Embed Size (px)
Citation preview
NEMZETI KÖZSZOLGÁLATI EGYETEM
Hadtudományi Doktori Iskola
Nagy Milada
Az Európai Unió eszközrendszere
a palesztin–izraeli konfliktus rendezésében
Doktori (PhD) értekezés
Témavezető:
Nagyné dr. Rózsa Erzsébet, PhD. Habil.
egyetemi tanár
………………………………………….
Budapest, 2014
1. BEVEZETŐ......................................................................................................................6
1.1 A téma ismertetése, a probléma definiálása..............................................................8
1.1.1 A nagyhatalmak (főként Nagy-Britannia, Franciaország) és a mediterrán térség 8
1.1.1.1 Történelmi kitekintés.............................................................................................8
1.1.2 Az Európai Gazdasági Közösség/Európai Közösségek és a Mediterráneum megállapodásai (1957–1992)..............................................................................................12
1.1.3 A palesztinok jogaiért tett európai lépések.........................................................15
1.1.4 Megváltozott közeg, megváltozott szereplők,.....................................................16
1993–1999...........................................................................................................................16
1.1.4.1 Az oslói folyamat áttekintése...............................................................................18
1.1.5 Az EU és a mediterrán térség a 2000-es években...............................................22
1.1.6 Az „arab tavaszra” adott uniós válasz.................................................................23
1.1.7 Összegzés............................................................................................................24
1.2 Módszertan..................................................................................................................25
1.2.1 A kutatás előzményei és tézisei...........................................................................25
1.2.2 Alkalmazott módszertan......................................................................................26
1.3 Irodalom áttekintése................................................................................................31
1.4 Az euro-mediterrán térség mint regionális biztonsági szuperkomplexum..............34
1.4.1 Bevezetés.............................................................................................................34
1.4.1.1 A biztonság fogalmának meghatározása.............................................................34
1.4.2 A bipoláris rendszer vége....................................................................................35
1.4.3 A hidegháború után kialakult nemzetközi biztonsági struktúra elméletei..........36
1.4.3.1 Neorealista felfogás............................................................................................37
1.4.3.2 Globalista felfogás..............................................................................................37
1.4.3.3 A biztonságiasítás................................................................................................38
1.4.3.4 A polaritás elmélete.............................................................................................40
1.4.3.5 A biztonsági komplexumok klasszikus elmélete...................................................43
1.4.4 A regionális biztonsági komplexumok elmélete (RSCT)...................................44
1.4.4.1 Regionális szintű biztonság.................................................................................44
1.4.4.2 A regionális biztonsági koplexumok jellemzői....................................................46
1.4.5 A közel-keleti regionális biztonsági komplexum................................................48
1.4.6 Az euro-mediterrán biztonsági (szuper)komplexum...........................................53
1.5 Az Európai Unió eszközrendszerének vizsgálata Buzan biztonsági szektorai alapján az euro-mediterrán regionális biztonsági komplexumban......................................56
1.5.1 Az Európai Unió eszközrendszerének vizsgálata...............................................57
1.5.2 A gazdasági biztonság.........................................................................................59
1.5.3 A katonai és politikai biztonság..........................................................................60
1.5.4 A társadalmi biztonság........................................................................................62
1.5.5 A nemzetközi fejlesztés.......................................................................................63
1.5.6 Összefoglalás.......................................................................................................64
2. fejezet..............................................................................................................................66
2.1. A politikai biztonság....................................................................................................66
2.1.1 A Kvartett............................................................................................................66
2.1.2 A Kvartett jellemzői............................................................................................66
2.1.3 A Kvartett megalakulása.....................................................................................67
2.1.4 Az útiterv.............................................................................................................69
2.1.5 Az Európai Unió a Kvartettben...........................................................................70
2.1.6 Összefoglalás.......................................................................................................75
2.1.7 A palesztin állam kérdése....................................................................................78
2.1.7.1 A palesztin állam kérdése a nemzetközi arénában..............................................80
2.1.7.1.1 Az 1988-as algíri deklaráció és következményei.............................................80
2.1.7.1.2 A Nemzetközi Büntetőbíróság bevonására tett kísérlet...................................81
2.1.7.2 A Hamász politikai álláspontja...........................................................................83
2.1.7.3 Az Európai Unió szerepvállalása a palesztin állam építésének folyamatában...85
2.1.7.4 Összefoglalás.......................................................................................................86
2.2 A katonai biztonság.......................................................................................................87
2.2.1 A NATO és az EU együttműködése az európai biztonságpolitika területén.............87
2.2.2 A NATO és a Mediterráneum....................................................................................91
2.2.2.1 A Mediterrán Párbeszéd és az Isztambuli Együttműködési Kezdeményezés..........91
2.2.2.2 A Mediterrán Párbeszéd és az „arab tavasz”.........................................................94
2.2.2.3 Összefoglalás...........................................................................................................94
2.2.3 Az Európai Unió válság-megelőzési és -kezelési gyakorlata a MENA-térségben....95
2.2.3.1 Válságkezelés az Euro-mediterrán Partnerségben.................................................96
2.2.3.2 Válságkezelés az Európai Szomszédságpolitika bevezetése után............................98
2.2.3.3 Válságkezelés Líbiában.........................................................................................102
2.2.3.4 A líbiai beavatkozás tanulságai............................................................................105
2.2.3.5 Összefoglalás.........................................................................................................107
2.2.4 Az Európai Unió missziói a palesztin területeken...................................................109
2.2.4.1 Az EU rendőrségi missziója a Nyugati Parton.....................................................111
2.2.4.2 Az EU határvédelmi missziója Rafahban..............................................................114
2.2.4.3 Az EUPOL COPPS és az EU BAM RAFAH értékelése........................................117
2.2.5 Az Európai Unió szerepvállalása a közel-keleti fegyverzetkorlátozásban és -ellenőrzésben...................................................................................................................118
2.2.6 Nemzetközi törekvések a tömegpusztító fegyverektől mentes Közel-Kelet létrehozására......................................................................................................................120
2.2.6.1 A kezdetek..............................................................................................................120
2.2.6.2 Az iraki–iráni háború hatása................................................................................123
2.2.6.3 Az 1990-es évek.....................................................................................................124
2.2.6.4 A Barcelona-folyamat...........................................................................................125
2.2.6.5 Kísérlet az Öböl-országok tömegpusztító fegyvermentes övezetének létrehozására...........................................................................................................................................127
2.2.6.6 Az 1995-ös NPT határozat....................................................................................127
2.2.6.7 Összefoglalás.........................................................................................................131
2.2.7 Az ACRS munkacsoport tárgyalásai (1992–1995)..................................................131
2.2.7.1 Az ACRS-tárgyalások előzményei.........................................................................132
2.2.7.2 Az ACRS-tárgyalások menete................................................................................135
2.2.7.4 Összefoglalás.........................................................................................................140
3. fejezet............................................................................................................................141
3.1 A környezeti biztonság..........................................................................................141
3.1.1 A víz jelentősége a MENA-térségben...............................................................141
3.1.2 A víz kérdése a palesztin–izraeli konfliktusban................................................143
3.1.2.1 A víz forrásai.....................................................................................................145
3.1.2.2 A vízmegosztás jogi vonatkozásai.....................................................................146
3.1.2.3 A palesztin–izraeli vízmegosztásra tett kísérletek.............................................148
3.1.3 Összegzés..........................................................................................................151
3.2 A társadalmi biztonság..............................................................................................153
3.2.1 Az Európai Unió és a MENA-térségből érkező migráció.................................153
3.2.2 Az izraeli bevándorlás az Európai Unióba........................................................158
3.2.3 A palesztin emigráció az Európai Unióba.........................................................162
3.2.4 A korrupció mint társadalmi, politikai kihívás.................................................165
3.2.5 Összegzés..........................................................................................................168
3.2.6 Az Európai Unió és a nem állami szereplők a palesztin–izraeli konfliktusban 168
3.2.6.1 A lobbi tevékenységet kifejtő nem-állami szereplők jellemzői..........................169
3.2.6.2 A nem állami szereplők tevékenysége a gyakorlatban......................................173
3.2.6.3 Összefoglalás.....................................................................................................175
3.3 Európai uniós fejlesztési támogatás Palesztina és Izrael vonatkozásában......................176
3.3.1 Az Európai Unió gazdasági-fejlesztési programjai..................................................176
3.3.2 Az EU és a palesztin megszállt területek gazdasági-fejlesztési kapcsolata.............178
3.3.3 Az Európai Szomszédságpolitika és Izrael.......................................................184
3.3.3.1 Izrael részvétele EU-s fejlesztési programokban –...........................................186
Az FP7 keretprogram (2007–2013)..................................................................................186
3.3.4 Az Európai Unió importkorlátozása Izraellel szemben....................................189
3.3.5 Összegzés..........................................................................................................192
4. Összefoglalás.................................................................................................................194
4.1 A kutatás eredményének bizonyítása....................................................................200
4.2 A kutatás új tudományos eredménye....................................................................201
Felhasznált irodalom.........................................................................................................204
Függelék............................................................................................................................233
1. sz. melléklet: Az Európai Unió eszközei Palesztinában...............................................234
2. sz. melléklet: Az ENP és az UfM működése................................................................236
3. sz. melléklet: Az ACRS találkozók, tárgyalások kronológiája.....................................237
4. sz. melléklet: A Kvartett határozatai.............................................................................238
5. sz. melléklet: A palesztin–izraeli konfliktussal kapcsolatos CFSP határozatok...........241
6. sz. melléklet: A nemzetközi közösség és a MEWMDFZ.............................................244
7. sz. melléklet: A világ 5 legnagyobb donorállama által folyósított fejlesztési támogatás 2001–2011 között (milliárd USD)....................................................................................247
8. sz. melléklet: Az EMP-ben, az ENP-ben és az UfM-ben részt vevő országok.............248
9. sz. melléklet: A palesztinoknak nyújtott nemzetközi támogatás megoszlása és alakulása...........................................................................................................................................250
10. melléklet: A 2011-es líbiai események kronológiája..................................................251
11. sz. melléklet: EMP partnerállamok akciótervei..........................................................253
12. sz. melléklet: Az Euro-Mediterráneumban aktív európai és regionális hálózatok......254
13. sz. melléklet: A Hágai Programban lefektetett tíz prioritás........................................256
14. sz. melléklet: Az Európai Unióba (27) irányult bevándorlási adatai (2001–2012) (fő)...........................................................................................................................................257
15. sz. melléklet: A palesztin–izraeli vízkérdés................................................................258
16. sz. melléklet: A talajvizekre vonatkozó nemzetközi megállapodások........................260
1. BEVEZETŐ
Ha nem lenne a palesztin–izraeli konfliktus, úgy tekintene a világ Izraelre,
mint a 20. század egyik legnagyobb sikerére. Hiszen az elmúlt 65 év alatt – 1948-
as megalakulása óta – a harmadik világból a legfejlettebbek közé küzdötte fel
magát, magába olvasztotta a világ minden tájáról származó, látszólag azonos
vallású bevándorlót, egy holt nyelvet élettel töltött meg, magas technológiai és
tudományos fejlődést tud magáénak, a legfejlettebb infrastruktúrával rendelkező
hadseregre tett szert, valamint a lakossága egyötödét képes rövid idő alatt
hadrendbe állítani.
A disszertációm írásakor a palesztin–izraeli konfliktus rendezésében
felvonultatott európai uniós eszközök bemutatására és elemzésére vállalkoztam.
A téma az 1990-es évektől foglalkoztat, de behatóan csak 2008-tól kezdtem el
vele foglalkozni, a felsőfokú tanulmányaim során az alapképzésben, majd a
mesterképzésben írt szakdolgozatom témájául is a palesztin–izraeli konfliktus
szolgált. A külpolitikai téren időközben erősödést mutató Európai Unió
magatartása arra inspirált, hogy az Amerikai Egyesült Államoknak a konfliktus
rendezésében tanúsított hegemóniája mellett megmutatkozó uniós válságkezelési
és fejlesztési eszközöket elemezzem.
Az Európai Unió működése és a palesztin–izraeli konfliktus rendezésére
irányuló oslói békefolyamat közel azonos időben kezdődött (1993). A fejlődési
ívük közös metszéspontjai alapvető részét képezik a dolgozatomnak. A téma
bemutatását az Európai Közösségek (és tagállamai) kezdeti szerepvállalásaival, a
Dél- és Kelet-Mediterráneum államainak fejlesztésében tett előrelépésekkel
indítom, bemutatva az európai mediterrán politika kialakulásának
jellegzetességeit. A disszertáció gerincét az Euro-mediterrán Partnerség
létrejöttétől az Unió a Mediterráneumért magalakulásáig, majd az „arab
tavasznak” nevezett változást követő időszak eseményeiben játszott uniós
szerepvállalás elemzése jelenti. Ebből a megfontolásból adódóan az időbeli
korlátot 1993 és 2011 között húztam meg, az Európai szomszédságpolitika új
kereteinek meghatározásáig terjed ki a kutatásom időtartama.
Az Európai Unió 2008. július 13-án fogadta el az Unió a Mediterráneumért
(UfM) elindítására irányuló francia kezdeményezést, és ezzel a programmal az
Euro-mediterrán Partnerség (EMP, Barcelonai folyamat, 1995) éledt újjá. A
disszertációmban az Európai Unió eszközein (hangsúlyosan az EMP, az Európai
Szomszédságpolitika, az UfM) keresztül a Földközi-tenger keleti medencéjére
fókuszálok, arra a térségre, amely Victor Papacosma szavai szerint „a [kulturális]
közelségük ellenére az ott élő népcsoportok különbözősége kevésbé járult hozzá
a harmonikus együttéléshez, sokkal inkább az összecsapásaikhoz”. (Papacosma
2004: 6)
1.1 A téma ismertetése, a probléma definiálása
1.1.1 A nagyhatalmak (főként Nagy-Britannia, Franciaország) és a
mediterrán térség
1.1.1.1 Történelmi kitekintés
A 19. században Európa egyre nagyobb figyelemmel fordult a Közel-Kelet
felé, köszönhetően a geostratégiai és geopolitikai szempontoknak. Az Oszmán
Birodalom és annak elvesztett területei feletti hatalom megszerzése az európai
politika egyik kulcskérdésévé vált az 1820-as évektől,1 és a 19. sz. közepére már
Franciaország és Nagy-Britannia között komoly versengés alakult ki a közel-keleti
területekért.
Az első világháborúban az Oszmán Birodalom Németország mellett lépett
hadba, amely lépés hosszú távon befolyásolta a régió erőviszonyainak,
országhatárainak, társadalmi változásainak alakulását. Nagy-Britannia nem
késlekedett a válaszadással: brit fennhatóság alá helyezett egyes oszmán területeket,
valamint elfoglalta Ciprust.
Az antant hatalmak tartottak attól, hogy V. Mehmed szultán a muszlimokat
dzsihádra (szent háború) szólította fel ellenük, ezért szövetségest kerestek és találtak
Huszein mekkai sarífban, aki így akaratlanul is a régió egyik legmeghatározóbb
történelemformáló személyiségévé vált. A kairói brit főbiztossal, Sir Henry
McMahonnal folytatott levelezése tekinthető a britek első területi rendezésre
vonatkozó „ígéretének”, amelyre azután az első és a második világháborút követően
is hivatkozások történtek.2 Nagy-Britannia többször is módosította a McMahon-
levelezésben foglaltakat: 1922-ben az első, majd 1939-ben a második Fehér
Könyvben, amelyben kétséget kizáróan jelenti ki, hogy „Palesztinának a Jordán
1 A „keleti kérdés” leegyszerűsítve Oroszország területi expanziójának megakadályozását jelentette,
mert Oroszország volt az a nagyhatalom, amelyik látványosan törekedett az Oszmán Birodalom
feldarabolására és területeinek megszerzésére.
2 1916 márciusáig McMahon főbiztos és Huszein saríf tíz levelet írtak egymásnak. A levélváltás során
Huszein vázolta, hogy mely területeken hoznák létre a független arab államot, lényegét tekintve
Egyiptomtól keletre eső arabok lakta területeket nevezte meg. Nagy-Britannia azonban szem előtt
tartotta Franciaország érdekeit, ezért lényegesen kisebb területet javasolt. A teljes levelezést lásd:
http://www.jewishvirtuallibrary.org/jsource/History/hussmac1.html
folyótól nyugatra eső egész területére nem vonatkozott a britek arabok irányában tett
kötelezettségvállalása”. (Rostoványi 2011, 66)
A következő területi „ígéretnek” az 1916-ban aláírt Sykes-Picot-egyezmény
tekinthető, amely felosztotta a Közel-Keletet.3 A brit politika számára egyre
fontosabbá vált Palesztina (elsősorban Szuez közelsége miatt). 1917-es brit
bevonulást követően (ekkor foglalták el Jeruzsálemet), Palesztina brit megszállási
övezetté vált. A zsidó lobbi hatására a brit kormány a cionizmust támogatta, de ezzel
komoly dilemmába került, hiszen az arabokkal is jó kapcsolatot kívánt fenntartani.
1917-ben – ismét egy levél formájában – megszületett a Balfour-nyilatkozat,
amelyben a brit külügyminiszter Lord Rothschildot biztosította arról, hogy Nagy-
Britannia támogatja „egy nemzeti otthon létesítését a zsidó nép számára
Palesztinában”.4 (Rostoványi 2011, 70)
Az első világháború utáni közel-keleti rendezés az 1920-as San Remó-i
békekonferencián következett be, amelyet a sèvres-i békeszerződés (1921) rögzített,
de sosem lépett hatályba. Az Oszmán Birodalom szétesett, a mandátumrendszer
elfogadásával 1923-tól Nagy-Britannia felügyelte az újonnan megalakított
Transzjordániát, Irakot, Palesztinát és a korábban már brit felügyelet alá helyezett
Egyiptomot, Franciaország pedig Szíriát és Libanont.
A palesztinai demográfiai helyzet orvoslására felállított bizottság a
jelentésében a mandátum felszámolását, valamint arab és zsidó államra való
felosztását javasolta a zsidó és az arab törekvések „összeegyeztethetetlensége” miatt.
Jeruzsálemet meghagyta volna brit fennhatóság alatt. Erre a jelentésre hivatkozott az
1939-es Fehér Könyv, amely bevándorlási korlátozásokat hozott a zsidók számára
akkor, amikor Európában felerősödött az üldöztetésük.
A második világháború során értékelődött fel az USA számára a szaúd-arábiai
kőolaj, és az 1940-es évek végétől az Egyesült Államok közel-keleti külpolitikájának
legfőbb jellemzője az Izrael és az arab országok közötti egyensúlyozás. Az 1946-ban
3 A brit Sir Mark Sykes, aki arabista, de közel-keleti tapasztalatokkal nem rendelkező képviselő volt,
és a francia diplomata Georges Picot tárgyalta meg a régió övezetekre való feldarabolását.
4 A cionisták a zsidó államot értették a „nemzeti otthon” kifejezés alatt. Az 1920-as évek elején
670 000 arab élt Palesztinában, és a zsidóság az össznépesség kb. 10%-át tette ki. Alig 20 év leforgása
alatt a zsidók aránya elérte az egyharmadot, és Izrael megalakulásakor már kisebbségben volt az arab
lakosság.
meghirdetett feltartóztatás politikája a térségben is éreztette hatását, a hidegháborús
szembenállás egyik fő helyszíne lett a Közel-Kelet.5
A második világháború után átrendeződés volt tapasztalható a nagyhatalmak
közel-keleti érdekviszonyaiban is. Egy rövid ideig még Nagy-Britannia maradt a
nagyhatalom a térségben, de fokozatosan átvette a helyét az Amerikai Egyesült
Államok. A hidegháború kezdetén a hatalmi befolyásukat elveszítve a britek
kivonultak Palesztinából, Irakból. A Szovjetunió számára ekkoriban a vele határos
iszlám államok, közülük is Irán és Törökország jelentették a fő partnerséget, a Közel-
Kelet mint geopolitikai egység még nem bírt jelentőséggel.
A harmadik világhoz tartozó államokat – köztük a térségbeli államok egy
részét is – az antiimperialista ideológiájuk a Szovjetunióhoz sodorta, és az 1950-es
évektől kezdődő dekolonizációs folyamat felgyorsulása jelentős mértékben
befolyásolta a régiót. A részben liberális elveken alapuló világrend új feltételeket
teremtett ugyan, de Nagy-Britannia egészen a szuezi válságig (1956) nem akart
tudomást venni a megváltozott hatalmi helyzetről. Míg Nagy-Britannia ragaszkodott
a hagyományos gyarmattartó szerephez, addig az Egyesült Államok ellenezte ezt a
fajta politizálást. Ugyanakkor felhasználta a britek közel-keleti pozícióit a
Szovjetunió feltartóztatásában egészen addig, amíg a britek az „1970-es években (…)
a maradék befolyásukat is elveszítették a térségben”. (Gálik 2007: 56)
A Mediterráneum tekintetében kialakított francia álláspontot meghatározzák
Franciaországnak az arab országokhoz fűződő kapcsolatai. De Gaulle óta töretlen az
ország arab-mediterrán politikája. A bipoláris rendszerben Franciaország nemzetközi
jelentőségén túlmenően játszhatott szerepet a kapitalista és a szocialista társadalmak
közötti mozgásterének tágításával. Az arab világban a francia érdekterületet
elsősorban Marokkó, Tunézia és Algéria jelentette. A szuezi válság idején
Franciaország helytelenítette az Egyesült Államok politikáját,6 ugyanakkor hajlandó
5 A befolyásuk biztosításának érdekében az Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia,
Franciaország és Törökország egy négyhatalmi nyilatkozatot tett, amelyben egy Egyesült Közel-keleti
Parancsnokságot hoznak létre a Közel-Kelet védelmére. A dokumentum a csatlakozó államok védelmi
képességeinek megteremtését tűzte ki célul, háború esetén pedig a hadműveletek megszervezését és
koordinálását. Az aláíró felek kinyilvánították, hogy a haderők mozgatása az országok területén csak
az érintett államok beleegyezésével történhet. A Szovjetunió jegyzékben tiltakozott, a közel- és
közép-keleti országok belügyeibe való beavatkozásként értékelte a „nyugati” lépést.
6 Az Egyesült Államok stratégiájának célja az volt, hogy ha Nasszert nem is, de a térség valamelyik
vezetőjét bevonják egy NATO-típusú biztonsági rendszerbe. A katonai beavatkozást ellenezték, mivel
volt brit parancsnokság alá helyezni és Algériából kivonni a csapatait, hogy Nagy-
Britanniával közösen lépjen fel a Szuezi-csatorna államosítása ellen és Nasszer
megbuktatásáért. (Kissinger 1998)
Az 1967-es háborúban a francia elnök, Valéry Giscard d’Estaing elítélően
nyilatkozott Izraelről, 1974-ben pedig a palesztinokat is megillető önálló államról
beszélt. Még abban az évben létrejött Jasszer Arafat és a francia külügyminiszter,
Jean Sauvagnarde találkozója Bejrútban.7 A tárgyalást követően a PFSZ lehetőséget
kapott arra, hogy irodát nyithasson Párizsban. Erre 1975-ben került sor. Az Európai
Tanács Velencében, 1980. június 13-án tartott ülésén a francia elnök nyomására az
EK nyilatkozatot bocsátott ki, miszerint a közel-keleti kérdés rendezését az ENSZ
BT 242. és 338. határozatai alapján tartja megvalósíthatónak.8 Amikor Jasszer Arafat
proklamálta a palesztin állam megalakulását (Algír, 1988. november 15.),
Franciaország magasabb diplomáciai szintre emelte a Palesztin Felszabadítási
Szervezet (PFSZ) párizsi irodáját. (N. Rózsa – Póti, 1999)
A francia nagyhatalmi pozíció csökkenését Franciaország nehezen fogadta
(fogadja) el. A gyarmatai függetlenedése is hozzájárult a grandeur és gloire
eszméjének megkopásához. A térségben politikai szereplőként való elismertetését
főként a volt gyarmatai feletti gazdasági befolyással próbálta fenntartani.
1.1.2 Az Európai Gazdasági Közösség/Európai Közösségek és a
Mediterráneum megállapodásai (1957–1992)
A második világháborút követően a nyugat-európai országok veszítettek
térségbeli befolyásukból, és a szuezi válság (1956) idején látványosan
az arab nacionalizmusnak utat törne, és évtizedekre ellehetetlenítené az övezetben az amerikai
befolyás megszilárdítását. Ezt a lehetőséget fontosabbnak ítélték meg, mint a csatorna feletti
felügyelet elvesztését, valamint nem akart részt venni Franciaország és Nagy-Britannia gyarmati
uralmának visszaállításában. (Fischer 1992)
7 Ez volt az első alkalom, hogy egy nyugati kormány tagja találkozott a PFSZ vezetőjével.
8 Buletin. Presse- und Informationsamt der Bundesregierung, 1980. 71. sz.
megmutatkozott az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió térhódítása a
Közel-Keleten. Az 1967-es arab–izraeli háborút követően az USA célja a régió
stabilizálása volt, az nyugat-európai szerep pedig az amerikai politika támogatására
korlátozódott.
Az Európai Közösségek 1972-ben fogalmazta meg először a mediterrán
térségre vonatkozó politikáját. Igaz, ebbe a palesztinokat nem vonta be, csupán szűk
pénzügyi segítséget nyújtott számukra, az ENSZ palesztin menekülteket segélyező
szervezete keretein belül adományokkal próbált segíteni a palesztinai arabok
helyzetén.9
Az EK politikai hajlandóságát hosszú fejlődési időszak követte, de maga a
szándék az EK nemzetközi szereplőként való fellépésének szándékát jelentette. Az
arab államokkal négy területen alakította ki az együttműködését: (i) multilaterális
euro-arab párbeszéd (1974–1989); (ii) multilaterális-bilaterális megegyezések
hálózata;10 (iii) multilaterális megállapodások a szubregionális szervezetekkel (pl.
GCC, 1988); (iv) egyéb szubregionális kapcsolatok.11
9 UNRWA-t (United Nations Relief and Works Agency for Palestine Refugees) 1949-ben hozta létre
az ENSZ Közgyűlése, hogy átmeneti jelleggel javítson a palesztin menekültek életkörülményein.
Mivel a mai napig nem sikerült kielégítő megoldást találni a problémára, a szervezet működését
folyamatosan meghosszabbították. A szervezet a létrehozása óta anyagi gondokkal küzd. Az utóbbi
néhány évben folyamatosan emelkedik a költségvetése, évente kb. 9-10%-kal, mindezt a palesztinok
szaporodási, valamint az érintett országok inflációs rátája teszi szükségessé. Az EGK/EK 1971 óta az
UNRWA-n keresztül támogatja a palesztinok alap- és középfokú oktatását, különböző kulturális és
sportrendezvényeiket, egészségügyi ellátásukat stb. Az európai tagállamok és az uniós támogatások
2013-ban 41%-át tették ki a szervezet éves kb. 510 millió dolláros működési költségének. (UNRWA
2013)
10 Az ún. globális mediterrán politika (1972–1992) részét képezi a Megújult mediterrán Politika
(1992–1995), az EMP (1996–2008), az ENP (2004–), az UfM (2008–)
11 Némely uniós tagállam kapcsolatai valamelyik mediterrán országgal (pl. francia–egyiptomi
kezdeményezésre létrejött Mediterrán Fórum – FOROMED, 1994). A FOROMED-et 1994. július 3–
4-én az alexandriai ülésen alapította 11 mediterrán állam (Franciaország, Olaszország, Spanyolország,
Portugália, Görögország, Egyiptom, Törökország, Málta, Tunézia, Algéria és Marokkó) a tagok
közötti politikai, gazdasági és kulturális együttműködés előmozdítására.
További regionális törekvésként értékelhető a Mediterráneum Biztonsági és Együttműködési
Konferencia, létrehozását Spanyolország és Olaszország kezdeményezte az EBEÉ és 8 mediterrán
ország (Líbiát is beleértve, de Jordánia nélkül) közös ülésén 1990. szeptember 24-én. A régió akkori
válságai (Kuvait iraki megszállása, ciprusi válság, Izraelben az első intifáda eseményei) azonban nem
A negyedik arab–izraeli háború keresztülhúzta az EK gazdasági érdekeinek
(olajárak alacsonyan tartása és kiszámíthatósága) megvalósítását, ráadásul „az
olajtermelő országok politikai igényének (palesztin állam) gazdasági eszközökkel
való érvényesítésével” találkozott. (Paragi, 2006: 53) Francia nyomásra a kilenc EK-
tagország az arab világgal szorosabbra fűzte a kapcsolatait.12 Az európai piacnyitás –
korlátozott – lehetősége hét mediterrán ország13 számára a Globális Mediterrán
Politika (GMP) elindításának volt köszönhető. Elsősorban mezőgazdasági termékek
Európába való exportját, a regionális integrációt és a partnerországok fejlődését volt
hivatott elősegíteni európai befektetések útján. (Szigetvári 2002, Paragi 2008)
1990-re számos kritika fogalmazódott meg a GMP-t illetően: a kapcsolatok
kereskedelemalapúak maradtak, az európai befektetéseknek csupán 1%-a került a
mediterrán országokba, a fejlettségi szint különbsége a Földközi-tenger északi és déli
partja között nem csökkent (a GDP alapján 1:10 arányt jelentett), és a déli regionális
integrációnak a jele sem mutatkozott. (Khader 2013) A Marakes Szerződéssel (1989)
létrehozott Arab Maghreb Unió működése is számos kívánni valót hagyott maga
után. (Az 1981-ben megkötött EK–GCC14 együttműködési megállapodásról lehet
egyedül elmondani, hogy némi sikert mutatott fel, de ez viszont nem része a Globális
Mediterrán Politikának.)
Ezért az EiT a római ülésén 1990-ben döntött a mediterrán politika
megújításáról, és az 1991–1996-os időszakra 5 millió ECU támogatást ítélt meg a
kedveztek egy „Helsinki 1975”-típusú konferenciának, így a javaslat nem vált valóra.
12 1974. június 31-én Párizsban megrendezett miniszteri szintű euro–arab párbeszéd ülésén a
véleményeket nem sikerült egyeztetni: az arab résztvevők a palesztin kérdésben várták az EK-tól a
továbblépést, a közös politika megfogalmazását, míg az EK gazdasági, pénzügyi és energiaellátás
témájában gondolkodott.
13 Izrael 1975-ben, Algéria, Marokkó és Tunézia 1976-ban, Egyiptom, Jordánia, Libanon és Szíria
pedig 1977-ben írta alá a GMP-megállapodást. Az EK további mediterrán országokkal – Görögország,
Törökország, Málta és Ciprus – speciális megállapodást kötött, annak függvényében, hogy vámunióra
vagy éppen tagságra pályázott az adott állam.
14 A német kezdeményezésre 1988-ban megalakuló együttműködés az EU és az Öböl-menti
Együttműködési Tanács államai (Bahrein, Egyesült Arab Emírségek, Katar, Kuvait, Omán, Szaúd-
Arábia) között széles spektrumot ölelt fel: gazdaság, mezőgazdaság, halászat, ipar, energia, tudomány,
technológia, beruházás, környezetvédelem és kereskedelem. Az Öböl-menti kőolajexport kérdését
viszont nem oldotta meg.
régiónak, beleértve Törökországot, Ciprust és Máltát.15 A regionális
együttműködésre szánt költségvetés elenyésző részét képezte a teljes támogatásnak,
és az irányításában jelentkező hiányosságokkal együtt azt eredményezték, hogy az új
célok sem a kezdeti elképzelésnek megfelelő eredményeket produkálták, és csupán a
térség két legfejlettebb országának (Izrael és Törökország) kereskedelmi lehetőségeit
növelték. (Leigh 2011)
1.1.3 A palesztinok jogaiért tett európai lépések
Az EK 1973. november 6-án, majd 1977. június 29-én hivatalos álláspontot
fogalmazott meg, amellyel kiállt a palesztinok jogaiért.16 Utóbbi nyilatkozat – szintén
francia kezdeményezésre – leszögezte, hogy a térségről szóló tárgyalások csak a
palesztinok képviselőjének jelenlétében folytathatók le, és a telepek létrehozásakor
figyelembe kell venni a palesztinok szülőföldhöz való jogát. (Aoun 2003) A velencei
nyilatkozat tekinthető az első, a palesztin nép önrendelkezéshez való jogát kiemelő
európai dokumentumnak (1980. június 13.). A két évvel korábban megkötött Camp
David-i megállapodás, majd az Egyiptom és Izrael között létrejött békeszerződés
(1979. március 26.) képezte a nyilatkozat alapját. Az európai integráció államai
üdvözölték a békeszerződést, de a Camp Davidben megszületett megállapodás már
kevésbé nyerte el tetszésüket, ami érthető, hiszen az Egyesült Államok elhárította az
európai részvételt és a bilaterális tárgyalások híve volt, míg az EK globálisan akarta
megoldani a konfliktust, ráadásul oly módon, hogy annak eredményeként
létrejöhessen az új palesztin állam (is).
15 Az EK regionális projektekben gondolkodott, amelyek a felsőfokú oktatásra, a környezetvédelemre,
a regionális intézmények támogatására irányultak. Az európai piacra jutás könnyítése már korábban
megfogalmazott célként jelentkezett.
16 A dokumentum az ENSZ BT 242. és 338. számú határozatának értelmében tartja megvalósíthatónak
a békét. A Kilencek felszólították Izraelt a megszállt területekről való kivonulásra, a térség országait a
szomszédos államok szuverenitásának, területi integritásának és függetlenségének tiszteletben
tartására, a békéhez és biztonsághoz való jog, valamint a határok elismerésére, a palesztinok jogainak
tiszteletben tartására. A Kilencek reményüket fejezték ki, hogy a palesztin otthon létrehozása
tárgyalásos úton létrejöhet. Felszólították az arab felet, hogy ismerje el, Izraelnek is joga van a
békéhez és a határain belüli biztonság megteremtéséhez.
http://aei.pitt.edu/1410/1/London_june_1977.pdf
Egyiptom kizárása az Arab Ligából (1979) – majd a szervezet székhelyének
Tuniszba való áthelyezése után –, az EK belső változása (Egységes Európai Okmány,
1986) és bővítései (Görögország, 1981-ben, Spanyolország és Portugália 1986-ban),
a brit és a francia belpolitikai változások (Margaret Thatcher és François Mitterand
hatalomra kerülése), valamint az olajválság (1982) hatására az arab országok
kapcsolatai lazultak az EK-val. Ennek ellenére az európai mediterrán politikából
lassan kezdett különválni a közel-keleti politika. A velencei nyilatkozat egyfajta
üzenet volt az arab országok felé, hogy az EK elismeri Izrael határait, másrészt Izrael
felé, hogy a megszállást nem tartja összeegyeztethetőnek a nemzetközi kapcsolatok
alapelveivel és teljes mértékben kiáll a palesztinok önrendelkezési jogai mellett.
(Piening 1997)
François Mitterand az 1980-as években változtatott Franciaország – az EK
legaktívabb tagja – közel-keleti politikáján, ismét nyitott Izrael felé, ezáltal kissé
távolodott az arab világtól. 1987-ben az EK 12 tagállama javaslatot tett, hogy az
ENSZ égisze alatt hozzanak létre egy nemzetközi békekonferenciát,17 de ez a
Lockerbie-ügy (1986) miatt sikertelenségbe fulladt. A nyolcvanas évek végén
elmérgesedett a helyzet, kitört az első intifáda, amely szintén nem hozott magával
megvalósított javaslatokat. (Paragi 2006, Szigetvári 2002)
1.1.4 Megváltozott közeg, megváltozott szereplők,
1993–1999
A hidegháború lezárulásával a közel-keleti békefolyamatban és az EK
fejlődésében is óriási változások következtek be. Az Európai Unió megalakulása és a
konfliktus rendezésére irányuló oslói folyamat elindulása közel azonos időre (1993)
tehető.
17 Husszein jordániai király és Jasszer Arafat 1985 februárjában béketervet terjesztettek elő a közel-
keleti válság rendezése érdekében, amelynek részét képezte a nemzetközi békekonferencia
megrendezése is. A terv kihangsúlyozta a palesztin nép önrendelkezésének jogát, és a
konfliktusrendezést a „területet békéért” elv alapján szándékozta megvalósítani.
Az Európai Unió a Közel-Keleten az 1990-es évtized elejétől fontos szerepet
játszik a madridi/oslói békefolyamatban.18 A konfliktus rendezésében egyrészt
sajátos válságkezelő eszközeit alkalmazza (gazdasági, fejlesztési eszközök), ezekkel
azonban Izraelt nem tudja befolyásolni. Figyelme ezért inkább a palesztinokra
irányul, akik segítségre szorulnak. Másrészt a tevékenységét történelmi „örökség” is
befolyásolja. Harmadrészt, Izraellel hosszú múltra visszatekintő kereskedelmi
kapcsolatokkal rendelkezik (pl. fegyver-, gyémánt- és alkatrész-kereskedelem, K+F
együttműködés).19 A gazdasági-kereskedelmi kapcsolatok új alapokra való helyezése
is alakulóban volt Izrael és az EU között,20 a palesztinoknak viszont – amióta a
békefolyamat ezt lehetővé teszi – az Unió a legnagyobb donorja.21
Az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikáját az 1992-es maastrichti és
az 1997-es amszterdami szerződés rögzíti, második pillérként. Az oslói folyamat és a
közös kül- és biztonságpolitika kibontakozása egy időben zajlott. Az Európai Tanács
1993. október 29-i brüsszeli rendkívüli ülésén elhatározta, hogy a CFSP-n22 belül
körvonalazódó egyik közös terület lehetne a közel-keleti békefolyamat. A
megvalósítás azért (is) ütközött nehézségekbe, mert az Európai Unió a
tárgyalásokból különböző okok folytán kimaradt (izraeli vétó, USA hegemóniája),
18 Az Európai Unió elődje, az Európai Gazdasági Közösség/Európai Közösségek a megalakulását
(1957) követő bő három évtizedben nem rendelkezett önálló külpolitikával. 1972-ben fogalmazta meg
először a mediterrán térségre vonatkozó politikáját, és a velencei nyilatkozat tekinthető az első, a
palesztin nép önrendelkezéshez való jogát kiemelő európai dokumentumnak (1980. június 13.).
19 Izrael – egyetlen nem EU-tagállamként – részt vesz az Unió RTD (Research and Technical
Development) programjában. http://ec.europa.eu/research/fp6/index_en.cfm
20 The Europe-Israel Alliance: Where Politics and Economics Do Not Meet. Israel and the EU:
Economic Allies.
21 A 2001–2011 közötti időszakban az uniós támogatások mértékét lásd a 3. fejezet 7. sz. táblázatban.
22 Common Security and Foreign Policy (közös kül- és biztonságpolitika) a Maastrichti Szerződés
hozta létre 1993-ban (a szerződést 1992. február 7-én írták alá és 1993. november 1-én lépett
hatályba). Fő célkitűzése a válságok megelőzése és a válságkezelés az EU fejlesztési támogatásai és
katonai képességei révén. Az 1999. júniusi kölni csúcson hangsúlyt kaptak a védelmi kérdések. Ennek
hatására elinduló folyamat részeként az EU átveszi a Nyugat-európai Uniótól (WEU) az önálló
válságkezelési feladatokat (petersbergi feladatok, Petersberg tasks). A kollektív védelem biztosítása
továbbra is a NATO hatáskörében marad (a NATO tagállamai számára, a semleges EU tagállamok
önállóan lépnek fel). AZ ESDP fő célkitűzése (headline goal) egy 50-60 000 fős gyorsreagálású
haderő létrehozása 2003-ra, amely a mai napig nem valósult meg. (Horváth 2011)
csupán két multilaterális egyeztetési fordulóban kapott szerepet, a regionális
gazdasági bizottságban (Regional Economic Development Working Group,
REDWG), amely megalapozta későbbi szerepvállalását a palesztin területek
fejlesztésére alakított bizottságokban (Ad Hoc Liaison Committee – AHLC, illetve
Local Aid Coordination Committee – LACC). Emellett részt vett a
fegyverzetellenőrzés és regionális biztonság témakörében egyeztető bizottságban
(Arms Control and Regional Security – ACRS).
Az EU-nak az oslói folyamatban játszott szerepét nem lehet egyöntetűen
megítélni. Nagy reményeket fűztek hozzá a tagországok, amelyek a 2000-es évek
közepén „elkötelezett hívei [voltak] az átmeneti céllal létrehozott palesztin
autonómiának”. (Paragi 2006: 57) Bár az EU nem vett részt a megállapodás
megfogalmazásában, de a gyakorlati megvalósításból kivette a részét. 1994-ben az
Európai Tanács döntött a palesztin rendőri erők felállításában és a választások
lebonyolításában nyújtott támogatásról (94/276/CFSP döntés).23
1.1.4.1 Az oslói folyamat áttekintése
A Palesztin Felszabadítási Szervezet és Izrael által aláírt Elvi Nyilatkozat
(Declaration of Principles on Interim Self-Government Agreements, Washington,
1993. szeptember 13.) tekinthető az oslói folyamat kezdetének, habár előzményei
korábbra tehetők.24 Maga a megállapodás, valamint az azt követő nyilatkozatok25
23 http://eur-lex.europa.eu/LexUriServ/LexUriServ.do?uri=CELEX:31994D0276:EN:HTML
24 1991-ben Madridban megtartott Közel-Kelet konferenciát követő munkacsoporti tanácskozásokon
és az Elvi Nyilatkozat aláírását megelőző konferenciákon fogalmazódott meg, hogy a régió
felemelkedéséhez elengedhetetlen a palesztin–izraeli megbékélés. Az Egyesült Államokbeli Harvard
Egyetem kutatói 1989-ben kezdtek el foglalkozni a térség politikai gazdaságtanával. (Paragi 2011)
25 Az Elvi Nyilatkozat végrehajtásáról rendelkező Gáza–Jerikó Megállapodás (Gaza-Jericho
Agreement, Kairó, 1994. május 4.), a feladatok és hatáskörök ciszjordániai átadásáról szóló Előzetes
Felhatalmazási Megállapodás (Early Empowerment Agreements: Protocol on Further Transfer of
Powers and Responsibilities, Kairó, 1994. augusztus 27. és Protocol on Preparatory Transfer of
Powers and Responsibilities, Erec, 1994. augusztus 29.), Oslo II. vagy Átmeneti Megállapodás
(Interim Agreement on the West Bank and Gaza Strip, Washington, 1995. szeptember 28.), a hebroni
kivonulást szabályozó jegyzőkönyv (Protocol Concerning the Hebron Redeployment vagy Hebron
Protocol, 1997. január 17.) politikai tartalmú Way River Memorandum (Way River Memorandum,
alapelvei: a „konstruktív kétértelműség” (constructive ambiguity), a hatáskör átadása
során a fokozatosság (gradualism) és a viszonosság (reciprocity). (Paragi 2011: 286)
Az izraeliek és a palesztinok (PFSZ) közötti megállapodások ugyan tárgyalások útján
jöttek létre, a nemzetközi jog szerint nem tekinthetők teljes mértékben nemzetközi
szerződésnek, mivel az 1986-os nemzetközi szerződések jogáról szóló bécsi
egyezmény 1. cikke kimondja, hogy nemzetközi szerződésnek csak államok és
nemzetközi szervezetek lehetnek részesei. (UN 1986)
Az arab–izraeli békefolyamat kedvező alakulása és az EU belső fejlődése
nyitott utat az Európai Unió tagországainak és a Földközi-tenger dél-keleti partján
fekvő 12 állam együttműködésének,26 az Euro-mediterrán Partnerségnek, mely
intézményesített kapcsolatrendszert hozott létre, közösségi szintre emelve a
Mediterráneum kérdését. Az 1995 novemberében Barcelonában tartott indító
konferencia záródokumentuma, a Barcelonai nyilatkozat kiemelte a szomszédságra
és a közös történelmi múltra építő együttműködés fontosságát, valamint a
Mediterráneum stratégiai jelentőségét, és olyan bi- és multilaterális keretet hozott
létre, melyben a kooperáció a politikai-biztonságpolitikai,27 gazdasági-pénzügyi,
kulturális-humanitárius téren valósul meg.28 Európa szerepvállalását az arab országok
igényelték, hogy ezzel ellensúlyozzák az USA Izraelt támogató politikáját, míg Izrael
inkább tartózkodóan viszonyult hozzá. Ez a szerepvállalás kettős: egyrészt olyan
feladatokra terjed ki, amelyeket az Egyesült Államok nem vállal (például
Algériában), másrészt támogatja az Egyesült Államokat a régióban vállalt
kötelezettségei teljesítésében (például az oslói békefolyamatban).
Way River Plantation, Maryland, 1998. október 23.), a végleges tárgyalásokra vonatkozó Sarm es-
Sejk-i Memorandum (The Sarm el-Sheikh Memorandum on Implementation Timeline of Outstanding
Commitments of Agreements Signed and The Resumption of Permanent Status Negotiations , Sarm es-
Sejk, 1999. szeptember 4.). A Camp David-i tárgyalások egy közös nyilatkozattal fejeződtek be
(Camp David, 2000. július 11–25.). Bill Clinton, amerikai elnök javaslatai (The Clinton Proposals,
The Clinton Parameters, 2000. december 23.), illetve a tabai tárgyalások (2001) sem hoztak
eredményt. (Nagy 2009, Paragi 2008, Quandt 2012)
26 Lásd Függelék 8. sz. mellékletét. A közép-európai társult országok képviseltethették magukat a
megnyitón, de a tanácskozáson nem vehettek részt.
27 A partnerországok külügyi intézetei létrehozták az EUROMESCO (Euro-Mediterranean Study
Commission) nevű hálózatot, amelyen keresztül hatékony információcserére nyílik lehetőségük.
http://www.euromesco.net/
28 http://trade.ec.europa.eu/doclib/docs/2005/july/tradoc_124236.pdf
A nyugati elgondolás szerint a fokozatos izraeli hatáskörátadás a megszállt
területeken elvezet a gazdasági fellendüléshez, és a palesztinok hajlandóak lesznek a
megegyezésre, ha biztos jövedelemmel rendelkeznek, még akkor is, ha a megszállást
nem sikerül teljes mértékben felszámolni.
A palesztin történelmi folytonosság hiányából fakadó széttöredezettség károsan
hatott a tárgyalások lefolytatására, akadályozta a felkészülést, és a végső státusz
kérdéseiben a kompromisszumkészséget. A palesztin nacionalizmus narratívájának
összekapcsolása a muszlim identitással és a pán-arab eszmékkel némely kérdéskör –
Jeruzsálem, menekültek visszatérési joga – megvitatását Izraellel rendkívül
megnehezítette. Más szóval, a palesztin identitás, amely Izrael állam
megalakulásával kezdett formálódni, az oslói folyamat idején jelentősen leszűkítette
a vezetők preferenciáinak kijelölését, szereplését és tárgyalási stílusát. (Dajani 2012)
A kultúra intézményekre és a politikai vezetők személyiségére gyakorolt
hatásától nem lehet eltekinteni főleg egy olyan időszakban, amikor az egymás mellett
élés és a két-államos megoldás lehetősége közötti választással próbáltak a felek
megbirkózni. Az izraeli politikai eliten belül két szubkultúrát különíthetünk el: a
biztonságpolitika- és a diplomácia-orientált magatartást, amelyek a palesztinokkal
folytatott tárgyalások során is alkalmazásra kerültek. Ehud Barak megpróbálta a két
szubkultúrát ötvözni, de az egyidejű alkalmazásuk bizalmatlanságot váltott ki a
tárgyalópartnerben, és alkalmatlannak bizonyult a megegyezés előremozdításában.
(Klieman 2012)
A szubkultúrák híveinek hatalmi csatározásait Klieman úgy írja le, ahogy azok
megtörténtek és befolyásolták az ország belpolitikáját. Izraelben a biztonságpolitikai
szubkultúra mind a politikában, mind a közvélemény által és a médiában is
elfogadott és meghatározó, aminek a gyökerei az arab–izraeli háborúkra és az azt
megelőző európai antiszemitizmusra vezethetők vissza. Ennek a szemléletnek
köszönhető, hogy a katonai és hírszerző intézmények jelentős kormányzati
pozícióhoz jutottak, és képviselőik rendre politikai sikereket arattak a választásokon.
A diplomáciai szubkultúra képviselői sosem voltak képesek teljes körű
befolyást gyakorolni a döntéshozókra, így az oslói folyamat során a
biztonságpolitikai szubkultúrát képviselők érvényesülésével korlátok közé szorultak
a döntéshozóik a PFSZ-szel folytatott tárgyalásokon, ami 2000 júliusában Camp
Davidben Ehud Barak és Jasszer Arafat véleményének összecsapásához vezetett. Az
izraeli biztonságpolitikai megközelítés és a palesztin magatartás együttes jelenléte
rendkívüli károkat okozott, és hozzájárult a második intifáda fellobbanásához.
A tárgyalások közvetlen környezetén túl a kultúra is befolyásolta/befolyásolja a
stratégia kialakítását. Klieman szerint a tragédia nagyrészt a felek hasonlóságából
fakad, identitásukat a sebezhetőség, az üldöztetés és a veszélyérzet határozza meg. A
nemzeti narratívájuk gyakran párhuzamosan haladt, és ez egy sor olyan vitás kérdés
tárgyalásában vett kedvezőtlen fordulatot, amelyek a nemzeteket fennmaradásukban
érintették. Mindkét fél önmagát tartotta gyengébb pozícióban lévőnek, így a másiktól
várta el a kompromisszumos javaslatot. Az identitás-konfliktusok – mint amilyen a
palesztin–izraeli is – érintettjei a tárgyalások során érzékenyen reagálnak a
belpolitikai nyomásra, ami természetesen bonyolítja a folyamatot, és akadályozza a
sikerességet.29
A palesztinok és az izraeliek közötti tárgyalások kezdeti fázisában úgy
határoztak, hogy a történelmi kérdések megvitatásától eltekintenek, de a múlt és a
kulturális örökség folyamatosan rányomta bélyegét a párbeszédre. Az izraeliek
érzékenyen reagáltak mindenre, ami az államuk létezéshez való jogát veszélyeztette,
a palesztinok pedig elfogadhatatlannak tartották, hogy Ciszjordánia 58%-át
átengedjék Izraelnek. A konfliktus öt fő kérdésének (a palesztin menekültek
visszatérése, a telepek, Jeruzsálem, a biztonság és a határok) kompromisszumos
rendezésében a diplomácia kudarcot vallott egyrészt a problémák rendezésének
nehézségei, másrészt a bizalmatlanság30 és harmadrészt a közvetítés szükségessége31
29 A kérdésről bővebben lásd Nagy V. Rita: Az izraeli identitás: változás és állandóság: a nemzeti
identitás és a külpolitika kölcsönhatása és Paragi Beáta: A palesztinai arabok nemzeti identitásának
fejlődése c. tanulmányokat, mindkettő forrása: N. Rózsa Erzsébet (szerk.) (2005): Nemzeti identitás és
külpolitika a Közel-Keleten és Kelet-Ázsiában. Teleki László Alapítvány, Budapest.
30 Mindkét fél tartott attól, hogy olyan ellenfélnek tegyen engedményt, amelyikre a szélsőséges
csoportok nyomást tudnak gyakorolni. Izrael azt vetette a palesztin vezetők szemére, hogy nem tudják
féken tartani az Iszlám Dzsihád és a Hamász tagjait, míg a palesztinok azt kifogásolták, hogy Izrael
nem tartja kordában a telepeseket a megszállt területeken. Joggal merült fel az aggodalom mindkét
oldalon, hogy egy esetleges vezetőváltást követően egy szélsőséges politikus kerül hatalomra
bármelyik oldalon, akkor egy létrejött megállapodás betartható marad-e.
31 Még az 1970-es években kialakult módszer alapján mindkét fél arra törekedett, hogy az USA-t – a
közvetítőt – a maga oldalára állítsa. A kompromisszumos javaslatokat is tőle várták, ahelyett, hogy
maguk álltak volna elő velük. Az ún. „kétszintű játék” (a kétoldalú tárgyalások során a harmadik félre
próbálnak nyomást gyakorolni és a kompromisszumok elfogadására rábírni) akkoriban viszont
miatt. A kudarc egyik legfontosabb okának – a felsorolt tényezők mellett – a
tárgyalásokat vezetők hazai bázisának gyengesége tekinthető. A politikusok
vonakodtak megtenni olyan lépéseket a kompromisszum irányába, amelyek
következtében a hazai támogatottságukat elveszítették volna.32 (Nagy 2009, Nagy
2011)
1.1.5 Az EU és a mediterrán térség a 2000-es
években
Az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikájának formálódása során egyre
fontosabb szerepet kapott a Mediterráneum.33 A Barcelonai nyilatkozatot követően az
arab–izraeli békefolyamat kapcsán jelentős elmozdulás történt az Unió politikáját
illetően. 1996-ban a francia külügyminiszter, Hervé de Charette több közel-keleti
országba ellátogatott, hogy növelje az Európai Unió befolyását a békefolyamatra. Az
arab országok támogatásukról biztosították őt, de Izraelnél elutasításra talált. Az
1990-es évek végére viszont az USA és az EU kölcsönösen megvitatták a
békefolyamat kérdéseit, és némi szerephez jutott az Európai Unió. Ugyanakkor a
palesztin–izraeli békefolyamat alakulása a térségben zajló regionális problémákra
(is) hatással volt, és a Barcelonai nyilatkozatban foglalt elkötelezettség ellenére sem
sikerült a barcelonai folyamatot függetleníteni tőle.
A térség viszonylatában a közös külpolitika formálását nemcsak az USA–EU
érdekellentét nehezíti, hanem az uniós tagállamok közötti nézeteltérések és/vagy
felfogásbeli különbségek is. Nagy-Britannia az amerikai politika támogatója. Az
EMP és az UfM létrehozásakor is élenjáró Franciaország a Maghreb országokkal tart
aktív kapcsolatot, amelynek gyökerei még a gyarmati időkre vezethető vissza, és az
arab–izraeli konfliktusban számottevően az arab fél oldalán foglal állást. Olaszország
és Spanyolország szintén aktív közreműködői az EU mediterrán politikai
háromszintűként zajlott: egyidejűleg kellett kezelnie mindkét félnek a hazai arénát, az ellenfelet és az
Amerikai Egyesült Államokat.
32 A mediáció feltételeiről lásd Balogh István (2009): Törökország közvetítő szerepe az iráni
atomvitában. Külügyi Szemle, 8. évf. 4. sz. 2009/4. pp. 18–37. HU ISSN 1587-9089.
33 A „Dél” problematikája az olasz külpolitikában jelent meg az 1980-as években, az EU számára
pedig a teljes mediterrán térség kérdéskörét jelenti.
törekvéseinek, az EBESZ mintájára javaslatot tettek a Mediterrán Biztonsági- és
Együttműködési Szervezet megalakítására. Németország inkább gazdasági
eszközökkel járul hozzá a békefolyamathoz, és a konfliktusban nem kötelezi el
magát egyik oldalon sem, köszönhetően az Izraelhez fűződő „speciális”
kapcsolatának. (Szigetvári 2002)
Az Európai Unió az 1995-ben létrejött Euro-Mediterrán Partnerséggel
(Barcelona-folyamat) a civil társadalom és a gazdaság fejlesztésén keresztül próbált
hozzájárulni a demokrácia és az emberi jogok terjesztéséhez. Az Európai
Szomszédságpolitika (European Neighbourhood Policy – ENP) megalakulásától,
2004-től kezdve egyik legfőbb értékének tekintette nem uniós kapcsolataiban a
demokratikus értékeket, köztük az emberi jogok tiszteletben tartását. Az EU – főként
Franciaország és Nagy-Britannia – gazdasági érdekeinek, az Öböl-országok
dollármilliárdos európai befektetéseinek megőrzéséért az EU által hirdetett elvek
(mint például az emberi jogok, szólás- és sajtószabadság stb. védelme) az arab
országokban háttérbe szorultak. Ezek az elvek számtalanszor hátrányt szenvedtek,
amikor az EU az illegális migráció visszaszorítása érdekében az együttműködést
választotta a diktatórikus arab rezsimekkel.
Az Európai Unió „nem eléggé emelte fel a hangját az emberi jogok és a helyi
demokratikus erők védelmében a régióban”. (Füle 2011) Sőt az EU az uralkodó arab
rezsimekben az iszlám radikalizmus elleni törekvésében a szövetségesét látta,
különösen 2001. szeptember 11-ét követően. A stabilitás előtérbe helyezése, a
politikai iszlámtól való félelem és a gazdasági érdekek odáig vezettek, hogy az EU
nem firtatta az arab vezetőknél az emberi jogok megsértésének és a
demokratizálódási folyamat elmaradásának kérdéskörét. Az EU vezetői abban a
hitben éltek, hogy a demokratikus reform a gazdasági támogatások és a politikai
párbeszéd következményeként létrejön. Ehhez képest a valóságban a pragmatizmus
és az anyagi érdekek győzedelmeskedtek az elvek felett.
1.1.6 Az „arab tavaszra” adott uniós válasz
Amikor 2011 januárjától a Közel-Keleten az emberek az utcákra vonultak, az
EU reakciója és támogatásának mértéke elmaradt az elvárttól. 2011. február 2–3.
között az Európai Parlamentben zajló vitát követően Catherine Ashton, az EU
külügyi főbiztosa állásfoglalásában kifejtette: „A térség embereivel szolidaritást
vállalunk, valamint támogatásunkról biztosítjuk őket a reformtörekvéseikben. Az EU
demokráciák uniója, elhivatottsággal rendelkezik a demokrácia iránt. Kiállunk a
változás mellett türelemmel, kreativitással és eltökéltséggel.” (Ashton 2011)
A líbiai és a szíriai válság megítélése viszont már nem volt ilyen egyöntetű,
megosztotta az Unió tagállamait: míg Franciaország és Nagy-Britannia kemény
választ sürgetett – és Líbia esetében meg is valósították nemzetközi támogatással –,
addig Olaszország és Németország épp ellenkezőleg, óvatosságra intett. A két válság
kezelésében tanúsított EU-magatartásból kiindulva Marco Pinfari megkérdőjelezi az
EU-nak mint kollektív biztonsági szereplőnek a hatékonyságát. (Pinfari 2012)
Az EU mediterrán politikáját áthatja az iszlámtól való félelem, aminek
következtében távolságot tart, számos kérdésben elutasítja az iszlám pártokkal való
párbeszédet és nem nyújt támogatást iszlám civil szervezeteknek. Az al-Nahda
tunéziai és a Muszlim Testvérek egyiptomi győzelmét követően ez a fajta EU-
magatartás nem tartható fenn. Az EU és az iszlám politikai erők közötti párbeszédhez
a csatornákat az európai államokban élő muszlim diaszpóra csoportjai jelenthetik.
Mindenekelőtt a palesztin–izraeli konfliktusra vonatkozó uniós politika
változtatására lenne szükség. Michael Schulz azt fejtegeti a tanulmányában, hogy az
Európai Unió palesztinoknak nyújtott egyoldalú támogatása34 is hozzájárult a
demokratizálódási folyamat gyengüléséhez a palesztin területeken. (Schulz 2012)
Az „arab tavasz” számos hosszú és rövid távú kihívást rejt magában az Európai
Unió számára. Az EU külpolitikája számára egy új paradigma alakul ki, amely a
humán biztonságra fókuszál.
1.1.7 Összegzés
Az EGK megalakulását követő bő három évtizedben nem rendelkezett önálló
külpolitikával. A klasszikus arab–izraeli konfliktus évtizedeiben (1948–1970-es évek 34 A 2006-os palesztin választásokat az EU támogatta, és megfigyelőket is küldött. Amikor a Hamász
került ki győztesen, az EU elutasított mindennemű kapcsolatot a Hamász-vezette Gázai övezettel és
magával a Hamásszal is mindaddig, amíg a palesztin szervezet elutasítja a Kvartett feltételeit (erőszak
alkalmazásának tilalma, Izrael elismerése, valamint a palesztinok és Izrael közötti korábbi
egyezmények elfogadása). Ezután az EU a Mahmúd Abbász vezette, Fatah-dominanciával bíró,
korrupcióval vádolt Palesztin Nemzeti Hatóságnak nyújtott különböző támogatásokat.
végéig) olyan háborúk zajlottak, amelyek során nem merült fel a közös európai
részvétel szükségessége, de még a lehetősége sem. A közvetítői szerep elsősorban az
Egyesült Államoké volt, emellett Románia és Marokkó is részt vállalt a Camp David-
i megállapodást előkészítő tárgyalások helyszíneinek biztosításával. Ausztria a PFSZ
európai elismerésében járt élen, Bruno Kreisky kancellár 1979-ben az európai
államok közül elsőként fogadta hivatalosan Jasszer Arafatot. (Paragi 2006)
A velencei nyilatkozatban megfogalmazott elvek nem sokat változtak a
későbbiek során sem, inkább konszolidálódtak. A záródokumentumokban időről
időre leszögezték a palesztin állam létrehozásának fontosságát, ugyanakkor
hangsúlyozták, hogy Izraelnek joga van biztonságos határok között létezni. E két
elvet egyidejűleg (és egyazon területet érintően) érvényesíteni nehéz feladatnak
bizonyul. A konfliktus békés, tárgyalásos megoldásába vetett hit az „európai”
szemléletet tükrözi. Ám ennek megvalósításához szükséges feltételrendszert sem az
Uniónak, sem a két érintett félnek, sem a nemzetközi közösség bármely tagjának
eddig még nem sikerült felmutatnia.
Sokan úgy vélik, az Európai Unió a régióban a probléma része és nem a
megoldásának elősegítője. Fioramonti és Pace úgy vélik, hogy az EU-nak háttérbe
kellene szorítania a saját érdekeit, és a demokráciaépítés folyamatához nemcsak
szavakkal, hanem tettekkel is hozzá kellene járulnia. (Fioramonti 2012, Pace 2012)
1.2 Módszertan
1.2.1 A kutatás előzményei és tézisei
A disszertáció célja megválaszolni azt a kérdést, hogy az Európai Unió
eszközrendszere képes-e pozitívan hatni az euro-mediterrán térség biztonsági
helyzetére, és ezen belül a palesztin–izraeli konfliktus rendezésére.
Kutatásaim kiindulópontját, hogy a külső segélyezésre szükség van a
palesztin–izraeli konfliktus rendezésében, a szakirodalom is alátámasztja.
Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a nemzetközi segélyezés Palesztinában csekély
eredményességgel bír, és ennek okát az elemzők az izraeli megszállásra vezetik
vissza. (Brynen 2000, Khadr 1999, Hooper 1999, Abdel Karim 2004) Emellett a
palesztin gazdaság fejlődését olyan tényezők is befolyásolják, amelyekre
segélyezéssel nem lehet hatni.
A segélyezést számos okból (gazdasági fejlesztés, emberi szenvedés enyhítése,
kül- és biztonságpolitikai érdek, szövetségépítés) nyújthatják az államok, vállalatok,
nemzetközi kormányközi és civil szervezetek. A politikai célú (fejlesztési,
humanitárius, katonai) támogatások a stabilitás megteremtését, valamint a donor és a
fogadó állam érdekeit szolgálják. Konfliktushelyzetben nyújtott segély kihat a
konfliktusra, és ellenkezőleg is igaz, a konfliktus is hatással van a segélyek
felhasználásának hatékonyságára. (Esman 1997) A segély mint gazdasági erőforrás
„befolyásolja a piacok működését, […] megváltoztathatja a társadalmi kapcsolatokat,
növelheti a feszültségeket, de erősítheti a meglévő szövetségeket is; helyettesíti
azokat a helyi forrásokat, amelyeket normális körülmények között a civil lakosság
ellátására kellene fordítani […] legitimálják az abban részesülők tevékenységét,
politikáját, céljait”, vagy illetéktelen kezekbe kerülve saját hasznukra fordítják (pl.
fegyverszerzés). (Paragi 2009: 57) Collier, Hoeffler és Södenbom statisztikai
elemzésük során arra a megállapításra jutottak, hogy egy konfliktus utáni gazdaság
segélyezéssel talpra állítható, a donáció a biztonsági kockázatokat lényegesen
csökkenti, viszont ennek megvalósulása hosszú időt vesz igénybe.
Következtetésükben rámutatnak arra, hogy a politikai megoldás elérésére
elengedhetetlen a külső gazdasági és katonai segítségnyújtás, és a nemzetközi
békefenntartó erők jelenléte hatékonyabb a konfliktusba való visszaesés
elkerülésében mint a segélyezés. (Collier, Hoeffler és Södenbom 2006)
1.2.2 Alkalmazott módszertan
A disszertáció tárgya az Európai Unió/Európai Gazdasági Közösség/Európai
Közösségek szerepének, eszközrendszerének vizsgálata a palesztin–izraeli konfliktus
alakulásában az oslói folyamat kezdetétől (1993) 2011-ig, az Európai
Szomszédságpolitika új kereteinek meghatározásáig.35
35 A meghatározott időintervallumot bizonyos kérdések, események bemutatásánál, elemzésénél
kitágítom. Ezekben az esetekben az a cél vezérelt, hogy az adott problémát alaposabban
megvilágítsam.
A probléma kifejtésétől a konklúzió levonásáig az alábbi szerkezeti tagolás
alapján jutottam el:
a.) 1. fejezet: a téma bemutatása, probléma definiálása:
Az euro-mediterrán térség kapcsolatainak alakulása a hidegháborútól 2012-ig:
biztonságpolitikát befolyásoló események, az oslói folyamat kritikája,
az Európai Unió gazdasági kapcsolatai a Palesztin Hatósággal és Izraellel,
az Európai Unió mediterrán politikájának elemzése,
az Európai Unió mozgásterének bemutatása a konfliktus rendezésében.
A regionális biztonsági komplexumok elmélete:
az euro-mediterrán regionális biztonsági komplexum elméletének fejlődése,
az Európai Unió eszközrendszerének elemzése Barry Buzan biztonsági
szektorainak alapján.
b.) 2. fejezet: az Európai Unió mediterrán térségre vonatkozó kül- és
biztonságpolitikájának, érdekeinek elemzése,
az Európai Unió katonai eszközeinek mérsékelt kapacitása és képessége,
az Európai Unió közel-keleti mozgásterének – az USA dominanciája miatti –
szűkössége, az USA és az EU között létező hagyományos szemléletbeli különbségek
ismertetése,
az Európai Unió helye a Kvartettben, a Kvartett szerepe a konfliktus
rendezésében.
c.) 3. fejezet: az Európai Uniónak és az uniós donor országoknak a
konfliktusban érintett palesztin és izraeli fél számára nyújtott gazdasági eszközeinek
bemutatása és elemzése,
a segélyezés, az uniós projektek hatásának vizsgálata a két etnikum
megbékélésére vonatkozóan,
annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy a gazdasági, társadalmi és
környezeti biztonság elérésében hatékonyak-e az uniós programok,
az adatokra vonatkozó értékelési problémák bemutatása.
d.) 4. fejezet: a 2. és 3. fejezetben kifejtett kutatás eredményeinek
összegzése, ajánlás megfogalmazása.
Fred Halliday szerint az elméletek olyanok, mint a gombák, vannak közöttük
„ehetők, mérgezők és indifferensek”. (Halliday 2005: 21) Hogy melyik kategóriába
soroljuk őket, annak a függvényei, hogy az adott téma elemzésének hasznosságához
milyen mértékben járulnak hozzá, mennyire állták ki az idő és a szakmai
elfogadottság próbáját. A kutatásom fő témája, a palesztin–izraeli konfliktus
elemzésekor36 kézenfekvőnek tűnt számomra, hogy a regionális biztonsági
komplexumok elméletét vegyem alapul (Buzan – Wæver 2003), mivel a Közel-Kelet
– szakértők és elemzők egybehangzó állítása szerint – szinte a legjobb példája a
biztonsági komplexumnak. Európa kapcsolat- és eszközrendszere a Maghreb és a
Mashreq államokkal, azaz a többszörösen intézményesített euro-mediterrán kapcsolat
azonban kihagyhatatlanná tette Astrid B. Boening munkásságának tanulmányozását,
aki behatóan vizsgálta az euro-mediterrán térség viszonyát politikai, katonai,
gazdasági, környezeti és társadalmi szempontból, felvetette és bizonyította az euro-
mediterrán térség mint biztonsági komplexum felvetésnek jogosságát. (Boening
2007a, 2007b, 2007c, 2007d, 2008a, 2008b, 2008c, 2009, 2011a, 2011b, 2012a,
2012b)
36 A palesztin–izraeli konfliktus könyvtárnyi szakirodalommal rendelkezik. A palesztin–izraeli
tárgyalásokról lásd: Peters, Joel: Pathways to Peace: The Multilateral Arab-Israeli Peace Talks.
London: The Royal Institute of International Affairs, 1996; Kaye, Dalia Dassa: Beyond the
Handshake: Multilateral Cooperation in the Arab-Israeli Peace Process, 1991-1996, New York:
Columbia Univ. Press, 2001; Wittes 2012; Peters, Joel: The Arab-Israeli Multilateral Peace Talks and
the Barcelona Process: Competition or Convergence? The International Spectator, 1998, 33:4.; Kaye,
Dalia Dassa: Track Two Diplomacy and Regional Security int he Middle East. International
Negotiation, 2001, 6. évfolyam, 1. szám, pp. 49–77.; Peters, Joel: Building Bridges. The Arab Israeli
Multilateral Talks. London, Royal Institute of International Affairs, 1994.; Agha, Hussein: Track II
Diplomacy: Lessons from The Middle East. Cambridge, MA: MIT Press, 2003.; Diamond, Louise –
McDonald, John: Multi-Track Diplomacy: A Systems Approach to Peace. Washington DC, Institute
for Multi-Track Diplomacy, 1993.;
Az ACRS munkacsoport tárgyalásairól: Landau, Emily B.: Arms Control in The Middle East.
Cooperative Security Dialogue and Regional Constraints. Brighton, Sussex Academic Press, 2006;
Landau, Emily B. – Malz, Tamar: Assessing Regional Security Dialogue Through the Agent/Structure
Lens: Reflections on ACRS. In: Maoz, Zeev et al (szerk): Building Regional Security in the Middle
East: International, Regional and Domestic Influences. London, Frank Cass, 2004, pp. 155–179.;
Landau, Emily B.: Egypt and Israel in ACRS: Bilateral Concerns in a Regional Arms Control
Process. JCSS Memorandum, 2001, no. 59.; Jones, Peter: Negotiating Regional Security and Arms
Control in the Middle East: The ACRS Experience and Beyond. Journal of Strategic Studies, 2003, 26.
évfolyam, 3. szám, pp. 137–154.; Jentleson, Bruce: The Middle East Arms Control and Regional
Security (ACRS) Talks: Progress, Problems, and Prospects, IGCC Policy Paper, no. 26. University of
Carolina, 1996.;
Az 1. fejezetben meghatározott elméleti háttér alapján a két hipotézis a 2. és 3.
fejezetben kerül kifejtésre. A kutatási módszerek közül elsődlegesen adat- és
szakirodalom-feldolgozásra támaszkodtam, amit a megszerzett ismeretanyag
(dokumentumok, statisztikai adatok) elemzése követett. Hazai és külföldi
előadásokon való aktív és passzív részvételem is hozzájárult az ismereteim
bővítéséhez, a témában való elmélyülésemhez, az előadásaimat követő felvetések
pedig bizonyos kérdések más megvilágításba helyezéséhez. A disszertáció nem
szigorúan vett adatfeldolgozás szerint készült, az adatok ismertetésének az állítások
alátámasztásában jutott fontos szerep.
A 2. fejezetben az Európai Unió „kemény” eszközeinek hatékonyságát
vizsgálom, és az első hipotézisemet bizonyítom.
Hipotézis 1: Az Európai Unió programjai kevésbé hatékonyak a
válságkezelésben, mint a hagyományos állami eszközök
Az Európai Unió azzal a céllal alkalmazza eszközeit a MENA térségben, hogy
csökkentse a Földközi-tenger északi és déli peremvidékének államai között a
fejlődésben mutatkozó különbségeket, megteremtse a biztonságos, kiszámítható és
stabil környezetet a szomszédságában. A 2011-es „arab tavasznak” nevezett
megmozduláshullám alapjaiban rengette meg az uniós eszközök hatékonyságába
vetett hitet, és megváltozott hatalmi egyensúlyt teremtett az euro-mediterrán
regionális biztonsági környezetben. A biztonság „ára” drasztikusan megnőtt a
valóságban és átvitt értelemben is, a fejlesztési segélyezés, a politikai partnerség és a
társadalmi szerepvállalás lényegesen jelentősebb ráfordításokat tett szükségessé.
A korábban alkalmazott uniós gazdasági, társadalmi, politikai (EMP, ENP,
UfM, ENPI) eszközök kudarcba fulladtak, hiszen az UfM egyik célja az illegális
migráció megakadályozása, viszont a tunéziai (később líbiai, szíriai) események
nyomán az Európai Unió több ezres létszámú menekültáradat problémájával találta
szemben magát.
A palesztin rendőrségi és határvédelmi missziói sem képesek maradéktalanul
ellátni a feladataikat, működésük folytonossága is akadályokba ütközik.
A kemény eszközöket bevető, Afrika szarvánál működő ATALANTA misszió
az uniós válságkezelés pozitív példája, amelyben hadihajókkal eredményesen védik a
szomáliai partok mentén a kereskedelmi és humanitárius szállítóhajók útvonalát a
kalóztámadásoktól. A líbiai konfliktusban az EU „puha” eszközei hatástalanok
maradtak, ezért – tagországainak nyomására és a NATO, valamint a koalíciós
csapatok segítségével – „kemény” (katonai) eszközöket vetett be a népirtás,
humanitárius katasztrófa elkerülése és a polgárháború mielőbbi befejezése
érdekében. A sikeresnek nyilvánított hadművelettel az EU – a vele koalíciót alkotó
államok segítségével – relatíve rövid idő alatt elérte a polgárháborús erőszak
beszüntetését.37
A 3. fejezet elkészítésekor az általam felállított 2. hipotézist bizonyítottam.
Hipotézis 2: Az Európai Unió nemzetközi fejlesztése ellentmondásos
társadalmi változásokat okoz
A realista elméleti iskola által megfogalmazott gondolat, mely szerint a
külföldi segélyezés a külpolitikai célok megvalósításának eszköze, jelentette
számomra az egyik kiindulási alapot. A vezető politikusok hatalmuk
kinyilvánításának tekintik a segélyezést és a békeműveletekben való részvételt,
amivel legitimálhatják saját államuk képességeit. (Morgenthau 1963)
A nemzetközi fejlesztési együttműködés tanulmányozása interdiszciplináris
terület, mivel a politikatudományon kívül a közgazdaságtan is kutatja. A
kettősségből fakadó módszertani eltérés a szakirodalomban is visszaköszön. A két
tudományterületből a politikatudomány vizsgálati eszközeit helyeztem előtérbe,
mivel a palesztin gazdaságnak és társadalomnak nyújtott uniós támogatások csupán
matematikai eszközökkel való vizsgálata, kiragadása a politikai környezetből nem
adhat valós képet és nem nyújthat választ a felvázolt központi kérdésre.
A békeszerződéseket követő gazdasági/pénzügyi támogatás a második
világháborút követően válik valósággá, az 1980-as évektől pedig általános
gyakorlattá a hosszú távú béke elérésében. A segélyek hatékonysága sok esetben
megkérdőjelezhető, ha a segély és a béke közötti összefüggést keressük. Mégis él a
nyugati világban az az elképzelés, hogy fejlesztési támogatással elérhető a gazdasági
növekedés, és ennek következményeként társadalmi változások – kutatási témámat
tekintve demokratizálódás, életkörülmények javulása – valósulnak meg, ami a
37 Ugyanakkor a „sikerhez” hozzátartozik az árnyoldal is: a líbiai események során megmutatkoztak
az EU válságkezelési képességének hiányosságai, ráadásul a MENA-országok belpolitikai stabilitása,
demokratikus intézményeinek kialakítása azóta sem valósult meg.
konfliktus megszüntetéséhez vezet.38 Johan Galtung már 1980-ban kételyét fejezte ki,
rámutatva, hogy a nemzetközi tapasztalat alapján ez a meggyőződés bizonytalan
alapokon nyugszik. (Galtung 1980: 33)
A palesztinoknak nyújtott támogatás értékelésénél (3. fejezet) felmerül egy
probléma, nevezetesen, hogy az oslói folyamat során a donorok céljai és a távlati
célok közötti kapcsolat szinte felismerhetetlen, mert a távlati cél eléréséhez vezető út
„annyira zavaros volt […] hogy nem teljesen világos, hogy a donorok ténylegesen
mit támogattak”. (Paragi 2009: 36)
Az „arab tavasz” az egész nemzetközi közösséget, így az Európai Uniót is
váratlanul érte, a válaszadást pedig nem siette el. A gazdasági/pénzügyi eszközeit
továbbra is rendelkezésre bocsátotta az UfM-partnerországok kormányainak, a
támogatás mértékében viszont történt elmozdulás – csökkenés –, de ebben szerepet
játszott a 2008-as gazdasági válság okozta euróválság is. (Nagy 2013a, Nagy 2014)
A disszertációnak célja azt vizsgálni, hogy miben igen és miben nem
hatékony az EU eszközrendszere a palesztin–izraeli konfliktus rendezésében, és
alkalmasak-e az EU programjai a béketeremtésre.
1.3 Irodalom áttekintése
A kutatáshoz nélkülözhetetlen primer és szekunder források széles tárháza áll
rendelkezésre, amely viszonylag könnyen hozzáférhető.39 Ugyanakkor a téma
„kényes” volta miatt elemzők – de még az elsődleges források – némelyike nem
tekinthető teljes mértékben objektívnek. Felmerül a kérdés, hogy létezhet-e a napi
politikát „uraló” témában pártatlan véleményközlés.
A primer források egy része legkönnyebben az Európai Unió Külügyi
Szolgálata, Izrael Állam Külügyminisztériuma és a Palesztin Nemzeti Hatóság
honlapján keresztül érhető el.
A fentiekben felsorolt forrásokon kívül a hivatkozott elemzések többsége
független kutatóintézetek szakértőinek írásai (pl. EuroMeSCo, European Institute of
38 A palesztin–izraeli konfliktus szempontjából releváns, 1967-ben született 242. sz. ENSZ BT-
határozatnak is ez az elgondolás volt az alapja.
39 Az 1.1. fejezetben, a kutatási téma bemutatásakor és a probléma vázolása során feltüntetett releváns
szakirodalmon kívüli további forrásokat ismertetem a következő oldalakon.
the Mediterranean, Middle East Institute, Chatham House, European Institute for
Research on Mediterranean and Euro-Arab Cooperation, Fride, Institute for Middle
East Peace and Development, Institute for Defence Studies and Analyses, Institute
for National Security Studies, Middle East Policy Council, Magyar Külügyi Intézet,
Stratégiai és Védelmi Kutató Intézet).40 Összehasonlítás céljából szándékosan kerül
felhasználásra elfogult, propaganda célt szolgáló vagy szélsőségesnek tartott
forrásanyag (pl. Israel Information Center, Palestinian Information Council – utóbbi
40 A magyarországi elemzők közül a palesztin–izraeli konfliktus kérdésében elsősorban Gazdik Gyula,
N. Rózsa Erzsébet, Paragi Beáta és Rostoványi Zsolt szerzői munkássága a meghatározó. Az elemzők
disszertációm irodalomjegyzékében nem szereplő releváns művei (a teljesség igénye nélkül):
Gazdik Gyula (1993a): Arab-izraeli tárgyalások I. MTI Világpolitikai Dokumentáció, 1993. október,
474–481. o. Gazdik Gyula (1993b): Arab–izraeli tárgyalások II. MTI Világpolitikai Dokumentáció,
1993. november, 533–542. o. Gazdik Gyula (1994): Madridtól a palesztin-izraeli kézfogásig.
