Mihail Afanaszjevics Bulgakov - Moliére úr élete

7/21/2019 Mihail Afanaszjevics Bulgakov - Moliére úr élete

http://slidepdf.com/reader/full/mihail-afanaszjevics-bulgakov-moliere-ur-elete 1/102

MIHAIL AFANASZJEVICS BULGAKOV

MOLIÉRE ÚR ÉLETE



PrológusA BÁBÁVAL BESZÉLGETEK

Bár az igazságot miért is ne nevetve mondjuk meg ..

Horatius.(Horváth István Károly fordítása)

1622. január 13-án egy bába, aki a nevezetes Louise Bourgeois vezetése alattálló párizsi Hotel-Dieu szülőotthonban tanulta mesterségét, a világra segítette a derékPoquelin asszony, született Marie Cressé első gyermekét, egy férfi nemhez tartozó, koraszülöttcsecsemőt.

Meggyőződéssel állíthatom, hogy ha megmagyarázhattam volna ennek a tiszteletreméltó bábaasszonynak, voltaképpen kit is segít a világra, izgalmában esetleg még bajt okoza csecsemőnek, és egyszersmind egész Franciaországnak.

S íme: hatalmas zsebekkel ellátott köntöst viselek, kezemben nem acél-, hanem lúdtoll

van.Viaszgyertyák világítanak előttem, s agyam is tűzben ég.- Asszonyom - szólítom meg -, óvatosabban bánjon ezzel a csecsemővel, ne

feledje, hogy idő előtt született. Halála az ön országának a legsúlyosabb csapást jelentené!- Istenem! Poquelin asszony majd szül egy másikat!- Poquelin asszony ilyen gyermeket soha többé nem szül, és az elkövetkező

évszázadokban egyetlen más asszony sem szül hozzá hasonlót!- Uram, ön bámulatba ejt engem!- Én magam is csodálkozom. Értse meg, hogy három évszázad múlva, egy távoli

országban, ön csak azért jut majd eszembe, mivel Poquelin úr fiát tartotta kezében.- Tartottam én már a kezemben sokkal nevezetesebb csecsemőket is!- Mit ért ön a nevezetes szó alatt? Ez a csecsemő sokkal híresebb lesz, mint a

maguk jelenleg uralkodó XIII. Lajosa, sőt híresebb, mint a következő király, pedig ő,asszonyom, Nagy Lajos, a Napkirály! Kedves asszonyom, van egy távoli ország, amelyet önnem ismer, Moszkóvia a neve. Lakosai az ön fülének idegen nyelven beszélnek. S ebbe azországba hamarosan eljutnak annak a csecsemőnek a szavai, akit most a világra segített.Valami lengyel fickó, Első Péter cár udvari bolondja, nem az önök, hanem a németeknyelvér ől fordítja le őket a barbár nyelvre.

Az udvari bolond, akit "Szamojéd király"-nak hívnak, sercegő tollal a következő nehézkes sorokat rója a papírra:

"GORGIBUS Érdemes is annyit költeni reátok, szájkenőcsre! Na mit csináltatok

ezekkel az urakkal, hogy oly kedvetlenül távoztak?" (Szász Károly fordítása, 1872.)A késő bbi fordító pedig ezekkel a szavakkal akarja visszaadni az ön segítségévelszületett csecsemőnek szavait, Kényeskedők című vígjátékából:

"GORGIBUS Épp nektek való, mondhatom, annyi pénzt elpocsékolnotok a képes feletekkenegetésére. Mit csináltatok már megint azzal a két fiatalemberrel is? Olyan fagyosanmentek el, hogy csak néztem." (Illyés Gyula fordítása)

Az "Állami Külügyi Hivatal birtokában lévő komédiák 17o9. május 3o-án keltfelsorolásá"-ban, egyéb darabok között, a következők is szerepelnek: "A megvert doktorról"(más címén "A kényszer űségből doktor"), és egy másik - "Hercules nemzetsége,amelyben Jupiter az első személyiség". Rájuk ismerünk. Az első a Botcsinálta doktor -ugyanennek a csecsemőnek a vígjátéka. A második - az Amphitrýon, szintén az ő műve.

Ez az az Amphitrýon, amelyet de Moliére úr és komédiásai 1668-ban Párizsban előadnak PjotrIvanov Patyomkinnak, Alekszej Mihajlovics cár követének jelenlétében.



Tehát, amint látja, az oroszok még ebben a században tudomást szereznek arról azemberr ől, akit most ön a világra segített.

Ó, korok találkozása! Ó, felvilágosodás kora! A csecsemő szavait lefordítjáknémet nyelvre, lefordítják angol, olasz, spanyol, holland nyelvre. Dán, portugál, lengyel,török, orosz ...

- Lehetséges ez, uram?- Ne szakítson félbe, asszonyom! Görög nyelvre! Újgörögre, persze. De azutánógörögre is. A magyar, román, cseh, svéd, örmény és arab nyelvre!

- Uram, ön elképeszt engem!- Ó, ebben még kevés a meglepő. Egy tucatnyi írót nevezhetnék meg önnek,

akinek műveit más nyelvre lefordítják, bár ugyanakkor még azt sem érdemelnék meg,hogy az anyanyelvükön megjelenjenek. De az ő műveit nem csupán lefordítják, hanemszíndarabokat is írnak róla, és csupán az ön honfitársai tucatnyi drámát alkotnakszemélyér ől. Darabokat írnak az oroszok, majd az olaszok is, s köztük Carlo Goldoni, aki -úgy mondják - maga is a múzsák kegyeltje volt.

Nem csupán az ön országában, hanem más országokban is utánozzák műveit és

átdolgozzák színdarabjait. A különféle nemzetiségű tudósok részletes tanulmányokat közölnekírásairól, és lépésr ől lépésre iparkodnak követni titokzatos életét. Bebizonyítják önnek,hogy ez az ember, akit ön jelenleg a kezében tart, és aki csupán gyenge életjeleket ad, hatássallesz az elkövetkező századok sok írójára, közöttük olyanokra is, mint - az ön számáraismeretlen, de számomra ismer ős - honfitársaim: Gribojedov, Puskin és Gogol.

Igazatok lehet: a tűz se fogja azt,Ki követek csak egy napig kibírja,Ki véletek egy levegőt fogyaszt,S az eszének nem támad semmi híjja.El Moszkvából, el, el! És vissza sohasem!

Nem nézek hátra se, rohanok nyakra-f őre,A bujtató magány kuckóját keresem!(Kardos László fordítása)

Ezek a sorok honfitársam, Gribojedov Az ész bajjal jár című darabjának utolsó jelenetéből valók.

Én, akit minden megmart, és minden elárult,Megyek az örvényből, e dicső bűntanyáról,S keresek a földön valami zug helyet,

Ahol még szabadon élhet a becsület.(Szabó Lőrinc fordítása)

Ezek a sorok pedig ugyanennek a Poquelinnek Embergyűlölő című darabjábólvalók, a befejező részből; a darabot 1816-ban fordította le oroszra Fjodor Kokoskin író.

Van-e hasonlóság a két befejezés között? Ó, istenem! Nem vagyok szakértő, derítsékezt ki a tudósok! Majd elmagyarázzák önnek, mennyire hasonlít Gribojedov Csackij nevű hőseAlceste-re, az Embergyűlölőre, és azt is, hogy Carlo Goldonit Poquelin növendékénektartják, és azt, hogy a fiatal Puskin szintén utánozta ezt a Poquelint, és elmondanak mégsok okos és érdekes dolgot. Mindehhez én nem nagyon értek.

Engem más foglalkoztat: hősöm színdarabjait három évszázadon át fogják játszani

a világ minden színpadán, és nem tudni, mikor hagyják abba előadásukat. Hát ez az, amiengem érdekel! Lám, miféle ember lesz ebből a csemetéből!



Igen, a színdarabokról akartam önnek beszélni. Egy nagyon tiszteletre méltó hölgy,Aurore Dudevant asszony, akit egyébként George Sand néven jobban ismernek, azok közöttlesz, akik színdarabokat írnak hősömr ől.

E színdarabnak a végén Moliére, helyér ől felemelkedve, így szól:- Igen, otthon akarok meghalni... Meg akarom áldani leányomat!

És Condé herceg, Moliére mellé lépve, ezt feleli:- Támaszkodjon rám, Moliére!Du Parc színész pedig - aki Moliére halálának idején egyébként már nincs is az

élők sorában - zokogva kiált fel:- Ó, elveszítem az egyetlen embert, akit valaha is szerettem!A hölgyek meghatóan írnak, ezen nem tudnak változtatni! De te, szegény és vérrel

borított mesterem! Te sehol sem akartál meghalni, sem odahaza, sem másutt! És nemvalószínű, hogy amikor szájadból patakokban ömlött a vér, azt a kívánságodat fejezted volnaki, hogy meg akarod áldani teljesen érdektelen leánykádat, Madeleine-t!

Ki ír meghatóbban a hölgyeknél? Csak nem a férfiak egyike-másika? Vlagyimir RafailovicsZotov, orosz író nem kevésbé érzelmes befejezést ír:

- A király jön. Moliére-t akarja látni. Moliére! Mi van vele?- Meghalt.S a herceg, Lajos elébe futva, felkiált:- Felség, Moliére meghalt!XIV. Lajos, kalapját levéve, így szól:- Moliére halhatatlan!Mi kifogásunk lehet e szavak ellen? Való igaz, az az ember, aki már a negyedik

százada él, kétségtelenül halhatatlan. Csupán az itt a kérdés: elismerte-e ezt a király?Cambert úr "Arethusa" című operájában ez hangzik el:- Az istenek az eget kormányozzák, Lajos pedig - a földet!Az, aki a földet kormányozza, soha senki előtt nem vette le a kalapját, csak a hölgyek

előtt, és a haldokló Moliére-hez sohasem ment volna el. És valóban nem is kereste felMoliére-t, mint ahogyan semmiféle herceg sem látogatta meg őt. Az, aki a földetkormányozta, önmagát tartotta halhatatlannak, de ebben, azt hiszem, tévedett. Halandó volt,mint mindenki, és ennek következtében - vak. Ha nem az, talán elmegy a haldoklóhoz,mivel a jövő érdekes dolgokat tartogatott számára, és nincs kizárva, hogy részt vállalhatott volnaaz igazi halhatatlanságból.

A mai Párizsban, azon a helyen, ahol a Richelieu, Thérése és Moliére utca találkozikéles kanyarban, az oszlopok között mozdulatlanul ülő férfit látna. Alacsonyabban - kétfaragott nőt, világos márványból, kezükben papírtekerccsel. És még náluk is mélyebben -oroszlánfejeket, és alattuk - a szök őkút kiszáradt káváját.

Íme - a ravasz és csábító gall, a királyi komédiás és színdarabíró! Íme - bronzparókában és cipő jén bronzszalagokkal! Íme - a francia drámaírás királya!Ó, asszonyom! Mit emleget ön itt nekem mindenféle hírneves csecsemőket, akiket

valaha is a kezében tartott! Értse meg, hogy ez a csecsemő, akit éppen most a világrasegített Poquelin kárpitosmester házában, nem más, mint Moliére úr! Ohó! Hát megértett?Hát ezért kérem, legyen óvatos! Mondja, felsírt? Lélegzik? Él!

1. A MAJMOS HÁZBAN

Így hát hozzávetőlegesen 1622. január 13-án, Párizsban, Jean-Baptiste Poquelin úr és

felesége, Marie Poquelin-Cressé családjában megjelent a satnya elsőszülött. Január 15-énmegkeresztelték a Saint-Eustache templomban, és apja tiszteletére Jean-Baptiste-nak



nevezték el. A szomszédok gratuláltak Poquelinnek, és a kárpitosok céhében híre kelt,hogy megint a világra jött egy kárpitos és bútorkereskedő.

Minden építésznek más a fantáziája. A Saint Honoré és a Vieilles-Étuves sarkánálló, kellemes külsejű, kétemeletes, meredek tetejű ház sarkát a XV. századi építésznyesett ágú narancsfákat mutató fafaragványokkal díszítette. Ezeken a fákon láncként

egymásba kapaszkodó, kis majmok nyújtózkodtak, eltakarva a fák gyümölcsét. Magátólértetődik, hogy a ház a párizsiaktól a majmos ház nevet kapta. És ezek a majmok késő bbmég sokba kerültek de Moliére komédiásnak! A jóakarók nemegyszer emlegették, hogysemmi csodálkoznivaló nincs abban, hogy a tiszteletre méltó Poquelin úr idősebb fia a

bohóc foglalkozását választotta! Mit lehet várni valakitől, aki fintorgó majmok között nőttfel? Egyébként a komédiás késő bb sem tagadta meg majmait, és amikor élete alkonyáncímerét tervezte, amire ki tudja miért volt szüksége, az atyai házat őrző, hosszú farkú

barátait rajzolta rá.Ez a ház a legzajosabb kereskedőnegyedben állt, Párizs közepén, nem messze a Pont-

Neuftől. Ez volt az idősebb Jean-Baptiste háza, és ebben a házban élt és kereskedett az udvarikárpitos és díszítő mester.

Az idő múltával a kárpitos még egy címet szerzett - őfelségének, Franciaországkirályának komornyikja lett. És ezt nem csupán tiszteletbeli címnek tekintette, hanem

biztosította örökölhető címként idősebb fia, Jean-Baptiste számára.Úgy beszélték, hogy az idősebb Jean-Baptiste a karosszékekkel és kárpitokkal való

kereskedésen kívül kölcsönök adásával is foglalkozott, jelentős kamat ellenében. Nem látokabban semmi elítélendőt, ha egy kereskedő ilyesmit tesz. De a gonosz nyelvek aztállították, hogy az idősebb Poquelin kissé túlzásba vitte a dolgot a kamatokat illetőleg, éshogy állítólag a drámaíró Moliére, amikor megalkotta az ellenszenves, zsugori Harpagonalakját, saját édesapját ábrázolta darabjában. Harpagon annyira fösvény, hogy egyikügyfelére pénz helyett mindenféle limlomot akart rásózni, többek között egy szénávalkitömött gyíkbőrt, azt állítva, hogy azt díszként lehet a mennyezetre felakasztani.

Nem akarok hinni ezekben a mendemondákban! A drámaíró Moliére nemrágalmazta meg apja emlékét, és én sem vagyok hajlandó arra, hogy megrágalmazzam.

Az idősebb Poquelin valódi kereskedő volt, tiszteletre méltó céhének tekintélyes éstisztelt képviselő je. Kereskedett, és a majmos üzlet bejárata fölött a majmokkal díszített,tiszteletre méltó zászló lengett.

A sötét földszinten, az üzlethelyiségben festék és gyapjúszövet szaga terjengett, akasszában csengtek a pénzérmék, és egész nap tódult oda a nép, hogy szőnyegeket éstapétákat válogasson. És megfordultak az idősebb Poquelin üzletében gazdag polgárok ésarisztokraták is. A műhelyben pedig, amelynek ablakai az udvarra nyíltak, s vágni lehetetta zsíros port, ott tornyosodtak a székek, szanaszét hevertek a fakellékek, a bőr- és

szövetmaradékok, és ebben a zűrzavarban szorgoskodtak, kopogtak kalapácsukkal és szabtakollóikkal Poquelin mesterei és segédei.

Az emeleti szobákban, a zászló fölött, az anya uralkodott. Ott hallatszott állandóköhécselése, és selyemszoknyáinak zizegése. Marie Poquelin módos asszony volt.Szekrényeiben drága ruhák és firenzei ruhaanyagok halmozódtak, a legfinomabb batisztfehérnemű, a fiókokban nyakláncok, gyémánt berakású karperecek, gyöngyök, smaragdkövesgyűrűk, aranyórák és drága asztali ezüst hevert. Amikor imádkozott, Marie gyöngyházrózsafüzért pergetett ujjai között. Olvasta a Bibliát, s állítólag (bár ezt szinte el semhiszem) Plutarkhosz görög szerző műveit is, rövidített fordításban. Csöndes, szívélyes, ésművelt asszony volt. Legtöbb őse kárpitos, de akadtak közöttük más foglalkozásúemberek, például zenészek meg ügyvédek is.

A majmos ház emeletén egy szőke hajú, vastag ajkú fiú járt-kelt. Ő volt a családidősebb fia - Jean-Baptiste. Néha lement az üzletbe és a műhelybe, és zavarta a segédeket



a munkában, összevissza kérdezgette őket mindenfélér ől. A mesterek nevettekdadogásán, de kedvelték. Időnként az ablakhoz ült, és öklére támasztva fejét kinézett a

piszkos utcára, amelyen ide-oda hömpölygött a nép.Anyja egyszer, amikor elment mellette, megveregette a hátát és azt mondta neki:- Ó, te elmélkedő!

S azután egy szép napon az elmélkedőt beadták az egyházközségi iskolába. A parókiálisiskolában éppen azt tanulta meg, amit egy ilyen iskolában lehetett, vagyis elsajátította anégy számtani alapműveletet, folyékonyan megtanult olvasni, kevés latint, meg sok érdekestényt, ami a Szentek életé-ben meg volt írva.

Így zajlott az élet, békésen és kellemesen. Az idősebb Poquelin gazdagodott, márnégy gyermek született a családban, amikor egyszer csak a majmos házban aszerencsétlenség vert tanyát.

1632 tavaszán a törékeny anya megbetegedett. Szeme egyre aggódóbb, ésfényesebb lett. Egy hónap alatt annyira lefogyott, hogy alig lehetett ráismerni, és sápadtorcáin egészségtelen piros foltok ültek. Aztán vért köpött, és a majmos házba egyretöbbet jártak a baljós kalapos orvosok, öszvérháton. S elkövetkezett május 15-e, amikor a

pufók arcú elmélkedő, piszkos öklével törölve könnyeit, keservesen zokogott, és az egész házvele együtt sírt. A csöndes Marie Poquelin mozdulatlanul feküdt, mellén keresztbe tettkézzel.

Temetése után a ház sötét, komor lett. Az apa bánkódott, nem tör ődött semmivel,és elsőszülött fia nemegyszer látta nyári estéken magába roskadtan üldögélni és sírni. Azelmélkedő ettől a látványtól elszomorodott, és csak ténfergett a lakásban, nem tudva, mitévő legyen.

De azután az apa abbahagyta a sírást, és egyre sűrű bben járt vendégségbe egyFleurette nevű családhoz. Közölték a tizenegy éves Jean-Baptiste-tal, hogy új mamát kap. Ésnemsokára Catherine Fleurette, az új mama, megjelent a majmos házban.

Aztán a család elköltözött a majmos házból, mert az apa más házat vásárolt.

2. KÉT SZÍNHÁZBARÁT TÖRTÉNETE

Az új ház egész közel volt az Halles-hoz, ahol a híres saint-germaini városokat tartották.És az új helyen a vállalkozó szellemű Poquelin még nagyobb fényűzéssel rendezte elüzletének minden csalétkét... Az előző házban Marie Cressé gazdálkodott és szülte agyermekeket, az újban Catherine Fleurette váltotta fel őt. Mit mondhatunk err ől azasszonyról? Szerintem, semmit - sem rosszat, sem jót. De mivel mostohaként került acsaládba, sokan, akik hősöm élete iránt érdeklődtek, azt hangoztatták, hogy Jean-Baptiste-nak

rosszul ment a sora, hogy az új mama gonosz mostoha volt, és hogy éppenő

az, akit Moliére aKépzelt beteg című vígjátékában Béline néven megörökített.Azt hiszem, ez nem helytálló. Nincs semmi bizonyíték arra, hogy Catherine bántotta

volna Jean-Baptiste-ot, és éppenséggel semmi sincs arra, hogy róla mintázta Béline-t.Catherine Fleurette nem volt rossz második feleség, teljesítette hivatását a földön: aházasságkötést követő évben egy Catherine névre hallgató leányt, majd két év múlva egyMarguerite nevű leányt szült Poquelinnek.

Jean-Baptiste eljárt az egyházközségi iskolába, és végül befejezte tanulmányait. Azidősebb Poquelin úgy vélte, hogy elsőszülött fia kellőképpen kiszélesítette szellemi látókörét,és ezért felszólította, hogy most már inkább a munkát tanulmányozza az üzletben. Akkor Jean-Baptiste hozzálátott anyagokat mérni, egyet s mást megszögezni, a segédekkel tereferélni,

szabad idejében pedig a Marie Cressétől hátramaradt, sokat forgatott Plutarkhosz könyvetolvasgatta.



És ekkor, gyertyáim fényében, az ajtónyílásban megjelenik előttem szerény, detekintélyes köntösben, parókában, nádpálcával a kezében, egy korához képest nagyoneleven, polgár külsejű úr, szeme ragyog és modora választékos. A neve - Louis,vezetékneve - Cressé, az elhunyt Marie apja, ennek következtében az ifjabb Jean nagyapja.

Foglalkozására nézve Cressé úr is kárpitos volt, mint ahogyan a veje. Cressé azonban

nem volt udvari kárpitos, hanem magánvállalkozó, aki a saint-germaini vásáron árulta portékáit.Cressé St.-Ouenben lakott, Párizs környékén, ahol egy minden kényelemmel ellátott, pompásházzal rendelkezett. Vasárnaponként a Poquelin család rendszerint útra kelt St.-Ouenba anagyapához vendégségbe, és a Poquelin gyermekek ezekr ől a látogatásokról sok kellemesemléket őriztek.

Nos, ez a Cressé nagyapa különös barátságot kötött az ifjabb Jean-Baptiste-tal. Mikapcsolhatta össze az öreget a kisfiúval? Csak nem az ördög? De igen, éppen ő! Aközös szenvedély azonban nem maradt sokáig titok az idősebb Poquelin előtt, és hamarosankellemetlen meglepetést szerzett neki. Kiderült, hogy a nagyapa és az unoka őrülten lelkesedik aszínházért!

Amikor a nagyapa szabad estéin Párizsba jött, a két kárpitos, az öreg meg a fiatal,

összebeszélt, és titokzatosan összenézett, majd elvonult hazulról. Nem volt nehéz útjukatkövetni. Rendszerint a Mauconseil és a Francaise utca sarkára mentek el, ahol a Hotel deBourgogne alacsony és sötét termében játszott a királyi színtársulat. A tiszteletre méltó Cressénagyapának kitűnő ismer ősei voltak egy bizonyos vallási, valamint kereskedelmi célokraalakult társaság vezetői között. E társaságot Confrérie de la Passionnak hívták, és azzal akiváltsággal rendelkezett, hogy Párizsban misztériumokat adhatott elő. Éppen ez a társaságépíttette fel a Hotel de Bourgogne-t, de amikor Jean-Baptiste kisfiú volt, misztériumokatmár nem mutattak be, hanem a Hotel helyiségét különféle színtársulatoknak adták ki bérbe.

Ezért hát Cressé nagyapa beállított a Társulat vezető jéhez, és a tiszteletre méltókárpitosmesternek, valamint unokájának szabadjegyet adtak az egyik üres páholyban.

A Hotel de Bourgogne színházban, ahol a f őszerepeket akkoriban a leghíresebb színész,Bellerose játszotta, tragédiákat, tragikomédiákat, pásztorjátékokat és vígjátékokat adtak elő,egyébként a Hotel legnevezetesebb drámaírójának Jean de Rotrou-t tartották, aki igen kedvelte aspanyol színjátszást. Cressé nagyapának a legnagyobb élvezetet szerezte Bellerose játéka, ésaz unoka a nagyapával együtt tapsolt Bellerose-nak. Az unokának azonban azoknál atragédiáknál, amelyekben Bellerose fellépett, sokkal jobban tetszettek a bourgogne-i durva éskönnyed vígjátékok, amelyeket nagyobbára az olaszoktól kölcsönöztek, és amelyekPárizsban kiváló előadókra találtak, akik szórakoztató szerepükben szabadonzsonglőrködtek aktuális szövegeikkel.

Igen, az idősebb Poquelin nagy szomorúságára, Cressé nagyapa megmutatta fiánaka Hotel de Bourgogne bejáratát! A nagyapával együtt, amikor Jean-Baptiste még kisfiú

volt, majd késő bb, társaival együtt, amikor Jean-Baptiste felcseperedett, alkalma volt aHotel de Bourgogne-ban kiváló színdarabokat megnézni.

A híres Gros-Guillaume, a vígjátékok szereplő je, vörös, lapos sapkájával, ésiszonyatos hasán összehúzott, fehér zekéjével képesztette el Jean-Baptiste-ot. Egy másikhíresség, Gaultier-Garguille komikus színész, fekete, de piros ujjú mellényében, hatalmasszemüveggel és bottal felszerelve, Gros-Guillaume-nál nem kevésbé kápráztatta el a Hotel deBourgogne közönségét. Ámulatba ejtette Jean-Baptiste-ot Turlupin, a trükkökfáradhatatlan kiagyalója, és a nevetséges öregasszonyok szerepét játszó Alison is.

Jean-Baptiste szeme előtt néhány év alatt, mintha körhintán forognának, elsuhantaka rizsporos arcú és kifestett vagy álarcos csepűrágó doktorok, fukar öregemberek, kérkedő ésgyáva kapitányok. A könnyelmű feleségek a közönség hahotája közben csalták meg zsémbes,

tökfilkó férjüket, és a bohózatok kerítőnői-komaasszonyai csörögtek, mint a szarkák.Ravasz, pehelykönnyű szolgák az orruknál fogva vezették az öreg Gorgibus-ket, a vén



csontokat bottal verték és zsákba gyömöszölték. És a Hotel de Bourgogne falai rázkódtak anézők nevetésétől. Miután mindent megnéztek a Hotel de Bourgogne-ban, amit csak látnilehetett, a szenvedélytől megszállott kárpitosok átmentek a másik nagy színházba - aHotel du Marais-ba. Ott a tragédia honolt, amelyben kitűnt Mondory, a kiváló színész, és amagasröptű vígjáték, amelynek legjobb mintáit a kor híres színműírója, Pierre Corneille

bocsátotta a színház rendelkezésére.Louis Cressé unokája mintha más világba csöppent volna: a bourgogne-i pulykakakasként kiöltözött Bellerose negédes volt és finomkodó. Szemét forgatta, majd azismeretlen messziségbe meresztette, könnyedén lengette kalapját, és üvöltő hangon mondtael monológját, szinte nem is lehetett megérteni, vajon beszél-e vagy énekel. A Marais-banazonban Mondory megrendítette a nézőteret dörgő hangjával, és hörögve haldokolt atragédiákban.

A kisfiú lázasan ragyogó szemmel tért vissza az atyai házba, és éjszakánként álmábanszámtalan buffó Alisont, Jacquemin-Jadeau-t, Philippine-t és híres, rizsporos arcú Jodelet-tlátott.

Ó jaj! A Hotel de Bourgogne és a Hotel du Marais korántsem merítette ki az összes

lehetőségeket azok számára, akik gyógyíthatatlan szenvedéllyel rajongtak a színházért.A Pont-Neufön és az Halles környékén hatalmas lendülettel folyt a kereskedés.

Párizs ettől gazdagodott, szépült, és minden irányban terjeszkedett. A kereskedésekben és a boltok bejárata előtt pezsgett az élet, és csak úgy csengett tőle az emberek füle, meg a szemeis káprázott belé! Amott pedig, ahol a saint-germaini vásár felütötte sátrait, valóságos

bábeli zűrzavar uralkodott. Zsivaj! Dübörgés! És micsoda szemét mindenütt!...- Istenem! Istenem - jegyezte meg egyszer err ől a vásárról Scarron, a nyomorék költő.

- Mennyi szemetet hordanak össze mindenhová ezek az alsónadrágot nem ismer ő fenekek!Egész nap csak tódulnak, tolakodnak, lökdösődnek! Polgárok és csinos

polgárasszonyok! A borbélyüzletekben borotválnak, szappanoznak, fogat húznak. Azembergyűrű ben a gyalogosok közt lovasokat látni. Az öszvéreken tekintélyes, varjakhozhasonlító orvosok közlekednek. A királyi muskétások lovon száguldanak, mentéjükön aranynyilas címerekkel. Világ f ővárosa, egyél, igyál, kereskedj, növekedj! Hé ti, alsónadrágotnem ismer ő fenekek, gyertek ide, a Pont-Neufre! Nézzétek, ott felállítják a bódékat,teleaggatják szőnyegekkel. Ki nyafog ott, mint valami duda? A kikiáltó. Ne késlekedjenek,uraim, mert mindjárt kezdődik az előadás! Ne mulasszák el az alkalmat! Csak nálunkláthatják, sehol másutt, Brioché úr kiváló bábjait! Ott dülöngélnek ni, a pódiumon, fonalrafelakasztva! Látni fogják a zseniális, idomított majmot, Fagotint!

A Pont-Neuf bódéiban utcai orvosok, fogászok, tyúkszemsebészek és gyógyszerész-sarlatánok helyezkedtek el. Csodaszereket árultak a népnek - gyógyszert minden betegségre,és azért, hogy bódéjukra felhívják a figyelmet, megegyeztek az utcai vándorkomédiásokkal,ső

t néha a színházak színészeivel, és azok a sarlatánszerek csodás hatását dicsér ő

, egész estét betöltő, hosszú előadásokat mutattak be.Ünnepélyes menetek vonultak fel, a lovakon kifestett, felcicomázott, kétes érték ű,

kölcsönvett ékszerekkel teleaggatott komédiások ültek, ordítozták a hirdetések szövegét,csődítették a népet. A fiatal suhancok csapatostól futottak a nyomukban, fütyültek, a lábukalatt bukdácsoltak, és ezzel csak növelték a tolongást.

Zsibongj, Pont-Neuf! Hallom, hogyan születik meg lármád közepette a sarlatán-atyától és a színésznő-anyától a francia színjáték, átható hangon kiabálva, miközben durvaarcát rizsporral festi fehérre!

Íme, Párizs-szerte mindenütt elterjedt a híre a titokzatos és kitűnő férfiúnak, egy bizonyos Christophe Contugginak. Egész társulatot fogadott, és a vásári bódéban színházi

előadásokat rendezett pojácákkal, és segítségükkel adta el a mindent gyógyító orvosságpépet,amely az orvietan elnevezést kapta.



Ha be is járod az egész országot,Sehol sem kapsz jobb orvosságot!Orvietan, orvietan!Vegyétek az orvietant!

Álarcos buffók a kiabálástól berekedt hangon fogadkoztak, hogy nincs aföldkerekségen olyan betegség, amin ne segítene a varázserejű orvietan. Megment ahektikától, a pestistől, meg a rühtől is!

A bódé mellett egy muskétás lovagol el. Az alsónadrágot nem ismer ő tömeg utat törmagának, odaszorul a pisztolyokkal teleaggatott nyereghez. Contuggi bódéjában felüvöltenek akomédiások:

Vitéz Úr, kapitány!Kapható az orvietan!

- Vigyen el a pestis! El innen az útból! - kiabál a gárdista.- Szabadna egy kis doboz orvietant kérnem - szólal meg egy bizonyos Sganarelle,

a kísértésnek engedve -, mennyibe kerül?- Nagyságos uram! - feleli a sarlatán -, az orvietan olyan szer, ami voltaképpen

megfizethetetlen! Restelleném, uram, hogy öntől pénzt fogadjak el érte!- Ó, uram - feleli Sganarelle -, megértem, hogy Párizs minden aranya sem lenne

elegendő, hogy ennek a kis doboznak az értékét megfizessem. De én is restellnék bármit isingyen elfogadni. Ezért hát, engedje meg, hogy átnyújtsak harminc sou-t, és kérem a visszajáróaprópénzt.

Párizs fölött sötétkék az este, kigyulladnak a fények. A bódékban füstös, keresztalakú csillárokban viaszgyertyák olvadoznak, a fáklyák lángolnak.

Sganarelle siet hazafelé a Saint-Denis utcában. Minden oldalról belekapaszkodnakkabátja szárnyába, felszólítják, hogy vegyen ellenmérget a világ minden létező mérge ellen.

Zsibongj, Pont-Neuf!S íme, az embertömegen keresztül ketten vágják át magukat: a tiszteletre méltó nagyapa

és guvrírozott gallérú kamasz-barátja. És senki sem tudja, s a pódiumon szereplő színészeksem gyanítják, kit lökdösnek a tömegben, a sarlatán bódéjában. Jodelet a Hotel deBourgogne-ban nem tudja, hogy elkövetkezik az a nap, amikor ő ennek a kölyöknek atársulatában játszik. Pierre Corneille sem tudja, hogy élete alkonyán örül majd annak, haez a kölyök elfogadja előadásra színdarabját, és pénzt ad érte az egyre szegényebbszínműírónak.

- Ne nézzük még meg a következő

bódéban is az elő

adást? - kérdezi udvarias, hízelgő

hangon az unoka.A nagyapa tétovázik - későre jár az idő. De nem állja meg:- No nem bánom, menjünk.A következő bódéban a színész a kalapjával bűvészkedik: forgatja, szokatlan módon

hajtogatja össze, gyűrögeti, a levegő be dobja...És a Pont-Neuf már fényben úszik, az egész városban lebegnek, szinte úsznak a

lámpák a járókelők kezében, és az emberek fülében még ott cseng az átható kiáltás:orvietan!

És lehetséges, hogy este a Saint-Denis utcában lejátszódik Moliére egy jövendő beliszíndarabjának befejező jelenete. Miközben ugyanaz a Sganarelle vagy Gorgibus elment

az orvietanért, amellyel Lucinde leányát remélte kigyógyítani Klitander vagy Cléante irántiszerelméből - Lucinde, természetesen, megszökött azzal a Klitanderral, és megesküdtek!



Gorgibus dühöng. Becsapták! Az orránál fogva vezették! Belevágja az átkozott orvietant aszolgálólány arcába! Fenyegetőzik!

De ott teremnek a vidám hegedűsök, táncra perdül Champagne, a szolga,Sganarelle beletör ődik a történtekbe. És Moliére megírja a befejező, esti jelenetet, smindenki ragyog a boldogságtól.

Zsibongj, Pont-Neuf!

3. NEM KELLENE-E A NAGYAPÁNAKORVIETANT BEADNI?

Egy este Cressé és az unokája emelkedett hangulatban, és mint máskor is,meglehetősen titokzatoskodva mentek haza. Az idősebb Poquelin a karosszékben pihent amunkanap után. Megérdeklődte, hová vitte a nagyapa kedvenc unokáját. No persze, aHotel de Bourgogne-ban nézték meg az előadást.

- Miért jár vele olyan gyakran színházba? - kérdezte Poquelin. - Csak nem akar

komédiást csinálni belőle?A nagyapa letette kalapját, a szoba sarkába rakta sétapálcáját, egy kicsit hallgatott,

majd ezt felelte:- Adná Isten, hogy olyan színész válna belőle, mint Bellerose!Az udvari kárpitosmester kitátotta a száját. Egy ideig hallgatott, majd

megérdeklődte, komolyan beszél-e a nagyapa. Mivel azonban Cressé hallgatott, Poquelinmaga tért ki a dologra, de gunyoros hangon.

Ha valaki azt kívánhatja, Louis Cressé véleménye szerint, hogy hasonlóvá váljonBellerose komédiáshoz, akkor miért ne folytassuk a dolgot? Lehetne Alison nyomdokain ishaladni, aki kényeskedik a színpadon, és a polgárok szórakoztatására nevetséges öregkofaasszonyokat alakít. Miért ne mázolná ki a fizimiskáját valami fehér vacakkal, és neragasztana fel magának óriási bajuszt, amint azt Jodelet teszi?

S általában bolondnak is tettetheti magát, ahelyett, hogy az üzlettel tör ődne. Miért ne,hiszen a városi polgárok az ilyesmiért személyenként tizenöt sou-t is fizetnek!

Nos, valóban csodálatos pályafutás az udvari kárpitosmester idősebb fia számára,hiszen a mestert, hála Istennek, egész Párizs ismeri! Hogy örvendeznének a szomszédok, ha azifjabb Baptiste Poquelin úr, akinek számára biztosítva van a királyi komornyik címe,egyszer csak a mutatványos bódék színpadán bukkanna fel! A kárpitosok céhében halálrakacagnák magukat!

- Bocsásson meg - kérdezte Cressé szelíden -, az ön véleménye szerint a színháznaknem kellene léteznie?

De kiderült, hogy Poquelin szavaiból ez nem következik. A színháznak léteznie kell.Ezt elismeri még őfelsége is, akinek az Úr hosszabbítsa meg napjait. Hiszen a bourgogne-iszíntársulatnak a "király színtársulata" címet ajándékozta. Mindez nagyon helyes.Poquelin maga is örömmel megy el vasárnap a színházba. De ő úgy fogalmazná meg adolgot: a színház létezik Jean-Baptiste Poquelinért, és semmiképpen sem fordítva.

Poquelin pirított kenyeret rágcsált, bort iszogatott hozzá, és összetörte a nagyapát.Tovább is fejlődhet a dolog. Ha valaki nem tud bekerülni őfelsége színtársulatába -

hiszen, uraim, nem mindenki Bellerose, akinek, azt beszélik, csak a jelmezei húszezer lívre-térnek -, miért ne lépne fel a vásárban? Ott a legilletlenebb tréfákat szórhatja, kétértelmű mozdulatokat tehet, miért ne, miért ne?... Az egész utca ujjal mutogatna rá!

- Bocsánat, tréfáltam - mondta Poquelin -, de hiszen ön is tréfált persze?

Nem tudni azonban, tréfált-e a nagyapa, mint ahogyan az sem ismeretes, hogy mit gondoltaz apai monológot hallva az ifjabb Jean-Baptiste.



"Különös emberek ezek a Cressék! - gondolta magában az udvari kárpitosmester, asötétben ágyában forgolódva. - Ilyet mondani a fiú előtt! Azt kellett volna a nagyapánakfelelni, hogy ez ostoba tréfa, csak kényelmetlen lett volna."

Nem bír elaludni. Az udvari kárpitosmester és komornyik belebámul a sötétbe. "Ó, ezek aCressék mindnyájan ilyenek! És a megboldogult, az első feleség, az is mindenféléket

képzelt, és szintén imádta a színházat. De ez az öreg ördög már hatvan éves!Becsületszavamra, nevetséges dolog! Orvietant kellene beadni neki, mert már-már amásodik gyermekkorát éli!"

Gondok. Üzleti ügyek. Álmatlanság...

4. NEM MINDENKINEK TETSZIKA KÁRPITOS MESTERSÉG

De én mégiscsak sajnálom a szegény Poquelint! Valóban, micsodaszerencsétlenség! 1636 novemberében meghalt a második felesége is. Az apa megint ott

ül a sötétben és bánkódik. Egészen magányos lett. És már hat gyermeke van. Az üzlet ottvan a nyakán, és most fel kell nevelni ezt a gyermeksereget. Mindig egyedül, magában.Csak nem nősül meg harmadszor is...

És bánatára, ugyanakkor, amikor meghalt Catherine Fleurette, valami történt azelsőszülött Baptiste-tal is. A tizenöt éves fiú betegeskedni kezdett. Továbbra is dolgozottaz üzletben, nem lehetett rá panasz: nem henyélt. De úgy mozgott, mint egy élettelen bábú,uram bocsá', a Pont-Neuf bódéiban! Lefogyott, odaült az ablakhoz, kibámult az utcára,még ha odakint semmi sem volt látható, sem új, sem érdekes dolog, minden étvágy nélkülevett...

Végül is elkerülhetetlen volt a beszélgetés.- Mondd meg, mi a bajod. - mondta az apa, és tompa hangon hozzátette: - Csak nem

betegedtél meg?Baptiste tompa orrú cipő jére meresztette a szemét, és hallgatott.- Csak bajom van veled - állapította meg a szegény özvegyember. - Mit kezdjek

veletek, gyerekek? Ne gyötörj engem, hanem... mondd el, mi bajod.Ekkor Baptiste apjára vetette tekintetét, majd az ablakra nézett és kijelentette:- Nem akarok kárpitos lenni.Azután egy keveset gondolkozott, majd szemmel láthatólag egy csapásra meg akarta

oldani a csomót, és hozzátette:- Mélységes undort érzek.Gondolkozott egy keveset, és hozzáf űzte:

- Gyű

lölöm az üzletet.És hogy végleg megadja apjának a kegyelemdöfést, folytatta:- Teljes szívemből és lelkemből!Azután elhallgatott.Eközben arcára ostoba kifejezés ült. Voltaképpen nem tudta, hogy mi vár rá ezek

után. Lehetséges, persze, hogy az apja leken neki egy pofont. De nem tette.Rendkívül hosszú szünet következett. Mi segíthetne egy ilyen bonyolult dologban?

Nyakleves? Nem, pofonnal ezen nem segíthet az ember. Mit mondjon a fiának? Hogyostoba? Igen, ott áll, esetlenül, és az arca e pillanatban együgyű. De a szeme minthanem lenne ostoba, és úgy ragyog, mint Marie Cressé szeme.

Nem tetszik az üzlet? Lehet, hogy csak beképzeli a dolgot? Még fiatal gyerek, és

az ő korában még nem szabad azon okoskodni, hogy mi tetszik és mi nem tetszik. Lehet,hogy egyszer űen csak elfáradt egy kissé? De hiszen ő, az apja, még jobban elfáradt, és neki



nincsen semmiféle segítsége, beleőszült a gondokba...- És mit akarsz voltaképpen? - kérdezte az apja.- Tanulni - felelte Baptiste.Ebben a szempillantásban valaki szelíden kopogott sétabotjával az ajtón, és a

félhomályban belépett Louis Cressé.

- Nos, legyen szíves megnézni az unokáját - szólt az apa, rámutatva a guvrírozottgallérra -, nem kíván segíteni nekem az üzletben, hanem tanulni szándékozik.A nagyapa behízelgő, szelíd hangon beszélt. Azt mondta, hogy minden a legnagyobb

egyetértésben elrendeződik. Ha az ifjú nem találja a helyét, akkor természetesen meg kelltenni a szükséges intézkedéseket.

- Miféle intézkedéseket? - kérdezte az apa.- Hát valójában taníttatni kell! - kiáltott fel a nagyapa der űsen.- De, már megbocsásson, hiszen már elvégezte a parókiális iskolát!- No, mi is az a parókiális iskola! - mondta a nagyapa. - A fiú nagy képességekkel

rendelkezik...- Menj ki, Jean-Baptiste, a szobából, szeretnék egy kicsit beszélgetni a nagypapával.

Jean-Baptiste kiment. És Cressé meg Poquelin között komoly beszélgetés zajlott le. Nem számolok be róla. Csak annyit mondok örömömben: legyen áldott Louis Cressé

emléke!

5. ISTEN NAGYOBB DICSŐSÉGÉRE

A nevezetes párizsi Clermont-kollégium, amely késő bb a Louis-le-Grand nevet vettefel, valóban nem hasonlított a parókiális iskolára. Az intézet a hatalmas Jézus-rendvezetése alatt állt, és a jezsuita atyák, meg kell mondanunk, egyenesen mintaszer űen szerveztékmeg az oktatást - "Isten nagyobb dicsőségére" -, mint ahogy mindent, amit csak csináltak.

A Jacobus Dinet vezette kollégiumban mintegy kétezer nemesi és polgáriszármazású fiú és ifjú tanult, közülük háromszáz bennlakó diák, a többiek - bejárók. AJézusrend nevelte Franciaország színe-virágát.

A tanító-atyák a clermontistáknak történelmet, ókori irodalmat, jogitudományokat, kémiát és fizikát, hittudományt és filozófiát adtak elő, és megtanítottákőket a görög nyelvre is. A latinról nem is beszélve: a clermonti kollégisták a latinszerzőket nemcsak állandóan olvasták és tanulmányozták, hanem kötelesek voltak az órákközötti szünetekben latin nyelven beszélgetni egymással. Ilyen körülmények között igazánelsajátíthatták ezt az emberiség számára alapvetően fontos nyelvet.

A tanrendben külön táncórák is szerepeltek. Más órákon pedig hallani lehetett a

vívótőrök csattogását: a francia ifjak megtanulták jól forgatni a fegyvert, hogy a harctéren, acsatában megvédjék Franciaország királyának becsületét, a párviadalban meg - a sajátjukat.

Az iskolai ünnepélyeken a bennlakó clermontisták előadták az ókori római szerzőkdarabjait, legf őképpen Publius Terentiust és Senecát.

Nos, hát ilyen iskolába íratta be unokáját Louis Cressé. Az idősebb Poquelinsemmiképpen sem panaszkodhatott arra, hogy fia, a jövendő beli királyi komornyik rossztársaságba került. A clermonti növendékek listáján nagy számban szerepeltek az előkelő családnevek, a legkiválóbb nemesi családok fiaikat a Clermont-kollégiumba küldték. MialattPoquelin bejáróként végezte tanulmányait, a clermonti kollégiumban három hercegtanult, és közülük az egyik nem volt más, mint Armand de Bourbon, prince de Conti, amásik Bourbon - Louis Condé, a duc d'Enghien, a késő bbi Le Grand Condé - édes testvére.

Más szóval, Poquelin királyi vérből származó személyekkel tanult együtt. Már ebből islátható, hogy a clermonti kollégiumban kitűnő volt az oktatás.



Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a kékvér ű ifjakat elválasztották a gazdag polgárokfiaitól, akik közé Jean-Baptiste is tartozott. A hercegek és márkik a líceum bennlakóivoltak, saját szolgáik, tanáraik voltak, tanításuk külön órákon folyt, mint ahogyan különtermekben is.

Ezenkívül meg kell mondanunk azt is, hogy Conti herceg, aki majd az elkövetkező

időkben olyan jelentős szerepet játszik nyugtalan hősöm életében, vándorlásai idején - hétévvel fiatalabb volt nála, úgyszólván kisfiú korban került a kollégiumba, és persze sohasemtalálkozott össze hősünkkel.

Tehát az ifjú Poquelin belemerült Plautus, Terentius és Lucretius tanulmányozásába.A szabályoknak megfelelően vállig ér ő hajat növesztett, és széles szárú nadrágját az iskola

padján koptatta, agyát pedig a latin nyelvvel élesítette. A kárpitosüzlet elmerült a ködben.Hősünket egy más világ fogadta be magába.

- Úgy látszik, így volt a sors könyvében megírva - morogta az idősebb Poquelin -,nos, mit tehetek, átadom az üzletet a második fiamnak. Ez meg talán ügyvéd lesz, vagy

jegyző, vagy más ehhez hasonló.Érdekes lenne megtudni, vajon a diák Baptiste lelkében kialudt-e a színház iránti ifjonti

szenvedély lángja? Ó jaj, egyáltalában nem! Az ifjú szabad óráiban, kiszakítva magát a latinnyelv harapófogójából, ugyanolyan élvezettel járt a Pont-Neufre és a színházakba, de már nema nagyapa társaságában, hanem néhány kollégiumi barátjával. És a clermonti kollégiumbantöltött évek folyamán Baptiste alaposan megismerkedett mind a Hotel du Marais, mind aHotel de Bourgogne repertoárjával. Látta Pierre Corneille színdarabjait: Az özvegyet, Akirályi vért, Az udvari galériát, és híres darabját, a Cidet, amely szerző jének ugyanhírnevet szerzett, de egyúttal írótársainak irigységét is kiváltotta.

Sőt mi több, kollégiumi tanulmányainak vége felé Jean-Baptiste nemcsak azt tanultameg, hogyan kell bejutni a színház földszintjére vagy páholyaiba, hanem a színfalak mögéis, és a többi között ott kötötte életének egyik legfontosabb ismeretségét. Egy nővelismerkedett meg. Madeleine Béjart-nak hívták, színésznő volt, egyébként egy ideig a Hoteldu Marais-ban szerepelt. Madeleine-nek vörös volt a haja, bájos a modora, és általánosvélemény szerint igazi nagy tehetséggel rendelkezett. Madeleine, Rotrou drámaíró lelkesrajongója, okos volt, finom ízlésű, és ezenkívül - ami rendkívül ritka jelenségnek számítottabban az idő ben - irodalmi műveltsége is volt, maga is írt verseket. Éppen ezért nemmeglepő, hogy az elbűvölő párizsi színésznő teljesen foglyul ejtette a nála négy évvelfiatalabb Clermont-kollégistát. Érdekes, hogy Madeleine is viszonozta Jean-Baptisteérzelmeit.

Nos, a kollégiumi tanulmányok öt évig tartottak, és a filozófiával fejeződtek be,amely - ahogy mondani szokás - megkoronázta a tanultakat. És Jean-Baptiste az öt évalatt lelkiismeretesen magolt, de időt szakított magának a színházak látogatására is.

Vajon mű

velt ember vált-e hő

sömbő

l ebben a kollégiumban? Azt hiszem, semmiféleiskolában nem válhat valaki műveltté. De minden jól megszervezett iskolábanfegyelmezett emberré válhat bárki, és olyan gyakorlatra tehet szert, amelynek a jövő benhasznát láthatja, amikor már az iskola falain kívül, önmaga műveli magát.

Igen, a Clermont-kollégiumban Jean-Baptiste-ot fegyelmezték, megtanították arra, hogytisztelje a tudományt, és megmutatták neki az utat a tudományokhoz. Amikor elvégezte akollégiumot, agyában már nyoma sem volt a parókiális iskolában beszajkózottzagyvaságoknak. Az agyát - ahogy Mefisztó mondja - spanyolcsizmába szorították össze.

Poquelin kollégiumi tanulmányai során összebarátkozott egy Chapelle nevű ifjúval, aki arendkívül gazdag pénzügyi hivatalnok, L'Huillier törvénytelen fia volt. Poquelin megfordultaz ő házuknál is. Abban az évben, amikor a két kollégista befejezte tanulmányait, a

L'Huillier házban megbecsült vendégként letelepedett egy kiváló férfiú. Pierre Gassendinakhívták.



A provence-i származású Gassendi professzor kiválóan képzett tudós volt. Annyittudott, hogy az tíz embernek is elegendő lett volna. Gassendi professzor a retorikaelőadója volt, kiváló történész, tudós filozófus, fizikus és matematikus. Tudása a matematikaterületén például annyira jelentős volt, hogy a királyi kollégiumban tanszéket ajánlottak felneki.

Hangsúlyozzuk azonban, hogy Pierre Gassendinak nem csupán a matematika volt azer őssége.Ez az éles eszű és nyugtalan szellemű férfi tudományos pályáját az ókor legkiválóbb

filozófusának, a peripatetikus Arisztotelésznek tanulmányozásával kezdte, és minél jobban megismerkedett vele, annál jobban meg is utálta. Majd miután megismerte alengyel Nicolaus Copernicus eretnek tanait - aki világgá kürtölte, hogy az ókori tudósokfeltételezése, miszerint a Föld a világmindenség mozdulatlan középpontja, nyilvánvalótévedés -, Pierre Gassendi teljes szívvel beleszeretett Copernicusba.

Gassendit elbűvölte Giordano Bruno, a nagy gondolkodó, akit 16oo-ban máglyán égettekel, mert azt állította, hogy a mindenség végtelen, és számos világ van benne.

Gassendi teljes szívvel pártját fogta Galileinek, a zseniális fizikusnak, akit arra

kényszerítettek, hogy kezét a Bibliára téve tagadja meg azt a meggyőződését, hogy a Földmozog.

Mindenki, aki elég merésznek érezte magát ahhoz, hogy Arisztotelész vagy az utánakövetkező skolasztikus filozófusok tanait támadja, Gassendiban hű cinkosra talált.

Nagyszer űen ismerte a francia Ramus (Pierre de la Ramée) tanítását, aki támadta Arisztotelészt,és a Szent Bertalan-éji vérfürdő idején pusztult el. Egyetértett a spanyol Juan LouisVivésszel, aki a skolasztikus filozófiát szétzúzta, és az angol Francis Baconnel, Verulam

bárójával, aki Nagy Megújulás című művében szembehelyezkedett Arisztotelésszel. De hiszenki győzné mindet felsorolni.

Gassendi professzor született újító volt, imádta a világos és egyszer ű gondolkodást, határtalanul hitt a tapasztalatban, és tisztelte a tudományos kísérleteket.Mindennek gránitalapot adott saját filozófiai felfogása, amelyet Gassendi ugyancsak azókorból, Epikurosz filozófustól szerzett, aki hozzávetőlegesen időszámításunk előttháromszáz évvel élt.

Ha Epikurosz filozófustól megkérdezték volna: - Mi filozófiájának alaptétele? - afilozófus ezt feleli:

- Mire törekszik minden élőlény? Minden élőlény az élvezetekre törekszik. Miért? Mertaz élvezet a legnagyobb földi jó. Éljetek bölcsen - törekedjetek az állandó élvezetre.

Epikurosz tétele igen kedvére volt Pierre Gassendinak, aki az idő múlásával kialakította belőle saját tételét.

