NNCL1214-4AEv1.0

Zane Grey

Vadnyugaton

REGÉNY

Fordította: NAGY BÁLINT

DACIA KÖNYVKIADÓ KOLOZSVÁR1971

TISZTÁRA MOSOM A NEVEM!

Északról, a fenyegető Mogollonok mély, vad hegyszorosaitól be mélyen a Painted sivatag csillogó síkságáig gyilkoltak és raboltak a marhatolvajok, s az Arizona vészjóslón hömpölygött a medrében.

Csak egyetlen embernek volt bátorsága, jó fegyvere és elszántsága s kényszerítő oka is, hogy elűzze a söpredéket. – Ezt a férfiút Jim Lacynek hívták.

A törvény mindkét oldalán állók egyaránt üldözték Jim Lacyt, azaz Texas Jacket, illetve Nevadát, aki csak egyet mondott:

“Élve vagy halva – tisztára mosom a nevem!”

ELSŐ FEJEZET

Miközben megsarkantyúzott lova kivágtatott az útra, Nevada visszapillantott. A nyeregből jól látta a három élettelenül heverő férfit az embergyűrű közepén. Fegyverének kék füstje lassan gomolygott a magasba, majd tovaszállt. Ben Ide kővé dermedt arca sápadtan fehérlett a napfényben.

– Viszontlátásra, cimbora! – kiáltotta rekedten Nevada, és felállt a kengyelben, hogy feje fölött meglengesse a sombreróját. Úgy gondolta, örökre szóló búcsú ez barátjától, aki megmentette, segített rajta, visszaadta a becsületét, s akit testvéreként szeretett.

Aztán Nevada a földút felé fordult, amelyen lova most völgynek vágtatott. Újra elfogta az a félelmetes, szörnyű hangulat, amelyet az imént egy pillanatra elhessentett a vágtatás öröme...

Volt valami meghittség és derű abban, ahogy gyors lábú lován szélsebesen száguldott a mindentudó, komor hegyek felé. Milyen sokszor vágott arcába az a csípős szél, miközben kockán forgott az élete! Most azonban nem a félelem, nem is az élethez való ragaszkodás késztette menekülésre.

Nevada villámgyorsan tért le az útról, s a ranch hátsó, nyitott kapuján vágtatott ki a vadzsálya borította rétre, s valósággal repült a tó mentén húzódó ösvényen. Egyfelől a zöld víztükör, másfelől a szürkés vadzsálya-szőnyeg ködlött. Még a kanyargó ösvényt sem látta vérbe borult tekintete. Pedig már nem is volt értelme a nyaktörő vágtának. Bár meglehet, hogy a törvény emberei a sarkában lesznek, mint ahogy éveken át tették, de ez a gondolat most csak egy pillanatra merült fel benne.

Feldúlt lelkiállapotát valamennyire enyhítette a sebes, erőteljes vágta. Gondolatok, érzések, benyomások kavarogtak benne azzal a már ismert undorral együtt, amely mindig elfogta, valahányszor embervért ontott. És ez az érzés most még jobban elhatalmasodott rajta, mint valaha.

A ló vadul vágtatott az enyhe dimbes-dombos terepen, az ide-oda kanyargó ösvényen; Nevada árkokat ugratott át, eltűnt a hajlatokban, majd felkapaszkodott a vízmosásokból. Olyan volt az egész, mint valami őrült menekülés önmaga elől. Nekihevülten, verejtékben úszva, fokozatosan adta át magát az egész teljesítő képességét igénybe vevő erőpróbának.

Öt mérföldnyi vágta után ló és lovasa a tó túlsó partjára került. Itt az ösvény finom homokon kanyargott tova. A tó mentén, ott, ahol a déli

verőfény már megolvasztotta a jeget, a ló a vágtából ügetésre váltott. Nevada látta a lovak mély patkónyomait a part mentén, bent a jégen pedig a hosszú karcolásokat és vágásokat, ahol ő és Ben meg a kiszabadított banditák elfogták a még egyszer nekiiramodó, majd elvágódó hatalmas, vad csődört, Kalifornia Redet. Nevada nem tudott másra gondolni, és ujjongott magában, miközben elhaladt ama hely mellett, ahol nem mindennapi szerencsével Ben Ide foglyul ejtette a vadlovat.

Micsoda különös játéka a sorsnak! Milyen bolond is volt Ben, amikor alkut kötött az elfogott marhatolvajokkal, hogy szabadon bocsátja őket, ha segítenek neki elfogni a vörös csődört! Őrült alku volt, nem vitás, de Nevada csak még jobban megszerette érette Bent. Mert Ben vérbeli vadlóvadász volt.

Nevada a meredek parthoz ért, ahol a Forlorn River a tóba szakadt. Felkaptatott a hirtelen emelkedő ösvényen ahhoz a facsoporthoz és kunyhóhoz, ahol ő és Ben oly boldog magányban éltek. Ben – a Tule Lake-i gazdag marhatenyésztő kitagadott fia – és ő, a hol bolyongó, hol menekülő, magános, pisztolyos ember, akitől Ben csak egyetlen dolgot kérdezett, és máris befogadta.

– Honnan jössz? – kérdezte Ben.– Nevadából – hangzott a válasz. És ez maradt az az egyetlen név,

amelyen őt Ben mindvégig ismerte.Most pedig mindennek vége. Nevada leugrott az izzadt, ziháló lóról.– Nos, Baldy – mondta, odadobva a kantárszárat –, megérkeztünk.

Gondolom, egérutat nyertünk.Bánatosan letelepedett a tornác lépcsőjére, hátralökte a sombreróját, és

ujjaival csapzott hajába túrt, hogy hátrasimítsa forró homlokáról. Átbámult a tó fölött a távoli lankán szürkéllő foltokra: a Blaine tanya kunyhói és istállói voltak.

Még egyszer utoljára hatalmába kerítette a gyomrától a szívéhez felkúszó, dermesztő és émelyítő undor, de lassan felengedett a szorítása, hogy szelídebb emberi érzéseknek adja át helyét. Pedig jobb lett volna, ha az iménti nyomasztó dermedtség nem enged fel, mert így valami lassan elhatalmasodó fájdalom nyomult a helyébe.

“Azt hiszem, nem búslakodhatom itt bagoly módjára – morfondírozott magában Nevada, miközben felemelkedett. – Annyi bizonyos, hogy ami megtörtént, az megtörtént, s nem is kívánnék rajta változtatni... Drága, öreg Ben!”

De arra már nem tudta rászánni magát, hogy azon nyomban benyisson a kunyhóba, ahol megtanulta, mi az igazi barátság.

“Mióta élek, ő volt az egyetlen barátom, kivéve egy-két paripát. Nos, Ben nevéről lemostuk a mocskot, Istennek hála! Az öreg Amos Ide most már tudja az igazságot, s bocsánatot kell kérnie Bentől. Hej, Úristen, milyen jó is lesz az! De Ben sohasem fogja ezt az öreg orra alá dörzsölni. Most majd jóra fordul a sorsa. Hart Blaine is megtudja majd, és ő is ellátogat a fiúhoz... Mind térden csúszhatnak előtte azok, akik Bent marhatolvajnak kiáltották ki. Ben pedig feleségül veheti Inát, és gazdag ember lesz. Övé Kalifornia Red is, s igazán boldog lehet.”

A lóról Nevada tekintete elkalandozott a Forlorn Riveren túl magányosan emelkedő, szürke zsályával borított dombok, a sötétlő hegyláncok, a vadon felé, ahonnan jött, s ahova most vissza kell térnie. Vissza a zord életbe, a nyomorúságos sorsba, lecsúszott férfiak és nők faragatlan bizalmaskodásai közé, Nevada határvidékére, ahol neve oly hírhedt volt, ahol sohasem tudta biztonságban lehunyni a szemét, és kesztyűt sem hordhatott pisztolyt szorongató kezén. De ebben a pillanatban Nevada mindezt cseppet sem bánta. Bátorsággal és lelkesedéssel töltötte el, hogy lerótta barátja iránti tartozását. Megmentette a börtöntől Bent, lemosta nevéről a gyalázatot, visszaadta őt Ina Blaine-nek, és elpusztította ellenségeit. Lehetett volna bármily gonosz Nevada élete, mielőtt összetalálkozott Bennel, s bármennyire magányos és keserves is lesz számára a jövő, semmi sem halványíthatta el és nem is kisebbíthette a Bennek tett szolgálat jóleső dicsőségét.

Nevada belépett a kunyhóba. Azt hitte, hogy úgy találja, mint mindig, felsúrolva, tisztán, otthonosan. Odabent azonban megdöbbentő rendetlenség fogadta. Durva kezek kutattak át mindent. Az álseriffek, akik Less Setter jeladására termettek itt, hogy letartóztassák Bent, nem átalltak rablásra vetemedni. Nyilvánvalóan ők dúlták fel a kunyhót, pénz és értékes holmi után kutatva.

Nevada elgondolkozva szemlélte a felfordulást.– Nos – dörmögte komoran –, azt hiszem, Less Setter sem teszi be

többé ide a lábát, de máshova sem egyhamar az ördögfajzat!Ezután Nevada hosszú léptekkel lesietett az ösvényen a kerítéshez.

Lovak álldogáltak ott az itatóvályúnál. Megfogott egyet, és miután felkötötte rá a málhanyerget, visszatért a kunyhóba. Sietve összeszedte a holmiját, az élelmet, pokrócokat, lőszert. Felmálházott, majd lóra szállt. Maga elé terelte a málhás lovat, s leereszkedett a Forlorn River sekély gázlójához.

“Ben bizonyára gondját viseli a kunyhónknak – tűnődött. – És gyakran ellátogat majd ide...”

Forró könnyek peregtek a szeméből, az első könnycseppek, melyeket távoli, homályos gyermekkora óta hullatott. De hasztalan nézett vissza a fák között félig elrejtett szürke kunyhóra, már nem látott belőle semmit. Miközben felfelé poroszkált a patak mentén, könnyei felszáradtak. Megpillantotta a legelőt, ahol a Bennel közös lovaik deleltek. Az állatok felkapták a fejüket, hogy szemügyre vegyék, és odanyerítettek neki. A magános folyó fölött, a hegygerincről még egyszer visszanézett a kunyhóra. Valami azt súgta neki, hogy soha többé nem látja viszont. Fájdalmas pillanat volt. Többé nem tudott ellenállni a feltoluló emlékeknek: most, amikor búcsút intett a kunyhónak, nemcsak barátjától, hanem egész élete legdrágább emlékétől: Hettie Ide-tól is búcsúzott.

Nevada, miután istenhozzádot intett a völgy felé, gondolataiba temetkezve poroszkált tovább, észre sem véve a tovatűnő mérföldeket és órákat. Csak a hegyek mögé bukó nap döbbentette rá, hogy közeleg az éjszaka, és táborhelyet kell keresnie a maga és az állatok számára.

Átkelt a folyón, amely itt sekély és arasznyi széles volt, és megitatta a lovakat. A túlsó parton leszállt a nyeregből, megtöltötte vizestömlőjét meg a kulacsát. Aztán megint lóra ült, s lekanyarodott a folyó menti ösvényről, hogy egy félreeső zugot keressen. Ismerte a vidéket, és nemsokára völgyre bukkant, amelyen egy darabig fölfelé lovagolt. Itt nem volt víz s ösvény sem. Miután keresztülléptetett a homályba boruló völgyet elzáró, nyúlánk tölgyek sűrű ligetén, pázsitos mélyedésben állapodott meg, ahol tábort ütött.

Szigorúan nevelt lovai nem kószálnak el a füves helyről, és annak is csekély a veszélye, hogy lovas emberek megpillanthassák a tábortüzet. De milyen furcsa érzés újra egyedül lenni! Pedig mielőtt összekerült Ben Ide-dal, ilyen magányosan élte le élete nagy részét. Nevada karja időnként tehetetlenül hanyatlott le; mozdulatlanul állt vagy üldögélt egy darabig. A lelkét eltöltő nyugtalanság ellenére jóízűen és sokat evett. Mire a vacsoráját befejezte, leszállott a koromsötét, csillagtalan éj.

Aztán a tábortűz melletti néma csend és az egyedüllét nyomasztó súllyal nehezedett rá. Magányos útjain ez mindig is így volt, de most mindezt mérhetetlenül súlyosabbnak és szokatlanabbnak érezte. Valami, amit maga sem értett, megváltoztatta őt, értelmét élesebbé tette, érzelmeit felfokozta. Valami roppant nagy dolog lépett az életébe. S erre csak most döbbent rá...

Az éjszaka csöndes és hideg volt. Néhány magányos bogárka, amely eddig átvészelte a fagyot, bánatosan zümmögött. Időnként a prérifarkasok komor üvöltése hallatszott. Más nem zavarta a csöndet, a szél sem rezdült.

Nevada indián módra, keresztbe font lábbal ült a tábortűz mellett, mely parányi volt, de ontotta a meleget. Az apróra tördelt, száraz, kemény tölgygallyak izzó zsarátnoka vöröslött; Nevada régi, kedves szokása szerint nyitott tenyerét a meleg felé tartotta, s ettől kissé megnyugodott. Irtózott leheveredni a már elkészített fekhelyre. Tudta, hogy azonnal elalszik, s ha felébred az éjszaka folyamán, nyomasztóan hat rá a magány és a csend. Minél tovább virraszt, annál gyorsabban szállnak tova az éjszaka hátralévő órái. No meg a tábortüzet is bajtársának érezte. Izzott és sziporkázott. Mintha élőlény volna, amely szeretné felvidítani őt.

A hol aranylón, hol vörösen izzó parázsban egyszer csak élesen kirajzolódott előtte Hettie Ide képe; a lány aranyló hajkoronától övezett fiatal arca, komoly, szürke szeme és határozott vonalú, édes ajka. Sokkal érettebbnek tűnt, mint egy tizenhat éves leány – bátornak, erősnek és állhatatosnak.

Különös és döbbenetes volt arra gondolni, hogy ő, Nevada, csókolta azt az édes ajkat, és az is az övét. S ez az arc odasimult a keblére, és ez a szőke haj az arcát simogatta.

– Hettie, Hettie – suttogta bánatosan –, te még gyermek vagy, s bizonyára elfelejtesz. Örvendek, hogy Ben sosem tudta meg a titkunkat. A mai lövöldözés után biztosan minden kiderül. És te meg Ben megtudjátok, hogy én vagyok Jim Lacy!.... Ó, bár titokban tudtam volna tartani, akkor sohasem derül ki, hogy rossz útra tévedtem! S hej, nem akad majd senki, aki megmondaná nektek, hogy soha többé nem tudnék gonoszságot elkövetni.

Így siratta önmagát Nevada, míg csak a lángok közt izzó bűvös arc meg nem enyhült, s szeretettel és megértően nem ragyogott reá. Ez volt az a pillanat, amikor Nevada szerelme az áldozatvállalásig fokozódott, amikor örökre feladta a reményt, hogy valaha is övé lehet a lány, és amikor rádöbbent, hogy nem maradt egyebe, csak a dicsősége és az a szent elhatározása, hogy hű marad a lányhoz, aki szereti őt és bízik benne.

Ott, a tábortűz mellett Nevadát cserbenhagyta a bátorsága. Eddig nem döbbent rá, hogy milyen döntő volt az a pillanat, amikor Hettie és ő – minden hátsó gondolat nélkül – bekanyarodtak a szurdokba, s ott egyszeriben csak egymás karjában találták magukat. De talán az is csak álom. Ám Nevada tudta, hogy ő nem álmodta azt, hitt benne, s rabul ejtette. Egy szép napon eltemethette volna a múltját, még a tulajdon nevét is, és megragadhatta volna a boldogságot, amit Hettie ölelése ígért neki. Ben örömmel fogadta volna sógorául. De vajon ha eltitkolja igazi nevét, s Nevada jellemét ölti magára, hű maradt volna-e ahhoz a lelkülethez,

amelyet Ben és Hettie keltett életre benne? Most döbbent rá, hogy soha többé nem tudna hazugságban élni. És bár Ben nem sokat törődött volna vele, Nevada mégsem szerette volna, ha Hettie megtudja, hogy ő volt Nevada sivatagján túl, a Lineville-től Tombstone-ig hírhedt Jim Lacy.

– Azt hiszem, jobb ez így – dörmögte, miközben a tábortűz ropogását hallgatta. – Csak Hettie meg ne tudná az igazi nevem.

Mégis, anélkül, hogy tudatára ébredt volna, a barátság, a szerelem és bizalom lépcsőfokain kimászott a pokolból. Átalakult. Soha többé nem tud visszatérni, nem tudja meg nem történtté tenni a véres tettet, amellyel megmentette a barátját a könyörtelen gonosztevő árulásától. Amit tett, azzal megmentette a Blaine-eket és az Ide-okat az anyagi romlástól s Inát és Hettie-t valami kétségtelenül még sokkal rosszabbtól. Mert az ördögien ravasz Setter jól készítette elő haditervét.

Nevada födetlen feje a tábortűz fölé hajolt, erős zokogás rázta meg:– Belépusztulok, hogy elveszítem őt! – mormogta fogcsikorgatva. –

Nem, ezt nem tudom elviselni!

Csupán azért bújt be a takarói közé éjfélkor, mert a belsejében lezajló harc minden erejét felmorzsolta. Az álom jótékony feledéssel ajándékozta meg. Ám a hűvös hajnallal visszatértek a marcangoló gondolatok s az a felismerés, hogy ezektől immár sohasem lesz szabadulása. Szenvedett, mert Hettie Ide szerelme nélkül, anélkül, hogy ne látná őt, a mosolya nélkül, az érintése nélkül nem tudott boldog lenni. Sebzett vadként valami eldugott rejtekhelyet kívánt magának, s a legszívesebben a halált választotta volna. Ám feledni mindazt, ami történt, már semmiképpen sem tudta. Pokoli ellentmondásnak tűnt, hogy ha valahányszor arra a boldogságra gondolt, amelyet Ben neki köszönhetett, éppoly végtelen örömérzés töltötte el, mint amekkora bánat a saját vesztesége fölött. Aztán meg Hettie szerelme, ölelő karja, iránta tanúsított bizalma káprázatos magasságokba emelte, mindörökre odabilincselte, s arra késztette, hogy küzdjön azért, amit a lány teremtett meg benne. Sokkal nagyobb adósság terhelte önmagával szemben, mint Ben irányában. Erre nem a szerelem, hanem a bizalom kötelezte, Hettie megtanította hinni önmagában – s ez az újjászületett, átalakult énje oly kényszerítő erejűnek, oly titokzatosnak tűnt.

– Baldy, kemény harcot kell megvívnom – mondta lovának, mikor nyeregbe vetette magát. – Rejtett ösvényeken kell járnunk. Ott kell élelmet, éjszakai nyugalmat találnunk, ahol biztonságban meghúzhatjuk magunkat. Lehet, hogy idő múltával, átvághatunk majd a sivatagon Arizonába, hogy becsületes munkát találjunk. De az égre mondom, ha egész életemben

bujdosnom kell is, ha nyomorúságos létem utolsó pillanatáig Jim Lacy kell hogy maradjak, akkor is hű maradok ahhoz, ami a szívemben él, a Nevada névhez, melyet Ben Ide adott nekem, mert ezen a néven férfiként kiérdemeltem Hettie Ide bizalmát.

Aznap Nevada nagy utat tett meg a csordák kanyargó ösvényein, völgyeken, hegyszorosokon keresztül. Lassanként mind magasabban fekvő tájakra jutott, a cédrusok és píniák világába.

Messze fölötte fekete törzsű erdők koszorúzta hegyek emelkedtek, azokon is túl hólepte csúcsok vonulata csillogott. Elkerülte azt a néhány marhatenyésztő ranchot, amely a tágasabb völgyekbe fészkelte magát. A keményre taposott ösvényeken lova patája nem hagyott nyomot Szürkületkor sziklák övezte, magányos szurdokban táborozott le, melynek pázsitos rétjén patak csörgedezett végig.

Ezen a napon végtelennek tűntek a mérföldek, a lóháton töltött órák. Az éjszakai pihenőnek ló és gazdája egyaránt örült. Egy farkas elnyújtott, gyászos és vad üvöltése mint valami félelmetes üdvözlet ütötte meg a tábortűz mellé telepedő Nevada fülét. Magányos szürke farkas kereste a párját! Panaszos üvöltése egybefonódott az ő szíve bánatával. Magányos farkas ő is, talán még kegyetlenebb a sorsa…

És ismét előtűnt az édes arc. A nagy, kérdő, szürke szem ott ragyogott, izzott, tündökölt a tábortűz fehéren-vörösen lobogó lángjai közt.

Másnap felkapaszkodott arra a vízválasztóra, mely a vadzsályás és erdős vidéket a túloldali sivatagos területektől elválasztotta. A hegygerincen széles hágó vezetett át. Könnyen keresztül lehetett lovagolni rajta, bár az ösvény kanyargós volt és göröngyös. De csordáknak nyomát sem mutatta az út, s ez a körülmény fölényes mosolyt csalt Nevada arcára. Tudta ő, hogy miért nem visz errefelé egyetlen marhanyom sem. Holott délebbre egy sziklás, mély és nagyon nehezen járható hegyszorosban annál több akad. Kevés csordát vásárló vagy eladó marhatenyésztő közlekedik ezen a hágón keresztül.

Miközben tekintete végigsuhant a félelmetes és egyhangúan kopár táj fölött, sajgó szívvel döbbent rá, hogy mennyire megszerette a háta mögött elterülő, illatos zsályaborította vidéket! Ó, a sivatag kemény, keserű, kegyetlen, akárcsak az emberek, akik rajta nevelkedtek. Irtózott visszatérni oda. Csakhogy e tájon kívül sehol másutt nem találhatott menedéket, hacsak a napfényben úszó, messzi Arizonában nem. És mégis, a vad Nevada valami mélyről jövő, nyers és dacos keserűséget támasztott szívében.

“Azt hiszem, egy ideig valamelyik kanyonban húzódom meg” – töprengett.

Elindult lefelé a hegyélről, és tekintete elől nemsokára eltűnt a túloldalon égnek meredő hegyi táj az alant húzódó völggyel...

Az ösvény fel és le kanyargott a bozótos között, idő koptatta sziklaszorosokon keresztül, cédrus övezte tájakon mind tovább, ki a hegyormok világából.

Mielőtt elérte volna a hosszú lejtő alját, hegyi patak csevegése ütötte meg a fülét. Letért a csapásról, s a szinte járhatatlan terepen szűk kanyon szélére ért, ahol egy zuhatag morajlása fogadta. Jó mérföldnyit kantárszáron vezette a lovait, míg végre lejtőt talált a kanyon falán, amelyen át leereszkedhetett a szakadék mélyére.

Itt igazán magányos rejtekhelyre talált. Legelő és fa volt bőven, őz- és egyéb vadnyom biztosította arról, hogy hússal is elláthatja magát. A kanyon keskeny, előrehajló sziklaeresze védelmet biztosított ott, ahol a gyapotfák még mindig zöldelltek, sárgállottak, és a fű is gazdagon sarjadt, a patak partja pedig a legalkalmasabb táborhelynek ígérkezett.

Így hát leszedte a lovak hátáról a málhát. Kényelmesen, el-elgondolkozva tett-vett, mint aki mit sem törődik az idővel, és hozzálátott a lakóhely készítéséhez itt, a vadonban. Kisfiú kora óta élvezte az effajta munkát. Életében sohasem volt ennyire szüksége a magányra, mint most.

Nevada nem számolta a napokat és éjszakákat, úgy tűntek tova, mint az álom. Puskával a vállán bebarangolta a kanyont. Fegyverét csak akkor használta, ha húsra volt szüksége. Órák hosszat elüldögélt egy-egy napfényben úszó tisztáson, átadva magát az emlékeinek. Lovai elhíztak és ellustultak. A napokból hetek lettek. A gyapotfák elhullatták lombjaikat, és aranysárga takaróval borították a földet. Az éjszakák hidegek lettek, és a szél gyászosan süvített a fák között...

Ám egyszer csak beköszöntött az az idő, amikor a magány elviselhetetlenné vált. Nevada tudta, ha tovább tengődik itt, beleőrül. Miközben Hettie Ide-ról meg Benről és életének erről a gyönyörű és boldog korszakáról álmodozott, furcsa, sötét hangulat lett úrrá fölötte: mindazok, akiket valaha megölt, visszajártak emlékeibe. Ezt a lelkiállapotot már jól ismerte Nevada. Egyetlen gyógyír ilyenkor az ital, a munka, a tevékeny élet, a hangok zsongása, az emberek közti elvegyülés. Ilyenkor még a legzüllöttebb férfiak és nők társasága is menekvést jelentett nyugtalanító gondolataitól.

Komoran végiglatolgatott mindent. Eddig azt hitte, hogy beéri önmagával, de rájött, hogy nem tud tovább élni ebben a teljes magányban,

mely elsorvasztja a testet, s napról napra mind mélyebben belesüppedt beteges lelkiállapotába. Még az is megkönnyebbülést jelentett számára, ha egykori baráti körét idézte emlékezetébe. Mégis megrettent, ha arra gondolt, hogy sorsa elkerülhetetlenül visszakényszeríti régi életmódjába.

“Azt hiszem, ideje, hogy bevalljam magamnak – dörmögte. – Magamnak nem hazudhatok tovább, ha Hettie-nek hazudtam is. Megváltoztam. És napról napra mindinkább megváltoztam. Annyi bizonyos, hogy nem ismerek önmagamra, s az előttem álló átkozott élettől iszonyodom. Mitévő legyek? Mondjuk, találok valami becsületes munkát valahol messze innen. Talán Arizonában, ahol a legkevésbé ismernek. Ezt várná el tőlem Hettie is. Ő biztos abban, hogy ezt is fogom tenni... És Istenemre mondom, így teszek! ... De Hettie és Ben érdekében, magammal mit sem törődve, el kell rejtőznöm, míg e legutóbbi lövöldözésem feledésbe vész. Ha reám bukkannának és felismernének mint Jim Lacyt, nagy baj lenne. És bizony, bizony, olyan dolgok is kiderülnének, amelyekről ha Hettie Ide tudomást szerezne, talán bele is halna.”

MÁSODIK FEJEZET

Hideg, zord novemberi nap volt, amikor Nevada belovagolt Lineville-be. A szél port és száraz faleveleket kavart fel. A falucska szétszórt kunyhóiból, kalibáiból, házaiból kéklő oszlopokban gomolygott a felszálló füst. Az út egyik oldalán álló házak Kaliforniához tartoztak, a másik oldalon állók meg Nevadához. Sok golyót röpítettek itt az egyik államból át a másikba.

Az aranyláz első korszakában Lineville eléggé jelentős bányaváros volt. Most a sok elhagyott, roskadozó kunyhó némán is arra emlékeztetett, hogy itt valaha sokkal több ember élt. A hegyek lábánál emelkedő dombtetőn még ott állt az érczúzó malom romja a hosszú csúszdával meg a folyó felé lejtő rozsdás csövekkel. A szemközti sziklák sötétlő üregei pedig az aranyásók egykori tevékenységéről tanúskodtak. Aranyat még most is bányásztak a komor hegyekből, de már csak csekély mennyiségben. Az aranyásók megérkeztek Lineville-be, kutatgattak egy darabig, aztán odébbálltak a szerencsevadászok vándorútjain, és nyomukban újabb aranyásók érkeztek. Mikor Nevada utoljára itt járt, még akadt néhány becsületes férfi meg nő, de ezek a mintegy háromszáz lakosú településnek csak a kisebbik részét tették ki.

Nevada megállt a település szélén egy kicsiny, szürke házikó előtt, amely a telek mélyén húzódott meg. Mióta itt járt, a környék mit sem változott. Egy csapott hátú pejkó hosszú szőrét bundaként borzolta minden fuvallatra, a düledező istálló széltől védett oldalához húzódott. Nevada ismerte a lovat. Odébb karámok, szárnyékok sorakoztak a sziklás lejtő lábánál. A kertet tövis- és sövénykerítés fogta körül, s a nyirkos, vörös talajon néhány kései zöldségféle virított élénkzölden. Emlékezett a hevenyészve odafestett hirdetésre, melyet ferdén szögeztek a kapufélfára – “Szállás”.

Leszállt a nyeregből, otthagyta a lovait, bement az udvarra, s a házikó mögé került. A tágas, alacsony tornácot a mennyezetig telerakták aprított fával, hogy mindjárt az ajtónál kéznél legyen. Egy pillanatig habozott, aztán bekopogtatott. Bentről mozgolódás támadt, majd fürge léptek zaja hallatszott, és nyomban utána ajtót nyitott egy termetes pirospozsgás arcú, nyílt tekintetű, őszülő hajú asszonyság.

– Jó estét, Woodné! – üdvözölte Nevada. Az asszony rábámult, majd felkiáltott:– Úristen, hisz ez Jim Lacy!– Meghiszem azt. De hát nem hív be? Félig meg vagyok fagyva.– Jim, jól tudja, magának sosem kell kérdezni, hogy bejöhet-e a

házamba – felelte az asszony, és betessékelte egy kis barátságos konyhába, ahol forró kemence és frissen sült kenyér kellemes illata fogadta Nevadát.

– Köszönöm. Jólesik hallanom ezt. Hiszen itt úgy érzem magam, mint otthon. Régóta hálok kinn a hidegben, és koplalok.

– Meg is látszik magán, fiam – csóválta fejét az asszony. – Sosem láttam ilyen rossz bőrben. Jim, maga mindig csinos fiú volt. Most meg olyan girhes és bozontos, mint egy aranyásó... Mi történt magával?

– Mondja, Woodné – kérdezte vontatottan Nevada –, mit hallott felőlem az utóbbi időben? – Fürkésző pillantást vetett az asszony arcára. Sok függött a választól, de Woodné arca közömbös maradt.

– Egy árva szót sem, Jim. Sem mostanság, sem azóta, hogy elment innen.

– Igazán? Ez meglepő számomra, és örülök neki – felelte Nevada, és megkönnyebbülten elmosolyodott. – Mondja, nem tudna-e valami munkát adni? Esetleg segítenék a ház körül, mint máskor, ha ennek fejében kosztot kapnék.

– Hát tudni éppen tudnék, sőt adok is, Jim – jelentette ki az asszony. – És nem is kell a fészerben aludnia!

– Akkor kutya szerencsém van, Woodné – felelte hálásan.

– Hm! Nem tudom, mit mondjak, Jim. Akinek igazán szerencséje van, az nem tér vissza Lineville-be. Tudja, fiam, reméltem, ha életben maradt, új életet kezdett valahol.

– Szép magától, hogy ilyen kedvesen gondol rám – felelte Nevada, miközben elfordult a meleg kályhától. – Kimegyek, utánanézek a lovaimnak, s behozom a málnámat.

– Hozza csak egyenesen ide! Én addig gondoskodom, hogy éhen ne haljon.

Nevada elgondolkozva ment ki az udvarra, és lassú, nehéz léptekkel vezette be lovait a fészerbe. Ott, mialatt lemálházott, egyre az motoszkált a fejében, hogy milyen különösen beszélt Woodné. Ámbár meglehet, hogy bármelyik lineville-i lakos szavai ugyanígy meggondolkoztatják. Lám, a derék asszony azt remélte, hogy ő sohasem tér vissza ide.

Oly sok időbe telt, míg a lovakat elrendezte, és a felszerelését meg a málhákat leszedte róluk, hogy Woodné végül is kénytelen volt kiszólni utána. Erre vállára kapta a pokrócait meg a többi cókmókját, s bement a konyhába. Az asszony meleg étellel várta. Bizony alaposan ráfért az ízletes, bőséges táplálék.

– Ó, szegény fiam! – sóhajtott az asszony, s bár kíváncsi volt, nem kérdezősködött.

Nevada annyit evett, amennyi csak belefért, pedig ezt szégyellte kissé.– Restellem magam, nem is tudom, mivel mentegetőzzem. De igazán

pompás volt.– Helyes! Nos, Jim, most menjen, vegyen meleg vizet, s borotválja le

azt a szőrös képét – felelte Woodné. – Az előszobából nyíló utolsó szoba lesz a magáé. Kályha meg fásláda is van benne.

Nevada a kijelölt szobába vitte a holmiját, majd visszatért a meleg vízért, szappanért, törülközőért. Talán a homályos, foltos tükör volt az oka, hogy oly visszataszítónak tűnt az arca. Hirtelen arra gondolt, hogy a borotválkozás és a tiszta ruha már semmit sem ér, ha Hettie örökre eltűnt az életéből. Mit törődött ő most azzal, hogy milyen a külseje! Azért mégis szívébe hasított a visszaemlékezés, hogy Hettie-nek gondja volt az ő külsejére. Mikor egy óra múlva a konyhába lépett, Woodné tűnődő pillantással mérte végig:

– Jim, úgy látom, maga a pisztolyát nem úgy lóbálja, mint régen. Mintha üres volna az a pisztoly. Ez furcsa, nem gondolja? – jegyezte meg az asszony gúnyosan.

– Bizony furcsa – felelte Nevada –, mert becsületszavamra mondom, Woodné, régóta nem töltöttem meg.

– S nem került a szeme elé semmiféle nedű sem? – faggatta tovább az asszony.

– Bizony nem. Kigyógyultam belőle – nevette el magát a fiú, de nem tudta becsapni Woodnét.

– Fiatalember, valami történt magával – jelentette ki komolyan. – Valahogy megemberesedett. A szeme nem olyan szúrós, mint valami hegyes tőr. Valami beárnyékolja... Jim, én egyszer láttam a Billy gyereket odaát Új-Mexikóban. Maga valamikor hasonlított hozzá, bár sem az arca, sem az alakja, sem a járása nem volt olyan, mint az övé. Talán a tekintetükben, a fellépésükben, magam sem tudnám megmondani pontosan, miben hasonlítottak egymásra. Most azonban maga, fiam, egészen megváltozott...

– Nono! Nem tudom, szándékosan-e vagy sem, de maga bókokkal traktál – mondotta vontatottan Nevada. – Ugye, vad fickó volt a Billy gyerek?

– Meghiszem azt! Maga is annak tartotta volna, ha megéri azt, amit én meg a férjem odaát a Lincoln vidékén. Ott háromszáz férfit öltek meg! Köztük az én Jackemet is.

– A lincolni háború? – tűnődött Nevada. – Az igen. Arról én is hallottam. És a háromszázból hánnyal végzett maga a Billy gyerek?

– Annak egyedül Isten a megmondhatója – felelte Woodné nekitüzesedve. – Billynek a bandájában huszonegy ember volt, nem számítva Greaserst meg Injustot. Úgy beszélik, hogy nagyon szerette őket... Igen, Jim, a maga tekintete éppen olyan volt, mint a Billyé. S ha megmarad a régi életmódja mellett, Billy hasonmása válik magából. De magával történt valami. Nem akarom kifaggatni, de úgy látom, alaposan tönkrementek az idegei. Tudja, ez a pisztolyos fiúkkal is előfordul néhanapján.

– Bizonyára igaza van, Woodné, nem erősebbek az idegeim, mint egy csirkének – felelte elgondolkozva Nevada. Jólesett hallani a saját hangját, és kezdett belemelegedni a beszélgetésbe.

– Ugyan, menjen! Akármibe fogadok, hogy ez nem minden, amit magáról elmesélhetne – legyintett az asszony. – Jim Lacy, amikor itthagyott minket, még gyerek volt, s most férfiként tért vissza. Kíváncsi vagyok, mit szól majd magához Lize Teller. Nyúlt el maga után az a rosszféle.

– Lize Teller – ismételte meg a nevet Nevada eltűnődve. – Csakugyan, most már emlékszem. Még mindig itt van?

– Ő a hangadó Lineville-ben. Csak most már nem itt lakik, az én szerény otthonomban, hanem az Aranybányában, mint valami kirakatban.

Nevada letelepedett a kemence meg a konyha sarka közt egy alacsony lócára, ahol régen is szívesen üldögélt, s felkészült egy kis csevegésre. Ez az asszony különös szerepet töltött be a határszéli falucskában. Egyformán élvezte a szerencsejátékosok, aranyásók, marhatolvajok, egyszóval mindenki bizalmát. Igazi jótét lélek volt, mindig kész segíteni bárkinek, legyen az beteg vagy bajba jutott ember. Bármilyen életet folytatott is a múltban – Nevada úgy sejtette, hogy egy húron pendült a törvénykerülő urával –, élemedett korára keményen dolgozó, becsületes asszony lett belőle. Nevada korábbi Lineville-i viharos napjaiban ügyet sem vetett reá. Akkoriban bizonyára valaki más munkanélküli vagy üldözött ember végezte el a háza körüli alkalmi munkákat, amelyekre most ő vállalkozott.

Jól emlékezett, hogy Woodné akkoriban is iránta tanúsított jóságában volt mindig valami anyai, talán mert ő volt a legfiatalabb a Lineville-i hírhedt legények között.

– Lize férjhez ment-e már? – kérdezte Nevada csak úgy mellékesen.– Végül is nem, s most már nem is fog – felelte Woodné rosszallóan. –

Pedig lett volna rá alkalma. Egy Holder nevű tisztességes, curekai marhakereskedő járt utána. Azt hiszem, Holder tisztában volt azzal, hogy amit itt vásárol, az lopott jószág. De még így is túlságosan tisztességes volt Lineville-nek. És kivált annak a fekete szemű, rosszféle perszónának. Szó se róla, egy darabig ragaszkodott is a fiúhoz. Aztán egy szép napon, hosszú távollét után váratlanul előkerült Cash Burridge. Majdnem olyan sokáig volt oda, mint maga. Valami sötét ügybe keveredett valahol délen. Azért jött vissza, hogy nyoma vesszen, s elpallja a pénzét. Mert mint mindig, most is töméntelen pénze volt, s mint mindig, most is veszített. Lize kiszolgáló volt az Aranybányában. Nagyon összebarátkozott Cashsel. Holder meg Cash összekülönböztek a lány miatt, s ezzel végleg eldőlt a Holder sorsa. Talán jó lett volna, ha megmondom a véleményemet annak a lánynak... De úgyis falra hányt borsó lett volna. Lize mind lejjebb csúszik. Majd meglátja maga is.

– Cash Burridge visszajött? – vette át a szót Nevada, s elkomorodva lehajtotta a fejét. Valami arra késztette, hogy leplezze a tekintetében felvillanó lángot. – Mondhatom, egészen megfeledkeztem Cashről.

– Hahaha! Persze, éppen maga, Jim Lacy! – felelte az asszony sokatmondóan. – Sosem felejti el senki Casht, a legkevésbé maga... Édes Istenem, mindig reménykedtem, hogy maga meg ő soha nem találkoznak az életben.

– Pedig találkozni fogunk – jelentette ki Nevada. – Már csak azért is, mert nem ténfereghetek örökké a maga konyhájában, bármennyire is szeretem itt.

– Hallja, Jim, nem úgy értettem, hogy véletlenül az utcán, a boltosnál vagy másutt... Tudja maga jól, hogy mire gondolok.

– Ne aggódjék, Wood mama! Bár azt hiszem, Cash meg én végül is összeakadunk... Mert én nem vagyok az az ember, aki megfut a veszély elől.

– Maga, fiam, sohasem kereste a veszélyt, erre, ha kell, meg is esküdnék. De az is igaz, nem futott meg előle soha. Csakhogy maga is tudja, ki Cash Burridge. Színjózan állapotban csak gonosz, de ha részeg, maga a pokolbeli ördög.

– Igen, bizony... Amint így beszéltünk róla, egyre inkább látom, mennyire igaza van. Nem tudja, használta-e Cash mostanáig a régi cselfogásait?

– Nemigen hallottam ilyesmiről, Jim – felelte Woodné bizalmatlanul. – Cash-féle fogások? Az ilyesmi csak inkább afféle Lineville-i szóbeszéd. Valószínűleg, nincs semmi alapja...

Nevada ebből rájött, hogy nem tanácsos a beszélgetés fonalát ebbe az irányba terelni; Woodné hirtelen elzárkózása arról tanúskodott, hogy Cash Burridge most hírhedtebb, mint valaha. Nevada bosszankodott is, hogy ennyire elragadta a kíváncsiság. Rég leülepedett, elfelejtett érzések lopakodtak vissza a lelkébe. Valami forróság kúszott végig lassan az erein.

– Lineville bizonyára kihalt mostanság – mondta tapogatózva.– Egészen halott, Jim. Tudja, ahogy télen szokott lenni. Ráadásul a

Lineville-i banda egy csomó gazfickó... De odébbállnak, mihelyt eltűnik a hó. Sokkal nagyobb az utasforgalom, mint valaha is volt. Három postakocsi hetente, és sokan szállnak meg itt éjszakára. Sok esetben magam is adtam szállást.

– Forgalom ezen az úton? Nahát ez igazán nagy újság! Nem mondom, aranyásók mindig is jártak errefelé. De utasok! Hogy értsem ezt, Wood mama?

– Jim, maga hol az ördögbe mászkált olyan sokáig? – kérdezte az asszony kíváncsian. – Biztosan eltemetkezett valamerre. Még azt sem tudja, hogy új bányaváros létesült: Salisbar. Azóta észak felől, a rossz út ellenére, özönlik a nép errefelé.

– Salisbar? Sohasem hallottam hírét. És ponyvás szekerek Lineville-en keresztül?... A kutyafáját!

– Igaz, néhány rajtaütés is történt azóta. De gondolom, nem ez a banda követte el. Úgy hallottuk, rövidesen a postakocsijáratot is beszüntetik, míg ki nem tavaszodik.

– Az imént egy Holder nevű marhakupecet említett, aki azalatt járt errefelé, míg én odavoltam. Gondolom, nem ő volt az egyetlen marhakereskedő...

– Hát nem, de azért a marhakereskedelem nagyon megcsappant ezen a nyáron. Az utolsó csordát júniusban hajtották keresztül.

– Hm! Hát akkor bizony halott Lineville!– Jim, az ilyesminek csak vége lesz egyszer. Ha csak egy-két

marhacsorda elrablásáról is van szó...– Egy-kettőről?! Hahaha!– Nézze, Jim, én fiatal koromban saját szememmel láttam, amint

ezrével rabolták el a legszebb jószágot.– Aha, persze hogy látta. De bocsánat, hogy közbeszóltam – felelte

Nevada, miközben felpillantott az asszony pirospozsgás arcára. – Engem bizonyára sosem tartott marhatolvajnak, ugye, Wood mama?

– Nem. Istenemre, nem. Maga csak egy pisztolyos suhanc volt, aki megszökött a hegyi legelőkről. De majd rákap maga is egy szép napon... Bizony rákap, akárcsak a lövöldözésre. Jön egy szerencsétlen pillanat, rossz társaság mindig akad... Én texasi vagyok, s mindig szerettem a jól célzó, edzett, derék pisztolyos embereket, mint amilyen az én Jackem is volt... De aztán látja, ő is csak belekeveredett. Egyszer maga is így jár, Jim. De szerettem volna, ha olyan messze kerül Lineville-től, hogy soha többé ne talált volna vissza!

– Tavasszal úgyis odébbállok. Semmi kedvem lóháton kóborolni az elkövetkező hónapokban.

– Helyes! De ígérje meg, fiam! Vigyázzon, mert emlékeztetni fogom az ígéretére. Addig jól teszi, ha itt húzódik meg nálam. Itt biztonságban és kényelemben élhet. Tavaszig, ugye?

– Wood mama, azt mondta, hogy nem kíváncsiskodik – nevette el magát Nevada, s kitért a válasz elől. Aztán elkomolyodott. – Mikor járt itt Hall utoljára?

– Júniusban. Az utolsó csordával, amelyik átjött a hágón. És tudja, Jim, az a legkülönösebb, hogy azóta sem látta senki.

– Szerintem ebben nincs semmi különös. Valószínűleg örökre hátat fordított Lineville-nek. Váratlanul toppant be, amint mondja. S miért ne veszett volna nyoma ugyanígy? Hátha újabb legelők felé vette útját, Wood mama?

– Nem tudom, miért – csóválta fejét az asszony –, de az az érzésem, hogy valami másról van szó.

– Hát az a nagyszájú Less Setter, a Snake River környékéről, járt-e mostanában errefelé?

– Nem. Azóta, hogy maguk ketten összeugrottak, nem mutatkozott Lineville-ben. Nem is csoda! Azt beszélik, hogy maga bizony lepuffantaná, ha belebotlana. Jól emlékszem, hogy a verekedés utáni éjszaka mi mindent mondott összevissza! Persze, az ital beszélt magából... Akkor még azt is mondotta, hogy Setterrel volt egy kis összezördülése... még mielőtt idejött volna.

– Hát igen, Wood mama, én is a Snake River tájáról vetődtem ide – felelte Nevada, s komoran elmosolyodott.

– Azt beszélik, Less Setter számára túlságosan kis város volt Lineville – folytatta az asszony, mintha semmi jelentőséget nem tulajdonított volna Nevada rejtélyes válaszának, noha megjegyezte minden szavát. – Hall szerint Setter egyszerre több vasat tartott a tűzben. Kedvenc fogása volt, hogy gazdag marhatenyésztőket rávett az üzérkedésre. Minden hájjal megkent szélhámos ez a Setter, és bármilyen aljasságra képes. Egy gyengéje van: a nő. Ha semmi mással, de a nők útján le lehetett volna buktatni. Mikor elment, megpróbálta magával vinni Lize Tellert...

– Csak nem! – kiáltott fel érdeklődést és meglepetést színlelve Nevada, és önkéntelenül félrefordította az arcát, hogy elrejtse a tekintetét. Mert ismét érezte azt a hideg émelygésfélét. Megborzongott, ha arra gondolt, hogy Less Setternek többé sohasem lesz gyöngéje a nő. Többé nem forral gonosz terveket Ben és Hettie Ide vagy bárki más ellen, mert két cinkosával holtan vágódott el Hart Blaine háza előtt az udvaron, a Wild Goose Lake-i ranch tópartján. Holtan, Nevada kezétől! De az a tette mentette meg Ben Ide-ot és Hettie-t is. Úgy tűnt, mintha réges-régen történt volna... És mégis, milyen élénken emlékezett mindenre! Hogy ugrott szét a tömeg, mikor megugratta a lovát! És a megsebzett Setter rémülete! Bosszúállás, megtorlás, halál! Azok az aljas gazemberek ott hevertek mindenki szeme láttára az oszladozó lőporfüstben. Nevada szinte látta magát, amint nyeregbe kap és megsarkantyúzza a lovát. Egy pillantás hátra! “Isten veled, cimbora!” Egy pillantás Ben falfehér, feldúlt arcára, amely örökké követni fogja...

– Lineville-nek befellegzett – folytatta az asszony némi kárörömmel a hangjában. – Setter tudta ezt, pedig már azon törte a fejét, hogy itt verjen tanyát... Hall is tisztában van ezzel, s kérdés, valaha is visszatér-e. Cash Burridge-t sem ejtették a fejére. Ő valahol odalent volt Arizonában, valami

isten háta megetti helyen. De amikor tavasszal elmegy a hó, ő is eltűnik a vidékről. De nem egyedül kél útra. Nem ám! Akkor a becsületes emberek félsz nélkül elmehetnek legalább a boltig.

– Hát ez szerencse lesz Lineville számára, de annál szomorúbb Arizona valamelyik tájára nézve – felelte szárazon Nevada. – Én bizony már előre sajnálom az ottani marhatenyésztőket.

– Hm! Nem tudom. Odaát Arizonában elszántabbak a bandák, mint amilyeneket ez a vidék valaha is látott – válaszolta megvetően az asszony. – Gondoljon csak a Pleasant Valley-i texasi bandára meg a Hash Knife társaságra a Tonto Rimen, nem is szólva a mexikói határvidékről. Cash Burridge nem az a legény, aki sokáig kibírná Arizonában. Ámbár meg kell adni, hogy cimborái, Waters és Blink Miller kemény fiúk, s valószínű, hogy Hardy Rue meg a nagyszájú Link Cawthorne is vele mentek. Az egész Lineville-i bandából csak egyetlen ember állaná meg a helyét Arizonában, s maga, Jim Lacy, tudja, hogy ki az!

– Ugyan, Wood mama, sejtelmem sincs, kire gondol – mondta vontatottan Nevada.

– Nem hiszem én azt – felelte szinte dédelgető hangon Woodné. – De igaza van, Jim. Jobban teszi, ha inkább abbahagyja ezt az életmódot, semhogy belekeveredjék abba a bandába. Az uramtól hallottam, hogy a pisztolyos embereknek végül is megzavarodik a feje, s megszállja őket a gyilkolás szenvedélye. S ha valahol a láthatáron felbukkan egy másik híres gyilkos, a szenvedély űzi-hajtja őket, hogy összemérjék vele az erejüket. Csupán azért, hogy hadd lássák, meg tudják-e ölni a másikat. Ó, micsoda szörnyűség! Így volt odaát Texasban is az egykori határmenti csetepaték idején...

– Bizony, szörnyű – hagyta rá Nevada. – Azt még meg tudom érteni, ha valaki önvédelemből a pisztolya után kap. Ebben én is mester volnék. De a puszta vérontás kedvéért!... Nem is tudom, minek nevezzem az ilyesmit.

Egy óra leforgása alatt Mrs. Wood, akinek különös tehetsége volt minden hírt felszedni és továbbadni, elmesélte Nevadának, ami azóta történt, hogy a fiú Lineville-t elhagyta. Azonban gondosan elkerülte, hogy azoknak a törvényen kívüli alakoknak a viselt dolgait részletezze, akik Lineville-ben szoktak találkozót adni egymásnak. Inkább arról a néhány gyermekről lelkendezett, akiket Nevada is jól ismert, és akikkel annak idején ő is eljátszadozott, elsorolta az azóta világra jött újszülötteket is, beszélt néhány családról, akik időközben telepedtek le, meg arról, hogy bármily hihetetlen, de iskolájuk lesz, sőt valószínűleg postahivataluk is. Mindezekről aprólékosan, élvezettel és megelégedetten beszélt. Hangjában

nyoma sem volt a rosszallásnak, mint akkor, amikor Lineville elvetemült fickóiról mondott óvatosan egyet s mást.

De éppen e gyér értesülések ragadtak meg Nevada fejében. Később, mikor kis szobájába húzódott vissza, szinte önkéntelenül tett egy mozdulatot. Olyan mozdulatot, amelyről az utóbbi időben mintha leszokott volna... Felhúzta a ravaszt! Akárha valami bűvös erőnek engedne, nyugodtan megmarkolta a pisztolyát, s a csövét lefelé tartotta. Mikor észrevette magát, keserűség fogta el Nevadát. Milyen öntudatlanul, mennyire magától értetődően történt minden! S ezen az egyetlen mozdulaton sokáig eltöprengett. Miért is tette? Aztán kékes csillogású, hosszú csövű pisztolyát visszadugta tokjába.

“Bizonyára azért húztam fel a ravaszt, mert Woodné Cawthorne-ról meg a többiekről beszélt – dünnyögte. – Furcsa... De nem! Végül is nem olyan átkozottul furcsa!”

Ha már egyszer visszakerült ide, tanácsos érteni a pisztolyhoz, mert a törvényen kívüliek között, ahova balszerencséje sodorta, az önvédelem az egyetlen törvény. Ha nem akarja, hogy gyűlöljék és gyanakodjanak rá, nem kerülheti el társaságukat sem... Sőt, közéjük kell keverednie, mint a múltban. Hiába, hogy közben ő megváltozott, s tudja, hogy sosem is volt veszélytelen e gazfickók barátsága. A hihetetlen is megtörténhet. Mindig akadnak újonnan jöttek, részeg gazemberek, gyilkosságra szomjazók, mint például Cawthorne, a sötét banda nagyravágyó tagja. Bármikor szembekerülhet Setter valamelyik barátjával vagy cinkostársával, s az, ha úgy találja jónak, menten rálő. Végül is a hírneve, amelyet most annyira gyűlölt, állandó éberségre kötelezte. Hiszen bármikor könnyen szembekerülhet a Woodné által említett banditák közül valamelyikkel, akik közül akármelyik csupán csak azért is eltenné láb alól, hogy növelje a hírnevét.

– Jobb lesz, ha abbahagyom az ábrándozást – dörmögte –, s ha a városban járok-kelek, olyannak mutatkozom, amilyen voltam. Egy bizonyos: nem babra megy a játék. Két ember vagyok egy személyben: Nevada és Jim Lacy. Gondolom, Jim, tanácsos lesz előszedned a szimatodat.

Ezek után tüstént hozzá is látott, hogy kipróbálja, mi maradt meg villámgyors céllövő tudományából, hiszen oly régóta elhanyagolta gyakorlását. Eddigi pályafutása nagy részét a céllövészet gyakorlásával töltötte, sokszor addig pufogtatott, kapta elő a pisztolyait, míg a fegyver agya fel nem törte a tenyerét, és tyúkszem nem nőtt az ujjaira. Ha bárhol

tartózkodott, s más dolga nem akadt, valósággal szokásává vált a gyakorlás és a pisztolyok tisztogatása, karbantartása.

– Lassanként “puhány” lettem, ahogy Ben szokta mondani – dörmögte. – Szerencsére a készségem megvan, s a többi csak egy kis gyakorlás kérdése.

A bőr pisztolytáska keményen, mereven lógott az övén. Megolajozta, és izmos ujjaival jól meg is puhította, A kicsiny szoba, amelynek csupán egy ablaka volt, lassan homályba borult. Eltelt a délután, s immáron alkonyodott.

Még nem sötétedett be teljesen, amikor kilépett a házból, és kényelmesen végigsétált a településre vezető úton. Milyen jól emlékezett a széles, kopár útra, az elhagyott, régi épületekre, melyek közül sok már romba dőlt, és a boronaházak magas homlokzatára, amelyeken a festett feliratok úgy elkoptak az idők folyamán, hogy már ki sem lehetett betűzni őket! Végül is oda ért ahhoz a keskeny faházhoz, amelynek tornáca előtt lovak, szekerek várakoztak, s emberek jöttek-mentek.

Több bolt és műhely, egy kocsma és egy mulató sorakozott egymás mellett, éppen annyi, mint régen. Egy kínai alaposan szemügyre vette. Kicsiny fekete szemei elárulták, hogy megismerte. Közben Nevada a sarki bolthoz ért, és benyitott.

A helyiség elárulta, hogy mindenféle szatócsáru található benne, fűszer és dohány vegyesen. Becsületére vált Jonesnak, a boltosnak, hogy sohasem árult italt. Hárman voltak az üzletben: egy inas, aki éppen kiszolgált, egy asszony, és maga Jones, egy hórihorgas vadnyugati, aki maga is bebarangolta a fél világot.

– Jó estét, Jones úr! – köszönt Nevada a szatócs elé lépve.– Jó estét, idegen! – felelte az. – Mivel szolgálhatok?– Nahát, úgy látszik, kissé sötét van itt, vagy a szeme gyöngült meg –

nevette el magát Nevada.A másik összerezzent, és áthajolva a pulton tekintetét Nevada arcára

szegezte.– Ebadta kölyke! – kiáltott fel. – Hisz ez Jim Lacy! Visszajött

Lineville-be! Láttam már olyan fickókat is ide visszajönni, akinek kevésbé örültem!

Tiszta szívből szorított kezet a fiúval.– Merre jártál, fiú? Igazán jó színben vagy. Örülök, hogy látlak!– Ó, sokfelé jártam-keltem, sokfelé hányt-vetett a sors, miközben

munkát kerestem – válaszolt Nevada komótosan.

– S most, télen jöttél vissza Lineville-be munkát keresni? – nevetett Jones.

– Amint látja – felelte Nevada.– Bármibe fogadnék, Jim, ha felajánlanék valami munkát, pisztolyt

rántanál. Pedig igazság szerint módomban lenne valami munkát adni. Van itt a havasalji erdővidéken egy fakitermelő vállalat. Eléggé messze van ide Salisbar, de az az útvonalba esik. Hallottál már Salisbarról?

– Hallottam. Még arra is gondolok, hogy megnézhetném én is. Milyen messze van ide?

– Körülbelül nyolcvan mérföldnyire – válaszolta Jones. – Néhány bányász gazdag lelőhelyre akadt, s így lett Salisbar bányaváros. De különben is fejlődőben van. Az érc mellett ott az erdő meg a víz, a jó termőföld és a mérföldekre terjedő legelők. Mindez feléleszti Lineville-t is. Az üzlet megy, sőt fellendülőben van.

– Igazán örülök, Jones úr – mondta Nevada –, hogy Lineville-ben akad néhány becsületes ember is, és szívből kívánom, hogy boldoguljanak.

Miután a kereskedőtől elköszönt, benézett még néhány helyre, s felújította az ismeretséget olyan emberekkel, akik örültek, hogy viszontlátják, aztán átment a széles utca túlsó oldalára, és az Aranybánya felé vette útját. Leszállt az est, és meggyújtották a lámpákat. A kétemeletes épület homlokzata oly egyszerű volt, mint valami üzletházé, s ez félrevezette a tapasztalatlan utast. Kívülről ugyanis tisztességes szállodának látszott az Aranybánya. Bent azonban válogatott csirkefogók barlangja volt a mulató, és verekedések meg dorbézolások színhelye, amilyeneknek még a mexikói határszélen sem akadt párjuk.

Nevada befordult a sarkon, hogy az oldalbejáraton keresztül lépjen be az alacsony, rosszul megvilágított ivóba. A bárpult körül fél tucatnyi ember ivott és beszélgetett, de nem ismerték fel Nevadát, és Nevada nem ismerte őket. A csapos is ismeretlen volt. Gyöngyfüggönyös széles ajtó nyílt egy tágasabb szobába, amelyet a Lineville-i viszonyokhoz képest szinte fényűzően rendeztek be. A vörös függönyök és a bútorok egy része új volt. Nevada emlékezett a cifra, szemérmetlen képekre a falon, a kártya- és rulettasztalokra, és különösen a hatalmas, nyitott tűzhelyre, amelyen vörösen izzott néhány fahasáb. Hat férfi ült egy asztal körül, de azok közül, akiknek arcát láthatta, Nevada csak egyet ismert, Pikk Ászt, a hírhedt kártyást. Hideg tekintete rávillant Nevadára, majd újból a játékba mélyedt.

Nevada leült a tűzhely távolabb eső oldalára, ahonnan a szoba mindkét bejáratát jól láthatta. Ebben a pillanatban keserű érzés támadt a szívében. Mit keres itt, ebben a helységben? Hiszen senki sem kényszerítette rá, hogy

ide jöjjön. S ugyan van-e valami ésszerű indoka, hogy bejött az Aranybányába? Elhatározta, többé nem iszik; pénze édeskevés ahhoz, hogy kártyázzék vagy rulettezzék, és undor környékezte, ha csak Lize Tellerre vagy bármilyen más lányra gondolt, aki itt megfordulhat. És mégis valami nyugtalanító, sóvárgó vágy fogta el, hogy régi “ismerősökkel” találkozzék. Megpróbálta elemezni ezt az érzést, hogy megértse – és rémület fogta el. Rájött, hogy végül is nem azért üldögél itt, mintha sokat törődnék azzal, hogy mit gondol felőle Cash Burridge és a cimborái, különösen az a nagy mellényű Link Cawthorne. Felőle akár azt is hihették, hogy fél tőlük, és kerüli őket. Hogy idáig jutott gondolatban, valósággal fellelkesítette az esély, hogy majd csak adódik ok valami jó kis összeütközésre Setter egykori barátaival. Valami olyan, ami elől nem térhet ki. Vajon az egykori izgágaság újjáéledése lenne ez? Ha az, le kell győznie, mert az ilyesmi nem méltó Hettie Ide-hoz. Egyszeriben valami édesbús hangulat kerítette hatalmába, de aztán megütötte fülét a gyöngyfüzérfüggöny mögül kihallatszó élénk ritmusú muzsika.

Egy lány lépett a terembe. Sápadt arca, szokatlanul nagy fekete szemei valósággal lángba borították Nevadát.

HARMADIK FEJEZET

Lassú, ringó léptekkel közeledett Nevadához, aki sokkal inkább emlékezett a lány karcsú, ruganyos alakjára, mint szomorú arckifejezésére. Az élet nyilván kíméletlenebb volt Lize Tellerhez, mint valaha.

Nevada felemelkedett, megbökte a sombreróját, és kezet fogtak.– Jim Lacy! – kiáltott fel a lány, de hangja nem árulta el, hogy örülne a

fiúnak vagy csodálkozna váratlan felbukkanásán.– Jó estét, Lize! – mormolta Nevada. – Gondolom, kissé meglep, hogy

itt látsz.– Hogy meglep-e? Meg bizony. Azt hittem, hogy több eszed van –

mormolta a lány.– Ejnye, Lize, ez nem kedves tőled – mondta kissé megütközve

Nevada. – Nem értem, mire célzol.– Ülj le, Jim – folytatta Lize, s miután a fiú leült, maga a szék karjára

telepedett, és Nevadának dűlt. – Egész délután kerestelek. Lorenzo látta, amikor megérkeztél és Woodnénál megszállottál.

– Aha, így már értem, hogy miért nem lepődtél meg, mikor megláttál...

– De meglepődtem, Jim. Csodálom a bátorságodat, de még inkább meglep az új fizimiskád! Mi történt veled? Annyira megváltoztál s méghozzá előnyödre... alig ismerek rád.

Egészen Nevadához simult, magát kelletve, mint valamikor régen. Szó se róla, akkoriban tetszett is Nevadának, bár ilyesmire sosem bátorította a lányt.

– Köszönöm, Lize. Bizony minden okom megvolt arra, hogy megváltozzam. Nem sok történt, mindössze annyi, hogy dolgoztam, és búcsút mondtam az itókának.

– Az nagy dolog, Jim. Őszintén örülök neki. A végén még újból fülig szerelmes leszek beléd.

– Könyörgöm ne, Lize! – nevette el magát a fiú. – Leszoktam a pisztolyról is, és gondolom, nem szolgálna javamra, ha megint belém esnél.

– Az meglehet, fiú. De ördögöd van, én is éppen erre gondoltam – felelte Lize, és megsimogatta Nevada haját, nyakkendőjét, közben perzselő pillantásai kutatva keresték a fiú tekintetét. – De azért ne próbálj az orromnál fogva vezetni, hiszi a piszi, hogy leszoktál a pisztolyról. Elfelejted, hogy én vagyok az egyedüli Lineville-ben, aki jól ismer téged.

– Lize én nem tudom, mire gondolsz... – mondta a fiú tétován. Pedig már kevésbé hozta zavarba a lány pillantása, mint régen.

– Tudom, Jim, hogy te könnyen felejtesz – folytatta a leány keserű árnyalattal a hangjában. – De Isten a megmondhatója, hogy nincs is miért reám emlékezned. Mégis bevallom, nagyon hiányoztál. Mert te voltál az egyetlen tisztességtudó férfi, akit ismertem. Mindig úgy bántál velem, mintha a bátyám lettél volna. És emiatt gyűlöltelek.

– Nem gyűlöltél, Lize – mondta Nevada –, csak dühös voltál reám. Talán az bosszantott, hogy engem nem tudtál az ujjaid köré csavarni, mint másokat. Biztosra veszem, hogy sosem tudnál gyűlölni engem.

– Ó, Jim, mennyire nem ismered a nőket – kiáltott fel keserűen a lány. – Én mindenre képes vagyok... Mit is mondtál, merrefele dolgoztál ilyen sok ideig?

– Hát hirtelenében fel sem tudnám sorolni – köntörfalazott Nevada. – Különben sohasem szerettem magamról beszélni. De neked hogy ment a sorod?

– Nekem! Ó, fenemód jól! Hát nem látod? Ha még egy esztendőt élek, kikerülök az utcára... Gyűlölöm ezt az átkozott életet, Jim. De mit tehetek?... Természetesen Woodné már mindent elmondott rólam...

– Egyet-mást csakugyan elmondott – felelte tétován Nevada. – Nem bántam volna, ha itt vagyok, amikor erre a meggondolatlanságra rászántad magad.

– Istenuccse, én sem bántam volna – tört ki a lány szenvedélyes keserűséggel. – Te biztos lelőtted volna Cash Burridge-t. Ó, mily csúful becsapott, Jim! Tudom, hogy nem vagyok szép, de becsületes vagyok. Cash tulajdonképpen megígérte, hogy feleségül vesz. Hogy megszabaduljak Holdertől, azt mondtam neki, hogy nem vagyok tisztességes lány. Ő ennek ellenére is elvett volna feleségül. De Cash egy csomó aljas rágalommal úgy befeketített előtte, hogy végül is semmi sem lett a dologból... Most pedig ott dolgozom az Aranybányában, ha kell, könyvelek, ha kell, beállok csaposnak is...

– Lize, úgy hallom, túlontúl összemelegedtél Link Cawthorne-nal – jegyezte meg Nevada.

– Áh! De tőlem nevezheted összemelegedésnek is, ha úgy tetszik – legyintett Lize megvetően –, bár minden az, csak éppen összemelegedés nem! Cawthorne féltékeny, szűkmarkú, hencegő alak. Olyan alattomos, mint egy prérifarkas. Azt hiszem, félig be voltam csípve, amikor kikezdtem vele. És most a saját tulajdonának tekint.

– Mondd, Lize, nem volna veszélyes számomra, ha Link be találna toppanni? – dörmögte Nevada.

– Inkább számomra, Jim, inkább számomra – kacagott fel idegesen a lány. – Most legalább okot szolgáltatok arra, hogy féltékenykedjék. De ne félj, számodra Link sosem lesz veszélyes. Csak a szája jár.

– Elhiszem, Lize, de bocsáss meg, én mégis felállok, és átadom a székemet – felelte hűvösen Nevada, mialatt kiszabadította magát a kétes helyzetből, és felállott.

A lány meghökkent, majd elkáromkodta magát.– Mi ütött beléd, Jim Lacy? – kérdezte. – Hiszen ha két évvel ezelőtt

Link Cawthorne ordítva berontott volna két pisztollyal a kezében, te kikacagtad volna, és hátat fordítasz neki.

– Két évvel ezelőtt! Meglehet, Lize, de én sok mindent megtanultam e hosszú idő alatt.

A leány viselkedése hirtelen megváltozott, s halk, gyanakvó hangon megkérdezte:

– Jim, te ölted meg Less Settert?Nevada mindenre felkészült a leány részéről, s így e nyílt kérdés

hallatára sem árulta el magát.– Setter!... Hát nem él?

– Nem! Halott – mondta Lize, és csúfondárosan utánozni kezdte a fiú déli tájszólását. – S ez átkozottul jól van így, én mondom neked, Jim Lacy!

– Nos, Lize, a te képzeleted mindig csapongó volt, de ma merészebb, mint valaha – jegyezte meg Nevada hűvösen.

Lize megragadta a fiú kezét.– Jim, nem akartalak megsérteni – hadarta. – Csak eszembe jutott, hogy

régebb, ha egy kis lövöldözésre került sor, te olyan voltál, mint a vihar.– Ó, szó sincs sértődésről. De megvallom, kissé bánt, hogy ilyesmivel

vádolsz.– Jim, látom én, ne félj, hogy beszélsz, beszélsz, de nem tagadod –

suttogta Lize, és ragyogó szemével kérdőn fürkészte a fiú arcát. – De ide figyelj! Lineville-ben néhány ember hírét vette, hogy Setter halott. Te jól tudod, hogy mi itt tudunk hallgatni. Egy véletlenül ide tévedt utasember, aki egy éjszakát töltött itt, mesélte, hogy Settert odaát Kaliforniában egy vadlóvadász lőtte le. Csak ennyit mondott. De én tudtam, hogy a múlt nyáron Steve Elkins látott téged egy hammelli kocsmában. Menten eszembe jutott, hogy Setter régi haragosod, meg az is, hogy szenvedélyes vadlóvadász vagy. Így aztán könnyen rájöhettem, hogy csakis te végeztél Setterrel. De ezt a gyanúm sosem említettem senkinek. Bár nem tudom, de nem hiszem, hogy itt bárki is kapcsolatba hozna a Setter lelövésével. Ami Cash Burridge-t illeti, mérget vehetsz, hogy csak örül a Setter halálhírének. Annak idején Setter őt küldte Arizonába valami üzleti ügyben, amiről csak ők ketten tudtak. Cash olyan töméntelen bankjeggyel tért vissza, hogy annyi pénzzel a kályhacsövet is el lehetne dugni. De mire visszatért Arizonából, Setter már elment, és soha többé nem találkoztak. Ezt tőle magától tudom. Persze arról nem beszélt, hogy milyen haszna származott Setter halálából. De azt nem nehéz kitalálni!

– Lize, te igazán okos lány vagy – mondta őszinte elismeréssel Nevada. – Úgy látom, a legtöbb esetben rátapintasz az igazságra. De örülnék, ha nem gyanítanád, hogy bizonyos nem kívánatos polgártársainkat én küldtem át a másvilágra. Nem vagyok én Billy, a fenegyerek, sem Plummer, sem Wess Hardin.

– Rendben van, Jim – felelte hamiskás nevetéssel a lány. – De hadd térjek rá arra, amiért tulajdonképpen ideültem melléd. Hallottál egy bizonyos Hardy Rue-ról?

– Igen... mintha... Valahol, jártamban-keltemben találkoztam ezzel a névvel. Bár őt magát sosem láttam.

– A te idődben nem volt errefelé. De most itt van, és én mondom, olyan ember, akit jó lesz, ha szemmel tartasz. Úgy tudom, ő volt Setter jobb keze,

és azért jött Lineville-be, hogy a körme alá nézzen Cash Burridge-nak. A vak is látja, mennyire gyűlölik egymást. Szerintem Rue veszedelmes alak. Alattomos fickó. Keveset beszél, sosem iszik, kerüli a nőket, s olyan a nézése, mint a karvalynak. Olyan... Halló! Valaki szólít. Megfeledkeztem róla, hogy munkában volnék. Később még visszanézek hozzád. Akármibe fogadnék, hogy úgyis itt akarsz lenni, amikor Link betoppan.

A lány kirohant a teremből, magára hagyva Nevadát, akinek bőven akadt min törnie a fejét. Egy kissé meg is könnyebbült, hiszen megtudta, hogy Linneville-ben nyíltan nem említették a nevét Setter halálával kapcsolatban. Az ilyesmi előbb-utóbb csak bajba keverhetné. Pedig a maga fajta kemény legények számára úgysem valami biztonságos hely ez a határmenti városka.

Lassanként körülülték a játékasztalokat. Nem egy sanda pillantású játékos biccentett Nevada felé, jelezvén, hogy felismerte. Lineville-ben valószínűleg már mindenki tudta, hogy visszatért. Ebben nem is volt semmi rendkívüli. Innen mindegyikük el-eltűnt egy időre, aztán ismét felbukkant. Nevada, amint ott üldögélt, ismét heves vágy fogta el, hogy megváltozzék, és megszabaduljon végre minden bonyodalomtól, amelyekbe mint Jim Lacy keverte magát.

Váratlanul két újonnan érkezett férfi közeledett feléje. Egyikük alacsony termetű, fürge mozgású volt, fiatalnak már nem mondható, arca menyétre emlékeztetett, a szeme szaporán pislogott. Nevada Blink Millerre ismert benne.

– Jó estét, Blink! – viszonozta a másik köszöntését.– Ragyogóan nézel ki, Lacy – jegyezte meg Miller. – Fogj kezet Hardy

Rue barátommal.Nevadára egy nyugodt, szürke, átható tekintetű szempár szegeződött.

Rue ereje teljében lévő, magas, jókötésű férfi volt, inkább látszott aranyásónak, mint tehenészlegénynek. Nevadának feltűnt kemény vonású arca, erős álla és makacsul összeszorított keskeny ajka.

– Szívesen látom egy pohárra, Lacy! – szólalt meg Rue.– Nem, köszönöm – felelte Nevada –, mivel nincs pénzem italra, nem

fogadhatok el meghívást…– Nem gondolod, hogy furcsa mód megváltoztál, míg az ördög tudja

merre csavarogtál? – kérdezte Miller mosolyogva.– Hát, Blink, ha meggondolom, csakugyan megváltoztam – felelte

Nevada olyan egykedvűen, mint hajdanán. – Mindig kényes voltam arra, hogy ne fogadjak el senkitől ingyen szívességeket, s megnéztem, kivel iszom meg egy pohár whiskyt!

Feltett szándéka ellenére sem tudta megállani, hogy ne válaszolgasson csípősen. De mit tegyen, ha ez a Rue már első pillantásra annyira ellenszenves...

Miller Nevadára pillantott.– Mondhatom, különösen kedves vagy hozzánk, Lacy. Egyébként

igazad van, senki sem fizet szívesen egy olyan fickónak, akinek üres a zsebe.

Aztán Rue vetett fürkésző pillantást Nevadára, s tettetett udvariassággal megkérdezte:

– De ugye arra nem kényes, hogy rálőjön valakire? Nevada hűvös, nyílt tekintete nem árult el semmit.– Egyáltalán nem, egyáltalán nem, Mister Rue – felelte vontatottan. –

Amilyen a kérdés, részemről mindig olyan a felelet, mert nem szokásom faragatlanul viselkedni.

A két férfi továbblépett, megállva egy játékasztalnál, a két üres szék nyilván őket várta. Nevada sarkon fordult.

– Egye meg a fene! Úgy látszik, nem hagynak békémet – dörmögte maga elé.

Éppen akkor lépett be egy nagy társasággal Cash Burridge. Magas, negyven év körüli férfi volt, de sokkal fiatalabbnak látszott. Lóra termett, hosszúszárú-sarkantyús csizmás alakja kellemes benyomást tett a szemlélőre. Nevada menten megállapította, hogy hol tartja a pisztolyát. Burridge csinos, de léha ember volt, aranyszőke bajuszát hegyesre pödörte, kék szeme csillogott, és mindig nyugtalanul tekintett maga köré.

Nevada tudta, hogy Burridge, amint belépett, menten meglátta őt. Most már csak az a kérdés, hogy mi lesz ebből, ámbár Nevada ezzel édeskeveset törődött. Valamikor, nem is olyan régen, Burridge volt a vezére annak a postakocsi-rablóbandának, amelynek Nevada is tagja volt. Életének erre a ballépésére mindig szégyenkezve gondolt.

Végül is Burridge kivált cimborái közül, és óvatosan kerülgetve az asztalokat Nevada felé tartott.

– Jim, bizisten boldog vagyok, hogy láthatlak – nyújtotta felé kezét, és csinos arcán látszott, hogy igazat mond.

– Jó estét, Cash! – rázta meg Nevada a feléje nyújtott kezet. – Igazán jólesik, hogy örülsz nekem.

– Jó, hogy betoppantál. Hányszor töprengtem, vajon mi történt veled. De most itt látlak, nem érdekel, merre jártál, sem az, hogy mivel töltötted az idődet, csak azt mondd meg, hogy mik a terveid.

– Miért? – lepődött meg Nevada. Közben arra gondolt, vajon mit jelent Burridge részéről ez a meleg fogadtatás.

– Itt telelsz te is, akárcsak mi magunk? – faggatta Burridge.– Körülbelül úgy számítom, már amennyire tehetem – válaszolt tétován

Nevada.– Pénz nélkül állsz? – mérte végig Burridge megértő tekintettel.– Sajnos igen.– Magam sem állok valami jól, de segítségedre lehetek néhány uncia

arany erejéig.– Köszönöm, Cash! De nem akarok kölcsönhöz folyamodni. Találok

valami munkát, amiből megélek. S a kártya meg az ital nem érdekel.– És mi a szándékod, ha kitavaszodik?– Akasszanak fel, ha tudom! – válaszolta Nevada őszintén.– Csak azért akartam tudni – jelentette ki Burridge elégedetten –,

ugyanis van egy üzleti vállalkozásom. A legnagyobb, amelybe valaha belefogtam. Arról van szó, hogy...

– Cash, remélem, nem azt akarod, hogy valami csordát hajtsunk el? – szakította félbe komoran Nevada.

– Nem. Bizisten nem gondolok effélére – válaszolta gyorsan Burridge, s ha nem mondott igazat, akkor ragyogóan színészkedett. – Istenuccse! Ez becsületes üzlet, Jim!

– Ha úgy van, amint mondod, igazán örülök. De miről volna szó?– Ez a hely nem alkalmas üzleti beszélgetésre. Különben is éppen

pókerezem. De nagy üzletről van szó! Egy egész csordát kell elhajtani becsületes alapon. Jó pisztolyos legényekre, megbízható kíséretre van szükségem, és egy olyan vezetőre, akinek neve van errefelé...

– De, Cash, az imént úgy értettem, hogy becsületes üzletről beszéltél – tiltakozott Nevada.

– Hát ha ez nem az, akkor nekem fogalmam sincs a becsületről – jelentette ki Burridge határozottan. – Persze, amit eddig mondtam, félre is érthető. De várd meg, amíg mindent megtudsz erről az üzletről.

– Jól van, Cash, megpróbálok türelmesen várni – felelte Nevada.– Adok egy tanácsot – folytatta Burridge. – Légy türelemmel!Miután Burridge visszament pókerezni, Nevada ismét letelepedett a

kályha melletti székre. “Mi az ördögöt akarhat Cash? – tűnődött magában. – Becsületes dolog? Marhacsorda? Jól felszerelt fegyveres kíséret... A fene egye meg!”

Hiába – döbbent rá Nevada –, Cash Burridge ajkán a “becsületes” szónak nincs hitele, s az effajta becsületesség őt bizony nem csábítja. Cash

előre kifundálta a mondanivalóját, s ez gondolkodóba ejtette Nevadát, mert nem tudott rájönni, hogy egykori bandavezére valóban mit akar. Azt világosan látta, hogy Burridge számításból üdvözölte őt olyan melegen. Azelőtt talán egyszer sem volt kedves Nevadához. Burridge, ha valami nagyobb haszonra van kilátása, tudott kedveskedni, de ha szükség úgy kívánta, rendkívül meggyőzően, sőt erőszakosan is tudott viselkedni. Viszont sem egyik, sem másik képességét eddig Nevadával kapcsolatban még nem gyakorolta.

Az ivó és a játékszoba lassanként megtelt emberekkel. Az ivót rekedtes, érdes hangzavar töltötte be, éles ellentétben a másik helyiséggel, melynek monotóniáját csak néha törte meg egy-egy felkiáltás, egyébként csak az ércpénz csengése meg a rulettkerék pergése-zörgése hallatszott szakadatlan. Nevada a tűz mellett ült, bele-belebámult a lángokba, miközben azonban egy pillanatra sem kerülte el figyelmét a sürgés-forgás. A nyugtalan lobogás ismét megbabonázta: újból előtűnt az az arc, mely ébren és álmában állandóan előtte lebegett.

Lize Teller csakhamar visszatért, s mielőtt a fiú még felállhatott volna, hogy székkel kínálja, a leány ráhuppant a szék karjára.

– Maradj, vagy az öledbe ülök – fenyegetőzött, s hangja ingerült és pajzán volt egyszerre. Viszont látszott, hogy megtenné, amivel fenyegetőzött, s ezt Nevada is tudta. Ezért úgy gondolta, jobb lesz, ha nyugton marad. Valamikor régen szégyenlős fiú volt, most csak tartózkodó.

– De Lize, nevetségessé akarod tenni magad? Igazán felesleges belém kapaszkodnod – tiltakozott szelíden.

– Jim Lacy, rajtad kívül nem akadna egy ember ebben a mulatóban, aki ne ölelné át a derekam, ha így a székére ülnék.

– Remélem, alkalmat is adsz, hogy meggyőződjem erről.– Bölcsködj, ahogy akarsz, de idehallgass, ha be akarod bizonyítani,

hogy jó barátom, ismétlem: barátom akarsz maradni mindörökre akkor néhány percig tégy úgy, mintha szerelmes lennél belém. S ha képtelen vagy erre, legalább kedvesebben nézzél rám.

Bár alig tudta leplezni bosszúságát, Nevada elkacagta magát.– Mit sütöttél ki, Lize?– Link Cawthorne épp most jött be – felelte a leány, s kihívóan

megrázta fekete fürtös fejét.Még mindig volt benne valami egykori bájosságából. Nevada mégis

elszomorodott. Szegény lány, mennyire tönkrement az utóbbi időben.

– Nézd, Lize, neked csak tréfa, hogy velem ugratod Cawthorne-t, de én ezt a tréfát nem találom valami mulatságosnak. S Link számára rossz vége is lehet a dolognak.

– Undorodom tőle, érted, undorodom! Betege vagyok, úgy unom... Most odakint iszik. Szeretném, ha bejönne ide, s így találna a társaságodban. Az egész éjszakát átkártyázta, s még nem tudja, hogy itt vagy.

– Nézd, Lize, gondolom, nem akarod, hogy félretoljalak innen – válaszolta Nevada. – Nem szeretek udvariatlanul viselkedni hölgyekkel szemben, de fel szeretnék innen állni.

– Annál rosszabb – sziszegte a lány, s düh lobogott a tekintetében. – Ismersz engem.

– Jól van no, de azt hiszem, csak rontasz a helyzeten – dörmögte a fiú kényszerű beletörődéssel.

– Rontok? Ugyan! Tudok én bánni Link Cawthorne-nal. Csak azt akarom, hadd lássa az a beképzelt fajankó, hogy más férfinak is tetszem.

– Lize, én azt hiszem, magadnak köszönheted, hogy Link olyan beképzelt lett. Nem gondolod?

– Meglehet. Azt hittem, bolondulok utána, pedig talán csak egyedül Cash Burridge-ba voltam fülig szerelmes... Jim, a nők nagyon furcsák.

– Rendben van, csak ne akard ezt az én közreműködésemmel bebizonyítani – felelte Nevada.