Társadalmi Szemle, 1994. 1. sz. 60–69. o. Gazdik Gyula (1995): Arab-izraeli tárgyalások I. Palesztin
autonómia tárgyalások, 1993. szeptember–1995. január. MTI Világpolitikai Dokumentáció, 1995.
április 224–235. o. Gazdik Gyula (1995): Arab-izraeli tárgyalások II. Az izraeli-jordániai
békefolyamat, 1993. szeptember – 1995. február. MTI Világpolitikai Dokumentáció, 1995. május.
290–301. o. Gazdik Gyula (1996): Az átalakuló Közel-Kelet – a palesztin autonómia. Társadalmi
Szemle, 1996. 4. sz. 42–53. o. Gazdik Gyula (1996): Az átalakuló Közel-Kelet – Jordánia, Szíria és
Izrael. Társadalmi Szemle, 1996. 7. sz. 58–69. o. Gazdik Gyula – Lugossy Győző (1997): A közel-
keleti válság. Calibra Kiadó, Budapest, 1997. Gazdik Gyula (1998b): Netanjahu és a közel-keleti
béke. Oslói folyamat: az úton végig lehet menni? Társadalmi Szemle, 1998/6. szám, 42–56. o. Gazdik
Gyula (2003): Izrael biztonságpolitikája a békefolyamat tükrében. Új Honvédségi Szemle, 2003/12.
35–49. o. Gazdik Gyula (2004a): A palesztin politikai rendszer fejlődésének főbb jellemzői. Kül-
Világ, I. évfolyam, 2004, 4. szám. Gazdik Gyula (2004b): Az oslói folyamat múltja és jelene. Bolyai
Szemle, 2004. 157–171. o. Gazdik Gyula (2005): A közel-keleti térség. In: Németh István (szerk.)
(2005): 20. századi egyetemes történet. Osiris Kiadó, 272–294. old. Gazdik Gyula (2006): Adalékok a
palesztin állam fejlődéséhez. In: Marton Péter (szerk.): Államok és államkudarcok a globalizálódó
világban. Teleki László Intézet, 2006. Gazdik Gyula (2007): A palesztinai iszlámista szervezetek
története az 1980-as évek végéig. Kül-Világ, 2007, 2. szám. Gazdik Gyula (2008): Az egyiptomi
külpolitika útja a szuezi válságig. Kül-Világ, 2008, 3–4. szám. N. Rózsa Erzsébet (2003): A Bush
kormányzat közel-keleti politikája. Külügyi Szemle, 2003/4. 52-87. o. N. Rózsa Erzsébet (szerk.)
(2005): Nemzeti identitástudat és külpolitika a Közel-Keleten és Kelet-Ázsiában. Teleki László
Alapítvány, Budapest, 2005. N. Rózsa Erzsébet (2007): Az iraki konfliktus és a tágabb Közel-Kelet.
Külügyi Szemle, 2007. 2–3. szám. N. Rózsa Erzsébet (2009a): Gáza előtt, Gáza után. MKI-
tanulmányok. 2009, 1. szám. Paragi Beáta (2004): A palesztin gazdaság főbb jellemzői és az intifáda
gazdasági hatása. Kül-Világ, 2004, 1. szám. Paragi Beáta (2005): A palesztinai arabok nemzeti
identitásának fejlődése. In: Nemzeti identitás és külpolitika a Közel-Keleten és Kelet-Ázsiában. Szerk.:
a Hamászhoz közelálló honlap). További forrásként kerültek felhasználásra az Al-
Ahram Weekly és a Palestinian National Council publikációi.
Az Európai Szomszédságpolitika területe szintén bővelkedik szakirodalomban.
Az európai tanulmányok és nemzetközi kapcsolatok elemzői, kutatói kiemelik az
erős gazdasági kapcsolatokat és a földrajzi közelséget a mediterrán térség
viszonylatában. A lehetséges kockázatok, amelyek a szomszédság instabilitásából
fakadnak, elkerülése érdekében az Európai Unió a politikai, gazdasági és kulturális
kapcsolatainak szorosabbra fűzésével reagál. Az EU szomszédságpolitikája – a
mediterrán térség államaival kialakított aszimmetrikus gazdasági kapcsolatai miatt –
néhány szerző szerint hasonlóak egy hegemón hatalom viselkedéséhez, amely
függőségi viszonyba helyezi a partnerországokat. (Stratenschulte 2004, Marchetti
2006) Az EU álláspontja szerint ez a soft power gyakorlása.
A feldolgozott szakirodalom az alábbi főbb területekre osztható: a regionális
biztonsági komplexum elméletének fejlődése, jellemzői (1.4 és 1.5 alfejezetek),
Európa és a mediterrán régió kötődései a 20. század második felétől napjainkig, a
palesztin–izraeli konfliktus okai, az oslói békefolyamat kudarcának háttere (1.1
alfejezet), az Európai Unió katonai eszközei a Mediterráneumban (2. fejezet), az
Európai Uniónak a palesztin területeken és Izraelben alkalmazott gazdasági,
társadalmi és környezeti eszközei (3. fejezet) és végül az ezt megelőző fejezetek
összefüggéseinek alapján végzett elemzés és a végkövetkeztetés (4. fejezet).
A kutatás az Európai Unió mediterrán térségre vonatkozó támogatási
politikájára, azon belül is palesztin és izraeli területre fókuszál. Palesztina
támogatásának kérdésében a szakirodalom jelentős hányada az izraeli megszállás
vagy az eszközök függvényében elemzi az EU fejlesztési politikáját.
Nagyné Dr. Rózsa Erzsébet. Teleki László Alapítvány, Budapest, 2005. Paragi Beáta (2009):
Békefolyamathoz kötött államépítés a Közel-Keleten. A palesztin eset tanulságai. Külügyi Szemle,
2009, 1. szám. Paragi Beáta (2009): „Halottat siratni könnyű”. Élet és Irodalom, 2009, 3. szám.
Rostoványi Zsolt (1998): Az iszlám a 21. század küszöbén. Budapest, Aula Kiadó. Rostoványi Zsolt
(2002): Civilizációk a civilizációk ellen? Külügyi Szemle, 2002, 1. szám. Rostoványi Zsolt (2002): A
terrorizmus és a globalizáció. In: Tálas Péter (szerk.) (2002): Válaszok a terrorizmusra, avagy van-e
út az afganisztáni „vadászattól” a fenntartható globalizációig. Budapest, Chartapress, 2002.
Rostoványi Zsolt (2004): Az iszlám világ és a Nyugat. Interpretációk összecsapása, avagy a kölcsönös
fenyegetettség mítosza és valósága. Budapest, Corvina. Rostoványi Zsolt (2006): Együttélésre ítélve.
Zsidók és palesztinok a küzdelme a Szentföldért. Budapest, Corvina. Rostoványi Zsolt (2007): A
Közel-Kelet és az iszlám térség. In: Deák Péter (szerk.) (2007): Biztonságpolitikai kézikönyv.
Budapest, Osiris.
1.4 Az euro-mediterrán térség mint regionális biztonsági
szuperkomplexum
1.4.1 Bevezetés
1.4.1.1 A biztonság fogalmának meghatározása
A biztonság fogalma a második világháborút követően került a politika
napirendjére, amikor a béke megőrzésére helyeződött a hangsúly. Ennek
következményeként jöttek létre a biztonsági szervezetek és alakult át a
biztonságpolitika tartalma. A de facto értelmezés szerint a biztonság „fenyegetés
nélküli” helyzet, tudati viszonylatban érzet, jogi megközelítésben pedig külső és
belső garanciák rendszere. Komplex jellege miatt egyre nagyobb kihívást jelent a
garantálása. (Deák 2007)
Számos elméleti tudós fogalmazta meg a biztonság tartalmát: Bellamy szerint a
háborútól való relatív mentességet jelenti (Bellamy 1981), Luciani a határokon túlról
érkező agresszió elhárításának képességeként (Luciani 1989), Wolfers pedig a
fenyegetésektől és félelemtől való mentességként (Wolfers 1962) határozta meg.
A politikaelmélet-kutatók két világháború közötti realista képviselői a
nemzetközi politika konfliktusos természetét emelték ki. A nemzetközi kapcsolatok
egyik legismertebb alakja, Hans J. Morgenthau művében kifejti, hogy az állam
érdeke hatalmának növelése, és eszerint cselekszik. (Morgenthau 1993) Más oldalról
viszont amióta emberi közösségek léteznek, céljuk nem a hatalom növelése, hanem a
biztonság. Korábbi felfogás szerint – leegyszerűsítve – egy csoport biztonságát a
természeti csapások és az ellenség fenyegette. Ezek a közösségek a biztonságuk
növelésére törekedtek, ezt a hatalmuk növelésével érték el, és emiatt konfliktusba
keveredtek más közösségekkel, akik viszont fenyegetve érezték magukat a
„szomszéd” megnövekedett hatalma láttán. Ez egy ördögi kör, amelyet az állandó
versengés és a spillover hatás jellemez.
A liberalizmuson belül nem találkozunk olyan egységes véleménnyel, mint a
realista iskola képviselőinél. Az egyén önmegvalósítására és szabadságára helyezték
a hangsúlyt, nem az állam egyedüli szerepében látták a béke megvalósításának
zálogát. A konfliktusok forrását a hibásan működő politikai intézményekben látták.
Ha megváltoztatható a működésük, akkor mindez az emberek viselkedésére is
hatással lesz, és a negatív emberi tulajdonságok a fejlődéssel javíthatóvá válnak. A
nemzetközi paletta szereplőinek együttműködési lehetőségeit támogatják a
folyamatosan meglévő konfliktusok helyett.
Az 1970-es években bekövetkezett változások nyomán az elméletek is
változáson mentek át, a realisták és a liberálisok is megpróbálták újraértékelni
filozófiájukat, de alapvetően nem tudtak túllépni a paradigmájukon. A neorealisták
és neoliberálisok közötti párbeszéd nyomán közeledett egymáshoz a két iskola, de a
nézeteltéréseik eltérő nézőpontjukból is erednek. Míg a neorealisták a konfliktus
okainak vizsgálatára helyezik a hangsúlyt, addig a neoliberálisok az együttműködés
lehetőségeire, vagyis nem az államok szembenállására, hanem azokat a lehetőségeket
kutatják, amelyek a kooperáció megvalósulását segítik elő. (Deák, 2007)
1.4.2 A bipoláris rendszer vége
A függetlenedés megnyitotta az utat a regionális katonai-politikai szféra előtt,
és a hidegháború vége után sokkal szabadabb mozgást nyújtott számára.
Politológusok, kutatók között vita folyt/folyik arról, hogy a bipoláris rendszer
megszűnt-e, és ha igen, mikor. (Lebow 1996) Az új világrend hatalmas változást
okozott a nemzetközi biztonság tekintetében is. A két szuperhatalom rivalizálása
megszűnt, és a helyi hatalmaknak ezt követően nagyobb tér kínálkozott/kínálkozik az
érdekérvényesítésre. Ahogy Klotz és Lynch írja, a bipoláris rendszer befejeződése
„szétzúzta az állandó ellentéteket és szövetségeket […] Ez a destabilizáció
kiszélesítette a kutatók számára a politikai és intellektuális teret, hogy feltegyék a
kérdéseket a konfliktusok kulturális gyökereiről, a nemzeti identitás alternatív
koncepcióiról és az intervenció erkölcsi alapjáról”. (Klotz – Lynch 2007: 3) 2001.
szeptember 11-e után az USA terrorizmus elleni harcra szólította fel a világot, és az
afganisztáni bevonuláshoz nemcsak az európai hozzájárulást szerezte meg, hanem a
NATO történetében először helyezték hatályon kívül a területen kívüliség elvét. Az
iraki akció meglehetősen nagy vitát váltottak ki. A nemzetközi jog különböző
elveinek a posztbipoláris rendszerben (pl. határok sérthetetlensége, belügyekbe való
be nem avatkozás, humanitárius katasztrófa és népirtás veszélyének elhárítása,
tömegpusztító fegyverek proliferációjának megakadályozása stb.) gyakran kerülnek
szembe egymással.
Egy további jelentőséggel bíró interpretáció értelmében a hidegháború
befejeződését követően a nemzetközi rendszer két részre szakadt: a béke és a
konfliktus zónájára. (Lebow 1996)
Az új világrendben az USA és a nagyhatalmak (pl. Kína, Európai Unió, Japán,
Oroszország) a saját területükön kívül kevésbé képesek befolyást gyakorolni a
biztonságra. Több mint két évtized elteltével tapasztalható, hogy a biztonság
regionális szintje egyre inkább autonómmá válik, és egyre nagyobb mértékben hat a
nemzetközi politikára, aminek következtében a nagyhatalmi befolyás átalakul. A
regionális biztonsági komplexum elmélet (regional security complex theory – RSCT)
(Buzan– Wæver 2003) segít megérteni a kialakult új struktúrát, valamint a hatalmi
egyensúlyt a globális és regionális szintek között.
1.4.3 A hidegháború után kialakult nemzetközi biztonsági struktúra
elméletei
Az elméletek bemutatása előtt célszerű tisztázni, mit is jelent ebben a
kontextusban a struktúra kifejezés. A neorealista értelmezéstől eltérően (azt alapul
tekintve) tágabb értelmet kívánunk adni a fogalomnak.
Buzan különbséget tesz a biztonsági közösség (security community) és a
biztonsági komplexum elmélete között. A biztonsági közösség egy széleskörű
interdependenciának tekinthető, amelyben „a tagok vitái oly mértékben
meghatározottak, hogy egyiküknek sem kell tartani sem politikai támadástól, sem
pedig katonai pozíciójának megváltozásától”.41 (Buzan 1991: 190)
41 A biztonsági komplexum elméletének meghatározását lásd az 1.4.3.5 alfejezetben.
Barry Buzan és Ole Wæver a hidegháborút követő időszak nemzetközi
biztonsági struktúrájának jellemzésére három elméletet nevez meg: a neorealista, a
globalista és a regionalista elméletet. (Buzan – Wæver 2003)
1.4.3.1 Neorealista felfogás
A neorealizmus nem kérdőjelezi meg a globalizmus primátusát.
Államközpontúságon, területiségen és a hatalmi polaritáson nyugszik, vagyis a
bipolaritás megszűntével az unipolaritás meglétét feltételezi. (Ikenberry –
Mastanduno – Wohlforth 2009) Az unipolaritás értelmezésére kétféle meghatározás
létezik egymás mellett: az egyik a rendszer szintjének dominanciáját, a másik pedig a
regionális szint biztonsági dinamikájának erősödését hirdeti. A neorealista felfogás –
a globalistával egyetértésben – a globális struktúra létében hisz. A neorealista nézet
megkülönbözteti az egységet (unit) és a rendszert (system), viszont szinte kizárólag
csak az utóbbira koncentrál. A többi szintnek (pl. regionális) nem tulajdonít
jelentőséget.
A neorealizmus és a regionalizmus állításai akkor ütköznek a leginkább,
amikor a biztonság agendája elmozdul a katonai-politikai területről, a
biztonságelméleteket illetően a materializmustól, szereplők tekintetében pedig az
államtól, valamint a globális szintről a regionális szintre helyeződik a hangsúly.
Mindezen folyamatok a hidegháború után következtek be látványosan.
1.4.3.2 Globalista felfogás
A nemzetközi elméletek kutatói között általánosan elfogadott nézet, hogy a
globalista felfogás a realizmus és a neorealizmus államközpontúságának antitézise,
és ekként fogadják el a nemzetközi rendszer struktúrájának értelmezésekor. A
globalizáció társadalmi, kulturális, gazdaságpolitikai gyökerekkel rendelkezik, és
egyik legfontosabb vezérelve a világpolitika területtől való függetlenítése
(deterritorialisation). (Held 1999: 7–9, Woods 2000: 6) A fő hangsúly a területi
szuverenitáson mint szabályozó elven van, és hogy milyen módon hat az interakciók
során kialakult hálózatok szereplőinek aktivitására.
A globalizáció bonyolultabbá tette a biztonsági agendát, mivel az ellenőrzés
mértékének csökkenésével az állam biztonsági stratégiájának opciói terén is
szűkültek a lehetőségek. Barkawi és Laffey vizsgálatai során az államközpontú
biztonsági elemzés helyett a centrum–periféria modellt alkalmazzák. (Barkawi –
Laffey 1999) Buzan és Wæver szerint viszont a globalizáció (biztonságot érintő)
hatásvizsgálatai közül a centrum–periféria modell csak az egyik módszer.
Alkalmazásának kezdete visszanyúlik a 20. század elejére. A perifériában élő
elméleti szakemberek olyan kifejezéseket társítottak hozzá, mint az imperializmus,
neokolonializmus stb. Anélkül, hogy túlságosan leegyszerűsítenénk a modellt, az
említett kifejezések is a periféria fejletlenségét, erőtlenségét és sebezhetőségét
tükrözik – a centrumhoz képest. A liberális gondolkodás a globalizációban látja a
periféria fejlődésének és felzárkózásának lehetőségét, valamint a biztonság
tradicionális nemzetközi agendájának gyors erózióját. (Buzan – Wæver 2003)
1.4.3.3 A biztonságiasítás
Az 1990-es években a biztonságiasítás (securitisation) kiterjesztésének
lehettünk tanúi. A globalizációt a nem-liberális nézetet vallók nem csupán a katonai-
politikai szektorban tették/teszik felelőssé a biztonsági kihívásokért, hanem a
gazdasági, társadalmi, környezeti és humán szektorban is. Ez alapján néhány
azonosság figyelhető meg a globalista felfogás és a neorealista gondolkodás42 között
a hidegháborút követő időszak jellemzésében. A perifériára ebben az időszakban két
fejlemény hatott jelentős mértékben: az egyik a Nyugat – különösen az USA –
felsőbbrendűsége katonai területen, a másik pedig a harmadik világ hidegháborúban
kialakult politikai terének összeomlása. A helyébe lépő teret a Nyugat erőteljesebb
dominanciája, a centrum kohéziós erejének és a nemzetközi rendszer hierarchiájának
növekedése jellemzi.
42 A neorealisták szerint a globalizáció az USA hegemóniájának kiterjesztése. A leginkább érintett
államok (Kína, India, Oroszország, Brazília, Irán, időnként Franciaország) külpolitikai retorikájukban
állást foglaltak az amerikai előretörés ellen, javasolva egy multipoláris, globális hatalmi struktúra
kialakítását. (Buzan – Wæver 2003)
A globalisták mérsékelt képviselői hangsúlyozzák a területiség (territoriality)
és a területnélküliség43 (deterritorialisation) kölcsönhatását. Ezt sokan úgy
értelmezik, hogy a regionalizmus néhány szempontja (például a regionális gazdasági
együttműködések kooperatív jellege) válasz a globalizmusra.
Buzan és Wæver másik alternatívája a globalizáció hatásainak vizsgálatára a
regionális megközelítés. (Buzan – Wæver 2003) A neorealista felfogással ellentétben
a regionális elmélet másképp fogalmaz az új világrend kialakulásának leírásakor: a
szuperhatalmak rivalizálásának hanyatlása csökkentette a globális hatalmi
érdeklődést a világ többi részére vonatkozóan (Stein – Lobell 1997), valamint a
nagyhatalmak „könnyű hatalmakká” (lite powers) váltak. (Buzan – Segal 1996)
Utóbbi fogalom azt jelenti, hogy a belpolitikai események elvonták a nagyhatalmak
figyelmét a világban zajló katonai és stratégiai versenytől, kevésbé avatkoztak be az
államok katonai-politikai kapcsolatainak alakításába, mint ahogy ezt tették korábban.
Ugyanakkor leszögezhető, hogy a regionális biztonság dinamikája jelentős részét
képezi a mindenkori nemzetközi rendszer biztonságának.
A regionális szemlélet magában foglalja mind a neorealista, mind pedig a
globalista nézetet. Mindkét elmélet alapját a biztonság és a területiség képezi, ebből
adódóan a regionális biztonsági komplexum elmélete komplementer a biztonsági
struktúra neorealista szemléletével. Buzan és Wæver arra építi elméletét, hogy a
„regionális biztonsági komplexumok a nemzetközi biztonság legfőbb […] elemei”.
(Buzan – Wæver 2003: 12) A nem állami szereplőknek is teret engednek, sőt akár
domináns szerepet is betölthetnek. A regionális szint vizsgálata mellett figyelembe
veszik a helyi, interregionális, globális szinteket is.
A biztonságiasítás okát gyakran kapcsolják össze a globalizáció által kiváltott
káros következményekkel. A lite hatalmak „befelé fordulása” és a Nyugat/USA
hegemóniája feletti érzett aggodalom is a globalizáció egyik aspektusa, ahol a
regionális szint jelenti a globális kihívások elleni védőbástyát. A globális
fejlemények eltérő hatásokat válthatnak ki a különböző régiókban. Ezek
megértéséhez elengedhetetlen az adott régió dinamikájának ismerete. A globalizmus
egyfajta kihívást jelent a regionális szintre. Az iszlám világban – de a világ más
pontjain is – a globalizációt többé-kevésbé azonosítják az amerikanizmussal, a
Nyugat térhódításával és az imperializmussal.
43 A fogalmat az elemzők a hely-kultúra viszonyrendszer meghatározására, pontosabban a kulturális
kapcsolódás elvesztésére alkalmazzák.
A globális biztonsági struktúra megértéséhez a szintek megismerésén keresztül
vezet az út. Felmerül a kérdés, hogy a fenyegetések, amelyek a biztonságiasításhoz
vezettek/vezetnek, vajon lokális, regionális vagy rendszer szinten helyezkednek el?
Regionalista szempontból mind a globalizmus, mind a neorealizmus
biztonságra vonatkozó állításai ugyanazzal a hibával rendelkeznek: a globális
szintnek túlzott szerepet tulajdonítanak, és a regionális szintet pedig alábecsülik. Míg
a neorealizmus elfogadja a területiséget, de a rendszer szintje alatt nem vizsgálódik,
addig a globalizmus – amely időnként eltekint a területiségtől és a szintektől –
mérsékelt nézetei teret engednek a regionális nézőpontoknak. Ennek ellenére a
neorealizmus nagyobb lehetőséget biztosít a biztonság globális és regionális
szintjének megkülönböztetésére. A problémát a polaritás meghatározása jelenti,
amely elengedhetetlen a rendszerszintű biztonsági struktúra megértéséhez.
1.4.3.4 A polaritás elmélete
A polaritás elmélete két hatalmi tényezőt ismer el: a nagyhatalmakat a rendszer
szintjén, valamint a regionális hatalmakat a regionális szinten. Míg Waltznál (Waltz
1979) a nagyhatalom kategória tovább nem osztható, addig az Egyesült Államok és
Kína politikatudományi köreiben elterjedt nézet szerint a kategóriát két szintre
osztották (szuperhatalmak és nagyhatalmak). (Buzan – Wæver 2003) A
szuperhatalom mint a legfőbb rendszerszintű elem a nemzetközi rendszerben széles
spektrumú képességekkel rendelkezik, elsősorban katonai-politikai területen, amit
gazdasági képessége tesz lehetővé. Szuperhatalom esetén nem elegendő azonban,
hogy katonai-politikai és gazdasági területen elsőrangú képességekkel rendelkezik,
ennek megfelelően kell alakítania a retorikáját, magatartását – és ami lényeges, a
többi államnak el kell ismernie a szuperhatalmi státuszát. Waltz a szuperhatalom
fogalmának meghatározásakor Morgenthauhoz hasonlóan kifejti, hogy az államok
közötti rangsort olyan alapvető tényezők határozzák meg, mint a lakosság száma,
terület nagysága, gazdasági és katonai képesség, politikai stabilitás, nyersanyag-
ellátottság mértéke és kompetencia. (Waltz 1979, Morgenthau 1993) Waltz ugyan
ellentmondásba keveredik önmagával, amikor a továbbiakban egyetlen tényezőt, a
katonai képességet veszi figyelembe a szuperhatalommá válás legfőbb faktorának:
„A nemzetközi kapcsolatokban a hadsereg a döntőbíró.” (Waltz 1979: 180) A
szuperhatalomra aktív szerep hárul a biztonságiasítás és annak feloldása terén az
egész rendszer régióiban, akár szövetségesként, kezesként, fenyegetőként vagy éppen
beavatkozóként. A nukleáris fegyver birtoklása a szuperhatalom szimbóluma, és nem
oka az azzá válásnak, egy állam, amely rendelkezik ebbéli képességekkel, még nem
nevezhető feltétlenül szuperhatalomnak.
A nagyhatalmak meghatározásánál szintén fontosak a képességek. Minden
szektorban jelentős képességekkel kell rendelkeznie, és a nemzetközi rendszer
minden területén aktív szerepet kell betöltenie a biztonságiasításban. Egy
nagyhatalmat az különböztet meg a regionális hatalomtól, hogy a többi állam
elismeri nagyhatalomként a jelenben és a közeljövőben is a rendszerszintű
erőmegosztásban. Vagyis, a nagyhatalom olyan katonai, politikai és gazdasági
képességekkel rendelkezik, amelyek predesztinálják arra, hogy rövid- vagy
középtávon szuperhatalom váljon belőle.
A regionális hatalmak határozzák meg bármelyik regionális biztonsági
komplexum (regional security complex – RSC) polaritását (pl. unipoláris Dél-
Afrikában, bipoláris Dél-Ázsiában, multipoláris a Közel-Keleten stb.). A képességeik
csak a régiójuk földrajzi kiterjedésére korlátozzák befolyásukat. A rendszer szintű
polaritás alakításában nem vehetnek részt, még akkor sem, ha úgy vélik, magasabb
szintekre is tudnak hatni (ahogy India esetében gyakran előfordul). A regionális
hatalmak részesévé válhatnak a szuperhatalmak rivalizálásának – ahogy ez történt a
hidegháború idején például Egyiptommal, úgy kezelték őt, mintha beleszólást
engedtek volna számára a globális erőegyensúly biztosításába, amikor például a
közel-keleti konfliktus eszkalálódásától lehetett tartani. (Mindemellett meg kell
különböztetni azt a szereplőt, amelyik eszköz egy hatalmas versenyben, attól a
szereplőtől, amelyik saját jogán tekinthető globális hatalomnak.)
Míg a bipoláris rendszernek két szuperhatalma és három nagyhatalma volt,44
addig a hidegháborút követően egyetlen szuperhatalom és négy nagyhatalom
maradt.45 Ez a hatalmi hierarchia nem rendelkezett történelmi gyökerekkel, és amely
44 A két szuperhatalom: a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok, a három nagyhatalom pedig
Franciaország, Nagy-Britannia és Kína.
45 Az unipolaritást jelző felállás az USA hegemóniáját jelenti, a további négy nagyhatalom pedig a
szuperhatalomból „lefokozott” Oroszország, amely a Szovjetunió utóda, valamint EU, Japán és Kína.
Kínát tartják jelenleg a következő potenciális szuperhatalomnak, amelynek rohamos fejlődése viszont
belső problémákat hoz magával, valamint a befolyásának növekedése ellenkoalíciós összefogást
elméletileg átalakulhat 0+x struktúrává. Huntington elképzelése az uni-
multipolaritásról (Huntington 1999) fedi a kialakult nemzetközi viszonyokat, viszont
hiányosságként róható fel neki, hogy nem határozta meg az osztályozás kritériumait,
nem különböztette meg a regionális szintet, és az egyszerű meghatározás révén
lehetetlenné teszi, hogy általános strukturális elméletként alkalmazhatóvá váljon.
Buzan kifejti, hogy a globális szinten csak a szuperhatalmak cselekszenek, a
nagyhatalmak nem minden esetben teszik ugyanezt. A globális szinten a
szuperhatalmak és nagyhatalmak között számos kombináció jöhet létre, de a számuk
hatással van egymásra: minél több a szuperhatalom, annál kevesebb a nagyhatalom,
és fordítva. Ez a lehetséges kombinációk számát behatárolja. (Buzan – Wæver 2003)
A tiszta szuperhatalmi rendszerre (x+0) alkalmazható a fenti hipotézis, de
létrejöttének kicsi az esélye. Ebben a felállásban a szuperhatalmak a globális szinten
koherens rendszert képeznek, ennek megfelelően alakítják kapcsolataikat, és a
hatalmi egyensúly logikáját is engedik érvényesülni.
A tiszta nagyhatalmi rendszerre (0+x) viszont nem alkalmazható Buzan
hipotézise, mert a nagyhatalmakat nem a globális célok vezérlik, és feltehetően a
szereplők elszigetelődnének egymástól, így a kapcsolataik is különböznének a
szuperhatalmak rendszeralapú gondolkodásától. Ebből következik, hogy a
matematikától eltérően a 0+x ≠ x+0-val. (Buzan 2003)
1.4.3.5 A biztonsági komplexumok klasszikus elmélete
A biztonsági komplexum fogalmát először Barry Buzan írta le (Buzan 1983:
105–115), majd az elméletének „frissített” változatát a hidegháborút követő
biztonsági helyzetre alkalmazta (Buzan 1991).
eredményezhet Ázsiában. Az EU szuperhatalmi státusza nagyban függ attól, mennyire képes
„államszerűen” fellépni. Anyagi képességekkel rendelkezik, de politikai téren a gyengeség jeleit
mutatja. Különösen a belső politikai fejlődés, valamint a kül- és biztonságpolitika területén
tapasztalható a tagállamok közötti véleménykülönbség manifesztálódása. Japán gazdasági fejlettsége
az 1990-es évek közepéig tartotta az államot a potenciális szuperhatalmi státusz közelében, de
stagnálni kezdett, majd a 2007-es válság és a 2011-es természeti katasztrófa következtében jelentős
mértékben csökkent a gazdasági ereje. Ráadásul – ahogy az EU-nál is látható – Japán politikai téren
gyakorolt hatása gyenge.
A biztonsági komplexumok klasszikus elméletének vizsgálati alanyai az
államok csoportjai, amelyeknek „elsődleges biztonsági félelmei összekapcsolódnak,
eléggé szorosan, aminek következtében egyik nemzet biztonságát sem lehet
valósághűen meghatározni a többieké nélkül”. (Buzan 1991: 190) Barry Buzan
kötetének későbbi, módosított, Ole Wæverrel közös kiadásában átfogalmazta a
definíciót, figyelembe vette más aktorok jelenlétét és a biztonság különböző
szektorait: eszerint a biztonsági szektor „egységek halmaza, amelyek a
biztonságiasításnak és ennek ellenkezőjének vagy mindkettőnek legfőbb folyamatai,
oly módon kapcsolódnak össze, hogy az egyik biztonsági problémáit nem lehet
valósághűen elemezni vagy megoldani a többi nélkül.” (Buzan – Wæver 1998: 201)
Az államok tehát egymástól kölcsönösen függenek, ennek következtében az
államok alkotta biztonsági komplexum belülről kifelé jön létre, legalább két állam
alkotja, ezek az államok földrajzilag egybefüggő területen helyezkednek el,
biztonsági kapcsolataik kölcsönösek, mélyek, tartósak, valamint erősebbek, mint a
komplexumon kívül elhelyezkedő államokkal való kapcsolataik.
A klasszikus elmélet kizárólag katonai és politikai szempontból vizsgálja a
biztonsági régiókat, a nemzetközi rendszer alrendszerének tekinti azokat, és
lényegesen nagyobb kierjedésűek (akár szubkontinensnyi vagy kontinensnyi
méretűek – pl. Európa, Dél-Amerika, Közel-Kelet…), mint a ma alkalmazott területi
behatárolások.
Ha eltérünk a klasszikus elmélet által kizárólag katonai és politikai szektorokon
belüli vizsgálattól, és figyelembe vesszük a többi biztonsági szektort (környezeti,
társadalmi, gazdasági, humán, információs) és a nem állami szereplőket, homogén és
heterogén komplexumokat találunk. A homogén komplexumok a klasszikus
felfogás alapjain nyugszanak, vagyis konkrét szektorokon belül működnek, hasonló
egységek alkotják, amelyek között interdependencia áll fenn. A heterogén
komplexumok esetében Buzan, Wæver és Wilde cáfolják, hogy a biztonsági
komplexumok konkrét szektorokba vannak zárva. Elméletük szerint két vagy több
(társadalmi, gazdasági, politikai) szektor szereplői interdependens kapcsolatokat
alakítanak ki különböző típusú aktorokkal (pl. állam, vállalat, szervezet, nemzetek
feletti intézmény stb.). (Buzan – Wæver – Wilde 1998)
Mindkét lehetőség fennáll, az elemzőnek kell eldöntenie, melyik alternatívát
alkalmazza a vizsgált esethez. A homogén – szektorspecifikus – biztonsági
komplexum esetében minden egyes szektorra külön vizsgálati keretet kell alkotni,
ezzel viszont megnehezül a teljes kép alkotása, a szektorok közötti kapcsolatok
kevésbé hangsúlyosak, esetleg figyelmen kívül maradnak. A heterogén komplexum
előnye, hogy az előbbivel ellentétben teljes képet kapunk a többszereplős és
többszektoros elemzés során, a szektorok közötti kapcsolatok nem sikkadnak el.
Európa biztonsági dinamikája szintén többszereplősnek és többszektorosnak
tekinthető, Wæver szerint ez a nemzetek, államok, nem állami szereplők és az
Európai Unió közötti interdependenciaként értelmezhető. (Wæver 1996) Ugyanezen
elgondolás alkalmazható a Közel-Keletre, ahol a nem állami szereplők pl. nemzetek
(palesztinok, kurdok stb.), terrorszervezetek (Hezbollah, Hamász stb.).
1.4.4 A regionális biztonsági komplexumok
elmélete (RSCT)
1.4.4.1 Regionális szintű biztonság
A biztonsági elemzéseknél általában két fő szempont uralkodik: a nemzeti és a
globális. Egyik sem felel meg igazán az átfogó kép kialakításának. A nemzeti szintű
elemzésekben a szerzők gyakran a saját államukat ad hoc jelleggel egyfajta
kontextusba helyezik, míg a globális biztonsági elemzések – eltekintve néhány
esettől – csupán a szuperhatalmakra alkalmazhatók, a legtöbb államra csak
korlátozottan vagy alig. A regionális szint ugyanakkor az a terület, ahol a nemzeti és
a globális biztonság találkozik, ahol a legtöbb interakció zajlik a különböző szintek
és aktorok között. Ezzel nem azt kívánjuk sugallni, hogy az állam napjainkra
elveszítette a korábban neki tulajdonított domináns szerepét, a nemzetközi környezet
még mindig államcentrikus, még akkor is, ha a vizsgálatunk kereteit ennek
ellentmondóan határozzuk meg a továbbiakban.
A biztonsági komplexumokat régióknak tekintjük, amelyeket a dolgozatban
kizárólag a biztonság szempontjából vizsgáljuk.
Az elmélet hasznosságára Buzan három érvet hoz fel: egyrészt a biztonsági
tanulmányokban az elemzések megfelelő szintjéről tájékoztat, másrészt az empirikus
kutatásokat fogja össze, harmadrészt pedig elméletalapú forgatókönyveket lehet
felállítani az RSC ismert és alternatív formái alapján. (Buzan – Wæver 2003)
A regionális biztonsági komplexumok legfőbb jellegzetességeinek
kialakulásában szerepet játszott a történelem (hosszantartó ellenségeskedések, közös
kulturális gyökerek stb.), a földrajzi adottságok (Walt is kihangsúlyozza, hogy az
egymástól távol elhelyezkedő országok között kevesebb a biztonsági interakció, mint
a szomszédok között [Walt 1987]), az anarchikus struktúra és a hatalmi egyensúly
következményei közötti kölcsönhatás. A három tényező közül a biztonság
szempontjából a legnagyobb hatást a földrajzi adottságok váltják ki a katonai,
politikai, társadalmi és környezeti szektorra egyaránt. (A gazdasági szektorra
kevésbé jellemző az általános megállapítás, mely szerint a szomszédság növeli a
biztonsági kölcsönhatást.)
1. sz. ábra: A világ regionális biztonsági komplexumai a hidegháború utáni
időszakban. Forrás: http://policytensor.com/2011/11/17/the-persian-gulf-as-a-
regional-security-complex/
1.4.4.2 A regionális biztonsági koplexumok
jellemzői
A regionális biztonsági komplexum általános formájára jellemző a rivalizálás,
a hatalmi egyensúly és a főbb hatalmak szövetsége (a régióban), a konfliktusok
zömmel belülről fakadnak (pl. Közel-Kelet), és külső erő képtelen átalakítani a
régiót. Kivételt képez az unipoláris helyzet, amikor a konfliktusban érintett mindkét
fél ugyanattól a szuperhatalomtól függ, amely képes rávenni a feleket a
béketárgyalásokra (lásd közel-keleti békefolyamat vagy az európai stabilizációs
paktum Közép-Európa számára). Regionális biztonsági komplexumnak csak ekkor
nevezhető egy régió, ha „az államok vagy egyéb entitások csoportjai rendelkeznek a
biztonsági interdependencia megfelelő mértékével, amely alapján létrejön az
összefonódás, és megkülönbözteti azt a többi biztonsági régiótól”. (Buzan – Wæver
2003: 47–48) A szerzőpáros az RSC fő struktúrájának jellemzésére az alábbi négy
tényezőt nevezi meg:
1. határok, amelyek a regionális biztonsági komplexumot elkülönítik a
szomszédjaitól;
2. anarchikus struktúra, vagyis az RSC-t két vagy ennél több autonóm
egység alkotja;
3. polaritás, amely lefedi az egységek közötti hatalommegosztást;
4. társadalmi felépítés, amely az egységek közötti „ellenség vagy barát”
minta szerinti berendezkedést jelenti.
A továbbiakban Buzan és Wæver az RSC számára három fejlődési útvonalat
határoznak meg:
1. a status quo tiszteletben tartása,
2. a belső átalakulás, vagyis a változás az RSC határain belül, a fő
struktúrát érintve következik be,
3. a külső átalakulás, vagyis az RSC határai módosulhatnak, tagsága
változhat, a fő struktúrája átalakulhat stb. A legkézenfekvőbb lehetőség, ha két RSC
összeolvad, amely abban az esetben következhet be, ha például Izrael aggodalma
drámaian megnőne a pakisztáni „iszlám” atombomba miatt.46 (Buzan – Wæver 2003:
53)
A globális hatalmaknak a regionális biztonsági komplexumokhoz való
viszonyát vizsgálva (az RSCT a fentiekben vázolt napjainkra jellemző 1+4-es
modellt veszi alapul) előbb különbséget kell tennünk a standard és központtal
rendelkező (centred) regionális biztonsági komplexumok között. A standard RSC a
vesztfáliai mintát követi, két vagy több hatalommal, anarchikus struktúrával és
katonai-politikai biztonsági agendával rendelkezik, a polaritását a regionális
46 Buzan és Wæver 2003-as megállapítása óta eltelt időszakban a nukleáris proliferáció terén Izraelt
újabb kihívás fenyegeti, az iráni atomprogram.
hatalmak határozzák meg, az unipoláristól a multipolárisig terjedő skálán. Globális
szintű hatalom nem része, biztonsági dinamikája lehet belső (regionális szinten
valósul meg) és külső (globális szintre vonatkozik). Az „ellenség vagy barát”
viszonyulást tekintve, a standard RSC formája biztonsági rezsim vagy biztonsági
közösség, ahol a biztonságpolitikát, de ugyanakkor a régió kisállamainak
külpolitikáját és a globális hatalmakhoz fűződő viszonyát is a regionális hatalmak
közötti kapcsolat határozza meg.
A központtal rendelkező RSC három formája ismert. Az első két esetben
unipoláris RSC-ről beszélhetünk, ahol a központi hatalmat egy nagyhatalom
(Oroszország a FÁK-ban) vagy a másik esetben egy szuperhatalom képviseli (az
USA Észak-Amerikában), ahol a globális szint dominál, és azon államoknak,
amelyek egyébként regionális hatalomnak számítanának, csökken a súlyuk. A
harmadik formáció maga az Európai Unió, amely egyrészről nevezhető magasan
fejlett biztonsági közösségnek, másrészről pedig globális szintű nagyhatalomnak.
Ugyanakkor a biztonsági közösséget a biztonságiasítás folyamatának visszaszorítása
jellemzi, vagyis a régión belüli aktorok gazdasági, környezeti, társadalmi politikai
szektorokban természetesen versengenek egymással, de nem tekintik egymást a
biztonságukra veszélyes egységnek, és elképzelhetetlennek tartják az egymás közötti
háborúskodást. Az EU esetében nem egy hatalmi pólusról beszélünk, hanem
kollektív intézményeket létrehozó államok csoportjáról, mely a biztonsági
közösségből idővel önálló szereplővé, nagyhatalommá alakult.
1.4.5 A közel-keleti regionális biztonsági
komplexum
A Közel-Keleten évtizedeken óta a biztonság jelentős, ha nem a legjelentősebb
tényezőnek tekinthető. A Közel-Kelet meghatározásakor ebben a fejezetben Buzan
és Wæver definíciójára hagyatkozom: a Közel-Kelet fogalma alatt Marokkótól Iránig
terjedő területet értem, beleértve az arab államokat, Izraelt és Iránt. (Buzan – Wæver
2003) A disszertáció témájából fakadóan a vizsgálatom a levantei szubkoplexumra
fókuszál és szűkíti le a térséget, majd a dolgozat további részében a másik – az euro-
mediterrán szuperkomplexum – perspektívából, vissza-, sőt felnagyítva veszem
górcső alá a megváltozott területet. Azt láthatjuk, hogy a buzani definíciók mind a
szűkített, mind pedig a felnagyított regionális biztonsági komplexumra érvényesek.
A Közel-Kelet konfliktusai rendkívül összetettek, kulturális és vallási
jellegzetességekkel bírnak. A régió társadalmait klánok, törzsek és vallások erőteljes,
premodern elemei szövik át. A konfliktusok dinamikájának gyökerei az első
világháború idejéig nyúlnak vissza, amikor az arabok közötti, valamint a palesztinai
arabok és a cionista emigránsok közötti ellentétek véres harcokban demonstrálódtak.
Egy cionista állam létrejöttének lehetősége felerősítette az arab államok abbéli
félelmét, hogy az szétzúzhatja a formálódó arab egységet. Ezen felbuzdulva az arab
társadalmak a palesztinok felé fordultak, és a számukra nyújtott támogatásuk a
„politikai célú társadalmi mobilizáció egyik első iskolapéldája, amelyet egy állam a
határain túl biztosított”. (Barnett 1998: 67) Izrael megalakulásával a palesztinok és a
zsidó emigránsok konfliktusa állami szintre helyeződött, és további, államok közötti
háborúk kirobbantójává vált.47
A közel-keleti RSC rendkívül bonyolult képet mutat. 19 állam és a Palesztin
Nemzeti Hatóság alkotja.48 Az államok nagy számából, a földrajzi adottságokból és
különbségekből fakadóan Buzanék további három szubkomplexumra osztották a
közel-keleti regionális biztonsági szuperkomplexumot: a Levantei, az Öböl menti és
a Maghreb szubkomplexumra.
47 Arab–izraeli háborúk: 1948–1949, 1956, 1967, 1969–1970, 1973, 1982, 2006, palesztin(Hamász)–
izraeli háborúk: 2008–2009, 2012
48 Marokkó, Algéria, Tunézia, Líbia, Egyiptom, Izrael, Libanon, Jordánia, Szíria, Irak, Irán, Szaúd-
Arábia, Omán, Jemen, Katar, Egyesült Arab Emírségek, Bahrein, Kuvait.
2. sz. ábra: A közel-keleti regionális biztonsági komplexum szubkomplexumai.
Forrás: Buzan – Wæver 2003: 189
A régión belül az arab nacionalizmus a valláson, a politikán belül is rivalizálást
generált, egyrészt az arab világ vezetéséért, másrészt pedig az iszlám
interpretálásában fennálló különbségekben, ezenkívül versengés folyik területért,
vízért, valamint ideológiai okból, törzsi érdekből. A régió konfliktusait nem lehet
általánosan jellemezni, erre a biztonsági interdependencia regionális formái adnak
támpontot.
Az első és egyben a legfontosabb konfliktus a levantei szubkomplexumban
található, az izraeliek és az arabok/palesztinok között zajlik. A konfliktus
középpontba helyezte, felerősítette és bizonyos mértékig meg is határozta az arab
nacionalizmust, ezzel megteremtve az összetartozást, ami elengedhetetlen feltétele az
RSC létrejöttének. A levantei szubkomplexumban Izrael és közvetlen szomszédjai,
állami és nem állami szereplők – Hamász, Palesztinai Felszabadító Szervezet
(PFSZ), Hezbollah stb. – találhatók, ugyanakkor valamennyi arab állam
bekapcsolódott bizonyos mértékig a konfliktusba, ha csupán a retorika szintjén is. A
háborúk szintén hatást gyakoroltak az arabközi politikára, főként Egyiptom
megítélésére.
Amikor a levantei regionális biztonsági szubkomplexumról beszélünk,
célszerűnek tartom főként a palesztin–izraeli konfliktusra összpontosítani, az arab–
izraeli ellentét mellett. Egyrészt azért, mert a dinamikája nemcsak a levantei
szubkomplexumra van hatással, hanem a közel-keleti regionális biztonsági
komplexuméra is, sőt időnként a globális napirendet is uralja. Az Izrael
megalakulását (1948) követő három-négy évtizedben arab–izraeli konfliktusról
beszélhetünk, amely a regionális biztonsági komplexumban zajlott, és a sajátos
palesztin identitás tudatosodása is ekkor kezdődött. Az 1990-es években elinduló
madridi/oslói békefolyamattól datálható a szó szoros értelmében vett palesztin–
izraeli konfliktus, ekkor a dinamikája a regionális komplexumból „visszahúzódott” a
levantei szubkomplexumba, ugyanakkor megőrizte a regionális és globális agendára
gyakorolt jelentős hatását.
Az arab országok az Izrael-ellenességet az arab propaganda, a palesztin kérdés
terítéken tartását pedig a belpolitika eszközének tartották. Az arab közvélemény
palesztinok melletti fókuszában különösen a palesztin menekültkérdés állt. A
konfliktus szereplőinek körében elmozdulás figyelhető meg: napjainkra a PFSZ mint
politikai mozgalom eltűnt, politikai szerepét a PNH vette át. Izrael politikája
eltolódott az unilateralizmus felé. Egyiptom – mint a konfliktus rendezésében aktív
szerepet vállaló regionális hatalom – egyrészt a saját biztonságának fenntartásában és
korábban kivívott presztízsének visszaszerzésében érdekelt. Az immár évek óta
húzódó szíriai polgárháború a vallási identitások (szunnita, síita és keresztény)
szerepét előtérbe helyezi.
A második, az Öböl menti szubkomplexum a britek térségből való kivonulását
követően (1971) alakult ki. Az ezt követő hatalmi rivalizálással szemben egyfajta
védekezésként jött létre Öböl Menti Együttműködési Tanács (Gulf Cooperation
Council – GCC) szubregionális stratégiai partnerségnek tekinthető. A közelmúltba
Irán és Szaúd-Arábia központi rivalizálása jellemzi a szubkomplexum helyzetét,
kisebb konfliktusként jelentkezett Szaúd-Arábia és Jemen közötti ellentét, illetve a
közelmúltban a szaúdi–katari rivalizálás.49
A harmadik, a Maghreb szubkomplexum az előző kettőnél sokkal ritkábban
kerül a nemzetközi politika napirendjére (ez alól kivételt képez az „arab tavasz”
49 A GCC tagjai Szaúd-Arábia, Kuvait, Bahrein, Katar, Egyesült Arab Emirátusok és Omán. Irak és
Irán ellenében hozták létre az Öböl menti államok, mivel a két ország biztonsági kihívást jelentett
számukra, és az együttműködésben vélték megtalálni a kiutat.
eseményei során a NATO líbiai beavatkozása). Országait inkább belső biztonsági
kihívásaik kötötték/kötik le, és inkább a gazdasági kapcsolataik mélyítésére
törekszenek az EU-val. Az arab–izraeli konfliktusban marginális szerepet játszottak
(kivéve Marokkót, amely nyitott Izrael felé), a második Öböl-háborúban pedig
többé-kevésbé semlegesek maradtak. A fő konfliktust Nyugat-Szahara marokkói
elfoglalása jelentette, amely 1975–1982 között zajlott Líbia és Csád bevonásával.
A szubkomplexumok államainak interakciói egymás konfliktusaiban azt
bizonyítják, hogy a szubkomplexumok nem tekinthetők teljesen önálló egységeknek.
A Maghreb államok részesei az arab–izraeli vitának és az Öböl menti konfliktusnak
is. Líbia politikai megnyilvánulásai Izrael-ellenességről és barátságos viszonyt ápolt
az Öböl radikális hatalmai mellett. Tunézia évekig adott otthont a PFSZ-nek;
Marokkó katonai segítséget nyújtott az Öböl menti államoknak; Egyiptom
segélyekkel látta el Algériát a Franciaország ellen vívott háborújában. Az Öböl menti
államok dollármilliókkal támogatják a palesztinokat az Izrael elleni konfliktusukban.
Szíria Izrael és Irak legnagyobb ellensége, de ha Izraelről van szó, akkor Irakkal
együtt közös álláspontot képvisel.
Ahogy a szubkomplexumok interakciókat képeznek egymással, úgy egyes
regionális biztonsági komplexumok között is léteznek kapcsolatok. A közel-keleti és
a dél-ázsiai regionális biztonsági komplexumok esetében India és Izrael
„összefogása” a pakisztáni „iszlám” bomba ellen valósult meg – igaz, csupán a
retorika szintjén.
A közel-keleti országok közötti legtöbb megállapodás bilaterális, multilaterális
módon jön létre, általában informális és ad hoc jelleggel, sokkal kevésbé dominálnak
a regionális intézményekre jellemző működési elvek. (Fawcett – Hurrell 1995)
Valószínűsíthető, hogy éppen emiatt jellemző a térségre a regionális intézmények
alacsony száma.
Bassam Tibi azt a feltevést elemzi könyvében, hogy a Közel-Keleten az
európai államforma „sosem lesz képes létrehozni stabil belső alapokat”. (Tibi 1993:
181) Azzal támasztja alá az állítását, hogy számtalan polgárháború, a pánarab és pán-
iszlám ideológiák a nemzetállam létrehozása elleni törekvéseknek bizonyulnak. A
dekolonizáció után az arab államok szinte mindegyikében fennmaradt a korábbi
állami struktúra, a nem állami szereplők (pl. palesztin és kurd szervezetek) regionális
és globális szinten is jelentősebb szerepet játszottak, mint a biztonságra hatást
gyakorló aktorok.
Az állam primátusának alapvető szabálya alól az egyik kivétel a palesztin–
izraeli konfliktus, melyben egy állami szereplővel egy nem állami szereplő áll
szemben. Ráadásul a konfliktus az egész közel-keleti regionális biztonsági
komplexum kulcskérdésévé vált azáltal, hogy egy regionális hatalom „belső”
(domestic) ügyeként kihat az egész regionális biztonsági komplexumra, és
befolyásolja annak dinamikáját. A palesztin menekültek Libanon és Jordánia belső
problémájává, a palesztin–izraeli ellentét pedig az egész arab/iszlám világ és Izrael
antagonizmusává váltak. (A másik kivételt a kurdok képezik, akik 25 milliós
népességgel szétszórva élnek Törökország, Szíria, Irak és Irán területén, ugyanakkor
belső megosztottság, klánok és különféle mozgalmak közötti ellenségeskedés is
jellemzi őket.)
Az arab rezsimek legitimációjában fontos szerepet játszik a – térben is időben
eltérő mértékű – Izrael-ellenesség, a téma kapcsolatot képez a biztonsági dinamika
hazai és a regionális szintje között. A térség biztonsági dinamikája különösen erős
jegyeket mutat, a helyi politika jellegéből adódik és történelmi gyökerekre vezethető
vissza, ezért volt képes a régió konfliktusa változatlan módon fennmaradni a
hidegháborút követő időszakban is.50
A Közel-Kelet konfliktusos jellege miatt a térség példaként említhető „a
klasszikus, államközpontú, katonai-politikai típusú” regionális biztonsági
komplexumra. (Buzan – Wæver 2003: 217) Struktúrájában és cselekvésében hasonlít
a korai modern Európára, viszont két különbség mutatkozik: először, Európa
biztonsági dinamikáját nem befolyásolta erős globális szintű beavatkozás,
másodszor, a Közel-Keleten a Nyugat- és Izrael-ellenesség, az arab nacionalizmus,
valamint az iszlám érzelmek miatt a hatalmi egyensúlyt rendkívül nehéz biztosítani.
A szuperhatalmak háromféleképpen avatkoztak be a régió biztonsági
dinamikájának alakításába: fegyverszállítmányokkal befolyásolták a hatalom
elosztását, az államok közötti konfliktusok dinamikáját intervencióval fojtották el
vagy mérsékelték, és a globális szint jelenléte fenyegetést jelentett a helyiek számára.
Utóbbi az USA és Izrael szoros kapcsolatával, valamint kulturális félelmekkel
magyarázható.
50 További jelentős összeütközésre alkalmas kérdések merülnek fel a térségben, ilyen a víz –
különösen a levantei szubkomplexumban – és számos társadalmi ellentét (vallási és nemzeti identitás,
menekültek stb.).
1.4.6 Az euro-mediterrán biztonsági
(szuper)komplexum
Buzan, Wæver és de Wilde vizsgálati kritériumai alapján (Buzan et al 1998) az
euro-mediterrán térség heterogén biztonsági komplexumnak tekinthető, mivel az
interakciók különböző „szintek” (level) szereplői (államok, népek, szervezetek és
tágabb értelemben vett „konföderáció”, vagyis az EU), valamint politikai, gazdasági
(pl. fejlesztési támogatás, kereskedelem) és társadalmi (pl. embercsempészet)
biztonsági szektorok között zajlanak.
Buzan biztonsági komplexumokra vonatkozó elméletében (Buzan, Wæver
2003) bemutatott „szintek” közötti kapcsolat is jelen van a térségben, ennek
értelmében néhány szempontból intra- vagy szubregionálisnak tekinthető a
palesztin–izraeli konfliktus, interregionális kapcsolatot képez az euro-mediterrán
régió a fekete-tengeri régióval és nemzetközi az államok egymás közötti és a régión
kívüli külkapcsolatainak tekintetében.
Az EU és a MENA napjainkra kialakult kapcsolatát van Langenhove
neovesztfáliainak – ugyanakkor ezt a fajta integrációs törekvést második generációs
regionalizmusnak is – nevezi, annak okán, hogy nemcsak gazdasági integrációt
valósítanak meg, hanem az igazságszolgáltatás, biztonság, kultúra területén is
együttműködnek. (Langenhove van 2008)
Astrid Boening továbbgondolja Buzan és Wæver (2003) közel-keleti regionális
biztonsági komplexumokra vonatkozó elméletét, kibővíti azt az európai uniós
kapcsolatrendszerrel, viszont a Közel-Kelet földrajzi határait a mediterrán térségre
szűkíti – a biztonsági, fejlesztési, regionális együttműködést, valamint a globális
kormányzás kérdését is szem előtt tartva. Ezzel megalkotta az euro-mediterrán
regionális biztonsági komplexumot (Euro-mediterranean Regional Security Complex
– EMRSC), amelynek központja a Földközi-tenger partvidéke, puffer államai az EU
keleti partnerségének államai, közvetlen szomszédságában létezik egy volt
szuperhatalom – napjainkban nagyhatalom –, Oroszország, a szubkomplexuma pedig
az Öböl-menti Együttműködés Tanácsa (GCC) tagállamai által képviselt régió.
Astrid Boening szerint nem egy regionális szintű államcsoportról van szó, hanem egy
„új politikai egyedről”, amely egyfajta „neovesztfáliai regionális integrációs
konstrukcióként” létezhet, „amelyben a nemzeti preferenciák nem kerültek
meghatározásra”. (Boening 2008: 11)
Astrid Boening EMRSC elmélete pontosabban tükrözi a mediterrán térség
interakcióit, mint a Buzan és Wæver (2003) által megfogalmazott közel-keleti
biztonsági komplexum elmélet, mivel Boening nemcsak a katonai szektoron belül
vizsgálja a térség kapcsolatait és dinamikáját, hanem a környezeti, politikai,
gazdasági és társadalmi biztonsági szektorok alapján is górcső alá veszi az EMRSC-
t, ezen kívül a Buzan által meghatározott „szinteket” (intraregionális, interregionális,
bilaterális, nemzetközi, valamint neovesztfáliai) is láttatja. (Boening 2008)
Az így létrehozott elméleti regionális biztonsági komplexumot még kibővíti a
transzatlanti interakcióval, és ily módon alkotja meg az euro-mediterrán biztonsági
szuperkomplexumot (Euro-Mediterranean Regional Security Super Complex –
EMRSSC), melynek elemei az Európai Külügyi Szolgálat (European External Action
Service – EEAS) és az Európai Bizottság programjai (EMP/UfM) által képviselt
Európai Unió, az UfM tagállamainak nemzeti politikája (gazdasági és politikai
preferenciáik megjelenítése a külpolitikájukban, mint például a szomszédokhoz, az
EU-hoz vagy az Arab Ligához fűződő külkapcsolataik), valamint a transzatlanti
kapcsolatot jelentő NATO, a maga „puha” (Mediterrán Párbeszéd, Isztambuli
Kezdeményezés) és „kemény” hatalmával (katonai képesség). (Lásd 3. sz. ábra)
A 21. század második évtizede két jelentős eseménnyel indult, amelyek az
EMRSSC biztonsági dinamikáját radikálisan befolyásolták: a 2010/2011 fordulóján
elinduló arab felkeléshullám és az ugyanebben az időszakban elkezdődő euró válság.
További kihívásként értelmezhető a globális pax Americana feltételezett közelgő
vége, amely védőernyőt biztosít Európa számára, az USA külpolitikai befolyásának
hanyatlása és a külpolitikai prioritásaiban bekövetkező változás. (N. Rózsa 2011,
Layne 2012)
3. sz. ábra: Az euro-mediterrán biztonsági szuperkomplexum
Forrás: Boening 2012a
1.5 Az Európai Unió eszközrendszerének vizsgálata
Buzan biztonsági szektorai alapján az euro-mediterrán
regionális biztonsági komplexumban
Az európai államok és a MENA-régió51 közötti kapcsolatok évezredes múltra
tekintenek vissza. A hidegháborút követően az átalakuló nemzetközi környezetben a
biztonság nem-katonai tényezői egyre jobban a figyelem középpontjába kerültek. Az
Európai Unió létrejöttekor (1993) a közös kül- és biztonságpolitikában CFSP) a
mediterrán térség katonai és gazdasági biztonsága is prioritásként jelentkezett,
köszönhetően a Földközi-tenger északi partvidékén elhelyezkedő államoknak
(Franciaország, Spanyolország, Olaszország, Görögország), amelyek – legfőképpen
Franciaország – egyrészről a térségbeli volt gyarmataikkal szorosabb kapcsolatokat
ápolnak, másrészről tartanak a gazdasági különbségekből fakadó indirekt biztonsági 51 Middle East and North Africa (Közel-Kelet és Észak-Afrika)
kockázatoktól (pl. illegális migrációtól és az ebből fakadó belbiztonsági
kihívásoktól).
A bipoláris rendszer felbomlásával az 1990-es években a nemzetközi
kapcsolatok új elméletekkel gazdagodtak, napvilágot látott – a legfontosabbak és
legismertebbeket megemlítve – Francis Fukuyamának a liberális demokrácia
térhódításáról (Fukuyama 1992), majd az erre adott válaszként Samuel
Huntingtonnak a civilizációk/kultúrák összecsapásáról szóló elmélete (Huntington
1996), továbbá Barry Buzannek és a koppenhágai iskola képviselőinek a biztonságot
és a biztonságpolitikai elemzést új szintre emelő elmélete. (Buzan, 1993, Buzan –
Segal 1996, Buzan et al 1998) A korábbi biztonságpolitikai eszközökben
bekövetkezett változás leképeződött az Euro-mediterrán Partnerség (Euro-
Mediterranean Partnership – EMP) programjának megfogalmazásakor (1995),
amelyben az Európai Unió a politikai és katonai együttműködését a mediterrán térség
országaival kibővítette a gazdasági és a kulturális dimenzióval.52
A disszertáció a biztonság hagyományos, katonai értelemben vett definíciója
mellett a gazdasági, társadalmi, környezeti biztonság53 „puha” (soft) kategóriái
alapján is vizsgálja az Európai Unió eszközrendszerét a palesztin–izraeli konfliktus
rendezésében, az Euro-mediterrán Partnerség és a 2008-ban létrejött Unió a
Mediterráneumért (Union for the Mediterranean – UfM) működésére helyezve a
hangsúlyt.54
1.5.1 Az Európai Unió eszközrendszerének vizsgálata
Az Európai Unió meg akarja őrizni jelentőségét a gyorsan változó világban,
viszont a tagállamai közül sokan „földrajzilag kicsik, gazdaságilag törékenyek,
demográfiailag hanyatló és öregedő trendet” mutatnak, és ilyen feltételekkel kell
szembenéznie a globális, regionális és lokális kihívásokkal. (Boening 2012a: 13) A
52 Az EU és a MENA országok közötti együttműködést ún. euro-med szerződések szabályozták, a
kooperáció bilaterális és multilaterális szinten történt.
53 A katonai biztonságot Buzan, Wæver és de Wilde bővítette ki a „puha” területekkel. (Buzan,
Wæver, de Wilde 1998)
54 Az Európai Szomszédságpolitikát itt szándékosan hagytam ki, működését a disszertáció 3.
fejezetében elemzem.
regionális biztonság megteremtését elsősorban a szomszédságpolitika eszközeivel
igyekszik elérni, amelynek egyik célterülete a Földközi-tenger déli és keleti
partvidéke. Az elmúlt néhány évtizedben az Európai Unió viszonya a mediterrán
szomszédjaihoz az EU-politikák harmonizációjában manifesztálódott: a Földközi-
tenger megtisztítására vonatkozó környezetvédelmi szabályozás, gazdasági
segítségnyújtás, társadalmi-kulturális párbeszéd elindítása az Anna Lindh Alapítvány
segítségével, civil társadalmi kezdeményezések és az oktatás támogatása. Az Unió a
Mediterráneumért megalakulásakor a prioritásai között szerepelt az energiabiztonság.
Mára gyakorlati projekteken keresztül valósítja meg az EMP-ben rögzített területek
támogatását.55
Buzan öt biztonsági szektora alapján vizsgálva az EMP három kosarát azt
látjuk, hogy az elsőben a politikai és katonai, a másodikban a gazdasági, míg a
harmadikban a társadalmi és kulturális biztonsági szektoroknak megfelelő politikák
kapnak helyet. Az EMP eredeti mandátuma a Mediterráneum politikai/biztonsági,
gazdasági és kulturális/társadalmi (három kosár) stratégiai jelentőségén alapul. Az
euro-mediterrán folyamat céljai között szerepel a politikai és biztonsági területen a
béke és stabilitás elérése, biztonsági kérdésekben a „hagyományos” nézőpont
megváltoztatása, az önkorlátozás kölcsönös biztosítása, a gazdasági területen a
növekedés, szabadkereskedelmi övezet létrehozása, segélyezés, tudástranszfer
biztosítása, a társadalmi/kulturális területen pedig a párbeszéd kialakítása. A
nemzetközi fejlesztés mint az EU legfőbb eszköze a stabilitás elérésében, Buzan öt
biztonsági szektora közül – a katonait kivéve – mindegyikkel kapcsolatban van, és
mindegyikre hatást gyakorol. (Lásd 4. sz. ábra)
55 Az UfM keretén belül az EU számos területen működtet fejlesztési programokat: (i) a közlekedés és
a városfejlesztés terén a jordániai vasúthálózat beintegrálása a regionális vasúthálózatba, LOGISMED
Training Activities program a logisztikában jártas szakemberek képzése, a transz-Maghreb autóút
megépítése, valamint a fenntartható városi és területi fejlődést biztosító stratégia alkalmazása; (ii)
környezet és vízgazdálkodás terén sótalanító üzem létesítése a Gázai övezetben, valamint a mediterrán
vízügyi szektor irányítása és finanszírozása; (iii) társadalmi és civil ügyek terén fiatal nők felsőfokú
képzése, az állástalan nők középfokú átképzése, a nők társadalmi pozíciójának erősítése a régió
fenntartható fejlődésének területén; (iv) a felsőoktatás és a kutatás terén az euro-mediterrán egyetem
létrehozása Fezben, valamint egyetemi és doktori végzettséggel rendelkező több mint 100 fő
elhelyezkedésének támogatása; (v) az energia terén a mediterrán napenergia terv a megújuló energia
felhasználására; (vi) a gazdaságfejlesztés terén az euro-mediterrán vállalkozásfejlesztési központ
létrehozása.
4. sz. ábra: Az Unió a Mediterráneumért három „kosara”, Buzan öt
szektora és a nemzetközi fejlesztés közötti viszonyulás
(© Nagy Milada, 2014)
1.5.2 A gazdasági biztonság
Az EMP tizenhárom éves működése alatt (és azt követően is a 2008-ban
megalakult Unió a Mediterráneumért tevékenységében) elmaradtak a látványos
sikerek, viszont az elképzelés, miszerint a gazdasági változás társadalmi változást
hoz magával, tovább élt az Európai Unióban: a MENA gazdasági fejlesztésével, a
szabadkereskedelmi övezet tervezett létrehozásával és az export-orientált növekedés
alapjainak megteremtésével a demokratikus intézményrendszer kialakítását
szándékozta elindítani. Európai szemszögből az integrációs folyamat lényeges eleme
a nemzetközi együttműködésnek, és az EMP/UfM éppen ezt a célt szolgálja, vagyis a
régióépítés eszközének tekinthető. Az Európai Unió integrációs folyamata
évtizedeket vett igénybe, ezt a tapasztalatot ültetné át az Unió a mediterrán államok
liberális-kapitalista világba való átvezetésébe.
Ian Manners szerint az EU nemzetközi szerepét nem annak köszönheti, amit
tesz, vagy amit mond, hanem ami. A nemzetközi rendszerben ténykedésének
köszönhetően megváltoztatja a normákat – normatív hatalom –, de úgy is
értelmezhetjük nemzetközi „működését”, hogy kiterjeszti a normáit a nemzetközi
rendszerre. (Manners 2002)
A kiszámítható politikai és társadalmi környezet elengedhetetlen feltétele a
külföldi közvetlen beruházásoknak, ugyanakkor a gazdaságpolitikai reformoknak
mind kulturális, mind pedig társadalmi következményei vannak. Az EU vállalta a
mediterrán partnerországok gazdasági struktúraváltása (gazdasági liberalizáció,
dereguláció, privatizáció, a kiegyenlítő programok) során bekövetkező káros hatások
mérséklését pénzügyi támogatás nyújtásával.
Eric Philippart rámutat arra, hogy a MEDA (1995) és a MEDA II (2000–2006)
programok nyíltan tükrözik az EU és a partnerországok közötti aszimmetriát – az EU
javára. (Philippart 2001) Habár a projektek sikerrel zárultak, a programok mégsem
tekinthetők egyértelműen sikeresnek.
Az „arab tavasz” az egész nemzetközi közösséget, így az EU-t is váratlanul
érte. A megmozdulások hatására a régió instabilitása miatt az EU szélesebb
biztonsági együttműködésre törekedett, elővette azokat a programjait, amelyek évek
óta mellékvágányra kerültek, mint például a MENA mezőgazdasági termékeinek
importjára vonatkozót, vagy a MENA országok állampolgárainak üzleti
vízumkiállításában rugalmasabb magatartást tanúsítottak.56
A gazdasági biztonság legfőbb elemeként az energiaellátás és útvonalainak
biztosítása jelenik meg mind az EMP-ben, mind az UfM-ben, az EU tag- és
partnerországainál egyaránt, intra- és interregionális szinteken is. A közel-keleti
energiaforrások a nemzetközi biztonságot befolyásoló stratégiai tényezők immár
több évtizede, jelentőségük az energiafogyasztás rohamos növekedése miatt óriási
mértékben nőtt. Kína és az USA a legnagyobb energiafogyasztók világszerte, közel-
keleti külpolitikájuk nagy mértékben befolyásolja az EU mediterrán politikájának
alakítását (pl. Kína és Irán gazdasági, vagy USA és Izrael stratégiai kapcsolata).
1.5.3 A katonai és politikai biztonság
Az Európai Unió védelmi képessége és politikája (European Security and
Defense Policy – ESDP) a Lisszaboni szerződés értelmében technikai szempontból
az EKSZ alá tartozik, tehát szupranacionális jelleggel bír, ugyanakkor a francia–brit
védelmi szerződés (2010) miatt kormányközi jegyeket is visel. Az euro-mediterrán
regionális biztonsági komplexum az EU–NATO védelmi együttműködéssel (Berlin
56 http://www.europarl.europa.eu/news/en/news-room/content/20120508IPR44655/html/MEPs-call-
for-trade-to-build-democracy-in-Arab-Spring-countries
plusz egyezmény 2002) új dimenziót képvisel, ennek regionális jellegzetességei is az
Európai Külügyi Szolgálat alá tartoznak.
Az európai államok alkották az első olyan államcsoportot, amely a regionális
biztonsági partnerségen keresztül akarta elkerülni a jelenkori államközi vagy belső
háborúkat. A regionális biztonsági intézkedések modelljének alapját a korábbi
évtizedek fegyverzetcsökkentésről szóló tárgyalásai és a Helsinki folyamat
tapasztalatai szolgálták. A 21. század új kihívásai (proliferáció, terrorizmus)
szükségessé tették az EU számára stratégiai pozíciójának és katonai képességeinek
(ESDP, NATO) átgondolását. Az ESDP az EU és a mediterrán partnerek közötti
együttműködés új struktúráját vezette be, amelynek legfőbb célja a felek közötti
bizalomépítés. Az EU a 27 civil misszió (béketeremtés, békefenntartás, békeépítés)
során a 2004-es stratégiai partnerségi politikában meghatározott elvek alapján járt el.
(EU EiT 2004)
Az EMRSC-ben, melyet az EU egy térségként fog fel 1995 óta immár
intézményesített formában, az EU-ban felfogott biztonságpolitikai érdekek
érvényesítése számos akadályba ütközik. Ezek egyike az európai stratégiai
felfogástól távol álló arab, török, izraeli megközelítés, amelynek oka a konfliktusok
„területi igény” jellegéből (az arab–izraeli konfliktus), valamint a Dél-
Mediterráneum államainak stratégiai egyenlőtlenségéből fakad.
Az Euro-mediterrán Partnerség első időszakára a békeépítés volt jellemző, ami
„inkább volt tekinthető a gazdasági együttműködés automatikus következményének,
mint konfliktusmegelőző elképzelésnek vagy politikának”. (Aliboni – Guazzome –
Pioppi 2001: bevezető)
Az „arab tavaszra” az EU megpróbált válaszolni, de ez késve érkezett, viszont
mind kormányközi szinten (Európai Bizottság és Parlament), mind szupranacionális
szinten (EKSZ) nyilatkozatokban erősítette meg Tunézia és Egyiptom támogatását az
erőszakmentes hatalomváltásban, ugyanakkor Franciaország és Olaszország gyorsan
reagált, hogy biztosítsa a volt gyarmataival a „speciális” kapcsolatát.57 Amilyen
gyorsan megalakult a líbiai katonai koalíció a válság rendezésére, a szíriai
57 Franciaország szinte az utolsó pillanatig kiállt a tunéziai kormányzat mellett, és a „rendzavarás”
megfékezésére hajlandó lett volna támogatást nyújtani Ben Alinak. A tunéziai francia tapasztalatok is
közrejátszottak abban, hogy a líbiai válság esetében viszont a francia kormány nem késlekedett a
beavatkozás elindításával.
polgárháborúra sem az EU-nak, sem a nemzetközi közösségnek ez idáig nem sikerült
választ találnia.
Elemezve az EMP működését az euro-mediterrán biztonsági komplexumban
azt látjuk, hogy több szintű kormányzati struktúráról, policentrikus kormányzásról
beszélhetünk, mivel egy új politikai képződményről beszélhetünk, egy sui generis
konstruktivista entitásról, amelyben a „nemzeti preferenciák nem meghatározottak,
hanem közösen hozták létre a szereplők és a struktúra között […], hogy
kompatibilissé váljanak, és legálisan összekapcsolhatóvá a szabályozó, bírói és
törvényhozó csatornákon keresztül”. (Boening 2009: 80) Joffé 2001-ben még azt
állítja az EMP-ről, hogy „a politikai együttélés tökéletes példája, amelynek lehetnek
érdekes társadalmi és kulturális következményei és a jövő valós paradigmájává
válhat” (Joffé 2001: 55). Selim azonban arra figyelmeztet, hogy „amíg az EU
ragaszkodik az egyoldalú magatartásához, az arabok ambivalens partnerei lesznek a
Barcelona folyamatnak.” (Selim 1999: 156) Az érem másik oldalához hozzátartozik,
hogy az arab államok a felajánlottnál több engedményre és támogatásra tartanak
igényt, és az uniós döntéshozatal befolyásolására bilaterális szinten mozgósítják a
„speciális” kapcsolataikat. A mediterrán partnerországok politikusai a politikai célok
eléréséhez nemcsak az európai unilateralizmus, hanem az európai magatartás
befolyásolására is lépéseket tesznek a tárgyalásaik során, különösen közel-keleti
konfliktust illetően. Ezen kívül megpróbálnak hatást gyakorolni az uniós tagállamok
bevándorlási politikájára, és nem utolsó sorban céljuk az országuk nemzetközi
elismertségének javítása az uniós partnerkapcsolat révén.
1.5.4 A társadalmi biztonság
Az 1980-as évektől az Európai Közösségek figyelemmel kísérte más országok
politikájában – így a Mediterráneumban is – az emberi jogok, a demokrácia és a jó
kormányzás elvének megvalósítását, az 1990-es években pedig már aktív lépéseket
tett a demokrácia, a civil társadalom, a jogrend és az emberi jogok megvalósítása
terén. Ennek köszönhetően (is) jött létre az Euro-mediterrán Partnerség.
Az EU célja a Barcelonai nyilatkozatban rögzített „prosperitás, stabilitás és
béke övezetének” létrehozása a gazdasági növekedés, politikai stabilitás és a
konfliktusok békés rendezése útján. Ennek értelmében a Barcelonai folyamat a
partnerek közötti különbségeket hivatott csökkenteni, valamint az olyan egyetemes
értékekhez és standardokhoz való viszonyukat javítani, mint az alapvető emberi
jogok, társadalmi pluralizmus, vallási és kulturális különbségek tiszteletben tartása, a
magánszektor és a piacgazdaság erősítése. Ezen elvek alapján az európai és a
mediterrán országok között jelentős különbségek mutatkoznak. Az EU – a fenti elvek
képviselőjeként – jogot formál arra, hogy véleményezze a partnerek magatartásának,
gyakorlatának és intézményi működésének összességét abból a szempontból, hogy
miként viszonyulnak az általa hirdetett elvekhez. Ezáltal a partnerség keretében az
EU az egyik csoporttól (dél- és kelet-mediterrán országok) jelentős változásokat vár
el, míg a másik csoporton (európai országok) keresztül próbálja megteremteni a
sikeres szocializáció feltételeit a felzárkózók számára. Ezeknek a változásoknak a
térség stabilizációját kellene szolgálniuk, és az ezek eredményeként létrejövő
kormányzati intézményeknek kellene a továbbiakban választ találniuk a felmerülő
kihívásokra.
Az európai és az arab, török gondolkodásban jelentős értelmezésbeli különbség
mutatkozik olyan alapvető kérdésekben (de néhány kérdésben akár még az izraeli
társadalom felfogását is ide lehet sorolni), mint a vallás és az állam kapcsolata, a
vallási pluralizmus, a vallások közötti párbeszéd, a civil társadalom szerepe, a női
egyenjogúság stb., valamint a nemzetközi biztonságot érintő külpolitikai magatartás.
A Földközi-tenger északi és déli partvidékének civil társadalmai között
megvalósuló együttműködési programoknak az EU nagy jelentőséget tulajdonított a
demokrácia és az emberi jogok adaptálásának folyamatában, mivel ezek a programok
új utat nyitottak a korábbi hagyományos, kormányközi, alapvetően bilaterális
segélypolitika mellett/ellenében, ami számos megoldhatatlannak tűnő nehézséggel
járt. A leglényegesebb problémának azt a tényt nevezhetjük, hogy a déli partvidék
államaiban autoriter rezsimek uralkodtak.
Ennek tükrében Ulrike Reinhardt 2002-ben lehangoló képet festett: „Kevés az
ok a reményre, hogy a [Barcelonai] folyamat igazságosabbá válik, hacsak a
partnerországok részéről nem történik nagyobb mértékű hozzájárulás […, és] a civil
társadalom szereplőinek […] kezdeményezéseit ki kellene aknázni”, ahogy a
mobilitását is – egyfajta Barcelona-vízum segítségével. (Reinhardt 2002: 20)
Az UfM létrejöttét (2008) követő időszakban a Dél-Mediterráneum államai
változáson mentek keresztül. A MENA-térség államaiban – különösen Tunéziában,
Egyiptomban – az EMP/UfM programjai növelték a civil társadalom képességeit, a
humán tőke fejlődését, ennek eredménye – a tudatosság és a meghatározottság –
mutatkozott meg Boening szerint az „arab tavasznak” nevezett átmenet során.
(Boening 2012b)
1.5.5 A nemzetközi fejlesztés
Már az 1957-es római szerződésbe is belefoglalták az Európai Gazdasági
Közösségek tagállamai a Maghreb-térséggel való gazdasági együttműködést, amely
ugyan még a megalkotók gyarmati területeire vonatkoztak, napjainkra azonban az
UfM gazdasági eszközei olyan fejlesztési célokat szolgálnak, amelyek a teljes
Mediterráneumot célozzák, és amelyeknek célja a Mediterráneum államai között
fennálló különbségek csökkentése.
A regionális fejlesztésekben betöltött uniós szerep nem az államok ellen
irányul, épp ellenkezőleg, segít, hogy az államok könnyebben alkalmazkodjanak a
globalizáció kihívásaihoz. Van Langenhove ezt a folyamatot nem a posztvesztfáliai,
hanem a neovesztfáliai világrendnek nevezi. A régi világrend „pozitív irányú
fejlődést hozott a kormányzásban, de […] hihetetlen erőszakot eredményezett. A
többszörös régiók világa felcserélheti az egyszerű nemzeti identitást a reálisabb
nézettel, mely szerint az emberek többféle regionális identitással rendelkeznek. A
régiók világának nem kellene komplexebb világnak lennie, hanem olyannak,
amelyben nagyobb esély van a békére és a szabadságra”. (van Langenhove 2008:
115)
A fejlett gazdaságok számára nyilvánvaló tény, hogy a gazdasági átalakulás és
liberalizáció társadalmi hátrányokat okoz. A dél- és kelet-mediterrán államok nem
rendelkeznek a Nyugat-Európában alkalmazott társadalompolitikával, sem jóléti
politikával, nem képesek kompenzálni a társadalmi kiadásokat, hacsak nem téríti
meg azokat az EU különböző alapokból és támogatási forrásokból.
