Pázmány Péter Katolikus Egyetem

Jog- és Államtudományi Kar

DOLOGI JOGI és CSALÁDJOGI

JOGESETTÁR

A jogesetek Dr.Landi Balázs által jegyzett PJ2 szemináriumi tematikához kapcsolódó

sorrendben és tartalommal kerültek összeállításra a 2018/19-es tanév 2.félévében.

Készítette: Dr.Landi Balázs, egyetemi docens

PPKE JÁK Polgári jogi Tanszék

Lezárva: 2019.február 5.

1

TARTALOMJEGYZÉK

1. Fővárosi Ítélőtábla Pf. 21.106/2016/7. ............................................................................................ 3

2. Fővárosi Törvényszék P. 23.909/2015/30. ..................................................................................... 18

3. Nyíregyházi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság K. 27.009/2015/3. ............................................ 28

4. BH1990. 375. .................................................................................................................................. 36

5. BH1997. 581. .................................................................................................................................. 38

6. BH1982. 102. .................................................................................................................................. 40

7. BDT2017. 3747. .............................................................................................................................. 42

8. Pécsi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság K. 27.184/2015/5. ....................................................... 54

9. Kúria Kfv. 38.091/2015/3. .............................................................................................................. 59

10. BH1991. 480. .................................................................................................................................. 64

11. BH1994. 405. .................................................................................................................................. 68

12. BH1986. 427. .................................................................................................................................. 70

13. BH1987. 201. .................................................................................................................................. 73

14. BH1997. 480. .................................................................................................................................. 76

15. BDT2015. 3423. .............................................................................................................................. 80

16. BH1994. 379. .................................................................................................................................. 85

17. BH1982. 370. .................................................................................................................................. 88

18. BH1994. 77. .................................................................................................................................... 91

19. BH1996. 419. .................................................................................................................................. 93

20. BH1978. 377. .................................................................................................................................. 96

21. BH1988. 1. ...................................................................................................................................... 98

22. BH1996. 420. ................................................................................................................................ 101

23. BH1981. 196. ................................................................................................................................ 104

24. Budai Központi Kerületi Bíróság P. 23.097/2011/1. ..................................................................... 108

25. BH1978. 198. ................................................................................................................................ 121

2

26. BH1978. 426. ................................................................................................................................ 124

27. BH1992. 526. ................................................................................................................................ 126

28. 31/2012. (VI. 29.) AB határozat .................................................................................................... 129

29. 14/1995. (III. 13.) AB határozat .................................................................................................... 135

30. 22/1992. (IV. 10.) AB határozat .................................................................................................... 140

31. BH2017. 226. ................................................................................................................................ 144

32. BH1983. 120. ................................................................................................................................ 149

33. BH1998. 132. ................................................................................................................................ 152

34. BH2016. 280. ................................................................................................................................ 157

35. BH1994. 34. .................................................................................................................................. 163

36. BH1988. 313. ................................................................................................................................ 167

37. EBH2015. P.8. ............................................................................................................................... 170

38. BH1983. 362. ................................................................................................................................ 174

39. BH1998. 234. ................................................................................................................................ 176

40. Kúria Pfv. 21.327/2016/7. ............................................................................................................ 179

41. Kúria Pfv. 21.430/2016/3. ............................................................................................................ 186

42. BH2016. 64. .................................................................................................................................. 194

3

1.)

Fővárosi Ítélőtábla Pf. 21.106/2016/7.

Polgári ügyben hozott határozat

Fővárosi Ítélőtábla

32.Pf.21.106/2016/7-II.

A Fővárosi Ítélőtábla a dr. Mészáros Izabella Ügyvédi Iroda ( fél címe 1., eljáró ügyvéd: dr. Mészáros

Izabella) által képviselt dr. I. rendű felperes neve ( I. rendű felperes címe.) I. rendű, II. rendű felperes neve

( II. rendű felperes címe) II. rendű, III. rendű felperes neve (III. rendű felperes címe.) III. rendű, IV. rendű

felperes neve (IV. rendű felperes címe.) IV. rendű, V. rendű felperes neve (V. rendű felperes címe.) V.

rendű, VI. rendű felperes neve (VI. rendű felperes címe.) VI. rendű, VII. rendű felperes neve (VII. rendű

felperes címe .) VII. rendű, VIII. rendű felperes neve (VIII. rendű felperes címe.) VIII. rendű, IX. rendű

felperes neve (IX. rendű felperes címe., tartózkodási helye: IX. rendű felperes tartózkodási helyének címe.)

IX. rendű, X. rendű felperes neve (X. rendű felperes címe.) X. rendű, XI. rendű felperes neve (XI. rendű

felperes címe.) XI. rendű, dr. XII. rendű felperes neve (XII. rendű felperes címe., tartózkodási hely: XII. rendű

felperes tartózkodási helyének címe.) XII. rendű, dr. XIII. rendű felperes neve (XIII. rendű felperes cíne.,

tartózkodási hely: XIII. rendű felperes tartózkodási helyének címe.) XIII. rendű, XIV. rendű felperes neve

(XIV. rendű felperes címe.) XIV. rendű felpereseknek - a dr. Pozsonyi Anikó ügyvéd (fél címe 2) által

képviselt alperes neve (alperes címe.) alperes ellen személyhez fűződő jog megsértése miatt indított

perében a Fővárosi Törvényszék 2016. június 08. napján kelt 8.P.25.431/2015/14. számú ítélete ellen az

alperes részéről 15. sorszám alatt előterjesztett fellebbezési kérelme folytán meghozta a következő

ítéletet:

A Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érinti, fellebbezett

rendelkezéseit részben megváltoztatja és azt állapítja meg, hogy az alperes a kutyatartás azon módjával

sértette meg az I-XIV. rendű felperesek magánlakás zavartalan használatához fűződő személyiségi jogait,

hogy nem tett hathatós intézkedést annak érdekében, hogy kutyái napközbeni ugatásának zavaró hatását

mérsékelje.

Ezt meghaladóan az I-XIV. rendű felperesek keresetét elutasítja.

Kötelezi az I-XIV. rendű felpereseket, hogy személyenként fizessenek meg a Magyar Államnak külön

felhívásra 10.500-10.500 (tízezer-ötszáz - tízezer-ötszáz) forint együttes kereseti és fellebbezési illetéket.

Kötelezi az alperest, hogy fizessen meg a Magyar Államnak külön felhívásra 147.000

(száznegyvenhétezer) forint együttes kereseti és fellebbezési illetéket.

A peres felek az első- és másodfokú perköltséget maguk kötelesek viselni.

Az ítélet ellen fellebbezésnek nincs helye.

4

Indokolás

Az elsőfokú bíróság ítéletének tényállásában megállapította, hogy a felperesek a perbeli 11. számú

társasház lakói részben tulajdonosként, részben bérlőként. A szomszédos, 13. számú társasház lakója az

alperes. Az alperes évek óta két kutyát tart lakásában és a társasházuk kertjében.

Reggel a kutyákat szabadon engedi, az állatok gazdájuk esti hazaérkezéséig szabadon futnak az

egymástól pár méterre lévő felperesi és alperesi társasház közötti szűk bejárati részen, illetve a kert hátsó

kisebb elkerített részében. Az előkert felé a társasház gyalogoskapuval lezárt, a kutyák így a két társasház

közé és hátrafelé kényszerülnek.

A felperesi társasház bejárata a hátsó homlokzaton van, ezt úgy lehet járdán megközelíteni, hogy el kell

haladni a két társasház közötti szűk részen és meg kell kerülni a házat. Gazdájuk távollétében a kutyák a

zajokra érzékenyek, hangosan, bántóan ugatnak, zavarják ezzel a felperesi társasház lakóinak

mindennapjait, munkájukat, pihenésüket.

Az állatok bármi általuk érzékelhető mozgásra azonnal reagálnak, ugatásukat a házfalak is visszaverik és

felerősítik.

Az alperes a problémát érzékelve 2016 év tavaszától a két társasházfal közötti néhány méteres

távolságot ember magasságú tömör fakerítéssel kezdte elválasztani, azt azonban a felperesek kérésére

sem fejezte be a társasházak hátsó szintjéig, a kerítés így nem éri el a társasházak hátsó homlokzatát, ezzel

továbbra is teret enged annak, hogy a kutyák a mozgást a szomszédban lássák, érzékeljék, s ugatásuk jól

hallható legyen.

A felperesek keresetükben annak megállapítását kérték, hogy az alperes azzal, hogy zavaróan hangos

kutyákat tart a kertben és 2014 év tavasza óta a kutyák ugatása ellen nem tett semmit, megsértette a

magánlakás zavartalan használatához és pihenéshez fűződő jogukat.

Előadták, hogy a kutyák ugatása a társasház közösség mindennapjait élhetetlenné teszi, sem az elmélyült

munkára, sem a pihenésre nincs módjuk napközben, illetve a kora esti órákban.

A felperesek ezért fejenként 150.000 forint sérelemdíj megfizetését követelték az alperestől.

Az alperes a kereset elutasítását kérte. Nem vitatta, hogy két kutyát tart a kertben évek óta. Álláspontja

szerint ez azonban olyan mértékben nem zavarhatja a felperesek jogait, hogy az személyiségi jogsérelem

megállapítására alapot adna. Igényeiket a felperesek birtokvédelmi perben érvényesíthetnék.

Megítélése szerint csak a szükségtelen zavarás tilos, jelen esetben ilyenről nincs szó, a napközbeni

ugatást semmi sem tiltja.

Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy az alperes kutyáinak tartásával, annak módjával megsértette a

felperesek magánlakás zavartalan használatához és pihenéshez fűződő jogát.

Kötelezte az alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg az I.-X. rendű felpereseknek, valamint XII. és

XIII. rendű felperesek részére fejenként 150.000 forint, a XIV. rendű felperes részére 100.000 forint, XI.

rendű felperes részére pedig 80.000 forint sérelemdíjat, ezt meghaladóan a keresetet elutasította.

Kötelezte az alperest, hogy 15 napon fizessen meg a felpereseknek fejenként 10.000 forint perköltséget, a

Magyar Államnak külön felhívására pedig 126.000 forint le nem rótt eljárási illetéket.

5

Az elsőfokú bíróság ítéletének indokolásában rögzítette, hogy a helyszíni tárgyaláson a bíróság maga is

meggyőződött arról, hogy a két társasházi fal között kis távolság van, és az alperes által tartott kutyáknak

lehetőségük van napközben ezen a szűk bejárati részen mozogni, ugatásukat a közeli falak zavaró módon

visszaverhetik. A kutyák a 13-as számú társasház hátsó kertjének csak egy részébe tudnak bejutni, ide

mozgásuk korlátozott.

Megállapította, hogy a kialakult állapot, melyre a felperesek elsősorban egy 2014 júniusát követő

időszak tekintetében hivatkoztak és amelyre már a 2014 júniusában is felvett társasházi jegyzőkönyv is

utalt, a napközbeni és a kora esti órák tekintetében valóban zavaró lehet a felperesek számára. A

felperesek túlnyomó részt aktív korú, fiatal felnőttek, részben kisgyermekesek, illetve középkorúak, akik

nyilvánvalóan napi szinten tanulnak, dolgoznak.

A kutyák zavaró magatartását illetően valamennyi felperes egyöntetűen és meggyőző módon számolt

be az élményekről.

A bíróság a Pp. 206. §-a alapján értékelte az alperes terhére azt a tényt, hogy az előre megjelölt helyszíni

tárgyalás időpontjára a kutyákat spontán módon nem engedte el a kertben, hanem azokat ott édesapja

felügyeletére bízta. A kutyák olyan személyek felügyelete alatt voltak, akik jelenlétében nem ugatnak, így

közvetlen élményt nem lehetett szerezni az ugatásukról.

Ugyancsak a kutyák szükségtelen zavaró magatartására utaló körülményként értékelte azt is, hogy a

peres eljárás megindulását követően az alperes maga kezdett el olyan ember magasságú, tömör fából lévő

kerítést építeni a két ház fala közé, amely tompítja a hangokat, illetve a kutyákat elzárja közvetlen

környezetüktől annak érdekében, hogy az általuk érzékelhető mozgás miatt ne ugassanak.

A kutyák zavaró, magas hangú, kitartó és minden mozgásra reagáló ugatását bizonyította a felperesek

által becsatolt CD melléklet anyaga is. A felvételekről megállapítható volt az is, hogy sok esetben nemcsak

akkor ugattak a kutyák kitartóan, amikor a felperesi házban mozgást, személyt érzékeltek, hanem az utca

felé fordulva a kapun kívülre, annak nekiugrálva is hangosak voltak.

Értékelte, hogy nemcsak a felperesek előadása, a CD melléklet, illetve az alperesi magatartás utalt arra,

hogy a kutyák magatartása mennyiben zavaró, hanem a közös képviselő tanúvallomása is, aki szerint a 13-

as számú társasház lakójának ki kell jönnie hozzá, hogy értsék egymás szavát, olyan heves kutyaugatás

fogadja.

Az alperesi társasház kert felőli szomszédjában lévő óvoda vezetője szintén arról számolt be, hogy 2014

szeptembere óta észleli a heves kutyaugatást napközben. A kutyák hangosan, hosszan, bosszantóan

ugatnak, az óvónők sem szívesen nyitnak ablakot, mert a kutyaugatás a gyermekeket felébreszti.

Idézte ítéletében ... né tanú vallomását is, akinek előadása szerint elégséges, hogy bármelyik

társasházban valaki csengessen, elkezdik a zavaró ugatást, volt, hogy 1,5-2 óráig ugattak a kutyák megállás

nélkül.

Fenti bizonyítékokhoz képest súlytalannak ítélte a tárgyalás berekesztését követően elhangzó alperesi

előadást, miszerint nem egyértelmű, hogy a csatolt DVD felvételek mikor készültek, milyen körülmények

között.

A bizonyítékokra tekintettel ugyancsak figyelmen kívül maradhatott az az alperesi felvetés, mely szerint

szakértői vizsgálattal lehet egyértelműsíteni a kutyák által keltett zajt. Ezen bizonyítékok birtokában

6

szükségtelen volt annak további elemzése miszerint a két - az alperes előadása szerint - kb. 15 kg-os súlyú,

vizslánál valamivel kisebb testű kutya ugatása szükségtelenül zavarólag hat-e az alperesi társasház

környezetében.

Jogi indokolásának kiindulópontjaként ismertette az Alaptörvény VI. cikk (1) bekezdését, a XX. cikket, a

Ptk. 2:42. §-a, 2:43. §-a, 2:51. § rendelkezéseit, idézte a 2:43. §-hoz fűzött Kommentár részleteit, melyből

kiemelte, hogy a 2:43. § b) pontját illetően a magánlakás megsértésével kapcsolatos joghoz szorosan

fűződik a magánlakás sérthetetlenségéhez fűződő jogosultság. Ennek zavartalan használatát kívánja

oltalmazni a Ptk. azzal, hogy a személyiségi jogok megsértésére megállapított szankciókat a szóban forgó

jogot sértő magatartásokra is kiterjeszteni rendeli. A törvény általánosságban tilt minden olyan

magatartást mások részéről, amely a magánszemélyt a lakásban folytatott és belátása szerint alakított

életvitelében zavar vagy akadályoz. Egyetemi tankönyvben kifejtett álláspontra is támaszkodva azt a

következtetést vonta le, miszerint semmi nem zárja ki, hogy a felperesek az őket ért személyiségi

jogsérelem bekövetkeztére hivatkozzanak birtokvédelmi eljárást indítása nélkül, és ennek körében kérjék

a zavaró magatartás megszüntetését.

Megállapította, hogy a felperesek által hivatkozott és több éve fennálló zavaró helyzet megalapozza azt

a jogsértést, amely a magánlakás zavartalan használatában és pihenéshez fűződő jogok sérelmében áll, és

amely az Alaptörvény VI. cikk (1) bekezdése, a Ptk. 2:43. § b) pontja szerinti magánélet, magánlakás,

otthoni környezet integritásához fűződő jog, ezzel együtt a cselekvési szabadság, valamint a testi, lelki

egészséghez fűződő jogosultság részeként is értelmezhető. A jogsértés bírósági megállapítása a fentiekre

figyelemmel követte a kereseti kérelemben foglaltakat.

A felperesek részére megítélt sérelemdíjak összegének megállapításánál az elsőfokú bíróság

figyelemmel volt a közel két éves időperiódus nagyságára, továbbá a jelenség gyakoriságára, illetőleg arra,

hogy az a nap mely részében jelentkezik és annak mekkora részét teszi ki, illetőleg a társasházi lakást

életvitelszerű tartózkodásra használják-e vagy sem.

Utalt arra, hogy az alperesi állítással szemben a felperesi, nyilvánvalóan szubjektíven megélt

érdeksérelmek a bizonyítási eljárás eredményeképpen a külvilág számára és jelen peres eljárásban is

felmérhetőek, objektívizálhatóak voltak, minden további bizonyítási eszköz igénybevétele nélkül.

Kiemelte, hogy a Kúria Pfv.III.20.650/2014/6. számú határozata szerint az, hogy a zavarás a még

elviselhető mértéket meghaladja-e, nem szakértői kérdés, hanem a bírói mérlegelés körébe tartozik,

melynek során a felek érdekeinek egybevetett értékelését kell elvégezni.

Az alperesi jogsértő magatartás kapcsán megjegyezte, hogy a kedvtelésből tartott állatok tartására és

forgalmazásáról szóló 41/2010. (II. 26.) Korm. rendelet (Korm. rendelet) 14. § (2) bekezdése szerint, a

kedvtelésből tartott állatot úgy kell tartani, hogy az állattartás lehetővé tegye annak természetes

viselkedését, ugyanakkor a környező lakóközösség kialakult szokás és életrendjét tartósan, szükségtelenül

ne zavarja.

Mindezek alapján a rendelkező rész szerint határozott.

Az ítélet ellen az alperes terjesztett elő fellebbezést. Kérte az elsőfokú ítélet megváltoztatását és a

felperesek keresetének elutasítását.

7

Kifogásolta, hogy az elsőfokú bíróság a felek közötti jogvitát személyhez fűződő jogi perként bírálta el,

emiatt hátrányos megkülönböztetést szenvedett el. A birtokháborítási per és a személyiségi jogi per

elhatárolása kapcsán kifejtette, hogy a hatáskör elvonásának tilalma jelen ügyben is vonatkozik a

bíróságokra, amelyből következően szomszédjogi vitákat nem személyiségi jogi pert elbíráló bíróknak kell

elbírálnia.

Álláspontja szerint a szomszédok közti együttéléssel járó átszűrődő zajok nem tartoznak a magánlakás

személyiségi jog megsértésének körébe, ugyanis annak az a lényege, hogy az érintett akarata ellenére

mások a magánlakásba ne hatolhassanak be, illetőleg be se tekinthessenek. Ilyen pedig nem történt, ennek

alátámasztására alkotmánybírósági határozatokra hivatkozott.

Hivatkozott arra, hogy az elsőfokú ítélet nem felel meg az Alaptörvénynek, mivel az elsőfokú bíróság az

alperest diszkrimináló, életét ellehetetlenítő összegű sérelemdíjat ítélet meg olyan ügyben, ami

birtokvédelmi perek tényállásával azonos tárgyú, amely perekben még bizonyított birtoksértés esetén is

legfeljebb a szükségtelen mértékű zavarás megszüntetésre kötelezés lehet a jogkövetkezmény.

Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság ítélete figyelmen kívül hagyta, hogy a Pfv.I.20.285/2013/4. számú

ítélet szerint a birtokvédelmi perek jogelveit és eljárási szabályait a birtokháborítási perekkel azonos

tényállású személyiségi jogi perekben is kötelezően alkalmazni kell. Indítványozta fellebbezésében, hogy a

másodfokú bíróság vizsgálja, mennyiben arányos és elengedhetetlen a felperesek jogainak védelme

érdekében a megítélt - az alperes életét anyagilag ellehetetlenítő összegű - sérelemdíj tekintettel arra,

hogy bár a zavarásra objektív bizonyíték nem állt rendelkezésre, az alperes a kérésnek a kerítésépítéssel

eleget tett, a felperesek pedig maguk ismerték el, hogy problémáik a saját ingatlanaik nem megfelelő

megépítettségével is összefüggésben vannak.

E körben kiemelte a felperesek azon nyilatkozatát, hogy a két ház közötti kis távolság miatt visszhangzik

a hely és felerősíti a kutyák ugatását.

Sérelmezte, hogy az eljáró tanács nem vonta értékelési körébe azt a birtokperekben is kialakult bírósági

álláspontot, hogy városi környezetben a szomszédok bizonyos fokú zavarása előfordulhat, ezt azonban a

társadalmi együttélés szabályai szerint a szomszédok kötelesek elviselni. Egyes személyek fokozott

érzékenysége nem járhat azzal a következménnyel, hogy a szomszéd az állattartói tevékenység

megszüntetésére kényszerüljön (BH.1982.91).

Kifogásolta, hogy az elsőfokú bíróság semmilyen objektív bizonyítási eszközzel nem vizsgálta a zavarás

mértékét. Kiemelte, hogy a zavarás valódisága be sem bizonyosodott az elsőfokú eljárás alatt, miután az

eljáró bíróság úgy állapította meg a zavartalan lakáshasználat sérelmét, hogy egyik felperesi lakásban sem

járt, így nem győződött meg arról, hogy mi hallatszik be egyáltalán a felperesi lakásokba, s nem hallgatta

meg élőben a kutyák hangját sem.

Utalt arra, hogy az ítélet a zavarás vonatkozásában végig feltételes módot használ, ami az ítélet

határozottságának követelményét is sérti és az ítéletet megalapozatlanná teszi.

Kirívóan okszerűtlennek és a logika szabályaival ellentétesnek tartotta azt a bírói mérlegelést, amely

szerint az alperes jószomszédi viszony helyreállítására irányuló tevékenységet nem alperes jóhiszemű

együttműködő és az elvárhatóság mértékéig való gondosság a bizonyítékaként értékelte, hanem ellene

fordította és indokként hozta fel a 2.000.000 forintos sérelemdíj megállapítására. Hangsúlyozta, hogy az

8

alperes csak a békesség kedvéért építkezett, nem azért, mert a szükségtelen mértékű zavarást elismerte,

ilyen elismerő nyilatkozatot az eljárás során nem tett.

Megítélése szerint az elsőfokú bíróság a bizonyítékok mérlegelésénél spekulációt alkalmazott, amikor

szükségtelennek tartotta a környező lakók nyilatkozatának birtokában annak további elemzését, hogy két

kutya ugatása szükségtelenül zavarólag hat-e a 13-as számú társasház környezetében. Ennek okát sem

adta, ezért az ítélet az indokolási kötelezettségének sem tett eleget. Hivatkozott arra, hogy az elsőfokú

eljárásban csatolt ítéletek, szakvélemények bizonyították, hogy akár több kutya ugatása sem válik

szükségtelen mértékűen zavaróvá. Utalt a Kúria Pfv.I.22.358/2011/9. számú döntésére hivatkozva arra,

hogy az ügy összes körülményének a mérlegelésével kell eldönteni, mindig az adott ügyben elbírálva, nem

pedig általánosságban, hogy a zavarás szükségtelen-e, meghaladja-e az ilyen helyzetben általában

elviselhető mértéket. Birtokháborítási perben nem elegendő ezért, ha a szomszédok állítanak valamit,

objektív bizonyítékokra van szükség. Megalapozatlan az ítélet az okból is, mert az jórészt felperesek és a

velük jó viszonyt ápoló szomszédok nyilatkozataira épül.

A hangfelvétel kapcsán bírósági határozatokat elemezve hangsúlyozta, hogy azok jogellenesen

készültek, objektív bizonyítékként nem vehetők figyelembe a DVD készítésének körülményei vizsgálata

nélkül.

Utalt arra is, hogy az ítéletben iratellenesen szerepelt, miszerint a tárgyalás berekesztését követően adta

elő azt a kifogását a DVD felvétel felhasználhatóságával kapcsolatban. Az elsőfokú bíróság a szakértői

bizonyítást is alaptalanul vetette el.

A helyszíni szemle kapcsán sérelmezte a kutyák felügyelet alatt tartására vonatkozó bírósági

következtetést. A helyszíni tárgyalási jegyzőkönyv ugyanis tartalmazta, hogy ennek oka az volt, miszerint a

mesteremberek dolgoznak, a kertben ház átépítés miatt őriztette a kutyákat édesapjával, mivel baleset

érhetné őket, illetve a munkásoknak is útjába lehetnének. Utalt arra, hogy a felperesek indítványozhatták

volna, hogy a bíróság nézze meg, a kutyák tartózkodási helyét, viselkedésüket, ennek hiánya nem

értékelhető a terhükre.

Hangsúlyozta, hogy az azonos tárgyú birtokháborításos perek jelen perben is alkalmazandó jogelve

alapján a Ptk. 100. §-ban foglalt szükségtelen zavarás tilalma viszonylagos, az egymással ellentétes érdekek

összemérése után lehet csak állást foglalni abban, hogy a jogsértés megvalósult-e. A szükségtelen zavarás

körében a bíróságnak a felpereseknek az ingatlan zavartalan használatához fűződő érdekét kell

egybevetnie az alperesnek a kutyatartáshoz, tenyésztéshez fűződő gazdasági és személyes érdekével

(Pfv.I.21.444/2009/6.).

Bírósági határozatokra hivatkozva kiemelte, hogy az elsőfokú bíróság ítéletében szereplő Kúria

Pfv.III.20.650/2014/6. számú eseti döntéshez képest azt, hogy nem szakértői kérdés a zavarás mértékének

megállapítása a bírói gyakorlat már áttörte. Létezik ugyanis ebtenyésztésre, tartásra szakosodott

igazságügyi szakértő, nincs akadálya annak szakértő általi eldöntésére, hogy a zavarás eléri-e a

szükségtelen mértéket. A zavarás és a zajmérés körében is indokolt lett volna szakértő bevonása.

Utalt arra is, hogy az elsőfokú bíróság által idézett ügy tárgya - jelen ügytől eltérően - olyan éjszakai

kutyaugatás volt, amit megelőzött jegyzői birtokvédelmi eljárás, ahol a felek megegyeztek, de az ítéleti

tényállás szerint az egyezséget a kutyás fél nem tartotta be, ezért ítéltek meg nem vagyoni kártérítést.

9

A nem vagyoni kártérítés körében hivatkozott a Debreceni Ítélőtábla Pf.I.20.240/2015/4. számú

döntésére, melyet a Kúria Pfv.IV.21.764/2015/4. számú döntésével hatályában fenntartott. Ennek

értelmében azt kell vizsgálni, hogy a zavarás mértéke alkalmas volt-e testi, lelki torzulást előidézni a

felperesek valamelyikénél. Erre vonatkozóan objektív bizonyíték egyáltalán nem állt rendelkezésre, ezt a

felperesek nem bizonyították.

Hátrányos megkülönböztetésnek értékelte azt is, hogy figyelmen kívül hagyta az elsőfokú bíróság a

Fővárosi Ítélőtábla Polgári Kollégium 1/2013. (VI. 17.) számú határozatával elfogadott Kollégiumi

véleményt, amely szerint a személyiségi jog megsértésétől meg kell különböztetni az ennek a szintjét el

nem érő szubjektív érzéseken alapuló érdeksérelmeket. Az elsőfokú ítélet szerint a felperesi sérelmek

szubjektíven megélt érdeksérelmek voltak, ennek ellenére sérelemdíjat állapított meg.

Álláspontja szerint az ítélet nem merítette ki a felperesek keresetét, az érdemi döntés ugyanis csak

annyit tartalmaz, hogy az alperes a kutyái tartásával, annak módjával megsértette a felperesek magánlakás

zavartalan használatához fűződő jogát. Noha a kereset tárgya az volt, hogy az alperes zavaróan hangos

kutyákat tart a kertjében, az elsőfokú bíróság nem győződött meg arról, hogy a tartás módja alperes

kertjében valóban zavaró-e.

Utalt olyan másodfokú bírósági ítéletekre, amelyek az általános élettapasztalatokra hivatkozva

megállapított zavarást bírálták felül. Az alperesnek tényleges zavarást kell bizonyítania. Birtokvédelmi

ítéletet nem lehet teóriákra, általános élettapasztalatokra, köztudomású tényekre építeni.

Az elsőfokú bíróság ítéletének indokolásából azt a következtetést vonta le, hogy a bíróság köztudomású

tényként értékelte, hogy a felpereseket szubjektíven megélt érdeksérelmeik alapján minden további

bizonyítási eszköz nélkül megilleti a sérelemdíj. A polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.)

163. § (3) bekezdésével szemben azonban olyan figyelmeztetés, hogy a bíróság köztudomású tényként

értékeli a kutyaugatás zavaró voltát nem hangzott el.

Az ítélet rendelkező része kapcsán hivatkozott arra, hogy a döntés nem érinti a felperesi keresetbe

foglalt igényt, nem derül ki, hogy a bíróság a kereseti kérelemben megjelölt jogsértésnek a megtörténtét

állapította-e meg, amit a felperesek kifogásoltak. Nem derül ki, hogy az alperes egyáltalán a kutyái

tartásának mely módjával sértette meg a felperesek jogait.

Utalt arra, hogy az alperes gondosságát a felperesek nem kérhetik számon, miközben semmilyen

formában nem kívántak hozzájárulni a kerítés költségeihez, pedig az általuk hivatkozott gyakorlat az

érintettek érdekeinek összhangba hozatalának kötelezettségét az együttműködést is a szomszédok által

tanúsított magatartás mércéjévé teszi. Elvárták, hogy alperes egyedül fizesse ki az építmény költségét,

miközben elismerték, hogy a probléma fő okozója saját házaik megépítési módja.

Hangsúlyozta azt is, hogy az ingatlanok nem egy csendes, budai villanegyedben helyezkednek el, hanem

a két oldali nagy forgalommal terhelt Németvölgyi úton. Az óvoda vezetőjének panaszkodása az ugatás

elviselhetetlenségéről, nyilvánvalóan szubjektív érzés, hiszen egész nap az egészséges gyermeklármát

hallgatja.

A felperesek fellebbezési ellenkérelmükben az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérték. Az egy

felperesnek két évre megítélt maximum 150.000 forint sérelemdíj nem aránytalan. Nemcsak a békesség

kedvéért épített az alperes kerítést, hanem azért, mert a felperesek többször kijelentették, hogy a teljes

kerítés megépítése esetén hozzájárulnának a per szüneteléséhez. A helyszíni tárgyalás során az alperes

10

végig etette és őrizte az ebeket. Az alperes a berekesztés előtt a CD készítésének körülményeit vitató

nyilatkozatát perelhúzó jelleggel tette. Az összes körülményt kell mérlegelni, az alperes akkor tanúsított

volna kellő gondosságot, ha az általa korábban épített két méteres kerítéssel kutyái szabad mozgását

szabályozza.

Az ügy összes körülményéből kiemelte a kutyaugatás helyszínét (villanegyed), és a szomszédos óvoda

vezetőjének tanúvallomását. Bizonyítást nyert és mérlegelt jelentős szempont az ugatás folyamat jellege.

Szükségtelenül zavaró hatásnak tekintették azt, ha a kutyák reggeltől estig folyamatosan ugatnak, vagy

valakik traktoroznak. A felperesek számtalan szóbeli és írásbeli kérést követően végleges megoldásként

indították meg a pert, a körülmények számbavétele körében ezt is értékelni kell. Az alperes lényegében

azzal védekezett, hogy nem személyiségi jogi, hanem birtokvédelmi pert kellett volna indítani. Egyetértett

azzal az elsőfokú bírósági állásponttal, hogy szakértő kirendelésére a zavarás szükségtelensége

tekintetében nem volt szükség.

A fellebbezés részben alapos.

Az elsőfokú bíróság az elsőfokú eljárás lényeges szabályait nem sértette meg az ügy érdemére kihatóan,

az ítélet hatályon kívül helyezésére a Pp. 252. § (2) bekezdése alapján ezért nem volt szükség.

A megállapított tényállásnál figyelembe vett bizonyítékok értékelése megtörtént, az alkalmazott

jogszabályokat az elsőfokú bíróság kellő részletességgel megjelölte, a Pp. 221. § (1) bekezdése szerinti

indokolási kötelezettségének eleget tett.

A kereset a fellebbezés tulajdonkorlátozó érvelésével szemben nem irányult a kutyatartás

megszüntetésére, hanem annak helyszínét és keresetben körülírt módját (a zavaróan hangos kutyák

napközbeni kertben tartását és alperes intézkedésének elmaradását) kifogásolta. Az elsőfokú bíróság a

keresetet e körben kimerítette, és annak a jogsértés megállapítása tekintetében helyt adott. Mivel az

elbírált tények és jog megállapítható volt, az, hogy a rendelkező részben ezek a körülmények nem kerültek

megfogalmazásra, az ítéletet nem teszi határozatlanná. A tényállás indokolásában szereplő feltételes

módnak megfelelő szóhasználat - az ítélet egészének indokolásából kitűnően - nem azt tükrözi, hogy a

szükségtelen zavarást, illetve a releváns tényeket a bíróság lehetőségként állapította meg.

A jegyzőkönyv alapján megállapítható az is, hogy a berekesztésre történt Pp. 145. § (2) bekezdése

szerinti figyelmeztetéskor előterjesztett kifogást értékelte a bizonyítékok mérlegelése körében az elsőfokú

bíróság akként, hogy az súlytalan, nem akadályozta meg azonban az alperest sem a kifogás

előterjesztésében és nem is zárta ki eljárási szabálysértéssel az értékelhető nyilatkozatok közül.

Az elsőfokú bíróság nem sértett jogszabályt azzal sem, hogy a keresetet személyiségi jogi keresetként

vizsgálta, az alperest a törvényes bírájától a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI.

törvény 8. §-t sértve nem vonta el. A bíróság nemcsak a Pp. 121. § (1) bekezdés c) pontja szerint megjelölt

kereseti tényekhez, hanem az érvényesített joghoz is kötve van, személyiségi jogsértésként érvényesített

igényt a Pp. 3. § (2) bekezdése alapján nem bírálhat el a birtokháborításra vonatkozó eljárási illetve anyagi

jogi szabályok alapján, azzal teljesen azonos módon.

A Ptk. 2:51. §, Ptk. 2:52. §-ában foglalt személyiségi jogsértés miatt előterjeszthető igények ezen

túlmenően más alanyi jogok alapján érvényesített igényekhez képest nem feltételesen érvényesíthetőek.

A fellebbezés hatásköri hiánnyal, a birtokvédelmi kérelemre vonatkozó szabályok személyiségi jogi perben

történő azonos alkalmazásával kapcsolatos érvelésével a másodfokú bíróság nem értett egyet.

11

Nem hagyható figyelmen kívül ugyanakkor, hogy a személyiségi jogvédelmi eszközök rendeltetése a

személyiségi jogok védelme, és a személyiségi jogvédelem nem oldhatja fel magában más alanyi jogok

jogintézményeit. Jelen ügyben sem a keresetben megjelölt jogsértés megállapítása, sem a sérelemdíj

alkalmazása nem olyan jogkövetkezmény azonban, ami a birtokvédelmi eszközökkel ellentétes lenne. Nem

volt önmagában ezért akadálya a keresetben előterjesztett igény elbírálásának az, hogy a kereseti tények

egyúttal egy birtokháborításos tényállással átfedést mutattak. Az elsőfokú bíróság helyesen ítélte meg azt,

hogy a felperes választhatott a között, hogy a Ptk. 2:51. § (1) bekezdés a) pontja, illetve Ptk. 2:52. § szerinti

személyiségi jogi igényt vagy a Ptk. 5:8. § (2) bekezdése szerinti birtokvédelmi igényt érvényesít.

A másodfokú bíróság megítélése szerint az elsőfokú bíróság a tényállást is helyesen állapította meg, és

a bizonyítékokat is összességében megfelelően értékelte ebben a körben. A fellebbezésre tekintettel az

alábbiakat emeli ki.

A Pp. 3. § (5) bekezdése alapján nem volt akadálya a felperesek által csatolt CD felvétel értékelésének.

A felvételkészítés nem zaklató, kifejezetten a környezetre és a kutyák magatartására koncentrál, az azzal

rögzítettek más eszközökkel történő bizonyítása aránytalan nehézségekbe ütközik. A felperes a CD-t a

keresetlevélhez mellékelte, az alperes bár a kutyái viselkedését, ugatásának hangerejét nyilvánvalóan

ismeri, semmilyen konkrétumra nem utalt sem a felvétel manipuláltsága, sem a hangerő vagy egyéb

körülmény tekintetében a tárgyalás berekesztésére történő Pp. 145. § (2) bekezdése szerinti

figyelmeztetésig. A felvételeken az a helyzet is látható, hallható, amikor a kutyák nem figyelnek a felvétel

készítőjére, illetve nem ugatnak, az különböző állapotokat jól dokumentált.

Az elsőfokú bíróság helytállóan értékelte azt is, hogy az alperes a kifogásait az utolsó tárgyaláson

terjesztette elő, a jegyzőkönyv alapján helyesen a berekesztésre történt figyelmeztetést követően. A

másodfokú bíróság e körben hangsúlyozza, hogy az alperes észrevételei továbbra is az általánosság szintjén

maradtak, és e körben az alperes a bizonyítékot cáfoló szakértői bizonyítást sem indítványozott. A

kutyatartás körülményeiben jártas szakértő általi bizonyítás önmagában nem feltétele egy felvétel

értékelésének, ha nem adnak elő a felek ebben a körben vizsgálható, vitássá tett konkrét tényt, körülményt

(pl. nem ezzel a hangerővel szokott ugatni a kutya, nem így szokott viselkedni, stb.).

Az elsőfokú bíróság nem értékelte azt sem a Pp. 206. § (1) bekezdése alapján okszerűtlenül, hogy a

kutyákat a helyszíni tárgyalás időpontjára nem engedte el az alperes. Az alperes ebben a körben előadott

kifogásai súlytalanok, mivel a helyszíni tárgyalás időpontjáról, helyéről és annak tárgyáról előzetesen

tudomással bírt. A másodfokú bíróság utal arra is, hogy a felperesek a helyszíni tárgyalást megelőzően már

csatolt kép- és hangfelvételt a kutyák ugatásáról, tartásának helyszínéről. Ezeket a felvételeket az alperes

a helyszíni tárgyalást megelőzően még nem vitatta, a kutyaugatás közvetlen meghallgatása nem volt ezért

elengedhetetlen.

Az alperes az elsőfokú eljárás során azt vitatta, hogy a kutyái zavaróak lennének, azt azonban nem, hogy

a kutyák ugatása a felperesek lakásába behallatszik, a csatolt felvételek egyike egyebekben a felvétel

alapján ablak mögül készült. A másodfokú bíróság csupán megjegyzi, hogy a magánlakás zavartalan

használatához hozzátartozik az is, hogy az ablakokat ne kelljen a szükségtelenül zavaró külső zajok miatt

állandóan zárva tartani.

Az óvoda vezetője, valamint a közös képviselő felesége a felek jogvitájában nem volt érintett, elfogultnak

nem minősültek, vallomásukat az elsőfokú bíróság logikai ellentmondás nélkül értékelte. A helyszíni

szemlén tapasztaltak a jegyzőkönyv alapján nem cáfolták a felvételeket. Az elsőfokú bíróság okszerűen

12

következtetett arra a felvételek, a helyszíni szemlén tapasztalt körülmények, valamint a tanúvallomások

alapján, hogy a kutyák a mozgásokra reagálnak, a szűk helyen és az épületek közelségére tekintettel az

ugatásuk hangos, zavaró hatású. Ez az alperesi hivatkozással szemben nem a Pp. 163. § (3) bekezdése

szerinti köztudomású tényként, hanem a felvételekkel alátámasztott módon a Pp. 206. § (1) bekezdésének

megfelelő bizonyíték mérlegelés alapján volt objektíve megállapítható.

Az alperes arra helyesen hivatkozott, hogy a kutya tartását és ugatását az adott helyen és a perben

sérelmezett időszakban jogszabály nem tiltotta. A kutyatartás módja a Korm. rendelet 14. § (2) bekezdése

alapján akkor sért jogszabályt, ha a környező lakóközösség kialakult szokás- és életrendjét tartósan,

szükségtelenül zavarja.

A zavarás szükségtelenségének megítélése azonban - hacsak a zavarás nem valamilyen objektív

határérték átlépésével vagy ilyen tartalmú jogszabály megsértésével jár - nem ténykérdés, és nem

szakértői kompetenciába tartozik, hanem a tények, körülmények bírói mérlegelésének eredménye.

Nemcsak a hangerőnek, hanem egyebek között az ugatás gyakoriságának, időtartamának, a zajhatás

időbeni elhúzódásának és a zajhatás csökkentésére alkalmas intézkedések lehetőségének is jelentősége

van. A gyakoriság, időtartam, nem elsősorban szakértővel, hanem tanúkkal, illetve felvételekkel

támasztható alá. Ezeket az elsőfokú bíróság nem értékelte okszerűtlenül, mérlegelése a Pp. 206. § (1)

bekezdését nem sértette.

Az alperes által megkezdett kerítés építése nem önmagában bizonyította a zavaró hatást, hanem azt

támasztotta alá, hogy az alperesnek lehetősége volt a zavaró hatás csökkentése érdekében szükséges

intézkedések megtételére.

A nappali ugatás nem zárja ki a zajhatás zavaró jellegét, annak szükségtelenségét sem. A felperesek nem

a zaj határértékének túllépése miatt érvényesítettek igényt, ezért zajszakértő kirendelése szükségtelen

volt.

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság által megállapított tényállásból levont jogi következtetéseket

részben osztotta.

A Ptk. 2:42. § szerinti személyiségi jogsérelem vizsgálatánál mindenek előtt abból kellett kiindulni, hogy

a felpereseknek olyan alperesi magatartást (tevést, vagy mulasztást) kellett állítaniuk, ami a felperesek

személyiségének érvényesítését olyan módon korlátozza, gátolja, hogy az személyiségi jogsérelmet is

megvalósít, méghozzá személyiségüknek a felperesek által megjelölt jellemzőjét védő személyiségi jogát

sérti. Ugyanakkor nem hagyható figyelmen kívül, hogy a Ptk. 2:42. § (1) bekezdése szerinti személyiség

szabad érvényesítését a törvény, illetve más jogai, más személyiségének szabad érvényesülése

szükségszerűen korlátozza. Ezért csak azok a behatások lehetnek személyiségi jogot sértőek, amelyek

elviselésére a személy az együttélés követelményeiből adódóan nem köteles, illetve a mindennapi élettel

együtt járó kockázatokat, kellemetlenségeket meghaladják. A magánlakás használatával összefüggően

ezek az épített környezet jellegéből, az emberi együttélésből eredő, azzal indokolható, zavaró behatásokon

nem jelentéktelen mértékben túllépő behatások. Az a zavarás, amely ekként nem minősül

szükségtelennek, nem valósít meg a Ptk. 2:42. § (1) szerint személyiségi jogsértést, ugyanakkor a

szükségtelen zavarás nem egyenlő a személyiségi jogsértéssel.

A felperesek a Ptk. 2:42. § (2) bekezdésében írt emberi méltósághoz való jogból levezetett pihenéshez

való joguk sérelmét, illetve a Ptk. 2:43. § b) pontja szerinti magánlakás zavartalan használatához fűződő

joguk megsértését állították.

13

A pihenés, rekreáció az egészséges életvitel, munkavégzés alapfelvétele, a személy lényeges vonását,

önérvényesítését óvja, a pihenéshez való jog, mint a Ptk. 2:42. § (2) bekezdéséből levezetett általános

személyiségi jog által is ezért védett.

A pihenéshez való jog megsértésének vizsgálatánál a másodfokú bíróság azt tartotta szem előtt, hogy

míg az éjszakai órákban természetes a pihenés, a felperesek olyan időszakot sérelmeztek, amely

túlnyomórészt általában a munkavégzés, illetve egyéb tevékenységek időszaka. A felperesek éjszakai

pihenése nem vitásan nem volt akadályozott. Nem zárható ki, hogy a nappali ugatás olyan sérelmet valósít

meg, ami miatt a pihenéshez való jog megsértése megállapítható, jelen perben azonban a felvételek és a

bizonyítékok ezt nem támasztották alá. Nem volt megállapítható azon felperesi előadások alapján,

miszerint őket a tanulásban, otthoni tevékenységeikben zavarta a kutyaugatás, hogy a pihenéshez való

joguk sérült. Előadásukban egyes felperesek hivatkoztak arra, hogy bizonyos időszakokban nem tudtak

pihenni, azt azonban egyik felperes sem tudta bizonyítani, hogy a kutyaugatás miatt nem tudta magát

megfelelően kipihenni.

A magánlakás különböző, pihenés, munka, szórakozás célú használata során a felpereseket ért zavarás

a magánlakás zavartalan használatához fűződő személyiségi jog megsértésének tilalmához köthető és az

akadályozottság ebben a körben értékelhető, nem a pihenéshez való jog mint személyiségi jog

sérelmeként.

A másodfokú bíróság megítélése szerint ezért a Ptk. 2:42. § (2) bekezdése alapján védett pihenéshez

való jog mint személyiségi jog megsértése megállapításának a nappali kutyaugatással összefüggésben a

rendelkezésre álló adatok alapján nem volt helye, ezért ezen személyiségi jog megsértése körében a

keresetet - az elsőfokú ítéletet a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján megváltoztatva - elutasította.

Egyetértett azonban az elsőfokú bírósággal abban, hogy a magánalkás zavartalan használatához fűződő

jog megsértése a Ptk. 2:43. § b) pontja alapján megállapítható volt, az alábbiakra figyelemmel.

Az alperesi hivatkozással szemben a magánlakás megsértésének tilalma nemcsak az oda való tárgyak,

személyek fizikai behatásával szemben véd, de a lakás belátás szerinti használatát jogtalanul akadályozó

környezeti, zaj és egyéb behatásokkal szemben is védelmet nyújt. Ezért a kutyaugatással okozott zaj

behatások miatt is lehet helye személyiségi jog megsértése megállapításának. Az alperes által hivatkozott

AB határozatokból sem volt levonható ezt kizáró következtetés. A kutyaugatással összefüggésben a

magánlakás zavartalan használatához való jog, mint személyiségi jog megsértésének lehetőségét a bírói

gyakorlat is megállapíthatónak tartja, erre utalt az elsőfokú ítéletben említett kúriai ítélet is.

Az elsőfokú bíróság - bár a szükségtelen zavarást megállapította - a fentieknek megfelelően az

érdekmérlegelés szempontjából releváns tényeket, körülményeket részletesen nem elemezte. A

magánlakás zavartalan használatához fűződő jog megsértése ugyanakkor a lefolytatott bizonyítás

eredményeként mérlegelhető tények alapján megállapítható volt az alábbi körülményekre figyelemmel.

Az ebek tartása és a vele járó időszakos zajhatás, ugatás, nem tekinthető önmagában a magánlakás

használata indokolatlan korlátozásának. A lakókörnyezet övezeti jellege a kertben való kutyatartást sem

zárta ki. Figyelembe kellett venni azonban, hogy a felperesek és az alperes épületei több lakásos

társasházak, nem családi házas övezetben külön álló családi házak, kerttel. Ezért a Korm. rendelet 14. § (2)

bekezdésére tekintettel az állattartónak a környező lakóközösség kialakult szokás- és életrendjét is

fokozottan szem előtt kellett tartania a kutyák esetleges kertben tartására, annak módjára vonatkozó

döntésénél.

14

Az óvoda közelsége - a szünetek kivételével - szintén állandó zajforrás volt a felvételek alapján, a

monoton gyerekzsivaj azonban nem összehasonlítható a kutyák visszatérő felugatásával. Az utca zaja a

házak elhelyezkedésére és a csatolt felvételekre, valamint a helyszíni tárgyaláson rögzítettekre is

figyelemmel nem volt jelentősnek, zavarónak tekinthető.

A felperesek előadását a tanúk is alátámasztották abban a tekintetben, hogy a kutyák ugatása hosszabb

ideje fennállóan elég hangos, rendszeres és kitartó ahhoz, hogy zavaró legyen, az ugatás tényéről, és a

mások számára zavaró hatás lehetőségéről a csatolt felvételek alapján a másodfokú bíróság is

meggyőződött. Bár a peradatok szerint az alperes korábban is tartott kutyát, az nem okozott ilyen mértékű

problémát. Nem lehetett ebből sem arra következtetni, hogy a felperesek olyan zavarás okán indítottak,

egyéni érzékenységük miatt eljárást, amelyet feltétlenül tűrni lettek volna kötelesek.

Az is természetes jelenség, hogy a kutyák mozgást érzékelve ugatással reagálnak, a kapun, kerítésen

kívül történő eseményekre is, területüket védik, két kutya tartása kerttel bíró ingatlanokban nem minősül

kirívónak. Önmagában azzal, hogy az alperes két ebet tartott, amelyek időről-időre ugattak, a felperesek

magánlakás zavartalan használatához fűződő jogát nem sértette volna. A felek egyezően adták elő, hogy

az ebeket este hat óra után az alperes a lakásában tartotta, ahol nem zavarta a felpereseket.

Figyelembe kellett venni azonban azt is, hogy az ebeket az alperes a perrel érintett időszakban

napközben este hat óráig a két társasház közötti szűk részen tartotta, a társasház bejáratához vezető út

közelében, a kutyák a teraszokra, és a nyílászárók egy részére is ráláttak. Az alperes által hivatkozott

kutyafuttatós esetektől eltérően itt a zajforrás és a felperesi társasház közötti távolság alig több mint négy

méter volt.

Nem volt vitás, és a felvételeken is látható, hogy az alperesi ebek a mozgásra érzékenyen reagálnak, a

felvételen is látható, hogy a felperesi társasház bejáratához vezető út olyan közel ment el az alperesi

kerítés mellett, hogy a kutyák reagálása ezekre a mozgásokra szinte szükségszerű. A kutyák kerítéshez

közeli szűk helyen tartása miatt a kutyákat a mozgások miatt nem vitásan folyamatos külső ingerek érték

a felperesi soklakásos társasház bejáratának megközelítése során. Ugyanez bekövetkezhetett az ablakok,

teraszok kutyák által észlelhető, mozgással járó használata során is. A felperesek által csatolt CD felvételek

egy részén jól látszik, hogy a kutyák a filmező saját lakásából készített ablakra, teraszra is rálátnak, és a

felvétel készítő felé ugatnak.

Ezen túlmenően a házak közelsége miatt nem vitásan a falak az ugatás hangját visszaverték, és

felerősítették. A felperesi és alperesi társasház egymáshoz való közelsége a perbeli ebek tartása előtt

alakult ki, nem a felpereseknek felróható, az alperesnek a perbeli ebek kertben tartásának helyére,

módjára vonatkozó döntése előtt erre az állapotra figyelemmel kellett lennie. Alaptalanul hivatkozott ezért

a házak közelségére jogsértést kizáró körülményként.

Az alperes nem adott elő semmilyen értékelés körébe vonható szempontot arra, hogy miért ilyen módon

tartja kutyáit azon felül, hogy megítélése szerint ez nem zavarta a szomszédokat, illetve joga van a kutyáit

napközben a kertben tartani. A kutyatartáshoz fűződő joga, illetve a zavarás tényének vitatása nem érinti

azonban a kutya tartásának lehetséges módját.

A felvételek, a DVD-n csatolt térkép és a helyszíni tárgyalás alapján a társasházak elhelyezkedése, a falak

közelsége és a kutyatartás helyszíne is a tanúvallomásokat erősítették a kutyaugatás zavaró gyakoriságát,

intenzitását tekintve.

15

A fenti körülmények összességének mérlegelésével megállapítható volt, hogy a kutyatartás perbeli

időszakban megvalósult ezen módja olyan zavarással járt, amelyet már a felperesek a kutyatartással

összefüggésben nem voltak kötelesek elviselni, a Korm. rendelet 14. § (2) bekezdésében foglaltak alapján

sem. Ezért az alperest intézkedési kötelezettség terhelte a zavarás olyan mérséklésére, amely már nem

tekinthető szükségtelennek, hathatósan csökkenti az ugatás zavaró zajhatását.

Az alperes nem adott elő semmilyen olyan körülményt, ami akadályozta volna a kutyatartás megfelelő

módjának megválasztásában. Nem volt alapja annak, hogy a felperesek költségviseléséhez kösse azt, hogy

a kritikus részen a tömör kerítés megfelelő kiépítésének befejezésével, vagy más eszközzel a kutyák

számára a láthatóságot, az ugatás rendszerességét, intenzitását csökkentse, valamint az ugatás zajhatását

mérsékelje. E tekintetben a bíróság azt emeli ki, hogy a személyiségi jog abszolút szerkezetű jogviszony,

amelyből következően az arra behatással lévő személy köteles elsősorban a szükségtelen zavarástól,

indokolatlan behatástól tartózkodni.

Mindezek alapján azt lehetett megállapítani, hogy az alperes önmagában a kutyák tartásával nem sértett

személyiségi jogot. Azzal azonban, hogy a kutyákat úgy tartotta, hogy nem tett hathatós intézkedést annak

érdekében, hogy kutyái napközbeni ugatásának zavaró hatását mérsékelje, szükségtelenül korlátozta a

felpereseket a magánlakásuk zavartalan használatában. Ezáltal megsértette a felperesek Ptk. 2:43. § b)

pontja szerinti magánlakás zavartalan használatához fűződő személyiségi jogát.

A másodfokú bíróság ennek megfelelően az elsőfokú ítéletet a jogsértést megállapító rendelkezés

tekintetében részben megváltoztatva, a megállapított felperesek magánlakás zavartalan használatához

fűződő jogának megsértését nem érintve a rendelkező részben foglaltak szerint állapította meg a Ptk. 2:51.

§ (1) bekezdés a) pontja alapján a személyiségi jogsértést.

A másodfokú bíróság a személyiségi jogsértés megállapításán túl a sérelemdíj alkalmazásával az

alábbiakra tekintettel nem értett egyet.

