Sümegi Tamás:

A kilencvenkilencedik

Előszó

2012 augusztusának nyolcadikán kezdődött el ennek az új verseskötetnek a sorsa,

vagyis hogy akkor tört be a fejembe a rege a kilencvenkilencedikről. Ez is csak úgy jött, mint

a többi: nem tudom, ki suttogta. Sose lesz tudható, ki mondta először. Enyém az áldott, de

provokatív tisztség, először tollvonások közé kerekíteni. Igyekeztem a lehető legnagyobb

igazságossággal betölteni a sorsát. Elvégeztetett immár és letétetett a világosság beeste utakat

keresők kezébe. Ha kevéske is, jelentése van, ha híg is, üzenete, és meghazudtolhatatlan

valósága. Harminchárom írással az egyes ciklusokban, a krisztusi és mesés harminchármas

szám jegyében. Összesen kilencvenkilenc prózai vagy verses költemény – a

kilencvenkilencedik s a hozzá hasonlatosak e földi járójáról. Mindeközben hullik már le, le

egy szál virág valamely viharvert emberalak kezéből. Illesse most pedig a befejező mondat, a

záróakkord, a borító rajzának alkotóját: tiszteltetem Hódmezővásárhelyen az aranyszívű,

kedves szavú, mind jelenlévő, mind levélben érkezett és más műveivel, énekével is engem

elkápráztató – hódolattal –: Farkas Noémit.

Sorokmajor, 2012. dec. 30-31.

De az angyalok se néztek vissza Martinára

Novellaötletért jövök

Novellaötletért jövök. Ki a házak közül, ki a gyerekhangos utcákból. A

magányosságba jövök, mezítláb és üres kézzel. Otthon van a nagy paksaméta füzet,

amelyekbe írni szoktam, hiánytalanul. Nem fogok jegyzetelni, nem kezdem el az ölemben írni

a történetet. Most csak ötletért jövök.

Egy új novella kvintesszenciáját keresem, azt a néhány szót, azt a velős gondolatot,

amelyen felépíthetem a kerek egészet. A mag után kutatok, amelyet terebély fává nevelhetek.

Megállna önmagában is a lényeg, a mag, de túl tömör lenne, és csupán kis időre vonná

magára a figyelmet. Ezért kell felöltöztetni, köntöst adni rá. Amit a kész műben a legszebb

gondolatnak találnak, az volt az ötlet. Az őselem. Legalábbis az én imahossznyi novelláim

esetében.

Tudom, hogy a hősöm amábilis, azaz szeretetre méltó lesz, de azt nem mondhatni,

hogy irigylésre is méltó. Tragikus sorsú karakter, de legalább nehéz sorsú, ha mégsem

tragikus, akivel az olvasó mélyen egyetért, jóllehet nem mer az ő eszméi szerint cselekedni,

hiszen fél a kereszttől, a kálváriától, a heroikus bukástól. Megindító történet kell. Szépségesen

szomorú. Erős, nagy súlyú, letaglózó. Nem szükséges terjedelmesnek lennie ahhoz, hogy e

célt elérje. Ne kötél legyen, kő legyen. A kő ősibb, pogány, durva eszköz. Kő essen a

szívedre. Talán nem is novella lesz, hanem prózaköltemény. Írások állnak glédában előttem,

és nem tudom, melyik névvel illessem őket: novella vagy prózaköltemény? Beismerem:

eseménytelenek. A pszichét dolgoztatom. De hátravetem dilemmámat. Határozzák meg a

műfajukat azok, akik ehhez jobban értenek! Bár – egyszerűen közbe kell vetnem, hogy – a

legutóbbiakat prózakölteményeknek hinném.

Tehát az ötlet. Az isten verje meg a vérszegény, vontatott, tanulsággal nem szolgáló

fogalmazásokat! Olyan ötlet kell, amely felöltöztetve katarzis előidézőjévé válik. Döbbent

mozdulatlanságban kell ülniük egy darabig, miután szemük elhagyta a legutolsó írásjelet.

Egészen más ötletért fohászkodtam a magányosság útjait róva az augusztusi Nap alatt,

s végül ez támadt. „Hát leírom, miért jöttem” – gondoltam, és kisvártatva hazafelé

kanyarogtam: beletörődtem.

Néma tisztelgés előtted

Morózus volt a Nap, ellenséges a felhő, fenyegető maga a nagy ég, elcsigázottan

ballagott, nem ért haza még. Tüdejére nehezedett a füst, a zápor után maradt, a házfalak

között rekedt pára, csillámot csalt a gyári veríték homlokára.

Azok a hosszú órák a gyárban! Úgy vánszorogtak, mint ő most az utcán, s most még

fata morgana, azaz délibáb a szombat. Fájt minden tagja, s leginkább a szíve, amiben újra meg

újra öldöklést vitt véghez a szegénysors prózaisága, a múlt, a jelen valóság s az igenis

kiszámítható jövő: sivársága. Felperzselte a szívben bujálkodó paradicsomkertet, betemette a

terjeszkedő deltákat, de sohasem tudta végérvényesen kiirtani belőle a víziókat – feltámadtak,

megelevenedtek megint és megint, hiába a szürkeség lesújtó erőfölénye.

Nap nap után újraálmodta látomásait.

Szorgalmas dolgozó volt, lelkiismeretes és szótlan. Megkeményedett vonásokkal tűrte

a robotot, a kenyérért cseppentek izzadsága cseppjei véget nem érő órákon keresztül. Az úri

kaszt dúsabb profitja érdekében tett kitartó szolgálata nem gyümölcsözött. A kenyér volt a

kilátás, eszményibb léttartozékra soha nem számíthatott. Nem emelkedhetett fel, mert

máshogyan rendezték be ezt a világot. Az éhbérért kellett volna hálásnak lennie a hatalmat

birtoklók elvei szerint.

Keményen dolgozott, és gyűlölte a gyárat, gyűlölte az élete fölött parancsnoklókat.

Nagy tettekre, nagy sorsra volt hivatott, de minden, minden kész volt megakadályozni

abban, hogy megtárja mellét és szertelövellje a fénysugarakat.

Nem írtak neki, és nem írt senkinek. Olykor okmányok aljára vonogatta az ő

szignatúráját, néha ki kellett töltenie egy űrlapot, de nem írt, ha nem vitte rá a szükség, nem

olvasott.

Teremtést végrehajtandó erejét kizsarolták, csak a gondolat maradt.

Most is, mint minden megátalkodottan reménytelen nap megesteledésével, leült a

bérház tövében, haragos, rücskös betonon ült.

S elképzelte a paradicsomkertet, az elterpeszkedő, fenséges deltákat, a méltóságteljes

bérceket, és legbúsabban gondolta el a kedvest, akit sosem vetkőztetett le, és a gyerekeit, akik

sosem születtek meg. Patkányodúba nem jő kacaj.

S így verseket gondolt, poézist remekelt a fullasztó nyomorúságban. Gondolt és

gondolt, talán a legszebb kiadatlanokat.

Néma tisztelgés előtted, letorkolt, dicső költő! Igába hajtottuk fejünk mi is,

munkásgyerek.

Betakarsz

Betakarsz széllel, amikor rám lehelsz; betakarsz földdel, amikor jöttöd felveri a

porszemcséket a talajról; betakarsz tűzzel, amikor magadhoz húzol; betakarsz félelemmel,

amikor eltávozol tőlem – olyankor mindig féltem, pedig mindig visszatértél; de a pokróccal

betakarsz-e engem, amikor beteg leszek és szegény?

2012. augusztus 20.

Szenvedek. Nem mertem odamenni hozzá, még odapillantani se. Feigling vagyok.

Ropog a tudatom, mint a tűzijáték Budapesten, de ez Önvád és szomorúság sziporkáit veti.

***

Roppants össze, csontjaim törjenek,

mert gyáva voltam én és szívbe rúgtam;

ott ült H., s én elfordítottam fejemet

Szentgotthárdon nyomorultan.

***

Már csak azt remélem, hogy mindenki más jól van,

s múzsámnak múló ma szenvedett kára,

az ünnepet gyászba fordítottam

örök szerelmem s önmagam számára.

***

Mit műveltél vele, te szerencsétlen?! Egyedül maradt, hogy oda merj menni hozzá. De

te így sem mertél odamenni. Megbántottad. Csalódott benned. Nem is pillantottál feléje, és azt

hihette, érdektelenségedet akarod demonstrálni, meg akarod mutatni, hogy nem gondolsz

ővele! Gyáva voltál már ahhoz is, hogy ránézz, ő téged várt, és nem indultál el felé. Pedig

csak, csak, csak, csak miatta utaztál Szentgotthárdra. Sokáig ült a kövön. Te pedig nem tudtál

bátorságot venni ahhoz a néhány lépéshez! Aztán eltűnt. Talán sose bocsátja meg a mait, talán

most vágtad el a köteléket, de ha vagy is még valaki a szemében, többé nem hibázhatsz,

Sümegi Tamás!

***

Most képes lennék megölni magam. (Már túl sokat szenvedtünk egymás miatt.) Az

hiba lenne?

***

Elmentem a határszéli kisvárosba, körülbelül ötvenperces út vonattal, elmentem az

államalapítás ünnepén, hogy lássalak téged. Napokkal előbb elgondoltam, hogyan fogják

egymást követni az események a Rába-part közelében, miképpen fogjuk észrevenni egymást,

mi módon érkezel köreimbe. S minden a terv szerint alakult, míg helyet nem foglaltam a

nézősereg között. Nem a színpadon jelentél meg, pedig én erre számítottam, hanem oldalt, a

legkiesőbb szemlélőtéren. Készületlenül ért a beállott változás, fenekestül felfordult a bennem

oly biztosnak tűnő elképzelés. Nem tudom, az emiatt érzett elbizonytalanodás volt-e olyan

erős, hogy számításaim keresztülhúzatván – és ebbe belemerevedve – nem mertem odamenni;

vagy még mindig nem tudom, milyen minőségben lépjek hozzád: szerelem, barát vagy

pártfogó? Vagy az tartóztatott: ha semmi se vagyok neked, mit legyeskedjek körülötted? De

utólag egyet tudok: hiba volt. Megtenni ötvenhét kilométert Érted, tizenöt lépést Hozzád

viszont nem: hiba volt. Megfejtettem, melyik a helyes út, a cél előtt mégis úgy tettem,

minthogyha képtelenség volna desiffrírozni a kódot. Jó barátaiddal voltál, akiket én nem

ismerek, az ember pedig nem akar szeretetre méltó kíséretedbe avatkozni. Mikor legközelebb

odapillantottam, egyedül ültél a kőpárkányon, de a lányos zavarban, amelyben onnantól

kezdve voltam, hogy a szépségversenyt megelőzően megláttalak, nem volt eszem elemezni a

képet a kövön ülő lányról, ezt a képet, amelyet a szemem sarkából elkaptam. Szinte otthon,

Szombathelyen hasított belém a felismerés, hogy szándékosan maradhattál egyedül, hogy

odamehessek hozzád. Azóta szégyellem magam.

Szerelem: nemes érzelem díja

a naivak szerint ez,

de nyámnyilákat megvet a díva:

merészek között szintez!

Aznap, huszadikának éjszakáján, álmomban már jóvátettem. S úgy döntöttem,

elárulom, amiről mindeddig csak néhány bizalmas emberem tudott: ha egy-két évet kapok

még, le fogom tenni kezedbe a bíborszín borítású könyvet, melyre arany betűkkel van nyomva

a cím. Azt a könyvet életem egyik fő művének fogom tekinteni, és rólad írom.

Szentgotthárd, Sorokmajor, 2012. aug. 20-31.

Öt üzenet

Szeretem, ha egyszerű, faluhelyi történésekről mesélsz, azt is, ha méltatlankodsz a

napi, öreges gondok felett, mert kedves számomra a hangod, az oly régóta hallott, így van,

még ha zsörtölődsz is – bár többnyire más jelen- avagy távollévőre panaszolsz, én engedelmes

gyerek vagyok –, és így van, sőt még tetézed is a jóleső érzést, amit hangod röpte bennem

ébreszt, ha dúdolni, dalolni kezdesz, ha elmerengesz egy régi slágeren, és az egyik sorát fel

tudod idézni, elénekeled. Én pedig túl sokat hallgatok. Szívesen teszegetnék mindig egy szót a

beszédedhez itt-ott, amikor úgy sejtem, arra vársz, hogy igeneljek, netán meghazudtoljalak,

vagy éppen csak kíváncsi lennél, mint vélekedem a felemlített tárgyról, mégis számosak a

várakozásaid, melyekre csenddel felelek. Minduntalan másutt tébolyog a lelkem, a

figyelmem: egyszer boldogító ábrándozások ragadnak el, másszor azon borongok, az adott

napon és az azt követőkön melyek a tennivalóim, és hogyan lehetne mindet helyesen csinálni.

Tudom, hogy valamiféle defektus ez, de képtelen vagyok szétvágni a gúzsát. Léted sajnos

nagy ideje egyedüllét, hét esztendős forma fiúcska lehettem én, amikor megözvegyültél, és

amiért sokszor senki sincs körülötted, ha mondanál valamit, megszoktál magadban beszélni.

Auditóriumnak megjárom én is, de tereferetársnak nem, s egyébiránt néha az jut az eszembe,

hogy ott se kéne lennem, akkor se változna meg szavaid folyása. De hiszen szeretem az

ottlétet, egyedüliként némaságom tudata gyötör, mikoron nem mutatok fel tehetséget

elmélkedéseid legombolyításához, nem járok közben annak érdekében, hogy élvezhesd a

verbális kommunikációt, hogy négy helyett nyolc keréken haladjon tovább a szólás,

mindannyiszor emészt, hogy párbeszédre való hajlamom csökevényesre fejlődött csak, és e

fölött teljes éberséggel strázsál az önismeret, ami ez által is leverőbb. De bosszankodással is

fordulok önnön lényem ellen emiatt, mely bosszúság jellegét tekintve hasonlatos a Boccaccio-

féle Dekameron olvasása közben fellépőhöz, mert nevezett mű oly mértékben a

gerjedelmekről és a pásztorórákról szól, hogy ingerlékennyé tett. Te már az életnek azon a

táján jársz, ahol hártya csupán a fal, filmszerű, úgy értem, olyan vékony, hogy keresztülereszti

magán a túlvilág fényét. Már te csak hidd ezt, én a kereszténységet kicsúfoló harlekin vagyok,

arról nem tehetek, hogy öntudatra még nem ébredt pólyásként engemet is keresztvíz alá

tartottak, és örök csöndet, sötétséget, tökéletes inaktivitást hiszek a függönyön túl. De az

alkonyt mind a ketten valljuk, nem tagadhatjuk, s unokád megtartó erőt könyörög csontjaidba,

élt a látásodba, és két kezedről lehúzná a reszketést. Kedvemért pedig tedd meg: nagyon

vigyázz magadra! Én nem bánom, szedd a gyógyszereket, bár nagyobb rajtuk a gyártóknak a

haszon, mint a jóhiszemű vásárlók szervezetében végbevitt csoda. Örülnék tehát, ha

elhagynád némely reggelen, és egy kupica pálinkát meginnál. Mértékkel fogyasztva életelixír

az, ti tudtátok ezt a legjobban, öregek, míg belétek nem sulykolták, hogy a pirula mindenható.

Drága matrónám, írni fogok még neked, s minden uralmammal azon leszek, hogy áldásos

tevékenységet folytassak, s rám tovább is büszke légy!

Látlak, gyermek, és benned magamat ismerem fel, a magam elmúlt időszakaira

révedek vissza. És féltelek, mert nehéz lesz az út, igencsak nehéz, ha tulajdonságaid az

enyémekkel megegyezők. Látom, hogy máris kilógsz a sorból, hogy a magányban találsz

vigaszt, s míg a többi vidáman visong a játszótéren, míg a nagyhangú gyerekcsapat boldog

együgyűségben sereglik innen amoda, s lelkesen ízlelgeti a trágár szavakat, egymáson

köszörüli nyelvét, te egyedül labdázol az udvaron, vagy öreganyánk tyúkjait nézed némán.

Hidd el, értelek, én se voltam más, különc nagyon régtől fogva. De e kirívóság rejti a

valószínűséget, hogy famózus leszel. Már régen íróembernek vagy festőnek képzeltelek el, azt

álmodtam, hogy e kettő valamelyikévé érsz. Poétaként te volnál a legalkalmasabb, hogy

nyomdokaimba lépj, hiszen közös a vérünk, s egy tőről fakad, azonos fonákú idegenségünk a

világban. Festőként megint csak büszkévé tennél, s evidens, hogy erősebbé is. „Még egy

művész a családban!” – gondolnám, és jobban kihúznám magam. Mutattak már fel ebben a

famíliában piktorhoz illő hajlamokat. Persze talán legjobb lenne, ha le tudnád vetkőzni

gátlásaidat, ha kinőnél az elkülönültségből, ha végül hasonlóvá lennél a többiekhez belsőleg,

egészséges és szimplex, és nem kellene a megtévesztő tettetéshez folyamodnod, mímelned az

életelvtársiságot, hogy befogadjanak és egyenlőnek tekintsenek. Nekem támaszt jelentene, ha

te is alkotó lennél, s a biztosítékot arra nézve, hogy utam és munkásságom hagyományozódik.

Hogy ez mekkora önzőség? Nagy ám, de rettegek, hogy munkám befejezetlenül marad, és

nem viszik tovább telerótt botomat. Túlburjánzott egoizmus ez, de nem rosszabb annál,

amikor a szülők gyermekükkel akarják megvalósíttatni, amit ők nem tudtak megvalósítani,

voltaképpen meghatározzák a sorsát, s eleve egy elképzelés szellemében nevelik, s fiuk vagy

leányuk ez ellen való lázadását elfojtják mint auktoritások. Mind látomásom a jövődről, mind

ezeknek a szülőknek az elgondolása nem más, mint kísérlet az önvédelemre. Egyetemesen

emberi, csakúgy, mint a rangsorban elfoglalt helyért folyó küzdelem a családon belül, a

szemináriumon, a munkacsoportban et cetera. Egyben szeretnélek megkímélni is a

bolondságoktól tarka, de a legmélyebb hullámvölgyekbe zuhanó alkotói léttől. A keserű

kenyértől. Ezért e papírtól eltekintve nem is nagyon foglak befolyásolni, legalábbis tudatosan

nem, nem törekszem téged megfogni magamnak vagy kisajátítani. Ne élj az én árnyékomban,

ne érj az én akaratom szerint, s bár nem áll egészében rajtad, mi leszel, mert nem lehet

minden körülményt irányítani, kívánom, hogy a hozzád legjobban való és téged leginkább

kielégítő pályát megtaláld és megjárd. Szeretni foglak, bármilyen jellemmé fejlődsz is később,

hisz minket egy anya szült, és oltalmazni foglak. Keveset játszunk. Szeretnék többet játszani

veled, s kérdhetnéd, mi akadályoz? Édes öcsém, humortalan belletrista vagyok én, ha

írnivalóm van, olyankor csak akörül forognak a gondolataim, és hál’ istennek, már ha az

irodalmat nézzük, kedvenc foglalatosságomat, a legsivárabb pillanat is termékenyítőleg tud

reám hatni. Ölembe hullanak a versmagok, a szentenciák, ötletek mindenféle műhöz.