- Az egyetlen, ami az emberrel vele született - mondta Gassendi tanítványainak,

hegyes szakállát tépdesve -, a szeretet önmaga iránt. És minden ember életcélja a boldogság! Miből áll a boldogság? - kérdezte tanítványait a filozófus, élénken csillogószemmel. - Csak két dologból áll, uraim, csak kettőből: a nyugodt lelkiismeretből, és azegészséges testből. Azt, hogy hogyan vigyázzanak az egészségükre, megmondja bármelyik jóorvos. De hogy hogyan érjék el a lelki nyugalmat, azt én mondom meg önöknek: nekövessenek el, kedves fiaim, bűntetteket, és nem lesz okuk sem megbánásra, semsajnálkozásra, ez a két dolog az, ami az embereket boldogtalanná teszi.

Az epikureista Gassendi egy nagy mű megalkotásával kezdte meg tudományos pályáját, amelyben bebizonyította az arisztotelészi asztronómia és fizika teljesalkalmatlanságát, és megvédte Copernicus elméletét. Ez a rendkívül érdekes tanulmányazonban befejezetlen maradt. Ha megkérdeznénk a professzort, hogy mi okból történt ez,

alighanem úgy felelne, amint az a bizonyos Chrysale Moliére jövendő beli vígjátékainakegyikében felelt Philaminte-nak, a túlzottan tudós nőnek:



Én volnék testem is, hát csak megőrizem,Ringy-rongy, igaz, de nincs jobb kincs e ronda testnél.(A tudós nők. Illyés Gyula fordítása)

- Nem akarok a börtönben ülni, t isztelt uraim, Arisztotelész miatt - mondta volnaGassendi.És valóban, amikor ezt a ringy-rongyot, e ronda testet börtönbe csukják, akkor az a

kérdés, vajon milyen dolga lesz ott az ember filozófus lelkének?Egyszóval Gassendi még idő ben megállt, nem fejezte be könyvét Arisztotelészr ől,

és más dolgokkal foglalatoskodott. Az epikureista túlságosan szerette az életet, a párizsi parlament 1624-ben hozott rendelete pedig még egészen friss volt. Arról van szótudniillik, hogy Arisztotelészt az akkori idők minden fakultása "törvényesítette", és a

parlamenti rendelet fölötte egyértelműen emlegeti a halálos ítéletet mindenki számára, akitámadni merészelné Arisztotelészt és követőit.

Így tehát, a nagyobb kellemetlenségeket elkerülve, miután megírt néhány jelentős

tanulmányt, Gassendi felbukkant Párizsban régi ismer ősének, L'Huillier-nek a házában.L'Huillier okos ember volt, és azzal a kéréssel fordult a professzorhoz, hogy tanítsa

magánúton fiát, Chapelle-t. És mivel nem csupán okos, hanem nagyvonalú ember is volt,megengedte Chapelle-nak, hogy egy csomó fiatalembert összehívjon, akik azután vele együtthallgathatják Gassendit.

A csoport tagjai: Chapelle, a mi Jean-Baptiste-unk, valamint egy bizonyos Bernier, atermészettudományokhoz rendkívüli módon vonzódó fiatalember, aki késő bb keletkutató lett,és akit Párizsban Nagymogulnak hívtak, és végül egy egészen eredeti személyiség. Ezutóbbi idősebb volt a többieknél, nem clermontista, hanem gárdatiszt, aki nemrégiben sebesültmeg a háborúban, részeges is volt, párbajhős, szellemes férfi, Don Juan és kezdő, de nemtehetségtelen színműíró. Beauvais városában, még kollégista korában, a retorikaiosztályban érdekes színdarabot írt, A pórul járt tudálékost, amelyben saját igazgatóját,Jean Granger-t rajzolta meg. A gárdistát Cyrano de Bergeracnak hívták.

Így hát L'Huillier fényűzően berendezett lakásában az egész társaság kényelmesenérezte magát, és magába szívta Pierre Gassendi lelkesítő szavait. Ettől a szenvedélyektől

barázdált arcú provence-itől kapta örökül Jean-Baptiste Epikurosz örömteli filozófiáját, és sokmás komoly tudnivalót is a természettudományok köréből. Gassendi a viaszgyertyákvarázsos fényében beleoltotta lelkébe a világos és pontos megítélés szeretetét, a képmutatásés a mesterkéltség megvetését.

És elérkezett az a pillanat, amikor a Clermont-kollégium és Gassendi előadásaiegyaránt véget értek. Hősöm felnőtt.

- Utazz el Orleans-ba - szólt az idő

sebb Poquelin a végzett clermontistának -, éstégy vizsgát a jogi fakultáson. Szerezz magadnak tudományos fokozatot. De nagyon kérlek,ne bukj meg, mert már meglehetősen sok pénzt pazaroltam rád.

Jean-Baptiste el is utazott Orleans-ba, azért, hogy jogászi oklevelet szerezzenmagának. Nem tudom pontosan, sok időt töltött-e el Orleans-ban, és hogy mikor.Valószínűleg az 1641-es év legelején.

A hősömet gyűlölő számtalan rosszindulatú ember egyike sok év múlva azt állította,hogy Orleans-ban minden szamár kaphatott tudományos fokozatot, feltéve, ha a szamárnak

pénze volt. Ez azonban nem igaz. Egy szamár nem kap tudományos fokozatot, és hősömsemmiképpen sem hasonlított egy szamárhoz.

Az igaz, hogy néhány életvidám fiatalember, aki Orleans-ba utazott el vizsgázni,

azt mesélte, állítólag, hogy este érkezett meg az egyetemre, felkeltette a professzorokat, ésazok, ásítozva, felrakták tudós sapkájukat mocskos hálósapkájuk fölé, és ott helyben



levizsgáztatták őket, és megadták nekik a tudományos fokozatot. Egyébként lehet, hogyaz ifjú emberek csak kitalálták a történetet.

Bárhogyan is volt a dolog Orleans-ban, az pontosan ismeretes, hogy Jean-Baptisteelnyerte a jogtudori címet.

Tehát elbúcsúzhatunk a kis galléros fiútól és a hosszú hajú diáktól. Fiatal férfi áll

előttem. Hajfürtjei nem igaziak, pompás parókát visel.Mohón fürkészem ezt az embert.Középtermetű, kissé hajlott hátú, beesett mellű férfi. Napbarnított, csontos

arcában egymástól távol ül a két szem, álla hegyes, az orra viszont széles és lapos.Egyszóval, végtelenül csúnya. A szeme azonban érdekes. Különös, állandóan epésgunyorosságot olvasok ki belőle, és ugyanakkor valami örökös csodálkozással szemléli akörnyező világot. Van ebben a szemben valami szenvedélyes, valami nőies, és a mélyén -titkos búbánat, betegség rejtőzik. Higgyék el nekem, hogy valami már most rágja ésgyötri ennek a húszéves fiatalembernek a lelkét.

Ez a fiatalember dadog, és beszéd közben kapkodva veszi a lélegzetet.Látom, hogy lobbanékony. Hangulata hirtelen változó. Vidámsága egyik percr ől a másikra

szomorú tűnődésbe csap át. Észreveszi az emberek nevetséges oldalát, és szereti kigúnyolniőket.

Időnként óvatlanul nyíltszívű. Máskor viszont szükségtelenül zárkózott ésravaszkodó. Néha meggondolatlanul merész, és szinte ugyanakkor határozatlan és gyáva istud lenni. Ó, higgyék el, kérem, hogy az adott körülmények között nehéz élete lesz, és sokellenséget szerez magának!

De csak kezdje el az életet!

6. VALÓSZER ŰTLEN KALANDOK

Akkortájt Franciaországban viharos idők jártak. Az élet csak a Clermont-kollégiumban vagy az apai kárpitosüzletben tűnt csöndesnek.

Franciaországot külső háborúk és belső viszályok rázták meg, és ez sokáig így volt.Az 1642-es év legelején XIII. Lajos király és Franciaország tényleges kormányzója,Armand Richelieu herceg, a mindenható kardinális, útra kelt délre, a hadsereghez, hogy aspanyoloktól elragadja Roussillon tartományt.

Az udvari kárpitosok (többen voltak) sorjában teljesítettek szolgálatot a királymellett, és az idősebb Poquelin-ra a tavaszi hónapok jutottak: április, május és június.Tekintettel arra, hogy az idősebb Poquelint 1642-ben üzleti ügyei Párizshoz kötötték,elhatározta, hogy helyetteseként idősebb fiát küldi el szolgálattételre a királyi szállásra.

Kétségtelen, hogy Poquelinnek az járt a fejében, hogy hozzászoktatja Jean-Baptiste-ot az udvariélethez.A fiú engedelmeskedett az apai parancsnak, és kora tavasszal útnak indult az

ország déli részébe. S ekkor hirtelen titokzatos homályba vész hősöm sorsa, és senki semtudja, hogy pontosan mi történt vele délen. Olyan hírek jártak azonban, hogy Jean-Baptisterendkívüli kalandokba keveredett.

Richelieu kardinálist, aki teljesen befolyása alatt tartotta a gyenge akaratú éstehetségtelen XIII. Lajos királyt, a francia arisztokrácia gyűlölte.

1642-ben összesküvést szerveztek Richelieu kardinális ellen, és ennek azösszeesküvésnek a fiatal Cinq-Mars márki volt az irányítója. Richelieu tapasztalt politikusvolt, tudomást szerzett err ől az összeesküvésr ől. Annak ellenére, hogy a király pártfogolta

Cinq-Mars márkit, úgy határoztak, hogy Cinq-Mars-t Spanyolországgal fenntartottkapcsolatai miatt, hazaárulás vádjával letartóztatják.



Június 12-r ől 13-ra virradó éjjel az egyik déli városban, azt beszélik, Cinq-Mars-hozlépett egy ismeretlen fiatalember, és a lovag kezébe levélkét nyomott. Cinq-Mars a többiudvaronctól eltávolodva, a fáklyák reszkető fényénél elolvasta a rövid üzenetet, és azonnyomban elmenekült. A kis papírlapon a következő szavak álltak: "Élete veszélyben van." Azaláírás hiányzott.

Állítólag ezt a levélkét Poquelin, a fiatal udvari komornyik írta és adta át,nagylelk űen meg akarta menteni Cinq-Mars-t a biztos haláltól. A levélke azonban csakelhalasztotta Cinq-Mars pusztulását. Hasztalanul keresett magának menedéket. Hiábarejtőzött el szerelmesének, Madame Gonzague-nak ágyában. Már másnap elfogták, és nyombankivégezték. Száznyolcvannégy év múlva az emlékét megörökítette regényében Alfred de Vigny,majd ötvenegy évvel de Vigny után, egy operájában a Faust híres zeneszerző je, Gounod.

Egyesek azonban azt állítják, hogy az ügyben semmiféle levélke nem szerepelt, és hogyCinq-Mars ügyéhez Jean-Baptiste-nak semmi köze nem volt, és hogy ő nem tör ődve azzal,amivel nem illett tör ődnie, csöndesen és pontosan teljesítette udvari komornyikkéntszolgálatát. Akkor viszont kissé érthetetlen, ki és miért találta ki ezt a történetet afigyelmeztető levélkével?

Június végén a király Montfrinben tartózkodott, néhány mérföldnyi távolságra Nimes-től,és ekkor történt a második kaland, amely, mint az olvasó látni fogja, sokkal nagyobbszerepet játszik hősünk életében, mint a szerencsétlen Cinq-Mars márkival kapcsolatos történet.Éppen ott, Montfrinben, a gyógyfürdőhelyen találkozott a királyi komornyik - aki már avégére ért vagy már befejezte az évi szolgálatát - hosszabb távollét után ismer ősével, MadeleineBéjart-ral. A színésznő úton volt, egy vándorszínész társulatban játszott. Nem tudni, hogy

pontosan mikor vált ki a király kíséretéből a komornyik. Egyet azonbanmegmondhatunk, mégpedig azt, hogy a szolgálat befejezése után nem rögtön, vagyis nem1642. júliusában tért vissza Párizsba, hanem egy ideig utazgatott délen, és amint azt az irántaérdeklődő emberek megírták, Madame Béjart-hoz intim közelségben. Bárhogyan is történt,1642 őszén Poquelin visszatért a f ővárosba, és közölte apjával, hogy teljesítette a szolgálatot.

Az apa megérdeklődte, mivel kíván örököse a továbbiakban foglalkozni. Jean-Baptiste azt felelte, hogy tökéletesíteni szeretné magát a jurisprudentiában. Jean-Baptisteapjától külön lakott, és a városban elterjedt a híre, hogy Poquelin idősebb fia ügyvédigyakorlatot folytat, vagy pedig készül rá.

Igencsak elcsodálkozott volna, aki szemmel kívánta volna tartani, hogyan készül fel afiatal Poquelin az ügyvédi pályára. Senki sem hallott még olyat, hogy az ügyvédeket a Pont-

Neuf sarlatánjai készítenék elő! Jean-Baptiste, jogi könyveit lakásán hagyva, titokban megjelentegy sarlatán társulatban, és kérte felvételét akármilyen szerepkörben, hajlandó volt mégkikiáltónak is beállni, aki a népet behívja a mutatványos bódéba. Így foglalkozott hát a

jogtudománnyal!

Jean-Baptiste ellenségei késő bb - és számuk elég nagy volt - rosszindulatúannevettek, azt állítva, hogy hősöm piszkos utcai komédiásként illegette magát a kereskedelmi

negyedben az utcán, és kígyókat nyelt a tömeg szórakoztatására. Nyelt-e vagy nem nyelt-ekígyókat, ezt pontosan nem tudom megmondani, de azt tudom, hogy ebben az idő ben mohóntanulmányozta a tragédiát, és időről időre szerepelt a műkedvelő előadásokon.

Corneille olvasása, amely hősöm képzeletét éjjelente felcsigázta, az utcai fellépésekfelejthetetlen élményei, a fullasztó álarc, amelyet sohasem vesz már le az, aki egyszerfelrakta, végül is megmérgezte a félresikerült jogász lelkét, és egy szép reggelen, a Cidolvasása után eloltva a gyertyát, úgy vélte, hogy elérkezett az ideje annak, hogymeghökkentse a világot.

És valóban, meghökkentette a világot, egyébként első áldozata apja, a sokat szenvedett

idősebb Poquelin volt.



7. AZ ILLUSZTRIS BANDA

Az eseményektől terhes 1643-as év első napjaiban Jean-Baptiste megjelent apjánál,és közölte, hogy egyszer űen képtelenek az ügyvédi testületbe való belépésével kapcsolatos

tervek, hogy semmiféle nótárius nem lesz belőle, nincs szándéka a tudománnyal foglalkozni, ésmindennél kevésbé kíván kárpitosmesterséget folytatni. Az lesz, amihez már gyermekkoraóta elhivatottságot érez, vagyis beáll színésznek.

Aligha tudom leírni azt, ami ezután történt a házban.Amikor az apa valamennyire magához tért, megkísérelte, hogy fiát lebeszélje, és

mindent elmondott neki, amit az apai kötelesség diktált. Hogy a színészi pálya mindenkiáltal megvetett pálya. Hogy az anyaszentegyház kiközösíti a színészeket. Hogy ilyenelhatározásra csupán egy koldus vagy csavargó juthat.

Az apa fenyegetőzött és könyörgött.- Menj, kérlek, menj és gondold meg, és azután majd gyere vissza hozzám.Fia azonban ezt kereken megtagadta. Akkor apja elrohant a plébánoshoz, és kérve

kérte - jöjjön, és beszélje le Jean-Baptiste-ot szándékáról.A pap a köztiszteletben álló egyházközségi tag kérésének megfelelően hozzáfogott a

rábeszéléshez, de szavainak eredménye annyira meglepő volt, hogy még elmondani is furcsa.Párizsban határozottan állították, hogy az egyház szolgája az eszét vesztett ifjabb Jean-Baptiste-tal folytatott kétórás beszélgetés után levetette fekete reverendáját, és Jean-Baptiste-talegyütt jelentkezett abba a színtársulatba, amelybe Jean-Baptiste akart belépni.

Kereken kimondom, hogy ez aligha valószínű. Semmiféle plébános, amennyireemlékszem rá, a színtársulathoz nem csatlakozott, viszont egy bizonyos Georges Pinelvalóban szerfölött megtréfálta az idősebb Poquelint.

Ez a Georges Pinel egy idő ben az idősebb Poquelin felkérésére foglalkozott Jean-Baptiste-tal, kereskedelmi könyvelésre tanította őt. Ezenkívül Pinel pénzügyileg is kapcsolatbanállt Poquelinnel, ami abban nyilvánult meg, hogy időről időre pénzt kölcsönzött Poquelintől.

Kétségbeesett helyzetében, és nem tudva, mitévő legyen, az idősebb PoquelinPinelhez fordult, és megkérte, beszélje le egykori növendékét. Az alkalmazkodó Pinelvalóban beszélgetett Jean-Baptiste-tal, majd beállított az apához, hogy közölje vele ennek a

beszélgetésnek az eredményeit. Kiderült, hogy Pinel szavai szerint, Jean-Baptiste őttökéletesen meggyőzte, és hogy ő maga, Pinel mindörökre otthagyja a könyvelői pályát, ésJean-Baptiste-tal együtt beáll színésznek.

- Háromszorosan legyen átkozott ez a semmirekellő Pinel, akinek még én ráadásulszáznegyven lívre-t adtam kölcsön! - szólt a szerencsétlen apa Pinel távozásakor, és újra

behívta magához fiát.

Január 6-a volt, az apa életében oly emlékezetes nap.- Nos, ragaszkodsz a magad elgondolásához? - kérdezte Poquelin.- Igen, elhatározásom megváltoztathatatlan - felelte a fia, akinek ereiben, úgy

látszik, nem a Poquelinek, hanem a Cressék vére folyt.- Vedd tudomásul - mondta az apa -, hogy megfosztalak téged a királyi komornyik

címtől, vissza kell adnod nekem. Megbántam, hogy hallgattam őrült nagyapádra és taníttattalak.Az őrült és megátalkodott Jean-Baptiste azt felelte, hogy készséggel lemond a címr ől, és

egyáltalán nincs ellenére, hogy apja a címet fiai közül annak adja át, akinek kívánja.Az apa írásbeli lemondást követelt, és Jean-Baptiste, egy pillanatig sem tétovázva,

aláírta ezt a lemondást a címr ől, amely mint késő bb kiderült, semmit sem ért, és semmilyenszerepet sem játszott.

Majd hozzáfogtak az osztozkodáshoz. Jean-Baptiste-nak az anyai örökségből jártmintegy ötezer lívre. Az apa alkudozott, mintha a vásárban lenne. Megengedhetetlennek



tartotta, hogy az arany a komédiások lyukas erszényébe vándoroljon. Nyilván igaza volt.Egyszóval, kiadott fiának az örökségből hatszázharminc lívre-t, és a fiú ezzel a pénzzelodahagyta az apai házat.

Egyenesen a Place du Palais-Royalra ment egy családhoz amely rendkívül közelállt szívéhez. Ez a Béjart család volt.

Joseph Béjart, akit sieur de Belleville-ként ismertek, a víz- és erdőügyi f őigazgatóságkistisztviselő je, feleségével, született Marie Hervével és négy gyermekével együtt éltPárizsban.

A család kiváló volt, már csak azért is, mert mindnyájan, sieur de Belleville-től kezdve,szenvedélyesen rajongtak a színházért. Madeleine, a család leánya, akit már ismerünk, kitűnő hivatásos színésznő volt. Joseph, az idősebb fiú, és a korban Madeleine után következő,tizenkilenc éves leány, Geneviéve, nemcsak szerepeltek a műkedvelő előadásokon, de arrólálmodoztak, hogy színházat létesítenek. A legfiatalabb fiú, Louis, aki az idősebbek nyomántermészetesen szintén a színi pályára kívánt lépni, és csupán fiatal kora miatt nem kerültmég be a színházhoz - körülbelül tizenhárom éves lehetett. Béjart-Belleville teljes mértékbentámogatta gyermekeit pályaválasztásukban, mivel ő maga is megpróbált a színházban

tevékenykedni, a szerető anyának pedig semmi kifogása sem volt gyermekei szenvedélyeellen.

Nehéz lett volna megfelelő bb társaságot találni Jean-Baptiste számára.De nemcsak a színház iránti szeretet kapcsolta Poquelint a Béjart családhoz.

Kétségtelen, hogy Madeleine és az ifjabb Poquelin akkor már szerették egymást, ésösszekötötték sorsukat.

Itt meg kell jegyeznünk, hogy a Béjart család 1641 végéig Párizs környékénvándorolt egyik helyr ől a másikra, és körülbelül akkor tért vissza Párizsba, amikor hősünkis hazatért - az 1643-as év elején.

Így tehát 1643 januárjában Poquelin megjelent az öröklött pénzzel a Béjartcsaládnál, és akkor rendkívül nagy munka kezdődött a Place du Palais-Royalon lévő házban.Odacsődült a Béjart családhoz mindenféle kétes ifjú ember, majd nyomukban beállítottaka már sokat próbált és rutinos hivatásos színészek is.

Pinel úgy érezte magát, mint a hal a vízben, és a legjobb oldaláról mutatkozott be a bohémek között. Mérget veszek rá, hogy a világon senkinek sem sikerült volna végrehajtaniazt, ami Pinelnek sikerült. Elment az idősebb Poquelinhez, és kiügyeskedte, hogy mégkétszáz lívre-t adjon a fiának, akir ől az udvari kárpitosnak mindenféle csodát mesélt. Azt

beszélik, hogy úgy bánt el vele, mint Scapin Géronte-tal Moliére vígjátékában. Mindenlehetséges!

Az ügy 1643 nyarán megérett. Június 3o-án a megözvegyült Marie Hervé házában(sieur Belleville ugyanannak az évnek márciusában halt meg) ünnepélyesen szerződést

kötöttek Maréchal úrnak, a párizsi képviselő

ház jogtudorának jelenlétében. Az okmányarról szólt, hogy egy tíz tagból álló társulat új színházat alapít.Lám, hová került a hatszázharminc és a kétszáz lívre!Ezenkívül a színház alapítására pénzt adott Madeleine is, aki nagy takarékosságával

tűnt ki, és már tekintélyes összeget sikerült összegyű jtenie vándorszínész korában. Agyermekeit imádó Marie Hervé összekaparta vagyona utolsó morzsáit is, és szintén

belefizette tőkéjét ebbe a vállalkozásba. A többiek, amennyire ez ismeretes, szegényekvoltak, mint a templom egere, és csupán saját energiájukat és tehetségüket adhatták avállalkozáshoz, Pinel pedig - az élettapasztalatát.

A társulat, a felesleges szerénységet mellőzve, a jövendő színházat Illustre Théátre-nek,illusztris színháznak nevezte el, és a színházhoz tartozó színészek a "Család gyermekei"-nek

hívták magukat, amiből arra lehetett következtetni, hogy a múzsa új papjai közöttugyanolyan egyetértés uralkodott, mint aminek révén, Arisztotelész véleménye szerint, az



egész világmindenség fennáll. A "Család gyermekei" a következő tagokból álltak: a háromBéjart - Joseph, Madeleine és Geneviéve, két ifjú hajadon - Malingre és Catherine desUrlis, egy bizonyos Germain Clérin, a fiatal íródeák - Nicolas Bonnenfant, a hivatásos ésnagy gyakorlattal rendelkező színész, Denis Beys, a már említett Georges Pinel, és végül, a miJean-Baptiste Poquelinünk.

Egyébként Jean-Baptiste Poquelin az Illustre Théátre alapításának pillanatától kezdvemegszűnt létezni, és helyette megjelent a világban Jean-Baptiste Moliére. Honnanszármazott az új vezetéknév? Ez nem ismeretes. Egyesek úgy magyarázzák, hogy Poquelina színházi és zenei körökben szokásos művésznevet vette fel, mások - hogy a Moliére névvalamiféle helység elnevezéséből származott... Van, aki azt állítja, hogy egy 1623-banmeghalt írótól kölcsönözte. Egy szó mint száz - ezentúl Moliére-nek hívták.

Az apja, amikor megtudta, csak legyintett, Georges Pinel azonban, hogy le ne maradjonforrófejű barátjától, Georges La Couture-nek hívta magát.

Az új színtársulat megalakulása Párizsban nagy feltűnést keltett, és a Hotel de Bourgogneszínészei a "Család gyermekei" társulatot azon nyomban a koldusok bandájának nevezték el.

A banda rá sem hederített erre a csúnya jelzőre, és lázasan munkához látott Moliére

és Beys vezetésével, a pénzügyi dolgokat pedig Madeleine irányította. Első feladatuknaktartották, hogy felkeressék Gallois du Métayer urat, aki bérbe adta a bandának végsőkigelhanyagolt labdaházát, amely a Porte de Nesle közelében, az egykori bástyaárokbanhelyezkedett el. Gallois-val megállapodást kötöttek, miszerint az kötelezte magát, hogy azasztalos céh tagjaival közösen tatarozzák a termet, és színpadot építenek fel benne.

Találtak négy - Claude Godart, Michel Tisse, Adrien Lefebvre és Laurent Gaburetnevű - zenészt, mindegyiküknek napi húsz sou-t ajánlottak fel, majd hozzáláttak a

próbákhoz. Miután néhány darabbal felkészültek, a "Család gyermekei", hogy ne vesztegessék adrága időt, mialatt a tatarozás folyik, szekérre ültek és elmentek a vásárba, Rouenvárosába, tragédiákat előadni.

Rouenból leveleket küldtek Gallois-nak, és buzdították, hogy siettesse a tatarozást.Közepes sikerrel szerepeltek Rouenban az elnéző vásári közönség előtt. VisszatérvePárizsba, megállapodást kötöttek egy elragadó egyéniségű emberrel, Léonard Aubryval,aki foglalkozására nézve útépítő mester volt, és vállalkozott arra, hogy a színház elénagyszer ű kövezett bejáratot épít.

- Ön is megérti, Aubry úr, ugye, hogy ide hintók hajtanak majd - mondta Moliéreúr, nyugtalanul dörzsölgetve a kezét.

Aggodalma átragadt Aubry úrra is, aki állta az ígéretét: a színház előtti bejáratkövezete szép és szilárd lett.

És végül, az 1644-es év küszöbén, a színház egy tragédiával megnyitotta kapuit.Még elmondani is szörnyű, hogy mi történt a továbbiakban. Nem emlékszem, hogy a világon

valaha is végző

dött-e ilyen kudarccal egy színház megnyitása!Az első előadások után a többi színház színészei örvendezve mesélték, hogy a Porte de Nesle melletti egykori bástyaárokban, az Illustre Théátre-ban a szabadjegyes színészrokonokonkívül a kutya se látogatja az előadásokat! És, sajnos, ez közel állt az igazsághoz. Aubry úrminden er őfeszítése kárba veszett: nos, a szó szoros értelmében, egyetlen egy hintó semhajtott a színház kövezett bejáratához!

Azzal kezdődött, hogy a szomszédos St.-Sulpice templomban megjelent egy prédikátor, aki a színházi előadásokkal párhuzamosan heves szentbeszédeket tartott arról,hogy az ördög nem csupán az átkozott komédiásokat keríti karmai közé, hanem azokat is, akikelőadásaikat látogatják.

Éjszakánként Jean-Baptiste Moliére agyában vad gondolatok támadtak arról, hogy

jó lenne ezt a prédikátort egyszer űen leszúrni!A prédikátor védelmében itt azért megmondom, hogy talán nem is ő volt a bűnös.



Vajon őt hibáztathatjuk-e amiatt, hogy az orvos nem tudta kigyógyítani Joseph Béjart-t adadogásból, pedig Joseph hősszerelmeseket játszott? Vajon a prédikátor volt-e abban a hibás,hogy maga a tragikus szerepeket játszó Moliére is dadogott?

A nyirkos és komor teremben olvadozva égtek a kopott bádogcsillárokban afaggyúgyertyák. És a négy hegedű cincogása semmiképpen sem emlékeztetett a nagy

zenekarok zengésére. A kitűnő színműírók nem látogatták a Porte de Nesle mellettiszínházat, de még ha be is kukkantottak volna oda, kérdés, vajon az íródeák Bonnenfantszavakba tudta volna-e önteni hangzatos monológjaikat?

Napról napra romlott a helyzet. A közönség felháborítóan viselkedett, és csúf jeleneteket rendezett, például hangosan káromkodott az előadás idején...

Igaz, a társulatban volt Madeleine, a kitűnő színésznő, de ő egymagában nem játszhatta elaz egész tragédiát! Ó, milyen kedves volt Jean-Baptiste Moliére barátnő je! Minden erejétmegfeszítette, hogy megmentse az Illustre Théátre-t! Amikor Párizsban megjelent sokrendkívül érdekes kaland és száműzetés után de Modéne gróf, Madeleine régiszerelmese, Madeleine hozzá fordult, és ő kijárta a szerencsétlen társulatnak azt a jogot,hogy Gaston d'Orleans királyi herceg őfelsége társulatának nevezhesse magát.

A ravasz Moliére azonnal megmutatta, hogy igazi színigazgató, és haladéktalanulmeghívott táncosokat is, majd egy sor balettet adott elő a herceg lovagjai számára. Alovagok azonban a balettokat közömbösen fogadták.

Akkor egy szép este a makacs Jean-Baptiste bejelentette Madeleine-nek, hogy aleglényegesebb a repertoár, és meghívta a társulatba Nicolas Desfontaines színészt ésdrámaírót.

- Kitűnő repertoárra van szükségünk - mondta neki Moliére.Desfontaines közölte, hogy megérti Moliére-t, és irigylésre méltó gyorsasággal

átadta a színháznak saját darabjait. Az egyiknek a címe a következő volt: Perna, avagy aPompás Olympie udvara, a másiknak: Szent Alexia, avagy a Pompás Olympie, aharmadiknak: Szent Genest vértanú, avagy a pompás komédiás.

Bizonyos könnyebbséget jelentett Tristan l'Hermite író Nagy Konstantin családi bajai című tragédiája, amelyben Madeleine nagyszer űen játszotta Épicharis szerepét. Deaz sem tartott sokáig.

Amikor Madeleine megtakarított pénze elfogyott, a "Család gyermekei" megjelentekMarie Hervénél, és ő, életében először fakadt sírva gyermekeit látva, s odaadta nekik utolsófilléreit is.

Ezután mentek el a piactérre az idősebb Jean-Baptiste Poquelinhez. Rendkívül kínos jelenet zajlott le az üzletben. A pénzkérésre válaszul Poquelin először egy szót sem bírtkinyögni. És... képzeljék csak el, adott pénzt. Meg vagyok győződve arról, hogy Pineltküldték el hozzá.

Azután a színészeknél megjelent Gallois: vajon kifizetik-e az árendát, vagy sem,kérdezte, s feltétlenül határozott választ várt.Határozott választ nem kapott. Homályosan válaszoltak neki, teli fogadkozásokkal és

ígéretekkel.- Hát akkor takarodjatok ki innen! - kiáltotta Gallois. - A hegedűitekkel és vörös hajú

színésznőitekkel együtt!Az utóbbi megjegyzés már felesleges is volt, hiszen a társulatban csak egy vörös hajú

színésznő volt - Madeleine.- Már magam is el akartam menni ebből a ronda fészekből! - kiabálta Moliére, és a

társaság, mintha észre sem vették volna, hogyan repült el a szörnyű esztendő, rohantvezető je után egy ugyanolyan labdaházba, a Port Saint-Paul mellett, mint amilyen

Gallois úré volt. A termet Croix-Noire-nak, Fekete Keresztnek hívták. A legrövidebb időn belül kiderült, hogy mennyire találó ez a név. A kitűnő társulat eljátszotta Magnon



Artaxerxes című darabját, de Moliére urat, akit - teljes joggal - Párizsban a színházigazgatójának tekintettek, börtönbe vetették. Nyomában haladt az uzsorás, fehérnemű-kereskedő és gyertyakészítő Antoine Fausser. Az ő gyertyái olvadtak el Moliére úrnál azIllustre Théátre csillárjaiban.

Pinel elfutott az idősebb Poquelinhez.

- Hogyan?... Ön?... - szólalt meg Jean-Baptiste Poquelin levegő után kapkodva. -Ön... Valóban ön jött ide? Megint hozzám?... Mit jelentsen ez?- Börtönben van - felelte Pinel -, semmi többet nem mondok, Poquelin úr. Jean-

Baptiste börtönben van!S az idősebb Poquelin... adott pénzt.De ekkor már minden oldalról megrohanták a hitelezők Jean-Baptiste Moliére-t, és élete

végéig ki nem került volna az adósok börtönéből, ha az Illustre Théátre adósságaiért nemvállal kezességet az a Léonard Aubry, aki a kitűnő és használatba sem vett kövezetet csináltaMoliére első színházához.

Nem tudom, milyen varázsitallal itatta meg Georges Pinel a kiváló LéonardAubryt, de megérdemli, hogy az utókor tisztelettel emlegesse nevét!

Az Illustre Théátre egész társulata, miután vezető jük kikerült a Chátelét börtönfalai közül, ünnepélyes ígéretet tett Aubry úrnak arra, hogy idővel megfizeti azokat azadósságokat, amelyekért Aubry kezességet vállalt.

Moliére visszatérésével az előadások újra elkezdődtek. Moliére-nek sikerült megnyernieHenri de Lorraine, Duc de Guise pártfogását, és a herceg nagylelk űen a társulatnakajándékozta rendkívül gazdag ruhatárát. A társaság tagjai felvették a fényűző öltönyöket, azarannyal hímzett szalagokat pedig zálogba adták az uzsorásoknak. De már a szalagok semsegítettek! A társulat megrendült. A vakrémület első jelei mutatkoztak. El kellett hagynioka Port Saint-Paul környékét és a végzetes "Croix-Noire"-t és áttelepedni egy új terembe.Ennek der űsebb neve volt - "Croix-Blanche" (Fehér Kereszt).

De, jaj! Semmivel sem mutatkozott jobbnak a "Croix-Noire"-nál!Elsőkként szöktek meg, a nélkülözéseket nem bírva, Pinel, Bonnenfant, majd utánuk

Beys. Egy ideig folytatódott az Illustre Théátre haláltusája. Mindent eladtak, amit csak ellehetett adni: az öltönyöket, a díszleteket...

1645 őszén az Illustre Théátre örökre megszűnt.Ez ősszel történt. A Jardin-St.-Paul utcán levő szűk kis lakásban este,

gyertyafénynél, egy asszony ült. Előtte állt a férfi. A három nehéz esztendő, az adósságok,uzsorások, börtön és megaláztatások mély nyomot hagytak rajta. Szája sarkába keser ű vonások vésődtek, de ha valaki jól megnézte ezt az arcot, megértette, nincs az a

balszerencse, ami ezt az embert eltántorítaná. Ebből az emberből nem lehetett sem ügyvéd,sem jegyző, sem bútorkereskedő. A vörös hajú Madeleine előtt egy huszonhárom éves,

született színész állt, aki már sok mindenen ment keresztül. Vállán a Guise hercegtő

lkapott foszlott köntös, a zsebeiben pedig, miközben a szobában járkált, az utolsó sou-kcsörögtek.

Az Illustre Théátre teljesen tönkrement vezető je az ablakhoz lépett, és válogatottkifejezésekkel megátkozta Párizst összes elővárosával, a "Croix-Noire"-ral, és "Blanche"-sal és Porte de Nesles-nél lévő bástyaárokkal együtt. Majd ledorongolta a párizsiközönséget, amely semmit sem ért a művészethez, és ehhez hozzáf űzte, hogy Párizsbancsupán egy rendes ember van, és az - az udvari útépítő mester, Léonard Aubry.

Még sokáig beszélt, választ nem kapott, és végül kétségbeesve megkérdezte:- Most, persze, te is elhagysz engem, ugye? Nos, megpróbálhatsz bejutni a Hotel de

Bourgogne-ba.

És hozzátette, hogy a bourgogne-iak - aljas fickók.A vörös hajú Madeleine végighallgatta ezt a sok ostobaságot, nem szólt semmit, de



azután a szerelmesek suttogva beszélgettek reggelig. Hogy mit sütöttek ki, azt nem tudjuk.

8. VÁNDORKOMÉDIÁS

Egyáltalában nem tudni, hová került el ezután hősöm. Úgy eltűnt Párizsból, minthaa föld nyelte volna el. Egy évig se híre, se hamva, de azután kétes tanúk bizonygatták,mintha 1647 nyarán láttak volna egy embert Olaszországban Róma utcáin, aki úgy hasonlította tönkrement színházigazgató Moliére-hez, mint egyik tojás a másikhoz. Állítólag ott álldogált azizzó napon, és a francia követtel, de Fontenay-Mareuil úrral beszélgetett.

Ugyanabban az 1647-es évben Olaszországban, Nápolyban nagy események történtek.Egy bátor halász, Tommaso Aniello népi fölkelést szított Arcos spanyol herceg, Nápoly alkirályaellen. A város utcáin pisztolylövések dörrentek, az utcákat vörösre festette a vér.Tommasót elfogták, kivégezték, és fejét dárdára szúrták fel, de a nápolyi nép ünnepélyesentemette el őt, koporsójába kardot és marsallbotot helyezett.

Ezt követőleg a nápolyi viszályba belekeveredtek a franciák, és a Duc de Guise,

Henri II. de Lorraine, a hadseregével Nápolyban termett. Nos, állítólag Guise herceg kíséretében volt a szerencsétlen Illustre Théátre volt

igazgatója, Moliére úr is. Miért került ebbe a kíséretbe, és mit csinált Nápolyban, senki pontosan nem tudja. És voltak, akik azt állították, hogy Jean-Baptiste soha életében nem voltsem Rómában, sem Nápolyban, és hogy valamilyen más kalandvágyó fiatalemberttévesztettek össze vele.

Sőt mi több, vannak tanúk, akik mást bizonyítottak: hogy 1646 nyarán Párizsból St.-Germain elővárosából egy szegényes kocsin indult el Franciaország déli része felé. Amindenféle cókmókkal megrakott szekereket sovány ökrök húzták. Az első kocsin egyvörös hajú asszony ült, köpenyébe burkolózva, hogy védje magát a portól, és ez az asszonynem volt más, mint Madeleine Béjart. És ha ez így van, akkor tanuljuk meg MadeleineBéjart nevét. A vonzó színésznő nem hagyta el a nehéz percekben szerelmesét, akielvesztette első csatáját Párizsban. Nem próbált bejutni a Hotel de Marais vagy a Hotel deBourgogne társulatába. Sőt mi több, azt sem kísérelte meg, hogy elvetesse magát első szerető jével, de Modéne gróffal. Hűséges és er ős asszony volt.

A kocsi mellett haladt, sántítva, egy tizenhat év körüli fiú, és az útba eső falvakbana kölykök csúfolták, füttyel kísérték a fiút, és ezt kiabálták:

- Sánta ördög!...Majd amikor jobban megnézték, hozzátették:- És kancsal! És kancsal!S valóban. Louis Béjart sánta és kancsal volt.

Amikor eloszlott a porfelhő

, még másokat is láthattak a kocsikon. Többnyireismer ős arcok. A dadogó Joseph Béjart, a tragikus hősszerelmes, aztán veszekedő nővére,Geneviéve .. .

Nem nehéz kitalálni, hogy ezt a szekérkaravánt Jean-Baptiste Moliére vezette.Röviden szólva, az Illustre Théátre tönkremenetele után Moliére összeszedte a

hűséges baráti gárda maradékát, és szekérre ültette őket.Ez az ember egy pillanatig sem tudott a színház nélkül élni. A Párizsban eltöltött

háromévi munka után volt ereje vállalni a vándorkomédiás életet. De ez sem minden. Lelkes beszédeivel, amint látják, magával ragadta a Béjart családot is. És a Béjart-ok miatta kerülteka francia utak portengerébe. A Béjart családon kívül új arcok is felbukkantak a társulatban,közöttük a hivatásos tragikus, Charles Dufresne, aki díszletfestőként és rendezőként is

dolgozott, egy idő ben saját társulata volt, és a nagyszer ű, szintén hivatásos komikus,René Berthelot, akit sieur Du Partnak is neveztek, és aki nemsokára felvette és egész



életében használta a Gros-René színésznevet, mivel mulatságos kövér öregek szerepeit játszotta.

A karaván vezető je kocsiján magával vitte Tristan, Magnon és Corneille darabjait.A vándorok élete az első idő ben nagyon nehéznek bizonyult. Megtörtént, hogy

szénapadláson aludtak, a falvakban pedig a pajtákban tartották előadásaikat, függöny

helyett mindenféle mocskos rongyokat akasztottak fel. Néha egyébként a gazdag kastélyokba is bejutottak, és ha az előkelő házigazdaunalmában látni kívánta a komédiásokat, Moliére piszkos és az utazástól megizzadtszínészei a fogadótermekben játszottak.

Amikor új helyre érkeztek, a színészek mindenekelőtt tisztelettudóan levetették elnyűttkalapjukat, és elmentek a helybeli hatósághoz engedélyt kérni, hogy a népnek játszhassanak.

A helybeli hatóság, mint ahogyan ez hozzá illett, rosszul és gorombán bánt akomédiásokkal, és értelmetlen akadályokat gördített útjukba.

A színészek bejelentették, hogy szeretnék színre vinni a tiszteletre méltó Corneille úrversben írt tragédiáját...

Nem hiszem, hogy a helybeli hatóság bármit is értett volna Corneille verseihez.

Mindazonáltal követelte, hogy ezeket a verseket előzetesen átnézhessék. És miutánelolvasták, előfordult, hogy megtiltották az előadást. Egyébként a tilalom indokai változatosakvoltak. Leggyakrabban a következőképpen indokolták az elutasítást:

- A mi népünk szegény, és minek pocsékolná a pénzt a ti előadásaitokra.De voltak talányos válaszok is:- Félünk, nehogy valami baj származzon az előadásaitokból...Voltak jóleső válaszok is - ebben a vándorkomédiás életben sok minden előfordult!A papok a vándorszínészeket mindenütt egyforma ellenségeskedéssel fogadták. Tehát ravasz

fogásokhoz kellett folyamodniok, például felajánlani, hogy az első bevételt a monostornakvagy jótékonykodás céljára oda adják. Ezen a módon gyakran megmentették az előadást.

Amint valami kis helységbe megérkeztek, mindenekelőtt játéktermet vagy labdajátékcéljait szolgáló pajtát kerestek, hiszen a franciáknak a labdajáték kedvelt időtöltése.Megállapodtak a tulajdonossal, elkerítették a színpadot, felvették nyomorúságos jelmezeiket,és játszottak.

Sokszor éjszakáztak a betér ő vendégfogadókban, néha kettő jüknek is csak egy ágy jutott.Így mentek-mendegéltek, keresztül-kasul bejárták Franciaországot. Híre járt, hogy a

vándorélet kezdetén Moliére színészeit Mens-ben is látták.1647-ben a komédiások Bordeaux városába érkeztek, Guyenne tartományba. Itt, a

kitűnő bordeaux-i borok szülőföldjén, a szerencse először mosolygott rá az elgyötörtszínészekre. Hivatalosan Guyenne kormányzója Bernard de Nogaret, duc d'Épernon.Mindenki tudta azonban, hogy a tartomány igazi kormányzója egy bizonyos Nanon de

Lartigue asszony, és Guyenne tartománynak rosszul ment a sora e hölgy miatt.És itt történt az, hogy a tartomány kormányzásába belefáradt de Lartigue asszony búskomorságba esett, és d'Épernon herceg elhatározta, hogy kedvesét felvidítja, s a Garonne partján egy sor ünnepséget és előadást rendez számára. A sors nem is vezérelhette volna jobbkor Guyenne-be Moliére-t! A herceg tárt karokkal fogadta a komédiásokat, és itthallották először zsebükben az arany kellemes csörgését.

Moliére társulatával a herceg és barátnő je előtt Magnon Jozafát című tragédiáját ésmás darabokat játszott. Tudomásunk van arról, hogy Bordeaux-ban még egy művetelőadtak, amelyre külön fel kell figyelnünk. Azt beszélik, hogy ezt a Thébaide című tragédiátmaga Moliére írta vándorlása idején, és hogy ez a szomorújáték rendkívül gyengén sikerült.

1648 tavaszán vándorkomédiásaink már másutt bukkantak fel, éspedig Nantes

városában, ahol ottlétüknek nyoma maradt a hivatalos feljegyzésekben; kiderül azokból,hogy valami "Moliére" színházi előadások tartására kért engedélyt, és ezt meg is adták



neki. Ismeretes ugyancsak, hogy Nantes-ban Moliére összeakadt a velencei Segalle bábszínház társulatával, és hogy Moliére társulata ezeket a bábosokat legyőzte. Segalle-nakát kellett engednie a várost Moliére-nek.

1648 nyarán és telén a színtársulat a Nantes környékén fekvő városkákban éshelységekben tartózkodott, 1649 tavaszán pedig átment Limoges-ba, ahol egyébként

kellemetlen eset történt: Moliére urat egyik tragikus szerepében a limoges-i közönségkegyetlenül kifütyülte, és ezenfelül még sült almákkal is megdobálta, annyira nemtetszett nekik a játéka.

Megátkozva Limoges-t, de Moliére úr elvezette vándor társait más helyekre.Megfordultak Angouléme-ban, Agenban és Toulouse-ban. 165o-ben pedig, januárhónapjában, Narbonne-ba érkeztek. Ez év tavaszán Moliére egy időre magára hagytatársulatát, hogy titokban Párizsba látogasson.

Nincs kétség afelől, hogy 165o telén Moliére társulatával együtt átköltözött Pézenasvárosába, ahol emléket állított magának egy nyugta formájában, amely szerint színészeinevében négyezer lívre-t kapott a tartományi gyűlés tagjainak rendeletére, akik fontosadózási kérdések megtárgyalása végett gyűltek össze Pézenas-ban. A nyugta kétségtelenül

bizonyítja, hogy Moliére társulata előadásokat mutatott be a tartományi gyűlés tagjai előtt.1651 tavaszán Moliére újra Párizsba látogatott, egyébként ezerkilencszázhetvenöt lívre

kölcsönt vett fel apjától, meggyőzően bizonyítva neki, hogy rá az akasztófa vár, ha nem tudjaelőteremteni a pénzt, mivel ki kell fizetnie az Illustre Théátre még fennmaradtadósságait. Miután Párizsban, akinél kellett, kiegyenlítette tartozását, újra továbbvándorolt társulatával.

Eközben egy igen fontos körülményre derült fény. Bebizonyosodott, hogy Moliére úrnem csupán a színjátszáshoz érez hajlandóságot, de ahhoz is, hogy saját maga írjonszíndarabokat. A nehéz nappali rabszolgamunka ellenére Moliére éjjelente darabokat írt.Kissé különös, hogy az az ember, aki a tragédia tanulmányozásának szentelte magát, ésszemély szerint is tragikus szerepkörben lépett fel, a balsiker ű Thébaide után nem tértvissza többé a tragédiákhoz, hanem vidám, féktelen egyfelvonásos bohózatokat írt, amelyekbenaz olaszokat utánozta, akik az effajta művészet kiváló mesterei voltak. Ezek a bohózatokigen tetszettek Moliére társainak, és fel is vették őket a repertoárba. A legnagyobb sikertezekben a bohózatokban maga Moliére aratta a közönségnél, többnyire mulatságos szerepekbenlépett fel, elsősorban Sganarelle szerepében.

Felmerül a kérdés: hol tanulta meg Moliére azt, hogy ilyen jól alakítsa a komikusfigurákat a színpadon? Úgy látszik, volt kitől megtanulnia. Az idő tájt, amikor aszerencsétlen Illustre Théátre megalakult, vagy valamivel korábban, megjelent Párizsban,más olasz színészekkel egyidő ben, a híres és tehetséges színész, Tiberio Fiorelli, a commediadell'arte Scaramuccio vagy Scaramouche szerepének állandó színésze. Tetőtől talpig

feketébe öltözve, csupán a nyaka körül viselt fehér rakott gallért, Scaramouche"feketén, mint az éjszaka", Moliére kifejezése szerint, elképesztette Párizst virtuózmutatványaival, és ragyogóan adta elő a bohózatokban a mulatságos és könnyed olaszszöveget.

A színészi pályát kezdő Jean-Baptiste Poquelin színész beállított Scaramouche-hoz,és megkérte, nem adna-e neki órákat a színpadművészetből. Scaramouche hajlandónakmutatkozott rá. Kétségkívül Scaramouche-nál tanulta Moliére a vígjátéki fogásokat, ésScaramouche fejlesztette ki benne a bohózat iránti hajlamot.

Így tehát a vándorszínész társulat vezető je mások tragédiájában tragikusszerepeket játszott, a maga bohózataiban pedig - komikusokat. Ekkor kiderült valami,ami lelke mélyéig megrendítette hősünket: a tragikus szerepekben legjobb esetben

közepes sikert aratott, többnyire azonban - egészen megbukott, sőt némi keser űséggel megkell jegyeznünk, hogy ez elég gyakran megesett vele. Sajnos, nem csupán Limoges-ban



dobálták meg almával a szegény színészt, aki pedig dicső tragikus hőst játszott!De alighogy a tragédia után bemutatták a bohózatot, és Moliére, átöltözve, Caesarból

Sganarelle-lé alakult át, abban a percben megváltozott a hangulat: a közönség hahotázott,tapsolt, éljenzett, és a következő előadásokra a város polgárai már nem sajnálták a pénzüket.

Miután letörölte arcáról a festéket az előadás után, vagy levette álarcát, Moliére dadogva

mérgelődött öltöző jében:- Miféle népség ez, hogy a fene enné meg!... Nem értem... Vajon Corneille darabjairosszak talán?...

- Ugyan - felelték az értetlen igazgatónak -, Corneille darabjai jók...- Még ha csak az egyszer ű nép volna, megérteném... Annak bohózat kell. De a

nemesek!... Hiszen tanult emberek is vannak közöttük! Nem értem, hogyan lehet az ilyenzagyvaságon nevetni! Ami engem illet, én még csak el sem mosolyodtam rajta!

- De kérem, Moliére úr! - mondták a társai. - Az ember nevetésre vágyik, és azudvari embert ugyanolyan könnyű megnevettetni, mint az egyszer ű népet!

- Szóval, bohózat kell nekik? - kiáltotta az egykori Poquelin. - Jól van! Majd bohózatokkal tömjük őket!

S azután következett a megszokott történet: bukás - a tragédiában, siker - a bohózatban.

De mivel lehet ezt megmagyarázni? Miért vallott kudarcot a tragikus atragédiában, és ért el sikert a komédiában? A magyarázat csak egyetlen, és igen egyszer ű lehet. Nem a világ vakult meg, amint azt a magát látónak tartó Moliére feltételezte,hanem éppen ellenkezőleg: a világ nagyszer űen látott, egyedül csak Moliére úr volt vak. És

bármennyire különös, elég hosszú ideig. Az őt körülvevő sok ember között egyedül ő nemértette meg, hogy legnagyobb szerencséjére Scaramouche vette kézbe, mivel komikusnakszületett, és tragikus szerepeket nem tudott alakítani. Sem Madeleine gyengéd célzásai,sem társai példálózásai nem segítettek: a színtársulat vezető je makacsul játszotta tovább anem neki való szerepeket.

Hát ez volt egyik oka az Illustre Théátre tragikus kudarcának! Magában Moliére-banrejlett a hiba, és egyáltalán nem a St.-Sulpice templom prédikátorában. És nem csupán adadogása miatt, annak jelentőségét Moliére-nél voltaképpen eltúlozták - kitartó gyakorlatokrévén a szenvedélyes színész szinte teljesen kiküszöbölte beszédhibáját, és megtanulta a helyeslélegzetvételt is. Az ok a tragikus adottságok teljes hiányában rejlett.

De kövessük tovább a Moliére-társulat vándorútját. Franciaország déli részénfutótűzként terjedt el a hír, az egyik helységből a másikba, városról városra, hogymegjelent egy Moliére nevű ifjonc, aki társulatával kitűnően játszik mulatságos színdarabokat.Ebben a híresztelésben csupán az nem felelt meg a valóságnak, hogy Moliére - ifjonc.Abban az idő ben, amikor ez a hír elterjedt róla, már betöltötte a harmincadik életévét.

És ez a harmincéves, sok keser ű

tapasztalattal rendelkező

, meglehető

sen edzettszínész és drámaíró, akinek erejében a társulatban már egyre inkább hittek, 1652 végénLyon felé közeledett, kocsijában néhány bohózaton kívül egy terjedelmes vígjátékot istartogatott: A szeleburdi címmel.