A Ptk. 2:43. § b) pontja alapján személyiségi jogsértés esetén a jogosult a Ptk. 2:51. §-ban írt szankciókat

érvényesítheti. Az objektív és a szubjektív szankciók egységes rendszert képeznek és a sérelmet szenvedett

fél helyzetének orvoslását szolgálják. A személyiségi jogi jogsértésnek nem automatikus következménye

ezért a sérelemdíj megítélése, a körülmények mérlegelése azt is eredményezheti, hogy a jogsértő nem

kötelezhető sérelemdíj megfizetésére (BH.2016.241.).

A sérelemdíj elégtétel, kompenzációs és magánjogi büntetés funkciót is betölt, ezeknek a funkcióknak

az egyensúlyát sérelemdíj alkalmazásakor meg kell őrizni a polgári jogi szankciós rendszer keretein belül.

Nem alkalmazható a sérelemdíj olyan körülmények között, ahol a magánjogi szankció kompenzációs

funkcióját elveszíti, ugyanakkor szinte kizárólag magánjogi büntetésként hat. Nem indokolható a

sérelemdíj alkalmazása ezért akkor sem, ha a jogsértés okozta sérelem teljes orvoslására a jogsértés Ptk.

2:51. § (1) bekezdés a) pontja szerinti megállapítása, vagy a Ptk. 2:51. § (1) bekezdés c) pontja szerinti

elégtétel adása is elegendő, ezáltal nem marad további sérelemdíjjal kompenzálandó sérelem.

A perbeli esetben nem hagyható figyelmen kívül, hogy az alperes részéről állattartásával előidézett

szükségtelen zavaró helyzet több személyt érintett, ugyanakkor a Ptk. 5:8. § szerinti birtokvédelemmel is

elhárítható, önmagában nem jelentős súlyú zavarásból fakadt.

A kutyaugatással rövid idő alatt előidézett sérelem a felvételek alapján nem volt jelentős súlyú. A

birtokvédelem jogintézménye tipikusan az ilyen jellegű konfliktusok, viták gyors rendezésére szolgál,

16

megelőzendő a zavaró helyzet elhúzódását, a felperesek azonban birtokvédelemmel egyáltalán nem éltek.

A jelentéktelenebb súlyú sérelem a birtokvédelem hiányában, ezért felperesi döntésre is

visszavezethetően, a sérelem tartóssága, állandósága, a sérelmes helyzet elhúzódása miatt vált alkalmassá

arra, hogy a Ptk. 2:43. § b) pontja szerinti személyiségi jogsértés is megállapítható legyen.

Személyiségi jog megsértésére, és igényérvényesítés kiváltására a személyiség szabad érvényesítését

akadályozó nem jelentéktelen behatás alkalmas, amit a bírói gyakorlat a megítélt minimális sérelemdíj

nagyságával is kifejez. A sérelem jellegére, nagyobb számú érintettre és a bírósági gyakorlatban elfogadott

sérelemdíj mértékekre figyelemmel még egy alacsonyabb, fejenként 50.000 forintos sérelemdíj is

összességében súlyos büntetést eredményezne, ugyanakkor a felperesek jogsérelmét nem szüntetné meg,

kompenzálásra nem alkalmas, a zavarás mérsékléséhez szükséges intézkedések anyagi alapját is

elvonhatná.

A perbeli, a vita felmerülésekor még jelentősebb sérelemmel nem járó birtokvitás helyzettel arányban

nem álló sérelemdíj alkalmazása kizárólag aránytalan magánjogi büntetést hordoz magában, nem

egyeztethető össze a személyiségi jogi jogvédelem jogrendszerben betöltött szerepével és a jogszabály

Alaptörvény 28. cikkének megfelelő értelmezésével.

Értékelni kellett végül azt is, hogy a felek jogvitája nem egyértelműen jogellenes beavatkozáson, hanem

a felek, az állattartó és a környezete kölcsönös érdekének mérlegelését, a zavarás szükségtelen voltának

vizsgálatát is igénylő jogvitán alapult. Az alperes a per megindításának hatására már a helyszíni szemlét

megelőzően tömör kerítésépítésbe kezdett, amit az elsőfokú eljárás adatai alapján a költségek viselésében

kialakult vita miatt nem fejezett be. A jogsértés megállapítása a felek közötti jogvitát eldönti, az adott

jogvita jellegére és körülményeire, az alperes által megkezdett kerítésépítésére is figyelemmel kellő súllyal

bír, és alapot adhat a helyzet változatlansága esetén súlyosabb jogkövetkezmények alkalmazására is.

A másodfokú bíróság megítélése szerint a fenti körülmények között a felperesek személyiségi

jogsérelme a perrel érintett időszakot illetően alapvetően ezért a jogsértés megállapításával volt

megfelelően orvosolható, a sérelemdíj a felperesek kompenzációjához nem szükséges, arra nem alkalmas

és a sérelemdíj rendeltetésével nem volt összeegyeztethető.

Az elsőfokú bíróság által összesen megítélt 2.100.000 forint sérelemdíjra vonatkozó döntést a

másodfokú bíróság ezért megváltoztatta és e körben a keresetet teljes egészében elutasította.

A másodfokú bíróság megjegyzi, hogy a bíróság ítélete - az eltérő érvényesített jog folytán - nem zárja

ki, hogy a felperesek birtokvédelmi keresetet terjesszenek elő, vagy ha a sérelem továbbra is fennáll, eltérő

időszakra újabb személyiségi jogi perben érvényesítsenek igényt.

A jogvita jellegére figyelemmel a megállapítás súlya az igényelt sérelemdíjjal egyenrangú volt, ezért a

fellebbezés részbeni eredményességére figyelemmel a másodfokú bíróság az elsőfokú perköltségre

vonatkozó rendelkezést akként változtatta meg a Pp. 253. § (2) bekezdése és a Pp. 81. § (1) bekezdése

alapján, hogy a peres felek költségeiket maguk kötelesek viselni. A feljegyzett kereseti illeték

megfizetéséről is ennek megfelelően határozott a 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 13. § (2) bekezdésére és a

Pp. 82. § (2) bekezdésére figyelemmel a rendelkező részben foglaltak szerint.

Mindezekre tekintettel a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján a másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet

részben a rendelkező részben foglaltak szerint megváltoztatta, egyebekben helybenhagyta.

17

A fellebbezés részbeni eredményessége folytán a másodfokú eljárásban is a pernyertesség-

pervesztesség aránya egyenlő volt, ezért a másodfokú bíróság a másodfokú perköltségről és a fellebbezési

illetékről a Pp. 239. § folytán alkalmazandó Pp. 81. § (1) és a Pp. 82. § (2) bekezdése, valamint a 6/1986.

(VI. 26.) IM rendelet 13. § (2) bekezdése alapján határozott.

Budapest, 2016. december 2.

dr. Kisbán Tamás s. k.

a tanács elnöke

dr. Istenes Attila s. k. dr. Kovaliczky Ágota s. k.

előadó bíró bíró

18

2.)

Fővárosi Törvényszék P. 23.909/2015/30.

Polgári ügyben hozott határozat

Fővárosi Törvényszék

... P..../2015/30.

A Fővárosi Törvényszék

dr. Pulay Gábor ügyvéd (ügyvéd címe) által képviselt

I. r. felperes neve(I. rendű felperes címe. szám) I. rendű

II. r. felperes neve (II. rendű felperes címe. szám) II. rendű felpereseknek

dr. Benke Barnabás ügyvéd (ügyvéd címe szám) által képviselt

alperes neve ( alperes címe. szám) alperes ellen

személyiségi jog iránt indított perében meghozta a következő

ítéletet:

A bíróság az alperes permegszüntetési kérelmét elutasítja.

A bíróság a keresetet elutasítja.

Kötelezi a bíróság a felpereseket, hogy - külön felhívásban foglaltaknak megfelelő módon és számlára -

fizessenek meg 120.000.- (egyszázhúszezer) forint meg nem fizetett illetéket.

A bíróság megállapítja, hogy az alperes pernyertes lett. Az alperest képviselő pártfogó ügyvéd

munkadíját a felperesek kötelesek viselni.

Az ítélet ellen a kézbesítéstől számított 15 napon belül fellebbezésnek van helye, melyet a Fővárosi

Ítélőtáblának címezve, a Fővárosi Törvényszéken a felperesek elektronikus úton, az alperes 3 példányban,

írásban terjeszthet elő.

Az ítélet ellen fellebbezést (csatlakozó fellebbezést) és felülvizsgálati kérelmet (csatlakozó felülvizsgálati

kérelmet) előterjesztő fél számára a jogi képviselet kötelező. A jogi képviselő közreműködése nélkül eljáró

fél perbeli cselekménye és nyilatkozata hatálytalan, kivéve ha a jogi képviselővel nem rendelkező fél

pártfogó ügyvédi képviselet engedélyezése iránti kérelmet terjesztett elő, vagy a bíróság egyéb okból

köteles elutasítani a kérelmet, vagy ha a törvény az adott perbeli cselekményre nézve a meghatalmazott

útján történő eljárást kizárja. A fél a pártfogó ügyvédi képviselet engedélyezése iránti kérelmét a jogi

segítségnyújtó szolgálatnál terjesztheti elő. Ha a perorvoslati kérelmet előterjesztő fél nem rendelkezik

jogi képviselővel, vagy a megszűnt jogi képviseletének pótlásáról felhívás ellenére nem gondoskodik,

perorvoslati kérelmét a bíróság - a fenti kivételektől eltekintve - hivatalból elutasítja. Jogi képviselőnek

19

minősülnek a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény 73/C. § (1)-(3) bekezdéseiben megjelölt

személyek.

A másodfokú bíróság az ítélet ellen irányuló fellebbezést tárgyaláson kívül bírálhatja el, ha a fellebbezés

csak a kamatfizetésre, a perköltség viselésére vagy összegére, illetve a meg nem fizetett illeték vagy az

állam által előlegezett költség megfizetésére vonatkozik, illetve csak az előzetes végrehajthatósággal, a

teljesítési határidővel vagy a részletfizetés engedélyezésével kapcsolatos,

vagy csak az ítélet indokolása ellen irányul. Ezekben az esetekben a fellebbező fél fellebbezésében,

ennek hiányában a fellebbező fél ellenfele a másodfokú bíróság felhívására kérheti tárgyalás tartását.

A fellebbezési határidő lejárta előtt a felek által előterjesztett közös kérelem alapján a fellebbezés

tárgyaláson kívüli elbírálása kérhető.

Indokolás

Felperesek és alperes egymás között egyenlő arányú tulajdonát képezi az ingatlan címe. szám alatti két

lakásos ingatlan. Az ingatlan felépítményének mintegy felét a felperesek, másik felét az alperes használja,

a további ingatlanrészek közös használata mellett.

A felperesek 2015 áprilisában az ingatlan felújítása és részleges átalakítása végett munkálatokat

végeztek, mely során felek között nézeteltérés alakult ki.

A vita az ingatlan emeleti részén található, a felperesi és az alperesi emeleti lakrész valamint a lépcsővel

megközelíthető padlásfeljáró megközelítésére szolgáló, a felek közös használatában álló előteret érintette.

Ezen előtérnek a felperesi lakrész felé eső mintegy felét a felperesek az ingatlan átalakítása során

gipszkarton fallal lezárták, s ezen falba építették be bejárati ajtójukat. Az átalakítás következtében a

padlásfeljáró csak a felperesek által beépített bejárati ajtó nyitott állapotában vált nyithatóvá.

Az alperes sérelmezte, hogy az emeleti előtér fentiek szerinti átalakítása következtében nem tud a

padlásra feljutni, a vitát nem sikerült feleknek egymás között rendezniük, ezért alperes birtokvédelmi

eljárást kezdeményezett, melynek eredményeképpen a települési jegyző 2015. június hó 25-én kelt,

.../7/2015. számú azonnal végrehajtható határozatával (továbbiakban: jegyzői határozat) kötelezte a

felpereseket a felhúzott gipszkartonfal 3 napon belüli visszabontására és az eredeti állapot helyreállítására.

A felperesek a határozattal szemben keresetet terjesztettek elő, kérelmezték továbbá a határozat

végrehajtásának felfüggesztését. Felpereseknek a végrehajtás felfüggesztésére irányuló kérelme nem

vezetett eredményre, mert a Fővárosi Törvényszék a jegyzői határozat végrehajtásának felfüggesztésére

vonatkozó kérelmüket ... Pf..../2015/7. szám alatti végzésével elutasította.

A felperesek rongálás bűncselekményének elkövetése miatt feljelentést is tettek, a települési Ügyészség

B..../2015/7. szám alatti határozatával - annak megállapítása mellett, hogy az alperes cselekménye

alkalmas a rongálás vétségének megállapítására - az alperest megrovásban részesítette.

A felperesek nem hajtották végre a jegyzői határozatban foglaltaknak, azaz az általuk felhúzott falat nem

bontották vissza és nem állították helyre az eredeti állapotot. A felperesek a jelen per ténybeli alapját

képező 2015. szeptember hó 7-i alperesi falbontást követő napokra tervezték az ingatlanba való

beköltözésüket, amit a történtek miatt elhalasztottak, oda a lakás további átalakítását követően később

költöztek be.

20

Az alperes megelégelte, hogy a felperesek nem bontották le a falat, melynek következtében nem tud a

padlásra feljutni, ezért 2015. szeptember hó 7-én - közvetlenül a települési Kormányhivatal

építésfelügyeleti szemléje után - a felperesek által felhúzott gipszkarton falat saját maga lebontotta, a

bontási törmeléket a fal lebontása következtében bejárhatóvá váló felperesi lakrész fürdőszobájába

helyezte el, míg a kibontott bejárati ajtót a felperesi lakrész egyik szobájába rakta be. Az alperes a bontást

követően „végrehajtási kérelem" című beadványában a falbontás tényét bejelentette a jegyzőnek,

előadása szerint azért kérte továbbra is a jegyzői határozat végrehajtását, mert a padlásfeljáró használata

továbbra is balesetveszélyes.

A bíróság a tényállást a felek által becsatolt iratok és előadásaik, valamint 1-es tanú és 2-es tanú tanúk

vallomásai alapján állapította meg.

A felperesek álláspontja szerint az alperes a fentiek szerinti falbontással megsértette a felperesek

emberi méltósághoz, egészséghez, magánlakáshoz, valamint becsülethez fűződő személyiségi jogát, ezért

keresetlevelükben egyrészt kérték a jogsértés megállapítását, másrészt az alperes eltiltását a további

jogsértéstől, harmadrészt az alperes kötelezését 2.000.000.- forint sérelemdíj és ezen összegnek 2015.

szeptember hó 8-tól esedékes, a 2013. évi V. törvényben (Ptk.) meghatározott mértékű kamata

megfizetésére, kérték továbbá az alperes marasztalását a per költségeiben.

A felperesek állítása szerint a jegyzői határozatban foglaltakat a végrehajtás felfüggesztésére irányuló -

és az alperesi felbontásig el nem bírált - kérelmükre tekintettel nem hajtották önként végre a határozatot.

Hivatkoztak továbbá arra, hogy a birtokvédelmi eljárásban hozott határozatot a jegyző által foganatosított

végrehajtási eljárás útján lehetett volna végrehajtatni, az alperes nem volt jogosult önhatalmúlag elvégezni

a bontást, ezért eljárása jogellenes volt. Felperesek kérték figyelembe venni azt is, hogy az alperes - aki azt

sérelmezte, hogy nem tud a padlásra feljutni a felhúzott fal miatt - a létező legnagyobb rombolással

szerzett érvényt vélt igazának, mert több más, lényegesen kisebb kárral járó beavatkozással is nyithatóvá

tehető lett volna a padlásfeljáró.

Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását és pernyertességének megállapítását kérte

(tekintettel arra, hogy képviselője pártfogó ügyvédként járt el).

Alperes állítása szerint a felperesek jogellenesen választották le gipszkartonfallal az osztott használatú

emeleti előtér mintegy felét (ennek következtében vált a padlásfeljáró használhatatlanná) s jogellenes volt

azon felperesi magatartás is, mellyel nem tettek eleget a jegyző fal lebontására kötelező határozatának.

Az alperes a falbontás tényét nem vitatta, de állítása szerint eljárása jogszerű volt, mert jogában állt a

felperesi birtokháborítást önhatalmúlag elhárítani, minthogy annyit tett, hogy a felperesek önkéntes

teljesítésének hiányában maga foganatosította a hatóság végrehajtható határozatában foglaltakat.

A kereset nem alapos.

(1)

Az alperes a per megszüntetése iránti kérelmet terjesztett elő (8. sorszám alatti jegyzőkönyv 3. oldal),

ezért a bíróság a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) 162. § (2) bekezdése alapján

kérelmét jelen ítéletben utasította el.

21

Az alperes állítása szerint a felperesi igényérvényesítés időelőtti volt, mert a felperesek akkor nyújtották

be keresetlevelüket, amikor a jegyzői határozat ellen benyújtott keresetlevelük érdemben még nem került

elbírálásra.

A bíróság álláspontja szerint az alperes hivatkozása nélkülöz minden jogi alapot, mert a perben a

bíróságnak azt kellett elbírálnia, hogy az alperes azon magatartásával, mellyel a felperesek által felállított

és bontási kötelezettségükkel terhelt falat önhatalommal lebontotta, megsértette-e a felperesek

személyiségi jogait, melyek megítélése teljesen független a jegyzői határozat bírósági felülvizsgálatának

kimenetelétől. Ennek megfelelően a perben az nem bírt jelentőséggel, hogy a felperesek falépítését

jogellenesnek minősítő jegyzői határozatot a bíróság megváltoztathatta volna, és esetlegesen jogszerűnek

ítélhette volna a felperesi falépítést,

Az alperes állításával ellentétben a perben csak azon aggálymentesen megállapított tényeknek volt

jelentősége, hogy az alperesi falbontás időpontjában a felpereseket végrehajtható határozat kötelezte a

perbeli fal lebontására és az alperes önhatalmúlag, a végrehajtási eljárás bevárása nélkül maga szerzett

érvényt a bontási határozatban foglaltaknak, ezért a felperesi igényérvényesítés nem lehetett időelőtti,

melynek következtében a bíróság az alperes permegszüntetési kérelmét megalapozatlannak találta, azt

elutasította,

(2)

A perben a felpereseknek kellett bizonyítaniuk az alperes jogsértő magatartását, és azt, hogy azzal az

alperes megsértette emberi méltósághoz, egészséghez, magánlakáshoz és becsülethez fűződő

személyiségi jogukat, az alperes bizonyítani tartozott azon állítását, hogy magatartása nem minősül

személyiségi jogi jogsértésnek, amiről a bíróság 5. sorszám alatti jegyzőkönyvének 2. oldalán

rögzítetteknek megfelelően tájékoztatta feleket.

(3)

A bíróság először az alperes magatartását értékelte, és megállapította annak jogelleneségét.

A lefolytatott bizonyítási eljárás során egyértelmű megállapítást nyert, hogy a felpereseknek az azonnal

végrehajtható jegyzői határozat alapján le kellett volna bontaniuk a perrel érintett falat, mindazonáltal

rámutat a bíróság arra, hogy az alperes önhatalmúlag nem szerezhetett volna érvényt a jegyzői

határozatban foglaltaknak. Az alperes jogszerűen ugyanis kizárólag végrehajtási eljárás

kezdeményezésével kényszeríthette volna ki a jegyzői határozat teljesülését, ezzel ellentétben az alperes

a falbontást megelőzően egyáltalán nem kezdeményezte a jegyzői határozat végrehajtását, minthogy

„végrehajtási kérelmét" (1/F/3.) csak a falbontást követően nyújtotta be (beadványában maga bejelentve

a fal lebontását).

Rámutat a bíróság arra is, hogy az alperes által hivatkozott jogos önhatalom csak a Ptk. 5:6. § (2)

bekezdésében meghatározott rendkívül szűk körben illeti meg a birtoklásában sértett felet, minthogy a

felhívott jogszabály értelmében az elveszett birtok visszaszerzése érdekében önhatalommal akkor lehet

fellépni, ha a más birtokvédelmi eszköz igénybevételével járó időveszteség a birtokvédelmet

meghiúsítaná. A perben a jogos önhatalom alperesi alkalmazhatóságának feltételei elviekben sem

állhattak fenn, mert az alperes meg sem kísérelte birtokát jogszerű eszközökkel visszaszerezni (nem

kezdeményezett végrehajtási eljárást) melynek hiányában ab ovo nem hivatkozhat birtokvédelmét

meghiúsító időveszteségre.

22

(Megjegyzendő, az alperesi felbontás a már elvesztett birtok visszaszerzésének minősül, a jogos

önhatalom ezen tényállásra vonatkoztatható - előzőekben részletezett - szabályozása

megkülönböztetendő a Ptk. 5:5. § (1) bekezdésének és 5:6. § (1) bekezdésének hatálya alá tartozó azon

esettől, amikor a birtokost birtoklásában jogalap nélkül megfosztják, vagy abban háborítják, mely esetben

a birtokos birtoklása megvédése érdekében jogos önhatalommal is felléphet.)

A bíróság az alperes azon kimentési kifogását is irrelevánsnak tartotta, hogy előzetesen felhívta a

felperesek figyelmét arra, hogy egy közelebbről meg nem határozott időpontban le fogja bontani a falat,

ugyanis általánosságban és jelen perre vonatkoztathatóan is kimondható, hogy egy jogellenes magatartás

attól nem válik jogszerűvé, hogy annak elkövetésére a jogsértő előzetesen figyelmezteti a jogsértést

elszenvedőt.

(4)

A már kifejtetteknek megfelelően a felperesek magatartása is jogellenes volt, mert nem tettek eleget a

jegyzői határozat végrehajtására vonatkozó kötelezettségüknek, eljárásuk jogellenességének kimentésére

nem alkalmas, hogy a határozat végrehajtásának felfüggesztését kezdeményezték.

A fentiekre tekintettel az állapítható meg, hogy mindkét fél negligálta jogi kötelezettségei teljesítését,

mert a felperesek nem tettek eleget a jegyzői határozat végrehajtására vonatkozó kötelezettségüknek, az

alperes pedig jogellenesen szerzett önhatalommal érvényt az abban foglaltakat.

Az alperes eljárása jogellenességének kimentéseképpen hivatkozott a felperesi jogellenességre, amit a

bíróság megalapozatlannak tartott, mert a Ptk. 1:4. § (3) bekezdésének egyértelmű szabályozása

értelmében a másik fél felróható magatartására hivatkozhat az is, aki maga felróhatóan járt el, azaz nem

mentesíti az alperest felróható magatartása jogkövetkezményei alól a felperesi magatartás jogellenessége.

Itt utal a bíróság arra, hogy azon alperesi hivatkozás, mely szerint saját felróható magatartás előnyök

szerzésére senki sem hivatkozhat (Ptk. 1:4. § (2) bekezdés) jelen esetre értelmezhetetlen, hiszen a

felperesek nem saját, hanem az alperes felróható magatartására alapították keresetüket, melyre

megalapozottan hivatkozhattak saját felróható magatartásuk mellett is.

(5)

Ezt követően a bíróság a felperesek keresetét érdemben bírálta el, azaz abban foglalt állást, hogy a

felpereseket megilleti-e az általuk érvényesített jog, azaz az alperes megsértette-e a felperesek

személyiségi jogait és arra a következtetésre jutott, hogy a kereset megalapozatlan.

A bíróság mindenek előtt utal arra, hogy Pp. 3. § (2) bekezdésében rögzített keresethez kötöttség elve

alapján a bíróság az előterjesztett kereseti kérelmeket jogosult és köteles elbírálni. Ennek megfelelően a

bíróság nem általánosságban döntött arról, hogy a jogellenes alperesi magatartás következtében

jogosultak-e valamilyen jog érvényesítésére a felperesek, hanem azt kellett elbírálnia, hogy megalapozott-

e a felperesek perben érvényesített azon igénye, hogy az alperes sérelmezett eljárásával megsértette a

felperesek emberi méltósághoz, magánlakáshoz, egészséghez és becsülethez fűződő személyiségi jogait.

A bíróság a tényállás feltárásával és a jogszabályok alkalmazásával arra a következtetésre jutott, hogy a

felperesek perben érvényesített, személyiségi jogai sérelmére alapított igénye megalapozatlan.

(6)

23

A felperesek állítása szerint az alperes megsértette az emberi méltóságukhoz fűződő, az Alaptörvény I.

cikke (1) bekezdésében valamint XXIV. cikk (1) bekezdésében és XXVIII. cikk (7) bekezdésében biztosított

és a Ptk. 2:42. § (2) bekezdésének hatálya alá tartozó emberi méltósághoz fűződő személyiségi jogukat,

megfosztva őket attól, hogy ügyük törvényes és tisztességes eljárás keretében kerüljön elbírálásra és attól

is, hogy jogorvoslathoz való jogukat érvényesítsék, melynek következtében a Ptk.-ban külön nem

nevesített személyiségi jogaik nem érvényesülhettek.

Az Alaptörvény I. cikke (1) bekezdése értelmében az EMBER sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető

jogait tiszteletben kell tartani, védelmük az állam elsőrendű kötelezettsége, XXIV. cikke (1) bekezdése

pedig azt mondja ki, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy ügyeit a hatóságok részrehajlás nélkül,

tisztességes módon és ésszerű határidőn belül intézzék, a XXVIII. cikk (7) bekezdés szerint pedig

mindenkinek joga van ahhoz, hogy jogorvoslattal az olyan hatósági vagy bírósági döntés ellen, amely jogát

vagy jogos érdekét sérti.

A Ptk. 2:42. § (2) bekezdése értelmében az emberi méltóságot és az abból fakadó személyiségi jogokat

mindenki köteles tiszteletben tartani.

A fentieknek megfelelően a felperesek emberi méltóságuk megsértését

- egyrészt nevesített, tisztességes eljáráshoz és jogorvoslathoz fűződő joguk sérelmében,

- másrészt nem nevesített, emberi méltóságukhoz, mint generálklauzulához fűződő jogaik sérelmében

határozták meg (6. sorszám alatti felperesi beadvány, 1. oldal),

mely kérelmeiket a bíróság megalapozatlannak értékelte, az alábbiak szerint:

(a)

A felperesek tisztességes eljáráshoz és jogorvoslathoz való jog sérelmére alapított igénye

megalapozatlan, mert ezen jogok nem értelmezhetőek személyiségi jogként.

Az eljárási alapjogok és a személyhez fűződő jogok egymással való összefüggését a joggyakorlat számos

jogeseten keresztül értelmezte, a töretlen jogértelmezés szerint a „tisztességes eljáráshoz való jog mint

eljárási alapjog nem tekinthető egyben személyiségi jognak is mivel a védendő érték nem közvetlenül az

emberi személyiségből fakad, a jog elsődlegesen nem az emberi individuum védelmét, hanem az állami

közreműködés mellett zajló eljárások megfelelő funkciójú megvalósítását, illetve érvényesülését

szolgálja." (BDT 2015. 3337.)

A fentiek okfejtésre tekintettel a bíróság megállapította, hogy a tisztességes eljáráshoz való jog - és az

azzal azonosan minősülő jogorvoslathoz való jog - nem minősül személyiségi jognak, következésképpen e

címeken személyhez fűződő jog megsértése megállapításának elviekben sincs helye.

A felperesek igénye valójában nem is a tisztességes eljáráshoz való joguk sérelmén alapul - ugyanis nem

az eljáró hatóságok eljárásának tisztességtelenségére hivatkoztak - hanem tartalmilag a jogvita illetékes

hatóságok által történő elbírálásához fűződő joguk gyakorlásának ellehetetlenülését állították, arra

hivatkozva, hogy az alperesi falbontás következtében elveszett jogvitájuk jogszerű elbírálásának

lehetősége.

A bíróság álláspontja szerint a felperesek hivatkozása több okból is megalapozatlan,

24

- egyrészt azért, mert tényszerűen megállapítható, hogy az alperesi falbontás semmiben nem

befolyásolta a jegyzői határozat bírósági felülvizsgálatát, maguk a felperesek sem vonták kétségbe az eljáró

bíróságok eljárásának tisztességességét,

- minthogy a tényállás alapján az állapítható meg, hogy az alperesi falbontás legfeljebb abban

akadályozta meg a felpereseket, hogy a végrehajtható önkormányzati határozat önkéntes teljesítésük

hiányában végrehajtási eljárás útján kerüljön foganatosításra, amely a bíróság álláspontja szerint se nem

minősül a felpereseket megillető védendő eljárási jognak, személyiségi jogi jogsértésként pedig kiváltképp

nem értelmezhető.

(b)

A Ptk. az emberi méltósághoz való jogból származtat minden nevesített és nem nevesített személyiségi

jogot, mely mint általános személyiségi jog olyan „anyajog … melyet a bíróságok minden esetben

felhívhatnak az egyéb autonómiájának védelmére, ha az adott tényállásra a konkrét, nevesített alapjogok

egyike sem alkalmazható" (8/1990. (IV. 23.) AB határozat 44-45. pont, mely a 25/2014. (VII. 22.) . 27.

pontjában kifejtett érvek alapján jelenleg is irányadó, mivel az Alkotmánybíróság a korábbi

alkotmánybírósági gyakorlat által kimunkált azon elvi tételeinek érvényességét fenntartotta, mely esetben

az Alaptörvény szabályozása a korábbi Alkotmány szabályozásával lényegében megegyezik).

A fentiekből levezethetően az emberi méltóság sérelmének a felperesek által állított generálklauzula

jellege

- nem azt jelenti, hogy az általánosságban, valamennyi nem nevesíthető személyiségi jogi sérelem

esetén meghivatkozható,

- mert csak az olyan magatartások értelmezhetőek az emberi méltóság sérelmeként, melyek

„megkérdőjelezik a jogosult emberi mivoltát, illetve elmulasztják, megtagadják azt a minimális és kötelező

tiszteletet, amely az embert pusztán emberi minősége alapján megilleti" (Kommentár a Polgári

Törvénykönyvhöz, KJK,2014, 126. oldal, továbbiakban: Kommentár)

A felperesek emberi méltóságuk sérelmével összefüggésben arra is hivatkoztak, hogy a sérelmezett

alperesi magatartás következtében önálló lakhatásuk nem megoldott, melynek következtében rokonoknál

kénytelenek lakni, mely feszültségeket generál és korlátozza felpereseket szabad életvitelükben ( 6.

sorszám alatti felperesi beadvány 1. oldal II. pont).

A bíróság a felhívott jogszabályok és jogértelmezések alapján arra a következtetésre jutott, hogy a

felperesek által hivatkozott sérelmek nem értelmezhetőek sem emberi mivoltuk kétségbevonásaként, sem

az őket emberi minőségük alapján megillető minimális kötelező tisztelet negligálásaként,

következésképpen az alperes felróható magatartásával (falbontás) őket emberi méltóságukban nem

sértette meg.

(7)

A felperesek további állítása szerint az alperes sérelmezett magatartásával megsértette egészséghez

fűződő személyiségi jogukat.

Az egészséghez fűződő jog a Ptk. 2:43. § a) pontjában nevesített személyiségi jogi jogsértés, melynek

érvényesíthetőségét „minden olyan jogellenes magatartás megalapozza …. amely az ember …. egészségi

25

állapotát vagy testi épségét sérti. Ez elkövethető cselekvéssel és mulasztással egyaránt. Cselekvéssel való

elkövetés pl. valamilyen testi sértés okozása, és ennek következményeként beálló bekövetkezett

egészségromlás. Mulasztással történő elkövetés állapítható meg pl., ha a sérelmet hivatásbeli

jogviszonyból eredő kötelezettség elmulasztásával okozták." ( Kommentár 126. oldal)

A fentiekből is következik és az állandó bírói gyakorlat is az, hogy az egészséghez fűződő személyiségi

jog sérelmét csak a már bekövetkezett sérelem alapozza meg, ahhoz nem elégséges a sérelem

bekövetkezésének lehetősége, illetve az, hogy a felróható magatartás a sérelem bekövetkeztével

veszélyeztet.

A felperesek arra hivatkoztak, hogy súlyosan megviselték őket a történtek, alvászavaruk volt, s a helyzet

okozta stressz a történtek idején 3 hónapos gyermekük anyatejes táplálását is hátrányosan befolyásolta.

A fentieknek megfelelően felperesek maguk sem állították az alperes felróható magatartásával összefüggő

egészségromlásuk bekövetkeztét, maguk és gyermekeik egészségének átmeneti zavarára illetve

veszélyeztetettségére hivatkoztak - ami az előzőekben kifejtetteknek megfelelően nem elégséges

személyiségi jogi jogsértés megállapítására. A fentieket támasztja alá 2-es tanú tanú (II. rendű felperes

édesapja) tanúvallomása is, aki elmondta, hogy a történtek mély nyomot hagytak a felperesekben, de fel

sem vetődött, hogy ez egészségromlásban manifesztálódott volna (14. sorszám alatti jegyzőkönyv, 2-3.

oldal) .

Rámutat a bíróság még arra, hogy jellemzően minden vita, peres eljárásba torkolló jogvita pedig

kiváltképp a megszokott nyugodt életviszonyok felborulásával, ennek következtében pedig stresszel jár.

Így általánosságban kimondható, hogy minden jogvita veszélyezteti a nyugodt életet és közvetetten az

emberi egészséget, ez azonban nem elégséges az egészséghez való jog sérelmének megállapítására, mert

ahhoz az kell, hogy a sérelem konkrétan bekövetkezett egészségromlásban manifesztálódjon, ami a perbeli

esetben nem volt megállapítható.

(8)

A felperes állítása szerint az alperes megsértette magánlakáshoz való jogukat is.

A Ptk. 2:43. § (b) pontja alá tartozó nevesített jogsértésnek minősül a magánlakás megsértése, amely

azonban speciális, a birtokvédelemmel párhuzamos, azaz lényegét tekintve azonos tárgyú jogvédelmet

jelent, mint ahogyan arra a Kommentár is rámutat a következőképpen:

„A magánlakáshoz való jog a dologi jogi birtokvédelemmel párhuzamos, saját személyiségi jogi oltalom.

Az embereknek társadalmi rendeltetésük betöltéséhez, a társadalom számára hasznos tevékenységeik

kifejtésére másokétól határozottan elkülönülő, háborítatlan térre is szükségük van. Ennek zavartalan

használatát kívánja oltalmazni a Ptk. azzal, hogy a személyiségi jogok megsértése esetére megállapított

szankciókat a szóban forgó jogot sértő magatartásokra is kiterjeszteni rendeli. Magánlakás minden olyan

helyiség, amely a magánszemély életvitelét biztosító tartózkodási helyéül szolgál, tekintet nélkül a

használat jogcímére és a lakás céljára szolgáló helyiség jellegére. A törvény általánosságban tilt minden

olyan magatartást mások részéről, amely a magánszemélyt a lakásban folytatott és belátása szerint

alakított életvitelében zavar vagy akadályoz. A magánlakás megsértésével kapcsolatban személyiségi jogi

esetek a gyakorlatban nem is igen fordulnak elő, amely azzal magyarázható, hogy a birtokvédelem sokkal

hatásosabb, gyorsabb és eredményesebb védelmet biztosít az érintetteknek." (Kommentár, …. oldal)

26

A jogszabályból és annak értelmezéséből következik, hogy a magánlakáshoz fűződő személyiségi jog és

a magánlakás birtokvédelemhez fűződő jog által védett jogtárgy lényegében azonos, azaz mindkét jogra a

jogszerű magánlakhatás megsértése esetében lehet hivatkozni.

Ez jelen perre vonatkoztathatólag azt jelenti, hogy a felperesek magánlakhatásuk sérelmére

magánlakásuk jogszerű birtoklásának megzavarása esetében hivatkozhatnának. Ez jelen esetben nem

állapítható meg, mert a birtoklás tárgyában született jegyzői határozat egyértelműen kimondta, hogy a

felperesek nem jogosultak azon fal jogszerű birtoklására, amelynek alperesi lebontására alapították

igényüket. Ebből következik, hogy a felperesek magánlakáshoz való joga - jogszerű birtoklás hiányában -

az alperesi falbontás következtében nem sérülhetett meg. Ezen értelmezés következik a jogrendszer

koherenciájának követelményéből is: a lényegében azonos tartalmú védett jogtárgyra vonatkozó igények

elbírálása nem vezethetnek eltérő eredményre az eltérő jogcímen történő igényérvényesítés

következtében.

(9)

Hivatkozott továbbá a felperesek becsületük megsértésére, mely a Ptk. 2:43. § d) pontjának és 2:45. §

(1) bekezdése hatálya alá tartozó nevesített személyiségi jog, mely szerint a becsület megsértését jeleni

különösen a más személy társadalmi megítélésének hátrányos befolyásolására alkalmas, kifejezés

módjában bántó vélemény-nyilvánítás.

A bíróság egyértelműen megállapította, hogy az alperes nem nyilvánított olyan, a felperesek társadalmi

megítélését hátrányosan befolyásoló, kifejezésmódjában sértő, bántó véleményt, mellyel a felperesek

becsületébe gázolt volna.

A felperesek által sérelmezett alperesi kijelentések - így különösen, hogy dicsekedett környezetének és

a rendőröknek, hogy majd ő maga megoldja a helyzetet, valamint hogy azt hangoztatta, hogy majd

megmutatja ki az úr a házban - még annak bizonyítottsága esetére sem alkalmas a felperesek becsületének

jogilag releváns megsértésére. A hivatkozott alperesi kijelentések ugyanis legfeljebb erkölcsi, etikai

szabályok megsértését jelenthetik, melyek kiválthatták a felperesekben a megsértettség szubjektív

érzetét, de azok nem értelmezhetőek becsületük jogilag releváns megsértéseként, mert ahhoz a

becsülethez való jog, mint személyiségi jog megsértését csak a társadalmi érintkezés szabályait

tartalmában és kifejezésmódjában is durván sértő vélemény-nyilvánítás képezheti, ami a perben nem volt

megállapítható.

A fentiekre tekintettel a bíróság a felperesek keresetét elutasította.

A Pp. 78. § (1) bekezdése alapján a pervesztes felperesek a pernyertes alperes perrel kapcsolatos

költségeit megtéríteni kötelesek, amely a alperes képviselőjének munkadíjából áll, amelynek viseléséről a

bíróság - tekintettel arra, hogy az alperes képviseletében pártfogó ügyvéd járt el - a Pp. 87. § (2)

bekezdésében foglaltak alapján rendelkezett.

A felperesek pervesztesek lettek, ezért a 6/1986. (VI. 26.) IM számú rendelet 13. § (2) bekezdése alapján,

a 15. § (3) bekezdésben meghatározott módon kötelesek a tárgyi illetékfeljegyzési jog folytán le nem rótt

illeték megfizetésére.

Az ítélet elleni fellebbezési jogosultság a Pp. 233. § (1) bekezdésén, a fellebbezés határideje a Pp. 234. §

(1) bekezdésén és a 219. § (1) bekezdés a) pontján alapul.

27

, 2016. december 2.

. Uzsoky Ágnes s. k.

bíró

28

3.)

Nyíregyházi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság K. 27.009/2015/3.

Közigazgatási ügyben hozott határozat

Nyíregyházi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság

1.K.27.009/2015/3. szám

A Nyíregyházi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság Dr. Sarka Attila ügyvéd (4700 Mátészalka, Kölcsey út

2.) által képviselt (I. r. felperes neve) és (II. r. felperes neve), mindketten (I. és II. r. felperes címe) szám

alatti lakos felpereseknek - Dr. Kádár Mihály jogtanácsos által képviselt Nemzeti Adó- és Vámhivatal Észak-

alföldi Regionális Vám- és Pénzügyőri Főigazgatósága 4025 Debrecen, Hatvan út 45. szám alatti székhelyű

alperes ellen közigazgatási határozat felülvizsgálata iránt indított perében meghozta az alábbi

ítéletet:

A bíróság a felperesek keresetét elutasítja .

A bíróság kötelezi a felpereseket, hogy 15 napon belül fizessenek meg az alperesnek 100 000 - 100 000.-

Ft, azaz százezer - százezer forint perköltséget.

A bíróság kötelezi a felpereseket, hogy az államnak a Nemzeti Adó- és Vámhivatal erre irányuló

felhívására fizessenek meg 1 500 000 - 1 500 000.-Ft, azaz egymillió-ötszázezer - egymillió-ötszázezer forint

illetéket.

Az ítélet ellen fellebbezésnek helye nincs.

Indokolás

A (település neve)-i Határrendészeti Kirendeltség járőreinek információja alapján 2014. április 4. napján

migráns személyek közlekedtek a 104-es és a 105-ös határjelektől (település neve), Malom utca felé. A

járőrök a helyszínre indultak, ahol fekete fóliadarabokat és lábnyomokat találtak, melyek az említett

határjeltől a (település neve), Malom utca 28. szám alatti lakóingatlanra vezettek. (Személyek neve)

járőrök a lakóingatlant hátulról közelítették meg. Amikor észlelték, hogy az nincs elkerítve, bebocsátást

kértek az ingatlan területén tartózkodó (I. r. felperes neve)-től, aki egy fehér színű Volkswagen Transporter

közelében állt. E közben a lakóingatlan elé érkezett (személyek neve) járőrök is, ahol a lakóingatlant egy

teljesen zárt kerítés és kapu határolta. Jelzésükre az I. r. felperes (személy neve)-ral és (személy neve)-nal

együtt nyitottak kaput.

A (rendszám) forgalmi rendszámú Volkswagen Transporter járművet észlelve arról megállapították, hogy

az ablaka le volt húzva, annak utasterében nagy mennyiségű adózás alól elvont cigaretta volt úgynevezett

mesterkartonokban, fekete fóliába csomagolva, a hátsó ülések pedig el voltak távolítva. Mivel a járőrök

migráns személyek felkutatása érdekében érkeztek a helyszínre, a tulajdonosok engedélye után az

ingatlant átkutatták, majd miután az eredményre nem vezetett, értesítették a NAV Szabolcs-Szatmár-

Bereg Megyei Vám- és Pénzügyőri Igazgatósága (település neve)-i Határkirendeltség járőreit.

29

A gépkocsiban az eljárók az alábbi magyar adójegy nélküli cigarettákat találták:

- 20.000 doboz JIN LING márkájú és

- 10.000 doboz Fest 7 márkájú cigaretta.

Az előtalált összesen 30.000 doboz magyar adójegy nélküli cigaretta adózott voltát az ingatlanon élő

felperesek nem tudták hitelt érdemlően igazolni, ezért azokat és a jövedéki termék szállítására használt

gépjárművet az eljárók a 63108/44/2014. számú büntető eljárás keretében lefoglalták.

A lefoglalást követően az esti órákban az I. r. felperest a (település neve)-i Határkirendeltség pénzügyőrei

kihallgatták volna, azonban a feltett kérdésekre nem kívánt nyilatkozni, semmilyen feltett kérdésre nem

válaszolt.

A KEK Központi Hivatal nyilvántartásából megállapították, hogy a (rendszám) forgalmi rendszámú

Volkswagen Transporter T4 típusú gépjármű (személy neve) (település neve)-i lakos tulajdonát képezte,

akit a határkirendeltség 2014. április 30. napján ügyfélként hallgatott meg. (Személy neve) a

meghallgatáson előadta, hogy a járművet saját maga használta, melyet 2014. április 2-án 4 és 6 óra között

(település neve)-ban az „almásban" hagyott, mivel nem volt zöldkártyája, így nem tudta volna átlépni a

határt. A járművet lezárt állapotban hagyta, amelyet 2014. április 3-án este 10 óra tájban ellenőrzött, akkor

a gépjármű még ott állt. Legközelebb 2014. április 6-án ment arra, akkor a jármű már nem volt ott. Ezt

követően elmondása szerint )(város neve)-ban a Rendőrkapitányságon bejelentést tett a gépjármű

eltűnésével kapcsolatban. A jármű eredetével kapcsolatban elmondta, hogy azt 2014. március 7-én

vásárolta meg és azóta nem adta kölcsön senkinek. Az I. r. felperessel kapcsolatban elmondta, hogy nem

ismeri, soha nem találkozott vele, és nincs tudomása arról sem, hogy a tulajdonában lévő gépjármű hogyan

került a (település neve), Malom út 28. szám alatti ingatlan udvarára. Elmondása szerint amikor az

almásban leparkolt, az ülések még a kocsiban voltak, és nem volt tudomása arról, hogy azokat ki szerelte

ki belőle és hogy került a cigaretta a járműbe.

Az eljárás során megállapítást nyert az is, hogy a (település neve), Malom út 28. szám alatti ingatlan a II.

r. felperes tulajdonát képezi 1/1 tulajdoni arányban, melyet életvitelszerűen használnak a felperesek.

Az eljárásban a hatóság meghallgatta az I. és a II. r. felpereseket is.

Az I. r. felperes ennek során elmondta, hogy több alkalommal találkozott az ingatlanuk előtt egy Sanyi

nevezetű, valószínűleg magyar nemzetiségű ukrán állampolgárral (a továbbiakban: ukrán személy), aki egy

fehér Volkswagen Transporterrel közlekedett. Az ukrán személy egyik alkalommal megkérdezte tőle, hogy

a gépjárművével leparkolhat-e a lakáshoz tartozó udvaron mindaddig, amíg barátjának segít. Ennek nem

látta akadályát, de konkrét engedélyt nem adott neki, mert úgy gondolta, hogy a beparkolásra

személyesen fog neki engedélyt adni.

2014. április 4-én hazaérve észlelte, hogy a lakóingatlanhoz tartozó udvaron parkolt az a gépjármű,

amivel az ukrán személy szokott közlekedni, de előzetesen tőle nem kért engedélyt a parkoláshoz.

Különösebben nem foglalkozott vele, mivel bízott abban, hogy az ukrán személy elhagyja a gépjárművel az

udvart, miután segített a barátjának, akit személygépkocsival a mátészalkai kórházba szállított. Elmondta,

hogy a felesége a lakás hátsó részében aludt, így ő sem vette észre az udvarra történő beparkolást. Bement

zuhanyozni, és amikor ismét kijött az udvarra, akkor érkeztek a rendőrök, akik átkutatták az udvart,

valamint a gépjárművet. A meghallgatás során nem tartotta magát hibásnak a jövedéki törvénysértésben,

30

mert a konkrét engedélye, beleegyezése nélkül hajtott be az ismeretlen személy a lakáshoz tartozó udvarra

a gépjárművel.

A meghallgatása során az I. r. felperes nem tudott arról nyilatkozni, hogy kié a gépjármű, hogy került a

cigaretta a gépjárműbe. Az utcai kapuval kapcsolatban elmondta, hogy a kiskapu nem záródik, a nagykapu

nincs lakattal lezárva, azt bárki ki tudja nyitni.

A meghallgatása során bizonytalan volt abban, hogy a jármű annak az ukrán állampolgárnak a tulajdonát

képezi-e, akivel korábban többször találkozott, ugyanis elmondása szerint a típusa és a kinézete alapján

hasonlít csak ez a jármű arra a gépjárműre, de a rendszámát nem jegyezte meg, így ez alapján nem tudja

beazonosítani.

A II. r. felperes a meghallgatása során elmondta, hogy az I. r. felperes reggel 8 órakor ment el otthonról

dolgozni, ő pedig otthon maradt, mivel nem áll munkaviszonyban, emellett betegeskedik, így gyógyszerei

bevétele után a lakás hátsó részében lévő szobában pihent és egész délelőtt aludt. Ébredése után észlelte,

hogy az ingatlanon tartózkodnak a rendőrök, illetve az I. r. felperes és látta meg a számára ismeretlen

mikrobuszt.

Az eljárás lefolytatását követően a Nemzeti Adó- és Vámhivatal Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Vám-

és Pénzügyőri Igazgatósága (település neve)-i Határkirendeltsége a 2014. május 13. napján kelt

3059828780 számú és a 3059828791 számú határozatával a felpereseket adózás alól elvont jövedéki

termék birtoklása miatt 29 954 400.-Ft jövedéki bírság megfizetésére kötelezte egyetemlegesen.

A felperesek jogi képviselőjük útján fellebbezést nyújtottak be az elsőfokú határozattal szemben.

Fellebbezésében hivatkozott arra, hogy a felperesek tudta és beleegyezése nélkül került a zárjegy nélküli

cigaretta a személygépkocsival együtt a II. r. felperes tulajdonát képező ingatlan udvarára, és hogy a

jövedéki termék vonatkozásában birtokosnak nem tekinthetőek.

Az alperes a fellebbezésben foglaltakat megvizsgálta, majd megállapította, hogy az I. r. felperes

életvitelszerűen él a (település neve), Malom út 28. szám alatti ingatlanban, melynek a II. r. felperes a

tulajdonosa, így mindketten a gépjármű és a benne talált adózatlan cigaretta birtokosaivá váltak. Számlával

és más hiteltérdemlő módon nem tudták igazolni a jövedéki termék adózott voltát, ezért a 3099788949 és

a 3099788927 számú határozattal az elsőfokú határozatokat helybenhagyta.

A felperesek a törvényes határidőn belül keresetet nyújtottak be a másodfokú határozatokkal szemben.

A főigazgatóság a keresetlevélben foglaltakat megvizsgálta és végzésével a másodfokú helybenhagyó

határozatokat visszavonta, az elsőfokú határozatokat megsemmisítette és új eljárás lefolytatását rendelte

el. A megismételt eljárásban a főigazgatóság arra utasította a határkirendeltséget, hogy az eljárás során

lefoglalt gépjármű tulajdonosának nyilatkozatát vizsgálja meg, és amennyiben a felelőssége

megállapítható, úgy vizsgálják azt is, hogy részére a jövedéki bírság egyetemlegesen megállapítható-e.

A megismételt eljárásban az elsőfokú szerv megkeresést küldött a (város neve)-i Rendőrkapitányság

részére, melyben tájékoztatást kért arról, hogy (személy neve) tett-e bejelentést a gépjárművének az

eltűnése vonatkozásában. A rendőrkapitányság tájékoztatása szerint (személy neve) a (rendszám)

rendszámú Volkswagen Transporter gépjármű tulajdonosa a lopással kapcsolatban bejelentést nem tett.

31

A határkirendeltség megkísérelte (személy neve) ismételt személyes meghallgatását is, azonban ez

eredményre nem vezetett, mivel lakóhelyén nem lehetett elérni, a megadott lakcímén életvitelszerűen

nem tartózkodik.

A határkirendeltség az új tényekre tekintettel az I. r. felperest a 2049689653, a II. r. felperest a

2049689664 számú határozatával az I. és II. r. felperest, valamint (személy neve)-t jövedéki törvénysértés

elkövetése miatt egyetemlegesen 29 454 400.-Ft jövedéki bírság megfizetésére kötelezte adózatlan

jövedéki termék birtoklása miatt.

A felperesek jogi képviselőjük útján fellebbezést nyújtottak be az elsőfokú döntéssel szemben, melyben

megismételték korábbi álláspontjukat.

Az alperes az I. r. felperes vonatkozásában a 3179831550, a II. r. felperes vonatkozásában a 3179831538

számú határozatával helybenhagyta az elsőfokú határozatokat.

A felperesek meghatalmazással igazolt jogi képviselőjük útján keresetet nyújtottak be, melyben kérték

a másodfokú határozatoknak az első fokon eljárt hatóság határozatára is kiterjedő hatállyal történő

hatályon kívül helyezni és az elsőfokú szervet új eljárás lefolytatására és határozat meghozatalára

kötelezni.

Az alperes a keresetek elutasítását kérte.

A felperesek keresete megalapozatlan az alábbiak szerint:

A bíróság a fenti tényállást a felperesek keresetlevele, valamint a közigazgatási eljárás során keletkezett

iratok alapján állapította meg.

A felperesek keresetükben hivatkoztak arra, hogy a gépjárműben feltalált adózatlan zárjegy nélkül

cigarettának nem tekinthetőek a birtokosának, mivel a gépkocsi tudtuk és beleegyezésük nélkül állt be az

udvarukra. Hivatkoztak még arra, hogy a cigaretta nem a lakáshoz tartozó udvaron és melléképületben,

mint ingatlanon került lefoglalásra, hanem egy ingóságnak minősülő személygépkocsiban, emiatt

birtokosnak szintén nem tekinthetők, és hogy a gépkocsinak egyik felperes sem volt tulajdonosa, annak

használatára érvényes jogcímük nem volt, azt nem tartották ténylegesen hatalmukban.

Az alperes becsatolta a közigazgatási eljárás során keletkezett iratokat, melyből a bíróság

megállapíthatta, hogy a (település neve)-i Határrendészeti Kirendeltség járőrei migráns személyek

észlelése miatt végeztek kutatást a térségben, a határjeleknél, illetve az onnan a felperesek

lakóingatlanához vezető nyomokat követve jutottak el a felperesekhez.

A bíróság a rendőri jelentésekből állapította meg, hogy a II. r. felperes tulajdonát képező ingatlan hátsó

része elkerítve nem volt, az utca felől azonban zárt egybefüggő kerítéssel és kapuval volt bezárva. A

felperesek az eljárás során bár hivatkoztak arra, hogy a kiskapu zárja nem jó, míg a nagykapu lakattal nincs

lezárva, azt bárki kinyithatja, azonban arra vonatkozó adat nem merült fel, hogy a gépkocsi az udvar hátsó,

nyitott része felől állhatott be az udvarra, így az csak az utcai kapu kinyitását követően állhatott be oda.

A perben arra vonatkozóan adat nem merült fel, hogy a kaput ki és mikor nyitotta ki ennek céljából,

azonban a bíróság rámutat arra, hogy életszerűtlen lenne az, hogy oda a tulajdonos és annak kizárólagos

használójának tudta, akarata és beleegyezése nélkül történt volna meg. A bíróság álláspontja szerint ez a

felperesi hivatkozás így nem állja meg a helyét.

32

A bíróság a csatolt iratokból állapította meg, hogy a lefoglalást követően este 21.30-kor kezdték volna

meg az I. r. felperes meghallgatását, aki azonban a kérdésekre nyilatkozatot nem kívánt tenni.