Körmölhetnék egész álló nap, akkor sem vallhatnám kimerítettnek a témabográcsot. Talán ez

a legfőbb gond: hogy szakadatlanul igyekszik erőt venni rajtam az átlényegülés, így sosem

összpontosíthatok egy bizonyos dologra, hanem többfelé kell osztanom figyelmem.

Mondhatjuk, hogy legnagyobb időmben a költői munka transzállapota és a tapintható valóság

közé kifeszített kötélen egyensúlyozok, mert ritkán adhatom csak által teljesen magamat

egyiknek vagy a másiknak. Ebből táplálkozik feszültségem is, szeretett öcsém, bocsáss meg,

ha bármi kétségbeesett indulat rajtad csapódik le! Jónak, előzékenynek, sőt igaznak tartanak

engem, s látod, épp szegény családom nem nevezhet áldottnak. Mivel ti vagytok a hozzám

legközelebb állók, s veletek kelek fel, veletek fekszem le, veletek étkezem egy asztalnál,

előttetek óhatatlanul leesik rólam a könnyű kedvességnek álarca, bár nehéz szívvel

tapasztalom ezt. Mindig nehéz a szívem. Sosem mutatom meg nektek az írásaimat. Nem

kérlek meg titeket egy nyárutói estén, hogy hallgassatok oda, míg felolvasok egyet. És ez jól

van így, legalábbis érthető – bármilyen furcsának tűnik is –, mert rosszallták, hogy írok, s nem

tanulok, holott kimagaslóan jók voltak az eredményeim, és élénken emlékszem a napra,

amikor apám elvette tőlem a tollat, és megtiltotta, hogy írjak. Persze írtam én, minden

pillanatban rettegve attól, hogy észreveszi: ott voltak, nyitva a tankönyvek, és ha

meghallottam, hogy jön föl a lépcsőn, alájuk rejtettem az alkotás füzetét, s úgy tettem, mintha

elmélyülten tanulmányoznám a német-, a történelem- vagy a matekleckét. Éjszaka írtam,

ügyelve, síri csöndben, a telefonnal világítva, hogy le ne mennykövezzenek. Elvette tőlem a

tollat!, amivel teremthettem, ami megvigasztalt – hisz mióta az eszemet tudom, kedélyem

mélabús, melankolikus –, amit fogva az életbe kapaszkodtam már akkor is, ami bizalmat adott

és reménykedéssel vértezett fel – ez pedig elmondhatatlanul szükséges volt. Nem haragszom

én apánkra. Másnak szánt. Szeretnék késztetéseimen túl neki is megfelelni. Erős a hitem

abban, hogy téged se csavargónak meg igazsághajhásznak és szépségimádónak szán. De

apánk szilárd és tisztességes.

Vérembeli, vésd eszedbe:

minden követ összeszedve

előbb-utóbb szikla leszel.

Ha legörnyedsz minden nehéz kőért, és hátadon érezve már a súlyukat, fölegyenesedsz!

Kőszikla leszel akkor. Gondolj majd erre!

Körbejár az ostobaság kelyhe,

édes ital, mindig lejjebb lohaszt

szívet, eszmét, és a gyerekekre

fekete jövőt, pusztulást hoz,

ők bánják, ha te is megiszod azt.

Ne fogadd tehát el a felkínált tudatlanságot, ne keresd a szórakozás szemfényvesztő nemeit!

Nem elég tudásnak, amit a tévéből vagy a rádióból hallhatsz, vagy amit a tankönyvben

olvashatsz, és sokszor nem is igaz. Mert esetleg különbözőek lehetnek a mieinktől azoknak az

érdekei, akik a tévé, a rádió és a tankönyvek mögött állnak. Vagy a zeneipar mögött.

Felkapott rapperek drogoznak, arról szövegelnek, kit s hogyan vágnak orrba, és kit s hogyan

dugnak meg. Ez a példa? Ezen fekete jövő épül, ebből pusztulás lesz – és van. Válogasd meg,

mivel töltöd meg a szívedet! Nagyon féltelek.

Elmentem a határszéli kisvárosba, körülbelül ötvenperces út vonattal,

elmentem az államalapítás ünnepén, hogy lássalak téged. Napokkal előbb elgondoltam,

hogyan fogják egymást követni az események a Rába-part közelében, miképpen fogjuk

észrevenni egymást, mi módon érkezel köreimbe. S minden a terv szerint alakult, míg helyet

nem foglaltam a nézősereg között. Nem a színpadon jelentél meg, pedig én erre számítottam,

hanem oldalt, a legkiesőbb szemlélőtéren. Készületlenül ért a beállott változás, fenekestül

felfordult a bennem oly biztosnak tűnő elképzelés. Nem tudom, az emiatt érzett

elbizonytalanodás volt-e olyan erős, hogy számításaim keresztülhúzatván – és ebbe

belemerevedve – nem mertem odamenni; vagy még mindig nem tudom, milyen minőségben

lépjek hozzád: szerelem, barát vagy pártfogó? Vagy az tartóztatott: ha semmi se vagyok

neked, mit legyeskedjek körülötted? De utólag egyet tudok: hiba volt. Megtenni ötvenhét

kilométert Érted, tizenöt lépést Hozzád viszont nem: hiba volt. Megfejtettem, melyik a helyes

út, a cél előtt mégis úgy tettem, minthogyha képtelenség volna desiffrírozni a kódot. Jó

barátaiddal voltál, akiket én nem ismerek, az ember pedig nem akar szeretetre méltó

kíséretedbe avatkozni. Mikor legközelebb odapillantottam, egyedül ültél a kőpárkányon, de a

lányos zavarban, amelyben onnantól kezdve voltam, hogy a szépségversenyt megelőzően

megláttalak, nem volt eszem elemezni a képet a kövön ülő lányról, ezt a képet, amelyet a

szemem sarkából elkaptam. Szinte otthon, Szombathelyen hasított belém a felismerés, hogy

szándékosan maradhattál egyedül, hogy odamehessek hozzád. Azóta szégyellem magam.

Szerelem: nemes érzelem díja

a naivak szerint ez,

de nyámnyilákat megvet a díva:

merészek között szintez!

Aznap, huszadikának éjszakáján, álmomban már jóvátettem. S úgy döntöttem, elárulom,

amiről mindeddig csak néhány bizalmas emberem tudott: ha egy-két évet kapok még, le

fogom tenni kezedbe a bíborszín borítású könyvet, melyre arany betűkkel van nyomva a cím.

Azt a könyvet életem egyik fő művének fogom tekinteni, és rólad írom.

Régen, amikor jobban odavoltunk az italért, mint mai napság, emlékszem, hány este

ültünk a presszó hátsó szobájában a tollat járatva, s míg megállt a kezünk, hogy összeszedjük

a gondolatainkat, a folyadék színére futó szódabuborékokra meredve. Már nem szokásunk így

tölteni el egy-másfél órát napszállta körül. Most pedig bezárt a presszó, ami a kultúrház

szerepét is vitte, mivel ilyen intézménye a majornak nem volt. Maradt egy kisboltunk, semmi

más nem lesz egy ideig itt. A templom kihalt. Aztán utánam, másodikként – immáron többek

között – te vehetted át a Lyukaskő Díjat, amelyet tavaly alapítottak – és hagyományt

teremtettünk: mindkét koszorús költő részegen botorkált ki a színpadra. Kevesen tudják, hogy

a hagyomány nem csupán ennyi: mindkét éven Sorokmajor egy fia volt a kitüntetett, ami

gyönyörű érdem, tekintve, milyen kicsiny a település. S van a jövő évre kiszemeltünk! Van

még kit indítanunk magunk közül! Ha ő beváltja hozzá fűzött reményeinket, három éven át

mámoros sorki ifjaknak adatik meg a díj! Nekem ez különös örömömre szolgálna. Beérem

azonban azzal is, hogy esetleg máshonnan való veszi át… de dülöngélve! Akkor annyi marad

a szokás, hogy a kavics a kótyagos művészfejeket keresi. E tradíciót is szépnek tartanám, hisz

szerzője rendzavaró magam volnék… Én továbbá a díjhoz jutalékként a megyei napilap

címlapját kaptam, te ellenben igazgatói megrovást. Nem látok különbséget a kettőnk fellépése

között az átadás éjén: te is betintázva, én is betintázva, kínos vigyorral szorítottam markomba

az elismerés szimbólumát. Fejcsóválva fellebbeztem is ez okból kifolyólag valamikori, drága,

jó osztályfőnököm személye előtt frissiben, a bálon. Őszinte sajnálatomra foganatja nem volt.

De legalább nekem adta a cigarettádat, én pedig mind elszívtam. Az volt a baj, hogy nem

szívlelted meg a tanácsomat. Arra kértelek, várd meg, míg én is megérkezem a helyszínre,

aztán iddogálhatunk, de ha elnyered a díjat, leisszuk magunk a sárga földig. Erre te: a városba

tartó buszra várakoztam még, amikor megszólalt a telefonom, és közölted, hogy téged már a

tanári gárda hoz onnan hazafelé rabszállítóval. Igazán megvárhattál volna. Ugyanez lett volna

a sorsod, de nékem is, és veled együtt ingyen fuvarozott volna vissza a majorba a felborzolt

kedélyű tanerő. Az igazgatói miatt ne szégyenkezz: a magam részéről az általános iskola

második tanévétől fogva minden iskolaévben kaptam figyelmeztetést, intőt, szülői behívót és

egyéb nyalánkságokat az ellenőrzőmbe, egész tizedikes koromig, ha jól emlékezem. Nem

fogok utánanézni. Még „tanuló” a státuszom, így akár tovább gazdagodhat a galéria, lehet

több is a rovásomon! Kacsintok feléd, midőn ezt leírom. Most lemerülőben lévő

elemlámpaként, nem fehéren, hanem sárgán világít a Hold. Veled szóltam a legtöbbször

múzsámról, a szeretett lényről, mert hiszen jól ismered őt. Tőled kérdezgettem alkalomadtán,

jól van-e, szép-e és boldog, miután elkerültem a városból. Rendhagyó módon lesztek

osztálytársakká maholnap. Egy darabig pihentetted a pennát, de most újra írsz, s helyeslem.

Ne kámpicsorodj el, ne veszítsd el a kedved, ha itt-ott megbírálom a művet, amelynek

felolvasásába fogtál! Összességükben tetszésemre valók, s ezt mondom is neked. Ha nem túl

sok éppen a búgondolatom, örülök a felolvasásnak. Írj és olvass sokat! A kellő gondossággal

jártam el közös verseinket illetően: verseskötetbe vettem azokat is. Ott őrzöm a fiókban

bárdolatlan kis versünk kéziratát, amelynek megírásában helybeli barátaink is segédkeztek.

Igen izgalmasra sikeredett. Akkor volt ez, amikor engem a biztonsági ember letessékelt a

karneválon felállított diadalívről, amelyet megkíséreltem függőleges irányban, mondhatni:

szabályellenesen, megmászni. Annak a napnak éjszakáján. Ezt állítja az ember a fehér

kemping biciklivel, én magam, érthető okokból, nem emlékszem tisztán. Barátod maradok

betyárbecsülettel, s veled örvendek az alkotás terén elért sikereidnek. Á, és ha valamid nincs,

nálam találsz. Tudod, miről beszélek.

Költőnk nem ám tollat markol!

Kezébe’ nehéz kelevéz,

bátran föláll alkonyatkor,

s a rímfalanxba belevész.

Ugyan követségbe másokkal járok, de ne feledd, amire te döbbentettél rá: mi ketten vagyunk

az underbridge és az overbridge irodalmi irányzatok megteremtői! Líraiság a faluszéli hídnál.

Akarom hallani, ahogy szavalsz! Mondjuk, J. A. Nem én kiáltok c. versét. Amit a Két

Medvében is, sok egyébbel egyetemben. Tudod, hogy kettőnk között próbált eldőlni a nagy

verseny: kinek van leglejjebb a gatyája a gimiben? Mi voltunk a tré, és imádtam. Nem

találkoztunk a tizenkettedik tanév óta. Budapesten se. Nem ittuk meg a Pilvaxban azt a kávét!

Nem adtam még át neked a tiszteletpéldányt az első megjelent verseskötetből. De mivel

fontos, hiszem, hogy mi akkor is össze fogunk akadni, ha nem szervezünk találkozót. S a

legnagyobb bizodalommal vagyok az iránt, hogy jól haladsz az általad választott pályán. Taps

zaja s dicsfény övezzen! Furcsa, de emlékszem ezekre a verssorokra. Rég nem hallottam hírt

felőled, de úgy sejtem, a nagy jövőt már füledbe duruzsolják a dramaturgok s más színházi

tényezők. Adja az ég, hogy ne tévedjek! Nem szűntem sorsodban érdekeltnek lenni.

Hamarosan, remeklő cimborám!

Sorokmajor, 2012. aug. 23 – szept. 1.

Szélvész és esőfelhők – Az első nap

Az első nap sírtunk. Nem volt mit ennünk. Fájt a tüdőm, és vállamtól lefelé minden

inam és izomrostom meg-megreszketett a gyomromban lévő üresség miatt. Ő szemközt ült,

kezét az enyémen nyugtatta az asztal közepén. Ma nem terítettünk, és nem bontottunk asztalt.

Ő is éhezett, és köhögött. Azt mondta, olyan, mintha csiklandaná valami a torkát, folyton

csiklandozza, és nem tud ellenállni a késztetésnek. Szárazan köhögött. Sokat, nagyon sokat, és

féltem. Vizet adtam neki egy üvegpohárban, de nem segített.

Amikor elővette egy roham, jobban megszorította a kezemet. Belém kapaszkodott.

Mintha egy csöpp, törékeny kis madár dugná szárnya alá a fejét, vállához hajolt, oda fojtotta

száját, hogy ne hallja, hogy megölje, elnyomja a köhögést. De az nem múlt el, és egyre csak

rázkódott tőle sovány teste. Nem szólaltunk meg. Hosszan hallgattunk, de amikor körme a

kezem bőrébe vájt, és amikor az ő keze alatt kétségbeesetten próbáltam markolni, felsérteni az

asztallapot, mindkettőnk lelke azt kiáltotta – és visszhangzott valahol egy másik világ kőszálai

között –: „Szeretlek!”

Eltelt egy óra, majd kettő, és az ablakon többé nem szűrődött be fény, csak borongás.

Az első nap sírtunk. Miután elhalkult az esti harangszó a városban, kimondta a nevemet,

megint nedvesedni kezdett a szeme, és megkérdezte, hogy ma meghalunk-e? „Nem halunk

meg” – csak ennyit tudtam mondani, és neki jobb szeméből, nekem is jobb szememből indult

el egy könnycsepp. Végig az arcunkon.

Lefeküdtünk. A fal felé fordult, s én átvetettem derekán a karom, és magamhoz

szorítottam, és nyakában lélegeztem. Így feküdtünk. Minden bordánk látszott. Odakint

dühöngött a szélvész, és esőfelhők gyülekeztek.

Sorokmajor, 2012. szept. 3.

Száműztük életünkből

Mi száműztük életünkből a félelmet. Anyánk félt, apánk gyötrődött, aggódott, a

barátaink tépelődtek és idegesek voltak. Mi sem voltunk mások; és amikor a

legbizonytalanabbak voltunk a zsigereinkben, akkor kerestünk valakit, akit kinevethettünk és

bánthattunk. A szerelmeink féltek. Rettegtek a naptól, amelyen elhagyjuk őket, és végül eljött

a nap, amelyen aztán elhagyottak lettünk általuk. Attól még a szerelmeink, s ha nem lenne a

megszokásaikkal ellenkező, szívesen csókolgatnánk most is akár egyszerre az összeset, s

mindegyiküket ugyanolyan falánkan. Félt a táborvezető is, amikor figyelmeztetett a meredély

szélén:

- Vigyázz, hová lépsz, különben a szakadékba zuhansz!

- De uram, akkor fogok meghalni, amikor már nem lesz több dolgom e világban. Ha

végeztem itt. Én nem tudom, mikor végzek, de a világ felfogja tetteim, és érzi az időt.

Én nem tudhatom, mikor jön el ez a pillanat, de helyes időben lesz, helyesen történik,

még ha az emberi értelem túlságosan földhözragadt is ahhoz, hogy logikát leljen

mögötte. Lehet gyors halál, lassú halál, egyszerű kimúlás vagy szokatlan halálnem. Én

hőzönghetek, amiért még nem vettem házat, nem alapítottam családot – ha a

világegész szerint kész vagyok, akkor bizony kész vagyok, és a világegész okosabb

nálam. Úgy lesz jól, ahogyan történni fog.

Egy ideig hallgattunk.

- Látja, uram, elhagytuk a szakadék peremét. Sértetlenül masíroztunk végig. Nem

zuhanhattam le, mert ezt még el kellett mondanom magának.

Egyszer csak megszűnünk létezni. Addig mire való félni? Csak hátráltat, csak

kicsinyít. Egyszer csak megszűnünk létezni, s ha nem hirtelen a halál, ha nem működik

villámsebesen, ha jutunk még ahhoz, hogy elgondolkozzunk, bizonyára feltesszük a kérdést:

„Mire való volt félni?” És: „Mit ért a szorongás?” Emlékezni fogunk, hogy féltünk szerelmet

vallani, hogy tartottunk a felelet sikertelenségétől, a munkakeresés kudarcától, bármilyen

késedelemtől, és egyáltalán: a holnaptól. Akkor majd belátjuk, hogy minden

aggályoskodásunk dacára valahogy mégiscsak mentek a dolgok, sőt egészen jól mentek,

hiszen éltünk, és talán jobban mentek volna, ha nem nyugtalankodunk annyit.

Ezek miatt mi sem tudnánk megérteni elmúló önmagunk utolsó pillanatainkban,

barátom, azonban nekünk nem kell majd feltennünk a kérdéseket. De ne feledd: ketten

voltunk, és mi is féltünk. Este volt. Te attól féltél éppen, elfogy a cigarettád, és másnap a

gyárban nem lesz. Ám megsegítettelek. Én valamit írtam éppen, és féltem, hogy nem fogom

aznap este befejezni és letisztázni. Féltem, hogy nem tudom jól leírni a gondolataimat. Erre

azt mondtad, hát elkészülök vele holnap, és valakinek biztosan jelenteni fog valamit. Érteni

fogják. Igazad volt. Ezt is második napja írom, de nem bánt. Miért is bántana? Nem tudom,

megértik-e, amit mondani akarok vele, de bízom benne. És ez jó.

Féltünk, barátom, annak az estének kezdetén. Meg azelőtt is. Sírtunk mi is eleget,

tévedtünk, csalódtunk elégszer, egymáshoz se voltunk mindig kegyesek. Voltak ügyesen

palástolt, voltak eklatáns rettegéseink.