A karaván vidáman közeledett Lyonhoz. A színészek már nem voltak olyanágrólszakadtak. Jó anyagból készült öltönyöket viseltek, kocsijaik tele voltak zsúfolva színpadiés személyes holmival. A színészek már nem féltek a bizonytalanságtól, ami őket Lyonbanérheti. A Moliére-bohózatok erejét mindnyájan jól ismerték, és A szeleburdi nagyontetszett nekik. Nem rémültek meg, amikor a hatalmas város eléjük tárult a téli ködben.

Az egyik kocsin utazott, Madeleine éber gondoskodásától és figyelmétől kísérve,egy új lény, aki Nimes közelében csatlakozott a társulathoz. Alig tízéves volt, és csúnya,

de igen eleven, okos és kacér kisleány.Madeleine így magyarázta meg a színészeknek a kisleány hirtelen megjelenését: ez a



kis húga, aki egy ismer ős hölgynél nevelkedett annak Nimes környéki birtokán, de most márelérkezett az ideje annak, hogy Madeleine magához vegye. Moliére úr is nagyon szerettea kisleányt, szándékozik is tanítani, és a kisleányból színésznő lesz és Menou néven fogszerepelni.

Kissé csodálkozva ugyan azon, hogy társnő jüknél, a kedves Madeleine-nél hirtelen

egy leánytestvér bukkant fel, és pletykálva, hogy ez a húgocska ki tudja miért nemPárizsban, hanem vidéken nevelkedett, a színészek hamarosan megszokták a kislányt, ésMenou belekerült a színészek családjába.

A szeleburdi megítélésében nem tévedtek a színészek. A darabot 1653 januárjábanmutatták be, és a lyoni közönségnél nem egyszer ű, hanem rendkívül nagy sikert aratott. Nos,a lyoni labdaház előtt valóban szükség lett volna a bizakodó Léonard Aubry kövezett

bejáratára! Moliére úr ifjúkori meggondolatlanságában kissé elsiette a dolgot, amikor a Portede Nesle melletti bástyaárkot kiköveztette.

A bemutató után a közönség tömegestől özönlött a pénztárhoz. Volt olyan eset,amikor két nemes halálosan összeveszett a jegypénztárban, és párbajt vívtak egymással.Egyszóval, a közönség úgy tódult Moliére színházába, hogy az abban az idő ben a városban

tartózkodó Mitallat vándorszínész társulata belátta, hogy szerencsecsillaguk leáldozott és hogymegbuktak.

Mitallat, az ifjonc Moliére-t veszettül átkozva, szélnek eresztette társulatát, és legjobbkomédiásai Moliére-nél jelentkeztek, és kérték, vegye fel őket.

Értékes ajándékot kapott Moliére úr Mitallat úrtól, akit A szeleburdijával tönkretett!Moliére-hez pártolt Catherine Leclerc du Rozay - asszonynevén Madame De Brie, és rögtönszerződtették a naivák szerepkörére. Rögtön, mivel ismeretes volt, hogy De Brie asszonynagyszer ű színésznő. De Brie asszony viszont beajánlotta férjét, De Brie urat, aki intrikusszerepeket játszott. Bár De Brie nem volt valami jeles színész, annak érdekében, hogymegnyerjék Catherine De Brie asszonyt, érdemes volt meghívni a férjét is.

Őt követte egy még egészen fiatal, de már mindenütt, ahol csak játszott, dicsőségetaratott színésznő, aki a Marie-Thérése de Gorla kettős nevet viselte, egy vásári komédiásleánya, ő maga gyermekkora óta fellépett a vásárok színpadjain, és már ifjúkorábankibontakozott tehetsége mint elsőrendű tragikának és utánozhatatlan táncosnőnek.

Moliére társulatában Thérése-re mindenki felfigyelt: szépsége és tánca magávalragadta a színészeket. A férfiaknál pedig Thérése szédületes sikereket ért el.

De Brie és De Gorla megjelenése Madeleine számára súlyos csapást jelentett.Addig a társulatban nem volt versenytársa. Lyonban viszont egyszerre ketten tűntek fel, éser ős vetélytársnak bizonyultak. Madeleine megértette, hogy a f őszerepeket át kell adnianekik. Így is történt. A lyoni csillagok belépése után Madeleine a szubrett szerepkörre tértát, De Brie asszony játszotta azután a naivákat, a tragédiákban a hősnők szerepét Thérése

Marquise vette át.Madeleine másik sebe sem volt kevésbé mély. Jean-Baptiste az elsők között hódolt beThérése Marquise szépségének. A szenvedély hatalmába kerítette, és megkíséreltemegnyerni Thérése rokonszenvét. És miután Madeleine olyan hosszú ideig jóban-rosszbankitartott Moliére mellett, és elviselte a vándorélet minden nehézségét, most szeme előttzajlott Moliére szerelmi regénye. Moliére azonban nem ért el sikert Thérése-nél. A nagytáncosnő és színésznő elutasította Moliére-t, és mindenkit elképesztve választásával, a kövérDuparchoz ment feleségül. Moliére azonban már nem tért vissza többé Madeleine-hez. AThérése kegyéért folytatott udvarlás után azon nyomban belevetette magát egy másikszerelmi ügybe - De Brie asszonynak kezdett el udvarolni, és ez alkalommal szerelmeviszonzásra talált. A gyengéd és szelíd De Brie, a fölényes és ravasz Thérése Marquise-nak

egyenes ellentéte, sokáig volt Jean-Baptiste Moliére titkos barátnő je.Amikor az első szenvedélyek lecsillapodtak, és végrehajtották a szerepkörök



felcserélését, amikor már kissé elfelejtődött a megbántott Madeleine és Moliére közötti első éjszakai jelenetek keser űsége, a kiegészített színtársulat kiszélesítette tevékenységétLyonban és környékén. A szeleburdit fényes sikerrel játszották, és a többi színdarabok közöttmeg kell még említenünk Corneille Androméde című darabját, amelyben először lépettszínpadra a Menou nevű kislány, Éphyre apró kis szerepét játszotta, és igen ügyesen

boldogult a néhány soros szöveggel.

9. CONTI HERCEG A SZÍNRE LÉP

Abban az idő ben, amikor a mi vándorszínész társulatunk békésen járt városrólvárosra, sok minden történt Franciaországban. Már nem élt sem a hatalmas Richelieukardinális, sem a neki engedelmeskedő XIII. Lajos király. Richelieu nem sokkal azután haltmeg, hogy Cinq-Mars lovagot kivégeztette: 1642 végén. 1643 májusában pedig elhagytaaz árnyékvilágot XIII. Lajos király is, miután elrebegte élete utolsó mondatát: "Nehéz alelkemnek az én életem."

Franciaországban új király uralkodott, de ez a király mindössze néhány esztendősvolt.

XIV. Lajos 1638 októberében született. Párizsban ágyúdörgés és füstölgő mécseseklángja hirdette a világnak, hogy megszületett az új Lajos. Amikor az apa - XIII. Lajos -meghalt, az ország kormányzását a kiskorú király anyja, Ausztriai Anna vette át. De csak

papíron számított régensnőnek, mert valójában, Richelieu kardinálishoz hasonlóan, egymásik kardinális, Franciaország első minisztere, a szicíliai származású Giulio Mazariniavagy Jules Mazarin uralkodott.

A történelem most mintha megismételte volna önmagát. Az előkelő franciafőnemesség, amely korábban Richelieu ellen tiltakozott, most az új miniszter ellen lépett fel. Azellenzék a Fronde nevet viselte. A kormányellenes zavargások mintegy öt évig tartottak.

Le Grand Condé herceg, a páratlan hadvezér, akit abban az idő ben dicsfény övezett,vezető szerepet játszott a Fronde-ban, de nemegyszer átpártolt a kormány oldalára, egyéniérdekeit követve.

Az ötéves küzdelem eredményeképpen Mazarin győzedelmeskedett. Condé vesztett:elhagyta Franciaországot és a spanyolok pártjára állt, a kardinális pedig győzedelmesen bevonultPárizsba.

Meg kell jegyeznünk, hogy bármilyen fiatal volt Lajos, kitűnően megértette azesemények jelentőségét a Fronde idején, és egész életében világosan emlékezett arra, hogya francia f őnemesség majdhogynem megfosztotta őt trónjától. Condé történetéhez még hozzákell f űznünk, hogy néhány év elteltével kibékült Mazarinnel, és kegyelmet kapott.

Az a Conti herceg, Condé testvére, akit kiskorából ismerünk, amikor még aClermont-kollégiumban tanult, a Fronde idejében már ifjúvá serdült és papi pályárakészült. Ám hevességével és kiegyensúlyozatlan természetével tűnt ki, ahelyett, hogy azéletpályák legkiválóbbikára készülve lemondott volna minden földi örömr ől, híres bátyja

példáját követte, és csatlakozott a Fronde-hoz. Ennek során nem csupán a véresütközetekben vett részt, hanem még börtönben is ült.

Az 1653-as év nyarának vége felé Conti Languedocban, a Pézenas város közelébenfekvő La Grange des Prés kastélyában telepedett le, sőt még arra is lehetősége nyílt, hogyidőnként betöltse a languedoci kormányzó szerepét.

Az idő tájt, amikor a herceg a kastélyban pihent, színészeink - akiket nem érintetta Fronde-nak az ország fölött átvonuló vihara - Lyonból útnak indulva, ennek a

Languedocnak a környékén jártak, és a sors szeszélye összehozta a két clermonti iskolatársat.Az történt, hogy a kastélyban Conti hercegnél vendégeskedett Madame de Calvimont,



egy bű bájos hölgy, akinek szépségét, a közvélemény szerint, csupán egy valami rontotta el- rendkívüli butasága. A csodás parkban sétálva, amely éppen csak hogy megsárgult azaugusztusi hőségtől, De Calvimont asszony megindítóan panaszkodott a hercegnek, hogy akastélyban semmiféle szórakozás nincsen. A herceg válaszul mindent elmondott, amitilyen esetekben elmondani illik, vagyis, hogy a hölgy kívánsága számára szent, és

haladéktalanul magához hívatta legbizalmasabb alkalmazottját, egy De Cosnac nevű rendkívülrokonszenves és művelt urat.Daniel de Cosnac értesült arról, hogy Moliére Languedocba érkezett, és tudott

arról, milyen nagy sikernek örvend. Azonnal futárt küldött azzal a paranccsal, hogykerítsék elő a társulat igazgatóját és adják át neki őfőméltósága meghívását:színtársulatával együtt jelenjen meg La Grange des Prés kastélyban.

Kell-e hangsúlyoznunk, hogy az egykori clermontista és jelenlegi komédiás nemsokáig kérette magát? Haladéktalanul beszüntette az előadásokat, és a színtársulatot teljeslétszámban, díszletekkel és kellékekkel egyetemben felrakatta a kocsikra, a karaván

pedig elindult a herceg kastélya felé.Ugyanebben az idő pontban azonban a kastélyhoz érkezett egy hívatlan vándorszínész

társulat, amelyet egy tapasztalt vásári sarlatán, fogász és színész, Cormier úr vezetett -, akivalamikor, másokhoz hasonlóan, szintén Párizsban a Pont-Neufön tevékenykedett.

Amikor a hercegnek jelentették, hogy egy színtársulat érkezett, igencsakmeglepődött, hogy Madame de Calvimont kívánságát ilyen káprázatos gyorsasággalteljesíteni tudja. És, nem várva holmi Moliére-ra, megparancsolta, hogy hívják meg atársulatot a kastélyba.

A színészek lázas tevékenységhez láttak a kastélyban, és a tapasztalt Cormier, aki azonnyomban megértette, hogy jóléte kizárólag attól függ, mennyire képes megnyerni Madamede Calvimont kegyeit, hajbókolt előtte, sőt ajándékokkal halmozta el.

Cormier társulata azonban még bele sem melegedett a játékba, és voltaképpen jólsem lakott, amikor Daniel de Cosnacnak jelentették, hogy Moliére megérkezett karavánjával.Cosnac a herceghez fordult és közölte vele, hogy az őfőméltósága által meghívott igazgatómegérkezett társulatával, és megérdeklődte, hogy a herceg mit parancsol.

A herceg elgondolkozott és azt mondta, hogy Moliére úr távozhat, mivel előadásairamár nincs szükség.

- De, f őméltóságú uram - felelte Cosnac, elsápadva -, hiszen én hívtam meg őt...- Én pedig, amint látja - válaszolta a herceg -, Cormier-t hívtam meg, és ugye

egyetért velem, hogy jobb, ha ön szegi meg a szavát, mintha én.Cosnac nagyon lassú léptekkel ment el, hogy tisztázza Moliére-rel a dolgot.A kastély bejárata előtt egy porral lepett, duzzadt ajkú férfi állt, szemének fáradt

volt a tekintete. Csizmája fehér volt az út porától.

A kastély falán kívül hosszú karaván várakozott. Egyébként Cosnac sem az érkező

t,sem a karavánt nem nézte meg, mivel szégyellt rájuk nézni.- Moliére vagyok - szólt a jövevény tompa hangon, kalapját levéve -,

megérkeztünk, őfőméltósága parancsának engedelmeskedve.Cosnac mélyet lélegzett, és alig tudta kinyögni a következő szavakat:- A herceg... úgy rendelkezett... közöljem Moliére úrral... hogy bizonyos

sajnálatos félreértés történt... Egy másik társulat játszik már a kastélyban... A herceg kéri,hogy tekintse magát... azt kérte, hogy mondjam meg, hogy szabadnak tekintheti magát.

Csönd támadt.A jövevény egy lépést hátrált, de szemét nem vette le Cosnacról, majd feltette a

kalapját. Cosnac felemelte a szemét, és látta, hogy az előtte álló férfi elsápadt. Még

hallgattak egy ideig.Ekkor az érkező megszólalt, és szemével bandzsalítva a saját orrára nézett:



- De hiszen engem meghívtak... Én... - a kocsikra mutatott -, én abbahagytam azelőadásokat, felraktam a díszleteket, nők, színészek jöttek velem.

Cosnac hallgatott.- Kérem önt - szólalt meg a jövevény, és egyszerre ismét dadogni kezdett -, fizessen

ki nekem ezer écut, nagy veszteség ért, abbahagytam az előadásokat, és elhoztam ide az

embereimet.Cosnac megtörölte verejtékes homlokát, és alázatosan arra kérte az érkezőt,foglaljon helyet a padon és várja meg, amíg ő jelenti a hercegnek, hogy mit mondott.

A színész némán arrébb lépett, leült a padra, és maga elé bámult. Cosnac pedig a herceglakosztályába ment.

- Kiadásai fedezésére ezer écut kér - mondta Cosnac.- Micsoda arcátlanság! - felelte a herceg. - Semmi sem jár neki. Önt pedig arra

kérem, hogy az ügyr ől többet ne beszéljen, mert már elegem van belőle.Cosnac otthagyta a herceget, saját szobájába ment, magához vett ezer écut saját

pénzéből, és kivitte Moliére-nak. Az megköszönte, és beleszórta a pénzt egy bőrerszénybe.Ekkor Cosnac megjegyezte, hogy rendkívül sajnálja, hogy ilyen kellemetlenül alakult a dolog...

és hirtelen lelkesen felajánlotta Moliére úrnak, hogy szálljanak meg a szomszédságban,Pézenas városában, és játsszanak ott. Ő pedig mindent megtesz érdekükben, szerez termet ésengedélyt az előadáshoz...

Moliére úr gondolkozott, és beleegyezett. És Cosnac a társulattal együtt átmentPézenas-ba, a herceg nevében helyiséget és engedélyt szerzett, és a színtársulat Pézenas-ban Aszeleburdit mutatta be, elképesztve játékával a városi lakosokat.

Az eddig Pézenas-ban még nem látott eseménynek a híre eljutott a kormányzó füléhez. Ésa herceg azonnal kijelentette, hogy látni kívánja magánál ezeket a kiváló színészeket. Akomédiásoknak el kellett feledkezniök a sértésekr ől, és a clermontista azon nyomban elvittea társulatot a kastélyba. A szeleburdit bemutatták a herceg, kísérete és Madame deCalvimont jelenlétében, a szegény Cormier kétségbeesésére. Azután már szóba se jöhetett,hogy Cormier megvesse a lábát. Az ő rosszul öltözött és gyenge képességű komédiásaiálmodni sem mertek arról, hogy versenyre keljenek a lyoni bevételekből díszesen kiöltözött DuParckal, De Brie-vel, Madeleine-nel, és persze magával Moliére-rel.

És mégis megtörténhetett volna, hogy Moliére-nak kell elhagynia a kastélyt, és Cormiermarad ott, mivel az előadás kiválóságát mindenki értékelte, az egyetlen Madame deCalvimont kivételével. Szerencsére a herceg okos és művelt titkára, a költő Sarrazinmegmentette a helyzetet. Olyan elragadtatással nyilatkozott a bemutató előtt aszínészekr ől és jelmezeikr ől, olyannyira sugallta a hercegnek, hogy Moliére társulataudvarának csak díszére válna, hogy a szeszélyes herceg parancsot adott a szerencsétlen Cormiertársulatának elbocsátására és Moliére színtársulatának meghívására, azzal, hogy az állandóan a

hercegnél teljesítsen szolgálatot, és elnyerje a jogot, hogy Armand Bourbon de Conti hercegudvari színtársulatának nevezze magát, és természetesen a társulat számára állandó járadékotállapított meg.

Hozzá kell f űznünk, hogy Sarrazin dicsérete a Moliére-társulatról részben azzal ismagyarázható volt, hogy Sarrazin már az első naptól fogva beleszeretett ThéréseMarquise-ba.

A szegény Cormier színészeivel eltávozott, megátkozva Moliére-t, akire viszont,társulatával együtt, valóban gondtalan napok köszöntöttek Languedocban.

A ravasz dadogó mintha megbabonázta volna a herceget. Az előadások szüntelenülfolytak, és szüntelenül áradt Moliére-hoz és színészeihez minden létező földi jó. Haközlekedniök kellett Languedocban, a herceg készségesen rendelkezésükre bocsátotta a kocsikat

és a lovakat, hogy a holmit és magukat a színészeket ide-oda fuvarozzák, a herceg pénzt utaltki és mindennemű pártfogásáról biztosította őket.



1653 novemberében a herceg Lyonon át Párizsba indult, hogy feleségül vegye MarieAnne Martinozzit, Mazarin unokahúgát. Az udvari színtársulat elkísérte a hercegetLyonig, ott hátramaradt és játszott, a herceg pedig folytatta útját Párizsba, és miutánegybekelt Martinozzival, 1654 elején hazatért Languedocba.

1654 decemberében tartották a soron levő tartományi gyűlést Montpellier-ben. A

nemesség és a papság összegyűlt azért, hogy mint az szokás volt, megtárgyalják a pénzügyi kérdéseket a központi hatalom képviselőivel együtt, és vitázzanak velük, lehetőségszerint megvédve a tartomány érdekeit. A képviselők, akik a tartományi gyűlés idején jelentősellátmányban részesültek, nagyon kedvelték ezt az időszakot. A városban, ahol a tartományiképviselők összegyűltek, az élet általában mindig pezsgett. Természetes, hogy Moliéretársulata megjelent Montpellier-ben, és előadásokat tartott a tiszteletre méltó nemesek számára.

A herceg kíséretéből csak egy valaki nem tudott már gyönyörködni sem a pompásképviselőkben, sem Moliére úr előadásaiban. Ez az ember a herceg titkára, Sarrazin úr volt.Éppen ekkor, 1654 decemberében halt bele egy sorvasztó lázba. Sarrazin halála után aherceg különös és meglepő ajánlatot tett Moliére-nak: legyen az elhunyt Sarrazin helyett atitkára. Moliére-nak nem kis fáradtságába került, míg a lehető legudvariasabb formában el tudta

hárítani ezt a hízelgő ajánlatot - arra hivatkozott, hogy alkatánál fogva alkalmatlan a titkáriteendők ellátására. A visszautasítást a herceg jóindulatúan elfogadta, és a társulat folytattaelőadásait Montpellier-ben.

Jól kiismerve a herceget, Moliére, Joseph Béjart-ral közösen, megírta egy balettlibrettóját, vidám divertimentóval. Ezt a balettot decemberben mutatták be a herceg és ahercegné előtt, és a legnagyobb sikert a műsor kezdeményező je Moliére aratta, aki a

jelenlévők hangos hahotája közepette a divertimentóban egy halárusasszonyt alakított.Joseph Béjart pedig nem csupán az általa írt versekkel aratott sikert a műsorban,

hanem még egy másik dologban is sikere volt. A lelkiismeretes és előrelátó Joseph, akinekhajlama volt a történelmi kutatásokhoz, heraldikai jellegű részletes gyű jteményt állítottössze, amelyben mindenféle genealógiai adatok szerepeltek, nemkülönben az 1654. évbenösszegyűlt languedoci tartományi gyűlésen részt vevő bárók és prelátusok címereinek és jeligéinekleírásai.

Ezt a gyű jteményt Béjart természetesen a hercegnek ajánlotta, és a tiszteletreméltó képviselőktől tisztességes összeget kapott a gyű jtemény összeállításáért, igaz, egyolyan megjegyzés kíséretében, hogy jó lenne, ha Béjart ilyen és ehhez hasonló gyű jteményeketa jövő ben csupán akkor állítana össze, amikor azt nála megrendelik.

Amikor a gyűlés véget ért Montpellier-ben, Moliére társulatával együtt átmentLyonba, és itt a színészek között egy csodálatos férfi jelent meg. Charles Coypeaud'Assoucinak nevezte magát, és ötvenegynéhány éves volt. D'Assouci Franciaországot

járta, hárfával kezében, két kisfiú kíséretében, velük együtt maga költötte a dalokat és

verseket énekelt, és a tréfacsinálók császárának tartotta magát. A vándorköltő és zenészd'Assouci minden pénzt, amit keresett, játékkaszinókban és kocsmákban hagyott.

1655 nyarán különösen rosszul ment a sora. Holmi hamiskártyások elnyerték tőle utolsófillérét is, és csak a hárfát meg a két fiút hagyták meg neki. Lyonban tehát beállítottMoliére-hez, örült, hogy színészekkel találkozott, és illendő, rövid látogatást tett náluk. Eza látogatás azonban körülbelül tizenkét hónapig tartott.

D'Assouci is lelkes tanúja lett, mennyire megnőtt a moliére-i társulat jóléte. Contiherceg pártfogásának két esztendeje alatt kitűnően kerestek, a színészjuttatásokmegnövekedtek, és a színészek emlékezetében elhomályosodtak a szénapadláson töltött hidegéjszakázások és a helybeli hatóságok előtti megalázó tisztelgések emlékei. Moliére, társaiés barátnői Lyonban szépen berendezett lakásokban laktak, mindig volt háztartásukban

bor, kitűnően voltak öltözve, magabiztosak lettek, és a herceg határtalan jóindulatátélvezték.



A tréfacsinálók császára tetszett a komédiásoknak, és úgy szállhatott meg náluk,mintha közéjük tartoznék. Ezért azután a költő megénekelte őket legjobb prózai és versesalkotásaiban.

- Azt beszélik - hangoztatta d'Assouci széltében-hosszában -, hogy még a legjobbtestvér is ráun arra, hogy az édes testvérét egy hónapnál tovább etesse. Ezek az emberek

pedig, higgyék el nekem, sokkal nemesebbek, mint az összes testvérek együttvéve!És d'Assouci verseket énekelgetett, amelyekben a "kompánia" és a "harmónia"(compagnie-harmonie) rímeltek egymással, és amelyekben meggyőző utalás volt arra, hogyő, a szegény fickó, ott ül a testvérei asztalánál, ahol egyébként minden nap ebédre hét vagynyolc fogást tálalnak. A legvidámabb szakasza ezeknek az ebédeknek mindig az utolsó, anyolcadik fogás után kezdődött, amikor is a fáradhatatlan császár, a poharakba bort öntve,Moliére-ral kettesben vidám dalokat énekelt vagy tréfákat mesélt. Egyszóval, csodás volt azélet Lyonban!

Amikor a színészek 1655 őszén Avignonba mentek át, természetesen d'Assouci iselkísérte őket. A társaság bárkákon úszott a Rhone vizén, a csillagok világítottak nekik, és afedélzeten késő éjjelig játszott sokhúrú hárfáján d'Assouci. Miután egy hónapot

Avignonban töltöttek, a színészeket a herceg Pézenas-ba hívta - megint csak a tartományigyűlés alkalmából. November 9-én a képviselők rendkívüli eseményeknek voltak tanúi. Contiherceg őfőméltósága számára egy bizonyos d'Alphonse úr házában készítettek el egylakosztályt. A közeli városok püspökei teljes papi ornátusban, palástban, és a püspökökkelegyütt - a nemesek képviseletében Baron de Villeneuve és de Lente - ünneplő ruhájukban megjelentek d'Alphonse házában, hogy üdvözöljék őfőméltóságát.

A herceg kiment a képviselők elébe, de az előcsarnok ajtajában fogadta őket, bocsánatot kérve és utalva arra, hogy sajnos nem engedheti be őket, mivel a szobákban alegszörnyű bb rendetlenség uralkodik abból az alkalomból, hogy Moliére úr komédiáját

bemutatják. Nehéz leírni a képviselők, és különösen a püspökök arckifejezését. De magától

értetődik, hogy a hercegnek egy szót sem szólt senki sem a szobákban uralkodórendetlenség miatt, és miután elmondták a kötelező bókokat őfőméltóságának atartományi gyűlés megnyitása alkalmából, a küldöttség síri csöndben eltávozott.

A színtársulat Pézenas-ban néhány hónapig játszott, és Moliére azzal a hatezer lívre-el tette emlékezetessé a városba érkezését, amelyet társulatának a languedoci tartományigyűlés utalványozott.

Moliére pézenas-i tartózkodását néhány különös cselekedete tette figyelemreméltóvá. Így például, barátságot kötött a helybeli tiszteletre méltó, kitűnő borbéllyal, Jolimesterrel.

A mester műhelye nagy népszer űségnek örvendett Pézenas-ban. Főként

szombatonként: a borbélyüzlet ajtaja szüntelenül csapódott, megjelentek a mészárosok, a pékek, pézenas-i hivatalnokok, és mindenféle más népség. Mialatt Joli mester segédei a látogatókfogát húzták, vagy megborotválták őket, a sorukra várakozó pézenas-iak fecsegtek,tubákoztak. Időnként beszaladt valami leányka és pirulva közölte, hogy levelet kapottszerelmesétől, aki katona. Ebben az eseményben mindnyájan részt vettek, és hangosanolvasták fel a levelet az írástudatlan leányka kérésére, kifejezve megelégedésüket azesetben, ha a levél örömteljes híreket tartalmazott, vagy ellenkezőleg, sajnálkozásukat, ha abbanvalami szomorú hír volt. Egyszóval, Joli mester üzletében mindig olyan volt az élet, mintvalami klubban.

Így tehát Moliére megkérte Jolit, hadd segíthessen neki szombatonként a bevételtösszeszámolni a pénztárban. A vendégszerető Joli az igazgatónak egy fakarosszéket kínált a kis

fülkében, és az ott ült a karosszékben és számolta az ezüst érméket. Joli mester azonbanelmesélte titokban mindenkinek, hogy a kereset itt nem fontos, az csupán ürügy a Conti-



színtársulat igazgatójának más irányú tevékenységére, és hogy az igazgató köntösénekszárnya alatt mindig el van készítve a tiszta papírlap, amelyre felír titokban mindenérdekes dolgot, amir ől a fodrászüzletben beszélgetnek. De hogy miért csinálja ezt azigazgató, azt Joli mester sem tudta.

Igaz-e vagy sem, a fakarosszék a borbélyüzletből késő bb a múzeumba került.

Pézenas-ban tartózkodva a társulat időről időre meglátogatta a szomszédoshelységeket, 1656 tavaszán pedig átment Narbonne-ba, ahol a vidám trubadúr, d'Assoucivégül is elhagyta őket. A színészek azután újra Lyonba mentek, állandó tartózkodásihelyükre, és Lyonból átutaztak Beziers-be, hogy felvidítsák az ott összegyűlt tartományigyűlés tagjait.

Beziers-ben Moliére bemutatta új darabját, amelyet Szerelmi perpatvarnak nevezett el.Ezt az ötfelvonásos darabot nyilvánvalóan a spanyol és olasz szerzők hatása alatt írta, sokkalkidolgozottabb volt, mint A szeleburdi, de helyenként nehézkes verseket tartalmazott, és

befejezése nagyon zavaros, kevéssé valószínű volt. Mivel azonban a gyengébb részletekelvesztek a szellemes és mulatságos jelenetek között, a színészek nagy sikerre számítottak, ésnem is csalatkoztak.

A színház igazgatója azzal kezdte, hogy Beziers-be érkezve mindenekelőttingyenjegyet küldött a tartományi gyűlés minden tagjának a bemutató előadásra, deszörnyű sértés érte őt válaszul: a fukar képviselők visszaküldték a jegyeket azigazgatónak. Az ok érthető volt. A képviselők tudták, hogy a színtársulat egy idő múlva

pénzbeli támogatást fog kérni, és elhatározták, hogy elejét veszik a dolognak. Az igazgatómegérezte, hogy többé nem számíthat néhány ezer lívre-re a tartományi gyűléskasszájából, és miközben gondolatban szokása szerint megátkozta a képviselőket, azegyszer ű népnek mutatta be a darabot. És a közönség tapssal fogadta a Szerelmi perpatvart,amelyben Moliére az idősebb Albert szerepét játszotta.

Búcsút mondtak a barátságtalan Beziers-nek, és újra felkeresték Lyont, ahol óriásisikerrel adták elő a Szerelmi perpatvart, majd tovább mentek - Nimes-be, Orange-ba ésAvignonba.

Avignonban 1657-ben két találkozásra is sor került. Az igazgató viszontlátta régiclermontista barátját, Chapelle-t. Gassendi filozófus egykori hallgatói gyöngéden ölelték megegymást. Emlékeztek az epikureistára és elgondolkodtak szörnyű halálán: az átkozott orvosokmegölték Gassendit érvágásaikkal.

A második találkozás döntő szerepet játszott Moliére további életének alakulásában.Avignonban tartózkodott, Olaszországból visszatér ő ben, a híres festő, Pierre Mignard. Mignard ésMoliére hamar összebarátkoztak, rendkívül megtetszettek egymásnak, és a kiváló portréfestő több képet is készített Moliére-r ől.

Mivel az 1657-es év nyara rendkívül forró volt, a társulat egy időre északra húzódott,

Dijonba, télre pedig visszatértek Lyonba. És Lyonban újra összetalálkozott a két egykoriclermontista - Conti herceg és Moliére, akik meglehetősen hosszú ideig nem látták egymást.A színtársulat igazgatója boldogan jelentette be magát a hercegnél, de a találkozás nem

jött létre. A herceg nem kívánta látni az igazgatót és színészeit, sőt mi több, parancsotadott, hogy a színtársulattól vegyék el a Conti név használatát. Hát igen, a komédiásélete nem csupa gyönyör űség és dicsőség! A megszégyenített színigazgató magyarázatot várt,és azt késedelem nélkül meg is kapta. Kiderült, hogy az utóbbi két évben őfőméltóságalelkében gyökeres változás ment végbe. Az egykori frondeurt, valamint a színházszenvedélyes rajongóját most a papság vette körül, és a herceg teljesen belemerült a vallás-erkölcsi kérdések tanulmányozásába.

A püspökök egyike, aki híres volt ékesszólásáról, felfigyelt a herceg vonzódására a

színház iránt, és megértette vele, hogy az embernek, akármilyen magas állást is tölt be avilágban, mindennél inkább a lelke megmentésére kellene gondolnia. És ha már gondol rá, akkor



elsősorban óvakodni kell a színházi előadásoktól, nehogy miattuk az örök tűzre kerüljön.Gazdag jövedelmet szerzett magának a püspök azokból a magokból, amelyeket Contilelkében elültetett. Conti megértette a püspök intelmeit, és bejelentette környezetének, hogy e

perctől fogva a színészeknek még a látásától is fél.- E világ hatalmasai nem állhatatosak - mondta Moliére Madeleine-nek -, és

én kioktatnék minden színészt: "Ha sikerült megnyerned a hatalmasok kegyét, azonnalmindent ragadj meg, ami csak jár neked. Ne vesztegesd az időt, hanem addig üsd a vasat, amígmeleg. És magadtól menj el, ne várd meg, amíg elkergetnek!"... Általában, Madeleinenekünk sokkal fontosabb dolgokról kell gondolkodnunk. Úgy érzem, hamarosan el kell hagynunkLanguedocot. Nekünk el kell...

És az egykori szerelmesek most, mint egyszer réges-régen Párizsban, a Théátre Illustre bukása után, suttogva beszélték meg a teendőket.

1o. BOURGOGNE-IAK, MOLIÉRE JÖN,VIGYÁZZATOK !

Az 1657-es év tele különben is az állandó izgalmak jegyében zajlott, a színészekfolytonosan sugdolóztak egymás közt, Moliére és Madeleine, a társulat pénzügyi zsenije,szünet nélkül a legnagyobb titokban tanácskoztak. S ugyanezen idő alatt Madeleinenemegyszer tárgyalásokat folytatott különféle emberekkel, akiknek Párizsban kapcsolataivoltak, de hogy mir ől, azt a társulatban senki sem tudta.

A következő, 1658-as év elején a társulat Grenoble-ba ment, és ott a farsang idején játszott, majd utoljára visszatértek Lyonba, és akkor Moliére hirtelen tovább vittetársulatát, át egész Franciaországon, és sehol meg sem állva, Rouen városába. Párizsközelében haladt el színtársulatával, de még csak egy pillantást sem vetett a f őváros felé. Ésmegérkezett Rouenba, abba a városba, ahol tizenöt évvel ezelőtt megjelent a Család méggyakorlatlan gyermekeivel, hogy a roueni vásáron szerepeljenek.

Most azonban egészen más volt a helyzet. Egy harminchét éves, tapasztalt színészérkezett, elsőrendű komikus, kitűnő színészek társaságában. A társulatban a nők közöttigazi csillagok is voltak: Madeleine Béjart, De Brie és Thérése Du Parc. Az egykori szegénytársulat, amely csak nagy nehezen győzte le Nantes-ban a velencei színigazgató szánalmas bábjait,most diadallal ment végig Franciaországon, térdre kényszerítve minden vándortársulatot,amely útjába került. Délen maguk mögött hagyták a legyőzött Mitallat-t és Cormier-t ésészakon a Rouenhoz közeledő Moliére-t már reszketve várta a Rouenban játszó színtársulatigazgatója - Philbert Gassot sieur Du Croisy.

Moliére híre futótűzként terjedt el Rouenban. Amikor megérkezett, kibérelte a "Két Mór"

termét, és elkezdte elő

adásait. Itt találkozott Moliére Franciaország legjobb drámaírójával,Pierre Corneille-jel, akinek darabjait már régóta játszotta. És Corneille kijelentette, hogyMoliére társulata ragyogó színészekből áll! Nem szívesen teszem hozzá, hogy Corneilleemellett beleszeretett Thérése Du Parcba.

Ezután Philbert Du Croisy társulata megbukott, Mitallat társulatához hasonlóan. Ez arendkívül rokonszenves ember, sieur Du Croisy, elsőrendű és sokoldalú színész, nagyonhelyesen járt el: jelentkezett Moliére-nél, és az haladéktalanul meghívta Du Croisytszíntársulatába.

Miközben a "Két Mór" termében játszott, és időről időre a roueni Hotel-Dieukórház javára is előadásokat tartott, Moliére társulata végleg meghódította a várost, és ezenkívül, a társulatban senkit sem avatva be titkába - Madeleine kivételével, persze -, a nyár

folyamán vagy háromszor titokban megjárta Párizst. Amikor utoljára tért vissza afővárosból, Moliére végre feltárta a társulat előtt tervét. Kiderült, hogy néhány dicsér ő



ajánlatra támaszkodva bejutott az udvari körökbe, és elérte, hogy bemutassák Philippe-nek,az Orleans-i herceg őfelségének, XIV. Lajos király egyetlen férfitestvérének.

A színészek teljes csöndben hallgatták az igazgatót.Moliére elmondta, hogy a király testvérbátyja, miután hallott Moliére

színtársulatáról, pártfogásába kívánja venni, és könnyen lehetséges, hogy megengedi azt is,

hogy a társulat használja a herceg nevét.Ekkor a színészek szíve összeszorult, kezük megremegett, szemük felcsillant, és a "KétMór" termében egy szó harsant fel, mint a mennydörgés: "Párizs".

Amikor elcsöndesedett a színészek kiabálása, Moliére kiadta a parancsot, hogy rakják fel poggyászukat, induljanak Párizsba.

Az 1658-as év egyik őszi napján, alkonytájban, a színészkocsik a f őváros közelébe értek.Az októberi falevelek már lehullottak a ligetben. És íme, a messziségben felbukkantak a házakmeredek tetői, ott húzódtak a székesegyházak fölött. Olyan közelinek látszottak a feketéllő elővárosok, hogy úgy rémlett, szinte kézzel is megérinthetik őket.

Moliére megállította a karavánt, és kiszállt a kocsiból, hogy lábát megmozgassa.Kissé maga mögött hagyta a karavánt, és szemügyre vette a várost, amely tizenkét évvel

azelőtt őt, rongyosan és megszégyenítve elüldözte. Agyában emlékfoszlányok rajzottak. Egy pillanatra rémület fogta el, és valami húzta vissza, a meleg Rhone vidékére, szinte hallottaa Rhone habjainak csobogását a hajó orránál, és a tréfamesterek császárának hárfájavisszhangzott fülében. Úgy érezte, hogy már megöregedett. Hirtelen meghűlt benne a vérarra a gondolatra, hogy kocsijában bohózatokon és a két első vígjátékán kívül semmi sincs.Eszébe jutott, hogy a Hotel de Bourgogne-ban a legjobb királyi színészek játszanak, és hogyPárizsban van a nagy Scaramuccio, egykori tanítómestere, és a legragyogóbb balett is!

Vágyódott Lyonba, a régi téli szálláshelyre... Nyáron meg - lemennének aFöldközi-tengerhez... Hirtelen megrémítette a nyirkos és förtelmes börtön kísértete, amelymajdnem elnyelte őt tizenkét esztendővel azelőtt, és alig hallhatóan, önmagának mondta:

- Visszaforduljak? Igen, vissza...Hirtelen megfordult, a karaván elejére ment, megpillantotta a színészeknek és

színésznőknek a kocsikból kikandikáló fejét, és odaszólt az élen haladó kocsisnak:- Hát gyerünk, előre!

11. BRU-HA-HA!!!

A Grande Salle des Gardes-ban, a Vieux Louvre hatalmas gárdatermében, amelyeta kariatidák termének is neveztek, 1658. október huszadikától kezdve szokatlan sürgés-forgás zajlott. Nyekeregtek a f űrészek, tűrhetetlenül doboltak kalapácsaikkal a színházi

munkások. A Gárdateremben a színpadot állították fel, és azután hozzáláttak a felszereléséhez.A színpadi gépezetek mestere benézett a terembe, verítékes arcát törülgetve, és a rendező segédeiis sürgölődtek.

Közöttük futkosott, izgult, hol kiabált, hol meg kérdezősködött egy csúf, fintorgóférfi, a sürgés-forgásban festékes lett a kabátja ujja. Keze az izgalomtól kellemetlenülkihűlt, és ezenkívül dadogni kezdett, s ettől mindig megrémült. Időnként minden ok nélkülráförmedt a színészekre, akik, véleménye szerint, hiábavalóan lábatlankodtak és zavarták amunkát.

Mindazonáltal, amint illik, minden rendbe jött, és 24-én reggel a színpadon ott álltakPierre Corneille Nicoméde című darabjának díszletei.

Meg kell mondanunk, hogy attól a pillanattól fogva, hogy a színházigazgató betette a

lábát Párizsba, bölcsen viselkedett, mint igazi, ravasz komédiás. Levett kalappal és duzzadtajkán alázatos mosollyal jelent meg a f ővárosban.



Ki segített neki? A tájékozatlan emberek azt gondolták, hogy Conti herceg. De mimár tudjuk, hogy az istenfélő Continak egyáltalában semmi köze nem volt a dologhoz.

Nem, nem! Moliére-t a királyi udvarhoz vezető nehéz úton az a Pierre Mignard segítette,aki éles szemmel már Avignonban oly jól felismerte Moliére tehetségét. Mignard nagyösszeköttetésekkel rendelkezett. Moliére elsősorban Mignard-nak köszönhette, hogy a

mindenható Mazarin kardinális színe elé kerülhetett, és ügyeinek rendezéséhez semmi másranem is volt szüksége.Most már csupán okosan kellett viselkednie Philippe Orleans herceggel, a király

egyetlen testvérével folytatott beszélgetés során.És íme ott áll a beláthatatlanul tágas, aranyozott teremben. Moliére fejét meghajtva,

baljával udvariasan érinti széles vállszíjon függő kardja markolatát, és így szól:- Igen, sok víz lefolyt azóta a Szajnán, fenség, hogy a Croix Blanche-ban

megbukott színházam, a Théátre Illustre. Naiv elnevezés, ugye? Ó, biztosíthatom önt,fenséges uram, hogy abban a színházban a ragyogásnak még csak visszfénye sem volt!Egyébként fenséged akkor mindössze hatéves volt. Fenséged akkor még gyermek volt. Mostfenségedre már rá sem lehet ismerni!

Az Orleans-i herceg, akit Francia Fülöpnek is neveztek, a király egyetlen testvére, atizennyolc éves ifjú, ott áll, a nehéz asztalra támaszkodva, és udvariasan hallgatja aszínigazgatót. A beszélgetők egymás arcát fürkészik.

A színigazgató ravaszul mosolyog, az egész arcon mesterkélt mézes-mázoskifejezés, de a szeme gyanakvóan figyel.

Francia Fülöp arca ifjú, de már nyomot hagyott rajta a titkos szenvedély. Az ifjúnézi az igazgatót, száját félig kinyitja. Ez a titokzatos ember abba a különös világba tartozik,amelyet "színészvilág"-nak neveznek. Ez a most nagyszer űen öltözött férfi, úgy beszélik, ökrösfogaton járt, és istállókban éjszakázott. Ám a herceg minden bizalmasa azt állítja, hogy

bámulatos szórakoztatást várhat tőle az ember.Francia Fülöp ellenőrzi saját benyomását. Kettős az érzése: úgy rémlik neki, hogy

tetszését a legjobban a mosolynak és az arckifejezésnek kellene megnyernie, de semmiesetre sem a komédiás szemének. Ami azt illeti, nagyon komor a tekintete. És Philippeszeretné úgy hangolni magát, hogy a színész arckifejezése nyerje meg tetszését, de ki tudjamiért, mégis a szeme vonzza őt. Amikor a színigazgató megszólal, Fülöp úgy véli, hogykellemetlen a hangja, és ezenfelül furcsán veszi a lélegzetet beszéd közben, ami az udvarnálnem szokás. De az első mondatok után Fülöpnek valahogy már tetszik a látogató hangja.

- Megengedi fenséged, hogy bemutassam...Valaki széttárja a nehéz ajtókat, és a látogató hátralép, ahogy illik, vagyis nem

fordít hátat. Úgy látszik, egyet s mást azért megért!- Lépjenek be, hölgyeim és uraim! - mondja a látogató, Fülöp csodálkozására

egészen más, szigorú, szinte goromba hangon, majd újra az előző

hangnemben fordul hozzá:- Engedje meg, hogy bemutassam önnek... - a beszéde megint szaggatott, mint azokéaz embereké akik ökrös szekéren járnak: - Mademoiselle Madeleine Béjart, Mademoiselle DuParc, Mademoiselle De Brie...

Fülöp a hölgyek láttára, bátyját utánozva, azonnal gépiesen leveszi tollas kalapját,és figyelmesen hallgat. Nőket lát és csak annyit ért meg, hogy ezek a nők sápadtak, és őtnagyon kevéssé érdeklik. Majd megpillantja a férfiakat és felteszi a kalapját. És előtteszuszog egy gömböc, fitos orrú férfi, aki ragyogóan mosolyog, mint a nap. Ez Du Parc úr,akitől szintén sokat lehet várni. S odalép, meghajol egy sánta, fiatal férfi is - ajkánmosollyal, de az ijedtségtől sápadtan. És még sokan. Valóban, a látogató egész társulattalrendelkezik.

Majd mindnyájan eltűnnek, és Orleans-i Fülöp arról beszél, hogy nagyon örül,hogy igen szereti a színházat, hogy rendkívül sok mindent hallott... Örvend, és a



társulatot pártfogásába veszi... Ezenfelül, meg van győződve arról, hogy a király nemutasítja vissza a meghívást, és megnézi, hogyan játszanak Moliére úr színészei... Helyesenejti-e ki a nevét?

- Egészen helyesen, fenséges uram!Igen, meg van győződve arról, hogy őfelsége a király nem utasítja vissza a meghívást,

hogy megnézze, hogyan mutatják be Moliére úr színészei darabjait.E szavak hallatára a jövevény elsápad és megszólal:- Ó, fenséged túlságosan kegyes, de igyekszem méltó lenni bizalmára...Majd megint más, harmadik, szokatlanul szigorú és szuggesztív hangon érdeklődik, és

reméli, hogy a fenséges úr jó egészségnek örvend, s úgyszintén édesanyja, az anyakirályné.S ennek a beszélgetésnek íme az az eredménye, hogy a Gárdaterem színpadán ott áll a

falfehér Nicoméde.Áll és aggódva nézi a díszletet, és megint elfogja a rémület, eszébe jut a Rhone és a

muskotálybor... Ott volna az igazi szabadság, és nem lenne ez a szörnyű felelősség, de márkéső, késő bárhová is menekülni!

Csak nem ütött ki tűz a Vieux Louvre-ban? Nem, ezer gyertya ég, és fényénél

megelevenednek a mozdulatlan kariatidák a Gárdateremben.A se nem élő, se nem holt Moliére úr Nicoméde jelmezében dermedten les ki a

függöny nyílásán, és látja, hogy megtelik a terem. Moliére úr úgy érzi, hogy mentenmegvakul. Minden kézen gyémántok tüze szikrázik, ezek a tüzek ragyognak a kardokmarkolatán is... Szeme előtt tollak, csipkék erdeje, kápráztató címeres menték, a lovagokoncsodás szalagok pompáznak Perdrigeon üzletéből, és a hölgyek fején tornyos frizurák rezegnek.

A teremben ott ült az egész udvar és a gárda.És legelöl, egy karosszékben, Francia Fülöp mellett, ott ült egy fiatal, húszéves férfi,

akinek láttára a színtársulat igazgatójának szívverése is elállt. Ez a férfi - mind között egyedülő - ott ült, kalappal a fején. Moliére a félhomályban is látta, hogy a fiatalembernek gőgösaz arca, szeme meg sem rebben, és alsó ajkát szeszélyesen előre biggyeszti.

De más arcok is felsejlettek a félhomályban, amelyek Moliére-t nem kevésbérémítették, mint a tollas kalapú fiatalember gőgös és rideg arca. Moliére a királyiszíntársulat színészeinek ismer ős arcát fürkészte. "Vártam ezt! - gondolta az igazgató

bánatosan. - Nos itt vannak, valamennyien!" Felismerte des Oeillets asszonyt, aki híres voltcsúnyaságáról és arról, hogy tragikus szerepekben Franciaországban nincs párja. És des Oeilletsarca mögött felbukkant Montfleury úr, Beaucháteau, Raymond Poisson, Hauteroche ésVilliers arca... Igen, ők azok, a bourgogne-i, királyi színészek!

Megszólalt a kezdést jelző első figyelmeztetés - az igazgató visszahőkölt afüggönytől. A második jelzés után a terem elcsöndesedett, szétnyílt a függöny, és a színpadonfelhangzottak Laodice királynő szavai: "Uram, bevallom, hogy élvezet látnom..."

Minél tovább folyt a Nicoméde elő

adása, annál nagyobb lett a megütközés anézőtéren. Kezdetben valaki köhécselt, majd más is köhögött, s azután a harmadik - aszínházi emberek tudják, hogy ez nagyon rossz jel. Azután a nézők összesúgtak, és csodálkozvanéztek egymásra. Mit jelentsen ez? Két héten át, az egész várost és az udvart felkavarva,Párizsban csak egy nevet lehetett hallani - Moliére!... Moliére itt, Moliére ott... Hallották?Valamiféle vidéki színész?... Azt mondják, elképesztő! Ezenfelül pedig még ő maga is írja adarabjait? Őfelsége huszonnegyedikén a Gárdateremben megnézi az előadást. Önt meghívták?Moliére, Moliére, mindenütt Moliére... Mit jelentsen ez uraim? A Hotel de Bourgogne-banCorneille-t sokkal jobban játsszák!...

Az udvaroncok arcára kiült az unalom. Az igaz, szép ez a... Du Parc. Ami pedigmagát Moliére-t illeti... Nem, nem rossz, de olyan furcsán szavalja a verseket, mintha

prózát mondana. Különös játékmodor, meg kell mondanunk!De nem az unalom, hanem a káröröm sugárzott egy kövér, puffadt néző szeméből.



Zacharie Montfleury volt az, a Hotel de Bourgogne egyik vezető színésze. Mellette derült éssuttogott Hauteroche és Villiers.

S befejeződött a Nicoméde, a teremben gyér taps hangzott fel.Az ifjú Orleans-i herceg le volt sújtva. Fel sem merte emelni a tekintetét, és csak ült,

a karosszék mélyébe húzódva, és behúzta a nyakát.

S íme, ebben a pillanatban Moliére, aki nem bírt lemondani szerencsétlenszenvedélyér ől, hogy tragédiában lépjen fel, egy kockára téve mindent, nem csupán saját párizsi tartózkodását, hanem a nagy francia vígjáték további létét is, megjelent a rivaldán.Homlokán gyöngyözött a veríték. Moliére meghajolt és csábítóan mosolygott. Szája szólásranyílt.

A teremben elcsitult a moraj.És Moliére úr azt mondta, hogy mindenekelőtt meg kell köszönnie a felséges

asszonynak (Ausztriai Anna, a királyné, ott ült a teremben) és őfelségének azt a jóságát ésnagylelk űségét, amellyel megbocsátják a nyilvánvaló és megbocsáthatatlan fogyatékosságokat.

"Megint azon a hangon beszél, az átkozott - gondolta magában Philippe d'Orleans,aki a kellemetlenségen és szégyenen kívül semmi másra sem számított -, ökrös szekéren

érkezett meg Párizsba az én nyakamra ez a szerencsétlenség..."Moliére úr azonban folytatta:- Nem! Többet mond: felségtek még a vakmer őséget is megbocsátják."Hogy a fene enne meg a mosolyoddal együtt!" - gondolta magában az Orleans-i

herceg.A többiekre azonban a mosoly nem hatott kellemetlenül. Ellenkezőleg - nagyon tetszett

mindenkinek.Moliére úr pedig mesterien f űzte a szót arról, hogy csupán az a legyőzhetetlen

vágy, hogy őfelségét és a felséges asszonyt elszórakoztassa, hozta őt ide, nagyon is jóltudja, hogy mind ő, mind a színészei - csupán gyenge utánzatai a kitűnő, igaziszínészeknek, akik itt ülnek, a nézőtéren...

S ekkor sokan hátrafordultak, és a bourgogne-i színészekre néztek.- De, talán őfelsége megengedi, hogy egy kis bohózatot bemutassunk? Ez, persze,

semmiség, amely figyelmet sem érdemel... De a vidék valami okból igencsak nevetettrajta!...

Ekkor a gőgös ifjú a tollas kalappal a fején, első ízben moccant meg, és beleegyező,udvarias kézmozdulatot tett.

És akkor, az összehúzott függöny mögött a verítékező munkások és színészeknéhány perc alatt átrendezték a színpadot, és bemutatták a Szerelmes doktor című

bohózatot, amelyet maga Moliére úr írt álmatlan éjszakáin, vándorszínész korában.Corneille tragédiájának ünnepélyes és büszke hősei levonultak a színpadról, és a

helyüket Gorgibus, Gros-René, Sganarelle és a bohózat más szereplő

i vették át. Alighogy aszínpadra kiszaladt a szerelmes orvos, akiben csak nagy nehezen lehetett felismerni akorábbi Nicoméde-ot, a nézőtéren mosolyra derültek az arcok. Első fintorára - elnevettékmagukat a nézők. Az első válasz után - hahotáztak. És néhány perc múlva - a hahotadübörgéssé változott. És látta, hogy a gőgös ember a karosszékben hátradől, és nevetésbentörve ki, könnyeit törölgeti. Egyszer csak, egészen váratlanul, sivítva felkacagott mellettePhilippe d'Orleans.