A felperes hivatkozása szerint ez csak abból adódott, hogy meglepődésében nem tudott válaszolni a

vámhatóság által feltett kérdésekre, azonban a bíróság megítélése szerint, amennyiben a lefoglalt jövedéki

terméknek az udvarra történő bejutásáról semmilyen tudomása nem lett volna, úgy saját érdekében álló

lett volna az, hogy annak kiderítésében ő maga is közreműködjön, segítséget nyújtson és minden részletre

kiterjedő nyilatkozatot tegyen. Tekintettel arra, hogy a cigaretta a déli órákban került feltalálásra, az I. r.

felperes az esti órákban történő kihallgatásáig felkészülhetett volna arra, hogy nyugodtan, a hatóságot

segítve válaszoljon a feltett kérdésekre, amennyiben valóban tudta és beleegyezése nélkül került cigaretta

az udvarukra.

A bíróság vizsgálta az I. r. felperesnek a későbbi nyilatkozatának tartalmát is, amelyben az általa látásból

ismert, de ismeretlen nevű, magyar nemzetiségű, Sanyi nevezetű ukrán állampolgárra utalt. Elmondása

szerint ennek a személynek megengedte, hogy az udvarára leparkoljon a gépkocsival, de konkrét

időpontban, ennek foganatosításáról nem egyeztek meg. A bíróság ezt a felperesi nyilatkozatot is

életszerűtlennek tartott, tekintettel arra, hogy ezt a személyt elmondása szerint közelebbről nem ismerte,

így semmi nem indokolta volna, hogy olyan mértékben biztosítson bizalmat részére, hogy az általa használt

járművel az udvarára beparkolhasson akár az engedélyével is.

Megjegyzi a bíróság, hogy bár ukrán állampolgárra utalt a felperes a Volkswagen Transporter

tulajdonosaként, azonban az udvaron fellelt jármű magyar rendszámmal volt ellátva, így az a hivatkozása

az I. r. felperesnek, hogy a jármű rendszámát nem figyelte meg, önmagában nem elegendő kifogás a

beazonosíthatatlanságra, hiszen az ukrán állampolgár feltehetően nem magyar honosságú rendszámú

járművel közlekedett.

Az eljárás során a felperesek hivatkoztak arra, hogy a felelősségüket nem alapozhatja meg önmagában

az a tény, hogy a cigarettával megrakodott jármű az udvarukon parkolt, hiszen ebben az esetben bármely

önkormányzat tulajdonát képező közterületen akár nyilvános parkolóban megálló, illetve várakozó

személygépkocsiban lefoglalt zárjegy nélküli cigaretta birtokosának, adott esetben az adott

önkormányzatot kellene tekinteni és vele szemben is jövedéki bírság kiszabására kerülhetne sor. A bíróság

azonban ezt a felperesi hivatkozást szintén nem fogadta el, mint ahogy azt sem, hogy ugyancsak adott

esetben bírságolható lenne abban az esetben is az ingatlan tulajdonosa, ha az ingatlana előtt vagy a

kapubejáróján állna az autó.

A bíróság a felelősség eltérő voltára az alábbiak szerint mutat rá.

A tényállás szerint megállapítható volt, hogy a II. r. felperes tulajdonában, a felperesek kizárólagos

használatában lévő utca felől zárt ingatlan udvarán a Volkswagen Transporter típusú gépkocsi úgy parkolt,

hogy annak ablaka le volt húzva, a jármű ajtaja nyitva volt, benne megtalálható volt mind a két indítókulcs

és a jármű mellett tartózkodott a felperes. Ezen körülmények mellett a felperesek a járművel bármit

megtehettek volna, hiszen az indítókulcs a gépkocsiban volt, azzal onnan kiállhattak volna, azt bárhova

elvihették volna, a járműből a benne lévő cigarettát kipakolhatták volna, azzal rendelkezhettek volna. Ezzel

szemben, ha a jármű az ingatlan előtt vagy a kapubejárón parkolt volna lezárt állapotban, úgy ahhoz egyik

felperesnek sem lett volna hozzáférési lehetősége, azt onnan elmozdítani nem tudták volna, sem a benne

lévő áruhoz nem juthattak volna hozzá. Ugyanez igaz a felperesek által hivatkozott közterületen álló

33

parkoló járművekre is, amennyiben ahhoz nem lehet hozzáférni, azzal rendelkezni nem lehet, azt birtokolni

sem lehet.

A bíróság mindemellett rámutat arra is, hogy a felperes bár úgy érkezett haza az otthonába, hogy a

jármű az udvaron parkolt, azonban elmondása szerint semmilyen gyanú nem merült fel benne, pusztán az,

hogy reméli, hogy rövidesen elállnak vele onnan, de semmilyen lépést nem tett meg annak érdekében,

hogy tisztázza, a kapun ki és hogy juthatott be, vagy megkérdezze a feleségét, hogy ő mit tud a parkoló

autóról, hanem mindezekről tudomást sem szerezve zuhanyozni indult.

A bíróság osztotta a felperesek azon hivatkozását, hogy a feltaláláskor a felperes nem pakolta az autóban

lévő cigarettát, szemmel láthatóan azzal nem rendelkezett, azonban nem vitatott tény volt az sem, hogy a

jármű mellett tartózkodott.

A jövedéki adóról és a jövedéki termékek forgalmazásának különös szabályairól szóló 2003. évi CXXVII.

törvény (a továbbiakban: Jöt) 114. § (1) bekezdése szerint a természetes személy - a jövedéki termékkel

gazdasági tevékenységet folytató egyéni vállalkozó kivételével -, amennyiben

a) jövedéki terméket adóraktáron kívül előállít, illetve

b) olyan jövedéki terméket birtokol, szállít, értékesít, használ fel, amelyet nem adóraktárban állítottak

elő vagy amelyet - import jövedéki termék esetén - nem vámkezeltek,

a jövedéki termék mennyisége után jövedéki bírságot fizet.

A Jöt 114. § (2) bekezdés b) pontja kimondja, hogy az (1) bekezdés alá tartozónak kell tekinteni azt a

jövedéki terméket, amelynek adózott voltát vagy adófelfüggesztés mellett történő szállítását birtokosa,

szállítója, értékesítője, felhasználója számlával, egyszerűsített számlával, termékkísérő okmánnyal,

borkísérő okmánnyal, egyszerűsített kísérő okmánnyal, vámokmánnyal, illetve más, hitelt érdemlő módon

nem tudja bizonyítani.

Tekintettel arra, hogy a felperesek a keresetükben a bírság összegét nem, pusztán a bírság kiszabásának

jogalapját vitatták, a bíróság az eljárásában is csak azt vizsgálta, hogy ezen jogszabályi megfogalmazás

szerint a felperesek a jövedéki termék birtokosának tekinthetők voltak-e. Ehhez irányadó a Polgári

Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 5:1. § (1) bekezdése, mely kimondja,

hogy birtokos az, aki a dolgot sajátjaként vagy a dolog időleges birtokára jogosító jogviszony alapján

hatalmában tartja.

A felperesek hivatkoztak arra, hogy a cigarettának nem tekinthetők sem tulajdonosának, sem egyéb

olyan birtokosának sem, akik bármilyen jogviszony alapján rendelkezhettek volna felette.

Irányadó ugyanakkor a Ptk. 5:2. §-a a perbeli esetre, mely szerint a dolog birtokát megszerzi, akinek a

dolog tényleges hatalmába jut.

Tekintettel ezen jogszabályhelyi megfogalmazásra, a bíróság álláspontja szerint az a személy, aki a dolog

birtokát megszerzi, szintén birtokosnak tekinthető.

A bíróság a fentebb kifejtettek alapján rámutatott arra, hogy a felperesek az által, hogy a (rendszám)

forgalmi rendszámú járműhöz és a benne lévő adózatlan zárjegy nélküli cigarettához hozzáférhettek, a

fölött bármikor akadály nélkül rendelkezhettek, a dolog, a cigaretta a tényleges hatalmukba, azaz

birtokukba került.

34

A Ptk. fenti értelmezése alapján a felperesek a jövedéki termék birtokosainak tekinthetők, így a Jöt 114.

§ (1) bekezdése alapján jövedéki bírság megfizetésére kötelezhetők.

A bíróság megállapította, hogy az alperes a fenti jogszabályhelyeket megfelelően alkalmazta és

állapította meg, hogy a jövedéki törvény szankciórendszere alapján objektív felelősségen alapul, tehát

független a birtokló jó vagy rosszhiszeműségétől. Ebben következetes a bírói gyakorlat is, melyre a

Legfelsőbb Bíróság, illetve a Kúria több eseti döntésében is rámutatott. Ezekben kifejtésre került, hogy a

jövedéki termék birtokosának tekinthető az is, akinek a termék akarata ellenére került a birtokába, ugyanis

a birtokos tudatán és akaratán kívül is megszerezhető, bekövetkezhet.

A bíróság rámutat arra, hogy a régi Ptk. szerint a birtokosnak az volt tekinthető, aki a dolgot hatalmában

tartja, míg a fentebb idézettek szerint jelenleg az irányadó, hogy akinek a dolog tényleges hatalmába jut.

A bíróság is utal az alperes által hivatkozott Kfv.I.35.148/2007/8. számú eseti döntésére, melyben a

Legfelsőbb Bíróság kifejtette, hogy a birtok valamely dolog feletti tényleges hatalmat jelent. A tényleges

hatalom arra való tekintet nélkül minősül birtoknak, hogy a tényleges hatalmat saját nevében és saját

részére vagy más nevében gyakorolják-e. A birtokos személyt elsősorban a tényleges helyzet határozza

meg és nem az, hogy a tudata átfogja-e a birtokosi minőséget. A birtoklás létrejöhet a birtoklás tudata és

a birtoklásra való akarat nélkül is. Ebben az ítéletben fejtette ki a Legfelsőbb Bíróság azt is, hogy a Jöt

szigorú objektív felelősségi szabályokat tartalmaz, nem enged olyan hivatkozási, kimentési lehetőséget,

hogy a felperesnek nem volt szándékában és tudatában a jövedéki ellenőrzés alól elvont termék birtokban

tartása.

A fentebb kifejtettek szerint a felperesek tudata, akarata akár kiterjedt arra, hogy a jármű hogyan került

az udvarra, akár nem, a benne lévő jövedéki terméknek birtokosainak tekinthetők, hiszen az a

tulajdonukban, illetve kizárólagos használatukban lévő ingatlanon volt fellelhető.

Utal a bíróság még a Legfelsőbb Bíróság Kfv.VI.35.468/2008/8. számú ítéletére is, melyben az került

kimondásra, hogy a felperesek a jövedéki bírság fizetési kötelezettség alól csak akkor mentesülhettek

volna, ha bizonyították volna, hogy a jövedéki terméknek nem ők, hanem valaki más a birtokosa.

Ezen elv mentén hívta fel a bíróság a felpereseket a perben a bizonyítási kötelezettségre is.

Tekintettel arra, hogy a felperesek sem a közigazgatási eljárásban, sem a peres eljárásban nem

bizonyították, hogy a jövedéki terméknek nem ők a birtokosai, de ezt még csak nem is állították, hogy bárki

más lenne az, így az első és másodfokú hatóság jogszerűen szabta ki velük szemben a jövedéki bírságot.

A bíróság mellőzte a bizonyítási eljárás foganatosítását (személy neve) tanúkénti meghallgatására

irányulóan, tekintettel arra, hogy (személy neve) az elsőfokú eljárás során meghallgatásra került, majd a

megismételt eljárásban a felkutatására tett intézkedés már eredményre nem vezetett. A hatóság előtt

jegyzőkönyvbe foglalt nyilatkozata alapján az első és másodfokú szerv (személy neve)-t is birtokosnak

tekintette, mivel az ő tulajdonában lévő járműben volt az fellelhető, más személyt pedig ő sem tudott

megnevezni arra vonatkozóan, hogy a cigarettát ki tehette a járművébe. Valótlannak igazolódott az eljárás

során az is, hogy (személy neve) a jármű eltulajdonítása miatt bejelentéssel élt volna az illetékes rendőri

szervnél, amely közvetetten arra utal, hogy a jármű eltűnése nem nyert igazolást.

Ugyancsak mellőzte a bíróság a (település neve)-i Határrendészet járőreinek tanúkénti meghallgatását,

valamint a büntető eljárásban tett vallomásuk beszerzését, ugyanis a járőrök írásbeli jelentésben -

35

közokiratba foglaltan - rögzítették a 2014. április 4-i eseményeket, az ott tapasztaltakat, mely jelentést

még aznap az intézkedésüket követően tették meg. A bíróság megítélése szerint egy évvel az események

után ettől pontosabban visszaemlékezni nem lehet, és tekintettel arra, hogy a Jöt objektív felelősséget,

szankciórendszert fogalmaz meg, így a feltalálás részletes körülményei, a felperes feltaláláskor tanúsított

viselkedése, magatartása a perben szükségtelen információ volt, attól a bíróság a felperesek javára

értékelhető körülményt nem remélt.

A polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) 339. § (1) bekezdése értelmében, ha a törvény

ettől eltérően nem rendelkezik, a bíróság - az ügy érdemére ki nem ható eljárási szabály megsértésének

kivételével - a jogszabálysértő közigazgatási határozatot hatályon kívül helyezi, és szükség esetén a

közigazgatási határozatot hozó szervet új eljárásra kötelezi.

Tekintettel arra, hogy a fentebb kifejtettek szerint a bíróság azt állapította meg, hogy az első és

másodfokú határozat a vonatkozó jogszabályoknak megfelelő, a bíróság az alperes részéről törvénysértést

nem állapított meg, így a rendelkező rész szerint határozott.

A bíróság a perköltség felől a Pp. 78. § (1) bekezdése alapján határozott és kötelezte a pervesztes

felpereseket az alperes jogi képviselőjének közreműködésével felmerülő költségek megtérítésére. Ennek

megállapításánál a bíróság figyelemmel volt arra, hogy egyesített eljárásban egy tárgyaláson hozott a

bíróság ítéletet, ezért a pertárgyértékhez igazított perköltség összegét jelentősen csökkentette.

A perben a feleket az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény 62. § (1) bekezdés h) pontja alapján tárgyi

illetékfeljegyzési jog kedvezménye illette meg.

Az állam által előlegezett illetéket is a pervesztes felpereseknek kell megfizetnie, melynek mértékét a

bíróság az Itv. 43. § (3) bekezdése és a 42. § (1) bekezdés a) pontja alapján állapította meg a kiszabható

maximális illeték mértékében. Tekintettel arra, hogy a perben mindkét felperesre vonatkozóan külön

közigazgatási határozat került felülvizsgálatra, így a felpereseket külön-külön kötelezte az illeték

megfizetésére.

A fellebbezés kizártságáról a Pp. 340. § (1) bekezdése rendelkezik.

Nyíregyháza, 2015. április 1.

. Tass Edina

eljáró bíró

Z Á R A D É K :

A bíróság megállapítja, hogy a fenti ítélete a mai napon jogerőre emelkedett.

Nyíregyháza, 2015. április 1.

. Tass Edina

bíró

36

4.)

BH1990. 375.

I. A sírhelyhasználati jog sajátos kegyeleti jellegű intézmény, nem azonosítható a

vagyoni jellegű használati jogokkal [Ptk. 85. § (3) bek., 188. §, 10/1970. (IV. 17.)

ÉVM-EüM r. 32. § (2) bek.].

II. Több jogosult esetén a kegyeleti jogosultság önálló gyakorlásának meg kell

felelnie társadalmi rendeltetésének [Ptk. 4. § (3), 5. § (2) bek., 85. § (3) bek., 334-

335. §].

A D-i Római Katolikus Egyház temetőjében a jobb oldali I. parcella 12. sorában levő sírban nyugosznak a

felperes feleségének, valamint az alperes feleségének szülei és nagyszülei. A felperes felesége és az alperes

felesége testvérek voltak. A felperes felesége 1987. október 20-án meghalt. Ekkor a felperes a sírhely

használatát újra váltotta, és mellette még egy fél sírhely használati jogát is megszerezte. Így temettette el

a feleségét abba a sírba, ahol felesége szülei és nagyszülei nyugodtak.

Az alperes 1988-ban a temetőfenntartó engedélyével a síron síremléket létesített fedlappal, a felesége

szülei és nagyszülei emlékének jelölésére. Erre a felperestől nem kért hozzájárulást. A felperes

keresetében a síremlék eltávolítását kérte.

Az alperes a kereset elutasítását kérte.

Az elsőfokú bíróság ítéletében kötelezte az alperest, hogy a síremléket 15 nap alatt távolítsa el.

Az ítélet indoklása szerint a szülök és nagyszülők sírhelyhasználata 25 év elteltével megszűnt, a sírhely a

felperest illeti meg, ezért az alperes a Ptk. 188. §-ának (1) bekezdése szerint birtokháborítást követett el a

síremlék létesítésével. A sírhely birtoklása a felperest illeti meg, így az alperes köteles az eredeti állapotot

helyreállítani.

Az elsőfokú ítélet ellen az alperes fellebbezett, annak megváltoztatását és a kereset elutasítását kérte.

Arra hivatkozott, hogy a sírhely 1910 óta felesége családjának sírhelye volt, azt nem lehet a családtól

elvenni. Felsorolta a család többi tagjának a nevét, akiknek hozzájárulására lett volna szükség a sírhely

megváltásához. Ezt a hozzájárulást a felperes nem szerezte meg.

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének a per főtárgyára vonatkozó rendelkezését azzal a

pontosítással hagyta helyben, hogy megjelölte: az alperes kötelezettsége mely sírhelyre emelt síremlékre

vonatkozik.

A jogerős ítélet ellen emelt törvényességi óvás alapos.

Tévedtek az eljárt bíróságok, amikor döntésüket a birtokvédelem szabályaira alapították. A

sírhelyhasználati jog nem azonosítható a vagyoni jellegű használati jogokkal, sajátos, kegyeleti jellegű

intézmény. A sír területe nem kerül az eltemettető kizárólagos birtokába, a sírhely használata nem

eredményez kizárólagos használati lehetőséget a sír területe felett. A sírhelyhasználat kegyeleti

jogosultság. Rendeltetése a holttest eltemetése, az elhalt földi maradványainak a megőrzése és emlékének

37

fenntartása. Ezért a sírhelyhasználattal kapcsolatos vitás kérdésben nemcsak a vagyoni jellegű

birtokvédelem szabályait, hanem a személyiségvédelmi, kegyeleti rendelkezéseket is alkalmazni kell.

Az elsőfokú bíróság tévesen hivatkozott arra, hogy a 25 éves sírhelyhasználati idő lejárta folytán a

felperes kizárólagos joggal megszerezte annak használatát. Ezáltal a sír nem vált egyedül a felperes

feleségének sírhelyévé. A régebben betemetett halottak továbbra is a sírban maradtak, a sírhelyhasználat

kiterjed az ö hamvaik megőrzésére is. A felperes nem új sírhelyet váltott, csupán újra váltotta a régi

sírhelyet a temetőkről és a temetkezési tevékenységről szóló - a 7/1983. (V. 12.) ÉVM-EüM rendelettel

módosított - 10/1970. (IV. 17.) ÉVM-EüM rendelet 32. §-ának (2) bekezdése alapján. Mindaddig, amíg a

korábban eltemetett halottak ebben a sírban nyugszanak, hozzátartozóik jogosan tartanak igényt emlékük

megőrzésére. A sírba betemetettek emlékének a megőrzését szolgálja a síremlék.

A temetőkről és temetkezési tevékenységről szóló rendelet nem határozza meg, hogy ki jogosult

síremléket létesíteni, ennek csupán az államigazgatási feltételét tartalmazza. Külön rendelkezés hiányában

a síremlék létesítése a Ptk. 85. §-ának (3) bekezdésében meghatározott kegyeleti jogosultak

(hozzátartozók, végrendeleti juttatottak) joga, illetve kötelezettsége. Ez olyan sajátos közös jog, amelynél

a törvény nem írja elő, hogy a jogosultság csak közösen, együttesen gyakorolható. Ezért a Ptk. 334. és 335.

§-ainak értelemszerű alkalmazásával a kegyeleti jogosultságot bármelyik jogosult önállóan gyakorolhatja.

Természetesen a jog gyakorlásának meg kell felelnie a társadalmi rendeltetésnek és kölcsönös

együttműködésre van szükség [Ptk. 4. § (3) bek., 5. § (2) bek.].

Abban a kérdésben tehát, hogy a síremlék létesítése jogszerűen történt-e, azt kell vizsgálni, hogy

megfelelt-e társadalmi, kegyeleti rendeltetésének és a kölcsönös együttműködés követelményének. Ezt a

kérdést önmagában nem dönti el, hogy megfelelt-e a felperes szándékának, az a döntő, hogy a felperes

elhalt felesége emlékének megóvását, az öt megillető kegyeletet sérti-e, és miben sérti.

Tekintettel kell lenni arra is, hogy a kegyeleti jog megsértése esetében csak kivételesen kerülhet sor az

eredeti állapot helyreállítására. Figyelemmel kell lenni továbbá arra is, hogy a jogsértés elhárítását célzó

intézkedés ne sértse a sírban fekvő más elhaltak kegyeleti érdekét akkor se, ha a betemetés óta több mint

25 év telt el.

Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 274. §-ának (3) bekezdése alapján

hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot az előbbieknek megfelelő új eljárás lefolytatására és új

határozat hozatalára utasította. (Legfelsőbb Bíróság P. törv. IV. 20 129/1990. sz.)

38

5.)

BH1997. 581.

A szomszédjogi szabályozás figyelembevételével kell állást foglalni abban a

kérdésben, hogy a korábbi állapot megváltoztatását jelentő, de a telekhatáron

létesített kerítésépítés birtokháborításnak minősül-e [Ptk. 100. §, 188. § (1) bek.].

A perbeli ingatlan a felperes tulajdona. Az ingatlan egyik részén a felperes „Jurta” megnevezésű

vendéglőt működtet.

A felperesi ingatlannal szomszédos strandfürdő üzemeltetője az alperes. Az alperes 1993-tól a strand

fenntartási költségeihez a vendéglátóegységek bérlőitől, illetve tulajdonosaitól hozzájárulást kért.

A felperes 1993., 1994. években az alperes által megszabott hozzájárulást megfizette; 1995-ben

azonban a fizetéstől elzárkózott.

Az alperes a két ingatlan közötti határon - annak teljes hosszában - kerítést építtetett.

A felperesnek az államigazgatási hatósághoz intézett kérelme nem vezetett eredményre.

Ezt követően keresetet nyújtott be, amelyben a felperes az államigazgatási határozat megváltoztatását

és annak megállapítását kérte, hogy az alperes a kerítés létesítésével birtokháborítást követett el. Kérte az

alperest a kerítés lebontására kötelezni.

Az elsőfokú bíróság ítéletében a felperes keresetét elutasította. Határozatának indokolásában

megállapította, hogy az alperes kezelésében lévő ingatlant a felperes javára nem terheli olyan jogosultság,

amely miatt az alperesi magatartás jogellenesnek minősülne. Az alperes tulajdonosi jogosultságát nem

csorbíthatja gazdasági indokokra alapozott tulajdonosi igény. Az elsőfokú bíróság ítéletének indokolásában

hangsúlyozta, hogy az alperesnek a kerítés felállításához törvényes érdeke fűződött, ezért e tevékenység

eredményeként mutatkozó gazdasági érdeksérelem a joggal való visszaélés megállapítására nem teremt

alapot.

A másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet helybenhagyta.

Határozatának indokolásában hangsúlyozta, hogy az alperes a kerítés létesítésével tilos önhatalmat nem

valósított meg; az alperes ugyanis nem terjeszkedett túl az ingatlannak az ingatlan-nyilvántartás szerinti

határvonalán, amelynek birtoklására a Ptk. 98. §-a alapján jogosult. A másodfokú bíróság rámutatott, hogy

a perben kizárólag az volt az eldöntendő kérdés, hogy az alperes a kerítés elhelyezésével birtokháborítást

valósított-e meg. Mivel a kerítés elhelyezésére jogosult volt, magatartásával a Ptk. 188. §-ának (1)

bekezdése szerinti birtokháborítást nem valósított meg, de a Ptk. 100. §-ában szabályozott szomszédjogot

sem sértette meg.

A jogerős ítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, amelyben azt kérte, hogy

„mindkét fokú bíróság ítéletét megváltoztatva, kereseti kérelmének helyt adva.... a Legfelsőbb Bíróság

kötelezze az alperest a birtokháborító módon emelt kerítés lebontására”. A jogszabálysértés okaként a

másodfokú bíróság iratellenes és téves ténymegállapítására, a Ptk. 100. §-a alkalmazásának hiányára, az

39

alperesi magatartás téves értelmezésére és saját törvényes érdekeinek figyelmen kívül hagyására

hivatkozott.

Az alperes a jogerős ítélet hatályban tartását kérte.

A felülvizsgálati kérelem nem alapos.

A perben nem volt vitás, hogy az alperes az ingatlan-nyilvántartási határon - annak teljes hosszában -

kerítést épített. A kerítés elhelyezése helyett a másodfokú bíróság által használt „áthelyezés” szó

használatával - az ítélet tartalmából következően - iratellenes megállapításra nem lehet következtetést

levonni. A felperesnek ezzel kapcsolatos felülvizsgálati támadása alaptalan.

Arra ugyanakkor helyesen hivatkozott a felperes, hogy a kerítés építésével is megvalósulhat a Ptk. 100.

§-ában szabályozott sérelem. A bíróság vizsgálta, hogy az alperes a kerítés építésével „szükségtelenül

zavarja-e a felperest”. A kerítés anyaga, elhelyezése, az ingatlan rendeltetésszerű használatát nem

befolyásolja. További kérdés az, hogy milyen gazdasági érdekek ütköznek, és a peres felek oldalán

jelentkező érdekek közül melyik jelentkezik nagyobb súllyal. A közvetlen átjárhatóság a felperesi

vendéglőhöz a felperes érdekkörébe tartozik, míg a strand üzemeléséhez fűződő biztonsági és

vagyonvédelmi szempontok az alperesi oldalon jelentkeznek. Az érdekek összevetésének eredményeként

az alperesi oldalon jelentkező szempontoknak van nagyobb jelentőségük. Így a kerítés építésével okozott

érdeksérelmet a bíróság helyesen mérte fel, és azt - az érdekegyensúly megteremtése érdekében -

helytállóan értékelte. A felperes így alaptalanul sérelmezte a 100. § értelmezését, és az általa kért

jogkövetkezmény alkalmazásának elmaradását.

Ehhez kapcsolódik a birtokháborítás kérdésében való álláspont is. Az alperes tulajdonosi jogosítványát

gyakorolta, amikor a telekhatáron kerítést épített. Önmagában az a körülmény, hogy a kerítés létesítésével

egy korábbi állapotot megváltoztatott, nem nyújt alapot a birtoksértés megállapításához (Ptk. 188. §). A

birtokhelyzet megváltoztatása a kerítés miatt abban testesült meg, hogy megszűnt a felperesi étteremhez

való szabad átjárás lehetősége. A felperesi étterem más módon is megközelíthető, az alperesi kerítés

építéséhez fontos érdek fűződik, ezért e tevékenységével birtokháborítást nem követett el.

A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése

alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv. I. 20.267/1997. sz.)

40

6.)

BH1982. 102.

Ha a címzett a számára megrendelés nélkül érkezett dolgot nem veszi felelős

őrizetbe, hanem azt a feladó értesítése és utasításának kikérése nélkül a

szállítólevélen alacsonyabb érték megjelölésével postára adja, a dolog

elveszésével felmerült kárt köteles megtéríteni [Ptk. 196. § (1) bek.].

A felperes 1 db keverőt szerződés nélkül szállított le, a műszert az alperes nem vette át, hanem a

felperesnek való visszajuttatás céljából postán címere feladta. Az első fokú bíróság a felperesnek a termék

ellenértéke iránt indított keresetét elutasította. Az ítélet indokolása szerint a felperes saját kockázatára

szállította az 1 db keverőt, és így az alperes jogszerűen küldte vissza a számára felesleges műszert. A

felperes megalapozatlanul követelte annak ellenértékét.

Az ítélet ellen a felperes fellebbezett, ebben előadta, hogy az alperes állítása szerint visszaküldött

műszer nem érkezett meg hozzá.

Az alperes a fellebbezési ellenkérelméhez csatolta az 1979. szeptember 3-án kelt levelének másolatát,

amely szerint közölte a felperessel a visszaszállítás tényét, idejét és csomagszállítólevél számát, a

feladóvevényt is mellékelte. Az alperes 1980. február 28-án tudakozvánnyal fordult a postához. A posta a

tudakozványra az ellenkérelem benyújtásáig sürgetés ellenére sem adott választ. Az első fokú eljárásban

a felperes nem említette azt, hogy a keverőkészülék nem érkezett vissza hozzá.

A fellebbezési eljárás során az alperes becsatolta a postai tudakozványra adott, 1980. június 4-én kelt

választ, amely szerint „a csomagot tévesen kézbesítettük, elveszettnek kell tekinteni. A feladót

szíveskedjék kártalanítani.”

A fellebbezés alapos.

A Ptk. 196. §-nak (1) bekezdése szerint az, aki a dolgot más érdekében anélkül tartja magánál, hogy arra

külön jogviszonynál fogva jogosult vagy köteles volna, a dolog őrizetéről a jogosult költségére és veszélyére

mindaddig köteles gondoskodni, amíg a dolgot át nem veszi (felelős őrzés). Ennek a jogszabályi

rendelkezésnek a gazdasági célja az, hogy a termék tulajdonosa rendelkezhessék a más személy birtokába

került dolog sorsa felöl és meghatározhassa, hogy azt a felelős őrzésre kötelezett kinek és milyen módon

adja tovább; így elkerülhető a felesleges fuvarozás is. Az alperes azonban a per tárgyát képező készüléket

nem vette felelős őrzésbe, hanem a postán a felperes címere - erre irányuló felhívás nélkül - elküldte. A

műszer viszont a felpereshez nem érkezett meg. Az alperes a fellebbezési eljárás során becsatolta a postai

tudakozvány eredeti példányát, amelyen a posta igazolta, hogy a készüléket elveszettnek kell tekinteni.

Az alperes az első fokú eljárásban becsatolta a műszer elküldésére vonatkozó feladóvevényt, amelyen a

felperest és címét helyesen jelölte meg. A szállítólevélen azonban a csomag bevallott értékeként nem a

műszer 3100 Ft ellenértékét, hanem csak 2000 Ft-ot tüntetett fel.

41

Annak következtében, hogy az alperes a műszert nem vette felelős őrzésbe, hanem a felperes

rendelkezésének bevárása nélkül önkényesen neki elküldte, továbbá a szállítólevélen bevallott értékként

helytelen összeget tüntetett fel, a műszer elveszéséből származó kár megtérítésére köteles.

Az ily módon viselt kár az alperesnek részben megtérül, ha a postától kártalanítást kér. Minthogy

azonban a postaszabályzat 90. §-a (2) bekezdésének b) pontja szerint csomag elveszése esetén

értéknyilvántartással felvett csomagnál legfeljebb a nyilvánított értéket téríti meg kárként a posta, az

alperes a meg nem térülő kárát maga okozta azzal, hogy a műszer ellenértékénél alacsonyabb értéket

vallott be. A maga okozta kárát pedig viselnie kell.

A fentiekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság az első fokú bíróság ítéletét a Pp. 235. §-nak (2) bekezdése

alapján megváltoztatta és az alperest a kereset értelmében marasztalta. (Legf. Bír. Gf. I. 30 498/1980. sz.)

42

7.)

BDT2017. 3747.

I. A több éven át, de szezonális jelleggel működő vendéglátóhely jogsértő

üzemeltetése nem minősül folyamatosan tanúsított jogsértő magatartásnak.

II. Nincs annak jogi akadálya, hogy valamely jog sérelme esetén a fél igényét

több jogcímen, egymással párhuzamosan érvényesítse.

III. Csak az a szükségtelen zavarás keletkeztet nem vagyoni kárpótlás vagy

sérelemdíj iránti igényt, ami egyben személyiségi jogot is sért.1

Alkalmazott jogszabályok: 2013. évi CLXXVII. tv. 8. §, 41. §; 1959. évi IV. tv. 75. §, 82. §, 100. §, 339. §,

355. §; 2013. évi V. tv. 2:43. §, 2:51. §, 2:52. §, 5:1. §, 5:23. §

[1] Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás szerint az alperes tulajdonában álló B., ... helyrajzi

számú, P. sétány elnevezésű ingatlan a platánsort és a hajóállomást köti össze, déli oldalán lakóépületekkel

határos. Az alperes 2013-ban a P. sétány egy részén borudvar megnevezéssel vendéglátásra szolgáló

területet alakított ki, azon 8 árusító pavilont helyezett el. A pavilonokat a hozzájuk tartozó 656 m2

területtel és rendezvényszervezésre további 200 m2 területtel a borudvar borászai bérlik, a pavilonokat

2013. június közepétől a nyári szezonokban vendéglátó üzletként működtetik, zeneszolgáltatást is

nyújtanak.

[2] A felperesek által használt ingatlanok a P. sétánnyal határosak, a XIV-XV. rendű felperes ... helyrajzi

számú ingatlana 11,5 m, a XI-XIII. és XVI. rendű felperesek ... helyrajzi számú ingatlana 8,8 m, a X. rendű

felperes ... helyrajzi számú ingatlana 12,3 m, a IX. rendű felperes ... helyrajzi számú ingatlana 32,8 m, a VII-

VIII. rendű felperesek ... helyrajzi számú ingatlana 61,9 m, az V-VI. rendű felperesek ... helyrajzi számú

ingatlana 110,1 m, a III-IV. rendű felperesek ... helyrajzi számú ingatlana 131,6 m, az I-II. rendű felperesek

... helyrajzi számú ingatlana 149 m távolságra van az árusító pavilonoktól. A P. sétányon lévő ingatlanaikat

a felperesek nyaralóként használják, a XV. rendű felperes kivételével, aki életvitelszerűen az ingatlanban

lakik.

[3] A borudvarban szolgáltatott zene, a vendégek hangoskodása, némelyikük kirívó viselkedése a

felpereseket zavarta. Ez a zavarás nagyobb mértékű volt 2013-ban, amikor a borozók nyitvatartása és a

zeneszolgáltatás is többször az éjszakába nyúlt, de 2014 és 2015 nyarán is előfordult 23 óra utáni

nyitvatartás és 22 óra utáni zeneszolgáltatás. Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a felpereseket a

borudvar megnyitása előtt is érték a terület üdülő jellegéből eredő zavaró hatások - ingatlanaiktól távolabb

vendéglátó egységek működtek, a B. parti területen időszakos rendezvények voltak -, azonban az

1 Megjelent: Bírósági Döntések Tára 2017/10/137.

43

ingatlanaik közelében elhelyezett nyolc borozó, az azzal járó vendégforgalommal, zeneszolgáltatással,

éjszakába nyúló nyitva tartással a korábbi állapotnál lényegesen nagyobb zavarást eredményezett.

[4] A felperesek elsődleges kereseti kérelmükben kérték megállapítani, a borudvar működtetésével az

alperes megsértette a pihenéshez, valamint a magánlakáshoz fűződő személyiségi jogukat, ezért, mint az

ingatlan tulajdonosát, kötelezze a bíróság az alperest a borudvar működésének megszüntetésére, valamint

minden felperesnek 2013., 2014. és 2015. évre szezononként 300 000 Ft, összesen 900 000 Ft nem vagyoni

kártérítés és késedelmi kamata megfizetésére. Másodlagos kereseti kérelmük arra irányult, állapítsa meg

a bíróság, hogy az alperes a borudvar működése során a felpereseket szükségtelenül zavarta, és tiltsa meg

a borudvarban történő zeneszolgáltatást, erős fényhatások alkalmazását, kötelezze továbbá az alperest a

borudvar 21 órai bezárására. Másodlagos keresetükben is kérték kötelezni az alperest az elsődleges

keresettel egyező összegű nem vagyoni kártérítés megfizetésére.

[5] Előadták, hogy az ingatlanaik közvetlen közelében létesített borudvarban szolgáltatott zene, illetve a

vendégek zajongása és magatartása olyan jellegű, ami nagymértékben zavarta az ingatlanaik

rendeltetésszerű használatát, illetve éjszakai órákban pihenésüket. Álláspontjuk szerint, bár a zavaró zaj-

és fényhatások előidézője nem az alperes, azonban az ingatlan tulajdonosaként, annak használata során a

használók által tanúsított magatartásokért helytállási kötelezettség terheli. Az alperes az eltűrt, meg nem

akadályozott zavarással megsértette a felperesek magánlakáshoz és pihenéshez fűződő személyiségi jogát,

a további jogsértés megakadályozásához a jogsértéstől való eltiltásként a borudvar megszüntetése

feltétlenül szükséges. Mivel a nyári időszakokban ingatlanaikat pihenés céljára a borudvar működésével

összefüggésben keletkező zajok és hatások miatt nem tudták használni, az őket ért hátrány

kompenzálására az alperes nem vagyoni kártérítés megfizetésére köteles.

[6] Arra az esetre, ha a személyhez fűződő jog megsértését a bíróság nem találja megállapíthatónak, arra

hivatkoztak, hogy az alperes tulajdonosként a felperes szomszédokat a lakókörnyezet jellegére, a borudvar

zavaró hatásaira figyelemmel szükségtelen mértékben zavarta, ami miatt indokolt a másodlagos

keresetben kért tilalom elrendelése, és a szükségtelen zavarással okozott nem vagyoni hátrányok

kompenzálására az alperes kártérítésre való kötelezése.

[7] Az alperes ellenkérelme a kereset elutasítására irányult. Arra hivatkozott, a borudvar pavilonjait

európai uniós turisztikai pályázat keretében létesítette, ezért 5 éves fenntartási kötelezettsége áll fenn,

annak teljesítésére kötött megállapodást a borudvar borászaival a létesítmények üzemeltetéséről. A

felperesek kiemelt üdülőövezetben vásárolták ingatlanaikat, ezért az üdülőövezetben szokásos átlagos

mértékű zavarással számolniuk kellett, ezt meghaladó mértékű zavarásuk nem valósult meg, pihenéshez,

magánlakáshoz fűződő személyiségi joguk nem sérült, nem vagyoni kártérítést sem követelhetnek.

[8] Az elsőfokú bíróság ítéletével megállapította, hogy az alperes azzal a magatartásával, hogy a B.

Borudvar 2013. május 8-i szerződés alapján a B. ... helyrajzi szám alatt üzemeltetett árusító pavilonok

működésekor nem akadályozta meg a 22 és 06 órai időszakban 2013. június 13-tól a nyári szezon végéig,

2014. és 2015. évben a szezonális üzemelés idején a vendéglátás során a zavaró mértékű zaj- és esetenként

fényhatással való működést, megsértette a X-XV. rendű felpereseknek a pihenéshez és magánlakás

sérthetetlenségéhez fűződő személyiségi jogát. E magatartástól az alperest a jövőre nézve eltiltotta

akként, hogy biztosítsa a mindenkori bérlők által is az alperes ingatlanának jogszerű, a szomszédjogi

szabályok betartására alkalmas rendeltetésszerű használatát. Kötelezte az alperest, hogy fizessen meg 15

napon belül a X-XV. rendű felpereseknek külön-külön 500 000-500 000 Ft kártérítést és felperesenként 300

000 Ft tőke után 2013. augusztus 1. napjától, 100 000 Ft tőke után 2014. augusztus 1-től, 100 000 Ft után

44

2015. augusztus 1-jétől a kifizetés napjáig járó, a késedelemmel érintett naptári félév első napján érvényes

jegybanki alapkamattal megegyező mértékű kamatát.

[9] Megállapította, hogy az alperes a fenti magatartásával az I-IX. és a XVI. rendű felperes szomszédait

szükségtelenül zavarta. E magatartástól az alperest a jövőre nézve eltiltotta azzal, hogy gondoskodjék

arról, hogy a borudvarban 18 és 22 óra között legfeljebb a szomszédok szükségtelen zavarását meg nem

valósító gépi- és élőzene szolgáltatása, fényhatások keltése történjék, 23 órakor a mindenkori bérlőivel

együttműködve gondoskodjék a pavilonok bezárásáról, a borudvar területén lévő személyek távozásáról,

22 és 23 óra közötti időszakban zeneszolgáltatás és ezzel járó fényhatások beszüntetésére tegyen

intézkedést. Kötelezte az alperest, hogy fizessen meg az V-VIII. rendű felpereseknek külön-külön 200 000

Ft kártérítést és 100 000 Ft tőke után 2013. augusztus 1-től, 50 000 Ft után 2014. augusztus 1-től, 50 000

Ft után 2015. augusztus 1-jétől a kifizetésig járó, a késedelemmel érintett naptári félév első napján

érvényes jegybanki alapkamattal megegyező mértékű kamatát. Kötelezte az I-IV. és a IX. rendű

felpereseket, fizessenek meg az államnak 33 000-33 000 Ft eljárási illetéket, az ezt meghaladó illetéket az

állam viseli. Kötelezte az alperest, hogy fizessen meg 15 nap alatt a X-XV. rendű felpereseknek, mint

egyetemleges jogosultaknak 250 000 Ft perköltséget.

[10] Az elsőfokú bíróság a 82. sorszámú kiegészítő ítélettel a határozatát kiegészítette azzal a

rendelkezéssel, hogy a 77. számú ítélet rendelkezéseit meghaladóan a felperesek keresetét elutasítja.

[11] Az ítélet indokolásában a bíróság rögzítette, a perben érvényesített igényekre a Polgári

Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: 1959-es Ptk.) rendelkezéseit kell alkalmazni.

Az 1959-es Ptk. 75. § (1) bekezdése és 82. §-a védi a felperesek pihenéshez és magánlakáshoz való

személyhez fűződő jogát, 100. §-a pedig tiltja, hogy a tulajdonos a szomszédait szükségtelenül zavarja.

Megállapította, hogy az alperes, mint az ingatlan tulajdonosa köteles biztosítani az általa kiválasztott és

vele szerződést kötő használók tartózkodását minden olyan magatartástól, amellyel a szomszédait

szükségtelenül zavarná, és az ilyen magatartásért helytállni tartozik. Megállapította, hogy a borudvar

pavilonjaihoz legközelebb eső ingatlanokat használó X-XV. rendű felperesek pihenéshez és magánlakáshoz

fűződő személyiségi jogát az alperes megsértette, mert a borudvar működése az ott megjelenő alkoholos

italt fogyasztó, felszabadult, esetenként obszcén módon viselkedő vendégek magatartása, az élőzene-

szolgáltatás, az egyéb zenés programok alkalmasak voltak arra, hogy komolyan megzavarják e felperesek

éjszakai pihenését, megakadályozva a lakásukban folytatott életvitel belátásuk szerinti kialakítását. A

személyiségi jogsértés következtében e felpereseket ért nem vagyoni hátrány kompenzálására a 2013.

évre 300 000 Ft, a 2014. és 2015. évekre 100 000-100 000 Ft nem vagyoni kártérítést tartott szükségesnek,

az 1959-es Ptk. 84. § (1) bekezdés e) pontja, 339. § (1) bekezdése és 355. § (4) bekezdése alapján. A további

jogsértéstől való eltiltás érdekében a borudvar megszüntetését nem tartotta indokoltnak, ehelyett arra

kötelezte az alperest, működjön közre abban, hogy a bérlők az ingatlanát a szomszédjogi szabályok

betartásával használják.

[12] A borudvartól távolabb elhelyezkedő ingatlanokat használó I-IX. rendű felperesek és a perbeli

időszakban az ingatlanát nem használó XVI. rendű felperes tekintetében a magánlakáshoz és pihenéshez

fűződő személyiségi jog megsértését a zavaró hatások következtében nem állapította meg, ezért

vonatkozásukban az elsődleges keresetet elutasította. A személyiségi jog sérelmével nem járó zavarást

azonban szomszédjogi jogsértésnek értékelte, megállapította, hogy az alperes e felpereseket

szükségtelenül zavarta, amitől úgy tiltotta el, hogy kötelezte annak biztosítására, a pavilonokat 23 órakor

zárják be, a zeneszolgáltatásra és fényhatásokra 22 óráig a szomszédok szükségtelen zavarását meg nem

45

valósító módon kerüljön sor, 22 óra után pedig ezt a tevékenységet megtiltotta. Megállapította, hogy a

szükségtelen zavarással az V-VIII. rendű alpereseket olyan hátrány érte, amelynek kompenzálására a 2013.

évre személyenként 100 000 Ft, a 2014. és 2015. évekre személyenként 50 000 Ft nem vagyoni kártérítés

szükséges, aminek a megfizetésére kötelezte az alperest. Megállapította, hogy a IX. és XVI. rendű

felperesek nem bizonyították, hogy őket kár érte, ezért az ő vonatkozásukban, valamint az I-IV. rendű

felperesek tekintetében a nem vagyoni kártérítés iránti keresetet teljesen elutasította.

[13] A 82. sorszámú ítélettel kiegészített 77. sorszámú elsőfokú ítélet ellen mindkét fél fellebbezett.

[14] A felperesek fellebbezésükben a kiegészített elsőfokú ítélet részbeni megváltoztatását és

elsősorban valamennyi felperes tekintetében az elsődleges kereset maradéktalan teljesítését kérték,

másodsorban azon felperesek tekintetében, akik személyhez fűződő jogának megsértését a bíróság nem

állapítja meg, a másodlagos kereset maradéktalan teljesítését.

[15] Az alperes fellebbezése az elsőfokú ítélet részbeni megváltoztatására és a kereset teljes

elutasítására irányult. Másodlagosan a felperesek javára megítélt nem vagyoni kártérítés jelentős

mérséklését kérte. Felvetette továbbá az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezésének indokoltságát az

elsőfokú eljárás lényeges szabályainak megsértése, illetve megalapozatlanság miatt. A fellebbezési

tárgyaláson úgy nyilatkozott, a kiegészítő ítélet ellen előterjesztett fellebbezését fellebbezési

ellenkérelemként tartja fenn, annak megfelelően a keresetet elutasító ítéleti rendelkezések

helybenhagyását kérte.

[16] A felperesek fellebbezésüket arra alapították, hogy az elsőfokú bíróság által helyesen megállapított

tényállásból azt a következtetést kell levonni, hogy az alperes a borudvar működtetése során valamennyi

felperes magánlakáshoz és pihenéshez fűződő személyiségi jogát megsértette, a jogsértéstől eltiltás

körében szükséges az alperes kötelezése a borudvar jelenlegi helyszínen történő megszüntetésére, de

legalább arra, hogy biztosítsa a borudvar 21 órai bezárását és azt, hogy ott zeneszolgáltatásra, erős

fényhatások alkalmazására egyáltalán ne kerüljön sor. Kiemelte, a felperesek személyhez fűződő joga

abszolút hatályú, nem korlátozható az éjszakai pihenés időszakára, annak valamennyi napszakban

érvényesülnie kell. Álláspontja szerint az alperes már azzal megsértette a felperesek személyhez fűződő

jogait, hogy az adott helyszínen alakította ki és működtette a borudvart. A nem vagyoni kártérítés körében

arra hivatkozott, nem csak 2013-ban, de az azt követő két évben is olyan jelentős hátrányokat szenvedtek

a felperesek a személyiségi jogsértést is megvalósító szükségtelen zavarás folytán, amelynek

kompenzálására mindhárom évre évenként 300 000 Ft nem vagyoni kártérítés szükséges.

[17] Az alperes az ítélet hatályon kívül helyezését arra hivatkozással kérte, hogy az elsőfokú bíróság a

felperesek keresetét csak részben teljesítette, ennek ellenére ítélete elutasító rendelkezést nem

tartalmazott. Sérelmezte, hogy a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.)

3. § (3) bekezdése szerinti tájékoztatási kötelezettségét az elsőfokú bíróság elmulasztotta. Sérelmezte azt

is, hogy a bíróság a helyszíni szemle iránti bizonyítási indítványát nem teljesítette, aminek pótlására is

indokoltnak tartotta az ítélet hatályon kívül helyezését és a tárgyalás megismétlését.

[18] A kereset teljes elutasítása iránti kérelmének alátámasztására elsősorban arra hivatkozott,

amennyiben a borudvar bérlői azt nem rendeltetésének és a szerződésnek megfelelően használták, az

abból eredő igény a bérlővel szemben érvényesíthető, a tulajdonos alperes felelőssége nem állapítható

meg. Ezt támasztja alá a bérleti szerződés 6. pontja is, amely szerint a borudvart üzemeltető borászok a

műsorok szervezéséért teljes körű felelősséget vállaltak. Az alperes álláspontja szerint az elsőfokú bíróság

46

a bizonyítékok téves mérlegelésével, ezen túl a szomszédok érdekeinek helytelen összemérésével vonta le

azt a következtetést, a borudvar üzemeltetése a felpereseket szükségtelenül zavarta, a X-XV. rendű

felpereseket pedig olyan mértékben, hogy az a magánlakáshoz és pihenéshez fűződő személyiségi joguk

sérelmével járt. A nem vagyoni kártérítés tekintetében arra is hivatkozott, az elsőfokú bíróság nem

értékelte kellő súllyal, hogy a felperesek a perbeli ingatlanokat nem életvitelszerű ott tartózkodásra,

hanem nyáron, alkalomszerűen nyaralás céljából használták, és nem is tárta fel, hogy az egyes felpereseket

konkrétan milyen időszakokban és milyen módon zavarta szükségtelenül a borudvar működése.

Hivatkozott arra is, a felperesek kárenyhítési kötelezettségüket is megszegték akkor, amikor közigazgatási

eljárásban nem kerestek jogvédelmet, hanem a felperessel szembeni keresetindítást választották.

[19] A felperesek fellebbezése nem alapos, az alperes fellebbezése kisebb részben alapos.

[20] A másodfokú bíróság az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezésére nem látott indokot, mert az

elsőfokú bíróság lényeges eljárási szabályt nem sértett, a tényállás megállapításához szükséges bizonyítást

lefolytatta, az alperes tehát alaptalanul kérte az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését. Téves az

alperesnek az a hivatkozása, amely szerint az ítéleti döntés nem terjedt ki a perben érvényesített

valamennyi kérelemre. Az elsőfokú bíróság ugyanis a 77. sorszámú ítéletét 82. sorszám alatt kiegészítette

azzal, hogy a nem teljesített részében a keresetet elutasította, a kiegészített ítéletből kitűnően érdemi

döntése a Pp. 213. § (1) bekezdésének megfelelően a perben érvényesített valamennyi kereseti kérelemre

kiterjedt. Az alperes arra is alaptalanul hivatkozott, hogy az elsőfokú bíróság nem tett eleget a Pp. 3. § (3)

bekezdésében írt tájékoztatási kötelezettségének. Az 1/2009. (VI. 21.) PK vélemény szerinti tartalommal

és időben a felek részére egyediesítve nyújtott tájékoztatással biztosította, hogy bizonyítási indítványaikat

a jóhiszemű és célszerű pervitel követelményeinek megfelelően előterjeszthessék (ezt igazolja például a

63., 65. és a 73. sorszámú végzések tartalma). Az elsőfokú bíróság a felek által indítványozott bizonyítást

túlnyomó részében lefolytatta, ítéletének indokolásában helytállóan adott számot arról is, hogy az alperes

részéről felajánlott további bizonyítást miért mellőzte. Az alperes fellebbezésében alaptalanul hivatkozott

arra, hogy a peres felek ingatlanainak helyszínen történő szemléje nélkül a perben lényeges körülményeket

nem lehetett volna megállapítani. Ezzel szemben az elsőfokú bíróság megalapozottan hivatkozott arra,

hogy az ügyben kirendelt szakértő a helyszínt közvetlenül megvizsgálta, aminek eredményéről

szakvéleményében számot adott, helyszínrajzot készített, ezért a bíróság által tartott helyszíni szemle nem

volt szükséges a releváns tények megállapításához.

[21] Az elsőfokú bíróság az ítéleti tényállást helyesen állapította meg, de az abból levont jogi

következtetésekkel és ezért az érdemi döntéssel a másodfokú bíróság csak részben értett egyet.

[22] Az elsőfokú bíróság helyesen idézte a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a

továbbiakban: Ptk.) hatálybalépésével összefüggő átmeneti és felhatalmazó rendelkezésekről szóló 2013.

évi CLXXVII. törvény (a továbbiakban: Ptké.) irányadó 1. §-át, 8. §-át és 41. §-át, de a másodfokú bíróság

nem értett egyet azzal a következtetésével, hogy a perben érvényesített igények elbírálásakor csak az

1959-es Ptk. rendelkezéseit kell alkalmazni. Az elsődleges keresetben érvényesített személyiségi jogi

igényre a Ptké. 8. § (2) bekezdésének fő szabálya szerint a jogsértés idején hatályos jogszabályi

rendelkezéseket kell alkalmazni, ez alól annyiban van helye kivételnek, ha a folyamatosan tanúsított

jogsértő magatartás a Ptk. hatálybalépése előtt megkezdődött. A felperesek által jogsértőként megjelölt

magatartás a borudvar 2013. június közepétől augusztus végéig terjedő üzemeltetése, a 2014. évi nyári

szezonban és a 2015. évi úgyszintén nyári szezonban történő üzemeltetése volt. A jogsértő magatartás

valóban a Ptk. hatálybalépése előtt kezdődött meg 2013 júniusában, de annak tanúsítására nem

47

folyamatosan került sor, mert ezt a minősítést a borudvar szezonális működése, az, hogy a nyári szezon

végétől a következő év nyári szezonjának kezdetéig zárva tartott, kizárta. Ebből pedig az következik, hogy

a 2013. évi magatartások kapcsán az 1959-es Ptk., míg a 2014. és 2015. évi működéssel kapcsolatban a

2014. március 15-én hatályba lépett Ptk. rendelkezéseit kellett alkalmazni a megsértett személyhez fűződő

jogok alapján érvényesíthető polgári jogi igényekre.

