Kötődési témák családokkal való munkában

A csecsemőre azt szokták mondani, hogy koraszülött. Tehetetlen kis lény, aki nem tud

táplálékot szerezni magának, nem tudja megváltoztatni helyzetét, nem tudja megmenteni

magát veszélyes helyzetektől. Éppen ezért játszik olyan fontos szerepet a csecsemő életében

az anya: ő biztosítja a gyerek számára a létet, a gyerek teljes mértékben rá van utalva. Az anya

elégíti ki a gyerek biztonsági szükségletét, ha ez sikerül, akkor erős, biztos érzelmi kötődés

lép fel, ha nem, akkor a bizonytalanság feszültsége áll be.

A második világháború alatt és után nagyon sok nevelőotthont alapítottak a háborúban

árván maradt gyerekek számára. Azt figyelték meg az orvosok, hogy annak ellenére, hogy

megfelelő higiéniai ellátás és korszerű felszereltség állt rendelkezésükre, a csecsemők nem

fejlődtek rendesen. Spitz azt bizonyította, hogy az első életévben azok a gyerekek, akiket az

anyjuk gondoz, még ha rossz körülmények között is élnek, jobban fejlődnek, mint azok a

gyerekek, akik anya nélkül nevelkednek. Ezek a kutatások azt bizonyítják, hogy a fejlődésnek

egyik legfontosabb tényezője az érzelmi komponens, a biztonságos kötődés kialakítása.

Egy szociális munkás, amikor megkérdezett egy fiatal klienst, hogy mit jelent számára

az örökbefogadás, akkor azt válaszolta, hogy azt jelenti, hogy valaki szeret és valaki nem. Ez

a kijelentés magában foglalja az adoptált gyerekek küzdelmének alapgondolatát, amely a

biológiai családtól való elválás során lép fel. Nagyon sok gyerekben a családban való nem

megfelelő bánásmód, illetve a szeparáció élménye azt az érzést kelti, hogy nem szeretik őket.

A legnagyobb szükségük és a legnagyobb félelmük is a szeretettel, a bizalommal és egy újabb

megterhelő veszteség kockázatával kapcsolatos.

A kötődés képezi a központi mechanizmust az adoptáló családokon belül- a gyerek

kötődése az összes családtaghoz és a családtagok kötődése a gyerekhez. ez egy olyan érzelmi

kötelék, amely pozitív, szükségleteket kielégítő, kellemes interakciókon alapszik. A legtöbb

embernek a legkorábbi kötődése a szüleihez fűzi és ez a kötődés egy mintát nyújt az

emberekkel való érzelmi kapcsolatokhoz és meghatározza az én magáról való felfogását is.

Egy közeli, kielégítő csecsemő-gondozó kötelék az alapja a gyermek fejlődésének minden

területen. Ha nem sikerül egészséges kötődést kialakítani, vagy megszakad a kialakított szülő-

gyermek közti kötődés, akkor a gyermek komoly kihívások elé kell álljon. Az adoptáló

családokban ezért alapvető probléma a kötődés kialakítása és a másik család elvesztése által

érzett szomorúság megszüntetése.

A második veszteség fogalmának bevezetése is nagyon fontos az adoptált gyermek és

a családjuk veszteség élményének megértésénél. Azok a gyermekek, akiket örökbe adnak

nemcsak a biológiai szülőkkel való kapcsolatot, a testvérekkel, a tágabb családi körrel való

kapcsolatot veszítik el, hanem majdnem minden aspektusát az életüknek. A legtöbb gyermek,

ahogy gondozásba kerül meg kell válnia kedvenc játékaitól, barátaitól, tanáraitól, vagy más

felnőttekkel való pozitív kapcsolataitól, az iskolájától, a szomszédjaitól, háziállataitól, a

számára ismerős ételektől, szokásoktól és még sok más ismerős dologtól. Ugyanakkor

elveszítik a saját magukkal kapcsolatos információkhoz való hozzáférést is és megszakad a

folytonosság az életükben. Éppen ezért az adoptáló szülők átélhetnek egy második veszteség

élményt, amely állhat a gyerekkel való korábbi kapcsolat elvesztésében, az emberek

szemében a saját státuszuk elvesztésével avagy a biológiai folytonosság elvesztésével.