A szerelmes orvos tekintete felderült. Megértette, hogy valami ismer ős dolgot hall.S miközben a hatásos szüneteket tartotta, míg a nevetés elül, megértette, hogy a jól ismert,meghatározhatatlan hangorkánt hallja a teremben, amely a vígjáték teljes sikerér ől beszél, samit Moliére színtársulatában "bru-ha-há"-nak hívtak! A nagy komikus színész édesen

megborzongott az örömtől. Azt gondolta: "Győzelem!" - és megtetézte a komédiázást. Utolsókkénthahotában törtek ki az őrtálló muskétások is. Nekik pedig semmilyen körülmények között sem illett



volna hahotázni.A teremben csupán a bourgogne-i színészek nem hahotáztak, des Oeillets és még egy

valaki kivételével."Ments meg, minket, Szeplőtelen Szűzanya - zakatolt az orvos fejében -, nesztek

még egy mutatvány, és még egy, és megint egy mutatvány! Ránts ki a bajból, kövér Du

Parc!""Ördög és pokol! Micsoda komikus színész!" - gondolta Montfleury elszörnyedve.Körülnézett kétségbeesett tekintettel, s maga mellett megpillantotta a vicsorgó Villiers-t. Éskissé távolabb, Villiers-en túl, ragyogó szemekkel hahotázott, az egyetlen a bourgogne-iakközül - csipkés és szalagokkal díszített ruhában, oldalán hosszú karddal, a volt gárdatiszt,aki bonyolult nemesi nevét a rövid színésznévre, Floridorra változtatta. Ez a horgas orrú,finom arcélű férfi kitűnő tragikus színész volt, és Nicoméde szerepének legjobb alakítójaFranciaországban.

"Mi az ördögnek volt szüksége arra, hogy az elején kudarcot valljon Nicoméde- ban? - gondolta Floridor, a nevetéstől dülöngélve. - Talán azt hitte, hogy versenyrekelhet velem? Miért? Kettéosztjuk a színpadot: add nekem a tragédiát, és én odaadom neked

a komédiát! Micsoda technika! Ki tud a nyomába lépni? Scaramouche talán? De hiszen ő is..."

A Szerelmes doktor fináléja olyan "bru-ha-há"-t váltott ki, hogy úgy rémlett, mintha akariatidák is meginogtak volna.

"Köszönet az Orleans-i hercegnek, köszönet! - mondta magában Montfleury, amikor amunkások a zsinórokra akaszkodva felhúzták a függönyt, eltakarva a színpadot. - Azördögöket hozta el magával vidékr ől!"

Majd lehullt a függöny, újra felemelkedett, és újra lehullt. Megint felhúzták, újralehullt, lehullt. Moliére a rivaldán állt, hajlongott, és homlokáról szakadt a veríték.

Honnan jött?... Ki ő?... És a többiek is? Meg ez a kövér Du Parc?... És aszolgálóleány?... Ki tanította őket?... Sokkal jobbak az olaszoknál, hölgyeim és uraim!Ennek a Moliére-nek a fintorai, felség...

- De hiszen mondtam felségednek - szólt Philippe d'Orleans komoly hangonLajosnak. De az nem figyelt Philippe d'Orleans-ra. Zsebkendő jével törölgette a szemét,mint aki közeli hozzátartozóját siratja.

Ó, kedves megboldogult Cressé nagyapa! Milyen kár, hogy nem lehettél ott aGárdateremben 1658. október 24-én!

Őfelsége, Francia Fülöp, az Orleans-i herceg színészeinek rendelkezésére bocsáttatik a Petit-Bourbonban egy terem. Jóváhagyatik az a pénzösszeg, amelyet azOrleans-i herceg megállapított számukra. Játszanak felváltva az olasz színtársulattal, egy nap azolaszok, egy nap - a franciák. Így és nem másképp!

12. A PETIT-BOURBON

S hogy Élomire a Bourbonban kap helyetAzon az egész világ csak nevet!"Élomire - a képzelt beteg"Paszkvillus, 167o.

A királyi rendelet értelmében Moliére úr átköltözött a Petit-Bourbon palotába, hogy ott egytető alatt testvériesen megférjen az olasz színtársulattal. A szerelmes doktor annyira

megtetszett a királynak, hogy Moliére színtársulatának évi ezer lívre ellátást biztosított, deazzal a feltétellel, hogy Moliére úr kötelezi magát, hogy az olaszokat pénzzel kárpótolja azért,



hogy a Petit-Bourbon színházba betörtek. És Moliére megállapodott az olaszokkal, akiketrégi mestere, Scaramouche vezetett, hogy éppen ezt az összeget fizeti nekik, vagyis évi ezer lívre-t.

Moliére színtársulata megkapta azt a jogot, hogy a Király Egyetlen Fitestvéreszíntársulatának nevezze magát, és ő Moliére színészeinek azonnal személyenként éviháromszáz lívre ellátást biztosított. Szomorúan kell azonban megjegyeznünk, hogy a kortársak

tanúbizonysága szerint, ebből a háromszáz lívre-ből egy árva lívre-t soha senki meg nemkapott. Ennek okául azt hozták fel, hogy a királyi testvér pénztára nyomorúságos állapotbanvolt.

- Mindenesetre a király testvérbátyjának már szándéka is nemes - mondták a színészekszomorúan.

Elhatározták, hogy minden bevételt felosztanak a színészek között a nekik járó résznekmegfelelően, Moliére pedig, ezen kívül, darabjai után megkapja a szerzői tiszteletdíjat.

Az előadás napjaiban könnyen megegyeztek az olaszokkal. Moliére-nek hétf őn,kedden, csütörtökön és szombaton kellett játszania, majd a továbbiakban, amikor az olaszokeltávoztak Párizsból, Moliére-nek jutott a vasárnap, a kedd és a péntek.

A Petit-Bourbon palota a Saint-Germain l'Auxerrois templom és a Vieux Louvre

között terült el. A Petit-Bourbon f ő bejárata fölött egy nagyméretű felirat ékeskedett:"Remény", maga a palota azonban meglehetősen rozzant volt, és címerei, valamint díszeieléggé tönkrementek, vagy teljesen elpusztultak, hiszen az utolsó évek belvillongásai rajta isnyomot hagytak. A Bourbon palota belsejében egy meglehetősen nagyméretű színházterem volt,oldalt karzattal, és dór oszlopokkal, amelyek között a páholyok helyezkedtek el. A teremmennyezetét festett liliomok díszítették, a színpadon kereszt alakú csillárok égtek, a teremfalain - fémből készült falikarok.

A teremnek nagy múltja volt. 1614-ben itt tartották az utolsó rendi gyűléseket (nemszámítva azokat, amelyeket 175 év múlva XVI. Lajos hívott újra életre). Ebben ateremben kérte a párizsi kereskedők feje, a harmadik rend vezető je a királyt, hogymentse meg "a szegény népet, amelynek csak csontja és bőre maradt". 1615-től pedig,miután itt táncolt a királyi balett, a terem a színházi előadások célját szolgálta, egyébkéntegyre gyakrabban tartottak benne előadásokat az olaszok, és franciák is játszottak itt. Aszínházi élet a Bourbonban akkor szakadt meg, amikor a Fronde kezdődött, mivel aBourbon-terembe zárták a felségsértéssel vádolt letartóztatott, államellenes bűnözőket. Őktették tönkre a terem díszeit.

A Fronde befejezése után a Bourbonban mutatták be Pierre Corneille Andromédecímű darabját, zenei kísérettel. (Egyébként az Androméde zenéjét régi ismer ősünk, d'Assouciszerezte, aki késő bb azt bizonygatta, hogy valójában ő lehelt lelket Corneille verseibe).

Végül is a termet az olaszok kapták meg. Párizsban nagyon szerették őket. Nemcsakazért, mert jól játszottak, hanem mert kiváló színpadmesterük és díszlettervező jük, Torelli,

kitűnő

en rendezte be a színpadot, tehát az olaszok csodákat tudtak elő

varázsolnitündérjátékaikban.Az akkori idők színházi tárcaírója, Loret így fejezte ki elragadtatását az olasz díszletektől

(rossz versekben) :

Ott, a nézők iszonyára,Ördög szállt a színen át,Sem Párizsban, sem Kínában

Nem látni ilyen csodát!

Ezenkívül az olaszok kitűnő balettcsoporttal is rendelkeztek, amir ől ugyanez a Loret

a következő versikével emlékezett meg:



Mondhatnak ám akármit,Az ég soha senkinek sem ád -

Nagyobb szerencsét, mint látniAz olasz balett műsorát!

S íme, Moliére-t színészeivel együtt ehhez a jól felkészült színtársulathoz irányítottáktársként.Jean-Baptiste, amikor október hónapban Párizsba érkezett, felkereste apját házában, és

gyengéden megölelte az öregembert. Az apa nem egészen értette idősebb fiának elképesztő sikereit az életben, hiszen az lemondott címér ől és eldobta a mesterséget csak azért, hogy aszínművészetnek szentelhesse magát. A ragyogó kard, a drága öltöny és az a körülmény,hogy Jean-Baptiste a királyi fivér színtársulatának igazgatója lett, meghatotta az öreget ésösszebékítette fiával.

Miután teleette magát er őlevessel, és kipihente magát az atyai házban az október 24-imegpróbáltatások után, Moliére berendezkedett Párizsban, és elkezdte próbáit a Petit-Bourbonban.

1658. november 2-án Moliére mégsem komédiával nyitotta meg színházát a Petit-Bourbonban, hanem Corneille Héraklész című tragédiájával. Ezt a darabot tűrhetően

játszották, és elég sok néző akadt. Párizsban mégsem értették a dolgot. Egyesek aztállították, hogy "ennek a... hogy is hívják... Moliére-nek" a társulata kitűnően játszik, éseközben megmutatták, hogyan hahotázott a király. Ezek A szerelmes doktort látták aGárdateremben. Mások viszont azt beszélték, hogy Moliére társulata nagyon középszer űen

játszik, és nem is értik, hogyan engedhették át Moliére-nek ilyen nagy hűhóval a Petit-Bourbont. Ezek viszont a Héraklészt nézték meg.

Forrongtak a kedélyek, és ez azzal járt, hogy a Bourbonba csak úgy tódult a nép.Mindenki személyesen akart meggyőződni arról, hogy ki ez a fickó - ez az újonnanfelbukkant Moliére. Az emberáradat bejutott a Nicoméde és A szerelmes doktor előadására,és Párizsban újabb lelkes híveik támadtak. A Nicoméde-r ől egyébként nagyon keveset

beszéltek, csak Mademoiselle Du Parc szépségét emlegették, és azt, hogy "ez a Moliére"valóban mulatságos, és hogy a bohózat utolérhetetlen.

A nézők ezt követő csoportjának nem kedvezett a szerencse. Moliére három újabbCorneille-darabot mutatott be, a Rodogune-t, a Pompéit és a Cidet. Ekkor a nézőkfellázadtak, és szerencsére egy hevesvér ű párizsi polgár, aki a földszinten állva hallgatta végiga Pompéi unalmas előadását, a Caesart alakító Moliére úr fejéhez vágott egy almát. Ez adurva tett volt az oka, hogy a színigazgató fejében világosság támadt, és műsorra tűzte Aszeleburdit. A helyzet gyökeresen megváltozott: óriási sikert arattak.

Itt még egyszer felmerül az a fontos kérdés, hogy mi okozta a Moliére által bemutatott

tragédiák kudarcát. Vagyis: jól játszották-e a bourgogne-iak a tragédiákat, vagy Moliére játszotta őket rosszul? Egyik változat sem pontos! Mindenekelőtt arról volt szó, hogy Moliéreegészen másképpen adta elő a tragédiákat, mint ahogyan azt megszokták. A bourgogne-iakközött, mint minden más színházban is, voltak nagyszer ű színészek, mint például desOeillets asszony és Floridor úr, de voltak közepes és rossz színészek is. Sokan közülükannak a Bellerose-nak az iskoláját képviselték, akinek játékáért még Cressé nagyapalelkesedett, de akir ől egy kitűnő ízléssel rendelkező párizsi ilyen véleményt mondott:

- Vigye el az ördög! Amikor játszik, úgy rémlik, hogy ő maga sem ért egy szót semabból, amit elmond!

Persze sok volt a túlzás ebben a véleményben. Bellerose azonban mégsem volt igazi színész,nem élte bele magát a szerepeibe a színpadon.

A komor és betegesen irigy Zacharie Montfleury olyan nagy hírnek örvendettPárizsban, hogy egyszer az epikureista Cyrano de Bergerac kijelentette:



- Montfleury azt képzeli, hogy nagy egyéniség, csupán azért, mert senki sem meri őtegy szép napon megbotozni.

A szellemes és a színházhoz kitűnően értő Bergerac lelkében egyébként Montfleuryolyan gyűlöletet ébresztett, hogy egyszer a részeg Bergerac botrányt rendezett aszínházban, és Montfleuryt szidalmakkal elárasztva lekergette a színpadról. Mi ebből a

tanulság? Először is az, hogy egy Bergeracnak, drámaírónak és Gassendi-tanítványnak ígyviselkednie szégyen: abban az idő ben nem volt nehéz megsérteni egy színészt, és ez nem is voltvalami dicséretes cselekedet. De a jó ízlésű újítóknak tűrhetetlen volt a vontatott, ósdielőadásmód, a fülsértő deklamálás. A bourgogne-iak pedig mind ebben a stílusban mondtákszerepüket - egyesek jól, mások rosszul.

Moliére színpadi bemutatkozásától kezdve, még az Illustre Théátre-ban meg akartateremteni az új drámai iskolát, hogy a színpadon természetesen és belsőleg teljesen indokoltanadják elő a szöveget. Moliére ebben a stílusban játszott kezdettől fogva, és ebben a stílusbantanította játszani színészeit is.

Hát akkor mi volt a baj? Azt hihette volna az ember, hogy Moliére-nak győzniekellett, és hogy új stílusával meg kellett volna hódítania a nézők szívét. Sajnos, nem így történt.

Moliére mindenekelőtt a tragédiában alkalmazta új játékstílusát, de nem volt semmiadottsága a tragikus szerepek előadására: sem az előadásukhoz szükséges vérmérséklettel,sem hanggal nem rendelkezett. Ezért hát, bár tudni jól tudta, hogyan kell a tragédiátelőadni, rosszul játszotta benne szerepét. Ami pedig társait illeti, sokan voltak közöttük,akik drámai készséggel rendelkeztek, de Moliére stílusa akkor még annyira új volt, hogy nemnyerte meg mindjárt a közönség tetszését.

Mi sem természetesebb, hogy amikor a bourgogne-iak, akik jól tudtak bánni ahangjukkal, elüvöltötték a felvonás vége felé álklasszikus monológjaikat (különösen kitűntebben művészi felkészültségével Montfleury), Párizsban óriási sikert arattak. A párizsiak akkortájthősöket akartak látni páncélöltözetben, mennydörgő hangú hősöket, és nem olyan szerényembereket, mint amilyenek az életben ők maguk is voltak. Hát ez volt az oka a tragédiákkudarcának Moliére színházában.

A szeleburdi után a Petit-Bourbonban bemutatták a Szerelmi perpatvart, és szinténnagy sikerrel. Philbert Du Croisy, aki akkortájt lépett be a színtársulatba, sokbanhozzájárult ehhez a sikerhez, mivel kitűnően játszotta a komikus tudós, Métaphraste szerepét.

A Szerelmi perpatvar után az olasz színtársulat ráébredt a francia Moliéreszomszédságának veszélyeire. A f ővárosi közönség, amely megszokta, hogy csupán az olasznapokon látogassa a Bourbon színházat, most a moliére-i napokon is tömegestől tódult oda. Azarany pisztolok özönlöttek az egykori vándorszínészek, az Orleans-i herceg letelepedettszínészeinek pénztárába. A színészek részesedése megnőtt, és Moliére-ról Párizsban mindenüttsokat beszéltek.

De hát mit is mondtak? Mindenekelő

tt azt, hogy a drámaíró Moliéreszemérmetlenül felhasználja az olasz szerzők műveit, és kölcsönöz belőlük. Egy idő múlvaannyira divatba jött Moliére lopásait kimutatni, hogy ha nem lehetett biztosan rámutatni,hogy valójában mit vett kölcsön másoktól, akkor is arról beszéltek, hogy "nyilván" mástólvette. És ha még erre sem volt elegendő alap, akkor azt mondták, hogy itt vagy ott"vehetett" kölcsön ezt vagy azt... Végül is Moliére-nak tulajdonították még azt anagyhangú és könnyelmű kijelentést is: "Onnan veszem a javaimat, ahol találom!" - bárMoliére ezt soha sem mondta, hanem egészen mást mondott: "Visszaadom a javaimat..." -azokra az átvételekre célozva, amelyeket ő továbbfejlesztett.

Valóban, a klasszikus, és az olasz-spanyol színjátékokat kiválóan ismer ő Moliére nemritkán vette darabjainak témáját elődeitől, átvitt darabjaiba egyes szereplőket, és néha egész

jeleneteket is. El kell-e ítélnünk ezt a felfogást? Nem tudom, de általános vélemény szerintminden Moliére által átvett szöveg az ő feldolgozásában mérhetetlenül magasabb színvonalú volt,



mint az eredetiben. Például a Szerelmi perpatvar után a kritikusok azt írták, hogy e darabtartalmát Moliére Niccolo Secchitől vette, annak Érdeklődés című vígjátékából, amelyet mintegyhetvenöt évvel Moliére színdarabja előtt írt. Ezenkívül, vehette ezt a témát egy másik olaszdarabból - a Szerelmi kudarcokból is. Ezenkívül pedig felhasználhatta azt a gondolatot is,ami az ókori írónak, Horatiusnak egyik művében szerepel. Végül kölcsönözhetett egyet s

mást A kertész kutyája című darabból is, a neves spanyol drámaíró, Félix Lope de VegaCarpio alkotásából, aki akkor halt meg, amikor Moliére kisfiúként még az apai műhelyben ült.Ami viszont Lope de Vegát illeti, tőle nem volt nehéz bármit is átvenni, mivel mintegyezernyolcszáz darabot írt, és nem hiába hívták Spanyolország f őnixének, vagy a természetcsodájának.

Moliére tehát nagyon sokat olvasott, és többi között spanyolul is.Az idegen témából megírt Szerelmi perpatvarnak nagy volt a sikere, és a párizsiak

tapsoltak az előadásoknak, miközben a Hotel de Bourgogne ellenségesen és feszülten figyelt.Az 1659-es évet sok esemény tette nevezetessé. A színtársulatban a szerepek felcserélésére

került sor. Húsvétkor Moliére-nél megjelent egy fiatalember, tisztelettudóan bemutatkozott, éskérte felvételét a színtársulatba. Charles Varlet sieur de La Grange-nak hívták. Az ifjú

ember, akinek férfias és komoly arcán kis, hegyes bajuszka ékeskedett, hősszerelmesszerepeket játszott. Moliére-nak nagyon megtetszett, és azon nyomban felvette La Grange-ot a társulatba, ily módon megkönnyítve azok dolgát, akik azután néhány évszázadon keresztülhősöm életét kutatták.

Sieur de La Grange a társulatba lépésének első napján egy vastag füzetet szerzett,"Register"-nek nevezte el, és napról napra bevezette a füzetbe mindazt, ami Moliéretársulatában történt. Sieur de La Grange feljegyezte a színészek esküvő jét és temetését,megválásukat a színtársulattól, és az új színészek belépését, az előadások számát, az előadásokcímét, a pénzbevételeket és így tovább. Ha ez a La Grange által írt és szimbolikusrajzokkal díszített, nagy érték ű könyv, a "Register" nem lett volna, még kevesebbettudnánk hősünkr ől, mint amennyit most tudunk, sőt úgyszólván semmit sem tudnánk róla.

Így hát a társulatba belépett La Grange, Dufresne viszont elhagyta a f ővárost éshazament szülőföldjére, Normandiába. A Hotel du Marais meghívta a Du Parcszínészpárt, és ők valamiféle Moliére-rel folytatott nézeteltérés miatt el is mentek. Ez nagyveszteségnek számított. Vigasztalást jelenthetett, hogy a Hotel du Marais és a Hotel deBourgogne híres komikusa, Julien Bedeau, akit Scarron darabjainak komikus szereplő jér őlJodelet-nak hívtak, belépett Moliére társulatába, és nagyszer űen egészítette ki a társulatot.Sajnos, csak rövid ideig - a következő évben meghalt. Jodelet-val együtt jött át a Hotel duMarais-ból sieur d'Espis, Jodelet bátyja, és a mulatságos öregemberek szerepkörét vette át, akik a

bohózatokban általában a Gorgibus nevet viselték.És végül meg kell említenünk az 1659. május végén bekövetkezett szomorú eseményt is:

elhagyta Moliére társulatát első

fegyvertársa, a "Család gyermekei"-nek egyike, az életevégéig dadogó hősszerelmes, Joseph Béjart. Az egész társulat kikísérte őt a temető be, aszínházban pedig néhány napig gyászoltak.

Így, lázas munkában, gondok és bajok közepette, váltakozó szerencsével éskeser űséggel múlt el az 1659-es év, amelynek végén egy nevezetes esemény történt.

13. A MEGSZÉGYENÍTETT KÉK SZALON

Mari: Valami lakáj van itt; aztkérdi, itthon tetszenek-e lenni, mert

hogy azt mondja a gazdája tisztelkedniakar.



Magdi: Mikor tanulod meg már,ostoba személy, hogy ne ilyközönségesen mondd a jelentenivalót,hanem így: egy urasági mindentellátó vár kint az iránt érdeklődvén,

megengedik-e urának, hogy személyét prezentálhassa.

Kényeskedők. 6. jelenet.(Illyés Gyula fordítása)

Ha a XVII. század első felének bármely párizsi előkelőségét megkérdezték, melyik alegkellemesebb sarka Párizsnak, késedelem nélkül azt felelte, hogy Mme de Rambouillet kékszalonja.

A római francia követ leánya, született Catherine de Vivonne de Rambouillet márkifelesége volt. Miután férjhez ment és letelepedett Párizsban, a finom őrgrófné nem

alaptalanul állapította meg, hogy a párizsi társaság meglehetősen durva. Ezért elhatározta,hogy a f ővárosban található legkiválóbb egyénekkel veszi körül magát, és összegyű jtötte lakásán atársaság színe-virágát. A fogadásokra néhány szobát tartott fenn, közülük legnagyobbhírnévre a kék bársony szalon tett szert.

Mme de Rambouillet a legjobban az irodalmat szerette, ezért szalonjában f őképpenaz irodalomnak hódoltak. Általában véve eléggé vegyes összetételű népség tódult ide.Feltűnt az egyik karosszékben Jean Louis Balzac, a nagyvilági író, megjelent a csalódottgondolkodó, La Rochefoucauld herceg, és szomorúan bizonygatta Mme de Rambouillet-nak,hogy jócselekedeteink nem mások, mint titkolt hibáink. A rendkívül élénk és szellemes deVoiture megvigasztalta a szalon látogatóit, akiket a komor herceg kétségbe ejtett, érdekesvitákat folytatott Cotin, Chapelain, Gilles Ménage és sokan mások.

Miután megtudták, hogy Párizs legjobb elméi a Rambouillet palotában találkoznak,a szalonban késedelem nélkül megjelentek csipkés ruháikban a legbájosabb őrgrófnék, azestélyek élcelői, a színházi bemutatók látogatói, a dilettáns költők, valamint a múzsák

pártfogói, a szerelmes madrigálok, és gyengéd szonettek alkotói. Nyomukban nagyvilágiapátok állítottak be, és magától értetődően odasereglettek a hölgyek is.

Megjelent Bossuet, aki késő bb azáltal vált híressé, hogy Franciaországban nem voltúgyszólván egy híres halott sem, akinek sírjánál ne ő mondta volna az együttérző, búcsúztató

beszédet. Igaz ugyan, hogy első beszédét nem egy halott sírja felett, hanem Mme deRambouillet szalonjában mondta el, amikor még alig tizenhat éves ifjú volt.

Bossuet a késő éjszakáig beszélt, s amikor befejezte szónoklatát, amelyben mindent

elmondott, ami csak eszébe jutott, Voiture szinte akarata ellenére jegyezte meg:- Uram, még sohasem hallottam, hogy egy szónok ilyen ifjú korban ilyen hosszú ideig beszélt volna!

A hölgyek - Mme de Rambouillet látogatói - igen gyorsan divatba hozták, hogytalálkozáskor "presziőz"-nek, drágaságomnak hívják egymást. A "presziőz" szócska nagyonnagy tetszést aratott Párizsban, és örökre megmaradt, mint a Mme de Rambouillet szalonjátékesítő hölgyek megszólítása.

Felzendültek a versek a "presziőz" márkinő tiszteletére, akit egyébként a költőkelragadó Arthenice-nak hívtak, felcserélve a Catherine név betűit. Az anyja irodalmiszalonjában tündöklő ifjú leány, Julie Rambouillet tiszteletére a költők egész madrigálkoszorútalkottak. Ezeket a madrigálokat elmésségek követték, amelyeket rendszerint a márkinők

maguk agyaltak ki. Az elmésségek annyira bonyolultak voltak, hogy megértésükhözhosszas magyarázatra volt szükség. Igaz, az irodalmi szalonban akadtak olyan elrugaszkodott



egyének, akik azt állították, hogy ezek az elmésségek ostobák, szerzőik pedig határtalanultehetségtelenek.

Mindaddig nem lett volna ez oly veszélyes, ha a madrigálok és elmésségek nyomábanCatherine Rambouillet harcostársaival együtt nem foglalkozott volna behatóan a komolyirodalommal is. A kék szalonban felolvasták és megvitatták az új műveket. És ha már ez

egyszer így volt, kialakult róluk a vélemény, és ez a vélemény Párizsban kötelezővé vált.Minél tovább tartott, annál nagyobbra nőtt a túlfinomultság, és az irodalmiszalonban kimondott gondolatok egyre talányosabbak lettek, a formák pedig, amelyekbeöltöztették, egyre cikornyásabbak.

Az egyszer ű tükör, amelyben a presziőzök nézték magukat, nyelvükön a "kellemektanácsadójá"-vá váltak. Ha egy hölgy a márkitól valamiféle bókot hallott, így felelt neki:

- Ön, márki, a báj tűzifáját rakja a barátság kandallójába.A Rambouillet irodalmi szalon igazi prófétája, valamint más szalonoké is,

amelyekben a Rambouillet márkinét utánzó nők összegyűltek, egy bizonyos hölgy lett,Georges Scudéry drámaíró nővére. Georges Scudéry először is azzal vált híressé, hogy nemegyszer űen drámaírónak tartotta magát, hanem Franciaország első drámaírójának. Másodszor

azzal tűnt ki, hogy semmiféle drámaírói tehetsége nem volt. Harmadszor azzal keltett nagyfeltűnést, hogy amikor megjelent Corneille legremekebb darabja, a Cid, Scudéry er őnekerejével iparkodott bebizonyítani, hogy ez a darab erkölcstelen, és ezenkívül egyáltalábannem is színdarab, mivel nem a drámaírás arisztotelészi törvénye szerint készült, vagyis hiányzik

belőle a hely, idő és cselekmény egysége. Scudérynek azonban nem sikerült, és soha senkineksem sikerül "bebizonyítania" - még ha Arisztotelészt hívja is segítségül -, hogy a sikernekörvendő, szép versekben írt, előnyös szerepeket tartalmazó mű egyáltalában nem színdarab.És nem ok nélkül mondta késő bb titokban hősöm, a felkapaszkodott királyi komornyik ésudvari kárpitos, hogy ezek az arisztotelészi szabályok tiszta ostobaságok, és hogy csupánegyetlenegy szabály létezik - tehetségesen kell színdarabot írni.

Az irigy Georges de Scudérynek volt egy Madeleine nevű nővére. Eleinte aRambouillet szalonban szerepelt vendégként, majd késő bb saját irodalmi szalont nyitott, és- jóllehet már eléggé eljárt feje fölött az idő - regényt is írt Clélie (Római történet)címen. A műnek a római történelemhez voltaképpen semmi köze sem volt, híres párizsiszemélyeket ábrázolt rómaiaknak álcázva. A regény gáláns volt, képmutató, és a legnagyobbmértékben dagályos. A párizsiak belemerültek a regény olvasásába, amely a hölgyekkézikönyve lett, mindennapos olvasmány, annál is inkább, mivel az első kötethez különgyönyör űségként allegorikus Szerelmi Térképet mellékelt, amelyen feltüntették az ÉrzelmekFolyóját, a Közöny Tavát, a Szerelmes Levelek Falvát és más ilyesfajta dolgokat.

Hatalmas mennyiségű badarság költözött be a francia irodalomba, és az ostobaságteljesen megtöltötte a presziőz fejeket. Ezenkívül pedig a Madeleine de Scudéryt utánzó nők

végleg pocsékká tették a nyelvet, és még a helyesírást is veszélyeztették. Az egyik hölgyfejében kitűnő terv érett meg: annak érdekében, hogy a helyesírást könnyen érthetővétegyék a nők számára, akik jelentős mértékben "elmaradtak" a férfiaktól, azt javasolta,írják a szavakat úgy, ahogyan kiejtik őket. De még be sem csukódtak e terv felolvasásakor tátvamaradt szájak, amikor a presziőzökre lecsapott a vész.

1659 novemberében gyorsan híre terjedt, hogy Moliére úr bemutatja a Bourbonbanúj egyfelvonásos vígjátékát. A darab címe rendkívül felkeltette a közönség érdeklődését -a vígjátékot Kényeskedőknek nevezték. Moliére november 18-án mutatta be újdonságátCorneille Cinna című darabjával együtt.

A földszint már a vígjáték első szavaira örvendezve felfigyelt. Az ötödik jelenettől pedig a páholyokban ülő hölgyek szeme kidülledt (a jeleneteket a Kényeskedők ránk

maradt szövegének alapján számoljuk). A nyolcadik jelenetnél már elképedtek a márkinők,akik annak az időnek a szokásai szerint kétoldalt a színpadon foglaltak helyet, a földszint



pedig kacagásban tört ki, és a darab végéig egyfolytában nevetett.A darab tartalma nagyjából ez: két úrilány, Kati és Magdi, akik túlságosan sokat

olvasták Scudéryt, elűzték két kér ő jüket, mivelhogy azok - szerintük - nem eléggé kifinomultemberek. A kér ők bosszút álltak. Felöltöztették két lakájukat márkinak, majd ezek azagyafúrt fickók beállítottak a buta libákhoz vendégségbe. A leányok tárt karokkal fogadták

a szélhámos szolgákat. A részeg Mascarille egy álló óra hosszat mindenféle zagyvaságotadott elő az ostoba kisasszonyoknak, a másik csirkefogó, Jodelet lakáj pedig harcihőstetteir ől hazudott. Mascarille pimasz pofával nem csupán elszavalta, hanem még el isénekelte saját költésű versét, körülbelül ilyen modorban:

Ó, óh, jaj nekem, nem ügyeltem,Amíg nézésébe gyanútlan elmerültem,Szeme alattomban ellopta szívem, óh jaj,Segítség! Tolvaj! Tolvaj! Tolvaj! Tolvaj!(Illyés Gyula fordítása)

- Tolvaj! Tolvaj! - üvöltözte a lakáj a földszint hangos ujjongása közben.Megszégyenítették a szerelmi térképet és a szalonokat, amelyekben az ilyesfajta verseket

költötték, de megszégyenültek azok szerzői és a szalonok látogatói is, még ha nem is igazimárkikat mutattak be, csupán lakájokat, akik márkinak voltak felöltözve.

A színpadon a legmerészebb bohózatot játszották, semmiképpen sem ártatlan játékot. Amű az akkori Párizs erkölcseinek és szokásainak kifigurázása volt, és ez erkölcsök megtestesítői,valamint a szokások megteremtői éppen ott ültek, a páholyokban és a színpad két oldalán. Aföldszint röhögött, és ujjal mutathatott rájuk. A földszint közönsége felismerte a szalonokuraskodó személyeit, akiket az egykori kárpitos a becsületes közönség jelenlétébenmegszégyenített. A páholyokban idegesen sugdolóztak: a közönség között pedig elterjedt ahíre, hogy Kati - kétségtelenül Catherine Rambouillet, Magdi pedig - Madeleine deScudéry.

A márkik tűzpiros arccal ültek a színpad két oldalán. A hordárok behoztákMascarille-Moliére-t. Ostoba parókája olyan nagyméretű volt, hogy amikor meghajolt, vége aföldet söpörte, a feje búbján viszont egy olyan kicsi kis kalap ült, akár egy füge. Nadrágjáttérde alatt óriási csipkedísz szegélyezte. Az álmárki Jodelet-t az öreg Jodelet játszotta; ésmindkét komikus, Moliére és Jodelet, éppen csak hogy nem álltak tótágast a közönségetmulattatva, és egy sereg, minden tekintetben kétértelmű csínyt követtek el. A többi színészvelük összhangban játszott, köztük Mademoiselle De Brie is, aki Gorgibus leányának,Magdinak a szerepében lépett fel.

Gyönyörködjenek, milyen szívélyes márkik és presziőz kisasszonyok vannak nálunk! De

engedje meg, hiszen ezek lakájok!! Persze hogy lakájok, de vajon kitő

l sajátították el ezt amodort?... Kigúnyolta! Kicsúfolta! Kigúnyolta az öltönyt, minden legkisebb szalagjával együtt,és ezeket a verseket, és a cikornyásságot, a képmutatást, és az alacsonyabb rangú emberekkelvaló érintkezésük durvaságát!

Amikor Moliére maszkja szemnyílásán át egy pillantást vetett a közönségre,meglátta a páholyban kísérete előtt ülő Rambouillet asszonyt. A tiszteletre méltóöregasszonyt, amint azt mindenki észrevette, elöntötte az epe, kitűnően megértette adarabot. De nem csak ő egyedül! Egy öregúr a földszinten felvonás közben felkiáltott:

- Fel a fejjel, Moliére! Ez az igazi vígjáték!A bomba annyira a presziőzök sorához közel robbant fel, hogy azon nyomban vak

rémület fogta el őket. Rambouillet hadseregét egyébként elsőnek egyik leghűségesebb hódolója

és fegyverhordozója hagyta ott, a rábízott zászlót sárba hajítva: maga a költő Ménage váltdezertőrré.



Az előadás után kifelé menet Ménage belekarolt Chapelain úrba, és odasúgta neki:- Kedves barátom, el kell mindazt égetnünk, amit eddig imádtunk... Be kell ismernünk,

hogy mi az irodalmi szalonokban feneketlen ostobaságokkal foglalkoztunk!Ehhez Ménage úr még hozzátette, hogy véleménye szerint a színdarab igen gúnyosan

maró és meggyőző, és ő ezt már különben is előre látta...

Hogy voltaképpen mit is látott előre Ménage, nem tudjuk, mivel további szavaielvesztek a hintók zajában.A színházi fények kialudtak. Az utcákon már egészen besötétedett. Moliére köpenyébe

burkolózva, lámpással a kezében, a novemberi nyirkos levegőtől köhécselve Madeleine-heziparkodott. Vonzotta őt a családi tűzhely melege, de más valami még jobban csábította.Sietett, hogy lássa Madeleine húgát és neveltjét, Armande Béjart-t, azt a Menout, aki hatévvel azelőtt Lyonban Éphyre szerepét játszotta. Azóta tizenhat éves leány lett belőle.Moliére sietett, hogy viszontlássa Armande-ot, de arca megrándult a fájdalomtól, amikoreszébe jutott Madeleine szeme. Madeleine rosszallóan nézte, valahányszor Moliére élénk

beszédbe elegyedett a kacér és nyughatatlan Armande-dal.Madeleine mindent megbocsátott: a lyoni ügyet Du Parc-kal, megbocsátotta és eltűrte

De Brie asszonyt is, de mintha most az ördög bújt volna bele!A novemberi sötétségben, a nyirkos ködben a folyó partján fut a lámpás. Moliére úr!

Súgja meg nekünk, senki sem hall bennünket, hány éves ön? Harmincnyolc, Armande pedigcsak tizenhat? És, ezenkívül, ki az apja, anyja? Bizonyos benne, hogy ő Madeleine húga?...

Moliére nem akar válaszolni. De talán nem is tudja, hogy mir ől kérdezzük. Tehátnem érdemes vele err ől a témáról beszélgetni. Másról is kérdezhetjük. Például arról atévedésér ől, amelyet a Kényeskedőkben követett el, megbántva a bourgogne-i színészeket.

- Ah, és melyik társulatot ajándékozza meg darabjával?- Micsoda kérdés? A Bourgogne Színház királyi társulatát - felelte a csirkefogó

Mascarille epésen -, darabot sikerre vinni, ahhoz csak ők értenek: a többi színész mindkontár, azok a színpadon is úgy beszélnek, ahogy az életben. (Illyés Gyula fordítása)

Moliére úrnak kár volt megbántania a bourgogne-i színészeket. A hozzáértőkvilágosan látták, hogy ő más irányzatot képvisel, és hogy ő maga teremtette meg ezt az újiskolát, Montfleury pedig egyáltalán nem olyan rossz színész, mint ahogyan azt Bergeracállítja. A Bourgogne Színház és Moliére útja különbözik egymástól, de nem kell a bourgogne-iakat megbántani, annál kevésbé, hiszen az ilyen kirohanásokkal, mint ami a Kényeskedőkbenvan, semmit sem lehet bebizonyítani, mindenkivel összeveszni pedig rendkívül veszélyesdolog!

14. AKI VIHART VETETT

Moliére úr mindjárt másnap hivatalos értesítést kapott a párizsi hatóságtól, hogyKényeskedők című darabjának további előadásait megtiltják.

- Hóhérok! - mormolta Moliére úr, s a karosszékbe rogyott. - Vajon ki tehette ezt?...Igen, ki is tehette ezt? Nem tudni. Azt beszélték, hogy a betiltást egy tekintélyes és

befolyásos úr, a Mme de Rambouillet-féle irodalmi szalonok látogatója járta ki. Mindenesetre,meg kell hagyni, a presziőzök Moliére csapására igen súlyos csapással válaszoltak.

Mihelyt magához tért, Moliére azon törte a fejét, mit csináljon és hová fusson,hogy a színdarabot megmentse. Csupán egy személy volt Franciaországban, aki rendbehozhatta a dolgot. Csak nála találhatott volna védelemre ebben a zavaros ügyben. De,sajnos, ez a személy akkor, mintha csak minden Moliére ellen esküdött volna össze, nem volt

Párizsban.Hősöm elhatározta, hogy ennek a személynek küldi el darabját megtekintésre. S azon



nyomban gondolatban összeállította védő beszéde fogalmazványát:"Felség! Itt nyilvánvaló félreértés történt! A Kényeskedők - egyszer űen vidám

komédia... Felséged, akinek rendkívül jó az ízlése és éleslátóan megérti a dolgokat, kétségkívülengedélyezi ezt a mulatságos apróságot!..."

A darabot megküldték a királynak, hogy bírálja felül. De a Petit-Bourbon erélyes

igazgatója ezenkívül egész sor más intézkedést is tett. Megbeszélést tartott Madeleine-nel, beállított az aggodalmaskodó színtársulathoz; elment tudakozódni és tisztelegni, majdvisszatérve, még egy módszerhez folyamodott, hogy a színdarabot életre keltse.

Ez a módszer régóta ismeretes a drámaírók előtt, és abból áll, hogy a szerző külső er ők nyomására művének szándékos megcsonkításához folyamodik. A legvégső eszköz! Így tesznek a gyíkok, amelyek, amikor farkon ragadják meg őket, inkább letörik afarkukat és elinalnak. Mivel minden gyík megérti, hogy jobb farok nélkül élni, mintsem egészenlemondani az életr ől.

Moliére alaposan meggondolta: a királyi cenzorok nem tudják, hogy a színdarabalapgondolatát semmiféle húzás egy jottányira sem változtatja meg, és egy csöppet semenyhíti a nézőre gyakorolt "nemkívánatos" hatást.

Moliére nem a farkát, hanem a kezdetét törte le a darabnak, kidobva bevezető jelenetét, sőt végigfutott tollával a darab más részein is, a lehetőség szerint húzva belőle.Az első jelenet nélkülözhetetlen volt, és elhagyása a színdarab értékét ugyan csökkentette,de az alapján, központi mondanivalóján semmit sem változtatott. Úgy látszott, hogyebben a jelenetben szerepeltek azok az adatok, amelyekből kiderült, hogy Kati és Magdi -

párizsi lányok, a szerző célja pedig arra irányult, hogy megnyugtassa a cenzorokat, ezérthangsúlyozta ki a nemrégiben Párizsba érkezett Kati és Magdi vidéki származását.

Miközben a ravasz komédiás ügyeskedett és összefirkálta darabját, Párizsban hallatlandolgok történtek. Nem csupán magában a városban, de környékén is vagy tíz mérföldnyitávolságban semmi másról sem beszéltek, csak a Kényeskedőkr ől. A hírnév bekopogottMoliére úr ajtaján, ami mindenekelőtt egy bizonyos Somaize nevű irodalmár képében jelentkezett.Somaize a szalonokban dühöngött, bizonyítgatva, hogy Moliére - egészen egyszer űen

plagizál, és mellesleg üresfejű, felületes komédiás. Egyetértettek vele.- Hiszen Despurs abbétól lopta az egészet! - kiabálták az irodalmárok a

fogadószobákban.- Ó, nem! - ellenkeztek mások. - E bohózat anyagát az olaszoktól lopta!A betiltás híre csak olajat öntött a tűzre. Mindenki látni akarta a darabot, amelyben a

felső bb körök tagjait, a szalonok látogatóit gúnyolták ki. S miközben a párizsiak forrongtak,és az újdonságot tárgyalták, Guillaume de Luynes könyvkereskedő megjelent a színházban, ésa legalázatosabban kérte, bocsássák rendelkezésére a darab kéziratának másolatát, amitazonban nem kapott meg. Szóval, mindenki a maga módján iparkodott, és végül is Moliére

ravasz fortélya eredménnyel járt.Talált támogatót a világ hatalmasai között is, nagyon ügyesen hivatkozott arra,hogy a királynál keres védelmet. Két hét múlva a vígjáték bemutatását, változtatásokkalugyan, de mégiscsak engedélyezték.

A társulatban leírhatatlanul ujjongtak, Madeleine azonban csak egy mondatot súgottoda Moliére-nak:

- Emeltesd fel a belépődíjat kétszeresére!A gyakorlati érzék ű Madeleine-nek igaza volt. A színház hűséges barométere - a

pénztár - vihart jelzett. December 2-án került sor a második előadásra, és a színház,amelynek szokásos bevétele egy este körülbelül négyszáz lívre volt, ezen az esténezernégyszáz lívre-t jövedelmezett.

A továbbiakban ugyanígy folytak az előadások. Moliére a Kényeskedőket Corneille-vagy Scarron-darabokkal játszotta együtt - minden egyes alkalommal telt ház előtt.



Ugyanaz a tárcaíró, Jean Loret, verses újságjában azt írta, hogy a darab - üres ésvásári, de meg kell hagyni, igen mulatságos:

S végül magam betegre nevettem,Bár azt hittem, hogy rám semmi se hat!

A jegyért csak harminc sous-t fizettem,A mulatság megért tíz aranyat!

A könyvkereskedő és kiadó Guillaume de Luynes mégis elérte célját. Valamilyentitokzatos úton-módon megszerezte a Kényeskedők kéziratának másolatát, és közölte Moliére-ral, hagy hozzálát a darab kinyomtatásához. Nem maradt más hátra, mint beleegyezni.Moliére előszót írt a darabhoz, amely e szavakkal kezdődik: Mindazonáltal furcsa dologaz, hogy valakinek a művét kívánsága ellenére kiadják! Valójában azonban semmi kellemetlensem volt abban, hogy a darabot kinyomtatták, annál kevésbé, hiszen a darab előszavábana szerző kifejthette néhány elgondolását a Kényeskedőkkel kapcsolatban.

A presziőzöknek, Moliére véleménye szerint, nem kellene haragudniok a

színdarabra, mivel abban csupán nevetséges utánzóik szerepelnek. Hiszen a világonminden jó mellett megteremnek a silány majmolók... és így tovább. Ezenkívül Moliéreszerényen közölte, hogy a tisztességes és megengedett szatíra határain belül mozgott, amikorszíndarabját megalkotta.

Tartanunk kell attól, hogy Moliére aligha győzött meg bárkit is előszavával, ésPárizsban akadtak olyanok, akik megjegyezték, hogy valóban létezik - amint azt mindenművelt ember tudja - tisztességes szatíra is, de aligha van a világon akárcsak egyember is, aki a megengedett szatíra mintapéldányát be tudná mutatni a hatóságnak.Egyébként, hagyjuk Moliére-t, védekezzék, ahogyan tud. Számára ez elengedhetetlenülszükséges, mivel teljesen nyilvánvaló, hogy a Kényeskedők bemutatója óta nagyon nagy ésfeszült figyelmet von magára.

És Moliére úr, szinte saját kívánságai ellenére, a továbbiakban úgy intézte dolgait,hogy ez a figyelem egy cseppet se lankadjon.

15. A TITOKZATOS RATAUBON ÚR

Rövidesen kiderült, hogy Moliére, ahogy mondják, Isten kegyelméből drámaíró.Rendkívül gyorsan dolgozott, és könnyedén, ügyesen verselt. Mialatt a párizsi szalonokban azirodalmárok és a Hotel de Bourgogne-ban a színészek ócsárolták, Moliére új verses vígjátékotírt, és tavaszra el is készült. 166o. május 28-án adta elő. Címe Sganarelle vagy a képzelt

szarvak volt, és elő

adásában részt vett a Du Parc házaspár, akik visszatértek Moliére-hez, mivel nem tudtak megszokni a Hotel du Marais-ban; rajtuk kívül a De Brie házaspár,L'Espy, Madeleine és a Sganarelle szerepét játszó Moliére működtek közre.

Csöndes idők jártak, mivel a király nem volt Párizsban, és emiatt sok előkelőség istávol volt a f ővárostól. Ennek ellenére a színdarab magára vonta a közönség figyelmét,annál is inkább, mivel már a bemutató napján botrány tört ki.

Egy polgárember szörnyű lármát csapott a földszinten, nyilvánosan hangoztatva, hogyMoliére úr éppen őt magát szégyenítette meg, amikor Sganarelle alakjában kipellengérezte avígjátékban. Természetesen a földszintnek óriási élvezetet nyújtott felszólalása. Atréfacsinálók szórakoztak a dühöngő polgárt hallgatva, aki azzal fenyegetőzött, hogy bepanaszoljaa rendőrségen a komédiást, aki a becsületes emberek családi életét sértegeti. Természetesen,

félreértés történt: Moliére személy szerint semmiféle polgárra nem gondolt, amikor aSganarelle-t megírta, hanem csupán a féltékeny és mohó tulajdonos típusát ábrázolta.



Alapos a gyanúnk, hogy Sganarelle alakjában sokan önmagukra ismertek, de okosabbakvoltak annál a polgárnál, aki a földszinten kiabálta az őt ért sértést.

Ily módon, miután Moliére a Kényeskedők révén a párizsi irodalmárok közöttnéhány tucat ellenséget szerzett magának, Sganarelle után összeveszett akereskedőnegyedek polgáraival is.

Párizs fogadószobáiban zajosan bírálták a Sganarelle-t, habár az irodalmárokvéleménye jobbára egyoldalú volt:- Jelentéktelen darab! Mulatságos helyzetekr ől írt otromba vígjátékocska, tele lapos

tréfákkal.Kutatták, honnan húzta elő Moliére ezt a komédiát. De ezeket a kutatásokat nem sok

siker koronázta. Néhány előadás után Moliére levelet kapott. Egy bizonyos sieur de La Neufvillaine

azt írta benne Moliére-nak, hogy miután megnézte Sganarelle című vígjátékát, annyirakitűnőnek találta, hogy az egyszeri alkalmat kevesellte, és hatszor nézte meg egymás után.A levél az öröm pírját varázsolta Moliére arcára, aki az utóbbi idő ben csodálkozva állapítottameg, hogy a hírnév egyáltalában nem olyan, mint amilyennek egyesek állítják, hanem

többnyire mértéktelen szidalmakban nyilvánul meg széltében-hosszában.Moliére folytatta a kellemes levél olvasását. A továbbiakban kiderült, hogy La

Neufvillaine-nek valóban tüneményes emlékezőképessége van: a hat előadás után azegész vígjátékot az utolsó szóig leírta. Ekkor Moliére úr felfigyelt, és nem is hiába, mivelLa Neufvillaine közölte, hogy a Sganarelle minden jelenetéhez saját megjegyzéseket f űzött.És a darabot ezekkel a megjegyzésekkel együtt nyomdába adja, mivel - írta La Neufvillaine úr- "...ez feltétlenül szükséges az ön és az én dicsőségemhez!"

"Lelkiismeretlen emberek - írta továbbá La Neufvillaine úr - esetleg kiadnák a darabrosszul ellenőrzött szövegét, és ezzel kárt okoznának Moliére úrnak."

Egyszóval, La Neufvillaine úr a darabot átadta Jean Ribou kiadónak, a Quaid'Augustins-i nyomdába.

- Istenemre mondom - kiáltott fel Moliére, miután végigolvasta a becsvágyó La Neufvillaine úr levelét -, ennél pimaszabb embert aztán nem ismer a világ!

Ez utóbbi megállapításában azonban Moliére úr tévedett!166o nyara arról nevezetes, hogy Moliére-nak végül lehetősége nyílt, hogy a Petit-

Bourbon repertoárjától elszakadva, bemutassa a királynak a Kényeskedőket. Július 29-én játszották a Párizs környéki Vincennes-i erdő ben, ahová az ifjú király kirándult, hogy atermészet ölén pihenjen. A darab a legteljesebb sikert aratta. És itt végleg kiderült, hogyXIV. Lajos rendkívül szereti a színházat, és különösen a komédiát, amire a Petit-Bourbontapasztalt igazgatója azon nyomban felfigyelt.

A társulat azután visszatért Párizsba és folytatta műsorát, amely már világosan

megmutatta, hogy a Moliére által írt darabok legyő

zik az elő

adások számában és a bevételnagyságában az összes többi színművet, mind a tragédiákat, mind a komédiákat.Augusztus 3o-án Moliére a Louvre-ban bemutatta a Kényeskedőket a király egyetlen

fitestvére és kísérete előtt, és újra hatalmas sikert aratott. A vándorkomédiás napja nyilvánvalóanemelkedő ben volt. Hatalmas karrier derengett fel előtte, és a társulat a sikerek kellemeselőérzetével lépett az 166o-as év őszébe. És íme, októberben, négy nappal a szatíraíróScarron halála után, aki a paralízis okozta szörnyű szenvedések után végre öröknyugalomra tért, váratlan esemény rázta meg a színtársulatot. Éspedig: a király fitestvéreszíntársulatának igazgatóját, aki az udvarnál a legnagyobb sikert aratta, színészeivel együttkiűzték a Petit-Bourbonból.

Október 11-én, egy esős, borongós hétf ői napon, a Bourbon termében megjelent

Rataubon úr, a királyi építkezések f őintendánsa. A titokzatosan elmélyült Rataubon egyépítész kíséretében érkezett, aki vázlatokat és tervrajzokat tartott kezében, az építész



nyomában pedig tömegestől tódultak be a munkások, kezükben csákánnyal, lapáttal,feszítővassal és fejszével. Az aggodalmaskodó színészek Rataubon úrhoz fordultak azzal akérdéssel, hogy mit jelentsen ez a váratlan megjelenés, amire Rataubon úr szárazon ésudvariasan közölte, hogy azért jött, hogy a Petit-Bourbont lebontsa.

- Hogyan? - kiáltottak fel a színészek. - És hol fogunk mi játszani?

Erre Rataubon úr udvariasan azt felelte, hogy ezt ő nem tudja.Amikor Moliére megjelent, az ügy teljesen tisztázódott: Rataubon a Louvreátépítésének nagyszer ű és teljesen kidolgozott tervével jött, és e munka sikereskivitele érdekében vált szükségessé, hogy a föld színér ől nem csupán a Petit-Bourbont,hanem a hozzá tartozó St.-Germain l'Auxerrois templomot is eltüntessék.