– Itt jön, Ő! – suttogta a lány kaján nevetéssel, és sugárzó arccal Nevada fölé hajolt. Nevadát valami érthetetlen balsejtelem fogta el.

Felpillantott, s érezte, hogy hevesebben lüktet a vére. Link Cawthorne két kezével szétnyitotta a gyöngyfüggönyt, s megállott az ajtóban. Ebben a pillanatban Nevada tisztán láthatta az ingerült arcot, a közel álló gombszemeket, a nyugtalan, erélytelen, gonosz ajkakat, a túlzottan ápolt, piperkőc alakot. “Piperkőc zsivány” – így emlegették a vidéken, s ez hízelgett is Link hiúságának.

Nevada eddig is kétkedett Lize szavaiban, hogy Link Cawthorne nem tudná, hogy ő Lineville-be érkezett. Lám amint belépett, Nevada láttán nem mutatott semmi meglepődést, csak Lize-re nézett, mereven, aki bizalmasan csevegett a fiúval, bár jól láthatta, hogy bejött a szeretője.

Nevada azonban rögtön megérezte, hogy valami megváltozott körülötte vagy talán Link körül is. Régebb jóindulattal kezelte ezt az alakot, most úgy vélte, kár volt elvállalni az ugrató szerepét ebben a kis komédiában. Olyan előérzete támadt, amelytől egész valója megremegett. Mintha valami közelgő veszély vagy komor álom árnyéka vetődött volna előre. Ez

az érzés oly váratlanul lett úrrá rajta, és oly aggodalommal töltötte el, hogy semmit sem hallott Lize bizalmasságot színlelő suttogásából. Nagy önuralomra és nem kis akaraterőre volt szüksége, hogy visszanyerje hűvös magabiztosságát, miközben Cawthorne peckes léptekkel tartott feléjük.

Link Cawthorne arca és külseje jóformán semmit sem változott azóta, hogy utoljára találkoztak, de Nevada ezeket az embereket most már más szemmel nézte, mint akkor. Ő ugyanis megváltozott, s eme átalakulás megváltoztatta a látásmódját. Cawthorne megállott Lize és Nevada előtt, előreszegte szikár, karvalyszerű fejét, s kezét a csípőjére tette. Ujja az övén lógó pisztoly ravaszára kúszott. Bármit szándékozott is mondani vagy tenni, szemmel láthatóan már elragadta a szenvedély, mely bármely pillanatban őrjöngő dühvé fokozódhatott. Szúrós tekintetével először Lize-re nézett, aki azonban egy végtelennek tűnő pillanatig nem vette le a szemét Nevadáról.

Aztán lassan Cawthorne csizmáira siklott a pillantása, majd mind feljebb, hogy végül is riadtan, de dacos elszántsággal belefúródjék a férfi szúrós tekintetébe.

– Ó, maga itt van? – kérdezte Lize. – Link, találkozott már valahol régi barátommal, Jim Lacyvel?

– Bestia! – valósággal köpte a szót a dühös férfi, s mintha a termete is összecsuklott volna utána a megkönnyebbüléstől.

– Hogy vagy, Link? – szólt közbe Nevada, abban a reményben, hogy elsimítja a kellemetlen helyzetet. – Úgy látszik, Lize megfeledkezett róla, hogy ismerjük egymást.

– Felejtette a fenét! – felelte dühösen Cawthorne. – Ne törődj te Lize-zel. Vele majd én tisztázom a dolgot. De most hozzád beszélek, Jim Lacy!

Nevada egy hosszú pillanatig nem válaszolt, de a tekintetét merőn Cawthorne-ra szegezte.

– Aha! Nos, úgy látszik, nem nagyon vagy elragadtatva Lize-től.– Én meg úgy látom, te igen jóban vagy vele – vágott vissza dühösen

Cawthorne.– Jóban vagyok? Nyilván elment az eszed. Régi barátok vagyunk, de

ahhoz neked semmi közöd. Figyelmeztetlek, nem volt köztünk semmi, csak barátságot éreztem iránta. S ha a székem karfájára ült, hát...

– Haha! – szakította félbe Link. – Lize az öledben ült. Ezt pedig nem tűröm!

– Link, vigyázz a szádra! – szólt rá Nevada nyugodtan. – A szék karfáján ült egész idő alatt. Semmi okod a lármázásra, még akkor sem, ha jegyesek volnátok.

– Frászt! – kiáltott közbe Lize.Ez mint valami arculütés, úgy érte Cawthorne-t, és minden ízében

megremegve, ugrásra készen teljes magasságában egyenesedett ki.– Jim Lacy, hazudsz! – ordította magából kikelve. Lize egy párduc

villámgyors mozdulatával siklott le Nevada székéről, s úgy állt meg, mint egy kifeszített íjról elpattanni készülő nyílvessző. Nevada hallotta a leány lihegését, keményen Cawthorne arcába szegezte a tekintetét, s az hirtelen falfehérré vált. Féktelen dühében olyasmit mondott, ami nem állt szándékában. Hirtelen elnémultak a szerencsejátékosok, s a halotti csönd bizonyította, hogy mindenki hallotta, amikor lehazugozta Nevadát. Cawthorne kővé dermedten állt egy pillanatig, s látszott rajta, hogy az elkerülhetetlen katasztrófa sejtelme már hatalmába kerítette.

– Nos, Link, te jól tudod, hogy én nem szoktam hazudni – felelte Nevada minden látható izgatottság nélkül. – De gondolom, tekintettel kell lennem érzelmeidre.

A fiatal bandita arcán feloldódott a sápadt merevség. Rákvörös lett, és úgy tűnt, mintha égnek meredne a haja. Fiatalsága, dühe, önteltsége, s talán mert fel sem tudta mérni a helyzetet, arra késztette, hogy félreértse Nevada válaszát.

– Nem fogadok el tőled semmilyen elnézést – ordította. – Felszólítalak, gyere oda ki egy rövidke kis sétára!

NEGYEDIK FEJEZET

Nevada nyugodtan felállt, de nem lépett el a szék mellől. Nem hitte ugyan, hogy Cawthorne rá merne lőni, de azért ebben nem volt biztos, jobbnak látta tehát felállni. Ebben a pillanatban az volt az érzése, hogy valaki idegen cselekszik helyette. De az iménti fellobbanása után lehiggadva, visszanyerte önuralmát.

Cawthorne viszont egyre kihívóbban viselkedett, s mind hangosabban ordítozott:

– Azonnal gyere ki velem!– Miért? – kérdezte Nevada.– Tudod te miért!– Tudja az ördög – vonta meg a vállát Nevada. – Csak azt látom, hogy

dühös vagy. De ez még nem ok, hogy én is dühbe guruljak a te tévedésed

miatt. Aztán meg hideg is van odakint, és én szeretem ezt a jó meleg sarkot. S ha van még valami mondanivalód, hát ki vele!

Cawthorne-t megdöbbentette ez a teljesen váratlan fordulat. Az ital is hozzájárult, hogy elveszítse józan eszét, s esztelen féltékenysége is sarkallta. Mikor rádöbbent, hogy elhamarkodott kihívását Jim Lacy visszautasítja, ez a végsőkig felkorbácsolta sértett hiúságát.

– Mondanivalóm? – és rekedten mélységes megvetéssel felkacagott – Nincs több mondanivalóm! Kihívtalak, s te berezeltél. Ennyi az egész.

Ezután az elképedt és felsült Lize-hez fordult, és félig vezetve, félig maga után vonszolva elhagyta a termet. A játékosok jót nevettek rajta. Néhány csípős megjegyzést is tettek, s aztán tovább kártyáztak.

– Mi az ördög ütött Lacybe?... Mindig rendes fickó volt... Persze nem lőhette le azt a hülyét a lány szeme láttára...

– Tévednek, uraim – jegyezte meg dühösen egy játékos. – Egy kis közjáték volt egy igazi pisztolyhős és egy szájhős között. Láttam már effélét, nem is egyszer.

Miközben Nevada visszaült a helyére, és székét közelebb húzta a tűzhöz, a megjegyzések nem kerülték el a figyelmét. De csak az utóbbi kedvetlenítette el. Újból feltűnt Hettie Ide arca a parázsló tűzben. Hogy remegett az egész teste, a szíve! Próbára tették, s úgy állta ki, ahogy azt Hettie elvárta tőle!

Nevada korán hazatért a szállására, és nyugodtan átaludta az éjszakát. Reggel arra ébredt fel, hogy arcába süt a nap.

Minden napra akadt teendője bőven, s ő minden nap nagy lendülettel fogott munkához. Olyan feladatot is talált a ház körül, amire Woodné nem is gondolt. Többnyire így teltek el szorgos munkával a napjai, és így köszöntött Nevadára a Linevillei-i tél.

Majdnem egy hét telt el, s ő az Aranybánya felé sem nézett. Aztán az egyik este vacsora közben Woodné komolyra fordította a szót:

– Jim, az a nagyszájú Link Cawthorne azzal henceg, hogy nem mersz bemenni a városba.

– Ugyan ne mondja! – dörmögte Nevada.– Igenis mondom. És nekem bizony sehogy sem tetszik a dolog. Nem

tűrheted, hogy ilyesmit híreszteljenek rólad.– Bánom is én, hogy mit locsog Link.– Fiam, ez nem megy itt, Nyugaton – folytatta az asszony komoran. –

Egész életemet a határ mentén töltöttem el. Itt senki sem engedheti meg magának, hogy elveszítse az emberek becsülését, még akkor sem, ha

többségük csak szemét, hamiskártyás, marhatolvaj s más efféle. Ezek másképp fogják fel az ilyesmit. Legkevésbé érti meg Link Cawthorne. Képes lesz hátulról, egy ház sarka mögül lepuffantani, s aztán megesküszik, hogy szemtől szemben álltatok.

– De Wood mama, mit tehetek én ez ellen?– Hát, fiam, amíg Lineville-ben tartózkodsz, úgy viselkedj, hogy méltó

légy ahhoz a Jim Lacyhez, akit ők eddig ismertek – jelentette ki az asszony határozottan. – Ha tűröd, hogy az a léha futóbolond tovább is hencegjen, nemsokára vérszemet kap, és golyót ereszt beléd. Rendben van, nem akarod megölni. Lize is szerette őt. Tehát menj be, fiam, a városba, és vágd szájon Linket. Vedd el tőle a pisztolyát, és dugd a nadrágja hátuljába.

Nevada kedvetlenül húzta el a száját.– Nos, lehet, hogy igaza van – mondta, és sóhajtott. – Az ördögbe is,

bár jönne már a tavasz, hogy odábbállhassak innen.– Jegyezd meg, amit mondtam, fiam – felelte az asszony komolyan –,

ahhoz, hogy biztosan megérd a tavaszt, a nyarat és az őszt, a legegyenesebb út, ha az leszel, aki voltál.

Nevada kétségek közt sétált le az Aranybányába, mivel immár teljességgel elkerülhetetlennek tartotta korábbi hírneve következményeit.

Link Cawthorne szokásától eltérően józan volt, és teljesen belefeledkezve a kártyázásba, hallatlan szerencsével játszott. Csak éppen egy pillantásra méltatta, amikor meglátta a belépő Nevadát.

Cash Burridge azonban rendkívül barátságosan azonnal hozzászegődött.

– Hova tűntél, Lacy? – kérdezte szemrehányóan. – Igazán elvártuk volna, hogy be-benézz ide.

– Hát bizony keményen dolgoztam, és korán bújtam az ágyba – felelte Nevada. – Aztán tudod, Cash, talán kerültem is az alkalmat, hogy Cawthorne-nal találkozzam.

– Phüüü! – horkant fel Burridge. – Azt a nyomorult hencegőt már rég le kellett volna puffantanod, s minél hamarabb megteszed, annál jobb. Mindenki csak örülni fog, ha elintézed.

– Én nem így látom a dolgot, de erről ne vitatkozzunk.– Ötöt teszek egy ellen, hogy maga Link kényszeríti ki belőled.

Százával láttam ilyen szájhősöket, s mind megjárták.– Nos, én nem fogadok veled, az bizonyos – válaszolta jókedvűen

Nevada.

– Menjünk fel a szobámba, ott nyugodtan beszélgethetünk – ajánlotta Cash, azzal karonfogva átvezette Nevadát a termen, és felmentek a lépcsőn.

– Igazán kellemes itt – mondta Nevada, miközben körülnézett a szobában.

– Szeretem a kellemes környezetet, ha nem ülök nyeregben – válaszolta Burridge. – Foglalj helyet, s ha már nem fogadsz el italt, legalább gyújts rá. Még egy megjegyeznivalóm van erről a Link Cawthorne-ról. Eléggé ártalmatlan volt addig, amíg Lize nem csinált belőle viperát. Az a lány valóságos ördögfajzat. Azt tanácsolom, hogy oltsd ki Link élete gyertyáját, vagy mondd a szemébe, hogy hazug, s végezz vele.

– Be kell vallanom, hogy engem is bosszant a dolog – ismerte be Nevada.

– Egy olyan férfinak, amilyen te vagy, mindig van miért bosszankodnia – fűzte hozzá Burridge nyilvánvaló együttérzéssel. – Addig nem lehetsz szabad ember, amíg titkolnod kell a nevedet. Elég kellemetlen dolog, hogy a seriffek meg az ellenségeid állandóan a nyomodban vannak, de még pokolibb azt tudni, hogy van valaki, aki csak azért tör az életedre, mert híres ember vagy.

– Remélem, nem betegszem bele, s nem adom újra ivásra a fejemet – mondta komoran Nevada.

– Jim, én most nagyon komolyan akarok veled beszélni – folytatta Burridge, és lehalkította a hangját.

– Nos, ki vele. Bízhatsz benne, hogy őszintén megmondom a véleményem.

– Lineville kezd túlságosan forgalmassá válni ahhoz, hogy nekem megfeleljen. Holtbiztos, hogy egy éven belül nem nekem való hely lesz, de neked való sem. Ebben egyetértünk, ugye?

– Persze. Mihelyt kitavaszodik, végleg odébbállok innen.– Helyes. Én is. Most pedig el akarom mondani neked a terveimet.

Őszinte leszek hozzád. S ha nem akarsz velem tartani, rendben van, egyetlen kívánságom, hogy itt Lineville-ben őrizd meg a titkomat. Megteszed?

– Gondolom, hogy igen – felelte komoran Nevada. Burridge-on látszott, hogy kielégíti ez az ígéret, de nyilvánvalóan tétovázott, hogy továbbmenjen-e az őszinteségben. Apró szikrák csillantak a szemében, majd hirtelen hideg fényt villantott Nevada felé.

– Jim, tudod, hogy Settert lelőtték odaát Kaliforniában? – kérdezte élesen.

– Lize-től hallottam – felelte egykedvűen Nevada.– Egy vadlóvadász ölte meg – folytatta Burridge izgatottan. – Jim,

egyesek szerint közöd volt ehhez a gyilkossághoz.– Hát persze. Sok mindennel vádolnak engem – válaszolta Nevada

rendíthetetlen nyugalommal.– Nos, engem nem érdekel az egész ügy – jegyezte meg Burridge

megkönnyebbülten –. csak annyit akarok mondani, hogy bárki gyilkolta meg Settert, nekem jó szolgálatot tett vele.

– Nekem is. Setter egyszer aljasságot követett el ellenem odaát a Snake River mentén.

Burridge mély lélegzetet vett, s letette a szivarát.– Hallgass csak ide – kezdte izgatottan. – Nekem sok közös

vállalkozásom volt Setterrel. Miután ő elment innen, utánam küldött, hogy találkozzunk a Klamath vízesésnél. Elmentem oda. Ő összeállt valami nagy csordatulajdonossal, és több pénze volt, mint amennyit el tudott volna költeni. Azt mondta, nem mer Oregonban maradni. Ott rövid időn belül mindent elad, és valami más, biztonságos zugot keres magának. Többé nem akar csordákat elhajtani, és nem akar más marhatenyésztők pénzeivel spekulálni. Talán meg is nősül. Mindenképpen becsületes marhatenyésztővé akart válni, és arra kért, társuljak vele. Nos, végül is ideadott százezer dollárt, hogy vásároljak Arizonában egy jól felszerelt ranchot fele-fele alapon, s nekem segítenem kellett volna, hogy idővel egy-egy óriási marhacsorda és ménes legyen. Rám bízta, hogy én keressem ki a helyet, azzal a feltétellel, hogy még lakatlan, vad vidéken legyen, ahol majd jól fiadzik a pénz.

Burridge félbeszakította előadását, amely szemmel láthatóan nagyon felkavarta. Ajkához emelte szivarját, és székében hátradőlve egy darabig elgondolkozva pöfékelt, s közben világos, szűrős tekintete a Nevadáéba fúródott.

– Nos – folytatta –, lóra ültem, s átmentem Arizonába, s meg sem álltam az Új-Mexikó határán húzódó White Mountain hegységig. Ha vad és csodálatosan szép tájról esik szó, Arizona minden mást felülmúl. Ott megvásároltam egy ranchot, amelyet gazdája nem szívesen adott el. Nagy ranch volt, mérföldekre kiterjedő legelőkkel, s több mint tízezer jószág lehetett rajta. Nem mondom meg neked, hogy hol fekszik, mindaddig, amíg nem döntesz, hogy elfogadod-e az ajánlatomat. Mikor az üzletet annak rendje és módja szerint nyélbe ütöttem, és magamra írattam a birtokot, kétségek fogtak el. De visszasiettem ide, és izentem Setternek. Ő még nem számolta fel a dolgait odaát. Vártam. Semmi hír nem jött felőle.

Erre visszamentem Arizonába. Ez tavaly nyár elején történt. Aztán jól kinyitottam a szemem. Fura helyzetet találtam. Hogy ilyen tréfa történjék velem és különösen Setterrel! Nos, én vad vidék után kutattam, s mondhatom, sikerült is találnom. Rabolták a csordákat jobbról is balról is. Pontosan azokra az emberekre gyanakodtam, akiket a csordával együtt vettem át. Hatalmas terület, van benne sivatag, kanyon, fennsík. Sokkal több ranch meg csorda volt rajta, mint sejtettem. A ranchtulajdonosok közül többen maguk is marhatolvajok voltak, s összejátszottak a legelvetemültebb rablókkal. Hallottál már a Hash Knife és a Pine Tree bandákról? Senki sem tudta biztosan, hogy ki tartozik közéjük és ki nem. Aztán van néhány köztük, aki kemény dió volna akárki számára. Ez a Lineville körüli vidék még az aranyláz idején sem vehette fel a versenyt Arizona erdőségeinek félelmetes hírével.

Burridge szippantott egyet a szivarjából s aztán elnyomta.– Nos, amikor visszajöttem ide, most egypár hete, megint üzentem

Setternek, és vártam. Semmi válasz. Aztán egyszer csak hallottam, hogy Setter halott. Hardy Rue hozta a hírt. Az a gyanúm, hogy valamit tervel. Mindenesetre ő jól ismerte Settert, de ez nem izgat. Az az arizonai birtok az enyém. S egyedül rám tartozik, hogy oda visszamegyek és vezessem. Itt térek rá arra, ahol bekapcsolódhatsz, Jim Lacy! Ez bizonyára nem lesz ínyére a banda tagjainak. Téged tennélek meg felügyelőnek, és százalékot kapnál. Nem kis harcba kerül majd megvédeni a csordámat. Szeretnék összegyűjteni egy maroknyi jó lovast és annyi jó pisztolyos legényt, amennyit csak lehet. S te vezetnéd őket!... És még valamit, Jim. Te tudod, hogy nem egy jómódú, becsületes ranchtulajdonos valamikor marhatolvaj volt... Mi a véleményed erről, mit szólsz hozzá?

– Hát azt hiszem, Cash, mielőtt bármit mondanék is, még gondolkozom rajta – felelte Nevada eltűnődve. – Az biztos, hogy te nyíltan beszéltél róla. Én becsülöm azt, aki őszinte hozzám. Fene érdekes história. Hogy mi lenne a bíróság véleménye a dologról, nem is sejtem. De úgy vélem, hogy a százezer fele, amit neked adott Setter, jog szerint a tied. S talán a másik fele is. Senki sem tudná megmondani, hogy mekkora az az összeg, amit Setter becsületesen keresett, mennyit tesz ki az, amit tisztességtelen úton szerzett. Arra gondosan vigyázott, hogy mindig a másik vállalja a kockázatot. Mindenesetre azt hiszem, hogy az arizonai ranch egészen jogosan a tied.

– Helyes. Örvendek, hogy így látod a dolgokat – felelte Burridge, s összedörzsölte a kezét. – Akkor hát elfogadod az ajánlatom?

– Cash, most még nem ígérek semmit – felelte Nevada megfontoltan. – Őszintén szólva, eljöhet az a nap, amikor boldog leszek, ha alkalmazol. De most még időre van szükségem, hogy gondolkozzam.

– Dönts akkor, amikor jónak látod – mondta szívélyesen Burridge.– Hát elég sok időre lesz szükségem, mert van néhány részletkérdés,

amit nem lesz könnyű megoldani.– Miről van szó, Jim? Talán segítségedre lehetek.– Hát először is, bizonyos ügyeidre egy szép napon fény derülhet...– Én is sokat rágódtam ezen – mondta elkomolyodva Burridge. – Végül

is úgy döntöttem, hogy sutba dobok minden aggodalmaskodást. Engem senki sem ismer Arizonában. Idahóban sem tudják, hogy Cash Burridge vagyok. Aztán meg mit számít egy-két apró-cseprő ügy? Elfelejtődik, mihelyt odébbálltam innen.

– Talán nem is nagyon tévedsz – hagyta rá Nevada. – De a második kérdés nagyon komoly és fontos számomra. Éspedig az, ami az én személyemre vonatkozik.

– Ki vele! – kiáltott fel jóindulatú türelmetlenséggel Burridge.– Nos, Cash, nem akarlak megsérteni, őszintén szólva kétlem, hogy te

valaha is becsületessé válhatsz.Burridge a tűzbe dobta a szivarját, és egészen rákvörös lett. –

Istenuccse, a marhatolvajlás bizony már második természetemmé vált. S ez nem is csoda! De nem vagyok esztelen bolond, s nem estem a fejem lágyára sem.

– Kétségtelen. Elismerem. De te a véleményem kérdezted, Cash, s én megmondtam. Neked gyöngéd a nő és a vérontás. S az egész vállalkozás azon fordul meg, hogy megállod-e a helyed a jómódban.

– Hát ezt még nem volt alkalmam kipróbálni – válaszolta Cash ökölbe szorítva a kezeit. – De a lehetőség adva van. Meglátom. Esküszöm, hogy kihasználom az alkalmat. S biztosan akkor sikerülne a legjobban, ha te mellettem állnál. Ennyit mondhatok.

– Rendben van, Cash, én komolyan veszem a dolgot, és gondolkozom rajta. Csak az nem tetszik az egészben, hogy veszekedett híremre szabtad az ajánlatot...

Nevada lement az ivóba Cash Burridge-dzsal, s azzal szórakozott, hogy egy darabig Link Cawthorne mellett álldogált, majd elsétált előtte. Lize nem volt látható. Hét közepe lévén, alig volt forgalom. Nevada korán hazament az Aranybányából, mert arra gondolt, hogy Woodné biztosan ébren várja. Az éjszaka sötét volt és hideg, hószag érzett a levegőben. A

szél süvítve fújt keresztül a csupasz fák koronáin. Az izgalom és a szórakozás jót tett neki. Háziasszonya ébren várta a kemence tüze mellett.

– No, Wood mama, itt vagyok teljes épségben, egy hajam szála sem görbült meg – mondotta vidáman.

– Látom, Lacy úr – felelte az asszony. – De ezt köszönheted a szerencsédnek is. Nem futottál össze Linkkel?

– De mennyire! Órák hosszat ténferegtem körülötte, de nem történt semmi.

– Berezelt! Phü! Szeretném felébreszteni benned az istenfélelmet – mondta az asszony.

– Beleegyezem, de csak akkor, ha egy darab pástétomot és egy bögre tejet kapok melléje.

Teltek-múltak a rövid napok, lehullt a hó, és ezzel is több lett Nevada dolga. Esténként, ha az időjárás szelesre fordult, be-benézett az Aranybányába. Burridge újabb kísérletet tett, hogy csatlakozásra bírja Nevadát, aztán elindult Arizonába. Úgy tervezte, hogy nagy kerülőt tesz Oregonban és Kalifornián keresztül, hogy elkerülje a havas vidéket.

Lize Teller évődő hangulata komolyra fordult Nevada irányában. Hiú volt, erőszakos, sőt rosszindulatú, ha kissé beszeszelt. Élete tragikus végkifejlés felé sietett. A tél elején megjátszotta, hogy szerelmes Nevadába, a fiatalember feltevése szerint csak azért, hogy ugrassa Cawthorne-t. De eljött az a nap, amikor Cawthorne újabb nyílt próbálkozást tett, hogy Nevadát harcra kényszerítse, és ettől kezdve a lány nem szemezett többé vele. Röviddel ezután felbontotta a jegyességét Cawthorne-nal, vad flörtölésbe kezdett, és nagy dáridókat csapott a kártyakompániával. Eldobott minden mértékletet, s az egészsége is romlani kezdett.

Mikor végül is Nevada elővette, hogy testvérként beszéljen a fejével, olyasmire jött rá, ami nagyon meggondolkoztatta.

– Egyetlen tisztességes férfi sem néz rám, menthetetlenül elvesztem – tört ki a lány keserűen.

E beszélgetés után az a gondolata támadt Nevadának, hogy valamiképpen ő okozta a lány vesztét. Ez nem is lehetett másként, és ez nagyon elkeserítette. Másrészt Lize rettentően megbántotta Cawthorne-t azzal, hogy faképnél hagyta. Valahányszor Cawthorne szólni próbált hozzá, akár alázatos hangon, akár durván vagy érzelegve, Lize úgy kiabált rá, mint valami piszok fráterre.

Napok és hetek teltek el így, s a helyzet a végsőkig kiéleződött.Nevada dacolt azzal az előérzetével, hogy odébb kell állnia. Már-már

engedett a belső sugallatnak, hogy akár a tél derekán is útra keljen. De a mind többet töprengő s a benne élő Nevadával dacoló Jim Lacy nem engedte, hogy megfutamodjék egy jelentéktelen csetepaté elől egy arra érdemtelen lány miatt, akin talán még segíthet is. Valami visszatartotta attól, hogy ebből a kettősségből a legkönnyebb menekvés útját válassza. Gyöngéd, szelíd hangulatába mindig ránehezedett szellemének ösztönös lázongása, a pisztolyos ember konoksága, amely méregként itatta át bánatát, és a Hettie Ide örökre elveszett szerelme utáni álmodozás...

Elhárított magáról minden felelősséget azért, hogy azzá lett, aki volt. Mint fiatal fiút az élet könyörtelen, gonosz emberek közé sodorta. Időnként sikerült kiszabadulnia a reá nehezedő káros befolyások alól, hogy aztán valami véletlen ismét csak visszavesse abba az életformába, melyet az élet adott osztályrészéül, s amely szerencsétlenségére annyira csodálatosan talált hozzá: kényszerítette, hogy lovagias bátorsággal torolja meg mások gonosztetteit, s elszántan védelmezze mások életét.

Úgy látom, mindig így lesz ez velem – állapította meg magában komoran. – Nem tudok önmagámtól megszabadulni... Vajon Hettie elhinné-e, hogy nem maradtam hű ahhoz, amit ő elképzelt rólam? Nem! Nem!... Mindig érezni akarom, hogy hű vagyok hozzá, még akkor is, ha arra kényszerülnék, hogy ismét Jim Lacy legyek.

Egy délután ösztönösen ismét az Aranybánya felé vette útját. Egész éjszaka nyomasztó félálomban szendergett, s egész délelőttje nyugtalan töprengésben telt el.

Az oldalajtón lépett be a helyiségbe, és a játékterem ajtaja előtti előtérben megállt egy pillanatra. A terem megszokott csendjét valami megzavarta.

Nevada hirtelen mozdulattal felrántotta az ajtót, féloldalt fordulva lépett be, jobb kezét csípőjére szorítva. A terem tele volt férfiakkal. Az asztalokon hagyott kártya, ércpénz, poharak, nyilvánvalóvá tették, hogy váratlanul álltak fel mellőlük. Suttogás, köhécselés, lábak csoszogása hallatszott a bár felől. Ez a zaj megállásra késztette Nevadát, majd éles dörrenés s nyomban utána durva ordítás hallatszott az ivó felől.

– Rumot! Azonnal, vagy szétzúzom a fejedet!Nevada a legközelebbi csoporthoz ugrott. Valami szörnyű dolog

történt. Leolvashatta az arcokról. S ezt azonnal összefüggésbe hozta a rekedt hanggal.

– Mi történt? – érdeklődött.

– Pokoli zűrzavar volt – felelte valaki, verejtékes arcát törölgetve.– Jim, nyugodtan kártyáztunk, mint rendesen – mesélte az egyik

kártyás, név szerint Pikk Ász –, amikor szörnyű ordítást hallottunk a terem felől. Valami fehérnép sikoltozott, akit mondhatom tüstént elnémítottak. Ezután súlyos zuhanás hallatszott. Mindannyian felugráltunk, valaki kisietett, hogy megtudja, mi történt. És, Istenem...

– Nos? – szólt közbe Nevada fagyos komolysággal, amikor Pikk Ász kifulladt.

– Lize Teller! Félig meztelenül feküdt a földön, s ömlött belőle a vér. Link Cawthorne verte fejbe a puskájával. Lize biztosan belehal... Figyelj csak!

Nevada három hosszú ugrással az ajtónyílásnál termett, szétrántotta a gyöngyfüggönyt, s egyetlen pillantással átfogta a helyiséget.

– Cawthorne! – ordította el magát. Velőtrázó ordítását halotti csend követte.

ÖTÖDIK FEJEZET

Észak-Kaliforniában tavasz volt. Az öreg Shasta-hegy méltóságteljesen állt a reggeli fényben, hatalmas, hóborította lejtőin imitt-amott egy-egy fekete folt jelent meg. A Tule-tó körüli medencétől kiindulva a táj hatalmas barna, szürke és végül smaragdzöld gyűrűkben hullámzott.

Gi, gá, gá! – gágogtak a déli tájakról visszatérő vadludak. Nagy, ék alakú csapataikat óriási öreg gúnárok vezették, átrepültek a zsályaborította dombokon, kerengtek a vetések fölött, majd leereszkedtek társaik közé.

Az Ide ranch végtelen holdjai, melyeket többnyire a Tule-tó lecsapolt medréből nyertek, dúsan és termékenyen terültek el a tó déli partja mentén. A friss szántások barna táblái, a zöldesbe játszó szántóföldek, a szürke zsályás lejtők irányába terjeszkedő legelők, a ménesek, marhacsordák, a sövénykerítések, gyümölcsösök, új és régi szarvasmarha-istállók, sokszorosan megtoldott csűrök s a jávor- és fenyőligetben félig megbúvó fehér ház bőségesen bizonyították Ide-ék virágzó jómódját.

Ezen a reggelen arra ébredt Hettie Ide, hogy húszéves lett. A vadludak, melyeket gyermekkora óta annyira szeretett, visszatértek déli vándorútjukról, mintha tudták volna, hogy ezen a gyönyörű májusi napon van a születésnapja, és fiatal lelke csordultig kell hogy teljék életörömmel.

De Hettie titkos bánatot rejtegetett mélyen a szívében, miközben beteg édesanyjának segített. Bánatát bátyjával, Bennel osztotta meg, akinek ez egyetlen keserű csepp volt boldogsága serlegében.

Még egy jó óra volt a reggeliig. Miközben Hettie lábujjhegyen haladt lefele a lépcsőn, hallotta, amint Ina sikoltozva kacag, bizonyára a kis Blaine kópéságain. Milyen boldogok is, mennyire megáldotta őket az Isten! Hettie a legcsekélyebb irigységet sem érezte születésnapja reggelén. Sosem érezte közelebb magát Benhez, mint most, és úgy szerette Inát és annak gyermekét, mintha testvérei lennének.

Hettie kilépett a szabadba. Micsoda reggel! Ragyogott és meleget árasztott a nap, a jávorfák között daloltak a madarak, édes fejecskéikkel bólogattak a fűben az ibolyák, a vadborostyánbokrok gallyain pattanásig feszültek a rózsaszín bimbók.

Tudta, hol találhatja meg Bent. Lesétált a sövénnyel kerített keskeny úton a karámok felé. Bár szíve tele volt a régi bánat szorongató érzésével, mégis meghallotta a méhek zümmögését, a vadludak gágogását, a borjak bőgését s a fecskék csicsergését. E számára oly kedves hangok közül élesen kivált Ben hatalmas vadménjének, Kalifornia Rednek horkanása. A ló dacosan vágtatott a legelőn át Ben felé, de dühét csak a karámot körülzáró korláton öntötte ki.

Hettie a karám korlátján ülve találta Bent. Kalifornia Red sohasem szokta meg a karámot, lázadozott ellene. Hettie megállt, hogy szemügyre vegye. Szerette ezt a csodálatos lovat, a szépségéért, hevesvérűségéért és még valamiért, amit egyedül csak Ben sejtett.

Kalifornia Red már évek óta élt fogságban. Bár betörték, mégsem vesztette el vadságát. Kötőfékre volt szükség, hogy ne hegyezze a fülét s ne forgassa vadul szép sötét szemét. Red sohasem tört be egészen, de mégsem volt alattomos. Vörös szőre selymesen, csodálatosan ragyogott, hosszú sörénye pedig mintha lángolt volna. Bár hatalmas állat volt, ezt tökéletes arányai miatt a legtöbb szemlélő észre sem vette. Magas és könnyed volt, teste hengerszerűen gömbölyű, széles szügye csodálatosan szép, lábai erősek, de nem nehézkesek, ívelt nyakán nemes fej nyugodott, s ma is, akár évekkel ezelőtt, a kaliforniai zsályaborította hegyek vad ménjeinek királya volt.

Hettie felmászott a korlátra, s bátyja mellé ült.– Jó reggelt, cimbora – köszöntötte vontatott délies hanghordozással,

hogy utánozza annak a valakinek a beszédmodorát, akiről egyikük sem feledkezett meg sohasem.

Ben alig észrevehetően összerezzent. Tekintete a messzeségbe révedt, túl a vörös ménen, túl a karámon, a szántóföldeken, a zsályaborította lankákon, valahova a távolba. Hettie ritkán beszélt ilyen nyíltan a bátyjával. De ma születésnapja volt, s olyasmit akart szóvá tenni, ami mindkettőjüket bántotta.

– Hát te hogy kerültél ide, öregleány? – kérdezte Ben, s vontatott délies beszédmódja meglepte Hettie-t. Hangja kötekedő, de mégis meleg csengésű volt. Anélkül, hogy Hettie-re nézett volna, feléje nyújtotta kesztyűs kezét.

– Mit művelsz, Ben? – kérdezte a lány vidáman, s két tenyere közé fogta a feléje nyújtott kezet.

– Éppen csalogattam ezt a semmirekellő vörös fickót – felelte s fejével a mén felé bökött.

– Úgy látom, ez a vörös fickó nem nagyon engedelmeskedik neked.– Ki kellett pányváznom, s csak azután eresztette le a fülét.– Ben, nem várhatod tőle, hogy kezes bárány legyen.– Kezes bárány? Nem. Csak azt akarom, hogy szeressen.– Bizonyára a teremtésekor maradt ki Redből a szeretet – kacagta el

magát Hettie. – Vagy nem tudja megbocsátani neked, hogy elraboltad a zsályaborította tájakról. Ha Red helyében volnék, holtbizonyos, hogy én sem szeretnélek.

– Éppen négy éve – mondta elgondolkozva Ben. – Milyen hosszú idő! Nem kívánhattam volna magamnak remekebb, bátrabb lovat. Biztos vagyok, hogy egész Kaliforniában nincs még egy hozzá fogható. Én azonban olyasmit kívánok Redtől, amit soha meg nem kaphatok.

– Drága Ben – felelte Hettie, s megszorította bátyja kezét –, ami után te vágyol, az a valaki, aki megtudná szelídíteni Redet.

– Szerintem egyetlen ember van, aki Redet meg tudná szelídíteni... – dörmögte Ben inkább magának, mint húgának.

– Az a te régi cimborád, Nevada – suttogta közel hajolva Hettie.Ben lehajtotta a fejét, s lovaglókesztyűs kezével megszorította Hettie

kezét.Hettie sokáig nem merte szóba hozni ezt a dolgot, de ha már

ráterelődött a szó, elhatározta, hogy folytatja a beszélgetést, hogy könnyítsen a lelkén meg talán a Benén is.

– Ben, ma van a születésnapom – szólalt meg halkan.– Tiszta igaz – rezzent fel álmodozásából bátyja –, teljesen

megfeledkeztem róla. Remélem, előkotrok valamilyen ajándékot a számodra... Lássuk csak, te most tizennyolc, tizenkilenc éves vagy...

– Húsz – jelentette ki Hettie komoran.– Hogy repül az idő! Hiszen te kész felnőtt nő vagy, s méghozzá fene

csinos is. De azért nekem mégiscsak kicsi húgom maradsz.S ahogy feléje fordult, hogy megcsókolja, Hettie könnyeket látott a

szemében. Néhány ősz hajszál is jelentkezett Ben halántékán. Ez megdöbbentette Hettie-t. Ő, aki olyan fiatal, erős, férfias! De a hosszú évekig tartó számkivetettség a szülői házból, a vadlóvadászat, magányos, zord életet jelentett Ben számára. Nevada mentette ki ebből a helyzetből. S most is, mint oly sokszor az elmúlt évek alatt, azért fohászkodott Ben, hogy áldja meg az Isten Nevadát, s tartsa meg olyan jónak, tisztalelkűnek, bátornak, mint amilyen akkor volt, amikor megismerkedett vele.

– Ben – szólalt meg Hettie –, én nem kérek semmiféle ajándékot a születésnapomra. Csak annyit kérek, hogy ha már felnőtt lettem, s elég idős ahhoz, hogy meghallgass, engedd meg, hogy úgy beszéljek, ahogy akarok... ahogy a szívem diktálja.

– Hettie, őszintén sajnálom, hogy ezt neked kérned kell tőlem – mondta bűnbánó hangon Ben. – Nagyon megbántottál... azt hittem, hogy csak érzelgős kislány vagy, s majd elfelejted az egészet.

– Elfelejteni őt? – Soha – suttogta Hettie. – Te elfelejtetted?– Ha valaha megtenném. Isten irgalmazzon nékem – felelte

méltatlankodó hangon Ben.– Ben, én ismerem a te titkodat, s gondolom, Ina is ismeri – folytatta

elkomolyodva Hetíie. – Mi jó barátnők vagyunk, sőt valóságos testvérek. Ina olyan jó, olyan szeretetreméltó... Gyakran elbeszélgetünk. Emlékszel arra, hogy amikor Ina hazajött az intézetből, s te szegény vadlóvadász voltál, és apa valósággal gyűlölt téged, emlékezz csak vissza, hogyan fogtam össze Inával, s harcoltunk éretted és Nevada érdekében.

– Ó, Hettie, persze hogy emlékszem – bólintott Ben elmélázva.– Nos, Ina meg én tudjuk, hogy mi bánt téged. Barátod, Nevada

elvesztése.– Nem, drága Hettie, nemcsak engem ért veszteség – tört ki

szenvedélyesen Ben. – Nem vagyok én olyan önző. El tudom én viselni a veszteséget. De az bánt, azt szégyellem és az nyomja a lelkemet, hogy Nevada önmaga feláldozásával mentett meg engem, s tett szerencséssé és boldoggá! Apám megbocsátott nekem, visszafogadott az otthonunkba, anyánk mellé és melléd. És Hart Blaine büszke volt arra, hogy hozzám – énhozzám, a magános vádlóvadászhoz adja feleségül tehetséges és gyönyörű leányát, a leggazdagabb leányt, a gazdag ranchtulajdonosoknak ebben a völgyében. Híres ember lettem, családom van, otthonom,

szeretettel, boldogsággal vesznek körül – többel, mint amennyit valaha is reméltem. Aztán apa meghalt, s gazdag emberré tett. Helyesebben mondva mindkettőnket, mert ennek a csodálatos ranchnak a fele a tied, Hettie. Majd az ég áldásaként megérkezett a kicsi Blaine... a fiam!... De Nevada visszament oda, ahonnan jött. Csak Isten a megmondhatója, merre lehet. Rengeteg pénzt költöttem rá, hogy felkutassam, azt a szikár arcú, elnyújtott texasi kiejtéssel beszélő lovast, aki a Nevada névre hallgat. És nem tudok a nyomára akadni!

– Egy szép napon rábukkansz! – suttogta megindultan Hettie.– Mindig hittem, hogy így lesz – folytatta Ben, s mint aki örül, hogy

megoldódhat a nyelve, sietett megszabadulni a terhétől. – Ebben a reményben éltem. De már eltelt négy esztendő. Négy esztendő. S ma a mi Forlorn River ranchunk már egy egész vagyont ér. Ennek a fele a Nevadáé. A Mule Deer Flat-ranch fele szintén a Nevadáé. Gazdag ember lett. Miért nem tért hát vissza? Az egész vidék ünnepelte és áldotta azért, hogy leszámolt Less Setterrel és két cinkostársával. Miért nem írt soha? Bár egy sort – egy szót, hogy él, és nem felejtett el. Ó, Hettie, Nevada átkozottul könyörtelen ember!

– Pszt, Ben! – mondta szinte sírva Hettie. – Te nem beszélhetsz így Nevadáról. Tán csak nem tételezed fel róla, hogy azért tűnt el úgy, mintha meghalt volna, mert attól félt, hogy elítélik annak a három gonosztevőnek a lelövéséért, akik téged tőrbe csaltak? Nem. Attól tartott, hogy meg találjuk tudni, kicsoda voltaképpen. Ó, én tisztában vagyok vele. Ben. Ez az oka. Nevada rossz ember volt. Nem is merem elképzelni, milyen rossz lehetett... Emlékszel arra a napra, amikor olyan dühösen bevágtatott a tömegbe, hogy szembeszálljon Setterrel? Hogy megfagyott a vér az emberek ereiben, amikor megpillantották!... Ó, Ben, én attól tartok, hogy Nevada hírhedt és félelmetes pisztolyhős volt valamikor... Az a gyöngéd, halk hangú Jim, aki alig mert engem még a kisujjával is megérinteni! Ó, milyen titokzatos, milyen szomorú ez az egész história!

– Pisztolyhős? – kérdezte szinte nyersen Ben. – Az meglehet. Én is gondoltam erre, mert senki sem tudott oly csodálatos ügyességgel bánni a fegyverrel, mint ő. De hát bánom is én!... Tőlem lehet a Billy gyerek vagy Plummer vagy Wess Hardin vagy Kingfisher vagy Jim Lacy vagy más elkeseredett desperádo, akinek a nevét valaha is hallottam. Törődöm is én azzal!

– Ben drágám, te valamit teljesen figyelmen kívül hagytál – folytatta bátran Hettie, bár érezte, hogy a vér az arcába és a fejébe száll. – Nevada nemcsak téged, hanem engem is szeretett, és én is szerettem őt.

– Nézd, Hettie – felelte furcsán ellágyult hangon Ben –, én azt hiszem, ez nem újdonság számomra, bár te sohasem beszéltél erről ilyen nyíltan. De ha így is van, mit változtat a helyzetünkön?

– Ez a fiú jó családból származik – válaszolta Hettie. – Jó érzésű ember. Az ösztöne diktálta, hogy el kell tűnnie, ha felmerül az a veszedelem, hogy én megtudom, kicsoda ő valójában. Más magyarázatot nem találok. Büszke természet. Annyira szeretett engem, hogy nem bírta volna elviselni a szégyent.

– Bármint legyen is, nem bocsátok meg neki – tört ki ismét Ben. – A te szívedet is összetörte.

– Még nem! – mondta Hettie a megindultságtól remegő hangon.– Hettie, talán csak nem udvarolt neked az a lókötő? – érdeklődött Ben

félig neheztelve, félig gyöngéden.– Hogy udvarolt-e? – felelte a lány kibuggyanó kacagással. – Ben,

amikor megtudta, hogy ragaszkodom hozzá, a legelképesztőbb módon fejezte ki irántam érzett szerelmét... Sohasem fogom elfelejteni, soha, egy pillanatra sem!

– Ugyan! – kiáltott fel a bátyja felocsúdva. – Egyáltalán mikor és hol volt alkalma erre?

– Ugye szeretnéd tudni? – kérdezte érdeklődve Hettie.– Szóval te, az én kis tizenhat éves húgom!... Mi minden derülhet ki

egy leányról?!– Ben, hát Ina Blaine nem szeretett téged már öt-, tíz-, tizennégy éves

korában? Sőt tizennyolc éves korában is, amikor már négy éve távol volt tőled? – szegezte neki a kérdést Hettie.

– Hála Istennek, szeretett. Sohasem tudtam felérni ésszel, de csodálatosan szép dolog ez... Mondd, ismerte-e Nevada, az én öreg cimborám azt a nagyszerű érzést, amit egy nő szerelme jelent?

– Ismerte – felelte Hettie rajongva –, és azt is tudta, hogy bízom benne... És látod, Ben, ezért nem tudom soha elfelejteni. Ismerem őt. A női szív nem téved. Nevada nem halt meg, és nem lett hűtlen hozzám, sem ahhoz, amivé meggyőződésem szerint vált. És valamikor, valamiképpen visszatér hozzám – hozzánk.

– Édes Istenem! Jó hallani ezt! – kiáltott fel Ben boldogan. – Egyenesen szívem szerinti a vallomásod, Hettie.

– Örülök. Régóta szerettem volna erről beszélni veled – felelte fesztelenül Hettie. – És van még egy dolog, ami mindkettőnket közelről érint.

– Mi az? – kérdezte aggódva a bátyja, amikor húga ünnepélyes arccal, tétován pillantott rá.

– Anyával baj van... nincs jól. Még nem vetted észre?Ben szomorúan bólintott.– Megpróbáltam nem észre venni, de látom.– Kissé derűsebb lett, amióta kitavaszodott – folytatta Hettie. – Anya

szereti a napfényt, a fákat, virágokat, madarakat, szeret a szabadban lenni. Errefelé azonban zord és nagyon soká tart a tél. Sok az eső, a hó, az ólmos dara. Irtózik a jeges széltől. Nem hiszem, hogy csupán az apa elvesztése miatti bánat gyötri. Ezen már túljutott. Szerintem nem tesz neki jót, hogy itt él ebben a völgyben. Én sem érzem itt jól magam télvíz idején.

– Jómagam is ettől tartok – jelentette ki Ben elgondolkozva. – De lehetséges, hogy valami szervi baja van.

– Anya még nem öreg – folytatta Hettie. – Még sokáig kell élnie. De nekünk tennünk kell valamit, hogy segítsünk rajta. Ben, én azt javasolnám, vidd el San Franciscóba. Kérd ki a véleményét és tanácsát egy jó orvosnak. Vidd Inát is magaddal. Blaine velem maradhat nyugodtan. Vezetni fogom a gazdaságot, emiatt egy percig sem kell aggódnod.

– Istenuccse, nagyszerű ötlet – kiáltott fel Ben őszinte elismeréssel és lelkesedéssel... Leugrott a karám kerítéséről, majd visszafordult, hogy lesegítse Hettie-t. – Ina el lesz ragadtatva. Majd elhívja öccsét, Marvie-t, hogy lakjon itt nálunk azalatt.

– Ben, úgy látom, te máris döntöttél – mondta Hettie sugárzó arccal.– Bizony igen, s fogadni mernék, hogy Ina nagyot sikít majd

örömében. Gyere, mondjuk el neki most, nyomban.Hettie felágaskodott, és átkukucskált a karám kerítésén Kalifornia

Redre.– Isten veled, te gyönyörű, te megközelíthetetlen, vad teremtmény! Egy

szép napon majd betoppan valaki, aki megszelídít téged, s akkor a tenyeremből eszel.

Hettie és Ben egymásba karolva siettek végig az ösvényen. Rég nem voltak ilyen boldogok, mivel érezték, hogy fontos elhatározásokra jutottak. Most Ben beszélt, és Hettie némán hallgatta. Repesett a boldogságtól, hogy sikerült Bent kiragadnia abból a hallgatagságból, amely mind szembetűnőbbé vált az utóbbi időben. Ben nemcsak régi barátját, Nevadát nélkülözte, hanem a vadlóvadászattal járó szabad életmódot is, amelyet házassága előtt éveken át űzött, s amely édesapjától való elidegenedéséhez is vezetett.

Inát a kertben találták. Épp ibolyát szedett, amelynek színe megegyezett tavaszi ruhájáéval és kék szemével. A kicsi Blaine mihelyt meglátta édesapját, gagyogni kezdett, s feléje iramodott, ahogy csak kurta lábacskái bírták.

– Jó reggelt – üdvözölte őket vidáman Ina –, úgy látom, valami nagyon izgat benneteket. – Miután megcsókolta Hettie-t, hozzátette: – Sok-sok boldog születésnapot kívánok neked.

Ben felkapta fiacskáját, ölbe vette, s jelentőségteljes mosollyal fordult feleségéhez.

– Milyen hamar tudnál elkészülni egy San Franciscó-i útra? – kérdezte olyan hangon, mintha valami mindennapi eseményről lenne szó.

– Miii? Ó, tudtam én, hogy valami készül – kiáltott fel Ina, s gyönyörű arcát elöntötte a boldog izgalom pírja. – Mennyi idő alatt?... Tizenöt perc alatt!

– Gondoltam, hogy kapsz az ötleten, s azonnal cselekszel is – folytatta Ben –, de azért nem éppen olyan sietős a dolog.

– Ben, igazán Friscóba viszel? – kérdezte izgatottan az asszony.– Oda, visszavonhatatlanul. De...– Édes szívem – ujjongott Ina, és megcsókolta Bent. – Igazán már

nagyon vágytam elutazni valahová. Olyan hosszú volt a tél, úgy éreztem magam, mint valami börtönben. A legmerészebb reményem Klamath Fall volt! De San Francisco! Ó!

– Ina, igazán bánt, de nem nekem jutott ez eszembe. Én olyan nehezen zökkenek ki a megszokott kerékvágásból. Ezt Hettie-nek köszönheted.

Ina a Hettie nyakába borult, s aztán, mint aki visszaszáll a földre, így szólt:

– Gyertek reggelizni. Közben elmondhatjátok, hogyan támadt ez a nagyszerű ötletetek.

– Inkább mondjuk el itt – felelte Ben. – A friscói útra anya miatt gondoltunk, s ezért előtte erre ne is tégy célzást. A valóság az, Ina, hogy anya napról napra sorvad. Valami nincs rendben vele. Hettie azt javasolja, hogy menjünk San Franciscóba, s ott egy megbízható orvossal vizsgáltassuk meg. Blaine-t nyugodtan rábízhatjuk Hettie-re, aki majd elvezeti a gazdaságot. Nos, mit szólsz ehhez, drágám?

– Azt hiszem, hogy ez nagyon szerencsés és okos elhatározás – válaszolta Ina, és helyeslően bólintott Hettie felé. – Szerintem ez a párás, hideg Tule Lake nem tesz jót anyánk egészségének.

Ben és Hettie tervének megvalósításában az egyetlen akadályt Hart Blaine makacssága jelentette, mivel nem volt hajlandó fiát, Marvie-t az Ide-ranchra átengedni.

– Ez a fiú képtelen egyedül irányítani egy aratógépet, nemhogy egy ranchot el tudjon vezetni – válaszolt az öreg Blaine, amikor Ben felkereste kérésével.

Marvie és az apja között napirenden voltak a viták, amiben Ben szerint mindketten egyformán hibásak voltak.

– Az apám és köztem lezajlott viták jutnak eszembe – jegyezte meg Ben Hettie-nek. – Csakhogy akkor nekem volt igazam apával szemben. Marvie meg nem akar tovább tanulni. Úgy látom, nagyon hasonlít hozzám. Szereti a lovakat meg a szabad természetet.

– Egy szép napon majd ő is elszökik, mint egykor te – fűzte hozzá Hettie.

Így aztán Hettie a kis Blaine-nel meg a két szolgálóval magára maradt az Ide-birtokon. Örült a magánynak. Rájött, hogy milyen sok idejét vette igénybe édesanyja gondozása, s mennyire aggasztotta az egészségi állapota. Napközben a kicsi Blaine-t többnyire a szolgálókra kellett bíznia, mert teljes odaadással vetette bele magát újabb meg újabb ügyek és feladatok megoldásába. Esténként, miután megvacsoráztak, és Blaine ágyba került, Hettie még sokáig fennmaradt, s töprengett, tépelődött, míg csak a fáradtság őt is ágyba nem kényszerítette.

Eleinte úgy tűnt neki, hogy a gazdaság vezetése inkább élvezetet, mint munkát jelent számára. De hamarosan ráébredt, hogy nemcsak kemény munkát vállalt, hanem egy rendkívül terhes és nemegyszer kétségbeejtő feladatot is. A tóparti gazdaságban tizennyolc ember dolgozott, s legalább még annyi a távoli dombokon elterülő ranchokon. Az alkalmazottak zöme nőtlen, a völgyből származó fiatalember, akiknek minden vágya az volt, hogy mielőbb nősüljenek.

Jó páran Hettie gyermekkori iskolatársai közül kerültek ki. Legtöbbjük szép szál, karcsú, izmos, jó lovas legény, sokan Délről kerültek a ranchra, s Hettie-nek alaposan meggyűlt velük a baja. Minduntalan bevágtattak a tanyára valamilyen ürüggyel. Ezek a jókedvű faragatlan fickók, mit sem törődve Hettie elutasító magatartásával, megpróbálták csapni neki a szelet. Még két hét sem telt bele, s az egész társaság szerelmes lett Hettie-be; vagy legalábbis igyekezett azt a látszatot kelteni, mintha az volna. A tanyákon számos probléma vetődött fel a szántással, ültetéssel, a nyájak terelésével, a tartalékok biztosításával, a csorda kiválogatásával kapcsolatban, s minden megoldásra váró kérdésről, amely Ben Ide nagy kiterjedésű

ranchain csak előadódhatott, sürgősen és részletesen akartak tárgyalni ideiglenes fiatal úrnőjükkel.

Hettie mulatott a dolgon, kivéve, ha a keskeny arcú, nyugodt tekintetű, távoli dombokon legeltető lovasok is megjelentek. Ezek is udvaroltak, és – ami ennél is több – minduntalan emlékeztették Nevadára, s ez lángba borította magányos, szerelemre vágyó szívét.

Ha a múltban minduntalan felmerült előtte Nevada emléke, mennyivel inkább kísértette őt most minden percben. A ranchokról érkező minden lovas őt juttatta eszébe. Összehasonlíthatatlanul jobban ülte meg a lovat, mint ezek a fiúk. Hettie szinte látta nyugodt, keskeny, finom metszésű barna arcát, álmodozó szemét, amelyben oly könnyen gyúlt fel a láng, s amely oly ragyogással tudott mosolyogni, mint senki másé. S a golyók lyuggatta kopott fekete sombrero, milyen festőien szépnek tűnt a fején – s milyen ócskaság volt, ha valahol ledobva hevert. A piros kockás, elnyűtt, selyem nyaksál, a sárga mellény, amelynek zsebéből mindig kicsüngött a kis dohányzacskó zsinórja, ütött-kopott bőrű csuklószíjai, a kifakult szegélyű magas lovaglócsizmák s a hangosan pengő fényes sarkantyúk – mily tisztán emlékezett minderre, mily élénken vésődött minden az emlékezetébe! S aztán még valami, ami kitörölhetetlenül megmaradt benne, valami, ami elválaszthatatlanul egy volt Nevadával: a sötétre pácolt, nehéz pisztoly, amelyet mindig magával hordott, s minduntalan Hettie-hez ütődött, ha kettesben sétáltak. Még olyankor is, amikor édes önfeledséggel karjaiba zárta, még akkor is ott érezte kettejük között a kemény, hideg fegyvert.

Ahogy telt az idő, mind jobban, mind mélyebben megszerette Nevadát. Ahogy most visszanézett a múltba, egyre jobban tudatosodott benne a pisztollyal szembeni idegenkedése, s az irtózata attól, hogy ez a fegyver halált is tud osztani.

Tapasztalatlan, érzelgős leányka volt, aki iszonyodott még csak a gondolatától is a vérontásnak, ellenséges érzület fogta el, ha arra a lélekjelenlétre és ügyességre gondolt, amely megmentette bátyját az anyagi romlástól, s talán még őt magát is attól az elvetemült Settertől.

Négy esztendeje, amióta Nevada halált és gyászt hagyva maga után elvágtatott, sokat szenvedett Hettie. De ma már öntudatos, érett nő. Ma már másképpen látta a dolgokat. Sejtette, hogy mit jelenthetett ő is a fiú számára, s hogy az iránta érzett barátságával és szerelmével miként emelte a fiút magához. S milyen nagy és megbocsátó lett a szerelme, amely egyedül Nevadáé. Ezen elszakítottságuk sem fog sosem változtatni.

“Mit törődöm én azzal, hogy ki volt, vagy mi volt Nevada, mielőtt beállított Benhez meg hozzám? – tűnődött, mialatt a sötétben a nyitott ablak mellett ült, és hallgatta a vadludak álmos gágogását és a szerelmes békák tavaszi hangversenyét. – De hát ő nem érezte ezt? Bár sejtenie kellett, hogy előttem mit sem számít a múltja, ha az a Nevada marad, akit mi megismertünk, s akibe én szerelmes lettem... Rabolhat-e ő még valaha csordát, ha valamikor ez volt a bűne? Nem! Rákaphat-e valaha is megint az ivásra? Nem! Belevetheti-e magát rosszféle nők karjaiba?... Ó, nem, soha! Használni fogja-e még valaha is azt a szörnyű fegyverét?... Ó, igen, használni fogja! Érzem. Ha nem is a maga, de valaki más érdekében. Hiszen egész lénye olyan, mint a lobbanó villám vagy a pusztai tűz.”

HATODIK FEJEZET

A család nem tért vissza San Franciscóból a kitűzött napon, és levelet sem kapott tőlük Hettie. Ettől kezdve naponként várta őket, s naponként nőtt a csalódása. Ezt az érzését fokozta a nyakába szakadt feladatok bonyolult sokasága, s ráadásul rajongói tolakodása. Rádöbbent arra, hogy bizony túlbecsülte önmagát, amikor azt hitte, hogy kézben tudja tartani a gazdaságot.

Egyik nap több Klamath Falls-i látogató kereste fel Hettie-t. Üzletemberek voltak, az Oregon szindikátus képviseletében jöttek, hogy a Tule-tó mentén földet vásároljanak. Nagyon felvirágzott a környéken a földspekuláció, amióta lecsapolták a tavat. Ide-ék már korábban is kaptak ajánlatokat, de még sohasem ilyen előnyös feltételek mellett, mint amilyenekkel ezek az emberek állítottak be. Hettie-nek elég üzleti érzéke volt annak a megszimatolására, hogy valami új fordulat, bizonyára egy Klamath Fallsból kiinduló vasútvonal építésének kilátása verte fel ilyen mérhetetlenül az Ide birtokok árát. Sem el nem utasította, sem el nem fogadta az ajánlatot, hanem azt válaszolta, hogy a ranch fölött egyedül a bátyja rendelkezik. Meglepte és örömmel töltötte el az új helyzet, és miután az idegenek elmentek, sokat foglalkoztatta az ajánlatuk. Alig jutott valaha is eszébe, hogy egyenlő részben osztozik majd Bennel az apjuktól örökölt birtokon.

Mikor a család hazaérkezett, úgy adódott, hogy Hettie épp valahol kint tartózkodott a tanyán. Mekkora meglepetés és öröm volt számára, amikor porosan, a hőségtől kimelegedve hazaérkezett, s otthon édesanyja és Ina

jött elébe. Egyetlen pillantás meggyőzte, hogy a kis kirándulás milyen jót tett, különösen édesanyjának.

Mire letelepedtek a nappaliban, Hettie-t már-már könnyek környékezték. De azt már igazán nem tudta megállani, hogy el ne pityeredjék, amikor megpillantotta Bent, és kitárt karjaiba szaladt.

– Ó, Ben! Belebuktam a ranch vezetésébe – zokogta. – Az a sok ostoba fickó is halálra zaklatott!

– Kik? – kérdezte Ben elképedve.– A fiúk, s néhányan a férfiak közül is. Valósággal megkeserítették az

életemet.– Ej, a semmirekellők – méltatlankodott Ben –, kiteszem a szűrét az

egész társaságnak!Ina gyöngéd részvéte és Ben felháborodása egyszerre megnyugtatták

Hettie-t.– Ó, ne, Ben. Hát nem volt éppen olyan elviselhetetlen. Csak minden

alkalmat és ürügyet megragadtak, hogy a közelembe férkőzzenek, s az udvarlásukkal ostromoljanak.

Hettie kénytelen volt jó képet vágni Ben felharsanó hahotájához és Ina gyöngyöző nevetéséhez. Végül is megszabadult a gondjaitól, s a legokosabb, amit tehet, ha megbocsát makacs udvarlóinak.

Ben és Ina kitörő jókedve és édesanyja egészségi állapotának szemmel látható javulása elegendő volt, hogy magának Hettie-nek is jókedve kerekedjék.

– És mit hoztatok nekem Friscóból? – kérdezte váratlanul szinte gyerekes kíváncsisággal.

– Cukorkát – felelte évődve Ben.– Ugyan! – vágott közbe Ina. – Egy új tavaszi ruhát és csodaszép

kalapot!– Édes leányom, én is hoztam neked valamit – szólalt meg Ide-né

sugárzó arccal.– Tulajdonképpen egészen jól jártam, hogy elmentetek, s magamra

hagytatok – felelte hálásan Hettie.Vacsora közben egy szó sem esett San Franciscó-i útjuk fő okáról. Ina

beszámolt az üzletekben tett felfedező útjaikról, Ben beszélt a tengerpartra tett kirándulásaikról és a színházakról. Később, amikor Ide-né visszavonult, Ben behívta Hettie-t Ina szobájába, ahol Blaine az elragadtatás tetőfokán gyönyörködött új játékszereiben.

– Nos, Hettie, azzal, hogy rávettél minket erre az utazásra, nagy változást idéztél elő az életünkben – törte meg a csendet komoly arccal Ben.

– Ó, Ben!... – jajdult fel Hettie.De máris közbevágott Ina, s lehordta Bent tapintatlansága és

meggondolatlansága miatt.– Édesem – fordult Hettie-hez –, nincs olyasmiről szó, ami

aggodalomra adna okot.– A tél és a tavasz túlságosan nyirkos és hideg itt anya számára –

folytatta Ben. – Ha tovább is itt tartjuk, veszélyeztetjük az életét.– Akkor hát természetesen nem maradhat itt – felelte határozottan

Hettie.– Pontosan így van. Mindenesetre Ina és én is erre az elhatározásra

jutottunk.– Más éghajlat alatt anya teljesen helyrejön? – érdeklődött aggódó

hangon Hettie.– Teljesen – felelte Ben. – Enyhe, száraz, meleg éghajlatra van

szüksége télen és magaslati, száraz, üdítő vidékre nyáron.– Hol találhatjuk meg mindezt?– Könnyen akad. Csak nem tudjuk eldönteni Ina meg én, hogy mi a

legjobb megoldás.– Ezt eléggé könnyű megtalálni – válaszolta Hettie. – Én elmegyek

anyával, és vele maradok.– Persze hogy mégy. De ez nem oldja meg a kérdést.– De hiszen mi megengedhetjük ezt magunknak Ben?!– Gondolom, meg. Csak az a bökkenő, hogy én nem akarok elszakadni

sem anyától, sem tőled. Ina sem. Ezt már eldöntöttük. Együtt akarunk maradni veletek.

Hettie könnybe lábadt szemmel pillantott bátyjára. Ina és Ben megérezték, amit ő nem tett szóvá. Mindketten halálosan komolyak voltak. Ina elsápadt. Nyilvánvalóan mindent megbeszéltek már, és nagy jelentőségű elhatározásra jutottak.

– Ben, nem is képzeled, milyen kimondhatatlanul boldoggá tettél – mondta érzéseivel küzdve Hettie. – Súlyos csapás volna számunkra, ha el kellene válnunk. Hiszen nincs a világon senkim, csak anyám, te és a tieid... És ha ti nem engeditek, hogy anya meg én elszakadjunk tőletek...

– Egy bizonyos, hogy nekünk veletek kell mennünk – vágott közbe határozottan Ben. – És az is bizonyos, hogy hirdetést kell kitennünk.

– És eladunk mindent! – mondta rekedten Hettie.

– De hisz egész életünket itt éltük le. Ennek a földnek köszönhetjük a vagyonunkat. Ez az otthonunk!

– Ben, de már nem lenne otthon anya nélkül!– Nem. S akkor sem lenne többé az, ha elválnánk egymástól. De

irtózom attól a gondolattól, hogy elkótyavetyéljük a birtokot csak azért, hogy mindenen gyorsan túladhassunk. És bárhová is mennénk, pénzre van szükségünk.

– Ben, ezt a mi egész birtokunkat én el tudnám adni kétszázezerért – jelentette ki Hettie.

A bátyja kővé dermedten bámult rá. Végül csak annyit mondott:– Ne beszélj bolondokat. Amúgy is elég nehezemre esik dönteni.– Márpedig ennyiért még a holnapi napon el tudom adni – tette hozzá

nagyvonalúan Hettie, és egyszeriben roppant fontosnak érezte magát.– Most már tudom, hogy elment az esze – csóválta a fejét Ben a

felesége felé fordulva.– Én épp eléggé épelméjűnek találom, Bennie fiam. Te különben is

csak a vadlóvadászathoz értesz. Üzleti érzék csak bennünk van, Hettie-ben és bennem.

– Istenuccse! – kiáltott fel Ben felugorva. – Igazatok van. De kötve hiszem, hogy ekkora összeget kapnánk érte.

– Tévedsz, Ben. Figyelj csak ide – folytatta Hettie, majd röviden elmondta, mi a Klamath Falls-i szindikátus ajánlata.

– Az ajánlat kiterjed a lovakra is? Kalifornia Redre is? – érdeklődött Ben, és rendkívüli izgatottság vett erőt rajta.

– Az ajánlatukban szó volt a földekről, a ranchon levő épületekről és a csordákról. Lovakról azonban nem volt szó.

– Lányok! Belemegyünk. Kész a vásár! – tört ki Ben, megszabadulva iménti szorongásától. Megcsókolta Inát, átölelte Hettie-t, le s fel rohangált a szobában, még a kis Blaine-t is felébresztette, aki a játékai között aludt az ágyacskájában.

– Ben, hát nem szégyelled magad? Ilyen kitörő örömmel fogadni azt, hogy eladjuk az otthonunkat – kiáltott fel Ina szemrehányóan.

Hettie nem árulta el meglepetését és rosszallását. Évek óta nem látta Bent ilyen izgatottnak. Mit jelentsen ez?

Ben hirtelen abbahagyta izgatott rohangálását, megállt előttük, sápadtan, de csillogó tekintettel.

– Bocsássatok meg, és próbáljatok megérteni – mondta. – Ne feledjétek, engem nem fűznek oly gyöngéd érzelmek Tule Lake-hez, mint titeket. Nekem is otthonom, és azt hiszem, szeretem is, de nem annyira,

mint ti. Apa évekig haragudott rám. Ő száműzött innen. Hosszú évekig azokon a zsályaborította hegyeken túl éltem, vadlovakra vadásztam, magányos voltam, és nyomorult. És akkor tűnt fel az életemben Nevada. És azután jöttél te, Ina. És – ti ketten segítettetek hazatérni. De mindig úgy éreztem, hogy valami hiányzik nekem. Ez a ranchvidék túl népes számomra. Túlságosan gazdag. Itt nincs elég kemény munka az én számomra. A zsályaborította hegyek és az egykor oly zord völgyek, ahol szabadon kószáltak a vadlovak, ma ranchokkal, farmokkal vannak tele. Én sokkal boldogabb lennék egy új országban, mondjuk Arizonában, ahol hatalmas hegyvidékek vannak és kevés a ranch. Ott jobban tudnék dolgozni, mint itt. Eddig tettem... Ezért örülök annyira annak, hogy itt mindent eladhatunk, s hogy anyát oda vihetjük, ahol újra megerősödik, s ahol következésképpen mindnyájan boldogabbak leszünk.

– Arizona? Ben, te nem említetted nekem, hogy már választottál is – szólt szemrehányóan Ina.

– Nem, eddig nem. De az az áldott jó lélek, Hettie vezetett erre a gondolatra.

– Arizona! – suttogta elgondolkozva Hettie. – Olyan keveset tudunk Arizonáról. Nem túlságosan vad vidék az?

– Hogy vad-e? Meghiszem azt – felelte Ben. – Arizona ma is olyan, mint amilyen egykor Észak-Kalifornia volt. Aztán kiterjedt zsálya- és fűborította lankái vannak, sivatagjai és völgyei, kanyonjai és hegyei, bővizű patakjai és nagy folyói. Ezrével él a vádló arrafelé. Őz, medve, oroszlán, pulyka, felséges vadászterület! Van ott arany, ezüst, réz. Nemrég háború zajlott le a juhászok és a tehénpásztorok között. Csodálatos ország az pionírok számára!

– Hettie – szólt közbe Ina –, Friscóban találkoztunk egy ősz öreg arizonaival. Bár láthattad volna te is! Nem győzött eleget beszélni a hazájáról. De olyasmit is mondott, amit Ben az imént elfeledett megemlíteni.

– Miről feledkeztem meg? – kérdezte Ben megütközve.– Azokról a veszélyes bandákról, amelyek a ranchok körül élnek:

indiánok, mexikóiak, marhatolvajok, lótolvajok, elzüllött cowboyok, puskások, útonállók, nem is tudom mind felsorolni őket. Ez aggasztó az arizonai vállalkozásban, ha csakugyan oda akarsz költözni.

– Én is aggódnám, ha attól tartanék, hogy ilyen társaságba keveredhetnék, mint amilyenről az öreg arizonai mesélt. De ő csak handabandázott... És ami azt illeti, gondolom, még felveszem a versenyt néhány elvetemült cowboyjal. Ugye te is, Hettie? – évődött Ben, s

kamaszosan elnevette magát. Arizona már mint lehetőség is egészen felhangolta.

Hettie megpróbált mosolyogni, de minden igyekezete hiábavalónak bizonyult. Hirtelen úgy érezte, hogy a szíve bolondul verni kezd.

– Megtartanám a Forlorn River ranchot és a Mule Deer Flatet – tűnődött Ben, s nagy lépéssel járkált fel s alá a szobában. – Sohasem tudnék megválni tőlük. Kettőnké, Nevadáé meg az enyém, fele-fele alapon... Egy szép napon visszatérek, hogy körülnézzek, és ki tudja?...

Hettie-t késő éjszakáig elkerülte az álom, s töprengve feküdt az ágyában.

Nem tudta eldönteni, örüljön-e vagy sírjon. Ben vallomása nem érte meglepetésként, bár heves érzelmi kitörése megrémítette. Lám, mindannak ellenére, amit gazdagság, otthon, feleség, gyermek nyújthatott Bennek, a bátyja mégis visszavágyik a régi szabad, vad életébe, szikár arcú, legjobb barátja után, a zsálya színe meg a láthatáron tovavágtató vadlovak után. Milyen kitörő örömmel fogadta a lehetőséget, hogy itthagyhatja a Tule Lake-et. Ina pedig éppolyan bölcs, mint szerető feleség. Ahol a szíve, ott az otthona. Aznap este is azért kísérte el a szobájába Hettie-t, hogy megmondhassa neki:

– Hettie, mi nem is sejtettük, hogy mi él a Ben lelkében. S én csak azt akartam megkérdezni tőled, vajon ez a környezetváltozás nem használ-e Bennek éppúgy, akárcsak anyának?

– Azt hiszem, valóban így van, Ina – felelte Hettie. – Ben már kisfiú korában is különc volt... Apa sohasem tudta őt megérteni.

– Hát biz én Bennel bárhol boldog leszek – jelentette ki Ina egyszerűen. – A családom akadékoskodni fog. Megrökönyödnek majd azon, hogy mi újból nekivágunk a pioníréletnek ott a messze Arizonában. A pénz nagyzolásra szoktatta a Blaine-eket, kivéve Marvie-t. A fiú most lett tizennyolc éves, és úgy bolondul a vadászatért, halászatért és lovaglásért, mint akkoriban, amikor el-elszökött a Forlorn Riverhez. Valósággal imádta Bent és Nevadát. Apa és ő most haragban vannak. Kíváncsi vagyok, milyen hatással lesz Marvie-ra, ha mi elmegyünk.

– Nincs miért találgatnod, Ina – mondta Hettie. – Az a fiú velünk fog jönni.

– Ó, ha megtehetné! – sóhajtott fel Ina. – De apa a puszta gondolatára is dühbe gurul.

– Marvie el fog szökni – jelentette ki határozottan Hettie.

Valahányszor Hettie saját magáról kezdett gondolkozni, sírhatnékja támadt. Természetesen sajnálkozással vegyes érzések töltötték el, ha arra gondolt, hogy el kell hagynia Tule Lake-et, ahol eddigi életét leélte. De nem az emiatti bánkódása csalt már-már könnyeket a szemébe, hanem a lelke legmélyéről fakadó öröm. Most végre foszladozni kezdett a régi nyomasztó sejtelem, hogy Nevada soha sem tér vissza a Forlorn Riverre. Odaát, a vad Arizonában még viszontláthatják egymást. Ben mindent el fog követni, hogy felkutassa Nevadát. Egy szép napon majd rábukkan. Mennyire szerette Ben a Forlorn River-i magányos napjaiban szerzett barátját!

Másnap reggel Ben elkésve jött reggelizni. Magyarázkodás nélkül is tudta Hettie meg Ina, hogy odakint volt a karámnál. Olyan volt megint, mint hónapokkal ezelőtt, éles tekintetű, férfias, s kitűnő lovasra valló rugalmas járású.

– Nos, lányok, képzeljétek – szólalt meg sugárzó arccal –, Red ma reggel odajött hozzám. A csirkefogó! Rászánta magát végre, s nagyon kellemes meglepetést szerzett nekem. Megmondtam neki is: “Öreg, mégy vissza a kerítés nélküli hegyekbe!” S ő tüstént megértett engem... Ó, Ina, Hettie, ma reggel óta új embernek érzem magam!

– Látszik is rajtad, Bennie – felelte Ina, s szép szeme meleg, boldog tekintettel pihent meg Benen.

– De te meg Hettie úgy festetek, mintha egész éjjel virrasztottatok és zokogtatok volna.

– Néha ilyenek vagyunk mi, asszonyok – mondta Ina. – Persze, csak egy kis ideig. De mi veled együtt örülünk, s hála Istennek, megtaláltuk a módját, hogy miként állíthatjuk helyre anya egészségét.

– Blaine, fiam – hajolt oda Ben a gyermekhez, aki a magas székén ült –, megyünk Arizonába. Boldog vagy-e?

– Papa, boldog? – szólalt meg Blaine tágra nyílt szemével kérdően bámulva apjára.

– Nos, ez egy jókedvű fiatalember – jelentette ki Ben, s felpillantva Inára mosolygott.

Ebben a pillanatban lépett be Ide-né, hogy Hettie mellett elfoglalja a helyét.

– Mit beszéltek Arizonáról?– Ó, semmi különöset, anya – kacagta el magát Ben. – Blaine-t

ugrattam Arizonával.

– Azt hiszem, folyton Arizonán jár az eszed, amióta belebotlottál abba a csordásba – folytatta Ide-né szelíden, – Nincs valami jó véleményem róla. Olyan faragatlan fickó volt, mint amilyen elmaradott az az ország, amelyről annyit fecsegett.

– Nadmama, Ajizonába medünk lakni – csipogott, közbe fontoskodóan a kicsi Blaine.

Ide-nénak mindeddig egyetlen szóval sem árulták el a titkukat.– A csodát! – kiáltott fel. – Hát ez a nagy titkolózás... Ben, Ide, csak

nem akarsz visszamenni vadlóvadásznak? Apád megfordulna a sírjában.A hallgatás vagy a tettetés nem volt Ben kenyere. Hiába nézett rá

Hettie figyelmeztetően, s hiába rúgta bokán az asztal alatt Ina, Ben elmondta tervét, hogy mindent elad, és Arizonába költözik. Ide-né kijelentette, hogy ő nem mozdul, és Hettie-nek sem engedi meg, hogy elhagyja otthonát. Ben megpróbált vitatkozni vele, majd amikor ez nem sikerült, igyekezett tréfára fordítani a dolgot. Amikor azonban édesanyja nekiszegezte a kérdést, Ben elhallgatott. Ekkor édesanyja sírva fakadt, felállt az asztaltól és kiment.

– Blaine, úgy látom, mégsem vagy valami okos fiú – mondta bánatosan Ben.

– Váratlanul érte anyát a hír, Ben – válaszolta Ina. – Elhamarkodtuk a dolgot. De lassanként hozzászokik a gondolathoz.

– Anyát bízd csak ránk – tette hozzá Hettie.Újból megbeszélték a dolgokat, s mire a reggeli véget ért, Ina és Hettie

sürgetésére abban állapodtak meg, hogy ha a nagy elhatározás megszületett, Ben lásson hozzá a terv valóra váltásához.

– Én átfutok anyához és apához – mondta Ina. – Sosem bocsátanak meg, ha nem én mondanám el elsőnek... De az is lehet, hogy semmiképpen nem bocsátják meg... És Marvie! Fogadni mernék, hogy nagyot kurjant örömében.

– Istenuccse! – kiáltott fel Ben. – Marvie bizonyára velünk akar jönni. Nagyszerű alkalom ez a fiú számára.

– Én is azt hiszem – felelte az asszony.– Nos, kemény idő lesz ez a vállalkozás – folytatta Ben –, de nagy üzlet

is... Még ma átmegyünk Klamath Fallsba. A papírok végleges elrendezéséhez valószínűleg a te aláírásodra is szükség lesz, Hettie. Mondd, mihez kezdesz majd azzal a rengeteg pénzzel?

– Milyen pénzzel? – csodálkozott ártatlanul Hettie. – Ugyan, te kis együgyű, hát az Ide birtokból neked járó részeddel.

– Jó ég! Sohasem gondoltam arra a pénzre. Ben, szeretném megosztani veled a te arizonai ranchodat is.

– Helyes. Ilyen húgocska is csak egy akad egymillió közül. Rád bízom, hogy győzd meg anyát is, és te, Ina, tedd ugyanezt a tieiddel. Azt hiszem, nem kis feladatot bízok ezzel reád, mert te és Marvie, ti ketten vagytok a legjózanabbak az egész Blaine családban.

Ben korán elment Klamathba. Hettie nyakába szakadt minden, nemcsak anyját kellett meggyőznie, hanem a ranchon szolgáló fiúk, lovasok is mind becsődültek, mert a hír oly hirtelen terjedt tova, mint futótűz a száraz fűben. Ben most sem volt tapintatosabb, mint máskor. De végül is, állapította meg Hettie, igazán mindegy volt, hogy előbb vagy utóbb tudják meg, mikor már mindenki feltétlenül tudomást szerez róla.

Hettie egymásután kilenc fiúnak magyarázta meg, hogy Ben nem tréfált, s az Ide ranch idegen kézre kerül. Minden egyes alkalmazottat szemmel láthatólag felkavart a hír.

– Hettie kisasszony – mondta az egyik –, őszintén megvallva, minket nem nagyon érdekel, hogy mi lesz a Tule Lake ranch sorsa, de annál inkább érdekel, mi lesz magával és gazdánkkal. Nélkülünk nem fognak boldogulni.

– Ó, én igazán nem bánnám, ha Ben mindnyájukat magával hozná – felelte Hettie szórakozottan.

Aztán egy hosszú, fárasztó órát töltött az édesanyjával, akivel természetesen nem lehetett közölni a legfőbb okot, amely a régi családi fészek felszámolására készteti őket. De Hettie jól tudott bánni az édesanyjával, és türelemmel és tapintattal addig magyarázta, hogy Ben számára életbevágóan fontos a környezetváltoztatás, míg mégiscsak sikerült meggyőznie az öregasszonyt.

– Végül is, Hettie, igazán nem lényeges, mi lesz velem – jelentette ki Ide-né sírva. – De ott te férjhez mégy majd valami hórihorgas, hosszú hajú arizonai paprikajancsihoz, mint amilyen az a szörnyű Nevada is volt.

– Nos, anya, micsoda nagyszerű ötlet! – kiáltott fel Hettie, és sokat sejtetően belepirult. – Hátha csakugyan szerencsém akad arrafelé?

De Ina nem járt ilyen sikerrel az övéi körében. Mikor megjött, a szeme haragtól csillogott, s arcán sírás nyomai látszottak.

– Ó, Hettie, egyenesen borzalmas volt – mondta. – Kate-et is ott találtam, s te tudod, hogy ő mennyire gyűlöl engem. Apa azt az ostoba ajánlatot tette, hogy menjek haza, és maradjak velük. Kate pedig előadást tartott arról, hogy abban az isten háta megetti, vad Arizonában soha többé

nem lesz szükségem csinos ruhákra meg kalapokra. Kate-et, tudod, mindig izgatták a ruháim. Marvie ellenben imádni való volt! Apa előtt meg se rebbent a szeme, de ahogy kihúztuk a lábunkat, szinte kiszorította a lelket belőlem. ,,A Jerikó falait ledöntő kürtökre esküszöm, veletek megyek! – kiáltotta, méghozzá olyan hangosan, hogy attól féltem, meghallják odabent. – Apa nem tud engem visszatartani, még akkor sem, ha megkötöz vagy bezár. Lovasként szolgálom majd Bent, vadlovakra vadászom, halászni fogok... Ki tudja, talán még Nevadával is találkozhatom ott!”

