Upload
ilc-kopacz
View
218
Download
0
Embed Size (px)
DESCRIPTION
Esettanulmány
Citation preview
Kötődési témák családokkal való munkában
A csecsemőre azt szokták mondani, hogy koraszülött. Tehetetlen kis lény, aki nem tud
táplálékot szerezni magának, nem tudja megváltoztatni helyzetét, nem tudja megmenteni
magát veszélyes helyzetektől. Éppen ezért játszik olyan fontos szerepet a csecsemő életében
az anya: ő biztosítja a gyerek számára a létet, a gyerek teljes mértékben rá van utalva. Az anya
elégíti ki a gyerek biztonsági szükségletét, ha ez sikerül, akkor erős, biztos érzelmi kötődés
lép fel, ha nem, akkor a bizonytalanság feszültsége áll be.
A második világháború alatt és után nagyon sok nevelőotthont alapítottak a háborúban
árván maradt gyerekek számára. Azt figyelték meg az orvosok, hogy annak ellenére, hogy
megfelelő higiéniai ellátás és korszerű felszereltség állt rendelkezésükre, a csecsemők nem
fejlődtek rendesen. Spitz azt bizonyította, hogy az első életévben azok a gyerekek, akiket az
anyjuk gondoz, még ha rossz körülmények között is élnek, jobban fejlődnek, mint azok a
gyerekek, akik anya nélkül nevelkednek. Ezek a kutatások azt bizonyítják, hogy a fejlődésnek
egyik legfontosabb tényezője az érzelmi komponens, a biztonságos kötődés kialakítása.
Egy szociális munkás, amikor megkérdezett egy fiatal klienst, hogy mit jelent számára
az örökbefogadás, akkor azt válaszolta, hogy azt jelenti, hogy valaki szeret és valaki nem. Ez
a kijelentés magában foglalja az adoptált gyerekek küzdelmének alapgondolatát, amely a
biológiai családtól való elválás során lép fel. Nagyon sok gyerekben a családban való nem
megfelelő bánásmód, illetve a szeparáció élménye azt az érzést kelti, hogy nem szeretik őket.
A legnagyobb szükségük és a legnagyobb félelmük is a szeretettel, a bizalommal és egy újabb
megterhelő veszteség kockázatával kapcsolatos.
A kötődés képezi a központi mechanizmust az adoptáló családokon belül- a gyerek
kötődése az összes családtaghoz és a családtagok kötődése a gyerekhez. ez egy olyan érzelmi
kötelék, amely pozitív, szükségleteket kielégítő, kellemes interakciókon alapszik. A legtöbb
embernek a legkorábbi kötődése a szüleihez fűzi és ez a kötődés egy mintát nyújt az
emberekkel való érzelmi kapcsolatokhoz és meghatározza az én magáról való felfogását is.
Egy közeli, kielégítő csecsemő-gondozó kötelék az alapja a gyermek fejlődésének minden
területen. Ha nem sikerül egészséges kötődést kialakítani, vagy megszakad a kialakított szülő-
gyermek közti kötődés, akkor a gyermek komoly kihívások elé kell álljon. Az adoptáló
családokban ezért alapvető probléma a kötődés kialakítása és a másik család elvesztése által
érzett szomorúság megszüntetése.
A második veszteség fogalmának bevezetése is nagyon fontos az adoptált gyermek és
a családjuk veszteség élményének megértésénél. Azok a gyermekek, akiket örökbe adnak
nemcsak a biológiai szülőkkel való kapcsolatot, a testvérekkel, a tágabb családi körrel való
kapcsolatot veszítik el, hanem majdnem minden aspektusát az életüknek. A legtöbb gyermek,
ahogy gondozásba kerül meg kell válnia kedvenc játékaitól, barátaitól, tanáraitól, vagy más
felnőttekkel való pozitív kapcsolataitól, az iskolájától, a szomszédjaitól, háziállataitól, a
számára ismerős ételektől, szokásoktól és még sok más ismerős dologtól. Ugyanakkor
elveszítik a saját magukkal kapcsolatos információkhoz való hozzáférést is és megszakad a
folytonosság az életükben. Éppen ezért az adoptáló szülők átélhetnek egy második veszteség
élményt, amely állhat a gyerekkel való korábbi kapcsolat elvesztésében, az emberek
szemében a saját státuszuk elvesztésével avagy a biológiai folytonosság elvesztésével.