Aznap este a város határában álltunk, ahol szántóföldek terültek el, a Hold világított s

csillagok hunyorogtak fejünk felett, ott beszéltünk egymással akkori félelmeinkről, s onnan

sétáltunk be később az utcák labirintusába. Kisvártatva sorház elé értünk. Egy-egy családnak

otthont adó, szorosan összeépült, háromszög-homlokzatú, tetőtérrel ellátott házak voltak

kiálló szelemenfával. Nyár vége volt, a legtöbb ablak résnyire nyitva, hiszen az ilyen esték

langyos levegője szívesen látott vendég a szobákban. Mindenünnen hangok szűrődtek ki, s mi

figyelni kezdtünk. Az egyik ablak mögül nevetés, a másik mögül veszekedés hangjai, a

harmadik mögül a zuhany zaja, a negyedik mögül csecsemő oázott… S így, kívülről hallgatva

az Embert, rádöbbentünk – és mosolyogni kezdtünk –, hogy mi nem bukunk el, nem

hibázunk, nem zuhanunk alá a piedesztálról a kárhozottak vermeibe senkinek a szemében sem

– nem zuhanunk, mint ’93-ban Mogadishuban a Black Hawk, nem ártunk, nem veszítünk, és

nem rontunk, hanem mi mind, mi mind csak élünk…

Aztán annyira következetlenül, megmagyarázhatatlan módon, de eszünkbe jutott, hogy

télen a forró tea felett szoktuk melengetni a zimankóban elgémberedett ujjainkat, s októberben

sült gesztenyét majszolunk, ha valamelyes jómódnak örvendhetünk, s átéreztük e

hangulatokat – és ez jó volt. Ekkor száműztük. Az este kezdetén még féltünk, erről ne

feledkezz el, barátom, de ekkor száműztük életünkből a félelmet.

Sorokmajor, 2012. szept. 3-4.

A Sátán megkísérti az embert

Mikor azután felvitte volna őtet az ördög egy nagy magas hegyre, megmutatá néki e földnek minden

országit egy szempillantásban. És monda néki az ördög: Néked adom mind ezt a hatalmat, és ezeknek

ditsőségeket: mert nékem adatott, és annak adom, a kinek akarom adni. Azért ha te imádándasz engem, mind

ezek tiéid lésznek. Felelvén pedig Jézus, monda néki: Távozzál el én tőlem Sátán…

Szentírás

Mikor azután felvitte őt az ördög egy nagy magas hegyre, megmutatta neki a föld minden országát egy szempillantásban. És mondta neki az ördög: Neked adom mindezt a hatalmat, és ezeknek dicsőségét: mert nekem

adatott, és annak adom, akinek akarom adni. Azért ha te imádni fogsz engem, mindez a tiéd lesz. Felelt pedig a

féreg, mondta neki: Elfogadom ajánlatodat, Sátán…

Szentségtelenek Írása

Előbb furkóval ölt, majd vassal: kardvassal, dárda- és nyílheggyel, tűzzel is ölt,

ágyúval, puskával, azután gránáttal, gázzal, ne felejtsem: kötéllel is, s ki képes elősorolni a

gyilkolás ezer meg ezer nemét, melyeket kigondolt, mert azt mondta egykor: „Elfogadom

ajánlatodat, Sátán”? Most tömegmészárló atombombákkal fegyverkezik, övé a föld minden

országa, a hatalom és a dicsőség.

Igent mondott a kísértőnek, hallani akarta a népek ajkáról rebegni a szózatot, hogy ő

az úr fölöttük. Ármánykodásai nem érik végüket, irtóztató buzgólkodásai szüntelen folynak.

Voltak csöpp tekintélyek, akik kis létszámú csoportok vezéreiként fungáltak, s ez nem

volt elég nekik, a parancsnoklás édessége, a becsben tartottság nagyszerűsége megrészegítette

őket, s később vagy sok-sok lélek megrontóivá váltak, vagy nem szélesíthették hatókörüket, s

elsorvadtak a beteljesítetlen tervek hálójában.

Oda se hallgattam, amikor megkörnyékezett. Elkésett a csábító. Addigra már

körülnéztem – nemcsak a nagy magas hegyen, hanem az Alpokalja dimbes-dombos vidékén

is, és sok szénaillatú laposon –, rám szálltak a lepkék, fogtam az erdők madarait mutató- és

középső ujjam között; addigra már felkapaszkodtam más magas helyekre, és beláttam városok

házrengetegeit, falvak utcáit, tetőit. Addigra már tudtam, hogy mindez az enyém, hogy nékem

adatott a gyönyörködés. Enyém a Nap, a Hold, minden táj, melyet bejárok, a savító1, melyből

lélegzetem veszem; enyém a vetett ágy szépsége, a pohár víz enyhe és az elköltött vacsora

öröme. Enyém a munka öröme.

Addigra már remek barátokkal szorítottam kezet, akik azt a felfedezést tették, hogy

mind ugyanezek az övék. Akik szintolyan jól tudták, hogy akkor vesztegetjük el

gazdagságunkat, ha folyton-folyvást a reánk váró próbatételeken legeltetjük lelki szemeinket,

melyek szükségesek lesznek ahhoz, hogy céljaink elérjük. Az élet a meglévővel, a pillanattal,

amelyben testi valónk tartózkodik, értékes ajándékot nyújt át. Ha céljaink ismerjük, minden

körülmény azon fog fáradozni, hogy ezeket, melyek nem lehetnek meg egyszerre, valóra

váltsa. A most idejében pedig így tudunk figyelni a szépre és a szeretetre.

Enyém a vadrózsa is. A női nem millió megunhatatlan bája. S itt ne illessük a

legbensőségesebb érintkezéseket, hanem eszméljünk rá, mily sokat ér bárki idegen lány

mosolygása, egy asszony elragadtatása! Vagy anyánk féltő szava!

Enyém és mindazoké ez az özönnyi kincs, akik hinni tudnak abban, hogy övék az élet

– akkor is, ha senkivel nem kötöttek paktumot, s nem vették meg becsület árán. Mikor ott

álltam a szédítő magasságokba törő vaslajtorja legfelső fokán, melyet rángatott a szél, s

ámuldoztam a lent elterülő táj színeit, árnyait és mozgásait látva, senki sem súgta bujtogatón a

fülembe: neked adom… Szerettem nézni, ezért az enyém volt.

1 Az oxigén magyar elnevezése.

De így felelt a féreg a Sátánnak: „Elfogadom ajánlatodat”. S nem marad semmi fenn-

dobogó szívvel tisztelt tulajdonomból, ha úgy dönt, hogy aláhullajt az égből egy fütyülő, nagy

bombát. A féreg nem tudott hinni abban, hogy övé az élet, s most játékszere a halál. A föld

minden országában.

Sorokmajor, 2012. szept. 6-7.

Introspekció

Magamba tekintek. Félelem. A szemináriumtól való félelem, de inkább attól való,

hogy nem lesz bátorságom szólni, nem adok hangot az egészséges gondolatoknak, s

betegséggé változnak át: testi gyengeséggé, étvágytalansággá, s az elme bomlott működési

rendjéért lesznek felelősök.

Még mástól is tartok. Tudom, mitől. Tartok a felgyorsult szívdobogástól, a

kézremegéstől, az elpirulástól, ha engem szólítanak, de ha önként szólok is, merő

bizonytalanság a hangom, ábrázatomon árulkodó a bátortalanság, mozdulataim félszegségről

tanúskodnak.

Befelé tekintek. Rettegek, hogy nem lesz az enyém, hogy nem tudom megtartani a

nagyságos nagy messzeségek felé nyújtott karommal, se az ott elejtett magvakkal, melyekből

érzések, hangulatok fognak kihajtani, melyek számára jók, se a testem ottléte nélkül a

távolban vigyázó szemekkel. Félek megszeretni más lányt, mert félek, hogy elfeledkezem

róla.

Kavarodást látok. Kavargást, kuszaságot, káoszt, összevisszaságot, zűrzavart.

Önmagamban. Félek attól, amit nem ismerek még: félek a megismeréstől; félek a

megíratlanoktól, a gépeletlenektől, a publikálatlanoktól; félek, hogy elfelejtettem valamit;

félek, hogy sok fontosra nem lesz idő; és tudom, hogy valami gyönyörűt, valami megindítóan

szépet megint elmulasztottam.

Piliscsabán és Budapesten, 2012. szept. 14-15.

Kalauzfák

…Figyelj rám egy percre, cimbora! Hallottál már a kalauzfákról? Nevezheti az ember

az ilyet útmutatófának is, ha akarja.

Én messziről jöttem, a nyugati magyar hazából, az őrök földjéről (Quis custodiet ipsos

custodes?), s mosoly játszana ajkaim körül, amikor oda visszagondolok, s ugyanez emlékezés

egyszersmind meghat, hiszen hiányzik a major, valamelyes szomorúságot, lassú, méla,

csendes bánatot csempész a hangomba most is.

Mindig a fák az első ismerősök a hazavivő úton. Mindig általuk csalogat az otthon. Ők

az első hírnökök, az ösvény kijelölői, kalauz egytől egyig, s nem sejlenek még fel a háztetők,

de a sárga templomtorony se, már tudom: jó helyen járok. Megpillantom a vonatról a fasort a

patakparton, s meglágyulnak arcvonásaim, könnyebbé lesz a szívem, ahogy elképzelem

mögötte az enyéimet, a kapuban tereferélő véneket, akik már gyermekkoromban is öregek

voltak, mint a hegyek, s képzeletben magam előtt látom a kis csirkefogókat, akik tenyerembe

csapnak az utcán, amellett éretlen fejjel, de káromkodnak, mint a kocsis. Hét mérföldet lépő

csizmájuk van ilyenkor gondolataimnak, s máris a major pázsitján és kövén szökdécselnek:

megölelgetik a családhoz tartozókat, az udvarokba kukucskálnak, sebten tesznek egy kört a

helyen, hol nődögéltem. Ismered a látványt, tapasztaltad már az érzést? Kedves barátaim ezek

az égbe nyúlók, ezek a többinél magasabbak: a füzek, a gesztenyék, a jegenye, a platánok, a

fenyők – mind-mind félre nem érthetően mutatja, merre a sóvárgott, régi, lelkemet

termékenyítő, szeretettel tápláló otthon, mind-mind jelzőtűz belőlem.

Felétek vannak útmutatófák? Törzsek, sudarak, melyeket otthagy, elszór a kegyes

földisten a locus amoenus vonzáskörzetében jelül? Hogy tudd: hazatalálsz, hogy tudd:

közeledsz, hogy emlékezz: mi van alattuk, mögöttük mi terül?

Tudod-e, hogy szíved köré, akármilyen nagy távolságban, akármily nagy ködben és

zegernye időben, mélységes mélyen szerencsétlen sorsban, világgal dacolva büszke szálfákat

állíthatsz, melyek mutatják az utat az elcsatangolt szerelemnek, melyek visszavezetik az

egyetlen hűséges, háborítatlan hajlékba?

Volt valaki, akit szerettem, de elsodorták a sivatag szelei, Erdély viharai: a zabolátlan

nemere, s én nem tehettem mást, verseket írtam, üzentem utána, kiküldtem követeimet az ő

védelmére a szívem köré – kalauzfákat ültettem, hogy elvezessék hozzám.

Piliscsaba, 2012. szept. 16.

Táncdal és repülőgép – Az utolsó nap

Az utolsó nap nevettünk. Meleg volt a szeptemberi este, belerezgett a nyár, azaz

langyos és szelíd hullámok nyaldosták a partot, utolsó lendülettel s erővel, jóindulatúan

csapkodták az ősz-idő fövenyét. Nekünk ez volt észleletünk, holott távol találtattunk a

tengerillatos, koptatott, mosott adriai vidékektől.

A nagyváros kismillió magos házának egyike szolgált lakásunkul. Körös-körül

hasonlóképp impozáns lakótornyok emelkedtek. Jellemezhetem őket nagyként, óriásként,

grandiózus épületekként, hiszen hangyányinak éreztük magunk a kemény falak útvesztőjében,

tornácok tömkelegét látva, s nem éppen megalopolisz e város, de kellőképpen eluralkodott

rajtunk törpeségünk tudata. S az ember, akinek számára egy pesti albérlet a kényelem

netovábbját jelenti, a fényűzés szuperlatívuszát, hisz jobbra úgysincs kilátása, s az

akárhányadik etázs valamelyik ajtaja mögött úgy tekinti, révbe ért – az ilyen ember még

gyermeki felnézéssel és naiv csodálattal képes szemlélni a szerte meredő konstrukciókat.

A franciaerkélyen álltunk egymás mellett, összeérő csípőkkel. Akkorra már

besötétedett, s a balkonok százára lámpafény vetült a virrasztó szobákból. Az egyik alattunk

és jobbra lévő lakásból zene hangzott fel hozzánk, kellemesen, halkan szólt, s könnyű

karneváli muzsika reminiszcenciáit keltette bennem.

Valami gyönyörű volt ott támaszkodni szerelmesemmel, kitanult közelségben tudni

egymást, s izgatta a levegőt, hovatovább teljessé tette, kikerekítette, emlékezetesre hizlalta a

hangulatot a kezemben fel-felparázsló cigarettavég.

Az utolsó nap nevettünk. Nem volt az harsány kacagás, kitörő jókedv, se tréfát követő

kuncogás. Egyszeri nevetés volt, mosolynál alig több: pillanat rövidségű hangadás felfelé

görbülő ajakkal. Ha tehetném, megmutatnám. Eljátszanám, hogy világossá váljon, miről is

írok. Szimplex nevetés volt, a legcsekélyebb, a jó irányba hajló száj egyetlen zöngéje.

Ez volt a jele annak, hogy ráébredtünk, mégis igazunk volt: van az életben

megelégedés, van tiszta önfeledtség, teljes és ideális perc – de persze nem először volt

ilyesmivel találkozásunk.

Azonban el kellett tűnődnöm, miért nem ilyen a találkozás minden perccel? Hiszen

akkor, az erkélyen állva, részei voltunk az életnek, értői és elfogadói, vele egy ritmusra ringott

a lelkünk, nem pedig egy-egy külön élet urai voltunk. Talán tudjátok, mire gondolok.

Elmerültünk a nagy-nagy életben, és az sugalmazta, hogy megtartja a mieinket, amíg lehet,

hogy folyton-folyvást áramlik felénk, de megütközik kételyeink burkán, miért is nem tud

felemelni minket, segíteni rajtunk. Sugalmazta, hogy bíznunk kell benne, mindig is bíznunk

kellett volna, mert megtesz értünk minden telhetőt.

Az utolsó nap nevettünk. Aztán csak hallgattuk a könnyed táncdalt valahol a

házrengetegben. Repülőgép zúgott el a negyed fölött.

Az utolsó nap merültünk el benne. Későn.

Piliscsaba, 2012. szept. 18-19.

Kőlépcső

Szenftner Gergelynek ajánlom.

A sötét, félig lefüggönyzött, s különben is éjszakába boruló szobából látni lehetett az

erődítményszerű diákszálló egyéb részeit: hol erősebb, hol halvány illuminációval hintették be

a lámpatestek a belső udvart, melyen furcsamód fényes nappal is kevés lélek lézengett, s

amely, mintha római villa tartozéka lenne egyben, olykor átriumnak neveztetett. Oszlopkaréj

ölelte, vette körül, s e gőgös árkád tetejében jobb kéz felől vastag, kőből való korlát húzódott,

de néha inkább széles és hasznos párkányként jelent meg a lakók gondolataiban, tudniillik

lusta, elnyújtózott könyöklésre kiválóan alkalmasnak bizonyult, mi több: kövérsége okán akár

rá is heveredhetett az ember. Egy helyütt erkélyt képeztek ki mögötte, melyen két szoba

osztozott. Bal kéz felé megszűnt az íves alkotmány, ott már csak ablakok meresztettek

üvegszemet a középre.

Egészen szemben, a túloldalon is égett a világ, a bejárathoz vezető lépcső mesterséges

fényben fürdött. Zavartalan, tiszta perspektíva kínálkozott az átriumra nyíló rácsos kapu felett.

Azt hitte, semmi se fog történni, hogy amely szeptember-éjszakai kép szeme elé tárul,

nem veszíti el mozdulatlanságát, nyugalma megbontatlan, csendje megtöretlen marad.

Ám mielőtt ellépett volna az ablaküvegtől, történésre lett figyelmes.

A fiú, aki kikerült a bejárati ajtón s a megvilágított lépcsőn láthatóvá vált, kapucnis

pulóvert és bő, hetykén leeresztett nadrágot viselt. Mesterkéletlen, természetes, úgymond

rapperes dinamikával kezdett lefelé haladni a lépcsőfokokon. Megítélése minden kétséget

kizáróan nem lehetett más: laza gyerek, legalábbis annak mutatja magát. Néhány sebes, apró

szökés után, mikor elérte a megcélzott pontot, leült.

Akkor pattintotta a szájából lógó cigaretta előtt az öngyújtót, mely hangot persze ily

nagy távolságból s nyílászárók mögül nem lehetett hallani. Elképzelni azonban könnyű volt.

Hébe-hóba ajkához emelte a dobozos italt. Szemlélőnk az első pillanattól fogva azon

morfondírozott, mi lehet az, tej avagy gyümölcslé? Mit markolt jobbjában, amikor a szabad

levegőre lépett? Átfutott az agyán, hogy bizony, az itteni ászok ha kell, ha nem, campuson és

utcán, tejet meg gyümölcslevet öntenek a garatjukra, méghozzá dobozból.

Így ült kényelmesen a fiú, s feltehetőleg zenét hallgatott hozzá, mert egy kis ideig a

telefonja gombjait nyomkodta, egyébként is ezt szokták csinálni az ilyenek.

Két perc se telt el, s újra nyílt az ajtó. Kék színű kapucnis felsőruhát magára öltött

legény lépcsőzött le fürgén a másik mellé, s ott letelepedett. Ő fejére húzta a kámzsát, csak

orra látszott ki alóla. De őt is felismerte, mégpedig alakjáról és testtartásáról.

Az írók. Ezek a búsképű különcök, akik ugyanakkor, ha zsiványságról van szó,

nyomban felderülnek!

Miről beszélhetnek? Mit tervelhetnek?

Másnap a számítógépén olvashatott két új novellát.

Budapest felé a vonaton és Piliscsabán, 2012. szept. 23-24.

A szőlőtüzek

Ropogott a tűz, némelykor pattant a tőkék alól görnyedezve szedegetett s most lángok

által nyaldosott, emésztett venyige, melyről nemrégiben még ébenszín rigók eregettek

kacifántos trillákat.

Nézte, nézte a viaskodó lángkakasokat, s mialatt e vörös, ősi szertartásos tánc

játszódott két szeme fátylán, más színes dolgokat gondolt: eltűnődött, s olykor hümmögött

magának.