1.5.6 Összefoglalás
Az EU eszközrendszerének (politikája és programjai) alkalmazásával nem ad
megfelelő válaszokat a mediterrán térség jelenlegi változásaira, problémáinak
orvoslására. A kezdeti és jelenkori célkitűzésekben nem figyelhető meg lényeges
változás, holott a politikai, társadalmi események meghaladták az EMP és az UfM
alapításakor megfogalmazott szükségleteket. Az ok legfőképpen az EMP/UfM-
tagállamok elvárásainak és érdekeinek különbözőségeire vezethető vissza.
Ha az euro-mediterrán regionális biztonsági komplexumot geopolitikai
térségnek tekintjük, a régióépítés folyamatának aspektusait kell elsősorban szem előtt
tartani, de nem szabad elfeledkezni az identitás kérdéséről sem. (Pace 2006)
A Földközi-tenger északi és déli peremvidéke között fennálló széles szakadék
mind az öt vizsgált szektorban fennáll. Ez a különbség azt vetíti előre, hogy további
lépések szükségesek az euro-mediterrán biztonsági partnerségben.
A nemzetközi fejlesztés az az eszköz, amelyet ez idáig kizárólag a gazdasági
eszközök közé soroltak. Elméletem szerint a nemzetközi fejlesztés mint eszköz ennél
sokkal messzebbre mutat, hiszen hatást gyakorol mind a politikai, mind a gazdasági,
mind a társadalmi és környezeti szektorokra. Egyedül a katonai szektor az, amelyikre
nem képes hatni. Ezt az állításomat a disszertáció második és harmadik fejezetében
igyekszem bizonyítani.
2. fejezet
2.1. A politikai biztonság
2.1.1 A Kvartett
Az oslói békefolyamat kudarcát és a második intifáda kirobbanását (2000)
követően a közel-keleti béketárgyalásokban szerepet vállaló négy legjelentősebb
szereplő – az Egyesült Nemzetek Szervezete, az Európai Unió, az Amerikai Egyesült
Államok és Oroszország – létrehozta a Kvartett néven ismertté vált „diplomáciai
ernyőt” (2001. október), amely a palesztinok és izraeliek közötti kibékíthetetlennek
tűnő ellentét rendezését igyekezett előmozdítani. A kezdeti sikeres lépéseket (útiterv
– roadmap, 2003) a későbbiekben az eredménytelenség váltotta fel, hiszen a második
intifáda alatt nem sikerült tűzszüneti megállapodást tető alá hoznia, és a 2008–2009-
es gázai háború alatt sem hallatta a szavát. (Elgindy 2012: 3) A palesztinok és az
izraeliek nem kerültek közelebb a megbékéléshez, és a sokadszorra újrainduló
tárgyalások során, főképp az „arab tavaszt” követően a Kvartettnek csupán politikai
mellékszerep jutott. A palesztinok 2011 szeptemberében benyújtották az ENSZ-hez a
tagsági kérelmüket, s ezzel a Kvartett – úgy tűnik – elérte képességének határait.
(Elgindy 2012)
2.1.2 A Kvartett jellemzői
A Kvartett egy „informális mechanizmus”, amely közös platformra helyezte a
közel-keleti békefolyamat négy legjelentősebb nemzetközi szereplőjét – az Egyesült
Nemzetek Szervezetét, az Európai Uniót, az Amerikai Egyesült Államokat és
Oroszországot –, hogy közreműködjenek a palesztin–izraeli megbékélés
elősegítésében. (Elgindy 2012: 15) A nemzetközi közösség a Kvartett létrehozásával
intézményesen és tartósan elkötelezte magát a konfliktus rendezése mellett,
egyidejűleg a politikai, biztonsági, stratégiai, valamint humanitárius célokat továbbra
is szem előtt tartotta.58 Habár a szerveződés ENSZ-felhatalmazás nélkül jött létre,
működésének jogalapját az ENSZ Biztonsági Tanácsának 242., 338. és 1397. számú
határozatai képezték. A Kvartett célja az ENSZ BT 242. és 338. számú határozatain
alapuló tárgyalásos megoldás multilaterális keretének a magalkotása – a kétállamos
megoldás, a békés egymás mellett élés mindkét fél által elismert határokon belül, a
„területet a békéért” elvek mentén. Tanácskozásait ad hoc jelleggel tartja, nem
rendelkezik a más szervezetekre jellemző titkársággal vagy adminisztrációval.
2.1.3 A Kvartett megalakulása
Már a Kvartett létrehozását megelőzően történtek olyan események – a
Mitchell-jelentés (2001)59 ajánlásainak és a Tenet-tervnek a (2001) figyelmen kívül
hagyása, valamint a 2000-es al-Aksza intifáda és annak következményeként a
békefolyamat megtorpanása 2001 elején –, amelyek előrevetítették egy hasonló
szerveződés megalakításának szükségességét. Végül a 2002-es izraeli támadás volt a
katalizátor, mely a Kvartett megalakulásában döntő szerepet játszott.
58 Az arabok és a zsidók közötti ellentétben a nemzetközi rendezési törekvések már az 1922-es évtől, a
palesztin mandátumterület létrehozásától megfigyelhetők. Az első komoly békítésre az 1967-es
háború után került sor, a Jarring-misszió azonban kudarcot vallott. (Az ENSZ Biztonsági Tanácsa
javaslatára közvetítőként Dr. Gunnard Jarring svéd diplomatát nevezték ki, aki 1968 novemberéig
töltötte be ezt a posztot.) Az 1973-as háborút követően rakták le a napjainkban is tartó
béketárgyalások alapját. Az ENSZ Bt 338. számú határozata magában hordozza az első béketárgyalás
megrendezésének – Genfben 1973-ban kerül rá sor –, valamint a nemzetközi beavatkozásnak a
lehetőségét a Közel-Keleten. Utóbbi a tűzszünet-ellenőrző egységek küldésében manifesztálódott,
amely missziót a későbbiekben kibővítették, és az UNEF I és II néven működött.
59 A Mitchell-jelentés szövege elérhető: http://www.bitterlemons.org/docs/mitchell.html
A 2001 januárjában a hivatalba lépő amerikai elnök, George W. Bush az
elődjétől – Bill Clintontól, aki hatalmas erőfeszítéseket tett a közel-keleti rendezés
érdekében – eltérően vesztett ügyként kezelte a békefolyamatot. A tabai tárgyalások
ezt követően megfeneklettek, és az amerikai kormány kijelentette, hogy lényegesen
csökkenti szerepét a konfliktus rendezésében. (Elgindy 2012)
2002. március 29-én az izraeli civilek ellen elkövetett öngyilkos palesztin
merényletekre válaszul az IDF katonai offenzívába kezdett a Nyugati Parton. Április
10-én az amerikai külügyminiszter, Colin Powell, az EU közös kül- és
biztonságpolitika főképviselője, Javier Solana, az ENSZ főtitkára, Kofi Annan és
Oroszország külügyminisztere, Szergej Lavrov összeültek, hogy megtárgyalják a
kialakult helyzetet. Ebből a tanácskozásból jött létre a Kvartett, melyet az ENSZ
Biztonsági Tanácsa 1435. számú határozatával 2002 szeptemberében jóváhagyott. A
Kvartett egy „furcsa teremtmény”, amelyet két állam, egy nemzetközi szervezet és
egy sui generis nemzetközi entitás alkot, „képességekkel és hajlandósággal
rendelkező államok ad hoc koalíciója […], amelyek a [(z) ENSZ Biztonsági – N.M.]
Tanácstól és az ENSZ kereteitől függetlenül működik”.60 (Elgindy 2012 idézi Prantl
2005)
A Kvartett támogatta a szaúdi békejavaslatot (Arab Békekezdeményezés),
amely nem csupán Izraelnek a palesztinokkal való megbékélését jelentette volna,
hanem Szíriával és Libanonnal, valamint minden arab országgal is. Oroszország a
Kvartettben vállalt együttműködéssel próbálta visszaszerezni politikai hatalmát, és
egyben javítani a kapcsolatait a muszlim világgal. A nemzetközi jog
letéteményesének számító ENSZ meghívása a Kvartettbe egyrészről gesztusértékű
tettnek bizonyult, másrészt pedig a konfliktusrendezésben vállalt közvetítés
visszaszerzését jelentette a szervezet számára. Az EU és Oroszország politikai
státuszuk emelkedését várták a tagságtól, és ez be is következett, annak ellenére,
hogy a későbbiekben Oroszország szerepe passzívnak tekinthető.
George W. Bush elnökségének első éveiben (2001–2002) az amerikai
külpolitikai érdeklődés középpontjába a terrorellenes háború került, ennek
következtében a palesztin–izraeli konfliktus háttérbe szorult, így akkoriban úgy tűnt,
hogy az amerikai közvetítői egyeduralom véget ér. George W. Bush azonban 2002.
60 A korábbi ENSZ-képviselő, Terje Rød-Larsen – jelentős szerepet tulajdonítanak neki a Kvartett
létrehozásában – véleménye szerint a Kvartett „az amerikai hatalomnak, az EU pénzének és az ENSZ
legitimációjának a tökéletes házassága”. (Elgindy 2012: 8)
június 24-i nyilatkozatában a palesztin reformok mellett érvelt, és a palesztin–izraeli
megállapodás létrejöttére három éven belüli időpontot tűzött ki. Ezzel a lépésével az
USA gyakorlatilag átvette a Kvartett irányítását.
2.1.4 Az útiterv
A Kvartett tagjai 2002-ben kezdték el a palesztin reform kidolgozását, és bő
egy év leforgása után 2003-ban hozták nyilvánosságra az útiterv (roadmap)
elnevezésű dokumentumot, amelyet 2003 novemberében az ENSZ Biztonsági
Tanácsa is jóváhagyott az 1515. számú határozatával. Az útiterv megfogalmazásából
az EU is kivette a részét, az első változat a dán elnökség ideje alatt született meg
(2002. augusztus), és a német külügyminiszter, Joschka Fischer hét pontos javaslata
inspirálta. (Tocci 2011 idézi Asseburg 2003)
A dokumentum által megfogalmazott legfőbb cél a palesztin állam létrehozása
három éven belül, aminek megvalósítását három lépésben irányozta elő: (i) az
erőszak megfékezése, reformok (biztonsági is), telepek építésének leállítása,
palesztin választások, izraeli kivonulás a második intifáda előtti „határok” mögé, (ii)
a palesztin állam létrehozása ideiglenes határokkal, (iii) az izraeli–palesztin
tárgyalások folytatása az állandó státusz elérése érdekében.
A „négyek” tevékenységének említésre méltó eredménye az útiterv, amelyet
szinte a nyilvánosságra hozatala pillanatában elutasítottak a konfliktusban érintett
felek, és ezzel a csoport hitelét is aláásták.
Az útiterv hiányosságai a rendezésre irányuló téves elképzelésekre vezethetők
vissza: a végső státusz eléréséhez a palesztin reformot elengedhetetlennek tartotta, de
a palesztin vezetés és rezsim változásának szükségszerűségéről nem tett említést. A
roadmap a palesztin reformmal párhuzamosan akarta megvalósíttatni az izraeli
kivonulást és megszüntetni az izraeli telepek építését, amely lépés önmagában
hordozta az érdekellentéteket.
Mivel a palesztin erőszak folytatódott, a telepek építését nem állították le, és az
izraeli katonai jelenlét is fennmaradt a palesztin területeken, Saron kormányára óriási
nyomás nehezedett, ezért a megállapodással ellentétes, egyoldalú válaszlépéshez
folyamodott: kivonult a Gázai övezetből (2005).61 Ez az esemény egy időre elvonta a
figyelmet a Nyugati Part-i telepek és a fal építéséről.
A Kvartett helyeselte az izraeli kivonulást. (Kvartett 2005. 05. 09.)62
Álláspontját – amely megegyezett az amerikai véleménnyel is (Bush 2002) – azzal
indokolta, hogy a telepek megszüntetésével szabad utat kap, és elkezdődhet a két
demokratikus állam megvalósítása, ugyanakkor figyelmen kívül hagyta a kivonulás
unilaterális jellegét.
Az útiterv eddig nem valósult meg. Ennek egyik oka, hogy hiányoztak a
világosan lefektetett mérföldkövek és feltételek, a másik oka, hogy a Kvartett nem
állított fel ellenőrző mechanizmust a feltételek teljesítéséhez.
2.1.5 Az Európai Unió a Kvartettben
A Kvartettben, annak megalakulásakor, az Európai Uniót a CFSP-főképviselő,
Javier Solana és az EU elnöke képviselte, és csupán a Lisszaboni szerződés hatályba
lépését követően került át a teljes képviseleti jog a CFSP-főképviselőhöz, Catherine
Ashtonhoz.
A palesztin reformokat illetően, amíg az USA-nak a palesztin rendszerváltás és
Jasszer Arafat elnökségből való eltávolítása jelentette a fő szempontot, addig az
Európai Unió a reform szélesebb spektrumára fókuszált, és a „hatékony
multilateralizmust” próbálta képviselni az amerikai (uni)multilateralizmussal
szemben.63 (Tocci 2011)
Az Európai Unió az 1990-es évek óta a Palesztin Nemzeti Hatóság legfőbb
donorjává vált. A „gazdasági óriás, politikai törpe” jelző alól azonban nem sikerült
kibújnia. Aggodalommal figyelte a 2000-es évek elején a palesztin–izraeli konfliktus
61 Számtalan kritika érte Izraelt az unilaterális kivonulása miatt. Ugyanakkor a Gázai övezetben a
másfél millió palesztin között élt 8500 zsidó telepes védelme megterhelte az izraeli biztonsági erők
kapacitását és költségvetését egyaránt, és a terület sem bír olyan szimbolikus jelentőséggel, mint
amilyennel Kelet-Jeruzsálem vagy a Nyugati Part.
62 A Kvartett-határozatok elérhetőségeit a Függelék 4. sz. melléklete tartalmazza.
63 A Kvartett első határozatából (Kvartett 2002. 04. 10.) kiolvasható az USA primátusa: „Az ENSZ, az
EU és Oroszország határozott támogatásáról biztosítja Powell amerikai külügyminisztert…”. (Kvartett
2002. 04. 10.)
eseményeit, számtalan határozatot hozott,64 de önállóan nem volt képes a felek
békítésére. A békefolyamat gazdasági hátterét biztosította, valamint politikai
támogatást nyújtott az Amerikai Egyesült Államoknak a közvetítésben.
Az EU 2001-ben a pénzügyi segélyek szabályozásakor az 1999-es Rocard–
Siegman-jelentésre,65 a palesztin nem kormányzati szervezetek ajánlásaira, valamint
a Palesztin Törvényhozási Tanács és képviselőinek véleményére hagyatkozott. Ezzel
elkezdődött a palesztin jogrendszer és az igazságszolgáltatás reformja. Másrészről a
reformok elkezdésével indirekt módon nyomást akart gyakorolni az USA-ra a
békefolyamat újraindítása érdekben.
A Kvartett másik három tagja fogékonynak bizonyult az EU reform-
elképzeléseire, amit a hét munkacsoport létrehozása is alátámaszt.66 Egyedül a
biztonsági szektor reformja maradt az USA irányítása alatt, mivel a felek nem tudtak
közös nevezőre jutni a kereteket illetően.
A palesztinok az Európai Unióban látták/látják az amerikai Izrael-barát politika
ellensúlyát, míg az ENSZ és Oroszország hátrébb sorolódtak, de szerepük
ugyanakkor mégsem hanyagolható el. (Tocci 2011)
Az ENSZ a nemzetközi jog letéteményeseként a Biztonsági Tanács
határozataival adja meg a békefolyamat hitelét, jelenlétét a rendezésben az arab világ
is elfogadta.67 Formálisan Izrael is elfogadja, ugyanakkor vád éri, hogy bizonyos
ENSZ határozatokat nem tart be.68 Oroszország szoros kapcsolatokat ápol az arab
országokkal, különösen Szíriával. Az 1990-es évektől javult az Izraelhez fűződő 64 Lásd Függelék 4. sz. mellékletét.
65 Michel Rocard és Henry Siegman vezetésével végzett vizsgálat célpontjában a palesztin
közintézmények működése állt. Górcső alá vették az intézmények akkori állapotát és hatékonyságát,
megpróbálták felderíteni a hatékony működést akadályozó tényezőket, és olyan intézkedésekre tettek
javaslatokat, amelyek révén a hatékony működés közepes vagy hosszú távon elérhetővé válhat.
66 Az alábbi témákat tárgyalták multilaterális keretek között: pénzügy, civil társadalom,
önkormányzatok, választások, igazságszolgáltatási reform, piacgazdaság.
67 A szakirodalom az ENSZ BT 242., 338. és 1397. számú határozataira hivatkozik. (pl. Tocci 2011,
Elgindy 2012, Rostoványi 2006, Paragi 2009)
68 Az ENSZ BT a 487. sz. határozatában (1981) felszólította Izraelt, hogy helyezze a nukleáris
létesítményeit a NAÜ felügyelete alá. Izrael a felszólításnak csak részben tett eleget, csak a Nahal
Soreq-ben működő nukleáris kutatóállomásra engedte be az ellenőröket. A libanoni háború (1982)
során több BT-határozat született a harcok beszüntetésére 508, 509, 511, 512, 513, 515, 516 and 517
(1982). A határozatok elérhetők: http://unscr.com/en (Utoljára megtekintve: 2014. 06. 03.)
viszonya, főként a több mint egymillió orosz kivándorló miatt, akik Izraelben találtak
új hazára.
A Kvartettben tapasztalt amerikai fölény az útiterv, a reformok és gázai
kivonulás során is nyomon követhető volt. Az Európai Unió a kivonulást felügyelő
megbízott irodájának finanszírozásában és az Agreement on Movement and Access
átültetésében kapott szerepet, ami az elkövetkező években a rafahi határátkelőhely
időszakos működtetésében (EUBAM RAFAH) ki is merült.69
A George W. Bush-adminisztráció figyelme 2005–2006-ban fordult ismét a
konfliktus felé, és ez tükröződött a Kvartett tevékenységében is. A Kvartett a 2005-
ös gázai kivonulás előkészítésekor az útitervnek megfelelő terveket készített, amelyet
a Saron-kormányzat figyelmen kívül hagyott.70
2006 januárjában azonban a Hamász a választási győzelmével új korszakot
nyitott. A Kvartett két tagja – az USA és az EU – nem volt hajlandó kapcsolatokat
fenntartani a Hamásszal, amíg nem változtatja meg a Chartájában az Izrael
eltörlésére vonatkozó passzust. Oroszország támogatta a Kvartett nyilatkozatát,
ugyanakkor 2006 márciusában fogadta a Hamász-küldöttséget, élén Káled Mesállal.
(Finn 2006) Az ENSZ közel-keleti képviselője, Alvaro de Soto a palesztin
választások eredményét úgy értékelte, hogy az új kormányzatot a jövőbeni tette
alapján kell majd megítélni, és nem a múltja alapján. (CNN 2006)
A választásokat megelőzően a Kvartett két határozatot hozott: az egyikben
hangsúlyozta, hogy egy a választásokon induló párt és a fegyveres milíciák közötti
szoros kapcsolatot összeférhetetlennek tartja (Kvartett 2005. 09. 20.), a másodikban
pedig felszólította a választásokon induló pártokat, hogy tartózkodjanak az erőszak
alkalmazásától, ismerjék el Izrael létezéshez való jogát és járuljanak hozzá a
fegyverzetük leszereléséhez. (Kvartett 2005. 12. 28.) A választási eredmény
ismeretében a Kvartett rögvest módosított álláspontra helyezkedett: A segélyek
eljuttatását az új palesztin (Hamász-)kormány aktivitásának milyenségétől tette
függővé. Elvárta, hogy az addigi palesztin–izraeli megállapodásokat a Hamász-
69 Lásd 2.2.4. fejezetet.
70 James Wolfensohnt kérték fel a feladatra, amerikai követként teljesítette a megbízatást, és csak
nehézségek árán hozta tető alá az AMA megállapodást 2005 novemberében. Wolfensohn kinevezése
sem ment problémamentesen, az amerikai külügyminiszter, Condoleezza Rice csak az EU és az ENSZ
Biztonsági Tanácsának nyomására fogadta el.
vezetőség tiszteletben tartsa, és a decemberi Kvartett-határozatban foglalt elveknek
megfelelően tevékenykedjen. (Kvartett 2006. 01. 30.)
Az új Hamász-kormányprogram elfogadását (2006. 03. 28.) követően a
Kvartett határozatának (Kvartett 2006. 03. 30.) értelmében annak három tagja (az
ENSZ, az USA és az EU) megvonta a támogatást a Gázai övezettől, és megszakította
a kapcsolatait a Hamász-kormány képviselőivel. Az Amerikai Egyesült Államok
Kongresszusa elfogadta a palesztin terrorizmusellenes törvényt,71 és Izrael
megtagadta az illetékek átutalását, letartóztatott számos magas rangú Hamász-
tisztségviselőt, lezárta a határokat, vagyis a nemzetközi közösség ellehetetlenítette az
új kormány mozgásterét. (Tocci 2007)
Az amerikai fél nyomására csatlakozott a bojkotthoz Brüsszel. Az Európai
Unió inkább a feltételekhez kötött együttműködés felé hajlott. (EiT 2006) Ahhoz,
hogy ez a kooperáció működhessen, előbb el kellett volna távolítani a Hamászt az
EU terroristákat felsoroló listájáról (2003-ban került fel rá a szervezet), ehhez viszont
a Hamásznak kellett volna bizonyítania, hogy feladja korábbi magatartását és a
nemzetközi normáknak megfelelő magatartást tanúsít. Az EU nemcsak felszólította,
hanem sürgette a Hamászt, hogy hagyjon fel az erőszakos cselekedettekkel, ismerje
el Izrael létezéshez való jogát és írja alá az Izrael és a PNH által már jóváhagyott
megállapodást.
Alig egy hónap elteltével bizonyosságot nyert a helyzet tarthatatlansága, és a
Kvartett – ezen belül is az EU – volt az elindítója az ún. Ideiglenes Nemzetközi
Mechanizmusnak (Temporary International Mechanism – TIM), amelyen keresztül
humanitárius segélyeket folyósított és programokat valósított meg az év nyarától.72
(Kvartett 2006. 05. 09.)
A szaúdi közvetítés sem hozta meg 2007-ben az áttörést a Hamász és a Fatah
együttműködésében. A palesztin nemzeti egységkormány rövid ideig tartó (három
hónapos) működésének a Hamász és a Fatah között kirobbant fegyveres konfliktus
(2007. június) szabott gátat, amely végül a Gázai övezet és a Nyugati Part teljes
mértékű szétválását eredményezte. Ezután a Kvartett – figyelmen kívül hagyva a
Fatah-vezetés alatt álló Palesztin Hatóság legitimitásának megkérdőjelezését – a
Nyugati Partra összpontosított. Ezt a nézetet tükrözi a 2010-ben hozott határozata,
amelyet a nemzetközi irodalom „West Bank first”-elvként említ, és amelynek létét 71 http://www.govtrack.us/congress/bill.xpd?bill=h109-4681
72 Bővebben lásd a 3.3. fejezetet.
hivatalosan cáfolják. (Kvartett 2010. 06. 21.) Ezt a politikát az EU is „átvette” az
Egyesült Államoktól, és alkalmazta a segélyezési programjaiban (pl. PEGASE 2007-
től, EUPOL-COPPS stb.).
A Gázai övezet gazdasági és humanitárius helyzetével kapcsolatban a Kvartett
többször felemelte a szavát, támogatta a Szalám Fajjád által 2007-ben beterjesztett
fejlesztési tervet az azonos év decemberében megrendezett donorkonferencián
Párizsban, az Öntött ólom hadműveletet (2009) követően pedig a helyreállítás
finanszírozásában és a humanitárius segélyek eljuttatásában is részt vállalt. Egyet
viszont folyamatosan elmulasztott: a PNH és a Hamász megbékélésének
előmozdítását.
Tony Blair kinevezését Kvartett-képviselővé (2007) a Kvartetten belül az USA
hegemóniájának további kiterjesztésének vélték.73 Ráadásul önállóan is hozott
döntéseket, anélkül, hogy a Kvartett tagjaival egyeztetett volna. Ugyanakkor a
kinevezés körülményei rávilágítottak egyrészt a transzatlanti, másrészt pedig a brit–
EU kommunikációs hibákra. (Möller – Hanelt 2007) Az annapolisi folyamat (2007.
november – 2008. december) során a Kvartettnek ugyan részt vett a tárgyalásokon,
de az egész eseménysor amerikai közvetítéssel zajlott. Ugyanez mondható el a 2010-
ben újrainduló tárgyalásokról. Barack Obama és George Mitchell főmegbízott ültette
le a tárgyalóasztalhoz a konfliktusban érintett feleket.
Ami az Európai Unió politikai szerepvállalását illeti, az 1990-es években szinte
kizárólag csak az „oldalvonalról” szemlélhette az eseményeket. A Camp David II.
kudarcát követően igyekezett politikai befolyást nyerni a békefolyamatban: a 2000-es
Sarm el-Seik-i béketárgyaláson Javier Solana, a CFSP főképviselője is részt vett,
valamint az EU különmegbízottjának, Miguel Moratinosnak a diplomáciai
tevékenységét is folyamatosan irányította. 2000–2002 között az uniós tagállamok
tartózkodtak az önálló (az USA megkerülésével történő) uniós lépésektől, és ez idő
tájt az EU számára nyilvánvalóvá vált, hogy az USA nélkül, önállóan nem képes a
rendezés elérésére.
73 A 2003-as iraki háborúban tanúsított Amerika-barát politikája miatt Tony Blair (volt brit
miniszterelnök) kinevezését fenntartásokkal fogadták Európa-szerte és a Közel-Keleten egyaránt.
Személyében részben az amerikai érdekek kiszolgálását és a Kvartetten belüli amerikai–uniós
összefogást látták megvalósulni. Oroszország kifejezetten ellenezte Blair kinevezését, ami mögött a
2006-os Litvinyenko-ügy miatt megromlott brit–orosz viszony állt.
Az EU a Palesztin Nemzeti Hatóságnak nyújtott támogatása az eltel két
évtizedben folyamatosan növekedett. A gazdasági szerepvállaláson túl politikai és
biztonsági lépéseket tett pl. az EUBAM-RAFAH és az EUPOL-COPPS missziók
létrehozásával.
A belső tényezők mellett külső tényezők is hatást gyakoroltak a Kvartett
működésére. Izrael az unilateralizmusban jobban bízott (a Kvartetten belül az USA-
ban bízott csak), mint a multilateralizmusban, maga is unilaterális politikát folytatott,
amikor Libanonból (2000) és Gázából (2005) egyoldalúan kivonult. A
multilateralizmus a zsidó állam érdekeit sértette. A Kvartettet Izrael hivatalosan nem
ismerte el, az első találkozóra Izrael és a Kvartett képviselőivel csak 2011-ben került
sor. (Tocci 2011)
A palesztinok szélesebb körű nemzetközi közvetítést szeretnének, de a
palesztin táborban is különböznek a nézetek e téren. Egy azonban vitathatatlan: az
USA az egyedüli aktor, amelyik képes (lehet) nyomást gyakorolni Izraelre. A
palesztin ellenzék – köztük legfőképpen a Hamász – fenntartásokkal viseltet az USA-
val szemben, ugyanakkor más harmadik felek nem rendelkeznek azzal a képességgel,
amellyel Izraelt más irányba téríthetnék.
2.1.6 Összefoglalás
Tizenkét évvel a létrehozása után a Kvartettről bebizonyosodott, hogy az arab-
izraeli konfliktus közvetítésében nem jelent hatékony fórumot, nem volt képes
látványos eredmények felmutatására, és a gyakorlati működése sem az eredetileg
elképzelt multilateralitás jegyében történik. A képviselői ugyan rendszeresen
tanácskoztak, határozatok sorozata született meg, de sem az EU, sem az ENSZ vagy
Oroszország nem volt képes vagy éppen nem gyakorolt nyomást a tárgyalóasztalnál
sem az izraeliekre, sem a palesztinokra, de még az Amerikai Egyesült Államok
közel-keleti politikájára sem, és igazából egyikük sem erőltette a Kvartett mediátor-
szerepének erősítését. Ezzel a három „tag” akaratlanul is hozzájárult az USA a
külpolitikájának legitimálásához, és egyúttal saját tekintélyvesztésüket is
kénytelenek voltak elkönyvelni.
A Kvartett kibővítése jelenleg nincs napirenden, annak ellenére sem, hogy a
kínai külügyminiszter Vang Ji az Al Dzsazírának adott interjújában (2014. január)
kijelentette, hogy a palesztin–izraeli békefolyamat előmozdításának érdekében
„[Kína] készen áll csatlakozásra, ha a Kvartett tagjai is úgy akarják”. Amennyiben ez
nem következne be, Kína azon fog dolgozni, hogy „saját eszközeivel előre vigye a
békefolyamatot”. (Keck 2014)
A 21. században a békefolyamatban elért részeredmények (pl. a tárgyalások
újrafelvétele 2012-ben) nem a Kvartett tevékenységének, hanem az USA-nak vagy
éppen harmadik félnek volt köszönhető.74 A reformelképzelések közül Arafat
eltávolítása megtörtént, de a további tervek nagy része papíron maradt, gyakorlati
megvalósításuk még várat magára. A palesztin–izraeli végső megállapodásnak egyik
feltétele a demokratikus és jól működő Palesztin Hatóság, így az egyezmény tető alá
hozása belátható időn belül nem várható.
A Kvartett létjogosultságát vizsgálva néhány szerző úgy vélekedik, hogy a
Kvartettre inkább multilaterális, a rendezési folyamatot ellenőrző szervként kellene
tekinteni, egyfajta konzultációs mechanizmusként, és semmiképpen sem
közvetítőként. (Möller – Hanelt 2007, Tocci 2011) A szerveződés jelentősége még
abban is rejlik, hogy ismételten aktivizálhatja az USA-t a békefolyamat
rendezésében, valamint továbbra is kiáll a kétállamos megoldás mellett, és
megteremti a rendezés kereteit.
Hatása Jelentősége
Meghatározott
cél
Elérte
?Kimenetel
Hivatalos
szerepElérte?
Jelenlegi
szerep
Intifáda/
erőszak 2001–
2005
tűzszünet nem
egyoldalú
palesztin
tűzszünet
nincs – nincs
Útiterv
2003. ápr.
biztonsági
reform, telepek
befagyasztása,
PS-tárgyalások
nem
nem
hajtották
végre
szponzor,
ellenőrzés
végrehajtása
minimális szponzor
Kivonulás/
AMA 2005
koordinálás,
zökkenőmentes részben koordináltá
k, Gáza
izraeli–
palesztin részben QSE
74 Egyiptom a Hamász és Izrael közötti tűzszüneti megállapodásban 2008-ban, majd 2011 áprilisában
a palesztin megbékélésben, Törökország 2008 márciusában és decemberében Szíria és Izrael közötti
közvetítésben, Szaúd-Arábia pedig a palesztin egységkormány létrehozásában 2007-ben játszott
szerepet.
ősz
átszállítás,
gazdasági
fellendülés
elzárva/
AMA nem
működik
tárgyalások
támogatása
Hamász
választások
2006. jan.
időbeni
választások,
Hamász
részvételének
jóváhagyása
igen
„szabad és
fair”
választások,
PH
bojkottja
Kvartett-
elvekigen PH bojkottja
Annapolis
tárgyalások
2007. nov. –
2008. dec.
PS-ről szóló
megállapodás
2009. jan.-ban
nem
a
tárgyalások
a gázai
háborúba
torkolltak
nincs – nincs
Gázai háború
(Öntött ólom)
2008 dec. –
2009. jan.
nem volt
ENSZ-
közreműköd
éssel elért
tűzszünet
nincs – nincs
Gáza blokád
2007. jún. –
napjainkig
blokád vége nemblokád
mérséklésekoordinálás igen
OQR, ENSZ,
USA
Közvetett
tárgyalások
2010 máj. –
aug.
közvetlen
tárgyalások,
PS-
megállapodás
2 éven belül
részben
elmozdulás
a közvetlen
tárgyalások
felé
nincs –
nincs
(csak az
USA)
Közvetlen
tárgyalások
2010. szept.
PS-
megállapodás
2011. aug.-ban
nem
3 hét után
megtorpaná
s
nincs –
nincs
(nem kapott
meghívást)
Megjegyzés:
PS – permanent status (állandó státusz)
OQR – Office of Quartet Representative (a Kvartett képviselőjének hivatala)
QSE – Quartet Special Envoy (a Kvartett főmegbízottja)
AMA – Agreement on Movement and Access
1. sz. táblázat: A Kvartett hatása és jelentősége különböző
konfliktushelyzetekben és válságkezelési helyzetekben
Forrás: Elgindy 2012 (fordítás)
2.1.7 A palesztin állam kérdése
Max Weber ismert megállapítása szerint „az állam egy adott területen a legitim
fizikai erőszak monopóliumával bíró szervezet”. Rendelkezik a területe feletti
szuverenitással, beleértve a törvényhozást, végrehajtást és bírói hatalmat,
függetlenséget más államoktól, a többi állam elismeri, a nemzetközi térben önálló
cselekvéssel bír, ami igazából megkülönbözteti a nem állami entitástól. A jogok
mellé azonban kötelezettségek is társulnak. Az egyik és legfontosabb, hogy az állam
garantálja, hogy a területéről nem indul olyan akció, amely fenyegetést jelenthet a
nemzetközi békére és biztonságra, egyúttal biztosítja a területén élő lakosság
biztonságát.
A palesztin állam75 kapcsán a hazai környezetben két tényező merül fel, amelyeket
vizsgálni szükséges: (i) az ideiglenes megállapodás (és a többi egyezmény) helyzete76
és (ii) Izrael jogi helyzete a Gázai övezetben és Ciszjordániában.75 A palesztin államiság kérdéséről lásd bővebben: pl. Gazdik Gyula: Az izraeli–palesztin viszony
újabb fejleményei, az Obama-beszéd kihatásai I. Nemzet és Biztonság, 2011. 5. szám. 3–12. o.;
Gazdik Gyula: Az izraeli–palesztin viszony újabb fejleményei, az Obama-beszéd kihatásai II. Nemzet
és Biztonság, 2011. 6. szám. 3–14. o.; Gazdik Gyula: A palesztin ENSZ-csatlakozási kérelem
előzményei és perspektívái I. Nemzet és Biztonság. 2011. október.; Gazdik Gyula: A palesztin ENSZ-
csatlakozási kérelem előzményei és perspektívái II. Nemzet és Biztonság. 2011. november.; Gazdik
Gyula: Újabb közel-keleti nekifutás – de meddig? Nemzet és Biztonság, 2010. 8. szám, 3–14. o.
Gazdik Gyula: A békefolyamat és a palesztin államiság feltételei. Nemzet és Biztonság, 2008/12. 3–
14. o.; Gazdik Gyula: Adalékok a palesztin államiság kérdéséhez. In: Társadalom és Politika, 2006/3-
4, 6–28. o.; Paragi Beáta: Még nem modern, már nem hagyományos : A palesztin államiság kérdőjelei
a XXI. század elején. In: 60 éves a Közgazdaságtudományi Egyetem: A Jubileumi Tudományos
Konferencia alkalmából készült tanulmányok: Társadalomtudományi Kar. Aula, Budapest. p. 199-
213. o.; Paragi Beáta: Békefolyamathoz kötött államépítés a Közel-Keleten: A palesztin eset
tanulságai. Külügyi Szemle, 1., 73–101. o.; Paragi Beáta: Az oslói békefolyamat és a palesztin
autonómia kudarcának okai. In: Csicsmann László (szerk): Iszlám és modernizáció a Közel-Keleten.
Az államiság eltérő modelljei. Aula, Budapest. 275–338. o.; Inbar, Ephraim – Sandler, Shmuel: The
risks of Palestinian statehood. Survival: Global Politics and Strategy. 1997, 39. évfolyam. 2. szám.;
Falah, Ghazi: Re-Envisioning Current Discourse: Alternative Territorial Configurations of Palestinian
Statehood. The Canadian Geographer, 2008, 41.évfolyam, 3. szám, 307–330. o.
76 A diplomáciai diskurzus hivatkozási alapjai az Oslo-I és Oslo-II megállapodáson túl a roadmap, az
arab békekezdeményezés (Arab Peace Initiative) és az ún. Mitchell-jelentés (2001).
A palesztinok és Izrael között létrejött egyezmények egy része már érvényét
vesztette, vagy ha még érvényben is van, a felek hajlamosak érdekeiknek
megfelelően értelmezni azokat.77 A nemzetközi közösség viszont a megállapodásokat
kötelező érvényűnek ismeri el. Mindemellett megállapítható, hogy a
„megállapodások státuszának kérdése túlmutat a jog keretein, és komoly politikai
megfontolások gyakorolnak hatást a két fél pozícióira ebben a kérdésben”. (Baruch
2013: 54)
Izrael helyzetét tekintve a nemzetközi közösség az 1967-es háború területszerzései
után az országot megszálló hatalomnak tartja,78 és Izrael ugyan kivonult 2005-ben a
Gázai övezetből, de az izraeli ellenőrzésnek köszönhetően a nemzetközi politikában
a Gázai övezetet még mindig megszállt területként kezelik. Baruch (2013) szerint, ha
létrejönne a palesztin állam, Izrael pozíciója nem változna a megszállt területeken.
Állítását azzal indokolja, hogy a palesztin állam csak azokon a területeken tudna
működni, amely területek palesztin fennhatóság alatt vannak, és Ciszjordánia C és
részben a B területei, valamint Kelet-Jeruzsálem továbbra is izraeli felügyelet alatt
maradnának.79 Emiatt Izrael továbbra is megszálló hatalom maradna, a különbség
abban mutatkozna meg, hogy akkor a területek egy állam, Palesztina részét
képeznék.
A Palesztin Nemzeti Hatóság működése behatárolt, a B és C területeken a biztonság,
a C területeken az infrastruktúra, a légtér és az izraeli lakosság felett tilos számára a
fennhatóság gyakorlása. Ugyanez érvényes Kelet-Jeruzsálem esetében is. A
gazdasági szférát illetően egyértelműen kimutatható a PNH függősége az izraeli
importpolitikától, a vámok és illetékek utalásától.80 A Világbank 2013-ban közzétett
jelentése szerint (Világbank 2013) az átfogó békemegállapodás – az izraeli
biztonsági intézkedésektől függetlenített – palesztin állam létrehozása elvezethet a
területek gyors ütemű gazdasági fejlődéséhez.
77 Elsősorban a Gázai övezetről és Ciszjordániáról szóló izraeli–palesztin ideiglenes megállapodásról
van szó (1995. 09. 28.). Az egyezményt és a további megállapodásokat lásd:
http://www.mfa.gov.il/MFA/Peace+Process/Guide+to+the+Peace+Process/Israel-
Palestinian+Negotiations.htm. (Utoljára megtekintve: 2014. 06. 03.)
78 A területek egy részét nem megszállt, hanem „vitatott területnek” nevezik, mivel nem tartoztak
korábban szuverén államhoz, így státuszuk nem meghatározható.
79 Ciszjordánia területi felosztásról lásd az 1. fejezetet.
80 A témáról bővebben lásd a 3. fejezetet.
Jelenleg a palesztin lakosság letelepedési engedélyeztetése is Izrael hatáskörébe
tartozik. Egy majdani palesztin államnak szuverén jogában áll az állampolgárság
meghatározása, joggal merül fel a kérdés, hogy milyen mértékben terjesztené azt ki.
(Baruch 2013)
A PNH által elfogadott reformok célja a „fenntartható” palesztin állam megalakulása.
A valóságban azonban a PNH hatalmának megerősítése és a politikai stabilitás
megvalósítása – izraeli biztonsági feltételek mellett – zajlik.
2.1.7.1 A palesztin állam kérdése a nemzetközi arénában
2.1.7.1.1 Az 1988-as algíri deklaráció és következményei
A Palesztin Nemzeti Tanács (PNC) 1988-as algíri ülésén Jasszer Arafat kihirdette a
palesztinok függetlenségi nyilatkozatát, egyben a palesztin állam megalakítását,
melynek fővárosa Jeruzsálem. A nemzetközi közösség a nyilatkozat elhangzását
követően a palesztin állam létét nem ismerte el.81
Az algíri deklaráció után bő tíz évvel, majd újabb tíz évre rá ismét előtérbe került a
palesztinok unilaterális államának kikiáltása. Az 1994-es ideiglenes
megállapodásban szerepel, hogy a palesztin államot öt éven belül létrehozzák. A
palesztinok ezt szó szerint értelmezték, és 1999-ben egyoldalúan kihirdették az
államukat. Az izraeli felfogás szerint az ötéves időtartam az állandó megállapodás
elérésére szólt, ha a feleknek a tárgyalások során a megadott időtartam alatt nem
sikerül az egyezményt tető alá hozniuk, akkor a határidő kitolódik. A következő
egyoldalú kihirdetés 2009-ben történt. Koszovó függetlenné válásának (2008)
példáján a palesztinok felbuzdultak. „Itt az ideje, hogy [a Biztonsági Tanács]
elismerje a palesztin államot az 1967-es határokkal és Jeruzsálemmel mint
fővárossal”, nyilatkozta Száeb Erakat a palesztinok delegációjának vezetője. (ICG
2010)
Az ENSZ Közgyűlés 2009-ben a palesztinok státuszát megemelte nem tagállami
megfigyelő státuszra. Fontos megjegyezni, hogy a nem tagállami és a tagállami
megfigyelő státusz között csak szimbolikus különbség van. Mégis, amikor egy
81 Az akkori Szovjetunió, amely a palesztinokkal közeli kapcsolatot ápolt, is csak a nyilatkozatot
ismerte el, a palesztin állam létét nem. (Prince 1988–1989)
entitásból nem tagállami megfigyelő válik – mintegy államként tekintenek rá –,
nemzetközi következményei lehetnek. Palesztina államként tagja, illetve részese
lehet olyan szervezeteknek, szerződéseknek, amelyeknek Izrael is tagja, aláírója, és
ezek révén hatást gyakorolhat Izraelre.
Az USA, az EU és az ENSZ, mint a békefolyamat legjelentősebb közvetítő
szereplői,82 a kétállamos megoldás hívei. Az USA határozottan elutasította a
palesztin állam elismerését az ENSZ-ben, azzal az indokkal, hogy eltérnek a
békefolyamattól, amely a megbeszéléseken és a közös döntéseken alapszik.
Ugyanakkor a cél érdekében az USA nem volt képes leállíttatni az izraeli telepek
építését Ciszjordániában.83
2.1.7.1.2 A Nemzetközi Büntetőbíróság bevonására tett kísérlet
2009. január 22-én a Palesztin Nemzeti Hatóság hivatalos dokumentumban
tájékoztatta a Nemzetközi Büntetőbíróságot (International Criminal Court – ICC)
arról, hogy a PNH hajlandó alávetni magát az ICC törvénykezési hatáskörének.84 A
palesztinok a római statútumra hivatkoztak, amely szerint az ICC azokra az
államokra is kiterjesztheti a hatáskörét, amelyek nem részesei az ICC-szerződésnek,
és ad hoc módon vizsgálhat bűntetteket a nem tagállam területén és lakossága
körében.
A palesztinok beadványa jogi és diplomáciai aggodalmakat is felvetett. Egyrészt a
megállapodásokat nem a PNH írta alá. Az 1990-es években az oslói egyezmények
Izrael és a Palesztin Felszabadítási Szervezet között jöttek létre azzal a kikötéssel, 82 Időközben Törökország is folytatta a regionális hatalmi pozícióért a küzdelmeket, és a konfliktus
mediációjában próbált részt vállalni. Az Izraellel közös stratégiai szövetségtől elmozdult a palesztin-
párti politika felé, különösen a 2010-es Mavi Marmara incidens óta.
83 Az ENSZ BT-ben 2011. 02. 18-án az USA vétót emelt a ciszjordániai izraeli telepek építése
ellenében előterjesztett javaslat kapcsán. Ezzel az amerikai politika szembe került korábbi
álláspontjával. Obama 2011. májusi beszédei (19-én az „arab világ” felé, 20-án az AIPAC
konferenciáján) az amerikai aktivitás újraéledését jelezték a békefolyamatban. (A beszédek elérhetők:
http://www.whitehouse.gov/briefing-room (Letöltés ideje: 2011. 09. 30.)
84 Ha a PH-nak, egy nem állami entitásnak ez irányú kérése meghallgatásra találna, akkor az ICC
államként ismerné el a PH-t, és nem mellékesen más politikai közösségek (csecsenek, kurdok,
baszkok stb.) számára követendő példát jelentene.
hogy a megalakuló Palesztin Hatóságnak (PH) korlátozott hatalmat engednek csak át,
és ezzel a lépéssel nem jön létre a palesztin állam sem a Gázai övezetben, sem
Ciszjordániában.85 Az Ideiglenes Megállapodás értelmében a PH nem folytathat
külkapcsolatokat (VII. fejezet, 5a cikk), a PFSZ-nek tartották meg a jogot az
államokkal való tárgyalásokra és szerződések aláírására – a PH nevében. A
felhatalmazás korlátozott jogkört jelentett, csupán a gazdaság, kultúra, tudomány és
oktatás területére terjedt ki. (Gold – Morrison 2010)
A palesztin államiság kérdése 2004-ben is felmerült, amikor az ENSZ Közgyűlés
kikérte a Nemzetközi Bíróság (International Court of Justice – ICJ) véleményét az
izraeli védelmi fal kapcsán. Izraeli vélemény szerint a kérdés nem is kerülhetett
volna a Nemzetközi Bíróság elé, mivel nem két állam közötti vitáról volt szó, és a
plénum elé kizárólag mindkét fél beleegyezését követően juthat el egy ügy. Meg kell
jegyeznem, hogy a palesztinok is „jövőbeni palesztin államra” hivatkoztak. (Ronen
2009) Az ICJ állásfoglalásában a tárgyalásos megoldást sürgette a probléma
megoldásában, és egyúttal a palesztin állam létrehozásában is, valamint elutasította
Izrael érveit arra vonatkozóan, hogy a fal a biztonságát hivatott megőrizni. Izrael
azzal indokolta a fal építését, hogy a palesztin területekről érkező támadásoktól védi
meg a lakosságát és a területét, és az ENSZ Alapokmányának 51 cikke értelmében
joga van az önvédelemhez. Az ICJ az 51. cikkre való utalást is elutasította, mivel
abban két állam közötti fegyveres támadás esete szerepel. Az önvédelemre
vonatkozó ICJ-vélemény heves támadások tüzébe került, különösen a 2001.
szeptember 11-ét követő nemzetközi környezetben. (Ash 2009) Ugyanakkor az ICJ-
vélemény azt is tükrözte, hogy a palesztin állam nem létezik.
A kérelem 2009-es benyújtását követően a PNH dilemmába került, ugyanis az
államiság unilaterális deklarálása – a tárgyalásos megoldás ellenében – nemcsak a
megállapodás felrúgását jelentette volna, hanem hatást fejtett volna ki a palesztin
állam elismertetésében is, mivel az „illegális cselekedetek nem eredményezhetnek
legális jogokat”, vagyis a nemzetközi jog megsértése a palesztin állam nemzetközi
közösség általi elutasítását vonta volna maga után. (Gold – Morrison 2010: 8)
További vitára ad okot, hogy az államiságot nem lehet biztosítani olyan kormányzat
számára, amelyben fundamentalista politikai elemek találhatók (Hamász), amelyek
egy másik állam (Izrael) eltörlését hirdetik.
85 A második oslói megállapodás (Ideiglenes Megállapodás, 1995) határozott a palesztin ideiglenes
önkormányzati hatóság létrejöttéről.
A PH kísérlete az ICC bevonására a széles körű kampány része volt, amelyben a
nemzetközi szervezeteket, intézményeket vonta be az Izraellel folytatott vitájába.
Következő lépésként az ENSZ BT elé vitte az állam elismertetésének kérdését 2011-
ben, ahol a „vétórendszer” megakadályozta a palesztin állam létrejöttét. Ugyanakkor
2011. október 31-én az ENSZ Kulturális, Tudományos és Oktatási Szervezetének
(UNESCO) 195. állandó tagjává vált Palesztina.86 A döntést követően az USA és
Izrael beszüntették a szervezet pénzügyi támogatását, ami a költségvetésének 25%-os
csökkenéséhez vezetett.87 (Nagan – Haddad 2012)
2.1.7.2 A Hamász politikai álláspontja
A 1990-es évek békefolyamata idején a palesztinok nagyobb hányada elfogadta a
Jasszer Arafat vezette Palesztinai Felszabadítási Szervezetet legitim képviselőjének.
A belső megosztottság, az erőszak, a politikai korrupció elburjánzása, a
békefolyamat sikertelensége, Arafat halálát követően a Hamász megerősödése a
problémák még inkább negatív irányban történő elmozdulása felé vezetett. Mahmúd
Abbász, Arafat utódaként került a PNH elnöki székébe, a palesztinok képviseletére
felhatalmazással bír, ehhez nem fér kétség, viszont a pártja, a Fatah, megosztott, és
nem rendelkezik azokkal a képességekkel, amelyek a sikeres kormányzáshoz
nélkülözhetetlenek.
A Hamász a második intifáda idején tett szert növekvő népszerűségre, és 2006-2007-
ben megszerezte az ellenőrzést a Gázai övezet felett, valamint a Palesztin Nemzeti
Tanácsban88 is többségbe került. A Hamász támogatottságot élvez Ciszjordániában és
a palesztin diszpóra körében is. A palesztin egységre történt lépések egyelőre nem
vezettek el a megvalósuláshoz, amely helyzet mind Izraelnek, mind az USA-nak
megfelel, ugyanis az egységgel a békefolyamat szűnne meg, mert mindketten (az
USA és Izrael is) fenntartásokkal viseltetnek a Hamásszal szemben, amíg nem hagy
86 A szavazáson 107-en voksoltak igennel, 14-en elutasították a felvételt, és 52-en tartózkodtak.
87 Az UNESCO költségvetésének 22%-át az USA és további 3%-át Izrael támogatása fedezte.
88 A Palesztin Törvényhozó Tanács (Palestinian Legislative Council – PLC) tevékenysége háttérbe
szorult a Gázai övezet és Ciszjordánia szétválását követően. A működésképtelenség további oka a
PLC több tagjának izraeli bebörtönzése volt, Gilad Shalit izraeli katona palesztin elfogását követően.
fel Izrael eltörlésére vonatkozó törekvéseivel, és nem fogadja el a korábbi palesztin–
izraeli megállapodásokat.
Barack Obama kairói beszédét követően (2009) a Hamász politikai szárnyának
vezetője, Káled Mesál a New York Timesnak adott interjújában úgy nyilatkozott,
hogy része kíván lenni a rendezésnek, a kétállamos megoldás híve, és az egy évvel
korábban tett állásfoglalásához hasonlóan az utóbbi csak abban az esetben válik
számára elfogadhatóvá, ha Izrael visszavonul az 1967-es határok mögé, a palesztin
állam fővárosa Jeruzsálem lesz, valamint a palesztin menekültek visszatérési jogának
is érvényt tudnak szerezni. Ugyanakkor nem ért egyet az békemegállapodással, nem
ismeri el Izraelt és annak létezéshez való jogát. (Bronner – Khodery 2009)
Elemzők véleménye szerint Mesál nyilatkozatában bekövetkezett mérsékeltebb
retorika egyértelműen Obama kairói beszédét követő hangulatnak tudható be.
Mindemellett nem elhanyagolható annak a nemzetközi környezetváltozásnak, amely
a Hamász regionális szövetségeseit (Szíria, Irán, Hezbollah) érte,89 valamint a
Hamász-támadásokra adott izraeli megtorlásnak a hatása. (Zanetti 2010, Bröning
2009)
Az USA 2010-es kongresszusi jelentésében szerepel, hogy felfüggesztette a
közvetlen támogatások folyósítását a Hamász és a vele kapcsolatban álló bármely
csoportnak, szervezetnek, palesztin kormányzatnak mindaddig, amíg a fentiekben
említett, Izraelre vonatkozó kitételeknek nem felel meg. A palesztin egység
lehetősége felveti az amerikai segítséggel működtetett palesztin biztonsági erők
működésének újragondolását.90
2.1.7.3 Az Európai Unió szerepvállalása a palesztin állam építésének
folyamatában
89 Szíria támogatta a Hamászt, otthont adott a száműzetésbe kényszerülő Hamász-tagoknak, és
akkoriban úgy tűnt, hogy igyekszik javítani az USA-hoz fűződő kapcsolatain. A libanoni
választásokon 2009-ben a Hezbollah koalíciója gyengébben szerepelt, mint várták, az új kormányra
kifejtett befolyása csökkent. Iránban ugyancsak a választások okoztak belpolitikai nyugtalanságot. Az
elnökválasztás körüli tisztázatlan körülmények rossz fényt vetítettek a rezsimre és támogatóira.
90 A Hamász többször felemelte a szavát amiatt, hogy a palesztin biztonsági erők politikai okok miatt tartóztatják le a képviselőit, és ezzel próbálta bizonyítani a Fatah-vezetésű PNH alkalmatlanságát. A PNH részéről a vádakat rendre cáfolják, még miniszterelnöki szinten (Szalám Fajjád) is. (Zanotti 2010)
Az Európai Unió első jelentős aktusára a palesztin államépítés folyamatában
1973-ban került sor, amikor az Unió elődje, az EK elismerte a palesztinok jogait,
majd az 1980-as velencei nyilatkozattal pedig az önrendelkezési jogukat is. Az 1999-
es berlini nyilatkozattal megalapozta a kétállamos megoldás felé vezető utat, és
2002-ben a sevillai nyilatkozatban rögzítette a palesztin állam létrehozásának
szükségességét – az 1967-es határok mentén. A konfliktus befejezése az Unió
érdekében (is) áll, ez a vélemény tükröződött a palesztinok megfigyelői státuszba
emelésekor az ENSZ-ben történt szavazáskor 2012. november 29-én.91
Amióta az EK 1980-ban elismerte a palesztinok önrendelkezéshez való jogát,
pénzügyi-gazdasági támogatást biztosít a palesztin állam megvalósítására. Az EU a
Kvartetten belül fejti ki a politikai aktivitását a palesztin állam építésére irányuló
törekvésekben, a Hamásszal az amerikai álláspontnak megfelelően nem tart fenn
kapcsolatot (a tagállamok némelyikének magas rangú képviselői ugyanakkor
fogadták Káled Mesált és más Hamász-tagot). (Zanotti 2010)
Maarti Ahtisaari és Javier Solana szerint számos oka van annak, hogy
támogassák a palesztin állam létrehozását: (i) a két-államos megoldás életben tartása,
(ii) az EU évente több mint 1 milliárd eurót fektet a két-államos megoldás elérésébe,
(iii) Mahmúd Abbász államépítő törekvései érdekében lépéseket tegyenek, (iv) az
európai biztonsági és energiaellátási érdekek, (v) az USA támogatása a
tárgyalásaiban Izraellel, (vi) tárgyalási opciók nyitása, amelyekkel segíthetik a
békefolyamatot, (vii) a palesztin erőszakot valószínűleg csökkentené, (viii) az EU
közös külpolitikájának pozitív eredményeként valósulna meg. (Emerson 2011)
2.1.7.4 Összefoglalás
A palesztin–izraeli konfliktus a A palesztin állam létrehozásában kulcsfontosságú
jelentőségük van a békefolyamat során megalkotott egyezményeknek és Izrael
státuszának a palesztin területeken. A palesztinok erőfeszítései az államuk
létrehozására rendre akadályokba ütközik a nemzetközi politikai arénában. Az
események tükrében úgy tűnik, a palesztinoknak szembe kell nézniük a ténnyel, hogy
91 Az EU-tagállamok közül egyedül Csehország szavazott ellene. Bulgária, Észtország, Hollandia,
Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Nagy-Britannia, Németország, Románia,
Szlovákia, Szlovénia tartózkodtak.
tekintve Izrael katonai, gazdasági, politikai fölényét és az amerikai mediációt, el kell
fogadniuk bármit, amit Izrael kínál.
2.2 A katonai biztonság
2.2.1 A NATO és az EU együttműködése az európai biztonságpolitika
területén
Az európai integráció története során sokáig volt elfogadott az a nézet, hogy
Európa gazdasági fejlődése az Európai Közösségek, majd az Európai Unió
„hatáskörébe” tartozik, míg a kontinens biztonságát a NATO szavatolja. A bipoláris
világrendben „Amerika számára Európa védősáncot, az öreg kontinens számára
pedig az Egyesült Államok védőernyőt biztosított a szovjet birodalommal
szemben”.92 A maastrichti szerződéssel (1993) létrejövő második pillér, a közös kül-
és biztonságpolitika (Common Foreign and Security Policy – CFSP) évekig nem volt
képes megfelelni a kitűzött céloknak. Az 1990-es évek végére azonban világossá
vált, hogy az EU csak akkor válhat teljes értékű nemzetközi politikai aktorrá, ha a
világgazdaságban betöltött szerepe mellett a biztonságpolitikában is nagyobb
mértékben veszi ki a részét. Ennek a felismerésnek köszönhetően jött létre az 1990-
es évtized végétől az európai biztonság- és védelempolitika (European Security and
Defence Policy – ESDP).
A két nemzetközi politikai szereplő – az USA és az EU – közötti versengés
elkezdődött. Az európai védelempolitikai függetlenedés elindítását az USA már nem
tudta megakadályozni, az EU pedig még nem volt képes önállóan cselekedni. Az
USA a védelempolitikában az őt kiegészítő, de tőle nem független Európát szerette
volna maga mellett tudni, az Unióban viszont gyakran lelassul a biztonságpolitikai
döntéshozatal a tagállamok érdekellentétei miatt. Az USA akkori külügyminisztere,
Madeleine Albright szavai szerint az Unió új közös biztonságpolitikája a NATO és
az EU képességeiben a szétválás (decoupling), megkettőződés (duplication) és az
előnytelen megkülönböztetés (discrimination) – vagyis a három „D” –
megvalósulásával fenyegetett.
Az ezt követő időszakban az együttműködésről szóló tárgyalások alapvető
kérdései arról szóltak, hogy milyen módon lehet a NATO képességeit és eszközeit az
EU rendelkezésére bocsátani, hogyan működhet a kettőjük közötti munkamegosztás,
az együttműködést támogató intézményi struktúra kialakítása, valamint a nem EU-
tagok részvétele az ESDP-ben. A missziók végrehajtásához szükséges katonai
képességek hiánya nyilvánvalóvá tette, hogy az EU rá lesz utalva a NATO
segítségére. A konzultációs mechanizmusok hamar létrejöttek, politikai szinten az
Észak-atlanti Tanács és az Európai Politikai és Biztonsági Bizottság, katonai szinten
pedig a NATO Katonai Bizottsága és az EU Katonai Bizottsága rendszeresen
tanácskoztak. Nizzában döntés született a harmadik országokkal való
együttműködésről, amellyel kapcsolatban több NATO-tagállam (köztük az USA és
Törökország93) is aggályait fejezte ki.
92 Vincze 2006, 6. o.
93 Törökország véleménye azért is bír jelentőséggel, mert a NATO-ban az egyik legjobban felszerelt
hadsereggel rendelkezik, és geostratégiai elhelyezkedése még inkább felértékeli a helyzetét. Az
2001. szeptember 11-e után az USA külpolitikájában látványos változás
következett be. „A misszió határozza meg a szövetséget”94 jelmondat kiválóan
tükrözi, miképpen viszonyult akkoriban az USA a NATO-hoz. Az USA fokozott
közép- és közel-keleti szerepvállalása (Afganisztán, Irak) miatt a Balkánon az EU
vette át a missziók feladatait, de elegendő katonai képességek híján Kanadával
egyeztetett. A NATO és az EU között 2002-ben végül létrejött a Berlin Plusz
biztonsági megállapodás,95 amely biztosította az EU számára a NATO katonai,
eszközbeli és tervezőképességeit. A megállapodással megszűnt minden akadály a
NATO–EU közös missziók előtt.
2003. március 31-e és december 15-e között zajlott az első közös misszió, a
Concordia,96 Macedóniában, amelynek célja a stabil biztonsági környezet és a 2001-
es Ohridi Keretegyezménybe foglaltak megvalósításának biztosítása. A Bosznia-
Hercegovinában napjainkban is tartó Althea misszió 2004. december 2-án kezdődött,
és nagyságrendekkel komolyabb feladatnak bizonyult, mint a Concordia. Az Althea
legfőbb célja a boszniai haderő képességfejlesztése és kiképzése.97 Boszniában
nélkülözhetetlennek bizonyult az EU széles eszköztára,98 ugyanis a békeépítésen túl
az ország uniós csatlakozásra való felkészítése is zajlik a stabilizációs és társulási
folyamatnak megfelelően.99
ESDP-ben csökkentek volna a jogosultságai, mert az uniós missziókban való részvételét – ha a NATO
kimarad – az EU-tagok egyhangú szavazatához kötötték volna. Az elkövetkező két év tárgyalásainak
eredményeként született meg az ún. „ankarai feltétel”, amely Törökországnak biztosította, hogy részt
vehet azokon az Európai Tanácsbeli üléseken, amelyek az uniós missziók kivitelezéséről folynak. A
megállapodást azonban Görögország megakadályozta.
94 Donald Rumsfeld, az akkori amerikai védelmi miniszter nyilatkozta egy sajtókonferencián.
(Rumsfeld 2001)
95 A dokumentum értelmében ESDP műveleteket nem lehet indítani NATO-szövetséges ellen, és
fordítva, valamint Ciprus nem vehet részt NATO-eszközök felhasználásával zajló EU-műveletekben.
Az utóbbi kitétel hatására Törökország a katonai eszközeit az EU rendelkezésére bocsátja.
96 http://www.eeas.europa.eu/csdp/missions-and-operations/concordia/index_en.htm
97http://www.eeas.europa.eu/csdp/missions-and-operations/althea-bih/mission-description/
index_en.htm
98 A konfliktusmegelőzés, békefenntartás és az államépítés olyan eszközöket igényelnek, amelyekkel
az amerikai hadsereg nem rendelkezik kellő mértékben, viszont az európaiak – és az ENSZ – igen.
Ezek elsősorban civil kapacitások, de ugyanakkor katonai jelleggel is bírnak.
2002-ben a transzatlanti kapcsolatok agendája az iraki háborúra való amerikai
készülődésről szólt, és ez a NATO-n belüli ellentétekhez vezetett. Az amerikai
intervenciót támogató uniós államok élére Nagy-Britannia állt, Németország
nyilvánosan elhatárolódott az akciótól, Franciaország pedig élesen ellenezte az
amerikai szándékot. Nyolc, majd még két ország levélben tette le a voksát az USA
mellett, többek között Magyarország is.100 Jacques Chirac francia elnök éles
kritikával illette a „tízek levelét”, és az aláírók közül az EU-hoz csatlakozni
szándékozó országok magatartásáról igen negatívan nyilatkozott.101 Az USA vezetése
válaszul a francia bírálatra különbséget tett az iraki beavatkozást ellenző „régi
Európa” és az akció pozitív jelentőségét felismerő, abban készségesen részt vállaló
progresszív „új Európa” között. (Laar 2003)
A 2003-ban Javier Solana, a CFSP főmegbízottja által előterjesztett A Secure
Europe in a Better World (Biztonságos Európa egy jobb világban) „biztonsági
stratégia” a kor legfőbb kihívásaira kereste a választ, amelyek közül ötöt emelt ki: a
terrorizmus, a tömegpusztító fegyverek elterjedése, a regionális konfliktusok, az
államkudarcok és a szervezett bűnözés. A NATO–EU együttműködést beárnyékolja
a török–ciprusi vita, de ezen túl azok az államok, amelyek az EU-nak és a NATO-
nak is tagjai, úgy tűnik, mintha két különböző külpolitikát folytatnának, misszióik
nem mindig a törekvéseiket tükrözik.. Az európai diplomaták inkább az uniós
szolgálatot választják a NATO-val szemben, amikor is az EU a saját külügyi
szolgálatát építi, és ezáltal a NATO hatékonysága csökken. A NATO–EU
99 A közös boszniai misszión kívül az EU további katonai missziókat működtet Maliban (EUTM),
Szomáliában (EUTM) és a Szomáliai partoknál a kalóztámadások kivédésére (EU NAVFOR,
ATALANTA). Ezeken kívül az EU nem katonai missziókat tart fenn Koszovóban (EULEX),
Grúziában (EUMM), Afganisztánban (EUPOL), Irakban (EUJUST LEX), a palesztin területeken
(EUBAM RAFAH, EUPOL COPPS), Líbiában (EUBAM), Nigériában (EUCAP SAHEL), Dél-
Szudánban (EUAVSEC), Kongóban (EUSEC, EUPOL) és Afrika szarvánál (EUCAP NESTOR).
http://www.eeas.europa.eu/csdp/missions-and-operations/index_en.htm
100 2003 februárjában a „nyolcak” (Csehország, Dánia, Egyesült Királyság, Lengyelország,
Magyarország, Olaszország, Portugália, Spanyolország) vezetői aláírták azt a nyílt levelet, amelyben
George W. Bush Irakkal szembeni fellépését támogatták. Nem sokkal később, a „vilniusi tízek”
(Albánia, Bulgária, Románia, Horvátország, Észtország, Lettország, Litvánia, Makedónia, Szlovákia
és Szlovénia) hasonló nyilatkozatot bocsátottak ki, és ez a levél az iraki beavatkozásról szóló vita
legfőbb dokumentumává vált.
101 Az EU-tagjelölt államoknak felrótta, hogy az USA melletti egyoldalú elkötelezettségüket.
együttműködés további kulcskérdése az USA–EU kapcsolat. (Missiroli 2003) Az
USA geopolitikai stratégiájának fókusza áthelyeződni látszik Európáról a Közel-
Keletre, Közép- és Kelet-Ázsiára, valamint Oroszországra. A Közel-Kelet
változatlanul jelentőséggel bír az Egyesült Államok számára Izrael és az
energiaforrások miatt, de pozícióit kezdi feladni a régióban (pl. afganisztáni, iraki
kivonulás), és egyre inkább a csendes-óceáni térségre koncentrál.
A feladatok megosztásának ötletére az Enduring Freedom (a 2001-ben indult
afganisztáni) művelet tapasztalatai is rácáfoltak. Mind a NATO-nak, mind az EU-
nak a fel kell számolnia a „képességbeli szakadékokat” (capability-expectations
gaps), a hiányosságaikat, amihez elengedhetetlen a gazdasági, technológiai, politikai
együttműködés. A NATO vezető szerepet tölthet be olyan missziókban, mint a
boszniai vagy az afganisztáni, de az újfajta biztonsági kihívások (kiber- vagy
energiabiztonság) terén az Európai Unióhoz kerülhet az irányítás. Az EU létrehozta a
brüsszeli székhelyű Joint Situation Centre-t, hogy jelentős eszközök álljanak
rendelkezésére a terrorizmusellenes fellépéshez Ez az intézmény a hírszerzés és a
terrorizmus finanszírozásának megakadályozása területén fejti ki tevékenységét. A
lisszaboni szerződés elfogadásával a CSDP (Common Defence and Security Policy –
közös kül- és biztonságpolitika) működési területe és jogköre bővült (konfliktus-
megelőzés, béketeremtés és a konfliktus utáni stabilizáció, közös leszerelési
műveletek). (Goldgeier 2011)
2013. december 19–20-án az Európai Tanács ülése – amely a NATO
főtitkárának részvételével zajlott –, határozatba foglalta az EU (CSDP) és a NATO
szorosabb együttműködését a béke és a biztonság megőrzésében, a politikai
tervezésben, felszólította a tagállamait a civil és katonai képességeik fejlesztésére a
komplementaritás jegyében, valamint a védelmi együttműködés elmélyítésére. Az új
biztonsági kihívások közül 2014-ben a határ-, kiber- és az energiabiztonság, valamint
az európai védelmi ipar erősítése került előtérbe. 102
2.2.2 A NATO és a Mediterráneum
2.2.2.1 A Mediterrán Párbeszéd és az Isztambuli Együttműködési
Kezdeményezés
102 http://www.consilium.europa.eu/uedocs/cms_data/docs/pressdata/en/ec/140245.pdf
A hidegháború utáni nemzetközi biztonságpolitikai helyzetben a NATO
szerepkeresése és az arab világból érkező kihívások miatt fordult a mediterrán térség
felé (is), és 1994-ben fogalmazta meg a régióra vonatkozó kezdeményezését, amely a
Mediterrán Párbeszéd elnevezést viseli (Mediterranean Dialogue – MD). Az alapítók
a NATO-tagállamokon kívül Mauritánia, Marokkó, Tunézia, Egyiptom és Izrael.
Jordánia 1995-ben, míg Algéria 2000-ben csatlakozott.
A viták hamar jelentkeztek a partnerek között, a kiváltó ok Izrael volt. A
NATO bilaterális keretek bevezetésével oldotta meg a felmerült problémát, vagyis
nem szerveztek közös megbeszéléseket, és így az arab országoknak nem kellett részt
venniük az Izrael jelenlétében zajló üléseken.103 További gondot jelentett több
mediterrán ország, amelyeknek ugyan azonosak az érdekeik a térség többi államával,
mégsem akarnak csatlakozni a párbeszédhez. Ilyenek például Málta és Ciprus, uniós
tagságuk folytán Brüsszelnek fejfájást okoznak, amiért az illegális migráció
visszaszorításában nem számíthat rájuk NATO-tagként.
Az alapításkor rögzített célok a térség stabilitásának és biztonságának
elősegítése, a kölcsönös megértés előmozdítása, a NATO-val szembeni ellenérzés
csökkentése a partnerországokban. (NATO MD)
A NATO Mediterrán Dialógusának alapelvei
a diszkriminációmentesség (non-discrimination): minden MD partnernek
ugyanazt az együttműködési alapot kínálja fel a szövetség,
az inkluzivitás (inclusiveness): az együttműködés sikereit minden partner
sajátjának tudhatja,
a kétirányú elkötelezettség (two-way engagement): a NATO sikere a
partnerek együttműködésén is múlik, ezért nagy hangsúlyt fektet a gyakorlati
együttműködésre,
kényszerítés mentesség (non-imposition): a partnerek megválaszthatják az
együttműködés kereteit (ütemét, mértékét),
a komplementaritás és kölcsönös megerősítés (complementarity and mutual
reinforcement): az MD és más nemzetközi szervezetek erőfeszítéseinek közös
megvalósítása,
103 Törökország – az egyedüli muszlim NATO-tagállam – 2013-ban leszavazta azt a javaslatot, hogy a
miniszteri szintű tárgyalásokra hívják meg Izraelt is. (Obućina 2013)
különbségtétel a partnerországok között (self-differentation): a
partnerországok különleges igényeire szabott célok megfogalmazása. (Santis 2010)
Az együttműködés alapvetően bilaterális formában zajlik (NATO és az adott
partnerország), de előfordulnak mulilaterális (NATO+7) vagy regionális (NATO+n)
találkozók is. Utóbbiról 2002-ben a prágai csúcstalálkozón született döntés. Ez azt
jelenti, hogy a Mediterrán Párbeszéd két vagy több országa is folytathat
megbeszéléseket együttműködési projektekről, amelynek eredményét azután
előterjesztik a NATO-nak. (Santis 2010) Az 1990-es években néhány workshoptól,
kiképzési programoktól eltekintve az MD nem tudott lényeges eredményt felmutatni.
A NATO 1999-es stratégiai koncepciója a MENA térség jelentőségét
hangsúlyozza Európa biztonságában, és az MD-t kooperatív biztonságának integrált
részeként nevezi meg. A NATO az MD-t a bizalomerősítés, az átláthatóság és az
együttműködés eszközének látta, ezért támogatta a politikai, civil és katonai területek
progresszív fejlesztését a partnereknél. (Santis 2010)
2001. szeptember 11-e után a NATO a mediterrán kapcsolatok magasabb
szintre emeléséről döntött (a 2002-es prágai csúcstalálkozón), rendszeres
konzultációkra tett javaslatot a terrorizmus kérdésében és új területeket vont be az
együttműködésbe. Az ezt követő időszakban az MD életében a tevékenységére
jellemző „pangás” helyett fordulat állt be: 2004-ben az isztambuli csúcstalálkozón a
szövetség kibővítette az MD politikai dimenzióját104 és meghirdette a joint ownership
elvet. Az együttműködés ezt követően magasabb fordulatra váltott, és a szerveződés
Mediterrán Dialógus Munkaprogrammá (Mediterranean Dialogue Work Programme
– MDWP) változott. Míg 2004-ben a tevékenységek száma a 100-at érte el, addig
2011-re 700-ra nőtt.105 (N. Rózsa – Marsai 2012)
104 A politikai dimenzió kiterjesztése magában foglalja a nagyköveti és a munkakapcsolati szintek
konzultációinak növekvő számát mind a multilaterális, mind a bilaterális formában, ezen kívül az ad
hoc találkozók esetében is. 2004-ebn, 2007-ben és 2008-ban 3-3 külügyminiszteri szintű találkozóra
került sor Brüsszelben, 2006-ban Taorminában és 2007-ben Sevillában üléseztek a védelmi
miniszterek, 2004–2010 között kilencszer tartottak ülést az MD-országok védelmi vezetői a NATO-
val. A korábbi NATO főtitkár (Jaap de Hoop Scheffer) személyesen látogatott el az összes MD-
országba, hogy erősítse a kapcsolatokat, és a jelenlegi főtitkár (Anders Fogh Rasmussen) is
prioritásként kezeli a MENA térséget.
105 A tevékenység kezdetben a katonai kiképzésben, oktatásban merült ki, de fokozatosan a védelmi
politika, hírszerzési tevékenység, légtérirányítás, tudomány és környezet, kézi és könnyű fegyverek,
válságkezelés, nyilvános diplomácia, katonai tevékenység, polgári veszélyhelyzeti tervezés (civil
Az MD hatására a négy Öböl menti ország (Kuvait, Katar, Bahrein és az
Egyesült Arab Emírségek) tartva az amerikai iraki invázió következményeitől, a
Mediterrán Párbeszédhez hasonló együttműködésre kérték fel a NATO-t. A
javaslatból született meg az Isztambuli Együttműködési Kezdeményezés (Istanbul
Cooperation Initiative – ICI) 2004 júniusában, amely a négy állam mellett Ománt és
Szaúd-Arábiát tudja soraiban. Míg az MD NATO kezdeményezéseket tartalmaz,
addig az ICI-ben – a lehetőségekhez mérten – az Öböl menti államok igényei szerint
alakítják a programokat. (NATO ICI)106
2.2.2.2 A Mediterrán Párbeszéd és az „arab tavasz”
Az „arab tavasz” nem várt kihívások elé állította a nemzetközi közösség
szereplőit, közöttük a NATO-t is. A térség stabilitása napok alatt megingott. A
kivárási stratégiát – amely Egyiptom és Tunézia esetében működött – választó
nemzetközi szereplők a líbiai polgárháborúig „tétlenül” nézték az eseményeket, majd
a helyzet eszkalálódása után az volt csupán a kérdés, hogy mely szervezet és milyen
felhatalmazással avatkozik közbe.107
2011 áprilisában a NATO új programcsomagot terjesztett elő a Mediterrán
Párbeszéd keretében, amelyben a partnerországokkal közös tevékenységeket évi
1000 fölé emelte. A NATO külügyminiszterek találkozójának színhelyéről elnevezett
„berlini csomag” tartalmazta az új partnerségi politikát, a partnerség igazgatásának
javítására irányuló dokumentumot, valamint a NATO irányítása alatt folytatott
műveletek katonai-politikai kereteit. (Turkey and NATO) Ezzel azonban az alapvető
emergency planning) területeit is megnyitották egymás előtt. Ezzel az interoperabilitás megvalósítását
igyekeztek előremozdítani.
106 Mivel a kutatásom témája a mediterrán térség és a disszertáció terjedelmi korlátai határt szabnak,
így az Isztambuli Együttműködési Kezdeményezés elemzésével csak említés szintjén szándékozom
foglalkozni.
107 A líbiai 2011-es polgárháborúról lásd bővebben a disszertáció ide vonatkozó fejezetét.
problémák nem oldódtak meg, és a térség későbbi stabilitásához is csak csekély
mértékben járult hozzá.
2.2.2.3 Összefoglalás
Mind a Mediterrán Dialógus Munkaprogram, mind az ICI keretében zajló
együttműködésre – a programok számának növekedése ellenére – jellemző az
alacsony intenzitás. Az ok a NATO biztonsági érdekeinek primátusában kereshető,
amely különbözik a MENA térségétől. A MENA térség a NATO figyelmének
perifériájára szorult a viszonylagos stabilitása miatt (az izraeli–palesztin konfliktus
intenzitása alacsony volt, az autoriter kormányzatok szigorú határőrizettel
„gondoskodtak” arról, hogy az illegális migránsok és terrorista csoportok ne
juthassanak el könnyedén Európába), és az afganisztáni bevonulás kötötte le a
figyelmét. (N. Rózsa – Marsai 2012)
2.2.3 Az Európai Unió válság-megelőzési és -kezelési gyakorlata a
MENA-térségben
A hidegháborút követően a Mediterráneumban a konfliktusok államon belüli
jelleget mutatnak (intra-state conflict), zömmel több dimenziósak – belső, vallási,
kulturális, társadalmi-gazdaságitényezők alakítják, a belső és nemzetközi politika
szoros összefonódását eredményezik, amelyek miatt nehezen különböztethetők meg
az államközi konfliktustól.108
108 A válságkezeléséről az EMP keretein belül lásd bővebben: Guazzone, Laura (2001): Part II:
Toolsfor a conflict prevention system for the Euro-Mediterranean area: The Euro-Med conflict
prevention chain and the Med Country conflict profile. In: Aliboni, Roberto – Guazzone, Laura –
Pioppi, Daniela (szerk.): Early Warning and Conflict Prevention in the Euro-Med Area. Istituto Affari
Internazionali, Qaderni IAI, http://www.iai.it/dbase/5%20part%20II%5B1%D.%20Guazzione.asp,
online 2006. 09. 25. p. 7.;Marquina, Antonio – Selim, Mohamed (2003): Security Concepts,
Institutions and Strategies for Cooperation. Partnership and Conflict Prevention in the Mediterranean.
UNSCI Discussions Papers, p. 2.; Gawad, Gamal Abdel (1997): Possible elements of collective
security structures and confidence building measures: an Egyptian viewpoint. In: Scheben, Thomas
(szerk.): Security Structures in the Eastern Mediterranean Region and the Near East. Konrad
A hagyományos konfliktusok (arab/palesztin–izraeli, szunnita–síita) mellett a
bipoláris rendszer vége új típusú konfliktusokat (Öböl-háború) is hozott. A térség
egyrészt rendkívüli módon sérülékeny, érzékenyen reagál a külső nyomásra,
függősége a globális folyamatoktól, aktoroktól a fejlődők és a kis államok
sajátossága, másrészről globális jelentőségű nyersanyagforrásai (kőolaj, földgáz)
miatt a Közel-Kelet – és benne a mediterrán térség egyes államai – a világon sehol
másutt nem tapasztalt külső intervenciónak és versengésnek színtere volt a múlt
században és napjainkban egyaránt.
