1

Alberto Moravia

Levelek a Szaharából

Európa Könyvkiadó Budapest 1986

Fordította Zsámboki Zoltán

Alberto Moravia: Lettere dal Sahara

© 1981 Gruppo Editoriale Fabbri -- Bompiani, Sonzogno,

Etas S. p. A., Milano

Hungarian translation ©Zsámboki Zoltán, 1986

2

Elefántcsont napló

I Egy este Treichville-ben

Abidjan

Elkezdem elefántcsontparti utazásom naplóját, s azon tûnõdöm, mit fogok leírni benne.

Csupán a választás bõsége zavar. Elefántcsontpart nem nagy ország (valamivel kisebb, mint

Itália, lakosainak száma négymillió), de csupa kirívó ellentét: az északi törzsek, a malinkék, a

szenufók és fõként a lobik egész Afrika leghagyományõrzõbb animista népcsoportjai közé

tartoznak; délen pedig ott a fekete kontinens legszebb és legmodernebb városa, a hatalmas

Abidjan. Elefántcsontpart természeti szempontból is, hogy úgy mondjam, az ellentétek földje.

Északon bokros szavannasáv húzódik, délen a részben még feltáratlan egyenlítõi õserdõ

(franciául fórét á galerié, vagyis olyan erdõ, amelyben az óriási fák összeérõ koronái

valóságos növényi csarnokokat alkotnak). Mindezekhez a szempontokhoz annyi más,

rengetegféle-fajta szempont járul, hogy voltaképpen mindenrõl beszámolhatnék, vagy amint

manapság a kulturális iparban mondják, írhatnék tárgyilagosan szociológiai, politikai,

kulturális, antropológiai, vallási stb. stb. „megközelítésben". De miután megfontoltam a

dolgot, végül is úgy döntök, hogy ilyesmibe egyáltalán nem ártom bele magam, hanem csakis

egyszerû és tiszta benyomásaimról fogok naplót írni, s mivel ezt az országot, amelyben most

idõzök, Elefántcsontpartnak hívják, irományomat „elefántcsont naplónak" hívom, s majd

hozzáképzelem, hogy apránként a régi, faragott elefántcsont borítójú misekönyvekhez

hasonló, elefántcsontba kötött vaskos füzet lapjait töltöm meg soraimmal.

Benyomásaim, amelyeket naplómban örökítek meg, fõként „vizuálisak" lesznek; ez úgy

értendõ, hogy azt írom majd le, amit látok, meg a látvány „jelentését", de csakis a jelentését,

vagyis azt: mit gondolok abban a pillanatban, amikor valamit látok. Tehát könyvem afféle

turistanapló lesz. Jól tudom, hogy ezeket a szavakat: turista, turizmus, már jócskán lejáratták;

hogy rögtön az utazási irodákat, a társasutazások reklámozását, a Rome by mg/z£-

autóbuszokat juttatják eszünkbe. De a turizmus tulajdonképpen nem mindig csupán

fogyasztást jelentett. Eredetileg az érzelmi nevelés egyik formája volt; az emberek azért

indultak tour-ra vagy grand tour-ra* hogy megismerjék a világot és a világ révén saját

magukat; hogy közvetlenül tapasztalják: a legkülönbözõbb látszatok ellenére a világ mindig

egy és ugyanaz. Tehát a turizmus a valóság szemügyre vételét és nem megmagyarázását,

bemutatását és nem leleplezésétjelentette. Az effajta utazáshoz mindenekelõtt érzékenység és

kíváncsiság kellett, ám végül is hasznosabbnak bizonyult, mint az úgynevezett szakértõk

kutatásai, mert nem elterjeszthetõ és elmélyíthetõ ismeretekrõl tájékoztatta az olvasót,

amelyekrõl mindenki tudomást szerezhetett, hanem inkább olyasmirõl, amit csupán maga az

illetõ utazó élhetett át, vagyis, mint már említettem, benyomásokról.

Különben a dolgok látványa kevésbé változik, mint a róluk alkotott gondolatok; és ezt sem a

divat változása, hanem az idõ múlása okozza. S valóban: turistautakra a múltban olyan utazók

vállalkoztak, akiknek könyveit még akkor is fogják olvasni, amikor jó néhány szociológus,

közgazdász, néprajzkutató és történész írásai, ahogy mondani szokták, túlhaladottak lesznek,

már fe-

* Nagy túra. (franciául)

3

ledésbe merülnek mind. Hogy csak egy nevet említsek: például Stendhalt azok közé az író-

turisták közé sorolhatjuk, akik benyomásaikat örökítették meg. Stendhal sohase járt

Afrikában, de biztosra veszem, hogy ha járt volna, olyasformán beszélne róla, ahogyan

Olaszországról beszélt: benyomásaira összpontosítva csupán arra törekedne, hogy felidézze és

leírja, nem pedig arra, hogy megmagyarázza és megítélje.

Miközben ezeket a gondolatokat forgatom a fejemben, szállodám erkélyérõl tekintetem a

fülledt, mozdulatlan, tropikus éjszakában az alattam elterülõ Abidjant fürkészi. A szálloda

dombtetõn áll, innen látni lehet a lagúnát, amely körül a város felépült. Reszketeg visszfények

villannak fel a mozdulatlan, fekete vízen, néhány nagy európai tóra, a genfire, a zürichire

emlékeztetnek. Aztán ott húzódik a parti sztráda, láthatatlan gépkocsik páros reflektorsugarai

rohannak rajta. Végül egy park homályos, kusza kulisszája mögött alacsonyabb és magasabb

felhõkarcolók téglatestjei; varázslatosán emelkednek egészen a bizonytalan, elmosódott

gomolyfelhõk borította égboltig. Az éjszaka elrejti a város afrikai arculatát, amely csak nappal

válik láthatóvá lakosainak vonásaiban, a növényzet közönyösségében, és fõként abban a

szinte hihetetlen, délibábszerû légkörben, ami a világ e táján minden modern város

legjellemzõbb sajátossága.

Az éjszaka a város eredetének gazdasági és politikai mivoltát, vagyis azt a tényt sem engedi

feltûnni: vajon a kapitalista spekuláció vagy a szocialista hatalom hozta-e létre, fejlesztette ki,

virágoztatta fel. Az éjszaka tulajdonképpen csak a cementbõl, fémszerkezetekbõl, üvegbõl és

mûanyagból összerakott, nagyon modern épületek profilját mutatja meg. így hát végül is az

ember azt se tudja, hol van; helyesebben csupán annyit tud, hogy egy nagy városi

házrengetegben, egy jellegzetesen trópusi országban, valamiféle-fajta gazdasági hatalom

kiváltságos székhelyén. És ha alaposabban meggondoljuk, talán ezt az éjszakai benyomást

tekinthetjük a legpontosabbnak. Valóban a gazdasági, csakis a gazdasági, eleinte

gyarmatosító, majd neokapitalista hatalom teremtett a harmadik világ sok-sok országában

majdnem mindenütt ilyen modern nagyvárosokat, mint Abidjan. A gazdasági hatalom, vagyis

az az erõ, amely történelmet csinál, de még nem azonos a történelemmel. Mert a történelem a

maga jellegzetességeket és különbségeket kitermelõ képességével itt még nem köszöntött be.

A száhel némely karavánútján némely õsi településben talán több a történelem, mint a

Guineáiöböl efféle alexandriai jellegû metropolisában.

Szilveszter este van, így hát elmegyünk Treichvillebe, az európaias város legafrikaibb külsõ

kerületébe; meg szeretnénk nézni, hogyan köszöntik az új évet a trópusokon. Látszatra,

legalábbis a szüntelen petárdadurrogásokból, a lokálokba betérõ és onnan kitóduló vidám

kompániákból, az utakon nyüzsgõ, lépésben haladó gépkocsikból, a kunyhókra kifüggesztett

lampiohokból ítélve, az európai embernek sikerült beoltania az alaptalan remény és az

indokolatlan bizakodás érzését az afrikaiakba, akik a közelmúltban még nem ismerték az

ilyenfajta ünnepeket. Valaki azt mondja, hogy a bennszülött népesség körében a tipikusan

angolszász karácsonyi pulykaevés is elterjedt. Mindenesetre az arab vendéglõ, ahová beülünk

vacsorázni, nem valami hagyományos, vagy legalábbis másképpen hagyományos. A szûk

bárhelyiség falait népszerû plakátok és képes folyóiratok lapjai borítják. Egy meztelen keblû

apáca fotója mellett Che Guevara, fején a baszk sapka, szájában a szivar; egy légikatasztrófát

ábrázoló fénykép mellett egy amerikai város mo/oreííe-jei. Kennedy portréját a Világszépe,

Maóét egy pucér néger lány mellé ragasztották; a fekete nõ nyakában egymás fölött hét vagy

nyolc fémkarika tornyosul.

A pult elõtt szõke, fiatal, de már testes, kövér férfi áll, sápadt, blazírt arccal: sült csirkét eszik,

gyûrûtlen ujjaival finnyásán tépkedi le a lerágott csontról még leszedhetõ húscafatokat.

4

Levesszük a cipõnket, bemegyünk az étterembe. A helyiségben nincsenek se asztalok, se

székek, a padlón csak keleti díszítésû, festett párnák hevernek szanaszét. Sötétben ülünk a

mennyezetrõl lelógó függönyök tövében, szemben a falat ugyancsak függönyök borítják; a

nyugati stílusú helyiségek egyenes vonalait, derékszögû formáit a keleti stílus görbéi, fürtjei,

arabeszkjei váltják fel. A konyhára nem lehet panaszunk: datolyás fürjet és párolt húst

szolgálnak fel paprikával és mandulával. A vendégek, szinte kivétel nélkül átutazó turisták, a

földön heverõ párnákba süppedve, szemmel láthatóan sokra értékelik ezt az egzotikumot. E

percekben tulajdonképpen a világ valamennyi nagyvárosában bárki kis pénzért élvezheti

ugyanezt a fajta hamis és egyszersmind idegen atmoszférát: az egzotikum Abidjanban is

átalakult fogyasztássá.

Késõbb kimegyünk a vendéglõbõl, és lassan végigsétálunk a sötét, kövezetlen utcákon; a

keskeny járdákon rongyaikba burkolózva alszanak azok a szilveszterezõk, akik nem indultak

idejében vissza a falujukba. Az utcák két oldalán „réteges" barakkok vagy agyagfalú,

hullámbádog tetejû kunyhók sorakoznak; a silány kis boltok nyitva tartanak, ki vannak

világítva, és szívélyesen kínálják összevissza heverõ zsákjaikban, hordóikban és másfajta

alkalmi edényekben tárolt különös portékáikat. Fölfigyelek egy borbélyüzletre; a mester az

acetilénlámpa vakító fényében ollóval igazítja a vendég haját. A helyiség falán, kívül, népi

naiv stílusban készült plakát: két sorban egymás alatt különféle afrikai frizurák.Van köztük

african look,* hatalmas, fürtös gömb, van a fej tetején ágaskodó taraj, van háromcsimbókos

hajviselet -- kettõ oldalt, egy a homlok fölött --, van pakompartos, sõt szakállas frizura, és

még jó néhány másfajta is. De leginkább az lep meg, hogy az ismeretlen rajzoló nagyon

sötétre színezte modelljei arcát, és erõsen kihangsúlyozta vaskos állkapcsukat. Hirtelen

eszembe jutnak azok a nyugati árukat reklámozó plakátok, amelyek a repülõtérhez vezetõ út

két oldalán sorakoznak: afrikai férfiak és nõk láthatók rajtuk, amint valamilyen italt

kortyolgatnak, vagy valamilyen cigarettát szívnak, vagy valamelyik márkás autó volánjánál

ülnek. A korszerûbb és inkább a tudatküszöbre irányított reklám figuráinak arcszíne szinte

világos rózsaszínû, vonásaik szelídebbek, nyájasabbak, majdnem európaiak. Vagyis a borbély

naiv plakátján ugyanazt a primitív és hiteles stilizálást érezni, amit az art négre-ben**

figyelhet meg az ember; az iparosított reklámban viszont egyfajta kiszámított, rasszista, testi

hízelgés érvényesül.

* „Afrikai küllem", afrofrizura. (angolul)

** Néger mûvészet, (franciául)

5

II Ádám megmaradt az Édenkertben

Abidjan

Elefántcsontpartot, mivel manapság már aligha akad ott elefánt, inkább Lagúnapartnak

kellene hívni, legalábbis ezzel lehetne célozni az idegenforgalomra, hiszen a turizmus az

ország egyik legnagyobb jövedelemforrása. Csak rá kell nézni a térképre: Aboissótól, a

ghanai határtól majdnem Sassandráig, a libériái határig, Elefántcsontpart egész tengeri

szegélyén egymást érik a lagúnák.

Ha valaki Olaszországban azt mondja: lagúna, eleve a velencei lagúnára gondol: mozdulatlan,

tükörszerû víz, a kettõs cölöpök reszketeg visszfénye, csomókban burjánzó gaz és vörös

téglából épült házak romjai a kicsi, elhagyott szigeteken. De Elefántcsontpart lagúnái trópusi

lagúnák, és a trópusok azt jelentik: buján tenyészõ növényzet, tikkasztó hõség és

érzéketlenség. Azt gondolhatná az ember, hogy a velencei lagúnaval ellentétben, amelyet az

irodalom és a festészet minden idõkben agyonünnepelt, ezek a trópusi lagúnák kulturális

tekintetben némák, és nyoma sincs rangjukat igazoló iratoknak, nemességüknek. De ez nem

igaz.

Ha az ember csak egyetlenegyszer végighajózik egy elefántcsontparti lagúnán, meggyõzõdhet

róla: ami kulturális vonatkozásaikat illeti, semmi okuk rá, hogy irigyeljék a mi lagúnánkat;

sõt, akárcsak a miénk, a romantikus, irodalmi egzotikumtól õk iá eljutottak már a fogyasztás

realista gyakorlatáig. Ebben az értelemben, félretéve minden esztétikai értékelést, egy nagy

költõt kell felidéznünk, Baudelaire-t; õ ugyanis a trópusokra menekülõ turisták elõfutára volt,

s a költõ álma manapság az utazási irodák propagandájává alakul át. Egyik legtökéletesebb

költeményében, az Útrahívás-ban, olyan sorokra bukkanunk („Mon enfant, ma soeur songé a

la douceur -- d'aller lá-bas vivre ensemble... Iá tout n'est que ordre ét beauté -- luxé, calme ét

volupté"),* amelyek napjainkban némi változtatással a déli tengerekre induló hajók

szórólapjain is olvashatók.

A reklám irodalmi származéka? Nem, sokkal valószínûbb, hogy ez nem egyéb, mint az

egzotikum történelmi fejlõdése az irodalomtól a fogyasztásig. Baudelaire, bár elhajózott

Calcutta felé, de amikor kikötöttek a Malabár-partokon, Cochinnál, nem volt hajlandó a

szárazföldre lépni, s ezzel alighanem akaratlanul, nyomatékosan hangsúlyozta, hogy

menekülési kísérlete csupán költõi jellegû. De Gauguin bizony igazán elmenekült, õ megélte

az álmát. Gauguin után az esztétizálás jóvoltából a mûvészet gátja átszakadt, s a fogyasztás

áradata elöntötte az egész világot.

Kora reggel motoros bárkán indulok neki az elefántcsontparti lagúnának. A trópusi nap már

kíméletlenül tûz le ránk; a sûrû, mély víz kegyetlenül csillog, s ameddig a szem ellát, széles és

egyenes csatornaként húzódik egyik oldalt a kusza bozót, másik oldalt a kék pálmaerdõk

között. Sehol egy csónak, sehol egy ház, sehol semmi, s mivel a legkisebb zajt se hallani, azt

mondhatnám, még csend sincsen, hiszen a csendet zajok teszik érzékelhetõvé. Néha jókora

hal ugrik ki a vízbõl, vagy si-

* Húgom, gyönyöröm, az lesz csak öröm: a hajónk ha messze habon száll! A világ ott csupa

rend, szépség, gyönyör, pompa, csend. (Szabó Lõrinc fordítása)

6

rály csap le a magasból. Elnézem a bozótot: nem zöld, az erõs fényben feketének látszik;

elnézem a pálmafákat: karcsú törzsük olyan hajlékonyán emelkedik ki a homokból, hogy

megannyi hattyúnyaknak vélné õket az ember, tetejükön napsütötte, szélfútta levelek vakítóan

tündöklõ, kócos csomója.

Valóban, a polinéziai korallszigetekkel együtt manapság az egész földön ezek a helyek

hasonlítanak leginkább az õsi, bibliai Édenkertre. De ebbõl az Édenbõl sohasem ûzték ki

Ádámot; vagy legalábbis Ádám rövid számûzetés után szántszándékkal visszatért ide, és most

már a modern kényelem minden eszközével felszerelkezve telepedett meg. Ádám francia

vagy német, sõt esetleg milánói; bankár, nagyiparos, rentier*; és azért látogat el a pokoli

nagyvárosokból ezekbe az érintetlen paradicsomokba, hogy -- úgymond -- kikapcsolódjék.

Nos, íme Ádám: hirtelen motorzaj töri meg a mély csendet; aztán egy motorcsónak suhan el

mellettünk, két oldalán legyezõ formájú vízsugarak, az orrán hárman a hasukon fekszenek,

mögötte bikinis nõ, vízisín állva huzatja magát a hajó nyomdokvizében. A motorcsónak

folytatja útját, eltûnik; a lagúna újra elcsendesedik, de már megtört a varázs; nemsokára

észrevesszük, hogy Ádám a lagúnában mindenütt ott hagyta jól szervezett jelenlétének

nyomait, íme, tényleg, kicsi hajóhídhoz kikötve egy másik motorcsónak, íme az egyik

tisztáson egy fényes, lakkozott mûkunyhó; íme az egyik turistaklub luxusfaluja, a cement

„fautánzatból" készült bungalók; s végül íme a bár, a zuhanyozók, a függõágyak és a rádió,

amibõl az Abidjanban megszelídített tamtamzene szól.

De nem fogok kikötni a klubnál, nem lépek ki egy kicsi hajóhídra sem. Más programom van.

Egyik elefántcsontparti barátommal, Desiré Ecaréval, a filmrendezõvel együtt Assiniébe,

barátom szülõfalujába igyekszünk. Desire Ecaré, bár aligha kell bemutatnom (Afrika egyik

legjobb filmrendezõje, többek között az õ mûve a Koncert egy emigráns tiszteletére, amely

harsány humorral mutatja be egy Párizsban élõ afrikai csoport életét), mégis megérdemli,

hogy leírjam. Ecaré alacsony termetû, nagy fejû, szakállas férfi; dülledt szeme csodálkozástól,

egyszersmind iróniától csillog. A világ változékony látványa iránti csodálkozását és iróniáját

egyre-másra rövid, hangos nevetéssel fejezi ki, mintha folyvást valami újat tapasztalna. És

Ecaré valóban nemcsak mûvész, hanem tapasztalatgyûjtõ ember is. Legalábbis ami az

afrikaiak számára ma alapvetõ, az európai kultúrával kapcsolatos tapasztalatokat illeti.

íme Assinie. Itt már nyoma sincs az új, jól karbantartott hidaknak, a fényezett kunyhóknak, a

kristálytiszta vizeknek. Most hiteles, õsi közegben vagyunk: iszapos, fekete víz, imitt-amott

ezüstös színû, döglött apróhalak; hajóhíd rozoga gerendákból; nagy sereg anyaszült meztelen

gyerek figyeli, amint kikötünk; igazi falu, igazi kunyhók, igazi agyagból, igazi pálmalevél

tetõvel. Pálmafák között ballagunk egyik kunyhótól a másikig. Továbbra is minden hiteles,

minden õsi. Hiteles a földön ülõ, félmeztelen fiatal lány; a melle rezeg, amint lendületesen

lisztté töri a magvakat egy mozsárban; hitelesek az apró, korcs afrikai kutyák, úgy hevernek a

homokban, mintha nem volna bennük élet; hiteles az a magas, szemüveges, európaiasan

öltözött, tekintélyes külsejû asszony, aki szemügyre vesz bennünket, aztán ránk mosolyog, és

kimutatja jó néhány aranyfogát; szalmakalapja a szemöldökéig behúzva, kezében váza, a

vázában mûvirágok; hiteles a ráncos képû anyóka, aki az egyik ablakból baule nyelven

tréfásan kötözködik Ecaréval. Váratlanul kijutunk a tengerpartra. A zordon, foltos kék színû s

a napfényözönben gyilkos-fémesen villódzó óceán nyugodt. A parttól nem messzire

* Magánzó, tõkepénzes, (franciául)

7

azonban egyszerre csak szökõár ágaskodik: magas, vaskos, dörgõ hullámvonulat, amely

ugyanebben a pillanatban több ezer kilométer hosszúságban zúdul neki a Guineái-öböl egész

partvonalának. Sehol egy teremtett lélek, leheverünk a homokba, néhány afrikai problémával

kezdem piszkálni Desiré Ecarét. -- Mondd, Desiré, az afrikaiak, amikor felszabadultak, vajon

miért döntöttek úgy, hogy megtartják azokat a képtelen országhatárokat, amelyeket annak

idején a gyarmatosító hatalmak saját érdekeiknek megfelelõen húztak meg?

-- Tudod, Alberto, a szegénység, az iszonyatos afrikai szegénység kényszerített rá bennünket,

hogy elfogadjuk az országhatárokat, amelyekrõl nagyon helyesen mondod, hogy képtelenek.

És szintén a szegénység szorít rá bennünket, hogy megõrizzük az egységet az egykori

gyarmati határokon belül. Egység nélkül elvesznénk.

-- Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy az afrikai nacionalizmus nem nyelvi vagy történelmi

vagy etnikai tényeken alapul, mint az európai, hanem gazdaságiakon, mint annak idején, a

gyarmati uralom is, csupán átvette a gyarmati uralom helyét.

-- így is mondhatjuk.

-- És a nyelv? Végül is milyen nyelven fogtok beszélni, angolul és franciául, vagy az afrikai

nyelveken?

-- A nyelvvel is nagyjából ugyanaz a helyzet, mint az országhatárokkal. A nyelvi, vagyis az

afrikai nyelvi határok helyett azokat a kulturális határokat fogadtuk el, amelyeket az angolok

és a franciák alakítottak ki. S végül is a gazdaság és a kultúra szükségbõl maga alá gyûrte a

törzsi szervezetet és a törzsi nyelveket.

-- Úgy érted, hogy az emberek a mindennapi érintkezés során törzsi nyelven beszélnek, de a

kulturális életben és írásban a franciát és az angolt használják?

-- így van. Az utóbbi idõben az itteni népcsoportok kialakítottak egyfajta afrofrancia nyelvet,

a le petit négre-t*; kifejezõereje, elevensége miatt néhány elefántcsontparti író ma már

szívesen használja is.

-- Most pedig, Desiré, azt mondd meg nekem, mi maradt meg az eredeti fetisizmusból az

egyistenhívõ vallások, a kereszténység és az iszlám szorításában.

-- Tudod, csak úgy nagyjából, különösebb elméletieskedés nélkül fogalmazva, ezek a vallások

túlságosan elvontak, túlságosan fogalmiak, túlságosan filozofikusak. Nem gyakorlatiasak,

nem kézzelfoghatóak, így aztán megtörténhet, hogy egy keresztény, egy muzulmán, ha a

mindennapi életben valamilyen nehézségbe ütközik, elmegy aféticheur-höz, akit ti

varázslónak neveztek. Aféticheur meghallgatja, megvizsgálja az esetet, és aztán intézkedik,

olyan eszközökkel és módszerekkel, amelyek ugyanolyan õsiek, mint Afrika. És a maga

hagyományos, konkrét, realista módján majdnem mindig talál is megoldást a problémára. A

papok mindezt nagyon jól tudják, így hát behunyják a fél szemüket, esetleg mind a kettõt...

Desiré szokása szerint röviden fölnevet, aztán elhallgat; jómagam közben egy fiatal párt

veszek szemügyre, éppen ott mennek el elõttünk. A fiatalemberen trikó és pantalló, a lányon

csak ágyékkötõ; mindketten magasak, jól megtermettek, izmosak, szoborszerûek.

-- Szó szerint „kicsi néger": elrontott francia.

8

Egymás kezét fogva sétálnak el elõttünk, aztán egy kicsit távolabb lehevernek a homokba. A

fiú hanyatt fekszik, az égboltot nézi, tarkóját fél karjára támasztja; a lány oldalvást

ráborul,vaskos, erõs csípõje kidomborodik a tarka ágyékkötõben, valami turbánfélébe burkolt

kicsi feje a fiatalember fölé hajlik, alig van nyakszirtje. Mozdulatlanul beszélgetnek, vagy

inkább suttognak, nem hallom a szavukat, pedig nagyon közel vannak hozzánk.

A fölöttünk zöldellõ pálmafákkal és az óceánnal együtt alkotott kép -- a hullámok szabályos

idõközökben csapódnak neki a partnak és verõdnek vissza róla --, a jól ismert paradoxonhoz

híven, amely szerint a természet utánozza a mûvészetet, azokat a méla, titkos tengerparti

beszélgetéseket idézi fel, amelyeket Gauguin már egy évszázaddal ezelõtt megfestett. Tehát

ez: szerelem, háttérben a természet mélabús misztériumával, ez is a „már látott", a „már

ábrázolt" dolgok közé tartozik. De legalább a „már fogyasztott" javakhoz nem sorolható még.

9

III.

A forró köd

Sassandra

A Guineái-öböl egyik különlegessége a forró köd. Sassandra felé robogunk, Elefántcsontpart

kellõs közepén, de úgy rémlik, mintha Lombardiában járnánk, télidõben. A kanyargós betonút

hatalmas erdõn vezet át; a fák elsõ sorát még látjuk, igaz, fátyolosán; a második sor már csak

rémlik; a harmadikat egyáltalán nem látni. De nyoma sincs a Pó-völgyi ködös hajnalok

metszõ hidegének, nyirkos, nyálkás hõség van, mintha a köd a pocsolyák mocskos

miazmáiból, a mocsár malarias páráiból sûrûsödött volna egybe.

Eszembe jut egy régebbi utam: helikopteren repültem át Elefántcsontpart e része fölött. Az

utasfülkébõl -- olyan mély volt, mint valami erkély -- tisztán lehetett látni, hogy az õserdõ

vízben áll. Idõnként a fák között hatalmas, fekete víztükrû, elárasztott tisztások tûntek fel, a

motorzajtól megriadt vadbivalycsordák sorba rendezõdve, úszva menekültek elõlünk, csak

fejük és szarvuk emelkedett ki a vízbõl. A köd ezekbõl a láthatatlan pocsolyákból száll fel;

sohasem száradnak ki, az esõs évszak újra feltölti õket. A ködbe burkolt betonút vonala olyan

furcsa, mintha mesebeli tájon vezetne át: hol szinte függõlegesen lefelé vág, a semmibe; hol

meg hirtelen a magasba tör nagy meredeken, szintén a semmibe. A nap mozdulatlanul függ a

menny bolton, jókora sárgás köpetre hasonlít.

Végül a köd feloszlik, de nem foszlányokban, mint Európában: hirtelen hullik le az egész

õserdõrõl, mint amikor egy méltóságteljes mûemléket lepleznek le. Nézem az õserdõt,

megpróbálom elemezni, s bár lehetetlen -- hiszen irdatlanul nagy --, igyekszem egyetlen

pillantással összefogni. A kanyarokban világosan feltûnnek a dzsungel alkotórészei.

Közvetlenül a talajon az aljnövényzet kétméteres, sûrû bozótja; azután a kettõ-négy méter

magas cserjék; majd sok-sok, nehezen megkülönböztethetõ négy-húsz méter magas, európai

külsejû fa; utánuk, ritkábban, határozottan afrikai méretû, de nem túl nagy, húsz-harminc

méteres fák, s végül itt-ott az egymagukban álló harminc-negyven méter magas

növényóriások.

E fáknak már a neve is--avodire, dabema, ló, sangue, azobe -- jelzi különös mivoltukat. De

talán pontosabb meghatározást adok róluk, ha azt mondom: gyakran egzotikus

dísznövényeknek tetszenek, abból a fajtából, amelyik edénybe ültetve a szalonokat szokta

ékesíteni, épp csak hogy itt valami túlburjánzó, egészségtelen növekedés óriást csinált

belõlük. Az biztos, hogy az egyenlítõi õserdõ egyik legfõbb jellegzetességének ezeket a

hatalmas fákat kell tekintenünk, kicsi sárga vagy vörös virágcsokraikkal, amelyek szinte

eltûnnek szédítõen magasió törzsük csúcsán, tollas legyezõre vagy a szökõkutak

vízsugárnyalábjára emlékeztetõ lombjukkal, irdatlan fehér, sima gyökereikkel, amelyek

között, mint egy iszonyatos kacsaláb ujjai között, valami hártyaféle feszül. De

végeredményben meg kell állapítanom, hogy a lápvadon igazi fõszereplõje nem a fa --

bármilyen hatalmas legyen is --, hanem a lián.

A bozótövezettel vagy a szavannával ellentétben a dzsungel a lián jóvoltából tûnik fel tömör,

áthatolhatatlan tömegnek (ennek köszönheti a dzsungel a szexuális metaforát, hogy „szûz"

vagyis olyan erdõ, amelybe ember még „nem hatolt be"). A lián összeköti egymással a fákat,

beborítja, bebugyolálja, burokkal fedi be, valóságos növényi lepellel takarja be õket, egy

kicsit olyasféleképpen, ahogy a bútorokat védõ huzat egy magára hagyott lakásban. Igen, ha

10

az ember szemügyre veszi a dzsungelt, nyomban a vaskosság, a nagy kiterjedésû matéria

jegyeit viselõ hasonlatok jutnak az eszébe: „sánc", „védõmû", „fal", „bástya" és így tovább,

bár mindig eléje kell tenni egy jelzõt: „növényi".

Egyszer csak fatörzs torlaszolja el a betonutat; egyenruhás erdõõr--a jó ég tudja, honnan

bukkant fel -- közli velünk, hogy az út egy helyen beomlott, és rá kell fordulnunk a terelõútra.

Hol a terelõút? Az erdõõr egy kis ösvény felé mutat, amely alamuszi kígyóként tekereg az

aljnövényzetben. Hitetlenkedve kanyarodunk rá: a terelõút olyan keskeny, hogy a kocsi csak

nagyon lassan, szinte lépésben döcöghet rajta. Harminc kilométert kell vánszorognunk,

reméljük, hogy nem találkozunk szembejövõ autóval; akkor ugyanis machetével a sofõr azt

állítja, hogy van neki --, bozótvágó késsel kell lekaszálnunk a magas füvet és az õserdõ

bokrait, így hát most az úgynevezett terelõúton, az akváriumszerûen zöld közegben

vonszolódunk; a fák kétoldalt szorosan közrefognak, s a fejünk felett összeérnek. Az ágak

kíváncsian, csapkodva nyúlnak be az ablakon, durván karcolják a karosszériát, a szélvédõn

virágcsokrok pofonjai csattognak. A kerekek mély keréknyomban vagy inkább a vérvörös

föld hosszúkás sebhelyében gurulnak elõre; az ösvény közepén megszakítatlan fûtaraj

dörzsöli a kocsi altestét. A mennybolt egyáltalán nem látszik; a nap egy-egy pillanatra

vakítóan felvillan a lombok között, aztán eltûnik.

Váratlanul, villámgyorsan, mint valami cirkuszi légtornász, f elugrik egy majom,

belekapaszkodik a magasból kötélként lecsüngõ liánba, egyetlen nagy lendülettel átlibben az

ösvény túlsó oldalára, és eltûnik a sûrûben. S íme, rögtön a majom produkciója után, egy kis

fényt kapunk, aztán egy tisztás következik, és a terelõút betorkollik a betonúiba.

Még jó néhány kilométert robogunk, míg estefelé áthajtunk végre a Sassandra vashídján.

Megállunk, megnézzük a folyót. Kimondhatatlanul vad és kietlen látvány; a partokon

burjánzó, fekete növények között az alkonyat vörös sugaraival beszórt, tintakék víz legalább

száz, egymással viaskodó érre oszlik szét a soksok kakaószínû, gömbölyû, lecsiszolt kõtömb

között. Mintha minden kõtömb egy-egy víziló háta volna, a vízilovak sima, zsíros, szalonnás

bõrére emlékeztetnek. De ezen a történelem elõtti tájon az is eszébe jut az embernek, hátha

tömérdek dinoszaurusz merült le a folyóba. Szinte várjuk, hogy megmozduljanak, hatalmas,

kígyószerû nyakukkal kiemelkedjenek, megrázzák apró fejüket, kinyújtsák kétágú nyelvüket.

Sassandra városában viszont nem a történelem elõtti kor, hanem -- az Afrikában normális,

ugrásszerû idõváltással -- a történelem fogad bennünket. De nem a csupa luxus és fogyasztás,

a neokapitalista, mai történelem, mint Abidjan felhõkarcolói között, hanem a

rabszolgakereskedés és a kalózkodás lehanyatlott és ocsmány történelme. Sassandra --

eredetileg San Andreának hívták -- a tengerparti dombocska földes lejtõjére épített,

hullámbádog tetejû agyagkunyhóival nyomorúságos istállóhoz hasonlít.

Másik, hasonlóan szerény magaslat veszi körül a kikötõt; tetején kis világítótorony. Csúf hely,

sõt egy kicsit hátborzongató is; valahogy még mindig a rabszolga-kereskedelem idejének

légköre, titkos berakodások, törvénytelen embervadászat, szorongó várakozás, gonosz

behajózások hangulata hatja át. Azt mondják, Sassandra környéke a rabszolga-kereskedõk

embervadászatai óta, még ma, két évszázad múltán sem népesült be: a rabszolga-kereskedés

és a kalózkodás kitörölhetetlen nyomot hagyott a lakosság lelkületében, mégpedig

olyanformán, hogy undorodnak a munkától, még manapság is kényszermunkának tekintik. Az

õslakosság inkább elvándorol, vagy nem egészen tiszta (Európában szolgáltatásoknak

nevezett) üzelmeket folytat; halászni viszont -- a halászat volna Sassandrában az egyetlen

11

jövedelmezõ foglalkozás -- csakis a Ghánában honos fanti törzs idénymunkásai halásznak; a

száraz hónapokban jönnek át hazájukból, aztán az esõs évszakban visszamennek.

A fantikat valóban felismerjük, legalábbis színes ágyékkötõjükrõl és asszonyaik karfiol alakú

turbánjáról: pontosan ilyeneket látni Accrában és környékén is. Vidámak, tevékenyek,

elevenek, akkor is eljátsszak a munka patetikus komédiáját, amikor alig van vagy egyáltalán

nincsen szó munkáról; ez pedig Afrika legszegényebb vidékein gyakran megesik. Az

asszonyok kofaszerepet alakítanak, jelképes, mikroszkopikus mag- és törökborskupacokat

árusítanak a piacon; a férfiak valamivel távolabb, a kis kikötõben úgy tesznek, mintha éppen

szorgoskodnának három-négy, arabeszkekkel kellõen díszített sarja körül. Magyaráznak,

zsibonganak, de amikor meztelen hátuk mögött szemügyre veszem a sajkák fenekét, csak

néhány apró halat és algacsomókat látok a hálók szemei közt.

A szállodában, ebben a vakolatlan, szecessziós stílusú kis villában, amely a parttól néhány

lépésnyire szinte elbújik a homok és a gaz között, újra nyugati emlékek jutnak az eszembe. A

ház olyan, mint a többi leromlott, egyszersmind jelképes épület, amelyet Conradtól Tenessee

Williamsig egy egész sor író választott ki a trópusokon megfeneklett európai ember immár

hagyományos drámája hátterének. Minden így szabályos, gondolja az ember, amikor

vacsorára terítenek a tengerparti teraszon, ahol ócska és rozsdás csõlábú asztalok és székek

állnak szanaszét; az irodalmi modellek egybevethetõk a valósággal, minden így szabályos, ha

nem is a természet, hát legalább a mûvészet rendje szerint. íme, itt az igazi „európai gyarmati

tisztviselõ", a kopasz, pocakos, bürokrata, mellette szép, fiatal, nevetgélõ, szemtelen afrikai

felesége vagy élettársnõje.

íme, itt a tipikus „emberi roncs", szakállas és kellõen toprongyos, idõs férfi, fogai közt pipa,

kezében pohár, íme, itt a tipikus „elátkozott család": az anya fenyegetõ külsejû, zordon

madárijesztõre hasonlít, a kövér lány csupa pattanás, a haja copfba fonva, szemüveget visel, a

fiú neurotikus, folyton tikkel, és gépies grimaszokat vág. íme a „jobb emberek" tipikus

asztaltársasága, köztük három afrikai házaspár: a férfiak sötétkék öltönyben, a nõk rikító,

dekoltált selyemruhában; vidámak, elégedettek, hiszen nyugati, s ahogy mondani szokták,

disztingvált környezetbe kerültek. Ésatöbbi, ésatöbbi. A vacsora egyébként remek, a sört

éppen annyira hûtötték be, amennyire kell; és vacsora után, az éjszaka csendjében, a közeli,

de láthatatlan óceán zúgása mintha hirtelen kellemesen elidegenítene mindentõl.

De itt az ideje, hogy legalábbis jómagam visszavonuljak a szobámba; gondosan bezárjam az

ajtót, azután alaposan megnézzem, hogy a kifakult papírtapétán, amelyen foltokban üt ki a

nedvesség, és a repedezett, kopott, ócska linóleum padlón nincsenek-e veszedelmes bogarak;

itt az ideje, hogy végignyújtózzam a katonai jellegû lepedõn, mely a csupa lyuk és dudor

vékony matracot hivatott leplezni; s miután közelebb húztam magamhoz az ernyõ nélküli

éjjeliszekrény-lámpát, fektémben kinyitom a márványpapír borítású iskolai füzetet, és mint

minden este, tovább írom elefántcsont naplómat. Nos hát így kezdem: „A Guineái-öböl egyik

különlegessége a forró köd. Sassandra felé robogunk, Elefántcsontpart kellõs közepén, de úgy

rémlik, mintha Lombardiábanjárnánk, télidõben..."

12

IV

A szavanna-anya

Man (Elefántcsontpart)

íme Man. Egyik a négy város közül, amelyek Elefántcsontpart legészakibb vidékén, majdnem

a mali és a felsõ-voltai határ mentén helyezkednek el (a másik három: Odienné, Korogó és

Buna). Eredetileg francia helyõrségek voltak, a gyarmatosító hatalom azért hozta létre õket,

hogy biztosítsa uralmát Afrikának ezen a részén. Ha az ember erre jár, még ma se kell

túlságosan megerõltetnie a képzelõerejét, könnyûszerrel fel tudja idézni a táborok hatalmas,

üres tereit, a lõállásokat, amelyeknek falait homokzsákokkal erõsítették meg, a sátrakat, a

parafa sisakos katonákat, az árbocrudakat, amelyen a Harmadik Köztársaság zászlaja lobog, a

helyõrség trombitájának melankolikus hangját. Mant valóban 1907ben alapította valamelyik

bajszos, ideges, csattogópattogó, prousti parancsnok, aki hadoszlopa élén vonult ide a

tengerpartról, és elhozta ide, a diola és a jakuba törzs „primitív lényei" közé Descartes és

Bergson civilizációját.

Mán manapság színtelen város, épületei elszórtan állnak a síkságon, amelyet, úgy tûnik,

nyugaton sziklás, festõi, japános hegylánc, a közeli guineai hegység utolsó vonulata határol.

Mán egy kicsit olyannak tetszik, mintha földrengés sújtotta település volna, néhány évvel a

katasztrófa után: alaktalan, földes utak, amelyekrõl a forró, bágyadt szél narancsszínû

homokot kavar fel, és a porkígyók tekeregve, egymással civakodva surrannak végig a

kövezetlen járdákon; csupa egyszintû ház, kunyhó, vityilló, java részük bádogfedelû. A

városközpont is csupán két földút keresztezõdése; akár az amerikai Vadnyugat idején, olyan

helynek látszik, ahol az utas, mielõtt újra nekivág, elindul fárasztó útjára, a természet kihalt

tájaira, kipiheni magát és beszerzi, amire szüksége lesz. íme a patika a mosolyogva sürgõ-

forgó gyógyszerészekkel, akik persze a leghétköznapibb orvosságokat sem találják meg a

félig üres polcokon; íme a szupermarket vagy libre service, benne furcsa konzervhalmok,

amelyek csak nagy nehezen találnak vevõre errefelé (vajon ki eszik itt burgundi csigát,

békacombot, hallevest?); íme a ruhaüzlet, valóságos kékszakáll-szoba, a meggyilkolt öltönyök

sûrû sorokban lógnak le a mennyezetrõl; íme a hentes, boltjában az egyik horgon egyetlenegy

megfeketedett húsdarab, az is csak a legyeknek és a darazsaknak; íme az újságárus, billegõ

pultján négynapos abidjani napilap.

Természetesen benzinkút is van az útkeresztezõdésben; amikor megállunk, hogy megtöltessük

a kocsi tartályát, íme, hogy teljessé váljék a kép, befut az ütöttkopott, poros autóbusz; a

leszállók, a felszállók és a bámészkodók hirtelen kisebbfajta tömegbe verõdnek. Mi dolgunk

van még itt? Amikor megálltunk Manban, tulajdonképpen nemcsak benzint, kenyeret és

gyümölcsöt akartunk venni, hanem az emberi jelenlét látványával is el akartunk töltekezni,

mielõtt nekivágunk a lakatlan, vad szavannának, még ha csak ezekrõl a félmeztelen utasokról

van is szó, akik, miután leszálltak az autóbuszról, kába lõdörgésbe kezdenek a kihalt utakon,

mintha elfelejtették volna, miért is jöttek ebbe a városba.

Kora reggel van, vár ránk a brousse, vagyis a szavanna, ötszáz, ezer kilométeren át hadonászó

növények, eszelõs, néma napsütés. Afrika rajongói folyton arról vitatkoznak, hogy melyik a

szebb, az õserdõ vagy a szavanna. Véleményem szerint nem lehet összehasonlítani õket, mert

két nagyon is különbözõ dologról van szó. Az õserdõ szebb, de a szavanna afrikaibb. Ezt úgy

értem, hogy az afrikaiak a középszerû, egyhangú, szerény és szemmel láthatóan jelentéktelen

szavannákon élnek, nem pedig a nagyszerû, lakatlan õserdõkben, és nem az ugyancsak

13

nagyszerû, de éppenséggel puszta sivatagokban. A szavanna persze megkapja a maga részét

az õserdõbõl (sok millió, sõt milliárd fát, de ezek elkülönülnek egymástól, nincs köztük se

lián, se aljnövényzet, nem túlságosan magasak, és nem túlságosan vastagok, amolyan növényi

demokráciában vagy anarchiában élnek), és a sivatagból is (a talaj sok helyütt homokos, és

dûnékre emlékeztetõ buckák dudorodnak rajta); ám a szavanna legfõbb jellegzetessége, hogy

minden afrikai onnan származik.

A szavanna az afrikaiak anyja. Egy kicsit szégyellni való anya; bizony a városokban enyhe,

csúfondáros le nézéssel emlegetik azokat, akik a szavannában születtek, valahogy úgy,

ahogyan nálunk a délolasz parasztokról beszélnek; de valójában majdnem minden afrikai a

szavannáról származik. Az afrikai szavanna nem valami festõi, de hatalmas, önismétlõ

méretei révén roppantul titokzatos; ugyanazt a kulturális funkciót tölti be, mint

Oroszországban a sztyepp, Argentínában a pampa és Arábiában a sivatag. Az afrikaiak

groteszk, torz fantáziája, egyszerre spirituális és ironikus vallási hiedelmeik -- akárha e

jelentéktelen és alaktalan káosz magyarázatául, helyreigazításául szolgálnának -- mind a

szavannában gyökereznek.

Elértük a szavannát. Álmélkodó, de kielégíthetetlen tekintetünk elõtt mintha fák, fácskák,

bokrok végtelen, eszelõs tenyészetének tûnne fel, minden növénynek megvan a maga sajátos

tartása, megjelenése, a köztük feszülõ ijesztõ távlatokban szemünk akaratlanul ember vagy

állat jelenlétét keresi, de nincs se ez, se az, vagy legalábbis nem lehet észrevenni. A szavanna

színe inkább barnás és vöröses, mint zöld, mert a bozót ritka, és a homokos, kõtörmelékkel

borított talajt jobban láthatjuk, mint az õserdõben; aztán meg, mivel a szavanna gyakran félig

kiszáradt, félig zöld -- különös, s azt hiszem, egyedülálló, csakis afrikai jelenség ez --,

ugyanannak a fának az egyik oldalán a lombozat elfonnyadt, a másikon szinte virul: mintha

egy férfi fejét félig gesztenyebarna, félig õsz haj fedné. Ha az ember jól megfigyeli a

szavannát, megérti az animista babonákat: a fák, fácskák, bokrok, minden növény külseje

semmitmondó és hétköznapi, de kárpótlásul egyszersmind „elvarázsoltnak" is tetszik.

Elvarázsoltak a kétségbeesetten hadonászó fák; elvarázsoltak a kihalt, mégis mintegy

megfoghatatlan lényektõl hemzsegõ tisztások. Néhányszor, miközben õrült iramban robogunk

a betonutakon és az ösvényeken, a fáradtságtól megrészegedik a fantáziám, és elképzelem,

hogy éjszaka egymagám járom a szavannát, csak az óriásira nõtt, jótékony hold bizonytalan

fényénél tájékozódom. Ki tudja, mennyit kóborolnék, egyik tisztástól a másikig, egyik

bokortól a másikig, egyik fától a másikig. Órák hosszat bolyonganék, és nem tudnám, hol

végzõdik az utam.

De kóborlás közben erezném, hogy követnek, szemmel tartanak, lesnek rám, figyelnek, és

mégsem félnék, ki tudja, miért. Hangokat hallanék, észrevenném, hogy mások is vannak a

közelemben, de csak mennék tovább, mintha pontosan megszabott irányba igyekeznék. Végül

egy egészen normális és hétköznapi falura bukkannék: kör alakú kunyhókra, hasas

magtárakra, kúpos háztetõkre. Olyan falu volna, mint a többi, szegény parasztok és

asszonyaik meg gyerekeik lakóhelye; de végül kiderülne, hogy ez is el van varázsolva.

Például az egyik kunyhóban élne egy fiatal varázslónõ, és furcsa, csodálatos kalandra

csábítana. Felszólítana, hogy éjszaka menjek el egy bizonyos bokorhoz, bújjak belé, s ott

fedezzem fel a holtak földalatti világának titkos bejáratát. Amikor idáig érek a képzelõdésben,

rájövök, hogy fantáziaképeim egybemosódtak egy emlékkel, egy könyvvel a sok közül,

amelyekre a szavanna ihlette az afrikai írókat. A könyvet magammal hoztam a bõröndömben.

Címe: Életem a szellemek bokrában, szerzõje Amos Tutuola.

14

Amos Tutuola valójában nem elefántcsontparti, hanem nigériai; de igazi hazája a szavanna, és

a szavanna az Atlanti-óceántól az Indiai-óceánig egész Afrikában mindenütt egyforma.

Tutuolával többször találkoztam Nigériában; Amos angolul ír, s Angliában is ismerik a nevét,

pedig sohase tette ki a lábát az országból. Bizarr, félénk, naiv, gazdag fantáziájú és

kiszámíthatatlan ember, mint könyvének szereplõi. Sok mindennel foglalkozott, volt kovács,

levélhordó, az anyakönyvi hivatal tisztviselõje -- az ujjlenyomatokat rögzítette -; amikor

legutóbb találkoztam vele, az ibadani rádió és televízió reflektor-, lámpa- és egyéb

kellékraktárának vezetõjeként dolgozott. Alacsony termetû ember, virágmintás ruhában,

homlokára húzott sapkáján szintén virágminta, az arca háromszög alakú, tekintete kemény, a

szája durcás, karja és lába meztelen. Az étteremben bal kezével a jobb könyökét vakarja,

vonakodva és zavartan magyarázza, hogy törzsének, a joruba törzsnek legendái és meséi

inspirálták könyvei megírására: Geoffrey Parrinder, az említett regény, az Életem a szellemek

bokrában, elõszavának szerzõje azt állítja, hogy jó néhány afrikai, miután elolvasta a könyvet,

kijelentette: „Nagyanyám is ilyen történeteket mesélt, amikor gyerekek voltunk."

Igen ám, de a könyv témája nem valami családias. Tulajdonképpen nagyjából arról van szó

benne, hogy mi történik azzal, aki átmerészkedik a túlvilágra. A könyv átmenetféle tehát az

Isteni színjáték és az Alice Csodaországban között, megtetézve azzal az érzéssel, amely

valamennyi afrikaiban közös: a félelemmel. Ám ez a félelem egyiküket sem akadályozza meg

abban, hogy nyugodtan és derûsen élje le az életét, s ez szintén jellemzõ sajátsága a fekete

világrésznek. Az Életem a szellemek bokrában fõszereplõje lemegy az alvilágba, mégpedig

egy nyíláson át, amelyre ugyanúgy egy bokorban bukkan rá, mint Alice.

Alászállván a poklokra, feleségül vesz egy szellemlányt, aki szellemgyerekeket szül neki, egy

szellemlakosokkal benépesített városban él jómódú szellemsógorainak házában. De hiába

alapított új családot, nem tud szabadulni a félelemtõl. Az alvilág tele van iszonyatos

lényekkel; a fõszereplõt megrémítik, de egyszersmind el is bûvölik. Olyannyira, hogy amikor

összetalálkozik egy borzasztó szörnyeteggel, megjegyzi: „Csúfsága annyira fölkeltette

kíváncsiságomat, hogy utánaszaladtam, mert sóvár tekintetemet ki akartam elégíteni

hihetetlen ormótlanságával." így tréfálkoznak a brousse-ban. Talán az art négre, amely a

század elsõ felének európai mûvészetére oly nagy hatással volt, ugyanennek a személytelen,

elvarázsolt szavanna-világnak egy másfajta vetülete.

Úgy bizony. Egyszer csak mintha valami érdekeset vennék észre a tágas térséget szegélyezõ

betonút mentén; ameddig a szem ellát, a füvek és bokrok nyilvánvalóan kiégtek,

elszenesedtek, a szavannákon ez nagyon gyakran elõfordul. Felperzselõdött, piszkosfehér

fahasábokkal teleszórt, málló-feketülõ távlatok. Nem túl messze, a szomszédos mezõn, még

pusztít a tûz; látni a vörös lángnyelveket, amint rárontanak a fûre; hallani, hogy a fû pattog,

serceg, mielõtt elhamvad. Ki gyújthatta fel a szavannát? A gyújtogatónak -- ez általában így

szokott lenni -- nyoma veszett; de hogy úgy mondjam, a kézjegyét ott hagyta egy kis animista

oltáron, amelyet az egyik ösvény leágazásánál állított fel. Földbõl és kövekbõl rakott kis

halom, már elhervadt virágokkal beszórva, rajta kis szobor vagy fétis, amely kétségkívül arról

hivatott gondoskodni, hogy jó legyen a termés. Lehajolok, megnézem a szobrocskát. Tiszta

art négre, pontosan abból a fajtából, amelyet ma már csak a párizsi és londoni szalonokban és

múzeumokban szoktak megcsodálni. Stilizált, vagyis a puszta orrsövényre leegyszerûsített

arc, nagyon hosszú törzs, nagyon hosszú kar és nagyon hosszú hímtag; a lába viszont igen

rövid, és a törzs alá görbül, mint a kengurué. Szégyellem leírni, hogy a naiv és áhítatos

pogány oltár láttán egyik útitársunk kolonialista kijelentésre ragadtatta magát: -- Mi lenne, ha

el vinnénk? Milyen szép! -- A földkupacon álló fétist, a lángoló brousse szélén, félúton

Odienné és Korogó között vettem szemügyre.

15

V.

Kunyhóban

Korogó

Megállunk, de nem szállunk ki a kocsiból, még kábultan nézünk körül; háromszáz kilométer

van mögöttünk, amit tûzõ napsütésben robogtunk végig. Tágas és szabálytalan alakú tisztás

terül el elõttünk; ha nem látnánk az ösvények hálózatát, amelyek úgy keresztezõdnek és

gabalyodnak össze egymással, mintha szüntelen járás-keléssel taposták volna ki õket, azt

hihetnénk, hogy itt is csak véletlenszerûen ritkult meg a szavanna növényzete. Távolabb

soktörzsû baobabfák sötét és vaskos formái tûnnek fel. Még távolabb nõk és gyerekek

bizonytalan körvonalai rajzolódnak ki, mögöttük ugyancsak bizonytalanul sejlõ kunyhók

csoportja. Ezt a falut kerestük, ezt a lobi falut. A lobik nomád törzse a termeszek

ösztönösségével vándorol Felsõ-Volta és Elefántcsontpart között, aszerint hogy hol számíthat

jobb termésre, és új szálláshelyén mindig ugyanolyan típusú falvakat épít.

Mi különbözteti meg az afrikai falut az európai községektõl, településektõl? Azt hiszem, az,

hogy nem házakból -- ha mégoly nyomorúságosakból is --, hanem kunyhókból áll. A ház

tartós anyagokból épül, tehát elöregszik és javításra szorul, a kunyhó anyaga viszont

romlandó, s ezért nincs ideje elöregedni; vagy ezért, paradox módon, vagy valami más okból,

mindenesetre tény, hogy a kunyhó, bár bonyolult és megfontolt emberi munka terméke, a

házzal ellentétben, a mozdulatlan és megváltozhatatlan természeti tények közé tartozik. Ezzel

magyarázható, hogy a kunyhó nem érzõdik sem õsinek, sem modernnek, hanem a maga

szerény módján öröknek tûnik fel. És ezzel magyarázható az is, hogy nem lehet se tatarozni,

se felújítani: nem az a célja, hogy a természetet, vagyis az anyagokat, amelyekbõl épült,

emberi szükségletek kielégítésére használja fel, hanem az, hogy az embert hozzáigazítsa a

természet szükségleteihez; a természet pedig, mint tudjuk, nem változik, örökké egyforma.

Ráadásul, hála a kunyhónak, a sötét és szûk anyaméhben kezdõdött emberi lét a születés után

egy másik sötét és szûk odúban folytatódhat, amely sokban a biztonságos és kusza

zsigerekhez hasonlít. És legvégül: a kunyhóban mindenki meztelen, ami szintén a

természethez való alkalmazkodás jele, hiszen a száraz évszakban az egész vidék csupa por, az

esõs évszakban csupa sár, s így errefelé lehetetlenség volna összeegyeztetni az öltözködést

meg a tisztaságot. Aki látott már afrikai nõt, amint az alacsony ajtó szemöldökfája alatt

meghajolva kilép a kunyhóból, a szabadban fölegyenesedik, és éjszaka kisimult, feszes bõrét

egy porszem se szennyezi, az tudja, mennyire így van ez.

Elhatározzuk, hogy kiszállunk a kocsiból, elindulunk a kunyhók felé. Ezek nem kerek

formájú, kúpos fedelû, úgynevezett klasszikus kunyhók. Úticélunk helyén a kéklõ, távoli

dombok elõterében kis erõdökre emlékeztetõ, oroszlánsárga, teraszos tetejû, ferde falú

építményeket találunk. Az egyik kis erõd ajtajában egy nõ áll, figyel bennünket, amint feléje

tartunk, és nevet. Elsõ látásra éppen a nevetése hökkent meg; és egy pillanatig -- a szemem

káprázik a tûzõ napfényben -- nem értem, min hökkentem meg. Hiszen más, talán különösebb

részletekre is fölfigyelhetnék, például lapos, kiszikkadt, ráncos mellére: hajszálra olyan, mint

a mosás után kiteregetett nadrág zsebe; például meztelen karjára, amelyet válltól az ujjai

hegyéig úgy hálóz be a kidudorodó erek rendszere, mint valami anatómiai szemléltetõ ábrán.

De a nevetése jobban meghökkent; hirtelen rájövök, hogy miért.

Nem is azért, mert a félelem és a bizalom között olyan fájdalmasan riadtnak tetszik; inkább

azért, mert az alsó és felsõ ajkába ágyazott két tányér miatt a jókedvét csak kínos, groteszk

16

mimikával tudja kifejezni. A tányérok csontból vagy fémbõl készültek, akkorák, mint egyegy

régi olasz tízlírás; kasztanyettformán elõrecsücsörödik tõlük az ajak, és a nevetést furcsa V

alakú grimasszá változtatják, mintha a nõ csak a szája szögletével nevetne. Egy kicsit oldalt

lépek, s csak akkor látom, hogy a nevetõ nõ profilja kacsáéhoz vagy libáéhoz hasonlít, mivel

meghosszabbított ajka az úszómadarak csõrének formáját vette fel. Aztán megint szembõl

figyelem tovább: ajkai között az ínyében nincsenek meg a metszõfogai, bizonyára azért

húzták ki, hogy könnyebben szájába vehesse az ételt. Mi lehet az oka ennek a kényelmetlen és

furcsa torzításnak? így szebbnek hiszik magukat? A rítus írná elõ? Késõbb megkérdezzük

afrikai sofõrünket, de õ lakonikusan csak annyit mond: „C'est une coutume."*

Az asszony még mindig nevet, mintha egyforma valószínûséggel számítana ütésre is, meg

ajándékra is. Rájövünk, hogy el kell oszlatnunk a kételyeit; egyikünk leveszi a sálját, gyors

mozdulattal körültekeri az asszony nyakán, csomót is köt rá; aztán az ajtó felé mutat, mintha

jelezné, hogy nincsenek ellenséges szándékaink, csak a kunyhót szeretnénk megnézni. Ez a

gesztus, amely olyan õsi, mint maga a világ, eléri kívánt célját. Az asszony megnyugszik,

abbahagyja a nevetést, és egy kézmozdulattal beinvitál. A szemöldökfa alatt lehajtjuk

fejünket, és belépünk a kunyhóba.

íme az elõtér. A padló, a mennyezet, a falak: durva anyag, nincs elegyengetve; a belsõ

válaszfal mentén szintén agyagból tapasztott fülkék, földmûvesszerszámokat, vetõmagos

zsákokat, sõt néhány éppen kotló tyúkot pillantok meg bennük. Sötét van, erõs baromfiól- és

trágyaszag terjeng; az egyik félhomályos sarokban épp hogy sejtem lehet néhány

meghatározhatatlan tárgyat, szögön lógnak, alighanem szalmából, fából és állati szõrökbõl

készültek: talán házi fétisek. A visszavert, halvány fény egy ajtón, pontosabban magas, szûk

résen szûrõdik be; oldalvást átpréseljük magunkat rajta, és belépünk a kunyhó láthatólag

legfontosabb helyiségébe. A tágas szoba padlója nagyon tiszta, szinte fekete, sima és egy

kicsit fénylik is, alighanem agyaggal összegyúrt tehéntrágyából döngölték. A félhomályban

észreveszem, hogy a fal mellett oszloposán egymásra rakva nagyon szép, hasas, barna égetett

agyagedények sorakoznak. Olyan sok van belõlük, hogy ez idõ szerint semmiképpen se

használhatják; azt kell gondolnom, hogy a pompa és a társadalmi emelkedés iránti vágy

jelképei. Átmegyünk a harmadik helyiségbe. Nagyon kicsi szoba, kegyetlen verõfény tûz be a

tetõablakon, amelyhez fatörzsbõl formált lépcsõn lehet feljutni, a fatörzs vájatai a

lépcsõfokok. A perzselõ napsütésben öregasszony kuporog a földön mozdulatlanul.