[23] A felperesek másodlagos keresetükben tulajdonjogból eredő szomszédjogi igényt érvényesítettek,

amelyet az elsődleges keresetben meghatározott jogsértő magatartással azonos tényekre alapítottak,

ezért a Ptk. hatálybalépését megelőzően, a 2013. évi nyári szezonban tanúsított magatartás kapcsán a

Ptké. 41. §-a alapján az 1959-es Ptk., míg a 2014. és 2015. évi nyári szezonokban állított szükségtelen

zavarás vonatkozásában a Ptk. rendelkezéseit kellett alkalmazni. Minderre figyelemmel a 2013. évben

érvényesített igényre valóban az elsőfokú bíróság által felhívott 1959-es Ptk. 75. § (1) bekezdését, 82. §-

át, 84. § (1) bekezdését, illetve 100. §-át kellett alkalmazni, de a 2014. és 2015. évi szezonális működésre

alapított igényekre a Ptk. egyébként hasonló rendelkezéseket tartalmazó alábbi rendelkezései az

irányadók. A Ptk. 2:42. § (1) és (2) bekezdése szerint mindenkinek joga van ahhoz, hogy törvényes, mások

jogainak korlátai között személyiségét, különösen a magán- és családi élet, az otthon, a másokkal való -

bármilyen módon, illetve eszközzel történő - kapcsolattartás és a jó hírnév tiszteletben tartásához való

jogát szabadon érvényesíthesse, és hogy abban őt senki ne gátolja. Az emberi méltóságot és az abból

fakadó személyiségi jogokat mindenki köteles tiszteletben tartani. A személyiségi jogok e törvény védelme

alatt állnak.

[24] A Ptk. 2:43. § b) pontja szerint a személyiségi jogok sérelmét jelenti különösen a személyes

szabadság, a magánélet, a magánlakás megsértése. A Ptk. 2:51. § (1) bekezdés a) és b) pontja szerint, akit

személyiségi jogában megsértenek, a jogsértés ténye alapján - az elévülési időn belül - az eset

körülményeihez képest követelheti a jogsértés megtörténtének bírósági megállapítását; a jogsértés

abbahagyását és a jogsértő eltiltását a további jogsértéstől. A Ptk. 2:52. §-a kimondja, akit személyiségi

jogában megsértenek, sérelemdíjat követelhet az őt ért nem vagyoni sérelemért. A másodlagos kereset

elbírálása során irányadó a Ptk. 5:23. §-a, amely a dolog használatának általános magánjogi korlátjaként

rendelkezik arról, hogy a tulajdonos a dolog használata során köteles tartózkodni minden olyan

magatartástól, amellyel másokat, különösen a szomszédokat szükségtelenül zavarná, vagy amellyel jogaik

gyakorlását veszélyeztetné.

[25] A másodfokú bíróság ezért az elsőfokú ítéletet a Ptk. fenti - az 1959-es Ptk. irányadó

rendelkezéseitől jelentősen el nem térő - szabályaira is figyelemmel bírálta felül. Mivel a Ptk. alapján a

személyiségi jog megsértésének szankciója nem vagyoni kártérítés helyett a pénzösszegben

meghatározott sérelemdíj, a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét pontosította is azzal, hogy

mellőzte a rendelkező részben szükségtelenül meghatározott kártérítés jogcím feltüntetését, mert az ítélet

Pp. 220. § (1) bekezdés d) pontja szerinti rendelkező részének a marasztalási összeget kell tartalmaznia, a

Pp. 221. § (1) bekezdése szerint az indokolásban kell számot adni a kötelezés jogalapjáról.

[26] Az alperes fellebbezésében alaptalanul hivatkozott arra, hogy vele szemben a keresetben írt igények

nem érvényesíthetők. Az elsőfokú bíróság helytálló, a kialakult ítélkezési gyakorlatnak megfelelő

következtetést vont le arra, hogy a tulajdonos alperes jogsértését meg kell állapítani azon a címen, hogy

eltűrte az ingatlanán lévő borozóknak az egyes felpereseket szükségtelenül zavaró működését. Az alperes

jogsértő magatartása a pavilonok üzemeltetőinek tevékenységéhez képest egy passzív, de önálló

magatartás, amire figyelemmel tulajdonosként felelős a vele szerződő használóknak az ingatlan

48

használatával kapcsolatos jogsértéséért. Az a perben nem volt vitás, hogy a borudvar borászai a borudvar

területét és létesítményeit bérleti jogviszony alapján hasznosítják. Az, hogy az erről szóló megállapodás

6.4. pontja szerint 200 m2 területet rendezvényeikre igénybe vehetnek, ott mobil színpadot helyezhetnek

el azzal a feltétellel, hogy a műsorok szervezéséért teljes körű felelősséget vállalnak, a bérbeadó és a bérlők

egymás közti jogviszonyában irányadó, és nem lehet úgy értelmezni, hogy a tulajdonos nem köteles

biztosítani a vele szerződést kötő használók tartózkodását a szomszédait szükségtelenül zavaró

magatartástól. Ha pedig ezt elmulasztja, a sérelmet szenvedő fél jogosult igényét a tulajdonossal szemben

is érvényesíteni. A felperesek alperessel szembeni igényérvényesítését megalapozzák a már hivatkozott

1959-es Ptk. 100. §-án és a Ptk. 5:23. §-án túl az 1959-es Ptk. 187. §-ának és a Ptk. 5:1. § (2) bekezdésének

szabályai is. Az alperes perbeli legitimációja ezért ingatlantulajdonosi minőségéből levezethető. A

másodfokú bíróság e körben arra utal még, a per adatai szerint az alperesnek a felperesek sérelmeiről

tudomása volt, és bérbeadóként az 1959-es Ptk. 425. § (2) bekezdése és a Ptk. 6:333. §-a alapján joga volt

ellenőrizni a bérlők használatát, követelni a rendeltetésellenes vagy szerződésellenes használat

megszüntetését, módja volt tehát a jogsértés elhárítására.

[27] Az elsődleges kereset kapcsán a másodfokú bíróság rögzíti, hogy a magánlakáshoz való jog

vonatkozásában magánlakásnak nem csak a lakóhelyül szolgáló lakás minősül, hanem minden helyiség,

ami az emberek tartózkodási helyének funkcióját tölti be - például a lakókocsi vagy sátor is -, ezért a

nyaralóként használt lakóház vagy hétvégi ház is annak minősül, amíg az arra jogosult ott tartózkodik. Ezért

az eljárt bíróságoknak érdemben kellett vizsgálniuk, hogy a XV. rendű felperes által lakásként, a többi

felperes által nyaralóként használt ingatlanok vonatkozásában a magánlakáshoz fűződő személyiségi jog,

illetve a szomszédjog sérelme megvalósult-e, a borudvar működtetése a zavartalan, háborítatlan

ingatlanhasználatot sértette-e.

[28] A magánlakás háborítatlan használatát a jog sokrétűen, a büntetőjog és a szabálysértési jog

eszközével, ezen túl a polgári jogban a birtokvédelem és a szomszédjogi igényérvényesítés szabályaival is

védi. Annak sincs azonban akadálya, hogy a személyiségi jogvédelmet a fentiekkel párhuzamosan

érvényesítse az érdekelt fél (EBD2013. P.18.). A felperesek az őket szükségtelenül zavaró működést

egyrészt magánlakáshoz, pihenéshez fűződő személyiségi jogukat, másrészt a szomszédjogot sértő

magatartásként jelölték meg. A két jogcím közötti kapcsolatot a perbeli esetben alátámasztja az is, hogy a

felperesek mind az elsődleges, mind a másodlagos keresetük kapcsán gyakorlatilag ugyanazon

körülményekre, a szomszédságukban elhelyezkedő vendéglátóhelyek működéséből fakadó zavaró

hatásokra hivatkoztak, egyaránt tettek személyiségi jogi alapú és szomszédjogi vonatkozású

tényelőadásokat.

[29] A magánlakás sérthetetlenségéhez és a pihenéshez fűződő jog a természetes személy

magánszféráját, magánéletének zavartalanságát, az ennek keretében kialakított életvitelét védi. A

személyhez fűződő jogok úgynevezett abszolút szerkezetű jogok, amelyek harmadik személy zavaró, sértő

megnyilvánulásaival szemben biztosítanak védelmet oly módon, hogy a kívülálló számára mindezen - nem

nevesített - magatartásoktól való tartózkodás kötelezettségét írják elő, és annak megsértéséhez az 1959-

es Ptk. 84. § (1) bekezdésében, illetve a Ptk. 2:51. §-ában és 2:52. §-ában foglalt jogkövetkezményeket

fűzik. A személyiségvédelem általánossága mellett is bizonyos esetekben más jog a személyhez fűződő

jogok gyakorlását korlátozhatja vagy akadályozhatja, és a személyiségi jogokba történő beavatkozás vagy

zavarás arányosságának és szükséges voltának a vizsgálatával dönthető el, hogy személyiségi jogsértés

bekövetkezett-e, illetve milyen tűrési kötelezettség áll fenn a sérelmet szenvedő részéről. Ennek

megítélése során az elsőfokú bíróság széles körű bizonyítást folytatott le, az érintett ingatlanok, azon belül

49

a pavilonok egymáshoz viszonyított elhelyezkedése, a felperesek személyes előadása, a tanúvallomások

és a rendelkezésre álló fényképek, videofelvételek alapján vizsgálta az alperesi ingatlanon folyó

tevékenységnek a felperesekre gyakorolt hatását, az abból eredő sérelem jellegét és súlyát.

[30] Az tényként állapítható meg, hogy a perbeli épületeket használó felpereseket a korábbi állapothoz

képest - ingatlanuk előtt a füves B. part, illetve azzal párhuzamos sétány helyezkedett el - a nyolc árusító

pavilonnal a sétányon kialakított borudvar zavarja, hiszen a vendégek odaérkezésének, eltávozásának, ott

tartózkodásának zaja, a zeneszolgáltatás hanghatása csak a borudvar működésével merült fel.

[31] Ezt a zavarást azonban az indokolt mértékben tűrni tartoznak. A felek érdekeinek összemérésekor

jelentősége van annak, hogy kiemelt üdülőövezetben, B. strandja mellett a szórakozó emberek zajával

számolniuk kell, ezért önmagában a borozó pavilonok adott helyen és módon való létesítésének ténye a

felperesek vélekedésével szemben nem valósított meg szükségtelen zavarást. Ezt nem befolyásolja az sem,

hogy a felperesek ingatlanainak megvásárlásakor a környék csendesebb, nyugalmasabb volt. Téves ugyanis

az a felperesi álláspont, amely szerint a személyiségi jogok olyan abszolút hatályú, feltétlen érvényesülést

kívánó jogok, amelyek semmilyen módon nem korlátozhatók.

[32] Abból, hogy az érintett települési környezet kiemelt üdülőterület jellegű, az is következik, hogy az

ingatlant használó felperesek nyugalma nagy súllyal esik latba a felek érdekeinek összemérésekor, de

ugyanígy az is, hogy a B. partra látogatók vendéglátás iránti igénye teljesíthető legyen a tulajdonos alperes,

illetve a borudvart üzemeltetők vállalkozáshoz fűződő jogának gyakorlásával. Ezért az, hogy a sétány

közterületen nyolc pavilonban vendéglátóhelyek kialakítása valósult meg a parti területek fejlesztéseként,

olyan zavarással jár, amit a szomszédos ingatlanok használóinak el kell tűrniük; mert az ingatlanaik a

városközpontban, sokak által látogatott B. parti közterülettel határosak. Idetartozik a kora esti

vendégforgalom vagy zeneszolgáltatás zavaró hatása, ami ezért sem személyiségi jogot, sem

szomszédjogot nem sértett.

[33] Ami szükségtelen mérték, az a késő esti, éjszakai órákban a vendégek szórakoztatására nyújtott

olyan zeneszolgáltatás, illetve olyan éjszakai nyitvatartás, ami alkalmas arra, hogy a borudvarral

közvetlenül szomszédos ingatlanok használóinak nyugalmát lényegesen megzavarja. Ebbe a körbe tartozik

az a magatartás is, hogy a késő esti, éjszakai órákban a borudvar vendégei a társadalmi együttélés

szabályait be nem tartva a borozók közvetlen közelében lévő ingatlanokhoz akadálytalanul odamehetnek,

ott zajonghatnak, vagy akár szükségüket ott végzik el.

[34] Az éjjeli időszak még a B. parti üdülőterületen is olyannak minősül, amikor a borudvar

hatásterületén lévő ingatlanokban lakók, nyaralók az általános élettapasztalat szerint pihennek, alszanak.

Ezért a 23 óra utáni éjszakai vendéglátás és a 22 óra utáni késő esti zeneszolgáltatás és a vendégek

ingatlanukhoz jutása már szükségtelenül és indokolatlan mértékben zavarja a X-XV. rendű felpereseket.

[35] Ez a zavarás Magyarország Alaptörvénye (a továbbiakban: Alaptörvény) VI. cikk (1) bekezdésében,

az 1959-es Ptk. 82. §-ában és a Ptk. 2:43. § b) pontjában védett magánlakáshoz fűződő személyiségi

jogukat, az ott kialakított életvitel keretei között a pihenéshez fűződő - külön nem nevesített, de a jog és

az ítélkezési gyakorlat által is védett - személyiségi jogukat azért sérti, mert a magánlakásnak minősülő zárt

térben akadályozta és zavarta, hogy a X-XV. rendű felperesek a saját maguk által meghatározott életmód

szerint éljenek a jogaikkal.

[36] A felperesek személyes előadását, a nyaralókat használó családtagjaik és szomszédaik

tanúvallomását a borudvar borászai, az őrök, illetve további két szomszéd tanúvallomásával együtt

50

értékelve, alappal vonta le azt a következtetést az elsőfokú bíróság, hogy 2013-ban az éjfél után is tartó

zeneszolgáltatás és nyitvatartás, 2014. és 2015. évben a 22 óra utáni zeneszolgáltatás és a 23 óra utáni

nyitvatartás olyan zajjal és egyéb hatással járt, ami egyes felperesek ingatlanhasználatát lényegesen és

szükségtelenül zavarta. Ez a pavilonok közelsége miatt a X-XV. rendű felperesek tulajdonában lévő

ingatlanok lakóházai és nyaralóépületei tekintetében alkalmas volt arra, hogy a magánlakáshoz és

pihenéshez fűződő jogát sértse azoknak, akik az adott időben zavartalanul kívánták volna az ingatlanokat

használni.

[37] Az elsőfokú bíróság tehát a perben rendelkezésre álló adatok egybevetésével és azok

mérlegelésével jutott arra a következtetésre, hogy az alperes ingatlanán üzemeltetett nyolc

vendéglátóipari egység által keltett zajhatás, az egyes vendégek viselkedéséből eredő zavarás meghaladta

azt a mértéket, amely a szomszédjogi szabályokon keresztül érvényesülő magánlakáshoz és pihenéshez

fűződő személyiségi jog megsértésének megállapítását megalapozza a vendéglátó pavilonok közvetlen

szomszédságában elhelyezkedő ingatlanokat használó X-XV. rendű felperesek vonatkozásában.

[38] Mivel ezen ingatlanok a pavilonoktól 8,8-12,3 m távolságra vannak, az elsőfokú bíróság a feltárt

adatok alapján helyesen és a logika szabályainak megfelelően jutott erre a következtetésre, amit az alperes

alaptalanul kifogásolt. A jogsértő magatartások megjelölését az ítélet rendelkező részében a másodfokú

bíróság azonban kiegészítette, hogy abban a vendégek alappal sérelmezett és az alperes által

megakadályozható viselkedés is szerepeljen.

[39] A perbeli időszakban a XVI. rendű felperes a per adatai és személyes nyilatkozata szerint nem járt a

nyaralóban, ezért - függetlenül attól, hogy az ingatlannak tulajdonosa - a pihenéshez és magánlakáshoz

fűződő személyiségi joga nem sérülhetett.

[40] A felperesek álláspontjával szemben ugyanakkor az I-IX. rendű felperesek által használt ingatlanok

tekintetében az, hogy a borudvar működéséből eredő zavarás a szükséges mértéket meghaladja, a

rendelkezésre álló bizonyítékok alapján nem volt megállapítható, hiszen ezek az ingatlanok a vendéglátó

pavilonoktól lényegesen nagyobb távolságra vannak, ami miatt a borudvarban szolgáltatott zene, a

vendégek zaja, illetve mozgása miatt ők az üdülőhelyen szokásos mértéket meghaladó vendéglátásból

eredő zavaró hatásnak nincsenek kitéve. A másodfokú bíróság kihangsúlyozza, hogy a pihenéshez és a

magánlakáshoz fűződő személyiségi jogsértés objektív jellegű, az I-IX. rendű felpereseknek tehát azt kellett

bizonyítania, hogy a magánlakásukban a zavarás már olyan mértékű, ami ott a pihenésüket, az általuk

megválasztott életvitelt zavarja, illetve akadályozza. Mivel a felperesek úgy nyilatkoztak, nem hivatkoznak

arra, hogy a vendéglátásból eredő zajhatás adott övezetre jogszabály által meghatározott határértéket

meghaladja, arra alappal következtetett az elsőfokú bíróság, hogy a határértéken belüli zajhatás a

borudvartól 32,8-149 m távolságban elhelyezkedő ingatlanok tekintetében szükségtelen zavaráson

keresztül megvalósuló személyiségi jogsértést nem okozott.

[41] A borudvartól távolabb elhelyezkedő ingatlanok használói tekintetében a működés fenti jellemzői

már nem jelentenek tűrési kötelezettséget meghaladó mértékű, tehát szükségtelen zavarást, ezért ilyen

magatartással okozott személyiségi jogsértés sem valósulhatott meg a sérelmükre. E felperesi

ingatlanoknak az alperesi ingatlanon létesített pavilonoktól való távolsága, az építmények elhelyezkedése

miatt nem keletkezhetett sem a zeneszolgáltatás, sem a vendégforgalom kapcsán olyan közvetlen zavarás,

ami az I-IX. rendű felperesek jogos érdekeit sértette, mert a borudvar működéséből eredő hatásokat az

érdekek összemérésének eredményeként már kötelesek eltűrni, ezért az alperes szomszédjogot sértő

magatartására alapított igényeiket sem találta megalapozottnak a másodfokú bíróság.

51

[42] A fenti indokok alapján az I-IX. rendű és a XVI. rendű felperesek mind elődleges, mind másodlagos

keresete teljesen alaptalan volt.

[43] Utal a másodfokú bíróság arra is, hogy a szükségtelen zavarás megállapítása iránti másodlagos

kereset előterjesztésének a Pp. 123. §-a szerinti előfeltételei nem is álltak fenn, hiszen a felperesek

teljesítést - a zavaró magatartástól való eltiltást és kártérítést - követelhettek és követeltek is, ami a

megállapításra irányuló egyéb kereseti kérelem teljesítését kizárta. A szükségtelen zavarás hiányában

azonban az eltiltásra és a kártérítésre irányuló másodlagos kereset sem volt teljesíthető.

[44] A nem vagyoni kártérítés kapcsán a másodfokú bíróság azt is rögzíti, hogy a szükségtelen zavarás

hátrányként jelentkezik ugyan az elszenvedője részéről, de szankcióját, jogkövetkezményét a jogsértés

jellege határozza meg. A nem vagyoni kártérítés - illetve a sérelemdíj - a személyiségi jogok megsértéséért

való felelősség alakzata, amelynek körében a jogellenesség a személyiségi jog megsértésében áll. Ezért

csak az a szükségtelen zavarás keletkeztethet nem vagyoni kárpótlás vagy sérelemdíj iránti igényt, ami

egyben személyiségi jogot is sért. Miután az elsőfokú bíróság azt állapította meg, a borudvar működése

nem sértette az I-IX. rendű felperesek személyiségi jogát, az V-VIII. rendű felperesek javára nem vagyoni

kártérítést már ebből az okból sem állapíthatott volna meg.

[45] Mivel a X-XV. rendű felperesek tekintetében volt személyiségi jogsértés, ők az 1959-es Ptk. 84. § (1)

bekezdés b) pontja, illetve a Ptk. 2:51. § (1) bekezdés b) pontja alapján a jogsértés objektív szankciójaként

alappal követelhették a jogsértés abbahagyását és a jogsértő eltiltását a további jogsértéstől. E körben

tevőleges magatartásként a borudvar adott helyen való működésének megszüntetésére kérték kötelezni

az alperest fellebbezésükben is. E kérelem keretei között azonban a bíróságnak kell meghatározni azt az

alperesi magatartást, amely alkalmas arra, hogy a sértettek folyamatosan fennálló személyiségi jogsértését

orvosolja. Nem tévedett az elsőfokú bíróság, amikor úgy ítélte meg, a borudvar működésének

megszüntetése nem szükséges a megállapított személyiségi jogsértés orvoslására, figyelemmel arra is,

hogy az alperes jogsértő magatartását a felperesek álláspontjától eltérően nem a borudvar adott helyen

és módon történő létesítésében, hanem a késő esti és éjszakai órákban történő zeneszolgáltatásnak,

nyitvatartásnak és a vendégek felperesi ingatlanokhoz történő szabad odajutásának eltűrésében

állapította meg. Azzal azonban nem értett egyet a másodfokú bíróság, hogy az alperes kötelezése arra,

biztosítsa a mindenkori bérlők által is az alperes ingatlanának jogszerű, a szomszédjogi szabályok

betartására alkalmas rendeltetésszerű használatát, végrehajtható módon kellően biztosítja a jogsértés

abbahagyását és jövőbeli elkerülését. Az adott szankció alkalmazásakor ugyanis mindehhez szükséges

végrehajtható módon határozottan megjelölni azt a magatartást, amitől a bíróság a jogsértőt eltiltja,

illetve, amire a jövőbeni jogsértés kizárása érdekében őt kötelezi. Ezért a másodfokú bíróság az elsőfokú

bíróság ítéletét részben megváltoztatva nem a bérlők általi jogszerű, szomszédjogi szabályok betartására

alkalmas rendeltetésszerű használat biztosítására kötelezte az alperest, hanem a konkrétan megállapított

jogsértő magatartásra figyelemmel arra, biztosítsa, hogy az ingatlanon létesített borudvarban 22 óra után

zeneszolgáltatásra, 23 óra után üzlet nyitva tartására ne kerüljön sor, az üzletek vendégeinek a közvetlenül

szomszédos felperesi ingatlanokhoz jutását a borudvar felperesek ingatlana felé eső határán létesített 1,2

m magas kerítéssel akadályozza meg oly módon, hogy a kerítés mindként oldalon 5-5 m-rel túlnyúljon a

legszélső pavilonokon. Ez a kötelezés biztosítja megfelelően, hogy a X-XV. rendű felperesek sérelmére

megállapított jogsértés megszűnjön és a jövőben se ismétlődjön meg.

[46] Utal a másodfokú bíróság arra, ezek az intézkedések arra is alkalmasak, hogy a borudvartól távolabbi

ingatlanokat használó felpereseket érő, szükségtelennek nem minősülő zavarás mértéke is mérséklődjön.

52

[47] A működés további korlátozása, a zeneszolgáltatás teljes megtiltása és az üzletek 21 órai bezárása

azért nem volt alkalmazható jogkövetkezmény, mert az a fentiek szerint szomszédjogot sértő, illetve

személyiségi jogsértést megvalósító zavarást nem okozó tevékenységet is megtiltana az alperes

ingatlanán.

[48] A X-XV. rendű felperesek javára megítélt nem vagyoni kártérítés kapcsán a másodfokú bíróság

előrebocsátja, hogy az erre vonatkozó kérelmet a 2014. és 2015. évi jogsértések vonatkozásában a Ptk.

által új szankcióként bevezetett sérelemdíjra vonatkozó igényként kellett elbírálni. Erre figyelemmel is

egyetértett a másodfokú bíróság a felpereseket a 2013. évi működéssel ért hátrány hozzávetőleges

kiküszöböléséhez szükséges összeg 300 000 Ft-ban és a 2014. és 2015. évi nyári szezonokban őket ért nem

vagyoni sérelmekért ettől eltérő 100 000 Ft-ban történő meghatározásával.

[49] A felperesek fellebbezésükben alaptalanul hivatkoztak arra, mindhárom évre megilleti őket a 300

000 Ft hátrányaik kompenzálására. Az elsőfokú bíróság ugyanis megalapozott következtetést vont le arra,

az első szezonban a késő esti, illetve éjszakai vendéglátás, a zeneszolgáltatás gyakoribb, hosszadalmasabb

volt, ez volt az az időszak, amikor a vendégek számára a közelben nyilvános illemhely sem állt

rendelkezésre. Ezért ebben az évben a pihenéshez és magánlakáshoz fűződő személyiségi jog megsértése

nagyobb súlyú, a sértettek számára jelentősebb nem vagyoni sérelmet okozott, ami indokolta az adott

időszakra a nem vagyoni kártérítés iránti keresetük maradéktalan teljesítését. A per tárgyává tett további

két nyári szezonban a per adatai alapján az alperes már intézkedett nyilvános illemhely létesítéséről,

felkérte a bérlőit arra, a zeneszolgáltatást 22 órakor hagyják abba és a nyitvatartási időt tartsák be. Ezt

nem csak a borudvar bérlőinek - K. Sz., H. L., H. Gy., O. Z. J. - tanúvallomása igazolta, de a IX. rendű felperes

is azt adta elő, hogy 2014. évben már „kicsit vigyáznak arra, hogy a zene ne legyen annyira hangos”, a X.

rendű felperes házastársa, G. M., a III-IV. rendű felperesek hozzátartozói, E. T., E. B. és E. A. tanúk is azt

vallották, hogy „2014. évben változtak a körülmények, valamit javult”, illetve „idén meghúzzák magukat

egy kicsit, a zene talán csendesebb lett”. Mindezek alapján megalapozott az a következtetés, hogy a

jogsértés súlyára, ismétlődő jellegére és a sértettekre gyakorolt hatására figyelemmel a 2014. és 2015. évi

jogsértések alapján a konkrét hátrányokra figyelemmel a X-XV. rendű felperes sérelmének

kompenzálásához 100 000 Ft sérelemdíj szükséges.

[50] A kompenzálandó hátrányokat a X-XV. rendű felperesek valamennyien mindhárom nyári szezonban

abban a teljes időben szenvedték el, amely az adott évi nyaralásukra szolgált. Erre figyelemmel az alperes

álláspontjával szemben a nem vagyoni kártérítés, illetve sérelemdíj összegének meghatározása során nem

volt döntő jelentősége annak, hogy személyenként pontosan hány napot töltöttek az ott tartózkodásuk

idején magánlakásként minősülő ingatlanokban, mert mindannyiuk tekintetében az adott évi nyári

pihenés zavartalan eltöltésének elvesztéséből eredő hátrányt kellett pénzszolgáltatással ellentételezni.

[51] A nem vagyoni kártérítés, illetve sérelemdíj összegének megállapításakor az alperes álláspontjával

szemben nem volt a sértettek terhére értékelhető, hogy a kárenyhítési kötelezettségüket megszegték

volna azzal, hogy az alperes ellen keresetet indítottak és nem más szabálysértési, kereskedelmi hatósági

vagy egyéb közigazgatási eljárásban érvényesítették igényüket. A másodfokú bíróság már utalt arra, a

magánlakás megsértése ellen a jogrend számos területén nyújt igényérvényesítési lehetőségeket, a

sérelmet szenvedett személy ezért maga döntheti el, hogy az igényérvényesítési utak közül melyiket, akár

a személyiségvédelem érvényesítését választja, de annak sincs akadálya, hogy a jogvédelmi eszközöket

együttesen, akár párhuzamosan vegye igénybe. A felperesek a sérelmezett helyzet észlelésekor 68 aláírást

összegyűjtve az alpereshez fordultak a pihenni vágyó nyaralók nyugalmának biztosítása érdekében, miután

53

ez nem vezetett eredményre, észszerű időn belül előterjesztették a keresetüket 2014. február 14-én. Ezért

nem vonható le az a következtetés, hogy a felperesek az őket ért sérelmek elhárítása körében semmilyen

intézkedést nem tettek, így maguknak okoztak kárt azzal, hogy sérelmeiket más jogi eszközökkel nem

hárították el.

[52] Az alperes fellebbezése kapcsán arra utal még a másodfokú bíróság, alaptalanul sérelmezte a

felperesek által csatolt képfelvételek bizonyítékként történő felhasználását. A videók ugyanis más személy

képmását vagy hangját felismerhető módon már nem tartalmazták, arra sem lehetett megalapozott

következtetést levonni, hogy a borudvar működését bemutató videók készítésekor azokon felismerhető

képmások vagy hangfelvételek szerepeltek volna. E körben jelentősége van annak is, hogy a Ptk. 2:54. §

(1) bekezdése szerint a személyiségi jogokat személyesen lehet érvényesíteni, az pedig nyilvánvaló, hogy

a borudvar működéséről készített felvétel az azt kifogásoló önkormányzat alperes képmáshoz és

hangfelvételhez fűződő személyiségi jogát nem sérthette, azok a személyek pedig, akiknek alakját,

mulatozásuknak hangját a felvétel tartalmazza, személyiségi jogokat nem érvényesítettek. Ezen túl a

vendéglátóhelyek működéséből eredő, jogsértő magatartásként megjelölt zavarás bizonyítására alkalmas

volt a készített felvétel. A videóknak sem a rögzítése, sem a perben bizonyítékként történő felhasználása

nem okozhatott aránytalan sérelmet, még azoknak sem, akik a felperesi ingatlan előtt a borudvarban

tartózkodtak.

[53] A fentiek alapján a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság teljes terjedelmében felülbírált

kiegészített ítéletét pontosította, a pontosított ítéletet a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján részben

megváltoztatta, a X-XV. rendű felperesek vonatkozásában a jogsértés megtörténtét és az alperes

jogsértéstől eltiltását a rendelkező részben írtak szerint határozta meg, az I-IX. és XVI. rendű felperesek

keresetét teljesen elutasította, az ítéletet az ezen felüli részében pedig helybenhagyta. (Pécsi Ítélőtábla

Pf.III.20.054/2017/7.)

54

8.)

Pécsi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság K. 27.184/2015/5.

Közigazgatási ügyben hozott határozat

A ... Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság a Dr. Komlódi Ügyvédi Iroda (7621 ..., Felsőmalom u. 18., eljáró

ügyvéd dr. Komlódi András) által képviselt ...) felperesnek, a dr. Iványi Klaudia jogtanácsos által képviselt

Nemzeti Adó- és Vámhivatal ... Regionális Adó Főigazgatósága (alperes címe szám alatti székhelyű) alperes

ellen illetékügyben hozott közigazgatási határozat felülvizsgálata iránti perében meghozta az alábbi

ítéletet:

A bíróság az alperes 2015. május 14-én kelt .... számú határozatát az elsőfokú határozatra is kiterjedően

hatályon kívül helyezi.

Kötelezi az alperest, hogy 15 nap alatt fizessen meg a felperesnek 100.838,- (százezer-

nyolcszázharmincnyolc) forint perköltséget.

Az ítélet ellen fellebbezésnek helye nincs.

Indokolás

..., mint az ... hrsz-ú, ... m2 területű „beépítetlen terület" megnevezésű ingatlan tulajdonosa 2014.

december 16-án „megállapodás ráépítésről" megnevezésű szerződést kötött a felperessel, mint

ráépítővel. A szerződés szerint a ráépítő felperes a tulajdonos hozzájárulásával építési beruházásokat

hajtott végre a tulajdonos ingatlanán ... Város Jegyzője építési engedélye és használatba vételi engedélye

alapján, miszerint az ingatlanon fémszerkezeteket gyártó csarnoképületet és irodaépületet épített.

Tekintettel arra, hogy a ráépítő „ráépítés" címén telekkönyvön kívüli tulajdonjogot szerzett,

megállapodnak abban, hogy a ráépítő a tulajdonába került felépítmények javára az ... hrsz-ú ingatlan

terhére földhasználati jogot szerez.

Figyelemmel az ingatlannak a ráépítés előtti és ráépítés utáni forgalmi értékére a tulajdoni viszonyokat

akként rendezik, hogy a ráépítő megszerzi az általa épített felépítmények tulajdonjogát.

A felek megállapodtak abban is, hogy a tulajdonos feltétlen és visszavonhatatlan hozzájárulását adja

ahhoz, hogy a ráépítő tulajdonjoga „ráépítés" jogcímén a záradékolt vázrajz szerinti .../A hrsz-ú és az .../B

hrsz-ú felépítmények vonatkozásában az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzésre kerüljön. A tulajdonos

hozzájárul ahhoz, hogy a ráépítő tulajdonába kerülő ingatlanok javára az ... hrsz-ú ingatlan terhére

„földhasználati jog" kerüljön bejegyzésre az ingatlan-nyilvántartásba.

A ... földhivatal a .... számú határozatával bejegyezte a ... hrsz-ú üzem megjelölésű, valamint a ... hrsz-ú

iroda megjelölésű ingatlanokra a felperes tulajdonjogát ráépítés jogcímén a ... hrsz-ú ingatlant terhelő

földhasználati joggal együtt.

55

A Nemzeti Adó- és Vámhivatal ... Megyei Adóigazgatósága Illeték Kiszabó Osztálya 2. helyszíni szemlét

tartott és a felperes törvényes képviselőjének nyilatkozatával egyezően a ... hrsz-ú ingatlan forgalmi

értékét 67.800.000,- forintban, a ... hrsz-ú ingatlan forgalmi értékét 11.600.000,- forintban állapította meg.

A Nemzeti Adó- és Vámhivatal ... Megyei Adóigazgatósága Illeték Kiszabó Osztálya 2. (elsőfokú

adóhatóság) a 2015. március 24-én kelt ... számú fizetési meghagyásával a felperest 3.176.000,- Ft

visszterhes vagyonátruházási illeték megfizetésére kötelezte.

A határozat ellen a felperes fellebbezett kérve a határozat megsemmisítését arra hivatkozva, hogy a

felek szerződése szóhasználatában ráépítést említ, hiszen a felperes ráépített az idegen tulajdonra, de a

köztük lévő megállapodásra tekintettel nem szerezett más személytől semmit sem, hanem csak épített

egy felépítményt. Más személytől tulajdonjogot nem szerzett. Az épület felépítése nem vonható a

vagyonszerzés fogalmi körébe, így az alperes nem volt jogosult visszterhes vagyonátruházási illeték

kiszabására.

Az alperes a 2015. május 14-én kelt .... számú határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta. A

határozat indokolása kifejtette, hogy jelen esetben az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (a

továbbiakban Itv.) 18. § (1) bekezdése értelmében a felperest vagyonátruházási illetékkötelezettség

terheli, mert ugyan nem más tulajdonostól vette a felépítményeket, valamint nem öröklés és nem

ajándékozás útján szerezte őket, hanem más módon történő megszerzésük történt. Ezen jogszabályhely

alapján maga a vagyonszerzés a visszterhes vagyonátruházási illeték tárgya és nem azt kell vizsgálni, hogy

történt-e vagyonátruházás.

A felek közötti szerződés egyértelmű a tekintetben, hogy a felépítmények tulajdonjogát a ráépítő adózó

szerezte meg, továbbá a felépítmények tulajdonosa használati jogot szerzett a ... hrsz-ú földterületen is.

Hivatkozott arra, hogy az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény 12. §-a értelmében a

felépítmények önálló ingatlanoknak tekintendők, melyeknek a felperes 1/1 tulajdoni hányadát szerezte

meg. Az illeték alapja - figyelemmel az Itv. 19. § (1) bekezdésben foglaltakra - ezen felépítmények teljes

forgalmi értéke.

A felperes fellebbezésére kifejtette, hogy a visszterhes vagyonátruházási illeték tárgya a ráépítés útján

történő tulajdonjogszerzés, amely az Itv. 18. § (1) bekezdés szerinti „más módon történő" szerzés körébe

tartozik, mely valamennyi polgári jogi szerződésmódot magában foglal. Az Itv. 18. § (1) bekezdése nem

tesz különbséget az ingatlan más módon történő megszerzése körében a tekintetben, hogy eredeti, avagy

származékos a vagyonszerzés.

Keresetében a felperes az alperes határozatának hatályon kívül helyezését kérte. Álláspontja szerint a

határozat sérti az új Ptk. 5:19. §-át, 5:145. §-át, a Ket. 50. § (1) bekezdését és az Itv. 18. § (1) bekezdését.

Az alperes a felperes szerint ugyanis nem tisztázta, hogy az ügyben irányadó tényállás szerint a felperes

gyakorlatilag kizárólag felépítményeket épített idegen ingatlanra és megállapodott a földtulajdonossal,

hogy köztük osztott tulajdon jön létre akként, hogy a felépítmény tulajdonjoga az építtetőt, a föld

tulajdonjoga pedig a földtulajdonost illeti meg. A felperes szerint ez a megállapodás nem vonható a

klasszikus, a régi Ptk. 137. § (1) bekezdése, vagy az új Ptk. 5:70-71. §-ainak fogalmi körébe.

Szóhasználatában a szerződés ráépítést említ, hiszen gyakorlatilag a felperes ráépített az idegen

ingatlanra, de a köztük lévő megállapodásra tekintettel nem szerzett más személytől semmit sem, hanem

csak épített egy felépítményt, így más személytől tulajdonjogot nem szerzett. Hangsúlyozta, hogy egy

56

épület felépítése nem vonható a vagyonszerzés fogalmi körébe, mivel az építtető saját költségén és

anyaggal építi meg az építményt, azt mástól nem szerzi meg.

A felperes szerint az alperes tévesen értelmezi az Itv. 18. §-ának (1) bekezdésének rendelkezéseit, mert

annak lényegi eleme a „megszerzése" fogalom. Kifejtette, hogy az új Ptk. 5. könyvének 2. része rendelkezik

a tulajdonjogról és a V. cím a tulajdonjog megszerzéséről. A IX. fejezettől XVIII. fejezetig tartalmazza azon

jogcímeket, amelyek az Itv. 18. § (1) bekezdése alapján tulajdonjog szerzési jogcímnek minősülnek és az

illeték kiszabásának alapja lehet. A felperes által megkötött szerződés ugyanakkor nem tartozik az itt

szabályozott rendelkezések alá, mert az tartalmában és jogilag is a Ptk. 5:19. §-a szerinti megállapodásnak

minősül. A felperes tehát nem szerzett tulajdont a földtulajdonostól, hanem a felépítmények felépítésével

kizárólag csak a felépítmények tekintetében létrejött tulajdonjogát jegyeztette be az ingatlan-

nyilvántartásba. Álláspontja szerint az alperesnek az eljárás során magyarázatot kell adni arra, hogy ha a

felperes a perben lévő felépítményeket a saját ingatlanán építette volna fel, akkor miért nem, és ennek

ellenére a perbeli esetben miért szabta ki a vagyonátruházási illetéket.

Mindezek következtében a felperes szerint az alperes elmulasztotta elemezni a tényállást, így határozata

jogszabálysértő.

A felperes szerint álláspontját az is alátámasztja, hogy vagyonátruházás esetén nem vagyonszerzési

illetéket, hanem vagyonátruházási illetéket kell kiszabni, hiszen az illetéktörvény alkalmazott

rendelkezésének fejezetcíme is a visszterhes vagyonátruházás címét viseli.

Az alperes ellenkérelmében a határozat indokait fenntartva a kereset elutasítását kérte. Hangsúlyozta,

hogy a felperes érvelése a vagyonszerzéssel kapcsolatban a származékos és az eredeti szerzési mód között

tesz különbséget, márpedig az Itv. a vagyonszerzés tekintetében ilyen különbséget nem tesz. Kifejtette,

hogy az illetékkötelezettség megállapításánál azt kell vizsgálni, hogy - függetlenül attól, hogy a ráépítés

törvényi szabályai vagy a felek közötti megállapodás alapján - szerez-e valamelyik fél ingatlan(rész) t vagy

az Itv. alkalmazásában vagyoni értékű jognak minősülő jogosultságot öröklési és ajándékozási illeték alá

nem eső módon.

A felperes érvelésére kifejtette, hogy abban az esetben, ha saját telekre történik az építkezés

megállapítható, hogy új ingatlan megszerzése (új hrsz-ú) nem történik, csak a meglévő ingatlan lesz

értékesebb, ez a „növekmény" azonban nem illetékkötelezettséget keletkeztető tényállás, a növekmény -

lévén, hogy a visszterhes vagyonátruházási illeték forgalmi és nem jövedelmi típusú adó -

illetékkötelezettséget nem keletkeztet a telektulajdonos oldalán. Az idegen telekre történő építkezés

során történt vagyoni elem megszerzése pedig a visszterhes vagyonátruházási illeték tárgyát képezi az Itv.

18. § (1) bekezdésére figyelemmel a más módon történő szerzésre tekintettel.

A kereset az alábbiak szerint a l a p o s .

A bíróság a tényállást a közigazgatási iratok, a perbe csatolt iratok és a felek előadása alapján állapította

meg.

A bíróságnak a Pp. XX. fejezete szerinti szabályok szerint eljárva arról kellett határoznia, hogy az alperes

határozata a kereset mentén történő bírósági felülvizsgálat eredményeként jogszabálysértőnek bizonyul-

e.

57

Az Itv. 1. § (1) bekezdése szerint öröklés, ajándékozás és visszterhes vagyonátruházás esetén

vagyonszerzési illetéket kell fizetni.

Az eljárásra alkalmazandó Itv. III. fejezete a visszterhes vagyonátruházási illeték címet viseli.

E fejezet cím alatt az Itv. 18. § (1) bekezdés első mondata szerint ingatlannak, valamint a (2) bekezdésben

meghatározott ingónak és vagyoni értékű jognak visszteher mellett, továbbá öröklési, vagy ajándékozási

illeték alá nem eső, más módon történő megszerzése visszterhes vagyonátruházási illeték alá esik.

A bíróságnak a felek jogvitájában arról kellett döntenie, hogy az építmények tulajdonjogának

megszerzése visszterhes vagyonátruházási illetékfizetési kötelezettséget keletkeztet-e.

A Ptk. 5:18. § (1) bekezdése szerint az épület tulajdonjoga - ha az épület és a föld tulajdonosa eltérően

nem állapodnak meg - a földtulajdonost illeti meg.

Az 5:18. § (2) bekezdés szerint az ingatlan tulajdonosa rendelkezhet úgy, hogy a földet és a rajta álló

épületet önálló ingatlanokként jegyezzék be az ingatlan-nyilvántartásba.

A felek a 2014. december 16-án kelt megállapodásukban arról állapodtak meg, hogy az épület

tulajdonjoga a felperest illeti.

Az ingatlan-nyilvántartásba történő bejegyzés feltétele volt az erről szóló megállapodás írásba foglalása.

A bíróság szerint a felperes alappal hivatkozott arra, hogy ezen megállapodásuk nem vonható a

klasszikus, a régi Ptk. 137. § (1) bekezdése vagy Ptk. 5:70-5:71. §-ainak fogalmi körébe. A Ptk. 5:70. § (1)

bekezdése szerint, ha valaki anélkül, hogy erre jogosult lenne, jóhiszeműen idegen földre épít, az épület

tulajdonjogát a földtulajdonos szerzi meg, köteles azonban a gazdagodását a ráépítőnek megfizetni. A

bíróság a földtulajdonos kérelmére a ráépítőt kötelezheti a földnek vagy - ha a föld megosztható - a föld

megfelelő részének a megvásárlására.

A (2) bekezdés szerint a ráépítő szerzi meg a földnek vagy a föld megfelelő részének tulajdonjogát, ha az

épület értéke a földnek vagy a föld megfelelő részének értékét lényegesen meghaladj. A bíróság a

földtulajdonos kérelmére azt is megállapíthatja, hogy a ráépítő az épület tulajdonjogát szerezte meg;

ebben az esetben a ráépítőt a földre használati jog illeti meg.

A ... ráépítésre vonatkozó fenti rendelkezéseiből az következik, hogy az e jogszabályhely szerinti ráépítés

szabályait akkor kell alkalmazni, ha a földtulajdonos és az építkező nem állapodnak meg abban, hogy az

építkező jogosult a tulajdonában nem álló földön történő építésre.

A perbeli esetben azonban a felperes rendelkezett ... Város Jegyzője által kiadott építési engedéllyel,

valamint használatba vételi engedéllyel, építési jogosultsággal rendelkezett, a Ptk 5:18. § (1) bekezdése

szerinti megállapodás birtokában szerezte meg az építmény tulajdonjogát, nem pedig a Ptk. 5:70. § (1) -

(2) bekezdése szerinti módon.

A Ptk. 5:19. § (1) bekezdése szerint ha a földtulajdonos és az épület tulajdonosa az épület létesítésével

és a föld használatával kapcsolatos jogaikat és kötelezettségeiket szerződésben szabályozzák, e szerződés

harmadik személlyel szemben akkor hatályos, ha azt az ingatlan-nyilvántartásba feljegyezték.

58

Nem vitásan az ingatlan-nyilvántartásba a felek megállapodása szerint ráépítés jogcímén szerzett a

felperes tulajdonjogot, de megállapodásuk alapján az építmények tulajdonjogát nem átruházással szerezte

meg, azokat maga hozta létre.

Osztja a bíróság a felperes álláspontját abban is, hogy az illeték alapja jelen esetben a fejezetcímet viselő

visszterhes vagyonátruházás, mely a jelen esetben nem történt meg.

Az Itv. 18. §-ához fűzött törvényi indokolás szerint: ingatlannak, valamint a javaslatban meghatározott

ingónak és vagyoni értékű jognak ellenérték fejében történő megszerzése után visszterhes

vagyonátruházási illetéket kell fizetni. Ugyancsak a visszterhes vagyonátruházási illeték tárgya az öröklési,

vagy ajándékozási illeték alá nem eső minden egyéb vagyonszerzés, így az öröklési szerződéssel, vagy az

elbirtoklás alapján történő szerzés is (18. §).

Az alperes ellenkérelmében hivatkozott Kúria .... számú ítéletében kifejtette, hogy a más módon történő

megszerzés körét a törvényszöveg sem tételes, sem példálózó felsorolással nem határozza meg, mert e

körbe tartozik - az öröklési, vagy ajándékozási illeték alá nem eső - minden egyéb vagyonszerzés, így az

elbirtoklás is.

A bíróság álláspontja szerint a törvényi indokolás és a Kúria fenti ítélete szerinti elbirtoklás és jelen építés

között párhuzam nem vonható, mert elbirtoklás esetén a dolognak volt más tulajdonosa, jelen esetben

pedig azt a felperes hozta létre. A felperes az önálló ingatlannak minősülő vagyonelemeket nem mástól

szerezte, hanem azokat maga hozta létre.

A fentiek alapján a bíróság megállapította, hogy az alperes határozata amellyel a felperes terhére

visszterhes vagyonátruházási illetéket állapított meg jogszabálysértő, így azt a Pp. 339. § (1) bekezdése

alapján az elsőfokú határozatra is kiterjedően hatályon kívül helyezte.

Az ítélettel az alperes pervesztes lett, köteles ezért a Pp. 78. § (1) bekezdése alapján a felperest képviselő

ügyvéd általános forgalmi adót is tartalmazó munkadíjának megfizetésére a 32/2003. (VIII. 22.) IM rendelet

3. § (2) bekezdése szerint számított és (6) bekezdése szerint mérsékelt összegben a ténylegesen elvégzett

ügyvédi tevékenységgel összhangban - figyelemmel arra, hogy a bíróság bizonyítás felvétele nélkül

jogkérdésben határozott.

Az alperes személyes illetékmentessége folytán a feljegyzett illetéket az illetékekről szóló 1990. évi XCIII.

tv. 74. § (3) bekezdése hídján alkalmazandó 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 14. §-a alapján az állam viseli.

Az ítélet elleni fellebbezést a Pp. 340. § (1) bekezdése zárja ki.

..., 2015. december 10.

. Wéber Jánosné dr. Nesz Éva s. k.

b í r ó

59

9.)

Kúria Kfv. 38.091/2015/3.

Közigazgatási ügyben hozott határozat

A Kúria

mint felülvizsgálati bíróság

ítélete:

Az ügy száma: Kfv. II. 38.091/2015/3.

A tanács tagjai: Dr. Tóth Kincső a tanács elnöke

Dr. Rothermel Erika előadó bíró

Dr. Márton Gizella bíró

A felperes: Nemzeti Infrastruktúra Fejlesztő Zrt.

(1132 Budapest, Váci út 45.)

A felperes képviselője: Dr. Bóta Rózsa Ügyvédi Iroda

Dr. Bóta Rózsa ügyvéd

(cím)

Az alperes: Budapest Főváros Kormányhivatala

(1056 Budapest, Váci utca 62-64.)

Az alperes képviselője: Dr. ... jogtanácsos

A per tárgya: kisajátítási ügy

A felülvizsgálati kérelmet benyújtó fél: felperes

A felülvizsgálni kért jogerős határozat: Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság

10. K.31.737/2015/5. szám

Rendelkező rész

A Kúria

- a Fővárosi Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 10. K.31.737/2015/5. számú ítéletét és az alperes 2015.

február 26. napján kelt BPB/007/00038-6/2015. számú határozatának a 0Hrsz.2. helyrajzi számú

visszamaradó ingatlan kisajátítása tárgyában hozott határozati rendelkezéseket hatályon kívül helyezi és e

körben az alperest új eljárásra kötelezi;

60

- kötelezi az alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a felperesnek 60.000 (hatvanezer) forint

elsőfokú és 40.000 (negyvenezer) forint felülvizsgálati eljárási költséget.

A le nem rótt 10.000 (tízezer) forint kereseti és 70.000 (hetvenezer) forint felülvizsgálati illetéket az állam

viseli.

Az ítélet ellen további felülvizsgálatnak helye nincs.

Indokolás

A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás

[1] A felperes 2014. szeptember 4-én terjesztett elő kérelmet a Budapest III. kerület külterület, négy

magánszemély közös tulajdonában álló, Hrsz.1. helyrajzi számú ingatlan részleges kisajátítása iránt.

Kérelmének indokolásául előadta, hogy a nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű beruházás a

Budapest-Esztergom vasútvonal közös szakaszának megépítése, melyhez a perbeli ingatlanból kisajátítani

kért ingatlanrész területe 1150 m2. Az alperes a kisajátítási eljárást megindította, szakértőként M. P.

igazságügyi szakértőt rendelte ki, aki szakvéleményét 2014. október 7-én terjesztette elő. A tárgyaláson

megjelenő ingatlan-résztulajdonos, T. Gy. kérte a visszamaradó 172 m2 nagyságú terület kisajátítását is.

[2] Az alperes 2015. február 26. napján kelt BPB/007/00038-6/2015. számú határozatával a Budapest,

III. kerület külterület Hrsz.1. helyrajzi számú, 2526 m2 alapterületű ingatlanból 1150 m2 nagyságú területet

a Magyar Állam javára közlekedési infrastruktúra fejlesztése közérdekű célra kisajátított. Kötelezte a

kisajátítást kérőt, hogy a határozat jogerőre emelkedésétől számított 30 napon belül a megállapított

6.095.001 forint kártalanítást az ingatlantulajdonosok tulajdoni arányára tekintettel történő megosztás

szerint fizesse meg. Az alperes helyt adott T. Gy. megosztás során kialakuló 172 m2 nagyságú, a Hrsz.2.

helyrajzi számú visszamaradó ingatlant érintő kisajátítási kérelmének, és kötelezte a felperest, hogy a

tulajdonos részére a határozat jogerőre emelkedésétől számított 30 napon belül 730.198 forintot fizessen

meg. A továbbiakban rendelkezett az érintett ingatlan további ingatlanokra történő megosztásáról,

valamint megállapította a megosztást követően a Hrsz.2. helyrajzi számon létrejött ingatlan tekintetében

172 m2 nagyságú területre vonatkozóan a Magyar Állam 636/794 arányú tulajdonjogát. Határozatának

indokolásában hivatkozott a kisajátításról szóló 2007. évi CXXIII. törvény (a továbbiakban: Kstv.) 2. § e)

pontjára, 3. § (1) bekezdés b) pontjára, 4. § (1) bekezdés da) pontjára, valamint a 24. § (5) bekezdésére. A

kártalanítási összeg tekintetében megállapította, hogy a független igazságügyi szakértő szakvéleménye a

Kstv. 9. § (3) bekezdés a) pontjában meghatározottaknak megfelel. Az alperes kifejtette, hogy a szakértő a

beszerzett összehasonlító adatokhoz a III. kerületi külterületi ingatlanokat vette alapul, ezért

értékmódosításra nem került sor. Ennek alapján a szakvéleményt elfogadva 5.300 forint/m2 korrigált

fajlagos árat határozott meg az alperes.

A kereseti kérelem és az alperesi ellenkérelem

[3] A felperes az alperes határozatának a Hrsz.2. helyrajzi számú ingatlan 172 m2 területe, mint a

megosztást követően visszamaradó ingatlan tulajdoni hányadának kisajátítására vonatkozó rendelkezése

ellen terjesztett elő keresetet. A felperes a határozat ezen rendelkezésének bírósági felülvizsgálatát, illetve

annak megváltoztatását kérte akként, hogy a bíróság mellőzze a megosztással kialakuló Budapest, III.

kerület Hrsz.2. helyrajzi számú ingatlannak T. Gy. tulajdonában álló eszmei osztatlan 636/794 tulajdoni

hányada kisajátítását, és a kisajátítás csak a kisajátítási változási vázrajzban és a kisajátítási kérelemben

61

szerepelő, a megosztással kialakuló 1150 m² területű, Budapest, III. kerület külterületi Hrsz.3. helyrajzi

számú ingatlanra terjedjen ki.

[4] Az alperes a határozatában foglalt indokokat fenntartva a felperes keresetének elutasítását kérte.

Az elsőfokú ítélet

[5] Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította. Ítéletének indokolásában hivatkozott a Kstv. 2.

§ o) pontjára, 28. § (1) bekezdésére, 6. § (2) és (4) bekezdéseire, valamint (5) bekezdésére. Álláspontja

szerint az ügy specialitása az volt, hogy az alperes egy konkrét tulajdoni hányad kisajátításáról

rendelkezett, amelyet a felperes a Kstv. 1. § (1) bekezdése, valamint a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013.