A padló megingott Moliére lába alatt.- Tehát mi minden előzetes figyelmeztetés nélkül az utcára kerülünk? - kérdezte

Moliére.Rataubon válasz helyett résztvevően vont vállat, és széttárta karját. Az előírás

szerint neki teljesen igaza volt: semmiképpen sem tartozott az ő feladatai közé, hogy akomédiások igazgatóját azokról az átépítésekr ől értesítse, amelyeket a király építésze a királyi

épületekben előirányoz.És a Bourbonban azon nyomban csapkodtak a fejszék, és szanaszéjjel repült a

gipszpor.Az első megrázkódtatásból magához térve, Moliére nekiiramodott, hogy védelmet

keressen a színtársulat pártfogójánál, a király fitestvérénél. És a királyi fitestvér...De térjünk vissza egy pillanatra Rataubon úrhoz. Tulajdonképpen milyen indok

értelmében lehetett a színház megsemmisítéséhez hozzáfogni anélkül, hogy az udvari színtársulatotlegalább egy szóval is figyelmeztessék? Tekintettel arra, hogy semmiképpen semtételezhetjük fel, miszerint Rataubon úr szórakozottságában nem vette észre, hogy aközvetlen közelében színészek játszanak, sőt egyidő ben két társulat is (az olasz színtársulat aRataubon-eset idején nem volt Párizsban, éppen külföldön vendégszerepelt), nem marad máshátra, mint be kell látni: Rataubon f őintendáns szándékosan nem értesítette a színtársulatot aszínház lebontásáról.

Sőt mi több, eltitkolt minden ilyen előkészületet, nehogy a színtársulat valamifélelépéseket tehessen előadásai megmentése érdekében. Ha pedig ez így van (és valójában ígytörtént), akkor felmerül az a kérdés: mi indította erre Rataubon f őintendánst?

Óh, jaj! Csupán egy lehet a magyarázat, mégpedig az, hogy Rataubont erre azonellenségek hatalmas társasága biztatta fel, akik Moliére-t és műveit azóta gyűlölték, hogyPárizsban újra megjelent. Még az a vélemény is elhangzott, hogy a f őintendánstmegvesztegették. De hogy voltaképpen ki irányította a kezét, azt senki sem tudta.

Így hát a király egyetlen fitestvére a legélénkebb részvétét nyilvánította a társulat

iránt, és a királyt a Petit-Bourbonban történtekr ő

l azon nyomban értesítette. Afőintendánst őfelsége elé rendelték, és arra a kérdésre, hogy mi történik a Bourbonban, rövid,de kimerítő választ adott, egyszersmind a király figyelmét felhívta a jövendő beli oszlopcsarnokokraés épületekre.

Felmerült a kérdés, hogy mi legyen az Orleans-i herceg színtársulatával, amely az utcárakerült. Az ifjú király azonnal megoldotta ezt a kérdést: vajon Franciaország királyánakcsupán egy színházi épülete van Párizsban? Bocsássák Moliére úr társulatának rendelkezésére aszínháztermet a Palais-Royalban, amelyet korábban a kardinális palotájának hívtak.

Ekkor a királlyal zavartan közölték, hogy a Palais-Royal színháztermében nem csupán játszani nem szabad, de szörnyű még csak oda be is lépni, mivel az elkorhadtkeresztgerendák bármely pillanatban az ember fejére zuhanhatnak. Rataubon úr parancsot kapott,

hogy folytassa a Petit-Bourbon lebontását, de vele egyidejűleg lásson hozzá a Palais-Royalteljes tatarozásához, hogy Moliére színtársulata a lehetőség szerint ott minél elő bb



megkezdhesse előadásait.Rataubon úr számára nem maradt más hátra, mint hogy haladéktalanul hozzálásson a

tatarozáshoz.A színházterem a Palais-Royalban azzal a teremmel volt azonos, amelyben a nagy

színházbarát Richelieu kardinális 1641-ben előadatta, rendkívül pompás díszletek között, a

nagyszer űen gépesített színpadon a Mirame című darabot, amelynek megírásában ő is résztvett. A sok technikai csoda ellenére a darab úgy megbukott, ahogy az szinte ritkaság. ARataubon-féle események idején a terem már teljesen omladozó állapotban volt. A gerendákelkorhadtak, a mennyezet kilyukadt, és a padló olyan állapotba került, hogy rálépni isszörnyűség volt - az ember könnyen a lábát törhette. A királyi beszélgetés azonbanrendkívül megnövelte Rataubon energiáját, és miközben ő erélyesen tatarozta a Palais-Royalt, Moliére társulata a francia f őurak palotáiban játszott. A Sganarelle-t sikerrel mutatták be LaMeilleraye marsallnál, de Roquelaure marsallnál, de Mercoeur hercegnél és de Maillaquegrófnál.

Ez idő alatt Moliére-nak azonban ennél előkelő bb társaságban is kellett játszania.Mazarin kardinális, a király gyámja és Franciaország első minisztere, nem tör ődve

betegségével, amely őt karosszékéhez szögezte, kifejezte kívánságát, hogy megtekintseMoliére legújabb, híressé vált darabjait. A társulat 166o. október 26-án előadta a kardinális

palotájában a Kényeskedőket és A szeleburdit. A kardinális meg volt elégedve, de nála sokkal jobban mulatott egy fiatal ember, aki szerényen meghúzódott a kardinális karosszéke mögött,miközben a jelenlévő f őurak úgy tettek, mintha nem is vennék észre ezt a fiatalembert, báregész idő alatt a szemük sarkából figyelték.

Loret azt írta újságjában, a Musée-Historique-ban kissé titokzatosan: "Mindkét színdarabrendkívül tetszett, és nem csupán Giuliónak, de más Főrangú Személyeknek is" -egyébként a két utolsó szót nagy kezdő betűvel írta. Továbbá Loret arról is beszámolt,hogy őeminenciája, a kardinális, megparancsolta, hogy utaljanak ki a színtársulat támogatására

egyezer tallért Moliére-nak magánakS még egy ezret színtársulatának.

Loret írásában érthetők a nagybetűk: a kardinális karosszéke mögött nem másrejtőzött, mint maga a király, aki - ki tudja, miért - szükségesnek vélte, hogy ezen azelőadáson inkognitóban jelenjék meg.

Moliére nem késlekedett felhasználni sikerét az udvarnál, és engedélyt kapott arra,hogy a Bourbonból a Palais-Royalba nem csupán a színészöltözők felszerelését vihesse át,hanem teljes egészében a páholyok két sorát is. Evés közben jön meg az étvágy, és aszínigazgató szerette volna átvinni a Palais-Royalba a díszleteket és színpadi gépezeteket is

a Bourbonból, de ez már nem sikerült. Vigarini, a híres olasz díszlettervező

, aki a nemkevésbé híres Torelli helyett Párizsba érkezett, közölte, hogy a színpadi gépezetekre szükségevan a királyi balettok díszleteihez a Tuileriákban. Kitört a harc, és ebben Vigarinigyőzött. A gépek az ő kezében maradtak. Egyébként a híres díszlettervező mérnök azelső csodát nem úgy hajtotta végre, ahogyan tőle az udvar várta. A megszerzett gépeketegytől egyig elégette, a díszletekkel együtt, amivel mindenkit elképesztett, az egyetlen CharlesLa Grange-ot kivéve. A színházhoz hűséges titkár és pénztáros ingerülten mondta Moliére-nek:

- Tudja, mester, ez a Vigarini voltaképpen akasztófára való fickó! Elégette a díszleteketés gépeket, hogy mindenki elfelejtkezzék Torelli műveir ől!

- Úgy látom, hogy Vigarini tetőtől talpig színházi ember - felelte erre Moliére.S valóban, Vigarini minden ízében színházi ember volt, vagyis nem tűrte a

versenytársakat, ami ugyanakkor nem akadályozta meg abban, hogy elsőrendű díszlettervező legyen.



A f őurak palotáiban adott kényszer ű vendégszereplések idején Moliére-nak még egymegpróbáltatást kellett elviselnie. A bourgogne-iak és a Hotel du Marais, kihasználva aszínház nélkül maradt Moliére hátrányos helyzetét, magukhoz csalogatták Moliére színészeit.Eget-földet ígértek komédiásainak, és bizonygatták, hogy Moliére-nak vége, és már a Palais-Royalban sem támad fel többé.

Moliére-ra ez rendkívül nyomasztóan hatott. Egyre jobban sápadt, egyre többetköhögött és fogyott. Szeme sarkából figyelte színészeit, szánalmas, izgatott tekintettelnézett rájuk. A társulat észrevette lelkiállapotát, és egy szép napon Charles La Grangevezetésével beállítottak Moliére-hez és közölték vele, hogy mivel benne a rendkívülitehetség becsületességgel és barátságos bánásmóddal párosul, a társulat arra kéri, nenyugtalankodjék: a színészek nem mennek el máshová szerencsét próbálni, bármilyen előnyösajánlatokkal is kecsegtetnék őket.

Moliére úr szeretett volna valami szép, szívhez szóló választ adni, amihez olyan jólértett, de izgalmában úgyszólván semmit sem tudott mondani, csupán kezet szorítottmindegyikükkel, és megszökött, hogy a magányban gondolataiba merüljön.

16. A FÉLTÉKENY HERCEG GYÁSZOS TÖRTÉNETE

Moliére életének ebben a szakaszában azt a súlyos hibát követte el, hogy odafigyelt,mi rosszat beszélnek róla, és a sértések, amelyekre ügyet sem kellett volna vetnie,érzékenyen érintették.

Amióta a színházban vígjátékait, valamint apró, tréfás bohózatait előadták, amelyeketa rendes repertoárral együtt mutattak be, Párizs irodalmárai egyetértőleg hangoztatták, hogyMoliére - jelentéktelen bohóc, aki képtelen témáit színvonalasan, magas szinten megoldani. Ésilyen kritikusok bőven akadtak. Igaz, néhányan az ellenkező véleményen voltak, közöttüka neves és nagy tehetségű La Fontaine, a meseíró is, aki idővel Moliére legjobb barátja lett.Moliére első előadásai után La Fontaine nyomban kijelentette:

- Ez nekem való ember! - és arról beszélt, milyen nagyszer űen követi Moliéreműveiben a természetet és az igazságot.

Ám Moliére, ahelyett, hogy La Fontaine szavaira figyelt volna, azt hallotta meg, mit beszélnek róla mások. Ennek eredményeképpen Moliére-nak az a gondolata támadt, hogymegmutatja az egész világnak, milyen magas művészi színvonalon képes ábrázolni aféltékenység örök témáját, amelyet a Sganarelle-ben komikusan ragadott meg; és e célbólfelhasznált egy, az előkelő társaság köréből vett hőst. Valahogyan sikerült neki, miközben aSganarelle-t írta, egy tragikomédiát is tető alá hoznia, és vígjátékának A Navarrai DonGarcia vagy a féltékeny herceg címet adta.

A f ő

intendáns ezalatt befejezte a Palais-Royal tatarozását. Mindent rendbe hoztak, amennyezet alá azonban hatalmas világoskék vásznat feszítettek, amely két célt szolgált: anézőket a mesterséges ég látványával gyönyörködtette, és ugyanakkor megakadályozta,hogy a víz rácsorogjon ugyanezekre a nézőkre, mivel a mennyezet Rataubon tatarozásaellenére mégis beázott.

1661. január 2o-án Moliére színtársulata bevonult a Palais-Royalba, és nyomábanmegjelent a Párizsba visszatért olasz színtársulat is. Újra felosztották a napokat, de ezúttal azolaszok fizettek Moliére-nek, azoknak a kiadásoknak visszatérítése fejében, amelyeketMoliére a tatarozás során magára vállalt. Ezeket pedig azért kellett vállalnia, mivel akincstár által a tatarozásra folyósított pénz nem volt elegendő.

A Palais-Royal fényárban úszott, és a komor aggodalmak, hogy nem képesek újra

talpra állni, egyszeriben szétoszlottak. A közönség megint lelkesen fogadta Moliéredarabjait, sőt véglegesen kiderült, hogy azok minden más szerző darabjait felülmúlják.



Látszólag tehát minden rendben folyt, de akkor került színre, február 4-én az a bizonyos Féltékeny herceg. A nagyvilági életet ábrázoló darab fényűző előadására sok pénztadta ki, és maga a színigazgató mutatkozott be a féltékeny herceg szerepében; nyilván márrégen elfelejtkezett arról, hogyan dobálták meg egykor rothadt almákkal.

A közönség érdeklődéssel várta Moliére úr új művének előadását, és jóindulatúan

meghallgatta Thérése Du Parc előadásában Donna Elvira első monológját. A színre lépő DonGarcia hozzáfogott zengzetes monológjához Donna Elvira szemének veszélyeir ől ésragyogásáról, és egyéb magasztos dolgokról. Ezek a monológok olyan hosszúak voltak, hogy aközönség azalatt kényelmesen megszemlélte a Palais-Royal világoskék mennyezetét ésaranyozott páholyait. Moliére játszott, de a szíve közben nyugtalan volt: a bevétel hatszázlívre-re rúgott, és a színház egyáltalában nem telt meg. A közönség unatkozva várta,miféle érdekesség következik, de rémülettel kell beismernünk, hogy semmiféle érdekességrenem került sor, és a féltékeny herceg feje fölött gyenge taps kíséretében hunytak ki a lámpák.

A tapasztalt drámaírók tudják, hogy annak megállapítására, vajon van-e darabjuknaksikere a közönségnél, nem szükséges az ismer ősökhöz fordulniuk kérdéseikkel, jónak tartják-ea darabot, vagy elolvasniok a bírálatokat. Van sokkal egyszer ű bb módja: el kell látogatni a

pénztárba, és megkérdezni, milyen a bevétel. Moliére is így tett, és megtudta, hogy a másodikelőadáson ötszáz lívre volt a bevétel, a harmadikon - százhatvannyolc és a negyediken -négyszázhuszonhat. Akkor Moliére összepárosította a Dont Garciát a nagy sikert elért Képzeltszarvakkal, és hétszázhúsz lívre-re rúgott a bevétel. De azután már a Képzelt szarvak semsegítettek, mivel a bevétel négyszáz lívre-re csökkent. És végül, sor került a végzeteshetedik előadásra, és a Moliére életében olyan veszedelmes dátumra, a február tizenhetedikére.

Csütörtökön, február 17-én, a Don Garcia a hetedik előadás alkalmával hetven lívre-tvételezett be. Ekkor a színigazgató utolsó kételyei is eloszlottak: maga a darab is és ő magais, Garcia szerepében, véglegesen és megmásíthatatlanul megbukott. Olyan rosszul játszottaa herceg szerepét, hogy már a hetedik előadás előtt megfordult a fejében, hogy átadja aszerepet egy más színésznek.

A bukást, mint a drámaírók minden balsikerét, az ellenség féktelen öröme kísérte, ésa barátok siránkozó részvéte, ami sok tekintetben rosszabb az ellenség örömujjongásánál, aháta mögött elhangzó hahotánál, a gyászos közléseknél, miszerint a szerző már kiírta magát, - ésaz ironikus dilettáns versikéknél.

Moliére fenékig ürítette ezt a keser ű poharat, jutalmul az előkelő társaságba tettkirándulásáért és a terjengős, színtelen darab megírásáért.

- Ezek a polgárok semmit sem értenek a művészethez! - ordítozott, teljes mértékbenigazságtalanul a színigazgató, levetve a herceg pompás öltönyét, és átalakulva azzá, akineklennie kellett volna, vagyis Jean-Baptiste Poquelinná. Köhécselve fejezte be a kiabálást,fenyegetőzve, hogy leveszi a Don Garciát a Palais-Royal műsoráról, de az udvari előadásokon

bemutatja. Nyilvánvalóan úgy okoskodott: kinek kell értenie egy herceg élményeihez, ha nemmaguknak a hercegeknek?Egy év múlva valóra is váltotta a fenyegetését, és bemutatta a Don Garciát az

udvarnál. Ott ugyanúgy megbukott, mint a Palais-Royalba. Akkor azután, már egyhangot sem szólva, a Palais-Royal igazgatója elhatározta, hogy a Don Garcia egynéhány,valamivel jobb versét átteszi más darabjaiba, hogy az áru ne vesszen kárba, és attól kezdve, kinem állhatta, ha bármikor is társaságában valaki a Féltékeny hercegre terelte a szót.

17. A FÉLTÉKENY HERCEG HALÁLA UTÁN

1661 elején nagy esemény történt. Mazarin kardinális március 9-én meghalt, és ahuszonhárom éves XIV. Lajos király már másnap megdöbbentette minisztereit.



- Azért hívtam meg önöket, uraim - szólt a fiatal király, és szemrebbenés nélkülnézett minisztereire -, hogy megmondjam önöknek, eljött az ideje, hogy önállóankormányozzam az államot. Önök segítségemre lesznek tanácsaikkal, de csupán az esetben,ha én kérem meg rá önöket. Mától kezdve megtiltom, hogy parancsom nélkül bármiféleokmányt aláírjanak, még ha a legjelentéktelenebb papírról lenne is szó. Önök naponta

személyesen beszámolnak nekem munkájukról.A miniszterek, és velük együtt egész Franciaország, egyszeriben megértették, mennyirekomolyan veszi a dolgokat a trónon ülő fiatalember. Megértette ezt Moliére is, és azon nyombanmegállapította, hol van az a hely, ahová szükség esetén védelemért kell fordulnia.

És hogy ilyen esetek előfordulhatnak - azt határozottan megmutatta a Kényeskedőktörténete.

Ugyanabban az évben, tavasszal, Moliére befejezte új vígjátékát, amelynek a Férjekiskolája címet adta. A darab két fiatal lény diadalmaskodó szenvedélyér ől szólt, egyszenvedélyr ől, amely minden akadályt legyőzött, amelyet az otromba és zsarnok öregségútjába állított.

A vígjátékot, amely csattanókban bővelkedik és házassági szerződéssel végződik,

először júniusban mutatták be, Moliére egyébként Sganarelle szerepét játszotta, a szerelmesValér szerepében pedig La Grange lépett fel. Teljes volt a siker, a közönség Don Garciátmegbocsátotta és elfelejtette, az Iskolát pedig a soron levő évadban ötvennyolcszor adták elő,és előadásaik számával a színházi idény minden más darabját túlszárnyalta.

Egy este a színigazgató irodájában ült. Az asztalon előtte hevert a Férjek iskolájánaknyomdakész példánya. Moliére az ajánlást fogalmazta pártfogójának - a király fitestvérének:

"Monseigneur! Franciaországnak én teljesen szélsőséges dolgokat mutatok meg. Semmisem lehet nagyobb és kitűnő bb a névnél, amelyet e könyv elejére helyezek, és alantasabb ekönyv tartalmánál..."

Moliére itt letette a tollát, megigazította a gyertya kanócát, köhécselt éselgondolkozott: "Voltaképpen minek is nyilatkozom így a vígjátékomról?" Sóhajtott, megvakartalúdtollának hegyével szemöldökét, homlokát ráncolta, majd tovább írt. A vastag, nagy betűkbőlszavak alakultak:

"Tulajdonképpen azt mondhatják, olyan ez, mintha a gyöngyökkel és gyémántokkalkirakott koronát agyagszoborra tennék, vagy mintha nagyszer ű oszlopcsarnokot ésdiadalívet építenének egy szánalmas kunyhó bejáratához..."

- Tegyek még hozzá valami hízelgőt? - mormolta a drámaíró... - Igen, de hiszenennél többet már nem lehet mondani.

"Monseigneur, bátorkodom fenségednek ajánlani ezt az apróságot."És aláírta: "Királyi fenségednek legodaadóbb, legengedelmesebb, leghívebb szolgája,

Jean-Baptiste Poquelin Moliére."

- Így jó lesz - szólt elégedetten a legodaadóbb, és a hízelgéstő

l lelkesedve nem isfigyelt rá, hogy a szavak az agyagszoborral kapcsolatban, amelyre a gyöngyökkel díszítettkoronát teszik, rendkívül kétértelműen hangzanak. Tulajdonképpen miért éppen a vígjátéklenne az agyagszobor, és a korona - az Orleans név?

Így vagy úgy, az ajánlást megküldte Orleans hercegének, és az jóindulatúan fogadta,és ezt követőleg a színtársulat hozzálátott a készülődéshez a fontos őszi eseményekre.

Az emberiség történetében sok sikkasztónak nevét jegyezték fel. A legkiválóbbak egyikeazonban kétségkívül Nicolas Fouquet volt, Belle-Isle márkija, akit Melun és Vaux vicomte-

jaként is ismertek, és aki az általunk leírt idő ben Franciaország pénzügyi f őintendánsának tisztjéttöltötte be. Ritkán sikerült valakinek az államkincstárt úgy kifosztania, mint ahogyan azt

Fouquet tette. Ha a rossz nyelveknek hinni lehet, pedig azoknak kell hinnünk, végül is mármagának Fouquet-nak sem volt fogalma arról, hogy mi a kincstár vagyona és mi a saját



tulajdona. Lehetetlen elmondani, hogy mi zajlott a pénzügyminisztériumban Fouquetidejében. Kiállítottak pénzutalványokat a már felhasznált készletekre, az elszámolásokbanhamis számokat tüntettek fel, a hivatalnokokat megvesztegették...

Fouquet nem aljas zsugori, hanem nagyvonalú, elegáns sikkasztó volt. Váltogattaszeretőit, lakomákat adott, körülvette magát a legjobb festőkkel, gondolkodókkal és írókkal

- akik közé La Fontaine és Moliére is tartozott. Le Vau építész a tehetséges miniszter számáraolyan palotát épített a Vaux földbirtokon, hogy még abban a pompázó században kevesetcsodálkozó franciák is megcsodálták. A Vaux palota termeit a híres festőművészek, Le Brunés Mignard festették ki, a kertészek pedig a palota körül olyan parkokat és kerteket létesítettekszök őkutakkal, hogy mindenkiben, aki csak megfordult bennük, felmerült az a gondolat,hogy a mennyországba került. Fouquet ezzel nem elégedett meg, hanem mintha a jövendő eseményeket homályosan megsejtette volna, Bretagne partjánál az egész Belle-Isleszigetet megvásárolta magának, és rajta er ődöt épített, amelybe helyőrséget szállásolt el.

Akárhogyan volt is, de az idő tájt, amikor a Férjek iskolája híressé vált, Fouquetminisztert már a sors urának nevezték.

A sors ura elhatározta, hogy földbirtokán, Vaux-ban, ünnepséget rendez a király

tiszteletére. Ha pedig Fouquet valamit csinált, azt alaposan csinálta. Az előkelő vendégekreményében megparancsolta, hogy a fenyőerdő ben építsenek színházat, óriási mennyiségű élelmet szerzett be, meghívta a legjobb díszlettervezőket és pirotechnikusokat.

Sajnos, a sors urai mindenki sorsába beleszólhatnak, kivéve a magukét, és Fouquet-nak sem volt arról tudomása, hogy éppen akkortájban a király egy Colbert nevű pénzügyiszakemberrel négyszemközt ellenőrzi a pénzügyminisztérium elszámolásait. Ez az ellenőrzéssürgősen és titokban történt, mivel a haldokló Mazarin kardinális azt tanácsolta a fiatal királynak,leplezze le Fouquet-t, a kitűnő pénzügyi szakember, Colbert segítségével. A király fiatalvolt, de rideg és okos is, és nyugodtan figyelte, hogy Colbert, aki alaposan kiismerte magát aminisztérium ügyeiben, sorra megmutatja neki, melyik elszámolás a hamis és melyik a valódi.

Fouquet pedig eközben, mintha a sors elvakította volna, azzal tetőzte be saját bukásának előkészítését, hogy palotájának oromzatára a következő latin jelmondatotrovatta fel: "Quo non ascendam?"

S íme augusztus 15-én délben XIV. Lajos, fivére és fivérének felesége, Henriettehercegnő, valamint az angol királynő kíséretében, megérkezett Vaux-ba. A tanúk azt beszélik,hogy a király, amikor felnézett és megpillantotta Fouquet jelmondatát a palota oromzatán,mindig szenvtelen arca mintha egy pillanatra megrándult volna, de a következő másodpercben már visszanyerte megszokott kifejezését. És az ünnepségek lezajlottak, ötszázszemélyes reggeli nyitotta meg őket, majd a színházi bemutatók következtek, balettek,álarcosbálok és tűzijátékok. Engem azonban nem is annyira a reggeli és tűzijátékokérdekelnek, mint inkább az a kérdés, hogy Moliére Fouquet megrendelésére milyen módon írta

meg, tanította be és adta elő

tizenöt nap alatt a Tolakodók című verses színdarabot.Bárhogyan is, de augusztus 17-én a darabot bemutatták.

Úgy látszik, akkorra már Moliére alaposan kiismerte Franciaország királyát, ésmegállapította, milyen az ízlése. A király nagyon szerette a vígjátékot, de még jobban a

balettet. A Tolakodók éppen ezért balett-vígjáték. Tulajdonképpen nem színdarab a szószoros értelmében, hanem egy sor egymás után ábrázolt, de egymással össze nem függő,szatirikusan jellemzett típust mutat be az előkelő társaságból.

Itt mindjárt felmerül a kérdés: hogyan merészelte Moliére ironikus megvilágításban bemutatni a királynak udvaroncait?

Moliére számítása pontos és helyes volt. A király egyáltalában nem kedvelteFranciaország f őnemességét, és semmiképpen sem tekintette magát elsőnek a f őnemesek között.

XIV. Lajos véleménye szerint az ő hatalma isteni eredetű volt, és ő teljesen egyedül állt, és avilágon mindenkinél mérhetetlenül magasabban. Valahol az égben volt, isten közvetlen



közelségében, és rendkívül érzékenyen felfigyelt a hatalmas uraságok bármelyikéneklegkisebb kísérletére is, ha az nagyobb rangot akart elérni, mint ami megillette. Egyszóval jobblett volna beretvával önmagának elvágnia a torkát, mintsem ilyen jelmondatot felírni, mintahogyan Fouquet tette. XIV. Lajos, ismétlem, emlékezett arra, hogy mi volt a Fronde idején,és vasmarkában tartotta a f őnemességet. Mellette nyugodtan nevethetett bárki az

udvaroncokon.Így hát Vaux kertjeiben lehullott a függöny. A miniszter vendégei előttmindenekelőtt megjelent az izgatott Moliére, festetlen arccal, hétköznapi öltönyben.Szórakozottan meghajolt, és bocsánatot kért, hogy az idő hiánya miatt nem sikerültfelkészülnie a nagy uralkodó szórakoztatására. De még be sem fejezte bocsánatkérésétMoliére, Párizs legjobb színházi szónoka, amikor a színpadon levő szikla szétnyílt, és avízzuhatagban (micsoda díszlettervező volt Vigarini!) egy najád bukkant fel. Senki semmondta volna, hogy ez az elbűvölő istennő már betöltötte a negyvenharmadik évét!Madeleine, általános vélemény szerint, csodálatos volt ebben a szerepben. Hozzákezdett a

prológushoz:

Hogy lássam a világ legnagyobb királyát,Halandók, a mélyből feljöttem ím közétek...

És csupán amikor a prológus utolsó szavát is elmondta, akkor harsantak fel a zenekaroboái, és kezdődött el a balett-vígjáték.

Az előadás végén a király magához intette Moliére-t, és Soyecourt f ővadászmesterremutatva, mosolyogva odasúgta neki:

- Íme még egy eredeti példány, akit nem másolt le...Moliére a fejéhez kapott, elnevette magát, és súgva válaszolta:- Felséged megfigyelőképessége... Hogyan kerülte el ez az alak a figyelmemet?!Egy éjszaka alatt új jelenetet iktatott a vígjátékba, és abban bemutatta a

szenvedélyes szarvasvadászt, Doranteot, aki az akkortájt híres lókereskedő, Gaveau lovaiért és aneves vadász, Drécar merész tetteiért bolondult. És a jelenlevők mindnyájan kárörvendezveismerték fel Dorante-ban a szegény f ővadászmestert.

Ez az eset Moliére-nek ürügyül szolgált ahhoz, hogy a királyhoz levelet intézzen,amelyben sikerült sok ügyes dolgot elmondania. Először, hogy saját magát is a tolakodókközé sorolja, másodszor, hogy kizárólag a királynak köszönheti vígjátékának sikerét - mivel akirálynak csupán helyeselnie kellett a darabot, és már mind helyeselték -, harmadszor, hogy a

jelenet a vadásszal, amelyet őfelsége parancsára iktatott a vígjátékba, minden kétségen kívüla legjobb jelenet, és egyébként is Moliére egyetlen darabjának egyetlen más jelenetén semdolgozott olyan nagy élvezettel, mint éppen ezen az egyen.

Mialatt a drámaíró vígjátékát javítgatta Vaux parkjaiban, megkezdő

dik egy másikszínjáték is, de nem víg-, hanem szomorújáték.Egy szép napon, amikor a király a park ösvényein sétált, kísér ő je felemelt a földr ől egy

ott hever ő levelet. A király érdeklődését felkeltette a levél, és ezért megmutatták neki. Óh jaj!Ez Fouquet gyöngéd levele volt egy bizonyos La Valliére kisasszonyhoz. Ha Fouquetebben a pillanatban XIV. Lajos szemébe nézett volna, akkor minden bizonnyal haladéktalanulotthagyja vendégeit, megszökik Franciaországból, és egy erszény aranyon és a pisztolyain kívülsemmit sem vitt volna magával. Tudvalevő ugyanis, hogy a szerény nemesi leány, La Valliére, akirály szerető je volt.

XIV. Lajos már ifjúságában is kitűnt óriási önuralmával, ezért Nicolas Fouquet azegész augusztust háborítatlanul töltötte. A király átköltözött Fontainebleau-ba, majd

szeptember elején Nantes-ba utazott, ahol a királyi tanács összegyűlt. Amikor atanácskozás véget ért, és a fáradt Fouquet kiment az utcára, valaki megérintette a karját.



A miniszter megrezzent és körülnézett. A muskétások kapitánya állt előtte.- Ön le van tartóztatva - közölte a kapitány csöndesen.Ezzel a két szóval ért véget Fouquet élete. A továbbiakban már csak létezett, és

életének napjait a Vincennes-i börtönben, majd a Bastille-ban töltötte. Három évigvizsgálták sikkasztásainak ügyét a vizsgálóbírák, és a bíróságon már nem a kitűnő miniszter

jelent meg, hanem egy torzonborz és reszkető fogoly. A bírák között, akiket maga a királynevezett ki, ott látta legádázabb ellenségeit. Kilenc bíró halált követelt Nicolas Fouquetszámára, a másik tizenhárom emberségesebb volt, és Fouquet-t örökös száműzetésre ítélte,a király azonban helytelennek tartotta ezt az ítéletet, és a száműzetést életfogytiglani

börtönre változtatta.Fouquet tizenöt évig sínylődött börtönben, eközben egyetlen egyszer sem engedték ki

sétálni, nem volt szabad olvasnia vagy írnia, és nem találkozhatott egyszer sem feleségévelés gyermekeivel. Csupán 168o-ban - megindította-e valami a király szívét, vagy márelfelejtette a szerény La Valliére arcát, akit más nők szorítottak ki kegyéből, vagy elhalványultmár az oromzaton levő jelmondat emléke -, egyszóval a király aláírta a parancsot, hogyFouquet-t bocsássák szabadon. Ezt a parancsot azonban már nem teljesítették. Fouquet nem

várta meg a királyi kegyelmet, hanem eltávozott oda, ahol - kétségtelenül - azt remélte, egymásféle bíró ítélkezik fölötte, a becstelen miniszteren, és a bosszúálló királyon, éskülönösen azon az ismeretlenen, aki azt a bizonyos levelet a park ösvényére dobta le.

Még egy körülményt szeretnék megjegyezni. A Tolakodók előszavában, amelyFouquet bukása és letartóztatása után jelent meg, Moliére nem félt megemlíteni, hogy a

prológus verssorait Pellisson úr írta, bár az Fouquet titkára és bizalmas barátja volt.Paul Pellisson nem kevésbé bátran viselkedett, és Fouquet mentségére egy egész

könyvet írt, Beszédek címen, és ily módon megmutatta, hogy barátait, bármilyenek voltak is,nem árulja el. A király figyelmesen elolvasta Pellisson művét, és enyhén bánt vele: csupánöt évre záratta be őt a Bastille-ba.

18. KICSODA Ő?

Géronimo: Lehetetlen volt jobban. Szerencsés egy házasságlesz. Igyekezzék, hogy minél elő bbmeglegyen.

(Kénytelen házasság.Kazinczy Ferenc fordítása)

1662. február 2o-án, abban a bizonyos St.-Germain l'Auxerrois templomban,amelyet Rataubon úrnak még nem sikerült lebontatnia, esküvőt tartottak.

A hajlott hátú, köhécselő Jean-Baptiste Moliére, a Palais-Royal színtársulatánakigazgatója egy húsz év körüli, nem szép, széles szájú leányt vezetett oltárhoz, a leányzónakapró szeme volt, de nagyon vonzó és kacér teremtésnek látszott. A leány a legutolsó divatszerint volt felöltözve, és fejét büszkén felvetve állt vőlegénye mellett.

Az orgona zúgó hangja elborította az oltár előtt álló párt, de sem a zene hullámai,sem a jól ismert latin szöveg nem hatolt el a vőlegény tudatáig, a menyasszonya irántiszenvedély egészen úrrá lett rajta. Az ifjú pár mögött álltak a Palais-Royal színtársulatszínészei és a rokonok csoportja, közöttük az elég öreg és ősz hajú udvari kárpitosmester, Jean-

Baptiste Poquelin, a Béjart család feje - Hervé-Béjart asszony, Madeleine, különös, szintemegkövesedett arccal és a fiatal Louis Béjart.



Az epesztő szenvedély megkínozta Moliére-t, de íme most elérte célját: Menoukisasszony, polgári nevén Armande Béjart - ott áll mellette az oltár előtt.

A házassági szerződés pontosan megmondja, hogy a menyasszony Armande ClaireÉlisabeth Grésinde Béjart kisasszony, Marie Béjart született Hervé asszonynak, valamint néhaiférjének, sieur de Belleville-nek a leánya. A menyasszony hozzávetőleg húsz éves.

Mi azonban, már jól ismerjük a néhai Béjart-Belleville és felesége, Marie Hervé-Béjart egész családját, vagyis idősebb fiát, Joseph-ot, leányait, Madeleine-t és Geneviéve-et,valamint az ifjabb fiút, Louis-t. Szeretnénk közelebbr ől megismerkedni a család legfiatalabbgyermekével, Armande-dal, akit Moliére éppen most vesz el feleségül.

Ha egyszer az 1662 januárjában készített házassági szerződés azt állítja, hogy amenyasszony körülbelül húsz éves, ez azt jelenti, hogy születésének nyomait 1642-ben vagy1643-ban kell keresnünk. És ilyen nyomokra valóban rá is bukkanunk. Egy 1643. március 1o-énkeltezett okiratban Marie Hervé asszony lemond néhai férje, Béjart-Belleville örökségér ől, mivelezt az örökséget adósságok terhelik. Az okirat felsorolja Marie Hervé összes gyermekeit,vagyis Joseph-ot, Madeleine-t, Geneviéve-et és Louis-t, valamint egy kis leányt, "akit mégnem kereszteltek meg" - tehát újszülöttet. Hát ez a gyermek, természetesen, az az Armande,

aki most az oltár előtt áll. Minden egyezik. Körülbelül húsz éves, és Marie Hervé leánya. Ilymódon minden rendben is lenne, ha egy körülményt nem veszünk figyelembe. A lemondásiokiratban Marie Hervé gyermekeit makacsul és ismételten "kiskorúaknak" tüntetik fel.Rendkívül meglepő ez a hivatalnok részér ől, aki az okiratot készítette, valamint a tiszteletreméltó tanúk részér ől is, akik az okiratot aláírták, szerepel közöttük két ügyész, egykocsigyártó mester és egy szabómester. Arról van szó, hogy 1643-ban Joseph Béjart, azidősebb fiú, már betöltötte a huszonhatodik életévét, Madeleine pedig körülbelül huszonötéves lehetett! Soha, sehol és semmiféle törvény szerint sem Joseph, sem Madeleine nemszámíthatott kiskorúnak.

Mit jelent ez akkor? Azt, hogy az 1643-ból származó okirat hamis adatokat tartalmaz, ésennek következtében úgyszólván semmit sem ér. És ha így áll a helyzet, a gyanú súlyosárnyéka hull arra a titokzatos, még meg nem keresztelt leánygyermekre.

Marie Hervé asszony 159o-ben született. Ebből az következik, hogy ezt a kisleánytkörülbelül 53 éves korában hozta a világra, tizenhárom évvel azután, hogy Louis fia 163o-

ban megszületett, s e fiú születése óta Marie Hervé semmiféle gyermekér ől nincsen adat.Lehetséges-e ez? Lehetséges, de nem valószínű. Ami pedig teljesen lehetetlen, hogy a

bizalmas barátok közül soha senki sem tett említést arról, hogy az idős családanyahaldokló férjét leánygyermekkel ajándékozta meg. Ebben az idő pontban Marie Hervéneksemmiféle csecsemő jét nem ismerték és nem említették, az 1643-ban kelt okirat kivételével.

De honnan ismerték volna? Hol született? Nem tudni. A Béjart család valóbanéppen ez idő tájt, télen, az 1643-as év kezdetén, átmenetileg elutazott a városból. Ez az

elutazás pontosan egybeesik a kisleány születésének idő pontjával. De most az a kérdés, miértkellett Marie Hervének eltávoznia Párizsból, hogy valóban titokzatosnak nevezhető körülmények

között szülje meg gyermekét?Hol keresztelték meg a csecsemőt? Nem tudni. Párizsban nem sikerült rábukkanni a

keresztelés nyomára. Tehát valahol Párizson kívül keresztelték, talán Párizs környékén, vagyvalahol vidéken. Messzebb. Miért vitték el a kisleányt haladéktalanul a születése után, miérthagyták idegen embereknél, és nem nevelték odahaza, mint a többi, előtte születettgyermeket?

Milyen következtetés kínálkozik ezekből a zavaros körülményekből? Egyszer ű éssiralmas következtetés: Marie Hervé semmiféle kisleányt nem szült 1643-ban, és valótlantállított az 1643-ban kelt okiratban, amikor a maga nevére jegyeztette be más gyermekét.

Miféle indíték vihette rá erre?Tekintettel arra, hogy aligha van bármi értelme is annak, hogy egy teljesen ismeretlen



gyermeket csempésszen be családjába, természetszer űleg az a gyanú merül fel, hogy ezt atitokzatos kisleányt Marie Hervé egyik hajadon leánya szülte.

Hát ezért történt a titokzatos elutazás a városból, ezért rejtették el a csecsemőt, ésezért nem nevelték odahaza! De vajon a két leány közül melyik volt az anyja? Geneviévevagy Madeleine? Ami Geneviéve-t illeti, meg kell mondanunk, hogy sehol sem bukkantunk

egyetlen utalásra sem, miszerint Geneviéve ezt a csecsemőt a világra hozta volna. És,ellenkezőleg, mindenki határozottan meg volt arról győződve, hogy Armande - Madeleineleánya, és senki sem tartotta őt Marie Hervé leányának. És ha nem kerül elő ez a házasságiszerződés, amely Armande Claire Élisabeth Grésinde Béjart kisasszonyt Marie Hervéleányaként tünteti fel, és ha ez a felfedezés nem kuszálja össze a szálakat - Marie Hervéneve még csak szóba sem került volna.

A híres író, Brossette, emlékirataiban így emlékezik meg a dolgokról: "Despréaux aztmesélte, hogy Moliére eredetileg Béjart színésznő be volt szerelmes, akinek a leányát azutánelvette."

A Híres színésznő című gúnyolódó könyv ismeretlen szerző je (a könyv ArmandeBéjart-Moliére-r ől szól), azt írta: "A néhai Béjart leánya volt, - egy színésznőnek, akinek

hatalmas sikere volt a languedoci fiatalság körében leánya örvendetes megszületése idején."Egyszóval Moliére halála után sokan írták meg, életében pedig sokan beszélték, hogy

Armande - Madeleine leánya. A szóbeli és írásbeli közléseken kívül azonban egy egész sorrendkívül pontos, de közvetett bizonyíték is van arra, hogy Madeleine - Armande édesanyja.

Amikor Moliére Armande-ot feleségül vette Marie Hervétől, amint ez a házasságiszerződésből kiderül, Armande leánya hozományául tízezer lívre-t kapott. Jogunk vanazonban, hogy kételkedjünk Marie Hervé állításában, mivel az 1643-as okiratban valótlantállított. Marie Hervének nem volt és nem is lehetett tízezer lívre-je. Ezt a pénzt, amintazután kiderült, Armande-nak Madeleine Béjart adta, az egész család egyetlen vagyonostagja. Miért ne lehetne Madeleine nagylelk ű leánytestvéréhez? Madeleine bőkezűségeazonban nem volt egyforma! Amikor két évvel Armande házassága után Geneviéve férjhezment, hozományul készpénzben ötszáz lívre-t kapott, és három és félezer lívre érték ű fehérneműt és bútort.

Madeleine a halálos ágyán Geneviéve-nek és a sánta Louis-nak kicsiny,életfogytiglanig tartó életjáradékot hagyott, Armande-nak pedig - harmincezer lívre-t.

Amikor délen felbukkant, szinte a levegőből, Menou kisasszony, Madeleine olyangondoskodással vette körül, hogy a környezetükben senki sem hitt abban, hogy eztestvéri gondoskodás. Egy gyermekkel így csupán az anyja tör ődik! Itt mellesleg hozzá kelltennünk, hogy semmiféle kétség nem merült fel a tekintetben, hogy Menou és Armande egy ésugyanazon személy. Ellenkező esetben tudnánk Menou haláláról, ezenkívül semmiképpensem magyarázhatnánk meg, hogy honnan bukkant fel Párizsban Armande.

Milyen következtetésre jutunk?Íme: 1662-ben Moliére feleségül vette Madeleine Béjart leányát; Madeleine Moliéreelső, törvénytelen felesége volt; ez az Armande tévesen szerepel bizonyos okiratokban mintMarie Hervé leánya.

De ki volt hát Armande apja? A gyanú mindenekelőtt Esprit de Rémond deMormoiron, sieur de Modéne-ra esett, akit már Madeleine első szerető jeként, és első leánya, Francoise apjaként ismerünk. Ám nyomban kiderül, hogy ez a gyanú alaptalan.Számos bizonyíték van arra, hogy egy idő ben Madeleine nagyon szerette volna, ha Modéneházassággal törvényesíti kapcsolatukat, és ezért nem csupán nem kívánta eltitkolni, hogyFrancoise Modéne leánya, hanem, ellenkezőleg, ezt az eseményt a hivatalos okiratban isfeltüntette. Egy Modéne-tól származó második gyermek megszületése még jobban összef űzte volna

Madeleine-t Modéne-nal, és tökéletesen megfelelt volna Madeleine házassági terveinek.Semmi értelme sem lett volna, hogy elrejtsék ezt a csecsemőt, és az anyja nevére írják. Itt,



úgy látszik, teljesen ellentétes körülmények játszottak szerepet: Madeleine a gyermeket éppenModéne elől rejtette el.

Arról van szó, hogy Modéne lovag Louis de Bourbonnal, Soissons grófjával ésGuise hercegével 1641-ben részt vett a Richelieu elleni összeesküvésben, és 1641. július 6-án a Marfée-erdő ben, Sedan közelében vívott csatában megsebesült. A párizsi országgyűlés

ugyanabban az évben Modéne grófot halálra ítélte, Modéne ennek következtében elbujdosott,először Belgiumba, majd Franciaország határain belül, de mindenképpen kerülve Párizst. Ez1641-ig tartott, amikor is a Richelieu és XIII. Lajos halála után kihirdetett amnesztia utánModéne-nak lehetősége nyílt arra, hogy visszatérjen a f ővárosba.

Meg kell jegyeznünk, hogy a Béjart család, félve attól, hogy Modéne gróffal fennállt bizalmas kapcsolata miatt a kormány megtorló intézkedései őket is érintik, szintén elhagytaPárizst, de a Béjart-ok vándorlásának útvonala nem követte Modéne gróf tartózkodásihelyeit. Így nyilvánvaló, hogy Madeleine-től körülbelül két évig különélő Modéne,Párizsba visszatérve, könnyen találhatta volna őt egy idegen csecsemővel a karján, de ezsemmiképpen nem mozdította volna elő Madeleine kapcsolatát Modéne-nal.

Modéne semmi esetre sem lehetett Armande apja. Az apa tehát egy más lovag volt,

aki Madeleine-nal bizalmas viszonyba is kerülhetett, de az a baj, hogy köztük Madeleine országdéli részén utazgatott. Sokakkal találkozhatott Madeleine az idő tájt, és közülük egyikkel-másikkal bizalmas viszonyba is kerülhetett, de az a baj, hogy köztük Madeleine találkozott - ésezt határozottan tudjuk - Jean-Baptiste Poquelinnel is, az udvari komornyikkal éskárpitosmesterrel, aki Lajos király kíséretéhez tartozott. Ez Montfrin fürdőhelyen, 1642második felében történt, ahol XIII. Lajos a gyógyhatású vizet itta.

És íme ez a találkozás Montfrinben, Poquelin és Madeleine akkori kétségtelen bizalmas kapcsolata szolgáltattak okot a legszörnyű bb híresztelésekhez, amelyeket akéső bbiekben Moliére-r ől terjesztettek.

A Híres színésznő szerző je így írt róla: ,,...őt (Armande-ot) Moliére leányánaktartották, bár a késő bbiekben férje lett..."

Amikor néhány évvel Moliére halála után Armande-ot egy más ügyben tanúként beidézték a bíróságra, az egyik fél ügyvédje éles hangon próbálta elutasítani Armandetanúskodását, nyilvánosan azt állítva, hogy az saját apjának felesége és özvegye.

Nagy jelentőséget tulajdonítottak Chopelle levelének, amelyet 1659-ben intézettMoliére-hoz, annak a levélnek, amelyben a következő titokzatos sorok szerepeltek:"...Ezeket a pompás verseket csak Menou kisasszonynak mutassa meg, annál is inkább,mivel azok önt és őt ábrázolják..."

Bizonyos adatok arra utalnak, hogy Armande házassága előtt szörnyű és nyomasztó jelenetek zajlottak le Moliére és Madeleine, Armande és Madeleine között, hogy a háromember élete tűrhetetlenné vált, és Armande szinte menekülni kényszerült jövendő beli férje

házába.A hivatalos okiratok azt mutatják, hogy Geneviéve Béjart nem jelent meg sem aházassági szerződés megkötésekor, sem Moliére esküvő jén, egyébként sokan azt gyanítják,hogy ez a szörnyű házasság elleni tiltakozásul történt.

Egyszóval minden oldalról hallatszottak olyan híresztelések, Moliére életétmegmérgezve, hogy a legsúlyosabb vérfertőzést követte el, saját leányát véve feleségül.

Mit mondhatunk ezzel a kusza üggyel kapcsolatban, amelyben oly sokmegbízhatatlan okirat, közvetett bizonyíték, feltételezés és kétes adat szerepel?...Elgondolásom ez. Meggyőződésem, hogy Armande - Madeleine leánya, hogy titokbanszületett, ismeretlen helyen és ismeretlen apától. Nincs semmiféle pontos bizonyíték arra,hogy a vérfertőzés megfelelne a valóságnak, vagyis, hogy Moliére a saját leányát vette

volna el feleségül. De nincs olyan bizonyíték sem, ami teljesen megcáfolná ezt a szörnyűségeshíresztelést.



Íme, hősöm ott áll az oltár előtt egy fiatal leánnyal, akinél kétszerte idősebb, ésakir ől azt beszélik, hogy a saját leánya. Az orgona komoran zúg fejük fölött, mindenféleszerencsétlenséget jövendölve ebben a házasságban, és mindezek a jövendölések beteljesednek!

Az esküvő után a Palais-Royal igazgatója otthagyta a St.-Thomas-du-Louvre utcában levő régi lakását, és fiatal feleségével átköltözött a Richelieu utcába, magával víve inasát,

Provancale-t, aki megmérgezte életét, továbbá szolgálóját, Louise Lefebvre-t.Ott, a Richelieu utcában, a baj a legrövidebb időn belül elkezdődött. Kiderült, hogy aházastársak nem illenek egymáshoz. Az öregedő és beteg férj ugyan szenvedélyesen szerettefeleségét, de az nem szerette őt. És az életük hamarosan pokollá vált.

19. A DRÁMAÍRÓ ISKOLÁJA

Bármi történt is Moliére lakásán, a Richelieu utcában, a Palais-Royal színház életea maga rendjén ment. Ez évben a társulatba új színészek léptek be. Elsőnek - FrancoisLenoir sieur de La Thorilliére, egykori lovassági kapitány, akinek nem csupán kitűnő

színészi képességei voltak, hanem üzleti tapasztalatai, amiért is Moliére bizonyosadminisztratív teendőket bízott rá, és másodiknak - a nagyszer ű komikus színész, GuillaumeMarcoureau sieur de Brécourt. Ez a színész egyben drámaíró is volt, és ezenfelül

párbajhősként is híressé vált, gyakran került párbajai miatt kínos helyzetekbe.Az 1662-es évben a húsvét utáni időszak csöndesen telt el, mivel a közönség már látta

Moliére első darabjait, és az előadások bevétele csökkent. Bizonyos élénkséget csak a Férjekiskolája és Boyers Tonaxare-ja jelentett.

Így folytak a dolgok decemberig, amikor bemutatták az új Moliére-darabot, azötfelvonásos vígjátékot, a Nők iskoláját.

A Nők iskolája, mint ahogyan a Férjek iskolája is, voltaképpen a nők érdekébeníródott, jogukat védte, hogy szabadon választhassanak a szerelemben. Elmesélte a féltékenyés zsarnoki Arnolf történetét, aki az ifjú Ágnest akarta feleségül venni. Ebben a színdarabban,amely mulatságos, vígjátéki helyzetekben bővelkedett, Arnolf szerepében hangzott el előszörvalamiféle megtört, keser ű hang.

Amikor az ártatlan, ifjú Ágnes a színdarab végén győzedelmeskedett, és elhagyta Arnolfotszerelmesével, az ellenszenves és nevetséges vonásokkal ábrázolt Arnolf egyszer csakszánalmassá és emberivé vált.

"- Mennyire szeretlek, ebből is láthatod! - kiált fel egyszer csak Arnolf, mint akiledobja magáról az aljas, féltékeny ember burkát. - Szóval: láng, mint bennem, senkimásban nem él. Hálátlan, mit kívánsz, mit még, bizonyítékul? Üssem meg magamat?Könnyem, lásd, elibéd hull. Akarod: tépjem a hajam? - Ne, egy marok! Akarod: haljak meg?

Mondd ki, ha akarod! Mindenre kész vagyok, kegyetlen, csakhogy elhidd..." (Szabó Lőrincfordítása)

A nézők felfigyeltek Arnolfnak erre a monológjára, és egyesek részvéttel, mások megkárörömmel beszélték, hogy abban Moliére úr személyes érzelmei jutottak kifejezésre. Ha ezígy van, és ezt, ó sajnos, látni lehetett, mennyire rosszul mehettek a dolgok a Richelieuutcában.

A Nők iskoláját nagyszer űen adták elő. Mellesleg Moliére-en kívül, aki Arnolfot játszotta, rendkívül nagy sikere volt Brécourt-nak Alain szolga szerepében.

Azok az események, amelyek Moliére minden előző színdarabját kísérték,határozottan elhalványultak, összehasonlítva azzal, ami a Nők iskolájának bemutatójátközvetlenül követte. Már a bemutatón nagy botrány támadt. Egy Plapisson nevű úr, a

párizsi szalonok buzgó látogatója, lelke mélyéig megrendülve a darab tartalmától, aszínpadon oldalt ülve, minden szellemességre vagy ügyes fogásra dühtől kivörösödött arccal



a földszint felé fordult és ezt ordította:- Nevess már, földszint! Nevess!És eközben öklét mutatta a földszintnek. Természetesen ettől a földszint hahotája

megsokszorozódott.A közönségnek nagyon tetszett a darab, és a második és azt követő számos előadásra a

nép tömegestől tódult, a bevétel pedig rekordmagasságra emelkedett - esténként elérte azezerötszáz lívre-t.Vajon mit is beszéltek az új darabokról az irodalmárok és a párizsi színházi

szakemberek? Szavaikat nehéz lett volna megérteni, mivel a szalonokban olyan lendülettelszidalmazták Moliére-t, hogy egyszer űen elképzelhetetlennek látszott, hogy valamit ismegértsen az ember. Azokhoz, akik azelőtt is szidták Moliére-t, most több tucatnyi újszidalmazó csatlakozott. Nagyon keser űen kell megjegyeznünk, hogy az elkeseredettségszörnyű érzésének engedett egy olyan nagy ember és író is, mint Pierre Corneille.