– Áldott, jószívű az a fiú! – kiáltott fel Hettie, s szemét elfutotta a könny.

– Igazán különös, hogy Ben és Marvie mennyire megszerették Nevadát – mélázott el Ina.

– Különös? – kérdezte Hettie, és könnyein keresztül elmosolyodott.– Nem, nem úgy értettem... Azt hiszem, én is megszerettem őt.– Nos, Ina, azt hiszem, most már megtörtük a jeget – igyekezett sietve

másra terelni a szót Hettie. – Anya akadékoskodott, de meggyőztem. A tieidnek át kell ide jönniök, akár tetszik, akár nem. Mi pedig össze kell, hogy dugjuk a fejünket. Ben úgy gondolja, hogy elég, ha magával visz téged, Blaine-t, minket s a lovait. És punktum. De te is tudod, hogy nagyon sok holminktól nem válhatunk meg. Mennyi munka vár ránk! Hogyan tesszük meg az utat?

– Édes Istenem! Remélem, Ben nem kényszerít majd arra, hogy lóháton vagy ponyvás szekéren utazzunk – jegyezte meg Ina. – Ez ugyan találna hozzá.

– Szórakoztató lesz, csak keljünk egyszer útra – ábrándozott Hettie.

HETEDIK FEJEZET

Három nappal később Ide-ék a házuk tornácáról figyelték, hogyan tűnik tova a batár, melyet jól táplált erős lovak húztak a bekötőúton az országút irányába. A batárban Ben ügyvédje és az Oregon szindikátus képviselője ült. Ben egy aláírt csekket tartott kezében, s a csekken álló összegért adta el a Tule Lake ranch kiterjedt, termékeny földjeit. Abban is megegyezett, hogy még szeptember elseje előtt átadja a birtokot.

– Istenuccse, ez gyorsan ment! – kiáltott fel, s mélyet lélegzett. – Ina, Hettie otthontalanok vagyunk.

– Ben, ha már ennek a ranchnak az elvesztését is fájlalod, hogyan válsz meg Forlorn Rivertől? – kérdezte elámulva Hettie.

– Az már biztos, hogy Forlorn Rivert megtartom – jelentette ki Ben, és láthatóan összerezzent. – Erről jut eszembe, hogy ki kell oda lovagolnom.

– Veled tartok – mondta Hettie.– Én is – csatlakozott Ina. – Azt hiszem, az öreg Forlorn Rivernek

egyetlen olyan zuga sincs, amelyet ti ne szeretnétek.– Őszintén szólva, lányok, szívesebben mennék egyedül – válaszolta

Ben.– Nem akarunk zavarni a bánatodban, drága Bennie – mosolyodott el

Ina.– Oregonból visszatérőben megálltam Hammellben – mondta Ben. –

Emlékeztek Strobel seriffre? Mindig jó barátom volt, még kitagadottságom idején is, amikor azzal gyanúsítottak, hogy marhatolvaj vagyok. Strobel sok mindent tud Arizonáról. Megkértem, jöjjön ki hozzánk ma délután. Egy biztos, hogy amit ő mond, azt komolyan lehet venni.

– Most, miután már felégettük magunk mögött a hidakat, késő tanácsokat kérni – mondta Hettie.

– Igen, ami a távozásunkat illeti – bólintott Ben – de, hogy hova menjünk, az már más kérdés. Arizona óriási terület.

Nincs is mit csodálkozni azon, hogy Ben tanácskozni akar valakivel, aki járatos Arizonában – gondolta Hettie, aki most kezdett csak rájönni, hogy milyen nagy fába vágták a fejszéjüket. Ezért éppen olyan érdeklődéssel hallgatta Strobel seriffet, mint Ben, sőt Ina is, aki szintén nem akart kimaradni a kérdezősködésből.

Kinn ültek az árnyas verandán, s mialatt a kicsiny Blaine a fűben játszott, ők elmagyarázták Ben öreg barátjának, hogy mi késztette őket erre a lépésre.

– Hát, ha ti már mindent eladtatok, és mennetek kell, semmi értelme, hogy ünneprontó legyek – felelte Strobel –, de őszintén sajnálom. És a környék gazdáinak is hiányozni fogtok... De miért választottátok éppen Arizonát annyi más lehetőség közül?

– Az éghajlatáért, az orvos javaslatára – válaszolta Ben.– Hát igen, az biztos, hogy Arizonában mindenféle éghajlat

megtalálható – bólintott Strobel. – Ez ellen nincs is semmi ellenvetésem. De az egyetlen kedvező, amit mondhatok róla, az éghajlata. Viszont van ott egyéb is: sivatag, szikla, kaktusz, az óriási Gila-kanyon, mérges kígyók, pókok, csörgőkígyók, férgek, rókák, szélhámosok, banditák, mindenre elszánt pisztolyhősök.

– Hát ez a legszörnyűbb, amit eddig hallottam – válaszolta sajnálkozva Ben. – Nem elfogult Arizonával szemben?

– Nos, végül is csodálatos ország – felelt olyan hangon a seriff, mint aki kénytelen engedményt tenni. – Kétszer voltam ott, először a területi közigazgatás kialakulása idején, másodszor most két éve. Mindössze annyi különbséget tapasztaltam, hogy az indiánok megcsendesedtek. Mostanában azonban mindenféle csőcselék szivárgott be Arizonába.

– Hallottam róla – szólt közbe türelmetlenül Ben. – Úgy látszik, nagyjából ugyanazt mondja Arizonáról mindenki. Arra nézve kérném a tanácsát, hogy hol telepedjünk meg.

– Megvallom, nem ismerem annyira Arizonát, hogy ebben tanácsot tudnék adni. Legfeljebb óvni tudnálak attól, hová ne menj. Dél-Arizonában túl nagy a hőség. Észak-Arizona viszont túl hideg. Másfelől el kell kerülni a Tonto-medencét, Sierra Ancast, a Mogollon-hegységet meg a Kis Colorado vidékét. Springerville és Snowflake környékén azonban nagyszerű legelők vannak. Ezek a White Mountain hegység közelében terülnek el. Igaz, a mormonok is többnyire itt telepednek le. A Santa Fé vasútvonalat mostanában vezették Arizonán keresztül. S a vasútvonal mentén újabb ranchok létesültek a néhány régi mellett. S aki nagyméretű marhatenyésztést akar folytatni, az nem távolodhatik el nagyon a vasútvonaltól, bizonyára ez neked sincs szándékodban. Gondolom, legfennebb száz mérföldre ha eltávolodhatsz, de Arizonában még ez is sok. Szerintem a legvadabb, a legzordabb táj az egész földkerekségen. Nos, Ben, az egyetlen tanács, amit még adhatok, az, hogy San Diegóban rendezd be a téli szállást. Ott van a legenyhébb, a legegyenletesebb éghajlat az egész világon. Ez lenne a legmegfelelőbb hely édesanyád és mindnyájatok számára. San Diego nincs messze sem Dél-, sem Közép-Arizonától. Ha így teszel, a legtermékenyebb vidéket választhatod ki Arizonában, s nem kell tartanod az erős téltől sem. A fennsíkok többnyire dermesztően hidegek télen, de annál nagyszerűbbek az év többi szakában.

– Istenuccse, ez ragyogó ötlet – kiáltott fel lelkesen Ben. – Magamtól sosem jöttem volna rá. San Diegóról már hallottam. Mexikó határán fekszik a tengerparton. Azt mondják, egész éven át süt ott a nap. Nagyszerű, ez megoldja a mi problémánkat is, Ina.

– Nekem igazán nagyon tetszik a gondolat – mondta Ina.– S mit gondolsz te, Hettie? – érdeklődött kíváncsian Ben.– Anyának megfelelne – mondta Hettie. – Őt egy kissé lehangolta a te

“isten háta mögötti Arizonád”, már ahogy az a San Franciscó-i ismerősed nevezte.

– Seriff, ön igazán jó tanácsokkal látott el – jelentette ki Ben barátja felé fordulva. – Most pedig térjünk a lovaimra. Tudja, hogy a Red meg néhány lovam nélkül egy tapodtat sem teszek. De miért ne vigyem csak a legjavát?

– Nos, mindenképpen azt vigyed – válaszolta a seriff. – Ott mindenki lovagol, de ugyanakkor a lókötők hazája is. Én néhány megbízható emberrel küldeném át a lovakat, teher nélkül. Küldj velük takarmányt, itatószerszámokat, gabonát. Mindegyik vigye a szerszámait. És Ben, a lehető legrövidebb időn belül el kell indulnotok, mert sok időbe telik, amíg keresztüljuttok a Nevadán meg Utah nagy részén. Ez attól is függ, melyik a legjobb út, de ezt már nekik kell megkeresniök.

– Pontosan így van. A legfőbb kérdés mégis a végcél. Hová küldjem az embereimet Arizonában?

– Hát ez fogas kérdés – felelte a seriff. – Itt már jól benne vagyunk a májusban. Te azt mondod, hogy szeretnéd két hónapon belül elhagyni a vidéket.

– Igen, de attól tartok, hogy ez csak meghosszabbítaná a búcsú fájdalmait. Lányok, mi a véleményetek? Nem tudnánk útra kelni két héten belül?

– Te jó ég? – kiáltott fel Hettie teljesen tehetetlenül, az események sodrásától elbódulva, s a csodálatos érzéstől, amelyet ez keltett benne.

– De igen, Ben, tudnánk. Minél előbb, annál jobb – felelte Ina tágra nyitott szemmel és komoly elszántsággal.

– Helyes – kiáltott fel Ben. – Akkor én megyek a lovakkal. Ti meg csomagoljátok be, amit magatokkal akartok vinni, és küldjétek el Klamathba, hogy vagonozzák be. Te meg Hettie vonaton magatokkal hozzátok Blaine-t és anyát Friscóba.

– Utazhatnak a Santa Fé hajóval is Los Angelestől – vetette közbe a seriff.

– S valahol a vad Arizonában partra szállhatunk, s hetekig várhatunk rád – jelentette ki Ina.

– Ben, ha te a szárazföldön mész, akkor én is veled megyek – jelentette ki lelkesen Hettie.

– Mindnyájan veled megyünk – tette hozzá Ina, s mindkét orcáján halvány pír jelent meg.

– Jaj, lányok, de hisz ez lehetetlen – tiltakozott Ben. – Miféle bolond gondolat!

– Kibírjuk – felelte Ina, akit szabadjára bocsátott képzelete felbátorított. – Azt hiszem, remek mulatság lesz. Újból átéljük az országalapító pionírok

napjait! Emlékezz csak vissza, mennyit dicsekedett anya az Oregonba érkező kocsikaravánnal!

– Szenzációs lenne – tette hozzá Hettie halk hangon, mert érezte, hogy mind erősebben dobog a szíve.

– Látom, nagyon ragaszkodtok a gondolathoz – jelentette ki Ben, miután minden ellenérvből kifogyott. Nyilvánvaló lett, hogy teljes szívvel kitart a terve mellett s lóháton teszi meg az utat. – Ti, lányok, még csak megbirkóznátok az úttal, de gondolnotok kell Blaine-re és anyára.

– Anya nemcsak örvendeni fog a gondolatnak, hanem meg is állja a helyét – mondta Hettie felugorva. – Meg is kérdezem tőle.

S már rohant is, hogy elmondja anyjuknak a tervet.– Nos, lányom, ez a Ben első okos gondolata, ha egyáltalán tőle

származik. Nekem is jót tenne ez az utazás. A szabadban dolgozni, a szabadban élni, ez kell nekem – felelte szokatlan lelkesedéssel.

Hettie diadalittasan sietett vissza, hogy közölhesse édesanyja véleményét, aminek hallatára Ben lemondóan legyintett.

– Fel kell adnom a tervemet – mondta elkedvetlenedve.Ezek után kivitte a seriffet a karámokhoz, magukra hagyva Hettie-t

meg Inát, akik mélyen belemerültek a tervezgetésbe. Blaine-t illetően Ina nem értette, miért lenne a szárazföldi utazás a gyermek számára elviselhetetlen, s Hettie is számtalan előnyét látta az ilyen utazásnak.

– Összecsomagoljuk egy szekérderéknyi ládába, kofferbe és dobozba a legkedvesebb dolgainkat, és magunkkal visszük, a többit pedig hajón küldjük előre, ez lesz a legbiztonságosabb.

A teendők gazdasági és gyakorlati kérdéseit illetően Hettie teljes egészében egyetértett Inával, de nem kicsinyelte le az utazás romantikus, kalandos oldalát sem. Végül is meggyőzték egymást arról, hogy e szárazföldi utazás az egyedüli lehetséges megoldás.

– Bízd csak rám Bent – zárta le a beszélgetést Ina.– Vajon mit szól majd mindehhez Marvie? – tette hozzá Hettie csillogó

tekintettel.S úgy tett, amint azt Hettie gyanította. Bátyját nem lehetett oly

könnyen leszedni a lábáról, mint Ina hitte. Két napig, amíg a dolgok holtponton állottak, a munka csak ímmel-ámmal folyt a ranchon. Ben, ha nem tett-vett a karámok körül, kénytelen volt hallgatni Ina szüntelenül meg-megújuló érvelését, amely lassanként megadásra késztette. Azt azonban véletlenül sem mondhatták, hogy könnyen leszerelhető hangulatban lett volna.

Már egészen világos volt, amikor harmadnap reggel Ben bekopogott Hettie ajtaján.

– Talpra! – kiáltott be vidáman. – Így lesz ám belőled ragyogó pionírfeleség!

– Mi az, Ben? Mi történt? – ült fel riadtan ágyában Hettie.– Bújj csak ki az ágyból. Töméntelen munka vár ránk, ifjú hölgy!– Szóval te is... te is... – dadogta Hettie.– Gondolom, június elsején útra kelünk – felelte elfogódott hangon

Ben.– Szekéren?– Persze. És Marvie is velünk jön. Ina édesapja igazán rendes volt.

Beleegyezett, hogy Marvie egy évre velünk jöjjön próbaképpen. Becsületszavamat kellett adnom, hogy azonnal hazaküldöm, ha elvadul.

– Marvie nem vadul el, ez hát nem komoly feltétel – felelte Hettie. – Ó, milyen boldog vagyok! Inához ő áll legközelebb az egész családból... Ben, hát igazán megyünk?

– Biztosra veheted, hacsak ti, lányok, nem állíttok falhoz – folytatta Ben, aztán sietős, döngő léptekkel lesietett a hallba.

Hettie megkönnyebbülten sóhajtott egyet, majd visszaereszkedett a párnájára. Úgy érezte, egyszerre elhagyta a bátorsága. Micsoda nagyszerű, de félelmetes élmények várnak rájuk! Mielőtt még magához térhetett volna, Ina rontott a szobájába teljesen felöltözve, sötét szeme örömtől ragyogott.

– Kelj fel, te lusta – kiáltotta, s összevissza csókolta és ölelgette Hettie-t. – Mindent elintéztünk. Ben tegnap este késő estig odaát volt a szüleimnél. Már aludtam, mikor hazajött. Hajnalban négykor felköltött, és elmondta, hogy véglegesen döntött. Szekérrel megyünk mi is. Szabályos ponyvás szekérrel. Olyan izgatott vagyok, hogy alig találom a helyemet. Azt hiszem, Marvie billentette javunkra a mérleget. Ő az ujja körül forgatja Bent, mivel annyira hasonlít Nevadához. Ugye milyen ragyogó ötlet volt részemről, hogy Marvie-t is az ügy szolgálatába állítottam?

– Ragyogó? Egyenesen csodálatos! Az Ide kompánia nem lenne teljes Marvie nélkül.

Izgalmas, zsúfolt, hajszás napok köszöntöttek rájuk. Hettie észre sem vette az órák tovaröppenését. Ha lelkesítette is az a titkos remény, hogy hátha odaát Arizonában majd viszontláthatja Nevadát, még nagyobb örömöt szerzett neki édesanyja élénk részvétele a készülődésben. Egy-kettőre eldöntötték, hogy mit visznek magukkal. Keményen dolgoztak, késő estig csomagoltak. Ben jóformán alóluk adta el a bútor java részét.

Gyorsan, ijesztő gyorsasággal közeledett június elseje, s Hettie rádöbbent, hogy mielőtt búcsút mond Tule Lake-nek, időt kell szakítania néhány volt osztálytársának a meglátogatására is. De végül is az történt, hogy barátnői keresték fel őt.

Ben néhány nagy befogadóképességű szekeret vásárolt, s magas tetővázukra erős ponyvát szerelt. Egyet Hettie és az édesanyjuk számára, egy másikat saját maga, Ina, Blaine számára úgy rendezett be, hogy kényelmes kis otthont nyújtottak. Milyen bizsergető öröm töltötte el Hettie szívét, amikor első ízben mászott fel a kocsiba, és ráeszmélt, hogy ez lesz az otthona heteken, sőt hónapokon keresztül! Szinte olyan érzés volt ez, mint amikor kislány korában főzőcskét játszott.

A kocsi-otthon berendezése örömöt, de gondot is jelentett. Függönyt szerelt fel közvetlenül a kocsi mély, kényelmes ülése mögé. A két egyszemélyes fekvőhely alá helyezte el a bőröndjeit, dobozait. A kocsi farában maradt még annyi hely, hogy elfért egy apró karosszék, egy kis tükrös íróasztal, egy mosdóasztalka meg egy függönnyel letakart fogas, mely ruhásszekrényül szolgált.

Az indulás reggele lidércnyomásként nehezedett Hettie-re. Miután áthaladtak Hammellen, ami díszfelvonulásnak is beillett, Hettie kezdett magához térni. Édesanyja nyugodtan pihent a fekvőhelyén, fáradt volt, de nem adta semmi jelét annak, hogy az elválás bánatot okoz neki. Hettie szétnyitotta az ülés mögötti függönyöket, és kiült a bakra a kocsis mellé, aki azok közé az idősebb emberek közé tartozott, akik amennyire csak Hettie vissza tudott emlékezni, mindig az Ide-ék szolgálatában állottak. Nem akart sírni, s remélte, hogy fenn a bakon könnyebben úrrá tud lenni érzelmein.

A díszes menet élén a pej és fekete lovak hosszú sora haladt felfelé a hegyi úton. Kalifornia Red lángvörösen világított közöttük. A lovakra Ben három legjobb embere vigyázott. Utánuk következett a takarmányos, majd a málhás kocsi az élelemmel, mindkettőt négy-négy ló húzta. Harmadik volt Benék szekere, s az oszlopot a Hettie-éké zárta be.

Hettie-t erős vágy fogta el, hogy visszapillantson, de mindaddig ellenállott e vágyának, míg fel nem értek a hegyre. Mikor végre visszafordult, elhomályosult a szeme, egyszerre könnybe lábadt, s kénytelen volt meg törülni, hogy láthassa a tájat. Milyen messzire jutottak már! Az a néhány ház alkotta Hammellt a hosszú hegyvonulat lábánál. Hammellen túl kitágult a mérföldekre nyújtózkodó zöld völgy, amelyen csillogva kanyarogtak a patakok, és ott ragyogott a valamikor óriási tó

kicsinyke tükre. A hatalmas smaragdzöld gabonatáblák mintha búcsút intettek volna. Megkereste tekintetével az Ide ranchot, a szántóföldeket, mezőket, a juharfák sötét foltját, s a hófehér házat. Az otthonukat! S ő most elhagyja, bizonyára örökre. S mégis azt suttogta maga elé, boldog, hogy odahagyja, mert megszakadna a szíve, ha ott kellene leélnie az életét. Nem is tér vissza addig, amíg... amíg...

Hettie túlbecsülte ellenállóképességét. Az az epekedő utolsó pillantás Tule Lake felé lett a veszte. Visszakúszott a függönyök mögé, visszabújt a fekhelyére, párnájába fúrta a fejét, és szabad folyást engedett érzelmeinek. Lassanként megkönnyebbült, de feloldódott a hetekig tartó hajszolt munka izgalma és feszültsége. Boldogan nyújtózkodott ki, és csakhamar elaludt. Késő délután ébredt fel, felfrissültén, nyugodtan, s élénk érdeklődéssel nézett körül, hogy mi is történik odakint.

Ilyen hangulatban érte az első letáborozás. A kocsik lekanyarodtak az útról egy lapályra, ahol viharvert tölgyek álltak szétszórtan, és egy csobogó erecske kanyarodott zöld partjai között. Hettie fel s alá járt egy darabig, hogy felengedjen a lába zsibbadtsága. Világosan érezte, hogyan lesz úrrá fölötte valami meghatározhatatlan boldogság. Mindig szeretett a szabadban táborozni, bár erre ritkán adódott alkalma. De ez az utazás valóságos kalandos táborozás lesz! A lovak lehetetlenebbnél lehetetlenebb helyzetben hemperegtek a fűben, hogy ledörzsöljék hátukról az izzadságot és a port. A rakoncátlanabbakat kipányvázták. Ben egy zsákocska zabbal próbálta Kalifornia Redet lekenyerezni. A takarmányos szekér kocsisa volt a szakács is. Hatalmas rőzsenyaláb alatt roskadozva került elő. A másik kocsiból felgöngyölt ágyneműket dobált le valaki.

Mire Hettie visszatért a kocsijához, mely szorosan a Bené mellett állott, édesanyja, Ina és Blaine már szintén leszálltak a zöld fűbe, és mosolygó arccal, érdeklődve néztek körül. Éppen ekkor került elő Marvie Blaine is fejszével a vállán. Magas, jókötésű, szeplős, barátságos, szép tiszta tekintetű fiú volt. Hosszú sarkantyús, magas szárú csizmát viselt, s az övében egy pisztolyt lóbált. Ezt Ina Hettie-vel egyszerre pillantotta meg.

– Marvie Blaine – kiáltott fel Ina a pisztolyra mutatva –, mi ez?– Hogy mi? Természetesen a hatlövetűm – felelte fontoskodva a fiú.– Mihez kezdesz vele? – faggatta tovább megütközve Ina.– Ina, bizonyára nem díszként viselem – felelte a kamasz.– Édes Istenem! Még elsülhet és megsebezhet valakit!– Ühüm! Azért is hordjuk, hogy elsüljön – válaszolta Marvie, és

odébbállt.

– Hettie! Hallottad, mit mondott? – kérdezte Ina tágra meredt szemmel.– Persze hogy hallottam – felelte Hettie és elnevette magát. – Marvie

számol a valósággal.– Pedig Ben megesküdött apámnak, hogy nem hagyja Marvie-t

elvadulni – jelentette ki Ina.Ben, aki éppen ebben a pillanatban érkezett oda, meghallotta a felesége

kijelentését. Felkapta a kicsi Blaine-t, feldobta a magasba és kifogta.– Hahaha! Itt valami újabb pisztolyos legényről hallottam.– Nincs ezen semmi nevetni való – mondta szemrehányóan Ina.Ekkor érkezett oda csoszogva a szakács, láthatóan nagyon neheztelve.– Gazdám! Az édesanyja kijelentette, hogy ő főz, én csak felszolgálok

az étkezésnél és mosogatok.– Tyű, az áldóját! Megfeledkeztem anyáról – kapott észbe Ben, s erőt

vett kitörő nevetésén. – Nos, Hank, erről természetesen szó sem lehet. De tapintatosnak kell lennie anya irányában, hiszen ő segíteni akar magának. Nem hagyhatná, hogy tegyen-vegyen egy keveset?!

– Hogy tesz-vesz? A pokolba is – mondta tajtékozva Hank –, azt mondja, hogy én piszkos vagyok, kidobta a kovászom, s mindenbe beleszagol... Gazdám, én felmondok.

– Hank, csak nem áll rajtam bosszút? – hökkent meg Ben. – Jöjjön. Beszélek én anyával.

Miután Ben eltűnt a dühös szakáccsal, Ina és Hettie vidáman, gyöngyöző kacagásban tört ki.

– Hettie, én nem maradtam volna le erről az útról semmiért a világon – mondta Ina.

– Én sem. De most már kezd derengeni előttem...– Micsoda? – kérdezte Ina kíváncsian.– Hogy amibe belevágunk, annak fele sem tréfa – felelte józanul Hettie.Épp ekkor érkezett vissza lógó orral Ben.– Úristen! – mondta ledobva sombreróját, s hátrasimította sötét fürtjeit.

– Elrendeztem, de a hajam szála égnek áll. A tábori szakácsok többé-kevésbé mind faragatlanok, és nem nagyon finnyásak. Biztosan kitör a botrány, mert anya nem tűri a szennyet. Meg aztán ért is a főzéshez. Kiment a fejemből, hogy sok-sok évvel ezelőtt ő is apámmal együtt utazott. Még azt sem hajlandó elfogadni, amit mi ketten Hankkel határoztunk el, hogy előbb mi eszünk, aztán az emberek. Nem, mondja anya. Idő és munkapazarlás ez. Mindnyájan együtt, egyszerre együnk.

– Ez érthető is – felelte Ina.

– Én csak annyit tudok, hogy halok meg az éhségtől – szólt közbe Hettie.

– Blaine éhes! – csipogta a fiúcska a fűben ülve.– Mindnyájan azok vagyunk – bólintott Ben.Ebben a pillanatban vacsorázni hívták őket. A pillanat festői szépsége

mélyen belevésődött Hettie emlékezetébe. A tűz füstje, a parázsló hasáb szaga, a gőzölgő edények, az új fehér vitorlavászon szétterítve a tölgyfa alatt, a forró lepény, a sercegő szalonna étvágygerjesztő illata; a magas, karcsú, napbarnította arcú fiatal lovasok bőrnadrágosan és sarkantyúsan; Ide-né sürgölődése és boldogsága, amilyennek hosszú évek óta nem látták, a fiatal Marvie szeplős, sugárzó, hetyke ábrázatával, Ina ragyogó tágra nyitott szemével; a bukdácsoló, borzas Blaine, végre elemében, és végül Ben egyfelől az utazás izgalmaitól felvillanyozva, másfelől gondterhelten a ránehezedő felelősség miatt.

Vacsora után egy órát üldögéltek a tábortűz körül. Ahogyan bealkonyodott, és megindult az esti szellő, jólesett a parázsló fahasábok melegét érezni.

Hettie figyelt és hallgatott, érezte, miként nő az érdeklődése minden iránt, ami ezzel a szárazföldi utazással kapcsolatos. Az emberek megbeszélték az útra vonatkozó részletkérdéseket: meg kell patkolni egy lovat, meg kell kenni egy kereket, az éjjeli őrködés sorrendjét és főleg az előttük álló útirányt.

– Néhány napig még elsőrangú úton haladunk – mondta Raidy, Ben egyik régi segítsége. – Ezt az utat néhány évvel ezelőtt többször is megtettem le egészen Jeffersonig. Ott majd le kell térnünk egy vagy két nap múlva, s attól kezdve az út rémes minden szekér számára, le egészen a hegyek lábainál elterülő Nevadáig. De úgy hallottam Hammellben, hogy javítottak valamit az úton a nagy forgalom következtében. Gomba módra nőttek ki a bányavárosok, Salisbar már valóságos város.

– Milyen az a Lineville nevű határvároska? – kérdezte az egyik lovas.– Ott nem jártam soha – felelte Raidy. – Amit tudok, csak hallásból

tudom. Gondolom, az is megnőtt a gazdasági fellendülés folytán. De valamikor egy isten háta megetti település volt. Nem is olyan rég, ahhoz képest, ahogy telik az idő. Ha jól számítom, és minden jól megy, legkésőbb négy nap múlva elérjük Lineville-t.

– Gazdám, útba akarja-e ejteni Salt Lake Cityt? – kérdezte egy másik.– Nem. Mi Utah-t érintjük majd, odébb délebbre Salt Lake Citytől –

felelte Ben.– Akkor hát nem érintjük Tombstone-t sem?

–- Nem vagyok biztos benne. Mit szól hozzá, Raidy?– Nem megyünk át Tombstone-on – válaszolta Raidy –, s jobb is így.

Útvonalunk ide-oda kanyarogva vezet Nevadán keresztül. Az út nem jó, de azért járható. Keresztülmegyünk Marysville-en, majd Utah-n. Az a város eléggé messze fekszik, túl a vasútvonalon, inkább déli irányban. Az út Marysville-ből kiindulva, a vasútvonalat átszelve Arizonába vezet. Keresztülhalad a Colorado Lee's Ferry nevű hágóján. A mormonok már évek óta azon az úton járnak a Grand-kanyonon keresztül. S gondolom, mi is végigmegyünk ott, ahol a mormonok. Mint mondják, az a Nyugat legzordabb, de legcsodálatosabb vidéke. Ezen az úton megtakaríthatunk vagy ezer mérföldet.

Mikor Hettie aznap éjjel bebújt a kocsijába, tisztában állt előtte, hogy mennyi kockázatot vállalt ezzel az úttal Ben. Majdnem inába szállt a bátorsága. De aztán egy emlék tűnt fel előtte, s az megnyugtatta és megerősítette.

Kicsiny sátorlakása olyan otthonos és kényelmes volt, hogy jobbat nem is kívánhatott magának. Nyilvánvalóan így vélekedett édesanyja is, aki ekkor már mélyen aludt. Hettie megvetette az ágyát, eloltotta a lámpáját, és takarója alá bújt. Az út újdonsága, a helyzet szokatlan volta kiűzte egy időre az álmot szeméből. Tágra nyílt szemmel figyelte a ponyva oldalán ide-oda bolyongó árnyakat. Egy idő múlva az emberek suttogása elhallgatott, és a tűz fénye is lanyhult. Sötét éjszaka és csend borult mindenre. Mi történt a lovakkal? A szél hol szelíden, hol hevesebben fújdogált a tölgyfa ágain keresztül. Érezhetően lehűlt az idő, és hideg fuvallatok cirógatták arcát a függönyökön keresztül. Magános, éles, vad üvöltés hallatszott. Hettie megborzongott. Prérifarkas! Most döbbent rá, hogy a vadon szélén táboroznak.

Ben vidám kiáltozása ébresztette fel Hettie-t szendergéséből. Rémülten vette észre, hogy a nap bearanyozza kocsija ponyváját, s bár édesanyja már felkelt, őt nem keltette fel. Magára kapkodta ruháit, s így nem késett el a reggelitől. Az emberek már korábban megreggeliztek Ide-né utasítása ellenére.

Nagyszerű jelenet volt, amikor a lovak megérkeztek hátukon a kurjongató lovasokkal. Egyszeriben zajos sürgés-forgás támadt, s a tábor megtelt színpompával és élettel. Reggeli után Hettie segített a még hátra levő munkák elvégzésében, megvetette az ágyat, és felkészült az egész napi szekérútra. Végül még szabad ideje is maradt, amíg az élelmiszeres szekeret felpakolták, a lovakat befogták. Épp vadvirágot szedett, amikor

egyszerre csak eléje toppant Marvie bőrnadrágosan, Ben egyik tüzesvérű lován, büszkén, mint egy páva.

– Hettie, ugye nem szeretnéd, hogy itt hagyjunk? – kérdezte a fiú mély hangon.

– Nem örvendenék neki, Marvie – felelte Hettie, s magában jól mulatott a kamaszon.

– Nos, akkor vágtass a kocsidhoz – felelt a fiú, és megsarkantyúzta a lovát.

Hettie utána nézett. Ez aztán tud lovagolni! Vajon ki lesz az az arizonai leány, aki beleszeret? – töprengett magában.

– Emberek, hajtsunk nyugodtan – adta ki az utasítást Ben –, nem sietünk. Kíméljék a lovakat, és tartsunk szorosan össze. Alkonyattájt majd víz és legelő után nézünk.

A következő napok még érdekesebbeknek bizonyultak. Miután letértek a főútról, képtelenség volt gyorsan haladni. Az út nemcsak gidres-gödrös, hanem keskeny és veszélyes is volt. És mégis számos szekérnyom látszott rajta. De nem találkoztak egyetlen szembe jövő vagy velük egy irányba haladó szekérrel vagy lovassal sem.

Harmadnap, amikor felfele kaptattak a hegyek lábánál emelkedő dombokon, Hettie megelégelte a port, a hőséget és a kilátást eltakaró bozótot. Behúzódott kényelmes sátorponyvás kuckójába. Oly későn táboroztak le, hogy egészen besötétedett. Nehéz nap következett, göröngyös úton haladtak lefele a hegyoldalon, nem láttak egyebet, csak sziklás lejtőket, vízmosásokat és porfelleget.

Azt remélték, hogy még idejében elérik Lineville-t, korán tábort üthetnek, de rég bealkonyodott, sőt be is sötétedett, mire beérkeztek a város széles utcájára, melyet kétoldalt furcsa régi házak szegélyeztek. A város olyan különös, rossz benyomást tett Hettie-re, hogy szívesebben táborozott volna le valahol a szabadban.

A szekerek megállottak. Vad külsejű férfiak haladtak el mellettük, egyesek mindenféle holmival megrakodva, közben tekintetük kíváncsian tapadt Hettie-re meg Inára. Sötét kapualjakból kínaiak leskelődtek. Néhány hórihorgas, sápadt arcú, fekete öltönyös, magas kalapos férfi oly kitartóan bámult Hettie-re, hogy a lány jobbnak látta eltűnni a ponyva alatt.

Egyszerre csak Ben dugta be fejét a kocsi hátsó függönyei között:– Van itt egy szálloda – mondta –, de azt hiszem jobb lesz elkerülni.

“Aranybányá”-nak hívják, Raidy azt mondja, hogy szörnyű lebuj volt valamikor, eléggé gyanúsan fest most is. De van itt egy asszony, akinek nagyon csinos kis háza van a város végén. Behajthatunk az udvarára, s

vacsorát is kaphatunk nála. Ez egy kis változatosságot is jelent, s az időt sem vesztegetjük várakozással. Az emberek a városon kívül, egy tanyán táboroznak majd le.

Hettie kikandikált a ponyva alól, hogy szemügyre vegye az Aranybányát. Szürkésbarna, alacsony épület volt, kifejezéstelen szemekre emlékeztető ablakokkal, melyeket függönyök takartak el, mintha szörnyű titkokat rejtegetnének. Sötét tekintetű alakok leskelődtek ki a tágas kapualjból.

– Ben, én legszívesebben nem szállanék meg ebben a városban – jelentette ki Hettie.

– Őszintén megvallva, én sem – válaszolt kacagva Ben. – Vacsora után mi is kihajtunk oda, ahol a fiúk táboroznak.

Hettie többé ki sem nézett. A kocsis megbiztatta a fáradt lovakat, s a szekér továbbgördült. Hettie felszabadultan lélegzett fel, amikor érezte, hogy jókora utat tettek meg, míg ismét megállottak.

Egészen besötétedett, mire Ben újból beszólt:– Gyertek, anya, Hettie. Kész a vacsora. Fogadni mernék, hogy finom

lesz, mert benéztem a konyhába. Az asszonyt Woodnénak hívják. Nyugatról került ide, nagyon rokonszenves és jó beszélőkéje van.

Ina Ben mellett állott, az álmos Blaine-t tartotta karjaiban. A ház a telek mélyén állt, ezt jól ki lehetett venni, fák vették körül, melyek halkan susogtak a szélben. Ben a ház oldalához vezette őket, ahol egy széles fénycsík jelezte a bejáratot. Tiszta, meleg konyhába léptek. Termetes, pirospozsgás arcú, kellemes külsejű asszony állt a fényben. Woodné éles szemét semmi sem kerülte el. Hettie azonnal megkedvelte, kivált azért a szerető gondoskodásáért, amellyel Blaine-t fogadta, aki jóformán fel sem ébredt, mialatt etették. Hettie jó étvággyal ült asztalhoz, s a vacsora bőségesnek és ízletesnek ígérkezett. Valami érthetetlen okból azonban mégsem tudott sokat enni. Ezt annak az idegességnek tulajdonította, mely akkor fogta el, amikor megérkeztek ebbe a határmenti városba. Egyébként igazán nem volt ideges természetű.

Ben és Ina annál jobban élvezték a vacsorát, és egyáltalán nem hatott rájuk Lineville megmagyarázhatatlanul nyomasztó hangulata. Ben különösen érdekesnek találta Woodnét. Kérdésekkel ostromolta. Hettie észrevette, hogy bár Woodné rendkívül beszédesnek tűnt, sohasem tett fel kérdéseket, és nem árult el semmi kíváncsiságot.

– Mióta él itt? – kérdezte Ben.– Idestova hat éve – felelte az asszony.– Akkor virágjában láthatta Lineville-t.

– Láttam a legvadabb korában, ha erre céloz. Persze, Lineville ma sem vasárnapi iskola, de korántsem az már, mint amilyennek én annak idején megismertem. Lineville fejlődésnek indult. Van iskolánk, postánk, templomunk, néhány új üzletünk, s az embereket manapság többnyire a bányászat vonzza ide.

– S nem a csodák? – kérdezte Ben.– Nem. A csodák eltűntek a marhatolvajokkal együtt – felelte Woodné

mosolyogva.– No, ez igazán szerencse a városukra meg a hegyeken túli

ranchtulajdonosokra nézve – nevette el magát Ben.– Valóban én is így látom. De egyik-másik marhatolvaj nem is volt

olyan gonosz, ha közelebbről megismerte az ember. Minden marhatenyésztő odakint a hatalmas kiterjedésű legelőkön egyben marhatolvaj is. Gondolom, érti, mire célzok. Én egész sereg vadnyugatit ismertem fiatal koromban, s akadtak köztük gonoszabbak is, mint a marhatolvajok. Például, ezekre a mostani szenvedélyes kártyajátékosokra nem is találok szavakat, pedig valamikor az én férjem is verte a blattot, sőt évekkel ezelőtt pisztolyos ember is volt Texasban s Új-Mexikóban, ahol, elmondhatom, senki élete sincs biztonságban.

– Raidy, az egyik emberem azt állítja, hogy nem is olyan rég itt, Lineville-ben sem érezhette magát biztonságban az ember – folytatta Ben.

– Ez egyéni meggyőződés dolga – válaszolta az asszony. – A maga embere még nem látott igazi határmenti várost, olyat, mint az öreg Dodge, Cimarron, vagy Lincoln és még sok más hasonló helység. Nem mintha nem fordult volna meg néhanapján, évekkel ezelőtt, Lineville-ben is egy-egy valóságos gyilkos. McPherson kártyajátékos és pisztolyhős is volt, ami szokatlan a szerencsejátékosok között. És Sandy Hall, aki négy embert ölt meg egy lövöldözés alkalmával. És egy Hendricks nevű bányász, aki szintén tudott bánni a fegyverrel. De szerintem a legveszedelmesebb ember, aki valaha is megfordult Lineville-ben, az Jim Lacy volt.

– Jim Lacy? – kapta fel a fejét Ben. – Róla már én is hallottam. Miféle ember volt? Látta-e valaha?

– Hogy láttam-e? Hát hogyne, hiszen nálam lakott két télen keresztül – felelte Woodné. – Pontosan ott ült a kályhám mögött, és órák hosszat beszélgettünk. Jim akkoriban még gyerek volt. Olyanforma, mint Billy, a Kölyök, akit szintén jól ismertem. De Jim Lacy nem volt gonosz. Nagyon csendes, halk szavú fiú volt. Kényszerítő körülmények tették pisztolyos legénnyé. Idahóból származott, és olyan volt, mint a pokolbeli ördög, ha feldühítették. Néhány évvel ezelőtt Jim több embert ölt meg itt. Legutóbb

egy hencegő fickót, Cawthorne-t, Link Cawthorne-t. Minden aljasságra, gaztettre kapható, nagyszájú, lövöldöző, verekedő alak volt. Mindent elkövetett, hogy megmérkőzzék Jim Lacyvel. Mindenki tudta, hogy Link egy szép napon fűbe harap. Csak ő, a bolond nem gondolta. Halálra vert egy lányt. Erre Jim kihívta, és lelőtte. Jim jobbnak látta odébbállni, s átment Arizonába. Azóta semmit sem hallottam felőle.

– Arizonába? Oda igyekszünk mi is – felelte mosolyogva Ben. – Reméljük, egészséges az ottani éghajlat. De ha Arizona tele van Jim Lacykkel, talán nem is lesz olyan kellemes.

– Arizona vagy bármely más tája az országnak csak nyerhet azzal, ha olyan férfiak lakják, mint Jim Lacy – válaszolta az asszony eléggé nyersen.

– Szerintem is. De hisz csak tréfáltam – mondta Ben, miközben felállt. – Mennünk kell. Köszönjük a fejedelmi vacsorát.

Az asszony átvette Bentől a vacsora árát, és szélesre tárta az ajtót előttük, s a magasra tartott lámpával világított eléjük.

– Járjanak szerencsével – búcsúzott. – Csodás vidék vár önökre. De ezt a nagyszemű húgát elveszíti odaát... Isten veled, kisöcsém, odaát Arizonában lóháton nősz majd fel. Isten velük, hölgyeim, Isten vele, kisasszony.

NYOLCADIK FEJEZET

Teltek-múltak a napok. Hettie már nem is tudta számon tartani őket. Nem akart vége szakadni Nevadának sem. Kietlen sivatagokon, zöldellő síkságokon, kopár hegyek közti völgyeken, hegygerinceken, fennsíkokon kanyargó útjuk mind magasabbra kapaszkodott.

– Gazdám, nemsokára a vadlovak hazájába érünk – mondta az öreg Raidy egy reggelen, amikor épp indulni készült a karaván. – Tegnap seprűfarkú méneseket láttunk. És a fiúknak meggyült a bajuk. Kalifornia Redet meg kellett pányvázni. Szerintem, ha ma nem nyergeli meg valaki, meggyűlik a bajunk vele.

– Hozza ide Redet – felelte Ben, és felragyogott napbarnított arca. – Meglovagolom én, sőt segítek terelni is a lovakat.

Az út egyre feljebb kapaszkodott, minden emelkedő után újabb messzi tájak tárultak az utasok elé, mintha köszöntének őket. Mintha valami végtelen, egyhangú láthatatlan lepel borult volna a tájra. Nem voltak erre városok, bányatelepek, és Nyugat- meg Közép-Nevada magányos ranchai

is elmaradoztak. Kelet és dél felé kietlenül terpeszkedett a sivatag, napról napra szinte észrevétlenül változott a színe, fénye, s mintha valami eddig sosem látott igézetes végtelen felé hívogatta, csalogatta volna őket.

Hettie úgy érezte, hogy ismét hatalmába keríti valami furcsa, félelmetes boldogság, s mintha csak álmodná ezeket a júniusi napokat. Az ilyen utazással járó sok sürgésforgás, vándorélet, a naponként előadódó események, a mérföldenként változó tájak, a bíborszínű hegylánc mögött rejlő ismeretlen jövő – mindez oly titokzatos vágyait, elégítette ki, amelyeknek létéről eddig sejtelmei sem voltak. A por és szél, a sziklacsúcsokról vadul alázúduló fagyos zivatarok, a veszélyes ereszkedők, majd meredek oldalaknak rugaszkodó kaptatok, a szüntelenül forgó kerekek zaja, a késői táborverések, a koromsötét éjszakák, a sürgősen elvégzendő munkák, amelyekből mindig kivette a részét – mindez Hettie-t egy pillanatig sem untatta. Sőt mindinkább kapoccsá vált egy régen elhalványult emlék s a lelke mélyén rejtőző titkos vágy teljesülése között.

És miközben a láthatáron feltűnő vadlovak csapatait figyelte, értette meg végre Bent, a bátyját is. A vadlovak iránti rajongását, mely szinte romlásba döntötte. De ez a vélemény, melyet egykor apja alkotott Benről, s amelyet a család tagjai és barátai is magukévá tettek, most indokolatlannak tűnt Hettie előtt. A végtelen legelőkön élő vadlovak iránt érzett rajongás, a magány, a szabadság, a kemény élet és a munka, a természettel való szoros egybeolvadás – mindez csak jobbá, nemesebbé teheti az embert.

Látta a sivatag felé száguldó porfelhőben a sötét tömegként vágtató méneseket, látta amint a lobogó sörényű, a szélben messze nyúló hatalmas farkú lovak tovatűnnek, és elnyeli őket a homály. Feketén, élesen rajzolódott ki az ég alján egy-egy mén körvonala, amint ott állt valamelyik sziklacsúcson, hogy onnan leugorva tovaszáguldjon, s ősi ösztönével mentse szabadságát. A lejtőkön, melyeken elszórtan nőttek a girbe-gurba, satnya cédrusok s a friss zöld fű fölött ott lengett az elhalt tavalyi növényzet, pej, barna, fehér, fekete, s imitt-amott zebrákra emlékeztető vadlovak legeltek, hogy hirtelen riadtan kapják fel finom fejüket, s füleiket hegyezve, farkukat feltartva egy pillanatig szoborrá dermedve álljanak, majd villámgyorsan eliramodjanak.

– Most már tudom, miért nevezik a fiúk a vadlovakat seprűfarkúaknak – mondta Hettie édesanyjának. – Legtöbbjének csakugyan olyan a farka, mint egy seprű. Vad, kopott, ösztövér lovak! De néhány köztük csillogó szőrű és kecses alakú, s lobogó hosszú a sörényük meg a farkuk. S itt-ott csodálatosan szép példányokat lát az ember.

– Nem akarok egy vadlovat sem látni – jelentette ki Ide-né. – Remélem, ott, ahol megtelepszünk, nem található majd egy sem.

Időnként a lapályos tisztásokon s a hosszú lejtőkön Bennek és a lovasoknak valósággal el kellett űzniük a vad méneseket. Milyen káprázatosan fénylett Kalifornia Red szőre a napfényben! Milyen elemében érezte magát, mihelyt megcsapta orrát a vadlovak szaga!

Néha egy-egy fülsiketítő fütty hallatszott hátra Hettie-hez. Úgy teltek a napok, mintha repültek volna. Hettie emlékezetébe véste egy-egy magányos mén, az ide-oda kószáló, hol egymás után száguldó, hol meg ezrével csapatokba verődő vadlovak látványát. Késő éjszakáig hallotta a lovasok kurjantását, lövöldözését, amint a tábor területéről kivágtatnak. Nehéz éjszakák voltak ezek az emberek számára.

Ismételten valóságos csatákat kellett vívniuk a vadlovakkal, s a napok lassanként hetekké sokasodtak. Aztán előtűntek az Utah-hegység színpompás sziklafalai a zsálya és erdőborította hatalmas lankák fölött.

Végre elérték Marysville-t. Ez az Utah határán fekvő mormon város valóságos Mekkája a lovasoknak. A város határában megpihentették a lovakat, kocsikat javítottak, tartalékokat szereztek be, és – ami a legfontosabb – értesüléseket szereztek.

– Igen, itt átkelhetsz Arizonába – mondta egy öreg mormon Bennek, s közben szúrós tekintete rávillant Hettie-re. – Jó út vezet Lundba és Kanabba. Onnan sziklás és kanyonos vidékre juttok. Azután már csak lassan haladhatsz előre. Egymás után következnek a Vermilion-szirtek, a Buckskin, a Rock House-völgy, a Paria-fennsík, s így tovább, a Lee's Ferryg és a Kanyonig. És mire odaérsz, te idegen, a legszívesebben visszafordulnál. Jobb lesz, ha közöttünk telepedsz le, nézd, mi virágzóvá tettük ezt a sivatagot.

Hettie-nek tetszettek a fekete csuklyás mormon asszonyok, bár sajnálta őket, ezeket a hétlakat alatt őrzött nőket, akikről a lovasok suttogtak. Az egészséges, boldog gyermekek igazán nagyon kedvesek voltak. De amikor a fehér szakállú öreg mormonokra, vagy a nyurga, zárkózott arcú, égő tekintetű fiaikra nézett, legszívesebben visszamenekült volna szekere ponyvája alá.

Aztán megint tovább kellett döcögniök. Lassan ereszkedtek a sivatag sziklás útján, s egymás után hagyták maguk mögött a mérföldeket. Az Ide karaván útja végeláthatatlan piros talajú és zöld gyom borította lejtőkön vezetett lefele. Vörös sziklafalak kísérték őket kétoldalt, mind magasabbra

és magasabbra emelkedtek, miközben ők lefele botorkáltak a homályos, párás, csodálatos kanyonok birodalmába.

Kanab magányos mormon település volt, közel Arizona határához. A templom hófehéren emelkedett a zöld háttérben; gyümölcsösök és szántóföldek vették körül a fakunyhókat és kőházakat; az út mindkét oldalát öntözőcsatornák szegélyezték. A nap mosolyogva ontotta sugarait a kies tájra.

– Végre Arizonában! – hallotta Hettie másnap reggel Ben ujjongó kiáltását.

Mennyi bűvös erő van néha egy névben! De mihelyt Hettie tekintete végigsiklott a harminc mérföld hosszú, de csak háromnak tűnő, zöldben, pirosban játszó völgyön, majd felkúszott a bíborvörös sziklafalon a Bucksin-fennsík sötétlő pereméig, ahonnan valóságos erdőfolyam hömpölygött alá s torkollt bele az óriási erdőségek tengerébe, amely fölött a távolban méltóságteljesen őrködött a Vermilion-szikla, már cseppet sem csodálkozott e név varázsán. Egy hosszú, lélegzetelállító pillantás elég volt ahhoz, hogy Arizona örökre rabul ejtse Hettie Ide szívét.

Noha a több heti utazás alatt a szeme hozzászokott a színek és távlatok pompájához, itt, Arizona határán mégis elállt a lélegzete.

– Ó, Ben! – kiáltotta ujjongva –, maradjunk itt!De Ben már előrevágtatott, mert az esze, mint mindig, most is szeretett

lovain járt. Hettie tisztán látta, hogy Ben a homályba vesző, erődszerű sziklás völgyet kémleli, majd felpillant a Buckskin félelmetes ormára.

Napnyugtakor a lovasok megálltak, hogy letáborozzanak a fenyőerdő szélén, a völgy túlsó végén, ahova egy egész napi út után érkeztek. Száraz táborhelyet kerestek, s ezért a lovakat még odalent megitatták. Hettie a szélső fenyők alatt állt, arccal nyugat felé. Elmondhatatlan szépségű táj tárult eléje. Arany és bíborpiros színben játszó felhő dicsfényként ragyogta be a távoli egyenetlen, szakadékos, vörös sziklatengert, melyben áttetsző lila ködfoszlányok lebegtek a lebukó nap utolsó sugarainak fényében. Tekintetét abba a titokzatos és fenyegető homályba szegezte, amelyben az árnyak hegyeknek látszanak, s a bíborpiros mélységek a képzeletet is felülmúlják.

A színpompás látvány eltűnt, elhalványult, csak valami szívszorító bánat maradt utána. Mint akit valóságos veszteség ért, úgy fordult sarkon Hettie, s tért vissza az erdei táborba. Milyen fenséges fenyők! Fehér farkú fekete mókusok hancúroztak a harangvirágokkal telehintett barna mohaszőnyegen. Hettie megpillantotta Marvie-t, aki fától fáig lopózkodott fegyverrel a kezében. A semmi menedéket nem nyújtó, szeles, végtelen

sivatagban töltött sok-sok éjszakán a tűz is alig-alig égett, s így a táborozásnak sem volt barátságos, meghitt hangulata. Ahhoz képest milyen káprázatos ez az ideig-óráig tartó erdei pihenő! Hettie lélegzete elakadt a gyönyörűségtől, s a fenyőillattól valósággal megittasult! Ben fütyörészve kefélte és csutakolta a lovát; zablákkal meg hatalmas virágcsokrokkal a karjukon, dalolva érkeztek vissza a lovasok; a kicsiny Blaine indiántáncot járt; Ide-né a tábortűz körül szorgoskodott. Ina a jelek szerint a kocsijuk végében foglalatoskodott. Hettie-nek az volt az érzése, hogy valami kósza népséget, vándorcigányokat lát maga előtt.

– Vacsora! – kiáltotta el magát vidáman Ide-né.– Gyertek s vigyétek! – ordította Hank, hogy túlharsogja Ide-nét.– Marvie! – szólalt meg Ben is, és mély zengésű hangja

harangzúgásként visszhangzott a sötétedő erdő templomhajóiban.Aznap este Hettie testileg-lelkileg kimerülten, korán bújt ágyba. De

nem aludt el azonnal. Egész sereg prérifarkas ólálkodott a tábor körül, s egyfolytában vonítottak, csaholtak, ugattak, vinnyogtak. És mégis milyen jóleső ez a vad hangzavar! A messzi Tule Lake-i ranchon mekkora meglepetés lett volna Hettie számára, ha egy magányos prérifarkas vonítását hallja a távoli hegyeken. De itt, a Buckskin-fennsíkon a jelek szerint sok és vakmerő prérifarkas élt. Hettie biztosra vette, hogy többen is közülük egészen a kocsijáig merészkedtek. Végül lassan elvonultak, s üvöltözésük és siránkozásuk elhalt az erdő mélyén.

Hettie azt képzelte, hogy lélekben már felkészült Arizonára. De másnap, amikor változatosság kedvéért lóra ült, s felkaptatott a fenyvesből a fennsík szélére, az ámulattól képtelen volt Ben harsogó, elnyújtott hahózására válaszolni.

Káprázatos, fenséges vadságban tornyosult a magasba a csipkézett peremű Vermilion-szikla, s a tágas, hatalmas völgy puhán, bíborvörösben játszva, óriási legyezővé szélesedve veszett bele a sivatagba, amelyet töredezett peremű, félelmetes hasadék szelt ketté. Hettie tudta, hogy a Grand-kanyont látja maga előtt.

Ettől a pillanattól kezdve Hettie Ide úgy érezte, hogy számára megszűnt az idő. Hagyta, hogy lova kövesse a többieket, s lassan ereszkedett lefele, ügyet sem vetve a hőségre és a porra. A bíborszínű völgy olyan volt, mint valami óriási torok, amely el akarja nyelni őt. Elmaradozott a hegylánc, s a lenyűgöző kanyon is beleveszett a sivatagba. Bal kéz felől vörös sziklafal tornyosult az égnek, jobb felől a szürke lejtőjű, fekete peremű fennsík terpeszkedett.

Órákon át a zsályaborította lankákon vágtatott a csapat, míg csak egy újabb napnyugta meg nem állította a kimerült utasokat egy fűtől zöldellő völgyteknőben, melynek alján sós vizű erecske csörgedezett ide-oda kanyarogva.

– Még két nap, emberek, és a Rubiconhoz érünk – kiáltott fel türelmet kérő, vidám hangon Ben.

– Mondja, gazdám, aztán milyen is az a Rubicon? – kérdezte Raidy, s közben komor ábrázatát törölgette.

– Lee's Ferry a neve, barátom, ott kelünk át a Coloradón, ha valaha is elérjük.

– Mi, fiam, csakugyan nem kelünk át sem Rubiconon, sem gázlón, amíg nem érünk oda – bólintott Raidy. – Úgy látom, szerencséje van ennek az Ide kompániának.

– Nem hullott el még egy lovunk sem, nem esett ki egy kerekünk sem – felelte Ben, s úgy vetette hátra a fejét, mintha oroszlán rázná a sörényét.

– Hát eddig még nem volt bajunk lótolvajokkal, sem igazán rossz úttal. De a mormonok azt mondták, várjunk, amíg átjutunk a kanyonon.

Másnap csigalassúsággal kapaszkodtak ki a zöldellő völgyből, s haladtak a homoksivatag felé, és közelítették meg egyre jobban a sivatagot eltakaró vörös szikla hatalmas kiszögellését.

De végre megkerülték az óriási sziklafalat. Hettie lélegzete elállott. Mintha a föld sivárságának és pusztulásának a lehelete csapta volna meg. A vörös sziklafal szilánkjai és omladékai ide-oda kanyarogva görögtek alá a szurdokba, ahol egy komor vörös folyó tajtékzott. Átellenben ugyanolyan vörös és félelmetes sziklafal emelte a magasba repedezett és szakadékos homlokzatát, mely fűrészfogakra emlékeztető szirtben végződött. Ez a sziklafal alkotta a zsákszerűen benyomuló sivatag legszélső oldalát. Egyetlen zöld folt sem enyhítette a vakítóan vörös és sárga színeket. Mintha a pokol tornáca lett volna, úgy csillant meg a szurdok mélyén a folyó.

A nap kegyetlen forrósággal tűzött. Vörös porfellegek kavarogtak körülöttük. Odafent terpeszkedett óriási kiszögelléseivel a fennsík, melynek omladékaiból számtalan kőlavina zúdult alá, sziklatömbök milliárdjaival borítva el a sziklafal és a folyó közti lejtőt. A homok és a szél szeszélyes alakzatokat vájt a sziklákból, s ez még kísértetiesebbé tette ezt a földi poklot.

Lassan, nyikorgó kerekekkel vánszorogtak tova a szekerek. A lovak valósággal botorkáltak, s a lovasok alig tudták tartani magukat a nyeregben. Hettie behunyta a szemét, hogy ne lássa a szörnyű romlást és

pusztulást, a vakítóan csillogó millió meg millió tükörsima sziklalapot, melyek még a lenyugvó napnál is vérvörösebbek voltak.

De mielőtt a délután utolsó fényei is kihunytak volna, az utasok a kőfal utolsó kiszögellését is megkerülték, és amikor Hettie kinyitotta a szemét, varázslatosan szép táj tárult eléje.

Viruló zöld oázis húzódott meg a meredeken égbe szökő falak tövében, a falak három oldalról zárták körül, míg a szemközti oldalon a környező tájhoz illő komolysággal, sötéten hömpölygött tova a folyó a kanyon sötét duzzasztógátszerű pereméig, s onnan bömbölve zúdult alá a mélybe.

– Lee gázlója – közölte Raidy a látványtól megnémult társasággal. – A vízállás alacsony. Féltem a hegyekben olvadó hótól. Ott az öreg komp is, amellyel átkelünk. Igazán a szerencse ül az Ide-ok nyerge mögött!

KILENCEDIK FEJEZET

Már július vége felé járt az idő, mire véget ért a hosszú utazás. Arizonába érve Ide-ék kényelmesen letáboroztak egy kis gyapotfa-erdőben, sebes folyású patakocska közelében, egy Sunshine nevű kicsiny település szélén. Ben azonnal engedélyt szerzett a legeltetésre a közeli ranch tulajdonosától, majd míg a családja kipihente a fáradalmakat, ő végigjárta az összes ranchokat, hogy megfelelő új otthont találjon.

Hettie még nem látott embert ilyen lelkesedéssel és izgalommal latolgatni minden felmerülő lehetőséget, mint ahogyan Ben tette ebben a bámulatosan gyönyörű Arizonában. Boldog izgalma valamennyiükre átragadt. De aztán lassanként ráeszméltek, hogy nem lesz könnyű a megfelelő birtokot megtalálniuk.

– Legalább ezer holdat akarok venni – hajtogatta Ben –, de ha lehet, akár ötezret is. Legfontosabb a jó víz. Aztán a fű meg az épületfa. Végül egy jó fekvésű házhely, ahonnan ragyogó kilátás nyílik.

– Mellesleg megjegyezve, gazdám igényei igazán nem szerények – jegyezte meg kissé gúnyosan az öreg Raidy. – Hogy is akarja mindezeket együtt megtalálni ebben az elátkozott országban.

Hettie osztozott Ben lelkesedésében, és biztatta is törekvésében. Napokon át utaztak a Coloradótól, míg erre a magas fennsíkra érkeztek, ahol nyugatra a bíborszínű végtelenbe veszett a hepehupásan hullámzó szürkészöld zsályaborította vidék, északra és kelet felé meg lassan emelkedett a táj, melyet sötétvörös hegyvonulat zárt le. Hettie valósággal

szerelmes lett Arizona vadregényes tájaiba, akárcsak Ina. Mindkettőjüket aggasztotta azonban a vidék vadsága, a telepesek csekély száma, s annak a néhány pásztornak meg lovasembernek a ridegsége, akikkel eddig találkoztak. S az oly közelinek tetsző félelmetes Mogollon-hegység, amelytől annyira óvták Bent a tanácsadói. Ráadásul még abban sem voltak biztosak, hogy Ben a legbölcsebb módon köti meg az üzletet. De mert látták lelkesedését, a benne végbemenő változást, Ide-né egészségi állapotának szemmel látható javulását, szorgoskodását és boldogságát, úgy döntöttek, hogy Ben mellé állnak, bármi történjék. Befolyásolta őket ebben a vad vidék regényessége és varázslatos szépsége is.

Délben rettenetes volt a hőség. A nap perzselően tűzött, égette az arcot, a kezeket. De mert a legnagyobb hőségben sem volt párás a levegő, elviselhető volt a meleg. Bármennyire forrón is sütött a nap, az árnyék mindig hűvös maradt. Ez különleges tulajdonsága az arizonai éghajlatnak. Az árnyékban mindig hűvös van. A nap aranysárgán ontotta sugarait, az ég azúrkékben ragyogott, a sivatag óránként más-más színt öltött, s mindig álomszerű, titokzatos, opálos fényű, csodálatos volt. Éjjel az ég sötét, bársonyos kupoláján fehéren izzottak a csillagok.

A kicsiny városka, Sunshine, a vasútvonal mentén feküdt. Ide-ék tábora mellett naponta jöttek-mentek a vonatok a kicsiny Blaine hallatlan örömére. Hettie számára is újdonságot jelentettek, és sosem mulasztotta el megnézni őket. Negyven mérföldnyire Sunshine-től, már a sivatag övezetében feküdt egy Winthrop nevű város. Egy napon Ide-ék ellátogattak ebbe a nagy áruforgalmat lebonyolító kereskedővárosba. Az egyetlen főutcán feltűnően sok korcsma volt. Ben úgy döntött, hogy nem hagyja itt a családját, nem is nagyon akarta híresztelni, hogy ő, a gazdag kaliforniai, egy nagy ranchot keres megvételre. Végül is eleget tartózkodtak Winthropban, s meggyőződtek róla, hogy van benne néhány jó üzlet, két bankház, egy hatalmas fűrészmalom, alkalmazást kereső munkás és néhány megbízható, jómódú vadnyugati lakos is.

Egy alkalommal, háromnapi távollét után, késő délután Ben úgy állított be az állomásról jövet, mint a forgószél. Hettie pillantotta meg elsőként.

– Jön Ben – szólt be Inának. – Fogadni mernék, megvan a birtok.– Figyeld, hogy mit mond – felelte Ina kitörő örömmel. – Nagyszerű!Mire kifutottak, már körülállták az emberei. Ina kiáltására azonban

otthagyta őket, és hozzájuk sietett.Medve módra megszorongatta Inát, Hettie-t meg az édesanyjukat, s

közben nagyokat rikkantott.

– Hurrá! Hurrá! – ujjongott, s a gyapotfa alatt álló tábori asztalhoz s lócákhoz cipelte őket. – Adjatok egy pohár vizet, mert nagyon szomjas vagyok. S meg kell mosnom az arcomat s a kezemet is. A farkasnál is éhesebb vagyok.

Miközben a nők gondosan ellátták, újabb meg újabb kérdésekkel ostromolták. Aztán Ben letelepedett a fűbe, s a hátát nekivetette a fa törzsének.

– Megvan a ranch! – mondta ünnepélyes komolysággal, szavai hatását lesve.

Hettie és Ina megilletődve bámultak rá, anyjuk azonban szárazon megjegyezte:

– Hm! Tudtuk előre. Meg is mondtam, úgy veszed meg, hogy meg sem nézeted előbb velünk, asszonyokkal.

– Szerelmesek lesztek beléje, ha meglátjátok – válaszolta Ben.– Merre van? – kérdezte Ina, és lassan térdre ereszkedett a fűbe.– Hatvan mérföldnyire Winthroptól, és ide körülbelül száz mérföldre.– Mekkora?– Ezer hold. Nagyszerű legelő az egész. Sehol egy ranch a közelben.

Tízezer marha van rajta. Az egész negyvenezer dollár! Hát nem jó üzlet?– Majd meglátjuk. Ezek szerint meg is kötötted a vásárt?– Le kellett csapnom rá. – S olyan mozdulatot tett, mely mindent

kifejezett.– Nem sietted el a dolgot?– De igen. Csakhogy sietnem kellett.– Megnézted a tízezer marhát? Megszámoltad?– Édes Istenem! Hát persze, hogy nem, Ina. Csak nem képzelsz ilyen

villámgyorsnak? Beértem a becsületszavukkal. Az az ügyvéd, akit Winthropban megfogadtam, a birtoklevelet kifogástalannak találta. Így hát megvettem.

– Ben, remélem a ranchod nincs a Mogollon-hegység közelében? – törte meg a csendet Hettie, és a bíborpárás sivatagon túl a félelmetesen sötétlő felföld felé mutatott.

– Istenuccse, Hettie! De mennyire – jelentette ki Ben, s rácsapott a térdére. – Éppen ott van a Mogollon-hegység rengetegjeinek tövében! Csodálatosan szép, vad vidék. Nem tudtam ellenállni neki.

– Hát nem jutott eszedbe, amit barátod, a seriff mondott a Mogollon-hegységről?

– Őszintén megvallva, persze hogy emlékeztem rá, Hettie – felelte gyorsan Ben. – De hallgassatok meg. Mindent elmondok részletesen.

Tegnapelőtt egy fárasztó és eredménytelen körutat tettem, s miután megnéztem vagy féltucatnyi ranchot, visszalovagoltam Winthropba. Már egészen elkedvetlenedtem, s azon a ponton voltam, hogy egyenesen hazajövök. Ekkor néhány lovas érkezett az elé a szálloda elé, amely előtt üldögéltem. Leszálltak a nyeregből, és odakötötték lovaikat a rúdhoz... Már egészen jól kiismerem magam ezek között az arizonaiak között. Jómódú, vad külsejű társaság volt. A felszerelésük nagyon meglepett, s alaposan megnéztem őket. Némelyiküknek két pisztolya is volt. Nagyszerű lovaik és jó nyergeik voltak. Amikor bementek az ivóba, megkérdeztem egy mellettem ülő marhakereskedőt, hogy kik ezek, s mit tud róluk. ,,Hát, erre mifelénk nem szokás beszélni a szomszédainkról. Nem nagyon tanácsos...” Ekkor valaki megérintette a vállamat. Megfordultam, és a lovasok közül az egyik, egy magas, szőke, jóképű férfi állt mögöttem. Már nem volt fiatal, de még nem is öreg. Szinte átszúrt a tekintetével, de a modora könnyed és barátságos volt. “Bocsásson meg, uram – mondta –, nem ön az a kaliforniai, aki ranchot akar vásárolni a környéken?” “Én vagyok. Nevem Ide – válaszoltam. – De bizony nem sok sikerrel jártam eddig.” “Azt beszélik, hogy nem egykönnyen lehet kielégíteni az igényeit. Én azonban világosan szeretném tudni, hogy milyen ranchot akar vásárolni.”

Erre aprólékosan elmondtam neki. hogy tulajdonképpen mit is tervezek. Ekkor elnevette magát, jót mulatott a hallottakon, s miután megpödörte hosszú bajuszát, azt mondta: “Nevem Burridge, és én pont olyasmit akarok eladni, amit maga keres. Tízezer körül van az eladó marhák száma. A legtöbbje billog nélküli borjú és tinó. Az épületekről és karámokról nem érdemes beszélni. De ami a vizet, legelőt, épületfát és az egész birtokot illeti, jobbat Arizonában nem talál. Készpénzért azonnal eladom. A nevem is készpénzt jelent Cash Burridge*. Gondolom, talál egy ügyvédet, akivel felmegyünk a városházára, hogy megnézze, a birtok az én nevemen van. S ha tulajdonjogilag rendben találja, azonnal kiviszem a ranchra.”

– Nos – folytatta Ben elgondolkozva –, ez a Cash Burridge első pillantásra megnyerte a tetszésemet. Tetszett a nyíltsága, amellyel előadta a dolgot, és éreztem, hogy számára mindegy, eladja-e vagy sem a birtokot. Beszéltem egy ügyvéddel, akit a szálloda portása ajánlott, és felmentünk a városházára. A birtok tehermentes volt. Aztán szóltam Burridge-nak, hogy meg szeretném nézni a birtokot. Felültünk egy homokfutóra, melyet két – mondhatom igazán gyorslábú – ló húzott. Körülbelül harminc mérföldet

* cash = készpénz (angolul)

tehettünk meg jó úton, aztán egy keskeny csapásra tértünk, amelyet Burridge “kocsimarasztalónak” nevezett. Csak annyit mondok, hogy az útnak ez a szakasza könnyű. Burridge azt állítja, hogy van jobb út is, de az sokkal hosszabb. Napnyugta előtt értünk a ranchra. Elmondhatom nektek, hogy a világ legcsodálatosabb, legvadregényesebb tája, amelyet életemben valaha is láttam. De a kunyhók piszkosak, düledezők. Én a fenyők alatt aludtam. Ma reggel napkelte előtt ébredtem – s ha valamibe, ebbe a tájba szerelmes lettem. Meredek lejtő oldalában fekszik, nagy, lépcsőzetes sík területekből áll, s mindezt fenyő borítja. Onnan, ahol álltam, láttam szarvast, farkast, medvét, pulykát, antilopot. Marvie bele fog habarodni a vidékbe. S bármerre néztem, mindenütt szarvasmarhák legeltek. A nagy fenyvesekkel szegélyezett fennsíkokról messzire le lehet látni egy gyönyörű völgyre, amelyet fű, zsálya és cédrusok borítanak. A völgyön túl, még mélyebben, száz mérföldnyire terül el a vörös és arany színű sivatag. Azonnal megkérdeztem Burridge-t, hogy mennyit kér. Ötvenezret mondott. Vakmerően felajánlottam negyvenet. Elgondolkozott, majd kezet adott. Visszatértünk Winthropba és ma délben megkötöttük a vásárt. Még volt néhány agyonütni való órám a vonat indulásáig, benéztem hát az üzletekbe, kocsmákba. Amikor utoljára pillantottam meg Cash Burridge-t, már teljesen belefeledkezett a kártyázásba. Gondolom, meg akart szabadulni a birtok árának egy részétől. Úgy mutatkoztam be a kereskedőknek, mint leendő vevőjük, és így felkeltettem az érdeklődésüket. Egy illető úgy vélekedett, hogy ennek a Cash Burridge-nak körülbelül tízezer állata van. Egy másik szerint annyi nincs, de nehéz volna megmondani, pontosan mennyi van neki. Az igazság az, hogy nem kaptam megnyugtató választ a kérdéseimre. Felkerestem Franklidge urat, akinek a legnagyobb marhaállománya van a környéken, és a bank elnöke is, de sajnos, nem volt otthon. Hogy teljesen lezárjam a kérdést, azt hiszem, Burridge esetleg ezer állattal vagy többel is tévedhetett. Ez a legvégső határ, ameddig bármilyen csordavásárnál tévedni lehet – de én akkor is fölötte elégedett vagyok. Ezt a birtokot én Arizona legnagyszerűbb ranchává teszem. Azonnal indulunk, ott tábort ütünk, s hozzálátunk a házépítéshez. Ha nem tévedek a feltevésemben, ti is az első pillantásra beleszerettek a birtokba, akárcsak én.

– Én máris beleszerettem – szólalt meg Ina. – Amit te szeretsz, azt én is szeretem. Ahol a te otthonod, ott az enyém is.

– Ben, ebben a ranchvásárlásban ugye osztozunk? – kérdezte aggódó hangon Hettie.

– Erre majd te kell hogy megadd a választ, drága húgom – felelte Ben. – De őszintén szólva, nem bánnám, ha nem lépnél be, mert kockázattal jár.

– Hát akkor, ha Inának nincsen kifogása ellene, én vállalom a kockázatot.

– Én is. Osztozunk a kockázatban, és együtt vívjuk ki a nagyszerű győzelmet – csatlakozott sugárzó arccal Ina.

Ben Winthropban vezetőt fogadott, aki a lovakat és lovasokat elvezesse a ranchhoz.

Másnap szekerekkel Winthropba érkeztek, hogy ott a megállapodás szerint Burridge-dzsal találkozzanak. Burridge azonban nyomtalanul eltűnt. Ben ezt igen furcsállotta, mert Burridge megígérte, hogy egész karavánjával egy járhatóbb úton odavezeti, együtt megszámolják és Ben átveszi az állatokat. Még furcsábbak voltak azok a pillantások, amelyekkel a körülöttük ácsorgó és hallgatózó emberek végigmérték Bent, amikor Burridge nevét említette.

Erre aztán Ben új vezetőt fogadott, egy mexikói juhpásztort, aki megnyugtatta, hogy a súlyosan megrakott szekereket rendeltetési helyükre kalauzolja.

A négyfogatos szekerek jól haladtak a nyílt sivatagi úton, és a körülbelül harminc mérföldnyire fekvő csalitost már napnyugtával elérték.

Hettie-t egészen lenyűgözte az a látvány, amelyet a napnyugta nyújtott a nyugaton húzódó félelmetes hegység és a lejtős táj fölött. Abból az irányból egész nap vihar készülődött. Késő délutánra a felhők feltornyosultak és ott lebegtek a hegyvonulat fölött. Amikor a nap lebukott, a vörös, aranyló és bíborlila színeket a sejtelmes fény páratlan színpompává fokozta. Mikor egészen bealkonyult, a felhőket átvilágító villámok lobbantak fel az ég alján, és a mennydörgés halkan morajlott végig a pusztaság fölött.

Másnap délelőtt a karaván erdős vidékre ért, ahol az út hegynek fel vezetett. Ez az útnak nevezett valami azonban minduntalan megmozdult a lábuk alatt, és száraz, forró kőgörgetegek omlottak alá, úgyhogy csak üggyel-bajjal kapaszkodhattak egyre magasabbra.

Az erdőt cédrusok, tölgyek, píniák, ritkán nőtt fenyőfák alkották. S ahogy a karaván lassan felfele haladt, az erdő mind sűrűbbé, a fák terebélyesebbé váltak. Kétségbeejtően lassan haladtak. Helyenként annyira nem volt biztonságos az út, hogy a nőknek le kellett szállniok a szekerekről, és gyalog követték a karavánt. Időnként megcsúszott egy-egy mosdóasztal nagyságú sziklatömb, és legördült a vízmosások

szakadékaiba. Hatalmas csupasz mészkősziklák állták el az útjukat, és az árnyékos vízmosások mélyén tócsák csillogtak. Néhol süppedő, homokos talajon kellett a szegény lovaknak átvergődniök. Végre aztán a cédrusokat, és a píniákat erőteljesebb fenyőféle váltotta fel. A tulajdonképpeni rengeteg itt kezdődött. S ha nem vette szívére Hettie az úton átélt nehézségeket, még azt is elmondhatta, hogy elégedett. Most látott először őzeket, vadpulykákat. Marvie meg olyan lázba jött a sok kínálkozó vadászzsákmány láttára, ahogy az tőle várható volt. Egyébként Ben is puskát ragadva leugrott a kocsiról. A menet kénytelen volt megállni, hogy bevárja, amíg a két vadász vadra cserkészik. Nemsokára lövések dörrenésétől visszhangzott az erdő. Ben üres kézzel tért vissza, Marvie azonban lángoló arccal tartotta magasra vadászzsákmányát, egy pompás vadpulykakakast.

Aznap tizenöt mérföldet sem sikerült megtenniök, de annyira elgyötört volt mindenki, hogy boldogan egyeztek bele a táborverésbe. Hettie, mielőtt elaludt, valami ismeretlen vadállat vérfagyasztó ordítását hallotta. Olyannak tűnt, mint messziről feltörő jajgatás, s annyira hátborzongató volt, hogy Hettie reszketni kezdett.

Másnap reggel Ben felvilágosította, hogy egy hatalmas szürke farkas ordított, s a vezető hozzáfűzte, hogy valószínűleg elcsatangolt társaitól, mert errefelé rengeteg van belőlük és nagy falkákban járnak.

Útjuk egyhangú szakaszához értek, mert a fák olyan sűrűn nőttek ebben a vadregényes erdőben, hogy minden kilátást elzártak. A levegő tisztább lett, s kevésbé fülledt. A hőség nem kínozta őket, és már nem áhítoztak árnyék után. A lombok tömege zöld csipkeként borult föléjük. A barna, rücskös törzsű fenyők serege, a fehér fűre hulló napfoltok, egy piros festékbe mártott ecsethez hasonló bojtos virág, az aranytűk alkotta fenyőkupolák látványa – akár fel, akár le nézett Hettie – elragadtatással töltötte el.

Késő délutánra járt az idő, amikor kiértek az erdőből.– Itt vagyunk – kiáltott fel Ben, és lepattant a nyeregből. – Bemutatom

Arizonát Kaliforniának!... Ina, anya, Blaine, Hettie, szálljatok le, és hogy arizonai kifejezéssel éljek, fáradjatok ide.

– Tyü! Pulykákat látok! – ordította Marvie, és leugorva lováról, kirántotta a nyeregkápából a puskáját.

– Kész indián! – kiáltott fel Ben és utánarohant.

Hettie hatalmas, terebélyes fenyő alatt ült. Előtte a fennsík enyhén lejtett a hatalmas cédruserdők s a zsályaborította mezők felé.

Addig kószált, amíg teljesen kimerült. Csak annyi időre állt meg barangolás közben, míg egy mohos sziklából csobogva kilövellő forrásból csillapította a szomját. Elhaladt a rég nem használt, összedőlt karámok s a romban álló kis ház mellett, melyről kacagva azt állította Ben a megrémült Inának, hogy abban fognak lakni. Megállt a sötét erdőből csörgedező kis patak mellett, hogy hallgassa a mormolását. A túlsó parton kezdődő újabb földteraszon ugyancsak régi fakunyhó állt, illetve fedett tornáccal összekötött két egyszobás kunyhó, amelyekre magas, csúcsos, közös zsindelytetőt húztak. Ennek az erdei építménynek a festőisége egészen elbűvölte Hettie-t. Óvatosan belesett. Nyomasztó hatást tettek rá az üresen kongó szobák, a düledező tűzhelyek, s a kunyhó közepébe roskadt mennyezet. Mi történt itt? Milyen sötét, nyirkos, dohos minden!

– Itt telepszünk meg, anyám meg én – határozta el nyomban, és már előre örömmel töltötte el a fészekrakás gondolata. – Ki kell javítani az ablakokat, a padlót, a tetőzetet. Ó, már készen is áll minden a képzeletemben! Nincs szükségem új házra.

Letelepedett a hatalmas kiterjedésű földterasz szélén, hátát a legszélső fenyőnek vetve, és elgyönyörködött a kilátásban, amelyről Ben oly elragadtatva beszélt.

– Nem csodálkozom Benen – suttogta Hettie –, ez egymagában is mindennel fölér.

A ritkás erdő szélén ült, mely jobbról-balról egy-egy magányosan küszködő fenyő révén egészen a meredeken lejtő lankáig tört előre, mintha híres kertészek műve lenne. Ezeket a fákat csakis kertészek ültethették – szögezte le magában Hettie. Milyen fenséges fenyők! S hogy zúg mögötte hol erősebben, hol halkabban a nyári szél, s lesz egyre mélyebb a zúgása, amint bejut az erdő sűrűjébe.

De mindennél inkább a sivatag bűvölte el Hettie-t. Kétséget kizáróan érezte, hogy ahol ő most ül, ott kezdődik a sivatag. És milyen puhán hullámzik tova, hol csodálatosan bíborlila, hol meg szürke színben játszik, mérföldről mérföldre jobban kitárul, kiszélesedik, míg belevész a párás messzeségbe, a homokba, sziklákba, kanyonokba.

A lábainál húzódó hatalmas völgy a vadzsálya és a pázsit szelíd színeiben pompázott, s az opálos fényben olyan volt, mintha csillogó harmat leple borulna rá. Az itt-ott árváskodó magányos cédrusok, a szertehullott szürkés, vöröses sziklatömbök hatalmas állatfalkáknak tűntek. A völgy a homályba vesző ismeretlen világ kapuja volt. Két oldalán hatalmas dombvonulat húzódott, mintha valami karaván óriási tevéi vonulnának, s fejüket éppen lehajtanák az itatóhoz. Tökéletesen sima,

gömbölyű formáikat puhán hullámzó vonalaikkal hatalmas szürke, rózsaszín és halványzöld felhőknek is képzelhette valaki. Tökéletes körvonalaikat nem törte meg sem fa, sem otrombán kiálló sziklatömb. A méltóságteljes alacsony hegyek fokozatosan apadtak le végül egy-egy sírhalom nagyságú dombbá – míg teljesen belesimultak a végtelen síkságba.

Hettie-nek, mialatt merengő tekintete ide-oda szállt a völgy egyik pontjáról a másikra, az volt az érzése, mintha a körvonalak, a színek, a távolságok, a magányos cédrusok formái, a kanyargó vízmosások sötét mélységei szüntelen változásban lennének. Ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy tekintete a messzi távolba szálljon, s elmerengjen a légies színárnyalatokon és formákon, a sivatag döbbenetes titokzatosságán, azon a sivatagi tájon, amelyről Arizona a nevét kapta.*

– Nem tudok betelni a csodálatával, és megtanulok imádkozni – suttogta elragadtatással Hettie. – Megnyitja a szemeimet. Milyen keveset láttam és tudtam én eddig!... Ó, te magányos vad ország, ó, Arizona! Ha védelmet nyújtasz neki, imám meghallgatásra talált, s a szívem csordultig tele hálával!

Ben lelkesedése átragadt az egész családra. Teljes erejükből munkához láttak, hogy e vadonból gyönyörű otthont teremtsenek maguknak.