Az örökbefogadáshoz kapcsolódó kötődési elméletek áttekintése

A folyamat, amelynek segítségével az adoptált gyerekek feldolgozzák a képzelt vagy

valódi kötődés elvesztését a biológiai családhoz és az adoptáló családhoz való új kötődést

alakítanak ki még tisztázatlan, de számos elméleti elképzelés létezik erről, bár az ezzel

kapcsolatban végzett kutatások száma meglehetősen korlátozott.

A nevelőotthonban elhelyezett gyerekek nem sokkal a születés után kötődést

alakítanak ki az ápolókkal akárcsak más gyerekek, annak ellenére, hogy meg kell birkózzanak

azzal a ténnyel, hogy más család adott nekik életet. A kutatások azt bizonyítják, hogy a

gyerekek egészen 8 éves korig nem tudják felfogni az adoptáció veszteségeit, míg 8 és 11 év

között az adoptáció megértése jelentősen növekszik és az örökbefogadottak ezen a kognitív

szinten ambivalenciát és zavarodottságot élnek át. Az adoptálással járó normális folyamat, a

szomorúság, bánkódás is ebben az időszakban kezdődik el még azoknál is, akiket

csecsemőként adoptáltak. A gyermekek akárhányszor egy új kognitív szintre érnek mindig

átélik a bánkódást. Emellett azok a problémák, amelyek úgy tűnnek, hogy már sikeresen

megoldódtak későbbi években újra visszatérhetnek és heves emocionális reakciót válthatnak

ki.

Az irodalom kétféle kötődés elméletet különít el az örökbefogadottak küzdelmeinek

megértésére. Mindkét modell ellentmond Ainsworth (1969, 1985, 1989) és Bowlby (1960,

1973, 1980) klasszikus munkáinak. Ez a két modell a negatív működés modellje, illetve a

bánkódás, siratás, gyászolás modellje.

Zavart kötődés és a negatív működés modell

A negatív működés modell a korai gyerekkorban kialakult egészségtelen kötődési

minták hosszú távú hatásaival foglalkozik (Cicchetti, 1989; Cline, 1992; Delaney, 1991;

Egeland, Sroufe&Erickson, 1983). A gyermekek belső reprezentációkat alakítanak ki

magukról és más kötődési figurákról, amelyek az elsődleges gondozóval való korai

interakciókon múlnak. Amikor a gondozó nem hozzáférhető, nem elégíti ki a gyermek

szükségleteit, büntető, akkor a gyermek egy cinikus, pesszimista negatív működési modellt

alakít ki magáról és a gondozóról, ez a későbbi kötődésekben zavart mintát eredményez. A

biztonság a legfontosabb a kötődésben. Azok a gyerekek, akiket elválasztottak az elsődleges

gondozótól nem tudnak hozzáférni a kötődési alakokhoz, ezért fokozódó distressz állapot lép

fel náluk. Weiss (1988) szerint a kötődés nem tud megszűnni soha és ha kialakult két személy

között, akkor valójában sosem cserélhető fel az a személy, nem pótolható mással. Ha egyszer

egy gyermek kötődni kezdett egy elsődleges ápolóhoz, akkor ez a kötődés fenntartja magát a

gyenge gondoskodás és hosszú szeparáció ellenére is. Elméletileg azok a gyerekek, akik

egyszer már kialakítottak egy erős kötődést nagyobb eséllyel alakíthatnak ki új kötődéseket a

jövőben, ezért a gyerekeket segíteni kell abban, hogy feldolgozzák a veszteséget és újra

kialakítsanak egy kötődést.

Az embereknél a kötődés nemcsak a biztonságot szolgálja, hanem elősegíti az arousal

koordinálását, az alapvető ok-okozati gondolkodás megtanulását, a másokban való bizalmat

és a kapcsolatok alapját képezi viszonosságot, a szociális érzelmeket, mint például a szégyen,

a bűntudat, az empátia és a büszkeség, fejleszti a tudatosságot és az én határait. A rosszul

gondozott, rossz bánásmódban részesített gyerekek szokatlan kötődési mintát alakítanak ki.

