TERRY PRATCHETTBAFF!

TERRY PRATCHETT BAFF!

Sorozatszerkesztő: Terenyei Róbert

A szerző magyarul is olvasható művei:

KORONGVILÁGSOROZAT

SZÉLTOLÓALSOROZATA mágia színeA mágia fényeBbájos bajok

Faust ErikÉrdekes idk

Kallódó kontinens

BOSZORKÁNYOKALSOROZAT

Egyenjogú rítusokVészbanyák

Vége a mesénekHölgyek és urak

MaszkabálCarpe Jugulum

HALÁLALSOROZATMort

A KaszásGördül kövek

VadkanapóIdtolvaj

ŐRSÉGALSOROZATŐrség! Őrség!

FegyvertársakAgyaglábak

HazafiakAz ötödik elefánt

Éjjeli rjáratBaff!

ŐSI CIVILIZÁCIÓKALSOROZAT

PiramisokKisistenek

IPARI FORRADALOMALSOROZATMozgó képek

Az Igazság

IFJÚSÁGI SOROZATCseles

Fantasztikus Maurícius és az tanult rágcsálóiCsip-csap népek

HOSSZÚ FÖLDSOROZATA hosszú Föld

TERRY PRATCHETTBAFF!

TÖRTÉNET A KORONGVILÁGRÓL

DELTA VISION

2015

Terry PratchettBAFF!

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:Terry Pratchett: Th ud!

Copyright © Terry and Lyn Pratchett, 2005Borító © Paul Kidby

Hungarian translation © Járdán Csaba, 2015All rights reserved!

Ez a könyv kitaláció, bármilyen egyezés valós (élő vagy holt) személyekkel pusztán a véletlen műve.

© Delta Vision Kft ., 2015Szerkesztés: Sziklai István

Tördelés, nyomdai előkészítés: Giczi GyulaKorrektúra: Dobos Attila

Kiadja a Delta Vision Kft .Minden jog fenntartva!

Delta Vision Kft .1092 Budapest, Ferenc krt. 40.

Telefon: 36 (70) 322-3093www.deltavision.hu

Elsőként pedig azt cselekedte Tak, hogy megírta önmagát.Másodikként pedig azt cselekedte Tak, hogy megírta a Törvényeket.Harmadikként pedig azt cselekedte Tak, hogy megírta a Világot.Negyedikként pedig azt cselekedte Tak, hogy megírt egy barlangot.Ötödikként pedig azt cselekedte Tak, hogy megírt egy geódát, egy

kőből való tojást.

Annak utána a barlang szájának homályában a geóda megrepedt, és megszülettek a Fivérek.

Az első a Fivérek közül a fény felé indult, és megállt a szabad ég alatt. Ekképp túl magasra nőtt. Ő lett az első az Emberek közül. De nem talált Törvényekre, ennek okán megvilágosult.

A második a Fivérek közül a sötétség felé indult, és megállt a bar-lang kőboltozata alatt. Ekképp elérte a megfelelő magasságot. Ő lett az első a Törpék közül. Rátalált a Tak által írt Törvényekre, ennek okán megsötétült.

De Tak élő lelkének egy része a törött kőtojásba szorult, és lett be-lőle az első troll, s csak vándorolt a világon kéretlenül és feleslegesen, lélek vagy cél, tanulás vagy megértés híján. Egyként félve úgy a fényt, mint a sötétet, tántorog azóta is mindörökkön a homályban, semmit sem tudván, semmit sem tanulván, semmit sem teremtvén, semmi lé-vén önmaga is…

Részlet a Gd Tak ’Gar („Amiket Tak Írt”) prof. Szilajvér Sz. Sz. által készített átiratából (Láthatatlan Egyetemi Kiadó, 8 AM$). Az eredeti kéziratot szemlélve úgy tűnik, mintha az idézett részlet utolsó bekezdését egy jóval későbbi kéz toldotta volna hozzá a szöveghez.

Ő ki hegy nem sajtol őtŐ ki nap nem dermeszt őtŐ ki pöröly nem tör őtŐ ki tűz nem ijeszt őtŐ ki fej emel ő szív föléŐ gyémánt

A z Ankh-Morpork melaszbányájának legmélyebben húzódó vágatában talált bazalttömbbe vájt troll piktogramok fordítása; a véset becsült kora a közeli melasztömbök alapján körülbelül 500 000 évesre tehető.

9

Baff …Ilyen hang hallatszott, ahogy a nehéz bunkó lesújtott a

fejre. A test megrándult, aztán hátrahanyatlott.És ezzel – szem- és fültanúk híján – be is végeztetett;

a tökéletes vég, a tökéletes megoldás, a tökéletes történet.De ahogy a törpék mondják, ahol felfordulás támad, ott

mindig akad egy troll is.A troll látta.

Tökéletes napnak indult. Vinkó Szilárd tisztában volt vele, hogy hamarosan tökéletlenné válik, de elképzelhetőnek tűnt csupán erre a pár percre úgy tenni, mintha mégsem ez lenne a helyzet.

Épp borotválkozott. Részéről ez a dacos ellenállás ki-nyilvánításának mindennapos gesztusa volt, megerősítése annak, hogy… nos, hogy ő még mindig a régi, egyszerű Vinkó Szilárd.

10

Igaz, a műveletre egy nemesi kúriában került sor, és amíg ő ezzel foglalatoskodott, addig a komornyikja szemelvénye-ket olvasott fel neki a Hírlapból, de ezek csupán… kísérő-jelenségeknek számítottak. Ettől még Vinkó Szilárd volt az, aki visszanézett rá a tükörből. Ha egy napon Ankh her-cege nézett volna vissza rá, az valóban pocsék nap lett vol-na. A „herceg” egyébként is csak egy munkaköri leírás volt.

– A hírek legtöbbje a jelenlegi… törpehelyzetet taglal-ja, főméltóságú uram – tájékoztatta Willikins, miközben Vinkó épp az orra alatti kényes területtel bajlódott. Még mindig a nagyapja borotvakését használta. Egy másik hor-gony, ami a valósághoz kötötte. Emellett az acélja is sokkal jobb minőségű volt annál, mint amit manapság gyártottak. Sybil, akit különös lelkesedés fűzött a modern holmikhoz, folyvást arra biztatta, hogy szerezzen be egyet azokból a legújabb borotváló készülékekből, amelyekbe egy-egy apró, mágikus démont raktak, akik a saját ollójukkal villám-gyorsan le tudták nyírni a szőrt, de Vinkó kitartott. Ha már valakinek mindenképp egy pengével kellett hadonász-nia a torka körül, akkor ő akart lenni az a személy.

– A Kúm-völgy, a Kúm-völgy… – mormolta a tükör-képének. – Bármi új?

– Nem igazán, főméltóságú uram – lapozott vissza Wil-likins a címoldalra. – Egy beszámoló Támzúzó grag beszé-déről. Azt írják benne, hogy némi felfordulás támadt az eseményt követően. Néhány törpe és troll megsérült. Az etnikai csoportok vezetői nyugalomra szólítottak fel.

11

Vinkó lerázott egy kevés habot a pengéről.– Ha! Azt lefogadom. Mondja csak, Willikins, maga

sokat verekedett gyerekkorában? Tagja volt valamelyik ut-cai bandának, vagy ilyesmi?

– Abban a kiváltságban volt részem, hogy az Iszkol Ut-cai Faragatlan Fiúk társaságát gyarapíthattam, főméltóságú uram – válaszolta a komornyik.

– Tényleg? – kérdezte Vinkó, akit őszintén lenyűgözött a hír. – Amennyire emlékszem, azok veszett kemény csi-bészek voltak.

– Köszönöm, főméltóságú uram! – nyugtázta a komor-nyik rezzenéstelen arccal. – Büszkén állíthatom, hogy job-bára többet adtam, mint kaptam a felségterület kényes kér-désével kapcsolatos vitáink során, amelyeket a Kötél utcai fi atalemberekkel folytattunk. A rakodóhorog volt a kedvelt fegyverük, ha jól emlékszem.

– És a magáé…? – fi rtatta elképedve Vinkó.– Élesre fent garasokkal kivarrt simléder, főméltóságú

uram. Tumultuózus időkben mindig kéznél lévő, hasznos segédeszköz.

– Az istenekre, ember! Azzal akár meg is lehet vakíta-ni valakit!

– Úgy van, főméltóságú uram, de csak kellőképpen gon-dos célzást követően – felelte Willikins, aki épp aprólékos fi gyelemmel összehajtogatott egy törülközőt.

Most pedig itt állsz jól tápláltan, a hajszálcsíkos nadrágod-ban és a komornyik-frakkodban, mint akit skatulyából húztak

12

elő, gondolta Vinkó, miközben a füle alatti részt hozta rendbe. Én meg herceg vagyok. Hogy változik a világ!

– És maga hallotta már akár életében egyszer is, hogy valaki azt mondta volna: „Gyerünk, okozzunk egy kis fel-fordulást!”? – tudakolta a komornyiktól.

– Még soha, főméltóságú uram – felelte Willikins, ismét kézbe véve az újságot.

– Én sem. Ilyesmi csak a lapokban szokott megtörtén-ni. – Aztán a karján lévő kötésre pillantott. Mindettől füg-getlenül tényleg jókora felfordulás lett belőle.

– Említettem már, hogy én személyesen irányítottam a rendrakást? – fi rtatta.

– Nem, főméltóságú uram. Azonban azt itt is írják, hogy az utcán egymással tusakodó feleket a Városőrség vitéz erőfeszítéseinek köszönhetően sikerült szétválasz-tani.

– Tényleg azt a szót használják, hogy „vitéz”? – kérdez-te Vinkó.

– Úgy van, főméltóságú uram.– Hát, akkor jó – fogadta el mogorván Vinkó. – Arról

tesznek említést, hogy két városőrt is az Ingyenkórházba kellett szállítani utána, és hogy egyikük komolyan meg-sérült?