Két csoport mexikói munkást fogadtak, akiket a vasúti társaság kölcsönzött nagy szaktudású munkavezetőkkel együtt. Nekiláttak az útépítésnek, erdőirtásnak, gerendafaragásnak. Winthropból naponként jöttek a fuvarosok, s hordták a deszkát, zsindelyt, ablakokat, ajtókat, téglát, cementet, csöveket, s mindezt egy hevenyészett fészerben helyezték el. Az ácsok hozzáláttak Ben házának építéséhez. Ez hosszú, egyemeletes épületnek készült, gerendából épített falakkal, csúcsos tetőzettel, tágas verandákkal. Csűröket, magtárakat, karámokat terveztek, s egy nagy víztároló medencét, ahonnan a ház és az állatok számára szükséges hűs forrásvizet fel lehetett szivattyúzni. Istállókat, raktárhelyiségeket s még sok más, gyakorlatilag hasznos épületet kívánt építtetni Ben.

Lázas munkában teltek a napok. A munka szinte olyan érdeklődést keltett, mint valami cirkuszi előadás. Egyre jöttek a látogatók, többnyire marhakereskedők és juhtenyésztők, a környékbeli ranchokról. Időnként magas lábszárvédős lovasok tértek be a ranchra, távolból figyelték az építkezést, alaposan szemügyre vették Ben pompás lovait, különösen

* Arizona – arid zóna = száraz vidék

Kalifornia Redet, s aztán a barátkozás legcsekélyebb jele nélkül továbbvágtattak. Az öreg Raidy aggódva csóválta a fejét, amikor ezek az emberek is feltűntek. Ben azonban szemmel láthatóan nem törődött velük. Talán egyedül Hettie sejtette, mi megy végbe bátyja fejében. Nem mert róla beszélni, de gondolatban szívére ölelte fivérét. Úgy vélte, Ben szándékosan választotta ezt a vad helyet a vad hegyvidéken, hogy híres ranchot teremtsen itt, s azzal vonzza ide a cowboyokat, törvényen kívülieket, a pisztolyos legényeket, akik közt majd egyszer felfedezi elvesztett barátját, Nevadát. Hettie meg volt győződve arról, hogy ez így van, és egész lelkét betöltötte az öröm mámora. Milyen nyugtalanító és milyen nagyszerű dolog, amikor egy férfi ilyesmire vállalkozik csak azért, hogy a barátja nyomára akadjon!

Ebből következőleg Hettie sejtette, hogy Ben feszült érdeklődése látogatói iránt nem abból ered, mintha jószomszédi viszonyba akarna kerülni velük. Habár hamarosan híre futott, hogy milyen kedves és jólelkű ember, és mekkora nyereség Arizona eme vidéke számára, hogy Ben itt telepedett le a Mogollon-hegység fennsíkján, a háromszáz mérföldnyi körzetben lakó ranchtulajdonosok bizony nehezen szánták rá magukat, hogy leviziteljenek náluk.

Cash Burridge sem jött el, hogy számba adja Bennek az eladott szarvasmarhákat. Ez nagyon bosszantotta Raidyt és a többi kaliforniai lovast. Komor megjegyzéseket kezdtek tenni a tábortűz körül, s nem nagyon törődtek azzal, ki hallja őket s ki nem. Ben tekintete komoly maradt, bár mulatott rajtuk. Szemmel láthatóan belemerült a munkába, és bosszankodás nélkül várt.

Egy forró nap déli pihenője idején, amikor Ben és családja a fenyvesek árnyékában ebédelt, az úton lovas tűnt fel. Lassan ügetve közeledett, és láthatóan mindent nagy érdeklődéssel és alaposan szemügyre vett. Végül elindult lefele a lejtőn, és amikor a táborhelyekhez ért, leszállt a lováról, s mély hangon odaköszönt a lovasoknak.

– Tom Day vagyok, és Ide úrral szeretnék találkozni. Raidy Benhez vezette, aki napbarnította arcán várakozásteljes

mosollyal állt fel helyéről.– Ön Ide úr? – kérdezte az idegen, hatalmas kezét kézfogásra nyújtva.– Én vagyok, és örvendek, hogy találkoztam önnel, Day úr – felelte

Ben, mint aki nyilvánvalóan már hallott erről az emberről.– Én vagyok az ön legközelebbi szomszédja – mondta Day. – Az én

ranchom körülbelül tíz mérföldnyire van innen. Gondoltam, rövid

látogatást teszek önnél. Az biztos, hogy mi arizonaiak nehezen mozdulunk ki otthonról.

– Jobb későn, mint soha – válaszolta Ben őszinte mosollyal az arcán. – Együtt találja az egész családomat, Day úr... Ina, a feleségem... anyám... Hettie húgom... Ez a fiam, Blaine, akiből arizonai ranchtulajdonost akarok faragni.

– Nos, őszintén örvendek, hogy együtt találom mindnyájukat – hadarta a vendég igazi texasi kiejtéssel, ami megdobogtatta Hettie szívét.

Régimódi udvariassággal üdvözölte őket, ami azonban jól állt neki, bár a tenyere kérges volt, mint általában a lovasoknak. Megcsipkedte a kis Blaine arcát, aki azonnal a szívébe fogadta.

Hettie-ben is bizalmat keltett első látásra. Ez a hatalmas termetű ranchtulajdonos kétségkívül texasi. Boglyas szőke haja őszbe vegyült már. Széles arca ráncos volt, mint a barna pergamen, kitartásról, állhatatosságról, kemény munkáról és egy csodálatos élet küzdelmeiről tanúskodott. Ravasz, átható tekintetű, világoskék szeme kedvesen világított bozontos szemöldöke alól.

– Őszintén szólva, hálás lennék, ha egy kicsit körbe vinne itt – mondta Day Bennek, és kezével az enyhén lejtő fennsík felé mutatott.

– A legnagyobb örömmel, és szeretném hallani a véleményét az én újszerű elképzeléseimről – válaszolta Ben. Aztán Hettie-hez fordult: – Húgocskám, kérlek, hozass be Hankkel valami enni- és innivalót.

Elindultak lassú léptekkel, komolyan beszélgetve, s csak egy óra múlva tértek vissza. Ekkorra már Hettie asztalt terített számukra egy sátorlap alatt, majd visszavonult a közvetlen közelben álló szekér sátorába.

– Ide, a húga szépségének híre futott az egész vidéken – mondta Day. – Meg kell adni, bájos kislány.

– Hettie? Köszönöm. Igen, valóban több mint csinos – válaszolta Ben látható elégedettséggel.

– Arizonában ritkaságszámba megy a lány. Férjnél van már?– Nincs. De ráér, hiszen mindössze húszéves!– Talán már eljegyezte egy szerencsés fickó?– Nem, tudomásom szerint nem.– Nos, akkor biztosan hamarosan megjelennek azok a hosszú lábú,

holdkóros tekintetű paprikajancsik.– Ha nem ezt tennék, nem is hasonlítanának az én kaliforniai

lovasaimhoz – kacagta el magát Ben.– No, ha a lovasai olyan jól értenek az udvarláshoz, mint a fecsegéshez,

akkor az arizonai fiúk nem vehetik fel velük a versenyt.

– Csakugyan, én is attól tartok, hogy embereimnek túl sokat jár a szájuk – jegyezte meg elkomorodva Ben. – Hencegnek, s nemigen hiszem, hogy hencegéssel sokra viszik Arizonában.

– Legfeljebb annyira, amennyire hencegéssel lehet – felelte Day. – Ide, maga tetszik nekem. Nem arizonai szokás, de valaki mégiscsak óvatosságra kell hogy intse. Szavamra, nem ilyen szándék vezetett ide. Egyszerűen kíváncsi voltam, de az igazat megvallva, kellemesen csalódtam magában.

– Day, köszönöm a bókot, és engedje meg, hogy felajánljam a barátságomat – válaszolta meleg hangon Ben. – Winthropban már tanácsolták nekem, hogy próbáljak összebarátkozni magával. Isten a megmondhatója, mennyire szükségem van itt egy barátra!

– Nos, itt a kezem – mondta Day. – Ahogy látom, maga mégsem akkora bolond, mint ahogy beszélik a környéken.

– Lehet, hogy most bolond vagyok, Day – válaszolta komoran Ben –, de legalább tudom, hogy mit szándékozom tenni a jövőben.

– Persze, maga számol azzal, hogy pokolian nehéz lesz itt? – érdeklődött Day.

– Fogadhat rá, hogy igen. Számoltam a nehézségekkel, és nem fogom elveszteni a fejem.

– Rendben van. Ez becsületes beszéd. Először is magának, ugye, az a szándéka, hogy nagybani marhatenyésztésre rendezkedik be itt?

– Sőt lótenyésztésre is.– Hm. Az biztos, hogy magának néhány pompás lova van. Kivált az a

vörös! Hát az nagyszerű! Gondolom, rajta tartja a szemét, mert különben bottal ütheti a nyomát... Aztán meg remélhetőleg nem szándékszik egész éven át itt tartani a családját?

– Nem. Télire hazaviszem, vagy hazaküldöm őket Kaliforniába.– Az helyes – válaszolta Day. – Itt a tél nagyon zord. Nem annyira

hideg, de óriási a hó, és elzárja az embert a világtól. Bár a tél csak december végén köszönt be, sőt megesett, hogy karácsonykor még kellemes meleg volt az időjárás.

– Hát ezek nagyszerű hírek. Nos, Day, maga igazán felbátorít engem arra, hogy egy-két kérdést tegyek fel. Tud-e nekem szerezni néhány megbízható arizonai cowboyt? Megtartom Raidyt s talán egy másik lovasomat, a többit azonban hazaküldöm.

– Én épp ezt akartam tanácsolni. Nem szabad magára haragítania a környékbeli jóravaló gazdákat azzal, hogy magasabb béreket ad, mint mi. A mi lovasaink negyven dollárt kapnak, sőt gyakran még ennyit sem.

– De honnan szerezzek megbízható lovasokat, hogy más követelményt ne is említsek?

– Fiam, maga olyan kérdéseket tesz fel nekem, amelyekre még Franklidge sem tud választ adni, pedig a vidék mintagazdája. Sajnálom, hogy ezt be kell vallanom. De biz'isten, őszintén megmondom, itt a világon senki sem tudja, ki marhatolvaj és ki nem az.

– Az istenért, Day, csak nem mondja ezt komolyan? – kiáltott fel elképedve Ben.

– Márpedig ez holtbiztos. Én például tudom magamról, hogy becsületes gazda vagyok. Mégis volt idő, amikor billogot nyomtam olyan borjakra, amelyekről biztosan tudtam, hogy nem az enyéim. S ez minden gazdával megesett. És nemigen akad köztük ma sem, aki meg ne tenné ezt. De most már nem teszem, elhiheti nekem, Ide, esküszöm magának! Van itt olyan gazda, aki gyanakszik rám, s én szintén gyanakszom rájuk. Épp ezért a csordarablás hatalmas üzlet itt a háromszáz mérföldre terjedő Mogollon-hegyvidéken. Az országban száz meg százezer és ezerszer százezer marha legel. Általános felfogás szerint egyedül magának Franklidge-nek százezer állata van. Persze, ez nagyszerű lehetőségeket jelent a marhatolvajok számára. Itt van például a Hash Knife banda, amely évek óta garázdálkodik, aztán a Pine Tree együttes, amely újabb keletű, és még veszélyesebb. És nincs egyetlen becsületes gazda, aki meg tudná mondani, hogy ki a banda vezére, pedig holtbiztos, hogy az egyik környékbeli ranchtulajdonos. Aztán se szeri, se száma a kisebb rablóknak, le egészen a cowboyokig, akik egyike-másika most kezdi a saját csordáját gyarapítani. Hát, Ide, ilyen ez az ország, ahol maga gazdálkodni akar.

– No, de én is tudok bánni a puskával – kiáltott fel Ben.– Nem kétlem. De őszintén sajnálom, hogy nem találkoztam magával,

még mielőtt azt a rengeteg pénzt kiszámolta. Mennyi marhát adott el magának Burridge?

– Tízezret – felelte Ben. – Szavát adta. De ugyanakkor arra gondoltam, ha ezret tévedett, akkor is meg leszek elégedve a vásárral.

– Nos, maga jól számít, de mégsem egészen jól – mondta Day szárazon. – Egyetlen ember szavát se vegye készpénznek, amikor marhát számol. Maga ellenőrizze a billogokat. Burridge-nak körülbelül fél tucatnyi billoga volt, de sohasem volt neki tízezer, még csak nyolcezer állata sem, sőt... Nem is tudná soha senki pontosan megmondani, hogy mennyije volt, mert állandóan adott el csordákat.

– Véleménye szerint miért nem jött el Burridge, hogy számba vegyük a jószágot? Megígérte, hogy haladéktalanul megteszi.

– Nos, nem mondom meg, hogy mit gondolok. De ha Burridge váratlanul előkerül, hogy számba adja az állatokat, akkor ezzel szerintem önmagát múlná felül.

– Szóval, nem fog jönni – vonta le a következtetést határozottan Ben. – Day, most már nem kételkedem. Burridge becsapott.

– No hát ilyen kijelentést ne tegyen senki előtt itt a környéken – intette őt Day. – Legyen nagyon óvatos, hogy mit mond, Ide. S tanítsa meg az embereit, hogy tegyenek lakatot a szájukra. Én átadok magának két fiút, s hozzásegítem még egy harmadikhoz is. Csak annyit mondhatok róluk, hogy becsületesek, s az is biztos, nagyszerű lovasok, kitűnő céllövők és verekedők.

– Hát ez nagyon kedves magától, Day – felelte hálásan Ben. – Igazán nagy szívesség öntől, és remélem, most, hogy szomszédok lettünk, én is tehetek majd önnek szolgálatot.

– Szeretnék kérdezni valamit, bár nem sok értelmét látom annak, hogy szóvá tegyem.

– Miről van szó? – kérdezte Ben.– Mondja, megmondta önnek Burridge, hogy négyezer dollár kölcsönt

vett fel tőlem az állatállományra?– Nem, egyetlen szóval sem említette – felelte kurtán Ben.– Hát pedig ez tény. Röviddel azután, hogy idekerült, várjunk csak,

körülbelül négy évvel ezelőtt adtam kölcsön neki. Egy darabig fizette a kamatokat, aztán eltűnt. Tűvé tettem utána a környéket, s végül megtudtam, hogy mindenét eladta önnek.

– Hát ezek bizony rossz hírek, Day – válaszolt Ben komolyan.– Meghiszem azt, de miattam ne fájjon a feje. Ám van itt egyéb is.

Hatték is adtak jelzálogkölcsönt Burridge állatállományára.– No a mindenét, ez kezd már vastag lenni! Kik azok a Hatték?– Apa és három fiú. S van még egy leány is, egy csinos bakfis, az

egyetlen tisztességes ember ebben a ronda bandában.– Hol élnek ezek a Hatték?– Erdei emberek. Bent élnek a rengetegben. Az igazság az, hogy ezek a

marhatolvajok és más törvényszegők befészkelték magukat ezekbe a szurdokokba, amelyek alig megközelíthető kanyonok a Mogollon-hegységben. Kemény legények ezek, a leggátlástalanabbak egész Arizonában, amely valamikor az apacsok hazája volt.

– Egyszóval Burridge rám testálta az adósságait? Az átkozott!... Mit mond a törvény az ilyen esetekre?

– Már hallottam ilyen bírósági esetekről, sőt nem is egyszer. És minden esetben a vevő kellett hogy fizessen. Nézze, Burridge-nak tulajdonképpen nem állt jogában eladni a birtokot.

– Ebben igazat kell adnom önnek. Várnom kellett volna még, és jobban tájékozódnom. Ilyenformán alaposan megvágott.

– Bizony. Velem is így tett, pedig én vén róka vagyok.– Mi az ördögöt tegyek most, Day? Nem az adósságokra gondolok.

Azokat azonnal elintézem, mihelyt igazolják. De a dolog napról napra bonyolultabbá válik. Tulajdonképpen mekkora most az állatállományom? Hol mennyi van? Hogyan kell eljárnom, hogy biztosan tudjam, mi fölött rendelkezem?

– Fiam, maga az Úristen sem tudna ezekre a kérdésekre felelni – felelte a birtokos nagy hahotázással. – De azt hiszem, nem olyan rossz a helyzet, mint gondolja. Erre azonban innunk kell egyet. Én átlovagolok azokkal a fiúkkal ide, akiket szerzek magának, mondjuk mához egy hétre. Közben jól átgondolom a dolgokat. Valószínűleg akkorra már Elam Hatt is felkeresi magát. Úgy hallottam, ide készül, így hát legyen óvatos. Összehívjuk a maga embereit is, és összedugjuk a fejünket.

– Őszintén köszönöm, Day – válaszolta nagyon hálásan Ben. – Igazán nagy szerencse számomra, hogy meglátogatott.

– Talán az én számomra is szerencse – mondotta Day. – No, még bekapok egy falat sajtot, aztán haza kell vágtatnom. Más gazdák is felkeresik majd magát, s lesz aki üzleti vállalkozásokra biztatja. Legyen óvatos. Nem akarom megbántani, de azt tanácsolnám, ne menjen bele semmibe, amíg velem meg nem tárgyalja a dolgokat.

– Biz'Isten, nem kell óvjon ettől engem – felelte Ben. – Alaposan rám ijesztett. A feleségem és a húgom dührohamot kapnak, ha megtudják, hogy az orromnál fogva vezetett ez a Burridge!

– No, az én tanácsom az, hogy ne mondjon el semmit a fehérnépeknek. Amiről nem tudnak, az nem is izgatja őket.

– El kell mondanom a húgomnak, hisz Hettie-vel felesben vettem a birtokot, de hál’Istennek csak egyharmadát írattam rá.

– Az a nagyszerű fruska! Jó sok pénze lehet.– Valóban, Hettie-nek komoly vagyona van. S méghozzá okos is. Bár

hallgattam volna rá!– Nagyszerű, nagyszerű! Szóval a fruska szép is, gazdag is! A

kutyafáját! Valamelyik tehénpásztor egyenesen a mennyországba jut vele. Nem bánnám, ha húszéves lennék. Úgy látom, ki kell szemelnem részére a legügyesebb fiút itt a környéken.

– Én már most azt tanácsolom magának, ne kezdjen ki Hettie-vel, ha azt akarja, hogy szeresse magát – kacagta el magát Ben.

– Köszönöm a tanácsát, Ide... Ejnye, mióta mind mondom, hogy mennem kell, és még mindig itt vagyok...

– Nos, még van valami, amit szinte elfelejtettem – folytatta kissé habozva Ben. – Ön bizonyára mindenkit ismer Arizonában.

– Dehogyis! Hiszen Arizona majdnem akkora, mint Kalifornia. De azért eléggé ismerek itt mindenkit.

– Ismert-e személyesen vagy hallomásból egy ugyancsak texasi illetőt, akit Nevada néven emlegetnek?

Ben hangja elcsuklott egy kissé, és ez a remegés Hettie szívébe markolt. A lány a kocsijából végighallgatta az egész beszélgetést.

– Nevada? – kérdezte elgondolkozva Day.– Igen, Nevada. Persze, felvett név. Sohasem tudtam meg az igazi

nevét.– Hm! Talán ártott magának az illető?– Nem, egyáltalán nem. Sőt, mondhatom, éppen ellenkezőleg.– Hát, nagyon sajnálom. Nevada? Soha életemben nem hallottam ilyen

nevű fickót. Pedig jól szoktam emlékezni a nevekre. Az én időmben egész sereg arizonait ismertem, például Texas Jacket, Coloradót és másokat is. De Nevadát soha.

TIZEDIK FEJEZET

Franklidge bíró hatalmas birtokának legszélső csordái körülbelül tizennyolc-húsz mérföldnyire legeltek Tom Day birtokától, a vasútvonaltól délre, a Mogollon-hegység irányában.

Ez a birtok is, amelyet Chevelon ranchnak hívtak, számos máshoz hasonlóan, egy birtokos csődbe jutása révén került a kezére. Sokszor megtörtént, hogy Franklidge pénzt kölcsönzött, vagy csordát adott ki felesbe szegény telepeseknek Arizonának ezen a vidékén. Nagylelkűsége, kedvessége már jó ideje közismertté tette. Bár sohasem uzsoráskodott, s az adósait sem szorongatta, a vagyona minden vállalkozással tovább gyarapodott. Ez alól csak a Chevelon ranch volt kivétel, legalábbis ami a marhatenyésztést illeti.

A ranch százhatvan holdja egy sávban feküdt a Chevelon-kanyon, a Mogollonok mély szurdokainak egyike mentén.

A cédrusfenyő-erdők itt a legsűrűbbek, s kissé fennebb, dél felé kezdődik a fenyők övezete. Bőségesen volt víz, de lent volt a kanyon fenekén, és fel kellett szivattyúzni. S ha a szivattyú nem működött, a vizet fel kellett szállítani.

Az elmúlt évek viharainak, nagy hőségeinek nyomait viselték magukon az épületek és karámok. A főépület a sziklafal peremén emelkedett, s a kör alakú veranda korlátja ennek a sziklafalnak a szélén futott végig. Ezen az augusztus közepi forró délutánon a veranda hűvös árnyéka alkalmas volt a heverészésre, pihenésre. A mély kanyont sűrűn benőtte a sötétzöld tölgy meg cédrus; a mélyben rohanó patak csobogása zsongító zeneként szállott fel; a levegő tele volt a nyár édes, száraz, bódító illatával.

Franklidge bíró ritkán látogatott ki a ranchaira, különösen erre a szélsőre, ahová éppen most érkezett meg. A hosszú lovaglás Winthroptól ebben a porban és hőségben kimerítette, s elégedetten sóhajtott fel, amikor a veranda egyik kényelmes karosszékébe ereszkedett.

– Jack – szólt oda a cowboynak, aki őt ide kísérte –, itt kell Dayjel találkoznom. Lásd el a lovakat. Itt maradok éjszakára. Tudakold meg aztán, hogy megérkezett-e Day, s te is gyere vissza.

– Igenis, uram. S mi legyen Stewarttel? – érdeklődött a cowboy.– Stewarttel? Mondd meg neki, hogy üzenek, amikor szükségem lesz rá

– felelte kissé türelmetlen hangon a bíró.– Megértettem, uram – mondta Jack, s csattintva egyet a kantárszárral,

elvezette a lovakat az istálló felé.– Tyűh! A munkavezetőről meg is feledkeztem – mormolta Franklidge

bíró. – Az egész marhakereskedelmet egye a fene, mindenképpen... Szeretnék mindenről megfeledkezni, és élvezni ennek a helynek a békéjét.

Franklidge-nek ez volt a kedvenc rancha vad szépségével és csendjével. Az erdők hemzsegtek az őzektől meg a vadpulykáktól. Minden ősszel pár napra kijött ide vadászni.

– Meghívom a fiatal Ide-ot októberben vadászatra – dörmögte –, ügyes fiú. Őszintén sajnálom, hogy beleesett ebbe a szerencsétlen birtokvásárlásba. Nem is válik ez az eset Arizona dicsőségére. S milyen bájos lány a húga... Ha fiatalabb volnék...

A bíró elábrándozott, s hol elmosolyodott, hol nagyot sóhajtott. Sarkantyúpengés és kemény léptek dobbanása rezzentette fel álmodozásából, s mikor felnézett, Tom Dayt s a cowboyt látta közeledni. Day a fiatalember vállán tartotta kezét, és komolyan beszélgetett vele. A bírónak feltűnt, hogy Day mindig nagyon barátságos ez iránt a fiatalember

iránt, akit a vidék Texas Jacknek hívott. Milyen jó érzés volt két olyan férfit látni, akikért tűzbe tenné a kezét!

– Jó napot, bíró! Őszintén örvendek, hogy láthatom – mondta Day, miközben súlyos léptekkel feljött a lépcsőn, és kezet nyújtott.

– Hogy van, Tom! Húzza csak közelebb azt a széket. Sok megbeszélnivalónk van.

– Legfőbb ideje volt – válaszolta Day, mialatt hatalmas termetével elhelyezkedett a székben, és vállal a veranda korlátjának támaszkodott. Sombreróját a földre hajította.

A bíró elkacagta magát, majd éles pillantást vetett a lépcsőn várakozó cowboyra.

– Jack, valamit forgatsz a fejedben – szólt rá a bíró.– Úgy van, uram, de ráérek elmondani. Nem sürgős – felelte sietve a

cowboy.– Nos, bíró, ha elfogad tőlem egy tanácsot, ne várjon túl soká – szólt

közbe Day.– Gyere, Jack, ülj ide mellénk – szólt oda Franklidge. A cowboy leült a

veranda korlátjához közel, és áthajolva rajta belebámult a zöld kanyonba. A bíró elismerő tekintete végigfutott a fiú karcsú, ruganyos alakján s viseltes ruháján. A széles sombrero félig eltakarta a sovány, szakállas arcot.

– Stewart a múlt éjjelt részegen töltötte bent a városban – szólalt meg Franklidge csak úgy odavetve. – Itt van-e ma?

– Itt, uram, és most már teljesen józan – válaszolta a cowboy.– Bíró, lehet, hogy a maga munkavezetője már kijózanodott, amint

Texas Jack állítja, de nekem megvannak a magam kételyei – vetette közbe Day. – Semmi kifogásom ellene, azon kívül, hogy iszik. De valahogy az az érzésem, hogy nem bízhatunk benne. Lehet, hogy tévedek. De olyan időket élünk, hogy az ember gyanakszik.

– Franklidge, én felkutattam Stewartet, s felfedeztem a távolban, amint egy cédrus alatt sugdosódott Dillonnal – mondta Texas Jack.

– Dillon? Ki az? A név ismerősnek tűnik.– Dillon a fiatal Ben munkavezetője – mondta Day élénken. – Két

esztendeje dolgozik a birtokon. Nagyszerű marhatenyésztő. Megnyerő külsejű ember. Mindenki szereti. Nekem legalábbis tetszik.

– Ez már elegendő ajánlólevél Ide-nak, sőt még nekem is, márpedig eléggé körültekintő marhakereskedő vagyok... Nos, Tom, gondolkozott-e a múltkori ajánlatomon?

– Persze hogy igen, bíró, és köszönettel elfogadom. Tudom, csakis jól járhatok vele – jelentette ki szívélyes hangon Day.

– Még nem állapodtunk meg véglegesen. Maga csak a viszonylagos értékét számítja a ranchának, ha ezzel a birtokommal veti össze. De én számítok a maga segítségére és barátságára... Mert így lesz sikeres a vállalkozásunk.

– Itt a kezem, bíró – felelte Day odanyújtva hatalmas mancsát.– Akkor hát társak vagyunk – felelte Franklidge, miközben megrázta a

felé nyújtott kezet. – Beszervezzük az összes környékbeli gazdákat. Elkészítem a szükséges iratokat, mihelyt visszatérek a városba... Nos, most elő azzal, ami a lelkét nyomja.

– Hát, uram, a helyzet errefelé napról napra rosszabb lesz – mondta nagyon komolyan Day.

– Mit ért azon, hogy errefele? – kérdezte Franklidge.– Itt az egész vidéken, a Mogollonok vad szurdokai mentén, mondjuk,

egyenes vonalban mintegy ötven mérföldnyi távolságban.– Csakugyan?– S ha számításba veszem az összes ranchokat, körülbelül kétszázezer

állatról lehet szó. De Ben Ide rancha, az öné és az enyém szenvedett a legtöbbet a rablások miatt az utóbbi hónapban.

– Mindig akadt dolgunk marhatolvajokkal. És mindig is lesz bajunk velük. De lássuk csak, mi is a helyzet összevetve a jelenlegit, mondjuk azzal, ami öt évvel ezelőtt volt?

– Nos, bíró, úgy látom, bár maga igazán nagystílű marhatenyésztő, igen csekély értesültséggel rendelkezik.

– Tom, maga nagyon jól tudja, hogy a kezem alatt levő birtokok nagy része a vasútvonaltól északra, sík területen fekszik. Jóformán semmit sem tudok arról, hogy mi történik ezen a félreeső, erdős vidéken. Ezért akartam magával társulni.

– Számításom szerint a veszteség, amely minket ért, engem és Ben Ide-ot, nagyjából tízezer állatot tehet ki.

A bíró csizmás lába nagy döngéssel csapódott le a tornác karfájáról a padlóra.

– Míí? – kérdezte elképedve.– Uram, én tízezret mondok, de lehet, hogy számításom óvatos. Egy

azonban tény, ennek zöme Ide tulajdona volt, de mi is jócskán károsodtunk, s ha nem teszünk valamit, még több veszteség ér. Ide könnyű prédának bizonyult. Ő vette meg Burridge birtokát s elég nagy állatállományát, de hogy hány darabot, azt pontosan senki sem tudja.

Hozott magával néhány egészen ügyes embert Kaliforniából, de azok itt Arizonában zöldfülűeknek bizonyultak. Én a két legjobb lovasomat átadtam neki. Az egyiket, Sam Fullt, holtan találták az erdőben. Agyonlőtték! Sohasem tudtuk meg, ki a tettes. A másik cowboy, Rang Jones, összekapott Dillonnal, és otthagyta a ranchot. A jelek szerint, azóta sem javult a helyzet, amióta ott van Dillon. De nem hiszem, hogy a dolgok mai állása mellett valaki is segíteni tudna.

– Szóval ezek csúnyán elbántak a fiatal Ide-dal – dörmögte Franklidge méltatlankodva. – Érdekes, nem panaszkodott nekem. Pedig nem rég találkoztunk.

– Ide-ot nem olyan fából faragták – válaszolta meleg hangon Day. – Ő úgy veszi a dolgokat, ahogy vannak. És a húga? Az is ember a talpán! Pedig majdnem annyi a vesztesége neki is, mint Ide-nak.

A két férfi úgy belemelegedett a beszélgetésbe, mintha kettesben lennének, és nem is vettek tudomást Texas Jackről. Az egészen kihajolt a tornác korlátján, arcát eltakarta, és magas, karcsú alakja úgy megfeszült, mint az íj. Olyan volt, mint a hallgatózó szarvas.

– Tom, én őszinte csodálója vagyok Ide kisasszonynak és a bátyjának is – folytatta a bíró. – Nagyon bánt, hogy Arizona ilyen fogadtatásban részesítette ezt a két kiváló embert. Szégyellem magam. És mindnyájan szégyellhetjük magunkat. Véget kell vetnünk ennek az óriási méretű marharablásnak!

– Hm! ... Uram, én még önnél is jobban szégyellem magamat, mivel én összebarátkoztam Ide-ékkal. Meg a Burridge adósságát is kifizette nekem. Négyezret! És ne legyek puskás ember, ha nem ő maga küldött Elam Hatt után, hogy nála is rendezze Burridge tartozását. Nem is tudom, mennyi lehetett. Csak annyit tudok, hogy Hatték utána egy hétig tökrészegek voltak.

– Nahát! – kiáltott fel Franklidge.– De azóta a marharablók merészebbek, mint valaha is tapasztaltam itt

Arizonában.– Vajon kik a tolvajok, Tom?– Ha én megmondanám, kire gyanakszom, maga is egyetértene velem.

De úgy gyanítom, hogy most új vezérük van. Persze, mindenki összejátszik velük. Az új főnöknek azonban olyan szimatja van, mint egy farkasnak.

– Hová hajtják ezek az elrabolt marhákat? – kérdezte elgondolkozva a bíró. – Húsz éve foglalkozom marhatenyésztéssel, de ilyet még nem pipáltam.

– Szerintem a lopott jószágot többfelé hajtják – felelte Day.

– Csak nem a vasúthoz? – kérdezte elhűlve Franklidge.– Persze hogy a vasúthoz. Csakhogy nem Winthropba. De a

vasútvonalon van még más állomás is. Az egyik mexikói pásztorom mesélte, hogy látott jószágot áthajtani a Rimen keresztül is, s onnan le Tontóba. Micsoda vad vidéken keresztül! Persze, nem a banda hajtja le az állatokat egészen Tontóig.

– Tom, a Hatt család elvetemült rablóbanda – fűzte tovább a szót gondterhelten a bíró. – Pár évvel ezelőtt nekem is meggyűlt a bajom Elam Hattel. Aztán ott vannak a Stillwellek. Holtbizonyos, hogy ezek az erdőlakók egy követ fújnak a marhatolvajokkal.

– Az kétségtelen – bólintott bosszúsan Day. – De szerintem Hatték a főkolomposok. Cedar Hatt a leggonoszabb közülük. Veszedelmes ember, és félelmetesen tud bánni a fegyverrel. Bármilyen lövöldözésről is halljak, ő s a pereputtya mindig benne van. A mexikói pásztorok is félnek tőle. De egyikük sem meri kinyitni a száját. Azt tudom, hogy amióta itt élnek, már nem egy pásztort tettek el láb alól.

– Cedar Hatt? – gondolkozott el a bíró – Igen, tudok róla. Rossz a híre: szeret lövöldözni... Hány Hatt van a családban?

– Ismerem az egész bandát – felelte Day. – Elammel még elég jól megvoltam eddig, de Cedarral nem boldogulok. Ő a legidősebb fiú. Rajta kívül van még Henny és Tobe. Igazi ronda patkányok. S a legkisebb egy lány, Rose. Körülbelül tizenhat esztendős. Ügyes fruska. Pólyásbaba korában elvesztette az anyját.

– Szegényke! Nincs sem anyja, sem tisztességes otthona. Iskolába nem járt. Sok ilyen szerencsétlen lány akad ezen az elmaradt, vad vidéken. De hát Istenem, miért nem megy feleségül egy cowboyhoz? Ha elkerül onnan, még jóravaló feleség válhatik belőle.

– Az bizonyos. De még nem találkoztam olyan cowboyjal odalent a szurdokban, aki kockára tenné a bőrét érette.

– Mit tett Ide, hogy megvédje az állatállományát a tolvajoktól? – kérdezte a bíró.

– Mindent, ami embertől telhetik – mondta Day őszinte elismeréssel. – Rengeteg pénzt költött arra, hogy embereket fogadjon, akik őrizzék a csordákat. Nagy fizetést ad ennek a Dillonnak is. Úgy látom, nagyon megbízik benne. De van valami különös ebben a Ben Ide-ban. Dühös a rablók egy-egy rajtaütése után. De valójában nem sokat törődik a csordával. A lovait viszont nagyon félti, különösen azt a Kalifornia Redet. Pompás állat az, uram. Fogadni merek, ha a rablók elkötnék azt a mént, Ben Ide tűvé tenné a helyet utána. Úgy sejtem, ő maga is eléggé vad életet

élhetett. Lovagolni mindenesetre tud. Érdekes fiú ez a Ben Ide. Kezdem egyre jobban megismerni. Mindig az volt a benyomásom, hogy olyan gazda, aki nem él-hal a rancháért. Azt látom, hogy imádja a feleségét, fiacskáját, és szereti azt a csinos húgát is. És mégis hiányzik neki valami. Fogalmam sincs róla, hogy mi. De az az érzésem, hogy fiatal korában valami bántalom érhette. Talán megölt valakit odaát Kaliforniában, s azért kellett onnan eljönnie. Sokszor töprengtem rajta, hátha ez az oka. De az is lehet, hogy valaki után kutat. Vérbeli texasi módjára, aki nem tud felejteni.

Mielőtt még válaszolhatott volna a bíró Day komoly fejtegetésére, Texas Jack hevesen szembefordult velük, s mozdulata valami tomboló, de elfojtott szenvedélyt árult el. Tekintete tüzes parázsként világított ki sombreroja széles karimája árnyékából.

– Én... én mindent hallok, amit maguk itt beszélnek – mondta elfúló hangon.

– Tegyük fel, Jack, hogy így van! – felelte a bíró, s hangja jóindulatú elképedésről tanúskodott. – De ha kifogásom lett volna az ellen, hogy te hallod, amit beszélünk, nyilván elküldtelek volna.

Tom Day is nagyot nézett – de nem annyira a meglepetéstől, mint inkább úgy, mint aki vár most valamit, hiszen egy életet töltött el a cowboyok között.

– De hát mi az ördög ütött beléd? – dörmögte. Jack éppen olyan hirtelen fordított hátat nekik, mint ahogy az imént

szembefordult velük, s ezzel még inkább elárulta, hogy milyen vad küzdelem zajlik benne. Amikor azonban egy pillanat múlva újra feléjük fordult, arca már teljesen nyugodt volt.

– Franklidge úr, először is bocsánatot kell kérnem önöktől – szólalt meg elnyújtott, hűvösen udvarias hangon. – Képtelen voltam nem hallani, amiről beszélgettek, s mi tagadás, kihozott a sodromból.

– Nincs semmi harag, Jack – nyugtatta meg udvariasan a bíró. – Engem is alaposan felkavart, amit Tom mondott.

– Ejnye, te nyurga, álmodozó texasi – nevette el magát Day –, szeretném tudni, mivel borítottam fel a te lelki egyensúlyodat?

– Tom, azt hiszem, rájöttem, hogyan tudnók felszámolni azt a rablóbandát – vetette oda egyszerűen Jack.

– Az ördögbe is, tán csak nem! – kiáltott fel Day, de minden kétely vagy évődés nélkül. Szemmel láthatóan latolgatta magában a hallottakat. Éles, világoskék tekintete belefúródott a cowboy árnyékban lévő, félig lehunyt szemébe.

Franklidge bíró is kiegyenesedett hirtelen, bár mosolya elárulta, hogy a mozdulata nem egészen őszinte.

– Jack, mi igazán hálásak leszünk minden ötletedért, hiszen már nemegyszer bebizonyítottad, hogy ember vagy a talpadon.

– Nos, milyen ötleted támadt? – szegezte neki a kérdést Day.– Olyan egyszerű, mint a kétszerkettő – válaszolta szerényen a cowboy.

– Valakinek le kell mennie a szurdokba és összebarátkoznia a rablókkal.– Ohó! Már értem! – mondta Day szinte fölényeskedve.A cowboy szerény magatartása alig észrevehetően megváltozott, és bár

maguk sem tudták, miért, de tiszteletet váltott ki a hallgatóiból.– Valakinek végeznie kell a Hattekkel, s lehet, hogy a Stillwellekkel is.

S néhánnyal a Pine Tree banda tagjai közül, elsősorban azzal a fickóval, aki a vezérük.

– Ennyi az egész ötlet? Istenuccse, azt hittem, olyasmit javasolsz, amire mi nem tudnánk rájönni – mondta Day rendkívül csalódottan.

– Persze, ez kemény dió lesz – bólintott Texas Jack, aki nem látott semmi tréfát a dologban.

– Kemény dió! Ugyan ne keríts akkora feneket az egésznek! – robbant ki a másik. – Biztosan rájöttél, hogyan kell a végére járni, hogy kik a rablók. Egészen biztosan! Talán úgy képzelted, hogy holmi mesterlövészeket fogadunk fel erre a csekélyke feladatra? De ki lesz az, aki vállalkozik rá? A texasi Kingfisher, he? Vagy Wess Hardin? Vagy valami új Billy gyerekről vagy Pat Garrettről álmodozol? Vagy még ennél is többre, talán egyenesen Jim Lacyre gondolsz, akiről azt állítják, hogy régóta itt bujkál, szép csendben, valahol Arizonában?

Mintha Texas Jack napbarnította arca egy árnyalattal sápadtabbá vált volna. Megvonaglott, s a tekintete olyan éles lett, mint az acélpenge.

– Tom Day, mióta ismersz engem? – kérdezte ünnepélyes hangon.– Több mint két éve, fiam – válaszolt Day szinte kényszeredetten.– Megbízol-e bennem?– Persze hogy meg. Rád bíznám a birtokomat, a pénzemet, a

becsületemet... feleségemet. Isten engem úgy segéljen.– Franklidge bíró, mióta dolgozom én magánál? – kérdezte a fiú a

másik férfi felé fordulva.– Úgy emlékszem, másfél éve.– És mi a véleménye rólam mint emberről? – pillantott rá a fiú, s

valósággal beléje hasított a tekintetével és a hangjával.– Jack, te vagy a legnyíltabb és legjobb ember, a legragyogóbb

segítség, aki valaha is dolgozott nálam – mondta a bíró megindultan.

– Köszönöm mindkettőjüknek. Azt hiszem, fel sem tudják fogni, mit jelent ez nekem – folytatta a cowboy. – Tehát megbíznak bennem?

– Pont, mintha véremből való vér lennél.Texas Jack ekkor lekapta a fejéről a sombreróját, és a falhoz vágta.

Magas homloka sápadtan fénylett, s világoskék szemében elszántság lobogott; fehér szálak vegyültek a füle mögé simított hosszú fürtjeibe; ritkás bronzszínű szakálla fölött az arca és az ajka eltökéltségről tanúskodott.

– Akkor hát az én feladatom leszámolni a marhatolvajokkal – jelentette ki megkönnyebbülten.

– Te? Képtelenség! – kiáltott fel a bíró. – Egymagad akarsz megbirkózni velük?

– Ezt csak egyedül lehet.– Képtelenség! Ha mondom!– Bíró – szólt közbe Tom Day –, valóban úgy látszik, hogy csak így

lehetséges. De várjon csak. Ez a cowboy titkol valamit. Én mindig sejtettem ezt... gyerünk, Texas Jack, ki vele!

Milyen ravasz, kemény, szemrehányó, de ugyanakkor csodálkozó fény csillant fel az öreg ranch tulajdonos szemében.

– Nos, hallgassanak csak ide – mondta Jack, s közelhajolt hallgatói füléhez. – Hogy szolgálatot tegyek Arizonának, maguknak, a barátaiknak, be kell állnom a rablóbandába. Meglehet, hosszú időbe telik, míg kiderítem, ki a Pine Tree banda feje. Innom, rabolnom, gyilkolnom kell. Megeshetik, hogy fűbe harapok, még mielőtt végeznék a feladattal. De mindaddig titkot kell tartanom, míg végére nem járok a dolognak. De ha élve kerülök vissza, elvárom, hogy tisztára mossák a nevem.

– A pokolba is! Ki vagy te? –- kérdezte Tom Day, rekedtes, halk hangon.

– Ember, te olyasmit kényszerítesz rám, amivel nem értek egyet –mondta a bíró felállva. – Nem akarom, hogy egyedül vágj neki ennek a dolognak. Igazi vad cowboyötlet. A biztos halálnak teszed ki magad. De azért csodállak, Jack.

– Élve vagy halva, tisztára akarom mosni a nevem – jelentette ki a cowboy.

– Mitől?– A rablástól, hazudozástól, amit vállalnom kell.– Ember, nekem hatalmamban áll itt és most azonnal a seriff

képviselőjéül kineveznem téged. És én megteszem.

– Ne! Egy bizonyos, hogy én sohasem leszek a törvény szolgája. Amit én kívánok, az a következő: Adják a becsületszavukat, hogy titkot tartanak, és ha életben kerülök vissza, tisztára mossák a nevemet.

– Jack, te kitartasz e mellett az őrült terv mellett? – kérdezte a bíró.– Feltétlenül ki, akár mellém állnak, akár nem – mondta az komoran. –

Már késő. Megvan az okom rá, bíró. De rendes dolog volna, ha maguk támogatnának engem, és tanúskodnának mellettem a törvény előtt, ha majd szükség lesz rá, hogy ön és Tom Day tudtak a tervemről.

– Jack, félreértesz – felelte izgatottan Franklidge. – Ne szégyeníts meg. Minden támogatást és hatalmat megadok neked itt és azonnal, írásban, ha úgy kívánod.

– Csak a szavát, bíró.– Tessék. Szavamat adom. És itt a kezem rá. Texas Jack csak azért vonta ki a kezét a bíró meleg kézszorításából,

hogy a másik rancherrel is kezet szoríthasson.– Tom, mellém állasz, ha majd visszatérek?– Az ördögbe is, hogyne állnék – harsogta Day, mialatt jól megrázta a

cowboy kezét.Aztán hirtelen, gyors mozdulattal és zihálva levegő után kapkodva Jack

kiszakította kezét Tom kemény markából, és odafordult ahhoz az oszlophoz, amelynek korábban nekidőlt, és szorosan átölelte. Feltámadt benne valami, amit régen eltemetett. Olyasmi, ami beszennyez egy becsületes nevet. Sokkal nagyobb áldozatról volt itt szó, mint amiről világos képet alkothatott volna a jelenet két komor és várakozó tanúja. Bármiért is folyt a belső küzdelem, éppolyan gyorsan lezajlott, mint ahogyan jött. És akkor újból feléjük fordult a cowboy, annyira az iméntitől elütő arckifejezéssel, hogy a bíró és Day tisztelettel vegyes megdöbbenéssel bámultak rá.

– Uraim, természetesen idegenkedem attól, hogy felfedjem kilétemet – mondta elnyújtott hangon. Különös, acélos fényű tekintetén mosoly villant át. – De úgy gondolom, ezt meg kell tennem.

– Az ördögbe is, ki vagy te tulajdonképpen? – kérdezte Day, amikor egy pillanatra elhallgatott.

– Tom Day, az az éhező cowboy, akin te egykor megkönyörültél, maga Jim Lacy!

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Vasárnap volt, s a délután ama órája, amikor minden szolgálaton kívüli alkalmazott a Franklidge ranchon bárhol található volt, csak éppen a hálóbarakkokban nem. Texas Jack, a cowboy, miután belépett, megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy magára van. Odament a fekvőhelyéhez, hogy gyorsan összeszedje néhány holmiját. Egy vékonyra kopott ócska fekete nadrág lógott a fejénél, egy öv és a pisztolya, ösztönös mozdulattal eldobta magától. S abban a pillanatban, mint valami bűvszóra, a pisztoly elsült.

– Úgy látszik, a sors akarta így, – dörmögte, miközben a tokjába dugta a fegyvert. – Valami mindig visszatartott attól, hogy ezzel az öreg mordállyal gyakoroljak. Lám, lám!

Pár pillanat alatt csekélyke holmiját ügyesen összegöngyölte, hogy a nyerge mögé felköthesse. Bár mozdulatai gyorsak voltak, úgy tűnt, mintha álmodna. Térdeplő helyzetéből felállt, hogy körülnézzen, majd átment az egyszerű, de kényelmes lakószobán, önkéntelenül megállt a tükör előtt.

– No, isten veled, Texas Jack – mondta tükörképének. – Elmondhatom, hogy egészen boldog voltam veled. Egy jó borotválkozás, nyiratkozás, és mindörökre adios... Mostantól kezdve úgy fognak ismerni, mint Jim Lacyt.

Egy negyedóra múlva a cédruserdőbe vezető ösvényen vágtatott. A saját nyergét használta, de olyan lovon ült, amelyet a fiúk már régen kiszuperáltak a ranchon. Miután a cédrusok eltakarták, lépésben haladt tovább. Sunshine tizenkilenc kilométerre volt, s ő csak jóval a sötétség beállta után akart az állomásra érni, és egy éjszakai vonatra szállni anélkül, hogy bárki is meglátná.

A mélabús egykedvűség sem tudta legyűrni Jim Lacy keblében a lassan növekvő izgalmat. Miután már nem kellett sietnie, eltöprengett azon, ami az egész szokatlan kaland önkéntes vállalásának az oka volt. Jéghidegen, megingathatatlanul álltak előtte a tények: Eltitkolta a kilétét; eltemette a múltját; saját halálhírét használta fel arra, hogy becsületes szolgálatot tehessen; és aztán mint a villámcsapás a derült égből, az elkerülhetetlen, feltartóztathatatlan végzettel találta magát szemben. Milyen gyötrelmeket állt ki azalatt, míg Tom Day Benről és Hettie-ről beszélt Franklidge bírónak! A régi seb még máig sem gyógyult be. Szívében a régi szerelem erősebbnek bizonyult, mint a hosszú évek lemondása és elfojtása. Jim Lacy ide-oda ringott a nyergében. Csak a sasok, a prérikutyák s talán a gyáva prérifarkasok lehettek a tanúi annak, hogyan adta át magát érzelmeinek. Az öreg ló lassan lépegetett lefele az ösvényen, a nyugati szél a sivatag

leheletét csapta a lovas arcába, porfelleg vette körül, s a hőség nyomasztó volt.

– Ó! Én biztosra vettem, s az utóbbi hetekben világosan éreztem – suttogta rekedten Jim –, hogy Ben átjön Arizonába, hogy megkeressen engem! Nem fésülte-e át egész Kaliforniát, nem küldött-e embereket utánam a Nyugat valamennyi vadászterületére? Nem mondta-e Tom Day, egy hónapja sincs, hogy Ben Ide szeretné tudni, nem találkozott-e egy Nevada nevű cowboyjal?... Ezt a nevet Ben adta nekem!... Ben sohasem feledkezett meg rólam. S végül ide költözött, ebbe a vad országba. Azt mondják, megnősült és van egy kisfia. Az öreg Amos Ide, úgy látszik, meghalt, és Ben gazdag ember lett. Bizonyára Inát vette feleségül. És lám, mindezek ellenére sem maradt ott.

Milyen végtelenül édes és megnyugtató ez a tudat! De van valami keserű mellékíze is. Egy pillanatnyi szörnyű elhatározással visszalökte magát a múltba, hogy egy hírhedt név viselője legyen. Minden összeomlott, amit eddig felépített. Csak rettegett nevének varázsával tudja sikeresen teljesíteni azt a feladatot, amelyet célul tűzött ki maga elé. Milyen játéka a sorsnak, hogy a számára gyűlöletes hírhedt neve szolgál csalétkül a Ben Ide vagyonára törő rablókkal való találkozásra.

– Ami még sosem volt, most megeshet: én is kifogok valahol egy golyót röptében – dörmögte ingerülten. – De még mielőtt eltalálnának, végére kell járnom a dolognak... És biztosan jobb lesz ez így. Ben sosem fogja megtudni, hogy én vagyok Jim Lacy. És Hettie sem tudja meg... Bár azt hiszem, nincs nekem olyan szerencsém. Valószínű, bár nem szeretném, végül is belebotlom Benbe, még mielőtt mindenen túllennék... És Hettie-be szintén... Ó, Istenem! Milyen édes és borzongató érzés!

Így poroszkált egész délután, átadva magát a lelkében dúló harcnak. A távolban egy szürkésfekete köpönyegbe burkolózó vihar lehűtötte és tisztává tette a levegőt. Megjött az alkony, ragyogó arany- és bíborszíneivel, s a nyugati égbolton egy szivárvány csodálatos színpompájával kelt versenyre, s csak a vihar elől hátrált meg. Jim Lacy azonban alig vett tudomást a körülötte lejátszódó természeti tüneményekről.

Mire besötétedett, Sunshine külvárosába ért, és megállapodott egy gyapotfa-csoport árnyékában. Itt leszedte a nyerget és zablát a lóról, s kicsapta legelni. Az volt az érzése, hogy ez a mozdulat az utolsó szál, amely őt az oly soká folytatott cowboy életéhez fűzte. S ugyanez volt egyedülálló hatással az őt hatalmukban tartó érzelmekre. Ütött hát az óra,

amikor el kell készítenie a haditervét, hogyan tér vissza egykori életmódjához. Letelepedett nyerge és málhája mellé, és lehajtott fejjel átadta magát annak az érzésnek, hogy újból felölti a rég nem viselt ruhát, a régi énjét. Úgy tűnt, hogy mihelyt ez az átalakulás megtörtént, a veszedelmes vállalkozás terve hirtelenjében egyszerűnek és aggálytalannak tűnt. Csupán Jim Lacyvé kellett ismét válnia.

Egy közelgő tehervonat füttye még szerencsésebb ötletet adott, mégpedig azt, hogy megvárja, míg elmegy a személyvonat. Fellopakodik a tehervonatra, és így elkerüli azt a veszélyt, hogy felismerik az állomáson. Ebből a célból vállára kapta a csomagját és a nyerget, a sínekhez sietett, s ott várt a lassacskán megálló vonat mellett, és a homályban egy üres kocsi után kutatott. Végül talált egyet, éppen mire a vonat megállt. Jim feldobta a csomagját és nyergét, s felkapaszkodott.

Már megvirradt, amikor Új-Mexikóban a Territory vasútvonalon haladtak. Amikor a vonat egy városon kívül megállt, hogy a mozdony vizet vegyen, Jim ledobta a csomagját, és maga is kiszállt a füves töltésre. Saját magának is volt pénze, azonkívül, amit Franklidge bíró rátukmált. S volt abban valami egykori megszokott lendületéből, ahogy begyalogolt a városba.

Mielőtt még lovasokkal vagy marhakereskedőkkel találkozott volna, bement egy borbélyüzletbe, ahonnan teljesen átváltozva jött ki. Aztán vett egy vadonatúj lovasöltönyt, a legdrágábbat, ami csak kapható volt. Jim Lacy valamikor piperkőc hírében állott. Csak a fegyverét meg a töltényes övét tartotta meg, mivel ezekhez a ruházatánál is jobban ragaszkodott, s nem tudott megválni tőlük. A következő teendője az volt, hogy egy jó lovat vegyen. Ez sokkal könnyebben ment, mint gondolta, és minden különösebb feltűnés nélkül sikerült elintéznie. Végül kivezette a lovat a városból, megkereste a nyergét és csomagját, s nemsokára átlovagolt a vasútvonalon, és visszatért Arizonába.

Ráérősen utazott, meg-megállt a ranchokon meg az állomásokon, kényelmesen, csak nappal utazott, és idejében megérkezett Winthropba.

Ez egy pénteki nap késő délutánján történt. A Beachamék karámjához hajtott, ahol a városban éjszakázó lovasok el szokták helyezni a lovaikat. Az első karámot túl zsúfoltnak találta, ezért átvezette a lovát egy másikba. Több rátarti, porlepte ruhás lovas jött be, s egy szemmel láthatóan nagyon rozoga, ócska szekeret követtek, amelyet egy pár gubancos szőrű ösztövér ló húzott. A kocsis, egy hórihorgas, napbarnította arcú és szakállas férfi olyan mozdulatokkal szállott le az ülésről, mint aki otthonosabban érzi

magát a nyeregben. Jim már látta őt máskor is, de nem tudta, hova tegye. Fiatal leány ült még a bakon, nagyon csinosnak tűnt, olyan volt, mint egy vadrózsa. Jim gyors tekintete tüstént felfedezett az ülés mögött egy kiálló puskacsövet is.

Jim kissé közelebb vezette a lovát a kocsihoz, és egy fedett istállót keresett. Ráérősen kezdte lecsatolni a nyerget, de a szemét körbejáratta. Amikor a leány leugrott, Jim azonnal észrevette, hogy karcsú lábszárain nem hord harisnyát, s a lábán gyönyörű őzsarut visel. Több ruhadarabja is arra utalt, hogy az erdőben lakik. Amikor a szakállas férfival együtt a lány elhagyta a karámot, Jim közelebbről is megnézte.

– Fogadni mernék, hogy ez Elam Hatt és a leánya. Rose – dörmögte Jim. – S ha ez így van, akkor a másik három lovas a többi Hatt... Úgy látom, máris kezdődik a bál.

Közben Jim átadta a lovát a mexikói istállófiúnak, Hatték meg bementek a városba. Jim még idejében ért ki az utcára, hogy lássa őket befordulni a sarkon. Nagyon lassan, nem feltűnően, de kitartóan követte őket. Bár jól ismerte a várost, Winthrop most mégis másnak tűnt. A széles főutcára befordulva, végigsétált rajta, mindent megnézett, de láthatóan nem érdekelte semmi. Elhaladt számos közeli ismerőse mellett. De ezek, bár látták, nem méltatták figyelemre. A vendéglős kint állt az ajtóban, de nem ismerte fel Jimet. Egy cowboy lovagolt el mellette, nyilvánvalóan útban hazafelé. Jerry Smith volt, Franklidge birtokáról. Látta Jimet, de ő sem vette alaposabban szemügyre.

“Jerry! Ez a pisztolyos legény sem ismert rám – állapította meg magában egészen felvillanyozva. – Tartozik ugyan némi pénzemmel, de most már soha meg nem kapom. De hát nem ijeszthettem rá...”

Winthrop üzletei a nagy forgalmat a késő délutáni órákban bonyolították le, mert délben nagy volt a hőség. A kocsmák mindig tele voltak, egész nap, egész éjjel. Jim egy kocsmába sem tért be soha Winthropban. Ezt a szokását meg fogja ugyan szegni, de nem éppen most.

A következő sarkon három cowboyt pillantott meg, amint egy kocsma kőlépcsőjén ültek.

– Nézd, Bill, te is azt látod, amit én, valami szörnyen peckeset? – kérdezte az egyik.

– Tyűh, persze hogy látom – felelte tréfásan a másik.– Fiúk, mindenki tudja, hogy ma éjszaka tánc lesz? – kérdezte az első.– Hé, idegen, mekkorákat, s milyen hetykén lépdelsz – szólt utána a

harmadik.

Jim sarkon perdült, hogy szembekerüljön velük, bár nehezen leplezte, hogy mulat rajtuk. Ezek a tréfás kedvű cowboyok távolról sem voltak ártalmatlanok, de most csupán az foglalkoztatta őket, hogy minden lehetőséget megragadjanak a szórakozásra.

– Mi az, fiúk, verekedni akartok, vagy inni? – kérdezte mosolyogva.– Ha már megkérded idegen, hát persze hogy inni akarunk – felelte az,

aki először szólalt meg.Jim betessékelte őket a kocsmába, majd ő is bement, pénzt dobott a

pultra.– Igyatok az egészségemre, fiúk – mondotta. – Sajnos, nem iszom.

Éppen most temettem a nagyanyámat, és nem érzem jól magam.Durva tréfáját hangos röhejjel fogadták, ő meg kisétált a lengőajtókon.

Az egyik cowboy utánanyerített:– Hallod-e, idegen, egészen rendes fickó vagy!Jim átvágott a mellékutcán, és lefele indult, a város központja felé.

Ténfergett, megnézte a kirakatokat, neki-nekidőlt egy-egy ajtónak, és figyelte az embereket. Egyszer csak egy üzlet ajtaja előtt megpillantotta a lányt, akit ő Rose Hattnek vélt. Egy csomagot tartott a hóna alatt, és szemmel láthatóan várt valakit.

– Bocsánat, kisasszony – szólalt meg Jim, és lekapta a sombreróját, megállt a lány előtt. – Nem ismerjük egymást valahonnan?

Nagy mogyoróbarna szemével, amelyen látszott, hogy nemrég könnyezett, a lány reánézett.

– Lehet, hogy ön ismer engem, uram, de az biztos, hogy én önt nem – felelte.

Jim megállapította, hogy a lány több mint csinos, és nem is annyira gyermek, mint első pillantásra látszott. Hullámos, makrancos barna haja, piros ajka, és napbarnította arca volt.

– Ugye ön Rose Hatt? – kérdezte Jim.– Persze.Jim könnyedén nekidőlt az ajtófélfának, és lemosolygott a lányra.– Sejtettem, hogy az. Annyi bizonyos, hogy nincs sok ilyen csinos lány

errefele, mint maga.– Uram, tegye fel a kalapját – mondta a lány csípősen. – Hajadonfővel

nem illik így hízelegni. Különben is, nem vagyok hozzászokva.– Rendben van – válaszolta Jim jókedvűen – Rossz szokásom. Egyszer

még napszúrást találok kapni.– Azt hiszem, rosszabbul jár, ha felbukkan az apám – nevette el magát

a lány. – Hacsak most nyomban nem mondja meg, hogy kicsoda.

– Nos, Rose, mondjuk, Samuel Snoosegazzer – nyújtotta el a szavakat Jim.

– Csakhogy maga nem ő – vágott vissza a lány növekvő érdeklődéssel, és tetőtől talpig végigmérte Jimet. Nem volt tapintatlan, de az is bizonyos, hogy nem látszott rajta semmi zavartság, sem elfogódottság. Jim ebből arra következtetett, hogy megszokta a férfitársaságot.

– Megmondom, hogy hívnak, ha ma éjjel bekukkant a táncba – mondta Jim.

– Uram, tudtam, hogy ide lyukadunk ki – válaszolta Rose. – S fogadni mernék, hogy maga eddig sosem találkozott velem.

– Őszinte legyek? Soha!– Azt hiszem, ennek nincs semmi jelentősége. De félek, nem ígérhetem

meg, hogy táncolni fogok önnel.– Miért nem?– Apa véleménye az, hogy elmehetek, de Cedar, a bátyám, azt mondja,

hogy nem. Márpedig Cedar a Hattek vezére.– De ha az apja engedi, akkor maga miért nem tartja ehhez magát?

Mégiscsak ő az édesapja!– Nézze, uram, úgy látszik, maga nem ismeri Cedar Hattet – jelentette

ki majdnem fölényesen a lány. – Maga bizonyára nem ismerős errefele.–- Sajnos, így van – felelte elgondolkozva Jim. – De mi a baj a maga

bátyjával?– Cedar olyan, mint egy tüskés kaktusz meg egy csörgőkígyó a

pokollal vegyítve.– No, de mégis bosszantó így beszélni a bátyjáról – folytatta Jim.– Ő csak féltestvérem, akárcsak Henny és Tobe.– Ó, értem. Az édesapja kétszer házasodott, és az édesanyja a második

felesége.A lány tekintete elszomorodott, s piros ajkát keserűen elhúzta.– Vannak olyanok a szurdokban, akik azt állítják, hogy apám nem is

házasodott meg másodszor.– Pedig bizonyára nincs igazuk, kislány. Ne üljön fel rosszindulatú

pletykáknak. És ne ítélkezzék olyan szigorúan a bátyja, Cedar fölött.– Gyűlölöm! – tört ki szenvedélyesen Rose.– Ejnye, kislány, ugyan miért gyűlölné saját testvérét? Ez nem

természetes – folytatta Jim az ő nyugodt, rámenős modorában, a legteljesebb együttérző érdeklődéssel.

– Elég okom van rá – hangzott a válasz. – Ő a hibás azért, hogy Clan Dillon kezd utánam járni.

– Dillon! – kiáltott fel ebben a pillanatban Jim, akit váratlanul ért a dolog, és nem ért rá palástolni meghökkenését.

A férfi hangja, tekintete elárulta a szenvedélytől elragadtatott lány előtt, hogy túlságosan nyíltan és sokat beszélt.

– Amint látja, úgy locsogok itt, mint egy vénasszony – kiáltott fel szinte ijedten. – Arra kérem, feledje el, hogy elszóltam magam, mert Cedar félholtra ver miatta.

– Persze hogy elfelejtem – válaszolta Jim iménti kedves modorában. – Rose, maga véletlenül egy olyan férfiba botlott, akiben megbízhat.

– Én is úgy látom. Tetszik maga nekem – felelte megkönnyebbülten Rose.

– Köszönöm. Biz'isten irigylem azt a szerencsés fickót! De amint hallom, a maga jövendőbelije Clan Dillon.

– Jövendőbelije az ördögnek! – tört ki a lány ismét szinte vadul. – Nem mennék hozzá, még ha az életét menteném is meg vele, ahhoz a jóképű, mosolygó arcú, hazug fráterhez. Soha, még ha kérne is, amire egyébként sem hajlandó. Én nem volnék egyéb Clan Dillon számára, mint egy birkabundás takaró.

Jim lehajtotta a fejét, érezte, hogy dermesztő görcsként szorítja össze szívét az indulat. Újból hatalmába kerítette az a régi érzés, mely évek hosszú során sem tudott kihűlni. Miért kísérti őt a végzet? Újból a lányra nézett. Az is visszanyerte nyugalmát. A lány kétségtelenül egyszerű lélek volt, amolyan vadmacska-vadrózsa keverék. Jim ösztönösen érezte, hogy a lány jóravaló teremtés. A vad láng eltűnt a szeméből, ajka megszelídült, a kemény vonás már eltűnt róla. Jim tisztába jött vele, tudta, hogy milyen lehet a sorsa.

– Rose, van magának barátnője? – kérdezte komolyan. – Olyan nőre gondolok, természetesen, aki tanácsaival irányítani tudna egy olyan fiatal teremtést, mint maga.

– Nekem? Hát nem mondtam már, hogy odalent élek a szurdokban?– Akkor hát egy idősebb férfi, aki tanácsot adhatna, vagy akár egy fiú,

aki jó magához?– Nincs. Pedig elég könnyelműen barátságot kötöttem egy fiúval –

felelte sajnálkozással a hangjában, és hamiskás mosollyal az arcán. – Egy kaliforniaival! Igazán kedves volt hozzám. De Cedar elcsípett bennünket.

– Nohát, ez csúnya dolog. S ugyan bizony mit tett Cedar? – kérdezte aggódó hangon Jim.

– Nem tagadta meg önmagát – felelte egykedvűen a lány. – Lövöldözni kezdett a fiú után, és beüldözte az erdőbe. Engem meg úgy összerugdosott, hogy napokig nem tudtam leülni.

– Figyeljen ide, kislány, maga már elég idős és eléggé értelmes ahhoz, hogy megérezze, ki lehet igazi barátja, már az első találkozáskor. Ugye?

– Azt hiszem, igen. De nem merek bízni a magam ítéletében – hebegte Jim komolyságától meghökkenve.

– Nos, énbennem nyugodtan megbízhatik, mert én is megbízom magában.

– De miért? – kérdezte elcsodálkozva Rose.– Mindjárt megmondom. Nem akarom, hogy ijedten elfusson innen

addig, amíg nem segítek magán... Nos, mondja csak, ki az a kaliforniai fiú, akivel beszélgetni látta magát a bátyja?

– Megesküszik, hogy nem árul el soha? – kérdezte a lány izgatottan, akit lefegyverzett az idegen iránt érzett rokonszenve.

– Rose, én holtbiztosan megőrzöm a maga titkát, sőt többet is teszek. Segítek magának abban, hogy jó barátságot kössön azzal a fiúval.

– Ó. uram, ha ez lehetséges lenne! – kiáltott fel elragadtatással a lány.– Siessen, mert úgy látom, errefele tart az édesapja.– A fiú neve Marvie Blaine – suttogta Rose. Jim Lacy szívébe

nyilallott, mintha tőrt döftek volna belé. Alig tudott lélegzetet venni. Lehajolt a leányhoz.

– Idefigyeljen – suttogta. – Én magának és ennek a fiúnak a barátja leszek, de lakatot kell tennie a szájára.

– Magának, uram, biz'isten, nem kell tőlem tartania –- felelte a lány. – Én nem mernék beszélni. Meg sem tudom mondani, mi késztetett arra, hogy magával szóba álljak. De maga valahogy más. Pedig mennyire szükségem van valakire, akivel kibeszélhetném magamat.

– Most talált valakit. Engem! Nekem amúgy is el kell látogatnom a szurdokba.

– De hát kicsoda maga, uram? – kérdezte Rose, elképedve a férfi kijelentésén.

– Hallott már valaha Jim Lacyről?A lány levegő után kapott, és tátva maradt a szája.– Úristen! Hát maga – ő?– Ő vagyok.– Ó, Lacy úr, én már hallottam magáról – mondta tágra nyílt szemmel a

leány. – Amióta az eszemet tudom, mindig hallottam magáról. Sok lovasember fordul meg apám ranchán, és azok mindig emlegetik a maga

nevét. Van olyan köztük, aki már látta magát, és közülük legalább ketten ismerték is valamikor.

– Rose, én megmondom magának az illetők nevét. – Hardy Rue és Cash Burridge.

– Ők! Ők! S maga Jim Lacy! És én nem félek egy picit sem – suttogta Rose. – Pedig nem is olyan régen mesélte Cash Burridge, hogy maga lelőtt valakit, mert az megvert egy lányt... Ó, Lacy úr, engem senki sem tanított imádkozni, de éjszakáról éjszakára könyörögtem, hogy bárcsak jönne valaki és...

– Ez itt a közelben ugye a maga apja? – vágott a lány szavába Jim.– Ó, igen... Mit mondjak most?– Semmit. Még nem látott meg minket. De ne feledje, legyen néma. A

viszontlátásra.Úgy lépett le a járdára, mintha éppen most jött volna ki az üzletből, s

szinte súrolta, oly közel haladt el Elam Hatt mellett. Egy éppoly durva öltözetű és kemény arckifejezésű férfival jött szemben, mint amilyen ő maga is volt, de egyikük sem törődött Jimmel, aki néhány lépés után visszapillantott. A lány már eltűnt onnan, ahol beszélgettek, a férfiak meg folytatták útjukat.

– Helyes! – dörmögte maga elé Jim. – Bátor kislány ez, de még csak gyermek, s azt hiszem, jó, hogy az apja nem látott meg bennünket. Az ám! Az ám! Jim Lacy régi szerencséje! Csak egy fél órája vagyok Winthropban, s már jó nyomon járok.

Marvie Blaine! Marvie – az a kisfiú, aki őt és Ben Ide-ot valósággal imádta azokon a csodálatos Forlorn River-i napokon! Jim magával hozta a fiút ide Arizonába, Marvie most úgy tizennyolc éves lehet – ott a hegyekben a cowboyok már férfinak számítanak ebben a korban. De Ben és a családja csak júliusban telepedtek le Cedar Springsen.

Magas, szeplős arcú, lenszőke hajú kölyök volt Marvie – folytatta gondolatait Jim. – Bizonyára be tudja már törni a rakoncátlan lovakat, s a pisztolyt is ügyesen kezeli... De talán nem a legjobb vidék ez egy ilyen fiú számára. Ben azonban kézben tudja tartani... A mindenségit! De hisz megfeledkeztem Rose Hattről. Biztosan beleszeretett Marvie. Ami nem is csoda. Még én is szerelmes tudnék lenni bele, ha nem volna foglalt a szívem... Abbizony! Egy lány és egy fiú, akire én egyáltalán nem számítottam... Milyen hihetetlenül kapcsolódnak össze a dolgok! Rose azt mondja, Cedar az oka, hogy Clan Dillon... Szegény lányka! De milyen találóan mondta, hogy Dillon egy mosolygós képű, hazug fickó! S ha valaki fején találta a szeget, akkor ő az. Most már igazán kíváncsi vagyok,

milyen ember Ben Ide-nak ez a munkavezetője. Tom Day igen kedvelte. Mindenki így van vele, akit még hallottam róla beszélni, kivéve ezt a Hatt leánykát... Ez nagy figyelmeztetés. Kárhozzak el, ha nem védem meg Rose-t ettől a banditától!

Jim végigbandukolt a főutcán, s átvágva a túlsó oldalra, visszaballagott, magában morfondírozva, s látszólag szórakozottan bámészkodott, de valójában minden embert szemügyre vett. S megörvendett, amikor szembe jött vele Franklidge bíró. Az csak úgy pillantott rá, mint egy alkalmi járókelőre. De bezzeg nem örvendett volna Jim, ha Ben Ide-dal kerül szemtől szembe, s ez volt az oka annak, hogy minden férfit jól szemügyre vett. De a véletlen bármikor megeshet! Ezért jobb, ha Jim, amíg Winthropban időzik, olyan kocsmákban vagy zugokban húzódna meg, amelyeket Ben Ide, több mint valószínű, nem keres fel. Ami a jövőt illeti, Jim ugyanis legfeljebb egy pár órát tölt, s azt is csak ritkán, ebben a városban.

Egy mellékutcában álló fogadóba tért be vacsorára, és szállást keresni éjszakára. Csak mikor besötétedett, kockáztatta meg, hogy benézzen egy üzletbe egyet-mást bevásárolni. Ezután visszatért az istállóhoz a csomagjáért, és a szállására vitte.

Azt hiszem, ennyi lenne az egész – morfondírozott, miközben körülnézett a kopár, gondozatlan szobában.

Feltételezte, hogy mialatt ismeretlenként Winthrop utcáin járt-kelt, figyelemre sem méltatták. Ez a néhány röpke perc – legfeljebb egy órányi idő – rendkívül kellemesnek tűnt Jimnek.

“Egy biztos: hajlandó vagyok megfizetni mindenért, bármi is legyen az ára” – gondolta.

Tekintete a kicsiny tükörben olyan áthatóan csillogott, mint a homályban villanó tőr. A szoba dermesztő csendjében, magányában egy hosszú pillanatig mozdulatlanul állt. Tudta, hogy mihelyt megmozdul, ismét tovább kell mennie, el kell merülnie a törvénytiprók, szerencsejátékosok, gyilkosok és egyéb szedett-vedett népség tömkelegében, akik szennyes árként öntötték el Arizonának ezt a délnyugati sarkát. Hidegvérrel számolt azzal is, hogy megint olyanná kell válnia, mint amilyen valamikor régen volt, s hírhedt nevének megfelelően kell élnie. Érezte, hogy alkalmas e nehéz feladat teljesítésére, mert az indítékot a szerelem és a szenvedély mindent legyőző ereje, az igazság szolgálata adja.

“Azt hiszem, hálát kell adnom Istennek – mondta a tükörből ránéző sápadt arcmásának. – Eddig még nem volt alkalmam semmi elismerésre

méltót cselekedni. Most végre valami nemes cél szolgálatába állíthatom egész hírhedtségemet. Ben, az Ő, valamint Franklidge és a többi becsületes ember hasznára, akik megpróbálják felemelni ezt a vad vidéket. Gondolom, hogy végül is nekik éppen ilyen emberekre van szükségük, mint Jim Lacy... Most már világosan áll előttem, hogy még ha meg is találnak ölni, Ben és Hettie egyszer majd megtudják az igazságot. Minden kiderül, és ez boldoggá tesz.”

S végül a tükör előtt, félelmetes mosollyal az arcán, hozzálátott a vállalkozás gyakorlati kivitelezéséhez. Bár ennek sikere az ő ravaszságán fordult meg, s azon, hogy mennyire ismeri a törvényen kívülieket, akiknek nyomára kell vezetnie a törvény embereit; a könyörtelen valóság mégiscsak az volt, hogy minden azon múlott: mennyire pontosan és ügyesen kezeli a pisztolyát. Ez a vállalkozás halálos kockázattal járt. Az akkori idők vad erkölcsei, a törvényszegők játékszabályai szerint ő akárkit vagy akárhányat megölhetett közülük, mert ezzel csak félelmetes hírét növelte, s még nagyobb tiszteletet váltott ki. Igaz, ezzel elkeseredett és mindenre elszánt ellenségeket szerzett magának, s számolnia kellett azzal az elkerülhetetlen veszéllyel, hogy bármelyik hírszomjas orvlövész vagy részeg cowboy az életére tör, csupán azért, mert ő Jim Lacy.

Épp ezért céltudatosan és a legnagyobb odaadással gyakorolni kezdte a szem- és kézügyességét. Az utóbbi hónapokban, bár keményen dolgozott, titokban állandóan edzette magát. Belső sugallat késztette erre. Csak most értette meg az indokát, és mély megelégedéssel állapította meg, hogy mozgása még gyorsabb, s célzása még biztosabb lett, mint azelőtt. Ezenkívül a hosszabb életű délnyugati pisztolyos legényeknek azzal a képességével is rendelkezett, hogy ki tudta olvasni ellenfele gondolatait.

– Azt hiszem, túlságosan nehéz fába vágtam a fejszémet – dörmögte, miközben tokjába dugta fegyverét. – De attól a pillanattól kezdve, ahogy kiteszem a lábam innen, holtbiztos, hogy egyetlen lövésem sem téveszt célt.

Csak nemrég fejeződött be Új-Mexikó Lincoln kerületében a háború. Ez volt a Dél-Nyugat történetében a legbecstelenebb, a legvéresebb összecsapás a marhatolvajok és a tenyésztők, valamint mindazok között, akiket magával sodort az ár.

Jim Lacy szinte beteges, feszült érdeklődéssel figyelte e háború eseményeit. Egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy az újságok vagy a szállongó hírek útján ne kövesse a háború folyását.

És egyszer, amikor Franklidge megbízásából valami csordavásárlás céljából lóháton végig kellett utaznia Új-Mexikót, saját szemével láthatta a

később hírhedtté vált helyet és embereket. Akkoriban, az események előestéjén volt valami hasonlóság a jelenlegi arizonai állapotokhoz. De nem gondolta, hogy bekövetkezhetik a Lincoln tartománybelihez fogható újabb háborúskodás. Ki tudná azonban előre megmondani az ilyesmit? Arizonának kiterjedtebb legelői és hatalmasabb csordái vannak. Lincoln tartomány hírhedt hősei közül egyesek életben maradtak. Nem tűntek el. S nem lehetetlen, hogy egyikük-másikuk beszivárgott Arizonába.

Nem csirketolvaj a Pine Tree banda feje – fejezte be elmélkedését Jim.A vérbeli desperádók közül a legveszedelmesebb, Billy, a Kölyök,

elesett a lincolni harcokban, s vele együtt bandájának nagy része is. De nem hagyták ott valamennyien a fogukat Új-Mexikóban.

– Holtbizonyos, hogy valamelyikükbe belebotlom ideát – mondta hangosan Jim. – De akkor először lövök, s csak azután kérdezek.

Ezzel már nyitotta is az ajtót, s kilépett a vaksötét, fülledt augusztusi éjszakába.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Winthropban éppúgy, mint bármelyik nyugati városban, a kocsmák száma messze felülmúlta a többi üzletét. Óriási kiterjedésű legelők tartoztak a városhoz, s ha ezer cowboy meg marhatenyésztő élt a környéken, akkor körülbelül ugyanannyi élősdi alak élt belőlük – a gyémánt inggombos kocsmárosoktól kezdve a frakkos hamiskártyásokon keresztül le a hozzájuk tartozó vegyes népségig, a szurdokokban meghúzódó marhatolvajokig, meg azokig a kis gazdákig, akik legalább annyi lopott borjúra sütötték rá saját billogukat, mint ahányat maguk neveltek.

Havonta egyszer, de néha többször is, az emberek bejöttek a városba “piros betűs napot tartani”, s “csillapítani szomjukat”. Ezt a szokásukat olyan pontosan betartották, mint a tehénfejést.

A kora esti órákban Jim Lacy benézett a főutca több kocsmájába, de gondosan elkerülte az Ace Hight meg a hozzá hasonló jobb helyeket. Ácsorgott a bárpultok és asztalok között, kedvesen és barátságosan elbeszélgetett mindazokkal, akik szóba elegyedtek vele, készségesen fizetett nekik egy-egy pohár bort, cigarettával kínálta őket, s elnézésüket kérte, hogy ő maga nem fogyaszt. A cowboyok szívesen barátkoztak, kivéve, amikor egyiket-másikat megindítja az ital. A kártyázóktól, a

többnyire mexikóiakból és indiánokból álló ácsorgó emberektől, akik Jim nagylelkűségének láttára köréje csődültek, újabb értesüléseket szerzett, s kiegészítette velük azt, amit eddig is tudott.

– Egy cimborámat keresem – mesélte majdnem mindenkinek, akivel összekerült. – Cowboy az illető. Odaát Új-Mexikóban lecsukták, de megszökött.

Ilyen s más hasonló meséket agyalt ki, hogy végül is kérdéseket tehessen fel. Néhány pohár erős ital után a cowboyok olyan históriákat mondtak el a legelők világából, melyeket Nevada eddig még nem hallott. Néhány kitanult vén rókából azonban, bár elfogadták Jim kínálgatásait, egyetlen szót sem lehetett kicsalni. Pedig éppen ezek voltak, akik tudtak egyet-mást, csak velük volt érdemes igazán foglalkozni. Ezek lopva alaposan szemügyre vették Jimet. Aztán ott voltak a pincérek: rendszerint egyik vagy másik játékbarlang felhajtói. Jim tőlük szerezte a legtöbb értesülést. Végül elhagyta a legutolsó kocsmát is, és elhatározta, hogy körülszimatol a bálteremben.

Hát kezdetnek nem éppen rossz – latolgatta Jim magában mindazt, amit hallott, s amit belőle jelentősnek vélt. – Cash Burridge, miután eladott mindent, és minden pénzét elkártyázta, az ideje java részét itt tölti a városban. Valami spanyol lányba bolondult bele. Változatlanul a régi Cash!... Clan Dillon a környék másik híressége. Hm, hm! No, lám! A gazdag kaliforniai Ide-ékat fosztogatják, megtizedelik a csordáikat. S a Pine Tree banditáinak éppen úgy lehet a feje maga Tom Day, mint bárki más. Ez bizonyára kissé érzékenyen érinti Tomot. Ami a Hatt bandát illeti, Cedar kivételével, földhöz ragadt népség, bármire kaphatók, de nem ők a tulajdonképpeni veszedelmes emberek. Cedar Hatt azonban pokolian gonosz fickó. Nem nyíltan támad, hanem hátulról, mint a rézbőrűek, és álnok, akárcsak a mexikóiak. A legkeményebb család a Stillwell család odalent a szurdokban. Sosem jönnek be a városba! Ezt jó lesz észben tartam. Ez az utóbbi a legfontosabb hír a számomra. Ezt egy félig részeg pásztor mondta nekem. Ismeretlen lovasokat láttak a pásztorok a Mogollon-hegységen átkelni. S ha visszagondolok, ezek mind ismerős dolgok számomra. De most aztán a végére járunk.

Jim néhány siető fiatalember nyomába szegődött, s csakhamar rábukkant a bálteremre majdnem a város szélén, egy kis utcában, egy alacsony, tágas épületben, melyet festőivé tett a sok lampion meg a bolthajtásokat díszítő virágfüzérek. Kint az épület előtt egy sereg mexikói, rézbőrű, kopott öltözetű fehér, hangoskodó fiú ácsorgóit be-beleskelődve

az udvaron sétáló párokra s a zene ütemére ide-oda ringatózó táncolókra. Ünnepi mulatság hangulata töltötte be a termet.