évi V. törvény (a továbbiakban: új Ptk.) 5:78. § (2) bekezdés b) pontjára alapozottan vitatott. Az alperes

ezzel szemben az új Ptk. 5:80. §-t úgy értelmezte, hogy a kérelmező a saját tulajdoni hányadával

tulajdonostársként is jogosult rendelkezni, ezért a tulajdoni hányad kisajátításának nem volt akadálya. Az

elsőfokú bíróság e körben hivatkozott a Legfelsőbb Bíróság Kfv. II.39.121/2008. számú ügyben hozott

ítéletére, amely az elsőfokú bíróság szerint a más jogszabályi környezetben, a Polgári törvénykönyvről

szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: régi Ptk.) és a régi kisajátítási szabályozás alapján keletkezett,

következésképpen az ügyben relevanciával nem bír. Ezzel összefüggésben az új Ptk. kommentárja az 5:80.

§-ához fűzött érvelése szerint lehetséges a tulajdonrész kisajátítása. Mindezekre tekintettel az elsőfokú

bíróság még hivatkozott az BH 1980.125. I. szám alatti eseti döntésre. Az elsőfokú bíróság álláspontja

szerint miután a szabad forgalomban valamennyi tulajdoni hányad önálló forgalom tárgya lehet és a

tulajdoni hányad tulajdonjoga önállóan átruházható, megszerezhető, nem indokolt különbséget tenni a

hatósági kényszer útján, kisajátítással történő tulajdonelvonás esetében sem, miután ilyen különbségtétel

a Kstv. 6. § (4) bekezdéséből sem következik.

A felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem

[6] A felperes a jogerős ítélet ellen előterjesztett felülvizsgálati kérelmében az elsőfokú ítélet hatályon

kívül helyezését és elsődlegesen az új, a jogszabályoknak megfelelő ítélet meghozatalát, másodlagosan az

elsőfokú bíróság új eljárásra és határozat hozatalára utasítását kérte. Álláspontja szerint az ítélet jogsértő,

mivel az elsőfokú bíróság a jogszabályokat tévesen értelmezte. A felperes hangsúlyozta, hogy a Kstv. 6. §

(4) bekezdése a visszamaradó rész kisajátítását teszi lehetővé, nem pedig a tulajdoni hányad kisajátítását.

Ezzel teljes mértékben összhangban áll a kisajátítás idején és jelenleg is hivatkozott 2022/2009. EBH

okfejtése is, amelyből következik, hogy a kisajátítás valamennyi tulajdonostárs tulajdoni hányadát érinti.

A felperes szerint az elsőfokú bíróság okszerűtlenül mérlegelte a felperesi álláspontot, miszerint a

kisajátítás célja egy adott ingatlan - és nem annak tulajdoni hányada - meghatározott rész megszerzése,

így nincs helye kizárólag egyes tulajdoni hányadok (ingatlanilletőségek) kisajátításának. A felperes

kifejtette, hogy miután a kisajátításra csak kivételesen és közérdekű célból kerülhet sor, annak során egyik

tulajdonostárs magánérdeke a többi tulajdonostárs érdekét nem írhatja felül. A felperes hivatkozott az új

Ptk. 5:78. § (2) bekezdés b) pontjára, mely szerint az egész dolog feletti tulajdon átruházásához, a dolog

megterheléséhez egyhangú határozat szükséges. A felperes hangsúlyozta, hogy az új Ptk. 5:78. § (2)

bekezdés b) pontja összevetve a Kstv. 6. § (4) bekezdésével helyes értelmezése az, hogy kizárólag a

tulajdonostársak egyhangú döntése alapján lehet erről határozatot hozni. A felperes hivatkozott a Kstv. 5.

§ (5) bekezdésére, amely szintén alátámasztja a helyes jogértelmezést, tehát ha a Kstv. 1. § (2) bekezdése

szerint nem ilyen személyek kezdeményezik a kisajátítást, hanem az 5. § (5) bekezdése szerint a

tulajdonosok, akkor is megkívánja a Kstv. az egységes tulajdonosi akaratot. A felperes hivatkozott arra is,

hogy a jogerős ítélet sérti a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 206.

62

§ (1) bekezdését, mivel az elsőfokú bíróság a rendelkezésére álló bizonyítékokat és jogszabályokat

okszerűtlen, logikátlanul és a bírói gyakorlattal is ellentétes módon értékelte.

[7] Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmet nem terjesztett elő.

A Kúria döntése és jogi indokai

[8] A felperes felülvizsgálati kérelme az alábbiak szerint alapos.

[9] A Kúria a jogerős ítéletet a felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálta felül a Pp. 272. § (2)

bekezdése és a Pp. 275. § (2) bekezdése alapján.

[10] A Kúria álláspontja szerint az elsőfokú bíróság a helyesen megállapított tényállásból téves

következtetésre jutott a közigazgatási határozat jogszerűségével kapcsolatban, döntésével és indokaival a

felülvizsgálati bíróság nem ért egyet.

[11] A Kúria a felülvizsgálati kérelemben foglaltakra tekintettel az alábbiakra mutat rá. A perben az volt

az eldöntendő kérdés, hogy a kisajátítás folytán visszamaradó, négy természetes személy osztatlan közös

tulajdonában álló Hrsz.2. helyrajzi számú ingatlanból kizárólag az egyik tulajdonostárs kérelmére

elrendelhető-e a kisajátítás vagy sem. A Kstv. 6. § (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az ingatlan egy része

is kisajátítható (részleges kisajátítás), míg a 6. § (4) bekezdés lehetővé teszi, hogy az ingatlan tulajdonosa -

a jogszabály által megfogalmazott feltételek teljesülése esetén - kezdeményezhesse a kisajátítást. A perbeli

esetben nem hagyható figyelmen kívül, hogy a visszamaradó ingatlanrész használati érteke - a szakértői

vélemény szerint is - a kisajátítás és megosztás folytán gyakorlatilag elveszett, így a tulajdonos alappal

kérelmezte a kisajátítást. A kezdeményező azonban nem kizárólagos tulajdonosa az érintett területnek, így

alapos a felperes azon felvetése, hogy a kérelmet valamennyi tulajdonosnak együtt kellett volna

előterjesztenie, figyelemmel a Kstv. 5. § (5) bekezdésében foglalt előírásra. A Kúria egyetért azzal, hogy a

megváltozott jogszabályi környezet hatására sem módosultak az osztatlan közös tulajdonhoz kapcsolódó

azon jogkövetkezmények, amelyek lényegét az idézett EBH.2009. 2022. döntés helytállóan kifejtett,

illetőleg 16/2010. (XI. 8.) KK vélemény megerősített. Eszerint „osztatlan közös tulajdon esetén az adott

területrész tekintetében valamennyi tulajdonostárs tulajdonrészét vonják el, így nem hozható

megalapozott döntés anélkül, hogy a többi tulajdonostárs tulajdonrészét ne érintenék. Az ingatlanrész

kisajátítása az ingatlan térmértékben meghatározott részét jelenti és nem azonosítható osztatlan közös

tulajdon esetén az egyes tulajdoni hányadok kisajátításával".

[12] A Kúria rámutat arra, hogy nem vitatható miszerint a tulajdonostárs saját tulajdoni hányadával

rendelkezni jogosult [új Ptk. 5:80. §] ugyanakkor egyetért a felperessel abban, hogy a rendelkezési jog

osztatlan közös tulajdon esetén önmagában nem értelmezhető, nem választható el az új Ptk. 5:78. § (2)

bekezdés b) pontjában rögzített előírástól. A Kúria megállapította, hogy az alperes eljárásában a

visszamaradó rész kisajátítására irányuló kérelem előterjesztését követően nem tett lépéseket a további

három tulajdonos tájékoztatására, nyilatkozatuk beszerzését meg sem kísérelte, amely lényeges, a

döntésre kiható eljárási jogsértés, melynek értékelését elsőfokú bíróság hibás jogértelmezése folytán

elmulasztotta. Ehelyett tévesen az új Ptk. 5:80. §-a és a Kstv. 6. § (2) és (4) bekezdései alapján az alperesi

határozatot jogszerűnek értékelte, holott a fenti jogszabályhelyek egyenként és együtt sem értelmezhetők

úgy, hogy a többi tulajdonostárs megkerülhető lenne, illetve a visszamaradó terület bizonyos eszmei

hányada kisajátítható lenne. Az elsőfokú bíróság ezzel önmagukban helytálló jogszabályi rendelkezéseket

kapcsolt össze azzal a céllal, hogy a jogalkotó részéről eddig nem rendezett jogi helyzetre alkalmazható

jogszabályi rendelkezéseket mutasson fel. Megjegyzi a Kúria, hogy az alperesi határozat felülvizsgált része

63

eredményoldalról is kifogásolható, mivel a döntés következtében az osztatlan közös tulajdon úgy

módosulna, hogy abban a Magyar állam tulajdonrésszel rendelkezne, amely tovább bonyolítaná a

tulajdonviszonyokat megnehezítve azok végleges rendezését.

[13] Az alperesnek a megismételt eljárásban a tulajdonostársakat be kell vonnia, nyilatkozatukat be kell

szereznie és csak azt követően, azok birtokában lesz abban a helyzetben, hogy jogszerű döntést hozzon a

visszamaradó ingatlanrész kisajátításáról.

[14] Minderre tekintettel a Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján, hatályon kívül

helyezte, és a Pp. 339. § (1) bekezdése alapján a felperes keresetét nagyobb részben alaposnak értékelve

az alperes határozatának felülvizsgálni kért részét hatályon kívül helyezte és az alperest ebben a körben új

eljárásra kötelezte.

Záró rész

[15] A Kúria a felülvizsgálati kérelmet a Pp. 274. § (1) bekezdése alapján tárgyaláson kívül bírálta el.

[16] A pervesztes alperes a Pp. 270. § (1) bekezdése folytán a felülvizsgálati eljárásban is alkalmazandó

Pp. 78. § (1) bekezdése alapján köteles a felperes jogi képviselettel felmerült elsőfokú és felülvizsgálati

eljárási költsége megfizetésére, melynek összegét a Kúria a 32/2003. (VIII. 22.) IM rendelet 3. § (3) és (5)

bekezdése alapján állapította meg a perben kifejtett munkára tekintettel.

[17] Az alperes személyes költségmentessége okán a tárgyi illetékfeljegyzési jog folytán le nem rótt

kereseti és felülvizsgálati eljárási illetéket a 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 14. §-a alapján az állam viseli.

Budapest, 2016. december 7.

Dr. Tóth Kincső s. k. a tanács elnöke, Dr. Rothermel Erika s. k. előadó bíró, Dr. Márton Gizella s. k. bíró

64

10.)

BH1991. 480.

I. Szőlőtelepítés csak az általa elfoglalt földterülettel együtt vehető birtokba, ezért

a szőlőültetvény - a földtulajdon (kezelői jog) átadása nélkül - nem apportálható

[1959. évi IV. törvény 94. § (1) bek., 95. § (1) bek., 126. §, 1988. évi VI. törvény 21.

§ (1) bek. d) pont, 22. § (1)-(2) bek., 56. §, 1989. évi 23. tvr. 15. § (1)-(2) bek.,

13/1989. (XII. 16.) IM r. 8. § c) pont].

II. Közkereseti társaság üzletvezetéssel és képviseleti joggal csak a saját tagját

bízhatja meg, alkalmazottját vagy kívül álló személyt azonban nem [1988. évi VI.

törvény 21. § (1) bek. e) pont, 64. § (1) bek., 72. § (1) bek.].

Az A. Mezőgazdasági Szakszövetkezet és a Sz-i Állami Gazdaság gazdálkodó szervezetek 1989. december

20-án társasági szerződés elnevezésű írásbeli megállapodást kötöttek, mely szerint a „jogi személyiség

nélküli gazdasági társaságot - figyelembe véve az 1988. évi VI. tv. rendelkezéseit - 1990. január 1. napjától

kezdődően közkereseti társasággá alakítják”.

A szerződő felek az l-i székhelyű gazdasági társaság nevét H. Sz. Közkereseti Társaság elnevezésben

határozták meg. A társasági szerződés 3. pontjában írtak szerint „A társasági vagyon 5 000 000 Ft értékű

vagyontárgy, mely 184 ha szőlő, és az 1/0 tulajdonú lapon: 0710/8., 0718., 0721/5., 0755/14., 0757/6. hrsz.

alatt található”.

A tagok vagyoni hozzájárulását a társasági szerződés 4. pontja a következők szerint rögzíti:

„a) A Mg. Szakszövetkezet 3 000 000 Ft értéknek megfelelő telepített szőlővel,

b) a Sz-i Állami Gazdaság 2 000 000 Ft értéknek megfelelő telepített szőlővel járul a kkt. vagyonához”.

A társasági szerződés 7. pontja kimondja: a társaság képviseletére az üzletvezető jogosult, aki a 6.

pontban meghatározottak szerint B. T-né l-i lakos.

Az elsőfokú bíróság a cég 1990. január 24-én előterjesztett bejegyzés iránti kérelemének megvizsgálását

követően hiánypótlást rendelt el. A társaság ennek keretében csatolta az A. Mg. Szakszövetkezet

elnökének és főkönyvelőjének a vezetőség „nevében” tett, 1990. május 8-án keltezett írásbeli

nyilatkozatát, mely szerint a társasági szerződés 3. pontjában felsorolt hrsz. alatti „184,3 ha szőlőültetvényt

adjuk csak a Kkt. tulajdonába, a föld tulajdonának változatlanul hagyása mellett”. A mellékletként csatolt

tulajdoni lap I. részéből csupán a földrészletek megnevezése és területe állapítható meg.

Az elsőfokú bíróság - a rendelkezésre álló adatok alapján a társaság kérelmének helyt adva - a

cégbejegyzést elrendelte.

A jogerős végzése ellen a legfőbb ügyész törvénysértés és megalapozatlanság miatt emelt törvényességi

óvást, indítványa a hatályon kívül helyezésre irányult. A legfőbb ügyész óvásában kifejtette, hogy a

társasági szerződés semmis, mert a társaság tulajdonába adott növényi kultúra csak a földdel együtt

65

forgalomképes. Az A. Mezőgazdasági Szakszövetkezet vezetőinek írásbeli nyilatkozatában felsorolt

ingatlanrészletek helyrajzi száma és összterülete azonos a társasági szerződés 3. pontjában társasági

tulajdonként meghatározott vagyontömeggel. Ezekkel az adatokkal hozzájárulásának mibenléte nem

állapítható meg. Az elsőfokú bíróságnak észlelnie kellett volna az ellentmondást és hiánypótlási felhívással

tisztázni az eltéréseket. Ennek elmaradása miatt a cégbejegyzés megalapozatlan.

Az 1989. évi 23. tvr. (a továbbiakban: Ctvr.) végrehajtására kiadott 13/1989. (XII. 16.) IM rendelet (a

továbbiakban: Vr.) 8. §-ának c) pontja szerint a bejegyzést kérőnek csatolnia kell a társaság tulajdonába

adott vagy egyéb jogcímen rendelkezésére bocsátott ingatlan tulajdoni lapjának másolatát. A jelen

esetben rendelkezésre álló tulajdoni lap I. részének fénymásolatai alapján a tulajdonos személye,

rendelkezési joga és az ingatlan tehermentessége nem állapítható meg, ezért a cégbejegyzést elrendelő

végzés megalapozatlan.

Az óvás kiegészítése szerint a társasági szerződés 6-7. pontja a gazdasági társaságokról szóló törvénybe

ütközik, ennek következtében érvénytelen.

A cég az óvás elutasítását kérte.

Az óvás alapos.

A gazdasági társaságokról szóló törvény II. és III. fejezetének rendelkezései egymással az általános és

különös viszonyában állanak. Az 1988. évi VI. törvény (a továbbiakban: Gt.) alapításra vonatkozó 21. §-a

(1) bekezdésének e) pontja ezt a szerkezeti koncepciót tételesen is rögzíti annak kimondásával, hogy a

társasági szerződésben az a) pontokon túlmenően meg kell határozni mindazt, amit e törvény az egyes

társasági formáknál kötelezően előír.

A Gt. közkereseti társaságok alapítására vonatkozó 56. §-a előírja, hogy a társasági szerződésben - mint

speciális tartalmi elemet - meg kell határozni a tagok vagyoni hozzájárulásának formáját, értékét és

személyes közreműködésük módját.

A hivatkozott jogszabályi rendelkezésekből következik, hogy csak az a társasági szerződés felel meg a

törvény kógens szabályozásának, mely a Gt. 21. §-a (1) bekezdése d) pontjában foglaltaknak a Gt. 22. §-a

(1) és (2) bekezdésében írtak egybevetésével tesz eleget. Az utóbbi szabályozás szerint ugyanis az

alapításkori vagyon a tagok saját vagyonától elkülönített és a társaság rendelkezésére bocsátott pénz és

nem pénzbeli betétből álló vagyontömeg. Az apporttal szembeni kritériumot a törvény a vagyoni értékben

és a forgalomképességben szabja meg.

Az elsőfokú eljárásban csatolt társasági szerződés és egyéb okiratok tartalmából a következők

állapíthatók meg:

A társasági szerződés 3) pontjában meghatározott alapításkori vagyon valójában korábban telepített

szőlőültetvényt jelent. Ezt a ténymegállapítást a szakszövetkezet elnökének és főkönyvelőjének 1990.

május 8-i írásbeli nyilatkozata és a cég észrevételében előadottak egyértelműen alátámasztják.

A Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) dologkapcsolatokat

szabályozó 95. §-ának (1) bekezdése az alkotórésznek a fődolog jogi sorsában való osztozását mondja ki,

kivéve, ha nem kifejezetten az alkotórész (pl. bontási anyagok) eladásáról van szó. A kivétel azonban csak

abban az esetben érvényesülhet, ha az adott dolog birtokba vehető [Ptk. 94. § (1) bekezdése].

66

A törvényi szabályozás szerint az alkotórész olyan speciális, kettős tartalmú jogi fogalom, amely nem

csupán szoros fizikai kapcsolatot jelent a fődologgal, hanem (a szétválasztás következményeként

bekövetkező tetemes anyagi kár következtében) gazdasági érdeket is. Mivel a szőlőtelepítés csak az általa

elfoglalt földterülettel együtt vehető birtokba, illetőleg azért, mert a kitermelését követően értéke

számottevően csökken, ezért alkotórésznek minősül, amely önmagában nem forgalomképes.

Az ingatlan tulajdonosának jogaival kapcsolatban a Ptk. 99. és 112. §-a tételes szabályokat tartalmaz.

Eszerint megilleti a dolog használatának és a hasznok szedésének joga, illetve hogy rendelkezése - vagy

jogszabály, bírósági határozat - alapján ezt más személynek átadja.

A föld tulajdonosának tulajdonjoga a Ptk. 126. §-a értelmében kiterjed a növedék fogalma alá tartozó,

le nem szedett gyümölcsre, az adott esetben a szőlőültetvény termésére. Az el nem vált gyümölcs ezért az

alkotórész jogi sorsát osztja, és csak az elválasztott gyümölcs minősül önálló dolognak, melynek mint a

„hasznok szedésének” jogát a föld tulajdonosa más számára átengedheti.

A jelen esetben a föld tulajdonosának személye nem ismert, mert a cég nem csatolta és a cégbíróság

nem követelte meg a Vr. 8. §-ának c) pontjában előírt tulajdoni lap másolatot. A mulasztás következtében

nem állapítható meg, hogy a társasági vagyon körében tett alapítói nyilatkozatot valóban a földtulajdonos

tette-e, továbbá az sem nyert tisztázást, hogy a tulajdonos rendelkezési jogát valamilyen körülmény nem

korlátozza-e, és hogy az ingatlant terhelik-e és ha igen, milyen terhek.

A cégbíróság figyelmen kívül hagyta azt a körülményt, hogy a szakszövetkezet vezetőinek nyilatkozata

ellentétes a társasági szerződés 4. pontjában rögzítettekkel. A Sz-i Állami Gazdaság a nyilatkozat és a

társasági szerződés 3. pontja szerint vagyoni hozzájárulást nem teljesített, ezzel szemben a 4. pont ennek

mértékét 2 000 000 Ft-ban határozza meg. Az elsőfokú bíróságnak a Ctvr. 15. §-a (1) és (2) bekezdésének

megfelelően az ellentmondást észlelnie és tisztáznia kellett volna.

Az előzőekben kifejtettekből következik, hogy a szerződő felek önállóan birtokba nem vehető,

forgalomképtelen vagyontömeget kívántak a társaság tulajdonába adni, ezért a társasági szerződés a Ptk.

200. §-ának (2) bekezdése értelmében - mint jogszabályba ütköző - semmis.

A társasági jog a polgári jog rendelkezéseitől eltérő szabályok mellett a Ptk.-nak mint háttérjoganyagnak

alkalmazását rendeli (Gt. 17. §). A Legfelsőbb Bíróság erre figyelemmel vizsgálta a társasági szerződést és

ennek eredményeként az óvással egyetértve állapította meg, hogy az elsőfokú bíróság a Ctvr. 15. §-ának

(1) és (2) bekezdésében körülírt kötelezettségét megszegte, és ennek következtében törvénysértő és

megalapozatlan a cégbejegyzését elrendelő végzése.

A Gt. diszpozitív szabályozást kimondó 20. §-a félreérthetetlenül megvonja a felek szerződéses

szabadságának határát azzal, hogy a törvény tiltása esetén eltérést nem enged. A társasági szerződés 6. és

7. pontjában írt szerződési kikötés érvényességének elbírálása során a Legfelsőbb Bíróság a Gt. 21. §-a (1)

bekezdésének e) pontja értelmében a Gt. 64. §-ának (1) bekezdését és a Gt. 72. §-ának (1) bekezdését

alkalmazta. A hivatkozott jogszabályi rendelkezések nyelvtani és rendszertani értelmezéséből

egyértelműen az következik, hogy a közkereseti társasági szerződésben az üzletvezetéssel és képviselettel

csak tagot lehet megbízni. Az üzletvezetés ugyanis a társaság belső, míg a képviselet a külső viszonyában

döntő jelentőségű, erre figyelemmel a Gt. kizárja kívül álló személy kijelölését. A társaság alapítására

vonatkozó társasági szerződés ezért jogszabályba ütközik, melynek következményét a Ptk. 200. § (2)

bekezdése a szerződés semmiségében határozza meg.

67

A cégbejegyzés a cégbíróságnak nem deklaratív aktusa, hanem ez a Gt. 24. §-ának (1) bekezdése szerint

- visszamenő hatállyal - a társaság létrejöttét jelenti. A Gt.-nek a cégbíróság jogait és kötelezettségeit

tartalmazó 11. §-a (1)-(4) bekezdései és a cégjog egyéb rendelkezései szerint a cégbíróságnak el kell látnia

a megalakulás feletti törvényességi felügyeletet, tehát vizsgálnia kell a társaságot alapító és a társaság által

becsatolt egyéb okiratok jogszerűségét. Az eljárásának célját a törvény abban határozza meg, hogy a

törvénysértő módon alapított gazdasági társaságok működését akadályozza meg. Az elsőfokú bíróság a

fentebb részletezettek szerint e kötelezettségeinek nem tett eleget, ezért a bejegyző végzéssel szemben

emelt törvényességi óvás alapos.

A Legfelsőbb Bíróság a Ctvr. 25. §-ának (2) bekezdésében meghatározott jogkörében eljárva mellőzte a

törvénysértőnek talált elsőfokú végzés hatályon kívül helyezését. A határozatának meghozatalakor

figyelembe vette a gazdasági élet biztonságának, a forgalomnak és a társasággal szerződéses kapcsolatba

lépett harmadik személyek érdekét, és úgy ítélte meg, hogy mindezek a körülmények a végzés hatályban

fenntartását indokolják. A törvényességi határozat megállapítása maga után vonja a cég kötelezettségét,

hogy a törvénysértések kiküszöbölése érdekében a szükséges intézkedéseket tegye meg, ennek

elmaradása esetén pedig a cégbíróság intézkedését, a törvényességi felügyelet körében alkalmazható

szankciók gyakorlását. (Legf. Bír. Cg. törv. II. 31.869/1990.)

68

11.)

BH1994. 405.

I. A birtokvédelemre vonatkozó szabályok alkalmazása a szomszédot

szükségtelenül zavaró magatartás esetén [Ptk. 98-100. §-ai, 188. § (1) bek., 192. §

(2) bek.].

II. Ha az ítélet indokolási kötelezettségének elmulasztása az ügy érdemi

elbírálására lényeges kihatással nem volt, a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati

kérelem elbírálása során a megtámadott határozatot hatályában fenntartja [Pp.

221. §, 275/A. § (1) bek.].

A felperes ingatlana szomszédos az alperesek tulajdonában, illetve haszonélvezetében lévő ingatlannal.

A felperes keresetében az alpereseket birtokháborítás megszüntetésére kérte kötelezni azzal az indokkal,

hogy az alperesek a közvetlenül szomszédos zárt falrész jogellenes átalakításával nyílászárókat (ablakokat

és ajtót) létesítettek, és ennek folytán közvetlen rálátással a felperest zavarják saját ingatlanának

használatában.

Az elsőfokú bíróság ítéletével elutasította a keresetet. Az ítélet megváltoztatása végett a felperes

fellebbezett. A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú ítéletet megváltoztatta, kötelezte az I. és II. r.

alpereseket, hogy 90 nap alatt a következő munkálatokat végezzék el:

a felperes ingatlana felé eső alagsori szinten létesített 125×125 cm-es, 77×125 és szintén 77×125 cm-es

ablakokat 60×60 cm méretű bukóablakokra cseréljék ki, az ablakokra katedrál üveget helyezzenek el, a

93×210 cm-es ajtót falazzák be. Ítéletének az indokolásában megállapította, hogy a ténylegesen a II. r.

alperes által kialakított állapot szomszédjogi sérelmet okoz a felperesnek, tekintettel arra is, hogy a két

ház igen közel helyezkedik el egymáshoz és a felperesi építkezés folytán az alperesi ingatlanon a nyílászárók

létesítése a felperesi lakáshasználatot szükségtelenül zavarja. Ugyanakkor a felperes érdeke nem az általa

kért mértékben, csupán részben védhető, hiszen - tekintettel az alperesi lakhatási körülmények

változására a lakáshelyzet ismeretében - a zavarás „szükségtelen” jellege az OÉSZ szabályainak megfelelő

átalakítással megszüntethető.

A jogerős másodfokú ítélet ellen az alperesek nyújtottak be felülvizsgálati kérelmet. Kérték a másodfokú

ítélet megváltoztatását, az elsőfokú ítélet helybenhagyását. Felülvizsgálati kérelmük okaként azt adták elő,

hogy a másodfokú bíróság nem tett eleget a Pp. 221. §-ában előírt indokolási kötelezettségének, és

álláspontjuk szerint a jogerős ítélet sérti a Ptk. 98. és 99. §-ában biztosított jogaikat. A felülvizsgálati

kérelem nem alapos.

A másodfokú bíróság nem tett megfelelően eleget a Pp. 221. §-ában előírt indokolási kötelezettségének,

nem hivatkozott azokra a jogszabályokra, amelyeken az ítélete alapszik, eljárási szabálysértése azonban az

ügy érdemi elbírálására lényeges kihatással nem volt, a jogerős ítélet érdemben helyes.

69

Téves az alpereseknek az az érvelése, hogy a jogerős ítélet megsértette az ő vonatkozásukban, a Ptk. 98.

és 99. §-ai értelmében a tulajdonost megillető birtoklási és használati jogot. E jogokat ugyanis az alperesek

a Ptk. 100. §-ában meghatározott korlátok között gyakorolhatták volna.

A Ptk. 100. §-a szerint a tulajdonos a dolog használata során köteles tartózkodni minden olyan

magatartástól, amellyel másokat, különösen szomszédait szükségtelenül zavarná, vagy amellyel jogaik

gyakorlását veszélyeztetné. A II. r. alperes - az I., III. és IV. r. alperesekkel egyetértésben - építési engedély

és a felperes beleegyezése nélkül olyan helyzetet alakított ki, amely szükségtelenül zavarja a felperest saját

ingatlanának zavartalan használatában. A Ptk. 188. §-ának (1) bekezdése és a Ptk. 192. §-ának (2)

bekezdése alapján ezért érdemben helyes a másodfokú bíróságnak az az ítéleti rendelkezése, amellyel az

eredeti állapotot részben helyreállította, illetve rendelkezett a zavarás megszüntetéséről.

A Legfelsőbb Bíróság ezért a felülvizsgálati kérelemmel támadott másodfokú ítéletet a Pp. 275/A. §-ának

(1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv. IV. 21 172/1993. sz.)

70

12.)

BH1986. 427.

A közutak kezelője maga viseli azokat a károkat, amelyek a fokozott megterhelés

miatt keletkeztek. Azokat a költségeket sem háríthatja át az ingatlantulajdonosra,

amelyeket a tulajdonos építményében ugyanilyen ok miatt keletkezett

rongálódások kijavítására, illetve megelőzésére fordított [Ptk. 99. §, 361. § (1)

bek., 31/1968. (IX. 10.) Korm. sz. r. 5. §].

Egy budapesti pincerendszer 1979. tavaszán végzett vizsgálata alkalmával nagyobb mérvű állagromlást

észleltek. A tárolóteret az alperes 1968-ban vette használatba. Az alperes közölte a felperessel, hogy a

repedések veszélyeztetik az utca közúti forgalmának biztonságát. A felperes megrendelte az utat

veszélyeztető pincerendszer állapotának vizsgálatát. A szakértői vélemény alapján egyértelművé vált, hogy

a pince állapota a közutat veszélyezteti, és azonnali intézkedéseket kellett foganatosítani a helyi

autóbuszjárat forgalmának elterelésére, forgalmi korlátozásra, a pincék ideiglenes biztosítására, valamint

a végleges helyreállítás megtervezésére és kivitelezésére. Az alperes sem a pincék ideiglenes

biztosításának költségét, sem az azzal kapcsolatos lebonyolítási tennivalókat nem vállalta, ezért a felperes

a vagyon- és életveszély elkerülése érdekében a pince-biztosítási munkálatokat elvégeztette. Ezeket a

munkálatokat 1982. április 22-én fejezték be. A pince biztosítási költsége az 1982. április 22-i végszámla

szerint 4 699 749 Ft volt. A számla ellenértékét a felperes az útfenntartási költségvetése terhére

egyenlítette ki. A felperes először államigazgatási úton kérte kötelezni az alperest a költségek

megfizetésére, majd amikor ez nem járt eredménnyel, 1982. november 19-én felszólította az alperest,

hogy a fenti összeget 1982. április 22. napjától járó kamataival együtt utalja át. Az alperes ezt megtagadta,

ezért a felperes a keresetében az alperest 4 699 749 Ft és ennek kamata megfizetésére kérte kötelezni.

Utóbb keresetét módosította, azt 5 773 431 Ft-ra felemelte, mert a pince ötödik és hatodik ága biztosítási

munkáinak átvételére is sor került, amely munkálatok ellenértéke 1 073 682 Ft-ot tett ki.

Az első fokú bíróság az alperes védekezésére tekintettel szakértői bizonyítást rendelt el annak

vizsgálatára, hogy a tárolók állagromlása milyen okokra vezethető vissza, és a felperes követelése

összegszerűen helytálló-e. A szakvélemény előterjesztését megelőzően a többszakaszos megerősítési

munkák folytatódtak, a kivitelező a felpereshez benyújtotta újabb számláit, amelyeket a felperes

kiegyenlített. A felperes ezért kereseti kérelmét 9 046 522 Ft-ra emelte fel.

Az alperes a felemelt kereset elutasítását kérte, és összegszerűségi kifogást is emelt.

A perben meghallgatott szakértő megállapította, hogy a tárolótér gyors állapotromlása az alperest

terhelő mulasztásra, pl. állagfenntartási hiányosságokra nem vezethető vissza, azt külső körülmények

okozták. A károsodás kőzetben elszikkasztott és a kőzetbe egyéb módon beszivárgó víznek, valamint a

közúti forgalom dinamikai terhelésének együttes hatására vezethető vissza. A felperes terhére sem róható

fel egyik ok sem, mert sem a szennyvízelvezető hálózat hiányáért, sem a hatáskörébe nem tartozó út

forgalmi terheléséért nem tehető felelőssé. Megállapította még a szakértő, hogy a felújítási, megerősítési

munkák várható teljes költsége mintegy 9 500 000 Ft. Az alperes az 1968. és 1979. évek között maga is 1

080 000 Ft értékű biztosító szerkezetet épített be a földalatti tároló megerősítésére.

71

Az első fokú bíróság a szakvélemény figyelembevételével az alperest arra kötelezte, hogy fizessen meg

a felperesnek 4 523 261 Ft-ot és ennek különböző esedékességi időpontoktól járó kamatait.

Az ítélet ellen mindkét fél fellebbezett. A felperes fellebbezésében a keresetének megfelelő marasztalást

kért. Előadta, hogy a felújítási munkálatokat az alperes helyett végeztette el, mert az alperes kötelessége

volt a 31/1968. (IX. 10.) Korm. sz. rendelet 5. §-a szerint a földalatti tároló felújítása, illetőleg a felújítási

költségek viselése. Az első fokú bíróság tehát tévedett, amikor csupán a felújítási költségek 50%-ának

megfizetésére kötelezte az alperest. Utalt ezzel kapcsolatban a Ptk. 99. §-ára, mely szerint a tulajdonos

köteles viselni az ingatlan fenntartásával járó terheket. Előadta még, hogy a közút kezelője csak abban az

esetben tartoznék felelősséggel az alperessel szemben, ha a közutat nem az elvárhatóságnak megfelelően

üzemeltette volna.

Az alperes a kereset teljes egészének az elutasítását kérte. Előadta, hogy sem a 31/1968. (IX. 10.) Korm.

sz. rendelet, sem a Ptk. alapján költségviselési kötelezettsége még részben sem áll fent. A tárolótér

közérdeket is veszélyeztető állagromlását nem a tulajdonos mulasztása, hanem a tároló feletti közút

jelentősen megnőtt terhelése okozta. Hivatkozott arra, hogy a tároló a múlt század utolsó évtizedében

létesült, a felette levő közút jóval ezt követően került kiépítésre, amiből következik, hogy a közút

mindenkori kezelőjének kell figyelembe vennie a közút alatti viszonyokat. Ehhez tartozik, hogy a közút

alatti tárolót olyan mértékben kell megerősítenie, hogy az kibírja a terhelést, és ennek költségeit részben

sem háríthatja át.

Csak az alperes fellebbezése alapos.

A szakértő a fellebbezési tárgyaláson fenntartotta a szakvéleményét annak megjegyzése mellett, hogy

az 1979. évi vizsgálatban és annak alapján a korábbi szakvélemény készítésében is részt vett mint ellenőr,

és a két szakvélemény között semmiféle ellentmondás nincs. Utalt az 1984. július 4-én felvett

jegyzőkönyvre, amely a károsodás okait tömören tartalmazza. Kifejtette, hogy a károsodások oka részben

a közúti forgalom okozta terhelés, a különféle építkezésekkel és utak építkezésével keletkező domborzati

változások, részben pedig az, hogy az elmúlt időkben a környezetet vízvezeték-rendszerrel ellátott

lakásokkal telepítettek be anélkül, hogy a csatornázásról is gondoskodtak volna. Előadta még a szakértő,

hogy a természetes elhasználódás mértéke egyébként elhanyagolható. Az alperes a karbantartási

kötelezettségének eleget tett, de az nem lehetett olyan mértékű, mint amilyenre a külső okok miatt

szükség volt. Az alperes a megerősítési munkákat jórészt azokon a helyeken végezte el, amelyek az előbb

részletezett külső hatások miatt rongálódtak meg. Az alperes saját költségén éppen a rongálódások miatt

jóval a normális mértéket meghaladó mértékben végeztetett fenntartási munkákat. Előadta még, hogy a

felperes által végeztetett megerősítési munkálatok után - melyeket a legnagyobb terhelés

számításbavételével tervezték meg már csak jelentéktelen mértékű karbantartási feladat hárul az

alperesre.

A szakértő véleménye és a fellebbezési tárgyaláson előterjesztettek alapján az állapítható meg, hogy az

alperest semmiféle olyan mulasztás nem terheli, amely a pincerendszer károsodására vezetett volna. Az

alperes a tulajdonosi minőségéből származó fenntartási, megerősítési kötelezettségének mindenben

eleget tett, és az ezt meghaladó fenntartási és megerősítési munkákat a már fentebb vázolt egyéb

károsodások miatt kellett elvégezni, éspedig a közutat fenntartó érdekkörében felmerülő szükségletként.

A felperes ezért az e munkákkal felmerült költségeket az alperesre részben sem háríthatja át.

72

A Legfelsőbb Bíróság szükségtelennek találta a további szakértői bizonyítás lefolytatását a felperes által

említett jogalap nélküli gazdagodás vizsgálatára. Az alperes ugyanis saját költségére éppen a rongálódások

miatt a normális mértéket jóval meghaladó munkálatokat végzett, s így az a körülmény, hogy hosszabb

időn keresztül már csak jelentéktelen mértékű karbantartási feladat hárul az alperesre, nem jelent számára

alaptalan gazdagodást [Ptk. 361. §-ának (1) bekezdése.].

A Legfelsőbb Bíróság ezért az első fokú bíróság ítéletét a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján

megváltoztatta, és a felperes keresetét teljes egészében elutasította. (Legf. Bír. Gf. V. 30 341/1985. sz.)

73

13.)

BH1987. 201.

Közös tulajdonban álló ingatlan használati megosztásának későbbi

megváltoztatásánál irányadó szempontok [Ptk. 140-146. §, PK 8. sz.].

Az 594 m2 térmértékű ingatlan 1/4 részben a felperes, 1/2 részben az I. r. alperes és 1/4 részben a III. r.

alperes tulajdona. Az I. r. alperes tulajdonrészét a II. r. alperes haszonélvezeti joga terheli. A haszonélvezeti

jogot a földhivatal - az eljárás során - törölte. Az ingatlanon két lakóépület van. A felperes és a III. r. alperes

kizárólagos használatában van a telek hátsó részén elhelyezkedő lakóépület, az ott létesített szín, valamint

az elkerített udvarrész. Az I. r. alperes az utcafronton levő L alakú lakóépület és az előtte levő udvarrész

használója. A felperes és a III. r. alperes az I. r. alperes lakóépülete előtt kiépített járdán áthaladva közelítik

meg ingatlanrészüket az utcai gyalogosbejárásra alkalmas kapun keresztül.

Az ingatlant a tulajdonosok egymás közti megállapodás alapján használják. A jelenlegi használat már

évtizedekkel ezelőtt kialakult, és az ingatlant a jogelődök is így használták.

Az I. r. alperes használatában álló terület nagysága 241 m2, míg a felperes és a III. r. alperes

használatában 353 m2 terület van. Az I. r. alperes udvarrészén virágos-rész, termő gyümölcs- és díszfák

vannak.

A felperes 1980. áprilisában gépkocsit vásárolt. Az 1984. december 14-én előterjesztett keresetében azt

kérte, hogy a bíróság jogosítsa fel utcai nagykapu készítésére és az ingatlan baloldali részén 3 m széles út

létesítésére. Kérelmét azzal indokolta, hogy a személygépkocsija biztonságos tárolásához ilyen bejárati út

és kapu szükséges.

Az I. r. alperes a kereset elutasítását kérte. A III. r. alperes nem ellenezte a kereset teljesítését.

Az elsőfokú bíróság ítéletével elutasította a keresetet. A felperest kötelezte az I. r. alperes részére

perköltség megfizetésére. A bíróság a becsatolt okiratokra utalva megállapította, hogy a felperes csak

gyalogos bejárat használatára jogosult, mert a tulajdonostársak így állapodtak meg.

A másodfokú bíróság megváltoztatta az elsőfokú bíróság ítéletét, és kötelezte az alpereseket annak

tűrésére, hogy a felperes saját költségén, az építési hatóság által kikötött feltételek megtartásával az utcai

fronton gépkocsi bejárásra is alkalmas kaput létesítsen, és a nyugati telekhatártól számított 3 (három) m-

es területsávot gépkocsijával való bejárásra is használhassa. Kötelezte a felperest 4440 forint kár

megtérítésére és évi 2050 forint használati díj megfizetésére. Együttes első- és másodfokú eljárási költség

megfizetésére az I. r. alperest kötelezte.

A másodfokú bíróság kifejtette, hogy a Ptk 241. §-a lehetőséget nyújt a használat megváltoztatására, ha

a szabályozásnál figyelembe vett körülmények utóbb olyan lényegesen megváltoztak, hogy az eredetileg

helyesnek mutatkozó elrendezés az okszerű gazdálkodás követelményei vagy a tulajdonostárs jogos

érdekét sérti. A megyei bíróság úgy foglalt állást, hogy jelentős változás az, hogy a felperes

személygépkocsival rendelkezik, ugyanakkor méltányolandó érdeke a felperesnek az, hogy a

személygépkocsiját az ingatlanrészén, biztonságos helyen tárolja. Ehhez szükséges területtel egyébként is

rendelkezik, csupán a megközelítését zárja ki a kialakult használat. A megyei bíróság az ingatlanon tartott

74

helyszíni szemle megállapításait is mérlegelve úgy ítélte meg, hogy jelentősebb érdek fűződik a

személygépkocsi biztonságos tárolásához és ennek érdekében az út kialakításához, mint az I. r. alperesnek

a jelenlegi virággal, gyümölcsfákkal és díszfával telepített udvarrésze fenntartásához fűződő érdeke. A

használat szabályozásának eredményeként az I. r. alperes kizárólagos használatában kisebb terület marad,

ezért kötelezte a felperest e terület használata ellenében a használat jellegére is figyelemmel évi 2050

forint használati díj megfizetésére. Az út kiépítésével szükségképpen meg kell szüntetni a virágosrészt, és

ki kell vágni két gyümölcsfát valamint egy díszfát. Az említett növényzet ellenértékének megfizetésére a

mezőgazdasági szakértő véleményének alapulvételével kötelezte a felperest.

A jogerős ítélet ellen emelt törvényességi óvás alapos.

Azt helyesen állapította meg a másodfokú bíróság, hogy a felek megállapodással rendezett

használatának a megváltoztatására Ptk 241. §-ában írt feltételek fennállása esetén kerülhet sor.

A felperes a perbeli előadása szerint 1980. áprilisában vásárolta a gépkocsit. A használat

újraszabályozását - nevezetesen a gépkocsival való bejárás biztosítását - azonban csak az 1984.

decemberében előterjesztett keresetében kérte. A gépkocsi megvásárlása óta közel öt év telt el. Minthogy

a másodfokú bíróság megállapítása szerint a gépkocsi megvásárlása olyan körülmény-változás, amely

alapja lehet a korábbi használat megváltoztatásának az újraszabályozás indokoltságánál nem hagyható

figyelmen kívül a gépkocsi megvásárlása óta eltelt idő.

Az igényérvényesítéssel való késlekedés okát fel kellett volna deríteni, mert indokolatlan

igényérvényesítési késedelem mellett az időmúlás olyan utaló magatartásként értékelhető, amely a

gépkocsi üzembentartására mint változott körülményre tekintettel is fenntartott korábbi használati

viszonyok megerősítésének minősül. Miután a másodfokú bíróság ezt a kérdést nem vizsgálta, döntése

megalapozatlan.

Az ingatlan használat újraszabályozásánál sem hagyható figyelmen kívül, hogy a kérdéses ingatlan a felek

közös tulajdona, így a közöttük levő jogviszonyra a Ptk 140-146. §-ai az irányadók. A használat

rendezésénél elsődleges szempont, hogy a megváltozott használat egyik tulajdonostársra se legyen

méltánytalan. A lényeges jogos érdekek összevetésénél a Ptk 141. §-ában szabályozott abból a

rendelkezésből kell kiindulni, hogy a tulajdonostársakat a dolog hasznai a tulajdoni hányaduk arányában

illeti meg, ilyen arányban terhelik őket a dolog fenntartásával járó és a dologgal kapcsolatos egyéb

kiadások, a közös tulajdoni viszonyból eredő kötelezettségek, és ugyanilyen arányban viselik a dologban

beállott kárt is.

A Legfelsőbb Bíróság PK 8. számú állásfoglalásában kifejtettek szerint a közös tulajdon esetén a használat

a tulajdoni arányokhoz igazodik. A birtoklás és a használat mértéke csak indokolt esetben térhet el a

tulajdoni hányad szerinti aránytól. A beszerzett szakvélemény szerint az I. r. alperes a megállapodással

rendezett használat eredményeként a tulajdoni arányát el nem érő, 241 m2 terület használója volt. Ezt a

használatot tovább csökkentette a másodfokú bíróság azzal, hogy lehetővé tette a személygépkocsi

átjárásra is alkalmas, 3 m széles út kialakítását. Ezzel a rendezéssel az I. r. alperest megillető használat

jelentősen csorbult, és a másodfokú bíróság a méltánytalan helyzet kiküszöbölésének nem a megfelelő

módját választotta.

A Ptk 141. §-ának rendelkezéséből és a PK 8. számú állásfoglalásban kifejtettekből ugyanis az következik,

hogy ha a bíróság a használatot a korábbival szemben szabályozza, amelynek eredményeként az egyik

tulajdonostárs használatába a tulajdoni hányad szerinti aránytól eltérő rész kerül, elsősorban ingatlanrész

75

biztosításával kell a megbomlott egyensúly helyreállításáról gondoskodni. A többlethasználat pénzbeli

kiegyenlítésére csak ennek hiányában kerülhet sor.

Elmulasztotta a másodfokú bíróság annak vizsgálatát, hogy az út céljára biztosított terület ellenében

kárpótolható-e az I. r. alperes a felperes használatában levő területből, s ekként a használatnak a tulajdoni

hányadhoz való igazodásával kapcsolatos szempontok érvényesíthetők-e. A másodfokú bíróság az eltérő

használatot eredményező rendezésnél nem volt erre a körülményre figyelemmel, döntése ezért is

megalapozatlan.

A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a másodfokú bíróság ítéletét a Pp 274. §-ának (3)

bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és ugyanezt a bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára

utasította. (P. törv. I. 20 931/1986. sz.)

76

14.)

BH1997. 480.

Ha a résztulajdonos a tulajdoni illetőségét ajándékozással és tartással vegyes

adásvételi szerződéssel ruházza át, tulajdonostársait elővásárlási jog nem illeti

meg [Ptk. 145. § (2) bek., PK 9. sz. VII. pont].

A perbeli ingatlan 10/30-10/30 arányban a felperesek, 10/30 részben a III. rendű alperes közös

tulajdonában állt. A III. rendű alperes tulajdoni hányadát a IV. rendű alperes javára az ingatlan-

nyilvántartásba bejegyzett haszonélvezeti jog terhelte. Az V. és VI. rendű alperesek a felperesi illetőség

haszonélvezőiként álltak perben.

A III. rendű alperes elhatározta, hogy a tulajdoni illetőségét értékesíti. Ennek azonban feltétele volt az

ingatlanban lakó édesanyjának (a IV. rendű alperesnek) az elhelyezése. Mindketten évek óta baráti

kapcsolatban álltak az I. és II. rendű alperesekkel, akik 1991 nyarán közölték, hogy készek a III. rendű

alperes illetőségének a megvásárlására. Ezt követően a III. rendű alperes az ingatlan 1/30-1/30 részét az I-

II. rendű alpereseknek ajándékozta. Ennek a szerződésben foglalt indoka az volt, hogy a

megajándékozottak a korábbi években segítették az ajándékozót, és a IV. rendű alperes részére is

támogatást nyújtottak. Megállapodtak abban, hogy az ajándékozás folytán közöttük létrejött közös

tulajdont megszüntetik, az ingatlan 8/30 illetőségét a III. rendű alperes 3 850 000 forint ellenében az I-II.

rendű alperesek tulajdonába adja. A IV. rendű alperes a haszonélvezeti jogáról lemondott, és ennek

fejében részére az I-II. rendű alperesek 1991. szeptember 1. napjától kezdődően havi 6000 forint

életjáradékot fizetnek azzal, hogy egészségi állapotának jövőbeli megromlása esetén a szükséges ellátást

- mosást, takarítást, ápolást - természetben nyújtják.

A megállapodást követően a III. rendű alperes mint állagvevő és a IV. rendű alperes mint haszonélvezeti

vevő 3 850 000 forint vételárért megvásárolt egy társasházi öröklakást. A vételárat a III. rendű alperes -

200 000 forint kivételével - abból a pénzből fizette ki, amelyet ezzel egy időben az általa eladott ingatlan

vételáraként az I. és II. rendű alperesektől felvett.

Később a IV. rendű alperes arra a meggyőződésre jutott, hogy kedvezőbb számára, ha haszonélvezeti

jogának ellenértékéhez nem életjáradék formájában, hanem egy összegben jut. Ehhez az I-II. rendű

alperesek is hozzájárultak és - az életjáradék helyett - 1 050 000 forintot átadtak a III. rendű alperesnek.

Az eladó alperesek között azonban ennek felhasználási módjáról vita alakult ki, ezért a III. rendű alperes

ezt az összeget 1991. augusztus 29-én Dr. N. G. ügyvédnél letétbe helyezte. Miután a IV. rendű alperes úgy

döntött, hogy az érdekeiknek az életjáradék felel meg mégis jobban, a letétet 1991. szeptember 18-án

megszüntették és az 1 050 000 forintot az I-II. rendű alpereseknek visszafizették.

A megállapodásnak megfelelő tartalommal írásba foglalt, közös tulajdon megszüntetési és életjáradéki

szerződést az abban részes felek 1991. augusztus 30. napjával keltezték, majd a bennük foglaltak ingatlan-

nyilvántartási bejegyzése végett azokat benyújtották a földhivatalhoz. A szerződésben vállalt életjáradék-

fizetési kötelezettségüknek az I-II. rendű alperesek folyamatosan eleget tesznek.

A felperesek keresetükben a III. rendű alperes és az I-II. rendű alperesek által kötött ajándékozási

szerződés semmisségének, továbbá a közös tulajdont megszüntető szerződés velük szembeni

77

hatálytalanságának és annak megállapítását kérték, hogy a velük szemben hatálytalan szerződésben foglalt

feltételeknek megfelelő tartalommal az elővásárlási joguk alapján megtett, a vételi ajánlatot elfogadó

nyilatkozatuk folytán az adásvételi szerződés köztük és a III. rendű alperes között létrejött. Másodlagosan

kereseti kérelmet terjesztettek elő a közös tulajdon megszüntetése iránt is.

Az elsőfokú bíróság részítéletében az ajándékozási szerződés semmisségének és a közös tulajdont

megszüntető szerződés hatálytalanságának megállapítása iránti kereseti kérelmet elutasította.

Részítéletének indokolásában a bíróság kifejtette, hogy a per adatai szerint a III. rendű alperes a baráti

kapcsolatra és a részükre korábban nyújtott támogatásra tekintettel ajándékozta a perbeli ingatlan 2/30

illetőségét az I-II. rendű alpereseknek, így a felpereseknek nem sikerült bizonyítaniuk, hogy ez a szerződés

adásvételi szerződést leplez. A járadék fizetését az I-II. rendű alperesek a közös tulajdon megszüntetése

kapcsán a IV. rendű alperes haszonélvezeti jogáról történt lemondása ellenértékeként vállalták. Az

alperesek szándékát valósan a három szerződés tartalma együttesen tükrözi. Az ajándékozási szerződés

érvényessége folytán az I-II. rendű alperesek az ingatlan résztulajdonosaivá váltak, így a közös tulajdon

megváltás útján történt részbeni megszüntetése során az elővásárlási jog a felpereseket már nem illette

meg.

A másodfokon eljárt Legfelsőbb Bíróság a részítéletet helybenhagyta. Rámutatott arra, hogy az I-IV.

rendű alperesek által kötött ajándékozási, közös tulajdont megszüntető és életjáradéki szerződéseket,

illetőleg azok tartalmát az akaratelhatározás egységessége és a szerződések által elérni kívánt célok

összefüggése folytán nem lehet egymástól elszigetelten vizsgálni és értelmezni. Az I-II. rendű alperesek

vételi szándékának hiányában ugyanis ilyen tartalmú ajándékozási szerződés megkötésére nyilvánvalóan

nem került volna sor, és a III. rendű alperes tulajdoni illetőségének megváltásával merült fel a IV. rendű

alperest illető haszonélvezeti jog értéktérítésének a szükségessége is.

A másodfokú bíróság szerint a perbeli esetben a IV. rendű alperes haszonélvezeti jogról való

lemondásával összefüggő életjáradéki szerződésben a szerződő felek kikötötték, hogy az I-II. rendű

alperesek járadékfizetési kötelezettsége a IV. rendű alperes egészségi állapotának megromlása esetén

természetbeni ellátási kötelezettséggé alakul át. A felpereseknek a perben mindenekelőtt azt kellett volna

bizonyítaniuk, hogy ez a szerződés színlelt, és ennélfogva a Ptk. 207. §-ának (4) bekezdése alapján semmis,

illetőleg azzal a szerződő felek az I-II. rendű alperesek más - nem bizalmi jellegű - kötelezettségét leplezték.

A bizonyítékok mérlegelése alapján a másodfokú bíróság arra a megállapításra jutott, hogy a szerződő felek

között olyan bizalmi jellegű jogviszony jött létre, amelyben az I-II. rendű alpereseket terhelő

kötelezettséget pénzzel nem lehet kiegyenlíteni, és ennélfogva a felperesek elővásárlási jogának

gyakorlása - ez okból - szóba sem kerülhet.

A jogerős részítélet ellen a felperesek terjesztettek elő felülvizsgálati kérelmet. Ez - tartalma szerint - a

megállapított tényállásra tett észrevételek kifejtését, a keresetben és a fellebbezésben foglaltak

megismétlését és annak az álláspontnak az ismételt hangoztatását jelentette, hogy a helyesen

megállapítható tényállás szerint jogszerű éltek az adott esetben az elővásárlási jogukkal.

Az I-IV. rendű alperesek ellenkérelmükben a részítélet hatályában való fenntartását kérték.