– Rejtélyes módon nem, főméltóságú uram – felelte a komornyik.

– Ha! Jellemző. Hát, mindegy… folytassa!Willikins komornyiki torokköszörülést hallatott.

13

– A következő előtt talán ajánlatosabb lenne, ha némileg lejjebb engedné a borotvát, főméltóságú uram. Már a múlt heti apró borotválkozási balesetet követően is szigorú dor-gálásban részesített őladysége.

Vinkó nézte, ahogy a tükörképe felsóhajt és leengedi a borotvapengét.

– Rendben, Willikins. Ne kíméljen!A háta mögött szakértő módon megzörgették az újságot.– A harmadik oldalon a szalagcím a következő: „Vám-

pírt a Városőrségbe?”, főméltóságú uram – idézte a komor-nyik, miközben elővigyázatosan hátralépett.

– A fenébe is! Ki árulta el nekik?– Csakugyan nem tudnám megmondani, főméltóságú

uram. Itt azt írják, hogy noha ön nem túlságosan barátja az elképzelésnek, miszerint egy vámpírnak is helye lenne az őrségben, a mai napon mégis megvizsgál ebben az ügy-ben egy újoncot. Azt írják, a kérdést élénk érdeklődés és heves vita övezi.

– Odalapozna a nyolcadik oldalra? – kérte Vinkó. Mö-götte ismét megzördült az újság. – Na? – tudakolta. – Ál-talában erre az oldalra szokták rakni azokat az ostoba po-litikai karikatúráikat, vagy nem?

– Letette már a borotvát, ugye, főméltóságú uram? – kér-dezett vissza Willikins.

– Igen!– Talán üdvösebb lenne, ha a mosdótáltól is eltávolodna

kissé, főméltóságú uram…

14

– Rólam is van egy rajz, ugye…? – faggatta Vinkó ko-moran.

– Valóban, főméltóságú uram. Az ábrán egy kis terme-tű, idegesnek tűnő vámpír látható, továbbá, amennyiben szabad így fogalmaznom, az ön életnagysá gúnál némi-képp nagyobbnak ábrázolt képe, amint áthajol az író-asztala fölött, miközben egy facöveket tart a jobb kezé-ben. A kép felirata a következő: „Na, mi az, maga karót nyelt?”, ami, főméltóságú uram, egy tréfásnak szánt szó-játék formájában utalna egyfelől a közismert kifejezésre, miszerint…

– Igen, azt hiszem, értem a célzást – szakította félbe Vinkó kimondottan elgyötörten. – Van rá valami esély, hogy leugrik, és sikerül még felvásárolnia az eredeti nyo-matot azt megelőzően, hogy Sybil szert tehetne rá? Min-den egyes alkalommal, amikor rólam közölnek egy karika-túrát, megkaparintja az eredetiket, fogja, és fellógatja őket a könyvtárban!

– Fizimisk, khm, úr roppant ügyes kézzel képes megra-gadni az egyedi jellegzetességeket, főméltóságú uram – is-merte el a komornyik. – És sajnálattal vagyok kénytelen közölni: őladysége már korábban utasított arra, hogy az ő megbízásából keressem fel a Hírlap szerkesztőségét.

Vinkó felnyögött.– Továbbá, főméltóságú uram – folytatta Willikins –,

őladysége a lelkemre kötötte, hogy emlékeztessem önt: neki és Szilárd fi atalúrnak pontban tizenegykor találkája van

15

önnel Jeromos úr műtermében. Úgy értesültem, a festmény megalkotása fontos szakaszába érkezett.

– De én…– Őladysége fölöttébb egyértelműen fogalmazott, fő-

méltóságú uram. Továbbá feltette a kérdést, miszerint, ha a V árosőrség parancsnoka sem vehet ki szabadnapot, akkor ki az, aki ezt megteheti?

Az 1802. évnek ezen a bizonyos napján Betyár Metód, a fes-tő az éj kellős közepén az éjjeliszekrénye fi ókjából hallatszó csatazajra riadt.

Már megint.

A pincében egyetlen apró fényforrás derengett, de valójá-ban csupán magának a sötétnek sikerült valamelyes formát adnia úgy, hogy egyes árnyakat elkülönített a még sötétebb árnyaktól.

Az alakok alig voltak kivehetőek. Egy közönséges szem-párral megáldott megfi gyelő képtelen lett volna eldönteni, hogy épp ki beszél.

– Erről egy szó sem eshet, megértették?

16

– Egy szó sem eshet? Hiszen halott!– Ez a törpék ügye! Nem pedig a Városőrségé! Nekik

semmi keresnivalójuk itt! Akarja bármelyikünk is, hogy ők itt lenn kutakodjanak?

– Vannak törpe fajú városőrök is…– Ha! D’rkza. Túl sok napfényben töltött idő. Azok

mostanra már nem mások, csupán alacsony emberek. Törpékként gondolkodnak talán? Vinkó pedig csak tur-kál és turkál majd, miközben rázza azt a szánalmas, lyu-kas rongy köteget, amit a törvényeiknek neveznek. Miért is kellene megengednünk egy ilyen becstelenséget? Emellett nem valami óriási rejtéllyel állunk szemben. Ezt csak-is egy troll művelhette, egyetértünk? Mondom: egyetér-tünk?

– Úgy kellett történnie – felelte az egyik alak erőtlen, öreg és az igazat megvallva bizonytalan hangon.

– Valóban, ezt egy troll tette – szólt egy az előzővel szinte azonos, ám annál némileg határozottabb hang.

Az ezt követő csendben csupán a szivattyúk soha nem szűnő zaja hallatszott.

– Csakis egy troll követhetett el ilyesmit – mondta az első hang. – Hát nem úgy tartja a mondás is, hogy minden bűntett mögött ott lapul egy troll?

17

A Pszeudopolisz Jardon álló őrségház előtt kisebb csődület verődött össze, mire Vinkó Szilárd parancsnok – aki egé-szen addig ragyogó, napfényes reggelnek örülhetett – meg-érkezett. A reggel persze továbbra is napfényes maradt, ám közel sem tűnt már olyan ragyogónak.

A tömeg fölött táblák lengedeztek. „Ki a vérszívókkal!!”, olvasta rajtuk Vinkó, meg „Nem A Hegyes Metszőfogak-ra!”. Kissé ijedt, ám makacs dacot sugárzó arcok fordul-tak felé.

Neki épp hogy csak, de sikerült elnyomnia a szájára to-luló káromkodást.

A közelben Richolt Ottó, a Hírlap fotóriportere ácsor-gott meglehetősen letörten egy napernyő takarásában. Mi-kor elkapta Vinkó pillantását, elkezdett nyomakodni a pa-rancsnok felé.

– Mit keres itt, Ottó? – szegezte neki a kérdést Vin-kó. – Azért jött, hogy készítsen pár képet egy jó kis zavar-gásról, ugye?

– Esz is hírnek számít, parancsnok – felelte Ottó, sze-mét makulátlanul csillogó cipőjére szegezve.

– Kitől kapta a tippet?– Én csak képeket készítek, parancsnok! – nézett fel

megbántottan a fényképész. – De egyépként sem árulhat-nám el önnek, még akkor sem, ha tudnám, a sajtó szapad-sága miatt.

– Mármint hogy a sajtó szabadon önthessen olajat a tűz-re, úgy érti? – követelt választ Vinkó.

18

– Ha egyszer esz is a szapadság része – válaszolta Ottó. – Aszt soha senki sem állította, hogy a szapadság kedves do-log lenne.

– De… hiszen maga is vámpír! – intett Vinkó a tiltako-zók felé. – Magának tetszik ez, amit itt kavartak?

– Esz akkor is hír, parancsnok – védekezett béketűrő-en a vámpír.

Vinkó ismét a csődületre meredt. Túlnyomórészt embe-rek alkották. Igaz, akadt köztük egy troll is, de ő alighanem csupán abból az általános megfontolásbó l csatlakozott hoz-zájuk, hogy valami történik, tehát érdemes megnézni. Egy vámpírnak falfúróra és sok-sok türelemre lett volna szüksé-ge ahhoz, hogy akár csak a legkisebb kényelmetlenséget is okozhassa egy trollnak. Bár az egészben akadt valami jó is: ez a kis mellékes színjáték legalább segített elterelni a népek fi gyelmét a Kúm-völgyről.

– Fura, hogy magával szemlátomást nincs semmi bajuk, Ottó – jegyezte meg Vinkó némileg lehiggadva.

– Nos, én nem hivatalos személyként fagyok jelen – ma-gyarázta a fényképész. – Nekem nincs jelvényem, sem kar-dom. Én nem fagyok fenyegető. Csak egy munkálkodó ha-lott. És én megnevettetem őket.

Vinkó a vámpírra pillantott. Erre soha nem gondolt még korábban. De igen… a kis, fontoskodó fényképész a vörös bélésű fekete frakkjában, meg az arra varrott sok zsebbel, amelyekben a munkájához szükséges holmikat tartotta, ra-gyogóra suvickolt fekete cipőjében, gondosan fésült frizurá-

19

jával, no meg végül, de nem utolsósorban a nevetséges ak-centusával, amely attól függően vált erősebbé vagy kevésbé érezhetővé, hogy kivel beszélt, valóban nem tűnt fenyegető-nek. Ottó inkább csak egy viccnek, egy nevetséges operett-vámpírnak látszott. Korábban egyszer sem ötlött föl Vin-kóban, hogy ez a vicc valójában a fényképészt szemlélőkön csattan. Nevettesd meg őket, és nem fognak félni tőled!

Biccentett a vámpír felé, majd belépett az őrségházba, ahol az ügyeletes tisztes asztala mögött – egy ládán – Va-lagi Szendi állt, a vadonatúj őrmesteri csíkokkal az egyen-ruháján. Vinkó magában megjegyezte, hogy valamit tenni kell majd a ládával kapcsolatban is. A törpe fajú vá rosőrök közül egyeseket érzékenyen érintett, hogy ezt kellett hasz-nálniuk.