Jim alig lépett be, rögtön érezte, hogy néhány ember szemügyre veszi, valószínűleg ők rendezték a táncot, vagy legalábbis ők ellenőrizték, hogy kik lépnek be. Egyikük Macklin, Winthrop seriffje volt, egy olyan hatósági személy, aki időnként lakat alá tett indiánokat, mexikóiakat vagy cowboyokat, de hamiskártyásokat vagy más veszedelmes fickókat sohasem. Jimtől sem kérdezett semmit. A fiú lassan felment a széles lépcsőn, hogy megnézze a táncolókat, majd egyik jó látóhelyről a másikra sétálva élvezte a látványt. Végül megfelelő helyet talált, ahova letelepedve megfigyelhetett mindent és hallgathatta, hogy miről folyik körülötte a szóbeszéd.

Az egykori texasi és idahói Jim Lacy, akárcsak a későbbi Nevada, élvezte a táncot, de amióta Arizonába jött, még sohasem vett részt bálon. Ez volt Jim egyik olyan szokása, amelyet igen furcsállottak a Franklidge birtok cowboyai. Mivel nem tudták rávenni, hogy táncba járjon, kinevezték nőgyűlölőnek.

Nem telt sok időbe, s Jim rájött, hogy ez kifogástalanul megrendezett bál. Most értette meg, miért nézték meg olyan alaposan, amikor belépett. Italt nem szolgáltak fel, és nem tűrtek semmi zajos viselkedést. A jelenlévő cowboyokon, és más fiatalembereken sem lehetett ital hatását észrevenni. A táncolók között és a patio sétányain is sok fekete hajú, virágfüzéres, festői tarka ünnepi öltözetű, nagyon csinos mexikói lány volt látható. Igazi ünnepi mulatság volt, tele színnel, éllel, halk nevetgéléssel és spanyol zenével. Jim rájött, hogy a számításai kútba estek. Rose Hattnek bizonyára lesz kísérője, de az is biztos, hogy Cedar Hattet ide be nem engedik, sőt senkit azok közül, akiket Jim meg szeretett volna figyelni, hacsak Dillon be nem állít. Egyszerre úgy tűnt, mintha megpillantotta volna a kis Rose Hattet a patio távolabbi végén. Felállt, hogy abba az irányba sétáljon, de kergetőzés lett belőle, mert a zene rázendített, s a párok vidáman siettek a táncparkett felé. Több csinos lány beleütközött a Jim oldalán lógó pisztolytáskába. Végül az egyik, hogy kikerüljön egy párt, valósággal a Jim karjaiba futott.

– Jaj, Istenem! Elnézését kérem – kuncogta a lány, miután visszanyerte egyensúlyát.

– Ejnye, hölgyem, egészen biztos abban, hogy nem szándékosan tette? – kérdezte mosolyogva Jim.

A lány már jobban el sem pirulhatott, mint amilyen piros lett, vidám tekintete egy szemernyi kacérságot is elárult. Ekkor azonban egy magas, nagyon fiatal cowboy a lány felé hajolt, és dühösen rámeredt Jimre.

– Hé, maga kiöltözött úrfi, ezt a lányt bezzeg “hölgy”-nek szólítja, de nem látja, hogy kivel van dolga. Kedvem volna lekenni egyet a beképzelt ábrázolatjára!

– Mivel ki nem állhatom, hogy arcul üssenek, ezért elnézését kérem, fiacskám – mondta félvállról Jim, és továbbsétált.

Ez a pillanatnyi közjáték elég volt, hogy szem elől tévessze azt a hullámos, sötét hajú lányt, akit Rose Hattnek nézett. De a patio végén, amikor visszafordult, ismét megpillantotta a lányt, aki éppen abban a pillanatban lépett a tánctérre. Csakugyan Rose volt, de mintha kicserélték volna. Olcsó, tarka, könnyű kis ruhát viselt, a harisnya és cipő színe is talált hozzá. Szegényes öltözete ellenére is nagyon csinos volt. Csak úgy ragyogott. A táncosa egy nálánál nem sokkal idősebb cowboy. Mielőtt táncolni kezdtek volna, egy pillanatra megálltak, átkarolták egymást, s félszegen körülnéztek. Rose nem tudott keringőzni, de bátran nekivágott.

Jim addig figyelte a párt, amíg el nem tűntek a tánc kavargásában. A patio egy kertre nyílt, ahol sétány kanyargott a bokrok között. Itt-ott pad állt a szőlőlugasokban. Jim tovább figyelte a táncolókat abban a reményben, hogy megpillantja Rose-t, hátha elkaphatja a tekintetét. De teljesen elvesztette az örvénylő sokaságban, s mikor a tánc végére ért, letelepedett egy üres helyre a fal árnyékában. A táncosok futkostak frissítőkért, s a tágas termet halk beszélgetés zsongása töltötte be.

E kép láttán elszorult Jim Lacy szíve. Még sohasem élvezhette az életnek ezt a derűs oldalát. “S még azt sem állíthatom, hogy rajtam múlt” – dörmögte. Fiatal párok haladtak el mellette izgatottan, vidáman, gondtalanul, a pillanat varázsa alatt. Volt ott néhány idősebb, sőt ősz hajú férfi is, akiket magával ragadott a bál hangulata. Jim sóvárogva sóhajtott fel. A boldogság mindeddig elkerülte.

De kevés embernek adatott meg, hogy úgy szolgálja meg, mint ahogyan ő most teheti.

Ebben a pillanatban egy pár tűnt elő a homályból, s mikor közel értek ahhoz a helyhez, ahol Jim félig eltakarva ült, a lány megállt.

– Kérem, jöjjön ki velem – könyörgött a férfi.A hangja arra késztette Jimet, hogy megforduljon, s jobban szemügyre

vegye a beszélőt. A férfi alakja karcsú, magas, széles vállú lovasra vallott. Sötét öltöny volt rajta, s a gomblyukában virág. Az arca kellemes, megnyerő. De Jim, miután futó pillantást vetett rá, hirtelenében nem tudta

megmondani, hogy azért találta-e megnyerőnek, mert csinos és nem mindennapi volt, vagy valami más okból, amit pillanatnyilag nem tudott volna megfogalmazni.

– Nem, Dillon úr, nem mehetek tovább – mondta a lány.Jim olyan hevesen rezzent össze, hogy ültéből szinte elcsúszott a

földre. Ez a hang! Ezer közül is felismerte volna. Hűvös kíváncsiságát heves izgatottság váltotta föl. Pillantása a férfiről a lányra siklott. Az a színes lampion halvány rózsaszínű fényében állt. Ez az arc követte Jimet a magányos éjszakai tábortüzek parazsában. Ugyanaz az aranybarna haj, mély tekintetű komoly szem. a friss levegőtől üde, tiszta arc, kicsattanó piros ajak, mely még csábítóbb, mint akkor, amikor rászakadt a bánat.

Annyira elbűvölő és gyötrő volt Jim számára e látvány, hogy elkerülte figyelmét, mit is beszélnek azok ketten. A Dillon név hallatára eszmélt fel újra.

– Dillon úr, annak, hogy nem megyek önhöz feleségül, egyedüli oka, hogy nem szeretem önt.

– De Hettie, maga bizonyosan szeretni fog, feltétlenül megszeret – válaszolta a férfi szenvedélyesen, megragadta a lány kezét, és igyekezett az árnyékba vonni. De a lány ellenállt, és kiszakította magát Dillon kezéből.

– Sosem fogom szeretni – mondta Hettie lángoló arccal és szikrázó szemekkel. – Miféle ember maga, hogy így erőszakoskodik? Én kedveltem magát, sőt csodáltam is, amíg nem kezdett zaklatni a vallomásaival. Eddig elengedtem őket a fülem mellett, mert Ben bátyám olyan sokra tartja önt. Most azonban elég, Dillon úr!

Bármennyire elutasító és erélyes is volt Hettie válasza, a legcsekélyebb hatást sem érte el Dillonnál. Tovább is csak szenvedélyesen ostromolta a lányt, igyekezett mind közelebb férkőzni hozzá, míg végül Hettie már a falig hátrált. Dillon nem a szerelemtől elvakított fiatal cowboy volt, hanem parancsoláshoz szokott, meglett férfi, jártas a szerelemben, és semmi másra nem volt tekintettel, csak saját vágyaira. Hettie ismételten megpróbált kitérni előle, de a férfi, noha nem ért hozzá, egyre közelebb szorította a falhoz, s ez kétségtelenné tette szándékát.

– Azt hittem, úriemberrel van dolgom – tört ki hangosan Hettie.– Senki sem túlságosan úriember, ha fülig szerelmes – vágott vissza

Dillon. – Megpróbáltam én azt is magával. És meg kell vallanom, nem akkor voltam őszinte, hanem most. Nem tagadom, elvesztettem a fejem. Szeretem. Az enyém lesz. Mit szól hozzá?

– Csak annyit mondhatok, Dillon úr, hogy mindketten félreismertük magát – mondta Hettie.

– Ebben igaza van – nevette el magát hangosan Dillon. – Így ni! – és megpróbálta Hettie-t ölbe kapni. De nem ismerte a lányt. Hajlékony, erőteljes mozdulattal kisiklott a karjai közül, s eltávolodott a faltól.

– Mit gondol, mit szól majd hozzá Ben, ha elmondom neki, hogy erőszakoskodott velem? – kérdezte lihegve, s közben a táncterem felé hátrált.

– Ha van egy kicsi esze, nem mond el semmit – felelte Dillon, aki egy szempillantás alatt szerelmes udvarlóból fenyegetőző ellenféllé vált. – Nem Ben Ide-nak való ez az ország. Arizona nem Kalifornia. Itt mindenki marhatolvaj, még egyik-másik ranchtulajdonos is azok közül, akiket barátainak hisz. Ismerem én jól, hogy milyen játék folyik itt a csordákkal. És ismerem az itteni embereket is. Ben elvesztette az állománya javát. S ha még többet vásárol, azt is elveszíti majd. Hettie, én vagyok az egyetlen ember Arizonában, aki megmenthetem őt a csődtől!

– Érdekes! Hát arról tud-e hogy én is részes vagyok az Ide ranchban? – vágott vissza Hettie gúnyos mosollyal.

– Hallottam róla, de nem hittem el.– Nos, ez a valóság.– Hm! És mekkora a részesedése? – érdeklődött kíváncsian a férfi.– A föld és az állomány egyharmada az enyém. S ezenkívül saját

házam is van, külön a Benétől.– Ez újság számomra – mondta Dillon. – Bár bizonyos, hogy ez még

jobban megszilárdítja a helyzetemet. Ha Ben tönkre megy, maga is vele bukik.

– Pár ezer marha elvesztése sem a bátyámat, sem engem nem tesz földönfutóvá – vetette oda majdnem félvállról a lány, s közben átható tekintettel figyelte a férfi arcát. Olyan volt ez az arc, mintha hirtelen lerántották volna róla az álarcot.

– Meglehetősen gazdag lehet, ha így beszél – folytatta Dillon.– Köszönöm, elég csinos vagyonom van. Már sokszor töprengtem

azon, hátha csak ez érdekli magát. Most legalább tudom is.A férfi olyan furcsán kacagott fel, hogy ezzel menthetetlenül leleplezte

volna magát minden, a határmenti életben jártas idősebb nő előtt. De Hettie nem fogta fel, hogy miről van szó. Jim azonnal mindennel tisztában volt, s ugrásra kész tigrisként lapult meg a sötétben.

– Köszönöm, végtelenül aranyos volt hozzám – mondta Dillon. – De én akkor is bolondulnék maga után, ha olyan szegény lenne, mint Rose Hatt. Megmondtam: szeretem magát, kívánom magát, s olyan rettentően vágyom maga után, hogy ha nem lesz az enyém, sátáni bosszút állok.

– Úgy látom, eléggé messze jutott a sátánná válás útján.– Van magában valami macskaszerű, akárcsak minden nőben – vágott

vissza a férfi. – Nézze, ne vesztegessük a szót. Ha feleségül jön hozzám, én megmentem Ben Ide-ot. Ha nem, otthagyom, s minden befolyásomat latba vetem ellene. Lehetetlenné teszem számára a gazdálkodást ebben az országban. S ráadásul magát is megkapom.

Hattie Ide egészen belesápadt, s a tekintete elsötétült.– Mister Clan Dillon! A népszerű cimbora! A ragyogó állattenyésztő!

A legjobb s a legbecsületesebb tanyagazda Arizonában! – kiáltott fel Hettie elhűlve és végtelen megvetéssel.

Dillon, aki most közelebb állott Jimhez, válaszképpen megvetően vállat vont.

– Dillon úr, hetekkel ezelőtt, amikor szolgálatba lépett, és... és udvariaskodni kezdett irányomban, már akkor sejtettem, hogy valami nincs rendben maga körül – folytatta Hettie most már nyugodt hangon. – Maga túlságosan kifogástalanul viselkedett ahhoz, hogy őszinte lehetett volna, amint az öreg Raidy is megjegyezte. Most pedig már tudom, hogy maga éppen olyan gonosz, mint amennyire kifogástalan volt akkor. Most már tudom, hogy beképzelt, ostoba, szamár. És agyafúrt gazember is! Nem szükséges holnap visszatérnie Cedar Springsre. Marvie Blaine majd hazavisz a kocsiján.

– Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Dillon.– Nem várom meg, hogy maga hagyja ott Bent. Most azonnal

felmondok magának.– Nekem? Mii? Ki mond fel nekem? – Én.– Bah! Hölgyem, ön megőrült! Ben Ide nem hallgat magára. Meg sem

tud mozdulni nélkülem a ranchán. Nincs annyi józan esze, hogy ezt belássa?

Hettie Ide hirtelen hátat fordított Dilonnak, és eltűnt a visszatérő táncosok tömegében.

– ...fene a szerencséjét! – sziszegte Dillon. Cigarettára gyújtott, és elgondolkozva fújta maga elé a füstöt.

Jim Lacy ekkor kilépett a szőlőlugas homályából.– Jó estét, Dillon! – köszönt a tanyagazdára.Az villámgyors tekintettel tetőtől talpig végigmérte Jimet.– Jó estét. Úgy látom, a legjobbakat hallotta rólam – válaszolta

mogorván Dillon.– Az bizonyos – nyomta meg a szót jelentőségteljesen Jim.

– Kicsoda maga? – kérdezte élesen Dillon.– Lehetnék Fekete Péter is, de nem vagyok.– Tréfás fickó – fűzte tovább a szót Dillon, tapogatózva. Hiszen

ismerte az embereket, és ismerte egész vadnyugatot.– Azt hiszem, maga inkább Süsü Simon, mint Fekete Péter. De a neve

nem érdekel. Inkább azt mondja meg, honnan bújt elő?– Nos, mondjuk, Új-Mexikóból – felelte Jim.– Ördögöt jött onnét – pattant fel Dillon. – Nem erre vagyok kíváncsi,

hanem, hogy honnan került elő éppen most.– Dillon úr, magának kitűnően vált az esze – folytatta Jim higgadtan. –

Ha tudni akarja, ott ültem azon a padon – s a homályba vesző hely felé mutatott, de a szemét nem vette le Dillonról.

Az halkan elkáromkodta magát, s oly erővel vágta cigarettáját a földhöz, hogy az szikrát vetett a kőpadlón.

– Szóval, maga onnan leskelődött és hallgatózott? – kérdezte hirtelen, s alig tudott uralkodni magán.

– Úgy van – felelte Jim vontatottan.– Ide figyeljen, idegen. Ott, ahonnan én jövök, az ilyen sértésre golyó a

válasz.– Tudom. Ezért nem mentegetőzöm.Ez a válasz, úgy látszik, megerősítette Dillon gyanúját, hogy nyilván

emberére talált. Kötekedő magatartása hirtelen megváltozott. Ez a viselkedésében bekövetkezett változás éppoly feltűnő volt, akárcsak ez a mostani magatartása: látszólag levetette az álarcát. Védekezésre készen, elszántan, nyugodtan állt egy pillanatig, s különös fényű zöld szemét fürkészően szegezte Jimre. Inkább azt kutatta, mi lehet Jim szándéka, s mit sem törődött azzal, hogy ki az, akivel szemben áll.

Ami Jimet illeti, úgy találta, hogy Dillon egészen más, mint azok a nyugatiak, akikkel eddig találkozott Arizonának ezen a tájékán. Dillonról a véleményét nem Rose Hatt befolyása alatt alakította ki. Ő sem találta rokonszenvesnek, de bátornak, értelmesnek látta, olyan embernek, aki kellő tapasztalattal rendelkezik, s a halálra fittyet hányó, elszánt határvidéki.

– Aha! Úgy látom, fegyvert hord, idegen! – mondta hűvösen Dillon, s újabb cigarettára gyújtott.

– Azt. Megszokásból.– Remélem, látja, hogy én fegyvertelen vagyok.– Persze. Már az elején láttam a szeme állásából.

– Gondolatolvasó, mi? Némely emberfajtának szüksége van erre a tudományra.

– Kikre gondol? – érdeklődött szárazon Jim.– Nos, kémekre, hamiskártyásokra, késdobigálókra, és más hasonlókra.– Köszönöm. Biztosítom, hogy nagyra értékelem a kijelentését. És mert

nem akarok adós maradni a bókkal, megismétlem, amit az imént mondott önnek Hettie Ide kisasszony: beképzelt, ostoba szamár, határtalanul agyafúrt gazember!

– Maga mindent hallott, amit az a lány mondott? – horkant fel Dillon. Bármennyire fegyelmezte magát, nem tudta visszafojtani szenvedélyes kitörését.

– Abbizony. És sosem hallottam még találóbb jellemzést egy aljas emberre. Ez annál mulatságosabb számomra, mert éppen ma mondta magáról valaki, hogy kikent-kifent, mosolygós képű hazug fráter.

– Ó! Úgy látom, maga, idegen, véletlenül sok mindent hallott rólam – válaszolta Dillon. – Nos, fütyülök rá.

– Persze, hogy fütyül rá. A görény is olyan büdös, hogy csak golyóval lehet megközelíteni.

– Magát, idegen, nagyon vakmerővé teszi a pisztolya. De unom már hallgatni a fecsegését. Mondja, csakugyan Új-Mexikóból jött?

– Dehogyis. Hazudtam.– Aha? S maga feltételezte, hogy én onnan kerültem ide?– Valószínűnek tartom.– Nos, látja, nem tagadom. Fütyülök arra, hogy maga mit tud, mit

gondol, vagy mit tesz. Maga olyan, mint egy kikent-kifent cowboy. Maga azonban nem munkát keres Winthrop környékén. Maga egy kicsit gyanús nekem, uram, tekintve, hogy mostanság a vidék tele van kétes alakokkal meg marhatolvajokkal.

– Ez kétségtelen. Magam is azért jöttem ide – felelte jelentőségteljesen Jim.

Dillon, most első ízben, elvörösödött.– Én innen kiutasíttatom magát – mondta. – És figyelmeztetem

Macklin seriffet, hogy jó lesz magát szemmel tartani.– Helyes – felelte vontatott hangon Jim, de nyugodt és hideg maradt a

tekintete –, csak tessék, de hogy egészen pontos legyen a figyelmeztetése, mondja meg neki, hogy Jim Lacy vagyok.

Dillon izmos termete szemmel láthatóan összerezzent. Barna arca lassan belesápadt.

– Jim Lacy! Hogyisne! Ezzel a trükkel már próbálkoztak nálam. Egy halott ember nevével henceg. Szájhősök ócska trükkje ez.

Dillon nem volt olyan biztos abban, amit mond, mint amennyire hetvenkedett. Még az ő vasidegzete is megfeszült. Ez a név emlékezetes volt számára. S a kitörés mindennél jobban leleplezte. Becsületes embernek sohasem kellett félnie Jim Lacytől.

Hirtelen ösztönös félelem fogta el, de nyomban úrrá is lett fölötte. Ha Dillon meg is döbbent a név hallatára, de nem ijedt meg akárkitől.

– S maga azt képzeli, én elhiszem, hogy maga Jim Lacy? – kérdezte rekedten.

– Hát én csak megmondtam magának, de nem érdekel, hogy elhiszi-e vagy sem – felelte fagyosan Jim. Igyekezett ezzel a másik tudtára adni, hogy unja a szószaporítást.

– Nos, rendben van – mondta Dillon zihálva. – Az én szememben ennek ellenére is hazug fráter marad.

Jim előreugrott, és egyetlen ütéssel leterítette Dillont.– Még többre is sor kerülhet – mondta halkan. – Bár én megmondtam,

hogy ki vagyok, maga még nem mondta meg, hogy kicsoda.Dillon óvatosan felkönyökölt, és sötét szemmel meredt a támadójára.

De nem felelt.Jim sarkon fordult, mint aki indulni akar, de szembe találta magát Rose

Hattel. A lány mindenesetre látott valamit abból, ami Jim és Dillon között lezajlott.

– Ó, Istenem! – kiáltott fel, s hangjában a helyeslés ijedtséggel vegyült.A táncosok kiözönlöttek a belső udvarból. Egy magas fiatalember,

akinek az arcát szokatlanul ismerősnek találta Jim, Rose mögé lépett. A lányka megragadta a fiú karját, s tekintete Jimről Dillonra siklott, aki még mindig nem mert felállni. Jim szó nélkül elsietett.

– Édes Istenem! Ki volt ez? – kiáltott fel mögötte valaki. Jimnek úgy rémlett, hogy a Rose mellett álló fiatalember hangja lehetett, s régi emlékeket kavart fel benne. Ez még inkább arra késztette, hogy átvágja magát a táncosok gyűrűjén, és kijusson az utcára.

– Marvie Blaine volt. Áldja meg az Isten! – suttogta Jim, miközben elnyelte az éjszaka. – Hajszálon múlott, hogy rám nem ismert.

Tizenegy órakor Jim Lacy belépett az Ace High játéktermébe, Dél-Nyugat akkoriban leghíresebb játékbarlangjába.

John Brennannek két előnyös jellemvonása volt. Tisztességes játékos hírében állt, és nem tűrt meg nőket a teremben. Ennek következtében nem

is szedte meg magát annyira, mint a legtöbb hasonló foglalkozású vállalkozó, s a háza sem volt úgy felcicomázva drága holmikkal, mint másutt. Mindaddig nem tiltott el senkit a játékasztaltól, amíg az illető nem csalt. Nem egy hamiskártyást vittek ki örökálomra szenderülve az Ace High termeiből. Ezek az esetek nagy hatással voltak a termeiben megforduló hiúz tekintetű, mozdulatlan arcú hamiskártyásokra.

Jim Lacy úgy rontott be a söntésbe, mintha üldözték volna. És valóban így volt, csakhogy nem szemmel látható üldöző elől menekült.

– Ki elől futsz, fiú? – kérdezte egy magas férfi, aki történetesen ott állt közvetlenül az ajtó közelében, háttal a söntés pultjának. Magas kalapját a tarkójára tolta, s így jól látható volt viharvert arca. A mellényén szembetűnően villant meg egy rézlapocska, s rajta valami nyomtatott betűs felirat.

Jim azonnal ráismert.– Jó estét, Macklin! – köszönt oda könnyedén. – Éppen egy seriff elől

szaladok.– Nos, itt meg egy másik karjába futottál – dörmögte az megütközve és

bosszúsan. – Kicsoda vagy?– Én a Kávésibrik-banda vezére vagyok – válaszolta elnyújtott hangon

Jim.– Mi a foglalkozásod, te nagyokos? Történetesen a jelen pillanatban

erre mifelénk nem létezik semmiféle Kávésibrik nevű banda... Azt hiszem, legjobb lesz, ha szépen hűvösre teszlek. Úgy festesz, mint valami szoknyavadász. Mit keresel itt, és ki vagy?

– Semmi köze hozzá – felelte Jim hirtelen hangot és modort változtatva. – De ha sokat akadékoskodik, még az orrára koppintok.

– Ejnye! Most azonnal velem jössz!– Vigyázat, Mack! – vágott szavába valaki Jim mögül. Egy pohár

vágódott a földhöz, s nyomban utána csizmás léptek robaja hallatszott. A következő pillanatban egy férfi lépett a seriff elé, s arccal Jim felé fordult:

– Bocsánat, idegen, de azt hiszem, ismerem magát. Gondolom, nem tévedek.

– Hogy vagy, Cash? – kérdezte Jim, és kezet nyújtott.Cash Burridge jó tíz évet öregedett, amióta Jim utoljára látta. Az ital, a

kicsapongó életmód, a káros szenvedélyek megtették a magukét. Sötét arcán valami bizonytalanság, szinte riadtság látszott, miközben hirtelen széles mosolyra rándult a szája.

– A teremburáját! – kiáltott fel, s megragadva Jim mindkét kezét, hevesen megrázta. Szeme felragyogott. – Csakugyan te vagy az!?

– Persze, Cash! De alig teszem be ide a lábam, máris meggyűlik a bajom!

– Azt már nem! Kivel gyűlt meg a bajod? – kérdezte Burridge, s hirtelen halkabbra fogta a viszontlátás feletti ujjongását. Előbbre hajolt, és lehalkította a hangját.

– Hát különösebben senkivel, Cash. De elég vacakul érzem magam.– Én alaposan lecsúsztam! De te nagyot változtál. Főleg, ami a

külsődet illeti, ha nem tévedek. S mintha kötekedő kedvedben volnál?Ekkor a seriff megint közéjük állt, durván megragadta a Burridge

vállát, és kissé maga felé fordította.– Ez a maga barátja, he? Ez nem mentesíti attól, hogy ne kerüljön

hűvösre.– A pokolba is! – robbant ki Burridge. – Úgy látom, hiába próbálom

megmenteni magát a biztos haláltól. Édes Istenem! Ha megmondanám magának, hogy ki ez az ember, maga menten szörnyet halna.

Macklinnek leesett az álla. Néhány lépést hátrált a pult felé, annyira meghökkentette Burridge vad őszintesége. Ekkor Burridge félrevonta Jimet a szájukat tátó, vigyorgó bámészkodók és az asztaloknál ülő játékosok elől.

– Jim, igazán te vagy? – suttogta rekedten.– Hát persze, Cash, hisz láthatod.– Azt beszélték, hegy a fűbe haraptál.– Túloztak, Cash.– Mintha az égből pottyantál volna ide! Jim Lacy, egyenesen az égből,

hm. Nahát, soha életemben nem örültem ennyire egyetlen viszontlátásnak sem. Ezt őszintén mondom, Jim!

– Igazán örvendek, hogy találkoztunk, Cash, bár sohasem voltunk túlságosan nagy barátságban.

– Merre jártál, Jim, amióta eltűntél Lineville-ből? Úristen! Sosem felejtem el azt az éjszakát, amikor kilőtted Link Cawthorne fél szemét.

– Nos, Cash, egyet se törődj azzal, hogy merre jártam.– Helyes, most nem érdekes, bár megvoltak a magam sejtelmei. Csak

kíváncsi voltam. Úgy hallottam, hogy átmentél Új-Mexikóba, s ott belekeveredtél a lincolni háborúskodásba. Néhányan élve úsztak meg. Ismerek is valakit közülük. A Billy gyerek legjobb barátja volt.

– Ki az? – érdeklődött Jim.– Nem árulok én el soha senkit, Jim. Holtbiztos, hogy még ennyit sem

mondtam volna másnak. Mikor pottyantál ide?– Ma.– Itt felismernek téged.

– Holtbiztos. Számolok vele, de nem érdekel.– Úristen! Hát te ilyen fékezhetetlen lettél az utóbbi időben?

Idősebbnek látszol, de jó színben vagy, egészséges és tetterős.– Ki ismerhet fel, Cash?– Emlékszel még Pikk Ászra? Tudod, az a hamiskártyás, akit még a

lineville-i Aranybányából ismerünk.– Persze hogy emlékszem, Cash.– Fenn az emeleten fáraózik. Pikk biztosan rád ismer, de nem árul el.

Hardy Rue azonban igen. Sosem szenvedhetett téged. Mindig rád gyanakodott, hogy te ölted meg Less Settert. Rue évek óta a sarkamban van. Miatta mentem tönkre, s hagyott el a szerencsém.

– Ugyan, hát mi lett az itteni ranchvállalkozásodból, Cash?– Jim, igazad volt, amikor azt mondtad, hogy nem nekem való a jólét –

felelte elkomorodva Burridge. – De esküszöm, becsületes voltam mindaddig, amíg meg nem szorultam pénz dolgában. A vállalkozásaim balul ütöttek ki. Amíg lopni tudtam, könnyen szereztem pénzt, de nem boldogultam a gazdálkodással, kereskedéssel. Kezdtem kölcsönöket felvenni. Végül sikerült mindenemet eladni egy Ben Ide nevű kaliforniainak. Csúnyán kitoltam vele, s ezt azóta is bánom. Mert talpig becsületes ember... Persze, mikor aztán ismét minden pénzemet elpalltam, inni kezdtem meg garázdálkodni.

– És most a tönk szélén állsz. Kihez került az a töméntelen pénz, Cash?– Ó, mindenkihez. Brennan is kapott belőle egy keveset, de igazán nem

neheztelek reá. A legtöbbet azonban Hardy Rue szedte el tőlem. Aztán meg beleszerettem egy spanyol lányba. Az meg összejátszott Hardyval, és kifosztottak.

– De hát mért nem végeztél Hardyval?– Nem mertem nyíltan szakítani Rue-val. Arra még nem nyílt alkalom,

hogy hátulról lőjem le.– Rue itt van most? – kérdezte Jim.– Azt hiszem, együtt van azzal a fekete szemű boszorkánnyal. Még túl

korán van ahhoz, hogy ide érkezzen. Úristen! Igazán mulatságos volna, ha együtt látna veled! Rue fél tőled, Jim, jó lesz szemmel tartanod.

– Hol laksz, Cash?– Legtöbbnyire itt lógok a városban – felelte Burridge. – Van egy

házacskám lent a szurdokban.– Ismerős vagy az ottani helyzettel?

– Persze. Mindenkit jól ismerek, kivéve az újonnan jötteket. S felhívom a figyelmed, hogy néhány veszélyes fickó szivárgott be ide. Pokolian vad ország ez, és óriási kiterjedésű. Beleszerettem Arizonába, az bizonyos.

– Nohát, Cash, amíg gazdag ember voltál, s fenn ültél az ugorkafán, nem sokat törődtél velem – mondta mosolyogva Jim. – De most, hogy lecsúsztál, s kerül a szerencse, azt hiszem cimborák lehetünk.

– Jim Lacy! Te mindig kissé furcsa gyerek voltál – válaszolt meghatottan Burridge. – Biztosra veszem, hogy valamit forgatsz a fejedben, de bármi legyen is, én feltétlenül veled tartok.

– Rendben van, Cash. Remélem magaddal viszel mindenüvé, hogy szemügyre vegyem őket.

TIZENHARMADIK FEJEZET

Hettie Ide Franklidge bíró Alice nevű lányának a vendégeként vett részt a winthropi bálon. Alice a bíró második feleségétől született, a tizenkilencedik évében járt. Nyíltszívű fesztelen, igazi nyugati természete miatt Hettie megszerette, s őszinte barátság kezdett szövődni közöttük.

Éjfél előtt eljöttek a bálról, és együtt kocsiztak ki Franklidge otthonába. Hideg, felhőtlen éjszaka volt, a csillagok milliárdjai sziporkáztak a magasban. Hettie levette a kalapját, úgy élvezte a fürtjeivel incselkedő hűvös szellőt.

– Jól szórakozott az első arizonai bálján? – kérdezte egy fiatal birtokos.– Valóban jól, Van Horn úr, noha kellemetlenül érintett az az eset.– Igazán örülünk, hogy kellemesen mulatott. Sajnáljuk, hogy közben

kellemetlensége is volt. De hát, az igazat megvallva, a bálok ma már valóságos vasárnapi iskolai összejövetelek a korábbi állapotokhoz képest. Ugye, Alice?

– Csakugyan. Régebb féltem bálba menni – felelte a fiatal lány. – Minden bálon napirenden voltak a verekedések. A mostani bálok igazán kellemesek. Apa és a város néhány vezetőembere gondoskodnak róla... Hettie, attól tartok, hogy magának Clan Dillonnal volt kellemetlensége. Ráismertem. Maga vele táncolt, s egyszer csak egészen kipirulva és izgatottan tért vissza.

– Valóban Dillon volt, és... és minősíthetetlenül viselkedett.Van Horn hirtelen nagyot csattintott korbácsával a lovak felett.

– Nem lep meg – jelentette ki Alice elgondolkozva. – Dillon csinos, kellemes, megnyerő fiatalember. De én mindig kissé közönségesnek és kíméletlennek éreztem.

– Ki volt az a csinos kislány, aki körül Marvie legyeskedett? – kérdezte Hettie.

– Nem jegyeztem meg, de azt láttam, hogy Marvie-nek nagyszerűen telt.

– A kislány társaságában volt akkor is, amikor eljöttünk – folytatta Hettie. – Fehér muszlinruha, pamutharisnya és ormótlan nagy félcipő volt rajta. Félrehúzódott, amikor Marvie odajött hozzám. Az volt a benyomásom, fél összeismerkedni velünk. Igen csinosnak találtam. Nagy, csodálkozó sötét szeme van, meggypiros ajka, göndör barna haja.

– Rose Hatt volt – felelte Van Horn.– Rose Hatt? Csak nem tartozik ahhoz a hírhedt Hatt családhoz,

amelyről annyit hallunk? – kérdezte Alice.– Csak egy Hatt család van, Alice, és közöttük Rose az egyetlen lány –

világosította fel őket a fiatal birtokos. – Én is láttam. Charley Moss táncolt vele. Csinos gyermek. Szerény, csendes teremtésnek tűnt. Látszott, hogy a fiatal Blaine-t teljesen elbűvölte.

– Szemmel láthatóan – bólintott elkomolyodva Hettie. – Marvie nagyszerű fiú. De kezd elvadulni. Figyelmeztettem is rá Bent, mert túlságosan szabadjára engedi a fiút.

– Hettie, a szerelem úgy kapja el itt Arizonában az embert, ahogy a tűz terjed a száraz fűben – nevette el magát Alice. – Jó lesz, ha ügyel magára.

– Nem hiszem, ér-e valamit ügyelnie magára – vágott közbe Van Horn vidáman. – Majd a mi arizonai fiaink közül valamelyik úgyis megkaparintja.

– Van Horn úr, ma éjszaka már másodszor jósolják ezt nekem – felelte Hettie mosolyogva. – Igazán hízelgő számomra.

A Franklidge ház elé értek, amely egy kiemelkedő ponton állott, hatalmas fenyőfáktól övezve. Mikor beléptek, Franklidge bírót a nagy kandalló előtt cigarettázva találták. Melegen üdvözölte Hettie-t.

– Találkozott a bátyjával? – kérdezte, miközben széket tolt eléje.– Nem. Végül mégis bejött?– Be. Egy órát töltött itt – mondta a bíró. – Bejött valami

marhavásárlást megbeszélni. Én azt tanácsoltam, hogy egyelőre ne vásároljon többet.

– Ina is bejött Bennel? – kérdezte Hettie.

– Természetesen, és nagyon csinos volt. Javasoltam, töltsék itt az éjszakát. De Ben azt mondta, hogy inkább szállodába mennek, mert így már korán kimehet a városba. Azt üzente, ha nem találkoznának a bálban, akkor legyen pont kilenckor Brydonéknál!

– Biz'isten örvendek, hogy hamarabb jöttünk el, még mielőtt Ben megérkezett – jelentette ki Hettie szomorkás mosollyal.

– Miért? Hogy mondhat ilyet? – érdeklődött a bíró, s a szemüvege fölött a lányra szegezte a tekintetét.

– Attól tartok, kényelmetlen lesz számomra a Bennel való találkozás! Meg kell mondanom neki, hogy felmondtam Dillonnak.

– Dillonnak? Clan Dillonnak? Kitette a szűrét? – kérdezte a bíró hirtelen kiegyenesedve.

– Én ki – bólintott Hettie.– Mindjárt megüt a guta! De hát miért, kislányom?– Megvolt rá a komoly okom, de attól tartok, Ben majd másképpen

látja a dolgokat. Ő esküszik Dillonra. A valóság az, hogy vakon bízik benne, és határtalanul nagyra becsüli. Nos, ez a Dillon úr igen kellemetlen perceket szerez nekem odakünn a birtokon. Mindig az utamba botlik, ha kilépek a házból. Eleinte nem tisztelt meg azzal, hogy házasságot ígérjen. Végre odáig merészkedett, hogy ezt is megtette, annak ellenére, hogy én kereken visszautasítottam. Nem tudtam, hogy ott lesz a bálon, mert különben nem mentem volna el. De felkért táncolni, sétáltam is vele egyet, és kint a teraszon, röviden szólva, tiszteletlenül viselkedett.

– Apa, engem igazán nem lep meg. Sosem szenvedhettem Dillont – szólt közbe Alice.

– No de, gyermekem, végül is mivel sértette meg magát Dillon? – kérdezte szikrázó szemmel a bíró.

– Kijelentette, hogy az övé leszek, akár akarom, akár nem, s dulakodnom kellett vele!

– Csak nem akarja azt mondani, hogy magára merészelte tenni a kezét? – kérdezte az öreg birtokos.

– Nemcsak a kezét, hanem a karjait is – kacagta el magát elpirulva Hettie, s aztán elmesélte az esetet. – Valóságos útonálló. Azt hiszem, Dillonnak eddig csak bizonyos fajta nőkkel volt dolga. Bizonyára azt hitte, hogy visítani vagy könyörögni kezdek, s végül a karjaiba hullok. De erős vagyok, s kitéptem magam a kezei közül.

– Átkozott kutya! Meg kellene korbácsolni! – kiáltott fel elvörösödve a bíró.

– Szerintem jobb a pisztoly – mondta összeszorított ajakkal Van Horn.

Hettie elhallgatta Dillon fenyegetőzését, hogy tönkre teszi őt is meg Bent is. Józanul végiggondolva az egészet nem volt biztos benne, hogyan is fogadja majd Ben a hírt, hogy ő felmondott Dillonnak. Sajnos, Ben már egészen megszokta Hettie örökös panaszait a birtokon dolgozó férfiak tolakodása miatt, s nem nagyon vette komolyan az egészet.

– Egyszóval – fejezte be előadását Hettie –, felmondtam Dillonnak.– Helyesen tette, de vajon mit szól majd hozzá Ben? – kérdezte

komolyan Franklidge. – Ben nagyon sokra tartja Dillont. Éppen most dicsekedett el azzal, hogyan kerített elő Dillon egy csorda marhát, amelyet nemrég hajtottak el a szurdokon keresztül... Ámbár, ha számításba vesszük a sértést, Ben sem veheti félvállról az esetet. Feltétlenül helyeselnie kell, hogy maga felmondott a tanyagazdának.

– Ön még nem ismeri eléggé a bátyámat – válaszolta a fejét rázva Hettie. – Ha látta volna Dillon tiszteletlen viselkedését, menten nekiesett volna a lovaglókorbácsával. De Ben fütyül a szavamra. Már unja a panaszkodásaimat ezekre a tolakodó cowboyokra. Szerinte én... nos, hogy én túlságosan érzékeny vagyok. Egyszer kijelentette: “Ha én annak a fiúnak a helyében volnék, felkaptalak volna egy lóra, és megszöktettelek volna.” Egy más alkalommal pedig, amikor elkeseredésemben hozzáfordultam, azt mondta: “Hát persze, hogy megpróbál megcsókolni. De miért is ne? Te arra születtél, hogy szeressenek és megcsókoljanak...” Máskor viszont az az érzésem, hogy Ben csak tréfál. Nem úgy gondolja, ahogy mondja. De már nincs annyi türelme hozzám, mint régen volt. Ki kell jelentenem, fogalmam sincs, mit szól ehhez a Dillon-ügyhöz.

– Most, hogy mindent hallottam, előre megmondom magának, fiam – mondta a bíró –, nem lesz a maga pártján. Dillon előbb beszél vele, szépítgetni fogja a dolgot, s Ben továbbra is megtartja szolgálatában.

– Hát ez borzasztó lesz – csóválta a fejét Hettie. – Ezek után rettegni fogok Dillontól.

– Tudja, Hettie Ide, az egyetlen megoldás az lenne, ha maga beleszeretne egy ügyes arizonai legénybe – jelentette ki a bíró kétségtelen jóakarattal és kissé évődő hangon.

– Csakugyan! – vágta rá Hettie rosszul sikerült fölényeskedéssel. S közben arra gondolt, nem ártana kissé felvilágosítania új barátait. – Szívesen megfogadnám a tanácsot, Franklidge bíró úr, ha nem ütközne egy elháríthatatlan akadályba... Nem szerethetek egyetlen szépszál arizonaiba sem, mert a szívem már Nevadáé!

S mihelyt kiszaladt a száján ez a kedves név, egyszerre lüktetve fejébe szökött a vére, s lángba borult az arca.

A bíró jóízűen elnevette magát, de Alice ösztönösen kiérezte a szavak súlyát a látszólag éles nyelvű visszavágásból, s Hettie-hez lépve átkarolta.

– Apa éppen olyan javíthatatlan, mint Ben. Jöjjön, kedvesem, későre jár, feküdjünk le – mondta Alice.

– Nahát, Hettie – folytatta a bíró az iménti évődő hangon –, ha negyven évvel fiatalabb volnék, tiltakoznám a titokzatos nevadai jogai ellen! Merre bujkál az az ördögadta szerencsés fickó?

Hettie visszanézett az ajtóból, amely felé Alice vezette, és szomorúan csak ennyit mondott:

– Nem tudom.Mikor az ajtó becsukódott mögötte, hallotta, amint a bíró hangosan

kitört:– Hallotta, Van? Most már sok mindent megértek... Nahát, a

mindenségit, micsoda tökfej vagyok! S fogadni mernék, hogy Ben sem különb.

Másnap a reggelinél látszott, hogy Franklidge bíró viselkedése alapvetően megváltozott. Hettie iránt fokozott érdeklődést tanúsított, de a tréfás évődésnek nyoma sem volt. Hettie érezte, hogy az éjszakai beszélgetés nyomán a bíró érett nőként tiszteli, s az öregben olyan barátra lelt, akire számíthat.

– Hettie, elhatároztam, hogy mostantól kezdve édesapaként állok maga mellett – mondta búcsúzáskor. – Szégyellem, hogy az arizonaiak így viselkednek magával és Bennel szemben. Bízzék bennünk és ebben a nagyszerű országban. Legyen türelmes a bátyjához. Próbálja rávenni, hogy mostanában ne vásároljon több jószágot. Egy-két vagy talán még több évig is, nehéz lesz. De bízzék egy öreg telepes szavaiban, aki már sokat hadakozott a marhatolvajokkal. Kievickélünk a bajból. Ezek a rablóbandák egymást emésztik el. Remélem, akad majd egy kiváló pisztolyos legény, aki leszámol a bandavezérekkel. Így történt ez másutt is, például odaát Új-Mexikóban. Ne veszítsék el a fejüket, és ne gyűlöljék meg ezt a gyönyörű országot. Azt akarjuk, hogy az Ide család is hazájaként szeresse. Mi itt pionírok vagyunk, Hettie. Szükségünk van ilyen derék emberekre. Én eddig majdnem egy millió dollárt vesztettem a csordáimon. De megtérül. S így térül meg a maguk kára is. És maga is boldog lesz.

Hettie, miután elintézte a megbízásokat, elindult megkeresni Bent. Azonban nem találta valami rózsás kedvében. Arcát gond árnyékolta be, s Hettie már nagyon régóta, még a Tule Lake-i ifjúkorukból tudta, hogy ilyenkor részvét után vágyik. Ben elvesztette kissé a bátorságát, noha nem volt gyáva természet. Talán csak nem bántotta meg Bent?

– Ina a varrónőnél van – közölte a bátyja, miután üdvözölték egymást. – Gondolom, nem zavarja a programod, ha most együtt elmegyünk a bankba.

– A bankba? Hát oda miért? – csodálkozott Hettie, midőn belekarolt a bátyjába, és visszafordultak az utcán.

– Folyószámlát nyitok a birtokban való érdekeltséged biztosítására.– Ben! – kiáltott fel Hettie megütközve.– Igenis, Ben! – vágott vissza kissé ingerülten a bátyja. – Hettie, nem

engedhetem meg, hogy a tudtom nélkül intézkedj. S mellesleg őszintén meg kell mondanom, nem akarom, hogy te is elveszítsd a pénzedet. Mert meglehetősen biztosra veszem, hogy minden pénzem elúszik, amit a jószágba fektetek.

– De Ben, hiszen ez beruházás volt. Veled együtt vállaltam a kockázatot, hogy vagy nyerünk, vagy vesztünk – tiltakozott Hettie.

– Én tudom, drágám, hogy te derék lány vagy, csakhogy ez mindenképpen esztelen vállalkozás volt. De nem sajnálom – tette hozzá sietve. – Nem érzem jól magam, amíg tudom, hogy te is úszol velem. Talán ha majd jobbra fordul a helyzet.

– Ben, valami történt, amióta nem láttalak – jegyezte meg Hettie hirtelen.

– Csakugyan történt – válaszolta Ben, s lehajtotta a fejét, hogy ne találkozzék a tekintetük. – Kalifornia Red eltűnt!

– Eltűnt? Ez lehetetlen, Ben! – kiáltott fel Hettie döbbenten.Ben bánatosan bólogatott. A húga látta, hogy remeg az ajka.– Ellopták?– Nem tudjuk. Eltűnt a legelőről. Raidy megesküszik rá, hogy

elkötötték, hiszen nem tud átugrani a sövényen. Én azonban tudom, hogy akár a holdat is átugorja, ha kedve támad. Dillon is egyetért velem abban, hogy Red egyszerűen megszökött.

– De biztosan nem tudod! – jegyezte meg némi éllel Hettie.– Ez a bökkenő, Hettie. Csakugyan nem tudjuk. S nincs egyetlen

emberem sem, aki Red nyomára tudna akadni. Persze hogy elkeseredtem. Én magam is megpróbáltam nyomozni utána. De hasztalan... Azt hiszem, egyetlen vadlóvadász létezik, aki elő tudná keríteni.

– Ben, biztosan visszakapod Redet – felelte komolyan Hettie, és ékes szónoklatba kezdett. A bíró tanácsainak és bizakodásának a hatása alatt annak a reményteljes és szilárd meggyőződésének adott kifejezést, hogy kitartásukat végül is siker és boldogság koronázza.

– Derék lány vagy, Hettie – válaszolta Ben megszorítva a húga karját. – Veled, Inával s a fiammal együtt elbánok ezzel az egész bandával. Azt hiszem, könnyítesz a dolgomon, ha beleegyezel, hogy kihagyjalak ebből a vállalkozásból.

– Bármibe beleegyezem, amivel könnyíthetek vagy segíthetek rajtad.Időközben a bankhoz értek. Itt Hettie megkapta a részét, de az összeget

azonnal befizette a saját folyószámlájára.– Egyelőre itt hagyom – mondta Bennek.– Helyes. Meglehet, hogy majd kölcsönkérek tőled – nevette el magát

Ben, és összevonva a szemöldökét, komoly arccal leültette egy székre, és halkan odasúgta neki: – Dillon épp az imént közölte velem, hogy felmondtál neki.

– Igazán? – kérdezte Hettie, s harcra készen kapta fel a fejét.– Hettie, kénytelen voltam visszavonni a felmondásodat – folytatta Ben

komoran. – Most ne vitatkozzunk fölötte. Dillon a környék legügyesebb embere. Nem tudok nélküle boldogulni. Ezt ő is tudja. Nem kis fáradságomba került, míg megbékítettem.

– Csakugyan? – vágott vissza Hettie az ajkába harapva. – Megkérdezhetem, hogy mondta el neked Dillon az esetet?

– Nem sokat beszélt. Sajnálta a dolgot, de nevetett is rajta. Azt mondta, hogy szeret téged, s udvarolt neked egy kicsit, hogy légy kedvesebb hozzá. Aztán a múlt éjjel, tánc közben, megkérte a kezed. Azt állítja, hogy te nem nagyon biztattad őt. Aztán megpróbált megcsókolni, de te hatalmas botrányt csaptál, s a tetejébe még fel is mondtál.

– Nos, ha te ezt elhiszed, akkor felesleges elmondanom, hogy látom én az esetet – mondta Hettie, miután visszanyerte az önuralmát.

– Úgy vélem, semmi okom sincs Dillonról feltételeznem, hogy hazudnék – folytatta Ben. – Az az igazság, Hettie, hogy te egy kissé férfigyűlölő lettél. Ó, én tudom... emlékszem, és nem is hibáztatlak, hogy te hű maradsz hozzá... De te túl keményen bánsz ezekkel a szegény ördögökkel, akik bolondulnak utánad. Én így látom a dolgot.

– Ben Ide, én nem vagyok férfigyűlölő – tiltakozott Hettie.– Erről most nem vitatkozunk – felelte fáradtan Ben. – Neked és

Inának úgyis mindig igazatok van. De kérlek, ne érts félre. Nem kívánom, hogy Dillonhoz menj feleségül. De nagyszerű fickónak látom, s egyszer még sokra viszi itt Arizonában. Ennek ellenére, magam is szeretném jobban megismerni, mielőtt hozzáadnálak.

– Köszönöm, Ben. Most már meg tudok bocsátani neked – mormolta Hettie.

– Szeretnék valamit kérdezni tőled – folytatta Ben félig gondterhelt, félig évődő pillantással. – Megütötted-e Dillont a múlt éjjel, mikor meg akart csókolni téged?

– Megütni őt? Nem, egészen biztosan, nem tettem ilyesmit – jelentette ki hevesen Hettie. – Nem piszkítanám be ilyesmivel a kezem. De miért kérdezed ezt tőlem?

– Gyönyörű nagy folt éktelenkedik a szeme alatt – felelte Ben eltöprengve. – Ő azt állítja, hogy megbotlott a sötétben a szobájában, és beleverte a fejét egy székbe. Lehetséges, hogy így történt. De énnekem inkább úgy tűnik, mintha valami jó kemény ököl odaütött volna. Szeretném tudni, vajon Dillon hazudott-e.

– Én meg azt szeretném tudni, hogy vajon kitől kapta azt, amire nagyonis rászolgált. De Ben, ha te annyira hiszel ennek a Dillonnak, akkor miért kételkedsz a szavában?

– Véletlenül belebotlottam Dillonba, épp amikor Stewarttel. Tom Day tanyagazdájával beszélgetett – válaszolt Ben. – Hallottam, hogy Dillon valami affélét mesélt, hogy beleverte egy székbe a fejét, s Stewart, aki ittas volt, recsegő hangon kiröhögte. S valahogy nagyon furcsának találtam a dolgot.

– Drága bátyám, remélem, nem fogsz még furcsább dolgokra rájönni – jegyezte meg Hettie, és felállt. – Még néhány dolgot kell vásárolnom, s az idő repül. Ugye azt mondtad, hogy tizenkettőkor találkozunk?

– Úgy van, éspedig pontosan – felelte Ben. – Tudod, az út hosszú hazáig. S még egy sereg ügyet kell elintéznem. De remélem sikerülni fog.

– Mi lesz Marvie-val?– Ő is ott lesz. Marvie felkutatott, és pénzt kért tőlem. Adtam is neki

valamit, pont mielőtt eljöttünk volna a szállásunkról. A gyerek egészen kótyagosnak látszott.

– Ben! Csak nem akarod azt mondani, hogy be volt rúgva? – tört ki megrettenve Hettie.

– Nem! Csak azt akartam mondani, hogy egészen elszédítette valami lány. S édességet meg valami ajándékot akart neki venni. Hű az áldóját! Meg is feledkeztem az ígéretemről, hogy nem árulom el. De most már te ne árulj el engem... Isten veled déli tizenkettőig. A Brydon üzletnél veszlek fel a kocsira.

– Hogy megijesztettél! – méltatlankodott Hettie. – Jobban meg kellene válogatnod a szavaidat. Ami Marvie-t illeti, azt hiszem, szerelmes. Láttam a kislányt. Majd később többet is elmondok róla!

Hettie gondolatai álmodozva és aggódva Marvie körül kószáltak mindaddig, míg be nem lépett a rőföshoz, ahol mindenről megfeledkezett, kivéve az előtte álló bevásárlást.

Öt perccel tizenkettő előtt a tömegen keresztülfurakodva, az üzlet előtt állt, csomagokkal megrakodva s nagyon elégedetten önmagával, hogy idejében végzett a bevásárlással. Ben nagyon pontos volt, és mástól is elvárta ezt. Hettie lerakta a csomagjait a kirakat előtti lócára, az ajtó közelében, és Ben után kutatva végigkémlelte az utcát. A bátyja még nem érkezett meg.

Hirtelen egy kalap és kabát nélküli férfi rohant végig az utcán.– El az utcáról! – ordított rá Hettie-re.– Mi a baja ennek? – kérdezte csodálkozva Hettie. Néhány segéd

kíváncsian dugta ki a fejét az üzlet ajtaján.– Úgy látszik, újabb verekedés készül – mondta az egyik izgatottan.Kiabálás, és lábdobogás hallatszott.Az utca túlsó oldalán a járókelők a legközelebbi kapu alá menekültek.

A zaj elült. Egy férfi lépett ki azon az ajtón, ahol Hettie állt teljesen átszellemülten és izgatottan.

– Halló, Matt! Mi történt? – érdeklődött a kereskedősegéd.– Akármi legyek, ha tudom – felelte a férfi. – Annyit láttam, hogy az

emberek szétrebbennek az utcáról, s erre én is bebújtam ide. Épp az imént hallottam, hogy Jim Lacy a városban van.

– Kicsoda?! – kiáltotta az imént kíváncsiskodó férfi. Arcok jelentek meg mindenütt az ajtóban, ablakokban. Néhányan

kikémleltek az utcára, de azonnal visszakapták a fejüket. Milyen mulatságosnak találta mindezt Hettie! S ugyanakkor ő is hasonlóképpen érezte magát, a szíve dobogott, s az egész lénye feszült várakozásban volt.

Lövés dördült el, mély dörrenéssel. Csattanás hallatszott. Nyomban egy másik követte, mintha a visszhangja lenne. Hettie körül feszült, fojtott csend támadt. Mi történt? Fegyveres összecsapás. Messziről, az utca alsó végéről valaki nagyot kiáltott.

A Hettie melletti férfi kikémlelt.– Az áldóját! – kiáltott fel elképedve.Bár nagyon meg volt ijedve, a kereskedősegéd sem állhatta meg, hogy

ki ne nézzen. Sápadt arccal, kimeredt szemmel kapta vissza a fejét, s elkezdett dadogni.

Hettie, valami belső kényszernek engedve, szintén kipillantott. Az utca kihalt volt. Alig ötven lépésnyire az ajtótól egy férfi feküdt arccal a földön, széttárt karral.

– Ez Jim Lacy volt. Én sohasem láttam őt, de ismerek valakit, aki látta őt – szólalt meg a Hettie mellett álló férfi.

– Ó, milyen szörnyű!... Az a halott ember ott az úton, Jim Lacy? – suttogta Hettie, s borzongás és émelygés fogta el.

– Nem. Az Jim Lacy, aki ott jön az utcán felfele... Nézze a pisztolyát. Még füstöl!

Amint Hettie arra nézett, megpillantott egy lovaglóruhás férfit pisztollyal a kezében. Épp az áldozata felé tartott. Egyenes tartással haladt el mellette, s csak egy pillantást vetett rá. Tokjába dugta a pisztolyát.

A járása! A termete! Valami szörnyű sejtelem cikázott át Hettie-n. A rémülettől vesztette volna el az eszét? Megbolondult? Mi villant át oly hirtelen az emlékezetén? De hiszen ez az ember, ez Jim Lacy! Épp erre tart. Mindjárt itt halad el az ajtó előtt.

Hettie, minden erejét összeszedve, visszahúzódott. Minden forgott körülötte. Mintha megállt volna az esze. A remegése elmúlt, de mintha megbénult volna. Dermedten, zsibbadt mozdulatlansággal meredt maga elé, mint aki a halálos ítéletére vár.

A lovaglóruhás férfi szálfaegyenesen, mozdulatlan arccal, csillogó szemét mereven előreszegezve haladt el a kapu előtt.

Nevada! Hettie érzékei a rémületből és elképedésből, a kábulatból annyira magukhoz tértek, hogy felismerte a férfit. Nevada! Jim Lacy?... Nevada!

Az volt az érzése, hogy zuhanni kezd. Minden elhomályosodott előtte, s aztán belesüllyedt a sötét semmibe.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Hettie hamarább magához tért, még mielőtt ereje lett volna kinyitni a szemét. A földön feküdt, s valaki a fejét tartotta. Hideg vízzel locsolták az arcát. Érezte, amint a víz lepereg a nyakán...

– Ez Hettie Ide – mondta valaki. – Elájult... összeesett!– Nem csoda – válaszolt egy másik hang, valószínűleg egy nő. –

Magam is könnyen ájuló, gyenge természet vagyok. Nem volna-e jobb, ha egy orvost hívna?

Erre Hettie kinyitotta a szemét.– Mindjárt jobban leszek – suttogta elhaló hangon.

Az ablak alatti lócán feküdt. A fejét a fiatal kereskedősegéd tartotta. Több férfi s egy asszony állta sajnálkozva körül.

– No, mindjárt magához tér!Egyszerre vége lett az összefüggéstelen, vad gondolatok kavargásának,

s Hettie megint világosan tudott gondolkozni.– Itt van a bátyám? – kérdezte, s megpróbált felülni. A fiatalember

segítségével ez sikerült is, és leengedte a lábát a földre.– Nincs – hangzott a válasz.– Életemben most először ájultam el – mondta Hettie.– Jobban tenné, ha még egy kicsit nyugton maradna. Még mindig

rettentő sápadt – mondta kedvesen az asszony. – Engedje meg, hogy segítsem feltenni a kalapját. Leesett a földre. Alaposan megüthette magát.

A kereskedősegéd elmosolyodott és felállt.– Nem. Éppen csak összecsuklott, mint valami puha zsák. Ezért nem

sérthette meg magát.– Csakugyan nem ütöttem meg magamat – mondta Hettie – Önök mind

nagyon kedvesek... ostobaság volt tőlem, hogy így elvágódtam.Mialatt beszélt egy borzasztó kérdés kalapált a tudatában. S midőn Ben

és Marvie belépett, abban a pillanatban rájött, hogy mi volt a kérdés. Egyikük sem tudott arról, amit ő megtudott. Olyan megkönnyebbülést érzett, hogy nem tudott magán uralkodni, s amikor fel akart állni visszarogyott a székre.

– Mi történt, Hettie? – kiáltott fel Ben aggódó hangon, miközben melléje ült, hogy átkarolja. Marvie is odatérdelt a szék másik oldalára. Hettie tétován rájuk mosolygott, s behunyta a szemét. Érezte, hogy szédül, és félt rájuk nézni.

– Nincs semmi komoly baja, Ide úr, csak éppen elájult. – nyugtatta meg a segéd Bent. – Lövöldözés volt az utcán. A hölgy kikémlelt, s mire ismét ránéztem, itt feküdt a padlón.

– Tyű! Hettie! Te aztán jól rám ijesztettél – mondta Ben, és megölelte s megrázta egy kissé. – De most már jól vagy? Hát így elvágódsz egy kis utcai csetepaté láttára? Nem ismerek rád! Még azt találják hinni, hogy nem hallottál lövöldözést odaát Kaliforniában... Gyere, karolj belém, Hettie.

– Vigyél haza – felelte Hettie, s ismét kinyitotta a szemét. – Én, én látni sem akarom többé ezt a várost.

– No, ezen nevetnem kell! Én is így vagyok vele – kapcsolódott bele a beszélgetésbe Marvie, s megszorította a lány kezét. Hettie soha sem látta a fiút ilyennek, mint éppen most. A szeplők valósággal világítottak sápadt, verejtékes arcán. A szeme tágra nyílva tűzben égett. Hettie nem merte

megkérdezni tőle, hogy látta-e az utcai lövöldözés szereplőit. Attól tartott, hogy igen.

– Marvie, hozd a csomagokat – kérte Ben, mialatt Hettie-t felsegítette. Támogatnia kellett a húgát, mert alig volt jártányi ereje. Ben dühösen sziszegte a fogai között:

– Ezt az Arizonát sem nőknek teremtették!... Ne törődj vele, édesem; talán majd ezen is túljutunk. Köszönöm a szerencsecsillagomnak, hogy Ina nem látta.

Ben a húgát a hintő hátsó ülésén helyezte el.– No, itt egészen kényelmesen ülsz... Marvie, kérlek, tedd a

csomagokat az ülés alá. Aztán ülj fel Hettie mellé, és öleld át. Nekem hajtanom kell. Mihelyt felvesszük Inát, úgy itt hagyjuk ezt a várost, hogy csak porfelleg marad utánunk.

Hettie nem nézett se jobbra, se balra, s mégis látta, hogy az emberek izgatottan beszélgetnek az utcán. Ben a lovak közé vágott. Nemsokára maguk mögött hagyták a város központját. Az utcák csendesek voltak. Hettie felszabadult a dermesztő rémület alól, amely akkor fogta el, amikor megpillantotta azt a mozdulatlan tekintetű, szikár, lovaglóruhás férfit. Ben megállította a lovakat egy ház előtt, amely pázsitos udvar mélyén feküdt. Alig ugrott le a bakról, megjelent Ina.

– Halló! édeseim! – kiáltott feléjük vidáman. – Ugye pontos vagyok, Ben? – De amikor fel akart kapaszkodni a hintóba, meghökkenve állt meg.

– Mi bajod, Hettie?... Alig ismerek rád. Beteg vagy? Mondd, mi történt!

– Ina, attól tartok, nagyon gyenge pionír vagyok – mondta Hettie bocsánatkérő mosollyal.

– Nincs semmi baj, nincs semmi ok a kétségbeesésre, édesem – nyugtatta meg Ben. – Hettie megijedt. Valami lövöldözés volt a városban, s elájult. Szállj fel, s már indulunk is. Most tüstént. Ezek a pónik alig várják, hogy otthon legyünk.

Alighogy Ina felszállt a kocsiba, aggódva fordult Hettie-hez, s a keze után nyúlt.

– Ó, te szegény teremtés! Soha életemben nem láttalak így. Elájulni! No ez furcsa. Te még sosem ájultál el életedben.

– De most aztán alaposan – válaszolta Hettie.– De hát miért? Mi történt? Láttad a verekedést? – érdeklődött

izgatottan Ina.

– Nem, nem láttam – felelte Hettie, és becsukta a szemét. – De hallottam... Aztán kikémleltem, s egy halott embert láttam elterülve az utcán.

– Borzalmas lehetett! Ó, ez a vad Arizona! Rosszabb, mint a Forlorn River volt gyermekkorunkban.

– Hogy rosszabb-e? – kacagott komoran Ben. – Én azt mondom, Ina, hogy a kettőt nem is lehet egy napon említeni.

– Te is láttad a lövöldözőket?– Sajnos nem.– Hát te, Marvie? Remélem, te nem láttad?– Én már csak a halott embert láttam. Épp mellette haladtam el. Véres

lyuk volt a fején.– Fogd be a szád, te vérszomjas kölyök – förmedt rá Ben.– Ismerted a lövöldözőket, Ben? – kíváncsiskodott tovább Ina.– Nem. De valaki azt mesélte, Jim Lacy a városba érkezett, hogy

felfordulást csináljon. Felszólított egy marhatolvajt, valami Hardy Rue nevűt, hogy válasszon: vagy elhagyja a várost, vagy megmérkőznek. Rue az utóbbit választotta, s ez az életébe került. Nem volt más választása, azt mondta valaki. Az utcán találkoztak. Egyenlő feltételek mellett, amin az arizonaiak nyílt párbajt értenek. De Rue már elnyúlt a földön, mire elsütötte a pisztolyát.

– Borzalmas – mondta Ina s összerázkódott. – De hát nem nagy kár egy ilyen marhatolvajért!

– Nos, Ina, én őszintén remélem, hogy Jim Lacy ő urasága egy darabig a környéken marad – válaszolta szűkszavúan Ben. – Tom Day véleménye szerint Hardy Rue lett volna a vezére annak a bandának, amely engem fosztogat. De Dillon szerint Day téved.

Amíg ez a beszélgetés folyt, Hettie őszintén örült, hogy Marvie karjaira és vállára támaszkodhatik. Nem nyitotta ki a szemét. De a füle élesen felfogott minden szót.

– Ben, én azt hiszem, hogy te is és néném is hallgathatnátok – szólt oda jelentőségteljesen Marvie –, vagy beszéljetek másról.

– Tiszta igaz, fiacskám – bólintott Ben. – Nem valami kellemes téma.A tüzes lovak vidáman röpítették tova a könnyű hintót a sima, kemény

úton. A hűvös szellő jólesett Hettie lüktető halántékának. Hosszú pihenő után újból kinyitotta a szemét, s mögöttük kiegyenesedett. Nemsokára előtűnt a cédrusok sötét sávja, s mögöttük az erdőborította, hullámzó dombvonulatok, amelyek a komor Mogollon-hegységben csúcsosodtak. Milyen mérhetetlenül hatalmas és mennyire vad ez a hegylánc! Hettie úgy

érezte, hogy a szívébe visszatér az élet. Mintha valami zár vagy bilincs hullt volna le róla, s a dermedtsége felengedne. Mi is taglózta le szinte halálos csapásként? Csak már egyedül lehetne a szobájában, hogy felmérhesse a tragédiáját, s szabadjára engedhesse a fájdalmát. De még hosszú mérföldek és órák választották el attól, hogy magára maradhasson. Megpróbált hát elbeszélgetni Marvie-val.

– Igazán csinos az a kislány, Marvie – súgta a fiú fülébe.Marvie elpirult, feszengett az ülésen, s úgy megszorította Hettie karját,

hogy szinte felszisszent.– Ugye nem tegnap este találkoztatok először? – kérdezte Hettie.– Ühüm! – felelte a fiú.– Marvie, te már nem vagy gyerek! Szép jövő áll előtted. A kislány

viszont... bocsáss meg, de ahhoz a hírhedt Hatt családhoz tartozik. Nem csodálom, hogy tetszik neked, hisz valóságos kis vadrózsa. De mondd, ugye nem komoly az ügy?

– Azt én is szeretném tudni – súgta Marvie, és nagyot nyelt.– Marvie! Mondj el mindent.– Most nem lehet, Hettie – mondta rekedten. – Majd, ha hazaértünk.– Számíthatsz rám, Marvie! – zárta le a beszélgetést Hettie, s

megszorította a fiú karját.Egy darabig sikerült a gondolatait a kis Rose Hattre meg Marvie-ra

összpontosítania, s arra a szerencsétlenségre, amely mindkettőjükre szakadt. Marvie még fiatal, de nemsokára nagykorú lesz és a saját ura. Egészen valószínűtlennek tűnt, hogy valaha is visszatér Kaliforniába. Hart Blaine zsíros földjei nem csábították a fiút.

Hettie csakhamar feladta a harcot az állandóan visszatérő gondolatokkal és érzelmekkel. Átengedte magát nekik. Tekintete végigsimogatta a távoli zöldessárga prérit, az egymás fölé tornyosuló zsálya meg fehér fű borította dombokat, a rajtuk legelő csordákat és nyájakat. A dombokon túl bíborvörös fényben izzott a hegylánc. Az alkonyi égen rózsaszínbe játszó, gyöngyszínű felhők lebegtek. S mialatt Hettie önkéntelenül elgyönyörködött a csodálatos és jellegzetes arizonai tájban, annyira lehiggadt, hogy szembe tudott nézni a lesújtó igazsággal.

Látta Nevadát. Semmi kétség – ő volt. A szeme, a szíve, az esze, az egész lénye azonnal ráismert abban a szörnyű pillanatban. Itt volt Winthropban. És ő Jim Lacy, a birtokokon szállongó mendemondák titokzatos, hírhedt, könyörtelen kalandora. Jim Lacy nem más, mint Nevada. S régen, a Forlorn River-i napjaikban amikor ő, Ben, Ina és Marvie Nevadaként szerették, akkor is Jim Lacy volt. De miért ütközik

meg ezen? Hiszen azóta, hogy Nevada lelőtte Settert, és úgy elvágtatott, hogy soha többé nem hallottak róla, Hettie tudta, hogy azért tette, mert nem akarta felfedni kilétét sem őelőtte, sem Ben előtt. Ebben, tehát nem volt semmi meglepő. Nevada ettől nyugodtan lehetett volna akár a vadnyugat leghírhedtebb rablógyilkosa is. Hettie számára az volt a megdöbbentő, hogy Nevada itt van Arizonában, él, csupa erő, az arca olyan szoborszerű, amilyennek csupán egyszer látta. Itt tölti napjait Winthropban, közel ahhoz a helyhez, amelyet Ben és Hettie otthonukul választottak abban a titkos reményben, hogy egy szép napon mégiscsak rábukkannak.

És ha látta is Nevadát? Fájdalmas tehetetlenség fogta el Hettie-t. Hasztalan vágyakozott éveken át Nevada után! Hűsége hiábavaló volt. Nevada nem volt őszinte hozzá. Hűtlen lett ahhoz a jobbik énjéhez, amelyet Hettie ébresztett fel benne, szétfoszlatta Hettie-nek azt a legtitkosabb reménységét, hogy bárki is volt, és bármit követett is el korábban, a Hettie iránt érzett szerelmétől s a neki ajándékozott bizalom hatása alatt felhagy a vadnyugati kalandorok életével, és tisztességes életet kezd. Hettie az életével is kezeskedett volna, hogy ez így van. S most egész valója tele volt irtózattal és felháborodással. Nevada a marhatolvajokkal cimborál, vérszomjas gyilkos, a pusztulás szörnyű vak eszköze.

De hátha jogos oka volt, hogy megölje azt az illetőt? Bizonyára rossz ember volt, tolvaj, akárcsak Less Setter. Valahol Hettie szíve mélyén ravasz kis hang szólalt meg, s Nevada védelmére kelt. És Hettie hallgatott rá, a vízbefúló reménységével kapaszkodott bele, s melengetve szorította magához. Már nem is látta a tovatűnő, sötétedő pusztát. Egy mindennél metszőbb és gyötrőbb fájdalom vett rajta erőt ebben a szerelem és bizalom közötti harcban. Hogy is inoghatott meg a reménykedésében és a bizalmában? Nem esküdött-e meg csókot lehelve Nevada ajkára, hogy inkább meghal, de nem veszti el iránta érzett bizalmát? És mi van abban, ha megint használta azt a halált osztó fegyverét, s talán nem is először életében egy olyan elvetemült gonosztevővel végzett, akinek a halála mások javát szolgálja? Nevada egyszer már megmentette Bent, Inát és őt magát is. Ki tudja, kinek tett azzal szolgálatot, hogy Hardy Rue-t lelőtte? Nem! Nevada nem süllyedt le a gonosztevők és a céda nők társaságába, nem részegeskedik, nem kártyázik, nem rabol, mint ez a vadnyugati söpredék.

Újra meg újra az a gondolat áramlott át Hettie agyán, mint az egymást váltogató ár és apály, hol haragos hullámzással, hol elsimulva, hol megint mindent elsöprő erővel.

A tovatűnő délutánt a naplemente, az alkonyi szürkület s végül az éjszaka követte, s a sötét éjszakában Hettie mélyebben belelátott az előtte tátongó szakadékba.

A sebesen vágtató lovak rátértek az otthonukhoz vezető rövid útra, amely Ben egyik nagy létesítménye volt. Az éjszakai szél úgy sóhajtozott, nyöszörgött a terebélyes fenyők között, mintha a világmindenség fájó sóhaja volna. A zsálya illata betöltötte a levegőt. Bent a sejtelmes erdei tisztásokon árnyak lebbentek, kísérteties, fura alakok, mintha a lélek legmélyéről tűntek volna elő.

Marvie Hettie vállának dűlt, és egészségesen, mélyen aludt. Ina órák óta nem szólt egy szót sem. Ben fáradhatatlanul és szótlanul hajtotta a lovakat, s azok egyenletes ütemben ügettek. Ben mindig büszke volt arra, hogy nyolc óra alatt behajt a városba, s onnan kilenc óra alatt hazaér. Hála a jó útnak, a szívós, gyors lábú lovaknak, a könnyű kocsi egykettőre hazaröpíti őket a vadon mélyén meghúzódó ranchra.

Végre megérkeztek. Hettie kimerülten vánszorgott be a szobájába. Végigdűlt az ágyán, hogy kipihenje magát, s még mielőtt levetkőznék, átgondolja a történteket. De alig hajtotta le a fejét, elnyomta az álom.

Amikor felébredt, szobáját már elözönlötte az aranyló napfény, s körüllengte az erdő üdítő, édes illata. De most ahelyett, hogy mindezt élvezte volna, félelmesnek találta. Irtózott az ébrenléttől, a napfénytől, a napi gondoktól a munka parancsoló szükségességétől, a családdal, az élettel való találkozástól.

De nem zárkózhatott magába. S a valósággal együtt megint átcsapott feje fölött a tegnap átélt megrázkódtatás.

– Talán az nem is baj – suttogta szobája hűséges, várakozó csendjében.Hettie sejtette, hogy a legnagyobb megpróbáltatás még hátra van, s ami

történt, csak ízelítő belőle. Ez felkeltette harci kedvét. Fájó tagjait alig vonszolva felkelt, s levetkőzött, forró arcát lemosta, összegubancolódott haját kifésülte, s viselő ruháját vette magára.

Halkan kisurrant anélkül, hogy a szomszéd szobában alvó édesanyját felébresztette volna. Mitévő is legyen? Meg kell keresnie Nevadát, meg kell mentenie, akár az élete árán is! Mintha minden, amivel a kora reggel aranyló fényében találkozott, egyetlen gyöngéd suttogássá olvadt volna össze, s a természet szavában nem volt semmi csalárdság, szemfényvesztés vagy tétovázás.

Csupán a madarak, az erdő vadjai, a borjak a legelőn, a kakasok a csűr udvarán, s a juhok ott künn a hegyoldalban osztották meg Hettie-vel a napkeltének e mindent megvilágító, tisztázó pillanatait.

A nap aranyló sugarai végigsimogatták a méltóságteljes fenyők törzsét, a gallyak között elő-elővillant az égbolt egy-egy rózsaszínű foltja; észak és nyugat felé a hatalmas lanka beleolvadt a végtelen sivatagba s az meg a rózsaszínű, bársonyos hajnali égboltba. Őzek és antilopok legeltek a tehenek társaságában. Mókusok ugráltak le a fákról, héják éles vijjogásától visszhangzott az ég, vadpulykák sipítoztak a dombélen túl. Életöröm, a mindenség ragyogása, a béke és magány, a természet tökéletessége és bája, az erdőség és a síkság hajnali pompája s a csodálatos, kifürkészhetetlen, isteni akarat ült diadalt a vadon fölött.

Hettie valósággal magába szívta mindezt. Felemelte a fejét, s felnézett a Mogollonok magasba tornyosuló komor csúcsaira. Az éjszaka lidércnyomása páraként foszlott szét. Gyáva volt a tegnap. Elmulasztott hálát adni, hogy teljesült az a kívánsága, amellyel minden imáját kezdte, s amellyel minden imáját végezte. Hát olyan gyenge és felszínes nő lenne, akinek egykettőre megszakad a szíve? Kemény próba előtt áll, amelynek kimenetelét még csak nem is sejti. Csak egyet tud, hogy mindent elvisel, és mindennel megküzd, amit a sors tartogat számára.

– Ó, csak tudnám megőrizni a kitartásomat! – kiáltott fel. – Ragaszkodjam hozzá, még ha beleőrülök is! Őrizzem meg az élet legsötétebb pillanataiban is!

Aznap Hettie nem ment át azon a festői fahídon, amely a patak fölött az ő házikója és bátyja gyönyörű, sok szobás udvarháza között állt. Belevetette magát az édesanyjával közös háztartás gondjaiba, a ruhavarrásba, más apró ügyek intézésébe, s a nagy és költséges birtok vezetésében feltétlenül szükséges könyvelésbe.

Bent egész nap nem látta. Késő délután, amikor sétálni indult, megpillantotta Marvie-t. A fiú lógó orral kuporgott a tornácon.

– Halló, Marv, öreg cimbora! Gyere, járjunk egyet! – kiáltott oda jókedvűen.

– Hagyd, a legszívesebben meghalnék – felelte Marvie.– Szentséges ég! Csak ne ott a tornácomon, mert minduntalan eszünkbe

jutnál.Talpra ráncigálta, s karonfogva besétált vele az erdőbe, oly messzire,

hogy a háznál ne láthassa őket senki. Ott leült, s a fiút is leültette egy öreg fenyő alá, az illatos, hívogató barna levélszőnyegre.

– No lám, Marv, most már nem kötekedem – mondta Hettie, és a fiú hangulatához illő komoly hangon megkérdezte: – Mi a bajod?

– Összekaptam Bennel – felelte Marvie. – Először életemben.

– Igazán?! Nos, én már ezerszer is összevesztem vele. Ha Ben mogorva és dühös, egy jó veszekedés éppúgy felderíti, akárcsak a fülledt levegőt a zivatar. Hová ment ma Ben?

– Végül is kilovagolt egy elhagyott tanyára, ide körülbelül öt mérföldnyire. Valaki Kalifornia Red nyomára bukkant, és ez a hír nagyon felizgatta. Ott aztán órák hosszat várt Dillonra, aki nem jött. Raidy, aki ki nem állhatja Dillont, mondott rá valamit, ami még jobban felbosszantotta Bent. Te ismered Raidyt. Alaposan felbőszítette Bent, ő aztán rajtam töltötte ki a dühét.

– Miért? – kérdezte ravaszul Hettie.– Semmiségért. Egy jelentéktelen semmiségért. Valami munkával

piszmogtam, amivel megbízott. Meg kellett erősíteni a sövényt. S ha van munka, amit szívből utálok, akkor ez az. Alaposan lehordott. Erre azt mondtam, menjen a pokolba, felmondok és hazamegyek.

– S mit válaszolt erre Ben? – érdeklődött Hettie.– Csak ennyit: “Máris indulhatsz, te csökönyös, lógó fülű

paprikajancsi”... Erre én hazalovagoltam. S azt hiszem, csakugyan elmegyek innen. Beállok marhatolvajnak.

– Helyes. Tehát rabló akarsz lenni – mondta Hettie, mintha igazat adna neki. – De miért?

Marvie sokáig nem felelt, hanem mind lejjebb hajtotta a fejét.– Hettie... én bajban vagyok... szerelmes vagyok – nyögte ki végül

elszántan.– Rose Hattbe?– Igen. És hallani sem akarok másról.– Rose is szeret téged? – kérdezte gyöngéden Hettie, s kezét Marvie

kezére tette.– Eleinte azt hittem, hogy igen – felelte a fiú szomorúan. – Engedte,

hogy megcsókoljam, sőt visszacsókolt. De a múlt este, amikor arra kértem, hogy megint találkozzunk, visszautasított. Én őrjöngtem. De ő hajthatatlan maradt. Mikor azzal vádoltam meg, hogy kacérkodott velem, azt felelte: “Marvie, nekem rossz a hírem. Én a Hattekhez tartozom. Neked bájos nővéred van és előkelő családod. Én csak erdei emberek lánya vagyok. Nem ülünk egymáshoz. Nem, nem fogunk többé találkozni!” Faképnél hagyott, s én nem tudtam többé rátalálni. Vagy elbújt, vagy otthagyta a bált. Ma reggel is próbáltam találkozni vele, de nem sikerült.

– Marvie, én csak becsülni tudom Rose-t ezért – mondta komolyan Hettie. – Én becsületes lánynak látom, még ha a Hattekhez tartozik is.

– Ugyan, Hettie. Nekem ne szónokolj úgy, mint a papa vagy a mama – tiltakozott Marvie.

– Ó, Marvie, eszem ágában sincs – jelentette ki Hettie, és szégyellte, hogy csakugyan úgy beszélt. A fiú tiltakozásából kiérezte, hogy milyen sokra tartja őt.

– Hogy velem mi lesz, bánja az ördög, sőt az sem számít, hogy halálosan szeretem – folytatta Marvie szenvedélyesen. – De mi lesz Rose-zal?

A fiatal lélek őszinteségével és nagylelkűségével éppen arra a kérdésre tapintott rá, amely Rose számára most mindennél fontosabb volt.

– Megértelek, Marvie – mondta Hettie komolyan. – Nagylelkűséged megszégyenít. Rose nem hibás a családja s a környezete miatt.

– No, látod, most már úgy beszélsz, mint Hettie Ide – ujjongott Marvie. – Én ezért megölellek. Ha Rose igazán szeret, kitartok mellette, akármint vélekedik apa, Ben vagy bárki más!

Hettie lehajtotta a fejét. Egy újabb, megoldásra váró feladat. Mit is mondjon? Marvie határtalan bizalma minden korábbinál nagyobb felelősséget jelentett. A fiú segítséget várt tőle.

– Az bánt a leginkább – folytatta Marvie –, hogy nem tudom, szeret-e. De meg fogom tudni, még ha Cedar Hatt orra előtt kell is ellovagolnom... Tegnap este az volt az érzésem, hogy Rose nem szeret. Ma reggel meg úgy gondolom, hogy mégiscsak szeret. Ha nem, ha csak kacérkodott velem, akkor miért mondta volna, hogy rossz hírű családból származik, és jobb, ha nem találkozunk többé?!

Hettie nem tudott azonnal válaszolni erre a szenvedélyes kitörésre. Az utóbbi huszonnégy óra izgalmai annyira megrázták, hogy még mindig nem nyerte vissza ítélőképességét. De az kétségtelenné vált előtte, hogy Marvie közeledési kísérletének elhárítása Rose részéről nemeslelkűségre és önfeláldozásra vall. Ha ez nem őszinte szerelemből fakad, akkor mi más lehetne Rose magatartásának a magyarázata?