Az európai államok biztonsági gyakorlatát három folyamat alapozta meg: (i) a
helsinki folyamat, (ii) a hidegháborús (és détente) fegyverzetkorlátozási tárgyalások
és (iii) az 1990-es évek új védelempolitikáinak alakítása (váratlan válságokra
reagálás, tömegpusztító fegyverek proliferációjában érintett államok és nem állami
szereplők).
Az EU válságkezelési eszközei között megtalálható a gazdasági fejlesztés,
politikai és intézményi reformok, biztonsági együttműködés, kézi fegyverek
csempészetének megállítása, tömegpusztító fegyverek proliferációja elleni küzdelem.
A hosszú távú eszközökön – politikai párbeszéd, fegyverzetkorlátozás,
kereskedelem, fejlesztési és környezeti politika, valamint az emberi jogok – és a
rövid távú eszközökön – bizalomerősítő intézkedések, humanitárius támogatás –
kívül egyéb hagyományos mechanizmust is beépített az EU a válságkezelésbe,
konfliktus-megelőzésbe.
2.2.3.1 Válságkezelés az Euro-mediterrán Partnerségben
Az Euro-mediterrán Partnerség (EMP) létrehozásakor az európai államok
szeme előtt egy EBEÉ-szerű (Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet)
intézményi struktúra lebegett. Az 1980-as években Olaszország és Spanyolország
javasolta, hogy az EBEÉ mintájára hozzák létre a Mediterrán Biztonsági és
Adenauer Stiftung, Kairó, pp. 94–96.; Attina, Fulvio (2000): Partnership and Security: Some
Theoretical and Empirical Reasons for Positive Developments in the Euro-Mediterranean Area. Jean
Monnet Working Papers. University of Catania, no. 2.7, pp. 15–16.; Roberto Aliboni (1997–98):
Confidence-Building, Conflict Prevention and Arms Control in the Euro-Mediterranean Partnership.
Perceptions. Journal for International Affairs. Vol. II, No. 4., p. 3.
Együttműködési Értekezletet. A Barcelonai nyilatkozat megfogalmazásakor is az
EBEÉ-modellt vették alapul, amely mind az európai, mind a közel-keleti kormányok
diplomatái számára ismert volt, és a válságkezelésre vonatkozó rész elkészítésekor
több szempontból is az EBEÉ zárónyilatkozatát vették alapul. Ez az elképzelés
rányomta bélyegét az EMP működésére is az elkövetkező években. A közös
akciótervben hat biztonsági területet jelöltek meg: (i) megelőző diplomácia és
jószomszédi viszony, (ii) stabilitás és a demokratikus intézmények erősítése, (iii)
bizalom- és biztonságerősítő intézkedések, (iv) regionális biztonság,
fegyverzetkorlátozás és leszerelés, (v) terrorizmusellenes harc és megelőzés, (vi)
szervezett bűnözés és kábítószer-csempészet ellenes harc. (Marquina 1999)
1996-ban világossá vált, hogy a déli partnerek nem állnak készen egy effajta
szervezeti tagságra. Két okból is, az egyik, hogy az izraeli miniszterelnök, Jichak
Rabin meggyilkolását (1995 vége) követően a közel-keleti békefolyamat
multilaterális tárgyalásainak előrehaladásában megtorpanás következett be, ami
hozzájárult ahhoz, hogy az EMP keretén belül a biztonsági együttműködési
törekvések ellehetetlenültek. A másik ok, hogy az európai uniós tagállamok a
biztonsági szervezeti átalakulás konzultációját nem folytatták le a
partnerországokkal, így azok az akcióterv véleményezésekor joggal kifogásolták az
európai unilaterális magatartást.
A regionális biztonsági együttműködés nem jellemző az arab államok
hagyományos biztonsági kultúrájára, annak ellenére, hogy történtek lépések ebben az
irányban (a legjobb példa az Arab Liga), de messze nem olyan mértékben, mint a
világ más részein. A biztonsági kultúra különbözősége az európai és az észak-afrikai
országok között az 1990-es években is fennmaradt, annak ellenére, hogy főként az
észak-afrikai országokra jellemző reformnézetek láttak napvilágot (a civil társadalom
biztonságának felértékelődése, gazdasági reformok, magasabb életszínvonal elérése).
Ugyanakkor az arab országok társadalmában a vallás, az arab nemzeti identitás
előretörése és a nem-iszlám világ fenyegetésként való értékelése is megjelent.
Az EMP-ben éveken keresztül tárgyalták az Euro-mediterrán Béke és Stabilitás
Chartát, amely biztonsági dimenziót is tartalmazott volna, azonban 2000-ben, a
marseille-i miniszteri találkozón pedig bizonytalan időre elnapolták a kérdést. Az
elkövetkező években komoly vita zajlott az EMP-n belül a biztonságot érintő
kérdésekről, és megkérdőjelezhetetlennek bizonyult az ownership109 elveinek
alkalmazása, valamint a partnerség kibővítése az új Európai
Szomszédságpolitikával110 (ENP). (Aliboni et al 2006)
Az uniós együttműködésre jellemző, hogy néhány tagállam – a külpolitika főbb
aktorai – önálló bilaterális politikát is folytat a partnerországokkal, amelyet nem
minden esetben egyeztet az Európai Unióval. Értelemszerűen a dél-európai államok
tanúsítanak nagyobb érdeklődést a MENA-államok irányába, hiszen történelmi,
gazdasági, politikai, kulturális stb. kapcsolataik évszázados múltra tekintenek vissza.
Az EU konfliktus-megelőzési politikájában, reagáló képességében 2001-re
tehető a változás elindítása, amikor is a Bizottság kibocsátotta az első kommünikéjét
a konfliktus-megelőzésről, amelynek elveit az EMP-be is adaptálták. Eszerint a
partnerség, az ownership és a különbségtétel elvei alapján kell kialakítani a politikai
párbeszédet, valamint az EMP-partnerállamokat be kell vonni „a konfliktus-
megelőzésbe, a válságkezelésbe, az információcserébe, a közös gyakorlatokba,
valamint az EU-vezette válságkezelési műveletekbe”. A kommüniké összegzésében
szerepel, hogy „kompetenciái határain belül a Bizottság mindinkább aktív szerepet
kíván játszani a biztonsági szektor területén.” (Európai Bizottság 2001)
2.2.3.2 Válságkezelés az Európai Szomszédságpolitika bevezetése után
A 2003-ban meghirdetett ENP előnybe részesíti a bilaterális kapcsolatokat a
szomszédságpolitikában résztvevő partnerországoknál a multilaterálisokkal szemben,
109Az ownership a fejlesztési politikában alkalmazott kifejezés. A donor országok hajlamosak arra,
hogy a saját elképzeléseik szerint alakított programokat kínálják fel a partnereiknek, míg a fogadó
országok épp fordítva szeretnék, olyan projekteket várnak, amikre valóban szükségük van. Amikor
mindkét fél számára egyértelművé válik a közös érdek, beszélhetünk közös ( joint) ownershipről,
amelynek két lényeges eleme van: a közös akarat és a fogadó felek felhatalmazása a közös akarat
alkalmazására. A fejlesztési politikán túl a biztonsági együttműködés is átvette ezt a fogalmat és a
mögötte lévő tartalmat. Az EMP-ben az ownership elve a kezdetektől működött, főleg a gazdasági
„kosár” területén, mivel az Európai Bizottság szorosan együttműködött az OECD Fejlesztési
Segélyezési Bizottságával (Development Aid Committee), amely ezen elv alapján dolgozott, és
megkövetelte az alkalmazását.
110 Az ENP nem kizárólag a mediterrán országokra vonatkozó politika, de természetesen Kelet-Európa
mellett a Mediterráneumra is kiterjedt, és az EMP-vel egymás mellé helyeződtek.
mivel a partnerországok különböző szükségletekkel rendelkeznek, ily módon
egyszerűbb az együttműködés mikéntjét az adott országra „rászabni”. Ez a
„megkülönböztetés” és a joint ownership megmutatkozik az ENP stratégiájában,
amelyet a Bizottság 2004-ben tett közzé. (Európai Bizottság 2004a) Az EU
akcióterveket készített minden ország számára, amelyek hatályba lépésének idejét a
Függelék 10. sz. melléklete tartalmazza. Az első öt akciótervben a felek
elkötelezettségükről tettek tanúbizonyságot, hogy a válságmegelőzésben
együttműködnek (pl. az EU–Izrael akcióterv kimondja, hogy „politikai, biztonsági,
gazdasági, tudományos és kulturális területeken [a felek] fokozzák az
együttműködést, és megosztoznak a válságmegelőzésben és a válságkezelésben”.)
Az EU ragaszkodása az ESDP elveihez (a petersbergi feladatok adaptálásához)
megmutatkozik az akciótervekben is, a partnereknek alkalmazkodniuk kell az uniós
biztonsági együttműködés formáihoz.
A 2003 decemberében elfogadott európai biztonsági stratégia (European
Security Strategy – ESS) (Solana 2003) középpontjában az EU stabil és jó
kormányzással rendelkező szomszédos országainak nyújtandó „biztonsági öv” állt.
(Lynch 2005) Az EU 2004-es bővítésével megváltozott a szomszédsága, és ezzel a
biztonsági kihívások sora is. Lynch öt biztonsági kihívást sorol fel, amivel az
Uniónak szembe kellett néznie:
1. interdependencia – Az EU biztonsága külföldön kezdődik, és ehhez
előre látó stratégia szükséges. Ennek a stratégiának része az ENP.
2. komplexitás – a biztonsági kihívások (tömegpusztító fegyverek
elterjedése, nemzetközi terrorizmus, szervezett bűnözés, korrupció, fenntartható
fejlődés stb.) sokrétűsége megköveteli az EU-tól, hogy új politikai területeket
alkosson (biztonsági szektor reformja) a szomszédok politikai stabilitásának
eléréséért.
3. nyitottság/zártság – Egyrészről az EU fenntartja az áruk és személyek
ellenőrzését a külső határokon, ugyanakkor szorosabb együttműködésre törekszik a
közvetlen szomszédjaival. A nyitottság és a zártság egyensúlyba hozása az ENP
kihívásai közé tartozik.
4. ellenkező szomszédok – Nem minden országnak áll szándékában az
EU-val a kapcsolatok elmélyítése. Olyan különleges igényekkel találja szemben
magát, amelyek nem feltétlenül ültethetőek át az EU szomszédságpolitikájába (pl.
Oroszország vagy Fehéroroszország esetében).
5. cselekvés és szándék – A külföldről érkező biztonsági kihívások
esetében az EU számtalanszor kerül dilemmába a reakciót illetően. A tagországok
nem mindenkor támogatják az eldöntött uniós szintű akciókat (pl. Líbia esetében). A
hezitálás és a „visszakozás” aláássa az EU hitelét. (Lynch 2005)
Ráadásul az ENP struktúrája is kihívásokat rejtett az EU számára. A világos
keretek hiánya gyengítette az Unió abbéli képességét, hogy reformokra bírja rá a
szomszédos államokat. A keleti és déli szomszédjai között egyaránt találhatók
gyenge államok, amelyek korlátozottan képesek a külső támogatás felvételére és
egyben a reformok bevezetésére, amelyek társadalmában és politikai életében a
korrupció mélyen beágyazódott.
Az ENP bevezetését követő években az EU számára nyilvánvalóvá vált egy jól
működő biztonsági szektor és az államok szerkezeti stabilitásának jelentősége a
konfliktus-megelőzésben, ezért elkötelezte magát a biztonsági szektor irányítás
(security sector governance) mellett. Az európai biztonsági koncepció az EU határai
mentén jó kormányzású államok kialakítását célozza meg elérni, és ehhez
nélkülözhetetlen a jól működő biztonsági szektor irányítás.
Összegezve, az EMP–ENP célok az együttműködést kevésbé ambiciózus, de
hatékonyabb keretek közé szándékoztak terelni, mint amilyet az EMP alapításakor
terveztek.
A két térség különbözőképpen ítéli meg a fenyegetéseket. Míg az északi
peremvidék „több dimenziós” – ABC-fegyverek proliferációja, migráció,
terrorizmus, iszlám fundamentalizmus – jelenségnek állítja be a fenyegetéseket,
addig a déli országok Északot tartja felelősnek az energia- és nyersanyagárakért, az
adósságcsapdáért, a kulturális „betolakodásért”, a rasszizmusért, a xenofóbiáért.
További feszültségforrást a Földközi-tenger északi és déli peremének katonai
képességbeli egyenlőtlensége jelent(ett). Az északi perem államaiban az
ESDP/CSDP megkövetelte a nemzeti haderők NATO-kompatibilitását, míg a déli
államoknál a nemzeti haderő és néhány esetben bilaterális védelmi egyezmények
jelentik az egyedüli esélyt a valós vagy potenciális ellenség okozta biztonsági
dilemma leküzdésére. (Aliboni et al 2006)
Bár 2008-ban az euro-mediterrán együttműködés újabb intézménnyel bővült,
amikor az UfM programot elindították. Ennek közvetlen hatása a biztonságra nem
volt, hat projektet vezetett be.111
111 Az UfM projektjeiről lásd a 3. fejezet releváns alfejezetét.
A lisszaboni szerződés némiképpen megváltoztatta az EU válságkezelési
stratégiáját, amelyben felfedezhetők a korábbi stratégiák:
a nemzetközi szerződésekhez (pl. NPT, NTBT), intézményekhez (NAÜ) és
eszközökhöz (export ellenőrzés) való csatlakozás támogatása,
a terrorfenyegetés megelőzése – a radikalizálódás, toborzás és a finanszírozás
elleni küzdelemmel, szankciók foganatosításával (pl. terrorizmus ellenes harc Afrika
szarvánál és a Száhel-régióban),
az energiáról és az energiaellátás biztonságáról a 2001-es kommüniké
fogalmazta meg az átfogó stratégiát. Az uniós energiapolitika a tagállamokkal nem
vagy csak alig került egyeztetésre, a partnerekkel (elsősorban Oroszországgal) áll
fenn az interdependencia.
A klímaváltozás kérdésében politikai párbeszéd folytatása, pénzügyi segítség
nyújtása, együttműködés, ismeretátadás, a korai figyelmeztetés és megelőző
tevékenység lehetővé tétele. (Pirozzi 2013)
A lisszaboni szerződés utáni időszak legnagyobb biztonsági kihívása az ún.
„arab tavasz” volt, amely regionális szinten változtatta meg az Európai Unió
környezetét. Észak-Afrika tökéletes kísérleti terepnek bizonyult a szerződés által
létrejött új válságkezelési intézmények és eszközök alkalmazására. Az Európai Unió
kemény fellépése elmaradt, habár az EKSZ 2011-ben a legtöbb állásfoglalását Észak-
Afrikával kapcsolatosan hozta.112
A hadműveleti szinten néhány eszközt aktiváltak: (i) 2011 júliusában
kinevezték az EU Dél-Mediterrán ügyekért felelős képviselőjét (EU special
representative for the Southern Mediterranean), (ii) létrehoztak Tunézia és Egyiptom
érdekében egy-egy egységet (task force), amelyeknek feladata volt összehozni az EU
intézményeit, nemzetközi pénzügyi szervezeteket, a segélyezésben részt vevő magán
szektort a reformok véghez vitelére, (iii) megalakították a Líbiai Válság Platformot,
amely a válság idején tizennégyszer ülésezett, az információcserét és döntéshozatalt
segítette a válságkezelésben együttműködők között, (iv) öt felderítő misszió
kiküldése Líbiába, amelyek helyzetjelentése alapján az uniós támogatás prioritásai
meghatározásra kerültek, (v) EU-iroda nyitása Bengáziban és EU-küldöttség
létrehozása Tripoliban, amelyek segítségével demokratikus átmenetet elősegítő
programok indultak el. (Pirozzi 2013)
112 Az 593 EKSZ határozat 22%-a szólt Észak-Afrikáról. Lásdaz Európai Tanács 14605/1/12
beszámolójának III. mellékletét.
A líbiai civil missziót az Európai Tanács 2013. május 22-én szavazta meg.
(EUBAM Líbia)
2.2.3.3 Válságkezelés Líbiában
A 2010–2011 fordulóján elkezdődött észak-afrikai megmozdulások Líbiát is
megrázták. A rezsimellenes tüntetések polgárháborúba torkolltak.113
Franciaország és Nagy-Britannia egyöntetűen szorgalmazta a líbiai
polgárháború befejezését célzó beavatkozási törekvéseket. Franciaország
hagyományosan jó kapcsolatokat ápolt az észak-afrikai országgal, míg a britek és
Líbia kapcsolatát az 1980-as évek végétől a 2000-es évek elejéig beárnyékolta a
Lockerbie-merénylet.114 A líbiai elnök, Moammar Kaddáfi gazdasági érdekek által
vezérelve 2003-ban lemondott a tömegpusztító fegyverek megszerzéséről, és
kezdeményezte az Amerikai Egyesült Államok és az Európai Unió felé az óvatos
nyitást, így a külkapcsolatokban javulás állt be, amelynek legfőbb megnyilvánulásai
között említhető az öt halálra ítélt bolgár ápolónő – francia közreműködésnek
köszönhető – szabadon bocsátása 2007-ben, a Lockerbie-merénylő börtönből való
hazaengedése 2009-ben és a brit olajipari cégek (BP, a Royal Dutch Shell és a BG
Group) líbiai koncessziói.
2011 elején a polgárháborús helyzetben a líbiai kormány felkelők elleni
erőszakos fellépése nemzetközi felháborodást váltott ki, és az Arab Liga február 22-
én felfüggesztette Líbia részvételi jogát a szervezetben. Az ország szervezeti
tagságának megvonása is kilátásba helyeződött, ha a rezsim nem változtat a válság
113 Az események kronológiáját lásd a Függelék 11. számú mellékletében.
114 1987-ben egy líbiai merénylő felrobbantott egy utasszállító repülőgépet, amelynek roncsai a skóciai
Lockerbie településre zuhantak. Ennek és Líbia tömegpusztító fegyverek megszerzésére irányuló
törekvései következtében a két ország viszonya megromlott.
kezelésének eszköztárán, és lakosságának nem garantálja a biztonságot. A
szervezeten kívül az Öböl Menti Együttműködési Tanács (GCC) és az Iszlám
Konferencia Szervezete (ICO) is elítélte a történteket. A helyzet eszkalálódott, és
március 7-én a GCC-országok már azzal fordultak az ENSZ BT tagállamaihoz, hogy
vessenek be minden lehetséges eszközt a líbiai polgári lakosság biztonsága
érdekében.
Az Amerikai Egyesült Államok elhatározását (2011. március 15.) a
beavatkozás támogatásáról hosszas és kemény belső vita előzte meg. Barack Obama
a Kongresszus felhatalmazása nélkül csatlakozott végül a katonai akcióhoz – az USA
alkotmánya szerint ehhez joga van az elnöknek, elegendő 60 nap elteltével kérnie a
Kongresszus beleegyezését. Az amerikai döntéshozatal kimenetelét befolyásolta,
hogy azt megelőzően erőteljes francia és brit nyomás nehezedett Obamára, valamint
a líbiai események és a kormány részéről elhangzott nyilatkozatok súlyos
emberiesség elleni cselekményeket vetítettek előre, egyúttal az Arab Liga és a GCC
is támogatta a légtérzár létrehozását.
A március 19-én Párizsban zajló tanácskozás, amelyen döntés született a Líbia
elleni misszióról, lényeges eleme, hogy az afrikai országok Marokkó kivételével nem
képviseltették magukat.115 A beavatkozás elindításának legfőbb szószólója a francia
elnök volt, és a háttérben az elnökválasztási kampány állt. Nicolas Sarkozy
külpolitikai sikerben bízva próbálta növelni népszerűségét, ezért is sürgette a líbiai
beavatkozást. Az időzítéshez kapóra jött a 2011. március 21–25-e között a brit–
francia katonai együttműködés keretében tervezett Southern Mistral hadgyakorlat,
így a Földközi-tenger térségébe érkező repülőgépeket Líbia fölé irányították, és éles
bevetésen próbálhatták ki magukat és eszközeiket a pilóták.
A líbiai katonai beavatkozásra az ENSZ Biztonsági Tanácsa 2011. március 17-
én hozott 1973-as számú határozata adta a felhatalmazást. (ENSZ BT 1973.
határozata) A döntéshozatalkor Kína, Németország és Oroszország tartózkodtak. A
határozat a nyugati és az arab országok között némi értelmezésbeli különbséget
115 Jelen voltak viszont az arab térségből Jordánia, Irak, az Egyesült Arab Emírségek és az említett
Marokkó külügyminiszterei, Katart az uralkodója képviselte, továbbá az Arab Liga és az ENSZ
főtitkárai, az amerikai külügyminiszter, a kanadai elnök, az EU CFSP főképviselője, az Európai
Tanács elnöke, és egyes uniós tagállamok (Nagy-Britannia, Németország, Spanyolország,
Olaszország, Görögország, Belgium, Hollandia, Norvégia, Dánia, Lengyelország és természetesen a
házigazda Franciaország) magas rangú kormányképviselői. Forrás:
http://www.state.gov/p/eur/rls/or/158663.htm
okozott. Az ENSZ BT-határozat szerint a civil lakosság védelmében hozták létre a
légtérzárat, a tűzszünet bevezetését és ellenőrzését. Az Arab Liga szűkebben
értelmezte a mandátumot, a légi csapásokat kizárólag katonai, légvédelmi célpontok
ellen képzelte el. Amr Músza, az Arab Liga elnöke a misszió során megjegyezte,
hogy a líbiai civilek védelmében döntött a misszió mellett, és nem a bombázásukat
szavazta meg a szervezet.
A március 19-én elindult Operation Odyssey Dawn műveletben116 a francia
légierő 20 repülőgépet, két légvédelmi fregattot vetett be,117 és a SCALP EG
rakétákat itt alkalmazták először. A brit álláspont a szárazföldi beavatkozást
ellenezte, támogatta viszont a NATO szerepvállalását – ellentétben Franciaországgal
–, és ragaszkodott a beavatkozás ENSZ-mandátumához és a légtértilalmi zóna
széleskörű (arab államokat is beleértve) támogatottságához. Az alkalmazott hadi
felszerelés számai is mutatják, mennyire fontos volt az amerikai részvétel az
akcióban: a 735 célpont elleni támadásból 370, a 24 hadihajónak pedig a fele volt
amerikai.
A nyugati (különösen amerikai és NATO) katonai beavatkozás ilyen mértékű
arab támogatása, mint amilyen Líbia esetében megvalósult, példanélkülinek
mondható a régióra jellemző Amerika- és Nyugat-ellenes hangulat mellett. Joshi
Shashank szerint mindez azért valósult meg, mert egyrészről nem volt teljesen
világos, mit is takar a repüléstilalmi övezet, másrészről fontos megjegyezni, hogy az
„arab tavaszt” követően Líbia nem volt fontos egyetlen arab ország számára sem.
A légi hadművelet még javában tartott, amikor néhány arab országban végzett
közvélemény-kutatások azt mutatták, hogy a repüléstilalmi övezet létrehozása
rontotta az amerikai–arab viszonyt, a megkérdezettek közül csupán a szaúdiak (84%)
116 A műveletről bővebben lásd: http://www.globalsecurity.org/military/ops/odyssey-dawn.htm
(Letöltés ideje: 2014. 05. 12.)
117 A franciák „8 db Rafale-t (B/C és M), 2 db Mirage 2000-5-öt, 2 db Mirage 2000-D-t, 6 db C–135-
ös légi utántöltő gépet és 1 db E3F Awacsot” vetettek be, míg a britek Tomahawk cirkálórakétákat,
Storm Shadow rakétákat. A támogatást az E3D Sentry, Tristar, VC-10 és Eurofighter Typhoon gépek
szolgáltatták. Az amerikai hadsereg a 6. flottájával, Tomahawk rakétákkal, AV-8B Harrier, F15 és
F16-os vadászrepülőgépekkel, A-10 Thunderbolt, AC-130-as és B2-es bombázóival vett részt a
csapásmérésekben. A tengeri zárlatot 2 rombolóhajó, 2 tengeralattjáró biztosította, a légtérzárat pedig
AWACS felderítőgépek. (Türke et al 2011: 3–6) Az arab országok adták a koalíciós erők légi
harcászati eszközeinek 5%-át, Egyiptom, Törökország és Szaúd-Arábia több mint 1000 harcképes
repülőgépet állított a misszió rendelkezésére. (Shashank 2011)
és a libanoniak (38%) véleménye tükrözött ezzel ellentétes elmozdulást. (Lásd 2. sz.
táblázat)118 A felmérés eredménye is alátámasztja, hogy az arab kormányok és
nemzetközi szervezetek háborúpártisága nem feltétlenül fedi az arab társadalmak
véleményét. (Zogby 2011)
Marokkó Egyiptom Libanon Jordánia Szaúd-
Arábia
Egyesült Arab
Emírségek
13/39/48 7/56/36 38/16/24 21/39/27 84/1/10 32/41/11
2. sz. táblázat: A líbiai repüléstilalmi övezetről szóló közvélemény-kutatás
eredménye
Kérdés: Miként befolyásolta a repüléstilalmi övezet az amerikai–arab
kapcsolatokat (javította/rontotta/nem volt hatással)
Forrás: Zogby 2011
2.2.3.4 A líbiai beavatkozás tanulságai
Az arab országok – az Arab Liga támogatása ellenére – nem voltak egységesek
a beavatkozás támogatását illetően. Jordánia nem hozta nyilvánosságra a katonai
szerepét, Algéria elutasította a légterének használatára vonatkozó koalíciós kérést, és
Szíriával egyetemben a repüléstilalmi övezet létrehozása ellen szavazott. A régió
negyedik állama Irán volt, amelyik megtagadta a részvételt a líbiai műveletekben.
(Shashank 2011)
Az arab különleges alakulatok rendelkezésre bocsátása a művelet számára nagy
jelentőséggel bírt. Egyiptom és Jordánia részt vett a kelet-líbiai kiképző misszióban,
Katar és az Emírségek több mint 40 speciális kiképzésű katonát bocsátottak
rendelkezésre. Ugyanakkor Katar támogatását élvezték az NTC-n kívüli líbiai
iszlámista csoportok, a legtöbb támogatás a Líbiai Iszlám Harcoló Csoportnak jutott,
118 Az al-Jazeera televízióadó a legnépszerűbb csatorna az arab világban. Katarból működtetik, és a
műveletekben részt vevő államként a tv-csatornája híradásai is a beavatkozás mellett szóltak –
ellentétben az iraki háborúval kapcsolatos beszámolókkal –, de még így sem volt képes a lakosság
véleményét ellenkező irányba fordítani.
és ezzel Katar a líbiai ideiglenes kormány és a nyugati kormányok nemtetszését
váltotta ki. A „befolyásvásárlás” gyakorlatát folytatta Szaúd-Arábia is Egyiptom
esetében, és Joshi Shashank (2011) szerint ugyanez lesz megfigyelhető Szíriában is,
ha az Aszad-rezsim az elhúzódó polgárháború után megbukik, Katar és Szaúd-Arábia
a választásokon győztes jelölteken/pártokon keresztül támogatások útján szerez majd
befolyást az ország kormányzása felett.
A művelet hibái között meg kell említeni a vezetési struktúra kialakítását,
amely inkább tekinthető politikai mint jogi kategóriának. Az ENSZ-határozat
„nemzetek vagy regionális szervezetek” számára adott felhatalmazást. Néhány
ország sui generis struktúra kialakítását javasolta, és inkább európai jellegűt. Hamar
kiderült azonban, hogy egy ilyen rendszer politikailag és gyakorlatban is megosztó
helyzetet teremtene, ezért a NATO-vezetés mellett maradtak. Oroszország
aggodalmát fejezte ki, hogy a művelet a nyugati érdekszféra észak-afrikai
kiterjesztését fogja jelenteni a humanitárius cél helyett. A NATO bevonása „kiélezte
az ENSZ-en belül az ellentéteket, rombolta a misszió morális tekintélyét a
kételkedők szemében, és megerősítette azokat az összeesküvés-elméleteket, amelyek
azt állították, hogy az R2P119 nem más, mint a régi nyugati intervenció új köntösben”.
(Eyal 2011: 66)
Az ENSZ-felhatalmazás szellemétől a nyugati hatalmak akkor tértek el a
legnagyobb mértékben, amikor a líbiai felkelőknek támogatást nyújtottak a
kiképzésben, a fegyverellátásban való nyugati részvételre azonban nincs közvetlen
bizonyíték.120 (Nem mellékesen az 1970-es számú ENSZ BT-határozat a líbiai
fegyverembargóról érvényben volt, és a nemzetközi jog tiszta helyzetet teremtett a
művelet megindításakor: az emberek életének megmentése érdekében hozták tető
alá.)
119 védelmi felelősség (responsibility to protect)
120 Tény, hogy Nagy-Britannia és Franciaország is speciális alakulatokat küldött. Nagy-Britanniában
vizsgálat indult a líbiai brit szerepvállalásról. Christian Turner, a brit Külügyminisztérium Közel-
Keleti Ügyosztályának akkori vezetője szerint a civilek védelmét szolgáló fegyverek szállítása
bizonyos körülmények között megengedett lehet. Ezzel kapcsolatban a vizsgálatot végzőknek nem
sikerült kideríteni, hogy történt-e fegyverszállítás brit részről. A fegyverembargó ugyan tartalmazott
néhány kivételt, amire hivatkozva felszerelést juttatott el a brit kormány Líbiába. (HCDC 2012) Katar
mind a fegyverek mind az eljuttatásuk költségeit állta, a fegyverek zömét Franciaországtól szerezte
be, más nemzetek közreműködésével.
További hibaként említhető a művelet kiterjesztése. Az 1973-as ENSZ-
határozat a civil lakosság védelmére adott felhatalmazást, de ahogy Sir Mark Lyall
Grant, Nagy-Britannia állandó képviselője az ENSZ-ben, mondta a brit Alsóház
védelmi bizottsága előtt, az ENSZ BT 15 tagja előtt nyilvánvaló volt, hogy nemcsak
repüléseket hajtanak majd végre Líbia légterében, hiszen a repüléstilalmi övezet
biztosítása „a [líbiai] légvédelem kiiktatása miatt szárazföldi csapásokat is igényel”,
és a BT-tagállamok később nem mondhatják, hogy „félrevezették őket, vagy a
határozatot mi másképpen értelmeztük”. (HCDC 2012: 88)
A NATO-vezette líbiai háború hosszú távon fog hatást gyakorolni a térségre.
Megerősítette az ún. védelmi felelősség (responsibility to protect – R2P) normáit, és
megmutatta az arab – még ha limitált mértékben is – kollektív bevetés erőteljes
formáját. Emellett nem beszélhetünk líbiai modellről, hiszen a politikai környezet (az
arab lakosság Nyugat- és Amerika-ellenessége, az Arab Liga megosztottsága, a
regionális hatalmak érdeklődésének alacsony szintje) azt vetíti előre, hogy a jövőben
nem alakulnak ki a 2011-es líbiai művelethez hasonló forgatókönyvek a
humanitárius műveletek gyakorlatában.
2.2.3.5 Összefoglalás
A Barcelonai folyamatot hátrányosan érintette a válságkezelésben jelentkező
elvárások és az elért eredmények közötti különbség. A sikertelenség a döntéshozatal,
az egyetértés és az irányítás hiányosságaira és a politikai akarat hiányára vezethető
vissza. Néhány probléma a több dimenziójú biztonsági
kihívásokból/fenyegetésekből, a katonai képességek különbözőségéből adódott. Az
eredményesség hiányának oka – arab szempontból –, hogy a közel-keleti
békemegállapodás nélkül a bizalomerősítő és a válságmegelőző folyamatok építése
az EMP keretében nem valósulhatott meg, továbbá az Észak-Mediterráneum és a déli
partvidék közötti fenyegetés-percepciókban és a földrajzi, politikai egységeket
tekintve is különbségek mutatkoztak. A percepcióbeli nézeteltérés következtében Dél
részéről bizalomhiány alakult ki az ESDP-vel szemben, valamint ehhez hozzáadódott
az elégedetlenség az EU gazdasági és pénzügyi segélyezését illetően.
Ami viszont az EU válságkezelésében pozitív tényezőnek volt tekinthető az az,
hogy figyelembe vették a partnerországok mindenkori helyzetét, a politikai
lehetőségeket, továbbá az alkalmazott módszerek kialakításakor a célokat és az
érintett intézmények igényeit. Az Európai Unió számára rendkívül fontos a
szomszédságában a stabil politikai környezet, viszont nem rendelkezik sem a
forrásokkal, sem a képességekkel, hogy hosszú távon és széles skálán folytathassa a
válságmegelőzést vagy -kezelést. Ezen a területen csak akkor képes eredményeket
elérni, ha az adott fenyegetés korai szakaszában kapcsolódik be a folyamatokba. A
biztonság fenntartásához az új fenyegetések – pl. nukleáris proliferáció, illegális
migráció, szervezett bűnözés – ellen viszont más válaszok szükségesek a
hagyományos katonai eszközökkel szemben. Az EU–MENA kapcsolatokat
leginkább a migráció, energia, bűnözés és környezeti problémák uralják, olyan
kihívások, amelyeket nem lehet országhatárok mögé terelni, amelyekre egyelőre nem
született megoldás, és amelyek ugyanakkor az EU-n belül is léteznek. (Aliboni –
Quaterneh 2007)
Az intézményi reform igényét az EMP-ben a „déliek” sürgették, mivel a
döntéshozatalban ők is szerettek volna aktívan részt venni. Fontos kezdeményezés a
rotáló elnökség bevezetése az EMP/UfM államai között. Egy másik kezdeményezés,
egy új Balladur-terv121 is hasznos lehetett volna, mivel olyan mechanizmusokat
tartalmazott, amelyeket az EU egyrészről kipróbált, másrészről pedig a
Mediterráneum konfliktusában is alkalmazhatók lettek volna. (Rotfeld 1994)
Az arab–izraeli konfliktus elhúzódása és komplex jellege miatt fontos lenne azt
leválasztani a vele nem összefüggő problémákról, főleg az emberi gondolkodásban
lenne szükségszerű ezt elérni.
A sikeres válságkezeléshez nélkülözhetetlen a rövid- és hosszú távú eszközök
kombinálása, a joint ownership elfogadása, valamint a súlypont hosszú távú
eszközök irányába helyezése. Az arab–arab kapcsolatokat gyakran a bizalmatlanság
jellemzi, ezért célszerű lenne a szomszédok közötti válság-megelőzési intézkedések
előnyeinek szélesebb körű tudatosítása. Az „Észak” szerepe ebben a kontextusban a
„Dél–Dél” együttműködés feltételeinek megteremtése lenne. Amíg nem
fogalmazódik meg egy általánosan elfogadott definíció a biztonságra, amit a térség
121 A Balladur-tervet az EU az 1990-es években Magyarország és Szlovákia, valamint Magyarország
és Románia közötti kisebbségi viták kezelésére alkalmazta. A konfliktusban érintett felek közötti
párbeszédet erősítette. Ez a módszer azokban az esetekben segíthet, amikor a több éve húzódó
konfliktusban a pozíciók még nem rögzültek, és a félreértésektisztázásra kerülhetnek, így a rossz
beidegződések, sztereotípiák eltüntethetők.
államai is elfogadnak, addig a biztonsági együttműködés megvalósulása várat
magára.
Az európai biztonság lényeges eleme a Földközi-tenger térségének biztonsága,
ezt a kihívást az EU egyedül nem képes kezelni. Szélesebb keretek szükségesek,
ahogy ez a macedóniai válság kezelésekor is demonstrálódott 2001 márciusában. Az
ilyen típusú együttműködések erősíthetik az államon belüli politikai reformokat és a
társadalmi szerepvállalást, valamint nemcsak az állam szintjén, hanem helyi és
regionális szinten is hatást gyakorolnak, továbbá kiterjedhetnek a már létező
csoportosulásokra, szervezetekre (pl. Euro-Mediterrán Fórum, 5+5 csoport). Az EU
és mediterrán partnerei ebből fakadóan szószólói lehetnének a már létező
multilaterális rendszerek (a vegyi fegyver-tilalmi egyezmény, a biológiai és
toxinfegyver-tilalmi egyezmény, a genfi jegyzőkönyv, az átfogó atomcsend
egyezmény, atomsorompó-szerződés) univerzálissá válásának. (Aliboni et al 2006)
Az EU folyamatosan küzd az autonóm katonai források hiányától, amelyeket a
tagállamok önkéntes alapon nyújtanak. Ugyanakkor a konfliktus utáni helyzetekben
a kiújulás ellen és a lakosság jólétéért tett intézkedésekben (biztonsági szektor
reformja pl. Bosznia-Hercegovinában, Kongói Demokratikus Köztársaságban, a
palesztin területeken), jogrendszer erősítésében (pl. Koszovóban, Irakban),
menekültek védelmében (pl. Csádban) és a békemegállapodások átültetésének
ellenőrzésében jelentős előrelépéseket tett. (Pirozzi 2013)
A 2008-as gazdasági és pénzügyi válság hatásai, a biztonsági aktorok
proliferációja, a komplex és hagyományos fenyegetések bővülése az EU számára
jelenthet lehetőséget, de ugyanakkor kihívást is. A biztonsági szereplők számának
növekedését az EU-nak inkább kellene a több szintű kormányzás, az együttműködés
alapjának tekinteni, mint a pozíciójára mért csapásnak. Az uniós modell a
válságkezelésben hozzáadott értékkel bír, erre és a hagyományos, valamint a
feltörekvő aktorokkal való együttműködésre kellene fókuszálnia.
2.2.4 Az Európai Unió missziói a palesztin területeken
Az Európai Unió a létrejöttét (1993) követően szinte azonnal részesévé vált az
oslói békefolyamatnak. Az Amerikai Egyesült Államok mellett csak részben tudta
érvényesíteni politikai-biztonságpolitikai befolyását. Az alfejezet az EU palesztin
biztonsági erők képzési (EUPOL COPPS) és a rafahi határátkelőhelyet ellenőrző
(EUBAM RAFAH) nem katonai misszióinak tevékenységét mutatja be.
Az oslói folyamat óta az Európai Unió arra törekszik, hogy kivegye részét a
palesztin biztonsági intézményrendszer kiépítésében122 és az „Arafat-rendszer”
örökségének reformjában.123 A biztonsági szektorban és a jogállamépítésben való
részvétel egybecseng az Unió elképzelésével a működőképes palesztin
intézményrendszer létrehozásáról, ami az új palesztin állam működési alapját
képezné. Az intézményrendszer léte hozzájárulhatna a kétállamos megoldás
megvalósulásához, amelynek létrejöttét az EU is pártolja. Az uniós missziós
tevékenység párhuzamosan zajlik az amerikai vezetés alatt álló (USA, Kanada és
Törökország által delegált) belbiztonsági tanácsadó és kiképző szakemberek
munkájával124 – az együttműködésük során mindannyian a rendteremtést és a
terrorizmus elleni küzdelmet tekintik elsődleges feladatuknak. Emellett az amerikai
vezetésű, többnemzetiségű csapat a palesztin elnöki gárda és a Palesztin Biztonsági
Erők fejlesztését támogatják, az európaiak pedig a civil biztonságra koncentrálnak.
Ahogy a nemzetközi közösség egyik szereplője sem, úgy az Európai Unió sem
tarthat fenn katonai missziót a palesztin–izraeli konfliktusban közvetlenül érintett
területeken, ehelyett a belbiztonsági erők, azon belül is a palesztin rendőri és a
határvédelmi erők képességfejlesztésében vállal aktívan szerepet. Az EU részvétele a
biztonsági szektorban azért is szükséges, mert a Palesztin Hatóság egyedül nem
képes megfelelően reagálni a biztonsági kihívásokra. Az uniós támogatás célja az
volt, hogy a PH olyan helyzetbe kerüljön, hogy az „útitervben” megfogalmazott
122 Például az Európai Tanács már 1994-ben döntött a palesztin rendőrség felállításában nyújtott
támogatásról (94/276/CFSP határozat), 1995-ben a Barcelona nyilatkozat teremtette meg a
biztonságpolitikai együttműködés kereteit, majd 2005-ben megszülettek az EUPOL COPPS és az
EUBAM Rafah missziók létrehozásáról szóló határozatok (2005/797/CFSP és 2005/889/CFSP).
123 A palesztin vezetőt, Jasszer Arafatot kritika érte a korrupció intézményesülése, a pénzügyeket –
beleértve a donortámogatásokat is – illető Arafat egyszemélyes hatásköre, valamint a hatalma
ellenőrizetlensége miatt. Ezeknél is súlyosabb vád érte a Palesztin Nemzeti Hatóságot az emberi jogok
megsértése, a szabadságjogok erőszakos korlátozása miatt. Arafat és belső köre minden szervezet
felett ellenőrzést gyakorolt, ami kiterjedt az oktatási intézményekre, de még a sport- és kulturális
rendezvényekre is. Nem elhanyagolható a gazdasági szempont sem. A Hatóságon belül növekedett a
munkanélküliség, ami erőszakot és nyugtalanságot eredményezett. (Ferwagner–Komár 2003)
124 Lásd: Berlin Conference in Support of Palestinian Civil Security The Rule of Law.
kötelezettségeinek eleget tudjon tenni, mert a második intifáda (2000–2003) során
keletkezett károk,125 valamint az Arafat-rezsim hagyatékának felszámolásához ez a
feltétel nélkülözhetetlennek bizonyult. Ugyanakkor az EU pénzügyi támogatásában
is tükröződött a szkepticizmusa, mivel kiderült, hogy az általa támogatott palesztin
rendőrség aktívan részt vett a harcokban. (Lia 2007)
2.2.4.1 Az EU rendőrségi missziója a Nyugati Parton
2005. november 14-én az Európai Tanács 2005/797/CFSP számú határozata
fogalmazta meg a palesztin területeken felállítandó uniós rendőrségi misszió
szükségességét. Az EUPOL COPPS elnevezésű misszió 2006. január 1-jén kezdte
meg működését a Nyugati Parton.126 A European Union Police Mission for the
Palestinian Territories (EUPOL COPPS) a European Union Coordinating Office for
the Palestinian Police Support (EU COPPS) tevékenységére épül. A misszió
elődjének tekinthető az a brit program, amely szintén a palesztin biztonsági szektor
erősítését célozta meg, konkrétan a rendőrségi erők kommunikációs
infrastruktúrájának fejlesztését. Jonathan McIvor (később az EUPOL COPPS
vezetője), a program irányítója úgy vélekedett, hogy „a nyilvánvaló politikai kontroll
és a mechanizmusok hiánya a rendőrség legfőbb vezetőjét tartja felelősnek a
rendőrség irányításáért és harcias megjelenéséért, ahelyett, hogy hatékony politikát
folytatnának.” (Kerkkänen et al 2008: 11) A misszió a kétállamos megoldáson
alapuló palesztin állam intézményépítését hivatott segíteni a rendőrség és
igazságszolgáltatás területén, támogatást nyújt a nevezett két terület intézményi
reformjában, valamint annak hiányzó elemeinek kiépítésében. Emellett fontos
125 A károk egy részét az izraeli hadsereg okozta, amely a második intifáda során elszenvedett
csapásokért, megtorlásként, a palesztin biztonsági infrastruktúrát lerombolta. Mivel az infrastruktúra
(törvényszéki laboratórium, megfigyelési és kommunikációs eszközök) jelentős része uniós
támogatásból valósult meg, az EU és Izrael viszonya a károk nyomán megromlott. (Müller 2008,
Kerkkänen et al 2008)
126 Spanyolország, Nagy-Britannia, Hollandia, Norvégia és Dánia nyújtotta a pénzügyi hátteret az első
hónapokban olyan programok megvalósítására, mint például a rádiókommunikációs rendszer
helyreállítása, a jerikói kiképzőközpont felújítása, 250 rendőrségi gépjármű és 1500 személyi
biztonsági felszerelés (pl. plexipajzs, védősisak) biztosítása.
szerepet játszik az Európai Unió és a nemzetközi közösség erőfeszítéseinek
megvalósításában.
A program két párhuzamosan működő, egymást kiegészítő feladatkörrel
rendelkezik: a biztonsági erők működésének biztosításával és a reform
végrehajtásának koordinálásával. Különösen a biztonsági erők reformja rejt magában
számos kihívást, ugyanis a palesztin biztonsági erők 60 000 fős állománya eredetileg
13 egységre tagozódott, amelyek csak a közelmúltban, a szerkezeti reformot
követően tagozódtak be a nemzetbiztonsági, a belbiztonsági és a hírszerzés három fő
intézménye alá, ráadásul az egymással versengő egységeik ellenőrzése alig
megoldott. További belbiztonsági problémaként jelentkezik, hogy bizonyos sejtek,
elemek tevékenységét képtelenek kontroll alatt tartani, valamint mindehhez még
hozzáadódik a rendőrségi felszerelés és kiképzés hiánya, a bűnözés és a korrupció
magas foka. (Pirozzi 2006)
A rendőrség fejlesztési program (Police Development Program) keretén belül
jelenleg 71 nemzetközi és 41 helyi munkatárs dolgozik. A 19 EU-tagállam, valamint
Kanada, Norvégia és Törökország szakértői tanácsadással és a Palesztin Civil
Rendőrség (Palestinian Civil Police – PCP) mentorálásával hajtják végre a program
feladatait körzeti, központi és miniszteri szinten. A misszió feladatai közé tartozik a
PCP-nek nyújtott donortámogatások koordinálása is. A tevékenysége két pilléren
nyugszik: az első a rendőrségi tanácsadás, amelynek keretében a nemzetközi
szakértőcsoport tagjai megismertetik a helyi kollégáikat a modern nyomozási
technikákkal, valamint igyekeznek elérni azt a célt, hogy a képességfejlesztés
kiterjedjen a mintegy 8000 Nyugati Part-i palesztin rendőrre. A második pillér a
jogrend biztosítása, amely során technikai segítséget és jogi tanácsadást nyújtanak a
különböző igazságszolgáltatási intézményeknek (igazságügyi minisztérium,
bíróságok, ügyészség, büntetés-végrehajtási intézmények, Független Emberi Jogi
Bizottság stb.).127
127 A program a palesztin igazságügy-minisztérium, a legfelsőbb bíróság és az ügyészségi hivatal
intézményi stratégiájának és akciótervének előkészítését szolgálja. Az EUPOL COPPS tervező és
értékelő részlege technikai tanácsadással segíti a misszió és a helyi szervek képviseletében dolgozó
személyzet munkáját, hogy a képességfejlesztés a lehető leghatékonyabban megvalósulhasson. Ezen
kívül vizsgálja a palesztin biztonsági szektor stratégiáját és a különböző PCP stratégiai tervek
megvalósítási folyamatát, valamint technikai tanácsadással látja el a biztonsági szektor
munkacsoportot (Security Sector Working Group – SSWG) és az igazságszolgáltatási szektor
munkacsoportot (Justice Sector Working Group – JSWG).
A misszió szinte minden lépésében szoros egyeztetésre van szükség Izraellel,
mivel a felszerelések eljuttatása és a rendőri erők mozgatása az „A”-területekről
izraeli engedélyhez kötött.128 2008 óta javult a helyzet a rendőrök és a felszerelések
mozgatása terén. A Szalám Fajjád vezette átmeneti kormány és az EU–USA közötti
biztonsági együttműködésnek köszönhetően a 2009 közepéig a Nyugati Part
városaiban lényegesen javult a közbiztonság. (Dayton 2009) Ugyanakkor a
nemzetközi biztonsági törekvések legitimitását aláássa a palesztin közvélemény
meggyőződése, amely szerint a palesztin biztonsági erők az izraeli érdekek szerint
cselekszenek. (Asseburg 2009a)
Ezzel párhuzamosan, a Gázai övezetben is létrejött egy ötszintű biztonsági
apparátus, amelyben 2000, korábban a PNH rendvédelmi kötelékében dolgozó
személy áll. A Gázai övezettel kapcsolatban kevés adat áll rendelkezésre a
belbiztonsági erőket illetően. Muriel Asseburg a Hamász irányítása alatt álló
rendőrségi erők létszámát 13 000 főre teszi – Amira Hass 2008-as adataira utalva –, a
civil védelmet ellátókét 700 főre és a nemzeti biztonsági erőkét 1000 főre. További
1000 fő áll a „biztonság és védelem” rendelkezésére, valamint 300-400 fő a belső
titkosszolgálat munkatársa. (Asseburg 2009a)
2011. december 1-jén döntés született a Palesztin Nemzeti Hatóság, az EUPOL
COPPS és az UNDP (United Nations Development Program) között egy 2,4 millió
eurós közös programról, amely a jogrend és az emberi jogok biztosítását tűzte ki
elsődleges céljának.129 Az Európai Tanács másfél évvel később, 2013. július 3-án
128 Az Oslo Átmeneti Egyezmény (más néven tabai megállapodás, Israeli-Palestinian Interim
Agreement on the West Bank and the Gaza Strip, 1995. 09. 28.) rendelkezett a biztonság, a
törvénykezés, a gazdaság, a választások és a Palesztin Nemzeti Hatóság jogköréről. A megállapodás
értelmében a Nyugati Partot három különböző státuszú területre osztották: az „A” zónában (lakosság
29%-a, a Nyugati Part területének 3%-a: 7 nagy arab város, köztük Nablusz, Ramallah, Betlehem,
Túlkárem, Kalkilíja települések) a civil feladatok ellátását a PNH felügyeletére bízták; a „B” zónát
izraeli–palesztin közös felügyelet alá helyezték (a Nyugati Part 25%-a), de a vitás kérdésekben Izraelé
a döntő szó; a többi terület – „C” zóna (a Nyugati Part 74%-a, az arab lakosság 4%-a) – az izraeli
irányítás alatt maradt.
129 A program a rendőrség belső ellenőrzését és felelősségre vonhatóságát kívánja megvalósítani,
valamint erősíteni a korrupcióellenes tevékenységet, biztosítani a nemek közötti egyenlőséget,
megerősíteni a civil társadalmat, létrehozni a demokratikus kormányzást és az államiság alapjait.
meghosszabbította a misszió mandátumát 2014. június 30-ig, és a közel egy éves
időtartamra 9,570 millió eurós költségvetést szavazott meg.130
Az EUPOL COPPS a hiányosságok ellenére néhány apró sikert fel tud mutatni:
a misszió oktatási műhelyek létrehozásával támogatja az első rendőrségi
elszámoltatási stratégiát (accountability strategy).131 Emellett a PCP-nek 12,7 millió
USD értékben juttatott kommunikációs és számítástechnikai eszközöket a működési
és adminisztrációs képesség fejlesztésére, továbbá 2013 júniusában megalkotta a
családvédelmi egység132 belső működési szabályzatát és stratégiáját (Nagy-Britannia
pénzügyi támogatásának köszönhetően). (Andrianarijaona 2013)
2.2.4.2 Az EU határvédelmi missziója Rafahban
A 2005. november 15-i izraeli–palesztin megállapodásban (Agreement on
Movement and Access – AMA)133 foglaltak megvalósításához az EU mint harmadik
fél úgy járult hozzá, hogy a rafahi határátkelőhely üzemeltetésének biztosításában
közreműködött. Ezzel az izraeli kivonulást (2005. augusztus–szeptember) követően a
Gázai övezetbe való bejutást és a Nyugati Part és a Gázai övezet közötti
130 A program eredményei között említést érdemel a jerikói Palesztin Politikai Tudományok
Főiskolának nyújtott technikai segítségnyújtás és tanácsadás, amely keretén belül rendőrségi
tréningeket tartanak. Továbbá az emberi jogok és a nemi egyenlőség kivívásáért folytatott
küzdelemben, a nők és a gyerekek elleni erőszak megszüntetése érdekében a misszió együttműködik a
PCP Family Protection Unit szervezettel a családon belüli erőszak leküzdéséért.
http://www.eupolcopps.eu/content/eu-police-mission-palestinian-territories-extended
131 A program a rendőrség és a civil szervezetek közötti együttműködést – egyfajta civil kontrollt –
hivatott megteremteni, amelynek hatására főleg az emberi jogok tiszteletben tartása terén várható
fejlődés.
132 Az egység rendőreinek speciális feladatokat kell megoldaniuk: a családon belüli erőszak
megelőzésére és kezelésére képezik ki őket, az áldozatok (nők és gyerekek) hatékony védelmét kell
ellátniuk.
133 Izrael és a Palesztin Hatóság a rafahi határátkelőhely működtetésének alapelveit rögzítette a
dokumentumban. http://mfa.gov.il/MFA/ForeignPolicy/Peace/MFADocuments/Pages/Agreed
%20documents%20on%20movement%20and%20access%20from%20and%20to%20Gaza%2015-
Nov-2005.aspx
későbbiekben megvalósítandó területi kontinuitás előmozdítását célozta meg.134
(Asseburg 2009a)
Az Európai Unió Tanácsa 2005. november 15-én döntött az Egyiptom és a
Gázai övezet határán fekvő rafahi átkelőhely ellenőrzését végző misszió
felállításáról. (EiT 2005/889/CFSP) Az EU BAM (EU Border Assistance Mission)
RAFAH 2005. november 24-én kezdte meg működését. Célja a határátkelőhely
működtetése a Palesztin Hatóság és Izrael kormánya közötti (AMA) megállapodás
értelmében, és a két fél közötti bizalom erősítése.135
134 Az Ariel Saron által 2003-ban bejelentett gázai kivonulásra 2005 augusztusában és szeptemberében
került sor. Izrael unilaterális lépése nehéz helyzetbe hozta a nemzetközi közösséget. A Kvartett
(ENSZ, Európai Unió, Amerikai Egyesült Államok és Oroszország) szerette volna elérni, hogy a
kivonulás a megszállás megszüntetését is jelentse, és megpróbálta rávenni Izraelt néhány ciszjordániai
telep elhagyására (Ciszjordánia északi részén négy telepen ez meg is történt). A nyugati javaslat
eredményeként született meg az AMA megállapodás, amely tartalmazta a rafahi határátkelőhely
létrehozásának és működtetésének passzusait.
135 Az átkelőhely megnyitásától 2007 júniusáig 443 975 személy kelt át a határon. 2006. június 25-től
a politikai eseményeknek köszönhetően (az izraeli katona, Gilad Shalit elrablása) a határátkelőhely
nyitva tartását és forgalmát nagy mértékben korlátozták, ettől a naptól 2007. június 13-ig (a Hamász
erőszakos hatalomátvétele Gázában) csupán 83 napon tartott nyitva. (A határátkelőhelyen palesztin
személyazonossági igazolvánnyal rendelkező személyek juthattak át, kivéve a humanitárius
szállítmányokat és a diplomatákat.) Ezt követően a határátkelőhelyet teljesen lezárták, csupán időről
időre humanitárius szállítmányokat engedtek át. A 2008–2009 fordulóján lezajlott gázai háború után
nemcsak a határátkelőhely újra nyitásáról, hanem az EU feladatainak bővítéséről is szó esett: az
egyiptomi–gázai határ alatt húzódó alagutak ellenőrzése jelentette volna a következő lépést. Az
alagutak felszámolására Egyiptom vállalkozott – ebben Izraeltől kap segítséget –, lévén, hogy az
egyik oldali kijáratuk egyiptomi területen található. A blokád alatt élő gázai lakossághoz ezeken az
alagutakon keresztül jut el az élelmiszer, a gyógyszer stb., de ugyanakkor a fegyvercsempészek is ezt
az útvonalat használják. Amíg az izoláció tart, a kereskedelem ezen formája fennmarad, amelyet a
Hamász ellenőrzése alatt tart és megadóztat. Ez a folyamat óhatatlanul a Hamász megerősödéséhez
vezet, a lakosságra nézve pedig gazdasági, társadalmi és politikai szempontból is tragikus helyzetet
teremt. 2011. május 28-án Egyiptom szabaddá tette a két terület közötti átjárást, viszont az Európai
Uniót sem az egyiptomi, sem a gázai hatóságok nem kérték fel az EU BAM RAFAH újraindítására,
ennek ellenére a misszió 2012. december 10-e óta ismét működik, habár a korábbihoz képest
jelentősen csökkentették a feladatait, és mandátuma 2014. június 30-án jár le. Jelenleg 4 nemzetközi
és 4 helyi munkatárs dolgozik a misszióban – működési képesség (operational capability) szintjén.
Tevékenységükkel azt a célt szolgálják, hogy rövid határidőn belül bármikor újraindíthatóvá váljon a
misszió teljes működése. (EU BAM RAFAH)
Az EUBAM RAFAH feladatai közé tartozott a palesztin határrendészeti erők
kiképzése, működésének megfigyelése, ellenőrzése, kiértékelése; az egyiptomi–
izraeli–palesztin felek közötti kapcsolattartás és a feladatok koordinálása, viszont
határellenőrzésre nem, csak megfigyelésre szólt a mandátuma.
Az Európai Unió Tanácsának döntésétől datálva a határátkelőhely
rekordgyorsasággal készült el. Az Unió ezzel is azt bizonyította, hogy aktív szerepet
kíván betölteni a békefolyamatban, és a válságkezelési képességeit nemcsak akarja,
hanem be is tudja vetni.
A Gázai övezet izraeli elhagyását követően a terület és Egyiptom közös
határszakasza (Filadelfi-folyosó) palesztin felügyelet alá került, ezzel megvalósult az
első lépés az önálló állam létrehozása felé. Ugyanakkor ez a felügyeleti jogkör csak
korlátozottan érvényesült: a határátkelőhely nyitva tartását Egyiptom és Izrael
határozta meg.136 Ennek következtében a rafahi uniós misszió olyan helyzetben
találta magát, ahol a kitűzött céljainak nem tudott megfelelni.
Állo-
mány
Nemzetköz
i
támogató
erők (fő)
Nemzetközi
szerződéses
erők (fő)
Összes
nemzetközi
erő (fő)
Összes
nemzetközi
erő (%)
Helyi
erők
(fő)
Helyi erők
(%)
Összesen
(fő)
Összesen
(%)
Nemek F N F N F N F N F N F N F N F N
EUBAM
RAFAH2 0 1 0 3 0 100 0 4 0 100 0 7 0 100 0
EUPOL
COPPS38 13 11 1 49 14 77,8 22,2 25 17 59,8 40,5 14 31 70,5 29,5
3. sz. ábra: A két EU-misszió állományának nemek szerinti megoszlása.
Forrás: CSDP Civilian Missions, 2012
2.2.4.3 Az EUPOL COPPS és az EU BAM RAFAH értékelése
136 Ha Izrael biztonsági érdekei úgy kívánták, elrendelte a határátkelőhely lezárását, a megnyitásáról
pedig izraeli–egyiptomi–uniós egyhangú döntésnek kellett rendelkeznie.
Az Európai Unió palesztin biztonsági erők képzési és a rafahi határátkelőhelyet
ellenőrző missziói értékelését megnehezíti, hogy a kezdeti megállapodásban nem
szerepelnek konkrét időpontok és megvalósítandó célok, csupán általános
megfogalmazások, így elsősorban a Palestinian Civil Police fejlesztési programja
keretében a kiképzés, infrastruktúra és a felszerelés biztosítása terén, valamint a
rendőrségi állomások és kiképzőközpontok, börtönök létrehozásában mérhető a
változás. (EUPOL COPPS 2008) Az eredmények összességében azt a benyomást
keltik, hogy átfogó stratégia nélkül, ad hoc cselekvések konzekvenciájaként jöttek
létre.
A palesztin rendőrség jogszerű működésének valódi akadályát képezik a
jogrendszer hiányosságai, és az igazságszolgáltatás reformja is még várat magára.
Amit ennek ellenére mégis sikerült elérni az az, hogy a Nyugati Part városaiban, ahol
korábban nem volt rendőri jelenlét és a közbiztonságra veszélyes bűnözői körök
tevékenykedtek, elkezdődött a rendteremtés, és a palesztin lakosság biztonságérzete
javult.
A missziók elindítása óta (2005) az EU-nak mégsem sikerült a reformokat
megvalósítani a palesztin biztonság- és rendvédelemben, és a biztonság területén
elért némi előrelépést pedig nem tudta a békefolyamatba adaptálni. Az
együttműködés az USA-val rossz fényt vetett az uniós missziókra, a palesztinok
szemében ugyanis összemosódott az izraeliek terrorizmus elleni harcával.
A nyugati politika – beleértve az uniós politikát is – még inkább elmélyítette a
palesztinok belső szakadását a Nyugati Part elsőbbségét hirdető „West Bank first”
jelmondat mögé betagozódott politikájával. Ilyen körülmények mellett az
intézményépítés lehetetlenné válik, és a két EU-misszió mozgástere beszűkül,
legitimitása csökken. Mindkét problémára megoldást jelentene a két palesztin terület
(Gáza és Nyugati Part) közötti földrajzi és politikai szakadás megszüntetése,
valamint a békefolyamat eredményessé tétele. Az európai tagállamoknak
változtatniuk kell a válságkezelési stratégiájukon, hogy hasonló esetekben, mint a
palesztin–izraeli konfliktus, a válságkezelést a békeépítéssel szorosabb kapcsolatban
kell hozniuk egymással.
2.2.5 Az Európai Unió szerepvállalása a közel-keleti
fegyverzetkorlátozásban és -ellenőrzésben137
A fegyverzetkorlátozás (arms control) fogalmát a kutatók és elemzők138
különbözőképpen használják: fegyverzetkorlátozási intézkedésekre, szerződésekre,
rezsimekre (pl. NPT), a szuperhatalmak hidegháborús gyakorlatára az atomfegyverek
terén, verifikációra, bizalomerősítő intézkedésekre stb. Hagyományos értelemben a
fegyverzetkorlátozás a globális fegyverkezési verseny lassítását/megállítását
szolgálja, ezáltal a háború kitörésének esélyét csökkentse. A korlátozás és a
leszerelés mellett nagy szerep jut a verifikációs (ellenőrzési) rendszereknek,
különösen a tömegpusztító fegyverek előállítására alkalmas (kettős felhasználású)
alapanyagok kereskedelmében.
Az Európai Uniónak a kettős felhasználású eszközökre vonatkozó ellenőrzési
rendszerét azért hozták létre, hogy az uniós közös piacon belül a szolgáltatások és az
áruk szabad mozgása, kereskedelme ne veszélyeztesse a tagállamok biztonsági
érdekeit. A Római Szerződés 296. cikke139 tartalmazza azokat a termékeket, amelyek
kereskedelmét az Európai Közösségek tiltja, így a többi termék – jelen esetben azok,
amelyek civil és katonai célokra egyaránt felhasználhatók – a közösségi jog hatálya
alá tartozik.
1991 és 1994 között kidolgozták a kettős felhasználású eszközökre vonatkozó
ellenőrzési rendszer szabályozását, amely 1995 márciusában lépett hatályba, alapjául
az Európai Tanács 3381/94-es rendelet és 94/942/CFSP140 határozat szolgáltak. A
137 Az Európai Uniónak a fegyverzetkorlátozással kapcsolatos határozatainak és üléseinek
kronológiáját lásd a Függelék 6. sz. mellékletében.
138 E témában lásd Bull, Hedley: The Control of the Arms Race. London, Bradbury Agnew Press,
1961; Krause, Keith: Cross-Cultural Dimensions of Multilateral Non-Proliferation and Arms Control
Dialogues: An Overview. Contemporary Security Policy, 1998, 19. évfolyam, 1. szám, pp. 1–22.;
Gray, Colin S.: House of Cards: Why Arms Control Must Fail. Ithaca, Cornell University Press, 1992;
Bracken, Paul: Thinking (Again) About Arms Control. Orbis, 2004, 48. évfolyam, 1. szám, pp. 149–
159.
139 http://eur-lex.europa.eu/LexUriServ/LexUriServ.do?uri=CELEX:12002E296:EN:NOT
140 Mindkét határozat 1994. december 19-én keletkezett. Elérhetőek:
http://eur-lex.europa.eu/LexUriServ/LexUriServ.do?uri=CELEX:31994R3381:en:NOT és
http://eur-lex.europa.eu/LexUriServ/LexUriServ.do?uri=CELEX:31994D0942:EN:NOT
CFSP-határozat módosítására 1996. június 27-én, (EU CFSP 96/423) 1998. március
16-án, (EU 98/232/CFSP) 2000. június 22-én (EU 2000/402/CFSP) és 2008.
december 8-án (EU 2008/944/CFSP) került sor. Az EiT 3381/94-es rendeletének 1.
számú melléklete tartalmazza a közös uniós fegyverek listáját. Az Európai Tanács
3381/94-es rendeletének módosítása 2000. június 22-én következett be, amikor is a
kettős felhasználású eszközökön kívül a technológiára is kiterjesztette az ellenőrzést.
( EC 1334/2000) A 4. számú cikk kitér azokra a termékekre, amelyeket az EiT
3381/94-es rendeletének 1. számú melléklete nem tartalmaz, viszont a tömegpusztító
fegyverekkel összefüggésbe hozhatók. Még ugyanezen a napon az uniós tagállamok
elfogadták az EiT 1334/2000-es rendeletét, és az exportellenőrzési rendszer
hatékonyabb működtetésére szólítottak fel az embargóval sújtott államokkal
kapcsolatban, a tömegpusztító és a hagyományos fegyverekre, alkatrészekre,
technológiára vonatkozóan egyaránt. ( EU 2000/0401/CFSP)
2003. június 20-án az EU közös kül- és biztonságpolitikai főmegbízottja, Javier
Solana beterjesztette az Európai Tanácsnak az Egy biztonságosabb Európa egy jobb
világban (A Secure Europe in a Better World) c. tanulmányát, amelyben a legfőbb
nemzetközi biztonsági kihívásnak a tömegpusztító fegyverek proliferációját, a
terrorizmust, a működésképtelen államokat (failed states) és a szervezett bűnözést
jelöli meg, amelyekre az Európai Uniónak választ kell találnia.141 A dokumentumot
némi átdolgozást követően az Európai Unió biztonsági stratégiájaként fogadták el
2003. december 12-én.142
2006 decemberében az Európai Bizottság javaslatot tett a kettős felhasználású
eszközökre vonatkozó ellenőrzési rendszer reformjára, (EU Bizottság 2006)
amelyben figyelembe vette a 2004-es felülvizsgálat eredményeit. (EU EiT 16069/04)
2012. február 27-én az Európai Tanács elfogadta az Európai Unió közös
haditechnikai listáját, (EU EiT 2012/C85/01) viszont ez nem jelenti azt, hogy a
tagállamok a hagyományos fegyverek kereskedelmét átadták volna közösségi
kompetenciába.
141 http://ue.eu.int/ueDocs/cms_Data/docs/pressdata/en/reports/76255.pdf
142 http://www.consilium.europa.eu/uedocs/cmsUpload/78367.pdf
2.2.6 Nemzetközi törekvések a tömegpusztító fegyverektől mentes Közel-
Kelet létrehozására
A nukleáris – majd később a tömegpusztító143 – fegyverektől mentes övezet
létrehozását célzó törekvések előtt számos nehézség tornyosul a Közel-Kelet
térségében: az arab–izraeli konfliktus, az izraeli–palesztin békefolyamat
megtorpanása, a békefolyamat rendezésében a szereplők számának növekedése, Irán
nukleáris programja, Izrael biztonságpolitikája stb. A tanulmány az 1960-as évektől
induló nemzetközi (Egyesült Nemzetek Szervezete, Európai Unió)
kezdeményezésektől a 2012 decemberében tervezett MEWMDFZ144 konferencia
elmaradásáig tekinti át a legfőbb eseményeket.
2.2.6.1 A kezdetek
Az atomfegyvermentes övezetek (Nuclear Weapons Free Zone – NWFZ)
létrehozására irányuló törekvések nem új keletűek, az 1960-as évekre vezethető
vissza az eredetük. Az atomfegyverek non-proliferációs rezsimjének egyik
alappillére az atomsorompó szerződés (Nuclear Non-proliferation Treaty – NPT),
melynek létrejöttével (1968) a nemzetközi közösség egy fontos viszonyulási normát
alkotott meg a nukleáris területen. A másik fontos pillér a földrajzi területek
atomfegyvermentessé tétele. Elsőként Latin-Amerika és a Karib-térség vált
atomfegyvermentes övezetté a Tlatelolco szerződés (1967) által, majd ezt követte
1985-ben a Rarotonga szerződés (déli Csendes-óceán térsége), 1995-ben a Bangkok
szerződés (Dél-Ázsia térsége), 1996-ban a Pelindaba szerződés (Afrika), végül 2008-
ban a Szemipalatyinszk (Közép-Ázsia). A nemzetközi közösség atomfegyvermentes
övezetté nyilvánította a lakatlan területeket – Antarktisz (1959), világűr (1967),
tengerfenék (1971).
A Közel-Keletre vonatkozóan szintén az 1960-as években indult el a
kezdeményezés. Mohamed Kadry Said145 szerint Egyiptom 1963-ban tett egy
kilencpontos javaslatot, (Said 2004: 126) amelynek alapján 1974 decemberében első
143 Tömegpusztító fegyverek közé a nukleáris, vegyi és biológiai fegyvereket soroljuk.
144 közel-keleti tömegpusztító fegyverektől mentes övezet (Middle East weapons of mass destruction
free zone)
alkalommal került az ENSZ Közgyűlés napirendjére az atomfegyvermentes övezet
létrehozása a Közel-Keleten.146 A beterjesztés előzményének az 1974. szeptember 1–
4. között megtartott Arab Liga ülése tekinthető, melyet az 1973–1974-es arab–izraeli
háború lezárását követően szerveztek meg. Az ülésen hangzott el a kezdeményezés,
amelyet az iráni sah, Mohamed Reza Pahlavi továbbított – Egyiptom aktív
támogatása mellett – az ENSZ Közgyűlés felé 1974. szeptember 16-án. A javaslatban
szerepelt, hogy „a közel-keleti államok nem gyárthatnak nukleáris fegyvert, és nem
törekedhetnek annak megszerzésére”, továbbá a nukleáris fegyverrel rendelkező
államok nem használhatják a tömegpusztító fegyvereiket a térség államai ellen. A
javaslat sürgette a nukleáris és nem nukleáris fegyverekkel kapcsolatos biztonsági
intézkedések azonnali létrehozását, valamint Egyiptom jogot formált arra, ha Izrael
rendelkezne atomfegyverrel, a saját biztonsága érdekében lépéseket tesz, hogy
elhárítsa ezt a komoly fenyegetést.147
Az ENSZ Közgyűlésének 1974-es 32/63. számú határozata felszólítja a
nukleáris fegyverektől mentes övezet létrehozásában közreműködő feleket a Közel-
Keleten, hogy haladéktalanul mondjanak le az atomfegyverek gyártásáról, a
teszteléséről, a megszerzésükre való törekvésről és birtoklásukról, és csatlakozzanak
az atomsorompó szerződéshez. A határozatban remény fejeződik ki, hogy minden
állam, beleértve az atomhatalmakat is, „teljes együttműködést tanúsítanak a határozat
céljainak hatékony megvalósítása érdekében”. A határozat értelmében az ENSZ
Közgyűlése évente megtárgyalja a témát és az adott biztonságpolitikai helyzetnek
megfelelően módosítja azt.148
145 Nyugalmazott tábornok, az egyiptomi székhelyű Al-Ahram Center for Political and Strategic
Studies tanácsadója és a katonai tanulmányok részlegének vezetője, az EuroMeSCo-nak, valamint a
Pugwash Szervezet tanácsának tagja. Korábban az egyiptomi hadsereg légvédelmi haderejében
teljesített szolgálatot.
146 ENSZ Közgyűlés 3263. határozata, 1975. jan. 7. 128 igen, 0 ellen szavazattal és 2 tartózkodással
(Izrael, Mianmar) fogadták el.
147 Egypt and weapons of mass destruction in the Middle East, Egypt State Information Service,
http://www.sis.gov.eg/en/LastPage.aspx?Category_ID=65.
148 http://www.un.org/ga/search/view_doc.asp?symbol=A/RES/3263%28XXIX
%29&Lang=E&Area=RESOLUTION
Az ENSZ főtitkára 1975 márciusában elküldte a határozatot megvitatásra az
érintett országoknak.149 Az atomfegyverektől mentes övezetet a Közel-Keleten
Bahrein, az Egyesült Arab Emírségek, Egyiptom, Irán, Irak, Izrael, Jemen, Jordánia,
Katar, Kuvait, Libanon, Omán, Szaúd-Arábia és Szíria csatlakozásával hozták volna
létre. (A felsorolt államok közül Egyiptom ekkor már részese a Pelindaba
szerződésnek, vagyis az afrikai atomfegyvermentes övezetnek.) A hivatalos
válaszokban a diplomáciai nehézségekre hivatkoztak az államok. A
véleménykülönbség Izrael kérdésében a legszembetűnőbb, különösen Egyiptom és
Irán emelte ki a zsidó országgal szembeni bizalmatlanságát, amivel akadályozták a
határozat tartalmára vonatkozó „kölcsönös elfogadás” kitételt. Amiben minden
közel-keleti állam egyetértett – az érintett kivételével –, hogy az atomfegyvermentes
övezet létrehozásának egyik legfőbb feltétele Izrael csatlakozása az atomsorompó
egyezményhez.150
Az ENSZ Közgyűlésének 32/63-as határozatát – a benne foglaltak értelmében
– a megjelenését követően évente módosították a politikai és biztonsági helyzetnek
megfelelően. Az érintett államok továbbra is kinyilvánították véleményüket, és az
ENSZ főtitkára éves rendszerességgel közölte azokat beszámolójában.151 Bahrein,
Egyiptom, Jordánia, Kuvait, Libanon és Omán támogatta a határozat 2. cikkét, amely
kimondja, hogy a felek lemondanak a nukleáris fegyverek megszerzésére irányuló
törekvésről, gyártásáról, teszteléséről, tárolásáról vagy egyéb tulajdonlási módjáról.
Egyiptom, Jordánia, Irán, Irak és Szíria elengedhetetlennek tartotta, hogy a térség
minden állama az atomsorompó szerződés részese legyen (3. cikk). Kuvait abban az
esetben ratifikálná az NPT-t, ha Izrael is megteszi ugyanezt. Jordánia véleménye
szerint, amíg Izrael nem lesz részese az NPT-nek, addig a NWFZ a régióban nem
valósulhat meg. Izrael nyilatkozata szerint, ő „további lépéseket tesz a térség tartós
149 https://disarmament-library.un.org/UNODA/Library.nsf/9c58922852b2d6d88525757d004f36df/
aca81c923caf41d8852578ae0065357b?OpenDocument
150 Uo.
151 AZ ENSZ Közgyűlés határozatai a tömegpusztító fegyverektől mentes Közel-Keletre vonatkozóan
(1974–2012): 3263, 3474, 3171, 32/82, 33/64, 34/77, 35/147, 36/87, 37/75, 38/64, 39/54, 40/82,
41/48, 42/28, 43/665, 44/108, 45/52, 46/75, 47/48, 48/71, 49/71, 50/66, 51/41, 52/34, 53/74, 54/51,
55/30, 56/21, 57/55, 58/34, 59/63, 60/52, 61/56, 62/18, 63/38, 64/26, 65/42, 66/25, 67/28.
békéjének biztosítása érdekében”, valamint hajlandónak mutatkozott a témában
megrendezett konferencián való részvételre.152
2.2.6.2 Az iraki–iráni háború hatása
1975 utáni néhány évben számottevő változás nem történt, az 1980-as években
az NWFZ határozatok szavazás nélkül kerültek elfogadásra, mert Izrael feladta a
korábbi távolmaradási politikáját, és részt vett az ülésszakokon. 1981-ben Izrael
lebombázta az iraki Osirak reaktort, amely lépést a térség államainak és saját maga
biztonságára hivatkozva megelőző csapásnak nyilvánított. A katonai akciót az ENSZ
Közgyűlése még abban az évben a 36/87-es határozatában elítélte, különös tekintettel
a formálódó közel-keleti atomfegyvermentes övezetre.153 Egy évvel később, 1982-
ben a 37/75. számú határozatában azt javasolta, hogy hozzanak intézkedéseket a
nukleáris intézmények elleni katonai csapás tiltására.154
Időközben az Irak és Irán között zajló háború (1980–1988) során vegyi
fegyverek kerültek bevetésre, több ezer halálos áldozatot követelve, valamint némely
közel-keleti államról kiderült, hogy vegyi és biológiai fegyverprogramot folytat (pl.
Szíria, Líbia). A reakció nem maradt el, az egyiptomi elnök, Hoszni Mubárak 1990
áprilisában már nemcsak a nukleáris, hanem a tömegpusztító fegyverektől mentes
övezet létrehozását szorgalmazta a Közel-Keleten (Middle East weapons of mass
destruction free zone – MEWMDFZ). A javaslatát egy évvel később eljuttatta az
ENSZ főtitkárának, amelynek hatására az ENSZ Közgyűlés elfogadta még
ugyanabban az évben (1991) a 46/30. számú határozatot, amelyben üdvözli a „Közel-
Kelet térségére vonatkozó általános és teljes leszerelés indítványát”.155 Így a
152 https://disarmament-library.un.org/UNODA/Library.nsf/9c58922852b2d6d88525757d004f36df/
aca81c923caf41d8852578ae0065357b?OpenDocument
153
http://www.un.org/ga/search/view_doc.asp?symbol=A/RES/36/87&Lang=E&Area=RESOLUTION
154
http://www.un.org/ga/search/view_doc.asp?symbol=A/RES/37/75&Lang=E&Area=RESOLUTION
A/RES/38/64
155 ENSZ Közgyűlés 46/30. sz. határozata (1991. 12. 06.)
Biztonsági Tanács és a Közgyűlés szintjén egyaránt demonstrálódott a tömegpusztító
fegyverektől mentes övezet kialakításának jelentősége a Közel-Keleten.
Ugyanebben a témában 1991-ben megszületett az ENSZ főtitkár, Javier Pérez
de Cuéllar jelentése, (de Cuéllar 1991) amely elkészítéséről még 1988-ban ENSZ
közgyűlési határozat született.156 A főtitkár a Közel-Keletet horizontálisan Líbiától
Iránig, vertikálisan pedig Szíriától Jemenig húzódó területként jelöli meg. Írásában
kiemeli, hogy Izrael ígérete szerint „nem fog elsőként nukleáris eszközt bevetni a
Közel-Keleten”,157 majd hozzáteszi, hogy az nem derül ki egyértelműen, hogy
mindez érvényes-e a nukleáris fegyverek tesztelésre is. A régió államainak
csatlakozása az atomsorompó egyezményhez – különös tekintettel Izraelre –,
valamint Izrael dimonai létesítményének158 a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség
(NAÜ) ellenőrzése alá vonása fontos lépés lenne a cél eléréséhez. A tanulmány
megállapítja, hogy a térségben hasonló bizalomerősítő intézkedésekre lenne szükség,
mint amilyeneket Európában hoztak a hidegháború befejeződését követően. (de
Cuéllar 1991: 40–42)
2.2.6.3 Az 1990-es évek
Az első Öböl-háború (1991) után a nemzetközi közösség feltárta és beszüntette
az iraki tömegpusztító fegyverprogramot, és az ENSZ Biztonsági Tanácsa 687-es
számú határozatában (1991. 04. 03.) elítélte az ország ebbéli törekvéseit: „Irak
kísérletet tett a nukleáris fegyverprogramhoz való anyagok megszerzésére, az
atomsorompó szerződésben 1968. július 1-jén vállalt kötelezettségei ellenére”,
valamint sürgette az atomfegyverektől mentes övezet létrehozását a Közel-Keleten.