Vonaglottak a forró, éhes nyelvek a körben áldozatul vetett fán, s e látvány dúsan

termő bűvöletében, mozdulatlan állt a gazda: akárcsak messzi múltakba tűnt eleire, a

rejtelmes, félig uralt, félig idegenszerű s egészen sosem megszelídített fénynél igézet szállt

reá. A tűz mindmáig varázserővel bír, s most akármilyen világvallás fegyverrel s fortéllyal

terjesztett tanának hívőivé tesznek is meg minket, mint régi-régi elődeink, a tűznek, a Napnak,

a Holdnak hódolunk. Bámuld csak, barátom, a hévvel lobogó elemet sűrűn szőtt éjszakában:

bizony, jobban imádod, mint Krisztust. Hiába, így van.

Nem tudta a szőlősgazda elszakítani tekintetét az arcbőrét perzselő kábulatos világtól.

Ez egyszerű embert megbabonázta a vörös ostorok násza, elröpítette lelkét, révülő táltos volt

akkor. Hogy mi csodásat látott a regék berkeiből, szegény írónak nincs róla sejtelme, s

hihetőleg maga a bortermelő, ki, íme, hőssé lépett elő, hamar kiűzte emlékezetéből a különös,

titkos, bizsergető képeket, lévén azok megtárgyalatlanok a mindennapi embersorsban, lévén

érdektelenek a túlontúl racionalista szerzetek ízlésének.

Sőt igazában annak a napnak semelyik történésére sem gondolhatott vissza, mintha

csak az ezer meg ezer közül egy csapot a fejében elzártak volna. Mélázott felügyelt

magányában, téli ablakban, melyre rácsozat szorult, mikor odakinn szaporán havazott, s nem

volt okosabb; amit meg tudott mondani magának, hogy valamikor látott valami nagyot és

szörnyűt.

Azokban az előbb lassú, majd robogni kezdő órákban mások is harsány tüzeket őriztek

a hegyen. Sohasem derült fény az igazságra. A góc hollétét mindvégig homály fedte, de valaki

megtébolyodott azon a napon.

A gazda önkívületben tántorgott lefelé a lankán, rémisztő boszorkányosság ülvén

szívén, se látott, se hallott semmit immár a környező tájból s eseményekből.

Szőlejében verekedtek a lángok, s e mérkőzés olybá való volt, mint az egyetemisták

zárórai csetepatéi Piliscsabán. S míg ezeket csitítani ott termett tegnap egy török, név szerint

Sarcan, a vörös kakast csillapítani nem jelentkezett felsőbb hatalom, s csakhamar

elharapózott.

Ahogy a Ház ezermestere a mosókonyhában, nem törődött, nem gondolt senkivel a

kalamitás, hanem elmélyülten szöszmötölve – mert ugyan a rettentő elem részéről a hegyoldal

zöldjének elnyelése tréfaszámba ment – terjedt tova. Mondom, szállásadó Házunk

tótumfaktuma ugyanily könnyedséggel hagyott figyelmén kívül mindennemű aktualitást, hogy

bátorkodom állítani: háromszor rakhattam volna meg a mosógépet mellette, sőt még rá is

gyújthattam volna egy nyomorúságos, önkezemmel elkészített cigarettaszálra, akkor sem

hökkentettem volna ki foglalatosságának magnetikus vonzásából.

Nos, a szőlők ott, a nyugati határszélen, lángokban álltak. A tűz, mit sem tépelődve

állami szintű egyezmények miatt, magyar és osztrák részen egyaránt falva falta a tőkét, a

kalyibát, a gyümölcsfákat.

A Várvidék háromszázhuszonöt légvédelmi szirénája közül egyet-kettőt fel kellett

búgatni. Úgy hírlik, még a felsőpulyaiak is hallották. Csak tégy látogatást náluk, Ausztriában,

Burgenlandban, térj be valamelyik takaros kis ivóba, s megeshet, hogy csupa hunnus fiúval

szembesülsz.

Sírtak-ríttak a magyar szirénák is Vas külső szegletében, ezek jóllehet megszenvedtek

a feladattal, hiszen a nervus belli, vagyis a pénz hibádzik ahhoz, hogy jó karban tartsák őket.

Azt mesélik, az osztrákok szirénái a veszély minőségét is érdemesek tudatni a lakossággal,

továbbá tájékoztatnak a megteendő óvintézkedésekről. Énnekem erről nincs bizonyosságom,

éppen csak ezt beszélték Szombathely belvárosának egyik kávézójában a nyáron.

Ami ordítozás, fejvesztett sürgés-forgás, küzdelem a két ország szőlőhegyein volt,

arról beszéljenek a kárvallott tanúk, ha ugyan akaródzik nekik, s nem fáj nagyon

emlékezniük.

Ahogy a gazda józan eszmélete kihunyt, kihunytak a szőlőtüzek is Vaskeresztes

határában, s a gazda már fekete föld alatt feküdt, mikor arrafelé még feketék voltak felül is az

agyagos halmok.

Piliscsaba, 2012. szept. 25-27.

Esti hangulat a Ház előtt

Az eget fekete posztóval vonták be, majd meghintették ragyogó porral ezt az

ünnepélyes borítást, olyan ügybuzgalommal, olyan finoman, ahogy a lyukacsos tetejű tartóból

a palacsintára rázzák az ebédezők a fahéjat. Csillámlott tehát odafönt, s miként bogarak az

íróasztalon, olykor repülőgépek szaladtak keresztül villódzva.

Lágy volt az este, cirógató kezű, simogató, jellemző átmeneti: már nem mentek

fedetlen testfelületekre és idegekre a szúnyogok, még nem fázott a derék. Az estek legjobb

fajtájából szakított példány volt az, amelyet tollvégre kapok.

A lépcsőtől egy tucat öles lépés távolságára csak tompán, megkopva hatolt el a

lámpafény. Ott, a sötétség és a derengés határmezsgyéjén vette fel posztját az ifiúr, persze

nem oly fegyelmezetten, mint az őrök a vártán. Ő kezdettől fogva, nemtörődöm módra, fel-alá

járkált.

Egyre-másra beleszólt a füléhez emelt telefonba, míg lehajtott fejjel rugdalta a

kavicsot, s olykor kiköpött.

Kedvemre való volt e magatartás, hiszen az enyémmel rokon: „az én fajtám: köptek

kettőt, szóltak egyet” – írtam az egyik elbeszélő költeményben.

A fiatalember tehát a földet nézte, nem tudott egy helyben megmaradni, s

megbolygatta a por és a kő talpa alatt lévő békés birodalmának rendjét, miközben üzenetet

váltott az otthoniakkal. Ezek zavarára utaló jelek. Telefonbeszélgetések alatt gyakran áll be

kínos csend, amikor nem tudjuk, hogyan folytassuk az eszmecserét, s hátráltató tényező a

másik arcjátékának hiánya is, hogy nem látjuk őt. Vagy éppenséggel nem volt kedve az

illetővel folytatandó társalgáshoz. Vagy ráunt már, mire halló- és látótávolságba értem.

Körültapogatott a szellő a susogó ősfa-terebélyekben, bele-beleszökött a locsifecsi

ciherbe.

Piliscsaba, 2012. szept. 28-29.

A lány, kié viszonzatlan

Ott voltam vele – higgyetek nekem! Nem testi valómban kísértem drága lépteit, de

vigyáztam minden istennői mozdulatát: odaálmodtam az ébrenlét egy furcsa, titokzatos

pillanatában hozzá, s tudtam, kötelességem látni… nekem kell féltő és csodáló tekintettel

illetnem őt.

Mikor szívében halál jár. Mikor amiből jövőnek, életnek kellene sarjadnia, de legalább

egy boldog évnek, a szerelem viszonzatlan, eldobva hever kietlen, terméketlen földsiváron.

Mikor a rózsát letapossák. Mikor hiába nyílnak a virágok. Mikor ami által kettő gyarapodna,

ugyanaz egymagában pusztulást támaszt benne, a lányban uralkodó parancsolattá lesz:

„Enyéssz, emésztődj!” Mikor dühös és meghitt könnyre fakasztó szépen és beteljesületlenül

imbolyog, aki szeret.

Ott voltam, s láttam őt, de ő nem látott engem. Egy könyvet lapoztam fel szobámban

az íróasztalnál, amikor egy távoli vidéken az alacsony kőfal tetejére lépett. Mezítláb volt, s

fehér szoknyaruháját néha meglegyezte a szél. A határokban erdők álltak őrt: mindkét oldalon

rengeteg zárta a tájat.

Csend volt, ember nélküli csend, csak ő mozdult a tájékon közülünk, akiket megöl a

Szépség. Lábujjhegyen járt, lassan, andalogva szedegette a kőfal hegyiben könnyű lépteit, s

meleg-szagú volt a bőre. Madárdalt és szirmot nyitogató napfény esett az elhagyatott térségre.

Így imbolygott az öreg kővonalon, végigment a falkaréjon, mint a Hold az éji égen. Járása

libegés volt, nőké, lányoké, kiket a férfiszem törékenynek és könnyűnek lát általában, hát még

ő fehér pongyolájában, meztelen vállával s lábával milyen tündéri súlytalan volt!

Lépkedett a kőfalon a lány, kié viszonzatlan, légies volt és gyönyörű, illatos hajába,

tiszta lepleibe kapkodott a fuvallat, fájt kicsi szíve, a kiontott jótékony fény elevenítőleg

csorgott mindenhová; lépkedett a kőfalon a lány, kié viszonzatlan, megszakadt a szíve, és lent,

a földön, pompás virágok nyíltak körben.

Piliscsaba, 2012. szept. 30 – okt. 1.

Láttalak gyermekként, Kegyelem

Láttalak gyermekként, édes barátnőm – alighogy kimondtam most az első szavakat, ne

nevess ki! Ma láttalak kisgyermekként, csak egy pillanatig, ma, amikor már felnőtt nő vagy, s

nem is vagy itt. Úgy hat, tudom, mint aminek nincs értelme, azt hihetnéd, megtébolyodtam,

de hadd súgjam betűkön keresztül, Kegyelem: el fog jönni a perc, amikor meg fogod érteni,

mit láttam, mit éreztem az előbb.

Ez az egész annál is hihetetlenebbül hangzik, hogy, ugye, a valóságban, a tények

szerint, amelyek mindkettőnk számára nyilvánvalóak, s amit bármely ismerőnk igazolhatna:

gimnazistaként kereszteztük először egymás útjait. S én gyermek, olyan gyermek, akit még

nem eresztenek egyedül az iskolába, tehát első, második vagy harmadik osztályba járó, nos,

ilyen én Szombathelyen voltam, de te messze keleten. Mi friss hajtásként, zsenge

csemetékként nem, nem, nem, nem találkozhattunk. Nem láttalak, kedves, mikor még kócos –

hát, talán nem mindig, de némelyik tanítási napon tagadhatatlanul borzas fejű nebuló voltam

és minden csínynek lelkes támogatója, odaadó pártfogója a bolondozásnak. Mikor te még

cserfes gyermeklány voltál, egyikünk sem tudta, hogy a másik a világon van.

S én mégis láttalak, sok évvel később; a vonaton ültem, és átlépve az idő korlátjait

megpillantottalak. Szép gyermek voltál. Egy kislány néhány üléssel odébb olyan volt egy

pillanatig, mint te egy évtizede. Igenis tudtam, hogy te jelensz meg gyermekként, Kegyelem,

mert sokáig fájt utána a szívem.

Budapest felé a vonaton, 2012. okt. 7.

Hazavisz a gyorsvonat

Tovasietni a szerelvény mentén, mitológiai szörnyalak futurisztikus vonásokkal,

tovaiszkolni, szaporázni, mert szorít az idő – holott szorít a fenét, hátravan nyolc perc az

indulásig –, s a középső, zöldre festett traktusba szállni, s iramodásomban és a többiek

rohanását látva a Keleti pályaudvaron elfog az idegenkedés, amely a metróban is mindig,

amikor kényszerűségből és nemszeretem belenyugvással felveszem mindenki más

mozgásának zaklatott ütemét, hiszen ha szívem szerint: mint a korzón, úgy haladnék,

legázolna a hömpölygő tömeg. Kényelmetlenül hosszúakat lépünk, orrunk felhúzzuk,

tekintetünk előreszegezzük, itt nincs helye a bálhangulatnak, nincs helye a tavaszvárásnak,

nincs helye a romantikus szemlélődésnek, nincs létjogosultsága az ábrándozásnak. Marsolunk

tehát, olyanok vagyunk, mint Fritz Lang Metropolisában az uniformizált munkáshad, s

elborzadok, ha erre a hasonlóságra gondolok. Úgy felkiáltanék: „Utálom ezt! Álljatok meg,

lassítsatok már! Ennyire nem igyekezhetünk; ha világot akarnátok váltani, megérteném

igyekezeteteket, de ti már nem igazán mentek nagy feladatokért!” Hogy szavam ne felejtsem:

valóban kissé izgatottan szállok fel a vonatra.

Kis szerencsével rögtön egy tökéletesen szabad négyes ülést felfedezve botlom a

kocsibelsőbe. Megfosztom magam poggyászomtól, csomagjaimtól, erőtlenül, mint a

rongybaba, lehuppanok, sarkammal megtapogatom az ülés alatt a bőröndöt, hogy fél perc után

is ott van-e még? Aztán, ha nem mutatkozik útitárs, szomszéd, gardedám, szép lány, aki

szűkítené mozgásteremet, felpakolom a patám – így már kényelmesebb. Ha idetalál a

kalauzasszony, illedelmes leszek, merev tartással, ölembe ejtett kézzel fogok ülni, s keresve

se fog hibát találni magaviseletemen. Sajnos a képmutatóknak megveszekedettebb fajtája sem

rara avis, azaz nem ritka madár. A legújabb korra nyugodt lélekkel mondhatod ki az ítéletet,

Pilátus; szidva veszed szádra, Szodoma.

Már kint siklottunk a bukolikás vadonban, tankönyvet vettem elő, s rászorítottam

elmémet, ami különben igen szeret szertelen szökellni, szóval animációmat a

bölcsészkötelesség felé fordítottam, míg feltétlenül szükséges volt, aztán az ablakon túli

titkolódzó sötétség csendes kontemplációjába merültem, s ebben az állapotban valami bennem

végre meg tudott foganni, valami belőlem végre el tudott múlni.

S nem is sokára lencse-, ecset- és tollvégre áhítozó, pittoreszk vidéki állomáson pihent

meg a vonat néhány percre. Hamar emlékezetembe véstem meleg hangulatú, otthonos

vonásait. A hosszú, kétszintes, korosodó indóház széles tornácát fényáradat öntötte el, s e kép

felettébb kedves volt és szelíd mosolyra fakasztó volt a semmitmondó, élettelen feketeségre

következvén. A tornác oszlopainak hónaljába jobbról is, balról is cserepes muskátlit

akasztottak, s ez az oszlopsor a megnyugtató illuminációval együtt amilyen kellemesen, olyan

igézetesen hatott az ott lévőkre. Nem volt minden ablak esti-sárga, a két-három világló

üveglap mögött ásító, bágyadt, unott vasúti tétlenséget lehetett sejteni, késő lévén, és a késő

idő, hiába buzgólkodtok ellene, mindig az elnyugvásé.

Aztán továbbrobogtunk, gondolom, az éj palástja alatt szántóföldek, erdők,

vízfolyások mellett suhantunk el – egyszer csillant a Duna, de az korábban volt. Fogyott az út

és öregedett az éjszaka, s én a száguldó járat egy lámpás ablakánál tubákot bűvöltem elő a

szelencéből, aztán már csak olvasgattam.

A szülői házban nagy evést vettem magamhoz, majd megfáradtan, rezignált intéssel

szólítottam a villanyoltást, s hogy ő végzett, az erkélyre léptem, teleszívva tüdőmet a kies

berkek jó levegőjével, melyek rejtelmesen nyújtóztak el trónusom alatt. S míg cigarettáztam, a

szarvasbőgést hallgattam, csakúgy, mint két héttel előbb.

Szombathely felé a vonaton, Sorokmajorban és Piliscsabán, 2012. okt. 5-8.

Futni hagytam a bűnöst

Mint kívülálló figyeltem a mulatságot, a munkaunt emberek péntek esti duhajkodását a

Nagy Elérkezett köntösében, szinte láttam hálatelt szívüket, s az arcukon ragyogó öröm

mutatta: túl is csordult az a hála, amit az eljövendő két pihenőnap iránt éreznek. Megtelt és

felbolydult a csapszék, az egyetem kihelyezett tanszéke, a Kenderesi úti italmérés. De most

jószerével csak én képviseltem a bölcsészkart, s én – ha jobban belegondolok – nem igazán

képviselem. A szálas kétkezi munkások, karbantartók, gépbeállítók s mindenféle becsületes

dolgozók nyurga, új elevenséget nyert, mámoros és víg csoportja közel a bejárathoz, a

kocsmapulthoz szintolyan közel tartott parttalan, véget és célt nem érő konzíliumot. A hátulsó

fertályból, a magányos asztalok földjéről hallgattam beszélgetésüket s az üvegpoharak

koccanását. Hallottam harsány nevetésüket és csikorgó, durva élceiket, s habár végignéztem a

helyiségek között ide-oda vándorló kisebb társaságokon is, egyenes és kényelmes rálátásom

mégiscsak e sziporkázó, vidám seregletre nyílt, így hát odafigyelésem az övék volt.

Élénken emlékszem. Alighogy az ivóba lépett, megtorpant. Épp az ajtófélfa és a

vígságos, hangos csoportosulás között, azon az egy méteren. Szemét nagyra meresztette, fejét

idegesen, tanácstalanul forgatta, s rögtön megértettem – ez nem csupán testbeszéd, hanem

lélekbeszéd is volt, ami körben kilökődve csak bennem, a figyelmezőben talált ütközőpontra –

: megrémült a többi ember hatalmas jókedvétől. Aztán észrevettem: veres inget visel.

Felkeltem asztalomtól, elindultam feléje, szemem rászegeződő parancsolatával fogva

tartottam, hogy ne mozduljon, ne keltsen gyanút, s még mielőtt bárki is felfigyelhetett volna

rá, félrevontam. Régóta foglalt helyemen leültettem magammal szemben.

A körme alatt is vereset viselt.

„Mit tettél?” Válaszolt.

„Miért tetted?” Hezitált, de azután szaggatottan, akadozva, mintha rosszul emlékezne,

megnyilatkozott. Elsősorban motivációjára, okaira voltam kíváncsi, s magáról a rettenetes

kázusról elég volt annyit megtudnom, hogy a forrásnál, az Iluska-forrásnál történt. S míg

vontatottan igyekezett felvilágosítani indítóokairól, vagyis életének meghatározó

eseményeiről és impresszióiról, több alkalommal is lesütötte szemét, s a mandzsettával

kezdett babrálni. Ha most ujjainak látványa nem hatott volna rá riasztólag, bizonyára ujjait

nézegette volna zavarában. Ezekben a momentumokban őszintétlen akart lenni, én azonban

arra kértem, nézzen a szemembe, nem szeretném hazugságon érni.