– Mondd csak, Hettie – könyörgött Marvie, s úgy nézett rá, mintha a lelkébe akarna látni. – Mit gondolsz? Szeret-e Rose, vagy nem? Ugye, nemes lelkületre vall, hogy lemond rólam? Ugye, csak azért teszi, mert igazán szeret, s mert nem akar szégyent hozni rám, reátok meg Benre?

– Marvie, én ezt nem állíthatom biztosan, de azt hiszem, így van.– Köszönöm, Hettie – mondta fojtott hangon a fiú, kihúzta magát, és

merően előrenézett. Komor gyermekarca felderült. – Te éppen a lényegre tapintottál – s kezét a szívére tette. – Igazán nem volt kinek elmondanom ezt, rajtad kívül. Nagy segítséget kaptam tőled.

– De mondd csak, Marvie, hogyan ismerkedtetek meg? – kérdezte Hettie őszinte együttérzéssel.

– Mint a mesében, Hettie. Rose-zal egy hónappal ezelőtt találkoztam. Egy vasárnap vadászni mentem. Messzire ellovagoltam, majd gyalog folytattam az utat. Vadpulykákat üldöztem. Sehogy sem tudtam a közelükbe férni. Jó darabon követtem őket, s közben egy mély, dús pázsitú szurdokba jutottam, ahol egy kis patak csörgedezett. Csodálatosan szép zug. Mindenfele őz, jávorszarvas, hód. Én azonban egy nagy öreg vadpulykakakast szemeltem ki magamnak, s folyton a nyomában voltam. Egyszer csak egy leánykára bukkantam. Keservesen sírt. Leültem melléje, s vigasztalni kezdtem. Kis idő múlva megeredt a nyelve. Harag és keserűség volt a hangjában, miközben elmondta, hogy megverte a bátyja, Cedar Hatt. Kék és fekete foltokat mutatott a csupasz lábán. Erre azt találtam mondani, bár toppanna ide egy Jim Lacy-féle alak, s pusztítaná el Cedart. Ugye, furcsa, hogy éppen én mondtam ilyesmit? Aztán egészen összebarátkoztunk. Végül azt mondta, hogy szívesen találkozik velem máskor is, de valahol távolabb, mert ez a hely túl közel van a házukhoz. Megállapodtunk egy tisztásban. Rose elmagyarázta az oda vezető utat. Én akkor még nem is mondtam meg neki, hogy ki vagyok. Elfelejtettem. De mindenesetre a megbeszélt napon elmentem a találkára, és bizony ő is eljött... Ez a találkozásunk már egészen más volt. Azt hiszem, ekkor lettem szerelmes belé, nem az első napon. Ő is, de ez már nem érdekes... Még háromszor találkoztam vele. Utoljára a bálon. Ennyi az egész.

– Hát ez nem elég, Marvie? – kérdezte Hettie.– Persze hogy elég. Még elfeledtem elmondani valamit. A bálon,

amikor Rose azt mondta, hogy többé nem akar velem találkozni, én azt feleltem, hogy szerdán megint ott leszek rendes időben a találkahelyünkön. És ott is leszek!

– Marv, ahogy én ismerem azokat a lányokat, akik őszintén ragaszkodnak valakihez, ha ő igazán szeret téged, akkor ő is ott lesz. Rose túl fiatal még ahhoz, hogy szilárdan kitartson egy ilyen elhatározás mellett, ha a szíve mást súg.

– Hettie, egészen megvigasztaltál – kiáltott fel hálásan Marvie, és átölelte a vállát. – Remélem, ott lesz. Bízom benne, hogy ott lesz. Így már megint tudok aludni, s az étvágyam is visszajön.

– De ugye mindenről beszámolsz majd? – kérdezte nagyon komolyan Hettie.

– Nyugodt lehetsz, hogy igen. Most pedig megyek és megkeresem Bent.

Teltek a napok. Hettie újból lovagolni kezdett, és néha talán messzebbre is elmerészkedett, mint amennyire Ben engedte volna, ha tud róla. De Hettie úgy érezte, hogy űzi valami. Szerdán Marvie-val jó öt mérföldnyire lovagolt be az erdőbe, a szurdokok felé, s ez volt eddig a leghosszabb lovaglása. Hegytető és kanyon, rezgőnyárfa-liget, a tajtékozó csermelyek s a partjaikon tanyázó vadpulykák és jávorszarvasok, a gátépítő hódok, és a méhrajoktól zsongó fák, a vadszőlő hervadásnak induló levelei, a lehullott lomb tarka szőnyege a tisztásokon, a rengeteg sötétlő mélye, ahol medvét szimatoltak a lovak, s mindenáron vissza akartak fordulni, a sziklákon megtörő víz robaja s a szél süvöltése, a fenyők csúcsait tépázó szél süvítése – mindez elbűvölte Hettie-t, s örökre megszerettette vele Arizona vad tájait.

Egy nap hazafelé menet, az utolsó útszakaszon, ahol már az ösvény meglehetősen egyenletes volt, és kiért az erdőből, vágtázni kezdett. A sebes vágta legalább egy időre levezette a nyugtalanságát. A vére forrón lüktetett; a nap égette, a szél hűsítette az arcát, s az erdő illata részegítően lengte körül. Így vágtatott át a tisztáson az istállók és a karámok felé. Egyenesen belerohant Ben, Raidy, Dillon meg Tom Day csoportjába, s úgy szétrebbentette őket, mint valami fürjeket.

– Megállj, te rézbőrű! – kurjantott feléje Ben, s felkapaszkodott a karám sövényére, mintha megijedt volna a vágtától.

Hettie megállította a lovát, visszafordította, és lesiklott a nyeregből:– Nagyszerű állat ez, Ben – jelentette ki, s megpaskolta a ló nyakát.– Nos, igazán jó, magának való – mondta Tom Day hódolattal,

miközben a sombrerójától a csizmájáig végigjártatta tekintetét a lányon.– Hettie kisasszony, úgy látom, vérbeli arizonai lett magából – tette

hozzá az öreg Raidy, s rosszallólag rázta meg a fejét. – Az igazat megvallva, én nem helyeslem. Day szerint nem ajánlatos oly messzire elkalandoznia. Dillonnak is ez a véleménye.

– És te mit szólsz hozzá, Ben? – kérdezte évődő hangon Hettie.– Én egy árva szót sem. Régóta letettem arról, hogy próbáljalak fékezni

– felelte Ben.Dillon a kerítésnek dőlve állt a háttérben, de nem kapcsolódott bele a

társalgásba. A szeme körüli folt még nem tűnt el teljesen.– Kisasszony, nem érné be azzal, hogy csak a ranch területén

lovagoljon, s ne vágjon neki az erdőnek? – kérdezte Raidy.–- Tán csak nem úgy képzeli, hogy a kerítésen belül lovagoljak?

Semmi kedvem hozzá.

– Persze, Hettie Ide, az bizonyos, hogy maga tudja a legjobban, mire van szüksége – jelentette ki Tom Day.

– Gondolom, el kellene nadrágoljanak – kacagta el magát Hettie. – De igazán mondják meg, milyen veszélytől féltenek?

– Nos, leányom, az meglehet, hogy nem fenyegeti közvetlen veszély – felelte Day elgondolkozva. – De mintha mostanában nem lennénk ép elméjűek. Azt hiszem, igen messzire mennék, ha attól tartanék, hogy ló- vagy marhatolvajok találják elrabolni.

– Elrabolnának, hogy váltságdíjat csikarjanak ki? – hitetlenkedett Hettie.

– Bizony ezért is, de más okból is – kapcsolódott bele újból a beszélgetésbe sokatmondó arckifejezéssel az öreg telepes. – Úgy látszik, maga nincs tisztában azzal, hogy mennyire csinos.

– Köszönöm, Tom bácsi, ez aztán a bók. De egyáltalán nem ijedek meg.

– Hettie, nézz csak ide – vágott közbe nagyon komolyan Ben, s hozzálépve átnyújtott neki egy darab papírt. – Olvasd.

Hettie a kezébe vette a durva, piszkos papírszeletet, amelyen ez állt:

Ben Ide Uram.Rúgja ki a tanyamesterét, Dillont, vagy ássa meg a sírját.

X.

Hettie szó nélkül adta vissza a cédulát bátyjának.– A legényszállás ajtajára szögezve találtuk – mondta haragosan Ben. –

Nyílt fenyegetőzés. Dillon tegnap megtalálta egy másik csordámat. Igaz, nem az egészet, de eleget ahhoz, hogy ezek a rablók dühöngjenek. Ma ráakadtunk arra a helyre, ahol táboroztak. Egy elhagyott kunyhóban, a saját birtokomon. Nincs egy percnyi nyugtunk! Eddig elég hidegvérrel fogadtam az állandó marharablást. Számoltam is vele. De hogy ezek a tolvajok elkössék a legjobb lovamat, s egyenesen az orrom előtt táborozzanak, ez már mégiscsak sok.

– Látja, Hettie kisasszony – szólalt meg Raidy –, ezért nem tanácsos oly messzire ellovagolnia.

– Ezután óvatosabb leszek – felelte Hettie komolyan, s átadta a lovat Raidynek. – Day úr, nem maradna velünk vacsorára?

– Sajnos nem, leányom. Estére otthon kell lennem.

– Akkor hát Isten vele! Lássuk minél hamarább – mondta Hettie és elköszönt. S ahogy az ösvényen haladt, mind az a fenyegető cédula járt a fejében, amelyet Ben mutatott neki.

– Hettie. mondd meg nyíltan, nem te írtad azt a cédulát, és tűzted ki a legényszállás ajtajára? – kérdezte a bátyja.

– Ben Ide! Megbolondultál? – kiáltott fel Hettie úgy, mint aki nem akar hinni a fülének. S aztán kacagásba tört ki. – Ez már igazán sok!... Bátyám, én attól tartok, hogy a marháid elvesztése és Kalifornia Red elrablása elvették az eszedet.

– Bocsáss meg, Hettie – mondta Ben bűnbánóan. – Azt hittem, hogy te tetted; s csupán azért, hogy bosszants. De őszintén szólva, nem bánnám, ha te tetted volna.

– Én sem, Ben – vágott vissza Hettie. – De hát senki sem mondhat neked semmit.

– Nahát, Hettie, ez igazán nem volt kedves tőled – mondta Ben neheztelve. – Én elmondtam Inának a Dillonnal történt esetedet, persze a te szemszögedből nézve. Rettenetesen lehordott. Nem bírom elviselni, ha mindketten ellenem vagytok.

– Dehogy vagyunk mi ellened, Ben – mondta nagyon komolyan Hettie.– De igen – makacskodott a bátyja. – Mindenki ellenem van. Én

állandóan a te, az Ina, sőt a Tom Day tanácsa ellen cselekszem. Ezer dollár jutalmat tűztem ki annak, aki visszaszerzi Kalifornia Redet. Az ösvények mentén felhívásokat szögeztettem ki. Tom kifogásolta ezt. Azt mondja, valaki majd visszahozza a lovat, s megint ellopja.

– Mi volt Dillon véleménye? – kérdezte kíváncsian Hettie.– Ő helyeselte az ötletemet. Képzeld, Dillon azt állítja, hogy vissza

tudná szerezni Redet. Oda is volt két napig, miután Winthropból visszatért. Nem tudom, merre járt. Amennyi rabló van a Mogollonokban, mindenikkel akadt már dolga. Egytől egyig ismeri őket innen-onnan, s néhányan kétségtelenül egy követ fújnak a ló- meg a marhatolvajokkal. Ez a legszörnyűbb ebben az országban. Az ember igazán nem tudja, ki becsületes ember itt. Nos, Dillon visszatért, s jelentette, hogy nem tudott Red nyomára akadni. Így határoztam el, hogy jutalmat tűzök ki. Maga Dillon vitte ki a felhívásokat a hegységbe.

– Visszakapod Redet – nyugtatta meg bizakodó hangon Hettie.– Van még egy másik ötletem is –- folytatta a bátyja. – Felfogadok

néhány jó hírű seriffet, s a rablókra uszítom őket. Például Pat Garrettet Új-Mexikóból. Ha megszerezhetem őt s még néhány társát Phoenixből, és melléjük egy csapat jól célzó cowboyt, fogadok, hogy kiirtanák a rablókat.

Tom Day azonban gyilkosnak nevezett az ötlet hallatára. Dillon sem helyeselte. Azt állítják, hogy az eddigi néhány szarvasmarha elrablása helyett magunkra gyújtanánk az egész mindenséget. De hisz nem néhány szarvasmarháról van szó! Szeretném tudni, hói kezdődik Dillon szerint a sok.

– Ben, legalább Tom Day tanácsát jó lesz megfogadnod – ajánlotta Hettie. – Ő ismeri a vidéket.

– Hallgatok is rá, Hettie, de már szeretnék valamit tenni is – felelte Ben. – Ha tíz napon belül nem kapom vissza Redet, esküszöm, hogy ezt valaki megkeserüli.

Marvie csak nagyon későn tért vissza a ranchra. Hettie fennmaradt, s úgy várt rá. Próbált olvasni, de inkább csak a tűzbe bámult álmodozó, szomorú tekintettel. Végre hallotta a fiú gyors lépteit a verandán, sarkantyúja pengését, s az ajtón a sietős kopogtatását.

– Gyere be, Marvie – kiáltott ki várakozó hangon. A fiú úgy rontott be, mint a szélvész, de nesztelenül.

Hettie-t megdöbbentette a sápadt, itt-ott kormos arca, de boldogságtól sugárzó szeme. Pisztolyát, pisztolytokját és kesztyűjét a kezében tartotta. Mindent egybevetve, meglepő, érdekes jelenség volt. Még mielőtt megszólalt volna, Hettie már tudta, hogy történt valami.

– Rose ott volt! – suttogta a fiú izgatottan.– Marv, ezt abban a pillanatban tudtam, ahogy beléptél – mondta

mosolyogva Hettie, s érezte, hogy átragad rá is a fiú hangulata.– Hettie, holtbizonyos, hogy én vagyok a legboldogabb és

legnyomorultabb ember a világon! – lelkendezett tovább Marvie.– Ülj le, és meséld el, mi történt.– Nincs sok mesélni valóm, de amit mondanom kell, az szörnyű –

válaszolta Marvie, miközben leült Hettie mellé. Majd izgatottságát elfojtva, halkan megismételte: – Rose ott volt! Órák óta várt rám. Zokogott, félt, hogy nem jövök. Úgy érezte, hogy megszakad a szíve. Rádöbbent, hogy nagyon szeret. Én vagyok az egyetlen, aki valaha is törődött vele... aki jó volt hozzá... Azt mondta, azért akart lemondani rólam, nehogy bajba jussak miatta... de megöli magát bánatában. Megesküdtem, hogy kitartok mellette... és feleségül veszem, hogy a jövő szerdán téged is magammal viszlek az erdei ösvényen. Ettől szörnyen megrémült. De aztán elmondtam neki, hogy te segíteni fogsz nekünk. Erre aztán beleegyezett. Ő azon az ösvényen fog jönni, amelyet csak mi ismerünk, és útközben találkozunk vele... Ennyi történt, Hettie. De az Isten szerelmére...

Marvie hangja az izgatottságtól elakadt. Hettie örömében megcsókolta a fiút.

– Marvie, gondolom, már eléggé férfiembernek számítasz – mondotta –, veled megyek. S megtalálom valahogy a módját, hogy megoldjam a kérdéseteket.

Marvie valamit összefüggéstelenül hadart, aztán kirohant a szobából, s elfelejtette becsukni az ajtót. Hettie kinézett utána. A fiú büszke léptekkel haladt a holdfényben. Hettie becsukta az ajtót, a kandallóhoz húzta a székét, s mélységes együttérzéssel gondolt Marvie szerelmére.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Hettie, aki általában korán kelő volt, ezen a szerdai reggelen felülmúlta önmagát. Erre a napra állapodtak meg Marvie-val, hogy lelovagolnak a szurdokba.

Sok elintéznivalója volt a ház körül, s jórészt már el is végezte, mire édesanyja reggelihez hívta. Hettie még az asztalnál ült, mikor kintről harsány hurrázás ütötte meg a fülét. Marvie hangjára ismert.

– Jó ég! Az a kölyök így ünnepli a mai napot? – kiáltott fel Hettie vidáman.

De azért kifutott a verandára, s az anyja is követte.– Az ég szerelmére! – kiáltott fel Ide-né – Marvie-nek elment az esze!Csakugyan, Marvie hajadonfővel, lélekszakadva rohant felfelé a

sétányon Ben háza felé. Amikor felért a dombtetőre, észrevette Hettie-t, és integetve átkiáltott:

– Nézz le a legelőre!Hettie egy pillantást vetett a legelőre, mivel azonban a kilátást elzárták

a fenyők, nem látott semmi rendkívülit.– Hurrá! – bömbölte ismét Marvie. – Hé! Ben!Hettie előtt most már világos lett, hogy valami rendkívüli történt,

nekiiramodott hát, hogy átszaladjon a fahídon. Alig jutott azonban a híd közepéig, amikor azt látta, hogy Ben kirohan a verandára ingujjban, pisztollyal a kezében.

– Mi történt, Marv? – ordította.– KALIFORNIA RED VISSZAJÖTT! – bömbölte Marvie és megállt.

Ben összerezzent, mintha villámcsapás érte volna. A következő pillanatban pedig Marvie felé iramodott. Hettie időt veszített azzal, hogy keresztül kellett jutnia a hídon, s fel kellett kapaszkodnia a füves domboldalon. Lélekszakadva, magából kikelve ért oda, de még idejében ahhoz, hogy lássa, amint Ben izgalmában leroskad egy fatörzsre. Akkorra már Ina is odaérkezett pongyolásan.

– Ó, Ben! Ki... mi történt? – kérdezte riadtan.– Képzeld, Ina, Red visszajött!– Ezért van ez a nagy hűhó?! Már azt hittem, hogy megtámadtak a

rablók. Marvie, te úgy üvöltöztél, mintha nyúznának.– Ben, én... olyan boldog vagyok – lihegte Hettie.– Fiú, ugye nem ugratsz, bosszúból, hogy megbántottalak? – nézett

Ben könyörögve Marvie-ra.– Dehogyis! Saját szememmel láttam. Majd kibújtam a bőrömből

örömömben.– Ó!... biztosan Dillon hozta vissza – sóhajtott Ben kimondhatatlan

hálával a hangjában.– Dillon? A fenét! – kiáltott fel Marvie nyilvánvalóan kizökkenve

abból a boldog elégedettségből, hogy elsőként hozott hírt Ben kedvencének a visszatéréséről. – Dillon még ágyban van. Senki sem volt talpon, csak én!

– Igazán? Úristen! S láttál valakit?– Nem, egy lelket sem.– Nahát! Ezt nem értem. Gyerünk, menjünk le, Ina, végy magadra

valamit, ha velünk akarsz jönni. Újságold el a fiunknak is. Biztosan örülni fog ő is.

Ben és Marvie Hettie társaságában, aki alig tudott lépést tartani a férfiakkal, végigsiettek a fennsík peremén, leereszkedtek a sétányon, s a nagy udvaron át egyenesen a karámoknak tartottak. Útközben Ben háromszor is megkérdezte Marvie-tól, vajon nem tévedett-e, de az mind a háromszor megnyugtatta. Raidy is megjelent a legényszállás tornácán, kezében pisztollyal.

– Gazdám, miért ez a kiabálás? – kérdezte, s válaszra sem várva, szintén csatlakozott. Marvie előrefutott, keresztülvágott két karámon, majd felérkezve a felső legelőre, mókusként kúszott fel a magas palánkra és előremutatott:

– Itt van! – kiáltotta.Ben Hettie-t megelőzve kapaszkodott fel a palánkra.Diadalordítása végsőkig fokozta húga kíváncsiságát.

Kalifornia Red ott állt, nem messze tőlük, a sövény mellett. Ben kiáltására idegesen kapta fel a fejét, fülét hátracsapta, szemében riadtság ült. Hettie láttára azonban megenyhült, sőt felragyogott a tekintete.

Ben füttyentett neki, s szólongatni kezdte:– Red, Red, öreg fiú, gyere ide, Red!A mén már nem volt riadt, és előreszegezve a fülét, lassan, lépésről

lépésre közeledett. Ben tovább édesgette. Red megismerte gazdája hangját, és vidáman felnyerített. Aztán egyenesen oda ügetett, ahol Ben a sövénykerítésen lovaglóülésben ült. Szegény állaton látszott, hogy míg távol volt, nagyon rosszul ment sora. A szőre csapzott volt, karcolások látszottak rajta, besározódott, megsoványodott. Minden jel arra mutatott, hogy megerőltető út állt mögötte, s durván bánhattak vele.

– Ben, valaki nagyon gonoszul bánt vele, különben nem jönne ilyen kezes bárányként magához – jelentette ki Raidy.

– Istenuccse, igaza van! – kiáltott fel dühösen Ben, s a mén felé nyújtva a kezét, újra hívogatni kezdte:

– Gyere ide, Red, gyere, öreg fiú. Hát nem ismered a gazdádat?De Red nem volt hajlandó egészen közel jönni. Tétovázva megállt, és

patájával kapálni kezdte a földet. Sötét szeme szelíden ragyogott. Újból nyerített. Ben óvatosan lemászott a sövényről, s halkan becézve lassan odament Redhez, végül két karjával átölelte a nemes hajlású nyakat, és a vörös sörénybe temette az arcát.

Hettie gondolatai visszaszálltak a Forlorn River-i napokra, amikor Kalifornia Red szabadon, büszkén kószált, amikor Ben magányos, számkivetett vadlóvadász volt, s Nevada oly titokzatosan belépett az életükbe. Hettie szeme elhomályosult. Nem tudta megérteni Ben nagy és szenvedélyes ragaszkodását ehhez a pompás lóhoz, de mert szerette bátyját, most együtt örvendezett vele.

Közben a cowboyok is odaérkeztek. Raidy kinyitotta a legelő kapuját, Ben pedig körbejáratta a pázsiton a mént.

– Vizsgáld meg alaposan, Raidy – mondta Ben. Mialatt a cowboyok köréjük sereglettek, s Hettie még mindig a

sövényen ült, hogy onnan jobban lásson, az öreg lovász körbejáratta Redet, meglapogatta, megvizsgálta, egymásután felemelte a patáit.

– Hát, gazdám, ez olyan egészséges, mint a makk – jelentette ki Raidy boldogan. – Egy kissé elnáspágolták, kapott néhány csúnya sérülést, és elveszítette az egyik patkóját. Ideges és nyugtalan. De fogadni merek, boldog, hogy megint itthon van. Úgy látom, nem ártott meg neki, hogy elrabolták.

– Raidy, te még mindig ragaszkodsz a véleményedhez? – kérdezte Ben.– Feltétlenül. Nem is állok el tőle. Hát, uram, maga nem ismeri a

lovakat? Nem látja, hogy kötőféken tartották és megbéklyózták?– Bizony nem vettem észre – mondta Ben.– Holtbizonyos. Idenézzen, gazdám! Győződjék meg a saját szemével.

Most visszakapta, és remélem, ügyelni is fog rá ezután. Ne engedje, hogy a lova iránti rajongása vakká tegye a tényekkel szemben.

Raidy szakavatott kézzel végigtapogatta Redet, felborzolta selymes szőrét, gyakorlott szeme számba vett minden apró jelt, amely elárulhatta, hogy mi történt a lóval.

– Nézze csak meg – folytatta hevesen Raidy. – Nézzen ide... Istenuccse, még kötéllel is megverték!

Ebben a pillanatban Hettie megpillantotta Dillont, aki egyenes tartásával épp akkor fordult be a magas sövénykerítés mögül, amely addig eltakarta előle az embereket és a lovat. Hirtelen megállt. Iménti kíváncsi arckifejezését elképedés váltotta föl. De amilyen gyorsan megváltozott az arckifejezése, olyan gyorsan simult megint mosolygóssá. Milyen csinos, kellemes férfi! Hettie bámulta ezt a tudatos önfegyelmet és tettrekészséget. De most már nem tévesztette meg. Red visszatérése nyilván épp annyira meglepte Dillont is, mint bárki mást.

A cowboyok gyűrűje szétnyílt Dillon előtt.– Nos, gazdám, mit mondtam én önnek? – kérdezte, és erélyesen

megrázta Ben kezét. Hettie megütközve figyelte, hogy Bennek milyen jólesnek Dillon szavai. De hát Ben most a hetedik mennyországban érezte magát.

– Visszajött az öreg csirkefogó. Átugrotta a sövényt és eltűnt, s megint átugrotta és itt termett... Red, leemelem a kalapom előtted. Hát ezt nem hittem volna!

– Dillon, szerintem is így történhetett – jelentette ki Ben.Raidy valósággal felhorkant a dühtől.– Ezt ön mondja, uram, aki egykor vadlóvadász volt! Én mondom, ha

Red elszökött, akkor sohasem jön vissza. Én arra kértem, nézze meg jól ezeket a nyomokat rajta. De maga csak dédelgeti, s nem hajlandó idenézni.

– Öregem, én olyan boldog vagyok, hogy visszakaptam, hogy most nem érdekel semmi. Máskülönben is, Raidy, őszintén szólva irtózom még a gondolatától is annak, hogy a lovamat ellopták.

– Ellopták? Higgye el, hogy ez badarság – szólt közbe ingerülten Dillon. – Red kiszáguldozta magát a szabadban, s hazajött. Sok lóval megesett már ez.

– De nem vadlovakkal, Dillon úr – dohogott Raidy.– Mit ért maga a lovakhoz, Raidy?– No, én azt hiszem, elég volna magának az is, amennyit én

elfelejtettem ebből a tudományból – vágott vissza az öreg. – Abban nem kételkedem, hogy magának rengeteg lova volt, Dillon, de nem maga nevelte őket, nem maga fogta őket, és nem is tartotta őket sokáig.

Ez eléggé félreérthetetlen beszéd volt, amit az is bizonyított, hogy Ben a két férfi közé lépett. Dillon derűs ábrázata pedig hirtelen rákvörös lett.

– Mire céloz? – kérdezte.– Én nem célzok semmire, hanem megmondtam, amit gondolok, s

punktum. S akár tetszik, akár nem, vegye tudomásul.Ben felemelte a kezét, hogy csitítsa Raidyt.– Elég volt. Mindkettőjük szabadon nyilváníthatja a véleményét, de ne

gyűlölködjenek.– Rendben van, gazdám – felelte Raidy sértődött hangon. – Látom,

mindenki nevetséges handabandázásnak veszi, amit én mondok. Újra kérem, nézze meg ezeket a nyomokat Reden. S ha nem teszi meg, akkor úgy veszem, mintha arcul ütne, és azonnal felmondok.

– Raidy – kiáltott fel Ben meghökkenve.– Ön ismer engem, uram – vágott vissza az öreg lovász mindenre

elszántan.Hettie látta, hogy Ben tétovázik. Szeretné összebékíteni a régi és új

bizalmi emberét, akikre épp most oly égető szüksége van. De Raidy már odadobta a kesztyűt, és ijesztő volt.

– Ben – kiáltott le Hettie a sövényről –, te Raidyt gyermekkorod óta ismered. Ő tanított meg téged lovagolni. Úgy illik, hogy hallgass rá.

– Rendben van, Raidy, ha annyira ragaszkodsz hozzá – adta be a derekát Ben.

Az öreg megint gyöngéden végigfuttatta gyakorlott ujjait Red nemes termetén, le végig a csodálatosan szép izmú lábakig. – Ide nézzen – mondta Raidy, és megállt – Nézze, megbéklyózták. Nézze. Tíz napja tűnt el. Ezek a nyomok pedig legfeljebb tegnapiak.

– Úgy látom, igazad van – ismerte el Ben, és lassan felállt. – Bocsáss meg.

– Nem azt akarom, hogy bocsánatot kérjen – mondta Raidy. – Csak azt akarom, hogy nyíljon ki a szeme... Most pedig idenézzen. Nézze meg Red orrát. Ezt kötéllel verték.

– A mindenségit!... Valaki agyba-főbe verte – kiáltott fel Ben.

Dillon eszén nem lehetett túljárni, s Ben után gyorsan ő is szemügyre vette a lovat.

– Akármi legyek, ha Raidynek nincs igaza, uram – kiáltott fel, láthatóan kényszeredetten. – Én még nem is vettem szemügyre Redet. De a nyomok csakugyan itt vannak egészen világosan kivehetően... Elnézését kérem én is, Raidy. Tévedtem.

– Helyes, Dillon úr, vegye úgy, hogy megbocsátottam – felelte kényszeredetten Raidy, s vén saskeselyűként szegezte szúrós tekintetét a jóképű tanyagazdára.

Hettie és Marvie egymás mellett lovagolt a zsályával borított mező nyugati szélén, a Ben Ide ranchának határát jelző kerítés felé. Marvie leszállt a lóról, hogy a kaput kinyissa, s mikor ismét nyeregbe szállt, elvigyorodott:

– Csak Raidy látott minket, de ő nem árul el. Ben különben is el van foglalva ma. Tyű, hogy szereti azt a vörös lovat!

– Csakugyan, de én is szeretem Kalifornia Redet!– Ben egészen belebolondult. Száz dollárt adott nekem csupán azért,

mert elsőnek láttam meg Redet!– Ki korán kel, aranyat lel...– Gyí! Nagyon gazdagnak érzem magam! – szakította félbe Marvie. –

Szeretnék a városba repülni és vissza. De egyelőre félreteszem.– Marvie, láttad-e Diliont, amikor odajött hozzánk, és megpillantotta

Redet? – kérdezte Hettie.– Nem. Nem figyeltem. Miért? – felelte Marvie Hettie felé fordulva.– Nekem feltűnt, hogy sokkal jobban meglepődött, mint bármelyikünk,

és nem örvendezett annyira.– Nahát! – csodálkozott Marvie, de látszott rajta, hogy nem akar állást

foglalni. Hettie azonban akaratlanul is észrevette, hogy megvillan a fiú szeme.

– Raidy és Dillon ki nem állhatják egymást – folytatta a lány. – Ez világos.

– Hát nem volt-e talpraesett Dillon, ahogy visszaadta a tromfot Raidynek? – vágott vissza Marvie szinte hevesen.

– De igen. A férfiak csakugyan talpraesettnek tartják. Női szem kell ahhoz, hogy keresztüllásson rajta.

– Fogadni mernék, a napfény hamarosan átvilágítja – jegyezte meg Marvie jelentőségteljes komolysággal.

– Marv, te kezdesz nagyon is arizonai lenni!

– Itt le kell térnünk – mondta Marvie, és lekanyarodott az útról. – Keskeny, de jó ösvény. Vigyázz a bokrokra, s hajolj le az ágak előtt. Most pedig rajta...

Ügetésre sarkantyúzta a lovát, s így tett Hettie is. Nemsokára bejutottak az erdőbe, a hűs árnyékba, és por sem volt. Hettie többször lovagolt erre, de sohasem merészkedett az erdő mélyére. Az ösvény nyugatnak vitt, a messzeségben vöröslő Mogollonok fenyegetően sötétlő szakadékai és szurdokai felé. Nemsokára túljutottak azon a ponton, ameddig Hettie magános sétalovaglásai alkalmával elmerészkedett, s ez most örömmel töltötte el. De alig ért rá a tájban gyönyörködni, mert Marvie nem lassított, s Hettie-nek ügyelnie kellett a lovára, s figyelnie az elébe hajló gallyakra.

Mintegy öt mérföldnyit lovagoltak, amikor az ösvény, mielőtt befutott volna az erdő mélyére, sziklás, alig járható tájra kezdett felkapaszkodni. Amikor feljutottak, Hettie időnként megpillantotta a messze északon húzódó vörös sivatagot, s a belőle aláereszkedő, nyugat felé elmosódó sötét lejtőket. Már rég megtanulta, mit jelentenek a szurdokok a Mogollon-hegységben.

A szurdokok kanyonok voltak, melyek meredeken futottak alá, és sziklás falaikon bokrok, áthatolhatatlan bozótok nőttek, felettük a magasban hatalmas píniák és lucfenyők tornyosultak. Marvie egymásután hagyta maga mögött a szurdokokat elválasztó hegyéleket, míg végül egy mélyebb, világosabb kanyonba nem értek, s ott egy füzekkel szegélyezett patak partján haladtak tovább, megint ügetésre fogva lovaikat.

A kanyon egyre jobban kiszélesedett, s mind mélyebb lett. Sziklás, megmászhatatlan falain a fenyők övezete feljebb kúszott, s a táj mind zordabbá vált. A lovak megint csak lépésben tudtak haladni, amint egyre mélyebbre ereszkedtek, keskeny kőpárkányok alatt, juhar, tölgy és rezgőnyárfák között, amelyek dús lombjai közt megvillantak a közelgő ősz színei, s kivált a rezgőnyárfa már teljesen aranysárga köntösbe öltözött. A patak kiszélesedett, mélyebb, sebesebb lett, s halk zúgása egészen betöltötte az álomszerű magányt.

A kiszögelléseknél, ahol az ösvény kanyarodott egyet, Marvie mindig óvatosan előrekémlelt. Hettie érezte, hogy útjuk nemcsak regényes, hanem veszélyes is. Ez a kaland minden mérfölddel érdekesebbé vált. Milyen csöndes, sötét, kihalt volt a Mogollonok e szurdokának egy-egy összeszűkülő szakasza.

A vadpulykák seregestől repültek a nyílt pázsitos rétekről be a sűrűbe, őzek kapaszkodtak fel a meredek lejtők fái közt; jávorszarvas harapdálta a fűzfák lombjait, s megbámulta magányának megzavaróit; hód siklott le

iszapos gátjáról a vízbe, hogy nyomában tovagyűrűzzön a tavacskák mozdulatlan zöld tükre; mókusok csacsogtak, szajkók visítoztak, hollók károgtak: sasok lebeglek a fejük fölött.

– Valahol itt fogunk vele találkozni – suttogta Marvie izgatottan. – Mindig rettegek, hogy Cedar Hatt fent lapul a hegyélen, s utánunk leskelődik. Rose azonban rendkívül óvatos. Vártam rá félnapot is már, míg megjött.

Továbbhaladtak a kanyargó ösvényen, s Hettie-nek úgy tűnt, hogy egyre szebb és vadregényesebb lesz a táj. A napszítta, fakó fű fölé zöld füzek hajoltak. A rohanó, tajtékzó patak két oldalán sűrűn sorakozó, rozsdavörös és aranysárga tölgy- és juharfák közül borostyánszínű sziklák villantak elő, s a meredeken magasba szökellő sziklafalakat, fel a szeszélyesen csipkézett ormokig, szürke és bíborvörös mohafoltok tarkították. Mindezt a szépséget csak fokozta a lombzúgás, a madarak ide-oda röpködése s a fenyők illata. A végtelen magány elbűvölően hatott Hettie érzékeire. Nem csoda, hogy Marvie beleszeretett ebbe a vad Rose-ba.

– Ott a Rose lova – suttogta Marvie, és megállt. – Ő is itt van valahol a közelben. Most leszállunk. Elrejtem a lovainkat itt, a nyírfaligetben.

Hettie is leszállt, s átadta a kantárszárat a fiúnak, aki várt egy darabig, majd rejtekhelyükre vezette a lovakat. Milyen zajtalanul mozgott! Marvie az erdő fia lett. Nemsokára visszatért, s Hettie-t levezette az ösvényről a gyepre.

– Bárki, aki utánunk jön, felfedezi a nyomainkat – suttogta. – De hát ez nem valószínű. Amint látod, ez már járatlan, régi ösvény. Hatték odaát, a következő kanyonban laknak.

– Bátor leányka Rose, hogy ide mer jönni találkára. S te sem vagy gyáva, Marvie fiam – válaszolta Hettie.

Felvezette Hettie-t egy enyhén emelkedő lankán, amelyen alacsony píniák és ezüstfenyők sorakoztak.

– Nézd, a jávorszarvasok fekvőhelyei – suttogta a fiü, s azokra a kerek foltokra mutatott, ahol a füvet és mohát lenyomták a szarvasok.

Hettie nyereg nélküli girhes vörös pónit pillantott meg egy facsemetéhez kötve. Majd göndör, sötét fürtű fej bukkant ki a magas fűből.

– Hettie – suttogta Marvie –, ez Rose Hatt... Rose, elhoztam, akit ígértem. Ez Hettie Ide, a legjobb barátom. Úgy szeretem, mintha testvérem volna.

Miközben Hettie mosolyogva letelepedett, s ölelésre tárta karjait, a leányka feltérdelt, szeme kerekre nyílt, s az arcáról eltűnt minden pír.

– Rose, örvendek, hogy találkozunk – suttogta Hettie gyöngéden, s megcsókolta a leánykát.

– Ó, Ide kisasszony, milyen kedves, hogy eljött – hebegte Rose. Egész testében remegett. A vadon gyermeke valósággal megrémült attól, hogy Marvie egyik rokonával találkozik.

Marvie Rose mellé térdelt, s nyilvánvaló volt, hogy számára is éppoly kínos volt ez a pillanat. A regényes ábrándozás ideje elmúlt. Ben Ide húga ült most szemtől szemben Elam Hatt őserdei lakó és marhatolvaj leányával, a hírhedt Cedar Hatt húgával.

– Hettie, azt hiszem, Rose kevésbé lesz majd félénk és elfogódott, ha magatokra hagylak – mondta Marvie. – Majd én őrt állok odalent. S ne feledd, nem maradhatunk sokáig.

Bátorító pillantást vetve Rose felé, lejjebb kúszott az alacsonyan szétterpeszkedő fák alatt. Hettie a leányhoz fordult, s megnyugtató szavakat keresett. Rose olyan volt, mint egy erdei vadvirág! Rojtos, gyöngyös szarvasbőr blúz volt rajta, kopott barna szoknya, s mezítlábra húzott csizma. Aranysárga nyárfagallyacskát tartott a kezében.

– Rose, akit Marvie szeret, azt én is szeretem – mondta Hettie, s nem arról beszélt, amit kitervelt, hanem ami önkéntelenül tört fel a szívéből. Nem mondta neki senki, de megérezte, hogy Rose Hatt sosem ismerte az anyai, testvéri vagy baráti szeretetet. A leányka a meglepetéstől elfúló hangon halkan felsikoltott. Hettie nyakába borult, és könnyekre fakadt.

Ez könnyebbé tette Hettie helyzetét, s addig tartotta csendben a karjaiban a lánykát, amíg szívet tépő zokogása alább nem hagyott. Aztán kedvesen, vigasztalóan kezdett hozzá beszélni, ahogy gyermekkel szoktak. Maga sem tudta jóformán, hogy mit mond. De aztán elérkezettnek vélte a pillanatot, hogy egy kérdést merjen megkockáztatni. De még mielőtt megszólalt volna, Rose felült, letörölte az arcát, és könnyein keresztül rámosolygott.

– Marvie-nak igaza volt – mondta Rose. – Jó, hogy találkoztam önnel, és hallottam beszélni. Most már túljutottam a rettegésemen. Amíg élek, sosem felejtem el önt.

– Mondd, Rose, nagyon szereted Marvie-t? – kérdezte Hettie, hogy a komoly kérdésekre térjen.

– Nagyon – felelte egyszerűen a leányka. – Nem tehetek róla. De eleinte nem tudtam. Csak a bálon jöttem rá.

– Akkor hát mindketten elhatároztátok, hogy jegybe léptek?

– Ha ön ezt úgy érti, hogy szerelmet vallottunk-e egymásnak, akkor igen, miss Ide. De én nem ígértem meg Marvie-nak, hogy feleségül megyek hozzá.

– Ő bizonyára megkérte a kezed.– Meg – emelte fel büszkén fejét a kislány.– S miért utasítottad vissza?– Túlságosan szeretem Marvie-t ahhoz, hogy kellemetlenséget okozzak

neki és a családjának.– Te úgy gondolod, hogy szégyent hozol reá és reánk, mert a Hatt

családhoz tartozol?– Igen, és még ennél is többről van szó, amit én nem mondhattam meg

Marvie-nak – folytatta Rose nyugodt hangon, bár csinos kis keble hevesen emelkedett az izgatottságtól. – Cedar képes lenne beállítani Marvie-hoz, önhöz és a bátyjához, Benhez, és pénzt követelne, S ugyanígy tenne még valaki más is, akinek a nevét ki sem merem mondani. Az az illető a markában tartja Cedart és engem. Mindnyájunkat képes lenne tönkretenni.

– Rose, ez nagyon komoly dolog – mondta Hettie. – De ha nem is túlzol, ez akkor sem változtat azon, hogy még várnotok kell. Mindketten túlságosan fiatalok vagytok.

– Én nem túlzok. Még többet is mondhatnék. S ami a házasságot illeti, Marvie azért sürgeti, hogy engem kiszabadítson ebből a helyzetből. Rettenetes ez, Ide kisasszony. Nekem mosnom, főznöm, súrolnom kell erre az egész rablóbandára. Nézze meg a kezemet. Látja ezeket a kék foltokat... itt is ... itt is. Engem rugdosnak és vernek. Marvie tudja ezt, és azt mondja, nem tűri tovább.

– Nem szökhetnél meg otthonról? – kérdezte Hettie komolyan.– Gondoltam már rá. Igen. Megtehetném. Apám nem bánná. De

cselédnek kellene beállnom vagy még annál is rosszabbnak.– Nem úgy gondoltam, hanem hozzám költöznél.– Ó, milyen csodálatos lenne! – ujjongott a lányka, s elragadtatva

csapta össze kezét, – De ez majdnem azt jelentené, mintha Marvie-hoz mentem volna feleségül. Cedar meg az a másik illető nem hagyna nyugton... Nem, erről nem lehet szó. De köszönöm önnek, Isten áldja meg a jóságáért!

– Rose, nem kell kétségbe esned. – folytatta Hettie, akit mélyen meghatott ennek a kislánynak az őszintesége.

– Az idő is segít majd nekünk. Csak megszabadulsz ebből a megalázó cselédsorból.

– Ez a remény éltet engem is, Ide kisasszony. Csak lennék már túl azon, ami előttünk áll. Cedar vesztébe rohan. Rabol, kártyázik, s többet iszik, mint valaha. S az az illető, akinek a nevét nem merem kimondani, a markában tartja.

– De miért nem mered nevén nevezni?– Mert megölne. Vagy ha ő nem, akkor... Cedar. Én vagyok az

egyedüli a Pine Tree bandán kívül, aki tudok a titkukról. Az én életem pedig nem sokat ér az ő szemükben.

– Pine Tree banda! – ismételte meg Hettie, s megvillant a szeme. – Ez az a titokzatos rablóbanda?

– Ez, egészen biztosan ez. Az életemet is szívesen az ön kezébe tenném, Hettie kisasszony, de többet nem merek mondani. Senki sem tudhatja, hátha kipattan a titok. Ön is beszélhet álmában.

– Az bizonyos. De azt hiszem, megkockáztathatod, tekintettel arra, hogy én egyedül alszom – mondta Hettie. – Rose, ez olyan, mint egy összeesküvés. Mindnyájan bele vagyunk keveredve. A sors akarta így, hogy te meg Marvie összekerüljetek. Ö, ha tudnám, milyen tanácsot is adjak nektek.

– Bizony jó volna. De van egy ötletem. Legjobb lesz, ha otthon maradok... a banda bizalmába férkőzöm... igyekszem mindent kiszimatolni... és segítek legyőzni az ördögöt, aki... aki... Ritkábban kell Marvie-val találkoznom, és vigyáznom kell arra, hogy soha el ne kapjanak. Történnie kell valaminek, Ide kisasszony, ön megváltoztatta a dolgokat. Sem Cedar... sem az illető nem maradhat sokáig ebben az országban. Hallottam, amikor apa ezt mondta: ,,Ó, ez a második eset, hogy remény támad bennem.” Milyen szívesen beszélnék egy másik jótevőmről, akivel nemrég ismerkedtem meg. Egészen megfeledkeztem róla... De ő beállított hozzánk, s szörnyű csetepaté lett belőle. A gerendák résein keresztül hallgatóztam. Cedar dühös lett. Cash Burridge vitte a szót. “Ez lesz ám a nagy fogás” – mondta Cash. S tetszett is az egész bandának, kivéve Cedart. Aztán suttogni kezdtek, s így nem hallottam többé semmit.

– Rose, nem Jim Lacy... a te új barátod? – kérdezte akadozó, suttogó hangon Hettie.

A lányka lélegzete elakadt, hirtelen visszahőkölt, s mélységes megdöbbenés látszott rajta.

– Látod, elárultad magad – felelte erélyesen Hettie, s megpróbált uralkodni a hangján. – Most hívd ide Marvie-t. Megbeszéljük a következő találkát, s aztán sietnünk kell, hogy idejében hazaérjünk. Bőven lesz min gondolkoznom.

Rose némán osont tova a fenyők alatt, s Hettie úgy meredt a zöld függönyt alkotó gallyakra, mintha kísértetet látna.

– Ó, Istenem! – suttogta elgyötörten. – Nevada ehhez az elvetemült rablóbandához tartozik!

TIZENHATODIK FEJEZET

A Mogollonok lábánál korán leesett a dér. Szeptemberben napnyugta után ritkábbnak tűnt a levegő, és foga volt az időnek, s tábortüzet kellett gyújtani, hogy odahúzódjanak a lovasemberek, vadászok s az erdős vidék más vándorai.

Öt sötét arcú, durva öltözetű férfi körülülte az opálosan izzó cédrustüzet a Black Butt erdőség szélén, a mélyben húzódó szurdok sziklafalának peremén. Hárman egy nyeregtartó körül ültek törökülésben, egészen belefeledkeztek a kártyázásba, s csak a zsíros lapok színes figurái, a halmokban álló aranytallérok meg a zöld hasú bankók érdekelték őket. A szerencsejáték minden vérbeli rabló emésztő szenvedélye.

Két másik férfi a tűz túlsó oldalán foglalt helyet. Egyikük a hátát meg a nyitott tenyerét tartotta a lángok felé, míg a másik vele átellenben egy fatörzsnek támaszkodva ült,

– A pokolba is, Jim – morfondírozott az álló férfi, kezével a kártyázók felé intve –, ezek még a végítélet harsonáját sem hallanák meg. Egész éjszaka verik a blattot, vagy amíg egyikük el nem nyeri a másik kettő pénzét. De különben is mit számít most már, ha meghallanák, amit mondasz.

– Nos, Cash, az igazság az, hogy nem vagyok hozzászokva a sok emberhez – felelte a másik. – Sok időbe telik, míg összemelegszem. És jól tudod, hogy sohasem bízhatok meg senkiben.

– Ez az ára a vezérségnek. Azt hiszem, ez pont így van a tisztességes üzletemberek között is a nagyvilágban, akárcsak a marhatolvajok meg a pisztolyos legények között. De nem akarok szőrszálhasogató lenni, csupán annyi a kifogásom, hogy túlságosan zárkózott vagy.

– Hát aztán, Burridge? – kérdezte kissé élesen Jim. – Éppen eleget beszélgetek veled, amikor magunkra vagyunk. Vagy nem?

– Persze hogy így van, Jim – felelte Burridge. – Csupán oda akarok kilyukadni, hogy ha egy kicsit felengednél, néhanapján kártyáznál is velük,

különösen amikor más bandával kerülünk össze, ez megkönnyítené a terveink keresztülvitelét is.

– Lehet, hogy igazad van – vont vállat Jim. – De hogyan lesz éles a szemem s gyors a kezem, ha iszom? Abban viszont egyetértek, hogy ezután sokkal közvetlenebb kell hogy legyek, s néha közéjük is ülök egy-egy partira.

– Helyes! Remélem, ez így is lesz. Jim, ne érts félre? Amióta párharcra hívtad ki Hardy Rue-t s megölted, hajlandó vagyok térden csúszva is utánad menni, bárki szemét kikaparom éretted. Lehet, hogy odalent Lineville-ben nem voltam a barátod, de az biztos, hogy most szeretlek. Te állítottál talpra.

– No, látod, Cash, ez világos beszéd – felelte Jim. – S nem átallom kijelenteni, hogy most már én is jobban kedvellek, mint valamikor. De nem tudok akárkit szeretni vagy akárkit cimborául fogadni.

– Persze, persze. Értem – felelte sietve Burridge. – Én igazán hálás vagyok neked a sok apró szívességért. De erről nem szabad a legcsekélyebb említést sem tenned a bandánk előtt, sem az utunkba kerülő rablók előtt. Azok úgy tudják, hogy mi cimborák voltunk odaát Kaliforniában, s azok vagyunk most is, Burt Stillwell szívesen lepuffintott volna engem, ez olyan biztos, mint kétszer kettő négy. De félt tőled. Tétovázott. Mintha nem is ő lett volna, holott esküszöm neked, mindenre elszánt fickó volt.

– Csakugyan gonosz ember volt. Amolyan hátba támadó, alattomos, gonosz fickó – jelentette ki Jim is egy sokatmondó, villámgyors kézmozdulat kíséretében. – Utálok rálőni az ilyen kenyérpusztítóra. De ő kényszerített rá. Addig nyugton ült, amíg nem hajtott fel néhány pohárral. Aztán kötekedni kezdett Ben Ide lova miatt. Majd pofázni kezdett a cimborája, Cedar Hatt érdekében. Azt akarja, hogy az osztozásnál ez a Hatt is részesedjen a csordából.

– Az ördögbe is, tán csak nem?! Találgattam is magamban, hogy miről lehet itt szó. De olyan irtó boldog voltam akkor, hogy nem nagyon fúrta az oldalam a kíváncsiság – mondta Burridge, s közben megfordult, hogy visszarúgjon a tűzbe egy hasábot. Aztán ismét szembe fordult. – Lacy, talán nem is tudod, hogy mennyi barátot szereztél Stillwell kinyírásával, de kétségtelenül egy halálos ellenséget is.

– Ki az? Ez a Cedar Hatt?– Ő az a jómadár, az a bizonyos véres karmú héja. Ez kétségtelen.

Cedar az őserdők lakója, Jim, s csak az indiánok ismerik ki úgy magukat az erdőben. Cedar sosem hív ki téged, hacsak mint Burt, nem néz a pohár

fenekére. De mindenesetre most nagyobb veszedelemben forogsz, mintha Arizona minden késdobálója rád leselkedne. Nem egy pásztort meg cowboyt tett már el láb alól ez a fickó, ezt elhiheted nekem! Ő most a nyomodba szegődik, s leselkedni fog utánad az erdőben.

– Igazán hálás vagyok, Cash – mondta vontatottan Jim, s ásított egy nagyot. – Gondolom, jobban szemmel kell tartanom ezt a Cedar Hattet.

– Én óva intelek – felelte Burridge. – Most átkozottul becsületes, de önző is vagyok. A baráti érzelmeimen kívül más okból sem akarom, hogy elpusztítsanak, Jim Lacy. Cedar Hatt már azért is dühös lesz rád, hogy Stillwellt a másvilágra küldted, hát még amikor megtudja, hogy rábukkantál arra a vörös ménre, és visszaküldted Ide-nak. Istenuccse, irtóztató dühös lesz.

– Mennyi idő alatt szerezhet erről tudomást? – kérdezte érdeklődéssel Lacy. – Stillwelltől már holtbiztos, hogy nem. És Stillwell másik barátja, talán Babe Morgannak hívják, legalábbis így említette valaki, még úton van valahol.

– Cedar rövidesen tudomást szerez róla – jelentette ki Burridge. – Ha nem mástól, akár egy bandán kívüli személytől is. Te nagyon is különös, fölényes játékot űztél, amikor erőszakkal elvetted Burttől és Babe-től azt a mént, és visszaküldted Ide birtokára. Ők lopták el. Az érvedet elfogadom, hogy Ben Ide nagyobb zajt csap a Kalifornia Redért, mint százezer szarvasmarháért.

– De mennyire! Erre meg mernék esküdni – bólintott Lacy, és nagyot suhintott a kis gallyacskával, amelyet eddig ide-oda pörgetett ujjai között.

– Mármost, hogy folytassam, a te elképzelésed szerintem jó. Csakhogy nekem ész van a fejemben, ezeknek a rablóknak ellenben fenyőszurok. A bandánk szemében sántít a dolog. S lám, Hubrigg nem is átallotta ezt megmondani. Pedig ő ragaszkodik hozzád, s azt hiszem, rá számíthatsz.

Itt Burridge Jimhez hajolt, és halkan folytatta:– Ha a bandád ma még kissé tartózkodó, csak azért van, mert

félelmetes a híred. Bár amióta segítettél ellopni, elhajtani és eladni a csordát, azóta megbizonyosodtak, hogy mégiscsak közénk tartozol annak ellenére is, hogy Jim Lacy a neved.

– No, azt hiszem, erről már eleget beszéltünk – vágott közbe Lacy.Oldalt fordult, a lanyha szél irányába, amely az alattuk sötétlő

mélységből fújt feléjük.– Hallasz valamit? – érdeklődött Burridge.– Alágördülő köveket. Talán szarvas jár az ösvényen.– Lehet az maga Stagg is, fogadok, hogy ő az. Már rég itt lehetne.

– Figyelj csak – szólalt meg Lacy, s felemelte finom vonalú kezét.Mindkét férfi a szél irányába fordította a fejét, és úgy hallgatózott. A

fújdogáló szél szeszélyesen sóhajtozott, jajongott az erdő fái között. Valahonnan messziről, a mélyből felhallatszott a víz lágy csobogása, s ez még mélységesebbé tette a vadonbeli magányt és csendet. A tábortűz halkan ropogott, a kártyázok verték a blattot, és pengették az aranyakat.

– Nem hallasz semmit? – kérdezte Lacy hirtelen elernyedve.– De igen. Egy csomó éjszakai hangot, beleértve a mi kártyázó

cimboráinkét is, de lovat nem – válaszolta Burridge.– Nos, én egy ló lépteit hallom – mondta Lacy.– Az lehet, mégpedig valószínűleg Stagg, hacsak nem a mi lovaink

közül valamelyik. Körülnézek, s aztán elkészítem a fekhelyemet.Burridge eltűnt a vadon homályában, s ezalatt Lacy ügyelt a tűzre.

Egyszer-kétszer odapillantott a játékba merült kártyázókra valami furcsa, érthetetlen, fenyegető villanással a tekintetében. Majd elgondolkozva figyelte a tűz opálszínű izzását, a szemkápráztatóan fehér és gyöngyházszínűen vöröslő lángokat. S egyszerre csak megfeledkezett a környező vadonról, s olyanná vált, mint egy márványarcú, űzött tekintetű szobor. Mintha az izzó parázsban egy szellemarcot látott volna. Csak akkor rezzent fel révületéből, amikor a paták tompa nesze már egészen közelről hallatszott.

Egyszerre csak két halkan beszélgető, sötét ruhás alak jelent meg a tűz fénykörében. Lacy felállt és elébük ment.

– Jó estét, Jim! – köszönt a Burridge-dzsal érkező férfi. Egy borostás arcú, apró szemű indián vagy mexikói félvér volt az illető.

– Jó estét, Stagg! Sikerrel jártál? – hangzott Jim Lacy látszólag közömbös válasza.

– Egyáltalán nem volt nehéz – felelte Stagg, s csupasz, mocskos kezeit a tűz felé nyújtotta. – Alighogy maguk elmentek, a vörös ló lecsillapodott, s én kicsalogattam abból a vacak kicsiny karámból. Nem szerette az ott. S amikor rájött, hogy hazafelé vezetem, nem volt már semmi bajom vele. Gyorsan haladtunk. Azt hiszem, éjféltájt lehetett, mire leértünk a zsályamezőre. Kikötöttem mindkét lovat, lehúztam a csizmám, szarvasbőr sarut húztam, s így vezettem öt mérföldet a réten át meg a zsályán keresztül a mént. Mikor elértem az Ide-ék karámjához, addig mentem a sövény mentén, amíg kapura találtam. Kinyitottam és beengedtem.

– Igazán köszönöm, Stagg... Azt hiszem, ez nem volt ostoba sakkhúzás a részemről, bár sokan másképpen vélekednek – mondta Lacy elfordítva arcát a tűztől.

– Lacy, a legravaszabb mesterfogás volt, amit valaha is csináltak errefele – jelentette ki Stagg. – Nem volt alkalmam még elmondani, hogy épp a Burton birtokán egy nappal azután, hogy Stillwell elkötötte a mént, Ide pásztorai dühöngve vágtattak végig a vidéken. Az a Raidy, az öreg szolga, úgy meg volt vadulva, mint egy lódarázs. S ma, amikor a Hogbacken kapaszkodtam felfele, összetalálkoztam egy pásztorral, akit ismerek. Amolyan lefizethető alak, talán Juannak hívják. Tőle hallottam, hogy Ide minden ösvény mentén hirdetést szögeztetett ki, s díjat tűzött ki a Red előkerítésére.

– No lám, Jim, bölcs sakkhúzás volt ez – jelentette ki elégedetten Burridge. – A fiatal Ide vagyont költött volna rá, hogy visszaszerezze a mént. Meg kell adni, pompás állat. Én csak egyszer pillantottam meg, de ha másodszor is megnézem, biztosan én kötöm el.

Lacy merőn belebámult az erdő homályába.– Gondolom, éhes vagy? – kérdezte Burridge az újonnan érkezett

cimborától.– Hattéknél faltam valamit – válaszolta. – De egy falas őzpecsenye

meg egy csupor kávé nem lenne rossz.– Akkor hát... ezek szerint Burt halott? – kérdezte hirtelen, erőt véve

magán Stagg.Cash Burridge törte meg a pillanat furcsa varázsát.– Burtöt gyep és lomb takarja, s ott várja a végítélet napját. Ez volt az

egyedüli megoldás, Stagg.– Nem is tiltakozom ellene – vágta rá az visszanyerve vigyorát. – Nos,

Lacy, az igazság az, hogy Cedar Hatt éppúgy nem hallott erről, akárcsak én. De ha tudni akarja... én biztosítom, hogy Cedar meg fog pukkadni dühében.

– Ezt mondtam én is Jimnek – szólt közbe türelmetlenül Burridge. – Akárhogy is, de mit nyertünk az eseten? Eggyel kevesebb hirtelen természetű Hattünk lesz.

– Nos, cimborák, Arizonának ezen a táján a népre biztos pusztulás vár – nevette el magát Stagg.

Az egyik játékos, akit megzavart a hangos röhej, felnézett, s csak annyit mondott:

– Bill, fogd be azt a hangos pofádat, s gyere, ülj idejátszani. Úgy látom, Hubrigg meg Brann nem nagyon gyűjtik maguk elé kupacba a tallérokat.

S pimasz arca és tekintete végtelen boldogságot árult, el, miközben megcsörgette az előtte halomban álló aranyakat.

– Benne vagyok – mondta mohón Stagg –, várj, amíg falok valamit.

– S mit szól hozzá... Lacy? – kérdezte Brann láthatóan habozva. – Nem kopasztjuk meg. Tisztességes játszmáról van szó.

– Köszönöm, Brann – felelte vontatottan Lacy. – Átallanám elnyerni a maga halom pénzét. Nézze, nekem rendkívül éles a szemem, s nyilvánvalóan bántaná, ha látnám, hogy maguk hogyan csúsztatják át egymásnak az ászokat. A kártyában nagyon szemfüles vagyok, s félek, akarva nem akarva ki találok fosztani valakit, erre dühbe gurulnának, pisztolyt rántanának, ami igen káros lenne a bandánkra nézve.

Csak úgy zengett a fák hatalmas lombsátora Burridge és Stagg hahotázásától. Brann jókedvű, vidám fickónak látszott. Keményen Lacyre meredt, s végül elvigyorodott.

– Jim, én megismétlem a meghívásom, jöjjön, üljön közénk – jelentette ki sokatmondóan.

– Játsszatok el az ingeteket is – szólt közbe Burridge –, holnap úgyis későn bontunk tábort. Én azonban lefekszem.

– Én szintén – mondta Lacy, s kilépett a megvilágított körből. Tapogatózva kereste meg az útját a sátorszerű lucfenyőhöz, amely alatt kiterítette sátorlapját és pokrócait. Leült, s lehúzta a csizmáját. Mozdulatlanul ült, és belebámult a tábortűz rubinvörös fényébe. Majd levetette a kabátját, és párnává hajtogatta össze. Végül lecsatolta a pisztoly táskás övét, kivette a pisztolyát s a kabátja egyik csücske alá helyezte. Sokáig bámult bele a rémekkel tele vadonba. A szél erősebb lett, s harsogva zúgott a fenyvesben. Egy farkas mély üvöltése hallatszott. Milyen magányos, éhes és gyászos üvöltés! – Azt hiszem, szegény épp olyan magányos csatangoló, akárcsak én – mormolta Lacy, és beburkolózott a takaróiba.

Kemény fa döndült egy fejsze csapásai alatt – ez ébresztette fel szendergésből Lacyt.

Fehér dér borította a sátorlapot, csizmáit és a sombreróját, s úgy érezte, hogy az orrát is. Hubrigg, akiről kiderült, hogy kellemes, ügyes fickó, fát hasított a tűzre.

– Remek reggel, Hub – mondta Jim köszönés helyett. – Én meg mindjárt vizet hozok.

– Halló! Úgy látom, hogy a lelkiismerete nem engedi aludni – mondta Hubrigg. – Nézze csak ezeket a megmerevedett pasasokat. Meghaltak a világ számára. Most figyelje őket!

Ekkor felkapott egy vödröt s a fejszével jól megkongatta, majd odadobta Lacynek. A rablók, akiket ilyen durván zavartak fel álmukból,

felugrottak fekhelyeikről, vadul forgatták szemeiket, a hajuk égnek állt, mindegyikük pisztolyt tartott a kezében, vagy a pisztolya után nyúlt.

– Hahaha! – harsogott Hubrigg. – Ébredjetek, ti álomszuszékok, és álljatok be a kórusba.

Az álmukból felriasztott emberek hangos káromkodásba törtek ki, kivéve Burridge-t. Mikor ez rájött, hogy mi is történt, csak ennyit mondott:

– Istenem, már azt hittem, hogy ütött a végítélet órája.Jim Lacy leereszkedett az ösvényen, hogy egy vödör vizet hozzon.Ha bármilyen hasonló feladat adódott, mint ez is vagy bármi más,

megragadta az alkalmat, hogy távol lehessen ettől a rablóbandától, amellyel így összehozta a sors. Egy-egy ilyen távollét, bármilyen rövid lett légyen is, áldott megkönnyebbülést jelentett számára. Ilyenkor nem kellett szüntelenül résen lennie, figyelnie, hallgatóznia, vagy találgatnia a társai gondolatait: qui vive. Az így nyert pillanatokban, órákban régi énjét öltötte magára, újból Nevada lett, a szabad természet, a sivatag, a vadon, az élet, a színek, a természet titkainak szerelmese.

A nap még nem kelt fel. Kelet felől, messze, a sötétben és komoran nyújtózkodó Mogollonok messzi ormai fölött lassan pirkadni kezdett. A mókusok makogása, a szajkók rikoltozása, a jávorszarvasok bőgése s a madarak siránkozó csicsergése nyomán a vadon ébredezni kezdett szendergéséből. A sziklákat s a pázsitot a dér pihés takarója borította. Csípős hideg volt, a forrás vize jegesnek tűnt mosdás közben. Vékony, kristályos jégréteg képződött az apró víztükör peremére.

Amint megint felfele, a gerinc irányába kapaszkodott, egy pillanatra megpihent, hogy lebámuljon azokba a csodálatos sötét völgyteknőkbe, melyeket a Mogollonok szurdokjainak neveznek. Tulajdonképpen nem voltak sötétek, bár a fekete szín uralkodott az aranyló rezgőnyárfák, a skarlátvörös juharfák s a rozsdabarna tölgyek meg a különböző ismeretlen kúszónövények meggypiros színe fölött. Egy összevissza töredezett, fenyőkkel megtűzdelt hegyoldal majdnem függőlegesen hullott alá a mélyben fekvő, bordázott, tarajas területre, ahol egy-egy szürke sziklaszirt vagy sárga sziklatölcsér csak fokozta a táj rendkívüli töredezettségét. Gyakorlott szeme végigsiklott a mélyben húzódó szurdokokon, melyek onnan fentről hullámhegyeknek és völgyeknek tűntek. Hatalmas kiterjedésük ámulattal töltötte el Jim Lacyt. Itt feküdt alatta ez a zord vadon, amely akkora volt, mint a számára oly jól ismert Kalifornia. S hogy ez a szédületes benyomás fokozódjék, ott húzódott mögötte a sivatag méltóságteljesen, végtelenül. Egy pillanatig néma elragadtatással gyönyörködött a táj szépségében, de mindjárt hatalmába kerítette a mélabú,

s vágyódva gondolt arra az időre, amikor majd kedvére csodálhatja Arizonát, saját birtokán néhány lovat és marhát tarthat, otthonát a vadonban ütheti föl, ahol kedvére vadászhat, békésen és szabadon vágtathat a lován, s elálmodozhat a múltjáról. Hiú vágyálom, melyről úgy érezte, hogy sohasem válhat valóra.

Még idejében ért vissza a tábortűzhez, hogy hallhassa, amikor Brann felkiált:

– Vigye el az ördög Kolumbiát, miért kell beavatnunk ebbe a dologba a Hattéket?

– Mondtam már, ember, hogy mélyebb értelme van a dolognak – mondta Burridge gúnyosan.

– Már a te véleményed szerint, ugye? Hát jól van. Csakhogy én Missouriból jöttem.

A vitának vége szakadt Jim Lacy közeledtére.– Valaki szedje össze a lovakat – adta ki a parancsot Burridge.Egy órával később a hat férfi ugyanannyi málhás lóval nekivágott a

szurdokba vezető útnak. Olyan ösvény volt ez, amelynek láttára még a leggyakorlottabb lovas is megtorpanna, mielőtt rámerészkedne lóháton. Ráadásul még ki sem volt eléggé taposva. Lacy véleménye szerint bajba jutott emberek egérútja lehetett ez egy-egy fegyveres csetepaté után. Gyakran kellett a fejszékhez folyamodniok, hogy utat vágjanak a málhás lovak előtt. Szanaszét heverő sziklák, időmállasztotta kőgörgetegek, szakadékos szegélyek, kidőlt fák, sűrű bozót, örökre emlékezetessé tették ezt a Hatt-féle ösvényt.

Bár nagyon meredek volt, nem tartott soká az út. Kivezetett egy kanyon felső végéhez, ahonnan egy patak iramlott tova borostyán színű szirt alatt, és dalolva vágtatott lefele a kanyargó hegyszoroson, amely kétségtelenül a legvadabb s a legcsodálatosabb volt, amit Jim Lacy szeme valaha is látott.

– Cash, mondd csak – szólalt meg egy alkalmas pillanatban Lacy, amikor a többi előrelovagolt –, Cedar Hatt a feje ennek a Pine Tree bandának?

– Ördögöt, dehogyis ő! – kiáltott fel Cash gúnyosan, majd egy kis szünet után hozzátette: – De Jim, én tudni éppen nem tudom. Inkább úgy mondanám, elég ítélőképességem van ahhoz, hogy feltételezzem: ő nem lehet a banda feje. Egy remek férfi tartja a kezében a gyeplőt ebben a bandában.

– Te most őszintén beszélsz? Becsületszavadra nem tudod?

– Úgy segítsen az ég! – felelte Burridge, esküre emelve a jobb kezét. – Ha tudnám, megmondanám neked, még ha cimborám is volna az illető. De nem tudom, ki az. S még nem találkoztam senkivel, aki tudná. Persze nem szokás kérkedni az ilyesmivel. A Pine Tree banda mindössze hároméves. Van billoguk, de biztosan senki sem állítja, hogy látta volna vagy egy bikán vagy egy borjún. Én magam sem láttam még. Úgy hallottam, hogy nyárfákba van vésve. A juhpásztorok tudnák ezt neked megmondani.

– Vajon Cedar Hatt tagja lehet-e a bandának? – folytatta a kérdezősködést Lacy.

– Egész biztosan. De nem megbízható fickó, hacsak nincs mivel kézben tartani. Az én véleményem a Pine Tree bandáról a következő: Egy ügyes rabló valahonnan messziről idevetődött néhány válogatott emberével, vagy gondosan itt válogatta őket össze, s elegendő pénze és esze van ahhoz, hogy kézben tudjon tartani egy kis számú bandát. Van saját billoga, amit ráfest az állatokra. Festett billog! Ez újdonság! De az ördögbe is, hogy tudnák ők ráfesteni a billogukat egy csomó vad bikára?

– Nem valami célszerű dolog – jegyezte meg elgondolkozva Jim.– Ahhoz nem kell nagy ügyesség, ebben az országban, hogy valaki

ellopjon egy csordát; túladni az állatokon még könnyebb – jelentette ki Burridge. – De mindezt nagyban csinálni anélkül, hogy rájönnének a tettesekre, ahhoz már én mondom, ész kell.

– Milyen messze van ide a Hatt tanya?– A következő kanyar után... Nagyszerű rejtekhely, ugye?– Az bizony. Mindegyik szurdok ilyen, mint ez?– Ilyenek, csak vadabbak. Egyik-másik növényzete olyan dús, hogy

lóval sem lehet átvergődni rajta.Amikor egy zöldellő fák borította kiszögellést megkerültek, Jim nem

tudta megállni, hogy elragadtatva fel ne kiáltson. A szurdok tojásdad alakú völggyé tágult, melyet viruló lomberdővel sűrűn benőtt szürke, magasra törő sziklafalak zártak el. Egy sík réten lovak és tehenek legelésztek a magas fűben. A rét alacsony, teraszszerű földsávban végződött, amelyen hatalmas, magános lucfenyők tornyosultak. Két festői gerendakunyhót építettek a terasz szélére. Mögöttük a rezgőnyárfák aranysárgán lángoló koszorújától félig eltakarva karám, mélyedésbe vájva, meg egy meredek tetejű magtár állott.

– Itt tanyáznak Hatték – jegyezte meg Burridge. – Olyan, mint egy rókalyuk két kijárattal. Az egyik az, amelyen mi most lejöttünk, a másik meg amott van, s onnan néhány jó lesipuskás lepuffanthatja Arizona valamennyi cowboyát.

– Gyönyörű – kiáltott fel Jim, akit az ámulat kizökkentett szokott tartózkodó magatartásából.

– Gyakran jártam itt. Egyszer megpróbáltam megvenni ezt a helyet Hatt-től. De nem adta.

– Miből élnek a Hattek? – érdeklődött körültekintve Jim.– Húst, paszulyt és gabonaféléket termelnek. Ők maguk készítik a

pálinkájukat. Ha egy kortynyit iszol belőle, menten lever a lábadról.– Hány nő van itt?– Csupán egy leányka, Rose. Volt itt egy asszony is, jóval ezelőtt, az

egyik fiú felesége volt, ahogy hallottam. De sohasem láttam... Nos, az öreg, éles szemű Elam már meg is látott minket. Puskával jön elibénk.

Az első lovasok felterelték a málhás lovakat a földteraszra, s maguk készülődtek leszállani a nyeregből. Burridge kevéssel Jim előtt érkezett oda. Az öreg hegylakó, a bozontos képű Hatt, ráncos arcán vendéglátó mosollyal állt előttük.

– Jó napot, Elam! Megkapta az üzenetet, hogy jövök?– Meg, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar beállít.– Fogjon kezet Jim Lacyvel – folytatta Burridge szűkszavúan.– Jó napot, uram! Nekem nem számít idegennek, a nevét ismerem –

felelte kezét nyújtva Hatt.Lacy lehajolt a lováról, hogy megszorítsa Hatt odanyújtott kezét.– Őszintén örülök, hogy találkozom magával, Elam – mondta

vontatottan. – Azt hiszem, beleszerettem a maga otthonába. S addig maradok itt, amíg ki nem dob.

– Szívesen látom – felelte Hatt derűsen. – A mi házunk nyitva áll a barátaink előtt. Szálljon le és kerüljön beljebb.

Burridge nem próbálta bemutatni Jimnek a jelenlevő másik két Hattet, bár név szerint üdvözölte őket, mint Tobe-ot és Hennyt. Cedar Hatt nem mutatkozott, s Rose-t sem fedezte fel Lacy bármennyire is figyelte.

– Dobják le a ligetbe a málháikat – mondta Hatt. – Engedjék szabadjára a lovaikat. Sosem bolyongott még el innen egy ló sem.

Amíg a lovakat s a málhákat hátravitték a hársligetbe, Elam Hatt Burridge-dzsal elsétált s a két fiú követte őket. Lacynek elegendő volt egy oldalpillantást vetnie Elamre, hogy megállapítsa, hány pénzt ér az öreg. Tagbaszakadt erdőlakó volt, aki kétséget kizáróan vadászatból élt mindaddig, míg nem adódott alkalom egy olyan könnyebb kereseti forrásra, mint a marhacsempészés a Mogollonokon keresztül. De a két fiú semmiképpen sem tett rá jó benyomást. Gondozatlan, borotválatlan, rossz fogazatú fickók voltak; szemük színtelen, s arcukról lerítt a korlátoltság.

Lacy érkezése nem váltott ki belőlük szemmel láthatóan sem ellenszenvet, sem érdeklődést. Tobe mezítláb volt, Henny meg egy rövid csövű karabélyra támaszkodott, amely a hosszú szolgálat alatt egészen kifényesedett.

– Hol van Cedar? – vetette oda csak úgy mellékesen Burridge.– Itt kell lennie valahol – felelte Elam. – Először ő vette magukat észre.– Remélem, Cedar nem kifogásolja a jöttünket.– Nem tudom, hogy mit szól hozzá – felelte elvigyorodva Hatt. – De én

igazán örülök, hogy látom magukat. Híreket akarok hallani. Érezzék otthon magukat. Egy kis harapnivaló után nézek... Tobe, merre van a húgod?

– Nem tudom – felelte a fiú.– Eridj, keresd meg, te bagórágó fickó – biztatta Hatt, s nagy léptekkel

eltávozott a házikók felé.Tobe Hatt, mintha nem is hallotta volna, mit mond az apja, annyira

nem törődött a parancsával. Ahelyett odasomfordált Lacyhez.– Van valami szívnivalója? – kérdezte.– Persze. Ne kínáltassa magát. Ott van a nyeregtáskában – válaszolta

Lacy.A másik Hatt fiú csak most mozdult meg, s maga után vonszolva a

puskatust a földön, Tobe-hoz csatlakozott, hogy együtt kutassák ki Lacy nyeregtáskáját. Mikor megtalálták a dohányt, kihasználva Lacy nagylelkűségét elszedték az egészet.

– Cash, hol nézted ki a hálóhelyet magadnak? – kérdezte hirtelen Lacy.– Pontosan itt, a nyírfák alatt. Éppen olyan jó hely, mint bárhol másutt.

Elam fel fogja ajánlani a ház padlását, de én jobb szeretem kint a szabadban.

– Én is jobb megoldásnak látom – felelte elgondolkozva Jim. – A kunyhók padlása tele van mindenféle piszokkal, pókokkal, százlábúakkal meg füsttel. Én is ide rakodom le valahova.

– Mindenesetre legyünk hallótávolságon belül egymástól – mondta Burridge jelentőségteljesen.

Jim letelepedett a fűbe. Úgy tett, mintha az egyik kengyelt javítgatná, de valójában nem akarta a savószemű, idióta Hatt fiúk szeme láttára kiválasztani a fekvőhelyét. Az emberek gondolatait ugyanis a szemükből ki tudta olvasni. Tobe és Henny is képes egy zacskó dohányért akárkit eltenni láb alól. Jim elhatározta, hogy egy félreeső zugban, valahol a bozótban tölti az éjszakát, s minden éjjel más nyugvóhelyet választ majd magának. Lopva figyelte a Hatt fiúkat, és körülkémlelt, merre lehet Rose.

– Nos, fiúk, mit szóltok ahhoz, ha folytatnék a mi kis játékunkat? – kérdezte Hubrigg.

– Helyes – felelte Brigg.– Ezen nevetnem kell – jegyezte meg Stagg mosolyogva.Cash Burridge kétkedve csóválta meg a fejét, s nem nyilvánította

mindaddig a véleményét, amíg a Hatt fiúk nem kerültek hallástávolon kívül.

– Fiúk, nézzétek, én nem akarom elrontani a mulatságotokat, de őszintén kérdem, értelmes dolog-e itt a pénzeteket mutogatni?

– Miért ne? – kérdezte Hubrigg.– Mert nem valami biztonságos. Mi nem tartozunk a Hatt bandába.

Lehet, hogy pillanatok alatt megtöltik a kanyont erdei emberekkel. Mi meg csak haton vagyunk.

– Na, halljatok oda! – kiáltott fel Brann. – Tévedsz, Cash, mi ötön vagyunk, de velünk van Jim Lacy !

– Még akkor sem tartom bölcs dolognak – makacskodott Burridge, ügyet sem vetve a másik gúnyolódására.

– Talán még egy hétnél is tovább kell itt kuksolnunk – mondta Stagg. – Mivel ütjük agyon az időt? Ha nem kártyázhatunk, akkor hát mire jó a pénz?

– Jim, neked mi a véleményed? – kérdezte Burridge segítségkérően.– Mivel úgy látom, hogy a pénzetek amúgy is sűrűn cserél gazdát,

gondolom, nem olyan nagy baj, ha végül is Hatték vágják zsebre az egészet – nevette el magát Jim.

– Hahaha! – csapkodta Cash a térdét.– Hogy én veszítsek? – kiáltott fel Brann megborzadva a veszteség

gondolatától. – Jobb szeretem, ha az a rakás pénz az én zsebemben marad.– Jim, maga jó fiúnak látszik, érti a tréfát is, de nem tudom, hányadán

is vagyok magával – jegyezte meg Hubrigg.– Ugyan miért? – kérdezte mosolyogva Jim.– Pontosan nem tudnám megmondani. De amikor a maga lassú és halk

texasi beszédmódját hallom, akkor mindig másképpen látom a dolgokat, és furcsán érzem magam.

– Igazad van. A mi új cimboránk úgy tesz, mint az a fickó, aki eszeveszetten menekül, bár tudja, hogy a nadrágja hátulja tele lesz söréttel.

Brann tette ezt a megjegyzést, s ez arra mutatott, hogy lassanként kezd baráti hangulat kialakulni a bandában Jim iránt. Mindnyájan hangosan elnevették magukat.

– Az meglehet, hogy jó cimbora vagyok, amilyen kevés akad a környéken – vágott vissza Jim –, de azért könnyen megharagszom.

– Ó, az istenért, nehogy! – tört ki Brann. – Legyen csak jó cimbora, s üljön le velünk egy játszmára.

– Szívesen, hadd üssük agyon az időt. De mi lesz, ha valamelyiket rajtakapom, hogy ászokat varázsol elő a kabátujjából?

– Miiit? A kabátujjából? Hát azt hogyan?– Brann, a mi barátunk arra gondol, ha valaki a hamiskártyások

módszereihez folyamodik.– Ó, értem. Helyes. Jim, lármát csaphat, ha rajtakap minket, de mi is,

ha elcsípjük magát.Ez a kijelentés viharos helyeslést váltott ki Brann cimboráiból.– Csak a szája jár – kiáltotta Stagg.– Rendben van. Beállok néhány játszmára – bólintott Jim. – Legalábbis

addig, amíg meg nem kopasztanak.– Jim, ha kell, szívesen hitelez neked ez a banda – szólt közbe Cash

Burridge. – De mindenesetre a hátizsákod nemsokára tele lesz pénzzel.Ezek után jókedvűen, jóllakottan, pénztől duzzadó zsebekkel

letelepedtek Elamék háza elé a fűbe, egy nagy fenyőfa árnyékába, egy takaró köré, amelyre kiraktak a zsebeikből minden ércpénzt meg bankót. Jim is beült közéjük, de úgy választotta meg a helyét, hogy közben figyelhesse a kunyhókat, meg ha valaki felbukkanna.

Alighogy kártyázni kezdtek, az évődésnek egy csapásra vége lett. S ha voltak is gondjaik, egy varázsütésre szertefoszlottak.

Pókerezni kezdtek. A tét tetszés szerinti volt, de ki kellett tenni az összeget. Jim tudta, hogy nem maradhat alul a partnereivel szemben, de azért hagyta, hadd ússzék el az a tisztességtelen nyereség, amelyet az első közös marharablásból neki járó részesedésként erőszakolt rá Burridge. Jim vakmerően játszott, s csak arra ügyelt, hogy a szinte mulattatóan sok jó kártyán, amely minduntalan hozzá került, túl is adjon. Közben a tekintete mintegy véletlenül, mindegyre a kunyhó felé kalandozott.

A Hatt fiúk is odahúzódtak, hogy figyeljék a kártyázókat, s nemsokára teljesen belefeledkeztek a játékba; Jim megfigyelte, hogy mindig a mögé a játékos mögé állottak, aki az aranyat nyerte. Az öreg Elam is megjelent, s hasonlóképpen a játék bűvkörébe került, de láthatóan inkább maga a játék, mint a nyert vagy a veszített összegek érdekelték.

Elam Hatt otthona a vidékre jellemző, tornáccal és közös tetővel összekötött, festői látványt nyújtó, kettős ház volt. Hántott gerendákból rótták össze, de az idő megbarnította, itt-ott kikezdte a fát, az erősen

meredek zsindelytetőt sok helyen benőtte a moha, s vastagon fedte a fenyőtű. A durván faragott kövekből épült kémény a jobb oldali kunyhó külső oldalán állott, s látszott rajta, hogy már sokszor tatarozták sárga agyaggal meg napon szárított, vöröses téglával. A tornác mindkét kunyhó előtt futott, végig. Egyik végében nyergek s málhák voltak ledobálva. Szarvas- és jávorszarvas-agancsokon puskák és kantárok lógtak. A bal oldali ház külső falára nyers medvebőr volt felszegezve, a véres oldalával kifele. Ez a bal oldali ház kisebb volt, mint a másik. Valószínűleg csak egy szobából állott. Jim észrevette, hogy az ablakán, amelyen sem üveg, sem tábla nem volt, valaki a homályból kikémlel, majd visszahúzódik.