A határozat kötelezte Irakot a vegyi és biológiai fegyverek és gyártóüzemek teljes
leszerelésére, a 150 km-es hatótávolságot meghaladó rakéták megsemmisítésére, és
ezzel újat hozott: a kezdeti javaslatot, vagyis az atomfegyver-mentességet
156 ENSZ Közgyűlés 43/65. sz. határozata
157 Levi Eskol (1963–1969 között Izrael miniszterelnöke) 1965 márciusában nyilatkozta.
http://www.nti.org/country-profiles/israel/nuclear/
158 Dimonában zárt nukleáris kutató intézet működik, amelyet a mai napig nem nyitottak meg a NAÜ
ellenőrei előtt.
kibővítették a vegyi és biológiai fegyverekkel, és így a javaslat a tömegpusztító
fegyverektől mentes Közel-Kelet létrehozásáról szólt. (ENSZ BT 687. sz. határozata)
Az 1990-es évek elején már nem csak az ENSZ-ben történtek lépések a közel-
keleti leszerelést illetően. A madridi békefolyamat keretében létrehozott öt
multilaterális munkacsoport közül a fegyverzetellenőrzés és regionális biztonság
(Arms Control and Regional Security – ACRS) munkacsoportban konkrét tárgyalások
folytak a tömegpusztító fegyverektől mentes övezet kialakításáról a Közel-Keleten
(1992. május – 1994. december). Egyiptom és Izrael a háttérben bilaterális
tárgyalásokat folytatott, amelyek szintén kézzelfogható eredmény nélkül fejeződtek
be, egyrészt köszönhetően a két fél fegyverzetcsökkentés terén megmutatkozó
nézeteltérésének (Egyiptom szerette volna, ha az atomsorompó szerződést
kiterjesztik Izraelre), másrészt pedig a békefolyamat befejeződésének. Ha konkrét
eredménnyel nem is járt a tárgyalássorozat, azt mindenképpen pozitívumnak kell
tekinteni, hogy Izrael leült a szomszédjaival és a térség államaival, hogy a
fegyverzetcsökkentésről tárgyaljon. A bizalomerősítés ekkor meghatározó
fogalommá vált és végigkísérte az 1990-es évek közel-keleti tárgyalási folyamatait.
2.2.6.4 A Barcelona-folyamat
A madridi tárgyalások megszakadását követően az Európai Unió is megpróbált
bekapcsolódni a közel-keleti békefolyamatba. 1995. november 27. és 28. között
Barcelonában, az euro-mediterrán konferencián elfogadták a Barcelonai
nyilatkozatot, amelyben rögzítették, hogy „az aláíró felek159 törekednek arra, hogy a
tömegpusztító fegyverektől […] és célba juttató eszközeiktől mentes övezetet a
Közel-Keleten kölcsönösen és hatékonyan ellenőrzik”, a regionális biztonságot a
non-proliferációs rezsimek, vagyis a fegyverzetkorlátozási és leszerelési
szerződések160 keretén belül szándékoznak megvalósítani. Ezen kívül „fontolóra
159 EU15 államai, Egyiptom, Izrael, Málta, Palesztin Hatóság, Törökország, Tunézia, Szíria, Jordánia,
Marokkó, Libanon, Algéria, Ciprus
160 Atomsorompó egyezmény (Nuclear Non-Proliferation Treaty – NPT, 1968), vegyi fegyver tilalmi
egyezmény (Chemical Weapons Convention – CWC, 1993), biológiai fegyverek betiltásáról szóló
egyezmény (Biological Weapons Convention – BWC, 1972), átfogó atomcsend egyezmény
(Comprehensive Test Ban Treaty – CTBT, 1996)
veszi a gyakorlati lépéseket” a tömegpusztító fegyverek proliferációja, valamint a
hagyományos fegyverek „túlzott” felhalmozása ellen. A nyilatkozat politikai és
biztonsági partnerséggel foglalkozó fejezetének záró bekezdése szerint a részesek
„számba veszik a lehetséges bizalom és biztonságerősítő intézkedéseket, amelyek
[…] a béke és stabilitás létrehozását” segítik elő a Mediterráneumban.161 Az euro-
mediterrán partnerség, a Barcelona-folyamat az együttműködést és a párbeszédet
feltételezte, ám a nyilatkozat politikai és biztonsági partnerségről szóló fejezetének
említett és idézett pontjaival éppenséggel a térség kulcsszereplői (Izrael, Palesztin
Hatóság, Egyiptom, Szíria, Libanon és Jordánia) nem értettek egyet, és a kezdeti
lelkesedés alábbhagyott.
Az újraélesztett kezdeményezésből jött létre az Unió a Mediterráneumért
(Union for Mediterranean – UfM) 2008. július 13-án Párizsban. A csúcstalálkozó
zárónyilatkozata tartalmazza a Barcelonai nyilatkozatban foglaltakat a közel-keleti
tömegpusztító fegyverektől mentes övezetről, viszont a non-proliferáció mint
kifejezés nem szerepel benne.162 A volt francia elnök, Nicolas Sarkozy indította el az
UfM-et, amelynek tevékenységét napjainkra inkább a formális keretek közötti
működés jellemzi, a WMDFZ tekintetében pedig semmilyen előrelépést nem tudott
elérni.
2.2.6.5 Kísérlet az Öböl-országok tömegpusztító fegyvermentes övezetének
létrehozására
1999-ben az ENSZ Leszerelési Bizottsága megalkotta az atomfegyvermentes
övezetek létrehozásához szükséges ajánlásokat. Lényeges elemként nevezhető meg,
hogy az övezeten belüli államok mindegyikének el kell fogadnia a státuszt, hatékony
ellenőrzést kell biztosítani és az atomenergia békés célú felhasználására kell
törekedni. (Goldblat 2005)161 http://trade.ec.europa.eu/doclib/docs/2005/july/tradoc_124236.pdf
162 Unió a Mediterráneumért nyilatkozat (2008. 07. 13.)
http://ufmsecretariat.org/wp-content/uploads/2012/09/ufm_paris_declaration1.pdf
2004 decemberében a Gulf Research Center indítványára elindult az Öböl
menti országok163 tömegpusztító fegyvermentes övezetének kialakítását célzó
kezdeményezés. Felmerül a kérdés, miért törekednek az Öböl menti országok saját
WMDFZ-re. A válasz kézenfekvő: a Közel-Keleten immár több mint negyven éve
nem sikerült létrehozni a tömegpusztító fegyverektől mentes övezetet, és ha az Öböl
mentén realizálódik, ez hatással lehet az egész Közel-Keletet magába foglaló övezet
megvalósítására. A törekvés a mai napig nem hozta meg a várt eredményt. (Alani
2005)
2.2.6.6 Az 1995-ös NPT határozat
Az NPT felülvizsgálati konferenciák zárónyilatkozatai közül első alkalommal
1985-ben szerepel a nukleáris fegyverektől mentes Közel-Keletre való utalás a VII.
cikk 11–13. pontjaiban: „A konferencia üdvözli az Egyesült Nemzetek
Közgyűlésének 35. ülésén kialakult egyetértést [39/54. határozat – N.M.] a közel-
keleti nukleáris fegyverektől mentes övezet kialakítására vonatkozóan.”164 A
tömegpusztító fegyverektől mentes közel-keleti övezet napirendre kerülésére ezt
követően tíz évet kellett várni, az 1995. április 17. – május 12. között megtartott NPT
felülvizsgálati konferencia tárgyalta a témát. A konferenciát megelőző rendkívül
aktív diplomácia erőfeszítéseknek, a békefolyamatnak volt betudható, hogy a téma
napirendre kerülhetett. Izraelt bilaterális szinteken 1994-től vonták be a folyamatba.
Egyiptom már korábban nyilvánosságra hozta elképzelését, miszerint, ha Izrael
aláírja az NPT-t, akkor az arab államok csatlakoznak a vegyi fegyverek tilalmáról
szóló szerződéshez. Az Arab Liga – Egyiptom vezetésével – 1994. szeptemberi
ülésén közös állásfoglalásról döntött, amelynek értelmében célul tűzik ki az
atomsorompó szerződés kiterjesztését a közel-keleti államokra, és Izraelt is nevesítik,
de a zsidó állam elzárkózott a szerződés aláírásától. 1995 januárjára az egyiptomi
retorika élesebbé vált, Amr Músza külügyminiszter beszédében azzal vádolta meg
Izraelt, hogy a titkolt tömegpusztító fegyverprogramja miatt válik lehetetlenné a
közel-keleti béke megvalósítása. (Feldman 1997)
163 Bahrein, Omán, Kuvait, Szaúd-Arábia, Katar, Egyesült Arab Emírségek, Irak, Irán és Jemen
164 http://cns.miis.edu/inventory/pdfs/NPTRevCon85.pdf
Az 1995. áprilisi–májusi konferencián Izrael a meghívás ellenére nem vett
részt. Egyiptom úgy döntött, hogy az NPT „pontosítás nélküli kiterjesztését”
mindaddig nem támogatja, amíg Izrael nem válik a szerződés részesévé. Sőt
kijelentette, hogy ha az NPT tagok többsége megszavazza a szerződés kiterjesztését
Izrael nevesítése nélkül, akkor előfordulhat, hogy Egyiptom visszavonja NPT-
tagságát, vállalva az Egyesült Államokkal való konfrontálódás veszélyét is. (Feldman
1997)
A kampánya nem érte el, hogy Izrael aláírja és ratifikálja az NPT-t. Az
amerikai nyomásgyakorlás eredményeképpen Egyiptom pozíciója drámaian
csökkent, magára maradt javaslatával. Végül az 1995-ös NPT felülvizsgálati
konferencia határozatában nem szerepel konkrét utalás Izrael nukleáris fegyvereire,
sem a békefolyamatban érintett fegyverzetcsökkentésre, a 2. pontjában
„elégedettségének ad hangot”, hogy a konferencia legfőbb bizottsága javasolta,
„szólítsák fel csatlakozásra azokat az államokat, amelyek nem részesei az NPT-nek,
és a nukleáris tevékenységük ellenőrzését tegyék lehetővé a NAÜ számára”.165 Az
utolsó (6.) pont az ellenőrzésre vonatkozik, a megfogalmazása általánosra sikeredett,
felszólítja a szerződés részes államait, különösen az atomhatalmakat, hogy
„terjesszék ki az együttműködésüket és fejtsenek ki hatást” a közel-keleti WMDFZ
mielőbbi létrehozása érdekében. Ugyanakkor fontos megemlíteni, hogy a
MEWMDFZ integrálása az NPT felülvizsgálati folyamatába addig nem vezet
eredményre, amíg az érintett felek bizalmatlanul tekintenek egymásra.
A 2000-ben és 2005-ben megtartott NPT felülvizsgálati konferenciákon
megerősítették az 1995-ös állásfoglalást, de a téma igazából a soron következő NPT
felülvizsgálati konferencián, 2010 májusában került megtárgyalásra. A legnagyobb
eredményének azt tekinthetjük, hogy a résztvevők egy 65-pontos akciótervet
szavaztak meg az 1995-ös határozat, a non-proliferáció és a leszerelés
megvalósítására. Továbbá határozat született a 2012-es konferencia
megszervezéséről, amelyen a Közel-Kelet minden államának részvételével
számoltak.166 A tanácskozás házigazdájaként később Finnországot jelölték ki, a
165 NPT konferencia Közel-Keletre vonatkozó 1995/32. határozata (1995. 05. 11.).
http://www.un.org/disarmament/WMD/Nuclear/1995-NPT/pdf/Resolution_MiddleEast.pdf
166 Az Egyesült Államok nevében James L. Jones, nemzetbiztonsági tanácsadó a konferenciát
követően, 2010. május 28-án nyilatkozatot adott ki, melyben megerősíti szándékát a 2012-es
konferencia társ-szponzorálását illetően (az Egyesült Királyság, Oroszország és az ENSZ főtitkára a
főmegbízott tisztségével pedig Jaakko Laajava, Finnország külügyminiszter-
helyettese bízták meg.167 Az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Oroszország
egyaránt támogatta a kezdeményezést, de rajtuk – és az egyiptomi diplomáciai aktív
erőfeszítésein – kívül az Európai Unió csak apró szerepet játszott.
Az EU az ENSZ-hez hasonlóan támogatta a WMDFZ létrehozását a Közel-
Keleten. 2008 júniusában Párizsban szemináriumot szervezett, amelynek
eredményeképpen 2010. december 13-án az Európai Tanács elfogadta a döntést „a
bizalomerősítő intézkedések folyamatának támogatásáról, amelyek elvezetnek a
tömegpusztító fegyverektől és célba juttató eszközeiktől mentes övezet
megvalósulásához a Közel-Keleten, illetve az EU stratégiájának alkalmazásáról a
tömegpusztító fegyverek elterjedése ellen”, valamint egy újabb szeminárium
megszervezését tűzte ki.168 Erre Brüsszelben került sor 2011. július 6–7. között az EU
Külügyi Szolgálata (European External Action Service – EEAS) támogatásával és az
EU Non-Proliferation Consortium rendezésében. A fő napirendi pontok, hasonlóan a
korábbihoz, a bizalomerősítő intézkedések és a MEWMDFZ megteremtésének
lehetőségeiről szóltak.169
A 2012-es konferencia tervezésekor elterjedt az a nézet, miszerint maga a
konferencia sikertelenségre van ítélve, és a kontraproduktivitása az NPT további szponzorok). A nyilatkozatot megelőzte, hogy Izrael keményen bírálta az Egyesült Államokat,
amiért megszavazta a konferencia határozatát. Az USA kifejezte Izrael nemzeti biztonságának
fontosságát, nem fogadja el Izrael elszigetelését vagy „lehetetlen elvárások” megfogalmazását.
Kijelenti, hogy a közel-keleti béke érdekében betöltött pozíciója változatlan marad, beleértve a
„megingathatatlan” elkötelezettségét Izrael biztonsága iránt. Ugyanakkor sajnálatosnak nevezi, hogy
az NPT dokumentum Közel-Keletre vonatkozó részéből Izrael kimaradt, valamint a konferencia
határozatában Irán mint az NPT és az ENSZ BT határozatainak folyamatos megsértője szerepel.
http://www.whitehouse.gov/the-press-office/statement-national-security-advisor-general-james-l-
jones-non-proliferation-treaty-
167 http://www.un.org/News/Press/docs/2011/sg2180.doc.htm
168 EU Tanács határozata, 2010/799/CFSP „in support of a process of confidence-building leading to
the establishment of a zone free of weapons of mass destruction and their means of delivery in the
Middle East in suppert of the implementation of the EU Strategy against Proliferation of Weapons of
Mass Destruction”. http://eur-lex.europa.eu/LexUriServ/LexUriServ.do?
uri=OJ:L:2010:341:0027:0031:EN:PDF
169 EU Non-Proliferation Consortium szemináriumának (2011. 07. 6–7.) zárónyilatkozata.
http://www.nonproliferation.eu/documents/final_assessment.pdf. A szeminárium előadásai elérhetők:
http://www.cesim.fr/observatoire/eng/69/article/19
felülvizsgálati konferenciák folyamatának következő ötéves időszakát (2010–2015)
is károsan befolyásolhatja. Akkor még senki sem feltételezte, hogy a tanácskozás
elmarad. A három fő támogató (USA, Nagy-Britannia és Oroszország) különböző
hangvételű nyilatkozatot bocsátottak ki. November 23-án az Amerikai Egyesült
Államok Külügyminisztériuma kiadott egy nyilatkozatot a konferencia
elhalasztásáról, a kialakult helyzetre170 hivatkozott, de alternatív időpontot nem
nevezett meg. Egy nappal később Oroszország állásfoglalásában egy 2013. áprilisi
időpont szerepelt, hangsúlyozva, hogy az előkészületek elérték a megfelelő szintet,
és a halasztás oka néhány állam távolmaradásában rejlik.171 Nagy-Britannia
közleményében a reményét fejezte ki, hogy a párbeszéd folytatódik, és a konferencia
2013-ban megrendezésre kerül. (Davenport 2012 és Landau – Stein 2012) Amíg a
térségben meglévő ellentéteket (Egyiptom – mint az arab világ legfőbb képviselője –
és Izrael ideológiai szempontból képtelen közelíteni egymáshoz, Izrael biztonsági
megfontolásokból igényt tart a jelenleg is rendelkezésére álló fegyverzetére, Irán
jelenlegi formájában folytatja a nukleáris programját – a nemzetközi közösség nem
látja biztosítva a kizárólag békés célú felhasználást –, a szíriai polgárháborús
helyzettel együtt nem rendeződik az ottani vegyi és biológiai fegyverek sorsa stb.)
nem oldják fel, addig egy konferencia esélytelen arra, hogy elindítsa a konkrét
folyamatot a WMDFZ megvalósítására a Közel-Keleten.
2.2.6.7 Összefoglalás
Az iraki–iráni háború, az első Öböl-háború, a nukleáris non-proliferáció
válsága a régióban mind-mind hatást gyakoroltak és gyakorolnak a WMDFZ-
kezdeményezés alakulására. További aggodalomra adhat okot a tárgyalásos
rendezésben a szereplők növekvő száma. Számos további tényező szakíthatná meg a
folyamatot (pl. az izraeli–palesztin viszony rendezésében bekövetkező megtorpanás),
170 2012. november 14-én indult és november 21-ig tartott az izraeli Védelem pillére nevű hadművelet
a Gázai övezet ellen.
171 Izrael jelezte, hogy nem szándékozik részt venni a konferencián. Irán korábban nyilatkozta, hogy
elzárkózik az Izraellel történő bármilyen találkozástól, és nem megy el Helsinkibe, de a zsidó állam
távolmaradásának hírére igent mondott a meghívásra. Elemzők szerint ezt akkor tette, amikor már
sejteni lehetett, hogy a konferencia elmarad.
amely szorosan összefügg a térség biztonsági és diplomáciai környezetének
alakulásával.
A 2012-es konferencia elmaradásával úgy tűnhet, hogy a folyamat holtpontra
jutott, mivel a szereplők mereven ragaszkodnak álláspontjukhoz. A hajthatatlanság a
multilaterális diplomáciának is betudható, mivel az szinte kizárja a felek közötti
párbeszéd lehetőségét. Ahogy az Egyesült Államok nyilatkozatában
megfogalmazódott: „A külső országok nem tudják befolyásolni a régióban zajló
folyamatokat […] az akaratnak az MEWMDFZ elérésére a térség államaiból kell
kiindulnia. A régióban az átfogó és tartós béke, valamint az összes érintett állam
fegyverzetellenőrzési és a non-proliferációs kötelezettségeinek teljesítése
elengedhetetlen előfutára az övezet létrehozásának.”172
2.2.7 Az ACRS munkacsoport tárgyalásai (1992–1995)
A fegyverzetkorlátozási és regionális biztonság munkacsoport (Arms Control
and Regional Security Working Group – ACRSWG) a madridi békefolyamat öt
multilaterális munkacsoportjának egyikeként működött.173 Célja a tizenöt résztvevő174
által aláírandó szerződés tető alá hozása a Közel-Kelet fegyverzetkorlátozásáról.
A tárgyalások a szuperhatalmak hidegháborús fegyverzetkorlátozási
gyakorlatán és tapasztalatain alapultak, de amíg a szuperhatalmak között a bilaterális
erőviszonyok és szemlélet érvényesültek, valamint hozzáadódott a tömbszemlélet is,
addig az ACRS során egyikről sem lehetett szó a részt vevő államok közötti
bizalomerősítésnél. A viták során a felek a nukleáris kérdéskört a 172 USA Külügyminisztériuma nyilatkozata, 2012. 11. 23.
http://www.state.gov/r/pa/prs/ps/2012/11/200987.htm
173 A másik négy munkacsoport a gazdasági fejlesztés, környezetvédelem, menekültek és víz
témájában tárgyalt.
174 Landau (2006) tizennégy résztvevőről ír, míg Yaffe (2001) tizenötről, a különbséget a két
tanulmányban Jemen jelenti. A részt vevő országok: Algéria, Bahrein, Egyesült Arab Emírségek,
Egyiptom, Izrael, Jordánia, Jemen, Katar, Kuvait, Marokkó, Omán, palesztin képviselet (1993
májusától), Szaúd-Arábia, Tunézia és Mauritánia (1994-től). Irak, Irán, Szíria és Líbia nem kapott
meghívást, feltehetően az Amerikai Egyesült Államokkal való problematikus kapcsolatuk miatt.
(Jones 2011)
fegyverzetkorlátozás témakörébe sorolták, a bizalom- és biztonságerősítést célzó
intézkedéseket (confidence and security building measures – CSBM) pedig a
regionális biztonsághoz.
2.2.7.1 Az ACRS-tárgyalások előzményei
Az informális diplomáciai tárgyalások (track II diplomacy),175 konferenciák
már évekkel a madridi békefolyamat előtt elkezdődtek, a közel-keleti
fegyverzetkorlátozás és regionális biztonság érdekében a United Nations Institute for
Disarmament Research (UNIDIR) vagy a Stockholm Peace Research Institute
(SIPRI) is aktív tevékenységet folytatott e téren. Az elsődleges cél az volt, hogy a
fegyverzetkorlátozás tapasztalatait átültetessék a Közel-Kelet viszonyaira, szem előtt
tartva minden érintett fél nemzeti és regionális biztonságát érintő érdekeit. Emellett
fórumot szándékoztak biztosítani a fegyverzetkorlátozásban jelentkező innovatív
ötletek megvitatására, valamint a felek közötti kommunikáció és egymás
megismerésének elősegítésére. (Landau 2006) Ezek a célok megegyeztek az ACRS
munkacsoport törekvéseivel.
Az USA akkori álláspontja szerint a – nem hivatalos, majd hivatalos –
fegyverzetkorlátozási tárgyalások elvezettek volna a regionális békéhez. Ezt a logikát
szem előtt tartva vállalta a hivatalos tárgyalások társfinanszírozását (Oroszországgal
együtt), és korábban az informális rendezvényekét is, amelyeket felhasznált a
fegyverzetkorlátozás és regionális biztonság bizonyos normáinak terjesztésére a
közel-keleti államokban, eközben nem titkolva az arab–izraeli konfliktus rendezésére
irányuló szándékát.
Mindehhez a keretet a korábbi események adták. Közülük az egyik jelentős
folyamatot az 1970-es években zajlott, Egyiptom és Izrael között hivatalos
béketárgyalások jelentették, de ezen a téren valódi diskurzus az elméleti kutatók
között az 1980-as évek közepétől indult el. Ekkor még a nemzetközi politikai 175 Az informális diplomácia a nemzetközi kapcsolatok tudományterületének viszonylag új területe. A
párbeszédben nem hivatásos szereplők (tudósok, közemberek, magas rangú katonai vagy civil
tisztségviselők stb.) vesznek részt. A témával kapcsolatban lásd: Yaffe, Michael D.: Promoting Arms
Control and Regional Security in the Middle East. Disarmament Forum, 2001, 2. szám, pp. 9–25.;
Agha, Hussein et al: Track II Diplomacy: Lessons from the Middle East. Cambridge, MA: MIT Press,
2003.
viszonyok – az USA és a Szovjetunió versengésének – relációjában nem
valósulhatott meg a közvetlen regionális párbeszéd. A régió biztonságára elsősorban
a területi konfliktusok és a hagyományos fegyverek proliferációja jelentették a
kihívást, ugyanakkor a tömegpusztító fegyverek terjedése miatti aggodalmak is egyre
nagyobb mértékben kerültek kifejezésre.
Az 1990-es évek elején a változások és események – tömegpusztító
fegyverektől mentes övezet létrehozására való egyiptomi kezdeményezés (1990),176
az Öböl-háború (1991), George Bush ígérete a fegyverzetkorlátozásról (1991. május
29.),177 a madridi folyamat elindulása (1991), a vegyi fegyverek tilalmáról szóló
szerződés megalkotása (1993) – olyan nemzetközi politikai környezetet teremtettek,
amelyben a közel-keleti fegyverzetkorlátozásról és regionális biztonságról
elkezdődhettek a hivatalos tárgyalások – a békefolyamat egyik „mellékvágányaként”.
Egyiptom és az Amerikai Egyesült Államok egyaránt magának tulajdonítja az
ACRS munkacsoport létrehozásának ötletét. Az amerikaiak James Baker, az USA
akkori külügyminisztere 1992. január 29-én tett javaslatára hivatkoznak, amely a
madridi békefolyamat moszkvai fórumán hangzott el: „A fegyverzetkorlátozás
munkacsoport megbirkózhat ezzel a kérdéssel [regionális biztonság – N. M.], de csak
oly módon, hogy figyelembe veszi a régió minden államának a létező összes
biztonsági érdekét.”178
A javaslatot egyéves tervezés előzte meg. Az amerikai adminisztráció az Öböl-
háborút követően az arab–izraeli konfliktus rendezésében előrelépést tervezett, a
helsinki folyamathoz hasonló bizalomerősítő intézkedéseket179 akart foganatosítani a
176 Lásd bővebben a Nemzetközi törekvések a tömegpusztító fegyverektől mentes Közel-Kelet
létrehozására című fejezetben.
177 George Bush az Amerikai Légierő akadémiáján tartott beszédében kezdeményezte a tömegpusztító
(biológiai, vegyi és atom-)fegyvereken és szállítóeszközeiken kívül a hagyományos fegyverek
terjedésének visszaszorítását is a Közel-Keleten. Bush javaslatában a területi meghatározás alatt az
egész Közel-Kelet szerepelt, „beleértve Irakot, Iránt, Líbiát, Szíriát, Egyiptomot, Libanont, Izraelt,
Jordániát, Szaúd-Arábiát, a többi Maghreb-országot és az Öböl-menti Együttműködési tanács
országait”. (SIPRI 2004)
178 Approaches Towards the Settlement of the Arab-Israeli Conflict and the Question of Palestine .
http://unispal.un.org/UNISPAL.NSF/0/38B561CD9BA767E6852560F2006A150A
179 A közel-keleti bizalomerősítő intézkedésekről lásd bővebben: Platt, Alan (szerk.): Arms Control
and Confidence Building in the Middle East. Washington DC, US Institute of Peace Press, 1992.;
Dewitt, David B. – Ben-Dor, Gabriel (szerk.): Confidence Building Measures in the Middle East.
Közel-Keleten, és az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet mintájára
javaslatot tett a Közel-keleti Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (Conference
on Security and Cooperation in the Middle East) létrehozására(Landau 2008) Az
USA lépésről lépésre akarta megvalósítani az elképzelését, amely alapvetően a
liberális együttműködésen alapult: előbb a bizalom kiépítését tűzte ki, amely
szavatolja a biztonságot és fokozatosan elvezet a fegyverzetkorlátozás folyamatához.
Időközben az ENSZ főtitkára, Javier Pérez de Cuéllar (de Cuéllar 1991)
nyilvánosságra hozta a közel-keleti nukleáris fegyverektől mentes övezet
létrehozásáról szóló jelentést. (Nagy 2013c)
2.2.7.2 Az ACRS-tárgyalások menete
Az öt munkacsoport multilaterális tárgyalásait az ún. „kormányzó” csoport180
felügyelte, mely meghatározta a plenáris ülések időpontjait, helyszíneit.181 A
Boulder, CO, Westview, 1994.; Krepon, Michael (szerk.): A Handbook of Confidence-Building
Measures for Regional Security, Washington DC, Henry L. Stimson Center, második kiadás, 1995.;
Jones, Peter (1997): Arms Control in the Middle East: Some Reflections on ACRS. Security Dialogue,
28. évfolyam, 1. szám.
180 USA és Oroszország (a két társfinanszírozó), Japán, Kanada, EU, Izrael, Egyiptom, Jordánia,
palesztin küldöttség, Tunézia (a Maghreb-országok képviseletében) és Szaúd-Arábia (az Öböl-
országok képviseletében).
181 A multilaterális tárgyalásokról elemzéséhez nélkülözhetetlen, releváns szakirodalom: Peters, Joel:
Building Bridges: The Arab-Israeli Multilateral Talks. London, Royal Institute of International
Affairs, 1994; Kaye, Dalia Dassa: Beyond the Handshake: Multilateral Cooperation in the Arab–
Israeli Peace Process, 1991–1996. New York, Columbia University Press, 2001. Az ACRS
munkacsoportról szóló forrásmunkák közül különös jelentőséggel bír: Jentleson, Bruce: The Middle
East Arms Control and Regional Security (ACRS) Talks: Progress, Problems and Prospects, IGCC
Policy Paper, 1996, no. 26.; Jones, Peter: Arms Control in the Middle East: Some Reflections on
ACRS. Security Dialogue, 1997, 28. évfolyam, 1. szám, pp. 57–70; Jentleson, Bruce – Kaye, Dalia
Dassa: Security Status: Explaining Regional Security Cooperation and Its Limits in the Middle East.
Security Studies, 1998, 8. évfolyam, 1. szám, pp. 204–238; Landau, Emily B.: Egypt and Israel in
ACRS: Bilateral Concerns in a Regional Arms Control Process, 2001, JCSS Memorandum, 59. szám,
Tel Aviv, Tel Aviv University, Jaffee Center for Strategic Studies; Jones, Peter: Negotiating Regional
Security and Arms Control in the Middle East: The ACRS Experience and Beyond, Journal of
fegyverzetkorlátozási tárgyalások az ACRS munkacsoport keretén belül kezdődtek
1992 januárjában, Moszkvában, ahol hat plenáris ülésre került sor. A következő
évben a plenáris ülések időpontjain kívül további találkozók (köztes ülések)
beiktatása vált szükségessé, amelyek az ACRS egy-egy speciális aspektusára
fókuszáltak, és kevésbé formálisan, ún. mentor irányítása mellett működtek. A
mentor szerepét többnyire, de nem kizárólagosan az USA és Oroszország töltötték be
(Hollandia, Kanada, Törökország vállalt még mentorságot).
Emily Landau Bruce Jentleson művére hivatkozik, amikor az ACRS
működésének időintervallumát szakaszolja: (i) az ACRS megalakulása (1992
januárjától 1992 szeptemberéig), (ii) a napirend/témák meghatározása (1993
májusától 1993 novemberéig), (iii) az ideiglenes megállapodások előkészítése (1993
novemberétől 1994 decemberéig, a tuniszi plenáris ülésig), (iv) a folyamat elakadása
(1995). (Landau 2006: 42)
Az első fázisban két plenáris ülést tartottak. Az első 1992. májusban a kelet–
nyugati fegyverzetkorlátozás szakértőinek részvételével zajlott, a második,
ugyanezen év szeptemberében, a megszerzett tapasztalatok közel-keleti
alkalmazásáról szólt. A résztvevő országoktól azt kérték, hogy saját nemzeti
érdekeiktől vezérelve fogalmazzák meg, milyen intézkedéseket tartanának
megfelelőnek a regionális biztonság, bizalomerősítés és hosszú távú
fegyverzetkorlátozás megvalósítása érdekében. Ezek a javaslatok képezték a
későbbiekben a köztes ülések napirendjét (pl. konfliktusmegelőző központ
létrehozása, tengeri együttműködés, katonai információk cseréje, a katonai
tevékenység előrejelzése, a fegyverzetkorlátozást és a regionális biztonságot érintő
intézkedések deklarálása).
A második fázisban a tengeri kérdések (INCSEA, SAR) tárgyalását Kanada
mentorálása alatt folytatták, Hollandia a kommunikáció kérdéskörét, míg
Törökország a katonai információcseréről (EMI) és a katonai tevékenység
előrejelzéséről szóló megbeszéléseket irányította (PCMA). Az USA és Oroszország a
hosszú távú kérdések (LTOs) és a deklarált intézkedések (DMs) témaköreiben
Strategic Studies. 2003, 26. évfolyam, 3. szám, pp. 137–154; Jones, Peter: Arms Control in the Middle
East: Is It Time to Renew ACRS? Disarmament Forum, 2003, 2. szám, pp. 55–62; Landau, Emily B. –
Malz, Tamar: Assessing Regional Security Dialogue through the Agent/Structure Lens: Reflections on
ACRS. Journal of Strategic Studies, 2003, 26. évfolyam, 3. szám, pp. 155–179; Landau, Emily B.:
Arms Control in the Middle East: Cooperative Security Dialogue and Regional Constraints, Brighton,
Sussex Academic Press and JCSS, 2006.
vállaltak a mentorszerepet.182 A „workshop”-szerű megbeszélések kedvező feltételek
mellett zajlottak, Egyiptom, Izrael, Jordánia, Omán és a palesztinok képviselői
rendszeresen megjelentek, míg egyes arab országok nem, vagy időszakosan
képviseltették magukat (pl. Tunézia, Katar). (Landau 2006)
A harmadik fázis 1993. novemberben kezdődött. A résztvevők a
bizalomerősítő intézkedéseket rögtön két nagy csoportba osztották: az egyikbe
(operatív kosár) kerültek a haditengerészettel kapcsolatos kérdések, katonai
információcsere és előrejelzés, regionális kommunikációs hálózat és
konfliktusmegelőző központ létrehozása, a másikba (konceptuális kosár) pedig a
hosszú távú megoldást igénylő (pl. fegyverzetkorlátozást, regionális biztonságot
érintő) kérdések. Feltételezhetően azért osztották két csoportba a megtárgyalandó
kérdéseket, hogy az Egyiptom és Izrael közötti nézeteltérés ne zavarja a többi ülés
munkamenetét.183 (Jentleson 1996)
1994-ben az operatív témaköröknek megfelelően a részletes napirend
meghatározása folyt a Hollandiában (januárban), Törökországban (márciusban),
Katarban (májusban) és Jordániában (novemberben) tartott üléseken. A konceptuális
kérdésekben (Kairó, február) is előrelépés történt: a felek megfogalmazták az ACRS
elvi nyilatkozatát, amelybe bekerült a tömegpusztító fegyvermentes övezet
létrehozásának és a hagyományos fegyverek korlátozásának szándéka, az ACRS
folyamat fő irányelvei stb. A dohai ülés (május) viharosra sikeredett, köszönhetően a
szaúdiak hajthatatlanságának, akik egyrészt ellenezték a katari helyszínt, másrészt
pedig tartottak attól, hogy ha az arab országok viszonya Izraellel normalizálódik,
akkor azt akár az elvi nyilatkozattal ellentétesnek is fel lehet fogni.184 Egyiptom a két
„kosár” munkájában megmutatkozó haladásbeli különbséget kifogásolta, ugyanis az
operatív kosárhoz viszonyítva – valamint a bizalom és biztonságerősítő intézkedések
182 incidents at sea – INCSEA, search and communications – SAR, exchange of military informations
– EMI, pre-notification of certain military activities – PCMA, long term objectives – LTOs,
declaratory measures – DMs
183 Az ACRS első plenáris ülésén már felvetődött Izrael NPT-csatlakozásának problémája, Egyiptom
javasolta még azt is, hogy a nukleáris téma felkerüljön az ACRS napirendjére. Izrael érdekeivel ez
szembement, és ellenvéleményének adott hangot.
184 A szaúdi küldöttség vezetője az elvi nyilatkozat politikai fejezetére utalva kategorikusan
elutasította a projekt azon politikai célkitűzését, amely az arab országok és Izrael viszonyának
normalizálását sürgette.
szerint – a konceptuális kosár teendőivel sokkal előbbre kellett volna már tartaniuk,
és ismét sürgette a nukleáris kérdésben az előrelépést. A párizsi (október) ülésen
azon kívül, hogy az elvi nyilatkozatot átnevezték (Állásfoglalás a
fegyverzetkorlátozásról és a regionális biztonságról), lényeges mozzanat nem történt
– a nukleáris témában továbbra is megmaradt az egyiptomi–izraeli nézetkülönbség.
(Landau 2008)
A tuniszi (hatodik) plenáris ülés (1994. december) mindkét kosárban
előrelépést hozott. A konceptuális megbeszéléseken az előrelépés később
látszólagosnak bizonyult, ugyanis Izrael elfogadta a tömegpusztító fegyvermentes
övezet létrehozásának elveit, de Egyiptom ennél többet akart: ragaszkodott ahhoz,
hogy a térség minden állama csatlakozzon az atomsorompó szerződéshez (Nuclear
Non-proliferation Treaty – NPT) a közeljövőben. Izrael ellenezte a klauzula
bekerülését a megállapodás szövegébe. Egyiptom viszont jelezte, hogy ebben az
esetben – amiért a nukleáris témakörben nem tudta érvényesíteni az elképzelését –
távol marad a további tárgyalásoktól.
Az operatív megbeszélések eredményeként Tunézia vállalta a házigazda
szerepét egy SAR–INCSEA gyakorlat lebonyolításában, és egy találkozó
megszervezését a térség tengerészeti tisztjei számára. Az előzetes tájékoztatás terén
létrejött dokumentum értelmében az aláíró felek a hadgyakorlatokról előzetesen
informálják egymást,185 a hadsereg személyi állományáról, a nyilvános katonai
adatokról, kiképzésről és oktatásról lehetővé teszik az információcserét. Izrael a
bizalomerősítés jegyében meghívta a küldöttségeket az egyik védelmi
létesítményébe, amit többen el is fogadtak. Továbbá három regionális biztonsági
centrum létrehozásáról döntöttek: az egyik Jordániában, a másik Katarban, a
harmadik pedig Tunéziában épülne meg, és a feladatuk a válságmegelőzés, -kezelés
és –megoldás lenne. (Jentleson 1996)
Az ACRS-tárgyalások negyedik fázisa a folyamat megtorpanásához vezetett,
aminek egyértelmű oka az izraeli–egyiptomi véleménykülönbségben kereshető. Az
1995-ös tavaszi plenáris ülést előbb őszre, majd határozatlan időre elhalasztották. A
vita ellenére két operatív ülést megtartottak: az egyiket Hágában (március) az állandó
regionális kommunikációs központ egyiptomi létrehozásáról, a másikat
Törökországban (1995. április). A helsinki konceptuális ülésen (május 29-től június
185 Kizárólag a dandár méretűnél nagyobb gyalogsági egységek mozgatásáról szólt a
megállapodástervezet, és egymás tájékoztatása önkéntes alapon működött volna.
1-ig), ahol minden ACRS-résztvevő jelen volt, olyan kérdéseket vitattak meg, mint a
nukleáris kísérleti robbantások szeizmikus ellenőrzése, a világűr közös használata, a
várható fenyegetések a Közel-Keleten stb.186 Az utolsó találkozóra, amelyre
rányomta bélyegét az Egyiptom és Izrael közötti ellentét, 1995 szeptemberében,
Ammánban került sor. A napirenden a tuniszi tervezett regionális biztonsági központ
szerepelt. A konszenzusos döntéshozatalt Egyiptom ásta alá azzal a kijelentésével,
hogy amíg a nukleáris témában nem lesz előrelépés, addig minden regionális
intézmény létrehozatalát ellenezni fogja. Ráadásul a tunéziai partoknál tervezett
közös tengeri hadgyakorlatot is elhalasztották.
A két ország viszonyában nem volt jele várható javulásnak, Jichak Rabin halála
és az azt követő békefolyamat megtorpanása miatt az Amerikai Egyesült Államok az
ACRS-tárgyalások elhalasztása mellett döntött, és azok kérdései azóta is függőben
maradtak. Talán, ha az USA kicsivel nagyobb – vagy akkora – figyelmet szentel a
multilaterális tárgyalásoknak, mint a bilaterális megbeszéléseknek,187 a kimenetel
másképp alakult volna. Nem az USA bilaterális részvételét kellett volna csökkenteni,
hanem a multilaterális tárgyalásokba kellett volna nagyobb mértékben
bekapcsolódnia.
2.2.7.3 Egyiptom magatartásának okai
Egyiptomnak az ACRS-ben tanúsított magatartását végig az az alapfeltevés
határozta meg, hogy a CSBM hatására Izrael csatlakozni fog az atomsorompó
egyezményhez. Miközben Izrael elégedett volt a CSBM folyamattal, a nukleáris
kérdésben nem volt hajlandó elkötelezni magát. Azzal, hogy 1995 februárjában
186 1995 első felének ide vonatkozó eseménye az NPT felülvizsgálat konferencia (1995. április 17. –
május 12.), amelyen Egyiptom úgy döntött, hogy az NPT „korlátlan kibővítését” mindaddig nem
támogatja, amíg Izrael nem válik a szerződés részesévé. Sőt kijelentette, hogy ha az NPT-tagok
többsége megszavazza a szerződés kiterjesztését Izrael nevesítése nélkül, akkor előfordulhat, hogy
Egyiptom kilép az NPT-ből, vállalva az Egyesült Államokkal való konfrontálódás veszélyét is.
Amikor az NPT „pontosítása” elmaradt, Egyiptom ragaszkodott hozzá, hogy az atomfegyverek
témáját tűzzék a következő ACRS-tárgyalások napirendjére. (Az NPT felülvizsgálati és kibővítési
konferenciáról, az össz-arab álláspontról lásd bővebben: Feldman 1997, Nagy 2013c)
187 A közel-keleti különmegbízott szerepének létrehozása, elnöki aktív részvétel, a külügyminiszter
gyakori utazása a térségbe stb.
kifejezte szándékát a közel-keleti nukleáris fegyvermentes övezet megvitatásáról,
úgy vélte, az akkori körülmények között megtette a legnagyobb engedményt. Izrael
feltételhez kötötte a nukleáris fegyvermentes övezetről szóló vitát: Amikor majd a
szomszédjaival, valamint Irakkal és Iránnal is megköti a békeszerződést, két év
átmeneti idő elteltével hajlandó lesz a tárgyalások elkezdésére. Egyiptom a
hozzáállásával nemcsak Izrael ellen lépett, hanem a többi arab állam ellen is, akik
folytatni szerették volna a tárgyalásokat.
Mielőtt vizsgálnám Egyiptom ragaszkodásának okát a nukleáris kérdés
tárgyalásához, előbb az ACRS dinamikáját vélem szükségesnek elemezni. Landau
három jellemzőt sorol fel: (i) az ACRS volt az első fórum, amely a
fegyverzetkorlátozást átfogó módon kezelte a Közel-Keleten, (ii) az ACRS
szerkezete egyedülálló volt (multilaterális párbeszéd Izrael jelenlétével és
szemináriumi jelleggel), (iii) olyan témákat tárgyaltak, amelyekben a „win-win”
logika alkalmazhatóvá vált, vagyis mindegyik fél úgy érezhette, pozitív hozadékot
ért el. (Landau 2008: 15–16)
Egyiptom felismerte, hogy az új, egyedi módszerek alkalmazása
megváltoztathatja a Közel-Kelet regionális politikáját, ami számára fenyegetésként
jelentkezett. Izrael ugyanis kívül állt Egyiptom befolyásán, ráadásul potenciális
regionális hatalmi riválisát látta benne. A 20. század második felében Egyiptom
vezető szerepre tett szert az arab Közel-Keleten, ez meghatározta az arab
országokkal való kapcsolatrendszerét. Az izraeli–egyiptomi békeszerződés (1979.
március 26.) miatt elszigetelődött Egyiptomot az 1990-es évek új helyzet elé
állították, az arab országok általi elszigeteltségből megnyílt előtte a kiút, és ezt a
lehetőséget nem akarta elveszíteni. A megváltozott keretek között a korábban
kivívott pozícióját szándékozta újraépíteni, ugyanakkor a háttérben Izraellel
folyamatos különtárgyalásokat folytatott.
Akkoriban nem merült fel, hogy a tárgyalások normatív kerete is
gyakorolhatott negatív hatást Egyiptom magatartására. Ugyanis az ACRS fő célja a
régió biztonságának befolyásolása volt, és nem vette számításba a térségben már
létező normákat és a valóságot. A régió komplex dinamikája a két ország közötti
vitában látványosan manifesztálódott. (Landau 2008)
2.2.7.4 Összefoglalás
Az ACRS sikere eleinte abban rejlett, hogy egyáltalán létrejött, továbbá az
államok kapcsolataira is hangsúlyt helyezett, és nem kizárólag a fegyverarzenáljaikra
koncentrált. A későbbiekben azonban változott a helyzet. A bizalomerősítő
intézkedések – és a többi téma – tárgyalásai a nukleáris kérdésben kialakult
patthelyzet miatt meghiúsultak. Az ACRS tárgyalások legfőbb tanulsága a jövőre
nézve, hogy a Közel-Keleten a fegyverzetkorlátozásról és a regionális biztonságról
csak a regionális kapcsolatok maximális figyelembe vételével lehet tárgyalni, és
annak eldöntése, hogy előbb a béke megteremtése következzen-e be és csak azt
követően a fegyverek korlátozására vonatkozó intézkedések megvalósítása, vagy
éppen fordított sorrendben valósítható meg a folyamat.
3. fejezet
3.1 A környezeti biztonság
A környezeti biztonságról az 1970-es évektől beszélhetünk, amióta a
környezetvédelem bekerült a nemzetközi diskurzusba. A fogalom elsősorban a
környezetszennyezést, a klímaváltozás okozta kihívásokat (aszály, sivatagosodás,
áradások stb.), a tiszta vizet, egészséges élelmet jelenti. Ebben az alfejezetben –
egyrészt a terjedelmi korlátok miatt, másrészt pedig azért, mert a Mediterráneum
déli, keleti területein állandó jelleggel jelen lévő konfliktusforrás – a víz
kérdéskörére fókuszálok.
3.1.1 A víz jelentősége a MENA-térségben
A MENA térség országai évszázadok óta küzdenek a vízhiány okozta
kihívásokkal. A népesség számának növekedésével, az ipar és mezőgazdaság
fejlődésével a háztartások és az említett termelési ágazatok vízigénye évről évre
folyamatosan növekszik. Ezen kívül a vízforrások elapadása, a szennyezés, a víz
minőségének romlása mind közrejátszottak a vízgazdálkodás változásában. A víz a
társadalmi berendezkedésre és a politikai stabilitásra is kiható tényező, a jelen és a
jövő biztonsági kihívásainak egyik leglényegesebb eleme a térségben.188
A MENA-régió vízforrásait folyók, természetes víztározók és mocsarak
képezik. Az arab világ 67%-a nem arab országban eredő forrásból nyeri a
vízszükségletét. Egyes előrejelzések szerint a klímaváltozásnak köszönhetően Észak-
Afrikában és Kelet-Mediterráneumban a vízhozam 50%-os csökkenést fog mutatni.
Ha ez a modellezés valóra válik, a térség országai két kategóriába sorolódnak: az
első csoportba a kevés megújuló vízforrással (folyó) rendelkezők tartoznak, és
sótalanítással vagy a talajvíz kiaknázásával oldják meg a szükségletek kielégítését, a
második csoportba pedig azon országok, amelyek a vízfogyasztásukat olyan
folyókból nyerik, amelyen más országokkal osztoznak. (Michel et al. 2012)
Az olyan vízforrásoknak, mint a mocsarak vagy természetes víztározók
gyakran nem szentelnek figyelmet. Pedig a talajvíz óriási jelentőségre tesz szert az
elkövetkező évtizedekben – amikor a vízszükségletek kielégítésének jelen formái
kevésnek bizonyulnak – a térség biztonságában. A világ nagy részének ez a terület
még fehér folt.
A víz megóvására irányuló törekvések (a vízfogyasztás hatékonyabbá tétele,
szennyezés megakadályozása stb.) kormányközi együttműködés nélkül kevésbé
eredményesek, és az interdependencia ezen a területen is fennáll. Az agrárium
vízszennyezése ivóvízhiányt és környezeti károkat okoz, ezáltal a vízre nemcsak
mint gazdasági, hanem társadalmi cikként is tekinthetünk.
További káros tényező a hatósági vízkezelés hozzá nem értő irányítása, és ez
jellemző a térség néhány országára. Az 1990-es években már rájöttek a kutatók, hogy
a víz kezelésének társadalmi, gazdasági, környezeti és biztonsági aspektusai is
vannak. Ez a megállapítás visszaköszönt az ENSZ környezeti és fejlesztési
konferenciáján 1992-ben, majd tíz évvel később Johannesburgban a fenntartható
fejlődésről kapcsán megrendezett csúcstalálkozón is. A 2006-os negyedik víz
világfórumon Mexikóban Palesztinát, Jordániát és Egyiptomot sikeres dél-mediterrán
országnak kiáltották ki, amiért a vízmenedzselés kérdését (Integrated Water
188 A demográfiai előrejelzések figyelmeztető adatokat vetítenek előre: Szudán és Egyiptom lakossága
másfél-kétszeresére növekedhet 2050-re, a jelen tendenciákból kiindulva. A két ország között a Nílus
vízhozamának elosztása az 1992-es megállapodással egy időre megoldódott, de a konfliktust továbbra
is magában hordozza.
Resources Management – IWRM)189 szerepeltették a nemzeti politikájukban. (Michel
et al. 2012)
A palesztin és izraeli környezeti biztonságra, a fenntartható fejlődésre a
lakosságszám relatíve gyors növekedése, az ipar és a mezőgazdaság terjeszkedése
jelenti a legnagyobb kihívást, különösen a Földközi-tenger partvidékére, ahol Izrael
lakosságának több mint fele él, és az ipari létesítmények koncentrálódnak. A
Mediterrán Akciótervvel összhangban Izrael elfogadta a Földközi-tengerre és a
Vörös-tengerre vonatkozó programcsomagot, amely magában foglalja az ellenőrzést,
a partvidék tisztítását, törvényhozást, kikényszerítést és a nemzetközi
együttműködést.
A víz minőségének romlása kritikus helyzetet teremt. Az ipar, a mezőgazdaság
és a szennyvíz okozta talaj- és felszíni vízszennyezés tovább emeli a vízhiány
mértékét. A Földközi-tenger savasodása – a klímaváltozásnak köszönhetően –
összefogásra késztette a part menti államokat, így Izraelt is, és az Európai Unió
MEDSEA programjában közösen hajtják végre a feladatokat. (Izraelt a tel-avivi Bar
Ilan Egyetem képviseli.) A tengerek élővilága védelmében született az EU
VECTORS programja, és a környezetvédelem kérdésében Izrael a PEGASOS
programban aktív, amely a gázok és aeroszolok hatását vizsgálja a klímaváltozásban.
A légszennyezés csökkentése érdekében az 1980-as években az asdodi és a
haifai erőművekben áttértek a magas kéndioxid tartalmú olajról az alacsony
kéndioxid tartalmú szénre. Ezzel és a szűrőrendszerek modernizálásával az
elektromos áram előállításban a szén-dioxid kibocsátás mennyiségét az 1990-es
évekre – az 1981-es szinthez viszonyítva – a felére csökkentették. (Environmental
Protection)
További környezetszennyezési problémaként jelentkezik a háztartási hulladék
kezelése. Az izraeli lakosság átlagosan napi 1,7 kg szemetet „termel”, hozzáadva az
ipari és a zöldhulladék mennyiségét 17 000 tonna190 szemét termelődik nap mint nap.
A hulladékmegsemmisítésben érvényesül az a lakossági szemlélet, hogy szükséges
189 Az elv lényege az együttműködés (a felszíni vizek „terelése” az energiaipar, a mezőgazdaság
céljainak megfelelően, és felkészülés a katasztrófákra – árvíz, szárazság), a költségek csökkentése
(országok közötti költségmegosztás, általa a feszültségek is csökkenthetők) és a biztonság (az
együttműködés az országok közötti viszony, a gazdasági és politikai kapcsolatok javulását
eredményezheti).
190 Ebből 5000 tonna az építési hulladék.
ugyan a feldolgozók létesítése, de a saját lakóhelyüktől távol legyen. Ez a szemlélet
is hozzájárult ahhoz, hogy a lakosság közel kétharmadánál nem megoldott a
hulladékkezelés, és újrahasznosításra csupán a szemét 18%-a kerül. (Environmental
Protection)
3.1.2 A víz kérdése a palesztin–izraeli konfliktusban
Kutatók számításai szerint egy ember napi minimális ivóvízszükséglete 20 liter
és további 30 liter a háztartás fenntartásához szükséges. A magasabb szintű
életvitelhez 135 liter kell, és ha a háztartás „élelmiszertermesztést” is folytat, akkor
további 70 literrel nő meg a fogyasztása naponta. Becslések szerint a gazdasági
növekedéshez és a magasabb életszínvonal eléréséhez 165 liter/nap/fő vízfogyasztást
kellene biztosítani. (Gleick 2000)
Izrael Palesztina
Vízfogyasztás 1 200 Ciszjordánia: 153,8
Gázai övezet: 179,8
Összesen: 333,6
Lakosság 7,6 Ciszjordánia: 2,28
Gázai övezet: 1,5 (becsült)
Összesen: 3,78
Háztartások
vízfogyasztása
275 Ciszjordánia: 73
Gázai övezet: *
Mezőgazdaság 1 044 Ciszjordánia: 68,8
Gázai övezet: 81 (becsült)
Ipar 120 Ciszjordánia: (a belföldi
fogyasztás tartalmazza)
Gázai övezet: 5,0
„Belföldi” fogyasztás 764 Ciszjordánia: 60,3
Gázai övezet: 53,1
Összesen: 113,4
*Az egy főre jutó fogyasztást és előállítást sem lehet megbecsülni, mert a hatósági vízellátás
mennyiségének 90%-a emberi fogyasztásra alkalmatlan.
4. sz. táblázat: A vízfogyasztás alakulása Palesztinában és Izraelben
(millió m3/év)
Forrás: Brooks – Trottier 2012
Izraelben 1959-ben fogadták el a vízről szóló törvényt, amelynek néhány
kulcsfontosságú pontja, hogy (i) az állam vízforrásai köztulajdonnak számítanak, és
állami felügyelet alatt állnak; (ii) a földterület tulajdonjoga nem befolyásolja a rajta
keresztül vagy alatta folyó víz jogát; (iii) senkinek nem áll jogában vízszennyezést
okozni stb. (Water Law 1959) Az infrastruktúra államosításával Izrael megnyitotta
saját maga számára a lehetőséget a fizikai és intézményi vízügyi infrastruktúrák
centralizációjára. A 4. sz. táblázat bemutatja, hogy milyen arányban fogyasztanak
vizet az izraeli és a palesztin gazdasági ágazatok. Látványos különbség mutatkozik
nemcsak az izraeli és a palesztin fél vízfogyasztása között, hanem az izraeli
mezőgazdaság és az ipar igénye között is.
3.1.2.1 A víz forrásai
A Jordán medencéjében fekvő Libanon, Szíria, Izrael, Jordánia és Palesztina is
azonos jogokkal rendelkezik a folyó vizét illetően. A víz minősége az elmúlt
időszakban rohamosan romlott, köszönhetően a hozamnál nagyobb mértékű
vízkivételnek, a sós forrásoknak és a szennyvíznek. A folyó természetes medrének
98%-át elterelték, így a környezetében az eredeti biodiverzitás megszűnt, és ami
megmaradt belőle, további veszélyeknek van kitéve.
Izraelben a kommunális szennyvíz 70%-át tisztítják, az összes vízfogyasztás
20%-a és az öntözésre felhasznált vizek 50%-a tisztított szennyvízből származik.
Palesztinában szinte elenyésző a tisztított szennyvíz mértéke.191 A ciszjordániai
szennyvíz csekély arányát irányítják izraeli szennyvíztisztító telepekre. (Michel et al.
2012)
191 Nablusban, Ciszjordánia legnagyobb városában épült fel a szennyvíztisztító.
A sótalanítással gyártott ivóvízzel 2010-re az izraeli háztartások több mint
40%-át látták el. A sótalanító üzemek évi 320 millió m3 vizet állítanak elő, viszont a
magas költségek nem teszik lehetővé, hogy öntözésre is felhasználják, pedig mind
Izrael, mind Palesztina erre a célra fordítja a legnagyobb mértékben. (Rosenthal –
Katz 2010)
A palesztinok és Izrael között az ún. megosztott vizek (shared water)192 további
problémakört jelentenek. A vízforrások közel kétharmadát képezik (pl. a hegyi
vízgyűjtő nyugati és északi medencéje, a határokat átszelő vizek, a Jordán alsó
szakasza). A nem megosztott vizeket például a keleti vízgyűjtő medence, a parti
vízgyűjtő, a Kineret tó és Izrael északi és déli részének más vizei jelentik. (Lásd
Függelék 15. sz. melléklet 15a. sz. ábra) A Jordán folyó megosztásáról Izrael és
Jordánia között a békeszerződésük (1994) rendelkezik (a békeszerződés 2.
melléklete), igaz, hogy csak a folyó egy részéről, így az egész medencére kiterjedő,
átfogó együttműködés lehetetlenné válik. Ugyanakkor a ciszjordániai Palesztin
Nemzeti Hatóság is igényt tart a folyó vizének egy részére. A Friends of Earth
Middle East tanulmánya szerint Jordánia a Föld egyik leginkább vízszegény országa,
ezért a békeszerződésben rögzített, a Jordániának járó vízmennyiség csökkentése – a
palesztinok javára – irracionális megoldás lenne. (Michel et al. 2012)
3.1.2.2 A vízmegosztás jogi vonatkozásai
A vízmegosztásra vonatkozó nemzetközi jogi szabályozás a szuverenitás elvén
alapszik. A területi szuverenitás jogalapot biztosít minden államnak a területén
átfolyó összes víz használatára (a folyók felső szakaszai mentén elterülő államok
preferálják), és a folyók alsó szakaszai mentén elterülő államok vízellátását tilos
korlátozni (értelemszerűen a folyók alsó szakaszai mentén elterülő államok
preferálják érdekérvényesítésük során).
192 Azok a vízforrások, természetes víztározók, amelyek Ciszjordániában erednek, átszelik Palesztina
és Izrael határvonalát a Földközi-tenger felé, és az ellenkező irányúak, amelyek Izrael területén
erednek, és a Jordánba vagy a Holt-tengerbe ömlenek – Ciszjordánián át.
A talajvizeket a nemzetközi jog „mostohagyerekként” kezeli.193 (Eckstein
2011: 573) 1966-ig kellett várni, hogy bekerüljenek a szabályozásba (a helsinki
szabályozás megszületése), viszont a megosztott vizekről szóló tudományos munkák
nagy részéből még mindig hiányoznak. Ezeknek a vízforrásoknak egy része szintén a
politikai határok alatt terül el (pl. az észak-afrikai vízgyűjtő Csád, Szudán, Líbia és
Egyiptom alatt). A gond akkor jelentkezik, amikor a politikai határ a vízgyűjtő
kifolyási és a forrásterülete között helyezkedik el – ahogy az izraeli hegyi vízgyűjtő
és Ciszjordánia esetében tapasztalható. (Lásd Függelék 15. sz. melléklet 15c. sz.
ábra)
A nem hajózható nemzetközi vizek használatára az ENSZ jogi bizottsága
(UNILC) 1996-ban megalkotta az ún. vízügyi konvenciót (The Convention on the
Law of Non-Navigational
Uses of International Watercourses), amelyben utalt a felszíni és felszín alatti
vizek kapcsolatára és lefektette annak nemzetközi jogállását. A 35 társult országból
alig a fele írta alá a konvenciót.194 A sikertelenséget a helsinki szabályozás revíziója
követte, és a vízforrásokról szóló berlini szabályozást eredményezte (2004), amely
túlmutatott a helsinki konvención és a vízügyi konvención: felismerte, hogy az
érintett embereknek is jogukban áll részt venni a döntéshozatalban.
Az ENSZ erőfeszítéseivel párhuzamosan nemzetközi szakértők egy csoportja is
dolgozott a nemzetközi vízgyűjtőkre vonatkozó jogi szabályozás megalkotásán. A
Bellagio Draft Treaty néven ismertté vált nem hivatalos szabályrendszer „a
leghaladóbb keretét szolgáltatja a határokon átlépő talajvizek szabályozásának”.
(Daibes-Murad 2005: 127),
Az izraeliek és a palesztinok közötti vízmegosztás rendezésére a nemzetközi
jogalkalmazás korlátozott hatással bírt. Amíg a palesztin állam nem alakul meg, a
palesztin közösség a nemzetközi színtéren behozhatatlan hátránnyal küzd, és ez
érvényes a vízmegosztás nemzetközi jogi területén is.195 Az oslói megállapodás
193 A talajvizekre vonatkozó nemzetközi szabályozás dokumentumait lásd a Függelék 16. sz.
mellékletében.
194 Az egyezmény jelenlegi státuszáról, az aláírások és ratifikációk idejéről lásd:
https://treaties.un.org/Pages/ViewDetails.aspx?src=UNTSONLINE&tabid=2&mtdsg_no=XXVII-
12&chapter=27&lang=en#Participants (Letöltés ideje: 2015. 05. 25.)
195 A palesztin gazdaság sokkal inkább függ a mezőgazdaságtól, mint az izraeli. 1967-ig a legtöbb
vizet öntözésre használták fel. Több száz forrásból nyerték ki, amelyeket a helyi törzsek, családok,
nyomán létrejött Palesztin Vízügyi Hatóság (Palestinian Water Authority – PWA)
feladata lenne a vízügyek kezelése Ciszjordániában és a Gázai övezetben is, de a
valóság mást mutat: a vízügy izraeli központi irányítás alatt áll, csupán néhány
közmű van a palesztin területeken a PNH (és a PWA) alárendeltségében.
Nem az a kérdés – veti fel Jonathan Lautze –, hogy melyik fél van kedvezőbb
pozícióban,196 hanem az, miként lehet olyan megállapodást létrehozni, amely
fenntartható és mindkét fél megelégedését szolgálja. (Lautze et al. 2009)
3.1.2.3 A palesztin–izraeli vízmegosztásra tett kísérletek
A víz fontos elemét képezte az oslói békefolyamatnak. Két fő megállapodás
született a palesztin–izraeli vízmegosztás kapcsán: az első az elvi nyilatkozat (1993,
más néven Oslo I.), amelynek III. számú melléklete utal a felek vízzel kapcsolatos
jogaira és a vízforrások közös használatára. A második pedig az izraeli-palesztin
ideiglenes megállapodás (1995, más néven Oslo II.), amely már javaslatot tett a
palesztinok vízügyi jogaira Ciszjordániában (III. számú melléklet), de nem
pontosította azokat. A 40. cikkely rendelkezett a vízügyek igazgatására felállítandó
testületről, Egyesült Vízügyi Bizottságról (Joint Water Committee – JWC), a víz
továbbításáról Izrael és Palesztina között, valamint a szennyvíz kezeléséről és
újrahasznosításáról.
Mindkét fél úgy dolgozott együtt a vízügyek kérdésében, mintha az Oslo II.
megállapodás végleges és nem ideiglenes lett volna. Az Egyesült Vízügyi Bizottság
közösségek vezetői birtokoltak. A kivételt a jeruzsálemi vízellátórendszer képezte, amelyet Ramallah,
Kelet-Jeruzsálem és Betlehem ivóvíz-ellátására terveztek létrehozni. 1967-es események miatt a terv
nem valósult meg. A megszállást követően Izrael vette át az irányítást a vízelosztás kérdésében is.
196 A palesztinok kb. háromszor több vízmennyiséget szeretnének, mint amennyi jelenleg jut el
hozzájuk. A lakosságszám és a gazdaság vízigénye viszont az igényelt mennyiségnél kevesebb, így a
többletet vagy visszajuttatnák a környezetnek, vagy pedig értékesítenék Izraelnek. A követelésüknek
azonban csak a látványosan növekvő lakosságszámra hivatkozva tudnának nyomatékot adni.
A 2000-es Camp David-i tárgyalásokkal párhuzamosan Emmitsburgben zajlottak megbeszélések a
technikai kérdésekről. Az izraeliek évi 50 millió m3 vizet ajánlottak fel a hegyi vízgyűjtő nyugati
medencéjéből, 10 millió m3-t az északi medencéből és 10 millió m3-t a keleti medencéből. Ezen felül
engedélyeznék a palesztinoknak további 40 millió m3 víz kiemelését és sótalanítását a Jordán alsó
szakaszán, és a haderai (Izrael) sótalanítóból még 50 millió m3-t juttatnának a palesztinoknak. Még
ezzel együtt is a palesztinoknak juttatott teljes vízmennyiség a régió összes vízkivételének 19%-át
jelentené. (Michel et al. 2012)
még a második intifáda alatt is ülésezett. Ugyanakkor a 40. cikkely hibái
megmutatkoztak abban is, hogy közel húsz éve nem történt a benne foglaltak terén
előrelépés. Izrael álláspontja szerint a 40. cikkelyben foglaltaknak eleget tesz, és
megfelelő mennyiségű vizet juttat a palesztinoknak, és ha a palesztin fél mégsem jut
hozzá a teljes mennyiséghez, az a PNH nem megfelelő vízelosztó rendszerének és a
szivárgásnak köszönhető. A szennyvíz újrahasznosítására – Izraelben működik – tett
izraeli javaslat a palesztin félnél nem talált meghallgatásra. A palesztinok azzal
vádolják Izraelt, hogy akadályozza az infrastruktúra kiépítését, fejlesztését. Az
eredmény: a WHO által meghatározott standard minimális szintjét sem éri el az egy
főre jutó ivóvízmennyiség.
A Gázai övezet esetében egész más aspektusba helyeződik a vízmegosztás
kérdésköre. A túlnépesedéssel (is) küzdő entitás kénytelen beérni a Vádi Gáza nevű
folyó vízhozamával,197 amely korlátozott, és a minősége sem kedvező.198 Az ivóvíz
alig 10%-a felel meg a nemzetközi követelményeknek. Az Unió a Mediterráneumért
egy 100 millió köbméter víz sótalanítására alkalmas üzemet tervezett megvalósítani
450 millió USD értékben, amelyet 2014–2016-ban építenek meg.199 A projekt
197 A kutatók cáfolják azt a feltevést, hogy Izrael korlátozná a folyó vízhozamát. (Michel et al 2012)
198 Izrael és Palesztina területének legnagyobb mértékű szennyezése a Hebron–Besor–Gáza vádi
medencéjét veszélyezteti. Ciszjordániában kezdődik a szennyezés, a Hebron folyó szállítja Izraelbe,
majd a Berseva és Besor folyók útján eljut a Gázai övezeten keresztül a Földközi-tengerbe. (Lásd
Függelék 15. sz. melléklet 15b. sz. ábra) Hebron városa és a közeli izraeli telep, Kiriat Arba (együtt
kb. 180 000 lakos) ipari és háztartási szennyvize vegyi (mérgező anyagokat) és fizikai szennyeződést
(fűrésztelepszemetet) tartalmaz. Utóbbival az a gond, hogy a víztisztító berendezéseket eltömíti. Az
izraeli és a beduin települések, ipari és mezőgazdasági üzemek a Hebron, Besor és Berseva folyók
közelében tovább növelik a folyók szennyezettségét.
199 További források, jelentések a gázai sótalanító üzem létesítéséről: Aqua Resources International.
Gaza Sea Water Desalination Plant Study. USAID, West Bank Gaza Mission, Development
Alternatives Inc. együttműködésben a CDM-mel, 2003.; World Bank. Palestinian Economic
Prospects: Gaza Recovery and West Bank Revival. Economic Monitoring Report to the Adhoc
Liaison Committee. 8 June 2009.; United Nations Environmental Programme. Environment
Assessment of the Gaza Strip following the Escalation of hostilities December 2008 – January 2009,
September 2009.; Technical Engineering Consulting Group. Final Report for the Domestic Water
Distribution System in Gaza. 2011. 05. 14.; Palestinian Water Authority. Comparative Study of
Options for an Additional Supply of Water for the Gaza Strip. Final Report. 31 July 2011. Philip
Robinson and Associates, Windhoek, Namibia. (Sponsored by Norway).; Palestinian Water Authority.
Gaza Desalination Plant Proposal.Submitted to the Secretariat, Union for the Mediterranean. 2011. 06.
kapcsán az Iszlám Fejlesztési Bank is támogatási szándékáról biztosította az EU-t,
valamint Norvégia, Törökország, Algéria és Németország is érdeklődést mutatott a
részvételben. (UfM 2011, UfM 2012)
A terület és a víz kérdése elválaszthatatlanok egymástól – környezeti, földrajzi
és politikai szempontból. Egy vízelosztást célzó megállapodás létrejötte előreviheti a
politikai megegyezést a palesztinok és izraeliek között, és konkrét lépést jelenthetne
a végső megállapodás és a palesztin állam felé vezető úton. A közvélemény-
kutatások bizonyítják, hogy a víz kérdése inkább politikai jelleggel bír, mint
társadalmi vagy gazdasági jelleggel.200 A megkérdezett izraeliek 48,3%-a szerint
Izraelnek tárgyalnia kellene a vízről a palesztinokkal még akkor is, amikor a politikai
tárgyalások éppen függőben vannak.201
Optimizmusra enged következtetni az izraeli környezetvédelmi miniszter,
Gilad Erdan 2011 decemberében tett kijelentése, amikor a palesztin vízügyi
miniszterrel adott közös interjúban elmondta, a vízelosztásról szóló tárgyalásoknak
nem a jogokról, hanem a szükségletekről kell szólniuk. (Udasin 2011)
A felek közötti konszenzust négy cél elérésével lehetne megvalósítani:
1. a víz hatékony kivonásával, tisztításával, használatával és
visszaáramoltatásával,
2. társadalmi és politikai szempontból méltányos
vízszolgáltatással,
3. a víz fenntartható környezeti kivonásával és
visszaáramoltatásával,
4. a vízgazdálkodás-irányítás eszközeinek átültetése a
gyakorlatba. (Michel et al. 2012)
A gazdaságosság, hatékonyság fogalmának szigorúan vett gazdasági
értelmezése a palesztin és izraeli vízkezelés esetében nem lehetséges, ugyanis a
nemzetközi fejlesztés révén mindkét fél támogatásban részesül, ezáltal a
09. ; EIB & PWA. Water Supply to Gaza Preparatory Studies for a Seawater Desalination Plant,
Project Information Memorandum. 2012. 04. 20.
200 A víz gazdasági és társadalmi jelentőségét azonban nem lenne célszerű alábecsülni. A World Bank
jelentése szerint, ha a palesztin agrárszektor több vízhez jutna, több mint 100 000 munkahelyet lenne
képes teremteni. (World Bank 2009)
201 A közvélemény-kutatás során a Friends of Earth Middle East 500 felnőtt zsidó izraelit kérdezett
meg 2011 júniusában. (FoEME 2011)
megvalósított infrastruktúra-beruházás kedvezőbb költségeket mutat.202 Jelen esetben
azt az általánosan elfogadott elvet, hogy a szennyező fizet, sem hatékonynak, sem
pedig méltányosnak nem lehet nevezni.
A palesztin területek öntözésének hatékonysága újabb eltérést jelent a fogalom
gazdasági értelmezésében. Ugyanis Ciszjordániában több mint 500 forrást
használnak az agráriumban (és a háztartások ellátására) évszázadok óta. Ezeknek a
csatornáknak a karbantartása munka-, viszont kevésbé tőkeigényes, hozzájárulnak az
élelmiszer-ellátás biztonságához és a munkahelyteremtéshez, ezáltal a társadalmi
tőke növeléséhez.
A „méltányos” kifejezés az ENSZ vízügyi konvenciójában alkalmazott
kifejezés. A politikailag és társadalmilag méltányos vízelosztás érvényesítése előtt
máris jelentkezik egy megkerülhetetlen akadály, az izraeli és a palesztin társadalmak
közötti fejlettségbeli különbség, amely kihat a vízigényre is. A méltányos
vízhasználat különbözik az egyenlő vízhasználattól. Különböző tényezők (gazdasági
különbségek, lakosságszám stb.) befolyásolják a felek számára meghatározott
mennyiséget, és a méltányosság elve a palesztin–izraeli kontextusban
következményeket rejt magában.203
A fenntartható vízkezelés problematikája a retorika és a gyakorlat közötti
különbségekben mutatkozik meg valójában. A Galileai-tenger (más néven Tibériasz-
tó, Kinneret-tó) esetében Izrael vörös és fekete vonalakat „húzott” a tó vízszintjének
megtartása és környezetének ökológiai fenntarthatósága érdekében. Mindkettőt
folyamatosan figyelmen kívül hagyják. A palesztin kutatók is felismerték a víz
környezeti jelentőségét, de ezt nem ültették át a gyakorlatba. (World Bank 2009)
A vízgazdálkodás-irányítás szabályainál is megfigyelhető, hogy a gyakorlatban
nem érvényesülnek. A jogszabály megfogalmazása szerint a víz köztulajdon, a
valóságban azonban a kezelése helyi, önkormányzati irányítás alatt áll. A palesztinok
által használt víz több mint 70%-át helyi intézmények kezelik.
202 1993 és 2005 között például a Gázai övezet és Ciszjordánia 6 milliárd USD nemzetközi
donortámogatást fordíthatott fejlesztési célokra, az összeg nagyobbik hányada 2000 után érkezett.
Izraelben sem idegen ez a jelenség, a Keren Kajemet (Zsidó Nemzeti Alap) pénzügyi támogatást nyújt
vízügyi infrastruktúra kiépítéséhez.
203 A palesztin gazdaság függősége a mezőgazdaságtól nagyobb, mint az izraelieké (akár az ágazat
GDP-részesedését nézzük, akár a megélhetést). Ezért a palesztinoknak juttatott víz „értékesebb”, mint
az izraeli farmoké.
3.1.3 Összegzés
A vízért folyó háborúk nélküli időszak nem jelenti azt, hogy a tiszta víz
konfliktusoktól mentes lenne. Viszont a vízkonfliktus nemzetközi jellegéből
intranacionálissá kezd változni, vagyis országon belül okoz feszültséget a víz
elosztása (pl. a háztartások és a mezőgazdaság között). A háztartások és a
mezőgazdaság által kibocsátott szennyezés (emésztőgödör, vegyszerek alkalmazása)
megfertőzik a talajvizeket, a túlzott vízkivétel pedig rombolja a környezetet.
A félmegoldások – mint az oslói megállapodás a vízmegosztásról – a
konfliktusrendezés megrekedéséhez vezetnek, és nem a megoldásához. A folyók
megtisztítása, a környezetük rehabilitációja olyan projektek megvalósulását
eredményezik, mint a Jarkon folyó esetében. A folyó mindkét partján, Tel-Avivban
parkok és szabadidő-tevékenység eltöltésére alkalmas területeket alakítottak ki. A
palesztin–izraeli megállapodás a vízelosztásról úgy tűnik, elérhető közelségbe került,
és a létrejöttét követően modellként szolgálhat olyan konfliktusok rendezésében, ahol
a víz a kiváltó ok.
3.2 A társadalmi biztonság
Jelen fejezetben a Buzan és Wæver (1998) által a társadalmi biztonság
kategóriáit kibővítem a társadalmi és politikai kihívást egyaránt jelentő korrupció
elemzésével a palesztin és izraeli területeken, és összehasonlítás gyanánt a MENA-
régióra vonatkozó adatok is bemutatásra kerülnek – a teljesség igénye nélkül. A
korrupció kérdését azért tartom fontosnak tárgyalni, mert az Unió dél-mediterrán
partnerországainál az egyik legfőbb társadalmi kihívásként jelentkezik, és az Európai
Unió pénzügyi támogatási rendszerének egyik sarkalatos kérdése a programok
megvalósítására folyósított összegek célba juttatása.
3.2.1 Az Európai Unió és a MENA-térségből érkező migráció
A 19-20. században a migránsok nagy része beolvadt a fogadó ország
társadalmába, kultúrájába, míg a 20. század utolsó két-három évtizedétől kezdve
fordult a trend, és az európai demokratikus értékrenddel a migránsok „magukkal
hozott” kultúrája nem esett teljes mértékben áldozatul az asszimilációnak.
Megőrizhették azt a szellemiséget, hagyományokat, amelyektől Európa színesebbé
vált, és létrejött a multikulturalizmus (a kultúrák egymás mellett élése). A beolvadást
nem erőltető – sőt a kulturális sokszínűség létrejöttét támogató – társadalmak
mindezt az emberi és szabadságjogok megnyilvánulásának tekintették. (Vándor
2011)
A helyzet azonban nem volt problémamentes.204 A nyugat-európai demográfiai
és munkaerő-piaci gondok orvoslására évtizedek óta egyedüli megoldást a migráció
jelentette. Az észak-afrikai volt francia gyarmatokról Európába érkező munkaerő
százezrei-milliói évekkel, évtizedekkel később a befogadó országokban társadalmi
változásokat idéztek elő, amelyek belpolitikai-belbiztonsági kérdéssé nőtték ki
magukat, és az Európai Unió migrációs politikájának folyamatos szigorodását
eredményezték.
Az 1980-as évek hozták el a látványos változást. Egyrészt a kelet–nyugati
kapcsolatokban bekövetkezett változás, másrészt az integráció belső fejlődése is
hozzájárult a tagállamok közötti belső mozgás szabályozásához. A schengeni
egyezmény felvetése (1985) belső ellentétekhez vezetett, így csak tíz évvel később
lépett hatályba a kidolgozott változata.205 Az amsterdami szerződés már közösségi
politikák közé és az 1. pillérbe helyezte át a menekültügyet a bevándorlás, a külső
határok átlépése és néhány más rendőrségi-igazságügyi kérdéssel egyetemben. A
tagállamok továbbra is a téma kormányközi szinten tartására törekedtek, de az
Európai Bizottság egyre gyakrabban avatkozott közbe és kezdeményezéseket tett a
közös, összehangolt bevándorlási politika kialakítására (1999-es tamperei,206 2004-es
hágai program207). 204 A hidegháború idején a társadalmi problémáról egyéb „fontosabb” gondok vonták el a figyelmet.
Az 1960-as évektől képezte a vizsgálatok tárgyát a kultúrák együttélése, az első munkák ugyan az
Amerikába bevándorlók helyzetére irányultak, de Európában is felfigyeltek a jelenségre. Az
„olvasztótégely-elmélet” megdőlni látszott Nathan Glazer – Daniel Patrick Moynihan: Beyond the
Melting Pot. The Negroes, Puerto Ricans, Jews, Italians, and Irish of New York City (MIT Press,
1970) című munkájában. (Vándor 2011)
205 A bel- és igazságügyi együttműködés pillérébe sorolta a maastrichti szerződés a harmadik
országból érkezőkkel kapcsolatos kérdéseket (határvédelem, határok átjárhatósága, menekültügy stb.),
ezzel uniós politika szintjére emelte a menekültügyet. (Lásd Szerződés az Európai Unióról
[maastrichti szerződés] V. cím.) Az 1990-es évektől a kérdéskörök kibővültek a nemzetközi szervezett
bűnözés, a terrorizmus, az ember- és kábítószer-csempészet stb. kérdéseivel. Az amsterdami szerződés
már közösségi politikák közé és az 1. pillérbe helyezte át a menekültügyet.
206 A tamperei programmal elfogadott főbb jogi irányelvek: (i) családegyesítési (2003/86/EK), (ii) a
huzamosabb idejű tartózkodásról szóló (2003/109/EK), (iii) tanulmányi célú tartózkodás
(2004/114/EK), (iv) kutatási célú irányelv (2005/71/EK)
207 A hágai program a tamperei program folytatásának tekinthető, a legfontosabb vívmánya az
irányított migráció elindítása volt. (COM, 2005, 0184) A program prioritásait lásd a Függelék 13. sz.
mellékletében.