– Azt hiszem, nem ártana, ha a fi úk közül ketten kiáll-nának az ajtó elé, Szendi – szólt oda az őrmesternőnek. – Semmi provokatív lépés, persze, csak egy kis emlékeztető a népnek arra, hogy a mi feladatunk a rend fenntartása.

– Nem hiszem, hogy szükségünk lenne erre, Vinkó úr – felelte a törpenő.

– Nem szeretném a Hírlapban viszontlátni egy felvéte-len, amint a Városőrség első vámpír fajú újoncát a tiltako-zók épp lerohanják, kápl… őrmester – szögezte le határo-zottan Vinkó.

– Sejtettem, hogy ezt nem szeretné, uram – válaszolta Szendi. – Ezért megkértem Angua őrmestert, hogy ke-rítse elő ő a hölgyet. Fél órával ezelőtt érkeztek meg a

20

hátsó bejáraton át. Az őrmester épp az őrségházat mu-tatja meg az újoncnak. Azt hiszem, pillanatnyilag épp az öltözőben tartózkodnak.

– Maga Anguát kérte meg erre? – kérdezte összeszoru-ló gyomorral Vinkó.

– ’genuram? – felelte hirtelen aggodalmas arccal Szen-di. – Ööö… valami gond van vele?

Vinkó rámeredt. Szendi kitűnő ügyeletes tisztes, villant át az agyán. Bárcsak több hozzá hasonló beosztottam lenne! És csak az istenek tudják, mennyire kiérdemelte azt az előlépte-tést, viszont, emlékeztette magát, Überwaldból származik, nem igaz? Észben kellett volna tartania azt a… dolgot a vám-pírok és a farkasemberek között. De talán az egész az én hi-bám. Mert én mondogatom nekik állandóan, hogy a zsaruk azok zsaruk, bármilyen fajúak is legyenek.

– Mi? Ó, nem – válaszolta fennhangon. – Valószínűleg nincs.

Egy vámpír és egy farkasember ugyanabban a szobában, gondolta, miközben elindult felfelé a lépcsőn az irodájába. Hát, valahogy kénytelenek lesznek elboldogulni egymással. És ez csak az első számú a gondjaink sorában.

– És Pesszimális urat felkísértem a kihallgatószobába – szólt utána Szendi.

Vinkó félúton felfelé megtorpant.– Pesszimális urat? – kérdezett vissza.– A kormányzati ellenőrt, uram – magyarázta az őr-

mesternő. – Azt, akit ön is említett…?

21

Ó, igen, hasított Vinkóba. A második számút a gondja-ink sorában.

Az egész politikai indíttatású volt. Vinkó maga sosem volt képes igazán ráérezni a politika műfajára, ami a becsületesek számára dugig volt csapdákkal. Ezt a bizonyos csapdát pedig az előző héten állították fel, lord Lodoci irodájában, egy kö-zönséges, mindennapi megbeszélés során…

– Á, Vinkó! – üdvözölte őlordsága, amint belépett. – Mily kedves öntől, hogy idefáradt! Gyönyörű napunk van, nem igaz?

Egészen mostanáig az volt, gondolta Vinkó, ahogy szem-ügyre vette az irodában tartózkodó másik két személyt.

– Látni kívánt, nagyuram? – fordult ismét a Patrícius felé. – Csak mert a Vízi utcán épp a Szilícium Rágalmazás-ellenes Liga tart felvonulást, és forgalmi dugó van egé-szen a Küsded kapuig…

– Biztos vagyok benne, hogy az említettek várhatnak, parancsnok.

– Igen, nagyuram. Épp ez a gond, nagyuram. Ezt teszi a forgalmi dugó.

Lodoci közönyösen legyintett.– Ha teli szekerek torlaszolják el az utcákat, az a hala-

dás jele, Vinkó – jelentette ki.

22

– De csupán átvitt értelemben, nagyuram – mutatott rá a parancsnok.

– Nos, akármi is legyen a helyzet, biztos vagyok abban, hogy a beosztottai kézben tartják a dolgokat – biccentett a Patrícius egy üres szék felé. – Oly számosan vannak im-már. És milyen költségek árán! Kérem, foglaljon helyet, parancsnok! Ismeri Kovács János urat?

Az asztal mellett ülő másik férfi kivette a pipát a szájá-ból, majd őrülten barátságos mosolyt villantott Vinkóra.

– Nem hinném, hogy uuolt már szerencsénk egymáshoz – szólt, és kinyújtotta a kezét. Elvileg nem lenne lehetséges, hogy valaki a ’v’-ket elnyelve raccsoljon arisztokratikusan, Kovács Jánosnak azonban valahogy mégis sikerült.

Még hogy kezet rázzak egy vámpírral? Rohadtul nem hin-ném, gondolta Vinkó, még egy olyannal sem, amelyik pocsé-kul kötött pulóvert visel. Ehelyett inkább tisztelgett.

– Részemről az öröm, uram! – felelte határozottan, vi-gyázzállásban. Tényleg szörnyűségesen festett az a pulóver. Émelyítő cikcakkminta díszítette a lehető legkülönösebb, egymáshoz nem illő színekben. Olyan benyomást keltett, mint egy ajándékba kapott holmi, amit egy színvak nagy-néni kötött a saját kezével. Azon ruhadarabok közé tarto-zott, amiket az ember nem mert eldobni, nehogy a szemét-szállítók aztán kiröhögjék, és felrugdossák a kukáit.

– Vinkó, Kovács úr az… – kezdte volna Lodoci.– Az Überwaldi Önmegtartóztatási Liga ankh-mor-

porki missziójának az elnöke – fejezte be a mondatot Vin-

23

kó. – És úgy hiszem, a mellette ülő hölgy pedig Hunyorgó Dorina asszony, ugyanannak a szervezetnek a pénztárosa. Ez az egész arról szólna, hogy alkalmazzunk egy vámpírt a Városőrségben, ugye, nagyuram? Már megint.

– Igen, Vinkó, arról – ismerte el Lodoci. – És, igen, már megint. Akkor, ha mindenki helyet foglalna? Vinkó?

Nincs menekvés, ezt tisztán érezte a parancsnok, mi-közben bosszúsan belerogyott a székbe. És ezúttal vesztés-re állt. Lodoci sarokba szorította.

Nagyon jól ismerte az összes érvet, ami amellett szólt, miért érdemes különféle fajok képviselőit alkalmazni a Város őrség kötelékében. Ezek az érvek alaposak és jók voltak. A velük ellentétes érvek között pedig néhány iga-zán rossz, helytelen is akadt. Immár trollok is szolgáltak a Város őrségben, továbbá rengeteg törpe, egy vérfarkas, három gólem, egy Igor és, nem utolsó sorban, Göcsört káplár1 – szóval miért ne csaphatott volna fel akár egy vámpír is? És az Önmegtartóztatási Liga létezése tény volt. A Liga fekete szalagját viselő vámpírok („Egyetlen Cseppet S em!”) létezése ugyancsak tény volt. Az igaz, hogy azok a vámpírok, akik megesküdtek, hogy lemon-danak a vérről, olykor kissé különösen tudtak viselkedni, de intelligensek voltak, okosak, és a társadalom számára

1 A Göcsört káplárral kapcsolatos helyzet kissé zavaros volt, ezt Vinkó is kény-telen volt elismerni. Görcsi ugyanúgy az emberi fajba tartozott, mint számos másik városőr. Csak épp mégis ő volt köztük az egyetlen, aki kénytelen volt egy ezt igazoló hivatalos iratot magánál hordani.

24

komoly erőforrást jelentettek. Továbbá a kormányzat leg-szembetűnőbb szerve a városban az őrség volt. Miért is ne épp annak keretei között mutattak volna látványos példát?

Azért, felelte Vinkó megviselt, de még létező lelke, mert te utálod azokat a rohadt vámpírokat. Semmi maszatolás, sem-mi tettetés, semmi „a közvélemény nem fogadná kedvezően” vagy „ez most nem a megfelelő idő” jellegű mellébeszélés. Egy-szerűen te utálod azokat a rohadt vámpírokat, és ez a te átko-zott Városőrséged.

Azok hárman mindannyian őt nézték.– Finkó úr – szólalt meg Hunyorgó asszony –, nem ke-

rülte el a fi gyelmünket, hogy önnek mind a mai napig nem sikerült egyetlen tagunkat sem alkalmasznia a Fárosőr-ségpen…

Miért nem ejted ki rendesen, hogy „Városőrség”?, kérdez-te magában Vinkó. Tudom, hogy képes lennél rá. Hagyd az ábécé negyven betűje által jelölt összes hangot belépni az életed-be! Ha mégis híján lennél néhánynak, kérj bátran Kovács úr-tól, neki több is akad, mint elegendő! Egyébként meg van egy új érvem. Ami támadhatatlan.

– Hunyorgó asszony – felelte fennhangon –, egyetlen vámpír sem kérte ez idáig felvételét a Városőrségbe. Egy-szerűen mentálisan nem alkalmasak a zsaruéletre. És a sza-batos megszólítás Vinkó parancsnok, ha kérhetem!

Hunyorgóné apró szemei az igazak rosszindulatától ra-gyogtak.

25

– Ó, csak nem aszt akarja mondani, hogy a fámpírok… ostopák? – szegezte a parancsnoknak a kérdést.

– Nem, Hunyorgó asszony. Azt akarom mondani, hogy intelligensek. És épp ez az önök gondja. M iért is akarná va-laki, aki értelmes személy, hogy naponta jó alaposan tö… fejbe rúgják, és mindezt havi összesen harmincnyolc dol-lár plusz illetményekért? A vámpírok tanultak, van stílu-suk, és még egy ’von’ is akad a nevükben. Ezernyi tevékeny-ség létezik, ami sokkal kedvezőbb a számukra annál, mint hogy zsaruként járják az utcákat. Mit kívánnak tőlem? Talán kényszerítenem kellene őket arra, hogy csapjanak fel városőrnek?