Nagyon gyakran előfordul, például az, hogy kerülik a fizikai és emocionális közelség

kialakítását, félősek lesznek és az embereket eltaszítják maguktól. Ezek a minták megküzdési

mechanizmusként szolgálnak, de gátolják a gondozó családot abban, hogy felfedezzék a

gyerek szükségleteit és kielégítsék azokat. A rossz bánásmódban levő gyerekek nem érzik

biztonságban magukat és úgy gondolják, hogy ők egyáltalán nem képesek arra, hogy másokra

hatással legyenek, másokat befolyásoljanak. Azoknál a gyerekeknél, akik félnek a kötődéstől

és ambivalenciát éreznek vele szemben, a viselkedési problémák három funkciót szolgálnak:

növelik a gondozó interakcióját, távol tartják a gondozót maguktól és levezetik ezzel a

haragjukat.

Landmark háromféle kötődési formát azonosít: a bizonytalan-elkerülő kötődés (A

típus), biztos kötődés (B típus),bizonytalan-szorongó vagy ambivalens (C típus). Az utóbbi

években azonosítottak egy negyedik típusú kötődési formát is, a dezorientált, D típusú

kötődési minta. Ezek a gyerekek a bizonytalanság magas fokát mutatják, félelemmel vannak

teli és nehézségeik vannak az önkifejezésben és az érzelmeik szabályozásában. Ezeknek a

gyerekeknek egy része periódusonként változtatja a viselkedését: vannak időszakok, amikor

felelősségteljes és vannak időszakok, amikor ellenséges, passzív avagy agresszív. Az egyik

nevelőszülő, aki a gyermekével küzdött a következőképpen írja le ezt a viselkedés mintát:

„ Az első három hónapban tökéletesen viselkedett. Azt éreztette velünk, hogy nagyon

közel állunk hozzá, megbízhatunk benne, kötődik hozzánk. Aztán megfontoltan és

szándékosan eljátszotta a bizalmunkat. Nevetett a fájdalmunkon és zavarodottságunkon és azt

mondta, hogy „Azt hittétek, hogy törődök veletek? Tévedtetek! Az egész csak egy színjáték

volt és ti olyan buták voltatok, hogy elhittétek!”. Aztán ragaszkodott ahhoz, hogy

elmehessen.”

Természetesen a kislány viselkedése nem volt annyira megfontolt, mint azt a szülő

érezte, csak gyakran a gyerekek nagyon beleélik magukat az otthon melegébe és aztán,

amikor észreveszik, hogy mennyire közel kerültek valakihez, megijednek és próbálják

eltaszítani maguktól azt a személyt, mert félnek az esetleges elszakadás okozta nagy

fájdalomtól.

Keck és Kupecky (1995) szerint azok a gyerekek, akik bántalmazást, elutasítást,

szexuális abúzust, káoszt éltek át korlátozott emocionális válaszlehetőséggel rendelkeznek.

Próbálnak megszabadulni a kényelmetlen érzésektől, amelyek miatt gyengének és

sebezhetőnek érzik magukat. Ez a menekülés során az emelkedett arousal szint dühöt, haragot

vált ki belőlük, amelyet nem mindig tudnak közvetlen módon kifejezni és ezért közvetve a

negatív viselkedésen keresztül vezetik le.

Beech Brook, egy ohiói kezelőközpont kötődés zavaros gyerekek kutatásával és

kezelésével foglalkozik. itt kidolgoztak egy kötődési zavart diagnosztizáló kérdőívet, amely

segítségével megállapították, hogy a kötődési zavar a leggyakrabban a következő

viselkedésekben nyilvánul meg:

a gyerek akkor is hazudik, amikor az igazság nyilvánvaló

a gyerek negatív figyelmet kelt, nem pozitívat

a gyerek lop otthonról vagy a családtagoktól

a gyerek állatokat kínoz vagy öl

a gondozó azt veszi észre, hogy azok a dolgok, amelyek működnek más

gyerekeknél, nem működnek náluk

a család aggódni kezd, amikor a gyermek jól viselkedik, mert tudják, hogy ez

csak a vihar előtti csend

a gyermek az egyik szélsőséges nézőpontról a másikra tér át hirtelen a más

emberekről való vélekedésében

a gyermek eltávolítsa magát az olyan kapcsolatokban, ahol közelség lenne

elvárt

a negatív interakció után egy emocionális távolságtartó időszak következik.

Egy másik fontos módszer, amelyet alkalmaznak a Beech Brook kutatóközpontban, a

madárfészek rajz. Ilyenkor a gyerekek egy madárfészket kell rajzoljanak. A kötődési zavarral

küzdők általában üres fészket rajzolnak, vagy nincs benne anyamadár és elhagyásról vagy

veszteségről szóló történeteket mesélnek.

