Amanda Quick - A Vakmero

8/9/2019 Amanda Quick - A Vakmero

http://slidepdf.com/reader/full/amanda-quick-a-vakmero 1/121

Amanda Quick

A vakmerő



A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:Amanda Quick: Reckless

This translation is published by arrangement withThe Bantam Dell Publishing Group, a division of

Random House, Inc., New York

Copyright © 1992 by Jayne A. KrentzAll rights reserved

Fordította Sóvágó Katalin

Második kiadás

Fedélterv: eit i

Hungarian edition

© by Maecenas Könyvkiadó, 1992, 2007

Hungarian translation© by Sóvágó Katalin, 1992, 2007



1. fejezet

Jól állt neki a holdsugár. Gabriel Banner, Wylde grófja, szakasztott olyan rejtelmes és baljós volt a vállára boruló ezüst fénypalástban, akár egy életre kelt legenda.

Phoebe Layton megfékezte kancáját az erdő szélén, és lélegzetét visszafojtva leste a feléjevágtató férfit. Nagyon iparkodott, hogy ne reszkessen a gyeplőt szorító keze. Most nemszabad megijedni. Ő olyan hölgy, aki kalandos úton jár, és akinek egy kóbor lovagszolgálataira van szüksége. Hát nincs nagy választéka. Wylde-on kívül tulajdonképpen nincsis olyan ismerőse, aki megfelelne a kívánalmaknak. Először persze rá kell beszélnie, hogyfogadja el a neki szánt szerepet.

Hetek óta csiszolgatta a tervet. A zárkózott, magának való ember mindmostanáig nem vetttudomást szándékosan izgalmasra fogalmazott leveleiről. Kétségbeesésében a lány más

harcmodorhoz folyamodott, hogy előcsalogassa barlangjából a grófot. Azt az ízes kukacottűzte a horogra, amelyről bizonyosan tudta, hogy Wylde rá fog harapni.A férfi nem tudta, ki küldözgeti a leveleket. Phoebe csak Fátyolos Hölgyként írta alá magát.

Ót még ez a kis csalafintaság is bántotta, de hát enélkül nem ment. Ha Wylde azonnal tudná,ki a levélíró, akkor bizonyosan nem lenne hajlandó segíteni. Előbb meg kell győznie, hogyvállalkozzék a kalandra, csupán azután leplezheti le magát. De, ha Wylde megérti indítékait,akkor nem fog megütődni a titkolózáson sem.

Nem, Wylde nem ismerte őt, de Phoebe ismerte a férfit.Majdnem nyolc éve látta utoljára. Akkor eleven legendának képzelte Gabriel Bannert,

középkori románcból előlépett, fennkölt lelkű, tiszta lovagnak, akiről már csak a fényes páncélt és a kardot hiányolta a kis csitri. És bár Phoebe nem felejtette el az utolsó találkozást,azt tudta, hogy Gabriel nem emlékezhet rá. Akkoriban túlságosan lefoglalta, hogy miként

szöktesse meg az ő Meredith nővérét.Idegei pattanásig feszültek az izgalomtól. Sajnos, a fátyol alól, a hold halvány fényébennem lehetett megállapítani, mennyit változott Wylde az évek során.

Az első benyomása az volt, hogy Gabriel még hatalmasabb ember, mint amilyenreemlékezett. Magasabb. Szikárabb. Valahogy keményebb. A válla is szélesebbnek látszott akörgallér alatt. Kalapjának legyűrt karimája zord, áthatolhatatlan árnyékba vonta az arcát.

Egy rémítő pillanatig arra kellett gondolnia, hogy hátha ez nem is az az ember, akit ő vár.Talán egy igazi gonosztevő, egy útonálló vagy még annál is rosszabb közeledik! Nyugtalanulfészkelődött a nyeregben. Ha végzete lesz ez az éjszaka, szegény, gyászba borult családja

bizonyára valami alkalomhoz illő szöveget véset a sírkövére. ÍME, HÁT ELÉRTE AVAKMERŐSÉG ÁTKA, igen, ez épp megtenné. A majomszeretetű família szerint az őPhoebéjük mást se csinál, mint egyik malőrből a másikba esik. Ez alkalommal azonban talán

túlfeszítette a húrt.— Gondolom, a titokzatos Fátyolos Hölgyhöz van szerencsém? — érdeklődött fagyosan

Gabriel.Mérhetetlen megkönnyebbülés öntötte el a lányt, azonnal szertefoszlott minden kételye.

Ezt a sötét, kemény hangot nyolc év után sem lehetett félreismerni. — Jó estét, mylord.Gabriel néhány lépésnyire megállította fekete csődörét.— Megkaptam legújabb levelét, asszonyom, amellyel ugyanúgy sikerült felbosszantania,

mint a többivel.Phoebe kínosan nyeldekelt.— Én azt reméltem, inkább az érdeklődését sikerül fölkeltenem, uram.—

Rendkívüli módon viszolygok a hamisságtól.— Értem. — Phoebe szíve összeszorult. Rendkívüli módon viszolygok a hamisságtól.Hirtelen az jutott eszébe, bölcsen döntött-e, hogy éppen Wylde-ot szemelte ki partnerének.



Még jó, hogy lefátyolozva jött ide ma éjszaka! — Annál inkább örülök, amiért végül csak elfogadta a meghívásomat.— A kíváncsiság erősebb volt nálam. — Gabriel elmosolyodott, ámde mosolyában nem

volt melegség, sötét tekintete nem árult el semmit. — Ón két hónapja nem hagy élni,asszonyom.

— Kérem, bocsásson meg — mondta komolyan Phoebe —, de az az igazság, hogy nagyonkétségbe voltam esve, mylord. Önnel nehéz találkozni. Első leveleimre nem válaszolt, ésmivel nem forgolódik a társaságban, nem találtam más módot, hogy felhívjam magamra afigyelmét.

— Ezért úgy döntött, addig provokál, amíg hajlandó leszek találkozni önnel? — Valahogy úgy — mondta Phoebe, nagy sóhaj kíséretében.

— Az emberek általában őrizkednek vegzálni engem, titokzatos Fátyolos Hölgyem.A lány ebben egy pillanatig sem kételkedett, de már késő volt retirálni.

Ugy-é, uram? — próbálkozott meg egy hűvösen derűs hangütéssel. Ön viszont nemigenhagyott nekem választást. De ne féljen, amint meghallja mondandómat, boldog lesz, amiérthajlandó volt találkozni velem, és én tudom, hogy megbocsátja majd kisded álnokságomat.— Ha azért citált ide, hogy legfrissebb diadalmán örvendezzék, akkor figyelmeztetem,

hogy nem szeretek veszíteni.— Miféle diadalmamon? Ahá, a könyv! Ugyan már, mylord, ön éppannyira szeretné látnia kéziratot, mint én. Nyilvánvalóan nem tudott ellenállni, amikor felajánlottam, hogymegmutatom — még akkor sem, ha véletlenül én vagyok az új tulajdonos.

Gabriel megsimogatta csődöre nyakát kesztyűs kezével.— Ugy látom, egyformán érdeklődünk a középkori kéziratok iránt.

— Jól látja. Megértem bosszúságát, hiszen én szimatoltam ki, hogy eladó A lovag és avarázsló, de bizonyára van olyan emelkedett lélek, hogy elismeréssel adózzon eszélyesnyomozásaimnak. Végül is a kézirat itt volt Sussexben, az ön tulajdon orra előtt.Gabriel elismerően meghajtotta a fejét.

— Önt igencsak kegyeibe fogadta a szerencse. Néhány hét alatt ez már a harmadik kézirat,amelyet elhalász előlem. Megkérdezhetem, hogy ezt miért nem vágta egyszerűen zsebre ésinalt el vele úgy, mint a többivel?

—Mert, mint már levelemben is kifejtettem, beszélni szeretnék önnel, uram. — Phoebetétován elhallgatott, majd suttogva hadarni kezdett: — És, hogy őszinte legyek, mert úgygondoltam, ma éjszaka talán bölcs dolog lenne kísérőt vinni magammal.

—Ahá!—Arra a következtetésre jutottam, hogy Mr. Nash még könyvészhez képest is roppant

sajátos ember. Rendkívül nyugtalanító feltételekhez kötötte a könyv átadását. Nem szeretek éjfélkor üzletelni.

— Ez a Nash csakugyan többnek látszik mulatságos csodabogárnál — helyeselt eltűnődveGabriel.

—Azt állítja, hogy ő éjszaka él, mint a bőregér. Leveleinek tanúsága szerint napjainak

beosztása pontosan a fordítottja a mieinknek. Akkor alszik, amikor mások ébren vannak, ésakkor dolgozik, amikor mások alszanak. Hát nem különös? — Kétségkívül remekül feltalálná magát az úri világban — mondta szárazon Gabriel. — A

társaság zöme átmulatja az éjszakát, és nappal alussza ki magát. Ezzel együtt igaza lehetabban, ha óvakodik egyedül találkozni vele éjnek évadján.

— Örülök, hogy a kísérővel kapcsolatos terveim találkoznak az ön egyetértésével — mo-solygott Phoebe.

— Egyetértek, de bevallom, ámulatba ejtenek aggályai. Eleddig nem tapasztaltam önnéltúlzott hajlandóságot az elővigyázatosságra és a megfontoltságra.

Phoebe arca lángba borult a maró gúnytól. — Aki kalandra vállalkozik, vakmerő legyen,mylord. — Ön szerint ez kaland?

— Igen, mylord, az. — Aha. Apropó, kaland, meg kell mondanom, hogy ma éjszaka jómagam is egyfajta kis



kalandban járok.— Valóban, mylord? — kérdezte félős borzongással a lány. — Es mi légyen az?— Nemcsak azért jöttem ide, hogy láthassam Nash kéziratát, még mielőtt ön lecsapna rá,Fátyolos Hölgyem.

— Valóban, mylord? Az is érdekli, amit mondandó vagyok?— Nem különösebben, viszont annál jobban szeretnék megismerkedni legújabbe1lenfelemmel. Hiszek abban, hogy az embernek ki kell ismernie az ellenségét — méregettehidegen a lányt Gabriel. — Nem tudom, kicsoda ön, asszonyom, de elég szép ideje vezet azorromnál fogva. Nagyon elegem van a játszadozásaiból.

Phoebe szárba szökkenő reményei újfent lekonyultak. Még mindig messze áll a kalandsikeres befejezésétől.

— Úgy vélem, nekünk még a későbbiekben is találkoznunk kellene egymással. Mint ön ismondta volt, ugyanazon könyvek és kéziratok gyűjtése a közös szenvedélyünk.Wylde előbbre léptette a csődörét. A nyereg halkan nyiszorgott.

— Elvezte kisded győzelmeit, Fátyolos Hölgyem? — Nagyon! Roppantul örülök új szerzeményeimnek! Remekül kiegészítik a könyvtáramat.—Aha. — Rövid szünet. — Ön szerint nem vall néminemű könnyelműségre idehívni

engem ma éjszaka, hogy tanúja legyek legújabb huszárvágásának?De még milyen könnyelműségre vall, gondolta búsan a lány. Gabriel el sem tudja képzelni. — Az a helyzet, uram, hogy önt is beszámítva alig néhány ember akad szerte Angliában, aki

méltányolni tudná a leletemet.— Én kétségtelenül méltányolom. Nagyon is méltányolom! Épp ebben rejlik a veszély.

— A veszély? — kérdezte Phoebe. Ujjai enyhén megremegtek a kantáron. — Es ha erőszakkal elragadom öntől a kéziratot, miután átvette Mr. Nashtől?Phoebe megdermedt ijedtében. Ezt a lehetőséget nem is vette fontolóra. Wylde mégiscsak

főrend. — Ne legyen nevetséges! Ön úriember. Sose tenne ilyet.— Titokzatos fátyolos hölgyeknek, akik fondorlatokkal fosztanak meg magamfajta

úriembereket hőn áhított tárgyaktól, nem lenne szabad túlzottan csodálkozniuk, ha nevezett

urak elvesztenék a türelmüket — mondta ridegen Gabriel. - Ha Nash kézirata valóban aKerekasztal mondakörébe tartozó, valódi tizennegyedik századi legenda, ahogyan ő állítja,akkor kell nekem, asszonyom. Mennyit kér érte?

Sercegett közöttük a levegő. Phoebe bátorsága egy pillanatra megingott. Alig bírtamegállni, hogy meg ne fordítsa a kancát és vissza ne vágtasson Amesburyék udvarházának

biztonságába. A középkorban is ennyit akadékoskodtak a kóbor lovagok?− Kétlem, hogy ön meg tudná fizetni, uram - susogta.− Mondja az árat, és majd meglátjuk. A lány megnyalta cserepes ajkát.

− Az a helyzet, hogy nem áll szándékomban eladni.− Biztos ön ebben? - Gabriel még egy lépéssel közelebb kormányozta a csődört. Phoebekancája meghátrált a fejét dobáló, fújtató, hatalmas állat elől.− Biztos vagyok - vágta rá a lány. - Mindazonáltal - folytatta rövid hatásszünet után - lehet

róla szó, hogy önnek adjam.− Nekem adja? - hüledezett Gabriel. - Mi az ördögről beszél?− Majd később megmagyarázom, uram - mondta Phoebe, miközben az ideges kancát

próbálta nyugtatgatni. - Szabadjon figyelmeztetnem, hogy mindjárt éjfél. Néhány perc múlvaott kell lennem Mr. Nash tanyáján. Jön velem vagy nem?− El vagyok szánva rá, hogy eleget teszek kísérői kötelezettségeimnek - mondta sötéten

Gabriel. - Már túl késő, hogy megszabaduljon tőlem.- Nohát akkor, lássunk a dolgunk után. - Phoebe elindította kancáját a holdsütötte ösvényen.

- Az útmutatásokból ítélve, amelyeket legutóbbi levelében írt, Mr. Nash tanyája itt lehet aközelben.− Az ön helyében én nem váratnám. - Gabriel megfordította lovát, és követte a lányt. A

fényes szőrű csődör felzárkózott a kanca mellé. A lány azon tűnődött, hogy vajon a kanca isolyan ideges-e, mint Ő. Wylde és a csődör egyformán zordonnak, hatalmasnak ésfenyegetőnek látszott a holdfényben.



− Most, hogy végre találkoztunk, lenne néhány kérdésem, Fátyolos Hölgyem - szólalt mega férfi.

Phoebe gyanakodva sandított rá.− Ez ugyancsak meglep, azok után, hogy az utóbbi két hónapban nem vett tudomást a

leveleimről. Úgy éreztem, nemigen tarthatok számot az érdeklődésére.− Mennydörgettét, nagyon is jól tudja, hogy most már érdekel. Mondja, továbbra is utánaóhajtja vetni magát minden obskúrus középkori kódexnek, amelyet történetesen kiszemelek magamnak?− Valószínűleg. Mint már észrevette, e téren megegyezik az ízlésünk.− Ez még nagyon sokba kerülhet nekünk. Mihelyt híre megy, hogy minden felbukkanó régikönyvért ketten versengenek, villámgyorsan égnek szöknek az árak.

- Azt el tudom képzelni - mondta szándékolt hanyagsággal Phoebe. - De énmegengedhetem magamnak. Nagyon bőséges apanázsom van.

Gabriel fürkészően sandított rá.

– A férjének nincsenek kifogásai az ön költséges szenvedélyei ellen? – Nincs férjem, uram, és nem is áhítozom utána. Meglátásom szerint a férjek hajlamosak

korlátozni nejük kalandjait.

– Hát azt lefogadom, hogy kevés férj nyelné le az efféle képtelenségeket, mint ez itt a maiéjszakán – dünnyögte Gabriel. –Épeszű ember aligha engedné, hogy a felesége egyedül vagyakárki mással kószáljon ilyen kései órán.

Neil megengedte volna, gondolta bánatosan Phoebe. Csak hát szőke Lancelotja meghalt, ésneki kell felkutatnia a gyilkosát. Félretolta az emlékeket, és megpróbálta visszafojtani a

bűntudatos kis nyilallást, amely mindig beléhasított, valahányszor eszébe jutott Neil Baxter.Ha nincs Phoebe, Neil sohase ment volna el szerencsét próbálni a déltengerekre. Es ha nem

megy el a déltengerekre, sosem gyilkolja meg az a kalóz. – Nem vagyok egyedül, uram – emlékeztette Gabrielt, kétségbeesetten igyekezve, hogy

könnyedén csengjen a hangja. – Van kóbor lovagom, aki elkísérjen. Biztonságban érzemmagam.

– Csak nem reám céloz?

– De bizony. – Akkor tudnia kell, hogy a kóbor lovagok elvárják a jutalmat szolgálataikért. Aközépkori hölgy kegyeivel árasztotta el bajnokát. Mondja, asszonyom, nekem is ilyen

bankóval akar fizetni éjszakai fáradozásaimért?Phoebe szeme tágra nyílt a fátyol alatt az akaratlan megbotránkozástól. Gabriel biztosan

nem arra céloz, hogy netán bensőséges kegyek formájában várná a jutalmát. Noha Wyldegrófja remeteéletet él, és többé nem tartja kötelezőnek magára nézve a társasági élet csiszoltszabályait, Phoebe akkor se bírta elhinni, hogy ennyire megváltozott volna a természete.

Akkor régen egy tiszta szívű, nemes bajnok volt, aki meg akarta menteni az ő nővérét azérdekházasságtól. A tizenhat éves Phoebe szemében pont odaillett volna a Kerekasztal mellé.Bizonyára most sem tanúsítana ily ripők lovagiatlanságot egy hölggyel szemben.

Vagy igen?

Nyilván félreértette. Gabriel csak ugratja. – Majd ne hagyja elfelejtenem, hogy néminemű pántlikával vagy hasonló piperéveltüntessem ki ma éjszakai fáradozásaiért – mondta. Vajon elég rafináltan fogalmazott? Bár már a huszonöthöz közeledett, ennek ellenére nem voltak bokros tapasztalatai neveletlenúriemberekről. Clarington grófjának kisebb lányaként mindig rendkívül védett életet élt.Túlságosan is védettet. – Nem hinném, hogy egy pántlikavég elegendő lenne fizetségnek – mélázott Gabriel.Phoebének elfogyott a türelme. – Márpedig úgyse kap többet, tehát ne is provokáljon tovább, mylord. – Megkönnyebbülésére lámpafényes ablak tűnt fel a távolban. – Az ott bizonyára Mr. Nashtanyája.

Düledező házikó állt a holdfényben. Még éjszaka is látni lehetett, hogy ráférne a tatarozás.

Roggyant kapu torlaszolta el a gyomokkal felvert kerti utat. A házban égő világ elárulta, hogyaz ablaküveg is törött. A tető javítás után kiáltozott.



— Úgy látom, Nashnek nemigen megy az üzlet. — Gabriel megállította a csődört, éskönnyedén leugrott a nyeregből.

— Nem is látszik üzleties léleknek. Leveleiből ítélve dús könyvtára lehet, de irtózik megválni a kézirataitól. — Phoebe is megállította a kancát. —A lovag és a varázslót is kizá-rólag azért adja el, mert égető szüksége van pénzre, hogy megvásárolhasson egy kódexet,amelyet sokkal fontosabbnak tart holmi léha középkori románcnál.

— Mi lehet fontosabb egy léha románcnál? — Gabriel szája alig látható mosolyra húzó-dott. Megragadta Phoebe derekát, és úgy kikapta a hápogó lányt a nyeregből, mint a pelyhet,ám nem állította a talpára, csak tartotta maga előtt, ujjnyira a föld felett. Először érintettemeg, először voltak ilyen közel egymáshoz. Phoebe lélegezni sem bírt. Valamilyen okbólnyugtalanította Gabriel ereje. Kínosan érezte, mennyire könnyű és parányi a férfi mellett.

Nem képzelődött, Wylde csakugyan hatalmasabb, mint emlékezett. Nyolc éve egy kislány ártatlan idealizmusával rajongott nővérének megmentőjéért. Ma

hüledezve kellett megállapítania, hogy Gabriel olyan rokonszenvet ébreszt benne, amilyetnők szoktak táplálni férfiak iránt. Még soha, senkivel szemben nem érzett ilyet. Még Neiliránt sem.

Bár lehet, hogy csak képzelődik. Túl sok a holdsugár és a feszültség. A családja is folytonazon prézsmitál, hogy miért nem fegyelmezi jobban a fantáziáját.

Gabriel leengedte a földre. Phoebe, akit egészen megzavart érzékeinek zűrzavarosforrongása, elfelejtette jó erősen megvetni a jobb lábát, mielőtt ránehezedett volna a balra.Megbicsaklott, a férfi karjába kellett kapaszkodnia, hogy el ne veszítse az egyensúlyát.Wylde felvonta a szemöldökét.— Csak nem énmiattam ily zaklatott, hölgyem?

— Szó sincs róla! — Elengedte a férfi karját, gyorsan megigazgatta lovaglóruháját, éshatározott léptekkel elindult a törött kapu felé. Jól lehetett látni, hogy kissé húzza a lábát. Őmár régesrég oda se figyelt rá, . de az idegenek mindig észrevették.

—Megrándította a bokáját, amikor letettem? — kérdezte ezúttal őszinte aggodalommalGabriel. — Bocsásson meg, asszonyom. Hadd segítsek.

— Semmi baja a bokámnak — tiltakozott türelmetlenül Phoebe. — Csak a bal lábamgyöngébb egy kicsit. Egy régi kocsibaleset következménye.

— Értem — mondta Gabriel eltűnődve.Phoebe szerette volna tudni, hogy vajon zavarja-e a férfit az ő fogyatékossága. Másokat

zavart. Bicegő táncosnőt kevesen kérnek fel keringőzni. Többnyire nem érdekelte az ilyenviselkedés. Megszokta. Most mégis fájt a gondolat, hogy talán Gabriel is olyan férfi, aki nemtűr meg tökéletlenségeket egy nőben.

— Ha zaklatottnak látszom is egy kicsit — szólt durcásan —, az csak azért van, mert nemismerem önt eléggé, uram.

— Ebben nem lennék olyan biztos — mondta csipetnyi derűvel Gabriel. - Most lopja elelőlem a harmadik kéziratot. Ehhez az kell, hogy nagyon is jól ismerjen.

- En nem lopkodok öntől, mylord! - A lány a kalapkája karimájához emelte a kezét, ésleengedett még egy réteg sötét fátylat. Egy réteg talán nem lesz elég, hogy odabent a kunyhóban

eltakarja az arcát. - Vetélytársaknak, nem ellenségeknek tekintem magunkat.− Elég csekély a különbség a kettő között. Vigyázzon, asszonyom. Lehet, hogy a maiéjszakával nagyon próbára tette a szerencséjét.

Phoebe bekopogtatott.− Ne zsémbeljen, Wylde! Bizonyosan önnek is lesz még alkalma győzni ebben a játékban.- Azt nem kétlem, és rajta leszek, hogy ezután önnek is nagyobb kihívásokkal kelljen

szembenéznie.En beérem az eddigi kihívásokkal is - mondta Phoebe. Wylde-dal kötözködni olyan volt,

mintha nyers húst lóbálna egy tigris előtt. Enyhén szólva, veszélyes vállalkozás. De ébren kelltartania a férfi érdeklődését, mert ha nem, a végén egyszerűen eltűnik az éjszakában.Elkeserítő, hogy miért ilyen kevés a kóbor lovag! Nagyon gyér a választék.− De csak azért, mert mindig maga győzött. Hát ezen változtatni kell.



2. fejezet

A tanya ajtaja megnyilt. Koszlott főkötőt és kötényt viselő, tömzsi, középkorú házvezetőnősandított ki rajta.− Kik magok? - kérdezte gyanakodva.

− Legyen szíves közölni a gazdájával, hogy az a személy van itt, akinek Mr. Nash nemrégadott el egy középkori kéziratot - mondta Phoebe, és bekukucskált az asszonyság mellett afolyosóra. Padlótól plafonig érő könyvespolcok szegélyezték, minden polc pukkadásig

bőrkötésű fóliánsokkal. A padlón is oszlopokban álltak a könyvek.− Megin eladott eggyet? - A házvezetőnő látható elégedettséggel bólintott. - Emmán jó.

Ugyis megin elmaradt a fizetísemmel. Egész csomó pízemmel tartozik. Hát majd rajta leszek,hogy most előbb nekem adja meg, és csak aztán a bótosoknak. Múlt hónapba se kaptamegyebet a kerek semminél.− Nash a gyűjteményét adogatja el, hogy ki tudja fizetni a számlákat? - kérdezte Gabriel,

miközben hosszú léptekkel követte Phoebét a szűk folyosón.− Egannek vígre sikerült rábeszilnie. De Mr. Nashnek mintha a fogát húzták vóna. - A

házvezetőnő sóhajtott, és becsukta az ajtót. - Az úr nem bír megválni a rígi könyveitűl. Azok amindenei.

— Ki az az Egan? — érdeklődött Phoebe. — Az uraság fia. Hébe-korba beníz hozzánk, hála légyen az Úrnak, különben juthatnánk

ebek harmincaggyára. — Előrement a folyosón. — Nem is tudom, mi lenne itt, ha Egannem beszílné rá az uraságot, hogy váljík meg egy-két piszkos ócska könyvtűl. Asziszem, íhen

is halhatnánk.Phoebe alattomban rásandított Gabrielre, aki a könyvekkel tömött folyosót mustrálgatta.Levette a kalapját; haja a pislákoló gyertyafénynél olyan feketének látszott, akár az éjszaka,csupán a halántékán csillogott némi ezüst. Persze, hiszen már harmincnégy éves.

Bár furamód csak még vonzóbb lett az ezüsttől.

Nyolc évvel ezelőtt öregnek tűnt Phoebe szemében, most azonban épp megfelelőnek látszott a kora. A lánynak szorosabban kellett markolnia bíborlila lovaglóruhája uszályát,amikor megkerült egy könyvtornyot.

Irgalmas ég, ez már tényleg kezd veszedelmessé fajulni! Ez az érzelmi zűrzavar most azutolsó, amire szüksége van! Vigyázni kell, hogy tiszta maradjon a feje, és nem szabad

elfelejtenie, hogy Gabrielnek semmi oka gyengéd érzelmeket táplálni az ő családja iránt!A férfi a legközelebbi polcnál a rendetlenül begyömöszölt könyvek gerincét olvasgatta, éseközben az arcélét fordította a lány felé. Phoebe megbámulta energikus állát és gőgös

járomcsontját. Még mindig olyan profilja volt, mint egy ragadozó madárnak.Gabriel, mintha csak a gondolataiban olvasott volna, hirtelen feléje fordult és ránézett.

. Valósággal beledöfte ragadozó, zöld tekintetét. A lány egy idegtépő pillanatig úgy érezte,Wylde átlát a sűrű fátyolon.Már el is felejtette Gabriel szemét. Annak idején, amikor épp kilépett a csitrikorból, föl mérteennek a sűrű zöld pillantásnak az erejét. Persze, alig néhányszor volt alkalma látni, kizárólagakkor, amikor Gabriel a többi uraccsal megjelent az apja házában, hogy udvaroljon Phoebenővérének, a bűbájos Meredithnek.

Phoebét az egész társaságból egyedül Gabriel érdekelte. Az első perctől kíváncsi volt rá.

Falta a regényeket és költeményeket, amelyeket a férfi hordott oda a testvérének. Gabriel nemvirágokkal, hanem Arthur-kori legendákkal udvarolt Meredithnek. Imádottját nem érdekelték a



régi lovagregék, de annál lelkesebben habzsolta őket Phoebe.Valahányszor Gabriel tiszteletét tette náluk, Phoebe szerét ejtette, hogy titokban

megleshesse a lépcső tetejéről. Artatlanságában úgy gondolta, hogy a férfi elbűvölőenromantikus pillantásokkal bámulja Mereditht.

Csak most látta, hogy a romantikus túlságosan puha és léha jelző Gabriel villogó szemére. Nem csoda, ha Meredith megrémült tőle. Nővére, minden metsző intelligenciája ellenére, kezesés szelíd kis teremtés volt akkoriban.

Amióta fejest ugrott ebbe az esztelen kalandba, Phoebe most először döbbent rá, mi-revállalkozott. Wylde igazat mondott, ő nem az a fajta ember, akivel okos nő játszadozhat. Talánmégsem lesz ehető, amit kifőzött. Néma hálaimát rebegett, hogy még mindig biztonságbanrejtőzhet a fátyol mögött.

- Valami baj van? - érdeklődött szelíden Gabriel, és végigjártatta tekintetét a harsogó, bíborlila lovaglóruhán. Mintha mulatott volna.- Nem, semmi. - Phoebe fölszegte az állát, elfordult, és követte a házvezetőnőt. Mit számít, haa ruhája árnyalata kissé feltűnő? Tisztában volt vele, hogy ízlése nem tarthat számot általánoselismerésre. Anyja és nővére folyton nehezményezték, hogy Phoebe túlságosan szereti a„tüzes” színeket.

A házvezetőnő bevezette őket egy szobácskába, ahol még több volt a könyv, mint afolyosón. A falon minden tenyérnyi helyet elfoglaltak a polcok, és mindegyikről majdlefolytak a könyvek. A földön derékig érő könyvrakások formáltak szeszélyes arabeszkeket.A kandalló két oldalán egy-egy felcsapott tetejű láda, pukkadásig tömve könyvekkel és

papírral.Túl szűk térdnadrágot és kifakult gesztenyebarna kabátot viselő, testes ember ült egy

könyvektől roskadozó asztalnál, és egy ódon fóliáns fölé görnyedt.- Mi az, Mrs. Stiles? - kérdezte, de föl sem nézett. - Megmondtam, hogy ne zavarogjék,

amíg be nem fejeztem ennek a szövegnek a fordítását!- A dáma gyütt a kéziratír, uram. - A házvezetőnőt láthatólag nem zavarta gazdája pokróc

modora. - Hozta egy baráttyát is. Csinájjak teát?- Hogy? Ketten vannak? - Nash ledobta a tollát, fölemelkedett, és öklelő pillantást küldött

látogatói felé ezüstkeretes pápaszeme mögül.- Jó estét, Mr. Nash - köszönt udvariasan a lány, és előrelépett. Nash szúrós szeme egy pillanatra megállapodott Phoebe bal lábán, de tartózkodott megjegyzést tenni a bicegésére,majd Gabrielre pillantott, és pirospozsgás arcát még jobban elöntötte a vér.

- Nohát, nohát! Én csak egy kéziratot akarok eladni ma éccaka! Hogyhogy ketten jöttek?− Ne aggodalmaskodjék emiatt, Mr. Nash! - csitította Phoebe. - Ez az úriember kizárólag

azért kísért el, mert nem volt kedvem egy szál magamban idelátogatni ilyen kései órán.− Mér nem? - Nash bőszen méregette Gabrielt. - Ezen a fertályon nem eshet baja. Erre itt

Sussexben sose történik semmi.− Nos, én nem vagyok olyan tájékozott a helyi viszonyokban, mint ön - susogta Phoebe. -

Ha elfelejtette volna, londoni vagyok.

− Es a tea? - kotyogott közbe Mrs. Stiles.− Felejtse mán el azt az átkozott teát! - mordult rá Nash. - Nem maradnak soká. Táguljék innen, Mrs. Stíles! Dolgom van!

- Igenis, uraság. - Mrs. Stiles eltűnt. Gabriel töprengve végighordozta tekintetét arendetlenszobán.− Gratulálok hatalmas könyvtárához, Nash.- Köszönöm, uram. - Nash szeme fölragyogott a büszkeségtől. - Nagyon örülök azelismerésének.- Véletlenül nincs a birtokában Malory Morte d'Arthur jének egy különleges példánya?−Mék példánya? - gyanakodott Nash.

− 1634-es kiadás. Elég rossz állapotban. Piros kordovánkötés. Az előzéklapon ajánlás,

amely úgy kezdődik: „Fiamnak ”. Nash a homlokát ráncolta.



− Nem. Az enyim korábbi kiadás, és kifogástalan állapotú.− Úgy? Hát akkor talán térjünk a tárgyra.− Természetesen. - Nash kihúzta a fiókot. - Gondolom, elébb látni akarják, mit visznek el?- Ha nincs ellene kifogása. - Phoebe gyors pillantást vetett Gabrielre. A férfi éppen fölemeltegy vaskos kötetet az egyik közeli asztalról, de nyomban le is tette, mert Nash kivett a

fiókból egy ládikát. Fölcsapta a tetejét, és áhítatos mozdulattal kiemelt belőle egy könyvet.Az aranymetszés megcsillant a gyertyafényben. Gabriel szemében zöld tűz lobbant.Phoebe minden nyugtalansága ellenére csaknem elnevette magát. Pontosan tudta, mit éreza férfi. Őt is ugyanez az izgalom bizsergette, amikor Nash odatette a vastag bőrbe kötöttkönyvet az asztalra, és óvatosan kinyitotta.- Ó, egek - pihegte. Minden szorongása elröppent a pompás kézirat láttán. Közelebb lépett,hogy jobban lássa a lap felső részén a négy miniatúrát. Cirkalmas borostyánlevél-fonatkeretezte az ódon ábrákat, amelyek még távolról is úgy ragyogtak, mint a ritka ékkövek.

− Hát ebbion egy szépség – büszkélkedett Nash. - Egy éve szereztem egy londonikönyvkufártól. Ő meg valami franciátúl vette, aki a forradalom elől menekült Angliába. Elöntaz epe, ha csak rágondolok, micsoda gyújtemények mehettek pocsékba vagy pusztultak el aKontinensen az utóbbi években !− Igen – mondta halkan Gabriel –, a háború nem tesz jót a könyveknek. Semminek sem. –

Odament az asztalhoz, és elmerülten bámulta a díszes iniciálékat. – Ördög és pokol! Ezt agyönyörűséget!− Csodálatos! – legeltette a szemét a káprázatos miniatúrákon Phobe. – Egyszerűen

elbűvölő! Megnézhetném közelebbről? – pillantott a házigazdára. Nash tétovázott, aztán fanyalogva vállat vont.

– Kifizette, a magáé. Tegye, ami tetszik. – Köszönöm. – Phobe a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy tiszta, csipkés kendőt. Gabriel ott

tornyosult a háta mögött. A lányt mulattatta a férfiban lappangó, fegyelmezett mohóság,

hiszen annyira hasonlított az ő mostani érzéseire.Úgy lapozott, hogy a zsebkendővel fogta meg a pergamenoldalakat. A lovag és a varázslódúsan illusztrált kézirat volt. Nyilván egy gazdag középkori főnemes rendelhette, akiugyanúgy méltányolta a miniátor művészetét, mint a mesét, amelyet az írnok rótt a

pergamenre.Phobe időnként megállt, és beleolvasott az ófrancia nyelvű, gyönyörű kézírásba. Az utolsó

laphoz érve egy percig összpontosított, majd fordítani kezdte a záró sorokat: – Itt ér véget A lovag és a varázsló meséje – olvasta fennhangon. – Én, Blois–i Fülöp, csak

az igazat mondhattam. Ezt a könyvet úrnőmnek írtam, ezért ez csupáncsak az övé. Szálljon átok arra,aki elveszi ezt a könyvet. Támadják meg útonállók és gyilkosok, jusson bitóra, és égjen örökké a pokoltüzén.

- Hát ez elég alapos - ismerte el Gabriel. Nincs párja egy ilyen jó kis régimódi átoknak, hogy az ember kétszer is meggondolja, mielőtt könyvlopásra adja a fejét.- Aligha kárhoztathatjuk az írnokokat, ha minden módon igyekeztek megakadályozni, hogy valaki

ellopja ezeket a nagyszerű műalkotásokat. - Phoebe óvatosan becsukta a kötetet, fölnézett Mr. Nashre, éselmosolyodott. - Nagyon elégedett vagyok a vásárlásommal, uram.

− Ez csak egy kerekasztali románc - dünnyögte Nash -, holmi szamár mese, amelyet valamielkényeztetett udvarhölgynek írtak. Egyáltalán nem olyan jelentős, mint a Historia Scholastica, amitugyanakkor vásároltam. De ugye helyes?− Lélegzetelállítóan gyönyörű! - Phoebe óvatosan visszahelyezte a kéziratot a dobozba. - Roppantul

fogok vigyázni rá, Mr. Nash.− Hát akkor vigyék és menjenek. - Nash eltépte pillantását a kéziratot rejtő ládikáról. - Még dógom

van ma éccaka.

− Ertem. - A lány fölemelte a súlyos dobozt.− Majd én viszem - ajánlkozott Gabriel. - Elég nehézkes cipelni, nem gondolja?



− Köszönöm, de elboldogulok.− Akkor is boldogan hordozom ön helyett - mosolygott rejtelmesen a férfi. - Ha elfelejtette volna, ma

éjszakára igénybe vette fegyvernöki szolgálataimat. Megyünk?− Egen, engen, menjenek csak – morogta Nash. Visszaült az asztalhoz, és fölemelte a tollát. – Mrs.

Stiles majd kikíséri magokat.

Phobe kénytelen volt átfurakodni Gabriel mellett, hogy kijusson a zsúfolt folyosóra. Nem tetszett nekiWylde ingerkedő pillantása. Mrs. Stiles az ajtónál várakozott. – Na, eggyel kevesebb porolnivaló – sanditott rá a ládikóra Gabriel kezében . – Bár az uraság biztostízet veszen helyette. Még szerencsém, ha megkapom ebbe a hónapba a pízemet. – Hát sok szerencsét, Mrs. Stiles – búcsúzott Gabriel. Karon fogta Phobét, és kivezette az éjszakába. – Ha fent vagyok a nyeregben, már el tudom vinni a kéziratot – sietett közölni a lány. – Nem bízik bennem, hogy megőrzöm az ön számára? – Ez nem bizalom kérdése. – Nem tűri, hogy még ennél is jobban fölzaklassa ez az ember! – Végül istudom, hogy ön úriember. – Ha maga mondja. – Gabriel letette a ládikát egy kőre, derékon kapta Phobét, és fellódította anyeregbe, de még nem engedte el. – Ön azt a látszatot kelti, hogy sokat tud rólam.

– Tudok is. – Phobe akkor eszmélt rá, hogy a férfi vállába kapaszkodik. Gyorsan visszarántotta kezét,és megmarkolta a gyeplőt. – Egész pontosan mennyit, asszonyom? – Gabriel levette a kezét a lány derekáról, könnyedénföllendült csődöre nyergébe, majd köpenye súlyos redői alá rejtette a ládikót.

Hát eljött a beszéd ideje. Phoebe gondosan megválogatott minden szót. Kicsalogattafészkéből a magányos lovagot, de még nem érte el a célját. Annyira föl akarta ajzani Gabrielkíváncsiságát, hogy magától is vállalkozzék a kalandra, anélkül, hogy neki föl kelljen fedniemagát.− Tudom, hogy csak nemrég tért vissza Angliába, hosszas külföldi tartózkodás után -

kezdte óvatosan.− Hosszas külföldi tartózkodás után - ismételte Gabriel. - így is lehet mondani.

Nyolc istenverte hosszú évig nem jártam itthon. Mit tud még?

Phoebének nem tetszett a férfi hangjának megváltozott csengése.- Nos, hallottam, hogy elég váratlanul örökölte meg a címet.− Nagyon váratlanul. Ha a nagybátyám és a fiai tavaly nem vesznek bele a tengerbe,sosem lett volna belőlem gróf. Van még valami, Fátyolos Hölgyem?− Tudom, hogy fölöttébb érdekli a lovagkor és a legendák.

- Mint az látni való. És még?Phoebe összeszedte a bátorságát. Itt hathatósabb ütegeket kell bevetni.- Tudom azt, aminek tudásáért a nagyvilági társaság zöme akár ölni is képes lenne.

Tudom, hogy ön a Lovagi szolgálat névtelen szerzője.Az ütés ült. Gabriel dühét szinte tapintani lehetett. Szeme veszélyesen összeszűkült.

− Ördög és pokol! Hát maga nem vesztegette az idejét! Hogy szimatolta ki?

- Ó, vannak forrásaim - mondta Phoebe könnyednek szánt hangon. A teljes igazságotaligha árulhatja el. Még a tulajdon családja sem ismeri legmélyebb, legsötétebb titkát!

Gabriel hirtelen lefékezte a csődörét, és elkapta Phoebe csuklóját.Azt kérdeztem, hogy szimatolta ki! Várom a választ, asszonyom!Phoebe megremegett.- Hát olyan nagy baj? - susogta. – Mindenki azon töri a fejét, ki írta az idény legnépszerűbbregényét.- A kiadóm árulta el? A mindenségit, asszonyom, lefizette Laceyt?

- Nem, esküszöm, hogy nem! - Azt mégse mondhatja meg, hogy ő az a titokzatos támogató,aki tavaly megmentette Josiah Lacey csőd felé tántorgó nyomdáját és kiadóját. Erre költötte

minden pénzét, amit jókora havi apanázsából meg tudott spórolni, és még néhány drágakönyvét is eladta más gyűjtőknek. Ezt senki sem tudta, és Phoebe nem is szerette volna, ha



tudomást szereznének róla. A családja nyomban el is ájulna!A Laceyvel kötött egyezség nagy vonalakban kitűnően bevált. Phoebe kiválogatta a

kéziratokat, Lacey kinyomtatta őket. Egy fiatal ügyvéd és néhány alkalmazott segítségévelfelvirágoztatták a Lacey Könyvesházat. A Lovagi szolgálat volt az első nagy sikerük, amelyetPhoebe tüstént nyomdába adott, amint elolvasta a kéziratát.

- Nyilván megkente Lacey markát! - háborgott Gabriel. - Azt hittem, több esze van aziszákos vén bolondnak! Hogy éppen ő gázoljon a lábamra! De csak nem olyan ütődött, hogykockáztassa a hasznot, amelyet a következő könyvemről akar lefölözni!

Phoebe a csuklóját markoló bőrkesztyűs ujjakat bámulta. Lehet, hogy borzasztóanmelléfogott? Gabriel egyáltalán nem úgy viselkedik, mint egy klasszikus lovag.− Nem az ő hibája volt! Nem szabad kárhoztatnia Mr. Laceyt!− Honnan jött rá, hogy én írtam a Lovagi szolgálatot?Phoebe valami hihető magyarázat után kapkodott.− Ha nagyon akarja tudni, az ügyvédem nyomozta ki. - Hiába próbálta kiszabadítani akezét. - Igen értelmes ember. - Ami véletlenül igaz is. Mr. Peak igen értelmes, igenkészséges ifjú volt, aki igen szeretett volna érvényesülni. Oly igen, hogy hajlandó voltmég üzleti kapcsolatot is létesíteni Clarington gróf legkisebb gyermekével, anélkül, hogyaz atyát tájékoztatta volna erről a tényről.

− A jogtanácsosa! - Gabriel mondott egy cifrát, és elengedte a lány kezét. - Belefáradtam játszadozásaiba, asszonyom! Már mondtam, hogy nincs türelmem a hamissághoz és ahitegetéshez! Kicsoda maga?

Phoebe megnyalta a száját.− Azt nem mondhatom meg, uram. Még nem. Túl korai lenne, különben is, ha tervem nemválik be, márpedig hajlok rá, hogy ezt higgyem, akkor nem szeretném még ennél is jobbankockáztatni a jó híremet. Bizonyosan megérti.

−Miféle terve? Hallgassam meg, amit kifőzött, és ugorjak fejest, anélkül hogy tudnámkicsoda maga? Hát miféle agyalágyultnak tart engem?

Egyáltalán nem tartom önt agyalágyultnak, csak rendkívül nehéz természetűnek – a vágta ráPhoebe. - Ezzel együtt jobb szeretném, ha kilétem titok maradna, amíg meg nem ígéri, hogysegít. Amint esküt tett nekem, én is megbízhatok önben. Nyilván méltányolja vágyamat a

titoktartásra.- Mi a kénköves gyehenna ez az egész? - Gabriel hallhatóan a türelme határán járt. -Miféle zöldséget főzött ki?Phoebe vett egy mély lélegzetet, és fejest ugrott.− Én egy komoly és fontos kalandban járok, uram.− Újabb kézirat után? – gúnyolódott a férfi.

- Nem, nem kézirat után. Az igazság után. Lordságod előéletét ismerve okom van feltételezni,hogy ön nagy segítségemre lehet.

- Igazság? Mennyei atyám, mi ez a badarság? Azt hittem, érthetően közöltem, hogy nincskedvem játszani.

- Ez nem játék! - tiltakozott kétségbeesetten Phoebe. -. En egy gyilkost próbálok

megtalálni!− Gyilkost? - Gabriel döbbenten elnémult egy pillanatra. - Az árgyélusát, itt állok azéjszaka közepén egy futóbolonddal!

− En nem vagyok futóbolond! Kérem, hallgasson már meg! Ennyit kérek csupán. Kéthónapja próbálom felhívni magamra a figyelmét. Most, hogy végre méltóztatott kibújni a

barlangjából, legalább meghallgathatna!- En nem lakom barlangban! - Mintha megsértődött volna.− De akár ott is lakhatna! Amennyire sikerült megtudnom, úgy elássa magát a birtokán,

mint egy troglodita. Senkit sem hajlandó fogadni, és nem jár társaságba.− Ez túlzás - morogta Wylde. - Fogadom azt, akit tetszik, történetesen szeretem, ha nem

zavarnak, viszont nem szeretem a társaságot. Egyébként nem értem, miért kellene önnek

magyarázgatnom a szokásaimat.- Kérem, uram, szükségem van a segítségére, hogy igazságot szolgáltathassak valakinek,



aki valamikor nagyon közel állt hozzám.- Mennyire közel?

- Nos - nyeldekelt a lány -, hogy precíz legyek, valaha szeretett volna nőül venni engem.Családom azonban ellenezte a frigyet, mert ő vagyontalan volt.− Gyakori eset mondta sötéten Gabriel.

− Tudom. A barátom elment vagyont szerezni a déltengerekre, hogy visszatérvén újólagesedezhessen kezemért. Csakhogy sosem jött vissza, mert egy kalóz meggyilkolta.− Jézusom, csak nem azt akarja, hogy segítsek kinyomozni egy átkozott kalózt? Hát haddmondjak valamit. Lehetetlen vállalkozás. Az utóbbi nyolc évet jobbára a déltengerekentöltöttem, és biztosíthatom, arrafelé több a lator, mint a hal.

- Maga ezt nem érti! Okom van azt hinni, hogy a gyilkos hazatért Angliába.- Uram, irgalmazz! Es miből vonta le ezt a következtetést?- Mielőtt barátom elindult volna szerencsét próbálni, nekiadtam emlékül egyik kedvenc

kéziratomat. Tudom, hogy sohasem tette volna pénzzé, és önként nem vált volna meg tőle.Ez volt az egyetlen, ami rám emlékeztette.Egy kéziratot?– A Torony hölgyének egyik szép példányát. Ismeri?A rézangyalát!Téhát ismeri! - villanyozódott föl a lány. – Tudom, hogy létezik néhány példány. Az önéfrancia volt, angol vagy olasz?

− Francia. Gyönyörű miniatúrákkal. Még szebb, mint A lovag és a varázsló. Nos, myrd,hallottam rebesgetni, hogy a könyv ismét feltűnt Angliában. Hihetőleg valakinek amagánkönyvtárában található.− Hol hallotta? - kérdezte szúrós pillantással Gabriel.−Egy könyvárustól a Bond Streeten, aki az egyik törzsvásárlójától hallotta, aki viszont egy

yorkshire-i csudabogár gyűjtőtől hallotta.−Miért gondolja, hogy a maga kéziratáról van szó?− A könyvkereskedő elmondta, hogy ez a francia változat, és hogy a kolofon szerint az

írnok neve Anjou Vilmos. Márpedig az én példányomat ő másolta. Uram, meg kell találnomazt a kéziratot.

− Úgy véli, hogy ha megtalálja a könyvet, megtalálja azt is, aki megölte a kedvesét? -kérdezte gyengéden Gabriel.

− Igen. - Phoebe arca lángvörösre gyúlt, amikor azt hallotta, hogy Neilt a kedvesének mondják. De most nem magyarázhatjael, hogy Neil nem a kedvese volt, hanem az ő erényes Lancelotja, aki tiszta és fennköltszerelemmel imádta őt. Mindig megtartotta a lovagias távolságot, és nem akart mást, mintigaz régi erkölcs szerint szolgálni hölgyét.

Ő sohasem érzett iránta egyebet meleg rokonszenvnél. Többek között ezért is furdalta alelkiismeret Neil halála miatt. Ha igazán szerette volna, dacol a családjával, és nőül megyhozzá. De nem szerette, márpedig Phoebe a gondolatát sem bírta elviselni egy olyanházasságnak, amelyet nem igaz szerelemből kötnek.

− Hogy hívták azt az embert, aki ilyen drága volt önnek?- Neil Baxter.Gabriel mozdulatlanná merevedett.− A kézirat talán csak véletlenül került a mostani tulajdonosához - szólalt meg végül

fagyos hangon. -Talán nem is sejti, milyen sorsra jutott a maga kedvese.- Nem, ezt nem hiszem el! - Phoebe energikusan megrázta a fejét. - Nézze, Neil párszor

írt nekem, miután elhagyta Angliát. Egyik levelében említett egy kalózt, aki a szigetek között portyázott. Méghozzá nem valami közönséges gazfickó volt, hanem angol úriember, akifelcsapott kalóznak, és valóságos átka lett a déltengereknek.

- Nem ő az első a műfajban - mondta szárazon Gabriel.− Mylord, én meg vagyok győződve róla, hogy egy ilyen zsivány elragadta volna A to-

rony hölgyét, miután megölte Neilt.



− Most pedig, hogy a pletykák szerint a könyv visszakerült Angliába, ön feltételezi, hogyaz úri kalóz is hazatért?− Szerintem nagyon is lehetséges. Valószínűleg tömérdek rablott kincset hozott magával,

amely megnyitotta előtte az utat a társaság előtt. Lehet, hogy a legfelsőbb körökhöz tartozik.Csak gondolja el, uram! Ki hinné, hogy kalózkodott? Azt feltételeznék, hogy ő mint olysokan, a déltengereken szerzett vagyont, és most hazatért.− Lélegzetelállító a fantáziája, asszonyom.Phoebe a fogát csikorgatta.

- Az öné viszont határozottan gyér, uram. Az én feltételezésem nagyon is hihető. Es ha,mint ön sejtetni engedte, a könyv jelenlegi tulajdonosa nem is a kalóz, akkor is tudhatja, kiez a tengeri rabló. Meg kell találnom.

Valami nagy testű lény törtetett ropogva az út menti aljnövényzetben. Phoebének elakadt aszava.− Mi a fene? - Gabriel megállította a csődörét. Ebben a pillanatban egy lovas rúgtatott ki

a fák közül az útra.− Pízt vagy íletet! - bömbölte az álarcos jövevény. Fekete köpenye lobogott, pisztolyán

megcsillant a holdfény.−

A teremtésit! - mondta fáradtan Gabriel. -Tudtam én, hogy inkább aludnom kellettvolna ma éjszaka.

3. fejezet

Nyomban látta, hogy a Fátyolos Hölgy először fel se fogta, mi történik, de aztán nyilvánészrevette az útonálló kezében a pisztolyt.− De mi a patvart óhajt ön, uram? - kérdezte a Fátyolos Hölgy olyan hangon, mintha egyostoba cseléddel tárgyalna.

Gabriel majdnem elvigyorodott. A dámának van annyi kurázsija, amennyi bőven elég lenneegy tisztességes kóbor lovagnak.− Pízt vagy ííetet! - Az útonálló ide-oda lengette a pisztolyát Gabriel és társnője között. -De üstöllést! Különben lepuffantom magokat, oszt annyi!− Nálam csak némi apró van - közölte a Fátyolos Hölgy. -Ékszert pedig nem viselek.− Viszem, ami van. - A zsivány Gabrielt méregette a maszk mögül. - Magánál biztos van

pisztoly. Vegye csak le a malaclopóját, és dobja ide a fődre.− Ahogy óhajtja. - Gabriel vállat vont, és elkezdte kikapcsolni a kabátot. A FátyolosHölgy megrémült.

- De le ne vegye már, mylord! Halálra fog fázni! Kérem, uram - fordult az útonállóhoz -,könyörögve kérem, ne kényszerítse barátomat, hogy levesse a felöltőjét! Igen gyönge a melle.Orvosa a lelkére kötötte, hogy sehová se menjen kabát nélkül!

- Majd akkor lesz csak gyenge a mejje, ha beléeresztek egy golyót - vicsorgott a rabló. - No, csak gyorsan!- Várjon! Nem szabad levetnie a kabátját, uram! - mondta kétségbeesetten a hölgy.De már késő volt. Gabriel ledobta a felöltőjét, és ott maradt, hóna alatt a kézirat do-

bozával.- Nini, mija? - A rabló közelebb terelte hátasát Gabriel csődöréhez. - Hát ez érdekes.- Ez csak egy ócska doboz - mondta elutasítóan a hölgy. - Értéktelen. Nem igaz, uram?- Csakugyan egy ócska doboz helyeselt Gabriel.- Viszem. - A zsivány kinyújtotta a kezét. - Ide vele!- Ne merészelje odaadni, Gabriel! - csattant fel a hölgy. - Hallja?- Hallom. - Gabriel vigyázva előrenyújtotta a ládikát, és még némi aprópénzt is dobott a

tetejére. A Fátyolos Hölgy felháborodottan fordult szembe a zsivánnyal.- Hozzá ne nyúljon! Követelem, hogy azonnal adja vissza! Az a doboz az enyém! Állítsa

meg, Gabriel! Sosem bocsátom meg magának, ha engedi, hogy elmenjen!



− Na, maga szegíny, magának oszt kijut a nyelveleves - mondta részvéttel az útonállóGabrielnek.

- Meg lehet szokni - válaszolta Gabriel.− Ha maga mongya. Hát nagyon is köszönöm, és jó estét magoknak. Örültem a

szerencsének.

Az álarcos megfordította a lovát, keményen belevágta sarkát az állat oldalába, és elnyargalt.A Fátyolos Hölgy nézett utána, amíg el nem tűnt, aztán Gabrielnek szentelte afigyelmét.

- Hát ezt nem hiszem, uram! - tajtékzott. - Hogy adhatta oda a kéziratomat anélkül,hogy kísérletet tett volna a védelmére?

Gabriel leugrott a nyeregből a felöltőjéért, és közben jelentőségteljes pillantást vetett ahölgyre.

- Jobban szeretné, ha inkább keresztüllövettem volna egyébként is gyönge mellemet?- Természetesen nem! De akkor is el kellett volna bánnia vele! Ön úriember, értenie

kell a pisztolyokhoz meg az ilyesmikhez, ez pedig csak egy bugris lator volt!- Bugris latrok éppoly könnyen meg tudják húzni a ravaszt, mint bármely úriember, aki a

Mantonsban gyakorol. - Gabriel fellódult a nyeregbe, és megmarkolta a gyeplőt.- De hogy hagyhatta, hogy ez az alak csak úgy elvigye a dobozt? Én védelem gyanánthoztam ide önt! Oltalmaznia kellett volna engem ma éjszaka!

- Úgy látom, megtettem a kötelességemet. Ön ép és egészéges.- De az a fráter elragadta a kéziratomat!- Pontosan. Az ön kéziratát, nem az enyémet. - Gabriel előrenoszogatta lovát az ösvé-

nyen. - Rég megtanultam, hogy ne kockáztassam a nyakam olyasmiért, ami nem az enyém. Nincs rajta haszon.

- Hogy merészel, uram? Ön bizonyosan nem az az ember, akinek hittem.- Miért, kinek hitt? - szólt vissza Gabriel. A hölgy a csődör után ugratta a kancáját. -

Azt hittem, hogy az az ember, aki megírta a Lovagi szolgálatot, legalább olyan nemes ésvitéz, mint könyvének hőse! – rikoltotta.

– Akkor maga bolond. A lovagiasság regénybe való. Bevallom, nagyon kelendő, de a földiéletben haszontalan.- Roppantul csalódtam önben, uram! Úgy látszik, minden, amit önről hittem, nem voltegyéb illúziónál. Ön tönkretett mindent. Mindent!- Hát mit várt tőlem, Fátyolos Hölgyem? - sandított rá Gabriel.− Azt, hogy harcolni fog. Azt, hogy megóvja a kéziratot. Nem vártam, hogy ilyen kön-

nyen feladja. Hogy lehet ennyire gyáva?−Mennyire szeretné visszakapni azt a kéziratot, asszonyom?

− Borzasztóan! Rengeteg pénzt fizettem érte, bár pillanatnyilag az izgat a legkevésbé. Nekem egy igazi kóbor lovagra van szükségem.− Nagyon helyes, akkor visszaszerzem önnek a kéziratot. Es amikor átadom, akkor majd

megmondom, hogy vállalkozom-e a kalandra, amelyre el akar küldeni.− Hogyan? - A hölgy teljesen elhűlt. - Azt akarja mondani, hogy mégis segít megtalálni akalózt, aki elbitorolta az én kéziratomat?- Majd fontolóra veszem a dolgot. De arra máris figyelmeztetem, Fátyolos Hölgyem, hogy

ha vállalkozom a szolgálatra, és sikerrel járok, akkor várom jutalmamat.− Mint már céloztam rá, egyébként is önnek akartam adni a könyvet, amelyet épp mostnyújtott át az útonállónak. Emléknek szántam. Feltéve, ha sikert aratunk.

- Attól tartok, ennél magasabb jutalomra tartok igényt, asszonyom.- Azt várja, hogy fizessek önnek, amiért segít átadni az igazságszolgáltatásnak egy go-

nosztevőt? - hüledezett a hölgy.- Miért ne? Ha már kalandra küldi a lovagját, úgy van rendjén, hogy megjutalmazza érte.

- Szégyellhetné magát! - ripakodott rá a Fátyolos Hölgy. - Ez tisztesség és becsületdolga! Nem valami elveszett kincs vagy ékszeres kazetta felkutatásához kérem a segítségét!



- A tisztességet és becsületet ugyanúgy lehet adni-venni, mint az ékkövet és az aranyat. Nem értem, miért ne kaphatnám meg az árát.− Ön nagyon cinikus, uram!

- Nagyon gyakorlatias vagyok, asszonyom.− Azt látom. Hát jó. Ha inkább akar közönséges kufárként, mint gáláns lovagkéntviselkedni, ám legyen. - Büszkén fölszegte az állát. - Mi az ára szolgálatainak?− Mivel még nem tudom, mennyi nyűglődésembe kerül ez a kaland, nem mondhatok előre árat. Meg kell várnom, amíg teljesítem a feladatot.− Nem mond előre árat? Nevetséges! És ha nem tudom megfizetni, amit kér?

- Sose féljen. Meg fogja tudni fizetni. Már csak az a kérdés, lesz-e önben elég virtus a fi-zetéshez. Megbízhatok a szavában, asszonyom, vagy folytatja tovább kisded játékait?