– Tiszti rangot kínálnának nekik? – fi rtatta Kovács Já-nos, aki izzadt, ám közben folyamatosan, mániákusan vi-gyorgott. A szóbeszéd szerint nagyon megszenvedett a Fogadalommal.

– Nem. Mindenki az utcán kezdi – felelte Vinkó. Ami nem volt teljességgel igaz, de a kérdés felmérgesítette. – És az Éjjeli őrség kötelékében. Ami kiváló kiképzést jelent. A létező legjobbat. Egy hét szolgálat esős éjjeleken, amikor köd száll fel a folyóról, és víz csöpög az ember nyakába, az árnyak közül pedig furcsa neszek hallatszanak… hát, olyan-kor kiderül, hogy igazi zsarualapanyaggal van-e dolgunk…

Már akkor érezte, ahogy kimondta. Egyenesen bele-sétált a csapdába. Ezek biztos találtak egy jelöltet!

– Nos, esz nagyszerű hír! – dőlt hátra Hunyorgó asz-szony.

26

Vinkó a legszívesebben megrázta, és a képébe ordította volna: maga nem vámpír, Dorina! A férje ugyan az, ez igaz, de ő is csak jóval azután vált vámpírrá, amikor már egyet-len józan elmében sem merülhetett fel a gondolat, hogy a fi ckót esetleg elönthetné a vágy, hogy megharapja magát! Az igazi fekete szalagosok kivétel nélkül igyekeznek szeré-nyen és teljesen hétköznapi módon viselkedni! Nincsenek hullámzó köpönyegek, nincs semmi szivornyázás és külö-nösen nincs különféle fűzős hálóingek ifj ú hölgyekről tör-ténő letépkedése! Mindenki pontosan tudja, hogy Kovács Már-Egyáltalán-Nem-Vámpír Jánost korábban Vargo St. Gruet von Vilinus grófnak hívták! De manapság már pi-pázik, hordja azokat a szörnyűséges pulóvereit, banánokat gyűjt és gyufaszálakból emberi belsőségek makettjeit épít-geti, mert meggyőződése, hogy a hobbik emberibbé teszik! De maga, Dorina?! Maga a Csálé utcában született! A ma-mája mosónő volt! A maga hálóingét senki sem tépné le, hacsak nem egy emelődaruval! De maga mégis annyira… beleéli magát ebbe az egészbe, ugye? A maga számára az egész egy átkozott passzió. Maga vámpírabbnak akar lát-szani maguknál a vámpíroknál is! Mellesleg azok a hegyes szemfogas protézisek csattognak, amikor beszél!

– Vinkó?– Hmm? – Vinkó ráébredt, hogy kimaradt a legutóbb

elhangzottakból.– Kovács úr néhány örvendetes hírrel szolgálhat – mu-

tatott rá Lodoci.

27

– Úgy bizony! – erősítette meg Kovács János mániá-kus mosollyal. – Uuuan egy újoncunk az ön számára, pa-rancsnok! Egy uuuámpír, aki önkéntesként jelentkezne a Uuuárosőrségbe!

– És asz éjszakai szolgálat, természetesen, semmiféle gon-dot sem jelent – toldotta meg Dorina diadalmasan. – Mi magunk fagyunk asz éjszaka!

– Azt akarják mondani, hogy köteles vagyok…? – kezd-te volna Vinkó.

Lodoci sietve közbevágott.– Ó, dehogy, parancsnok! Teljes mértékben tiszteletben

tartjuk önnek, mint a Városőrség vezetőjének a jogkörét és a döntési szabadságát. Nyilvánvalóan csak olyan szemé-lyek jelentkezését kell elfogadnia, akiket alkalmasnak tart a feladatra. Én mindössze annyit kérek öntől, hogy a min-denkit megillető tisztességes bánásmód jegyében hallgas-sa meg a jelöltet.

Ja, mer’ igen, gondolta Vinkó. De azért az Überwalddal folytatott politikai diskurzus is egy leheletnyivel könnyebbé válik, nem igaz, ha hivatkozhatsz arra, hogy még egy fekete szalagosod is van a Városőrségben? És ha netán visszauta-sítom ezt a jelöltet, akkor még alaposan meg is kell indokol-nom, hogy miért tettem. És az „egyszerűen csak rühellem a vámpírokat, rendben?” valószínűleg nem lenne kellően nyo-mós érv…

– Természetesen – felelte fennhangon. – Küldjék csak át hozzám a fi ckót!

28

– A fi ckó valójában egy hölgy – pontosított a Patrícius. Aztán lepillantott az előtte fekvő iratokra. – Salacia Delo-resista Amanita Trigestrata Zeldana Malifí… – itt szüne-tet tartott, átlapozott pár oldalt, majd folytatta: – …úgy vélem, néhányat ezek közül átugorhatunk, de a vége „von Humpeding”. A hölgy ötvenegy éves, de – tette hozzá siet-ve, mielőtt Vinkó megragadhatta volna az új ismeret által kínált lehetőséget – az nem kor egy vámpír esetében. Ó, és a maga részéről örömmel venné, ha egyszerűen csak Saci-ként hivatkoznának rá.

Az öltözőszoba nem volt elég tágas. Semmi sem lett volna elég tágas. Angua őrmester próbált nem lélegezni.

Egy nagy csarnok, az igen. A szabad tér, az még jobb lett volna. Tér, térre volt szüksége. Pontosabban olyan légtérre, ahol nem kellett vámpírt belélegeznie.

A fenébe, Szendi! De nem utasíthatta vissza, az rosszul vette volna ki magát. Így hát csak annyit tehetett, hogy vi-gyorgott, igyekezett kibírni, és legyűrni magában a kínzó késztetést, hogy a fogaival feltépje a lány torkát.

Akinek pedig biztosan tisztában kell len nie azzal, hogy mi történik, gondolta Angua. Egyszerűen tudatában kell lenni-ük annak, hogy csak úgy árad belőlük az ösztönös könnyed-ség, a bármilyen társaságban magabiztosan viselkedés aurája,

29

hogy akárhol képesek otthon érezni magukat, amitől mindenki mást az alacsonyabbrendűség és ormótlanság kínzó tudata tölt el körülöttük. Ajjaj. „Hívjon csak Sacinak!”, na hiszen!

– Elnézést ezért az egészért! – mondta fennhangon, miközben puszta akaraterővel igyekezett visszasimítani a tarkóján felmeredő szőrt. – Egy kicsit szűkösen vagyunk idebenn. – Köhintett. – De szóval ez lenne az. Ne aggód-jon, itt mindig ilyen szag van! És ne vesződjön azzal, hogy bezárja az öltözőszekrényét, mivel az összes kulcs egyfor-ma, meg egyébként is bármelyik ajtót ki lehet nyitni, ha a megfelelő helyen megütjük a keretet. Értékes dolgokat ne tartson benne, a hely túlságosan is tele van zsarukkal! És ne vegye túl komolyan, ha valaki szentelt vizet, vagy karót csempész majd a szekrényébe!

– Ennek tényleg van esélye? – érdeklődött Saci.– Esélye? – kérdezett vissza Angua. – Mérget vehet rá.

Én például az enyémben nyakörveket meg velős csont alakú kutyakekszet szoktam volt találni.

– És nem hánytorgatta fel nekik?– Mi? Nem! Soha ne panaszkodjon! – csattant fel An-

gua, miközben azt kívánta, bárcsak ebben a szent pillanat-ban abba tudná hagyni a lélegzést. Biztos volt benne, hogy a haja már így is kész szénaboglya.

– De én azt hittem, hogy a Városőrségben…– Nézze, ennek semmi köze ahhoz, hogy maga… hogy

mi mik vagyunk, érti? – vágott a szavába Angua. – Ha tör-pe lenne, akkor magasított talpú bakancsok lennének, vagy

30

egy hordozható létra, vagy valami hasonló, bár mostanában már nem túl sűrűn fordul elő ilyesmi. De ezt jobbára min-denkivel eljátsszák. Ez amolyan zsarudolog. Aztán pedig fi gyelik, hogyan bírja, érti? Senkit sem érdekel, hogy troll, vagy gnóm, vagy zombi, vagy éppen vámpír – túlságosan, tette hozzá magában –, de nem szabad hagynia, hogy azt higgyék, mindenért nyafog, vagy hogy beköpi a többieket. És az igazat megvallva az a kutyakeksz egész fi nom volt… Á, találkozott már Igorral?

– Számos alkalommal – felelte Saci. Angua erőltetetten elmosolyodott. Überwaldban állandóan össze lehetett fut-ni Igorokkal. Különösen, ha valaki vámpír volt.

– Az ittenivel is? – pontosított.– Nem hinném.Á! Nagyszerű. Angua általában igyekezett elkerülni Igor

laboratóriumát, mivel az onnan áradó szagok vagy maróan vegyiek voltak, vagy rettenetesen, lenyűgözően szervesek, ám ezúttal határozott megkönnyebbüléssel szimatolt be-léjük. Kicsit sebesebben indult meg az ajtó felé, mint azt az egyszerű udvariasság megkövetelte volna, majd kopo-gott.

Az ajtó nyikorogva résnyire nyílt. Bármilyen ajtó, amit egy Igor nyitott ki, nyikorgott volna. Az Igoroknak vala-hogy ösztönös tehetségük volt ehhez.

– Üdv, Igor! – köszönt Saci vidáman. – Adj egy hatost!Angua magukra hagyta őket, hadd csevegjenek. Az Igo-

rok természetüknél fogva szervilisek voltak, míg a vámpí-

31

rok ugyancsak természetükből eredően épp ennek szöges ellentétei. Tökéletes párosítás. Legalább most már mehe-tett, és valahol máshol végre rendesen levegőhöz juthatott.