Virágmintás szoknyája szélét a fejére húzta, biztosan beteg, erre vall a tányérajkú nõ

kézmozdulata, ahogy rámutat: sztoikusán belenyugvó gesztusa mintegy jelzi az

elkerülhetetlent. Megkönnyebbülve mászok fel a lépcsõként szolgáló fatörzs vájatain, feljutok

a tetõteraszra.

Folytatjuk a helyszíni szemlét, íme a tér, ezt szegélyezik összevissza csoportokban, amúgy

afrikaiasan, a kunyhók. A megszokott falusi sürgés-forgás: nõk jönnek-mennek, fejük tetején

kis párna, rajta kosár vagy korsó, meg se billen, gyerekek kergetõznek, birkák baktatnak egy

sorban, kutyák civakodnak, tyúkok csipegetnek a homokban. A mozgalmas tér közepén anya-

szült meztelen kisfiú ül a földön, tetõtõl talpig fehér por lepi be, senki se vesz róla tudomást,

és õ se vesz tudomást senkirõl. Inkább csontváz, mint eleven lény, fonnyadt bõre alatt a hátán

kirajzolódnak a csigolyák, mellkasán a bordák, térdén a térdkalács, mellén a kulccsont.

Gyapjas haja is csupa fehér por, elváltozásának mintha szertartási, mágikus okai volnának;

legalábbis az afrikai feketeségen így hat mindenféle fehérség.

* Ez szokás, (franciául)

17

A porlepte kisfiú szeme és szája nedves nyílásnak tûnik, valami halotti csillogás látszik rajta,

mintha már rohadna a teste. Elnézem, és arra kell gondolnom, vajon milyen képet alkothat ez

a haldokló gyerek rólunk, eddig ismeretlen, furcsa európaiakról, itt a szülõfalujában. Talán

újabb rejtélyt jelentünk neki, amit maradék életerejével nemhogy megmagyarázni, szinte

érzékelni se tud. Amikor éppen erre gondolok, lám, a kisfiú, akár egy bábu, amelyet

láthatatlan tekegolyó üt le, váratlanul mereven oldalra dõl, arccal a porba, görnyedõ testtel,

mintha még mindig ülne. Szemének és szájának kifejezéstelen, nedves csillogása a por lisztes

fehérségében most már a halál gondolatát sugallja, kis állatok poros tetemén erõtlenül csillogó

vérre emlékeztet, gyerekek agyonütötte gyíkokra, elgázolt macskákra, puskasörét roncsolta

madarakra. Egyébként a halál, ellentétben az európai szokásokkal, itt a gyereket körülvevõ

közönyben nyilvánul meg, s ez a közöny, éppen azzal, hogy nem vesz róla tudomást, valami

titokzatos és kétértelmû módon õrködik felette, gyámolítja elkerülhetetlen pusztulásában.

A falu meglátogatása szinte kötelezõen a település fõnöke elõtti tisztelgéssel és az ajándékok

szertartásos cseréjével fejezõdik be. íme a fõnök. Elõbújik az egyik kunyhóból, botjára dõlve,

nagyon lassan közeledik felénk, két fiatal helyettese támogatja. Nagyon öreg, a bronz

templomkapuk dombormûvein ábrázolt, román kori királyokra emlékeztet; vagy Rouault

ugyancsak királyi figuráira. Alacsony, rettentõ sovány, karját a testéhez szorítja, a mellkasától

térdéig érõ tunikája alatt a két lába is egymáshoz dörzsölõdik. Arcvonásai elnagyoltak,

egyszerûek: mérhetetlenül nagy szemhéj, mérhetetlenül nagy fül, mérhetetlenül nagy orr,

mérhetetlenül vastag ajkak. Vak; ezt akkor veszem észre, amikor a kezébe adok egy zacskó

cukorkát, érzéketlenül, pusztán kíváncsiságból tapogatja meg, ahogy a vakok szokták.

Ezután egyik helyettese átnyújt neki egy kis kosarat, nyolc apró gyöngytyúktojás van benne.

A fõnök megtapogatja a tojásokat, helyeslõén bólint, átadja nekem a kosarat. Aztán mond

valamit, ajka alig mozog, mintha imádkozna; a helyettese lefordítja franciára. A fõnök azt

kérdezte, el tudnánk-e vinni a városba, Korogóba egy falubeli fiút, hogy orvosságot

vásároljon. Mondjuk, hogy igen, erre a fõnök benyúl tunikája felsõ részébe, csomóra kötött

kendõt vesz elõ, gyönge ujjaival kibogozza, az illetõ fiú kezébe leszámol néhány ezüst

pénzérmét, a többit visszateszi a kendõbe. Ideje, hogy induljunk. Elköszönünk a fõnöktõl; a

vakok bizonytalan, széles gesztusával viszonozza a köszönést. A faluból nézve most a mi

autónk rémlik kísértetiesnek, bizonytalannak, valószerûtlennek, ahogy a betonút szélén szinte

elmerül és feloldódik a fényözönben.

18

VI.

Falusi táncok

Buna

Korogóból Bunába menet félúton találkozunk az „együttessel", ahogy Olaszországban

mondanák. Öt férfi, libasorban ballagnak a betonút szélén, kezükben vagy hátukon cipelik

hangszereiket. Megállítjuk õket, kérdezõsködünk; udvariasan odajönnek a kocsihoz, és jó

franciasággal válaszolnak kérdéseinkre. Igen, az egyik faluba igyekeznek, olyan tíz

kilométernyire lehet innen. És miért mennek oda? Ma este tánc lesz a helységben. És hennán

jönnek? Egy másik faluból, körülbelül nyolc kilométerre van innen.

Tehát ma estig tizennyolc kilométert fognak megtenni? Igen, tizennyolc kilométert.

Beszélgetés közben szemügyre veszem õket. Külsõre ugyanolyan nyugodtnak, közönyösnek

látszanak, mint a végtelen afrikai pusztaságok megannyi gyalogos vándora. Megnézem

hangszereiket. A megszokott tamtamok, vagyis különbözõ nagyságú, henger alakú fa- és

bõrdobok, amelyeket tenyérrel vernek; de van egy balafonjuk is, ami olyan, mint a xilofon,

kis ütõkkel muzsikálnak rajta. Megígérjük nekik, hogy elmegyünk meghallgatni õket, és

megnézzük a táncokat, elégedetten mosolyognak, és elmagyarázzák, hogy a faluhoz tíz

kilométeres ösvény visz, bent van a szavannában.

Nem csodálkozunk rajta, egész Afrika tele van szórva ilyen magányos falvakkal, amelyeket

nagyon hosszú ösvények köldökzsinórja köt össze a betonúttal. Igen ám, de még kora délután

van; mit csináljunk estig? Úgy határozunk, hogy továbbmegyünk, s meglátjuk, akad-e

utunkban olyan falu, ahol valamilyen ünnepet ülnek, táncolnak vagy más hasonló társas

eseményre készülnek.

Szerencsénk van. Körülbelül egyórás robogás után két fiatalemberre bukkanunk: közönyösen

heverésznek egy fatörzsön; megtudjuk tõlük, hogy a falujukban, itt a közelben, nemsokára

gyászünnepség lesz, táncolni fognak a néhány hónapja elhunyt falufõnök tiszteletére.

Letérünk a betonútról, megnézzük a falut. Itt a megszokott, szabálytalan formájú tér: poros, de

tiszta, körülötte a kúpos tetejû, kerek kunyhók, a tartóbakokon álló hombárok, mint megannyi

hatalmas húsvéti tojás, hegyes végû kis kupolákkal fedték be õket. Szörnyû meleg van;

erõszakos, apró legyek csapódnak a kocsi ablakaira, a hõség kamikazéi, ott pusztulnak el a

szemünk elõtt.

Sehol egy teremtett lélek a téren; sehol egy teremtett lélek a kunyhók és a hombárok között;

még a falu körül mozdulatlanul hadonászó bozótos szavanna is olyan, mintha valami

kifürkészhetetlen unalom varázsolta volna el. Makacs tudakozódásunkra, hogy mikor

kezdõdik a tánc, szép lassan, minden sietség nélkül, gyakorlatias ajánlattal állnak elõ: a

táncünnepséget tulajdonképpen este tartanák meg, de ha fizetünk háromezer frankot, a falu

elõbb is hajlandó táncolni. Áll az alku. A két fiatalember változatlan közönnyel halad

elõttünk, a téren át az egyik kunyhó felé tartanak, úgy látszik, ott õrzik a fétiseket, a

kultuszhoz szükséges tárgyakat és a hangszereket; bemutatják az új falufõnököt, aki széles

mosollyal és erõteljes kézfogással szentesíti a megállapodást. Eztán egy kicsit félrehúzódunk,

várunk.

Eltelik néhány perc, majd a fétiskunyhóból hirtelen két izmos, félmeztelen fiatalember bukkan

elõ, az egyik a bal, a másik a jobb ajtófél mellé áll. Kezükben egy-egy nagy ökörszarv kürtöt

19

tartanak, szájukhoz emelik; a hosszan elnyúló, rekedt, szaggatott hangok a legendás olifantot

juttatják eszembe, amelynek gyászos tülkölése ott visszhangzik a Roland-ének strófáiból. A

kürtszóra végre eleven lüktetés fut végig a falun: minden kunyhóból nagy sietve férfiak, nõk,

gyerekek tódulnak elõ; eddig odabent összezsúfolódva várták, hogy a hõség enyhüljön. Hány

ember fér el egy kunyhóban? Alighanem sok, legalábbis az alacsony ajtócskák némelyikén

elõözönlõk sokaságából ítélve. A törpe végítélet két fekete angyala, a kürtösök, tovább fújják

búskomor dallamaikat, míg a kisebbfajta tömeg hosszú sorba rendezett körmenetként ott nem

áll elõttünk. De a perzselõ napsütésben senki se moccan: mintha a körmenet elõre eltervezett

türelemmel várna valakit vagy valamit. És lám, akrobatára valló ugrással egyszer csak

aféticheur, azaz a varázsló ront be a térre, a körmenet elé. Alacsony termetû, torz külsejû

ember, vagy legalábbis a mimikája ilyennek tünteti fel. Virágmintás tunikája tele van

érmékkel, kagylókkal, a ruha ujjara és hajtókáira varrott amulettekkel; fején a szeméig

lehúzott kis sapka; bõ nadrágja lábszárközépig ér, mint a cirkuszi bohócoké; valami

jogarfélével vagy bivalyszõrbõl készült légycsapóval hadonászik. Tovább ugrál, mögötte a

körmenet szorosabbra zárul, s lassan megindul. Legelöl a dobosok, köztük a két kürtös; aztán

rendben az asszonyok, a férfiak, a fiúk és a lányok, a gyerekek. A körmenet átvonul a téren, a

falu túlsó végén megáll, és körülveszi a varázslót.

A varázsló sapkájával, amulettjeivel a zubbonyán, jogarával a kezében Rigolettót juttatja az

eszembe, azt a jelenetet, amikor a mantovai herceg udvaroncai csúfot ûznek belõle. De

mozdulatai nem egy megtört szívû bohóc kétségbeesését fejezik ki, hanem mintha arra a

láthatatlan, de nyüzsgõ szellemvilágra utalnának, amellyel kapcsolatban valaha Európában

egy teológus arra a kijelentésre ragadtatta magát, hogy a levegõ valósággal kocsonyás a

démonoktól. A varázsló a kegyetlen hõség ellenére fürgén, rugalmasan és fáradhatatlanul

nagyokat ugrik, mint a gazella, csúszik-mászik, mint a kígyó, gubbaszt, mint a tyúk,

négykézlábra áll, mint a sakál. Közben érthetetlen szavakat mormolva komoran, elmélyülten

monologizál, úgy látszik, valami gyötri, üldözi, nem hagy neki békét. És lám, egyszer csak

rémülten körülhordozza a tekintetét, majd riadtan, arcát fél karjával védve fölemeli szemét az

égre, kéthárom bukfenccel menekülni igyekszik, majd megtorpan, és óvatosan

visszalopakodik, mintha csapdától félne. Végül a buzgó és mégis közönyös zenészek

felgyorsítják az énekbeszéd ütemét, az asszonyok pedig hirtelen rárontanak a varázslóra,

mintha szét akarnák tépni. t)e nem tépik szét; szorosan közrefogják, és eszelõs odaadással

maguk is táncba fognak, vele és körülötte. Tovább tart a hõség; olyan kibírhatatlan, hogy

szinte úgy véljük: még fokozódott is; az egész élet már csupa hõség, elviselhetetlennek

érezzük. Annyira, hogy a rekedt kürtszó és a dobok tompa pufogása szinte azt sugallja: a

halottaknak sokkal jobb soruk van, mint az élõknek, akik majd megszakadnak a munkában a

szántóföldön, fizetik az adót, megbetegszenek, gyötrõdnek, elszenvedik a szárazság és az

esõk csapásait; õk viszont, a halottak, szabadok, gondtalanok, semmi bajuk-bánatuk, ott

kószálnak a szavanna furcsa, hatalmas térségein, s legfeljebb az a dolguk, hogy láthatatlan és

jótékonyjelenlétükkel oltalmazzák szegény élõket.

A gyászolók majdnem alkonyatig táncolnak; amikor odaérünk a második faluhoz, ahova jóval

elõttünk megérkeztek a balafonos zenészek, már leszállt az éjszaka. Az éjszaka szót komolyan

kell venni. Se hold, se csillagok; az éjszaka olyan fekete, hogy szinte a fényszórók sem

képesek áthatolni a kocsit minden oldalról közrefogó sötétség-masszán. Ez az abszolút

sötétség, az afrikai bozótos szavanna sötétsége; mintha erre a teljes sötétségre célozna a maga

paradox módján az erdõvel kapcsolatos latin szólás: lucus a non lucendo* Hirtelen meg kell

állnunk: keresztbe fektetett fatörzs torlaszolja el az ösvényt; kiszállunk, gyalog megyünk

tovább, még mindig a legteljesebb sötétségben, találomra ide-oda bóklászunk a zseblámpa

halvány fényénél.

20

Ekkor vesszük észre meglepõdve, hogy már a falu kellõs közepén vagyunk, s hogy

körülöttünk a kunyhók elé tett padokon és zsámolyokon, csoportokban, mozdulatlan,

szoborszerû alakok ülnek, minket néznek, s talán, ki tudja, figyelnek is bennünket a

vaksötétben.

Sötétben mutatkozunk be a falufõnöknek, megszorítunk jó néhány kérges kezet, de nem

látjuk, ki nyújtotta felénk. Eltelik egy-két perc; s aztán a sötétség egyik zugából hirtelen

száraz lombokból és gallyakból rakott tûz lángja csap elõ szilaj pattogással, s ekkor vesszük

észre, hogy az egész falu egybegyûlt már a tûz körül, készen a táncra. A lobogó vörös lángok

ellenfényében látni a férfiak sovány, fekete árnyékát, a nõk vaskosabb körvonalait, a fiúkat, a

gyerekeket. Közelebb lépünk hozzájuk.

A balafon és a dobok már próbálgatják a zenét; véletlenül lenézek a földre: a közelemben a

gyerekek lába már ezekre a tört hangzatokra is megmozdul, s Pavlov kutyakísérleteire

emlékeztetõ, õsi gépiességgel jelzi a táncmozdulatokat.

A zene hirtelen szapora, szaggatott ütemre vált. Az egész falu máris engedelmesen,

szófogadóan, magától értetõdõen megkezdi a körtáncot a tûz körül. Figyelem a táncosokat. A

lépések nagyon egyszerûek: a táncos elõrehaladva háromszor-négyszer oldalt lép, azután

megáll, és néhány pillanatig hevesen riszálja a derekát, rázza a vállát, a karját, majd

abbahagyva a rázkódást, könnyed, oldalazó léptekkel továbbmegy.

Fölidézem magamban az európai tánctermek képét; azon tûnõdöm, miben különböznek ennek

az afrikai falunak a terétõl. Végül is oda lyukadok ki, hogy a legfõbb különbség: az európai

tánctermekben csak a fiatalok táncolnak; itt viszont az egész falu, nemcsak a fiatal nõk és

férfiak, hanem a gyerekek, az öregasszonyok és öregemberek is, vagyis tulajdonképpen

kivétel nélkül az egész közösség. Ebbõl ered az a jellegzetes különbség, hogy Európában a

tánc a nemek kapcsolatára utal, itt viszont vallásos, közösségi értelmet kap.

Mindezt már sokan és többször elmondták; de más dolog valamit nyomtatásban olvasni, és

más közvetlenül szemlélni. A zene ugyanolyan hirtelenül hallgat el, mint ahogyan megszólalt;

vége a táncnak, a falufõnök odajön hozzánk, megkérdezi, kívánjuk-e, hogy folytassák. Látom,

hogy liheg, kifulladt, kapkodja a levegõt, arcán és mellkasán csurog a veríték; tánc közben azt

hittem, minden erõfeszítés nélkül mozog, mintha nem az én világomban, hanem egy egészen

másik világban mozogna, ahol nincs testi fáradtság, ahol a testnek nincs súlya.

így hát igazolódik az a gondolat, hogy a tánc nem testgyakorlat és nem szórakozás, hanem a

világhoz való viszonyunk kifejezése. Tulajdonképpen minden nép a maga sajátos módján

lépett be a történelembe, az egyik imádkozott, a másik verset szavalt, a harmadik a fegyverét

forgatta. Az afrikaiak ezt a lépést táncolva teszik meg. Részben ez magyarázza, miért

táncolnak még ma is, és miért fognak táncolni talán mindörökké.

* Szó szerint: „Olyan bozót, amely nem fénylik". A szójáték a lucus és a lucendo

hasonlóságán alapul.

21

VII. Dobszó az éjszakában

Korogó

Az év utolsó napján a campement* akárcsak a rimbaud-i pocsolya, maga a tiszta unalom; még

álmában se jutna eszébe senkinek, hogy ide betérjen. Nagyon meleg van; a két-három

hatalmas mangófa, amely beárnyékolja az udvart, vaskos, sötét leveleivel meredten, komoran,

petyhüdten áll a moccanatlan levegõben, egy fuvallat se rezdül; a temérdek keselyû máskor a

földön ide-oda ugrálva keres magának csipegetnivalót, de most még õk is a legmagasabb

ágakon ülnek tollazatúkba burkolózva, csak csupasz, skarlátszín nyakukat nyújtják ki: mintha

valaki megnyúzta volna. A campement háromnégy tótumfaktuma, jóindulatú afrikai

fiatalemberek, akik, ha kell, fõznek, felszolgálnak, eladnak, mosnak, vasalnak, a bárban italt

töltenek, és még ki tudja, hányféle munkát végeznek a folyton szomj úságtól szenvedõ,

„megfeneklett"/?ûíron** parancsára, most bizonytalan egyensúlyi helyzetben a teraszt

körülfogó, keskeny beton mellvéden alszanak. Az udvart közrefogó, elõre gyártott elemekbõl

készült barakkok rozoga tornácain semmi mozgás, semmi élet.

A campement vendégei, akiket megtéveszt a mûködõ, de egyáltalán nem hûsítõ

légkondicionáló szerkezet zümmögése, vagy vékony, göcsörtös, csomós matracaikba

süppedve alszanak, vagy szép csendben valami házi ténykedésre szánják magukat, például

kimossák a hajukból az országút vörös porát, beáztatják a legszükségesebb alsónemût, vagy

esetleg túlságosan társaságkedvelõ rovarokra, kullancsokra, bolhákra, poloskákra és

hasonlókra vadásznak, írásról, olvasásról szó se lehet: a campement áramellátása nagyon

szûkös, az ablaktalan szobákban majdnem sötét van.

Elmúlik két, három, négy óra; a fény már nem bántja annyira a szemet, a színek kivirulnak; a

keselyûk leszállnak a mangófákról, ide-oda ugrálnak a szemétben. Egyszer csak erõszakos

robajjal hatalmas bútorszállító teherautó ront be az udvarra, a terasz elõtt áll meg. Három férfi

száll ki a kocsiból; a négy tótumfaktum felébred a motorzajra, lekászálódnak a mellvédrõl,

odaballagnak a teherautóhoz, elkezdik a lerakodást, irdatlanul sok karosszéket szednek le a

kamionról.

Elfog a kíváncsiság, odamegyek, nézelõdöm. Gesztenyebarna, zöld, vöröses mûbõrrel bevont

karosszékek; mindegyik nagyon rozoga, nagyon kopott, karfájuk megfeketedett, piszkos,

némelyik kilyukadt vagy kihasadt. A négy mindenes és a három kamionos felhordja az egész

szállítmányt a teraszra, s a beton mellvéd mentén egymás mellé rakja az

ülõalkalmatosságokat. Aztán bemennek az ebédlõbe, kihozzák az asztalokat, s odateszik a

karosszékek elé.

Megkérdezem a patron-t, aki sortban és a gyarmati idõkre emlékeztetõ khakiszín ingben

irányítja a mûveletet, s megtudom tõle, hogy a karosszékek a helyi notabilitások

bútordarabjai, s azért szállították õket a campement-ba, hogy az elõkelõségek ugyanolyan

kényelmesen kezdhessék meg az új esztendõt, mintha saját otthonukban üldögélnének.

* Tábor, (franciául) ** Házigazda, fõnök (franciául)

22

A patron megjegyzi, hogy mi, az Olasz Televízió írowpe-ja,* semmiképpen sem vehetünk

részt a teraszon tartandó, majdnem magán jellegû ünnepségen, de õ majd elintézi, hogy a

terasz alatt kapjunk asztalt. És a vacsora? Apatron tétován legyint, mintha azt akarná

mondani: „gondoskodjanak magukról".

Gondoskodunk is. így hát este a szemrontó neonfényben két gyöngytyúkot tálalhatunk fel

magunknak; a piacon vettük, rábíztuk az egyik mindenesre, az levágta, megkopasztotta és

gallyakból rakott tûzön megsütötte a campement melletti téren. Olaszországból hozott

konzerveket is eszünk, meg kenyeret, ami franciásan hosszú, de olyan nyúlós és ragadós, mint

a gumi. Asztalunk mellõl jól látjuk a teraszt, ahol az elõkelõségek szilvesztereznek.

Külön-külön kisebb csoportokban érkeznek, nagy, porlepte limuzinjaikkal, méltóságteljesen

szállnak ki a kocsikból, ünnepélyesen és peckesen mennek fel a teraszra vezetõ néhány

lépcsõfokon, majd az említett karosszékekbe süppedve eltûnnek a szemünk elõl. Vagyis úgy

viselkednek, mint a földkerekség bármelyik országának elõkelõségei.

De a zenekar -- európai mintára alakult „együttes" ütõhangszereivel és elektromos gitárjával

hirtelen rázendít egy nyugati táncdalra, amely manipulált és fogyasztásra szánt ritmusaival

ironikus módon a sokkal hitelesebb helyi táncokat utánozza; a meghamisított, szokványos

hangok hallatára pedig a párok fölállnak az asztaltól, s elindulnak a terasz közepe felé, amit a

patron üresen hagyott, hogy vendégei táncolhassanak, így aztán teljes méltóságos és

tekintélyes mivoltukban vehetjük szemügyre az elõkelõségeket. A férfiak kivétel nélkül sötét

öltönyben, a nõk bokáig érõ, dekoltált esti toilette-ben. Ezen a vidéken jó alakú, izmos, szép

emberek élnek; az európai ruhák nem valami elõnyösek ezeknek a telt idomú nõknek,

ezeknek a tagbaszakadt férfiaknak; kár, hogy nem azokban a batikolt vagy élénk színû, mintás

vászonból készült tógákban látom õket, amelyeket kevésbé jelentõs alkalmakkor úgy

rendeznek el magukon, ahogy a régi rómaiak: csak egyik vállukat és karjukat fedik be velük, a

másikat szabadon hagyják, s a hosszú, ünnepélyes redõk a bokájukig hullámzanak. A

civilisation azonban európai táncokat és ruhákat követel meg; hadd lássuk hát, miként

fejezõdik ki a kultúra.

Ha a kultúrát akarjuk látni, jó messzire kell mennünk a campement-tól, ettõl a nyugati

szigettõl, amelyet az afrikai bokros szavanna óceánja vesz körül. Messzire, be a brousse-ba.

így hát kirobogunk a campement-bó\, magukra hagyjuk az elõkelõségeket, hadd fogyasszák el

európai vacsorájukat, ami fejenként tízezer frankjukba kerül; elindulunk, hogy megkeressük

az igazi afrikai újévet. Kihajtunk a campement-ból, a piactér felé tartunk. Tér? Afrikában az

efféle helyek nagyon nagyok és annyira formátlanok, hogy inkább térségnek vagy grundnak

mondaná õket az ember. Nem süt a hold, de a csillagok olyan dühödten szikráznak, hogy

fényükben teljes, mérhetetlen nagyságában láthatjuk az óriási, soktörzsû baobabfát, ágai a

mennybolt felé nyújtózó csápok; nappal lombjai árnyékában szoktak lekuporodni a

parasztasszonyok, miután kirakták maguk elé nyomorúságos portékájukat. A teret a

szupermarket, a szabó, a fûszeres, két-három mûhely és a vendéglõ néptelen, kihalt barakkjai

veszik körül, és ezzel kész is a falu.

A kutya se jár itt, azazhogy csakis kutyák járják most a piacot, kivétel nélkül azok a

csenevész, korcs kutyák, amilyenekkel egész Fekete-Afrika tele van.

* (Forgató-) csoport, (franciául)

23

Éhesen piszkálják a piaci hulladékot; de olyan is van, amelyik csak úgy elhever valahol a

téren, úgy, mintha már nem volna benne élet. Elhagyjuk a piacot, ezek itt az utolsó barakkok,

aztán a szavanna fekete bokorfalai között ez pedig már, itt, ni, a fehéren kígyózó betonút.

Rátérünk a betonútra, négy vagy öt kilométert robogunk, aztán hirtelen megállunk, és

fülelünk. Körülöttünk az afrikai szavanna csendje; valami titokzatos nyivákolás vagy a búbos

bankák magányos szólamai szinte még mélységesebbé teszik, de amikor a fülünk már

hozzászokik és hallásunkkal fürkésszük, mintha nagyon halk, el-elhaló távoli dobszó dübögne

benne. Olyan leheletszerû, olyan erõtlen ez a „taam-taam-taam", hogy a legkisebb szellõ

susogása is elnyomja. Néha megszakad, de újra megszólal, fölerõsödik, s mindig ugyanabból

az irányból jön; így hát megint elindulunk, és kéthárom kilométer után a betonútról habozás

nélkül rátérünk a legelsõ ösvényre. Az ösvény jobbra-balra kanyarog a szavannában, a fák

között, amelyek hirtelen bukkannak fel, szinte megijedünk irdatlan méreteiktõl; végül az erdõ

rojtos, fekete profilja fölött valami ködös fény rózsaszínûre festi az égboltot.

Újra megállunk; most már határozottan halljuk a mély dobszót és a balafon könnyedebb

hangját. Néhány perc múlva behajtunk egy apró falu fõterére; csak három-négy kunyhó az

egész település.

A zenekar, mint mindig, a földön keresendõ, az éneklõ és táncoló falusiak lábai között.

Három muzsikus kuporog egymás mellett, mindegyik elõtt ott a hangszere: ketten tenyerükkel

csapkodják a henger alakú dobokat, a harmadik ütõkkel veri a balafon faléceit. Ám a zenekar

és a táncosok közötti kapcsolat elég furcsa, hol megszakad, hol ismét létrejön; vagyis a

zenekar szünet nélkül játszik, nem törõdik vele, hogy a táncosok táncolnak-e vagy sem; a

táncosok pedig idõnként abbahagyják a táncot, és nem törõdnek vele, hogy a zenekar tovább

játszik. Vagyis az egész a fordítottja annak, ami Európában történik, ahol a tánc és a zene egy

idõben kezdõdik, közösen folytatódik, és együtt fejezõdik be.

Ezt a különbséget könnyû megmagyarázni: Európában -- mondjuk így -- hideg fejjel szokás

táncolni, Afrikában viszont rajongva, sõt révületben. A zenekar ezért játssza megszakítás

nélkül a maga megszállott dallamait; nemcsak a tánc ütemét adja meg, hanem arra törekszik,

hogy fölgerjessze azt a bizonyos rajongást, ami aztán táncba fog átcsapni. És csakugyan,

amint a muzsikusok után a táncosokat vesszük szemügyre, azt látjuk, hogy a zenekar éppen

lelkesen dolgozik, de a falusiak csak kelletlenül, lustán csoszognak körbekörbe. Egymás

mögött haladnak, mindegyikük az elõzõ derekát fogja: börtönudvaron sétáló rabok jutnak

róluk az ember eszébe. Aztán egyszer csak már mintha tánclépésre csosszanna a lábuk, a

ritmus a sarkukból kiindulva egész testükre átterjed, a lábszárakból föl a medencecsontra, a

medencecsontról a hasra, a hasról a mellre, a mellrõl a vállra. A férfiak törzse felnyúlik, majd

legörnyed, mintha tetszés szerint állítható volna, a nõk már hevesen rázzák a mellüket, emlõik

úgyszólván önálló táncot lejtenek az ing alatt, mintha testüktõl elválva szökkennének és

huppannának ezek az emlõk. Aztán a lelkes és afféle görcsnek, beteges rohamnak tetszõ tánc

hirtelen megszakad, vagy mert lanyhult az eredeti elragadtatás, vagy pedig azért, mert

kimerült a révületet tápláló erõ. A táncosok megint megfogják egymás derekát, és petyhüdten,

lustán csoszognak körbekörbe. Vége a táncnak, de nemsokára újra kezdõdik, mihelyt a

változatlanul megszállott ritmusban játszó zenekarnak ismét sikerül elragadtatást csiholnia a

táncosokból.

24

Késõbb váratlanul minden átváltozik. A táncosok faképnél hagyják a zenekart, szétszóródnak;

az asszonyok külön csoportban, karattyolva félrehúzódnak a tér egyik sarkába. Körbe állnak,

majd dalolni kezdenek, ütemes tapssal kísérve az éneket. Egyszer csak, akár valami könnyû

rongybabát, a csoport az egyik nõt felhajítja és elkapja, úgy, ahogy tréfából mifelénk volt

szokás régebben kifeszített pokróccal dobálni valakit. De az a tréfa kegyetlen volt; ez a

mozdulat viszont, ahogy az afrikai faluban ezt a nõt hajítják föl, gyengéd és játékos, talán

jelképes, rituális értelme is van. A nõk még énekelnek egy darabig, tapsolnak hozzá,

földobják a levegõbe valamelyik társukat. Aztán hirtelen abbahagyják az egészet; a zenekar

elhallgat, a jelenetet megvilágító rõzsetûz kialszik; mi pedig hitetlenkedve azon kapjuk

magunkat, hogy a szavanna csendje és sötétsége vesz körül.

VIII Két hét a lobik között

Buna (Elefántcsontpart)

Egy teljes hónapon át lépésrõl lépésre követtem Dacia Marainit és stábját; az afrikai nõkrõl

forgattak filmet Elefántcsontparton, így hát a felvételekkel járó igen alapos, szinte

szõrszálhasogató aprómunka jóvoltából végül is akaratlanul és észrevétlenül azt csináltam,

amit a néprajzi kutatók szántszándékkal csinálnak: részt vettem egy afrikai parasztközösség

mindennapi életében.

Néhány héten át a televíziós stábbal minden reggel elindultam Teiduhuba; ez a falu körülbelül

tíz kilométernyire volt szálláshelyünktõl, Bunától. A kiszáradt trópusi folyómederhez hasonló,

hepehupás, poros betonúton a marigot-ig, vagyis a holtágig hajtottunk -- a falusi asszonyok

innen hordják az ivóvizet, s itt mosnak-, azután egy bizonyos helyen, ahol a bozót annyira

megritkult, hogy nagy kiterjedésû, szabálytalan alakú rét tûnt fel elõttünk, letértünk a

betonútról, s a füvön zötyögve haladtunk tovább a szavanna homályosan kirajzolódó

horizontja felé; aztán amikor már épp megijedtünk volna, hogy eltévedtünk, egyszer csak

valami vörös színû, egyenetlen dolog bukkant fel -- akár termeszdombnak is vélhettük volna -

-, és mindig váratlan meglepetésként hatott ránk, hogy a bokrok között ott a falu.

Kora reggel volt, a napsugarak kardsuhintásai vízszintesen súrolták a fûszálakat; a karámban,

a keresztbe rakott fatörzsek között már izgatottan tülekedtek a falu sovány tehenei, várva,

hogy kitereljék õket a legelõre; a faluból ekkor indultak az asszonyok libasorban, fejükön kúp

alakú korsókkal vízért a marigot-hoz. Land Roverünk megállt az egyik fa alatt; leraktuk a

szokásos málhát, a készülékeket, majd a stáb beballagott a térre, ahol a falufõnök,

asszonyoktól körülvéve, várta, hogy megkezdõdjön a szokásos alkudozás aznapi

járandóságukról. Jómagam a tér szélén leültem egy kempingszékre, és amíg csak volt elég

fény a forgatáshoz, tehát napnyugtáig, vagy még annál is tovább, nem mozdultam a

helyemrõl.

így hát sok-sok órát töltöttem szemlélõdéssel; de igazság szerint a semmit szemléltem, azt a

semmit, amit a szakmai állhatatosságnak végül is sikerült lencsevégre kapnia. A feladat ennek

vagy amannak az asszonynak a munka közbeni figyelemmel követése volt: amint egy

dézsában maniókagyökeret tör; amint megfõzi a kölesbõl készült sört, a csapaló-t, (szinte

megszakítás nélkül reggeltõl estig ezt issza az egész falu); amint édesburgonyát süt stb. stb. A

beállítás, a fényerõ bemérése, a rögtönzõ szereplõk eligazítása minden felvétel elõtt hosszú

órákba tellett. Jómagam hol néztem õket, hol elolvastam néhány oldalt abból a könyvbõl, amit

25

magammal hoztam. Híres könyv volt, és amint látni fogjuk, késõbb kiderült, hogy illett a

színhelyhez és a helyzethez: Defoe Robinson Crusoe-ja.

Hogy milyen eredménnyel járt a megfigyelés, vagyis az, hogy tulajdonképpen

kényszerûségbõl szemügyre vettem, mi történik, azaz inkább mi nem történik egy afrikai

faluban két közönséges hét alatt? E kérdésre mindenekelõtt azt felelném: meggyõzõdtem róla,

milyen rendkívüli módon közösségi lények az afrikaiak, hiszen számukra egészen magától

értetõdõ, hogy reggeltõl estig együtt legyenek, mégpedig anélkül, hogy bármiféle

meghatározott dolgot csinálnának, amiért is végsõ soron a falubeliek egyetlen állandó

céljának az együttlét látszik. E napokban az az érzés, hogy nem egy házcsoportot, hanem

valami sokfejû polipot látok, kulcsot adott ahhoz, hogy megértsem a lobikat, ezt a valamivel

több, mint kétszázezer fõt számláló törzset, mely az elefántcsontparti és felsõ-voltai határ két

oldalán elszórtan álló falvakban él.

A lobikat Afrika e térségében hagyományos etnikai csoportnak, talán a

leghagyományosabbnak tartják. A lobik konzervativizmusát néhány szokásuk is tanúsítja,

például az, hogy az idõsebb asszonyok belülrõl tányérral feszítik ki az ajkukat, vagy az, hogy

vályogkunyhóikat félkör alakúra, vese- vagy zöldbabhüvelyformára építik, s a furcsa belsõ

beosztással is az úgyszólván zsigeri együttlétre való hajlamukat fejezik ki. De mindjárt hozzá

kell tennem, hogy folyamatos, mindennapos megfigyelés révén semmi sem foszlik úgy szét,

semmi sem hullik úgy darabjaira, mint a hagyomány.

Az elsõ néhány nap után mindent természetesnek, megváltoztathatatlannak, véglegesnek

láttam, még ha helytelennek, sõt szánalmasnak tûnt is: a nõk ajkába ágyazott tányérokat

éppúgy, mint a házak termeszdombszerûségét; a gyerekek duzzadt hasát

pezsgõsüvegdugóként kimeredõ köldökükkel ugyanúgy, mint az asszonyok hajviseletét, a

koponyájukból köröskörül a nyakukba és a homlokukba lógó megannyi vékony hajfonatot. És

ekkor felötlött bennem: ugyan hogy lehet az, hogy a múltban a rasszisták, a gyarmatosítók, a

legkülönfélébb árnyalatokat képviselõ imperialisták mindennapos kapcsolatban álltak az

afrikaiakkal, és mégis továbbélt bennük a megváltozhatatlan, minden elnyomást, minden

erõszakot indokló másság érzése?

Tehát miként lehetséges, hogy egynapi szemlélõdés után a nõk ajkába illesztett tányérokat ne

tekintse az ember valamiféle „szükségszerûségnek", vagyis ugyanolyan természetesnek, mint

a tó tükrén a virágzó tavirózsákat? Hogy lehet az, hogy ehelyett éppenséggel a faji

felsõbbrendûség hóbortos és önzõ meggyõzõdéséhez használja támpontnak?

No de milyenek a hétköznapok egy lobi faluban? Miközben figyelem, hogyan élnek,

leginkább az tûnik fel, hogy a lobiknál -- akárcsak a többi úgynevezett primitív törzsnél --

sokkal nagyobb hangsúlyt kap a létezés, mint a munka vagy bármiféle tevékenység. Nem

mintha a munka, amely teljességgel nélkülözhetetlen az effajta létfenntartó gazdálkodásban,

nem kapná meg a maga helyét a falu lakóinak gondolatvilágában, de mintha nem ilyen vagy

olyan tervszerûség határozná meg; a munkát itt nem annyira végzik, mint inkább átélik,

erõfeszítés és szinte szándék nélkül, vagyis ugyanúgy beillesztik az élet biológiai ritmusába,

mint minden mást, ami nem munka, például az alvást, az evést, s fõként a játékot. Bizony, az

afrikaiakról is el lehetne mondani, amit Leopardi a madarakról mond: van bennük valamiféle

természetes vidámság, ami szüntelenül átcsap a hasznosság határán és játékká alakítja át a

legkétségbeejtõbb küszködést is.

26

De azt az afrikai emberrõl semmiképpen sem mondhatjuk el, hogy nincs tudatában a

mindennapi élet megpróbáltatásainak és nehézségeinek. Sõt, felfogásukról világos képet

alkothattam, valahányszor lefordíttattam azokat az ütemes mondókákat, amelyeket a lobik

megerõltetõ munka közben, például földimogyoró-préselés vagy kölescsépelés közben

gajdoltak, és elcsodálkoztam, amikor rájöttem, hogy ezek valójában rögtönzött jajgatásnak

felelnek meg, tehát nyoma sincs bennük folklórnak, „primitívségnek": „Szegények vagyunk,

és dolgoznunk kell, hogy legyen mibõl megélnünk... semmink sincsen, mindent magunknak

kell megcsinálnunk, segítség nélkül... éhesek vagyunk, ha nem dolgozunk, nem eszünk."

Csakhogy ezek az ugyancsak sztoikus kijelentések valósággal beépülnek abba a játékos és

kétértelmû életmódba, amelyet elsõsorban mintha az jellemezne, hogy a létezés átengedi

magát benne a mulatság kísértéseinek. E megállapítás igazát bizonyítja a paraszt harsány

életkedve és az Abidjanba szakadt lobi örömtelen, gondterhelt viselkedése közti ellentét; a

nagy városban ugyanis a törzs feloldódik, az egyén már nem tagja egy olyan közösségi

szervezetnek, amilyen a falu, és csak teng-leng, aszerint él, ami épp adódik.

A falu önellátó, gazdálkodása a létfenntartáson, nem pedig a cserén alapul; az Európában

gyártott, élénkszínûre batikolt ruhaanyagokat kivéve a lobik mindent helyileg állítanak elõ, a

zsámolyoktól kezdve, amelyeken az asszonyok kuporogva végzik a munkájukat, egészen a

fekete agyagból égetett és világosabb grafitfestéssel díszített szép korsókig. Az igaz, hogy a

lobi csakis pénzért engedi meg, hogy lefényképezzék, vagy interjút készítsenek vele; de éppen

a szerény fizetséghez való makacs ragaszkodásával árulja el, hogy alapjában véve nem érdekli

a pénz, fõként azért nem, mert nem ismeri társadalmi és csereértékét.

Másrészt a falu önellátása ad magyarázatot arra, hogy miért olyan mozdulatlan a lobik sorsa,

amely igen kis területen kezdõdik és teljesül be, a bokros szavanna akácfái és a falusi piacra

árnyat vetõ baobabfa között. De ez az ipari forradalomtól való védettség sajnos már nem soká

tart. Manapság a tengerpart és a felsõ-voltai határ között a falvak nagy részét nem a

hagyományos módon, nem a termeszbolyok mintájára építik; mostanában alaktalan

erdõirtásokon javarészt téglából rakott, hullámbádoggal fedett, silány barakkcsoportok

sorakoznak.

Vajon mi megy végbe egy lobi fejében, amikor elhatározza, hogy nem zöldbabhüvely alakú

vályogkunyhót, hanem nyomorúságos, de „fejlettebb" barakkot épít magának? Nagyon

szeretném megtudni, de valószínûleg maga se tudja: megváltozik és kész. Az elégedettségnél

csupán egyvalami titokzatosabb: az elégedetlenség. Ami eddig elég volt az élethez, most már

nem elég; egyik évrõl a másikra elvetik a több százados rendet, egyszer csak nem szeretik,

nem érdekli õket többé, ahogy a gyerekek unnak rá a játékaikra.

Említettem, hogy bár mindig jelen voltam a forgatáson, néha kikapcsolódásképpen a

magammal hozott könyvet, a Robinson Crusoe-t olvasgattam. Fura módon rádöbbentem, hogy

nem találhattam volna olyan olvasmányt, amely jobban illene a helyhez és a helyzethez.

Defoe szorgalmas, ellenszenves és fõként valószínûtlen hõse (azóta megállapították, hogy

nincs olyan ember, aki huszonöt évig egy elhagyott szigeten magányosan elélne; emberi

kapcsolatok híján rövid idõ alatt megõrülne), nos, ez a Robinson Crusoe pontosan az ellentéte

annak a típusnak, amelyet mint lobi parasztot írtam le. Mindkét figurának vannak közös

vonásai. Robinson, akárcsak a lobi, önellátó; az elõbbi a szigetén, az utóbbi a falujában.

Mindketten olyan feltételek közt és olyan eszközökkel oldják meg az életben maradás

problémáját, amelyeket primitívnek szokás nevezni, az elõbbi a körülmények kényszere

27

folytán, az utóbbi azért, mert egy archaikus kultúrában született és nõtt fel; a hasonlóságnak

azonban ezzel vége.

Robinsont a lobitól egyfelõl az idõrend követése, vagyis napjainak a hasznosság és a nyereség

szerinti tagolása különbözteti meg; másfelõl Robinson -- ismétlem -- teljesen valószínûtlen

magányossága, mely éppen azért, mert valószínûtlen, egyszersmind jelképes is. Ha a lobi

könnyed társulási hajlamát összehasonlítjuk Robinson önelégült embergyûlöletével, nyomban

felismerhetjük a kettõjük közötti különbség alapját: a lobi azért nem marad sohasem magára,

mert nem haszonlesõ; Robinson pedig annak köszönheti örökös magányát, hogy haszonlesõ.

Különben, tudom, hogy furán hangzik, de kettejük közül, õsisége ellenére, alighanem a lobi

adott jobb, azaz gyakorlatiasabb és realistább választ a lét kérdésére; hozzá képest Robinson

utópiát, mi több, lelketlen és meddõ utópiát kerget. Persze Defoe Robinsonjában megvan még

az az üdeség és ártatlanság, mely történelmi felbukkanásukkor a kulcsfigurákat jellemezni

szokta; de nem kell túlságosan nagy képzelõerõ hozzá, hogy rájöjjünk: két évszázad múltán

õbelõle lesz az a nyugati nagyvároslakó, aki a kétségbeejtõ, kényszerû magányba már-már

belehibban. Robinson mégis, kétségbeesése ellenére még napjainkban is az ipari korszak

leginkább élõ kulturális modellje. És az õ példáját követi a szegény lobi, amikor otthagyja

gyönyörû falvait, és a szívtelen metropolisban, Abidjanban maga is Robinsonná változik.

IX

Temetés a baobab fák alatt

Buna (Elefántcsontpart)

Az afrikai szavannában a filmfelvevõ gépet vadászkutyához lehetne hasonlítani, amely a

pusztaságot becserkészve egyre azt szimatolja, hol tud kiugrasztani az odújából valami vadat.

A szavanna hatalmas növényi labirintus, amelyben néhány kunyhót számláló apró falvaikban

szétoszolva titokzatos és szinte láthatatlan emberek élnek. A falvakat nagyon sûrû

ösvényhálózat köti össze egymással és a szántóföldekkel (ezek nemegyszer igen messzire

esnek), amelyeken kölest és édesburgonyát termesztenek. Ebben a közegben a hír, mialatt

szájról szájra adják, bizony változik, újabb elemekkel bõvül, sõt tökéletesedik is. Mármost az

olasz televíziós stáb egy temetést akart filmszalagra rögzíteni, hogy még teljesebbé tegye a

lobi parasztok mindennapi életének bemutatását.

A környék minden részérõl érkeznek hozzánk többé-kevésbé megbízható hírek halálesetekrõl;

tisztének megfelelõen mindenesünk számol be róluk, aki tolmácsként, gépkocsivezetõként és

közvetítõként áll rendelkezésünkre; de hát temetésre, úgy látszik, nemigen kerül sor. De lám,

végre, egyik reggel megkapjuk az információt: ebben és ebben a faluban, ennyi és ennyi

órakor meghalt ez és ez az aggastyán. Ma délelõtt lesz a temetése. Nosza, a stáb

felszerelkezve, kamerástul és tízóraistul máris bevágja magát a Land Roverbe. És már

robogunk is szélsebesen a Korogó felé vezető betonúton; száz kilométert kell megtennünk, s

bizony száguldani kell, ha idejében akarunk odaérni.

Száguldunk is. A betonút förtelmes, csupa repedés, hála a legutóbbi felhõszakadásnak,

mögöttünk fullasztó vörös porfelhõ száll fel az úttestrõl, majd leülepedik a bokrok petyhüdt s

már amúgy is poros leveleire. Nyomasztó a hõség, a fátyolos égbolton úgy fehérlik a nap,

28

mint egy vak ember üres fél szeme. A száz kilométeres kínszenvedés végén azonban a

temetés vár ránk, és egyikünknek se jut eszébe, hogy az út embertelen fáradalmaira

panaszkodjék.

És már meg is érkeztünk, ez az a falu, íme a megszokott baobabfa, amely kétségbeesetten

tárja szét ágait, a megszokott kunyhók, a megszokott, nyomorúságos piac. De már az elsõ

pillanatban észrevesszük, hogy a légkör nem olyan ünnepélyes, amilyennek temetéskor lennie

kellene. Elcsodálkozunk, keressük a tolmácsot, megállapítjuk, hogy eltûnt. Egy óra múlva

kerül elõ; zavarban van, elmagyarázza, hogy utólag kapott, végleges értesülések szerint a

temetés színhelye egy másik falu, csupán tíz kilométerre Bunától, ahonnan ide robogtunk.

Akkor miért kellett száz kilométert megtennünk ilyen porban és hõségben? Végül is kiderül

az igazság: mindenesünk egyszerûen azért hazudott, hogy elkocsikázhasson velünk ebbe a

faluba, mert meg akarta látogatni valami rokonát vagy barátját.

Jól van, nem firtatjuk a dolgot, a baobabfa árnyékában megebédelünk zacskóból, aztán hajrá,

indulás vissza. Déli egy óra, a legkomiszabb napszak. Megint a hõség, a por, a piszok vár

ránk; már a gondolatától rosszkedvûek vagyunk. De miután eszeveszett iramban újabb

kilencven kilométert robogunk, és a betonútról egy bozótosban kanyargó ösvényre térünk,

hirtelen, varázsütésre, minden megváltozik.

Az iszonyatos vörös por helyett csillogó, zöld fû, a dühödt növényi káosz helyett titokzatos

rend, amely akáclombernyõt boltoz egy verõfényes, tágas rét fölé. Itt lesz a gyászszertartás.

Amint odaérünk, mintha különös hallucináció fogna el; úgy rémlik, valami lágy, mélabús

zene hangjai áradnak az elíziumi mezõket idézõ rétek felett. Persze ezt csupán a hely szépsége

és a gyászszertartás gondolata sugallja, nem szól semmiféle muzsika. De a zenei illúzióból

mégis megértem, hogy egy új közegbe, a halál közegébe érkeztem.

A Land Rover megáll egy fa alatt; a stáb kiszáll, lerakodik. Ekkor vesszük észre, hogy a

gyászszertartás tulajdonképpen már megkezdõdött: jó néhányan nekitámasztották

kerékpárjukat az akácfáknak, és leültek a földre, a magas fûre; ha nem tudnám, hogy

gyászszertartásrajöttünk, azt hinném, valami sportesemény nézõje leszek.

Valamennyi résztvevõ egy nagyon vastag törzsû és nagyon dús lombú fára szögezi a szemét;

a fa alatt csapatnyi nõ szorosan egymás mellé zárkózva körben áll, mintha el akarna takarni

elõlünk valamit. Valóban, amint késõbb megtudjuk, a nõi testek mögött fekszik a fehér

vászonba burkolt tetem. És a nõk nem véletlenül állják olyan szorosan körül. Õk a

siratóasszonyok, vagyis a gyászszertartás hivatásos statisztái, akiket a megboldogult családja

fogadott fel, hogy illõen kifejezzék a hozzátartozók fájdalmát.

De nemcsak a siratóasszonyok vesznek részt a gyásszertartásban. Egyszer csak azt látjuk,

hogy néhány rokon odamegy a fához, és bizonytalan ütemû, mondókára emlékeztetõ

kérdéseket tesz fel a halottnak. Mint késõbb megtudjuk, ennek a komor kérdezõsdinek, amire

nem érkezhet válasz, megvan a maga határozott célja: a rokonok arról faggatják a halottat, mi

volt halálának a valóságos oka (az õ hiedelmük szerint ugyanis ez nem lehetett a betegség). --

Miért haltál meg? -- Voltaképpen mi végzett veled? -- Kicsoda, micsoda okozta halálodat? --

Megsértetted a föld szellemeit? -- A kérdésekbõl kiderül, mennyire különböznek egymástól az

afrikaiak és az európaiak. A fehérek mindenekelõtt saját magukat hibáztatják a bajért, és csak

másodsorban másokat; a feketék legeslegelõször másokat, magukat szinte soha.

29

Még egy részlet fölkelti a figyelmemet: kivétel nélkül minden nõ derekához, hátul, zöld

lombból kötött legyezõ van erõsítve, a levelek lelógnak az ülepükre. Azt mondják, Afrikának

ebben a régiójában nem régebben, mint fél évszázada, a nõk csupán ilyen lomblegyezõt

viseltek, manapság viszont csakis nyilvános ünnepeken veszik magukra, olyanformán, mint az

európaiak a régi divat szerint készült ruhadarabokat. Igen ám, de az európaiak, ha temetésre

mennek, feketébe öltöznek, itt viszont ez a néhány levél mintha a meztelenség iránti

nosztalgiát fejezné ki. De hát mi más nyilvánul meg a meztelenségben, ha nem a történelem

hiánya, ellentétben a ruhával, amely a divat szüntelen változása révén, a történelem

jelenvalóságát hangsúlyozza? Mindenesetre visszasírom a régi gyászszertartásokat, amelyeket

a résztvevõk a történelem és a divat emelte válaszfal nélkül, az örök anyatermészettel szoros

egységben, meztelenül végeztek el.

Mai expedíciónk azonban nem teljesen zavartalan. A megboldogult néhány rokona

fenyegetõen megindul az operatõrnõhöz, aki már vállára vette a felvevõgépet, és minden

teketória nélkül közli vele, hogy válasszon: ha ott akarunk maradni, maradhatunk, de ha azért

jöttünk, hogy filmre vegyük a gyászszertartást, akkor jobb, ha máris szedjük a sátorfánkat.

Más a mi helyünkben már menne is. De mi már eléggé kiismertük a lobik lelki szeszélyeit

ahhoz, hogy maradni merjünk. És alakoskodunk. Ez nem szép tõlünk, még akkor se szép, ha

európai felfogás szerint alapos a mentségünk: filmet óhajtunk készíteni; mindenesetre

megnyugtatjuk lelkiismeretünket azzal, hogy jót akarunk, így hát hosszú szóváltás után

néhány doboz cigarettával és ünnepélyes ígéretünkkel, hogy nem készítünk felvételeket,

megbékítjük a fenyegetõzõ rokonokat, az operatõrnõ beül a Land Roverbe, és kamerájával,

amely teleobjektívvel is fel van szerelve, célba veszi a gyásszertartás színterét. A

hangtechnikus henger alakú, likacsos mikrofonjával és a magnetofonnal kicsit mésszebb ül le

a fûbe. Visszafojtom a lélegzetemet, szorongok; elképzelem magamban, ahogy a

szószegésünktõl felbõszült rokonok mindjárt rárontanak a Land Roverre, és szétverik a

felvevõgépet.

Bevallom, hogy a lelkem mélyén még igazat is kell hogy adjak nekik. De nem történik

semmi. Az imént még oly ellenséges rokonok, úgy látszik, már megfeledkeztek rólunk. Sõt,

mondjuk inkább úgy: már nem látnak bennünket. A filmes stáb a hétköznapok valóságában

mozog, a lobik viszont a gyászszertartás idõtlen öröklétében. A temetési jelleget azonban

nemcsak az elmélyült fájdalom határozza meg, hanem a ceremónia, vagyis tágabb értelemben

valamiféle játékosság is. S hogy nem tiltakoznak tapintatlanságunk ellen, sõt ránk se

hederítenek, ezt nem váratlan jóindulatuknak, hanem épp annak köszönhetjük, hogy a játék,

mint minden játék, teljesen leköti a figyelmüket.

A ceremónia folyik tovább. A holttestet körülálló siratóasszonyok torkából hirtelen szívet

tépõ kiáltás tör fel, karjukat fölemelik az ég felé, mintha tanúságtételre szólítanák fel az

égieket, aztán iszonyodva hadonászni kezdenek, s elrohannak a fa mellõl a rét széle felé,

mintha már nem tudnák elviselni a tetem látványát. Futnak, és futás közben, mellüket,

derekukat, lábukat rázva, táncolnak. De amikor odaérnek hozzánk, egyszeriben

visszafordulnak, mintha valami láthatatlan zsineg kötné õket a fához, amely alatt a holttest

fekszik; és tovább jajveszékelnek, hadonásznak.

Közben a szokásos, dobosokból és balafonjátékosokból álló falusi zenekar elfoglalja helyét a

füvön, és rákezd arra a pattogós, egyenetlen, 'szinte kényszeredett és mégis csökönyösen

eleven kalimpálásra, amelyet már hallottam más nyilvános ünnepségeken; de amely most

különös hatást tesz rám, mintha Afrikában csakis ez a muzsika illene a halálhoz. Hirtelen úgy

30

érzem, hogy a tisztásra érkeztünkkor hallani vélt mozarti dallam kevésbé illene a helyhez és a

körülményekhez, mint ezek a makacs, fura hangok. Közben a rétrõl innen is, onnan is jó

néhányan a zenészekhez sietnek. Körbefogják õket, átölelik egymás derekát, már énekelnek

is, és ezzel megkezdõdik a temetési körtánc.

Újra meggyõzõdöm róla, hogy a lobik, akiket teljesen eltölt a ceremónia szertelen révülete,

már nem látnak bennünket. Az operatõrnõt és asszisztensét felbátorította, hogy sikerült a Land

Roverbõl filmezniük; egyszer csak elhatározták, hogy megpróbálják áthágni a határozott

tilalmat: közelrõl fogják fölvenni a temetési szertartást.

Figyelem õket, amint immár mindenki szeme láttára kiszállnak a Land Roverbõl, a hatalmas,

koromfekete kamerával odamennek a körtáncot járó lobikhoz, és a megszokott módon

folytatják a felvételt: kattan a csapó, rögtön utána elhangzik: „felvétel", a kamera motorja

zümmögni kezd, a kis piros jelzõlámpa hol kigyullad, hol kialszik. Az operatõrnõ elõször egy

méterrõl veszi föl a ceremóniát, azután még közelebb lép, és a premier plánokhoz szinte úgy

szögezi rá a lencsét a táncosokra, mintha pisztoly csöve volna. Ekkor sem történik semmi.

Ebben a váratlan, szinte tárgyi passzivitásban van valami titokzatos: mintha a temetés rítusába

révült, holdkóros lobik valamennyien gépekké változtak volna. Minden megy tovább; és

munkája végeztével éppenséggel az operatõrnõ fárad el elõbb. A lobiknak viszont mintha még

meg se kottyant volna ennyi; még jó darabig énekelnek, táncolnak, nyújtogatják a karjukat,

rázzák a mellüket és a csípõjüket. A gyászszertartásnak vége, a stáb visszaballag a Land

Roverhez. Óriási, vörös napkorong süllyed a bozót ágainak függönye mögé. A füvet

vízszintesen súrolják a sugarak. A kerékpárosok elindulnak a rétrõl, a nyeregnél fogva tolják

biciklijüket. Elmennek mellettünk dobjaikkal és a balafonnal a zenészek. Odalenn, a fa körül,

még látni valami mozgást: a siratóasszonyok csoportja szétszéled, viszik a holttestet. Véget

ért a halál játéka; az életé újra kezdõdik.

Fétisbeszéd -- nyafka kislányhangon

Buna (Elefántcsontpart)

A szürrealizmus, mikor arra összpontosította figyelmét, hogy az álom mennyire átformálja a

valóságot, megérezte, hogy a lélektelennek nevezett tárgyaknak lelkûk van, s ez a lélek abban

nyilvánul meg, amire használják õket. Az álom a tárgyakat nem rendeltetésüknek megfelelõ

célra használja fel, tehát megváltoztatja a lelkûket. Amikor a szürrealista mûvész értékes

malachit talapzatra állít egy ócska, rozsdás kávéskannát, a kávéskannát háztartási eszközbõl

minimáimûtárggyá, vagyis objet retrouvé-vá* alakítja át, tehát nem a rendeltetésének

megfelelõ célra használja fel, következésképpen megváltoztatja a lelkét. Ránézünk a

kávéskannára, és homályosan tudomásul vesszük, hogy már nem kávéskanna, hanem „valami

más".

Az afrikai mágia nagyjából ugyanolyan eszközökkel él, mint az álom vagy a szürrealista

mûvész. Például megy a kocsink a betonúton, a szavanna kellõs közepén. A növényi káosz

idõnként, kis szakaszokon, szántóföldeknek adja át a helyét, s a mezõn a köles bolyhos

kalászai nyúlnak felfelé vagy édesburgonya-kupacok sorakoznak. Aztán a szántóföld szélén

egyszer csak megpillantjuk az objet retrouvé-t,

* Talált tárgy, (franciául)

31

amelyet a paraszti mágia öntudatlanul hozott létre: két kõdarab között egy pálca, a pálcán

rafiacsokor.

A pálca felsõ végén az alvadt vérfoltok és két-három tyúktoll láttán arra kell gondolnunk,

hogy itt rituális áldozatot mutattak be. A pálcát, a rafiát, a vért, a tollakat nem a

rendeltetésüknek megfelelõ, vagyis vallásos célra használták fel; és miután ezt

megállapítottuk, az egyébként jelentéktelen tárgyak látványa tiszteletet parancsoló

borzongással tölt el bennünket. Mindent egybevetve olyan tárgyakról van szó, amelyeknek

megváltozott a lelkûk: varázslási eszközökké alakultak át.