Az örökbefogadáshoz kapcsolódó kötődési elméletek áttekintése
A folyamat, amelynek segítségével az adoptált gyerekek feldolgozzák a képzelt vagy
valódi kötődés elvesztését a biológiai családhoz és az adoptáló családhoz való új kötődést
alakítanak ki még tisztázatlan, de számos elméleti elképzelés létezik erről, bár az ezzel
kapcsolatban végzett kutatások száma meglehetősen korlátozott.
A nevelőotthonban elhelyezett gyerekek nem sokkal a születés után kötődést
alakítanak ki az ápolókkal akárcsak más gyerekek, annak ellenére, hogy meg kell birkózzanak
azzal a ténnyel, hogy más család adott nekik életet. A kutatások azt bizonyítják, hogy a
gyerekek egészen 8 éves korig nem tudják felfogni az adoptáció veszteségeit, míg 8 és 11 év
között az adoptáció megértése jelentősen növekszik és az örökbefogadottak ezen a kognitív
szinten ambivalenciát és zavarodottságot élnek át. Az adoptálással járó normális folyamat, a
szomorúság, bánkódás is ebben az időszakban kezdődik el még azoknál is, akiket
csecsemőként adoptáltak. A gyermekek akárhányszor egy új kognitív szintre érnek mindig
átélik a bánkódást. Emellett azok a problémák, amelyek úgy tűnnek, hogy már sikeresen
megoldódtak későbbi években újra visszatérhetnek és heves emocionális reakciót válthatnak
ki.
Az irodalom kétféle kötődés elméletet különít el az örökbefogadottak küzdelmeinek
megértésére. Mindkét modell ellentmond Ainsworth (1969, 1985, 1989) és Bowlby (1960,
1973, 1980) klasszikus munkáinak. Ez a két modell a negatív működés modellje, illetve a
bánkódás, siratás, gyászolás modellje.
Zavart kötődés és a negatív működés modell
A negatív működés modell a korai gyerekkorban kialakult egészségtelen kötődési
minták hosszú távú hatásaival foglalkozik (Cicchetti, 1989; Cline, 1992; Delaney, 1991;
Egeland, Sroufe&Erickson, 1983). A gyermekek belső reprezentációkat alakítanak ki
magukról és más kötődési figurákról, amelyek az elsődleges gondozóval való korai
interakciókon múlnak. Amikor a gondozó nem hozzáférhető, nem elégíti ki a gyermek
szükségleteit, büntető, akkor a gyermek egy cinikus, pesszimista negatív működési modellt
alakít ki magáról és a gondozóról, ez a későbbi kötődésekben zavart mintát eredményez. A
biztonság a legfontosabb a kötődésben. Azok a gyerekek, akiket elválasztottak az elsődleges
gondozótól nem tudnak hozzáférni a kötődési alakokhoz, ezért fokozódó distressz állapot lép
fel náluk. Weiss (1988) szerint a kötődés nem tud megszűnni soha és ha kialakult két személy
között, akkor valójában sosem cserélhető fel az a személy, nem pótolható mással. Ha egyszer
egy gyermek kötődni kezdett egy elsődleges ápolóhoz, akkor ez a kötődés fenntartja magát a
gyenge gondoskodás és hosszú szeparáció ellenére is. Elméletileg azok a gyerekek, akik
egyszer már kialakítottak egy erős kötődést nagyobb eséllyel alakíthatnak ki új kötődéseket a
jövőben, ezért a gyerekeket segíteni kell abban, hogy feldolgozzák a veszteséget és újra
kialakítsanak egy kötődést.
Az embereknél a kötődés nemcsak a biztonságot szolgálja, hanem elősegíti az arousal
koordinálását, az alapvető ok-okozati gondolkodás megtanulását, a másokban való bizalmat
és a kapcsolatok alapját képezi viszonosságot, a szociális érzelmeket, mint például a szégyen,
a bűntudat, az empátia és a büszkeség, fejleszti a tudatosságot és az én határait. A rosszul
gondozott, rossz bánásmódban részesített gyerekek szokatlan kötődési mintát alakítanak ki.