Az ajtó kinyílt.– Pesszimális úr, uram – terelt be Szendi Vinkó irodájá-

ba egy magánál alig valamivel magasabb férfi t. – És a Hírlap hivatalosan megküldött példánya…

Pesszimális úr nagyon takaros ember benyomását kel-tette. Sőt, ami azt illeti, még egy takarosnál is takarosabbét. Olyan szigorúan élre hajtogatós alaknak tűnt. Olcsó, ám makulátlan tisztaságú öltönyt viselt, apró cipője csak úgy ragyogott. De a haja talán még a lábbelijénél is jobban fény-lett. Középen elválasztva és olyan szorosan lenyalva hordta, hogy a szemlélőben óhatatlanul felmerült a gondolat: talán nem is ráfésülték a koponyájára azokat az olajozott tincse-ket, hanem csak odafestették őket.

Lodoci elmondása szerint időről időre minden városi hi-vatalt átvizsgáltak. Így hát semmi sem indokolta, hogy épp a Városőrséget hagyják ki az ellenőrzésekből, nemde? Vé-gül is, a városi költségvetés jókora százalékát pocsékolták az intézményre.

Mire Vinkó rámutatott, hogy a pocsékolni ige csupán a hiábavalóan kidobott pénzzel kapcsolatban használatos.

32

Mindazonáltal, felelte a Patrícius. De nem folytatta se-hogy a mondatot. Pusztán ennyit mondott: mindazonál-tal. Azzal viszont nem lehet vitatkozni, hogy „mindazon-által”.

Mindennek a folyománya pedig Pesszimális úr volt, aki jelenleg épp Vinkó felé lépdelt.

És közben szó szerint meg-megcsillant néha. Vinkó se-hogy máshogy nem tudta volna szavakba önteni a jelensé-get. A férfi minden mozdulata… hát, takaros volt. Fogadok, hogy olyan félkör alakú bőr pénztárcája van, meg keskeny sza-lagon lógó pápaszeme, villant át a parancsnok agyán.

Pesszimális úr belehajtogatta magát a Vinkó íróasztalá-nak túloldalán álló székbe. Bőr irattáskájának páros kap-csai a végzet apró csattanásaival nyíltak meg. Aztán némi körülményeskedést követően a férfi az orrára biggyesztett egy pápaszemet. Ami egy keskeny fekete szalagon lógott.

– A lord Lodoci által ellenjegyzett meghatalmazásom, főméltóságú uram – nyújtott át egy lapot a parancsnoknak.

– Köszönöm, Pesszimális úr – pillantott az iratra Vinkó („meghatalmazott: Pesszimális A. E. úr”), mielőtt félre tette volna. – És hogyan segíthetnénk az ön munkáját? Melles-leg munkahelyi körülmények között elegendő a „Vinkó pa-rancsnok” megszólítás.

– Szükségem lesz egy irodára, főméltóságú uram. To-vábbá betekintési jogra az önök összes iratába. Amiként bizonyára tisztában van vele, teljes körű jelentést kell ké-szítenem őlordsága számára, beleértve a Városőrség költ-

33

ség-haszon elemzését is, továbbá a testület tevékenységének minden egyes aspektusára irányuló hatékonyságjavító ja-vaslatokat. Az ön közreműködése e folyamatnak, bár szer-fölött méltányolt, de nem nélkülözhetetlen eleme.

– Hatékonyságjavító javaslatok, hm? – ismételte derűs hangon Vinkó, miközben a Pesszimális A. E. úr széke mö-gött álló Valagi őrmester rettegve behunyta a szemét. – Kitűnő! Mindig is híres voltam az együttműködési hajlan-dóságomról. Azzal a hercegi címes dologgal kapcsolatban már említést tettem, ugye?

– Igen, főméltóságú uram – felelte Pesszimális A. E. ki-mérten. – Mindazonáltal ön Ankh hercege, és bármilyen egyéb módon szólítani önt nem lenne helyénvaló. Kifeje-zetten tiszteletlennek érezném az eljárást.

– Értem. És én hogyan szólíthatom önt, Pesszimális úr? – érdeklődött Vinkó, aki a szeme sarkából érzékelte, hogy az iroda túlsó felén az egyik padlódeszka szinte ész-revehetetlen mértékben ugyan, de megemelkedik.

– A „Pesszimális A. E.” teljes mértékben megfelelő lesz, főméltóságú uram – válaszolta az ellenőr.

– Ahol az „A” azt jelentené, hogy…? – fi rtatta Vinkó, a szemét egy pillanatra levéve a padlóról.

– Csupán annyit, hogy „A”, főméltóságú uram – felelte a hivatalnok türelmesen. – Pesszimális A. E.

– Úgy érti, nem adtak önnek nevet, csak monogramokat?– Pontosan, főméltóságú uram – válaszolta a kis ember.– És hogy hívják a barátai?

34

Pesszimális A. E. arckifejezéséből nyilvánvaló volt, hogy a kérdésben rejlő egyik alapvető feltételezést még csak megértenie sem sikerült, így Vinkó kissé megszánta.

– Nos, Valagi őrmester majd gondot visel önre – közöl-te tettetett kedélyességgel. – Kerítsen Pesszimális A. E. úrnak egy irodát valahol, őrmester, és tegye lehetővé, hogy beletekinthessen minden olyan iratba, amibe csak szeret-ne! – Amennyire ez csak lehetséges, tette hozzá gondolatban. Temesse papírhalom alá, ha ez távol tartja tőlem!

– Köszönöm, főméltóságú uram! – szólt a hivatalnok. – Továbbá néhány beosztottjával is szükséges lesz elbeszél-getnem.

– Miért? – fi rtatta Vinkó.– Hogy a jelentésem átfogó és teljes körű lehessen, fő-

méltóságú uram – válaszolta higgadtan Pesszimális A. E.– Bármit, amiről tudnia kell, el tudok mondani én is

– közölte Vinkó.– Valóban, főméltóságú uram, azonban egy vizsgálat

nem így zajlik. Nekem tökéletesen független személyként kell tevékenykednem. Quis custodiet ipsos custodes?, főmél-tóságú uram.

– Ezt ismerem – jelentette be Vinkó. – „Ki őrzi az őr-zőket?”. Hát én, Pesszimális úr.

– Á, de önre ki fi gyel, főméltóságú uram? – villant fel egy röpke mosoly a hivatalnok arcán.

– Ugyancsak én. Minden egyes pillanatban – felelte Vin-kó. – Higgye el nekem!

35

– Efelől nincs kétségem, főméltóságú uram. Mindazon-által nekem a közérdeket kell itt képviselnem. Igyekszem majd a lehető legkevésbé alkalmatlankodni.

– Nagyon fi gyelmes öntől, Pesszimális úr – adta fel végül Vinkó. Nem is tűnt fel neki, hogy az utóbbi időben sikerült ennyire Lodoci idegeire mennie. Ez az egész nagyon úgy festett, mint a Patrícius kis játékainak egyike. – Rendben. Nos, élvezetes, noha remélhetőleg nem túl hosszas itt tar-tózkodást kívánok önnek! Kérem, bocsásson meg, de ez a mai elég zűrzavaros egy reggel, azzal az átkozott Kúm-völ-gyi dologgal meg a hasonlókkal! Bejöhet, őrmester!

Ezt a trükköt Lodocitól tanulta el. Az épp aktuális ven-dég kényelmetlenül kezdte érezni magát, ha már az utána következő személy is belépett a szobába. Emellett a forró-ságnak köszönhetően Frédi rettenetesen izzadt; valóságos izzadóbajnok volt. Ráadásul az eltelt hosszú évek dacára sem sikerült rájönnie arra, hogy ha közvetlenül odakinn, az ajtó előtt megállt, akkor az irodában az egyik padló-deszka hajszálnyira megemelkedett, amit Vinkó könnyű-szerrel ki tudott szúrni.

A padlódeszka visszasüllyedt, az ajtó pedig kitárult.– El nem tudom képzelni, hogy csinálja, Vinkó úr! – lel-

kendezett Bendő őrmester derűsen. – Pont, mielőtt épp ko-pogni akartam!

Miután már hallgatóztál egy kicsit, toldotta meg magá-ban Vinkó. Viszont meglehetős elégedettséggel nyugtázta Pesszimális A. E. úr fi ntorát.

36

– Mi a helyzet, Frédi? – tette fel a kérdést. – Ó, ne aggód-jon, Pesszimális úr már épp indulni készült. Folytassák ak-kor, Valagi őrmester! További szép napot, Pesszimális úr!

Amint Szendi kiterelte a szobából az ellenőrt, Bendő Frédi levette a sisakját, és megtörölte a homlokát.

– Odakinn megint kezd forróság lenni – jelentette be. – Lefogadom, hogy előbb-utóbb vihar lesz belőle.

– Igen, Frédi. És pontosan mit is akartál? – érdeklődött Vinkó, egyben szerét ejtve annak is, hogy jelezze: bár min-dig szívesen látja az őrmestert, ez most nem igazán a leg-megfelelőbb pillanat a csevegésre.

– Ööö… valami komoly dolog zajlik az utcákon, uram – jelentette Bendő Frédi hivatalossá váló hangon, úgy, mint aki előzőleg többször elgyakorolta már ezt, mint a legmeg-felelőbbnek vélt mondatot.

Vinkó sóhajtott.– Úgy érted, Frédi, hogy valami történik éppen?– Igen, uram. A törpék azok, uram. Mármint az itteni

fi úk. És egyre rosszabb lesz. Folyton összedugják a fejüket, és sustorognak. Az ember akárhova néz, uram, csak sustor-gást lát. De ha közel megy hozzájuk valaki, azonnal abba-hagyják. Még az őrmesterek is. Elhallgatnak, és úgy néznek az emberre, uram. És ettől meg a trollok lesznek idegesek, ahogy az sejthető is előre.