Az úgynevezett/éízc/zewr-öket az olasz televíziós stáb az afrikai szokásrend lefilmezendõ

képviselõi közé sorolta. De olyan varázslót találni, aki megengedi, hogy varázslás közben

lefényképezzék, a vártnál nehezebbnek bizonyult. Az egyik féticheur azért nem jöhetett

számításba, mert veszített varázserejébõl, s már nem sokra becsülik, a másik viszont azért,

mert túl sokan fordulnak hozzá, és nagyon el van foglalva. A stáb egyik tagja kíváncsiságból

fölkeresett egy féticheur-t, aki elsõsorban kuruzsló, és megkérte, gyógyítsa ki kétes és képzelt

nyavalyájából. A féticheur, komor külsejû, tétovázó, csúf ember, egyáltalán nem leplezte

bizalmatlanságát. Rengeteg aprólékos kérdést tett fel munkatársunknak, többek között

szexuális teljesítõképességérõl faggatta, s végül kijelentette, hogy „nem áll módjában"

meggyógyítani. Miért nem? Semmi miért, így van és kész.

Végül hosszan tartó kutatás után eljutott hozzánk a hír: egy eléggé távoli helységben van egy

közismert és nagyon tevékeny féticheur, aki talán megengedi, hogy „mûködés" közben filmre

vegyük. Különösen csábító képessége: meg tudja szólaltatni a fétist a saját hangján. Elküldtük

hozzá a mi mindenesünket; sokáig tárgyalt vele, végül is jelentette, hogy mehet a stáb.

Amint említettem, a féticheur egy távoli faluban lakott, s emiatt körülbelül száz kilométert

roboghatunk betonutakon, ösvényeken, bozótban, pocsolyákon és szántóföldeken át. Kora

reggel indulunk, kora délután érkezünk meg, legfeljebb még két-három óráig számíthatunk

annyi fényre, hogy forgatni lehessen. A féticheur házát váratlanul pillantjuk meg egy nagyon

szép és különös módon varázslatos helyen: lejtõs rét, itt-ott néhány akácfa. A sárból épült ház

a rét legfelsõ szélén áll, homlokzatán vaskos, vörös oromdísz. Fölhajtunk a házig, s máris

beleütközünk az elsõ nehézségbe: aféticheur nincs otthon.

Hol lehet? Ki tudja, talán átruccant egy másik faluba az egyik barátjához, sörözni.

Türelmetlenül, idegesen több mint egy óra hosszat vártunk rá, hiszen a nap már leszállóban

volt, és ötig, legfeljebb fél hatig számíthattunk elegendõ fényre, tehát megeshetett volna, hogy

hiába tettük meg a hosszú utat. Apró fatuskókra ültünk, a küszöbön néhány asszony

kuporgott, szótlanul figyeltek bennünket.

Végre elõkerül a féticheur. Sovány, lomha, ingatag, hosszú, hajlékony nyakán elõreugró állú,

kicsike fej táncol; azok a komoran stilizált afrikai szobrok jutnak róla eszünkbe, amelyek

Európában valósággal forradalmasították a mûvészi plasztikát. Szóval emberünket már a

természet stilizálta, tetõtõl talpig. Lekuporodik, az egyik tuskóra, lábát úgy felhúzza, hogy

térde az állat éri; máris kezdõdik az alkudozás, ötvenezer frankot kér, mi ötezret ajánlunk;

harmincezernél megmakacsolja magát; újabb ajánlatunk hétezer. Végül hosszú hercehurca

után nyolcezer frankban állapodunk meg, majd ígéretének fejében, hogy megszólaltatja a

fétist, és megengedi, hogy fölvegyük a hangját, ráteszünk még kétezret.

32

Miután megkötöttük az üzletet, a féticheur föláll, és nyüszítve, ugrálva körbejárja a házat.

Olyan, mint valami zsonglõr, akrobata, csepûrágó, aki nehéz mutatványra készül. Hirtelen

odalép a hangtechnikushoz, aki rövid ujjú inget visel, lehajol, gyengéden beleharap a karjába,

és kiszív belõle egy dugó formájú tárgyat, aztán fintorogva kiköpi a dugót, mintha

hangsúlyozni szeretné, hogy tényleg munkatársunk karjából szívta ki, nem vette elõre a

szájába. Tovább nyuszit és ugrál, aztán bemegy a házba, mi pedig követjük. A szokásos,

zöldbabhüvelyforma lobi ház, több egymásba nyíló alacsony, fülledt szobával, olyan belsõ

állványzattal, mint a tárnák ácsolata a bányákban.

Végül belépünk abba a helyiségbe, amelyet a féticheur kápolnájának lehetne nevezni: két

egyenlõtlen részre osztott cellaféleség. Aféticheur-t a kisebbikben találjuk, ott áll egy csomó

ismeretlen rendeltetésû, formátlan, mocskos tárgy mellett, amelyeket majd sorra felhasznál

engesztelõ szertartása során; a másikban, amelyet alacsony fal választ el az elsõtõl, jó néhány

asszony zsúfolódott össze; mihelyt a féticheur feltûnik, kórusban rituális hanglejtésû, erõs

ritmusú dalba kezdenek.

A féticheur a szent tárgyak között matat, majd két kicsi, legfeljebb tenyérnyi faszobrot vesz ki

közülük, meglóbálja õket, és valami fohászfélét gajdol. Mellette, a földön, kis vulkánfíber

bõrönd; a féticheur egyszer csak kinyitja, nyomtatott papírlapokat pillantok meg benne; a

féticheur kivesz egy lapot. Messzirõl nézve ittott mintha számok és logaritmusjelek tûnnének

fel a szövegben, mintha valami matematikai vagy fizikai értekezésbõl tépték volna ki;

emberünk ráteszi az említett, ismeretlen rendeltetésû, formátlan, mocskos tárgyakra. A

féticheur a stáb vakító reflektorfényében is olyan fesztelenül mozog, mint egy rutinos színész;

ugyanilyen fesztelenek a nõk is, akik ünnepélyes, rezignált, fatalista énekükkel követik a

varázsló hadonászását.

Végre elérkeztünk a csúcsponthoz, minden vallási szertartás csúcspontjához: a rejtõzködõ, de

mindenütt jelen levõ istenség megidézéséhez. A féticheur halkan tovább nyuszit, mintha csak

magában csinálná, közben fölvesz egy piszkos zsákot, kihúz belõle egy kicsi szobrot,

szemléltetõ gesztussal fölemeli, valahogy úgy, ahogyan a bûvészek szokták megmutatni a

közönségnek üres cilinderüket, amelybõl rögtön ezután kövér nyulat vagy szárnyaival

csapkodó madarat varázsolnak elõ. Alighanem jelezni akarja, hogy ez a fétis: nagyon

figyeljetek, jól nézzétek meg, mielõtt mûködni kezd.

A nõi kórus elnémul; a féticheur egészen a szájához emeli a zsákot, még egyszer meglóbálja a

fétist, s aztán csodák csodájára, bizony megszólal a fétis. Milyen a fétis hangja? Nyafka,

sápítozó, sírós és frivol, félig a csecsemõk gügyögését utánzó játék babák, félig a felnõtt nõket

majmoló, negédes, romlott kislányok hangjára emlékeztet. Semmiképpen sem hasonlít a

féticheur férfias, öblös, mély basszusához. A fétis hencegõ és hízelkedõ, vékony hangon

panaszkodik, nyögdécsel, fohászkodik és dadog egy jó darabig, majd végül egy utolsó

érthetetlen, kétségbeesett nyögésszerû mondat után hirtelen elhallgat. A féticheur visszateszi a

szobrocskát a zsákba, a zsákot a sarokba dobja, leveszi a mocskos tárgyakról a papírlapot, és

bezárja a vulkánfíber bõröndbe. A nõk fölállnak; a szertartás véget ért.

A reflektorok kialszanak, megint sötétben állunk az alacsony tárnaácsolat alatt, közben elöl,

hátul, oldalt a kijárat felé igyekvõ formás nõi testek dörzsölõdnek hozzánk. Amikor kilépünk

a házból, rideg, vörös alkonyati fény fogad bennünket. A féticheur elkíséri a stábot az autókig.

Arca, ami a soványságát és személyisége lényegét illeti, még stilizáltabbnak tûnik; talán azért,

mert a mutatvány túlságosan igénybe vette az erejét. Kimerültén, türelmetlenül nézi, amint

33

elindulunk; az utolsó pillanatban, amikor a kocsik már lefelé gördülnek a lejtõn, fölemeli a

kezét, mintha ezzel a bágyadt, erõtlen mozdulattal búcsúzna tõlünk.

XI A csónak-civilizáció

Sasscmdra

Az olasz televíziós stáb, miután egy teljes hónapot töltött Buna környékén, és filmre vette a

lobi parasztokat, amint legkülönfélébb teendõiket végzik, átköltözött a Guineái-öböl egyik kis

kikötõjébe, Sassandrába, amely valamikor a rabszolga-kereskedelem fontos behajózási

központja volt. Sassandra egy öböl partján terül el, házai két-három, amfiteátrumszerûen

félköríves domb tetején állnak; a kikötõt manapság kizárólag halászok használják, és halászni

ugyancsak kizárólag a fantik halásznak, ez a Ghánából származó, de már jó ideje a San Pedro

és Sassandra közötti aprófalvak sokaságában megtelepedett törzs.

Azért költöztünk át Sassandrába, mert ugyanazt a munkát akartuk elvégezni a fantiknál, amit

a lobiknál: fûmre szerettük volna venni mindennapi életüket. Ám nem volt könnyû elsõre

megtalálnunk a megfelelõ falut. Ugyanis jó néhány település ötven-száz kilométerre feküdt

Sassandrától; azután meg folyton választanunk kellett a szép, de társadalmilag kevéssé tagolt

és a csúf, de jól szervezett falvak között. A választás alighanem azért mutatkozott nehéznek,

mert a társadalmi szervezettség nincsen összhangban a szépséggel. Szép falut annyit találtunk,

amennyit csak akartunk. A Sassandrától a libériái határig teljesen kihaltnak tetszõ, tiszta és

érintetlen, trópusi szépségû, összefüggõ partszakasz számos irodalmi emléket idéz fel az

emberben, Melville-tõl Stevensonig. Hatalmas, magányos, fényes, fehér fövenyívek váltják

egymást, szélükön az óceán felé hajló pálmafák oszlopsora, erdõtõl feketéllõ, távoli

hegycsúcsok, amelyeket fehér permettel borít el az óceán állandó hullámzása, a parti

sziklákon zajtalanul megtörõ tajtékú barre. Az óceán a barre-tól eltekintve nyugodt, a zöldje

füves rétre emlékeztet; az apró falvak nádsövények mögött bújnak meg, szinte láthatatlanok.

Ha az ember a parton sétál, temérdek „költõi" részletre figyelhet fel. A pálmafák árnyékában,

arcukat a homokra hajtva, nõk alszanak, akárcsak Gauguin képein; hatalmas, zöld tengeri

mohától belepett fatörzsek tûnnek fel a vízben, talán valamikor más fatörzsekkel rögtönzött

tutajba kötve úsztatták le õket az egyik folyón, de amint elérték a tengert, kiszabadultak a

kötelékbõl, s nem indultak útnak Európába, hogy bútort, ajtót, ablakot csináljanak belõlük, itt

maradtak az óceánban, s az árapály mozgása szerint ide-oda hengerednek, anyaszült meztelen,

szénfekete bõrû gyerekek futnak neki játékosan a barre-nak; különös, hullámok csiszolta,

lyuggatta, faragta sziklák meredeznek.

De volt ezeknek a szép falvaknak egy hibájuk: nemigen jellemezték a fantik társadalmi

helyzetét. Szervezetük, talán azért, mert messzire estek Sassandrától, lazának, kezdetlegesnek

tûnt. így hát végül is a szépség áldozatul esett a szociológiai informálásnak; a stáb

tízpercnyire a várostól olyan falut választott ki, amely a munka szervezettségét tekintve volt

nagyon is érdekes. Tény, hogy ez a falu szövetkezetté alakult, szigorúan elkülönülõ

szerepekkel: a férfiak csónakjaikkal a tengerre eveznek és halásznak; az asszonyok feladata

meg az, hogy a halat bevigyék a faluba, megfüstöljék és eladják.

Persze hogy a szépségnek nem jutott hely a kegyetlen trópusi nap sütötte rozoga, domboldali

barakkokban és a közöttük húzódó, szennyvíztõl bûzös sikátorokban; de mindegy, a stáb

pontosan ilyen falut kere-

34

sett. A dokumentumfilm inkább Lévi-Strauss és a kortárs antropológusok, mintsem az olyan

immár idejüket múlt szerzõk, mint Melville vagy Stevenson, szellemében készült.

Miközben a stáb egész napokra a felvételekkel volt elfoglalva, lesétáltam a kikötõbe, és

megfigyelhettem a fantik munkájának minden fázisát, egészen addig, amíg a halakat útnak

nem indították Afrika belsejébe. A csónakok szokás szerint éjszaka futottak ki a tengerre, és

kora hajnalban tértek vissza. Jó korán lementem a kikötõbe, és figyeltem az óceánról hazafelé

tartó csónakokat. Vékony, hosszúkás, fekete körvonaluk, az egymás mögött sorban ülõ

halászok feje, jó darabig úgy rajzolódott rá az óceáni ködökre, mintha mozdulatlanok

volnának. Aztán egyszer csak, lám, már meg is kerülték az öblöt lezáró mólót, leállították a

motorokat, evezni kezdtek a part felé, keresztüljutottak a barre-on, a halászok beugrottak a

vízbe, és szárazra húzták a csónakokat.

Odamentem, szemügyre vettem õket. A szurokfekete csónakokat alighanem egy darabból,

egyetlen fatörzsbõl faragták mind. Szélüket kékre és pirosra festették, és ugyanolyan épületes

jelmondatokat írtak rájuk, amilyenekkel az afrikai kamionsofõrök szokták díszíteni

teherautóikat: „Bízom az Istenben", vagy: „Módszerem a becsület", vagy: „Mindenkihez jó

vagyok". A pirogákat valami csillogó, ezüstös rakomány töltötte meg egészen a peremig.

Csupa úgynevezett övhal, amelynek neve a lehetõ legtökéletesebben fejezi ki az alakját, ez a

halfajta ugyanis pontosan olyan lapos, vékony, hosszú és széles, mint egy közönséges bõröv.

Mihelyt a férfiak kihúzták a csónakokat a szárazra, munkához láttak az asszonyok, a kidobált

rakományból nagy halmokat raktak a parti sárba. Aztán egyenként minden hal szájába

beledugták a farkát, megannyi perecet formálva így belõlük, majd kosarakba rakták a

zsákmányt, a kosarakat föltették a triciklijükre, betolták a faluba, s ott asszonytársaik végezték

el a füstölést. Bementem az egyik barakkba. Egymás mellett, sorban a kemencék -- a falba

épített nagy hengerek --, az aljukon parázs; a perec alakúra formált halak a nyílás felsõ

szegélyének magasságában keresztben összeerõsített farács fölött lógnak. A parázsból

fölszálló forró füst süti és füstöli meg õket. Mire ezüstös színük piszkosbarnára változik, a

megszikkadt, megfüstölt -- s az igazat megvallva, nem valami étvágygerjesztõ -- portéka

máris fogyasztható.

A fantik ezekbõl a halakból élnek, árujuk elképzelhetetlenül tekervényes utakon Afrika

legtávolabbi vidékeire is eljut. Ráadásul a halászathoz és a halkereskedelemhez egy csomó

társadalmi és kézmûvesteendõ kapcsolódik. Ami a társadalmi teendõket illeti, talán elég

csupán annyit megjegyeznem, hogy a munkamegosztás (a férfiak halásznak, az asszonyok

füstölik és árulják a halat) nem is megy olyan simán, ahogy az ember képzelné.

A fantik elõször is született vitázók és alkudozók, amivel tulajdonképpen csak azt fejezik ki,

azt erõsítik meg, hogy tagjai egy közösségnek; aztán meg valóságos érdekeik -- a szövetkezet

egyes tagjainak nyeresége, illetve vesztesége -- a rokoni kapcsolatok ellenére szintén

konfliktusokra vezetnek.

így hát az asszonyok havonta egyszer összegyûlnek, hogy elmondják a falufõnöknek, milyen

kifogásaik vannak a szövetkezet mûködésével kapcsolatban. Részt vettem egy ilyen gyûlésen;

fényes nappal tartották meg a falu fõterén egy nádlugas alatt.

A falufõnök karosszékben ült egy rozoga asztal mellett, õ elnökölt: jóképû, atlétatermetû,

negyvenéves férfi, élénk színû köntöse tógaszerûen fedetlenül hagyta fél vállát és karját,

olyan volt, mint egy római szenátor a szenátusi ülõhelyén. Elõtte a padokon ültek az

35

asszonyok, õk is élénk színû ruhát viseltek, némelyikük mellén csecsemõ.

Az egyik nõ, akinek feladata alighanem az volt, hogy irányítsa a vitát, az eleve megszabott

rítushoz híven felállt, és rövid üdvözlõ mondatot mondott, amire a jelenlevõk kórusban

valami hasonlóval feleltek.

Ezután elkezdõdött a vita: sorban, egymás után több nõ szót kért és kapott, felállt, és hol

nyugodt hangon, terjengõsen, hol ingerülten és indulatosan bekapcsolódott a vitába. A

vitavezetõ nõ intésére a többi ülõ résztvevõ a felszólalóknak kórusban egy-egy zengzetes

szóval vagy mondattal felelt, ami a felszólalás befejezését jelezte, akár a templomokban az

ámen.

Végül a falufõnök záróbeszédet mondott, s azt hiszem, megjegyzésekkel, javaslatokkal,

ígéretekkel válaszolt a felszólalóknak.

Említettem, hogy a halászszövetkezet nem mûködhet bizonyos kéziipari teendõk ellátása

nélkül. Közülük alighanem a csónakkészítés a legfontosabb, ezt a munkát napjainkban is a

hagyományos módszerekkel végzik. A falufõnök meghívására elindultunk, hogy megnézzük,

milyen a csónakszobrászat, merthogy arról, valóságos faszobrászatról van szó; a mesterek az

eleven fát közvetlenül munkálják meg.

A csónakkészítõ telep a szavanna kellõs közepén volt, Sassandrától körülbelül ötven

kilométerre.

Elõször negyven kilométert robogtunk a San Pedró-i betonút porfelhõjében; aztán rátértünk

egy szántóföldek és erdõk között kanyargó mellékútra -- ez nem volt poros --, végül a

mellékúton kiszálltunk a kocsiból, és nekivágtunk a szavannának. Állítólag ösvényen; de a

trópusokon az ösvény alig jelent többet, mint a letaposott fû nyomvonalát, amely tüskés

bokrok, hatalmas növényi zuhatagok, a fákról lecsüngõ liánok gubancai és a legkülönfélébb

kusza cserjék között kígyózik. Az eszelõs aljnövényzet fölött egyenesen és büszkén emel-

kednek a magasba a harminc-negyven méter magas fák, valóságos növényóriások; mintha

nyugodtabb, de elérhetetlen légkör venné õket körül. Legfeljebb egypár kilométert

gyalogoltunk, de a két kilométernyi vergõdés közben megtapasztaltuk, milyen iszonyatos

erõpróbának tették ki magukat az elsõ Afrika-kutatók, amikor hasonló ösvényeken száz és

száz kilométeres kockázatos utakra vállalkoztak. Szorongva, üggyelbajjal haladtunk elõre,

folyton megbotlottunk a liánokban, a fûben, a cserjében; ha valamelyikünk megcsúszott a

talajt borító nedves leveleken, nagyon kellett vigyáznia, nehogy a cserjék ágaiba

kapaszkodjon, mert akkor egész tenyerét összeböködték a tüskék; nyirkos, nyálkás hõség volt,

szaunához, a fehérnemûszárítóhoz, a trópusi mocsárhoz illõ hõség.

Végül lihegve, saját verítékünktõl lucskosan megérkeztünk a telepre, ahol a csónakszobrászat

folyt. A magas fû között, dõltekor hasított árokban hatalmas, legallyazott, lombtalanított

fatörzs hevert; ezt a fajtát sambá-nak nevezik, kérge alatt szinte fehér, rendkívül kemény és

tartós. A munkások a csónakkészítés javát elvégezték; a durva, kerek fatörzsön már látni

lehetett a leendõ csónak peremét, orrát, farát. Hat félmeztelen férfi dolgozott rajta; hosszú

nyelû vésõkkel vájták a fatörzs belsejét, minden ütéssel jókora forgácsot hasítottak ki belõle,

így csináltak helyet a csónakba rögzítendõ evezõspadoknak.

A hat faszobrász (megilleti õket ez a cím, hiszen jó néhány modern szobrász ugyanígy

dolgozik a fával) megengedte, hogy lefilmezzük õket, amint a fatörzsön álltukban kopácsolva

36

vájják a leendõ piroga belsejét, és közben valami dalra is rázendítenek; hangtechnikusunk ezt

lelkiismeretesen magnóra is vette. Azt hiszem, valami õsi éneket hallok; de csak egyfajta

rögtönzött, szaggatott panaszkodás zengett a levegõben, hogy megadja a ritmust a munkához.

A panaszkodás lefordítva így szól:

„Szegények vagyunk, dolgoznunk kell; szegények vagyunk és nincs pénzünk; ezzel a

munkával kell pénzt keresnünk" stb. stb. A hat férfi tíz percen át dühödten és nagy

igyekezettel vájta a fatörzs belsejét, ütéseik visszhangja szárnyalt az erdõ mélységes

csendjében; aztán leálltak, kimerült arcukon és verítékezõ testükön ugyancsak meglátszott,

hogy nagyon fáradságos munkát végeztek.

Föltettem nekik néhány kérdést, tétova, bágyadt hangon válaszoltak. Nos, elõször is

háromezer frankot kell fizetniük a kormánynak, hogy kivághassák a fát. A csónakot, ha

elkészülnek a faragással, méreteitõl függõen két-háromszázezer frankért lehet eladni.

Ebben az összegben benne van háromhónapi munkabér, negyven-ötvenezer frank. Hogy

meddig használható a csónak? Egyetlen fatörzsbõl készül, és gondosan bekátrányózzák,

mégis, legfeljebb hét-nyolc évig használható.

37

I A karavánút

Kedves Barátom!

Te hajlamaidhoz és meggyõzõdésedhez híven otthon ülõ ember vagy, és gyakran nekem

szögezed a kérdést: én miért utazom. Sokszor elgondolkoztam ezen, s most, miután teljes

hosszában, Tunisztól Agadésig átkeltem a Szaharán, azt hiszem, végre kielégítõ választ tudok

adni kérdésedre. Tulajdonképpen nem a térben utazik az ember, legalábbis a magamfajta,

hanem az idõben, vagy ha jobban tetszik, a történelemben. Én, ha átrepülök az Egyesült

Államokba, voltaképpen a jövõt látogatom meg; ha némelyik arab országot keresem fel, a

középkorba megyek vissza, ha Londonba vagy Párizsba megyek, a tizenkilencedik század

második felének légkörében mártózom meg; ha a Szovjetunióban járok, a cárizmus bukása és

a forradalom kitörése közötti szecessziós korszakkal találkozom. De mind ez ideig nem esett

meg velem, hogy valami idõn, vagyis történelmen kívüli idõbe -- hogy is mondjam? --,

történelem nélküli vallási régióba utazzam. A Szaharában tett utam, ahogy mondani szokták,

pótolta ezt a hézagot. Remélem, hogy válaszom kielégít; szóval, ezért utazom.

A Szahara manapság divatban van. A sivatagot átszelõ karavánutakon nemcsak azok az óriási

kamionok találkoznak össze, amelyek, mint hajdan a karavánok, a Földközi-tengertõl a

Guineái-öbölig szállítják portékájukat, hanem a legkülönbözõbb gépkocsik is a tous terrains*

Land Roverektõl -- ez a típus a leggyakoribb – a nagy hengerûrtartalmú, sõt közönséges

városi autókig. Hogy mit keresnek a Szaharában ezek a farmernadrágos, trikós, széllengette

hajú és szakállú hippik, ezek a túlontúl is fölszerelkezett milánói, londoni, bonni polgárok?

Látszólag a turistaláz, a közlekedési eszközök fejlõdése ellenére némi nehézségekkel járó

sportos erõpróba sarkallja õket. S ha más nem is, a karavánút mentén végig szanaszét heverõ

autóroncsok bizonyítják, hogy ez az erõpróba kemény. Mindegyik horpadt, rozsdás kocsi

mögött, amelybõl minden használhatót gondosan kiszedtek az arra haladó kamionsofõrök,

valami tragikomikus történet sejlik: hirtelen és kijavíthatatlan defekt, amit a homok és a sok

rázkódás okozott, kiszállás az autóból, hosszú várakozás az ösvény szélén a megváltást

jelentõ kamionra, visszatérés lógó orral Algírba vagy Tuniszba. Amint mondtam, ez a sportos

erõpróba nagyon kemény; és a szaharai autózás, akárcsak az olyan vállalkozások, mint az

amazonasi õserdõn való áthatolás, vagy a Csendes-óceán korallzátonyai közötti bolyongás,

talán ezért nem kapcsolódik még a tömegturizmushoz.

Mindez mégis másként van. Amint már említettem, aki a Szaharába megy, az az idõn kívülre,

egy történelem nélküli, vallási természetû világba utazik. Más szóval és tömören: a Szahara

metafizikus térség; és az európai hippik meg polgárok tán öntudatlanul azért is jönnek ide,

hogy egy olyan helyet kutassanak fel, amely sok szempontból hasonlít annak a vallásnak a

bölcsõjéhez, amiben nevelkedtek. Ebben az öntudatlan kutatásban az a legérdekesebb, hogy

az egyedülvaló Istent, aki e szörnyû kietlenségben nyilatkozott meg a bronzkori pásztorok

elõtt, késõbb annak az emberiségnek is egy nagy része elfogadta, amelyik nem volt ráutalva a

pásztorkodásra, sohasem látott sivatagot, amelyiknek egyáltalán nem volt oka rá, hogy

elhiggye: az Isten és a halál (a Szahara a halál színtere) titokzatos kapcsolatban vannak

egymással.

* Minden terepet bíró. (franciául)

38

Hát akkor mi lehet az oka, hogy az európaiak, akikbõl újra bölcselkedõ pogányok lettek,

idetódulnak termékeny és esõs, de metafizikus helyekben oly szegény földrészünkrõl?

Tudom, hogy feltevésem merész és teljesen a megérzésen alapul, de úgy gondolom: a sivatag,

mint már említettem, a halál színtere, ahol az élet soha semmiképpen, legfeljebb az Isten

megnyilatkozásában öltött formát, s civilizációnk mostani, nem éppen pozitív korszakában a

sivatagjárás divatja valami atavisztikus nosztalgiát jelez a pogányság és a kereszténység, a

többistenhit és az egyistenhit, az egyedi és az egyetemes közti õsrégi s valamikor oly

termékeny ellentmondás iránt.

Mindenesetre a sivatag, ezt újból hangsúlyozom, vallási nosztalgiával vagy anélkül, de

metafizikus hely. Ezt nemcsak az bizonyítja, hogy a sivatag élménye a köznyelvben is

lecsapódott („a béke, a nyugalom oázisa"; „a gazdagság, a hatalom délibábja"; „az élet, a lét

sivataga" és így tovább), hanem az is, mindenekelõtt, hogy miközben a Szaharát járjuk,

szüntelenül és leküzdhetetlenül szimbolikus gondolataink támadnak. Például a karavánút,

vagyis a Szaharában való közlekedés mindmáig leggyakoribb színtere, még a

legzavartalanabb autózás alkalmával is, egy idõ múlva kényszerûen az emberi élet egyik

elemének metaforájává válik, annak, amit a különféle eseteknek megfelelõen, olyan szavakkal

fejezünk ki, mint döntés, végzet, sors, szabad akarat és így tovább.

A karavánút a Szahara országútja. Bizonyos jellegzetességei még akkor is eltörölhetetlenül

megmaradnak, ha aszfaltburkolatot kap (az El Goleába vezetõ karavánút felét már

aszfaltozták). Nemcsak a szörnyû kietlenségre, az olykor nagyon hosszú útszakaszok gyilkos

egyhangúságára gondolok, hanem arra, hogy az aszfaltburkolat ideiglenes. Aki látta például

El Oued környékén az úgynevezett eleven dûnéket, amint kilométereken át hegyes, sárga

homoknyelvekként húzódnak végig az úton, az tudja: a karavánútból sohasem lesz országút, a

sivatag mindig készen áll rá, hogy visszahódítsa, elborítsa, betemesse. Mégis, az igazi,

alapvetõ különbség az, hogy az országút mozdulatlan és egyszerû, a karavánul viszont

mozgékony és kusza. Vagyis gyakran változtatja a vonalát; látszólag párhuzamos, de

valójában sok esetben széttartó utak nyalábforma sokasága.

Például Ain Salah után elérjük azt a pontot, ahol az aszfaltozott országút végzõdik, és az

igazi, hamisítatlan karavánul kezdõdik. A karavánul nagyon jól látható, kétoldali ugyanis a

lalaj annyira különbözik lõle, hogy semmiképpen se lehel összetéveszteni vele. A meredeken

déli irányba húzódó karavánul sárga, liszlszerû porával kél végelálhalallan félkörre osztja a

puszlaságol, amelyet sölélebb homok borii, szemcséi megkeményedtek a széltõl és a

napsütéstõl, s akkorák, mint egyegy nagyobbfajta búzaszem. Mi hasította ezt a poros sebei a

sivalag halott lestébe? Tevék patája, kocsikerék, gyalogos utazók lépte, megszámlálhatatlanul

sok évszázadon át; az utóbbi évtizedekben meg autók roválkoll gumiabroncsa, a hatalmas,

súlyos kamionoktól a könnyû, kicsi, városi közlekedésre szánl gépkocsikig. A hébe-hóba

végzett karbanlarlás ellenére a szüntelen forgalomnak az a kövelkezménye, hogy a -- mondjuk

így -- hivatalos karavánul valójában használhalallan. A kerekek mély nyomói vágtak bele,

csupa gödör és göröngy, már jóvátehetetlenül amolyan tõle ondulée,* ahogy ill nevezik,

vagyis csupa fûrészfog, teljesen járhalallan, egyrészl azért, meri csak lépésben mehelne rajla a

kocsi, másrészl meri az eszeveszett, mondhatni módszeres rázkódás minden autót

tönkrelenne, még azokat is, amelyekel éppen sivalagi közlekedésre tervezlek.

* Hullámlemez, (franciául)

39

így hát a gépkocsivezetõk gyakran kihasználják, hogy a sivatag talaja hosszú szakaszokon

kemény és tökéletesen sima homok, és letérnek a karavánútról, amelyet hivatalosnak

neveztem, s két újabb párhuzamos utat alakítanak ki, az egyiket jobbra, a másikat balra. E két

út mellett általában nincs semmiféle útjelzõ tábla; fölösleges volna, hiszen a hivatalos

karavánút közvetlen közelében húzódnak. Tûrhetõ sebességgel hajthat rajtuk a vezetõ, letérhet

a hivatalos karavánútról, aztán visszakanyarodhat rá, olyasformán, mint az az ember, aki néha

belekeveredik ugyan valami kalandba, de aztán bölcsen folytatja a mindennapi zötyögést. De

megeshet, sõt majdnem mindig megesik, hogy a két párhuzamos út ugyanolyan

használhatatlanná válik, mint a hivatalos; ilyenkor a gépkocsivezetõk újabb kisegítõ útpárokat

alakítanak ki, néhányat keletre, néhányat nyugatra, de ezek egyre kevésbé párhuzamosak, sõt

egyre jobban eltávolodnak a hivatalostól. Hogy miért távolodnak el? Nos, ezzel eljutottunk a

karavánúttal kapcsolatos, talán unalmas fejtegetéseim legfontosabb mozzanatához. Azért

távolodnak el, mert a hivatalos karavánút gyakran hatalmas „u" alakú kanyarokat tesz, vagyis

ahelyett, hogy egyenest délnek tartana, elfordul a látóhatár legvége felé, mintha ki tudja,

miért, követni szeretné a horizont fényárban úszó szélét. Ilyenkor érkezik el az a pillanat,

hogy a gyakorlatlan gépkocsivezetõ, akit elragadott a száguldás mámora, vagy épp a nagyon

tapasztalt kamionsofõr, aki meg van áldva a tájékozódás õsi képességével, elhagyva már a

legjelentéktelenebb párhuzamos utakat is, nekivág egy egyszerû csapásnak, amelyet

nemrégiben egyetlen autó kerekei hagytak maguk után. Ez az ösvény nem egyéb két, friss,

tiszta, de nem valami mély keréknyomvonalnál, amely elegáns, szinte lusta és élveteg

kanyarokat ír le a hivatalos ösvénnyel ellentétes irányban, de azzal biztatva, hogy egy

meghatározatlan ponton mégis találkozni fog vele. Ki hozta létre ezt a különös csapást, és

hány napja, hány órája? Valami ismeretlen gépkocsivezetõ ötlete volt, hogy „átvágja" a kerülõ

utat és utána visszatérjen a hivatalos ösvényre, vagy csupán azért vágott neki az ûrnek, a

semminek, hogy a sivatagban eljusson valahová, egy bizonyos helyre, mert neki valamiféle

nehezen elképzelhetõ okból, így vagy úgy, de indokolt az ottléte? Vagy -- ez a feltevés tisztán

irodalmi -az ösvény úttörõje Baudelaire híres verssorához híven azért vágott neki a

homokpusztának, hogy „au fond de l'inconnu pour trouver du noveau"*? Lehetetlen

eldönteni, tetejébe fölösleges is. A kocsi mindenesetre rábízza magát a két jelentéktelen

párhuzamos vonalra, és nagy sebességgel robog dél felé, hogy a vakítóan fényes ürességben

„átvágja" a hatalmas hurkot, amelyet a hivatalos ösvény írt le.

A kocsi úgy száguld, mint egy elefántcsont biliárdgolyó, amelyet nagy erejû dákólökés

indított el az asztal zöld posztóján; miközben a teljesen sima, teljesen szûz homokon

robogunk, olyan mámorba szédülünk, hogy észre se vesszük: az alkalmi út eltûnt, vagy azért,

mert valami homokvihar betemette, vagy pedig azért, mert megalkotója lekanyarodott róla,

miután észrevette, hogy túlságosan messzire tért el a hivatalos karavánúttól. Ekkor egy

pillanatig habozunk a szinte fehérre száradt fûcsomókkal pettyezett barna sivatag kellõs

közepén, majd elhatározzuk, hogy vadonatúj ösvényt vágunk abba az irányba, amelyrõl mind

a tapasztalat, mind pedig a tapasztalatlanság azt súgja, hogy végül visszavezet a hivatalos

karavánútra. De vigyázat: még ha csak néhány kilométernyi, sõt pár száz méternyi eltérésrõl

van is szó, ennyi is elegendõ hozzá, hogy kiderüljön, mi a különbség tapasztalat és

tapasztalatlanság között. A tapasztalat a vezetõfülkében ülõ, szakállas, turbános kamionsofõrt

rakományával -- zsákokkal vagy a platón szorongó, hozzá hasonló szakállas, turbános

arabokkal -- együtt tényleg biztosan visszasegíti a hivatalos karavánútra, s ráadásul a

gépkocsivezetõ megtakarít egy órányi úti idõt és húsz kilométernyi utat.

* „csak az Ismeretlen ölén várjon az Új!" (Tóth Árpád fordítósa)

40

De a tapasztalatlanság a Land Roverjét vagy városi autóját vezetõ európai utast végül is

magányos tuareg családokhoz vezérli, akik valami titokzatos véletlenszerûséggel hol itt, hol

ott verik fel barna sátraikat a sivatagban; vagy egy kiszáradt kúthoz, amelyre élettelen fa vet

árnyékot; vagy egy hajdani idegenlégiós erõdöcskéhez, amely manapság a naptól keményre

sült és megfeketedett ürülék meg néhány elszenesedett, üszkös fadarab tanúsága szerint

nomádoknak szolgál táborhelyül. Sõt a legrosszabb, nem is olyan ritka esetben a

tapasztalatlan utazó saját karavánútja végén hirtelen az abszolút semmiben, vagyis egy sárga

és szûz homokvölgyben találja magát, ugyancsak sárga és szûz dûnék között, amelyek tiszta

és fényes körvonalaikkal mintha egy óriási, alvó nõ tomporát, csípõjét, vállát utánoznák.

Rövidesen henger alakú, áttetszõ, könnyû és füstként tovaillanó homokörvény emelkedik a

magasba, és fojtott zúgással cikcakkosan végigszáguld a sivatagon. És ilyenkor az utazó, ha

nem döbbent meg túlságosan attól a tudattól, hogy eltévedt, esetleg arra gondol, hogy a

régmúltban, amelyet már az emlékezet se tud felidézni, a sivatag Istene is effajta maguktól

mozgó, bolyongó homoktölcsérekbõl szólott, nyilatkozott meg a kimerült, kétségbeesett

nomádoknak.

Mi, kedves otthon ülõ barátom, a tapasztalatlan és kótyagos utazók közé tartozunk. Egy-két

órát zötyögünk a tõle ondulée-n, aztán hirtelen lekanyarodunk róla, a hivatalos karavánútról

áttérünk a kisegítõ, aztán a még egyszerûbb mellékutakra, és egyszer csak szélsebesen

száguldunk, bele a semmibe, megalkotva a magunk személyes, külön csapását. De azért van

tájékozódási pontunk: a másik Land Rover; négy útitársunk óvatosan abban hajt tovább a

hivatalos karavánúton. Elõször szinte a kocsijuk mellett haladunk, aztán, amint fokozatosan

újabb és újabb mellékutakra térünk, egyre jobban eltávolodunk tõle. Az elõbb még

ugyanakkora volt, mint a mi autónk, mintha a tükörképe volna; aztán lám, mintha a felére

zsugorodna; végül aprócska gyerekjáték lesz belõle, amely sebesen robog köztünk és a

messze láthatár között; végül csupán jelentéktelen, sötét folttá válik, amely bizonytalanul

lebeg a sivatag szélén, a fényben és az ürességben, az immár elérhetetlennek tetszõ

messzeségben. De bármily észrevehetetlen is, barátaink kocsija, mint mondtam, megmarad

tájékozódási pontnak. Amíg láthatjuk, bármilyen messzire van is, többé-kevésbé tudjuk, hogy

hol vagyunk. Igen ám, de íme, hirtelen dombok láncolata rajzolódik ki a sivatagban, és amint

elõre látható volt, hamarosan elválasztja Land Roverünket a troupe kocsijától. Dombokat

mondtam, de inkább valamilyen õskori gombafajta megkövesedett, hatalmas fekete kalapjáról

kellene beszélnem. Menetoszlopunk szélsebesen halad elõre, azaz inkább, egymástól nagy

távolságra, mi robogunk feléje sebes iramban. S lám, a másik kocsi egyszerre eltûnik a gomba

alakú, fekete dombok mögött, s ezekrõl kiderül, hogy sokkal több van belõlük, mint

amennyire számítottunk. A sárga homokban a hatalmas gombafejek végeláthatatlanul

sorakoznak; végül elhaladunk az utolsó gombafej mellett, eltûnik a hátunk mögött, és tessék,

megint ott találjuk magunkat a sivatag kellõs közepén, de a másik Land Rovernek, amellyel

eddig útirányunkat ellenõriztük, nyoma sincs; eltûnt, a föld alá sülylyedt. Jobban mondva

elnyelte a néma verõfény, amely éppen most a sivatag szélén a szokásos délibábbal

gúnyolódik: gyönyörû, csendes, kék vizû tavat mutat, amelyben tornyos kastély képe

tükrözõdik. Persze biztosan tudjuk, hogy ha a délibáb irányában haladnánk tovább, ezúttal

tényleg eltévednénk, és ahol most a szépséges tó felülete látszik, nem találnánk mást, mint a

megszokott homokot és a megszokott, szél cibálta fûcsomókat, így hát azt tesszük, amit a

hasonló esetekben tenni egyedül tanácsos: visszamegyünk a saját nyomunkon, aztán a

kockázatosabb és kanyargósabb csapásokról rátérünk a másodlagos utakra, amelyeknek

temérdek csíkos nyomvonala jelzi, hogy merre húzódik a hivatalos karavánút. És egyszerre

csak, íme, hirtelen fel is tûnik a troupe kocsija (a sivatag sima, nagyon sima, mégis, ki tudja,

miért, a tárgyakat mindig csak az utolsó pillanatban lehet észrevenni rajta); barátaink Land

Roverje a karavánút szélén áll, már nem kicsiben, nem törpén a messzeségben, hanem

41

életnagyságban, ha lehet ilyet mondani. A kocsi áll: társaink szétszéledtek a verõfényben, ki

erre, ki arra; fényképeznek. Szóval minden a legnagyobb rendben van.

Most talán azt várod tõlem, hogy részletesen fejtsem ki, miért tekintem a karavánutat az

emberi élet metaforájának. De nem magyarázom el, mindenekelõtt azért nem, mert már

elmagyaráztam. Mindenesetre valóban az; az ösvény lehet hivatalos, jól ismert és elhasznált;

elvezethet az elõre kiszemelt helyekre, de a semmibe is; lehet, hogy belevész a sivatagba, de

az is lehet, hogy nem; ki lehet választani, meg lehet sejteni, meg lehet alkotni, és így tovább,

és így tovább. Kell ennél több? Még csupán annyit szeretnék hozzáfûzni ezekhez a

gondolatokhoz, amelyeket talán nem is találsz újnak, hogy nem most, az íróasztalnál jutottak

eszembe, hanem még a sivatag kellõs közepén, amikor tájékozódási pont nélkül robogtunk a

mindenütt egyforma homokpusztában a semmi felé.

Hûséges barátod

Alberto Moravia

42

II Kétségbeesés és délibáb

Kedves Barátom!

Te városban élsz, nagy, modern városban, emberekkel, jármûvekkel, boltokkal, forgalommal,

üzlettel, tehát, röviden, élettel teli városban. Mégis, biztosra veszem: a jó ég tudja, hányszor

megesett már veled, amint velem is megesett, hogy hirtelen elfogott az az érzés: a városi

vitalitás, fõként leglázasabb óráiban, például télen, kora este, a halál múlandó, csalóka

álarcává lesz. Azokból a sötétben kétértelmûén kacsingató, izgõ-mozgó fényekbõl; azokból a

szüntelenül felbukkanó és eltûnõ arcokból, amelyek egy pillanatra érthetetlen, torz fintorba

merevednek; a villogásból, a mozgásból, a zajokból, a találkozásokból és a gyors eltûnések

nyüzsgõ káoszából a mi álmélkodó és hitetlenkedõ szemünk elõtt mindennapos apokalipszist

mutató, gyászos délibáb lesz, amelyben a halál olyannak mutatkozik, amilyen a valóságban:

rendbontásnak, bomlásnak, rothadásnak. Szerencsére e gyászos délibábok csak egy pillanatig

kápráztatnak el bennünket. Azután, íme, a maga logikájával, világosságával,

szükségszerûségeivel újra megjelenik az élet. Már nem a megbízhatatlan villózástól

megvilágított, nem a kísérteties jelenségektõl benépesített sötétségben vagyunk, hanem

Milánóban, Párizsban, Londonban, New Yorkban.

Hogy miért kezdem a Szaharából írt levelemet ilyen körülményesen? Azért, mert a

siavatagban az ellenkezõje történt velem, mint a városban. Az embertömegeivel,

mozgalmasságával, fényeivel oly eleven város a haIáit juttatja eszembe, a sivatag viszont, ami

pedig a halál szinonimája, valahogy az életre emlékeztet. Vagyis ahogy a városban az élet

mintha folyton halált mímelne, ugyanúgy a sivatag, a halál, minden pillanatban mintha az

életet színlelné.

Nem a legegyszerûbb s a Szaharában oly gyakori alakoskodásokra gondolok: a teljesen

élettelen hegyláncokra, amelyek a naplemente utolsó, nagyszerû sugaraiban megannyi

emberkéz alkotta óriási, méltóságteljes bástyaként magasodnak fel, valami hatalmas

erõdítmény-rendszer tagjaiként, több száz kilométer hosszúságban lezárva a sivatag üres

felületét; és nem is a sok évszázados eróziótól darabokra hasított és felmorzsolt palahalmokra,

amelyekrõl hajdani dombjaik lecsiszolt lejtõjének láttán a trópusi bozót sûrû, eleven bundája

jut eszébe az embernek. Fõként a délibáb nagyon jól ismert és látszólag banális jelenségére

szeretnék utalni, amely szerintem igazi kulcsot ad a kezünkbe, hogy megérthessük; a

sivatagban miért változik át a halál életté, miért ölti magára az élet vonásait, miért igyekszik

hitegetni, miért sikerül elámítania bennünket. Persze, mindenki tudja, hogy a délibáb, amint a

tudomány bebizonyította, a fénytörés egy sajátos fajtája. Hogy pontosak legyünk: „Optikai

jelenség, amely a fénysugaraknak a légkör legalsó rétegein való megtörése és teljes

visszaverõdése révén jön létre, s amelynek folytán távoli tárgyak úgy tûnnek fel, mintha a

levegõben lebegnének, vagy valami vízfelület tükrözné vissza õket." De vajon a tudományos

magyarázat azt is megmagyarázza-e, hogy ellentétben oly sok más természeti jelenséggel, a

délibáb minden ésszerû ellenállás ellenére miért ölt óhatatlanul szimbolikus jelleget?

Nos, déli irányban robogunk, bent ülök a Land Roverben. Már hét órája utazunk, a kocsi

szüntelenül nagyokat huppan a göröngyös karavánúton, a szél köröskörül örvényeket kavar a

sivatag homokjából. A vezetõfülke kemény ülésén kuporgok, egyik lábamat alul kinyújtom, a

másikat behajlítom, s a mûszerfalnak támaszkodom vele, hogy kevésbé szenvedjek a kocsi

zötyögésétõl. Ég a szemem, gyulladt és csupa homok, orrcimpám lüktet a szomj úságtól. Félig

lehunyt szemmel kinézek, s a szélvédõ üvegén át figyelem a tájat, amely hét órája egyáltalán

nem változik, mindig ugyanaz: sárgásbarna homokpusztaság, felülete annyira tiszta és sima,

43

hogy a kisebb sziklák is hosszú árnyékot vetnek rá, és a tûzõ naptól pusztuló, száraz, fehér

cserjét legfeljebb annyira lehet észrevenni, mint az õszibarackon a pihét; s egyszer csak

mélységes kétségbeesés fog el. Miért érzem magam ilyen kétségbeesettnek? Nem tudom,

valószínûleg semmi okom sincs rá; a kétségbeesés, akárcsak a reménység és sok más érzés,

belsõ életünk állandó tényezõje, és igen kevéssé függ a külsõ világtól. Tehát, mondjuk,

kétségbeesésem oka valami hirtelen egzisztenciális összeroppanás; mintha az a bonyolult,

törékeny szerkezet, amely eddig a figyelmemet fenntartotta, egyszerre összeomlott volna.

Tekintetem, akár valami ideges fényszóró, amely tájékozódási pontot keres az éjszakai

sötétségben, leereszkedik a homokra, közvetlenül a kocsi motorháza elé, körbeszalad a

sivatag felületén, hosszan elõrevetül a messzeségbe, aztán villámgyorsan visszaugrik, és

balról jobbra lassan végigfürkészi, csökönyösen átvizslatja a látóhatár ívét. A semmit nem

lehet nézni, még kevésbé megfigyelni; a semmit csak szemlélni lehet. De a kétségbeesés, ami

minden szemlélõdés elõfeltétele, megakadályoz benne, hogy nyugodtan elszemlélõdjek.

Szeretnék szemlélõdni, de nem a sivatag semmijén, a halálon, hanem valami máson, ami

eltakarja elõlem a semmit és a halált, ami számomra az életet színleli. De vajon nem azonos-e

kívánságom azzal a szüntelen törekvésünkkel, hogy megszabaduljunk az üresség érzésétõl,

amelyet a mindennapi lét ébreszt fel bennünk? Amikor idáig jutok a töprengésben, a Szahara

megkönyörül rajtam, segítségemre siet.

Odalenn, messze, a horizonton jobboldalt, íme, feltûnik a délibáb, amelyet anélkül, hogy

számot vetettem volna vele, hiányoltam a sivatag kegyetlen ürességében. Pompás, nagy, kék

tó, színe a nyugodt s egyszersmind mély vizekre hasonlít. Biztosan nagyon girbegurba a

partja, egyenetlen kék csíkok húzódnak a sivatag sárga homokjában, mintha kis öblöket,

föléjük magasió hegyfokokat, görbületeket jeleznének. A tó két szélén pálmafák bozontos

lombja tükrözõdik hanyagul és bágyadtán a kék vízben. A tó közepén viszont hosszú,

négyszögletes épület képe verõdik vissza -- nagy szálloda? a sivatag valamelyik

hatalmasságának palotája? --, barnás rózsaszínû, kétemeletes, az elsõ emeleten árkádsor

húzódik végig. Az épület fordított képe olyan pontosan és olyan mozdulatlanul verõdik vissza

a tó vizében, hogy teljesen meggyõz a palota valóságos létérõl; semmi kétség, az épület

létezik, megvan, és rám vár.

Hogy milyen érzést sugall nekem ez a nyugodt és álmatag tó, ez a hatalmas és barátságos

külsejû épület? Körülbelül ugyanolyat, mint Baudelaire egyik szonettjének elsõ sora: „J'ai i

longtemps habité sous des vastes portiques".* Valóban, bár teljes biztonsággal tudom, hogy a

sivatagban utazom, hogy a sivatag a halál szinonimája, hogy bármennyire fürkészem is a

sivatagot, sohase találok mást benne, mint ürességet, semmit és halált; mégis a délibáb láttán

kényszerûen megkönnyebbülés, öröm, vonzalom és reménység fog el. Persze ez csak illúzió;

de fura módon, ez az illúzió olyan hatást tesz rám, hogy valóságosabbnak érzem a Land Rover

kormányánál és társam két kezénél, mely úgy forgatja, ahogy a hepehupák éppen

megkövetelik. Mi lehet az oka érzéseimnek? Mintha némi töprengés után rájönnék, hogy a

volán valósága nem rám tartozik, nem az enyém, hanem mindenkié; a délibáb valósága

viszont éppen azért, mert a kétségbeesésbõl átvezetett a szemlélõdésbe, valamiképpen

személyes, kizárólagos, magánjellegû. S ekkor úgy érzem, hogy a délibáb az enyém, csakis az

enyém, és egy pillanatra már-már azt képzelem, hogy csakis én láttam meg a gyönyörû tavat

és a vízben tükrözõdõ hatalmas épületet; és ekkor megkérdezem útitársaimat: vajon õelõttük

is megjelentek-e ezek a csalóka képek. Természetesen igennel válaszolnak; a délibáb

ugyanolyan valóságosan létezik, mint az autó volánja;

* Sokáig nagy, dicsõ termek vendége voltam. (Szabó Lõrinc fordítása)

44

ám ez nem akadályoz meg benne, hogy szubjektív értelemben akkor is valóságosabbnak

véljem, mint bármilyen másik tárgyat, ami abban a pillanatban a szemem elé tûnik.

Késõbb, egypár órás kimerítõ robogás után megérkezünk arra a feltételezett helyre, ahol a

délibáb a föld fölött lebegett. És most nem találunk ott semmit, se tavat, se épületet, csak a

megszokott vasszínû homokot, és jó néhány alacsony, fekete sziklát, amelyek úgy sorakoznak

körbe, mintha krátert fognának közre. A délibáb a száraz, barna homokot nyugodt kék vízzé,

az elszenesedett, hegyes csúcsú sziklákat szabályos épületté varázsolta el. Észreveszem, hogy

a kráter alján temérdek, vízzel csordultig telt, kör alakú kád van, s ezek jóvoltából a kráter

olyan képet nyújt, mintha sötét színû lyukacsos sajt volna. Tuareg nõk sokasága szaladgál a

kádak között, a fejükön kosár. A kráter nem egyéb, mint a sivatag kellõs közepén megbúvó

sóbánya; az asszonyok összekaparják a magas sótartalmú homokot, belerakják kosaraikba,

beöntik a kádakba, a homok lemerül a fenékre, a só feljön a felszínre, az asszonyok

összegyûjtik, leszûrik és eladják. Ebbõl a sóból él a szomszédos falu: néhány agyagkunyhó

kuporog azok alatt a pálmafák alatt, amelyeknek hanyagul elegáns tükörképét az imént még a

délibáb csalóka vizében láttam. A sóbánya képe a kráterrel és összelyuggatott fenekével,

körülötte a hegyes csúcsú, változó magasságú sziklákkal, az asszonyokkal, akik mintha arra

volnának kárhoztatva, hogy szüntelenül azok között a kádak között szaladgáljanak; az ilyen

képet danteinek szokás nevezni, így mentünk mi a Paradicsom felé, és találtunk helyette

Poklot.

Hûséges barátod

Alberto Moravia

45

III. A halott hegység

Kedves Barátom!

Azt kérdezed: miközben átkeltem a Szaharán, nem volt-e olyan benyomásom, hogy valami

kalandos dologban veszek részt. Ha kalandon azt érted, amit a városban szoktak érteni rajta,

akkor nem, a kaland ugyanis a modern városokban, ahol minden csupa megszokás és közhely,

nemigen jelenthet kevesebbet, mint egy bankrablást halottakkal és sebesültekkel, vagy valami

végzetes találkozást, ami összekuszálja az ember életét. De ha kalandon a mindennapi életnek

a sivataghoz való alkalmazkodását érted, ami azzal jár, hogy a legnormálisabb dolgok, például

az evés, az alvás, az ürítkezés kalandos jelleget öltenek, akkor igen, akkor az a benyomásom,

hogy végig az egész úton kalandot élek át. Különben az egész csak egy érzés, vagy ahogy te

írod, „benyomás", nem pedig objektív valóság. Úgy tudnám összefoglalni, hogy a városban a

kaland normális háttér elõtt lejátszódó kivételes esemény; a sivatagban viszont normális

esemény kivételes háttérrel.

De ahogy mondani szokás, beszéljenek a tények; beszéljen szaharai utazásom egy teljesen

normális napjának a leírása. Kezdjük az elején, vagyis hajnalban. Tehát hajnalodik. A két

Land Rover a ládákkal, tartályokkal, az egymásra rakott és a kocsi tetejére kötözött

bõröndökkel mozdulatlanul, élettelenül áll két sziklás hegy között egy szûk völgytorokban.

A két kocsi között fekete, kiégett, üszkös fadarabok: elõzõ este tábortüzet gyújtottunk,

védekezésül a szaharai éjszaka dermesztõ hidege ellen. A tábortûz mellett, jobbra és balra

ferdén elnyúlva két ember formájú alak; lepelbe csavart múmiákhoz hasonlítanak: két

hálózsák, amelybõl két csukott szemû, kötött sapka alá rejtett arc látszik ki. Nem sokkal

feljebb a völgytorokban kék színû, kis sátor, szorosan be van csukva, ami jelzi, hogy lakói

még mélyen alszanak. Ilyen képet mutat a táborunk hajnalban, amikor tömegével tûnnek el a

csillagok, már csak kettõ-három ragyog tisztán, a hold halványan fény lik, olyan, mint valami

pocsolya csillogó maradványa. A Land Roverben, ahol aludtam, kikecmergek a hálózsákból,

lábammal kinyitom a kocsi hátsó ajtaját, kiszállok.

A völgytorok közepén állok, mélységes csendben, amelyet, efelõl biztos lehetek, késõbb se

fog fölverni az ébredezõ élet zaja úgy, mint Európában bárhol. Hideg van, nagyon hideg; a

völgytorokból, hangtalan borotvasuhanással, metszõ szél fúj; még fagyott, jéggé dermedt

csírákat, virágport se hoz magával, csak ürességet és semmit, ami a körülöttem elterülõ,

végeláthatatlan sivatag ürességébõl és semmijébõl kényszerûen árad. Ekkor elindulok, s ki

tudja, miért, gépiesen felkapaszkodom a völgy tor kot közrefogó sziklákon. Azt mondtam: ki

tudja, miért; de valójában nagyon jól tudom ennek a hajnali kirándulásnak az okát: a

Szaharában, a halál színterén, minden, a síkságok, a hegyek, a sziklák, a szirtek és a völgyek

mintha az élet gyanúját, reményét és izgalmát sugallnak, az életét, amely valamilyen csoda

révén ott vár ránk, hogy úgy mondjam, a következõ kanyar után. Az élet, az ember kénytelen

erre gondolni, valamiféle növényi, állati, emberi formában ott rejtõzködik ezekben a

hasadékokban, ezeken a hegyeken, ezekben a völgyekben, ezek között a sziklák között.

Alighanem amolyan nyájas, füves és zöld ariostói völgy; két-három, legelészõ fehér teve;

vagy legalább egy tuareg tábor fehér csíkos, barna sátrainak az alakját ölti fel ez az élet.

így hát, pulóverektõl és zubbonyoktól vastagon fölkapaszkodom a völgytorok lejtõjén. A

völgytorok merõ sárga és szûz homok, amibõl úgy emelkednek az ég felé a fekete és hegyes

sziklák, mint fogínybõl a fogak. Fölmászom, és kíváncsian lenézek; még mindig azt várom,

hogy rábukkanok az életre, amire ez a hely továbbra is makacsul figyelmeztetni látszik.

46

Persze van itt valamiféle élet: itt-ott halvány nyomok tûnnek fel, amelyeket valami titokzatos,

hosszú és keskeny állat hagyott a homokban. Kígyó nem lehetett: a kígyó nyoma szélesebb,

harmonikázó vonal, a kígyó ugyanis egyenes vonalban halad elõre, folyamatosan kinyújtva,

majd újra összehúzva rugalmas gerincoszlopát. Esetleg annak a kicsi, kecses és barátságos

egérfajtának a nyoma lehet, amelynek néhány példánya táborozás közben bebújt a cipõmbe,

és befurakodott a hálózsákomba is. De vajon élet-e egy nyom a homokban? Aztán eleven

lehetne még ez a zöldesfehér bokor is, amely mûanyagszerû merevséggel leng, remeg a

szélben. Kinyújtom a kezem, megfogok egy ágat, és rögtön rájövök, hogy úgy látszik, a bokor

minden rostja élettelen; lehet, hogy tegnap, lehet, hogy egy hónapja, egy éve, lehet, hogy egy

évszázada pusztult el. De nicsak, a völgy torok közepén ott áll egy húsos levelû, nagy, vaskos

növény; ki tudja, hogyan nõtt ki a terméketlen homokból. Igen, ez a növény biztosan él, de

kivételes létét annak köszönheti, hogy olyan húsos levelû, vagyis éppen a sivatagba való; s

így aztán csak erõsíti a szabályt: a sivatagban nincs élet, s ami élet mégis van, az csupán

illúzió, reménység, megtévesztés.