A jogerős részítélet nem jogszabálysértő.

Mindkét fokú bíróság a Ptk. 145. §-ának (2) bekezdésében foglalt, a tulajdonostársat megillető

elsőbbségi jogból indult ki, amely szerint a tulajdoni hányad értékesítése esetén kívülállóval szemben az

általa vállalt - a vételi ajánlatban kifejezésre jutó - szerződési feltételek teljesítésének azonos vállalása

78

esetén a tulajdonostárs elővásárlásra jogosult. Ennek a rendelkezésnek az indoka az, hogy ha a vételi

ajánlat kölcsönösen elfogadható összes feltételét az eladó eszmei illetőségére a tulajdonostárs is teljesíteni

tudja és akarja, az eladó szempontjából közömbös, hogy a kívülálló helyett a tulajdonostársától jut hozzá

az igényelt teljesítéshez. Ezzel szemben a tulajdoni hányadát megtartó tulajdonostárs nem hozható

jogszerűen olyan helyzetbe, hogy a kényszerű közösség fennállását (az alanyok körét illetően) akkor se

szűkíthesse, vagy ne legyen jogosult azt teljes egészében megszüntetni, ha az eladóval szemben

mindazokat a szerződési feltételeket kész teljesíteni, amelyeket az kívülállótól megkapna.

Helyesen mutatott rá a másodfokú bíróság arra, hogy az elővásárlási jog - a teljesítési feltételek

azonossága okán - az adásvételi szerződésekre korlátozódik. A jelen esetben a felperesek éppen arra

alapították a keresetüket, hogy az I-II. rendű alperesek mint kívülállók és a III-IV. rendű alperesek mint

tulajdonostársak között létrejött három szerződés valójában egységesen adásvételi szerződés, amelybe az

I-II. rendű alperesek vételi ajánlatának elfogadásával azért léphetnek be, mert az ajándékozás színlelt volt,

a tartási szerződés pedig erre irányuló valós szerződési akarat nélkül a haszonélvezeti jog megváltását

célozta. Így a valóságos szerződési feltételek általuk azonos módon teljesíthetők.

Az elsőfokú bíróság megközelítése szerint a szerződési akaratot elválaszthatatlan egységben kifejezésre

juttató és csak együttes összefüggéseiben értelmezhető három szerződés olyan vegyes jellegű szerződés,

amely az ajándékozási elem tekintetében nem volt színlelt, hanem teljes mértékben megfelelt az érvényes

ajándékozás tartalmi követelményeinek. Ezzel pedig a felperesek elővásárlási joga az ajándékozással

résztulajdont szerző I-II. rendű alperesekkel szemben megszűnt, mert a társtulajdonosok közül az eladó

azonos teljesítési feltételek mellett is szabadon választhat.

A másodfokú bíróság utalt a Legfelsőbb Bíróság PK 9. számú kollégiumi állásfoglalásának VII. pontjában

foglaltakra, amely szerint tartási szerződés esetén a tulajdonostársat elővásárlási jog nem illeti meg.

Miután az I-II., valamint III-IV. rendű alperesek egységesen értékelendő három szerződése olyan tartással

vegyes szerződésnek minősül, amelynek a IV. rendű alperes igényeihez mérten természetbeni

szolgáltatásokra (gondozás, ápolás) is átváltoztatható eleme annak bizalmi és így más szolgáltatásával nem

helyettesíthető jellege folytán a felperesek elővásárlási jogát kizárja.

A felülvizsgálati eljárás során az már nem volt vitás, hogy az ajándékozási, a közös tulajdont megszüntető

és a tartási szerződés olyan több okiratba foglalt, egymást kiegészítő, egymástól elszakíthatatlan

összefüggéseiben értelmezhető szerződés, amely együttesen fejezi ki a szerződő felek szándék- és

akarategységét. Ehhez képest annak elbírálása, hogy az egységes, részint ajándékozási, részint tartási

elemeket is tartalmazó szerződésegyüttesnek volt-e színlelt része, a bizonyítékok mérlegelésének kérdése.

A Pp. 270. §-ának (1) bekezdése értelmében jogerős ítélet ellen felülvizsgálati kérelem előterjesztésének

jogszabálysértés esetén van helye. Ha a felülvizsgálati kérelem a jogerős ítélettel megállapított tényállást

támadja, vagyis azt sérelmezi, hogy a bíróság a tényállást a Pp. 206. §-ának megsértésével állapította meg,

a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése értelmében ezt abban az esetben lehet alaposnak tekinteni, ha a bíróság

a bizonyítási eljárás szabályait, a bizonyítási anyag értékelésének jogszabályi előírásait megsértette, és

emiatt a megállapított tényállás megalapozottnak nem tekinthető. Ilyen eljárási szabálysértés lehet, ha a

bíróság a bizonyítékokat - azok egybevetése során - nem a maguk összességében értékelte, figyelmen kívül

hagyta a bizonyítási tehernek a Pp. 164. §-ában rögzített szabályait, vagy a Pp. 221. §-ának (1)

bekezdésében foglaltak ellenére magából az ítéletből nem tűnik ki egyértelműen az, hogy a döntését mire

alapította. Önmagában a bizonyítékok mérlegelésének a kérelmezőre sérelmes eredménye nem lehet

felülvizsgálati kérelem alapja. Eredményes előterjesztésre csak abban az esetben van lehetőség, ha a

79

mérlegelési körbe vont, hivatkozott bizonyítékok iratellenesek vagy ellentmondóak, az ellentmondások

feloldatlanok, és emiatt a megállapított tényállás okszerűtlen, lényeges logikai ellentmondást tartalmaz.

A Pp. 164. §-ának - a jogvita elbírálásakor hatályos szövegű - (1) és (2) bekezdése értelmében a per

eldöntéséhez szükséges tényeket általában annak a félnek kell bizonyítani, akinek érdekében áll, hogy

azokat a bíróság valónak fogadja el. A bíróság az általa szükségesnek talált bizonyítást hivatalból is

elrendelheti. A jelen esetben a bíróság a jogerős ítélet meghozatala előtt minden olyan felajánlott

bizonyítást lefolytatott, amelynek az ügy érdemi elbírálása szempontjából jelentősége lehet. Az így

rendelkezésre álló bizonyítási anyag egészének alapos és hibátlan, részleteiben is indokolt helyes

mérlegelésével állapította meg a tényállást.

Az adott esetben az nem volt vitás, hogy a III. rendű alperes azért tervezte már jóval a perrel érintett

szerződések megkötése előtt a tulajdoni illetősége értékesítését, mert az anyagi helyzetükben

bekövetkezett kedvezőtlen változás mellett a tulajdoni illetőségének megfelelő lakás fenntartása az ő és

édesanyja számára aránytalanul terhessé vált. Kisebb, a IV. rendű alperes megfelelő elhelyezését is

biztosító, olyan alacsonyabb költségű lakást kívánt vásárolni, amelynek vételára mellett

jövedelemkiegészítést biztosító készpénzkülönbözethez is hozzájutnak. Az igényeiknek megfelelő lakást 3

850 000 forintos vételáron azt követően találták meg, hogy a III. rendű alperes 6 000 000 forintért eladásra

hirdette a perrel érintett ingatlanhányadot. Helyesen utalt tehát az elsőfokú bíróság arra, hogy elfogadva

az alperesek által állított-a hirdetésre tett azonnali 6 000 000 forintos vételi ajánlatot, a III. rendű alperes

részéről ajándékkal viszonozni kívánt korábbi anyagi támogatáson, baráti segítésen, valamint az ezen

alapuló bizalmi viszonyon kívül semmi ésszerű magyarázata nem lett volna annak, hogy a III-IV. rendű

alperesek haszonélvezettől mentesen (a felperesek által vételárként megjelölt 3 850 000 + 1 050 000

forint) összesen 4 900 000 forint ellenében értékesítsék a lakásukat. Ez önmagában a szerződések

ajándékozási részének valós jellegét erősíti, míg a IV. rendű alperes instabil egészségi állapota és anyagi

rászorultsága a bizalmi viszonyon alapuló gondozásra és ápolásra is átváltoztatható tartási részét támasztja

alá.

Akár az ajándékozási, akár a tartási elem önmagában is kizárja az elővásárlási jog gyakorlását, mert a

szerződés egészének van olyan része, amely a feltételek azonosságát nem teszi megállapíthatóvá a

kívülállók és az elővásárlásra jogosultak között. A jelen esetben a valóságos szerződési cél és akarat

ajándékozással és tartással is vegyes adásvétel létrehozására irányult. Így mind az első-, mind a másodfokú

bíróság jogi megközelítése csak az elővásárlási joggal kapcsolatos igények elutasítását vonhatta maga után.

A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 273. §-ának (1) bekezdése értelmében öt hivatásos

bíróból álló tanácsban eljárva a jogerős részítéletet, annak ténybelileg megalapozott volta és a jogi

következtetés törvényessége folytán a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.

A Pp. 275/B. §-a értelmében, a Pp. 78. §-ának (1) bekezdésére figyelemmel kötelezte az eredménytelen

felülvizsgálati kérelmet előterjesztő felpereseket az I-IV. rendű alperesek javára a jogi képviselőjük kifejtett

tevékenységével arányos felülvizsgálati eljárási költség megfizetésére. (Legf. Bír. Pfv. X. 20.939/1996. sz.)

80

15.)

BDT2015. 3423.

Az elidegenítési és terhelési tilalom joghatásai tekintetében a 2013. évi V.

törvény rendelkezéseit kell alkalmazni akkor is, ha a tilalmat annak

hatálybalépése előtt kötötték ki, vagy az már az 1959. évi IV. törvény

hatálybalépésekor fennállt. Az ellenérték fejében jóhiszeműen jogot szerző

személyek jogszerzését az elidegenítési és terhelési tilalom nem akadályozza.2

Alkalmazott jogszabályok: 1959. évi IV. tv. 114. § (1) bek.; 2013. évi V. tv. 5:32. § (1)-(2) bek., 5:33. §;

1994. évi LIII. tv. 104. § (3) bek.; 2010. évi CXXX. tv. 15. § (1) bek.

Az XXX-111 forgalmi rendszámú tehergépjármű a G. R. Kft. tulajdonában állt. A gépjárművet a

tulajdonossal szemben indult végrehajtási eljárásban a NAV alperes 2008. június 25. napján foglalási

jegyzőkönyv felvételével lefoglalta, a foglalási jegyzőkönyvet az adósnak megküldte, melyet annak

ügyvezetője átvett.

Az alperes 2008. szeptember 3. napján tájékoztatta a foglalás tényéről a Z.-i Okmányirodát, amely 2008.

szeptember 22. napján rendelte az elidegenítési és terhelési tilalom gépjármű-nyilvántartásba történő

bejegyzését.

2008. szeptember 18. napján a G. I. Kft. felperes és a G. R. Kft. között adásvételi szerződés jött létre a

gépjármű tulajdonjogának átruházására vonatkozóan azzal, hogy a vételár megegyezik a gépjárművön

fennálló hiteltartozással, melyet a felperes mint vevő fizet meg közvetlenül a pénzintézet részére.

Az adásvételi szerződés alapján a Z.-i Okmányiroda a felperes tulajdonjogát 2008. szeptember 26-án a

gépjármű-nyilvántartásba bejegyezte.

A felperes kereseti kérelme arra irányult, hogy a bíróság a gépjárművet a foglalás hatálya alól oldja fel,

és állapítsa meg: a jármű a felperes tulajdonát képezi.

Az elsőfokú bíróság megalapozatlannak találta a felperes kereseti kérelmét és ítéletével elutasította azt.

Az ítélet jogi indokolása szerint a foglalási jegyzőkönyv felvételével 2008. június 25. napján a gépjármű

lefoglalása megtörtént. Ettől az időponttól kezdve a gépjárművön elidegenítési és terhelési tilalom áll fenn.

Irányadó tehát az 1994. évi LIII. törvény (a továbbiakban: Vht.) 104. § (3) bekezdése, mely szerint a lefoglalt

ingóság elhasználása, elzálogosítása, elidegenítése vagy a végrehajtás alól más módon való elvonása a

büntető törvénykönyv szerint bűncselekmény.

A gépjárműre vonatkozó adásvételi szerződés már a foglalás hatálya alatt került megkötésre, ezért az az

1959. évi IV. tv. (a továbbiakban: 1959-es Ptk.) 114. § (1) bekezdése szerint semmis, arra a felperes

tulajdonjogát nem alapíthatja.

2 Megjelent: Bírósági Döntések Tára 2015/12/181.

81

Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a felperes terjesztett elő fellebbezést, melyben elsődlegesen annak

megváltoztatását, a kereseti kérelem szerinti ítéleti rendelkezések meghozatalát, másodlagosan az

elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését, az elsőfokú bíróság új eljárásra történő utasítását kérte.

Indítványozta, hogy a másodfokú bíróság a végrehajtási eljárást függessze fel.

Hivatkozott arra, hogy

- az adásvételi szerződés megkötésének időpontjától, illetőleg a tulajdonjog megszerzése tényének

gépjármű-nyilvántartásba történő bejegyzésétől 2003 nyaráig, - amikor a gépjárművet tovább kívánta

értékesíteni - a foglalás tényéről nem volt tudomása;

- a foglalás ténye csupán 2009. január 8-ai ügyintézés során került bejegyzésre a gépjármű-

nyilvántartásba;

- a felperes nem kapott sem határozatot, sem foglalási jegyzőkönyvet;

- az adóssal szemben folyamatban lévő végrehajtási eljárásról azért sem volt tudomása, mert a felperes

ügyvezetője és a korábbi ügyvezető haragos viszonyban álltak;

- az okmányirodának a felperes tulajdonjoga bejegyzése időpontjában már információja volt a foglalás

tényéről, ennek ellenére a tulajdonjogot bejegyezte, a foglalásról a felperest nem tájékoztatta;

- a felperes jóhiszeműen, ellenérték fejében szerzett tulajdonjogot, ezen tényeket az első fokú eljárás

során megfelelően igazolta - további bizonyítási kötelezettségről az elsőfokú bíróság a feleket e körben

nem tájékoztatta -, így az elsőfokú bíróságnak vizsgálnia kellett volna azt, hogy a felperes megszerezhette-

e jogszerűen a gépjármű tulajdonjogát;

- a foglalás miatt fennálló elidegenítési és terhelési tilalom nem érinti harmadik személy jóhiszeműen és

ellenérték fejében szerzett jogát;

- emiatt tévesen hivatkozott az elsőfokú bíróság arra, hogy az elidegenítési és terhelési tilalom ellenére

megkötött adásvételi szerződés semmis, egyebekben az adásvételi szerződés teljesedésbe is ment.

Fellebbezése kiegészítésében az 1959-es Ptk. 114. §(3) bekezdésére hivatkozással ismét utalt arra, hogy

az elsőfokú bíróság nem vizsgálta a felperes jó- vagy rosszhiszeműségét az adásvételi szerződés megkötése

körében.

Hivatkozott a 2013. évi CLXXVII. törvény (a továbbiakban: Ptké.) 46. §-ára, mely szerint az elidegenítési

és terhelési tilalom joghatásai tekintetében az új Ptk. hatálybalépését követően már az új Ptk.

rendelkezéseit kell alkalmazni akkor is, ha a tilalmat annak hatálybalépése előtt kötötték ki, vagy az már a

Ptk. hatálybalépésekor fennállt. Erre tekintettel irányadó a 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 5:32.

§ (2) bekezdése és az 5:33. §, mely rendelkezések szerint az ellenérték fejében jóhiszeműen jogot szerző

személyek jogszerzését az elidegenítési és terhelési tilalom nem akadályozza.

Az alperes fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását kérte.

Indokai szerint

- a foglalás 2008. 06. 25-én - az Art. végrehajtásra vonatkozó szabályainak maradéktalan betartása

mellett - megtörtént;

82

- a felperesnek azt kellett volna bizonyítania, hogy a foglalást megelőzően már megszerezte a gépjármű

tulajdonjogát;

- mivel a foglalás hatálya a jegyzőkönyvben történő összeírással beállt, az adásvételi szerződés az 1959-

es Ptk. 114. § (1) bekezdése szerint semmis, így nincs olyan érvényes szerződés, amely a felperes tulajdoni

igényét megalapozná;

- a törvényen alapuló elidegenítési és terhelési tilalom hatálya akkor is beáll, ha az illetékes okmányiroda

nem, vagy csak később jegyzi be ezt a tényt a gépjármű-nyilvántartásba, mivel a bejegyzés nem konstitutív

hatályú;

- az adásvételi szerződést az adós akkor kötötte meg, amikor már tudomása volt a gépjármű

lefoglalásáról;

- a felperes ügyvezetője az adós törvényes képviselőjének édesapja, így nem fogadható el az a felperesi

nyilatkozat, mely szerint nem volt tudomása az adós tulajdonában álló gépjármű lefoglalásáról,

ugyanakkor a felperes a gépjármű vételárának megfizetését okirattal nem igazolta, s ezen tények

figyelembevételével a felperes rosszhiszeműségét és a szerződés ingyenességét lehet megállapítani.

A fellebbezés az alábbiak szerint alapos.

Az elsőfokú bíróság az ítélet meghozatalának időpontjában, 2014. február 27. napján hatályos

jogszabályi rendelkezések figyelembevételével a jogvita elbírálásához szükséges mértékben a releváns

tényállást a bizonyítékok okszerű értékelésével állapította meg.

Az 1959. évi IV. törvény (1959-es Ptk.) 114. § (1) bekezdését - utalva a Vht. 104. § (3) bekezdésére -

helyesen alkalmazta, és helyes volt az ítéleti rendelkezés is, mely szerint, ha a jogszabály vagy bírósági

határozat a rendelkezés jogát kizárja vagy korlátozza, az e tilalommal, illetőleg korlátozással ellentétes

rendelkezés semmis.

Ennek ellenére helytállóan hivatkozott a felperes fellebbezésében a 2014. március 15. napján hatályba

lépett 2013. évi V. törvény (Ptk.) rendelkezéseire, illetőleg e rendelkezések alkalmazását előíró Ptké. 46.

§-ában foglalt szabályozásra.

A Ptk. 5:32. § (1) bekezdés szerint az elidegenítési és terhelési tilalomba ütköző rendelkezéshez a

jogosult hozzájárulása szükséges. Az elidegenítési és terhelési tilalommal ellentétes rendelkezés

hatálytalan azzal szemben, akinek jogát a tilalom biztosítja. Az elidegenítési és terhelési tilalommal

ellentétes rendelkezés a tilalommal biztosított jog jogosultjának a rendelkezés jogosultjához intézett

hozzájáruló nyilatkozatával hatályossá válik.

A (2) bekezdés értelmében az ellenérték fejében jogot szerző jóhiszemű személyek jogszerzését az

elidegenítési és terhelési tilalom nem korlátozza.

Ugyancsak alkalmazandó az 5:33. §, mely szerint a jogszabályban vagy bírósági határozattal

meghatározott személyek javára megállapított elidegenítési és terhelési tilalomra a szerződéssel létesített

elidegenítési és terhelési tilalomra vonatkozó szabályokat kell alkalmazni.

A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény hatálybalépésével összefüggő átmeneti és

felhatalmazó rendelkezésekről szóló 2013. évi CLXXVII. tv. (új Ptké.) 46. §-a szerint az elidegenítési tilalom,

az elidegenítési és terhelési tilalom, illetve a rendelkezési jogát más módon korlátozó tilalom esetén ennek

83

joghatásai tekintetében a Ptk. hatálybalépését követően a Ptk. rendelkezéseit kell alkalmazni akkor is, ha

a tilalmat a Ptk. hatálybalépése előtt kötötték ki, vagy az már a Ptk. hatálybalépésekor fennállt.

Ezen rendelkezés folytán a másodfokú bíróságnak abban a kérdésben kellett döntenie - figyelemmel a

másodfokú határozat új Ptk. hatálybalépését, 2014. március 15. napját követő időpontban történő

meghozatalára -, hogy a Ptk. hatálybalépése előtt jogszerűen meghozott első fokú határozattal szembeni

fellebbezési eljárásban eredménnyel hivatkozhat-e a felperes a jogszabályváltozás folytán irányadó

rendelkezésekre.

A fellebbezési kérelem tartalmi korlátait tartalmazza a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. tv.

235. § (1) bekezdése, mely szerint a fellebbezésben új tény állítására, illetve új bizonyíték előadására akkor

kerülhet sor, ha az új tény, vagy az új bizonyíték az első fokú határozat meghozatalát követően jutott a

fellebbező fél tudomására, feltéve, hogy az - elbírálása esetén - reá kedvezőbb határozatot eredményezett

volna.

Az időközben bekövetkezett jogszabályváltozás nem tekinthető a fentiek szerint meg nem engedett

tényre történő hivatkozásnak.

A Ptk. fenti szabályainak alkalmazási korlátját a fellebbezési eljárásban a Jogalkotásról szóló 2010. évi

CXXX. tv. 15. § (1) bekezdés jelentheti, mivel a 15. § (1) bekezdés értelmében a jogszabályi rendelkezést -

ha jogszabály eltérően nem rendelkezik - a hatálybalépését követően keletkezett tényekre és

jogviszonyokra, valamint megkezdett eljárási cselekményekre kell alkalmazni.

Visszaható hatályú jogalkalmazásra ad lehetőséget az ettől a szabályozási elvtől eltérő kifejezett

jogszabályi rendelkezés.

A visszaható hatály tilalmának érvényesülése vizsgálata körében figyelembe kell venni a Ptk. új

rendelkezéseinek célját.

A Ptké. 46. §-ához fűzött indokolás, miszerint az új szabályozás a tilalom jogosultjára nézve sem jelent

hátrányt, hiszen módjában áll, hogy a tilalommal védett jogába ütköző szerződés vele szembeni

hatálytalanságára hivatkozzon az olyan jogszerzővel szemben, aki jóhiszemű és ellenérték fejében történő

jogszerzőnek nem tekinthető.

Az a tény, hogy a jogalkotó a jogszabályokon alapuló elidegenítési és terhelési tilalomra is alkalmazni

rendeli a szerződéssel kikötött elidegenítési és terhelési tilalom ellentétes rendelkezésekre irányadó

szabályokat, az államot megillető saját jogok visszaható korlátozását jelenti ugyan, azonban e korlátozást

a jogalkotási törvény keretei között meghozott jogszabály útján rendelte magára nézve alkalmazandónak.

A fenti rendelkezések alapján levonható az a jogi következtetés, hogy a kereset elbírálása körében a

fellebbezésben hivatkozottak szerint különös jelentősége van azon tény tisztázásának: a felperes a

gépjármű adásvétele körében jóhiszemű, illetve ellenérték fejében szerző félnek tekintendő-e.

Az elsőfokú bíróság ezen kérdésben nem foglalt állást, a felperes által felajánlott bizonyítékokat nem

értékelte, illetőleg e körben a Pp. 3. § (6) bekezdésére figyelemmel a bizonyítási teherről, illetőleg a

bizonyítandó tényekről a feleket nem tájékoztatta.

Megjegyzi a másodfokú bíróság, hogy az első fokú ítélet meghozatalának időpontjában hatályos

jogszabályi környezet alapján ez nem is lett volna kötelezettsége.

84

Utóbb azonban a jogszabályi környezet megváltozása folytán vizsgálandó, hogy a felperes az adásvételi

szerződés megkötésekor jóhiszemű volt-e, tudomással bírt-e az eladó ellen folyamatban lévő végrehajtási

eljárásról, és az alperes által foganatosított végrehajtási cselekményről.

A felperes a másodfokú eljárásban okirati bizonyítékot terjesztett elő az ellenérték fejében történő

szerzés alátámasztására, felmutatta eredetben a V. Rt. 2008. szeptember 19-ei pénztárbizonylatát, mellyel

a készpénzben történő vételár-megfizetés megtörténtét kívánta igazolni.

Tekintettel arra, hogy a jóhiszeműség körében felperes által elsőfokú eljárásban, illetőleg a

fellebbezésben tett előadást az alperes fellebbezési ellenkérelmében vitatta, a felperesi állítás

megalapozottságáról - mely a kereseti kérelem elbírálása körében releváns ténynek tekintendő - az

elsőfokú bíróságnak megismételt eljárás keretében kell állást foglalnia, s ennek alapján kell döntenie arról,

hogy a felperes és a végrehajtási eljárásban adósként szereplő eladó közötti szerződés az alperessel

szemben hatályos-e, illetőleg hivatkozhat-e alappal a szerződés vele szembeni hatálytalanságára attól

függően, hogy a felperes jóhiszemű és ellenérték fejében szerző vevőnek minősül-e. Az elsőfokú

bíróságnak döntenie kell a végrehajtási eljárás felfüggesztésére irányuló kérelemről is.

A fenti kérdések jelen másodfokú eljárásban történő eldöntése esetére a feleknek a kétfokú rendes

jogorvoslati eljáráshoz fűződő joga sérülne, erre tekintettel a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság

ítéletét a Pp. 252. § (3) bekezdése alapján a fellebbezési kérelem és ellenkérelem korlátaira tekintet nélkül

hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot a per újabb tárgyalására, újabb határozat hozatalára

utasította. (Nyíregyházi Törvényszék 1. Gf. 15-14-040015/7.)

85

16.)

BH1994. 379.

A túlépítés jogkövetkezményeinek alkalmazását csak a szomszéd kérheti; ezek a

jogkövetkezmények a túlépítő tulajdonos kérelmére nem alkalmazhatók [Ptk.

109. §].

Az elsőfokú bíróság ítéletében tényként állapította meg, hogy a peres felek ingatlanai egymással

szomszédosak. A felperes részvénytársaság jogelőde 1987-ben iparvágányt és rakodót létesített a saját

ingatlanán, amelynek egy része átnyúlt a korábban a magyar állam tulajdonában lévő, a szovjet katonai

alakulatok használatában álló, jelenleg az alperes tulajdonában álló ingatlanra. Az átnyúló iparvágányt és

rakodót kizárólag a szovjet katonai alakulatok használták. A beruházás teljes egészében központi

pénzeszközökből létesült. A szovjet csapatok kivonulása után e területet a Kincstári Vagyonkezelő

Szervezet (továbbiakban: KVSZ) az átnyúló vágánnyal és rakodóval együtt 1991. április 16-án értékesítette;

az így került az alperes tulajdonába.

A felperes keresetében a túlépítés szabályainak alkalmazásával a Ptk. 109. §-a (1) bekezdésének a)

pontja alapján kérte az alperest arra kötelezni, hogy részére az átnyúló terület használatát biztosítsa, vagy

a b) pont alapján kérte feljogosítását a terület megvásárlására. Az alperes ellenkérelmében a kereset

elutasítását kérte.

Az elsőfokú bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította. Döntését azzal indokolta, hogy a Ptk. 109.

§-ának (1) bekezdéséből követekezően „a túlépítés esetén a szomszéd (jelen esetben: az alperes)

támaszthatna igényt a túlépítő (felperes) ellen a tulajdonát ért sérelem orvoslása érdekében,

nyilvánvalóan téves és alaptalan azonban a Ptk. 109. §-ának (1) bekezdésére alapított bármiféle igény a

túlépítő felperes részéről."

Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a tényadatok ismeretében az adott beruházás „nem is

minősíthető túlépítésnek, mert e fogalom a szomszéd telek használhatósága, beépíthetősége

vonatkozásában valamilyen jó- vagy rosszhiszemű tévedést feltételez. A felperesi beruházás azonban

állami szervek megrendelésére és finanszírozásában már eleve tudottan együttesen a két szomszédos

ingatlanra, s - a saját igények mellett - kifejezetten a szomszédos szovjet alakulatok részére történt,

túlépítésről tehát nem is lehet szó, s a túlépítés szabályai sem vehetők figyelembe."

Az ítélet indokolása szerint a felperesnek az 53/1991. (III. 31.) Korm. rendelet előírásait figyelembe véve

tulajdonjogi alapon sem lehet az alperes ingatlanára, illetve az azon lévő felépítményre vonatkozóan

igénye, mert az ingatlan kezelői joga a szovjet csapatok kivonulása után a KVSZ-t illette meg, aki jogosult

volt annak hasznosítására, így eladására is. A KVSZ az ingatlant - az építményjegyzék tanúsága szerint - az

átnyúló létesítményekkel együtt értékesítette, így az jogszerűen került az alperes tulajdonába. Mivel a

beruházás teljes egészében központi pénzeszközökből létesült, a felperesnek az alperessel szemben

elszámolási igénye sem lehet.

Az ítélet ellen a felperes nyújtott be fellebbezést, melyben annak hatályon kívül helyezését, az elsőfokú

bíróságnak a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasítását kérte.

86

Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság a tényállást tévesen állapította meg és téves az arra alapított jogi

döntése is. Állította, hogy az iparvágány és a vasúti rakodó teljes műszaki-kivitelezési költségét a felperes

volt köteles megfizetni. Vitatta, hogy az alperes adásvétellel megszerezte volna ezeknek az átnyúló

műszaki létesítményeknek a tulajdonjogát, mert az adásvételi szerződésben csak a föld adásvétele

szerepel és szó sincs a műszaki létesítményekről. Sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság nem értékelte: a

befejezett létesítményt a felperes jogelődje az állóeszköz-nyilvántartásban szerepeltette, és a

részvénytársaság megalakulásakor apportként bevitte a részvénytársaságba. Ennek folytán tévesen

alkalmazta a perbeli jogvitára az 53/1991. (III. 31.) Korm. rendeletet, mert ennek 1. §-a azokra a

felszabaduló vagyontárgyakra vonatkozik, amelyek a rendelet 1991. március 31-i hatálybalépésekor állami

tulajdonban voltak és valamely állami szerv kezelésében álltak.

A fellebbezés szerint a felperes részvénytársaság 1990. október 1. napján alakult, a kérdéses műszaki

létesítmények apportálás folytán ekkor váltak társasági tulajdonná, a részvénytársaság pedig nem

minősült a rendelet hatálybalépésekor állami szervnek, így az ítéletben felhívott e jogszabály a perbeli

jogvitát nem döntheti el. Az elsőfokú bíróság jogértelmezése következtében nem nyilatkoztatta az alperest

arra nézve, hogy a túlépítés jogkövetkezményeinek alkalmazása során mi szolgálná leginkább az érdekeit.

Emiatt és az erre vonatkozó bizonyítás kiegészítésének szükségességére tekintettel a felperes kérte az

ítélet hatályon kívül helyezését.

Az alperes fellebbezési ellenkérelmében az ítélet helybenhagyását lényegében annak helyes indokai

alapján kérte. Utalt arra, hogy a felperes túlépítés miatt nyújtotta be a keresetét, a Ptk. 109. §-ának (1)

bekezdésére alapítottan, ezért a Pp. 247. §-ának (1) bekezdésére figyelemmel a fellebbezési eljárásban

nem jogosult ezt a keresetét tulajdonjogi keresetre módosítani.

A fellebbezés alaptalan.

Az elsőfokú bíróság a tényállást helyesen állapította meg, és helyes az arra alapított jogi döntése is. A

felperes keresete a túlépítés jogkövetkezményeinek alkalmazására irányult. A Ptk. 109. §-ának (1)

bekezdése nyelvtani értelmezéséből is egyértelműen az tűnik ki, hogy ezt nem a túlépítő tulajdonos,

hanem annak szomszédja követelheti. Az alperes ez idő szerint ilyen igényt a felperessel szemben nem

terjesztett elő, így a felperes nincs abban a jogi helyzetben, hogy maga kérje a túlépítés

jogkövetkezményeinek alkalmazását, illetőleg ezek közül bármelyik lehetséges rendezési mód

figyelembevételét, mert ezek a jogosultságok a túlépítéssel érintett ingatlan tulajdonosát, jelen esetben

az alperest illetik meg.

Az ítélet jogi okfejtése csak annyiban téves, amennyiben az adott esetre a túlépítést sem látja

megállapíthatónak. A túlépítés jogintézménye annak a ténynek jogi elismerése, hogy valaki az ingatlanának

az ingatlan-nyilvántartási térképi határán túlterjeszkedve, idegen, a szomszédos ingatlan területére

építkezett. Az a körülmény, hogy a túlépítés az azt elrendelő állami szervek kifejezett tudomásával, és nem

tévedésből történt, nem akadálya a túlépítés megállapításnak az arra a törvényben feljogosított szomszéd

ingatlan tulajdonosának ilyen irányú kérelmére. A felperes keresetét kifejezetten a túlépítés

jogkövetkezményeinek alkalmazására terjesztette elő, annak nem volt tárgya tulajdonjogának egyéb okból

való megállapítása, s elszámolását sem kérte állított - de semmivel sem bizonyított - beruházásainak, ezért

az elsőfokú bíróság az ítélet indokolásában a Pp. 215. §-ának megsértésével a kereseti kérelmen

túlterjeszkedve állapította meg, hogy a felperesnek tulajdonjogi alapon és az elszámolás vonatkozásában

sincs jogszerű igénye az alperessel szemben. A Legfelsőbb Bíróság ezért az ítélet indokolásából az erre

vonatkozó részeket mellőzte.

87

A felperes csak a fellebbezési eljárásban hivatkozott a perbeli létesítményekre vonatkozó

tulajdonjogára, azonban fellebbezéséből kitűnően továbbra is a túlépítés megállapítására irányult a

keresete, előadása tehát nem tekinthető keresetváltoztatásnak, amely a másodfokú eljárásban a Pp. 247.

§-ának (1) bekezdése szerint egyébként is kizárt. Ugyanez vonatkozik az állított beruházása elszámolására

is.

A perbeli műszaki létesítmény az alperes tulajdonába került ingatlanon van, ezért annak tulajdonjoga az

alperest a Ptk. 97. §-ának (1) bekezdése alapján attól függetlenül megilleti, hogy az adásvételi szerződés

azt külön nem tünteti fel. A felperes ezért megalapozottan arra sem hivatkozhat, hogy az alperes az

ingatlanra a szerződéssel nem szerzett tulajdonjogot.

Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét - a fenti indokolásbeli

módosítással - a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján helybenhagyta. (Komárom-Esztergom Megyei

Biróság 3. G. 40.461/1992.; Legf. Bír. Gf. VI. 30.081/1993.)

88

17.)

BH1982. 370.

A bíróságnak lehetősége van arra, hogy a túlépítés következményeit a szomszéd

választásától eltérően állapítsa meg, a túllépés olyan jogkövetkezményét is

alkalmazhatja, amelyet a szomszéd nem kért, kivéve ha az ellen mindkét fél

tiltakozik [Ptk. 109. §, 111. §].

A Z-i 993. számú tulajdoni lapon 841. hrsz. alatt felvett 899 m2 területű házasingatlan a felperesek, a z-

i 994. számú tulajdoni lapon 842. hrsz. alatt felvett 1007 m2 területű házasingatlan az alperesek tulajdona.

A felperesek 1965-ben, az alperesek 1966-ban szerezték a tulajdonjogukat vétel útján. Az alperesek a

megvett ingatlanra még 1966-ban családi házat építettek. A felperesek 1970-ben kezdték meg az azóta

már szintén felépült házuk építését.

Az alperesek az építkezésük megkezdése előtt a tervező építészmérnökkel kitűzették a felépítendő

házuk helyét. A kitűzés során elkövetett tévedés következtében a ház az utca felöli részén 33 cm-rel, az

udvari részen pedig 62 cm-rel átnyúlik a felperesek ingatlanára. A felperesek az építkezést mintegy: tíz

éven át nem kifogásolták mert mind ők, mind az alperesek azt hitték, hogy az ingatlanaikat a térképi

határnak megfelelően használják.

Az ingatlanok hegyoldalon térülnek el, ennek folytán az utcavonal felé erősen lejtenek. A lezúduló

csapadékvíz felfogása és a földcsuszamlás megakadályozása céljából mindkét ház mögött támfal épült. Az

alperesek házának a felperesek ingatlana felé néző oldalával párhuzamosan, az utca vonalától a

farmezsgye irányába haladó kb. 10 méter hosszúságú betonlábazat van, amely kb. 40 cm magas. A lábazat

kb. az alperesi ház utcai falának a meghosszabbított vonaláig terjed az ingatlanokat elválasztó kerítés

alapjának készült; szintén a felperesek telkén áll. A felperesek ennek a létesítését sem ellenezték.

Minthogy az alperesek háza és a mögötte levő támfal a hegyoldalon feljebb helyezkedik el, mint a

felperesek háza és támfala, a két támfalnak a telekhatár felé eső végeit összekötő támfal pedig nem épült,

a két ingatlanról a csapadékvíz egy része a felperesek házára folyik és azt károsítja.

A felperesek a keresetükben arra kérték az alpereseket kötelezni, hogy az ingatlanukból általuk

birtokban tartott részt - a házuk által elfoglalt terület kivételével - bocsássák vissza és járuljanak hozzá

ahhoz, hogy a kerítésüket közvetlenül a házuk tövében állítsák fel. Az ingatlanukon levő csatornát,

árammérőt, kerti csapot és kerítés-alapot helyezzék át a saját ingatlanukra.

Az alperesek viszontkeresetet emeltek annak a megállapítása iránt, hogy a térképi határvonal és a

tényleges használati határ - lényegében az említett kerítés-alapnak a farmezsgyéig terjedő

meghosszabbított vonala - közötti terület tulajdonjogát elbirtoklás és túlépítés jogcímén megszerezték.

Az alperesek kérelmére az építésügyi hatóság engedélyezte a vitás területsávnak az alperesi ingatlanhoz

csatolását. A járásbíróság által meghallgatott földmérő szakértőnek az engedély alapján készített

megosztási vázrajza és szakvéleménye szerint a térképi határt 1,20 méter szélességben önmagával

párhuzamosan a telkek teljes hosszúságában át kell helyezni a felperesek ingatlanára. Az ilyen módon az

alperesek tulajdonába jutó terület 67 m2 (18,5 -öl).

89

Az elsőfokú bíróság megismételt eljárás után meghozott ítéletében megállapította, hogy a felperesek

ingatlanába 167 m2 nagyságú terület túlépítés jogcímén az alpereseket illeti. Kötelezte a felpereseket,

hogy tűrjék ennek a területnek az alperesek ingatlanához történő csatolását az építésügyi hatóság

határozata, valamint a perben meghallgatott földmérési szakértőnek a határozat alapján készített

megosztási vázlata szerint. Ezt meghaladóan a keresetet és a viszontkeresetet elutasította és kötelezte az

alpereseket, hogy a terület ellenértéke fejében fizessenek meg a felperesnek 11 400 forintot. Az ítélet

indokolása szerint a meghallgatott ingatlanforgalmi szakértő véleményéből megállapítható, hogy az

említett területnek az alperesek ingatlanához csatolása a felperesek ingatlanának az alakját nem

változtatta meg. Az ingatlan a területcsökkenés ellenére megfelelő nagyságú marad, továbbra is

rendeltetésszerűen használható.

Mindezeket mérlegelve a Ptk. 111. §-ának (1) bekezdése alapján a bíróság a perbeli vita megoldásának

azt a módját választotta, hogy a Ptk. 109. § (1) bekezdésének b) pontja szerint a vitás területsávnak az

alperesek ingatlanához csatolását rendelte el. A felperesek álláspontjának megfelelő döntés esetén - a

felek közötti rossz viszonyra tekintettel - a további viták és torzsalkodások lehetősége fennmaradna.

A másodfokú bíróság ítéletével az első fokú ítéletet megváltoztatta, az alperesek viszontkeresetét

elutasította és kötelezte őket az általuk létesített kerítésnek 1981. augusztus 31-ig történő lebontására és

az épületük által elfoglalt terület kivételével a birtokukban levő többi területnek a felperesek részére

visszabocsátására. Az épületük által elfoglalt felperesi terület kártalanítása fejében az alpereseket 2500

forint fizetésére kötelezte. A döntését azzal indokolta, hogy bár az alperesek háza csupán 19 m2 nagyságú

területet foglal el a felperesek ingatlanából, a járásbíróság 67 m2 nagyságú terület átcsatolását rendelte el

az alperesi ingatlanhoz. Az alperesek a megismételt eljárás során sem tudtak olyan jóváhagyott vázrajzot

csatolni, amely csak az épületük által elfoglalt területre vagy ezen felül legfeljebb a kijárathoz szükséges

egészen kis területre vonatkozna. Ezért, valamint arra is figyelemmel , hogy az átcsatolás esetén az

alperesek ingatlanának értékemelkedése a felperesi ingatlan rovására történne, a jogvita elbírálásánál a

Ptk. 109. § (1) bekezdésének a) pontja szerinti megoldást alkalmazta. Más megoldás esetén a felperesek

méltánytalan sérelmet szenvednének.

A jogerős ítélet ellen emelt törvényességi óvás alapos.

Helyes a másodfokú bíróságnak - a Legfelsőbb Bíróság által az ügyben hozott P. törv. I. 20 763/1979/12.

számú törvényességi határozatnak megfelelő - az az álláspontja, hogy a Ptk. 109. § (1) bekezdése a)

pontjának alkalmazása esetében a túlépítő nem szerez tulajdont. Ilyenkor a beépített rész használata és a

beépítéssel okozott értékcsökkenés fejében köteles kártalanítást fizetni. Helyesen utalt a másodfokú

bíróság arra is, hogy a Ptk. 109. § (1) bekezdésének b) pontja alapján csak a szomszéd kérheti a beépített

rész megvásárlását, ha a föld megosztható. E rendelkezés értelmében a túlépítőnek nincs joga arra, hogy

az ellenérték megfizetése ellenében a túlépített rész tulajdonbaadását követelje.

A bíróságnak azonban arra is lehetősége van, hogy a túlépítés következményeit a szomszéd választásától

eltérően állapítsa meg (Ptk. 111. §) A túlépítés olyan jogkövetkezményét is alkalmazhatja, amelyet a

szomszéd nem kért, kivéve, ha az ellen mindkét fél tiltakozik. A bíróság tehát hivatalból - a szomszéd kérése

nélkül - is elrendelheti, hogy a túlépítő vásárolja meg a beépített ingatlanrészt.

Ebből pedig az is következik, hogy tévedett az elsőfokú bíróság, amikor az alperesek tulajdonszerzésének

jogcímét túlépítésként jelölte meg. Az alperesek ugyanis az esetleg átcsatolásra kerülő terület

90

tulajdonjogát azért szerezhetik meg, mert a bíróság feljogosítja őket annak megvásárlására, tehát

tulajdonszerzésük jogcíme adásvétel.

A Legfelsőbb Bíróság iránymutatása szerint abban a kérdésben, hogy az alperesek túlépítésével érintett

terület az ingatlanukhoz csatolható-e, a felek méltányos érdekeinek figyelembevételével kell dönteni.

A járásbíróság által meghallgatott ingatlanforgalmi szakértő véleménye és a per egyéb adatai alapján az

állapítható meg, hogy a vitás területrész átcsatolásával a felperesek telkének az alakja nem változik meg,

a terület nem csökken az előírt, illetve a helyben szokásos teleknagyság alá, a beépítettségének a foka nem

emelkedik számottevően, és így a használhatósága, értéke nem csökken. Ezzel szemben az átcsatolás

biztosítja az alperesek házának rendeltetésszerű használatát, a felperesek telke felé néző házfaluk

tatarozásának és karbantartásának a lehetőségét; az ezen a házfalon elhelyezett árammérő

megközelítését, a szintkülönbség miatt szükséges támfal megépítését és ennek eredményeként az

alperesek házát károsító csapadékvíz elvezetésének a megoldását. Kiküszöböli azokat a további vitákat,

amelyek a peres felek között fennálló elmérgesedett viszonyra tekintettel a jövőben felmerülhetnek, ha az

alpereseknek a házuk tatarozása, az árammérő leolvasása érdekében vagy egyéb hasonló célból a

felperesek ingatlanát kellene igénybe venniük.

Kétségtelen, hogy a vitás terület átcsatolásával az alperesek ingatlanának az értéke emelkedik. Egyrészt

az átcsatolt terület értékével, másrészt annak folytán, hogy az ingatlan rendeltetésszerű használatát

akadályozó körülmények megszűnnek. Az átcsatolt terület értékét azonban a felperesek megkapják, az

alperesek ingatlanát terhelő körülmények megszűnése pedig a felperesek ingatlanára nézve közömbös,

azt nem érinti hátrányosan. Ezért téves a megyei bíróságnak az az álláspontja, hogy az alperesek

ingatlanának értékemelkedése a felperesi ingatlan rovására történne.

Figyelemmel kell lenni azonban arra, hogy az átcsatolással érintett szomszéd tiltakozása esetén az

átcsatolást a lehető legkisebb terjedelemre kell szorítani. Az adott esetben - ha az építésügyi hatóság a

telekalakításnak ehhez a módjához is hozzájárul - olyan megoldás is szóba jöhet, hogy az említett 1,20 m

szélességű sávot nem az ingatlanok teljes hosszúságában, hanem csupán az alperesek háza mögött levő

támfalig csatolják az alperesek ingatlanához.

Lehetőnek látszik olyan megoldás is, hogy a jelenlegi térképi határtól 97 cm-re a jelenlegi határvonallal

párhuzamosan kerüljön kialakításra a telekhatár úgy, hogy az ingatlanok felső sarokpontja azonos

maradjon a jelenlegi térképi határral (szakértő nyilatkozata).

Az alperesek említett érdekeit az ilyen megoldás is megfelelően biztosítaná, és csupán a járásbíróság

ítélete szerinti terület felének az elvesztését jelentené a felperesek számára. Az eljárt bíróságoknak tehát

ezeket a lehetőségeket is vizsgálniuk kellett volna.

A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a megyei bíróság ítéletét a Pp. 274. §-ának (3) bekezdése

alapján hatályon kívül helyezte és egyben a megyei bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára

utasította. (P. törv. I. 21 186/1981. sz.) (PJD X. 88.)

91

18.)

BH1994. 77.

A birtokkal megerősített jogcím védelme ingatlan többszöri eladása esetén [Ptk.

117. § (4) bek.].

A perbeli ingatlan eredeti tulajdonosa az I. rendű alperes volt, aki az 1974. szeptember 10-én

kiegészített, 1973. június 12. napján kelt adásvételi szerződéssel ezt eladta a felpereseknek. A felperesek

által teljesített szerződés alapján a birtokbalépésük akkor megtörtént. Ezt az ingatlan körülkerítésével,

rendszeres művelésével, kútfúrással a kívülállók számára is nyilvánvalóvá tették. Tulajdonjoguk ingatlan-

nyilvántartási átvezetése azonban a szerződés bemutatása hiányában elmaradt.

Az I. alperes változatlan ingatlan-nyilvántartási tulajdonosként 1991. február 20. napján újabb adásvételi

szerződést kötött, ezúttal a II. és III. rendű alperesekkel, akik az ingatlan utcafronti részét a felperesekkel

kötött használati megállapodás alapján korábban birtokba vették, és a vételár rendezése után a

tulajdonjogukat az ingatlan-nyilvántartásba bejegyeztették.

A perbeli jogvita tárgya az ingatlan kétszeres eladása törvényes következményeinek levonása volt. Az

ügyben eljárt első- és másodfokú bíróság az egyezően megállapított tényállás jogi következményeként

megállapította, hogy az alperesek között 1991. február 20. napján megkötött adásvételi szerződés

érvénytelen, és egyben feljogosította a felpereseket a módosított, illetve kiegészített, 1973. június 12-i

szerződés alapján a tulajdonjoguk bejegyzésére. Döntését a Ptk. 117. §-ának (4) bekezdésében foglaltak

felhívása mellett a birtokkal megerősített jogcím védelmére alapozta, annak hangsúlyozása mellett, hogy

a II. és III. rendű alperesek jóhiszeműsége az újabb adásvételi szerződés megkötésénél a feltárt adatok

tükrében nem állapítható meg.

A jogerős ítélet ellen - a Ptk. 117. §-a (4) bekezdésének jogszabálysértő alkalmazására hivatkozással - a

II. és III. rendű alperesek terjesztettek elő felülvizsgálati kérelmet, annak hatályon kívül helyezése és a

felperesi kereset elutasítása iránt.

A felperesnek ellenkérelme az ítélet hatályában történő fenntartására irányult.

A felülvizsgálati kérelem nem alapos.

A jogerős ítélet a Ptk. 117. §-ának (4) bekezdésének alkalmazása és értelmezése során helytállóan utalt

a birtokkal megerősített jogcím védelmére. Ezzel szemben nem vehető figyelembe a II. és III. rendű

alperesek arra történt hivatkozása, hogy a felperesi birtoklásra utalás nem megfelelő értékelési szempont,

mert maguk is birtokon belül voltak. A felperesek ugyanis a birtoklásukat a II. és III. rendű alperesi

szerződést több mint 15 évvel megelőző adásvételi szerződésre alapítottan az eladótól származtatták.

Ezzel szemben a II. és III. rendű alperesek részleges birtoklása éppen a felperesekkel mint tényleges

birtokosokkal kötött használati megállapodáson alapult. Erre is tekintettel a Ptk. 117. §-a (4) bekezdésének

helyes értelmezése szerint a későbbi vevő ingatlan-nyilvántartási bejegyzése csak akkor minősül

jogszerűnek, ha a szerzése valóban jóhiszemű volt. Ennek megállapításához azonban az eset összes

körülményeire figyelemmel nem feltétlenül elégséges az ingatlan-nyilvántartási közhitelesség elvének

szem el8tt tartása, különösen akkor, ha a vevő által is rendelkezési jogosultsággal bírónak ismert, birtokban

tartó személye az ingatlannyilvántartásban szereplő tulajdonos személyétől eltér. Ilyen esetben akkor

92

jóhiszemű a joggyakorlás, ha a vevő az általános felfogás szerint is megkívánt módon tudakozódik a

birtokostól a birtoklása jogcíméről. Miután ezt a II. és III. rendű alperesek saját előadásuk szerint is

elmulasztották, a jóhiszeműségük az adásvételi szerződés megkötésénél nem állapítható meg. Mindezekre

figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján hatályában

fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv. I. 21 024/1993. sz.)

93

19.)

BH1996. 419.

I. Nem szerez tulajdonjogot a kereskedelmi forgalomban eladott gépkocsin a

vevő, ha tudta vagy tudnia kellett, hogy a kereskedő nem tulajdonosa a

gépkocsinak [Ptk. 117. § (1) bek., 118. § (1) bek.].

II. A jogszavatosság szabályainak alkalmazása lopott gépkocsi vevője által az

eladó és a korábbi jogszerzők ellen indított perben [Ptk. 319. § (3) bek., 320. §

(1) bek., 369. §].

A felperes 1992. október 12-én adásvétellel vegyes csereszerződéssel megvásárolta a forgalmi engedély

szerint az I. rendű alperes tulajdonában álló MERCEDES 250. típusú személygépkocsit, a kölcsönösen

kialakított 3 200 000 forintért, amely értékből 1 100 000 forintot készpénzben fizetett ki, és 2 100 000

forint értékben az I. rendű alperes tulajdonába adta a szintén Mercedes típusú személygépkocsiját. A

felperes a gépkocsival 1992. november 8-án Olaszországba utazott, ahonnan 1992. november 10-én

Tarvisiónál kívánt kilépni. A határátkelőhelyen feltartóztatták, a gépkocsit lefoglalták azzal, hogy az

Olaszországból származott lopott gépjármű.

A felperes módosított keresetében annak megállapítását kérte, hogy az I. rendű alperessel 1992.

október 12-én kötött adásvétellel vegyes csereszerződés semmis. Ennek megfelelően a gépkocsit

Magyarországon először forgalomba hozó IV. rendű alperest a későbbi jogszerző I-II. és III. rendű

alperesekkel egyetemlegesen 3 200 000 forint vételár és ennek 1992. október 15. napjától számított

kamatai megfizetésére kérte kötelezni.

Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította. Ennek ténybeli és jogi indokolásaként arra

mutatott rá, hogy a perbeli gépkocsit az országba a IV. rendű alperes autókereskedőként hozta be, és

vámkezeltette, aki az őt erre feljogosító engedély birtokában értékesítette azt a III. rendű alperes részére.

A III. rendű alperes a gépkocsira a Ptk. 118. §-ának (1) bekezdése értelmében tulajdonjogot szerzett, így

azt tulajdonosként adta el a II. rendű alperesnek, aki ugyancsak tulajdonosként adta tovább a felperessel

szerződő I. rendű alperes részére.

Mindezekhez képest az elsőfokú bíróság álláspontja szerint az I. rendű alperestől mint tulajdonostól a

felperes a Ptk. 118. §-a (1) bekezdése értelmében érvényesen szerezte meg a gépkocsi tulajdonjogát, így

az annak elkobzásából eredő kárt - tulajdonosként - maga tartozik viselni. Az elsőfokú bíróság ítélete ellen

a felperes terjesztett elő fellebbezést, az ítélet megváltoztatása és a keresetének történő helyt adás iránt.

Az I. rendű alperes ellenkérelme az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult.

A jelenleg rendelkezésére álló peradatok alapján az ügyben érdemi döntés nem hozható.

Nem tévedett az elsőfokú bíróság abban, hogy a tulajdonos tartozik viselni a dologban beállott mindazt

a kárt, amelynek megtérítésére senkit sem lehet kötelezni (Ptk. 99. §-ának második fordulata). Ehhez

képest abban az esetben, ha a felperes tulajdonszerzése a Ptk. 117. §-ának (1) bekezdése alapján valóban

94

megállapítható, akkor a kárveszélyviselés fenti szabályára figyelemmel az elsőfokú bíróság ítélete

jogszerűnek tekinthető.

A Ptk. 117. §-ának (1) bekezdése értelmében azonban tulajdonjogot csak a dolog tulajdonosától lehet

megszerezni. Következik ez a származékos jogszerzésre vonatkozó abból az alaptételből, amely szerint

senki nem ruházhat át másra több jogot, mint amennyivel maga rendelkezik. Ebből az alapelvből

következően tehát a perben eldöntendő kérdés az volt, hogy a felperes és az I. rendű alperes által kötött

szerződés időpontjában az I. rendű alperes valóban tulajdonosa volt-e a perbeli gépkocsinak. Ezt pedig

csak abban az esetben lehet tényállás megállapítására alkalmas módon eldönteni, ha a belföldi szerződési

láncolat első tagjaként szereplő kereskedőtől (a IV. rendű alperestől) rendelkezési jogát származtató III.

rendű alperes a Ptk. 118. §-ának (1) bekezdése alapján valóban tulajdonos lett.