– Nem fogjuk hagyni, hogy újrajátsszák a Kúm-völgyi csatát ebben az őrségházban, Frédi! – csattant fel Vinkó. – Tudom, hogy városszerte ez megy, most, hogy megint kö-

37

zeleg az évfordulója, de bármelyik zsaru, amelyik az öl-tözőben szeretne hagyományőrző történelmi játékokat játszani, úgy fogja érezni, mintha egy tonna szögletes fa-lazóegység omlana a fejére. És úgy kirúgom, hogy a lába sem éri a földet! Gondoskodj róla, hogy ezt mindenki ala-posan az eszébe vésse!

– ’genuram. De én nem erről beszélek most, uram. Ezzel mind tisztában vagyunk – folytatta Bendő Frédi. – Ez vala-mi más, valami új most. És nagyon rossz érzéseim vannak, uram, feláll tőle a hátamon a szőr! A törpék tudnak vala-mit. Valamit, amit nem akarnak elmondani.

Vinkó tétovázni kezdett. Bendő Frédit nehezen lehetett volna a nyomozói hivatást valaha ért legnagyobb ajándék-nak nevezni. L assú volt, tunya, és nem túlságosan képzelet-gazdag. De olyan régen tapodta már az utcák köveit, hogy szinte saját barázdát vájt beléjük, és valahol mélyen belül abban az ostoba, dagadt fejében mégis megbújt valami ki-mondott ravaszság, ami folyvást a széljárást szimatolta, meg a háttérzaj zsongását fülelte, és a falon megjelenő írásjeleket bogarászta – még ha ez utóbbit mozgó ajkakkal művelte is.

– Valószínűleg csak amiatt az átok Támzúzó miatt van az egész, aki megint feltüzelte őket, Frédi – vélte a parancs-nok.

– Igen, uram, hallottam, hogy emlegetik a nevét a halan-dzsázásukban, de ez több annál, esküdni mernék rá! Vagyis úgy értem, uram, hogy tényleg nagyon izgágáknak tűnnek. Ez valami fontos, uram. A csontjaimban érzem.

38

Vinkó megfontolta magában Bendő Frédi csontjainak, mint legfőbb bizonyító érvnek az erejét. Ezek nem olyas-mik voltak, amit érdemes lett volna az embernek egy hiva-talos bírósági tárgyaláson lobogtatni, de egy olyan ősrégi utcai zsaru, mint Bendő Frédi zsigeri megérzései nagyon is sokat jelentettek egy másik zsaru számára.

Így hát megkérdezte:– Hol van Karott?– Odakinn, uram. A délutáni és a reggeli szolgálatot is

elvállalta a Melaszbánya úton. Mindenki két műszakban dolgozik, uram – tette hozzá az őrmester szemrehányóan.

– Elnézést, Frédi, de te is tudod, hogy mi a helyzet! Nézd, elcsípem majd a kapitányt, ha visszaér. Ő törpe, biz-tos hallott valamit a susmusolásból.

– Azt hiszem, a kapitány kissé túl magas ahhoz, hogy meghallja ezt a susmusolást, uram – jegyezte meg különös hangon Bendő.

Vinkó félrebiccentette a fejét.– Ezt meg miért mondod, Frédi?Az őrmester megcsóválta a fejét.– Csak egy érzés, uram – felelte. Aztán múltba réve-

dő, reményvesztett hangon hozzátette: – Sokkal jobb volt, amikor még csak maga volt, meg én meg Görcsi meg a Ka-rott kölyök, eh? A régi szép időkben még mind tudtuk, hogy ki kicsoda. Ismertük egymás gondolatait…

– Igen, és azok a gondolatok azok voltak, hogy „bárcsak egyszer az életben nekünk is lenne esélyünk!”, Frédi – tol-

39

dotta meg a parancsnok. – Nézd, tisztában vagyok vele, hogy ez az egész mindannyiunkat megviseli, rendben? De szükségem van arra, hogy ti, rangidősök álljátok a sarat, érted? Hogy tetszik az új irodád?

Bendő képe felderült.– Nagyon pofás, uram! Csak az az ajtó ne lenne, persze.Hogy Bendő Frédinek megfelelő beosztást találjanak, az

korántsem bizonyult egyszerű feladatnak. Az őrmester rá-nézésre olyannak tűnt, akinek még akkor is kérdezősköd-nie kell, hogy merre van a helyes irány, amikor egy szirtről zuhan lefelé. De valóban kiismerni Bendő Frédit közel sem volt könnyű dolog. Az újabban bezupált zsaruk nem is is-merték őt igazából. Ők csupán egy meglehetősen gyáva, os-toba, kövér embert láttak benne, ami mellékesen mind igaz is volt. Azonban az őrmester több volt ennél.

Bendő Frédi már farkasszemet nézett egyszer a nyugdíj-ba vonulással, és nem kért többet belőle. Vinkó végül úgy oldotta meg a problémáját, hogy kinevezte őrizetes tisz-tessé – mindenki derültségére2 –, és adott neki egy irodát az utca túloldalán álló Városőrségi Kiképzőiskola épüle-tében, amit a népek addig – ahogy valószínűleg a jövőben is – mint a régi limonádégyártó üzemet emlegettek. Aztán az őrmester feladatkörét megtoldotta még a hivatalos ösz-szekötő tisztes szerepével is, mivel az jól csengett, és mert

2 Merthogy „a jó öreg Frédi aszitte, hogy körözöttes tisztessé nevezik ki, azér’ ugrott egyből”. Ez az úgynevezett hivatali humor szép példája, és mint ilyennek, egyáltalán nem szükséges viccesnek lennie.

40

úgysem tudta senki, hogy pontosan mi a fenét is jelent. Rá-adásul szolgálatra alárendelte Görcsit is, a modern Város-őrség másik, láb alatt lévő őslényét.

És az elképzelés bevált. Görcsi és Bendő pont ugyanannyi – rengeteg – utcai tapasztalattal és városismerettel rendel-kezett, mint maga Vinkó. Kettősük ide-oda lófrált, látszó-lag cél nélkül és teljességgel veszélytelen benyomást keltve, de közben nagyon is fi gyeltek meg füleltek a dzsungelek-ben használatos j elződobok városbéli megfelelőinek a hang-jára. Sőt, olykor egyenesen e jelződobok keresték fel őket. Frédi izzadságszagú kis irodájában hajdanán csupasz karú hölgyek kevertek hatalmas adagokban Szarszaparilla, Mál-naömlés meg Gyömbérbomba nevű italokat. Manapság a teáskanna alatt lobogott folyamatosan a tűz, és az irodában bármilyen időpontban tárt karokkal fogadták az őrmester régi cimboráit, a kiszolgált zsarukat és a vén börtöntöltelé-keket – akik olykor ugyanazok voltak –, Vinkó pedig öröm-mel ellenjegyezte az általuk bekebelezett fánkok számláit, amikor ezek a koros lókötők, hogy addig se lábatlankodja-nak a nejük körül, beugrottak kicsit Frédiékhez cseverészni. A befektetés bőven megérte. Az öreg zsaruk nyitott szem-mel jártak, és olyan pletykásak voltak, akár a mosónők.

Bendő Frédi életében immár az egyetlen gondot elvileg csak az az ajtó jelentette.

– A Történészek Céhe szerint minél többet meg kell őriznünk a régi üzemből, amennyire ez csak lehetséges, Frédi – jelezte Vinkó.

41

– Ezt tudom, uram, csak… hát, „Trécselde”, uram? De igazán!

– Viszont maga a réztábla az kimondottan szép, Fré-di – vigasztalta Vinkó. – Úgy tájékoztattak, hogy tényleg trécsnek nevezték a limonádészirupot. Ami érdekes tör-ténelmi tény. De ráragaszthattok egy papírt.

– Azt szoktuk csinálni, uram, de a fi úk mindig leszedik, és röhögcsélnek.

Vinkó sóhajtott.– Oldjátok meg valahogy, Frédi! Ha egy régi őrmester

már ilyesmit sem képes megoldani, akkor a világ csakugyan nagyon különös hellyé vált. Ez lenne minden?

– Hát, igen, uram, ennyi lenne. De…– Ugyan már, Frédi! Sűrű napnak nézünk elébe.– Hallott már a Ragyogóról, uram?– Az valami folteltávolító, makacs szennyeződések ese-

tére? – kérdezett vissza Vinkó.– Ööö… hogy mi, uram? – vágott meglepett képet az őr-

mester. És Bendő Frédinél senki sem volt képes zavartabb arcot vágni. Vinkó elszégyellte magát.

– Elnézést, Frédi! Nem, nem hallottam a Ragyogóról. Miért?

– Ó… hát, igazából nem lényeges. „Ragyogó úr, ő gyé-mánt!” Ezt a feliratot láttam az utóbbi időben néhány fa-lon. Troll falfi rka; tudja, amiket olyan mélyen vésnek be. Úgy tűnik, elég nagy zsibongást vált ki a trollok között. Lehet, hogy mégis valami fontos?

42

Vinkó biccentett. Az ember csak a saját felelősségére ve-hette semmibe a falakon feltűnő jeleket. Néha a város ezen a módon hozta a tudomásodra azokat a dolgokat, amelyek, ha nem is az agyában, a gondolatai között forogtak, de ott forrongtak nyikorgó szíve mélyén.

– Hát, tartsátok nyitva a szemeteket, Frédi! Bízom ben-netek, hogy nem hagyjátok a zsibongást visongássá elfajul-ni! – felelte Vinkó hangsúlyozottan derűsen, hogy kissé feldobja az őrmester hangulatát. – Most pedig fel kell ke-resnem a vámpírunkat.

– Sok szerencsét, Szilárd! Azt hiszem, tényleg hosszú nap lesz a mai.