- Hogy merészeli kétségbe vonni a becsületemet, Wylde? - háborodott föl a FátyolosHölgy.

- Ön bezzeg habozás nélkül kétségbe vonta az enyémet. Mi több, alig néhány percegyávának nevezett.− Az más!

− Valóban? A férfiak csekélyebb sértésért is legyilkolják egymást. Ám én hajlandó va-gyok fátylat borítani a múltra.

- Igazán lekötelez!− Ugy hát megegyeztünk, Fátyolos Hölgyem?− Igen - vágta rá azonnal a nő. - Ám először vissza kell szereznie A lovag és a varázslókéziratát, és erősen kétlem, hogy képes lenne rá.

- Méltányolom, hogy ennyire megbízik lovagi vitézségemben!− Az az útonálló azóta mérföldekre jár a kéziratommal. - Hirtelen elhallgatott. - Irgalmaség, csak most jut eszembe!

- Micsoda?- Emlékszik az átokra a könyv végén? - Mi van vele?- Ha jól emlékszem, úgy kezdődik, hogy támadják meg útonállók és gyilkosok, aki elveszi

a könyvet. Bennünket pedig megtámadott egy útonálló, mylord.

− Aki, hála diplomatikus fellépésemnek, nem változott át gyilkossá.− Ugy érti, hála a tutyimutyiságának - morogta a Fátyolos Hölgy.− Ahogy parancsolja, asszonyom. De addig is meg kell pecsételnünk szerződésünket. -

Gabriel megállította csődörét, és kinyújtotta a kezét. A Fátyolos Hölgy egy darabig této-vázott, majd vonakodva kinyújtotta kesztyűs kacsóját.

− Valóban fontolóra veszi a kérésemet?− Legyen nyugodt, úgyszólván semmi másra nem fogok gondolni a viszontlátásig.

- Köszönöm, mylord - szólt kimérten a nő. - Nem tudja, mily sokat jelent ez nekem.− T a l á n szemléltetnie kellene háláját - javasolta Gabriel, és megmarkolta a Fátyolos

Hölgy ujjait, ám ahelyett, hogy hagyományosan kezet rázott volna vele, közelebb húztamagához, és mielőtt a nő tiltakozhatott volna, hátravetette a kalapra tűzött fátylat.

A hölgy arca bársonyos elefántcsontszínnek tűnt az ezüst holdsugárban. Pikáns orrocskájavolt, finom járomcsontja és nagy, riadt szeme. Apró volt, karcsú, és pezsgett benne a nőiesenergia. Meghökkenését már éppen kezdte volna felváltani a harag, amikor Gabriel odahajolthozzá, és megcsókolta.

A nő szája megremegett. Egész testében borzongott a félelemtől. Ez meglepte Gabrielt.Végül is a Fátyolos Hölgy nem gyermek, ráadásul egyike Neil Baxter számosszívszerelmeinek. Baxter pedig mestere a csábításnak. Még Honora Ralstont, az ő eljegyzettaráját is befonta a hazugságaival és hízelgéseivel.

Akárki légyen is, a titokzatos Fátyolos Hölgy az első pillanatban elárulta magáról, hogynem az a kitanult kacér, akinek Wylde az első pillanattól tartotta. Igaz, addig hergelte őt,amíg kiprovokálta a csókot, de meg is szeppent tőle.

Hirtelen tudni szerette volna, hogy át tudná-e változtatni ezt a rémüldözést vágyakozássá.Végighúzta nyelvét a Fátyolos Hölgy alsó ajkán, sürgetve, hogy nyissa meg előtte az ajkát. A

nőies riadozást abban a percben elsöpörte a vágy. A Fátyolos Hölgy édesen, puhán,vérforralóan felnyögött. Szabad keze felkúszott Gabriel vállára, és belemarkolt a vastag



gyapjúszövetbe.A férfi gerjedelmét még inkább felcsigázta a Fátyolos Hölgyben ébredező szenvedély.

Nagyon régen volt, amikor utoljára ismert asszonyt. Szorosabban magához ölelte a nőt. -Uram...? - kérdezte báván a Fátyolos Hölgy.

Hideg az éjszaka - súgta rekedten Gabriel -, de ígérem, amint ott a pagonyban lefektetlek a

földre, rögtön nem fogsz fázni többé. A kabátomból vetek nyoszolyát magunknak, FátyolosHölgyem.Abban a szempillantásban megtört a varázs. A Fátyolos Hölgy akkorát rándult, minthamegégették volna. Hirtelen ellökte magától a férfit, és megpróbálta kitépni Gabrielmarkából a kezét.Wylde kemény csatát vívott követelőző érzékeivel, de győzött. Kelletlenül elengedte a nőt,aki fojtott kiáltással hátrahúzódott, és reszkető kézzel, sietve elfátyolozta magát.

Gabriel hallotta, hogy szaggatottan lélegzik. - Ehhez nem volt joga, uram! - rebegte elfúlóhangon. - Roppant lovagiatlanul viselkedett! Hogy lehetett ilyen közönséges? Azt hittem,ön becsületes ember!- Úgy látom - mosolyodott el Gabriel -, túl sokat olvashatta a Lovagi szolgálatot, mert

fölöttébb sajátos elképzelései vannak lovagi erényeimről. Ez is azt bizonyítja, hogy akritikusoknak van igazuk. Ifjú hölgyeknek meg kellene tiltani, hogy olyan regényeketolvassanak, amelyek túlságosan könnyen felkorbácsolhatják érzelmeiket.

- Szamárság! Ön tudatosan próbál provokálni engem! - Hangja már visszanyerte korábbicsengését.

- On provokál engem tudatosan hetek .óta - figyelmeztette Wylde. - Már megmondtam,hogy rendkívüli módon felbosszantott, asszonyom.

- Hát nem érti?! - jajveszékelt a hölgy.Tőlem távol állt az ön bosszantása. A figyelmét akartam fölkelteni. Azt hittem, élvezni fogja a

kalandot. Épp az a fajta rejtély, amelyet regényének hőse is élvezett volna.- A Lovagi szolgálat hőse jóval fiatalabb nálam - mutatott rá Gabriel -, épp ezért még mindig

egészségtelenül túlteng benne a lovagi idealizmus és az ifionti ártatlanság.

- Hát nekem épp ezért tetszik! - pattogott a Fátyolos Hölgy. - Az biztos, hogy sokkalkedvesebb, mint maga! Eh, mindegy. Hát nem sikerült. Bánom, hogy egyáltalán belevágtamebbe az ostoba kalandba. Micsoda malőr, tiszta időpazarlás volt az egész. És még csakA alovag és a varázsló sincs meg!

- Amikor legközelebb találkozunk mondta szelíden Gabriel -, visszaadom önnek a kéziratát,és közlöm, mit határoztam a kalandról.− Azt sem tudja, ki vagyok! - tiltakozott a Fátyolos Hölgy, és elléptette kancáját a csődör mellől. - Ugysem fog megtalálni!− Meg fogom találni. Maga kezdte ezt a vállalkozást, asszonyom, de bizonyosra veheti, hogyén fogom befejezni.−Azt hiszem, már be is fejezte – mondta a hölgy. - Ismételten közölnöm kell, súlyoscsalódást okozott nekem, mylord!

−Vérző szívvel hallom.– Ez nem mulatságos, a kutyafáját! - A kancáját kezdte csitítgatni, mert az állatotmegriasztotta az amazon hangjában csengő indulat. - Nem is értem, egyáltalán minek vágtam

bele!Én sem - vallotta be Gabriel. - De miért nem próbálja megmagyarázni?En egészen másfajta embernek gondoltam önt! - mondta vádlóan a Fátyolos Hölgy. Aztgondoltam, igazi gavallér, akitől nem idegen a lovagias szolgálat. Emlékezzék, már elsőlevelemben megpendítettem egy izgalmas kaland lehetőségét, ön azonban teljesen közömbösmaradt!

- Csodálja? Kapok néhány talányos levelet egy ismeretlen nőtől, aki arra unszol, hogycsapjak föl kóbor lovagnak. Amikor ezt figyelmen kívül hagyom, úgy kell megverekednem ahölggyel minden középkori románcért, amelyre kedvem támad. Roppant bőszítő volt az egész

história!− Megmondtam, talányt adtam fel, hogy felkeltsem a kíváncsiságát és kedve támadjon



megfejteni.− Elérte a célját, asszonyom, ám a megfejtés még mindig nem teljes, noha láttam az arcát. Anevét ugyanis nem tudom.− És nem is fogja megtudni - biztosította a Fátyolos Hölgy. - Végeztem ezzel a sületlen-séggel. Majd magam megyek tovább kalandos utamon. Tulajdonképpen nincs is szükségem asegítségére. Jó éjszakát, mylord. Bocsánatát kérem, amiért éjszaka idecitáltam erre a

bolondságra.Csettintett a kancájának. A ló megugrott és elvágtatott a holdsütötte úton.Gabriel várt egy percet, majd jóval mérsékeltebb ütemben utánakocogott. Hallotta

távolban a kanca patkócsattogását, de ne igyekezett utolérni prédáját. Ő csak azt akarta látni, biztonságban hazaért-e. Gyanította merre mehet.

Néhány perc múlva, a kanyaron túl már látta, hogy jól kapiskálta. Az árnyékból nézte,amint a Fátyolos Hölgy befordul a hatalmas Amesbury-udvarházhoz vezető ösvényre.

A hintók számából ítélve Amesburyéknél ezen a hétvégén is mulatság volt. Zene ésgyertyafény áradt a nagy ház nyitott ablakaiból. Lady Amesbury sohasem adta alább százvendégnél.

A Fátyolos Hölgy nyilván a bálból illanhatott el az éjféli találkozóra. Ekkora tömegben nemlehetett nehéz. Azonkívül a legtöbb vendég mostanra csaprészegre itta magát. Senkinek semhiányzott az amazon.

A báli meghívottak listájából nem tudhatja meg, ki a Fátyolos Hölgy. A fővárosi társaságonkívül nyilván idecsődítettek egy sereg vidéki uraságot is.

De azért nem keseredett el. Más módon is kinyomozhatja a hölgy nevét. Előbb azonbanvissza kell szereznie A lovag és a varázsló kéziratát. Megfordult, és elvágtatott arrafelé,amerről jött.

4. fejezet

Húsz perc múlva megállította hátasát Nashék tanyája közelében a fák alatt. Nem csodálkozott,hogy gyertyavilágot lát az abkban.Egy ághoz kötötte a csődört, a fák között odaosont a tanya mögötti apró istállóhoz, és benyitott.Halk nyihogás fogadta, sejtelmesen elmosódó lófej fordult feléje.− Csak nyugodtan, táltos! - Nyitva hagyta az istállóajtót, hogy beengedjen egy pászma

holdfényt, és odament a bokszhoz. A ló halkan fújt, és kidugta a fejét az állásból.− Munkás éjszakád volt, ugye? - Gabriel lehúzta a kesztyűjét, hogy megsimogassa a ló

nyirkos nyakát és vállát. - Még mindig ki vagy melegedve attól az utolsó vágtától. Milyen érzés

egy útonálló hátasának lenni? Bizonnyal fölöttébb izgalmas foglalkozás.Még egyszer megveregette az állat nyakát, aztán kiment az istállóból, és a tanya hátsó

ajtajához indult. Közben előhúzta kabátja zsebéből a pisztolyt.Kissé csodálkozott, hogy be sem zárták az ajtót. Az útonálló nyilván nagy sebbel-lobbal

jöhetett meg az útonállásból. Wylde benyitott a konyhába.Mrs. Stiles éppen mosogatott, de rögtön sarkon fordult az ajtónyikorgásra. Szeme

elkerekedett az ismerős alak láttán, és kinyitotta a száját, hogy visítson.Csitt, egy szót se, Mrs. Stiles! - Gabriel még csak rá sem szögezte a pisztolyt, csak

lógatta maga mellett. - Csupán néhány szót szeretnék váltani a gazdájával. Nem szükségesfáradnia a teával, nem maradok soká.

- Tiittam én, hogy nem sül ki semmi abbul a bolondságbul! Megmontam én neki!- Jól tette. Most pedig én közlöm a gazdájával ugyanezt. Majd meglátjuk, hogy énráminkább hallgat-e.



- De ugyi nem csukatja kóterbe az urat? – pislogott rá esedezve Mrs. Stiles. - Csak azécsinálta, mert píz kelletett neki, és sehogy s bír megválni a könyveitől. Ha tömlöcbe csukják, hátén nem is tudom, mitévő legyek. Errefelé nehíz munkához jutni. Mr. Nash ugyan nemmindig szok fizetni, de mindig van mit enni, és azt is haggya, hogy vigyek haza ítelt acsaládnak.

- Ne aggódjék, Mrs. Stiles, eszem ágában sincs megfosztani a munkájától. Nash mégmindig a nappaliban tartózkodik?

- Igenis, uraság. - A házvezetőnő a kötényét gyűrögette. - De ugyi biztos nem akarjalecsukatni?- Egészen biztosan. Megértem Mr. Nash vívódását, és együtt érzek vele. Mindazonáltal ez

alkalommal nem nézhetem el kisdedcsalafintaságát. A hölgy roppantul felindult. Mrs. Stiles sóhajtott.

- Hát én nem írtem, mi olyan fontos magoknak könyvmolyoknak eccsomó ócska firkában.Csak porfogó szemét, ha a vélemínyemre kíváncsi. Tiszta időpocsékolás ez az olvasás, meghogy gyűtik azt a sok s valamit.

– A bibliofília szenvedélye valóban nehezen megmagyarázható - ismerte el Gabriel. – Tartok tőle, hogy afféle kórság.

– Kár, hogy nincsen patikája.– Meglehet. Másrészt viszont nem kellemetlen nyavalya. - Udvariasan bólintott Mrs.Stilesnak, és végigment a folyosón. A nappali ajtaja csukva volt, de kihallatszott mögüle ahangos szóváltás.

– A teremburáját, tata! - pattogott éppen egy fiatal hang. - Én úgy csináltam, ahogy kiterv-eltük. Ippeg úgy, mint a múltkorába. Honnét tudhattam vóna, hogy magával hozza azt a nagymálét? Különben is, mit számít? Nem sok vizet zavart.− Akkor is vissza kellett vón húzódnod, amikor megláttad vele az úriembert! - mordult

fel Nash.− Mán montam, hogy a kisujját se mozdította! - Megvető horkantás. - Ú g y odaatta azt a

redves ládikót, mint a kisangyal. Jobban aggóttam én a hölgy miatt. Esküszöm, ha lett vónanála egy pisztoly, most nem lennék itten. Ne izguljék mán, tata! Megvan a kézirat is meg a píz

is, amit a hölgy kifizetett.- Akkor is izgulók! Nem tetszett nekem az az úriember, aki a hölgyet kísírte. Vót benne

valami borzongató.- Nyugoggyík mán meg, tata! Montam, hogy nem sok vizet zavart.Gabriel csendesen megnyitotta az ajtót. Nash az asztalnál ült, és a tenyerébe temette az

arcát. Durva arcú, köpcös fiatalember járkált dühösen fel-alá a könyvtornyok útvesztőjében.Az egyik széken színpadra illő fekete köpeny hevert.

- Attól tartok, mégis zavarnom kell egy kis vizet - mondta nyájasan Wylde. Mindenfenyegetés nélkül, de jól láthatóan tartotta a kezében a pisztolyt. Nashék hirtelen feléje fordultak: a fiatalabb egyre fokozódó borzadállyal, az idősebb egy

pillanatnyi meghökkenés után komor lenyugvással.- Nocsak, nocsak! - tért magához ifjabb Nash. - Mi ez, hogy csak így ránk tör, és asse

mongya, papucs? Ez birtokháborítás. Ezér elvitetem a konstáblerrel.- Maga nyilván Egan - állapította meg különösebb érdeklődés nélkül Gabriel. - A

segítőkész fiú, aki utánanéz a ház dolgainak.- Hát ezt honnét tuggya? - kérdezte kigúvadó szemmel Egan.- Ne is törődjön vele. Hányszor adták már elő ezt a kis színjátékot? - kérdezte az atyát.- Ez még csak másodjára vót -sóhajtott fáradtan Nash. - Először fene jól begyütt.- Tehát megpróbálták még egyszer.- Muszáj vót - legyintett Nash. - Kellett a pénz, tudja. Az egyik könyvkufárnál láttam egy

egészen csodálatos Historia Trojanát Guido delle Colonnétől. Mit tehettem? Kétségbeesetthelyzetbe vótam.

- Megértem magát - mondta Gabriel. - Nagyon is megértem. Természetesen el akartakerülni, hogy meg kelljen válnia gyűjteménye egyik büszkeségétől, csak hogy előteremtse a

pénzt az újabb kódexre. Nash szeme szikrázott.



– Már akkor tudtam, mikor megláttam hölggyel, hogy ebbül baj lesz!– Hát lett egy kicsi - mondta engedékenyen Gabriel. - De ha vigasztalja, én jóval nagyobb

bajba keveredtem, mint maga. Meg kell állapítanom, hogy a hölgy született bajkeverő.

– Atta kis vadmacskája! - motyogta Egan. – Ugyancsak izgultam, mikor azon nyaggattamagát, hogy álljék ki velem!

– Én is ízgultam. - Wylde rápillantott az asztalon álló dobozra. - Gratulálok a fondorlatu-khoz, uraim. Sajnos, ezúttal rossz áldozatot választottak. Kénytelen vagyok ragaszkodníhozzá, hogy származtassák vissza az iratot a hölgynek, aki rendkívüli módon le van sújtvaa veszteségtől. Nyilván megértik.− Gondolom, most idehíja a konstáblert - mondta Nash.− Nem látom be, miért folyamodnék szélsőséges eszközökhöz. - Odament az

asztalhoz, és fölemelte a dobozt. Úgy tartotta a pisztolyt, hogy jól lehessen látni. - Nekem tö-kéletesen megfelel így is, amíg megkapom, amit akarok.

- Nohát, megkapta - morgott Nash. - Úgyhogy táguljék.- Csak még valamit - szólt halkan Gabriel.- Ha a hölgy pénzét akarja, akkor elkésett! - mondta kihívóan Nash. - Előre kifizette, és én

már el is kűdtem a megrendeléssel együtt annak a könyvkufárnak, akirűl beszéltem.- Nyugodtan tartsa meg a pénzt - csitította Gabriel. - Nekem a hölgy neve és lakcíme kell. — He? — bámult rá Egan. — Maga nem ösmeri? De hát vele vót. — A hölgy felette titokzatos. Engem csak azért hozott magával, hogy védőőrizete legyen

a kézirathoz, de a nevét nem árulta el. Nash elkomorodott. — Nem segíthetek. Én se tudom a nevit. — Levelezett magával a kézirat megvásárlásáról — nézett rá szúrósan Wylde. — Es a

számlájáról fizetett, csekken. Tudnia kell, kicsoda. Nash megrázta a fejét.— Fiskális intézte az egész levelezést. Ő fizette be az árat a bankomnál. Ma éccakáig egyszót se tárgyaltam a hölggyel.—

Értem — mosolygott Gabriel. — Akkor beérem az ügyvéd nevével is. Nash vállat vont. Kihúzta az asztalfiókot, és elővett egy levelet. — Ez az utolsó üzenet, amit a fiskálistul kaptam. Azt írta, ma éccakára várjam a hölgyet.Peaknek híják.

Öt nappal később Gabriel egyedül ült a toronyszobában, ahol írni szokott. Fájt a jobb válla,de már megszokta, hogy ez így van, amikor huzamosabb ideig dolgozik. A régi seb néha mégmegérezte az esős időt, de akkor is sajgott, ha órákon át írt.

Sokkal fontosabb, hogy a szavak bőségesen áradtak ma délelőtt. Második regénye,amelynek A kaland címet adta, szépen alakult. Tolla repült a papíron. Most éppen harcbaküldte legújabb hősét egy fekete lelkű gonosz ellen. Egy dús örökség volt a tét, és egy bájoshajadon szerelme. Gabriel meséiben a bájos hajadon mindig a nemes lelkű amárnak jutott,

aki volt olyan együgyű harlni érte.Persze tisztában volt vele, hogy a való életen ritkán szokott így lenni. Hülye az a férfi, akimegbízik egy bájos hajadon ígéreteiben. Rég tudta, hogy annak, aki föl akarja kelteni egy

bájos vagy bájtalan hajadon érdeklődését, sokkal inkább szüksége van pénzre, cím-re ésrangra, mint nemes szívre és gavalléros természetre. Clarington grófjának leánya, a gyönyörűMeredith Layton tanította meg rá, és Wylde sohasem felejtette el a leckét.

Clarington könyörtelenül lesújtott rá, ami-kor ő megpróbálta megmenteni Mereditht,nehogy hozzáerőszakolják Ttowbridge már-kihoz. Alig néhány nappal a kudarcba fulladtlányszöktetés után az atya nekilátott, hogy tönkretegye Gabrielt.

Azok, akiket Gabriel megnyert, hogy támogassák egyelőre kicsi, de jövedelmezőnek ígérkező tengeri szállítmányozó vállalatát, érthetetlen módon visszatáncoltak, miutánClarington szót értett velük, viszont ott és abban a pillanatban vissza akarták kapni a

pénzüket. A kölcsön, amelyből londoni ingatlant akart vásárolni, hirtelen lejárt. Claringtonrábeszélte a befektetőt, hogy vonuljon ki az üzletből.



Katasztrofális következménye lett a dolog-nak. Mindenét — még szeretett könyveit is — elkellett adnia, hogy kifizethesse az adósságait. Annyi pénze maradt, amiből helyet fog-laltathatott egy hajón, hogy elvitorlázzon a déltengerekre.

Komor elégtétellel gondolt rá, hogy az elmúlt nyolc évben sikerült megszabadulnia olyanfölösleges koloncoktól, mint a nemes szív és a gavalléros természet. Megesküdött hogy soha

többé nem szolgáltatja ki magát az érzelmeinek, és fogcsikorgatva belevetette magát az üzletbe,hogy a déltengeri gyöngyökön szerezzen vagyont, ami várakozáson felül sikerült. Nemegyszer majdnem otthagyta a fogát, de túlélte és sokra vitte.

Még a szigeteken kötött ismeretséget a rámenős amerikai kereskedőkkel, akiknek hajói már akkor bejárták az egész világot. Gabriel az amerikai kapcsolat révén fejlesztette ki a magaszállítási birodalmát. Vitorlásai rendszeresen jártak ide-oda Anglia és Amerika között.

A déltengeri évek alatt további dolgokat tudott meg az életről. Megtanulta, hogy a látszat afontos. Kevés ember az, aminek látszik, és még kevesebben tartják be Arthur király legendáslovagjainak becsületkódexét. Igazából a latroknak áll a világ, és a nők elárulják a férfiakat,akiknek szerelmet esküdtek.

Tárgyilagos emberismeretre és hidegvérre volt szüksége annak, aki ilyen veszélyek kö-zepette is életben akart maradni. Csak a bolond bízik meg másokban, és intelligens ember nem

bízza a becsületét – pláne a szívét – asszony kezére. Aki életben akar maradni, legyenelővigyázatos.Am ez nem azt jelenti, hogy el kell utasítania az élvezeteket, amelyeket a világ kínál. Úgy

okoskodott, hogy addig, amíg nem adja bele a szívét, nyugodtan megengedhet magának egykis ártalmatlan kalandot egy olyan érdekes asszonnyal, mint például a Fátyolos Hölgy.De még akár egy feleséget is megengedhet magának.Sőt, szükség is van feleségre.Előbb-utóbb meg kell nősülnie. Nemcsak mert tartozik vele a címnek, hanem mert belefáradt azönkéntes magányba. Kell egy aszony, aki örökösöket szül, és megmelegíti az ágyát. Kell valaki,akihez szólhat esténként.Látta a Fátyolos Hölgyet, mint kedvesét és mint hitvesét. Nem tudta kiverni a fejéből a

gondolatot. Letette a tollat, és üres tekintettel bámult ki a torony ablakán.A Fátyolos Hölgy, mint az ő felesége? Bolondság! Csak nem csinál Baxter egyik elhajítottrózsájából Wylde grófnét? Egy férfitól az ő pozíciójában elvárják, hogy szeplőtelen hírű nőtvegyen feleségül. Lehetőleg szűz hajadont.

Bár a szüzek sem megbízhatóbbak az éjszaka kitanult leányainál. Hát majd legfeljebb nem aszüzesség lesz az egyik előfeltétele a hitves kiválasztásának. Egy nőnek ennél sokkal fontosabbtulajdonságai is vannak. Bár a Fátyolos Hölgy azokkal sem bír.

Gabriel rég eldöntötte, hogy kezes teremtés kell neki, olyan, aki engedelmeskedik a férje parancsainak. Az ilyennel sokkal könnyebb bánni, mint egy Fátyolos Hölgy-féle makrancos,féktelen csikóval. Olyan nőt, akibe kellőképpen belecsepegtették az asszonyi kötelességtudásalapelveit, könnyebb megoltalmazni a világ kísértéseitől és durvaságaitól.

De, ha talál is valaha ilyen igazgyöngyöt, egy szófogadó, kezes személyt, az elővigyázatból

akkor sem fog engedni. Kényeztetni fogja hitvesét, de nem követi el azt a hibát, hogy feltételnélkül megbízzék benne. Aszonyféléknél jobb az óvatosság.Gondolatai visszatértek a Fátyolos Hölgyhöz. Első dolga, hogy őt megtalálja.Sajnos, ez azt jelenteti, hogy el kell járni társaságba. Mondott egy cifrát. Nem kedvelte a

társaságot. Feléje sem nézett azóta, hogy néhány hónapja hazatért Angliába.Csakhogy a Fátyolos Hölgy valószínűleg legfelsőbb körökben mozog.Fölállt, nyújtózkodott, megmozgatta macskásodott izmait. Bal kezével szórakozottan

dörgölte a jobb vállát. Hajnalban ült le dolgozni, és most majdnem tizenegy óra. Majd sétálegy nagyot a szirteken.

Tekintete ráhullott a Nashtől elhozott kéziratos dobozra, amely papírok és könyvek közöttkuporgott egy közeli asztalon. Elvigyorodott. Hamarosan megszerzi magának azt az örömet,hogy visszaadja a kéziratot a tulajdonosának, aztán közli vele, hogy vállalkozik a kalandra.

Bár cseppet sem fontos neki, hogy Baxter gyilkosa megbűnhődjön, viszont kell neki ahölgy. Magának nyugodtan bevallhatja, hogy minden megbotránkozása ellenére bűbájosnak



találja a nő szeleburdi forrófejűségét. Márpedig csak úgy kaphatja meg, ha eljátszsza, hogyhajlandó részt venni bolond terveiben. Érdekes feladat lesz, enyhén szólva!

Megállt a könyvszekrény mellett, ahol gyűjteményének legértékesebb darabjait tartotta.Kinyitotta az üvegajtót, és kivett egy vastag bőrkötésű fóliánst. Az asztalhoz vitte ameglepően nehéz kötetet, vigyázva letette, kinyitotta a parányi lakatot, majd óvatosanodalapozott az aranymetszésű könyv utolsó oldalára. Egy percig töprengve bámula az ófrancianyelvű záró sorokat:

Itt ér véget az Torony Hölgyének meséje. Én, Anjou Vilmos, tsupádon-tsak .az igazat írtam. Átok reá, aki el akarja lopni ezt a kö nyvet. Fulladjon az hullámokba. Falják föl az lángok. Égjen eggy örök éjtszakán által az pokolban.

Rendkívüli elővigyázattal összecsukta A torony hölgyét, és visszatette a szekrénybe. A játék,amelyet a Fátyolos Hölggyel óhajtott űzni, nem nélkülözött minden kockázatot.

Egyáltalán hogy szerethetett bele ez a nő Neil Baxterbe? Lehet, hogy még most is fontosneki a gazfickó. Ez baj. Baxter nem érdemel ilyen tűzrőlpattant fehércselédet.

De hát Baxter – mint Gabriel a saját kárán megtanulta értett az asszonyok nyelvén.

Akkor az lesz az első feladat, hogy elfeledteti a Fátyolos Hölggyel a régi kedvest.Kilépett a szűk toronyszobából, és leballagott a keskeny csigalépcsőn. Csizmája hangosankopogott az ódon köveken.

Végigment a második emeleti folyosón. Borzongatóan hidegek voltak az üres szobák.Pokolfüstöt szinte képtelenség tisztességesen kifűteni. Akik a várat építtették, fütyültek akényelemre. Gabriel se tagadta, hogy a háza egy rémség. Évekbe telne az átalakítása.

Azzal vigasztalta magát, hogy itt legalább bőven van hely a könyveinek. Elfér benne apjanagyszerű könyvtára is, amelyet most szedegetett újra össze. És a vár igazán megfelelőfoglalat szépen gyarapodó középkori fegyvergyűjteményének.

Ezzel együtt csak az ördög tudná megmondani, miféle hirtelen szeszélyből vásárolta megezt az omladozó kőrakást a sussexi parton. Irdatlan nagy volt, és rajta kívül nem lakott bennemás, mint a személyzet.

Wylde-nak nem volt újdonság a magány. Úgyszólván egész életében egyedült volt. Apját,a fényes eszű tudóst, feleségének halála után kizárólag a könyvtára kincsei érdekelték. Amaga módján kedvelte a fiát, de kétségtelenül sokkal izgalmasabbnak találta a könyveit,mint az anyátlan gyerek fölnevelésének feladatát.Gabriel, akit magára és a cselédekre hagytak, már ötévesen saját világot teremtett ma-

gának, amelyet a Kerekasztal legendakörének alakjaival népesített be. Miután felhabzsolt arégi lovagi dicsőségről szóló minden regét, maga kezdett meséket írni magának.

Ezekből a gyerekes firkálmányokból egy se maradt meg. Odavesztek a többi tulajdonávalegyütt, amikor elhagyta Angliát. Ám két évvel ezelőtt, amikor nekiveselkedett, hogy ír egyigazi regényt, ismét eszébe jutottak korai zsengéi.

A Kerekasztal lovagjai szórakoztató társai voltak az ifjúkornak. Sajnos, nem tanították meg az élet komisz, kemény leckéire. Azokat magának kellett elsajátítania.

Röviddel azután vásárolta Pokolfüstöt, hogy hazatért Angliába. Elbűvölték a hatalmas bástyák, a fiatornyok, a mellvédek. Ha kinézett a keskeny ablakokon, szinte látta ménjeik nyergében a lovagokat, amint talpig páncélban kivágtatnak a tömör kapun.Pokolkolfüst nem egy gazdag ember szeszélyéből épült. A tizenharmadik századbanemeltette erődül egy nagyúr, aki szenvedélyesen kedvelte a titkos átjárókat és a rejtettemeltyűkkel nyíló ajtókat. Beköltözése után Wylde heteket töltött a vár alatti katakombák felderítésével, amiből számos ötletet merített legújabb regényéhez.Lement még egy csigalépcsőn, és besietett a tágas csarnokba. Egy oldalajtóban feltűntRollins, a főkomornyik.

- Mylord, a posta. - Komoly ünnepélyességgel nyújtotta ura felé az ezüsttálcán az egyetlenlevelet. Pokolfüstöt általában elkerülték a postások. Nemigen írt más a Fátyolos Hölgyönkívül.

- Köszönöm, Rollins. Majd séta közben elolvasom.- Igenis, uram. - A főkomornyik sarkonfordult, végigvonult két sor tükörfényesre pucolt



páncél között, majd a csarnok túlsóvégében eltűnt a hatalmas ajtó mögött. Amikor Gabriel megvásárolta a várat, az ajtó feletti

kövön még nem volt ott a jelszó. Röviddel azután adott utasítást a felvésetésére, hogy beköltözött Pokolfüstbe. Tetszett neki. Tömör volt és lényegre törő.AUDEO. Ami latinul annyit jelent, hogy „merek ”.A Wylde grófoknak nem ez volt a hagyományos jelszavuk. Tulajdonképpen nem is volt

jelszavuk. Gabriel találta ki magának és örököseinek. Most, hogy az ő águkra szállt a cím,eltökélte, hogy meg is tartja.

Kifelé menet rápillantott a levélre: Londoni ügyvédje küldte. Remélhetőleg arról amireWylde kíváncsi.

Szűk, zárt világ az ügyvédeké, és a pénznek éppolyan nagy szava van benne, minttöbbi világban. Bizonyos, hogy az ő fiskála ismeri Peaket, a Fátyolos Hölgy ügyvédjét.

Londonban nem olyan sok nő gűjt középkori könyveket.Baktatott a kőlépcsőn a hűvös áprilisi napfénybe, és közben föltépte a levelet. Nyomban

földbe is gyökerezett a lába a gondosan odakanyarított név láttán. Állt, nézte, és egyre jobban elöntötte a méreg.

Lady Phobe Layton, Clarington grófjának kisebbik lánya.

– A poklok minden ördögére! – Nem hitt a szemének. Tajtékzott dühében. Az ő titokzatos,megfoghatatlan, elbűvölő Fátyolos Höl gye nem más, mint Clarington legkisebb kölyke!Vadul összegyűrte a papírt. A kisebbik! Nem az, amelyik nyolc éve úgy esdekelt, hogy mentse meg az érdekházasságtól. Nem az,aki majdnem megölette párbajban a bátyjával. A másik! A másik, akivel sose találkozott, mert akkoriban még

bent csücsült a tanulószobában. Nemigen lehetett idősebb tizenhatnál, amikor az apjatönkretette Gabrielt, és elűzte Angliából. Csitri volt, amikor Gabrielnek egyetlen apai örök-ségét, a könyvtárát kellett elkótyavetyélnie. Nyolc éve! A Fátyolos Hölgy legfeljebb huszonnégy. Igen, minden passzol. – A fene! – szűrte a fogai között. Nagy léptekkel átvágott az udvaron, és kirontott az ódon

kőkapun. Még egy Clarington béka!Mintha nem lenne elege egy életre Claringtonék vászoncselédeiből!Irgalmatlanul pökhendi teremtés lehet, ha mer packázni ővele. Netán a nénje nyomdokaibaszeretne lépni? Azt hiszi, büntetlenül szórakozhat Gabriellel?Odament a szirtek széléhez, megállt, és bámulta a fortyogó tengert. A gerjedelem, mely aFátyolos Hölgy után égette, szerernyit sem lanyhult. Meg fogja kapni, fogadkozott. Igen, megfogja szerezni magának.Hogy merészeli így froclizni, azok után, amit a családja művelt vele? Kelekótya vagy csak impertinens? Olyan erővel ágaskodtak fö1 benne a nyolcéves csalódás és harag hullámai,mintha csak tegnap történt volna.

Csakhogy ma már nem az a rajongó, üres zsebű tökfej, aki akkor volt. Lady Phoebét ezúttalnem tudja úgy oltalmazni a papája, ahogy a másik lányát óvta nyolc évvel ezelőtt.A fátyolos Hölgy sebezhetőbb, mint képzeli. És a családja is az.A vagyon, amelyet a déltengerekről hozott, bőven felér a Clarington javakkal. És a pénz

mellé most már van egy címe is, ami ugyancsak egyenlő Claringtonéval. A pénz és rang pedigerőt jelent.

A Fátyolos Hölgynek persze fogalma sincs az ő vagyonáról. Wylde-ot nem ismerték azemberek. Ugyanolyan névtelen maradt a társaságnak, mint olvasóinak.

Lady Phoebe Layton a segítségét kéri egy kalandhoz. Gabriel ökölbe szorította a kezét. Nagyon helyes, megkapja a segítséget. És jó magas árat fizet majd érte.



5. fejezet

— Nem kellene olyan hűvösen viselkedned Lord Kilboume-nel, Phoebe. Bizonyos vagyok benne, hogy hamarosan nyilatkozni fog. Bátoríthatnád egy kicsit, nem kell attól félned, hogytúlságosan kihívónak tartanak.

Phoebe töltött magának még egy csésze teát, és grimaszt vágott. Meredith nem vette észre.Teljesen elfoglalta a virág, amelyet a lánya ruhácskájára hímezett.

Phoebe nem először gondolt arra, hogy aki ránéz Meredithre, a hitves és az anya esz-ményképét látja maga előtt. Nem csalás, nem ámítás. Meredith valóban eszményi. A leg-szűkebb családi körön kívül senki sem sejtette, mily meghökkentő üzleti és gyakorlati érzéketrejt az angyali külső. Meredith nemcsak odaadó hitvese, hanem tehetséges befektetésitanácsadója is volt a férjének.

Laytonéknál családi vonás volt ez a hajlam. Phoebe apja, a gróf, a neves matematikus,

befektetéseiben és tudományos kísérleteiben egyforma hévvel alkalmazta a matézis alapelveit.Fia, Anthony, Oaksley vicomte-ja, örökölte apja tehetségét. Ő igazgatta a Clarington-birtokot,hogy a gróf kizárólag tudományos kísérleteinek szentelhesse magát.

Phoebe anyjának, Lady Lydia Claringtonnak ugyancsak volt érzéke a számokhoz, atöbbiekkel ellentétben ő leginkább a kártyaasztalnál szerette kamatoztatni tehetségét.Többnyire nyert, de az is előfordult, hogy nem. Mindkét esetben gondosan vigyázott, nehogyférje tudomást szerezzen tevénységéről. Claringtont megbotránkoztatta volna, hogy a feleségehazárdjátékokat űz.Phoebe, a legkisebb gyermek volt az egyetlen, akibe nem szorult gyakorlati és matemakaiérzék. Laytonék imádták, de nemigen tudtak mit kezdeni vele. Más volt, és másságávalgyakran megdöbbentette a családját, kivéve az anyját, aki rendíthetetlen hidegvérrel fogadtalánya hóbortjait.

Ő volt Claringtonéknál a kakukktojás. A többiek ésszel éltek, Phoebe ösztönösen. Őregényeket olvasott, a többiek tőzsdei tájékoztatókat. Vakmerő volt ott, ahol a többiek elővigyázatosak. Lelkesedett ott, ahol a többiek gyanakodtak, helytelenítettek vagy hátatfordítottak. Es persze, ő volt a legkisebb, aminek következtében, az anyját leszámítva, családjalegszívesebben vattába csomagolta volna. Szörnyen aggasztotta őket Phoebe hirtelentermészete. Főleg amióta abban a kocsibalesetben olyan csúnyán megsérült a lába.

A baleset azért történt, mert Phoebe a maga szeleverdi módján megpróbált megmenteni egykutyakölyköt az elgázolástól, végül azonban ő került a kerekek alá.

Az orvosok szomorúan közölték Claringtonnal, hogy legkisebb gyermeke sohasem fog járni többé. A család porba omlott. Mind a kezüket tördelték, és mind megpróbálták bezárni anyolcéves kislányt a betegszobába.

Phoebe nem lett volna Phoebe, ha n tiltakozik az igyezeket ellen, amellyel nyomorékkáakarták kikiáltani. Fittyet hányt orvosokra, és titokban járni tanult. Máig emlékezett rá,mekkora fájdalmat okoztak első rogyadozó lépések. Csak azért bírta,mert semmi áron nemakarta ágyban tölteni hátralevő életét. Sajnos a család sohase heverte ki a balesetmegrázkódtatását. Nekik ez az incidens csak egy volt - igaz, a legemlékezetesebb - azincidensek ama sorozatában, amely azt bizonyította, hogy Phoebét óvni kellmeggondolatlansága következményeitől.

- Nem akarom, hogy Kilbourne nyilatkozzék - mondta a lány. Föltette papucsos lábát egyapró puffra, és szórakozottan masszírozta a bal lábát, amely kissé sajgott a délelőttilovaglástól.

- Badarság, dehogynem akarod. - Meredith tovább öltögetett. Két évvel volt idősebb

Phoebénél, akitől külsőre és vérmérsékletre annyira különbözött, mint a nappal az éjszakától.A szőke, kék szemű, porcelánfinom Meredith félénk, szégyellős teremtés volt valamikor, akiájuldozott a hitvesi ágy gondolatára, és már évekkel azelőtt, hogy bemutatták volna a



társaságban, halálos komolyan bevallotta húgának, hogy a legszívesebben zárdába vonulna,annyira fél egy esetleges férj igényeitől. Phoebe helyeselt: apácának lenni nagyon érdekes,feltéve, ha valami kísértetjárta ősi klastromban élhet azember. Olyan izgalmas lehet igazi szellemeket látni!Még szerencse, hogy nővére nem követte vallásos hajlamait, gondolta Phoebe. Meredithnek

jót tett a házasság. Derűs, elégedett asszony lett belőle, aki boldogan lubickolt engedékenyférje, Trowbridge márki imádatában és három szép gyereke szeretetében.. Komolyanmondom, Meredith. Nem óhajtok nőül menni Kilboume–höz.

– Egek! - Nővére kristálytiszta kék szeme tágra nyílt a csodálkozástól. - Mit nem mondasz?Sorrendben a negyedik várományosa a címnek. A vagyona pedig vetekszik Towbridge-ével,de biztosan van akkora, mint a papáé. Mamát egészen lázba hozta a lehetőség!

– Tudom. - Phoebe ivott egy korty teát, és borongva nézte a falon a vadászatot ábrázoló - pompás gobelint. - Neki kapóra jönne Kilbourne lánykérése. Lenne még egy gazdag veje,akit magánbankárként használhatna, valahányszor cserbenhagyja a szerencse akártyaasztalnál.

- Hát pedig papától aligha kérhetné az adósságai kiegyenlítését, mert őt felháborítaná, hogymama játszik. A mi segítségünkre sem számíthat vég nélkül. Néha annyit veszít, amire a mi

apanázsunk nem is elég. - Sóhajtott. - Bár ne rajongana annyira a kártyázásért!- Többnyire nyer.− Igen, de nem mindig.−Időnként még a leggyakorlottabb játékosra is rájár a rúd. - Phoebe jobban megértette

anyjukat, mint Meredith. Saját tapasztalatából tudta, mit jelent, ha az ember költséges passzióval van megverve.

− Tfowbridge kissé türelmetlennek mutatkozott, amikor legutóbb arra kértem, hogysegítsen anyán.

− Hát ezért akar mama olyannyira férjhez adni Kilbourne-höz - mosolygott sötétenPhoebe. - Szegény ember! Fogalma sincs róla, mire vállalkozik. Tálán még a lánykéréselőtt tájékoztatnom kellene a mama gyarlóságáról.

- Ne merészeld!

- Abban reménykedtem, mama és papa már lemondtak róla, hogy valaki beköti a fejemet -sóhajtott a lány. - Amilyen tiszteletre méltó korban vagyok.

− Szamárság. Huszonnégy év, az még nem kor.− Legyünk őszinték, Meredith. Vészesen közeledem a huszonöthöz, és azt mindketten

tudjuk, hogy az én koromban egy esetleges kérő kizárólag a hozományomat találhatjavonzónak.

- Nohát, Lord Kilboume-t aligha vádolhatod azzal, hogy érdeklődése kizárólag avagyonodnak szól. Hampshire-től Cornwallig vannak birtokai. Nincs szüksége rá, hogy pénzértnősüljön.

- Ahá! Akkor miért engem tüntet ki érdeklődésével, amikor válogathatna az idénylegzsengébb virágszálaiból? - Phoebe maga elé képzelte Kilbourne magas, előkelő alakját,

hűvös szürke szemét, világosbarna haját. Még jóképű is a maga tartózkodó, méltóságteljesmódján. A társaságban elfoglalt helyét is hozzászámítva olyan parti, amelyen boldogan kapminden nagyravágyó mama. Viszont észveszejtően unalmas.

Talán gyöngéi érzelmeket táplál irántad, Phoebe.− Nem értem, miért. Nemigen vannak közös tulajdonságaink.

- Dehogy nincsenek. - Meredith cérnát fűzött a tűbe, és hímezni kezdett egy levélkét. -Mindketten jó családból származtok, a legjobb körökben mozogtok, tisztességes vagyonotok van. És, ami még fontosabb, korban éppen illik hozzád.

− Negyvenegy éves!− Neked idősebb és kiegyensúlyozottabb házastársra van szükséged, Phoebe. Olyasvalakire,aki érett fővel tud irányítani. Emlékszel, hányszor kétségbe ejtettél bennünket alobbanékonyságaiddal? Egy szép napon majd olyan malőrbe kcveredsz, amelyből nem tudodkivágni magadat.

- Eddig még nagyszerűen megvoltam!





már London peremén észretértem, Gabriel azonban továbbra is meg akart menteniTowbridge-től.

- Akkor is, amikor te már meggondoltad magad?Meredith a fejét csóválta.

- Ismerned kellett volna Gabrielt, hogy felfogd, milyen nehezen lehetett jobb belátásra

bírni, ha egyszer a fejébe vett valamit. Amikor arra kértem, fordítsa meg a hintót, és vigyenhaza, ő azt hitte, csak a félelem beszél belőlem. Azt hiszem, nem is hibáztathatom érte.Olyan riadozós kis nyuszi voltam akkoriban, és hozzá még mekkora szamár! Towbridge alegnagyszerűbb férj, akit aszszony kívánhat magának. Csupán az volt a baj, hogy nemismertem eléggé, hisz mindössze egyszer-kétszer táncoltam vele!

- Ezért kérted Gabrielt, hogy mentsen meg?

- Ezért. – Meredith elfintorította az orrát. - Fájdalom, az ő elképzelései a megmentésrőlnem egészen egyeztek az én fogalmaimmal. Útközben félreérthetetlenül tudomásomrahozta, hogy nőül óhajt venni Gretna Greenben. En természetesen elborzadtam! Nem isgondoltam rá, hogy ezt tervezi.- Mégis, mit gondoltál, miért volt hajlandó megmenteni?− Azt hiszem, ennyire nem gondolkoztam előre. En csak szökni akartam, Gabriel pedig a

fajta ember volt, akihez ösztönösen fordulsz, ha kalandra támad kedved. Olyannak látszott,aki ért az ilyesmihez.− Aha. - Hát, eléggé megváltoztatták az évek, tűnődött komoran Phoebe. Az az epizód asussexi útonállóval nem arról árulkodik, hogy Gabriel értene az ilyesmihez. Bár a közöskaland akkor is izgalmas volt.

− Hamarosan rádöbbentem, hogy akkor, amikor hajlandó voltam megszökni Gabriellel,csupán csöbörből vödörbe kerültem - foglalta össze Meredith.− Nem bántad meg, hogy hazajöttél akkor éjszaka? - kérdezte tapintatosan Phoebe.

Nővére elégedetten végighordozta pillantását az elegánsan berendezett szalonon.− Mindennap hálát adok Istennek azért, hogy mégsem sikerült megszöknöm. Papával ésAnthonyvel ellentétben én nem egészen vagyok bizonyos benne, hogy Wylde csak ahozományomra pályázott, ám azt szentül hiszem, hogy rettenetes férj lett volna belőle.

− Miért? - csúszott ki Phoebe száján.Meredith kissé meglepetten nézett rá.−Őszintén szólva nem is tudom. Annyit tudok, hogy megrémített. Láthatólag nemtisztázta magában az úri viselkedés alapfogalmait. Mondhatom, halálosan rám ijesztettazon a rémes északi úton. Az első néhány mérföld után tökéletesen megundorodt tőle. Sírtam.

- Aha. - Phoebének eszébe jutott az egyetlen rövid pillanat Gabriel karjában. Akármennyire haragudottis rá, a legkevésbé sem undorította az ölelés. - Mit gondolsz – kérdezte halkan -, most, hogy visszatértAngliába, és megörökölte a címet, el fog járni társaságba?− Remélem, nem! - borzongott Meredith - Nyolc évig egyfolytában attól rettegtem, hogy visszajön.

Ideges lettem már a gondolatára is!− Miért? Hiszen most már Towbridge márkiné vagy.− Azért - mondta őszintén Meredith -, mert Towbridge nem is sejti, mi történt nyolc éve, és ennek ígyis kell maradnia.

- Így is marad. A családon kívül senki sem tudott róla. Papa nagyon ügyesen elsimította az ügyet.Akkor meg mit rettegsz Wylde visszatérésétől?− Mert én nem zárnám ki annak a lehetőségét, hogy Wylde valamennyiünket megalázhat azzal, amiazon az éjszakán történt - súgta Meredith. - Most, hogy megörökölte a címet, hamarosan róla fog

pletykálni az egész város, amennyiben eljár a társaságba. Nem tudnám elviselni, hogy Towbridge-tzsenírozzák nyolcéves ballépéseim! Mert legalábbis mélyen megsebezné a tudat, hogy én még el isszöktem, annyira nem akartam feleségül menni hozzá. Papa tombolna, ha kirobbanna a botrány, Anthonymeg esetleg a nyakát kockáztatná egy újabb párbajban.− Nem hinném, hogy ilyen nagy lenne a baj - tiltakozott Phoebe. - Wylde csak hírharang! Végül isúriember – Az ajkába harapott. Ebben nem is lehet olyan biztos. rapott. Gabriel valóban megváltozott

nyolc év alatt. – Wylde nem úriember. – Meredith fölvette a hímzését. – Bár az is kétséges, hogy egyáltalán



megpróbál–e bebocsátást nyerni a társaságba. Sohasem volt hozzá különösebb kedve, pénze megvégképp nincs. Köztudomású, hogy egy fillért sem kapott a cím mellé. –Fürkésző pillantást vetett ahúgára. – De különös hangulatban vagy ma, Phobe! Csayk nem azon rágódsz, hogy mit válaszoljKilbourne nyilatkozatára?

– Azt már eldönöttem. Feltéve, ha egyáltalán nyilatkozik.

– Remélem, ennyi idő után nem reménykedsz abban, hogy valamilyen csoda folytán Neil Baxter Krőzusként tér meg Angliába, és a lábad elé teszi a szívét? – Tisztában vagyok vele, hogy Neil több mint egy éve halott. – Igen, azt tudom, de sohsem voltán képes el is fogadni. – Igenis elfogadtam, csak attól félek, hogy a halála holtomig nyomni fogja a lelkiismeretemet. – Nem szabad ilyet mondanod! – kérlelte riadtan tágra nyilt szemmel Meredith. – Semmi közöd ahalálához! – Te is tudod, hogy ha én nem vagyok, Neil soha nem megy el a déltengerekre szerencsét próbálni. Ésha nem megy el, nem is ölik meg. – Irgalmas ég – rebegte a nővére. – Én abban bizakodtam, hogy kinőtted már ezt a hóbortot. Neilmaga ment a sorsa elé. Nem szabad magadat kárhoztatni érte.

- Könnyebb mondani, mint megtenni, Meredith - mosolygott szomorúan Phoe Azthiszem, attól olyan nehéz, hogy én barátomnak, nem pedig leendő férjemnek tekintettem, bár ő sosem vette tudomásul, hogy csupán a barátságát akarom.

- Emlékszem, hűséges Lancelotodnak nevezte magát, és mindegyre azt hangoztatta,hogy életedet a te szolgálatodnak szenteli mondta erősen helytelenítően Meredith. Aztmeg kell adni, hogy igen vonzó férfi volt,

de nem tudom, hogy a külsején kívül mit találtál benne.- Táncolt velem.− Táncolt veled? - hüledezett a nővére. Ezzel meg mit akarsz mondani?− Tudod, hogy engem nemigen szoktak táncoltatni a férfiak – mosolygott bánatosan

Phoebe. - Attól félnek, hogy botlábú partner lennék.- Meg akarnak kímélni attól, hogy kínos helyzetbe kerülj a parketten – szögezte le

Meredith. -Úriemberi tapintatból tartózkodnak a felkéréstől.- Badarság. Nem akarják blamálni magukat egy ügyetlen táncosnővel. De Neil fütyült rá,hogy milyen látványt nyújtunk a parketten. Valcerezett velem, Meredith, és nem bánta, ha egykicsit nehézkes vagyok. Velem csakugyan úgy viselkedett, mint egy igazi Lancelot. És ő akkor találja csak meg a lelki békéjét, ha kinyomozza Neil gyilkosát. Tartozik neki

ennyivel. Es akkor talán a múlt sem háborgatja többé.– Phoebe, eltekintve attól, amit érzel, arra kérlek, ma este kissé diszkrétebb színekbe

öltözz, mint szoktál. Nem lenne célszerű megbotránkoztatnod Kilbourne-t valamilyenkevésbé alkalmas ruháddal.Épp azon gondolkozom, hogy az új méregzöld-narancsszín selymet fogom felvenni – tűnődött Phoebe.Ettől féltem - sóhajtott Meredith.

− Nem olvasta véletlenül a Lovagi szolgála-t, mylord? - nézett föl Phoebe Kilbourne-re,miközben lassacskán andalogtak a báltem irányába a büféből, ahol a lány, őrjöngőunalmában, épp most kebelezett be három homáros kosárkát és némi fagylaltot.

− Egek, dehogy! - felelte Kilbourne a legfölényesebb mosolyával. Szokás szerintrendkívül előkelő jelenség volt kifogástalanul szabott estélyi ruhájában. - Az ilyen mesék nem az én ízlésem szerint valók, Lady Phoebe. Nem gondolja, hogy ön is idős már kisséaz ilyesmihez?− De igen, és percről percre idősebb leszek.− Parancsol?− Semmi, semmi - mosolygott gyorsan a lány. - Mert tudja, mindenki olvasta. Még

Byron és a régens is. - Főleg azért, gondolta elégedetten, mert gondja volt rá, hogy Laceynekik is küldjön egy-egy példányt. Byron és a régens el is olvasták a Lovagi szolgálatot, majd



elmondták a barátaiknak, hogy mennyire tetszett nekik. Amikor ennek híre ment, a könyvázsiója az egekig szökött. Kilbourne azon kevesek közé tartozott Londonban, akik nemismerték Gabriel könyvét.

Valahányszor a lány elképzelte, milyen lenne a házasság a nagyképű Kilbourne-nelmindannyiszor egy ilyen idegszaggató csevegésekben elmorzsolgatott élet rémlett föl előtte.Sosem csiszolódnának össze. Már csak abban reménykedett, hogy Kilbourne nem fogjamegkérni a kezét, mert akkor ki kell majd kosaraznia. Micsoda vihar lenne egy pohár vízben!Családja teljesen elképedne.

− Meg kell mondanom, ámulatba ejt annak a nevetséges regénynek a népszerűsége. Azember azt hinné, a társaság épületesebb foglalatosságot is el tud képzelni, mint annak aszamárságnak az olvasása.

− Pedig épületességben a Lovagi szolgálat nem hagy maga után kívánnivalót. Olyan ka-landregény, amelynek épp a középkori lovagiasság eszméje volt a múzsája. Tárgya a becsület, anemesség és a bátorság. Azt is meg kell mondanom, hogy a szerző ihletett kézzel kezeli aszerelem témáját.

- Szerintem pedig őseink a szerelmet illetően ugyanolyan gyakorlatiasak voltak, mint mi -ellenkezett Kilbourne. - A házasságban mindig a pénz számított, meg a származás és a vagyon.Ami pedig a becsületet és a nemeslelkűséget illeti, nos, feltételezem, hogy a középkornak

sokkal kevésbé csiszolt elképzelései voltak róla, mint nekünk.- Lehet, hogy igaza van, ám nekem úgy tűnik, itt a lovagiasság eszméje a fontos. Talánsohasem létezett vegytiszta állapotban, ez azonban nem azt jelenti, hogy ne kellene példaképülállítani.- Ez az egész egy nagy szamárság, amely csupán fiatal hölgyek és gyermekek esetébenmegbocsátható. Most pedig talán váltsunk témát, Lady Phoebe. Nem mehetnénk ki a kertbe?Valamit szeretnék megbeszélni önnel.

Phoebe majdnem felnyögött.− Esetleg valamikor máskor, ha nem haragszik, mylord. Mintha a fivéremet látnám.Mondanom kell neki valamit. Kérem, bocsásson meg.− Ahogy parancsolja - mondta elfancsalodó képpel Kilbourne. - Engedelmével odakísérema fivéréhez.

Anthony, Clarington egyetlen férfi örököse és a grófi rang következő várományosa egyelőreOaksley vicomte-jának címét viselte. Harminckét éves volt, igazi atléta. A matematikai ésüzleti érzéken kívül a szőke hajat és a csontos arcot is örökölte az apjától. Meg azt a hűvösönbizalmat, amelyet az a tudat ad, hogy az embernek már a hetedik öregapja is úr volt.

Phoebe nagyon szerette a bátyját, bár Anthony majdnem olyan zsarnoki és basáskodó tudottlenni, mint Clarington, amit a lány többnyire jó humorral tűrt, bár néha képtelen volt elviselni.

- Hát itt vagy, Phoebe! Már kerestelek. Jó estét, Kilbourne - bólintott udvariasan Anthony.− Jó estét, Oaksley. A húga kérdezni szeretne valamit öntől.− Mit, Phoebe? - Anthony leemelt egy pohár pezsgőt az arra járó libériás inas tálcájáról.Phoebe törte a fejét, lázasan keresve valami hihetőt.

— Azt, hogy nem jössz-e csütörtökön Brantleyék jelmezbáljára, mert mamáék nemmennek, és Meredith sem. — Neked pedig kísérőre van szükséged? — Anthony elnézően kuncogott. — Túdom,

mennyire szereted a jelmezbálokat. Jól van, érted megyek kilenckor. Bár nem tudok sokáigmaradni, mert más programom is van akkor estére. De ne aggódj, megbeszélemMortonstone-ékkal, hogy vigyenek haza. Ön is ott lesz, Kilbourne?

— Nem terveztem. Nem kedvelem ezeket a cifra maszkabálokat. Ez az egész páváskodásaz álarcokkal és a jelmezekkel rendkívül idegesítő, ha tudni akarják a véleményemet.

Senki sem akarta tudni, gondolta megbántottan a lány. — Ám ha Lady Phoebe részt óhajt venni rajta, akkor természetesen kivételt teszek —

fejezte be nagylelkűen Kilbourne. — Énmiattam nem szükséges így fárasztania magát, mylord! — tiltakozott sietve a lány. — Nekem ez öröm — bólintott Kilbourne. — Végül is egy úriembernek szolgálnia kell

hölgye szeszélyeit, nem igaz, Oaksley?

— Szeszélye válogatja — mondta Anthony, és rámosolygott a húgára, majd tekinteteodavándorolt a bálterembe vezető lépcsőre, és nyomban elhalványodott a mosolya. —



Mennydörgős mennykő! — Kék szeme kihűlt, akár a jég. — Hát igaz a szóbeszéd! WyldeLondonban van!

Phoebe szoborrá dermedt. Pillantása fel-röppent a vörös szőnyeges lépcsőn. Gabriel álltodafent. A lány alig kapott levegőt. De csak nem fogja felismerni, hiszen nem láthattatisztán az arcát a holdsütötte sussexi úton! A nevét meg nyilvánvalóan nem tudja.

