Sümegi Tamás:

Kilenc inspiráló vers

Előszó

Ezt azért írtam, mert úgy gondolom, hogy ha lehet

egy szavunk a világhoz, az legyen jó. Azért, mert nem

mindegy, miként értékeljük az életünket, hiszen sokkal

inkább lehetőség, ajándék és tánc, mint szenvedés és

félelem útja. Azért, mert amíg teremtőerőm van, jól

szeretnék sáfárkodni vele: a szívnek kedveset vetni, és

nem szólok az aratásról, azért, ha eljön, hálásak leszünk

mindnyájan. Ezt azért írtam, mert a Földnek mérnökökre

van szüksége, akik boldogabb, bátrabb, erősebb és

szabadabb embert terveznek.

Piliscsaba, 2013. szept. 14.

Az emberiség csodálatára

Álom kezdte ellepni arcát,

hangot hallott, mélységből törőt,

s e hangon így szólt az igazság:

az ördög van, s le kell győznöd őt!

Az ördög, fiam, nem legenda,

ott tombol minden mulasztásban,

ott dúl, tarol a szíveden, ha

megrekedtél a halasztásban.

Az ördög nem, nem dajkamese,

hanem az a feled, mi gyáva,

s ha sose birkózol meg vele,

elbírhatatlan lesz az ára.

De van rá mód, hogy isten s közted

gyémántból, örökre legyen híd,

hogy erőd titkát lassan fölfedd,

s mind kigyomláld, ami legyengít.

S a mélyről eredő igazság

most egyre zengőbb, egyre tisztább

hangon az éteren inalt át,

s látva, értve lett egyre inkább.

S mikor Nap kelt, az alvó ébredt,

kelyhét virág, szemét nyitotta,

felállt, járt, ment, s maradék évek

során az igazat vallotta:

Új remény lépjen a nyomomban,

legyen tavasz a lépteimben,

szavam hasson a szónál jobban,

hogy gyógyírnek tartsa testvérem,

pillantásomban kötés legyen,

mely megtart bennünket egymásnak,

kérdezzem azt, mi termett nekem,

sose azt, nekem mi nem járhat,

s úgy legyek bátor a világban,

hogy amint másé, úgy az enyém,

s történjen úgy, hogy sose szánjam,

aki voltam az út elején,

s égjen a lánggal, mi fenn lobog,

égjen a hit, s szikrázzak én ott!

Útközben még gyújtani fogok

egynéhány nagy tűzijátékot!

Akkor majd valaki leszel

El kell feledned félelmeidet,

sok mindent, amit hallottál eddig,

nem markolsz fel a gyöngyökből semmit,

ha gyengeségedet tovább hiszed.

Tanuld a jót, szorítsd azt kebledre,

hogy szívedben lángrózsák nyíljanak,

légy a tetteidben nagy és szabad,

nagy és szabad e szent perctől kezdve!

Mert letagadja bár önnön tükörképed,

takarja látszat, mi hamis és oly kevély,

azért amióta veled jár az élet,

azért kiált sorsod, hogy valaki legyél!

És ha téged szélvész le nem teper,

viharban versenyre kélsz a fákkal,

szavad áldás lesz, mint a madárdal,

akkor majd valaki leszel.

És ha mindennapi, változatlan,

régi utakon mosolyogva mész,

de poklot járva erős vagy s merész,

csak akkor lehetsz valaki.

És ha aki megpillant, téged ünnepel,

mert te látod, öleled, hirdeted a jót,

és eltévelyedett szívbe se versz karót,

de virágot tépnél neki,

akkor majd valaki leszel.

Hogyha harcos napok, vadak

végén győztesnek vallhatod magad,

ha a tiéid arcáról nem feledkezel,

akkor majd valaki leszel.

A csatákat nyerni kell

Míg ti léptek, élők, félő, kínos hangon,

hajótörött lelkek siralmas halmazán,

én nem keresem, én készítem a hazám,

hálát mondok s fáklyámat magasra tartom.

Élők, eleven szívű kebelbarátok,

már oda kell hagyni a pusztulás földjét,

„... jön-e velem – emelem szómat – a többség,

s csodatételekről majd adhat-e számot?”

Ha nem is jön egy se, én nekiindulok,

mert nem célom gyászolni szándékot, tervet,

bánni, hogy nem arattam le, ami termett,

kihasítok egy kastélyt, egy fát, egy zugot.

Világtól így veszem jussomat szépen el,

s nem kérdezem az árat, hanem megadom,

s amíg le nem megy az én fényem nyugaton,

mindennap a szívem előbbre énekel.