„Szilárd”, villant át Vinkó agyán, miközben a vén őr-mester távozott. Az istenekre, tagadhatatlanul kiérdemelte, de csak akkor hív így, amikor tényleg aggódik. Hát, ezzel nincs egyedül.

Mindannyian az első elhajított követ várjuk.Aztán kinyitotta a Hírlap aznapi számát, amit Szendi

az asztalán hagyott. Mindig átfutotta a munkahelyén is, hogy tudatában legyen azoknak a híreknek, amelyekről Willikins egészségesebbnek látta, ha borotválkozás köz-ben nem számol be neki.

A Kúm-völgy, a Kúm-völgy. Egyenesre rázta a kinyitott újságot maga előtt, és mindenütt ezt látta benne. Azt a ro-hadt, átokverte Kúm-völgyet. Hogy az istenek vernék meg azt a nyamvadt helyet! Ámbár nyilván pontosan ezt is tet-ték: megátkozták, aztán magára hagyták. Szigorúan néz-

43

ve nem volt más, csak egy sziklás senki földje valahol a he-gyekben. Elméletileg jó messzire feküdt a várostól, de az utóbbi időben mintha egyre közelebb került volna. Mos-tanság a Kúm-völgy már nem is egy helynek számított, ha-nem gondolkodásmódnak.

Ha valakit csupán a puszta tények érdekeltek: a Kúm-völgy volt az a hely, ahol a törpék tőrbe csalták a trollokat, és/vagy ahol a trollok tőrbe csalták a törpéket egy baljós-latú napon, a részvétlen csillagok alatt. Ó, az igaz, hogy ez a két faj a Teremtés kezdetétől hadakozott egymással, már amennyire Vinkó tudta, de a Kúm-völgyi csata óta ez a kölcsönös gyűlölet Hivatalossá vált, és ilyen értelem-ben egyben aff éle hordozható földrajzi jelenséggé is: ahol törpék és trollok kezdtek verekedni egymással, az a hely azonnal Kúm-völggyé vált. Még ha ez csupán egy kocsmai ütésváltásban testesült meg, az akkor is a Kúm-völgyet jelentette. Az ütközet immár mindkét faj mitológiájának részévé vált, egyben csatakiáltássá és az ősi okká is, amiért képtelenség volt megbízni azokban a töpörödött, szakál-las/behemót, sziklás fattyúkban.

Az első Kúm-völgyi csatát azóta számos másik követte. A törpék és trollok közti háború természeti erők harca volt, mint amikor a hullámok viaskodnak a széllel. Saját tehetet-lenségi nyomatékkal rendelkezett.

A Kúm-völgyi Csata Napja szombatra esett, Ankh-Mor-pork pedig tele volt törpékkel meg trollokkal – és hogy ez mit jelentett? Hát azt, hogy minél több troll meg törpe

44

érkezett a hegyekből, az a rohadt, átokverte Kúm-völgy an-nál fontosabbá vált. A felvonulások és menetek még rend-ben voltak; a Városőrség megtanulta kezelni, és elválasztani őket, meg egyébként is fől eg reggel került rájuk sor, ami-kor a többség még józan állapotban leledzett. Ám amikor esténként a törpe- és trollkocsmák kiokádták magukból törzsközönségüket, akkor a pokol feltűrt ruhaujjal sétára indult.

A régi, csúf időkben a Városőrség ilyenkor sürgősen más-hol keresett magának valamilyen elfoglaltságot, és csak ak-kor bukkant fel ismét, ha az ádáz indulatok már kiforrong-ták magukat. Akkor aztán előhozták a rabszállító szekeret, és minden törpét meg trollt letartóztattak, aki túl részeg, kábult vagy halott volt ahhoz, hogy mozdulni tudjon. Ilyen egyszerűen ment az egész.

Viszont mindez már a múlté volt. Manapság túl sok törpe meg troll élt a városban ahhoz – nem, helyesbítés: Ankh-Morpork kultúrájának szövetét immár a törpék és trollok sokszínű, élénk, mind jobban gyarapodó lélek-számú közösségei oly mértékben gazdagították –, hogy a légkörben található… igen, nevezzük mondjuk így: mé-reg… mennyisége is fölöttébb felgyülemlett. Túl sok, ősi események fűtötte harag, túl sok, nemzedékről nemzedék-re átörökített sérelem. És persze túl sok vedelés.

És ekkor, amikor az ember azt hihette volna, hogy ennél rosszabb már nem is lehet a helyzet, felbukkantak Támzú-zó grag meg a cimborái. Mélytörpék, így nevezték őket, és

45

ugyanolyan bigott merevséggel ragaszkodtak az ősi törpe-hagyományokhoz, ahogy az alapkőzet a benne kanyargó telérhez. Úgy egy hónapja tűntek fel először; elfoglaltak pár régi házat a Melasz utcában, aztán felbéreltek egy csa-patnyit a helybéli legények közül, hogy hozzák rendbe a pinceszintet. A többiek gragoknak hívták őket, és Vinkó tudott annyit törpéül, hogy tisztában legyen a szó jelen-tésével: „a törpetanok hírneves mestere”. Azonban Tám-zúzó a maga sajátos módján gyakorolta ezt a mesterséget. A törpe faj felsőbbrendűségét hirdette a trollokkal szem-ben, és hogy minden törpének kötelessége dicső elődei pél-dáját követve arra törekedni, hogy a trollok fajzatát eltö-rölje a föld színéről. Valami szent könyvükben is említés esett ilyesmiről, miáltal a szemükben jogossá vált az egész, és valószínűleg kötelezővé is.

Az ifj ú törpék közül sokan fi gyeltek Támzúzó szavá-ra, mivel ősi történelemről, elrendeltetésről és hasonlókról szónokolt – csupa olyasmiről, amikről akkor szoktak, mi-dőn kedvezőbb színben akarnak feltüntetni valamilyen mé-szárlást. Az eff éle szöveg könnyen bárkinek a fejébe tudott szállni, már ha azt nem töltötte ki elegendő mennyiségű agy. A Támzúzóhoz hasonló rosszindulatú idiótáknak volt köszönhető, hogy manapság egyes törpék már nem pusztán a „népviseletük” szokványos részének tekinthető csatabárd-dal felövezve, de nehéz páncélingekben, állig csatacsillag-ban és pallosban jártak… méghozzá azon a pökhendi, os-toba, kihívó módon, amit „kongnak” becéztek.

46

De a trollok is fi gyeltek ám: mind nagyobb felülete-ket töltött be a zuzmó, a klánjelzés, a testvéset, és egyesek sokkal, de sokkal méretesebb bunkókat vonszoltak maguk után.

Pedig nem volt ez mindig így. Az utóbbi mintegy tíz év-ben a fajközi helyzet igen jelentősen enyhült. A törpék és a trollok mint fajok valószínűleg soha nem lehetnek egymás kebelbarátai, de a nagyváros egymás mellé kényszerítette, és egybekeverte őket, Vinkó pedig úgy látta, hogy a kisebb, felületi súrlódásoktól eltekintve sikerült együtt élniük.

Most viszont az olvasztótégely ismét csurig volt egymás-nak ütődő csomókkal meg göbökkel.

Hogy az istenek vernék meg azt a Támzúzót! Vinkó-nak viszketett a tenyere, hogy minél hamarabb bekasztliz-hassa. Bár a grag szigorú értelemben véve nem követett el semmilyen bűntettet, de egy vérbeli zsaru számára ez nem jelentett akadályt. Teljes lelki nyugalommal le lehetett vol-na csukatni mondjuk Valószínűleg Rendbontáshoz Veze-tő Viselkedés címén. De Lodoci aligha helyeselte volna. Jó eséllyel úgy érvelne, hogy ezzel csak olajat öntenek a tűzre. Egyébként meg hogyan válhatott volna a helyzet még en-nél is rosszabbá?

Vinkó behunyta a szemét, és felidézte maga előtt a vas-tag, fekete bőrköpenybe burkolt apró alakot, akinek a fejét csuklya óvta attól, nehogy elkövesse a napfény közvetlen megpillantásának bűnét. Kis termet, nagy szavakkal. Az utóbbiak is a fülében csengtek:

47

„Őrizkedjetek a trolltól! Meg ne bízzatok benne! Küld-jétek el a küszöbötökről! Mert semmi ő, puszta botlás az erők játékában, megíratlan és tisztátalan, az ásványi világ élő, gondolkodó lényekre adott sápadt, irigy visszhang-ja. A feje szikla, a szíve kő. Nem épít, nem ás, nem vet, és nem arat. Tolvajlásban fogant, s bármerre is vonszolja bunkóját, csak oroz. Ha éppen nem lop, akkor fontolgatja a lopást. Szánalmas létének egyetlen célja a vég, mely meg-szabadítja nyomorult sziklalényét a gondolat nehéz ter-hétől. Szomorúsággal telve mondom néktek: a troll meg-ölése nem gyilkosság, legrosszabb esetben is kegyes tett csupán.”

Körülbelül ekkor történt az, hogy a csőcselék betört a csarnokba.

Ez mutatta, hogyan válhatott volna a helyzet még en-nél is rosszabbá. Vinkó ismét az újságra pillantott, ez-úttal bármi olyan után kutatva, ami arra utalt volna, hogy Ankh-Morpork polgárai azért még mindig a valós világ-ban élnek…

– Ó, a fenébe! – pattant föl, majd viharzott le a lépcsőn úgy, hogy Szendi gyakorlatilag fedezékbe bújt a dübörgés hallatán. – Tudomásunk volt erről? – csapta le az iratot a szolgálati naplóra.

– Tudomásunk volt miről, uram? – kérdezett vissza Szendi.

Vinkó a negyedik oldalon olvasható rövid, képes beszá-molóra bökött az ujjával.

48

– Látja ezt? – vicsorogta. – Az a borsóagyú idióta a Postahivatalban fogta magát, és épp most kibocsátott egy Kúm-völgyes bélyeget!