Fölmegyek a lejtõ tetejére, míg egy magányos szikla el nem állja az utamat, megfordulok, és

szemügyre veszem a táborunkat. Látom odalenn a két Land Rovert, útitársaim már

felébredtek, ott tesznek-vesznek a két kocsi körül; aztán egy kicsi, hullámos terület

következik, rajta szétszórtan néhány akácfa, közöttük a karavánút egyenes vonala -- éppen

egy kamion robog rajta végig --, s végül, a karavánúton túl, a sivatag: milliónyi mozdulatlan,

szürke, hideg hullám alkotta óceán. Az óceánt kerítõ látóhatár felett két-három tûzpiros, szivar

alakú felhõ húzódik a felé a pont felé, ahol nemsokára fölkel a nap. Lenézek a táborra, látom,

hogy egyik útitársam eltávolodik a Land Roverektõl, határozott léptekkel elindul egy kisebb

völgytorok felé, két nagy, szûzhomok dûne mögé. Egy pillanatig azt hiszem, õ is nézelõdni

szeretne, de aztán rájövök, hogy útjának egészen más a célja. Amikor beér a völgytorokba,

ahol a Land Rover körül sürgõ-forgó társaink nem láthatják, letolja a nadrágját és leguggol.

Egy hosszú pillanatra elmereng; a látóhatár szélén lassan-lassan, mint kukucskáló ember feje,

elõbukkan a nap; egy tiszta fénysugár eléri és halványan megvilágítja azt az útitársamat, aki a

dûne mögött guggol. Egyszer csak az illetõ felugrik, fura mozdulatot tesz, majd nadrágját a

kezével tartva, ûzõbe vesz valami fehér tárgyat, amely a homokos lejtõn gurul elõtte. Hirtelen

mindent megértek: a vécépapír kiesett a kezébõl, és a szél gurítja lefelé a lejtõn. Aztán lám, a

tekercs megakad az egyik élettelen bokron, a vécépapír rátekeredik az ágakra, és szomorúan,

fehéren lobog a szélben. Ezt az apró incidenst nem azért írom le neked, hogy komikus

mozzanattal színesítsem beszámolómat, hanem inkább azért, hogy hangsúlyozzam, itt nincs

semmi komikum. Valójában mindez elvont, távoli képzetet keltett, Dali vagy Yves Tanguy

képeibe illõt, s így, a sivatag kietlenségében, még az ürítkezés is rögtön szürreális, vagy egy

huszadik századi festészeti irányzatot illetõ szóval, metafizikus jelleget öltött.

Megreggelizünk: gázpalackos tûzhelyen melegített kávét iszunk, megkeményedett, száraz

kenyeret eszünk, két napja vettük a legutóbbi oázisban; aztán elindulunk. Rátérünk a

karavánútra, amelyrõl elõzõ este lekanyarodtunk, körülbelül ötven kilométert megyünk rajta,

majd egy elágazásnál lekanyarodunk a fõ karavánútról az egyik oldalsó csapásra, amely a

Hoggar árkai felé vezet. A fõ karavánút viszont egyenest délnek tart, Tamanrassett irányába.

Oda igyekszünk mi is, de elõbb hosszú utat fogunk megtenni a hegységben.

Eleinte semmi újat vagy különöset nem veszünk észre az új úton; a már jól ismert sivatagban

robogunk, a különbség csak annyi, hogy a távoli, kék hegyek, amelyeket eddig baloldalt

láttunk, most elöl torlaszolják el a látóhatárt. De még nagyon távoliak, bizonytalanok,

valószínûtlenek. Aztán, egy-két órai robogás után, nemigen tudjuk, hogyan, hirtelen minden

megváltozik. A változás meglep, pontosabban megriaszt, olyasformán, mintha egy eddig

47

derûs arc váratlanul baljós, fenyegetõ kifejezéssel meredne rám. A sima, sárga homokot

egyszerre csak emberfejekhez hasonló, fekete, gömbölyû kövekkel borított síkság váltja fel.

Milliónyi kõ, olyan sûrûn és olyan szabályosan helyezkednek el, hogy az embernek az a

meghökkentõ és abszurd gondolata támad: termesztik õket. Igen, termesztik, akár a

sárgadinnyét, a tököt, a görögdinnyét. Vagy -- újabb aggasztó gondolat -- mintha valami

történelem elõtti, tömeges nyakazás maradványa volna ez a számtalan, immár megkövesedett

fej. A levágott fejek telephelyének se vége, se hossza. Az út mélyen besüppedve kanyarog

benne; nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ha éppen itt, a sivatagnak ebben a különös

zugában robbannánk le, az különösen kellemetlen volna, ha másért nem, hát azért, mert az

ember szokás szerint hajlamos valamilyen jelentõséget tulajdonítani mindannak, aminek nincs

jelentõsége, és ebben a megszenesedett koponyákkal borított síkságban ellenséges és

rosszindulatú szimbólumot, baljós elõjelet látnánk.

Szerencsénkre egy kevésbé kietlen helyen robbanunk le. A koponyákkal borított síkság után

tágas völgybe kanyarodunk, a hegyek még messze vannak, itt-ott néhány zöld folt a sziklák

között azt jelzi, hogy valahol kútnak vagy forrásnak kell lennie. Azt nézzük épp, hol

állhatnánk meg, hogy tízóraizzunk, amikor az egyik kocsi hirtelen eldönti a kérdést, jelezvén,

hogy benzinadagolója szabálytalanul mûködik, így hát letérünk az útról, megállunk egy

akácfa árnyékában, a társaság egyik része a motor körül sürög-forog, a másik elõszedi a

megszokott szardínia- és corned beef-konzerveket meg a szokásos, szikkadt kenyeret. Fogok

egy konzervet és egy darab kenyeret, leülök az árnyékba, az akácfa alá, amely csupa hosszú,

hegyes tüske, s a tüskék között sötétsárga, lisztes bogyók fogják körül. Késhegyre szúrok két

szardíniát, beteszem két szelet kenyér közé, s miközben beleharapok, szemügyre veszem a

sziklákon túli tájat.

Meglepetten állapítom meg, hogy a hegyek, amelyek az imént még olyan távolinak látszottak,

most annyira közel kerültek, hogy megsejtem, miféle viszontagságok várnak ránk. Égig érõ

kék hegyek temérdek kulisszája, bizarr és girbegurba csúcsok összevisszasága. Hegyek

tengere, amelyen estéig, vagyis -- mivel már dél van--öt óra alatt át kell kelnünk.

Furcsa módon ez a kilátás nem lelkesít, pedig lelkesítene, ha az Alpokban volnánk. Talán az a

gondolat hangol le, hogy ez a tengernyi hegy halott, és semmi, de semmi élet nincs benne?

Vagy az a másik, amely tulajdonképpen az elõzõbõl származik: ez a halál a mi életünket

fenyegeti, de nem olyan veszedelmekkel, amelyekrõl biztosan tudom, hogy nincsenek, hanem

egzisztenciális és, mondjuk, animisztikus síkon, mint mindig, ha az ember valami nemcsak

ismeretlen, hanem egyszersmind sötéten rosszindulatú valósággal kerül szembe?

Befejezzük az evést, nagyjából megjavítjuk a benzinadagolót, kézzel-lábbal faggatni kezdünk

egy tuareg kisfiút, aki három-négy kecskével váratlanul felbukkant a sziklák között.

Konzervdobozokat kér tõlünk, de csakis henger alakúakat: a gyümölcskonzervdobozokat,

nyilván azért, mert csak ezekbõl lehet csajkát vagy poharat csinálni. Azt kérdezzük tõle, van-e

a közelben falu; elõször nem érti a kérdést, majd igenlõen bólint. Alig három kilométert

teszünk meg, és már meg is érkezünk a faluba: néhány sárkunyhó, sehol egy fa, sehol egy

kert, a szegénység tökéletes. Minthogy már késõ van, nem állunk meg, két-három kislány

utánunk szalad, éles hangon sót, cigarettát és aszpirint kunyerál. Ám a falu még így is, hogy

meg se állunk, meglehetõsen komor gondolatokat ébreszt bennem, önkéntelenül az jut

eszembe, hogy ennek az apró falunak soha, egyetlen lakosa sem ül le egy patak partjára,

sohase megy ki semmiféle erdõbe, bogyót vagy gombát szedni. Legfeljebb talán némelyikük a

kövek között Mekka felé fordulva leborul a homokba, hogy elmondja napi imáját; ez az

egyetlen életmegnyilvánulás itt, a halál színterén, a sivatagban.

48

Néhány óra hosszat robogunk. A táj mélységes csend formájában, a Land Rover belsejében is

érezteti döglesztõ hatását; a szokásos megjegyzések fokozatosan elmaradnak. Valójában azt

vesszük észre, hogy a Hoggar egész hegylánca úgy viselkedik, mint bármely más hegység,

például nálunk az Alpok, azzal a különbséggel, hogy a Hoggar halott, egészen halott,

halottabb a Holdnál; az Alpok viszont a völgyekben és lejtõkön csodálatosan tiszta és eleven

élet kincseit õrzik. A Hoggarban a szörnyû, vasszínû lejtõkrõl nem kristálytiszta víz zubog a

völgybe, hanem csak por és kõtörmelék csúszik le; s a völgyeket nem örvénylõ patakok szelik

át, hanem száraz, sziklás, történelem elõtti folyómedrek. A hegylánc a ferdén ráverõdõ s

felületét bearanyozó nap sugaraiban mégis azzal áltatja magát, s bennünket is azzal igyekszik

áltatni, hogy él. Hirtelen a zombikra, vagyis az Antillák vodumágiájának élõhalottaira kell

gondolnom, akik élnek, úgy viselkednek, mintha élnének, s mégis halottak.

Akár élõ, akár holt ez a hegység, napnyugta elõtt mindenképpen át kell jutnunk rajta. De

pszichológiai szempontból más dolog egy holt és más dolog egy élõ hegységen átjutni.

Egymás után legalább hat medencét hagyunk a hátunk mögött. Minden esetben ugyanaz az

egyhangú manõverezés: elõször lassan, cikcakkban leereszkedünk egy meredek hegyoldal

mentén; azután kanyarról kanyarra megint cikcakkban robogunk a síkság széléig; majd újra

cikcakkban felkapaszkodás a lejtõn a szorosig; végül, miután elhagyjuk a szorost, ismét

leereszkedünk a szûk szerpentinen a völgybe. Nos, az Alpokban az ember azt szeretné, ha a

cikcakkos autózás sohase érne véget, hiszen minden kanyar után temérdek szépség tárul a

szeme elé. A Hoggaron, ezen az óriási élõhalotton viszont óhatatlanul olyan érzés vesz erõt

rajta, ami akkor szokta elfogni, ha a temetõ sírkeresztjei között kószál: alig várja, hogy

kijusson közülük. Bárki azt mondhatná: egy kicsit egyszerû reagálás ez. De hát a halál is

egyszerû, pontosabban leegyszerûsített dolog. És éppen ettõl a leegyszerûsítéstõl borzad el az

ember; viszont minden, ami él, rendkívül bonyolult.

Miközben a kocsi zötyögve leereszkedik a lejtõkön, vagy hörögve fölfelé kapaszkodik rajtuk,

mégis elbûvölõ, bár halott és megtévesztõ természeti szépségekben gyönyörködünk. Nemrég

még nagy messze, a látóhatár szélén, zsúfolódtak ezek a magas és bizarr csúcsok, melyek a

halotti hangulatú Hoggar-turizmus legfõbb attrakciójának számítanak -- az ég oly alacsonynak

tetszett, mintha alig férnének meg alatta --, most pedig itt vagyunk, közvetlenül a tövükben.

Ezeket a hegyeket az erózió évezredeken át mintha valami titokzatos, jelentõségteljes

szándékkal formálta volna meg. Némelyik szikla csúcsaival és repedéseivel hatalmas odvas

fognak tûnik fel; mások, úgy rémlik, szarvat, igen, szarvat mutatnak, kezük feje a homok

alatt, csak két ujjuk nyúlik az ég felé; ismét mások mintha irdatlan ürülékhalmok volnának,

amelyek egy óriás záróizmai közül pottyantakki, s itt aszalódtak, keményedtek évezredek óta

a napsütésben; némelyik pedig óhatatlanul óriási falloszra emlékeztet, amely nem kevésbé

óriási, duzzadt és lyukacsos heregolyók közül mered fölfelé.

Mindezt kakaószerû, finom, puha, kitapinthatatlan, gesztenyebarna por borítja, amelyet a

lenyugvó nap vörös fénnyel színez be, de mégse képes a különös formákba akár csak egy

lüktetésnyi életet vinni. Az erózió, egyszóval, karikatúrát készít. De minek, kinek a

karikatúráját? Bizony, nem másét, mint az isteni teremtését: azt, ahogy a Genezis könyve

szerint elõterem a semmibõl az eleven, szép és tökéletes világ. Vagyis mintha fokozatos és

groteszk módosításaival és átalakításaival egészen a tökéletes megsemmisítésig az erózió az

isteni teremtés fonákjaként dolgoznék.

De egyszer csak, éppen az erózió egyik óriási és csúfondáros térplasztikája alatt, az egyik

völgy mélyének kellõs közepén a fékpedál felmondja a szolgálatot, a gépkocsivezetõ hiába

tapos bele. Az ilyen defekt mindig nagy baj, de a sivatagban kisebbfajta katasztrófa, a szónak

49

mindenféle értelmében: következményekben dús, jóvátehetetlen dolog. Közben a nap gyorsan

lenyugszik a már alkonyi égbolt háttere elõtt magasodó sziklák mögé. A fék megjavítására

azért sincs idõnk, mert nem tudjuk eléggé megvilágítani a kocsit az effajta szerelõmunkához.

A félhomályban nemcsak a motort képtelenség tüzetesen szemügyre venni, hanem a Land

Rover Workshop Manual-t* sem lehet elolvasni; a kézi-

könyvnek, amelyet a kocsival együtt vettünk át, csupán a Brake System* címû fejezete is több

mint száz oldal. Végül, miután eredmény nélkül átvizsgáltuk a motort -- egyikünk hanyatt

fekve a kocsi alatt, a többiek a fejüket a motorházba dugva, feneküket kitolva --, elhatározzuk,

hogy kézifékkel, alacsony sebességfokozatban folytatjuk az utat. Óránként hat-hét kilométert

fogunk megtenni, legalábbis addig, amíg ki nem vergõdünk a hegyek közül; és nem hatkor,

hanem éjfélkor érünk a városba.

így hát újra elindulunk, lefelé a lejtõn, de most nagyon lassan, lépésben, s folyton azon

szorongunk, hogy az üzemanyagtartályok, a bõröndök és a ládák súlya elõbb-utóbb

tönkreteszi a kuplungot. Leereszkedünk a völgy aljára, egy darabig sík ösvényen haladunk,

aztán megint fölfelé kapaszkodunk. Az utolsó szorosnál, Assecremnél, fellélegzünk. Ettõl a

szorostól kezdve sima a terep Tamanrassettig, nincsen rajta se lejtõ, se emelkedõ; ráadásul

már a Hoggar turistakörzetében vagyunk, itt már tamanrassetti kocsik jönnek és mennek.

Koromsötétben térünk rá arra az útra, amely egyenest a városba vezet. Újabb defekt nélkül, de

rettenetes lassan haladunk a sivatagban, amelyrõl sejtjük, hogy kövek borítják, míg fel nem

tûnnek a település bátortalan, gyér fényei. Tamanrassettbe a vendégszeretet ábrándjának s az

azonnali kiábrándulásnak a jegyében érkezünk meg. Amikor begördülünk a városba,

mindenfelé velencei lampionokat, zászlókat, ünnepi díszeket látunk. Úgy látszik, a tuaregek

és a bororók zenés énekes, táncos ünnepet tartanak. De máris oda a kivilágítás okozta

megkönnyebbülésünk, amikor megtudjuk, hogy a város két vagy három szállodájában

egyetlen szabad szoba sincsen. Újabb kisebbfajta katasztrófa: kihajtunk a városból, a sötétben

a város szélén ráfordulunk egy telekre, s a fagyos szélben, bûzlõ szemétdombok között úgy-

ahogy elhelyezkedünk. Természetesen se meleg étel, se meleg ágy. A sivatag megszeretett

bennünket, kutyahûséggel ragaszkodik hozzánk, követett bennünket a városba is; így hát most

szabad ég alatt fogjuk tölteni az éjszakát, mintha még mindig a Hoggar zombihegyei között

volnánk.

Ez a hétköznapi, ám a helyszín különleges jellegének betudható viszontagság, úgy gondolom,

eléggé pontos képet nyújt neked arról, hogy miféle kalandokba bonyolódhat az ember a

Szaharában.

Hûséges barátod

Alberto Moravia

* Land Rover-szerelési kézikönyv, (angolul)

* Fékrendszer, (angolul)

50

IV

Az oázis: sziget

Kedves Barátom!

A Szaharából írott leveleimmel kapcsolatban megjegyezted, hogy gyakran úgy beszélek a

sivatagról, mint a halál színterérõl. Lehetséges-e, kérdezed, hogy a Szaharában csakis

homokot, köveket, kavicsot, kõzeteket és sziklákat láttam; s ezeken a romokon (hiszen valami

történelem elõtti katasztrófa romjairól van szó) meg az üres napfényen és a haszontalan

szélzúgáson kívül semmi egyebet nem tartok említésre méltónak?

Erre máris azt felelem, hogy mindeddig azért emlegettem a Szaharát a halál színtereként, mert

a sivatag tulajdonságai közül e halottas jelleg a legfontosabb. Ugyanígy, ha valamelyik

európai utazásomat írnám le, az életrõl beszélnék -- városok és falvak életérõl --, hiszen

földrészünknek az élet a legfontosabb sajátossága. Mi a jobb: a Szaharában a halál vagy

Európában az élet? Egyik régebbi levelemben már említettem, hogy a halál a Szaharában --

spirituális értelemben -- valamiképpen életszerû; és az élet Európában, ugyancsak e felfogás

szerint, valamiképpen halottas. Viszont el kell ismernem, hogy szervezett, emberi értelemben

vett élet is van a sivatagban. Ezt az életet oázisnak hívják.

Az oázis valóságosan létezõ hely, szociológiai, közgazdasági és történelmi szempontból

egyaránt nagyon jól leírható és megítélhetõ. Talán nem veszed rossz néven, hogy, mielõtt

személyes beszámolót adnék az oázisról, néhány objektív adatot is közlök róla. Nos, az oázis,

legalábbis az algériai sivatagban, tulajdonképpen egyetlen nagy, olykor hatalmas

datolyapálma-ültetvény. Az ültetvények s velük együtt a kertek és a nyájak tartják el az oázis

lakóit, akik eredetileg pásztorok és tevehajcsárok voltak, de ma már félnomádoknak és

félföldmûveseknek mondhatók. Az oázisokat, akárcsak az európai városokat, már történelmi,

bár gyakran egészen õsi idõkben alapították, mégpedig nem is mindig gazdasági

megfontolásból, olyan helyeken, ahol valami kút, forrás vagy egyéb vízlelõ hely lehetõséget

adott rá. Az oázisokban a pálmafák száma néhány százezer; a közepes nagyságú oázisban ez a

szám kétszázezer szokott lenni.

Az oázisok egymástól igen messze esõ idõpontokban létesültek; némelyiket, például El

Ouedet vagy Ouarglát, a hatodik században alapították, másokat csak egykét évszázada. Az

alapítás indítéka végsõ soron persze mégiscsak mindig valami gazdasági megfontolás. De

néhány esetben, például egy szakadár szekta, a mozabiták esetében, akik a folytonos üldözés

és kóborlás után M'Zab szinte megközelíthetetlen körzetében települtek le, nem kell-e

nagyobb jelentõséget tulajdonítanunk a vallási tényezõnek, mint a gazdaságinak?

Talán az a leghelyesebb, ha úgy beszélünk a szaharai oázisról, hogy a szó egészen közvetlen

értelmére, eredeti jelentésére utalunk, elszakadva mindennemû kulturális közvetítéstõl, úgy,

hogy egy hasonló és közismertebb tapasztalatra utalunk. Mindmáig igen kevés emberjárt a

Szaharában, de nincs olyan felebarátunk, aki ne hajózott volna a tengeren. Nos, éppen a

tengeri hajózásra vonatkozó tapasztalat felidézésével érthetjük meg, mit jelent átkelni a

Szaharán. Tudom, hogy ez a párhuzam nem új; még nyelvészetileg is nyomot hagyott a

51

közbeszédben, például abban az agyonkoptatott közhelyben, hogy a teve „a sivatag hajója".

De ki állíthatná, hogy az, amit már mások megtettek, leírtak, láttak, kevésbé érdekes az újnál,

és kevésbé érdemes alaposan megvizsgálni? Az óceánt és a sivatagot mindig is társította

egymással az ember történelmi képzete. Vizsgáljuk meg, miért.

Nos, vedd elõ Afrika térképét, hajolj fölé, és nézd meg azt a zónát, amin egymástól hol

kétszáz, hol ötszáz kilométernyi távolságra láthatók az algériai oázisok, melyeken átutaztam:

Tozeur, El Oued, Ouargla, Ghardaia, El Golea, Ain Salah, Ain Amguel, Tamanrassett.

Algéria, ha földközi-tengeri országnak tekinted, elsõ pillantásra nem nagy; ahhoz képest

viszont, hogy afrikai ország, mégiscsak nagyon nagy, s éppen a Szahara és az oázisok

jóvoltából majdnem a lehetõ legafrikaibb folyóig, a Nigerig terjed. Második észrevételed az

lesz, hogy az egymástól oly messze fekvõ, a sivatag végeláthatatlan térségébe veszõ oázisok

az óceánok ugyancsak végeláthatatlan térségében szintén elveszõ szigetek képzetét keltik fel

benned.

A Szaharát a térképeken, a sárgától az élénkszínû gesztenyebarnáig, világos színnel jelölik, s

kurziválva legfeljebb egy-egy arab szót nyomtatnak rá, amely a sivatag jellegére utal, például

azt, hogy hammada, reg, erg, serir, sebka stb. stb.; és ugyancsak hasonlít az Atlanti-, a

Csendes-, az Indiai-óceánhoz, amit a térképeken kék színnel jelölnek, a világostól a

sötétkékig, ittott a különbözõ mélységeket jelölõ számokkal. E sárga vagy kék zónákon

néhány sziget, néhány oázis nevét olvashatod: Szent Ilona és Ain Guezzam, Tahiti és Ain

Salah, Tristan da Cunha és Djanet. Ezek a szigetek, ezek az oázisok azt adják tudtunkra, hogy

a szervezett emberi életnek végül is sikerül kiállnia valamennyi próba közül a legnehezebbet:

a kényszerû és szinte teljes magányosság próbáját. De az óceán és a sivatag egybevetése

mindenekelõtt azt segít megérteni, hogy a kétféle magányosság mindenekelõtt abban hasonlít,

hogy egyik is, másik is megismer hetetlen, még ha teveháton vagy hajó fedélzetén

egymilliószor járod is be keresztül-kasul. Miért mondom, hogy megismerhetetlen? Azért,

mert sem a sivatag homokján, sem az óceán vizén nem lehet tartósan elidõzni,

meggyökerezni, lakni, letelepedve élni. A sivatagban, akárcsak az óceánon, szüntelenül

mozogni kell, s el kell tûrni, hogy a szél, e mérhetetlen térségek igazi gazdája, eltörölje utunk

minden nyomát, s újra szûzzé és érintetlenné varázsolja a víztükröt, illetve a homokpusztát.

Ezt bizonyítja az a komor, szinte hihetetlen döbbenet, ami a sivatag vagy az óceán nomádjai

láttán fogja el az embert; kínaiak láttán, amint fazekakkal, háziállatokkal, gyerekekkel

megrakott dzsunkáikon szelik a déli tengerek hullámzó vizét, vagy tuaregek láttán, akik a

Szaharában néha a legvalószínûtlenebb és legelhagyatottabb helyeken bukkannak fel barna

sátraikkal, kuporgó tevéikkel, rõzsébõl és szikkadt ürülékbõl rakott tábortüzeikkel.

Az oázisba kétféleképpen érkezhetik meg az ember: éjszaka vagy nappal. Az elsõ esetben az

oázis úgyszólván megtalálhatatlan; vagyis, mivel nagyon kicsiny, úgy viselkedik, mint valami

sziget egy viharos éjszakán, folyton eltûnik a szemünk elõl, és akaratunk ellenére visszazavar

bennünket a sivatag barátságtalan homokjába. A második esetben viszont, mivel fokozatosan

közelítjük meg, és teljes egészében láthatjuk, lehetõségünk nyílik rá, hogy több képet is

alkossunk magunknak róla, aszerint hogy milyen távolságból vesszük szemügyre. Vegyünk

egy példát. Éjszaka érkezünk meg a híres Ghardaia oázisba, és természetesen semmit sem

látunk a szép, csupasz és sárga völgybõl: öt csupasz és sárga domb veszi körül, a dombok

lejtõjén öt falu; szögletes, kocka alakú házaikkal Cézanne hasonló tájképeire emlékeztetnek.

Úgy hajtunk be az oázisba, hogy észre se vesszük, hirtelen egy régi szálloda szecessziós

függõtetejével találjuk szembe magunkat; közlik velünk, hogy nincs szabad szobájuk, mire

elindulunk, valami védett helyet keresünk, ahol a szabadban meghálhatunk. Ám a változatlan

52

koromsötétben és megint csak észrevétlenül újfent kikeveredünk az oázisból: egy csupasz,

sziklás domb tetején, valami sehová se vezetõ turistaösvényen vagyunk, fagyos szél süvít, az

égbolton nem látni a holdat, de a temérdek csillag eszelõsen ragyog. Visszafordulunk, újra

leereszkedünk a lejtõn, a legelsõ elágazásnál letérünk az országúiról, s a két Land Roverrel

szûk, homályos zugba vesszük be magunkat valami földsáncféle tövében. Tüzet rakunk,

pálmafák sejlenek fel, megeszünk néhány konzervet, aztán -- ki autóban, ki sátorban, ki

hálózsákban -- nyugovóra térünk.

Másnap hajnalban arra a furcsa felfedezésre ébredünk, hogy nem ám valami vad, elhagyott

helyen tanyáztunk le, mint hittük, hanem holmi külvárosban, még ha csak egy oázis

külvárosában is. A Land Roverek a turistautat védõ földsánc és a pálmaerdõ között egy

kényelmes ösvényt torlaszolnak el, amely egy sûrûn látogatott kúthoz vezet; az ösvény mellett

két-három ház is áll; lejjebb, a pálmafák között pedig láthatjuk azt a bekötött szemû szamarat,

mely egy cölöphöz béklyózva fáradhatatlanul jár körbe-körbe a kút körül. Aztán valami még

inkább megerõsíti, hogy nem valami vad vidéken vagyunk. Szamárháton egy arab közeledik

felénk, mindkét oldalán egy-egy kanna, megkerüli autóinkat, de nem tér vissza az ösvényre,

hanem megáll egy vályogfal mellett. Egy kis ideig meg se moccan, aztán megfordul, eltûnik,

de nemsokára újra felbukkan, és... és a falnál megint megáll.

A jelenet többször megismétlõdik, míg végre egyikünk rájön, hogy szegény öregember vak,

és a szamár, a megszokás rabja, sohase fog túlmenni a falon; útitársunk akkor megfogja a

szamár kötõfékjét, s visszavezeti az állatot az ösvényre. Az arab meg se köszöni,

megsarkantyúzza a szamarat, és eltûnik a pálmafák között a kút irányában.

Ain Salahba viszont, az utolsó oázisba a Hoggar hegységre vezetõ út elõtt, nappal hajtottunk

be. Már több száz kilométert tettünk meg az Yves Tanguy képeit idézõ, bizarr sivatagban,

henger, félgömb, kocka és kúp alakú sziklahalmok között, egy kiugró vagy sziklalépcsõ

tetején kötöttünk ki, és milliónyi apró dûnéjével a késõ délután szinte vízszintes, szigorú

napsugaraitól megvilágítva ott terült el elõttünk az egész Szahara. A vörös, hideg napkorong

mintha nem leereszkedni, hanem amolyan megtévesztõ pirkadat formájában fölkelni készülne

a dûnék fölött, igaz, egykettõre kiderül, hogy ez mégiscsak alkonyat. A sivatag közepén apró,

jelentéktelen, zöldeskék folt: az oázis. Aztán, amint leereszkedünk a sivatagba, lám az a folt

kanyarról kanyarra mélységben és szélességben egyre jobban kiterjed, akár egy ütközetre kész

hadsereg, amelyrõl csak fokozatosan lehet észrevenni, hogy milyen tömör hadoszlopokba s

milyen széles fronton sorakozott fel. És valóban úgy rémlik, mintha a pálmafák katonák

volnának, egymás mögött több hullámban felsorakozott százezernyi katona, akik a

magányosság, a szegénység és a szomjúság ellen indultak harcba. S most már, amint lassan

közeledünk, feltárulnak az oázis részletei is: a pálmafák törzse és levelei, az emberek

nyüzsgése egy kút körül, egy kis tevekaraván lassú és közönyös vonulása a sivatag felé,

kergetõzõ gyerekek egy ház körül, és így tovább, ugyanúgy, ahogy hajósok szeme elõtt tárul

fel egy-egy sziget partja, a házak, a kikötõ, a sürgõ-forgó szigetlakók.

Kisvártatva beérünk az oázisba, s hirtelen az az érzésünk támad, hogy egy másik kultúrába

léptünk át. Itt nincsenek fehér házak, mellékutcában megbúvó fogadók, árkádos terek,

majolikával díszített homlokzatok, oszloppal elválasztott, kétnyílású ablakok; csak vörös,

felül csipkézett, sima és hermetikusan zárt otromba falakat látunk, kúp alakú s a tetejükön

hegyes kõlándzsákkal körülvett bástyákat, széles, csupa homok utcákat, és rendetlen s

ugyancsak homok borította tereket. Magunk mögött hagytuk a mediterrán világban oly

ismerõs arab civilizációt; ez itt már a -- számunkra legalábbis -- szokatlan szudáni civilizáció,

mely a legdélibb, vagyis a legafrikaibb oázisokat jellemzi. Ain Salah szélén a pálmafák

53

törzsközépig homokban állnak; a nehéz és mély homok már-már elborítja a pálmahajtásokból

és -levelekbõl font kerítéseket; a település minden részébe benyúlnak a vaskos

homoknyelvek; hullámverés idején tör be így a tengerparti városokba a víz. Hideg szél fúj,

homokot hord; a néhány járókelõn nyoma sincs európaiságnak: az orrukig fehér lepelbe

vannak bagyulálva, és fekete szemüveget viselnek; a láttukon rájövünk, hogy az arab élet

zárkózottsága csak részben tulajdonítható a nyomasztó hagyománynak; a tradíciókon kívül az

ittenieket a sivatag kényura, a szél és a homok is erre kényszeríti.

Bejárjuk Ain Salaht, éttermet keresünk; végül megpillantunk egy fehér süveges szakácsot

ábrázoló, ígéretes, kicsinyke cégért, és bemegyünk a helyiségbe. Az étterem olyan, mintha

valami huligánbanda éppen most dúlta volna fel, minden bútordarab szanaszét, semmi sincs a

helyén. A szánalmasan meszelt falakon ferdén lóg egy-két plakát; a rozsdás vasszékek

összevissza dobálva; a padló csupa törmelék; egyetlen halvány fényû lámpa függ egy szál

zsinóron, ellenzõ nincs rajta. A vendéglõs mentateát szolgál fel, és hagyományos vacsorát:

sült bárányt helyez kilátásba.

Bizakodóan megisszuk a teát, cigarettára gyújtunk, szóval a nyugodt, zavartalan, fesztelen

vacsorára készülünk fel. Hosszú várakozás után egyszer csak megint felbukkan a \ endéglõs.

Közli velünk, hogy a bárány az udvaron vár ránk. Hát ez mit jelentsen? Mit csinál a bárány az

udvaron? Mért nem hozzák be feldarabolva s a tálcán szépen elrendezve, ahogy illik? Ide-

gesen tódulunk ki az udvarra; és tényleg, egy acetilénlámpa vakító fényében ott füstölög

feketén a sült vagy inkább pörkölt bárány, lábai durván faragott asztalhoz kötözve, kinyúló

teste olyan, akár a hulla a boncterem márványán. Igen ám, de nemcsak ránk vár az a feladat,

hogy elfogyasszuk e homéroszi étket; egy német csoport is velünk tart, s õk sokkal

elszántabbak, bicskákkal és késekkel a kezükben megelõznek bennünket az állat ellen indított

rohamban. Néhány másodpercig amolyan primitív tülekedés folyik, mindenki részt vesz

benne, és igyekszik egy-egy félig nyers és majdnem hideg falatot kihasítani a bárányból,

amelyért a versengés folyik. Aztán, mivel alulmaradtunk, kiszállunk ebbõl a valóban

túlságosan szaharai dulakodásból. Ezen az éjszakán is letáborozunk a szokásos módon,

meggyújtjuk a szokásos tábortüzet, megesszük a szokásos konzerveket. Másnap, amikor

bemegyünk a vendéglõbe egy csésze teára, látjuk ám, hogy a tegnap esti tülekedés nem volt

álom. Bizony, az udvarban az asztalon még mindig ott fekszik a bárány csontig lecsupaszított

teteme.

Azt kérdezheted: miféle élet ez, hogyan lehet ennyire primitív a szó mindennapi, nem

kulturális értelmében. Én erre azt felelem, hogy az oázisok, kiváltképpen a délebbre fekvõk, a

kimondhatatlan szegénység, a puszta túlélés színterei. Csak ki kell menni az Ain Salah-i

piacra, s az ember képet alkothat magának errõl a nyomorúságról. A pultokon vagy a földön,

szõnyegeken szépen elrendezve, silány iparcikkek vagy kis kupacokbangyümölcs, fûszer,

szárított zöldség, semmi más. Nagy mennyiségben csak összepréselt vagy egymásra dobált,

illetve gondosan csomókba rakott datolyát láthatsz; és úgynevezett sivatagi rózsát, vagyis

növény alakú homokképzõdményeket a legkülönfélébb méretekben, félkilóstól tíz- vagy

húszkilósig, ezt a turistáknak kínálják. S a bebugyolált, túr bános nomádok mégis elbûvölt és

önmagukat áltató figyelemmel álldogálnak ezek elõtt a nyomorúságos portékák elõtt. Õk

mindezt valójában a szaharai ínség szemüvegén át nézik, mi viszont az európai bõség

látószögébõl.

Ilyesformán körvonalazódik elõttem lassacskán az oázislakók sajátos világképe. Erre a

világképre sejtelemszerûen döbbentem rá egyik reggelen az El Golea oázisban.

Felkapaszkodtam a citadellára; sziklás, poros akropoliszféle ez, tetején egy õsrégi berber

54

várkastély elbûvölõ romjai. S amikor az egyik semmibe nyúló kiugróról lenéztem az oázisra,

az egész települést áttekinthettem: a pálmaerdõt, amelyet minden oldalról homok vesz körül,

az erdõn túl elterülõ falu sárkunyhóit, amelyek olyanok, mintha valaki egy elveszített parti

után ingerülten szanaszét dobálta volna a dominó lapocskáit, az ösvényt, amely mint valami

csíkos, sárga kígyó húzódik a házak között, majd két, furcsa hegy között, amelyeket az erózió

asztal alakúra formált, bekanyarodik a sivatagba; ekkor tehát, mondom, egyetlen pillantással

befogva ezt a rendkívüli látványt, egyszer csak úgy rémlett, tudom már, mi járhat az oázislakó

fejében, aki legfeljebb azért hagyja el az oázist, hogy egy másik oázist keressen fel, és csakis

az oázisok életét ismeri.

Hogy mi? Az, hogy az oázis szegény, el van szigetelve, kicsi, messze esik a világtól. De

éppen ezért késztet ez a hely arra, hogy nyitott szemmel álmodozzon az ember, akár úgy,

hogy az oázisban él, és a lakhelyét körülölelõ sivatagra gondol, akár úgy, hogy átkelõben van

a sivatagon, és az oázisra gondol, ahova útja végeztével el fog jutni. Annak szemében, aki a

Szahara iszonyatos pusztaságain kel át, az oázis óhatatlanul azzá a hellyé lesz, ahol apró tavak

elbûvölõ paloták képét tükrözik vissza, az aranyozott termek sora csupa nõ, zene, ízes lakoma.

Annak viszont, aki az oázisban él, a sivatag válik óhatatlanul azzá a hellyé, ahol mintegy

ellensúlyozandó a lét gyötrelmeit, a szemlélõdés és a révület megfoghatatlan kincsei rejlenek,

így hát a hétköznapi valóságot tekintve oly halott, oly embertelen, oly csupasz szaharai világ

történelmi látószögbõl nézve a képzelet és a szellem kiváltságos helyszíne.

55

V Pók a sivatagban

Kedves Barátom!

Mintha egy hatalmas, csupa kristályüveg és acél hivatalban volnék; a hivatal egyik sarkában

egy fülke vagy nagyon kicsi szoba, üvegfala van, azon keresztül egy pókszerû emberkére:

tisztviselõre vagy hivatalnokra vagy mire látok, amint fejét lehajtva körmöl valamit egy

füzettömbbe. A tisztviselõn idejétmúlt ruhadarab, amit már legalább száz éve nem látni: hogy

a ruháját óvja, fekete könyökvédõt hord. A könyökvédõ láttán gyanút fogok: világos, valaki

(de kicsoda?) azt akarja, hogy meglássam, megjegyezzem, vagyis ne kételkedjek benne, hogy

a fülkében valóban egy tisztviselõ, pontosabban -- hirtelen, a jó ég tudja, miért, de rájövök --

egy könyvelõ ül.

Csakhogy most be szeretnék menni a fülkébe, s elõ akarom adni valamilyen ügyemet; tehát

megpróbálom kinyitni az ajtót, de kulcsra van zárva; ekkor megkopogtatom az üvegfalat. A

pókszerû emberke föl se emeli a fejét, csak ír tovább, pusztán a karját emeli fel, és a kezével

nemet int, mint aki azt mondja: „Nem, nem lehet, dolgom van." Az elutasítástól felháborodva

kiáltom: -- De kérem! Hát ki maga? -; ám torkomon akad a szó, mert a férfi fölvesz az

asztalról egy papírlapot, s továbbra is lehajtott fejjel írva, a magasba emeli. Pók ez van felírva

a papírlapra. Hirtelen felébredek.

Tábori matracon fekszem a tábortûz mellett a sivatag kellõs közepén egy magas sziklafal

alatt, amelynek árnyképe feketén és hatalmasan vetül rá a ragyogóan csillagos égre. A tûz

nagy lánggal lobog; a lángok mögött társaim körvonalai rajzolódnak ki, amint körben ülve

beszélgetnek. Aztán lenézek, és a tûz meg a kezem között egy kis pókot veszek észre: elszánt

gyorsasággal igyekszik felém. Hamuszínû; különös ismertetõjele vörös petty a fején. Ahogy

ezt a vörös pettyes fejû pókot figyelem, egyszer csak hatalmas láb jelenik meg a kezem és a

pók között, s belerúgja a kis ízeltlábút a tûzbe; a pókból egy pillanatra apró lángocska csap

fel, ugyanolyan vörös, mint amilyen a fején a pötty, aztán már el is lobban, hamuvá lesz.

Ezután Sebastian barátom, aki jártas a Szaharában, megmagyarázza, miért pusztította el olyan

gyorsan a pókot: ez a pók német nevén „Knopflochspinne", vagyis „gomblyukpók" talán

azért, mert olyan kicsi, hogy egy gomblyukon is átfér. A csípése állítólag halálos. Különben a

gomblyukpókot nem a félelem, hanem a fajfenntartás ösztöne készteti támadásra, ugyanis

abban az állatban helyezi el petéit, amelyet megölt.

Szokás szerint ezt az éjszakát is ki sátorban, ki hálózsákban, ki a kocsiban tölti, s reggel,

amikor felkelünk, kellemes meglepetés ér bennünket: vége a szabadban való ébredésekkor

eddig érzett kegyetlen hidegnek. Az égbolt még fehér, élettelen; az a két-három akácfa, amely

szinte véletlenül áll ott a völgyben, még nem vet árnyékot a homokra: a fölénk magasodó

sziklafalat mintha még mindig éjszakai sötétség borítaná; a karavánúton túli dûnék még

szürkék, a napsütést várják, az majd sárgára festi õket; de már nincs hideg. Nagyot haladtunk

déli irányban, tegnap este Ain Guezzamnál átléptük a határt, már nem Algériában, hanem

Nigerben vagyunk. Ha nem lesz defektünk vagy nem tévedünk el -- ezt a két lehetõséget a

Szaharában sohasem lehet kizárni --, ma este Agadesben lehetünk. De mindez hiú ábránd. A

határtól körülbelül száz kilométernyire a lehetõ legostobább módon eltévedünk. Bár lehet-e a

Szaharában nem ostobán eltévedni?

Egyszer csak jellegzetes déli oázis tûnik fel, hadrendbe állított pálmasorok helyett bizonytalan

növényzet homályos, sûrû, alacsony fellege gomolyog zöldeskéken. Útkeresztezõdéshez

56

érünk: az út egyik ága egyenest az oázis felé tart; a másik mintha megkerülné, hogy aztán dél

felé kanyarodjon. Logikus, hogy ez utóbbira térünk rá, s robogunk tovább, nem nagyon

aggaszt bennünket egyik társunk figyelmeztetése, neki ugyanis iránytû lóg az övén, s

hamarosan közli velünk, hogy egyáltalán nem déli, hanem nyugati irányba tartunk. Mégis,

ezernyi, megnyugtató keréknyomával ez az út nagyon hasonlít ahhoz, amin idáig eljutottunk;

tágas, homokos síkságot szelünk át, aztán egy másodikat, de ez köves, majd egy harmadikat --

ezen meg kicsi, fekete sziklák emelkednek mindenfelé --, felkapaszkodunk egy paladombra,

behajtunk egy végeláthatatlan, lilába hajlóan zöld füvû rétre. De közben, körülbelül húsz

kilométernyi robogás után, észrevesszük, hogy az út, amely eddig tele volt

gumiabroncsnyomokkal, most már csak egy kerékvágásnyi csapás, s egyszer csak az is

eltûnik a fûben. Tehát eltévedtünk. Most azt csináljuk, amit mindig meg kell tennie az

eltévedt utazónak: visszafordulunk a felé a feltételezhetõ pont felé, ahonnan rossz irányba

indultunk el. Semmi kétségünk afelõl, hogy a keresztútnál követtük el a hibát, így hát újra

átrobogunk a homokos síkságon, és a következõ kettõn, elérjük az útkeresztezõdést, és... és

végül megint ott találjuk magunkat a lilás füvû réten. Újra visszafordulunk, újra elérjük az

útkeresztezõdést, és újra odajutunk, ahol nyoma vész az útnak. Tehát csökönyösen háromszor

vagy négyszer ugyanazt a hibát követjük el, s egyre kevésbé bízunk annak a barátunknak

optimizmusában, aki a kocsit vezeti; õ ugyanis folyton azt hajtogatja: „Minden út Agadesbe

vezet."

Miközben izgatottan vitatkozunk egy végeláthatatlan homokpuszta közepén, hirtelen feltûnik

Don Quijote. Õ az, semmi kétség, valóban õ, a Búsképû Lovag, a fején keresztben Mambrino

sisakja, lándzsáját elõreszegezi, pajzsát a mellkasához szorítja, s a lába mellett hosszú, görbe

kard függ. Õ az, egy szál magában, a sivatag kellõs közepén. Csupán annyiban különbözik az

eredetitõl, hogy nem lovon kuporog, hanem egy nagyon magas, rozoga lábú, fehér tevén.

Odamegyünk hozzá, integetünk neki, és megszólítjuk, mire Don Quijote, a rá jellemzõ

udvariassággal, meghúzza a teve gyeplõjét, aztán fürgén és elegánsan elõrerugaszkodva az

állat nyakán, lecsúszik a földre, és gyalog jön oda hozzánk. Amikor már ott áll elõttünk, azt

látjuk, hogy meghatározhatatlan korú, húsz és ötven közötti tuareg; arcán fajtájának tiszta és

nemes vonásai: nagy, csillogó, egyenes nézésû, fekete szem, akárha obszidiánból volna, görbe

orr, büszke, kegyetlen száj. Nem ért franciául, de kitalálja, mirõl van szó, közömbös

mozdulattal abba az irányba mutat, amelybõl jöttünk, aztán visszamászik a nyeregbe,

elhelyezkedik, hátat fordít nekünk, és elüget. Lehangoltan haladunk tovább; a dûnék között

egyszer csak egy kis nyáj terem elõttünk, az állatok a silány füvet legelik, egy tetõtõl talpig

bebugyolált pásztor vigyáz rájuk.

Kérdésünkre a pásztor csupán a kezét nyújtja ki, és azt mondja: „kadó"*. Megkérdezzük,

miféle „kadóra" gondolt; mire, ahogy zsarolóhoz illik, megmondja, hogy háromezer frankra.

Szerencsénkre nem sokkal a pásztorral folytatott tárgyalás után -- a zsarolást határozottan

visszautasítottuk -- elõkerül egy kislány egy kecskével. Semmit se kér tõlünk, kecskéstül beül

az autóba, megmutatja az utat. Alig ötven méter után helyben is vagyunk: a sodró lendülettel

dél felé tartó keréknyomnyaláb közepén ott húzódik elõttünk a Szaharát átszelõ nagy

karavánút. Legalább egy tucatszor elrobogtunk mellette, de nem vettük észre.

így hát, miután ostobaságból sok idõt elvesztegettünk, csak éjszaka pillanthatjuk meg Agades

fényeit. Mennyire hasonlít egymáshoz minden város, még New York és Agades is, ha az

ember éjszaka érkezik! Fények, árnyak, mozgás, utcák, házak, az ismeretlen városok olyasmit

ígérnek, amit nappal egyáltalán nem tudnak beváltani.

* Cadeau -- ajándék, (franciául)

57

Agades például, amikor éjszaka áthajtunk a piactéren, ahol néhány száz tuareg tartósan

letáborozott, éjjel az Ezeregyéjszakába illõ káprázatos helynek tûnik fel. De másnap reggel,

amikor kimegyünk a városba, és újra szemügyre vesszük a piacteret, rájövünk, hogy a

tuaregek tábora valójában nyomorúságos sátrak silány sokasága, s az a legfeltûnõbb

sajátossága, hogy a sátrak ponyvájára varrott legkülönbözõbb árnyalatú foltjaival Alberto

Burri különféleképpen kifakított zsákvászon képeire emlékeztet. Egyébként nincs rá

alkalmunk, hogy alaposabban megismerjük a várost. Jéghideg, erõs szél támad, talán a jól

ismert simun, mindent telefúj homokkal, s az egész várost dühödt, száraz, csípõs kavargásba

burkolja. A szél kerget bennünket, a robogás közben épp hogy egy pillantást tudunk vetni a

homokos utcákra, szélükön a sima, vörös házakra, egy-egy mecset harcias kõdárdákkal

díszített, kúp alakú tornyára, a szabálytalan formájú terekre, amelyeket rosszul összetákolt

kunyhók vesznek körül. Végül lemondunk a városnézésrõl, visszamegyünk a szállodába, és

ott húzzuk meg magunkat.

Másnap engedélyt kapok rá, hogy kihallgatáson jelenjek meg a szultánnál. A szél elült;

megérkezem a mecset közelében álló palotához; de nem engednek be az épületbe, csak az

udvarba hoznak ki egy széket, s aztán csak ott ülök három tuareggel szemben, akik a földre

kuporodtak. Az egyik, idõsebb ember, a palota testõrségének parancsnoka; a másik nagy

fekete bajszos, negyven év körüli testõr; a harmadik a szultán öccse, arca egy kicsit az

egyiptomi írnok szobrára emlékeztet: tágra nyitott, figyelmes szem, ravasz orr, széles,

gunyoros száj. De hát én a szultántól kértem kihallgatást, s ezért azt hiszem, hogy az udvar

csak afféle elõszoba, s nemsokára bevezetnek a palotába, amelynek homlokzata -- rajta fehér

márványoszlopokkal elválasztott kettõs ablakok -- ott magasodik a térség túlfelén.

Áthatva ettõl az elõszoba-érzéstõl, nem szólok egy szót sem, csak nézem a földön kuporgó

három férfit, s õk szintén némán merednek rám. Eltelik vagy tíz perc, akkor a

testõrparancsnok feláll, eltûnik a palotában, s valamilyen tárggyal tér vissza; odajön hozzám,

és felém nyújtja. Szakadozott, gyûrött könyv, amely a tuareg királyok történetét tartalmazza a

kezdetektõl a mai napig, eredetileg németül írták, ez a német szöveg francia fordítása. Elsõ és

utolsó lapjai s középütt több ív is hiányzik belõle; a szöveg tele van évszámokkal és nevekkel;

hosszasan lapozok benne, s hirtelen rádöbbenek, hogy a könyv nem mint könyv, hanem mint

jelkép, mint szimbólum érdekes. Úgy bizony, szánalmas állapota ellenére feltehetõen inkább

értékes és talán mágikus tárgyként, mintsem olvasásra szánt könyvként õrzik; hogy a tuaregek

világa nemigen különbözik attól, ami két vagy három évszázada volt; hogy itt, akárcsak a

harmadik világ más országaiban, valószínûleg az írott és nyomtatott betû közvetítése nélkül

jutnak el az analfabetizmustól a televízióhoz.

A látogatás továbbra is teljes mozdulatlanságban és szótlanságban hosszúra nyúlik, közben a

szultán öccse mosolyog, a testõr arca szigorú kifejezést ölt, a testõrparancsnok feszeng.

Utoljára is ez utóbbi megtöri a csendet, magyarázatot kér tõlem, s õ is magyarázkodik. Végre

kiderül az igazság: a szultán Párizsban van, az öccse helyettesíti; ez volt a kihallgatás, a

szultán öccsével kell beszélgetnem, nála kell kérdezõsködnöm, õtõle tudhatom meg, amire

kíváncsi vagyok. De ami azt illeti, hogy beengedjenek a palotába, arról szó se lehet, idegenek

nem tehetik be oda a lábukat.

A testõrparancsnokot kissé felmérgesíti a félreértés; megkérdezi, mit akartam a szultántól,

miért kértem kihallgatást. Õszintén felelem, hogy csak látni akartam. Végeredményben ez az

igazság. Az oly értékes és annyira elnyûtt könyv beszédes példája annak, hogy képtelenség

58

volna a vizuálison túlmenõ kapcsolatot keresni velük. S végeredményben ezt már a kezdet

kezdetén megérthettem volna, hiszen kiolvastam a testõr nyegleségébõl, a szultán öccsének

gunyoros mosolyából, a testõrparancsnok nyugtalanságából.

Kedves barátom, azt hiszem, ezzel a szótlan szultáni kihallgatással be is fejezem a szaharai

leveleket. A Szahara sivatag, vagyis a halál színtere; s én mégis azt remélem, hogy

leveleimben sikerült valamit visszaadnom a Szahara élményébõl, vagyis az életébõl. Abból az

életbõl, melyre a valóság semmilyen mozzanata nem pályázhat mindaddig, amíg nem mi

magunk ruházzuk föl vele.

Kenya és a Rudolf-tó

Szemek a sötétségben

Nairobi

Zsebemben a Róma-Nairobi repülõjáratra szóló jeggyel sétálok a belváros utcáin: Corso,

Spagna tér, Condotti utca, Babuino utca. Február vége van, a kényszerû vásárlásokkaljáró

ünnepek már rég elmúltak, az üzletek kirakatában mindenütt „kiárusítás, kiárusítás,

kiárusítás" felirat ékeskedik. Ez a fogyasztói világ igazi vására, amelyhez nem valami ünnep,

hanem csupán a nyerészkedés lehetõsége szolgáltat „alkalmi" alkalmat. Nyomaszt a

fogyasztásnak ez a mindent elsöprõ áradata, s ezért máris drasztikus fordulatra szánom rá

magam: elrepülök Nairobiba, a városban rögtön felülök egy Land Roverre, és messze az

európai kiárusítások forgatagától, egyenest nekivágok a legvadabb és leghitelesebb Afrikának.

Legott telefonálok is Nairobiba egyik barátomnak, aki valamikor vadász és kávéültetvényes

volt, és akivel már elõzõleg megállapodtam egy közös kenyai

Eortyázásban; megkérem, jöjjön ki elém a repülõtérre, így hát teljesen biztosra vehetem, hogy

a Spagna téri kiárusítások világából olyan helyre jutok, amelyet Karén Blixen Az én Afrikám

címû könyvében így jellemzett: „Mindabból, amit ott lát az ember, a nagyszerûség, a

szabadság és a páratlan nemesség levegõje árad."

Egész éjszaka repülök, hajnali öt órakor érkezem Nairobiba, még sötét van. Barátom a Land

Roverrel vár, felrakjuk a bõröndjeimét a kocsira, és elindulunk. Megkérdezem, gondoskodott-

e mindenrõl, amire a hosszú úton szükségünk lesz. Megnyugtat, mindent bepakolt a Land

Roverbe, dupla adag benzint, konzerveket, palackokban vizet, tartalék gumiabroncsokat stb.

stb. És sátrat? -- Miféle sátrat? körülbelül tizenkét óra múlva a lodge-ban* leszünk. Ott, ha

kedved tartja, bérelhetsz sátrat, de csak sátorutánzataik vannak az utazási irodák turistái

részére, cipzárral, beépített fürdõkáddal, zuhannyal és porcelán éjjelikkel. -- Egy pillanatra

elhallgat, aztán megjegyzi: -- Az odáig vezetõ út viszont pocsék és néha bizonytalan is.

íme, Nairobi még alvó, éjszakai belvárosa. Az egyik night dub-ból éppen néhány igen magas

termetû, karcsú lány lép ki, csak úgy feszül rajtuk a szûk nadrág, afrikai frizurát viselnek, fiú

kísérõik hippi módra vannak öltözve, íme, a New Stanley, a turisták gyülekezõhelye; íme, a

katolikus székesegyház gyárkéményre emlékeztetõ vékony harangtornya; íme, a

Kenyattamauzóleum örökké égõ, szél lobogtatta fáklyái, háttérben a már derengõ égbolttal.

Kihajtunk a belvárosból, a kormánynegyed egyik útján robogunk. Az utat szinte elnyeli a

rikító színû virágok tarkította, sötéten és viharosan kavargó, sûrû növényzet. A hajnali

fényben feketéllõ fák között angolparkok mélyén megbúvó, kúszónövények zöldjében

fuldokló luxusvillákra látni. Az útkeresztezõdéseknél házszámok helyett megannyi felirat,

59

rajtuk a villák lakóinak, a jelenlegi uralkodó osztály angolszász, afrikai, indiai, német, olasz

neve.

A Land Rover robog tovább, elhagyjuk az erdõs kormánynegyedet, az égbolton már látszik a

pirkadat, hatalmas fekete felhõk úsznak fölöttünk. A táj ezüst- és jegenyefenyõ-erdeivel

majdnem alpesi; azért mondom, hogy majdnem, mert tüskés kaktuszbokrok s húsos levelû,

skarlátszínû virágok borította, hatalmas, vaskos növények jelzik egyre-másra fura módon,

hogy a trópusokon vagyunk. Aztán a Land Rover fordul egyet, bekanyarodik egy térségre,

amelynek közepén egy tábla a „View Point" feliratot viseli. Kiszállunk, s elindulunk, hogy

megnézzük, mit látni a kilátóhelyrõl. --Ez itt a Rift Valley -- magyarázza a barátom. -- Óriási

hasadék, Rhodesiától a Vörös-tengerig húzódik. -- Óvatosan elõrehajlok, és figyelek. Egy

távoli, kék hegy mögül ebben a pillanatban bukkan fel a nap; az egyik fekete felhõbõl legyezõ

alakba rendezõdõ, fényes kardoknak tetszõ sugarak törnek ki, aztán kialszanak a völgy

mélyén. Messze lent feltûnik a távolba veszõ, halványzöld, ritka, magányos bokrok sötét

foltjaival pettyezett afrikai szavanna.

Barátom megszólal: -- Ott lenn, a füves szavannán valamikor százával legelésztek a

vadbivalyok. De, amint láthatod, egyetlenegy se maradt meg belõlük. Akkoriban az

oroszlánok bemerészkedtek a New Stanley szállodáig, az egyiket éppen a kávéház terasza

elõtt lõtték le.

Ebben a pillanatban kocsi közeledik, megáll, két kis japán, férj és feleség száll ki belõle, és

mint egy pantomimjelenetben, gyorsan készítenek néhány fényképet: a férfi a nõrõl, a nõ a

férfiról, panoráma jobbról, panoráma balról. Aztán megkérik a barátomat, fényképezze le õket

együtt, barátom szívesen teljesíti a kérést. A japánok nagy sietve már indulnak is; a barátom

megjegyzi: -- Észrevetted? Nem nézték meg a panorámát, nem csodálták meg. Csak

lefényképezték.

A View Pointról szélesen kanyargó út vezet le a völgybe; olasz hadifoglyok építették az

etiópiai háború után. Az olaszok, akiket a jó ég tudja, miért, Kenyában bonó-knak neveznek, a

maradék építõanyagból az egyik völgytorokban kis templomot emeltek. A templom után

hamarosan lejutunk a völgybe, Nakuru felé tartunk, amely valamikor az úgynevezett „White

highland"-ek,* vagyis az angol settler-ek** ültetvényeinek és randiéinek központja volt.

Nakuru mindmáig fontos város (itt élt Kenyatta), de a földet, amikor az ország elnyerte a

függetlenséget, a kormány kisajátította, és felosztotta az afrikaiak között. Alighogy elhagyjuk

Nakurut, baleset ér bennünket; azért számolok be róla, mert többfajta következményével

megváltoztatja aznapra tervezett idõbeosztásunkat. Egyszer csak az úton szembejön velünk

egy cölöpökkel megrakott teherautó. Van annyi idõm, hogy lássam: az egyik cölöp legurul a

többirõl, aztán a vége nagy erõvel nekicsapódik a szélvédõnknek. Az üveg furán dekoratív

formában, ami az úgynevezett üvegráknak köszönhetõ, betörik; a barátom csupa szilánk, és

vérzik az arca. A teherautó természetesen nem áll meg, robog tovább. Visszamegyünk

Nakuruba.

A Land Rover-szervizben arra kérnek bennünket, hogy egész napra hagyjuk ott a kocsit, majd

másnap reggel átvehetjük. Hosszú vita következik szuahéli nyelven, végül a szerelõk ráállnak,

hogy délutánra megjavítják az autót.

* Szálláshely, fogadó, (angolul)

* Fehér felföld, (angolul) " Telepes, (angolul)

60

Mit csináljunk addig? Barátom javasolja, hogy menjünk le a nakurui tóhoz: gyönyörû park

veszi körül, nemrég telepítették, így hát kocsit bérelünk, és elindulunk a tó felé.

Afrikában van egy nagyon szép akácfajta, a köznyelvben „yellow fever tree"-nek (sárgaláz-

fának) nevezik. Azért hívják így, mert árnyas lombjai közé gyakran befészkeli magát az a

rovar, amelyik a félelmetes betegséget terjeszti. Az viszont nem valamiféle jellegzetes

tünetérõl kapta ezt a nevet, hanem a fák fénylõ világossárga színérõl, amely egy kicsit az

úgynevezett zöldaranyra emlékeztet. Nos a Nakuru-tavat egy ilyen „yellow fever tree" erdõ

veszi körös-körül. Behajtunk a parkba, s lassan nekivágunk a csodálatos sárgaláz-erdõnek.