Ami a Hotel Bourgogne színészeit illeti, magukon kívül voltak a Nők iskolája első előadásai után! De nekik, meg kell mondanunk, alapos okuk is volt az elkeseredésre. Hallatlandolog történt: e darab megjelenésével egyidejűleg a Hotel de Bourgogne bevételei egyszerre

lecsökkentek.Akadtak Párizsban naiv emberek, akik sértődötten mesélték mindenütt, hogy

Moliére éppen őket állította pellengérre Arnolf alakjában, színdarabja hőseként. Úgy vélték,hogy a bevételek emelkedéséért a Palais-Royal színháznak fizetnie kellett volna nekik.

Így tehát a darab általános felháborodást keltett, amelyben csupán nehezen lehetettmeghallani Moliére barátainak magányos hangját - őket az ember az ujjain megszámolhatta.Az egyetlen ember, aki hangosan szólalt meg, Boileau sieur des Préaux, a nagy tehetségű gondolkodó és irodalmár volt:

Az irigyek szitkainakCsak hadd folyjon szennyes árja:Remek vígjátékaidatÚj századok partja várja!(Képes Géza fordítása)

A továbbiakban csak romlott a helyzet. Egy fiatalember, Jean Donneau de Visé író,elsőnek szólalt meg a sajtóban a Nők iskolájával kapcsolatban. De Visé cikke azt mutatja,hogy amikor írta, a szerző lelkében ellentmondások dúltak. De Visé azt szerette volna

bizonyítani, hogy a színdarabnak nem lehet sikere, de ezt nem mondhatta, mivel avígjátéknak óriási sikere volt.

Éppen ezért de Visé kifejtette, hogy a vígjáték sikere csupán azon múlik, hogy a

színészek nagyszer ű

en játszanak benne, amibő

l látszik, hogy de Visé nem volt butaember. A továbbiakban közölte, hogy nagyon elkeserítik azok az illetlenségek, amelyekbena vígjáték bővelkedik, és csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy a bonyodalom jól van

benne felépítve. De mivel de Visé nem volt ostoba, be kellett ismernie, hogy a színdarabbanmégiscsak van valami, ami sikerült, és Moliére néhány alakja, úgy véli, annyira eleven,mintha az életből vette volna.

Úgy látszik azonban a legfontosabbat de Visé cikke végén közölte, miszerint aHotel de Bourgogne-ban hamarosan színre kerül egy új színdarab, amely a moliére-iIskolára vonatkozik. Olyan ravaszul hozta ezt de Visé az olvasók tudomására, hogy bár aszerzőt nem nevezte meg, mégis mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy ez azújdonság de Visé úr tollából származik.

Hogyan viselkedett ezenközben Moliére? Mindenekelőtt az Iskolát pártfogója, akirály fitestvére feleségének, Angliai Henriette-nek ajánlotta, és ebben az ajánlásban szokása



szerint a hercegnőt egy egész dézsa hízelgéssel öntötte nyakon. Ezt követőleg azonbanMoliére végzetes hibát követett el. Elfelejtkezve arról, hogy az írónak soha semmi esetre semszabad bármiféle nyomtatott vitába szállni saját műveivel kapcsolatban, az őrjöngésigfelbőszített Moliére elhatározta, hogy ellenségeire támad. Mivel értett a színpadhoz,támadását innen intézte: 1663 júniusában egy rövid darabot írt és adott elő, amelynek A nők

iskolájának kritikája címet adta.Ez a színdarab, amelyben Armande Moliére első nagy szerepét, Élise alakításátkapta, nevetséges formában ábrázolta Moliére kritikusait.

A szigorúan előre jelzett úton haladva - mindig biztosítva a maga számára ahátteret az udvarnál - Moliére ezt a színdarabját rendkívül hízelgő kifejezésekkel AusztriaiAnnának, az anyakirálynénak ajánlotta. Az anyakirályné azonban a továbbiakban kevesetsegített Moliére-nak.

A közönség mindenekelőtt elragadtatva ismerte fel Lysidas alakjában - de Visé urat,a közönség másik része pedig felkiáltott, hogy ez nem de Visé, hanem kiköpött EdmeBoursault, egy másik író, aki szintén ádáz ellensége és szidalmazója volt Moliére-nek.

Lysidas-de Visé szeme előtt elsötétült a világ a Kritika megjelenése után, és síkra szállt

beígért darabjával. A darabnak rendkívül bonyolult címet adott: Zélinde, avagy a "Nőkiskolája" valódi kritikája, vagy a Kritika kritikája. Egy bizonyos Élomire-t ábrázolt benne(a betűk csoportosításával a Moliére nevet kapjuk), aki a csipkeüzletben, ahol a darabcselekménye lejátszódik, kihallgatja mások beszélgetését.

Bármennyire szerette volna a Hotel de Bourgogne bemutatni az Élomire-r ől szólószíndarabot, mégsem adta elő, mivel a darabról, amikor azzal behatóbbanmegismerkedtek, kiderült, hogy teljes egészében ostobaság, és de Visé beérte azzal, hogykinyomtatta és Párizsban terjesztette művét, amelyr ől mellesleg kiderült az is, hogy aZélinde-ben nem is annyira kritika van, mint amennyire a legközönségesebb fülbesúgás.

De Visé közölte, hogy az a versben írt tíz régi erkölcsi szabály, amelyet ArnolfÁgnesnek felolvas, őt a házasságra felkészítve, voltaképpen nem más, mint az istenitízparancsolat nyilvánvaló paródiája. De Visé úr, amint látják, nagyon komolyan válaszolt deMoliére úrnak.

- Ó, a gazember! - sziszegte Moliére, fejét fogva. - Először is, nem tíz alapelvvan! Arnolf a tizenegyediket kezdi el!...

S eszébe jutottak Arnolf alapelveinek kezdő sorai:

Nő, ki tisztes kapcsolatbanMenyasszonyi ágyra lel,Bár ma gonosz, új divat van,Szívébe jól írja fel,

Hogy aki elveszi, magának veszi el.(Szabó Lőrinc fordítása)

- A tizenegyediket kezdi! - mondta Moliére színészeinek.- Kezdi - felelték csöndesen Moliére-nek -, de a tizenegyedikből egy szót sem ejt ki,

kivéve a tizenegyedik alapelv megnevezését, úgyhogy az marad meg az emberemlékezetében, hogy valójában tíz parancsolat van.

Én pedig ehhez hozzáteszem, hogy nagy szerencsének bizonyult az, hogy de Visé,úgy látszik, nem tudta, honnan kölcsönözte Moliére a házasság tíz alapelvét. Moliére azegyházatyák műveiből vette a tíz alapelvet!

Időközben az események tovább haladtak, és az irodalmárok között egyre nőtt a

Moliére iránti gyűlölet. Ennek egyik oka abban a körülményben rejlett, hogy a király a Nők iskolája megjelenése utáni időszakban Moliére-t évi egyezer lívre évjáradékkal



jutalmazta, vígjátékírói érdemeiért. Ez az évjáradék ugyan nem volt túlzottan nagy, hiszentudósoknak és irodalmároknak általában sokkal többet adtak, ennek ellenére ez isközrejátszott abban, hogy Pierre Corneille és Moliére között a viszony végleg megromlott.Ennek nem annyira az évjáradék volt az oka, mint amennyire az Iskola rendkívüli sikere, ésmég egy apró körülmény: Moliére minden rosszindulat nélkül, inkább a tréfa kedvéért,

Corneille Sertorius című tragédiájából egy verssort bevett az Iskola második felvonásánakfináléjába, e sort Arnolf szájába adva, amitől Corneille szavai komikusan hangzottak.Azt hinné az ember, hogy ez a jelentéktelen semmiség (Arnolf, Ágneshez fordulva,

Pompeius szavait ismételi el: "Szóltam, úr én vagyok; tedd a parancsomat!" - Szabó Lőrincfordítása). Corneille-nak egyáltalában nem ártott, de Corneille-t szörnyen bántotta, hogytragikus versével így bánhat valaki.

Moliére további leckéi még nehezebbek voltak. Az előkelő társaságban híre terjedt,hogy A nők iskolájának kritikájában Moliére két személyt figurázott ki: Jacques deSouvrét, a Máltai rend lovagját, és La Feuillade herceget, Franciaország marsallját és afrancia gárdaezred parancsnokát. Jacques de Souvréval az ügy szerencsésen tisztázódott, de aherceggel rosszul végződött. Miután a herceget minden oldalról bujtogatták, végül is

meggyőződött róla, hogy valóban őt figurázza ki Moliére a Kritikában, a márki alakjában,aki ostobán és felháborodva egyre csak egy és ugyanazt a mondatot ismételi: "Hátigen, krémes torta!" - és dühében súlyosan megsértette Moliére-t. Amikor La Feuillade adrámaíróval a versailles-i palota oszlopcsarnokában találkozott, úgy tett, mintha átakarná ölelni Moliére-t, megragadta, magához szorította, és köntösének drágak ő gombjaivalvéresre hasította arcát.

Szomorú tény, hogy Moliére semmivel sem bosszulta meg a herceg sértését. Vajonebben a félénkség játszott-e szerepet, a különbség a komédiás és a herceg helyzete között,vagy talán a félelem, nehogy a király haragját kihívja maga ellen, mivel XIV. Lajoskegyetlenül üldözte a párbajt (maga Moliére vígjátékaiban mindig gúnyolódott a

párbajozókon), bármi volt is az oka, Moliére nem hívta ki a herceget párbajra.Egyébként feltehető, hogy ha ez megtörténik, Moliére utolsó műve a Nők kritikája

lett volna, mivel La Feuillade minden kétséget kizárólag megöli.De Visé darabja azonban nem került színre a Hotel de Bourgogne-ban, viszont a

Kritikában kigúnyolt másik író, Edme Boursault, szerencsésebb volt. Színdarabját, A festő arcképe, avagy a "Nők iskolájá"-nak ellenkritikáját előadták a Hotel de Bourgogne-ban. AzArcképben Boursault rendkívül gyanús egyénként ábrázolja Moliére-t, és de Visé-hezhasonlóan, szintén megemlékezik a tíz parancsolatról. A király azonban a tíz

parancsolatokkal kapcsolatos közléseket közömbösen fogadta, és Párizsban azt beszélték,hogy a király állítólag nagy érdeklődéssel követi a Moliére és ellenségeinek falanxa közöttfellángoló háborút, sőt még azt is tanácsolta Moliére-nek, hogy támadja meg ellenségeit a

színpadról. Ó, rossz tanácsot adott a király!Moliére úr megírta a Versailles-i rögtönzést, és 1663. október 14-én be is mutatták.A színpadon egy darab próbáját jelenítette meg, amelyet a királynak mutattak be, ésamelyben a Palais-Royal színészei önmagukat játszották. Ez a próba azonban Moliére-nekcsupán ürügyül szolgált, hogy támadást intézzen a színpadról ellenségei, a Hotel deBourgogne színészei ellen.

Az eléktelenített arcú, megsértett komédiásról ugyanis akkoriban már mind többrosszat beszéltek. Azt, hogy Moliére házassága boldogtalan, persze Párizsban már tudták. Amocskos szájú pletykázók elhíresztelték, hogy Armande már régen megcsalja Moliére-t,Moliére fájdalmas titka abban rejlett, hogy ő, aki a Sganarelle-okat és Arnolfokat kigúnyolta,

betegesen féltékeny volt. Elképzelhetjük, milyen hatást gyakorolt Moliére-re ez a pletyka,

amely kiteregette szégyenét. Moliére azt tartotta, hogy a megszégyenítés a Hotel deBourgogne színészeitől származik, és dühtől elvakultan gúnyolta ki őket a Versailles-i



rögtönzésben.- "És melyikük játssza a királyokat?" - kérdezi Moliére, önmagát játszva a

színpadon. - "Kicsoda? Ez a karcsú fiatalember? Maguk gúnyolódnak velem! Egy királylegyen vastag és kövér, mint négy más halandó - egy király, a fenébe is pocakos legyen,ahogyan illik. Legyen dagadt, és töltse be a trónt, teljesen töltse be!" (Illés Endre

fordítása) Nem kellett volna, igazán nem lett volna szabad Zacharie Montfleury testi hibáitkigúnyolni!

Azután elhangzottak a gúnyos megjegyzések Beaucháteau színésznő, Hauteroche ésVilliers színészek szavalatáról.

Közben Moliére úgy mellesleg belekötött a márkikba is, a következő szavakkal:- "A régi darabokban mindig a hülyéskedő szolga nevettette meg a publikumot, a

maiakból nem hiányozhatik a nevetséges márki, rajta mulatnak!" (Illés Endre fordítása)Majd megsértette Edme Boursault-t, akit a színpadról a Versailles-i rögtönzésben

tollnoknak nevezett... Igen, a király kétségkívül rossz tanácsot adott Moliére-nek! De, úgylátszik, hősünk úgy érezte magát, mint a magányos ordas, amely szinte érzékeli az őt üldöző,

száguldó kutyák lélegzetét a farkasvadászaton.És a farkasra vállvetve rátámadtak: de Villiers és de Visé együttesen írtak egy

darabot, a Márkik bosszúját, és az idős édesapja miatt lelke mélyéig sértett, ifjabbMontfleury, Antoine Jacob, egy színdarabot írt a Condé palotai rögtönzés címen.

A Márkik bosszújában minden további nélkül jól elbántak Moliére-rel, hitványfickónak nevezték, aki más szerzőktől lopja gondolatait, majomnak és felszarvazott férjnekhívták, a Condé palotai rögtönzésben pedig Antoine Montfleury alaposan megfizetett Moliére-nek mindazért, amivel az öreg Montfleuryt Versailles-i rögtönzésében megsértette: AntoineJacob Montfleury a Caesar szerepét játszó Moliére-t gúnyolta ki, és nem is alaptalanul,mivel köztudomású, hogy Moliére abban a szerepben csúfosan megbukott.

Ezután a Hotel du Marais kapcsolódott bele a hajtóvadászatba, és szinténledorongolta Moliére-t egy színdarabban.

Végezetül egy bizonyos Philippe de La Croix írt egy művet: Nevetséges háború,vagy a "Nők iskolájá"-nak Védelme címen. Ebben az igazsághoz híven megállapította,hogy miközben Apolló az egekben pihen, az írók és a színészek marják egymást, mint az ebek.De La Croix egyébként elismerte, és Apolló szavaival ki is fejezte, hogy az a színdarab,amely miatt a háború megkezdődött, vagyis a Nők iskolája - kitűnő vígjáték.

A szerencsétlen 1663-as év a feldühödött öreg Montfleury érthetetlen vétkévelvégződött: szabályos feljelentést írt Moliére ellen a királynak, amelyben azzal vádoljaMoliére-t, hogy a saját leányát vette el feleségül.

Ez a feljelentés Moliére-t teljesen letaglózta. Nem tudni, mit terjesztett elő Moliére

a királynak, hogy magáról a vérfertő

zés vádját lemossa, de nincs semmi kétségünk afelő

l,hogy magyarázkodnia és bizonyítania kellett az igazát. És fel kell tételeznünk, hogy a bizonyítékok azok az okiratok voltak, amelyekben Armande Béjart Marie Hervé-Béjartleányaként szerepel. A király Moliére bizonyítékait teljesen meggyőzőeknek tartotta, ígysemmiféle "ügy" nem keletkezett, a Moliére és ellenségei között folyó háború lassanalábbhagyott.

Hősöm ezt a háborút betegséggel fejezte be - gyanúsan sokat köhögött -, fáradékonyvolt, és valami különös lelkiállapot vett rajta er őt. Egyébként csupán késő bb jöttek rá,hogy ezt az állapotot az orvostudományban rendkívül találóan - hipochondriának nevezik. Éskét eléggé jelentéktelen írót vitt a saját hátán a halhatatlanságba: de Visét és EdmeBoursault-t. Mindketten a hírnévr ől álmodoztak, de csupán Moliére révén kapták meg. Ha

nem kerülnek abba a helyzetbe, hogy Moliére hadba száll velük, valószínű, hogy igenkevéssé emlékeznének de Visé és Boursault, és még sok más kortárs nevére.



2o. AZ EGYIPTOMI KOMA

A bánattól gyötört Moliére, arcán La Feuillade herceg gombjainak sebhelyeivel, 1664-

ben elérte dicsősége tetőfokát, és a dicsőség híre Franciaország határain, az Alpok hegycsúcsaintúlra is eljutott, más országokba.Bármilyen rosszul is éltek egymással Moliére és a felesége, 1664. január 19-én mégis

született egy fiúgyermekük. A csecsemő születése és keresztelése közötti időszakbanMoliére megírta és bemutatta új vígjátékát, a Kénytelen házasságot. Voltaképpenegyfelvonásos darab volt, de tudva, mennyire szereti a király a balettet, Moliére számostáncszámot iktatott bele, és három felvonásosra írta át.

Moliére druszája, a rendkívül tehetséges firenzei származású udvari zeneszerző,Jean-Baptiste Lully szerezte a Házasság zenéjét, Beauchamps udvari balettmester pedig atáncokat tanította be. A darabhoz bonyolult felszerelésre volt szükség, sok pénzt költöttekrá, de ez nem volt oktalan pénzpazarlás.

Hogy a királynak kedvébe járjon, Moliére beiktatta a darabba a balettet, és hogy amaga kedvére is tegyen, két nevetséges filozófust szerepeltetett a színjátékban. Az egykoriclermontista nem felejtette el a megboldogult Gassendi leckéit, és két tudós fajankót ábrázolt aszíndarabban: az egyik, Dr. Pancratius, filozófus, Arisztotelész híve, a másik, Dr.Marphurius, filozófus, Pürrhón híve volt.

Az első, a nézők végtelen mulatságára, a legvadabb badarságokat beszélte. A másik,ellentéteként, szófukar volt, és annyira szkeptikus, hogy Sganarelle-nak azt tanácsolta,kételkedjen abban, amibe egy ember, akinek szeme van, semmiképpen sem kételkedhet. ÍgySganarelle, amikor valahová megérkezett, nem azt mondta, hogy "jöttem", hanem aztkellett mondania: "úgy tetszik, hogy jöttem", ami természetesen a józan gondolkodású Sganarelle-

ban érthető csodálkozást keltett.A két tudálékos alakról szóló két kitűnő jelenet a párizsi filozófiai fakultás

haragját váltotta ki, és érthetetlen, miért nem tört ki nagyobb botrány, mivel azarisztotelészi iskola filozófusain nevetni egyáltalában nem veszélytelen dolog.

A Kénytelen házasság megírásának ürügyéül valószínűleg Philibert de Grammontgrófnak Párizsban kis idővel azelőtt feltűnést keltett kalandja szolgált. A grófnak olyanrendkívül nagy sikere volt a hölgyeknél, hogy kalandjai végül is felbosszantották a királyt,aki megparancsolta de Grammont-nak, utazzék el egy időre Angliába. De alighogy a grófAngliában megjelent, pillanatokon belül meghódította egy nemesi kisasszony, Miss. Hamiltonszívét.

A londoni társaság, félreismerve de Grammont grófot, azt beszélte, hogy megnősül.

Amikor azonban eljött annak ideje, a gróf hazakészült Franciaországba. Tetejébe, a nemesikisasszonytól búcsúzva, szót sem szólt arról, amiből arra lehetett volna következtetni, hogyel akarja venni feleségül.

A gróf már a doveri kikötő be ért, és éppen hajóra szállni készült, amikor egyszercsak megjelent a kikötő ben Hamilton kisasszony két bátyja. A gróf egy pillantással eléggémegbizonyosodott arról, hogy a két fiútestvér komoly vállalkozásra indult: a két ifjú köpenyealól, ahogy illik, kikandikált kardjuk vége, és a kardon kívül még pisztolyuk is volt. Azifjak meghajlással üdvözölték Grammont-t, de olyan udvariassággal, ami Grammont-naktúlzottnak tetszett.

- Gróf - kérdezte az idősebb -, nem felejtett ön valamit Londonban?A gróf érezte a szél leheletét, amely olyan pompásan fújt a szülőföld felé,

rápillantott a hajó kötélzetére, a pisztolyokra, és elgondolkozott: "Semmi kétségem sincsafelől, hogy ha még sikerül is lelőnöm az idősebbet, haladéktalanul meg kell küzdenem a



másikkal. A kikötő ben a legrémesebb huzavona támad, és ami mindennél rosszabb, ezőfelségét igen elkeseríti. Ugyanakkor pedig Hamilton kisasszony - bű bájos leányzó..."

Így a gróf udvariasan azt felelte a Hamilton ifjaknak:- Igen, uraim, elfelejtettem nőül venni az önök húgát. De most nyomban visszatérek

Londonba, hogy jóvátegyem ezt a mulasztásomat.

És rövid időn belül Grammont nős ember volt.Az is lehetséges azonban, hogy Moliére az anyagot nem Philibert de Grammontviszontagságaiból merítette, hanem a neves szatíraíró, Rabelais művéből, aki egy bizonyosPanurge viszontagságait örökítette meg.

A nagyszer ű balett-vígjátékot január 29-én mutatták be a király lakószobáiban aLouvre-ban, hatalmas pompával, mellesleg a második felvonásban, a balettjelenetekegyikében, az első egyiptomi szerepét Villeroy márkival kettesben, Franciaország királyatáncolta. Lám, mennyire szerette a balettet! A királyon kívül az előadásban részt vett akirály fitestvére is, aki Sganarelle feleségének egyik udvarlóját alakította, és egy sorudvari ember, közülük hárman cigányokat, négyen pedig - ördögöket alakítottak.Mindnyájan úgy vélekedtek, hogy az előadáson mindenkinél jobban szerepelt az első

egyiptomi. Hallgatunk, de magunkban azt gondoljuk, hogy a színdarabban a legjobb Sganarellevolt, Moliére előadásában és Dr. Pancratius valamint Dr. Marphurius, Brécourt és DuCroisy előadásában.

A darabot a Louvre-ból átvitték a Palais-Royal szeretett színpadára, egyfelvonásosformájában, a sok pénzbe kerülő balett nélkül, de nem aratott jelentős sikert.

A király még egyszer megengedte magának, hogy a kedvelt művészetet élvezze,február 13-án egy másik balettban táncolt, amelyet számára a Moliére irántiféltékenységtől sínylődő Hotel de Bourgogne-beli színészek rendeztek, egyébként a balett

prológusát a híres des Oeillets és Floridor adták elő. Moliére-nak lehetősége nyílt, hogyfoglalkozzék az évad műsorával és családja ügyeivel.

Ezek bővelkedtek komor titkokban és szomorúságban, és csupán a Saint-Germain-l'Auxerrois templom gyertyáinak ragyogása oszlatta kissé szét február 28-án a

búskomorságba esett Moliére életének sötétjét. Ezen a napon keresztelték meg Moliéreelsőszülött fiát. Mindent rendkívül fényűzően és nagy pompával rendeztek. A keresztelő medencénél magas alabárdos gárdista állt, a pap arcán pedig szokatlanul örömteljesarckifejezés ült. Ugyanis a csecsemő keresztapaságát Franciaország királya vállalta el. Azelőkelő keresztkomát a keresztelőn De Créqui herceg képviselte, és a magas rangúkeresztanyát, Henriettát, Orleans hercegasszonyát - Du Plessis marsall felesége. A csecsemőt,ami tökéletesen érthető is, Lajosnak nevezték el.

A keresztelő nagy hatást keltett Párizsban, és a Moliére ellen irányuló szidalmak jelentősen lecsöndesedtek. A király árnyéka mindenki számára felsejlett a színtársulat

igazgatója mögött, és sokan azok közül, akik a győ

ztes oldalán szeretnek állni,elragadtatással mesélték, hogy Montfleury feljelentését még csak meg sem hallgatták azudvarnál, és éppen csak hogy fel nem képelték, mikor onnan kidobták.

Eközben Moliére megint költözködött, ami sokak számára különösnek tetszett. OtthagytaRichelieu utcai lakását, és visszahurcolkodott feleségével előző lakásába, a Place-Royale és aSt.-Thornas-du-Louvre sarkára. Ezután ott lakott, egy házban Madeleine Béjart-ral és DeBrie asszonnyal. Miután átköltöztek, Moliére nyomott lelkiállapota ellenére továbbfolytatta egy nagy művön a lázas munkát. Ezt a munkáját titokban készítette, és csakkevesen tudtak róla. Közöttük volt a híres kritikus és költő, Boileau-Des Préaux, aki anagy korkülönbség ellenére (tizennégy évvel volt fiatalabb Moliére-nél), amint máremlítettem, hősöm legjobb barátja lett. Kívüle tudott róla Franciaország egyik legelmésebb

és legérdekesebb asszonya, Ninon de Lenclos is, akit a francia Aszpáziának neveztek, ésakinek szalonjában Moliére minden feltűnés nélkül olvasott fel új vígjátékából részeket.



A királlyal, aki immáron jóindulatúan érdeklődött komájának munkája iránt,hiszen balettjeivel elbűvölte őt, a legalázatosabban közölte, hogy egy nagy terjedelmű vígjátékot ír az álszentekr ől és képmutatókról.

Ez idő tájt, azaz 1664 tavaszán befejeződött a versailles-i palota belső díszítése, éselkezdődtek a grandiózus versailles-i ünnepségek.

A nyesett zöld bokrok fala között, a végtelen fasorban egy menet haladt, amelynekélén XIV. Lajos király lovagolt. A zenekarok is ott vonultak, és trombitáik olyanfülsüketítően harsogtak, hogy úgy rémlett, még húsz mérföldnyire Párizsban is halljákhangjukat. A zenészek között kocsik gördültek, és egyiken ott állt kiegyenesedve, Apollóistennek maszkírozva, Charles Varlet de La Grange. A következő kocsikon mentek aZodiákus csillagképeinek jelmezeibe öltözött színészek. Ott haladtak és kocsiztak a

jelmezbe öltözött lovagok, négerek és nimfák. És a kocsin az erdők istene, Pán is láthatóvolt közöttük, a kecskelábú, akit de Moliére úr alakított.

Mit jelentett mindez? A heroldok trombitái hírül adták, hogy elkezdődtek "Azelvarázsolt sziget gyönyörei" - a nagyszer ű versailles-i ünnepségek, amelyeket a király

parancsára Saint-Aignan herceg rendezett.

Az udvari kertészek a versailles-i zöld tengerből egész színházakat vágtak ki, ésvirágfüzérekkel és díszekkel díszítették fel, a tűzszerészek soha nem látott ragyogású éser ősségű tűzijátékokat készítettek, Vigarini pedig színpadi gépezeteket szerelt fel a színházielőadásokhoz.

S amikor megkezdődtek az ünnepségek, Versailles kertjeiben minden este szétáradt asokszínű lángtenger, az égr ől dörögve hulltak le a csillagok, és messzir ől úgy rémlett, minthaaz egész versailles-i erdő égne.

Moliére lázasan készült erre az ünnepségre, és nagyon rövid idő alatt, valamelyikspanyol drámaírótól kölcsönözve a darab cselekményét, színdarabot írt Az elisi hercegnő címen. Ebben a gáláns és tartalmatlan előadásban az elisi hercegnő szerepében ArmandeMoliére lépett fel. Ekkor már az egész udvar megállapíthatta, milyen nagy tehetségű a híreskomédiás felesége, és mennyit tanult férjétől. Játéka mindenkit mélyen megragadott, és azudvari lovagok csapatostól vették körül a szellemes, élesnyelvű asszonyt, aki arannyal ésezüsttel hímzett citromsárga selyemruhában pompázott közöttük.

Az elisi hercegnő nagy élvezetet szerzett a királynak, írójának pedig újabbszerencsétlenséget. A veszélyesen fiatal, csinos és gazdag lovagok végleg megmérgeztékszámára az ünnepségeket. Feleségével kapcsolatban már ott, az első napon pletykákszülettek. Minden egyes kósza hír, mérges, epés, résztvevő vagy csúf célzások formájában,haladéktalanul Moliére fülébe került, de ő már nem is vágott vissza, csak dühödtfarkasként vicsorított megsárgult fogaival. Úgy látszik, hogy a Hotel de Bourgogneszínészeivel folytatott múlt évi háborúzás után már sok mindenhez hozzászokott, és nem

csodálkozott azon, hogy az emberek között teljesen meztelenül jár. Ezen kívül szerencsétlenségis érte: a király keresztfia, Lajos, közvetlenül Az elisi hercegnő bemutatója után meghalt.Az ünnepségek közben rendben folytak, és a virágból készült színházakban a

zenekarok Lully dallamait játszották, tűzeső hullott az égből, és elérkezett "az elvarázsoltsziget gyönyörei"-nek hatodik, végzetes napja. Ezen a napon, május 12.-én, Moliére,miután figyelmeztette a királyt, hogy a darab még nem készült el, bemutatta azudvarnak és a királynak három felvonását annak az álszentségr ől szóló, titokzatosdarabnak, amelynek a Tartuffe, vagy az Imposztor címet adta.

Ebben a darabban egy tökéletesen ábrázolt csaló, hazug, gazember, feljelentő kém, álszent, züllött, mások feleségét elcsábító férfi szerepel. Ez a személy, akinyilvánvalóan veszélyes a környező társadalomra, nem más, mint egy pap. Minden beszédét

szép hangzású, kegyes fordulatok töltötték meg, és - mi több - a hős aljas cselekedeteit lépten-nyomon a szentírásból vett idézetekkel kísérte.



Nem tartom szükségesnek, hogy az elmondottakhoz bármit is hozzáf űzzek. Ezt azelőadást a király jelenlétében játszották, végignézte az anyakirályné is, igen vallásosasszony, és számtalan udvaronc, akik között sokan buzgó tagjai voltak a nem sokkalazelőtt híressé vált Oltáriszentség Társaságnak, amely olyan er őteljes tevékenységet fejtettki az országban a vallás védelmében, az erkölcsök tisztaságának érdekében, hogy egy

idő ben még a kormány is megkísérelte betiltását.A Tartuffe-r ől szóló színjáték általános, lelkes és jóindulatú figyelem közepettekezdődött, amelyet hamarosan óriási megdöbbenés váltott fel. A harmadik felvonás vége feléa közönség már nem tudta, mit is gondoljon, sőt egyesek agyában az a gondolat is megfordult,hogy talán Moliére úr elveszítette a józan eszét.

Az egyházi személyek között, persze, mindenféle ember akad, akár az a bizonyosRoquette abbé, aki késő bb Anton püspöke lett. Őt Moliére még a felejthetetlen languedociidőkből ismerte, amikor is Roquette az egész egyházközség előtt rendkívül aljasviselkedésével tette magát ismertté. Ott volt Charpie, az egykori ügyvéd, aki hitszónokkáképezte át magát, és ugyanabban az idő ben elcsábította az udvari gyógyszerész feleségét, vagya híres bordeaux-i franciskánus atya, aki a Fronde idején hallatlan árulásaival tűnt ki, és

még sokan mások. De mégis, mindazt bemutatni a színpadon, amit Moliére előadott... Nem, lássák be, hogy ez mindenki számára képtelenségnek látszott!

A sok megpróbáltatást szenvedett előkelő márkik már hozzászoktak ahhoz, hogy a királyodadobta őket Moliére-nek martalékul. A Sganarelle-ek, szatócsok is megkapták, ami kijártnekik... De a Tartuffe-ben Moliére olyan területre tört be, ahová nem lett volna szabad

behatolnia.A felháborodás szokatlan gyorsasággal nőtt, és síri csöndben fejeződött ki.

Hallatlan dolog történt. Egy komédiás a Palais-Royalból, tollának egy vonásával tönkretetteés végét vetette a versailles-i ünnepségeknek: az anyakirályné tüntetőleg otthagyta Versailles-t.

A továbbiakban nagyon komoly fordulatot vettek az események. A király szemeelőtt hirtelen felbukkant egy bíborszínű palást, és előtte termett Párizs érseke, Hardouinde Beaumont de Péréfixe kardinális, aki nagyon makacsul és állhatatosan kérte a királyt,hogy azon nyomban tiltsa be a Tartuffe előadásait. Az Oltáriszentség Társaság csak egyvalamir ől beszélt - arról, hogy Moliére túlságosan veszélyes. Ez volt az első, és talán az egyetleneset a király életében, amikor egy színházi előadás után úgy érezte, hogy megdöbbent.

S íme, elkövetkezett az a pillanat, amikor a két koma négyszemközt maradt. Egy ideignémán figyelték egymást. Lajos, aki gyermekkora óta megszokta, hogy röviden és világosanfejezze ki magát, úgy érezte, hogy valahogyan nem találja a megfelelő szavakat. Alsó ajkát előre

biggyesztve, oldalvást ránézett az elsápadt komédiásra, s a fejében ilyesfajta gondolatokforogtak: "Ami azt illeti ez a Moliére úr meglehetősen érdekes jelenség!"

Ekkor a színész-koma a következő megjegyzést engedte meg magának:

- Nos hát, felség, a legalázatosabban szeretném engedélyét kérni a Tartuffeelőadására.A király-koma elképedt csodálkozásában.- De Moliére úr - felelte a király, és igen nagy érdeklődéssel nézett a szemébe -,

mindenki egyhangúlag azt állítja, hogy az ön darabjában gúnyolódnak a valláson és ahithűségen.

- Bátorkodom felhívni felséged figyelmét - felelte szívélyesen a király komájává váltszínész -, a hithűség valódi és hamis is lehet...

- Ez így van - állapította meg a keresztapa, s tekintetét nem vette le Moliére-r ől -,de azért, bocsásson meg a nyíltságért, mindenki azt beszéli, hogy az ön darabjában nemlehet megérteni, milyen hithűségen gúnyolódik ön, a valódin vagy a hamison. Az isten

szerelmére, bocsásson meg, nem vagyok szakértő ezekben a dolgokban - tette hozzá a mindigudvarias király.



Elhallgattak. Majd a király így szólt:- Tehát mégiscsak arra kérem önt, hogy ne játssza ezt a darabot.Miután az ünnepségek ilyen sikertelenül fejeződtek be, a király május 16-án

Fontainebleau-ba utazott. Moliére utána ment, Moliére-t pedig egyre jobban terebélyesedve, aTartuffe históriája követte.

Fontainebleau-ban Az elisi hercegnőt megnézte, más nézőkkel együtt, a római pápakövete és rokona, Chigi kardinális, aki tárgyalásokra érkezett Franciaországba. A Hercegnő tetszett a kardinálisnak, és Moliére úgy rendezte dolgát, hogy a kardinális meghívta,olvassa el neki a Tartuffe-öt. Moliére felolvasta a darabot a kardinálisnak, és általánosmeglepetésre, a pápai legátus szívélyesen megállapította, hogy a vígjátékban semmielfogadhatatlant nem lát, és a vallás szempontjából semmi sértőt nem fedezett fel. Moliére-tigencsak fellelkesítette a kardinális bírálata, felderengett előtte az a lehetőség, hogy aSzentszéktől szerezzen védelmet darabjának. De ez nem történt meg. A király még be semrendezkedett Fontainebleau-ban, amikor bemutatták neki Saint-Barthélemy templom

plébánosának, Pierre Roullénak Párizsban nagy gyorsasággal kinyomtatott művét, amely akövetkező címet viselte: XIV. Lajosnak, a világ összes királya közül a legdicsőségesebbnek

- és egészében a Tartuffe-fel foglalkozott.A tiszteletre méltó plébános temperamentumos ember volt, és teljesen világosan

fejezte ki magát. Véleménye szerint Moliére egyáltalában nem ember, hanem démon,csupán emberi testet öltött és emberi ruházatot visel. Tekintettel arra, hogy Moliéreminden bizonnyal a pokol tüzére kerül, ezért a jelzett Moliére-t, a pokol tüzét ki nemvárva, a Tartuffe-fel együtt az egész nép előtt el kell égetni.

Moliére, miután Pierre atya pásztorlevelével megismerkedett, haladéktalanulkérvényt nyújtott be a királyhoz, amelyben kétségbeesett kifejezésekkel kért védelmet tőle.

XIV. Lajos ki nem állhatta, ha bárki is útbaigazította őt, hogy kivel és hogyan bánjon.Ezért Roullé eretnekégető tervének semmiféle sikere nem volt a királynál. Sőt mi több, akirály igen rossz néven vette Roullé ostoba javaslatát.

Ekkor a pápai kardinálison kívül a Tartuffe-nek még egy védelmező je akadt. Ez agoromba és kellemetlen modorú, de okos és tudnivágyó Condé herceg volt. Ugyanakkor,amikor a Tartuffe megjelent, az olaszok a Scaramouche ermite című bohózatot játszották,amelyben egy szerzetest a lehető legrosszabb színben tüntettek fel. A király, aki még igenmeg volt döbbenve a Tartuffe históriája miatt, megjegyezte Condénak, miután megnézte azolaszoknál a Scaramouche előadását:

- Nem értem, miért támadtak rá annyira a Tartuffe-re? Hiszen a Scaramouche-bansokkal élesebb, durvább dolgok vannak.

- Ez azért van, felség - felelte neki Condé -, mert a Scaramouche-ban a szerző az egetés a vallást neveti ki, amihez ezeknek az uraknak semmi köze, a Tartuffe-ben Moliére

azonban rajtuk nevet! Hát ezért bő

szültek úgy fel, sir!De Condé megjegyzése sem segített Moliére-en. Vajon mit csinált a szerencsétlendarab szerző je? Elégette a színdarabot? Eldugta? Nem. Miután magához tért aversailles-i megrázkódtatások után, a megátalkodott drámaíró leült, hogy megírja aTartuffe negyedik és ötödik felvonását.

Moliére pártfogója, Orleans hercege, persze felkérte Moliére-t, hogy adja elő számáraa Tartuffe-öt, és az be is mutatta nyáron a darab három felvonását Villers-Cotteretsvárában, amikor pedig befejezte a színdarabot, teljes egészében eljátszották azt Condé hercegelőtt Raincy-ben.

Igen, a színdarabot betiltották, de nem volt lehetőség arra, hogy terjesztésétmeggátolják, és írott formában egész Franciaországban elterjedt. De ez kevés volt, mert a darab

híre eljutott más európai országokba is, és az ez idő tájban Rómában tartózkodó, nemréga katolikus egyházba megtért Krisztina svéd királynő hivatalosan kérte meg Franciaországot,



hogy szíveskedjenek számára a darab egy példányát megküldeni: a királynő külföldön akartaelőadatni. A francia hatóság ekkor kényes helyzetbe került, de valamiféle ürüggyel mégissikerült megtagadni a királynő kérését.

Amikor a beteg, köhécselő és már az emberek láttára is ingerlékeny MoliéreFontainebleau után visszatért a Palais-Royal ügyeihez, kiderült, hogy a színház bevétele

csökkent.Az elisi hercegnő, igaz, sikert aratott, de az előadása nagyon sokba került. Adivatba jött, kitűnő író, Jean Racine Thébaide című színdarabja nem hozott sok bevételt a

pénztárba. A Tartuffe halála minden tekintetben alaposan elintézte a színigazgatót.És még egy súlyos szerencsétlenséget kellett elviselnie - meghalt a kövér Gros-René Du

Parc - és amikor helyébe felvette Hubert-t, a komikus színészt, aki öregasszonyokszerepében tűnt ki, Moliére azt latolgatta, hogy valamivel helyettesítenie kellene a Tartuffe-öt is.

21. CSAPJON BELE A MENNYK Ő MOLIÉRE-BE

Moliére elmerült a spanyol legendák tanulmányozásába. A feleségével veszekedve,morogva és köhécselve üldögélt magában dolgozószobájában a nagy fóliánsok között, éstelefirkálta a papírt. A csodás csábító, Don Juan Tenorio alakját kiszínezte képzelete azéjszakai virrasztások idején, és nem tudott ellenállni vonzásának. Elolvasta Gabriel Téllezszerzetes darabját, akit Tirso de Molina írói álnéven ismertek, majd az olaszok színműveitis ugyanarról a Don Juanról. Ez a téma vándorolt a különféle országokban, és mindenkitvonzott, köztük a franciákat is. Nemrégiben Lyonban és Párizsban is játszottak afrancia színészek színdarabokat Don Juanról, vagy a K ővendégr ől, amely a spanyol darabelső fordítójának kezében, aki a vendég szót vendégségnek értette, a "K ővendégség" címet kapta.

Moliére lelkesedett a témáért, és hozzáfogott saját Don Juanjának megírásához. Nagyon jó darabot írt, különös, fantasztikus befejezéssel: Don Juanját a pokol tüze nyelte el.

A bemutató 1665. február 15-én volt. Don Juant La Grange játszotta, szolgáját,Sganarelle-t - Moliére, Peti parasztlegényt - Hubert, az új komikus színész, Don Luist - a sántaBéjart, Vasárnap urat - Du Croisy, La Ramée-t - De Brie úr, a két parasztleányt, Sárit és Marit,akiket Don Juan elcsábított, De Brie asszony és Armande játszotta, aki újra másállapotos volt, anegyedik hónapban.

A Don Juan vagy a k őszobor lakomája már a bemutatón ezernyolcszáz lívre-t vételezett be. Ezután a bevétel emelkedett, és elérte a kétezernégyszáz lívre-t.

A párizsi közönséget megdöbbentette a Don Juan. Várni lehetett volna, hogy a Tartuffe-fel kapcsolatban olyan súlyos csapást szenvedett szerző mélységes megbánást tanúsít, és aközönségnek olyan művet mutat be, amely nem érinti az erkölcsi alapelveket és

teljességgel elfogadható. De nemcsak, hogy nem ez történt, hanem a Don Juannal kapcsolatbannagyobb botrány támadt, mint a Tartuffe alkalmával, különösen azért, mert a Don Juanfelhangzott a színpadon, a Tartuffe-öt pedig csupán az emberek szűk köre ismerte.

Moliére hőse, Don Juan, tökéletes ateistaként jelent meg a színen, sőt ez azistentagadó rendkívül szellemes, bátor és elmondhatatlanul vonzó férfi volt, mindenhibája ellenére is. Don Juan következtetései mindig találóak voltak, mint a kard csapásai, ésennek a ragyogó szabadgondolkozónak ellenfeleként Moliére a szolgáját, Sganarelle-t vitteszínre, egy gyáva és alávaló személyt.

A hithűség támogatói teljesen letörtek, de azután még jobban nekidühödtek.Megjelentek az első cikkek a Don Juanról. Egy bizonyos Barbier d'Aucour nevű ügyvéd,Rochemont álnéven, Moliére példás megbüntetését követelte, és emellett megemlítette,

hogy Augustus császár kivégeztette a bohócot, aki Jupiteren gúnyolódott. Augustusonkívül egy másik római császárról is megemlékezett, éspedig Theodosiusról, aki a Moliére-



hez hasonló szerzőket a vadállatok elé dobatta, hogy azok tépjék szét őket.Rochemont után egy másik író is jelentkezett, aki megjegyezte, hogy jó lenne, ha a

szerzőt agyoncsapná a mennyk ő a hősével együtt. E szerző után jelentkezett újra, ezúttalutoljára, régi ismer ősünk, a jámbor Conti herceg. A vígjátéknak és a színészeknek szentelt,különleges dolgozatában kinyilvánította, hogy a Don Juan nyíltan hitetlen - egyébként meg kell

jegyeznünk, hogy a herceg igen szellemesen érvelt.- Elvégre nem szabad mégsem - mondta a herceg - Don Juannal elmondatni avakmer ő beszédeket, a vallás és az isteni törvény védelmét pedig az ostoba szolgára

bízni. Hát képes ő szembeszállni nagyszer ű ellenfelével?Általában szólva az a kívánság, hogy a Palais-Royal igazgatójába csapjon bele a

mennydörgős mennyk ő, egyre gyakrabban elhangzott. A legnagyobb hatást az egész darabbanaz a Don Juan és a koldus közötti, valóban különös jelenet gyakorolta, amelyben a koldusDon Juan kérdésére, hogy mivel foglalkozik, azt felelte, hogy azok jólétéért imádkozik,akik neki alamizsnát adnak. Erre Don Juan megjegyezte, hogy az az ember, aki egész napimádkozik, bizonyára nem él rosszul. A koldus azonban beismerte, hogy nagy szükségbenél. Akkor Don Juan azt mondta, hogy úgy látszik, fáradozásait rosszul jutalmazzák meg az

égben, és egy aranyat ajánlott fel neki, de azzal a feltétellel, ha a koldus hajlandó istentkáromolni. A koldus ezt megtagadta, és Don Juan mégis odaadta neki az aranyat, kifejezveazt a véleményét, hogy "emberszeretetből" teszi.

Ez a jelenet még azokat is Moliére ellen fordította, akik aránylag jóindulattalviseltettek iránta, és a darab végén lecsapó villámmal, amellyel a szerző hősét sújtotta,határozottan senkit sem elégített ki. Röviden szólva, a Don Juan rövid ideig maradtszínen, és a tizenötödik előadás után betiltották.

Nem árt, ha hozzátesszük, hogy Moliére a Don Juannak köszönhette, hogy az orvosokegész párizsi tudós testületével összeveszett, mivel rovásukra gúnyos megjegyzéseket tett avígjátékban.

Miután Moliére ily módon új ellenségeket szerzett magának, most csöndes időszakkezdődött. A kimerítő nyár sokáig és örömtelenül zajlott. Odahaza csak a veszekedés várta azállapotos és egyre ingerlékenyebb feleséggel, és a dühös és haszontalan szitkozódás a

bevétel csökkenése miatt. Ezzel a csökkenéssel megküzdeni a Tartuffe és a Don Juan bukása után nagyon nehéznek bizonyult.

Amikor hangulata már egészen kibírhatatlanná vált, akkor a bor segített, és a kistársaság, amely Moliére régi osztálytársaiból valamint Claude Chapelle-ból állt, ésamelyhez kívülük még La Fontaine, Boileau is csatlakozott, és a felkelő csillag - JeanRacine, együtt ment el időnként hol a "Fehér Bárány", hol meg a "Fenyőtoboz" kiskocsmába.Ilyenkor a hangos Chapelle elnökölt, aki a világon legjobban az italt szerette.

Közben a színházi ügyek mentek a maguk útján. Júniusban a király parancsára

Versailles-ban elő

adták a drámaírónő

, Mademoiselle Desjardins darabját, a Kacérkodót. Aszínművet a kertben, szabadtéri színpadon játszották, és a színészek csodálkoztak a narancsfákszokatlan számán, amelyekkel a színpadot feldíszítették.

Augusztus 4-én Armande leánygyermeket szült férjének. A kisleány keresztapja régiismer ősünk, Esprit Rémond de Modéne lett, a keresztanyja pedig - Madeleine. A régiszerelmesek viszonya már régen a múlté volt, most már Modéne-t és Madeleine-tcsöndes és szomorú barátság f űzte egymáshoz, és az egykori szerelmesek tiszteletére,akik most keresztszülők lettek, a leánykát Esprit Madeleine-nek nevezték el, így kötve összenevüket.

Moliére leányának születése után néhány nappal olyan esemény történt, amely aszíntársulat hangulatát igen felélénkítette. Azon az emlékezetes pénteki napon, 1665.

augusztus 14-én, amikor a színtársulat Saint-Germain en Laye-ban tartózkodott, a királyközölte sieur de Moliére-rel legfelségesebb parancsát: a színtársulat attól kezdve



közvetlenül a király vezetése alá kerül, és a Királyi Társulat a Palais-Royalban elnevezéstviseli. A színtársulat számára hatezer lívre évjáradékot állapít meg.

A színészek rendkívül örültek, és a királyi kegyre illendően kellett válaszolni.Moliére haladéktalanul meg is tette volna, ha egy körülmény nem akadályozza: súlyos betegvolt. Egész szervezetét betegség támadta meg. Mindenféle gyötr ő fájdalmak jelentkeztek a

gyomrában - talán ideges eredetűek voltak -, amelyek úgyszólván soha sem hagytakalább. Ezenkívül egyre er ősebben köhögött, és egy ízben vért is köpött. Emiatt Moliére-nél konzíliumra gyűltek össze az orvosok.

Mihelyt azonban kissé javult az állapota, olyan kísérletet mutatott be adramaturgia terén, amely a világon egy drámaírónak sem sikerült volna. Milyen módonlehet ilyet véghezvinni, teljesen érthetetlen számomra: öt nap leforgása alatt megírt,

betanított és színpadra vitt egy vígjáték-balettet, prológussal. Ez a darab, amelyetszeptember 15-én mutattak be Versailles-ban, és amelyet a Szerelem mint orvosnaknevezett el, a királynak nagy élvezetet szerzett. Késő bb a darab átkerült a Palais-Royalba,és ott eléggé telt ház előtt játszották, bár körülötte is fellángolt a Moliére-ral kapcsolatbanmár megszokott botrány.

Ezúttal a legkomolyabb mértékben megsértődött az egész francia orvosi kar,mivel a darabban négy orvos szerepelt, és mind a négyen sarlatánoknak bizonyultak.

Mi vitte Moliére-t az orvosok elleni perpatvarba? Mint tudjuk, Moliére állandóan betegeskedett, és reménytelenül beteg volt, fokozatosan egyre jobban hatalmába kerítettea hipochondria, ami szörnyen elcsigázta. Az orvosokhoz fordult - de nem kapott tőlüksegítséget. És alighanem igaza volt, amikor az orvosokat támadta, mert Moliére kora enagy tudomány, az orvoslás történetének egyik legszánalmasabb időszaka volt. Akorabeli orvosok legtöbb esetben sikertelenül gyógyítottak, és minden rémtettüket szintelehetetlen felsorolni. Gassendit, ahogy már említettük, érvágásokkal segítették át amásvilágra. S nem is olyan régen, az előző évben, az orvosok egyike Moliére jó barátját, LaMothe Le Vayer-t tette el láb alól, háromszor is hánytatót itatott vele, ami Le Vayer

betegségét csupán súlyosbította. Korábban, amikor Mazarin kardinális haldokolt, a négyorvos, akiket betegágyához hívtak konzíliumra, négy különböző diagnózist állapítottmeg, amivel nem kis okot szolgáltattak a párizsiaknak az élcelődésre! Szóval Moliére korasötét időszaka volt az orvostudománynak.

Ami pedig megjelenésük külsőségeit illeti, hát az teljesen elütött másokétól, ésmegállapíthatjuk, hogy azok az emberek, akik Párizs utcáin mindenfelé hosszú gyászosöltözékekben, öszvérháton jártak, szakállt növesztettek és titokzatos zsargonban beszéltekegymással, szinte maguktól kívánkoztak vígjátéki színpadra. S így a Szerelem mint orvosbanMoliére négy f őnyi orvosi kart vitt a színpadra. Olyan nevet viseltek, amelyeket Moliéreszámára egy vidám vacsora mellett Boileau ötölt ki, a görög nyelv felhasználásával. Az

elsőt Desfonandres-nek hívták, ami embergyilkost jelent. A második orvos neve - Bahysvolt, ez ugatót jelent görögül. A harmadikat - Macrotonnak hívták, ami lassú beszédűnek felel

meg, és végül, a negyediket Thomesnek hívták, érvágónak vagy tömeggyilkosnak. Nagy botrány támadt, mivel a közönség azon nyomban felismerte bennük a négy

udvari orvost: Elie Beda sieur des Fougerais-t, Jean Esprit-t, Guénault-t és Vallot-t,egyébként az utóbbi nem csupán udvari orvos volt, hanem a király első orvosának isszámított. Vagy négy évvel e színdarab bemutatása után ez az orvos a királyfitestvérének feleségét, Henriette-t megölte, nem érvágásokkal ugyan, hanem azzal, hogyopiumtinkturát rendelt neki, amit nem kellett volna.

A négy sarlatán konzíliuma a színpadon a közönség hatalmas nevetése közbenzajlott le, és nem csoda, hogy az orvosok körében a Moliére iránti gyűlölet szokatlan

mértéket öltött a Szerelem mint orvos bemutatása után.A Palais-Royal színház bevételeit azonban ez a darab jelentősen megjavította. Igaz,



hogy nem kisebb szerepet játszottak ebben más szerzők darabjai is. Meg kell köztük említenünkMoliére egykori ellenségét, Donneau de Visét is. Végre sikerült egy jó darabot írnia - aKacér mamát. Moliére kibékült vele, elfogadta darabját előadásra, és de Visé darabja nagysikert aratott.

A legnagyobb reményt Jean Racine Alexandre című színdarabjához f űzték. Ezt a

színjátékot betanulták, próbálták, és 1665. december 4-én bemutatták a Palais-Royal színházban.Ekkor azonban fiatal barátja, Jean Racine olyat tett, ami igen megdöbbentetteMoliére-t. Még abban a december hónapban a Palais-Royal színtársulata elszörnyedvetudta meg, hogy a Hotel de Bourgogne az Alexandre bemutatására készül, próbálja adarabot, és hogy ez Racine tudtával történik. La Grange, aki az Alexandre címszerepét

játszotta, megtudta, hogy a híres Floridorral kell versenyre kelnie, és a Palais-Royaligazgatója a fejét fogta, mivel teljesen nyilvánvaló volt, hogy az Alexandre előadásain, haazt a Hotel de Bourgogne-beli színtársulattal párhuzamosan adják elő, alig lesz néző.