Az Európai Bizottság 2007. május 16-i közleménye a körkörös migrációról és
az EU és a harmadik országok közötti mobilitási partnerségről (EU Bizottság 2007)
első alakommal tett kísérletet arra, hogy összhangba hozza a tagállamok és az Unió
tevékenységét a legális migráció szabályozásának terén. A 2008-ban elfogadott
Európai Bevándorlási és Menekültügyi Paktum208 a szabályozás kialakításakor
előtérbe helyezte a tagországok prioritásait, érdekeit, valamint a befogadó ország és a
legális bevándorlók szándékait is, amelyeknek a „kölcsönös haszon céljával kell
megvalósulniuk”. (Wetzel 2011: 68)
A lisszaboni szerződés megerősítette a közös politikára való törekvést, és az
egyhangú döntéshozatalról minősített többségi szavazásra változtatta a
döntéshozatalt. A változtatások azonban a fennálló problémákra nem jelentettek
megoldást. A „legális” migránsokról a hangsúly eltolódott az illegális migráció és az
általa okozott biztonsági kihívások (szervezett bűnözés, terrorizmus, fegyver-,
kábítószer- és embercsempészet stb.) felé, ez tükröződött a stockholmi programban
(2010) is. Az Unió tagállamai a keretfeltételekkel egy későbbi munkaerő-piaci
nyitást készítettek elő, ahelyett, hogy lehetőséget teremtettek volna bizonyos
csoportok (kutatók, diákok stb.) számára.
Az 5a.) és 5b.) sz. ábrák az Európai Unióba érkező migránsok számának
alakulását mutatják a 2001–2012 közötti időszakot vizsgálva. A grafikon adataiból
kiderül, hogy az EU elsődleges célországai a „nagyok”, vagyis a legtöbb bevándorló
2006 és 2012 között Németországba (3 856 635 fő), Nagy-Britanniába (3 867 512
fő), Spanyolországba (3 827 236 fő), Olaszországba (3 028 732 fő), Franciaországba
(2 143 460 fő) érkezett. (OECD Databases) Az Unión kívüli országokat tekintve az
EU-ban a legnagyobb számban törökországi (2,4 millió), marokkói (1,8 millió),
albániai (1 millió) és algériai (0,6 millió) születésű migráns él.
208 Az Európai Bizottság dokumentuma tartalmazta azokat a tagállami kétoldalú projekteket, amelyek
segítik a paktumban lefektetett célok megvalósulását (pl. Spanyolország–Marokkó közötti
megállapodás az idénymunka támogatására). A paktum az EMP-re, az EU–AKC-országokkal (afrikai,
karibi, csendes-óceáni) kötött megállapodásokra, az EU–LAC (Latin-Amerika és karibi térség)
együttműködésre, Ázsia–Európa Találkozóra (1996-ban indult EK együttműködés 16 ázsiai
országgal) épített. (Póczik – Dunavölgyi, 2008)
5a.) és 5b.) sz. ábra: Az EU-ba bevándorlók számának alakulása (2001–2012)
(A 27 országot két ábrán mutatom be a jobb szemléltetés végett.)
Forrás: http://epp.eurostat.ec.europa.eu/tgm/table.do?
tab=table&init=1&language=en&pcode=tps00178&plugin=1 (Letöltés ideje: 2014.
05. 20.)
A multikulturalizmus a 20. századi európai és nyugati társadalmak
vívmányaként került be a köztudatba. A fentebb említett negatív társadalmi
jelenségek miatt számos haladó (liberális) gondolkodású demokratikus kormányzat
vetette el korábbi befogadással kapcsolatos nézeteit. Angela Merkel 2010-ben
kijelentette, hogy „A multikulturalizmus érdekében tett erőfeszítések megbuktak.
[…] A migránsokat nem csak támogatni kell, hanem elvárásokat támasztani velük
szemben.” Egyúttal hozzátette, hogy az iszlám Németország része. (Spiegel 2010)
Hasonló jellegű nézeteket fogalmaznak meg Franciaország és Olaszország
vezetői is, habár utóbbi országban a kelet-európai romák bevándorlásában keresendő
az idegenellenesség egyik számottevő oka. Az észak-afrikai térségből a földrajzi
közelség miatt elsősorban marokkói és tunéziai bevándorlók célozzák meg
Olaszországot, mely 7600 km hosszú partvonala miatt ideális hely az illegális
bevándorlók számára.209 (Nyusztay 2011) Gibraltárt és Marokkót csak egy
tengerszoros választja el egymástól, így nem csoda, ha az illegális bevándorlók ezt a
kockázatos útvonalat választják az Unióba jutáshoz. Aggodalomra azonban inkább a
Balkán térsége ad okot. A Nemzetközi Migrációs Szervezet becslése alapján havonta
kb. 5000 afrikai, közel-keleti és ázsiai illegális menekült indul el Nyugat-Európába
Szerbián és Bosznia-Hercegovinán keresztül, az ottani biztonsági és határvédelmi
intézkedések lazaságát kihasználva. (Kudrina 2004) Nem véletlenül sürgeti az EU a
szorosabb együttműködést a balkáni államokkal – amelyek mindemellett uniós
donortámogatásra szorulnak – a rendőrségi és határrendészeti feladatokban.
Az észak-afrikai bevándorlás megfékezésére az EU hagyományos
módszerekhez folyamodott: határozott és megszorító bevándorlási politika,
gazdasági és politikai reformok a térségben, hogy növelje az ottani életszínvonalat,
csökkentse a munkanélküliség mértékét, és ezzel elérje a „push-faktorokét” is. Az
eredmények siralmasak. Amikor a MENA-országokban a népesség növekedése több
mint évi 2%-os arányt mutat, amely 30 év alatt a megduplázódást jelenti, akkor
2035-re a lakosság száma eléri a 400 millió főt, a jóléti „olló” még inkább szétnyílik,
a gazdasági migránsok áradata megállíthatatlan lesz. (Kudrina 2004)
Az „iszlamofóbia” felveti a kérdést, hogy az iszlám kompatibilis-e a
modernitással. Muszlimok milliói élnek modern nagyvárosokban és dolgoznak a
209 Marokkóból és Tunéziából 1991-ben összesen 125 000 fő, 2000-ben 208 000 fő, míg 2009-ben
csupán Marokkóból 403 000 fő és Tunéziából 55 100 fő vándorolt be. (Nyusztay 2011 és OECD
Databases)
tudomány területein. Természetesen az illegális bevándorlás rengeteg kihívást hoz
magával. Kudrina több kutató nézetére hivatkozik, amikor azt állítja, hogy a
bármennyire is paradoxonnak tűnik, még ha a bevándorlás szétzúzza is az európai
társadalmakat, végül a demográfiai különbségekből fakadóan a „megmentője” lehet.
(Kudrina 2004)
3.2.2 Az izraeli bevándorlás az Európai Unióba
Izrael populációjának mozgása (be- és elvándorlás) egészen más képet mutat,
mint a környezetében lévő arab országoké. Számos publikáció foglalkozik az izraeli
bevándorlással, viszont elenyésző azon tanulmányok száma, amelyek az emigrációs
kérdéskört elemzik. Izrael Állam megalakulását követően törvényben is rögzített
bevándorlási politikája (hazatérés joga)210 következtében az adatok évtizedekig a
bevándorlók számának növekedését mutatták az elvándorlókéval szemben. Az elmúlt
években azonban a trend megfordulni látszik. 2011-ben összesen közel egymillió
izraeli választotta második hazájának az USA-t, Nagy-Britanniát, Ausztráliát vagy
Németországot. Kanadába közel 2500 izraeli költözik el évente. A kivándorlás
indokaként azt jelölték meg, hogy megelégelték a híradások és a mindennapok
diskurzusának szinte kizárólagos témáit: a haláleseteket és a rombolásokat. (Chamie–
Mirkin 2011) Így az izraeli elvándorlás nemcsak az EU, hanem Izrael számára is
biztonsági kockázatot jelent.
Az Izraeli Bevándorlási Minisztérium adatai szerint 750 000 fő, míg a
kormányzat tájékoztatása szerint 800 000–1 000 000 közé tehető a külföldön élő
izraeliek száma, ami Izrael teljes zsidó népességének 13%-át jelenti.211 Az izraeli
emigránsok212 60%-a Észak-Amerikában telepedett le, a negyedük Európában és a
fennmaradó 15% a világban szétszóródva él napjainkban. A felnőtt kivándorlók
közel 45%-a rendelkezik diplomával – az izraeli lakosság 22%-áról mondható el
210 Izrael deklarálta, hogy a világon bárhol élő zsidó emberek számára befogadó hazát jelent. Az
ország migrációs politikájának célja a nemzet jóléte, biztonsága és nem utolsó sorban a túlélése.
211 http://www.ynetnews.com/articles/0,7340,L-3682918,00.html (Letöltés ideje: 2014. 05. 29.)
212 Izrael megalakulását követő első évtizedben az emigránsok száma becslések szerint 100 000 főre
volt tehető, az 1980-as években ez a szám 270 00 főt takart, és 10 évvel később a számuk már 550 000
főre duzzadt.
ugyanez –, szekulárisak, liberálisak és az átlagéletkoruk alacsonyabb, mint a
bevándorlók átlagéletkora. Elvándorlásukkal akaratlanul is a lakosság
elöregedéséhez járulnak hozzá. A fiatalok körében végzett közvélemény-kutatások
kimutatták, hogy a 14–18 év közöttiek több mint 50%-a szívesen élne külföldön, ha
lenne rá módja, és 71,5%-uk aggódik a szociális helyzete miatt.213
További fontos tényező a kivándorlásban, hogy Izrael zsidó lakosságának kb.
40%-a külföldön született, tehát az újabb emigráció gondolata nem idegen tőlük.
Becslések szerint közel 100 000 izraeli lakosnak van német útlevele,214 nagy számban
rendelkeznek kettős állampolgársággal, közülük 500 000-en USA-útlevéllel.
A 6. sz. ábra bemutatja az európai (nemcsak uniós) államokba érkező izraeli
migránsok számának alakulását 2003–2012 között. Érdekességként említhető, hogy
Magyarország a második helyen áll az izraeliek célországainak rangsorában,
hazánkba több izraeli érkezik, mint a mediterrán térség államai felől érkező többi
migráns által előnybe részesített államokba, kivéve az első helyen álló
Németországot. Franciaországot illetően nem áll rendelkezésre adat az EUROSTAT
adatbázisában, ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az erősödő
antiszemitizmus miatt egyre több zsidó költözik el Franciaországból. (Klein 2013)
Az Izraelbe kivándorló franciák száma (1907 fő) 2012-ben 1%-kal emelkedett a
2011-es adatokhoz képest. (Lipshiz 2013)
Az emigráció következményének további aspektusa, hogy az elvándorlásra
hajlamosabb szekuláris réteg csökkenésével növekszik az ortodox (harédi) zsidó
közösségek befolyása,215 és csökken a cionizmusba mint ideológiába vetett hit. A
kivándorolt fiatalok negyede nem zsidó vallásúval házasodik, nem vesz részt a
közösség életében, viszont meggyőződéssel hangsúlyozzák, hogy szándékukban áll
213 http://www.ynetnews.com/articles/0,7340,L-3427762,00.html (Letöltés ideje: 2014. 05. 29.)
214 A német felmenőkre való hivatkozással és annak bizonyításával juthatnak útlevélhez.
215 Becslések szerint 2030-ra az izraeli iskoláskorú gyerekek kb. 30%-a izraeli palesztin és további kb.
25%-a ortodox lesz. (A számadatnál kizárólag az izraeli lakosságot tartottam szem előtt, Ciszjordániát
és a Gázai övezetre vonatkozó előrejelzéseket nem vettem figyelembe.) Ezek a gyerekek bő
évtizeddel később választópolgárokká válnak. Sem a palesztinok, sem az ortodoxok nem támogatják a
cionista ideológiát, és ha számításba vesszük az ultraortodoxok elutasító magatartását Izrael Állam
létét vonatkozóan (hitük szerint csak a Messiás alapíthatta volna meg a zsidó államot), akkor
láthatjuk, hogy magát a zsidó állam létét kérdőjelezheti meg a saját lakossága. (Cincotta – Kaufmann
é.n.)
visszatérni Izraelbe, annak ellenére, hogy általában sikeresen beilleszkednek a
fogadó ország társadalmába.
A kivándorlásból és az ortodox lakosság hányadának növekedéséből fakadó
izraeli munkaerőhiányt nem-zsidó (és természetesen nem muszlim)
munkavállalókkal igyekeznek pótolni, főleg Thaiföldről, Kínából, a Fülöp-
szigetekről és részben Afrikából. 200 000 főre tehető a számuk, akik közel fele nem
hivatalosan érkezett az országba. Jelenlétükkel színesítik az ország etnikai
összetételét.
Az izraeli kormány kampányt indított a tengerentúlról való visszatelepülés
előmozdítására, kapcsolatépítést sürget a nagykövetségeken keresztül, továbbá
pénzügyi segítségnyújtással és adókedvezményekkel próbálja visszacsalogatni
honfitársaikat. A kivándorlók nagy száma miatt a Netanyahu-kormány felvetette a
lehetőséget, hogy választójog illesse meg a külföldön élőket is, de az erre vonatkozó
törekvések még nem öntöttek konkrét formát. (Chamie–Mirkin 2011)
A bevándorlási adatok is kormányzati aggodalomra adnak okot, 1988 óta nem
volt olyan alacsony a bevándorlási mutató, mint 2010-ben. Akkor 18 129 fő kért
letelepedési engedélyt Izraeltől.216 A nyugat-európából Izraelbe érkező bevándorlók
száma 2012-ben 3243 fő volt (ebből 1907 fő francia állampolgár), 6%-kal több, mint
az azt megelőző évben. Az Amerikában élő zsidók kb. 70%-a még sosem járt
Izraelben, és nem is szándékozik odautazni. A volt Szovjetunió tagállamaiban élő
fiatal zsidó lakosság 87%-a szeretne kivándorolni, de csak 36%-a választaná Izraelt
új otthonának.217 A Szovjetunióból és utódállamaiból korábban bevándorolt lakosság
egy része visszatért eredeti hazájába, egyrészt vallási okból (keresztényekről lévén
szó), másrészt az izraeli bevándorláskor az állam szociális juttatásait célozta meg és
ez nem találkozott az elvárásaival, harmadrészt pedig eredeti hazájának gazdasági
helyzetében javulás állt be. Így sem a kelet-európai, sem az amerikai zsidókra már
nem tekint az izraeli kormány mint a migrációs szakadék „kitöltőire”. (MEMO 2012)
216 Igaz, 2011-ben a számuk megnövekedett 19 135 főre, és 2012-ben ugyan az előző évhez képest
csökkenés mutatkozott, de még így is néhány száz fővel több bevándorló érkezett, 18 691 fő, mint
2010-ben.
217 A 2014-es orosz–ukrán válság hatására megnövekedett az ukrajnai menekültkérvények beadásának
száma Izraelben.
6. sz. ábra: Az európai (nemcsak uniós) államokba érkező izraeli migránsok
számának alakulása (2003–2012)
(Csak Franciaország és Lettország esetében jelenti a 0 érték, hogy az
EUROSTAT számára az ország nem szolgáltatott ki adatokat.)
Forrás: EUROSTAT alapján saját szerkesztés.
http://appsso.eurostat.ec.europa.eu/nui/submitViewTableAction.do (Letöltés ideje:
2014. 05. 29.)
3.2.3 A palesztin emigráció az Európai Unióba
A palesztin megszállt területek, Ciszjordánia és a Gázai övezet migrációs
szempontból különös képet mutat.218 A jogszabályi keretek rendkívül komplexek. A
218 Az Izrael Állam megalakulását követő menekült-problematikát terjedelmi okok miatt nem kívánom
taglalni. A számadatok bemutatásánál is figyelmen kívül hagyom a jordániai, szíriai és libanoni
palesztin menekültpopulációt, akik az ENSZ Palesztin Menekültek Segélyező és Munkaközvetítő
Palesztin Charta és az elvi nyilatkozat rendelkezik arról, hogy minden palesztin
jogosult a későbbi palesztin állam állampolgárságára – a visszatérés jogán alapul –,
amit viszont Izrael elutasít.
A palesztin lakosság (Gázai övezetbeli és ciszjordániai is) azon részét, akik
rendelkeznek megfelelő személyi okmányokkal, Izrael külföldi lakosnak tartja, és a
PNH hatáskörébe tartozónak. Mindenki más (menekült, palesztin eredetű vagy más
nemzetiségű), ha nem rendelkezik palesztin hatóság (Ciszjordánia vagy Gázai
övezet) által kibocsátott személyi okmányokkal, akkor nem tekintik állampolgárnak
(non-citizen). A palesztin területekre való bejutás, ott tartózkodás és a kiutazás az
izraeli hatóságoktól függ. Az izraeli állampolgárok az izraeli joghatóság illetékessége
alá tartoznak, a megszállt palesztin területeken is. Kelet-Jeruzsálem palesztin lakosai
különleges személyi igazolvánnyal rendelkeznek, és külföldi lakosnak számítanak
Izraelben.
A megszállt palesztin területek határai felett Izrael gyakorolja a teljes
ellenőrzést (személyek regisztrálása, családegyesítés engedélyezése, be- és kilépő
vízumok kiállítása stb.). Ilyen körülmények között nehéz palesztin migrációs
politikáról beszélni. A ciszjordániai palesztinoknak Jordánia felé kizárólag az
Allenby híd áll rendelkezésükre, amelyet Izrael tart teljes ellenőrzés alatt. A Gázai
övezet lakosainak két átkelő áll(na) rendelkezésre, az egyik az Izraelbe (Eretz) jutást
teszi (tenné) lehetővé, a másik pedig a rafahi átkelő.219 A Gázai övezet azonban
fizikailag is körül van zárva, a ki- és bejutást Izrael szigorúan ellenőrzi és szinte
lehetetlenné teszi. (Bartolomeo et al. 2011)
A ciszjordániai palesztin lakosság az 1960-as években munkavállalás céljából
elsősorban Jordániába emigrált (Ciszjordánia jordániai megszállás alatt állt 1949 és
1988 között), egyrészt a földrajzi közelség, másrészt az ország kínálta „rokon közeg”
miatt, másodsorban az Öböl menti kőolaj-kitermelő országokat célozták meg.220
Utóbbi régióba 1967 után a Gázai övezetből is nagy számú közepesen vagy magasan
Hivatala (United Nations Relief and Works Agency for Palestine Refugees in the Near East –
UNRWA) hatáskörébe tartoznak. A Palesztin Központi Statisztikai Hivatal 2011-es becslése szerint a
menekültek második–harmadik–negyedik generációjával együtt a külföldön élő palesztinok száma
megközelíti a 7 milliót.
219 A rafahi határátkelő kialakításáról, működésének körülményiről lásd a disszertáció 2.2.4. fejezetét.
220 Ciszjordániából 1960–1967 között az ún. Keleti Partra (Jordánia) 25 000 palesztin emigrált, az
Öböl menti országokba pedig ugyanezen idő alatt mintegy 115 000 fő.
képzett munkavállaló indult el, valamint Európát és Észak-Amerikát is célba vették,
de kevesebben. Az 1990-es években az Öböl menti országok bezárták a
munkaerőpiacaikat, így a munkavállalási célú palesztin emigráció mutatója csökkent.
Az oslói folyamat hatására több mint 100 000 menekült tért vissza Ciszjordániába, de
a politikai káosz és a társadalmi-szociális körülmények miatt a 2000-es években
ismét emigrációs hullám vette kezdetét. A második intifáda kirobbanásáig, a
biztonsági fal építéséig alacsony képesítésű munkavállalók ezrei jártak át Izraelbe a
mezőgazdaságban és főként az építőiparban vállalva munkát. A 2000-es évek
közepére ez a lehetőség is megszűnt, ezzel újabb ütést mérve a palesztin
munkaerőpiacra. Ugyanakkor a gázai kivonulást követően (2005) Ciszjordánia az
izraeli telepesek célpontjává vált, akik a lakosság több mint 10%-át képezik. (2008-
ban 12,7%-os volt az arányuk a palesztin lakossághoz képest.)
A 2008-as adatok alapján a megszállt területek lakosságának arányához képest
24,2% (992 010 fő) élt külföldön.221 Az életszínvonal, a társadalmi és politikai
helyzet romlásával a 2000-es évektől a képzett munkaerő körében is nőtt a
munkanélküliek aránya. 2000 és 2008 között a munkanélküliség aránya 14,3%-ról
26,2%-ra, a fiatalok körében ez az adat 20,0%-ról 40,2%-ra emelkedett. A 2009-es
felmérés szerint az emigrálás legfőbb oka a tanulmányok folytatása (34,4%),
családegyesítés (21,9%, ebből 64% nő), életszínvonal javítása (14,6%),
munkavállalás (13,7%). (Bartolomeo et al. 2011)
221 Ez a szám azonban nem tartalmazza a Jordániában és az Öböl menti országokban élők adatait.
Jordánia az ott élő menekülteknek megadta az állampolgársági jogot, és akik éltek vele, statisztikai
szempontból nem számítanak palesztinnak.
7. sz. ábra: Az európai (nemcsak uniós) államokba érkező palesztin migránsok
számának alakulása (2003–2012).
(Csak Franciaország és Nagy-Britannia esetében jelenti a 0 érték, hogy az
EUROSTAT számára az ország nem szolgáltatott ki adatokat.)
Forrás: EUROSTAT alapján saját szerkesztés.
http://appsso.eurostat.ec.europa.eu/nui/submitViewTableAction.do (Letöltés ideje:
2014. 05. 29.)
Az OECD országokban élő palesztin migránsok 36,5%-a nő, akik magas
képzettséggel rendelkeznek, 44%-uk egyetemi vagy ennél magasabb szintű
diplomával rendelkezik, 30,6%-uknak pedig középfokú végzettsége van, és
képesítésének megfelelően a gazdasági, törvényhozási, technikai területen
foglalkoztatják őket. Ugyanez nem mondható el a menekülttáborokban élő palesztin
nőkről, Libanonban csupán 16,8%-uk kap munkát (2008-as adat). A palesztin nők az
oktatásban betöltött részvételük ellenére is erős kulturális hátránytól szenvednek a
munkavállalás, társadalmi helyzetük és az emigrációs lehetőségek terén egyaránt.
(Bartolomeo et al. 2011)
A 6. sz. és a 7. sz. ábrákból is kitűnik, hogy a vizsgált időszakban az Európai
Unióba irányuló izraeli és palesztin migráció mértéke elenyésző a többi MENA-
országhoz képest. Az illegális migrációs fenyegetés éppen e két területről, Izrael és a
megszállt palesztin területek felől nem fenyegeti az Uniót. A bevándorlási és
tartózkodási engedélyért folyamodó palesztinok és izraeliek zömmel az oktatásban
vesznek részt, vagy a képzett munkavállalói vagy befektetői körbe tartoznak, és a
fogadó ország társadalmába beilleszkednek.
3.2.4 A korrupció mint társadalmi, politikai kihívás
Az Európai Unió pénzügyi támogatási rendszerének egyik sarkalatos kérdése a
programok megvalósítására folyósított összegek célba juttatása, ugyanis a dél-
mediterrán partnerországoknál az egyik legfőbb társadalmi kihívás a korrupció. (Az
„arab tavasznak” nevezett megmozduláshullám egyik kiváltó oka a politikai
közéletet és az egész társadalmat átszőtt korrupció megszüntetésének vágya volt.) Az
iszlám vallás újraéledésében és az iszlámizmusban találják meg sokan a Közel-
Keleten és a világ más pontjain is a nyugati anyagias és fogyasztásorientált
szemléletmóddal szembeni spirituális alternatívát, azon keresztül fejezik ki
ellenérzésüket a korrupcióval, igazságtalansággal és elnyomással szemben.
A Transparency International 2010-ben publikált tanulmányában három állam
(Egyiptom, Libanon, Marokkó) és Palesztina (Gázai övezet és Ciszjordánia)
politikai, társadalmi működését és irányítását vizsgálta. Mind a négy vizsgálati
alanyról megállapították, hogy rendkívül gyenge az integráló rendszerük,222 a
legnagyobb szakadék a rendelkezésre álló legális korrupcióellenes intézkedések és a
megvalósulásuk gyakorlata között fedezhető fel.
A vizsgált országok társadalmi és politikai kultúráját mélyen átjárja a
nepotizmus, amely aláássa a kormányok feddhetetlenségét, mivel nincs éles
választóvonal a jogszerű segítségnyújtás és a kivételezés, valamint a nepotizmus
222 A nemzeti integráló rendszert (National Integrity System – NIS) a kormányzati kulcsfontosságú
intézmények és szereplők (fékek és ellensúlyok), nem kormányzati szereplők (média, civil
társadalom, vállalkozói szektor), civil kontroll szervezetei/intézményei alkotják. Amelyik országban a
NIS jól működik, ott a korrupciós kockázat minimális.
között, amivel megvalósul a korrupció. A család, a törzs vagy egy politikai párt a
legfontosabb kapcsolódási pontot képezi az emberek életében. Ilyen társadalmi és
politikai kontextusban egy közalkalmazott szembesül azzal, hogy a törzs vagy a párt
érdekében „kell” cselekednie, plusz szolgálatokat végeznie akár a jog vagy a közjó
ellenében is. A nepotizmus, a vesztegetés és a pártfogás széles körben elfogadott
társadalmi jelenségek, a hétköznapi élet részei.
A fékek és ellensúlyok hiányából fakadóan a kormányzati igény sem
jelentkezik a korrupció leküzdésére, ami a valós fejlődés feltétele lenne. A „besúgó”
mechanizmus hibájaként említhető a tanúvédelem teljes hiánya, továbbá – ahogy
például az egyiptomi törvény rendelkezik – a téves bejelentést tevőket jobban
szankcionálják, mint ahogy a bejelentés tevőt védenék az atrocitástól. A vizsgált
alanyok közül csupán a palesztinok rendelkeznek olyan jogszabállyal, amely
felszólítja a közalkalmazottakat a tiltott haszonszerzés minden esetének
bejelentésére. (Transparency International 2010)
A Palesztin Törvényhozó Tanács intézményi reformba kezdett 2002-ben, a
PNH-n belüli hatalom szétválasztásának, a bírói testület függetlenítésének és a
biztonsági szervezetek ellenőrzésének folyamata 2008–2010 között újabb
intézkedéscsomaggal gazdagodott, amely a pénzügyi és szervezetei reformokat
szolgálta. A Transparency Palestine egy keretterv kidolgozásával próbált
hozzájárulni a korrupció megfékezéséhez.
A marokkói kormány 2008-ban fogadta el a korrupcióellenes tervet,
Libanonban több kezdeményezés is napvilágot látott (ombudsmani pozíció
létrehozása, az eltitkolt vagyonra vonatkozó rendelkezések kiegészítése stb.), de
megrekedtek. A Libanoni Nemzeti Bank mellett létrejött viszont egy
nyomozócsoport a pénzmosás felderítésére. Egyiptomban az átláthatóságot a hatóság
maga ellenőrizte, az államminiszter hatáskörébe utalva ezt a feladatot. 2005-ben
ugyan megalakítottak egy bizottságot (elnöki választási bizottság, Presidential
Election Commission – PEC), amelynek feladata az akkori választási kampány
finanszírozásának ellenőrzése és a médiaszereplések figyelése volt, de más
előrelépés nem történt e téren. (Transparency International 2010)
A MENA-országok mindegyike aláírta és ratifikálta az ENSZ korrupcióellenes
konvencióját (United Nations Convention Againt Corruption – UNCAC).223 A
konvenció részesei vállalják, hogy nemcsak a közszférában, a kormányzati
223 Palesztina nem elismert állam, ezért nem ratifikálhatta a konvenciót, viszont aláírta.
intézményekben, hanem a magánszektorban is megvalósíttatja az átláthatóságot, a
feddhetetlenséget és a függetlenséget.
Regionális szinten számos erőfeszítést tettek a korrupció megfékezésére: az
Arab Liga az UNCAC hatására megalkotta a saját korrupcióellenes konvencióját
(Arab League Convention on Combating Corruption), a palesztin, marokkói és
libanoni képviselők tagjai az Arab Régió Parlamenti Képviselői a Korrupció Ellen
(Arab Region Parliamentarians Against Corruption – ARPAC) kezdeményezésnek.
A Program a kormányzásra az arab régióban (Programme on Governance in the
Arab Region – POGAR) a jó kormányzást és a hatékony korrupcióellenes fellépést
hirdeti a MENA térségben. A keretein belül 2008-ban megalakuló Arab
Korrupcióellenes és egységesítő Hálózat (Arab Anti-Corruption and Integrity
Network – ACINET) főként a hatóságokra fókuszál, ugyanakkor a civil társadalom, a
magán üzleti szektor résztvevői és a parlamenti képviselők ez irányú figyelemmel
kísérését is önnön feladatául szabta. (Seblani – Harb é.n.)
Izrael a demokratikus berendezkedése okán rendelkezik a fékek és ellensúlyok
rendszerével, ugyanakkor egy felmérés szerint az OECD tagállamok között a
legkorruptabb Görögország mögött, a második helyet foglalja el, és a világ
korrupciós listáján a 2007-es 30. helyről 2012-re a 39. helyre csúszott. (Lipson 2013)
Korrupciós botrányoktól nem mentes az ország, időnként egy-egy magas rangú
politikus (Ehud Olmert, Avi Jehezkel, Meir Shetrít) vád alá helyezése bírósági
szakaszig is eljut. A politikai szférát vizsgálva, míg az 1950-es években a korrupció a
hatalmon lévő párthoz volt köthető, addig az 1980-1990-es években részben a
hatalom megszerzésének eszközévé vált (kampányfinanszírozás, pozícióhoz jutás). A
közelmúltban közpénzek alapjainak hűtlen kezelése, kettős könyvelés, pénzmosás
stb. inkább személyes, mint politikai célt szolgálnak. A politikai hatalom korrupt
alkalmazása fontos tényező az izraeli politikában. (Navot 2012) Ugyanakkor
rendszerproblémaként jelentkezik, nem lehet igazolni és nincs haszna. Aláássa a
fontos döntések legitimitását, ezáltal új politikai problémákat okoz.
3.2.5 Összegzés
A magasan képzett réteg elvándorlása komoly kihívásokat rejt Izrael számára.
Ezen túl az emigráció minden formája gondot okoz a relatíve alacsony
népességszám, az egyedi összetétele és a regionális politikai kontextus miatt. Az
izraeli kormány törekvései a népességszám fenntartására, az egymillió hiányzó
izraeli visszacsalogatására kérdéses, hogy sikerrel járhat-e a jelen trendek
függvényében.
Az emigrációs trendeket figyelve megállapítható, hogy a palesztinok is hasonló
okok miatt hagyják el szülőhelyüket (tanulmányok folytatása, munkavállalás stb.),
mint a régió többi államainak migránsai. Eltekintve a családegyesítés miatt külföldre
távozó nők számától, azt láthatjuk, hogy az emigrálás a férfiakra jellemző.
A korrupció mind a palesztin, mind az izraeli politikai és civil élet része,
csupán a mértékében különbözik egymástól a két társadalom. A megszüntetésére tett
kezdeményezések nagy része elbukik, vagy csak a retorika szintjén képes
fennmaradni. A megalkotott korrupcióellenes rendeleteknek és jogszabályoknak
ilyen körülmények között csak ritkán sikerül érvényt szerezni.
3.2.6 Az Európai Unió és a nem állami szereplők a palesztin–izraeli
konfliktusban
Az Európai Unió politikáinak fontos eleme az aktív együttműködés a nem
állami szereplőkkel (non-state actors – NSAs).224 Az Unió oldaláról az
együttműködés hozadéka a politikáinak megfelelő irányba való alakítása, míg a nem
állami szereplők profitálnak belőlük vagy éppen a programok alanyai.
Az EU-ban kevés azoknak a tisztségviselőknek a száma, akik a konfliktussal
foglalkoznak, (Voltolini 2012) ezért a nem állami szereplők munkája (háttér
információk szolgáltatása, technikai segítségnyújtás egyezmények kidolgozásában)
felértékelődik. A szervezet és az Unió közötti kapcsolattartás informális úton
224 A kifejezés alatt a releváns szakirodalomnak megfelelően azokat a szereplőket értem, amelyek
függetlenek a kormányoktól (még ha közpénzből származó támogatást is kapnak), előírásszerű a
struktúrájuk, érdekükben áll az EU palesztin–izraeli konfliktust érintő politikájának befolyásolása (pl.
gazdasági csoportok, civil szervezetek). A befolyásolás kifejezéssel nem az amerikai (szabályozott)
lobbi tevékenységre utalok, hanem inkább a fogalom elemző és nem jogi megközelítését alkalmazom.
A nem állami szereplőkről lásd bővebben: Daphne Josselin and William Wallace (2001): Non-state
Actors in World Politics. Houndmills/Basingstoke: Palgrave MacMillan; Bas Arts (2003): Non-State
Actors in Global Governance: Three Faces of Power. Max Planck Project Group on Common Goods,
Bonn, Working Paper 2003/4; Jan Beyers – Rainer Eising – William Maloney (szerk.) (2010): Interest
Group Politics in Europe. London/New York, Routledge.
történik, elektronikus levélben, beszámolók vagy egyéb írásos anyagok formájában,
illetve személyes találkozások során. A formális párbeszédre speciális kérdések
uniós terítékre kerülése előtt kerül sor (pl. ENP revíziója, az EU és Izrael vagy az EU
és PNH találkozói).
Az Unió számtalan lehetőséget kínál a nem állami szereplőknek:
bekapcsolódhatnak a konfliktus rendezésére irányuló uniós tevékenységekbe
párbeszéd, képzés és pénzügyi támogatás révén. A pénzügyi támogatás például a
Békepartnerség Program, Európai Eszköz a Demokráciáért és az Emberi Jogokért
(European Instrument for Democracy and Human Rights – EIDHR) programokon
keresztül valósul meg. A képzés létrejöttének egyik jelentős példája a Seyada
program, amely révén a palesztin bírói rendszer kialakítását célozták meg. Az NSA-k
a kormány- és uniós tisztségviselőkön kívüli közreműködők (tudósok, kutatók,
diákok) programokba történő bevonásában játszottak szerepet. A megvalósításban
nemzetközi NGO-k is részt vállaltak: az ICON Institute of Public Sector GmbH, a
Belgian Technical Cooperation és a Centre for International Legal Cooperation.
(Voltolini 2012)
3.2.6.1 A lobbi tevékenységet kifejtő nem-állami szereplők jellemzői
Az Európai Unió 2011 júniusában létrehozta az ún. Európai Átláthatósági
Nyilvántartást (European Transparency Register – ETR),225 amelyhez két év
elteltével mintegy 5700, részben brüsszeli székhelyű „lobbi” szervezet csatlakozott,
amelyekből kb. 270 érdekelt az Unió palesztin–izraeli konfliktusban kialakított
politikájának befolyásolásában. (Copland 2013) (A székhelyek alapján való
kategorizálásról lásd a 8. sz. ábrát.)
Az Európai Átláthatósági Nyilvántartásba történő jelentkezés önkéntes alapon
működik. Az EU csak akkor sürgeti a regisztrációt, ha a szereplő a képviselője
számára az EP-vel közös együttműködéshez állandó belépőkártyát (badge) igényel,
így nehéz feltérképezni és pontos adatot közölni a lobbi szereplőket illetően.226
225 http://ec.europa.eu/transparencyregister/info/homePage.do
226 A nyilvántartásba vétel elkerülésének eszköze a napi belépő kártya, amellyel a lobbisták gyakran
élnek, és mind a Parlament, mind a Bizottság épületébe/hivatalába bejuthatnak. A témáról bővebben
lásd: David Lowery: Counting organised interests in the European Union: A comparison of data
Ezek a szerveződések különböző célokkal jöttek létre, az elsők még
önkéntességi alapon működtek. Fő jellemzőik, hogy különböző a szervezeti
struktúrájuk, székhelyük, lobbi stratégiájuk. Benedetta Voltolini öt fő kategóriába
sorolja őket: (i) NGO-k, (ii) üzleti csoportok vagy gazdaság-érdekeltségű szereplők,
(iii) szolidáris vagy tiltakozó mozgalmak, (iv) think tankek és (v) média. (Voltolini
2013) A 9. sz. ábra tartalmazza az érintett NSA-k kategóriánkénti megoszlását.
EU-kö
zpontú
Több orsz
ágban
jelen
lévő
Izrael
/Pale
sztina
Más0%5%
10%15%20%25%30%35%40%45%50% 44%
35%
19%
2%
8. sz. ábra: A palesztin–izraeli konfliktusban „érintett” nem állami szereplők
székhely alapján való csoportosítása
(Voltolini 2013 alapján saját szerkesztés)
source. Journal of Public Policy, 15. évfolyam, 4. szám. 2008, pp. 489-513.
NGO-k
üzleti cs
oportok v
agy gazd
aság-érdeke
ltségű sz
ereplők
szolid
áris va
gy tilta
kozó
mozg
almak
think tanke
kmédia
0%10%20%30%40%50%60%
30%
49%
11%6% 4%
9. sz. ábra: Az EU mellett működő a palesztin–izraeli konfliktusban „érintett”
nem állami szereplők (lobbi szervezetek) kategóriánkénti megoszlása
(Voltolini 2013 alapján saját szerkesztés)
Az NGO-k227 a legszámottevőbb aktivitást fejtik ki az EU politikájának
alakításában a palesztin–izraeli konfliktust illetően. Többnyire non-profit jogvédő
szervezetekről van szó, amelyek tiszteletben tartják a fogadó ország törvényeit, nem
törekszenek az kormány vagy államhatalom megdöntésére. A palesztin–izraeli
konfliktus esetében a legtöbbjük az emberi jogok területén működik, és lobbi
tevékenységet folytat az EU-ban (pl. az Adalah, az Euro-mediterrán Emberi Jogok
Hálózata [Euro-Mediterranean Human Right Network – EMHRN]); társadalmi és
fejlesztési téren az Aprodev; környezeti kérdésekben a Föld Barátai – Közel-Kelet
(Friends of Earth Middle East); a konfliktussal kapcsolatos problémák terén mint a
házrombolás, bebörtönzöttek helyzete az Ir Amim; Izrael és zsidó lakossága
érdekében az Izrael Európai Barátai (European Friends of Israel), NGO Monitor
tevékenykedik. (Voltolini 2013: 26)
A leggyakoribb kapcsolatfelvétel az EU-val az Amnesty International, az
Aprodev, az EMJRN, a CIDSE, az Európai Zsidó Kongresszus, a Human Right
Watch, Mossawa Center, Adalah, az Izrael Európai Barátai, Breaking the Silence,
227 A nem kormányközi szervezetek általános megfogalmazásától eltérően jelen esetben különbséget
teszek az NGO-k és a gazdasági csoportok, bűnszervezetek, fegyveres csoportok, politikai pártok,
felszabadítási mozgalmak között.
B’Tselem tevékenységét jellemzi. Azoknak a szereplőknek a száma, amelyek
érintettek a konfliktus rendezésében, és amelyeknek Brüsszelben van a székhelyük,
meglehetősen csekély, így aztán zömmel ismerik egymást.
Az üzleti csoportok vagy gazdaság-érdekeltségű szereplők gazdasági
tevékenységet folytatnak, elsősorban a helyzetük megerősítése és a profitszerzés
vezérli őket. A multinacionális vállalatoktól kezdve a kis vállalkozásokig széles
skálát ölelnek fel, a tevékenységi szektoraik is legalább ilyen szerteágazóak
(mezőgazdaság, védelemipar, vegyipar stb.). Az egyik legjelentősebb vállalat a
TEVA gyógyszergyár, amely az izraeli gyógyszerkészítmények uniós
importengedélyéért lobbizott. Ez a magatartás is példázza az üzleti lobbisták és a
többi csoport gondolkodásbeli különbségét. Ugyanakkor egy másik tényező is
befolyásolhatja a magatartásukat, mégpedig az, hogy a tevékenységi körük
szabályozása kevésbé függ az Európai Unió konfliktust érintő normáitól, és
valószínűsíthető, hogy emiatt található kevesebb példa a konfliktus rendezése
érdekében kifejtett tevékenységükre.
A szolidáris vagy tiltakozó mozgalmak nagyon hasonlóak az NGO-khoz, de
lazább szervezeti struktúrával rendelkeznek, és nélkülözhetetlen számukra a tagságuk
önkéntes munkája. Kampányokon, tüntetéseken keresztül hívják fel a közvélemény
figyelmét az adott problémára, és ezen csatornán keresztül próbálnak nyomást
gyakorolni a politikai döntéshozókra (pl. Írország–Palesztina szolidaritási kampány
[Ireland-Palestine Solidarity Campaigne], a Kampány a palesztin nép védelmében
[Campaigne pour la protection du peuple palestinien]. A Bojkott, Kifosztás,
Szankció (Boycott, Divestment, Sanction – BDS) nevű mozgalom európai és
transznacionális szinten is kifejti tevékenységét (a kampányait nemzetközi szinten
folytatja). (Voltolini 2013)
A think tankek általában véleményformáló, vitaindítványozó tevékenységükkel
járulnak hozzá az uniós politika formálásához. Az Európai Politikai Tanulmányok
Központja (Centre for European Policy Studies), International Crisis Group
tanulmányok publikálásával, workshopok, szemináriumok szervezésével tesz a
változásokért. (Stone 2000) A német Friedrich Ebert Stiftung és a Konrad Adenauer
Stiftung is a think tank kategóriába tartoznak, annak ellenére, hogy mindkét
alapítvány tevékenysége ennél szerteágazóbb, viszont a palesztin–izraeli konfliktus
esetében az elméleti kutatások támogatásával és publikálásával, a
vitakezdeményezéssel kimerítik a think tank tevékenységének fogalmát.
Osztom Andrew Rich véleményét, aki azt állítja, hogy a politikai döntéshozók
szemében nagyobb hitele lehet egy think tanknek, mint amilyen súlyt az az adott
kérdéskörben képvisel. Ráadásul néhányuk semlegessége is megkérdőjelezhető a
kutatásaikban, főleg amikor a konfliktusban érintett egyik fél nézeteit képviselik.
(Rich 2004)
A média abból a szempontból lehet része az NSA spektrumának, hogy fórumot
biztosít, és alakítja a vitát a közvélemény szintjén. Az írott és a nyomtatott sajtó
eszközein kívül az információtechnológiai eszközök, a digitális technika segítségével
irányítják a közvélemény figyelmét az adott kérdésre. A tevékenységük
látványosabb, és nemzeti szinten fejtik ki (JNews, Bicom, Inform).
Azok a szereplők, amelyeknek székhelye Brüsszelben van (lásd 8. sz. ábra),
irodát vagy képviselőt tartanak fenn ott, előnyös pozíciót élveznek az uniós
intézményekkel ápolt kapcsolatokban, mivel könnyebben jutnak információkhoz,
hamarabb képesek reagálni, egyszerűbben kapcsolódnak be az EU döntéshozatali
folyamatába. A palesztin–izraeli kérdéskörben aktívan működő nem állami szereplők
28%-a van jelen Brüsszelben, 71%-uknak nincs sem irodájuk, sem pedig
képviselőjük a belga fővárosban. 1%-uknál nem áll rendelkezésre adat a
székhelyükkel kapcsolatban.
Brüsszel számos ernyőszervezetnek ad otthont. Ahogy az Európai Zsidó
Kongresszus képviseli az európai zsidó közösségeket, úgy az Aprodev képviseli az
EU-s vagy palesztinai/izraeli székhelyű NGO-kat az EU intézményeiben.
Az uniós képviseletek, tagországok nagykövetségei, konzulátusai is fontos
csatornát jelentenek az információszerzés és továbbítás, az igények és kérések terén a
nem állami szereplők számára. (Voltolini 2013)
3.2.6.2 A nem állami szereplők tevékenysége a gyakorlatban
A konfliktus jellegéből fakadóan a nem állami szereplőket gyakran ellentétes
érdekek és célok vezérlik. Téves következtetés lenne, ha azt állítanám, hogy az NSA-
k mindegyike az egyik vagy másik oldal irányában elkötelezett. Az emberi jogok
vagy a nemzetközi jog terén tevékenykedők például (Amnesty International, FIDH)
mind Izrael, mind pedig a Fatah/Hámász jogsértéseit kritizálják. Az izraeli
béketáborhoz tartozó NGO-k „középre” sorolhatók, tevékenységükkel elősegítik,
hogy az izraeli politika a megszállt területeken összhangban álljon a nemzetközi jog
és az emberi jogok által előírt elvekkel.
Az uniós döntéshozók, politikaalakítók a konfliktusról határozott véleménnyel
rendelkeznek, amelyet a téma érzékenysége döntően meghatároz. Az NSA-k azokat
az uniós képviselőket célozzák meg, akik az övékéhez hasonló véleményt osztanak,
és ezzel a „szövetségépítés” klasszikus példáját valósítják meg. A brüsszeli
székhellyel rendelkező NGO-k összefogtak, és kisebb „érdekközösséget” alkotnak
(kb. 40 NGO rendelkezik brüsszeli székhellyel, de csak kb. 15 NGO közösségalkotó
tényező), hogy a forrásaikat maximalizálják, a munkájuk során elkerüljék az
átfedéseket, kiaknázhassák a szakértelmüket, több témán dolgozhassanak egyazon
időben, és erőteljesebben hallattassák a hangjukat az EU-ban. Az EMHRN a
Goldstone-jelentésre, a Crisis Action a gázai blokádra fókuszált. A B’Tselem például
kizárólag a Közel-Keletre vagy a konfliktussal kapcsolatos kérdésekre figyel, a
Mossawa Center az izraeli arabok jogainak védelméért áll ki, míg mások
tevékenysége sokkal szélesebb spektrumot ölel fel, és a palesztin–izraeli kérdés
számukra csupán egy a sok közül (pl. Amnesty International). A kérdéskörök
némelyike állandóan napirenden van (pl. menekültek, telepek), míg számos más
témát az események vetnek fel (pl. Goldstone-jelentés).
A gazdasági lobbi szervezetek tevékenysége a nyilvánosságot szinte teljesen
kizárva zajlik, nincsenek látványos megmozdulásaik, részt vesznek a
megállapodások előkészítésének konzultációs folyamataiban. Voltolini szerint Izrael
és Palesztina csekély gazdasági súlyának köszönhető, hogy ezek a szervezetek
„csendben” vannak, és/vagy annak, hogy nincs szükség a gazdasági lobbi erőteljes
tevékenységére, mert az EU előszeretettel létesít gazdasági kapcsolatokat Izraellel,
Palesztina gazdasága pedig nem versenyképes. Ugyanakkor a szervezeti lobbi
mellőzését az a tény is indokolja, hogy Izrael kormánya külkapcsolatai révén is
befolyásra törekszik az EU tagállamaira. (Beyers 2004)
A nem állami szereplők adatokkal, – sosem semleges – információkkal segítik
az uniós tisztségviselők napi munkáját a konfliktus kérdésében,228 speciális
problémákra hívják fel a figyelmet, hatást gyakorolnak a közvéleményre,
befolyásolják az agendát,229 alakítják a politikákat.230
228 Az izraeli Peace Now például a telepekről készít térképeket, és naprakész adatokkal szolgál a
fejleményekről.
3.2.6.3 Összefoglalás
A nem állami szereplők legfontosabb feladata, hogy ráirányítsák a
közvélemény és az uniós döntéshozók figyelmét olyan speciális kérdésekre, mint
amilyen az emberi jogok megsértése vagy a gazdasági vállalkozások kapcsolatai a
megszállt területekkel. Annak ellenére, hogy nem ők képviselik a legnagyobb
befolyással bíró szegmenst a döntéshozatal alakítására, tevékenységükkel mégis
hozzájárulnak a palesztin–izraeli konfliktus rendezésére irányuló európai uniós
politika formálásához.
Az Európai Unió politikájának alakítására ható nem állami szereplők osztják
azt a véleményt, hogy az EU olyan erőt képvisel, amely képes a konfliktus
rendezésére hatást kifejteni, nyomást gyakorolni mind a palesztinokra, mind az
izraeliekre. Ugyanakkor az a vélemény is elhangzik, hogy az uniós retorika és
gyakorlat között mély szakadék tátong.
3.3 Európai uniós fejlesztési támogatás Palesztina és Izrael
vonatkozásában
229 A Friends of the Earth Middle East környezetvédelmi kérdésben hatást gyakorolt az uniós
döntéshozatalra, amelynek eredményeképpen megszületett az Európai Parlament határozata a Jordán
folyó alsó szakaszának (Jordánia és Izrael közös határa) helyzetéről. A határozat kimondja, hogy a
szennyezettség csökkentése és a folyó védelmének érdekében a tagállamok, az Európai Bizottság és
az Európai Tanács hozzanak közös döntést az UfM keretében pénzügyi és technikai segítség
nyújtásáról.
Situation of the Jordan River with Special Regard to the Lower Jordan River Area, 2010. 09. 09.
http://www.europarl.europa.eu/sides/getDoc.do?type=TA&reference=P7-TA-2010-
0314&format=XML&language=EN (Letöltés ideje: 2014. 05. 16.)
230 A ramallahi székhelyű Aprodev és a MATTIN Csoport a telepek termékeire vonatkozó döntésre
gyakorolt hatást. Ahelyett, hogy bojkottra szólítottak volna fel, elérték, hogy a kereskedelmet
szabályozó EU–Izrael Társulási Megállapodásba bekerüljön a termékek származásának területi
megjelölése. (A hatalmas vihart kavaró döntésről lásd bővebben Az. EU–Izrael importkorlátozásról
szóló 3.3.4 számú alfejezetben.)
Az EU intézményei fontos szerepet töltenek be a politikaformáló
folyamatokban, különösen azokon a területeken, ahol az EU-nak szinte „kizárólagos”
vagy vegyes kompetenciái vannak (kereskedelem és segélyezés). Az Európai
Bizottság meghatározó elem volt a lisszaboni szerződés előtt (és utána is az maradt)
az Unió külpolitikájának formálásában. A Külkapcsolatok Általános Igazgatósága
(Directorate-General for External Relations – DG Relex) három részleggel
rendelkezett, amelyek a palesztin–izraeli viszonnyal foglalkoztak: az izraeli, a
megszállt palesztin területek és a közel-keleti békefolyamat részlegei. A lisszaboni
szerződés a Tanács és részben az Európai Külügyi Szolgálat hatósága alá sorolta
őket.
Az Európai Unió szerződései nem tartalmazzák a humanitárius segélyezési
tevékenységet. Annak jogi alapját az Európai Tanács 1257/96/EC (1996. június 20.)
rendelete képezi.231
3.3.1 Az Európai Unió gazdasági-fejlesztési programjai
Az Euro-mediterrán Partnerségen belül az EU 13 partner részére – közöttük a
megszállt palesztin területeknek is – 4,4 milliárd eurós fejlesztési csomagot különített
el az 1995–1999-es időszakra. Ebből 3,4 milliárd eurót a MEDA-I programban
osztottak el. (Lásd 5. sz. táblázat) Ezt az összeget egészítette ki az Európai
Fejlesztési Bank 4,8 milliárd euróval hitelek formájában. A 2000–2006-os
időszakban a MEDA-II program költségvetését megemelték 5,3 milliárd euróra,232 és
az alapok az EIDHR-I számára további 106 millió eurót különítettek el a 2006–2007-
es időszakra.
EU alapok (a második
intifáda előtt) 1995–1999
EU alapok (a második
intifáda után) 2000–2006
EU alapok (a 2006-os
palesztin választások után)
2007–2013
MEDA-I MEDA-II ENPI 12 milliárd
231 http://europa.eu/legislation_summaries/humanitarian_aid/r10001_en.htm
232 Habár 2000-ben az alapok támogatták az 1 milliárd eurós éves kiadást, végül a kifizetések 472,2
millió eurót nem haladták meg. Az alapok az EIB-től felvett hitelekből finanszírozták a tevékenységet.
A MEDA-II 5,35 milliárd eurót az Európai Bizottságtól kapott, az EIB pedig 7,4 milliárd eurót saját
forrásokból bocsátott rendelkezésre. (EC D(2001) 32947)
3,4 milliárd 5,35 milliárd + 600,3
millió 2003-ban további
alapok számára
EIB
4,8 milliárd
EIB (FEMIP 2002-től)
6,4 milliárd + 1 milliárd a
nemzetközi projektekre
EIB (FEMIP)
8,7 milliárd
EIDHR-I
106 millió 2005–2006-ban
EIDHR-II
1,1 millió
Fejlesztési Együttműködési
Eszköz (Development
Cooperation Instrument)
16,9 milliárd
EIB=Európai Fejlesztési Bank
EIDHR=Európai kezdeményezés a demokráciáért és az emberi jogokért
5. sz. táblázat: Európai uniós alapok forrásai a mediterrán partnerek számára
a Barcelona folyamat idején (euró)233 (Forrás: Fattal 2010)
A MEDA program volt az Unió alapvető pénzügyi eszköze az EMP (1995–
2007) megvalósítására, mely a mediterrán partnerországok gazdasági és társadalmi
struktúráinak reformját volt hivatott elindítani. 1995–1999-es időszakban az
eszközök 86%-át bilaterális módon juttatták el a partnerekhez a Nemzeti Indikatív
Programon keresztül. A források 12%-át a regionális projektek tették ki (környezeti
projektek, EuroMeSCo hálózat építése) a Regionális Indikatív Program irányításában
és a fennmaradó 2%-ot a technikai segítségnyújtás jelentette. (Fattal 2010)
2000-ben a MEDA-I-et felváltotta a MEDA-II, és bevezetésre került az
EIDHR-I. A 2000–2006-os időszak célkitűzései között szerepelt a projektek
megvalósításának felgyorsítása, az „ownership” erősítése a partnereknél és az
ellenőrzési mechanizmusok javítása. Az EIDHR-I bevezetésével bővültek a célok a
233 Nem könnyű eldönteni melyek a valós adatok, ugyanis az EU (EB) által közzétett
dokumentumokban is különbözőségek mutatkoznak. A szerző a legkésőbbi keltezéssel ellátott
dokumentumokat vette alapul.
demokratizálódás, a válságkezelés, az emberi jogok kiterjesztésével. 2002-ben az
EIB új programot hirdetett meg: az Euro-mediterrán befektetési és partnerségi
képességet (Facility for Euro-Mediterranean Investment and Partnership – FEMIP),
amely összesítette az EIB által kínált fejlesztési lehetőségeket.
3.3.2 Az EU és a palesztin megszállt területek gazdasági-fejlesztési
kapcsolata
Az EU palesztinoknak nyújtott első fejlesztési támogatása 1971-re datálódik,
amikor az UNRWA költségvetéséhez hozzájárult. Azóta a palesztin területek
legnagyobb donorjává vált. Az uniós fejlesztési támogatás időponttól függően a
MEDA, EIB-hitelek, ENPI, az EIDHR, a FEMIP, a TIM (Temporary International
Mechanism), a PEGASE (Palestino-Européen de Gestion et d’Aide Socio-
Economique), a HERF (Humanitarian Emergency Response Fund) programokon,
valamint a Déli Regionális Programon, a különböző NGO-kon, az UNRWA-n, az
OCHA-n (UN Office for the Coordination of Humanitarian Affairs) és ECHO-n
(European Commission Humanitarian Aid) keresztül jutottak el a palesztinokhoz.
(Fattal 2010)
1997 júniusától az EU és Izrael között intenzív tárgyalássorozat kezdődött a
palesztin gazdaságról a személyek és áruk mozgásáról, a gázai repülőtérről és
kikötőről, jogi és pénzügyi kérdésekről, közép és hosszú távú gazdasági
lehetőségekről, amelynek eredményeként 1998-ban megnyitották a gázai
repülőteret.234
Az Európai Bizottság 1994–1998 között 500 millió ECU fejlesztési és
humanitárius támogatást ítélt meg a palesztin területeknek, emellett Izrael és a
palesztinok is a víz és a menekültek kérdésében fordultak további támogatásért az
EU-hoz, és ennek következtében jött létre a vízügyi és a menekültügyi munkacsoport
1998-ban.
A második intifáda kirobbanása (2000) az EU támogatási rendszerében is
változást hozott. Mivel Izrael visszatartotta a pénzügyi transzfereket, a szociális és
234 A projekt az EU finanszírozásában valósult meg, és a gazdasági fellendülést célozta meg. A
második intifáda idején az izraeliek lebombázták, azzal az indokkal, hogy terrortámadásokat indítottak
onnan a palesztinok.
gazdasági körülmények romlása a PNH életképességét veszélyeztették, ezért az EU
közvetlenül a PNH költségvetését támogatta. 2002-ben a második intifáda
kirobbanását követő második évben az Izrael által visszatartott palesztin pénzügyi
transzferek az ENSZ becslése szerint elérték a 650-750 millió USD-t.235
10. sz. ábra: Az EU pénzügyi eszközeinek működése 1995–2010 között a
palesztin területeken236
Forrás: Fattal 2010
EU alapok (a második
intifáda előtt) 1995–1999
EU alapok (a második
intifáda után) 2000–2006
EU alapok (a 2006-os
palesztin választások után)
2007–2013
MEDA-I
111 millió
MEDA-II
522 millió
ENPI
654 millió
EIB
600 millió
EIB (FEMIP 2002-től)
240 millió
EIB (FEMIP)
45 millió
235 http://www.un.org/News/dh/mideast/econ-report-final.pdf (Letöltés ideje: 2013. 10. 15.)
236 Az ábra nem tartalmazza az EU által kifejezetten a palesztinok számára létrehozott alapokat:
EUBAM RAFAH, EUPOL COPPS, ECHO, People to People/Partnership for Peace, Fejlesztési
együttműködési eszköz
EIDHR-I
2,5 millió
EIDHR-II
4,4 millió
TIM (2006 közepe–2008)
373 millió
PEGASE (2008–)
409,2 millió
6. sz. táblázat: Európai uniós alapok forrásai a palesztin területek számára a
Barcelona folyamat idején (euró) (Forrás: Fattal 2010)
A 2004-es uniós bővítést követően az EU figyelme az „új szomszédok” felé
fordult. Az új európai szomszédságpolitika (ENP)237 nem felváltotta az EMP-t,
hanem új pénzügyi (ENPI) és jogi eszközeivel (akcióterv), bilaterális módon folytatta
a Barcelonai folyamatot. Ennek következményeként született meg az akcióterv
(2005), amelynek célja az volt, hogy segítse a Palesztin Hatóság és az EU gazdasági
együttműködését (az EU belső piacára való bejutás könnyítését, technikai
segítségnyújtást, az áru- és szolgáltatások kereskedelmének mélyítését,
infrastrukturális beruházások létrehozását az Európai Befektetési Bankon keresztül
stb.), a gazdaság reformját, a demokratikus államisághoz és a pénzügyi
működtetéséhez nélkülözhetetlen intézményrendszerének kiépítését, az alapvető
szabadság- és emberi jogok biztosítását.238
A Hamász kormányra kerülése (2006) nehéz helyzetbe hozta az EU-t.239
Egyrészt a Hamászt a nyugati világban terrorista szervezetként tartják nyilván, amely
elutasítja a fent említett feltételrendszert, így az EU támogatási rendszerének elveibe 237 A mediterrán térségben Algéria, Egyiptom, Izrael, Jordánia, Líbia, Marokkó, Palesztin Hatóság,
Szíria, Tunézia számára tette lehetővé az EU a csatlakozást. A kedvezőbb piacra jutási feltételeket
biztosító 3-5 éves terv finanszírozója az ENPI lett, amely 2007–2013 között 9 milliárd eurót biztosított
az Euro-mediterrán Partnerség céljainak megvalósítására. (Gazdik, 2010a)
238 A dokumentumok elérhetők:
http://ec.europa.eu/world/enp/pdf/action_plans/israel_enp_ap_final_en.pdf (Izrael),
http://ec.europa.eu/world/enp/pdf/action_plans/pa_enp_ap_final_en.pdf (Palesztin Hatóság)
239 Az EU 2003. szeptember 12-én terrorszervezetek közé sorolta a Hamászt. (2003/651/CFSP
határozat). Forrás: http://eur-lex.europa.eu/LexUriServ/LexUriServ.do?
uri=CELEX:32003E0651:EN:HTML)
ütközik. Másrészt viszont a Hamász elutasítja azt az álláspontot, hogy az EU
megszabja, mire költse a támogatás összegét egy olyan kormány, amely
demokratikusnak nevezett választások útján került hatalomra, ami megfelel az EU
segélyezési elvének (ownership).240 Az EU (és a nemzetközi közösség donor országai
is) 2006 első félévében befagyasztotta a segélyek folyósítását. Májusban a Kvartett
jelentése nyomán fény derült a palesztin gazdaság és kormányzat pénzügyi
nehézségeire, ezért az EU létrehozta az Ideiglenes Nemzetközi Mechanizmust
(Temporary International Mechanism – TIM), és 2006 második felétől, valamint
2007-ben azon keresztül folyósította a támogatásokat. A TIM a valóságban a
problémák elkendőzésére volt jó. A korábban az Unió nyomására létrejött
reformmechanizmusokat (pl. jó kormányzás elősegítése, átláthatóság megvalósítása)
megkerülte. A pénzügyi támogatás az IMF ellenőrzése alatt álló számlára folyt be,
így azt az Uniónak nem állt módjában ellenőrizni, hogy mire költik el.
2007 júniusában a PNH kettészakadását követően, az EU a ciszjordániai Fatah-
vezetés támogatásáról döntött, és 2008. február 1-jét követően elindította a PEGASE
elnevezésű programot, amely kizárólagosan a PNH működésének költségeit
teremtette elő, valamint befektetési célú programok megvalósítását szolgálta. Az
ENPI és az EIB hitelek kiegészítették a PEGASE-t, az UNRWA és a partnerség a
békéért programot helyezte leginkább előtérbe. A program keretén belül a
szegénységi küszöb alatt élő palesztin háztartások – a háztartások 35%-át jelenti,
akiknek több mint a fele Gázai övezetbeli – számára az alapvető szükségletek
kielégítésére 73 millió eurót juttatott 2008–2009 közötti időszakban.241 (Ugyanerre a
célra az EU 2013-ban 40 millió eurót különített el, amiből ez év októberéig 9,87
milliót juttatott el a rászorulók bankszámlájára.) (EU PR/23/2013) A PNH életben
tartására az EU azoknak a (Fatah-)közhivatalnokoknak is közvetlenül utalta a bérét,
szociális járulékokat (a Gázai Övezetbe és Ciszjordániába is), akik már nem álltak
alkalmazásban.
240 A donorok (EU is) azt a koncepciót vallják, hogy egyre nagyobb szerepet adnak a fogadó
országnak a finanszírozott projektek terén. Előfordulhat, hogy a fogadó részéről megfogalmazódik az
az igény, hogy a donor az összeg rendelkezésre bocsátása után ne akarjon beleszólni a fejlesztési
folyamatba. Ha feltételhez köti a segély folyósítását, a rászoruló fél hivatkozhat arra, hogy a donor a
belügyeibe akar befolyást szerezni, ami az ENSZ Alapokmányával ellentétes.
241 http://ec.europa.eu/europeaid/documents/case-studies/palestine_social-cohesion_pegase_en.pdf
Közvetlen és közvetett pénzügyi támogatás 145,00
Intézményépítés 34,95
Infrastruktúra 22,00
Magánszektor közvetlen támogatása 11,00
UNRWA 142,88
Humanitárius segély, élelmiszer (UNRWA-n kívül) 48,63
Kelet-Jeruzsálem kezdeményezés 8,00
Civil társadalom támogatása (Partnership for Peace, Human Rights and
Democracy)
14,08
CFSP (Rapid Reaction Mechanism, Instrument for Stability) (UNRWA-n
kívül)
32,80
Összesen 459,34
7. sz. táblázat: Az Európai Unió által nyújtott támogatások a PNH számára
2011-ben (millió euro)
Forrás:
http://eeas.europa.eu/palestine/ec_assistance/eu_aid_to_palest_2011_en.pdf
A MEDA, TACIS, CARDS elnevezésű fejlesztési programokat felváltotta a
„rugalmasabbnak” tartott ENPI (European Neighborhood and Partnership
Instrument), amelyet az ENP kiegészítésére hoztak létre 2007-ben, hogy összefogja
az EU különböző gazdasági eszközeit a Mediterráneum és Kelet-Európa számára. Ez
az eszközrendszer mind Izrael, mind a palesztinok számára 2007 óta elérhető.242
Az Európai Bizottság, a PNH és Izrael 2008-ban meghirdették a Napenergiával
a békéért elnevezésű trilaterális projektet, a megvalósítás azonban elmaradt az év
végén elindított izraeli gázai offenzíva miatt.
A Barcelonai folyamat dinamizálását sürgető Franciaország az Unió a
Mediterráneumért (UfM) létrehozásával akarva-akaratlanul hozzájárult, hogy a
politikai-biztonsági reform helyett a társadalmi-gazdasági felemelkedés került
242 http://ec.europa.eu/world/enp/funding_en.htm
előtérbe. A multilaterális keretek között működő Unió a Mediterráneumért (UfM)
nemcsak hogy megőrizte a Barcelonai folyamat együttműködési területeit, de
magasabb szintre emelte azokat, a rotáló kettős elnökség243 bevezetésével erősítette a
co-ownership elvét, és a regionális projektekkel felgyorsította és látványosabbá tette
az együttműködést.
Az UfM kézzelfogható eredményeket nem tud felmutatni. Hátrányosan hatott
rá a 2008–2009 fordulóján lezajló gázai háború, ennek visszhangja, a palesztin–
izraeli békefolyamat megtorpanása, az izraeli–török viszony romlása, a pénzügyi
világválság, valamint nem elhanyagolható annak a vitának a szerepe sem, amely az
uniós tisztségviselők között zajlott a működtetési háttér megvalósításáról.
A 8. sz. táblázat tizenegy éves időszakot felölelve mutatja meg az Európai
Unió intézményeinek a megszállt palesztin területeknek (Nyugati Part, Kelet-
Jeruzsálem, Gázai övezet, Golán-fennsík) nyújtott humanitárius támogatások
összegeit. Ezen humanitárius támogatások lefedik a békefenntartás; a külföldi
közvetlen beruházások (foreign direct investment – FDI); az Izrael által beszedett, de
a Palesztin Hatóságot illető vám- és adóbevételek átutalása stb. tételeket. Az erre
vonatkozó, valamint a humanitárius segélyek és az összes hivatalos fejlesztési
támogatásról (official development assistance – ODA) szóló adatokat lásd a Függelék
11. sz. mellékletében.
A Függelék 7. sz. melléklete adataiból kitűnik, hogy 2010-ben és 2011-ben az
Európai Unió két tagállama – Németország és Nagy-Britannia – többet áldozott
segélyezés címén, mint az Európai Unió, amely 2009-től, a válság begyűrűzése óta
folyamatosan csökkenti ezen kiadásainak összegét.
Palesztinában az egy főre jutó GDP 1924 USD a Nyugati Parton és 876 USD a
Gázai övezetben, az izraeli egy főre jutó GDP ennek 15-szöröse, illetve 34-szerese.244
A palesztin gazdaság folyamatos segítségre szorul – ezt elsősorban az EU,
másodsorban az USA biztosítja –, aszimmetrikus függőségét Izraeltől a kereskedelmi
tevékenységének adatai is alátámasztják: az exportjának közel 90%-át, az
243 Az egyik elnököt az EU, a másikat pedig a partnerországok jelölik. Az elnöki tisztség rotálását
szinte lehetetlenné teszi az a probléma, hogy az arab országok közül csak néhányan (pl. Jordánia)
hajlandóak szóba állnia az izraeli küldöttekkel, vagy éppenséggel fogadni a delegációt, csúcstalálkozó
esetén a saját országukban.
244 GDP per capita, PPP. The World Bank.
http://data.worldbank.org/indicator/NY.GDP.PCAP.PP.CD?order=wbapi_data_
importjának pedig 74%-át Izraellel bonyolítja le. A kettőjük közötti gazdasági
kapcsolatokat az 1993-ban létrehozott és napjainkra már elavult Párizsi Protokoll
szabályozza.
Év 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011
Támogatá
s
1,12
9
1,01
8
1,05
8
1,36
2
1,62
7
1,76
6
1,58
7
1,87
5
1,54
4
1,65
8
1,73
2
8. sz. táblázat: Az EU intézmények által a megszállt palesztin területeknek
nyújtott humanitárius támogatás (milliárd USD)
Forrás: GHA Report, 2012 alapján, saját szerkesztés
3.3.3 Az Európai Szomszédságpolitika és Izrael
1994-ben Németország javasolta, hogy az EU emelje magasabb szintre az
Izraellel folytatott kapcsolatait, és az ország kapja meg a különleges státuszt,
köszönhetően a gazdasági fejlettségének. A következő évben megkötötték az Euro-
mediterrán Társulási Megállapodást, amely öt évvel később lépett hatályba. Az ipari
cikkek szabadkereskedelmét és az agrártermékek kereskedelmi koncessziókat a
társulási megállapodás tartalmazta, így a további területek fejlesztésére fordíthatták a
figyelmet.245 2004-ben Izrael az elsők között kötötte meg az Unióval az ENP-
akciótervet.
245 Az EU és Izrael között létrejött albizottságok: (i) ipar, kereskedelem és szolgáltatások, (ii) belső
piac, (iii) kutatás, innováció, információs társadalom, oktatás és kultúra, (iv) szállítás, energia és
környezet, (v) politikai párbeszéd és együttműködés, (vi) igazságszolgáltatás és jogi ügyek, (vii)
gazdasági és pénzügyek, (viii) vám- és adóügyekben együttműködés, (ix) társadalmi és migrációs
ügyek, (x) mezőgazdaság és halászat
Az EU a Twinning246 és a TAIEX247 programokba vonta be Izraelt, elsősorban
információ és tapasztalatcserére került sor. A terrorizmus és a pénzmosás elleni
küzdelemben 2005-2006-os években kezdődött el az együttműködés, majd az
EUROPOL bevonásával a rendőri szervek közötti kapcsolatépítésre is sor került.
2004 decemberében létrejött az EU és Izrael közötti három évre szóló
akcióterv, amely tíz tematikus albizottság (például emberi jogi, politikai dialógus,
vámok és adók, EU–izraeli–palesztin egyeztetések elősegítése, K+F) kijelölését
irányozza elő a kapcsolatok szorosabbá fűzéséhez.
Az EU kül- és gazdaságpolitikája időnként szembekerül egymással Palesztina
ügyében, pontosabban Izrael határainak értelmezése miatt. Izrael „különleges”
státuszt vívott ki az EU-nál a gazdasági és technológiai fejlettségének köszönhetően,
de az EU Izrael területe alatt az 1967-es határokon belüli területet érti, míg Izrael a
megszállt területeket is. Ez a különbözőség a kereskedelemben is vitát váltott ki,
ugyanis az EU nem fogadja el izraeli árunak a ciszjordániai telepesek által előállított
termékeket.248
3.3.3.1 Izrael részvétele EU-s fejlesztési programokban –
Az FP7 keretprogram (2007–2013)
Izrael az EU Szomszédságpolitikájának keretein belül 1996-ban csatlakozott az
Európai Unió 4. kutatási keretprogramjához, és azóta is folyamatos és növekvő
aktivitással vesz részt a kutatási és technológiafejlesztési keretprogramokban – a
disszertáció vizsgálatának időintervallumát tekintve az utolsó a 7. keretprogram (7th
246 A Twinning együttműködési eszköz a partnerország és az EU közigazgatása között, amely elősegíti
az uniós jogszabályoknak megfelelő jogi szabályozás és intézményi struktúra kialakítását a
partnerországban.
247 A technikai segítségnyújtás és információcsere program (Technical Assistance and Information
Exchange – TAIEX) rövidtávú eszköz az EU és Izrael jogszabályi rendszerének „összhangba”
hozására, hogy Izrael előtt megnyílhasson az Unió belső piaca. Általában workshopok, képzések
keretében valósult meg olyan témákban, mint az embercsempészet, intelligens szállítási rendszerek, a
pénzügyi intézményekre ható környezeti kockázatok felismerése stb.
248 A kereskedelmi vitáról és következményéről lásd a továbbiakban az erről szóló alfejezetet.
Framework Program – FP7)249 volt, és annak 802 projektjében az együttműködés
lefedte mind a nyolc lényeges szektort.250 Ez azért is kivételes helyzet, mert egy-egy
mediterrán állam legfeljebb 60 körüli projekt részese, és a közelből Ciprus – uniós
tagállamként – is csak 185 projekthez csatlakozott a 2007–2013-as időszakban. A
palesztin területek viszont az FP6 és FP7-es keretprogramokat együttvéve csupán 55
programban vettek részt.
A 2007. július 16-án aláírt FP7 keretmegállapodás értelmében Izrael az 50
milliárd eurós FP7-összköltségvetésből 440 millió euróra számíthatott a program
időszaka alatt. Az izraeli kutatók az összes projekt pályázati kiírására
jelentkezhettek, ugyanúgy, mint a tagállamok kutatói.251 Izrael tárgyalásokat
folytatott az EU-val, hogy csatlakozhasson a gazdasági és üzleti együttműködéshez a
versenyképesség és innováció keretprogramhoz (Competitiveness and Innovation
Framework Programme – CIP) segítségével. A program az európai kis- és
középvállalkozásokat támogatta a fejlődésben az üzleti szolgáltatások terén
(infokommunikációs technológia alkalmazásában, az információs társadalom
fejlesztésében, a megújuló energia hasznosításában, energiahatékonyságban stb.)
Az oktatás területén Izrael az ENPI (European Neighbourhood Instrument)
keretein belül évi kétmillió eurós támogatásban részesült a felsőoktatási
együttműködés és mobilitás elősegítésére az Erasmus Mundus252 és a TEMPUS253
programokkal. (EU FOCUS 2007)
249 Az EU 7. keretprogramját azért hozták létre, hogy megkönnyítsék az együttműködést a kutatás és
fejlesztés hét kulcsfontosságú területén (energia, környezet, egészségügy, infokommunikációs
technológia, kis- és középvállalkozások együttműködése, közlekedés, biztonság, valamint élelmiszer,
mezőgazdaság és biotechnológia).
250 Az izraeli kutatók és intézmények már az FP6 keretprogramban is – 2002–2006 között – több mint
600 projektben voltak az Unió partnerei.
251 Az FP7 keretprogram értékelését az Európai Unió a disszertáció írásakor még nem hozta
nyilvánosságra.
252 Az Erasmus Mundus programmal az EU lehetővé teszi a felsőoktatási intézményekben
(mesterképzésben) való részvételt harmadik országokból érkező hallgatók számára is.
253 A College of Europe az ENPI-tagországok hallgatói számára teljes képzést biztosított a
felsőoktatásban. Az Euro-Med Youth meghirdetésével az EU27 és a 10 mediterrán partnerország
számára lehetővé vált a részvétel a fiatalok mobilitására és az emberek közötti megértés elősegítésére
irányuló programban. Az első felhívást 2007 áprilisában tette közzé az EU.
Az Európai Biztonsági Kutatás Program (European Security Research
Programme – ESRP) kiemelt jelentőséggel bír Izrael számára, mivel a program éves
200 millió eurós költségvetéséből nagy mértékben részesült az együttműködés
révén.254 Az Európai Unió a második legnagyobb pénzügyi forrása Izraelnek a K+F
területén (az USA után). A tudományos és technológiai együttműködés számos
izraeli vállalkozásnak nyújtott új esélyt, miközben az EU is profitált az izraeli újító
és vállalkozó szellemiségből, piaci lehetőségeket és szaktudást kínált a partnerország
vállalatainak.
Az infokommunikációs és távközlési szektor (ICT)255 Izrael
versenyképességének egyik fő ágazatát jelenti, így nem meglepő, hogy a projektek
45%-a ehhez a területhez sorolható. Ezen kívül Izrael – a többi mediterrán
partnerországtól eltérően – magánbefektetőkkel, kockázati tőkével és hatékony
pénzügyi támogatási rendszerrel is rendelkezik. A kormányzati törekvések mellett
meg kell említeni a magánkezdeményezéseket, mivel a gazdaság hajtóerejét jelentik.
254 Az ESRP programjainak költségvetését és az izraeli részvételről az adatokat lásd bővebben:
http://www.statewatch.org/news/2010/nov/russell-tribunal--on-palestine-ben-hayes.pdf
255 Az infokommunikációs ágazaton belül rendkívül fejlett színvonalat képvisel az izraeli szoftver-,
adatkommunikáció, hardware-dizájn, internet-technológia, elektrooptikai berendezések fejlesztése és
gyártása. A high-tech ipar húzóágazatai az orvosi technológia, biotechnológia, mezőgazdasági és
katonai technológia.
11. sz. ábra: A mediterrán országok részvételi aránya az FP6 (2002–2006)
és az FP7 (2007–2013) programokban
Forrás:
http://www.eurosfaire.prd.fr/7pc/documents/1345711827_final_version_v2.pdf
(Letöltés ideje: 2014. 05. 29.)
A mediterrán országok részvétele az FP6 és FP7 keretprogramokban azt
mutatja, hogy habár a programok száma növekszik, a mediterrán államok
érdeklődése mérsékelt marad irántuk. Az FP6 több mint 10 000 programjából még az
1000-et sem érte el az érdeklődésükre számot tartó projektek száma, a következő
ciklusban némi előrelépés történt, az FP7 közel 12 000 programjából 3000 körüli
projektben vettek részt. (Cooperation opportunities…) (Lásd 11. sz. ábra)
FP6 FP70
2000
4000
6000
8000
10000
12000
összes projektmediterrán államok részvétele
12. sz. ábra: A mediterrán országok részvétele az FP6 és az FP7
keretprogramok projektjeiben
Forrás: Cooperation opportunities… alapján saját szerkesztés
3.3.4 Az Európai Unió importkorlátozása Izraellel szemben
A békefolyamat kezdetétől fogva – Izrael kezdeményezésére – az Európai Unió
bilaterális kapcsolatokat tart fenn Izraellel. Az elmúlt évtizedben Izrael az EU
privilegizált partnerévé vált, szinte mindegyik uniós programban részt vesz, főként
mezőgazdasági, rendőrségi együttműködés, kutatás és szállítás terén. A kapcsolat
alapját képező társulási megállapodás az emberi jogok és a demokratikus alapelvek
mentén határozza meg a kooperációt. A 2008–2009-es gázai háborút követően az
európai közvélemény nyomására az EU nyilatkozataiban „leállította” a kapcsolatok
bővítését. Ugyanakkor a technológiai és gazdasági téren bővülés volt kimutatható.256
Ez a folyamat szöges ellentétben állt az uniós állásfoglalással: a kétállamos
megoldást pártoló EU a telepek expanziójában látta/látja az eredményes
békefolyamat és a palesztin állam megvalósulásának legfőbb akadályát.257 Az
256 2012 júliusában az EU tovább bővítette az Izraellel kötött megállapodásainak palettáját további 60
megállapodással.
Európai Uniónak eddig még nem sikerült valódi nyomást gyakorolnia Izraelre,
határozathozatalokon túl még nem lépett.