Felhõs idõ van, nem látni a napot; idõnként a fatörzsek között feltûnik a tó: acélszínû

felszínén fekete villanások. Mégis úgy rémlik, mintha az erdõben sütne a nap. Tiszta, lágy

fényû, arányló, bágyadt, derûs alkonyati nap. Egy kicsit elcsodálkozom, nem tudom

megmagyarázni, hogyan süthet a nap, amikor az ég csupa viharfelhõ. De aztán rájövök a

nyitjára. A sûrû akácfatörzsek zöldarany színe kelti a tiszta, felhõtlen égbolton lenyugvó nap

illúzióját. Afrika a délibábok és a látomások földje.

De íme a tó. Az erdõ ritkul, mocsaras rét foglalja el a helyét, amely Hokuszai valamelyik

metszetébõl kerülhetett volna ide. A tó fehér felszínét mintha zöld pihével borítanák be a

vékony, csillogó vízifûszálak; a fûszálak között rózsaszínû és vörös flamingók, fehér és fekete

kócsagok állnak vékony, magas lábukon, hosszú csõrükkel a víz fölé hajolnak. Valamivel

távolabb kis mólóféle nyúlik a tóba, patyolatfehér, mintha hó lepné be: madarak százai és

százai zsúfolódtak össze rajta mozdulatlanul. Végül, ugyancsak mozdulatlanul, nagy gazella,

egy waterbuck néz ránk -- azért hívják így, mert mindig folyók és tavak közelében tanyázik --,

lábai a vízben, két nagy szarva görbén rajzolódik a felhõs égboltra. Mozdulatlanok a madarak,

mozdulatlan a waterbuck. Óhatatlanul megint Karén Blixen jut eszembe: „Egyetlen háziállat

sem képes úgy nyugton maradni, mint a vadállatok. A civilizált emberek elvesztették a

mozdulatlanságra való képességüket; és a vadon nem is fogadja be õket addig, amíg életének

csendjében újra el nem sajátítják."

De sajnos, a mozdulatlanság nem tart sokáig. Megjelenik az egyik szafariügynökség csíkos

autóbusza, brutálisan a mólóhoz robog, megáll, fényképezõgépekkel fölfegyverzett

turistakommandó száll le róla. A waterbuck elmenekül, japán metszetekre illõ kecsességgel

elröpülnek a flamingók és a kócsagok, s végül egymást követõ rajokban fölrebbennek azok a

madarak is, amelyektõl a móló úgy fehérlett. Együtt repülnek elõször jobbra, aztán --

változatlanul egy csoportban -- balra fordulnak, egy pillanatra beárnyékolják a környéket,

majd egyenes vonalba rendezõdnek, és elszállnak messzire, a tó valamelyik békésebb öble

felé. Mi is elindulunk.

Visszamegyünk Nakuruba, a Land Rover idõközben elkészült, átvesszük, nekivágunk a Narok

felé vezetõ ösvénynek. Késõ van, tudjuk, hogy csak a záróra, este hét után érünk a Mara

Masai park rácsos kapuja elé; de egyikünknek sem ez okoz fejtörést, záróra után is mindig

meg lehet találni a módját, hogy bejussunk; inkább az a baj, hogy éjszaka kell kocsiznunk egy

olyan ösvényen, amelyen látszik, hogy a közelmúlt napok kiadós esõi után igen rossz

állapotban van. A sötétben nem lehet látni a pocsolyákat, a köveket, a göröngyöket; és útjelzõ

táblák híján a keresztezõdéseknél se könnyû megtalálni a helyes irányt.

így hát pontosan az történik, amitõl leginkább tartottunk. Eszeveszetten robogunk; azaz a

rázkódás, a csupa gödör és göröngy út zökkenõi azt a benyomást keltik, mintha eszeveszetten

61

robognánk; valójában tíztizenöt kilométeres sebességgel haladunk. Aztán, amikor már teljesen

besötétedett, a kettõs, sõt hármas, vagy talán négyes útkeresztezõdéshez is elérkezünk.

Kiszállunk, és a reflektorfényben látjuk, hogy az egyik vörös földút kitûnõ állapotban van, a

másik közepes, de nagyon nedves, a harmadik a lehetõ legpocsékabb, csupa sáros, mély

keréknyom, a negyedik amolyan teheneknek és kecskéknek való ösvény. Egy darabig

latolgatjuk a lehetõségeket; egyszer csak a jó és a közepes állapotban levõ út között a földön

megtaláljuk a leszakadt útjelzõ táblát; helységnevek és nyilak vannak ráfestve. De hol lehetett

eredetileg a tábla? Újabb vita, végül a kitûnõ állapotban levõ vörös földút mellett döntünk.

Most tényleg szélsebesen robogunk, megteszünk vagy ötven kilométert, mígnem a kenyai

hadsereg egyik, elõre gyártott elemekbõl készült barakktáborának bejárata elõtt találjuk

magunkat. Az árbocon a fekete-vöröszöld nemzeti zászló lobog, közepén a címer: egy pajzs

és két keresztbe rakott lándzsa. Egy udvarias õrmester a rácsos kapu mögül elmagyarázza,

hogy nem ez a helyes út, és az a bizonyos közepes se, hanem éppen a legrosszabb, amelyen a

sáros keréknyomok húzódnak végig, így hát megfordulunk, ötven meg ötven kilométer akkor

is száz, ha szélsebesen robogunk, mert hogy olyan kitûnõ az út. Újra eljutunk az

útkeresztezõdéshez. Egy pillanatra megállunk, aztán nagy sebességgel elindulunk; a Land

Rover négy kereke dágványba süllyed, az autó nem megy tovább; a kerekek üresen járnak,

hányják a sarat istentelenül, de a kocsi egy helyben áll. Mindennel megpróbálkozunk, hogy

kimozdítsuk a kátyúból; végül beletörõdünk a tehetetlenségünkbe és várunk. Elmúlik egy óra,

aztán másfél óra; s akkor mintha a gondviselés küldte volna, feltûnik egy katonai dzsip.

Éppen az az õrmester száll ki belõle, aki a helyes útra irányított bennünket. Most is udvarias;

segítségével a Land Rover orrát a dzsip farához kötjük. Az õrmester visszaül a kocsijába; a

dzsip is fölveri a sarat köröskörül; autónk pillanatnyi tétovázás után végre megmozdul,

kikecmereg a kerékvágásból, végre, kint vagyunk.

Ha valaki éjszaka egy afrikai földúton autózik, lehetõsége nyílik rá, hogy néhány, talán nem

fölösleges megfigyeléssel gazdagodjék. A sötétség lehetetlenné teszi, hogy pontos képet

alkosson a környezetrõl. Hol azt hiszi, hogy az õserdõ kétoldalt tömör kerítést alkot; hol úgy

véli, hogy sík pusztaságon halad, hol meg az a benyomása támad, hogy valami végtelen

bozótos hullámzó egyhangúsága veszi körül. De valójában egyik feltevése sem igaz: nincs ott

sem erdõ, se pusztaság, se bozótos. Világosban legfeljebb kávéültetvényeket láthatnánk. Meg

aztán ott vannak a szemek. A sötétségben idõnként villogó pontok tûnnek fel, mégpedig

párosával. Néha nagyon alacsonyan, lehet, hogy gazellák, varacskos disznók, hiénák, sakálok

szemei; néha közepes magasságban; ezek alighanem zebrák, kongonik, antilopok; s végül

ritkábban magasan: vadbivaly- vagy zsiráfszemek, tudom is én.

Az ilyen következtetések levonását -- Afrikában ez mindig így megy -- nagymértékben

elõsegíti a képzelet; de egypárszor a valóság igazolja is a képzeletet. Például egyszer csak

reflektoraink fényében valami állatforma egyetlen ugrással, eszeveszett rémülettel szökken át

az úton közvetlenül a motorház elõtt: csak annyi ideig látom, amíg felismerhetem a hiéna

kutyapofáját, durva, szúrós, csíkos szõrzetét. Vagy, íme, az ösvény közepén egy hatalmas

antilop, akkora, mint egy ökör, ránk bámul dülledt szemével, amely mintha fényvisszaverõ

üvegbõl volna. Várjuk, hogy rászánja magát a távozásra, végre nagyon nyugodtan és

higgadtan el is megy, nyoma se látszik rajta a félelemnek. Mégis, a sötétség most a szokottnál

is lidércesebb; ugyanis amikor a kocsi megsérült, tönkrementek az országúti reflektorok, csak

a városi fényszórót tudjuk használni, így hát semmit, illetve majdnem semmit se látok:

barátom kormányon nyugvó két kezét, a motorházat, végül egy kis darabot az útból, az úton

pedig lépten-nyomon a fekete, csillogó esõvíztócsákat. A Land Rover hiába kerüli ki az egyik

tócsát, rögtön utána egy másikba huppan; ilyenkor a szûk utasfülkében a rázkódás feldob

mindkettõnket a kocsi tetejéig. Az is bosszantó, hogy képtelenek vagyunk mérni az idõt és a

62

távolságot. A nakurui balesettõl a sebességmérõ és a kilométer-számláló megbolondult, a

mutatók teljesen felelõtlenül le-föl lengenek: nem tudjuk, milyen sebességgel haladunk, s még

kevésbé sejtjük, hogy hány kilométer és hány óra választ el bennünket úticélunktól, így hát

vaktában kocsizunk, azzal a csüggesztõ érzéssel, hogy valami afrikai varázslat hatására

sohasem érjük el a lodge-ot.

Hogy jobban teljen az idõ, beszélgetek a barátommal, aki annak idején, a vadászati tilalom

elrendelése elõtt, szenvedélyes vadász volt. Megkérdezem, hány állatot pusztított el az alatt az

öt év alatt, amióta Kenyában él.

-- Sokat, rengeteget, szinte mindennap vadásztam.

-- Például hány elefántot ejtettél el?

-- Nem emlékszem, hatot vagy nyolcat.

-- Hány oroszlánt?

-- Négyet vagy ötöt.

-- Hány vad bivaly t?

-- Sokat, nem emlékszem, hányat.

-- És zebrát?

-- Rengeteget.

-- És a gazellafajtákból: waterbuckból, kongoniból, antilopból, Thompson-gazellából,

impalából meg a többibõl mennyit?

-- Sokat, sokat.

-- Lõttél varacskos disznót?

-- Nagyon finom a húsa, jobb, mint a vaddisznóé.

-- És zsiráfot?

-- Zsiráfra sohase vadásztam. Nem vitt rá a lélek: olyan szép állat.

-- Melyik állat a legveszedelmesebb? Az oroszlán?

-- Az oroszlán csak végszükségben támadja meg az embert. Az orrszarvú viszont a

legveszedelmesebb vadak közé tartozik; félig vak, de ha meglát, a fejét leszegve, rögtön

neked ront. De elég félméternyire kitérni az útjából, s hatalmas testének teljes lendületével

elrohan melletted, képtelen változtatni az irányon. Képzeld el, egy alkalommal belerúgtam

egy kis orrszarvú pofájába.

-- És mit csinált?

63

-- Röfögött egyet, és elment. Hajói meggondolom, a legveszélyesebb, mert a bosszúállásban a

legintelligensebb állat kétségkívül a vadbivaly. Hadd mondjak el egy történetet. Élt itt egy

angol vadbivaly-specialista; tökéletesen ismerte a vadbivalyok szokásait, pszichológiáját. És

mégis, talán éppen azért, mert mindent tudott róluk, végzetes gondatlanságot követett el: rálõtt

egy vadbivalyra, úgy látta, hogy végzett vele, és túlságosan hamar odament hozzá. A vad

bivaly még egyszer megfeszítette minden erejét, lábra állt, s aztán úgy zuhant rá a vadászára,

hogy halálra zúzta. A bivaly alatt találták meg a szerencsétlent, sem az állatban, sem az

emberben nem volt már élet.

-- Hogyan kell leteríteni, mondjuk, egy elefántot? Hova kell célozni?

-- A vállára, hogy a lövedék a szívet érje. Vagy a szemébe; de az elefánt szeme nagyon kicsi,

ha a lövés mellé megy, a lövedék csak megpattan a koponyáján, az állat megvadul és neked

ront.

Végre elõttünk a park rácsos kapuja. Késõ van, nagyon késõ; jó ideig csöngetünk, mígnem

végre elõkerül az õr: meztelen testén katonai köpönyeg, kezében lámpa. Megkéri a barátomat,

menjen be vele az irodába, hogy megnézhesse az iratait, eltûnnek; magamra maradok a Land

Roverben. Várok egy kicsit a sötétben, nem türelmetlenkedem, az utazástól elbambultan

szunyókálok egyet. Lövésre riadok. Zavarosan látom, hogy odabent, messze egy épület

kivilágított homlokzata elõtt villódzó fények mozognak, és fürge árnyak ugrálnak a sötétben.

Barátom visszajön, elmeséli, mi történt: éppen akkor, amikor az iratait megmutatta, az õr az

elmozduló lámpa fényében saját háza fedele alatt egy mámba nevû kígyót vett észre, amelyet,

mivel a mérge nagyon gyorsan hat, úgy is szoktak emlegetni: „még hét lépés". Az õr fogta a

puskáját, belelõtt a kígyóba, aztán egy bottal agyonverte.

-- Milyen hosszú, és milyen a színe?

-- Másfél méter, két méter. Szürke, mint az öntöttvas, úgynevezett fekete mámba.

E stílusos fogadtatás után begördülünk a Mara Masai park kapuján. Még egy óra hosszat

hajtunk a sötétben, aztán végre feltûnnek a motel lámpái. Fél óra múlva ágyban vagyunk.

Reggel kiugróm az ágyból, az ablakhoz lépek, és elámulok. Elõttem tágas, angolosan nyírt

füves rét; a rét szélén kör alakban elrendezve jó néhány banda, vagyis faház; kék vizû

úszómedence, ugródeszkával. De a réten túl, az afrikai reggel valószínûtlen, erõs fényében

nem látok se pusztaságot, se bozótost, se erdõt, amirõl az éjszakai autózás közben

képzelõdtem, csak jókora, hosszú, alacsony, fátlan dombokat, s rajtuk magasra nõtt, az

albínók hajszínére emlékeztetõ világossárga füvet, úgynevezett elefántfüvet. Itt-ott egy-egy

magányos akácfa, sötétzöld, bolyhos lombjával szinte lebeg a fûtenger fölött, olyan, mint

valami vándorfelhõ, amelyet egyik pillanatról a másikra messzire fújhat a szél. Mélységes

csend van, szinte kábulat ez, már-már hitetlenséget érzek, ahogy a tájat nézem, és a táj is

hitetlenkedve néz vissza rám.

Aztán hirtelen minden összeroppan, a csend, a kábulat, az üresség, a fény, minden:

valamelyik idegenforgalmi ügynökség három nagy, csíkos autóbusza bukkan fel az egyik

dombon, a magasra nõtt fû között húzódó ösvényen a motel felé közelednek. Hirtelen

feleszmélek, odarohanok a barátomhoz:

-- Mindjárt itt vannak a turisták. Gyorsan induljunk a parkba, mielõtt befutnának.

64

Tíz percbe sem telik, már robogunk is a földúton messze a moteltõl.

Az a tervünk, hogy a magunk feje után megyünk, vagyis úgy intézzük, hogy mintegy

véletlenül akadjunk össze mindazokkal az elefántokkal, zsiráfokkal, zebrákkal, oroszlánokkal,

vadbivalyokkal és orrszarvúkkal, amelyek megtekintését, megcsodálását, lefényképezését a

nairobi idegenforgalmi ügynökségnek befizetett térítés fejében szerzõdésileg szavatolt

joguknak tekintik a turisták. Barátom megnyugtat: õ tudja, merre találjuk az állatokat; vadász

volt, ismeri a szokásaikat, ráadásul gyakorlott szemével messzirõl is észreveszi õket a

szavanna füvei és fái között, így aztán anélkül, hogy igazán tisztában volnánk vele, hova

megyünk és mit akarunk látni, a gödrös, köves ösvényen nagyokat zökkenve elindulunk a

game, vagyis az afrikai fauna nyomában.

Szerencsénk van. Magas füvû mezõre érünk, akácfák sokasága áll rajta, s az esernyõ alakú

lombok, az alacsony ágak megtévesztik a pillantást. Az ember azt hiszi, két fatörzs között

messzire lát, de valójában nem lát semmit, így történhet meg, s ugyancsak meghökkenünk

tõle, hogy hirtelen, mintha a föld alól bújt volna ki, néhány lépésnyire a kocsitól hatalmas

elefántot pillantunk meg, egymaga ballag a fûben a fák között. Hol lehetett egy pillanattal

ezelõtt? Bizonyára ott volt elõttünk; de a mimikri, no meg a mozdulatlanság gyakorlatilag

láthatatlanná tette. Barátom máris érzi, hogy feléled benne a régi vadászösztön; megfordul a

kocsival, s a magányos vastagbõrûnek szó szerint a sarkába szegõdik. Jó ideig az elefánt

mögött haladunk, alaposan szemügyre vehetem. Hátulról látni lábai közé csüngõ vékony

farkát, lapos fenekét, amelyre mintha túlságosan bõ, szürke bõrnadrágot húztak volna; olyan

az ülepe, mintha az imént megalázó farba rúgást kapott volna. A hatalmas, ormótlan test

másik végén laffog az óriási fül, a széle rojtos, mintha összeharapdálták volna, irdatlanul nagy

trópusi levélre hasonlít. A négy láb távlatból szemlélve olyan, mint négy szürke öntöttvas

oszlop, ízületek, térd, lábfej nélkül; aztán még messzebb, elöl egy pillanatra megvillan az

egyik óriási, sárgásfehér agyar -- harminckilónyi elefántcsont --, és a kunkori végû, himbálózó

ormányt is látom. Az állat töprengve ballag; tapintatlannak érzem magam, mintha az utcán

egy ismeretlen járókelõt csupán azért követnék, hogy bosszúságot okozzak neki. így teszünk

meg néhány száz métert, elöl az elefánt, mögötte mi, olyanformán, mint amikor egy bûnözõt

követnek a nyomozók, de egyszer csak az elefánt hirtelen megfordul, füle kifeszül -- ez

biztosan annak a jele, hogy felbõszült --, fölemeli az ormányát, fülhasogató trombitahangot

hallat, és rohanvást megindul felénk. Barátom, akit az állat követése az imént még úgy

felcsigázott, most hirtelen lehiggad, mint aki felismeri, hogy veszélyes helyzetbe kerültünk.

Sebbel-lobbal megfordul a Land Roverrel, és gyorsan beveszi magát a bokrok, füvek és

fatörzsek közé, úgy igyekezvén vezetni, hogy az utunkba esõ fák is védelmet nyújtsanak a

kocsinak. De nemsokára megállunk. Az elefánt végtelenül humánus, beéri azzal, hogy ránk

ijesztett, s most folytatva a bandukolást, eltûnik a messzeségben.

-- Menjünk tovább, próbáljuk meg, hátha sikerül orrszarvúra bukkannunk -- mondja a

barátom, miközben visszatér a földútra.

Nagyon jól látható ösvényre kanyarodunk, az út egyre füvesebb, tágas, vizenyõs mezõbe

torkollik, a mezõn különféle formájú és különbözõ nagyságú ürülékhalmok, némelyik

hatalmas kocka alakú, némelyik szintén irdatlanul nagy, de kúpra emlékeztet, némelyik

szintén jókora, de mintha összesodorták volna. Barátom szemügyre veszi az ürülékeket.

-- Egypár elefánt csinált ide -- mondja --, meg néhány vadbivaly és legalább egy orrszarvú.

Nézzünk körül, hátha megtaláljuk.

65

Megint szerencsénk van. Nagyon bizonytalan, másodosztályú úton haladunk a fátlan,

albínóhaj színû szavannán, s egyszer csak azt látjuk, hogy alig néhány lépésnyire tõlünk, a

magasra nõtt, világos fûben csánkjáig elmerülve ott áll az az orrszarvú, amely az éjszaka ivott

a pocsolyából, és ott hagyta az ürülékét. A bõrrel páncélozott, vértezett állat egymagában

álldogál, védõlemezei között nagyon jól látni a varratszerû választóvonalakat. A feje óriási

papucs, elején csúccsal, vagyis a fölfelé meredõ, aránytalanul nagy szarvval. A szeme viszont

pontosan olyan, mint a tyúké, kör alakú, és párhuzamos körökbe redõzõdõ ráncok veszik

körül. Barátom megjegyzi, hogy a súlya három tonna körül lehet, aztán kihajol a Land

Roverbõl, és nyerít egy nagyot. Az orrszarvú, mondja, majdnem vak, de nagyon jó a hallása; s

lám, az állat meg is fordul, szembenéz velünk, így hát, miután profilból lefényképeztük,

szembõl is csinálhatunk felvételt róla. Az orrszarvú az újabb, kihívó nyeritések ellenére se

ront nekünk. Ránk bámul, ki tudja, mit lát; mindenesetre semmi olyat, ami érdekelné (vagyis

semmi félelmeteset, ugyanis a vadállatok viselkedésében a félelem döntõ szerepet játszik),

mert hirtelen a farát fordítja felénk, elmerül a fûben, eltûnik.

66

II Oroszlánok és turisták

- Most már csak az van hátra, hogy fölkutassuk az oroszlánt -- mondja a barátom.

Oroszlánügyben máris összekülönbözünk. Én ellenzem, hogy oroszlán után kajtassunk. Meg

is magyarázom, miért: az elefánt, az orrszarva, a zsiráf, a teve, a krokodil fantasztikus állatok,

különösen formájukkal azokat az õsrégi idõket idézik fel, amelyekben a természet még

örömét lelte benne, hogy kimeríthetetlen képzelõerõvel igazi szörnyetegek megalkotásában

tombolja ki magát. De az oroszlán, bármilyen nagy is, csupán egy macskaféle; híre és

vonzóereje kulturális termék, annak is idejétmúlt és talmi: a feudális címerekrõl, a középkori

szõnyegekrõl, a perzsa, egyiptomi, görög és egyéb szobrokról cigarettásdobozok címkéjére

került, háztartási gépgyárak márkajele, a világ legsilányabb hadseregeinek szimbóluma lett

belõle: még Idi Amin Dada testõrei is simbá-nak, vagyis oroszlánnak nevezik magukat,

bizony! Tehát, le az oroszlánnal, szívesebben nézek meg bármilyen más állatot, még a

hangyászmedvét is, ezt a hihetetlenül furcsa fajzatot.

-- Tévedsz -- feleli a barátom. -- Az oroszlán most is a legszebb, a legnemesebb és a

legerõsebb állat a világon. A maszáj oroszlán például fakóvörös, a sörénye fekete; némán,

tátott szájjal bámulnám órák hosszat. Szól még egy s más az oroszlán mellett: az oroszlán a

leggyorsabb állat, két-három ugrással négy másodperc alatt tesz meg száz métert, bár a hím

nagyon lusta is, a nõstény vadászik helyette; miután a nõstény leterítette áldozatát, a hím

minden sietség nélkül odaballag és szépen fölfalja a zsákmányt; a hím erotikus étvágya

mérhetetlen: általában több nõstényt tart maga körül, és gyakran párzik velük; ha

megöregszik, kénytelen átengedni a nõstényeket egy fiatalabb hímnek, majd egyedül

elrejtõzik, s többnyire vadkutyacsordák végeznek vele, azok falják fel; aztán meg az

oroszlán...

Jó, rendben van, de hogyan kutassuk fel? Barátom azt feleli, hogy mint minden állat, az

oroszlán is használja a mimikrit; ezért fakóvörös sziklák között kell keresni, ahol a színe nem

tûnik fel. Már neki is vágunk a parknak, s azokat a sziklákat, köveket, domboldalakat,

szurdokokat keressük, ahol az õserdõ úgynevezett királya fedezékbe vonulhat. A parkban

rengeteg olyan oroszlánszínû szikla, kõ és törmelék van, amely mintha az oroszlán számára

készült volna, de sehol se leljük a nyomát, így hát vaktában robogunk az egyik köves

tisztástól a másikhoz, míg egyszer csak egy végeláthatatlanul tágas rétre nem jutunk; itt-ott

néhány akácfa bizonytalankodik rajta. Jó messze, a láthatár szélén pedig már ott áll az

idegenforgalmi ügynökség három csíkos, aprónak tetszõ, de azért jól kivehetõ autóbusza.

-- Az idegenvezetõk -- mondja a barátom --, mivel ez a mesterségük, tudják, hogy melyik nap

hol tanyáznak oroszlánok, amelyek, igazad van, minden állatnál jobban érdeklik a turistákat.

Tehát ha odamegyünk, ahol a három autóbusz áll, kilencvenszázalékos valószínûséggel

láthatunk oroszlánt. Nos, akarod, hogy odamenjünk vagy nem akarod?

Gondolkodom; legföljebb az történik, mondom végül magamban, hogy figyelmemet nem az

oroszlánok kötik le, hiszen nem is érdekelnek, hanem az emberek, akik viszont mindig is

érdekeltek; úgyhogy igent mondok. Barátom máris letér az ösvényrõl, és a Land Rover

szélsebesen elindul a magas fûben az autóbuszok felé.

Igaza volt a barátomnak. Fél kilométernyire az úttól egy tisztásra jutunk; itt nem olyan magas

a fû, mint a réten, amelyen az imént átvágtunk. Még egy vörös színû, málladozó, rétegekre

bomló kis domb is van rajta, akár sziklás amfiteátrumnak is mondhatnám. Ezt az

amfiteátrumot állja körül az idegenforgalmi ügynökség három csíkos autóbusza. Az ablakok

67

mögül minden turista az amfiteátrum közepét figyeli; néhányan felálltak, fejük és válluk a

kocsi nyitott fedele fölé emelkedik: fényképezõgépeiket a célra szegezik. Most már én is

odanézek.

Az amfiteátrum közepén hanyatt fekszik egy nõstény oroszlán -- nincs sörénye, innen lehet

tudni, hogy nem hím --, négy mancsa fölfelé mered. Egész éjszaka vadászott a hímnek,

megevett harminc-negyven kiló zebra- vagy impalahúst, aludt egy jó nagyot, s most rá se

hederít az autóbuszokra, elégedetten nyújtózkodik a fûben. Látom mellette három kölykét,

három kis oroszlánt, alig nagyobbak a közönséges macskánál, de a mancsuk már vaskosabb és

a pofájuk is már oroszlánra vall. A kölykök játszanak, birkóznak, marakodnak, pofozgatják

egymást, és utána ugyanúgy duzzognak, mint a macskák. Fakó vörösek, a pofájukon néhány

fekete csík.

Mélységesen mély csend van, csak a filmfelvevõ gépek zümmögése hallatszik a csendben.

Aztán a nõstény oroszlán abbahagyja a nyújtózkodást, feláll, és elindul. Komótosan kicsit

messzebbre megy, kiballag az autóbuszok alkotta körbõl, s újra leheveredik a fûben. A

kölykök egy darabig még játszanak, birkóznak, majd egymást követve odasündörögnek az

anyjukhoz.

Az autóbuszok még egy kis ideig ott állnak, aztán elindulnak. Elhaladnak mellettünk,

megállnak; ekkor szemügyre veszem a turistákat. Igazi tömegturizmus: szerény külsejû nõk,

fiatal titkárnõk, nyugdíjas öregasszonyok; a férfiakról ipari vállalatok irodái, szupermarketek,

minisztériumok jutnak az eszembe. Néhányan „Afrikába való" ruhát, otromba, vadonatúj, de

már gyûrött szafariszerelést öltöttek; mások egyszerûen hétköznapi szürke vagy

gesztenyebarna európai ruhájukban jöttek ide, sõt akad olyan is, aki ingujjban van, és

nadrágtartót visel. Természetesen kivétel nélkül mindegyikük nyakában ott lóg a

fényképezõgép. De mit csinálnak majd a fényképekkel? És minek itt fényképezni, ha egyszer

bárhol kitûnõ képeslapokat vásárolhatnak?

-- Talán ez az igazi demokrácia -jegyzi meg a barátom-, a fogyasztás demokráciája. Elmész az

idegenforgalmi ügynökségre, befizetsz, s megvan a jogod bizonyos számú afrikai vadállat

megtekintésére és lefényképezésére; az ügynökség lelkiismeretesen eleget tesz a szerzõdésben

vállalt kötelezettségeinek, megmutatja neked, lefényképezteti veled az állatokat, így hát

mindenki fogyaszthat oroszlánt, elefántot, vízilovat, krokodilt, mindenki, a legegyszerûbb

ember is, ha meg tudja fizetni az árát, s ez az ár idõvel a gondos szervezés jóvoltából egyre

elfogadhatóbb. Vajon elmondhatod-e ugyanezt a politikai demokráciáról? Rászavazol egy

pártra, aztán a párt bekerül a kormányba, és fütyül arra, amit ígért neked, amiért rászavaztál...

Elindulunk, és elhatározzuk, hogy valami olyan magányos helyen eszünk egy doboz

konzervet és egy fél francia kenyeret, amit -- Blixen szavaival -- még mindig „a

nagyszerûség, a szabadság és az utolérhetetlen nemesség levegõje" tölt be. Rátérünk egy

másodosztályú ösvényre, körülbelül húsz kilométert megyünk, míg egy olyan helyre nem

érünk, amely afrikai szempontból tökéletesnek mondható. Az egyik oldalon nagyon hosszú

escarpment, vagyis sziklasánc zárja le a látóhatárt. Az embernek Hadrianus skóciai fala jut

róla eszébe, a kínai Nagy Fal vagy azok a hegyek, melyek Butler Erewhon címû regényében a

valóságot választják el az utópiától. A sziklasánctól a látóhatár másik végéig magas fûvel

benõtt, hatalmas síkság terül el, itt-ott néhány akácfa, kusza lombjuk úgy terül széjjel, mintha

valami füstfelhõ rekedt volna meg a levegõben. Az escarpmenttõl nem messze megállunk a

Land Roverrel, a kenyeret meg a konzerveket letesszük a sárhányóra, szótlanul eszünk, s

közben a végeláthatatlan szavannát nézzük. Mélységesen mély a csend és a magány; és

68

mintha még tovább mélyülne, átlelkesülne a könnyû fuvallatoktól meg a hullámzó fûtõl,

amelyet mintha hol eminnen, hol meg amonnan borzolna végig a szél, szakasztott, akár a

simogató kéz.

-- Nézd ezt a szavannát -- mondja a barátom. -- Az én idõmben, vagyis Hemingway idejében,

csak úgy feketéllett az elefántcsordáktól: százas, kétszázas csordák legelésztek erre.

Egyetlenegy se maradt belõlük, mindet kiirtották. És ugyanerre a sorsra jutottak az összes

többi állatok is: a zsiráf, a zebra, az oroszlán, a leopard, a vadbivaly...

-- De hisz te is kivetted a részed ebbõl a mészárlásból, rengeteg állatot pusztítottál el te is!

-- Igen, mert szeretem az állatokat, elbûvölnek; a megismerésük egyetlen módja viszont végül

is a vadászat.

-- Akkor hagytad abba, amikor kihirdették a vadászati tilalmat?

-- Elõbb hagytam abba, már néhány évvel elõtte. Egyszer rálõttem egy zebrára, de a zebra

állva maradt, alig néhány lépésnyire tõlem. Aztán megint, többször is rálõttem, mindig

eltaláltam, de a zebra meg se moccant, csak meresztette rám azt a kerek csíkokkal körülvett,

csillogó szemét. Végül odamentem hozzá, és közvetlen közelrõl belelõttem. Csak akkor esett

térdre, s aztán élettelenül oldalt dõlt. Ott hagytam, hazamentem, és azóta nem járok vadászni.

69

III Zebrák a szállodában

Maralal

Egy-egy helyszín néha valamiféle, mondjuk, talányos, vagyis közvetlenül meg nem

magyarázható sajátosság jóvoltából marad meg az ember emlékezetében. Tizenöt évvel

ezelõtt már jártam Maralalban -- hegyi település, a Rudolf-tóhoz vezetõ országút mellett --, és

meghökkentett, milyen titokzatos jelentõséggel teljes ellentét van az alpesi, vagy pontosabban

élõ-alpesi természeti környezet és a vidék szamburu és turkana törzsbeli lakói között.

Mi oka ennek az ellentétnek, amelyet lenyûgözõnek, egyszersmind titokzatosnak találtam?

Az, hogy valamiképpen a vidék mérsékelt éghajlata és a lakosság világképe közötti

feszültségre utal. Talán így fogalmazhatnám meg: egy olyan, látszatra ugyancsak európai

településen, mint Maralal, az idevalósiak valahogy olyanok itt, mint a szerepükbõl kizökkent

színészek. Nem a szamburuk és a turkanák meztelenségérõl van szó, aminek az itteni

majdnem hideg éghajlat egyáltalán nem kedvez, hanem általában a külsejükrõl és

szokásaikról; vagyis arról a világképrõl, amirõl külsejük árulkodik. Valójában ez a világkép

nem e szelíd magaslati tájon alakult ki; hanem odalent, a vadállatoktól nyüzsgõ, nagy, forró

síkságokon; tehát az ellenséges, vad, sivár, kíméletlen természettel való érintkezésben.

Vajon tizenöt évi távollétem alatt is fennmaradt a lakosság és a táj ellentéte? Vagy -- mint

vélhetõ -- Maralal is olyan modern, nyugati arculatot öltött, mint Nairobi? Elindulok a lodge-

oól, amely távol esik a településtõl, autón megyek be a helységbe. A kocsi megkerül egy

dombot, amely akár Ausztriában is lehetne: a formája kerekded, sárga búza nõ rajta, a lejtõ

hosszán fenyõfák fekete foltjai sorakoznak; aztán egy sík területen megyünk át, s egy

benzinkút és egy autóalkatrész-üzlet között beérünk Maralalba. Végignézek a Maralalt teljes

hosszában átszelõ úton, s máris megállapítom: Maralal az elmúlt tizenöt év alatt keveset vagy

semmit se változott.

Az utca két oldalán ott vannak a kis hindu üzletek rozoga árkádjai; középütt ugyanolyan vagy

még satnyább és petyhüdtebb fácskák sorakoznak, mint akkor. S végül, az árkádok mellett

vagy a fák körül, ugyanúgy, akárcsak tizenöt évvel ezelõtt, ott lopják a napot szamburu és

turkana daliák, és láthatóan azon vannak, hogy bárki, mint én is, szemügyre vehesse és

megcsodálhassa õket. Akárcsak régen, most is derékig meztelenek; derekuk körül szoros,

lángvörös, zászlózöld vagy kanárisárga anyag, úgy csavarták magukra, hogy meztelen

atlétamellkasuk és szintén meztelen lábszáruk különös eleganciája még feltûnõbb legyen.

Akárcsak régen, most is bonyolult frizurákban tetszelegnek; a hajukat valami ökörvérvörös

kenõcs- vagy agyagféleséggel a homlokukon rohamsisakformán megtapasztották, az alól

villog szúrós szemük; a tarkójukról pedig a bíborszínû, sûrû anyaggal átitatott haj úgy hull a

vállukra, mintha sûrû, tömött gyapjú volna. Karjukon vörös, kék, sárga gyöngykarkötõk teszik

még szembeötlõbbé túlpörkölt kávéhoz hasonló színû bõrük finom hamvasságát; bokájukon,

csuklójukon, nyakuk körül fémláncok, karkötõk, gyûrûk. Keresztbe tett lábbal álldogálnak

hosszú lándzsájukra támaszkodva, aminek hegye eukaliptuszlevélre emlékeztet; a lándzsa

törzsi feladatukat jelzi (harcosok), egyszersmind kecses dísztárgy is. Mit csinálnak?

Semmit, a semminél is kevesebbet. Az ember legszívesebben azt mondaná: valamilyen

eseményen vannak jelen, amely lehetne, de nincs; ünnepen, kivégzésen, gyûlésen, rítuson,

70

vagyis valami társadalmi, egyszersmind ünnepélyes összejövetelen, amely -- hogy is

mondjam? -- õtõlük független. Talán e „jelenlétük", vagyis az, hogy érdektelen, sõt

figyelmetlen tanúként ácsorognak itt, néhány olasz festményt juttat az eszembe, például Piero

della Francesca egyes képeit, amelyek szélén hasonló lusta embercsoportok vannak „jelen"

kegyetlen és végzetes eseményeknél, például Krisztus megkorbácsolásánál vagy keresztre

feszítésénél.

Maralal másik rejtélye: a vadállatok. Fölállok, elmegyek reggelizni a lodge éttermébe,

kinézek a nagy üvegablakon, és tágas mezõre látok, ami Európában egyszerûen egy

megmûvelt vagy megmûveletlen földdarabot jelentene, Afrikában viszont ez itt a szavanna,

vadállatok lakta, veszedelmes hely. Nos, a mezõ kellõs közepénjókora, zavaros vizû pocsolya

csillog; azért létesítették -- hangzik a magyarázat --, hogy a vadállatok idejárhassanak inni. A

lodge igazgatója ugyanezen állatbarátságtól vezéreltetve, a pocsolya partját sóval szóratta

körül, amire a vadállatok ki vannak éhezve, mert a szavannán nem egykönnyen juthatnak

hozzá. E béke- és barátságüzenet címzettjei épp meg is jelentek a helyszínen.

Néhány zebra hajol tüskés, durva keféhez hasonló sörényû nyakával a pocsolya fölé, isznak,

nyalják a sót, szinte hihetetlenül hatnak a szabad mezõn, a mimikrit szolgáló sávjaikat teljesen

fölöslegesnek érzem (a sávok az erdõ homályos aljnövényzetének csíkjait utánozzák).

Mennyire hasonlít a zebra a lóra! Fényes, tiszta szõre, fehér-fekete bõre alatt feszülõ izmai

ráadásul amolyan jó hasas, a kövérségtõl majd szétpukkanó lóhoz teszik hasonlóvá. Annyira

hasonlít rá, hogy akár össze is lehetne téveszteni vele; tudom viszont, hogy a lóval ellentétben

egyáltalán nem lehet megszelídíteni. A képzeletdús állatidomárok minden szelídítési kísérlete

csõdöt mondott. És mégis, mégis... a zebrák vaskos teste, könnyed lába is ugyanazt a

szelídséget, nemességet, nyájasságot, kecsességet fejezi ki, ami a lovakra jellemzõ. Magam

sem tudom, miféle reménység vagy illúzió bûvöletében csendesen, nagyon lassan és óvatosan

kinyitom a teraszajtót, és megpróbálom megközelíteni a zebrákat. Szeretném megcsinálni azt,

ami a világon még senkinek sem sikerült: karomat kinyújtva megsimogatni ezeknek az

állovaknak a nyakát, persze vigyázva, nehogy hanyatt-homlok elmeneküljenek. De amint

feléjük tartok, érzem, hogy csak áltatom magam; ártalmatlan és barátságos külsejük

megtéveszt. S csakugyan, amikor már három-négy lépésnyire megközelítem a sót nyalogató,

ivó, nyugodt állatokat, valami véletlenszerû higgadtsággal, amiben nyomát sem érezni

bármilyen félelemnek, az egész nyáj hirtelen fölkerekedik, és elüget a bozót felé. Nem

mennek be a bozótba, beérik azzal, hogy „bizonyos" távolságot tartsanak tõlem.

Mondhatnám, „erkölcsi" távolságot, amit inkább a bizalmatlanság és talán a megvetés,

mintsem a félelem miatt éreznek szükségesnek.

Nos éppen ebben rejlik a talány. A vadnak nevezett állatokról -- és itt nem a nagy ragadozókra

gondolok, nem az oroszlánra és társaira, hanem a külsõre szelíd, elmélkedõ és bölcs nagy

növényevõkre, például a zebrákra, elefántokra, antilopokra -- szinte lehetetlenség elhinni,

hogy vadak, holott a vadság mégiscsak legfõbb jellemvonásuk; azt az illúziót keltik, hogy

meg lehet õket közelíteni, barátkozni lehet velük, ami a valóságban teljességgel lehetetlen. A

zebrák és az antilopok elmenekülnek, a hirtelenül és képtelenül felbõszülõ elefántok

nekirontanak az embernek, hogy agyarukkal kiontsák a belét, hogy lábukkal széttapossák.

Tehát ez a vadság kétarcú: egyrészt kiszámíthatatlanul reagál bármilyen közeledésre, másrészt

élnünk kell a gyanúperrel, hogy e reakció mögött elsõsorban nem az embertõl való félelem

rejlik (ezek a zebrák, amelyek most tõlem néhány lépésnyire ballagnak, nem félnek), hanem

sokkal inkább a megvetés. Hogy miért éppen a megvetés? Úgy vélem, az aranykor, ember és

állatok valaha volt, békés harmóniájának a mítosza magyarázatot ad a kérdésre.

71

Az aranykorban az ember ugyanolyan állat volt, mint a többi. Aztán feltalálta a fegyvereket,

vagyis állatból átváltozott emberré. Az állatok -- okkal -- árulást láttak ebben az

átváltozásban. Sohase bocsátották meg az embernek. Azóta nem akarják, hogy bármi közük

legyen hozzá, amiként az, akit egyszer becsaptak, többé nem akarja, hogy bármi köze legyen a

csalóhoz.

Másnap elindulunk Maralalból a Rudolf-tóhoz. Miközben a Land Rover a megszokott

zökkenõkkel rázkódva ugrabugrál a gidres-gödrös, köves ösvényen, a továbbra is alpesi tájon

(fekete fenyõfák, szõke mezõk, gyantaillat, elfûrészelt fatörzsek halomba rakva, ciklámen és

moha az aljnövényzetben stb. stb.), melynek bizonyos elemei idõnként azért jelzik, hogy ez itt

Afrika (fölmeredõ farkú majomcsordák szaladnak át az úton; néhány sakál rohan makacsul a

motorház elõtt; az egyik kanyarban csupasz mellû szamburu lányok kézi munkával készült

babákat akarnak eladni, s a babák, amikor jobban szemügyre veszem õket, magukat a

lányokat ábrázolják stb. stb.), szóval, miközben a Land Rover mind messzebbre visz

Maralaltól a mitikus és titokzatos Rudolf-tó felé, kifaggatom barátomat az úticél felõl; õ

ugyanis már máskor is járt ott.

-- A Rudolf-tavat egy osztrák-magyar gróf 1888-ban „fedezte fel", ahogy akkoriban mondták

és mondják máig -- feleli vezetés közben a barátom. -- Teleki története nem olyan közismert,

mint a Stanley-típusú nagy felfedezõké, de nem kevésbé tanulságos, sõt dekadens jellege

miatt, amely elválaszthatatlan a fin-de-siéde* osztrák kultúrától, még tanulságosabb is. Szóval

Teleki, miközben Bécsben a kiváltságosok kényelmes életét élte, fejébe vette, hogy fölfedezõ

lesz. Az egzotikum, a becsvágy, a divat vonzotta-e, ki tudja. Mindenesetre nagyvonalúan

intézte a dolgot.

Elment Zanzibárba, a Kelet-Afrikának nekivágó utazók kiindulóhelyére, felfogadott hatszáz

teherhordót, vezetõt, aszkari-t, aztán Mombasából útra kelt a kenyai fennsíkok felé.

Akkoriban Afrika természetesen még titokzatos, vagyis teljesen ismeretlen és beláthatatlan

kontinens volt; és az is természetes, hogy Teleki nagyon nagy árat fizetett ezért a titokért

emberéletben: hatszáz kísérõjének, akikkel a tengerpartról elindult, kevesebb, mint a fele

jutott el a Rudolf-tóhoz. Egyik útitársa és barátja, von Hohnen naplóföljegyzései szerint a

„fölfedezés" pillanatában maga Teleki is szinte a halálán volt már. De ez nem akadályozta

meg abban, hogy a tizenkilencedik század fölfedezõinek hõsies és méltóságteljes stílusához

híven, nagyszabású ünnepséget rendezzen a tó „fölfedezésének" örömére. Mézbõl, szénsavból

és borkõsavból nyomban valami szeszes italt rögtönöztek; Telekit életben maradt teherhordói

sortüzek és „hip-hip-hurrá" kiáltások közepette cipelték a diadalmenetben.

Azután fölmerült a kérdés: milyen nevet adjanak a hatalmas tónak, amelyet az emberiség

történetében elõször osztrák--magyar szemek pillantottak meg. Teleki ügy döntött: Rudolf

fõherceg nevére kereszteli; természetesen nem sejthette, hogy a császári és királyi trón

várományosa néhány év múlva öngyilkos (vagy gyilkosság áldozata) lesz Mayerlingben. Ám

a tó fölfedezése után, ami földrajzi szempontból nem volt olyan fontos, de pszichológiai és

szociológiai szempontból kétségkívül annak számított, az expedíció utólagos fejleményeinek

a felfedezése is Telekire várt még.

Nem volt elég az élelmük, az újszülött Rudolf-tótól délre elterülõ vidéken szörnyû ínség

pusztított; Teleki és von Hohnen pedig visszatérõben hiába próbált teheneket vásárolni a

Baringo-tó körül tanyázó galla törzstõl;

* Századvég, (franciául)

72

ezért végül zsákmányolásra szánták rá magukat, vagyis összeraboltak annyi állatot, amennyire

szükségük volt. Nóta bene: a zsákmányolás jellegzetes afrikai intézmény, amely--kivált az

antropológiában teljességgel járatlan tizenkilencedik századi európaiak szemében --

óhatatlanul közönséges útonállásnak tûnt fel. Tehát Teleki, hogy elkerülje az éhhalált,

levetkõzte európai büszkeségét, a nyugati becsületérzést, és... útonálló lett.

A Land Rover lejtõn szalad lefelé, hallgatom a Rudolf-tó fölfedezésének történetét. -- Miért

mondtad el ezt? -- kérdezem barátomat.

-- Azért, mert a gyarmatosítás mögött mindig van valami, ami nagyon hasonlít az

útonálláshoz.

No persze, ha abból indulunk ki, hogy Afrikát „föl kell fedezni", akkor a zsákmányolás

valamiféle útonmódon elõre látható és igazolható. De miért „kell fölfedezni" Afrikát? Miért

nem lehet „békén hagyni", vagyis egyáltalán nem „fölfedezni"?

73

IV

A baragoibeli lány

Baragoi

Baragoi, amelyen a Rudolf-tóhoz vezetõ földút áthalad, egyike azoknak a megtévesztõ

„településeknek", amelyek Afrikában a legfontosabb útvonalak mentén kialakultak. Hogy

miért nevezem „megtévesztõnek"? Azért, mert ezeket az úgynevezett „településeket" olyan

emberek hozták létre, akiknek semmi közük a vidék õslakosságához. Ez utóbbiak Baragoi

esetében a szamburuk; törzsük nagyon elterjedt a Rudolf-tótól délre esõ területen, ám a

településeket javarészt hindu kereskedõk, szállítók, szerelõk és boltosok építették fel. A

„település" egyébként csupán két sor, hullámbádoggal fedett kis bódé, homlokzatukon

csenevész tornácok védik a naptól az ilyen-olyan áruval telizsúfolt boltok nyomorúságos

kirakatait. A boltokon kívül, amelyekben az amerikai drug-store-okhoz* hasonlóan a

brillantintól a cipõig, a matractól a késig szinte minden kapható, a „település" még két

szolgáltatást kínál a nem túl finnyás utazóknak: eszpresszókat és szállodákat.

Hogyhogy? Eszpresszó Baragoiban? Szálloda Baragoiban? Igen, eszpresszók és szállodák.

Valójában persze a többihez hasonló kicsiny barakkok ezek is, de a poros cégtáblákon olyan

hivalkodó nevek olvashatók, mint például Baragoi Palace vagy Highland hotel; vagy, ha

eszpresszóról van szó: Highlife Club vagy akár Ocean Club. Természetesen az eszpresszónak

kinevezett sötét, csupasz odúkban nyilván langyos italokat szolgálnak fel, mert hûtõszekrény,

az nincsen; a szállodaszobáknak kinevezett helyiségekben pedig sokadmagával kell aludnia az

embernek, valahogy úgy, ahogy Európában a Boccaccio és Chaucer leírásaiból ismert

fogadókban. Mindegy; a „településeken" nagyobb hatalom a képzelet, mint bárhol másutt.

Kik a vevõi, vendégei ezeknek a boltoknak, eszpresszóknak, szállodáknak? Már említettük: a

szamburuk, és az a néhány turista, aki a Rudolf-tó felé tart, s útjába esik a település. A

szamburuk mármost nem Baragoiban, hanem a szavanna elszórt falvaiban laknak; és ezek a

falvak nem ilyen átmeneti, rögtönzött bódékból állnak, hanem a maguk módján ésszerû

kunyhókból, vagyis olyanokból, melyeknek építését a természetes afrikai környezettel való,

sok száz éves kapcsolat szentesítette. Mindenesetre a kunyhó és a kunyhótól elválaszthatatlan

életmód archaikus ésszerûségét össze sem lehet hasonlítani a barakkok és az összetákolásukra

ösztönzõ fogyasztói világkép nyomorúságos ésszerûtlenségével.

Amikor a falu létfenntartási értékei összeütközésbe kerülnek a „település" csereértékeivel, a

falu marad alul. így aztán a szamburuk elindulnak kunyhóikból, míg össze nem futnak mind a

„településen", amelyen kívül más társadalmi központ már nincsen. Mit csinálnak ezek a

lándzsával fölfegyverzett, láncokkal és karkötõkkel teleaggatott, félmeztelen afrikai õslakosok

a „településen", amelyet a hindu kereskedõk nekik építettek fel? Vesznek és eladnak, vagyis

„cserélnek", ha tudnak; de költõpénz és áruba bocsátható portéka híján a még bátortalan,

kezdetleges idegenforgalom sugallta fogásokkal próbálkoznak.

íme a szavannák ártatlan fogyasztói viselkedésének egyik -- ahogy mondani szokták -- tetten

ért példája. Baragoiban a Land Roverrel egy eszpresszó elõtt állunk

* Vegyesbolt, (angolul)

74

meg, amely a kalózosan csengõ Jamaica Inn nevet viseli. Hideg italt természetesen nem

kapunk, nincs hûtõszekrényük. Aztán, amikor csalódottan elindulunk a kocsi felé, hirtelen

észrevesszük, hogy van ott valami, ami bõségesen kárpótol a csalódásért. Ezt a valamit úgy

hívják, hogy szépség. Egy szamburu lány, ott áll az eszpresszó tornácán a sok naplopó között,

mellette csúnyácska, szerény barátnõje, csak rá kell nézni, tökéletes gardedámja a másiknak.

A szép lány magas, nagyon magas, mint általában az idevalósiak; alakja olyan karcsú és

kecses, mint a pálmafa törzse, amelynek töve vékonyabb a csúcsánál. Párját ritkító külsejét

férfiasán keskeny csípõjének és ugyancsak férfiasán széles vallanak köszönheti. Kecskebõr

ágyékkötõt visel, derektõl fölfelé meztelen; két melle, távol egymástól, majdnem a hónaljánál,

maga az éppen hogy még éretlen tökély; legfeljebb tizenkét-tizenhárom éves. Egyik karját réz

karkötõk tokszerû sokasága borítja; a másikon nem visel karkötõt, csak egy vékony, kék

gyöngyláncot.

Melle csúcsától a nyakáig gúlaszerû gyöngygallér fedi a bõrét -- nagy gyöngy, kis gyöngy,

gyöngyöcske -; ez a gallér a vállát is eltakarja, s egészen az álláig ér, valahogy úgy, ahogy

Európában némely nagyon magas nyakú nõi bundák. A feje nílusi eredetre vall, homlokán és

fülében ékszerek, amit csak az vélhet barbárnak, aki nem látja ebben is az õsi Egyiptom távoli

üzenetét. Az arca zárt, és homloka miatt, amely úgy ereszkedik a szeme fölé, mint valami

sisakellenzõ, kissé vad; csillogás nyomatékosítja, hogy orrcimpája milyen széles; az ajka

vastag és duzzadt. Egyenesen, komolyan, ünnepélyesen áll, mint aki tökéletesen, ösztönösen

tudatában van, hogyan kell viselkednie a magafajta szépségnek. De nyilvánvaló, hogy nem

véletlenül áll a tornácon.

Amikor sietõs léptekkel visszaindulunk a Land Rover felé, két-három kisfiú utánunk is szalad,

és minden teketória nélkül felszólít, hogy fényképezzük le a lányt. Természetesen a fotózás

nem ingyenes, indítéka nem a mûvészetrajongás, vagy a saját képmás iránti sóvárgás; harminc

évvel ezelõtt lehetett volna így is fényképezni, de ma már nem. Bizony, fizetnünk kell a

képért, vagyis, más szóval, egy kis fogyasztói kapcsolatba vagyunk kénytelenek bonyolódni.

Barátom eleinte habozik- Afrikában õ nem egészen a fogyasztói kapcsolatokat keresi --, de

aztán elfogadja az ajánlatot. Végül is mi nem egy akármilyen szamburu lány festõi látványát

vásároljuk meg; mi érdekektõl mentes s valamiféleképpen elvont módon a szépség iránt

fejezzük ki tiszteletünket. Barátom elõveszi a fényképezõgépét, a kislány nyugodtan,

kiegyenesedve áll, ugyanolyan objektív mozdulatlanságba mered, mint a pálmafa törzse,

amelyhez alakja annyira hasonlít; aztán a fényképezõgép kattan s a lány elfojtott ember volta

boldog nevetésben tör elõ, miközben, markában az ötshillinges érmével, visszarohan az

eszpresszóhoz, hogy újra elfoglalja leshelyét a tornácon.

Baragoi után drasztikus hirtelenséggel megváltozik a táj. A dimbes-dombos, egyhangú, tágas

látóhatárú szavanna és a füves rétek helyett, amelyeken -- amint barátom mondja -- nem is

olyan régen még elefántcsordák kóboroltak, most két ellentét váltogatja egymást, úgyszólván

rendszeresen: hatalmas fennsíkok és sziklás hegyek, így hát utunk ritmusa is változatosabb

lesz: eszeveszetten robogunk a fennsíkokon, amelyeket az út nyílegyenesen szel át; aztán

fáradságos cikcakkokban fölfelé kapaszkodunk, majd ugyanolyan cikcakkosan leereszkedünk,

hogy egy újabb, szintén sima fennsíknak rugaszkodjunk neki, utána pedig újabb sziklás

hegyekre kússzunk fel.

Az út a fennsíkokon nagyszerû, sima, mintha aszfaltozva volna, de a hegyekben meredek

ösvénnyé változik. Csakhogy a fennsíkok egyre szikkadtabbak, homokosabbak, s hogy úgy

mondjam, monokulturálisabbak,

75

vagyis lassan már csak egyetlenegy fajta bokor milliónyi példánya borítja a talajt; a hegyek

meg mind csupaszabbak, zordabbak, s több rajtuk a repedés. Jó néhány ilyen fennsíkon és

hegyen kocsikázunk át úgy, hogy a folytonos ismétlõdés egyszersmind lassú, észrevétlen

rosszabbodással párosul. Vagyis szüntelenül úgy érezzük, hogy az út egy végérvényesen

ellenséges valami felé vezet; de egyelõre nehezen tudjuk elképzelni, milyen formát ölt majd

ez az ellenségesség: a Rudolf-tó egyelõre csak egy név.

Aztán az ellenségesség hirtelen nyilvánvalóvá lesz, arcot ölt. Egyszerre megszûnik az út

váltakozó ritmusa, és mi a tiszta káosz kellõs közepén találjuk magunkat. Itt már nincsenek

fennsíkok, nincsenek hegyek; bármennyire képtelenség is ilyet mondani egy ilyen, nagyon is

zsúfolt és tolakodó képû tájra, nincs itt már semmi, úgy értem, semmi felismerhetõ. De hisz

kimondatott már, hogy a semmi és a káosz rokon értelmû szavak.

A Rudolf-tó környéke valójában eléggé pontos képet ad arról, hogy milyen lehetett a világ a

föld és a mennybolt teremtése után, a Teremtés könyvének szavai szerint: „A föld pedig

kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén." Most már nem cikcakkosan vagy

egyenes vonalban megy a kocsi, hanem kanyargós, összevissza vonalban, s ezért, miközben

elõrehaladunk, folyton az az érzésünk, hogy eltévedünk. Körülnézünk, hogy eligazodjunk; s

már nem látunk mást, csak megkövesedett, megalvadt, fekete lávahullámokat egymás hegyen-

hátán, a tetejükön mozdulatlan, drámaian ágaskodó taraj; a hullámok között töredezett

magmával teli, mély szakadékok. Vulkanikus táj; jól látható, hogy évezredek során heves,

mindazonáltal mégsem elsöprõ rohamokban rengeteg kitörés ment itt végbe, s a kilövellt

anyagok ugyanolyan roppant összevisszaságban torlódtak egymásra, mint a viharos tenger

hullámai.

Ha az ember ilyen úton-módon jut el a Rudolf-tóhoz, még ma is elönti az úttörõ felfedezések

csípõs-kalandos hangulata. Két-három óra hosszat robogunk, vagy inkább keringünk ebben a

magmakáoszban a kíméletlen napsütéstõl lángoló égbolt alatt; végre, amikor két csillogó,

fekete, alvadt lávaoszlop között megpillantjuk az elõttünk elterülõ tó jade-zöld vizét, minket

is, akárcsak Telekit és a többi 1888-as fölfedezõt, elfog a kísértés, hogy kalapunkat a levegõbe

dobjuk, és felordítsunk: „Hip-hip-hurrá!"

Ez után az elsõ „fölfedezés" után bizony még vagy két óra hosszat robogunk kétségbeesetten

(mint aki azt hitte, megérkezett valahová, de aztán rájön, hogy tévedett), mígnem a tó,

amelyet állandóan látunk, lassanként teljesen elénk tárja egyhangú, szüntelenül ismétlõdõ

nagyságát. Hol egy kis öböl tûnik fel, hol egy víz fölé magasió sziklacsúcs, hol egy homokos

partszakasz, majd újra egy kis öböl, egy sziklacsúcs, egy homokos partszakasz.

E tóparti táj, bár egyre tágasabb, a zöld vízzel és a valószínûtlen fénytõl megvilágított parttal,

továbbra is az marad, ami, vagyis csupasz, kihalt, elhagyott. Egyetlen házat, kunyhót vagy

másfajta építményt se látni sehol; sehol egy bárka, csónak vagy tutaj a vízen. Ekkor más,

hasonlóan lakatlan és ellenséges földi tájak jutnak az eszembe, a sarkvidékek, amelyek

biztosan hasonlítanak ehhez, és már a nevük is a történelem elõtti névtelenségükre emlékeztet:

Ferenc József-föld, Peary-föld, Nyolcadik Frigyes-föld. Mert hát a Rudolf-tavat is azért hívják

így, mert az úgynevezett fölfedezés pillanatáig jóllehet évszázadok óta a turkanák területéhez

tartozott -- névtelen, tehát megnevezhetetlen volt.

76

V Lodge, misszió, falu

Loiangalani

A Rudolf-tó 320 kilométer hosszú és 25 kilométer széles; kisebbfajta tenger. De partjai és

egész környéke néptelen. Azért nevezem néptelennek és nem kihaltnak, mert -- igaz, nagyon

ritkán -- nemcsak struccokra, gazellákra vagy antilopokra bukkan itt az ember, hanem egy-

egy bottal és lándzsával fölfegyverkezett félmeztelen pásztorra is, aki kecskéit vagy teheneit

õrzi a lávamezõkön. De, mint említettem, ezek ritka esetek, s úgy meglepik az utazót, ahogy

az ellenkezõjük, egy népes város közepén egy teljesen kihalt utca is meglepné. S talán nem

fölösleges megjegyeznem, hogy a fennsíkjainak szépségérõl és egészséges klímájáról,

nemkülönben modern fõvárosáról oly híres Kenya területének kétharmad része, akárcsak a

Rudolf-tó környéke, lakhatatlan és teljesen vad vidék. Ez általában jellemzõ Afrikára, és

sohasem szabad megfeledkeznünk róla, ha a fekete kontinens elmaradottságáról beszélünk, és

összehasonlítjuk Európával.