A Ptk. 118. §-ának (1) bekezdése (célszerűségi okokból, a forgalmi biztonság védelmi érdekében) áttöri

a származékos jogszerzésre vonatkozó, a Ptk. 117. §-a szerinti alaptételt a nem tulajdonostól való

tulajdonszerzés korlátozott elismerésével. A Ptk. 118. §-ának (1) bekezdése ugyanis akként rendelkezik,

hogy kereskedelmi forgalomban eladott dolgon a jóhiszemű vevő akkor is tulajdonjogot szerez, ha a

kereskedő nem volt tulajdonos. A vásárlók biztonságát ugyanis nagymértékben csökkentené, ha nem

lehetnének bizonyosak abban, a kereskedelmi forgalomban vett dolog jogszerű tulajdonosai lesznek,

illetve ha a jog arra kényszerítené őket, hogy minden esetben győződjenek meg az eladó tulajdonosi

minőségéről. Ha azonban a vevő tudja vagy legalábbis tudnia kell, hogy a kereskedelmi forgalomban eladó

az eladott dolognak nem tulajdonosa, akkor a védelme nem indokolt. Ezért illeti meg a Ptk. 118. §-a szerinti

kedvezmény csak a jóhiszemű vevőt. A jóhiszeműséget nem érinti, ha a vevő nem kételkedett az eladó

jogosultságában, nem tett lépéseket a tényleges tulajdonos kikutatására. Ha azonban az eladás

körülményeinek a vevőben alapos kétséget kellett kelteniük (például a kereskedelmi eladó feltűnően

alacsony árat szabott meg stb.), akkor a vevő jóhiszeműsége már nem állapítható meg. Jóhiszeműsége

hiányában pedig a Ptk. 118. §-ának (1) bekezdése szerint tulajdonszerzés megállapítására sincs lehetőség.

Figyelemmel arra, hogy a II. és az I. rendű alperes, valamint a felperes tulajdonszerzése a Ptk. 117. §-

ának (1) bekezdése értelmében a kereskedelmi forgalomban vásárló III. rendű alperes tényleges

tulajdonszerzésétől függ, így nem lett volna mellőzhető annak a vizsgálata, hogy a III. rendű alperesi

tulajdonszerzés törvényi tényállási feltételei valóban megvalósultak-e. Figyelemmel arra, hogy a bíróság

ennek a körülménynek nem tulajdonított ügydöntő jelentőséget, a későbbi szerzők tulajdonosi

minőségének megállapítása és ezzel a felperes tulajdonosi pozíciójának elfogadása megalapozatlan. Ennek

további vizsgálata nélkül a Ptk. 99. §-a szerinti kárveszély viselése kérdésében nem lehet állást foglalni.

A felperesi fellebbezésben foglaltakra figyelemmel az ügyben eldöntendő további jogkérdés a felperes

jogszavatossági igénye.

A Ptk. 369. §-ának (1) bekezdése általános szabályként a vevő elállási jogát és kártérítési igényét

biztosítja arra az esetre, ha harmadik személynek az adásvétel tárgyán olyan joga van, amely a vevő

tulajdonszerzését akadályozza. Az elállás - a szerződést a Ptk. 320. §-ának (1) bekezdése szerint felbontó

jogcselekményként - a Ptk. 319. §-ának (3) bekezdése értelmében a teljesített szolgáltatások

vonatkozásában az eredeti állapot helyreállítását eredményezi.

Ha az elállásra jogosult a maga részéről a visszaadási kötelezettségének nem tud eleget tenni, mert a

dolgot harmadik személy joga következtében e harmadik személynek kiszolgáltatta, ez esetben a Ptk. 369.

§-a (3) bekezdése alkalmazásának van (lehet) helye, amely szerint az eladótól kártérítést követelhet.

95

Azt az eladót, aki üzleti tevékenysége körében értékesít, és ezzel egyben szavatolja a tőle vásárlóknak a

Ptk. 118. §-ának (1) bekezdése szerinti tulajdonszerzését, a jogszavatosságon alapuló kártérítési

kötelezettség akkor is terheli, ha ezt a szerződésben esetleg külön nem rögzítették. Következik ez a

felelőssége a Ptk. 318. §-ára figyelemmel alkalmazandó, a Ptk. 339. §-a (1) bekezdésének rendelkezéséből

is.

A későbbi, a dolgot kiszolgáltató vevők kára annak az okozati láncnak a végső eredménye, amelynek

elindítója a kereskedőnek az a jogellenes magatartása, hogy olyan dolgot értékesített, amelyre a tőle

jóhiszeműen és ellenérték fejében vásárló sem szerezhetett - más személy fennálló joga folytán

gyakorolható - tulajdonjogot. A későbbi jóhiszemű vevő eladóként a Ptk. 369. §-ának (4) bekezdése

értelmében csak a szerződés megkötéséből eredő károkat (ügyletkötési költség stb.) köteles megfizetni, a

(3) bekezdés szerinti kártérítési felelősség a kereskedőt (jelen esetben a IV. rendű alperest) terheli.

Abban az esetben azonban, ha kereskedőtől szerző fél és a további jogszerzők jóhiszeműsége sem

állapítható meg, a felelősségük (közös károkozóként) egyetemleges.

Ezek tisztázása a peres felek részletes személyes meghallgatása mellett olyan további nagy terjedelmű

részbizonyítást igényel, ami a Ptk. 252. §-ának (3) bekezdésére figyelemmel az ítélet hatályon kívül

helyezését indokolta.

Mindezekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte, és a

per tárgyának értékéhez igazodó hatásköri szabályok időközbeni módosulására figyelemmel az újabb

eljárás lefolytatására az I. rendű alperes lakóhelye szerint illetékes kerületi bíróságot utasította. (Legf. Bír.

Pf. I. 20.332/1995. sz.)

96

20.)

BH1978. 377.

I. Több egymást követő birtokos esetében az a birtokos, akinek a személyét

illetően megvoltak az elbirtoklás törvényes feltételei, elbirtoklás útján akkor is

tulajdonjogot szerez, ha az előző birtokosok birtoklása nem minősül elbirtoklási

időnek.

II. Az elbirtoklási idő folyását az elidegenítési és terhelési tilalom fennállása nem

zárja ki [Ptk. 121. § (1) bek., 122. §, 114. §].

A perbeli 1439. m2 területű házasingatlan az alperesek tulajdona volt. Az ingatlant építési

kölcsöntartozás biztosítására az OTP javára elidegenítési és terhelési tilalom terhelte.

1955-ben az alperesek elköltöztek. Ekkor az ingatlant B. I-nénak adták át olyan feltétellel, hogy a kölcsön

törlesztőrészleteit a továbbiakban ő fogja fizetni. 1957-ben B. I-nétől R. J. vette át. az ingatlant. A nevezett

részére megtérítette az általa addig kifizetett 3500 Ft kölcsöntartozást, majd ezt követően a tartozásra az

OTP-nak további 17 000 Ft-ot fizetett. 1963-ban R. J. a felpereseknek adta át az ingatlant és tőlük 17 000

Ft térítést kapott. A felperesek ezen felül 1964 végéig kifizették az OTP-nak is a még hátralékos 7218 Ft

kölcsöntartozást. Ennek következtében az elidegenítési és terhelési tilalmat 1966-ban törölték. A

felperesek a házon különféle beruházásokat is végeztek, a villanyt bevezettették, melléképületeket,

kerítést stb. létesítettek.

Mindezek után a felperesek az ingatlan tulajdonjogát rendezni akarták. Minthogy az

ingatlannyilvántartást vezető földhivatalnál azt a felvilágosítást kapták, hogy ehhez adásvételi szerződés

szükséges, ennek érdekében írtak az alpereseknek. A levelükben nem ajánlottak fel vételárat, csupán arra

hivatkoztak, hogy az ingatlant terhelő összes tartozást ők fizették ki és az ingatlant több mint tíz év óta

sajátjukként birtokolják.

Az alperesek ellenérték nélkül nem voltak hajlandók az adásvételi szerződést aláírni. Ezért a felperesek

annak megállapítása iránt indítottak keresetet, hogy az ingatlan tulajdonjogát elbirtoklás útján

megszerezték.

A járásbíróság az ítéletével megállapította, hogy az ingatlan tulajdonjogát a felperesek elbirtoklás

jogcímén megszerezték. Az ítélet indokolása szerint a felperesek 1963 februárjától kezdődően több mint

tíz éven át sajátjukként birtokolták az ingatlant. Az alperesek alaptalanul hivatkoztak arra, hogy azt B. I-

nénak annak idején bérbe adták és így mind ő, mind a jogutódai bérlőként használták az ingatlant. Ennek

következtében a felperesek a Ptk. 121. §-ának (1) bekezdése alapján elbirtoklással tulajdonjogot szereztek.

Az ítélet ellen az ügyész fellebbezett. A megyei bíróság az ítéletével a-járásbíróság ítéletét

megváltoztatta és a keresetet elutasította. Döntését azzal indokolta, hogy B. I-né és R. J. használati díj

ellenében használták az ingatlant, használati díjként az OTP kölcsöntartozás részleteit fizették. A felperesek

is hasonló feltételek mellett kerültek az ingatlanba, amelyet az alperesek tudta nélkül vettek birtokba. A

felperesek tehát az ingatlant nem sajátjukként birtokolták; hanem tulajdonjogát adásvételi szerződéssel

97

igyekeztek megszerezni: Az elbirtoklásnak a Ptk. 121. §-ának (1) bekezdésében meghatározott feltételei

ezért nem valósultak meg. Az ingatlant egyébként is elidegenítési és terhelési tilalom terhelte, amelyet a

telekkönyvből csak 1966 decemberében töröltek. Mindaddig, amíg ez a törlés meg nem történt, az

elbirtoklási idő meg sem kezdődhetett. Ettől számítva pedig a keresetlevél beadásáig tíz év nem telt el. A

másodfokú bíróság ítélete ellen törvénysértés miatt emelt törvényességi óvás alapos.

A perben semmi adat sincs arra, hogy R. J. és a felperesek díjfizetés ellenében használták az ingatlant és

a használati díj fejében fizették az OTP-tartozás részleteit.

Maguk az alperesek sem állították, hogy a nevezettek velük állapodtak meg a használatban, nem is volt

tehát módjuk velük szemben díjfizetés kikötésére. Minthogy pedig a felperesek - a törvényes feltételek

megléte esetén a saját személyükben, az előző birtokosoktól függetlenül is elbirtokolhatták az ingatlant,

közömbös az alperesek által bizonyítani kívánt az a körülmény, hogy B. I.-nénak a használatot ellenérték

fejében engedték át.

A felperesek sajátjukként történt birtoklását nem zárja ki az sem, hogy az ingatlan tulajdonjogát a

perindítás előtt adásvételi szerződés útján kívánták rendezni. A rendezésnek ezt a módját ugyanis a

részükre adott jogi tanács folytán választották. Az e tárgyban az alperesekhez intézett levelük tartalmából

kitűnik azonban, hogy az ingatlant ténylegesen nem kívánták megvásárolni, tulajdonosnak tekintették

magukat annak folytán, hogy az ingatlant több mint tíz éven át birtokolták és a kölcsöntartozást kifizették.

Téves a megyei bíróságnak az az álláspontja is, hogy mindaddig, amíg az ingatlant terhelő elidegenítési

és terhelési tilalmat nem törölték; az elbirtoklási idő meg sem kezdődhetett, s így az a keresetlevél

beadásáig nem telt el. Az elidegenítési és terhelési tilalom ugyanis a tulajdonos rendelkezési jogát zárja ki:

az e tilalomba ütköző rendelkezés semmis (Ptk. 114. §). Az elbirtoklás viszont eredeti tulajdonszerzési mód,

amelynél a jogszabályban meghatározott feltételek fennállása esetén a szerzés a tulajdonos

rendelkezésétől függetlenül a Legfelsőbb Bíróság PK 5. számú állásfoglalásában3 írt korlátozással

bekövetkezik.

Nincs tehát olyan ok, amely a felperesek elbirtoklását kizárná. Így pedig a megyei bíróság a járásbíróság

ítéletét tévesen változtatta meg.

Ezért a Legfelsőbb Bíróság a másodfokú ítéletet a Pp. 274. §-ának (3) bekezdése alapján hatályon kívül

helyezte és annak helyébe a jogszabályoknak megfelelő határozatot hozott. (Legf. Bír. P. törv. I. 20

550/1977. sz.)

3 Ezt az állásfoglalást a PK 412. számú állásfoglalás hatályon kívül helyezte, mert az abban foglalt

kérdésben a Ptk 121. §-ának új (4) bekezdése rendelkezik.

98

21.)

BH1988. 1.

A kutya találója találódíjra általában nem jogosult. A kutya tartásával felmerült

költségeinek a megtérítését a felelős őrzés szabályai alapján követelheti a

tulajdonostól [Ptk 130. §, 196. § (1) bek.].

Az alperes b-i ingatlanáról 1984. július 20-án elszökött a skót juhászkutyája. A kutyát a felperes B-én,

vagyis az alperes lakóhelyén egy forgalmas útkereszteződésben vette észre. A kutyát magához vette, majd

pár nap múlva P-án tehát a felperes lakóhelyén a városi tanács vb hatósági osztályán bejelentést tett a

találásról. A bejelentésről felvett jegyzőkönyv tartalmazza a találás helyét, idejét, a kutya fajtájának

megjelölését és az akkori tartás helyét.

Ezt követően a felperes a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesületénél is bejelentette a kutya

megtalálását. Az állatot 1985. júliusáig megfelelően tartotta és gondozta.

Az alperes ekkor szerzett tudomást arról, hogy a kutya a felperesnél van. A felek a felperesnek járó

tartási költség összegében nem tudtak megállapodni, emiatt vita támadt közöttük, majd az alperes a kutyát

magához vette.

A felperes 10 900 Ft erejéig fizetési meghagyás kibocsátását kérte az alperessel szemben. A követelt

összeget a kutya tartására fordított költségei megtérítéseként és találói díj címén kérte. Az alperes a

követelést 1500 Ft erejéig elismerte, ezt maghaladóan a kereset elutasítását kérte.

Az így perré alakult eljárásban a felperes 9400 Ft-ból 8400 Ft-ot tartási költségként, 1000 Ft-ot pedig

találói díjként érvényesített.

Az alperes 6000 Ft erejéig viszontkeresetet terjesztett elő azzal az indokkal, hogy szerződést kötött a

kutyával való fedeztetésre, amelynek ellenszolgáltatásaként a szaporulatból egy kölyökkutyát kapott volna

a fenti értékben.

Az elsőfokú bíróság elutasította a keresetet és a viszontkeresetet is.

Az ítélet indokolása szerint a felperes által megtalált kutya nem minősül olyan nagyobb értékűnek, amely

megalapozná a találói díj iránti igényt. Az állat tartásának költségeivel kapcsolatos felperesi keresetet pedig

azért utasította el, mert a felperes megbízás nélküli ügyvivőként járt el, eljárása azonban nem volt

helyénvaló, ezért díjazást nem követelhet, költségeinek megtérítését csak a jogalap nélküli gazdagodás

szabályai szerint igényelhetné. Mivel a felperes költségei az alperes javára gazdagodást nem idéztek elő,

követelése alaptalan. A viszontkeresetet a felperes jogellenes magatartásának hiánya okából utasította el.

A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság a elsőfokú ítélet fellebbezett rendelkezését

részben megváltoztatva, arra kötelezte az alperest, hogy 15 nap alatt fizessen meg a felperesnek 4000 Ft-

ot és ennek kamatát, továbbá az államnak külön felhívásra 1500 Ft-ot és kamatát.

Rendelkezett a perköltség viseléséről is.

99

A másodfokú bíróság álláspontja szerint az alperes jogalap nélkül gazdagodott azáltal, hogy egy éven

keresztül a kutya tartásával nem merült fel költsége. A tartási költség összegét a szakértő véleményének

alapulvételével határozta meg. A jogalap nélküli gazdagodás szabályai alapján kármegosztást alkalmazott,

mivel álláspontja szerint a felperes a kutya megtalálásával kapcsolatosan nem az általában elvárható

módon járt el. A kárarányt 50-50%-ban állapította meg. Ugyanakkor kifejtette, hogy a felperes a kutya

bejelentésével kapcsolatban a szocialista együttélés elveivel ellentétes magatartást tanúsított, amelyre

figyelemmel az állam javára való marasztalást alkalmazott.

A jogerős ítélet ellen emelt törvényességi óvás alapos.

Azt helyesen állapította meg mindkétfokú bíróság, hogy a felperes mint találó (Ptk 130. §) találódíjra

nem tarthat igényt, mert a 8000 Ft-ban megjelölt értékű kutya nem minősül jelentősebb értékűnek. A

találóidíj megállapításához szükséges egyik jogszabályi feltétel pedig az, hogy a talált dolog jelentősebb

értékű legyen.

A jogviszonyt tévesen minősítették az eljárt bíróságok a Ptk 484. §-a szerinti megbízás nélküli

ügyvitelnek, illetve a Ptk 361. §-ában és az azt követő §-okban szabályozott jogalap nélküli gazdagodásnak.

A talált dologra nézve a Ptk 196. §-ában szabályozott felelős őrzés szabályai az irányadók. Eszerint: aki a

dolgot más érdekében anélkül tartja magánál, hogy arra külön jogviszonynál fogva jogosult vagy köteles

volna, a dolog őrizetéről a jogosult költségére és veszélyére mindaddig köteles gondoskodni, amíg az a

dolgot át nem veszi. A felelős őrző a dolgot költségei megtérítéséig visszatarthatja [(1) bek.]. Miután az

alperes a kutyáért egy éven belül jelentkezett, a felperes tulajdonjogot nem szerezhetett, de alappal

követelheti azon költségeinek megtérítését, amelyeknek erejéig a dolog visszatartásának a joga is

megilleti.

A másodfokú bíróság által meghallgatott szakértő a kutya tartásának költségeit napi 20-30 Ft-ban

állapította meg.

A Legfelsőbb Bíróság a kutya fajtájára, igényességére, az általános tartási szokásokra és a szakértő

véleményére is figyelemmel a tartással felmerült költséget napi 20 Ft-ban állapította meg, amely a

megtalálástól a kiadásig eltelt - megközelítőleg - 365 napot figyelembe véve összesen 7300 Ft-ot tesz ki.

Ebből az összegből az alperes az ellentmondásában 1500 Ft-ot elismert, ezért ilyen összeg erejéig a

fizetési meghagyás jogerős lett. Ennélfogva az alperes ezt az összeget maghaladóan a felperes részére 5800

Ft megfizetésére köteles.

A Legfelsőbb Bíróság ugyanis nem értett egyet a megyei bíróságnak azzal az álláspontjával, amely szerint

a felperes magatartása a szocialista együttélés szabályaiba ütközik, s ezért az állam javára marasztalásnak

helye van. A felperes a kutya megtalálására vonatkozó bejelentési kötelezettségének határidőben eleget

tett. Önmagában az a körülmény, hogy nem a találás helyén, hanem a lakóhelyén tette ezt a bejelentést,

nem minősül olyan kifogásolható magatartásnak, amely indoka lett volna a 7. számú irányelvben foglaltak

alkalmazásának. A másodfokú bíróságnak ezzel ellentétes álláspontja téves, mivel a felperes a találót

terhelő kötelezettséget - ha nem is a legcélszerűbben, de - maradéktalanul teljesítette, és úgy járt el, ahogy

az az adott helyzetben általában elvárható. A felperes kártérítő felelősségének hiányában pedig

kármegosztásra sem kerülhet sor. Tévedett a másodfokú bíróság, amikor azt állapította meg, hogy a

felperes saját felróható magatartása vezetett fele részben arra, hogy a kutya tartási költségeit viselnie

kellett, s erre tekintettel a Ptk 340. §-ának (1) bekezdése alapján kármegosztást alkalmazott.

100

A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság hatályon kívül helyezte a másodfokú bíróság ítéletét [Pp

274. § (3) bek.] és az elsőfokú ítéletet részben megváltoztatva kötelezte az alperest - a fizetési

meghagyásnak ellentmondással nem támadott rendelkezésén túlmenően - 5800 Ft és kamatai

megfizetésére.

A perbevitt követelésre, a pernyertesség-pervesztesség arányára, a kifejtett munkára tekintettel az

alperest terhelő együttes részperköltség mértékét a Legfelsőbb Bíróság a Pp 81. §-ának (1) bekezdése

alapján 1200 Ft-ban állapította meg. (P. törv. I. 20 411/1987. sz.)

101

22.)

BH1996. 420.

I Nincs helye az elbirtoklás megállapításának, ha hiányzik a sajátjakénti birtokolás

[Ptk. 121. § (1) bek.].

II. A ráépítés címén történő tulajdonszerzési módozatok közötti elhatárolás [Ptk.

137. §, 138. §. PK 7. sz.].

A perbeli ingatlan 1994-ben jóváhagyott és az ingatlannyilvántartáson is átvezetett megosztás

eredményeként alakult ki. Ez eredetileg a megosztás előtt felépítményes ingatlannak olyan jól

körülhatárolt, beépítetlen területe volt, amely alkalmas volt az önálló építési telekké nyilvánításra. Ennek

a jelenleg az ingatlan-nyilvántartásban feltüntetett tulajdonosai 1287/1448-ad részben az I. rendű és

161/1448-ad részben a IV. rendű alperesek. Az ingatlan 402 négyszögöl területű, amelyet 1979-től a

felperesek tartanak birtokban, és amelyre 1984 és 1985 között lakás céljára szolgáló felépítményt emeltek.

A birtokba lépésük alapja az ingatlan haszonélvezőjével kötött szerződés volt, amellyel a haszonélvező ezt

a területet az akkor még megosztatlan ingatlanból a korábban a felperesektől felvett 250 000 forint

kölcsöntartozás kiegyenlítéseként engedte át a felpereseknek.

A bíróságok által megállapított tényállás szerint a felperesek a haszonélvezővel kötött szerződésük

időpontjában is tudták, hogy a velük szerződő fél nem volt az ingatlan tulajdonosa, és folyamatosan

tudomásuk volt arról, hogy a haszonélvező által a tulajdonjog megszerzése iránt indított perek nem

vezettek eredményre. Ehhez képest a bíróság kifejtett jogi álláspontja az volt, hogy a felperesek a Ptk. 121.

§-ának (1) bekezdése szerinti elbirtoklásra eredménnyel nem hivatkozhatnak, mert a tízéves szakadatlan

birtoklásuk sajátjakénti jellege az adott esetben hiányzott. Enélkül pedig az elbirtokláson alapuló

tulajdonszerzésük nem következhetett be, így az ezzel kapcsolatos elsődleges felperesi keresetet a bíróság

elutasította.

Megállapította azonban a bíróság, hogy felperesek a birtokban tartásuk időtartama alatt, az üres terület

értékét lényegesen meghaladó felépítmény létesítésével, a megosztott földrészleten a ráépítésük értéke

arányában tulajdont szereztek. Ehhez képest az elkülönített és jelenleg önálló jószágtestként nyilvántartott

ingatlan a telek tulajdonosaiként bejegyzett I. és IV. rendű alperesekkel közös tulajdonukká lett oly módon,

hogy a földrészlet és a azon emelt épület értékarányai szerint az I. rendű alperes tulajdoni hányada

402/1448-ad, míg a IV. alperesé 50/1448-ad részre módosult, ezzel szemben a felpereseket egymás között

egyenlő arányban 996/1448-ad rész illeti meg. Az így létrejött közös tulajdont a felperesek és az I. rendű

alperes vonatkozásában megszüntette oly módon, hogy az I. rendű alperes eszmei hányadát 360 912 forint

megváltási ár ellenében a felperesek tulajdonába adta, a IV. rendű alperes módosult eszmei illetőségének

érintetlenül hagyásával. A közös tulajdon keletkezését a Ptk. 137. §-ának (3) bekezdésével, az arányok

megállapítását a Ptk. e szakaszához is kapcsolódó, a Legfelsőbb Bíróság PK 7. számú állásfoglalásában

kifejtett számítási mód alkalmazásával, a közös tulajdon részleges megszüntetését pedig a Ptk. 148. §-ának

(2) bekezdésével indokolta. Nem érintette azt a felperesek által a per során mindvégig érvényesített

követelést, amely szerint a ráépítéssel kapcsolatos igényük elfogadása esetén a telektulajdonosok javára

102

értéktérítés azért nem állapítható meg, mert a jogelőd részére teljesített 250 000 forinttal és annak időközi

kamataival a teljes igényük kielégítést nyert.

A jogerős ítélet ellen a felperesek, illetőleg az I. rendű alperes terjesztettek elő felülvizsgálati kérelmet.

A felperesek elsődlegesen az elbirtoklás megállapítása iránti igényük elutasítását sérelmezték,

másodlagosan pedig az alperesi jogelőd javára teljesített kifizetésük beszámításának elmulasztását.

Az I. rendű alperes felülvizsgálati kérelme a Ptk. 137. §-a (3) bekezdésének téves alkalmazását és ehhez

képest a megtérítési összeg téves megállapítását sérelmezte.

A felperes felülvizsgálati kérelme az elbirtokolással kapcsolatos részében alaptalan, egyebekben pedig

az ítélet a jelenleg rendelkezésre álló peradatok alapján érdemben nem bírálható felül.

I. A bíróság az elsődleges kereseti kérelem elbírálásánál helyesen mutatott rá arra, hogy a Ptk. 121. §-

ának (1) bekezdése szerinti tulajdonszerzés megállapításához elengedhetetlen az egyébként szakadatlan

birtoklásnak az elbirtoklást eredményező tízéves időtartama alatt a birtoklás sajátjakénti jellegének mint

szubjektív tényezőnek a megvalósulása is.

Abban, hogy ez a szubjektív tényező a felperesi oldalon nem valósult meg, a bíróság a tényállást a

bizonyítás anyagának mindenben okszerű, részleteiben is indokolt, helytálló mérlegelésével állapította

meg. Döntése így megfelel a helyesen felhívott jogszabályi rendelkezések helyes értelmezésének.

A bíróság a támadott jogerős ítélet adott rendelkezésének meghozatal előtt minden olyan bizonyítást

lefolytatott, amelynek az igény érdemi elbírálása szempontjából jelentősége lehet. Helyesen emelte ki

azokat a tényezőket, amelyek a birtoklás sajátjakénti jellegét megállapíthatóvá teszik, és mérlegelési hiba

nélkül, kellő indokok alapján jutott arra a ténybeli álláspontra, hogy a felperesek a birtoklásukat nem

tekintették ilyennek. A helyes tényállás alapján meghozott jogi döntés tehát e vonatkozásban mindenben

megalapozott, ezért ebben a részében a Legfelsőbb Bíróság az ítéletet a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése

alapján hatályában fenntartotta.

II. A felperesi ráépítéssel kapcsolatban a bíróság magát a ráépítés tényét és az ezzel létrehozott értéknek

az üres telek értékét lényegesen meghaladó voltát helytállóan állapította meg.

Helyesen utalt azonban az I. rendű alperes az előterjesztett felülvizsgálati kérelmében arra, hogy a

másodfokú bíróság az adott tényállás mellett a Ptk. 137. §-ának (3) bekezdésére alapítottan

jogszabálysértő rendelkezést hozott akkor, amikor a volt telektulajdonosok és a ráépítők között tulajdont

hozott létre, és ennek részleges megszüntetéséről a Ptk. 148. §-ának alkalmazásával rendelkezett.

A Ptk. 137. §-ának (3) bekezdése ugyanis arra az esetre tartalmaz rendelkezést, ha a más tulajdonában

lévő ingatlanon már épület áll, és ennek az épületnek a bővítésére, az ahhoz való hozzáépítésre vagy annak

átépítésére kerül sor idegen személy által. Ez a ráépítés keletkeztet ugyanis - a felek eltérő megállapodása

hiányában - a volt tulajdonosok és a ráépítők között közös tulajdont oly módon, hogy a ráépítő tulajdoni

hányadát az egész ingatlan értékéből a ráépített részre eső érték aránya alapján kell megállapítani. Abban

a kérdésben helyesen foglalt állást a bíróság, hogy a Ptk. 137. §-ának (4) bekezdése a felek jogviszonyának

rendezésére nem alkalmazható, mert a felperesek ráépítése nem minősült rosszhiszeműnek.

Tévedett azonban akkor, amikor nem volt figyelemmel arra, hogy a felperesi ráépítés olyan területre

történt, amely az eredeti felépítményes ingatlantól teljes mértékben elkülöníthető, és amelynek

leválasztása az ingatlan természetbeni megosztásával időközben meg is történt. Az ilyen ráépítésre ugyanis

103

helyesen a Ptk. 137. §-ának (2) bekezdése alkalmazandó, amely szerinti a ráépítő szerzi meg a földnek,

illetve a föld megfelelő részének a tulajdonjogát, ha az épület értéke a földnek, illetőleg a föld megfelelő

részének értékét lényegesen meghaladja. Miután a jelen esetben nem volt kétséges az, hogy az épület

értéke az elkülönített föld értékét lényegesen meghaladta, így a bíróságnak azt kellett volna

megállapítania, hogy a felperesek tulajdonszerzése az egész leválasztott telekingatlan tekintetében a Ptk.

137. §-ának (2) bekezdése alapján megvalósult, és a Ptk. 138. §-ának (1) bekezdése alapján az lett volna a

kötelezettsége, hogy rendelkezzék a felperesek által megszerzett föld forgalmi értékének a volt

tulajdonosok részére történő megtérítéséről.

Tévedett tehát a másodfokú bíróság a Ptk. 137. §-a (3) bekezdésének alkalmazása mellett a közös

tulajdon megszüntetési szabályai felhívásával, az így megállapított közös tulajdon részleges

megszüntetésének elrendelésekor. Tévedett, amikor nem a beépített földterület jelenlegi forgalmi értékét

tartotta az I. és IV. rendű alperesek mint nyilvántartott földtulajdonosok között megosztandónak és még

az ítélet indokolásában sem tért ki arra a kérdésre, hogy a felperesek által a földrészletért kifizetett, illetve

annak ellenértékeként a föld haszonélvezőjével elszámolt 250 000 forintnak mi lehet a jogi sorsa, alkalmas-

e és mennyiben ez az alpereseket illető megtérítési igény megszüntetésére.

Mindezekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság ebben a részében a másodfokú ítéletet a Pp. 275. §-ának

(2) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és a másodfokú bíróságot a perköltségre is kiterjedően új

eljárásra és új határozat hozatalára utasította. (Legf. Bír. Pfv. I. 22.505/1995. sz.)

104

23.)

BH1981. 196.

I. Az ingatlannyilvántartás - ha jogszabály kivételt nem tesz - hitelesen tanúsítja a

feltüntetett adatok, továbbá a bejegyzett jogok és tények fennállását. Ha a

bejegyzés téves, a bíróságtól lehet kérni a bejegyzés kiigazítását. A bejegyzés

akkor is téves, ha a területhatárok megjelölése történik hibásan, ilyenkor is helye

van kiigazítási pernek [1972. évi 31. tvr. 2. § (1) bek., 30. § (1) bek. c) pont].

II. Ha az elbirtoklás bekövetkezéséhez szükséges valamennyi törvényi feltétel

megléte megállapítható, az ingatlan telekkönyvi tulajdonosával szemben az

ingatlan tényleges birtokosa akkor is eredményesen hivatkozhat elbirtoklásra -

mint a jóhiszemű ráépítésnél erősebb jogcímre - ha birtoklása ideje alatt az

ingatlanra ráépített [Ptk. 116. § (1) bek., 121., 137. §].

A peres felek testvérek. Anyjuk, özv. K. P.-né az 1939. február 13. és 15. napján kelt ajándékozási

szerződéssel K. P. felperesnek ajándékozta a cs.-i 274. számú telekjegyzőkönyvben 1147/1. helyrajzi szám

alatt nyilvántartott ingatlant, illetve K. I. alperes tulajdonába adta a cs.-i 212., illetve 222. számú

telekjegyzőkönyvben 1148/1. és 1149/1. helyrajzi szám alatt nyilvántartott ingatlant. A felek a részükre

ajándékozott ingatlanokat 1930. óta természetben elkülönítve használták. Az ingatlanok jelenleg a cs.-i

Rákóczi u. 89., illetve 91. szám alatti teleknek felelnek meg.

Ezeket az ingatlanokat 1976-ig telekjegyzőkönyvekben tartották nyilván. A telekjegyzőkönyv szerint a

felperes ingatlana 1327 -öl, az alperes telke pedig 971 -öl volt. Ténylegesen azonban a felek

hozzávetőlegesen azonos nagyságú területet vettek birtokba. A telekjegyzőkönyvi térkép vázlatos

ábrázolású területi adatai megbízhatatlanok. Az 1930. évben készült kataszteri térkép a felperes telkét

1308 -öl nagyságúnak, az alperes ingatlanát pedig 991 -öl nagyságúnak tünteti fel.

A felperes lakóépülete mögötti területet és az ennek folytatásaként húzódó területsávot mindig az

alperes használta. Erre 1940-ben kutat, 1942-ben pincét és egy melléképületet, 1946-ban pedig ólat

építtetett.

Az 1969. évi földrendezés, majd a későbbi utcabővítés célját szolgáló kisajátítás a felperes területét

összesen 72 -öl , az alperes területét pedig 45 -öllel csökkentette.

Az 1930. évi kataszteri térkép szerinti határvonal 90 cm-rel beljebb húzódik az alperesi telek területén.

A természetben kialakult birtokhatártól eltérve, metszi az alperes pincéjét.

1975-ben, az 1972. évi 31. sz. tvr.-en alapuló új ingatlannyilvántartás szerkesztésekor a felperes

tulajdonában levő ingatlan a 448., az alperes tulajdonában levő pedig a 449. helyrajzi számot kapta. Az

ingatlannyilvántartási térkép új felmérés alapján készült. Az új felmérésnél a természetben kialakult.

birtokállapotot vették figyelembe. Ennek megfelelően a cs.-i 511. számú tulajdoni lapon 448. helyrajzi

szám alatt a felperes területeként nyilvántartott ingatlan területe 3911 nm, az 512. számú tulajdoni lapon

105

449. helyrajzi szám alatt az alperes területeként nyilvántartott telek pedig 3936 nm. Ezt a járási földhivatal

kijavító határozatával állapította meg. Az építésügyi hatóság határozata szerint a két telek közötti

határvonal csak a jelenlegi térképi határvonalnak megfelelően alakítható ki.

A peres felek között az új felméréstől kezdve vita volt a telekhatár tekintetében.

A felperes a keresetében azt adta elő, hogy az alperes használta a felperes tulajdonában levő

területsávot, és ennek a birtokba adására kérte az alperes kötelezését. Az 1975-ben készült felmérés

adataitól eltérően kérte a két ingatlan közötti határvonal megállapítását. Egyben az alperest kártérítésre

is kérte kötelezni az általa jogosulatlanul kivágott gyümölcsfákkal kapcsolatban.

Az alperes a tulajdoni, illetve a birtokbaadási igény tekintetében elutasítást kért és viszontkeresetet

terjesztett elő. Kérte annak megállapítását, hogy az általa birtokban tartott terület tulajdonjogát

megszerezte. Részben elbirtoklásra hivatkozott, részben pedig arra, hogy a tulajdonjogot az ajándékozási

szerződés és a birtokbavétel alapján szerezte meg.

A felperes -ölenként 100 Ft megváltási ár fizetése esetén nem ellenezte a vitás területre ráépítés

jogcímén az alperes tulajdonszerzésének megállapítását.

Az első fokú bíróság a tulajdoni igény és birtokbaadás tekintetében elutasította a felperes keresetét.

Egyben az alperes viszontkeresete alapján megállapította, hogy az alperes 149 -öl térmértékű ingatlan

tulajdonjogát elbirtoklás útján megszerezte az ingatlannyilvántartási térkép adatainak megfelelően. Az

indokolás szerint a felek között - 1939-től egészen 1975-ig - a jelenlegi határok szerint alakult ki a két

ingatlan használata. A felperes tulajdonában levő vitás területet az alperes 1939 óta sajátjaként birtokolta.

Ezért annak tulajdonjogát a Ptké. 80. §-ára tekintettel 1971-ben megszerezte. Az új felmérés is az így

kialakult határvonalnak felel meg.

A felperes fellebbezése alapján a megyei bíróság ítéletével az első fokú bíróság ítéletét részben

megváltoztatta és azt állapította meg, hogy az alperes ráépítéssel szerezte meg a 149 -öl ingatlanrész

tulajdonjogát. Ezért kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 14 900 Ft-ot. Az indokolás

szerint ugyanis az alperes a felperesi épület mögötti területrészre 1942-ben ráépítéssel tulajdont szerzett,

amikor a pincét és a melléképületet építtette. Ezért később erre a területrészre elbirtoklással nem

szerezhetett tulajdonjogot. Az épület mögötti területsáv folytatása tekintetében pedig az volt az

álláspontja, hogy a birtoklásra nézve a vallomások megoszlanak. Az építési hatóság döntése szerint a

telekhatár olyan kialakítása nem lehetséges, hogy a felperes lakóháza mögötti területrész az alperes,

ennek a folytatásában levő területsáv pedig a felperes tulajdonába kerüljön. Ezért azt állapította meg, hogy

az egész területsáv az alperes tulajdonába került, de köteles ennek a forgalmi értékét megtéríteni.

Döntésénél a Ptk. 139. §-ának (1) bekezdésére, 137. §-ának (2) bekezdésére, illetve 138. §-ának (1)

bekezdésére utalt azzal, hogy a Ptké. 79. §-a szerint a korábbi jogot kell alkalmazni, de a Ptk. előtti bírói

gyakorlat is hasonló volt.

A jogerős másodfokú ítéletnek az alperes tulajdonszerzése jogcímére, illetve az alperes megtérítési

kötelezettségére vonatkozó rendelkezése ellen törvénysértés és megalapozatlanság miatt - emelt

törvényességi óvás alapos.

A perben vitás területsávot az ingatlannyilvántartás az alperes tulajdonaként tartja nyilván. Az 1972. évi

31. számú tvr. 2. §-ának (1) bekezdése szerint az ingatlannyilvántartás - ha jogszabály kivételt nem tesz -

hitelesen tanúsítja a feltüntetett adatokat, továbbá a bejegyzett jogok és tények fennállását. Ha a

106

bejegyzés téves, a bíróságtól keresettel lehet kérni az említett tvr. 30. §-a (1) bekezdésének c) pontja

értelmében a bejegyzés kiigazítását. A tulajdonjog bejegyzése meghatározott nagyságú és területileg

körülhatárolt földrészletre vonatkozik. Ezért a bejegyzés akkor is téves, ha a területhatárok megjelölése

hibás. Ilyenkor is helye van tehát kiigazítási pernek.

Az ingatlannyilvántartás szerkesztése önmagában nem eredményezhet tulajdonjogi változást. Ezért a

perbeli jogvitában azt kellett vizsgálni, hogy ki szerezte meg a vitás területsáv tulajdonjogát.

Tévesen alkalmazta a másodfokú bíróság az alperes tulajdonszerzésével kapcsolatban a Ptk.-nak a

túlépítésre és a ráépítésre vonatkozó rendelkezését.

Ezen túlmenően tévesen hivatkozott a másodfokú bíróság arra is, hogy miután az alperes 1942-ben a

felperesi ingatlanrészre pincét és melléképületet építtetett, ezzel az építéssel megszerezte az ingatlanrész

tulajdonjogát, így ezért azon a területsávon később „elbirtoklással már nem szerezhetett tulajdonjogot”.

Ennek a jogi álláspontnak következetes érvényesítése azzal a meg nem engedhető eredménnyel járna,

hogy éppen azok nem hivatkozhatnának elbirtoklással történő tulajdonszerzésre, akik oly annyira

sajátjuknak tekintették az általuk birtokolt ingatlant, hogy azon építkeztek is. Ezért, ha az elbirtoklás

bekövetkezéséhez szükséges valamennyi törvényi feltétel megléte megállapítható az ingatlan telekkönyvi

tulajdonosával szemben az ingatlan tényleges birtokosa akkor is eredményesen hivatkozhat az

elbirtoklásra - mint a jóhiszemű ráépítésnél erősebb jogcímre -, ha birtoklása ideje alatt az ingatlanra

ráépített. Nincs ugyanis olyan törvényi rendelkezés, amely ez okból az elbirtoklási idő folyását és az

elbirtoklás bekövetkezését kizárná. Az elbirtoklással történő tulajdonszerzés bekövetkezésével az

ingatlannyilvántartásban (telekkönyvben) feltüntetett jogosult már nem tekinthető az ingatlan

tulajdonosának. Ebből értelemszerűen következik, hogy az ingatlanán korábban történt ráépítéssel

kapcsolatos igényeket már nem érvényesítheti, minthogy ez a jog kizárólag addig illette meg, amíg az

ingatlan tulajdonosa volt.

Ezért helyesen járt el az első fokú bíróság, amikor a viszontkereset alapján vizsgálta, hogy a vitás

területsávra az alperes tulajdonszerzési elbirtoklás címén megállapítható-e.

A bizonyítás anyagának a Pp. 206. §-a szerint mérlegelése alapján kétségtelenül megállapítható, hogy az

alperes tulajdonszerzése óta békésen birtokolta a perbeli területrészt is. Tény, hogy a felperes épülete

mögötti területrészre az alperes rá is építtetett, ami ellen a felperes nem tiltakozott. Az érdektelen tanúk

vallomásából kitűnően a használati határ a perbeli szomszédos ingatlanok teljes hosszában törésmentes

egyenes vonal volt. Ezért helyesen állapította meg az első fokú bíróság, hogy az alperes a szakértői kitűzési

vázrajzon megjelölt határvonalig birtokolt. Helytálló tehát az első fokú bíróság rendelkezése, amely szerint

megállapította, hogy az alperes 149 -öl térmértékű perbeli ingatlanrész tulajdonjogát - valamennyi

törvényes feltétel megléte folytán elbirtoklással megszerezte.

E tulajdonszerzésre is figyelemmel a nyilvántartás szerkesztésekor a térképi határoknak megfelelő

ingatlan az alperest a korábbi jogcím mellett elbirtoklás jogcímén is megilleti. Ezért az alperes igényt

tarthat az elbirtokláson alapuló tulajdonszerzése jogcímének az ingatlannyilvántartásban történő

feltüntetésére a Ptk. 116. §-ának (1) bekezdése alapján.

Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 274. §-ának (3) bekezdése alapján az óvással támadott

másodfokú határozatot hatályon kívül helyezte. Egyben az első fokú bíróság ítéletének a felperes keresetét

elutasító és az alperesnek elbirtoklásra alapított tulajdonszerzése megállapítása iránti viszontkeresetenek

107

helyt adó ítéleti rendelkezését helyben hagyva, a jogszabályoknak megfelelően határozatot hozott. (P.

törv. I. 20 866/1980. sz.)

108

24.)

Budai Központi Kerületi Bíróság P. 23.097/2011/1.

Polgári ügyben hozott határozat

Budai Központi Kerületi Bíróság

9.P.23.097/2011/83.

A Zelkó és Társai Ügyvédi Iroda (, eljáró ügyvéd: dr. Ambrus Zoltán) által képviselt

I. rendű felperes neve(.,) felperesnek

a dr. Kiss LászlóÜgyvédi Iroda (eljáró ügyvéd: dr. Kiss László) által képviselt

alperes neve(.) alperes ellen

kártérítés megfizetése iránt indított perében a bíróság meghozta az alábbi

ítéletet:

A bíróság kötelezi az alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a felperesnek 825.000,-

(nyolcszázhuszonötezer) Ft-ot, és ezen összegből 275.000,- (kétszázhetvenötezer) Ft után 2011. december

1-től, míg 550.000,- (ötszázötvenezer) Ft után 2012. május 1-től a kifizetésig járó, a késedelemmel érintett

naptári félévet megelőző utolsó napon érvényes jegybanki alapkamattal megegyező mértékű kamatot,

valamint 480.340,- (négyszáznyolcvanezer-háromszáznegyven) Ft perköltséget.

Ezt meghaladóan a bíróság a keresetet és a viszontkeresetet elutasítja.

A bíróság kötelezi a felperest, hogy 59.950,- (ötvenkilencezer-kilencszázötven) Ft-ot. illetve az alperest,

hogy 40.700,- (negyvenezer-hétszáz) Ft-ot - leletezés terhével - 15 napon belül rójon le az iratoknál.

Az ítélet ellen a kézbesítéstől számított 15 napon belül fellebbezésnek van helye, melyet a

Törvényszékhez címezve, de a Budai Központi Kerületi Bíróságnál kell írásban 3 példányban benyújtani.

A felek a fellebbezési határidő lejárta előtt előterjesztett közös kérelmük alapján kérhetik a fellebbezés

tárgyaláson kívüli elbírálását.

A másodfokú bíróság a fellebbezést tárgyaláson kívül bírálhatja el, ha a fellebbezés csak a

kamatfizetésre, a perköltség viselésére vagy összegére, illetve a meg nem fizetett illeték vagy az állam által

előlegezett költség megfizetésére vonatkozik, a fellebbezés csak az előzetes végrehajthatósággal, a

teljesítési határidővel vagy a részletfizetés engedélyezésével kapcsolatos vagy a fellebbezés csak az ítélet

indokolása ellen irányul, a felek azonban a fellebbezésben kérhetik tárgyalás tartását.

Indokolás

A bíróság a peres felek személyes meghallgatása, tanúvallomása, illetve alperes neve, a peres felek

gyermekének tanúvallomása alapján és a csatolt okiratok alapján az alábbi tényállást állapította meg.

109

Az alperes, mint állagvevő és a felperes, mint haszonélvezeti vevő a 2002. július 10., illetve 2002.

szeptember 17. napján kelt és 2002. december 17. napján módosított adásvételi szerződésekkel

megvásárolták a ” Lakópark és Társasházban -, III. kerület, - lévő, számú, épület szám alatt található 88,91

m2 alapterületű lakást, a helyrajzi számú teremgarázsban lévő 22 (12,99 m2) és 36 (19,62 m2) jelölésű

kocsibeállót, továbbá helyrajzi számú (17,09 m2) tárolót és a helyrajzi számú tárolóhelyiségben lévő T8-as

tároló ingatlant. Az utóbbi egy 3,6 m2 és egy 4,2 m2 területű tárolót jelentett.

Az ingatlan birtokbavételét követően a 36-os gépkocsibeállót a felperes, míg a 22-es gépkocsibeállót az

alperes használta különböző gépjárművekkel.

2008. őszén a felek életközössége megszakadt, az alperes az ingatlanból elköltözött. Az alperes távozását

követően a 36-os jelölésű beállóhelyet a felperes folyamatosan továbbhasználta az alperes tulajdonában

lévő forgalmi rendszámú Ford Mondeo típusú gépjárművel, melyet 2009. májusában szervizbe vitt. Az

autót a szervizből az alperes hozta el, majd a 36-os beállóhelyre visszaállította azt, ezen időponttól azonban

a gépjárműhöz kulccsal a felperes nem rendelkezett.

Az alperes testvére, 2009. február 22. napján emailben - egyebek mellett - tájékoztatta a felperest arról,

hogy „a lakás hitele, illetve a közös költség elintézést nyert”. Ezt követően több üzenetváltás történt arra

vonatkozóan, hogy a közös költséget, illetve a közüzemi díjakat nem a felperesnek kell fizetnie; tényleges

átutalások érkeztek a társasház számlájára alperes testvérétől, illetve az alperestől.

2009. május 26. napján a felperes emailben - egyebek mellett - az alperest az alábbiakról tájékoztatta:

„Az autót láthatóan nincs szándékomban visszaadni, ergo a garázsokat kiadom. Megküldtem a bérleti

szerződést, ha lehet már jún. 1-től, 25+kts-ért kiveszi a veje a Ford helyét, de lehet a veszi ki mindkettőt

vagy más. Természetesen előbérleti jogod van. Ha nem hallottál még róla, nem korlátozhatod a

haszonélvezetemet."

A felperes, mint haszonélvező-bérbeadó bérlővel 2009. május 27. napján bérleti szerződést kötött, 2009.

június 1. napjától határozatlan időre a 22-es és 36-os számú garázsbeállókra vonatkozóan azzal, hogy a

havi bérleti díjat 50.000 forintban határozták meg, mely összeg nem tartalmazta a közös költség díját.

Rögzítették, hogy a bérleti díjat a bérlő átutalás formájában fizeti, illetve a közös költséget a társasháznak

a bérlő közvetlenül köteles megfizetni.

Az írásbeli bérleti szerződés alapján a bérlő a garázsbeállókat birtokba venni nem tudta, mivel azokon

gépjárművek álltak. A 36-os beállón az alperes által szervizből visszavitt forgalmi rendszámú gépjármű, míg

a 22-es gépjárműbeállón 2009. július 10-12-e körüli időtől az alperes tulajdonában álló gépjárművek.

2009. októberében a felperes autót vásárolt saját maga részére, azonban a gépjárművet a

gépkocsibeállókra beállítani nem tudta.

2009. október 12. napján a felperes birtokvédelmi kérelmet nyújtott be a kerületi Polgármesteri

Hivatalnál a gépkocsibeállókkal összefüggésben, egyidejűleg tájékoztatta levélben az alperest arról, hogy -

többszöri eredménytelen felszólítását követően - a teremgarázsban tartott autókkal kapcsolatos hatósági

eljárást megindította, figyelemmel arra is, hogy a haszonélvezetét az alperes korlátozza.

Kerület Polgármesteri Hivatala a ügyiratszámú, 2009. november 3. napján kelt határozatában a felperes

birtokvédelmi kérelmének részben helyt adott és kötelezte az alperest, hogy a 36-os beálló

vonatkozásában a birtoklás zavarását szüntesse meg, s ennek megfelelően a felperes részére 3 napon belül

110

biztosítsa a beállóhelyet, így állítva helyre az eredeti birtokállapotot, egyben eltiltotta a birtoksértőt a

jövőbeni birtokháborító magatartástól. A 22-es számú beállóhelyre vonatkozóan a felperes kérelmét

elutasította.

Az alperes 2010-ben további 3,27 m² tárolót vásárolt, ezen tárolón a felperesnek haszonélvezeti joga

nem áll fenn. (16133/13/F/1-1557/10000-ed tul. Ill.)

A felperes - jogi képviselője útján - a 2010. szeptember 16. napján kelt és alperes részére szeptember

20. napján kézbesített levelében, utalva arra, hogy a felperes, mint haszonélvező 2009. június 1., illetve

július 1. napjától kezdődően a beállóhelyek használatában akadályoztatva volt, illetve ezen beállóhelyek

bérbeadására 25.000 - 25.000 forint összegű ajánlatot kapott - tájékoztatta az alperest arról, hogy a

felperest elmaradt vagyoni előny címén kár éri. Felhívta egyúttal az alperest 725.000 forint és késedelmi

kamata megfizetésére.

2011. március 2. napján a perben nem álló alperes testvére, mint engedményező és az alperes, mint

engedményes engedményezési megállapodást kötöttek egymással, rögzítve, hogy az engedményező a

felperessel szemben fennálló 1.268.970 forintos követelését az alperesre ruházza. Az okirat értelmében az

összeg a 2009. január 28. napján, illetve május 22. napján a Társasház számlájára közös költség címén,

banki átutalással megfizetett 200.000-200.000 forintot, a 2009. július 10. napján a társasház számlájára

közüzemi költség címén, banki átutalással megfizetett 150.000 forintot, illetve a 2009. december 9. napján

a társasház számlájára közös költség címén, pénztári befizetéssel teljesített 718.970 forintot tartalmazza.

A 36-os beálló 2012. május 2. napján, a 22-es beálló 2013. március 21. napján került kiürítésre, s így a

felperes birtokába.

A Kerületi Bíróság a 2011. április 20. napján kelt, számú ítéletében jelen per alperesének, mint

felperesnek, a jelen per felperese, mint alperes ellen birtokháborítás elleni perében a keresetet

elutasította. Az ítélet indokolásban rögzítette, hogy jelen per alperese a 36-os számú beállóhelyet 2002.

novemberétől használta 2009. májusáig folyamatosan. Megállapította, hogy 2009. kora nyarán jelen per

alperese mindkét beállóhelyre gépkocsit helyezett, ezáltal megakadályozta, hogy azokat jelen per

felperese használja. Rögzítette, hogy a tulajdonos és a haszonélvező egymás között alaki kötöttségek

nélkül rendelkezhet a használat jogának gyakorlásáról, illetve ezzel összefüggésben megállapította, hogy a

tulajdonos nem bizonyította az őt illető használati jogot.

A Törvényszék, mint másodfokú bíróság a 2012. február 9. napján kelt, számú ítéletével az elsőfokú

bíróság ítéletét helybenhagyta. Megítélése szerint a haszonélvező a tulajdonost megelőzve jogosult

birtokolni a teremgarázshelyet, ezzel eltérő megállapodást a tulajdonos nem igazolt.

A Kerületi Bíróság a 2011. december 16. napján kelt, számú ítéletében jelen per felperesének, jelen per

alperese ellen birtokháborítás iránt indított perében megállapította, hogy az alperes birtokháborítást

követett el azzal, hogy a épület alagsori szinten található, 22-es garázsbeálló használatában a felperest

akadályozta, egyúttal kötelezte az alperest arra, hogy 15 napon belül a fenti garázsbeállót kiürített

állapotban bocsássa a felperes birtokába.