Az EU és Izrael közötti bilaterális megállapodás értelmében az EU csak az
1967-es határokon belül megtermelt izraeli árukat tekinti izraelinek, míg a zsidó
állam álláspontja szerint a Golán-fennsík, a Nyugati Part és Kelet-Jeruzsálem
területén előállított termékek is izraeli áruként jelenhettek meg az uniós piacon –
vámmentesen.258 Ezért az EU megvonta a preferenciális kedvezményt – a
vámmentességet – azokra az árukra vonatkozóan, amelyek a megszállt területek
zsidó telepeiről származnak, és azt várta el Izraeltől, hogy címkével lássa el azokat.
(Ashton 2013) Az importkorlátozásra vonatkozó települések listája sokáig nem volt
publikus, mára azonban az interneten megtekinthető azon települések jegyzéke,
amelyekre a kedvezményes import tilalma vonatkozik.259
Ennél nagyobb gondot jelentett az izraeli jobboldali politika képviselőinek az
EU 2012. július 5-én született döntése – Benjamin Netanyahu szerint „diktátum”260 –,
mely értelmében 2014. január 1-jétől a bilaterális megállapodásban foglaltakat „teljes
mértékben és hatékonyan alkalmazzák”. (EP 2012/2694)261 Az EU ezzel a
257 Az EU palesztin megszállt területek „nagykövete” írta a nyilvánosságra került jelentésében, hogy
Izrael településpolitikája hamarosan végleg lehetetlenné teszi a kétállamos megoldást. 2012
májusában az EU külügyminisztereinek állásfoglalásában is ez a vélemény tükröződött.
258 Izrael az említett három területet Izrael Állam de facto területének tartja, így véleménye szerint az
ott termelt javakra is érvényesek a társulási megállapodás nyújtotta preferenciális kedvezmények.
259 John Kerry 2013 májusában arra kérte az EU-t, hogy adjon haladékot Izraelnek a „címkézést”
illetően, hogy a békefolyamatban előrelépés történhessen. Mivel néhány hónap elteltével nem történt
lényeges változás, Kerrynek nem sikerült áttörést elérnie, ezért az EU kitartott eredeti döntése mellett.
Az ok abban is rejlik, hogy az EU türelme elfogyott Izraellel szemben (30 millió euró értékű uniós
projektek eredményeit tették tönkre az izraeliek a 2001–2011-es időszakban) (Davis 2012), és
megingott a bizalma a gyors és látványos sikert feltételező amerikai közvetítésben is. (Az Amerikai
Egyesült Államok 4 milliárd USD-t szavazott meg a palesztin gazdaság fejlesztésére, de ezzel nem
hozott új elemet a konfliktus rendezésébe.)
260 PM Netanyahu on EU decision on contracts with Israel
http://mfa.gov.il/MFA/PressRoom/2013/Pages/PM-Netanyahu-on-EU-decision-on-contracts-with-
Israel-16-Jul-2013.aspx
261 Az Európai Parlament döntését (EP 2012/2694) az Európai Unió Külügyminiszteri Tanácsa is
megerősítette 2012. december 10-én.
http://unispal.un.org/UNISPAL.NSF/0/B50E7D64C1D27EFE85257AD0006E36A1
határozattal el akarta kerülni, hogy ily módon közvetetten hozzájáruljon a telepek
fennmaradásához és fejlődéséhez. Az EU a korábbi retorikai „szankcionálási”
gyakorlatával ellentétben határozott lépésre szánta el magát: a direktíva
megalkotásával megtiltotta az uniós (kulturális, gazdasági, sport, tudományos)
támogatások folyósítását a megszállt területek telepei számára – ez a határozat nem
említette a kereskedelem kérdését. (Bouris – Schumacher 2013)
Az uniós paradigmaváltással megszűnhet az az izraeli magatartás, amelyet
eddig gyakorolt az Unióval szemben, és amely tükröződött a 2011-es EU-jelentés
izraeli fogadtatásában, amely szerint Izrael „kellemetlen háttérzaj”-nak (unpleasant
background noise) értékeli az EU véleményét.262 (Sherwood 2012) Az események
alakulása egyre nyilvánvalóbbá teszi az izraeli jobbközép politika és az Európai Unió
viszonyában létező különbségeket. Ugyanakkor rossz üzenetet sugall a felnövekvő
izraeli jobb-közép politikai elit számára, akik egy olyan környezetben
szocializálónak, amelyben a Nyugati Part megszállásának legitimálása hétköznapi
gyakorlatként jelentkezik. A direktíva elfogadása figyelmeztetésként szolgál Izrael
felé, hogy a nemzetközi jog alapelveinek megsértését nem lehet következmények
nélkül folytatni. (Bouris – Schumacher 2013)
3.3.5 Összegzés
A közel-keleti konfliktus rendezésében való EU részvétel igazából az oslói
folyamat kudarca után vált fontossá. A palesztin állam megalakulásának előfeltételei
intézményrendszerek létrehozását tették szükségessé, amelynek finanszírozásában az
Európai Unió a legnagyobb arányban veszi ki részét. A Palesztin Hatóság több mint
150 ezer alkalmazottjával a legnagyobb munkaadó a megszállt területeken, ahol más
munkalehetőség szinte nem létezik.263 (World Bank, 2012)
EP 2012/2694 http://www.europarl.europa.eu/sides/getDoc.do?type=TA&reference=P7-TA-2012-
0298&language=EN
262 Jigal Palmor izraeli külügyminiszteri szóvivő fogalmazott így 2012-ben, a megszállt területeken
lévő izraeli telepekről szóló uniós jelentés nyilvánosságra kerülését követően.
263
http://siteresources.worldbank.org/INTWESTBANKGAZA/Resources/WorldBankAHLCreportMarch
A kitűzött barcelonai célok teljesítése azonban kudarcba fulladt. Sem az Euro-
mediterrán párbeszéd program, sem az ENP nem hozta meg a várt eredményeket. A
politikai együttműködésre rányomta bélyegét, hogy a palesztin kérdés rendezésében
nem történt előrelépés. A gazdasági együttműködésben az EU protekcionista
intézkedései szabnak gátat, a szabadkereskedelmi övezet létrehozása sem valósult
meg. Két jelentős eredmény azonban mégis született – kulturális együttműködés
terén: az Anna Lindh Euro-mediterrán Alapítvány a Kultúrák Közötti Párbeszédért és
az euro-mediterrán felsőoktatási tér megteremtése – mindkettő 2005-ben. (Gazdik
2010)
A nemzetközi segélyezést nemcsak a Hamász, hanem Izrael és a Palesztin
Hatóság elitje is a politikájába való beleszólásnak tekintette, ezért megoldásként a
támogatásokat technikai szintre redukálták. Ez a funkcionalista megközelítés a
legtöbb donorállamot abban az illúzióban ringatta, hogy a politikai kérdések
technikai eszközökkel rendezhetők. A további befolyásvesztés elkerülése érdekében
a nagyhatalmaknak együtt kell működniük az új (iszlámista) kormányzatokkal. (N.
Rózsa 2013)
A fejlesztés ellentmondásos és dialektikus folyamat. A pozitívumokat magában
hordozó stratégiának is vannak árnyoldalai. A washingtoni konszenzus árnyékából
kilépni nem képes nyugati politikusok és gazdasági szakértőket kudarcok érik a
mediterrán térségben. A déli partnerek függősége a donor államok pénzügyi
segélyeitől rövid távon azt eredményezheti, hogy – különösen a nők körében – a
munkanélküliek száma növekszik. A periférián lévő országok mindig áldozataivá
válnak a nemzetközi pénzügyi bizonytalanságoknak. Ezért a jövő nemzetközi
fejlesztési stratégiáinak egyik legfőbb eleme ezen országok fokozatos integrálása a
nagyobb valutablokkokba.
A 2011 januárjában kezdődő „arab tavasznak” nevezett megmozdulások
láncolata megváltoztatta a Közel-Kelet több évtizedes biztonsági status quóját. A
nemzetközi biztonsági arénát uraló egyik agenda – a palesztin államiság kérdése – a
háttérbe szorult. Napjainkra világossá vált, hogy a szuper- és nagyhatalmak
(elsősorban az USA és az Európai Unió) befolyása visszaszorulóban van a térségben,
és a regionális hatalmak nem minden esetben cselekedtek a szuperhatalmak elvárásai
szerint.
2012.pdf
4. Összefoglalás
A Közel-Keleten a hidegháború végével egyidejűleg zajlott az első Öböl-
háború (1990–1991), amelynek következményeként Irak katonailag meggyengült,
ezzel az Öböl szubkomplexumban megváltozott a hatalom elosztása; megerősödött a
Nyugat (főként az USA) pozíciója a térségben; megnyílt az út Izrael, valamint
Jordánia, Szíria és a palesztinok közötti békefolyamat előtt; a békefolyamat
gyengítette a Maghreb és a közel-keleti regionális biztonsági komplexum másik két
szubkomplexuma közötti kapcsolatokat, és Szaddám Huszein korábbi „arabista”
retorikája felerősítette a pánarab törekvéseket. (Buzan – Wæver 2003)
A békefolyamat a megtorpanása ellenére megváltozott a levantei
szubkomplexum politikai térképe, megszületett a Palesztin Hatóság, létrejött az
izraeli–jordániai békemegállapodás, és Törökország bekapcsolódott a közel-keleti
eseményekbe. Ennek első lépcsőfoka az Irak elleni háborúban való török részvétel
volt, a következő lépésnek az Izraellel való „stratégiai partnerség” megkötése (1991)
tekinthető. (Inbar 2001) Mindketten nyugati típusú államnak tekinthetők, szoros
kapcsolatot ápolnak az USA-val, és európai uniós kapcsolataik problémákkal
terheltek. Azonos platformon helyezkedtek el az iszlám fundamentalizmus, a
proliferáció, Szíria, Irak és Irán kérdésében.264
A nemzetközi szereplők tevékenysége kudarcra lesz ítélve, ha a változásokat
továbbra is politikailag olyan „puha” (soft) eszközökkel próbálják elérni, „amelyeket
akár belső önkény, akár külső megszállás alatt alkalmaztak”. (Paragi 2008: 261)
Következményként a palesztin társadalmat választásra kényszerítették a demokrácia
és az önrendelkezés, valamint a jó kormányzás és a szuverenitás ígérete között.
A pénz mint válságkezelési eszköz az oslói folyamat kezdetétől szerepet játszik
a Nyugat rendezési elvei között. A mögötte lévő elgondolás – a pénzügyi segély
békét hoz, és megoldja a problémát – immár több mint húsz éve megingathatatlannak
bizonyul, az eredmények ellenére is. A második intifáda kitörése, a Hamász
választási győzelme arra enged következtetni, hogy gazdasági eszközökkel nem lehet
politikai kérdéseket megoldani, ahogy a történelem során számtalanszor
bebizonyosodott, gazdasági szankciókkal sem lehet politikai téren sikereket elérni.
Az EU a korábbi gazdasági és intézményi reformtörekvések támogatásáról áttért a
humanitárius és válságsegélyezésre, hogy javítsa a palesztin emberek életminőségét
és segítse a háborúk utáni újjáépítést.
Az Euro-mediterrán Partnerség nem jelenti a washingtoni konszenzus elveinek
teljes mértékű átültetését a fejlődő világra, mert a „földrajzilag szelektív liberalizáció
jólét-csökkenést, torzításokat okozhat, és mert az EMP szembemegy azzal a
kulcsfontosságú feltevéssel, hogy a forrásokat a mezőgazdaságba kell irányítani. […]
az EU déli »partnerei« joggal panaszkodnak, amiért a mezőgazdaság virtuálisan
kikerült az EMP-ből, azért, hogy Európa megvédje saját agrárszektorát”. (Nonneman
2005: 22)
264 Fontos megjegyezni, hogy a török–izraeli megállapodás nem jelent szövetséget, és amely a 2010-es
Mavi Marmara hajóincidenssel zátonyra futott.
Az Európai Unió 2003-ban vezette be a szomszédságpolitikáját, hogy a
perifériáján lévő országokhoz fűződő viszonyát keretegyezménybe foglalja a 2004-es
bővítést követően. Az ENP célja a határokon átívelő kapcsolatok szorosabbá fűzése
ezekkel az országokkal, és a „tágabb Európa” (wider Europe) létrehozása.265 Ezt
fogalmazta meg Romano Prodi, az Európai Bizottság akkori elnöke 2002. decemberi
beszédében, amikor azt hangsúlyozta, hogy az ENP-vel az EU a „baráti körnek”
lehetőséget ad „megosztani mindent az Unióval, kivéve az intézményeket”. (Prodi
2002) Az ENP számos politikai területet lefed: politikai párbeszéd, gazdasági
együttműködés, energia, kultúra, emberek közötti kapcsolat, szállítás, kereskedelem,
kormányzás és demokrácia.
Az Európai Unió létrejöttét követő években a jogszabályi és intézményi
fejlődése a tagállamok és a közösség közötti vertikális koherencia alapján zajlott.
Egyúttal az EU három pillére közötti összhang biztosítása is kihívásokat rejtett
magában (horizontális koherencia). (Gauttier 2004) A pilléres struktúra egy
politikává alakítására kiváló példa az Európai Szomszédságpolitika. Ez a fajta,
biztonsági dimenzióval ellátott politika nem az ENP elindításával manifesztálódott.266
A közös stratégia eszközként nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, nem
sikerült a meglévő döntéshozatali kereteken belül a pillérek közötti összhangot
megvalósítani. Az ENP mint alternatív mechanizmus sem rendelkezett új
eszközökkel, a régieket próbálta bővíteni az EiT határozataival, bizottsági politikai
döntésekkel. (Maresceau – Lannon 2001)
Az ENP az európai bővítésre adott válasz, amely a tagok és a tagságra várók
közötti „választóvonal” elhalványítását szolgálta volna. Ugyanakkor egyfajta
265 Az Európai Bizottság a Wider Europe - Neighbourhood: A New Framework for Relations with our
Eastern and Southern Neighbours című kommünikében tette először említést a
szomszédságpolitikáról (a szélesebb Európa kezdeményezés). (Európai Bizottság 2003. 03. 11.
Com(2003) 104 final)
266 A közös stratégia az Amszterdami Szerződésben fogalmazódott meg, amely a pillérek közötti
koherens politika kereteit is meghatározta. Az EU Oroszországgal és Ukrajnával kötötte az első közös
stratégiai megállapodásokat, Oroszországgal a kölni Európai Tanács ülésén, 1999. június 3–4., (CEC
1999) Ukrajnával pedig a helsinki Európai Tanács ülésén 1999. december 10–11. (HEC 1999) A bécsi
Európai Tanács (EiT) 1998. december 11–12-i ülésén született meg a határozat az EU és szomszédai
közötti közös stratégia kialakításáról. (VEC 1998) Oroszország és Ukrajna mellett a Mediterráneum és
Nyugat-Balkán szerepeltek a bécsi Európai Tanács (Vienna European Council – VEC) ülésének
zárónyilatkozatában közös stratégiai partnerként.
bővítési „modellnek” is tekintették. Ugyanakkor, míg az EU az általa támasztott
részvételi feltételekben (pl. a politikai, gazdasági és pénzügyi unió céljainak
elfogadása) nem nyújt támogatást, vagy nem vetíti előre a csatlakozás lehetőségét,
addig a hatékonysága sikertelenségre lesz ítélve. Itt kell megjegyezni, hogy a
mediterrán országok nagy része nem is szándékozik csatlakozni az Európai Unióhoz.
Ezért a modell alkalmazása kettősséget szült a célok értelmezésében és jelentős
különbség mutatkozott az EU elvárásai és a támogatási képessége (capacity to
deliver) között. (Cremona – Hillion 2006)
Nem mellékes, hogy a Romano Prodi által hangsúlyozott és az ENP által
hirdetett „baráti kör” politikája összeegyezhetetlen a biztonsági fenyegetésekkel és
kihívásokkal (pl. terrorizmus, illegális migráció). Az EU-t azzal a váddal is illették,
hogy a szomszédságpolitikáját, az együttműködést a „baráti körrel” a külső
határainak biztonságiasítására használja.
A legfőbb kritikai érv az ENP-t illetően, hogy tág földrajzi térben működik.
Még az Európai Parlamentben is aggodalmak fogalmazódtak meg ezzel
kapcsolatban, megjegyezve, hogy ennek ellenére az ENP „politikai kereteinek
alapvető megváltoztatására nem látszik reális esély”. (EP2088 2007) További
negatívumként említhető, hogy az ENP nem tett különbséget a kelet-európai és a
mediterrán országok között a politikájának alkalmazása során, és a mediterrán
országok eltérő specifikumait figyelmen kívül hagyva alkalmazta a Kelet-Európára
kialakított stratégiáját.
Az ENP létrehozásakor267 mind a belső, mind a külső viszonyok különböztek a
maiaktól: az EU a 2004-es keleti bővítés és az „alkotmánymódosítás” előtt állt, és az
Amerikai Egyesült Államokon kívül más nagyhatalom nem játszott aktív szerepet az
Unió szomszédságában. Néhány évvel később a helyzet teljesen megváltozott. Az
uniós tagállamok nemcsak gazdasági, hanem politikai és alkotmányos válsággal is
szembe kellett, hogy nézzenek, ennek orvoslására hatalmas politikai erőfeszítések és
gazdasági/pénzügyi források alkalmazására került sor. Ugyanakkor azt is látni kell,
hogy a Földközi-tenger térségében az autokrata hatalmak nem az EU segítségével
dőltek meg.
267 Az Európai Bizottság a Wider Europe - Neighbourhood: A New Framework for Relations with our
Eastern and Southern Neighbours című kommünikében tette először említést a
szomszédságpolitikáról (a szélesebb Európa kezdeményezés)
A Közel-Kelet – és benne a palesztin–izraeli konfliktus – túlságosan
változékony, komplex és kiszámíthatatlan, így azt is nehéz megjósolni, hogy az
Európai Uniónak sikerül-e valaha a nehézségeket legyőznie és kezelni a kihívásokat.
Az EU fejlesztési segélyezésének – mint társadalomépítő és a békés egymás mellett
élést elősegítő eszközének – sikere nagyrészt a régió lakosságán múlik, azon, hogy
elfogadják-e az Unió segélyezésének feltételeit.
A nemzetközi közösség úgy vélekedik, hogy csak egy politikailag stabil
ellenfél, aki megfelel Izrael biztonsági igényeinek, fenn tudja tartani a belső
biztonságot, növeli a lakossága életszínvonalát, válhat a tárgyalásokon Izrael komoly
partnerévé. Míg Izraelt elsősorban a PNH biztonsági funkciója aggasztja, ezért
ragaszkodik a biztonsági garanciákhoz a jövőbeni megállapodások feltételeként. A
fenntartható palesztin állam megvalósítása az elsődleges célja a PNH reformjának,
amely egyrészről az izraeli biztonsági elvárásoknak felel meg, másrészt pedig a PNH
hatalmának megőrzésére irányul. Állam nélkül az intézményépítés egy „steril”
folyamat, amely során az állami funkciók (az adózási szabályok és költségvetés
meghatározása, az adminisztráció, belbiztonság, oktatás stb.) meghatározásra,
fokozatos kiépítésre kerülnek, mialatt szuverén előjogok nem állnak a PNH
rendelkezésére.
A békefolyamatban a nemzetközi közösség harmadik felei (legfőképp említésre
méltó az ENSZ, az EU) elkötelezettek a palesztin állam létrehozása mellett.
Ugyanakkor az USA szerepe kérdőjeleket vet fel: a békefolyamatra változó hatást
gyakorol, azokban a kérdésekben sürgeti a palesztinokat a tárgyalóasztalhoz,
amelyekről Izrael szándékozik tárgyalni, ellenzi a palesztin állam ENSZ-beli
elismerését, képtelen hatni Izraelre a telepek terjeszkedésének
befagyasztása/megállítása érdekében. Emiatt elveszítheti hitelességét mint
nemzetközi közvetítő.
Az Európai Unió folyamatos és látható jelenléte ellenére csak másodlagos
szerepet játszik a palesztin–izraeli konfliktus rendezésében, ami megfelel a
nemzetközi politikában gyakran idézett jellemzésnek („payer instead of player”). A
palesztin–izraeli konfliktusban tanúsított politikáját is ez jellemzi, Constanza Musu
„közelítő párhuzamosokhoz” hasonlítja, amiért a tagállamok álláspontjai – az EU
rendelkezésre álló eszközei és kapcsolata az Egyesült Államokkal viszonylatában – a
konfliktusban közelítenek ugyan egymáshoz, de sosem érik el a konszenzust. Ezért is
szorult az Európai Unió a második sorba – az USA mögé. (Musu 2010) Míg az
Európai Unió nem képes a megfelelő nyomást gyakorolni Izraelre, az USA szinte
meg sem próbálja.268 Izrael az Unió legnagyobb kereskedelmi partnere a régióban,
talán ebből az okból fakadóan és a fentiek ellenére halvány esély mutatkozik arra,
hogy az Unió a gazdasági eszközeivel mind Izraelre, mind a palesztinokra képes
lehet nyomást gyakorolni.
Az 1980–2001-es időszakban az EU jelentős szerepet játszott a palesztin
önrendelkezés folyamatának alakulásában, a PFSZ erőszakos magatartásának
visszaszorításában és a tárgyalóasztalhoz ültetésében. Az izraeli megszállás és a
biztonsági intézkedések erősen befolyásolják a PNH bilaterális gazdasági
kapcsolatait, ezzel Izrael akadályt gördít Palesztina gazdasági fejlődése és piacainak
bővítése elé. Palesztin vélemény szerint az akadályoztatás felszámolásával, a Párizsi
Protokoll módosításával, a szuverén Palesztina létrejöttével a térség stabilizálása is
megvalósulhatna. Ezt a nézetet osztja az IMF és a Világbank is. (Ali et al 2013)
Az Unió lépéseket tett a társadalmi-gazdasági fejlődés, a jó kormányzás
érdekében, bilaterális és multilaterális keretekkel támogatta Izrael és a szomszédjai
közötti béketörekvéseket, hogy a szomszédságában kialakuljon a stabil, békés
környezet. A folyamat során tapasztalatokat és gyakorlatot szerzett a
válságkezelésben (a palesztin biztonsági szektor reformjának bevezetése, CSDP
rendőrségi és határmisszió), a közvetítésben (a második intifáda alatt) és a válság
rendezésének folyamatában (a Kvartett tagjaként rávette a Bush-kormányzatot az
útiterv elfogadására és a rendezési folyamatban való aktívabb részvételre). (vö.
Asseburg 2009b)
Nem lehet egyoldalúan kijelenteni, hogy az EU önmagát korlátozta volna a
tagországok véleménykülönbségeiből fakadó akadályokkal, mivel a konfliktussal
kapcsolatos politikájának vannak eredményei (az alapelvek kidolgozása és
megnyilvánulásai a közös külpolitikában, akciókban, legitimizálta a palesztin népet
és a PFSZ-t, támogatta Izrael helyzetének „normalizálódását” és integrálódását a
közel-keleti régióba, az USA mellett alternatív, kiegészítő diplomáciai utat kínált), és
a CFSP intézményesítése javította az Unió nemzetközi politikai megítélését,
268 Az EU a jó kapcsolatok kialakításban érdekelt a palesztinokkal több okból is, egyrészt a területén
élő nagy számú muszlim emigráns közösségek, másrészt a földrajzi közelség miatt, harmadrészt a
konfliktus magában rejti az euro-mediterrán térségben a kiterjedés lehetőségét. Az USA-ban
ugyanakkor az izraeli lobbi (American Israel Public Affairs Committee) befolyást gyakorol az
amerikai politika alakítására.
amelynek következtében az uniós politikusok számára a lehetőségek szélesebb
tárháza nyílt meg az EU békés rendezés melletti elkötelezettségének hirdetésére. (vö.
Gianniou 2006, al-Fattal 2010)
Az, hogy az EU kevésbé tud nyomást gyakorolni a konfliktusra annak is
köszönhető, hogy a befolyását meghatározza az a tény, hogy a pénzügyi segély
mértékét függővé tette az adott fogadó országra szabott feltételektől és szabályoktól.
Az Európai Unió eszközeinek (EMP, ENP, UfM) megalkotásakor az egyik
legnagyobb hibát abban vétette az Unió, hogy belső fejlesztési folyamatként kezelte
azt, hiányzott belőlük a külső tényezők figyelembe vétele (a palesztin–izraeli
békefolyamat és a regionális együttműködés jellege), és ezért bizonyultak kevésbé
hatékonynak. Ezt azért fontos kijelenteni, mert a palesztin–izraeli konfliktus a
legfőbb akadálya az euro-mediterrán fejlődésnek, és ebben az értelemben olyan
regionális konfliktusról beszélünk, amely „a szomszédos országokon túl […] kiterjed
az egész muszlim világra, és azon túlra”, globális destabilizáló hatást váltva ki.
(Halper 2009)
4.1 A kutatás eredményének bizonyítása
Az elméletemet, mely szerint a nemzetközi fejlesztés több mint gazdasági
eszköz, mivel hatást gyakorol – a katonai biztonsági szektoron kívül – nemcsak a
gazdasági biztonsági szektor fejlődésére, hanem a politikai, a társadalmi, a
környezeti biztonsági szektorokra is, az Európai Unió a nemzetközi fejlesztési
politikájával elért eredményekkel bizonyítom.
Politikai biztonsági szektor
Az EU pénzügyi segítségnyújtásának köszönhetően indult a palesztin
intézményrendszer kiépítése és reformja, s jött létre a bírósági rendszer. Az
igazságügyi reform részeként különvált a törvényhozó és végrehajtó hatalom,
megszületett az alaptörvény és a bírói hatáskört szabályozó törvény.
Gazdasági biztonsági szektor
Az EU a palesztin gazdasági szektorban elindított pénzügyi segélyek
feltételekhez269 kötésével az átláthatóságot és a kormányzati korrupció csökkenését
igyekszik elérni. A 2002-es programnak köszönhetően az IMF kimutatása alapján is
némi javulás mutatható ki a hatóság költségvetésének kezelésében. (Európai
Bizottság 2004b)
Társadalmi biztonsági szektor
A nők helyzete terén az oktatásban, a munkaerőpiacon és a politikai
részvételben történt előrelépés. Évről évre 0,17%-kal nő a munkába álló vagy aktívan
munkát kereső nők száma. (UfM 2014) A munkahelyteremtő, vállalkozásserkentő
programok működése során a magánszektorban munkalehetőséghez jutott fiatalok és
nők csökkentik a munkanélküliségi rátát. (MED4Jobs 2013) A 2004-es választási
kvótarendszer bevezetésének köszönhetően ugrásszerűen megnőtt a palesztin nők
politikai aktivitása.270
Az Anna Lindh Alapítvány a régióban több mint 2000 civil szervezet
létrejöttében segédkezett, amelyből néhány a palesztin területeken fejti ki
tevékenységét az együttélés, a megbékélés, az emberi jogok biztosítása területén.
Környezeti biztonsági szektor
A Gázai övezetben 1,7 millió ember számára jelent gondot a tiszta ivóvíz
hiánya. Ezt a problémát próbája orvosolni az EU a 2014-ben kezdődő sótalanító
üzem építésével, amely 2017-ben kerül átadásra. A Földközi-tenger szennyezésének
további megakadályozására az EU együttműködést és akciótervet hirdetett 2013-ban
a part menti államoknak. A konkrét program kialakítása folyamatban van.
4.2 A kutatás új tudományos eredménye
269 Az EU a segélyek folyósításának azonnali leállítását helyezte kilátásba, amennyiben a palesztin
kormányzat vét az ember jogok, a demokratikus elvek ellen, valamint nem szorítja vissza az erőszakos
cselekményeket.
270 A 2004–2005-ös önkormányzati választásokon az első fordulóban 139 nő indult, és a 306 hely
közel 17%-át, 50 helyet szereztek meg. A 2006-os parlamenti választásokon a 132 helyből 17-et
szereztek meg nők. Amikor a parlamenti képviselők (Hamász) felét az izraeliek börtönbe zárták, a
PNH felfüggesztette a jogalkotó tevékenységét.
1. A Barry Buzan és Ole Wæver által kidolgozott közel-keleti regionális
biztonsági elmélet kereteiben vizsgáltam a palesztin–izraeli konfliktus dinamikáját a
különböző időszakokban. Megállapítottam, hogy Buzan és Wæver definíciója a
palesztin–izraeli konfliktusról érvényes volt az 1993-at (madridi/oslói békefolyamat
elindulása) megelőző időszakban, amikor a közel-keleti regionális biztonsági
komplexum egészére hatást gyakorolt, és időnként a globális biztonság agendáját is
uralta, és az 1993-at követő időszakban is az maradt, amikor a konfliktus
„visszahúzódott” a levantei szubkomplexumba, azonban változatlanul megmaradt a
befolyása a nemzetközi politika napirendjére. A kutatásom másik aspektusát
vizsgálva, az euro-mediterrán térséggé visszanagyítva a vizsgált teret, ismételten
megállapíthattam, hogy a konfliktus változatlan jelleget mutatott.
2. Barry Buzan biztonsági szektorai alapján vizsgáltam az Európai Unió
eszközrendszerét egy konkrét konfliktus, a palesztin–izraeli konfliktus rendezésében.
Elméletem szerint az a megközelítés, mely szerint a nemzetközi fejlesztés csupán
gazdasági eszköz, nem állja meg teljes mértékben a helyét, mivel egyszerű gazdasági
segítségnél jóval több tartalommal és hatással bír. A nemzetközi fejlesztés
alkalmazása során – a konfliktus megelőzésében és kezelésében – kihat a többi
(politikai, gazdasági, társadalmi, környezeti) biztonsági szektor fejlődésére, kivéve a
katonai szektort.
A kutatási eredmények lehetséges felhasználási területei lehetnek a
válságkezelésre, a válságok megelőzésére irányuló vizsgálatok, a nemzetközi
fejlesztéssel, és annak hatásaival foglalkozó kutatások. Az Európai Unió
válságkezelési eszközeinek bemutatásán keresztül vázoltam a lehetőségeket,
a pozitív eredményeket és hiányosságokat, azokat a területeket, amelyeken a
válságkezelő eszközök működőképesek, és amelyek még korrekcióra
szorulnak. A téma további vizsgálatra tarthat számot a válságkezelési
eszközök hatékonyságának növelését célzó kutatások területén.
Köszönetnyilvánítás
Hála és köszönet illeti témavezetőmet, Nagyné dr. Rózsa Erzsébetet, aki
értékes ötleteket adott, és pontosította a gondolataimat, fáradhatatlanul sarkallt a
tökéletesebb fogalmazásra. Nem tudom eléggé megköszönni a többéves közös
munka során tanúsított folyamatos és hasznos visszajelzéseket, a lelkesítést, az óriási
segítséget, amivel időt és energiát nem sajnálva a publikációim és a disszertációm
tökéletesítésére inspirált.
Megtiszteltetésnek érzem, hogy dr. Gazdik Gyula és dr. Remek Éva eleget
tettek a felkérésemnek, és elvállalták a disszertációm bírálását. A munkájukért és az
észrevételeikért hálával tartozom nekik, hiszen általuk tökéletesedett a dolgozatom.
Szeretnék köszönetet mondani a Nemzeti Közszolgálati Egyetem
Hadtudományi Doktori Iskola vezetőinek – dr. Csikány Tamás ezredesnek, dr. Szelei
Ildikó őrnagynőnek –, munkatársainak, mindenekelőtt oktatóinak, akiktől rengeteget
tanultam. Külön szeretném megemlíteni dr. Szenes Zoltán vezérezredest és dr. Nagy
László ny. ezredest, akik nagy mértékben hozzájárultak a biztonságpolitikai
ismereteim bővítéséhez. Köszönöm a Hadtudományi Doktori Iskola volt vezető
helyettesének, dr. Bodrogi László ny. ezredesnek, hogy jóindulatával, emberségével
megkönnyítette számomra, egy civil számára a beilleszkedést, István Krisztina
főelőadónak pedig a mindenkori kedvességét, türelmét és az adminisztrációs
feladatokban való segítségnyújtását.
Köszönettel tartozom dr. Nyusztay Lászlónak, a Budapesti Gazdasági
Főiskola Nemzetközi és Európa Tanulmányok Intézeti Tanszék helyettes
vezetőjének, amiért bízott bennem, lehetőséget adott, hogy kipróbálhassam magam a
katedrán, és oly sokszor időt szánt rám.
Sokat köszönhetek Yitzhak Livnat barátomnak, aki segítségemre volt az
izraeli utazásaim során, és számtalan esetben válaszolta meg felmerülő kérdéseimet.
Hálásan gondolok a szüleimre, családtagjaimra, barátaimra, mindazokra, akik
lelkesítettek, erőt adtak a tanulmányaim folytatásához.
Végül, de nem utolsó sorban köszönettel tartozom páromnak a türelméért, a
támogatásáért, egyszerűen mindenért.
Felhasznált irodalom
ABDEL KARIM, Nasr (2004): The Role of International Funding in Society
Building and Empowerment of the Palestinian People. In: Palestine Human
Development Report. Ramallah, Bir Zeit University.
Advocacy. Global Development Network. www.eldis.org/fulltext/thinktank.pdf
(Letöltés ideje: 2014. 05. 15.)
ALANI, Mustafa (2005): The Case for a Gulf Weapons of Mass Destruction Free
Zone. http://www.grc.net/bulletin_WMD_Free_Zone.pdf. (Letöltés ideje: 2013. 04.
14.)
ALIBONI, Roberto – GUAZZOME, Laura – PIOPPI, Daniela (2001): Early
Warning and Conflict Prevention in the Euro-Med Area. IAI Quaderni, 2. szám,
ISBN 978-88-98042-12-8.
ALIBONI, Roberto – QUATERNEH, Yasar (2007): Conflict Prevention in the EMP.
EuroMeSCo Paper, 2007. szeptember, 64. szám.
http://www.euromesco.net/images/64eng.pdf (Letöltés ideje: 2010. 12. 23.)
ALIBONI, Roberto – TAYIE, Mohamed S. – RUMMEL, Reinhardt – HEROLF,
Gunilla – QUATARNEH, Yasar (2006): Ownership and Co-Ownership in Conflict
Prevention in the Framework of the Euro-Mediterranean Partnership. EuroMeSCo
Paper, 54. szám. http://euromesco.net/euromesco/images/54_eng.pdf (Letöltés ideje:
2010. 12. 23.)
ANDRIANARIJAONA, Lorène-Fara (2013): CSDP Note. EUBAM Rafah and
EUPOL COPPS: one year extension for both CSDP missions int he Middle East .
ISIS, http://www.isis-europe.eu/sites/default/files/publications-downloads/CSDP
%20Note%20EUBAM%20EUPOL.pdf (Letöltés ideje: 2014. 01. 14.)
AOUN, Elena (2003): European Foreign Policy and the Arab-Israeli Dispute.
European Foreign Affairs Review, 8. évfolyam, pp. 289–312.
http://sciencespo.site.ulb.ac.be/dossiers_membres/aoun-elena/fichiers/aoun-elena-
publication3.pdf (Letöltés ideje: 2011. 04. 14.)
ASH, Robert Weston (2009): Is Palestine a „State”? A Response To Professor John
Quigley’s Article. The Palestine Declaration To The International Criminal Court:
The Statehood Issue. Newark, Rutgers Law Record, 36. évfolyam, pp. 186–200.
ASHTON, Catherine (2011): Remarks on Egypt and Tunisia. 2011. február 11-i
beszéd.
http://www.isis-europe.org/pdf/2011_artrel_620_110325libyastatements(1).pdf.
(Letöltés ideje: 2011. 04. 14.)
ASHTON, Catherine (2013) levele Jose Manuel Barrosóhoz és további hét bizottsági
taghoz. 2013. 07. 08. http://www.timesofisrael.com/full-text-of-eu-foreign-policy-
chiefs-letter-on-settlement-labeling/ (Letöltés ideje: 2014. 01. 24.)
ASSEBURG, Muriel (2003): From declarations to implementation? The three
dimensions of
ASSEBURG, Muriel (2009a): Die ESVP-Missionen in den palästinensischen
Gebieten (EUPOL COPPS, EU BAM Rafah): Frieden durch Sicherheit? In:
ASSEBURG, Muriel – KEMPIN, Ronja (szerk.): Die EU als strategischer Akteur in
der Sicherheits- und Verteidigungspolitik?Eine systematische Bestandsaufnahme von
ESVP-Missionen und –Operationen. Berlin, SWP, 2009. december. ISSN 1611-6372
ASSEBURG, Muriel (2009b): European Conflict Management in the Middle East:
Toward a More Effective Approach.
http://carnegieendowment.org/files/EU_mid_east_conflict_management.pdf
(Letöltés ideje: 2014. 06. 02.)
Átfogó atomcsend egyezmény (Comprehensive Test Ban Treaty – CTBT), 1996.
http://www.ctbto.org/the-treaty/ (Letöltés ideje: 2013. 04. 14.)
Atomsorompó egyezmény (Nuclear Non-Proliferation Treaty – NPT), 1968.
http://www.un.org/en/conf/npt/2005/npttreaty.html (Letöltés ideje: 2013. 04. 14.)
ATTINÁ, Fulvio (2004): European Neighbourhood Policy and the Building of
Security Around Europe. In: Attiná, Fulvio – Rossi, Rosa (szerk.): European
Neighbourhood Policy: Political, Economic And Social Issues. Catania, University
of Catania.
ATTINÀ, Fulvio (2007): EU Relations with the Southern Mediterranean
Neighbours. Intereconomics, 2007. július–augusztus. pp. 196–200.
https://www.econstor.eu/dspace/bitstream/10419/41957/1/539672440.pdf. (Letöltés
ideje: 2013. 03. 29.)
AYMAT, Esra Bulut (2010): European Involvement in the Arab-Israeli Conflict.
Chaillot Paper, 124. szám, Párizs, European Union Institute for Security Studies.
Az Európai Unióról szóló szerződés és az Európai Unió működéséről szóló szerződés
egységes szerkezetbe foglalt változata, 2010.
http://europa.eu/pol/pdf/qc3209190huc_002.pdf (Letöltés ideje: 2012. 05. 15.)
Barcelona nyilatkozat.
http://trade.ec.europa.eu/doclib/docs/2005/july/tradoc_124236.pdf
BARKAWI, Tarak – LAFFAY, Mark (1999): The Imperial Peace: Democracy,
Force, and Globalisation. European Journal of International Relations. 1999. 5.
szám. pp. 403–434. vagy
http://xa.yimg.com/kq/groups/23106968/417107176/name/The+Imperial+Peace+De
mocracy+Force+and+Globalization+-+Liberalism.pdf (Letöltés ideje: 2013. 07. 29.)
BARNETT, Michael N. (1998): Dialogues in Arab Politics: Negotiations in
Regional Order. New York, Columbia University Press. ISBN 0–231–10918–0.
BARTOLOMEO, Anna de – JAULIN, Thibaut – PERRIN, Delphine (2011):
Palestine. The Demographic-Economic Framework of Migration. The Legal
Framework of Migration. The Socio-Political Framework of Migration. CARIM.
http://www.carim.org/public/migrationprofiles/MP_Palestine_EN.pdf (Letöltés
ideje: 2014. 05. 29.)
BARUCH, Pnina Sharvit (2013): A Palestinian State: Legal Implications and
Significance for Israel. Strategic Assesment, 15. évfolyam, 4. szám.
BELLAMY, Ian (1981): Towards a Rgeory of International Security. Political
Studies, 29. évfolyam, 1. szám, pp. 100–105.
Berlin Conference in Support of Palestinian Civil Security & The Rule of Law. 2008.
06. 24.
http://www.consilium.europa.eu/uedocs/cmsUpload/080624Berlinconference.pdf
(Letöltés ideje: 2014. 01. 19.)
Berlin plusz egyezmény (2002). http://eeas.europa.eu/csdp/about-csdp/berlin/
(Letöltés ideje: 2013. 12. 22.)
BEYERS, Jan (2004): Voice and access: Political practices of European interest
associations. European Union Politics, 5. évfolyam, 2. szám, pp. 211–240.
Biológiai fegyverek betiltásáról szóló egyezmény (Biological Weapons Convention –
BWC), 1972. http://www.opbw.org/ (Letöltés ideje: 2013. 04. 14.)
BOENING, Astrid B. (2007a): A Comparison of the Role of Entity Actors in the
United Nations: An Intergovernmental Organization (by Example of the European
Union) vs. Non-Governmental Organizations
http://www6.miami.edu/eucenter/Boening_EU_UN_EUMA07edi.pdf (Letöltés ideje:
2013. 02. 14.)
BOENING, Astrid B. (2007b): Enhancing the Efficacy of the EMP through
intensified Iterations in the Political, Economic and Socio-Cultural Harmonization
between the EU and its Southern- and Eastern Mediterranean Neighbors.
http://idec.gr/iier/new/EN/Paper%20-%20Boening%20A.pdf (Letöltés ideje: 2013.
02. 14.)
BOENING, Astrid B. (2007c): Mediterranean Regional Security in the 21st Century:
Regional Integration through Development and its Security Impact of EuroMed
Partnership Members. University of Miami, Jean Monnet/Robert Schuman Paper,
Vol. 7., No. 9.
http://www6.miami.edu/eucenter/Boening_MedRegSec_Long07edi.pdf. (Letöltés
ideje: 2013. 03. 29.)
BOENING, Astrid B. (2007d): Multilateral Security in the Mediterranean post-Cold
War: NATO's Mediterranean Dialogue and the EuroMed Partnership. University of
Miami. Jean Monnet/Robert Schuman Paper, Vol. 7., No. 10.
http://www6.miami.edu/eucenter/Boening_NATO_Med_Long07edi.pdf. (Letöltés
ideje: 2013. 03. 29.)
BOENING, Astrid B. (2008a): Regional Security through Synergistic Integration: A
Euro-Mediterranean Regional Security Complex?
http://www.as.miami.edu/dev/eu/papers/BoeningRegSecSynergyEUMALong08edi.p
df (Letöltés ideje: 2013. 02. 14.)
BOENING, Astrid B. (2008b): Unequal Partner sin the EU Southern Neighborhood
Strategy: Is Regional Integration Feasible? EUMA Vol. 5., No. 4.
http://www6.miami.edu/eucenter/BoeningSympPaperMed08EUMAedi.pdf. (Letöltés
ideje: 2013. 03. 29.)
BOENING, Astrid B. (2008c): Pronouncements of its Impending Demise were
Exaggerated: The EuroMed Partnership Morphing into a Regional Security Super
Complex. http://aei.pitt.edu/9007/1/BoeningSuperComplexLong2008edi.pdf
(Letöltés ideje: 2013. 12. 22.)
BOENING, Astrid B. (2008d): Regional Security Synergy. EUMA Vol. 5, No. 13.
http://aei.pitt.edu/8991/1/BoeningRegSecSynergyEUMALong08edi.pdf. (Letöltés
ideje: 2013. 03. 29.)
BOENING, Astrid B. (2009): The Mediterranean - Security Turnstile: An overview
from the Barcelona Process to the Union for the Mediterranean.
http://www.as.miami.edu/dev/eu/papers/BoeningUMedLong09edi.pdf (Letöltés
ideje: 2013. 02. 14.)
BOENING, Astrid B. (2011a): Europe and the Maghreb: Its Impact and Importance
in US Foreign Policy.
http://aei.pitt.edu/33485/1/BoeningEU_Maghreb_USlongOct11edi.pdf (Letöltés
ideje: 2013. 02. 14.)
BOENING, Astrid B. (2011b): The EU and the Euro-Mediterranean Security
Environment in Light of the Democratic Transitions in the Middle East and North
Africa and Emerging Regional and Inter-Regional Hegemons.
http://euce.org/eusa/2011/papers/1k_boening.pdf (Letöltés ideje: 2013. 02. 14.)
BOENING, Astrid B. (2012a): The Shifting Hard and Soft Balance of Power in the
Euro-Mediterranean Regional Security Complex.
http://rc41.ipsa.org/public/Madrid_2012/boening.pdf (Letöltés ideje: 2013. 12. 22.)
BOENING, Astrid B. (2012b): The EU’s Foreign Policy Towards its Southern
Neighborhood: From a Pro-Active to a Defense Position towards its Southern
Border? In: The EU as a Global Player. Madrid, CEU, ISBN 978-84-15382-42-3,
http://www.ceuediciones.es/documents/TheEUasaglobalplayer.pdf. (Letöltés ideje:
2013. 02. 14.)
BOURIS, Dimitris – SCHUMACHER, Tobias (2013): The EU becomes assertive in
the Middle East peace process.
http://www.opendemocracy.net/can-europe-make-it/dimitris-bouris-tobias-
schumacher/eu-becomes-assertive-in-middle-east-peace-process (Letöltés ideje:
2013. 11. 19.)
BRONNER, Ethan – KHODARY, al Taghreed (2009): Addressing U.S., Hamas
Says It Grounded Rockets. The New York Times, 2009. 05. 04.
BROOKS, David – TROTTIER, Julie (2012): An Agreement to Share Water
between Israelis and Palestinians: The FoEME Proposal.
http://foeme.org/uploads/13411307571~%5E$%5E~Water_Agreement_FINAL.pdf
(Letöltés ideje: 2013. 01. 19.)
BRÖNING, Michael (2009): Hamas 2.0. Foreignaffairs.com, 2009. 08. 05.BRYNEN, Rex (2000): A Very Political Economy: Peacebuilding and Foreign Aid
in the West Bank and Gaza. Washington, United States Institute of Peace, 978-1-
929223-04-6
BUZAN, Barry – SEGAL, Gerald (1996): The Rise of the „Lite” Powers. A Strategy
for the Postmodern State. World Policy Journal. 13. évfolyam, 3. szám. pp. 1–10.
BUZAN, Barry – WÆVER, Ole – WILDE, Jaap de (1998): Security. A New
Framework for Analysis. Boulder, Colorado, Lynne Rienner Publishers. ISBN 1-555-
87784-2.
BUZAN, Barry – WÆVER, Ole (2003): Regions and Powers. The Structure of
International Security. Cambridge, University Press. ISBN 0-521-89111-6.
BUZAN, Barry (1983): People, States and Fear. An Agenda for International
Security Studies in Post Cold War Era. Boulder, Lynne Reinner, Hemel Hempstead,
Harvester Wheatsheaf. ISBN 978-0-9552-4881-8.
CASSARINO, Jean-Pierre (2012): Reversing the Hierarchy os Priorities in
EU_Mediteraanean Relations. PETERS, Joel (szerk.): The European Union and the
Arab Spring. Lanham, Lexington Books, ISBN 978-0-7391-7445-6. pp. 33–49.
CEC (1999). http://www.europarl.europa.eu/summits/kol1_en.htm (Letöltés ideje:
2014. 01. 09.)
CHABAN, Stephanie – DARAGHMEH, Reema – STETTLER, Garance (2010):
Palestinian Women and Security: Why Palestinian Women and Girls Do Not Feel
Secure. Genf, Geneva Centre for the Democratic Control of Armed Forces. ISBN:
978-92-9222-112-6.
CHAMIE, Joseph – MIRKIN, Barry (2011): The million missing Israelis - Israeli
emigration. http://www.fmep.org/analysis/analysis/the-million-missing-israelis-
israeli-emigration (Letöltés ideje: 2014. 05. 29.)
CINCOTTA, Richard P. – KAUFMANN, Eric (é.n.): Unpromising Demography in a
Promised Land: Yisrael Beytenu and the Escalation of Demographic Politics in
Israel. http://paa2010.princeton.edu/papers/100015 (Letöltés ideje: 2014. 05. 29.)
CNN (2006): Hamas' past casts shadow over peace plans.
http://edition.cnn.com/2006/WORLD/meast/01/26/palestinian.election/ (Letöltés
ideje: 2014. 05. 29.)
COLLIER, Paul – HOEFFLER, Anke – SÖDERBOM, Mans (2006): Post-Conflict
Risks. WPS/2006-12, Centre for the Study of African Economies, Department of
Economics, University of Oxford
http://siteresources.worldbank.org/INTCONFLICT/Resources/PCP3797CollierHoeff
lerSoderbom.pdf (Letöltés ideje: 2014. 01. 01.)
Cooperation opportunities in the Mediterranean Basin. (sz.n.)
http://www.eurosfaire.prd.fr/7pc/documents/1345711827_final_version_v2.pdf
(Letöltés ideje: 2014. 05. 29.)
COPELAND, Nick (2013): Review of the European Transparency Register. Library
of the European Parliament. 2013. 06. 18.
http://www.europarl.europa.eu/RegData/bibliotheque/briefing/2013/130538/
LDM_BRI%282013%29130538_REV1_EN.pdf (Letöltés ideje: 2014. 05. 15.)
CREMONA, Marise – HILLION, Christophe (2006): L’Union fait la force?
Potential and Limitations of the European Neighbourhood Policy as an Integrated
EU Foreign and Security Policy.
http://cadmus.eui.eu/bitstream/handle/1814/6419/LAW-2006-39.pdf?sequence=1
CUÉLLAR, Javier Pérez de (1991): Study on Effective and Verifiable Measures
which Would Facilitate the Establishment of a Nuclear Weapons Free Zone in the
Middle East. 1991.
http://www.un.org/disarmament/HomePage/ODAPublications/DisarmamentStudySer
ies/PDF/SS-22.pdf (Letöltés ideje: 2013. 04. 14.)
CSDP Civilian Missions (2012). Gender figures. 2012. december. http://www.isis-
europe.eu/sites/default/files/publications-downloads/CSDP-civilian-gender-
Dec2012.pdf (Letöltés ideje: 2014. 02. 23.)
DAIBES-MURAD, Fadia (2005): A New Legal Framework for Managing the
World’s Shared Groundwaters: A Case Study from the Middle East. London, IWA.
DAJANI, Omar M. (2012): Túlélni a lehetőségeket. In: COFMAN WITTES, Tamara
(szerk.): Hogyan tárgyalnak az izraeliek és a palesztinok. Budapest, Aposztróf
Kiadó, pp. 131–211. ISBN 978-615-5056-22-2.
DAVENPORT, Kelsey (2012): WMD-Free Middle East Proposal at a Glance.
http://www.armscontrol.org/factsheets/mewmdfz (Letöltés ideje: 2013. 05. 24.)
DAVIS, Chris (2012): Destruction of EU development projects in the West Bank and
Gaza. http://www.thecepr.org/index.php?
option=com_content&view=article&id=309:destruction-of-eu-development-projects-
in-the-west-bank-and-gaza&catid=5:reports (Letöltés ideje: 2013. 04. 25.)
DAYTON, Keith (2009): Beszéd a The Washington Institute For Near East Policy
szimpóziumán, 2009. 05. 07.
http://www.washingtoninstitute.org/html/pdf/DaytonKeynote.pdf (Letöltés ideje:
2014. 01. 18.)
DOKOS P. Thanos (2010): NATO’s Mediterrannean Dialogue: Prospects and Policy
Recommendations. http://ebookbrowsee.net/dokos-natos-mediterranean-dialogue-
pdf-d106979337 (Letöltés ideje: 2014. 05. 15.)
EC (2006): Euromed Partnership: Acting for Gender Equality. ISBN 92-79-02248-2.
http://eeas.europa.eu/euromed/publications/gender_en.pdf (Letöltés ideje: 2014. 05.
19.)
EC 1334/2000 http://eur-lex.europa.eu/LexUriServ/LexUriServ.do?
uri=OJ:L:2000:159:0001:0001:EN:PDF (Letöltés ideje: 2013. 08. 19.)
EU 2000/0401/CFSP http://eur-lex.europa.eu/LexUriServ/LexUriServ.do?
uri=CELEX:32000E0401:EN:HTML (Letöltés ideje: 2013. 08. 19.)
EC D(2001) 32947 (2001): Report on the Implementation of the European
Commission's External Assistance.
http://ec.europa.eu/europeaid/multimedia/publications/documents/annual-reports/
europeaid_annual_report_2000_en.pdf (Letöltés ideje: 2014. 05. 29.)
ECKSTEIN, Gabriel (2011): Managing Buried Treasure across Frontiers: The
International Law of Transboundary Aquifers. Water International, 36. évfolyam, 5.
szám, pp. 573–583.
EGEP: Euromed Gender Equality Programme.
http://www.euromedgenderequality.org/index.php?langue=en (Letöltés ideje: 2014.
05. 19.)
Egypt and weapons of mass destruction in the Middle East. Egypt State Information
Service, http://www.sis.gov.eg/en/LastPage.aspx?Category_ID=65.
EiT (2006). http://www.google.hu/url?
sa=t&rct=j&q=&esrc=s&source=web&cd=3&ved=0CEQQFjAC&url=http%3A%2F
%2Feuropa.eu%2Frapid%2Fpress-release_PRES-07-
103_en.doc&ei=AvNnU_3qKInoywPOjICgAw&usg=AFQjCNG5Y7XTpsQeNgtjO
ZOaVqv9QKesiA&sig2=vQ-fPtS7_7y4gs2M3mrK-g&bvm=bv.65788261,d.bGQ.
(Letöltés ideje: 2014. 05. 05.)
ELGINDY, Khaled (2012): The Middle East Quartet: A Post-Mortem. Washington,
The Saban Center for Middle East Policy at Brookings
EL-SAYED, Selim Muhammad (1999): Arab perceptions of the European Union’s
Euro-Mediterranean Projects. In: BLANK, Stephen J. (szerk.): Mediterranean
Security into the Coming Millennium. Strategic Studies Institute, Carlisle, P. A.
EMERSON, Michael (2011): The Political and Legal Logic for Palestinian
Statehood. CEPS Commentary, 2011. 10. 03. http://www.ceps.be/book/political-and-
legal-logic-palestinian-statehood (Letöltés ideje: 2014. 05. 05.)
ENSZ BT 11778. határozata (1975. 07. 28.)
https://disarmament-library.un.org/UNODA/Library.nsf/9c58922852b2d6d88525757
d004f36df/aca81c923caf41d8852578ae0065357b?OpenDocument (Letöltés ideje:
2013. 04. 14.)
ENSZ BT 1973. határozata.
http://www.un.org/News/Press/docs/2011/sc10200.doc.htm (Letöltés ideje: 2013. 03.
28.)
ENSZ BT 687. határozata.
http://www.un.org/Depts/unscom/Chronology/resolution687.htm (Letöltés ideje:
2013. 03. 28.)
ENSZ BT 707. határozata.
http://www.un.org/Depts/unscom/Chronology/resolution707.htm (Letöltés ideje:
2013. 03. 28.)
ENSZ BT 715. határozata.
http://www.un.org/Depts/unscom/Chronology/resolution715.htm (Letöltés ideje:
2013. 03. 28.)
ENSZ Közgyűlés határozatai a MEWMDFZ-vel kapcsolatban:
http://www.un.org/depts/dhl/resguide/gares1.htm (Letöltés ideje: 2013. 04. 14.)
Environmental Protection. Izrael Külügyminisztériuma.
http://www.mfa.gov.il/MFA/InnovativeIsrael/AboutIsrael/Spotlight/Pages/
Environmental%20Protection.aspx (Letöltés ideje: 2014. 05. 29.)
EP 2012/2694.
http://unispal.un.org/UNISPAL.NSF/0/B50E7D64C1D27EFE85257AD0006E36A
1(Letöltés ideje: 2014. 01. 24.)
EP2088 (2007).
http://www.europarl.europa.eu/sides/getDoc.do?pubRef=-//EP//TEXT%2BREPORT
%2BA6-2007-0414%2B0%2BDOC%2BXML%2BV0//EN (Letöltés ideje: 2013. 08.
29.)
ESMAN, Milton (1997): Can Ethnic Foreign Aid Modderate Ethnic Conflict? USIP,
Washington, http://www.usip.org/sites/default/files/pwks13.pdf (Letöltés ideje: 2014.
01. 01.)
EU 96/423/CFSP sz. határozata. http://eur-lex.europa.eu/LexUriServ/LexUriServ.do?
uri=OJ:L:1996:176:FULL:EN:PDF (Letöltés ideje: 2012. 01. 09.)
EU 98/232/CFSP http://eur-lex.europa.eu/LexUriServ/LexUriServ.do?
uri=CELEX:31998D0232:EN:HTML (Letöltés ideje: 2012. 01. 09.)
EU 2000/402/CFSP http://eur-lex.europa.eu/LexUriServ/LexUriServ.do?
uri=OJ:L:2000:159:0218:0218:EN:PDF (Letöltés ideje: 2012. 01. 09.)
EU 2008/944/CFSP http://eur-lex.europa.eu/LexUriServ/LexUriServ.do?
uri=OJ:L:2008:335:0099:0099:EN:PDF (Letöltés ideje: 2012. 01. 09.)
EU 2010/799/CFSP. http://eur-lex.europa.eu/LexUriServ/LexUriServ.do?
uri=OJ:L:2010:341:0027:0031:EN:PDF (Letöltés ideje: 2013. 04. 14.)
EU Bizottság (2006): COM (2006) 828, 2006. 12. 18.
http://eur-lex.europa.eu/LexUriServ/LexUriServ.do?
uri=COM:2006:0828:FIN:EN:PDF (Letöltés ideje: 2013. 04. 14.)
EU Bizottság (2007): COM/2007/248. 2007. 05. 16.
http://eur-lex.europa.eu/LexUriServ/LexUriServ.do?
uri=COM:2007:0248:FIN:EN:PDF (Letöltés ideje: 2013. 04. 14.)
EU EiT (2004). EU stratégiai partnerségi politikája a Mediterráneummal és a Közel-
Kelettel. http://consilium.europa.eu/uedocs/cmsUpload/Partnership
%20Mediterranean%20and%20Middle%20East.pdf (Letöltés ideje: 2013. 12. 22.)
EU EiT 16069/04, 2004. 12. 13.
http://trade.ec.europa.eu/doclib/docs/2005/january/tradoc_121250.pdf (Letöltés ideje:
2013. 12. 22.)
EU EiT 2012/C85/01 http://eur-lex.europa.eu/LexUriServ/LexUriServ.do?
uri=OJ:C:2012:085:0001:0036:EN:PDF ( Letöltés ideje: 2013. 12. 22.)
EU FOCUS (2007): The European Neighbourhood Policy and Israel. European
Union, Delegation of the European Commission to the State of Israel, 2007, 4. szám.
http://eeas.europa.eu/delegations/israel/documents/home/010_070810_eu_focus_enp
_final_en.pdf (Letöltés ideje: 2012. 09. 29.)
EU Non-Proliferation Consortium szemináriumának (2011. 07. 6–7.)
zárónyilatkozata. http://www.nonproliferation.eu/documents/final_assessment.pdf
(Letöltés ideje: 2013. 05. 24.)
EU Non-Proliferation Consortium szemináriumának (2011. 07. 6–7.) előadásai.
http://www.cesim.fr/observatoire/eng/69/article/19 (Letöltés ideje: 2013. 05. 24).
EU Restrictive measures (sanctions) in force. 2013.
http://eeas.europa.eu/cfsp/sanctions/docs/measures_en.pdf (Letöltés ideje: 2014. 01.
17.)
EU Strategic Partnership With The Mediterranean and The Middle East.
http://consilium.europa.eu/uedocs/cmsUpload/Partnership%20Mediterranean%20and
%20Middle%20East.pdf (Letöltés ideje: 2013. 10. 12.)
EUBAM Líbia: 2013/233/CFSP on the European Union Integrated Border
Management Assistance Mission in Libya. 2013. 05. 22.
http://eur-lex.europa.eu/legal-content/EN/TXT/?
qid=1399838291307&uri=CELEX:32013D0233 (Letöltés ideje: 2014. 05. 05.)
EUBAM RAFAH. http://www.eeas.europa.eu/csdp/missions-and-operations/eubam-
rafah/pdf/31032013_factsheet_eubam-rafah_en.pdf (Letöltés ideje: 2013. 10. 12.)
EUPOL COPPS (2008): Outline of EUPOL COPPS projects during last 18 months.
Ramallah, 2008. 12. 15.
http://www.consilium.europa.eu/uedocs/cmsUpload/20081215_EUPOL_COPPS_pro
ject_in_the_last_18_months.pdf (Letöltés ideje: 2014. 01. 18.)
EUPOL COPPS http://www.eupolcopps.eu/(Letöltés ideje: 2013. 10. 12.)
EUR-Lex. http://eur-lex.europa.eu/en/index.htm (Letöltés ideje: 2012. 01. 27.)
EUROMESCO. http://www.euromesco.net/ (Letöltés ideje: 2012. 10. 12.)
Európai Átláthatósági Nyilvántartás.
http://ec.europa.eu/transparencyregister/info/homePage.do (Letöltés ideje: 2014. 05.
15.)
Európai Bizottság (2001): Communication from the Commission on Conflict
Prevention. COM (2001) 211 final. 2001. 04. 11.
http://eeas.europa.eu/cfsp/crisis_management/docs/com2001_211_en.pdf (Letöltés
ideje: 2014. 05. 05.)
Európai Bizottság (2004a): European Neighbourhood Policy, Strategy Paper.
http://www.cvce.eu/content/publication/2013/11/11/1f0ef468-21f7-4814-9d7d-
913a3b24e5c0/publishable_en.pdf (Letöltés ideje: 2013. 12. 05.)
EURÓPAI BIZOTTSÁG (2004b): http://www.refworld.org/pdfid/4153e6d54.pdf
(Letöltés ideje: 2014. 06. 02.)
EURÓPAI KÖZÖSSÉGEK (2005): The Role of Regional and Local Authorities in
the Euro-Mediterranean Partnership. How can the partnership between towns, cities
and regions to the North and South of the Mediterranean be improved and
strengthened? (szn.) European Communities. ISBN 92-895-0362-9.
Európai Tanács 14605/1/12. http://register.consilium.europa.eu/doc/srv?l=EN&f=ST
%2014605%202012%20REV%201 (Letöltés ideje: 2014. 05. 11.)
Európai Tanács berlini csúcsértekezletének zárónyilatkozata (1999).
http://www.consilium.europa.eu/ueDocs/cms_Data/docs/pressData/en/ec/
ACFB2.html (Letöltés ideje: 2013. 10. 12.)
Európai Unió A6-0414/2007 / P6-TA-PROV(2007)0538 sz. határozata.
http://www.google.hu/url?
sa=t&rct=j&q=&esrc=s&source=web&cd=1&ved=0CDcQFjAA&url=http%3A%2F
%2Fwww.europarl.europa.eu%2Foeil%2Fspdoc.do%3Fi%3D14181%26j%3D1%26l
%3Den&ei=J4bOUtyhGM6HyAOtvIGQDA&usg=AFQjCNFzhe-
RzFj7xfcvT1BzrRo1-N1dEQ&bvm=bv.59026428,d.bGQ (Letöltés ideje: 2012. 03.
29.)
Európai Unió biztonsági stratégiája, 2003. december 12.
http://www.consilium.europa.eu/uedocs/cmsUpload/78367.pdf (Letöltés ideje: 2012.
02. 18.)
European policy towards the conflict. In M. Ortega (szerk.): The EU and Crisis
Management in the Middle East. Chaillot Paper, Párizs, EUISS, 62. szám.
EUROSTAT Pocketbook (2012): Pocketbook on Euro-Mediterranean statistics.
Brüsszel, EU. ISBN 978-92-79-25392-8.
EYAL, Jonathan (2011): The Responsibility to Protect: A Chance Missed. In:
JOHNSON, Adrian – MUEEN, Saqueb (szerk.) (2012): Short War, Long Shadow
The Political and Military Legacies of the 2011 Libya Campaign. Whitehall,
London, Royal United Services Institute for Defence and Security Studies. ISSN
1750-9432.
FATTAL, Rouba al (2010): The Foreign Policy of the EU in the Palestinian
Territory. CEPS Working Document, 328. szám, 2010. május.
FAWCETT, Louise – HURRELL, Andrew (1995): Regionalism in World Politics.
Regional Organisation and International Order. New York, Oxford University
Press. ISBN 0-19-827930-2.
FELDMAN, Shai (1997): Nuclear Weapons and Arms Control int he Middle East.
Cambridge, Massachusetts, Harvard University. ISBN 0-262-56108-5.
FERWAGNER Péter Ákos – KOMÁR Krisztián (2003): Arafat. Budapest, Maxim
Könyvkiadó, 963-8621-14-1.
FINN, Peter (2006): Russia Ties Hamas's Prospects to Change. Washington Post
Foreign Service, 2006. 03. 04.
http://www.washingtonpost.com/wp-dyn/content/article/2006/03/03/AR2006030301
338.html (Letöltés ideje: 2014. 06. 02.)
FIORAMONTI, Lorenzo: Promoting Human Rights and Democracy: A New
Paradigm for the European Union. PETERS, Joel (szerk.): The European Union and
the Arab Spring. Lanham, Lexington Books, ISBN 978-0-7391-7445-6. pp. 33–49.
FoEME (2011): http://foeme.org/www/?module=projects&record_id=32 (Letöltés
ideje: 2014. 05. 19.)
Francia–brit védelmi szerződés (2010). https://www.gov.uk/government/news/uk-
france-summit-2010-declaration-on-defence-and-security-co-operation (Letöltés
ideje: 2013. 12. 22.)
FUKUYAMA, Francis (1992): The End of History and the Last Man, London,
Penguin Books.
FÜLE, Štefan (2011): Speech on the recent events in North Africa. Speech/11/130.
Brüsszel, 2011. 02. 28. http://europa.eu/rapid/pressReleasesAction.do?
reference=SPEECH/11/130.
FÜLE, Štefan (2011): Speech on the recent events in North Africa. Speech/11/130.
Brüsszel, 2011. 02. 28. http://europa.eu/rapid/pressReleasesAction.do?
reference=SPEECH/11/130. (Letöltés ideje: 2012. 05. 15.)
GÁLIK Zoltán (2010): „A következő felszólaló: az Európai Unió”. A közös európai
külpolitika első valódi lépései: felszólalási jog az ENSZ-ben, nagyköveti kinevezések
és az új stratégiai partnerek. Magyar Külügyi Intézet, Gyorselemzés, 2010/17.
http://www.hiia.hu/pub/displ.asp?id=FHOOUJ (Letöltés ideje: 2014. 01. 01.)
GAUTTIER, Pascal (2004): Horizontal Coherence and the External Competences of
the European Union. European Law Journal, 10. évfolyam, 1. szám, pp. 23–41.
GAZDIK Gyula (2010): Az EU és a NATO szerepvállalása a Mediterráneumban.
Biztonságpolitikai Szemle. 2010. 7. szám.
GAZDIK Gyula (2011): A palesztin ENSZ-csatlakozási kérelem előzményei és
perspektívái I. Nemzet és Biztonság. 2011. október.
GIANNIOU, Maria (2006): The European Union’s Involvement in the Israeli–
Palestinian Conflict: An Active Paradigm of European Foreign Policy?
http://www.jhubc.it/ecpr-istanbul/virtualpaperroom/045.pdf (Letöltés ideje: 2014. 06.
02.)
GLEICK, Peter H. (2000): The Human Right to Water. In: Gleick (szerk.): The
World’s Water 2000-2001: The Biennial Report on Freshwater Resources.
Washington, Island Press.
GOLD, Dore – MORRISON, Diane (2010): Averting Palestinian Unilateralism: Tge
International Criminal Court and the Recognition of the Palestinian Authority as a
Palestinian State. Jeruzsálem, Jerusalem Center for Public Affairs. ISBN 978-965-
218-091-9
GOLDBLAT, Jozef (2005): Why is the GWMDFZ Project Important?
http://www.isn.ethz.ch/Digital-Library/Publications/Detail/?ots591=0c54e3b3-1e9c-
be1e-2c24-a6a8c7060233&lng=en&id=56123 (Letöltés ideje: 2013. 06. 14.)
GOLDGEIER, James (2011): NATO’s Role in European Security - and Beyond. In:
Alcaro, Riccardo – Jones, Erik (szerk.): European Security and the Future of
Transatlantic Relations. pp. 41–55.
GOLDSTEIN, Joshua S. (2001): International Relations. 4. kiadás. New York,
Longman. ISBN 0-321-07061-5.
HALLIDAY, Fred (2005): The Middle East in International Relations. Power,
Politics and Ideology. New York, Cambridge University Press. ISBN 978-0-521-
592406.
HALPER, Jeff (2009): Dismantling the Matrix of Control.
http://www.merip.org/mero/mero091109 (Letöltés ideje: 2014. 06. 02.)
HCDC (2012): Operarions in Libya. Ninth Report of Session 2010–12. London,
House of Commons Defence Committee.
http://www.publications.parliament.uk/pa/cm201012/cmselect/cmdfence/
950/950.pdf (Letöltés ideje: 2014. 05. 15.)
HEC (1999): Helsinki European Council, 1999.
http://www.consilium.europa.eu/uedocs/cms_data/docs/pressdata/en/ec/
ACFA4C.htm (Letöltés ideje: 2014. 01. 09.)
HELD, David – McGREW, Anthony – GOLDBLATT, David – PERRATON,
Jonathan (1999): Global Transformation: Politics, Economics, and Culture.
Cambridge, Polity Press. ISBN 0-8047-3627-8.
HERZ, Johann (2009): Key Challenges for European Policy: The case of Palestine.
European Security Review, ISIS, 2009. október, 46. sz.
http://www.isis-europe.eu/sites/default/files/programmes-downloads/
2009_artrel_327_esr46-briefingnotepeacereport2009.pdf (Letöltés ideje: 2014. 02.
23.)
HOOPER, Rick (1999): The International Politics of Donor Assistance to
Palestinians in the West Bank and Gaza Strip (1993–1997). In: ROY, Sara (szerk.):
The Economics of Middle East Peace: A Reassassement. Middle East Economic
Association, 1999/3. pp. 59–95.
HORVÁTH, Zoltán (2011): Kézikönyv az Európai Unióról. Budapest, HVG-ORAC.
978-963-2581-29-3
HUNTINGTON, Samuel (1996): A civilizációk összecsapása és a világrend
átalakulása. Budapest, Európa Kiadó, 2008 (eredeti megjelenés: 1996), ISBN
9789630786287.
HUNTINGTON, Samuel (1999): The Lonely Superpower. Foreign Affairs, 78. évf.,
2. szám. 35–49.
Huszein–McMahon-levelezés.
http://www.jewishvirtuallibrary.org/jsource/History/hussmac1.html (Letöltés ideje:
2014. 02. 23.)
ICG (2010): Tipping Point? Palestinians and the Search for a New Strategy.
International Crisis Group, Middle East Report, 95. szám, 2010. 04. 26., p. 18.
IIDEA (2007): Arab Quota Report: Selected Case Studies Quota Report Series.
http://www.quotaproject.org/publications/Arab_Quota_Report.pdf (Letöltés ideje:
2014. 05. 28.)
INBAR, Efraim (2001): Regional Implications Of The Israeli-Turkish Strategic
Partnership. Middle East Review of International Affairs, 5. évfolyam, 2. szám.
http://www.gloria-center.org/meria/2001/06/inbar.pdf. (Letöltés ideje: 2013. 08. 29.)
INDRAWATI, Sri M. – ZOELLICK, Robert (2007): Bali Must Bring Developing
Nations on Board. Financial Times, 2007. december 6.
Izrael és a Palesztin Hatóság közötti megállapodás a rafahi határátkelőhely
működtetésének alapelveiben.
http://mfa.gov.il/MFA/ForeignPolicy/Peace/MFADocuments/Pages/Agreed
%20documents%20on%20movement%20and%20access%20from%20and%20to
%20Gaza%2015-Nov-2005.aspx
JENTLESON, Bruce W. (1996): The Middle East Multilateral Arms Control an
Regional Security Talks. IGCC. http://igcc.ucsd.edu/assets/001/501219.pdf (Letöltés
ideje: 2014. 01. 29.)
JOFFÉ, George (2001): EMP Watch, Progress in the Barcelona Process. Report on
public and private attitudes towards the Euro-Mediterranean Partnership amongst
the twenty-seven members, IEEI. 2001. szeptember.
JOHNSON, Adrian – MUEEN, Saqueb (szerk.) (2012): Short War, Long Shadow
The Political and Military Legacies of the 2011 Libya Campaign. Whitehall,
London, Royal United Services Institute for Defence and Security Studies. ISSN
1750-9432.
JONES, James (2010) nyilatkozata. 2010. 05. 28. http://www.nti.org/country-
profiles/israel/nuclear/ (Letöltés ideje: 2013. 06. 14.)
JONES, Peter (2011): The Arms Control and Regional Security Working Group: still
relevant to the Middle East? Brüsszel, EU Non-Proliferation Consortium. 2001.
július. http://www.nonproliferation.eu/documents/backgroundpapers/jones.pdf
(Letöltés ideje: 2014. 05. 03.)
KECK, Zachary (2014): China Wants to Join Middle East Peace Quartet. The
Diplomat, 2014. 01. 15. http://thediplomat.com/2014/01/china-wants-to-join-middle-
east-peace-quartet/. (Letöltés ideje: 2014. 04. 03.)
KERKKÄNEN, Ari – RANTANEN, Hannu – SUNDQVIST, Jari (2008): Building
Capacity for the Palestinian Civil Police: EUPOL COPPS and Communivations
Project. CMC Finland Civilian Crisis Management Centre, 1. évfolyam, 3. szám.
ISSN 1797-2140.
http://www.cmcfinland.fi/download/41860_Studies_3_Kerkkanenetal.pdf?
1edcace283c4d088
KHADR, Ali (1999): Donor Assistance. In DIWAN, Isaac – SHABAN, Radwan A.
(1999): Development under Adversity: The Palestinian Economy under Transition.
Washington, Világbank. ISBN 978-0821344187.
KLEIN, Zvika (2013): Hundreds of Jewish families leave France due to anti-
Semitism. http://www.nrg.co.il/online/48/ART2/452/151.html (Letöltés ideje: 2014.
05. 29.)
KLIEMAN, Aharon (2012): Az izraeli tárgyalási kultúra. In: COFMAN WITTES,
Tamara (szerk.): Hogyan tárgyalnak az izraeliek és a palesztinok. Budapest,
Aposztróf Kiadó, pp. 131–211. ISBN 978-615-5056-22-2.
KLOTZ, Audie – LYNCH, Cecelia (2007): Strategies for Research in Constructivist
International Relations. New York, M. E. Sharpe. ISBN 978-0-7656-2023-1.
KUDRINA, Liudmila (2004): Muslim Migration to the European Union. In: Attiná,
Fulvio – Rossi, Rosa (szerk.): European Neighbourhood Policy: Political, Economic
And Social Issues. Catania, University of Catania.
KYNSILEHTO, Anitta – MELASUO, Tuomo (2006): Gender Equality: A Truly
Euro-Mediterranean Concern? Quaderns de la Mediterrània. 7. szám.
http://www.iemed.org/publicacions/quaderns/7/209_Kynsilehto.pdf (Letöltés ideje:
2014. 05. 19.)
LAAR, Mart (2003): New Europe Won't "Keep Quiet" Until All Europe is New. The
Wall Street Journal Europe.
http://www.aei.org/article/foreign-and-defense-policy/regional/europe/new-europe-
wont-keep-quiet-until-all-europe-is-new/ (Letöltés ideje: 2014. 01. 28.)
LANDAU, Emily B. – STEIN, Shimon (2012): The Decision to Call Off the 2012
WMDFZ Conference: An Outcome Destined from the Start? INSS Insight, No. 390,
2012. 12. 05.
LANDAU, Emily B. (2006): Arms Control in The Middle East. Cooperative Security
Dialogue and Regional Constraints. Brighton, Sussex Academic Press, ISBN 1-
84519-028.
LANDAU, Emily B. (2008): ACRS: what worked, what didn't, and what could be
relevant for the region today. Disarmament Forum, 2008, 2. szám. pp. 13–20.
LANGENHOVE van, Luk (2008a): New developments in regional integration. In:
The EU and global governance. Florida, Coral Gables. University of Miami.
LANGENHOVE, Luk van (2008b): Power to the regions, but not yet farewell to the
nation state. Europe’s World. 2008. tavasz. pp. 113–116. http://www.google.hu/url?
sa=t&rct=j&q=&esrc=s&source=web&cd=1&ved=0CC0QFjAA&url=http%3A%2F
%2Fwww.europesworld.org%2Fportals%2F0%2FPDF_version
%2FEW8_FINAL_ENG.pdf&ei=7bbqUbnlH46SswaU4YGwCA&usg=AFQjCNH_J
GfeRaKSsHPSRM7CA-fuH8BkYg&bvm=bv.49478099,d.Yms (Letöltés ideje:
2013. 07. 27.)
LAUTZE, Jonathan – REEVES, Meredith – VEGA, Rosaura – KIRSHEN, Paul
2009: Water Allocation, Climate Change, and Sustainable Water Use: The
Palestinian Position. Water International, 34. évfolyam, 2. szám, pp. 189–203.
LAYNE, Christopher (2012): The End of Pax Americana: How Western Decline
Became Inevitable. The Atlantic.
http://www.theatlantic.com/international/archive/2012/04/the-end-of-pax-americana-
how-western-decline-became-inevitable/256388/
LEIGH, Michael (2011): Europe’s Response to the Arab Spring. Policy Brief, The
German Marshall Fund of the United States.
http://www.gmfus.org/wp-content/blogs.dir/1/files_mf/1321550623_magicfields_atta
chment__1_1.pdf (Letöltés ideje: 2013. 12. 22.)
LEVITE, Ariel – LANDAU, Emily B. (1997): Confidence and Security Building
Measures in the Middle East. Journal of Strategic Studies 20. évfolyam,1. szám, pp.
143–171.
LI, Xing (2002): Dichotomies and Paradoxes: the West and Islam. Global Society,
16. évfolyam, 4. szám.
LIA, Brynjar (2007): Building Arafat’s Police. The Politics of International
Assistance in the Palestinian Territories after the Oslo Agreement. Ithaca Press.
ISBN 978-0863-723-05-6.
LIPSHIZ, Cnaan (2013): Israel sees slight drop in Jewish immigration.
http://www.jta.org/2013/01/21/news-opinion/world/israel-sees-slight-drop-in-jewish-
immigration (Letöltés ideje: 2014. 05. 29.)
LIPSON, Joshua (2013): Israel among most corrupt of OECD countries. The
Jerusalem Post, 2013. 09. 07. http://www.jpost.com/National-News/Israel-among-
most-corrupt-of-OECD-countries-319315 (Letöltés ideje: 2014. 05. 29.)
LUCIANI, Giacomo (1989): The Economic Content of Security. Journal of Public
Policy, 8. évfolyam, 2. szám, pp. 151–173.
LYNCH, Dov (2005): The Security Dimension of the European Neighbourhood
Policy. The International Spectator, 1. szám. http://www.iai.it/pdf/articles/lynch.pdf
(Letöltés ideje: 2014. 05. 05.)
Maastrichti szerződés, 1992. 02. 07.
http://europa.eu/eu-law/decision-making/treaties/index_hu.htm (Letöltés ideje: 2012.
05. 15.)
MANNERS, Ian (2002): Normative Power Europe: A Contradiction in Terms?
JCMS, 40. évfolyam, 2. szám. pp. 235–58.
MARCHETTI, Andreas (2004): The EU’s Relations with its Mediterranean
Neighbours in a Regional Perspective.
http://www.um.edu.mt/__data/assets/pdf_file/0013/150421/Chapter_20_-
_Andreas_Marchetti.pdf (Letöltés ideje: 2013. 10. 22.)
MARESCEAU, Marc – LANNON, Erwan (szerk.) (2001): The EU's Enlargement
and Mediterranean Strategies: A Comparative Analysis. New York,
Palgrave/European Institute/University Ghent. ISBN 978-0-333-77281-2.