Úgy hiszem, egy órán át vallott. Én voltam bírája, világosan láttam életét, s

felmentettem őt. Ahogy G. Büchner is felmentette a gyilkos Woyzecket, egész műve azt a célt

szolgálta, hogy feloldozza az ilyen szerencsétleneket. Instinktive Verteidigung des Sünders.

Mert magának a költőnek a sorsán is szánakozni kell, és a költő érzi magamagát a leginkább

roncsnak, boldogtalannak és bűnösnek. Oltalmába venné még a füveket, pókokat és bogarakat

is – és gyakorta oltalmába veszi.

„Menekülj!” – súgtam az asztal fölött közel hajolva, ijesztően, tudom, nekem is bele

kellett borzongnom, de csak így lehettem biztos abban, hogy szívébe, elméjébe, sorsába

vésődik, amit azután mondok: „Messzire mégy. Új életet kapsz a nagyvilágban, és

emberbaráti cselekedeteket fogsz véghezvinni.”

Piliscsaba, 2012. okt. 10.

Gyerekgyilkosság Melanéziában

A törzs szálláshelyének területe szinte állandó volt az évszázadok során, csupán

jelentősebb, a falu nagy részét lángokkal elemésztő tűzvészek után hurcolkodtak odább, és

sok életet követelő, vesztes összecsapásokra következett új menedék, biztonságos szeglet

keresése. A háborúság nem volt ritka, gyakran ütköztek meg kóborló vadászaik ellenséges

törzsek tagjaival. Minden alkalommal, amikor csak valaki a sűrűség mélyére merészkedett,

csetepatéra kerülhetett sor, ám ha hadat viseltek, és igazi vérszomjjal indultak neki az

erdőnek, a küzdelemben, melybe egységesen és feltüzelve vetették magukat, alulmaradtak

néha. Ilyenképpen megtörtént nemegyszer, hogy áttelepítették a falut, mindazonáltal nem

hagyták el sosem a tenger közelségét, s előző lakóhelyüktől három nyíllövésnél nagyobb

távolságra általában nem szakadtak. Ennélfogva átallnám e bennszülött közösséget vándorló

törzsnek nevezni, sokkal inkább voltak menetkészek a kényszerűségben és alkalmazkodók. S

ezért is bátorkodtam megjegyezni történetünk legelején, nyájas olvasó, hogy századok alatt

sem keltek hosszabb útra az ismeretlen felé, hanem ide-oda vergődve ott, de a gyökerek

földjén maradtak. S amilyen kis csoportulatot alkottak e félmeztelen vadak, könnyen

megelégedhettek a sziget déloldalán keresztülbolyongott körrel, mint világgal.

Szorgalmat, kézügyességet, elevenséget követelt tőlük a természet és a

cirkumsztanciák. Mivé lettek volna, ha e tálentomok hiányoznak? A nagy ritkán odavetődő

utazók megütköztek, milyen izgágák ezek a népek. Ugyanúgy, ahogy a Nyugat iskoláinak

tanítói elhűlnek, ha igencsak mozgékony porontyot kapnak kezük alá, s hamarosan

lazarétumba ajánlják őt vagy magukat. Hiába, e tulajdonság nélkülözhetetlen ott, ahol

könnyen sebezhető primitív népekre ezerfelől leselkedik a veszedelem. A discipulus, a diák

pedig, aki nyughatatlanságával őrületbe kergeti nevelőjét, egyszerűen csak olyan

sajátossággal bír, ami az ősidőkben, állandó, vigyázatos éberségben, elengedhetetlen volt.

S harcos, forradások borította férfiak, vadászok, fedetlen emlőjű asszonyok meg pucér

fenekű kölykek közé nyomorék született. Satnya volt, mint a sarjú macska, egyik fele a

másiknak nem volt tükörképi oldala, vézna volt és görbe hátú. Haja ritkásan és csapzottan

tapadt koponyáján, mintha ez a vakarcs az újszülötti lucskosság nyomait viselte volna tovább

a fején.

Ha csak csömörletes lett volna ránézni, elfintorodva kerülték volna ki, azonban mégis

megköpdösték őt gyakorta, és belerúgtak, ha útban volt vagy úgy csinálták, hogy útban

legyen, mivel felettébb bosszantotta főképp a vad férfiakat és érésben lévő fiúgyermekeket,

hogy a kis torzszülött alkalmatlan a cserkelésre, ügyetlen bármely kéziszer elkészítéséhez, a

porban gubbaszt vagy a kunyhó hűvösében ülve mered maga elé, és nem beszél sohasem,

soha egy szót nem lehetett venni tőle, hanem morog, vinnyog, mint az ördögfióka. Nem

utolsósorban: van az a furcsa szokása…

Napjában elbotorkázik a tengerhez görcsös tagjain, s fájdalom figyelni e vonagló

zarándoklatot; leginkább a naplemente órájában, hiszen az nemcsak a költők álmodásainak,

hanem minden más lélek a jóról való képzelődésének ideje is. Csak leül a szirten sötét

embertorzóként, alant, a meredély tövében morajlik a hullámtörés, mely néha fölpermetez

hozzá, és bámulja a habokat, háttal mindenkinek.

Háttal a gyűlölségnek. Mert ilyenkor, elvonultságában, néma merengésének

alkalmával néztek rá mindig a legnagyobb, elfojtott gyűlölséggel a természet édesgyermekei,

akik nem háborgatták azért, ha a tengernél volt, mert valamiféle bűbájt sejtettek abban a

helyzetben körülötte, ami az empátia hiányánál fogva elborzasztotta őket. S azért sem

szabadultak meg szörnyű rémalakjától, mert az anyja a nőstény tigris vehemenciájával

védelmezte korcsát éveken át.

Évek hosszú során át, mígnem belefáradt.

Nem kellett már soká várni. Egy nap a törzs két harcosa egészen megőrült, megveszett

az erdőben termő vörös bogyótól, és lihegő, csahintásoktól éktelen rohanással lepte meg a

lehanyatló napkoronggal szemben merengő nyomorékot a szirten. Bestiális, tomboló

dühükben nem teketóriáztak, két oldalról megragadták hóna alatt a boldogtalant, és

lehajították a mélybe. Vad táncot jártak, míg…

A gyermek vinnyogva, bőgve, artikulátlan, el-elfúló bődülést hallatva viaskodott a

hullámveréssel, mely, hogyha lett volna olyan a sziklafal alján, se hagyta volna fogódzót

találni. Nem tudott úszni. Más volt a teste. Sátáni arcát még jobban eltorzította a tehetetlen

kétségbeesés.

Azok odafent lassan felhagytak a tánccal. Lassan csönd lett és mozdulatlanság, csak a

hullám csapódott mintegy megnyugodva, egyre erőtlenebbül a szirthez.

És az anyának volt az a furcsa szokása: napjában elbotorkázott a tengerhez, leginkább

a naplemente órájában, leült, és bámulta a habokat.

Sorokmajorban és Piliscsabán, 2012. okt. 19-23.

A vándormuzsikusok

Már a Foghíjban járva megütötte fülemet a zeneszó, egyelőre távolian és el-elhalva

egyéb zajok között. Apránként hangosabbá vált, s a szökőkút vonalába érve végre tisztán

kivehető lett, látni is lehetett a Fő térnek a ferencesek temploma felőli végén támadt kisebb

csődületet.

Egy-két pillanat erejéig elméláztam a nagy emlékkőnél, melyre latinul vagyon írva, és

amelyet keresztapám emelt a helyére.

Néhány perc múlván magam is odaálltam a műélvezők közé, akik bámészan fogták

félkaréjba a muzsikusokat. Volt ott egy furulyán játszó fiatalember, egy gitáros, kopottas

asszonyszemély s egy a hegedűvel, kinek félhosszú, borzas haja meg dús szakálla volt. Négy

nótát végeztek el. Nem tudom, előbb mennyit játszottak, csak azt, hogy az én szívemet ennyi

melengette.

Ami szokatlan dolog történt, az volt, hogy a hegedűs az első darab után, mely alatt

persze mintegy révületben fújták, húzták, pengették, akkor, bevégezve s szusszanva egyet a

többi, ő kitisztult, értő tekintettel felnézett, egyenesen a szemem közé, és rám kacsintott.

Mintha régi ismerőst látott volna viszont, akivel együtt titkos csínyeket követett el.

De hamar muzsikáltak megint, amire édes ábrándokba merülten és jó érzéssel

figyeltem, s el is feledkeztem e gesztusról. Többet nem is keresett szemével a szakállas.

A negyedik, lélekemelő dalt követően, amikor a vándormuzsikusok pakolni látszottak,

elszéledt a közönség. Én még ott maradtam, hogy néhány jegyzetet készítsek.

Ekkor lépett hozzám a hegedűművész, aki hosszúra nem nyúlt értetlenkedésem után

kezembe nyomott egy feketés, a római korból származó érmét – ami kétezer éves

városunkban nem számít ritkaságnak, otthon, a tóparton is találtak olykor – és áttetsző, apró

műanyag dobozban egy gondosan preparált Kleopátra-citromlepkét. Még hozzátette: „Csak

állítsuk meg az embereket néhány percre, és tovább fognak élni.” Én pedig elmosolyodtam, és

helyeslően bólogattam.

Sorokmajor, 2012. nov. 2-3.

Martina a sétányon, egyedül

Kis epizód apró versbetéttel.

Alkonyodott. Állhatatosan susogtak a promenádot szegélyező iharfák lombjai. Párizs

üres volt, üresnek tűnt, még éppen ellebbenő uszályát lehetett látni, amint a sétány túlsó végén

kifordult a nyár. Most elhagyatott volt a békülékenység e jó szagokat árasztó útja, mint a

dorbézoló szegénység bacchanáliái után a reggeli udvarok odahaza.

Martina megállt a törzsek líneáján, és széttárta karját a világnak a zsongító, elixíres

egyedüllétben; majd keresztbe tette mellén a kezét, és meghajolt az életnek.

Léptei ringásába verssorokat fűzött:

Párizsban rázkódott a juharlomb,

kérdezte, s nem volt hangjában aplomb:

„Megnéznéd-e velem a Jupitert

s a követ, melyet Sziszüphosz cipelt,

Párizs szélén az utolsó alkonyt?”

S nem felelt az ember, csak vállat vont.

Krisztus, isten, fehér keblű, tudod,

nem kerülted el a flagellumot.

Valaki ostorral csapott a koronákra; azok megrendültek, s Martina tekintetével

követett egy estében kerengélő, forgolászó, csöndes falevelet. Akkor úszott le a sétány végére

a vöröslően búcsúzó korong, ott ereszkedett, ahol megszakadt az út, félig merült a házak

mögé, és megsimogatva lehanyatló sugaraival arcra borult előtte a Nap.

Piliscsaba, 2012. nov. 7.

Pillanat-jelentés

Az álló busz hátsó ülésén fekve. Pilisvörösvárról indulunk Csaba felé. Egy lámpa

kiégett, a többi éles fehér fényt sugároz. De mire leírtam ezt, villódzni kezdtek. Ismét

stabilizálódtak. Az előttem ülő raszta a barátjával egyetemben sűrűn tekinget hátrafelé, rám és

Sz.-ékre, sanda gyanúm szerint rosszban sántikálnak, igen ügyködnek valamin az ölükben.

Kezdenek folyamatos méregetéseikkel bosszantani. Fölülök, végre elindulunk.

Pilisvörösvár, 2012. nov. 9.

Felajánlás

Amikor Ildikóval éjszaka a park gázlámpákkal felövezett útjain sétáltam karöltve, eső

után, akkor éreztem így. Jó volt beszívni azt a levegőt, ami a lehullott vízcseppek által a

földből kioldott élénk illatokkal elegyedett. Nem tudnám másként jellemezni ezeket a

kellemes szagokat, mint a bomlás és az érés harmóniájaként.

Ildikó bal kezének külsejével megsimogatta arcomat egy szűzi pillanatában. Én a

kedvéért lemondtam a köpködésről. Tudniillik sokat éjszakáztam akkoriban, és gazembernek

tűntem minden idegen szemében. Isten a megmondhatója, miért kanászodunk el ilyen szép

szívekkel.

Sokat vándoroltam azzal a lánnyal, mint otthon hagyott anyáinkban a fájdalom, mint

szobáról szobára a bérkaszárnyákban és kollégiumokban a háborúság és hátbadöfölés. Ildikó

nem fecsegett összevissza, nem volt locsogó patak a nyelve, és nem várta el tőlem, hogy

butaságokon nevessek. Nagyon tetszett nekem ő, de nem kevésbé az, hogy ilyen szép magyar

neve volt. Úgy mondják az arabok: teliholdé volt a gyönyörűsége.

Amikor vele kettesben jártam a grandiőz, szinte határtalan park aszfaltozott főbb útjain

azon az eső utáni éjszakán, és senki más nem mutatkozott az égig érő fák alatt és a gázlámpák

megvilágításában, akkor éreztem így. Néha megcsókolt és próbált megérteni. Tudom, mert

úgy nézett rám. De ezt a fajta nézést nem állhattam, és hamar elvettem tekintetemet a szeme

kereszttüzéből, és előre meredtem, nem messzire a levegőbe, de messzire gondoltam. Csak ha

szerelmesen nézett rám, bámultam megbabonázva vissza, a világért sem akarva leküzdeni a

leküzdhetetlen vágyat, hogy elárasszam én is csókjaimmal.

Azon a sétánkon éreztem így, mint most, amikor egész álló nap rendületlenül

dolgozom, és büszkén kell készülnöm a közelgő kudarcra: hogy jó lenne valakinek

felajánlanom a lelkem.

Piliscsaba, 2012. nov. 12-13.

A Hiszekegy szabad, fekete parafrázisa

Kivetett Kín lettem, megszaggatott Hazában,

szentek és bölcsek Temetőjében.

Én mindig megbuktam,

elzüllött Pannóniában,

el is búsultam;

a kín fogantatott Szegényektől,

született bűn-kár Igától;

reszketek orom-súly sirámok alatt,

mit veszíthetnék: szenny harc és becstelenség.

Halál szállt a dombokra,

hármas halom nem látszik a hódoltak közül;

örvend a renyhe,

hazug egyházak férgei fején borostyán;

mostan közel a balság, ellöknek s megfojtanak.

Hiszek eltévedten.

Hiszem a kaotikus agyat, gyermeklázat,

az Ősök Örökségét,

a szüzek sóvárgását,

és a végül eljött rövid életet.

Számítok egyenlő társakra,

de bármilyen úrra?

Rá nem.

Mikor látjuk egymást viszont?

Nézz rám a vonatablakon

túlról, a csöndüvegen át,

vén koldusként hallgat, vakon

a világ, de szíved belát,

s dúdol, én tudom, hogy dúdol!

Míg sokadszor intesz sután,

s homlokodon széjjelhúzol

száz gondráncot egymás után.

Tudom, hogy dúdol, s hogy szirén

dalánál szebb, s valóságos,

s gyenge, mint késő őszi fény

körülöttünk zsivaj, káosz,

mert szeretsz, mert én szeretlek.

Búcsúzol félszegen intve,

félsz, hogy nagyon észrevesznek.

Bánatban élsz eleinte,

s miután elváltunk, élek.

Majd kibont a nap, majd kibont.

Nehogy kimondd egy kérdésed:

„Mikor látjuk egymást viszont?”!

Nem tudom, áldott jó lélek,

s ne törd át e vaspavilont,

ha vissza, hát visszaérek.

Piliscsaba, 2012. szept. 17.

Jajongás

Jaj, megszűnt a földnek szíve

dobogni, s most mozdulatlan

árnyak alatt csöndes rímre

nyitom gyászolón az ajkam.

Jaj, anyám, végy anyaölbe,

jó anyám, eltékozoltam

minden pénzünk, s máma gyönge

húst sincs ennem a nyomorban.

Jaj, szerelmem, először én

nem adhattam kezem neked,

s túl jártál már erőm körén,

mikor keresni kezdtelek.

Jaj, a fák már szórják elém

búslakodón a halk lombot,

s vad hegység feltépett fején

bóklászunk, szegény bolondok.

Piliscsaba, 2012. szept. 28.

Óh, ne késs!

Óh, ne késs!

Mert álmodott most a boldogtalan,

és jeges kacajjal rukkolt tova

a hideg eső, melyben nagy álmot:

hogy hamarosan lesz otthona.

Szökkent tovább párkányra, tetőre,

ugyanúgy csépelve senyvedt nyakát,

vizes hársak fogták közre, s képzelt:

kik ázott rongyát leoldanák.

Képzelte a melegen igyekvő

kezeket felé kinyúlni talán,

vagy csak ágyat képzelt, hogy teljesül,

s nem lép be bú majd az ajtaján.

Ha háza lesz, ha otthona s béke,

mert boldogtalan volt a nyomorult,

esőverte, mint körül a vidék,

és az ég oly sok napja borult.

Mit álmodott most a boldogtalan?

Hogy középszerűvé válik, noha

elhagyja az Éden vízióját,

és hamarosan lesz otthona.

Óh, ne késs!

Piliscsaba, 2012. okt. 28-29.

Egy és egyetlen igazi felfedezést csak!

Bitte sei so gut und sag meinem

Vater, dass ich nicht mehr leben kann. -

Óh, ne is, ne is! Embernem, félj,

mert felébredtek az istenek!

Mert felébredtünk, s letiporlak,

gyalázat ezer régiói,

én, a daydreamer, régimódi,

s jégharagom évekig olvad!

Vagy mégis, barátom, apámnak

mondd meg, hogy tovább már nem tudok

élni, s kérem, borítson fátylat -

felleltem az univerzumot.

Piliscsaba, 2012. nov. 14.

Angyal a szálában

Sápadozott szegény kis angyal,

míg hajára koszorút öntve

csordult a csillár, s csüngő karral

bámult: ezért jött le a földre?

A szála minden araszára

jutott egy nászakeringő pár,

s az angyal gondolta: hazája

bár visszahívja megint, ő vár.

Újbóli jövetele hátha

a többinél kitartással majd

többet ér, s vigasztaltan látja

keleten hasadni a hajnalt.

Kilencszer jött, s nem kérték táncra,

de reméli, hogy délceg, tiszta

emberek egyike megállva

mellére öleli, batisztra.

De tizedikre tudni fogod,

s én úgy kívánnám, hogy ne ma tudd,

hanem sose, angyal, hogy konok

eszméik közt isten elaludt.

Jövel még százszor bálterembe,

csak méla költők kedvéért jössz,

az erős ifjak szilaj kedve,

bűn-vonzalma csaknem leköpdös.

Díváikkal kocsiba szállnak,

s magam elhordom magam gyalog;

nem kell nekik égi szent bájad,

nem kellenek nekik angyalok!

Piliscsaba, Sorokmajor, 2012. nov. 15-18.

Dal Moestitia eleste után

Lehengerítjük már az égiboltról

szegény népünk balcsillagzatát,

szétszórjuk köveid, Szomoruváros,

dűlt kapuidon hajtatnak át

meg át hős fiaink, légy te átkozott,

sóval hintjük be mind a földed,

bosszúállók megérdemelt dögsorod

fölött tűziágat tördösnek.