Nagyon gyakran előfordul, például az, hogy kerülik a fizikai és emocionális közelség
kialakítását, félősek lesznek és az embereket eltaszítják maguktól. Ezek a minták megküzdési
mechanizmusként szolgálnak, de gátolják a gondozó családot abban, hogy felfedezzék a
gyerek szükségleteit és kielégítsék azokat. A rossz bánásmódban levő gyerekek nem érzik
biztonságban magukat és úgy gondolják, hogy ők egyáltalán nem képesek arra, hogy másokra
hatással legyenek, másokat befolyásoljanak. Azoknál a gyerekeknél, akik félnek a kötődéstől
és ambivalenciát éreznek vele szemben, a viselkedési problémák három funkciót szolgálnak:
növelik a gondozó interakcióját, távol tartják a gondozót maguktól és levezetik ezzel a
haragjukat.
Landmark háromféle kötődési formát azonosít: a bizonytalan-elkerülő kötődés (A
típus), biztos kötődés (B típus),bizonytalan-szorongó vagy ambivalens (C típus). Az utóbbi
években azonosítottak egy negyedik típusú kötődési formát is, a dezorientált, D típusú
kötődési minta. Ezek a gyerekek a bizonytalanság magas fokát mutatják, félelemmel vannak
teli és nehézségeik vannak az önkifejezésben és az érzelmeik szabályozásában. Ezeknek a
gyerekeknek egy része periódusonként változtatja a viselkedését: vannak időszakok, amikor
felelősségteljes és vannak időszakok, amikor ellenséges, passzív avagy agresszív. Az egyik
nevelőszülő, aki a gyermekével küzdött a következőképpen írja le ezt a viselkedés mintát:
„ Az első három hónapban tökéletesen viselkedett. Azt éreztette velünk, hogy nagyon
közel állunk hozzá, megbízhatunk benne, kötődik hozzánk. Aztán megfontoltan és
szándékosan eljátszotta a bizalmunkat. Nevetett a fájdalmunkon és zavarodottságunkon és azt
mondta, hogy „Azt hittétek, hogy törődök veletek? Tévedtetek! Az egész csak egy színjáték
volt és ti olyan buták voltatok, hogy elhittétek!”. Aztán ragaszkodott ahhoz, hogy
elmehessen.”
Természetesen a kislány viselkedése nem volt annyira megfontolt, mint azt a szülő
érezte, csak gyakran a gyerekek nagyon beleélik magukat az otthon melegébe és aztán,
amikor észreveszik, hogy mennyire közel kerültek valakihez, megijednek és próbálják
eltaszítani maguktól azt a személyt, mert félnek az esetleges elszakadás okozta nagy
fájdalomtól.
Keck és Kupecky (1995) szerint azok a gyerekek, akik bántalmazást, elutasítást,
szexuális abúzust, káoszt éltek át korlátozott emocionális válaszlehetőséggel rendelkeznek.
Próbálnak megszabadulni a kényelmetlen érzésektől, amelyek miatt gyengének és
sebezhetőnek érzik magukat. Ez a menekülés során az emelkedett arousal szint dühöt, haragot
vált ki belőlük, amelyet nem mindig tudnak közvetlen módon kifejezni és ezért közvetve a
negatív viselkedésen keresztül vezetik le.
Beech Brook, egy ohiói kezelőközpont kötődés zavaros gyerekek kutatásával és
kezelésével foglalkozik. itt kidolgoztak egy kötődési zavart diagnosztizáló kérdőívet, amely
segítségével megállapították, hogy a kötődési zavar a leggyakrabban a következő
viselkedésekben nyilvánul meg:
a gyerek akkor is hazudik, amikor az igazság nyilvánvaló
a gyerek negatív figyelmet kelt, nem pozitívat
a gyerek lop otthonról vagy a családtagoktól
a gyerek állatokat kínoz vagy öl
a gondozó azt veszi észre, hogy azok a dolgok, amelyek működnek más
gyerekeknél, nem működnek náluk
a család aggódni kezd, amikor a gyermek jól viselkedik, mert tudják, hogy ez
csak a vihar előtti csend
a gyermek az egyik szélsőséges nézőpontról a másikra tér át hirtelen a más
emberekről való vélekedésében
a gyermek eltávolítsa magát az olyan kapcsolatokban, ahol közelség lenne
elvárt
a negatív interakció után egy emocionális távolságtartó időszak következik.
Egy másik fontos módszer, amelyet alkalmaznak a Beech Brook kutatóközpontban, a
madárfészek rajz. Ilyenkor a gyerekek egy madárfészket kell rajzoljanak. A kötődési zavarral
küzdők általában üres fészket rajzolnak, vagy nincs benne anyamadár és elhagyásról vagy
veszteségről szóló történeteket mesélnek.