A víz az életet jelenti; és a Rudolf-tó környékén azért olyan kevés az élet, mert nagyon kevés

a víz: legfeljebb két-három forrás akad akkora területen, mint fél Olaszország. A Loiangalani

oázis ezek közé a források mellé települt helységek közé tartozik; a tó délkeleti részén

amolyan elõretolt civilizációs helyõrség ez a pusztaságban.

Ide vezet és itt ér véget az út; van itt egy kis repülõtér a légi úton érkezõ turisták számára,

rádión vagy postán itt még érintkezésbe lehet lépni a külvilággal. Loiangalani után kezdõdik a

majdnem sivatagszerû szavanna, víz, utak, közlekedés, települések nélküli vidék.

Akárcsak Július Caesar Galliája, a Loiangalani oázis három részre oszlik: a lodge-ra, a

misszióra és a falura. A lodge: egynéhány elõre gyártott barakk s egy nagy, polinéziai

stílusban épült kunyhó; ebben van az eszpresszó és az étterem. Az oázis lombjavesztett, de

sûrû pálmaligetével olyan, mint minden oázis, mely a kíméletlen sivatag kellõs közepén

egyszerû örömöket nyújt: árnyékot és vizet. A forrás még keskeny, örvénylõ, sebes folyású

patakokat is táplál, apró halak rajai cikáznak a vízben. De a barakkokban, vagyis a szobákban,

sajnos, semmi öröme sincs az embernek. A loiangalani lodge szegényes, nem lehet a maralali

vagy a Mara Masai-i luxus lodge-okkal egy napon említeni. A rozoga ágyak billegnek; a

matrac olyan vékony, mintha pokróc volna; amikor a szekrény ajtaját kinyitom, rám dõl az

egész szekrény; a kis asztal nem hajlandó nyugton a helyén maradni, miközben írok rajta, így

hát inkább lemondok az írásról, amit egyébként is lehetetlenné tesz a katasztrofális éghajlat;

anyaszült meztelenül ledõlök az ágyra, a szaunahõségben, amelyet nem hûsít légkondicionáló

berendezés.

Idõnként fölkelek, bemegyek a fürdõszobába, lezuhanyozom; de a víz nemigen frissít fel,

olyan meleg, mint a leves. Nincs más hátra, mint mozdulatlanul feküdni; tekintetemet

valamilyen tárgyra szegezem, például a kipakolatlan bõröndömre, amelybõl a szoba sarkában

úti holmim néhány darabja kilóg, rá a megviselt, foltos linóleum padlóra; esetleg olvashatok

is. Az olvasás Loiangalaniban jólesõ, bár kissé kolonialista színezetû elégedettséggel tölt el.

Tûzforró sivatagban vagyok, az itteni bennszülött törzsek kultúrájából hiányzik az írásbeliség;

ha úgy találomra elõveszek egy könyvet abból a néhány kötetbõl, amit magammal hoztam

Európából, tudom is én, Virginia Woolf Orlandó-ját vagy Nietzsche tanulmányát Deleuze-rõl,

akkor az a mindmáig stendhali öröm fog el, hogy a happy few* igenis kolonialista rétegéhez

tartozom. * Boldog kevesek, (angolul)

77

Az is öröm, ha esik, s hallgatom, hogy kopognak az esõcseppek a bádoglemez tetõn; a

bepárásodott ablaküvegen át figyelem a heves felhõszakadást, amely rázza, tépi a banánfák

nagy, törékeny leveleit. Gyakrabban vár rám, miután egész nap forgattunk az ötvenfokos

napsütésben, az ebéd és a vacsora mindig valami jóval kecsegtetõ és mindig kiábrándító

pillanata. Kapunk valami elfogadható ételt: ez az illúziónk; de már elõre tudjuk, hogy máris

jön a kiábrándulás, mihelyt a nagy kunyhó éttermében asztalhoz ülünk, és étlap híján faggatni

kezdjük a soros pincért.

-- Megjött a teherautó az élelmiszer-szállítmánnyal Nairobiból? Nem jött meg? És mikor jön

meg? És a repülõgép? A repülõgép se jött meg? Pedig maga tegnap azt mondta, hogy megjön.

Nos, mit tud adni nekünk? Fõtt pontyot? Vagy rántot sügért? Vagy kecskesültet? Nem volna

esetleg két tojásuk? Nincs tojás? Akkor adjon valami húst, csak ne kecskehús legyen. Hús

sincs? Hát krumpli, krumpli csak van? Az is elfogyott? Akkor hát mit tud adni nekünk?

Pontyot, sügért, kecskét? Ugyan, mondja már meg, miért olyan ízetlenek a Rudolf-tóból

kifogott halak? Mintha fõzés elõtt jól megmosnák õket vízzel és szappannal. Na, hozza azt a

fõtt pontyot. És hozza azt a fogpasztaszerû majonézt is, amit úgy kell kinyomni a

sztanioltubusból.

A misszió lapos területen fekszik, nagy, patriarchális fák árnyékában, nem messze a lodge-tól.

A misszió szobáiban a vidéki olasz katolicizmus kissé szomorú hangulata árad: a legutóbbi

négy pápa fényképe, szentek olajnyomaton, feszületek, virágdíszes viaszosvászon terítõ az

asztalon, kemény kanapén és kemény székeken folytatott karótnyelt beszélgetés, a kezünkben

teáscsésze. Odakint nagyon meleg van, mint mindig; de ezek a tiszta és kicsit csupasz szobák

szinte hûvösek. Az ablakon át az udvarra látok, a fákra, a fészerekre, ahol a misszió autói

parkolnak: egy Land Rover, egy kombi, egy teherautó.

Sok mindenrõl beszélgetünk; de kénytelen vagyok megállapítani, hogy a misszionáriusok

másképpen beszélnek az afrikaiakról, mint a turisták a lodge-ban: a papok hanyag és szinte

tartózkodó családiassággal, mint akiknek ez a téma már jó ideje nem jelent újdonságot; a

turisták viszont kíváncsian és szinte álmélkodva.

A templom is ott van a közelben a fák alatt. Az Afrikában általános mintához híven csupán

egyetlen hosszú, keskeny hajóból áll, a teteje féloldalasán lejt. Az ablakok keskenyek és

nincsenek beüvegezve; a vaskos, új padok sora egészen a félkör alakú apszisig nyúlik, elõtte a

négyszögletes oltár, rajta a szertartásokhoz szükséges eszközök és trópusi virágok. A

vasárnapi misére javarészt csak nõk mennek el; jól megtermett anyák rövid szoknyában és

szûk blúzban, melybõl akár a mise legemelkedettebb pillanataiban is egyszerre csak

kibuggyan a mellük, és megszoptatják falánk csecsemõjüket; atlétatermetû, magas, karcsú

lányok kecskebõr ágyékkötõben, keblükön szoros kendõvel; öregasszonyok, köztük néhány

vak; aki lát, úgy vezeti a világtalant, hogy mindketten megfogják egy bot két végét. Férfiak is

részt vesznek a misén, fura, hogy most nincs ott a lándzsa a kezükben, külsejük egyáltalán

nem harcias, trikót és nadrágot viselnek.

A mise meglehetõs összevisszaságban zajlik, a hajóban gyerekek szaladgálnak, a nõk jobbra-

balra nézegetnek, fecsegnek, a férfiak igyekeznek a pap szavaira figyelni, aki szuahéli

nyelven beszél. De amikor éneklésre kerül a sor, felébred a közösségi szellem, amely

Afrikában mindig erõs; mindnyájan énekelnek, s nagyon jól énekelnek az oltár mellett

elhelyezett dobok tompa, diszharmonikus hangjára. Kell ennél több? Amikor a mise véget ér,

a tömeg kitódul a templomból, és szétszéled az udvaron, a mangófák árnyékában a vasárnapi

békesség hangulata árad szét, s az ember azt hinné errõl a néprõl, hogy õsidõk óta a vallásban

78

keresett és talált megnyugvást. De hát ez nem egészen igaz. Még egy éve sincs, hogy a

turkanák, akik most oly békésen álldogálnak a templom elõtt, szokott zsákmányoló portyájuk

során lemészároltak hatvan pokotot, egy másik törzs fiait, akik szintén a Baringo-tó körül

tanyáznak.

Végül, íme a falu. A Rudolf-tó környéke kétségkívül a világ egyik legkevésbé lakható vidéke:

a lapos, csupasz, fekete lávakõpartokra egyetlen fa se vet árnyékot: a nap hajnaltól alkonyaiig

merõlegesen tûz le odaföntrõl, nincs menekvés elõle. Ha az ember megpillantja ezeket a

kietlen partokat, elõször arra gondol, hogy szerencsétlenség és igazságtalanság ide születni, és

mindenki, aki ide született, mihelyt teheti, menekül innen. Ám errõl szó sincsen. Beszéltem

két-három emberrel, aki már járt Nairobiban, s valamennyien azt mondták, hogy nagyon

rosszul érezték magukat a városban, alig várták, hogy visszatérhessenek a Rudolf-tó geológiai

poklába. Persze ragaszkodásuk katasztrofális szülõföldjükhöz mégsem eléggé erõs hozzá,

hogy megváltoztassa falvaik átmeneti, nomád jellegét, ahol élnek, vagy inkább harcolnak az

életben maradásért születésüktõl halálukig.

A tó partján, összevissza, mintegy véletlenül lepottyantott hatalmas batyuk sora, amelyeket

úgy-ahogy, ügyetlenül burkoltak pálmafalevelekbe, és kötöztek össze pálmafarosttal: ilyennek

látja az ember Loiangalani faluját. Amikor ezek között a batyuk között járok, gyakran

fölmerül bennem a kérdés: vajon milyen lehet annak az embernek a világképe, aki egy ilyen

reménytelen, ilyen sivár helyen születik és cseperedik fel. Ha igaz -- s azt hiszem, igaz --,

hogy a környezet 'döntõ hatással van az ember világképére, akkor úgy gondolom, hogy

ezeknek a turkanáknak, elmolóknak, szamburuknak a világképe az emelkedettség és a

pesszimizmus keveréke, ami egy Lucretiustól vagy egy Leoparditól sem lett volna idegen. De

aztán tovább elmélkedek, s rájövök, hogy a környezet valószínûleg másképpen hat:

önmagával, azaz a környezettel való azonosulásra késztet, eladdig, hogy valamiképpen az

ember is a temérdek titokzatos és mégis normális környezeti jellegzetesség közé sorolódik.

Ebben a felismerésemben erõsít meg az, ahogyan a falu lakói az emberi és az állati élet három

nagy feladatát: a létfenntartást, az alvást, a játékot megoldják. Ami a létfenntartást illeti,

figyelemre méltó az a sajátosság, hogy egy halban nagyon gazdag tó partján, ahol szigonnyal

is, hálóval is lehetne halat fogni (csak az elmolók halásznak, számuk nem haladja meg a

száznegyvenet), a turkanák nem halászok, hanem pásztorok, vagyis úgyszólván nem vesznek

tudomást a halról, tejen és véren élnek (amit, hogy úgy mondjam, közvetlenül az állat ereibõl

szívnak ki, azután tejjel elkeverik), meg egy kis kölesen, s néha kecskehúst is esznek. Ami az

alvást illeti, a kör alakú kunyhókról s a falu lakóinak meztelenségérõl óhatatlanul az jut

eszembe, hogy a turkanák szinte naponta visszatérnek az anyaöl meleg és oltalmazó

közösségébe; mellesleg talán ez magyarázza a falusiak osztatlan derûjét és vidámságát: ezek

az emberek összhangban élnek a valósággal. De a játékukon, vagyis azon, ahogyan játszanak,

érdemes mélyebben elgondolkozni. A játék a Rudolf-tó partján, akárcsak majdnem mindenütt

Afrikában, a tánc. Telihold idején éjszaka a falusiak valamennyien kijönnek kunyhójukból, és

a közelben egy mûvelésre nem fogott réten gyûlnek össze. A sötétségben, amit a hold alig

világít meg, nem könnyû megfigyelni õket tánc közben. De vettem a fáradságot, minden este

fürkésztem e titokzatos táncmezõk sötétjét, s így végül meglehetõsen pontos képet tudtam

alkotni, ha nem is az ösztönrõl, ami táncra sarkallja õket, de legalább arról, hogy mi

mindenben nyilvánul meg ez az ösztön. A megnyilvánulás formáiban az ösztönök

kirobbanása nagyobb szerepet játszik, mint a mûvészet: az Afrika-szerte jól ismert egyszerû

hangszereket (dobokat, balafonokat) se használják, csupán tapssal és közös kiáltozással adnak

ütemet a táncnak.

79

Tulajdonképpen csak két táncfigurát láttam a turkanáknál: az ugrálást és a körtáncot. A

táncosok vagy egymással szemben állva ugrálnak, igyekezve a lehetõ legmagasabbra

szökkenni; vagy megfogják egymás kezét, és táncos füzért alkotnak, s mintha ilyenkor is arra

törekednének, hogy fölemelkedjenek a földrõl, és a levegõben lebegjenek. Mindez, amint

említettem, holdfényben játszódik le, valamiféle, hogy úgy mondjam, testi összhangban.

Hirtelen, majdhogynem véletlenül kezdõdik a tánc, aztán heves tombolásba csap át, majd

váratlanul abbamarad. Szünet következik, mindenki suttog, fecseg, érthetetlen zûrzavar

támad, de utána megújult lendülettel folytatják a táncot. A holdfény a sötétségben elmélyült,

ihletett arcokat világít meg: csukott szemeket, feszes arcizmokat. Néha történik valami

kellemetlenség -- például, emlékszem rá, egy alkalommal az egyik fiúra rájött a

nyavalyatörés, elkezdett ordítozni, és vonaglott a földön; másutt ez véget vetne a táncnak, itt

viszont beleilleszkedik, beleépül a táncba. Másfelõl, s ez talán a játékösztön tánccal való

kifejezésének legjellegzetesebb vonása: a gyerekek részvétele, nagyon kicsi gyerekek is

tanulgatják az ugrálást és a körtáncot, mintha tudnák, hogy a jövõben a tánc ugyanolyan

szükséges és fontos eleme lesz életüknek, mint az étel és az alvás.

80

VI A krokodil halála

Loiangalani

Hajnalodik. Amikor Elmolo Bay-hez érünk, az öblöt még homályba borítja a föléje magasió

szikla, melynek szögletes, asztalszerû formája mintha emberkéz mûve volna: kastély,

sziklavár, erõdítmény. A komor árnyék hangsúlyozza a hely félelmetes csupaszságát; a part

lejtõjén sehol egy fa, sehol egy fûszál, mindenütt csak fénylõ, fekete, töredezett láva. A jade-

zöld, mozdulatlan vizet egy pillanatra megborzolja valami fuvallat. Az öböl túlfelén szirt

nyúlik a magasba, mellette egy sor furcsa, világos színû szikla: olyan, mint egy elszenesedett

ökörállkapocs, még mindig fehéren vicsorgó õrlõfogakkal.

A part körül az elmolók otromba, rozoga kunyhói láttán rég kihalt, õskori madarak hatalmas,

elhagyott, szétesett fészkei jutnak az eszembe. De ez csak látszat: a kunyhókban emberek

laknak. Az autókürt hangjára sorban kikászálódnak belõlük a férfiak, a nõk, a gyerekek. A

férfiak összeterelik az éjszakára a kunyhók körül a szabad ég alatt hagyott kecskéket; a nõk

korsóikkal vízért indulnak a tóhoz; anyaszült meztelen gyerekek rohannak felénk ordítozva.

Fel kell vennünk a kocsira hat moran-t, vagyis harcost, velük együtt megyünk

krokodilvadászatra. Miközben a harcosok készülõdnek, leszegett fejjel sétálok a tóparton. A

talaj köves, tele van szórva a helyben kifogott és elfogyasztott halak maradványaival, hosszú,

tisztára rágott gerincekkel, hatalmas, pikkelyes fejekkel, nagy, sarló alakú farkakkal. A

levegõben idõnként, a szélirány változása szerint, rothadó halak bûze érzõdik. Jókora sirályok

szálldogálnak a fejem fölött, a közelemben leereszkednek, a tó döglött lakóinak tetemét

csipegetik. Hol vagyok, kérdezem magamban, Afrikában, a Rudolf-tó partján, vagy a Halevõk

mitikus, homéroszi országában? Mindenesetre a mai nap ünnep az elmolók számára, a

mindennapos halevés helyett, amitõl többek között angolkórt kapnak, kihullanak a fogaik, és

meggörbül a lábuk, ma krokodillakoma lesz; ez az állat szent, mert meg lehet enni, és azért

lehet megenni, mert szent.

No de nézzük a harcosokat. Lándzsákkal és szigonyokkal fegyverkeztek fel; felsõtestük és

lábuk meztelen; társadalmi rangjukat a koponyájukon és a homlokukon vöröslõ vérszínû

okker jelzi. Hatan vannak, közülük öten személyenként már legalább száz krokodilt

mészároltak le, a hatodiknak, a legfiatalabbnak viszont ez lesz az elsõ krokodilja. Külsõre

harciasak, de nyugodtak; nem véres portyára, hanem társadalmi, rituális eseményre

készülõdnek.

öt harcos beszáll a Land Rover hátuljába, ami a lándzsáik miatt eléggé kényelmetlen, mégis

örülnek neki, hogy ezúttal nem csónakon kell közlekedniük. A hatodik elöl foglal helyet,

köztem és a sofõr között. A Land Rover nekivág a part körül kanyargó útnak. Kis idõ múlva

megkérdezem szomszédomat, vannak-e errefelé oroszlánok.

-- Hogyne volnának.

-- És vadbivalyok?

-- Hogyne volnának.

Szinte a nyugtalanító válaszok cáfolataként Poussin vagy Giorgione ecsetjére méltó, idilli kép

tárul elénk: nagy, ernyõ alakú akácfa sötét árnyékában fehér kecskenyáj legel, a pásztor a

81

fatörzsnek támaszkodva a földön ül; elõtte két nõ áll, beszélgetnek. Ám egykettõre feledésbe

merül ez az idilli kép. A látóhatár szélén szénfeketén csillogó, cukorsüveg formájú hegy

magasodik rettentõ baljóslatúan. Kérdésünkre azt a választ kapjuk, hogy a hegy neve Forr, és

szent hely, amibõl egyébként oly sok akad Afrika e tájain.

Másfelõl a hegy számunkra is, mondhatni, szimbolikus jelentõségû: ott ér véget az út, ott

kezdõdik a szavanna, ahol már se utak, se falvak, se kutak nincsenek; vagyis a hegyen túl a

régi térképek egyik fehér foltja terül el; a geográfusok ezekre mondták rá, sommásan, hogy ott

oroszlánok vannak.

Harcosaink szerint tényleg vannak ott oroszlánok, de nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy a

cukorsüveg alakú hegyen túl véget ér az a kapcsolatrendszer, ami nem a félelmen alapul, s

amit emberi társadalomnak szoktak nevezni; és megkezdõdik a természetes, vagyis a félelmen

alapuló kapcsolatok rendszere.

Úgy vélem, a félelem igazi jelentését már a maszájok szavannájával kapcsolatban leírtam: a

fûben a lehetõ legnyugodtabban néhány zebra legelészik; egy akácfa árnyékában egy csapat

oroszlán szunyókál. Minden csupa derû, nyugalom, csend, béke. De tudtam, azazhogy nagyon

is éreztem, hogy ha csupán egyetlenegy oroszlán is feláll, az egész zebranyáj vágtatva

menekül. Tehát ez a béke csak látszólagos volt, tehát a zebrák és az oroszlánok közötti

valóságos viszony alapja kíméletlen agresszivitás egyfelõl, eszelõs rémület másfelõl.

Még vagy tíz kilométert megyünk, Land Roverünk kerekei törnek utat a szavanna füvében; a

tópartot figyelve tájékozódunk, a csillogó, zavaros víz, tõlünk balra, hol eltûnik, hol újra

elõbukkan; azután egyszer csak kirobban a vadászat drámája.

A Land Rover megáll egy magaslat tetején, ahonnan kilátás nyílik a tópart egyik hosszú

szakaszára; a hat elmolo harcos leszáll a kocsiról, szemügyre veszik a tó szegélyét, majd

rövid, izgatott párbeszéd után máris rohannak a homokos part felé. A stáb megragadja a

felvevõgépet meg a többi kelléket, és fut a harcosok után. Jómagam ettõl el vagyok tiltva,

tetejében semmi kedvem hozzá, hogy lélekszakadva velük loholjak, így hát magamra

maradok.

Leveszem a cipõm, feltúrom a nadrágom szárát, és mezítláb, kezemben a cipõmmel elindulok

a parton. A fekete homokpart csúnya, szûk és köves, a szegélye csupa törmelék, olyan, mintha

rohadna, a bágyadt hullámok nem vernek tajtékot, elhalnak a lábamnál, valami túltöltött

tartályból kibuggyanó, tisztátalan lére emlékeztetnek. Idõnként kiszáradt folyómedrek

homokos legyezõje nyílik szét elõttem; ilyenkor óvatosan lépdelek, többé-kevésbé

süppedékes lehet egy-egy homokréteg, érzem a talpammal.

Egyszer csak egy nagy pocsolyához érek, a víz a térdemig ér, undorító, meleg, és tele van

nyálkás algákkal; nyálkás és undorító a fenék iszapja is, csúszkál és ragad benne a lábam.

Meg aztán a tüskék is veszélyesek lehetnek. Ezen a majdnem sivatagi vidéken még a

legkisebb bokor is teli van hosszú és hegyes, zsákvarró tûre emlékeztetõ tövissel; a talaj is

csupa tüsketörmelék, és a pocsolyák iszapjába temetkezve is tövisek leselkednek a lábamra.

Egy hosszú, vastag tüske bele is fúródik a sarkamba, idõbe telik, mire sikerül kihúznom.

Amikor végtére fölegyenesedem, megpillantom az elmolókat: lándzsával a kezükben

rohannak odalenn a parton. Mintha térben és idõben nagyon távol volnának tõlem, akárcsak

az õskori barlangrajzfigurák, de valójában csak két kilométernyi távolság választ el tõlük. No

82

és a stáb? Talán lemaradtak az eszeveszetten rohanó elmolók mögött, és valami kiugró parti

szirt eltakarja õket a szemem elõl.

Viszontlátván az elmolókat, talán a lándzsák látványának sugallatára, a halál jut az eszembe.

Természetesen a krokodil halála. Felötlik bennem, hogy a negyvenfokos napsütésben, e vad

kietlenségben azért loholok én itt feltûrt nadrágszárral, cipõm a kezemben, hogy láthassam,

hogyan hal meg egy ocsmány és veszedelmes, de mégiscsak eleven lény. Hol van most a

krokodil? Mit csinál? Talán már ki is múlt? Vagy az elmolók lándzsadöféseitõl éppen a végét

járja? Vagy, s ez valószínûbb, az elmolók még nem verték fel, és a krokodil félig tátott szájjal

és félig lehunyt szemmel mozdulatlanul fekszik a parton, hogy -- lévén hidegvérû hüllõ -

feltöltse magát meleggel, erõt adó napfénnyel? Sajnálom a krokodilt, de a halál gondolata

felülkerekedik a krokodilon, és rátelepszik az egész valóságra.

Ott van, énrajtam kívül, a tájban, amelyre dermedten rátelepszik valami fenyegetõ katasztrófa

elõérzete; és ott van bennem, a haldokló állattal való, szorongó azonosulás érzésében. Aztán

eszembe jut, hogy az elmolók szerint abba, aki végez a krokodillal, hosszú idõre beköltözik a

megölt krokodil lelke; s hirtelen mintha megérteném, hogy talán az engem körülvevõ vad

kietlenség késztetett rá, hogy akárcsak az elmolók és a többi úgynevezett primitív nép,

önkéntelenül a krokodillal való azonosulás révén próbáljam meg visszanyerni lelki

egyensúlyomat, amelyet már-már felborulással fenyegetett a halál.

A krokodil nem napozik a parton; de kimúlni sem múlt még ki, sõt. Újabb szirthez érek,

átmászom rajta, s ekkor az egyik dûne tetején hirtelen megpillantom a stáb tagjainak égre

rajzolódó sziluettjét. Lefelé néznek valamire, ami a dûne alján történik. Gyors léptekkel

megindulok, fölkapaszkodom a dûne lejtõjén. Most már képes vagyok rekonstruálni a

vadászat elsõ szakaszát, aminél nem voltam jelen: az elmolók rajtaütöttek a krokodilon a

tóparton, és arra kényszerítették, hogy fölmásszon a dûnére, bár az állat nyilván inkább a tóba

igyekezett volna. Errõl tanúskodik a dûne homokos lejtõjén az a széles, hatalmas, simán

kanyargó nyom, amit a csúszómászó teste hagyott maga után, s mellette végig kétoldalt

karmainak a rajzolata. Amikor felérek a dûne tetejére, én is lenézek, s olyasmit pillantok meg,

amire nem számítottam: a dûne tövében kis lagúna van.

Az elmolók a lagúna partján állnak; négyen kemény kézzel tartják a köteleket, amelyek az

állat testébe már beleszúrt szigonyok végéhez vannak kötve, ketten fölemelt lándzsával

készülõdnek rá, hogy a hüllõbe döfjenek. Az élõ, de sebesült krokodil szinte teljesen elmerül a

vízben, és vadul rángatózik.

A szigonyokkal összeszurkált krokodil nem akarja, hogy kivonszolják a vízbõl, s még

kevésbé akar elpusztulni; vonaglása fura átváltozásokat hoz létre. A víz dühödten

bugyborékol; a nagy, tajtékzó örvénylésben hol egy sárkány tüskés pikkelyû háta, hol egy

hegyes, fûrészfogakat villogtató fej, hol egy vaskos, erõs, háromszög alakú farok tûnik fel. De

az állat vergõdése a víznek is állati jelleget ad, amelyben az állat vonaglik.

így hát a tajtékos hullámok is megannyi pikkelyes, sárgászöld színû krokodilnak rémlenek.

Amikor egy nagyobbfajta hullámlöket ott fedi föl a hüllõ fejét, ahol épp a legkevésbé vártam

volna, önkéntelenül arra gondolok, hogy a krokodil eszelõs rángatózása révén

megtöbbszörözõdik, valahogy úgy, mint Ballá közismert képén a futurista kutya, tehát az a

benyomásom támad, hogy nem egy, hanem két vagy három krokodil van a lagúnában.

83

Már félig kinn van a vízbõl, az összetaposott, iszapos parton, a pofáját a torkán átfûzött

kötéllel húzzák kifelé, a farka még a vízben. A szeme kinyitva, tekintete üveges, de nem üres.

Azt mondhatnám, ugyanolyan személytelen, mint a felvevõgép objektívje, amelyet az

operatõr rászegez. A haldokló krokodil is fényképezi az operatõrt, miközben az operatõr õt

fényképezi.

A végkifejlet akkor következik be, amikor az egyik elmolo vadász -- akár a halál fekete

angyala – fölemeli lándzsáját, és nyugodtan célozva, többször beledöf a krokodil tarkójába.

Vér ömlik a fûre, vörösre festi a lagúna vizét. A krokodil még rándul egyet-kettõt, aztán nem

mozdul többé. A vadász a biztonság kedvéért belekotor egyik ujjával a sebbe, és

meggyõzõdik róla, hogy valóban átdöfte az agy velõt, majd int egyet, erre mind a hat elmolo

megmarkolja a kötelet, és kihúzzák az állatot a szárazra.

Visszafelé úton a Land Rover tetejére kötözött krokodil egyik mancsa lelóg, rá a mellettem

levõ ablakra, s az út zökkenõinél mintha csak azért zörgetné az üveget, hogy fölhívja magára

a figyelmemet. Végül is szemügyre veszem, és akkor látom csak, hogy egészen olyan, mint az

emberi kéz. Nagyon kicsi, öt ujja van, az egyik a többinél rövidebb: hüvelykujj is lehetne.

Olyan, mint egy középkori lovag zöld és sárga pikkelyes kesztyûbe bújtatott keze; a pikkelyek

olyan csodálatosan illeszkednek össze, hogy a lehetõ legnagyobb védettséget a lehetõ

legnagyobb mozgási lehetõséggel egyesítik. Miért kopogtat az üvegen ez a kicsi páncélozott

kéz? Talán azért, hogy megkérjen, emlékezzem meg róla, ha majd elmesélem a krokodil

halálát, íme.

84

VII A pókotok között

Baringo-tó

Dél van, fölöttünk az az iszonyatos afrikai égbolt, amely se nem kék, se nem felhõs, hanem

vakfehér, s a nap úgy sárgállik át rajta, mint köpet a cementjárdán. Egy nagy csónak orrában

ülök, ezzel lehet átkelni a Baringo-tó szigetérõl -- ahol egy lodge komfortos sátrában töltöttem

az éjszakát -- arra a sötét, sûrû bozótos partszakaszra, ahol a pókotok élnek. A csónak sûrû,

sárga vízen siklik; a tó tükre halványan csillog, messzi partjain a hegyek forró gõzbe

burkolóznak.

Közben az az angol fiatalember, aki kalauzunk lesz a pókotok között, elmagyarázza, hogy ez

a népcsoport rendkívül fejletlen. Például nincsenek közös falvaik, csak három-négy kunyhót

számláló településeik vannak, s ezeken csak egy-egy család él. Méghozzá nem nagycsalád,

vagyis klán, hanem csupán egy-egy patriarchális család: férj, feleség, gyerekek. És hol

gyûlnek össze a pókotok, ha nincsenek közös falvaik? Angolunk tétován széttárja a karját,

mintha azt mondaná: bárhol és sehol.

És mi az oka megközelíthetetlenségük hírének? Újabb tétova mozdulat: valójában nem

megközelíthetetlenek; de nagyon egyszerû emberek, s ráadásul nem beszélik sem az angolt,

sem a szuahélit; a pókot nyelvet meg ugyan hányan beszélik? Õ, igaz, beszéli, de ennek az a

döntõ oka, hogy itt született a Baringo-tó partján. Természetesen a felesége is beszél pokotul,

de az õ esete igencsak sajátságos; az asszony nyelvész, s ezt a különleges nyelvet akarja

tanulmányozni. No de hát a nyelvük ismerete nélkül hogyan is lehetne megközelíteni efféle

egyszerû embereket?

Megnézem az angolt. Atlétatermetû, szõke, egyszerre sportos és ernyedt kinézetû fiatalember,

meglátszik rajta, hogy nem véletlenül született a trópusokon. Mézszõke, dús hajjal borított

feje kissé félrebillen, derékig meztelen; égszínkék szemmel hunyorog a nap vakító

visszfényébe. Izmos karján szõke szõrzet csillog, idõnként igazít egyet a kormányon. Mintha

az angolok „akaratlan" kolonializmusának megtestesülése volna.

Az esetek java részében ez a hatalomra cseppet sem törõ magatartás talán csak látszólagos

volt, vagy az egyéni önérvényesítés ugyanoly erõs akarata helyettesítette amúgy is. De ki

tudja, hogy áll a dolog kalauzunk esetében? Van-e akaratlanabb gesztus annál, hogy valaki

egy bizonyos helyen születik és nem másutt?

Partot érünk. A sekély vízbõl vékony szálú, zöld füvek meredeznek, a fûszálak között hosszú

lábú és hosszú csõrû, ünnepélyes madarak körvonalai. A nagy csónak addig siklik, míg rá

nem fut az iszapos partra; kiszállunk, az angol máris megindul elõttünk egy szûk, kígyózva

kanyargó ösvényen, ahol két akadály nehezíti az utunkat: az ingatag kövek, amelyekben

folyton megbotlunk, és a tüskék. Az ösvényre ráhajló ágak hosszú, vaskos, fekete tövisei

mozgékony, de könyörtelen kerítést alkotnak.

Ha két ujjal megfogok egy ágat és félrehajtom, visszaüt, belém akad és megszúr; ha viszont

feltolom a többi ág közé, és meggörnyedve igyekszem elõre, azon kapom magam, hogy egy

másik ág gabalyodik a hajamba, karcolja végig a koponyámat. Különben csak körül kell

néznem, s megállapíthatom, hogy az egész bozótos hegyes tüskékkel teletûzdelt ágak egymást

keresztezõ sokasága: azok az úgynevezett spanyollovasok jutnak errõl eszembe, amelyeket az

elsõ világháborúban a lövészárkok elõtt helyeztek el.

85

Közben a nap, ameddig a szem ellát, mindenen átsüt; hogy is lehetne másképp? A tüskéknek

nincs árnyékuk, így ballagok görnyedten a tüskék és kövek között, a nap a nyakszirtemre tûz,

s én mindvégig azon igyekszem, hogy ne nézzek körül, mert hiába szokás mondani, hogy

mindent a szemnek, ha egyszer én minden pillantásnál azt érzem, hogy szemem a szó szoros

értelmében szenved, menekül a valóságtól, vagyis szeretne nem látni.

Kõrõl kõre, tüskés ágtól tüskés ágig lépkedünk, mígnem végre hézag nyílik a fák közt: nagy-

nagyjóindulattal tisztásnak lehetne nevezni. Rozoga, félig összedõlt, látszólag lakatlan kunyhó

áll rajta. Tûz nyoma látható a fehér hamuban, néhány megszenesedett, fekete fadarab. Három-

négy nõ ül a földön. A fák között itt is, ott is lándzsájukra támaszkodva férfiak álldogálnak,

szintén három vagy négy. Ezek a férfiak és ezek a nõk a pókotok. Elsõ látásra, mivel

hozzászoktam a Rudolf-tó körül tanyázó, rendkívül szép szamburukhoz és turkanákhoz, a

pókotok lehangoló hatást tesznek rám. Tömzsiek, zömökök, hasuk, mellük, fenekük vaskos,

aránytalanul nagy; gerincük görnyedt, lábuk vékony és izmos.

Arcuk profilból olyan, mintha belapították volna, szembõl meg furcsán szabálytalan, de nem

érdekesen szabálytalan, hanem csúnyán. Ugyanolyan díszeket viselnek, mint a turkanák és a

szamburuk; ám az említett két törzs asszonyait és lányait a láncokból fûzött, mellüktõl állukig

érõ különleges tornyok függõlegesei magasabbnak és karcsúbbnak mutatják, ezek a pókot nõk

viszont vízszintes nyakékeket hordanak: megannyi tányér, azon kínálgatják nyájas, elõreugró

alsó állkapcsú fejüket. Úgy rémlik, a bõrük is sötétebb, mint a turkanáké és a szamburuké;

talán tévedek, de köztudott, hogy a szépség felderít és sugárzik.

Ahogy így elnézem õket, hajlok rá, hogy igazat adjak az angolnak. Valóban, mire is jutnék

tolmács nélkül ennyire „egyszerû" emberek között?

Az angol olyan otthonosan álldogál a vad, trópusi tisztáson a lándzsával fölfegyverzett,

kifürkészhetetlen hangulatú harcosok között, mint aki jól ismert helyen, meghitt társak között

van. Mosolyogva, türelmesen, közönyösen, mint amikor egy felnõtt kedvetlen és idegenkedõ

gyerekeket igyekszik valami szokatlan játékra rábeszélni, halkan, a saját nyelvükön beszél a

pókotokhoz. A harcosok nem változtatnak testtartásukon, amikor válaszolnak neki.

Lándzsájukra támaszkodva néhány nehézkes és bizalmatlan szóval felelnek, valami

tartózkodó tétovasággal. Mintha nem arról volna szó, hogy nem fogadják el az angol ajánlatát,

hanem inkább arról, hogy még nem értik, miért kellene elfogadniuk.

A tisztás közepén álló tolmács és körülötte, a fák alatt tétlenkedõ harcosok egy ideig még

tárgyalnak egymással, közben a nõk üldögélnek a földön, mi pedig a kunyhó mellett húzzuk

meg magunkat, mivel az egész tisztásnak ezen az egyetlenegy pontján van némi árnyék.

Annak, aki már részt vett hasonló megbeszéléseken, igencsak fura tárgyalás ez. Az afrikaiak

általában szeretnek tárgyalni; kedvezõ alkalomnak tartják önmaguk kifejezésére,

személyiségük érvényesítésére. A pókotok viszont nem mutatnak efféle társadalmi

hajlandóságot, megerõsítvén így a megközelíthetetlenségükrõl elterjedt híreket.

Végül mégis létrejön az egyezség. Az angol már nem törõdik a mogorva, közönyös

pókotokkal, és bejelenti, hogy egy bizonyos összegért megnézhetjük az egyik fõnök

kunyhóját, s utána jelen lehetünk a táncnál. Miközben a tolmács beszél, a pókotok

kifejezéstelen tekintettel néznek ránk, mintha nem is látnának bennünket. Nem kell túlságosan

sokat fizetnünk, de ha hozzáadjuk azt az összeget is, amit az angol kap a közvetítésért, akkor -

- gondolom én -- a pókotokkal való találkozás utunk egyik legköltségesebb állomása. De nem

ez a fontos. A lényeg az, hogy úgy látszik, sem az angol, sem a pókotok nincsenek tisztában

86

vele: az effajta fizetségek valamiképpen a kulturális hitelesség végét jelképezik. Egy kultúra

addig hiteles, ameddig nem lehet hasznot húzni belõle; vagyis addig, míg kifejezésbõl

közléssé nem lesz.

Mindenesetre megint útnak indulunk, hogy megnézzük a pátriárka lakhelyét. Megint az

ösvényen lépdelünk tehát, a tûzõ napsütésben, a szúrós tüskék között, lábunk alatt az ide-oda

gördülõ kövek. Utunkba egy-két újdonság is kerül: egy elcsavargott kis teve úgy néz ránk,

mintha azt kérdezné, vajon mi vagyunk-e gazdái; egy meglehetõsen ellenszenves,

öntöttvasszürke, hosszú, vékony kígyó siklik a maga útján; egy kialudt tábortûz; egy piros

virág, a jó ég tudja, hogyan nyílt ki a tüskék között; kecskenyáj, anyaszült meztelen

pásztorfiúval; csak arra nem bukkanunk rá, amit legjobban szeretnénk: egy szép, dús lombú

akácfára, s alatta sûrû és jó, szellõs árnyékra.

Az ösvény végül mintha már csak önmagát ismételné folyton-folyvást, és el sem tudjuk

képzelni, hogy valaha is célba érünk; ekkor néhány lépésnyire tõlünk egy köves domb

körvonalazódik -- sejtelmem sincs róla, honnan bukkant fel --, oldalán sötét bokrok között

vörös sziklák meredeznek. Aztán egy facsoport bontakozik ki, s a fatörzsek között ágakból és

lombokból összeeszkábált, otromba kerítést pillantunk meg. A kerítésen belül kopár kis teret s

rajta négy kunyhót látunk.

-- A fõnök négy feleségének kunyhói--mondja kalauzunk.

A fõnök alacsony, tömzsi férfi, derékig meztelen, szoros kecskebõr ágyékkötõt visel, külsõre

éber, ravasz ember. Kinyitja a kerítés kapuját. Bemegyünk, s ekkor, csodák csodája,

észreveszem, hogy saját lakóhelyéhez a fõnök a helyi klíma és az idõjárás változásainak

pontos ismeretében választott helyet. A kerítésen belül olyan hûvös van, mint egy barlangban,

mint egy pincében.

Sõt: könnyû szellõ is fújdogál, megrezegteti a fák lombjait.

-- Hogy lehet, hogy itt ilyen hûvös van? -- kérdezem az angolt.

-- Mi furcsa volna ebben? -- mondja mosolyogva. A saját otthonának mindenki a legjobb

helyet választja ki.

Úgy gondolom, kalauzunk ezzel „normalizálni" akarja a pókot fõnököt, olyan angol

kispolgárrá szeretné átformálni, aki, mielõtt nyaralót venne magának, elõzõleg tájékozódik a

környék klímájáról.

De hol vannak a feleségek? A fõnök felszólítására egymás után elõbújnak az egyik

kunyhóból; az elsõ fiatal, alacsony, tömzsi, aránytalanul vaskos idomokkal; aztán egy ráncos

öregasszony; aztán egy kamasz lány, ez is kövér, de alakjában semmi nõies nincsen; végül

egy se ilyen, se olyan, se nem sovány, se nem kövér nõ. Mit csináltak ezek a nõk a rozoga,

roskatag kunyhóban, amelyiknek egyik oldala félredõl, és a tetején nagy lyuk tátong? Ki

tudja, talán társalogtak, beszélgettek, vagy egymáshoz bújva aludtak.

A feleségek felsorakoznak, mint a katonák, s úgy néznek farkasszemet a kamerával, hogy az

akár kivégzõosztag is lehetne. Aztán leülnek a porba, egy darab kecskebõrrel bajlódnak;

valami gyöngydísz segítségével szemlátomást szoknyát szeretnének csinálni belõle. Munka

közben összedugják a fejüket, s valóban úgy néznek ki, mint négy nõvér, akik nagyon szeretik

87

egymást. Közben a fõnök ellátja a házigazda tisztjét. Nézzünk meg például belülrõl egy

kunyhót. Nincs benne semmi, legfeljebb árnyék, de ez alatt az éghajlat alatt az is nyilván igen

becses dolog. Egy másik kunyhóban van valami ágyféleség: négy rúdra feszített kecskebõr.

Múzeumokban látott, régi egyiptomi ágyakra emlékeztetnek.

És most? Nincs más hátra, indulhatunk vissza, a tisztáson táncolni fognak nekünk. A

szüntelenül égetõ napsütésben meggörnyedve, lassan, fáradtan tesszük meg még egyszer az

utat. Hirtelen néhány nõ ér utol bennünket, úgy elõznek meg, hogy szinte röpülnek

ugyanazokon a köveken és ugyanazok között a tüskék között, amelyek miatt mi oly lassan

vánszorgunk; szoknyájukat suhogtatva vidáman tûnnek el a porfelhõben, amelyet mintha

menekülõ nyáj vert volna fel. Az angol azt mondja: ez a fõnök négy felesége meg egypár

barátnõj ük; azért rohannak a tisztás felé, hogy le ne késsenek a számunkra rendezett táncról.

Miért ilyen vidámak, kérdezem. Az angol azt feleli: az afrikaiak mindig vidámak, ha táncra

készülnek, s nem számít, hogy pénzért táncolnak az idegeneknek vagy ingyen saját

maguknak: õk így fejezik ki magukat, így lépnek kapcsolatba a valósággal. Kalauzunk így

akaratlanul is választ ad a pókotok magamutogatásának fogyasztói jellegével kapcsolatos

kételyeimre. A. nõk vidámságából megértem, hogy táncuk még ma is öncélú: vagyis a tánc és

az érte járó fizetség még elkülönül egymástól, ha nem is a piac realitásában, de legalább a

táncosok képzeletében.

88

VIII. Lamu Pate

Lamu (Kenya)

Kora hajnal van, nemsokára pirkad; sötétben tapogatózva botorkálunk ki a penzióból, ahol

Lamuban megszálltunk, s a part mentén elindulunk a móló felé, ott vár ránk a bárka, azon

hajózunk Patera, a szigetvilág egy másik szigetére. Azért kellett ilyen korán kelnünk, mert

Patét csak dagályban lehet megközelíteni. Most dagály van, a tenger elárasztotta a partot,

vízben tocsogunk. A sötétben lámpa vöröslik: itt a móló; a bárka természetesen még sehol,

várnunk kell. Nemcsak mi várakozunk, egy pillanat múlva észreveszek egy német lányt és

egyik társát; ugyanabban a penzióban laknak, mint mi. A hajnali fényben csak a körvonalaikat

látom: a férfi figurája magas, függõleges, feszes; a nõé széles, vízszintes. Az erõsödõ hajnali

fényben alaposan szemügyre veszem õket, s megállapítom, hogy a férfi azért olyan

függõleges, mert elképesztõen szûk farmernadrágot visel; a nõ pedig azért tûnik fel

vízszintesnek, mert ruhaként valami szinte négyszögletes kenderzsákfélét vett magára.

Na lám, végre megjön a bárka; már ki világosodott. Karcsú vonalú, archaikus formájú arab

hajó, a tatja magas és gömbölyû, az orra mint a madarak csõre. Motor hajtja, árboca is van,

amire fel lehet vonni a jól ismert négyszögletes vitorlát; de a jó ég tudja, miért talán, mert a

perem mentén végig padok vannak, az jut eszembe, hátha összefogdosott négereket

szállítottak rajta eredetileg; fáradt rabszolgák evezõje hajtotta, és selyempárnákon, boldog

szemlélõdésbe merülve üldögélt kéthárom fõnök. Ez az arabok elképzelése a gyönyörrõl, amit

úgy fognak fel, mint a szenvedés hiányát, amiben csak kiváltságosoknak lehet részük, s ez a

szemlélet minden olyan helyre beférkõzik, ahova a sivatag gyermekei, a zo"rd törzsek

eljutottak. Hajói meggondoljuk, még Allah paradicsoma se más, mint oázis, egy facsoport

valami forrás körül, a forró homokóceán közepén.

Mindenesetre kellemes érzés figyelni, hogyan siklik a bárka a fekete vízen, amelyet a

látóhatár szélén vörös visszfényekkel színez a buja, szilaj afrikai hajnal; kellemes látvány

Lamu part menti városa, álomba merült házaival, s mögöttük a féloldalra dõlt, levelüket

vesztett pálmafák csoportjával; s végül kellemes dolog beszédbe elegyedni a zsákruhába

öltözött lánnyal. A barátja fényképezõgéppel fölfegyverkezve nyugtalanul mászkál a

fedélzeten, feszült figyelemmel néz körül, képekre vadászik; de úgy látszik, a lányt kevésbé

izgatja, hogy akár csak a fényképezõgép lencséjével megragadja a tûnõ pillanatot, s igazán

nagyon kedvesen viszonozza a köszönésemet. Szemügyre veszem az épp felbukkanó nap

ragyogó, nyers fényében.

Nem fiatal, de nem is érett nõ, egyszerûen felnõtt. Arca sovány és kemény, de itt-ott, a

járomcsontján, az állán, az orcáján lágyan gömbölyded. A teste is, akár az arca, sovány, sõt

csontos, de a háta tövében és a dereka meg a nyaka között nagyon is láthatóan telt idomok

gömbölyödnek mintegy véletlenül. Hatalmas táskájából elõvesz egy könyvet, aminek csak az

elsõ lapjai vannak felvágva: Hesse egyik regényét. Tréfásan megjegyzem: a könyvön látszik,

hogy sokszor vették kézbe, de keveset olvasták; a nõ közönyösen elismeri, hogy igazam van:

azt mondja, azóta cipeli magával, amióta elindultak, de képtelen belemélyedni. Beszélgetésbe

elegyedünk, mindenfélérõl szó esik, fõleg Afrikával kapcsolatban. Ekkor döbbenek rá:

útitársnõm nemcsak hogy semmit, de semmit nem tud a fekete kontinensrõl, õ nem is kíváncsi

semmire.

Mindez nem is abból derül ki, amit mond, hanem abból, amit nem mond, valahányszor egy-

egy nem teljesen banális kérdést vetek fel. Ha a part menti népcsoportok életvitelérõl,

89

szokásairól beszélek, a lány figyelme máris lankad, és kissé üveges, kék szeme a látóhatárra

téved; de ha az ételekre, az árakra, a kényelemre célzok, megelevenedik, szinte föllelkesül.

Igazi tömegturista, akit inkább a pénz értéke, mintsem a nyugtalan kíváncsiság vonzott ezekre

az isten háta mögötti tájakra; de a tömeghez való tartozása „naprakész", amit nemcsak a

Hesse-regény, hanem az is tanúsít, hogy nemsokára gyakorlott ujjakkal cigarettát csavar

magának fûbõl. Miközben szívja és ad egy-egy szippantást a barátjának is, aki most ott ül

mellette, én azon kezdek morfondírozni jó dolgomban -- utazáskor, ha az ember nagyon ráér,

gyakran megesik az ilyesmi --, hogy vajon ezek kispolgárok, tisztviselõcskék-e, akik hippinek

öltöztek (a lánytól tudom, hogy mind a ketten ugyanannál a biztosítóvállalatnál dolgoznak),

vagy hippik, akik kényszerûségbõl tisztviselõsködnek. Ismétlem, csak úgy, jó dolgomban

tanakodom; de ebbõl a kérdésbõl következik egy másik, általánosabb és talán fontosabb

kérdés is: mit akart az, amit annak idején tiltakozó mozgalomnak neveztek: hogy kitörjön a

kispolgárságból, vagy inkább azt, hogy a kispolgáriságot megújítva és megerõsítve belül

maradjon annak keretein?

Közben a bárka átkelt a tengerszoroson, ami Lamut a vele szemben levõ szigettõl elválasztja,

és két mangroveerdõ között most egy keskeny csatornába kanyarodik. A csatorna eredeti és

szép látvány; ezt a dagálynak köszönheti. Apály idején a mangroveerdõk valószínûleg

ugyanazt a képet nyújtják, mint a megszokott afrikai bozótos; de most, dagálykor,

kifogyhatatlan furcsaságokkal teli, lenyûgözõ, elvarázsolt jelleget öltenek.

A víz színén a levelükhullatta, kígyókként tekergõ ágak véget nem érõ gubancokba

kuszálódnak: mindegyik más és más, és mindegyik mindig új és mindig tetszetõs mintákba

rendezõdik. Láttukon az a stilizált elegancia jut eszembe, amivel a fát utánzó kövek

szövevényes formái fonódnak össze a gótikus katedrálisok boltívein. A gubancok

visszatükrözõdnek a vízben, az erdõ mintha végig víz alatt volna, ameddig csak a szem ellát, a

vízben tükrözõdõ gubancok pedig a tengerár minden emelkedésére és esésére megrezdülnek,

megremegnek, s minden pillanatban már-már a semmiben oldódnak fel.

Végül is kijutunk a csatornából; íme a nyílt tenger, komisz szél kavarja fel, jó néhány, a

mienkhez hasonló halászbárka hányódik le-föl a hullámok taraján, a hajókkal manõverezõ

vidám tengerészek messzirõl köszöntének bennünket. Aztán a tenger fokozatosan

megnyugszik, és végül a szélcsend sima, mozdulatlan tálcári kínálja Pate szigetét. A nagy

várakozás után Pate meglehetõsen kiábrándító hatást tesz ránk:-alacsony, sárga part a

megszokott, bolondos napsütéstõl részeg bozóttal. Egy rozoga kis mólónál kötünk ki,

gerendái rohadnak, pallói szétesnek. Poros és forró tisztás vár bennünket, a légkör inkább

hajótörésre, semmint kirándulásra emlékeztet. Szerencsére nemsokára elõbukkan a bozótból

az autó, amelynek be kell vinnie bennünket a faluba; felszállunk, s a kocsi nagy sebességgel

újra nekivág a bozótnak.

Robogás közben úgy látjuk, hogy Pate szigete sík, nincsenek magaslatai, s az egészet elborítja

a buja afrikai bozót. Idõnként nagy, sós tócsák tûnnek fel, árapály maradványai; idõnként egy-

egy szántóföldet vagy pálmaligetet pillantunk meg, ami tanúsítja, hogy a szigetlakók

hasznosítani igyekeznek a földet. Aztán íme a falu. Elég nagy, házai és kunyhói homokos,

sötét utcácskák két oldalán torlódnak össze. Az apró kertekét, amelyekbõl zöldessárga, rojtos

banánfalevelek nyúlnak ki, nádkerítés veszi körül. Az egyik kunyhó elõtt, amely nagyobb a

többinél, azt látjuk, hogy soksok kisfiú ül a földön és verseket kántál a Koránból, egy kövér,

szakállas, lebernyeges, turbános tanító dirigálja õket; amint megpillant bennünket, mindkét

kezével dühösen hessent, mint aki csirkéket zavar el.

90

Jó ideig kanyargunk az utcácskák labirintusában, mígnem egy házhoz érünk, amely magasabb

a többinél, és gondosabban is van megépítve; jó néhány teraszát kis és nagy lépcsõk kötik

össze egymással. Az egyik teraszon leülünk az árnyékban, a frissítõ, könnyû szélben, elõttünk

a poharakban sör, de sajnos langyos, mert hûtõszekrény nincs. Innen föntrõl rálátni az egész

falura: barna szalmatetõk, teraszok -- a teraszokon szétszórva paprika szárad -- sûrû, zöld

kiskertek.

Messze, két buja s nagyon zöld mangroveerdõ között feltûnik egy kék színû csatorna, nagyon

hasonlít ahhoz, amelyen az imént hajóztunk végig. Egész Pate itt van elõttünk, s aszerint,

hogy az ember Conrad kiábrándult és hozzáértõ vagy az erre utazó turisták, például a két

német hippi elragadtatott és tapasztalatlan szemével nézi, az afrikai szépség vagy az európai

posványosodás színhelye. Németjeink már „szerveznek" is, hogy újabb, rendkívüli képeket

készíthessenek majd. Kalauzunkkal tárgyalnak; állítólag este a faluban menyegzõ lesz; ebbõl

megtudom, hogy nem térnek vissza velünk Lamuba, Patéban fognak aludni, hogy részt

vehessenek a házasságkötési szertartáson.

A trópusok úgynevezett varázsa mégis „hat". Megisszuk a sört, meghallgatjuk a szokott

magyarázatokat, utána újra csend vesz bennünket körül, s azon kapom magamat, hogy

elnézve a tetõket, a kerteket, a csatornát, a bozótot, gondolataim közé olyan kérdések

tolakodnak, amilyenek hasonló szép és isten háta mögötti helyek láttán mindig fel szoktak

merülni. Kik laknak ezekben a kunyhókban? Milyen sors vár arra, aki itt születik, itt él és itt

hal meg Patéban? Milyen álmokból táplálkozik ezen a tájon a lét? Kérdéseimben szinte benne

rejlik a remény, hogy nem kapok választ rájuk, s akkor megmarad az az izgatott kíváncsiság,

amely sugallta õket.

De néhány perc múlva, miután újra körüljártuk a falut, megkapom a választ. Egy rõfösüzlet

elõtt leülünk egy kis idõre a padra, és néhány percig figyeljük az utca forgalmát. Jön egy

öregasszony, görnyedt hátán egy ágon banánok csüngenek; jön egy piperkõc, piros nadrágban

és fekete trikóban; jön egy asszony, csecsemõje a keblén, kisfiát kézen fogva vezeti; és végül

jön egy tetõtõl talpig zászlózöldbe öltözött lány. Nagyon szép, az arca jellegzetesen arabos:

sasorr, hosszan metszett, keskeny szem, ívelt ajak, hosszúkás, ovális arc; de fekete, feketébb,

mint afrikai honfitársnõi.

Amikor megpillantja csoportunkat, furcsán megáll, mint akibe valami váratlan gondolat hasít,

aztán megszólít bennünket. Elõször is pontosan kifaggat, kérdései valami homályos

érdekeltségre vallanak: kik vagyunk, honnan jöttünk, mit csinálunk, ésatöbbi, ésatöbbi.

Azután saját magáról beszél. Elmondja, hogy muzulmán, kollégiumban nevelkedett

Mombasában, nyelveket tanul, mert tolmács szeretne lenni. Megkérdezem, milyen nyelveket

tanul; az oroszt, az angolt és a spanyolt, feleli. Miért éppen három ilyen különbözõ nyelvet?

Mert ezek a legelterjedtebb nyelvek közé tartoznak, s mert neki az a célja, hogy elmegy

Patéból; márpedig így bevándorolhat akár az Egyesült Államokba, akár Latin-Amerikába,

akár a Szovjetunióba.

De miért akar elmenni Patéból? Egy pillanatig ránk mered, mintha mérlegelné, mit feleljen,

aztán a „nyilvános" szférából hirtelen átlép a „magán "-szférába -- de úgy, hogy hangja azért

ugyanolyan személytelen marad --, és kijelenti: Patéban borzalmas az élet, s ezért mindenáron

el kell mennie innen, még akkor is, ha nem lehet tolmács, és helyette tányért kell mosogatnia.

91

Igaz is, miért nem visszük magunkkal? A családja nem ellenkezne, s biztosra vehetjük, hogy

nem bánnánk meg a dolgot. Szinte kihívóan néz ránk, zavarban vagyunk, nem tudjuk, mit

válaszoljunk; aztán a legtermészetesebb módon hirtelen minden megoldódik.

Az üzletbõl kijön egy ötven körüli férfi, ugyanolyan fekete, mint a lány, az õ arcvonásai is

tipikusan arabok. Abból a kurtán pattogó, parancsoló beszédbõl, ahogy a lányhoz fordul,

megtudjuk, hogy a lány apja; a lány bólint, és ránk se nézve bemegy az üzletbe. Mi is

bemegyünk, megnézünk néhányfajta szövetet, alkuszunk, vásárolunk is; de a lány nem kerül

elõ.

Késõbb a mólónál ott találjuk a bárkát; ránk vár. Alkonyodik, és megint dagály van. A német

hippik megelõztek bennünket, már ott ülnek a fedélzeten. Miután elindulunk, megkérdezem a

lányt, hogyhogy nem maradtak ott a patéi menyegzõn. A falu fogadójában túl sokat kértek a

szobáért, feleli. Meg aztán a filmtekercsüket már majdnem teljesen elhasználták, és Patéban

nem lehet filmet kapni.

92

IX

A Galana mentén

Mombasa

A Crocodile Lodge-hoz vezetõ út a Galana folyó és egy sor égnek meredõ, erõsen lejtõs,

füves domb között húzódik. A magas fû, amelyet Afrikában elefántfûnek hívnak, ez

alkalommal rászolgál a nevére: fent, messze egy teljes elefánthadsereg menetel, hátterük az

égbolt. Hányan lehetnek? Talán százan, talán kétszázan. Nem térnek le a dombgerincrõl,

mintha tudatában volnának, milyen különösen, legendásan szépek, ahogy háttérben a tiszta

égbolttal, libasorban, a nagy, õskori vándorlások lassúságával és végzetességével haladnak

elõre.

De néhány elefánt ott maradt a lejtõn, s ezek valóban amolyan játék állatok, mint Babar a

francia gyerekek képeskönyveiben; elmerülnek a magas fûben, hatalmas, vitorla nagyságú

fülükkel szüntelenül legyezgetik magukat, ormányuk pedig csupa ránc az erõlködéstõl, ahogy

a fûkötegeket, bennük jó csomó virággal, a szájukba gyömöszölik. Tehát: mamut a

dombtetõn, Babar a fû és a virágok között. Az út másik oldalán a talaj tovább lejt lefelé, egy

fasorig, s e mögött, a homokbuckák közt, amelyek a vizet több ágra osztják, ott csillognak a

napfényben a Galana folyó zöld, rakoncátlan hullámai. Odalent, a fasor mentén is három-négy

elefántot látok, innen távolról egészen kicsik, békésen legelésznek. Furcsa, hogy ezek a

vastagbõrûek vörösek, színük kirí a magas fû zöldeskékjébõl. Azután kiderül, mitõl e

szokatlan szín: az egyik tisztáson tócsa csillan, mégpedig rozsdaszínû, mint oly sok helyen

Afrikában a föld. Két elefántot látok a tócsában. Egymás után, komolyan, komótosan

fürdenek, vagyis bedugják ormányukat a tócsába, aztán hátrahajlítják, és végiglocsolják

magukat a sáros vízzel, így lesz a színük vörös, Babarhoz méltóan fantasztikus és játékszerû.