Piliscsaba, 2012. nov. 5.

Hallgattuk az esőt

Már sötét volt, korai, őszvégi éjszaka,

hidege előtt elhúzva a mélykék függöny.

Behoztam a szárogatót, még nedvesség ült

minden textilen-tüllön.

A kislámpa fénye derengett a szobában

agglegényekhez illő, céltalan tárgyakra,

az egyszerű bútorzatra, szétszórt ruhákra;

és ennek ha egy napja.

Ő eltolta magától mindazt, amit látott,

s mindazt egy percre, mit hogy szebb legyen, beleszőtt;

én hirtelen felszegtem fejem az asztalnál,

és hallgattuk az esőt.

Piliscsaba, 2012. nov. 29-30.

Csillagdal

Harcos herceg voltam Keleten,

népeket leigázó barbár,

fámat táltos ültette nekem,

és voltam magyar forradalmár.

Majd kurvaként adtam mindenem,

hogy én is kelljek valakinek,

s lakozzak páriaként ezen

a földön, amely oly szép s rideg.

És volt időm tűnődni ódon,

kísértetjárta házak éjén,

álmodni átszellemült módon,

hol sokszor nem füstölt a kémény.

Bálokban s bordélyokban jártam,

a gazdagokkal ebédeltem,

elnyújtóztam az olasz nyárban,

s egyszer egy nádast felégettem.

S ha elgondolom a gyermeket,

eszembe ötlik: nem akartam,

hogy újra konok élet legyek

sors-áttűnésben s nyelvzavarban.

Elkábított az égbolt képe,

kis szobámban emeltem várat,

visszavágytam anyám méhébe,

hol még a csillagos űr árad.

Piliscsaba, 2012. dec. 10.

De az angyalok se néztek vissza Martinára

Kezdték elhagyni, kezdtek eltávozni a szélrózsa minden irányában, mintegy

mindjobban táguló circulust kerekítve az egy szem leány köré, mintha pokolgép lett volna,

amely detonál, és eltöröl mindent maga körül, nyoma sem marad semmi élőnek, ami előbb

még ott volt.

Az emberek nyugodt, flegma sétatempóban távolodtak: ezrek meg ezrek, egyre tágítva

a koszorút Martinától. Hátra-hátrafordították fejük, nyelvet öltöttek és gúnyolódva mutogattak

rá. De nemsokára elfeledkeztek róla, csak mentek, mentek előre egymás kezét fogva, és

Martina szomorúan meredt az emberi hátakra, mígnem végleg letett arról, hogy barátságos

vonásokba szedve viszontlátja arcukat.

A gonosz lelkek: a csábítók, kerítők, kísértők, kik sötéten gomolyogva szállongtak

keresztül-kasul, most démoni kacajjal röppentek tova, mely még sokáig és vérfagyasztóan

visszhangzott mögöttük.

Martina költő akart lenni. Semmi más, csak költő.

Fájdalommal csordultig telt szívvel és feltoluló könnyekkel szemében nézte most az

angyalokat, akik utolsóként indultak meg, nagy, fényes és fölényes csoportban az elborult

égen, akik fejüket rosszallón csóválva keltek szárnyra. Nézte, nézte a méltóságos, a

messzeségben egyre zsugorodó égi sereget, hátha mégis megértik őt, de…

Piliscsaba, 2012. okt. 3.

Gyere hozzám…

Tósztot mondok

Hallgassák meg e pohárköszöntőt,

kik jelen vannak, sok napon jelen

körülöttem: a kölykök, a költők,

hallgassák meg e nyári éjjelen!

Hegyezzék a fülüket szavamra,

melyet méltó tisztelettel ejtek,

a felső osztályok, s mind a barna,

zömök munkás, ki ide sereglett!

Lámpafényben fordítsátok hozzám

figyelmeteket, jó ismerősök!

Te vátesz, kinek földed Oroszlány,

te író, ki rezideálsz Győrött!

Művészetkedvelők s clairvoyantok,

a világot furcsálló barátok!

Hó abroszra fektetem a lantot,

s mily dalba? Bús mondókába vágok.

Illő ünnepélyességgel mondom,

míg hangomba szomorúság vegyül:

végignézek e népes porondon

utoljára, s ő nincs itt egyedül.

Emelem hát poharam a Nőre,

távol maradt Kellemedre, Hanna,

s mert még most is álmodok felőle:

az egy Megvalósíthatatlanra.

Sorokmajor, Vaskeresztes, 2012. aug. 25-29.

Amikor olyan magányos vagyok...

Amikor olyan magányos vagyok, hogy

nem szűnő jel az ajkbiggyesztés rajtam,

s felettem minden rossz hatalommal van,

olyankor a versek zomotor-dalok.

Amikor olyan magányos vagyok, hogy

lennem nyűgös feladat, utált átok -

hasonul a lelkem, hiszen láttátok,

az ebhez, ki fal tövén eloldalog.

Amikor olyan magányos vagyok, hogy

Mars mutatványai csak gyerekdolgok

a pusztuláshoz, mit szívemen hordok -

otthagysz-e értem munkát; csapot-papot?

Sorokmajor, 2012. aug. 30.

Bőségesen

Azzal, hogy eszembe

kint az alkonyatnál

te jutottál, s persze,

eljöttél egy percre,

bőségesen adtál.

Sorokmajor, 2012. szept. 6.

Felejtkezünk

Tán merengő, gyenge indákba

kapaszkodsz még, de védtelenül,

gyermekekként vettetünk hátra,

mígnem szép dacunk végleg elül...

Már felejtkezünk.

Sajnálom én, nagyon gyászolom,

hogy csacsogó magzatunk nem lesz,

test belőlünk izzadt jászolon,

a szél sem ér a szerelemhez,

mit elejt kezünk.

Tán a nyomokat, földet, eget

kutatod még, de a türelem

nyomot, tájat, távolt betemet,

ott állunk megcsalva s üresen...

Már felejtkezünk.

Mikor először néztem bele,

fülembe huhogtak a sűrűk,

s, íme, a feladás tengere

eltakar két karikagyűrűt,

mit elejt kezünk.

Piliscsaba, 2012. szept. 19-20.

Csak kőfalak s tar fa

Fagyos kések megnyírják a fát,

a falak közt nincs rajtam kabát,

se pénzem nincs, se egészségem,

nincs lány, ki megküzdene értem,

átdidergem majd az éjszakát.

Elalélok ijesztő, tarka

rémképeket látva, s ki tartsa

tehetetlen testem: senki sincs;

ajtómon csak enyém a kilincs,

elvesztem már, mint ez a tar fa.

Piliscsaba, 2012. szept. 29.

Egy perc alatt

Felcseperedett a gyermek;

büszkeség, vállas ifju lett,

mellében tettvágy vereslett

s jóindulat: szép amulett.

Hajlékát a szerelem mint

az eresz, úgy fogta körül,

telet vált a kikelet kint,

s ő bent utódoknak örül.

De aztán betért a balsors,

batyuját tette a házra,

s kihaltak onnan hamar-gyors

elmúlással, s nagyon fázva.

A ház hideg, sötét barlang,

mi körülfutja: jégeresz;

nem hallik bent jó, magyar hang -

egy perc, s mindennek vége lesz.

Piliscsaba, 2012. szept. 29-30.

Hadd írjalak meg!

(A kövön, előttem fekve, hadd írjalak meg!)

Ablakok sorával mögötted

és kukucskáló életekkel,

míg az erdőben ágak törnek,

te felülsz a kőre s lefekszel.

Eldőlsz, mint a füvek a lápon,

ha nem változik a szélirány,

s kacéran mosolyog najádom,

az újdonan kéjes régi rám.

A maszkabálból elsurranva,

mit a világ unásig játszat,

bámulom állad, combod, barna

hajad s alakodon a vásznat.

S másfelé nézel: elmerengesz,

szemed lencséjén áll az erdő

és az egyetem, és nevemhez -

úgy sejteném! - a te neved nő.

Mögötted Házam szegletei,

térded hajlatában aranysors,

s trónjáról bús kezem leteszi

a muszáj-királyt. Te parancsolsz.

Te parancsolsz. Elnyúlva, szótlan

ragyogsz előttem. Tied a trón.

Hullámtörésben fodrozódtam

én, s te, halászlány, szeded adóm.

(A kövön, előttem fekve, hadd írjalak meg!)

Piliscsaba, 2012. okt. 2.

A két gigász platán körül

Úgy szóltak zajongó, csörgő szívükhöz:

„Lássatok, üvegesedjetek!

Igyátok a világot a platánok alatt,

az ember lépte embernyomot üldöz,

pókfonálon szerelem lebeg!”

De nincs unió, barátság, mégsincs foganat.

Szíveknek, e fényes lovagtermeknek

várfala így lett hártyavékony,

hol istent verdesve állt a két gigász platán,

s áttetszően, elhűlve megdermedtek

a legzümmögőbb nyárderékon,

mint a kocsonya a pince döngölt padlatán.

Sorokmajor, 2012. okt. 7.

Imaginatio III.

Az ábrándos ifjúság alatt,

mely reményes kor elhagyott már,

szereztem e zenetárgyamat

a billentyűknél, sárga Holdnál.

Tizenkilenc esztendős voltál,

mikor utoljára láttalak.

Már ernyedt a testem s ősz fejem,

s éjente fehér zongorámon,

titkon, a magányos őrhelyen

csak e régi dallamot játszom,

bár tizenkilenc éves voltál,

mikor utoljára láttalak.

Virágok nyitották kelyhüket,

anyák a méhüket kitárták,

eljárt az idő, s tarlótüzek

strázsálták szívemet, az árvát.

Tizenkilenc esztendős voltál,

mikor utoljára láttalak.

Hiába nyújtóztam s dacoltam,

győztem a Sátánt fél arasszal,

meg volt írva a torlaszokban

s révekben, hogy az isten kancsal.

Tizenkilenc esztendős voltál,

mikor utoljára láttalak.

Vártam, vágyódtam, elepedtem,

napra nap termett, zongoráztam,

évről évre a bevetetlen,

puszta, a neked épült házban.

Tizenkilenc áprilisod volt,

mikor utoljára láttalak.

A Föld furatokon át haladt,

s felbomlott minden rend meg osztály,

lány a fák alatt, te lángalak,

neked játszom a sárga Holdnál!

Tizenkilenc esztendős voltál,

mikor utoljára láttalak.

Piliscsaba, 2012. okt. 13.

Önvallomásom

Verseket lamentáló manírban,

novellát, orvosságomat írtam.

Egy madárszívnyi, halk pihegésben

nagyon szerencsétlenül éltem,

és nagyon szerettem sírni.

Piliscsaba, 2012. okt. 13-14.

Vannak-e ámulásaid?

Farkas Noéminek ajánlom.

Ha az ősfás, szép pagonyban

valamely fa ága roppan,

ha egyetlen egy levélke,

csak az az egy kerengél le

a fenséges, néma parkban;

s ha fű zöldül, rügy kipattan,

tavasz ölén, nemcsak őszben,

rigóriadó, felhőtlen

napokon a nagy Alföldön

vannak-e ámulásaid?

Ha nyílik száz meg száz ablak,

sarjerdeje a házaknak

oly hirtelen felnövekszik;

ha lehullnak egytől egyig

vén fejekről a hajszálak;

ha véget vet a hajszának

egy emberi, egy bátor szó;

ha talpad alatt a korzó,

mely a divatvilág útja,

vannak-e ámulásaid?

Vannak-e, mondd, értő, drága

ámulásaid nemegyszer?

Gyönyörködj el meg-megállva,

mert csodákban él az ember.

Piliscsaba, 2012. okt. 15.

Hová, kedves?

Hiszen ha jössz, nem a dicsőségbe,

s most a világ végén lakom,

de elkészítem kávédat korán,

s felszolgálom a teraszon.

S elmehetünk télelőnézőbe,

ködös most a hegyek feje,

de tudom, azt is gyönge szárú, szép

virággal leheled tele.

Felhőlesre szállhatunk az utcán,

s a küszöbön csillaglesre,

a félig-meddig meleg ajtóban

állva, összebújva este.

Hiszen ha jössz, hová is jössz, kedves?

Dalnokodhoz? Szeretődhöz?

... Csak jól öltözz fel a csókváltáshoz:

hideg van, s messzefelől jössz.

Piliscsaba, 2012. okt. 16.

Tízéves leszel (Öcsémhez)

Nem lesz örökké úr az aggodalom,

vékony a pénztárca, vékony a donga,

kerül még az én konyhámra is vagyon,

és megígértem: elviszlek Londonba.

Háromlábú székről hírt-nevet szórva

nem hallatott rólunk igazándiból

a világ köldöke, delphoi jósda,

de megtudják, milyen e köldökzsinór!

Tízéves leszel. Mikor megszülettél,

visszajöttek az elvándorolt gólyák.

Sorokmajor határán a füzeknél

valaki faragni kezdett egy ódát.

Csak olyan költőlelkek vagyunk mi már

odahaza, tekintetünket felleg

ejti rabul: mindnyájunk bolond-király,

hát, kérdem én, te mivé leszel, gyermek?

Öcsém, én a kabátodba rejtenék

öleléseket, virágoskerteket,

rejteném néhány büszke harcom hevét,

hogy boldog légy s rám gondolj, ha felveszed.

De szívedben már nincs mit elhelyeznem.

Tízéves leszel, öcsém, és te mennyi

kezet s kegyelmet tartasz majd kezedben,

s mennyi új csodát fogsz majd felemelni!

Sorokmajorban és Piliscsabán, 2012. okt. 21-22.

Megkésett búcsúszó

Waltraudnak ajánlom.

Mert elmaradt, hogy Neked ajánljam

az utolsó tanórán fogant versemet.

Nem leszek én fekete a nyájban,

lerótt adómat, ugye, szívesen veszed?

Valaminek akkor is vége lett,

erről írtam az után, hogy elbúcsúztál.

Szót kívántam: magyart és németet,

s nevetést, s azt, hogy nagy kegyben állj az Úrnál.

Emlékszem, a száznegyvenes terem

fehér falai közt hatódtunk könnyekig.

Ritkán volt ily tanítómesterem,

ki nyugalmat hint szét, ha a Türön benyit.

Ott ültünk, tizenegynéhány diák,

s habár valamelyikünk néha nem tudott

jól megtanulni sok grammatikát,

mind tudtuk: hiányoljuk majd Waltraudot.

Piliscsaba, 2012. okt. 27.

Szélviharban

Kár, hogy a tél felé lábalunk,

s most kabát alatt is rossz idekint,

jól felöltözve is kínlódás,

s megrázkódik, aki csak kitekint.

Piliscsaba, 2012. okt. 28.

Hogy fogadtam az első havat idén?

A reggeli álmosság miatt

nem tudtam felvonni szemöldökömet,

nem tudtam mosolyra húzni ajkamat,

bár méltó lett volna rá a jó öreg.

Csak potyogtatva jött ezidén,

pilinkélt egyet, s aztán meg is állott,

esőbe s füvivízbe fordult szegény,

mire kimostam szememből az álmot.

Piliscsaba, 2012. okt. 29.

Könnyen kerekedő vers

Könnyen kerekedő versem

versengő vonásai nem

babrálnak ki senkivel sem,

bő szitkot reám, ha igen!

Mi jutott osztályrészemül,

mi nem, s merre is van partom,

végezetül ahol elül

lelkem, révben, a fregatton?

Mi a part s mi a tengerár:

ódivatú, avítt toposz?

A víz, mit hajóján bejár

a költő: harmad élethossz.

Láttam egy cigánytelepet:

cirkuszi kocsikban laktak.

Az éj törökökkel lepett,

s beszéltünk. Kardeshim. Allah.

A lépcsőn ülök hajnalban,

szökellnek előttem őzek.

Viselésre alkalmatlan

ingem, az inkább redőzet.

Senki lényhez se szemtelen

könnyen kerekedő versem,

semmi lénynek se szentelem,

e poéma keresetlen.

Piliscsabán és Szombathely felé a vonaton, 2012. okt. 31.

Ha majd a Holdba mész

Ha majd a Holdba mész, viselkedj

bűbájos úrinőként, csak igézz!

Az asszonynép áhítatosan

s alázattal az ember fia néz.

Ha majd a Holdba mész, ints vissza,

de szemléld egyfajta megvetéssel

a csodagyilkos csodaembert,

ki nem szakítja le, amit érlel.

Köztük engem, ha emlékezel.

De csöpp az idő, s végeredményben

igazán kicsi a hódolat,

hogy meghunyászkodva állok térden.

Ha majd a Holdba mész, holdadon

hullasd el a fényképet, mit kaptál,

hogy ott az első szemét legyen,

ami lett a földi szeretetből.

Sorokmajor, 2012. nov. 3-4.

Maga az öngyújtó

Az én leheletemből kérj szót,

az én öngyújtómból kérj lángot,

körül az egyetemi krédók,

fél szívemet mégis kirántod.

Otthagytad a másikat rögvest,

akit tőled így a sors megfoszt,

hogy újabb sorsodat köszönthesd,

s cigarettázunk kettesben most.

Piliscsaba, 2012. nov. 8.

Szimplicitás

Ha vállamról elrebben

a kétely döge, utána

mindig tudatosul bennem

a dolgok szimplicitása.

És újra egyre többször

hagy el e balságos árnyék,

s szent szilajságom előtör,

és evoét kiabálnék!

Látom, mind felesleges

aggályom s a nyugtalan rajt,

s aki majdan a földbe tesz,

az is egyszerűen hal majd.

Egyszerűen nincs hitem,

egyszerűen nincs bukásom,

s nem lesz átkozott senki sem,

hogyha hitetlen találom.

Könnyű megkopni ingyen,

egyszerű, hogy békén kiváss -

a boldogság is csak, minden:

evilági szimplicitás.

Piliscsaba, 2012. nov. 12.

Télen elhalálozott

Százezerszer megmérettetett,

száz percet ült egy ének felett,

harminc hóba küldte ki a gazda,

gürcölni huszonkilenc tavaszba.

Piliscsaba, 2012. nov. 15.

A világ, amit nem írtam meg

De láttam.

Az szép volt.

Az szép volt.

Az utcákon hegedű szólt s furulya,

zene szállott, volt bár akármely napszak,

táncosokról színárt lövellt a ruha,

s én is kimentem, hogy verset olvassak.

Az utcán derű volt közakaratra,

melytől esős idő is megszelídül,

haragját mindenki lakásán hagyta.

Én se veszekszem a házamon kívül.

Tudod, csodás volt, hogy utcára mentek

a művészek, e szelíd pionírok,

s ott szorongattak gitárt s pergamentet.

S ma senkié se, mit papíron írok.

Néhány, ki szívembe markol élesen,

feleim arcát nem vonta bágyatag

holdfénybe holnaptól való félelem,

s a borral együtt áldották vágyamat.

De láttam.

Az szép volt.