Mikor ismét elkapta a tekintetével, rögtön tudta, hogy az Rose Hatt lehet, s hogy a kislány is meglátta őt. Rose mélyen benn állott a szoba homályában, mert az arca körvonalait csak sejteni lehetett, de bámuló szeme úgy sötétlett, mint két fekete gyémánt.

– Elam, tud-e pókerezni? – kérdezte váratlanul Jim.– Tűrhetően. Szeretném, ha annyi pénzem lenne, hogy én is maguk

közé ülhetnék. Biztosan megkopasztanék valakit – felelte az öreg, mire a játékosok nagyot nevettek.

– Játsszék néhány játszmát helyettem – mondta Jim és felállott. – Hátha megfordul a szerencsém. Én innék valamit.

– Whiskyt?– Nem. Vizet. Hol kaphatok?– Ott a konyhában, a tornác végén – felelte Hatt, s gyorsan elfoglalta

Jim helyét. – A leányka éppen most hozott friss vizet a forrástól. Hólé, s annál nincs jobb.

Jim elindult a tornác felé. Rose kijött abból a házból, amelyben Jim az imént megpillantotta, s átment a másikba. Szarvasbőr ruha volt rajta. A férfi szeme megakadt Rose barna lábszárán és formás lábfején. Jim végigment a tornácon, s benyitott azon az ajtón, amelyet Hatt mondott. Ahogyan várta, úgy történt, szembetalálta magát Rose-zal. Bár a lány arcán látható volt az izgatottság, a tekintete nyugodtabb, az arca üdébb volt, s általában csinosabb, mint a múltkor.

– Jó napot, Rose. Látja, eljöttem – mondta Jim.– Rögtön észrevettem magát – felelte a lány.– Kérek egy kis vizet.Rose telemerített egy csuprot a cseberből, s átnyújtotta Jimnek, aki

szemközt a lánnyal az ajtóban állott. Az egy hajtásra kiitta. Jó, friss víz volt.

– Beszélhetek magával? – kérdezte Jim.

– Természetesen, hacsak Cedar nem ólálkodik itt a ház körül.– Merre van?– Azt hiszem, itt lapít valahol, és leselkedik ránk. Éppen ezért most

nem beszélhetünk... Pedig rengeteg mondanivalóm van a maga számára.– Igazán? Gyorsan... mondjon el belőle valamit – mondta Jim.– Marvie magával hozta Hettie Ide-ot, hogy találkozzék velem –

suttogta megrettenve a lány, de a szeme csakúgy ragyogott a boldogságtól. – Ó, Hettie valóságos angyal! Azt mondja Marvie, hogy Hettie otthont biztosít nekem... ha valaha megszabadulok innen.

– Nahát, ez igazán nagyszerű – mondta megértően Jim, bár összerezzent a hír hallatára. – Három jó barát egyszerre. Marvie, Hettie meg én. Szerencsés lányka!

– Áldom is érte az Istent – felelte boldog sóhajtással a lány.– Tartson ki a hálaadásban és a harcban – mondta Jim esengő hangon

és sokatmondó mosollyal. Aztán a csuprot letette a padlóra, és kihátrált az ajtóból, de a szemét le nem vette Rose-ról. A lány hirtelen elpirult, s tekintetében reménység és rettegés csillogott.

– Kitartok. S most már meg nem hátrálok... Hacsak meg nem ölnek – felelte eltökélten, s csodálatos fény gyúlt ki szemében.

– Kik? Rose?– Például Cedar. Már mondtam magának, ő az egyik – felelte Rose és

elhallgatott. De látszott rajta, hogy valami nyomja a lelkét, s az most bármely pillanatban kitörhet belőle.

– Mondja, kicsoda a másik?– Ó, nem merem... nem merem megmondani – dadogta Rose elveszítve

a bátorságát.– Ha maga szereti Marvie-t... s ha Hettie is a barátja, akkor nincs mitől

tartania – szorította sarokba könyörtelenül Jim.Rose-on látszott, hogy gyermekkora óta belegyökerezett rettegéssel

küzd.– Rose, az a másik ember ugye Clan Dillon?– Igen, ő az... – suttogta a lányka kimondhatatlan megkönnyebbüléssel

a hangjában, mint akit megkíméltek az árulástól. – Még sokáig marad itt?– Néhány napig, de lehet, hogy hetekig.– Ügyeljen! – könyörgött a lány nekibátorodva. – Cedar nemsokára

megint magával hurcol az erdőbe, hogy találkozzam Dillonnal. Ha megteszi, az isten szerelmére, kérem, kövessen minket.

– Feltétlenül megteszem, Rose. Ne veszítse el a bátorságát.– De vigyázzon! Cedar úgy oson az erdőben, mint az indiánok.

Jim Lacy közömbös arccal megfordult, s tekintetét fel sem emelve a földről, látszólag unottan és lusta léptekkel visszament a kártyázókhoz.

– Hogy kedvez a szerencse, Elam? – kérdezte Jim.– Istenem! Három partit megnyertem – kiáltott fel Hatt. – S az egyik

fölér egy főnyereménnyel!– Tehát jól számítottam, maga megfordította a szerencsémet. Hát csak

folytassa, amíg bírja, Elam. Ha kifosztja ezt a bandát, akkor osztozom magával.

– No, erre nincs semmi esélye, Jim – legyintett Cash. – Inkább vedd vissza a pénzedet, amíg nem késő.

Az öreg Elam legnagyobb boldogságára tartósnak bizonyult a szerencséje. Jim mélyen elgondolkozva figyelte a játékot, míg csak szüntelenül kémlelő tekintete meg nem akadt egy váratlanul előbukkanó új alakon.

A nyárfaligetből egy férfi lépett ki. Puskáját a vállra vetve hordta. Alakja, tartása azonnal elárulta, hogy csak Cedar Hatt lehet.

Jim fél térdre ereszkedve Elam Hatt mögül figyelte, majd könnyedén felállott. Közelebbről szemügyre véve kitűnt, hogy Cedar Hatt csak termetre és mozgásra hasonlít a Hattekhez. Bőre azonban mindenikénél sötétebb volt, apró, közel ülő szemei szénfeketén villogtak, s furcsán átható volt a tekintete, hegyes volt az orra is meg az álla is, s köztük csak egy éles vonal jelezte a száját. Hosszú haja feketén göndörödött ki nagy, puha lelógó karimájú kalapja alól, amelyet keresztül-kasul lyuggattak a golyók. A ruházata piszkos szarvasbőrből volt. Az övén kés lógott, de töltény táskája nem volt.

Cedar Hatt a játékosok körétől valamivel távolabb megállott. Puskája csövét rátámasztotta a szarvasbőr sarujára, rákönyökölt a csövére, és kökényfekete, nyugtalan szemével végigfürkészte a jelenlevőket. Még ha látták is őt a kártyázók, nem adták tanújelét. Végül is a saruja orrával megbökte az apja hátát.

Elam összerezzent s felnézett.– Halló! Visszajöttél, Cedar?A fiú szinte észrevétlen mozdulatot tett Lacy felé a jobb kezével.– Cedar, köszöntsd Jim Lacyt – folytatta az öreg Hatt kissé sietve, de

minden különösebb hangsúly nélkül. – Lacy, ez fiam, Cedar.Jim udvariasan, de szótlanul bólintott, a másik azonban még ennyire

sem méltatta. Sötét pillantással tetőtől talpig végigmérte Jimet, de aztán több figyelmet nem szentelt a személyének.

Egyedülálló eset volt az életében ez a Cedar Hatt-tel való találkozás. Még mielőtt valaha is látta volna, már előre tudta, hogy végeznie kell vele. Ez a körülmény rendkívülivé és nyomasztóvá tette e találkozást Jim Lacy számára. Ha volt is valami ösztönszerű, szinte szándéktalan a találkozásukban, ugyanakkor már megvolt benne az elkövetkezendők megsejtése is. Lacy a Cedar Hatt szeméből azonnal kiolvasta, hogy az még nem tud Burt Stillwell haláláról. E pillanat elmúltával a találkozás érdektelenné vált Jim számára, mivel ezek után semmiképpen sem lehetett félelmetes a Hatt-tel való összecsapás. Jim most már ismerte. A Jim Lacy- féle emberek nem szeretik az ismeretlen veszélyeket.

A játék tovább folyt, s a szerencse hol az egyik, hol a másik játékoshoz szegődött. De amit Jim nyilvánvalóan hosszan tartó, unalmas, és bosszantó időpocsékolásnak talált, az a kártyázók szemében gyorsan tovaröppenő kellemes időtöltésnek számított.

Végül Cedar Hatt szó nélkül vállára kapta a puskáját, s egy szarvasvadász rugalmas, könnyed, hosszú lépteivel tovaosont. A kanyon felső vége felé vette útját, és csakhamar eltűnt az erdős kiszögellés mögött.

Erre Lacy is lassú léptekkel beballagott a nyárfaligetbe, s a mohaszőnyegen haladva egy homályba vesző zugot keresett ki magának, ott letelepedett, s a hátát nekivetette a sziklafalnak. Feje fölött sajátos neszt hallatva rezegtek a levelek. Körülötte a bozótban gyíkok surrantak. A figyelő, kutató szem számára az élő természet kincsekkel volt tele. De Jim Lacy szeme a lelke mélyére nézett, a füle egy belső hangra figyelt. Azért húzódott be a homályba, a liget magányába, hogy zavartalanul tudjon gondolkozni, megfontolni, s kidolgozni azt a haditervet, amelyet majd hajszálnyi pontossággal betarthat. Pedig milyen hiábavaló igyekezet volt ez! A legcsekélyebb véletlen vagy baleset a legtökéletesebb tervet is halomra döntheti. Ha valami végleges lépésre határozhatná el magát, akkor egyszeribe megnyugodna a lelke. Ám az, amire vállalkozott, ennél sokkal többet követelt tőle: végtelen türelmet és áldozatkészséget, barátságos, de tekintélyt parancsoló hangot, bajtársias magatartást a banda tagjai irányában, éleslátást és kellő érzéket ahhoz, hogy a legkisebb alkalmat is megragadja vakmerő vállalkozásának sikere érdekében. Noha egész lénye tiltakozott e módszerek ellen, ösztöne mégis gyors, elszánt és kíméletlen cselekvést parancsolt

Miután megvacsoráztak, napnyugtakor a két ház közötti verandán Elam Hatt hátralökte durván összerótt székét és felállott.

– Szívesen veszem, ha folytatják a játékot, de azt hiszem, egyikük-másikuk szeretne elbeszélgetni velem.

Előrement a saját kunyhójába, s Burridge meg Lacy követte. A tágas szoba sötét volt, csak a gerendák közötti réseken szűrődött be némi fény. Hatt megpiszkálta a pislákoló parazsat a hatalmas, sárga kőből rakott tűzhelyen, s forgácsot dobott rá.

Az ajtó nemsokára kinyílt, s Cedar lépett be rajta. Suhanó, nesztelen léptekkel közeledett, s leült a terméskő kandalló mellett a homályban álló lócára.

– Burridge, ha valami komoly mondanivalója van, akkor csak ki vele – mondta Elam, miközben lehajolt, s felkapott egy izzó parazsat, hogy meggyújtsa a pipáját.

– Részt venne egy nagy üzletben? – kérdezte minden kertelés nélkül a rabló.

– Kész örömest. De arra nagyon vigyázok, hogy ne változtassák meg a környékbeli birtokosok a véleményüket Elam Hattről – felelte ravaszul az öreg erdőlakó.

– Azok alighanem úgy vélekednek, hogy Elam Hatt hébe-hóba ráüti a saját billogát egy-két gazdátlan borjúra, de igazi nagy rablóvállalkozásban még sohasem vett részt.

– Hát... mondjuk, valahogy így is áll a dolog, Cash.– Nos, épp ezért szeretném magát bevenni ebbe a vállalkozásba. Senki

sem gyanakodna magára, hanem a Pine Tree bandára gondolna. Érti? Az idő éppen megérett rá. De csak félmunkát végeznénk a maga meg a fiai részvétele nélkül. Nem ismerjük eléggé ezt a vidéket. Különben gondolhatja, nem kötnők a dolgot sem a maga, sem senki más orrára.

– Így első hallásra tetszik a dolog.– Tom Day és Franklidge együvé terelték két nagy gulyájukat. Ennek

egy része Ben Ide nagy csordájával, mármint annak a megmaradt töredékével együtt azon a vidéken tartózkodik, amelyet a pásztorok Silver Meadow néven emlegetnek. Az magasan fekszik, s onnan biztosan nem jönnek le, amíg le nem hull a hó. Az pedig valamikor október elseje körül szokott lenni. Na mármost úgy tervezzük, hogy addig, amíg ott fenn vannak, mi elhajtjuk az egészet... a hegygerincen keresztül a túloldali völgybe, ahol százszor annyi állatot is eladhatnánk anélkül, hogy valaki kérdezősködnék felőlük. Már vevő is van rájuk. Mivel jól és gyorsan kell a dolgot nyélbe ütni, több lovasra van szükségünk, s elsősorban olyanokra, akik pontosan tudják, hogy az alig járható szurdokokon keresztül melyik a

legrövidebb út a hegygerincre. Ennyiből áll az egész üzlet. Magára bízom, mikor és mit válaszol az ajánlatra.

– Honnan tudja, hogy Ide-ék gulyája is odafent van a Silver Meadowon? Az a Dayék legelője.

– Azért tudom, mert jártam ott, s a gulyát tőlem vette meg.– Szóval maga arra számít, hogy Ide is a Pine Tree bandára fog

gyanakodni.– Pontosan. Ez egyszer a sült galamb egyenesen a szánkba repül.– Hány állatról van szó?– Fél nap alatt összeszedhetünk három-négyezret, a két nap alatt

áthajtjuk a gerincen.– S azt mondja, hogy már a vevő is megvan?– Meg, és azonnal átveszi. Tízezer állatot hajt Maricopába. Számára

nem jelent nehézséget, ha pár ezerrel több állata van.– Túlontúl könnyű vállalkozásnak látszik – válaszolta gondterhelten

Hatt.– Könnyű és biztos. És hallgasson csak ide, Elam... Húsz dollárt

fizetnek darabjáért. Aranyban! S egy-egy húszdolláros aranyat minden bikáért!

Elam Hatt egy darabig nagy léptekkel járt fel s alá a durván faragott padlójú szobában. Látszott, hogy az ő elszántságukból próbál erőt meríteni a döntéshez. Először a lába fáradt ki, majd hirtelen a tűzhely előtti padra roskadt.

– Cedar, mit szólsz hozzá? – kérdezte halk, rekedt hangon.– Burridge, esküdj meg, hogy azok a marhák valóban ott fenn vannak a

Silver Meadowon – mondta Cedar Hatt, s megvillant szarvasbőr mokaszinja miközben felpattant ültéből, hogy Burridge-ra meredjen a félhomályból.

– Persze hogy esküszöm. Három nap óta. A fű is meg a víz is nagyszerű odafent. S ahogy telnek a napok, mind feljebb és feljebb fognak legelni... Kérdezd meg Jim Lacyt. Remélem, róla nem tételezed fel, hogy hazudni fog.

– Ha csakugyan ért hozzá, akkor hát halljuk magát, Jim Lacy – fordult oda az ifjabb Hatt.

– Nos, én Burridge-dzsal együtt jártam odafent. Magam is láttam a csordát – felelte Lacy.

Cedar Hatt nesztelenül a tűz fénykörébe lépett, s áthajolva az apján, kinyújtotta saskarmokra emlékeztető, keskeny, sötét bőrű kezét.

– Papa, tíz lovassal egy nap alatt átterelem azt a gulyát a hegyen – jelentette ki. Milyen furcsán és visszataszítóan hangzott ajkán apja gyöngéd megszólítása! A bűn, az elvetemült gonosztevő megtestesülése volt, s lám, a gyermeki szeretetet még ő sem tagadhatta meg.

– Akkor hát megegyeztünk – jelentette ki Elam Hatt, s széttárta a karját, mint aki belement a vásárba.

– Várj! Nincs egyetlen olyan enyveskezű csordapásztor ezekben a szurdokokban, aki a hegyen át tudná hajtani a gulyát. Én vagyok az egyedüli fehér ember, aki vállalkozni merek erre.

– Helyes, de mért jöttél ennyire tűzbe? Megegyeztünk. Elfogadod-e a tervet, vagy sem?

– Azt akarom, hogy a cimborámat, Burt Stillwellt is vegyük be.– Szerintem ennek nincs semmi akadálya – mondta az apja. – De ez

már nem tőlem függ.Cedar Hatt a két vendégre szegezte különös, vésztjósló, szúrós

tekintetét.– Van valami kifogásuk Stillwell ellen? – kérdezte.– Nincs, már semmi sincs, Hatt – felelte vontatottan Jim. – Igaz,

haragudtam rá egy kissé, de ez már a múlté. Amikor utoljára láttam Burtöt, akkor baráti érzésem volt iránta.

– Burridge, te sohasem állhattad Stillwelléket. Mit szólsz most az én kikötésemhez?

– Csak annyit, Cedar, vedd be őt is, ha elő tudod keríteni – felelte erőltetett nyugodtsággal Burridge, s egy lépéssel hátrább húzódott a homályba.

– Papa – nevetett fel kárörvendően Cedar –, lóvá teszem a Pine Tree bandát, s közben mi magunk dúsgazdagok leszünk!

– Részeg vagy, fiam? – kérdezte Hatt, és lassan felállt. – Hogy a fenébe tehetned lóvá őket, hacsak nem tartozol a bandájukhoz?

– Én is, Burt is a Pine Tree banda tagjai vagyunk.

TIZENHETEDIK FEJEZET

Pontosan egy hét múlva a délután derekán Jim Lacy és Cash Burridge egymás mellett álltak a Mogollonok gerincén. Szemközt délen nyújtózkodott Dél-Arizona fenséges, vadregényes tája. A füves réteken s tisztásokon álló fák fekete törzse beleveszett a szürke messzeségbe. S ez az

egész vadregényes síkság végül is beleolvadt a kopár, de színpompás sivatagba.

– Édes Istenem! Hallgass csak! – kiáltott fel Burridge, s vörös arca a boldog elragadtatástól csupa ránc lett. – A legszebb zene a világon!

– Cash, egy szép napon ezzel a zenével fogadnak majd a Hadészben – nevette el magát Jim.

– Bömbölő bikák és ostoraikat pattogtató cowboyok. Boldogan hallgatom majd, feltéve, ha nem túl korán lesz részem benne – vágta rá Burridge.

A Maricopa felé vezető csapás meredek cikcakkban haladt lefele a gerincről a zöldellő mélység irányába. Pillanatnyilag sárga porfelleg tette láthatatlanná. A rohanó paták fenséges dübörgése, bőgő marhák, reccsenő bokrok, ostoraikat pattogtató lovasok kurjongatása töltötte be a meredek lejtőt. Mintha egy hol erősebben, hol halkabban harsogó, mindent elsöprő hullámverés morajlása törne a magasba, hogy itt teljes összhangba olvadjon a tájjal, amely szülte. Az oromról valósággal látni lehetett, amint a földet taposó, döböckölő sok ezer pata nyomán egyre szélesebb lesz az ösvény, melyen óriási folyamként zúdult alá a gerincről a sok ezer állat.

– Lacy, minden úgy ment, mint a karikacsapás, csak a tűzijáték hiányzik – mondta szinte ujjongva Cash.

– Ki tudja? Még jöhet egy olyan tűzijáték, amire nem is számítasz – intette le cimboráját Jim, s odahagyta a kis ormot, hogy verítékben úszó lovát egy fenyőfa árnyékába vezesse.

– Nemigen hiszem. Most lerázzuk saruinkról a szurdok porát. Ben Ide és Tom Day rághatják majd a körmüket. A legnagyobb üzlet, amelyikben valaha is részt vettem. S minden milyen könnyen ment! Mint a karikacsapás! Pár nap alatt zajlott le az egész, annak ellenére, hogy az a sárga bőrű áruló, Cedar Hatt cserbenhagyott.

– Az biztos, hogy nem is volt szükségünk rá – felelte elgondolkozva Jim Lacy.

– Jim, én láttam már néhány őrült fickót életemben, de az a Cedar Hatt valamennyin túltesz – jelentette ki Burridge, még az eset emlékétől is elképedve.

– Egészen biztos, hogy őrült. Pedig óva intettelek, rágd jól a banda fülébe, el ne árulják, mi történt Stillwellel.

– Csakugyan mondtad. S én rekedtre beszéltem magam. De nem tudták befogni a szájukat. Gyűlölték Cedart, s mihelyt valamelyikük felhajtott egy-két pohárral, kitrombitálta, hogy Burt Stillwell halott. Erre Cedarból veszett prérifarkas lett. Azt azonban nem tudta, ki lőtte le Burtöt. Mondd,

Jim, miért nem hazudtál, amikor ugrásra kész kígyóként neked szegezte a kérdést?

– Nézd, Cash, azt hiszem, nem ismersz engem.– De miért nem lőtted le abban a pillanatban? – folytatta még élesebb

hangon Burridge.– Szándékosan tettem így – felelte elgondolkozva Lacy. – Láttam, hogy

túl izgatott ahhoz, hogy lőni tudjon, hát inkább várok.– Aha! Vársz? Értem! Cedar tud valamit, amit ki akarsz szedni belőle.

Fogadni merek, hogy a Pine Tree bandáról van szó.– Eltaláltad. De most holtpontra jutottunk. Cash, gondolj azokra a

szívességekre, amiket neked tettem, s viszonzásul mondd el, amit arról a bandáról tudsz.

– Semmivel sem tudok többet, mint bármelyikünk, Jim.– Azért bizonyára sejted, hogy ki lehet a vezérük.– Bizony isten, szavamra mondom, Lacy, a leghalványabb fogalmam

sincs róla – felelte Burridge, s a hangja meg a tekintete is elárulta, hogy igazat mond. – Talán Franklidge bíró személyesen.

– Szent Habakuk! Ez aztán igazán vad ötlet! – kiáltott fel Lacy.– Persze. Nem is más. De fogadást köthetsz arra a töméntelen aranyra,

ami hamarosan a markodat üti, hogy a Pine Tree banda feje nem a szurdokokban lakik, mint a magunk fajta marhatolvajok. Az illető becsületes tagja a birtokos társadalomnak. Hahaha! Feltétlenül az!... Jim, lehet, hogy egy telepesekből és birtokosokból álló banda, akik egy gyékényen árulnak a Burt Stillwell és Cedar Hatt féle lovasbanditákkal.

– Ez nekem is megfordult a fejemben.– De mért érdekel ez annyira, Jim? – kérdezte kíváncsian Burridge.– Azért, mert rá akarom ütni a billogomat a Pine Tree banda gazdájára

– mondta Lacy.– Aha! Hát így állunk? A pokolba isi Azt hittem, hogy valami különös

okod van rá – felelte gúnyosan Cash. – Jim, nyíltan megmondom, ha nem tettél volna olyan sok szolgálatot nekem, ha nem segítettél volna, még gyanút fognék rád.

– No, hát akkor tartsd meg magadnak a gyanúsításaidat.Burridge kacagott, s összefogva a kantárszárat, felvetette magát a

nyeregbe.– Gyerünk. Nem akarom, hogy túlságosan lemaradjunk a bandától.

Napnyugta előtt meghallod az arany csengését.– De nem én, Cash.– Hogyhogy?

– Nem megyek tovább veled.A rabló arca mély meghökkenést és csodálkozást fejezett ki.– Nem jössz tovább? Miért?– Mondd, Cash, elvesztetted a józan eszedet? – kérdezte tapintatosan

Jim.– Én biztosan el, ha te nem.– No, öreg fiú, én nem.Burridge hosszan kémlelte cimborája arcát, miközben arcán

rángatóztak az izmok. Hitetlenkedését sajnálkozás váltotta fel.– Mi az ördöghöz kezdesz?– Ez az én dolgom. Én befejeztem.– Befejezted!. .. De, Jim...– Nem húztalak ki a csávából?... Sosem voltál olyan bajban, mint

akkor.– Ez igaz, Jim. De én...– Nem raboltam marhát veled együtt?– De igen.– Nem fedtem-e fel magam mindenki előtt... úgyhogy a hegyekben

mindenki tudja, hogy én segítettem ellopni Ben Ide gulyáját.– De mennyire! – jelentette ki egészen belevörösödve Burridge. – Én

tiltakoztam is ez ellen, Jim. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy miért tetted ezt. Könnyűszerrel rákenhettük volna az egészet a Pine Tree bandára.

– Nos, Cash, azt sosem fogja megtudni sem Ben Ide, sem más becsületes arizonai, hogy neked is benne volt a kezed ebben az óriási marharablásban. Ők azt fogják hinni, hogy én vagyok a Pine Tree banda feje.

– Akármi legyek, ha értelek!... Jim Lacy, amit beszélsz, túl magas nekem. De szeget ütöttél a fejembe... Mi lesz a fogásból járó részeddel?

– Neked adom. Tartsd meg emlékül, de hagyd el ezt az országot. Próbáld meg még egyszer a becsületes életet. Hátha ezúttal sikerül. Csak ide soha többé be ne tedd a lábad.

– Miért ne, fiú? – kérdezte Burridge éles, kemény hangon.– Mert akkor megöllek – vágta oda olyan éles hangon Lacy, mintha

ostorral vágott volna végig Cashen.Burridge elsápadt, lassan lehajtotta a fejét, növekvő megindultsággal.

Aztán döbbent, szemrehányó tekintetét Jimre emelte.– Jim Lacy! – mondta rekedten.– Megmondottam – felelte Lacy komoran, s megfordította a lovát.

– Cimborám voltál, bármi vezetett is – folytatta elérzékenyülve Burridge –, s nem kutatom, mi volt az indokod... Elhagyom ezt az országot. Itt a kezem... Isten veled! Jó szerencsét!

– Viszont kívánom! – felelte Jim, miközben kezet szorítottak.Olyan hirtelen fordította meg lovát Burridge, hogy az felágaskodott,

majd a gerinc puha talaján megcsúszott, s a hátsó lábaira ült. Az állat nagyot horkantott, felpattant, és nekivágott a lejtőnek. Miután visszanyerte egyensúlyát, meggyorsította a lépteit. Az ösvény bekanyarodott a sziklák közé, s Cash még egyszer felnézett a gerincre!

– Üdvözletem küldöm Cedar Hattnek és gazdájának a pokolba!

Lacy a lovát vezetve beért az erdő árnyas fái alá. Felkészült a Burridge-től való elválásra, s könnyű málháját már felerősítette a nyeregre. Léptei ruganyosak voltak, s az arca ragyogott. A végtelen erdőség, amely majdnem közvetlenül a gerinctől északi irányban lejteni kezdett, valósággal átalakult, új emberként látta viszont Jimet. Milyen édes és bűvös a csend, a magány! Még hallatszott a völgy irányába lefele vágtató paták tovatűnő robaja. Elmentek! A levegő kitisztult, a por leülepedett, a hőség, a moraj, az űzött állatok szaga elült.

Még egy órácska volt napnyugtáig, és közelgett a Mogollonok legcsodálatosabb pillanata. A madarak és erdei vadak felébredtek a vénasszonyok nyarának rekkenő dele után; a fák hosszú fekete árnyékot vetettek a füves dombokra s a völgy tisztásaira. A fű fehér színe éles ellentétben állt az őszi lombok piros, bíborvörös és arany színpompájával. Az emberek s a lovak léptei nyomán feketén sötétlett elő a föld a vastag arany és zöld szőnyeg résein.

Lacy ereszkedés közben türelmesen kerülgette a kanyargó szakadékokat, nyírfabokrokat, míg csak egyik szakadékon keresztül egy kanyon felső végéhez nem ért. Itt egy csobogó patak partja letáborozásra alkalmas helynek kínálkozott.

– Gondolom, hullafáradt vagy – szólt oda a lovának, és gyorsan kipányvázta. – No, ez is nehéz nap volt. De végül is átrágtuk magunkat rajta, túl vagyunk ezen a feladaton is... Biz'isten nem szívesen béklyózlak meg, öreg fiú.

Jim egy kis tüzet rakott, s míg a víz felforrt, páfrányt gyűjtött, hogy fekhelyet készítsen magának. A dér megcsípte a hosszú leveleket, törékennyé váltak, s így könnyen lehetett szedni őket. Egész halomnyit hordott össze a takarójára, s úgy húzta maga után egy nyárfaligetbe, ahol szokása szerint a lombsátor védelme alatt elkészítette a fekhelyét.

– Nagyon hideg lesz, ha majd reggel felé fújdogálni kezd a csípős szél, de nem őrizhetem egész éjjel a tüzet... nem, hiszen ez a Cedar Hatt itt kószál az erdőben!

A rablóbanda nyomasztó légköre már nem nehezedett rá. De erre csak akkor ébredt rá, amikor azon kapta rajta magát, hogy milyen lelkesedéssel végzi a táborozással járó munkákat. Megpihent egy kissé, hogy körülnézzen, s magába szívja a vadon színeit, illatait, neszeit, s azon vette magát észre, hogy szokása szerint megint hangosan beszél önmagával.

– Most lesz ám pokoli riadalom az Ide ranchon, ha valamelyik reggel a lovasok beállítanak az újsággal! Oda az Ide gulya utolsó töredéke is!... Jim Lacy beállt marhatolvajnak... Micsoda zűr lesz ott! Szeretném valami rejtekhelyről végighallgatni Ben átkozódását. Ez lesz az utolsó csepp, amelytől kicsordul a pohár. Annyi fegyverest küld majd fel, amennyit csak tud, és szerteküldi őket a szélrózsa minden irányába, hogy hurokra kerítsenek engemet.

Jimnek szemmel láthatóan határtalanul tetszett ez a gondolat. Az utóbbi hetek nyomasztó, komor hangulata nem kezdte ki az egyénisége mélyén rejlő derűt.

– Ezekben a napokban kapja a sorstól a legsúlyosabb csapásokat – folytatta Jim. – Az az istenverte öreg vadlóvadász!... Mit is mond majd nekem, ha viszontlát, s hát még azután? Úristen!... Hát Hettie!... Hitvány, hűtlen kutyának nevez majd... Azt hiszem, nem élem túl ezt a viszontlátást. Mintha itt bennem, összeomlana most valami!

Amíg Elam Hatt tanyájáról felértek a Maricopába vezető hágóra, Jim Lacy alaposan szemügyre vette a vidéket, s mindent jól megjegyzett magának, mert már elkészült a gondosan kiagyalt terve.

Ez jól fogott most. Úgy tervezte, hogy visszatér Hattékhez, de útközben lehetőleg elkerül minden pásztorembert. Rose egyedül maradt otthon, hacsak Henny vagy Tobe Hatt titokzatos feleségét, akiről csak halvány értesülései voltak Jimnek, nem találja ott szintén. Elam meg a két fia, miután Jim elvált tőlük, aligha érhetnek két napon belül haza a csordahajtásból. Cedar Hatt pedig, miután tudomást szerzett Stillwell haláláról, cserbenhagyta Burridge-t meg Elamet. Minden bizonnyal meg sem állt a Pine Tree banda titkos találkozóhelyéig, bárhol legyen is az, hogy hírt adjon az Ide gulya elrablásáról. A játszma jelen szakaszában éppen Cedar Hatt érdekelte legjobban Lacyt. Minden valószínűség szerint Cedart otthon, vagy valahol a közelben kaphatja el.

Lacynak más oka is volt, hogy Rose Hattel beszéljen. Hátha újabb adatokat szerez tőle arról az illetőről, aki a markában tartja a bátyját, s akitől maga a lányka is retteg. Így hát maga Rose is érdekelt a dologban.

Jim Lacy nem tartotta tanácsosnak, hogy a Silver Meadow felé vegye útját, ahonnan a csordát elhajtották. Ezért nagy kerülőt tett, s abban reménykedett, hogy később rábukkan az ösvényre, amelyen a banda feljött a Hatték tanyájától. De bizony még egy éjet kellett szabad ég alatt töltenie anélkül, hogy megtalálta volna az ösvényt. Rendkívül sűrű volt az erdő, Jim csak nagyjából sejtette az irányt, s minduntalan nagyokat kellett kerülnie a járhatatlan szakadékok s szél döntötte hatalmas fák miatt. Végre a harmadik reggel ráhibázott a keresett ösvényre, s egész nap megállás nélkül haladt rajta. Másnap elérte a sziklás terepet, amelyet vastag fenyőtű-szőnyeg borított, s amely felé azért vezette a rablókat nagy kerülővel Elam Hatt, hogy megtévessze az üldözőket, s eltüntessen minden áruló nyomot maguk mögött.

Lacy nem vesztegette azzal idejét, hogy megkeresse az ösvényt, bár gondolt rá, hogy nem ártana, ha megtalálná. Most már pontosan tudta az irányt, s egyre gyorsabban haladt. Másnap délután elérte a Hattéktől keletre fekvő szurdokot. Míg Hattéknél időztek, bekószálta a környék minden szurdokát, mintha csak őzre meg vadpulykákra vadászna.

Jim nagyon óvatosan haladt a hegygerincről való egész leereszkedés közben. Valahányszor úgy hozta a helyzet, megállt, s visszalesett a lombok mögül vagy egy-egy szikla fedezékéből. Valójában nem számított arra, hogy csakugyan találkozhatik valakivel, de ez nem térítette el szokásától. Mindig nagyon óvatos, szemfüles, éber volt. S most is olyan ösztönösen haladt előre, mintha vad után szimatolna.

Egyszerre csak a mély szurdok pázsitos kanyarában Lacy lovast pillantott meg. Lassan léptetett az ösvényen felfele, mélyen előrehajolva a nyeregben, s bizonyára valami nyom után kutatott a fűben.

– Nyomot keres – dörmögte Jim. – No, hadd lássuk, ki lehet ez, s miféle nyomot keres.

Lacy visszafordult, kis darabon ügetésre nógatta a lovát, s gondosan elkerült minden csupasz, sziklás talajt és minden bokrot. Volt szakasz, ahol csak lassan haladhatott, de nagyjában egy mérföldnyi utat tett meg rövid idő alatt, s aztán ismét visszakanyarodott az élre.

Lepattant a nyeregből, s óvatosan megfelelő helyet keresett, ahonnan figyelemmel kísérhette a lovast, de az nem vehette őt észre. Mintha a szerencse is kezére játszott volna, a leshelye alatt hosszú, keskeny füves rét

terült el. A szurdok mintegy ötszáz láb mély volt ezen a ponton, meredek, megmászhatatlan falát zöld növényzet borította.

Lacy jó sokáig várt itt a lovasra. Már-már azt hitte, hogy mialatt letért az ösvényről, a lovas áthaladt a tisztáson. De amikor éppen úgy döntött, hogy továbbmegy, a tisztás túlsó végén előtűnt a lovas.

Ló és lovasa nagyon ismerősnek tűnt, s mikor közelebb ért, még Lacy vasidegzetét is próbára tette a meglepetés.

– Részeg vagyok-e vagy bolond? – suttogta magában.A lovas egyre közeledett. Lova ügetett, ő pedig mélyen lehajolt a ló

nyaka mellett, mint aki nyomot követ. Minden gyakorlott szem számára fenyegető látvány volt. Ez a lovas nem elbitangolt lovat, nem is szarvast vagy pulykát nyomoz. Emberre vadászik.

– Cedar Hatt! – suttogta Lacy, s olyan mozdulatot tett a fejével, mint a zsákmányára lecsapó sas. – Ezt nevezem szerencsének! Nyilván útitársamul szegődött... Jim Lacy hagyományos szerencséje!... De jaj neked, Cedar ... te aljas áruló!

Lacy feszülten, szemét kimeresztve leste Cedart. Tudni akarta, vajon kit keres.

– Ezt az ösvényt használhatja Marvie Blaine, amikor Rose-zal találkozik – dörmögte elgondolkozva Jim. – Holtbiztos, hogy ez az. Rose említette, hogy a tanyájuktól keletre eső szurdokban találkoznak.

Cedar Hatt továbblovagolt. Pontosan Jim leshelye alatt megállította a lovát, s mélyen lehajolt a nyeregből. Megszólalásig olyan volt, mint egy indián. Aztán hirtelen felegyenesedett, s előrekémlelt, mint aki latolgat valamit. Sötéten, marconán ült ápolatlan lován, mögötte a dércsípte, összepödrött levelű bozót és a kopár, töredezett, csupa omladék sziklafal. Cedar nagyon lassan továbbléptetett.

– Tyű, a nemjóját! – tört ki Lacy. – Ez a fickó nyilván Marvie Blaine után nyomoz!

Lacy visszakúszott az élről, talpra ugrott, s a lovához rohant. Meg kell előznie a banditát. Szerencsére ez a pont több mérföldnyire volt attól a helytől, ahol Rose találkozni szokott Blaine-nel. Lacynek még maradt annyi ideje, hogy megelőzze Cedart, s megkeresse a szurdokba levezető utat. Még jobban eltávolodott az éltől, vágtába kezdett s rövid idő alatt sikerült több mérföldnyi utat megtennie. Aztán lassított, s felkapaszkodott az élre. Sehol egy rés, ahol beereszkedhetne! A szurdok fala mind meredekebb s mind magasabb lett. Ekkor Lacy egészen kimerészkedett az élre azzal a kockázattal, hogy észreveszik, amíg alkalmas helyet talál a

leereszkedésre. De ügyet sem vetett arra, hogy Cedar Hatt éppen most találja megpillantani

Végre olyan keskeny kis bevágásra bukkant, amely levezetett a rengetegbe. Addig lovagolt visszafele, amíg sikerült megtalálnia a megfelelő helyet, s leereszkedett a bozóttal sűrűn benőtt vízmosáson, amely mind jobban kiszélesedett, s lefele lejtett. Addig haladt benne lóháton, amíg csak lehetett, majd leszállt, s kikötötte a lovát. Most már könnyebben és gyorsabban kúszott előre a bozótban. A vízmosás előreugró sziklák között ért véget, s oly magasan, hogy még az őzek sem tették be oda a lábukat. De Lacy minden erejét összeszedve tört magának utat a bozótban, s kiizzadva, összevissza karmolva, a megerőltetéstől levegő után kapkodva, végre leért a szurdokba.

A sziklafal lábánál elterülő tölgyerdő védelme alatt megpihent kissé. De közben figyelt, mint egy űzött szarvas. Csak a távoli patak álmosító csobogása hallatszott, meg odafenn a magasban, a sziklákon megkapaszkodó fák gallyai közt gyászosan süvítő szél.

“Azt hiszem, legjobb lesz, ha innen lekúszom az ösvényre, s feltartóztatom Cedart – latolgatta magában. – De előbb meg kellene bizonyosodnom, hogy mi után szimatol.”

A szurdok keleti vége enyhén lejtős volt, fehér fű barna páfrány, alacsony fenyő meg tölgyerdő borította, s így tökéletes búvóhelyül kínálkozott bárki számára. Lacy lassan, lépésről lépésre megállva ért le a szurdok mélyére. Nem tördelt ágakat, nem súrolta a bokrokat, nem okozott semmi neszt. A legkisebb tisztás előtt is óvatosan kikémlelt, mielőtt áthaladhatott volna rajta. Gyakran megállt és fülelt. Egyszer elbődült egy jávorszarvas, bőgése csodálatosan betöltötte a szurdokot.

E rendkívüli óvatosságának s az erdő homályához rég hozzászokott éles szemének volt köszönhető, hogy végül is rábukkant Marvie Blaine-re és Rose Hattre.

Egymást átölelve álltak, mindenről megfeledkezve. Félreeső kis zugot kerestek maguknak egy fenyővel benőtt lejtő közepén, ahonnan az alacsonyan szétterpeszkedő ágak között kiláthattak az ösvényre. Igaz ugyan, hogy ebben a pillanatban, egy egész hadsereg is közeledhetett volna, akkor sem hallották volna meg.

Lacyt szíven ütötte a fiatalok önfeledt boldogsága. Mély fájdalommal töltötte el. Megértette őket. Ő is átélte már ezt az érzést. Ismerte a szerelem minden édességét és boldogságát. Lacy térdre ereszkedett. Úgy érezte, hogy nem szabad ezt a boldog órát megzavarnia. Marvie Rose fölé hajolt, az behunyt szemmel, elbűvölten simult a fiú keblére, s elragadtatott arcát

feléje emelte. Bár Jim a közvetlen közelükben állt, mégsem hallotta a suttogásukat. De talán még csak nem is suttogtak. Jim érezte, hogy a fenyegető halál s a mennyei boldogság lengi körül a fiatal szerelmespárt.

Hirtelen nesz ütötte meg a fülét, s Jim öröme és fájdalma egyszerre szertefoszlott. Egy villanásnyi idő alatt visszanyerte éberségét. Miféle nesz lehet? Oly halk volt, hogy azt sem tudta megállapítani, merről jött, közelről-e vagy távolabbról. Figyelt, s közben tekintetét végigpásztázta a környéken. Marvie se nem látott, se nem hallott. Bizonyára valami csodálatos harang zúgása töltötte be a lelkét. Rose is teljesen önfeledten simult a fiúhoz.

Újabb neszt hallott, mintha egy lófarka súrolta volna a száradó lombot. Marvie és Rose valószínűleg valahol a közelben rejtették el lovaikat. De az utóbbi nesz nem hasonlított az előbbihez. Nem volt patkókoppanás, de emberi léptek zaja sem. Inkább valami surranásra emlékeztetett, mintha valami kemény, érdes anyag súrlódott volna a bokrokhoz. Jim agyában hirtelen világosság gyűlt: Cedar bőrruhát hord!

A közelben mindenütt kiálló sziklák, éles kőpárkányok, hatalmas sziklalapok meredeztek. S egyszerre minden megvilágosodott Jim Lacy előtt. Valósággal megmerevedett, s emberi szóval kifejezhetetlen érzés kerítette hatalmába. Ilyenkor az idegei acélkeményekké váltak, s csodálatos határozottsággal, hideg fővel tudott cselekedni.

A fenyves sötét homályában, Marvie háta mögött hajlékony, karcsú alak lopózott egyre közelebb. Jim Lacy nesztelenül előkapta a pisztolyát. A helyzet világos volt. A veszély a maga meztelen valóságában állt előtte.

Marvie egy pillanatra sem emelte föl tekintetét kedvese arcáról, míg Cedar meg nem állt. Jim azonnal rájött, hogy Cedar váratlan, heves megtorpanását az a meglepő látvány okozta, hogy Rose-t Marvie karjaiban találta.

Marvie is összerezzent. Oly hirtelen engedte el Rose-t, hogy az halk sikollyal a fűbe rogyott. De rögtön térdre emelkedett, s karjait védekezően előrenyújtva hátrálni kezdett, míg egy fenyőfa törzsébe nem ütközött...

– Hát ide szöktél előlem? – ordította vadul Cedar. Nyakán az inak kidagadtak, és sovány állat előreszegezte.

– Ne, ne bánts, Cedar! – kiáltott halálra rémülten Rose.– Összetöröm a csontjaidat. Szóval ezért játszottad a beteget ma, s azért

szöktél el. Hazug kígyó, felelj!– Ezért... Igen, ezért, Cedar... – felelte Rose, s ernyedten a fának dőlt.

Karjait leengedte. A rémület dermesztő hatása kezdett feloldódni benne.

– Tehát nem véletlen találkozás? – kérdezte parancsoló hangon Cedar, s dühösen a mozdulatlan Marvie-ra mutatott.

– Nem. Előre megbeszéltük.– Mióta tart a dolog?– Hetek óta. Én... eddig nyolcszor jöttem el ide.– Ki ez a kölyök?– Azt nem árulom el soha...Marvie azonban előrelépett, s elszántan kijelentette:– Megmondom én.– Ne... Ne! – kiáltotta kétségbeesetten Rose. – El ne áruld neki!– A pokolba is... kicsoda maga? – kérdezte elhűlve Cedar, mintha csak

most fogná fel ésszel, hogy Marvie a végső oka annak, hogy Rose becsapta őt.

– Marvie Blaine vagyok – felelte a legényke.– Blaine? Micsoda? Sosem hallottam ezt a nevet.– Ben Ide-nál lakom. Rokona vagyok.– Ben Ide!... Hohó! Szóval maga ahhoz a gazdag népséghez tartozik!

Hisz azok még a cipőjüket sem törölnék hozzánk. Nos, maga átkozott fehér bőrű, mit csinált itt a húgommal?

– Én... Én szeretem Rose-t – jelentette ki férfiasan Marvie.Cedar válaszképpen úgy mellbe vágta a fiút, hogy az hanyatt vágódott.– Kitaposom a belét! – sziszegte Cedar.Marvie ügyesen továbbhemperedett, s mihelyt már nem volt Cedar

keze ügyében, talpra ugrott, visszajött, s igyekezett erőt venni a megdöbbenésén s a Rose miatti kétségbeesésén.

– Láttam, hogy ölelgette és csókolgatta Rose-t. S még azt meri állítani, hogy szereti? Csúffá akarja tenni a húgomat, he? Maga is egy húron pendül az Ide-okkel!

– Cedar, Marvie nem úgy szeret, ahogy te gondolod – tört ki Rose, s a szégyen lángba borította az arcát.

– Mars el innen, te ördögfióka. Ha egyszer hazudtál, máskor sem mondasz igazat... Szóval, már hosszú idő óta találkára jársz ezzel a fickóval... Itt feküdtél a karjaiban, mi?

– Te aljas gazember! – vágott vissza szenvedélyesen Rose. – Mi tisztességesen szeretjük egymást… A magadfajta szemét ember fel sem tudja fogni ezt!

– Hát nem a karjaiban találtalak? – kérdezte durván Cedar, de valami meghökkenés is érzett a hangján.

– De igen. És máskor is kaphattál volna így – kiáltott a lány.

– Ed Richardson megöl téged ezért! – sziszegte Cedar.– Hadd öljön meg, s legyen átkozott! – kiáltotta ugyanolyan

szenvedéllyel Rose. – Nem vagyok az övé. Gyűlölöm. Volt-e valaha is tisztességes szándéka? De Marvie Blaine szerelme tiszta! Ő tiszteli bennem a nőt!

– Hatt! Én kértem Rose-t, hogy legyen a feleségem – szólt közbe Marvie az izgatottságtól remegő hangon.

– Ez igaz, és Ide kisasszony becsületes otthont biztosít nekem, amíg összekelhetünk – tette hozzá Rose.

– Hohó! Kijátszottatok Edet s az egész Hatt családot, he? Te fekete szemű macska!... Takarodj a lovadhoz, amíg én megnyúzom ezt a kölyök szeretődet...

– Cedar Hatt, engem csak holtan viszel innen el, de egy tapodtat sem mozdulok innen... Engem élve el nem hurcolsz a te Pine Tree...

– Fogd be a szád! – fojtotta bele a szót Cedar, és arcul ütötte Rose-t.Marvie dühös átkozódásba tört ki, s vadul hadonászva Hattnek ugrott,

de az akkorát lódított rajta, hogy nekitántorodott egy fának.– Várj csak, majd adok neked! – bömbölte Cedar, s a pisztolya után

kapott.De mielőtt elsüthette volna, Marvie már rávetette magát, s miközben

Hatt megpróbálta a fegyverét kiszabadítani, elkeseredett, heves küzdelem fejlődött ki közöttük. Ekkor Jim kiugrott a leshelyéről, és lerohant a lejtőn. A küzdők nem vették észre, de Rose megpillantotta, és felsikoltott.

Jim megpróbálta megcélozni Cedart. Nagyon kellett vigyáznia, nehogy megsebesítse Marvie-t. Ahogy ide-oda hemperegtek és birkóztak egymással, Cedar kiszabadította a karját, s a fiú feje fölött átnyúlt a pisztolyáért. Marvie kétségbeesve kapta el Cedar karját...

Jim Cedar fegyvert markoló kezére lőtt, de nem talált. Újra lőtt, s a golyó majdnem leszakította Cedar keze fejét. A pisztoly messze repült, s Cedar rettentő átkozódások közepette lerázta Marvie-t, és talpra ugrott. Amikor megpillantotta Jimet, megfagyott a vér az ereiben.

Marvie még nem vette észre megmentőjét. Kétségkívül azt hitte, hogy a pisztoly birkózás közben sült el, s így sebesítette meg Cedart. Villámgyors mozdulattal felkapta Cedar fegyverét, célzott, és megrántotta a ravaszt.

Kétszer dördült el a pisztoly. Cedar Hatt a melléhez kapott. Szörnyű, ostoba elképedés ült ki az arcára, amely végre most emberi kifejezést öltött. Levegő után kapkodva kitátotta a száját, amelyből vér patakzott. Majd megingott, és Marvie lába elé vágódott.

Marvie összegörnyedt. A füstölgő fegyvert kiejtette elernyedt kezéből. Rose térden állva, egy kiserkedt vércséppel az ajkán, a rémülettől némán jobbra-balra ingatta magát.

– Nahát, Marvie, ez minden küzdőnek a becsületére válnék – mondta Jim kilépve a bokor mögül. – Már éppen azon voltam, hogy én durrintom le.

– Kicsoda maga? – suttogta riadtan, szinte siránkozó hangon Marvie.– Ejnye, hát a te Forlorn River-i öreg cimborád, Nevada! – felelte Jim s

hirtelen átkarolta Marvie-t, aki már-már összecsuklott. Így támogatta Rose felé, aki épp egy fába kapaszkodva próbált felállni.

– Szedd össze magad, fiú! Most már túlvagy rajta... Maga is, Rose, szedje össze magát! Most kezdenek ájuldozni, miután mind a ketten derekasan megálltak a helyüket a harcban? Így, na! Támogassátok egymást! Ejnye, ejnye!

Marvie döbbenten meredt rá, s a következő pillanatban felkiáltott:– Istenem!... maga az, Nevada?– Abbiza, fiam, én vagyok, és örvendek, hogy láthatlak.– Lacy úr... maga... ismeri... Marvie-t? – dadogta Rose.– No, ezen nevetnem kell. Marvie meg én régi cimborák vagyunk.Marvie összerezzent. Hirtelen átvillant az agyán, hogy ott fekszik

Cedar Hatt. Rémülten meredt a földön holtan heverő rablóra.– Nevada, ugye... maga lőtte le őt? – kérdezte rekedten.– Én? Dehogyis! Én csak a kezét lőttem el. Úgy táncoltál körülötte,

hogy nem tudtam megcélozni. – És vajon... meghalt?– Hát, azt hiszem, meg. Olyan üveges a szeme – felelte Jim. – De

mindjárt meggyőződöm felőle. – Ezzel Jim odament Hatthez. – Ennek már kampec! Látod, Marvie, egy perccel ezelőtt még azt ordította, hogy felnyársal. És most itt fekszik, s te végeztél vele. A saját fegyverével! Furcsa ez az élet... Na, ne nézz olyan undorral rá! Nem akart-e megölni téged? Nem gyilkolta volna-e meg Rose-t? Nem szánt-e neki esetleg még borzasztóbb sorsot?

Marvie sápadtan húzta ki magát, a veríték kiverte egész testét, alsó ajka remegett, de a tekintetéből már eltűnt az iménti iszonyat.

– Nevada! Maga itt volt... a közelben?– Itt. Éppen titeket figyeltelek, amint Rose-zal csókolóztatok, amikor

Cedar a közeletekbe lopakodott. Azt hiszem, hogy azon mód le kellett volna lőnöm, de tudni akartam, mit mond nektek.

– Marvie, ez szörnyű – vágott közbe Rose. – A saját bátyám! De már nem tudom sajnálni. Gonoszabb volt, mint maga az ördög... Megsebzett téged? Véres a kezed!

– Nem, nem sebesültem meg. A pisztoly volt véres. Éreztem, hogy nedves, és csúszik ki a kezemből.

Jim elnézte ezt a két bátor emberkét, és tele volt a szíve boldogsággal. Mi vezérelte a lépteit ezen az eseményekben ily gazdag napon?

– Rose, én azt hiszem, Cedar sem bántja többet magát – mondta Jim.– Nem, Lacy úr. Szabad vagyok. Megmenekültem a karmaiból – felelte

izgatottan a lány.– Lacy? – kiáltott fel Marvie hitetlenkedve, elképedve. – De hisz

Nevadának hívják!– Fiam, az, akit Nevada néven ismertél, az maga Jim Lacy.– Úristen! Mit szól majd ehhez Ben... meg Hettie? – kiáltott fel Marvie

egészen lesújtva.– Azt hiszem, fiam, nagyot néznek, amikor megtudják. De ígérd meg,

hogy nem árulsz el.– Ó, Nevada, ha tudná, hogy Ben...– Marvie, én nem azt kérem tőled, hogy örök titoktartást fogadj –

szakította hirtelen félbe Jim. – Csupán egy kis időre. Ígérd meg, öreg cimbora.

– Én... én megígérem – mondta Marvie fojtott hangon.– Maga is, Rose?– Én tudok titkot tartani. Nem szabad kiszalasztanom a számon, hogy

maga Nevada, Marvie öreg cimborája.– Nem bizony. S Rose, most fejezzük be gyorsan ezt a tereferét. Azt

hiszem, beigazolódott a gyanúm. De nekem még többet kell tudnom.– Mindent elmondok – felelte Rose suttogva.– Rose, ugye maga azt mondta nekem, hogy Dillon a Pine Tree banda

feje? – kérdezte Nevada, s egészen közelhajolt a kipirult arcú kislányhoz.– Igen, Lacy úr – felelte Rose. – A banda néhány tagja Campbellnek

szólítja. De ő azt mondta Cedarnak, hogy az igazi neve Ed Richardson. Új- Mexikóból jött. Billyvel, a Kölyökkel együtt részt vett a Lincoln-vidéki háborúban. Onnan hozott magával néhány marhatolvajt. Itt a hatalmába kerítette Cedart, Burt Stillwellt, Stewartet és még egy arizonai lovast, akinek sosem hallottam a nevét.

– Rose, honnét tudja maga mindezt?– Cedar elhozta Clan Dillont a mi ranchunkra, és megpróbált

összeboronálni vele – folytatta Rose. – Eleinte tetszett nekem. De hamar

rájöttem, hogy mi a szándéka, s hogy esze ágába sincs feleségül venni. Egy napon Cedar lóra ültetett, s elvitt egy kunyhóba, ide a Pinon-szurdokba. Már várt Dillon. Próbált ölelgetni. De én rúgtam és karmoltam. Erre ő kegyetlenül elvert, Cedar meg csak vigyorgott. Dillon talán meg is ölt volna, ha nem érkeznek meg valami lovas emberek. Akkor fellöktek a padlásra. Néhányan részegek voltak. Töméntelen pénzük volt. Egész éjjel kártyáztak. Reggel tanácskoztak. Aztán Cedar hazavitt, s megesküdött, hogy meggyilkol, ha elárulom, hol voltam.

– Tehát Clan Dillon, Ed Richardson, a Pine Tree banda vezére – mondta Nevada –, és Ben Ide tanyagazdája.

– Úgy van, uram! – felelte bátor hangon, de remegő ajkakkal Rose.– Úristen! – kiáltott fel Marvie. – Ben esküszik Dillonra. Miatta veszett

össze Raidyvel, a legrégibb emberével is... Tyű! Nem szeretnék Dillon bőrében lenni, amikor ezt Ben megtudja!

– Nézd, Marvie, valószínűleg addigra Dillon már ki lesz nyújtóztatva, mire Ben megtudja az igazságot... Rose, van-e valami különösebb oka, amiért még haza kell mennie? Ruhanemű vagy valami, amihez különösebben ragaszkodik?

– Minden holmim rajtam van – felelte búsan Rose. – Cedar elégette a csinos báliruhámat, amit azért vettem, hogy tessem Marvie-nak. Csak egy pónim van, s az is itt van velem.

– Marvie, ülj lóra, Rose meg az övére, és tüstént menjetek vissza az Ide ranchra. Nézzetek jól körül, nehogy valakibe bele botoljatok útközben. Mihelyt hazaértek, vidd Rose-t Hettie-hez, s mindketten hallgassatok, mint a sír.

Lacy ellentmondást nem tűrő határozottsága feltétlen engedelmességre késztette Marvie-t és a lánykát is.

– A lovam fenn van, s nem hozhatom le. Tűnjetek el.Marvie elindult, de mielőtt lóra ültette volna Rose-t, észrevette Cedar

Hatt pisztolyát a barna fenyőtű-szőnyegen.– Nevada... magammal vihetem? – kérdezte habozva.– Mit? Cedar pisztolyát? Persze. A lány is hátrafordult:– Jim úr, Nevada, ugye találkozunk még?– Remélem. De ne feledjétek, hogy hallgatni kell. Nézzetek jól körül és

siessetek.

Nevada nem várta meg, míg lóra ülnek, hanem azonnal nekivágott a hegyoldalnak. Útközben hallotta, amint elügetnek, s érezte, hogy most már

minden rendbe jön körülöttük. Úgy kapaszkodott fölfele, mintha szárnyai nőttek volna. Milyen furcsa, hogy az a bozótos vízmosás, most nem akadályozta az előrejutásban! Ahogy lovára talált, megszorította a hevedert, nyeregbe vetette magát, felugratott a hegyélre, s ott északnak fordult, félelmetes mosollyal az arcán. Még magasan járt a délutáni nap. Több mérföldön át egyenletes ügetéssel haladt az erdő borította hegyélen, majd könnyű vágtában ereszkedett alá a szurdokba. Itt egy jó óra hosszat küszködött, míg végre kivergődött az ösvényre. Egy pillantást vetett a kopár talajra, s már tudta, hogy Marvie és Rose még nem értek ide. Előttük akart az Ide ranchra érkezni. A gondolatai egyetlen dolog körül forogtak, és hidegen és eltökélten meg is állapodtak annál.

Öt mérföldnyi utat kellett hol vágtában, hol lépésben megtennie, majd egy nehéz kaptatón felkapaszkodnia, míg kijutott a szurdokból. Csodálatos, méltóságteljes fenyvesbe ért, majd a fenyők kezdtek ritkulni, elmaradozni, s átadták helyüket a sivatagi zsályának. Milyen édes a zsálya illata! Egyszer csak a messzeségben megpillantotta az Ide ranchot, zsályaborította lankáival és cédrusaival s homályba vesző földteraszaival.

Az ösvény kiszélesedett, homokos lett, s így sebesen vágtató lova szinte nesztelenül haladt előre. Lucfenyőbokrok és a fenyőágak takarták el a kanyarokat.

Nevada egy éles kanyarnál szinte belerohant egy szembe vágtató lóba. A kantárszárat hirtelen rövidre fogva az utolsó pillanatban állította meg saját lovát. Valaki felsikoltott. A másik lovon egy nő ült... Hettie Ide!

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Ben Ide Hettie társaságában a tornácon állt, s karjait a ragyogóan szép, ezernyi színben pompázó arizonai táj felé tárta.

– Tudod, Hettie – mondta –, valamikor azt hittem, hogy Forlorn River maga a mennyország. De a Cedar Springs ranch mérföldnyivel fölötte áll.

– Mondd, Ben Ide! Visszatérsz a Forlorn Riverre? – kérdezte Hettie.– Nézz körül, s mondd meg, mit tanácsolsz te magad?– Már jóval azelőtt, hogy beköszöntött ez a csodálatos ősz, én hűtlen

lettem Kaliforniához – mormolta bűnbánóan Hettie.– Nincs is szó hűtlenségről, Hettie. Nem szeretem én azért kevésbé a

szülőföldemet, bár ezt a tájat is a szívembe zártam. Csak az Úristen a megmondhatója, mennyi okom van arra, hogy meggyűlöljem Arizonát. De

képtelen vagyok rá. Hozzám nőtt. Itt a szeptemberi éjszakákon dér borítja a tájat, de napközben ragyog a vénasszonyok nyara. Nézd a zsályát. Bíborszínű. Nézd a dombokat! Azt gondolhatná bárki, hogy festve vannak. Nézd az erdő arany és skarlátvörös foltjait.

– Gyönyörű – felelte álmodozva Hettie.– Húgom, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy anyát a téli

hónapokra San Diegóba kell vinnünk.– Nem feledkeztem meg róla. De nincs miért sietni. Ez az időjárás

kifogástalan. Day azt állítja, hogy ez így tart karácsonyig.– Bár így lenne, nem is kívánnék egyebet – mondta Ben. – Akkor

anyát, téged és Inát a gyermekkel tavaszig San Diegóba küldelek. Én félek itthagyni a gazdaságot.

– Nem is lenne bölcs dolog, Ben. A dolgok egyre rosszabbul mennek. Attól tartok, hogy a kellemetlen meglepetések még nem értek véget.

– Tom Day szerint el kell jutni a mélypontra, s csak azután javulhat a helyzet. No, lesz, ami lesz, de nem engedem, hogy a csalódás megkeserítse az életemet.

– A csalódás?... Te az arizonai gazdálkodásodra gondolsz?– Őszintén szólva, Hettie, eszembe sem jutott a gulyám – felelte

elkomorodva Ben.Hettie szíve összeszorult. Ha Ben tudná, amit ő tud! Azért imádkozott,

hogy csak soha meg ne tudja. És úgy tett, mintha nem is sejtené, mi rejlik a bátyja szavai mögött.

Marvie Blaine a tornác lépcsőjén ült, s mogorván takarította a puskáját, amelyen látszott, hogy aznap használta. A fiú nagyot nőtt, megkarcsúsodott, megférfiasodott az utóbbi hetekben.

– Marv, ugye nem lovagolsz messzire, amikor vadászni mégy? – érdeklődött Ben.

– Egy sereg vadpulyka meg őz egyenesen a mi hátsó udvarunkon tanyázik – felelte kitérően Marvie.

– Ej! Sokat is ér az! Én nemigen ettem még a vadászzsákmányodból!– Ben, lőttem már jó néhány vadpulykát – felelte Marvie türelmetlenül

–, ma pedig egy bakot.– Úgy látom, rengeteg idődet rabolja el a vadászat – folytatta Ben –, s

ha nem tévedek, egy cowboy fizetését kapod.– Én elvégzem a nekem kiosztott munkát. Dillon azonban, ahol csak

teheti, becsmérli a munkámat.– Nem kötekedsz vele túlságosan sokat? – kérdezte Ben.– Nem, legalábbis, amíg nem kezdte kiviselni magát.

– Mire alapozod ezt? Biztos vagy benne, hogy nem képzelődsz? Dillon a legkellemesebb munkavezetőm.

Marvie komoran felnézett, és kifürkészhetetlen tekintetét Benre szegezte.

– Dillon kedvelt engem. De megváltozott, miután a cowboyok elmondották neki, hogy a winthropi bálon Rose Hattel láttak.

– Rose Hatt! Elam Hatt lánya? Láttam őt egyszer. Mi az ördögöt törődik Dillon azzal, ha te Rose-nak csapod a szelet? Bizonyára csak bosszantotta, mert Rose igazán nem neked való társaság.

– Ezt Dillon mondta neked? – kérdezte Marvie elpirulva.– Ő. S azt tanácsolta, hogy vessek véget a dolognak, mert könnyen

bajba keveredhetsz.Marvie úgy ugrott talpra, mintha darázs csípte volna meg.– Hahaha! – tört ki az égre emelt tekintettel, és elindult. – Hahaha!...

Hahaha!S így hahotázott, míg csak el nem tűnt a ház sarka mögött.– Nahát, ez egészen elképesztő – kiáltott fel Ben, s Hettie-re bámult,

hogy az igazat ad-e neki. – Csak nem rajtam nevet ez a kölyök?– Kétségtelenül rajtad, csak nem tudom, miért – felelte Hettie, s

igyekezett leplezni, hogy őt is mulattatja a helyzet.– Hettie, tán csak nem kezdek öreg, begyepesedett fejű, szórakozott

emberré válni? – kérdezte Ben elkomorodva.– Nem, Ben – válaszolta a húga, s lehajtotta a fejét. – Csak túl sok gond

nehezedik a vállaidra a ranch miatt.– Istenuccse! épp elég a bosszúságom – sóhajtott fel Ben. – De, öreg

lány, te sem vagy olyan vidám és boldog, mint eleinte. Ina sem. Attól félek, mindkettőtöknek rosszat tettem.

– Ben, minden rendbe jön – biztatta Hettie mosolyt kényszerítve arcára. – Meg kell kapnunk a védőoltást, s ez Arizona, csakhogy mint barátod, Tom Day mondja, egy kissé túl erős ellenszer!

– Hettie... mondd, gondolsz-e még néha rá? – kérdezte halkan Ben.– Örökké – felelte a lány, de remegett belül. Csak lenne annyi ereje,

hogy megőrizze a titkát.– Azt hiszem, fel kell adnom minden reményt – folytatta Ben komoran.

– Már nincs életkedvem sem. Ne mondd meg Inának! De lassan visszaesem ugyanabba a búskomorságba, mint a múlt tavaszon odahaza Tule Lake-ben.

– Miféle reményről beszélsz? – suttogta Hettie.

– Hogy valaha is megtalálom Nevadát – felelte oly egyszerűen, mintha sosem ejtette volna ki ezt a nevet. – Ezért jöttem Arizonába. Egyszer még Forlorn Riverben, amikor azt kérdeztem Nevadától, mihez kezdene, ha valami miatt el kellene válnunk, azt felelte, Arizonába jönne, és belevetné magát a lovaglásba. Sosem felejtettem el ezt... Nos, és azt hiszem, hogy nincs egyetlen olyan cowboy a környéken, aki ne keresett volna nálam munkát. De holtbiztos, hogy közülük egyik sem volt Nevada, és egyik sem hallott soha róla. Talán... meghalt. Nem gondolod, Hettie?

– De igen... A mi számunkra bizonyára halott – válaszolta a lány száraz ajakkal.

– Hogy lenne a mi számunkra halott Nevada, ha még él? – kérdezte éles hangon Ben. S aztán felkapta a fejét, mert valami megzavarta gondolatai fonalát. – Lódobogást hallok... agyon hajszolják a szerencsétlen állatokat. Halló! Dillon az! Rossz hírt hoz! Megint történt valami!

Hettie úgy érezte, hogy a szíve sebesebben ver. Egy ló és a lovasa tűnt elő a földterasz felől. Ebben a pillanatban lépett ki Ina is a házból, hogy valamit közöljön Bennel, de már nem volt rá alkalma. Ben lerohant a tornácról, s Dillon elé sietett, aki úgy vágtatott oda, mint a forgószél, lova lába nyomán kavicsok repültek a tornác oldalának. Karcsún, és könnyedén ugrott le a lóról, mint aki számára ez megszokott dolog.

– Jó reggelt, gazdám – üdvözölte Bent, és megérintve sombrerója karimáját, meghajolt Hettie és Ina felé. – Ön késett. Így hát én lovagoltam ide.

– Rossz hírrel? – kérdezte Ben.– Nem, nem rossz, csak nyugtalanító. Egy cowboy épp most jött meg a

Tom Day legelőjéről. Laskinnak hívják. Halálra hajszolt egy lovat, hogy idejében ideérjen. Friss lovat adtam alája, hogy mihelyt fal valamit, és felhajt egy korty italt, folytassa az útját Franklidge bíró rancha felé.

– Helyes. De hát miért volt ez a nagy sietség? – kérdezte Ben, mint aki valami rosszra vár.

– A cowboy tegnap még fenn őrizte a gulyát a Silver Meadow közelében – folytatta Dillon – egy másik lovas társaságában, akinek a nevét nem tudtam meg. Valami emberek lovagoltak oda hozzájuk. Laskin szerint nem voltak részegek. Valami nagy üzletről beszéltek. A vezetőjük pedig nem volt más, mint Jim Lacy.

– Már megint Jim Lacy! – kiáltott fel izgatottan Ben. – Folytassa, Dillon.

– Lacy azt mondta, hogy elhajtja a Silver Meadowról az ön gulyáját és tisztelteti önt, uram.

– Nahát, én igazán...! – tört ki Ben, de lenyelte, amit mondani akart.– Felháborító, ugye? – kérdezte Dillon. Ő maga izgatott benyomást

keltett, ami feltűnő ellentétben állott megszokott derűs és rendíthetetlenül nyugodt modorával. Hettie úgy bámult rá, mint akit megbabonáztak.

– Felháborító? Az, ha igaz – válaszolta Ben. – De én nem hiszem.– Pedig oly bizonyos, mint a halál, gazdám – folytatta Dillon. –

Történetesen ismerem azt a lovast, aki a hírt hozta.– Sem Jim Lacy, sem bárki más nem olyan bolond, hogy értesítsen

minket egy ilyen tervről, mielőtt végrehajtaná – mondta hitetlenkedve Ben.– Igen, látszólag így van – felelte a munkavezető könnyedén. – De

néha az ilyen Lacy-féle desparádók furcsa dolgokat művelnek. Ez nem kérkedés. Az effajta emberek nem kérkednek. Ez egyszerűen megfontolt védekezés a törvény ellen... tisztességes csordarablás... Mindenesetre Lacynek huszonnégy órányi előnye van. Hatalmas gulya van odafenn a Silver Meadowon, amint Laskin mondja. A miénknek a megmaradt töredéke, a többi részben a Dayé meg a Franklidge-é. Létszámra mienk a legnagyobb. Még utánuk eredhetünk, de azt hiszem, már nagyon elkéstünk, uram.

– Dehogy késtünk! Kizárt dolog, ember! Ha ez igaz, akkor mi útjukat állhatjuk, még mielőtt leérnének az útra – jelentette ki Ben.

– Senkinek sem tudjuk útját állni. Lacy bandája nem ebbe az irányba hajtja az állatokat, hanem át a gerincen, s fogadni mernék, hogy legalább ötezer állattal már messze jár.

Ben úgy roskadt le egy székre, mintha fejbe verték volna.– Uram, szeretném a fejemet a falba verni, hogy nem láttam előre ezt a

gazságot – folytatta Dillon, de volt valami erőltetettség a mosolyában. Hettie ezt azonnal észrevette, Ben azonban nem látott semmit. – A gulya mind feljebb legelt. Fenn a Silveren oly pompás a fű meg a víz, hogy a gulyák mind együtt legeltek. Laskin esküszik rá, hogy onnan csak egy fél napi hajtásra van a hegygerinc és... Hát így áll a dolog.

Dillon hangja fojtott, rekedt volt a haragtól. Ben Ide azt hitte, hogy egy nagyszerű, tapasztalt munkavezető felháborodása ez a legújabb keletű csordarabló banda agyafúrtsága miatt.

– Ha ez igaz, én... én lefogatom ezt a Jim Lacyt, és bebörtönöztetem. Nem törődöm azzal, hogy mibe kerül – jelentette ki Ben. – De remélem, hogy az a cowboy csak lódított, mi meg bedűltünk neki.

– Gazdám, ad nekem néhány szabad napot? – kérdezte Dillon különös izgatottsággal a hangjában. – Majd én végére járok a dolognak.

– Egyedül akar útra kelni? – kérdezte Ben.

– Persze, ez a legjobb megoldás!– Nem. Valamelyik rabló lelövi magát, s ezt halálomig nem

bocsátanám meg magamnak – jelentette ki határozott hangon Ben.– De én egyedül akarok menni – makacskodott Dillon, s egészen

belepirult csinos, napbarnította arca.– Igazán értékelem, hogy ekkora kockázatot akar vállalni érettem,

Dillon. De nem fogadom el. Ezennel megparancsolom magának, hogy vegye maga mellé Raidyt és két cowboyt, s velük menjen fel a Silwer Meadowra. Siessenek vissza jelentéstételre. S aztán majd meglátjuk a többit.

Dillon nehezen tudta leplezni, hogy izgatott viselkedésében nincs semmi Ben Ide iránti tisztelet vagy ragaszkodás. Átható, szinte megvető pillantást vetett Benre. Aztán szó nélkül nyeregbe vetette magát, s dühösen elvágtatott a karámokhoz.

– Lányok, ugye mindent hallottatok, amit mondott? – kérdezte Ben, mint aki helyeslésre vár.

– Teljesen tehetetlenek voltunk – felelte Ina, s kezét Ben vállára tette. – Drágám, én nem bízom ebben a Dillonban.

– Hah! Akkor bennem sem – vágott vissza Ben, s lerázta válláról a felesége kezét.

Ez a mozdulat nagyon megbántotta Inát, aki erre sértődötten visszahúzódott.

– Rendben van, Ben Ide – jelentette ki –, de ha bajba jutsz, hozzám ne jöjj vigaszért!

Ezzel visszament a házba. Ben tehetetlenül nézett fel a húgára.– Na, tessék! Meg tudod érteni ezt? Saját feleségem is ellenem fordul!Hettie nyugalmat erőltetett magára, hogy le tudja csillapítani bátyja

félelmetes ingerültségét. Úgy tett, mintha egyetértene vele, próbált reményt kelteni benne, és biztatta, hogy folytassa a harcot, ha a szükség úgy kívánja. Így sikerült kissé visszaadnia nyugalmát.

Csakhogy ekkor meg Marvie rontott be a tornácra rákvörösen a dühtől. Szegény Hettie! Minden ereje elhagyta.

– Ben Ide, azonnal tisztáznom kell veled valamit! – robbant ki Marvie.– Csak ki vele, te kakóca – felelte fáradtan Ben, bár érdekelte a dolog.

Marvie eddig sosem volt tiszteletlen irányában.– Azt mondta neked Dillon, hogy egy Laskin nevű cowboy hozta azt a

hírt, hogy elhajtották a marhákat?– Azt.– Hah! Ezt mondta az öreg Raidynek is. Hazug disznó!

– Marvie, vigyázz! Már nem vagy gyermek. Mernéd ezt te Dillon szemébe is mondani?

– Hogy merném-e? Már meg is tettem, s jól le is hordtam! – folytatta Marvie hevesen.

– De miért tetted ezt, Marvie? Kezdem elveszítem a türelmem veled szemben.

– Én meg veled szemben, Ben Ide. Ide figyelj. Én láttam azt a cowboyt. De azt nem Laskinnak hívják. Az Cedar Hatt volt!

– Mii?– Én mondom: Cedar Hatt volt. Ismerem!– Te nemcsak nem vagy egészen magadnál, de még ártani is akarsz

Dillonnak. Azt hiszem, túlságosan elragadtattad magad. Vigyázz!– Én vigyázzak? Egy fenét! – ordította magából kikelve Marvie. – Te

nem vagy magadnál.– Marvie Blaine, felmondok neked – felelte kurtán Ben. – Nincs többé

szükségem a szolgálataidra.A fiú egy szempillantás alatt rémítő módon megváltozott.– Felmondasz? – kérdezte síri hangon.– Igenis, felmondtam. Most pedig hagyd el a házam, s menj át Hettie-

hez, amíg döntök, hogy mi lesz veled.– Ó, Ben! – kapott levegő után Marvie.– Ne óbégass nekem – mondta Ben dühösen. – Takarodj előlem most

azonnal, te gombszemű, szeplős, nagyszájú cowboy!Marvie úgy rezzent össze, mint akin korbáccsal sújtanak végig.– Ben Ide, te ezt még megbánod – jelentette ki ünnepélyesen, s kihúzva

magát, faképnél hagyta sógorát.Ben a nyurga, mereven lépkedő fiú után nézett.– Marvie is – mondta rekedten.

Hettie megvetést érzett maga iránt, miközben csendesen háza felé osont, hogy a szobája magányába meneküljön. Nem árulás-e Bennel szemben, hogy nem fed föl előtte olyan tényeket, amelyekről csak ő tud? De hát az képtelenség! Ezzel végérvényesen összetörné őt! Jim Lacy! Nevada! Sosem lesz bátorsága ezt megmondani a bátyjának.

Ami őt magát illeti, ezzel az utolsó reményét is elvesztette, az utolsó foszlányát is a férfi iránti rendíthetetlen bizalmának. Nevada marhatolvaj lett. Olyan mélyre süllyedt, hogy képes volt megrabolni azt a barátját, aki valamikor segített rajta. Ez olyan elvetemültség volt, amely miatt Hettie szörnyű kínokat állott ki szégyenében, hogy egy ilyen gonosztevőt, mint

Nevada, még mindig olthatatlan szerelemmel szeret, ezt a kóbor lovast, még mindig... aki őt álnév alatt meghódította, ezt a Jim Lacyt, ezt a gyilkost és tolvajt. S bár minden reménye, az életben való hite, a harci kedve összeomlott, mégis úgy érezte, hogy a szerelme mindent túlélt. Most is Nevadáért dobogott a szíve.

Több mint egy óra hosszat hevert Hettie az ágyán, míg megenyhült a kétségbeesése és zokogása. Felkelt és a tükörhöz lépett, hogy belenézzen. Megdöbbenten hőkölt vissza. De hisz ott az édesanyja, aki miatt élnie kell meg a szerencsétlen, hiszékeny Ben, aki éppen annyira szereti Nevadát, mint ő maga.

Két nap telt el a két Ide háztartásban meglehetősen nagy feszültségben és bizonytalanságban.

Raidy meg Dillon a lovasaikkal harmadnap délfelé érkeztek vissza. Hettie épp a konyhában foglalatoskodott. Hogy ne veszítsen időt, úgy, ahogy volt, feltűrt ruhaujjal, a könyökéig lisztesen futott át bátyjáék házába.

Ben mogorván, idegesen, szótlanul járt fel s alá a nappaliban. Ügyet se vetett kicsi Blaine-re, aki ott lábatlankodott körülötte, ide-oda totyogva várva, hátha az apja játszani fog vele.

Egyszerre csak Raidy lépett be a nyitott ajtón, porosan, borotválatlanul, s fedetlen fővel, sombrerójával a kezében.

– Jó reggelt, gazdám! – üdvözölte Bent, és öregesen meghajolt Ina és Hettie felé:

– Jó sokáig odamaradtatok. Hol van Dillon? – kérdezte nyersen Ben.– Ismerheti Dillont, hogy jobb szereti rám sózni, ha rossz hírt kell

közölni.– Veletek jött ő is vissza?– Nem éppen. Ma hajnalhasadtakor elvált tőlünk, de később utolért.– Most itt van?– Persze. Mondtam neki, hogy jobb lenne, ha egyenesen velem jönne.

De azt mondta, később keresi fel önt... Uram, Dillon fene rossz hangulatban van. Még sosem láttam ilyennek. Egészen megváltozott.

– Ivott? – kérdezte élesen Ben.– Nem. De sötét a tekintete, s olyan dühös, mintha belerúgott volna

valaki.– Ez természetes egy olyan részéről, aki szívén viseli az én érdekeimet.

De furcsa, hogy nem ő jön jelentéstételre... Nos, ki a rossz hírekkel.Ben összehúzott, dühös szemmel meredt az öreg munkavezetőre.– Sajnálom, Ben. Rosszabb már nem is lehet.

– Ó, Ben! – jajdult fel Ina, akin nyilvánvalóan látszott, hogy jobban félti az urát, mint amennyire a küszöbön álló rossz hírtől retteg.

– Gondolom, jobb lenne, ha te és Hettie magunkra hagynátok – fordult feléje Ben.

De egyik nő sem tett egy lépést sem, sőt Ina egy székbe roskadt. Raidy mintha felhagyott volna a szokásos szófukarságával.

– Uram, az egész gulyáját elhajtották a legelőről, néhány szertefutott marha meg egy éves borjú kivételével. S az ön gulyájával együtt Tom Day ezer darab marháját is.

Ben Ide egy villámgyors mozdulatot tett, mintha le akarna sújtani. Elsápadt. Szeme lángot szórt.

– Megkopasztottak? – kérdezte dühösen, de még mindig kételkedve.– Meg, uram. Utánanéztem, mert nem bíztam abban, hogy Dillon

pontos jelentést tenne.Hettie Ina széke mögött állott, s hol didergett, hol forróság öntötte el.

Aggódva figyelte a bátyját, nehogy dühöngeni kezdjen. Ben már hetek óta feldúlt idegállapotban volt, s az utóbbi időben nem volt könnyű vele együtt lenni. De másképpen történt. Bár Ben ajkai elfehéredtek, hirtelen nyugodt és hűvös lett. Most, hogy már vége volt a bizonytalanságnak, gyökeresen megváltozott.

– Hát így. Szóval az intelmeid valóra váltak – mondta majdnem gúnyosan. – S mindennek a tetejébe, gondolom, még elégtételt is kapsz, ami engem és Dillont illet.

– Nem, uram. Még csak azt sem mondom, hogy mindent előre megmondtam – vágott vissza Raidy.

– Mondd el röviden, mi történt – mondta Ben.– Hát kérem, Tom Day és az emberei már fenn voltak a Silver

Meadowon, amikor mi megérkeztünk. Egy pásztor már tájékoztatta őket bizalmasan az esetről. Szétváltunk, s belovagoltuk az egész legelőt. Csak egy kisebb csorda maradt meg. A rablók alapos munkát végeztek. Day és Franklidge több mint ezer állatot veszített, maga meg mindent, amije még volt. Körülbelül háromezer főről lehet szó. Mi követtük a nyomukat fel a kanyonon. Valóságos utat tapostak fel a gerincig... Javasoltam, hogy menjünk a rablók után, és verekedjünk meg velük. De Day nem engedett le senkit a lejtőn. Meglesnének, s néhányan közülünk ott hagynák a fogukat. S azt mondta, hogy végül is nem tudnók összeterelni az állatokat. Úgy szétszóródnak abban a tölgy- és manzanitocserjésben meg a kaktuszok között, mint a tollú, ha kirázzák a párnából. Így hát visszafordultunk.