De akkor is itt van. Ugyanezen a bálon, mint ő. Véletlen. A szíve mélyén azonban tudta,

hogy nem lehet véletlen.Megbabonázva figyelte, hogy Wylde aláereszkedik a lépcsőn a báli tömegbe. Gyomraremegett az izgalomtól. Talán mégsem kellett volna annyi rákpástétomot ennie.

Gabriel talpig feketében volt, csupán nyakravalója és fodros inge vakított fehéren. Jól álltneki a színek ellentéte, kihangsúlyozta kemény karvalyarcát, mozgásának ragadozókecsességét. Ebenfekete haja csillogott a gyertyafényben.

Most körülnézett a kiöltözött vendégektől hemzsegő teremben, és pillantása összekap-csolódott a lányéval.

Phoebét ujjongó boldogság árasztotta el. Gabriel csakis azért jöhetett ide ma este, mertúgy döntött, vállalja a kalandot! Megvan a kóbor lovagja!

Persze maradt még néhány probléma. Múltkori tapasztalatai alapján kénytelen arrakövetkeztetni, hogy Gabriel páncélja, modoráról és viselkedéséről nem is szólva, fényesítés

után kiált. De nem fog ilyen alantas részletekkel bíbelődni. Kóbor lovagból mostanságroppant csekély a választék. Azzal kell beérnie, ami van.

6. fejezet

- Nézzenek oda! - morogta Anthony Mintha beleszületett volna a grófságba, nem szerencsésvéletlen folytán jutott volna hozzá!

- Láthatólag nem feszélyezi új rangja - helyeselt Kilbourne, aki csupán lagymatagérdeklelődést tanúsított az újonnan érkezett iránt. - Mit hallott róla?

- Nem sokat - mondta kurtán Anthony, figyelmeztetően pillantott a húgára. _ Min összemeglepődtem, amiért itt látom. Nem hittem volna, hogy lesz olyan bárdolatlan, hogyidemerészkedik a társaságba.

- Tiszteletre méltó címe, amelyhez nemrég jutott, becsessé teheti bizonyos háziasszonyok szemében - vonogatta a vállát Kilbourne.

- Egyetlen oka lehet, ha itt páváskodik. – Anthony szeme összeszűkült. Hozományravadászik.

Phoebének még mindig reszketett a gyomra, de most haragosan nézett a bátyjára.

- Az egyáltalán nem biztos. Ha jól értettem, Wylde-ról senki sem tud valami sokat.Bátyja összeszorította a száját. Látni lehetett, hogy kedve volna vitatkozni, de ezt mégsemtehette Kilbourne előtt. A nyolc évvel korábbi események sötét titoknak számítottak a családban.

– Igaza van Lady Phoebének - csatlakozott Kilbourne. - Wylde-ról valóban keveset tudnak azemberek. Úgy hallottam, évekig nem volt itthon.

– Állítólag - dünnyögte Anthony. - A hétszázát! Errefelé tart!Phoebe egy pillanatra erősen lehunyta a szemét, és hajtotta a szelet kínai legyezőjével. Gabrielmegtalálta őt! Mint egy középkori legenda bátor és merész lovagja, a keresésére indult és rátalált!Mégis felül kell vizsgálnia a férfi lovagi tehetségéről alkotott véleményét, mondta magában

boldogan. Talán mégis jobban ért az olyasmihez, mint ő hitte róla a sussexi úton. Hisz alig néhánytámpont segítségével őt is megtalálta itt Londonban.

− Megbocsássanak, beszélnem kell Carstairsszel. - Kilbourne ráhajolt Phoebe kesztyűs

kezére. - Akkor majd megkeresem csütörtökön este, kedvesem. Milyen jelmezben lesz?− Nyilván valami középkoriban - mondta szárazon Anthony.− Bizonyára. - Kilbourne kissé elhúzta a száját. Elengedte Phoebe kezét, sarkon fordult, és



beleveszett a tömegbe.−Vigye el az ördög! Világéletében olyan pimasz volt, mint a piaci légy! - sziszegte Anthony.−Én nem nevezném éppen pimaszságnak - mélázott Phoebe, míg utánanézett az elvonulóKilbourne-nek. - Bár azért hajlamos a felfuvalkodottságra, nem igaz? Kiráz a hideg, haelgondolom, milyen lehet minden reggel egy ilyen alakot nézni a reggelizőasztalnál.

- Ne beszélj sületlenségeket. Kilbourne kifogástalanul tisztességes ember. Én Wylde– ra céloztam.- ó !

- Hát ez csakugyan idejön. Ezt az impertinenciát! Majd én elintézem, Phoebe. Eredj,keresd meg Mereditht. Biztos nagyon ideges lehet, ha ő is észrevette, hogy Wylde itt van

- Nem értem, mi ez a hűhó - mondta Phoebe. - Egyébként is késő, hogy elzavarj.Mindjárt itt lesz.

- En pedig nem foglak bemutatni neki – mondta sötéten Anthony.Ebben a pillanatban Gabriel megállt a testvérek előtt. Anthonyre ügyet sem vetett, csak

húgát fixírozta kihívóan ragyogó zöld szemével.- Jó estét, Lady Phoebe. Minő boldogság újra látni önt.

− Jó estét, mylord - felelte a lány. Szeme sarkából látta fivére arcán a készülődő vihart, és tündöklőenelmosolyodott. – Anthony, azt hiszem, el is felejtettem említeni, hogy őlordságát és engem már bemutattak egymásnak.

− Szeretném tudni, hol és mikor. – Anthony jegesen méregette Wylde–ot.- Amesburyék házában, nemde, mylord? Tudod, Anthony, amikor vidéken töltöttem egy

hetet.

- Szóval ott - szűrte a foga között Anthony, - Tökéletesen igazad van. Elfelejtetted emlí-teni, hogy találkoztál odalent Wylde-dal.

- Borzasztó nagy tömeg volt - motyogta Phoebe. Látta, hogy Gabriel pokolian jól mulat. Elkell vonszolnia a bátyjától, mielőtt egy-másnak esnek. - Gondolom, táncra szeretne kérni,nemde, mylord?– Phobe! - Anthony őszintén fel volt háborodva – Urihölgyek semmilyen körülmények nem

szoktak táncra kérni urakat. – Csak semmi aggodalom, Oaksley. – Gabriel karon fogtaPhoebét. - Nagyon meleg barátságba keveredtünk a húgával Amesbury-éknál.. Talán azért,mert nyolc évre száműzött magából a finom társaság, vagy csak a természetem teszi, de bármilegyen is az oka, engem a legkevésbé sem feszélyez, ha egy hölgy hirtelen természetű. - Azzalkivezette Phoebét a táncparkettre, mielőtt Anthony –nek eszébe jutott volna valamilyencivilizált módszer, amellyel megállítsa őket.Phoebéből majdnem kipukkadt a nevetés, mikor ránézett a fivére arcára. De meghallotta akeringő első taktusait, és rögtön kijózanodott. Aggodalmasan pillogott föl Gabielre.− Tálán be kellene érnünk egy csendes társalgással, mylord - javasolta. Némi bűntudatot

érzett, amiért többé-kevésbé ő kényszerítette ebbe a helyzetbe a férfit.- Sort kerítünk még a csendes társalgásra is - ígérte Gabriel -, de előbb táncolni akarok. - De

mylord...

− Ne aggódjék, Phoebe. Bízhat bennem, el fogom kapni, ha elveszítené az egyensúlyát.Ez már az első lépésnél megtörtént volna, ha Wylde nem tartja olyan szorosan, így azonbanPhoebe topánkája alig érintette a földet. Méregzöld-narancsszín selyemszoknyája lobogott, fejefölött megpördült a ragyogó csillár, amikor Gabriel végigrepítette a parketten. Körülötteszivárványos ívbe olvadtak a hölgyek báli ruhái.

A lány ujjongott. Még sohasem érezte magát így. Még Neillel sem. Nemes Lancelotjamindig vigyázott, hogy lassan, kimérten lépkedjen, amit táncosnője is kényelmes biztonsággal követhet. Gabriellel táncolni e nem volt biztonságos, mégis, mintha



megérezte volna, mikor forog veszélybe Phoebe egyensúlya. Ha a bal lába megbotlott,Gabriel egyszerűen felkapta és tovapörgette. Phoebe úgy érezte, repül. Gabriel azegyetlen kapaszkodója az orsózva összefolyó világban. Az ő erős kezétől biztonsábanérezte magát még a legvakmerőbb fordulónál is.

Homályosan észlelte, hogy mintha abbamaradt volna a zene, de körülötte még mindigforgott a világ.

- Hát ez csodálatos volt, mylord! - pihegte

- Pedig ez csak a kezdet - mondta halkan férfi.Phoebe csak arra tért magához, hogy esti hűvös szellő legyezi az arcát. Akkor látta, hogy

Wylde odakormányozta a bálterem franciaa blakaihoz, majd szó nélkül kézen fogta, éskivezette az éjszakába.

- Most pedig sort kerítünk arra a csendes társalgásra, Lady Phoebe.- Meg kell mondanom, lenyűgöz kutatói talentuma, mylord! Hogyan jött rá, ki vagyok?

Szavamra, tőlem ugyan nem kapott támponton kat.Gabriel megállt egy sövény mély árnyékában, és szembefordult a lánnyal.- Ugyanazzal a módszerrel, amellyel ön kiderítette, hogy én írtam a Lovagi szolgálatot.

Ugyvédet fogadtam.Phoebe elvörösödött. Micsoda szerencsétlenség, hogy ebben a kérdésben félre kellett

vezetnie Wylde-ot. De ha nem volt más választása. – Ez igen elmés dolog volt öntől.– Szüks ges volt. Mi még nem zártuk le az ügyünket, Ön, ha emlékszik, meglehetősen

sietve távozott akkor éjszaka.– Remélem, megbocsátja, uram. Kissé föl voltam zaklatva. A kaland nem úgy sikerült,

ahogy kiterveltem. – Azt értésemre is adta. Sem a kaland, sem én nem feleltünk meg az ön elvárásainak. – Hát, őszintén szólva, nem is.

– Esetleg túl magasra tette a mércét? – Esetleg. - Bárcsak láthatná a férfi szemét, arcát! A hangja nem árult el semmit. Ennek ellenére Phoebe érezte benne a sötét feltséget. - Vagy esetleg nem. Megtudakoltom, miértvette magának a fáradságot, hogy megkeressen?

- Azt hittem, már kitalálta a választ. Valamit vissza kell adnom önnek.Phoebének elakadt a lélegzete.- Megtalálta a kéziratot?− Megmondtam, hogy visszaszerzem.− Igen, tudom, de álmomban sem hittem volna, hogy képes lesz rá.- Az ön mélységes bizalma lovagi erényeimben valóban a fellegekbe repít.A lány elengedte a füle mellett a gúnyolódást.- Ez olyan izgalmas, mylord! Hogyan talált rá az útonállóra? Mivel kényszerítette, hogyadja vissza a kéziratot? De ugye nem kellett lelőnie?

- Nem. Mr. Nash és fia igazán készségesnek mutatkoztak.- Mr. Nash? - Phoebe eltátotta a száját. – Ő lopta el tőlünk a kéziratot?

- Képtelen volt megválni tőle, viszont kellett neki a pénz. Ezért kifőzte a fiával, hogyantarthatná meg a kéziratot is, a pénzt is, a hű Egan pedig eljátszotta a zsivány szerepét.

- Egek ura! Egészen okos terv. En megértem Mr. Nash dilemmáját. Nyilván borzasztóan,nehezére esett eladni a kéziratot. Miből jött rá az igazságra?

- Szöget ütött a fejembe, hogy Nash tanyájától alig tízpercnyire raboltak ki bennünket. Azsivány csekély érdeklődést tanúsított erszényünk iránt, viszont roppantul föllelkesítette akéziratot tartalmazó doboz látványa.

- Valóban. Ön már akkor is tudta, kiről van szó, amikor ránk tört?- Gyanakodtam.- Hogy ön milyen okos! Hát ezért nem állt ellen! Mylord, vissza kell vonnom mindama

gorombaságot, amelyet önről mondtam, de kissé zaklatott idegállapotban voltam. Remélem,megbocsátja.

- Miért ne? - mondta szárazon a férfi. - Feltételezem, hogy a hölgyeknek, akik kalan-dozásra küldik lovagjaikat, előjoguk az érzékenység.- Én pedig feltételezem, hogy a lovagoknak, kik nyakukat fogják kockáztatni, előjoguk a



lobbanékonyság. De kérdeznem kell valamit. Azért jött ide ma este, mert úgy döntött,segíteni fog kutatásaimban?

- Azt hittem, tudja a választ.- Tehát igen? Segít nekem kinyomozni a gyilkos kalózt, aki ellopta A torony hölgyét?− Nyugodjon meg, Lady Phoebe. Meg fogja tudni, kinél van a könyve, még mielőttvéget érne a szezon.

− Tudtam! Tudtam, hogy nem mond majd nemet ily vakmerő vállalkozásra. Azt semtudom, hogy köszönjem meg önnek, mylord! - Lábujjhegyre állt, csókot lehelt Gabrielarcára, majd gyorsan hátraszökkent, lángvörösre pirultan, mert csak most ocsúdott rá,mit tett.

Wylde szeme elkeskenyedett. Könnyedén megérintette az arcát.− Ez megfelel előlegnek. Mindazonáltal figyelmeztetnem kell, hogy akkor vágok bele akalandba, ha bizonyos lehetek jutalmamban.− Megértem! Azt is közölte, hogy szolgálatainak áruk van. - Phoebe kihúzta magát. -Kész vagyok fizetni.

- Valóban?- Amennyiben módomban áll - tette hozzá gyorsan a lány.

- A legnagyobb mértékben módjában fog állni.- Es mi az ár, uram?- Egyelőre még kalkulálom.- Aha. En a magam részéről sosem értettem a kalkuláláshoz.- En viszont kiválóan - mondta halkan Gabriel.- Ó. Akkor majd tájékoztasson, mihelyt megállapította az összeget. Addig is adnék önnek

néhány előzetes utasítást.- Utasítást?

− Természetesen. Ez a dolog nagyon komoly. Azt szeretném, ha óvatosan, főleg pedigdiszkréten járna el. Mindenekelőtt feltétlen titoktartásra van szükség.− Miért?

- Ne legyen már ilyen mamlasz. Azért van rá szükség, mert különben célpontunk gyanútfogna, hogy a nyomában vagyunk. Tehát mindenekelőtt titoktartás. Senkinek sem szabadmegtudnia, hogy mi együtt dolgozunk. A második követelmény, hogy önnek folyamatosantájékoztatnia kell engem az előrehaladásáról.

- Jelentést akar?− Igen. Ilyen módon irányíthatom és összehangolhatom az ön munkáját, meggyőződhe-tek róla, hogy minden lehetséges utat végigjár.− Nem bízik abban, hogy magamtól is rá tudok találni ezekre az utakra?

- Trrmészetesen nem. On nyolc éve kivonult a társaságból, mylord. Sok mindent nem tud.En viszont értékes adatokkal szolgálhatok bizonyos bibliofilekről és könyvárusokról, hogyfelhasználhassa őket kutatásai során.

- Phoebe, én megígértem önnek ezt a szolgálatot, de jobb, ha már most tudomásul veszi:nem vagyok holmi fullajtár, akit tetszése szerint utasítgathat.

− Tisztában vagyok vele, uram! - mosolygott engesztelően a lány. - Ez az ügy felülmúljaegy közönséges fullajtár képességeit. On kóbor lovag. Az én kóbor lovagom, aki tényle-gesen is nekem dolgozik. Érti, ugye?−Kezdem felfogni, hogy ön szerint hogyan kell működnie ennek a társas viszonynak,

bár kétlem, hogy reális elképzelései lennének a kóbor lovagokról.- Ezt, hogy érti, uram? - pislogott megletten a lány.- A kóbor lovagok közismerten a maguk feje után szoktak menni. - Gabriel lassan lehúzta akesztyűjét. Szeme villogott. - Félre ne értse, boldogan szolgálják hölgyeiket, de úgy teszik,ahogy ők látják jónak.− Akkor is szüksége lesz a vezetésemre, uram. Nemcsak adatokkal tudom ellátni, hanemképes vagyok beszerezni önnek a szükséges meghívásokat is.− Hmmm. Ezt nem vitathatom - adta be a derekát Gabriel. - On, a kapcsolataival,

meghívathat azokra az estélyekre és mulatságokra, amelyeken maga is részt vesz.− Pontosan! - mosolygott helyeslően Phoebe. - Majd rá fog jönni, hogy más téren is



rendkívül hasznos vagyok. Belátja már, hogy szorosan együtt kell működnünk? Nem aka-rok túlzott jelentőséget tulajdonítani neki, de a könyv felkutatása is az én ötletem volt.Ebből ésszerűen következik, hogy nekem kell kommandíroznom.

- Nekem pedig azt súgja valami, hogy az észnek nem sok köze van ehhez az ügyhöz. -Gabriel két csupasz tenyere közé fogta a lány arcát, és lehajolt. Phoebe tágra nyitotta a sze-mét.

- De mit művel, uram?- Meg fogom csókolni magát.- Szerintem ez nem helyénvaló. - Phoebe ereiben aggasztó gyorsasággal vágtatott a vér. -

En azt hittem, a kóbor lovagoknak a távolból kellett imádniuk hölgyeiket.- Ebben nincs igaza. - A férfi ajka őrjítő lassúsággal súrolta az övét. - A kóbor lovagok

mindent megtettek, ami módjukban állt, hogy minél közelebb kerüljenek hölgyeikhez. -Akkor is jobb lenne, ha...Phoebének a torkára forrt az elfúló hangon rebegett tiltakozás. Az első csóknál Wyldekesztyűt viselt. A lány nem gondolta, hogy ilyen meghökkentően érdes a keze. Ez nemúriember keze, gondolta, hanem, ó egek, egy harcosé!

Fölemelte a karját, és átölelte Wylde nyakát. A legyező a földre hullott.

Csókolták meg már korábban is elszánt alkalmi udvarlók, többnyire így, mint most, azsúfolt báltermen kívül, a kertben. Sietős, általában érdektelen ölelések voltak, legföljebbarra ébresztettek vágyat a lányban, hogy minél hamarabb visszajusson a bálterembe. NeilBaxter is megcsókolta egyszer-kétszer, de így soha. Csókjai szűziesek voltak, udvariasak, ésPhoebe sohasem kívánt többet annál, amit Neil kínált.Ez azonban, amit Gabriellel átélt, ez a szenvedély volt, az a bizonyos, amelyről legendák

szólnak. Ez volt az, amiről mindig sejtette, hogy ott várja valahol, az igazi férfinál.Váratlanul mozgás támadt Gabriel háta mögött. Anthony éles hangja hasított az éjsza-kába. Phoebe kihűlt.

− Veszi le azt a nyomorult kezét a húgomról, Wylde! Hogy merészeli megérinteni?Gabriel lassan megfordult, és hidegen mosolygott.

− Ezt mintha már eljátszottuk volna egyszer, Oaksley.

− Es most is úgy fog végződni, mint akkor. - Anthony néhány lépésre állt tőlük. Kezeökölbe szorult a dühtől.- Kétlem - mondta nyájasan Gabriel. - Ezttal kissé másképp állnak a dolgok.Phoebe elszörnyedt.− Ezt azonnal hagyják abba! Anthony, Gabriel a barátom. Nem engedem, hogy

sértegesd!Anthony rá se nézett a húgára.− Ne légy már ilyen ostoba, Phoebe! Ki akar használni téged. Mérget vehetsz rá. Elég

jól ismerem. Szavatolhatom, hogy vagy pénzt akar, vagy bosszút, de az is lehet, hogymindkettőt.− Anthony! - csendült fel a sötétben Meredith aggodalmas hangja. - Megtaláltad őket? -

A következő pillanatban ő is előlépett a formára nyesett bokrok mögül ; Gabriel láttán földbegyökerezett a lába. -Édes istenem, hát igaz! Visszatért!− Azt hitte, nem fogok? - Imádkoztam, hogy így legyen – suttogta megtörten Meredith.− Ez az egész csak félreértés - mondta dühösen Phoebe. - Anthony, Meredith, ragasz-

kodom hozzá, hogy legyetek udvariasak Gabrielhez!− Anthonynek igaza van, Phoebe. Wylde csakis azért van itt, mert bosszút akar állni.− Hát én nem hiszem! - jelentette ki a lány, és dacosan közelebb lépett Gabrielhez. -

Nem fognak arról vitatkozni, ami nyolc éve történt, ugyebár?- Fölösleges aggodalmaskodni – mondta Gabriel, aki mintha igen jól mulatott volna. -

Nincs szándékomban régi históriákról disputálni. Főleg ha ilyen mérhetetlenül unalma-

sak.Meredith levegő után kapkodott. Anthony fenyegetően előrelépett. — Ön sértegeti a húgomat, uram?



— Ugyan — mosolygott mézédesen Gabriel — Mindössze Lady Towbridge bámulatoserényeinek adóztam elismeréssel. Bírok néminemű illetékességgel a tárgyban.

Phoebe haragosan nézett a testvéreire. Anthony dühös volt és tehetetlen, a légies Meredithmeg csak állt, tragikusan a torkához kapott kézzel. A lánynál most már betelt a pohár.— Ne többet e sületlenségről! Halljátok? Nem tűröm! Ami elmúlt, elmúlt.— Ebbe ne szólj bele, Phoebe! — nézett rá vasvillaszemekkel Anthony. — Eddig is elég

bajt csináltál!Phoebe fölszegte az állát.— Gabriel szavát adta, hogy nem fog pletykálni arról, ami nyolc éve történt. Mostantóltehát úgy bánjatok vele, mint a társaság akármelyik tiszteletre méltó tagjával. — A kénköves poklot! morgott Anthony. — Uramisten, ez borzasztó! — rebegte Meredith.Gabriel mosolygott.

— Ne aggódjék, Lady Phoebe. — Felhúzta a kesztyűjét. — Nem kell megoltalmaznia acsaládjától. Biztosíthatom, ezúttal tudok vigyázni magamra.

Udvariasan biccentett, megfordult, és eltűnt a sötétségben.

7. fejezet

Topáz.Gabriel valami különös elégedettséggel mosolygott, amikor kinyitotta az újságot. Végre

megtalálta a választ a kérdésre, amely az utóbbi néhány napban fúrta az oldalát. Phoebeszemének éppolyan meleg, aranyos árnyalata van, mint a nemes topáznak.

A lány a déltengeri lagúnák halaira emlékeztette. Ő is csupa ragyogó szín és fénylőárnyalat. Tegnap este a csillárok lángra lobbantották sötét hajában a vörhenyes visszfénye-ket. A ruhája pedig szakasztott olyan volt, mint egy szigeti hajnalhasadás.

És ő mohóbban kívánta, mint valaha. Ezen az sem változtatott, hogy kinek a lányaPhoebe. Miért ne állhatna bosszút és kaphatná meg ugyanakkor a nőt?

Rá kellett parancsolnia magára, hogy az újságjára figyeljen. Ezen a délelőttön csend volt aklubban. A legtöbb klubban általában csend van délelőtt. A tagok zöme ilyenkor alussza ki ahosszú éjszakát és a derekas ivászatot. Gabriel nyolc éve járt utoljára ilyen helyen, de akkor sem volt más.

Átfutotta a hirdetéseket, amelyek a színházak műsoráról tájékoztattak, lovakat és házakat

kínáltak. Elolvasta, kik vettek részt egy tegnapi estélyen, és gondolatban följegyeztemagának a neveket. A lehető leggyorsabban el kell sajátítania, hogyan forgolódjék anagyvilági társaság tekervényes és gyakran veszdelmes útvesztőjében. Felér azzal, mintamikor a déltengereken tanult közlekedni. Mindkét helyen hemzsegnek a kalózok, cápák zátonyok. Márpedig, ha bosszút akar állni, akkor ugyanazokban a körökben kell mozognia,mint Lord Claringtonnak és családjának.

– Wylde! Szóval igazat mondott a fiam! Maga visszajött!Gabriel lassan leengedte az újságját, és udvarias beletörődéssel felnézett.

- Jó napot, mylord. Kedves öntől, hogy benéz, csak hogy üdvözöljön visszatérésemalkalmából.- Azt látom, hogy ugyanolyan arcátlan mint volt. – Clarington belevetette magát a

szemközti székbe.- Nem szerettem volna csalódást okozni ön nek.

Gabriel kíváncsian méregette régi ellenségét. Clarington grófja se változott sokat az elteltnyolc évben. Megvolt már hatvan, és deréktájt is fölszedett valamit, de még mindig ugyanaz



a dölyf áradt belőle, amelyre Wylde olyan jól emlékezett.Clarington beleszületett a rangba. Úrnak nevelték. Már gyerekfőval magába szívta öt

generáció hagyományait, és a családjától is elvárta, hogy kövessék példáját. Élete legfőbbcélja az volt, hogy folttalanul megőrizze a grófi címet.

Tiszteletet parancsoló jelenség volt, majdnem olyan szálas termetű, mint Gabriel.Vasakaratot és kevélységet sugárzó arcán a nagy sasorr uralkodott. Szúrós kék szemében az

az intelligencia csillogott, amely jellemző inden Claytonra, és ez a kék szem mostmérhetetlen megbotránkozással meredt Gabrielre.

– Nem hinném, hogy a legcsekélyebb mértékben is igyekezett volna megjavulni, amíg voltAngliától.– De miért akarnám megjavítani magamat?Sokkal könnyebb levadászni valami örökösnőt.

– Téhát erre játszik! - állapította meg zord elégedettséggel Clarington, mintha legcudarabbfélelmei váltak volna valóra. - Anthony is mondta! Tegnap este látta, hogy maga a szószoros értelmében kivonszolta a kisebbik lányomat a kertbe!− Nem volt az éppen vonszolás - mosolygott halványan Gabriel. - Őladysége, ha jól

emlékezem, készségesen jött a saját lábán.− Uram, ön kihasználta Phoebe némileg hevülékeny természetét!− Némileg hevülékeny? Én nem mondanám, hogy némileg hevülékeny. Inkább aztmondanám, hogy kimondott tehetsége van a hebehurgyasághoz.− Hát ide figyeljen, Wylde - mondta Clarington, és a szeme olyan lett, mint a jég. - Neképzelje, hogy ölbe tett kézzel fogom nézni, ha maga netán meg akarná szöktetni az énPhoebémet. Ugyanúgy nem fogja elvinni szárazon, mint amikor az idősebb leányommal

próbálkozott.− Es ha nem akarom megszöktetni a maga Phoebéjét? Végül is, ha nőül venném, akkor

egész életemre a nyakamon maradna. Már meg ne sértődjék, uram, de az a benyomásom,hogy ifjabb leányából nem lenne valami kezes és engedelmes feleség.

Clarington majd megpukkadt dühében. - Hogy merészel ilyen személyes megjegyzésttenni?!

- Még azt is megkockáztatnám folytatta tűnődve Gabriel -, hogy nincs az a férfi, aki bírna Lady Phoebével, így hát határozottan jelenthetem, hogy nem kívánom magamravenni a házasság keresztjét. Bár ki tudja, mi lesz a véleményem, ha tüzetesebbenmegfontolás tárgyává tehetem a kérdést?

- Az áldóját magának, Wylde! Miben mesterkedik?- Nyilván meg fogja érteni, ha azt mondom, hogy nem áll szándékomban épp önnel

megvitatni a jövendőre vonatkozó terveimet.- Szavamra, magának valami gazságban fő a feje! De figyelmeztetem, hogy nem kapja

meg Phoebémet, se a hozományát!- Miért ily ellenséges, Clarington? El kell ismernie, hogy most kívánatosabb parti va -

gyok.

- Bah! Ostobaság. Címe ugyan van, de egy fagarasa sincs hozzá. Utánanéztem.- Minő körültekintés, Clarington! De hát ön világéletében előrelátó ember volt. Nyilván

azt is sejtette, hogy előbb-utóbb visszajövök.Gabriel a szeme sarkából észrevette, hogy ebben a pillanatban Clarington fia lép be a

klub ajtaján. Anthony körülhordozta tekintetét a kongó termen, fölfedezte apját és Gabrielt,és sietve elindult feléjük. Ugyanolyan dühösnek látszott, mint előző este.– Látom, megtalálta, uram! - Oaksley belesüllyedt az apja melletti székbe. - Volt már al-

kalma megkérdezni tőle, hogy miért lebzsel Phoebe körül?– Tudom én anélkül is. Wylde azt képzeli, ugyanúgy meg tudja szöktetni, mint Mereditht,

és megkaparinthatja a hozományát.− Adja föl, Wylde - mondta öldöklő pillantással a vicomte. - Keressen magának egy

másik libát. Mindig akad egy-két örökösnő, akinek az apja boldogan fizet a grófi címért.− Ezt észben fogom tartani - mondta udvariasan Gabriel. Fölemelte az újságot, és



olvasni kezdett.−A keservit magának, ember! - suttogta Clarington. - Hát magának csak a pénz kell? Aztvárja, hogy fizessek? Igen?

− Minő érdekes gondolat - mondta Gabriel, de föl sem nézett az újságból.− Mert ha így áll a dolog, akkor maga még annál is hitványabb, mint gondoltam. Amúltkor legalábbis még túl büszke volt ahhoz, hogy pénz ellenében hajlandó legyen távoltartani magát a leányomtól.- A déltengereken az ember megtanul gyakorlatiasnak lenni.- Hah, még hogy gyakorlatiasnak! Maga csakugyan mélyre süllyedt, Wylde. Maga szégyent

hoz a címére! Nos, nem maga az első jöttment, akinek fizettem, hogy táguljon a lányomtól.Úgy tetszik, Phoebe vonzza magához a legcudarabb frátereket. Mennyit akar?− Kit kellett még lefizetnie, Clarington? - kapta föl a fejét Gabriel.Anthony elkomorodott.

– Ugy vélem, eleget beszéltünk erről a témáról. Ez családi ügy. Nem tartozik magára! – Nem Neil Baxternek hívták véletlenlenűl az illetőt? – kérdezte szelíden Wylde.Clarington feldúlt arca mindent elmondott. Anthony morgott valamit az orra alatt,

szomszéd asztalon álló portói után nyúlt.

– Nem áll szándékomban ilyen személyes dolgokat megtárgyalni önnel – mondtafagyosan a gróf. – Mi az ára, uram? – Fölösleges közölnöm. – Gabriel letette újságját, felállt, és elvett a széke melletti

talkáról egy csomagot. – Nyugodjék meg Clarington, nincs önnek annyi pénze, hogymegvásárolhasson. Most pedig bocsásson meg, de dolgom van.

– Várjon csak, Wylde! – Anthony letette poharát, és fölpattant. – Becsülettelfigyelmeztetem, hogy ha megsérti a húgomat, ugyanúgy párbajra hívom, mint akkor!

– Csakhogy ezúttal egészen más lehet az eredmény, Oaksley. Már nem vagyok olyanelnéző, mint akkor.Anthony rákvörös lett. Eszébe jutott az a hajnali találkozás nyolc évvel ezelőtt. A

vicomte-nak az az első párbaja volt, ellenfelének viszont a harmadik. Gabriel a maga naív

lovagiasságában már kétszer is hagyta magát beugratni ilyen hajnali találkozókba, ésmindannyiszor egy hölgy erényeiért.Mindkét alkalommal ő győzött, anélkül, hogy végeznie kellett volna ellenfeleivel, de már

föl–fölmerült a gondolataiban, hogy vajon meddig tart még a szerencséje. Es azon is eltű-nődött, van-e asszony, aki megérdemel ennyi kockázatot. Az érintett hölgyek egyike semlátszott méltányolni az ő szolgálatait. Nyolc évvel ezelőtt, azon a hideg, szürke októberireggelen Gabriel úgy döntött, hogy nem párbajozik többet nőszemélyekért.Anthonyből nem hiányzott az elszántság, de borzasztóan ideges volt, és csak úgy vaktábanlőtt. Nem a jó szemének, csakis a véletlennek köszönhette, hogy a golyó eltalálta Gabrielvállát.Oaksley tudta, hogy kizárólag azért van még mindig életben, mert Gabriel nem viszonoztaa lövését. Ellenfelének döbbent pillansa és a fehér ingét áztató vér épp eléggé meggyőzte

arról, hogy három párbaj háromal több a kelleténél.Utálkozva fölemelte a pisztolyát, és a levegőbe lőtt. A becsület megkapta a magáét, Gabriel pedig elhatározta, hogy soha többé nem enged semmiféle ósdi gavallériának. Nincsasszony, aki megérne ennyi szamárságot.

Hidegen, rámosolygott Anthonyre. Látta a vicomte szemén, hogy az is ugyanerregondolhatott. Elégedetten elfordult és kiment, hátra se nézett. Erezte, hogy Clarington ésfia tehetetlen haraggal bámul utána.

Lady Lydia Clarington kizárólag elegáns városi otthona ölén vagy barátnői kártyapartik alkalmával viselte aranykeretű pápaszemét, de inkább meghalt volna, mint hogy a nyilvá-nosság előtt ezzel a dísszel mutatkozzék.

Ifjabb korában híres szépségnek számított. Azóta aranyhaja ezüstté tompult, vérforralóan buja alakja is nekigömbölyödött kissé az évek során, de még mindig rendkívül vonzó asszonyvolt.



Maga Phoebe úgy vélte, hogy mamája elbűvölően anyás és csókolnivalóan ártatlan ezzel a pápaszemmel. Lord Clarington, aki imádta feleségét, harminchat éve szenvedett ugyanebbenaz illúzióban.

Phoebe tudomása szerint apjuknak fogalma sem volt Lydia kártyaszenvedélyéről. LordClarington tudomása szerint elragadó grófnéja mindössze hébe-hóba whistezik kicsikét a

barátnőivel. Egyáltalán nem sejtette, mennyit szokott összenyerni - és alkalmilag veszíteni a

felesége.- Vajon volt ebben a Wylde-ban annyi spiritusz, hogy összeszedjen magának némi va-gyont a déltengereken? - merengett Lydia a megrögzött játékos kiirthatatlan optimizmu-sával.

- En nem tudok róla, mama - felelte vidáman Phoebe. - E tekintetben ne tessék illúziók- ban ringatni magát. Szerintem most sincs több pénze, mint amikor nyolc éve elutazott Angli-ából.

- Kár. Én mindig kedveltem. Volt benne valami veszélyes vonzerő. Nem mintha megfelelő partinak tartottam volna Meredith számára, isten ments. Nővéred halálra is rémült volna. En pedig egy tökéletesen használhatatlan vőt nyertem volna benne.

- Tudom, mama. Mindig nagyon egyszerű és becsületes elvárásokat tetszett támasztani avejekkel szemben.

- Ilyen dolgokban legyen praktikus az ember. Mi haszna egy üres zsebű vőnek?Phoebe majdnem elmosolyodott, mert eszébe jutott Gabriel könyvének sikere.

- Talán mégsem annyira üres a zsebe. Tudomásom szerint a közelmúltban bizonyos befektetések révén szert tett némi jövedelemre.

− Eh! - legyintett Lady Clarington. - Kis jövedelem nem jövedelem. Vagyonos emberhezkell nőül menned, Phoebe. En még hajlandó is lennék kivételt tenni, de a papa annál kevésbé.Rangodhoz illő férjre van szükséged. Tartozol vele családunk nevének.− Mama, Wylde szándékain még csak spekulálni sem érdemes. Itt és most kijelenthetem,

hogy a legkevésbé sem érdekli a házasság.− Biztos vagy ebben? - kérdezte szúrós pillantással Lydia.− Tökéletesen biztos. Igaz, hogy összeismerkedtünk Amesburyéknél, és felfedeztük,

hogy közös az érdeklődésünk, decsak barátok vagyunk. Semmi több.- Attól tartok, akkor csak Kilboume marad - mélázott Lydia. - Bár rosszabb is lehetne.Csinos címe van, és csinos vagyona.- Sajnálattal kell közölnöm, mama, hogy Kilbourne szerintem nemcsak pöffeszkedő,hanem smokk is.- Mit akarsz ezzel mondani? Apád is pöffeszkedő, és a smokkságért sem megy aszomszédba, én mégis jól elboldogulok vele.- Tudom - mondta türelmesen Phoebe -, de papából nem hiányoznak az érzések. Szeretimagát és a három gyerekét.- Hát persze. Nem is nyújtottam volna neki a kezemet, ha nem lett volna képes ilygyengéd érzékenységre.

- Attól tartok, hogy Kilboume nem képes ily gyengéd érzékenységre, mama. Kétlem például, hogy örülne, ha hébe-korba ki kellene fizetnie anyósa becsületbeli tartozásait.Lydia rögtön felkapta a fejét.

- Szerinted visszariadna egy-egy alkalmi kölcsöntől?− Fájdalom, igen.

− Jóságos ég! Hát azt nem hittem volna; hogy ennyire smokk!- Ez megfontolásra érdemes, mama.

− De mennyire! - csücsörített Lydia. - Viszont apád pártolja, és vitathatatlanul jó parti: Alegjobb, amit remélhetünk, most, hogy a huszonöthöz közeledsz.− Tudom, mama, de akkor sem bírok lelkesedni azért, hogy Kilbourne legyen a férjem.− Apád viszont igen. Es az is lehet - ragyogott föl Lydia -, hogy az esküvő után idővel

Kilbourne sem lesz annyira merev a kölcsönöket illetően. Té is tehetnél érte valamit,Phoebe. Meggyőzhetnéd, hogy tetemes apanázsra van szükséged a kellő stílushoz.- Hogy aztán az én tetemes apanázsom terhére folyósítson kölcsönöket a mamának? Nem



hinném, hogy ez ilyen egyszerű lenne.− Akkor sem szabad feladni a reményt. Majd megtanulsz parancsolni Kilboume-nek.

Úgyis az a parancsolós fajta vagy. Világéleted ben keményfejű voltál, és a kor még inkábbfejlesztette a hajlamaidat. Persze minden asszony ilyen, de általában férjhez mennek, mielőttkimutatnák a foguk fehérjét.− Tartok tőle, hogy akkor nekem már úgyis késő. - Phoebe fölállt. - Parancsolós

hajlamaimat csak a vak nem látja. Most pedig, ha meg tetszik bocsátani...− Hová mégy?Phoebe már az ajtónál járt.− A Hammond-könyvesboltba. Mr. Hammond megüzente, hogy nagyon érdekes új-donságai vannak.- Te és a könyveid! Nem értem, mi érdekeset találsz azokban a piszkos, ócska

kötetekben!− Tartok tőle, hogy szenvedélyem nem nagyon különbözik attól, amit a mamának tet-szik táplálni a kártyapakli iránt.− A kártyának megvan az a jó tulajdonsága, hogy az ember mindig számíthat anyereségre, de a könyvekkel csak herdálod a pénzt.−

Nézőpont kérdése, mama – mosolygott Phoebe. Nem Hammond üzent neki, hanem Gabriel kérte, hogy találkozzanak a könyvkereskedőnél.

Phoebe kora délelőtt kapta meg a levelet, és nyomban visszaüzent, hogy pontosantizenegykor ott lesz.

Ot perccel tizenegy előtt kiszállt az Oxford Streeten a hintóból. Komornáját kint hagytasütkérezni a bolt előtti padon, ő pedig lelkesülten belibegett az üzletbe.

Gabriel már ott volt. Nem vette észre a lányt, mert mélyen elmerült a bőrkötésű, ócskakötetbe, amelyet Mr. Hammond előzékeny mozdulattal elébe tett a pulton.

Phoebe megtorpant. Egy pillanatig nem tudott másra figyelni, csak arra, hogy csillogGabriel ébenfekete haján a magas ablakokon beáradó napfény.

Valamilyen okból szokatlanul nehéz volt eldöntenie, hogy aznap délelőtt mit vegyen ma-gára. Rá egyáltalá' nem jellemző módon sokáig vívódott két-három toalett között. Mostnagyon örült, hogy az új kénsárga muszlin ruha, a céklavörös kepp meg a kénsárga– céklavörös fodrokkal és virágokkal ékes főkötő mellett döntött.

Gabriel mintha megérezte volna, hogy ott van. Fölnézett, meglátta a lányt, és lassanmosolyodott a harsogó színek láttán. Szeme mélyzöldnek látszott a délelőtti fényben.Phoebe mély lélegzetet vett, és bevallotta magának, hogy ma reggel ezért töltött annyi időt atükre előtt: pontosan ezt az elismerő pillantást akarta látni.

Ahogy átvillant az agyán a felismerés, rögtön meg is próbálta elfojtani. Gabriel nyolc éveminden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy a törékeny, kék szemű szőkék tetszenek neki, akik a puha pasztellárnyalatokat kedvelik.

- Jó reggelt, Lady Phoebe - sietett elébe férfi. - Milyen ragyogó és szívderítő ma.- Köszönöm, Lord Wylde. - Phoebe gyorsan körülnézett, és úgy döntött, hogy senki sem

hallgathatja ki a beszélgetésüket. - Megkaptam az üzenetét.

- Látom. Gondoltam, nagyon szeretné már visszakapni a kéziratát.- Itt van magánál?- Térmészetesen. - Odavezette a lányt a pulthoz, ahol egy barna papírcsomag feküdt a

kinyitott kötet mellett. - Í m e kóbor lovagi tehetségem bizonyítéka.- Wylde, ez csodálatos! - Phoebe fölkapta a csomagot. - Ki nem mondhatom, mennyire el

vagyok ragadtatva! Már tudom, hogy rengeteg hasznomra lesz a kalandban!Megteszem, ami tőlem telik. - Gabriel rámutatott a pulton a nyitott könyvre, és kissémegemelte a hangját. - Ez talán érdekelni fogja Lady Phoebe. Igen szép példány atizenhatodik század elejéről. Róma története. Mr. Hammond nemrég szerezte egynorthumberlandí gyűjtőtől.A lány rögtön megértette, hogy Gabriel hihető indokot keres a hosszas társalgáshoz. Akönyvesboltban senki sem talál benne kivetnivalót, ha valamilyen ritka régiségről besz-

élgetnek. Engedelmesen odahajolt, hogy jobban lássa a kötetet.− Nagyon szép - mondta hangosan, mert a szeme sarkából észrevette Mr.



Hammondot. - Úgy látom, olasz, nem latin. Gyönyörű miniatúrák.− Gondoltam, hogy tetszeni fog önnek. - Gabriel lapozott, és magában olvasott egy per-cig. Phoebe gyorsan körbepillantott, majd közelebb hajolt a férfihoz, mintha a vállán átha-

jolva olvasna.- Családom kissé föl van dúlva, Wylde.−Eszrevettem. - Gabriel megint lapozott, és a homlokát ráncolva nézte a szöveget.

- Nem sejtik vállalkozásomat, így természetesen azt feltételezik, hogy néminemű barátságvan közöttünk.

- Annál azért több, Lady Phoebe. Attól félnek, hogy néminemű vonzalom van közöttünk.- Megint lapozott.

Phoebe elpirult, és gyorsan körülnézett. Mr. Hammond egy másik vásárlóval foglalkozott.- Hát igen, nehéz lenne megmagyaráznom nekik az igazságot. Sosem egyeznének bele a

kalandba. Mindazonáltal biztosíthatom, hogy önnek nem kell nyugtalankodnia családomaggályai miatt.

- Aha. Es hogy akarja biztosítani őket, hogy mi csak barátok vagyunk?- Ne aggódjék. Papáékat én el tudom intézni. Bokros tapasztalataim vannak a témában.

De önnek nem szabad engednie, hogy családom gyanakvása befolyásolja kutatásait.

- Majd megpróbálok fölébe emelkedni családja szűkkeblűségének, asszonyom.- Kitűnő - mosolygott elégedetten Phoe - Mert vannak, akiket egészen megzavar apámkissé diktatórikus modora.

- Mit nem mond!- Pedig ő nagyon kedves ember a maga módján, ugye tudja?

- Nem, nem tudom.A lány az ajkát harapdálta.- Azt hiszem, a nyolc évvel korábbi tapasztalatok nem alakítottak ki kedvező benyomástönben.- Valóban nem.

- Nos, mint mondottam, nem szabad törődnie vele. Most pedig térjünk a tárgyra. Már szereztem önnek néhány fontos meghívást. Az első rögtön csütörtökön Brantleyék álarcos

bálja.- Gondolom, köteles vagyok megjelenni?- Ez nagy bál lesz! Rengeteg emberrel összeismertethetem, ön pedig el is kezdheti akutatást. Nagyon helyes, hölgyem - bólintott Gabriel. - Ohaja parancs.

- Ez a beszéd. Van már valami jelentenivalója?Hadd gondolkozzam - mondta a férfi, és ujjal dobolt a pulton. - Eleddig sikerült házat -szereznem az idényre. Közölhetem, hogy nem volt könnyű. Továbbá felfogadtam némiszemélyzetet. Westonnál új ruhát rendeltem, Hobynál lábbelit. Úgy vélem, ez körülbelülkimeríti eddigi tetteimet.

Én nem ilyen tettekre gondoltam! - mondta harciasan Phoebe.

- Márpedig ilyen részletekre is gondolnom kell, mielőtt bemerészkedem a társaságba,asszonyom. Megérti, ugyebár?−Igaza van. Ez eszembe sem jutott. Most, hogy fölvetette, fel kell tennem önnek egy

föttébb személyes kérdést.− Mennyire személyeset? - sandított rá Gabriel.

− Kérem, ne sértődjék meg. - Még egyszer körülnézett, mielőtt odahajolt volna aférfihoz. - Van elég pénze a kiadásaira?

Gabriel épp lapozott volna, de megállt a keze a levegőben.- Ez valóban fölöttébb személyes kérdés.Phoebe arca lángba borult a bűntudattól. Gabriel nagyon büszke ember, és neki esze

ágában sincs megalázni, de ezt akkor is tisztázniuk kell.- Kérem, ne feszélyezze magát, mylord. Tudatában vagyok, hogy arra kérem, az idény sű-

rűjében forgolódjék a legelőkelőbb körökben, és annak is tudatában vagyok, hogy ehhez pénzre van szüksége. Mivel pedig én vettem igénybe a segítségét, úgy érzem, akkor vagyok





- Hát... - Wylde reménytelenül néze Phoebére.A lány megállapította, hogy most látja először zavarban Gabrielt. Igen, a szó szoros

értelmében elpirult! Phoebe rámosolygott a hölgyre, és fesztelenül átvette a szót.- Bizonyos vagyok benne, hogy élvezni fogja a Lovagi szolgálatot! Véleményem

szerint, egészen új műfaját képviseli a regénynek. Bővelkedik kalandokban, lovagiasepizódokban; nem a természetfölötti fordulatokkal próbál hatást kelteni.

- Aha - mondta valahogy kétkedve az ifjú hölgy.- A stílus rendkívül megkapó - folytatta gyorsan Phoebe. - A regény a legfennköltebb

érzelmek régióiban csapong. Rendkívül ihletetten nyúl a szerelem témájához. Különösen afőhős fogja elnyerni az ön tetszését. Még izgalmasabb, mint Mrs. Radcliffe alakjai.- Még azoknál is izgalmasabb? - derült föl az ifjú hölgy.

- Valóban az. Biztosíthatom, nem fog csalódni - mosolygott Phoebe, és pillanatnyi szü-netet tartott, mielőtt kivágta volna az adu ászt. - Byron is olvasta, és figyelmébe ajánlottaminden barátjának.A hölgy szeme elkerekedett.

- Azonnal megyek Laceyhez!Phoebe elégedetten vigyorgott. Ismét szerzett egy vásárlót Laceynek. Ha nem lettek volna

ott mások, a markát dörgöli örömében.Lehet, hogy semmi sem szorult belé családjának matematikai és üzleti tehetségéből, de

ahhoz ért, hogyan kell kiválasztani a sikeres regényt egy kazal kéziratból. Kár, hogy kedve-sei nem méltányolják a talentumát.

8. fejezet Egészen új műfaját képviseli a regénynek. Nem a természetfölötti fordulatokkal próbál

hatást kelteni... Rendkívül ihletetten nyúl a s z e relem témájához.

Még akkor is ezek a szavak visszhangzott Gabriel fülében, amikor aznap délután besietettLacey könyvesboltjába. Nagyon ismert fordulatok voltak. Majdnem ugyanezeket használtaLacey, amikor megírta, hogy hajlandó megjelentetni a Lovagi szolgálatot. Gabriel többször is elolvasta a levelet, és minden elismerő szó belevésődött az agyába.

Amióta elvált Phoebétől Hammond boltjában, egyfolytában ott mocorgott benne a gyanú.Kezdetben hajmeresztőnek tűnt még a lehetősége is, de minél többet gondolkozott rajta,annál logikusabbnak tetszett.− Miben segíthetek, uram? - kérdezte a pul mögött álló alkalmazott.− Hol van Lacey? - kérdezte nyersen Wylde. Eddig mindössze egyszer látta a kiadót,kevéssel azután, hogy megkötötték a szerződést. Akkor félreérthetetlenül közölte, hogyLacey senkinek sem árulhatja el a nevét. Az alkalmazott pislogott, majd tapintatosanmegköszörülte a torkát.

- Attól tartok, Mr. Lacey el van foglalva uram.- Úgy érti, részeg, mint a csap?

− Dehogy, uram. Dolgozik.Gabriel valami zajt hallott a pult mögötti lyiségből.- Sebaj. Azért megkeresem. - Megkerülte a pultot, belökte az ajtót, és belépett a helyiségbe,ahol a nyomdagép állt. Vastag festék- és olajszag úszott a levegőben. A tömör acélsajtó

pihent. A pirospozsgás, köpcös, kopasz Lacey sarokban ácsorogva egy köteg papírt olvas-gatott. Festékfoltos ruháján bőrkötényt viselt. A kötény egyik zsebéből ginesflaska kandikáltelő.

− Beszélni akarok magával, Lacey - mondta Gabriel, és becsukta az ajtót.− He? - A nyomdász megfordult, és rábámult Wylde-ra vizenyős szemével. - Ó, ön az,

uram! No nézze, ha azért jött, hogy panaszkodjék, mert nem fizettem eleget a könyvéért,akkor az idejét vesztegeti. Már megmondtam, hogy a társam minden ilyesmit átadott az ügy-védjének. Semmi dolgom azzal az átkozott pénzzel.



− Engem nem a pénz érdekel, Lacey - mosolygott hidegen Gabriel.− Akkor jó. - Lacey előhúzta zsebéből a flaskát, derekasan meghúzta, és savanyúan nézett

Gabrielre. - El se hinné, hogy tud akadékoskodni némelyik szerző, ha pénzre kerül a sor!− Engem a társa neve érdekel.

Laceynek cigányútra ment a gin. Kétségbeesetten nyeldekelt, majd fuldokolva köhögni

kezdett.− Hát azt meg nem mondhatom, uram. Ragaszkodik az anonimitáshoz. Akárcsak maga.- A nevet akarom, Lacey.- De nézze, mi jogon üti bele az orrát a magánügyeimbe?- Ha nem mondja meg a társa nevét, majd teszek róla, hogy az új kéziratomat, amely már majdnem kész, más kiadó kapja.- De csak nem csinál ilyet, uram! rémüldözött Lacey. - Azok után, amit magáért tettünk!- Nem akarom máshoz vinni a A kalandot, de ha rákényszerít, majd megteszem. Lacey

lezöttyent egy székbe.− Kemény ember az úr.− Óvatos ember vagyok, Lacey. Üzletnél szeretem tudni, kivel tárgyalok.Lacey összehúzta a szemét, és beletörölte az orrát inge maszatos ujjába.

- De ugye nem árulja el neki, hogy tőlem tudja? Nagyon ragaszkodik hozzá, hogy a nevemaradjon titok. A családja nem helyeselné, hogy üzlettel foglalkozik.− Bízzék bennem - mondta sötéten Wylde - Én tudok titkot tartani.−

Csütörtök délelőtt Gabriel az asztalánál ült, és a A kaland utolsó jelenetein dolgozott.Egész jó lett a történet. Még néhány nap, és viszi a kiadóhoz, aztán várhatja, hogy mi leszróla a vélemény. Vajon mit szól majd a kézirathoz Lacey csendestársa?

Benyitott Shelton, az új komornyik. Gabriel kedvetlenül fölnézett.− Két hölgy keresi, uram. A nevüket nem akarták közölni.− Vezesse be őket, Shelton. - Gabriel letette a tollát, és felállt.

Mosolygott magában. Minden asszonyféle közül, akit ismer, egyedül Phoebében van annyi

vakmerőség, hogy meglátogasson egy férfit. Nyilván újabb parancsokkal, utasításokkal javaslatokkal érkezik. Vajon kit hozhatott magával? Biztosan a komornáját.Ismét nyílt az ajtó. Két, sűrűn lefátyolozott, elegáns hölgy állt a küszöbön. Gabriel kellem-etlen csalódást érzett. Az arcukat ugyan nem láthatta, de azt máris megállapította, hogyegyikük sem Phoebe.

− Jó reggelt, hölgyeim. Úgy látom, családjukban általános népszerűségnek örvend afátyol. Netán eleddig ismeretlen vallásos hajlandóságot melengetnének a Clarington höl-gyek?− Ne ostobáskodjék, Wylde! - Lady Clarington fölemelte kesztyűs ujjaival a fátylát, ésodatűzte hetyke kék kalapkájához. - Körülbelül annyi hajlamom van az apácasághoz, mintmagának.

Meredith is odatűzte fátylát a virágokkal szegélyezett divatos főkötőhöz.- Onnek mindig olyan sajátos humorérzéke volt, Wylde. - Szemrehányóan nézett a férfira.

− Köszönöm, Lady Towbridge - bólintott Gabriel. - Véleményem szerint a sajátos humor még mindig jobb, mint a semmilyen. No, most akkor nyájaskodunk tovább, vagy úrnőimleereszkednek odáig, hogy közöljék velem látogatásuk okát?−Én azt képzeltem, hogy látogatásunk oka nyilvánvaló - sóhajtott Lydia. - természetesenPhoebe miatt jöttünk..Meredith ragaszkodott hozzá.

Towbridge márkiné szemrehányó pillantást vetett az anyjára, majd visszafordultGabrielhez.

Könyörögni jöttünk, Wylde. Esdekelve kérjük, ne tegye tönkre Phoebe életét.- Feltéve, ha ez a szándéka - vetette közbe Lydia, és hunyorogva nézegette a könyvtárat. -

Gondolom, nem sikerült szert tennie vagyonra a déltengereken, ugyebár?

- Miért kérdi, Lady Clarington? - kérdezte szándékoltan bamba képpel Gabriel.− Mert az lényegesen leegyszerűsítené dolgot. Nyugodtan feleségül vehetné Phoebét ésnem kellene itt sületlenkednünk.





– És ártatlan! - sietett hozzátenni Meredith. Ha maga mondja - vont vállat Wylde. – Netán más a véleménye, uram. – mérte végig

felháborodott méltatlankodással a márkiné.− Dehogy. Ez a téma sohasem került szóba közöttünk.

− Remélem is - mondta szigorúan Lydia. - Uram, lehet, hogy a leányom kisséhóbortos, egyébként tiszteletre méltó ifjú hölgy, és a híre makulátlan.

- Hóbortos? Szerintem jóval több, mint egyszerűen hóbortos.- Nos, jó - vont vállat Lydia. - Némileg sajátos az érdeklődési köre, amiért én önt

kárhoztatom, ám bizonyos vagyok benne, hogy a megfelelő férfi ezt is elnézheti neki.- Ha én viselném a felelősséget Lady Phoebéért, nem éppen a sajátos érdeklődési köre

miatt aggodalmaskodnék - mutatott rá Gabriel.- Ó, mondja már! Elismerem, hogy alkalmanként kissé, csökönyös tud lenni. Sőt, talán

akaratos is. Es hajlamos az önfejűségre is, amit egyesek kifogásolhatnak, de ebben nincssemmi veszedelmes.

- Egek ura! - Ekkor döbbent rá Gabriel, hogy Phoebe családjának fogalma sincs róla, miketmerészel a legfiatalabb gyermek. Vajon mit szólna Lady Clarington, ha közölné, hogy

kisebbik leánya éjszakánként találkozgat férfiakkal, és gyilkosok nyomába uszítja őket

Gabriel pezsgőt szürcsölve támasztotta a falat Brantleyék pompás báltermében. Egyszerűfekete álarcot és fekete köpenyt viselt, ellentétben a vendégek színes jelmezekben ragyogótöbbségével.

Érkezése után alig néhány perccel már fölfedezte Phoebét. A lány érdeklődését és ízlésétismerve, igazán nem volt nehéz megtalálni a tömegben.

Tornyos középkori fejdísz és arany félálarc volt rajta. Sötét fürtjeire csillogó arany hajhálót borított. Középkori stílusú volt a ragyogó arany-türkizkék köntös is. Arany topánkájaszikrákat szórt, miközben egy barna dominó karjára támaszkodva sétált a tömegben.

Gabriel rögtön felismerte a lovagot is. A barna félálarc és a köpeny sem rejthette

Kilbourne világos haját és kényszeredetten udvarias arcát.Elmosolyodott. Phoebe láthatólag remekül szórakozik, Kilboume viszont csak elszenvedi amaszkabált. Összevonta a szemöldökét, amikor észrevette, hogy Kílboume közelebb akar húzódni a lányhoz. Az is bosszantotta, ahogy Phoebe ujjai ott pihennek a kísérője karján.Letette a pezsgőspoharat, és a tömegen odalavírozott a beszélgető párhoz.

Phoebe ránézett. Topáz szemében kigyúlt a felismerés, és örvendező mosolyra húzta puhaszáját.- Jó estét, Lord Wylde! Ismerik egymást az urak?

− Már találkoztunk - bólintott kurtán Kilbourne. - Valamelyik klubban.− Jó estét, Kilbourne - köszönt Gabriel. - Kitüntetne a következő tánccal, Lady Phoebe?

De uram! - dadogta Kilbourne. - Lady Phoebe nem egészen találja otthon magát atáncparketten.- Badarság! Nagyon szeretnék táncolni. Majd később találkozunk, uram – mosolygott

bájosan.Kilboume nyilvánvaló bosszankodással hajolt rá a lány kezére.

− Remélem is, hogy lesz alkalmunk elcsevegni, Lady Phoebe. Mint az előbb ismondtam, még ma este szeretnék bizalmasan megbeszélni önnel valamit.

− Majd később - mondta diplomatikusan Phoebe, és belekarolt Gabrielbe. De örülök,hogy látom, mylord! Van valami híre a kalandról?

- Ön csak Phoebe?−Mi másra?−Mit szólna például Kilbourne küszöbönálló nyilatkozatához? Azt hiszem, ennek csak

kell némi érdekkel bírnia az ön szemében.- Mit tud ön Lord Kilboume szándékairól? – kérdezte Phoebe, és hunyorgott az arany



álarc mögött.- Édesanyja tájékoztatott ma délelőtt, hogy reménye szerint Kilboume hamarosannyilatkozni fog.- Jóságos ég! Az anyám ott járt önnél?