A bánkódás, siratás modell

A második modell, amely a kötődésben megszakított gyerekekről szól az a bánkódás,

siratás modell, amely szerint a veszteséget meg kell siratni, hogy az ne legyen negatív hatással

az új kötődés kialakulására. Nagyon sok gyermek a nevelőotthonban arra koncentrál, hogy

túlélje az adott helyzetet. A bánkódás folyamata nem indulhat el addig, amíg a gyermek

tagadja a szeparáció tényét és abban reménykedik, hogy visszatérhet az otthonába. A

gyerekeket gyakran nem segítik a siratás folyamatában, sokszor a gondozók nem értik meg,

hogy a gyermek milyen folyamaton megy keresztül, nem adnak engedélyt és biztonságot arra,

hogy a gyermek szabadon kifejezhesse ezeket az érzéseit. Nagyon fontos ebből a szempontból

is az adoptálni vágyó családok és az adoptálásra váró gyerekek pszichológiai felkészítése.

Általában a szociális gondozásban levő gyermekeknek nem tudják feldolgozni a biológiai

család elvesztését, ezért különleges segítségre és támogatásra van szükségük ehhez. Nagyon

sokszor a szülők rendelkeznek olyan információkkal, amelyek segítenének a veszteség

feldolgozásában, de nem mondják el azt, mert azt hiszik, hogy megbántanák vele a gyereket,

meg akarják kímélni tőle, vagy arra várnak, hogy a gyerek kérdezze meg tőlük. Például

Illinois államban bátorítottak egy biológiai anyát, hogy írjon levelet a lányának. A kislányt

megkérdezték a levél elolvasása után, hogy megtudott-e valami újat a levélből, mire a kislány

azt válaszolt, hogy „Igen, azt hogy szeretett.”

A siratás folyamatának a célja nem az addig fennállt kötődés megszüntetése, hanem

annak újrarendezése olyan módon, hogy a gyermek ki tudjon alakítani egy újabb kötődést.

Kay Donley (1984), az örökbefogadás gyakorlatának egyik úttörője szerint a gyermek négy

elengedő üzenetet kell kapjon a biológiai szüleitől vagy addigi gondozójától ahhoz, hogy a

kötődést átrendezhesse:

Szeretve vagyok....jól vagyok, jó ember vagyok.

Nem az én hibám, hogy nem tudok veled maradni.

Mindig emlékezni fogsz rám.

Azt szeretnék, hogy jól érezzem magam és nincs abban semmi rossz, ha mást

szeretek.

A gyermeknek el kell fogadnia, hogy nem térhet többé haza és le kell győznie az

önvád és rosszaság érzéseit. A jó szociális munkások a gyerekeknek ebben nagy segítséget

nyújtanak. Legjobb esetekben szervezhetnek találkozót a biológiai szülő, az örökbefogadó

szülő és a gyermek között, amely során a biológiai szülő kifejezheti szeretetét a gyermek iránt

és elmondhatja neki, hogy nem tud már rá vigyázni, ezért a másik családra bízza, ahol

szeretné, ha a gyermek nagyon jól érezné magát és boldog lenne. A találkozást videóra is

szokták rögzíteni, amelyből a gyermek is kap egy másolatot.

Akadályok az örökbeadott veszteségének megszüntetésében

Weiss (1988) tárgyalja azokat az akadályokat, amelyek meggátolják a „gyógyulás”

folyamatát. Az akadályok majdnem mindegyike jelen szokott lenni a különleges

szükségletekkel rendelkező örökbeadott gyermekek esetén. Ahhoz hogy a gyermek

feldolgozhassa a veszteséget szüksége van arra, hogy tudja, hogy miért történt ez meg. A

legtöbb esetben, azonban az ok ismeretlen. Ilyenkor a gyermek rágódik az okokon.

A gyermekeknek sokkal több időbe telik, míg fel tudják dolgozni a veszteség tényét.