A bánkódás, siratás modell
A második modell, amely a kötődésben megszakított gyerekekről szól az a bánkódás,
siratás modell, amely szerint a veszteséget meg kell siratni, hogy az ne legyen negatív hatással
az új kötődés kialakulására. Nagyon sok gyermek a nevelőotthonban arra koncentrál, hogy
túlélje az adott helyzetet. A bánkódás folyamata nem indulhat el addig, amíg a gyermek
tagadja a szeparáció tényét és abban reménykedik, hogy visszatérhet az otthonába. A
gyerekeket gyakran nem segítik a siratás folyamatában, sokszor a gondozók nem értik meg,
hogy a gyermek milyen folyamaton megy keresztül, nem adnak engedélyt és biztonságot arra,
hogy a gyermek szabadon kifejezhesse ezeket az érzéseit. Nagyon fontos ebből a szempontból
is az adoptálni vágyó családok és az adoptálásra váró gyerekek pszichológiai felkészítése.
Általában a szociális gondozásban levő gyermekeknek nem tudják feldolgozni a biológiai
család elvesztését, ezért különleges segítségre és támogatásra van szükségük ehhez. Nagyon
sokszor a szülők rendelkeznek olyan információkkal, amelyek segítenének a veszteség
feldolgozásában, de nem mondják el azt, mert azt hiszik, hogy megbántanák vele a gyereket,
meg akarják kímélni tőle, vagy arra várnak, hogy a gyerek kérdezze meg tőlük. Például
Illinois államban bátorítottak egy biológiai anyát, hogy írjon levelet a lányának. A kislányt
megkérdezték a levél elolvasása után, hogy megtudott-e valami újat a levélből, mire a kislány
azt válaszolt, hogy „Igen, azt hogy szeretett.”
A siratás folyamatának a célja nem az addig fennállt kötődés megszüntetése, hanem
annak újrarendezése olyan módon, hogy a gyermek ki tudjon alakítani egy újabb kötődést.
Kay Donley (1984), az örökbefogadás gyakorlatának egyik úttörője szerint a gyermek négy
elengedő üzenetet kell kapjon a biológiai szüleitől vagy addigi gondozójától ahhoz, hogy a
kötődést átrendezhesse:
Szeretve vagyok....jól vagyok, jó ember vagyok.
Nem az én hibám, hogy nem tudok veled maradni.
Mindig emlékezni fogsz rám.
Azt szeretnék, hogy jól érezzem magam és nincs abban semmi rossz, ha mást
szeretek.
A gyermeknek el kell fogadnia, hogy nem térhet többé haza és le kell győznie az
önvád és rosszaság érzéseit. A jó szociális munkások a gyerekeknek ebben nagy segítséget
nyújtanak. Legjobb esetekben szervezhetnek találkozót a biológiai szülő, az örökbefogadó
szülő és a gyermek között, amely során a biológiai szülő kifejezheti szeretetét a gyermek iránt
és elmondhatja neki, hogy nem tud már rá vigyázni, ezért a másik családra bízza, ahol
szeretné, ha a gyermek nagyon jól érezné magát és boldog lenne. A találkozást videóra is
szokták rögzíteni, amelyből a gyermek is kap egy másolatot.
Akadályok az örökbeadott veszteségének megszüntetésében
Weiss (1988) tárgyalja azokat az akadályokat, amelyek meggátolják a „gyógyulás”
folyamatát. Az akadályok majdnem mindegyike jelen szokott lenni a különleges
szükségletekkel rendelkező örökbeadott gyermekek esetén. Ahhoz hogy a gyermek
feldolgozhassa a veszteséget szüksége van arra, hogy tudja, hogy miért történt ez meg. A
legtöbb esetben, azonban az ok ismeretlen. Ilyenkor a gyermek rágódik az okokon.
A gyermekeknek sokkal több időbe telik, míg fel tudják dolgozni a veszteség tényét.