− Es a nővére is. A lány idegesen harapdálta az alsó ajkát.−

Remélem, akármit mondtak is, az nem vette el a kedvét a kalandtól, uram. Már megmondtam, hogy a családot majd én vállalom. – De ön ne engedje, hogy megfélemlítsék.− Higgye el, Phoebe, nem félek a családjától, viszont örömmel hallottam, hogy ön a boldog

araság küszöbén áll.- Nem állok semmiféle küszöbön, mylord kuncogott a lány. - Biztosíthatom, ha

Kilbourne rászánja magát a lánykérésre, udvariasan el fogom utasítani.- De miért?Phoebe az égnek emelte a szemét az álarc mögött.- Ha ismerné Kilbourne-t, akkor ön is tudná, hogy borzasztó lenne férjnek.- No de hát márki, és mindenki szerint gazdag!- Az az ember egy smokk. Higgye el, ismrem a fajtáját, és nem óhajtok ilyen alakhoz

nőül menni. Nem tudom elképzelni, hogy életem végéig hozzá legyek kötve egy nagyképű,felfuvalkodott uracshoz. Maga lenne a földi pokol.- Más szavakkal, attól fél, hogy nem tűrné a maga felelőtlen kiruccanásait? Semmi éjféli

találka idegenekkel, semmi kaland.- Kilbourne nem érné be ennyivel. Rendkívül vaskalapos és gáncsoskodó ember. Most

még titkolni próbálja, mert egyelőre nagyon udvarol, de tudom, hogy ha a felesége lennék megpróbálna beleszólni, kivel barátkozom, és milyenre szabatom a ruhámat. Egy csepp sza-

badságom sem lenne.−Es önnek drága a szabadság?−Mérhetetlenül drága. A mama szerint egy intelligens nő Kilbourne-t is kezelni tudja, deén nem kockáztatok. Tudja-e, mylord, hogy még az olyan könyveket is kifogásolja, mint amagáé? Meggyőződésem, hogy megpróbálna eltiltani az olvasásuktól!

– Hát akkor egyet kell értenem önnel. - Gabriel csendesen elmosolyodott. - Kilbournevalóban borzasztó lenne férjnek.Phoebe boldogan kacagott. Szeme aranyosan csillogott az arany félálarc mögött,fémhajhálója szipórkázott a csillárok fényében. Gabriel lenézett rá, és egy pillanatig nemtudta földi nőt tart-e a karjában vagy tündért. Attól félt, hogy őt már el is varázsolta félig.Ereiben lüktetett a vágy. Szorosabban karolta a lány derekát.Valami baj van, uram? - Phoebe félrehajtott fejjel fürkészte Gabriel maszkos arcát.

− Menjünk ki a kertbe, levegőzzünk egy kicsit - mormolta a férfi.Phoebe nem tiltakozott az ellen, hogy odarepítse a franciaablakokhoz, de majdnem el-veesztette az egyensúlyát, amikor a férfi kivonszolta az éjszakába.

− Ne olyan gyorsan, mylord! - Belekapaszkodott Gabriel karjába, hogy el ne veszítse azegyensúlyát.− Fogom magát - mondta halkan Wylde.

Szorosabban magához húzta a lányt. Es meg is tartalak, tette hozzá némán. Legalábbis addig,amíg nem végeztem a családoddal.− A Brantley-kert igazán lenyűgöző - csicseregte Phoebe, miközben végigmentek a

kavicsos ösvényen. - Látta már valaha? Es milyen nagy! Van benne üvegház is meglabirintus és halastó. Éjszaka persze nem sokat látni, de én meglátogattam nappal is, és mélyhatást tett rám.

- Phoebe...- Téssék, mylord.

- Nincs hangulatom kertekről társalogni.- Tudtam! - ujjongott a lány. - Ugye, hívott ki, hogy nyomozásunkról ejtsün szót. Mondja,



uram, mit tudott meg? Közelebb jutottunk a célhoz?- Attól függ, honnan nézzük. – Tova vonszolta a lányt a fényről a hatalmas kert árnyai

felé. - De elmondhatom, hogy valószínűnek látszik a siker.- Nagyszerű! Mit talált? Kapott valamilyen új információt valamelyik könyvesbolti

kapcsolatától? Megtudott valamit a klubokban?- Van egy-két ösvény, amelyet végig akarok járni. - Gabriel megállapította, hogy már nem

láthatják őket a házból. Lassított.Bizarr alakzatokba kényszerített sövények magasodtak körülöttük. Puszpángból nyírtmesebeli óriás fenevadakra hullott a holdsugár. Furcsa szárnyas állatok, vicsorgó sárkányok éjszakai erdejében kígyózott a kavicsos út.

- Ezt boldogan hallom, mylord. - Phoebe hirtelen megállt, és tétován jártatta tekintetét a bizarr növényi bestiáriumon. - Ez a kert valóban rendkívüli, de éjszaka kileli tőle az emberta hideg, nemde? Nappal roppant szórakoztató, ám éjente átveszi benne az uralmat afantázia.− A maga fantáziája, amely élénkebb, mint a közönséges halandóké.- Maga beszél? Hát ki keresi a pénzét képzeletdús könyvek írásával?− Olyan könyvekével, melyeknek olvasásától az ön hitvesévé emelkedett Kilbourne két-

ségen kívül megpróbálná eltiltani. - Megállt egy irdatlan zöld Pegazus sötét árnyékában.- Épp most fejtettem ki, mennyire kevés az esélye, hogy Kilbourne valaha is a hitvesemlegyen! - mosolygott pajkosan Phoebe. – Mit lovagol folyton ezen uraságod?– Vigyen el az ördög, ha tudom. – Magához rántotta a lányt, és megcsókolta. Phoebe nem

ellenkezett, sőt mintha félénken közelebb simult volna hozzá. Gabriel beljebb húzta az eg-zotikus pagonyba. Megállt, ledobta a köpenyét, és elterítette a füvön.Phoebe remegett, de azért engedte, hogy a férfi lefektesse a köpenyre. Megsimogatta Wyldearcát. Izgatóan gyöngéd érintése volt.− Gabriel, biztos, hogy csak álmodom.− Én is. Akkor álmodjunk együtt. - Megkereste a türkiz-arany köntös szegélyét, és

lassan felgyűrte.− Gabriel!

– Csitt, édes. Hadd érintselek meg. Nem foglak bántani. Ugyanúgy fogsz majd kívánni,

mint én téged.− De Gabriel, én nem... nem gondolnám...− Ez most nem a gondolkodás ideje. Ez az érzésé. Megmondjam, milyennek érezlek?Édesnek. Édesnek, puhának és odaadónak.

Uramisten, akár az eleven tűz.− Jaj, Gabriel, ez olyan különös... Pihegve lélegzett. Gabriel legszívesebben világgárikoltotta volna a diadalát. Mostantólfogva Phoebe úgy fog nézni rá, ahogyan soha azelőtt. Ezután nem álmodik többé NeilBaxterről.

Léptek csikorogtak a kavicson, a sövény túloldalán. Phoebe teste megfeszült Gabrielkarjában.

− Lady Phoebe! - kiáltotta Kilbourne a sötétségben. - Hol van?Gabriel gyorsan körülnézett. Mindenfelől zöld falak magasodtak körülöttük. Ha van kis

szerencséjük, Kilbourne nem jön erre.A léptek közelebb csikorogtak a kavicson, Wylde visszafojtotta a lélegzetét. A sövény

túloldalán valaki elharapott egy szitkot, azután Kilbourne léptei elhaltak a távolban. Gabrielvárt még egy darabig, amíg biztos lehetett benne, hogy a márki nem hallja őket, és azutáncsomagolta ki Phoebét, aki ziláltan került elő a fekete köpenyből: Művészi fejdísze csáléraállt, egy fürt kiszabadult az arany hajháló alól, a félálarc az orrára csúszott.

- Irgalom atyja, hát ez forró helyzet volt! – suttogta a fejdíszét igazgatva. - Borzadok belegondolni is, micsoda szörnyűség lett volna belőle, ha Kilbourne meglát bennünket!

Ez a kijelentés érthetetlen módon felbosszantotta Gabrielt.

- Kissé késő már a jó hírén aggódnia, asszonyom.Phoebe ujjai megtorpantak a fejdíszen.



- Azt hiszem, igaza van. Egyetlen hajszálon múlott. Csak gondolja el, ha Kilbourneészrevesz bennünket ebben a rendkívül kompromittáló helyzetben, akkor ön holnap már

jelentheti is be a mátkaságunkat!- Ennyire nyugtalanítja esetleges mátkaságunk bejelentése, asszonyom?- Természetesen!

- Mert a családja meg lenne botránkozva?- Itt nem a családom véleménye az érdekes. Huszonöt esztendős vagyok, azt teszem, amitetszik. Többnyire. Itt arról van szó, Gabriel, hogy nem buzog bennem a vágy a házasságután, bár úgy látom, vannak olyan előnyei, melyeket még nem mértem fel.

- Mennydörgős ménkű!− De ha férjhez kellene mennem - folytatta rendületlenül Phoebe -, szerelemből

akarnám tenni, nem azért, mert rajtakapnak, amikor Brantleyék sövénye aljábanhempergek. Gabrielben tízszerte magasabbra nyúlt a felháborodás lángja. Fenyegetőentornyosult a lány fölé.− Ez sokkal több volt holmi kis hempergésnél a sövény aljában, asszonyom! Es, ha

szabad kérdeznem, miből gondolja, hogy rajtaütés esetén szükségesnek tartottam volnakikürtölni jegyességünket?

- Azért, Gabriel, mert maga azt tenné, amit a becsület diktál. Ez a természetéhez tartozik.− Tragikus, hogy milyen rossz helyen vetette ki hite horgonyát, asszonyom. Egyszer smindenkorra közölnöm kell, hogy nem vagyok álmai lovagja. Nem vagyok Arthur király.

Phoebe elmosolyodott. Lábujjhegyre állt, és végighúzta ajkát a férfién.− Páncélja talán némi fényesítésre szorul, ám meggyőződésem, hogy ugyanaz az ember rejlik alatta, aki nyolc évvel ezelőtt. Ha nem így lenne, nem segítene vállalkozásomban.

- De a fenébe, Phoebe...- Tudom én, hogy nyolc évvel ezelőtt szerelmes volt a nővérembe, és azt is tudom, hogy

én egyáltalán nem vagyok olyan, mint Meredith, ezért igen kevéssé valószínű, hogy valahaszerethetne engem.

- Phoebe, maga nem tudja, mit beszél.− De tudom. En mindig tudom, mit beszélek. És mivel nem óhajtok olyan emberhez

hozzámenni, aki nem szeret, és azt is tudom, hogy olyan férfi, mint ön, nem óhajt szíve ellenérenősülni, ezért a jövőben nem szabad olyan kalandokba bocsátkoznunk, mint amilyenben az iméntosztoztunk.

Gabriel kukán nézett rá.- És most azt várja, hogy erre csak úgy bólintsak?- Ne értsen félre, mylord - sietett közölni lány. - Egészen kellemes volt.- Kellemes!- No jó, talán több, mint kellemes. De ám bizonyosan belátja, mit kockáztattunk. Nyilván nem

akarja, hogy egy futó szeszély miatt élete végéig oda legyen láncolva hozzám.

- Biztos, hogy maga ugyanaz a nő, aki éjféli találkára hívott engem a sussexi úton?- Igen, pontosan ugyanaz. Tudom, hogy ön oktalannak tart, de azért nem vagyok komplett

félkegyelmű.- Belátom, hogy a mamája igazat mondott. Azon panaszkodott, hogy ön rendkívül rigorózusan

viselkedett, amikor feltűntek az udvarlók. Önnek nem kell Kilboume, aki megpróbálná irányítani...- Inkább basáskodni!- Es nem kell senki, hacsak nem térden állva esküszik örök szerelmet...-Persze hogy nem!- Édesanyja szerint magának valami istenverte lovag kell, egyenesen egy legendából.- Miért érném be kevesebbel? - mosolygott tündöklően Phoebe.- Asszonyom, előrehaladott korához képest istentelenül válogatós! Egyáltalán mit állok én ide

értekezni magával a házasságáról?- Nem tudom. Miért teszi, uram?

− Ne is törődjék vele. Majd később megvithatjuk a témát. Legyen egészen nyugodt, előbb-utóbb meg fogjuk újrázni a kalandot, melyben osztoztunk ma éjszaka. Sőt még rá is teszünk egykicsit. - Megmarkolta a lány kezét, és elindult a keskeny csapáson a sövényfalak között.− Nincs itt mit megvitatni, Gabriel. Sziklaszilárdan le kell szögeznem, hogy a jövőben nem



szabad ilyen kockázatokat vállalnunk!− De bizony van mit megvitatnunk! Ha maga azt hiszi, hogy ezek után tartózkodni fogok

magától, akkor bolond. - Végére értek a sövénynek, de rögtön ott magasodott a következő fal.Wylde összevonta a szemöldökét. - Hát ez mi az ördög?− Ó, egek! - pillantott föl Phoebe a zöld ormokra. - Azt hiszem, betévedtünk Lord Brantley

útvesztőjébe. Borzasztó büszke rá. Magától még senki sem talált ki belőle. Csupán Brantley ismeri atitkos utat.

Gabriel dühösen rácsapott a sövényre.−A Krisztusát! Még csak ez hiányzott!- Nem értem, mi a gond, Gabriel. - Phoebe bátorítóan mosolygott a holdvilágnál. - Azt hiszem,

könyvének hőse a háromszáznegyedik oldalon ugyancsak belekeveredett egy útvesztőbe.- Bele az. De mi a csuda köze van neki ehhez?- Ha jól emlékszem, valami fortélyos logikával találta meg a kiutat. Sziklaszilárdan hiszem, hogy

ugyanezzel a módszerrel mi is kijuthatunk innen. Bár jobb, ha siet. Vissza kell érnünk a bálba,mielőtt távollétem Kilboume–ön kívül másnak is szemet szúrna.

9. fejezet

Gabriel fölsietett a lépcsőn a házhoz, amelyet a szezonra bérelt. Nem volt különösebbenderűs hangulatban. Mondhatni, nagyon sajátos hangulatban volt.

— Feküdjön le, Shelton — mondta, amikor az álmos szemű komornyik kinyitotta az ajtót.Még dolgozom egy keveset.

— Igenis, mylord. — Shelton engedelmesen eltűnt a lépcső mögötti ajtóban.Gabriel bement a könyvtárba, egy székre dobta fekete dominóját, és lámpát gyújtottKonyakot töltött magának a kandalló melletti asztalkán álló metszett palackból. A tüzes italenyhítette csalódott bosszúságát. Tekintete ráesett a fekete köpenyre, és ismét megjelentagyában a holdfényben úszó Phoebe képe.

A dolgok nem úgy alakultak, ahogy kitervelte.Amikor Pokolfüstből eljött, olyan egyszerűnek tűnt az egész. Elcsábítja Phoebét ; amivel,

mélységesen megalázza Claringtont. Es, miu tán ágyba vitte a forrófejű kis libát, Clarington lefogja nyelni a büszkeségét, és még ő fog neki könyörögni, hogy vezesse a lányát oltár elé.

Úgy tervezte, hogy ekkor a szeme közé néz a grófnak, és kijelenti, hogy nem kell a lányakeze. Clarington akkor majd megtudja, hogy Gabriel Banner nem hozományvadász, és nincsaz az isten, aki rá tudná kényszeríteni a házasságra.

Phoebe meg azt kapná, amit megérdemel. Tanulja csak meg a vadmacska, hogy nem szabad játszani a tűzzel.Azzal vigasztalta mocorgó lelkiismeretét, hogy Phoebe végül is nem kölyöklány, aki most

került ki az iskolapadból. Huszonnégy esztendős, aki attól sem riad vissza, hogy vadidegene-ket hívjon találkára kihalt falusi utakon.

Nem akarta kikürtölni a hódítását. Dehogyis akarja tönkretenni a hölgy jó hírét a társa-ságban. Neki csak az kell, hogy letörhesse Clarington grófjának pöffeszkedő büszkeségét.Egy tisztességes, becsületes bosszú.

Bámulta a fekete köpenyt, és az járt az eszében, ahogy Phoebe válaszolt az ő érintésére.Olyan édes volt, annyira szenvedélyes. Mellette egészen annak a hős lovagnak érezte magát,aminek a lány képzeli. Amikor meghallotta Kilhourne közeledő lépteit, az első gondolata azvolt, hogy Phoebét védelmezze.

Ivott még egy korty konyakot, és a rajongó csodálatra gondolt, amely felgyúlt Phoebe sze-mében, amikor kijutottak az útvesztőből. Es az a rendíthetetlen meggyőződés, hogy ő segít



kinyomozni Neil Baxter gyilkosát! Kezdett átkozottul összekuszálódni a dolog. A fene egyemeg, talán tényleg feleségül kellene venni a kis hárpiát, hogy legyen már vége mindennek!

Odament az ablakhoz, és megengedte magának, hogy óvatosan fontolóra vegye ahajmeresztő lehetőséget. Milyen lenne Phoebe Wylde grófnénak?

Azon kapta magát, hogy rámosolyog az üvegben derengő tükörképre.

Ördög és pokol! A lány kétségtelenül méltó a Wylde-ok új jelszavához: MEREK. Van ne bátorság. Jó anyja lenne a fiainak.

Azonkívül egész ismeretségi körében ő egyetlen nő, aki szívesen lakna Pokolfüstben.Magára valamit adó társasági hölgy aligha tenné be a lábát a huzatos vén bagolyvárba.Megfordult, visszament az asztalához, letette a konyakospoharat, és a lámpa után nyúlt,

majd megtorpant. Valami nem stimmelt. Az egyik fiók résnyire nyitva állt, minth valakisiettében elfelejtette volna rendese helyretolni.

Ő betolta a fiókokat, és be is zárta őket.Valaki kutatott az asztalában.Félig-meddig pánikba esve rántotta ki a fiókot, amelyben A kaland kéziratát tartotta, és

gyorsan ellenőrizte az oldalszámot. Aztán belerogyott a székbe, és káromkodott amegkönnyebbüléstől, mert egyetlen oldal sem hiányzott.

Amikor megint tudott gondolkozni, felállt, és higgadtan átvizsgálta kis könyvtárát. Alapo -

sabban megnézve kiderült, hogy több könyvet elmozdítottak a polcon, de megvolt mindenkötet. Körülpillantott a szobában, számba vette a bútorokat. Vajon miért nem vitte el a tolvajaz ezüst gyertyatartókat vagy a szép fekete porcelánvázát? Csinos áron elsózhatta volna.

Pedig nyugodtabb lenne, ha elemeltek volna valami értékeset.Reggel kikérdezi a személyzetet. Ha kiderül, hogy senkinek semmi köze a történtekhez,

szólni fog Sheltonnak, tegyen róla, hogy ilyesmi ne fordulhasson elő még egyszer.Három nappal Brantlyék jelmezbálja után Phoebe és Meredith éppen a szalonban ültek,

amikor Lydia diadalmasan bevitorlázott az ajtón.−Gazdag, gazdag! Kilboume viszont nyakig úszik az adósságban! Hát hinnétek? Hogy

pont Kilbourne! Álmodtátok volna? Hát még ha apátok meghallja!

− De miről tetszik beszélni, mama? - hüledezett Phoebe.− Kilbourne-ről! És Wylde-ról! - Lydia lekapta és félredobta divatos francia főkötőjét,

majd a trónoló Kleopátra méltóságával leereszkedett a sárga díványra. - Töltsön már valamelyikőtök egy csésze teát. Vagy inkább nézd csak meg, Phoebe, van-e még sherry a pa-lackban! Most valami gyógyhatásúra van szükségem. Mélységesen meg vagyok rendülve!Phoebe felállt, és elment a palackért. Meredith gyengéden pirongató pillantást vetett azanyjára.

Nyugodjék már meg, mama. Egészen fel van indulva.- De mennyire! - Lydia kikapta kisebbik lánya kezéből a poharat, és meghúzta a sherryt. -Méghozzá okkal. Csak várjatok, amíg meghalljátok a részleteket!

- A mama hol hallotta? - kérdezte kíváncsian Phoebe, és leült.- Lady Birkenshaw kártyapartiján, ma délután. Nellie-t annyira fölzaklatta, hogy oda semfigyelt a lápjaira. Mire észbe kapott volna, máris vesztett háromszáz fontot! - triumfáltLydia. - De ahogy meghallottam a hírt, kénytelen voltam kiszállni a partiból. Egyszerűennem bírtam összpontosítani!− Miféle hírt, mama? - kérdezte Meredith - Hogyhogy Kilborne nyakig úszik az

adósságban?− Nyakig, fülig, ki sem látszik belőle! Gyakorlatilag egy fillérje sincs. - Lydia meghúzta asherryt. - Sikerült ugyan eltitkolnia az egész idény alatt, de Lord Birkenshaw ma reggelvéletlenül megtudta az igazságot, amikor a jogtanácsosa óva intette attól, hogy társuljKilbourne-nel!

− Ahá! - mondta Phoebe. - Hát ezért üldözött engem az egész idényen át!

Hozományvadászott az ipse. Tudtam én, hogy nem od nélkül talált egyszerre olyankiválóan alkalmasnak márkinénak!− No, várjatok csak, amíg apátok meghallja! Föl lesz háborodva! Szóval Kilbourne-t



kizárólag a hozomány érdekelte.− Pedig én azt hittem, hogy érett, megállapodott egyénisége milyen üdvös hatással leszPhoebére - sajnálkozott Meredith. - Kár.− Semmi értelme ezen búsulni - intette őket Phoebe. - Én kezdettől fogva megpróbáltamaz értésetekre adni, hogy Kilbourne engem nem érdekel.− Pedig márki - mondta Meredith.

− Pedig smokk - mondta Phoebe.− Elég! - kapta föl a kezét Lydia. - Vége. Vulkánon táncoltunk, de megúsztuk. A jó hír

pedig az, hogy Wylde most már partiképes vőlegénynek számít.- Tessék, mama? - hebegte Meredith.- Drágáim - mosolygott önelégülten a mama -, Wylde olyan gazdag, mint Krőzus. Mint az

apátok. De én mindig is tudtam, hogy abból a fiúból lesz valami ott a déltengereken!

- Én ezt nem hiszem - nyelt egy nagyot Phoebe.- Pedig igaz. Nellie akár mérget venne rá.

Az ügyvéd, aki azt tanácsolta a férjének, nehogy elkötelezze magát Kilbourne-nek,

ugyanakkor azt is javasolta, hogy inkább fektessen be Wylde hajózási vállalkozásába.- Hajója van? - álmélkodott Meredith.- Hajói - javította ki Lydia. - Sok hajója és rendkívül gyümölcsöző üzleti kapcsolata azamerikaiakkal. Wylde rendkívül diszkrét volt az anyagi helyzetét illetően, ám azigazságnak előbb-utóbb ki kellett pattannia.

- Egek ura - pihegte Meredith. - De hát miért titkolózott ennyire? Es minek bosszantottaa papát ezzel a mímelt érdeklődésével Phoebe iránt?− Szerintem nem mímelt az az érdeklődés - vonta össze a szemöldökét Lydia. -Szerintem nagyon is komoly.− De mama – kezdte Phoebe, egészen elszörnyedve ennyi félreértésen –, tessék már tudomásul venni, hogy Wylde és én csak barátok vagyunk. Egy szó sem esett közöttünk há-

zasságról. Ne tessék illúziókat kergetni!- No látja? - Meredith öntött magának még egy csésze teát. - Tudtam én. Wylde szándé-kai, bármik legyenek is, nem tisztességesek. .

- Ne mondj ilyet, Meredith! - haragudott meg Phoebe. - Wylde nagyon tisztességesember.

- Ha az, akkor miért lebzsel körülötted, anélkül, hogy nyilatkozna a szándékairól? -vágott vissza a nővére.- Mert barátok vagyunk! - felelte kétségbeesetten Phoebe. Azt mégse tálalhatja ki, hogy Neil

gyilkosát akarják kinyomozni. – Közös érdeklődés fűz össze bennünket.Biztosíthatlak, ennyi az egész.

– Ugy sajnállak, Phoebe – csóválta szomorúan a fejét Meredith –, de légy már realisa.t_

Wylde egyetlenegy ok miatt keresi a társaságodat. Tönkre akar tenni, hogy bosszút állhassonrajtunk.Phoebe felpattant.

– Nincs igazad, és én nem hallgatom tovább ezt a tökéletlenséget. Nem szándékszunk összeházasodni Wylde-dal. Tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok a zsánere. Viszont

barátok vagyunk, azok is akarunk maradni, és kész. – Kirohant, és felmenekült a lépcsőn aszobájába. Bezárta az ajtót, és beleroskadt az ablak mellett álló székbe.

Tehát Gabriel gazdag.A gazdagság híre nem lepte meg különösebben. Gabriel rendkívül tehetséges ember, és ha

elhatároz valamit, azt meg is valósítja. Ha a fejébe vette, hogy vagyont szerez magának adéltengereken, akkor nem csoda, ha sikerült neki. Bár Phoebét nem érdekelte, hogy gazdag-vagy szegény. Másért lett belé szerelmes.

Lehunyta a szemét, és megmarkolta a szék karfáját. Legalább önmagához legyen őszinte.Szereti Gabrielt azóta az éjszaka óta, amikor meglátta ott a sussexi holdfényes úton.

Szereti, amióta először megcsókolta.



Szerette talán már azelőtt is. Vajon, tűnődött bánatosan, nem akkor szeretett belé, amikor elolvasta a kéziratát, és rádöbbent, hogy a szerző ugyanaz az ember, aki megtestesítette az őkamaszkori lovagi ideálját?Micsoda gubanc! Mama odalent karattyol, hogy őt férjhez kell adni Wylde-hoz. Meredithrémüldözik, hogy Gabriel tönkre akarja tenni a húgát, csak hogy bosszút álljon a családon.

Nyilván Anthony és a papa is valami ilyen rémségtől tartanak. Előbb-utóbb elkezdik nyaggatni Gabrielt, hogy nyilatkozzék. Phoebe felnyögött, és a tenyerébe temette az arcát.Kopogtattak. Belépett az egyik szobalány, és pukedlizett. – Üzenet asszonyomnak. – Összehajtogatott papír volt a kezében. – Pár perce hozta be akonyha felől egy fiú. – Uzenet? – Phoebe csodálkozva felállt. – Mutassa csak. –Átvette a papírt, és összevontszemöldökkel olvasni kezdett.

Méltóságos grófnő! Engedje meg, hogy bemutatkozzam. A nevem A. Rilkins, könyvárusvagyok, kis üzletem van a Willard Lane-en. Épp most jutott birtokomba egy rendkívül ritkaközépkori kézirat, páratlanul szép miniatúrákkal. A történet a Kerekasztal egyik lovagjáról

szól. Ugy tájékoztattak hogy a grófnőt érdeklik az ilyen könyvek Ma délután négyig

félreteszem a kötetet, mely idő után azonban kénytelen leszek más érdeklődőket istájékoztatni.

Őszinte híve: A. Rilkins

– Jóságos ég! – rebegte Phoebe. – Egy újabb Kerekasztalmonda! Juj de izgalmas! – Odasietett az íróasztalához, tollat fogott, és gyorsan papírra vetett egy üzenetet Gabrielnek.Wylde–ot bizonyára ugyanúgy fölvillanyozza Mr. Rilkins lelete, akár őt, és kétségkívültalálkozni akar majd vele a könyvüzletben, hogy együtt te gyék vizsgálat tárgyává. Közösenkönnyebb megállapítani, mennyit ér. Összehajtogatta a levelet, és odaadta a szobalánynak.

- Ezt azonnal küldjék el. Aztán küldje Betsyt, és szóljanak Morrisnak, hogy álljon a hintóval.- Rohant a szekrényéhez. Gabriellel fog találkozni, tehát nagyon csinosnak kell lennie. Azaranysárga muszlint vegye, vagy inkább a pávakék kimenőruhát?

A muszlin mellett döntött.

Phoebe és komornája nem egészen eg y óra múlva elindultak a Rilkins-féle könyvesboltba.Kissé elcsodálkoztak, amikor egyenesen a folyó felé vitt az út. Betsy kikukkantott az ablakon, és aggodalmasan ráncolta a homlokát.

- Ez nem valami elegáns negyed, asszonyom- Valóban nem az. - Phoebe előhúzta a tarsolyából Rilkins üzenetét. - Willard Lane., Mégsohasem hallottam róla. Hát maga?

- Én se, de Morris mintha tudta volna, merre kell menni.- Kérdezzen csak rá, hogy biztosak legyünk benne.Betsy engedelmesen fölemelte a hintó tetején a csappantyút, és kikiabált a kocsisnak:

- Biztos, hogy erre kell menni a Willard Lane-re?- Egen. A Willard Lane odale van a dokkoknál. Miért? Őladysége meggondolta magát?Visszafordulhatunk.

- Ugyan már! - mondta Phoebe. Rosszabb helyeken is járt már kézirat után. Például egysussexi magányos úton, éjfélkor. - Nem hagy hatok ki egy ilyen alkalmat csak azért, mertRilkins nem engedheti meg magának, hogy jobb helyen tartson üzletet. Siessünk!A Willard Lane egy roppant keskeny köznek bizonyult; alig volt több sikátornál. aringtonék impozáns városi hintója be sem fért a házak közé. A kocsis kissé távolabb megállította alovakat, az inas leugrott a bakról, hogy elkísérje Phoebét és Betsyt a könyvesbolthoz.Jóformán olvashatatlan cégtábla volt az ajtó előtt. Mr. Rilkins nem lehet valami borzasztósikeres könyvkereskedő. A boltja határozottan szedett-vedett. A kirakat üvege olyan poros,hogy be sem lehet látni rajta.

Odabent áporodott dohszag fogadta Phoebét. Egy darabig semmit sem látott, majdmegmozdult valami a homályban. Pápaszemes, aszott kis gnóm bújt elő a pult mögül,



ráhunyorgott a lányra, és meghajolt.− Isten hozta szerény üzletemben, mylady. Ugye, ön az, akit a régi kézirat érdekel?− Pontosan - mosolygott Phoebe. Gyorsan körültekintett a parányi boltban. Ő volt azegyedüli vásárló. A polcokon alig néhány poros kötet támasztotta egymást. Gabrielnek semmi nyoma. - Más még nem kereste?−

Az égvilágon senki - kotkodácsolt Rilkins.− Önnek tartogattam az első pillantás privilégiumát, mielőtt értesítenémtörzsvásárlóimat.

− Valószínűleg arra számít, hogy őbelőle többet ki tud sajtolni, mint a többikuncsaftjából.- Hálás vagyok, hogy értesített a leletéről, Mr. Rilkins. Megkérdezhetném, honnan hallott

bibliofil szenvedélyemről?- Az ilyesminek híre megy a könyvüzletben, asszonyom. Híre megy.− Aha. Nos, akkor talán térjünk a tárgyra. Nagyon szeretném látni a kéziratot.− Egyenesen erre, asszonyom, egyenese erre. A hátsó szobámban tartom. Nem

vállalhatom a kockázatot, hogy értékes holmit tartsak az üzlet előterében. Ez itt nem alegjobb környék.

- Megértem önt. - Phoebe lelkesen előresietett, Betsy követte. Mr. Rilkins tétován megtorpant a pult mögötti ajtónál.- Ha nem haragszik, a cselédjeinek odakin kellene várakozniuk. Hátul nagyon szűkös hely.

- Bevezette a lányt egy parányi, félhomályos irodába, és becsukta mögötte az ajtót. A cseppablak annyira koszos volt, hogy még azt a kevés fényt sem engedte át, ami a sikátorbó

beszivároghatott volna.- Gyertyát gyújtok - mondta Mr. Rilkins Phoebe hallotta a matatását. De mást is hallott.

Csizmás láb csosszant a deszkapadlón, és a lányon végigfutott a hideg.- Van itt valaki? - kérdezte, és gyorsan sarkon fordult. Túlságosan is gyorsan. A bal lába

megbicsaklott, és ő elveszítette az egyensúlyát. Valaki elkapta a nyakát, de még mielőttsikolthatott volna, egy hájas, mocskos tenyér tapadt a szájára.

Phoebe rémülten vergődött, csapkodott a tarsolyával, és eltalált egy sípcsontot. Támadója

dühösen felmordult. A lány vérszemet kapott, és rúgott egyet hátrafelé. Megint húsba talált.- Szentségit a kis vadmacskának! - sziszegte a támadó. - Kapd el a lábát, Ned! Nincs sok időnk.

Phoebe megint rúgott, addigra azonban egy másik ember is előkerült a homályból, és meg-markolta a bokáját. A két támadó felkapta a padlóról, mint egy zsákot.

- Most aztán mozgás! Erre! Már várják a kis hölgyet. - Mr. Rilkins átszaladt a szűk irodán,és kinyitott egy másik ajtót. Kikukkantott a sötét sikátorba, majd bólintott. - Sehol senki.Este találkozunk, ahogy megbeszéltük.− Ott leszünk, Rilkins - morogta az egyik emberrabló. - Csak osztán hozzad a dohányt.

− Hozom. Őlordsága nagyon bőkezűen megfizeti a munkát. - Egy szutykos pokrócotdobott a fogolyra, majd a két ember kicipelte a lányt a bűzlő sikátorba.

Gabriel éppen a klubjában lebzselt, amikor Clarington, Anthony kíséretében, rettenetesharaggal megrohanta.- Ide hallgasson, Wylde, most már túlságosan messze ment! Mi az ördög ez a híresztelés a

maga vagyonáról?− Meg vagyok döbbenve, Clarington! Nem gondolja, hogy pénzről beszélni roppant kö-zönséges dolog? Mondjuk úgy, nem halok éhen.− Akkor mi a kórságot forgat a fejében? Kifizetni nem hagyja magát, de meg sem kériPhoebe kezét. Most megtudjuk, hogy nincs szüksége a lányom hozományára, tehát nyil-vánvalóan nem akarja megszöktetni. Akkor meg mit akar?- Valami másfajta bosszút forral, ugye? - kérdezte összehúzott szemmel Anthony. - A

keservit, uram, hát nincs magában szégyenérzet?− Nagyon kevés van - ismerte el Gabriel. - Az erkölcsi fenntartások fényűzését

meghagyom másnak. Olyan helyzetben, amilyenben én voltam nyolc éve, az ember villámgyorsan megtanul gyakorlatiasnak lenni.



- Maga csakugyan hibáztat bennünket azért, mert megpróbáltuk megvédeni Meredithtattól a jöttment hozományvadásztól, aki maga akkoriban volt? - hitetlenkedett Anthony. -Akkor mit érzett volna, ha Meredith a maga húga?

- Igen, szavamra! - Clarington összevonta bozontos fehér szemöldökét. - Akkor mit érzettvolna, ha maga Meredith apja? Előb utóbb magának is lesz lánya. Majd akkor szeretnémlátni, mi mindenre lesz képes, hogy megvédje a hozományvadászoktól!

Még mielőtt Gabríel válaszolhatott volna valaki diszkréten megköszörülte a torkát a hátamögött.

- Khm - szólalt meg a klub portása -, elnézést kérek az uraktól, de üzenetet hozta LordWylde-nak. Azt mondták, sürgős. - Gabriel felbontotta a levelet.

Uram! Mire ön ezt olvassa, én már útban vagyok a Willard Lane-re, Mr. Rilkinskönyvesboltjába, hogy megnézzek egy kéziratot, amely mindkettőnk számára érdekes lehet. Ha

szeretné látni, ott találkozhat velem. Amde figyelmeztetem, vásárlás esetén nekem vanelsőbbségem.

Barátnője: P.

- Jóságos isten! - ugrott föl. - Hallott már valamelyikük a Willard Lane-ről? Azt hiszem,

lent van valahol a dokkoknálfelelte még mindig gyászos képpel Anthony. Ettől féltem! - mondta Gabriel. Ismert mindenlondoni könyvárust, de soha életében nem hallott semmiféle Rilkinsről.− Üljön le, Wylde! - förmedt rá Clarington. – beszédünk van magával!− Attól tartok, majd valamikor máskor kell folytatnunk ezt a lenyűgöző csevegést –

mondta Gabriel, és hátra se nézve elrohant.

10. fejezet

A bérkocsis - tudta, merre van a Willard Lane. Gabriel bőséges borravalót ígért ha siet, éső boldogan engedelmeskedett.

Wylde karba font kézzel, összeharapott fogakkal ült a konflisban. Azon gondolkodott mitfog mondani Phoebének, és annál dühösebb lett, minél közelebb értek a Willard Lane-hez.

Egyre több lett a koszos kocsma és lebuj, ahol rakodómunkások és matrózok szórakoztak.Határozottan veszélyes környék volt, Phoebének lehetett volna annyi esze, hogy ne jöjjön

ide. Bár a józan ész nem tartozik a lány erényei közé. Mert a családja agyonkényeztette, ésmindent megengednek neki! De csak 1egyen a felesége! Nem lesz több futkosás ócskakönyvek után!

A konflis megállt egy szűk utcánál. Gabriel kiszállt. – Sajnálom, uraság, de ennél közelebb nem tudok menni – mondta a kocsis, miközbe

zsebre vágta a pénzt. – Errefelé jóformán csak sikátorok vannak. Nem fér be a fogat.Innentül gyalogolnia kell.

– Nagyon helyes, várjon meg itt. Mindjárt jövök.Amint befordult, onnan félsaroknyira rögtön meglátta Claringtonék hintóját. Geszte-

nyebarna, fekete szegéllyel. Nem lehet összetéveszteni. Megkönnyebbülten vágott át amacskaköves szűk utcán. Félúton tartott, amikor észrevette, hogy egy másik hintó isvárakozik egy közeli sikátor bejáratánál: kicsi, elegáns, drága kétfogatú. Ugyanúgy nem

illett ide, mint Claringtonék ekvipázsa. Gabriel alaposabban szemügyre vette, ésmegállapította, az ajtó el van függönyözve valami fekete anyaggal.



Ebben a pillanatban huzakodást hallott a sikátorból. Jéghideg karmok markoltak a gyomrába.A déltengereken nemegyszer volt alkalma tapasztalni ezt az érzést. Megtanulta, hogy oda kellfigyelnie rá. Futásnak eredt, csizmája sarka hangosan kopogott a macskaköveken. Motyogókáromkodás, fojtott sikoly. A sikátorban két nagydarab ember viaskodott egy pokrócbacsomagolt, rúgkapáló valamivel. Annyira igyekeztek lefogni, hogy csak akkor vették észreGabrielt, amikor már késő volt.

Wylde elkapta az egyik ember vállát, megpördítette, és beleöklözött izzadó, vörös arcába.A megtámadott felhördült, elejtette a batyut, és nekitántorodott a sikátor falának. – Mi a franc! – hápogta a társa, és ő is elejtette a terhét. A szürke szövetbatyu dicstelenülletoccsant a mocskos kőre. A második csibész kést rántott elő a csizmaszárból, és kajánulvigyorgott Gabrielre. – No gyere csak, pajtás. Majd én megtanítlak, hogy ne szójj bele mások dógába.

Előrevette magát. Gabriel villámgyorsan félreugrott, és amikor támadója elzúdult mellette,hatalmasat lökött rajta. A gazfickó megcsúszott a nyálkás macskaköveken, és nekiesett acimborájának, aki éppen tápászkodott fel. A földre zuhantak, a kés elrepült valahová.

Gabriel maga is előrántotta a kését, amelyet majdnem nyolc éve — a szigeteken töltöttelső hónapok óta — hordott a csizmájában. Odasietett az egyik mákvirághoz, és a torkára

nyomta a kést. — Na de pajtás, hát nehogy mérgelőggyél már — vigyorgott békítően az ember, kimutatvavalamennyi feketén rothadó fogát. — Ha neked köll, hát vigyed.

— Kotródjatok! — mondta halkan Gabriel. — Megyünk má, pajtás. Itt se vagyunk. — A két jópipa, egyfolytában a pengét és a

szakértőre valló kéztartást figyelve, odahátrált a sikátor bejáratához. — Nem csinátunk ám semmi rosszat — mondta az első. — Ha kell a lány, viheted. Ahogy a

barátom monta. — Kivágódtak a sikátorból, és eltűntek.Gabriel visszacsúsztatta a kést a csizmájába, és odasietett az ugráló batyuhoz. Nem lepő-

dött meg különösebben az elővillanó sárga muszlinon. Kifejtette Phoebét a rácsavart pokrócból.— Jól van? — Gyorsan végimérte, miközben talpra állította. Gyűröttnek látszott, de látha-tólag nem esett baja.

— Igen, jól vagyok. Ó, Gabriel, ön megmentett engem! — ugrott a férfi nyakába. Wyldemár szorította volna magához, amikor kerékzörgést hallott a sikátor bejáratánál.— A gutába! — Elengedte a lányt, és rohanni kezdett a sikátor felé.— De Gabriel, mi lelte? — bicegett utána Phoebe.

A férfi nem várta meg. Az elsötétített ablakú fogat kocsisa már emelte az ostort, hogyvágtára serkentse a lovakat.— Megállj! — ordította Gabriel. A kocsis elbizonytalanodott; hátranézett, hogy lássa, ki-től jött a parancs. Mire meglátta, már késő volt. Gabriel odaért a hintó ajtajához. Feltépte,

benyúlt, megmarkolta a hintóban ülő ember karját, és kirántotta a kövezetre. A sántikálóPhoebének, aki a főkötőjét, retiküljét szorongatva akkor ért oda hozzájuk, a földbegyökerezett a lába a megdöbbenéstől.—Kilbourne!A márki nem nézett rá. Megvetően lesimította a kabátja ujját, és gőgös hidegséggel mérte

végig Gabrielt.—Gondolom, van valami magyarázata erre a jogtalan viselkedésre, Wylde!

— Természetesen van. — Gabriel fenyegetően lehalkította a hangját, hogy Phoebe meg nehallja. — Es boldogan ki is fejtem holnap hajnalban. A segédeim még az este fölkeresik.

Kilboume méltósága megroggyant. — Tudja maga egyáltalán, hogy mit művel?— Megment engem attól, hogy maga elraboljon — mondta dühösen Phoebe. Még mindigzihált a közelmúlt megpróbáltatásaitól, és lázasan próbálta helyreigazgatni a főkötőjét. — De tudom én, mi lappang bokrának megette!— Menjen vissza a hintójához, Phoebe! — mondta halkan Gabriel. A lány nem vett róla

tudomást. — Es hamarosan az egész város tudni fogja, hogy önnek vége, uram! Ön tisztában voltvele, hogy apám nem fogja pártolni nősülési szándékait, ha hírül veszi, hogy egy fillérje



sincs!Phoebe! - csattant föl Gabriel.

- így hát álságos indokkal idecsalt, és megpróbált elrabolni! De nem sikerült ám, uramtriumfált Phoebe. - Tudtam én, hogy

Wylde meg fog menteni. Ő nagyon jól ért az ilyesmihez.

Gabriel megragadta a vállát, és megpördít tette.- Egy szót se többet, asszonyom! Menjen vissza a hintójához, és induljon egyenesenhaza! Erről majd még beszélünk. Megértette?

- Természetesen meg! Nagyon érthetően fejezte ki magát, mylord. Előbb azonban még,mondanom kell valamit Lord Kilbourne-nek :

- Maga most szépen hazamegy, Phoebe. Wylde egy pillanatig azt hitte, hogy a lánytovább vitatkozik, és felkészült a csatára, de Phoebe csak vállat vont, és megvetően elfin-torította az orrát.

- No jó. - Még egy utolsó, kárörvendő pillantást küldött Kilbourne felé. – Ezt még nagyonmeg fogja bánni, mylord. – Sarkon fordult és ellibegett, mint egy arany láng a szür-

keségben. Gabriel megvárta, amíg a lány hallótávolságon kívülre kerül.- Hát akkor viszontlátásra hajnalban, Kilbourne - bókolt gúnyos udvariassággal. - Várnifogom magát. - Megfordult és visszament a konflishoz. - Kövesse azt a barna hintót, amígoda nem ér valami tisztességesebb helyre! Aztán vigyen vissza a St. James Streetre.

Félóra múlva becsörtetett a klubjába. Nagy megelégedésére Clarington és Anthony mégmindig ott voltak, és elmerülten olvastak. Gabriel belevetette magát a szemközti székbe, smegvárta, amíg a Claringtonok leengedték az újságjukat.− Látom, visszajött - állapította meg Anthony. - Mi az ördögnek szaladt el így?− Azért szaladtam el, hogy megmentsem a húgát, még mielőtt Kilbourne elrabolná -mondta egykedvűen Gabriel.Anthony csak bámult. Clarington lecsapta a Timest egy közeli asztalra.

−

Mi a patvarról beszél, uram? Magyarázatot kérek!− A levélből, amelyet az imént kaptam, megtudhattam, hogy Lady Phoebe épp úton vanmegtekinteni egy kéziratot, amelyet egy bizonyos A. Rilkins kínált föl eladásra. Amikor megérkeztem Mr. Rilkins boltjához, azt kellett látnom, hogy két bűnöző külsejű egyén éppel akarja szállítani Lady Phoebét egy sikátorból.− Jóságos isten! - Claringtonnak leesett az álla. - Ez most valami élc, Wylde?− Biztosíthatom, hogy nem az. Kilbournenek nincs egy fillérje sem, és ezt hamarosanmeg fogja tudni egész London. Nyilvánvalóan rájött, hogy a titok hamarosan kipattan, és mi-vel nem maradt ideje hosszas udvarlásokra, megkísérelte elrabolni Lady Phoebét.− Jóságos isten - mondta még egyszer Clarington. Ugy festett, mint akit fejbe csaptak. -Ha Kilboume-nek sikerült volna, amit tervez, egy életre tönkretette volna Phoebét. Kényte-len lettem volna áldásomat adni a házasságra.− Phoebének nem esett baja? - kérdezte riadtan Anthony.

− Úton van hazafelé, teljes testi épségben, és a reputációja is csorbítatlan, egyelőre. -Gabriel a siller után nyúlt, amely a széke mellett állt egy asztalon. - Bár ki tudja, meddig maradaz. Lady Phoebe életstílusával a katasztrófa elkerülhetetlen.

Teringettét! - motyogta Clarington. Nem engedem, hogy így beszéljen a lányomról.- Tekintve, hogy épp most mentettem meg bűbájos irháját, úgy beszélek róla, ahogy nekem

tetszik. Es hadd mondjak valamit az uraknak. Véleményem szerint ez az egész fatális eset azönök hibája.− Hogyhogy a miénk? - csikorgatta a fogát Clarington.− Főleg a magáé - olvasta a fejére Gabriel. - Maga teljesen szabadjára engedte a lány LadyPhoebe önveszélyes. Vadidegenekkel levelezik, éjféli találkozókra hívja őket az isten hátamögötti vidéki utakon. London leghírhedtebb negyedeiben kóricál, ha úgy tartja kedve...- De kérem! - kezdte volna Clarington, de Gabriel rá se hederített.

− Őladysége túlságosan önfejű, és következetesen a penge élén táncol. Előbb-utóbb megfogja vágni a talpát.− De figyeljen már ide - morogta Clarington. - Az én lányomról beszélünk, vagy nem? Mi



ez, hogy vadidegenekkel levelezik, éjnek évadján találkozgat velük?- Mégis, mit gondol, hogy ismertem meg? kérdezte Gabriel.- Csak nem azt állítja, hogy a húgom levelezést kezdett magával? - hüledezett Anthony. Es

hogy találkozóra hívta?- De mennyire, hogy azt! Puszta vakszerencse, hogy velem találkozott Sussexben. Es ha máslett volna?

− Mire céloz, uram? - húzta fel az orrát Clarington.− Arra célzok, hogy egyikük sem tudja fegyelmezni Lady Phoebét, és még ennél is kev-

ésbé képesek megóvni szeleburdisága követezményeitől, úgyhogy nekem kell átvennem afelügyeletét. Nincs más megoldás.−Magának? - mérte végig Clarington.

− Nekem. Holnap délután három körül fölkeresem, és akkor megbeszélhetjük a kérdést.− Kérem, egy pillanatra! - emelte föl a kezét Anthony. - Azt akarja ezzel mondani, hogynőül kéri Phoebét?

- Netán jobb szeretnék kivárni, amíg Kilbourne vagy valamelyik másik hozományvadászismét megpróbálja elrabolni?− Ne legyen nevetséges. Természetesen nem óhajtjuk kivárni, hogy Phoebét elrabolják. -

Clarington sóhajtott egy keserveset. - De kutya nehéz megoltalmazni Phoebét. Több benne aspiritusz, mint az ész. Nem hallgat az okos tanácsra. Azt hiszi, meg tud állni a maga lábán.Mindig ilyen volt, már kislánykorában is.− Igaz - mondta sötéten Anthony. - Folyton rakoncátlankodott, és mindig valami csínyentörte a fejét. Minél inkább próbáltuk zabolázni, annál vadabbul szertelenkedett. - Az apjára

pillantott. - Emlékszik még a balesetre?−Akkor is igyekezhettek volna megvédeni - közölte zordonan Gabriel. - Teringettét,Oaksley! Felfogja egyáltalán, hogy a húgát csaknem elrabolta valaki, hogy így tehesse rá akezét Lady Phoebe hozományára? Ha beválik a fortélya, örökre tönkreteszi őladységeéletét. .

- Most legalább maga is tudja, milyen érzés. - mondta Anthony.Erre Gabriel se tudott mit válaszolni. Önkéntelenül arra kellett gondolnia, hogy nyolc éve,

amikor megpróbálta elszöktetni Mereditht, Clarington és fia ugyanúgy dühöngtek ésaggódhattak, mint most ő. Először látta a helyzetet a Claytonok szemszögéből. -Tudom -nyögte ki nagy sokára.- Úgy hiszem, most már megérti akkori indulataimat, uram - bólintott Clarington. - azt iskezdem hinni, hogy őszinte érzelmeket táplál leányom iránt.

Be kell vallanom, hogy Lady Phoebe iránt táplált érzelmeimet némileg lehűti az amindent elsöprő félelem, hogy előbb-utóbb őrületbe fog kergetni.

- Mely sorstól magam is csak hajszál híján menekültem meg - somolygott Clarington. Uram,ezennel örömmel átruházom önre Phoebe őrizetének felelősségét, és kívánok hozzá sok szerencsét.

- Köszönöm. - Wylde ránézett Anthonyar - Segédekre lenne szükségem.- Kihívta Kilbourne-t? - kérdezte percnyi hallgatás után Oaksley.

-Ki . – Én vagyok Phoeb testvére. Ezt nekem kell elintéznem.

Gabriel savanyúan mosolygott.- Ön egyszer már teljesítette a kötelességét a húga iránt. Ezt bízza rám. Mint Phoebe le-

endő férjének, ehhez nekem van jussom.- Nagyon helyes, akkor leszek az egyik szekundánsa - egyezett bele Anthony -, és keresek egy másikat is. Hanem vigyázzon. Ha Kilbourne meghal, akkor ön kénytelen lesz elhagyniAngliát.

Három óra múlva Anthony visszatért a klubba, hogy beszámoljon Gabrielnek, mit intézetta párbaj ügyében.

− Nincs szerencséje. Kilbourne távozott Londonból.- A keservit! - Gabriel dühösen rávágott azö klével a szék karfájára. - Biztos ebben?



− A komornyikja szerint északra utazott, és senki sem tudja, mikor jön vissza.Bizonyosan nem egyhamar. A cselédség azt az utasítást kapta, hogy zárják le a londoniházat. Az egész város azon csámcsog, hogy Kilbournenek minden fityingje ráment a rossz

befektetéseire:.

− Ördög és pokol!−

Talán így a legjobb. - Oaksley lerogyott egy közeli székre. - Túl vagyunk rajta. Nemlesz párbaj, és Kilbourne-tőí is megszabadultunk. En mindenesetre örülök, hogy ígyalakult.

- De én nem!- Higgye el, szerencsésebb, mint hinné - vigyorgott Anthony. - Phoebe szörnyű dühbe

gurult volna, ha megtudja, hogy ön párbajt akart vívni az ő becsületéért. Nem hinném, hogyvalaha is látta volna, milyen Phoebe, amikor nagyon haragszik. Nem a legkellemesebb

jelenség.Egy darabig hallgattak, aztán Gabriel egyszer csak elmosolyodott.- Hadd mondjak önnek valamit. Roppant hálás vagyok érte, amiért űzőbe vett bennünketazon a bizonyos éjszakán. Mi nemillettünk egymáshoz Lady Meredithszel. Phoebét akarom.

- Biztos ebben?- A lehető legbiztosabb.

Phoebe másnap délután háromkor odafönt feszengett a szobájában, és várta, hogyhívassák a könyvtárba. Tegnap óta olycsönd borult a házra, mintha gyász lenne családban.Anyja már közölte vele, hogy Gabriel meg fogja kérni a kezét, és az apja igent fog

mondani. Családja láthatólag elejtette Gabriell szembeni fenntartásait. Ennek örült, ám ettőlmég nem ülepedett le a benne kavargó zűrzavar. Egyrészt ujjongott, hogy annak a férfinak lesz a felesége, akit szeret. Másrészt roppant kínosan érezte magát, mert egyetlen jel semutalt arra, hogy Gabriel szívből szeretné őt. Nagyon félt, hogy kizárólag azért akarja nőülvenni, mert meg akarja óvni a tegnapihoz hasonló incidensektől.

Kedvelni persze kedveli, ez biztos. Többször is elárulta, hogy testileg vonzónak találja. Ésaz érdeklődésük is közös.Az órára pillantott. Majdnem fél négy. Mi csudát lehet beszélni harminc percen át?Háromnegyed négykor úgy döntött, hogy elege van a szófogadó leány szerepéből. Kijött a

szobájából, és levonult a lépcsőn a könyvtárhoz.

Az ajtó zárva volt, és a főkomornyik silbakolt előtte. Phoebe láttán elővigyázatos, mind-azonáltal elszánt arckifejezést öltött.- Álljon félre, kérem - mondta a lány. - Beszélnem kell az apámmal.A főkomornyik vitézül kihúzta magát.- Bocsásson meg, asszonyom, de őlordsága félreérthetetlenül utasított, hogy senki se zav-

arja, amíg Lord Wylde-dal tárgyal.- Pszt, pszt, Phoebe! - Lydia kidugta a fejét a szalonból, és lázas hadonászással próbáltamagára terelni a lánya figyelmét. - Be ne menj! A férfiak szeretik maguk között intézni azilyet. Felelős embereknek érzik magukat tőle.

- Várd meg, amíg hívnak, Phoebe! - ráncolta össze gyöngéd szemöldökét az anyja mögöttlengedező Meredith. - Papa roppantul bosszús lesz, ha megzavarod.

- Én máris bosszús vagyok! - Phoebe előrerontott, a főkomornyik megingott. A lánynak csak ennyi kellett. Feltépte az ajtót, és benyomult a könyvtárba.

Apja és Gabriel a kandalló előtt ültek. Mindkettőnek konyakospohár volt a kezében, ésmindketten szigorúan pillantottak rá.− Odakint várakozz, édesem. Néhány perc múlva küldetek érted - mondta határozottanClarington.

− Belefáradtam a várakozásba! - Phoebe megállt, és ránézett a kérőjére, de semmit semtudott kiolvasni az arcából. - Tudni akarom, mi történik itt!



− Wylde meg akarja kérni a kezedet - világosította föl Clarington. - Most beszéljük mega részleteket. Nem szükséges ezzel foglalkoznod.

- Vagyis hogy a papa már igent is mondott az én nevemben?- Igen, azt mondtam. - Clarington meghúzta a konyakot.Phoebe kérdően pillantott Gabrielre. A férfi felvonta a szemöldökét.- Papa, mielőtt bárki is nyilatkozna, szeretnék beszélni Gabriellel.

- Majd beszélhetsz vele, ha rendeztük dolgot.- De papa...- Menjen ki, Phoebe! - szólt rá halkan Gabriel. - Majd megbeszéljük később.- De én most akarom! - ökölbe szorítta apró kezét. - Itt az én jövőmről van szó! Nekem is

lenne némi hozzáfűznivalóm. Ha maguk azt képzelik, hogy én csak úgy szó nélkül elfogadoma takaros kis pakkot, amit nekem készítenek, akkor nagyon tévednek!

- És mi ellene a kifogásod, kedvesem? – vizsgálgatta érdeklődve Clarington.Phoebe mély lélegzetet vett, ellazította az ö klét, és beletörölte nedves tenyerét a ruhájába.- Én félreérthetetlenül kifejtettem, hogy csakis szerelemből megyek férjhez. Hogy ne

köntörfalazzak, papa, Wylde sohasem beszél nekem szerelemről. Nem fognak gyorsított járással férjhez adni, amíg meg nem bizonyosodom a kölcsönös és igaz szerelemről. Ne állok oltár elé csak azért, mert Wylde gavalléros elvei így kívánják.

− Phoebe - mondta fáradtan Clarington úgy viselkedsz, mint egy romantikus iskoláslány.Wylde-nak igaza van. Azok után, tegnap történt, nem tűrhetjük tovább a felelőtlenkönnyelműsködésedet.− Ezt ő mondta? – Phoebe villámló szemmel mérte végig Gabrielt.

- Igen, ő mondta, és én feltétlenül egyetértek vele - közölte Clarington. - Kijelentette, hogyő akarja átvenni a megzabolázásod felelősségét, és meg kell mondanom, a legnagyobbörömmel ruházom át rá.

Phoebe föl volt háborodva.- Es ha én nem akarom, hogy egy férj „megzabolázzon ”?- Márpedig nem tudok jobb módot kitalálni a lehiggasztásodra és a kijózanításodra, mint

hogy férjhez adlak - vágta rá Clarington. - Ideje, hogy férjhez menj, ifjú hölgy. Az istenáldjon meg, hiszen majdnem huszonöt esztendős vagy már! Es ez a nagy hozomány borzasztó

kockázatos. Csak gondolj bele, mi történt tegnap!− Papa, ami tegnap történt, nem az én hibámból történt.

− De mennyire, hogy a tiédből! - förmedt rá Clarington. - Ki tudja, hány ilyen Kilbourne–-féle ólálkodik a házunk táján? Wylde-nak igaza van abban, hogy a hebehurgyaságod előbb-utóbb nagy bajba sodor. Biztonságban akarlak tudni, egy férj irányítása és oltalma alatt!− De papa, kérem - kezdte kétségbeesetten Phoebe -, tessék időt adni, hogy átgondolhas-sam. Meg kell beszélnünk Wylde-dal.Gabriel hidegen méregette a konyakospohár pereme fölött.- Nem hinném, hogy bármit is meg kellene beszélnünk. Menjen föl a szobájába. Majd

küldetünk önért.Phoebe szólni sem tudott. Hogy így fölzavarja a szobájába az az ember, akit hős lovagnak

hitt, akit titokban lelki társának tartott, akit szeret! Ez már sok! — Mylord — suttogta —, ön se jobb, mint Kilbourne. — Phoebe! — dörrent rá az apja. — Azonnal kérj bocsánatot! Wylde nem hozományvadász.