Miután lefényképeztük az elefántokat, mind a dombgerincen vonuló õskori példányokat, mind

pedig a lejtõn látható képeskönyv-illusztrációkat, gyorsan továbbhajtunk. Az út most egyre

szûkül, s mintha egyre elhagyatottabbá és kietlenebbé válna. Egy-egy állat uralta tájakon

megyünk át. Például legalább öt kilométeren át csakis gólyákat látunk, nagy gólyákat, amint

mozdulatlanul állnak lusta lábukon a fûben, s hosszú, egyenes csõrüket lefelé szegezik; vagy

repülnek, s a lábuk, a testük és a fejük egyetlen vízszintes vonal; vagy amint rézsút

elvitorláznak a Land Rover elõtt, s rövid, jól kiszámított siklás után pár lépésnyire a fûben

szállnak le.

A gólyák után a kócsagok kerülnek sorra, feketék és fehérek, kisebbek a gólyánál, de

repülésük és mozdulatlanságuk nemigen különbözik tõle. A kócsagok után a majmok tûnnek

fel: ellepik az ösvényt, ahogy hosszú hátsó lábaikon lépegetnek, fenekük az égnek mered, jól

lehet látni lila ülepüket; kifordított tény erû karjukkal is a földre támaszkodnak, felálló farkuk

olyan egyenes és merev, mint a bot. Megfordulnak, futó pillantást vetnek ránk -- kicsi, ráncos,

öreg arcukat galambszürke szõr veszi körül --, aztán egy ugrással bevetik magukat a fûbe,

hanyatt-homlok rohannak az egyik fa felé, fölmásznak rá, s egykettõre eltûnnek a lombok

között. A majmok területe kicsi; épp hogy egy kilométernyi. Végül egy újabb kócsagos

szakasz után, a sakálok területére érünk.

93

Nem nagyobbak a közepes nagyságú kutyánál, külsõre óvatosak és félénkek, de barátomtól

megtudom, hogy gonoszak, vadak, veszedelmesek. Négy sakál üget kényelmesen a motorház

elõtt, úgy látszik, elhatározták, hogy nem adnak utat nekünk. Felgyorsítunk, a sakálok is

megiramodnak, de nem térnek le az útról. Most már robogunk, de a sakálok továbbra is

elõttünk loholnak. Ilyen ostobák? Vagy csak ilyen dacosak? Végül már majdnem a kocsi

kerekei alá kerülnek; ekkor villámgyorsan szétszaladnak a fûben.

Újabb tíz kilométer, s a dombok ellaposodnak, helyüket a szavanna foglalja el. Itt, úgy látszik,

a zsiráfzóna kezdõdik. Az ösvényt szegélyezõ tüskés fák között fedezünk fel belõlük

néhányat; csak az utolsó pillanatban lehet észrevenni õket, a környezethez tökéletesen

alkalmazkodó, hatalmas testüket és kicsiny fejüket, amely a lombok fölé magasodik. Aztán

egy vörös színû tócsához érünk, olyasfajta, mint amelyikben az elefántok fürödtek;

megállunk, mert szeretnénk látni, hogyan iszik a zsiráf. Amikor szemügyre veszem, az jár a

fejemben, hogy egyszerre elegáns és otromba viselkedése miatt minden állat közül elsõsorban

a zsiráfot volna érdemes lassított filmre venni, bármit csinál is. Nos, hosszan tartó habozás

után az állat végre rászánja magát, hogy szomját oltsa. Szétterpeszti mellsõ lábait, mert

különben, ez világos, nem tudná lehajtani túlságosan vaskos s az egész testéhez viszonyítva

túlságosan rövid nyakát; de egy pillanatig mintha így se boldogulna: száját kinyitja, nyelvét

kinyújtja, s mégsem sikerül a vizet elérnie.

Ekkor esetlen, keserves s egy kicsit illetlen erõfeszítéssel még jobban szétterpeszti a lábát.

Mintha szenvedne, mintha -- érezve, hogy nézik -- szégyellene magát. Végre iszik, sokáig

iszik, teljesen megfeszül ebben a szerencsétlen és akrobatikus testtartásban, mely arra a

másfajta, de ugyanilyen kényelmetlen testtartásra emlékeztet, amelybe a párzási idõszakban

ez az esetlen test minden bizonnyal facsarodni kénytelen. Ivás közben mintha megremegne;

egy pillanatig elképzelem, ahogy a földön fekszik, s négy lába fölfelé mered. Végül lassan

fölemeli a nyakát, összehúzza a lábait, összeszedi magát, megint úgy fest, ahogy szokott.

Újabb zóna, az orrszarvúaké. Egyet profilból látunk: szürke páncélzat vértezi, amelyen jól

láthatók a varratok, turcsin mogorva, szarvas pofájával az égboltot fenyegeti, a temérdek ránc

közt szinte elveszõ csirkeszeme gyanakvó, hipochonder pillantással figyel. Egy másikat

szembõl pillantunk meg, különös távcsõeffektusban: a pofája a válla közé, a válla meg a

farába ékelõdik. Az elsõ mintha azért állna mozdulatlanul, hogy lefényképezhessük, a

második viszont már-már nekünk ront. De nem ez történik. A második nem támad; ám az

elsõ, fejét leszegve, váratlanul elindul felénk. Elhajtunk.

Az utolsó zóna a krokodiloké. Útközben mindenütt láthatók, odalenn hevernek a Galana

homokos partján; mozdulatlanok, s mintha az árvíz hagyta volna ott õket, zöldessárga színük

és pikkelyekkel borított, érdes fakéregre emlékeztetõ testük akár a fatörzs. De ha az ember

alaposabban szemügyre veszi õket, látja, hogy ezeknek a fatörzseknek hosszú, háromszögletes

végük, duzzadt és széles középsõ részük és hegyesedõ eléjük van: farok, test, fej. Megállunk,

elõvesszük a távcsövet: valóban nem fatörzsek, hanem krokodilok. Igen jól kivehetõ a fejükön

hosszú, kacskaringós, régi sebhelyre emlékeztetõ szájuk, az itt-ott kilátszó, keresztbe nõtt

fogakkal, csúcsban végzõdõ s kissé fölfelé tartott pofájuk; pikkelyekkel körülvett kicsi

szemük, amelynek tompa csillogása kitetszik félig lehunyt szemhéjuk alól. Mire vár ez a

szemhéjak alól leselkedõ szem? Nyilvánvalóan valami tárgy látványára, ami ösztönszerûen

fölébreszti az állat agresszivitását. De miféle tárgy lehet az, aminek látványa mozgásba hozza

a fenevad ösztöneit? Igen, ez a lényeg: csakis valami önmagától mozgó tárgy, aminek

mozgása idõtlen idõk óta a húsevõ krokodilnak azt jelenti: zsákmány, táplálék, jóllakás.

94

Tehát nem növény, fû, bokor, fa-ezek elevenek, de nem mozognak --, hanem állatok, vagyis

halak, emlõsök, sõt kivételes esetekben emberek is: olyasmi, ami nem marad egy helyben.

Például, ha ebben a pillanatban egy ember fürödne a folyóban, láttára ugyanaz a krokodil,

amely most mozdulatlan, mintha aludna, hirtelen a víz felé fordulna, becsusszanna a folyóba,

és villámgyors úszással eltûnne a víz alatt. Ha az embernek nem sikerülne kimenekülnie, a

krokodil elérné, elkapná, s a lábánál fogva lehúzná a folyó fenekére. Ott tartaná, amíg meg

nem fullad, azután kényelmesen fölfalná.

Ám a krokodil a természet valóságában nem azonos a legendák sárkányával; csak amolyan

szegény vadállat, intelligenciája nagyon csekély, bár néha megeshet, hogy az értelem mintegy

táv vezérli. Vacsora után, egy kis fal mögött, amelyen túl rövid partszakasz húzódik,

meggyújtanak egy nagyon erõs reflektort. A reflektor vakító fénye megvilágítja a homokos

part minden buckáját, de a folyó sötétben marad.

Ekkor egy fehér ruhába öltözött kis indiai leül a fal mögé, és édeskés, behízelgõ hangon

fuvolázva hívogatni kezdi a krokodilokat. Nevükön nevezi õket, mint a kiskutyákat és a

cicákat szokás: Galana, Ati, Tana mindegyik a környék egy-egy folyójának a neve-;

gyanakvással figyelek fel rá, hogy németül hívja õket: Galana, kommen sie hier!* -- S most

egy helyütt, ahová már nem ér el a fény, ahol a sötétség kezdõdik, megmozdul egy

árnytömeg, lassan kikászálódik a sötétségbõl, s elindul elõre a parton. Ez az a krokodil,

Galana, amelyet az indiai az imént oly behízelgõ kedvességgel hívogatott a fal mögé helyezett

kis székérõl. Ha napppal, a folyó homokos partján elnyújtózva látnám, csupán valami áradás

ártalmatlan maradványának vélném; de éjszaka, szemtõl-szemben azzá válik, ami valójában:

szörnyeteg, hatalmas, sötét tömegû test, amely keservesen, fáradságosán, de mégis

fenyegetõen, könyörtelenül kúszik mind közelebb.

Galana most már teljesen meg van világítva: keresztbe fordul, a fallal párhuzamosan

helyezkedik el, kitátja a száját, aztán ott hever mozdulatlanul, tátott szájjal. Az indiai közben

továbbra is németül hívogatja a többit, újabb krokodilok bukkannak elõ a sötétségbõl, s

kúsznak föl a partra. Rövidesen az egész keskeny partszakasz tele van krokodillal -- kilencet

számolok meg --, olyanok, mint egy szörnyû dominóparti szanaszét dobált hasábjai. Nem

mozdulnak, szájukat kitátják, szemüket félig lehunyják, mintha várnának valamire.

Mire várnak? Úgy gondolom, mindezt csakis akkor lehet megmagyarázni, ha kapcsolatot

tételezek fel engedelmességük és az esetleges jutalom között. S lám, már jön is egy

felszolgáló egy nem túlságosan nagy kosárral, és találomra húsdarabokat dobál a partra. A

krokodilok még a jutalom láttán is megõrzik kiszámíthatatlanságukat. Nem mozdulnak; a

húsdobálás és annak elhatározása között, hogy megeszik, eltelik néhány perc, s közben

nemigen tudni, vajon elmélkednek-e, szimatolják vagy szemlélik-e a zsákmányt. Aztán

Galana elszánja magát. Odakúszik a húshoz, oldalt fordul, és rácsattantja fogait; az állat

szájából véres húscafatok lógnak ki. Galana egy darabig megint nem mozdul, aztán

visszakúszik a sötétségbe, s eltûnik. A többi krokodil egymás után ugyanezt teszi. Az egész

egy-két óra hosszat tart. Végül a part újra üres, a reflektort eloltják; indulunk aludni.

* Rossz németséggel: Galana, jöjjön ide!

95

Másnap kérdezõsködünk a történtekrõl, s megtudjuk, hogy néhány évvel ezelõtt egy német

turista, aki bizonyára jól ismerte Pavlovnak a feltételes reflexrõl szóló elméletét, hosszú ideig

itt lakott a motelben, és lassan-lassan megtalálta a módszert, aminek segítségével rávezette a

krokodilokat, hogy amikor a nevükön szólítja õket, összefüggést lássanak az õ hangja meg a

húsosztás között. A német késõbb elutazott; az indiai tehát csupán a tanítványa volt, ezt

tanúsítja, hogy Goethe nyelvét használja e szokatlan helyzetben és összefüggésben.

Ez a magyarázat annyit ér, amennyit ér. A krokodil Pavlov kutyájának szerepében mégsem

vesztett semmit sem iszonyatos mivoltából. Magától értetõdik, hogy a kutya, a háziállatok

mintapéldánya, részt vesz egy tudományos kísérletben, de az a krokodil, amely éjszaka egy

behízelgõ hang hívására kimászik a folyóból, mégiscsak mágiát, varázslatot sejtet. Másfelõl a

tudományos eljárás és a varázslás közötti különbséget éppenséggel a krokodilok szörnyûsége

és vadsága feledteti: épp azzal változnak vissza õsi sárkánnyá, a rossz és a sötétség mindig

legyõzött és mindig újraéledõ szimbólumává, ahogy engedelmes ölebként alávetik magukat az

emberi értelemnek.

96

Visszatérés a kikuju nyelvhez

Nairobi

Ngugi Wa Thiongóhoz, a kenyai íróhoz, többek között a Vérszirmok címû sikeres regény

szerzõjéhez indulok látogatóba, vidékre, Nairobitól néhány kilométernyire. A vidék külvárosi

jellegû, olyasfajta, mint ami Pasolini költeményeinek és regényeinek szolgál háttérül. Olyan

vidék, amely felé a város már jó ideje kinyújtotta csápjait, s lefokozta, elnyûtte. A dús lombú,

sûrû és sötét trópusi bozót megmaradt foszlányai bekerített és megmûvelt szántóföldekkel,

nyomorúságos üzlethelyiségül szolgáló viskók csoportjaival, nyüzsgõ piacokkal,

benzinkutakkal, autóalkatrész-kereskedésekkel, aprócska éttermekkel és kávéházakkal

váltakoznak.

Az ilyen helységeket hívják nagy általánosságban „lakóközpontoknak"; itt nemcsak

foglalkozásukat illetõen, hanem pszichológiailag is kétlaki emberek élnek; vagyis, kissé

ahhoz a helyhez hasonlóan, aho) laknak, nem egészen falusiak, és nem egészen városiak.

Miközben áthajtunk ezeken a „lakóközpontokon", a nyüzsgõ sokaságot figyelem: a rikító

színekhez vonzódó afrikai ízlés vidámnak és elevennek mutatja ezeket az embereket. Kik

ezek: parasztok, akik nagy merészen városi életre szánják rá magukat, vagy városlakók, akik

anyagi kényszerbõl beletörõdnek, hogy parasztként éljenek? A válasz is kétértelmû, aszerint

hogy a költõ immár távoli múlt iránti nosztalgiájával vagy a szociológus szintén nem túl

közeli jövõ iránti kíváncsiságával, nézzük ezeket az embereket.

Miért írom le ezt a kis, külvárosi világot? Azért, mert jó bevezetõ a Nguginál teendõ

látogatáshoz, õ ugyanis regényeiben gyakran foglalkozik a városiasodás, vagy, ha jobban

tetszik, a hagyományos paraszti civilizációból a modern, városi, ipari civilizációba való

átmenet jelenségével.

Ez az átmenet nyugaton a kapitalizmusnak köszönhetõ, Afrikában viszont a kapitalizmus

közvetett formájának köszönhetõ, annak, amit neokolonializmusnak neveznek, így hát a

kolonializmusnak nemcsak a nagyon is rá jellemzõ fogyasztói korrumpálódást róhatjuk fel,

hanem az ipari elidegenedést is, ami viszont általános, s mind a polgári nyugaton, mind a

proletár keleten föllelhetõ. Az õsi hagyományoknak a modern világgal való összeütközés

révén tapasztalható pusztulását vagy elkorcsosulását más afrikai szerzõk is leírták már,

például Chinua Achebe a Things fall apart címû regényében (Olaszországban Az összeomlás

címmel jelent meg); de egyikük sem tett tanúságot olyan erkölcsi szenvedélyrõl és vallásos

ihletrõl, mint Ngugi.

Néhány kilométernyit haladunk ezen a lepusztult és vidám vidéken, majd egy kunyhócsoport

és egy benzinkút közelében bekanyarodunk. De útitársam nem vette észre, hogy az út mentén

végig árok húzódik: csöveket fektetnek le, az árok szélén földrakások. Túl élesen

kanyarodunk, s a kerekek elakadnak az árok sarában. Éppen esik, a sár majdnem folyékony.

Megpróbáljuk kimozdítani a kocsit; ez csupán avval az eredménnyel jár, hogy egy hatalmas

fröccsenés tetõtõl talpig vörös sárral lep be. Csupa sár vagyok mindenütt, még a fülembe is

kerül. Vigasztalásként a következõket gondolom magamban: „Vidéken vagyunk, mégis

csöveket fektetnek le, s én egy tipikusan nyugati ipari terméknek, a Land Rovernek a

jóvoltából jártam pórul, íme, így mûködik a paraszti civilizációból az ipari civilizációba való

átmenet; ahogy mondani szokás, tetten értem. Ha csupán a paraszti civilizációban járnánk,

egy ösvényen gyalogolnék; ha pedig csakis ipari civilizációban volnánk, találtam volna egy

97

aszfaltozott utat. Most viszont tessék, nyakig vagyok az átmenetben. " Mintha metaforámat

akarnák igazolni, mindenfelõl segítõkész, de a gépkocsikhoz mit sem értõ parasztok

bukkannak fel: ágacskákat, apró köveket nyújtanak felénk, de hát másra volna szükségünk.

Végre futólépésben megérkezik négy férfi, õk nagy köveket hoznak. Maga Ngugi az és három

barátja; útitársam elsietett hozzá, elmondta, milyen kellemetlenség ért bennünket. Számukra

gyerekjáték kiszabadítani egy autót a sárból, hiszen õk már régen átjutottak a paraszti

civilizációból az ipariba. Néhány perc múlva el is indulunk, és hamarosan rákanyarodunk arra

az útra, amely az író házához vezet.

Talán véletlen, talán nem, de annak az afrikai írónak az otthona, aki a legingerültebben írta le

a hagyományok bomlását és a fogyasztói korrumpálódás beköszöntését, olyasforma, mint

három kunyhó, a középsõ nagyobb, a két szélsõ kisebb; természetesen mind a háromnak a fala

betonból van, és a tetõt cserepek fedik. Kikuju kunyhók, ehhez a népcsoporthoz tartozik

Ngugi.

Ez az építészeti nosztalgia jegyében épült ház -- azok az olasz városlakók jutnak róla

eszembe, akik vidéken parasztos tanyát építtetnek -- mezõk, bokrok, kis villák és házacskák

között egyfajta természetes teraszon áll. Itt él Ngugi a feleségével és a gyerekeivel. Belépünk

egy szerényen, európai stílusban berendezett, tágas, kör alakú terembe. Tea és sör mellett már

meg is indul a beszélgetés.

Ngugi nem sokkal múlt negyvenéves, fiatalos, érzékeny arcú férfinak látszik, vonásain az

Európában nevelkedett afrikai értelmiségiek figyelmes és városias kifejezését érezni. Ngugi

arcát könnyû leírni, de sokkal nehezebb irodalmi arculatát körvonalazni, mert Ngugi végül is

nyugtalan és nagyon tevékeny, állandóan fejlõdõ és tevékenyen változó író. Megpróbáltam

úgy leírni õt, mint a paraszti civilizációból az ipari civilizációba való átmenet íróját; de ehhez

hozzá kell tennem, nagyon erõsen dolgozik benne a vallásos elem, amelyet az õsi

vallásosságból a keresztény vallásosságba való öntudatlan átmenet jellemez. Vallásosságot

mondok, nem vallást; Ngugi ugyanis meggyõzõdéses marxista. De úgy tûnik, marxizmusa

ugyancsak hasonlít Pasoliniéhoz: inkább hívõ, mintsem politikus, inkább népies, mintsem

tudományos marxista õ.

Sok mindenrõl beszélgetünk; végül is összeáll bennem egy olyan kép, amelyet Ngugi irodalmi

és kulturális arculatára jellemzõnek vélek. Legelõször is megkérdezem tõle, hogy került egy

évre börtönbe. Nairobiban úgy hallottam, mondvacsinált ürüggyel tartóztatták le, azért, mert

egy Kenyában betiltott könyvet találtak nála; de Ngugi tagadja, hogy -- akár csak ürügyként

is -- ez lett volna õrizetbe vételének indoka. A tények a következõk: 1977-ben szülõfalujában

elõadatta egy kikuju nyelven írott színmûvét, a darab szereplõi a falu lakosai voltak. A

színmûben, ezt hozzá kell tenni, mint annyi más írásában is, a jelenlegi kenyai uralkodó

osztályt támadta. Novemberben már le is tartóztatták. De indokot sohasem hoztak fel;

letartóztatták, börtönbe zárták, s végül tisztán adminisztratív eljárással engedték szabadon.

Ekkor természetesen fölmerül beszélgetésünk -- legalábbis számomra -- legfontosabb kérdése.

Megkérdezem Ngugit, ugyan miért írta a színmûvet kikuju nyelven, nem pedig angolul,

hiszen valamennyi elõzõleg megjelent könyvét és vígjátékát angolul írta; amire egyszerûen

azt feleli: ma már hibának tartja, hogy angolul írt, s ezentúl kikuju nyelven fog írni.

Hogy megmagyarázzam meglepetésemet, hadd emlékeztessek rá, hogy Ngugi Kenyában,

tehát angol nyelvû országban született, otthon angol középiskolákban tanult, majd pedig

Angliában, a leedsi egyetemen angol irodalomból doktorált.

98

Majd lecturer* s késõbb az angol irodalmi tanszék vezetõje lett a nairobi University College-

ben. Vagyis Ngugi nemcsak angolul beszélõ afrikai, hanem egyben olyan író is, aki az

angolszász irodalmi hagyományon nevelkedett. Egyébként álmélkodásom egy másik,

egyáltalán nem mellékes megfontolásban is gyökerezik: az ember mindenféle nyelveken

beszélhet különösebb indíték nélkül is, de ha irodalomról van szó, már korántsem véletlen,

hogy egyik vagy másik nyelven fejezi-e ki magát; valahányszor egy író nyelvet választ,

mindig mélységes, bár gyakran öntudatlan indítékoknak engedelmeskedik.

Érdekes, hogy az imént megkérdeztem Ngugit, kik a kedvenc nyugati írói. Õ Whitman,

Balzac, Tolsztoj, Dosztojevszkij mellett többek között Conradot nevezte meg. Éppen azt a

Conradot, aki azt állította: nem õ választotta az angol nyelvet, az angol nyelv választotta õt.

És hozzátette: „Más szempontok is közrejátszottak: hogy lenyûgözött az angol nyelv

tisztasága és egyszerûsége, hogy elejétõl fogva szerelmes voltam prózájának ritmusába, s

hogy érzelmi természetem finom és rejtelmes összhangban van az angol nyelv szellemével."

Továbbfûzve ezeket a gondolatokat, megkérdezem Ngugit, miért ír az angol helyett ezentúl

inkább kikuju nyelven. Kissé ridegen feleli: mindenekelõtt azért fog kikuju nyelven írni, mert

ez népének a nyelve, meg aztán azért, mert õ a dolgozó osztályok nevében kíván szólni.

Ngugi válasza csak látszatra egyszerû. Valójában, ha az ember jól meggondolja, rájön: 1.

hogy Ngugi választása Conrad választásának éppen az ellenkezõje: az utóbbi egy nemzeti

nyelvrõl nemzetek feletti nyelvre tért át, Ngugi viszont a nemzetek feletti nyelvrõl nemzetire;

2. hogy Ngugi választása a nacionalizmus és a marxizmus egybefonódásának tudható be,

mely a harmadik világban ma oly gyakori; 3. hogy Ngugi a Conradéval ellentétes

megfontolásból indul ki: egy nyelv szellemének az egyéni érzékenységre tett hatását õ egy

olyan nyelv szellemével helyettesíti, mely a társadalom érzékenységére hat. Csupán

egyvalami közös benne és Conradban: az ideális társadalomról szõtt utópia, amelyet Conrad a

hagyományos angol társadalomban, Ngugi viszont a jövõre összpontosító szocialista

társadalomban vélt fölfedezni.

A látogatás azzal végzõdik, hogy néhány fényképet csinálunk a kertben, a házzal szemben.

Közben önkéntelenül arra gondolok, milyen különös és példás gyorsasággal járták végig a

kikujuk az afrikai népek meredek pályáját. Száz évvel ezelõtt, amikor Blixen leírta õket, a

nyugatias civilizáltságnak még semmi nyomát nem mutatták, manapság viszont a kikujuk

alkotják Kenya kispolgári uralkodó osztályát; nyugatiasságuk pedig már annyira érett, hogy

mint Ngugi esetében, a Nyugat elutasítására sarkallja õket, arra, hogy térjenek vissza a

gyökerekhez. Mindez bizonyára a kolonializmus ellen vívott, több évtizedes harcnak is

tulajdonítható; de az angolszász kultúrával való együttélésnek is, mely siettette és elmélyítette

a nemzeti öntudat kialakulását. Bizonyság erre, hogy egy olyan bonyolult és kifinomult író,

mint Ngugi, elutasítja az angol nyelvet.

* Kb. adjunktus, (angolul)

99

Utazás Zaire-ban

I A postahajó fedélzetén

Kinshasa

A Colonel Ebeya postahajó Kinshasa folyami kikötõjében horgonyoz; külsõre olyan költõi és

ósdi, mint a Mississippi valamelyik gõzöse Mark Twain idején. Három fedélzete, az elsõ, a

második és a harmadik osztályú, a rakpart fölé emelkedik; színe piszkosfehér, a korlátok

mögött nyüzsgõ sokaság feketéilik. A hajó jellegzetes szerénységgel olyannak mutatja magát,

amilyen: ócska, lapos fenekû vasaló, amely nagyon is mérsékelt, óránkénti öt-tíz kilométeres

sebességgel nyolc nap alatt visz föl bennünket a Zaire folyón Kinshasából (a volt Kongóból)

az ezerhatszáz kilométerre esõ Kisanganiba (a volt Stanley ville-be).

Hogy miért hajóval utazom nyolc teljes napon át egy olyan városba, ahová repülõgéppel alig

két óra alatt átruccanhatnék? Több okom van rá: mert nem akarok szervezett turista lenni, és

turistákkal találkozni, akik önhibájukon kívül óhatatlanul bizonyos helyek nyers valóságát

fogyasztói banalitással fertõzik meg. Mert tudom, hogy a folyón fölfelé hajózva az összes

afrikai országok közül a legafrikaibb, Zaire legmélyébe jutok. S végül, last but not least*

irodalmi indítékom is van: hiszen Zaire Joseph Conrad afrikai regényének, a A sötétség

mélyé-nek a folyója. Utóbbi érvemre azt mondhatná valaki, hogy eléggé hóbortos. De miért?

Éppen Afrikában, azon a kontinensen, ahol a természet az úr, mindaz, ami történelmi és

kulturális, valami nemes és hasznos lény jelenlétének tanúságaként mélységesen meghatja az

embert.

Megkönnyebbülten szállunk fel a hajóra, miután hosszasan várakoztunk a rakparton, ahol az

utasok és azok, akik kikísérték õket, akkora tülekedést csaptak, hogy kisebbfajta zendülésnek

is beillett, íme az egyik fedélzetrõl a másikra vezetõ, meredek lépcsõk; íme az úgynevezett

luxuskabin: falait faburkolat fedi, és fürdõszobája is van, de ez sajnos használhatatlan. A

kabin tágas, két alkóvra oszlik, mindegyikben két-két ágy; itt fogok aludni negyedmagammal

-- rajtunk kívül egy európai sincs a hajón -- nyolc éjszakán át, ameddig vízi utunk tart, de az

álom, legalábbis az én álmom, alighanem mindvégig nyomasztó lesz, mintha valami

útonmódon részt kéne vennem a gépek erõfeszítésében, hogy a hajó árral szemben följebb és

följebb jusson a folyón.

Várakozás közben, miután elhelyeztük bõröndjeinkét, dobozainkat és csomagjainkat a

kabinban, egy kicsit szemügyre veszem a Colonel Ebeyát. így veszem észre, hogy hosszú,

lassú vízi útján négy uszályt is vontat majd maga mögött a hajó. Érdemes megmagyarázni,

hogy ezek az uszályok miért vannak mögöttünk. A Colonel Ebeya tulajdonképpen egyfajta

kicsi, úszó, mozgó afrikai piac. Az uszályokban vállalkozó szellemû kinshasai kereskedõk

fognak utazni szép számmal, hogy eladásra kínálják különféle áruikat (gyógyszert,

piperecikket, trikót, szandált, kétszersültet, konzervet, cigarettát, csecsebecsét, edényt stb.

stb.). Portékájukat a partvidék lakói fogják megvenni, nekik ugyanis egyetlen gyors

érintkezési lehetõségük van a várossal: a folyó; a kereskedõk viszont halat vásárolnak tõlük,

gondosan elhelyezik a hajó hûtõszekrényeiben, hogy majd a kinshasai és kisangani piacon

eladják. Tehát a postahajó valamivel több, mint közlekedési eszköz.

* Végül, de nem utolsósorban, (angolul)

100

Találkozások és társadalmi kapcsolatok színhelye is, s ennek Fekete-Afrika magányában és

elszigeteltségében mindig igen nagy jelentõsége van.

Kevéssel alkonyat elõtt, szirénabúgás, kendõlengetés nélkül, csendben, szinte véletlenül

indulunk el. Kinshasa kikötõje--a roskatag s a párától megfeketedett raktárak, a keskeny,

szerény rakodópart-gyorsan hátrál és zsugorodik a lenyûgözõen széles és mintegy szétesõ

vízfelület mögött: a város fényeinek ékszerfüzére fokozatosan kialszik a ködös messzeségben,

mintha a partot borító, fekete, elmosódó erdõ nyelné el. Aztán váratlanul, egy csapásra

besötétedik, mintha valami függönyt rántott volna le egy türelmetlen kéz. A hajó

rendíthetetlenül, zökkenõk nélkül folytatja útját, akárha lapos fenekén siklana. Orrából egy

erõs reflektor hol jobbra, hol balra irányítja hatalmas fénysugarát, egyegy pillanatra

megvilágítja a kísérteties fákat, leereszkedik az aljnövényzet homályos gubancáig, egy

darabig követi a legközelebbi partvonalat, végül újra a folyóra vetõdik.

A vacsoraidõtjelzõ gong szavára máris megkezdõdik a rendes fedélzeti élet, s ez nyomasztó is

kissé, mert csupa olyan régi szokásból áll össze, ami az utazónak éppenséggel meglepõ

újdonsággal szolgál. Hogyan „érzékeltethetném" azt a fülsiketítõ lármát, amely az ebédlõben

a maximális hangerõre beállított rádióból árad; vagy az étkezések egyhangúságát: mindig

ugyanaz az egy fogás reggel is és este is; burgonya és hús, mint a laktanyákban; vagy az

étterem megvilágítását, ami annyira gyenge, hogy a félhomályban csak úgy villog az

asztaltársak szeme fehérje és fogsora. A vacsora öt percig tart, utána visszamegyünk a

kabinba. Vonzanak a sötétség zord titkai: rákönyökölünk a korlátra. Egykét óra hosszat ott

támaszkodunk, a sötétség és a belehasító reflektorfény váltakozása lenyûgöz bennünket.

Temérdek repülõ bogarat látunk, barna vízfelületeket, fáradt tenyészetet. Néha egy-egy

csónak bukkan fel a sötétben, állva evezõ férfiak, minket néznek. Néha meg egy-egy

kunyhócsoport gubbaszt kivilágítatlanul a fák alatt.

A gõzös szabályos, szinte fiziológiai géplüktetéssel egész éjjel halad fölfelé. Másnap a hajnal

elsõ fényeire kirohanok, s akkor valami mintha mellbe vágna. A teljes méltóságában és

titokzatosságában megmutatkozó afrikai magányosságba ütközöm. Este, az indulás és a

láthatáron még ott csillogó kinshasai fények emléke révén az volt a benyomásom, hogy

ismert, meghitt tájon hajózok. De most, az éjszakai vízi út után, hirtelen egy teljesen idegen

világban találom magam, s úgy érzem, ez a világ nem fogad be, hátat fordít nekem.

Kimondhatatlan, titokzatos, vad függetlenséget vélek látni benne.

íme az erdõ. Most kedvem szerint megnézhetem; bár úgy rémlik, minél tovább nézem, annál

kevésbé értem. Ez Zaire egyenlítõi vadonja; nagyságra és sûrûségre csak az Atlanti-óceán

túlsó partján az amazonasi õserdõ fogható hozzá. Ebben a percben, a trópusi hajnal párás

fényében olyan, mintha amúgy ímmel-ámmal ébredne, mintha álom és ébredés határán még

nem tudott volna úrrá lenni zsibbadtságán. A mélabús, elégikus pózokban álló, nagy fák a

folyó vizében tükrözõdõ rojtos leveleikkel Poussin preromantikus földi paradicsomaira

emlékeztetnek. Mindegyik csupa lián, s mintha nyomasztaná õket ez a nagy tömegû növényi

pókháló. Mögöttük, ameddig a szem ellát, hasonló fák sej lenek; azok is mintha a létükért

harcolnának az aljnövényzet fojtogató szorításában. Ennek az õsi és szemre örökkévaló

világnak a képe szinte automatikusan az emberi élet metaforájává alakul át, hiszen létünk is

csupa biológiai küzdelem, gyõzelem és vereség. A fákhoz és a liánokhoz hasonlóan a világ

erdejében is egymásba fonódnak és birkóznak egymással az egyenként oly összetéveszt-

hetetlenül eredeti életek. Talán egy ügy û ez a metafora, de nem lehet kitérni elõle.

101

Ha most a véget nem érõ parti erdõrõl a folyóra nézek, mindenekelõtt azt kérdezem

magamban, milyen színû a Zaire vize. És azt felelem: „erõteljes", vagyis barnás szilvakék,

sûrû, nem átlátszó, s mintha hatalmas izmok remegnének és hullámzanának benne végig.

Sima, de finom redõi fenyegetõ mélységet sejtetnek, a folyó gyorsaságát az árral sodródó

temérdek vízijácint mutatja. Ez a kártékony növény, amelyet egy virágkedvelõ misszionárius

hozott át Brazíliából, kiszabadult meghonosítója kezébõl, akár a füstóriás a bûvészinaséból:

ellepte a Zaire egész folyamágyát, hovatovább a hajózást is akadályozni fogja. De most hol a

kicsi, egykét növénybõl álló csomói, hol kisebbfajta szigetté tömörülõ bokrai, amint

halványkék virágaikkal és fényes, zöld leveleikkel feltartóztathatatlanul rohannak az árral,

újabb metaforát sugallanak az emberi életrõl, akárcsak az imént az erdõ: szédületes

gyorsasággal igyekeznek egy ismeretlen és távoli cél, a még távoli óceán felé, amelybe bele

fognak sodródni, és amelyben elpusztulnak. Addig viszont kedvünkre gyönyörködünk a

bokrokkal pontozott, libabõrös folyó különös látványában, amely miazmáktól és páráktól

fortyogó, végeláthatatlan mocsárra hasonlít. E fátyolos és mozdulatlan magányosság kellõs

közepén egy apró csónak és egyetlen, állva lapátoló evezõse hökkent meg: valakinek a nem

remélt és megnyugtató jelenlétérõl tanúskodik.

Az ember szinte képtelen betelni a Zaire, e hihetetlen és lenyûgözõ szörnyeteg bámulatos

látványával. Baloldalt olyan közel van a part, hogy ki lehet venni a csendes öblöcskék barna

vizébe merülõ fagyökereket; ám jobboldalt a folyó mérhetetlenül kiszélesedik, afféle lagúna

lesz belõle, amelynek túlfelén nagy messze, ködök mögött rémlenek csak a csüggedten

hadonászó, parti fák. A hajó egyre-másra irányt változtat, a jobb parttól a bal part felé

közeledik és fordítva. Néha tétovázik egy-egy hatalmas keresztezõdésnél, ugyanis hol jobbról,

hol balról újabb széles, hatalmas folyók torkollnak a Zaire-ba, kósza hullámokkal kígyóznak

el a távolba. Vagy a Zaire bomlik több ágra agresszív és egyhangú növényzet borította

szigetek között. Némelyik szigeten emberek élnek; egy-két halászkunyhó áll rajtuk, a keskeny

parton szárazra húzott csónak, csöppnyi banánültetvény: kétéltû és mint rendesen,

kimondhatatlanul magányos életmódra vallanak.

A folyó tehát nem okoz csalódást annak, aki mint én is, úgy döntött, gõzösön hajózik fel rajta,

hogy a lehetõ legmélyebbre hatolhasson ennek a Zaire-nak nevezett afrikai országnak a

szívébe. De meg kell erõltetni képzelõtehetségünket, hogy számot vessünk vele: Európával

ellentétben, ahol is az országok szíve a városokban van, azokban sûrûsödik össze legjobban a

forgalom, azokban él a lakosság többsége, Zaire-bán az ország szíve nem egyéb, mint

méltóságteljes magány, néma párbeszéd az erdõ, a folyó és az égbolt között, s megannyi

elhagyatott, mozdulatlan víztükör.

102

II Megálló az enklávéban

Bolobo

Hirtelen fölébredek, de nem azért, mert váratlan zaj töri meg a csendet, hanem azért, mert a

hajó gépeinek szüntelen zakatolását furcsa csönd váltja fel. Különleges csönd ez, olyasféle,

mint amikor a vonat éjnek idején megáll egy állomáson, s a csöndben csoszogó léptek, emberi

szavak, fémes zajok visszhangoznak, s ami arra készteti az embert, hogy szinte hálával

gondoljon a vonatra, amiért folytatta útját, miközben mi aludtunk. De most nem egy

olaszországi vonat hálókocsijában, hanem Afrikában, egy zaire-i postahajó kabinjában

vagyok. A csöndet pedig hirtelen kiáltás töri meg, nagyon hangos kiáltás, amelyet vad öröm,

féktelen és ártatlan nemtörõdömség hat át.

Egyáltalán nem meglepõ -- hiszen az este Conrad A sötétség mélye címû könyvét olvastam --,

hogy eszembe jut „az a kiáltás, az a nagyon hangos, valami mérhetetlen kétségbeesésbõl

fakadó vad disszonanciákba sikló kiáltás... mely annyira váratlan volt, hogy a hajam égnek

állt a sapkám alatt", ahogy Conrad írja le a regényben, mit hallott az áthatolhatatlan kongói

õserdõben, amelynek partja mellett gõzöse elhajózott. De rögtön rájövök, hogy az imént

hallott kiáltásban nyoma sincs a kétségbeesésnek, amint egyébként azokban sincsen, amelyek

messzirõl válaszolnak neki; mint említettem, éppenséggel tolakodó, gyerekes öröm érzik

benne, ami nem törõdik nyugalmammal, alvásommal.

Ám a kis kabinablakon, a vörös függönyön fény szûrõdik át; világos van, elhatározom, hogy

fölkelek, s megyek, megnézem, mi történik. Sajnos a Colonel Ebeya postahajó úgynevezett

luxuskabinjában nem tudja könnyen rendbe hozni magát az ember. A nagy sietség közben

megfeledkezem róla, hogy a villanykapcsoló zárlatos, s ezért szokás szerint kellemetlen

áramütés ér. Azután a zuhany: a cérnavékony vízsugár természetesen hideg, de azért már

elõre menekülésre kényszeríti a fürdõkád repedezett zománcán mászkáló pókokat.

Megborotválkozzam-e vagy sem? Mivel tükör nincs, a borotválkozás a megszokott idõ

kétszeresét venné igénybe, én pedig sietek, hogy rájöjjek az elõbbi kiáltás okára. Megmosom

az arcom, belebújok a nadrágomba, trikómba, cipõmbe, és kirohanok a kabinból.

A Colonel Ebeya mozdulatlanul áll a hajnal fehér fényében; köd, nyirkos, meleg trópusi köd

borítja a partot, s ezért az erdõnek csak fátyolosán derengõ kísértete látható. A ködbõl

azonban csónakok végeláthatatlan sora bontakozik ki: némelyiket még részben eltakarja a

köd, némelyik kievickélt belõle, némelyik már ott van a hajó oldalának közvetlen közelében.

Akad közöttük kicsi is, nagy is, az egyiket egy vagy két evezõs hajtja, a másikat, sorban állva,

tíz vagy tizenöt. S a kiáltás, amely vajmi kevéssé volt tekintettel arra, hogy alszom, egy zöld

nadrágos és Fruit of the loom* feliratú trikót viselõ, atlétatermetû fiatalember lelkén szárad;

ott áll a korlát mellett, és válaszként a csónak evezõseinek hasonló kiáltásai szállnak épp felé.

Dávid Livingstone-nak, aki, mint ismeretes, kevés cáfolhatatlan gondolattal ajándékozott meg

bennünket, az volt az egyik rögeszméje, hogy a kereskedelem a kereszténység elterjedését

segíti elõ, amennyiben szétrombolja a törzsi kultúrát. Bevallom, a kereskedelemnek a

kereszténységgel való egybekapcsolását mindig a jól ismert viktoriánus képmutatás

megnyilvánulásaként értelmeztem, míg el nem jutottam Zaire-ba. Itt végre megértettem, mire

gondolt Livingstone:

* Kb. „szövõszéken termett", (angolul)

103

a törzsi szervezet egyet jelent a naturálgazdálkodással; ha meg a naturálgazdálkodást fölváltja

a cseregazdálkodás, az azt jelenti, hogy a törzs felbomlik, tehát az animizmus is megszûnik,

tehát (huhh!) gyõz a kereszténység. Valóban.

Az a jelenet, amelynek szemtanúja vagyok, bizony más, mint amikor a conradi típusú törzsek,

nyíllal és lándzsával fölfegyverkezve, Afrika kolonializmustól megbecstelenített, sötét szívén

kívül, megrohanták a hajókat; ez a jelenet nem egyéb, mint kiskereskedõk teljesen békés, sõt

igen vidám nyüzsgése. A fiatalember mellett, aki kiáltásával felriasztott, rátámaszkodom a

korlátra, és figyelek. A köd lassacskán feloszlik, így hát látom, hogy a hajó olyasvalami elõtt

horgonyzott le, amit Olaszországban településnek vagy tanyának neveznénk; de itt, mivel a

partot borító erdõbõl keserves munkával csak egy keskeny szakaszt tudtak kihasítani (mintha

az erdõ amolyan növényi lávafolyam volna, amelynek csupán a folyó tudott gátat vetni),

enklávénak kell mondanunk: olyan kis területdarabnak, mely a maga külön sajátosságaival

valamilyen célból egy másik, másfajta területbe ékelõdik be. Világos, hogy a szemem elé

táruló enklávénak mi a célja: lehetõvé tenni egy kis közösségnek, hogy fenn tudja tartani

magát az erdõ és a folyó között, s az elõbbi nyomása alól az utóbbi segítségével szabadítsa ki

magát.

Elnézem az enklávét: csupasz, tiszta térség, mögötte a sötét erdõ; elnézem az erdõnek hátat

fordító, négyszögletes kunyhókat; elnézem a település sokszínû, tiszta, mondhatni ünneplõ

ruhába öltözött lakóit, amint ott sorakoznak a parton; elnézem a többieket is, akik

csónakjaikban állva nyüzsögnek a folyó vizén; és hirtelen megértem a kiáltás vad örömét, ami

felriasztott: a kereskedelem talán nem hozta meg a kereszténység gyõzelmét, mint

Livingstone hitte; de azon kívül, hogy a partvidék lakosságának lehetõvé teszi nadrágok és

Fruit of the loom feliratú trikók beszerzését, biztosan gyengíti az afrikai magány szorongató

érzését is, amely itt Zaire-ban a hatalmas és járhatatlan folyó és az ugyancsak hatalmas és

járhatatlan erdõ között gyötrelmesebbnek tûnik fel, mint másutt.

Tehát csakugyan általános az öröm; ezt tanúsítja, hogy a postahajó veszteglése és az az adok-

veszek, amit ez a veszteglés lehetõvé tesz, óhatatlanul látványossággá alakul át. Például a hajó

megrohanása viharosnak tetszett ugyan, mégis vplt benne valami módszeresség, valami

látványos rend. Azokhoz a csónakokhoz, amelyek elsõként érték el a hajót, újabb és újabb

csónakok csatlakoznak; az evezõsök behúzzák evezõiket, lehajolnak, és a csónakok fenekérõl

szigonyaikra akasztott, fürtökben fickándozó halakat emelnek ki, aztán egyik csónakból a

másikba ugrálva a harmadosztályú fedélzethez mennek, ahonnan száz meg száz kéz nyúl ki,

hogy megragadja az árut. Amit fura módon elõ lehet jegyezni, hogy úgy mondjam: a

fedélzetrõl, még mielõtt a csónakok odaérnének, rongyot, trikókat, alsónadrágokat és más

hasonló ruhanemût hajigálnak a csónakokba; a portéka a pirogákba esik, s ez -- mint a mi

piacainkon a kézfogás -- megpecsételi az alkut: azé a hal, aki ügyesen a csónakba tudta dobni

a maga rongyát.

Ezeken a szürkés rózsaszínû, inkább vaskos, mint hosszú s mintegy iszaptól duzzadt halakon

kívül vajon mi mindent kínálnak megvételre a partvidék lakói? Mindenekelõtt majmokat,

vagyis páviánt, kacska kezû majmot, macskamajmot és a többi, mégpedig -- mondjuk így-

félkész állapot bán, vagyis fej ük nélkül, behajtott mellsõ és hátsó lábakkal, kellõképpen

megpörkölve és megfüstölve. Aztán egy-egy kis kajmánt, esetleg még élve s összekötözve,

mintha szalámi volna. Végül zöld levelekbe csomagolt maniókagyökeret. Néhány nagyon

szép, hagyományos színû és formájú kézmûipari termék (asztal, szék, edény stb.) is

104

elvándorol csónakról csónakra kerülve a hajó falánk gyomrába. Mindez fülsiketítõ, de mint

említettem, bizonyos értelemben tagoltnak mondható lárma közepette bonyolódik le.

A partvidék lakói a pénz összegyûjtését szemlátomást valami fõnökre vagy pénzbeszedõre

bízzák, ez majdnem mindig nõ; átveszi valamennyi csónak szerzeményét, majd késõbb

gondoskodik a szétosztásukról. Halaik és majmaik fejében a partvidék lakói elsõsorban

személyes jellegû portékához: piperecikkekhez, ruhanemûkhöz, szandálokhoz jutnak. Egyszer

csak azt látom, hogy egy fiú a korlátról beugrik a folyóba, s úszni kezd a part felé, de egyik

karját magasan kitartja a vízbõl, nehogy az értékes szerzemény nedves legyen. Látcsõvel is

megnézem, s kiderül, zacskót tart a kezében, s abban egy alsónadrág van. Ugyanígy és

ugyanezzel a féltékeny szenvedéllyel vigyázott a legenda szerint Camöes, a híres portugál

költõ A Lusiadák címû hõskölteményének kéziratára, amikor egy hajótörés alkalmával a

partra úszott vele.

Az alsónadrágért rajongó fiú úszása jelzi: a postahajó rövid veszteglései során gazdát cserélõ,

nem éppen alapvetõ árucikkek sokasága megerõsíti, hogy ez bizony afféle társadalmi

örömkitörés a magány hosszú napjai után. Miközben a lázas cserebere folyik, valóságos

happening alakul ki, amit csakis az ártatlan életerõ kitörésének lehet tulajdonítani. Jó néhány

anyaszült meztelen kisfiú kapaszkodik fel a korlátra, aztán visszaugranak a folyóba, és árral

szemben úszni kezdenek: a Zaire hatalmas vízfelületén itt is, ott is úszó fejek feketéllenek.

Mások nem halakkal foglalkoznak, hanem csónakjukban állva, csak úgy elbeszélgetnek a

hajókorlátra könyöklõkkel: talán híreket, véleményt, információkat cserélnek. S végül

akadnak olyanok is, akik, mint jómagam, a korlát mögül csónakjaikból szemlélik

mozdulatlanul a minden ízében ismert, mégis megunhatatlan látványosságot, anélkül hogy

részt vennének benne.

A hajókürt most kétszer-háromszor elbõdül, a csónakok egymás után eltávolodnak a gõzöstõl,

az utolsó partvidékiek is beugranak a folyóba, és elúsznak a part felé, ahol a kunyhók elõtt

felsorakozott tömeg lassan és szinte kedve ellenére szétoszlik: a látványosságnak vége, a

legközelebbire tíz-tizenöt nap múlva kerül sor.

A hajó megmozdul, s folytatja lassú, rendíthetetlen útját a folyón, amelyen most ismét

eluralkodik megszokott, nagyszerû, vad magányossága. Az enkláve eltûnik a liánok alatt

roskadozó hatalmas fák mögött. Nemsokára újabb enklávéhoz érünk, ott esetleg cölöpökre

építették a kunyhókat, archaikus, õskori látvány. Nézzük majd a partvidék lakóinak gyatra,

kétéltû lakhelyeit, amelyek ma is úgy állnak a ferde cölöpökön, mint jó néhány ezer évvel

ezelõtt. Nézzük a fekete, kusza, sûrû erdõt is, a zsebkendõnyi tisztások háta mögött. És

bizonyára vonakodunk majd, hogy „elképzeljük", milyen is lehet így, a folyó és az erdõ közé

szorultan élni, hallal, majommal és hasonlókkal kereskedni, s azt is csak hetente egyszer,

amikor megjön végre a postahajó. Egyébként, ahogy mondják, „tout se tient"*: az enkláve

vidám szegénysége összhangban van a hajón nyüzsgõk tömegével, amely vidáman éli át a

folyami hajózás nagy kalandját. S arra, hogy ez sokaknak tényleg kaland, ha más nem is,

bizonyítja, hogy másnap néhány potyautast fedeznek fel és vesznek õrizetbe a hajón.

Az egyik állomáson két-három egyenruhás csendõr jön fel a hajóra, s rövid kutatás után öt-hat

potyautassal kerülnek elõ a hajófenékrõl: taszigálják õket maguk elõtt; kezdetleges módon

zsineggel kötözték õket egy-

* Minden összeülik, (franciául)

105

máshoz. A foglyok valamennyien izmos, j ól megtermett fiúk, megbánás vagy ijedtség

egyáltalán nem látszik rajtuk. Egyikük, amikor elhalad mellettem, kihívó hangon mondja: --

Nemsokára átmegyek Európába. -- Addig is, amíg partra nem száll Európában, megadóan és

engedelmesen ballag ki a csendõrök mögött Bolobo folyami kikötõjének rakpartjára.

106

III Conrad emléke

Mbcmdaka

Naplót akartam vezetni a Zaire-ról, úgy, mint Conrad, úgy, mint Gide. De csak egyetlenegy

napig írtam, íme az eredmény. A hajóút negyedik napja, reggel. A hajókürt kétszer-háromszor

elbõdül, aztán a gõzös megáll. A fedélzet jobb oldalán nyugágyban ülve éppen Conrad

naplóját olvasom: elõttem a megszokott vízfelület, amely hatalmas kiterjedése révén inkább

lagúnára, mintsem folyóra emlékeztet. Átmegyek a bal oldalra, szeretném megnézni, mi

történik. Ekkor látom, hogy egy nagy város, Mbandaka rakpartjánál álltunk meg.

A szokásos raktárak, az utasok, a naplopók, a kereskedõk és a rendõrök szokásos jõ vese-

menése. A raktárak mögött hatalmas mangófák sötét lombja emelkedik a magasba. A nap

hevesen tûz, égeti arcomat, karomat, amikor kihajolok a korláton, hogy nézelõdjek.

Az egyik kabinból egy nõ lép ki, odajön mellém, õ is kihajol a korláton. Fiatal, az élénk színû

ruha, amelynek anyagát Manchesterben vagy Hollandiában gyártják afrikaiak részére,

mellétõl a bokájáig ér. Pompás, kissé kövérkés válla van, bõre sima, sûrû, mély feketeséggel

ragyog. Nyaka és karja kerek és erõs, feje tökéletesen gömb alakú, tarkója egyenes; vaskos,

kicsi füle kagylóra hasonlít. Haja a koponyáján megannyi, sávokkal elválasztott fürtbe van

rendezve; minden fürtjébõl egyegy merev tincs nyúlik fölfelé, mint azok az antennák,

amelyeket a karikaturisták rajzolnak a Mars-lakók fejére.

De úgy is, mint azok a sugarak, amelyek a vallásos festményeken a szûzanya fejébõl áradnak

szét. Egyébként a nõ nagyon emlékeztet Picasso némely nõi figurájára, éppen a mester afrikai

korszakából: egymáshoz forrasztott hengerekbõl és gömbökbõl áll össze a formás, telt idomú

test, amely óhatatlanul elõregörnyed, mintha súlyos terhet cipelne a vállán.

Kimegyünk a partra, elindulunk, hogy körülnézzünk. Széles sétány, két oldalán mangófák. A

mangófák árnyékában hosszú, nagy, kétemeletes házak, miután szemügyre vesszük õket,

kiderül, hogy üzletek, ahol mindenfélét lehet kapni. Mbandaka -- mint Afrikában oly sok

város -- csupa bolt és.hivatal; ide az erdõlakók azért járnak be, hogy bevásároljanak, és

elintézzék ügyeiket a hatóságokkal. Egymás után többféle üzletbe kukkantunk be: tágasak,

tiszták, levegõsek, a pultok mögött szolgálatkész eladók, a mennyezeten régi ventilátorok

forognak. Itt, akárcsak Kinshasában, a kereskedõk jó része portugál, elõször Zaire-ból

Angolába menekültek a zaire-i forradalom miatt, aztán visszamenekültek Zaire-ba az angolai

forradalom miatt Az következik-e ebbõl, hogy a kereskedés szenvedélye erõsebb még a

forradalmaknál is? így van, de azzal a megszorítással, hogy a harmadik világban az igazi

ellenfelek a kereskedõk és a politikusok.

A hajó tovább indul; a fedélzetén tovább olvasom Conrad naplóját. A könyv egy folyami

gõzös kapitányának technikai jellegû, személytelen naplója. A naplóban Conrad didaktikusán

„letegezi" önmagát, például: „.. .megközelíted a jobb oldali csúcsot, és majdnem a csatorna

közepére irányítod a hajót, hogy jobb felõl haladj el a következõ sziget mellett." Conradon

kívül csak egy írót ismerek, aki naplójában tegezi magát: Pavesét; de amennyire személyes a

piemontei szerzõ, ugyanannyira személytelen Conrad. Tehát Conrad nagyon is száraz naplóját

olvasom, idõnként felnézek, a folyót figyelem, s ekkor fura módon a szövegnek ezt a

szárazságát már nem tartom összeegyeztethetetlennek a táj hihetetlen szépségével. Végtére is

a régi utazók, például Marco Polo, akik különféle országokat jártak be, ugyanúgy írtak, mint

Conrad. Persze ettõl függetlenül fölmerül bennem néhány kérdés. Például hogy miért hat meg

107

olyan mélységesen a táj szépsége, a hatalmas, elégikus fákkal, amelyek visszatükrözõdnek az

álmatag öblöcskék vizében. Azért, mert már láttam, netán egy másik életemben? Vagy épp

azért, mert most látom elõször? Más szóval: valami „már látott" dologról, emlékrõl van szó?

Vagy éppenséggel „még nem látott" dologról, látomásról?

A hajónak parancsnoka és parancsnokhelyettese is van. A parancsnok megáll elõttem, köszön,

érdeklõdik utazásom felõl. Magas, szenvtelen, elegáns, kecses és oly igen városias ember,

hogy szinte már rejtélyes. Zubbonya nyakig begombolva, nadrágja élesre vasalva. Azt

mondja, egész éjjel õ vezette a hajót; tegnap este tényleg láttam, amikor a fedélzeten

mászkáltam: a kormányosfülkében ült, szemét a hatalmas, sötét vízfelületre szegezte, keze a

kormánykerékre kulcsolódott, úgy irányította a hajót a zátonyok, szigetek s a folyó

kanyarulatai között. A végén elmosolyodik, mutatja, hogy most aludni megy, és azzal távozik.

Amilyen kifinomult, karcsú és kecses a fõnöke, olyan otromba, tömzsi és faragatlan a

parancsnokhelyettes. A velünk szomszédos kabinban lakik, sokat üzletel. A hajóhídon, a

fülkéje mellé csak úgy özönlenek a frissen kifogott halak, a félkész majmok és egyéb

portékák. Most karosszékben ül, cigarettázik, s kifejezéstelen szemmel bámulja a feleségét,

amint az a földön kuporogva machete vei épp egy lefejezett és lepörzsölt majmot darabol,

amely mindennek ellenére egy kétéves kisgyerekre hasonlít. Elfordítom a tekintetemet errõl a

konyhai munkálkodásról, s az erdõre nézek, amely most szinte a korlát túloldalán vonul el

elõttünk: ahhoz a majomhoz, amelyet a parancsnokhelyettes felesége darabol, nagyon hasonló

majmok határozott körvonalai tûnnek fel; lendületesen, puha és szép

légtornászmozdulatokkal, boldogan ugrálnak egyik ágról a másikra.

Tizenegy órakor lemegyek a harmadik osztályra szandált venni, íme a fedélzeteket összekötõ,

meredek lépcsõ; íme a korlát mellett végig felállított pad. Az utasok sûrû sorban állnak, mint a

rabok a régi gályákon; mozdulatlanul figyelik a folyót; alighanem csak nézik, de nem látják,

akárcsak a mi városainkban az autóbuszutasok, íme a kicsi, rögtönzött suk. A pultokon és a

padlón a szatócsok színes folyadékkal teli apró palackokat, különféle színû tablettákat,

tégelyben kenõcsöket, tasakokban porokat árulnak. Lám, a szandálok. Az árus -- kedélyes,

vaskos nõ -- mond egy árat, én a felét vagyok hajlandó fizetni, a nõ elfogadja az ajánlatot,

feltámad bennem az Afrikában gyakran kísértõ érzés, hogy a vételár felének a fele is elég

volna. De talán tévedek, összetévesztem a kereskedés örömét a haszonszerzésével. Talán

méltányos áron vásároltam; s a a nõ széles és nyájas mosolya, miközben átnyújtja a szandált,

csakis neki magának szól.

Hónom alatt a szandállal folytatom a kíváncsi mászkálást; nagy nehezen tudok csak utat törni

magamnak a padon ülõk térde és a korláton kihajoló utasok feneke között, íme az elülsõ

fedélzet. Itt sok utas verõdött össze, izgatott, hangos csoportokat alkotnak, mint az olasz

szurkolók mérkõzés után. Mirõl beszélnek? Honnan van még mindig ennyi mondanivalójuk,

amikor már négy napja tart ez az eseménytelen hajóút? Lábuk között hatalmas, szürkés

rózsaszínû halak haldokolnak: duzzadtak, vaskosak, az imént kerültek a fedélzetre.

Kellemetlen, sáros, nyálkás folyami halbûz. Undorító, ahogy összekeveredik a csípõs

vizeletszaggal.

Pedig ezek az utasok a Colonel Ebeyán megszállottjai a tisztálkodásnak, meggyõzõdhetek

róla, amikor a hajó orrába érek. E szûk helyen, miközben a hajó szokása szerint rendületlenül

és szinte észrevétlenül halad elõre, két-három mosakodó utast pillantok meg. Meztelenre

vetkõzve, dühödten szappanozzák magukat tetõtõl talpig. Azután egy vödör vizet öntenek a

fejükre. Azután újra kezdik a szappanozást. Megannyi meztelen, fekete hajódísz; mögöttük,

108

közönyös és vad háttérként, a végeláthatatlan zaire-i táj, felhõk, amelyek az erdõre

nehezednek, s az erdõ, amely a folyóra nehezedik.

Ebédre kongatnak. Sajnos, ugyanaz a burgonya-hús egytálétel a menü; a sör ma meleg. Az

alacsony, csúf pincér -- olyan, mint egy manó -- muskátlipirosra festett körmeivel felcsippent

az ablakról egy kövér, vaskos, sárga légy ét-bögöly hoz hasonlít-, megmutatja, és széles

mosollyal azt mondja: „cece". Hosszúra nyúló beszélgetés az álomkórról.