A törpe zaklatottan a cikkre pillantott.– Öhm… két bélyeget, uram – pontosított.Vinkó közelebbről is megnézte a cikket. Az első alka-

lommal nem igazán volt ideje elmerülni a részletekben, mi-vel a vörös köd jóval hamarabb leereszkedett a szeme elé. Ó, igen, tényleg két bélyegről volt szó. Majdnem teljesen egyformáknak tűntek. Mindkettőn a Kúm-völgy – azaz egy hegyektől körülvett sziklás térség – volt látható. To-vábbá mind a kettőn egy csatajelenetet ábrázoltak, csak az egyiken apró, trollszerű alakok üldöztek még apróbb törpé-ket jobbról balra, míg a másikon törpék szegődtek a balról jobbra menekülő trollok nyomába. A Kúm-völgyi ütközet, ahol a törpék rajtaütöttek a trollokon, illetve ahol a trol-lok rajtaütöttek a törpéken. Vinkó felnyögött. Válassza ki tetszése szerint az önnek megfelelő hülye történelmi válto-zatot, csupán tíz garas egy darab, magas gyűjteményi érték!

– „A Kúm-völgyi Csata Emlékív” – olvasta. – De hisz mi nem akarjuk, hogy emlékezzenek rá! Azt akarjuk, hogy felejtsék el az egészet!

– Ezek csak bélyegek, uram – próbálta nyugtatni Szen-di. – Vagyis hát, semmilyen törvény nem tiltja, hogy bé-lyegeket adjanak ki…

– De igenis kellene lennie egy törvénynek, ami megtilta-ná, hogy a népek átokverte hülyék módjára viselkedjenek!

49

– Ha tényleg lenne egy ilyen, uram, minden nap túlóráz-nánk – jegyezte meg vigyorogva az őrmesternő.

Vinkó leeresztett kissé.– Ja, és senki sem lenne képes olyan ütemben cellákat

építeni. Emlékszik a múlt hónapban arra a káposztaszagú bélyegre? „Küldje el távolba szakadt fi ainak és leányainak az otthon ismerős illatát!” Szó szerint berobbantak, ha va-laki túl sokat tárolt belőlük egy helyen!

– Máig nem voltam képes kimosni a ruháimból a sza-got, uram.

– Jó pár más személyhez hasonlóan, akik pedig több száz mérföldnyire élnek innen, fogadok. Végül mit csinál-tunk azokkal az átkozott vackokkal?

– Beraktam őket a négyes számú bizonyítékos szekrény-be, és benne hagytam a kulcsot a zárban – válaszolta Szendi.

– De hát Göcsört Görcsi bármit elemel, amit nem… – kezdte volna Vinkó.

– Pontosan, uram! – szakította félbe az őrmesternő de-rűs arccal. – Hetek óta színét sem láttam egynek sem.

A kantin irányából csörömpölés hallatszott, aztán ki-abálás. Vinkót a lénye mélyén élő valami – talán az a rész, amelyik folyamatosan az első elhajított követ várta – olyan sebesen lódította át az őrségház központi irodáján, majd le a folyosón a kantin ajtajáig, hogy a nyomában csak úgy örvénylettek a porszemcsék.

Az ott a szeme elé táruló tablót a bűntudat különféle árnyalataival festették meg. A kecskelábú asztalok egyike

50

az oldalára döntve hevert. A padlóra étel és olcsó, bádog-ból készült evőeszközök szóródtak. A felfordulás egyik ol-dalán Csillám városőrt fogták vissza Kékpát és Pala troll városőrök, míg a másikon a törpe Tártpajzsi városőrt emel-te a levegőbe a valószínűleg emberi fajú Göcsört káplár és a határozottan emberi fajú Tőkési városőr.

A többi asztalnál ülő városőrök is mind a felpattanás különféle fázisaiban váltak mozdulatlanná. És a csendben csupán azok érzékeny füle hallhatta meg, amint különféle kezek egy-két ujjnyira tetszőleges fegyverek markolataitól megtorpannak, majd pedig lassan leereszkednek, akik ki-fejezetten ez után a hang után kutattak.

– Rendben – törte meg Vinkó a kongó, süket csendet. – Ki lesz az első, aki valami pofátlanul link dumát megpró-bál lenyeletni velem? Göcsört káplár?

– Hát, Vinkó úr, az a helyzet… – eresztette le Gö-csört Görcsi a megnémult Tártpajzsi városőrt a padlóra – …ööö… hogy Tártpajzsi itt… felkapta Csillám… igen, véletlenül Csillám bögréjét kapta fel, ami azt illeti… és… mi mind láttuk és már ugrottunk is, igen… – gyorsult fel a kis káplár, hogy az igazán zűrös részleteket sikere-sen áthidalta – …és ezért borult fel az asztal is… mer’ – torzult Görcsi arca szándéka szerint alighanem az eré-nyes imbecillitás maszkjává, de bármi is volt az eredeti szándék, a végeredmény rémítőnek bizonyult – szörnyen megégethette volna magát, ha beleiszik a trollkávéba, uram.

51

Vinkó magában sóhajtott. Ostoba és béna mentegető-zés volt ugyan, de legalább nem kimondottan pocsék. Mel-lette szólt például az, hogy rendelkezett a tökéletes hitel-telenség erényével. Egyetlen törpe sem ragadott volna fel soha, még véletlenül sem egy bögrét, ami trollkávéval volt tele, lévén az utóbbi olvadt vegyszerek keverékéből állt, amelynek a tetejére rozsdaport szórtak. És ezzel minden-ki tökéletesen tisztában is volt, mint ahogy azzal is, hogy Vinkó fi gyelmét nem kerülhette el a Tártpajzsi feje fölé emelt csatabárd, vagy hogy Kékpát városőr épp abban a testhelyzetben dermedt mozdulatlanná, amikor egy bun-kót igyekezett kicsavarni Csillám kezéből. Amiképp azt is pontosan tudta mindenki, hogy a parancsnok jelen han-gulatában gondolkodás nélkül kirúgja azt az átkozott bo-londot, aki akár csak egyetlen rossz mozdulatot is tesz, sőt alighanem még a közelében állókat is.

– Tehát akkor ez történt, ugye? – fi rtatta Vinkó. – Szó-val még csak véletlenül sem olyasmi, hogy mondjuk valaki rosszindulatú megjegyzést tett az egyik városőr-társára, illetve talán az egész fajára, hm? És így a saját apró hülyeség-darabjával toldotta meg azt a moslékot, ami már jelenleg is elöntéssel fenyegeti az utcákat, igaz?

– Ó, semmi ilyesmi nem történt, uram! – bizonygatta Görcsi. – Csak egy olyan… izé.

– Hajszál híján csúnya baleset, igaz? – kérdezett rá Vinkó.

– ’genuram!

52

– Hát, mi pedig nagyon nem szeretnénk, ha csúnya bal-esetek történnének, jól mondom, Görcsi…?

– ’genuram!– Egyikünk sem szereti a csúnya baleseteket, úgy hiszem

– nézett körül a kantinban Vinkó. Ahol a városőrök néme-lyike, nyugtázta magában komor elégedettséggel, már iz-zadni kezdett az erőfeszítéstől, hogy továbbra is mozdu-latlanul ugyanabban a pózban maradjon. – És azok olyan könnyen megeshetnek, ha valaki nem összpontosít teljes erőbedobással a munkájára. Értve vagyok?

Általános mormolás hallatszott.– Nem hallom!Ezúttal már egyértelműen ki lehetett venni a válaszok-

ból a ’genuram! főtémáját.– Helyes! – csattant fel Vinkó. – Akkor most tűnjenek

innen, és igyekezzenek fenntartani odakinn a rendet, mert az hétszentség, hogy idebenn nem fog sikerülni! – Majd szúrós pillantást vetve Csillám és Tártpajzsi városőrökre, visszavonult a központi irodába, ahol kis híján beleütkö-zött Angua őrmesterbe.

– Elnézést, uram, épp a… – kezdte volna az őrmesternő.– Már elintéztem, ne aggódjon! – szakította félbe a pa-

rancsnok. – De ilyen közel jártunk hozzá.– A törpék közül néhányan csakugyan rendkívül feszült

idegállapotban vannak, uram. Érzem a szagukon – tájékoz-tatta Angua.

– Ahogy Bendő Frédi is – felelte Vinkó.

53

– Nem hiszem, hogy ez pusztán amiatt a Támzúzó mi-att lenne, uram. Ez valami… jellegzetesen törpedolog.

– Hát, akármi is, nem tudjuk kiverni belőlük. És mikor azt hinnénk, hogy ez a nap már nem lehet rosszabb, még egy átkozott vámpírral is le kell ülnöm beszélgetni.

Túl későn fi gyelt fel Angua jelentőségteljes tekintetére.– Á… azt hiszem, én lennék a szóban forgó illető – szó-

lalt meg egy halk hang a háta mögött.

A kényelmesen elnyúló kávészünetéből kizökkentett Ben-dő Frédi és Göcsört Görcsi szelíd tempóban battyogott felfelé a Széles úton, hogy megszellőztesse kicsit a jó öreg egyenruhát. Mindent számításba véve valószínűleg jó ötlet volt egy ideig kerülni most a Jardot.

Úgy sétáltak, mintha rendelkezésükre állt volna az egész nap. Ami azt illeti, tényleg a rendelkezésükre is állt az egész nap. Azért választották épp ezt az útvonalat, mert a Széles út forgalmas volt, tágas, és az ember a városnak ezen a részén nem futott bele túl sok trollba meg törpébe. Az érvelésük hibátlan volt: Ankh-Morpork jó pár kerü-letében jelenleg csapatokba verődött törpék vagy trollok kószáltak fel-alá, illetve várakoztak egyhelyben ugyancsak csapatokba verődve, nehogy azok a csapatostul fel-alá kó-száló szemetek az ő szomszédságukban okozzanak galibát.