A lány dühösen megdörgölte a szemét. — Nem is azt akartam mondani. De az bizonyos, hogyugyanolyan zsarnokoskodó, felfuvalkodott smokk, mint Kilbourne. — Még utolsó, űzött

pillantást vetett Gabrielre. — azt hittem, hogy ön a barátom. Azt hittem, megérti, mi azálláspontom a szerelemről és a házasságról.

Mielőtt a férfiak bármit mondhattak volna sarkon fordult, és kirohant a könyvtárbólÖsszekapta a szoknyáját, és felviharzott a lépcsőn. Hálószobája biztonságában ledobta magátaz ágyra, és zokogni kezdett.

A vihar negyedóra alatt elvonult, és természetellenes nyugalom maradt a helyén. Phoebemegtörölgette a szemét, megmosta az arcát, leült és várt.

Húsz perccel később, amikor végre szólították, fegyelmezett és ünnepélyes arccal vonult lea könyvtárhoz, és udvariasan megyárta, hogy a főkomornyik kinyissa előtte az ajtót.



Apja még mindig a székében ült, és láthatólag a második pohár konyaknál tartott. Gabriela kandalló előtt állt, fél karral a párkányra támaszkodva, és fürkészően nézte komolymennyasszonyát.— Hívatni tetszett, papa? — kérdezte őrjítő udvariassággal Phoebe. Claringtongyanakodva sandított rá.— Megbeszéltük a dolgot, drágám. Az idény végén összeházasodtok.Phoebével fordult egyet a világ, de sikerült megőriznie a nyugalmát.— Értem. Hát ha ez minden, akkor én vissza is vonulnék a szobámba. Nem érzemmagam egészen jól.—Csak nincs valami baja, Phoebe? — kérdezte Gabriel, és összevonta fekete szemöldö-

két.— Csekélyke migrén, mylord. Megfordult, és kilejtett a könyvtárból.

Másnap reggel kevéssel hajnal előtt Phoebe felöltötte a legjobb útiruháját. Kidobott kétnagy táskát a hálószobája ablakán, és utánuk vetett egy lepedőkből csomózott kötelet.Leereszkedett a kertbe, fölszedte csomagjait, megkerülte a nagy házat, és elvegyült Londonhajnali nyüzsgésében, tejesemberek és kofák között. Ilyen időben a londoni utcákon hem-

zsegtek a falusiak és a mindenféle portékával megrakott kordék. Senki sem figyelt oda alányra.Hétkor fölszállt a sussexi postakocsira. A szürke turbános, gömbölyded nő és a gint nya-

kaló, áthatóan szagló vidéki uraság között szorongva bőségesen volt ideje eltöprengeni asorsán.

11. fejezet

Clarington és családja síri csöndbe süppedten figyelte Gabrielt, amint fel-alá járkál aszalonban.

Már majdnem tíz óra volt. Phoebét senki sem hiányolta kilencig, ekkor azonban akomornája bekopogtatott a szobájába a teával. Kevéssel ezután Gabriel megkapta a talányosüzenetet. A Clarington-klán a szalonban várakozott teljes számban, hogy együtt közölj velea balhírt, miszerint Phoebe megszökött.

- Nézze a jó oldalát - tanácsolta Lydia. Tudomásunk szerint egymaga szökött el. Ugylátom, nincs más férfi az életében.

- Tudomásunk szerint - mondta gyászosan Anthony. Gabriel dühösen nézett rá. Ez alegutolsó, amit magának kíván ma délelőttre, azon emésztődni, más férfival szökött-e megmenyasszonya. Anélkül is épp elég nagy a baj.

- Tehát úgy hiszik, hogy Sussexbe utazott?!.- Hagyott egy levelet - mondta halkan Meredith. - Azt írta, lemegy egy időre a sussexinagynénénkhez.

- Bár az is lehet, hogy ez csak afféle fortélyos cselvetés - vélte Lydia. - Phoebe talánakarja, higgyük azt, hogy erre ment, miközbe ő elrohan arra.

- Nem - mondta Meredith, aki olyan egyenesen ült, mintha nyársat nyelt volna. – Tudta, hogyaggódni fogunk, ezért pontosan megmondta, merre tart, nehogy izguljunk.− Ne izguljunk? - vörösödött el Clarington. - Ne izguljunk? A fruska, se szó, se beszéd,meglép hajnalok hajnalán, és még nem akarja, hogy izguljunk? De az isten szerelmére,mégis mit akar?- De nyugodjon már meg, drágám! - Lydia rátette a kezét a férje karjára. - Nem lesz semmi

baj. Phoebe tud vigyázni magára.

- Ah, valóban? - kérdezte metsző pillantással Clarington. - Akkor azt mondja már meg,könyörgök, hogy fog vigyázni ezek után a jó hírére, ha ez kiszivárog? Nem kárhoztatnám



Wylde-ot, ha ezek után lefújná a házasságot.− Nem szabad ilyet mondania, papa! - hebegte Meredith.− Már miért nem? - dünnyögte Anthony. - Melyik épeszű férfi akarna olyan feleséget, akiilyen galibákat csinál?− Phoebe meg van rémülve! - pattant föl Meredith, és szembefordult a családdal. - Nemértik? Azért szökött el, mert annyit se mondtak neki, hogy szíves engedelmével, csak közölték, hogy férjhez fog menni. Az ő véleményét senki sem kérdezte.− Phoebének tetszik Wylde.Én legalábbis azt gondoltam, hogy tetszik - komorodott el

Clarington. - Mi a csuda leli ezt a kölyköt? Egészen meg van kompolyodva.Meredith fölszegte az állát.− Majd én megmondom, mi leli. Maguk egymás között eldöntötték Phoebe életét, papa.A húgom úgy érezte magát, mint a ló, amelyet annak a kupecnek adnak el, aki a legtöbbetkínálja érte.− Ez badarság! - fortyant fel Clarington.

− Ez az igazság - mondta Meredith. - Pontosan tudom, mit érezhetett Phoebe, mert pontosan ezt éreztem nyolc évvel ezelőtt. Csupán az a különbség kettőnk között, hogysegítőtársat kerestem a meneküléshez. Phoebe pedig a rá jellemző módon maga intézett

mindent.− De mi az ördög elől akar menekülni? szólt közbe Anthony. - Papának igaza van.Tetszik neki Wylde.− Valóban? - toppantott ingerülten Meredith. - Es Wylde ugyan mit érez iránta?− Phoebe tudja, mit érzek iránta - felelte homlokát ráncolva Gabriel.− Úgy? - fordult feléje Meredith. - Netalán föltárta előtte érzelmeit, uram?

- Az isten áldja meg, Meredith - feszenge Gabriel -, ez mégsem a maga dolga...- Ahá! Tehát nem. Uram, könyörgök, szereti egyáltalán a húgomat?−Jól megértjük egymást.

− Gondolom, legalább annyira, mint Trowbridge és én annak idején! Az pedig édeskevés!− Ez nem igaz! - csattant föl Gabriel.−

Az imént vallotta be, hogy nem beszélt Phoebének szerelemről. Mégis mit várt ahugomtól, most, amikor itt áll a házasság küszöbén?- A húga nem éretlen csitri - szűrte Gabriel a foga között. - Ebben a korban már nem illik

így elszaladozni.- Ha a véleményemet kérdi - emelte föl gőgösen az állát Meredith -, Phoebét gyakorlatilag

rákényszerítették, hogy elszaladjon. Semmi oka sem volt feltételezni, hogy ön másképpviselkedik, ha ő itt marad, és lagymatagon bólogat mindenre, amit ön és a papa kiterveltek.Phoebe nagyon erős akaratú.− Inkább akaratos - vélekedett Gabriel.

− Akkor is, először vele kellett volna megbeszélnie a házasságot - vágta rá Meredith.− Nagyon sajátosnak tartom ezt az elképzelést, hogy férfiaknak és nőknek meg kellene

beszélniük ilyen bensőséges dolgokat, mint a házasság - mondta sóhajtva Lydia -, és

egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy bármi jó kisülhetne belőle. Azt mindenki tudja,hogy a férfiak nem alkalmasak az ilyesmire. Csak ingerültek lesznek és kötözködnek, hailyen bonyolult kérdésekkel kell foglalkozniuk. Nyilván az agyvelejük miatt van így.− Semmi kétség, asszonyom. - Gabrielnél betelt a pohár. - Nos tehát, mivel úgy tűnik,hogy önök hagyták kirepülni arámat, épp azon a napon, amikor eljegyzésünk híre meg fog je-lenni a lapokban, kénytelen vagyok távozni.− Mit szándékozik tenni? - pattant föl Anthony.− Mégis mit gondol? Természetesen utána megyek. Ezt nem fogja ilyen könnyen megúsz-ni. - Az ajtó felé indult.− Várjon, megyek én is! - kiáltotta Anthony.− Nem, ne jöjjön. Beszereztem a rendkívüli engedélyt. Ezt az ügyet kettesben tisztázzuk Phoebével.

− Nőül veszi? - riadt meg Meredith. - Csak egy pillanat, Wylde. Valamit mondanom kellönnek.



− Mit? - Gabriel már az ajtónál állt, és reszketett a türelmetlenségtől.

- Bánjon nyájasan vele, ha utoléri, jó? - esdekelt Meredith. - Kérem, próbálja megérteni azérzéseit. Tudom, hogy kissé forrófejűnek látszik, de higgye el, rendkívül érzékeny kisteremtés. Megértésre van szüksége.

- Arra van szüksége, hogy jól ellazsnakolják. - mondta Gabriel, és kiment.

Még tizenöt mérföldet sem tett meg a delizsánsz, amikor Phoebe már belátta, hogyszörnyű hibát követett el.

Ezt az agyalágyultságot! Megszökni a férfitól, akit szeret!A postakocsi hatalmasat zöttyent, az utasok ijedten óbégattak. A lány fölriadt komor

töprengéséből.- Istenemre, ez egy kerék volt! - állapítta meg a borókapálinkás butykos barátja. - Ettől

bizony lelassulunk egy kicsit.Phoebe úgy érezte, Isten kegyelme volt keréktörés. Kocsibalesetnek még sohase örült

ennyire.A megnyomorodott ekvipázs valahogy elmászott a legközelebbi fogadóig. A többi utassal

együtt Phoebe is kiszállt, összeszedte poggyászát, és bevonult a csárdába. Atfurakodott afogadós asztala előtt csoportosuló tömegen, és kért egy helyet a londoni delizsánszra.- Nincs hely, asszonyom - mondta minden együttérzés nélkül a fogadósné. - Már tegnap

eladtam minden tikettet. Adhatok holnap reggelre, a tízórásira.- De nekem még ma este vissza kell jutnom Londonba! - makacskodott Phoebe. - Hát pedig

várnia kell holnap reggelig. -A fogadósné számítgató pillantással mérte végig a lányt. - Volna egy szobám, azt kiadhatok magának.- Nem, köszönöm! Bizonyosan nem töltöm az éjszakát. - Csak most kezdte megérteni,mekkora bajban van. Ha kiszimatolják, hogy kénytelen volt egyedül éjszakázni egyfogadóban, akkor fuccs a jó hírének!Lejjebb húzta a fátylat az arcán, és átbicegett az ebédlőbe, hogy harapjon valamit. Gondo-

lkoznia kell, és az nem megy éhgyomorra. Észrevette, hogy többen is pimaszul fixírozzák.Magányosan utazó hölgyek mindig ki annak téve az ilyesminek. Es este még roszabb lesz.Vajon szóltak-e Gabrielnek, hogy megszökött? Ettől a gondolattól még inkább elbúsult. Ha

a vőlegénye megtudja, hogy ő elutazott Londonból, még az is lehet, hogy örökre hátat fordítneki.

Vissza kell jutnia, mielőtt elkezdené hiányolni! Jaj, micsoda bolond ötlet volt. Talánvalami család irgalmába kellene ajánlania magát, amely a saját hintóján utazik Londonba.Feltéve, ha annak a családnak épp ennél a fogadónál támad kedve megállapodni. De akkor el kellene árulnia, hogy kicsoda, és azt nem meri.

Mindinkább elfogta a kétségbeesés. Pedig ki kell másznia valahogy ebből a kulimászból.Lopva szemügyre vette a fogadó vendégeit, latolgatva, kitől remélhetne segítséget. Nyilvánolyanok is vannak közöttük, akik ugyancsak Londonba tartanak. Talán az ár kétszereséért

vagy háromszorosáért tudna szerezni egy jegyet.

Ebben a pillanatban furcsa kis borzongást érzett. Gyorsan föltekintett, és legnagyobbelképedésére Gabrielt pillantotta meg, aki akkor lépett be az ebédlőbe.

Mámoros megkönnyebbülés árasztotta el. Hát utána jött! De nyomban arra kellettgondolnia, hogy jegyese még sohasem látszott félelmetesnek. Ragadozóarca fenyegető, aszeme két zöld jégszilánk. Mozdulatlanul állt, és a zsúfolt helyiséget figyelte.

Phoebe egy pillanatig mozdulni sem tudott. Egyformán szeretett volna elszaladni és aférfi karjába vetni magát. Ebben. a villanásnyi tétova pillanatban Gabriel tekintetemegállapodott az ő fátyolos arcán, és nyomban rá is mert. Nyilván a tüzeslila útiruha miatt.

Elindult menyasszonya felé, sáros csizmája hangosan kopogott a deszkapadlón. Többenkíváncsian utána fordultak, amikor elcsörtetett mellettük. Wylde azonban nem nézett jobbra,se balra, és mire odaért arája asztalához, Phoebe már lélegezni sem mert.− Csalódtam magában, Phoebe - mondta hidegen Gabriel. - Megfutni egy probléma elől,



ez nem magára vall. Általában belecövekeli a lábát a porondba, és verekszik.Hát ez sok! A lány dühösen felpattant.

− Én nem futottam meg! Éppen hogy a következő delizsánszra várok, amelyik visszaviszLondonba!− Valóban?− Valóban! Ha nekem nem hisz, kérdezze meg a fogadósnét! Ó majd megmondja, hogymennyire akartam jegyet vásárolni!− Akart?− Nem az én hibám, hogy a következőre már nem volt hely - fortyogott Phoebe. - Éppazon gondolkoztam, hogy megvásárolom valakitől a jegyét.− Aha. - Gabriel hangja fölmelegedett néhány fokkal, szemében kialudt az éles villogás. -

Nos, nem érdekes, van-e hely. Úgyse lesz szüksége rá.- Miért nem? - kérdezte gyanakodva a lány.− Mert nem fog tömegközlekedési eszközt igénybe venni. - Karon fogta aráját.

- Ön visz vissza Londonba?− Nem, asszonyom. Hazaviszem.

−

Haza? Ugy érti, az ön otthonába?- Igen. Van rendkívüli engedélyem, Phoebe. Azonnal összeeskethetnek bennünket. Mireleérünk Pokolfüstbe, ön már a feleségem lesz.

−0 , egek - susogta a lány. - Szerintem ez nem különösebben ésszerű ötlet, mylord.− Ugy véli, titokban lehet tartani, ami ma történt?− Ezen már én is gondolkoztam. Nagyon nagy elővigyázattal észrevétlenül vissza tudnánk

lopózni a városba.− Phoebe, engedelmével közölnék valamit. Maga nem tudja, mit jelent az elővigyázat szó.Továbbá semmi értelme halogatnia a házasságot, abban a reményben, hogy majd le tud

beszélni róla. A reggeli lapokban már megjelent a hír. Egyikünknek sincs menekülés.Ennyi erővel akár most is túleshetünk rajta.− Egészen bizonyosan feleségül akar venni, Wylde?

− Igen.A lány összeszedte minden bátorságát.− Mert szeret?- Asszonyom - fintorodott el Gabriel, és jelentőségteljes pillantást vetett a fogadó zsúfoltelőszobájára -, az ég szerelmére, ez itt aligha megfelelő idő és hely hasonló témák megvitatására. Várjon itt, amíg utánanézek a lovaknak és a poggyászának. Mertgondolom, van poggyásza?- Igen, mylord - sóhajtott Phoebe. - Van.

Valahogy olyan valószerűtlen volt a nap hátralevő része. Phoebe időnként egészen bizonyosra vette, hogy álmodik. Máskor meg valami különös, reménykedő izgalom töltötte

el.Egy gyors és minden romantikát nélkülöző szertartás keretében Wylde grófné lett belőle.Amint Gabriel bemutatta a különleges engedélyt, a falusi vikáriust a továbbiakban csupán astóla érdekelte.

Különös, félszeg csend ereszkedett közéjük az esketés után. Gabriel fölsegítette nejét a

félfedelű kis hintóba, maga is felugrott mellé és megmarkolta a gyeplőt.Phoebe egyre azt mondogatta magában, hogy ez az esküvője napja, és annak a férfinak lett

a felesége, akit szeret, de még mindig nem bírta elhinni.Alkonyattal még inkább erőt vett rajta a valószerűtlenség érzése. Köd szállt föl a tenger

felől, szürke párába vonta a sussexi tájat. Phoebe megborzongott. Fázott még a vastagutiruhában is. Éppen azon tűnődött, mivel törje meg a nyomasztó hallgatást, amikor egyhatalmas, ódon vár komorlott fel a ködben. Akár káprázat is lehetett volna a különös vilá-

gításban: egy középkori legenda elvarázsolt kastélya. Phoebe hirtelen kiegyenesedett.- Egek ura, Gabriel! Mi az?



- Az Pokolfüst.- A maga otthona? - kérdezte boldogan a lány. - Ön várban lakik?Gabriel ajkán most tűnt föl az első halvány mosoly azóta, hogy rátalált arájára a fogadó-

ban.- Sejtettem, hogy tetszeni fog önnek. Phoebe kivirult, mint virág a napon.

- Hát ez csodálatos! Fogalmam sem volt róla, hogy ön ilyen csodás helyen él! Bár, ha belegondolok, nagyon is illik önhöz.- Önhöz is, Phoebe.- Igen - helyeselt mélységes elragadtatással a lány. - Mindig is szerettem volna várban

lakni.

Phoebe még akkor is elragadtatásban úszott, amikor egy óra múlva leültek a vacsorához.Gabriel alig bírta elfojtani elégedett mosolyát, valahányszor ránézett. Ujdonsült feleségemáris nagyon otthon érezte magát a barlangszerű ebédlőben. Puhán gömbölyödő vállaholdsugárként fehérlett a gyertyalángnál. Sötét hajában kigyúltak a tüzes visszfények. Topázszeme titokzatosan ragyogott. Gabriel hirtelen borzasztóan szerette volna fölkapni, hogymeg se álljon vele az ágyig. No, majd mindjárt. Nemsokára mindenestül az övé lesz.

- Imádom Pokolfüstöt, mylord! - ujjongott Phoebe, miközben a komornyik teletöltötte borral a poharát. - Alig várom, hogy reggel is láthassam!

- Reggeli után körbeviszem az egész várban - ígérte Gabriel. - Megnézhet mindent, kivévea katakombákat.

- Katakombákat? - Phoebe el volt bűvölve.- Egykor bizonyára raktárnak és börtönnek használták. Én azért hívom katakombáknak,

mert azokra emlékeztetnek. Azt az egyet kérem, hogy sohase menjen le egyedül.− Miért ne?− Mert veszedelmes. Tele van titkos átjárókkal és ajtókkal, amelyek csupán rejtett

szerkezetekkel nyithatók és csukhatók.- Mily izgalmas! Alig várom, hogy fölfedezzem a házat!- Rögtön reggeli után, kedves.

- Hol tett szert azokra a csodálatos páncélokra a nagycsarnokban? - kérdezte Phoebe, ésvett magának egy szelet borjúhúsos pástétomot. - Esküszöm, ez a leggyönyörűbbgyűjtemény, amelyet valaha láttam.

- Itt és ott.- Es az a vésett jelszó az ajtó fölött? Aude. Ez a Wylde grófok hagyományos jelszava?− Most már igen.− Úgy érti, hogy ön találta ki?− Igen.- Ugye, azt jelenti, hogy „merek”? Merem állítani, tökéletes jelszó önnek, mylord.- Azt hiszem, önnek is, asszonyom.- Csakugyan így gondolja? - ragyogott fel Phoebe.–Így

- Hát ez roppant hízelgő, mylord! Bár nekem az volt a benyomásom, hogy mostanimerészségem nem volt éppen a kedvére. Tudja arra számítottam, hogy rendkívülkedvezőtlenül ítéli meg a dolgot. No de most már túl vagyunk rajta, nemdebár?

Gabriel egy könnyed bólintással elbocsátotta a főkomornyikot és az inast. Amikor becsukódott az ajtó, hátradőlt, és fölemelte a borospoharát.

- Ami azt a dolgot illeti, Phoebe... - kezdte halkan.− Tessék, mylord? - A grófnét hirtelen rettentően lefoglalta a borjúhúsos pástétom.− Nem vagyok ám én olyan rossz, mint Kilbourne.

Phoebe lassan leengedte félúton megtorpant villáját.− Az durvaság volt tőlem. Természetes, hogy ön egyáltalán nem olyan rossz, mintKilbourne. Sosem mentem volna nőül önhöz, ha olyan undoknak tartottam volna, mint a

márkit.− Márpedig feleségül kellett volna mennie hozzá, ha neki sikerül elhurcolnia magát.- Akkor sem mentem volna hozzá, ha elrabol - erősködött Phoebe, és kissé megborzon-



gott. - Inkább éltem volna halálomig szégyenteljes kitaszítottságban.- A családja ragaszkodott volna a házassághoz.

− Ők ragaszkodtak volna, én meg nem adtam volna be a derekamat.− Előlem is meg akart szökni, de nem sikerült.

Phoebe elpirult, és lesütötte a szemét. - Nem erőlködtem túlságosan, mylord. Gabriel

szorosabban markolta a poharat.− Elfutott előlem, Phoebe.− De csak azért, mert gondolkodási időre volt szükségem! Egyáltalán nem tetszett, hogymindenki helyettem akar dönteni! De mire a kerék eltört, már tudtam, hogy tévedtem.- Es mi győzte meg a tévedéséről?

Phoebe az ételt piszkálta, aztán fölnéz tekintetük találkozott.− Rájöttem, hogy nincsen ellenemre nőül menni önhöz.

Miért nincs? – Úgy vélem, ön tudja a választ, mylord.

- Hadd találgassak - mosolygott kajánul Gabriel. - Azért lett a feleségem, hogy beszabadulhasson a könyvtáramba?

Phoebe tekintete kigyúlt.- Nem egészen, mylord, bár most, hogy mondja, be kell vallanom, hogy könyvtára egyike

az ön legvonzóbb tulajdonságainak.Gabriel eltolta a tányérját, és keresztbe fonta a karját.- Azért lett a feleségem, mert még többet szeretne abból, amit akkor éjszaka érzett

Brantleyék útvesztőjében?Phoebe elpirult.- Én már akkor is megmondtam, uram, hogy nagyon kellemes volt, ámde nem mennék

férjhez kizárólag azért, hogy még egyszer részem legyen az élményben.

- Akkor miért?- Mert - nagyot kortyolt a borból -, mert roppant módon kedvelem önt, uram. Mint ön istudja.

- Jobban kedvel, mint Neil Baxtert?- Természetesen! - mondta szemöldök ráncolva Phoebe. - Neil nagyon kedves volt

hozzám, és a középkori irodalom is érdekelte, de az az igazság, hogy sohasem szerettem.Mindig csak a barátomnak tekintettem. Tudja, többek között ezért is van lelkifurdalásom.

- Phoebe, az apja csinos summát fizetett, Baxtemek, hogy hagyja el Angliát - vágta odanyersen Gabriel. - Ezért utazott el a déltengeekre. Csakis azért kurizált önnek, hogy pénztcsalhasson ki a családjából.

Phoebe meg sem mozdult. A szeme tágra nyílt a fájdalomtól.- Nem hiszek önnek.

- Akkor kérdezze meg az apját. Nekem maga Clarington mondta el az igazságot, amikor épp engem próbált lepénzelni. Akkor csúszott ki a száján, hogy Baxtemél bevált a dolog.− Apám soha, egy szóval se mondta, hogy ő fizetett Neilnek, csak hagyja el Angliát!− Mert nyilván meg akarta kímélni a maga érzékenységét. Persze szegény Claringtonnem tudja, hogy maga hajszát indított Baxter vélt gyilkosa után. Ha tudja, nyilván ő magaközli önnel az igazságot. Baxter azt kapta a déltengereken, amit megérdemelt.− De hát az én Lancelotomnak nevezte magát! Esküdözött, hogy szolgálni fog halálig, ésneki mindig a torony Hölgye maradok!− Nem kell többé bűntudatot éreznie Baxter miatt. Felejtse el.- Azt hiszem, én álomvilágban éltem - suttogta Phoebe. - Ha igaz, amit mond, akkor

rengeteg időt eltékozoltam. Es rengeteg energiát. És rengeteg érzést. - Remegő ujjakkalösszehajtogatta a szalvétáját, és elővigyázatosan letette az asztalra. - Ekkora tévedés

megkérdőjelezi a józan ítélőképességet.Gabriel vállat vont.



− Valamennyien követünk el hasonló tévedéseket. Az áldóját, hát még én mekkorát té-vedtem nyolc éve, amikor megpróbáltam elszöktetni a maga nővérét!

- Ugye bizony? És én is mennyit kockáztattam ezzel a házassággal.- Phoebe - mondta Gabriel, aki nem tulajdonított különösebb jelentőséget a lány furcsa

pillantásának -, én csak azért közöltem magával az igazságot, hogy mondjon már le erről asületlen kalandról. Nem szerenékt olyan feleséget, aki gyilkosokat hajszol. Fölöttébb kínos.

- Aha. Ön kezdettől fogva tudta az igazságot Neilről, nemdebár?- Apja röviddel azután világosított fel, hogy megérkeztem Londonba - felelte némi

tétovázással Gabriel.- Mégis elhitette velem, hogy segíteni fog a kalandban. Meddig vezetett volna orromnál

fogva szándékai tisztességes voltát illetően, uram?− Az én szándékaim tisztességesek voltak! Gabriel túl későn vette észre a csapdát. -

Mindent meg tudok magyarázni, Phoebe.− Nincs itt mit megmagyarázni, uram – állt föl a lány. - Ön hazudott nekem. Azt mondta,

hogy segíteni fog kinyomozni Neil gyilkosát. De önnek sohasem állt szándékában megtalálnia kalózt, aki meggyilkolta Baxtert.

- En nem hazudtam magának!- De igenis hazudott! Mondja, miért vett feleségül? - kérdezte lángoló szemmel Phoebe.- Mert azt hittem, hogy nagyon jól fogunk illeni egymáshoz - mondta Gabriel logikusnak

és csillapítónak szánt hangon. - Mármint ha maga felhagy a könnyelmű szeszélyeivel.- A könnyelmű szeszélyeimmel? Vagyis könnyelmű szeszélyből lettem a maga felesé,

- Phoebe elindult kifelé. - Biztosíthatom, uram, megtanultam a leckét! A továbbiakbannem fogok engedni könnyelmű szeszélyeimnek!− Jöjjön vissza, Phoebe! Még nem fejeztem be.− Hát csak fejezze be egyedül. Nem hiném, hogy bármivel hozzájárulhatnék a

társalgáshoz. Magának láthatólag mindenre megvan a válasza.− De a szentségit, Phoebe, azt mondtam, jöjjön vissza!- Nem áll szándékomban, uram.− En a férje vagyok - emlékeztette sötéten Gabriel -, és ez a nászéjszakánk. Ha

befejezte a vacsorát, fölmehet. Rövidesen megyek én is.Phoebe, aki már rátette a kezét a kilincsre, haragtól szikrázó szemmel visszafordult:−Bocsásson meg, mylord, de egy estére elég ennyi az elvesztett illúziókból.

Gabriel összeszorította a fogát. Phoebe bevágta az ajtót. Csönd lett.De csak nem meri kizárni a szobájából? Hiszen a felesége!Ám a nagy önnyugtatgatás közepette is tudta, hogy Phoebe képes megtagadni tőle férji

jogainak gyakorlását.Egy óra múlva láthatta, hogy a hitves nem zárta be előtte a hálószoba ajtaját. Sőt, nincs is

a hálószobájában.Gabriel tövirül hegyire felforgatta a várat a felesége után, amíg rá nem talált abban a to-

ronyszobában, ahol ő szokott dolgozni. Azt csakugyan magára zárta.- Phoebe, mi a gyehennát művel maga itt? - döngette meg az ajtót.

12. fejezet

Itt fogom tölteni az éjszakát, Gabriel – kiáltotta vissza ő. - Gondolkozni akarok!Gabrielnek eszébe jutott, hogy A torony hölgye odabent van az egyik polcon. Phoebe

megtalálja, valószínűleg soha többé nem áll szóba vele. A legrosszabbra fog gondolni. Ebbenaz esetben pedig az a legrosszabb, hogy a férje a bűnös Neil Baxter halálában.

Phoebe alágyújtott a kandallóba készített fának, aztán fölállt, és szemügyre vette a vakolatlan

falú kis szobát a lángok fényében. Azonnal tudta, hogy ez csak a dolgozószoba lehet.Úgy érezte, tiltott területre tévedt, ugyanakkor mérhetetlenül izgatta a tudat, hogy ez a férje



szentélye. Szinte érezte itt Gabriel szívét és lelkét.Véletlenül talált rá a toronyszobára, amikor búvóhelyet keresett magának. Párnát és taka-

rót is hozott, mert csakugyan itt akarta tölteni az éjszakát. Abban nem kételkedett, hogyGabriel gyakorolni akarja férji jogait. Ném az az ember, aki nem veszi föl a kesztyűt.

Talán ha megpróbálna kimagyarázkodni, elkerülhetnék az összecsapást. De most már túlkéső. A baj megtörtént. Különben sincs magyarázkodós hangulatban. Túlságosan fáj aszíve, és túlságosan dühös.

Visítani szeretett volna, ha arra gondolt, hány hónapon át furdalta a lelkiismeret NeilBaxter miatt. Csakugyan hazudott volna? Nehéz elhinni. Csak kell lennie valamilyen ma-gyarázatnak!

Sírni szeretett volna, ha arra gondolt, mint hitegette Gabriel, hogy rendelkezésére áll alovagi szolgálattal. Gabriel csakugyan hazudott neki. Ez fájt a legjobban.

Persze, ha őszinte akar lenni magához, akkor el kell ismernie, hogy ő is eltitkoltegyetsmást. Nem mintha egy pillanatig is félre akarta volna vezetni! Épp csak megesett akörülmények szerencsétlen összejátszása folyán, amiről ő igazán nem tehet.

De Gabrielnek nincs ilyen mentsége.

Ez, már túl sok volt a mai nap után. Idő van szüksége, hogy gondolkozhassék. Időre vanszüksége, hogy eldöntse, mit tegyen most.Leült az asztalhoz. Itt szokott írni Gabriel. Most valahogy különösen közel érezte

magához. Fölvette az egyik tollat. Ezzel teremti Gabriel a legendákat. Megilletődött agondolattól.

Valami kaparászott az ablak előtt. Phoebe kizökkent a mélázásból. Riadtan elejtette tollat,és felállt. Ismét hallotta a zajt. A torkához kapta a kezét.

Ez nem egy kőhöz ütődő faág. Ez a szoba három emelet magasan van, és különben senőnek fák az ablak előtt.

Megint az a csúszkálás és csikorgás. Phoebe idegesen nyeldekelt. Emlékeztette magát,hogy ő nem hisz a kísértetekben. De ez akkor is egy nagyon régi vár, amely biztosan bővenlátott erőszakot és vérontást.

Halk puffanással sötét alak toppant le a keskeny párkányra. Egy kéz lökdöste az ablakot.Phoebe gyorsan odahátrált az ajtóhoz, lázasan matatott a záron.Felpattant a torony ablaka, és Gabriel szőkkent be a szobába. Mögötte hosszú, vastag kötél

himbálózott, amelyet bizonyára a tetőhöz kötöttek. Phoebe tátott szájjal, hüledezve,rémülettel nézett a férfira.

- Szép jó estét, hitvesem. - Gabriel szeme villogott a tűz fényében. Nyugodtan lehúzta akesztyűjét, még csak nem is zihált. A falmászáshoz levetette a kabátját és a nyakravalóját.Fehér ingén piszokcsíkok húzódtak, a csizmáját csúnyán lehorzsolta. - Gondolom, nem illik csodálkoznom, ha a nászéjszakát illetően is némileg sajátos az ízlése.

Phoebe végre rátalált a hangjára.- Gabriel! Maga tökkelütött szamár! Uramisten, de hiszen meg is halhatott volna!Elrohant a férfi mellett, és kihajolt az ablakon. A kötél valahonnan a magasból lógott, és

valahol a mélyben ért véget. Phoebe behunyta a szemét, de akkor meg az agyában villantak föl a rémképek. Látta Gabriel testét, amint összetörve elnyúlik az udvar kövezetén.-Örülök, hogy begyújtott – melengette Wylde a kezét. - Elég hideg van odakint ma

éjszaka.Phoebe visszahúzta a fejét az ablakból, és sarkon fordult.- Maga a tetőről mászott le!

− Ha nem ment másként - vont vállat a férfi. - A szoba ajtaja mintha be lett volna zárva. Nyilván véletlen baleset.

Phoebe kijött a béketűrésből.- Maga a nyakát kockáztatta, csak hogy gyakorolhassa a férji jogait? - süvöltötte. -

Megháborodott maga? Ilyen sületlen, idétlen, tökéletlen badarságot! Hihetetlen! Hát nincsmagának esze?

- Meglehetősen sajátosan hangzó vád az ön szájából.



− Ez nem tréfa! Meg is halhatott volna!− Nem volt nehezebb, mint fölmászni a főárbocra - vonogatta a vállát Gabriel.

- Egek ura! Ez pont olyan, mint az a jelenet A torony hölgyében! Soha, de soha többé necsináljon ilyet, hallja?

Gabriel szeme lángra lobbant. Két tenyerébe fogta a lány arcát.− Meg fogom tenni, ha megint elszökik tőlem.

− Halálra rémített, Gabriel. Folyton látom magam előtt, ahogy ott fekszik holtan akövön. Nem szabad ilyen őrült kockázatot vállalnia!

Gabriel egy gyors csókkal belefojtotta a lamentálást.- Ígérje meg, hogy soha többé nem szökik meg tőlem.- Megígérem. És maga megesküszik, hogy soha többé nem vetemedik ilyen esztelenmerőségre?Wylde megcirógatta a lány arcát.- Hát ennyire fontos vagyok magának?− Tudhatná, hogy igen – mondta remegő szájjal Phoebe.

− Tehát nem szökik meg tőlem, és nem zárja be előttem az ajtót. Mert ha igen, akkor maga után megyek, még ha kötélen kell is leereszkednem a vártoronyból.

- Da Gabriel...−Még ha a pokolba kell is alászállnom; mondta halkan a férfi.

- Ó, Gabriel... - Phoebe elolvadt.- Jöjjön hát, ó, én hölgyem a toronyban, Szorosabban magához ölelte a lányt, és amikor az

felnyöszörgött, úgy csókolta, hogy Phoebe azt hitte, megég. Átkarolta a férfi nyakát, sodaengedte testét a hőségnek.

-Így kell ennek lennie közöttünk, édesem – súgta Wylde. - Tudtam én ezt az elsó perctőlfogva.

- Valóban tudta? - Szorosan hozzátapadt, nehogy összeessen. Elfordította a fejét, ésmegcsókolta a férfi csuklóját. - Pedig én féltem azt remélni, hogy talán ön is azt érzi, mintén ön iránt.

- Es mit érez irántam?Phoebe megremegett.

- Szeretem magát.- Ó, én édes Phoebém! - Maga után vonta a takaróra, amelyet a lány odaterített a kandallóelé.Phoebével forgott a szoba. Aztán egyszercsak ott feküdt hanyatt, térdig felcsúszottszoknyában, és Gabriel hevert mellette.− Gabriel, én sokat gondolkoztam a dolognak erről az oldaláról.

- Valóban?− Igen. Nagyon szeretem, ha csókol. Es azt is szeretem, ahogy megérint.− Örülök neki, mert én mérhetetlenül élvezem, ha megérinthetem magát.

− Mindazonáltal - folytatta gyorsan Phoebe - nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot,hogy talán jobb lenne, ha elhalasztanánk egy kicsit az elhálást.- Nekem az volt a benyomásom, hogy már nem haragszik rám.- Nem is. Hogy haragudhatna valakire, aki ilyen tüzet tud gyújtani benne? - Mindazonáltalmég számos dolgot kell tisztáznunk. Olyan keveset tudunk egymásról.− Én azt hittem, megbeszéltük, hogy nem szökik el többé.

− Nem is fogok! Férj és feleség leszünk. Én csak arra céloztam, hogy előtte talán bensőségesebben meg kellene ismernünk egymást, érti, mire gondolok?

Gabriel a két tenyerébe fogta a lány arcát. Phoebe a pillái alól leste. A kandallóbaqnlobogó tűz még keményebbre húzta a karvalyarc vonásait, és még titokzatosabbá tette aszemét.

− Mondja még egyszer, hogy szeret, Phoebe.− Szeretem magát - suttogta a lány. Gabriel csendesen mosolygott.



- És házasok is vagyunk. Nem kell várni.Phoebe összeszedte minden bátorságát- De én nem tudhatom, hogy pontosan mi érez, Gabriel! Ma reggel azért szöktem el,

mert attól féltem, tévesen értelmezett 1ovagiasságból kérte meg a kezemet.- Higgye el, asszonyom, nem lovagiasságból kértem meg a kezét. Annyira kívánom,

ahogy még sose kívántam nőt. Mindjárt be is fogom bizonyítani.Kitapogatta Phoebe ruhájának zsinórjait néhány gyors, erélyes rántással megoldotta őket,

majd egy perc alatt lehámozta a lányról a ruhát és az alsószoknyát. Phoebe szemekerekedett, amikor rádöbbent, hogy egy harisnya maradt rajta.

- Nincs semmi baj, édesem. Olyan bájos vagy. - A férfikéz végigvándorolt a testén.Istenem, de gyönyörű vagy. Hetek óta kívánlak.

- És én hetek óta szeretlek.Wylde kissé arrébb húzódott, és türelmetlenül ledobta az ingét. Aztán lerántotta a

csizmáját. Aztán a nadrágját.Phoebe még sosem látott férfit ilyen állapotban. Kiszáradt a szája. Gabriel odatérdelt elé – ne félj tőlem, Phoebe. Akármi történjék, ne félj tőlem.

A lány átkarolta a derekát, és hozzásimult.– Nem félek tőled.– Bízol bennem?– Igen. Mindig. Mindhalálig. Csak nem számitottam arra, hogy ilyen...– Milyen?–Hogy ilyen legendás arányaid lesznek - rebegte rákvörösen. Gabriel nevetett.– Ma éjszaka gyönyörű legendát fogunk irni, édesem. Olyat, hogy méltó lesz akármelyik -

középkori trubadúrhoz. - Szája olyan volt, akár az édes méreg. Zsongított, ingerelt,felkorbácsolt.Phoebe bátortalanul végigsimogatta a férfi izmos hátát, majd belevájta ujjait kemény csí-

pőjébe. Milyen erős, gondolta, és hogy összerándul mégis, ha csak hozzáérek!- Esküszöm, én nem bírok tovább várakozni - mondta Wylde a szenvedélytől rekedt hangon.

- Nyílj meg nekem, édes feleségem. Benned kell lennem, különben megbolondulok. Nyalábolj át, Phoebe. - Megragadta a lány térdhajlatát, és följebb emelte. - Igen, így. Mosttedd a kezed a vállamra, és kapaszkodj, ahogy bírsz. Ez az. - Megcsókolta Phoebe nyakát. -

Nem tudom, mennyire lesz viharos ez az első hajóút, de bíznod kell bennem. Nem leszsemmi baj.

- Nem hát, Gabriel. - Phoebe bátortalanul följebb nyomta a csípőjét. - Kívánlak. -Visszafojtotta a lélegzetét. Nem nagyon tudta, mire számítson. Es azt se tudta, fájt-e.Egyszerűen leírhatatlan volt az az érzés. Halkan feljajdult, és belemarkolt a férfi vállába.Gabriel összeborzongott.

– Ez az. Mártsd csak belém a kis karmaidat mert istenemre, én olyan mélyen belédmártottam magamat, hogy talán ki se keveredek többé.

– Szerintem elég is lesz ennyi – rebege a lány. – Tálán most abbahagyhatnánk. – Akkor se bírom abbahagyni, ha a föld nyilik meg a lábam alatt. Kapaszkodj belémkapaszkodj, Phoebe. Kellesz nekem.

Phoebe sokáig hevert mozdulatlanul, hallgatta a férje zihálását. Lassan megsimogatta ahátát, és érezte, hogy nyirkos. egyszer csak felmordult, az oldalára henteredett, ésmagához ölelte az asszonyt.Legközelebb jobb lesz, Phoebe. Megfgérem. .

– Most se volt olyan rossz – mondta hősiesen. – Kicsit sajátos volt, de nem rossz. – Legközelebb sikítani fogsz a gyönyörűségtől. Erre szavamat adom.

– Sose vetemednék olyan illetlenségre, hogy sikítsak – mosolygott Phoebe. – Csak várj. – Gabriel beletúrt a kócos furtökbe. – A .hajadban is úgy ég, mint a tűz,

mint ereidben. Ön fantasztikus teremtés, asszonyom.

– Valóban? – K étségkívül. Most pihenünk pár percet aztán felöltözünk, és lemegyünk a hálószobámba.



En szeretek itt fent. – En pedig nem óhajtom a dolgozószobám padlóján tölteni a nászéjszakám hátralevő

részét. – De pár perc múlva már aludt is, még mindig szorosan ölelve a feleségét.Phoebe sokáig nézte. Hát ilyen a házasság? egész elviselhető. Ez a meleg meghittség

kimondottan kellemes, noha maga a szeretkezés aktusa egyáltalán nem izgalmas. Bár azelőjáték, az határozottan élvezetes. De az igazi öröm az a diadalmas tudat, hogy Gabriel mostmár az övé.Óvatosan megmozgatta a tagjait, mert kezdett elzsibbadni. Gabriel nem ébredt föl. Nagyonfáradt lehet. Hát kemény napja is volt, enyhén szólva.Lassan felült, és körülnézett a dolgozószobában. Tökéletesen éber volt, egyáltalán nem akartaludni. A könyvespolcok ellenállhatatlaul csábították.Vigyázva feltápászkodott, és belebújt a fehér batiszt hálóingbe, amelyet ugyancsak magávalhozott, majd odasuhant a legközelebbi szekrényhez.Mélységes elismeréssel szemlélte az üveg mögött sorakozó, bőrkötésű fóliánsokat. És ez

csak egy kis része a pompás gyűjteménynek! Lenyűgözve ingatta a fejét. Többek közöttezért is érdemes volt nőül menni Gabrielhez. Most már szabadon garázdálkodhat a

könyvtárában.Lábujjhegyre ágaskodott, hogy el tudja olvasni a felső sorban lévő címeket, és egyszer csak megállt a szíve. Egy nagyon ismerős kötetre hullott a pillantása. Nem hitt a szemének.Pedig az volt ott, arany betűkkel. A torony hölgye.Az ő könyve! Egészen biztos!Elképedve pillantott hátra a férjére, aki ugyanolyan mozdulatlanul hevert, épp csak szemevolt nyitva, és őt figyelte kifürkészhetetlen arccal.− Nem megmondtam, hogy teljesíteni fogom a lovagi szolgálatot? - kérdezte halkan

Azt ígértem, tenni fogok róla, hogy még a szezon vége előtt megkapja a kéziratát.Phoebe lassan visszafordult.− Megtalálta, de elfelejtette közölni velem. Nem értem, Gabriel. - Hirtelen fölragyogott.

- Várjon csak! Ugyebár ez a nászajándékom.− Figyeljen ide, Phoebe...− Ezt a csodálatos meglepetést! Sajnálom, hogy elrontottam, de sebaj. Igy is nagyon

boldoggá tett. Hol lelt rá? Ki volt a tulajdonosGabriel felült, láthatólag nem zavarta, hogy anyaszült meztelen. Széles válla óaranyként

ragyogott a lángok fényében. Smaragd szemében árnyak gomolyogtak.− A könyv tulajdonosa én vagyok, Phoebe - tessék? És honnan szerezte?− Baxter kabinjából, miután megcsáklyáztuk a hajóját - mondta furcsa fahangon a férfi. -

Ő inkább a tengert választotta, mint hogy felkössék. Átvetette magát a korláton, és eltűnt.Úgy tudjuk, vízbe fúlt.− Maga megcsáklyázta Neil hajóját? - hirtelen elgyöngült a térde. Lesüllyedt az ablak mélyedésben álló padra, és nagyon szorosan összekulcsolta az ujjait. - Édes istenem,

Gabriel, csak nem azt akarja mondani, hogy maga kalóz volt a déltengereken? Úgysevagyok hajlandó elhinni.− Akkor örülök, mert nem voltam kalóz, csupán keményen dolgozó üzletember, akimegpróbált megélni a gyöngykereskedelemből. Baxter csapott fel kalóznak, amikor megérkezett a szigetekre.− Az lehetetlen! Neil nem tett volna ilyet!

− Márpedig, ha hiszi, ha nem, ez az igazság. Nyilván könnyebbnek és célravezetőbbnek találta, mint hogy belépjen egy törvényes hajózási vállalathoz. Elég sok kellemetlenségetokozott a cégemnek és másoknak is. Meg kellett szabadulni tőle.− Kellemetlenséget - ismételte szédelegve az asszony.− Sikerült szert tennie egy saját hajóra - folytatta komoran Wylde. - Megcsáklyázta kéthajómat, lemészárolta számos emberemet, és megfosztott egy csomó ingóságomtól, többek között egy fekete gyöngyökkel és gyémántokkal kirakott, rendkívül becsesékszergarnitúrától. Ezután elhatároztam, hogy elkapom, mielőtt még több kárt okozna.



− Egek ura - bámult rá hüledezve Phoebe -, hát ez észbontó! Nem bírom elhinni, hogyennyire félreismertem Neilt.

− Mert játszotta Lancelot lovagot, miközben azon törte a fejét, hogyan zsarolja meg amaga apját? Okos gazfickó volt ez a Baxter. Nem maga az egyetlen nő, akit sikerültfélrevezetnie!−

Úgy beszél rólam, mint egy bolondról!- Maga nem bolond, édesem - mondta szelíden Gabriel -, hanem naiv. A nők sebezhetők az ilyen Baxter-félékkel szemben. Alig várják, hogy hihessenek a komédiásnak. Ott lent adéltengeri szigeteken is sikerült behízelegnie magát egy dúsgazdag kereskedőnél, akitengeri szállítással foglalkozott. Így kedvére forgolódhatott a többi hajós társaságában,összeszedhette az adatokat, amelyekre szüksége volt, hogy később lecsaphasson a hajóinkra.Különösen a nőkre vadászott, ha akart tudni valamit a szállítmányokról és útvonalakról.

- A nőkre?- Feleségekre, leányokra meg... ilyenekre. Elbájolta őket, azok meg boldogan kitálaltak

neki mindent, amit tudni akart.- Aha. - Phoebe hallgatott egy percig, Szóval egész idő alatt magánál volt a könyv.

Magát kellett felkutatnom.

- Igy is fogalmazhatunk.- Miért nem mondta?- Számos okból. Mindenekelőtt azért, mert ön azt gondolta, hogy a könyv tulajdonosa egy

vérengző kalóz.- Ön pedig természetesen félt bevallani, hol a könyv, nehogy a legrosszabbakat

feltételezzem!− Azt a hétszázát! Nem féltem én semmiféle vallomástól, csak más terveim voltak.− Miféle tervei?

- Na, most már elég - mondta baljósan Wylde. - Jó, kezdjük Ádámnál és Évánál. Miutántalálkoztam magával a sussexi úton, úgy döntöttem, hogy maga kell nekem. A könyv volt akulcs, hogy megkaphassam.

Úgy érti, az első pillanattól feleségül akart venni?! Ó, Gabriel, ez olyan romantikus! Igazán

megmondhatta volna!A férfi felugrott, és rávágott a kandalló párkányára.- Lánchordtát, asszony, minek tulajdonít nekem örökösen mindenféle magasztos lovagi

érzelmeket? Megmondtam, hogy megkívántam. Parasztőszinteséggel szólva, eszembe sem jutott a házasság. Ismeretségünk kezdetén legalábbis nem. Le akartam feküdni magával.

Ó. - Phoebe egy darabig nem tudott mit mondani. - T e h á t azért fogadta el a lovagiszolgálatot, hogy közelebbről megismerhessen?

− Igen, és hogy az ágyamba vihessem, a kutya mindenségit!− Hát - mosolygott reménykedve a hitves -,lehet, hogy az elején még nem táplált, hogy

úgy mondjam, makulátlanul tisztességes szánékokat.− Arra mérget vehet.

− De ez gyorsan megváltozott, és ez az, ami számít. Ahogy megismert, rögtön

tisztességesek lettek a szándékai.−A teremtésit! Maga akkor sem látja az igazságot, ha kiböki a szemét! Szándékaimazután sem lettek tisztességesebbek, miután megtudtam, hogy maga Clayton lány, sőt!

− Sőt?− Phoebe, amikor megtudtam, kicsoda maga, direkt azért kerestem a társaságát, hogy ígyálljak bosszút a családján. El akartam csábítani, hogy megalázzam az apját. Na. Most már érti?

Phoebe kipislogta a szeméből a könnyeket, és hősiesen mosolygott.− Lehet, hogy elsősorban bosszút akart, de mégis inkább feleségül vett. Ez is azt mutatja,

hogy végső soron nemes jelleme diktálta cselekedeteit.− Hogy a kénköves! Ha mindenképpen ezt akarja hinni, hát higgye.

− Azért vett feleségül, mert ön született lovag. - Phoebe beharapta remegő alsó ajkát. Denem szeret engem, ugye, mylord?



- Azzal már csak ne vádoljon, hogy ilyesmivel hitegettem! - mondta villogó szemmelGabriel. - Ezt igazán nem hányhatja a memre! Sosem állítottam, hogy szerelmes vagyok magába. Megmondtam, hogy kívánom, és ez az igazság. A teljes igazság.

− Azért vett el, hogy megmentsen a további botrányoktól.- Biztosíthatom, hogy nem vagyok ilyen magasztos jellem - morogta a férfi. - Nyolc évvel

ezelőtt kialudt bennem minden lovagi láng, a déltengeri élet igazán nem alkalmas arra, hogyújra fellobbantsa őket. Nem vagyok szerelem és az igazság hős bajnoka.− Akkor miért vett feleségül? - süvöltötte az asszony.− Azért vettem feleségül, mert azt hittem, hogy jó lesz grófnénak! - ordította a férfi.

Magának van egy kifogástalan pedigréje, ami ennél is fontosabb, a hebrencs viselkedése,akármilyen észbontó is egyébként, bátorságröl és merészségről árulkodik, én pedig ezeket atulajdonságokat át akarom ojtani a fiaimba Továbbá, kimondhatatlanul izgalmasabbnak találom, mint minden hölgyeményt, akivel valaha összefutottam. Továbbá kívánom magát.− De nem szeret.− Sosem állítottam!- Nem is, ám én reménykedtem, hogy meg tudom tanítani rá. Azért is ugrottam ma fejest

életem legveszélyesebb vállalkozásába.

- Maga élete legveszélyesebb vállalkozásának nevezi, hogy feleségül jött hozzám? - hü-ledezett Gabriel.

- Annak.− Arcátlan sértés. Én jó férje akarok lenni magának.

- Úgy?- Úgy. - Wylde egyet lépett előre. Fenyegetően tornyosult hitvese előtt. - Cserébe viszont

elvárom, hogy rendes feleségem legyen, a kiskésit neki!− És a maga szemében ki a rendes feleség? Gabriel megragadta az asszony állát. Szemeszikrázott a felháborodástól.−

Én azt hiszem, ön szándékosan provokál engem, asszonyom. Sebaj, pontosan kifejtem,mit várok el öntől: azt a tiszteletet és engedelmességet, amit egy rendes asszonynak kell ta-núsítania az ura iránt.− En tisztelem magát, Gabriel, de az engedelmesség sosem volt erős oldalam.

- Hát majd szépen meg fogja tanulni.- Az ég szerelmére, Gabriel, ne vágjon már olyan fenyegető arcot. Úgysem akar addig

verni, amíg nem engedelmeskedem.- Azt hiszi?Phoebe könnyedén mosolygott, és elhúzódott a férje keze ügyéből.

− Az ön ösztönösen lovagias természetével képtelenség erőszakot alkalmazni egy nővelszemben.

- A tulajdon érdekében javasolom, ne győzködje magát tovább az én lovagias természe-

temről.− En pedig remélem, hogy nem akar megfosztani egyik megmaradt illúziómtól. -Odament a könyvszekrényhez, és kinyitotta az üvegezett ajtót.

- Ezzel meg mi a kórságot akar mondani? – Maga kijelentette, hogy Neil Baxter az egyetlen ember, aki valaha nemes és szűzi szerelmet

esküdött nekem, hazudott. – Kivette a polcról A torony hölgyét. – És most itt állok olyan ember hitveseként, aki azt állítja, hogy nem szeret, holott ez az a sors, amelyet kerülni esküdtem. Mindentegybevéve, mylord nem ilyennek álmodtam menyegzőm napját.

– Phoebe... – Jó éjszakát, mylord. – Szívére szorította a vastag kötetet, és odament az ajtóhoz. – A kutya mindenségit, Phoebe, beszélni akarok magával! – Miről? A lovagiasság természetéről? jól ismerem, elhiheti. Nincs szükségem további adatokra.Kilépett az ajtón, és elindult lefelé a csiga lépcsőn.



13. fejezet

Mi a fenének nem tudta tartani a száját? Gabriel félredobta a tollat, és nem kísérlezett tovább az

írással. Felállt, odament az ablakhoz. Esett. A kötél, amellyel tegnap lereszkedett a tetőről, lomháncsapkodta az ablakot.Azt jól tette, hogy megmondta az asszonynak az igazat A torony hölgyéről és Neil Baxterről, de

miért nem tudta itt abbahagyni?Miért érezte úgy, hogy szét kell zúznia Phoebe minden illúzióját?Egész nap ezen rágódott, de mostanáig nem találta a választ.Ó csak azt akarta, hogy tisztán és őszintén álljanak szemben egymással.Visszament az asztalhoz, és fölvette a tollat. Néhány percig farigcsálta az apró penicilussal, aztán

leült, és megpróbálta átírni a A kaland egy-két bekezdését.Egy óra múlva hegyekben állt körülötte a gyűrött papír. Végképp feladta a kísérletezést, és

lement, hogy megnézze, mit csinál Phoebe.A könyvtárban találta. Nesztelenül benyitott, és egy percig némán bámulta a feleségét. Egész

bensője bizsergett a nászéjszaka emlékétől.Phoebe kénsárga szoknyája alá húzott lábbal kuporgott az ablak melletti székben. A keskenyablakon behulló fény puha fénykoszorút font sötét hajába. Gabrielbe belemart a bűntudat.Hitvese nyilván átsírdogálta a délelőttöt.− Phoebe! - szólította gyengéden.− Tessék, mylord. - Nem nézett fel az ölében tartott könyvből.

- Mit csinál?- Olvasok. - Még mindig nem nézett föl. Láthatólag teljesen lenyűgözte az olvasmány.- Aha. - Gabriel odament a kandallóhoz, nézte a felesége lehajtott fejét. Hirtelen nem

jutott eszébe semmi. Lázasan kereste a megfelelő szavakat. - Ami pedig az éjszakát illeti…- Hmm?E látványos érdektelenség ismét belefojtotta a szót. Mély lélegzetet vett.- Bocsánatát kérem, ha kevesebbet kapott, mint amennyit elvárt egy nászéjszakától.- Nem szabad kárhoztatnia magát, mylord - mondta még mindig lehajtott fejjel az

asszony. - Bizonyos vagyok benne, hogy ön elkövetett mindent, ami lehetséges.- Hát igen - mondta Wylde, némileg megütődve a vállveregető hangon. - Szóval már férj

és feleség vagyunk, tehát feltétlen őszinteségnek kell uralkodnia közöttünk.- Ertem. - Phoebe lapozott. - Igazán nem óhajtottam panaszkodni, mert ön valóban

derekasan igyekezett, hogy kellemessé tegye az élményt. Mivel azonban ön oly feltétlenülhisz az őszinteségben, én is meg fogom mondani, hogy csalódtam.

- Igen, tudom, kedves, de csak azért, mert magának fölöttébb irreális elképzelései vannak a házaséletről.- Feltételezem. - Phoebe lapozott, és szemügyre vett egy ábrát. - De maga is hibás. Azután,amit akkor éjszaka átéltem Brantleyék útvesztőjében, azt vártam, hogy ugyanolyan izgalmasélményekben lesz részem a tényleges elháláskor is. Nagyon számítottam rá, és kétsé-gtelenül túlságosan magasra tettem a mércét.Gabriel rákvörös lett, amikor rájött, hogy hitvese a szeretkezésről beszél, nem az azt követővitáról.

− De Phoebe, az istenért, én nem erre gonoltam!− Nem-e? - Végre föltekintett, csúfondáros udvariassággal. - Bocsánat. Hát mire?

Gabriel legszívesebben megrázta volna.- A társalgásra, amelyet azután folytattunk, hogy ön meglelte A torony hölgyét.− Ah, arra!

− Igen, arra. A kutyafáját, asszony, ami a szerelmeskedést illeti, nincs oka aggodalomra.Megmondtam, hogy legközelebb sokkal jobb lesz.

- Talán - csücsörített Phoebe.- Nincs itt semmiféle talán.



−Akkor talán nem.− Talán most egyenesen föl kéne vinnem a hálószobájába, hogy bebizonyítsam - mondta

összeszűkülő szemmel a férfi.- Nem, köszönöm.− Miért nem? - Wylde ökölbe szorította kezét a kandalló párkányán, nehogy hitvesét ra-

gadja torkon. - Mert délután van? Ne mondja már, hogy vakmerő Fátyolos Hölgyemre hirte-len szemérmességi roham tört.− Szó sincs róla - merült vissza Phoebe a könyvbe. - Mindössze az a helyzet, hogy hitem

szerint nincs kilátás semminemű javulásra, amíg meg nem bizonyosodom az ön szerelméről.Igy hát eldöntöttem, hogy nincs több próba, amíg ön meg nem tanul szeretni.

Gabriel olyan erővel markolta a kandallópárkányt, hogy a márványt csak valamilyencsoda őrizhette meg a szétroppanástól. Rámeredt a lehajtott angyali főre.