Amikor Racine-tól magyarázatot kértek, hogy miért adta oda a már színre hozottdarabját a konkurens színháznak, arra hivatkozott, hogy az Alexandre előadása a Palais-Royalban neki nem tetszett, és hogy véleménye szerint ezt a darabot a Hotel de Bourgogne-

ban nagyobb lendülettel adják elő.A két drámaíró barátságát ez az eset megszakította, és Moliére meggyűlölte Racine-t.

22. AZ EPÉS SZERELMES

Megyek az örvényből, e dicső bűntanyáról,S keresek a földön valami zug helyet...(Embergyűlölő. Szabó Lőrinc fordítása)

Racine árulása után Moliére újra megbetegedett, és egyre gyakrabban kereste fel őtállandó orvosa, Mauvillain, aki, úgy látszik, mégiscsak értett valamit a mesterségéhez. DeMauvillainnek is nehézséget okozott, hogy megállapítsa a Palais-Royal igazgatójának

betegségét. Az pedig teljesen beteg volt. Nem kétséges, a testi szenvedéseken kívül lelki betegség is gyötörte, amely állandó komor hangulatában jutott kifejezésre. A színigazgatóegész Párizst nyomasztóan szürkének látta. Homloka elborult, és az arca rángott, mogorvángubbasztott dolgozószobájában, mint valami beteg madár.

Nagyon nehéz volt Moliére-t gyógyítani. Gyógyszert kért, és Mauvillain bőségesen írtfel számára mindenféle orvosságot, és előírta a gyógymódot is, de az orvos előírásait a

beteg nem tartotta be. A beteg olyan hipochonder volt, aki meg is akarta érteni, mi történik

szervezetében. A pulzusát tapogatta, és saját magának sugalmazta a baljós gondolatokat.1666. januárjában Racine még egy csapást mért Moliére-re. Du Parc özvegye bejelentette, hogy átmegy a Hotel de Bourgogne színházhoz. Moliére meghallgatta az új hírt, ésdühösen közölte, hogy ebben semmi meglepő nincsen, megérti azt, hogy Thérése Marquise-toda csábítja szerető je, Racine.

Vajon Mauvillain orvosságai segítettek-e, vagy a betegség rohamával maga aszervezet küzdött-e meg, nem tudni, de február végén Moliére újra rendszeresen dolgozotta színházban. A tavaszi hónapokban új darabot írt, Embergyűlölő, vagy az epés szerelmescímen. Ez a színdarab egy becsületes emberr ől szólt, aki tiltakozott az emberi hazugságokellen, és ennek következtében, természetesen, magára maradt. Moliére orvosának alaposantanulmányoznia kellett volna ezt a művet: benne kétségkívül visszatükröződött páciensének

lelkiállapota. Egyébként valószínű, hogy Mauvillain ismerte a darabot.Bár az Embergyűlölőt a szakértők Moliére egyik legjobb darabjának tartják, a



közönségnél nem aratott nagy sikert. A bemutató lagymatagon zajlott le. Az egyik néző, Racineismer őse, azt hívén, hogy kellemes hírt mond Racine-nak, elmondta neki, hogy megnézte a

bemutatót és az Embergyűlölő megbukott. Érdekes megjegyeznünk, hogy mit felelt akárörvendő ismer ősnek a Moliére által annyira gyűlölt Racine:

- Igen, ott volt a bemutatón? Én meg nem voltam - mondta Racine. - Ennek

ellenére nem hiszek önnek. Lehetetlen, hogy Moliére rossz darabot írt volna. Menjen el, ésnézze meg még egyszer.Az Embergyűlölő bemutatóját egy história tette emlékezetessé, amely Moliére-t igen

nyugtalanította. Egyébként is tudjuk, hogy ilyesmi nélkül nehéz egy Moliére-színdarabotelképzelni! A párizsiak, szokás szerint, ebben a darabban is keresték a hasonmásokat, éshíre terjedt, hogy a színdarab hőse voltaképpen a trónörökös nevelő je, herceg deMontausier.

A híresztelés villámgyorsan eljutott a herceghez. Semmiféle elképzelése nem voltMoliére darabjáról, de azon nyomban arra gondolt, hogy ha Moliére a darabban őt ábrázolta,akkor persze nevetséges formában. A herceg dühbe jött és kijelentette, hogy az első adandóalkalommal botjával agyonveri Moliére-t. A herceg fenyegetéseit Moliére-nek elmondták

előzékeny barátai, és ez az egyébként sem kiegyensúlyozott lelkiállapotú emberben mérhetetlenrémületet keltett.

Moliére mindenképpen szerette volna elkerülni Montausier-t, de a találkozás mégismegtörtént. Amikor a király megnézte az Embergyűlölőt, Montausier is megjelent azelőadáson. Moliére elhatározta, hogy a színfalak mögött marad, és ott vészeli át aveszélyes néző jelenlétét, de amikor az előadás véget ért, Moliére-rel közölték, hogyherceg Montausier kéri, hogy menjen oda hozzá, mert beszélni akar vele. Moliérerémülete akkor olyan beteges méretet öltött, hogy a csodálkozó küldöncöknek meg kellettnyugtatniok Moliére-t, hogy Montausier semmi rosszat nem akar. Moliére, sápadtan ésreszkető kézzel, megjelent a herceg előtt. Ekkor rémülete csodálkozássá változott, mivelMontausier átölelte őt, a legszebb kifejezésekkel hálálkodott, és közölte, mennyire hízelgettneki, hogy olyan nemes ember arcképéhez lehetett modell, mint Alceste. A hercegMoliére-nek számos bókot mondott. E perctől kezdve rendkívül jó véleménye volt adrámaíróról. Az érdekes mindebben az, hogy Moliére-nek, amikor Alceste alakjátábrázolta, még csak eszébe sem jutott herceg Montausier.

Bár az udvarnál a kitűnő darab sikert aratott, a Palais-Royalba kevés nézőt vonzott,és a színészek újra igazgatójukat kerülgették és kedveskedve kérték, írjon valamiújdonságot. Hivatkoztak arra is, hogy a jövő szempontjából az öreg Pierre CorneilleAttilája, amelyet a Palais-Royal rendelkezésére bocsátott, szintén nem jogosít sok reményre.

23. A VARÁZSLATOS CLAVICEMBALOA színészek megkapták a kikunyerált újdonságot, és 1666. augusztus 6-án bemutatták

Moliére új bohózatát, a Botcsinálta doktort. A bohózat elragadó volt, rendkívül tetszett a párizsiaknak, és telt házat hozott, körülbelül tizenhétezer lívre-t abban az évadban. MagaMoliére vállát vonogatva kijelentette, hogy ez a bohózat - semmiség és ostobaság, és hogymost nem a bohózatokkal kell foglalkozni, hanem arra kell gondolni, mit készítsenek elő azünnepségekre, amelyeket decemberben Saint Germain-en-Laye-ban rendeznek meg. Itt kellmegemlítenünk azt a nagy eseményt, amely ezeknél az ünnepségeknél és a Botcsináltadoktornál is korábban történt, éppen ebben az évben.

Franciaországban az idő tájt volt egy színtársulat, amely a "Trónörökös Kis

Színészeinek Társulata" nevet viselte. Ezt a színtársulatot Raisin asszony vezette, azorgonista Edme Raisin felesége. Egy ideig vidéken játszottak, majd megjelentek Párizsban is.



Raisin asszony férjének úgy látszik, kiváló feltalálói képességei lehettek; erejemegfeszítésével végül is egy olyan clavicembalót talált fel, amely Raisin tetszése szerintizenedarabokat játszott anélkül, hogy emberi kéz megérintette volna az úgynevezettvarázslatos clavicembalót. Magától értetődik, hogy a varázsos hangszer a közönségremegdöbbentő hatást gyakorolt. A clavicembalót parancsra bemutatták az udvarban, mivel híre

eljutott a királyhoz is. A bemutató azonban gyászos eredménnyel járt: a királyné elájult ahangszer első hangjaira, amelyet az magától játszott el. A király, akit szemmel láthatólagnehéz lett volna kétes csodákkal ámulatba ejteni, megparancsolta, hogy nyissák ki ahangszert, és akkor a csodálkozó nézők szeme előtt a clavicembalóból kihúztak egykuporgó, megkínzott és szokatlanul mocskos kisfiút, aki a clavicembalo belsejében játszott.

A kisfiút Michel Baronnak hívták. A néhai André Baronnak, a Hotel de Bourgogneegykori színészének volt a fia, és Raisin asszony gyermek színjátszó társulatában lépett fel.A gyermekek néhány előadást mutattak be a Palais-Royalban, egyébként kiderült, hogya tizenhárom éves árva gyermeknek, Michel Baronnak olyan szép arcvonásai és azonfelülrendkívüli színészi képességei vannak, amelyek párjukat ritkították.

Moliére mindenkivel közölte, hogy ez a fiú a francia színpad leendő csillaga.

Kiemelte Baront Raisin asszony keze közül, és befogadta házába, hogy ott nevelkedjék. Afeleségétől eltávolodott, és a közös lakáson és a színházi dolgokon kívül vele semmifélekapcsolatot nem tartó, magányos és beteg színigazgató rendkívül megszerette a tehetségeskisfiút. Úgy kényeztette, mintha fia lenne, megkísérelte, hogy javítson féktelen és kihívóviselkedésén, és tanította a színészmesterségre. Igen rövid idő alatt nagy eredményt ért elnála.

Baron tartózkodását Moliére házában megnehezítette, hogy Armande ki nemállhatta a kisfiút. S nehéz volt megérteni, hogy mi rejlik mögötte. Lehetséges, hogy nagyszerepet játszott benne az a tény, hogy Moliére Michel Baron számára külön szerepet írt,Myrtilt a Mélicerte hősi pásztorjátékban, amelyet a decemberi királyi ünnepségek számárakészített.

Ezek a "Múzsák balettje" elnevezésű ünnepségek Saint Germain-en-Laye-ben decemberbenkezdődtek. A balett, amelynek librettóját Benserade írta, nagy sikert aratott, annál isinkább, mert benne megint csak táncolt a király, és vele együtt Mademoiselle La Valliére.Amikor azonban a Mélicerte bemutatására sor került, csupán egyszer sikerült eljátszani,mivel a további előadásokat Armande és Baron meghiusította. Közvetlenül a Mélicerte előadásaelőtt Armande, akit határtalanul feldühített Baron hangoskodó viselkedése, vagy talán az akörülmény, hogy a Mélicerte-ben Armande a háttérbe szorult (Eroxene pásztorlány kisszerepében), arcul csapta Baront.

Az ördögi büszkeségű kisfiú Moliére-hoz rohant, és határozottan kijelentette, hogykilép a színtársulatból. Moliére majdnem sírva fakadt, könyörgött, hogy maradjon, de

Baron engesztelhetetlen volt, és a színigazgatónak csupán arra sikerültőt rábírnia, hogylegalább a bemutatót ne tegye tönkre, és játssza el Myrtil szerepét. Baron ebbe beleegyezett,

egyszer fellépett, majd volt bátorsága a királyhoz fordulni, panaszt tenni Armande-ra, ésengedélyt kérni arra, hogy kiléphessen Moliére színtársulatából. A király ezt megengedteneki, és Baron visszatért régi társulatához, vagyis elutazott Raisin asszonyhoz.

Moliére-t leírhatatlan szomorúság fogta el. Nem volt kivel helyettesítenie BarontMyrtil szerepében, a Mélicerte-t le kellett vennie a műsorról. Ezért hát igen rövid idő alattösszecsapott egy tréfás pásztorjátékot, Coridon címen, mindenféle táncoló cigányokkal, bűvészekkel, démonokkal és ehhez hasonló szereplőkkel. A Coridon belekerült a "Múzsák balettje" műsorába, de a művet csupán az a körülmény mentette meg, hogy Lully nagyonkellemes zenét írt hozzá.

A Coridonon kívül Moliére még egy harmadik darabot is beiktatott az ünnepségekműsorába - A Szicíliai, vagy a Szerelem mint festő című egyfelvonásos vígjáték-balettet,



amelyet 1667. január 5-én mutattak be.A saint-germaini ünnepségek után Moliére ágynak dőlt, ezúttal igen komolyan

megbetegedett: vért köpött. Moliére bizalmas barátai megrémültek, és az orvosokmegparancsolták a betegnek, hogy haladéktalanul utazzék el Párizsból. Ez jó tanácsnak

bizonyult. Moliére-t falura vitték és megfelelően kezelték, tejjel itatták. Júniusra sikerült őt

talpra állítani, úgyhogy visszatérhetett a színházba, és játszhatott is a nyári időszakban.

24. FELTÁMAD ÉS ÚJRA HALDOKLIK

"Különös, hogy a mi komikusszínészeink nem tudnak meglennia kormányhivatalok nélkül. Nálunknélkülük egyetlen dráma sem

bontakozhat ki."Gogol

Az 1667-es év jelentős volt, és semmiképpen sem hasonlított az előző csöndesesztendőhöz. Az a két ember, akinek életét nyomon követem, Franciaország királya és aPalais-Royal színtársulatának igazgatója, ebben az évben két gondolatot valósított meg.

A királyi gondolatnak az volt a lényege, hogy hitvesének, Marie Thérése-nek, a kétévvel azelőtt elhalálozott IV. Fülöp spanyol király leányának örökösödési joga van a

Németalföldön található spanyol birtokokra. E gondolat alapos kidolgozásához a király hozzáis látott.

A királyi komédiás elgondolása kevésbé jelentős volt, de nem kevésbé vonzotta őt,mint a királyt az a terv, hogy Franciaországhoz új földbirtokokat csatoljon. Amikor a gyógykezeléshatására Moliére arcáról eltűntek a gyanús rózsaszínű foltok, és szeme elveszítette

beteges, lázas ragyogását, előhúzta fiókjából a Tartuffe kéziratát, és hozzálátott, hogykijavítsa. Mindenekelőtt Tartuffe-öt átkeresztelte Panulphe-re, majd levetette Panulphe-r őla papi ruhát, és világi emberré változtatta át. Ezután kidobta a darabból a szentírásbólvett számos idézetet, mindenféleképpen enyhítette az éles megjegyzéseket, és a befejezéstalaposan átdolgozta.

Az új befejezés kiválóan sikerült. Amikor a csaló Tartuffe, illetőleg Panulphe márdiadalmaskodott, tönkretéve a becsületes embereket, és amikor, úgy rémlett, már semmi semmentheti meg őket tőle, mégiscsak felbukkant a mentség, ez pedig a királytól érkezett. A

jóindulatú rendőrtiszt, aki mintha az égből csöppent volna oda, nem csupán a szükséges ésutolsó pillanatban fogta el a gonosztevőt, de ezenfelül még hatásos monológot is mondott,

amelybő

l kiderült, hogy amíg király van, a becsületes embereknek nincs mitő

l félniük, éssemmiféle csaló nem szökhet meg a király sasszeme elől. Éljen a rendőrtiszt és éljen a király! Nélkülük valóban nem tudom, hogyan kerekítette volna ki Moliére Tartuffe-jét. Mintahogyan azt sem tudom, hogy mintegy százhetven év elmúltával az én távoli hazámbanegy másik beteg szatíraíró befejezte volna-e eléggé ismert, Revizor című színdarabját, haSzentpétervárról nem vágtatnak oda idejében a csendőrök.

Miután elvégezte a javításokat és elégedetten szemlélte munkáját, a szerző ravaszulmegkörnyékezte a királyt. Az viszont, a maga részér ől, felemelkedett a magasba, ottkörözött igen magasan a levegő ben, szemét nem véve le a lábainál elterülő

Németalföldr ől. Miközben a spanyol jogászok szellemesen és alaposan bebizonyították, hogyMarie Thérése-nek, és ennek következtében XIV. Lajos királynak semmiféle jogcíme nem lehet a

spanyol birtokokra, a király megállapította, hogy az ügy túlságosan elhúzódik, átterelte akérdést a jogi síkról másik hatáskörbe. Mindenre felkészült. Miniszterei megszerezték



Portugália, Anglia és más országok beleegyezését, és hirtelen baljóslatú csönd támadt, amilyenáltalában nagy felfordulás előtt szokott lenni. Párizsban feszült lett a hangulat. A

pompásan öltözött lovagok egyszer csak elkomorodtak, távol tartották magukat aszórakozásoktól, és katonaköpenyt öltöttek.

A Palais-Royal színtársulat igazgatója viszont alkalmasnak látta a pillanatot.

Megjelent elbűvölő mosollyal a király előtt, megmutatta neki a kéziratot, elmondta, hogykijavította a színdarabot. A király jóindulatúan nézett a színészre, és bizonyára valamimásra gondolva, olyasfélét mondott, hogy neki voltaképpen semmi kifogása sincs ez ellena darab ellen... Moliére szeme felvillant, és azon nyomban eltűnt a királyi fogadószobából.

Moliére lovagot nyomban felváltotta a király által hívatott Turenne marsall, ésSpanyolországban és Németalföldön még csak fel sem foghatták, hogy mi történt, amikor afrancia lovasság Németalföldre támadt. Elkezdődött a háború.

Az ágyúdörgéstől távol levő Moliére és színészei szörnyű nagy izgalomban próbáltáka Tartuffe-öt, amelynek Moliére új elnevezést adott: Az imposztor. Augusztus 5.-én, a

bemutató felejthetetlen napján, a közönség özönlött a Palais-Royalba. A bevétel elérte azezerkilencszáz lívre-t, és hatalmas volt a siker. Másnap azonban megjelent a párizsi

rendőrf őnökség rendőrbiztosa, és átnyújtotta Moliére úrnak Guillaume de Lamoignonnak,a párizsi rendőrf őnöknek hivatalos utasítását Az imposztor előadásainak haladéktalan

beszüntetésér ől.Moliére az Orleans-i hercegnőhöz rohant, és az elküldte egyik bizalmas emberét a

rendőrf őnökhöz. Lamoignon azt felelte, hogy legnagyobb sajnálatára, semmit sem tehet,mivel nincs birtokában a király engedélyének Az imposztor előadására. Akkor Moliére,magához hívta hűséges barátját, Boileau-t, aki jó viszonyban volt Lamoignonnal, és magament el a rendőrf őnökhöz. Lamoignon elragadó kedvességgel fogadta Moliére-t, és nemcsakhogy nem gyötörte szemrehányásokkal istentelensége miatt, és nemhogy veszélyesnek neveztevolna a színdarabot, hanem, ellenkezőleg, kellőképpen elismerte Moliére tehetségét, és a lehető leghízelgő bb bókokkal halmozta el. Lamoignon tökéletesen udvarias volt, de a beszélgetésvégén Az imposztor előadására határozottan megtagadta az engedélyt, amíg a király ebbenaz ügyben nem határoz.

Moliére egyik darabjáért sem harcolt olyan makacsul, mint a Tartuffe-ért. Magáhozhívta megbízható színésztársát, növendékét és barátját, La Grange-ot, és vele együtt sieur LaThorilliére-t, megkérte őket, hogy azonnal szerezzenek postakocsit maguknak, ésszáguldjanak el vele Flandriába, a király hadiszállására.

La Grange és La Thorilliére magukkal vittek ezer lívre-t, és táskájukba tették Moliérehosszú kérvényét, amelynek végén arra kérte a királyt, hogy védje meg őt, Moliére-t, aTartuffe-ök veszett gonoszságától, akiknek jelenlétében semmi értelme sincsen annak, hogymég a legártatlanabb vígjátékot is bárki megírja. Ugyanebben a kérvényben Moliére biztosította a

királyt arról, hogy darabjával kizárólag arra törekedett, hogy szórakoztassa a királyt dicső

hadjárata után, csupán egyet akart - mosolyt csalni annak az arcára, akinek nevétől egészEurópa remeg. Moliére megölelte La Grange-ot és La Thorilliére-t, és augusztus 8.-án az őketFlandriába szállító hintó eltűnt az országút porában.

A Tartuffe és Az imposztor általános beszédtárgy lett Párizsban, és 11.-énelhangzott az új hír. Egész Párizs olvashatta az érsek felhívását.

Nagyon hatásos módon volt összeállítva, és így kezdődött:"Miután ellenőrünktől értesültünk, hogy pénteken, a folyó hó ötödik napján, a város

egyik színházában, Az imposztor új cím alatt bemutattak egy vígjátékot, amely annálártalmasabb a vallásra, mivel a képmutatás és a hamis jámborság bírálatának ürügyévelalkalmat nyújt arra, hogy azokat bírálja, akik az igazi jámborságot tanúsítják..."

Párizsban álmélkodtak, olvasták a felhívást, Moliére ellenségei örvendeztek, aszínházbarátok, akik 5-én nem jutottak el a színházba, bánkódtak, az érsek pedig



felhívásában a továbbiakban azt közölte, hogy tudva, mennyire veszélyes a jámborságmegsértése, különösen olyan időkben, amikor a dicső király életét kockáztatja az államérdekében, és amikor buzgó imát kellene mondani szent személyének biztonsága és győzelménekelnyerése érdekében, ő, az érsek, megtiltja nem csupán a bemutatását, hanem az olvasását vagymeghallgatását is ennek a vígjátéknak, mind nyilvánosan, mind bármiféle magán-

összejöveteleken, az egyházból való kiátkozás terhe mellett. Az érsek megparancsolta a St.-Marie-Madeleine és St.-Séverin templom plébánosának, hogy ügyeljenek parancsának teljesítésére."Kelt Párizsban, pecsétünkkel ellátva, az ezerhatszázhatvanhetedik év augusztus

tizenegyedik napján."A felhívás súlya túlságosan jelentős volt, ezt még a naiv emberek is megértették, és a

párizsiak tisztában voltak azzal, hogy Az imposztor ügye elveszett. Moliére azonban mégegy kísérletet tett, hogy megmentse drága művét. Barátai közül valaki - lehetséges, hogynem is egy, hanem egy egész csoport - levelet tett közzé Az imposztor védelmében, de ez mitsem segített.

Ekkor Moliére megundorodott Párizstól. Beszüntette az előadásokat a Palais-Royalban LaGrange és La Thorilliére visszatéréséig, ő maga pedig kiment Auteuil faluba, Párizs közelébe, és

ott sieur de Beaufort-nál évi négyszáz lívre-ért bérelt egy lakást. De Beaufort Moliérerendelkezésére bocsátott egy konyhát, ebédlőt, hálószobát, két manzárdszobát, és a jogot,hogy a parkban sétáljon. Ezenkívül, Moliére külön díjazás mellett, húsz écuért még egyszobát bérelt arra az esetre, ha barátai közül valaki meglátogatja Auteuilben. MegbeszélteArmande-dal, hogy Esprit Madeleine-t magával viszi, és Auteuilben magán nevelőintézetbenhelyezi el. Ugyancsak megállapodtak abban, hogy a szakácsnő, Laforest (akinek, Párizsban azt

pletykálták, Moliére állítólag elsőnek olvassa fel hangosan új vígjátékait, hogy megtudja,mulatságosak-e vagy sem) kijár majd Auteuilbe, hogy f őzzön olyankor, amikor Moliére-nél vendégek vannak, a mindennapi háztartási feladatok elvégzésére pedig felvette Martine-t,a szolgálóleányt. Az auteuili manzárdba elhozta magával Plutarkhoszt, Ovidiust, Horatiust,Caesart és Hérodotoszt, valamint egy tanulmányt a fizikáról, amelyet barátja, Rohault írt,és saját kezű ajánlással küldött meg Moliére-nak.

Így tűnt el Párizsból a Tartuffe szerző je.Egyébként a látogató barátok számára fenntartott szoba nem maradt sokáig üresen,

mivel megérkezett a hűséges és igaz barát, Claude Chapelle. Miután beállított, jólelhelyezkedett a szobában, és körülrakta magát boros üvegekkel. Ő vigasztalta egykoriosztálytársát, és kísérte el sétáira sieur Beaufort sárguló parkjában. Szeptemberben, amikora park fáinak levelei egészen megsárgultak, Auteuilben megjelent, az út porát szinte lesem mosva magáról, La Grange és La Thorilliére. Megölelve a színigazgatót, a futár-színészekközölték, hogy a király jó egészségnek örvend, és a hadjárat győzedelmesnek bizonyult. Ami

pedig a Tartuffe-öt illeti, a király jóindulatúan fogadta a kérvényt, de a bemutatás kérdését

parancsa szerint el kell halasztani a háborúból való visszatértéig.A király megnyerte háborúját, Moliére urat azonban, aki nem kevésbé makacsulharcolt Tartuffe-jéért; legyőzték. A drámaíró feltámasztotta halottaiból Lázárját, azonbanaz csupán egyetlen, az augusztus 5-i estét töltötte életben.

25. AMPHITRYON

Moliére nem szerette a természetet és a falusi életet. Színészünk igazi városi embervolt, Párizs fia. Boldogtalan családi élete és a sokéves, soha nem szünetelő munka azonbankimerítették, és az auteuili száműzetés szükségessé vált számára. Csökkentette kapcsolatát

Párizzsal, csak a színházban és az udvarnál fordult meg, és azokat a napokat, amikor nemvolt előadás, az auteuili manzárdszobában töltötte, és nézte, hogyan változik évszakonként a



beaufort-i park. Chapelle különben tartósan letelepedett Auteuilben, és ezenkívül időrőlidőre beállítottak más barátok is: Boileau és La Fontaine, akikhez néha a diplomataGuilleragues gróf, Moliére műveinek nagy kedvelő je és de Jonzac gróf, Chapelle barátja iscsatlakozott.

A társaság azért állított be Auteuilbe, hogy elvonják Moliére-t a munkától,

fecsegjenek az irodalomról, felolvassák mások pajzán verseit, és epigrammákat írjanak,köztük a párizsi érsekr ől, Péréfixe-r ől is. Az összejövetel rendszerint vacsorával végződöttChapelle szobájában. Időközben ezek a vacsorák rendkívül megtetszettek mindnyájuknak, éskülönösen Jonzacnak.

Az egyik vacsorára Chapelle, ki tudja miért, dupla adag bort vett. Moliére rosszulérezte magát, csak egy pillanatra nézett be a vidám társasághoz, elutasította az italt, ésvisszavonult szobájába. Az ottmaradtak éjjel háromig vacsoráztak, majd azután éjjelhárom órakor rádöbbentek arra, hogy az élet visszataszító. A beszédeket elsősorbanChapelle mondta. Auteuil már régen aludt, és a kakasok is már régen megszólaltak.

- A világon minden csak hiúság! - kiáltotta Chapelle baljóslatúan, és fenyegetőlegmutogatott.

- Tökéletesen egyetértünk veled - felelték ivócimborái -, folytasd, Chapelle!Ekkor Chapelle fellökött egy poharat, és a vörös bor végigfolyt rajta. Ez csak még

jobban elkeserítette, és így folytatta:- Igen, szegény barátaim, minden csak hiúság! Nézzetek körül és feleljetek nekem, mit

láttok?- Nem látunk semmi jót - csatlakozott véleményéhez Boileau, és bánatosan nézett

körül.- Tudomány, irodalom, művészet - mindez csak a hiúságok hiúsága, üres,

tartalmatlan semmiség! - kiabálta Chapelle. - És a szerelem? Mi a szerelem,szerencsétlen barátaim?

- Csalás - mondta Jonzac.- Tökéletesen igaz! - helyeselt Chapelle és folytatta: - Az egész élet - csupa

szomorúság, igazságtalanság és szerencsétlenség, ami bennünket minden oldalról körülvesz. -És Chapelle sírva fakadt.

Amikor a megrendült barátok kissé megvigasztalták, ezzel a felhívással fejezte be a beszédét:

- Mit tegyünk, barátaim? Ha az élet ilyen sötét verem, akkor haladéktalanul el kelldobnunk magunktól! Barátaim, menjünk, öljük vízbe magunkat! Nézzétek, ott az ablakalatt hullámzik a folyó, az hív bennünket magához!

- Követünk téged - felelték barátai, és az egész társaság hozzáfogott, hogyfelkösse kardját és magára húzza köpenyét, hogy a folyóhoz menjenek.

A lárma egyre nő

tt, majd kitárult az ajtó, és a küszöbön Moliére jelent meg, köpenyébe burkolózva, hálósipkában, gyertyacsonkkal a kezében.Megpillantotta a vörös borral leöntött asztalterítőt, a gyertyák szétolvadt faggyúját.- Mi van veletek? - kérdezte.- Kibírhatatlan az életünk - felelte Chapelle sírva -, isten veled, Moliére, örökre.

Megyünk, hogy vízbe öljük magunkat.- Kitűnő ötlet - felelte Moliére bánatosan -, de nem szép tőletek, hogy rólam

megfelejtkeztetek. Hiszen barátotok vagyok.- Igaza van! Ez disznóság tőlünk! - kiáltott fel a nekikeseredett Jonzac. - Gyerünk, együtt,

Moliére!A barátok összevissza csókolták Moliére-t, és felkiáltottak:

- Gyerünk!- Nos, menjünk, nem bánom - szólt Moliére -, de másról van szó, barátaim. Nem



jó az, ha éjszaka, vacsora után öljük vízbe magunkat. Mert az emberek azt mondják,hogy részeg fejjel tettük. Nem így kell az ilyesmit csinálni. Most lefekszünk, alszunkreggelig, és tíz órakor megmosdunk és illendően felöltözünk, majd büszkén, emelt f ővelmegyünk a folyóhoz, hogy mindenki lássa, igazi gondolkozókként öljük vízbe magunkat.

- Ez zseniális gondolat! - kiáltott fel Chapelle, és újra összecsókolta Moliére-t.

- Osztom a véleményedet - jegyezte meg Jonzac, és egészen váratlanul elaludt, ésfejét a poharak közé ejtette.Majdnem egy órát töltött Moliére azzal, hogy Martine és a két szolga segítségével

leszedje a jövendő beli vízbefúlókról a kardot, parókát és köntöst, és mindegyiket ágyábafektesse. Amikor mindent rendbe tettek, Moliére visszament szobájába, de már nem bírtelaludni, hanem napfelkeltéig ült és olvasott.

Másnap reggel, ki tudja miért, a tömeges öngyilkosság elmaradt.Azt beszélik, hogy az indiai irodalomban van egy érdekes, de nagyon illetlen

elbeszélés arról, hogy az istenek egyike, valaki alakját felöltve, hogyan csábította el azillető távollétében a feleségét. Amikor a férj visszatért, a két jelölt között szerelmi versenytrendelt el a bíróság annak érdekében, hogy eldöntsék, ki az igazi férj. Persze, az isten győzött.

A férj alakját felöltő isten vándortémáját Euripidész görög és Plautus latin íródolgozta fel. A franciák is foglalkoztak ezzel a történettel, és Rotrou drámaíró Sosie címendarabot írt belőle, amelyet 1636-ban játszottak. Moliére a felsorolt íróktól kölcsönözte atémát, szép versekben és eredeti ritmusban Amphitryon címen vígjátékot írt, melyet 1668.

január 13-án mutatott be. A folyó színházi évadban huszonkilencszer játszották, és alegmagasabb bevételeket érte el. Az előadások számának alapján a második helyet de ViséDivatos özvegy, Moliére A szicíliai és az öreg Corneille Attila című darabja kapta. Amiazonban a bevételt illeti, jelentősen lemaradtak az Amphitryonhoz viszonyítva.

Azon szokása szerint, hogy darabjait előkelő személyeknek ajánlja, Moliére azAmphitryont Condé herceg őfenségének ajánlotta, s ebbe az ajánlásba belevette azt aszellemes megjegyzést, hogy a nagy Condé nevét természetesen, helyesebb lett volna egyhadsereg élére állítani, s nem egy könyv elejére.

A béke megkötése és Flandria egyes részeinek Franciaországhoz csatolásaalkalmából ünnepségeket rendeztek Versailles újonnan létesített kertjeiben. Moliére, az udvaridrámaíró, ezekre az ünnepségekre háromfelvonásos prózai vígjátékot írt Dandin György avagy amegcsalt férj címen. A darabban egy polgár szerepelt, aki arról álmodozott, hogyrokonságba kerül az arisztokratákkal, és ezért egy arisztokrata nőt vett feleségül, de

boldogtalan ember lett belőle, mert a felesége arcátlanul megcsalta.Amikor a darab már elkészült, és kitudódott, hogy mir ől szól, barátai figyelmeztették

Moliére-t, hogy van valaki Párizsban, aki kétségtelenül magára ismer Dandin Györgyben,és szörnyű lármát fog csapni, sőt bizonyára majd valamiféle ellenségeskedésbe kezd.

Moliére megköszönte a figyelmeztetést, és azt mondta, megtalálta a módját, hogy megbékéltesse eztaz embert a darabbal. Még azon az estén, amikor a színházi előadáson a tapasztalt színigazgatóazzal a polgárral találkozott, aki Dandinben magára ismerhetett, hozzá lépett, ésmegérdeklődte, rendelkezik-e a polgártárs egy kis szabad idővel, és barátságosan közöltevele, hogy fel szeretné olvasni neki új darabját. A meglepett férfi azt felelte, hogy bármely

pillanatban szabaddá teheti magát, akár holnap este is, és az előadás után haladéktalanulel is indult, hogy vendégeket hívjon meg magához.

- Nem látogatna meg holnap este? - kérdezte, bejárva Párizst egyik végétől amásikig. - Kellemes estét töltünk el. Igaz - jegyezte meg mellékesen -, Moliére megkért,hogy felolvashassa nekem új darabját.

Másnap este Moliére alig tudott befurakodni a polgár szalonjában a kis

asztalkához, oly sokan gyűltek össze, a házigazda pedig e felolvasástól kezdve Moliérelelkes hódolója lett.



A Dandint rövidesen követte egy másik, igen jelentős vígjáték, a Fösvény, úgyhogy bátran állíthatjuk, hogy az auteuili levegő jó hatást tett a beteg Moliére-re: az 1668-as évgazdag termést hozott.

Ennek az évnek utolsó napjaiban, december 11-én, távozott az élők sorából ThéréseMarquise Du Parc, aki halála előtt a Hotel de Bourgogne-ban kitűnt Racine Andromaque-jának

címszerepével. Itthagyta a világot az elbűvölő táncosnő, akiből időközben nagy tragika lett. ÉsMoliére megbocsátotta a csalfa színésznőnek minden árulását, és békét kívánt haló poraira.

26. A NAGY FELTÁMADÁS

Ki tudja megvilágítani a színészélet kanyargós útjait? Ki magyarázza meg nekem, hogya darabot, amelyet 1664-ben és 1667-ben nem volt szabad előadni, miért játszhatják elaz 1669-es évben?

Ez év elején a király magához hívatta Moliére-t, és így szólt hozzá:- Megengedem önnek, hogy bemutassa a Tartuffe-öt.

Moliére a szívéhez kapott, de uralkodott magán, tiszteletteljesen meghajolt a királyelőtt, és kiment. Azon nyomban hozzáfogott a próbákhoz. Tartuffe szerepét Du Croisy kapta,Moliére maga Orgont játszotta, Hubert - Pernelle asszonyt, La Thorilliére - Cléante-ot,La Grange - Valért, Marianet - de Brie asszony, és Elmirát - Armande. A feltámadtdarab bemutatója, amelyet most a Tartuffe avagy az Imposztornak nevezett el, február 5-énvolt. Csak azt mondani, hogy a darab sikert ért el, kevés lenne. A Tartuffe párizsi

bemutatója óriási színházi esemény volt, a bevétel olyan összeget ért el, mint azelőtt sohasem -kétezer-nyolcszázhatvan lívre-t.

A bemutató napján Moliére levelet írt a királynak:"Sire! Egy nagyon becsületes doktor, akinél szerencsém van kezeltetni magam, azt ígéri,

hogy még harminc évvel meghosszabbítja életemet, ha számára Felségednél egy kegyetkieszközlök. Azt feleltem erre neki, hogy nem kérek tőle ily sokat, és megelégszem azzal is,ha kötelezi magát, hogy nem öl meg engem.

Ez a kegy, Felség - az Ön vincennes-i kápolnájának ez idő szerint betöltetlenkanonoki állása. Merészelhetek-e én még mást is kérni Felségedtől éppen a Tartuffenagyszer ű feltámadásának napján, amely épp az Ön jósága által valósult meg? Ennek révén

békültem ki az álszentekkel. Ennek következtében békülök ki az orvosokkal is.Kétségkívül ez egyszerre túl sok kegy számomra, de talán Felséged számára nem oly

sok.Tiszteletteljes reménységgel várom kérelmemre a választ."A kanonoki állás doktor Mauvillain fia számára került szóba.

A király magához hívatta Moliére-t, és most újra, mint néhány évvel azelő

tt, a Tartuffehárom felvonásának első előadása után, kettesben maradtak. A király Moliére-re nézett, ésazt gondolta: "Lám, hogy megöregedett!"

- És mit tesz ez az orvos önért? - kérdezte a király.- Sire! - felelte Moliére. - Együtt beszélgetünk mindenféle dologról. Időről időre felír

nekem orvosságokat, és ugyanolyan gondosan, mint ahogyan ő felírja azokat, nem veszem beőket, és mindig meggyógyulok, Felség!

A király elnevette magát, és Doktor Mauvillain fia azonnal megkapta az áhítottkanonoki állást.

A Tartuffe harminchétszer került színre a színházi évadban, és amikor az évad végénszámadást készítettek, kiderült, hogy a Fösvény bevétele tíz és félezer lívre volt, a Dandin

Györgyé hatezer, az Amphitryoné - kétezer-százharminc lívre, az Embergyűlölőé - kétezer,Pierre Corneille Rodogune-je furcsamód nyolcvannyolc lívre bevételt hozott a pénztárba,



amíg a Tartuffe - negyvenötezer lívre-t.

27. GÖMBÖC ÚR

Hősöm kortársai egymás után hagyják itt az árnyékvilágot. Húsz nappal a Tartuffe bemutatója után halt meg Moliére agg édesapja - Jean-Baptiste Poquelin. Ó, már régenelmúltak azok az idők, mikor a kezdő színész atyjához futkosott, hogy egy kis pénztkunyeráljon tőle, rémületbe döntve őt kérésével. Az apa életének alkonyán már mindenmegváltozott, és nemegyszer a híressé vált fiú segítette ki az öreg Poquelint nehéz helyzetéből.

Így hát az apa is eltávozott az élők sorából, a fiú pedig folytatta a munkát. 1669őszén Lajos király parancsot adott, hogy Chambord-ban nagy ünnepségeket rendezzenek, ésezekre az ünnepségekre Moliére Gömböc úr címen vígjáték-balettet írt.

A bohózatban egy limoges-i nemesember, de Pourceaugnac szerepelt, akit, miutánmegérkezett a francia f ővárosba, a párizsiak kinevettek és becsaptak. A f őváros lakói azt

beszélték - és nyilván teljes joggal -, hogy a figura eredetije, aki a szerzőt Pourceaugnac

színpadra vitelére indította, az idő tájt Párizsban tartózkodik. Egy bizonyos limoges-iember a f ővárosba érkezett, és bejutott a Palais-Royal-beli előadásra. A színpadonkapott helyet, ahol is igen neveletlenül viselkedett. Valami miatt összekapott a színészekkel, aleggorombább módon szidalmazta őket, amiért is Moliére a késő bbiek során általános nevetségtárgyává tette. Azt is beszélték, hogy a vidéki vendég állítólag a "Gömböc úr" személyébenönmagára ismert, és annyira megdühödött, hogy be akarta Moliére-t perelni, de azután, ki tudjamiért, mégsem tette.

Mások viszont azt híresztelték, hogy Moliére bosszúból ábrázolta nevetséges formábanLimoges város egy polgárát, mivel valamikor abban a városban fütyülték ki és dobáltákőt meg rothadt almákkal. Ez azonban nem valószínű. Mint ahogyan az is nehezenképzelhető el, hogy Moliére most állt volna bosszút azért, ami húsz év előtt történt?Különben is, csupán Limoges-ban vagdostak rothadt almákat Moliére fejéhez?!

A limoges-i polgárokat valójában nemegyszer figurázták ki a szerzők, nem csupánMoliére. Ennek az volt az oka, hogy valóban sok kellemetlen, nevetséges és durva vonásukvolt, ami, persze, az éles szemű párizsiak figyelmét nem kerülte el. Hát ezért már Moliéreelőtt is szerepeltek a limoges-iak az irodalomban, és az írók mindenféle mulatságos ésfaragatlan neveket találtak ki számukra.

Amióta Moliére először foglalkozott vígjátékaiban az orvosokkal, állandóan visszatértehhez a témához, mivel az orvosi karban a gúnyolódás kifogyhatatlan forrását találta. És aGömböc úrban a színpadra vitt nevetséges orvosokon és gyógyszerészeken kívül a

jogászokba is belekötött. Ily módon láthatjuk, hogy Moliére nem hiába végezte el egykor a

jurisprudentiát: felhasználta tudását, hogy darabjában a törvénycsavarást is kigúnyolja.Az általános vélemény szerint ez a bohózata Moliére-nek felületesre és darabosra sikerült,de így is igen mulatságos volt. Pourceaugnac szerepét maga Moliére játszotta, Hubert

pedig Lucette, a gascogne-i menyecske mulatságos szerepében lépett fel. A bohózatotelőször 1669. október 6-án játszották a király előtt Chambord-ban, majd átvitték aPalais-Royal színpadára, ahol nagy sikereket ért el. Ez a darab hozta az évad legnagyobb

bevételét, ebben még a Tartuffe-öt is felülmúlta, azt pedig, bár jelentős lemaradással, a DandinGyörgy és a Fösvény követte. Ez az évad, amelyben a Gömböc urat adták, még arról isnevezetes, hogy a színre került tizenhárom darabból tizenkettő Moliére műve volt.

28. AZ EGYIPTOMI - NEPTUNNÁ, NEPTUN- APOLLÓVÁ APOLLÓ PEDIG - XIV. LAJOSSÁ



VÁLTOZIK ÁT

167o. elején a király utasítást adott, hogy Saint-Germainben ünnepségeketrendezzenek, "Királyi szórakozás" címen.

Ezért a királyi színtársulat Moliére-rel az élén január 3o-án megérkezett Saint-

Germainbe, hogy ott A pompázatos udvarlók című ötfelvonásos vígjáték-balettet adja elő.Ennek a témáját maga a király javasolta Moliére-nek. A fényűző komédiában és aközjátékokban nem csupán hercegnők, hadvezérek, papok, hanem nimfák, tritonok,falovakon ülő műlovarok is szerepeltek, sőt még mindenféle táncoló szobrok is.

Maga Moliére A pompázatos udvarlókban Clitidast játszotta, az udvari tréfamestert,a balettszámokban pedig számos udvari lovag is részt vett. A sziklákra ülve tengeriisteneket és tritonokat személyesítettek meg. Szerepében nagy tehetséget tanúsítottd'Armagnac gróf, Villeroy márki, az idősebb és ifjabb Gingan - és sokan mások. Kürtökharsogása és gyöngykagylók héjának csattogása közepette emelkedett ki a tenger mélyéből

Neptun isten, akiben mindenki felismerte a királyt. Majd a szórakozás során a királyátöltözött, és az utolsó közjátékban, görögtűz fényében Apollóként, a napistenként jelent

meg. Apolló isten az udvaroncok lelkes suttogása kíséretében táncolt.Mindez rendkívül simán folyt, és úgy tűnt, hogy a szórakozások elkövetkező

napjaiban nem hallgat el a királyt dicsér ők kórusa, majd záporzanak a pompás versek, éssóhajtoznak a hölgyek, mesélve, milyen elragadó volt görög öltözékében a király. Azonbanvalami teljesen előre nem látott eset történt, ami rendkívül elkeserítette Moliére urat. A

bemutatót követő napon egyszer csak megritkultak a király táncairól szóló meghatottnyilatkozatok, majd egészen elhallgattak. Az udvari lapban egy szóval sem emlékeztekmeg arról, hogy a király részt vett az előadásban. Sőt néhány nappal késő bb naivemberek érdeklődésére afelől, hogyan érzi magát a király színházi szereplése után, a magasrangú udvaroncok szárazon azt felelték:

- Őfelsége nem vett részt az előadásban.Az eset igen gyorsan nyert magyarázatot. Kiderült, hogy közvetlenül az előadás után a király

kezébe került Racine Britannicus címen írt tragédiája, amelyben, többek között, a következő sorok is szerepeltek, Néróval, a római császárral kapcsolatban:

A rómaiaknak maga mond verseketÖblös hangon szavai, hogy szinte reng a színház,Azt hiszi, hogy mint ő, imádja verseit más,Közben a katonák nem ülnek tétlenül,Kicsikarják a tapsot, zeng tőle a fül.(Képes Géza fordítása)

Íme ez volt a magyarázat: alighogy XIV. Lajos elolvasta ezeket a sorokat, színháziszerepléseit azon nyomban beszüntette.

- Hogy vinné el a pestis ezt a Jean Racine-t! - morogta rekedten, köhögve ésköpködve a Palais-Royal igazgatója.

Amikor az ünnepségek Saint-Germainben véget értek, Moliére elmerült a soron levő nyári évad gondjaiban. Áprilisban otthagyta a társulatot és nyugdíjba ment a sánta LouisBéjart, akit Mókásnak neveztek. Huszonöt évig dolgozott a sánta lábú színész Moliére-relegyütt. Fiatal fiúként kezdte pályafutását, és miközben együtt járták az ökörfogaton a nyárihőségben az ország déli országútjait, fiatal, vígjátéki szolgák szerepét játszotta. Működése

befejezésekor híressé vált a "sánta kutya" szerepének páratlan alakításával, ahogyan

Harpagon nevezte Fecskét, a Fösvény minden hájjal megkent szolgáját. A mókás színészelfáradt, és a színtársulat, Moliére elnökletével, ünnepélyes gyűlésen jegyzőkönyvet vett



fel, amely szerint Louis Béjart javára életfogytig egyezer lívre összegű évi nyugdíjfizetésére kötelezték magukat, mindaddig, amíg csak a színtársulat létezik. S a mókásLouis Béjart nyugalomba vonult.

A színtársulat kibővítésére Moliére két vidéki színészt hívott meg, férjet ésfeleséget. Jean Pitel, sieur de Beauval lámpaoltogatóként kezdte pályafutását, majd

átment a színészpályára. Felesége, Jeanne de Beauval királyszerepek játszásáraspecializálta magát a tragédiákban, a komédiákban viszont szubrett szerepeket játszott.Moliére-nak sok er őfeszítésébe került, amíg a házaspárt saját módszerére megtanította, ésleszoktatta vidékies színpadi modorosságukról.

Az 167o-es évre szakadatlan vidámságokat és ünnepségeket terveztek a királykülönböző rezidenciáin. E szórakozások láncolatát azonban kis időre megszakította egyszomorú esemény: meghalt az Orleans-i herceg felesége, Henriette, egy balkezes orvos,doktor Vallot keze között. Az udvar gyászt öltött, a szónok Bossuet a megboldogultsírjánál dagályos beszédet mondott, ezt mindenféle szóvirágokkal tűzdelte tele, ami azudvaroncok szeméből könnyet fakasztott. A gyász ugyanaznap meg is szűnt, mint ahogyan azt azetikett is előírta, és az ünnepségek folytatódtak. A chambord-i erdőkben felharsantak a kürtök,

az udvar vadászni indult. Moliére és Lully - a zeneszerző, aki az udvarnál egyre nagyobbhírnévre és hatalomra tett szert - parancsot kaptak, hogy mulatságos, zenés vígjátékotírjanak a chambord-i ünnepségekre, azzal a kikötéssel, hogy a darabban a törököknek isfeltétlenül szerepelniök kell.

Ennek hátterében az rejlett, hogy az elmúlt ősszel a király Versailles-ban fogadtaa török követséget, egy bizonyos Szolimán aga vezetésével. A fogadást így rendezték meg:először is a törököket nagyon sokáig váratták, majd pedig a követséget az új palotaoszlopcsarnokában fogadták, amely rendkívüli fényűzéssel volt berendezve. A király atrónon ült, és olyan öltönyt viselt, amelyet tizennégy millió lívre érték ű briliáns díszített.

A tapasztalt török diplomata, Szolimán aga azonban sokkal jobban meglepte afrancia udvart, mint amennyire őt magát meg akarták lepni. Szolimán olyan arckifejezésselállt ott, mintha Törökországban mindenki tizennégy millió lívre érték ű drágak ővel díszítettruhát hordana. A ravasz törökök egyáltalán nem jöttek zavarba.

A török küldöttség viselkedése nem tetszett a királynak, és az udvaroncok, akikmegszokták, hogy a király arcának legkisebb változását is észrevegyék, egy éven át atörököket figurázták ki, amennyire csak tudták. Ezért parancsolták meg a drámaírónak észeneszerzőnek, hogy a darabba feltétlenül iktassanak bele tréfás török jelenetet is.Tanácsadóként a művészek mellé adták a keleten járt lovagot, Laurent D'Arvieux-t,akinek a művészeket el kellett látnia adatokkal Törökország szokásait és erkölcseitilletőleg. Moliére, Lully és D'Arvieux visszavonultak Auteuilbe, és kidolgozták a darabtervét. Meg kell mondanunk, hogy Moliére nem der űs, hanem inkább nyomasztó érzésekkel

dolgozott. Ráébredt, hogy az eljövendő

elő

adás fontos részének a zenei és balettrészt tartják, ésaz ő drámai részletei a háttérbe kerülnek. Aggódni kezdett Lully ereje és befolyása miatt,mert tudta, hogy milyen nagy hatást gyakorol a királyra Giovanni Battista zenéje.

Ily módon készült el az Unhatnám polgár. Ebben a színdarabban szerepelt Jourdainúr, egy polgár, aki beleőrült abba a gyönyör ű elképzelésbe, hogy arisztokrata lesz belőle, és

bekerül az előkelő társaságba. Moliére elgondolása jelentőségteljes és szellemes volt. Jourdainnelegyütt Dorante grófot is színre vitte, egyébként idejekorán meg lehetett jövendölni, hogy azarisztokraták ellenséges érzelmei Moliére-rel szemben végsőkig er ősödnek, mivel ezt a Dorante-ot becstelen szédelgőnek ábrázolta, szerelmesét, Doriméne grófnőt pedig a legjobbesetben is csak kétes egyénnek mutatta be.

És mi lett a megrendelt törökökkel? A becsapott Jourdaint a nemlétező mamamusi

méltóságba iktatták be, leborotvált fejjel vezették ki, zeneszóval bevonultak a törökök,közöttük a mufti is, akinek kalapjához égő gyertyákat er ősítettek. A törökök a szertartásban



igen hóbortosan viselkedtek, hol letérdeltek, hol pedig kiegyenesedtek, és ki tudja miért, ,,no-no-no"-t kiáltoztak. És Jourdaint is letérdepeltették, és a hátára a Koránt rakták, és más

bolondságot is műveltettek vele. Egyáltalán, meg kell jegyeznünk, hogy én személyszerint a színdarab török részéért egyáltalán nem lelkesedtem. Rábízom azonban másokra,hogy van-e valami szellemes például abban a nyolcsoros versben, amellyel a mufti

Jourdainhoz fordult. Ebben a nyolc sorban portugál, spanyol, olasz szavak szerepelnek,valamiféle okból minden ige ragozatlan alakban (feltehetőleg a nevetségesség kedvéért) :

Ha te tudni,Szólni te,Ha nem tudni,Fogni be.Én vadzs mufti.Te vadzs ki?Te nem tudni -Hallgatni.

(Mészöly Dezső fordítása)

Szóval, nem mondanék köszönetet sem Laurent D'Arvieux lovag tanácsaiért, semaz udvarnak - a megrendelésért, amelyet a határtalanul kimerült és aggodalmaskodó Moliére-nak adtak a közjáték megírására, a jó vígjátékot ez el is rontotta.

Az Úrhatnám polgárt először Chambord-ban játszották 167o. október 14-én, és azelőadás után Moliére-t sötét rémület fogta el: a király egyetlen szót sem ejtett a darabbalkapcsolatban. Az ünnepélyes vacsorán az előadás után a király asztalánál udvarikomornyikként felszolgáló Moliére félholt volt. A király hallgatása azon nyomban fényeseredményt hozott. Már egyetlen ember sem maradt, aki ne szidta volna Moliére darabját(természetesen, nem a király jelenlétében).