Lehet az száz, lehet az több is, csakugyan.

Nem érdekel, még hány csata heve szaggat!

Bármikor kész vagyok nyerni egy újabbat,

s veszteségeimet nem számolom, uram.

Mindig fel

Ha élet, akkor élet nincs úgy,

hogy botlást nem ejthet a láb.

De én azt mondom: mindig fel,

és soha, soha nem alább!

Mindig fel, ahányszor láb botlott,

fel, ahányszor kedv veszett el,

mindig fel, vagy minden bánat

megérdemelten ér, ember!

Nézd, hány rózsát kinyitottunk már...

elsöpörtük gondok ezrét,

s mögöttünk el- és elmaradt

egy-egy édes ízű emlék.

És gondolj bele, az is mily szép,

mosollyal a szájon szólni,

ha csak hála van szívünkben:

mit érdemlünk ilyen jól ki,

s csillogó szemmel nézzük egymást,

s szebben ragyogunk, mint a Nap,

hisszük, a világ színpadján

sorsunk lesz a nyertes darab,

és miénk a diadal-darab,

mert utat törünk a fénynek,

s főnixmadár-sugaraink

a csillagos égig érnek!

Ha élet, akkor élet nincs úgy,

hogy botlást nem ejthet a láb.

De én azt mondom: mindig fel,

és soha, soha nem alább!

A tengerek határai

Az ember olyan, mint a virág,

mely kicsiny, melyből millió van,

és nyoma sincs, mert nyoma se lesz

a világvégi, téli hóban.

***

De megtapasztaltam, hogy különb,

hogy az emberben egy mindenség

éled néha, hogy kihirdesse

dicső tetteit - s legszebb versét.

Így lesz az ember ég szellője,

levelek sokasága, a lomb,

csöpp tó tükrén a hullámjáték,

szürke pusztaságon tarka domb.

S így lesz az ember szeles vihar,

összeboruló fák ligete,

heggyé tör lassan, megvastagszik,

s színét a menny vegyíti vele!

S így lesz az ember rettenetes,

szilaj orkán, alázatkeltő,

ősrengeteg, hatalmas dzsungel,

istenhegy, mit elfed a felhő!

És így lesz az ember tenger is,

és ha tenger, végtelen tenger,

s ha végtelen, tenger tajtékja

és tengerek árja az ember!

Rohanj végig, megállíthatatlan!

Táskájukban viszik

Lesz miből élni az úton,

reményből mindig lesz elég:

én viszem a táskámban

a versem ötletét.

Barátom, te hozd magaddal,

mi nélkül nincsen büszke lét,

a táskádban elrejtve

jó munkák ötletét.

Kedvesem pedig az útra

műveim koronájaképp

táskájában elhozza

az otthon ötletét.

Egyszerű emberek vagyunk.

Óh, de tudjuk, hogy pár ezer

kiválasztott ebben a

században útra kel.

S őket áldjuk, akik bátrak,

hogy teli szívvel eltegyék

táskájuknak mélyére:

az Éden ötletét.

Prométheusz

Nem igaz, hogy nem lobbanhatnak fel

kezünk által gyönyörű, nagy tüzek!

Csak vigyetek az éjbe, s lássátok,

ahogy én Prométheuszban hiszek!

Lássátok meg, milyen volt a hitem,

amikor a halott pusztán voltam!

Új erdőben legyetek tanúi,

hogyan hittem az elszórt magokban!

Mondjátok csak, hogy már feladjátok

a föld minden reményét, mi talmi!

Én egy szót mondok, egy szót ismerek,

teljes szívvel: felvirágoztatni!

Magasabbra

Magasabbra, mint ahol a házak

teteje fut az alkonysugárnak,

magasabbra, mint szelve az eget

amilyen távol a madársereg,

magasabbra, mint a mammutfenyők

nemzete amilyen mesésre nőtt,

s magasabbra, mint hová űrhajók

valaha vihettek emberi szót!

S fényesebben, mint ötven ősanyánk

gyűrűi jövőnk záloga gyanánt.

Aranyút a győzelemhez

Tekinteted lángsugarát

szegezd most a szemhatárra,

és tudd, csüggedt szárnyú barát:

melyre írunk, szent a tábla.

Egy szót vésünk sorstintával

messze kéklő égpapírra,

végül látszón közel s távol

győzelem lesz arra írva.

Szíved legyen könnyű és jó,

gerinced tartása acél,

légy szabad s csodákra méltó:

minden napod aranyat ér.

Tiszteletteljes baráti köszönet a borítórajzért Holczmüller

Ákosnak.