− Maga kis sátánfajzat! Hát erre megy játék?− Biztosíthatom, hogy nem játszadozom, mylord.− Azt hiszi, most is úgy ugráltathat, mint házasságunk előtt? Már nem vagyok a személyikóbor lovagja, asszonyom. A férje vagyok.

- En arra a következtetésre jutottam, hogy a kóbor lovagok számottevően

szórakoztatóbbak a férjeknél. Nem szabad kijönnie a béketűrésből, figyelmeztette magát Gabriel. Ha ő akarja felülről

húzni a fűrészt, akkor meg kell őriznie a hidegvérét.− Valószínűleg igaza van, asszonyom mondta egykedvűen. - Nem kétlem, hogymagafajta konok, akaratos személy sokkal mulatságosabbnak talál egy szófogadó kóbor lovagot, mint egy férjet. Csakhogy most már férjes asszony.

- En jobban szeretném, ha csak névleg lennék az.-Ördög és pokol! Megbolondult maga? Ez egyszerűen ki van zárva. Nem tűröm, hogy így

froclizzon!− Nem áll szándékomban froclizni magát nézett föl Phoebe -, de ragaszkodom hozzá,hogy tanuljon meg szeretni, mielőtt megint szerelmeskedni akar velem.- Tisztában van vele, hogy férfiak ennél csekélyebb okért is eltángálták már a feleségüket?

- kérdezte rendkívül udvariasan Wylde.− Ezen már túl vagyunk, Gabriel. Maga nem fog megverni engem.− Mert vannak más módjai is férji jogaim gyakorlásának? Szerét ejtettem tegnap éjszakais, nemdebár?− Tegnap éjszaka én egy tévedés áldozata voltam - sóhajtott Phoebe. - Amikor ön a

szörnyű veszéllyel dacolva leereszkedett a tetőről, azt hittem, irántami szerelmét akarja bi-zonyítani. A jövőben nem hagyom ily könnyen bolonddá tenni magam. Nem kell még egyszer így kockáztatnia a nyakát.

- Értem - bólintott jeges jólneveltséggel Wylde. Ha te úgy, én is úgy. - Nos, nagyon helyes,asszonyom. Ön kifejtette az álláspontját. Legyen nyugodt, nem fogom önre erőszakolnimagamat.−

Nem is gondoltam ilyesmire - mondta megütközve Phoebe.− Majd legyen olyan jó, és tudassa velem, ha újra hajlandó eleget tenni hitvesikötelmeinek. Egyébként ne nyugtalankodjék, addig is megkapja a köteles udvariasságot,amely Pokolfüst minden vendégének kijár. - Az ajtó felé indult.− Várjon, Gabriel! Nem azt akartam mondani, hogy én vendégnek tekintem magam az

ön házában!− Pardon? - A férfi, gondosan palástolt elégedettséggel, megállt egy pillanatra. - Én úgy

véltem, ilyesfajta kapcsolatot óhajt.- Dehogy! Én csak annyit szeretnék, hogy ismerjük meg jobban egymást. Bizonyos vagyok

benne, hogy meg tudna tanulni szeretni, ha lehetőséget adna magának. Egyébként, leszámítvaa hálószobát, mindenben úgy akarok viselkedni, mint az ön felesége. Olyan nagy kérés ez?

- Igen, Phoebe, olyan. Mint már mondtam volt, legyen szíves közölni, amikor majd készen

áll hitvesem lenni. Addig vendégnek tekintem magát.Kiment, hátra se nézett. Rohant a páncélruhák között a lépcsőhöz. Még ma délután írniakell valamit, ha belegebed is. Nem lehet, hogy pocsékba menjen az egész nap.



Három nappal később Phoebe ismét csak visszavonult a pompás könyvtárba, ésösszegömbölyödött kedvenc karosszékében. Bámult ki az ablakon, és megállapította, hogykomolyan vesztésre áll a Gabriellel vívott háborúban. Nem tudta, meddig bírja még. Ugylátszik, Wylde makacsabb, mint a felesége. Továbbra is hátborzongató udvariassággal bántvele, amitől Phoebe kis híján elsírta magát. Már nem vitatkozott, nem prédikált, nem

lamentált, hogy ő híján van a hitvesi alázatnak. Ahogy ígérte, úgy kezelte, mint vendégét, azasszony pedig a fogát csikorgatta tehetelen dühében.Tegnap vacsoránál, azon igyekezve, hogy találjon valami közös témát, szóba hozott egy fóliánst,

amelyre a pazar könyvtárban bukkan rá.- Egészen csodálatos példánya Malo Morte d'Arthurjának! - dicsérte, miközben a hagymás

mártásban úszó párolt nyulat csipegette.− Köszönöm - szólt Gabriel, és fölvillázott egy falat főtt burgonyát.

Phoebe ismét próbálkozott.−Még emlékszem, hogy azon az éjszakán, amikor Mr. Nashnél jártunk, ön érdeklődöttegy dedikált Malory-kötet után. De miért van rá szüksége, amikor egy ilyen gyönyörűkézirat van a könyvtárában?

− Azt, amely után Nashnél érdeklődtem, apámtól kaptam ajándékba a tizedik

születésnapomra. Amikor elutaztam Angliából, kénytelen voltam eladni.− El kellett adnia az édesapja ajándékát? - rendült meg Phoebe.

Gabriel hidegen nézett rá.- Es minden könyvet, amit apámtól örököltem, valamint a saját könyvtáramat. Szükségem

volt a pénzre, hogy elutazhassak a déltengerekre, és meglegyen a kezdőtőkém a vállal-kozáshoz.− De borzasztó lehetett, hogy meg kellett válnia mindentől, ami a legfontosabb volt ma-gának!− Ez is hozzátartozott a leckéhez, amelyet meg kellett tanulnom. A golyó, amelyet a fivé-re lőtt a vállamba, és a mód, ahogyan az apja tönkretette minden befektetésemet, teljessétette oktatásomat. Soha többé nem engedtem, hogy az érzelmeim uralkodjanak rajtam.Phoebe felsóhajtott, amikor eszébe jutott ez a beszélgetés. Bámulta a könyvtár ablakán túl

a szürke párát, és azon tűnődött, remélheti-e, hogy Gabriel egyszer majd ismét enged azérzéseinek.

Egy idő után felállt, és odaült Gabriel asztalához. Ideje, hogy írjon Mr. Laceynek. Anyomdász már biztos nem tudja, mi lehet vele. Lacey, ha szabadjára hagyják, egyhamar atönk szélére juttatja a virágzó kis vállalkozást. Azt az embert csak a gin érdekli meg azimádott nyomdagépe.

Igen, Lacey borzasztó tud lenni néha, mindazonáltal eszményi üzleti partner. Az ő anyagitámogatásáért és szerkesztői hozzáértéséért cserében hajlandó volt tartani a száját. Phoebe

más kiadókhoz és nyomdákhoz is fordulhatott volna, amikor a fejébe vette, hogy vállalkoznifog; a legtöbbje magasabb röptű irodalmi ambíciókat táplált, mint Lacey, Phoebe attól félt,hogy nem fognak tudni ellenállni a pletyka csábításának. Viszont Lacey még beszédre isutálta pazarolni a drága időt, nemhogy pletykára!

Kopogtattak. Phoebe fölrezzent tépelődéséből. Helyretolta a fiókot, és fölnézett. Egyszobalány állt az ajtóban, akivel eddig még nem találkozott. Nyilván újonnan állhatottmunkába. Feltűnően csinos teremtés volt szőke hajával, dús alakjával, bár szobalánynak kissé talán idősecske.

- Maga kicsoda? - kérdezte kíváncsian. A szobalány úgy pillogott, mintha nem erre akérdésre számított volna.− Alice vagyok, asszonyom. Üzenetet hoztam.− Milyen üzenetet, Alice?- Őlordsága szeretné megmutatni önnek a vár egyik érdekes részét, asszonyom. Azt üzeni,

odalent várja a katakombában. Én majd odavezetem.- Wylde küldetett értem? - pattant föl Phoebe. - Máris megyek!



- Erre, asszonyom. De majd gyertyát is kell vinnünk. Nagyon sötét van odalent. Es bor-zasztó piszok. Nem akarna átöltözni előbb?− Nem! - türelmetlenkedett Phoebe. - Nem akarom várakoztatni őlordságát.

Alice lekalauzolta a hatalmas csarnok végénél kezdődő, sötét, poros kőlépcsőn, odalentleemelt egy kulcsot a falba ütött kampóról, és kinyitott egy vaskos ajtót.

Nyirkos dohszag csapta meg őket a sötétből. Phoebe tüsszentett, és előhúzta a zsebkendőjét.− Irgalmas ég! - motyogta, és kifújta az orrát. - Mikor takarítottak itt utoljára?

Alice gyufát rántott, és meggyújtotta a gyertyáikat. Szürke sziklafalak tűntek fel a reszkető,gyönge fényben.− Őlordsága azt mondta, hogy a katakombákat nem érdemes takarítani.− Gondolom, ebben igaza van. - Phoebe helyregyömöszölte a zsebkendőjét, és mohón

körülnézett. - Egek, hiszen ez elbűvölő!Ablaktalan, keskeny alagútban álltak, amely a vár egész hosszában végighaladhatott.

Phoebe a halvány gyertyavilágnál átjárókra és ajtókra utaló, sötét réseket pillantott meg a járatfalán. Büdös; állott volt a levegő, és enyhén érzett benne a tenger szaga.

- A konyhán azt mesélik, hogy a rég múlt időkben a várúr börtönnek használta némelyik üreget. - Alice óvatosan lépegetett előre a föld alatti járatban, és láthatóan ideges lett, amikor

elhaladtak egy ásító fekete száj előtt. - Azt is

'

mondják, hogy ha bemennénk ezekbe arémséges kis cellákba, még mindig láthatnánk azoknak a szegény páráknak a csontjait, akiketideláncoltak.

Phoebe összeborzongott, és eltakarta a gyertyalángot a tenyerével. Ez regényes, mint várta.− Hol találkozunk őlordságával?− Azt mondta, kísérjem el asszonyomat a járat végébe, ő majd megmutatja a többit. Én

bizony örülni fogok, ha ismét odafent lehetek.− Hát ez lenyűgöző! - Phoebe fölemelte gyertyáját, és bevilágított az egyik sötét szájba,

amely az alagút falán tátongott. Valami sárgás pálcafélék derengtek a szűk cella homályában. Nagyot nyelt. Azok ott egész biztosan nem csontok. - Csak gondolja el, micsoda történetelehet egy ilyen várnak!

- Bocsánatát kérem, asszonyom, de én félek az ilyen történetektől. Itt volnánk.

Phoebe a szemét erőltetve nézett előre, nem látott mást, mint árnyékokat és egy sziklafalúfolyosót. Es mintha sziklákon megtö hullámok morajlottak volna a távolban.- Hol van Wylde?- Nem is tudom, asszonyom. - Alice valahogy furcsán nézett rá, és hátrált egy lépést.

Kezében baljósan hunyorgott a gyertya. - mondta, hozzam le asszonyomat, és ő itt vár ránk.Én megtettem, amit parancsoltak, most már szeretnék felmenni.

- Akkor szaladjon - mondta Phoebe, alig várta, hogy kezdődjön a kaland. - Magam is megtudom várni őlordságát. - Magasra emelte a gyertyáját, és előrelépett. - Wylde Itt van,mylord?

Háta mögött fém sikoltott a kövön. Az asszony majdnem elejtette a gyertyát. A sikolythangos kondulás követte. Phoebe megpördült, iszonyodva látta, hogy plafontól padlatig érő,tömör vasajtó zárja el a járatot, és ő ott rekedt a túloldalán. Ez az ajtó nyilván a sziklában

rejtőzhetett, és valami bekapcsolhatta a gépezetet, amely mozgatja. Odarohant, ésmegdöngette a tömör acélt.− Alice! Alice, hall engem?

Semmi válasz. Mintha futó lábak távolodó dobogását hallotta volna, de ebben sem volt biztos.

Mélyeket lélegzett, hogy lecsillapodjék. Alice bizonyosan segítségért szaladt. Szemügyrevette a sziklafalat, valami titkos szerkezetet keresett, amely nyithatná az ajtót, de semmit semlátott. Néhány lépést tett előre a sötétségbe. Felerősödött a tenger mormolása.− Wylde! Itt van? Mert ha igen, legyen szíves azonnal válaszolni! Ne mókázzék velem,uram! Tudom, hogy megsértettem, de esküszöm, azt nem érdemlem, hogy így kínozzon érte!

Csak a tulajdon hangja válaszolt, amelyet ide-oda vertek a sziklafalak. Hátranézett avasajtóra. Alice biztos nemsokára hozza a segítséget.

Ám eltelt tizenöt perc, és még mindig nem jött a felmentő sereg. A gyertya mind gyorsab- ban égett. Ha kialszik, ő itt marad a vaksötétben.



Egyetlen dolgot tehet: felderíti a folyosó további szakaszát, hátha talál valamilyen kijára-tot. Ha ennek a hosszú alagútnak van bejárata a várban, akkor lennie kell kijáratának is.

Elindult. Itt nem voltak nyílások a sziklafalban. Különös.A gyertya már riasztóan megfogyatkozott.

Phoebe gyorsabbra fogta a lépést. Mind erősebb lett a tengerszag, és itt mintha nem lenne olyan

állott a levegő. Fölvidult. Meg fogja találni a kiutat a katakombákból!Egy perc múlva bátorító, puha vízcsobogást hallott. A folyosó elkanyarodott. Phoebe barlangban találta magát, és a messzeségben meglátott egy sugárnyi napvilágot.

Magasabbra emelte a gyertyát, és körülnézett. Sziklamólón állt, parányi, föld alatti kikötő partján, és a sziklát a tenger nyaldosta. A mólóba foglalt, rozsdás vasgyűrűk arról tanakodtak, hogyebben a barlangban valaha csónakokat kötöttek ki.

Megtalálta a vár titkos kijáratát! Nyilván ostrom esetére építtette az eredeti tulajdonos. Ott túl aza szilánknyi napvilág, az a szabadulás útja.

Csak az volt a baj, hogy már nem horgonyoztak mentőcsónakok a mólónál. Széles fekete vízválasztotta el a világosságtól.

A gyertya sercegett. Phoebe ránézett, és látta, hogy legföljebb néhány perce van még, aztánfoglyul esik ebben a sötét sírban.

Hátrapillantott. Semmi hang. Megmentői nyilván nem tudják elmozdítani a nehéz vasajtót. Eleveúgy tervezhették, hogy ne is lehessen félretolni. Ha a várúr és családja menekülni kényszerültek,nyilván azt akarták, hogy senki se követhesse őket.

A láng szisszent és megnyúlt. Phoebe óvatosan letette a gyertyát a mólóra, azután megoldottaköntöse zsinórjait. Levetette szoknyáját; csipkés ingmellét, egy szál ing maradt rajta. Leült, ésóvatosan megmártotta lábát a sötét hideg vízben. Egy pillanatra pánikba esett féle teremtmények tanyázhatnak a víz felszine alatt?A láng utolsót lobbant és kialudt. Phoebe elrugaszkodott, és erőteljes karcsapásokkal uszni kezdetta távoli jelzőfény felé.A hideg víz rémítő gyorsasággal emésztette energiáját. Még csak félúton tartott, de már lihegett. Esa tenger is, mintha le akarta volna rántani a mélybe. Gépiesen tempózott, mint egy felhúzható

játékszer. Minden karcsapásnál leszívta a tüdejét, és az ismeretlen mélységek félelme adott neki erőtminden lábtempóhoz. Kagylóktól rücskös szikla hasított fájdalmasan az ujjaiba. Phoebe majdnemelájult a megkönnyebbüléstől. Zihálva, görcsösen kapaszkodott a szirtbe, és kétségbeesettenkereste, hol lehet a part.

Csak ekkor döbbent rá, hogy még koránt sincs vége az útnak. A barlang rejtett kijárata méterekre benyúlt a tengerbe. Ha marad, ahol van, senki sem fogja észrevenni a partról. Segélykiáltásaitelfojtja a hullámok harsogása. El kell úsznia a szirtfalig.

Még egy percig kapaszkodott, azzal vigasztalva magát, hogy legalább kint van a napon. Már nincs is olyan hideg, és csak egy rövid kis távot kell megtennie.

Csak ne lenne olyan fáradt! Csak pihenhetne még egy kicsit!De nem mert habozni. A vizet egyre hidegebbnek érezte, pedig hétágra sütött a nap. Már csak

azért imádkozott, hogy bírja erővel, ami még hátravan. — Gabriel! — suttogta, míg a part felé tempózott —, hol az ördögben van, amikor szükségem

volna magára?

14. fejezet

- Hol az ördögben van? - bömbölte Gabriel.Rollins, a főkomornyik megrendült, de nem omlott össze.- Sajnálattal kell közölnöm, uram, de nincs tudomásom Lady Wylde pillanatnyi

tartózkodási helyéről. Utoljára itt volt a könyvtárban, mint ez szokása ebben az órában.- Es minden órában - morogta Gabriel. Phoebe az utóbbi időben állandóan itt bujkál előle.

- Tüstént hívja össze a személyzetet! Néhány perc múlva mindenki ott állt a csarnokban, de senki sem tudta, hol lehet Phoebe.

Majdnem két órája, hogy utoljára látták könyvtárban.





megmutassa a katakombákat. Ugy örültem! - Levitte magát? Mutatta az utat?− Igen, de nem találtuk magát. Alice kezdett ideges lenni, úgyhogy visszaküldtem, és

egyedül mentem tovább a járatban. Aztán valami borzasztó baleset történt.− Miféle baleset?− Egy hatalmas vasajtó siklott elő a falból, elzárta az utat. Nem hallottam, hogy jött

volna bárki is a megmentésemre. Ugy gondoltam, nyilván nem tudják elmozdítani az ajtót,ezért másik kijárat után néztem.−Es megtalálta a titkos kikötőt? Az áldóját! És kiúszott a barlangból a partig?

− Mi mást tehettem volna?- Hol a gyehennába tanult meg maga úszni? - szűrte a foga között a férfi.− Egyszer, amikor még nagyon kicsi voltam, beleugrottam a birtokunkon a halastóba.Borzasztó forróság volt, és én hűsölni akartam, úgy, ahogy Anthony és a barátai csinálták.Végül a bátyámnak kellett kihúznia a vízből, mire a mama azt mondta, hogy okosabb lesz,ha engem is megtanít úszni, mert sose lehet tudni, mikor támad kedvem ismét beleugranihalastóba.− Adjon hálát az Istennek a mamájáért motyogta Gabriel.- Majd erre gondoljon, amikor kölcsönt kér magától a kártyaadósságaira - figyelmeztette

fanyarul Phoebe.− Miféle kártyaadósságról beszél maga?- Nem mondtam volna? - ásított ismét az asszony. - Mama imád kártyázni, és hajlamos

potenciális bankárnak tekinteni a vejeit.- Irgalmas isten!- Én figyelmeztettem volna még a lánykérés előtt a mama játékszenvedélyére, ha magában

lett volna annyi udvariasság, hogy először velem tárgyal, és nem papával.- Szóval magamra vessek, ha ki kell fizetnem az anyósom kártyaadósságait?− Igen, mylord, magára. Tudja - tűnődött Phoebe -, azt hiszem, jobb lenne, ha a csalá-

domnak nem említenénk ezt a szerencsétlen balesetet. Csak fölöslegesen idegeskednének miattam.

- Nem szólok nekik, ha ezt óhajtja.

− Köszönöm - mosolygott boldog megkönnyebbüléssel az asszony. - Most már alhatok −Igen, Phoebe. Most már alhat. - Eljött ablaktól, és odaállt az ágy végéhez.

− Olyan sajátos az arca, Gabriel. Mit fog csinálni, amíg én alszom?- Megkeresem az eltűnt Alice-t.Phoebe behunyta a szemét, és elfészkelődött a párnákon.−És mit fog csinálni, ha megtalálja?

− A legkevesebb, hogy kihajítom, ajánlólevél nélkül.Az asszony szeme elkerekedett.

− Az borzasztó kegyetlenség lenne, uram! Alice az ő korában nemigen fog állást találnimegfelelő ajánlólevél híján.

- Alice tartsa szerencséjének, ha nem vitetem el a konstáblerrel. Maga majdnemotthagyta miatta a fogát.

− Vagyis nem izent értem ma délután, uram?− Nem, Phoebe - mondta szelíden Gabriel. - Nem izentem.− Aha - mondta rendkívül csüggedten az asszony. - Ettől féltem. Pedig mennyire re-méltem, hogy maga küldte értem Alice-t. Azt hittem...

- Mit?− Hogy le akarja rombolni a falat, amelyet ön emelt kettőnk közé.- Nem én emeltem közénk a falat, Phoebe, hanem maga. Magának kell lerombolnia. -

Megkerülte az ágyat, és gondosan betakargatta az asszonyt. - Pihenjen egy kicsit, édesem.Majd felküldetem a vacsoráját.− Gabriel... köszönöm, hogy megmentett. Tudtam én, hogy meg fog menteni.− Maga mentette meg magát, Phoebe. Ha bent marad a folyosóban, meglehet, nagyon

későn jut eszembe, hogy odalent keressem. Szigorúan megparancsoltam, hogy senki semerjen lemenni a katakombákba nélkülem. Az ajtót is mindig zárva tartjuk.



- Akkor Alice miért akart levinni engem?− Kitűnő kérdés, drágám. Nem is pihenek, amíg meg nem találom rá a választ.

Kiment a szobából, csendesen betette maga után az ajtót, majd hívatta Phoebe komornáját. – Maradjon a feleségem mellett, amíg alszik. Egyetlen pillanatra se legyen egyedül

Leszaladt a lépcsőn. Rollins a csarnokban ácsorgott. – Őladysége jól van? – kérdezte aggodalmasan.

– Jól. Azonnal küldje hzzám Alice-t, a szobalányt. – Alice-t? – csodálkozott Rollins. – Szőke, csinos, kissé koros a szobalánysághoz. – Nem hiszem, hogy lenne Alice nevű alkalmazottunk, mylord, de azért utánanézek

Crimptonnál. – Nézzen utána. Én lent leszek a lépcső alján, amely a katakombákba vezet. - Magához

vett a könyvtárból egy gyertyát, és a csarnok végébe sietett. Leereszkedett a szűk csigalépcsőn, és megtorpant. A súlyos ajtó be volt zárva. Tíz perc múlva megjelent Rollins. – A szobalányok között nincs Alice nevű, uram – mondta nagyon komoly arccal.

Gabrielen végigfutott a hideg. – Ebben a házban ma járt egy nő, aki az állította, hogy a neve Alice, és itt dolgozik. – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, uram, de nem ismerem. Megkérdezhetem, hogy

miért keresi? – Nem fontos. Lemegyek a katakombák – Leakasztotta a kulcsot a kampóról. – Ne kísérjem el, uram?

– Ne, Rollins. Inkább maradjon idefönt, vigyázzon a házra. – Kinyitotta a súlyos ajtót, és belépett a sötét folyosóba. A gyertyafénynél jól lehetett látni a poros padlón a kétlábnyomot. Valaki lekísérte Phoebét az alagútba. Valaki, aki azt állította, hogy a neve Alice.

A lábnyomokat követve, addig sietett előre, amíg oda nem ért a vasajtóhoz. Ekkor előhúztaa csizmájából a kést, amelytől sohasem vált meg, a hegyét benyomta két kő közé, ésműködésbe hozta a rejtett emeltyűt. Egy perc múlva félrecsúszott a falon egy lap, és föltárultmögötte a gépezet, amely az ajtót mozgatta. Maga a kapu aszerint nyílt és csukódott, hogymegnyomtak-e bizonyos köveket a folyosón.Gabriel szemügyre vette az ódon csigasort. A láncok és kerekek kitűnő állapotban voltak.

Annak idején, miután rájött az ajtó titkára, órákig kopácsolt idelent. Óriási örömét lelte benne, hogy ismét működőképessé teszi a régi szerkezetet. Sőt még a A kalandba is beledolgozott egy hasonló, rejtett mechanizmust.

Kínosan ügyelt rá, hogy személyzete minden tagja megtanulja nyitni-csukni az ajtót,mert noha megparancsolta, hogy nélküle senki se merjen lejönni az alagútba, ismerteannyira az emberi természetet, hogy ne bízzék feltétlenül a saját parancsaiban. Nem akarta,hogy valaki véletlenül csapdába essék az ajtó túlsó oldalán.

A várban Phoebe kivételével mindenki tudta, hogyan működik az ajtó. A rejtelmes Alicetalán egy inasból vagy egy lovászból szedte ki a titkát. De miért akarta rémítgetni Phoebét?Érthetetlen!

– Phoebe! Ébredjen föl! Nyissa ki a szemét! – kiáltotta nyersen Gabriel. Megragadta az

asszony vállát, és türelmetlenül megrázta. – Csak álmodik! Az istenért, ébredjen már föl!Parancsolom! Hallja?Phoebe fölmerült az álom vizeiből, és látta, hogy az ágyban fekszik. Az ablakon besütött a

hold. A fekete selyem háziköntöst viselve Gabriel ült mellette. Egy pillanatig rámeredt,majd egyetlen szó nélkül odabújt a karjába.

- A kénköves mindenségit! - szorította magához Gabriel. - Istentelenül megijesztett.Szépen kérem, ne tegye ezt még egyszer.Az a maga sikoltozása fölverte volna még a holtat is.

− Olyan rosszat álmodtam! Ott voltam megint a barlangban, és próbáltam úszni a fényfelé. Aztán valahogy belekeveredett

az álomba az az átok, amely A torony hölgyében van.− Miféle átokról beszél?−

Hát nem emlékszik? A torony hölgyének a végére a másoló odaírta a szokásos átkot.Abban van a vízbefúlás.- Emlékszem. De Phoebe, ez csak álom volt.



- Igen, de olyan valósnak tűnt.- Ha azt vesszük, min ment ma keresztül is hiszem, hogy valósnak tűnt. Hozassak valami

altatót?- Nem, nem lesz semmi bajom. – Addig, amíg így ölelsz, tette hozzá némán, és odasimult

Gabrielhez, mintha magába akarná szivni a férje erejét.- Mit gondol, Phoebe, most már el tud aludni? - kérdezte Wylde valahogy feszült hangon.

- Nem tudom - mondta őszintén asszony.- Nagyon későre jár. Majdnem hajnali kettő.

Phoebe átkarolta a férje derekát, és a vállára hajtotta a fejét.− Kérem, maradjon itt velem! Tudom, hogy haragszik, de nem szeretnék egyedül

maradni.− En nem haragszom magára.

- De igenis haragszik, és én nem is hibáztatom érte. Eddig nem voltam valami jó feleség,ugye?Gabriel apró csókot nyomott az asszony hajára.- Viszont nagyon eredeti feleség volt. Phoebe nagyot sóhajtott, és még szorosabban

átölelte a férfit.−

Olyan tökéletlenül viselkedtem! Most már belátom, és hajlandó vagyok olyan lenni,amilyennek egy rendes feleségnek kell.A férfi nem válaszolt azonnal.− Mert fél egyedül éjszaka? - kérdezte végül.− Szó sincs róla! - gurult méregbe Phoebe. Fölkapta a fejét, és sikeresen állon csapta veleGabrielt, de ügyet sem vetett Wylde fojtott hördülésére. - Hogy mer olyasmikrecélozgatni, hogy csak azért szólítom fel férji jogainak gyakorlására, mert félek egyedül maéjszaka?! Akár távozhat is, uram!− Nemigen tehetem - masszírozta Gabriel az állkapcsát. - Valószínűleg összeesnék, hamegpróbálnék felállni. Szavamra, egészen kótyagossá tett ezzel a felütéssel. Netán ökölví -

vóleckéket vett valahol?- Csakugyan annyira fáj? - kérdezte riadtan Phoebe, és megsimogatta a férfi állát.

− Meg fogok gyógyulni. - Visszafektette Phoebét a párnára, és sokat sejtető mosollyalfölé hajolt. - Es ugyanakkor egy kis szerencsével meg is taníthatom magát valami fontosra.- Mire, mylord?- Arra, hogy a feleség ugyanolyan élvezettel gyakorolhatja a jogait, mint a férj.

− Nagyon fogok figyelni, mylord - Phoebe, és szorosan átkarolta a férfi nyakát.− Ne aggódjék, ha nem sikerül azonnal elsajátítania az alapfogalmakat, addig gyakorlunk,amíg nem megy tökéletesen.

15 fejezet

Gabriel kedvetlenül félredobta a takarót, és kibújt az ágyból.− Még nagyon korán van - jegyezte meg álmosan Phoebe. - Hová megy, mylord?

Öltözni. - Az ágy fölé hajolt, és gyöngéd, ugyanakkor tulajdonosi mozdulattal megpas-kolta az asszony pucér ülepét. - Es maga is öltözzön. Nyomban reggeli után indulunk Lon-donba.

- Londonba? - ült föl hirtelen Phoebe. - Mi a csudának mennénk Londonba? Alig pár napjavagyunk itt.− Dolgom van, Phoebe. Ha elfelejtette volna, meglehetősen kurtán-furcsán kerítettünk

sort az esküvőre.− Igen, tudom, de azért még nem kell visszarohanni.- Több fontos dolgot kellett félbehagynom, hogy magát kergessem, édes hitvesem. - A há-

ziköntöse után nyúlt. - Nem halogathatom tovább őket.Mi olyan fontos, hogy így kell kapkodnia? Én szeretek itt lenni Pokolfüstben.



− Örülök, hogy szereti új otthonát, ennek ellenére ragaszkodom hozzá, hogy még mautazzunk el.− Uram – szegte föl az állát Phoebe – azt hiszem, ezt még meg kell beszélnünk, mielőttdöntenénk.- Phoebe, maga most már férjes asszony. Az én feleségem. Ami azt jelenti, hogy ilyen

esetekben alkalmazkodik az én döntésemhez. Két óra múlva indulunk Londonba.- Alkalmazkodom ám a rézorrú bagolyhoz! - Phoebe kimászott az ágyból, és magára kaptavirágos kretonpongyoláját. - Figyelmeztetem, Gabriel, ha békés házasságban akar élni, akkor tessék hozzászokni, hogy előbb velem beszél, mielőtt döntene. Huszonnégy éves vagyok, nemholmi éretlen fruska, akit kedve szerint utasítgathat.

Gabriel visszafordult. Nekitámaszkodott kettejük hálószobáját összekötő ajtónak, keresztbefonta a karját.

- Két óra múlva indulunk Londonba. Addig öltözzön fel és csomagoljon be, különben úgyvágom be a hintóba, ahogy van. Világosan beszéltem?

- Engem pedig nem fog elhurcolni, csak, mert úgy tartja kedve! - feleselt az asszony,dacosan összeszorította puha száját.

- Hajlandó fogadást kötni rá?Phoebe már éppen vissza akart vágni, hirtelen elbizonytalanodott.

- Várjunk csak... ugye, azért, ami tegnap történt?- Szerintem ez lenne a legbölcsebb - fújt egyet fáradtan Wylde. - Szeretném egy ideigtávolabb tudni magát Pokolfüsttől.

- De Gabriel, hiszen baleset volt!- Valóban?- Mi más lehetett?- Én nem vagyok ebben olyan biztos. Annyit tudok, hogy maga bele is halhatott volna arejtélyes Alice-nek ebbe a rossz tréfájába. Majd mielőtt elmennénk, még beszélek akonstáblerrel, és elmondom, mi történt. Nagyon lehetséges, hogy tudja, ki ez az Alice. Deaddig is, míg megtalálják, el akarom vinni magát innen valami biztonságos helyre.- Talán őrült a szegény asszony - tűnődött Phoebe.

−Akkor zárják be tébolydába, hogy ne kóricáljon a környéken. Két órája van, kedvesem.

Meredith borzadva nézte a skarlátpiros selymet.- De Phoebe, ez a szín egyáltalán nem divatos! Könyörgök, ne ebből csináltasss ruhát!- Biztos, hogy nem tetszik? Szerintem olyan szép! - Phoebe szeretettel megsimogatta a

lángoló kelmét.- Borzalmasan festene rajtad!Phoebe felsóhajtott, és fancsali képpel nézett a boltosra.- Hát akkor mást kell választanom. Volna valami lila vagy sárga...- Természetesen, asszonyom! Csodálatos lila atlaszom van, és nézze csak ezt a pompás

sárga olasz selymet!Phoebe - szisszent föl Meredith -, nem akarnád inkább a halványkék muszlint vagy arózsaszín atlaszt?

- Tudod, hogy jobban kedvelem az élénk színeket.- Tüdom, de most már grófné vagy.- És? - csodálkozott Phoebe.- Tekintettel kellene lenned a férjedre, és jobban kellene törődnöd a divattal. Próbáld meg

azt a rózsaszín alapon fehér lombmintás muszlint! Most nagyon divatos a pasztell.- Nem szeretem a pasztellszíneket. Sosem szerettem.- Én csak alakítani próbálom az ízlésed Phoebe ,- sóhajtotta Meredith. - Miért kell neked mindig

nyakaskodnod?- Talán azért, mert mindig és mindenki alakítani próbálja az ízlésemet. - Végighúzta ujját egy

harsánylila bársonyon. - Ez itt n agyon csinos.- Báli ruhának? Ugye tréfálsz? - kiáltotta Meredith.



- Középkori jelmeznek gondoltam. - Oda fogott a lilához egy sárga selymet, és tanulmányozni kezdte azösszhatást. – Elhatároztam, hogy nyáron házi mulatságot rendezek Pokol füstben.

- Pompás! Most, hogy Wylde grófné lettél el is kell kezdened társasági életet élni. De miköze ennek a jelmezhez?

- Lovagi tornát akarok!- Tornát? Úgy érted, páncélos fegyveresek öklelőzzenek lóhátról? - kérdezte komoly ag godalommal

Meredith.- Pokolfüst eszményi hely ilyen mulatsághoz. Majd vigyázunk, hogy senki se sérüljön meg. Leszíjászverseny meg fényes bál. Színészeket fogadok, akik eljátsszák az udvari bolondokat és trubadúrokat.Természetesen mindenki megfelelő jelmezt fog viselni.

- Phoebe, ez nagyon nagyszabású vállalkozás - intette Meredith -, és te még egy szűkkörű estélyt semadtál.

- Hát pedig óriási mulatság lesz. Wylde roppantul fogja élvezni.- Már bocsáss meg a kérdezősködésért, de megbeszélted a férjeddel?- Még nem - kuncogott Phoebe -, de biztos, hogy ő egyetért majd velem.Húsz perccel később a nővérek távoztak az üzletből. Az inas egy vég lila és egy vég sárga kelmét vitt

utánuk. Phoebe fölöttébb elégedett volt a vásárlásával, Meredith belenyugodott a dolgok állásába.- Ha már itt vagyunk a környéken, igazán benézhetnénk Lacey könyvesboltjába! - Gabriel ugyanis

mintegy mellékesen megemlítette a reggelinél, hogy aznap küldte át legújabb kéziratát a kiadónak. Phoebemajdnem kibökte, hogy ő az a kiadó, de óvatosságból csak annyit kérdezett, hogy előbb nem olvashatná-eel ő is azt a kéziratot.

- Ki van zárva - mondta Gabriel. - E tekintetben sziklaszilárd elveim vannak. Rajtam és a kiadómon kívülsenki sem láthatja a kéziratot. Különben is - mosolygott őrjítő leereszkedéssel -, mit ért maga a modernregényekhez? Ön a sokkal ódonabb írásművek szakértője, asszonyom. - Ettől Phoebe olyan méregbe jött,hogy nyomban elmúlt minden lelkifurdalása, amelyet titkos kiadói és szerkesztői üzelmei fölött érzett.

Laceynél azt mondta Meredithnek, hogy szeretne megszemlélni egy különleges kötetet, amelyet a bolthátuljában tettek félre a számára. Sem a nővére, sem az eladó nem csodálkozott. Phoebe gyakranszemlézett Laceynél könyveket, amelyeket külön neki tettek félre.

Lacey úgy simogatta egy olajos ronggyal a hatalmas nyomdagépet, mint egy rajongó szerelmes.Hunyorogva nézett a belépő asszonyra.

- Itt van, Mr. Lacey?- Ott ni, azon az asztalon. Egy órája hozták. Asszem, szépecskén fogunk keresni rajta.- Az már biztos, Mr. Lacey. A mihamarabbi viszontlátásra. - Fölkapta az asztalról a

kéziratot, és kisuhant a hátsó helyiségből. Meredith a fejét csóválta, amikor meglátta húgánála csomagot.

- Látom, már megint a nyakadba varrt egy régi könyvet!- De ez nagyon különleges - mondta meggyőződéssel Phoebe.

Három nappal később fényes bál volt Claringtonék egyik régi barátjánál, és ezen bálonPhoebe is összefutott az anyjával.− Hát itt vagy, drágám! - hunyorgott Lydia - Már kerestelek. Hol a férjed?

- Később jön. Tudja, mama, mennyire nem kedveli a bálokat és estélyeket.− Azt tudom. Ha már szóba került Wylde mit gondolsz, nem lenne túl korai kérni tőlenémi kölcsönt, hogy törleszthessem néhány kisebb adósságomat? Kissé rossz lapjárásomvolt tegnap Lady Rantleynél.

- Mama, kérjen Wylde-tól, amit akar, csak engem ne kérjen a közbenjárásra.- De Phoebe, nem hinném, hogy illendő lenne egyenesen a vőmhöz fordulni.- Már miért ne? Egyébként mi ez a veszteség Lady Rantleynél? En azt hittem, hogy nála

többnyire nyerni tetszik.- Így is van - mondta nem minden büszkeség nélkül Lydia -, de tegnap olyan izgalmas

pletykát hallottam, hogy nem tudtam a lapok-ra összpontosítani. Öreg hiba.- Milyen pletykát?



− Lord Prudstone-t - hajolt közelebb a lányához Lydia - a közelmúltban sűrűn látták egydivatos örömházban, amelynek az a neve, hogy Bársony Pokol! A felesége megtudta, ésmost dühöng, sőt az a hír járja, hogy bosszút forral!− Igaza is van - vágta rá Phoebe. - Egyébként mi ez a Bársony Pokol? Még sohasemhallottam róla.

- Nem is hallhattál - suttogta a mama -, de most, hogy férjes asszony vagy magad is, idejekissé többet tudnod a világról. A Bársony Pokol állítólag az egyik legelegánsabb bordélyegész Londonban, amelyet a legjobb körökhöz tartozó úriemberek látogatnak. - Lydiábahirtelen belészakadt a szó, és tátva maradt a szája. - Jóságos isten! Nézz csak hátra,Phoebe! Gyorsan! Nincs nálam pápaszem, de ott az az úriember valahogy nagyon ismerős!

- Melyik úriember, mama? - Phoebe hátrapillantott, és úgy érezte, mintha fejbe kólintották volna. Egy vörösszőke hajú, mogyoróbarna szemű férfi közeledett feléje á tömegen át. -Atyaúristen!

- Ettől féltem - közölte komoran Lydia. - Hát nem halt meg? Igaza volt apádnak. Ez aBaxter nincs tekintettel másokra.

Phoebe egy szót sem hallott a megrendüléstől. Egyet lépett előre.- Neil... - rebegte alig hallhatóan.

- Jó estét, szépséges Lady Phoebe. - Neil megfogta az asszony kesztyűs kezét, és komor udvariassággal csókot lehelt rá. - Bár úgy hallom - mondta bánatos mosollyal -, most már Lady Wylde a neve.

- Neil, ön él? Istenem, el sem tudom hinni! - Még mindig annyira kába volt, hogy nemforgott rendesen az agya, csak bámulta a férfit, és megrendülten vette számba rajta aváltozásokat. Az a Neil, akit három éve ismert sokkal lágyabb volt. Most keserűség ült aszemében és a szája körüli redőkben. Es erősebbnek is látszott. Volt benne valamimeghatározhatatlan érdesség, amire Phoebe nem emlékezett.

- Táncol velem, mylady? Olyan rég volt részem abban a boldogságban, hogy közellehessek az én drága Phoebémhez.Választ nem is várva, karon fogta az asszonyt, és kivezette a táncparkettre. Felzendült egylassú méltóságteljes valcer. Phoebe gépiesen rakta a lábát, miközben agyában egymástkergették a kérdések.

- Ez hihetetlen, Neil! Ki sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy él és egészsés. Elkell mondania, mi történt. Nálunk mindenféle borzasztó pletyka járta.

- Valóban? Nem kétlem, hogy az ön újdonsült férje terjesztette éket. Es ha megtudja,hogy nem sikerült meggyilkolnia, valószínűleg még förtelmesebb rágalmakra vetemedik.- Azt akarja mondani, hogy Wylde hazudott, és ön nem volt kalóz?- Én? Kalóz? Hogyan hihetett el ilyet az ö hűséges Lancelotjáról? - kérdezte nagyon

komolyan Neil. - Rettegek önért, szerelmem.Én nem vagyok az ön szerelme, Neil. S o hasem voltam az. Miért retteg értem? - tette

hozzá pillanatnyi tétovázás után.- Legdrágább Phoebém, ön az egyik legvérengzőbb kalózhoz ment nőül, aki valaha is

gyilkolt a déltengereken. Valóságos átka volt az utazási útvonalaknak. Elfogta és felprédáltaaz én kis hajómat is, majd felkínálta a fedélzeten tartózkodó embereknek, válasszanak:kardd által akarják-e végezni, vagy a tengerbenn? Én a tengert választottam.

− Nem, ezt nem hihetem! Ez valami tévedés, Neil!

− Ott voltam. Majdnem meghaltam. Higgye el mennyországom, ez az igazság.Minden szavam színigaz.



− És aztán mi történt önnel? Hogy maradt életben?− Napokig hányódtam egy szál deszkán, mielőtt partra vetődtem volna egy szigeten.

Majdnem megtébolyodtam az éhségtől, a szomjúságtól, a forróságtól. Csupán az ön édesarcának emléke mentett meg az életnek.

- Jóságos ég!

- Hónapokba telt, mire el tudtam szabadulni arról a nyomorult szikláról! - Barna szemeszikrát hányt a dühtől. - Végre sikerült elvetődnöm egy kikötőbe, de nem volt egy árva fil-lérem sem. Wylde földönfutóvá tett, amikor elsüllyesztette a hajómat és vele együtt minden

befektetésemet. Rengeteg időmbe került, amíg összegyűjtöttem annyi pénzt, hogyhazatérhessek.

- Neil, én nem is tudom, mit mondjak, vagy mit higgyek. Nekem azt mondták, az apámlefizette önt, hogy utazzék el Angliából.

- Ön is tudja, hogy apjának nem volt kedvére szerető barátságunk - emlékeztette gyöngé-den Baxter.

- Igen, de csakugyan fizetett magának, hogy ne jöjjön a közelembe? Ezt akarom tudni.- Egy névtelen jóakarótól kaptam útiköltségemet a déltengerekre - mosolygott gyászosan a

férfi. - Sosem tudtam meg a nevét. Gondolom, régi barát lehetett, aki segítségemre tett.

Valaki, aki tudta, hogy meg kell csinálnom a szerencsémet, különben nem leszek méltó azön kezére. Térmészetesen megragadtam a lehetőséget.Phoebével forgott a világ, de nem a lankatag táncolástól− En ezt nem értem, Neil.- Tudom, angyalom. En túlságosan is jól értem. Wylde visszatért Angliába azzal, amit

nyolc éven át összerabolt, és kikiáltotta ma előkelő úriembernek.− A férjem nem volt kalóz! - tiltakozott asszony. - Ahhoz túlságosan jól ismerem, hogy

ezt elhiggyem róla.- De nem ismeri annyira, mint én - mondta lágyan Neil. - Wylde elragadta tőlem az

egyetlen nőt is, akit valaha feleségül akartam venni.- Sajnálom, Neil, de maga is tudja, hogy sosem akartam feleségül menni önhöz. Ezt már

nyolc évvel ezelőtt megmondtam.

- En meg tudtam volna szerettetni magamat önnel. Sose féljen, nem haragszom. Ez aházasság nem az ön hibája. Elhitették önnel, hogy meghaltam. Wylde pedig azért kalóz,hogy ellopjon tőlem mindent, ami valaha drága volt nekem. A hajómat, az imádott nőt ésmég az egyetlen, legkedvesebb emlékemet is

- Milyen emléket? - kérdezte Phoebe. Szeme tágra nyílt a gyászos balsejtelemtől.- A könyvet, amelyet ön adott nekem, édes angyal. Láttam, amint elragadta, amikor

megcsáklyázta a hajómat. Minden apró-cseprő holmimat összeharácsolta, és aztán lecsapottmég A torony hölgyére is. Majdnem belepusztultam, amikor megpróbáltam kitépni a mar-kából. El sem tudom mondani, mennyire megsebzett, hiszen a könyv volt minden, amit öntőlkaptam.

Rémítő gondolat suhant át az asszony agyán.− Es most, mit fog tenni, Neil? Megpróbálja börtönbe juttatni Wylde-ot? Mert ha igen,

meg kell mondanom...− Nem, Phoebe, a kisujjamat sem fogom mozdítani, hogy Wylde-ot utolérje megérdemeltvégzete, azon egyszerű okból, hogy nem tudok bizonyítani semmit. Innen sok ezer mérföldre történt, ami történt, és kettőnkön kívül senki sem ismeri az igazságot. Csak az énszavam állna az övével szemben. Ő pedig most gróf, ráadásul dúsgazdag, én pedigúgyszólván koldus vagyok. Mit gondol, kinek hinne a bíróság? Azt is tudom, hogy önttőrbe csalták ebben a házasságban. A feleség ki van szolgáltatva a férjének, és énmélységesen szánok minden nőt, aki áldozatul esett Wylde-nak. Ön nagyon drága nekem,és én szeretni fogom, amíg élek. Azt akarom, hogy ezt tudja.

- Ez nagyon kedves öntől, Neil, de nem kell búsulnia miattam. Inkább a saját életét kelle-ne élnie.

- Át fogom vészelni, angyalom - mosolygott a férfi -, mint ahogy átvészeltem a tengert is.Mindazonáltal nagy vigaszomra szolgálna, ha megkaphatnám azt a könyvet, amelyet ön ak-kor adott nekem, amikor elhagytam Angliát.



- A torony hölgyét?- Nekem ez mindenem, Phoebe. Gondolom, Wylde ezt is hazahozta a többi zsákmányávalegyütt.- Hát igen - mondta elkomorodva - Mármint azzal a vagyonnal együtt , amit odalent

szerzett a déltengereken.

- A könyv az öné, szerelmem. Ön megtartja-e vagy sem. De ha él még önben szikrányiszánalom vagy érzelem az ön. Lancelotja iránt, akkor könyörgök, engedje bírnom A toronyhölgyét. El nem tudom mondani mily sokat jelent nekem.

- Neil - mondta riadtan Phoebe -, olyan gáláns öntől, hogy ennyire szer torony hölgyét, denem vagyok abban a helyzetben, hogy odaadhassam.

- Megértem. Óvatosnak kell lennie. Wylde rendkívül veszedelmes ember. Az lenne jobb,ha nem is szólna a férjének, hogy szeretném visszakapni az emlékemet. Ki tudja, mirevetemedne. Gyűlöl engem.

Az asszony összevonta a szemöldökét.- Jobban szeretném, ha nem tenne megjegyzéseket a férjemre. Nem akarok ilyent hallani.- Ez csak természetes. A hitvesnek a legjobbakat kell föltételeznie a férjéről. Ez a

kötelessége.

- Nem egészen - tiltakozott Phoebe, bosszantotta a hitvesi kötelesség emlegetése.Egyszerűen csak képtelen vagyok elhinni, hogy Wylde kalóz volt.- De engem csak nem tart kalóznak? - kérdezte szelíden Neil.- Hát nem – vallotta be Phoebe. - Nagyok nehéz vérszomjas gyilkosnak elképzelni önt.

– És én ezt is köszönöm - hajtotta le a fejét Baxter.Phoebe abban a pillanatban megérezte - holott még nem is látta -, hogy Gabriel is ott van a

bálteremben. Mérhetetlen megkönybbülés öntötte el, ám ahogy meglátta hosszú léptekkelközeledő férjét, ólomnehéz lett a szíve. Az a szörnyű érzése támadt, hogy itt mostelszabadul a pokol.Gabriel odaért hozzájuk. Megragadta Phoebe kezét, letépte Baxter válláról, aztánodarántotta maga mellé a feleségét.

− Szóval mégis túlélte az úszást, Baxter - mondta vészjóslóan csendes hangon.

- Mint látja - hajolt meg gúnyosan Neil.− Fogadja meg a tanácsomat. Ha továbbra is életben akar maradni, ne jöjjön a

feleségem közelébe.− En azt hiszem, ezt inkább Lady Phoebének kellene eldönteni. Hitvese őnagysága ha-sonló helyzetben van, mint a mondai Ginevra, nemdebár? En, úgy veszem észre, Lancelotszerepébe szorultam. Azt pedig mind tudjuk, hogyan végződött a legenda.

-Arthurral ellentétben én kész vagyok megvédelmezni hölgyemet - mondta halkan Gab-riel. - Arthur elkövette azt a hibát, hogy megbízott Lancelotban. Én viszont már tudom,hogy maga hazug, tolvaj és gyilkos.

- Phoebe hamarosan rá fog jönni az igazságra - villant meg Neil szeme. - Az ő szívetiszta: Még maga sem ronthatta meg, Wylde. - Sarkon fordult és elment, Gabriel pediglevonszolta hitvesét a táncparkettről. Phoebe hibás lába megbicsaklott, de Wylde azonnalelkapta.

– Semmi baja? – Semmi, de hálás lennék, ha nem hurcolna így végig a termen. Máris bámulnak azemberek.

– Essen ki a szemük.Phoebe sóhajtott. Férje határozottan kezd nyűgös lenni. –Hová megyünk? – Haza. – Nekem úgy is jó – mondta az asszony. Az este már úgyis tönkrement.



16. fejezet

Úgy érezte, amióta ismeri a feleségét, egyfolytában Baxter árnyával kell viaskodnia.Baxter mindig ott lappangott a háttérben. Már az emlékét is elég volt elviselni, és most itt vanhús-vér valóságában. Hogy miért nem tudott meghalni a mocsok!

Ujjai összeszorultak sétabotja faragott fogantyúján. Nagyon szeretett volna már otthonlenni Phoebével, de az elegáns, lakkozott hintók, fantáziadús fogatok ellepték az utat, ésnem tudtak haladni. Majdnem éjfélre járt, az előkelőségek mulatságból mulatságba jártak,

pezsgett a társasági élet, amelynek csak hajnalban lesz vége.Gyalog már otthon lennének, de Phoebén szatén báli cipő van, amely percek alatt cafa-

tokra szakadna a kövezeten. Azonkívül veszedelmesek az utcák.Mint a báltermek.Bár, ha arra kerülne a sor, Gabriel szívesebben merészkedne ki az utcára. –Mit mondott magának Baxter?

– Nem sokat – felelte vontatottan Phoebe, aki az ablakon bámult kifelé. – Őszintén szólvanem egészen értettem, mit akar. Akkora megrázkódtatás volt viszontlátni. Még most semtudom elhinni.

- Phoebe, pontosan mondja el, miről széltek!Az asszony megfordult és ránézett. - Azt mondta, hogy nem volt kalóz.- Hát persze hogy tagadja!

- Igen, én is így gondolom. Ki az a kalóz, aki elismerné, hogy gazember?- És mit mondott még?

Phoebe az alsó ajkát harapdálta. Gabriel már ismerte ezt a gesztusát. Azt jelentette, hogy afelesége gondolkozik. Es Phoebe mindig akkor volt a legveszedelmesebb, a gondolkozott.- Azt mondta - dünnyögte -, hogy ön volt a becsületes hajózók átka, és nem Ő.

Gabriel tudta, hogy előbb-utóbb erre is kerül, ám ez nem mérsékelte a dühét. Megragadtaa felesége kesztyűs kezét.- Phoebe, nézzen rám. De ugye maga nem hitte el neki?- Nem, mylord. - A kezére pillantott, am egészen eltűnt a férje mancsában. - Ne bántson,

Gabriel.Wylde akkor döbbent rá, hogy majdnem összemorzsolta Phoebe ujjait. Vonakodva

engedte az asszony kezét. Nyugodtnak és fölényesnek kell maradnia. Nem szabad engednie,hogy az indulatai elhomályosítsák az ítélőképességét. Túl sok minden forog kockán.Hátradőlt, és reményei szerint unott kifejezést kényszerített az arcára.

- Bocsásson meg, kedves. Baxter visszatérése a halálból mindkettőnket fölzaklatott.- Gabriel, kérdezni szeretnék valamit. Egészen véletlenül nem lehet, hogy talán tévesen

ítélte meg Neil tevékenységét?Az isten verje meg Baxtert! Jól előrejutott egyetlen keringő alatt. Bár mindig is értett anőkhöz.- Nem! Istenverte kalóz volt!

− Pedig úgy reméltem, hogy valami fatális félreértésről van szó.

− Ha látta volna a hullákat, amelyeket Baxter maga után hagyott, akkor nem reményked-ne félreértésben. Sajnálom, de maga kényszerített a nyers őszinteségre. Ha nem óhajt bővebbrészleteket, akkor el kell fogadnia, amit mondtam. Baxter briganti volt. Netán úgygondolta, hogy ebben a szakmában lovagiaskodni szokás?− Nem, természetesen nem, de...- A kalózkodásban nincs semmi romantika. Véres szakma.−Értem.

Ám Gabriel látta a szemében a kételkedést.− Phoebe, most jól figyeljen ide, mert nem akarom még egyszer elismételni. A jövőbentartózkodjék Baxtertől. Megértette? Magának semmi köze ahhoz az emberhez. Baxter acsontja velejéíg hazug, és gyűlöl engem. Nagyon is lehetséges, magát próbálja felhasználni

ahhoz, hogy bosszút álljon rajtam.- En nem vagyok Ginevra, uram! - csattant föl a haragtól lángoló szemmel Phoebe. - So-



ha, semmilyen körülmények között nem csalnám meg magát. Bízhat bennem, Gabriel -tette hozzá szelídebben.

- Mindig az volt a véleményem, hogy ilyen törékeny dolgokat, mint a bizalom, nem taná-csos próbára tenni. Téhát még a közelébe sem megy Baxternek. Nem táncol vele. Nem szólhozzá. Tudomást sem vesz róla. Világos?

- A családom – sütötte le a szemét az asszony - egyszer ugyanilyen utasításokat adottmagával kapcsolatban.

- Maga pedig nem tartotta be őket. De egyébkent engedelmeskedni fog, mert a feleségem.- Ha a felesége vagyok is, azt szeretném, egyenlő félként bánna velem. Bárki

megmondhatja, hogy nem tűröm jól a parancsolgatást.- Engedelmeskedik a parancsaimnak Phoebe, vagy kutya világ lesz.

Phoebe másnap pontosan délelőtt tizenegykor állított be a szüleihez. Ismerte apjaszokásait, tudta, hogy ilyenkor dolgozik a legbőszebben valamelyik kalkulálómasináján.Claringtont egy kerekekből, fogaskerekek és súlyokból álló, irdatlan nagy szerkezet melletttalálta a dolgozószobájában.

- Jó reggelt, papa - oldozgatta a főkötőjét - Hogy halad a legújabb masinéria?- Nagyon csinosan - sandított hátra Clarington. - Most jöttem rá, hogyan lehet egy

kilyuggatott kártyával továbbítani a parancsokat, különböző matematikai műveletek elvégzésére.- Kilyuggatott kártyával?- Olyasfélével, amilyennel a jacquard-szövőgépen szokták beállítani a különböző min

tákat.- Aha. Borzasztó érdekes, papa, bár tudja, hogy én sosem voltam jó számtanból.- Még szerencse - horkantott Clarington. Nélküled is épp elég matematikai érzék szorult

ebbe a családba. Mit gondolsz, Wylde tudná használni ezt a masinát a saját vállalatánál?- Nem lennék meglepve, ha igen. Beszélni szeretnék magával, papa - ült le Phoebe. -

Azért jöttem, mert valami nagyon fontosat akarok kérdezni.− No és mit?

− Valóban azért ment-e el Neil Baxter három éve Angliából, mert maga fizetett neki?Clarington felháborodottan összevonta bozontos szemöldökét.− Nohát! Ezt meg ki mondta?- Wylde.- Aha. Nyilván jó oka volt rá.

− Papa, engem nem ez érdekel, hanem az igazság.− Miért? - kérdezte ravaszdi pillantással Clarington. - Mert Baxter visszajött Angliába?

- Részben. És részben azért, mert a halálhíre után engem nagyon sokáig kínzott alelkifurdalás.− Miféle badarság ez?- Papa, tudni akarom az igazságot! Clarington kényelmetlenül fészkelődött, és kopácsolni

kezdett egy kereket.- Sajnálom, drágám, de ez az igazság. - Kihívóan nézett a lányára. - Bár most már

úgysem számít. Szerencsésen férjhez mentél Wylde-hoz, hála istennek.- Miért nem mondta?- Mert nem akartam, hogy tudd.- Miért nem?- Mert nem akartam, hogy fájjon! - förmedt rá a gróf. - Romantikus fiatal hajadonnak

nem épp a legkellemesebb érzés megtudni, hogy egy fickó csupán azért játszott az ér-zelmeivel, mert meg akarta zsarolni a szóbanforgó hajadon apját. Te mindig olyanszentimentális típus voltál, Phoebe. Valami Sir Galahadnek vagy más efféle zöldségnek láttad Baxtert.− Lancelotnak - mondta halkan az asszony. - Akkor is meg kellett volna mondania, papa.

– Nem akartalak fölzaklatni.- Kétségtelen, hogy nem lett volna kellemes meghallani az igazságot, de legalább nem



furdalt volna egy éven át a lelkiismeret.- De figyelj már ide, hát honnan tudhattam volna, hogy bűntudatod van? Sose mondtad!- Neki tetszett kifizetni a pénzt?- Uramisten,, dehogy! - háborodott Clarington. - Uriember nem piszkolja be a kezét

ilyesmivel. Az ügyvédem intézte.- Neil azt mondta, nem tudja, ki vásárolt neki hajójegyet a déltengerekre. Úgy tudja egy

titokzatos jótevő.- Badarság - mondta sötéten Clarington. Az az alak nagyon jól tudja, ki pengette le

útiköltségét és még azonfölül is egy jókora összeget! Szabályszerű üzletet kötöttünk.- Hát nem is tudom, ezek után mit higgyekl - sóhajtott Phoebe.- Arra célzol, hogy nem mondtam igazat? – botránkozott meg Clarington.- Nem, papa, dehogyis! De nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy valakik itt külön-

bözőképpen értelmezik a dolgokat.- Az angyalát, Phoebe, nincs itt mit félreértelmezni! Amikor az ügyvédem kisebb vagyont

ajánlott Baxternek, csak hogy távozzék Angliából, a fickó két kézzel kapott utána.- Talán - tűnődött Phoebe. -Talán nem. Bárcsak tudnám, kinek higgyek.