Az szép volt.

Ha pihenni tértem, a másik oldal

munkálkodni kezdett, magvakat vetni,

és az anyámnak szedett virágokkal

kezemben sietve nem nevettek ki.

Ha kétségem harsant völgyön és dombon,

életigenlés hangzott a visszhangban,

jogom volt, s éppúgy férfiúi dolgom,

szeretni minden nőt, akit izgattam.

De láttam.

Az szép volt.

Az szép volt.

A vizionáltnak a valós létben

fel-feltünedeztek nyomai sorban,

s már nem talány, hogy elaludtam ébren,

s már nem rejtély, hogy felébredtem holtan.

Úgy tűnik, nincsen ahhoz tehetségem,

hogy megírjam, mint azt szerettem volna,

a szebb világot fekete hegységen,

tetején, hogy felettem magányos fa.

Piliscsaba, 2012. nov. 18-21.

Páni félelem

Megszöktek előlem a csillagok.

Az ég ezernyi tortúrán esett át,

s most szerte szétmarcangolt köd lafog.

Jön a gigász fenevad, körbefog

egy hegycsúcsot, s vér-fényű szeme meglát.

Piliscsaba, 2012. nov. 22-23.

Semmi komolyan veendő, halk búslakodás

Mintha évekkel ezelőtt lett volna,

pedig csak húszesztendős és három hónapos vagyok -

írtam, amennyit csak bírna nagy könyvtár sok polca,

és nem ismernek.

Mintha évekkel ezelőtt lett volna,

pedig talán

hat órája, hogy úgy nézett, hívogatva rám

a parkolóban az a lány.

Piliscsaba, 2012. nov. 24.

Vasárnapi ebéd idegenben

Ujlaki Nikolettnek, Kozma Gergely Andrásnak és Németh Bálintnak ajánlom.

Adná jó sors és szerencse,

hogy ilyen lakmározásban

viszontlássam alkalmanként

e néhány nagyszívű társam!

Ugyanazon helyen éltünk

majd éven át barátságban,

mi nem veszett el, mint villany

oltásakor, éjjel, árnyam.

Mi férfiemberek persze,

a Mátyás király út mentén -

a hölgy látogatóba jött,

nagy Debrecenből érkezvén.

Nálunk az egyik szobában

szerelme várta; költészet,

zene pedig a másikban

áldozott a szépnek szépet.

Aztán szétszóródtunk, ámde

mostra invitáló szavát

hallatta egy, s összegyűltünk:

illusztris asztaltársaság.

Még főzésen értem éppen,

amikor beléptem, a lányt.

Jó csevegés, három fogás,

felvidítottak egyaránt.

Ha már úri módon ettünk,

gazdag étkünk dicsértetett,

s humor sziporkázott a hús,

vanília, leves felett.

Az otthon boldogságából

egy kép volt, egy pillanatnyi

látomás arról, hogy milyen

az otthonom visszakapni.

Az élet ékes dalából

részlet volt, zsongító hangok,

a jó kedélyállapotnak,

szép napnak vetettek almot.

Piliscsaba, 2012. nov. 25-26.

Sok próbám után

Életemben, mígnem életem eltépem,

a tiéd a pregnáns vizázs,

amelyre jártában, estében-keltében,

melyre álmában is vigyáz.

De édes borral kiürítetlen kupám,

s mi végre minden küzdelem,

ha talán újra látlak sok próbám után,

de te már nem örülsz nekem?

Ebben a nagy, nyálkás önmegtagadásban

meghitten vagy reménysugár,

hozzád gondol rabszolgamunkába zártan,

ki most igazán alul áll.

De a Nagy Szabadulás is érni mit fog,

mikor úgy döntök, hogy ronda

romba döntöm az egészet, és majd ott

nem veszel, szorítsz karodba?

Piliscsaba, 2012. nov. 27.

Kopasz a zelnice (Télköszöntő)

Nem szeretnék mást, csak lángot

kandallóba, kályhazugba,

melegben embert, ki áldott,

legszentebb álmát alussza.

Nem szeretnék mást, csak nyomot

a havas tájon keresztül,

családot, mely dalba fog ott,

ha a fenyő ága rezdül.

Nem szeretnék mást, csak imát,

misét, felzengő harangszót,

s hogy körbejárjuk Hunniát,

s mindig legyünk másokhoz jók.

Nem szeretnék mást, csak fürge

cinkéket az etetőben,

a dombokat megterülve,

messzi, mázsás lepedőben.

Nem szeretnék mást, csak fények

játékát az ablakokban,

rendületlen egészséget,

ha a zimankó betoppan.

Úgy sóhajtom én, hogy isten

békét leheljen a télbe,

s gondoljon néha meghitten

majd a kopasz zelnicére!

Sorokmajor, Csorna, Budapest, Piliscsaba, 2012. dec. 1-2.

Téli játék-visszatetszés

Valahol most játszanak a hóban:

jelei vannak, idáig hallik,

felsikolt dobhártyaszaggatóan

egy lány, akit elkaptak a hapsik.

Feltételezem, hogy fürödni fog

a jó hideg hódunna mélyében.

Szerencse, ha kabátja nem nyitott,

de úgyse marad sok tagja épen.

Én mindezt nem láthatom, nem látom,

de bizony a tél első buckáin,

a kietlen, fagyos, tétlen tájon

ők ölik egymást, mint Ábelt Káin.

Előlem vastag félkör takarja,

falból épült akadály a szemnek,

ahol lakom, a népes ház alja,

a boltíves erődítmény-termet.

S e múlni kívánó pillanatban -

csak elsündörögne sunyin, némán -

vad, zabolátlan röhögés harsan

a számomra ismeretlen szcénán.

Megkezdődött a kegyetlen csata,

hógolyóznak, minden arra utal,

kipirulva szédelegnek haza,

átázva és megbomlott batyuval.

Bár ne lenne az én kedvem cudar!

Hisz a téli játékokat innen,

míg az egyetem-hajsza elural,

falak mögül sejtem és irigylem.

Piliscsaba, 2012. dec. 4-5.

Rosszdiákos táncok

A tegnap volt igazán cifra:

ugrándozás, dünnyögés, bifla;

és ha nem pusztulok ma bele,

este digadej lesz: manele.

Holnap kecsesen, elegánsan

pörgünk, forgolódunk az ágyban

fél éjszaka, mert a szorgalom

dacára bukdácsolunk nagyon.

Ott, ahol teljesíteni kell

ténylegesen, nem tény a siker,

se szemnek nem jó, se a fülnek

úgy táncolni, ahogy fütyülnek.

Aztán olyan napból öt-hat jut,

hogy fejünket alig ingatjuk,

nincs lábunkban polka, tipegő,

mikor a tesztet szedik elő.

Piliscsaba, 2012. dec. 6.

Manierizmus

A nevető álarcát vette fel,

a romlás képe fölé a nevetőét,

mintha égbe lépne, kit ő emel,

mintha százszor őrzött lenne, akit ő véd.

Ő hazug, ő megtéveszt, ő hamis,

ő mímel, ő színlel, ő tettet, ő talmi -

mert mosolyog, ha korán meghal is,

és nagyon jól tudja, hogy korán fog halni.

Piliscsaba, 2012. dec. 7.

Te is szerethettél volna

Te is szerethettél volna.

Járhattunk volna kézenfogva

a búzamezők szélén otthon,

a belváros sok színes boltja

előtt foghattad volna jobbom.

Te is szerethettél volna.

Táncoltunk volna Budapesten,

hajókáztunk volna a Dunán,

a tiéd lett volna szerelmem,

ez a pazarló, nap nap után.

Te is szerethettél volna.

A hegyek közt vártalak volna,

az erdő alján a kastélyban,

hol fél szobám és szegény konyha,

amely körül hatalmas tél van.

Te is szerethettél volna.

Ebben az ágyban s másik ágyban

elemészthettél volna engem,

lehettél volna szétziláltan

vagy legszebb ruhádban kegyetlen.

Te is szerethettél volna.

Nagyobb lett volna úgy az élet.

Dúsabban ivódott volna át

bőrünkön, ami szomjas kéreg.

Leltél volna új, még egy hazát.

Piliscsaba, 2012. dec. 8.

Hódarát hordott...

Hódarát hordott, kavargott,

mint a fehér papírszemek

a megrázott üveggömbben,

s már eltűnt, mit művész alkot,

mert pompásak és ékesek

a hókristályt vivő szelek

minden költeménynél többen.

Piliscsaba, 2012. dec. 9.

Gyere hozzám...

Gyere hozzám, hajlékot emelek,

s összeforrunk a nagy zűrzavarban.

De tudd: nem adom a Mindeneket,

s minden tiéd, mit valaha kaptam.

Kérlek, nevetve vesd félre Erisz

almáit, s együnk békén granatért.

Kérlek, légy olyan, mint magam, te is,

hogy hálás légy minden pillanatért.

Mert a kezem nem mindig szerencsés,

s lehanyatlom, ha te elereszted.

Ha hibázom, s könnyes szemmel elmész,

föld, a fák, a szívem belereszket.

Mert hálám minden percnek leróva,

s szeretném, ha te is megköszönnéd,

amit emberemlékezet óta

anyák szülnek: egünk hűvös örvét.

Gyere hozzám, s elszórjuk egyesült

sóvárgással az új virágokat.

De tudd: az ujjhegy másfelé került,

mely tehetőset s úrt kiválogat.

S ha itt maradsz, ha hozzám édesedsz,

te leszel az alkonyórák csókja.

Ámde tudd: ha a bús Kertész lemetsz,

nem lesz pénzem cifra koporsóra.

Gyere hozzám...

Piliscsaba, 2012. okt. 11.

A kilencvenkilencedik

Holdárnyékban

Láttad már a Hold fehér árnyékát

megbújni a fák feketéi közt?

Nézted-e kusza ágazat mögött

az éji forrást, mely lelket füröszt?

Álltál regés világgal arcodon,

feloldódva a nagy rejtelemben,

részévé váltan, megfogva titkát,

melyről soká hitted: lelhetetlen?

Tettél magányos sétát alatta,

a fenn ragyogó boltozat alatt?

Megbántad-e, megbántad-e akkor

elhamarkodott sok rossz szavadat?

Valami szépet, nagyot, te szörnyű,

látszó éjben elgondoltál néha?

Vette-e körül komor árnyadat

a Hold fehér, meztelen árnyéka?

Perseidák

Mikor az erkélyre kiléptem,

fölülem denevér röppent el,

s megijedtem, de megrázkódott

volna akkor a legtöbb ember.

Hideg volt, álltam a hidegben,

acélfoga belém-belém mart.

Közepe táján augusztus

hűvös lehet, amíg az éj tart.

Kezdetben repülőgépeket

láttam csak mozdulni az égen,

s persze ott voltak a csillagok,

a fehérek, a messzeségben.

De aztán jöttek lassú sorban,

s megcsodáltam, hogyan szelik át

a megfeketedett mennyboltot

tűzcsóvával a Perseidák.

S kívántam, mert szokás ilyenkor,

azt kívántam: jól teljesítsem

a jóságot, hogy te, bizalom,

mindig kunyhódra lelj e szívben.

Végül lenéztem, lejjebb, mint hol

megjelenik fű, lábnyom, harmat,

s megláttam, hogy valahol messze

alattunk is csillagok vannak.

Még mit mondjak neked?

Még mit mondjak, még mit mondjak neked?

A szeretetben szerezz nagy nevet,

segítsen feljebb a jóakarat,

ne vigyen, ne vigyen győzelemre a harag!

Mondom, mintha nem is volna gyászom,

de lásd magad előtt a szűk szobát

az ég tudja, hányadik etázson,

ott bomoltam, mint aki megölte asszonyát.

Mintha nem is volna bűnöm, mondom,

mondom, hogy cselekedj igaz módra,

s a kereszt helyett a templomtornyon

magam állok, álomátok nyom éjek óta.

Mondom, mintha nyugtot leltem volna,

mégis aggályt szívok a tüdőmbe,

már a puszta lélegzés egyforma

őrjítő gondolatokat felszítva győz le!

Még mit mondjak, még mit mondjak neked?

Kerülj fölé, ha valahogy lehet,

légy más, mint mérges fajod, az ősöd,

én ismerni akarok egyet, aki győzött!

Költőkkel csoda-vártán

Csendes, sötét, alszik

a Régiposta utca,

lenn az összes redőny,

egy büszke ház hátulja

mégis világban áll.

Pislákol a kvarcit

e takaros portán még,

reánk les, néz merőn

az éj, a párduc árnyék,

de velőnkben a nyár.

Pipafüst, vad kehely,

cigaretta, finom bor,

bolondos beszédet

dörög, ki bölcset gondol

e dús javak között.

Boldog tacskó hever

emitt a hintaágyon,

s a poétalélek?

Oly jámbor mind a három:

spirituszban lötyög.

Alszik, csendes, sötét

a Régiposta utca,

csak egy házvég fénylik,

cigánysors lett a jussa:

dalnokok lepték el.

Megrázza üstökét

a vén űr, csillagot szór,

lámpánk izzva vérzik,

s a Káosz irgalomból

alánk Földet ékel.

Húsz vonal

Csak bolyongok. Káin lobban,

bennem ő haragja gerjed,

óh, miért, hisz megtiltottam?!

Ma sem gyakorolsz kegyelmet.

Lélekhangom rekedt ének,

gyónó, gyászos jeremiád,

a vaksors dőre kedvének

dárdáját rajtam veri át.

Jaj, te, szegény akaratom,

meghátrálsz, megtorpansz, inogsz,

s homály éjé a hatalom:

ünnepemen sincs ekvinox.

Szívem bús, sötét, szúrt is ám

a békétlen huszadikon!

Húsz esztendeje szült anyám,

s levezekelte, le bizony.

Testvér, születésnapom van,

s tán egy percig pálmalombok

vesznek körül - és ha lobban

Káin, mim lesz?! Csak bolyongok.

Ki lesz a fárosz?

Nagy, nehéz éj száll a háztetőkre,

örökké fog aludni a város,

vak ború, hínárszövény benőtte

fallabirintban ki lesz a fárosz?

Ki lesz, jaj, a világítótorony,

mely virrasztva lelket hív magához,

a szívmelegség vesztét jósolom,

a hidegségben ki lesz a fárosz?

A világ széles, szomorú tenger,

mélysége kábító dalt sugároz,

szegény pára, kit elemészt, elnyel,

a messze parton ki lesz a fárosz?

Kiről jár a titkos mendemonda,

míg milliót s milliót kufáros

pimaszsággal döntenek nyomorba,

a kínzatásban ki lesz a fárosz?

Imádkozz, imádkozz, szerencsétlen,

nem menekedhetsz boldog anyához,

fohászkodj, fohászkodj, e nagy éjben

sohasem tudjuk, ki lesz a fárosz.

Piliscsaba, 2012. szept. 12-13.

Egy toll zuhanása

Tudom, már megint az erkély!

E színhely írásaimba

igen nagy sűrűséggel tér,

elnyűtt kép, ismételt minta.

Hiába, ott történt ez is.

Tán fogyatkoztunk a hitben,

azért akart a nemezis

megűzni hetedíziglen.

Kőpárkányon könyökölvén

sort hánytam sor hátuljába,

oly gyorsan, ahogy az örvény

a pihéket le- s lerántja.

Táncolt a toll, kezes jószág,

betelt egy, majd két papírlap,

hisz nőket jelentő rózsák

mindig díszes dalra bírnak.

Írtam tehát: kuszált fővel,

csendesen átszellemültem;

s mint hajnalban a fekvőhely,

gyűrött lehetett e küllem.

Peregtek a szavak arra

a sokat látott füzetre,

görnyedtem margót vakarva,

lázzal égve, nászt üzenve.

De egyszer csak kibucskázott

kezemből a penna vége,

s én álltam vaksi-furcsán ott,

mint a gutaütött néne.

Süvített. Így operában -

ahogy a toll - sír a szoprán,

ilyen lehet a légáram,

amit felkelt egy aeroplán.

Zuhant szörnyű sebességgel,

s gondoltam: „Mint üstökösök,

legalább oly szépen égj el!”

S eltűnt elszórt csikkek között.

Piliscsabán, valamint

Szombathely felé a vonaton,

2012. szept. 21.

Mintha a tavasz nyitna

Úgy zsizsegnek, csicseregnek

a kiskertek madarai,

mintha kikeleti kedvet

s derűt ontana valami.

Valami - tán csodakelyhű,

égi, bő nektárú növény,

láthatatlan, nagy életfű

szelek közén, szférák övén.

Csak az imént jöttünk pedig

a szüretelésből vissza,

de olyan zsenge minden itt,

mintha a szép tavasz nyitna!

Megújhodás érintését

érzi szívem szeptemberben,

énbennem április-vér ég:

csalárd tavasz csúfol engem.

Sorokmajor, 2012. szept. 22.

Csak azt látom, amit ad a nap

Csak azt látom, amit ad a nap,

s kiűzöm szememből, mit elvesz.

Ha néhány kenyér-, csont-, fadarab

is mind, mire agyam figyelmez.

Csak azt látom, amit ad a nap,

s legyen boldog titkokon lakat,

nem bánom! Ha hájamba harap,

valakit a világ jóllakat.

Budapest felé a vonaton, 2012. szept. 23.

Reggeli, röpke párbeszéd a közös balkonon

„Az új nap rajtkövén, szomszéd, dohányzol?”

„Úgy bizony, dohányzom én,

mint reggeleim zömén.”

„Intettem ám a szobából, de hányszor!”

Piliscsaba, 2012. szept. 25.

Energiaösvény

Mentem, mendegéltem. Kígyózott az út.

Óh, nehéz volt, de tudtam: megacéloz,

isten-egy leszek, varjak látta hérosz,

s e szent vándorláshoz nem hívtam tanút.

Napjában estek csúf csodatételek.

Idegeimbe vájó hajnalokban

gyászt, vészt, elmúlást óbégatva loptam,

s megkímélték ezt a sebzett életet.

Megkímélték! S mi amidőn mezítlen

- a Tündér s magam - hevertünk a lankán,

szerelem csak határozatlan s halvány,

míg bősz ölési vágy gyúlt ki e szívben!

A pocsolyalevet hálálkodva ittam,

bőröm tarjagos lett, szemem elapadt,

megsárgultak a golyók odvaikban,

s nem nevetett semmi két szemem alatt.

Zord kacskaringón mentem, mendegéltem.

Ormótlan kövekként álltak a felhők.

Konokul lépdeltem, de mindig étlen,

s egy földi asszonyt álmodtam, de meddőt.

E szent vándorláshoz nem hívtam tanút.

Függeszkedve rabló energiákon

arcom másában nem sírt fel hiányom,

csak fákban, csak szélben. Kígyózott az út.

Piliscsaba, 2012. szept. 25.

Fogadkozás

Soha többé nem feszítem megváltómat keresztre.

Nem dobatok bombát vénekre, nőkre, gyermekekre.

Én, emberiség, tenyerembe vájó körömmel fogadom.

Többé nem állítok senkit a falhoz és lövöm le.