Késõbb visszamegyek a fedélzetre, a nyugágyamhoz, Conrad naplójához. Amint már

említettem, tisztán technikai jellegû napló; mégis szétválaszthatatlan egységet alkot A sötétség

mélyé-vei: az elsõ kiegészíti a másodikat, az elsõ az objektumról, vagyis a folyóról szól; a

második a szubjektumról, vagyis Conradról. A folyóról a maga mélységével, szélességével,

hosszúságával, kikötõivel, sodrásaival, áramlataival, örvényeivel stb. stb., illetve Conradról és

annak a civilizációnak a problémáiról, amelyhez Conrad tartozott. Objektum és szubjektum

végül egybeforr, bár az eredményben igaz, ami igaz -- a szubjektum talán túlságosan is

felülkerekedik az objektumon. Conrad a Lord Jim elsõ részében realista, tökéletesen ura

anyagának: A sötétség mélyé-ben expresszionista, az anyag kiszökik a kezébõl. De hát miféle

anyag is volt ez? A kolonializmus, amelyrõl Conradnak 1890-ben, kongói utazása idején

természetesen nem lehettek történelmi és szociológiai távlatú nézetei. Mégpedig két okból:

mindenekelõtt azért, mert õ is a gyarmatosító társadalomhoz tartozott; másodsorban pedig

azért, mert konzervatív és angolbarát lévén ezt a társadalmat kedvelte, és jobbnak tartotta

bármiféle más társadalomnál.

Ebbõl az ellentmondásból fakad az elbeszélés közvetett technikája. Conrad, egyes szám elsõ

személyben, felidézi Marlow kapitány alakját, aki szintén egyes szám elsõ személyben meséli

el a történetet. Vagyis Conrad arra használja fel Marlow-t, ezt a normális embert, ahogy

mondani szokás, hogy „ne mondjon el" a kolonializmusról olyasmit, amit, ha közvetlenül õ

maga az elbeszélõ, kénytelen lett volna elmondani. Természetesen a kolonializmust általában

elítéli: de az elmarasztalás nem a történelembõl fakad, hanem a becsületérzésbõl, ami Conrad

erkölcsi értékrendszerének alapját alkotta, amint a Lord Jim-ben is megállapítható. Conrad

nagyon pontosan tudta, hogy becsületes embernek mit kell és mit nem szabad tennie. A

kolonializmusnak Kongóban tapasztalt szörnyûségei láttán a legelsõ pillanatban rájött, hogy

úriember nem lehet kolonialista, és ha mégis az, akkor az úriemberek, azaz a polgárok

civilizációja romlásnak indult. Kurtz, a kalandor, aki egy belga társaság megbízásából

elefántcsontot vásárol, végül is úriember. Conrad az úriembereknek a gyarmatosítás során

elkövetett bûneiben rejlõ ellentmondással szembenézve ugyanolyan következtetésekre jut,

mint Dosztojevszkij: a felvilágosult és racionalista tizennyolcadik század emberei, ki tudja,

miért, démonokká változtak át. Kurtz démoni alak. Csupán egy belga társaság alkalmazottja

és mégis Sztavroginhoz, Doktor Fausthoz, Hitlerhez hasonlít.

Ám Conrad nem tudja megmagyarázni e hasonlóság okait. Ezért tünteti fel démoni színben a

kolonializmust, tehát a Zaire folyót is, amelynek pedig semmi köze a kolonializmushoz. A

zaire-i hajózásból ezért lesz pokoljárás, út a kolonializmus bugyraiba, el egészen addig a sötét

partig, ahol afrikaiak levágott feje bámul a kísérteties semmibe, s valami királynéforma figura

nagy léptekkel járkál le-föl, karját fenyegetõen az ég felé emelve. A démoni megjelenítés

arról tanúskodik, hogy a szerzõ elkerülhetetlenül tudatára ébredt a valóságnak, de nem vont le

minden tanulságot. Ám A sötétség mélyé-nek zsenialitása mégiscsak abban rejlik, hogy

Conrad, az egyéni sorsok nagy regényírója egy talányos személyiség révén itt a civilizáció

tragédiájával néz szembe.

109

Mire Conrad naplójának utolsó oldalát elolvasom, már besötétedett. A korláton kihajolva a

sötétséget fürkészem. A Colonel Ebeya reflektorának ólomszürke, valószerûtlen fénye

hatalmas, talán huszonöt méter hosszú vagy még hosszabb csónakot világít meg. Tucatnyian

állnak benne, karlengetéssel üdvözölnek bennünket. A csónak a végére szerelt pöfögõ

motorral halad elõre a sötétségben. Mihelyt eltûnik, vacsorára csöngetnek.

110

IV A katonaszökevény és a rendõr

Kisangani

íme Kisangani, valamikor Stanleyville-nek hívták. Itt véget ér a hajóút. A sodró áramlatok

lehetetlenné teszik, hogy a hajók tovább haladjanak fölfelé. A korláton kihajolva határozottan

látom a sodró áramlatokat, közben a Colonel Ebeya kikötését figyelem: vajmi kevéssé

impozáns sziklák emelkednek ki az egymással viaskodó hullámokból; a szikláktól sávokra

osztott, összekuszált folyóár erõteljes zûrzavara fölött pókhálószerû gerendázat függ, összeköt

két partszakaszt, jó néhány halászháló és varsa lóg le róla.

Azután a sodró áramlatokról Kisangani felé fordítom tekintetemet. A városon nemigen

látszik, hogy nagyon különbözne a többi, kevésbé jelentõs folyami kikötõtõl: rakpart, láda- és

dobozhalmok, néhány daru, viszonylag kevés kikötõi munkás és utas nemtörõdöm jövése-

menése. Afrika szívének a szívében vagyunk: s ez a szív szomorú és szegény. Ha azokkal a

kellemes és jól felépített városokkal: Nairobival, Abidjannal, Dakarral, Kampalával, Accrával

és a többivel hasonlítom össze, amelyeket a francia és az angol kolonializmus létesített, úgy

kell felfognom a belga kolonializmust, mint a természeti kincsek tiszta és egyszerû

kiaknázását, amely tevékenységét kevéssé vagy egyáltalán nem igazolta a kultúra terén.

A hajó gyorsan kiürül. Mindenki partra száll, aki nyolc napon át ott volt a szemem elõtt:

báláikkal és batyuikkal a suk szatócsai; vastag bõrû anyjuk szoknyájába kapaszkodó

gyerekekkel a családok; jó néhány átvezényelt katona terepszínû overallban; a jó alakú, telt

idomú, szép lányok, akiknek a feje a fölfelé meredõ hajfonatokkal olyan tüskés, mint egy

tûpárna; és végül három ember, akiket néhány nappal ezelõtt már láttam, amint a fedélzeten a

parancsnoki fülke mögött kuporogtak, egy katona, a felesége és a kisfia. A katonát, bár még

mindig egyenruhát visel, õrizetbe vették, mert megszökött. Nem tudom, hogyan leplezték le,

mindhárman akár az elgyötört állatok kuporogtak négy napon át a fedélzeten a parancsnoki

kabin mögött. Most kiszállnak a hajóból, elõttük s mögöttük egy-egy civil ruhás rendõr. Ha

valaki Afrikában, fõként Zaire-bán, hasonló jelenetet lát, óhatatlanul felébred benne a

kiváltságosság valamiféle érzése. Az ember azt gondolja magában: „Milyen szerencsés

vagyok! Neki meggyûlik a baja a rendõrséggel, nekem nem." Ám alighogy megfogalmazom

ezt a gondolatot, egyik útitársam odalép hozzám, és közli, hogy valamennyiünknek

jelentkeznünk kell a rendõrfelügyelõnél, útleveleink elõre nem látott s nem is látható

ellenõrzésére.

Hogy megértessem a kellemetlen érzést, ami erre a hírre elfog, talán nem lesz hiábavaló, ha

néhány szót szólok arról, amit jómagam út vámkomplexusnak nevezek. Mi is az az

útvámkomplexus?

Olyasmi, ami még akkor keletkezett, amikor Afrika nem ötven-valahány, pontos határokkal

elkülönített nemzetre volt felosztva, hanem néhány ezer törzs bizonytalan határú területébõl

állt, s e határokat tulajdonképpen csak maguk a törzsek ismerték. Ha valaki, akkor, a

gyarmatosítás elõtti korszakban nekivágott Afrikának, tapasztalhatta, hogy folyton útvámot

kérnek tõle, csecsebecséket, rézdrótot, puskát, szövetet és így tovább. Másfelõl ezek az

útvámok nem jelentettek valami automatikusan megszabott dolgot, esetrõl esetre bonyolult és

kimerítõ alkudozással határozták meg.

Ezek után szeretném hangsúlyozni, hogy valamiféleképpen az alkudozás fontosabb volt az

ajándéknál. Azért, mert fitogtatni lehetett vele a hatalomvágyat, amely minden emberben igen

111

erõs, fõként az olyanokban, mint az afrikaiak, akiknek történelmi és környezeti okokból oly

kevés alkalmuk adódik rá, hogy kiéljék. Tegnap a törzsfõnökök, ma a bürokraták esetében az,

ami az útvámkomplexus bizonyos hirtelen megnyilvánulása mögött rejtõzött, illetve rejtõzik,

mindenekelõtt a parancsolás meghiúsult gyönyöre, ez ugyanis egy szicíliai közmondás szerint

az egyébként igen édes szexuális kapcsolatnál is édesebb.

Amikor belépünk a rendõrfelügyelõ nyomorúságos, fülledt szobájába, a rozoga, sánta asztal

mögött ülõ felügyelõben mindjárt felismerem azt az embertípust, akinek hatalomvágyát

sérelem érte, s most alig várja, hogy kiélje, elégtételt vegyen érte. Meglett férfi, már jóval túl

a fiatalok naivságán, s még jóval innen az öregek rezignációján. Az arca eszes, hideg,

kíméletlen, rendkívül mozgékony, kitetszik rajta rendkívüli képessége arra, hogy a nyájas

mosolygásról fenyegetõ grimaszokra, a fürkészõ pillantásról színlelt kedélyességre, a

bürokratikus szárazságról bõbeszédû retorikára váltson át. Arcvonásai vékonyak, finomak,

ami furcsa errefelé, ahol vaskos, markáns arcú emberek élnek; eléggé világos bõre láttán arra

gondolok, hogy arab vagy európai származék. Rövid ujjú, kék inget visel, a nyaka olyan zárt,

mint az orosz ingeké.

Hagyja, hogy állva maradjunk; az íróasztala elõtt csupán egy szék van, s abból a kihallgatás

légköre árad. így hát csak álldogálunk a zsúfolt szobácska fullasztó melegében, s kénytelenek

vagyunk végignézni egyfajta hadonászó jelenetet, amelynek egy ismert tréfás mondáshoz

híven azt a címet adhatnánk: „Aki velem beszél, az fogja be a száját."

Mindenekelõtt íme a harmadik világ gyakran látható, hagyományos személyisége, a

„közbenjáró". Kövér, mosolygós, magabiztos, behízelgõ, bizalmaskodó ember, messzirõl egy

kézmozdulattal valami megbeszélt jelet ad a felügyelõnek, s ez gyanús könnyedséggel

hirtelen abbahagyja útleveleink ellenõrzését: azt hihetne az ember, örül neki, hogy

abbahagyhatja. A „közbenjáró" szorongó és reménykedõ védence csuklóját marokra fogva

áthajol az asztal fölött, száját a felügyelõ füléhez tartja, suttog valamit. A felügyelõ

meghallgatja, de egyáltalán nem látni rajta, mit érez: tekintetét miránk, az elõadás igazi,

valódi nézõire szegezi. A jelenet eltart egy ideig; aztán a felügyelõ hirtelen felpattan a

helyérõl. Lám, most áll, s karját fölemelve lingala nyelven kezd szónokolni (eddig franciául

folyt a párbeszéd), amihez semmi közünk, és a rendõrök meg a kérvényezõk is szívesen

lemondanának róla. Alighanem valami tirádát harsog el hivatalának jogairól és

kötelességeirõl, tehát amolyan nevelõ célzatú általánosságokat. A szónoklat hallatára a

„közbenjáró" kövér, izzadt képérõl lehervad a mosoly; lógó orral visszahúzódik, magával

vonszolja szerencsétlen védencét is. Ettõl a felügyelõ még nem hagyja abba a tirádát. Egy

darabig még folytatja; hirtelen viss/aül a székére, s újra kezébe veszi útleveleinket.

Reménykedve közelebb lépünk hozzá. A felügyelõ nemcsak útleveleink hivatalos adatait

vizsgálja meg, hanem furcsa, fölösleges szõrszálhasogatással a különbözõ országok vízumait

is ellenõrzi, de ezzel legfeljebb azt fejezi ki, hogy nyomatékosan tudomásunkra akarja hozni

tekintélye jelentõségét. Ám ekkor újra megszakad az útlevélvizsgálat: egy csendõr áthajol a

kis asztal fölött, hosszasan suttog feljebbvalója telhetetlen, figyelmes fülébe. Lingala nyelven

suttog; de annyit azért kiveszünk belõle, hogy rólunk mond valamit, ugyanis a csendõr is, a

felügyelõ is beszélgetés közben gyanakvó makacssággal ránk szögezi a szemét. S valóban,

amikor a csendõr kimegy, a felügyelõ egyik útitársamhoz fordul, s közli vele, hogy mivel több

fényképet készített Kisangani kikötõjérõl, amely katonai zóna, úgy véli, el kell koboznia a

fényképezõgépet. Hosszú, rafinált vita következik, rengeteg pontosítással és fejtegetéssel, azt

hiszem, hajdanában ilyesformán folyhatott le a vita a fölfedezõk és a törzsfõnökök között.

Végül is, egyébként ezt elõre lehetett látni, létrejön a kompromisszum: a fényképezõgépet

112

nem kobozzák el, de barátom átadja a filmtekercseket a felügyelõnek, aki mindenesetre a

legfõbb célt, a jelenet elõadását, teljesítette.

Most, az útlevelek után, a felügyelõ elkéri tõlünk valutajegyzékünket, amelyet a határ

átlépésekor mindenki köteles papírra vetni; de itt, az ország belterületének ebben a

jelentéktelen városában az égvilágon semmi szükség sincs rá. Hosszasan ellenõrzi, aztán

nyájasan mosolyogva felénk nyújtja horgas kezét, s felszólít bennünket, adjuk át neki a

pénzünket s az eddigi pénzváltást igazoló valamennyi bizonylatunkat. Természetesen mindent

szabályszerûen intéztünk, bizakodva, de egyszersmind unottan nyúlunk a pénzünkért és

dokumentumainkért. Ám a felügyelõ sas- (vagy inkább szarka-) szeme belát a tárcámba is,

amelyben tizenöt ezer lírás bankjegy van, ezt megérkezésünkkor, a nagy zûrzavarban

elfelejtettem bejelenteni. Ismert nyájas hangján, ismert horgas kezével elkéri tõlem a pénzt.

Átveszi a bankjegyeket, azután elképedt szemünk láttára, anélkül hogy megszólalna, két

ujjával egyenként kisimítja az ezerlírásokat; a szélükön végighúzza két körmét, hogy a

legkisebb gyûrõdést is eltüntesse; kis köteget formál belõlük, s végül gondosan beteszi

aktatáskája egyik rekeszébe. Miért írom le ilyen aprólékosan az olasz ezer lírásokkal való

bajlódását? Mert nem az, aminek látszik: tulajdonképpen kifejezõ pantomimjátéka annak,

amit hatalomnak szoktunk nevezni. A felügyelõ ezzel a szadista szõrszálhasogatással

voltaképpen arra törekszik, hogy „lenyûgözzön" bennünket, vagyis kiélje hatalomvágyát.

Végül megszámolja a dollárokat, megnézi, egyezik-e valutajegyzékünkkel. Két ujjal fogja

meg a bankjegyköteget, másik keze hüvelyk- és mutatóujja között a bankpénztárosok

szolgálatkész ügyességével pergeti végig. Miután megállapítja, hogy betartottuk a

szabályokat, szinte kedve ellenére visszaadja a dollárokat; majd kijelenti, hogy nyugtát fog

adni a tizenötezer líráról, arról a pénzrõl, amit viszont elkoboz. De ekkor az eljárás újra

félbeszakad.

Az egyik rendõr belökdösi a szobába a katonaszökevényt, akire már a Colonel Ebeya

fedélzetén, a hajóúton fölfigyeltem. A katona külsõre inkább sorsába beletörõdõ áldozatnak,

mintsem megfélemlített bûnözõnek tûnik fel. Mögötte a felesége is megjelenik az ajtóban,

karján a kisfiúval. Nagyon fiatal, jó alakú, csinos, felhúzza a szemöldökét, inkább dühösnek

látszik, mint megfélemlítettnek.

A felügyelõ megint csupa kedélyesség és nyájasság, édeskésen kérdezi a katonát, aki közben

leült az asztal elõtti székre, hogy mit csinált a hajó fedélzetén, hogyan került Kisanganiba, mi

a neve. Franciául beszél, a katona bágyadt hangon franciául feleli, azért ült hajóra, mert utazni

akart; azért szállt ki Kisanganiban, hogy elintézze ügyes-bajos dolgait; és hogy a neve ez meg

ez. A felügyelõ, ahogy mondani szokták, most leveti álarcát. Szája széles, diadalmas vigyorra

nyílik; benyúl az ingzsebébe, elõvesz egy cédulát, kegyetlen, pontos lassúsággal megszólal:

-- A neved ez meg ez. Azért ültél hajóra, mert megszöktél az alakulatodtól. Azért szálltai ki

Kisanganiban, hogy elmenekülj a faludba, az erdõbe. Végül is szökésért köröznek.

A katona egyáltalán nem meggyõzõen tiltakozik: -- Nem szöktem meg.

-- De igen, katonaszökevény vagy. Most pedig-teszi hozzá váratlanul a felügyelõ -- kelj fel

arról a székrõl, és ülj le a földre.

A katona engedelmeskedik: már megszokta, hogy a földön kell ülnie, hiszen négy napon át

kuporgott a Colonel Ebeya fedélzetén; de a felesége nem hagyja annyiban a dolgot.

113

Agresszíven, majdnem ádázul lingala nyelven ripakodik rá, nem a felügyelõre, hanem a

férjére: zaire-i változata ez annak az ismert eljárásnak, aminek lényege: lányomnak mondom,

hogy menyem is értse. Karjában tartja a gyereket; de hangja vibrál a méltatlankodástól. A

felügyelõ természetesen nem vesz tudomást róla; továbbra is a katonát faggatja: -- Most pedig

mondd el nekem, miért szöktél meg.

S ekkor, legalábbis mi, a jellegzetes happening nézõi, úgy látjuk: olyasmi történik, mint

amikor a mindennapi élet valóságos, kellemetlen mozzanata berobban a rivalda mesterséges

légkörébe. A katona, a földön ülve, franciául egyszerûen azt feleli: -- Azért szöktem meg,

mert nagyon szenvedtem. -- Egy pillanatig hallgat, aztán így folytatja: -- Adjanak inni a

feleségemnek, mert szomjas. Én itt maradok, csináljanak velem, amit akarnak.

Észrevette-e a felügyelõ, hogy a katona bizony nem „alakít"? Nehéz lenne megmondani, talán

észrevette. Int a rendõrnek, aki gyorsan kituszkolja a szobából a szerencsétlen családot. Majd

az egyik fiókból elõvesz egy nyomtatványt, s lendületes, hangjegyekhez hasonló szép

betûkkel kitölti. Végül felém nyújtja a nyomtatványt, mutatóujjával jelzi, hol kell aláírnom.

Elismervény tizenöt ezer lírás bankjegyemrõl. Aláírom, a felügyelõ is aláírja, odaadja.

Megköszönöm, megkönnyebbülve távozom a szobából, közben futó pillantást vetek a

karórámra. Az elõadás három óra hosszat tartott.

A végtelen erdõ

Ny a Ny a

Livingstone árnya, bárhol vagy is, kérlek, ne mosolyogj. Kisangani folyami kikötõjének

rakpartján minden ott van, ami szerintünk nélkülözhetetlen ahhoz, hogy átkeljünk a hatalmas

Ituri-erdõn, kijussunk a Virunga-szavannára, s elérjük úticélunkat, a Kivu-tavat.

Mindenekelõtt két olasz gyártmányú Land Rover (hadseregünk is ilyet használ): szívességbõl

s a legjobbkor kaptuk kölcsön ugyancsak egy olasz cégtõl, amely éppen villamosítja Zaire-t.

Aztán jó néhány konzerv (corned beef, sajt, lekvár, szalámi, kenyér stb. stb.) és ásványvízzel

töltött palack. Végül az elsõsegély doboz, amelyben végszükség esetére -- beleértve a sebészi

beavatkozást is -- minden megtalálható, még egy amerikai gyártmányú alumíniumtakaró is

van benne, mely nem nagyobb egy összehajtogatott zsebkendõnél, de ha széthajtják, tetõtõl

talpig be lehet burkolni vele egy beteget.

Vannak aztán még vizeskulacsaink, esõcsizmáink, rengeteg habszivacs az útra, hogy a

rakományt kipárnázzuk vele, sodronykötelek és karók, hogy ki tudjuk vonszolni az autót a

sárból, négy csavaros kézi emelõ, két nagy vízhatlan ponyva, hogy letakarhassuk a holminkat,

és nejlonzsinórok a rögzítésükhöz. A benzint Zaire-bán jegyre adják -- itt, Kisanganiban

fogjuk megvenni a katolikus missziótól, amely már gondoskodott róla, hogy hajón

ideszállítsák. Nyolcszáznegyven liter lesz összesen, „bozótáron" (prix de brousse)

vásárolhatjuk meg; ennyi kell, hogy eljuthassunk a Kivu-tóhoz.

Vajon szükséges ez a sok holmi? Szükséges is, meg nem is. Akadnak errefelé olyan emberek

(misszionáriusok, hippik, helybeliek), akik a kétezer kilométeres vagy annál is hosszabb utat

gyalogszerrel teszik meg, esetleg több hónap alatt, mint annak idején Livingstone. De

akadnak olyanok is, mint mi, akik gyorsan és biztonságosan akarnak utazni. Mondjuk hát úgy:

minderre annak van szüksége, aki, mint mi, elõször jár erre. A térképeknek, olyan területen,

114

például Zairebán, ahova turisták nem járnak, vajmi kevés hasznát lehet venni; ráadásul --

legalábbis az erdõben -- nincsenek szállodák, nincsenek piacok, nincsenek lakott központok.

Tulajdonképpen az egész holmira lelkileg van szükségünk: szerény portyára készülünk, nem

valami nagy kalandra.

A kikötõbõl, miután felraktuk poggyászunkat, visszamegyünk a szállodába. Két napba telik,

míg hozzájutunk a benzinhez, és szabályszerûen beszerezzük úti okmányainkat. Igaz is,

milyen ez a Kisangani? Nos, ha a valóságot címkézni akarjuk, azt mondhatnánk, hogy az

amerikai és európai városokban sok fa van, Kisanganiban viszont -- akárcsak Kinshasában --

sok ház van az erdõben. Természetesen a városközpont teljesen urbanizált; néhány palota, sok

ház, házikó, kunyhó, földszintjükön libanoniak, görögök és Angolából idetelepült portugálok

üzletei. De mihelyt elhagyja az ember a városközpontot, végtelen utak látványa tárul elé,

hatalmas, csöppet sem városi, hanem dzsungelbe illõ fák sora között vesznek a beláthatatlan

messzeségbe. A járdát fû borítja, nincs kikövezve, az aszfalt csupa repedés; a mellékutcák

végében pedig úgy tülekednek már az erdõ fái, mint zendüléskor az épp csak hogy

visszaszorított tömeg. A rácsos kerítések mögött, trópusi kertek végében, 1926-os stílusban

épült villák, némelyikben laknak, némelyik lakatlan, falain még feketéiknek a hatvanas évek

polgárháborújának lángnyomai.

Két nap múlva elindulunk, nemigen húz vissza a szívünk a volt Stanley ville-be, ebbe a nem

is annyira vidéki, mint inkább „távoli" városba, ahol megvannak mindama nyugtalanító

sajátosságok, amelyek a világ e részén együtt járnak a távolsággal. Körülbelül négyszáz

kilométert kell megtennünk Nya Nyáig, ott van az a misszióstelep, ahol meghálunk. Ez nem

volna nagy út az európai autósztrádákon, de ha az ember óránként csak húsz-huszonöt

kilométeres sebességgel haladhat, körülbelül tizenöt óra hosszat tart. Tizenöt órányi gödör,

bucka, pocsolya, földomlás, tócsa, kivágott és az úton keresztbe zuhant fatörzs, megáradt

folyók fölött vert rozoga, kis híd, fûrészfogú úttest, rajta hosszanti repedések, csupasz sziklák,

kiszáradt, de vízgyûjtõ keréknyomok.

Utunk mely pontján hatolunk be végre a világ legnagyobb erdejébe? Nem tudnám

megmondani. Olyan figyelmesen nézem az ösvényt, hogy jó elõre észrevegyem a

földomlásokat, és idejekorán megkapaszkodjam, ha huppanó jön, hogy nem veszem észre,

melyik az a mágikus pillanat, amikor a szerény fákkal csak gyéren benõtt füves szavannát

hirtelen, minden átmenet nélkül az egyenlítõi erdõ félelmetes fagubanca váltja fel. „Csarnok-

erdõnek" is hívják, ugyanis a fák olyan magasak, koronájuk annyira ágas-bogas és terebélyes,

hogy az erdei út valóságos alagutat alkot az erdõ eleven testében. Én mindenesetre akkor

veszem észre, hogy az erdõben vagyunk, amikor szendergésembõl -- mert a fáradtságtól és az

egyhangúságtól elszundítottam -- hirtelen felébredek, s olyan érzésem támad, mintha az egész

Land Roverrel együtt valami fojtogató, növényi szakadékba zuhantam volna. A szakadék

peremén, fönt, magasan, kanyargós nyílást látok, amelyen át valamelyest be-beviláglik az

égbolt.

Ez az égbolt, amely olyan fehér, mint a vakok szeme, két, mozdulatlan lombtömeg között

kígyózva végig fog kísérni bennünket az egész úton. A nyílásból zöld, akváriumi fény

szûrõdik az ösvényre, mely olyan narancsvörös, mint a friss rozsda; a napról semmi hír,

eltakarják a fák, az út hol frissen, mintha épp az imént vájta volna ki egy buldózer, és

nyílegyenesen fut a kivehetetlen messzeségbe, hol meg kanyarog, s ilyenkor mintha kiúttalan,

zöld labirintusban haladnánk, amelyen legfeljebb az utolsó pillanatban nyílik rés.

115

Szép-e a zaire-i erdõ? Kétségkívül szép, ha nincs aljnövényzete, mint például északon, a

szudáni határnál, ahol az óriási fák olyanok, mint valami természeti katedrális oszlopai,

csupaszon és sudáran sorakoznak a mezítelen földön. De az az erdõ, amelyen most haladunk

át, nem mondható igazán szépnek, még akkor se, ha természetesen lenyûgözõ. Hatalmas

pókhálóhoz hasonlít, amely az égbõl hullott a nagy és kis fákra, s teljesen beburkolta,

lebéklyózta õket. Vagy vitorlás hajóflottára emlékeztet, amely mindenestül a tenger fenekére

süllyedt, de árbocain még ott vannak a vitorlák. Vagy mondjuk... ám a hasonlatokkal nem

sokra megyünk, a természetet néha semmivel se lehet összehasonlítani. Mindenesetre az óriási

pókháló nem az égbõl hullott le, hanem a földbõl nõtt ki, hogy rátámadjon a fákra.

Az aljnövényzet liánjai, kúszónövényei és számtalan zöld élõsdije, amelynek gyökerei a

mocsaras talajba nyúlnak le, mintha azzal a szándékkal rohamoznák meg a nagy, magányos

fákat, hogy ha már kidönteni nem tudják, legalább megfojtják õket. Óhatatlanul a mi

tömegcivilizációnkra gondolok, amelynek rothadó talajából megannyi érdemtelenség

burjánzik fel, s az erõteljesebb, önállóbb életekbe csimpaszkodik. Szinte elcsodálkozom rajta,

hogy a legmagasabb fák, amelyeket már a fulladás veszélye fenyeget, végsõ erõfeszítéssel

miért nem szabadítják ki magukat, s miért nem mennek máshova, oda, ahol az aljnövényzet

nem ármánykodhat ellenük. De hát a fa olyan élõ szervezet, amelynek gyökere van, nem

mozdulhat.

A kocsiból, amint elõrehaladunk, elõször mohó kíváncsisággal, azután makacs érdeklõdéssel,

végül bágyadt álmélkodással figyelem a lombfal mindig változó, mégis mindig egyforma

vonulatát. Néhány részlet megmarad az emlékezetemben: fáradt ágak, rajtuk hosszú, fehér

zuzmószakállak terhe; baljós, fekete, csillogó vízfelületek; legyezõ alakban feltörõ, nagy,

göcsörtös bambuszszálak; liánok és más növényi kötelek, amelyek odafent, a homályban még

láthatatlan majmok halálugrásaitól lengenek; sötét lyukak, nem lepõdnék meg, ha mélyükön a

mitikus gorilla vaskos körvonalai tûnnének fel.

De az ösvény nemcsak az erdõ testébe vágott, jólrosszul behegedt seb. Közlekedési útvonal is,

valójában az egyetlen, amely összeköti Zaire atlanti-óceáni partjait a közép-afrikai fennsíkok

szavannáival. Az ösvényt a Zaire folyóhoz lehetne hasonlítani, amely az ország gazdasági

életében tulajdonképpen ugyanazt a szerepet tölti be. Akárcsak a folyó partján, az ösvény

mentén is kicsi települések vagy enklávék sorakoznak: néhány kunyhó, körös-körül az erdõ,

favágók vagy kisparasztok otthona. Ugyanúgy, mint a folyóparti helységek, ezek az enklávék

is nagyon tiszták, mintha mindig csak az imént seperték volna fel õket; a döngölt földön

gyerekek játszanak, tyúkok járkálnak. Az enklávé szélén mindig ott áll egy cölöp, rajta kis

asztal, ezen árusítják azt a néhány terméket, amit az önellátó gazdálkodás nyújtani tud:

maniókacsomókat, tûzifakötegeket, ananászt, banánt, gumókat, faszenet, néha egy-egy

megsütött negyedantilopot, vagy lefejezett és megfüstölt majmot. Innen származik az a

néhány pénzérményi vagy bankjegynyi bevétel, amibõl meg lehet vásárolni mind azon

iparcikkeket, amelyek már az õserdõben is nélkülözhetetlenek. Amint Kisanganiban egy

misszionárius mondta: -- Ezeknek az embereknek a szó szoros értelmében nincs pénzük, nincs

tárgyi értelemben vehetõ csereeszközük.

Conrad, ha végigjárta volna ezt az egyenlítõi erdõbe vágott utat, talán arra a következtetésre

jut, hogy afrikai regényének, A sötétség mélyé-nek címe jobban illene az õserdõre, mint a

folyóra, mely annyival nyitottabb, szabadabb, fényesebb. Itt, az aljnövényzet homályában

kígyózó ösvényen, valóban úgy tûnik, hogy az ember a pokolba, Afrika sötét szívébe száll alá.

Ez a szív nem egyéb, mint temérdek buja lomb, ami tulajdonképpen a semmit szövi,

bugyolálja körül.

116

Óránkénti húsz kilométeres sebességgel, kétségbeesetten döcögünk a hepehupás ösvényen, s

abban reménykedünk, hogy még sötétedés elõtt eljutunk a Nya Nya-i misszióstelepre. Ebben

az ostoba szorongásban sajnos semmi sem állít meg bennünket: sem az, hogy rozoga

pallókból összetákolt, keskeny hidakon kell átkelnünk, amelyek alatt sötét és mély folyók

futnak buja, zöld növénnyel borított partok között; sem az, hogy fatörzsek állják utunkat: talán

szándékosan fektették õket keresztbe elõttünk a jóindulatú, mosolygós favágók, hogy cadeau-

t kérhessenek, ha szabaddá teszik az ösvényt; és más sem, semmi, ami pedig alkalmat

nyújtana rá, hogy húzzuk az idõt, amikor eszünk, kereket cserélünk, vagy egy-egy, az

átlagosnál barátságosabb falun haladunk át. Sietünk, mert nincs idõnk, és paradox módon

azért nincs idõnk, mert autón utazunk. Ha gyalogszerrel volnánk, több idõnk lenne, és nem

sietnénk.

Meg kell hogy mondjam: azért sietünk, mert az erdõ felett viharfelhõk lógnak, s félõ, hogy

egyik pillanatról a másikra kitör a vihar. Már lemondtunk róla, hogy besötétedés elõtt elérjük

úticélunkat, csupán abban reménykedünk, hogy a vihart sikerül megelõznünk. Az égboltot

minduntalan néma villámok világítják meg; a fényszóró kettõs fényében látom, hogy a

lombokat változó erejû szél rázza hevesen, ami a vihar elõjele. De végül semmi sem történik.

A vihar elvonul az erdõ felett Afrika ki tudja, melyik távoli vidékére; nyomtalan eltûnése,

miután oly hosszasan fenyegetett bennünket, mindennél jobban eltölt egy különös és

valamiképpen megnyugtató érzéssel; érezteti velem, milyen is az a végtelenség, amelynek

mélyén úgy szalad a mi két autónk, mint egerek a pince fenekén.

Végül, mint a mesében, a sötétségen túl fény tûnik fel: hol felvillan, hol kialszik. Ebben a

fényben késõbb már nemcsak a lidércnyomásos lombkavargást, hanem néhány épület

körvonalait is ki tudjuk venni. Aztán egy nyitott kertkapu; egy tér, amelyen néhány autó

körvonalai rajzolódnak ki. A kutyák ugatnak, miközben mi jó ideig hiába dudálunk egy zárt

kapu elõtt. Végül, csakugyan, mint a mesében, vöröslõ lámpafény, s feltûnik a misszionárius

szakállas arca.

117

VI

Mesebeli pigmeusok

Talán lehetséges még ebben a televíziós világban, ahol a meséket valóságszámba veszik,

meseszerû valóságra bukkanni. Késõ van: a nap láthatatlanul s elfelejtve nyugszik le valahol

az õserdõ óriási gubanca mögött; odafenn, a hatalmas fák fölött besötétedik az égbolt, és

nemsokára, két falomb között felvillan az elsõ csillag. Ezért sietünk, az Ituri-erdõben

kanyarogva, hogy vacsorára beérjünk a misszióstelepre. Végzetes és ostoba sietség. Lám, a

meseszerû valóság egyszer csak ott van a szemünk elõtt, de egy pillanat, s már

jóvátehetetlenül nyoma vész. Az ösvény mellett erdei tisztás; rajta néhány kunyhó, de

ugyancsak mások, mint a bantuk oly szimmetrikus, oly racionális kunyhói; talán nem is

kunyhók ezek, hanem pálmalevelekbõl eszkábált, egymásnak támaszkodó odúk; egy üst,

alatta tûz ég; egy tenyérrel doboló férfi; a doboló férfit pedig férfiak, nõk, gyerekek táncolják

körül himbálózva: átfogják egymás derekát, úgy járják a körtáncot, olyan ábrándozva, szinte

szórakozottan mozgatják lábukat és csípõjüket, mintha valami másra gondolnának.

Rituális tánc ez, talán a körülmetélés ünnepére járják; de nem ezért sajnálom, hogy nem

álltunk meg: hasonló táncokat egész fekete Afrikában gyakran lehet látni. De néhány részlet,

amit azzal az egyetlen pillantással megragadhattam, megannyi kérdõjelként maradt meg az

emlékezetemben. Mindenekelõtt az odúkunyhók, mert ilyeneket eddig még sohase láttam;

aztán a táncosok meztelensége: Afrikában ma már ritka a meztelenség; s végül valami

leírhatatlan és kimondhatatlan „furcsaság", amit fõként kollektivitása tett titokzatossá.

Olyankor érzi magát az ember ilyen furcsán, ha mit sem sejtve véletlenül kosárlabdázók vagy

süketnémák közé kerül, s nem tudja, mi az oka az elõbbiek szokatlan termetének, illetve az

utóbbiak jelbeszédének. Másfelõl ez a furcsaság valami egyszerre õsi és meghitt dologra

emlékeztet. Miközben a kocsi mind mélyebbre hatol az immár sötét erdõbe, megpróbálok

magyarázatot lelni erre a furcsa érzésre. Igen, a mesék sajátja az ilyen furcsaság. Körülbelül

az történt velem, mintha Hófehérke hét törpéjét pillantottam volna meg, amint az erdõ

szívében teendõiket végzik. S ettõl a hasonlattól hirtelen minden megvilágosodik a fejemben.

Emlékszem rá, hogy a tisztáson, egy kicsit félrehúzódva, egy sárga inget és piros nadrágot

viselõ bantu figyelte a táncot, s ez a férfi különös módon sokkal, de sokkal magasabbnak

látszott azoknál, akik körtáncot jártak. Igen, a táncosokhoz képest óriás volt; vagy, ha úgy

tetszik, a táncosok tûntek fel törpének a bantuhoz képest. A mesés valóság egyszeriben

kipattan bennem: -- De hát ezek pigmeusok voltak! Pigmeusok, s mi nem álltunk meg.

-- Vacsorára a misszióstelepen kell lennünk. Tudod, hogy a misszionárius nem vár meg

senkit.

-- Mit érdekel a vacsora, ha egyszer a valóság mesél nekem! Mesél, és én elfelejtem a

vacsorát.

-- Miféle mesét? Miféle valóság?

-- A pigmeusok meséjét. Amit Homérosz is elmesélt, a Grimm testvérek is elmesélték. S ez az

Ituri-erdõben valóság, Afrikában valóság.

-- Nyugodj meg, fogunk még találkozni pigmeusokkal.

118

-- Dehogy nyugszom! Sajnos, ti javíthatatlanul felnõttek vagytok. A gyerek, ha a nagyanyja

mesél neki, elfelejt enni. A prózai, földhözragadt képzeletû felnõtt fütyül a mesére, és rohan

zabálni.

-- Ejnye, mi bajod?

-- Az a bajom, hogy itt voltak a szemem elõtt az erdõ szélén, épp hogy elõpattantak, frissen és

üdén, egyenest a mesébõl, de ti falánk, lusta, anyagias felnõttek nem álltatok meg, hanem

rohantatok tovább. Sose bocsátom meg nektek.

-- Túlzói. Meglátod, a nagyanyó, vagyis az erdõ nemsokára megint mesél neked.

-- De mikor, mikor? Ti is tudjátok, hogy összesen harmincezer pigmeus él itt az erdõben

Mambasa és Wamba között. Holnap kimegyünk az erdõbõl, és akkor keresztet vethetek a

mesére.

-- Ünnepélyesen megígérjük: holnap megkeressük a pigmeusokat.

Az ígéret megnyugtat, így hát bemegyünk a misszióstelepre. Vacsora után a pigmeusokról

faggatom a misszionáriust. Fiatal ember, de már tíz éve él az Iturierdobén. Azt mondja, a

pigmeusokkal két területen nem lehet boldogulni: az egyik a vallás, a másik az öltözködés.

Egyébként nagyon jóságos, szelíd s a végletekig önzetlen emberek, ahogy egy vadászatból és

gyûjtögetésbõl élõ néphez illik, amely nem ismeri a földmûvelést, lehat a magántulaj dönt se.

A misszionárius ezenkívül érdekes adalékkal szolgál a bambutik -- így nevezik magukat a

környékbeli pigmeusok -- táplálkozásáról; a vadászzsákmányon kívül (kis erdei állatokra

vadásznak, hálóba fogják, aztán lándzsával döfik le õket), a hernyón, termeszen, férgeken és

gombán kívül, amit a nõk szednek, meg egy-egy elefánton kívül, amit temérdek nyílvesszõvel

terítenek le, a pigmeusok fõleg mézzel táplálkoznak. Amikor eljön a mézgyûjtés ideje, a

pigmeusok kis csoportokban bejárják az erdõt, s mihelyt meghallják a kaméleon hangját

(áttetszõ, kristálytiszta hang, alighanem a békabrekegéshez hasonlít), egyenest odamennek

ahhoz a fához, amelyre a színét változtató kis állat felmászott, és tévedhetetlenül megtalálják

a fa mézzel teli odvát. Ekkor megkérdezem a misszionáriust: -- ön szerint lehetséges-e, hogy a

pigmeusok holnap, ahogy mondani szokták, civilizálódnak?

Elmosolyodik. -- A pigmeus az erdõben született feleli --, s a szintén pusztulásra ítélt erdõvel

együtt fog elpusztulni: csupán az kellene, hogy idehozzanak ötvenezer kínait, s akkor vége az

erdõnek is meg a pigmeusoknak is. Tudja, a pigmeus sok ezer éve él az erdõben,

hozzáidomult, tehát hasztalan lenne azt várni tõle, hogy elidegenedjék az erdõtõl, s mindent

elölrõl kezdjen. Némely szerve túlfejlett, más szervei elsatnyultak: most már hogyan

változzék meg? A pigmeus nem azért utasítja el az úgynevezett civilizációt, mert nem tudja,

hogyan változzék meg, hanem azért, mert nem tud megváltozni. Látott ön már zebrát? A

csíkjaitól eltekintve minden szempontból olyan, mint a ló. Mégis szeli díthetetlen. Többen

próbálták már megszelídíteni, de senkinek se sikerült. Hát ugyanez a helyzet a pigmeusokkal.

Másnap kora reggel elindulunk a missziósteleprõl, hogy meglátogassunk egy pigmeus falut. A

kocsin ott ül a falu „gazdája", vagyis az a bantu, aki egy kicsit olyasformán birtokolja a

pigmeusokat, ahogyan a hûbérurak „birtokolták" jobbágyaikat és vazallusaikat. Õ vezet

bennünket, a pigmeusok nevében õ fogja átvenni ajándékainkat, õ szervez majd körtáncot,

olyat, amilyet tegnap véletlenül láttunk.

119

Elõször a -- mondjuk így -- normális úton robogunk vagy húsz kilométert. Aztán

rákanyarodunk egy másodosztályú, keskenyebb, de azért kocsival még járható ösvényre.

Hirtelen újabb kanyar: olyan ösvényre térünk, amelynek közepe döngölt föld, a széle meg

füves. Ezen is meglepõen sok kilométert teszünk meg, mígnem egy fátlan tisztásra érünk --

szanaszét kivágott, vörös fatörzseket találunk rajta --, majd újabb ösvény következik, ezt

teljesen fû borítja, de azért járható. A fák szorosan közrefognak bennünket, a két kocsit

lombok csapkodják. Ez az ösvény olyan hosszú, mintha sohasem akarna véget érni. Aztán

hirtelen újabb tisztásra bukkanunk, körös-körül az erdõ. Most kiszállunk a kocsikból, s gyalog

vesszük be magunkat egy résbe, azazhogy lyukba, mely a sûrû, sötét növényzeten egy helyütt

nyílik. Azért mondom, hogy rés, azaz lyuk, mert csakugyan egy gyermekméretû lyukról van

szó, az üt rést az erdõn. Nagyon-nagyon könnyû lábak taposhatták itt a füvet: gyereklábak,

balerinalábak, vagyis pigmeuslábak.

Meggörnyedve teszünk meg egy-két kilométert a párás melegben, amitõl nehezebb lesz az

ember lélegzete és kétszer olyan gyorsan ver a szíve; lehajolunk, hogy ne akadjunk bele az

ágakba, s a földön kígyózó liánokat figyeljük, a fülünkbe legyek hada dong: így megyünk

mondjuk egy-két kilométert. Európában, városban, két kilométer semmi; de itt az erdõben

pigmeustüdõ, pigmeusláb, pigmeusszem kell hozzá, hogy hencegés nélkül azt mondhassa

valaki: ez a két kilométer semmi.

Aztán végre megérkezünk az igazi tisztásra, arra, amit már órák óta keresünk. Nagyon szûkös,

mintha valami kút volna, amit a körülötte magasió óriási, áthatolhatatlan, fenséges erdõbe

vágtak. A tisztáson legfeljebb tíz odúkunyhó áll. Külsõre, ahogy megszoktuk, rögtönzöttek,

véletlenszerûek, formátlanok. Emitt félig kialudt tûz, fölötte háromlábú állványon az üst, azok

meg ott a pigmeusok.

Kevesen vannak kint a tisztáson, elmerülten végzik a ház körüli munkát; a többiek hirtelen

kibújnak az odúkból, s elindulnak felénk. Hogy mit érzek elõszörre? Azt érzem, hogy

szörnyeteg vagyok, bár ezt még sohasem vettem észre. Egyszeriben azt látom, hogy a világot

csupa legfeljebb százharminc centiméter magas ember lakja; a magam egy méter nyolcvan

centiméteré-

241

vei tehát szörnyetegnek érzem magam közöttük. De ez a benyomás az ellenkezõjére változik,

amikor nem európai ember áll sok pigmeus között, hanem egy pigmeus sok európai között:

ekkor õ, a pigmeus a szörnyeteg.

Megfigyelem õket, miközben a szokott süketnéma párbeszéd folyik köztünk. A bõrük, talán

azért, mert az árnyékos erdõbe nem süt be nap, világosabb a bantukénál; nagyon szõrösek,

sörteszerû szemöldökük bozontos, szakálluk van és bajszuk, a mellük, hónaljuk, karjuk,

lábszáruk csupa szõr; arcuk gondterhelt és aszimmetrikus, orruk nagy és széles, akárcsak a

szájuk, a szájukon látni, hogy álluk elõreáll, de nincs ajkuk. Karjuk és lábszáruk könyökben,

illetve térdben bütykös; combjuk nem vastagabb lábszáruknál. Jókora hasuk és fenekük van; a

nõk kecskemelle szinte vízszintesen feszül elõre, apró gyerekeiket lovagló ülésben hordják a

derekukon.

Lezajlik a megszokott ceremónia: ajándékok, kísérlet a párbeszédre, s végül röviden

bemutatják az úgynevezett elefánttáncot. Hirtelen észreveszem, hogy olyasvalaminek vagyok

a nézõje, amit talán már láttam: a kútszerû tisztás az erdõ közepén, a kút mélyén a pigmeusok,

120

ahogy dobszóra körtáncot járnak. Hol láttam vagy legalábbis hol képzeltem én már el ezt a

jelenetet?

Végül nincs más hátra: indulnunk kell. De jó néhány pigmeus velünk tart, amikor visszafelé

igyekszünk az erdõ résében: megkértek bennünket, vigyük el õket kocsin egy körülbelül húsz

kilométernyire esõ faluba.

Amikor a másik tisztásra érünk, a pigmeusok megrohanják az autókat. Bezsúfolódnak hátra, a

poggyásztérbe. Kiabálnak, nevetnek, repesnek örömükben. Elindulunk. A pigmeusok

rázendítenek, énekük furcsán, csúfondárosan, kajánul zeng az erdõ csendjében. S ekkor

hirtelen megvilágosodik elõttem, mi az, amit már láttam, amit már elképzeltem. Azt a német

mesét élem át, amelyben a törpék az erdõ szívében rejtõzködõ apró házacskájukat táncolják

körül. Körtáncot járnak, és közben énekelnek. Az óriási vadász meg a fák mögé bújva,

álmélkodva figyeli õket.

121

VII Egy másik világ

Goma

Úgy kecmergünk ki az erdõbõl, mint valami alagsorból: megkönnyebbülünk. Komanda

közelében hirtelen feltûnik az ég az utolsó nagy fák körvonalai mögött, lassacskán kitárul,

kiszélesedik, birtokába veszi a teret. Az út két oldalán a lombfalak helyét két sziklás, gyér

növényzetû, fátlan domboldal foglalja el. S ekkor, mint oly gyakran az életben, váratlanul

visszasírom az erdõt, amelyet eddig szinte gyûlöltem. Lidércnyomásos volt; de a

lidércnyomás erõs érzés, s utazás közben ugyan mi mást keresnénk, mint erõs érzéseket?

Szerencsére néhány kilométer után már egy másik, ígéretes és vigasztaló, sõt az erdeihez

képest -- hogy is mondjam? -- kevésbé démoni s inkább szellemi, erõs érzés fogott el: a

szavanna hangulata.

A szavanna Afrika legszebb övezete. A szavanna mérhetetlenül óriási teret, végeláthatatlan

égboltot, magas füvet jelent, amelyet a szél muzsikája borzol; ittott egy-egy akácfát, ami szép

idõben olyan könnyû, mint a felhõ, a fûben elmerülõ vaskos állatok -- vadbölények,

orrszarvuk, elefántok, zsiráfok -- távoli körvonalait, a szemlélõtõl mindig nagyon messze.

Ezeken a határtalan, csupa fény és csupa csend síkságokon Afrika mintha a maga nemes,

nagyszerû, fenséges üzenetén „töprengene".

Jó néhány kilométernyit robogunk az erdõ és a szavanna határán; átkelünk egy hegyláncon,

majd kanyarogva leereszkedünk a kabashai escarpment* kilátóhelyéig, ahonnan kedvére

kigyönyörködheti magát az ember a szavanna látványában. Olyan élmény ez, mintha hirtelen

a tengert pillantanánk meg. A tekintet simogató kéz gyanánt círógatja végig a bizonytalan

vörös és zöld látóhatárig a mérhetetlen síkságot. Szemben velünk a Virunga-park, a volt

Albert-park, amelyet harmincezer víziló, húszezer elefánt, több száz oroszlán ésatöbbi népesít

be. Természetesen ezek közül az állatok közül egy sem látható, egyet sem fogunk látni, föl

kellene kutatni õket, hacsak õk nem kutatnak fel bennünket, mint néha megesik. Igen, a

vadállat ugyanis képtelen rá, hogy igazi kapcsolatba lépjen az emberrel, s ezért folyton a

túlzott félelem és a túlzott bizalom között ingadozik.

Leereszkedünk a kilátóhelyrõl, s az egyenes ösvényen az egykori Albert-tó -- most Idi Amin

Dada-tó felé robogunk, amelyet Uganda bohóc zsarnoka uralmának dicstelen összeomlása

után majd bizonnyal új, de talán ugyanolyan átmeneti névvel fognak jelölni a térképen.

Útközben a szavannát figyelem, tekintetem az állatokat keresi. Ott, jobbra, az a sötét folt talán

egy elefánt. Vagy nem elefánt, hanem bokor. Az a másik, felkiáltójelre emlékeztetõ, hasonló

folt zsiráf, vagy akácfa. És azok a páros árnyékok mik lehetnek? Antilopszarvak, vagy kétágú

kis fák? Minden bizonytalan, épp hogy jelzésszerû, kivehetetlen és mindenekelõtt titokzatos.

A végeláthatatlan égbolt alatt most felsejlik a végeláthatatlan tó, nincsenek partjai, fehér és

vak, olyan, mint egy szemhéj nélküli szem. A sápatag, kopasz síkság mélyén feltûnik egy

tóparti falu, Vitsumbi; homlokzatamegannyi, párától fekete kunyhó, bádogtetejükön -- fura

látvány -- sûrûn egymás mellett magas, vékony kéményfejek. De amikor közelükbe érünk,

látjuk, hogy ezek a kéményfejek a valóságban marabuk, úgy álldogálnak fél lábon hatalmas

csõrû doktorfejükkel és lelógó, duzzadt begyükkel, mintha töprengenének. Ezek a madarak a

tizenkilencedik század szalonkabátos, mellényes, mellfodros, szemüveges professzorainak

valóságos karikatúrái.

* Meredek lej tõ. (angolul)

122

Ugyan, mit keres a sok professzor a tetõkön? Mire jó csakis döghússal etetni õket, hogy rájuk

ragadjon a név: „Afrika utcaseprõi"? A természet állítólag mindig mindent jól csinál. De hát a

marabuk esetében mit akart csinálni?

Vitsumbi tele van marabukkal és gyerekekkel, az elõbbiek komolyan lépkednek, s idõnként

felcsípnek a porból valami rothadó falatot; az utóbbiak csapatokba verõdve keresik az

alkalmat a játékra. Ezúttal mi adunk nekik alkalmat rá. így hát amikor a tóhoz vezetõ egyenes

utakon fényképezni való látványosságot keresünk, tolakodó, lerázhatatlan gyereksereg

szegõdik a nyomunkba. Végül hogy megszabaduljunk tõlük, az õ nevetõ és grimaszoló

csoportjukat fényképezzük le.

Most a parton, a szárazra húzott halászcsónakok között szemügyre vesszük a tavat.

Kimondhatatlanul afrikai tó; a hatalmas, sima, tetszhalott vízfelület a fekete kontinens zavaros

varázsát árasztja magából, aminek lényege: közömbös idegenség mindentõl, ami „történelmi",

vagyis az emlékezethez és a kultúrához kötõdik. Az õsi káosz varázsa ez, azoké az idõké,

amikor a természet amúgy találomra kísérletezgetett még a teremtéssel, s a legotrombább

õsszörnyeket találta ki.

Igazán nem nehéz elképzelni az Idi Amin Dada-tavat olyannak, amilyen négy- vagy

ötszázmillió évvel ezelõtt volt, a partjai mentén bizonnyal bõven tanyázó szörnyetegekkel.

Emitt a huszonhét méter hosszú, csupa nyak és farok Diplodocus -- ez az óriási méretei

ellenére szelíd növényevõ -- pancsol boldogan a parton. Hirtelen, rohanvást, nekimegy az

ugyancsak óriási Tyrannosaurus, amely viszont húsevõ, s hogy szét tudja tépni a táplálékául

szolgáló növényevõket, tizenöt centiméteres fogai vannak. A Diplodocus és a Tyrannosaurus

között élethalálharc dúl ezen a part menti tájon. Iszonyatos üvöltözés, szívet tépõ ordítás

visszhangzik a sok millió éves csendben. Félrehúzódva néhány kevésbé óriási állat, például az

Iguanodon, a Stegosaurus vagy az Ornitosuchus figyeli a két szörnyeteg párviadalát, ugrásra

készen, hogy a gyõztes pártjára álljanak. Ilyen egy félmilliárd évvel ezelõtti közönséges nap

közönséges reggele. Az emberiség csupán körülbelül négyszázmillió év múlva fog

megjelenni. Milyen gyönyörû!

A triászkor hatalmas csúszómászói nincsenek többé, de azért Vitsumbi megõrizte számunkra

a történelem elõtti idõk néhány nyomát. Például az egyik alaktalan térségen, ami oly jellemzõ

az afrikai településekre, lovas szobor helyett egy elefántot pillantunk meg.

Biztosan hím; hatalmas, de mégsem ormótlan, sõt ha nem volna ott, hiányozna. Olyan

mozdulatlanul és barátságosan álldogál ott a gyerekek és a marabuk között, hogy egy

pillanatra azt hisszük, szelíd háziállat; de az egyik falubeli kiábrándít: az elefánt vad, tehát

veszélyesjobb, ha nem megyünk a közelébe, mert megeshet, hogy csúnyán megtréfál. Tehát --

gondoljuk -- vad elefánt, ám valami szerzõdésfélét kötött a faluval: a falusiak nem ölik meg, õ

pedig mindennap néhány óra hosszat emlékmûként áll a faluban. Hogy minek, kinek az

emlékmûve ez az elefánt? Nyilvánvalóan önmagáé.

Másnap a motelbõl, ahol megszálltunk, kora reggel elindulunk, s végigportyázzuk a Virungát.

Tudjuk, mit akarunk; és miután körülbelül három óra hosszat robogunk a szavannán, szinte a

legszélén állunk meg valami szakadékféleségnek. De amikor óvatosan föléje hajiunk, az a

különös érzés fog el bennünket, hogy a miénktõl távol esõ, különbözõ „másik világot" látunk,

123

akárcsak Sámuel Butler regényének fõhõse, amikor hosszan tartó hegymászás után egy hágón

túl megpillantja Erewhon aranyosan csillogó, távoli panorámáját.

A napsütés fátyolos. Az egész tájat mintha valami különös fény világítaná meg; olyan ez, akár

a reggeli álom, amelybe már beszüremlik a nappal, s mindjárt véget vet neki, s belelök

bennünket az elviselhetetlen ébredésbe. A part nagyon magas; a tekintet lassan ereszkedik le a

mélységbe, mint egy trolibusz vezetéke, végül ott éri el a folyót, ahol a víz széles öblöt alkot

egy nagy homoksziget körül. A szigeten, a sárga homok és a kék bokrok között sok-sok víziló

teste feketéllik. Lehetnek vagy százan, itt csoportba verõdnek, ott családonként elkülönülnek,

amott meg magányosan álldogálnak.

Messzirõl nézve is nyilvánvaló, hogy a vízilovak „meg vannak gyõzõdve róla: minden mindig

így lesz". Vagyis millió és millió éven át egyik nap követi a másikat, a nap örökkön-örökké

fölkel, s aztán lemegy, a folyó az idõk végezetéig ott hömpölyög elõttük, hogy befogadja

õket. Az örökkévalóságba vetett biztos hitüket mindenekelõttjátékaik tanúsítják. Úgy

játszanak, mint az õsidõk nimfái, akik nem is sejtették, hogy eljön az a nap, amikor végképp

el kell hagyniuk a mediterrán folyók és tavak vidékét. Egy tucatnyi víziló, egyik a másik után,

a vízbe toccsan. Lemerülnek, majd kisvártatva ismét fölbukkan vaskos, fekete fejük a zavaros

hullámokból. Föntrõl hallom a nyerítésüket, zihálásukat, lihegésüket, röfögésüket: fura zajok

ebben a mélységes csendben. Most egy nõstény ereszkedik be kölykével a vízbe. Arrébb egy

hatalmas hím tétovázik magányosan, mintha töprengene.

Azt mondtam, hogy amikor szemügyre vettem a panorámát, az az érzésem támadt: egy

„másik világot" látok. De hát miféle világ ez? Elgondolkodom rajta, s tudomásul veszem:

bizony az a világ, amelyikbõl az emberiség idõtlen idõkkel ezelõtt egyszer s mindenkorra

kitiltatott.

124

Tartalom

Elefántcsont napló

I. Egy este Treichvüle-ben 7 II. Ádám megmaradt az Édenkertben 13

III. A f orrá köd 20

IV. A szavanna-anya 26 V. Kunyhóban 33

VI. Falusi táncok 39 VII. Dobszó az éjszakában 45 VIII. Két hét a lobik között 52 IX. Temetés

a baobabfák alatt 59 X. Fétisbeszéd -- nyafka kislányhangon 66 XI. A csónak-civilizáció 71

Levelek a Szaharából

I. A karavánul 81 II. Kétségbeesés és délibáb 90

III. A halott hegység 96

IV. Az oázis: sziget 107 V. Pók a sivatagban 117

Kenya és a Rudolf-tó

I. Szemek a sötétségben 127 II. Oroszlánok és turisták 141

III. Zebrák a szállodában 146

IV. A baragoibeli lány 153 V. Lodge, misszió, falu 159

VI. A krokodil halála 166

VII. A pókotok között 173 VIII. Lamu Pate 180 IX. A Galana mentén 187 X. Visszatérés a

kikuju nyelvhez 194

Utazás Zaire-bán

I. A postahajó fedélzetén 203 II. Megálló az enklávéban 209

III. Conrad emléke 216

IV. A katonaszökevény és a rendõr 223 V. A végtelen erdõ 230

VI. Mesebeli pigmeusok 237 VII. Egy másik világ 244

Kiadta az Európa Könyvkiadó

A kiadásért az Európa Könyvkiadó igazgatója felel

Szedte és nyomta az Alföldi Nyomda

125

A nyomdai rendelés törzsszáma: 2625.66-14-1

Készült Debrecenben, 1986-ban

Felelõs szerkesztõ: Barna Imre

A védõborító, kötésterv és a tipográfia Kakucsy Júlia munkája

Mûszaki vezetõ: Miklósi Imre

Készült 36 000 példányban, 13,7 (A/5) ív terjedelemben

ISBN 963 07 3932 l