- Magyarázzák meg, uraim, az isten szerelmére - kiáltott fel az egyik udvaronc -, mit jelentsen ez az egész zagyvaság, ez az "illa-alla-hulla-villa-baba-hu", amit a törökökkiabálnak? Mit jelentsen ez?

- Ez badarság! - felelték neki - a maguk Moliére-je végleg kiírta magát, idejelenne, hogy elvegyék tőle a színházat.

Be kell ismernünk, hogy ez a "baba-hu" valóban semmit sem jelent, és nem is rejtmagában vidámságot.

Október 16-án másodszor is előadták a színdarabot, és a király újra részt vett azelőadáson. A darab végén magához hívta Moliére-t.

- A darabjáról akartam önnel beszélni, Moliére - szólalt meg a király.

"Nos, ölj meg!" - olvasták a jelenlevő

k Moliére szemébő

l.- Semmit sem mondtam önnek a bemutató után, mivel akkor még nem alakult kiróla a véleményem. A színészei túl jól játszanak. Most azonban már látom, hogy önkitűnő darabot írt, és egyetlen más darabja sem szerzett nekem oly nagy élvezetet, mint ez.

Alighogy a király elbocsátotta Moliére-t, máris körülvették az udvaroncok, ésdicséretekkel halmozták el a darabot. Megállapították, hogy legjobban az dicsérte, aki előző este azt beszélte, hogy Moliére már kiírta magát. Nos, szó szerint ezt mondta:

- Moliére utánozhatatlan! - mondta. - Istenemre, rendkívüli vígjátéki er ő vanmindenben, bármit is ír! Uraim, Moliére sokkal jobb az ókori szerzőknél!

A vígjátékot megismételték Chambord-ban, majd Saint-Germainben, november végén pedig Moliére a Palais-Royalban vitte színre, ahol nagy sikert aratott, és az 167o-es

évadban huszonnégyezer lívre-nél többet jövedelmezett. Ezáltal a bevételeket tekintve azévad első darabja lett. Az utolsó helyre került a Botcsinálta doktor, amelyből a pénztárba



csupán nevetségesen csekély összeg, százkilencven lívre folyt be.Az 167o-es év más eseményeket is hozott: életének nyolcvanadik évében meghalt

özvegy Béjart-né asszony, aki leánykorában az Hervé nevet viselte, Madeleine édesanyja, afurcsa okiratok szerző je. Azon kevesek közé tartozott, akik tudtak Armande születésénektitkáról, és azt magukkal vitték sírjukba.

Még egy haláleset történt, a halál kiragadta a Hotel de Bourgogne társulatából a nagydes Oeillets-t.Ebben az évben jelent meg a Moliére-r ől írt híres gúnyvers, Élomire-hipochonder

címen. E mű szerző je, Boulanger de Chalussay. Az Élomire-ban a szerző Moliére egészéletét és tevékenységét bemocskolta, és darabokra szedte szét. A címben szereplő "hipochonder" szó is mutatja, mennyire gyűlöli a szerző Moliére-t, a gúnyvers tartalma

pedig arról tanúskodik, hogy Moliére életének sok adatát pontosan ismeri. Moliére,természetesen, elolvasta ezt az írást, de semmit sem válaszolt szerző jének.

Ennek az évnek örömteljes eseményét szándékosan a végére hagytam: húsvétkorMoliére elé állt a négyéves vándorszínészkedés után a vidéken megférfiasodott és feltűnő szépségű, tizenhét éves Baron. Moliére haladéktalanul felvette őt a társulatba, teljes színészi

fizetést állapított meg számára, és Baron azon nyomban megkapta Domitien szerepét PierreCorneille Tite et Bérénice című darabjában. Ez a darab az előadások számát és a bevételttekintve a második helyet foglalta el a színház műsorában, közvetlenül az Úrhatnám polgárután.

29. KÖZÖS ALKOTÁS

Moliére parancsot kapott a királytól, készítsen egy pompás darabot, balettel, az1671-es év karneváljára, amelyet a Tuileries-ben tartanak. Moliére nyomban hozzáfogott afeladathoz, és elkezdte a Psyché írását. De munka közben a betegség mind jobbanelhatalmasodott rajta, hipochondriás rohamai egyre gyakrabban gyötörték, és rádöbbent,hogy nem fejezi be idő ben a darabot. Ezért elhatározta, hogy segítséget kér. PierreCorneille-jel már régen helyreállt a jó viszony a Nők iskolája időszakának nézeteltéréseiután. Moliére-t és Corneille-t most a Racine iránti közös utálat is összekötötte. Az öregCorneille csillaga lealkonyulóban volt, Racine pedig egyre magasabbra emelkedett. Racine-t aHotel de Bourgogne-ban játszották, Moliére pedig színre vitte színházában, a Palais-Royalban,Corneille darabjait.

Moliére felkérte Corneille-t, hogy dolgozzanak együtt a Psychén, és az öregember,akinek pénzre volt szüksége, készségesen elfogadta ajánlatát. A munkát egymás között ígyosztották fel: Moliére elkészítette a darab tervét, balettal, öt felvonásban, és megírta a

prológust, az első

felvonást, és a második, valamint a harmadik felvonás első

jeleneteit. Afennmaradó részt Corneille készítette el, mintegy tizenöt napot szánva a munkára. A hatvanötéves öregember kitűnően teljesítette feladatát. De a két mester közösen sem készült volnael idő ben a darabbal. Ezért még egy harmadik segítséget is hívtak - a kiváló költőt ésdrámaírót, Philippe Quinault-t, aki a darab valamennyi dalszövegét megírta.

Érdekes az az előszó, amely ehhez a szomorújáték-baletthez készült. Nagyon óvatosankitér arra, hogy Moliére úr ebben a munkájában nem annyira a dramaturgiai helyességet,mint inkább az előadás pompáját tartotta szem előtt. Azt beszélik, hogy az előszót magaMoliére írta.

A Psychét a Tuileries palotájában nagy pompával mutatták be. Moliérerendelkezésére bocsátották a legjobb színpadi szerkezeteket és repülő berendezéseket. A

főszerepeket a következő felosztásban játszották: Psychét - Armande és Amourt - Baron.Mindketten olyan kiválóan játszottak, hogy bámulatba ejtették a nézőket. De már a



Psyché első előadása új, súlyos sebet ejtett Moliére lelkén. Párizsban híre terjedt, és makacsultartotta magát az a hír, hogy Armande egykori ellenséges érzelmének az egykori pimaszkisfiú iránt nyoma sem maradt, és hogy Armande beleszeretett a jóképű és tehetségesszínészbe, és szerető je lett. Az öregedő és beteg Moliére némán viselte el ezt is.

Március 15-étől a Palais-Royalban nagyméretű tatarozáshoz láttak. Újra feldíszítettek

minden páholyt és erkélyt, a mennyezetet tatarozták és kifestették, a színpadot úgyszerelték fel, hogy már újabb, bonyolult színpadgépeket is lehetett rajta felállítani.Ekkor a társulat kérlelte az igazgatót, hogy vigye át a Psychét a Palais-Royal

színpadára. Hosszabb tétovázás után elhatározták, hogy végrehajtják a tervet, függetlenül anagy nehézségektől, amelyek az új színpadgépek és pompás díszletek alkalmazásával ésfelállításával jártak. De ezzel végül is, csakúgy mint egy másik akadállyal, szintén megbirkóztak:a Psyché bemutatásáig a zenészek és az énekesek sohasem léptek a közönség elé. Játszottak ésénekeltek, de a páholyokban a rácsok vagy a függöny mögött elrejtőzve. Felemelttiszteletdíj ellenében sikerült az énekeseket és zenészeket rábeszélni, hogy lépjenek fel aközönség előtt, a nyílt színpadon. A Psychét mintegy másfél hónapig próbálták, és a bemutató

július 14-én volt. A kiadások és befektetések teljesen beváltották a hozzájuk f űzött

reményeket. A pompájával mindenkit megragadó előadás nagy közönséget vonzott a Palais-Royalba, a darab az évad folyamán mintegy ötvenszer került színre, és negyvenhétezerlívre-t jövedelmezett.

A Psyché udvari bemutatója és a Palais-Royalban előkészített előadása közöttiidőszakban a társulat közepes sikerrel játszotta Moliére bohózatát, a Scapin furfangjait. A

bohózatot Moliére tollához nem méltónak és durvának tartották. Érthetetlen, hogy mirealapult ez a vélemény. Éppen ebben a színdarabban nyilvánult meg nagyszer űen Moliérekomikus vénája, és Boileau teljes mértékben igazságtalanul vetette barátja szemére, hogyeltespedt, hogy a közönség ízléséhez alkalmazkodik, és szidva azt a jelenetet, amelyben egyembert zsákba dugnak és bottal vernek, megállapította, hogy ez ízléstelen sablon. Boileautévedett: a darab mulatságos, nagyszer űen, feszülten pergő bohózat, amelyet még a kevéssévalószínű bonyodalom sem ront el. A Palais-Royal komikus színészei, élükön Moliére-Scapinnel, kitűnően mutatták be a bohózatot (a hősszerelmeseket Octave-ot és Leandert - Baron ésLa Grange játszották).

Ebben az évben Moliére nem ért rá pihenni. Ismét teljesítenie kellett egy új királyimegrendelést. Az év végén Saint-Germainben, a király egyetlen fitestvérének házasságkötésealkalmából ünnepségeket terveztek. Moliére sietve látott hozzá egy vígjátékhoz, Escarbagnasgrófné címen, amelynek anyagát a vidéki élet megfigyeléséből merítette. A vígjáték tetszéstaratott az udvarban, különösen azért, mert közjátékot és balettet is iktatott bele.

3o. JELENETEK A PARKBANŐsz az auteuili parkban. A fasorban sétáló két férfi lába alatt zizegnek a falevelek.

Az idősebbik botjára támaszkodik, görnyedten jár, idegesen meg-megrándul és köhécsel.A másik, fiatalabb arca rózsaszínben játszik, mint az olyan emberé, aki kedveli a bort.Fütyörészik, és valamiféle ostobaságot dudorászik:

- Mironton... mirontaine...Egy padra ülnek, és eleinte jelentéktelen dolgokról beszélgetnek: az, aki fiatalabb,

negyvenhat éves, elmeséli, hogy az előző nap ököllel támadt szolgájára, mivel az -gazember.

- A szolga tegnap józan volt - jegyzi meg az idősebb, köhécselve.

- Ostobaság! - kiált fel a fiatalabb. - Gazember, ismétlem!- Elhiszem, elhiszem - feleli tompa hangon az idősebb -, csupán azt akartam



mondani, hogy józan gazember.Az őszi ég áttetsző az auteuili park fölött.Egy idő múlva a beszélgetés felélénkül, és a ház ablakaiból látni lehet, hogy az

idősebb férfi valamit makacsul magyaráz a fiatalabbnak, de az csupán néha válaszol.Az idősebb arról beszél, hogy nem bírja elfelejteni az asszonyt, hogy nem tud

nélküle élni. Majd elátkozza az életét és kijelenti, hogy boldogtalan.Ó, szörnyű dolog az, ha valaki mások titkainak bizalmasa, és különösen a házasságititkoké! A fiatalabb férfi nyugtalanul forgolódik... Igen, sajnálja az idősebbet! És ezenkívül,nagyon szeretne már bort inni. Végül óvatosan bírálni kezdi azt az asszonyt, aki nélkül azidősebb nem bír élni. Semmit sem mond ki egyenesen, csak futólag érint néhány fájdalmaskérdést... elsiklik a Psyché históriája mellett... isten őrizz, semmit sem mer mondaniArmanderól és... Baronról. De, általában szólva...

- Engedd meg, hogy nyíltan beszéljek! - kiált fel végül is. - De hiszen elvégre ezostobaság! Nem szabad, valóban nem szabad a te korodban visszamenni feleségedhez,aki... akárhogyan is csűrjük-csavarjuk, már bocsáss meg, de nem szeret téged.

- Nem szeret - ismétli tompa hangon az idősebb.

- Fiatal asszony, kacér, és... bocsáss meg, ha kimondom... üresfejű.- Csak beszélj - feleli az idősebb rekedten -, mindent megmondhatsz, ami csak eszedbe jut,

hiszen gyűlölöm.A fiatalabb széttárja a karját, és azt gondolja: "Ő, az ördög vinné ezt a zűrzavart!

Hol szereti, hol meg gyűlöli!..."- Én, tudod, nemsokára meghalok - mondja az idősebb, és titokzatosan hozzáf űzi:

- Hiszen tudod, milyen komoly a betegségem!"Ő, istenem, miért is jöttem le a parkba?" - gondolja a fiatalabb, és hangosan így

szól:- Ugyan már, micsoda ostobaság! Én is rosszul érzem magam...- Én már ötvenéves vagyok, ne felejtsd el! - mondja az idősebb fenyegető hangon.- Istenem, tegnap negyvennyolc éves voltál - kiált fel a fiatalabb élénken -, de

hiszen mégsem szabad, igazán, hogy valaki egyszerre két évet öregedjék, mihelyt elfogja arossz hangulat!

- El akarok hozzá menni - ismétli az idősebb egyhangúan -, vissza akarok költözni aThomas utcába!

- Az isten szerelmére kérlek, menj innen a parkból! Hűvös van. Végül is nekemmindegy. Nos, kíséreld meg vele a kibékülést, bár tudom, hogy ebből semmi jó nemszármazik.

Mindketten visszatérnek a házba. Az idősebb eltűnik az ajtók mögött.- Feküdj az ágyba, Moliére! - kiabált utána a fiatalabb. Egy ideig ott áll még az

ajtó közelében, és elgondolkozik. Kinyílik egy ablak, az idő

sebb kidugja rajta fejét. Parókanélkül, sapkában van.- Chapelle, hol vagy? - kérdezi a férfi az ablakban.- Nos? - feleli a fiatalabb.- Hogy vélekedsz végül is - kérdezi a férfi az ablakban -, menjek vissza hozzá?- Csukd be az ablakot! - szól a fiatalabb, és ökölbe szorítja a kezét.Az ablak becsukódik, a fiatalabb nagyot köp, és befordul a ház sarkánál. Egy idő

múlva hallani, hogy a szolgáját hívja:- Hé, te józan alak! Ide gyere!Másnap melegebben süt a nap, egyáltalában nem ősziesen. Az idősebb járkál a

fasorban, de nem húzza a lábát, és nem túrja botjával a korhadó faleveleket. Mellette egy

nálánál sokkal fiatalabb férfi megy. Hosszú, éles az orra, négyszögletes az álla, és a szemeironikusan néz a világba.



- Moliére - szólal meg a fiatalabb -, önnek nem szabad többet fellépnie. Higgye el, nemhelyes, hogy az Embergyűlölő szerző je... embergyűlölő legyen! Ó, ez jelentékeny, fontosdolog! Valóban, még gondolni sem szeretek arra, hogy a földszint mulatságára kimázoltképpel valakit a zsákba dug! Nem illik önhöz, hogy színész legyen! Nem kellemes, hogy ön

játszik, higgye el, kérem.

- Kedves Boileau - feleli az idősebb -, nem hagyom ott a színpadot.- Meg kell elégednie azzal, amit művei nyújtanak!- A műveim semmit sem adnak nekem - feleli az idősebb férfi -, soha életemben

nem sikerült olyasmit írnom, ami akár egy parányi kielégülést is szerzett volna!- Micsoda gyermekes dolog! - kiabál a fiatalabb. - Engedje meg, hogy

tudomására hozzam, uram, hogy amikor a király megkérdezte tőlem, kit tartok a királyságelső írójának, én azt mondtam, hogy Moliére-t!

Az idősebb nevetett, majd azt felelte:- Szívből köszönöm, ön igazi barát, Despréaux, megígérem önnek, hogy ha a király

engem kérdez meg, ki az első költő a királyságban, azt mondom, hogy ön az.- Én komolyan beszélek! - kiált fel a fiatalabb, és hangja messze elhallatszik

sieur Beaufort üres és pompás parkjában.

31. MADELEINE ELMEGY

Amikor 1671 tele beköszöntött, Moliére kibékült feleségével, és elbúcsúzvaAuteuiltől, visszatért Párizsba. Ez idő tájt fejezte be Tudós nők című darabját, amelyet nemmegrendelésre írt, hanem a maga örömére. Megszakításokkal dolgozott a színdarabon, holmegint belefogott, hol abbahagyta.

Akkortájt, amikor a Tudós nőket írta, abban a házban, ahol Armande-dal lakottegyütt, egy kis szobában, a felső emeleten, súlyos betegen feküdt Madeleine Béjart. Aszínházat már otthagyta, miután utolsó szerepét, a Gömböc úr Nérine-jét eljátszotta, éselmondta utolsó szavait a színpadon:

"Ide, Magda, kis szölkém, piritsd mög az apádot! Hát nem pirúsz hoj így húzódó'ettü' az ártatlantu'? Nem a véred? nem a csontod, te, gonosz? De megájj' csak, nemhadlak eemönnyi, a miég mennem ölelöd a gyereködöt." (Szász Károly fordítása)

Madeleine nemcsak a színháztól vált meg, hanem egyáltalán lemondott mindenvilági dologról, rendkívül vallásos lett, szüntelenül imádkozott, siratta bűneit, és csupán a

pappal vagy jegyző jével állt szóba. 1672 januárjában állapota súlyosbodott. Mozdulatlanulfeküdt ágyán, amelynek fejénél egy feszület függött.

Január 9-én tollba mondta végrendeletét. Eszerint az életében összegyű jtött vagyonát

Armande-ra hagyta, Geneviéve-nek és Louis-nak kis összegű évjáradékot állapított meg.Minden másra is kiterjedt a figyelme, idejekorán megrendelte a maga számára a

gyászmiséket, és meghagyta, hogy minden áldott nap 5 sou-t adjanak öt szegénynek azÚr öt sebének emlékezetére. Miután ily módon felkészült a halálra, Madeleine magáhozhívta Armande-ot és Moliére-t, és ugyanannak az istennek a nevében kérve kérte őket, hogyéljenek egyetértésben.

1672. február 9-én a színtársulat parancsot kapott a királytól, hogy sürgősen utazzékSaint-Germainbe. Február közepén a Saint-Germainbe érkező hírnök hírül adta Moliére-nek, hogy Madeleine igen rosszul van, amire Párizsba sietett. Még idő ben ért oda, hogylezárja első barátnő je szemét, és őt eltemesse. A párizsi érsek engedélyt adott arra, hogyMadeleine-t illendően temessék el, keresztény szertartás szerint, azon az alapon, hogy megvált

a színészmesterségtől, és mint istenfélő asszonyt ismerték. Így hát Madeleine-t ünnepélyesentemették, a Saint-Germain-l'Auxerrois templomban tartott gyászmise után, a St.-Paul



templom temető jében bátyja, Joseph és anyja, Marie Hervé mellé.Madeleine 1672. február 17-én halt meg, és mintegy hónap múlva a Palais-

Royalban bemutatták a Tudós nőket. A finomabb ízlésű párizsiak ezt a színdarabot nagyraértékelték, és Moliére legjobb darabjaival állították egy sorba. Mások azonban élesen

bírálták Moliére-t, és azt állították, hogy művében lealacsonyítja a nőket, sőt azt akarja

bebizonyítani, hogy a nő műveltségének a konyhán túl nem kell terjednie.A színdarabban két élő embert figuráztak ki: Boileau ellenségét, a Szatírákszatírájának szerző jét, Cotint, a hittudományok doktorát, és a számunkra már ismer ős GillesMénage-t. Az első Trissotin, a második Vadius néven szerepelt.

Miközben a színészek a Palais-Royalban a Tudós nőket adták elő, közepes sikerrel,hirtelen felhő árnyékolta be Franciaország egét, és április 7-én kitört a háború

Németalfölddel. Megint csak úgy, mint öt év előtt, a francia hadsereg kelet felé rohant, ésegyik város a másik után esett el.

A háború viharától távol a mi Jean-Baptiste de Moliére-ünket saját ügyeifoglalták el. Most már jómódú ember volt, aki tekintélyes vagyont gyű jtött össze színpadimunkával. Ezenkívül Madeleine Béjart öröksége is növelte gazdagságát. Nagy lakást bérelt a

Richelieu utcában, és pénzre nem nézve, fényűzően rendezte be. Az emeletes ház földszintjén jelölte ki Armande szobáját, ő maga pedig az emeletet foglalta el. Amikor mindenelkészült, és az új lakás bútorai helyükön álltak, Moliére meggyőződött arról, hogy az aszomorúság, ami Auteuilben kínozta, Párizsba is követte. Az emeleti szobákban veleegyütt az aggodalom és a rossz előérzet is letelepedett.

Az 1672-es év nem jól alakult. Lully hatalmas befolyásra tett szert az udvarnál, ésmegkapta a szabadalmi jogot mindazokra a drámai művekre, amelyeket ő zenésített meg. Ez azt

jelentette, hogy Lully megszerezte Moliére igen sok darabjának szerzői jogát is, mivel bennük azáltala szerzett zene is szerepelt.

Ekkor Moliére megborzongott: nem volt szabad magát áltatnia, a királyt nem érdekeltetöbbé. Lully, a középszer ű muzsikus, aki nem dicsekedhetett önálló, mély gondolatokkal, dea király akaratának egészen alárendelte magát, elnyerte a király kegyét.

A nyár örömtelenül telt el. A férj és a feleség megint együtt élt, Armandegyermeket várt, de lélekben nem jutottak egymáshoz közelebb, sőt most már semmikétségük sem volt afelől, hogy soha nem is jön rendbe a viszonyuk.

Szeptember 15-én Armande fiút szült, akit gyorsan Pierre-Jean-Baptiste-Armand névrekereszteltek, de a csecsemő még egy hónapig sem élt. Télen Moliére bezárkózott azemeleten, és egy mulatságos vígjáték, a Képzelt beteg írásához fogott. Hogy ne függjönLullytől, a darab zenéjének megírásával egy másik zeneszerzőt, Charpentier-t bízta meg.

A Képzelt betegben Moliére a legértelmetlenebb szenvedélyt neveti ki, ami azemberek lelkében él: a halálfélelmet és a szánalmas hipochondriát. Az orvosok elleni

gyű

lölete már a legnagyobb fokra hágott, a vígjátékban valóságos szörnyetegekkéntszerepelnek - tudatlan, vaskalapos, pénzsóvár, maradi emberekként.Moliére-nek ehhez a színdarabhoz írt prológusa azt mutatja, hogy kísérletet tett a

király kegyének visszaszerzésére:"Felséges uralkodónk dicsőséges, fárasztó és győzedelmes munkája után az lenne a

helyes, ha mindenki, aki mestere a tollnak, azon tevékenykednék, hogy nevét dicsőítse vagyőt szórakoztassa. Éppen ezt akarom tenni én is, és ez a prológus kísérlet arra, hogy anagy győztest dicsőítse, a prológust követő komédiának pedig szórakoztatnia kellene azuralkodót nemes tettei után."

A prológusban mitológiai istenségeknek kellett volna szerepelniük: Flórának, Pánnak ésFaunának. A befejező kórusnak pedig ezt kellett volna énekelnie:

S dicsérje százszor is visszhang a légen át:



Lajost, a legnagyobb királyt;Boldog, boldog lehet, ki éltét néki szánja.(Molnár Imre fordítása)

Valami furcsa dolog történt azonban, és ezt a prológust nem mutatták be. A

hadiszerencse éppen akkortájt hagyta el a királyt, és a prológust ki kellett húzni, nehogygúnynak hangozzék; vagy talán megszűnt a király érdeklődni komédiásának művei iránt...Mindenesetre, a darabot nem az udvarnál, hanem a Palais-Royalban mutatták be, és amitológiai istenségek helyett egy pásztorleány lépett a színre, aki új prológust énekelt.Ebben efféle mondások szerepeltek:

Minden tudásotok üres agyrém csak, óh jaj,Jaj, hiú, önhitt orvosok;Ki nem kezelitek a bajt, mit hordozok

Nagy latin mondataitokkal.(Illyés Gyula fordítása)

1673. február 1o-én, pénteken tartották a Képzelt beteg premierjét, amelyet egyébkéntszemmelláthatólag nagy siker fogadott. Ugyanez volt a helyzet a második és a harmadikelőadáson. A negyedik előadás idő pontját február 17-ében állapították meg.

32. ROSSZ PÉNTEK

"ARGAN. Nem veszélyes, ha az ember így halottnaktetteti magát?TOINETTE. Nem, nem. Mi veszedelmes volna abban?Csak tessék kinyújtózkodni.Képzelt beteg. (Illyés Gyula fordítása)

Borongós, februári nap volt. A Richelieu utcán levő ház emeletén, a dolgozószobakopott szőnyegén köhögve-nyögve járt-kelt egy férfi, fehérnemű je fölött smaragdszínű köpenytviselt. Fejét öregasszonyosan, selyem hálókendővel kötötte be. A kandallóban vidámanégett a fa, és a tűz kellemes látványt nyújtott, eltérítve tekintetét az ablakon keresztül láthatófebruári ködtől.

A férfi fel-alá járkált a szobában, időnként meg-megállt, és az ablak melletti metszetetnézegette. Ez egy férfit ábrázolt, akinek arca harcos vadászsólyomra hasonlított, parókáján

szoros, nagy gyűrű

kbe tekeredett férfias válláig ér ő haja, világos, szigorú szemének okosvolt a tekintete. A férfiképmás alatt címert helyeztek el - egy pajzsot, mezejében három

virággal.A köpenyes férfi önmagával beszélgetett csöndesen; néha gúnyosan, kissé fölényesen

nevetett saját gondolatain. Amikor az arcképhez ért, ellágyult, kezével beárnyékolta szemét,hunyorgott, és gyönyörködött a képmásban.

- Kitűnő metszet - mondta magának a köpenyes ember elgondolkozva -, nagyon jó,mondhatom, igen jó metszet... A Nagy Condé! - ejtette ki a nevet jelentőségteljesen,majd azután gépiesen néhányszor elismételte: - A nagy Condé... Nagy Condé... - És azutánmég azt mormolta: - Metszet... metszet... elégedett vagyok, hogy megszereztem ezt ametszetet...

Majd átvágott a szobán, és a kandalló melletti karosszékben üldögélt egy darabig,kidugta mezítelen lábát éjszakai papucsából, és az éltető tűz felé nyújtotta.



- Meg kellene borotválkozni - mondta elgondolkozva, és borostás arcátdörzsölgette. - Nem, nem kell - felelte önmagának -, túlságosan fárasztó dolog mindennap

borotválkozni.Megmelegítve lábát, felhúzta papucsát, és a könyvszekrényekhez lépett. Ott maradt

amellett, amelynek polcain nagy halomban hevertek a kéziratok. Az egyik lap széle

lelógott a polcról. A férfi sarkánál fogva kihúzta a kéziratot, és elolvasta rajta a címet:Coridon. Gonoszul elnevette magát, majd szét akarta tépni a kéziratcsomót, de keze nemengedelmeskedett, csak a körme tört bele. Átkozódva vágta a kéziratot a kandallóban izzófahasábok közé. Néhány pillanat múlva a szobát fény öntötte el, azután a Coridon elégett,és csak fekete, üszkös darabok maradtak belőle.

Mialatt a köpenyes férfi odafent a Coridon elégetésével foglalkozott, az alsó lakásbanArmande beszélgetett Baronnal, aki Moliére-t jött meglátogatni.

- A templomba nem ment el, azt mondja, rosszul érzi magát - mesélte Armande.- Minek ment volna a templomba? - kérdezte Baron.- De hiszen ma tizenhetedike van, Madeleine halálának évfordulója - magyarázta Armande

-, misén voltam.

- Ó, igen, igen - felelte Baron udvariasan. - Köhög?Armande jól megnézte magának beszélőtársát. A fiatal férfi világos parókája

hullámzó áradatban omlott vállára. Új selyem köntöst viselt, térdnadrágján - drágacsipke, kardja széles vállszíjon függött, és mellén bolyhos muff lógott. Baron időnként amuffra pislogott, szemlátomást nagyon tetszett neki.

- Hogy kicsípte magát mára! - jegyezte meg Armande, és hozzáf űzte: - Köhög, ésegész délelőtt kiabált a szolgálólányra. Már megfigyeltem, a péntek mindig a legrosszabbnapja. Különben is már túl sok pénteket éltem át tizenegy év alatt. De tudja mit, menjen felhozzá, ne nálam üljön itt, mert a szolgálólány isten tudja miféle ostobaságot híresztel majd megintegész Párizsban!

S Armande Baronnal együtt a belső lépcsőhöz ment. Még fel sem értek, amikor afenti ajtó felől csengetés hallatszott.

- Hát megint zörgetnek, csak zörgetnek, zörgetnek - mondta Armande.Ekkor odafent kinyílt az ajtó, és a köpenyes ember kilépett a lépcső felső pihenő jére.- Hé, ki van itt? - kérdezte zsémbesen. - Miért viszi el mindig az ördög... Ó,

maga az? Üdvözlöm, Baron.- Üdvözlöm, mester - felelte Baron, felfelé nézve.- Igen, igen, igen, jó napot - szólt a köpenyes ember -, szeretnék valamit megbeszélni...Rákönyökölt a lépcső karfájára, tenyerével állát támasztotta alá, szinte egy nevetséges

majomhoz hasonlított, amely kinéz az ablakon. Armande és Baron megdöbbenve értették meg,hogy ott akar beszélni a lépcsőn, és odalent maradtak. A férfi elhallgatott, majd újra megszólalt:

- Nos, hát azt akartam mondani: ha az én életem... Ha az életemben egyenletesenváltogatta volna egymást a szerencsétlenség és az öröm, én igazán boldognak tartanám magam,uraim!

Armande, homlokát feszülten ráncolva nézett felfelé. Egészen elment a kedve attól,hogy felmenjen. "Péntek, péntek..." - gondolta. - Megint kezdődik a hipochondria..."

- Csak gondolják meg! - folytatta a férfi ünnepélyesen. - Ha soha sincs az örömnek, a boldogságnak egyetlen pillanata sem, akkor mi ez? És én jól látom, hogy fel kell adnom a játékot! Én, kedveseim - tette hozzá meghitt hangon -, biztosítom önöket, hogy nem bíroktovább küzdeni a kellemetlenségekkel. Hiszen nincs pihenés számomra! Ugye? - kérdezte.- És általában feltételezem, hogy hamarosan befejezem az életemet. Mit mond erre, Baron?- És egészen áthajolt a karfán.

A lépcsőn csönd támadt. Baronnak a férfi szavai egyáltalában nem tetszettek.Elkomorodott, futó pillantást vetett Armande-ra, majd megjegyezte:



- Úgy vélem mester, hogy önnek ma nem kellene játszania.- Igen - bizonygatta Armande -, ne lépj fel ma, hiszen rosszul érzed magad.Fentr ől mormogás hallatszott.- Ugyan, mit beszéltek ilyesmit? Hogyan lehetne lemondani az előadást?

Egyáltalán nem kívánom, hogy a munkások majd engem átkozzanak, hogy megfosztottam

őket esti keresetüktől.- De hiszen rosszul érzed magad - szólt Armande kelletlen hangon.- Kitűnően érzem magam - felelte a férfi makacsul -, de valami más érdekel

engem: miért kószál nálunk a lakásban mindenféle apáca?- Ne tör ődj velük, a Sainte-Claire kolostorból valók, alamizsnát gyű jtenek

Párizsban. Nos, csak maradjanak itt holnapig, nem fognak téged semmivel sem bosszantani, majd odalent elüldögélnek.

- Sainte-Claire? - csodálkozott a hálósapkás férfi, ki tudja miért és elismételte: -Sainte-Claire? No, hát aztán, miért a Sainte-Claire? Ha a Sainte-Claire, hát üljenek akonyhában. Merthogy úgy rémlik, mintha száz apáca nyüzsögne a házban!... És adj nekiköt lívre-t. - És ekkor a férfi váratlanul a szobájába surrant, és becsukta maga mögött az

ajtót.- Mondtam önnek, hogy ez a pénteki nap - szólt Armande -, vele már semmire sem

jutunk.- Felmegyek hozzá - felelte Baron határozatlanul.- Nem tanácsolom - mondta Armande -, menjünk ebédelni.Este a Palais-Royal színpadán fekete kalapos, nevetséges doktorok és gyógyszerészek

Argan baccalaureatust beöntésekkel avatták fel orvosnak:

Egy patiensemet, ki hozzám tegnap érkezett,Igen kemény hideg leli, a feje is szokott fájni...

Moliére-boccalaureatus vidáman kiabálta a választ:

Első be klistélyt adni,Aztán eret vágni,Utoljára purgálni.(Illyés Gyula fordítása)

Kétszer esküdött hűséget a baccalaureatus az orvosi karnak, de amikor az elnök aharmadik esküt követelte, a baccalaureatus semmit sem felelt, váratlanul felnyögött, éselterült a karosszékben. A színészek megdermedtek, összezavarodtak a színpadon: ezt a

fordulatot nem várták, és a nyögés is túl természetesnek hangzott. De ekkor a baccalaureatusfelállt, elnevette magát és latinul kiáltotta:- Esküszöm!A földszinten semmit sem vettek észre, és csak néhány színész látta, hogy a

baccalaureatus arca elváltozott, és homlokát kiverte a veríték. Az orvosok és a gyógyszerészekeltáncolták balettszámukat, és az előadás véget ért.

- Mi volt önnel, mester? - kérdezte Moliére-t a Cléante szerepét játszó La Grange.- Csak valami ostobaság! - felelte Moliére. - Egyszer űen beleszúrt valami a mellembe,

de azután rögtön el is múlt.La Grange elment, hogy megszámolja a pénztári bevételt, és elintézze a színház

ügyes-bajos dolgait, Baron pedig aki nem szerepelt az előadáson, bement Moliére-hoz, amikor az

éppen átöltözött.- Rosszul érezte magát? - kérdezte tőle.



- Hogyan tetszett az előadás a közönségnek? - válaszolt kérdéssel Moliére.- Nagyszer űen! De ön nagyon rossz színben van, mester!- Kitűnő színben vagyok - szólt Moliére -, de nem tudom miért, a hideg ráz - és a foga

vacogott.Baron fürkészve nézett Moliére-ra, elsápadt, és sürgölődni kezdett. Kinyitotta az

öltöző ajtaját, és kiszólt:- Hé, ki van ott? Mondják meg, hogy gyorsan hozzák be a hordszékemet!Levette muffját, és felszólította Moliére-t, melengesse benne a kezét. Moliére valami

okból megnyugodott, némán engedelmeskedett, majd újra a foga vacogott. Egy percen belülMoliére-t bebugyolálták, a hordárok felemelték, beültették a hordszékbe, és hazavitték.

A ház még sötét volt, mivel Armande éppen akkor érkezett meg az előadásról.Angyalka szerepét játszotta. Baron odasúgta Armande-nak, hogy Moliére rosszul érzi magát.A házban egyszer csak gyertyákkal futkostak, és Moliére-t felvezették a falépcsőn azemeletre. Armande odalent utasításokat osztogatott, és az egyik szolgát elküldte orvostkeresni.

Baron ezalatt a szolgálólánnyal együtt levetk őztette Moliére-t, és ágyba fektette. Percr ől

percre jobban aggódott.- Mester nem kíván valamit? Talán egy kis er őlevest?Moliére fogát vicsorította, és valami miatt gonoszul mosolyogva, azt mondta:- Er őlevest? Ó, nem! Tudom, hogy az én hitvesem miből készíti az er őlevest, és az

számomra a savnál er ősebb.- Adjak orvosságot?- Nem, nem. Félek az orvosságtól, amelyet le kell nyelni. Csináljon valamit, hogy

elaludjak.Baron a szolgálólányhoz fordult, és súgva azt parancsolta:- Komlóval töltött párnát, de gyorsan!A szolgálólány egy perc múlva visszajött a komlóval megtömött párnával, amelyet

Moliére feje alá raktak. Moliére köhögésben tört ki, és elé tartott kendő jére vér csordult.Baron rászegezte a szemét, arcához emelte a gyertyát, és látta, hogy Moliére orrakihegyesedett, szeme alatt árnyékok támadtak, homlokát apró verítékcsöppek lepték el.

- Várj itt - súgta Baron a szolgálólánynak, lerohant, és beleütközött JeanAubryba, annak a Léonard Aubrynak a fiába, aki valamikor a pompás hintók számárakövezet bejáratot készített a színházhoz; Jean Aubry Geneviéve Béjart férje volt.

- Aubry úr - suttogta Baron -, nagyon rosszul van, fusson el a papért!Aubry felsóhajtott, szemére húzta kalapját, és kifutott a házból. A lépcsőnél

Armande tűnt fel, kezében gyertyával.- Moliére asszony - mondta Baron -, küldjön még valakit a papért, de gyorsan!

Armande elejtette a gyertyát és eltűnt a sötétben, Baron pedig értetlenül sziszegte alépcsőn. "No, mi lesz, az ördögbe is, senki sem jön az orvosok közül?" - majd felrohant.

- Mit adjak önnek, mester? - kérdezte Baron, és kendővel törölgette Moliére homlokát.- Világosságot! - felelte Moliére. - És parmezán sajtot.- Sajtot! - mondta Baron a szolgálólánynak, de az csak egy helyben topogott; majd a

karosszékbe rakta a gyertyát, és kifutott a szobából.- Mondja meg a feleségemnek, hogy jöjjön fel hozzám - parancsolta Moliére.Baron lefutott a lépcsőn és hangosan kiáltotta:- Ki van ott? Világítsanak jobban! Moliére asszony!Odalent remegő kézzel gyújtották meg a gyertyákat. Azalatt odafent Moliére er őlködött,

egész testét megfeszítette, összerázkódott. Torkából ömlött a vér, rácsorgott az ágyneműre.

Az első pillanatban megijedt, de hirtelen rendkívül nagy megkönnyebbülést érzett, és az jutott eszébe: "No, ez jól esett..." Majd azután megdöbbent a csodálkozástól: hálószobája



erdei tisztássá változott át, egy fekete lovag, fejér ől a vért törölve, a kantárszárat tépte,megpróbált kibújni a lábán sebesült ló alól. A ló vergődött, és maga alá temette alovagot. A hálószobában teltesen érthetetlen szavak hallatszottak:

- Lovagok! Hozzám! Soissons-t megölték!"Ez a csata Marfée mellett... - gondolta Moliére -, és a lovag, akit maga alá

temet a ló, sieur de Modéne, Madeleine első szerető je... Vér ömlik a torkomból, mintvalami folyó, bizonyára valami ér pattant el bennem..." Fuldokolt a vértől, és alsó ajkaremegett. De Modéne eltűnt szeme elől, de ugyanabban a percben meglátta a Rhone-t,káprázatos fényár közepette. A nap, mint valami tűzpiros gömb éppen elmerült a vízben,d'Assouci császár hárfájának hangjai mellett. "Ez ostobaság - gondolta Moliére - sem aRhone, sem a hárfa nincs jókor... Egyszer űen csak haldoklom..." Még az is eszébe jutott,kíváncsian: "És vajon milyen a halál?! - és megpillantotta. Főkötős apáca szaladt be aszobába, és széles mozdulattal hirtelen keresztet vetett Moliére-ra. Moliére a legnagyobbkíváncsisággal, figyelmesen meg akarta nézni, de már semmit sem látott.

Ezalatt Baron, kezében két karosgyertyatartóval, amelyek fénnyel árasztották el alépcsőházat, felszaladt, és nyomában, uszályát vonszolva és felfogva, Armande futott.

Egy pufók arcú kislányt vonszolt kézen fogva, és azt suttogta neki:- Semmi baj nincs, ne félj, Esprit, apához megyünk!Fentr ől az apácák orrhangú, bánatos éneke hallatszott. Armande és Baron, amikor a

szobába értek, megpillantották az imára kulcsolt kezű apácát.- Sainte-Claire... - gondolta Armande, és látta, hogy az egész ágyat és Moliére-t is

elönti a vér. A kislány megijedt és sírva fakadt.- Moliére! - szólította remegő hangon Armande, ahogyan soha sem beszélt hozzá, de

választ nem kapott.Baron pedig lendületesen az asztalra állította a gyertyatartókat, majd a lépcsőket

átugrálva lerohant a földszintre, és a szolgát mellén ragadva felordított:- Hol ténferegtél? Hol az orvos, te tökfilkó?!Az meg kétségbeesetten felelte:- Mit tehetek én, Baron úr? Egyetlen egy sem akar eljönni Moliére úrhoz! Egyetlen egy

sem!

33. FÖLD LÉSZEN HONOD

Az egész házon a zavarodottság vett er őt. Még a kolduló apácákra is átragadt:miután egy ideig olvastak a megmosdatott, halottas ágyán letakartan fekvő Moliéremellett, végképpen nem tudták, mitévők legyenek. Az volt a baj, hogy a föld nem kívánta

befogadni Moliére úr testét.Jean Aubry már előző este hasztalan könyörgött a St.Eustache plébánia papjainak -Lenfant-nak és Lechat-nak -, hogy menjenek el a haldoklóhoz. Mindketten kerekenelutasították a kérést. A harmadik, akit Paysant-nak hívtak, megsajnálta akétségbeesetten könyörgő Aubryt, és megjelent a komédiás házában, de túl későn, amikorMoliére már meghalt, aztán sietve távozott. Arról, hogy Moliére-t egyházi szertartássaltemessék, szó sem lehetett. A bűnös komédiás gyónás nélkül halt meg, és nem tagadtameg az egyház által elítélt foglalkozást, nem adott írásbeli ígéretet sem, hogy az esetben,ha az Úr végtelen jóindulata visszaadja egészségét, soha többé az életben nem játszikkomédiában.

Ezt a formulát nem írta alá, és Párizs egyetlen papja sem vállalkozott volna arra,

hogy kikísérje Moliére urat a temető be, sőt azonfelül, egyetlen temető sem fogadta volnaőt be.



Armande már-már kétségbeesett, amikor megérkezett az auteuili plébános, FrancoisLoiseau, aki baráti viszonyban volt Moliére-rel akkor, amikor az Auteuilben lakott. A

plébános nem csupán arra oktatta ki Armande-ot, hogyan írja meg a kérvényt a párizsiérseknek címezve, hanem kétségkívül kockáztatva, hogy maga is a legnagyobbkellemetlenségekbe kerül, Armande-dal együtt felkereste a párizsi érseket.

Miután kis ideig vártak a csöndes fogadóteremben, az özvegyet és a plébánost a püspök dolgozószobájába vezették, és Armande megpillantotta maga előtt Harlay deChampvallont, Párizs érsekét.

- Azért jöttem eminenciádhoz - szólalt meg az özvegy -, hogy engedélyét kérjemnéhai férjem eltemetéséhez az egyházi szertartás szerint.

De Champvallon elolvasta a kérvényt, és azt mondta az özvegynek, rá sem pillantva,hanem Loiseau-ra vetve súlyos és figyelmes tekintetét:

- Az ön férje, asszonyom, komédiás volt?- Igen - felelte Armande izgatottan -, de úgy halt meg, mint jó keresztény. Ezt

tanúsíthatja két apáca a Sainte-Claire kolostorból, akik házunkban tartózkodtak.Ezenkívül, az elmúlt húsvétkor meggyónt és megáldozott.

- Nagyon sajnálom - felelte az érsek -, de semmit sem lehet tenni. Nem adhatom meg azengedélyt a temetésre.

- Dehát hová tegyem a holttestét? - kérdezte Armande, és sírva fakadt.- Sajnálom őt - ismételte meg az érsek -, de értse meg, asszonyom, hogy nem

sérthetem meg a törvényt.És Loiseau, aki kifelé menet a hátán érezte az érsek tekintetét, elvezette a zokogó

Armande-ot.- Tehát - mondta a síró Armande a plébános vállára borulva - ki kell őt vinnem a

városból, és ott kell eltemetnem valahol az útszélen...A hűséges plébános azonban nem hagyta el Armande-ot, és együtt mentek el Saint-

Germainbe, a királyi palotába. Itt Armande eredménnyel járt. A király fogadta. Armandeot bevezették egy terembe, ahol a király, egy asztal mellett állva várta. Armande meg semszólalt, csak térdre rogyott és sírva fakadt. A király felsegítette és megkérdezte:

- Mit tehetek önért? Kérem, asszonyom, nyugodjék meg.- Felség - mondta Armande -, nem engedik meg, hogy férjemet, de Moliére-t

eltemessem! Védjen meg, felség!A király így szólt:- Megboldogult férje ügyében mindent megteszünk. Kérem, menjen haza és

gondoskodjék a holttestér ől.Armande zokogva és hálaszavakat rebegve távozott, a királyi futár pedig néhány perc

múlva de Champvallonhoz száguldott, és amikor az érsek az udvarnál megjelent, a király

megkérdezte:- Mi történik Moliére halálával kapcsolatban?- Felség - felelte Champvallon -, a törvény tiltja, hogy megszentelt földbe temessék.- És milyen mélyre terjed a megszentelt föld? - kérdezte a király.- Négy lábnyi, felség - felelte az érsek.- Kegyeskedjék, érsek, öt lábnyi mélységben Moliére-t eltemetni - szólt XIV. Lajos -,

sőt temessék el haladéktalanul, egyaránt kerülve ünneplést és botrányt.Az érsek hivatalában okmányt állítottak ki:"Figyelembe véve a körülményeket, amelyek a parancsunkra lefolytatott vizsgálat

során derültek ki, megengedjük a St.-Eustache templom papjának, hogy egyháziszertartással temesse a néhai Moliére testét, azonban azzal a feltétellel, hogy a temetés

minden ünnepélyességet mellőzzön, kettőnél több papot ne vegyen igénybe, és ne nappaltörténjék; lelki üdvéért ne tartsanak ünnepélyes gyászmisét sem a fent jelzett St.-Eustache



templomban, sem sehol másutt.''Alighogy a párizsi kárpitosok céhében híre kelt, hogy elhunyt az egykori tisztelt

Jean-Baptiste Poquelin fia, de Moliére színész, aki az öröklött kárpitosi címet viseli, acéh képviselői megjelentek a Richelieu utcában, és a komédiás holttestére borították ahímzett céhzászlót, visszavíve Moliére-t abba az állapotba, amelyből önkényesen távozott:

kárpitos volt, és visszatért a kárpitosok közé.Ugyanakkor egy élelmes ember, aki tudta, hogy a Nagy Condé rokonszenvezettMoliére-rel, megjelent a hercegnél e szavakkal:

- Fenség, engedje meg, hogy átnyújtsam önnek azt a sírverset, amelyet Moliéreszámára írtam.

Condé átvette a sírverset, majd a szerzőre pillantva azt felelte:- Köszönöm. Jobb szeretném, ha ő írta volna meg az ön sírversét.Február 21-én este kilenc tájban, amikor el kellett volna szállítani a halottat lakásáról,

mintegy másfélszáz ember gyűlt össze a néhai komédiás házánál; vajon kikből állt ez atömeg, nem tudni. Valamiért azonban az emberek izgatottan viselkedtek, hangos kiáltásokhallatszottak, sőt füttyszó is. Sieur de Moliére özvegye nyugtalankodott az ismeretlenek láttán.

Barátai tanácsára kinyitotta az ablakot, és a következő szavakkal fordult az egybegyűltekhez:- Uraim! Miért akarják megzavarni megboldogult férjemet? Biztosíthatom önöket,

hogy jó ember volt, és úgy halt meg, mint az jó keresztény emberhez illik. Lehet, hogymegtisztelik azzal, hogy elkísérik őt a temető be?

Ekkor valaki egy bőrerszényt nyomott Armande kezébe, amelyből aztán pénztosztott szét az odagyűltek között. Miután a pénz körül támadt lárma elült, minden rendbe

jött, és a háznál fáklyák bukkantak fel. Kilenckor kivitték a házból a fakoporsót. Elöl két pap haladt némán. A koporsó mellett fiúk mentek, szerpapi fehér ingben, és hatalmasviaszgyertyákat vittek kezükben. A koporsó mögött az égő fáklyák rengetege hullámzott, akísér ők tömegében híres embereket lehetett látni: Pierre Mignard festőt, La Fontainemeseírót, Boileau és Chapelle költőket. Mindnyájan fáklyát vittek kezükben, és mögöttüksorban haladtak fáklyákkal a Palais-Royal színtársulat színészei, és végül, a mintegykétszáz f őnyire nőtt embertömeg. Amikor az egyik utcán elhaladtak, valamelyik házbankinyílt az ablak, és a fejét kidugó asszony hangosan kérdezte:

- Kit temetnek?- Valami Moliére-t - felelte a másik asszony.Ezt a Moliére-t kivitték a St.-Joseph temető be, és abban a részben hantolták el, ahová az

öngyilkosok és a meg nem keresztelt gyermekek teste kerül. A St.-Eustache templomban pediga lelkész röviden feljegyezte, hogy 1673. február 21-én, keddi napon, a St.-Josephtemető ben eltemették Jean-Baptiste Poquelin kárpitost és udvari komornyikot.

EpilógusBÚCSÚ A BRONZ KOMÉDIÁSTÓL

Sírjára felesége k őlapot helyezett, és megparancsolta, hogy vigyenek a temető beszáz nyaláb fát, hogy lángjánál a hajléktalanok megmelegedhessenek. Az első hideg télinapon ezen a k őlapon hatalmas máglyát gyújtottak. A hőségtől a k őlap megrepedt ésszétesett. Az idő szétszórta darabjait, és amikor száztizenkilenc év múlva, a nagyforradalom idején, megjelentek a megbízottak, hogy Jean-Baptiste Moliére holttestét kiássák,és átvigyék a Pantheonba, a sírjának helyét senki sem tudta pontosan megmutatni. Bárvalakinek maradványait kiásták és a Pantheonba vitték, senki sem mondhatja

bizonyossággal, hogy azok Moliére maradványai voltak. A megtiszteltetésben valószínűlegegy ismeretlen ember részesült.



Így hát hősöm a párizsi földbe került, és benne porladt el. Az idő múlásával,titokzatos módon mindenestől elpusztultak kéziratai és levelei is. Azt beszélték, hogykéziratai a tűzvész idején égtek el, leveleit pedig állítólag egy vakbuzgó ember gondosanösszegyű jtötte és megsemmisítette. Szóval minden elveszett, két papírkötegen kívül,amelyeken a vándorkomédiás nyugtázta a pénz átvételét színtársulata számára.

Megfosztották kézirataitól és leveleitől, egyszer mégis elhagyta a földet, amelybentovábbra is ott feküdtek az öngyilkosok és halva született gyermekek, és a kiszáradt szök őkútfölött helyezkedett el. Íme, ott van! Ez ő - az udvari komédiás, cipő jén bronzszalaggal! És én,aki sohasem láthattam meg arcát, most itt küldöm neki búcsúüdvözletemet.

Moszkva, 1932-33.

Tartalom

Prológus. A bábával beszélgetek

1. A majmos házban2. Két színházbarát története



3. Nem kellene-e a nagyapának orvietant beadni?4. Nem mindenkinek tetszik a kárpitos mesterség5. Isten nagyobb dicsőségére6. Valószer űtlen kalandok7. Az illusztris banda

8. Vándorkomédiás9. Conti herceg a színre lép1o. Bourgogne-iak, Moliére jön, vigyázzatok!11. Bru-ba-ha!!!12. A petit-Bourbon13. A megszégyenített kék szalon14. Aki vihart vetett15. A titokzatos Rataubon úr16. A féltékeny herceg gyászos története17. A féltékeny herceg halála után18. Kicsoda ő?

19. A drámaíró iskolája2o. Az egyiptomi koma21. Csapjon bele a mennyk ő Moliére-be22. Az epés szerelmes23. A varázslatos clavicembalo24. Feltámad és újra haldoklik25. Amphitryon26. A nagy feltámadás27. Gömböc úr28. Az egyiptomi Neptunná, Neptun - Apollóvá, Apolló pedig - XIV. Lajossá változik át29. Közös alkotás3o. Jelenetek a parkban31. Madeleine elmegy32. Rossz péntek33. Föld lészen honodEpilógus. Búcsú a bronz komédiástól



Kiadja a Gondolat, a TIT kiadójaFelelős kiadó a Gondolat Kiadó igazgatójaFelelős szerkesztő: Bakcsi GyörgyMűszaki vezető: Kálmán EmilMűszaki szerkesztő: Vaisz GyörgyA borító- és kötésterv Németh Zsuzsa munkájaMegjelent 17 000 példányban,11,6 (A75) ív terjedelembenEz a könyv az MSZ 5601-S9 és 56oz-59 szabványok szerint készült74-4199 Pécsi Szikra Nyomda - F v : Melles Rezső

Documents

Mihail Afanaszjevics Bulgakov - Moliére úr élete