Még azok a gyermekek is, akik a rossz bánásmód miatt kerültek el a családjukból, gyakran

vádolják saját magukat a veszteség miatt. Gyakran még a serdülőkorúak is azt hiszik, hogy

azért távolították el őket a családjuktól, mert rosszak voltak vagy mert szerethetetlenek. Az

egyik esetben a szociális munkás egy 8 éves kislánynak úgy próbálta elmagyarázni, hogy nem

az ő hibája volt az, hogy a családja bántalmazta őt, hogy megmutatta neki a 9 hónapos

korában készült Röntgen felvételeket, amelyen látszik, hogy el vannak törve a csontjai. Aztán

kérte, hogy képzelje el, hogy milyen egy 9 hónapos gyermek és milyen rossz dolgokat tehet,

amelyek miatt ilyen büntetést érdemelhet.

Sokszor nagyon bonyolult feladat a biológiai szülők helyzetét megértetni a

gyermekkel, mert nehéz az információkat úgy átadni, hogy a gyermek azt meg is értse.

A második fontos lépés a veszteség megértéséhez az emocionális elfogadás. Ehhez

szükséges az emóciókkal telített emlékekkel, asszociációkkal való megküzdés, az ezekkel

kapcsolatos érzelmek, élmények kifejezése. A gyermek fel kell fedezze részletesen a

múltjában levő jelentős kapcsolatokat, azok kellemes, ambivalens és fájdalmas oldalával

együtt. Annak ellenére, hogy teljes érzelmi elfogadás ritkán következik be, az érzelmek

intenzitása egyre kisebb lesz és rövidebb ideig tartanak. Weiss szerint ebben az esetben a

legnagyobb akadályt a kötődés személyével kapcsolatos ambivalencia, az alacsony

önértékelés érzése a kötődési személyhez való függőség érzésével társulva jelenti, illetve a

kötődési személlyel szemben érzett felelősségérzet és lojalitás jelentik. A szociális

gondozásba adott gyerekek gyakran táplálnak ambivalens érzelmeket biológiai szüleik iránt:

szeretik őket, haragudnak rájuk, hibáztatják őket, visszautasítják őket, félnek tőlük. Lehet,

hogy a gyermek szeretne az adoptáló családdal élni, de a biológiai szülőktől való félelem

miatt érzett szégyenét és haragját rájuk vetíti ki.

Sokszor a gyermekek úgy védekeznek a saját haragjuk ellen, hogy el kezdik

idealizálni a biológiai szüleiket, így maradnak kapcsolatban velük, de az idealizálás

megnehezíti a siratás folyamatát is.

A felépülés utolsó lépése az identitásváltozás, amely egy újrarendeződés, amelynek

során a gyermek biológiai szüleihez való kötődése a múltbeli énnel kapcsolódik össze.

A gyermek múltját integrálni kell a jelenébe, így a gyermek a múltbeli kötődését énje

részévé teheti, amely által identitást és folytonosságérzetet nyer.

Gyakran az adoptált gyerekek túlságosan idealizálják a biológiai szülőt, ami az

örökbefogadó szülők számára érthetetlennek tűnhet. Ilyenkor segíteni kell ezeknek a

szülőknek, hogy megértsék és elfogadják a gyerek azon szükségletét, hogy meg kell tartsa a

kapcsolatot a múltbeli gondozóval ahhoz, hogy identitása pozitív maradhasson. Néhány

szociális munkás hajlamos arra, hogy a biológiai családot negatívnak próbálja beállítani, de ez

a módszer nem vezet eredményre, mert ilyenkor a gyermek hajlamos arra, hogy el kezdje

védeni az előző családját és ellentétes álláspontra helyezkedjen. Néha az új kötődés

kialakulásában az is fontos szerepet játszhat, ha a gyermek tartja a kapcsolatot a biológiai

szülőkkel. Az örökbefogadási politika azonban mégsem támogatja a biológiai családdal való

további érintkezést az örökbefogadás megtörténése után.

Könyvészet:

1. Mérei Ferenc-V.Binét Ágnes: Gyermeklélektan, Medicina Könyvkiadó Rt.,

Budapest, 2006

2. Pulay Klára: A kötődésről és az anya hiányáról In.: Fejlődéslélektan Olvasókönyv,

Tertia Kiadó, Budapest, 1997

3. Susan Livingston Smith-Jeanne A. Howard: Promoting Successful Adoption

(Practice with Troubled Families), SSHS, 2000

Babeş-Bólyai Tudományegyetem

Pszichológia és Neveléstudományok Kar

Pszichológia Szak

Nappali tagozat

Kötődési témák családokkal való munkában

Készítette: Kopacz Ildikó

III. év

-2008.12.17.-