MARQUINA, Antonio (1999): Conflict Prevention In The Framework Of The Euro-
Mediterranean Partnership: A European Point Of View. Journal of International
Affairs, 4. évfolyam, 2. szám, pp. 22–36.
MED4Jobs (2013):
http://ufmsecretariat.org/wp-content/uploads/2014/01/MEDITERRANEAN-
INITIATIVE-FOR-JOBS-MED4JOBS.pdf (Letöltés ideje: 2014. 06. 02.)
MEMO (2012): Jewish migration from Israel to Europe on the rise. (sz.n.). Middle
East Monitor, 2012. 09. 21.
https://www.middleeastmonitor.com/news/middle-east/4338-jewish-migration-from-
israel-to-europe-on-the-rise (Letöltés ideje: 2014. 05. 29.)
MEPs call for trade to build democracy in Arab Spring countries.
http://www.europarl.europa.eu/news/en/news-room/content/20120508IPR44655/
html/MEPs-call-for-trade-to-build-democracy-in-Arab-Spring-countries (Letöltés
ideje: 2013. 12. 22.)
MICHEL, David – PANDYA, Amit – HASNAIN, Syed Iqbal – STICKLOR, Russel
– PANUGANTI, Sreya (2012): Water Challenges and Cooperative Response in the
Middle East and North Africa. http://www.stimson.org/summaries/water-challenges-
and-cooperative-response-in-the-middle-east-and-north-africa/ (Letöltés ideje: 2014.
05. 12.)
MISSIROLI, Antonio (2003): Mind the gaps — across the Atlantic and the Union.
In: Lindstrom, Gustav (szerk.): Shift or rift. Assessing US-EU relations after Iraq.
Párizs, EU ISS, 2003.
MISSIROLI, Antonio (2013) (szerk): Enabling the future. European military
capabilities 2013–2025: challenges and avenues. Párizs, EU Institute for Security
Studies. ISBN 978-92-9198-222-6.
MOGHADAM, Valentine M. (2005): Women's Economic Participation in the
Middle East: What Difference has the NeoLiberal Policy Turn Made? Journal of
Middle East Women's Studies, 1. szám, pp. 110–146.
MORGENTHAU, Hans J. (1993): Politics Among Nations. The struggle for Power
and Peace. New York, McGraw-Hill. ISBN 0-07-043306-2.
MÖLLER, Almut – HANELT, Christian-Peter (2007): Tony Blair needs a Plan.
Suggestions for the Working Agenda of the New Representative of the Middle East
Quartet. CAP Aktuell, No. 10, July, Berlin, Bertelsmann.
http://www.cap.lmu.de/download/2007/CAP-Aktuell-2007-10-english.pdf. (Letöltés
ideje: 2014. 04. 03.)
MUSU, Costanza (2010): European Union Policy towards the Arab-Israeli Peace
Process: The Quicksands of Politics. Basingstoke/New York: Palgrave MacMillan.
MÜLLER, Patrick (2008): Palästina-Konferenz in Berlin. Chancen für
Sicherheitsreformen der Palästinensischen Autonomiebehörde. SWP-Aktuell 51,
2008. június.
http://www.swp-berlin.org/fileadmin/contents/products/aktuell/2008A51_mpa_ks.pd
f (Letöltés ideje: 2014. 01. 12.)
N. RÓZSA E. – PÓTI L. (szerk.) (1999): Európa régi-új régiója: a Mediterráneum.
Stratégiai és Védelmi Kutató Intézet, Budapest, 1999
N. RÓZSA Erzsébet – MARSAI Viktor (2012): The NATO and the MENA. HIIA
Analyses. Hungarian Institute of International Affairs. 2012. 11. 05.
N. RÓZSA Erzsébet (2010a): From Barcelona to the Union for the Mediterranean -
Northern and Southern Shore Dimensions of the Partnership. HIIA Papers, T-
2010/9.
N. RÓZSA Erzsébet (2010b): Incentives and Mechanisms Used by the European
Union to Enhance and Deepen its Cooperation with the Mediterranean Neighbours.
http://www.sedmed.org/analisis_ssm/documents/semIX/erzsebet_nagyne_rozsa.pdf
(Letöltés ideje: 2013. 10. 12.)
N. RÓZSA Erzsébet (2011): Új Pax Americana a Közel-Keleten? Obama közel-keleti
beszéde és térségbeli visszhangjai. MKI-tanulmányok. 2011/12.
http://www.hiia.hu/pub/default.asp?y=2011&t=1 (Letöltés ideje: 2012. 01. 27.)
N. RÓZSA Erzsébet (2013): Geo-Strategic Consequences of the Arab Spring.
IEMed., 2013. ISSN 1988-7981.
NAGAN, Winston – HADDAD, Aitza M. (2012): The Legal and Policy Implications
of the Possibility of Palestinian Statehood. University of Florida Levin College of
Law. http://scholarship.law.ufl.edu/cgi/viewcontent.cgi?
article=1267&context=facultypub (Letöltés ideje: 2013. 04. 12.)
NAGY Milada (2009): Az izraeli-palesztin konfliktus. Az oslói folyamat (1991–
2001). Székesfehérvár, KJF.
NAGY Milada (2011): A palesztin–izraeli konfliktus néhány kérdése az új
világrendben. Budapest, BGF.
NAGY Milada (2013a): Vplyv rozvojovej a zahraničnej politiky Európskej Únie na
palestínsko–izraelský konflikt. In: KARLOVITZ, Tibor János (szerk.): Current
Issues in Some Disciplines. Komárno, International Research Institute s.r.o., 2013,
pp. 21–30. ISBN 978-80-89691-01-2.
NAGY Milada (2013b): Olaj a tűzre? Energia-lelőhelyek és biztonság a Kelet-
Mediterráneumban. Hadtudományi Szemle, 2013, 6. évfolyam, 2. szám. pp. 79–89.
NAGY Milada (2013c): International efforts to create a weapons of mass destruction
free zone in the Middle East. AARMS, Budapest, NKE, 2013, 12. évf. 2. szám, pp.
319–328.
NATO ICI: NATO Isztambuli Együttműködési Kezdeményezés. 2004. június.
http://www.nato.int/cps/en/natolive/topics_52956.htm?selectedLocale=en (Letöltés
ideje: 2014. 05. 15.)
NATO MD: NATO Mediterrán Párbeszéd. http://www.nato.int/cps/en/SID-
05C3B300-1A7271C6/natolive/topics_60021.htm? (Letöltés ideje: 2014. 05. 15.)
NAVOT, Doron (2012): Political Corruption in Israel. The Israel Democracy
Institute.
NONNEMAN, Gerd (szerk.) (2005): Analyzing Middle East Foreign Policies and
the Relationship with Europe. New York, Routledge. ISBN 0-714-68427-9.
NPT felülvizsgálati konferencia Közel-Keletre vonatkozó 1995/32. határozata (1995.
05. 11.).
http://www.un.org/disarmament/WMD/Nuclear/1995-NPT/pdf/Resolution_MiddleE
ast.pdf (Letöltés ideje: 2013. 04. 23.)
NPT felülvizsgálati konferencia zárónyilatkozata, (1985. 08. 27. – 09. 21.)
http://cns.miis.edu/inventory/pdfs/NPTRevCon85.pdf (Letöltés ideje: 2013. 04. 23.)
Nuclear Threat Initiative – országjellemzés, Izrael. http://www.nti.org/country-
profiles/israel/nuclear/ (Letöltés ideje: 2013. 04. 23.)
NYUSZTAY László (2011): Az olaszországi bevándorlás néhány kérdése az új
évezred elején. In: Nyusztay László (szerk.): Tanulmányok a nemzetközi migráció
köréből. Budapest, BGF/Perfekt. ISBN 978-963-394-802-6.
OBUĆINA, Vedran (2013): NATO’s Mediterranean dialogue.
http://www.theatlanticpost.com/europe/natos-mediterranean-dialogue-2840.html
(Letöltés ideje: 2014. 06. 02.)
OECD Databases. http://stats.oecd.org/Index.aspx?DataSetCode=MIG (Letöltés
ideje: 2012. 05. 15.)
OECD: Migrációs adatok. http://stats.oecd.org/Index.aspx?DataSetCode=MIG
(Letöltés ideje: 2014. 05. 19.)
Österreich stimmt für Wehrpflicht. 2013. 01. 20.
http://www.faz.net/aktuell/politik/ausland/referendum-oesterreich-stimmt-fuer-
wehrpflicht-12032166.html (Letöltés ideje: 2013. 04. 21.)
PACE, Michelle (2006): Rethinking the Mediterranean: Reality and Representation
in the Creation of a Region. RAMSES Working Paper, 3. szám.
http://www.sant.ox.ac.uk/esc/ramses/pace.pdf (Letöltés ideje: 2013. 07. 29.)
PACE, Michelle (2012): Egypt. In: PETERS, Joel (szerk.): The European Union and
the Arab Spring. Lanham, Lexington Books, ISBN 978-0-7391-7445-6. pp. 33–49.
PARAGI Beáta (2006): Az Európai Unió „közös” eszköz- és szereprendszere a
közel-keleti konfliktusban. Külügyi Szemle, 2006. ősz-tél.
PARAGI Beáta (2008): A békefolyamat sokkal fontosabb volt. A nemzetközi
segélyezés összefüggései az izraeli-palesztin konfliktusban (1993–2000–2005). PhD
disszertáció, Budapesti Corvinus Egyetem.
PARAGI Beáta (2011): Az oslói folyamat és a palesztin autonómia kudarcának okai.
In: CSICSMANN László (szerk.): Iszlám és modernizáció a Közel-Keleten. Az
államiság modelljei. Budapesti Corvinus Egyetem, Nemzetközi Tanulmányok
Intézet, Budapest, 2011
PERSSON, Anders: The transformation of just peace: EU and the Middle East peace
process.
http://www4.lu.se/upload/LUPDF/Samhallsvetenskap/Just_and_Durable_Peace/
AndersPersson.pdf. (Letöltés ideje: 2013. 02. 14.)
PHILIPPART, Eric (2001): The MEDA Programme: analysis of the new design of
EU assistance to the Mediterranean. In: ATTINÀ, Fulvio – STAVRIDIS, Stelios
(szerk.): The Barcelona process and Euro-Mediterranean issues from Stuttgart to
Marseille. Giuffrè, Milánó. ISBN 978-8814089374.
PIENING, Christopher (1997): Global Europe: the European Union in World
Affairs. Boulder, Lynne Rienner. ISBN: 978-1-55587-700-2.
PINFARI, Marco (2012): Tunisia and Libya. In: PETERS, Joel (szerk.): The
European Union and the Arab Spring. Lanham, Lexington Books, ISBN 978-0-
7391-7445-6. pp. 33–49.
PIROZZI, Nicoletta (2006): Building Security in the Palestinian Territories.
European Security Review, ISIS, 2006. február. 28. sz.
http://www.isis-europe.eu/sites/default/files/publications-downloads/esr_28.pdf
(Letöltés ideje: 2014. 02. 23.)
PIROZZI, Nicoletta (2013): The European Union’s Crisis Management After
Lisbon: Addressing New Security Challenges in the 21st Century. IAI Working
Papers, 26. szám, 2013. július, ISSN 2280-4331.
http://www.iai.it/pdf/DocIAI/iaiwp1326.pdf (Letöltés ideje: 2014. 05. 10.)
PM Netanyahu on EU decision on contracts with Israel.
http://mfa.gov.il/MFA/PressRoom/2013/Pages/PM-Netanyahu-on-EU-decision-on-
contracts-with-Israel-16-Jul-2013.aspx (Letöltés ideje: 2013. 04. 25.)
PÓCZIK Szilveszter – DUNAVÖLGYI Szilveszter (2008): Nemzetközi migráció-
nemzetközi kockázatok. Budapest, HVG-OR AC Lap- és Könyvkiadó Kft.
PRANTL, Jochen (2005). Informal Groups of States and the UN Security Council.
International Organization, 59, pp. 559–592.
PRINCE, James L. (1988–1989): The International Legal Implications of the
November 1988 Palestinian Declaration of Statehood. Stanford Journal of
International Law, 681, 1988-1989.
PRODI, Romano (2002): A Wider Europe – A Proximity Policy as the key to
stability. Brüsszel, 2002. december 5–6. http://europa.eu/rapid/press-
release_SPEECH-02-619_en.htm
QUANDT, William B. (2012): Az izraeli–palesztin béketárgyalások. In: COFMAN
WITTES, Tamara (szerk.): Hogyan tárgyalnak az izraeliek és a palesztinok.
Budapest, Aposztróf Kiadó, pp. 29–67. ISBN 978-615-5056-22-2.
REINHARDT, Ulrike Julia (2002): Civil Society co-operation in the EMP: from
Declarations to Practice.
http://www.euromesco.net/euromesco/media/eur_paper15.pdf (Letöltés ideje: 2013.
12. 22.)
RICH, Andrew (2004): Think Tanks, Public Policy, and the Politics of Expertise.
Cambridge, Cambridge University Press, ISBN 978-0521-673-94-5.
ROCARD, Michel – SIEGMAN, Henry – SAYIGH, Yezid – SHIKAKI, Khalil
(1999): Strengthening Palestinian Public Institutions. New York Council on Foreign
Relations Inc.
RONEN, Yael (2009): ICC Jurisdiction over Acts Committed in the Gaza Strip:
Article 12 (3) of the ICC Statute and Non-State Entities. International Journal of
Criminal Justice, 7. évfolyam, 1. szám.
ROSENTHAL, G., – KATZ, D.: (2010): An Economic Analysis of Policy Options for
Water Conservation in Jordan, Israel and Palestine. Amman, Bethlehem and Tel
Aviv: Friends of the Earth Middle East.
ROSTOVÁNYI Zsolt (2006): Együttélésre ítélve. Zsidók és palesztinok küzdelme a
Szentföldért. Budapest, Corvina Kiadó, ISBN 978-963-13-5414-8
ROSTOVÁNYI Zsolt (2011): A Közel-Kelet története. Budapest, Kossuth Kiadó,
ISBN 978-963-09-6654-2
ROTFELD, Adam Daniel (1994): Europe: towards a new regional security regime.
SIPRI Yearbook 1994, Stockholm.
RUMSFELD, Donald (2001): Rumsfeld's Pentagon News Conference. 2001. 10. 18.
http://www.washingtonpost.com/wp-srv/nation/specials/attacked/transcripts/
rumsfeld_text101801.html (Letöltés ideje: 2014. 01. 28.)
SAID, Mohamed Kadry (2004): Middle East Weapons of Mass Destruction Free
Zone: Regional Security and Non-Proliferation Issues. In: Building a Weapons of
Mass Destruction Free Zone in the Middle East. Global Non-Proliferation Regimes
and Regional Experiences. ENSZ, Genf, 2004. pp. 123–133. ISBN 92-9045-168-8
SANTIS, Nicola de (2010): NATO’s Outreach to and Cooperation with
Mediterranean Countries through the Mediterranean Dialogue.
http://www.iemed.org/anuari/2010/aarticles/DeSantis_NATO_en.pdf (Letöltés ideje:
2014. 05. 15.)
SCHULZ, Michael (2012): Palestine. In: PETERS, Joel (szerk.): The European
Union and the Arab Spring. Lanham, Lexington Books, ISBN 978-0-7391-7445-6.
pp. 33–49.
SEBLANI, Arkan El – HARB, Wassim (é.n.): The Arab Anti-Corruption and
Integrity Network: An Achievement and a Challenge.
http://web.worldbank.org/WBSITE/EXTERNAL/COUNTRIES/MENAEXT/EXTM
NAREGTOPGOVERNANCE/
0,,contentMDK:21918568~menuPK:4406853~pagePK:34004173~piPK:34003707~t
heSitePK:497024,00.html (Letöltés ideje: 2014. 05. 19.)
SHASHANK, Joshi (2011): The Complexity of Arab Support. In: JOHNSON,
Adrian – MUEEN, Saqueb (szerk.) (2012): Short War, Long Shadow The Political
and Military Legacies of the 2011 Libya Campaign. Whitehall, London, Royal
United Services Institute for Defence and Security Studies. ISSN 1750-9432.
SHERWOOD, Harriett (2012): EU report calls for action over Israeli settlement
growth. The Guardian, 2012. 01. 08.
http://www.theguardian.com/world/2012/jan/18/eu-report-israeli-settlement-growth
(Letöltés ideje: 2014. 01. 25.)
SIPRI (2004). The United Nations – Middle East Arms Control Initiative.
http://archives.sipri.org/contents/expcon/bush0591.html (Letöltés ideje: 2014. 05.
03.)
SOLANA, Javier (2003): A Secure Europe in a Better World.
http://ue.eu.int/ueDocs/cms_Data/docs/pressdata/en/reports/76255.pdf (Letöltés
ideje: 2013. 10. 12.)
Spiegel (2010): Integration: Merkel erklärt Multikulti für gescheitert. (szn.) Spiegel,
2010. 10. 16. http://www.spiegel.de/politik/deutschland/integration-merkel-erklaert-
multikulti-fuer-gescheitert-a-723532.html (Letöltés ideje: 2014. 05. 15.)
STEIN, Arthur A. – LOBELL, Steven E (1997): The End of the Cold War and the
Regionalization of International Security. In: LAKE, David A. – MORGAN, Patrick
M. (szerk.) Regional Orders. Building Security in a New World. University Park, The
Pennsylvania State University Press. ISBN 978-0-2710-1704-4.
STEIN, Arthur A. – LOBELL, Steven E. : Geostructuralism and International
Politics: The End of the Cold War and the Regionalization of International Security.
In: LAKE, David A. – MORGAN, Patrick M. (szerk.) Regional Orders. Building
Security in a New World. University Park, The Pennsylvania State University Press.
ISBN 978-0-2710-1704-4. pp. 101–122.
http://www.grandstrategy.net/Publications/Articles/Articles/geostructuralism_SDOC
0399.pdf (Letöltés ideje: 2013. 07. 29.)
Stockholm program (2010). http://eur-lex.europa.eu/legal-content/EN/ALL/?
uri=CELEX:52010XG0504%2801%29 (Letöltés ideje: 2012. 05. 15.)
STONE, Diane (2000): Think Tank Transnationalisation and Non-Profit Analysis,
Advice and
STRATENSCHULTE, Eckart D. (2004): Ade, Ambiguität! Die neue
Nachbarschaftspolitik der EU. Osteuropa, 54. évfolyam, 7. szám, pp. 65–75.
TAUSCH, Arno (2004): Towards a European Perspective for the Common
Mediterranean House and the Positive Social Development Capability Of Islamic
Countries. In: Attiná, Fulvio – Rossi, Rosa (szerk.): European Neighbourhood
Policy: Political, Economic And Social Issues. Catania, University of Catania.
TOCCI, Nathalie (2007): What Went Wrong? The Impact of Western Policies
towards Hamas & Hizbollah. CEPS Policy Brief, No. 135, 2007. júl.,
http://shop.ceps.eu/BookDetail.php?item_id=1523 (Letöltés ideje: 2014. 02. 23.)
TOCCI, Nathalie (2009): Firm in Rhetoric, Compromising in Reality: The EU in the
Israeli-Palestinian Conflict’, Ethnopolitics, 8. évf., 3. szám, pp. 387–401.
TOCCI, Nathalie (2011): The EU, the Middle East Quartet and (In)effective
Multilateralism. Mercury, 2011. június, 9. szám,
http://www.iai.it/pdf/Mercury/Mercury-epaper_09.pdf (Letöltés ideje: 2014. 02. 23.)
Transparency International (2010): The good governance challenge: Egypt, Lebanon,
Morocco and Palestine.
http://www.transparency.org/WHATWEDO/PUB/THE_GOOD_GOVERNANCE_C
HALLENGE_EGYPT_LEBANON_MOROCCO_AND_PALESTINE (Letöltés
ideje: 2013. 02. 19.)
Turkey and NATO (é.n.): (sz.n.) http://www.mfa.gov.tr/ii_---turkey_s-contributions-
to-international-peace-keeping-activities.en.mfa (Letöltés ideje: 2014. 05. 31.)
TÜRKE András – VARGA Gergely – GAZDIK Gyula – TÁLAS Péter – CSIKI
Tamás – MOLNÁR Ferenc (2011): A líbiai beavatkozás motivációi és nemzetközi
megítélése. Nemzet és Biztonság, 2011. április.
UDASIN, Sharon (2011): Erdan, PA agree: Increase water cooperation. The
Jarusalem Post, 2011. 12. 14. http://www.jpost.com/Enviro-Tech/Erdan-PA-agree-
Increase-water-cooperation (Letöltés ideje: 2014. 05. 19.)
UfM (2011): Gaza Desalination Project. The Largest Single Facility to be built in
Gaza. http://ufmsecretariat.org/wp-content/uploads/2011/07/Gaza-Desalination-
Project-Fact-Sheet-14-May-2012.pdf (Letöltés ideje: 2014. 05. 19.)
UfM (2012): The UfM discuss the Gaza Water Desalination project with financing
institutions int he Gulf. 2012. 01. 18. http://ufmsecretariat.org/the-ufm-discusses-the-
gaza-water-desalination-project-with-financing-institutions-in-the-gulf/ (Letöltés
ideje: 2014. 05. 19.)
UfM (2014): Empowering Women in the Euro-Medierranean region: UfM
Conference marks the launching of projects and financing agreements on gender
affairs. http://ufmsecretariat.org/empowering-women-in-the-euro-mediterranean-
region-ufm-conference-marks-the-launching-of-projects-and-financing-agreements-
on-gender-affairs/ (Letöltés ideje: 2014. 06. 02.)
UN (1986): Vienna Convention on the Law of Treaties between States and
International Organizations or between International Organizations.
http://legal.un.org/ilc/texts/instruments/english/conventions/1_2_1986.pdf
Unió a Mediterráneumért nyilatkozat (2008. 07. 13.) http://ufmsecretariat.org/wp-
content/uploads/2012/09/ufm_paris_declaration1.pdf (Letöltés ideje: 2013. 04. 23.)
UNRWA (2011): Programme Budget 2012–2013.
http://www.unrwa.org/userfiles/file/financial_updates/2011/Blue%20Book%202012-
2013.pdf
UNRWA (2013): UNRWA Thanks EU for Support.
http://www.unrwa.org/newsroom/press-releases/unrwa-thanks-eu-support
USA Külügyminisztériuma nyilatkozata, 2012. 11. 23.
http://www.state.gov/r/pa/prs/ps/2012/11/200987.htm (Letöltés ideje: 2013. 05. 23.)
VÁNDOR János (2011): Gondolatok az Európai Unió közös kül- és
biztonságpolitikája, valamint a migráció összefüggéseiről. In: Nyusztay László
(szerk.): Tanulmányok a nemzetközi migráció köréből. Budapest, BGF/Perfekt. ISBN
978-963-394-802-6.
VEC (1998): Vienna European Council, 1998. december 11–12.
http://www.consilium.europa.eu/uedocs/cms_data/docs/pressdata/en/ec/00300-
R1.EN8.htm
Vegyi fegyver tilalmi egyezmény (Chemical Weapons Convention – CWC), 1993.
http://www.opcw.org/chemical-weapons-convention/ (Letöltés ideje: 2013. 04. 14.)
VILÁGBANK (2012): West Bank and Gaza. Towards Economic Sustainability of a
Future Palestinian State: Promoting Private Sector-led Growth. 2012. április.
68037-GZ számú jelentés.
http://siteresources.worldbank.org/INTWESTBANKGAZA/Resources/GrowthStudy
Eng.pdf (Letöltés ideje: 2013. 09. 24.)
VIOTTI, Paul R. – KAUPPI, Mark V. (2001): International Relations and World
Politics. Security, Economy, Identity. 2. kiadás. New Jersey, Prentice Hall. ISBN 0-
13-017277-4.
VOLTOLINI, Benedetta (2012): The role of non-state actors in EU policies towards
the Israeli-Palestinian conflict. Institute for Security Studies, Occassional Paper, 99.
szám, 2012. október. http://www.iss.europa.eu/de/publikationen/detail/article/the-
role-of-non-state-actors-in-eu-policies-towards-the-israeli-palestinian-conflict/
(Letöltés ideje: 2012. 12. 15.)
WÆVER, Ole (1996): European Security Identities. Journal of Common Market
Studies. 34. évf. 1. szám. pp. 103–132.
http://www.gla.ac.uk/0t4/crcees/files/summerschool/readings/summerschool09/
readings/Waever_for_Galbreath.pdf (Letöltés ideje: 2013. 07. 27.)
WALT, Stephen M. (1987): Origins of Alliances. Ithaca, Cornell University Press,
ISBN 0-8014-9418-4
WALTZ, Kenneth (1979): Theory of International Politics. Reading, Addison
Wesley Publishing. ISBN 0-201-08349-3.
Water Law (1959): http://www.sviva.gov.il/English/Legislation/Documents/Water
%20Laws%20and%20Regulations/WaterLaw1959-Excerpts.pdf (Letöltés ideje:
2014. 05. 23.)
WETZEL Tamás (2011): A bevándorlás kérdése Magyarországon. Pécs, Publikon
Kiadó.
WOLFERS, Arnold (1962): Discord and Collaboration: Essays on International
Politics. Baltimore, John Hopkins University Press.
WOODS, Ngaire (2000): The Political Econmy of Globalisation. In: WOODS,
Ngaire (szerk.): The Political Economy of Globalisation. Basingstoke, Macmillan,
ISBN 0-312-23321-3. pp. 1–9.
WORLD BANK (2009): Assessment of Restrictions on Palestinian Water Sector
Development, Sector Note for West Bank and Gaza. Washington, DC: World Bank.
YAFFE, Michael D. (2001): Promoting Arms Control and Regional Security in the
Middle East. Disarmament Forum, 2. szám, pp. 9–25.
ZANOTTI, Jim (2010): Israel and the Palestinians: Prospects for a Two-State
Solution. Congressional Research Service, 2010. 01. 08.
http://fpc.state.gov/documents/organization/137186.pdf (Letöltés ideje: 2014. 05.
23.)
ZOGBY, James (2011): Arab Attitudes, 2011. Arab American Institute Foundation,
http://b.3cdn.net/aai/3c5edf53ed2f56e799_5qm6ba4r9.pdf (Letöltés ideje: 2014. 05.
15.)
Függelék
1. sz. melléklet: Az Európai Unió eszközei Palesztinában
Politikai
Euro-mediterrán Partnerség (Euro-Mediterranean Partnership – EMP vagy
Barcelonai folyamat): multilaterális keretek jellemzik, 1995-ben jött létre. 15 uniós
tagállam és 13 mediterrán ország a tagja. Politikai, gazdasági és kulturális
párbeszédet folytat.
Társulási megállapodás (Association Agreement – AA): 1997-ben aláírt
kereskedelmi és együttműködési egyezmény az EU és a Palesztin Nemzeti Hatóság
között.
Európai Szomszédságpolitika (European Neighbourhood Policy – ENP): bilaterális
keretek között működik, a EMP-vel párhuzamosan, 2004-től. 25 uniós tagállam és 16
szomszédos ország politikai, gazdasági és kulturális együttműködése.
Akcióterv (Action Plan – AC): 2005-ben írta alá az EU és a Palesztin Nemzeti
Hatóság .
Unió a Mediterráneumért (Union for the Mediterranean – UfM): az EMP
„újraindításának” is tekinthetjük, 2008-ban 27 uniós tagállam és 16 mediterrán
partner között jött létre. Saját szervezeti szabályozással rendelkezik.
Gazdasági
Európai Fejlesztési Bank (European Investment Bank – EIB): hiteleket folyósít a
fejlesztési projektek megvalósításához 1995 óta.
Mediterrán Segítségnyújtás (Mediterranean Assistance – MEDA): pénzügyi
eszköz, koordinálja az Európai Bizottság projektjeit és az EIB hiteleit az EMP
keretek között. Két szakaszra osztották a fennállását: MEDA-I (1995–2000) és
MEDA-II (2000–2007).
Európai Kezdeményezés a Demokráciáért és az Emberi Jogokért (European
Initiative for Democracy and Human Rights – EIDHR): EiP hozta létre a
demokratizálódás folyamatának elősegítésére a Mediterráneumban. Az EIDHR-I
(2000–2006) és az EIDHR-II (2007–2013) nem került be az ENPI ernyője alá.
Euro-mediterrán Befejtetési és Partnerségi Képesség (Euro-Mediterranean
Investment and Partnership Facility – FEMIP): 2002-ben indult. Az EIB különböző
szolgáltatásait kapcsolta össze a mediterrán országok fejlesztési projektjeinek
igényeivel.
Európai Szomszédság és Partnerségi Eszköz (European Neighbourhood and
Partnership Instrument – ENPI): felváltotta 2007-ben a MEDA eszközt, hogy az
ENP bilaterális keretét kiegészítse más eszközökkel.
Ideiglenes Nemzetközi Mechanizmus (Temporary International Mechanism –
TIM): 2006 közepétől alkalmazták 2007-ig. Közvetlen finanszírozást biztosít a
rászoruló palesztin családoknak és a PNH-nak.
PEGASE (Palestino-Européen de Gestion et d’Aide Socio-Economique): a PNH
költségvetésének közvetlen finanszírozására hozták létre 2008-ban, bizonyos
projektekben az ENPI és az EIDHR kiegészíti.
Kulturális
Emberektől emberekig (People to People – P2P): a Barcelonai folyamattal egyidős,
a kultúrák közötti párbeszéd elősegítésére1995-ben jött létre.
Partnerség a békéért (Partnership for Peace Programme – PfP): 1998-ban
felváltotta a P2P-t. A békefolyamat megfelelő társadalmi hátterét hivatott létrehozni,
valamint a jó kormányzás és a demokrácia megvalósítását is szerepelteti a céljai
között.
Civil
EUPOL COPPS: rendőrségi kiképző civil misszió. Feladata a palesztin rendőri és
belbiztonsági egységek kiképzése és a felszerelésben az ellátottság javítása.
EUBAM RAFAH: határellenőrzési civil misszió a palesztin–egyiptomi határon.
2. sz. melléklet: Az ENP és az UfM működése
3. sz. melléklet: Az ACRS találkozók, tárgyalások kronológiája
Dátum Helyszín Esemény
1992. január Moszkva, Oroszország Multilaterális operatív ülés
1992. május Washington, D.C., USA 1. plenáris ülés
1992. szeptember Moszkva, Oroszország 2. plenáris ülés
1993. május Washington, D.C., USA 3. plenáris ülés
1993. június Nagy-Britannia Légi bázis látogatása
1993. július Kairó, Egyiptom Verifikációs workshop
1993. szeptember Dánia
Nova Scotia, Kanada
Hága, Hollandia
NATO-gyakorlat megfigyelése
Tengeri ügyek workshop
Kommunikációs workshop
1993. október Antalya, Törökország
Bécs, Ausztria
Információcsere és bizonyos katonai cselekmények
előrejelzése workshop
Hosszú távú kérdések és deklarált intézkedések
workshop
1993. november Moszkva, Oroszország 4. plenáris ülés
1994. január Hága, Hollandia Kommunikáció-technológiai szakértők ülése
1994. február Kairó, Egyiptom Konceptuális kosár workshop és ülés
1994. március Antalya, Törökország Operatív kosár workshop
1994. május Doha, Katar 5. plenáris ülés
1994. július Olaszország Tengeri bemutató hadgyakorlat
1994. augusztus Halifax, Kanada Haditengerészeti rangidős tisztek szimpóziuma
1994. október Párizs, Franciaország Konceptuális kosár workshop és ülés
1994. november Jordánia Operatív kosár workshop
1994. december Tunisz, Tunézia 6. plenáris ülés
1995. január Tunisz, Tunézia Tengeri hadgyakorlat-tervező ülés
1995. március Kairó, Egyiptom Kommunikációs hálózati szakértők és operátorok
képzési ülése
1995. április Antalya, Törökország Operatív kosár workshop
1995. május Hága, Hollandia Kommunikációs hálózati szakértők képzési ülése
1995. július Ontario, Kanada Haditengerészeti rangidős tisztek szimpóziumának
előkészítő ülése
1995. szeptember Ammán, Jordánia Regionális biztonsági központok szervezési ülése
(Forrás: Jentleson 1996)
4. sz. melléklet: A Kvartett határozatai
2013.09.27.SG/2202
http://www.un.org/News/Press/docs/2013/sg2202.doc.htm
2013.07.30.SG/2196
http://www.un.org/News/Press/docs/2013/sg2196.doc.htm
2012.04.11.SG/2182
http://www.un.org/News/Press/docs/2012/sg2182.doc.htm
2011.09.23.SG/2178
http://www.un.org/News/Press/docs/2011/sg2178.doc.htm
2011.08.20.SG/2177
http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/fa60ef1865699647852578f40041cdb9?OpenDocument
2011.08.16.SG/2176
http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/eb7a830bb18c51d9852578ee005e1280?OpenDocument
2011.07.05.SG/2175
http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/fef8c10985494ee6852578c40044faf7?OpenDocument
2011.05.20.SG/2174
http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/5098a747c454b8ce852578960061bb30?OpenDocument
2011.03.14.SG/2172
http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/d50ba20237f1057185257853006471de?OpenDocument
2011.02.05.SG/2168
http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/135695160a620d6985257830004c63f1?OpenDocument
2010.09.21.SG/2162
http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/31004ea63195c182852577a6004399dd?OpenDocument
2010.08.20.SG/2161
http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/bbb35fba3cd4d0ed85257785005ba8b0?OpenDocument
2010.06.21.SG/2160
http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/82881417edadd9ca85257749006e1322?OpenDocument
2010.05.11. http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/
SG/2159 1c01e8de31f0bf21852577200060c9ec?OpenDocument2010.03.19.SG/2158
http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/409607b6476a9116852576eb004854b6?OpenDocument
2010.03.12.SG/2157
http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/6fcdd86696367a17852576e700498e30?OpenDocument
2009.09.24.SG/2155
http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/be4d8023eaad0ae28525763b0072f024?OpenDocument
2009.06.26. SG/2152
http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/96edbf3d7db78264852575e10062bcee?OpenDocument
2008.12.15.SG/2147
http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/cc7266aff3a4e9d685257521000a01ef?OpenDocument
2008.11.09.SG/2145
http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/9aa4f770b501a3f8852574fd004adfc8?OpenDocument
2008.09.26.SG/2143
http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/30fdb7412d2dfb6a852574d3004d7da0?OpenDocument
2008.06.24. http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/c51e9dd24eab11cb852574720065e83f?OpenDocument
2008.05.02.SG/2137
http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/5c0a2a5019980da38525743d006540b1?OpenDocument
2007.12.18.SG/2134
http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/4610112c40316738852573b50047322f?OpenDocument
2007.11.27.SG/2133
http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/95084b39295786b4852573a0004cd5b8?OpenDocument
2007.09.23.SG/2132
http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/78dd0bc511e597d0852573600047d596?OpenDocument
2007.07.20.SG/2130
http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/df9a2a8119dd312a8525731e0049cf8a?OpenDocument
2007.06.27.2129
http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/821d29f106e7db2285257307006bf0e5?OpenDocument
2007.05.30.SG/2128
http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/c29136bcdcfa24ac852572eb006fbf77?OpenDocument
2007.03.21.SG/2125
http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/f7bfba5a60965b6e852572a6004b42d2?OpenDocument
2007.02.21.SG/2124
http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/fa28a41247cf99c98525728a004d4188?OpenDocument
2007.02.09.SG/2123
http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/5f457abca26d4d55852572800054be61?OpenDocument
2007.02.02.SG/2122
http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/ad711aa9f5aa9d26852572760075ec19?OpenDocument
2006.12.22.SG/2121
http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/e49dbbcc9de6d44c85257257004f256e?OpenDocument
2006.09.20.SG/2116
http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/41d65513937ece5c852571f0004a6e4b?OpenDocument
2006.06.17.SG/2051
http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/448893597eb7b9c185257192004a559a?OpenDocument
2006.05.09.SG/10453
http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/f54947c91ea0fc568525716a004ebdc0?OpenDocument
2006.03.30.SG/2110
http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/0cf4527604d404f985257141005a4b38?OpenDocument
2006.01.30.SG/2104
http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/354568cce5e38e5585257106007a0834?OpenDocument
2006.01.26.SG/2042
http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/35848865d8af0c67852571060054f5f2?OpenDocument
2005.12.28. http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/b4b69a9ac0a2a35e852570eb00620be7?OpenDocument
2005.12.05.SG/2102
http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/c1f0fe549a298018852570ce0071428f?OpenDocument
2005.10.28. http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/65d5bec21ff71d76852570a800739a8c?OpenDocument
2005.09.20.SG/10115
http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/0076097bfad0f17585257083004e730e?OpenDocument
2005.05.09.A/59/803S/2005/314
http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/ac6892eb4a5783738525700600551244?OpenDocument
2005.04.14.S/2005/430
http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/be86f5a326ac250d85256fe7006550bb?OpenDocument
2005.03.01.S/2005/088
http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/fe318b189f540a8e85256fb700601fbc?OpenDocument
2004.09.22.SG/2091
http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/e3b4033543cde39a85256f180064dd5c?OpenDocument
2004.07.08. http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/52311ce67d8947138525706100526d31?OpenDocument
2004.05.04.S/2004/421
http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/e60880c4416cbf0d85256ea0005264ba?OpenDocument
2004.05.04. http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/1bcb85a61e3b28df85256e8a00609b2e?OpenDocumenthttp://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/76f99ca5679b996e85256e8a00619d89?OpenDocument
2003.12.11. http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/8ed7bebf6f796bf385256e2f006d288c?OpenDocument
2003.09.26.S/2003/951
http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/62cde4faafd37ca185256dc00054fa45?OpenDocument
2003.06.22.CL03-230EN
http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/9724db78f39b02eb85256d4e006385e5?OpenDocument
2003.04.30.CL03-158EN
http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/3aa0a3d44a5cd7aa85256d1900505e9d?OpenDocument
2003.04.30.S/2003/529
http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/6129b9c832fe59ab85256d43004d87fa?OpenDocument
2003.02.19. http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/8a01ddca2cf7035185256cd300609fc9?OpenDocument
2002.12.20. http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/1217fd6d7731896385256c9b004cec90?OpenDocumenthttp://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/2b3d220a1ba158f185256ca60075b9d7?OpenDocument
2009.09.17. http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/54c9e0a5f8ccbd2b85256c3700653ea4?OpenDocument
2002.07.16. http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/7357e8b8ad3c711c8525737e0074da6e?OpenDocument
2002.05.02. http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/fc11356048c273b285256bc3007093bd?OpenDocument
2002.04.10.S/2002/369
http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/bfb3858c623f4a8085256b98004da30d?OpenDocument
2002.04.10. http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/4808d2e68a33b35385256b970062deaf?OpenDocument
2001.10.25. http://unispal.un.org/unispal.nsf/fdc5376a7a0587a4852570d000708f4b/fc33d890b2b968a785256af100662c08?OpenDocument
5. sz. melléklet: A palesztin–izraeli konfliktussal kapcsolatos CFSP határozatok
Téma Dátum Sorszám Elérhető
KKBF támogatása 1994.05.07. 94/276/CFSP L 119, 1994.05.07.
A 94/276/CFSP határozat kiegészítése 1995.6.01. 95/205/CFSP L 130, 1995.06.14.
A palesztin választások nemzetközi ellenőrzésében nyújtandó támogatás
1995.09.25. 95/403/CFSP L 238, 1995.10.06.
Jelölés az EU KKBF* különleges képviselői tisztségre
1996.1.25. 96/676/CFSP L 315, 1996.12.04.
Segítségnyújtás a Palesztin Hatóságnak a terrorizmus elleni védelemben
1997.04.29. 97/289/CFSP L 120, 1997.04.30.
A 96/676/CFSP határozatban foglalt jelentkezési határidő kitolása
1997.07.22. 97/475/CFSP L 205, 1997.07.31.
A 96/676/CFSP határozat módosítása 1998.10.26. 98/608/CFSP L 290, 1998.10.29.
97/289/CFSP kiterjesztése 1999.07.06 99/440/CFSP L 171, 1999.07.07.
A 96/676/CFSP határozat kiterjesztése 1999.10.11. 99/664/CFSP L 264, 1999.10.12.
L 021, 2000.01.26.
AZ EU KKBF különleges képviselőjének mandátummódosítása és -kiterjesztése
1999.12.17. 99/843/CFSP L 326, 1999.12.18.
AZ EU KKBF különleges képviselőjének kinevezése és a 96/676/CFSP határozat hatályon kívül helyezése
2000.12.14. 2000/794/CFSP L 318, 2000.12.16.
AZ EU KKBF különleges képviselőjének mandátum-kiterjesztése
2001.11.19. 2001/800/CFSP L 303, 2001.11.20.
AZ EU KKBF különleges képviselőjének mandátummódosítása és -kiterjesztése
2002.12.10. 2002/965/CFSP OJ L 334, 2002.12.11.
AZ EU KKBF különleges képviselőjének mandátummódosítása és -kiterjesztése
2003.06.16. 2003/445/CFSP L 150, 2003.06.18.
AZ EU KKBF különleges képviselőjének kinevezése és a 2002/965/CFSP határozat kiegészítése
2003.07.21. 2003/537/CFSP L 184, 2003.07.23.
AZ EU KKBF különleges képviselőjének mandátummódosítása és -kiterjesztése
2003.12.08. 2003/873/CFSP L 326, 2003.12.13.
AZ EU KKBF különleges képviselőjének mandátum-kiterjesztése
2004.06.28. 2004/534/CFSP L 234, 2004.07.03.
NAÜ tömegpusztító fegyverek elterjedése elleni tevékenységének támogatása az EU stratégiájának tükrében
2005.07.18.
2005.12.12.
2005/574/CFSP
2005/913/CFSP
L193, 2005.07.23.
L331, 2005.12.12.
AZ EU KKBF különleges képviselőjének mandátum-kiterjesztése
2005.07.28. 2005/587/CFSP L 199, 2005.07.29.
AZ EU KKBF különleges képviselőjének mandátummódosítása
2005.11.14. 2005/796/CFSP L 300, 2005.11.17.
EUPOL COPPS létrehozása 2005.11.14. 2005/797/CFSP L300, 2005.11.17.
Az EU KKBF különleges képviselőjének mandátum-módosítása
2005.11.16. 2005/836/CFSP L312, 2005.11.29.
EU BAM RAFAH 2005.12.12. 2005/889/CFSP L327, 2005.12.14.
AZ EU KKBF különleges képviselőjének mandátum-kiterjesztése
2005.02.02. 2005/99/CFSP L 031, 2005.02.04.
A békefolyamat EU főmegbízottja mandátumának meghosszabbítása
2005.02.02.
2005.07.28.
2005/99/CFSP
2005/587/CFSP
L31, 2005.02.04.
L199, 2005.07.29.
AZ EU KKBF különleges képviselőjének mandátum-kiterjesztése
2006.02.20. 2006/119/CFSP L 049, 2006.02.21.
2005/797/CFSP határozat végrehajtása 2006.11.20. 2006/807/CFSP OJ L 329, 2006.11.25.
EUPOL COPPS vezetőjének kinevezése 2006.11.21. 2006/853/CFSP L 331, 2006.11.29.
AZ EU KKBF különleges képviselőjének mandátummódosítása és -kiterjesztése
2007.02.15. 2007/110/CFSP L 046, 2007.02.16.
2005/797/CFSP határozat módosítása 2007.12.06. 2007/806/CFSP L 323, 2007.08.12.
2006/807/CFSP határozat módosítása 2007.12.06. 2007/808/CFSP L 323, 2007.08.12.
AZ EU KKBF különleges képviselőjének mandátummódosítása és -kiterjesztése
2008.02.18. 2008/133/CFSP L 043, 2008.02.19.
2005/797/CFSP határozat végrehajtása 2008.02.18. 2008/134/CFSP L 043, 2008.02.19.
2008/134/CFSP határozat módosítása 2008.06.23. 2008/482/CFSP L 163, 2008.06.24.
2005/797/CFSP határozat módosítása 2008.12.16. 2008/958/CFSP L 338, 2008.12.17.
AZ EU KKBF különleges képviselőjének mandátum-kiterjesztése
2010.02.16. 2009/136/CFSP L 046, 2010.02.17.
Az EU és Izrael közötti titkos 2009.03.16 2009/558/CFSP L 192, 2009.07.24.
információcsere biztonsági eljárása
2005/797/CFSP határozat módosítása 2009.12.15. 2009/955/CFSP OJ L 330, 2009.12.16.
AZ EU KKBF különleges képviselőjének mandátum-kiterjesztése
2010.02.22. 2010/107/CFSP L 046, 2010.02.23.
AZ EU KKBF különleges képviselőjének mandátum-kiterjesztése
2010.02.22. 2010/107/CFSP L 211, 2010.08.12.
AZ EU KKBF különleges képviselőjének mandátum-kiterjesztése
2010.08.11. 2010/447/CFSP L 211, 2010.08.12.
2005/797/CFSP és 2009/955/CFSP határozat módosítása
2010.12.02. 2010/747/CFSP L 318, 2010.12.03.
EUPOL COPPS 2010.12.17. 2010/784/CFSP OJ L 335, 2010.12.18.
EUPOL COPPS vezetőjének mandátum-kiterjesztése
2010.12.21. 2010/796/CFSP L 338, 2010.12.22.
2010/784/CFSP határozat módosítása és kiterjesztése
2011.12.19. 2011/858/CFSP L 338, 2011.12.21.
2010/796/CFSP határozat értelmében az EUPOL COPPS vezetőjének mandátum-kiterjesztése
2012.01.12. 2012/28/CFSP L 009, 2012.01.13.
2010/784/CFSP határozat módosítása és kiterjesztése
2012.06.25. 2012/324/CFSP L 165, 2012.06.26.
AZ EU KKBF különleges képviselőjének kinevezése
2012.01.23. 2012/33/CFSP L 019, 2012.01.24.
A KKTPFMÖ létrehozásának támogatása 2012.07.24. 2012/422/CFSP L 196, 2012.07.24.
AZ EU KKBF különleges képviselőjének mandátummódosítása és -kiterjesztése
2013.07.02. 2013/350/CFSP L 185, 2013.07.04.
EUPOL COPPS 2013.07.03. 2013/354/CFSP L 185, 2013.07.04.
*KKBF: közel-keleti békefolyamat
Forrás: http://eur-lex.europa.eu/en/index.htm
A közel-keleti tömegpusztító fegyvermentes övezet létrehozásával kapcsolatos EC- és CFSP-határozatok
A kettős felhasználású anyagok exportellenőrzése
1994.12.19. 94/3381 EC OJ L 367, 1994.12.31.
A 94/3381 EC határozat elfogadása
1994.12.19. 94/942/CFSP OJ L 367, 1994.12.31.
A 94/942/CFSP határozat módosítása
1996.06.27. 96/423/CFSP L 176, 1996.07.13.
A 94/942/CFSP határozat módosítása
1998.03.16. 98/232/CFSP L 092, 1998.03.25.
A kettős felhasználású anyagok exportellenőrzésének bevezetése
2000.06.22. 2000/1334 EC L 159, 2000.06.30.
A kettős felhasználású anyagok katonai célú felhasználásában technikai segítségnyújtás ellenőrzése
2000.06.22. 2000/0401/CFSP L 159, 2000.06.30.
A 94/942/CFSP határozat módosítása
2000.06.22. 2000/402/CFSP L 159, 2000.06.30.
A kettős felhasználású anyagok exportellenőrzésének felülvizsgálata a tagállamoknál
2004.132.13. 2004/16069 EC http://trade.ec.europa.eu/ doclib/docs/2005/january/
tradoc_121250.pdf
Katonai technológia és felszerelés exportellenőrzéséről szóló szabályok véglegesítése
2008.12.08. 2008/944/CFSP L 335, 2008.12.13.
Bizalomerősítés folyamatának támogatása a KKTPFMÖ* létrehozása céljából
2010.12.13. 2010/799/CFSP L 341, 2010.12.23.
A KKTPFMÖ létrehozásának támogatása
2012.07.24. 2012/422/CFSP L 196, 2012.07.24.
*KKTPFMÖ: közel-keleti tömegpusztító fegyvermentes övezet
6. sz. melléklet: A nemzetközi közösség és a MEWMDFZ
Kronológia
Dátum Esemény2012.11.24.2012.11.23.2012.07.23.
2012.04.30.-05.11.2011.10.14.
2011.09.02.
2011.07.6-7.
2011.04.20.
2010.12.03.
2010.07.22.
Oroszország 2013 áprilisát jelöli meg a konferencia időpontjánakUSA döntés a 2012. 12. 18-i konferencia elhalasztásárólEU Tanács 2012/422/CFSP határozata a folyamatban lévő tömegpusztító fegyverektől mentes övezet létrehozásáról a Közel-KeletenA 2015-ös bécsi NPT áttekintő konferencia előkészítő ülése (a 2012-es WMDFZ konferencia előkészületeiről beszámoló)Finnországot nevezik meg a konferencia házigazdájának, Jaakko Laajava a főmegbízottNAÜ 55. konferenciája (téma: aNAÜ biztonsági előírásainak alkalmazása a Közel-Keleten)EU szeminárium, Brüsszel, bizalomerősítés a WMDFZ elérése érdekében a Közel-Keleten (EU Tanács határozata, 2010/799/CFSP, 2010.12.13.)ENSZ BT 1977. határozatának elfogadása (10 évvel meghosszabbítják az ENSZ BT 1540-es határozatában foglalt mandátumot)EU Tanács 2010/799/CFSP határozata bizalomerősítés a WMDFZ elérése érdekében a Közel-Keleten, egyúttal az EU tömegpusztító fegyverekkel kapcsolatos stratégiájának átültetése a (Official Journal of the European Union, L341/27, 2010.12.23.Európai „hajlandóság” igazolása a szeminárium
2010.05.2009.07.19.
2009.06.04.
2009.04.29.2008.09.12.
megszervezésére (Catherin Ashton válaszlevele a NAÜ igazgatójának 2010.04.07-i levelére)NPT áttekintő konferenciaPelindaba szerződés hatályba lépése (Afrikai nukleáris fegyvermentes övezetről szóló szerződés)Kairó, Barack Obama felhívása a nukleáris fegyverektől mentes világ létrehozására19. GCC-EU és a miniszteri találkozó közös nyilatkozataNAÜ beszámolója Líbia nukleáris tevékenységéről
2008.07.13.
2008.06.19-20.
2008.04.25.2007.07.07.
2007.ápr.-máj.2006.06.01.
2006.04.27.
Barcelonai folyamat, Unió a Mediterráneumért (UfM) párizsi ülésén elfogadták, hogy a közös nyilatkozat 5. cikkébe beillesztik a tömegpusztító fegyverek proliferációjának megelőzéséről szóló szakaszt.EU nemzetközi szeminárium a Közel-Kelet biztonságáról, a WMD proliferációról, leszerelésről (Párizs)ENSZ BT 1810. határozatának elfogadásaA nukleáris terrorizmus tevékenységének elnyomásáról szóló nemzetközi egyezmény életbe lépéseFrancia elnökválasztás. Sarkozy kampányában elhangzik a Mediterrán Unió létrehozása.Weapons of Mass Destruction Commission jelentése kiemeli, hogy a Közel-Keleten a WMDFZ létrehozására erősíteni kell a nemzetközi törekvéseket.ENSZ BT 1673. határozatának elfogadása
2005.10.15.
2005.09.14.
2005.07.08.
2004.04.28.
2003.05.31.
2003.04.28-05.09.2002.11.25-26.2002.04.19.2001.06.18.2000.05.19.
1999.12.17.
1999.12.01.1998.12.04.1997.12.09.1997.12.17.
1997.04.29.1996.10.24.
Az új iraki alkotmány elfogadása (a tömegpusztító fegyverekre vonatkozó tilalmakkal)A nukleáris terrorizmus tevékenységének elnyomásáról szóló nemzetközi egyezmény életbe lépéseAz ENSZ Közgyűlése elfogadja a nukleáris terrorizmus tevékenységének elnyomásáról szóló nemzetközi egyezménytENSZ BT 1540. határozatának elfogadása (a tömegpusztító fegyverek és hasonló eszközök, anyagok megszerzésének megakadályozása a nem állami szereplők számára)Az USA nyilvánosságra hozza a Proliferációs Biztonsági KezdeményezéstNPT előkészítő bizottság 2. ülése (témák: Izrael csatlakozása az NPT-hez, WMDFZ létrehozása a Közel-Keleten)HCOC elfogadása (ballisztikus rakéták proliferációja elleni törekvés)NPT előkészítő bizottság 1. ülésekiégett fűtőelemek kezelésének biztonságáról és a radioaktív hulladékok kezelésének biztonságáról szóló közös egyezmény hatályba lépéseNPT felülvizsgálati konferenciaENSZ BT 1540. határozatának elfogadása (WMDFZ létrehozása a Közel-Keleten, UNMOVIC – ENSZ monitoring, verifikációs és ellenőrzési bizottság létrehozása)ENSZ Közgyűlés 5451. határozatának elfogadásaENSZ Közgyűlés 5374. határozatának elfogadásaENSZ Közgyűlés 5234. határozatának elfogadásaENSZ BT 1284. határozata értelmében az UNSCOM-ot felváltja az UNMOVICCWC (vegyi fegyver tilalmi egyezmény) hatályba lépéseNukleáris biztonságról szóló konvenció hatályba lépése
1996.09.10.1995.11.27-28.1995.04.17-05.12.1994.12.15.1994.10.26.1992.09.13.
1992.05.-1994.12.1991.12.06.
1991.10.30.1991.09.20.
1991.05.29.
1991.04.03.- 1999.12.17.1991.04.03.1991.03.06.
1991
1990.12.04.1990.05.28-30.1990.04.
1989.08.29.1989.12.15.1989.12.07.1988.05.09.1987.11.30.1987.02.26.
1987.02.08.
1986.10.27.
1986.12.03.1985.12.12.1985.09.25.1984.12.12.1983.12.15.1982.12.09.1981.12.09.1980.12.12.1979.12.11.1978.12.14.1971.12.12.
Átfogó atomcsend egyezmény (CTBT) megnyitása aláírásraBarcelona deklaráció elfogadása
NPT felülvizsgálati konferencia
ENSZ BT 4971. határozatának elfogadásaIzrael és Jordánia békeszerződéseArab Liga Tanácsának 98. ülése (arab álláspontok koordinálása a WMDFZ-t illetően)ACRS multilaterális munkacsoport létrejötte a madridi folyamat részekéntENSZ Közgyűlés 4630. határozatának adaptálása (WMDFZ létrehozása a Közel-Keleten)Madridi békekonferenciaNAÜ konferencia 571. határozatának elfogadása (NAÜ biztonsági intézkedéseinek alkalmazása a Közel-Keleten)George Bush Közel-Kelet fegyverzetcsökkentéséről szóló javaslata. The DISAM Journal, Summer 1991.UNSCOM létrehozása az iraki tömegpusztító fegyverek megsemmisítésének ellenőrzéséreENSZ BT 687. határozatának elfogadásaDamaszkusz deklaráció (arab országok együttműködése, felhívás a WMDFZ létrehozására a Közel-Keleten)ENSZ főtitkára tanulmányának publikálása (Effective and Verifiable Measures which Would Facilitate the Establishment of a Nuclear Weapons Free Zone in the Middle East)ENSZ Közgyűlés 4552. határozatának elfogadásaArab Liga csúcstalálkozó, Bagdad. Fő téma a WMDFZ létrehozása a Közel-Keleten.Hoszni Mubárak, egyiptomi elnök első alkalommal veti fel a tömegpusztító fegyverektől mentes Közel-Kelet ötletét, kibővítve a korábbi nukleáris fegyverek tilalmára vonatkozó tervet.NAÜ jelentése a biztonsági intézkedések alkalmazásáról a Közel-KeletenENSZ Közgyűlés 44108. határozatának elfogadásaENSZ Közgyűlés 4365. határozatának elfogadásaENSZ BT 612. határozatának elfogadásaENSZ Közgyűlés 4228. határozatának elfogadásanukleáris baleset vagy sugaras vészhelyzet esetén való segítségnyújtásról szóló egyezmény hatályba lépésenukleáris anyagok fizikai védelméről szóló egyezmény hatályba lépésenukleáris balesetekről adandó gyors értesítési egyezmény hatályba lépéseENSZ Közgyűlés 4148. határozatának elfogadásaENSZ Közgyűlés 4082. határozatának elfogadásaNPT felülvizsgálati konferenciaENSZ Közgyűlés 3954. határozatának elfogadásaENSZ Közgyűlés 3864. határozatának elfogadásaENSZ Közgyűlés 3775. határozatának elfogadásaENSZ Közgyűlés 3687. határozatának elfogadásaENSZ Közgyűlés 35147. határozatának elfogadásaENSZ Közgyűlés 3477. határozatának elfogadásaENSZ Közgyűlés 3364. határozatának elfogadása
1976.12.10.1975.12.11.1975.12.11.1975.03.26.1974.12.09.1974.09.16.
1970.03.05.1964.07.17-21.
1962.04.
ENSZ Közgyűlés 3282. határozatának elfogadásaENSZ Közgyűlés 3171. határozatának elfogadásaENSZ Közgyűlés 3474. határozatának elfogadásaENSZ Közgyűlés 3472. határozatának elfogadásaBiológiai és toxin fegyverekről szóló egyezmény hatályba lépéseENSZ Közgyűlés 3263. határozatának elfogadásaEgyiptom és Irán közös javaslatának benyújtása az ENSZ Közgyűlésnek a nukleáris fegyverektől mentes Közel-Keletre vonatkozóanNPT szerződés hatályba lépéseAfrikai Egység Szervezet csúcstalálkozója, Egyiptom. Fő téma: nukleáris fegyverek leszereléseKözel-Kelet mint nukleáris fegyverektől mentes övezet. A Közel-Kelet denuklearizálására létrejött bizottság hozta először nyilvánosságra a koncepciót. Megállapította, hogy a nukleáris proliferáció veszélyt jelent Izrael és a közel-keleti béke számára, és sürgette az ENSZ beavatkozását.
Forrás: EU Non-Proliferation Consortium alapján. http://www.nonproliferation.eu/middleEastSeminar2012/chronology/
7. sz. melléklet: A világ 5 legnagyobb donorállama által folyósított fejlesztési
támogatás 2001–2011 között (milliárd USD)
2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011
1.USA
13,853
USA
15,383
USA
17,502
USA
22,396
USA
26,454
USA
23,488
USA
22,656
USA
26,801
USA
28,984
USA
30,326
USA
29,082
2.Japán
11,687
Japán
11,432
Japán
9,876
EU
10,197
EU
10,793
EU
11,453
EU
11, 654
EU
12,189
EU
12,724
Nagy-
Britannia
12,889
Német-
ország
13,317
3.EU
10,345
EU
8,763
EU
9,416
Japán
10,020
Japán
10,303
Japán
10,123
Német-
ország
9,390
Német-
ország
10,670
Német-
ország
11,476
Német-
ország
12,852
Nagy-
Britannia
12,780
4.
Német-
ország
7,844
Német-
ország
7,005
Nagy-
Britannia
6,940
Francia-
ország
7,945
Francia-
ország
7,728
Német-
ország
8,549
Francia-
ország
8,428
Nagy-
Britannia
9,770
Nagy-
Britannia
11,427
EU
12,657
EU
11,854
5.
Francia-
ország
6,496
Francia-
ország
6,678
Német-
ország
6,915
Német-
ország
7,898
Német-
ország
7,354
Nagy-
Britannia
8,286
Nagy-
Britannia
8,135
Francia-
ország
9,241
Japán
10,746
Francia-
ország
11,438
Francia-
ország
11,065
Forrás: GHA Report, 2012 alapján, saját szerkesztés.
http://ec.europa.eu/europeaid/what/development-policies/financing_for_development/
accountability_report_2012_en.htm
8. sz. melléklet: Az EMP-ben, az ENP-ben és az UfM-ben részt vevő országok
EMP (1995) ENP (2004) UfM (2008)EU
tagállamokNem
EU tagokEU
tagállamokNem
EU tagokEU
tagállamokNem
EU tagok
Ausztria Algéria (AL) Ausztria Algéria (AL) Ausztria Albánia
BelgiumCiprus(EU tagjelölt)
Belgium Azerbajdzsán Belgium Algéria (AL)
Dánia Egyiptom (AL) Ciprus Egyiptom (AL) Bulgária Bosznia-
Hercegovina
Finnország Izrael Csehország Fehéroroszország271 Ciprus Egyiptom (AL)
Franciaország Jordánia (AL) Dánia Grúzia Csehország
Horvátország (EU tagjelölt)
Görögország Libanon (AL) Észtország Izrael Dánia Izrael
Hollandia Málta (EU tagjelölt) Finnország Jordánia (AL) Észtország Jordánia
(AL)
Írország Marokkó (AL) Franciaország Libanon (AL) Finnország Libanon
(AL)
271 Fehéroroszországgal nincs hatályos ENP társulási megállapodás
LuxemburgPalesztin területek (AL)
Görögország Líbia (AL)272 Franciaország Líbia (AL)2
Nagy-Britannia
Szíria (AL)273 Hollandia Marokkó (AL) Görögország Mauritánia
(AL)
Németország Tunézia (AL) Írország Moldova Hollandia Marokkó
(AL)
Olaszország Törökország
Lengyelország
Palesztin területek (AL) Írország Monaco
Portugália Lettország Szíria (AL) Lengyelország Montenegró
Spanyolország Litvánia Tunézia (AL) Lettország
Palesztin területek (AL)
Svédország Luxemburg Ukrajna Litvánia Szíria (AL)
Málta Luxemburg Tunézia (AL)
Magyarország MáltaTörökország (EU tagjelölt)
Nagy-Britannia Magyarország
Németország Nagy-Britannia
Olaszország NémetországPortugália OlaszországSpanyolország Portugália
Svédország Románia
Szlovákia Spanyolország
Szlovénia SvédországSzlovákiaSzlovénia
Magyarázat: AL = Arab Liga
Forrás: Fattal 2010
272 Líbia 1999 óta megfigyelői státuszban vesz részt.273 Szíriával az ENP társulási megállapodás tárgyalási fázisban van. (2013. október).
9. sz. melléklet: A palesztinoknak nyújtott nemzetközi támogatás megoszlása és
alakulása
Hivatalos nemzetközi segély Magán források
Multilaterális
békefenntartás
Egyéb
hivatalos
forrás
Nem
humanitárius
ODA
Nemzetközi
humanitárius
segély
Átutaláso
kFDI
14 19 1 899 618 1 307 115
A palesztinoknak nyújtott nemzetközi támogatás megoszlása 2010-ben (millió USD)
Forrás: GHA Report, 2012 alapján, saját szerkesztés
0
500
1000
1500
2000
2500
3000
1010
473 466657
353578 598 631
1103
618405
1559 14581347 1376
1177
15311767
2390
2829
2517
2001 20112003 2005 2007 2009
A palesztinoknak folyósított nemzetközi támogatások (2001–2011)
(sötét oszlop nemzetközi humanitárius támogatás, világos oszlop összes ODA, millió
USD. A 2011-ben folyósított összes ODA-ra nem áll rendelkezésre adat.)
Forrás: GHA Report, 2012 alapján, saját szerkesztés
10. melléklet: A 2011-es líbiai események kronológiája
Dátum Esemény2011. 02. 17. A Kaddáfi-rezsim elleni felkelés kirobbanás
02. 18–24. A rezsimpárti erőket kiűzik BengázibólA felkelők Miszrátában harcolnak a kormánypárti haderők ellen,a város győzelmének kezdeteZavijah város (Tripolitól nyugatra) a felkelők kezére kerül
02. 23. A britek kimenekítik állampolgáraikat Líbiából charter-gépekkel, katonai repülőgépekkel és hajókkal
02. 26. Megszületik az ENSZ 1970-es határozata a fegyverembargóról és a Kaddáfi család vagyonának befagyasztásáról
03. 01. Az ENSZ Emberi Jogi Tanácsában felfüggesztik Líbia tagságát03. 03. A Nemzetközi Büntető Bíróság (ICC) elkezdi vizsgálni a Kaddáfi-
rezsim emberiesség elleni bűntetteit03. 05. A Nemzeti Átmeneti Tanács (National Transitional Council – NTC)
első ülése Bengáziban03. 06. A kormánypárti haderők ellentámadást intéznek, a felkelők elveszítik
Bregát és Rasz Lanufot (Bengázitól nyugatra)03. 08. A NATO beveti az AWACS repülőket a líbiai légtérben zajló
mozgások ellenőrzésére03. 10. Kaddáfi pártiak visszaszerzik Zavijahot
Franciaország elismeri az NTC-t mint Líbia legitim kormányátAz Afrikai Unió elutasítja a külföldi katonai intervenciót LíbiábanA Kaddáfi ellenoffenzíva folytatódik a lázadók ellen Bengáziban
03. 12. Az Arab Liga megszavazza az ENSZ felhatalmazással létrehozandó repüléstilalmi övezetet
03. 17. ENSZ 1973-as határozata rendelkezik a repüléstilalmi övezet létrehozásáról – Kína, Oroszország, Németország, India és Brazília tartózkodik
03. 19. Elkezdődik az Odyssey Dawn hadművelet (USA, Nagy-Britannia, Franciaország hadseregei amerikai AFRICOM vezetésével), a brit elemét ELLAMY műveletnek neveztékAz első RAF Tornado repülőgép megérkezett az olasz légi bázisra, Gioia del Collébe
03. 20. A felkelők második offenzívája BengázibanRAF Typhoon repülőgép megérkezett az olasz légi bázisra, Gioia del Collébe.
03. 25. A NATO vállalja a repüléstilalmi övezet felügyeletétAjdabijánál a durva harcok a felkelők győzelmével érnek véget, továbbindulnak Bin Dzsavad, Rasz Lanuf és Brega felé
03. 31. Kezdetét veszi a Unified Protector NATO-misszió a légtérzár ellenőrzésére
04. 07. Kaddáfi seregei visszaszerzik Bregát04. 19–20. Nagy-Britannia, Olaszország és Franciaország bejelenti, hogy a
lázadókhoz kis létszámú katonai tanácsadó csapatot küldenek, de tagadják, hogy kiképzést nyújtanának számukra vagy felfegyvereznék őket
04. 30. A NATO-bombázások során Tripoliban megölik Kaddáfi legkisebb fiát és 3 unokáját
06. 04. Az első APACHE helikoptertámadás Brega mellettAz ICC elfogatási parancsot ad ki Kaddáfi ezredes ellen, valamint a fia, Szaif al-Iszlám és a titkosszolgálatok vezetője Abdullah al-Szanuszi ellen emberiesség elleni bűntettek miatt
06. 29. Francia katonai tisztségviselők elismerik, hogy fegyvereket dobtak le a felkelőknek Nafusza régióban
07. 27. Nagy-Britannia elismeri az NTC-t mint „kizárólagos kormányzati hatóságot” Líbiában, és a Kaddáfi-rezsim diplomatáit elküldi Londonból
08. 01. Miszrátától nyugatra a felkelők Zlitannál ismételt támadásba lendülnek08. 14–15. A felkelők elfoglalják Szormant és Szabrathát, Tripolitól nyugatra, és
folytatják a harcokat ZavijáértElvágják a fő ellátási útvonalakat Tunéziából és TripolibólA nafuszai régióban a felkelők ellenőrzik Gharijant és Tidzsit
08. 20. A lázadók Tripolit veszik támadás alá, Mermaid Dawn akció08. 23. Kaddáfi fő fogolytáborát lerohanják a felkelők Bab al-Aziziában,
jelezvén, hogy Tripoli elesett09. 01. 63 nemzet vesz részt Párizsban a csúcstalálkozón, amelyen a rivális
lázadók csoportjai közötti megbékélés a célAz EU bejelenti, hogy Líbia gazdasági fellendítése érdekében megszünteti a szankcióit 28 termék esetébenOroszország formálisan elismeri az NTC-t
09. 16. Az ENSZ BT elfogadja a 2009-es határozatot, amellyel utat enged az ENSZ líbiai támogató missziójának
09. 21. Kaddáfi városában Szirtében kemény harcok dúlnak, a Unified Protector műveletet ezért meghosszabbítják 90 nappal
10. 20. Kaddáfit elfogják és megölik, Szirte elesik10. 31. A NATO főtitkára bejelenti a „sikeres” misszió végét tripoli
látogatásakor
Forrás: Johnson – Mueen 2012
11. sz. melléklet: EMP partnerállamok akciótervei
ENP partner ország
A szerződés életbe lépésa az EU-val
ENP országjelentés
ENP akcióterv
Az EU által elfogadva
Az ország által elfogadva
Algéria 2005. szeptember - - - -Egyiptom 2004. június 2005. március 2007. tavasz 2007.03.05 2007.03.06Izrael 2000. június 2004. május 2004 vége 2005.02.21 2005.04.11Jordánia 2002. május 2004. május 2004 vége 2005.02.21 2005.06.02Libanon 2006. április 2005. március 2006 ősz 2006.10.17 2007.01.19Líbia - - - - -Marokkó 2000. március 2004. május 2004 vége 2005.02.21 2005.07.27Palesztin NH Interim-1997.07.01 2004. május 2004 vége 2005.02.21 2005.05.04
Szíria - - - - -Tunézia 1998. március 2004. május 2004 vége 2005.02.21 2005.07.04
12. sz. melléklet: Az Euro-Mediterráneumban aktív európai és regionális
hálózatok
Név Téma ElérhetőségMarseille Innovation kutatás http://www.marseille-innov.orgMEDINNOV Réseau Méditerranéen des Écoles
d'Ingénieurs Réseau Méditerranéen de
Pépinières d'Entreprises Technologiques – RMPE
Pôle Méditerranéen de Production de Contenu (Mediterranean Content Production Centre
kutatás http://www.medinnov.com/reseau/index.html http://www.rmei.net http://www.marscillc-
innov.urp/intcmalional/c3nil.hlnil
http://portail.medinnov.corn/ rubriquc.php3?id_rubrlque=l
FMES biztonság-politika
http://www.fmes-france.ore
ANIMA: Euro-Mediterranean Network of Investment Promotion Agencies
gazdaság http://www.animaweb.org
Mediterranean Business and Tourism Network
turizmus www.1stmediterranean.com/
FEMISE Network gazdaság http://www.femise.orgInstitut de la Méditerranée http://www.ins-med.org
http://intracom-cite.univ-aix.frAMI képzés http://www.femise.org/AMI
Ateliers Méditerranéens de l'Aménagement du territoire –AMAT (MediterraneanRegional Development Workshops)
regionális együtműködés
http://www.ins-med.org/2010/09/archives/
Coopération Métropole Méditerranée C2M
városok közötti együttműködés
http://www.ins-med.org/C2M
CPMV városok közötti együttműködés
http://intracomcite.univ-aix.frhttp://intracom-cile.univ-aix.fr/MAJ2000/progfra.html
EuroMed Market ipar/gazdaság http://www.euromedmarket.orgTéthys felsőoktatás http://www.tethvs-univ.org/fr/
labo.phtmlFinances Méditerranée [Mediterranean Finance]
befektetés http://www.financesmediterranee.com
COPPEM (Standing Committee for the Euro-Mediterranean Partnership of Local and Regional Authorities)
intézményi háttér
http://www.coppem.ors/fr/homeDage/home.asp
Medcoop együttműködés koordinálása
http://www.medcoop.com/
Interegionet fenntarthatófejlődés
http://www.intereeionet.org/MedCoastNet2/index fr.htm
EuroMedSys gazdaság http://www.euromedsvs.comClub de Marseille együttműködés
koordinálásahttp://www.club-marseille.org
Club de l'Arche Méditerranée innováció http://www.club-arche-med.orgADECI ipar www.adeci.org/Eurocities együttműködés http://www.eurocities.org/euromedFondazione Laboratorio Mediterraneo (Mediterranean Laboratory Foundation)
kultúratársadalom
http://www.euromedi.org
Academiamed kultúra, felsőoktatástársadalom
http://www.euromedi.org/accademiamed
Maison de la Méditerranée intézményiháttér
MAISON DE LA MEDITERRANÉE Tour bastionnée 41Rue Georges Pompidou - 90000 BelfortE-mail: [email protected]
Isolamed szigetek közötti együttműködés
http://www.isolamed.org
Almamed egyetemek közötti együttműködés
http://www.almamed.org
Labmed adatbázis http://www.medlab.orgEuromedcity városok közötti
együttműködéshttp://www.euromedcitv.org
Centre de télédétection méditerranéen (CTM - Mediterranean remotesensing centre)
környezetvédelem http://www.ctmnet.it
Fao-Copemed halászat http://www.faocopemed.orgEuropean Institute for Research on Mediterranean and Euro-ArabCooperation (MEDEA)
párbeszédtudáscsere
http://www.medea.be
Euro-Mediterranean Human Rights Network (EMHRN)
emberi jogok http://www.euromedrights.net
Medcities városok közötti együttműködés
http://www.medcities.ors
MedRegio Forum fenntartható http://www.medregio.org
fejlődésAgence universitaire de la francophonie (AUF – French-speakingUniversity Agency)
egyetemek közötti együttműködés
http://www.auf.orghttp://www.europe-ouest-maghreb.auf.org
Forrás: Voltolini 2012
13. sz. melléklet: A Hágai Programban lefektetett tíz prioritás
(COM, 2005, 0184)
1. Alapvető jogok és uniós polgárság: átfogó politikai stratégiák kidolgozása.2. A terrorizmus elleni küzdelem: átfogó válasz kidolgozása.3. Közös menekültügyi térség: egy hatékony és egységes eljárás bevezetése az
Unió által képviselt értékekkel és humanitárius hagyományával összhangban.4. A bevándorlás kezelése: kiegyensúlyozott megközelítés kidolgozása.5. Beilleszkedés: a bevándorlás társadalmunkra és gazdaságunkra gyakorolt
pozitív hatásainak maximalizálása.6. Belső határok, külső határok és vízumok: a külső határok integrált
igazgatásának kialakítása a biztonságosabb Unióért.7. Adatvédelem és biztonság az információcserében: a megfelelő egyensúly
megteremtése.8. Szervezett bűnözés: stratégiai koncepció kidolgozása.9. Polgári és büntető igazságszolgáltatás: hatékony európai igazságügyi térség
biztosítása mindenki számára.10. A felelősség megosztása és szolidaritás.
14. sz. melléklet: Az Európai Unióba (27) irányult bevándorlási adatai
(2001–2012) (fő)
2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012
EU (27) n.a. n.a. n.a. n.a. n.a. n.a. n.a. n.a. 1731100
1811300
1750600
1693900
Belgium 110410
113857
112060
117236
132810
137699
146409
164152 n.a. 135281 144698 147387
Ausztria 89928 108125
111869
122547
114465 98535 72862 73772 69295 70978 82230 91557
Bulgária n.a. n.a. n.a. n.a. n.a. n.a. 1561 1236 n.a. n.a. n.a. 14103
Ciprus 17485 14370 16779 22003 24419 15545 19017 14095 11675 20206 23037 17476
Csehország 12918 44679 60015 53453 60294 68183 104445
108267 75620 48317 27114 34337
Dánia 55984 52778 49754 49860 52458 56750 64656 57357 51800 52236 52833 54409
Észtország 241 575 967 1097 1436 2234 3741 3671 3884 2810 3709 2639
Finnország 18955 18113 17838 20333 21355 22451 26029 29114 26699 25636 29481 31278Franciaország n.a. n.a. n.a. n.a. n.a. 30154
429398
029660
8 296970 307111 319816 327431
Görögország n.a. n.a. n.a. n.a. n.a. n.a. n.a. n.a. n.a. 119070 110823 110139
Hollandia 133404
121250
104514 94019 92297 10115
011681
914351
6 122917 126776 130118 124566
Írország 64925 61725 58875 78075 102000
139434
122415 82592 50604 52339 53224 54439
Lengyelország 6625 6587 7048 9495 9364 10802 14995 47880 189166 155131 157059 217546
Lettország 5376 6642 4063 4844 6691 8212 7517 4678 3731 4011 10234 13303
Litvánia 4694 5110 4728 5553 6789 7745 8609 9297 6487 5213 15685 19843
Luxemburg 12135 12101 13158 12872 14397 14352 16675 17758 15751 16962 20268 20478
Magyarország 22079 19855 21327 24298 27820 25732 24361 37652 27894 25519 28018 33702
Málta 472 533 n.a. n.a. 187 1829 6730 6043 6161 4275 5465 7111Nagy-Britannia
372206
385901
431487
518097
496470
529008
526714
590242 566514 590950 566044 498040
Németország 879217
842543
768975
780175
707352
661855
680766
682146 346216 404055 489422 592175
Norvégia 34263 40122 35957 36482 40148 45776 61774 58123 55953 69214 70337 69908
Olaszország 208252
222801
470491
444566
325673
297640
558019
534712 442940 458856 385793 350772
Portugália 74800 79300 72400 57920 49200 38800 46300 29718 32307 27575 19667 14606
Románia n.a. n.a. n.a. n.a. n.a. n.a. n.a. 138929 135844 149885 147685 167266
Spanyolország
414772
483260
672266
684561
719284
840844
958266
599075 392962 360705 371331 304053
Svédország 60795 64087 63795 62028 65229 95750 99485 101171 102280 98801 96467 103059
Szlovákia 2023 2312 6551 10390 9410 12611 16265 17820 15643 13770 4829 5419
Szlovénia 7803 9134 9279 10171 15041 20016 29193 30693 30296 15416 14083 15022
Megjegyzés: szürke háttérrel az öt legnagyobb célország kiemelve.
Forrás: Az Eurostat adatai alapján saját készítés. http://epp.eurostat.ec.europa.eu/tgm/table.do?tab=table&init=1&language=en&pcode=tps00178&plugin=1 (Letöltés ideje: 2014. 05. 20.)
15. sz. melléklet: A palesztin–izraeli vízkérdés
15a. ábra: A megosztott vizek
Forrás: Michel et al. 2012
15b. ábra: A palesztin–izraeli felszíni és talajvizek szennyezettsége
Forrás: Michel et al. 2012
15c. ábra: A palesztin területekről Izrael irányába folyó, határokon átlépő folyók
Forrás: Michel et al. 2012
16. sz. melléklet: A talajvizekre vonatkozó nemzetközi megállapodások
Helsinki szabályozás* (1966): először helyezte a nemzetközi jog hatáskörébe az államhatárok alatt húzódó talajvizek jogállását.
Szöuli szabályozás* (1986): a helsinki szabályozást kiterjesztette egyéb vízgyűjtőkre is.
Bellagio szerződés-tervezet (1989): a nemzetközi vízgyűjtőkről szóló megállapodás modellje.
Vízügyi Konvenció (1997): kiterjesztette a szöuli szabályozást, beleértve azokat a vízgyűjtőket is, amelyek csak „hidrológiai kapcsolatban” állnak a nemzetközi határokkal.
Berlin szabályozás (2004) modern megközelítésbe helyezte a részvételt és a környezetvédelmet.
ENSZ Közgyűlés határozattervezete (2008): a nemzetközi felszíni és talajvizekről szóló jövőbeni szerződések modelljét alkotta meg az előző dokumentumok alapján.
* ratifikált megállapodás
Megjegyzés: A nem jelölt dokumentumok nem léptek hatályba, ami viszont nem jelenti, hogy hatástalanok maradtak volna.