– Természetesen megmondtad Daynek, hogy Jim Lacy hajtotta el az állatokat? – kérdezte Ben.

– Tom már mindent tudott attól a pásztortól. Úgy látszik, Jim Lacy megüzente azzal a pásztorral, hogy készül erre a nagy rablásra. Tiszteltette Tomot és Franklidge bírót, és azt üzente, hogy valamelyik nap meglátogatja őket Winthropban.

– Hallatlan! Micsoda hidegvérű fickó ez a Jim Lacy! – kiáltott fel önkéntelen csodálkozással a hangjában Ben.

– Hidegvérű? Tőlem ugyan mondhatja annak is Lacyt, szerintem azonban a pokol tüzének s a nyári villámlásnak a keveréke.

– Felakasztatom – jelentette ki halálos nyugalommal Ben.– Nem hiszem. Már megbocsásson, Ben, de maga sohasem kerít kötelet

a Jim Lacy nyaka köré. S az soha nem is fog börtönbe kerülni. Csizmában hal az meg lövöldözés közben. Irgalmazzon az Úristen annak, aki szembekerül vele!

– Bah! Úgy beszélsz, mint Marvie Blaine – szólt rá Ben kurtán. – Éppen te, Raidy, idős ember létedre?

– Gazdám, nagyon fáj, hogy nem éltünk egyetértésben mi ketten – felelte méltóságteljesen az öreg.

– Ez a Jim Lacy a Pine Tree banda feje – jelentette ki határozottan Ben.– Hát Tom Day és én is azt hisszük. S ebben az egyben Dillon is

egyetértett velünk – felelte Raidy. – Tom azt mondja, Lacy megunta már, hogy mindig homályban rejtőzzék. Ezért lépett ki a színre Fogadni merek, hogy fényes nappal fog belovagolni Winthropba.

– Raidy, örvendek, hogy Lacy megkopasztott. Végre nem kell állandóan lessem, hogy mi történik megint. Macklin seriff után küldtem, és fegyveres kíséretet kértem. Ma kaptam üzenetet Strethers-től, a phoenixi serifftől, aki jól befűtött a dél-arizonai rablóbandáknak. Strethers most az én kérésemre Winthropban van. Ők legkésőbb holnapra ideérkeznek. Megmondom Dillonnak, hogy szerezzen huszonöt olyan elszánt embert, amilyenre csak szert tud tenni. Jómagam meg ezer dollár vérdíjat tűzök ki Jim Lacy fejére, akár élve, akár holtan hozzák elém. Az utolsó dolláromat is rááldozom, csak kerítsem kézre Lacyt meg az ő Pine Tree bandáját.

– Hát, uram, magának túl merész a képzelete, és igen magas lóról beszél – felelte Raidy –, de nem az én dolgom, hogy véleményt mondjak. Ez a ranch s következésképpen ez az egész vidék nem elég tágas nekem s a maga emberének, Dillonnak. Ezért én szépen elmegyek.

– Nagyon helyes, Raidy. Sajnálom, hogy erre a következtetésre jutottál – felelte hűvösen Ben, és intett, hogy távozhat.

Hettie elmenekült a szobából. Az ajtóból még hallotta, hogy Ina szemrehányást tesz az urának. Aztán valaki becsapott egy ajtót. Hettie olyan lelkiállapotban rohant haza, mint ki közel van az idegösszeroppanáshoz. Gépiesen befejezte félbehagyott munkáját, de közben lassú tűzként emésztette a keserűség.

– Miféle veszekedés volt odaát Benéknél? – kérdezte nyugodtan, egy kényelmes székben ülve az édesanyja.

– Rablók, marhák, munkavezetők, seriffek és csak az ég tudja, mi minden – felelte Hettie bosszúsan.

– Édes lányom, ne szomorkodj, ismered te Bent.– Azt hittem, ismerem, anya. De most nagyon is kételkednem kell

ebben. Elkergette Raidyt.– Lehetetlen! De hisz ez szörnyű! Raidy tanította Bent lovagolni. Ó, ez

a borzalmas Arizona!... De félre ne érts, Hettie. Én szeretem ezt a csodálatosan vad vidéket. De az emberek, azok nem épelméjűek, ahogy Marvie szokta mondani. S ez most már Benre is átragadt?

– Anya, látta-e ma Marvie-t? – kérdezte Hettie, mert most döbbent rá, hogy ő nem találkozott vele.

– Marvie még tegnap elment, és nem jött vissza. Legalábbis nem aludt az ágyában.

– Édes Istenem! Az a vad fiú! Lám, eggyel több ok az aggodalomra... Anya, én nem mondtam el, hogy Marvie azért jött át hozzánk lakni, mert Ben kirakta... kikergette a házából.

– Azt hiszem, most Inán a sor – mondta Ide-né.– Én... én már nem lepődöm meg semmin – felelte Hettie könnybe

lábadt szemmel.Hettie behúzódott a szobájába, hogy átadja magát fájdalmának. De

megpillantotta lovaglócsizmáit, s erre tüstént elhatározta, hogy kilovagol. Napok óta nem ült lovon. Talán jót tesz egy jó hosszú, fárasztó vágta; s hátha útközben találkozik Marvie-val is. Nem történt-e vele valami baj? Rettegve gondolt arra, hogy ez milyen könnyen megeshet. Hátha rajtaütött a szerelmeseken Cedar Hatt, akitől Rose annyit rettegett. Még a levegő is fullasztónak, nyomasztónak, baljóslatúnak tűnt az Ide ranchon.

Hettie a lovasok szállása mellett haladt el, mit sem törődve azzal, hogy Dillon vagy Raidy megszólítja. Látott néhány poros, fáradt lovat, melyeket még le sem nyergeltek. Nyilván épp akkor érkezhettek. Csomóba verődve több férfi beszélgetett nagyon komolyan, egyikük sem vette észre Hettie-t. Amikor az istállókhoz ért, ott találta Pedrót, s az felnyergelte a lovát. Nemsokára már javában vágtázott, s élvezte, hogy a szél szembe fúj vele.

De sem a vágta, sem a mozgás nem javított Hettie hangulatán. Belovagolt az erdőbe, s hagyta, hogy a lova kedve szerint, lépésben haladjon lefele az árnyékos ösvényen abba az irányba, amerről Marvie szokott hazatérni.

Itt az erdő ihlető magányában eszmélt rá Hettie igazán arra, hogy milyen szerencsétlen, és mennyire összetörte a szívét mindaz, amin eddig átment. Ugyanakkor azt is érezte, hogy újabb veszély függ éles kardként a feje fölött. Milyen reménytelen is a helyzete! Felesleges is töprengenie rajta! Megáll az ember esze, s elfogja a tehetetlenség érzése. Oda a bátorsága, a leleményessége, minden reménye.

Hirtelen bíborszínű köd ereszkedett az erdő lombsátorára. Az egyetlen hallható neszt a fenyők gallyai közt fújdogáló leheletkönnyű szellő suttogása okozta. A bokrok hervadó lombjai aranysárgán és skarlátvörösen lángoltak. A lenyugvó nap sugarai meg-megvillantak a hulldogáló leveleken, fenyőtűkön.

Ma oly könyörtelennek tűnt a természet. Nyugodtan, szelíden, gyönyörűen, kifürkészhetetlenül, és az apró emberi gondokkal mit sem törődve haladt a maga útján. Ma nem nyújtott vigaszt és erőt sem az erdő, sem a hegyek, sem a sivatag látványa.

Arizona megsemmisítette Hettie álmait, akárcsak a bátyja számításait. De Hettie érezte, hogy ez a pokoli ellentmondásokkal tele helyzet még távol állt a kibontakozástól, s a csúcspont, a legrosszabb még hátra van.

Egyszer csak vágtató ló ütemes dobogása ütötte meg fülét. Bizonyára Marvie lova. A megkönnyebbülés hulláma futott át rajta. A fenyőgallyak szétnyíltak. Hatalmas, fekete paripa toppant eléje, mielőtt még megránthatta volna kantárját. Felsikoltott. A másik ló hirtelen fékezéstől két lábra állt. A rajta ülő lovas Nevada volt.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Hettie megkapaszkodott a nyereg kapájában. A megrázkódtatás egy szempillantásig oly kábulttá tette, hogy minden érzéke felmondta a szolgálatot, s csupán életösztönének köszönhette, hogy nem vesztette el az egyensúlyát. Az érzelmek hulláma átcsapott a feje fölött.

Mire Nevada lova felágaskodott, már szemtől szemben állott Hettie lovával.

– Nevada! – suttogta Hettie a rémülettől dermedt ajakkal.

Nevada lekapta a sombreróját, s mélyen meghajolt, egészen le a lova sörényéig. Miután felegyenesedett sem tette fel a kalapját.

– Ej, hisz ez Hettie Ide – mondta hűvös nyugalommal, elnyújtva a szavakat. Délies kiejtése éles pengeként hasított Hettie szívébe.

Némán bámultak egymásra, mintha azt kutatnák, mennyire vág egybe a valóság a szívükben melengetett ábrándképpel. Hettie ugyanazt a keskeny arcot látta viszont, amelyen kékesfeketén mintha átvilágítana a szép tiszta bőrön keresztül a szakáll, ugyanazt a céltudatos, világos mogyoróbarna szemet, amelynek most is oly átható a tekintete. De nem fedezte fel benne azt a lelkületet, amellyel képzelete és emlékezete felruházta.

– Láttam magát... Winthropban – törte meg a nyomasztó csendet Hettie. Már elviselhetetlen volt számára ez a némaság.

– Persze. Számoltam azzal, hogy előbb-utóbb meglát – felelte a férfi. S mialatt beszélt, biztos ujjakkal cigarettát kezdett sodorni. Sem meglepetést, sem izgalmat nem olvasott ki Hettie Nevada szeméből vagy viselkedéséből. – Sajnálom, hogy épp itt botlott belém!

– Sajnálja!... Hát ez szörnyű. Én azonban örülök – kiáltott fel Hettie egész testében reszketve.

– Köszönöm, és igazán sajnálom, hogy nem tudom viszonozni a bókot – mondta a férfi, s közben lehajolt, hogy meggyújtsa a cigarettáját.

Ez a hűvös nyugalom, amelyre Hettie még mindig jól emlékezett, egészen kihozta a sodrából.

– Jim Lacy! – kiáltott mélységes megvetéssel, mint aki nyilván tud Jim gaztetteiről.

Nevada a fejére csapta a sombreróját, majd a tarkójára tolta, s miközben keskeny füstfelhőt fújt a magasba, átható tekintetét a lány arcára szegezte.

– Ó, miért nem bízott bennem? Mondja, miért? – folytatta Hettie, s mindjobban szabadjára engedte érzelmeit.

– Hettie, volt idő, valamikor régen, amikor inkább meghaltam volna, semhogy megtudja, hogy én vagyok Jim Lacy.

– Szégyellte?– Igen, szégyelltem.– Azt mondta, valamikor régen... Tehát most nem szégyelli?– Most már mindegy – mondta Jim, s mosoly suhant át arcán.– Miért mindegy? – kérdezte Hettie.Nevada sokatmondóan legyintett, aztán elnézett az erdő fái között a

színpompás sivatag felé. A két ló összedörgölte az orrát, s lassanként egymás mellé álltak.

– Ben nem is álmodja, hogy az ő régi barátja, Nevada az a hírhedt Jim Lacy.

– Persze hogy nem... Kár, hogy hamarosan meg kell tudnia.– Csakugyan meg kell tudnia Bennek? – kérdezte izgatottan Hettie.

Ben említésére megint elhagyta az ereje.Nevada lehajtotta a fejét. A lova most már oly közel állt a Hettie-éhez,

hogy Nevada könnyen megérinthette volna a lányt. Ez a közelség megdöbbentő hatást váltott ki Hettie-ből. Félrerántotta a lovat, de hasztalan, mert a nagy fekete állat vágyakozva nagyot nyerített. A lovas pedig, mintha nem vette volna észre se ezt, sem a megint helyreálló közelséget.

– Hogy tud ilyen nyugodt lenni... ilyen utálatosan nyugodt? – tört ki Hettie. – Ben szerette magát. Én... én .. Mit törődik ő azzal, hogy kicsoda maga! Miért nem maradt örökre nálunk, Nevada? Ben minden követ megmozgatott, hogy felkutassa, s mikor nem sikerült, átköltözött ide, Arizonába, abban a reményben, hátha a nyomára lel... S most végre felbukkan, de mint Jim Lacy, a marhatolvaj, aki meglopja a legjobb barátját. Azt, akit valamikor megmentett, segített és szeretett! Tudta, hogy az a gulya a Bené?

– Persze hogy tudtam! – felelte Nevada, s enyhén elsápadt.– Ó, be szörnyű dolgot tett! – kiáltott fel Hettie, és arcát kezébe

temette. – A barátjával! A legérzékenyebb ponton éri a csapás... Bent tönkreteszi a csalódás... én pedig belehalok!

Nevada némasága és rendíthetetlen nyugalma azonban a következő pillanatban dühbe hozta Hettie-t, akinek egyszerre felszáradtak a könnyei, s lángolni kezdett az arca.

– Nos, Hettie, gyönyörű nő lett magából a tetszhalálnak ezeknek az éveiben – szólalt meg Nevada vontatottan, s eldobta a cigarettáját. – Hettie, maga mindig szép volt, de most szebb, mint valaha... Képzelem, mennyit legyeskednek a cowboyok maga körül!

– Sokat is törődött maga azzal... – felelte Hettie, s egészen belepirult.– Például Dillon is?– Igen, ő is udvarolt nekem, és megkérte a kezemet – vágott vissza

Hettie tettetett könnyedséggel, és sokat sejtető mosolyával megpróbálta féltékennyé tenni Nevadát.

– Ne mondja! Dillon csakugyan csinos fickó! Tetszik is a nőknek. És hallom... De miért nem megy hozzá feleségül?

– Még mehetek – felelte elkomorodva Hettie. Nevada kifürkészhetetlen, hűvös magatartása zavarba ejtette, s úgy érezte magát,

mint egy magatehetetlen gyermek. Valami mély, elfojthatatlan érzés mintha kikezdené az önuralmát...

– Hettie, ha ez így van, akkor alaposan megváltoztatta a róla alkotott véleményét a winthropi báli éjszaka óta.

– Maga mit tud arról? – kérdezte elcsodálkozva Hettie.– Nos véletlenül végighallgattam azt a néhány kedves szót, amelyet

maga mondott neki. S azt is láttam, amikor Dillon meg akarta ölelni.– Maga ott volt?– Persze. S miután elmenekült onnan, én a legudvariasabb hangon

bemutatkoztam Dillonnak, s párbajra hívtam. De nem volt hozzá mersze, s erre kénytelen voltam ököllel beleboxolni abba a csinos pofájába.

– Miattam leütötte Diliont – suttogta Hettie megilletődve.– Részben magáért is. De már azelőtt is készültem rá... Egyébként most

idehaza van a ranchon?– Igen, ott láttam a karámoknál, amikor elindultam.– Helyes! Egészen szerencsés fickó vagyok, amióta visszavedlettem

Jim Lacyvé.– Maga a mi ranchunkra igyekezett? – kérdezte meglepetten Hettie.– Nemcsak igyekeztem, hanem megyek is, Hettie Ide.– De hát miért?– Először is azért, hogy kilőjem annak a jóvágású Dillonnak a fél

szemét. De van más okom is...– Hogyan? Valami kifogása van Dillon ellen?– Tyű, Hettie, ezen nevetnem kell! De van ám!– Tán csak... nem akarja megölni?Nevada villámló szeme s egy elsöprő mozdulata eléggé világos válasz

volt.– Azt hiszem, ha maga most nem tartóztat fel, ő már halott volna. És ez

áll rám is.– Hogyan?... Dillon olyan... veszedelmes ember... mint, mint amilyen

maga is?– Hettie! Dillon gonosztevő. Új-Mexikóból jött. Igazi neve Ed

Richardson, s valamikor Billy, a Kölyök bandájában dolgozott... Végezni fogok vele, az bizonyos, de az is lehet, hogy megelőz.

– Maga... véres kezű pisztolyos legény! – felelte Hettie, mintha ez a pár szó kifejezhetné az ilyen gondolkozású emberektől való iszonyodást.

– Hettie, ha ő találna megölni engem, mondja el Bennek az igazat, s aztán jöjjön oda hozzám, simítsa ki a hajam a homlokomból, és törölje le a vért az arcomról. Hahaha! – nevette el magát keserűen.

– Pszt! – Hettie közelebb rántotta a lovát, úgyhogy a kengyele összeért a Nevadáéval, – Mondjon le erről a szörnyű tervről Ben kedvéért, de érettem is. Legyen nagylelkű, s ne álljon véres bosszút. Hagyja abba ezt a törvényen kívüli, rabló, gyilkos életet... Vigyen el magával valami távoli országba. Van pénzem. Új életet kezdhet. Én ragaszkodom magához, csak magáért élek.

– Az Isten szerelméért, Hettie Ide, megőrült? – kérdezte Nevada elképedve.

– Nem, még nem. De nemsokára meg, ha ez így megy tovább – lihegte Hettie, és kesztyűs kezét a férfi vállára tette. – Nevada, én, én még mindig szeretem. Mindig is szerettem... Én mindent megbocsátok, nem törődöm azzal, hogy kicsoda... sem azzal, hogy mi volt. Csupán arra kérem, óvja meg Bent ettől a közelgő szörnyűségtől... és hogy vigyen magával, s szakítson ezzel az élettel... Gyorsan megállapodunk, s valahol a vasút mellett találkozunk... Ugye ott lesz?

– Nem – mondta Nevada rekedten.– Nevada!... Hát már nem szeret engem? – És odahajolt a férfihoz, mert

úrrá lett rajta az asszonyi lélek mindent megbocsátó szerelme, a beléje vetett remény, a Benért és saját magáért érzett aggodalom.

– Hogy szeretem-e? Hahaha!– Ne bámuljon rám. Ne kacagjon. Ez életet vagy halált jelent a

számomra. Mondja azt, hogy szeret, hogy elvisz innen.– Igen. Én szeretem magát, csacsi fehérnép. De nem fogadhatom el az

áldozatát. Nem tehetem tönkre... Istenem, Hettie, hát elfelejti, hogy én Jim Lacy vagyok?!

– Éppen azért szeretem, mert maga Jim Lacy!– Az égre! Még hallani is szörnyű... Hettie, én nem tudom, én nem

akarom...– Akkor hazudik! Akkor nem szeret engem. Én bebizonyítottam a

szerelmemet. De maga megcsalt. Más asszonyt szerzett magának. Maga nem szeret engem!

Hettie elhomályosult szemmel csak annyit látott, hogy a férfi feléje hajol. Érezte, hogy két acélkemény kar átkarolja és átemeli, és a keblére szorítja. Hátrahajolva, semmit sem látva, hallva adta oda ajkát a férfi ajkának, amely szinte megfojtotta. Nevada csókkal borította a száját, arcát, szemét, homlokát, haját, s végül ismét az ajkára tapadt.

Hettie-vel forgott a világ, s majdnem elájult. Mikor csillapodni kezdett Nevada szenvedélye, hosszú perceken át szorosan magához ölelte, majd óvatosan leengedte, míg a lába a földet nem érintette. Majdnem

összecsuklott, amíg Nevada is leugrott a nyeregből. Leültette Hettie-t a fűbe, s a hátát nekitámasztotta egy fatörzsnek. A lány egyszerre csak kinyitotta a szemét.

Nevada előtte térdelt. Az arca izgatott volt. Lassan kisimultak a vonásai, s a vad szenvedély eltűnt a tekintetéből.

– Lám, ez lett a vége. Azt hiszem, bocsánatot kell kérnem magától a vadságomért. De elviselhetetlen volt számomra az a kijelentése, hogy nem szeretem magát.

– Nem is hiszem addig, amíg be nem bizonyítja – felelte Hettie tétován, s közben megigazította a férfi sombreróját.

Nevada felállott.– Nem bizonyíthatom be úgy, ahogy akarja – felelte, s az arca megint

szürke és szoborszerű lett.– Ó, hová juttatott engem? – tört ki Hettie, s érezte, hogy a szenvedély

megint hatalmába keríti.– Ez semmi ahhoz mérten, amit maga tett velem – felelte Nevada, s

komoran nézett a lányra. – Dillon emiatt külön párbajra hív.Hettie felállt. Megkapaszkodott a fatörzsben.– Semmiség... Az első pillanattól kezdve, hogy találkoztunk, szeretem

magát. Hű maradtam. Bíztam magában. Nem törődtem a múltjával. Hittem a jövőben. Imádkoztam magáért. Annyira bíztam magában, mint az Úristenben. Hittem abban, hogy szeret. Amikor elvágtatott Forlorn Riverről, hogy elmeneküljön a következmények elől, amikor megölte Less Settert, hogy megmentse Bent, én hittem abban, hogy hű marad hozzám, ahhoz a jobbik énjéhez, amely Ben barátsága és az én szerelmem révén került felül magában. De maga túl gyengének bizonyult. Visszatért a régi életmódhoz... a régi cimborákhoz. Rablókhoz, hamiskártyásokhoz, gyilkosokhoz! Gyilkolt csak azért, hogy gyűlöljék és féljék a nevét. Véres kezű szörnyeteg lett... Nem kétlem, hogy lesüllyedt a céda nők, a rablók szeretőinek a karjaiba! Ó, istenem! Belehalok, ha nem tudom kiirtani szívemből a maga iránt érzett szerelmet. De ki fogom irtani. Úgy fog szertefoszlani, mint a magába vetett hitem... Hazug, csődbejutott, gyenge akaratú ember. Utolsó, hálátlan senki. Kirabolta a bátyámat is, aki pedig szerette magát!

Nevada szeme vad villámokat szórt.– Gondolom, kiöntötte a lelkét – mondta olyan hangon, ahogyan Hettie

még sosem hallotta beszélni.– Ki.

A férfi összemarkolta a kartárszárat, nyeregbe pattant, s miután megfordult, visszanézett az ösvényen.

– Lovak jönnek – mondta kurtán. – Marvie jön a lánykájával, Rose Hattel.

– Igen, már látom őket – felelte Hettie összerezzenve. – Ó, nagyon boldog vagyok.

– Nos, Hettie Ide kisasszony – mondta Nevada – lehet, hogy majd hall valamit Marvie-tól és Rose-tól. Mindenesetre ne siessenek haza túl gyorsan...

Hettie ajkai megmozdultak. Kérdezni szeretett volna valamit, de nem jött ki hang a torkán.

– A nap lenyugvóban van... – mondta Nevada, s kifürkészhetetlen tekintettel nézett nyugat felé – Dillon számára!... És nekem is leáldozott...

Aztán megsarkantyúzta nagy fekete lovát, továbbrobogott az ösvényen, s csakhamar eltűnt a ranch irányában.

HUSZADIK FEJEZET

Nevada az erdőhöz legközelebb fekvő oldalán közelítette meg a ranchot, ott, ahol a fenyők és cédrusok kis csoportokat alkottak a szelíd lankákon és teraszokon, messzi a legtávolabbi marhaistállóktól is.

Az agya égett, a szíve olyan nehéz volt, mint az ólom, s egész lénye lángolt a Hettie szerelmi vallomásaitól, és szörnyű haragkitöréseitől. Megállt a legszélső cédruscsoportnál, leszállt a lováról, ösztönére hallgatott, mely a végveszély pillanataiban is jól működött, ösztöne védte meg ily hosszú időn át őt mint Jim Lacyt. Most azonban nem az önvédelem ösztöne működött benne, hanem az a vágy, hogy végezzen Ed Richardsonnal, alias Campbell-lel, alias Clan Dillonnal a Lincoln-vidéki háború életben maradt egyik utolsó desperádójával.

Miközben leszedte lováról a nyerget és a kantárt, ezt a szándékát igyekezett minél jobban tudatosítani elkábult agyában. Majd szabadjára engedte a lovat. Talán többé úgysem lesz szüksége rá. Megbújt a cédrusok között, és rettentő önuralommal kizárt agyából minden más gondolatot, érzelmet, érdeklődést, kivéve azt a néhány lényeges dolgot, amely nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy az előtte álló feladatot végrehajtsa.

Mikor kilépett a cédrusok közül, akár robotembernek is hihették volna, akit valami félelmetes gonosz szellem irányít.

A bokrok mögül a zsályásba surrant, s azon átvágott a karám sövényéhez. Ehhez lapulva lopózott a gerendákból épült legényszállásokig. A nap épp most készült lebukni. A hegység lábánál szelíden hullámzó, alacsony dombok fölött bíborszínű, ezüst szegélyű felhők lebegtek. Nemsokára lebukik a nap a szakadozott felhők mögött, s alásiklik a hegyek mögött aranyló űrbe. A cowboyok, lovasok, istállólegények, munkavezetők gyülekezni kezdenek majd a vacsorához. Egész nap nagy volt a hőség. Épp ezért most, amikor az első hűvös fuvallat támad, mindenki kiment a friss levegőre.

Valahányszor Jim Lacy döntő pillanatok előtt állott, mindig érezte a sors irányítását. Balra pillantott, és tekintete gyönyörködve siklott végig az eléje táruló legelőkön és szántóföldeken. Néhány csikó meg ló, borjú és tehén, egy málhahordó szamár s néhány fekete malac lézengett a szürkészöld legelőkön és barna szántóföldeken. Egyetlen lovas sem volt látható.

A sövény mentén Nevada az első magas karámhoz lopakodott. Néhány ló volt odabent, s az egyik sarokban nyergek, málhák hevertek egymásra dobálva. Keresztül kell mennie ezen a karámon, sőt a többin is, hogy a legényszállások mögé juthasson. Amikor felmászott a magas kerítés legfelső deszkájára, belesett. Senki sem volt látható! Átmászott és futott, átmászott és futott, s pillanatok alatt elért az utolsó karám nyitott kapujához. Két kisebb fehér és egy hosszabb épület állott a nyílt téren, azoktól balra istállók, jobbra egy nagy udvar, amely az erdő szélén álló udvarházakhoz vezetett.

Egy mexikói fiú haladt át a téren, lovat vezetett az itatóhoz. Lovas ügetett a szántóföldek között. Valaki épp a teheneket hajtotta be a legelőről. A faházak mögül ide hallatszott a cowboyok vidám kacagása.

Nevada egy pillanatig sem tétovázott. Nyugodtan átsétált a karámtól a hosszú ház hozzá legközelebb eső végéhez, ahol magas farakások sorakoztak. A háznak azon a végén lesz a konyha, ahol a kőkéményből kék füst gomolyog a magasba. A túlsó oldalon meg egy tornácnak kell lennie.

Elérte a farakásokat. Mintha az ő számára készítettek volna itt egy nagyszerű átjárót és fedezéket, hogy régen melengetett tervét valóra váltsa. Meg sem fordult a fejében, hogy Dillont nem találja ott. Dillon ott lesz. Mert a végzet hibátlanul működik azokkal szemben, akik magukra vonták Jim Lacy haragját vagy gyűlöletét. Különben sem igen hibázta el a dolgot Lacy. Az ilyesmi már a vérében volt.

Végigosont a magas farakások között. Mielőtt még kilesett volna mögülük, lovasokat látott a poros úton lefele vágtatni, északnak, Winthrop

felé. Azután a farakásból kiálló két cédrusrönk közötti réshez szorította a szemét.

Tucatnyi férfi hevert, ült, állott szanaszét a puszta téren, és nevetgéltek. Cowboyok ingujjban, fénylő vörös arccal, kócos, nedves hajjal ültek a földön, háttal a háznak. Nevada felismerte Macklint, a winthropi seriffet, aki egy korlátfának dőlve két másik, nem lovaglóruhás férfival beszélgetett. Nevadával átellenben fekete ruhás, magas férfi állott, a mellényén egy jelvény csillogott. Az is seriff volt, de Nevada nem ismerte.

– Persze, már napkeltekor el kell indulnunk – szólott oda egy közelében álló férfihoz.

Ez Nevadának háttal állott. Hófehér, tiszta ingén keresztül világosan kirajzolódtak erős, rugalmas vállai. Nevada felismerte karcsú, sudár alakjáról, oroszlánerős nyakáról, csinos fejéről, szőke hullámos hajáról.

Dillon! Alig érezhető hűvös izgalom futott végig Nevadán. Valami olyan ösztönszerű érzés vett erőt rajta, mint amilyen egy tigrist foghat el, mielőtt áldozatára vetné magát.

Nevada nyílsebesen végigpillantott a többi férfin, akik a közelben voltak, vagy a háttérben állottak. Ben nem volt közöttük.

Visszahúzódott a farakás mögé, meglazította tokjában a pisztolyát, s egy pillanatig várt, amíg ugrásra kész izmai és az agya félelmetes pontossággal összehangolódtak.

– Gyertek, egyetek! – kiáltott ki harsogó, vidám hangon a szakács.– Hurrá, gyerünk! – ordították a cowboyok, és feltápászkodtak a

földről.Ebben a pillanatban Nevada előugrott rejtekéből, nyílsebesen kifutott a

ház előtti térre, s hirtelen megállt.– Állj! – ordította torkaszakadtából. Az emberek kővé dermedtek, még

a félig ülő helyzetben lévő cowboyok sem moccantak.Ebben a hirtelen beálló csendben az egyetlen ember Dillon volt, aki

villámgyors mozdulattal szembefordult Nevadával. Oly hirtelen történt ez, hogy a vidám mosoly még el sem tűnt csinos arcáról.

– Jó napot, Dillon! – mondta vontatottan és hűvösen Nevada.Macklin riadtan meredt a jövevényre.– Ez Jim Lacy! – kiáltotta rekedten.– Az bizony. Vigyázzatok a bőrötökre! – fenyegette meg őket Nevada,

de a szemét nem vette le Dillonról.Minden férfi, aki Dillonnal egy vonalban állott, eltűnt a tornácról, vagy

berohant a házba. A cowboyok visszahuppantak a földre, vagy hozzátapadtak a falhoz.

Dillon a tornácon állt, szemben Nevadával, alig harminc lépésnyire tőle. A derűs mosolytól az életveszély felismeréséig egy pillanat sem telt el. Még egy pillanat, s tudatosodik benne, hogy honnan fenyegeti veszély, és mit kell tennie.

Nevadának ez a pillanatnyi előnye volt. Nem becsülte le Dillont. Kitágult pupillájából olvasta ki a gondolatát.

– Látom, megismer – vágta oda jéghidegen Nevada. – És én is ismerem magát, Dillon... Campbell... Ed Richardson!

Ez halálos kihívás volt. Dillon halottsápadt lett. A határmenti élet íratlan törvénye szerint, amelyben ő is nevelkedett, ez egyenlő volt a halállal. Zöld szeme összeszűkült. Tisztában volt mindennel. A tapasztalat már gyakran igazolta ezt. Nem rettegett immár a haláltól, mint ahogy nem félt az eresz alatt, a feje fölött röpködő fecskéktől sem. De nagyszerű, kétségbeesett bátorsággal magával akarta vinni ellenségét is a másvilágra.

Richardson egy hangot sem ejtett ki. Alig észrevehetően összehúzódott, mint aki ösztönösen tiszteleg. Mereven behajlított jobb keze megrándult.

Nevada kiolvasta Richardson mozdulatából a szándékát, s ezt vezényszóként fogadták az idegei és izmai. Mire a rabló villámgyorsan ráirányította pisztolyát, Nevada már lőtt is.

Csattanás hallatszott. Nevada golyója eltalálta Richardsont. Újabb csattanás! Dillon csípőből lőtt. A golyó szétszórta a kavicsot Nevada lába előtt s továbbpattant.

Mintegy varázsütésre Richardson fehér inge mellén nagy piros folt jelent meg. Szörnyű látvány volt, amint utolsó erejét összeszedve ismét célzásra próbálta emelni a karját.

Mikor Nevada másodszor is rálőtt Richardsonra, annak fél szeme is vérbe borult. Pisztolya a földre koppant. Összecsuklott. Átkarolta a tornác oszlopát. Aztán tehetetlenül előrehanyatlott, s tompa puffanással elnyúlott.

Nevada kapta le elsőnek tekintetét a végsőket vonagló testről. Feldobta a pisztolyát a levegőbe, és a csövét elkapva fogta ki.

– Tessék, uram – szólt oda a csillogó jelvényű seriffhez, és agyával feléje fordítva átnyújtotta pisztolyát. – Ez Jim Lacy minden vagyona.

A szemtanúk dermedtsége felengedett, A döbbenet moraja futott végig rajtuk, s mind hangosabbá vált. Végre a seriff is visszanyerte önuralmát és megszólalt:

– Mi az, Lacy? Maga átadja a fegyverét? – kérdezte rekedten.– Nos, láthatja, hogy a megfelelő végét nyújtom maga felé – felelte

Nevada, és a seriff lábához dobta a pisztolyát.

– Mi az ördög? – kapott lélegzet után a viharvert öreg lovas, Raidy, és mereven Nevadára bámult.

Ekkor Macklin Nevada és a másik seriff között termett.– Jim Lacy, maga a foglyom – bömbölte magából kikelve, mint aki

páratlanul szerencsés fogást csinál, de ugyanakkor az óriási kockázattól való rettegés is hatalmában tartja. Előkapta pisztolyát: – Fel a kezekkel!

– Lőj le, és menj a pokolba, te nagyszájú törvényszolga – vágott vissza Nevada bosszúsan, s hátat fordítva Macklinnak odament a tornác elé, és leült a lépcsőjére.

– Fussatok Ben után – kiáltotta oda Raidy a cowboyoknak. – Mondjátok meg neki, hogy elszabadult a pokol minden ördöge. Hívjátok ide Franklidge bírót is.

– Itt jön Tom Day az embereivel! – kiáltott fel izgatottan az egyik cowboy, s a térségre érkező lovasok felé mutatott. – Itt van az egész környék! Hahó! Hahó!

Nevada testét, lelkét hallatlan fáradtság fogta el. De feladatát teljesítette. Már ügyet sem vetett arra, mi történik körülötte.

– Hé, paprikajancsik, adjatok egy cigarettát – szólt oda a cowboyoknak, s levette a sombreroját, hogy megtörölje izzadt homlokát.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Marvie Blaine szélsebes vágtában jött lefele az úton, Rose Hatt közvetlenül a nyomában.

A feszült kíváncsiság arra késztette Hettie-t, hogy lóra szálljon. Nevada baljóslatú tekintete és kijelentései! Vajon mit tud meg Marvie-tól meg Rose-tól?

– Hello, Hettie! – kiáltott feléje Marvie még jó messziről. – Nézd csak, ki jön mögöttem.

Hettie erőt vett hullámzó, kavargó, nyomasztó érzelmein. Marvie épp előtte állította meg lovát.

– Mi történt? Oly sápadt vagy, mint valami kísértet? – kérdezte Marvie aggódó szeretettel.

– Marv, úgy is érzem magam – felelte Hettie. Ekkor már Rose is odaért a póniján. Kíváncsian, de szerényen, tágra

nyílt, csillogó szemmel, félig nyílt ajakkal bámult rájuk.

– Hettie kisasszony – kiáltotta boldogan –, képzelje, Marvie elhozott engem magához. Én... sohasem megyek vissza... a szurdokba.

– Drágám, szívesen látlak az otthonunkban – felelte Hettie melegen, s odahajolt, hogy megcsókolja a kipirult arcocskát.

– Hettie, attól tartok, hogy ugyanazzal a kísértettel találkoztál, akivel én – jelentette ki ravaszul Marvie.

– Jaj, Marvie fiam, csakugyan kísértet volt! – sóhajtott fel Hettie. – Nevada volt!... Éppen most vágtatott el, hogy... hogy végezzen Dillonnal!

– Ez nem újság számomra – kiáltott fel hevesen Marvie. – Azt én is látni akarom. Hozd magaddal Rose-t, De kerüljétek meg a karámokat.

Az utolsó szavakat már csak a vállán keresztül vetette oda, visszafordította lovát az ösvényre, és elszáguldott. Egy szempillantás alatt eltűnt a szemük elől a fenyvesben, s elhalt a paták sebes dobogása is.

– Gyerünk, Rose, utánam – kiáltott felocsúdva Hettie, s rácsapott a lovára.

Az érzékeny állat a szokatlan bánásmódtól megriadva, vágtatva indult el az úton. Hettie hátranézett. A lányka szorosan a nyomában haladt, arca kigyúlt, s a haja lobogott a szélben. A lova gyors mozgású volt, s Rose is értett a lovagláshoz. Hettie a figyelmét most már az útra, a mélyen lehajló ágakra s az útjukba eső bokrokra összpontosította. Szinte repültek, oly szélsebesen haladtak át az erdőn. A sebesség, az erőfeszítés csak fokozta izgalmukat.

Ott, ahol az út kiért a fenyők közül, s a zsályával és cédrusokkal borított lankán lejteni kezdett, a ranch szántóföldjei mellett, Hettie a lanka felső vége felé fordította a lovát. Nemsokára elhaladt Nevadának a zsályában legelő, nagy fekete lova mellett. A szíve majd kiugrott, akkorát dobbant. “És bizonyára leáldozik a nap az én számomra is!” – ezek voltak Nevada lemondással, szomorúsággal tele, utolsó szavai, amelyek úgy csengtek Hettie fülében, mint a végítélet harangjai.

Hirtelen úgy rémlett, hogy lövést hall. Balra fordította a fejét. Újabb lövés! Pisztolyból. Aztán két éles reccsenés, melyeket tisztán kivehetően sodort erre a szellő. Megperdült a nyergében. Szinte belehajtotta lovát a ranch kerítésébe. De nem lassította a vad vágtát, megfeledkezett Rose-ról, bal kezét a keblére szorította, s bizonytalanság és szörnyű kétségbeesés váltogatták egymást a szívében.

Gyors lábú lova élvezte, hogy kedvére vágtázhat, s úgy repült, mintha versenyezne. Elhaladtak a karámok mellett, a kertek alatt, felkapaszkodtak az alacsony földteraszon, átszáguldottak az erdőn, elmaradt mellettük a házikójuk, amelynek küszöbéről az édesanyja izgatottan integetett utána.

Hettie továbbvágtatott, keresztül a rozoga hídon, s végre a Ben háza előtti árnyékos tisztásra ért.

Itt akkorát rántott a lova zabláján, hogy az nagyot horkantva állt meg. Minden felől emberek rohantak a ház elé. Közben Rose lova is átnyargalt a hídon. A következő pillanatban Marvie bukkant fel nyaktörő iramban a karámok felől.

Dübörgött a föld lova patái alatt!Hettie azonnal leolvasta Marvie feldúlt arcáról, hogy mi történt.

Szeretett volna sikoltani őrült izgalmában. Mire Marvie odaért, Rose is megérkezett. A fiú lova két lábra állt, és táncolni kezdett. Marvie kemény kézzel megfékezte az állatot, és Hettie mellé fordította.

– Nevada odalent van... bilincsben! – suttogta lihegve. – Megbilincselték. Dillon halott!... Pokoli dolgok lesznek még itt ma!... De egy szót se szóljatok, s te se, Rose!

A fiú izgatott arckifejezése, Rose sápadtsága és elragadtatottsága, a vágtató lovak, a házak, a fenyők – mindez összefolyt Hettie előtt. Minden erejét össze kellett szednie, hogy el ne ájuljon. Érezte, hogy a lányka erős kézzel tartja a nyeregben. Rosszulléte csakhamar elmúlt. Szeme előtt minden kitisztult, újból rendesen lélegzett, s úrrá lett a keblében kavargó vihar fölött.

Ben és Franklidge bíró hatalmas léptekkel siettek ki a házból a rohanó cowboyok elé.

– Látja, bíró, mondottam én, hogy lövéseket hallottam – mondta Ben. – Valami történt!

– Úgy látszik, igaza van. De ne izgassa fel magát – felelte a bíró.– Itt van Marvie... Megbolondult? – kérdezte elcsodálkozva Ben,

amidőn látta, hogy a fiú vad vágtája szétugrasztja a lankán felfele igyekvő cowboyokat.

– Mennydörgés mennykő! Ben! – kiáltott fel Franklidge, megpillantva Hettie-t és Rose-t, amint átlovagolnak a pázsiton.

Az útelágazásnál az első cowboy, akibe Ben belebotlott, kikottyantotta:– Gazdám, itt van Jim Lacy! Épp most lőtte le Dillont.– Micsoda? – kiáltotta hitetlenkedve Ben.Mire a cowboy megismételte az újságot, már Raidy is odaérkezett

három cowboy élén, s levegő után kapkodva mind a négyen beszélni kezdtek.

– Egyszerre csak egy beszéljen! – ripakodott rájuk Ben. – Miféle baj szakadt megint a nyakunkba, Raidy?

Az öreg munkavezető kihúzta magát, bár még mindig zihált:

– Gazdám, jelentenem kell... hogy Dillont megölte... Jim Lacy!Tehetetlen dühében Ben Ide nagyot dobbantott. Arcát elfutotta a vér.

Öklét a feje fölé emelve rázta.– Az én saját birtokomon! – mennydörögte.– Igen, uram. Pontosan a konyha tornácán.– Dillon halott?– Az, uram, visszavonhatatlanul – felelte Raidy. – Jim Lacy előbb

szíven lőtte, s aztán kilőtte a jobb szemét is.– Gyilkosság! – kapott lélegzet után Ben.– Nem éppen!... Egyenlő felek párbaja volt. Mintha a felhőkből

pottyant volna le Lacy. Dillon nem vesztette el a fejét, uram, és gyors is volt, de Lacy megelőzte.

– Megölte! A legjobb emberemet! – hördült fel Ben. – Hol van Jim Lacy?

– Ott ül a konyhaház tornácán – válaszolta Raidy. – A seriffek megbilincselték...

Ben az öklével a tenyerébe csapott.– Tehát elfogták!... Franklidge bíró, tudtam én, hogy elkapjuk mi ezt a

rablógyilkost.– Tudja, Ide, kissé zavarban vagyok, hogy mitévő is legyek most,

miután kézre került... Jim Lacy – felelte szárazon a bíró.– Zavarban van? Majd könnyítek én magán!– És, gazdám – szólt közbe Raidy –, Tom Day is megérkezett a

lovasaival. Azok meg akarták lincselni Lacyt, de Tom rájuk bömbölt, mint egy megvadult bika, és nem engedte. Legjobb lesz, ha most nyomban mind odamegyünk.

De ekkor Ina rohant ki a házból.– Ben, mi... mi történt? – kérdezte rémülten.– Ina, már mindenen túlvagyunk, így hát ne jajveszékelj – felelte Ben.

– Lelőtte Dillont az a pokolfajzat Jim Lacy. Az az ember őrült kell hogy legyen! Egyszerűen beállít ide végrehajtani a maga rejtélyes vérbosszúját! Pont itt, az én hátsó ajtóm előtt!

– Dillon meghalt? – kérdezte megrettenve Ina.– Igen, úrnőm – bólintott Raidy, s kezével megérintette sombrerója

karimáját.– Milyen borzasztó!... – Ebben a pillanatban Ina észrevette Hettie-t és

Rose-t, s odarohant hozzájuk. – Hettie, hát nem szörnyű? Hogy Dillon... Megáll az eszem... Te is, Hettie, magadon kívül vagy! Ki ez a kislány melletted?

– Rose Halt, Marvie barátnője... – felelte Hettie, és lehajolt hozzá. – Képzeld, Ina... találkoztam...

Ben, aki ezalatt elindult az emberivel, visszakiáltott a feleségének:– Ina, maradj itt, s tartsd itt a lányokat is!– De miért nem mehetek veletek én is? – tört ki Ina.– Nem asszonyoknak való dolog ez – felelte Ben kurtán. – Már

egyvalaki meghalt, s rövidesen követi másvalaki.Ina annyira megbántódott, hogy menten elpárolgott a kíváncsisága.– Hettie, hallod? Megtiltotta, hogy odamenjünk – méltatlankodott.– Idehallgass, öreglány! Fütyülök Ben Ide-ra. Nincs annyi férfi

Arizonában, hogy vissza tudjon tartani – jelentette ki Hettie elszántan. Hirtelen odahajolt Inához, és odasúgta neki: – Jim Lacy Nevada!

Ina a szájához kapta a kezét, hogy elnyomjon egy sikolyt. – Lehetetlen! – kapkodott levegő után.

– De igen! Már régóta tudom. S ma találkoztam vele... Ó, istenem!... De most még nem beszélhetek. Gyere utánunk!

Hettie, bal oldalán Rose-zal, a gyors léptekben haladó férfiak után ügetett, s jobb kengyelébe kapaszkodva mellette futott Ina, nagy sötét csillogó szemével fel-felpillantva a barátnőjére.

Csakhamar odaérkeztek arra a nagy térségre, melynek túlsó végén a ranch alkalmazottainak a lakóházai állottak. Legalább tíz hátasló állott ott lekantározva. Hettie ijedt tekintete egy férficsoportot látott sötétleni a konyha előtt. Ott! Nevada ott kell hogy legyen – s nemsokára szemtől szemben állt Bennel. Milyen szörnyű lesz ez Bennek, de mindkettőjüknek! Hettie minden idegszála megfeszült a várakozástól s a kiállott kínoktól. De ellenállhatatlan, érthetetlen kíváncsiság kerítette hatalmába.

Odaérkeztek a cowboyok csoportjához, a legtöbb férfi ismeretlen volt Hettie előtt. Körbe állva bámészkodtak.

– Utat! – kiáltott rájuk határozott, éles hangon Ben. – Oszoljatok!... Hadd lássam azt az embert.

A csoport azonnal utat nyitott, s egy V-alakú rés támadt, amelynek a végében ott ült a fogoly a tornác szélén. A halott a földön feküdt, pokróccal letakarva.

Hettie felismerte Nevadát, bár a fejét lehorgasztotta, és sombreroja eltakarta az arcát. Bilincsbe vert keze a térdén nyugodott. Hettie-nek majd megszakadt a szíve. Micsoda titok lappanghat itt? Érezte, hogy kibeszélhetetlen és döntő jelentőségű, ez a pillanat...

Macklin, a winthropi seriff, aki ragyogott a boldogságtól, és csak úgy dagadozott a melle a fontoskodástól, peckesen eléjük lépett, és karjával nagyképű mozdulatot tett.

– Nos, Ide úr, itt van a maga embere. Én vertem bilincsbe – hencegett.Ben előrement, s tekintete a földön fekvő halott emberről a magába

roskadt fogolyra siklott.– Jim Lacy – szólította nevén fenyegető hangon. Nevada meg sem mozdult, csak mintha összerezzent volna. Senki sem

moccant meg. Balsejtelmektől s kifürkészhetetlen titkoktól volt terhes a levegő, s ez valósággal megbénította a jelenlevőket.

– Lacy, én felakasztatom magát! – harsant fel újra Ben Ide hangja. Most sem jött semmi válasz az elvetemült rabló részéről, akinek vakmerősége, hidegvére régóta közmondásos volt a tábortüzek körül.

– Álljon föl. Hadd nézzem meg magát – parancsolt rá váratlanul Ben.A fogoly hevesen megrázkódott, mintha ledobná nyomott hangulatát,

leugrott a tornác széléről, és kiegyenesedve megállt. Addig lehajolt fejét olyan hirtelen kapta föl, hogy a sombrerója a földre repült. Sápadtan, de nyugodtan nézett szembe bírájával.

Ben úgy meredt rá, mintha villámcsapás érte volna.– Úristen... Ki... Kicsoda ez az ember? – dadogta alig hallhatóan.Nem volt rá felelet. Az emberek megbabonázva bámultak rájuk.– Kicsoda maga?– Igazán sajnálom, Ben, hogy itt és így kell találkoznunk – hangzott a

válasz a jól ismert vontatott hanghordozással. – De azt hiszem, ennek így kellett történnie.

– Nevada!Rekedt, ujjongó kiáltással ugrott oda Ben, hogy karjaiba zárja öreg

barátját. Percekig tartotta szorosan átölelve.Hettie látta Ben meg-megvonagló arcát, a boldogságtól lehunyt szemét,

s ez az arckifejezés megdöbbentette a jelenlevőket. Hettie-t örömmel és megnyugvással töltötte el ez a látvány. Szeme elhomályosult, s a szíve is hevesen vert.

– Öreg cimborám! Hála Istennek, csakhogy végre rád találok! Már attól rettegtem, hogy meghaltál... Hosszú évek óta kereslek! De reménykedtem és imádkoztam... És most itt vagy. Túlságosan szép ez, hogy igaz lenne. Attól félek, hogy csak álom. Mondj hát valamit, öreg vadlóvadász cimborám, Nevada!

Ben megragadta Nevada vállát, távol tartotta magától, mindenkiről megfeledkezett, csak azt a sovány, kőszürke arcot látta maga előtt.

– Igen, Ben, neked Nevada vagyok, de mindenki másnak csak Jim Lacy... – felelte szomorúan Nevada.

– Kicsoda? – kiáltott fel Ben, s hevesen megrázkódott. Ideges, gyors ujjaival megtapogatta Nevada bilincseit. – Mindenható Isten!... Te vagy Jim Lacy?

– Én, a legnagyobb szégyenemre... öreg cimborám. Ben megdöbbentő gyorsasággal fogta fel a valóságot. Hirtelen elsápadt,

s lángoló tekintettel kapott oda Nevada bilincseihez.– Fütyülök rá, hogy ki voltál. Te nekem Nevada vagy... a barátom... a

cimborám. S az is maradsz mindörökké.– Hát, Ben, biz'isten jólesik ezt hallani tőled – mondta Nevada a maga

vontatott hanghordozásával.– Macklin, vegye le a bilincseket – adta ki a parancsot Ben.– Micsoda?... De hiszen Ide úr, ez az én foglyom! – Tiltakozott

elképedve a seriff. – Körözött marhatolvaj. Megölte a maga munkavezetőjét. A törvény...

– A pokolba a maga törvényével – szakította félbe Ben hevesen. – Vegye le a bilincseket!

– De hisz ön fogadott fel, hogy elfogjuk ezt az embert!– Vegye le, mielőtt magára fogom a pisztolyomat!Kezét a csípőjére tette. A tömeg nyugtalankodni kezdett, mozgolódott,

s izgatottan suttogott. Tom Day Macklin és Ben közé lépett.– Lassabban, Ben. Hadd szóljon az öreg Tom is néhány szót – mondta

csengő hangon, mely most még zengőbb volt, mint máskor. – Elég volt mára a lövöldözésből... Macklin, adja ide a bilincs kulcsát.

A seriff kivörösödött arccal, izgatottan és meghunyászkodva, restelkedve teljesítette a kérést. Day felnyitotta a bilincset, levette, s elégedetten Macklin lábához dobta.

Nevada megdörzsölte a csuklóját, s mosolyogva pillantott Dayre.– Csapj a tenyerembe, Texas Jack – harsogta az öreg rancher, és

csodálatos mosoly áradt szét ráncos arcán. – Mi aztán biztosan a jó öreg Magános Csillag Államának a polgárai vagyunk. Engedd meg, hogy én rázzam meg elsőnek azt az áldott jobbot, amely leszámolt Dillonnal.

– Hát, Tom, biz'isten felesleges beavatkoznod – mondta Nevada, de azért engedte, hogy a nála idősebb férfi hevesen megszorongassa.

– Jöjjön csak, Franklidge – hívta oda Day a bírót. – Azt hiszem, itt az ideje.

Ben Ide mozdulatlanul állott, tátott szája s kimeresztett szeme oly kétkedő csodálkozást fejezett ki, amit lehetetlen volt szavakba önteni.

Érzéseiben egészen biztosan mások is osztoztak. Hettie pedig úgy érezte, hogy a vére és az agya őrülten lüktet. Texas Jack! Az öreg rancher örömtől sugárzó, meleg mosolya!

Franklidge bíró méltóságteljes léptekkel, kedves, ünnepélyes arckifejezéssel indult feléjük. De a másik fekete ruhás seriff elállta az útját.

– Ide úr, ez kétségkívül egészen rendkívüli eljárás.– Ördög-pokol, persze hogy az! – robbant ki Ben. – De az eset is

rendkívüli!– A törvénynek a saját útját kell követnie. Még akkor is, ha ez a Jim

Lacy önnek régi cimborája. Ő jelenleg gonosztevő. Gondolom, a fegyverhasználata mindig jogos volt. ő azonban marha- meg lótolvaj. Mi elhatároztuk, hogy a Pine Tree banda vezetőjét felakasztjuk. És kétségtelen, hogy Lacy a fejük. Dillon meggyilkolása ezt bizonyítja. Ha ez nem ok a felakasztásra, feltétlenül a bebörtönzésére.

– Strethers, én fogadtam fel magát ide – felelte Ben higgadtan. – Igaz, azt akartam, hogy Jim Lacyt lőjék le vagy akasszák fel. De megváltoztattam a véleményem. Ő barátom. Neki köszönhetem az életemet, a vagyonomat, a családomat. Mindent neki köszönhetek. Valami rejtély lappang itt... valami tévedés. S ezt ki kell derítenem, de nem a maga, hanem a magam számára.

– Rendben van. Én azonban beszállítom Lacyt Phoenixbe, és bíróság elé állítom – felelte Strethers.

– Maga azt csak az én holttestemen keresztül teheti meg. Vigyázzon magára, Strethers. Ez itt nem Phoenix. Maga most lenn van a szurdokokban.

Bárcsak néhány hónapja élt Ben Arizonában, már értette az itteni mórest, s így a helyzet megint súlyosra fordult. De Franklidge bíró közbelépett, hogy visszavonulásra késztesse Stretherst.

– Magának itt nincs semmilyen hatásköre, amíg én arra engedélyt nem adok – mondta. Aztán udvarias hangon Benhez fordult: – Fiam, ne aggódjék. Csak egy kis türelmet kérek.

– Türelmet? – kiáltott fel Ben, mint aki nem hallott jól.Franklidge bíró, még néhány lépést tett előre, bal kezét Nevada vállára

helyezte, s odanyújtotta neki a jobbját, amelyet az rögtön el is fogadott.– Jack, az meglehet, hogy Texasból származik, amint az öreg Tom

kérkedik vele, de maga most már kétségtelenül arizonai – mondta szívélyesen.

– Nahát, ezen nevetnem kell – jegyezte meg jókedvűen Day.

Franklidge oldalt fordult, és egy röpke mozdulattal a földön heverő halott emberre mutatott.

– A Pine Tree rablóbanda feje természetesen Dillon volt – jelentette ki. – Másképpen maga, Nevada, ugye nem kockáztatta volna meg, hogy éppen itt leleplezze önmagát?

– Az bizonyos, hogy nem – felelte Nevada olyan mosollyal, amelyben nyoma sem volt a jókedvnek.

– Dillon! – bőmből te Tom Day, szemét a halott emberre szegezve. – Ki volt ő, Jack?

– Ed Richardson, Új-Mexikóból.– Richardson? Hallottam róla. A Lincoln-vidéki háború egyik

szereplője? Billy, a Kölyök bandájából?– Ő az, Tom.– No, ebadta kölyke! – kiáltott fel az öreg rancher. – Most kezdek

világosan látni. Dillon nagyon jóban volt Stewarttel. S Stewart soha többé nem dolgozott már úgy nekem, miután Dillon munkavezető lett itt Bennél. Ma reggel eltűnt. Ő pedig tudta, hogy mi hova készülünk... Jack, mi a véleménye erről?

– Stewart egyike volt annak a három arizonainak, akiket ez a Richardson felvett az ő új-mexikói bandájába.

– Aha! S ki a másik kettő?– Burt Stillwell és Cedar Hatt.– Stillvell!... Jack, nem találkoztál ezzel a fickóval mostanság? –

kérdezte Day villogó tekintettel.– De igen. Stillwell lopta el Ben lovát, a Kalifornia Redet. Én

kényszerítettem rá, hogy küldje vissza. Azt hiszem, ebbe pusztult bele Stillwell... Marvie Blaine pedig ma lelőtte Cedar Hattet. Így a Pine Tree bandát biztosan felszámoltuk.

Ben Ide tágra nyílt szemmel lépett közelebb a beszélgetőkhöz. – Marvie Blaine lelőtte Cedar Hattet? – kiáltott fel Franklidge bíró.– Te jó Isten! – tette hozzá elképedve Day. – Mi jöhet még ezek után?

Hallotta, Ben?– Tom, megáll az eszem – felelte rekedten Ben.– Mondj el mindent, Jack. Mondd el, mit csinált Marvie. Az ég

könyörüljön rajtunk! – folytatta Day.– Ma megpillantottam Cedar Hattet – fogott bele elbeszélésébe

Nevada. – Ő lent lovagolt az egyik szurdokban, én véletlenül fenn voltam a tetőn. Hát, látom, hogy szimatol valaki után. Erre elébe vágtam, és leereszkedtem a hegyélről. Egyszer csak Marvie-ra meg a menyasszonyára,

Rose Hattre bukkantam. Épp csókolóztak, és nem vettek észre. Én Cedart lestem, és tudtam, hogy Cedar meg őket keresi. Csendben meglapultam. Csakhamar előlopakodott Cedar, s egyenesen rájuk rontott. Szidni kezdte őket. Rose nem hagyta magát, s persze Marvie segített neki. Cedar erre leütötte a fiút s utána Rose-t is. Ez feldühítette Marvie-t, és nekirontott Cedarnak. Egészen veszélyesre fordult a helyzet, mert Cedar a pisztolya után nyúlt. Meg is markolta, de Marvie nem hagyta magát... Dulakodás közben Cedar kezéből kiesett a fegyver, Marvie villámgyorsan felkapta, Cedarre emelte és kétszer rálőtt.

– Hohohó! – kiáltott fel egy cowboy az embergyűrűn kívül.– Óriási! Mindjárt magam kezdek kurjongatni, ha maradt még valami

hangom – mondta Tom Day. – Hol van Marvie? Gyere ide, te mesterlövész kölyök!

– Rose Hatt szintén itt van – mondta Nevada. – És Tom, neked is és Franklidge bírónak is érdemes lenne beszélni vele. Rose derék, becsületes lány. Dillon járt utána. Egyszer Cedar behurcolta otthonról Rose-t, hogy találkozzanak Dillonnal. Így tudott meg Rose mindent a Pine Tree bandáról. S őszintén elmondta nekem.

– No, majd én is kikérdezem, csak nem most – felelte Day. – A lányka, úgy látom, sápadt az izgalomtól. Azt hiszem, felesleges most itt mindenki előtt beszéltetni. Hanem a Marvie gyerek egyáltalán nem látszik ijedtnek.

– Gyere ide, fiam – szólt oda a fiúnak Franklidge bíró, s a fejével intett.Marvie lesiklott a lováról, s peckesen a három férfi elé lépett. Hettie

megremegett, amikor megpillantotta, és mégis sírni és ujjongani szeretett volna jókedvében. Marvie jelleme, korától eltekintve, a Nevadáéval vetekedett. Külszínre, mozgásában, modorában megszólalásig hasonlított hozzá. Hatalmas fekete pisztoly díszelgett a pisztolytáskájában, egy kisebb pedig az övébe volt szúrva. Micsoda pillanat ez Marvie Blaine életében!

– Fiam, mit hallok rólad? – kérdezte Day megindultan. – Te lőtted le Cedar Hattet?

– Én – felelte Marvie. – Itt a pisztolya. Pontosan úgy történt, ahogy Nevada elmondta maguknak.

– Ki az a Nevada?Marvie a kezét a barátja karjára tette.– Ohó! Te Jim Lacyre gondolsz?– Nem, hanem Nevadára – makacskodott a fiú, – Nekem nem tetszik az

a Jim Lacy-féle história.– Marvie, te a számból vetted ki a szót – vetette közbe Franklidge bíró.

– Az csakugyan lehetséges, hogy ő Nevada és Jim Lacy is. De az én

szememben mindig Texas Jack marad. Nálam dolgozott két éven át. S azelőtt Tom Daynél. Mindkettőnk szerint lasszódobásban ő volt a legügyesebb cowboyunk. Sőt ennél is több: talpig becsületes ember. Kitüntetésnek veszem, hogy barátomnak nevezhetem, és boldog volnék, ha társként magam mellé vehetnem birtokomra.

– Nos, ti seriff-haramiák – bömbölte Tom Day elégedetten –, hallottátok ezt? De én ennél is többet mondok. Texas Jack önként vállalta, hogy felszámolja a Pine Tree bandát. Ebben én őt teljes mértékben támogattam. Franklidge bírótól hivatalos megbízatása volt. Szabad kezet kapott, hogy beálljon a marhatolvajok közé, velük dorbézoljon és kártyázzék, s így belelásson a Pine Tree banda titkaiba. Értitek most már? Vagy túl nehezen forog az eszetek kereke? Itt szó sincs letartóztatásról. És akasztani sem akasztanak fel senkit.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Hettie az ágyán feküdt, arccal a nyitott ablak felé, ahonnan vadzsálya illatát hozta a hűvös esti szél. Teljesen bealkonyodott. A napnyugta utolsó rózsaszínű és arany sávjai még ott izzottak az ég alján. Fogalma sem volt arról, miként került Ben udvaráról a szobájába. Homályosan emlékezett az arcokra, a zsibongásra, de már nem tudta, mi is történt vele.

Az ajtó kinyílt, becsukódott. Egyszer csak Ben térdelt az ágya mellett... megfogta a kezét... megcsókolta az arcát.

– Hettie, mihelyt szabadulni tudtam, rögtön iderohantam – mondta mélyen meghatódva. – Egyszerűen elvesztettem a fejemet. De most boldog vagyok, húgocskám, soha ilyen boldog nem voltam, kivéve azt a napot, amikor Inával összekeltünk!... Mihelyt magamhoz tértem, rögtön te jutottál az eszembe. S meg sem álltam idáig.

– Ó, Ben! – suttogta, s megszorította a bátyja kezét. – Úgy éreztem, hogy mindjárt megszakad a szívem az örömtől.

– Hettie-kém, a boldogságba még nem halt bele senki – suttogta Ben gyöngéden.

– Ó, ha csak boldogságról lenne szó – motyogta Hettie.– De gyermekem, most csak boldogság van –- vigasztalta Ben. –

Szörnyű megrázkódtatást jelentett, mikor megtudtuk, hogy az öreg Nevada nem más, mint Jim Lacy. Bár mi mindig tudtuk, hogy korábban valami rosszféle ember volt. Nem, nem volt rossz, hanem csak vakmerő és

nagylelkű. De hisz ismered, Hettie... S most előkerült. Csodálatos, mennyire titokban tudta tartani korábbi énjét. Szakított addigi vad életmódjával. Becsületes munka után nézett, és tiszta, rendes életet folytatott. Úgy élt, ahogyan mi megismertük őt a boldog Forlorn River-i napokban. No, látod, igazolódott a te szerelmes hited és reményed. Méltónak bizonyult rá. Köszönöm Istennek, hogy én sohasem veszítettem el...

– Pszt! Megölsz ezzel... – sóhajtott Hettie, s kiszakította kezét bátyja kezéből.

– Hettie! Húgom, mi történt veled, nem ismerek rád?! – kérdezte mélységes aggodalommal Ben. – Egészen magadon kívül vagy. Ez túl sok volt számodra.

– Nem ártott meg sem az öröm, sem az izgalom – felelte Hettie. – Szerencsétlen, nyomorult teremtés voltam. Kicsinyhitű! Önző, nyakas nő! Féltékeny, kicsinyes! Nem tudtam sem hinni, sem szeretni!

S aztán apránként, töredezett szavakkal elmondta a Nevadával való találkozást. Hettie szégyenkezésében eltúlozta Nevadával szembeni sértő és elmarasztaló szavait, keserű szemrehányásait és megvető magatartását.

Ben magához vonta, keblére szorította, és megsimogatta borzas fejét.– Most már mindent értek. Kár, hogy így történt. De mentség is van

számodra. Nem hittél-e benne, nem szeretted-e őt, nem maradtál-e hű hozzá ezekben az években? Vannak dolgok, amelyek mindennél jobban beszélnek.

– De ő... nem fog... megbocsátani nekem... soha... – szipogott Hettie, akinek bátyja együttérzése és segítőkészsége láttán egyszerre megkönnyebbült a lelke.

– Nevada? Ugyan, az ilyen ember mindent megbocsát.– De én... sohasem tudom megbocsátani magamnak.– Hettie, minden rendbe jön. Nem emlékszel, hogy mindig ezzel

vigasztaltál? Hogy igyekeztél az én buta fejembe verni ezt?... És lám, rendbe is jött... Nevada sokkal nemesebb lélek, semhogy téged megbántana.

– Csakhogy én saját magamat sebeztem meg. Elvesztettem valamit. Akit szerettem, az csalódott bennem.

– Nem, nem. Túlságosan megviselt ez a megrázkódtatás. Nézd, Hettie, én nem akarlak vigasztalni, de fogadd el, amit mondok, és gondolkozz rajta. Hova lett belőled az Ide-ok bátorsága?

– Nyoma veszett...

– Nos, akkor szerezd vissza. Nevada, esküszöm rá, pont úgy viselkedik majd, mint én most. Térden állva esküszöm neked!

– Most hol van?– A nappaliban hagytam, a kicsi Blaine-nel játszott. A gyermek rögtön

szívébe zárta. Nevada pedig? Istenuccse, senki sem mondaná még álmában sem, hogy lehetséges volna az, amit mi Jim Lacyről hallottunk... Hettie, Nevada a megtestesült egyszerűség és nagylelkűség. Ugyanolyan maradt, amilyennek mi ismertük. Ő ma is Nevada, és punktum!

Hettie még sokáig nem hunyta le a szemét. Félelme lassanként elmúlt, csak a szíve sajdult meg időnként. Az éjszakai szélben szakadatlanul ide-oda hajladoztak a fenyők, a szél meg-megkapaszkodott az ágakban, s hol végigsepert rajtuk, hol halkan dudorászott közöttük. A prérifarkasok üvöltése is belevegyült a vadon kardalába. A sötétkék égen csillagok ragyogtak. Mikor végre elaludt Hettie, bizonytalan, valószínűtlen, kusza álmai voltak, amelyek középpontja ő volt, s körülötte keringtek Nevada, Marvie, Rose, Ben és a dévajkodó, jóképű Dillon árnyképei. De aztán új napra ébredt, amely olyan friss és üde volt, mint a hajnalhasadás, s szívében új remény támadt, amely oly felhőtlen volt, mint Arizona kéklő, aranyló égboltja.

Nem ért rá ábrándozni, Marvie rontott be a konyhába, utána Rose, szégyenlősen, bájosan, szerényen, mint az a vadvirág, amelynek nevét viselte. Már sétáltak egyet az erdőben, és olyan éhesek voltak, mint a farkasok. Ide mama szeretettel és csodálattal figyelte őket. Winthropba akartak menni. Velük tartana-e Hettie? Rose-nak ruhára, könyvekre s egész sereg más holmira lenne szüksége. Marvie arca csak úgy ragyogott a szeplői alatt. Rose átszellemülten mosolygott. Vajon elfeledte volna már azt a rablófészket odalent a szurdokban?

– Nem, ma nem – felelte Hettie sürgető kérdéseikre. – Talán holnap, ha Ben is beleegyezik.

– Mi köze Ben Ide-nak az én dolgaimhoz? – kérdezte Marvie gőgösen. – Szeretném, ha tudomásul vennéd, hogy Franklidge vagy Tom Day vagy bármelyik más arizonai rancher örül, ha elszegődöm hozzá.

Hettie megneszelte, hogy itt baj lesz, ha Ben átjön kibékülni Marvie-val. Bennek biztosan szüksége lesz a húga segítségére.

– Marv fiam, persze hogy tudomásul veszem – felelte. – De neked is belátással kell lenned. Rose-nak nálam kell laknia. Télire magammal viszem majd San Diegóba. S gondolom, te is szívesen lennél a közelében, s ezért szintén lejönnél San Diegóba, legalábbis rövid időre.

Marvie ezek hallatára elszontyolodott. Micsoda mestervágás volt ez – állapította meg magában Hettie.– Hát jó, ha Ben térden csúszva kér bocsánatot, akkor talán maradok –

jelentette ki nagylelkűen.

Reggeli után Tom Day látogatott át Hettie-hez és az édesanyjához. Milyen alaposan, derűsen, körültekintően beszélt!

– Nos, lányom – mondta búcsúzáskor –, gondolom Ide-ék és Dayék újból hozzáfoghatnak a marhatenyésztéshez, hála a mi derék Texas Jackünknek. Persze, akadnak rablódarazsak az elkövetkező esztendőkben is. De most már olyan derűs időkre számíthatunk, mint a vénasszonyok nyara. Az emberek nyugodtan alhatnak, és boldogan élhetik napjaikat. S maguk, fiatalok, vígan szerelmeskedhetnek. Hahaha!... Hettie lányom, én csodálom magát! Ravasz vén róka vagyok ám! No, adios, Isten áldja!

Később, a délelőtt folyamán, Ben állított be oly keserves ábrázattal, hogy Hettie majd elnevette magát.

– Mi történt, Ben? – kérdezte. – Hozzám hiába jössz sajnáltatni magadat.

– Ó, Hettie, ezt mondta Ina is, de ő ki is tartott a véleménye mellett – mondta Ben. – Pedig el kell mondanom valakinek. Nevada, úgy látom, meghibbant. Se nem lát, se nem hall.

– Beszélj, Bennie – mosolyodott el kegyesen Hettie.– Te tudod, hogy felmondtam Raidynek. Persze most el kellett mennem

hozzá, és meg kellett kérnem, hogy jöjjön vissza. Úgy látom, nagyon megbántódott az öregfiú. Nem dörzsölte ugyan az orrom alá, de hidegen viselkedett. Sokáig kellett magyarázkodnom, kérlelnem, fogadkoznom, míg vállalta, hogy visszajön. De ez semmi volt Marvie Blaine-hez képest.

– Csakugyan? Igen, most már emlékszem, te felmondtál Marvie Blaine-nek is – bólintott Hettie.

– Halálra nevetted volna magad, ha láttad volna azt a kölyköt – folytatta búsan Ben. – Utánaküldöttem. Azt hiszed, átjött? Esze ágában sem volt. Visszaizent a saját küldöncömmel, hogy ha beszélni akarok vele, keressem meg én. Kénytelen voltam megtenni. És kutya legyek, ha nem mondok igazat, lesett engem és bujkált előlem. No de végül is ráakadtam, s kértem, felejtse el a köztünk támadt kis nézeteltérést. Tyű!... Mondhatom, vérbeli arizonai lett belőle. Olyan vitába kezdett, hogy két vállra fektetett vele. S amit mondott, az logikus volt, persze ott nem adtam igazat neki. Úgy kérette magát, mint valami herceg. Istenuccse, te tudod, mennyire

szerettem Marvie-t, és sosem engedném, hogy itthagyjon minket, Inát és engem, amíg nem nagykorú. Méltóságteljesebben viselkedett, mint maga Franklidge bíró, s fennhéjázóbban, mint bármely cowboy, akit valaha láttam. Úgy nagyzolt, mint Macklin seriff. Végül is jókora béremeléssel hajlandó volt visszatérni hozzám, de ekkor újabb követelésekkel állt elő. Kijelentette, hogy igényt tart arra a díjra, amelyet jutalmul tűztem ki mindennemű adatért, amely a Pine Tree banda nyomára vezet. A jutalomdíj ezer dollár volt. Marvie azt állítja, hogy Rose vezetett nyomra. Arcátlan gazfickója! De Nevada is az ő pártján állt. S csakugyan tény az, hogy majdnem mindent Rose-on keresztül tudtunk meg. Így hát megígértem neki... Nahát, mit szólsz mindezekhez?

Hettie örömében felpattant.– Ez Marvie-ra vall! Most pedig, Ben, siess át Inához, és engeszteld ki

őt is, s akkor mi... ti mind boldogok lesztek megint. – Hohó! Ebből az sül ki, hogy te nem vagy az. Fogadni merek, hogy

ma, mielőtt lemegy a nap, te is pont olyan kótyagos leszel, mint Marv, s éppoly szótlan, mint az a kis erdei egér, Rose.

Bár Hettie nagyon szeretett volna egyedül maradni, vágya nem teljesült. Még el sem ment Ben, máris betoppant Franklidge bíró.

– Átjöttem elbúcsúzni magától meg Ide asszonyságtól – mondta az ő kedves modorában. – Meglehetősen viharos időket éltünk át, de most mégiscsak talpra állunk, s ahogy a cowboyok mondják, “egyenesbe jövünk”. – Aztán közelebb hajolt Hettie-hez és halkan hozzátette: – Emlékszik arra a napra, amelyet nálunk töltött? Akkor mondott nekem valamit, ami nagyon rejtélyesnek tűnt, de most már értem. Ugye, Nevadára célzott?

– Emlékszem... Franklidge bíró – bólintott Hettie és minden ízében remegett...

– Nos, igazam van-e, ha azt mondom: kétszer kettő – vagy inkább egy meg egy?... Például Hettie meg Nevada?

A hangjából kicsengő meggyőződés és mélységes megértés, amellyel összekapcsolta a két nevet, teljesen legyőzte Hettie csekély, de makacs ellenállását. Lehajtotta a fejét, és igenlően bólintott.

– Örvendek, hogy rátapintottam az igazságra – mondta szinte ujjongva. – Figyeltem magát tegnap, s rájöttem, hogy mekkora tűzpróbán kell átesnie. Most meg lerí az arcáról, hogy milyen gyötrelmeket áll ki. A legkomolyabban remélem, hogy sikerül csillapítanom a fájdalmát, Hettie Ide, sőt biztosan tudom, hogy sikerül. Figyeljen rám. A maga számára

szörnyű megrázkódtatást jelentett, amikor rádöbbent, hogy a maga Texas Jackje, vagyis Nevada, ahogy maga nevezi, azonos a hírhedt, avagy híres Jim Lacyvel. Ez a megdöbbenés érthető, de egészen helytelen. Semmi oka sincs szégyenkeznie, vagy rettegnie a tények tudomásulvétele miatt. Nem találkoztam nagyszerűbb emberrel, mint Jim Lacy. De nem azért jöttem most ide, hogy dicséretet zengjek róla... Csak szeretném megmagyarázni magának, hogy miért becsülöm az ilyen Jim Lacy-féle embereket. Az életem nagyobb részét a határ mentén éltem le, s tudom, milyen vad világ volt itt, sőt van még ma is. Különbség van rossz ember és rossz ember között. Egészen éles különbséget kell tenni. Sok hírhedt gyilkost láttam, sok gyilkossal találkoztam is. Wild Bill, Wess Hardin, Kingfisher, Billy, a Kölyök, Pat Garett és egy hadseregnyi más. Ezek nem véres kezű gyilkosok. A kor termelte ki őket. A Nyugatot sosem lehetett volna nélkülük benépesíteni. Ezek tartják féken a gonosztevők hordáit, a törvénytiprókat, s az olyan elvetemült fickókat, mint Dillon. Ez egy vad korszak elvadult életformája. Ilyen a Nyugat, és ezt ma már a Nyugat minden lakója tudja. S ha ez nem lenne így, mi nem lennénk pionírok, és haladás sem volna e nélkül az erőszak nélkül, ha az ilyen elvetemült gonosztevőknek, mint Dillon, Cedar Hatt és Stillwell és még sokan mások, nem oltjuk ki az élete gyertyáját. A bökkenő az, hogy csak az olyan elszánt, vasidegzetű fiatalemberek, mint Billy, a Kölyök vagy Jim Lacy tudják felvenni a harcot ellenük. Ennyi az egész, amit meg akartam mondani magának. No meg azt is, hogy ha az én lányom szeretné Jim Lacyt, én büszkén adnám hozzá feleségül.

– Köszönöm, Franklidge bíró – felelte Hettie, s felemelte a fejét, egyenesen szembenézett vele. – De ön félreértette... az én esetemet. Engem nem bánt, hogy Nevada... Jim Lacy volt.

– De az Istenért, akkor miért van ez a... nem is tudom micsoda? – tört ki a bíró félig mosolyogva, félig megütközve.

Hettie elkapta a tekintetét, s kinézett a zöldesfekete foltos erdőkre.– Én megvetettem őt. Azt hittem, hogy ő belevetette magát a... a... Nem

bíztam a hűségében. S most attól félek, hogy ő ezt sohasem bocsátja meg nekem.

– Hettie Ide – felelte Franklidge ünnepélyes határozottsággal. – Texas Jacknek még nem fordult meg a fejében, hogy valamit meg kellene bocsátania.

Mielőtt Hettie magához térhetett volna e meghökkentő kijelentés után, Marvie toppant be hozzá. Fontossága és tekintélye teljes tudatában, amihez

még valami titokzatosság is járult, lehurcolta Hettie-t a verandáról a fák alá.

– Hettie – súgta a lány fülébe –, elrendeztem a te dolgodat is.– Marvie!... Te?... Ó, ha te...– Nyeregben vagy – szakította félbe, s jól megrázta Hettie-t. – Nevada

éppen most vallotta be nekem, hogy belepusztul, úgy szeret téged. Halálos komolysággal mondom ezt! Becsületszavamra!... Nem te tetted az én Rose-omat is boldoggá? Ő most szenved. Abban reménykedik, hogy ha meg tudod neki bocsátani, hogy ő Jim Lacy volt, akkor utánaküldesz.

Hettie képtelen volt szólani, csak némán belekapaszkodott a boldogságtól ragyogó fiúba.

– Így hát ezt elmondtam. Akkor hát fuss keresztül ezen a réten – tette hozzá, s a buzgalomtól remegő ujjal mutatott előre. – Tudod te hová, oda a fenyők közé, ahol mi is szoktunk találkozni. Menj most rögtön. Nevada figyel. Ő is jönni fog. Megesküdtem neki, hogy odaviszlek, még ha a hátamon is kellene odacipeljelek. És meg is teszem.

Hettie megcsókolta Marvie keskeny barna arcát, nekiiramodott, s meg se állt, míg be nem ért a fenyők gallyai alá.

Először csak menekülni akart Marvie meg a többiek elől. De valami ellenállhatatlan erő a felé a félreeső zug felé vonzotta, ahová oly gyakran húzódott be, hogy a mélyre hajló gallyak alól gyönyörködjék a bíborvörös zsályában meg a színpompás sivatagban.

Nevada már ott volt... az egykori Nevada. Hettie egyenesen a karjaiba futott.

– Én... Szeretlek!... Szerettelek! – kiáltotta bocsánatkérő hangon. – Bocsáss meg. Ez volt az egyetlen tévedésem. Én voltam a gyönge... nem te.

Teltek az órák. A nap megint aranyló fénybe vonta a zsályaborította dombokat meg a szelíden lejtő lankákat. Bíborvörös felhők úsztak az égbolt aranyló meg rózsaszín végtelen tengerén.

Hettie és Nevada egymáshoz simuló arccal, egymás kezét fogva ültek egy hatalmas fenyőfának dőlve.

– Ben említett nekem valamit – mondta Nevada. – Miért ne mennénk le mindnyájan San Diegóba? Persze hogy tetszett nekem az ötlet... De én nagyon szeretném, ha te most csak egész rövid időre utaznál el... Mondd, Hettie édes, túl sokat kívánnék tőled, ha...

– Nem. Kérj bármit – suttogta Hettie.– ... ha arra kérnélek, hogy légy a feleségem?– Ha...! A tied?

– Persze. De attól tartok, hogy túl merész vagyok.– Nem – mondta Hettie. Néma csend támadt.– Én úgy értem, hogy nem kérsz túl sokat tőlem... Ó, Nevada! Igen!A lenyugvó nap utolsó sugarai bearanyozták az esthomályba vesző

hegyek tetejét.– Arizona mosolyog ránk – mondta Nevada, s gyönyörködve figyelte

Hettie átszellemült arcán az alkonyi sugarak ragyogását.– Nevada mosolyog rám – felelte Hettie álmodozva.

AZ ÍRÓRÓL

Zane Grey, Amerika talán legnépszerűbb írója, fogorvosként kezdte pályafutását. 1872-ben Ohióban született. Egyetemi tanulmányait Pennsylvaniában végezte, s ott mint baseball-játékos tűnt ki. Miután tanulmányait befejezte, New Yorkba ment, hogy megkezdje fogorvosi működését. Itt azonban írói hajlama kerekedett felül, és egy kis bútorozott szobában meghúzódva elkezdte írói pályafutását.

1908-ig csekély sikere volt. Ekkor Buffalo Jones ezredessel vadászni ment nyugatra. Miközben antilopok, hiúzok, farkasok után vágtatott, Greyt megragadta a vidék varázsa, és megismerte azokat az egyszerű férfiakat és nőket, akikért a tájat megszelídítették. Itteni élményeit az 1912-ben kiadott R i d e s o f t h e P u r p l e S a g e (A vörös zsálya lovasai) című regényében örökítette meg. Kirobbanó sikert arat, s közel egymilliós példányszámot ér el, de ma is újabb kiadásai látnak napvilágot.

Az ezutáni húsz esztendő alatt Zane Grey huszonöt regényt írt, melyek eddig összesen huszonhétmillió példányszámban jelentek meg. S ha legkevesebb három olvasót számítunk kötetenként, akkor is elmondhatjuk, hogy nagyobb olvasóközönsége van, mint bármely más, előtte élt amerikai írónak. Nevét, amely elszakíthatatlanul összeforrt a vadnyugat romantikájával, mindenki ismeri.

Megjelent a Magyar Népköztársaság és Románia Szocialista Köztársaság közös könyvkiadási

megállapodása keretében.

A megjelenés éve: 1971. Nyomdai ívek száma: 18:Alak: 54X84/16. Papír: famentes, 63 g/m3

Készült a “Casa Scinteii” Nyomdaipari Kombinátban71 1971 megrendelés szám alatt,Bukarest, Piaía Scinteii tér l sz,

Románia Szocialista Köztársaság,