- Az apádnak fogsz hinni, meg a férjednek, a mindenségit!− Tetszik tudni, mi a baj, papa? - mosolygott bánatosan az asszony. - Az, hogy engemmindenki, időt és erőt nem kímélve, oltalmazni akar, ezért legföljebb morzsákat vetnek odaaz igazságból.

−Én úgy tapasztaltam, hogy nem jól viseled a teljes igazságot.− De papa, hogy mondhat ilyet?

− Mert igaz, Phoebe. Mindig más megvilágításban láttad a dolgokat, ha érted, mire gon-dolok.

- Nem, papa, nem értem.− Nem mindig vagy realista, drágám. Már kislánykorodban is más voltál. Egészen őszin-tén szólva sohasem értettem, mit is akarsz. Örökösen kalandokra vágytál, és belemásztálmindenféle slamasztikába.

- De papa, ez nem igaz!

− Isten a tanúm, hogy igaz! - mondta zordonan Clarington. - Sose tudtam, mire számít-sak. Mindig attól rettegtem, hogy akárhogy próbállak megóvni a tulajdon hebehurgyasá-godtól, előbb-utóbb valami szörnyű baj történik veled. Nem hibáztathatsz egy apát, ha megakarja védeni a lányát.− Nem hibáztatom papát, de sokszor úgy éreztem, hogy elnyom a család. Maguk mindolyan okosak.

- Okosak, hö! Tréfálsz? Mondok én neked valamit, Phoebe. Akármennyire szeretlek,roppant boldog vagyok, hogy most már Wylde felel érted. Zabolázzon meg csak ő, váljék egészségére. Nekem megkönnyebbülés, hogy nem kell többet izgulnom miattad.

Phoebe az ölében heverő tarsolyát nézegette, valamilyen okból égő könnyek szöktek mébe.

- Ne haragudjék, papa, hogy ennyi fejfájást okoztam.

- Megérte, Phoebe. - Clarington félszeg gyöngédséggel átölelte a lányát. - Mamád mindigazt mondogatja, csak neked köszönhető, hogy nem zápultunk be valamennyien azunalomtól, és talán igaza is van. Melletted sosem lehetett unatkozni.

Phoebe még akkor is az apai dolgozószobában lezajlott beszélgetésen rágódott, amkor kiszállt a Green-féle könyvesboltnál. Miközben George, az inas lesegítette őt és komornájáta hintóból, Phoebe végignézett az utcán, észrevette, hogy egy zöld kalapos kis ember

bámulja. Amikor megérezte az asszony tekintetét, gyorsan elfordította a szemét, éselmerülten tanulmányozni kezdett egy kirakatot.

- Betsy, ismeri maga azt az embert? - kérdezte Phoebe, a bolt lépcsőjén fölfelé menet.Betsy odasandított a kis emberre, és megrázta a fejét.− Nem én, asszonyom. Valami baj van?

− Nem is tudom, de szinte bizonyos vagyok benne, hogy láttam már korábban is, amikor kijöttünk a kalapostól. Mintha engem figyelne.



- Szóljak George-nak, hogy kergesse el? – kérdezte elkomorodva Betsy.- Nem - mondta Phoebe, és töprengő pillantást vetett a kis emberre. - Várjuk meg,

hogy vajon itt lesz-e akkor is, amikor kijövünk Greentől.Fölment a lépcsőn a boltba, és nyomban elfeledkezett a titokzatos kis emberről, amikor Mr. Green, az idős boltos szíves mosollyal sietett eléje.- Hozta isten, hozta isten, Lady Wylde! Nagyon örülök, hogy ilyen hamar idejött. Mint

írtam, megvan a kötet, amelyet keresett. Parancsoljon megnézni.- Hol találta meg?- Egy yorkshire-i kapcsolatom segítségével. Tüstént hozom.Mr. Green eltűnt a hátsó helyiségben, és egy perc múlva vörös szattyánba kötött, ódonkönyvvel tért vissza. Phoebe óvatosan fölnyitotta, és elolvasta az ajánlást:

Fiamnak, Gabrielnek tizedik születésnapjára, abban a reményben, hogy élete méltó lesz alovagkor nemes eszményeihez.

John Edward Banner

− Igen - mondta Phoebe, és áhítattal behajtotta Malory Morte d Arthurjét. - Pontosan ezaz a könyv. Mr. Green, ezt sohasem hálálhatom meg önnek.− Részemről a szerencse - biztosította Green. - Boldog leszek, ha további üzleteket isköthetek a grófnéval.A zöld kalapos kis ember még akkor is ott ólálkodott, amikor Phoebe és komornája

kijöttek a boltból.- Még mindig itt van, asszonyom! - sziszegte összeesküvő hangon Betsy. - Ott e, az üve-

ges előtt.- Valóban. Ugyan mit akarhat? Nekem ez fölöttébb gyanús.- Talán hazáig akar követni, hogy meggyilkoljon bennünket az ágyunkban! - meregette a szemét

a komorna.- Táaán csakugyan ezt tervezi - helyeselt Phoebe. - Minden jel arra utal, hogy veszélyben

vagyunk. George! - fordult az inashoz. Szóljon a kocsisnak, hogy egy tolvaj követ bennünketútonálló szándékkal. Meg kell próbálnunk lerázni magunkról a forgalomban.

- Nagy a forgalom, asszonyom – mutatott rá George, miközben fölsegítette úrnőjét a hintóba. - Atolvaj gyalog is lépést tud tartani velünk.

Nem, ha nagyon fortélyosak leszünk. Szóljon a kocsisnak, hogy a következő utcánálforduljon balra, aztán jobbra, aztán megint balra, és eszerint folytassa, amíg meg nem

bizonyosodtunk róla, hogy megszabadult egy sötétzöld kalapos kis embertől.- Igenis, asszonyom. - George fölöttébb a ggodalmas képpel becsukta a hintó ajtaját, felugrott a

kocsis mellé.− Hát akkor ezzel is megvolnánk! - Phoebe elégedetten rámosolygott a komornájára. Akárkilegyen is a zöld kalapos ember, nem számít, hogy épp a következő sarkon fordulunk be. Wylde ellesz képedve, hogy milyem remekül kivágtuk magunkat e veszélyes helyzetből!

17. fejezet

− Elveszítette?! - meredt rá Gabriel a zöld kalapos kis emberre. - Hogy a fenébe érti azt, hogyelveszítette? Azért fizetem, hogy tartsa rajta a szemét, Stinton!



− Tiudom, mylord. - Stinton kihúzta magát, és sértődött pillantást küldött Gabriel felé. - Aztat iscsinálom, legjobb tudomásom szerint. De aztat nem mondta, hogy őladységének szokása mindenfeléelcsámborogni. Mán engedelmével, de a méltósága cseppet kiszámíthatatlan.

- Őladysége hirtelen természetű asszony - szűrte a foga között Gabriel. - Pontosan ezért fogadtamföl magát, hogy vigyázzon rá. Magát nagyon ajánlották a rendőrségen, garantálták, hogy rábízhatom afeleségem biztonságát, és akkor azt mondja, hogy még egy közönséges bevásárlókörúton sem tudottvigyázni rá?

- Mán engedelmével lordságodnak, de nem vót a közönséges bevásárlókörút - tiltakozott Stinton. ,

- Büszkén közölhetem, hogy követtem az Árkádig, onnat meg az Oxford Streetre. Utoljára osztelment egy könyvesbótba, és mikor onnat kijött, hát eccerre uccu, vesd el magad, mint a róka akopófalka elől. Még sose láttam egy hölgyet ilyen gyorsan mozogni. Van olyan gyors, mint akármék zsebmeccő, akit valaha kergettem a spitalsfieldi szemétdombon.Gabriel egyre kínosabban érezte magát.

— Egészen bizonyos, hogy senki mást nem látott a közelében?—Csak a komornát, az inast meg a kocsist— Es amikor maga elveszítette, akkor a saját hintójában ült?— Abba, uram. — Semmi jel nem utalt arra, hogy követte valaki? — Nem, lordságod. Csak én. És hogy megmondjam az őszintét, ha én nem tuttam

ráragadni, más se tudott vón.— A keservit! — Képzeletben máris száz különböző balesetet látott, ami Phoebét érhette.

Nem tudott másra gondolni, mint hogy Neil Baxter odakint ólálkodik valahol, és egész bizonyosan bosszút forral.

Ebben a pillanatban mozgás támadt az előcsarnokban. A könyvtár ajtaja kivágódott,viharosan lobogó, élénkzöld—sárga csíkos muszlinruhában Phoebe repült be rajta, valamicsomaggal a kezében. Arca lángolt az izgalomtól.

— Gabriel, döbbenetes kalandban volt részünk! Mindjárt elmondom. Majdnem hogykövetett bennünket egy tolvaj. De az is lehet, hogy gyilkos. Mi azonban zseniálisan halomradöntöttük a terveit! Egy kis ember volt, zöld kalapban. — Elakadt a szava, és óriásira nyitottaa szemét. — Egek, de hisz ez ő! Ez az ember követett bennünket!

— De nem valami jól — mosolygott elismerően Stinton, kimutatva számos foghíját. — Megkell mongyam, ladységed azzal az ügyességgel slisszolt el, amit inkább csak hivatásos bűnö-zők között tapasztalni. — Köszönöm! — mondta Phoebe, és mohó érdeklődéssel nézegette a kis embert, Gabriel

viszont káromkodott. — Szépen kérem, tartózkodjék tőle, hogy bűnöző elemekkel állítsa párhuzamba hitvese-

met!— Igenis, uram — mondta udvariasan Stinton. — Nem akartam megsérteni ladységedet.

Nagyon ügyes vót, abbion, asszonyom.— Ugye, hogy az voltam? — mosolygott elégedetten Phoebe. — Nagyon gondosan kiter-veltem ám!

— Mán montam, hogy profi munka vót! — Na, most aztán elegem van mindkettejükből! — vágott közbe Gabriel. — Stinton, magaelmehet!— Genis, mylord. Osztán szüksége lesz még a szógálataimra? — kérdezte a zöld kalapotgyűrögetve a nyomozó.—Ugy veszem észre, nincs más választásom, és isten irgalmazzon nekünk, ha maga alegjobb a választékban. Holnap reggel, amikor Lady Wylde távozik hazulról, megintfölveszi a munkát.—Köszönöm, mylord — vigyorgott Stinton. Fejébe csapta a kalapját, és gangosan

kisétált az ajtón. Gabriel megvárta, míg kettesben maradnak, és akkor rámutatott az asztalaelőtt álló székre. — Foglaljon helyet, asszonyom.

—De Gabriel, mi a csoda... — pillogott Phoebe.—Üljön le!



Phoebe leült, és az ölébe helyezte a csomagot.- Ki volt ez a kis ember, Gabriel? És miért követett engem?

- A neve Stinton. - Wylde is leült. Összekulcsolta a kezét az asztallapon. , Nyugodt, és józan marad, ha belegebed is. - En fogadtam fel, hogy kövesse magát, amikor a váosban jár.

- Maga fogadta fel, hogy kövessen? - hüledezett Phoebe. - Es nekem nem is mondta.

- Nem, asszonyom, nem mondtam. Értelmetlen dolog lett volna nyugtalanítani önt.- Miért nyugtalankodtam volna? Egyáltalán mi folyik itt?- Azért alkalmaztam Stintont, nehogy Önnek meggyűljön a baja Baxterrel.- Attól fél, hátha elhiszem Neilnek, amit mond, ugye? - kérdezte fölvillanó szemmel

Phoebe. - Maga nem bízik abban, hogy elfo gadom a maga változatát a déltengerieseményekről!− Nem kockáztatok. - Gabriel fölállt, odament az asztalkához, amelyen a konyak állt. -

Túlságosan jól ismerem Baxtert. csontja velejéig hazug.− De ebből még nem következik az, hogy el is hiszem a hazugságait.

- Miért nem? - Gabriel fölhajtotta a konyakot, és lecsapta a poharat. - Egyszer megtette.Phoebe felugrott, és a szívére szorított csomagot.- Ez nem volt tisztességes! Akkor sokkal fiatalabb voltam, és nem rendelkeztem annyi

élettapasztalattal, mint most.- Élettapasztalattal? - fordult sarkon a férfi. - Azt képzeli, van annyi élettapasztalata, hogy

elbánjon az ilyen Baxter-félékkel? Maga meggondolatlan, naiv, könnyelmű kis bolond!Higgye el, maga nem ellenfél a világ Baxtereinek.

− Ne beszéljen így velem, Gabriel.−Úgy fogok beszélni magával, ahogy akarok!− Nem, nem fog. Tbvábbá nem akarom, hogy mindenféle kis embereket béreljen fel,

akik a tudtom nélkül követnek. Fölöttébb kellemetlen, és én nem tűröm. Ha azt akarja, hogyvalaki rajtam tartsa a szemét, azt előbb velem kell megbeszélnie.

- Csak nem?- De igen - szegte föl az állát az asszony. - És én majd eldöntöm, akarom-e, hogy lógjonvalaki a nyakamon. Es miután magát úgysem izgatja más, minthogy Neil telebeszéli-e afejemet, ebben az esetben meg kell mondanom, hogy semmi szükség nincs Stintonra.- Akkor még maga annál is naivabb, mint gondoltam.− A kiskésit, Gabriel! Én tökéletesen el tudok bánni Neillel!− Maga nem tudja, mit beszél, asszonyom. Nem ismeri úgy aranyfürtű Lancelotját, mint

én.- Nekem nem Lancelotom - pirult el Phoebe.- De az volt valamikor.- Az három éve volt! - csattant fel az asszony. - Azóta minden megváltozott. Gabriel,higgye el, nem fenyeget az a veszély, hogy Neil Baxter elcsábít. Bíznia kell bennem!

A férfi látta a szemében a kétségbeesett könyörgést. Elhatározása megingott. – Ez nem bizalom kérdése, hanem elővigyázaté. Nem igaz. Bizalom kérdése. Gabriel maga egyértelműen a tudomásomra hozta, hogy

nem szeret. De ha nem is bízik bennem, akkor csakugyan nincs köztünk semmi. – Ellenkezőleg, asszonyom. Nagyon is minden van. – Például? – kérdezte kihívóan Phoebe –Például egy házasság – mondta hidegen a férfi. – Maga a feleségem. Azt fogja tenniamit mondok, és alkalmazkodik az óvintézkedésekhez, amelyeket szükségesnek tartok.Mostantól nem próbál elszökni Stinton elől.— Es, ha mégis?

– Ha mégis, akkor egyáltalán nem engedem ki az utcára, hanem be fogom zárni a házba.Phoebe elszörnyülködve bámult rá. Harag volt a szemében – és még valami más is. Talán

bánat. Állt és szorította magához a csomagját. – Tehát igaz – mondta végül, a. szomorúságtól fénytelen hangon. – Még csak bizalom,



kölcsönös tisztelet sincs közöttünk. Semmi sincs. – A hétszázát, Phoebe! – Tessék. Ez a magáé. – A férje kezébe nyomta a csomagot, sarkon fordult, és kifelé

indult. – Phoebe, jöjjön vissza!

Az asszony rá sem nézett. Szótlanul behúzta maga mögött az ajtót. Gabriel sokáig bámulta csukott ajtóra, majd visszament az asztalához, és fáradtan belesüllyedt a székbe.Egy darabig nézte a csomagot, aztán lassan, gépiesen felbontotta.

Phoebe még éjfélkor is ébren volt. Hálóingben-pongyolában kuporgott az ablak mellettiszékben, és bámulta a sötétséget. Kinyitotta az ablakot, hogy beengedje az éjszakai hűvös le-vegőt. Ugy könnyebb gondolkozni, és ő órák óta gondolkozott.

A szobájában töltötte a délutánt meg az estét, és egyre idegesebb lett. Aránylag hamar sikerült megállapítania, hogy ő nem alkalmas a duzzogásra. Biztosan nem olyan a vérmér-séklete.

Persze jól kisírta magát a könyvtári jelenet miatt, de később már csak bosszankodott.Amikor visszautasította a vacsorát, félig-meddig arra számított, hogy Gabriel mindjárt

megdöngeti a szobája ajtaját, és leparancsolja az ebédlőbe. Férje azonban teát és pirítóstküldetett a szobájába, aminek következtében Phoebe most irtózatosan éhes volt.Tüdta, hogy Wylde a klubjában vacsorázott, ahonnan pár perce jött haza. Azt is tudta,

hogy most a hálószobájában van. Hallotta, amint elküldi az inasát. Vágyakozva pillogott akettejük szobáját összekötő ajtóra. Az ösztöne azt súgta, hogy a férje nem fog benyitnihozzá ma éjszaka. Nem engedi a büszkesége.

Rendkívül alapos megfontolás tárgyává tette a saját büszkeségét. Korábban áthághatatlanakadálynak tűnt, de most valahogy nem is volt olyan borzasztóan fontos. Gabriel képtelenülőrjítő férjnek, de vannak enyhítő körülmények. A maga módján oltalmazni igyekszik őt.

Nyilván fel sem fogja, hogy hitvese miért nem méltányolja a védelmét. Látni való, hogymég sok mindent meg kell tanulniuk egymásról.

Lassan fölállt, és odament az összekötő ajtóhoz. Rátette a fülét a deszkára, éshallgatózott. Odaát semmi hang. Gabriel nyilván lefeküdt már. Persze eszébe sem jut, hogytalán neki kellene bocsánatot kérnie! Elképesztő, milyen fafejű tud lenni némely dologban!

Phoebe mély lélegzetet vett, összeszedte bátorságát, óvatosan megnyitotta az ajtót, bekukucskált, és látta, hogy férje egy széken ül. Fekete háziköntösét viselte, könyv volt atérdén, és olvasott.

Most fölnézett belépő feleségére. Phoebe keresztbe fonta a karját, és elrejtette kezét pongyolája ujjában. A széktől néhány lépésnyire megállt, és tapintatosan megköszörüle atorkát. – Jó estét, mylord. – Jó estét, asszonyom. Azt hittem, már alszik. – Nem tudok aludni.

– Aha. Netán bocsánatot akar kérni fegyelmezetlen viselkedéséért és az órákig tartóduzzogásért? – Eszem ágában sincs. Minden jogom megvolt, hogy kijöjjek a béketűrésből, és addig

duzzogjak, amíg nekem tetszik. – Még egy lépést tett, és belekukkantott a könyvbe. Azthitte, elrepül a boldogságtól. – Látom, Maloryt olvassa!

Igen, és nagyon örülök, hogy visszakaptam – mosolygott halványan a férfi. – Azthiszem, még nem is köszöntem meg tisztességesen, de legyen egészen nyugodt, viszonoznifogom a jóságát.

– Már megtette, hiszen ön meg A tortony höl gyét szerezte vissza nekem. – Igy is vehetjük – méregette szúrós szemmel Wylde. – Miért nem tud aludni?Phoebe arca lángvörösre gyúlt a perzselő tekintettől. Nagyon örült, hogy az árnyékban áll. – Gondolkoztam. –

Valóban? És érdekes élmény volt? – Nem kell így gúnyolódnia, mylord. Komolyan beszélek. A házasságunkról gondolkoz-tam.



– Azon töprengett, nem választott-e rosszul? – kérdezte kifürkészhetetlen arccal Gabriel. – Kissé megkésett a bánat, asszonyom. Ismeri a mondást a sietős házasságról?

– Köszönöm kérdését, ismerem, de én nem erről akarok beszélni.Gabriel kissé elbizonytalanodott, mintha nem erre a válaszra számított volna.

– Hát miről?

– A jövőnkről, mylord. – Mi van a jövőnkkel? – En tisztában vagyok vele, Gabriel, hogy ön bizalmatlan a szerelem érzésével szemben. – Mert ez az érzés csak bajt hoz a férfinak. – Nos, én nem félek annyira az érzelmektől, mint ön.

– Veszem észre – mondta a férfi, és savanyúan elhúzta a száját. – Megfontolás tárgyává tettem a különbségeket, amelyek e téren fennállnak közöttünk –

folytatta rendíthetetlenül Phoebe. – Először arra gondoltam, hogy ön nyilván azért nem akar behódolni az érzelmeknek, mert a nővérem megszökött ugyan önnel, de későbbmegváltoztatta az elhatározását. Tudom, hogy ez nagyon fájhatott önnek. De nem ez volt azegyetlen lecke, ugye

- Mi az ördögről beszél maga?Az asszony odament a tükörasztalhoz, a toalettszereket nézegette. Fölemelt egy

ezüstszegélyű, fekete lakkszelencét.- Ugy vélem, talán már korábban volt alkalma megtanulni. Bennünket nagyon másképp

neveltek, nem igaz, Gabriel?- Fölöttébb találó megjegyzés. Magának már az üknagyapja is gróf volt, és dúsgazdagok. A

pénz és a hatalom bizony nagyon nagy különbség.

- Én nem erről beszélek, hanem arról, hogy a mi családunk borzasztóan összetart. Engem persze az első perctől kisbabaként kezeltek, legszívesebben vattába csomagoltak volna, és van,amiben máig nem értenek meg, de mindig szerettek, és én ezt mindig tudtam is. Magának nemvolt meg ez az előnye.

- Mire akar kilyukadni, Phoebe? - kérdezte nagyon csendesen Gabriel.- Maga kisfiú volt, amikor az édesa meghalt, és ott maradt az apjával, aki, azt hiszem, jobban

szerette a könyveit, mint magát. Vagy nincs igazam?- Az én apám tudósalkat volt - csukta be Gabriel a térdén fekvő könyvet. - Csak természetes,

hogy szívvel-lélekkel tanulmányainak szentelte magát.

- Szerintem pedig nem természetes - vágott vissza Phoebe. - Szerintem a fiának kellett volnaszentelnie magát. Vagy legalább annyi időt kellett volna szánnia magára, mint a könyveire.

- Phoebe, ez az értekezés tökéletesen terméketlen. Fogalma sincs róla, miről beszél. Okosabblenne, ha visszamenne az ágyba.- Ne küldjön el, Gabriel! - Sietve visszatette az ezüst-fekete szelencét a tükörasztalra, és odaszaladt aférjéhez. - Kérem!

− Én nem küldöm el magát – mosolygott savanyúan Wylde. - Az ágyába küldöm. Nem

szükséges agyondramatizálni a helyzetet, drágám.− Egész este ezen törtem a fejemet, és meg vagyok győződve róla, hogy ön azért fél a sze-relem érzésétől, mert nem bízik benne. Es azért nem bízik benne, mert túlságosan sok emberbenkellett csalódnia, akik szerelmet vagy szeretetet ígértek.

− Es egész este ezt az elmemutatványt csiszolgatta a szobájában? Sajnálattal kell közölnöm, hogycsak az idejét pocsékolta, kedves. Jobban tette volna, ha lejön vacsorázni, mert most bizonyosanfarkaséhes.− Hihetetlen, hogy maga milyen keményfejű!− Ha ezen azt érti, hogy nem tud megingatni ezzel a női logikával, akkor, gondolom, csakugyankeményfejű vagyok.

-Tudja, mi a véleményem? - háborodott föl az asszony. - Az, hogy maga nemcsak keményfejű,hanem gyáva is!

- Nem ez az első alkalom, hogy legyáváz - mosolygott elnézően Wylde. - Még szerencse, hogynem egykönnyen sértődöm meg. Vannak férfiak, akik megorrolnának érte. Főleg ha a feleségük



gyávázná le őket.− Úgy-é? Hát hadd mondjak magának valamit, Gabriel! Szerencséje, hogy én ugyanolyankeményfejű vagyok, mint maga! Mert még mindig meg vagyok győződve róla, hogy a lelkemélyén maga szeret engem, de fél beismerni. Ezért mondtam magára, hogy gyáva.

- Kérem, joga van a véleménynyilvításhoz.- Azt a hét meg nyolcát magának, Gabriel! - toporzékolt Phoebe. - Olyan lehetetlen tud

lenni néha! - Sarkon fordult, és visszarohant az összekötő ajtón át a saját sötét hálószobájába.Egy tárgy repült be a nyitott ablakon. Phoebe észre sem vette, amíg meg nem hallotta a

tompa puffanást. Riadtan sarkon fordult, és a szemét meregette a homályba. Egy pillanatignem látott semmit. Remélhetőleg denevér!

A következő pillanatban halkan hussant valami. Narancsszínű lángok csaptak a magasba,és mohón falni kezdték az ágytakaró csipkés szegélyét. Még egy perc, és lángban fog állni azegész ágy!

Phoebe lerázta magáról a bénító megdöbbenést. Rohant a mosdótálhoz, és fölmarkolta akancsót.

- Gabriel! - visította, és rázúdította a vizet az ágyra. Az ajtó felpattant.- Mi a gyehenna...? Urjézus! Hozza rögtön a kancsót a szobámból, aztán verje föl a házat.

Gyorsan!

Mire Phoebe visszaért a kancsóval, Gabriel már lerántotta az ágytakarót, és összecsavarta,hogy a nehéz kelme elfojtsa a tüzet. Az asszony odanyomta a markába a kancsót, a z t á n ,repült, hogy felébressze a személyzetet.

A kár egyáltalán nem volt nagy. Gabriel haragja annál inkább.A tüzet már egy órája elfojtották, és a személyzet is visszament aludni, de ő még mindig

tajtékzott. Konyakospoharát szorongatva kornyadozott a székben, és borúsan bámulta a fe-leségét. Phoebe maga alá húzott lábbal kuporgott Gabriel ágyán, és tűnődve szopogatta akonyakot, amelyet a férje nyomott a kezébe.

Gabriel csak arra tudott gondolni, hogy mennyire hajszálon múlott a baj. Ha Phoebe alszik,talán fel sem ébred idejében, ő pedig csak akkor érzi meg a füst szagát, amikor már késő.− Még egyszer nem engedem el a szemem elől - dünnyögte, és magába döntötte a maradék

konyakot.- Mi volt ez, Gabriel?− Nyilván az a háborodott szobalány, aki levitte magát Pokolfüst katakombáiba.Alighanem követett bennünket Londonba. Valamiért rá akar ijeszteni magára. Vagy talán

bántani akarja. Nem értem.- Az őrültségben ritkán van értelem. Ha lenne, nem neveznénk őrültségnek.− De miért maga a célpontja az őrültségének? Nem is ismeri azt a személyt!

- Lehet, hogy nem is Alice dobta be a szobámba a lámpást - mondta vontatottan Phoebe.- Bárki lehetett. Akár egy zsiványbanda, amely mindenáron garázdálkodni akar.− Az isten áldja meg, Phoebe, semmi banda nem volt az ablak alatt. Egy hangot sem

hallottunk.− Igaz - bólogatott az asszony, és tűnődve harapdálta az alsó ajkát. - Nekem szöget ütött a

fejembe valami.- Mégpedig? - Gabriel idegesen felugrott, az ablakhoz sietett. Percenként ellenőzte az utcát,abban a reményben, hátha meglát valakit, vagy valamit, amiből támpont lehet.

- Ez a tűz ma éjszaka.- Mi van vele?- Nos, elég feltűnően emlékeztet a katakombai incidensre.− Milyen értelemben? - nézett hátra mogorván Wylde.− Nem látja? Ez is egy átok, amely meg írva A torony hölgyének a végén.− Kénköves istennyilát! Képtelenség! Csak az hiányzik, hogy mindennek a tetejébe még

természetfölöttit is belekeverjem! Azt a kutyafáját, Phoebe, még az írásaimban sem használok okkult elemeket!

- Tudom, de akkor is. Emlékszik, hogy szólnak a zárósorok? - Leugrott az ágyról, eltűnt saját

szobájában, majd egy perc múlva vissza tért A torony hölgyével.− Phoebe, ez nevetséges!− Hallgassa csak! - Az asszony visszaereszkedett az ágyra, és fellapozta az ódon könyv





és legkevésbé szegény szerencsétlen férjének fogad szót, de most engedelmeskedni fog. Na-gyon sajnálom, kedves, de nem kockáztathatok. Itt marad a házban, hacsak nekem vagyStintonnak nem áll módunkban elkísérni. – Uram, nem vagyok hajlandó fogoly lenni a saját házamban! – Phoebe, ez nem egy újabb izgalmas kaland. Ez nagyon veszélyes helyzet, és maga azt

fogja csinálni, amit mondok. — És miért csinálnám azt? – Mert a férje vagyok, és mert sokkal több tapasztalatom van ilyesfajta dolgokban, mintmagának. – Hát tudja, uram, vannak pillanatok, amikor hallatlanul idegesítőnek találom a házasságot.

– Mi az ördög van magukkal? – Anthony fölmarkolta az asztalkáról a sillerboros palackot,és öntött magának egy pohárral, majd ledobta magát egy székre, és mordul nézett asógorára. – Halkabban! – Gabriel jelentőségteljesen körbevillantotta a szemét aklubszobán. Alig múlt dél, mindössze pár ember lézengett a klubban, ám egy-kettő állt

annyira közel, hogy hallhassa az emelt hangot. - Nem óhajtom hírré tenni a dolgaimat.- No jó - engedelmeskedett bosszúsan Oaksley -, akkor mondja, miről van szó. Mi kellett

lóhalálában ideloholnom?- Mert valaki bántani vagy legalábbis rémítgetni akarja Phoebét. - Sőt, talán meg is ölni,

tette hozzá némán Gabriel, de nem tudta rászánni magát, hogy hangosan is kimondja.- Jóságos isten - rendült meg Anthony. – Biztos ebben? Ki az? Megölöm!- Attól tartok, várnia kell a sorára, mert az elsőbbség az enyém. Azt hiszem, a közvetlen

tettes egy Alice nevű asszony, aki vagy bolond, vagy bűnöző, és nincs híján némineműszinészi tehetségnek. Valamint erős a valószínűsége, hogy bele van keverve Neil Baxter is. – Röviden összefoglalta, mi történt. Anthony magában tajtékozva hallgatta.

- A kutya mindenségit - robbant ki végül – ennek a Baxternek nem lenne szabad élnie!Maga biztosra vette, hogy meghalt!

- Higgye el, nekem még tetemesebb csalódás, hogy él.- És most mi az ördögöt fog csinálni?- Megszabadulok tőle - jelentette ki Gabriel -, ezúttal azonban úgy járok el, hogy a jövőben

ne keresztezhesse az utamat.- De mik ezek a merényletek Phoebe ellen- Gondolom, Baxter engem akar megsebezni őáltala.- És miért használná hozzá ezt az Alice nevű perszónát?

- Talán azért, hogy ne legyen ellene bizonyíték. Hogy csak a nőt lehessen lefülelni. Hacsakugyan őrült, nem vádolhatja Baxtert. Ha foglalkozásszerűen űzi a bűnözést, és úgy döntene,hogy kiönti a lelkét, a szava nem sokat ér Baxterével szemben.

− Es ha nem tudja bizonyítani, hogy Baxter áll a Phoebe ellen irányuló merényletek mö-

gött? Akkor mit fog tenni?Gabriel vállat vont.−Jobb szeretném, ha bizonyítani tudnám, hogy Baxter a bajkeverő. Ha másért nem, legalábbazért, hogy Phoebe elhiggye, Baxter nem az a Sir Lancelot, akinek ő képzeli. De így vagyúgy, meg kell szabadulnom tőle.−Phoebe bizonyítékokat fog követelni. Ragaszkodik a régi barátaihoz. Nagyon hűségestermészet.

− Tudom. - Erőlködnie kellett, hogy kifejezéstelen maradjon az arca. - Baxter azonbantúlságosan veszedelmes ahhoz, hogy tovább lebzselhessen a feleségem körül. Nagyon is érthozzá, hogyan kell elbájolni az ilyen Phoebe–féle ártatlanságokat. Lent a szigetvilágban nemegy asszonyt elcsábított, hogy így csalogassa ki belőlük a férjek üzleti titkait. Es nem egyszerető árulta el miatta a kedvesét.

− Netán a maga szeretője is?− Nem egészen. Nekem gyűrűs menyasszonyom volt - mondta halkan Gabriel. - Az egyik



üzlettársam leánya. Honorának hívták. Hát nem ördögi? Ha létezik nő, akinek kevesebb fo-galma van a becsületről, mint Honora Ralstonnak, akkor nekem eddig nem volt bal-szerencsémtalálkozni vele.*

*Honora=becsületes (lat.) – És Phoebe? Biztos, hogy nem esik baja, amíg maga ezt az Alice-t kergeti?

– Azt hiszi, nem gondoskodtam a védelméről? – Azt nem. Csak arra gondoltam, hogy már talán maga is belátja, mennyire nehézoltalmazni Phoebét, ha ő nem akarja. Hol van húgom?

– Otthon. A személyzetet utasítottam, semmilyen ürüggyel ne bocsássanak be idegent. – Anthonynek leesett az álla.

– Maga házi őrizetben tartja Phoebét? És ő beleegyezett?Gabriel az ujjaival dobolt a szék karfáján.

– Phoebe azt fogja tenni, amit mondok. – Ördögöt! Bolond maga? Phoebétől beszélünk, ember! Phoebe azt szokta tenni, akar.

Miből gondolja, hogy magának engedelmeskedni fog? – Abból, hogy a feleségem. – Mit számít az? Nem fogadott ő szót se az apjának, se nekem, a bátyjának. Uramisten,

talán épp most mászik bele valami bajba! És ha a fejébe veszi, hogy fel kell kutatnia atitokzatos Alice-t?

Gabriel fölállt. Nem akarta elárulni, mennyire nyugtalanítja, amit Anthony mondott. – Én szigorúan meghagytam neki, hogy maradjon otthon. Több esze van annál, mint hogy

fittyet hányjon az utasításaimnak.- Derék beszéd – morogta Anthony. – Csak ne feledje, hogy a húgom egyszer már megszö-

kött magától. – Az egészen más helyzet volt! – Mondja maga. Rögtön elmegyek hozzá. Látni akarom, otthon van-e. – Otthon lesz.Anthony, aki már úton volt az ajtó felé, gúnyosan mérte végig a sógorát,

– Tíz fontba, hogy nincs! –

Hát majd én is elkísérem erre a vizitre. És tévedés ne essék, be fogom hajtani magán a tízfontomat.- Es ha nem lesz otthon, akkor mit csinál vele? – Megkeresem, és bezárom a szobájába – fogadkozott Gabriel. – Phoebe nagyon érti, hogy kell lepedőből kötélhágcsót csinálni. –

Meredith és Lydia fél órával azután érkeztek, hogy megkapták Phoebétől az üzenetet. – Hogyhogy Wylde házi őrizetben tart téged? – kérdezte Lydia. Előkotorta a tarsolyából a pápaszemét, és aggodalmasan hunyorgott a lányára. – Mi történt köztetek? Netán megvert?Szavamra, a papa nem fogja tűrni ezt! De én sem! Hozzáadtunk, mert úgy gondoltuk,kézben tud tartani téged, de most már túl messzire ment!

Phoebe bűbájos mosollyal nyúlt a teáskanna után. – Parancsoljatok helyet foglalni. Borzasztó izgalmas mondanivalóm van. Azért izentem,mert már alig vártam, hogy elmesélhessem valakinek.Lydia gyanakodva sandított rá.

– De Phoebe, ugye ez nem valami tréfa? Most csakugyan házi őrizetben vagy? – Tilos kitennem a lábamat. a házból, hacsak Wylde el nem kísér – fintorgott Phoebe –,vagy ha egy bizonyos Mr. Stinton nem követi a lábam nyomát. Bizton állíthatom, hogy

bosszantó.- Tehát igaz? Bezártak akaratod ellenére – fürkészte a húgát Meredith, miközben elvette tőle

a csésze teát.- Hát bizonyosan nem én akartam.

- Akkor miért tűröd, könyörgök? - kérdezte élesen Lydia.- Mert Wylde borzasztóan aggódik a biztonságom miatt. - Gyorsan elhadarta a történetet. -



Az a helyzet, hogy egyelőre nem tudjuk biztosan, ki is ez az Alice. Valamint azt sem tud juk,hogyan szerzett tudomást A torony hősé– nek átkáról. Gabriel arra gyanakszik, hogy NeilBaxternek is köze van hozzá.

Egek ura! - fohászkodott Lydia. - Hát sosem szabadulunk meg attól az utálatos embertől?− Én nem vagyok annyira meggyőződve bűnösségéről. Nagyon lehetséges, hogy Wylde

elhamarkodottan ítél, mert ki nem állhatja Neilt, és mert talán egy icipicit féltékeny.− Ah, így már érthető - dünnyögte Meredith

- Szeretném ezt hinni - helyeselt vidoran Phoebe. - Mivel azonban Wylde azt is megtiltotta,hogy egyáltalán szóba álljak Neillel,nem tudhatom meg, mit hozhat fel ő a védelmére.

- Jobb is. No és mit tehetünk mi Medithszel? Szórakoztassunk, amíg itt raboskodsz?De anya! - vonta össze a szemöldökét Meredith. - Phoebe nem rab. Wylde-nak pedig joga van

gondoskodni a felesége biztonságáról, amíg fel nem deríti ezt az ügyet. Én a legkevésbé semhibáztatom.

- Biztosan jót akar - ismerte el Phoebe. - Wylde általában jót akar. Éppen csak hajlamoskissé zsarnokian gyakorolni a jót. De remélem, idővel sikerül lenevelnem erről a rossz szokás-ról. Az izenetet pedig azért küldtem, mert szeretnék minél hamarabb kikerülni a börtönből.

- És hogyan tervezed? - kérdezte felvont szemöldökkel Lydia.- Mamáék segítségével, természetesen!- De csak nem akarod, hogy mi szöktessünk ki a házból?! - riadt meg Meredith. - Nem lenne

méltányos a férjeddel szemben. Wylde borzasztóan megharagudna érte.- Ebben én nem akarok dacolni Wylde-dal. Épphogy segíteni akarok, hogy megfejthesse, ki

áll a különös események mögött. Mindenekelőtt meg kell tudnunk az igazat Neilről, hogycsakugyan gonosztevő-e vagy csak a szerencsétlen félreértések és körülmények áldozata.

- Hogy akarod kideríteni az igazságot? - kérdezte Lydia, és a szeme izgatottan ragyogott alencsék mögött.

- Szerintem mamáék épp a megfelelő helyzetben vannak, hogy segíthessenek. Nagyon tapin-tatosan és diszkréten faggassa ki mama a kártyapartnereit. Az ilyen körök pompás pletykaforrá-sok. Hátha tudnak valamit Neilről és egy Alice nevű asszonyról. Ami pedig téged illet,Meredith, te is végezhetsz egy kis nyomozást.

- Mert hozzám úgyis sokan járnak?- Pontosan. És, mert előtted könnyen megnyílnak az emberek, hiszen azonnal látják, hogy

magad vagy a szemérmes asszonyiság tüköre.- Nem kell részletezned! - intette le Meredith. - Tisztában vagyok vele, hogy az emberek

többsége szerint nekem egyáltalán nincs is eszem. Elismerem, időnként hasznos ilyen benyomást kelteni. Értek hozzá, miként kell összeszedegetni az olyan adatmorzsákat, amelyek jól jönnek Trowbridge üzleteihez.

- Hát - ragyogott a boldogságtól Lydia, merem állítani, hogy igazán remekeltem aneveléstekkel!Ebben a pillanatban felpattant a szalon ajtaja. A hölgyek meglepetten odafordultak. Athony és

Gabriel lépett be a szobába.- Nem megmondtam, hogy itt lesz? - kérdezte Gabriel a sógorát.- Ejha! - kuncogott Anthony. - Gratulálok Wylde. Nem hinném, ha nem a saját szememmel

látnám. Szép jó napot a hölgyeknek.Az uraknak is - mondta jólnevelten Phoebe. - Micsoda váratlan meglepetés. Parancsolnak

teát?- A legnagyobb örömmel, drágám – vigyorgott Gabriel. - Látom, látogatókat hívott, hogy legyentársasága, amíg itt sorvadozik a börtönben.- Igen, mama és Meredith voltak olyan aranyosak, és meglátogattak. – Odanyújtott a férjének

egy csésze teát, és épp kezdte volna kifejteni briliáns tervét, amikor ismerős léptek hangzottak fela folyosón.

- Hol a pokolban van a lányom? – dörögte egy hasonlóképpen ismerős hang.

- Ez Clarington! - állapította meg Lydia. - Már vártam.Az ajtó kivágódott. Clarington becsörtetett, fölmérte a lányát, majd szembefordult a vejével.



- Úgy hallom, ön veri a lányomat, uram!- Még nem - felelte szárazon Gabriel. - Bevallom, többször támadt rá kedvem, ám eleddig

ellenálltam a kísértésnek.- Teremtettét, akkor is, mi ez, hogy csak úgy bezárja a házba?

- Phoebe az utóbbi időben feltűnő érdeklődést tanúsít a házias tevékenységek iránt, és nemszívesen mozdul el a tűzhely közeléből - magyarázta Gabriel. - Nem igaz, kedves? -mosolygott kihívóan a feleségére.- Igy is lehet fogalmazni - mondta illedelmesen Phoebe. - Iszik egy csésze teát, papa?- Nem, köszönöm. Már ott kellene lennem az Analitikai Társaság ülésén. - Szúrósanvégigmérte családja tagjait. - Tehát minden rendben? - Phoebe és Wylde között feltétlenül,kedves – mosolygott édesen Lydia. - Csakhogy van itt egy kis gond azzal az undok NeilBaxterrel.- A patvarba, uram! - förmedt rá Clarington a vejére. - Miért nem csinál valamit ezzel aBaxterrel?- Szándékomban áll - ígérte Gabriel.- Kitűnő, akkor Baxtert magára is bízom. Ha szüksége lenne a segítségemre, nyugodtan for-

duljon hozzám. Most mennem kell. - Bólintott a feleségének, és már ott sem volt. Phoebemegvárta, amíg becsukódik az ajtó, majd egy tündökletes mosolyt küldött a férje felé.- Csodálatos hírem van! Mama és Meredith segítenek kinyomozni az igazságot Neil Bax-terről. Sose féljen, titok nem marad előttünk rejtve!- A fene! - Gabrielnek rögtön cigányútra ment a teája. Anthony odasietett hozzá, éskészségesen megütögette a hátát.- Ne vágjon már olyan hüledező képet - mondta krákogó-fuldokló sógorának. - Tudhattavolna, hogy Phoebe mellett ritkák az egyhangú pillanatok.

19. fejezet

Gabrielnek a rokonság távozásáig sikerült megfékeznie magát, de amikor az utolsó családtagis kívül volt az ajtón, tetemre hívta a feleségét. — Azonnal verje ki a fejéből ezt az agyalágyult ötletet, hogy nyomoz Baxter után! N tűröm,

hogy belekeveredjen!Már belekeveredtem — mutatott rá Phoebe. — Különben is mama fog nyomozni, meg

Meredith. Nekem, ha elfelejtette volna tilos kilépnem a házból.Gabriel a legszívesebben megrázta volna. — Maga nem érti, milyen veszélyes Baxter! — Mamáék nem kockáztatnak semmit csitította Phoebe. — Csak körüllszimatolnak egy

kicsit. Mama csak úgy odaveti Neil nevét kártyaasztal fölött, Meredith csak úgy szóbahozzaaz egyik estélyén valamelyik öreg trotli, főrendnek, aki a pohár fenekére nézett.

— Nekem nem tetszik ez! Különben is ráállítottam Stintont. — Stinton nem közlekedhet a társaságban azzal a könnyedséggel, mint mama és Meredith.

— A társaságot bízza a bátyjára és rám. — Magának és Anthonynek úgysem sikerülne szóra bírniuk mama kártyás barátnőit.

Meredith pedig úgy meg tudja oldani az emberek nyelvét, ahogy maguk soha. Ismerje el,nagyon okosan kiterveltem én ezt a nyomozást Neil után!—Akkor sem tetszik. — Tudom, hogy nem, Gabriel. Mégpedig azért nem, mert aggódik értem. Igazán olyan

édes magától.— Édes?

— Az. De én tökéletes biztonságban vagyok a házban, mint ahogy mama és Meredith sem

kockáztat semmit egy kis tapintatos kérdezősködéssel.— Meglehet — fanyalgott Wylde —, ám engem akkor is roppantul feszélyez a gondolat,



hogy a családját is belevonjuk a dolgainkba.Phoebe fölállt, odament a férjéhez, és felnézett rá.

— Tudja, mi a maga baja, Gabriel? — kérdezte szomorkásan gyengéd mosollyal.— Tessék? — sandított rá gyanakodva a férfi.− Nem szokott hozzá, hogy családja legyen. Olyan sokáig állt egy szál maga a világban,

hogy fel sem tudja fogni, milyen az, ha szeretik az embert, ha minden körülmények között, feltétel nélkül a pártján állnak. — A maga családja, nem az enyém — dünnyögte Gabriel. — Magát pártolják, nem en-

gem.— Az édes mindegy. Nekik most már maga is családtag, mert feleségül vett engem. Vegyemár tudomásul, hogy nincs egyedül többé.− Maguk szerint ez is csak egy izgalmas kaland, ugye, Phoebe? Egyikük sem sejti, kicso-da valójában Baxter. Bár azt hiszem, most már nemigen tarthatom vissza a mamáját ésMereditht, hogy föltegyék a kérdéseiket. Talán még ki is derítenek valami használhatót.Addig viszont maga itthon marad.

- Igenis, mylord -- mondta Phoebe, és grimaszt vágott. Wylde a siralmas hangulataellenére is elmosolyodott. Vállánál fogva magához húzta a feleségét, és csókot nyomott ahomlokára.

- Ne engedje elfelejtenem, hogy tegyek hozzá tíz fontot az apanázsához.- Miért? Nem vagyok pénzszűkében.

- Adósa vagyok tíz fonttal. Becsületbeli tartozás. - Elengedte az asszonyt, és az ajtó feléindult. - Ennyibe fogadott velem a bátyja, hogy maga nem fog engedelmeskedni, éselcselleng hazulról. Miután ezt az utolsó vasig be akarom hajtani Oaksleyn, úgyméltányos, ha odaadom magának. Elvégre nem nyerhettem volna a maga közreműködésenélkül.- Maga fogadott az én engedelmességemre? – hebegte fölháborodottan az asszony. Hogy

merészel! - Fölkapott egy nagy hímzett díványpárnát, és a férje fejéhez vágta. Gabriel megsem fordult, csak fölemelte a kezét, röptében megragadta a füle mellett süvítő lővedéket.

- Gratulálok, kedves. Ha így halad, hamarosan a hitvesi erények tükörét csiszoljuk magából.- Soha!Gabriel vigyorogva behúzta maga után ajtót. Remélte is, hogy soha.

Két óra múlva már nem vigyorgott. Belépett a szegényes kocsmába, és gyorsanvégigjártatta tekintetét a szűk helyiségen, amelyben alig volt vendég. Stinton azonban már várta az egyik asztalnál. Gabriel odasietett, és leült a kis emberrel szemközt.− Megkaptam az üzenetét - mondta minden bevezető nélkül. - Miről van szó?

- Hát nem is tudom, lordságod. - Stinton fölemelte korsóját, és derekasat húzott a sörből. -De maga aszonta, hogy fogadjak valakit, aki szemmel tarcsa a házat, miközbe én Mr. Baxter után áskállok. Vótam bátor a fiamat alkalmazni. Jól gyön a családi büdzséhez.

- Bánom is én, azt fogad fel, akit akar. Történt valami?− Lehet, hogy semmi. Lehet, hogy valami. A fiam aszongya, egy órája valami üzenetet

attak át a hátsó ajtónál.− Miféle üzenetet? - kérdezte ingerülten Gabriel.− Nem tudom. A gyerek aszonta, üzenetet. Gondoltam, uraságod tudni szeretné.- Az akármi lehet. Talán az egyik szobalánynak küldött szerelmes levelet a lakáj egy másik

háztól.- Nem hinném, hogy szerelmes levél lett vóna, lordságod. De ha az vót is, nem a szoba-

jányoknak kúdték. A fiam hallotta, amikor a fullajtár aszonta, hogy csak az úrnőnek szabad

odaadni.Gabriel fölpattant és néhány ércpénzt vetett az asztalra.



- Köszönöm, Stinton. Ez elég a sörre. Dolgozzon tovább a másik ügyön.− Azzal nincs valami sok szerencsém - sóhajtott Stinton. - Senki se tud Mr. Baxterrül.

Napok óta nem is látták.- Ásson mélyebbre.Gabriel húsz perccel később már a háza lépcsején rohant felfelé. Shelton rögtön kinyitotta

az ajtót.- Őladysége hol van? - kérdezte halkan Wylde.- Tudomásom szerint a szobájában tartózkodik. Szóljon neki az egyik szobalány,

lordságod hazajött?- Nem szükséges. Magam szólok. - Elviharzott a főkomornyik mellett, és nekivágott alépcsőnek, kettesével szedve a fokokat. A, pihenőn elkanyarodott, odaloholt Phoebea jtához, és kopogtatás nélkül berontott.

Phoebe sárgával szegélyezett élénklila ruhában ült aranyozott kis íróasztalánál, ésmeghökkenten fölkapta a fejét, amikor a férfi beesett az ajtón.

− Gabriel! Mit művel maga itt? Nem is tudtam, hogy itthon van.- Úgy hallom, nemrég üzenetet kapott.-- Honnan tudja? - kerekedett el az asszo szeme.

- Nem fontos. Látni szeretném a levelet.− De mylord, biztosíthatom róla, hogy semmi fontos. Csak egy ismerősöm küldte.− Akkor is látni szeretném.- Semmi szükség, hogy így nyugtalankodjék miatta. - Phoebe láthatóan nyelt. - Nem is

tudom, megvan-e még. Lehet, hogy már ki is dobtam.− A levelet, Phoebe! Kérem! Most azonnal!- Uram, jobb lenne, ha nem olvasná el. Bizonyosan csak indulatba hozná.− Méltányolom aggályait - mondta komoran Gabriel -, de vagy most rögtön ideadja a

levelet, vagy magam keresem meg.

- Szavamra, mylord - sóhajtott Phoebe -, önhöz időnként hallatlan béketűrésre van

szükség.- Tisztában vagyok vele, hogy nem az vagyok, akinek valamikor hitt, de most már, mint

erre maga volt szíves rámutatni ma délután, nem tud lerázni a nyakáról. A család tagjavagyok, ha még nem felejtette volna el.

- Hát lehet ezt elfelejteni? - morogta zsémbesen Phoebe. Kihúzta az íróasztal középső fi-ókját, és elővett belőle egy összehajtott papírt. - Hát jó, én nem akartam megmutatni, merttudtam, hogy csak idegeskedni fog miatta, de ha annyira ragaszkodik...

- Ragaszkodom. - Kikapta hitvese kezéből a levelet, széthajtogatta, és gyorsan átfutotta.

Legdrágább Phoebém! Napról napra jobban aggódom az ön biztonsága miatt. Csak nemrég szereztem tu-

domást arról, hogy majdnem a tengerben lelte halálát. Tudok a hálószobájában kiütött tűzről is. Rettegek az életéért, drágám. Nem tudok nem gondolni arra, hogy a férjeakarja meggyilkolni, hogy azután balesetnek tüntesse föl a családja előtt. Wylde-nak azön örökségére fáj a foga. Észrevette, hogy ugyanazokat a módszereket alkalmazza,amelyekkel A torony hölgyét lezáró átok fenyegetőzik?

Annak a veszedelmes és irgalmatlan szörnyetegnek, akihez ön nőül ment, mindig is volt érzéke a félelemkeltéshez. Csak kérdezze meg azokat a keveseket, akik túlélték kö-nyörtelen orvtámadásait a tengeren.

Beszélnem kell önnel, legdrágább Phoebéml Lehetőséget kell adnia nekem akimagyarázkodásra. Nem kétlem, Wylde mindenfélét összehazudozott ró Én tudom, hogy önnem ad hitelt go rágalmainak de bizonyára vannak ké sei. Annak a nevében kérem, amit valaegymásnak jelentettünk engedje, hogy válaszolhassak a kérdéseire. Bizonyítékaim vannak.

Engedje, hogy megmentsem magát Wylde–tól. Lancelot





– Ma valószínűleg késő éjszaka jövök haza. Nem szükséges megvárnia. – Igazán bűbájos! – sziszegte Phoebe. – Megint egy szívderítő este egyedül, a személyzet

társaságában. Kezdek torkig lenni az ügyeivel, Wylde! – Jut eszembe – szólt közbe diplomatikusan Lydia –, épp azon gondolkoztam, nemengedhetné-e ki ma estére a feleségét a karcerből. Színházba megyek Meredithszel.Anthony elkísér bennünket. Van valami akadálya, hogy Phoebe is velünk tartson? – Az égvilágon semmi! – ragyogott föl az asszony. – Családom kebelén tökéletes bizton-ságban leszek, mylord. Ez ellen csak nem lehet kifogása!Gabriel tétovázott. Nem tetszett neki az ötlet, de belátta, hogy nincs épkézláb ürügye,

amellyel eltiltsa Phoebét az esti szórakozástól. – Hát jó – mondta fanyalogva. – Lenyűgöz nemeskeblűségével, mylord! – fintorgott a felesége. – Ki hitte volna, hogyegyszer még férjuram engedélyéért kell könyörögnöm, ha színházba szeretnék menni!Szavamra, megváltoztatta az életemet, uram. – Akkor kvittek vagyunk – mondta Gabriel –, mert maga is megváltoztatta az enyémet.Adósa vagyok, asszonyom – fordult Lydiához.− Tudom – kuncogott az anyósa. – Sose féljen, be fogom hajtani.

Phoebe felnyögött, és a plafonra emelte a szemét. – Ne mondja, hogy nem figyelmeztettem, Wylde!Gabriel gyászos vigyorral bókolt fényes szemű anyósának.

- Mintha azt mondta volna, hogy két fontot veszített, miközben beszerezte Baxterről az információt,asszonyom. Engedje hogy kiegyenlítsem a veszteségét.

- Szó sem lehet róla!− Ragaszkodom hozzá.− Nos, ha így van - adta meg magát Lydia akkor tegye, amit jónak lát. Es egyesek azt mondják, hogy

korunkból már kivesztek lovagok!

−

Szavamra, soha nem élveztem még ennyire az operát! - mondta Meredithnek Phoebe, miközbenelégedetten szemlélte zsúfolt színházat. Meredith, aki húga mellet ült a páholyban, eligazgatta halványkék estélyiruháját.− Gyanúm szerint csupán azért tűnik a szokottnál szórakoztatóbbnak, mert kissé elzártnak érezhetted

magadat az utóbbi időben.− Az enyhe kifejezés! Börtönben ültem az utóbbi időben!− Ugyan már, Phoebe - mosolygott Meredith. - Ugy beszélsz, mintha hónapok óta raboskodnál.Különben is, Wylde csak azt tette, amit a legjobbnak vélt.− Attól félek, nekem az a végzetem, hogy olyan emberek környékezzenek, akik mind jobban tudják, nekemmi a legjobb. Ezt a tömeget! Előadás után egy óráig is várhatunk a hintóra.− Ilyesmi elő szokott fordulni az idény sűrűjében - mondta Lydia, és a szeméhez emelte operai látcsövét. -Az ott mintha Lady Markham lenne. Vajon kicsoda mellette az a csinos ifiú? Bizonyára nem a fia. Nohát,

újabb imádója lenne? En úgy tudom, hogy még csak most szabadult meg a régitől.A páholy bársonyfüggönye meglebbent, és bejött a fancsali képű Anthony.- Hoztál limonádét? - kérdezte Phoebe.- Nem hoztam. Sokkal fontosabb valamit hozok. - Lerogyott az egyik bársonyszékre. - Az imént

beleszaladtam Rantleybe, aki éppen Wylde-ról beszélgetett két barátjával.- Es mit mondtak?

- Amikor megláttak, áttértek más témára, de még hallhattam a korábbi megjegyzéseiket. . Azt taglalták,lehetséges-e, hogy a férjed nem annyira tisztességes üzlettel, mint kalózkodással szerezte a vagyonát .

- Hogy merészelik! - Phoebe felpattant. - Rögtön megyek, és észre térítem őket!- Mi ez? – Lydia leengedte a látcsövét, és szigorúan nézett a lányára. – Ülj le! Nem mész sehová!Phoebe vonakodva engedelmeskedett.

- Akkor sem hagyhatjuk ennyiben ezt a szörnyű pletykát. Nem állhatok ott tátott szájjal, miközben azemberek így rágalmazzák Wylde-ot.





uinokáímra.Lady Rantley zajosan megköszörülte a torkát.- Már megbocsáss, Lydia, jól hallom, hogy te tréfára veszed ezt a roppant nyugtalanító

pletykát?- A férjem - mosolygott mézesen Meredith - egészen bizonyos benne, hogy Wylde

dúsgazdag ember, és rendkívül kiterjedt érdekeltségei vannak a hajózásban:- Azt én is hallottam - szólt baljósan Lady Rantley.- Trowbridge azt is mondta, hogy Wylde most vág bele egy rendkívül gyümölcsözőnek

ígérkező új vállalkozásba - mosolygott még mézesebben Meredith. - Már lehet rá részvényt jegyezni, ha jól tudom. Trowbridge is jegyez egy csomót.

- Valóban?, - kérdezte hirtelen fölvillanó szemmel Lady Rantley.- Valóban - mondta Meredith, légies mozdulatokkal legyezgetve magát. - Én ugyan na-gyon unom az ilyesmit, de ha Lord Rantleyt érdekelnék a Wylde-részvények, akkor talánsikerül rábeszélnem Trowbridge-t, hogy járjon közbe a sógoromnál.− Hálás lennék érte - vágta rá mohón Lady Rantley.− Én nem lennék olyan bizonyos a sikerben - tamáskodott Anthony. - Tudhatnád, Me-redith, hogy Wylde ki nem állhatja a pletykát. Ha neszét veszi, hogy Lord Rantley

továbbadta ezt a mendemondát a kalózkodásról, akkor valószínűleg megtagadja arészesedést az üzletből.- Milyen igazad van - mondta gondterhelten a húga, majd sajnálkozó arccal visszafordult

Lady Rantleyhez. - Nem is tudom, ne vonjam-e vissza, amit az imént ígértem. Sógorom bizonyára borzasztó indulatba fog jönni ezektől a híresztelésektől.

- De nem, várjon csak! Fogalmam sincs ugyan róla, ki kezdte ezt az egész rémes men-demondát, de mindent el fogok követni, hogy befogjam a pletykások száját.

- Milyen bölcs dolog ez tőled, Eugenie! - Lydia végre leengedte a látcsövét, és fölra-gyogtatott egy káprázatos mosolyt. - Mert minket ugyan roppantul elszórakoztat, ha lég-

bőlkapott kalóz hozzátartozókkal pukkaszthatjuk a közvéleményt, azért azonban már nemtenném tűzbe a kezem, hogy Wylde is velünk nevetne, ha meghallaná. Márpedig Wylderoppant kellemetlen, ha felbosszantják.