Még azok a gyermekek is, akik a rossz bánásmód miatt kerültek el a családjukból, gyakran
vádolják saját magukat a veszteség miatt. Gyakran még a serdülőkorúak is azt hiszik, hogy
azért távolították el őket a családjuktól, mert rosszak voltak vagy mert szerethetetlenek. Az
egyik esetben a szociális munkás egy 8 éves kislánynak úgy próbálta elmagyarázni, hogy nem
az ő hibája volt az, hogy a családja bántalmazta őt, hogy megmutatta neki a 9 hónapos
korában készült Röntgen felvételeket, amelyen látszik, hogy el vannak törve a csontjai. Aztán
kérte, hogy képzelje el, hogy milyen egy 9 hónapos gyermek és milyen rossz dolgokat tehet,
amelyek miatt ilyen büntetést érdemelhet.
Sokszor nagyon bonyolult feladat a biológiai szülők helyzetét megértetni a
gyermekkel, mert nehéz az információkat úgy átadni, hogy a gyermek azt meg is értse.
A második fontos lépés a veszteség megértéséhez az emocionális elfogadás. Ehhez
szükséges az emóciókkal telített emlékekkel, asszociációkkal való megküzdés, az ezekkel
kapcsolatos érzelmek, élmények kifejezése. A gyermek fel kell fedezze részletesen a
múltjában levő jelentős kapcsolatokat, azok kellemes, ambivalens és fájdalmas oldalával
együtt. Annak ellenére, hogy teljes érzelmi elfogadás ritkán következik be, az érzelmek
intenzitása egyre kisebb lesz és rövidebb ideig tartanak. Weiss szerint ebben az esetben a
legnagyobb akadályt a kötődés személyével kapcsolatos ambivalencia, az alacsony
önértékelés érzése a kötődési személyhez való függőség érzésével társulva jelenti, illetve a
kötődési személlyel szemben érzett felelősségérzet és lojalitás jelentik. A szociális
gondozásba adott gyerekek gyakran táplálnak ambivalens érzelmeket biológiai szüleik iránt:
szeretik őket, haragudnak rájuk, hibáztatják őket, visszautasítják őket, félnek tőlük. Lehet,
hogy a gyermek szeretne az adoptáló családdal élni, de a biológiai szülőktől való félelem
miatt érzett szégyenét és haragját rájuk vetíti ki.
Sokszor a gyermekek úgy védekeznek a saját haragjuk ellen, hogy el kezdik
idealizálni a biológiai szüleiket, így maradnak kapcsolatban velük, de az idealizálás
megnehezíti a siratás folyamatát is.
A felépülés utolsó lépése az identitásváltozás, amely egy újrarendeződés, amelynek
során a gyermek biológiai szüleihez való kötődése a múltbeli énnel kapcsolódik össze.
A gyermek múltját integrálni kell a jelenébe, így a gyermek a múltbeli kötődését énje
részévé teheti, amely által identitást és folytonosságérzetet nyer.
Gyakran az adoptált gyerekek túlságosan idealizálják a biológiai szülőt, ami az
örökbefogadó szülők számára érthetetlennek tűnhet. Ilyenkor segíteni kell ezeknek a
szülőknek, hogy megértsék és elfogadják a gyerek azon szükségletét, hogy meg kell tartsa a
kapcsolatot a múltbeli gondozóval ahhoz, hogy identitása pozitív maradhasson. Néhány
szociális munkás hajlamos arra, hogy a biológiai családot negatívnak próbálja beállítani, de ez
a módszer nem vezet eredményre, mert ilyenkor a gyermek hajlamos arra, hogy el kezdje
védeni az előző családját és ellentétes álláspontra helyezkedjen. Néha az új kötődés
kialakulásában az is fontos szerepet játszhat, ha a gyermek tartja a kapcsolatot a biológiai
szülőkkel. Az örökbefogadási politika azonban mégsem támogatja a biológiai családdal való
további érintkezést az örökbefogadás megtörténése után.
Könyvészet:
1. Mérei Ferenc-V.Binét Ágnes: Gyermeklélektan, Medicina Könyvkiadó Rt.,
Budapest, 2006
2. Pulay Klára: A kötődésről és az anya hiányáról In.: Fejlődéslélektan Olvasókönyv,
Tertia Kiadó, Budapest, 1997
3. Susan Livingston Smith-Jeanne A. Howard: Promoting Successful Adoption
(Practice with Troubled Families), SSHS, 2000
Babeş-Bólyai Tudományegyetem
Pszichológia és Neveléstudományok Kar
Pszichológia Szak
Nappali tagozat
Kötődési témák családokkal való munkában
Készítette: Kopacz Ildikó
III. év
-2008.12.17.-