Nem rontom a szülői házat s tisztességet össze.

Én, emberiség, tenyerembe vájó körömmel fogadom.

Nem bántom irigységből, ki szerelmi fészket emel.

Szúrós mérgekkel önnön magam sem emésztetem el.

Én, emberiség, tenyerembe vájó körömmel fogadom.

Soha többé nem ütöm meg kisfiam, kislányomat.

Se az asszonyt, ki szívembe mosolyogva elfogad.

Én, férfiember, tenyerembe vájó körömmel fogadom.

Soha többé nem bocsátom áruba a testemet.

Nász, mely szerelem nélkül van, soha többé nem leszek.

Én, asszonyember, tenyerembe vájó körömmel fogadom.

Többé nem hagyom, hogy prófétáim éhen haljanak.

Kezem áldó, s más álmaiban ott sejtem arcomat.

Én, emberiség, tenyerembe vájó körömmel fogadom.

Piliscsaba, 2012. okt. 3-4.

Csömör

Szétfeszítené e cukormázas kamrát,

minden egyes mozdulattól fáj a hasam,

mintha falát törpék ütleggel zaklatnák,

ármányos főzet folyná be tejsavasan.

Az ottani romlás színét feketének

képzelem, az maga a sűrű borzadály,

eltúlzott ivások, eltúlzott ebédek

ára, a csendesülő hús- és bordagály.

Óh, elülső felemet hogy megviselte

az örök lakmározás, a sok tivornya!

Óh, oktalan fickó, gondoltam is erre,

s izmokban mintha meggyúlt kisüsti volna!

***

Ohó! Kívánom, hogy egyszer egy napévben

echte feneketlen gödörként ehessek!

Hát írtam-e, mert a csömör ösztökélt? Nem!

A csömörről még nemigen írtak verset.

Piliscsaba, 2012. okt. 4.

Ráolvasás

Ördögzsíros reverendaujj,

ámbrás lámpa, becsüscikornya,

tulipános ládában ne lapulj,

a tálkában ne takarjon korpa!

Asszonyt cicerélő vigécek,

kapuőr, kapualj, kapanyél,

ne leheljen téged ki a kéreg,

ne mimóza, kövidinka, paréj!

Madárlátta kenyér, boszorkány,

tetű, féreg, rézkígyó, bolha,

ne leselkedj az ágyban, a portán,

ne keveredj a vízbe, a borba!

Nyavalya, kórság, fertős elegy,

gyötörtetés, ne görnyessz kétrét,

égből, késből, tetőből ne eredj,

fuss ki a házból, fuss ki, nehézség!

Piliscsaba, 2012. okt. 8.

Nem tudtál megvédeni

Távoztasd el tőlem

e bűntudatot - jöjj sikongva, orkánban,

mert minden bántalmat milliószor bántam -

adott szavadnak megfelelően!

Távoztasd el tőlem

a zátonyt, min akaratom megfeneklik,

lennél mentőcsónak, legalább az egyik,

adott szavadnak megfelelően!

Távoztasd el tőlem

a szorongást, amivel viaskodnom kell -

nem vagyok seregek vezére, mint Cromwell -,

adott szavadnak megfelelően!

Távoztasd el tőlem

a nőket, kikkel csapzottá ölelkeznék,

de nem siratnák meg egy kismadár vesztét,

adott szavadnak megfelelően!

Hisz azt ígérted, arany-drága kisfiad,

s most szennyes vagyok mégis, beteges, véres,

s lelkem a legapróbb zörejre is riad!

Azt ígérted, anyám, mindentől megvédesz.

Piliscsaba, 2012. okt. 9.

A századelő költői

Lefüggönyzött szobákban

pár forint takargat,

sose jól, sose bátran

tengődünk, és nagynak

álmodjuk a sorsot.

Jó kedélyű emberek

közt mi idegenek,

irónunk rímet remeg,

nem tudunk, nem lehet

örülni, ahogy ők.

Zúgják: „Költő, esztelen,

a te időd letelt!

Hálálkodj szép csendesen,

míg adunk eledelt!”

S mégis prófétálunk.

Mindig bátortalanul,

gyámoltalan szóval.

Szánkra szállva hazahull

a létsirató dal.

Sirat-e a század?

Piliscsaba, 2012. okt. 11-12.

Romokba lehelt ájtatosság

Néha jó lenne összetörni:

előbb kőtömbökké repeszteni,

aztán porrá zúzni a házat,

melyben lakásom van.

Néha jó lenne visszaköpni,

aztán éheztetni, epeszteni,

ki leköpött mélabús, fáradt,

hideg magányomban.

Néha jó lenne önmagamnak

megroppanni, pozdorjává törni,

alaktalanul a földeken

ülni, elpihenni.

Egy isten hátha arra ballag,

ki mégis van, s részeimbe önti

lelkét, de hátha könyörtelen,

s maga lesz a semmi.

Piliscsaba, 2012. okt. 17.

Imám

Adj nekem

békét, türelmet,

erőt, fegyelmet,

hitet, szerelmet!

S figyelmet adj.

Piliscsaba, 2012. okt. 17.

Míg egy szál cigaretta

Csak addig leszek kint, és hallgatom

a megváló levelek zörgését.

Csak addig nézem, túl a paplakon

mint bont fényvirágokat az égrét.

Mint simul az éj a vízerekre,

s hogy fátyolozza le a falakat.

Mint kerül az álomidő rezge,

könnyű keze által számra lakat.

Óh, én sohasem beszéltem sokat,

s félő, hogy sok szépet hallgattam el.

Bár lehetnék a derű-gondolat -

ha kínok közt vonaglom is -, ha kell!

Így tűnődöm, szemlélődöm addig,

míg az éji pille vad rejtekét

elhagyva villany felé patakzik,

míg egy szál cigaretta el nem ég.

Piliscsaba, 2012. okt. 18-19.

Második imám

Adj nekem

békét, türelmet,

erőt, fegyelmet,

hitet, szerelmet!

S figyelmet adj.

Azt a helyzetet, amiben vagyunk,

ahol vagyunk, ami megadatott,

amihez éppen érkezünk -

azt igyekszünk aranyaljáig kimeríteni.

Adj nekem

békét, türelmet,

erőt, fegyelmet,

hitet, szerelmet!

S figyelmet adj.

Azt a helyzetet, amiben vagyunk,

ahol vagyunk, ami megadatott,

amihez éppen érkezünk -

azt igyekszünk aranyaljáig kimeríteni.

Adj nekem

békét, türelmet,

erőt, fegyelmet,

hitet, szerelmet!

S figyelmet adj.

Azt a helyzetet, amiben vagyunk,

ahol vagyunk, ami megadatott,

amihez éppen érkezünk -

azt igyekszünk aranyaljáig kimeríteni.

Piliscsaba, 2012. okt. 17.; úton Szombathely felé, 2012. okt. 19.

Azt mondod, bölcs...

Azt mondod, bölcs, hogy a sorsszeszély

arcátlanul szedi a taksát.

De mondd, megadóztathatta-e

akaratomat viszontagság?

Azt mondod, bölcs, hogy a rossz szavak

összeroppantják gerincemet,

s mindig skrupulusaim lesznek,

de néhanap - és most - nincsenek.

Azt mondod, bölcs, hogy odahagynak

olykor, s azt hinném: elfelednek.

Igazságod van, de meg fogom

keresni újra a szerelmet.

Azt mondod, bölcs, hogy a jobb hazák

messze vannak, az a fájdalom.

De, tudod, néha családomból

hetekig csak magam láthatom.

Azt mondod, bölcs, hogy szomorú lesz,

ki nagyra tör, megcsalt s anyátlan.

De mondd, hát nem istenemberek

születnek a hányattatásban?

Sorokmajor, 2012. okt. 20-21.

Minden befejezetlen

Minden befejezetlen. (Húszéves

és két hónapos lettem.)

Itt áll, ami tegnap eltörött,

ami ma nem javult meg,

itt állok szétfújt, szétgurult,

értelmetlen lényegek fölött.

Minden befejezetlen. S azt mondod, figyeljek,

azt mondom, vigyázz magadra,

s nem figyelek, te nem vigyázol,

mert itt áll minden befejezetlen,

és semminek se jött el a napja.

Lényegtelen értelmek fölött

áll nagy csendben, ki maga is eltörött,

s a szél széthordja a félbehagyott

léptek alól a lenyomatot,

amikor nem jössz, mikor nem jövök.

Igen, itt áll az is, ami ma nem javult meg,

és nem tudom, mit kezdhetnék el mégis minden sorsnak

e teljesületlenségében,

és hogy álljak-e egyáltalán

vagy leomoljak?

Piliscsaba, 2012. okt. 24.

Napra nap jött

És a szárogatóról be kellett szedni a ruhát.

Mint a hazaballagó béresek vesszőkosara,

mind üres volt, s mindegyikben feljajdult önön maga.

Egyedül voltam egy fotográfiával a völgyben,

nem mentem emberek közé, vétkesként rejtőzködtem -

s kint, tudom, Piliscsaba utcáin ők jöttek-mentek,

akkor is a tegnapokban, a mákban jöttek-mentek,

így folyt akkor is a dolgok folyása, így volt kerek,

így volt rendjén, csak én nem tudtam, hogy miért, és tudtam, hogy szenvedek.

Napra nap jött feladással, lappangó hanyatlással,

s tudtam, hogy kint az élet szárnyával szelíden szárnyal,

s nincsenek képmásaim tudatában a halálnak -

amiért adjanak hálát! -, s fogják az olajágat,

akkor is, ha vitatkoznak, ha verekesznek éppen,

hiszen nem tébolyognak a rossz előérzetében.

Egyedül voltam démonaimmal, és napra nap jött,

ők várták őket, s én nem bántam volna, hogyha nincs több.

Szóval kint, kint csak benépesültek mindig az utcák,

kinyitottak boltok, gördültek autómobilok,

a rokkant Erzsike néninek vitték a galuskát,

és megtárgyalták, derült egük lesz-e vagy esni fog,

s megizzadtak anyácskák az őszies lepel alatt,

mikor szaladtak előlük, futkároztak a bubák.

Jó lett volna meghalni, de várt a házi feladat,

és a szárogatóról be kellett szedni a ruhát.

Piliscsaba, 2012. okt. 25-26.

Egy kis mondavilág, egy kis P. S., egy kis J. A. is

Te érintetted-e homlokkal az avart,

te láttad-e az Al-Dunáról Balambért,

sejted-e, éhes elmém hányszor volt zavart,

s hányszor kiáltottam a fehér galambért?

Felhők-ciklus volt az élet körforgása,

ezt gondoltad-e? s hogy mindegyik vég bukás,

s hogy nem nyithatod azt, ami nem volt zárva,

s no, nem is egyszer megy pokolra a dudás!

Piliscsaba, 2012. nov. 7-8.

Emlékoszlop az első költőknek

Alulra vésem, hogy okát kutatták,

lesték villámnak, égiháborúnak,

s eleim megmagyarázták uralmát

mind a kettőnek - s nem költöttek rútat.

A fölé vésem: nem értették azok,

kik kezdetben voltak, miért a dagály,

s miért, hogy a tengerdüh alábbhagyott,

de az első költőknél volt példa már.

Még följebb vésem, hogy sámángúnyában,

a földrészeken szétszórva, de együtt,

táltosöltözékben százan meg százan

a mitológiát mi teremtettük!

Följebb álljon, hogy költőlelkek voltak,

kiktől leszármaznak az égi mesék,

ők formálták a világ, jók és rosszak

minden őshitének összes istenét.

Legfölül, hogy a közös kultúrkincsnek

első hagyományozói e régi,

szabad szellemű, borzas nevenincsek,

kik korokon túlról tudnak beszélni.

Piliscsaba, 2012. nov. 10.

Testvéri kalendárium

Sajnálom, hogy a hetekben

nem voltam tévedhetetlen,

s bocsásd meg, hogy az órákban

hibás óraműként jártam!

Fájlalom, hogy az években

már idegeneddé lettem,

de tudod, minden férfiág

azt hiszi, övé a világ!

Megy és megy, míg el nem unja,

míg nem neje minden utca

s lélegzete nem lesz elég,

hogy megemelje kebelét.

Bánom, hogy a hónapokban

nem mertem és nem hatottam,

szánom, hogy a pillanatban

elherdáltam, amit kaptam!

Bocsáss meg rossz perceimért,

oldozd fel a büszke fivért,

a selmát, a nagy Gyereket,

tedd fejemre áldó kezed!

Piliscsaba, 2012. nov. 11.

Ha hallgat a költő

Sebzett vadon a költő, ha hallgat,

ég a lombja, recsegnek a gallyak,

mind a madarak menni akarnak,

és nem tudja már felrázni magát.

Megszűnt vihar a költő, ha hallgat,

elpuhulnak, alélnak a falvak,

nem indul élet többé szabadnak,

és nem zúdítja dörgedelmeit.

Elapadt víz a költő, ha hallgat,

elállt vize a magyar talajnak,

elepednek a szívek, az ajkak,

és nem csordul már vitalitása.

Görnyedt árnyék a költő, ha hallgat,

kit nem tartottak meg fogadalmak,

ki eltékozolt minden hatalmat,

és nem áll a szelekben szálfaként.

Felprédált föld a költő, ha hallgat,

melyen füstölgő rések hasadnak,

melyen táncolt a tatár, a lazsnak,

s a mélyben érleli gyümölcseit.

Megtöretett a költő, ha hallgat,

ízzé, ahogy az idők haladnak,

porrá, míg a felhők hada ballag,

fosztja a csönd, a dal odaléte.

Piliscsaba, 2012. nov. 21-22.

Szép nap a ligetben

Hogy visszaadja az életösztönt,

amit néhány pillanat megér!

A fák térdepeltek, s közben ott fönt

trónusára ült a napszekér.

Láttam, amint tar fejéről a hegy

a ludak csapatát lehinti,

és az egyetemessel voltam egy,

s végre elkezdtem, végre Hinni.

Odahaza tiszta ruhám száradt,

ott dobtam el málhát, rossz terhet,

mint ha rád rivall a bor, hogy átadd,

más napé legyen a gyötrelmed!

A padon ültem. S mellém aki ült:

az őszi szélben levált levél.

Nem az, amit a tanerő kiküld,

hogy határidőre kész legyél.

A padon ültem. S mellém ki állt ott,

majd békésen letelepedett,

rég nincstelen volt, és így kiáltott:

„Enyém hát, ami enyém lehet!”

Hát szörnyű nagy idő volt beletelt,

de bizsergés szállt minden tagba,

olyan, amilyet nyakamra lehelt

Ildikó, Martina vagy Hanna.

Hogy visszaadja az életösztönt,

amit néhány pillanat megér!

A fák térdepeltek, s közben ott fönt

trónusára ült a napszekér.

Piliscsaba, 2012. nov. 23-25.

Makulátlan vagyok

Születve, így veti ki a tarot,

a Szent Bertalan-éj végidejére,

hazug vagyok, mint tévénkben a béke,

mégis, mégis makulátlan vagyok.

Útjaim oly gyakorta kancsalok,

utak, melyeket tébolyult vad rágott,

és máig sem húztam fel a nadrágot,

mégis, mégis makulátlan vagyok!

Nem tévedtem még irdatlan nagyot,

de sok apró vétés bánkódást kíván,

nem nyugosztaló hely se ágy, se dívány,

és tán épp így - makulátlan vagyok.

Zümmögtek fülembe prosztó dalok,

és vulgárisat regöltem ritmusra,

feküdtem árokban, s röhögő mustra

járt rám, mégis makulátlan vagyok!

Kell a fegyver, amit agyamra fog -

ki, mi, nem tudom -, s rettegem is egyben,

mindenért elégtelenül fizettem,

mégis, mégis makulátlan vagyok!

Piliscsaba, 2012. nov. 28-29.

A pályaudvaron

A pályaudvaron hideg van és sok ember,

köztük néhány derékba tört sors is ténfereg.

A bőröndök terhesek a szegénységekkel,

amelyekért végigfutottuk az életet.

Budapest, 2012. nov. 30.

Hótaposó dal

És valósággal leesett.

Meglátogatott a szomszéd,

és vastag, ragacsos havat

tapostunk a teraszon szét.

Végignéztünk a vidéken:

fehér volt, mint az első bűn -

mert az mindig ártalmatlan;

s hullott, hullott tovább sűrűn.

Másnap háttal álltam neki,

jobb vállamra tűzött a nap,

nem volt bennem egyéb semmi,

csak egy szegényháznak alap.

Markoltam a szívemet, és

mintha elzsibbadtak volna

rajta ujjaim, s ijedten

leejtettem a pokolba.

Egyedül volt, mint a fészer,

az én feldúlt életem is,

túl a harcon, túl a csenden,

túl talán az életen is.

Hótaposó dal, szállva szállj,

fázik az ajkam s a határ,

fázik az erdő mögöttem,

s a titkos út szikrában áll.

Piliscsaba, 2012. dec. 3.

Aforizma

Azok szeretnek ezret, akik nem szeretnek,

bűnöst kiáltanak, akikben gyűlölet jár,

fegyelmeznek, kik nem értik a földi rendet,

és azok sírnak hangosan, akiknek nem fáj.

Piliscsaba, 2012. dec. 3.

A kilencvenkilencedik

Ha szegény lesz, mint Afrika szarva,

e magyar, de nem hitt Kánaán is,

poharakból nem ürül kadarka,

s füvek közt nem lesz jó szagú ánizs,

ha fogadalmukat mind megszegik,

ha csak az élhet, aki rettentő,

latrok sorában sose az első:

leszek a kilencvenkilencedik!

Ha az élhet, ki imád kényurat,

s szabadnak vallja magát, ki hódol,

s a hatóság a rács mögé mutat,

de talán elcsavaroghat kóbor

koldusként, ha néhanap elverik,

intenció, alkotásvágy s érdem,

csahosok között sose az élen:

leszek a kilencvenkilencedik!

Ha kényelmetes, cupákos, zsíros

hazugságokat fülekbe üvölt

a réteg, mely butulást forszíroz,

s bárány a nép, hazája ürü-föld,

s tunyán ámul ítéletreggelig,

könyvet, észt, fáklyát csak nem vesz elő,

híg agyaknak nem leszek vezető:

leszek a kilencvenkilencedik!

Ha elalusznak, nagy-nagy sötét lesz,

büntetlenül s bátran jár a tolvaj,

ha bagoly boszorkák mennek férjhez,

s házak felett húz egy meteorraj,

de az emberek hosszú percekig,

jaj, merevek, vaksik, bénák, kábák,

ki álomra cseréli látását:

leszek a kilencvenkilencedik!

Ha az ördög lendíti pallosát,

előbb tízezrekre vele lesújt,

aztán szivárog mellen, arcon át,

s a legelsők, akikbe belebújt,

kik adóját majd kegyetlen szedik:

anyám, apám, szívem egy szerelme,

hát leszek minden drágától messze:

leszek a kilencvenkilencedik!

Sorokmajor, 2012. szept. 5.