- És ki mondhatná meg, mit tenne papa, ha meghallaná, mit terjesztenek az újdonsült ve- jéről? - aggodalmaskodott Meredith. – Ő olyan aggodalmaskodó tud lenni az ilyendolgokban. Még képes kizárólag olyan úriemberekre korlátozni az üzleteit, akiknél

bizonyosan nem kell pletykabeszédektől tartania.- Milyen igaz - mormolta Lydia. – Jól tudom, Eugenie, hogy a férjed nemrég vásároltrészvényeket Clarington egyik bányájában?- Valóban jól tudod. Nagyon reménykedünk a sikerben - mondta diplomatikusan Lady

Rantley.- Hát nem lenne borzasztó, ha Claringtonnak fenntartásai támadnának a bányarészvények

dolgában?- Értem - mondta Lady Rantley, és fenségesen fölemelkedett. - Nyugodj meg, egyszer smindenkorra lakatot teszünk a pletykások szájára. - Elsuhogott a páholyból, Phoebe pedig

boldogan mosolygott a családjára.- Mindig sejtettem, hogy csak kell lennie valami hasznosnak abban a sok unalmas üzleti

beszélgetésben, amit úgy szerettek!- Tudom, hogy időnként hihetetlenül száraznak és fárasztónak találsz bennünket mondta

Anthony -, de buták azért nem vagyunk.- Sosem estem abba a hibába, hogy a jelelévők közül bárkit is butának tartsak! - tiltakozott

Phoebe. - Különben köszönöm, amiért Wylde pártjára álltatok. Nincs ám hozzászokva azilyesmihez.

- Majd megszokja - jósolta Lydia, miután utoljára végigpásztázta látcsövével a tömeget.− Végül is, most már ő is a családba tartozik.



20. fejezet

- Jóságos ég, micsoda tolongás! - A színház előtt szakasztott olyan tumultus uralkodott,amilyenre Phoebe számított. - Megőszülünk, mire ideáll a hintónk.−És esik! - panaszkodott Meredith. - Ettől majd még tovább fog tartani.

− Utánanézek, hol lehetne lendíteni a dolgon. Ti várjatok itt, amíg megkeresem valamelyik inast - kérte Anthony, és már el is tűnt az elegánsan öltözött sokaságban. Phoebe, Lydia ésMeredith az előcsamok ajtajának eresze alól figyelték a színház előtt kavargó nyüzsgést.

Az utcát eltorlaszolták a hintók. A kocsisok egymással ordítozva próbálták minél előnyö-sebb helyzetbe manőverezni a fogatjaikat. Phoebéék közelében két-három ember veszekedett.A szóváltás hamar ordítozássá fajult, és az egyik ember már orrba is vágta a másikat, aki erredühös bömböléssel lökte félre.

- El az utamból, gazfickó! Szavamra, én láttam meg elsőnek a kónflist!- Láttad ám a fészkes fekete fenét! - Az elsó ember ököllel nyomatékosította igényét a

bérkocsira. Annyira nekihevült, hogy beletalált egy kívülállóba is, aki torkaszakadtábólordítani kezdett.

– Menjünk innen - komorodott el Meredith. - Jaj, csak jönne már Anthony!

Megkezdték visszavonulásukat az előcsarnokba, addigra azonban elszabadultak az in latok. Azemberek tapostak és lökdösődt hölgyek sivalkodtak. Szakadó selyem reccsent, Phoebe hátranézett.Egy nő dühösen csépelte a két neveletlen fiatal piperkőcöt, akik a felfordulás ürügyén mindenfélétmegengedtek maguknak.

Phoebe fejbe csapta retiküljével a közelebbi arszlánt, aki megtántorodott, ám aztán elképesztőgyorsasággal megragadta a kis tarsolyt, és ki akarta tépni az asszony markából. Phoebe keményenvisszarántotta, a zsinór elszakadt, a gyöngyökkel kivarrt apró retikül örökre eltűnt a tömeg lába alatt. Amolesztált nő a pillanatnyi kavarodást kihasználva, gyorsan bemenekült előcsarnok biztonságába.

Phoebe megfordult, és akkor vette észre, hogy az emberár elszakította anyjától és nővérétől.Riadtan nézett körül. A sokaság úgy; hánytorgott, mint uszadék a viharzó tengeren. Semmit semlehetett látni. Lábujjhegyre állva próbált kimagasodni a fejek tengeréből, ám ekkor nekiment egydülöngélő, részeg ifjú. Phoebe bal lába megbicsaklott, és ő elveszítette az egyensúlyát. Az ördögbe!

— Megtántorodott, de valahogy sikerült állva maradnia. Összefogta a szoknyáját, és igyekezett volnaviszszafelé az előcsarnokba, amikor valaki elkapta a derekát. Phoebe felháborodottan sivalkodott.

— Engedjen el, maga tökkelütött majom! — és ki akarta tépni magát, de mintha süketnek beszéltvolna. Az ember bevonszolta a tömegbe. Phoebe sikított, ezúttal sokkal hangosabban, de senki semfigyelt oda. Mindenki magával volt elfoglalva. Most előbukkant egy másik ember, és megragadta azasszony hadonászó karját.

— Biztos, hogy ez az? — sziszegte.

— Reméljük — morogta a másik. — Sárga–ződ ruha, ahogy monták. Aszondom én neked, hogy énugyan vissza nem mék egy másik jányér.Phoebe csapott egyet. Pofaszakállas ábrázatot talált, vadul végiggereblyézte a körmével. A

támadó felhördült. — Rohatt kis dög! — Ott a kocsi, ahun kell? — Ott a. Rohatt életbe! — Mija? — Megrúgott! — Mingyán ott vagyunk. Nyissad az ajtót!

Az első ember felnyalábolta Phoebét. ő belekapaszkodott a fogat nyitott ajtajába, megfeszítettemagát, de hiába. Valaki durván hátba lökte, ő előrerepült, és összerogyott a párnázott ülések között a

padlón. Az első rabló ráordított a kocsisra, majd bevágódott az ülésre. Társa követte. A fogatmeglódult. Phoebe veszettül sivalkodott, és egyfolytában rúgkapált, amíg támadói durván össze nem



kötözték kezét-lábát és a szájába nem gyömöszöltek egy koszos rongyot. — Jézus ereje! — hápogott az egyik támadó, és lerogyott az ülésre. — Atta kis vadmacskája! Ha az

enyim vóna, majd megtanítanám, hogy befogja a száját!A másik kéjesen kuncogott, és megbökte csizmája orrával Phoebe csípejét.

— Aggya ez még alább reggelig. Egy éccaka Alice-nél le szokja vágni a vadmacskák körmejit.Alice-nél. Phoebe kővé dermedt a hintó aljában.

Nyugalmat kényszerített magára. Logikusan kell gondolkoznia. Itt a kocsiban úgysem tehetsemmit, de előbb-utóbb csak kínálkozik alkalom. Addig is némán tekergette a csuklóját, hogykiszabadítsa a hurokból.

Orökkévalóságnak tűnő idő után megállt kocsi, amely csak mászni tudott a forgalmas utcán.A rablók kiemelték Phoebét, fölszaladtatak vele egy lépcsőn, végigloholtak egy hosszúfolyosón, szorosan zárt ajtók között. Az egyik mögött egy nő kacagott visongva, a másik szobában korbács csattogott, majd hörgött valaki. – Hát ti mit hoztatok? – kérdezte egy borizű női hang. – Új jány? Mostanába az uccáról szokja

főszedni őket Alice? – morogta a némber. Mintha nem egymást taposnák a jelenkezők.

– Ez különleges ám! Alice aszonta, különleges kuncsaftnak lessz.Phoebe ajtónyitást hallott. Becipelték egy sötét szobába, és ledobták az ágyra. – Ez is megvót! – mondta megkönnyebbülten az egyik rabló. – Gyerünk a pézér, aztán pucolás.Az ajtó becsapódott, kulcs fordult a zárban Léptek dobogtak a folyosón, majd csönd lett.Phoebe lassan felült. A szíve valósággal dübörgött, és egy pillanatig azt hitte, hogy meg fog

fulladni a szájába tömött rongytól. Iszonyú félelem fogta el, pörgött körülötte a sötét világ, at-tól rettegett, hogy el fog ájulni.

Lassan, kínkeservesen sikerült úrrá lennie eszelős rémületén. Meg kell őriznie a nyugalmát,különben vége! Legelőször is meg kell szabadulnia a pecektől és a kötelékektől.

Odavonaglott az ágy szélére, és leengedte a lábát a padlóra. Ahol ágy van, ott leszéjjeliszekrény is, ahol gyertyát meg talán mindenféle hasznos apróságot tartanak. Jaj, de örülneegy késnek!

A szekrényke pontosan ott volt, ahol kereste. Sikerült beakasztania a pecket a fiók húzógombjába és annál fogva kirántani a szájából a szennyes rongyot. Mohón megtöltötte atüdejét levegővel, majd hátat fordított a fióknak, és addig matatott összekötözött kezével, amígsikerült kihúznia. Apró üveg volt benne, az a fajta, amelyben laudánumot szoktak tartani.

Kulcs motoszkált a zárban, Phoebe sürgősen abbahagyta a turkálást, belökte a fiókot, és visz-szavetődött az ágyra.

Az ajtó kinyílt, fénypászma hullott be a folyosóról. Egy nő állt a küszöbön. – Isten hozta a Bársony Pokolban – mondta. – Nagyon örülök, hogy végre itt van.

Temérdek időmbe és pénzembe került.Belépett a szobába, és becsukta maga mögött az ajtót. Phoebe hallotta, amint gyertyát gyújt.

Láng lobbant, fénye aranyos glóriába fonta a rejtélyes Alice szőke fürtű, szép arcát. – Látom, megállja a helyét a világban, Alice – mondta csendesen Phoebe. – Gondolom,

örömtanyát igazgatni sokkal jövedelmezőbb, mint szobalánykodni. – Az bizony – mosolygott halványan Alice. – Egy nőnek, az én helyzetemben, a legelőnyö-

sebb lehetőséget kell kihasználnia. – Mit akar velem csinálni? – Én kitaláltam valami egészen okosat, de attól félek, arra már nincs elég idő. – Odament az

ágyhoz, és lenézett a másik asszonyra. – Neil hamarosan megtudja, mi történt, úgyhogy felkell adnom az eredeti tervemet, és másként kell eljárnom.

— Miről beszél? Mit tervezett eredetileg? — Ej, hát azt, hogy addig ijesztgetem, míg hajlandó lesz eladni a könyvet. Több gyűjtő jár ide hozzám

a Bársony Pokolba. Csupa hóbortos népség, és hajlamosak a babonaságra. — Ezért elhatározta, hogy beteljesíti az átkot.

— Igen. Neil mesélt róla, tudja. Folyton azt az istenverte könyvet emlegette. Miután az már a második részét is valóra váltottam, levelet akartam írni magának. Azt akartam elhitetni, hogy egy névtelen gyűjtőakarja megvásárolni A Torony hölgyét. Ugy gondoltam, addigra boldog lesz, ha szabadulhat tőle.



— Maga volt három éve Neil kedvese? — Ó, igen — mondta Alice keserűen —, én voltam Neil kedvese, miközben ő magának játszotta a

hűséges Lancelotot. Nekem elmondta, hogy csak pénzt akar kivasalni a maga apjából. Azt mondta, hogyfeleségül vesz, amint megszerzi a pénzt. Esküdözött, hogy engem szeret, nem magát. Es én, bolond,hittem neki.

— Hogy szerzett tudomást a katakombákról? — Cselédpletykákból, a Pokolfüst melletti kis faluban. — Alice leült, olyan kecses mozdulattal, mintakármelyik úrihölgy. — Jó színésznő vagyok. Nem volt nehéz néhány napig eljátszani a kocsmatündért.Mindent megtudtam a kastélyról, amire szükségem volt. Először egyszerűen csak bele akartam löknimagát a tengerbe a sziklafal tetejéről, de aztán, amikor hallottam a katakombákról és a titkos átjáróról,elhatároztam, hogy inkább azt fogom használni. Nem akartam én megölni magát, csak megijeszteni.

- Pedig megölhetett volna akkor éjszaka, amikor felgyújtotta a hálószobámat. — Nem valószínű — vonogatta a vállát Alice. - Feltételeztem, hogy a férje is otthon van, és még nemalszanak. Végül is új házasok, és mindenki azt beszéli, hogy Wylde odáig van a feleségéért.— Es most mit akar tenni?— Váltságdíjat követelek magáért. Megüzenem a férjének, hogy a könyvért cserébe viszszakaphatja

magát. Igy valamivel nehezebb, de nincs más választásom. Mint már mondtam, Neil tudomást szerzett

terveimről, és fogy az idő. — De miért kell magának a könyv? Mi abban olyan fontos? — Nem tudom — mondta egyszerűen Alice.- Ekkora nyűgöt vesz a nyakába, és azt sem tudja, miért? — hitetlenkedett Phoebe.

— En csak annyit tudok, hogy Neil majd megvész A torony hölgyéért. Nekem ez elég. — Szo-rosabban markolta a szék karfáját, szemében lángolt a harag. — A hazatérése óta másról se beszél,mint hogy vissza akarja szerezni azt a hülye könyvet. Hát most majd előbb velem kell tárgyalnia, hameg akarja kapni, és én nagyon, de nagyon magas árat fizettetek érte.

Phoebének arra kellett gondolnia, hogy ez az asszony talán tényleg eszelős. — Szerintem Neil kizárólag szentimentális okokból szeretné visszakapni a könyvet. — Több van abban érzelmeknél — mondta Alice. — Többnek kell lenni. Neilben nem loboghat

maga iránt a halhatatlan szerelem. Tudom én, hogy csak komédiázik. — Alice, magát megtébolyította a Neil iránti bosszúvágy — mondta szánalommal Phoebe. — Talán. — Fölállt, odament az ágy lábához. — Ebben a szakmában minden éjjel elkárhozunk

–Ez bőven elég a tébolyhoz. Csak a legerősebbek élik túl.- Maga túlélte.− Igen - suttogta Alice. - Túléltem. És többek között az a remény tartott életben, hogyegyszer még bosszút állok Neil Baxteren. Ő ítélt engem a Bársony Pokolra.− Es velem mi lesz?− Magával? - méregette tűnődve Alice. Nem lenne mulatságos, ha magán is beteljesedne

az átok utolsó része úgy, ahogy rajtam beteljesült?− Miről beszél?

- Hogy is szól az átok befejezése? Valami örök éjszaka a pokolban? Én szerezhetnék ma-gának egy éjszakát a pokolban, Lady Wylde.' Magafajta asszony bizonyosan pokolnak érezné,ha egy éjszakán át kellene szolgálnia a vendégeimnek.

Phoebe nem szólt. A szája kiszáradt, de szemrebbenés nélkül állta a másik nő félőrülttekintetét.− De nem gyűlölöm én annyira - folytatta lágyan Alice. - Maga csak eszköz egy célhoz. -Megragadta Phoebe tarka ruháját, és övig feltépte a vékony selymet. Phoebe hamarosan egyszál alsószoknyában hevert egy rongyhalmaz közepén.− Ezt most miért csinálta? - kérdezte dühösen.− Puszta elővigyázatból. Kétlem ugyan, hogy ki tudná oldani a kötelékeit, de ha mégismegtenné, tisztességes öltözet híján nem kísérelheti meg a szökést.

− Gondolja?−Asszonyom, az ember sosem tudhatja, kivel találkozik a Bársony Pokol folyosóin -

mosolygott hátborzongatóan Alice. - Kitűnő esélye van rá, hogy beleszaladjon családjavalamelyik régi barátjába. A férje nem lesz hálás érte, ha maga meghempergeti a sárbankettejük becsületét és jó hírét. És mit fog tenni, ha leér az utcára?



Phoebének el kellett ismernie, hogy legyőzték.- Hallgasson meg, Alice...- Használja az eszét. Maradjon itt, és ne csináljon felhajtást, amíg a férje ki nem váltja.A padlóra dobta a selyemrongyokat, kiment, és nagyon halkan becsukta maga után az ajtót.

Phoebe hallotta, amint fordul a zárban a kulcs. Megvárta, hogy Alice végigsiessen a folyosón.

Amikor minden elcsöndesedett, ismét kiült az ágy szélére, háttal fordult az éjjeliszekrénynek,és addig matatott a fiókban, amíg meg nem találta a laudánumos üvegcsét. Leejtette a padlora,aztán leguggolt, hátradőlt, és óvatosan fölemelte az egyik cserepet.

Nagyon sokáig tartott, és véresre vagdosta az ujjait, de végül csak sikerült elnyiszálnia aköteléket. Ekkor gyorsan kioldozta a bokáját, és fölállt.

Részegek röhögtek a folyosón. Összeborzongott. Minél előbb ki kellett volna jutnia a szobá- ból, de igaza lett Alice-nek. Nem merte kockáztatni, hogy meglássák.

Kinyitotta a szekrényt, abban reménykedve, hogy talál valami ruhát. Üres volt. Azablakhoz sietett és kinézett. Csak a sötét sikátort látta mélyen maga alatt. Biztosan lábát törné,ha kiugrana.

Megfordult, végignézett a félhomályos szobán. Semmi, amit használhatna, hogyszabaduljon a borzalmas cellából.

Hacsak nem az ágyneműt. Nem egészen tíz perc múlva már kötötte is oda a saját gyártmányú kötele egyik végét azágy oszlopához, a másikat pedig kidobta az ablakon. Leült az ablakpárkányra, keményenmarkolta a kötelet, és ereszkedni kezdett.

– Phoebe! – szólalt meg a mélyben Neil Baxter lágy hangja. – Az istenért, csak óvatosan,szerelmem! Eljöttem önért.

Erre a hangra Phoebe annyira megdöbben, hogy majdnem elengedte a lepedőt. – Neil!Maga az?

Én vagyok. Tartson ki! Még egy perc, idelent lesz nálam, a biztonságban. – Baxter lépettki a holdfénybe.

– Mit művel maga itt? Honnan tudta, hogy itt vagyok? – Amikor meghallottam, hogy Alice elraboltatta, jöttem egyenesen ide, hogy megmentsem,

de úgy látom, ön megelőzött. Mindig okos kislány volt. Jöjjön, szerelmem, de óvatosan.Phoebe habozott. Markolta a lepedőt, és megpróbált olvasni Neil szép arcában, de nemsokat láthatott a sötétségben.

Ahogy ott lógott, marcangoló kételyek közepette, odafent a szobában egyszer csak nyílt ajtó. – Phoebe! – hallotta a férje fojtott, de félreismerhetetlen hangját. – Itt van, Phoebe? – Gabriel? – szólalt meg tétován az asszony.

– Az istenfáját, Phoebe, hol van? – Wylde az! – sziszegte Neil. – Phoebe, drágám, könyörgök, ugorjon le a kötélről,

különben rögtön elkapja magát! – Túl magasan vagyok! – Majd én elkapom. Siessen, szerelmem! Tudom, hogy Wylde meg akarja ölni magát!Bizonyítékaim vannak rá.Gabriel kihajolt odafent a nyitott ablakon.

– Phoebe! Mennydörgettét, asszony, azonnal jöjjön vissza! – Megragadta a lepedőbőlcsomózott kötelet, és húzni kezdte fölfelé.

– Phoebe, bíznia kell bennem! – kiáltott Neil. – A tulajdon halálos ítéletét írja alá, ha engedi, hogy Wylde behúzza azon az ablakon! – Kitártaa karját. – Jöjjön! Elkapom magát, szerelmem! Nálam biztonságban lesz!

Phoebe izmai húzódtak az erőlködéstől, válla sajgott, ujjai remegtek, olyan görcsösen mar-kolta a kötelet. Nem tudta, meddig bírja még erővel.

– Ha el meri engedni azt a rohadt lepedőt, esküszöm, egy évig nem teszi ki a lábát a házból! – fogadkozott Gabriel. –

Meneküljön, Phoebe! – tárogatta esengve a karját Neil. – Könyörögve kérem, annak anevében, amit egykor jelentettünk egymásnak: bízzon az ön hűséges Lancelotjában!



– Maga az én feleségem, Phoebe, tehát nekem fog engedelmeskedni. Ne engedje el alepedőt!

Addig húzta a kötelet, míg a felesége már csak könyéknyire volt az ablakpárkánytól. Ekkor lenyúlt, elkapta Phoebe csuklóját, és fölcibálta a szobába.

– Ördög és pokol, Phoebe, egyszer úgyis meggyilkol engem! Nincs semmi baja? – Minden

ceremónia nélkül odahuppantotta az asszonyt a padlóra, majd kihajolt az ablakon. – A fenea gazembert! Elillant!Phoebe föltápászkodott a padlóról, és lerángatta tépett ingét. – Gabriel, hogy talált meg? A férfi sarkon fordult. Most nagyon ádáz az arca a

holdfényben. – Stintonnal azóta figyeljük a házat, hogy megtaláltuk. Azt is láttuk, amikor magát

idehozták, de túl messze voltunk, hogy megfékezzük a gazembereket, aztán meg ki kellettvárni a felelő időt. Jöjjön. Ki kell jutnunk innen. – Ingben nem mehetek. – Phoebe védekező mozdulattal keresztbe fonta karját a mellén

Valakinek okvetlenül feltűnne. – A szekrényben biztos van ruha. – Üres.

– Itt pedig akkor sem maradhatunk. Jöjjön! Megragadta az asszony csuklóját, kinyitottaajtót, és jobbra-balra végignézett a folyosón. Senki. Simán eljuthatunk a hátsó lépcsőhöz.Phoebe összefogta magán az ingét, és szaporán bicegett Gabriel után. Borzasztó

kiszolgáltatottnak érezte magát az egy szál vékony pa tyolatban. – Maga hogy jutott be? – A hátsó lépcsőn, ugyanott, ahol magát hozták. Senki sem vett észre.A folyosó túlsó végén férfiak röhögtek harsányan a főlépcsőn. Egy nő vihogott. – Jön valaki! – Phoebe hátrapillantott. Ahogy fölér a lépcsőn, azonnal meg fog látni

bennünket. – Ide! – Gabriel megragadta a legközelebbi ajtógombot, amely szerencsére elfordult, és

berántotta feleségét a szobába.A fiatal nő, aki vörös hajsátorához csupán fekete harisnyát viselt, meglepetten fordult hátra az

ajtónyitásra. Fölemelt kezében korbácsot tartott, amelyet előzőleg már nyilván kipróbált azágyhoz kötözött köpcös ember hájas fenekén. Az ember hasmánt feküdt az ágyon, és feketekendő volt a szemén.

Gabriel az ajkához emelte az ujját. A vörös hajú nő felvonta a szemöldökét, és cinikusanelvigyorodott Phoebe szörnyűlködésének láttán.

– Abba ne hagyd, kicsi zsarnokom! – könyörgött az ágyhoz kötözött ember. – Siessünk,különben lőttek az egésznek!A vörös hajú nő engedelmesen lecsapott.

– Erősebben! – rikoltotta az ember. – Keményebben! – Hát persze, aranyom – dorombolta a vöröshajú nő. – És megbántad már, drágaságom? – Megbántam, nagyon megbántam!

– Nem hiszem, hogy eléggé megbántad volna. – A nő szaporán suhogtatta a korbácsot, azágyhoz kötözött ember kéjesen hörgött. Gabriel néhány bankót dobott a tükörasztalra, és aszekrényre mutatott. A vörös hajú nő a pénzre sandított és bólintott, de közben sem hagytaabba a munkát. A korbács fütyült, a vendég hörgött.Gabriel nesztelenül kinyitotta a szekrényt, és Phoebe nyomban megfeledkezett a fura jele-netről, olyan szemkápráztató gardrób tárult a szeme elé. Rajongó áhítattal bámulta a rikítóruhákat.

– Válasszon! – lehelte Gabriel.Lehetetlen volt választani! Imádnivalók voltak mind! De Gabriel olyan türelmetlenülácsorgott, hogy nem lett volna tanácsos sokáig várakoztatni. Kirántott a szekrényből egy

jajvörös matlaszéruhát, és belebújt.

Az ember az ágyon egyre hangosabban egyre kéjesebben hörgött. Gabriel fölnyúl szekrény



felső polcára, fürtös szőke parókáthúzott elő, és a felesége fejébe csapta.A vörös hajú nő a fiók felé biccentett. Gábriel kihúzta, kiemelt belőle egy fekete csipke

félálarcot, és odaadta Phoebének, aki gyors fölvette. Gabriel kézen fogta hitvesét, hálás biccentett a serényen munkálkodó kurtizánnak és halkan megnyitotta az ajtót. Az ágyhozkötözött ember éppen a kielégülés bugyborékoló kiáltását hallatta, amikor férj és feleségkiosont a folyosóra, és majdnem nekimentek egy kacsázó, testes alaknak. Phoebe elhűlten

bámulta. Ismerte ezt az úriembert: Lord Prudstone volt; barátságos, nagypapás bácsika, akiveltöbb ízben csevegett különböző estélyeken.

Prudstone hátrahőkölt, amikor meglátta őket, aztán cinkosan elvigyorodott, és megveregetteGabriel vállát.

– Nohát, Wylde! Nem vártam volna, hogy itt látom, ilyen hamar a lakodalom után! Márismegunta a házasságot? – Éppen távozni készültem – magyarázta Gabriel.

– Es látom, visz magával egy kis csemegét is? – kuncogott Prudstone, elismerő pillantássalméregetve a piros ruha rendkívül mély kivágását.

– Apró figyelmesség a vezetőségtől. Megbocsát, Prudstone, de sietünk. – Hát akkor futás, bülbülmadárkáim! Érezzék jól egymást! – Prudstone vígan integetett,

majd ment tovább a maga útján a folyosón.Gabriel odahurcolta hitvesét a hátsó kijárathoz, feltépte az ajtót, és lerohant az asszonnyal alépcsőn. – Egek ura, Gabriel – suttogta Phoebe –, hiszen ez Lord Prudstone volt! – Tudom. – Hogy merészel ez olyanokat feltételezni, hogy maga ilyen helyekre jár! Hiszen magának felesége van!

– Tudom. Higgye el, tudom. Még sosem voltam annyira tudatában a ténynek, mint maéjszaka. Jézusom, Phoebe, de rám hozta a frászt! Vigyázzon, a lépcső alján van valaki.

Valaki? – Meg akart állni, de Gabriel továbbvonszolta. – Egy halott van a lépcsőn? – Csak eszméletlen, nem halott. A hátsó lépcsőt őrizte.

– Aha – nyelt egyet Phoebe. – Gondolom, maga ütötte le? – Nem, én csak azt kérdeztem, nem játszana-e velem egy parti whistet – mondta Gabrielolyan hangon, amely elárulta, hogy fogytán a türelme. – Mégis, mit gondol, hogy a kórságba

jutottam hozzá a kulcshoz? Mozgás, Phoebe!Phoebe mozgott. Öt perc múlva már biztonságban voltak egy számozatlan konflisban,amelyet Stinton hajtott.Gabriel egy szót sem szólt hazáig. A házhoz érve lekapta hitveséről a szőke parókát és azálarcot.

- Most egyenesen fölmegy a szobájába. Én is rögtön megyek. Még dolgom van Stintonnal,de utána meg kell beszélnünk néhány dolgot.

21. fejezet

Próbálja megtalálni Baxtert. Ha megtalálta ragadjon rá, de észre ne vegye magát! Ésnehogy elveszítse!

- Genis, lordságod. - Stinton, aki még mindig a bakon ült, udvariasan megbillentette kalapját.- Nagyon örülök, hogy a kis méltóságának nem esett baja. Ugyancsak kijutott neki a



spirituszból, mán meg ne haraguggyék érte lordságod.Gabriel elhúzta a száját, de most nem akart prédikálni Stintonnak. Nem volt rá idő.- Majd tolmácsolom őladységének, hogy maga elismeréssel adózott a bátorságának.- Abbion, uram. Ahogy mondtam. Nem sok ilyen hölgyet láttam az iparba. - Stinton megle-

gyintette a lovakat a gyeplővel, és a konflis eldöcögött.Gabriel bezárta az ajtót, és kettesével szedte a lépcsőfokokat. Odasietett a folyosón Phoebe

szobájához, rátette kezét a kilincsre, és megállt. Hirtelen nem tudta, mit mondjon a feleségének.Sosem mondta neki, hogy szereti, még azt sem, hogy bízik benne. Phoebe mégis őt válasz-totta, benne bízott, és nem az aranyhajú Lancelotban.

Elfordította az ajtógombot, és halkan belépett. Phoebe a tükre előtt állt, a rikító tulipirosgöncben, amelyet a férje egy szajhától vásárolt, és gyönyörködve bámulta magát.

- Gabriel, köszönöm szépen ezt a ruhát! Mindig tudtam, hogy nekem jól áll a piros, akárhogyerősködött is Meredith, hogy rémes lennék benne. - Izgatottan, ragyogó szemmel megpördült.- Alig várom, hogy egy estélyre is felvehessem! Fogadni mernék, hogy egyetlen asszonyonsem lesz iyen ruha!

- Úgy vélem, megnyerné a fogadást. - Gabriel fél szájjal elmosolyodott, amikor alaposabban szemügyre vette a ruhát. Az olcsó, fényes, karmazsinvörös anyag úgy lángolt, hogy kigyúlttőle a szoba. A szoknya fodros, cakkos szegélye nagylelkűen mutogatta viselője lábát. A

lehetőség határáig kikanyarított dekoltázst díszítő, hatalmas, fekete tüllvirágok épphogyeltakarták Phoebe mellbimbóit.- Vajon megadná nekem az a vörös hajú lány a varrónője nevét? - tűnődött Phoebe.

Visszafordult a tükörhöz, és megigazgatta a ruha parányi ujját.- Azt nem tudhatjuk, mert maga nem fogja megkérdezni tőle. - Gabriel megmarkolta a fe-

lesége vállát, és szembefordította magával. - Phoebe, mondja el mi történt ma éjszaka. Azttudom, hogy Alice raboltatta el. Mit mondott magának?

− Azt, hogy váltságdíjat akar követelni értem.− Pénzt akart?− Nem. A toronyhölgyét akarja.− Jóságos isten! Minek?- Mert Neil is az akarja, és Alice mindent elkövet, csak hogy bosszút álljon rajta.− Az árgyélusát- suttogta Gabriel. - Szóval most már ketten is akarják a könyvet! Valószí-

nűleg Baxter kutatott a könyvtáramban a házasságunk előtt. Mellesleg, mi a nyavalyának ereszkedett le maga azon a kötélen Baxter karjába?

– Szökni próbáltam. Csak akkor vettem észre, hogy ott van a sikátorban, amikor már elindultam lefelé. Gabriel, mi ez az egész?

– Azt hiszem, bosszú. De lehet, hogy több annál. Valami, aminek ahhoz az átkozottkönyvhöz van köze. – Mindig visszatérünk A torony hölgyéhez, ugye? – Csak az a bökkenő – bosszankodott Gabriel –, hogy az a könyv nem is olyan érték. Nem ér meg ekkora hűhót. – Talán ideje lenne közelebbről is megvizsgálni – szólalt meg pillanatnyi töprengés

után .Phoebe.

– Miért? Nincs benne semmi különös. – Én akkor is azt mondom, hogy nézzük meg mégegyszer. – Odament a szekrényéhez,

kivette a legalsó fiókból A torony hölgyét, és az asztalra tette.Gabriel nézte a feleségét. Phoebe sötét haján táncolt a gyertyafény. Urihölgy volt még szajhai

piros condrában is. Olyan veleszületett nőies méltóság sugárzott belőle, amelyet nem rontha-tott le ruha vagy bármilyen körülmény. Olyan asszony volt, akire a férfi rábízhatja az életét ésa becsületét. – Gabriel, márpedig ebben a könyvben csakugyan van valami. – De hisz azt mondta, hogy ez ugyanaz, mint amelyet Baxternek adott. – Kétségtelenül az, de valamit csináltak vele. Néhány helyen mintha átvarrták volna a

kötést. Látja? Néhol egészen újak az öltések. –

Nem ilyen volt, amikor odaadta Lancelotnak? – kérdezte Wylde, és szemügyre vette avastag bőrkötést.



– Ne nevezze így! – fintorodott el Phoebe. – Hogy pedig a kérdésére válaszoljak, nem ilyenvolt. Amikor elajándékoztam, egyforma régi volt minden öltés.

– Akkor talán nézzük meg, mi van a bőr alatt.Gabriel elvett a felesége asztaláról egy apró penicilust, és óvatosan fölmetszette az új ölté-

seket. Phoebe vigyázva visszahajtotta a bőrt. Puha gyapot fehérlett alatta. –

Hát ez meg mi a csuda? – Phoebe óvatosan félretolta a gyapotot.Sötét holdsugár arany és gyémánt villant Gabriel szemébe. Ő már tudta, mi az a csoda. – Hát igen. Gondoltam is rá, hogy vajon mi lett vele. – Mivel? – álmélkodott Phoebe. – A nyakékkel, amelyet Kantonban csináltattam rendkívül ritka gyöngyökből. – Kiemelte

a könyvből a sziporkázó ékszert. – Ha szerencsénk van, itt kell lennie a karkötőnek, a bross-nak és a fülbevalónak is. – Gyönyörű! Még sosem láttam ilyen színű gyöngyöt! – Nagyon ritka. Évekig tartott, amíg ennyit összegyűjtöttem belőle. – Közelebb tartotta anyakéket a gyertyalánghoz. A gyémántok szikráztak, a gyöngyök a végtelen éjszakai égboltrejtelmes, sötét fényében derengtek. – Először azt hittem, feketék – mondta Phoebe –, de ezek egyáltalán nem fekete gyöngyök.

Szinte lehetetlen meghatározni a színüket. Valami elképesztő elegye az ezüstnek, a zöldnek és a sötétkéknek. — Sötét holdsugár. — Sötét holdsugár — ismételte lenyűg Phoebe. — Csodálatos.

Gabriel ránézett felesége gyertyafényben úszó arcára.— Pompásan fog festeni a nyakán.— Tényleg a magáé ez a nyaklánc?

— Valamikor az volt. Baxter rabolta el, amikor megtámadta az egyik hajómat. — És most visszakapta — mosolygott elégedetten Phoebe.— Nem. Maga találta meg édes, tehát a magáé.

— De maga nem adhat nekem ekkora ajándékot — hebegte zavartan az asszony.—

De bizony adhatok.— De Gabriel...— Meg kell engednie, Phoebe. Hiszen oly keveset adtam még magának; amióta házasok va-

gyunk.— Ez nem igaz! Egyáltalán nem igaz! Ma este is vette nekem ezt a gyönyörű ruhát!

Gabriel ránézett a borzalmas ruhára, és kirobbant belőle a nevetés. — Nem értem, mi ebben olyan mulatságos, uram!Gabriel még harsányabban hahotázott. Phoebe olyan bűbájos volt abban az olcsó, csiricsáré

ruhában. Mint egy középkori legenda királykisasszonya.— Gabriel, maga kinevet engem?— Nem, édes — komolyodott el a férfi. — Azt soha. A nyakék a magáé, Phoebe. A

leendő feleségemnek csináltattam. — A hűtlen menyasszonyának? — kérdezte gyanakodva a hitves. — Amikor megrendeltem, még nem voltam vőlegény. Azt sem tudtam, kit fogok nőül

venni. Megfelelő nyakéket akartam a feleségemnek, mint ahogy megfelelő jelszót is akartamaz utódaimnak.— Így hát kitalálta a családi ékszereket és a családi jelszót. Biztos vagyok benne, hogyszokása szerint most is jót akar, de én nem kérek ilyen látványos ajándékot.

— Miért nem? — Még egy lépést tett előre, nekiszorítva Phoebét a falnak. Rácsatolta azékszert az asszony nyakára, és megcsókolta a homlokát. _ Tehát?— Azt a hét meg nyolcát, Gabriel, ne próbáljon most elcsábítani! Maga is tudja, hogy énnem nyakéket akarok magától.

— Hanem mit?

— Nagyon jól tudja azt maga, hogy mit. A bizalmát. — Nem érti, ugye?



— Mit nem értek?— Én bízom magában, édesem.— Bízik? Kisded félreértéseink ellenére is?— Talán épp azok miatt.Phoebe puhán fölnevetett, és két tenyerébe fogta a férje arcát.

— Azt hiszem, mylord, hogy abban az értelemben, ami igazán fontos, mi kölcsönösenmegbízunk egymásban.Gabriel fölnyalábolta, és odavitte az ágyhoz. Phoebe fénylő szemmel nézett rá a pillái alól.

A férfi úgy érezte, belevész ebbe a pillantásba, és kétségbeesett szenvedéllyel csókolta.— Nem tudok betelni veled — súgta rekedten. Phoebe tékozló érzékiséggel simult hozzá,még jobban felszítva férjében a lángot. Gabriel derékig feltűrte a vörös szoknyát. Az olcsómatlasz drága olasz selyemként csillogott a gyertyafényben. – De Gabriel, legalább a csizmáját vesse le! – Nem tudok én addig várni. Kapaszkodjerősen, és el ne engedj. Soha.

– Min gondolkozik, Gabriel?

– Semmin, édesem. Aludjék tovább. – Nem tudok. – Phoebe hirtelen fölült, és riadtan bámult az összegyűrt piros matlaszéra.

Jaj, Gabriel, a gyönyörű ruhám! Remélem, nem ment tönkre!A férfi összefonta a feje alatt a karját, és mulatva nézte a köntöst.

Szerintem direkt strapabírónak tervezték. – Gondolja, hogy nem lett semmi baja? – Phoebe lemászott az ágyról. Kibújt a ruhából,

megrázogatta, és aggodalmasan nézegette. – Szerintem kutya baja. Vagy ha mégse, veszek magának másikat. – Kétlem, hogy találnánk még egy ilyen csodaszép vörös árnyalatot – mondta áhítattalPhoebe, és féltő kézzel elhelyezte a ruhát az ágytámlán. – Kissé megviselt, de különben ép.Tehát min gondolkozott, Gabriel? – Nem fontos. Jöjjön vissza az ágyba.

Az asszony azonban az ágy szélére ült. – Mondja el. Most, hogy megbízunk egymás ban, nem lehetnek titkaink. – No jó. Gondolom, úgyis rájönne előbb-utóbb. Azon gcndolkoztam, hogyan lehetne a

legeredményesebben csapdát állítani Baxtemek. – Es hogy? – Ő nem tudja, hogy megtaláltuk A torony hölgyében a nyakláncot – mondta tűnődve Gabriel. –

Nyilván újból megpróbálja majd megkaparintani a könyvet. Azon gondolkozom, hogymegkönnyítem a dolgát. – Hogyan? – Hát itt a bökkenő.

Phoebe fölragyogott. – En tudom, hogy tudná becsalogatni az egérfogóba! Használjon engem szalonnának!

– Szó sem lehet róla! Teljesen meghibbant? – De Gabriel, ez azért kicsit sok, én csak javasoltam... – Istentelen hülyeséget javasolt! Ki ne mondja még egyszer! – Gabriel odament az

asztalhoz, és A torony hölgyét bámulta. – Meg kell találnom a módját, amivel elhitetem Baxterrel,hogy a könyv hozzáférhető.

Phoebe fontolóra vette a kérdést. – Eladhatná. – Hogy mondta? – Ha Neil azt hiszi, hogy eladjuk a könyvet, esetleg megpróbálja akkor rátenni a kezét,

amikor átnyújtjuk az új tulajdonosnak. Leginkább akkor hozzáférhető.Gabriel elkezdett föl-alá járkálni a szobában.

– Mondjuk, megjátszhatnánk, hogy öreg Nash barátunknak adjuk el. Nash következetesenéjszaka üzletel, ami ebben az esetben rendkívül hasznos. Ha Baxter elhiszi, hogy a könyv egy



kihalt vidéki úton, hintóban utazik éjféli találkozóra egy bogaras gyűjtőhöz, akkor esetlegmegpróbálkozhat egy kis útonállással, mi pedig felkészülve fogjuk várni.

– Úgy bizony! Én férfinak öltözve játszanám az ügynököt, aki a kódexet viszi Nashhez.Maga lehetne a kocsis.

– Maga a közelébe se merészkedjék annak a nyomorult könyvnek, amikor Baxter megpróbál

lecsapni rá! Egyáltalán, ne ártsa bele magát ebbe az összeesküvésbe. Megértett?— Gabriel, én osztozni akarok ebben a kalandban. Jussom van hozzá. — Jussa?— A torony hölgye az enyém! — vágta ki dacosan az asszony.

— Nem, nem a magáé. Elvettem Baxtertől, miután megtámadtam a hajóját. A könyv a tenger törvénye szerint az enyém!

— Ez az érv nem áll meg a lábán! — Akkor megkaptam magával hozományba mordult rá Gabriel. — Na, most elégedett?

— Nem. Ragaszkodom hozzá, hogy vegyen be engem is, amikor tőrbe csalja Neilt. — Ragaszkodhat, ahogy akar. Nem engedem, hogy a nyakát kockáztassa. Most pedig hadd

gondolkozzam. Okos ötlet, hogy adjuk el a könyvet, de az, hogy megpróbáljuk beugratniBaxtert az útonállásba, az már nem tetszik. Túl sok benne a kiszámíthatatlan tényező. -Odaállt az asztalhoz, fogta a kést, és elkezdte fölvágni a hátsó borító varrását. — Talán valaki

másnak kéne eladni. Mondjuk, egy londoni könyvkereskedőnek. Közhírré tennénk ahírharangok útján, hogy meg akar válni a könyvtől, mert babonás félelmeket kelt önben. — Ezt könnyű lenne kidoboltatni. Bízza mamára és Meredithre.Gabriel befejezte a nyiszálást. Phoebe lenyűgözve figyelte, ahogy félrehajtja a bőrt, majd

benyúl a gyapottömítésbe, és kivesz egy marék csillogó követ. — Akár fényes nappal is megejthetnénk a cserét — morfondírozott a férfi. — A bolt

tulajdonosát előre figyelmeztetjük. Azt mondjuk neki, hogy én majd figyelem az üzletet.— Én pedig segítek a figyelésben — jelentkezett buzgón Phoebe. — Szó sem lehet róla, édesem. — Odamutatta a tenyerén a nyaklánchoz illő karkötőt,fülbevalót és dísztűt. — Majd a bátyját kérem meg, hogy segítsen. Meg talán Stintont.— Nagyszerű! Igazán, Gabriel, remélem, ezt nem előzetes tájékoztatásnak szánja, hogy

milyen viselkedésre számíthatok a jövőben! Nem akarom, hogy kizárjon minden kalandból! — Szavamat adom, hogy el fogom halmozni magát másfajta kalandokkal, kedvesem.Phoebe tűnődve csücsörített.

— Szüksége lesz egy segítőkész boltosra.Olyasvalakire, akit meg tud nyerni a tervének. Miért ne kérhetné föl Laceyt, a kiadóját?

— Azt a vén korhelyt? — Szerintem rá lehetne beszélni. — Mitől olyan biztos ebben, drágám? — Gabriel szeme megvillant. Phoebe elfordította atekintetét, és elmerült csupasz lábujjainak szemlélésében.— Van valami, amit még nem volt alkalmam kifejteni, mylord.

— Valóban? — A férfi odament az ágyhoz, és megmarkolta a támlát. — Es mi lenne az?—

Én mindig el akartam mondani, de valahogy sosem volt rá alkalom. — Azt nem hiszem, édesem. Bőségesen volt alkalmunk a legbensőségesebb témák megtárgyalására.— Nohát, az az igazság, magam sem tudtam, hogyan vezessem föl a témát. Mert biztos

voltam benne, hogy magának nem lesz ínyére. Es minél tovább hallgattam el, annál jobbanféltem, hogy maga azt fogja hinni, szándékosan félrevezettem.

– Elég! – Gabriel gyöngéden rátapasztotta tenyerét a felesége szájára, belefojtva aszóáradatot. – Ugye megengedi, hogy megkönnyítsem a vallomását, hölgyem? Tehát mi a vé-leménye A kalandról, szerkesztő asszonyság?

– Csodálatos, uram! Imádtam! Elsőre rögtön kiadunk legalább tizenötezer példányt.Megemeljük az árakat is – tervezgetett vidoran Phoebe. – Az emberek sorban fognak állniLacey boltja előtt! Minden mozgókönyvtár kérni fog belőle. Vagyont keresünk... – Hirtelenelhallgatott, és riadtan bámult a férfira. – Maga egész idő alatt tudta? – rebegte.

– Majdnem egész idő alatt.



– Aha. – Fürkészve nézte Gabríelt, de semmit sem tudott kiolvasni az arcából. – Esmegmondaná, mennyire találta vérlázítónak a tényt, hogy én vagyok a szerkesztője és akiadója, mylord?

– Inkább megmutatnám.Elkapta az asszonyt, és addig hempergett vele a szétdúlt ágyon, míg ő került alulra, és

Phoebe felülre.

– Remélem – lihegte Phoebe –, a jövőben nem ezzel a technikával akarja befolyásolni kri-tikusi véleményemet? – Attól függ. Egy kétségbeesett szerző úgyszólván mindennel megpróbálkozik, hogy kiadják a

könyvét. Mit gondol, beválna ez a technika? – Minden valószínűség szerint – motyogta Phoebe.

– Akkor számíthat rá, hogy gyakran folyamodom majd hozzá.

22. fejezet

Vastag ködlepel takarta Londont a virrasztás második éjszakáján. Szürke csápok teker-gőztek az utcákon, és felszívták a vasoszlopokra függesztett olajlámpák fakó fényét. Errefe lémég nem szerelték föl az új gázlámpákat, amelyek a Pall Mallen és a St. Jamesen világí-tottak.

Gabriel nem kételkedett benne, hogy súlyos hibát követett el, amikor megengedte afeleségének, hogy elkísérje őt és Anthonyt az éjszakai lesre, de nem bírt ellenállni az

érvelésének és a nyaggatásának. Végül számos vita, könyörgés és paláver után azt akompromisszumot kötötték, hogy Phoebe is figyelhet, de csak a kocsi biztonságából.Most ott ült a férje mellett az elsötétített konflisban. Fekete, csuklyás köpenyében

ugyanolyan titokzatosnak és anyagtalannak tetszett, akár a köd. Merően figyelte a függönyrésén át Lacey könyvesboltját. Este, amikor megálltak a mellékutcában, valósággal pezsgett

benne a lelkesedés, ám egy órája nagyon elhallgatott. Ugyanígy viselkedett tegnap éjszakais, amikor hiába várták Baxtert.

Gabriel hirtelen megértette, hogy Phoebe lelkének egy része mindig rejtély marad előtte.Talán mindig is így volt férfi és asszony között. Talán ez is hozzá tartozik a varázslathoz.

Ő csak annyit tudott, hogy akárhányszor te is a magáévá Phoebét, akármennyit kacagjanak vagy veszekedjenek, sohasem fogja meg fejteni a felesége minden titkát. Feltétlenülmaradéktalanul az övé, ugyanakkor mégis megmarad ingerlő, izgalmas, elbűvölő Fátyolos

Hölgynek.Hát maradjon, gondolta Gabriel. Úgyis minden írónak szüksége van múzsára. Az őmúzsája Phoebe lesz, aki egyben szerkesztője és kiadója, bármilyen szokatlan is ez afölállás.

Halkan megkocogtatták a konflis tetejét. Gabriel felnyitotta a csappantyút. Anthony ült a bakon, cilinderben, vastag köpenyben, görnyedten.

— Baxternek még mindig semmi jele? — kérdezte Gabriel.- Semmi. Kezdek aggódni Stinton miatt. Mostanra vissza kellett volna érnie a sikátorból.Gabriel a szemét meregetve kereste a ködben a rendőrt, akit nemrég küldött el, hogy

derítse fel az üzlet mögötti sikátort. — Igaza van. Jobb lesz megnéznem. Vigyázzon Phoebére.Ahogy kiszállt, rögtön behúzódott a legközelebbi épület árnyékába. A köd ugyanúgy

fogja segíteni őt is, mint Baxtert. Egy különösen sűrű gomoly védelmében átvágott anéptelen utcán.Egy lélek sem járt a közelben. Sötéten hallgattak a boltok. Hirtelen előbukkant egy





− Hálás vagyok az együttműködéséért, Wylde. Most elmegyek. - Hátrálni kezdett az ajtófelé, de közben is egyfolytában rászögezte a pisztolyt a két férfira.

– Alice, drága szerelmem, segítened kell! - suttogta rekedten Neil. -T e voltál az egyetlenasszony, akit igazán szerettem!

− Miért nem vittél magaddal, amikor Clarington pénzén elutaztál Angliából?

- Hogy tehettem volna ki a nőt, akit szerettem, a tengeri utazás és a szigetek viszontagságainak?-Úgy gondoltad, a bordély viszontagságait jobban fogom élvezni? Nem tudom, miértolyan fontos neked ez a könyv, hogy valóságos mániád, amióta visszajöttél Londonba,de majd ki fogom deríteni.

- Segíts, és megmutatom, miért fontos! - könyörgött Baxter.Alice a fejét rázta, és még egy lépést hátrált az ajtó felé, egyenesen neki a hirtelen felbuk-

kanó Anthonynek, aki rögtön átkapta a torkát.- Sajnálom, hogy ilyen kényelmetlenséget kell okoznom - mondta Oaksley, és kirántotta

az asszony kezéből a pisztolyt. - Szép óvatosan tegye le a lámpát.Alice tétovázott.

- Tegye le - tanácsolta Gabriel -, aztán menjen el. Magával semmi dolgunk. Baxtertakarjuk.Alice letette a lámpát a padlóra. Anthony elengedte a nyakát, és ő is belépett a boltba.- Most pedig, ha szabad kérnem a könyvet - folytatta szelíden Wylde. Látta, hogy Alice

keményebben markolja a régi fóliánst, és Baxtert nézi.Ebben a pillanatban Phoebe köpenybe burkolt alakja tűnt föl az ajtóban. Gabriel halkan

szentségelt. Tudhatta volna, hogy beleártja magát!− En azt szeretném, ha Alice megtartaná a könyvet - mondta Phoebe.- No jó - sóhajtott Gabriel -, tartsa meg azt az istenverte könyvet, de tűnjön el innen.

− Ne, várjon! - ordította Neil. - Nem tudják, mit műveinek! Elárulom a könyv titkát, hamegígérik, hogy elengednek!

- Az ékszerekre céloz? - mosolygott fagyosan Gabriel.- Az isten verjen meg! - Neil most Phoebére vetette űzött tekintetét. - Meg kell hallgatnia,Phoebe! Wylde pontosan az, aminek mondtam! Még annál is rosszabb! En csak magátakartam megmenteni.

− Láttam, hogyan mentette meg Alice-t - mondta Phoebe.− Alice ribanc! - őrjöngött Baxter. - Csak egy közönséges ribanc!- Alice nő, mint ahogy én is az vagyok. Maga hazudott neki, és elárulta. Miből gondolja,

hogy én megbíznék magában?− Nem hallotta? Ez egy cafat! Egy rongy! Utolsó ringyó!− Egy igazi lovag nem árulja el azokat, akik bíznak benne - mondta csendesen Phoebe.− Maga és a maga örökös ostoba fecsegése a lovagokról és a lovagiasságról! Teljesenelment az esze, hülye tyúk?

Gabriel rátaposott a csuklójára. Baxter felüvöltött.

− Szerintem most már elég a társalkodásból - vélte Wylde. - Mondtam, hogy elmehet - pillantott Alice-re. - Egy-kettő, indulás.

Alice a keblére szorította a könyvet, és az ajtó felé fordult. Phoebe elébe lépett.− Egy pillanat, Alice. Szeretném, ha elfogadná ezt - nyújtotta kesztyűs tenyerén a gyé-

mántos-gyöngyös dísztűt.- Mik ezek a különös ezüstös ékkövek? - meredt rá Alice.- Sötét holdsugár - mondta szelíden Phoebe. - Olyan gyöngyök, . amilyeneket még sosem

látott. Rendkívül ritkák. Szeretném magának adni ezt a dísztűt.- Miért?

- Mert a hatalmában voltam, és minden oka megvolt gyűlölni engem, mégis megkímélt egyéjszakától a pokolban.

Alice habozott, majd mégis elvette az ékszert.- Köszönöm - suttogta. - Kiváltom vele magamat a pokolból. Tessék - nyújtotta Phoe-

bének a könyvet. - Erre már nincs szükségem. - Megkerülte Phoebét, és eltűnt az éjszakában.



Gabriel mérhetetlen, szilaj büszkeséggel nézett a feleségére.- Hölgyem, engedje kimondanom, hogy ön, Mr. Chaucer szavaival élve, „fölötte jeles és

dicső lovag”.− Phoebe! - könyörgött Neil. - Meg kell hallgatnia engem! Orök szerelmünkre kö-nyörgök! Segítenie kell nekem!

Phoebe rá sem nézett.

−Okosabb, ha felkeltjük Stintont, hogy bevihesse Baxtert a börtönbe - javasolta Gabriel asógorának. - Én már unom ezt a bajlódást egy kalózzal.

Phoebe úgy időzítette a pompás lovagi tornát, hogy egybeessen A kaland megjelenésével.Mind a könyv, mind a mulatság sikere fölülmúlta legmerészebb reményeit.

A lovagi tornát követő estén középkori jelmezbe öltözött emberek ropták a táncot a po-kolfüsti nagy csarnokban. Zene hangjait verték vissza a vén kőfalak. Mindent összevetve,gondolta büszkén Phoebe, a vár egészen olyan volt, mint évszázadokkal ezelőtt, amikor lova-

gok és hölgyeik mulatoztak benne.- Micsoda okos lányom van nekem! - dicsérte boldogan Lydia. - Édes Phoebém, egycsapásra meghódítottad a társaságot!- A délutáni lovagi tornával? Az valóban okos ötlet volt tőlem. Bár Wylde segítsége nélkül

nem boldogultam volna. Bevallom, a részletekkel ő foglalkozott, de végül nagyszerűenösszejött az egész.

- Nagyon mulatságos volt a bajvívás, de én nem arról beszélek. Az volt a zseniális dobás,hogy bemutattad a nagyvilágnak a Lovagi szolgálat szerzőjét.

- Nem volt könnyű. Wylde borzasztóan ellenezte. Ilyen kérdésekben roppant szégyellős.Hát nem furcsa?

Meredith és férje közeledett feléjük. Trowbridge roppant mutatós volt rövid zekéjében;Meredith, mint mindig, elragadóan festett ezüst szegélyű, halvány rózsaszín köntösében.

- Hallatlanul eredeti ötlet, Phoebe - bókolt Trowbridge. - Roppant szórakoztató, ésrendkívül sikeres.

- Igen, valóban - csatlakozott Meredith. – Szédületes bemutatkozás volt, húgom. Es nagyfeltűnést keltettél az ékszereiddel is. Minden asszony téged irigyel.

-Tetszik? - mosolygott Phoebe.- Nagyon - felelte Meredith. - Nem mindenkinek állnak jól az ilyen különleges gyöngyök,

rajtad azonban tökéletesen festenek. Es milyen remekül illenek ehhez az élénkpiros ruhához!- Köszönöm.,- Phoebe végigpillantott bíborköntösén. - Én azt a másik piros ruhámat

akartam viselni, amelyet Wylde-tól kaptam, de ő kifejtette, hogy az nem egészen középkoristílusú.Most Anthony merült föl a sokaságból.

— Phoebe, igazán segíthetnél a férjednek. Meg kell menteni a rajongóktól, akik ostromgyűrűbe fogták az ajtó mellett.Phoebe addig pipiskedett, amíg föl nem fedezte Gabrielt. A boltív alatt állt egy lelkes

csoport közepén, és kétségbeesett pillantásokat lövellt a felesége irányába. — Bocsánat — mondta Phoebe a családnak. Fölkapta a szoknyáját, és utat tört magának

a tömegben Gabrielig. A férfi megragadta a kezét. — Nem haragszanak, ha váltok néhány szót a feleségemmel? — kérdezte a rajongókat.

Azok elértették a célzást, és kelletlenül eloldalogtak. – Én megmondtam magának, hogy ez rendkívül szamár ötlet! — háborgott Wylde. —

Nem szeretek híres író lenni.— Badarság — intette le Phoebe. — Az idő nagy részében úgyis elbújhat Pokolfüstben.Ilyen ritka alkalmakkor, mint a mai este, csak elbír azzal a néhány hódolóval.—

Jobb, ha minél ritkábbak lesznek azok az alkalmak! — figyelmeztette a férfi.— Ritkák lesznek — ígérte Phoebe kárörvendő mosollyal. — Pedig gondolja el, milyen jót tesznek a karrierjének! Fogadnék, hogy amint ez a vendégsereg hazamegy Londonba,



rögtön megrendelhetünk egy öt-hatezres utánnyomást.—Micsoda kufárlélek ön, drágám!— Családi örökség — mondta vidoran az asszony. —Épp csak nálam valamivel

később nyilvánult meg.— Mikor közli a családdal, hogy maga Lacey társa? — Idővel. Most magának szeretnék mondani valamit. — Megint valami kis titkot, amelyet eddig elfelejtett szóba hozni? — sandított rá

gyanakodva Gabriel.— Egy icipici titkot — pirult el Phoebe. — Áldott állapotban vagyok, uram.

Gabriel néhány percig csak bámult rá, aztán zöld szeme kigyúlt, és lassan elmosolyodott.— Szerelmem, én azt hittem, hogy ennél már nem létezik nagyobb boldogság. Mostlátom, hogy tévedtem. — Magához ölelte az asszonyt.— Az istenért, Gabriel! — tiltakozott ösztönösen Phoebe. — Mit képzel? Csak nem meré-szel megcsókolni itt, mindenki előtt?

Wylde fölnézett a boltívbe faragott jelszóra. AUDEO.-- Ebben téved, szerelmem. Nagyon is merészelem. Maga pedig vissza fog csókolni, mert

ugyanolyan vakmerő és féktelen, mint én.—

Szeretném — suttogta az asszony —, ha az első fiunknak Arthur lenne a neve. — Magától értetődik! Mi más lehetne? És ha meglesz Arthur, akkor nekiláthatunk csinálni egy egész Kerekasztalt, hogy ne legyen egyedül.— Feltéve, ha nincs ellene kifogása, hogy legyen köztük néhány lovagnő is — figyelmeztette Phoebe.— A legkevésbé sem! — A férfi karja megszorult a derekán. — Bár elég elrettentőgondolat, hogy leányaim esetleg féktelen mamájukra fognak hasonlítani, ám remélem, hogymeg tudok felelni a kihívásnak.

-- Kétségen kívül, uram. Ön mindig fölveszi a kesztyűt.

V é g e .

Documents

Amanda Quick - A Vakmero