A megállapított tényállás szerint a peres felek 2002. novemberétől közös megegyezéssel a beállóhelyek

használatát megosztották, a 22-es beállóhelyet az alperes használta a Grand Sherokee, illetőleg Opel

Omega típusú gépjárműveivel. Elköltözését követően ezen beállóhelyet 2009. januárjától a felperes

engedélye alapján használta, 2009. kora nyarán az alperes azonban ezen beállóhelyre is gépkocsit

111

helyezett el, ezzel megakadályozva, hogy azt a felperes használja. A rendelkezésre álló bizonyítékokat

mérlegelve megállapította, hogy a korábbi és a bejegyzett haszonélvezeti jogra tekintet nélkül rendezett

használati megállapodást a peres felek megszüntették, 2008. októberétől az alperes a használattal

felhagyott, s a felek kapcsolatának

megszakadását követően felperes rendelkezett a használat jogával, amikor kívülálló személy részére,

szívességi alapon használatot engedélyezett.

A Törvényszék, mint másodfokú bíróság a 2012. december 6. napján kelt, számú ítéletével az elsőfokú

bíróság ítéletét helybenhagyta. Rögzítette, hogy az elsőfokú bíróság okszerű mérlegeléssel állapította meg,

hogy a ráutaló magatartáson alapuló alperesi használati jog 2008. októberét követően megszűnt, s így az

részére engedélyezett szívességi használat megszűnését, majd a bérbeadást követően az alperes nem volt

jogosult ismét, önhatalmúlag a 22-es számú beállóhelyet birtokba venni.

A felperes keresetében kérte, hogy a bíróság kötelezze az alperest 2.025.000 forint és ebből 900.000

forint után 2010. december 1-től, 1.125.000 forint után pedig 2013. március 21-től a kifizetésig járó

törvényes késedelmi kamat megfizetésére.

Perköltség keretében 250.000 forint + Áfa díjra tartott igényt.

A 22-es számú beállóhely vonatkozásában 2009. július 12-től 2013. március 21-ig 45 hónapra

vonatkozóan 25.000 forint havi díjból kiindulva állapította meg igényét, a kamat iránti igényét a

középarányos időben jelölte meg.

A 36-os beállóhely vonatkozásában 2009. június 1-től 2012. május 2. napjáig 36 hónapra vonatkozóan

25.000 forintból kiindulva, 900.000 forintra és a középarányos időtől 2010. december 1-től a kifizetésig

járó késedelmi kamatra tartott igényt.

A Ptk. 157. § (1) bekezdése értelmében arra hivatkozott, hogy haszonélvezeti jogánál fogva az alperes

tulajdonában álló dolgot birtokában tarthatja, használhatja és hasznait szedheti. Mivel az alperes

akadályozta a 2009. május 27. napján kelt bérleti szerződésben feljogosított bérlőt a garázshelyek

használatában ezzel felperesnek kárt okozott. Pontosított keresete jogcímét a Ptk. 339. § (1) bekezdésére,

illetve a Ptk. 355. § (4) bekezdésére alapította. (A korábban használati díj jogcímén előterjesztett keresetét

nem tartotta fenn.)

Előadása szerint az alperest tájékoztatta a bérleti szerződésről, hiszen egyrészt tájékoztatta alperest a

beállóhelyek kiadásával kapcsolatos szándékáról, másrészt a bérleti szerződést is megküldte részére, közös

gyermekük útján. Érvelése szerint a 2009. május 26-ai emailje önmagában is tartalmazza a bérleti

szerződés valamennyi lényeges elemét, ezzel mint haszonélvező az értesítési kötelezettségének eleget

tett. Tekintettel arra, hogy az alperes vonatkozó igényt nem jelentett be, a bérleti szerződés - a harmadik

személlyel való - létrejöttének akadálya nem volt. Utalt arra, hogy amennyiben az alperes a rövidítéseket

nem értette, úgy együttműködési kötelezettségéből fakadóan érdemben reagálnia kellett volna,

tájékozódnia a bérleti szerződés feltételeiről. Álláspontja szerint az alperes által hivatkozott relatív

hatálytalanság sem bír relevanciával a kártérítési felelőssége szempontjából, hiszen mindenképpen

jogellenes magatartást tanúsított a birtokháborítás elkövetésével, s ezzel a felperest haszonélvezeti

jogából eredő hasznosítási jogában akadályozta, a bérleti szerződés teljesedésbe menését meghiúsítva a

felperesnek kárt okozott. Amennyiben pedig az alperes a bérleti szerződés hatálytalanságára hivatkozik

úgy az előbérleti jogával élve, bérleti díj fizetésére köteles.

112

Az alperes a kereset elutasítását kérte, perköltség keretében az IM rendelet alapján Áfásan

meghatározott ügyvédi munkadíjra tartott igényt.

Korábban arra hivatkozott, hogy bizonytalan a garázsok jogi sorsa, majd előadta, hogy a felperes által

csatolt bérleti szerződés vele szemben hatálytalan, hiszen a Ptk. 159. § (2) bekezdése értelmében

ellenérték fejében a haszonélvezeti jog gyakorlását csak akkor lehet átengedni, ha a tulajdonos azonos

feltételek mellett a dolog használatára nem tart igényt. Hivatkozása szerint korábban a bérlővel létrejött

bérleti szerződést nem látta, ily módon előbérleti joga sérült. Az alperes vonatkozásában hatálytalan

bérleti szerződésből eredően pedig kártérítési igényt a felperes jogszerűen nem támaszthat.

A 36-os beállóhely vonatkozásában nyomatékosan utalt arra, hogy a forgalmi rendszámú

személygépjármű egyik kulcsa a felperesnél van, így azzal bármikor el tudta hagyni a perbeli beállóhelyet.

Az alperes személyesen előadta, hogy később a gépjárművet közös gyermeküknek ajándékozta, így azt

onnan elvinni már nem volt módjában. Utalt arra, hogy a garázsokra vonatkozó közös költséget maga

fizette.

A kereset - részben, az alábbiak szerint - megalapozott.

A peres felek nem vitatták, hogy a felperes keresetével érintett két gépkocsi beállóhely tulajdonjoga az

alperest illeti, míg azokon a felperes haszonélvezeti joga áll fenn.

A perbeli időben hatályos 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban régi Ptk.) 157. § (1) bekezdése szerint

haszonélvezeti jogánál fogva a jogosult a más személy tulajdonában álló dolgot birtokában tarthatja,

használhatja és hasznait szedheti.

Régi Ptk. 157. § (2) bekezdése alapján a haszonélvezeti jog fennállása alatt a tulajdonos a birtoklás, a

használat és a hasznok szedésének jogát csak annyiban gyakorolhatja, amennyiben a haszonélvező e

jogokkal nem él.

A jelen peres eljárás folyamatban léte alatt hozott jogerős bírósági határozatok - mindkét beállóhely

vonatkozásában - megállapították, hogy az alperes nem jogosult azok birtokban tartására. A 36-os

beállóhely vonatkozásában rögzítették, hogy a tulajdonos nem igazolt - haszonélvezőt megelőző

birtoklásra jogosító - jogszabályi használatrendezéstől eltérő megállapodást, illetve ezen beállóhelyet

ennek ellenére maga használta. A 22-es beálló kapcsán megállapították, hogy a korábbi használati

megállapodást a felek megszüntették, így a tulajdonos nem volt jogosult önhatalmúlag a beállóhelyet

ismét birtokba venni.

Mindezek alapján a perbeli időben, azaz 2009. június 1-től 2012. május 2-ig (36.) és 2009. július 12-től

2013. március 21-ig (22.) az alperes tulajdonos nem volt jogosult a beállók birtokban tartására: így az

alperes ezen hivatkozása nem megalapozott. (Megjegyzi a bíróság, hogy az alperes felfüggesztés iránti

kérelmet terjesztett elő fenti eljárások jogerős befejezéséig, azonban a bíróság ezen kérelmeket -

különösen arra, hogy utóbb azok okafogyottá váltak a jogerős befejezésekre tekintettel - elutasította;

hiszen a felperesi keresetindítást mindenképpen az esetleges szívességi használat, illetve a használat

átengedés megvonásaként kell értelmezni.) Az alperes azon védekezése sem helytálló, miszerint az általa

teljesített - esetleges - közös költség befizetései teremtettek jogalapot a használatra, mivel ezen

kötelezettség a tulajdonosi mivoltához köthető, önmagában birtoklásra jogcímet nem teremt.

113

Az sem nyert kétségen kívül bizonyítást, hogy a 36-os beállót a felperes tartotta birtokban, mivel ott az

alperes tulajdonában álló, de a felperes által korábban is használt gépjárművet helyezte el az alperes. Az

alperes ugyanis önmagának is ellentmondó nyilatkozatokat tett arra vonatkozóan, hogy ezen forgalmi

rendszámú gépjárműhöz a felperes kulccsal rendelkezett vagy sem. Bár személyesen az alperes úgy

nyilatkozott, hogy miután a szervizből az autót elhozta, kulcsot a felperesnek nem adott (23.097/2011/9.

számú jegyzőkönyv); később arra hivatkozott, hogy a nála lévő kulccsal felperes bármikor el tudta hagyni

a parkolót (23.097/2011/11. számú utóirat); majd tanúbizonyítást kívánt felajánlani - utóbb a tanúk nevét,

címét nem bejelentve - arra hogy az egyik kulcsot az alperes át kívánta adni a felperes részére.

Mindezt mérlegelve a bíróság abból indult ki, hogy az alperes tartotta birtokában a 36-os beállót is azzal,

hogy oda a tulajdonában álló gépjárművet elhelyezte. (Utal arra a bíróság, hogy a tulajdonátruházást sem

bizonyította az alperes a perbeli időszak és ezen gépjármű vonatkozásában.)

A felperes fenntartott keresete jogcímeként kizárólag a kártérítést jelölte meg, okirattal igazolva,

(20.718/201 l/l/F/4) - egyúttal bérlő tanúvallomásával alátámasztva (23.097/2011/13. számú jegyzőkönyv)

- hogy a két gépkocsibeálló vonatkozásában 2009. június 1-töl határozatlan időre bérleti szerződést kötött

havi

50.000,- Ft + közös költség díjért.

Az alperes védekezése arra irányult, hogy ő a bérleti szerződésről tudomással nem bírt, vele - mint az

előbérleti jog jogosultjával - a bérleti ajánlatot teljes terjedelemben kellett volna közölni. Ezen közlésnek

a 2009. május 26-i e-mail nem felel meg, abból a lényeges elemek (határozott/határozatlan idő; bérleti díj

pontos összege; bérlő személye; beállók száma) nem egyértelműen meghatározható: ebből következően

a bérleti szerződés vele szemben hatálytalan, abból kártérítési igényt a felperes jogszerűen nem

támaszthat az alperes felé. Észrevételezte, hogy a később aláírt szerződésre a 2009. május 26-i e-mail -

mint megküldött szerződésre - nem utalhatott.

A Ptk. 159. § (2) bekezdése értelmében a haszonélvező a haszonélvezeti jogot nem ruházhatja át, de

annak gyakorlását átengedheti. Ellenérték fejében haszonélvezeti jog gyakorlását csak akkor lehet

átengedni, ha a tulajdonos - azonos feltételek mellett - a dolog használatára nem tart igényt.

Azaz a haszonélvezet gyakorlása átengedésének feltétele - ellenérték fejében történő átengedés esetén

-, hogy a haszonélvező a tulajdonost - feltételek közlése mellett - értesítse; hiszen amennyiben a dolog

használatára azonos feltételek mellett a tulajdonos igényt tart, a haszonélvező csak vele köthet szerződést.

Értesítés és nyilatkozat kikérése nélküli - ellenérték fejében történő - átengedés esetén a szerződés

jogszabályba ütközik. A jogszabályi rendelkezés célja azzal látszik megvalósulónak, ha - analógia folytán -

az előbérleti jogra vonatkozó szabályok alkalmazására kerül sor az érvénytelenség következményeinek

levonása során.

Azaz a tulajdonos annak megállapítását kérheti, hogy a sérelmére kötött szerződés vele szemben

hatálytalan, továbbá a dolog használatának jogát - azonos feltételekkel - ő szerezte meg.

A perbeli esetben az alperes a hatálytalanságra hivatkozott, azonban az azonos feltételekkel történő

használati jog megállapítását nem kérte, komolytalan hivatkozásnak tartva, hogy a peres felek között

bérleti szerződés jött volna létre (65. számú utóirat).

114

Elsődlegesen abban a kérdésben kellett állást foglalnia a bíróságnak, hogy az ajánlat közlésre került-e,

illetve az alperes mikor került abba a helyzetbe, hogy arra nyilatkozzon.

A 2009. május 26-i felperesi e-mail (23.097/2011/14/F/l) nem tett eleget a felperes tájékoztatási

kötelezettségének, hiszen a bérleti jogviszony fő tartalmi elemeit: így annak tárgyát (egy vagy két

gépkocsibeálló), időtartamát (határozott vagy határozatlan), pontos összegét egyértelműen nem

tartalmazza; túl azon, hogy a bírói gyakorlat az ajánlattevő nevének közlését is megkívánja egyebekben.

Felperes e-mailje szerint megküldésre került a bérleti szerződés.

Nyilvánvaló, hogy ez nem lehet a perbeli, későbbi keltezéssel aláírt okirat, illetve a tanúként

meghallgatott közös gyermek sem tudta kétséget kizáróan igazolni, hogy az édesapjának, az alperesnek

pontosan milyen tartalmú bérleti szerződést adott át a felperes megbízásából.

(A régi Ptk. 4. §-a valóban az együttműködési kötelezettséget írja elő a felek között, azonban pontosan

a peres felek rendkívül megromlott viszonyára, a kommunikáció nehézkes voltára figyelemmel, nem csak

az alperestől elvárható, hogy rákérdezzen a szerződés tartalmára, hanem a felperestől is, hogy azt

megfelelő formában, ne egy más tárgyú levél szövegébe ágyazva közölje.)

Mivel a felperes jogi képviselője útján közölt, 2010. szeptember 16. napján kelt, alperesnek 2010.

szeptember 20. napján kézbesített levele (20.718/201 l/l/F/6) 25- 25.000,- Ft/hó összegű ajánlatra utal,

egyúttal elmaradt vagyoni előny címén kár megfizetésére hívja fel az alperest, bérleti szerződés

megküldése nélkül, az alperes csak jelen peres eljárás során, a keresetlevél kézhezvételekor - 2011. május

17. napján - értesült a bérleti szerződésről teljes terjedelmében. Ezt követően került abba a helyzetbe,

hogy eldöntse, a gépkocsibeállók használatának jogát - a szerződésbeli feltételekkel - meg kívánja-e

szerezni.

Nem vitatható, hogy ezt megelőzően is jogcím nélkül használta a beállóhelyeket, azonban a kár

megfizetésére mindaddig nem kötelezhető, amíg a jogszabály alapján illető nyilatkozattételi jogával élni

nem tudott.

Az ezt követő időponttól azonban, mivel a használatra nem a szerződésbeli feltételekkel, hanem

ingyenesen tartott igényt; viszont a felperes használatát, hasznosítását megakadályozta, a Ptk. 355. § (4)

bekezdése alapján az elmaradt vagyoni előny megfizetésére köteles.

A bíróság felperes keresetének összegszerűségét a becsatolt okirat és a bérlő tanúvallomásának alapján

megalapozottnak találta, ezért a bíróság megállapította, hogy 2011. június 1-től a 36-os beálló

vonatkozásában 2012. május 2-ig, a 2-es beálló vonatkozásában 2013. március 21-ig - havi 25.000,- Ft

díjakból kiindulva - az alperes kártérítés, mint elmaradt vagyoni előny megfizetésére köteles.

A 36-os beálló vonatkozásában 11 x 25.000,- Ft, azaz 275.000,- Ft, míg a 22-es beálló vonatkozásában 22

x 25.000,- Ft, azaz 550.000,- Ft erejéig - mindösszesen 825.000,- Ft összegben - a felperes keresete alapos,

míg a megelőző időre járó keresetet a bíróság - 1.200.000,- Ft vonatkozásában - elutasította.

A résztételek után a középarányos időtől, 2011. december 1-től (275.000,- Ft), illetve 2012. május 1-től

(550.000,- Ft) késedelmi kamatra is jogosult a felperes a Ptk. 301. § (1) bekezdése szerint, míg a megelőző

időre vonatkozó kamatigényt a bíróság elutasította.

115

A felperes fizetési meghagyás során 23.250,- Ft eljárási díjat fizetett meg, a perben 38.300,- Ft illetéket

rótt le, szemben a pontosított keresete után fizetendő 121.500,- Ft-tal: ezért a két összeg különbözetének

(121.500 - 61.550), 59.950,- Ft-nak a megfizetésére köteles, leletezés terhével, az Itv. 38. § (1) bek., 42. §

(1) bek. a) pontja, 74. § (2) bek. és az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. tv. 113. § (1) bek. alapján.

Az alperes érdemi ellenkérelme körében - több alkalommal - viszontkeresetet kívánt előterjeszteni.(A

bíróság a 9.P.23.097/2011/13. számú végzésével, illetve a 23.097/2011/21. számú végzésével a

kérelmeket elutasította. A korábbi viszontkereset anélkül került előterjesztésre, hogy a marasztalásra

irányuló kérelem összegszerűségét az alperes megjelölte volna, ezért a bíróság úgy ítélte meg, hogy annak,

illetve az alapul szolgáló tényállásnak a feltárása a per elhúzódásához vezetne. Utóbb az eljárás az érdemi

ellenkérelem kapcsán folytatódott, így az alperes ismételten előterjesztett keresetét a bíróság befogadta.)

Az alperes a módosított, pontosított viszontkeresetében kérte, hogy a bíróság kötelezze a felperest

3.842.136,- Ft és kamatai, továbbá 1.000.000,- Ft biztosíték, valamint perköltség megfizetésére.Arra

hivatkozott, hogy a Ptk. 159. § (1) bekezdése alapján a haszonélvező köteles viselni a dolog fenntartásával

járó terheket.

Igényt tartott ezért az általa, illetve testvére, által fizetett, de rá engedményezett közös költség és

közüzemi díj befizetésekre. így keresete alapjául (67. számú utóirat) nevesítette a testvére számláján 2009.

január 28. napján könyvelt (Társasház, alperes neveközös költség jelzésű) 200.000,- Ft-ot és 2009. január

28-tól járó kamatát; a 2009. május 22. napján könyvelt ( Társasház, alperes neveközös költség május-

június-július jelzésű) 200.000,- Ft-ot és 2009. május 22-től számított kamatát; 718.970,- Ft-ot és 2010.

december 9-től számított késedelmi kamatát - mely 2010. december 9-i befizetéssel „testvére közös

költség kiegyenlítés 2010. december 2-i felszólítás miatt közös költség” került a Társasház számlájára

befizetésre; illetve 889.925,- Ft-ot és 2012. március 5-től számított késedelmi kamatát, mely a Társasház

számlájára került ezen a napon befizetésre.

Igényt tartott továbbá 150.000,- Ft-ra és 2009. július 10-től a kamatára, mely összeg testvére számlájáról

a felperes számlájára került utalásra, június-július közüzemi költség címén.

További 1.683.241,- Ft-ra és 2014. szeptember 24-től a kamataira is igényt tartott (71. számú utóirat) a

Budai Központi Kerületi Bíróság számú ítélete alapján, mely az alperest kötelezte a 2012. január 1. és 2013.

december 31. között felhalmozott 1.303.192,- Ft közös költség tartozás megfizetésére kamattal és

216.020,- Ft perköltséggel együtt.

Kérte továbbá, hogy a bíróság kötelezze a felperest 1.000.000,- Ft (78. számú utóirat) biztosíték adására

a 2013. évi V. törvény (új Ptk.) 5:152. § (2) bekezdése értelmében, mivel a felperes a közös költség fizetési

kötelezettségének rendszeres elmulasztásával a tulajdonosi jogait veszélyezteti. Arra hivatkozott, hogy a

közös költség hátralék miatt a társasház jogosult jelzálogjog bejegyzésre, és az ezen alapuló végrehajtás

érvényesítése az alperes tulajdonjogát veszélyezteti: a dolog részére történő visszaadását a haszonélvezet

megszűnésével lehetetlenné teszi. Indítványozta, hogy amennyiben a felperes megfelelő biztosítékot nem

ad, úgy a bíróság a felperes haszonélvezeti jogának gyakorlását a biztosíték adásáig függessze fel, a

helyrajzi számú lakás, a helyrajzi számú tároló, a helyrajzi számú tároló 0688/10000-ed tulajdoni hányada,

továbbá helyrajzi számú garázs 502/20000-es tulajdoni hányada vonatkozásában.

Keresete további 119.087,- Ft, és annak 2012. december 1-től járó kamata megfizetésére is irányult (78.

számú utóirat), a számú végrehajtási eljárásban a haszonélvező helyett kifizetett vízdíj címén.

116

A felperes a viszontkereset elutasítását kérte - vitatva annak jogalapját és összegszerűségét -, illetve

beszámítási kifogást terjesztett elő. A viszontkeresettel összegfüggésben - megbízási szerződés alapján

(39/F/4) - érdemi tárgyalásonként 20.000,- Ft + áfa, beadványonként 10.000,- Ft + áfa összegre tartott

igényt 2013. február 5-től kezdődően.

Előadta - a társasház közös képviselőjeként is -, hogy a perbeli házban a közös költség felújítási alapból

(15,2 Ft/m2) és üzemeltetési költségből áll; az alperes befizetései -

mivel a közös költséget tárgyhó 10-ig kell teljesíteni - jelentős késedelmi kamatot is tartalmaznak, 15-ét

követő befizetései után, illetve felperesi haszonélvezeti jogtól mentes (3,27 m2-es tároló) vagy általa nem

használt (17,09 m2 tároló) albetétre is vonatkoznak.

Utóbbiban az alperes által a közös gyermeknek ajándékozott fegyvereket kellett elzárnia, így azt - maga

- használni nem tudja.

Arra hivatkozott, hogy a peres felek hallgatólagosan megállapodtak abban, illetve testvére maga úgy

nyilatkozott - és kért felperestől számlaszámot, illetve utalt kifizetéseket -, hogy az alperes gyermektartást

nem fizet, azonban vállalja a közös költség megfizetését.

Arra is hivatkozott, hogy a követelt közüzemi díjak egy része a közös gyermekük fogyasztása ; illetve az

átutalt közüzemi díjak például az alperes édesanyjának nevére szolgáló számlák kiegyenlítésére szolgáltak.

Utalt arra, hogy a kártérítési igénnyel érintett garázsbeállókat használni nem tudta, az alperesi

birtokháborításból őt kár érte, így ezen beállóhelyek közös költsége rá nem terhelhető. Előadta, hogy a

mérőórákat a nevére átíratni nem tudta, az alperes pedig a vízszolgáltatási szerződést felmondta.

A 119.087,- Ft-os igény kapcsán az eredeti 54.895,- Ft-os tőke vonatkozásában sem ismerte el az alperes

viszontkeresetét arra hivatkozással, hogy nem megállapítható, milyen időszak, milyen mennyiségű

vízfogyasztásából ered.

Álláspontja szerint a viszontkereset összege kimunkálatlan, hiszen az alperes a szakértői bizonyítási

indítványát is visszavonta.

A biztosíték követelésének feltétele álláspontja szerint hiányzik, mivel konkrét alperesi tiltakozás az ő

haszonélvezői magatartása ellen nem volt, hiszen az eltérő álláspont miatti jogvita ilyenként nem

értékelhető. Az alperes a közös költség megfizetésére sem hívta fel korábban. Értelmezése szerint a

jogszabályi rendelkezés célja nem a haszonélvező és a tulajdonos közötti jogvita előzetes elbírálása, hanem

a haszonélvező rongáló, a haszonélvezet tárgyát hátrányosan érintő, jogellenes magatartásának

elhárítása. A haszonélvezet felfüggesztésére irányuló kérelem elutasítását is kérte.

Beszámítási kifogást is előterjesztett 809.027,- Ft erejéig, a Ptk. 159. § (1) bekezdése alapján (46. számú

utóirat). Ebből 125.000,- Ft-ra, mint a 4,21 m2-es és a 3,6 m2-es tároló penészesedésével kapcsolatos

2009-es anyagköltségre és munkadíjra; 262.500,- Ft-ra, mint a gyerekszoba beázásával, szigetelésével

kapcsolatos kiadásra tartott igényt. 137.500,- Ft két tároló - a gép szellőztetési rendszer utólagos

kialakítását követő - ismételt penészesedés elleni festésének költsége.

Kérte továbbá a Bank Zrt. részére általa megfizetett 170.000,- Ft törlesztörészlet beszámítását, előadva,

hogy a lakásvásárlási kölcsönt alperes vette fel, maga a jogviszonyban adóstárs, és mint ilyen, kezességet

vállalt az eredeti adós alperes helyett. A Ptk. 276. § (1) bekezdése szerint megtérítési igénye keletkezett az

adós helyett teljesített kifizetése erejéig.

117

A garázsbeállók után fizetett helyi adókból 65.728,- Ft-ra tartott igényt (66. számú jegyzőkönyv).

Beszámítani kérte továbbá a „Díjbeszedős perben” történt marasztalási tőke és késedelmi kamata

(96.598,- Ft) általa megfizetett összegének alperesre eső fele részét, 48.299,- Ft erejéig a Ptk. 338. § (1)

bekezdése alapján.

A viszontkereset nem megalapozott.

A régi Ptk. 159. § (1) bekezdése értelmében a haszonélvező jogának gyakorlásában a rendes gazdálkodás

szabályai szerint köteles eljárni. Viseli a dolog fenntartásával járó terheket, a rendkívüli javítások és

helyreállítások kivételével, terhelik azok a kötelezettségek, amelyek a dolog használatával kapcsolatosak,

és köteles viselni a dologhoz fűződő közterheket.

Azaz a haszonélvezőt terheli a fenntartással járó terhek között a közös költség - felújítási alapon

túlmutató - részének, illetve a használattal kapcsolatos közüzemi díjaknak a megfizetési kötelezettsége,

amennyiben a felek ettől eltérő költségviselésben nem állapodnak meg.

A bíróság ezért elsődlegesen azt vizsgálta, hogy bizonyított-e a felperes azon előadása, miszerint a

perbeli ingatlan vonatkozásában az alperes, illetve testvére vállalta a közös költség és a közüzemi díj

megfizetését.

A felperes okiratokat csatolt állítása alátámasztására.

Így a bíróság rendelkezésére állt alperes testvére 2009. február 22. napján kelt e-mailje, melyben

bankszámla közlését kérte, ahová a havi támogatás utalható, azzal, hogy a közös költség elintézést nyert

(39/F/l); illetve a 2009. április 16-i e-mailje, melyben rögzítésre került, hogy „ki lesz fizetve a közös költség,

eddig is ki volt fizetve, ki lesz fizetve a közüzemi számla, eddig is ki volt fizetve. Mi legyen még kifizetve?”

(42/F/2).

A felperes és alperes testvére 2009. június 7-i levélváltásából megállapítható, hogy utóbbi szerint „ki van

fizetve... a szolgáltatási díj, a közüzemi költségekre kaptál pénzt, (ha megadnád a bankszámla számát

utalva kapnád havonta a pénzt)”, illetve „nem te finanszírozod a lakást” (53/F/3); míg az alperes 2009.

május 12. napján harmadik személynek írt levele szerint „ húgom... vállalja, hogy minden hónapban az ő

számlájáról történjen a közüzemi díjak kiegyenlítése, a közös költséget is ő fizet meg” (53/F/4). Fentieket

mérlegelve - az alperes terhére értékelve, hogy felhívás ellenére tanút a tárgyalásra nem állította elő (42.

számú jegyzőkönyv) - a bíróság arra a következtetésre jutott, hogy az alperes tudomásul vette, hogy a

felperest nem terheli közös költség és közüzemi díj fizetési kötelezettség, annak megfizetését maga, illetve

testvére vállalta.

A megállapodás azonban a bíróság álláspontja szerint módosítható, az egyoldalú kötelezettségvállalás

megszüntethető. Az alperes megváltoztathatta az álláspontját, ennek kinyilvánítása lehet a vonatkozó

kereset előterjesztése. (Megjegyzi a bíróság, hogy a felperes olyan kétoldalú megállapodást nem

bizonyított, aminek megváltoztatásához a felek közös akaratnyilvánítása lenne szükséges.)

Az alperes erre - a felperes haszonélvezeti jogával érintett valamennyi tulajdoni illetőségre - irányuló

határozott kereseti kérelmet 27. sorszám alatt 2012. október 26. napján terjesztett elő. (A 2011. március

14-i 11. sorszám alatti, illetve a 2012. augusztusi, 20. sorszám alatti korábbi kérelmei ugyanis kizárólag a

felperesi keresettel érintett gépkocsibeállókra jutó közös költségre irányultak, melyek használatában -

pontosan a korábbiak szerint - a felperes akadályoztatva volt alperes által.)

118

Mivel a társasház számlájára alperes testvére által fizetett 2009. január 28-i és 2009. május 22-i 200.000-

200.000,- Ft-, a 2010. december 9-i 718.970,- Ft, és az alperes által 2012. március 5-én teljesített 889.925,-

Ft közös költség befizetés ezen időpont előtti - felperest mentesítő - időre estek, az alperes ezen

összegeket jogalap hiányában nem követelheti a felperestől.

Ugyanígy nem jogosult az alperes a testvére által 2009. július 10. napján a felperes számlájára - júni-júli

közüzemi költség címén - átutalt 150.000,- Ft visszaigénylésére sem, mert ezen fizetés is - túl azon, hogy

nem megállapítható, hogy milyen időszak, milyen fogyasztási hely, milyen szolgáltatási díja - még azon

időpontban történt, amikor az alperes, illetve testvére vállalta ezen költség megfizetését.

További 1.683.241,- Ft-ot az alperes a Budai Központi Kerületi Bíróság számú ítélete alapján követelt

azzal, hogy a bíróság 1.303.192,- Ft és járulékai, valamint 39.100,- Ft perköltség megfizetésére kötelezte

mint tulajdonost, a felperes által használt lakás és egyéb helyiségek közös költségeként.

A bíróság a csatolt ítélet alapján megállapította, hogy az a jelen eljárásban megállapított tényállástól

eltérő adatokat rögzít: mivel a helyrajzi számú, 21 m2 tároló kapcsán egy 21 m2, egy 3,6 m2 és egy 3,27

m2 alapterületű tároló tulajdonosaként is megjelöli alperest, valamennyi alperesi ingatlan vonatkozásában

a felperes haszonélvezeti jogát rögzítve: szemben jelen eljárás során feltárt tényállással, miszerint a

helyrajzi szám alatti 21 m2-es tárolóból az alperes egy 3,6 és egy 4,2 m2-es, felperes haszonélvezeti jogával

terhelt ingatlan tulajdoni illetőségével, és egy tehermentes 3,27 m2 tároló tulajdoni illetőségével

rendelkezik.

A hivatkozott ítélet az 1.303.288,- Ft tőketartozást a 2012. január 1. és 2013. december 31. közötti idő

vonatkozásában állapította meg, így nem átlátható, hogy az ezen időben, 2012. március 5-én teljesített

889.925,- Ft befizetés milyen időszakra vonatkozott.

A felperes a hivatkozott ítéletben meghatározott töke egy részének megfizetésére akkor lenne köteles,

ha pontosan, átlátható módon megállapítható lenne, hogy - azon időtől, amikor az alperes kétséget kizáró

módon kinyilvánította az arra irányuló igényét felperes felé, hogy a közös költséget a továbbiakban ő

fizesse - a felújítási alap nélkül, kizárólag a felperes haszonélvezeti jogával érintett tulajdoni illetőség

ténylegesen használt albetétei után milyen közös költséget fizetett az alperes. (Utal a bíróság arra, hogy a

gépkocsibeállók után mindaddig nem terhelte fizetési kötelezettség a felperest, míg azokat ténylegesen az

alperes birtokolta, illetve nem tekinthető felperesi használatnak a 17,09 m2-es tároló vonatkozásában az

sem, hogy ott az alperes által fiuknak ajándékozott fegyvereket tartja elzártan.)

A fenti számítások a bíróság kompetenciáját meghaladják, a szakértő kirendelésére vonatkozó

indítványát pedig az alperes - korábban - visszavonta.

Mivel a teljes összeg megfizetésére a felperes nem köteles, az összegszerűség pedig nem levezetett,

nem kimunkált, ezért a bíróság ezen viszontkereseti tételt is elutasította.

Az alperes további 119.089,- Ft és annak 2012. december 1-től járó kamata megfizetésére is kérte a

felperes kötelezését.

Ezen kereseti kérelmét korábban - a 2013. június 12. napján kelt, 40. sorszám alatti beadványában - már

előterjesztette, előadva, hogy igénye a dr. Hajdi László közjegyző előtt számon, majd a Végrehajtó Iroda

előtt számon folyamatban volt eljárások során érvényesített, illetve általa megfizetett összeg.

119

A csatolt okiratokból megállapítható a fenti ügyszámok alapján (40. számú utóirat), hogy 54.895,- Ft és

járulékai vonatkozásában - közüzemi díjtartozás címén - végrehajtási eljárás volt folyamatban a 2011.

április 27-én jogerős számú fizetési meghagyás alapján. Maga a fizetési meghagyás csatolásra azonban

nem került, így nem feltárható, hogy az milyen időszakra, milyen fogyasztási helyre és szolgáltatásra

vonatkozó közüzemi díjat tartalmaz; illetve a jogerő dátumából vélelmezhető, hogy még azon időszakot

öleli fel, amikor az alperes teljesített a felperes helyett a szolgáltatók felé.

A bíróság felhívására az alperes a kérelme pontosítása helyett - 67. sorszám alatt - ezen kereseti

kérelmétől elállt; majd - mint új kérelmet - azt 78. sorszám alatti beadványában, - anélkül, hogy a korábbi

felhívásnak eleget tett volna - újra előterjesztette.

A bíróság ezért - újabb hiánypótló felhívást mellőzve, az alperes eljárását perelhúzó magatartásnak

tekintve - a kérelmet elbírálta, és azt mint bizonyítatlant elutasította.

Mindezek alapján a bíróság a 200 x 200.000,- Ft + 150.000,- Ft + 718.970,- Ft + 889.925,- Ft + 1.683.241,-

Ft és 119.087,- Ft, azaz összesen 3.961.223,- Ft marasztalásra irányuló viszontkeresetet elutasította.

Mivel a bíróság a viszontkeresetet a marasztalásra irányuló részében teljes egészében elutasította, a

felperes ezzel szemben előterjesztett beszámítási kifogását érdemben nem vizsgálta, utalva arra, hogy

beszámításnak a meghatározott célra fordítandó biztosítékkal szemben sincs helye.

Az 2013. évi V. törvény (új Ptk.) 5:152. § (2) bekezdése értelmében ha a haszonélvező a dolgot nem

rendeltetésének megfelelő módon használja, vagy rongálja..., továbbá a dolognak a haszonélvezet

megszűntével való visszaadását egyébként veszélyezteti, a tulajdonos megfelelő biztosítékot követelhet,

ha tiltakozása nem vezet eredményre.

Az 5:152. § (3) bekezdése alapján ha a haszonélvező nem ad megfelelő biztosítékot, a bíróság a

tulajdonos kérelmére a haszonélvezeti jog gyakorlását a biztosíték adásáig felfüggesztheti.

A bíróságnak a visszaadás veszélyeztetettsége körében kellett vizsgálnia, hogy biztosítékadási kötelesség

alapjául szolgáló súlyos kötelességszegés-e az, hogy a felperes a fenntartással járó terheket, így a közös

költséget nem fizeti.

Az alperes arra hivatkozott, hogy a Budai Központi Kerületi Bíróságon számon folyamatban volt perben

a törvényes képviselőként eljáró felperest, mint megtérítési kötelezett tényleges használót kérte, hogy a

közös költség hátralékot fizesse meg: így a felperes tőle is értesült a kötelezettsége fennálltáról, illetve

közös képviselőként is ismerte a hátralék összegét és lejártát.

A haszonélvező biztosítékadási kötelezettsége a tulajdonos védelmét szolgálja a haszonélvező jogellenes

magatartásával szemben azzal, hogy a biztosítékul adott pénzösszeget más célra nem lehet felhasználni.

Amennyiben a haszonélvező abbahagyja a kötelességszegő magatartást, úgy megszűnik a biztosítékadási

kötelessége, így azt fel kell oldani javára.

A bíróság álláspontja szerint a perbeli esetben a felperesi mulasztás nem tekinthető olyan jelentős súlyú

- a dolog visszaadását közvetlenül veszélyeztető - kötelezettségszegésnek, amely a biztosítékadási

kötelezettségét megalapozná.

A jogszabály ugyanis - elsődlegesen - valóban a tulajdonos közös költség fizetési kötelezettségét írja elő;

így a tulajdonos a jelzálog bejegyzését és az ingatlan árverezését - ily módon a dolog visszaadáskori

120

veszélyeztetettségét - maga is elháríthatja, ha a jogszabályi kötelezettségének eleget tesz, hiszen a

társasház felé ő felel; és ettől függetlenül érvényesíti igényét a tényleges használóval szemben,

figyelemmel az adott időszakban megvalósuló használatra is.

Az esetleges biztosíték - amennyiben a felperes a közös költség őt terhelő részét megfizeti - akár egy

hónap után feloldásra kerülhetne, így az alperes védelmét folyamatosan amúgy sem szolgálná.

Mindezek alapján a bíróság az alperes viszontkeresetét a biztosítékadás és a felperes haszonélvezeti

jogának gyakorlására vonatkozóan is elutasította.

Az alperes 18.000,- Ft + 138.000,- Ft + 101.000,- Ft, azaz összesen 257.000,- Ft illetéket rótt le a

4.961.223,- Ft után fizetendő 297.673,- Ft-tal szemben, így a 40.700,- Ft különbözetet leletezés terhével

köteles megfizetni az Itv. 38. § (1) bek., 42. § (1) bek. a) pontja, 74. § (2) bek. és az adózás rendjéről szóló

2003. évi XCII. tv. 113. § (1) bek. alapján.

A felperes a Pp. 81. § (1) bek. alapján igényelheti a 825.000,- Ft után kifizetett 49.500,- Ft - közjegyzői

díjból és peres eljárási illetékből álló - költségét.

A felperes a kereset vonatkozásában 40%-ban lett pernyertes, így az általa igényelt 250.000,- Ft + áfa,

azaz összesen 317.500,- Ft ügyvédi munkadíj 40%-ára tarthat igényt: 127.000,- Ft erejéig.

Az alperes mérlegeléssel, áfásan bejelentett igénye - a 2.025.000,- Ft kereseti kérelemből kiindulva -

128.600,- Ft-ot jelent, melyből a 60%-nak megfelelő 77.160,- Ft megalapozott.

A két összeg különbözeiének megfizetésére az alperes köteles a Pp. 81. § (1) bekezdése értelmében:

49.840,- Ft erejéig.

A viszontkereset vonatkozásában a felperes teljes egészében pernyertesnek tekinthető. Ügyvédi

munkadíjat 2013. február 5-től kért megbízási szerződés alapján: érdemi tárgyalásonként 20.000,- Ft + áfa,

beadványonként 10.000,- Ft + áfa összeget határozott meg.

A bíróság számításai szerint 8 tárgyalás (2013. február 5., 2013. április 9., 2013. június19., 2013.

december 5., 2014. február 20., 2014. július 4., 2014. október 28., 2015. január 13.) után; illetve 14

beadvány (35, 39, 41, 42/F/l, 46, 49, 50, 53, 55, 64, 70, 74. 77, 79. számú utóiratok) után a kérelem

megalapozott.

Ily módon felperes 8 x 25.400,- Ft-ra, azaz 203.200,- Ft-ra és 14 x 12.700,- Ft-ra, azaz 177.800,- Ft-ra

tarthat (összesen: 381.000,- Ft) igényt.

Mindezek alapján az alperes 49.500,- Ft + 49.840,- Ft + 381.000,- Ft, azaz 480.340,- Ft felperesi

perköltség megfizetésére köteles.

A fellebbezési jogosultság a Pp. 233. §-án alapul.

Budapest, 2015. január 27.

. Pigler Eszter Hajna

bíró

121

25.)

BH1978. 198.

Erre vonatkozó megállapodás hiányában az ingatlan tulajdonosa nem kötelezhető

arra, hogy az egyébként közúttal érintkező szomszédos ingatlannak kedvezőtlenül

elérhető részéhez a saját ingatlanán biztosítson átjárást [Ptk. 164. § (3) bek.]. 4

H. Á.-né II. r. felperes tulajdona - házastársának, az I. r. felperesnek a

haszonélvezeti jogával terhelten - a perbeni szőlőingatlan. Ennek nyugati oldalával

határos V. I. alperes tulajdonában álló szőlőingatlan északi (felső) része. A

felperesek ingatlanának a keleti oldala érintkezik közúttal, onnan nyugati irányban,

a felperesek ingatlanán 42 m hosszúságban húzódva, járműközlekedésre alkalmas

magánút vezet a felperesek építményéhez. A telekhatáron túl, csaknem

egymagasságban helyezkedik el az alperes telkén az alperes présháza. Az alperes

telke igen elnyújtott téglalap alakú, a hossztengelye megközelítőleg észak-déli

irányú, hossza a 200 m-t meghaladja, átlagos szélessége pedig 5 m. Déli végoldalán

csatlakozik a járműközlekedésre alkalmas közúthoz, az észak felé emelkedő terepen

széltében 5 sorban telepített szőlőültetvény húzódik.

Az I. r. felperes 1967-ben írásbeli nyilatkozatot intézett telekszomszédaihoz és ebben közölte, hogy a

kocsiút használatát nem nélkülözhető szomszédok áthaladását továbbra is biztosítani kívánják

ellenszolgáltatás nélkül, de bizonyos megszorításokkal és azzal a kívánsággal, hogy az utat igénybe vevő

szomszédok a magánút állagának karbantartásához - arányosan - járuljanak hozzá. A jogelődöknél ugyanis

olyan kialakult gyakorlat volt, hogy - alkalmi szükségleteknek megfelelően - présházaikat kocsival azon az

úton közelítették meg, amely a felperesek által megvett ingatlan területén húzódik.

1970-ben vita volt a felek között, részben az ingatlanok mezsgyéje, részben az említett magánút

használata körül, bírói döntésre azonban nem került sor.

H. Á. I. r. felperes 1975. augusztus 21-én írásbeli nyilatkozatot intézett a telekszomszédokhoz - köztük

az alpereshez -, amelyben bejelentette, hogy az 1967-ben adott, a járművel való áthaladásra vonatkozó

engedélyét megszűnteti, mert a telekszomszédok a karbantartási költségekhez nem járultak hozzá és az

egyéb károk megtérítését is elmulasztották. Utalt arra, hogy az átjárásra egyébként sincs szükségük, mert

ingatlanuk a köves országútról közvetlenül elérhető.

A felperesek ezután ingatlanuknak az alperessel érintkező határán kerítést létesítettek, támfalat emeltek

és szőlőt ültettek.

4 Ezt a rendelkezést az 1977. évi IV. tv.-nyel módositott szöveg I67. §-a tartalmazza.

122

Az alperes 1976 tavaszán észlelte az átjárás lehetőségének megszűntetését és birtokvédelemért az

államigazgatási hatósághoz fordult. A városi tanács vb igazgatási osztálya az 1976. május 29-én kelt

határozatával helyt adott a birtokvédelmi kérelemnek és kötelezte H. Á-ot, hogy az ingatlanán átvezető

dűlőutat V. I. részére átjárás céljából haladéktalanul biztosítsa és távolítsa el az átjárást gátló kerítést.

Az államigazgatási határozat megváltoztatása iránt a felperesek pert indítottak a járásbíróság előtt.

Keresetükben a birtokháborítás megszűntetése iránti kérelem elutasítását kérték, annak megállapításával,

hogy az alperes a felperesek telkén átvezető magánút használatára nem jogosult.

Az alperes a kereset elutasítását kérte és viszontkeresetet emelt aziránt, hogy átjárási szolgalom illeti

meg a felperesek telkén. Jogosultságát az elbirtoklással való jogszerzésre alapította.

A járásbíróság ítéletével mind a keresetet, mind a viszontkeresetet elutasította azzal, hogy a perben

felmerült saját költségüket a felek maguk viselik.

Az első fokú bíróság ítéletének indokolásában utalt a Ptk. 164. §-ának (3) bekezdésére. Értelmezése

szerint a „megfelelő közút” fogalmán olyan közutat kell érteni, amelyen a legrövidebb, a legcélravezetőbb

módon közelítheti meg a tulajdonos az ingatlanát, illetve fontos építményét anélkül, hogy a saját

ingatlanán jelentős kárt kellene magának okoznia. Mivel az alperes az ingatlana északi részén elhelyezkedő

présházához vezető utat a telek déli határával érintkező közúttól csak úgy tudná járműközlekedésre

alkalmasan kiépíteni, hogy a növényzetet nagyobbrészt kiirtaná, ezért az alperest a „szükségbeli út”

használata megilleti.

A viszontkeresetet azért utasította el az első fokú bíróság, mert az alperes úthasználati jogosultsága

szívességen alapszik, a Ptk. 165. §-ának (2) bekezdése szerint5 pedig a szívességből engedett jog gyakorlása

nem vezet elbirtoklásra. A felek között 1970-ben folyamatban volt birtokvita egyébként is félbeszakította

az elbirtoklást.

A peres felek fellebbeztek részben a keresetet, részben a viszontkeresetet elutasító ítéleti rendelkezés

miatt.

A megyei bíróság az első fokú ítéletnek a keresetet elutasító részét helyben hagyta, de megváltoztatta a

viszontkeresetet elutasító rendelkezését és megállapította, hogy az alperesi ingatlan mindenkori

tulajdonosát járművel való átjárási szolgalmi jog illeti meg az I. r. felperes tulajdonában álló ingatlanon levő

42 m hosszú magánúton és ennek folytatásában a felperesek épülete előtt levő 3 méter szélességű

területsávon az alperes ingatlanának határvonaláig. Elrendelte a szolgalmi jognak a telekkönyvbe való

bejegyzését és kötelezte a felpereseket az alperes javára 1325 Ft perköltség viselésére.

A másodfokú eljárás során beszerzett szakvéleményre támaszkodva azzal egészítette ki a tényállást,

hogy a keskeny alperesi ingatlanon járművel való közlekedésre megfelelő út nincs, kialakítása pedig

gazdaságilag indokolatlan lenne. Gyalogosan viszont megközelítheti az alperes a közútról a présházát ezért

gyalogos közlekedéssel más ingatlanát nem terhelheti. Bár egyetértett az első fokú bíróságnak azzal az

álláspontjával, hogy elbirtoklás útján szerzett szolgalmi jogról nem lehet szó a szívességi engedélyen

alapuló használat ténye miatt és azért sem, mert az elbirtoklási idő nem telt el, ennek ellenére az

5 Ezt a rendelkezést az 1977. évi IV. tv.-nyel megállapított új szöveg 168. §-ának (2) bekezdése

tartalmazza.

123

alperesnek „szükségút biztosítására” vonatkozó igényét alaposnak találta, mert az alperes a présházát

járművel más módon nem tudja megközelíteni. A Ptk. 164. §-ának (3) bekezdése alapján ezért a

szomszédos ingatlan birtokosa ezt az átjárást tűrni köteles.

A mindkétfokú bíróság ítélete ellen megalapozatlanság és törvénysértés miatt emelt törvényességi óvás

alapos.

Helytállóan és helyes indokkal állapítják meg az ügyben eljárt bíróságok, hogy az alperes elbirtoklással

nem szerzett szolgalmi jogot. Az I. r. felperes az 1976-ban adott nyilatkozata tartalmából következően

visszavonásig és részben szívességből bíztosított átjárást az érdekelteknek. Ez pedig a Ptk. 165. §-ának (2)

bekezdése szerint nem vezethet elbirtoklásra. Miután az I. r. felperes az engedett jogot visszavonta, az

alperesnek az átjárás gyakorlására vonatkozó kötelmi. jogosultsága megszűnt.

Tévesen értelmezték az ügyben eljárt bíróságok a Ptk. 164. §-ának (3) bekezdésében foglaltakat.

Eszerint, ha valamely föld nincs összekötve megfelelő közúttal, a szomszédok kötelesek tűrni, hogy a

jogosultak a földjeiken átjárjanak. Az alperes telke azonban - déli határvonalánál - megfelelő,

járműközlekedésre is alkalmas közúttal érintkezik. A „megfelelő” szó tehát a közút minőségét jelzi s nem

jelenti azt, hogy a föld minden része legyen megfelelően elérhető a közútról. Erre vonatkozó megállapodás

hiányában tehát nem kötelezhető a szomszéd arra, hogy az egyébként közúttal érintkező földnek

kedvezőtlenül elérhető részéhez a saját földjén biztosítson átjárást.

Törvénysértő tehát az első fokú bíróságnak a „szükségbeli út” további használatával kapcsolatos

álláspontja és az a másodfokú ítéleti döntés is, amellyel a megyei bíróság a viszontkeresetnek helyt adva,

átjárási szolgalmat alapított és ennek az ingatlannyilvántartásba való bejegyzése iránt intézkedett.

A Legfelsőbb Bíróság ezért a Pp. 274. §-ának (3) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte a jogszabályt

sértő jogerős másodfokú ítéletet, helyébe a törvénynek megfelelő határozatot hozott és helyben hagyta

az első fokú bíróságnak a viszontkeresetet elutasító rendelkezését, megváltoztatta azonban a kereset

vonatkozásában hozott döntését. A felperes ugyanis a birtokvitában állást foglaló államigazgatási

határozat megváltoztatása iránt lépett fel, a birtokhoz való jogosultsága kérdését is fölvetve. Mivel a

perben nem igazolódott az alperes átjárási jogosultsága, a felperes jogosan sérelmezi azt az államigazgatási

döntést, amely az átjárás további biztosítására kötelezte. (Legf. Bír. P. törv. I. 20 788/1977. sz.)

124

26.)

BH1978. 426.

I. Szolgalom csak a felek kölcsönös érdekeinek a figyelembevételével alapítható.

A telki szolgalom gyakorlásánál a szolgalommal terhelt ingatlan birtokosának

érdekeit kímélve kell eljárni [Ptk. 164. § (3) bek., 166. § (1) bek.].

II. Telki szolgalmi jog alapítása esetében a szolgalommal terhelt ingatlan

tulajdonosa megfelelő ellenszolgáltatásra tarthat igényt.

III. Telki szolgalomnak az ingatlannyilvántartásba (telekkönyvbe) való

bejegyzésére irányuló megkereséshez vázrajzot kell csatolni [27/1972. (XII. 31.)

MÉM sz. r. 31. §, 87. § (1) bek. b) pont, (2) bek.].

Az alperesek tulajdona a perbeli ingatlan, amelyet kb. 5 méter széles és 42 méter hosszú nyúlvány köt

össze a V. H. útjával. Ennek az utcai részénél van az alperesek telkére vezető nagykapu és kiskapu.

Az alperesek telkének az egyik oldalánál fekszik a felperes ingatlana, amely közúttal nincs összekötve.

Az alperesek telkéhez tartozó keskeny nyúlvány másik oldalán fekszik a felperes másik ingatlana, amelynek

bejárata van a V. H. útján.

A felperes 1967 előtt az alperesek ingatlanához tartozó bejárati (nyúlvány) részen, az ún. „kisközön” át

közelítette meg a közúttal nem érintkező ingatlanát. Az alperesek jogelődje azonban elzárta az átjárás

lehetőségét. Ezt követően az átjárást a felperes másik szomszédja engedte meg szívességből.

Az alperesek a saját telkükről a közútra kivezető említett nyúlványrészből 1 méter széles sávot

gyalogbejárásra használnak, a fennmaradó 4 méteres sávot kertszerűen művelik.

A felperes keresetében az említett ingatlana javára szolgalmi jog biztosítását kérte az alperes ingatlanán.

Az alperesek a kereset elutasítását kérték. Védekezésükben arra hivatkoztak, hogy a felperes ingatlanát

továbbra is megközelítheti a másik szomszéd ingatlanán keresztül, amelyen jelenleg átjár. Előadták, hogy

hozzájárulnak az átjáráshoz, ha a felperes - ellenértékül - megfelelő csereterületet biztosít a részükre.

A bíróság jogerős ítéletében a felperes ingatlanára való bejárás céljára útszolgalmat biztosított az

alperesek ingatlanán keresztül a V. H. útja felől 42, 5 méter hosszúságban és 4, 3 méter szélességben

gyalogos és kocsival való közlekedésre. Az ítéleti rendelkezés a Ptk. 164. §-án alapszik. Az ellenszolgáltatás

kérdésében sem az első fokú, sem a másodfokú bíróság nem döntött, bár az alperesek fellebbezésükben

kifogásolták, hogy az első fokú bíróság a szolgalmi jog ellenértékéről nem döntött.

A jogerős ítélet ellen törvénysértés és megalapozatlanság miatt emelt törvényességi óvás alapos.

1. A Ptk. 164. §-ának a (3) bekezdése szerint, ha valamely föld nincs összekötve megfelelő közúttal, a

szomszédok kötelesek tűrni, hogy a jogosult földjeiken átjárjon. A bírósági gyakorlat értelmében ez a

rendelkezés szolgalom alapítására is lehetőséget ad. Erre azonban csak a felek kölcsönös érdekeinek a

figyelembevételével kerülhet sor.

125

Az első fokú és a másodfokú bíróság figyelmen kívül hagyta az alperesek érdekeit.

A szakértői véleményből és a csatolt vázrajzból kitűnik, hogy a felperes szóban levő ingatlana közútról

megközelíthető a saját másik ingatlanán keresztül oly módon, hogy az alperes ingatlanából átjárás céljára

mindössze 4 -öl területet vegyenek igénybe. Mivel a Ptk. 166. §-ának (1) bekezdése szerint a

szolgalommal terhelt ingatlan birtokosának érdekeit kímélve kell a szolgalom gyakorlásánál eljárni, az

eddigi peradatból kézenfekvő, hogy az utóbb említett, az alperesi teleknyúlványnak csak rövid szakaszát

érintő átjárás biztosításával lehetett volna a jogvitát eldönteni. Megalapozatlanul és kellő indok nélkül

mellőzték az ügyben eljárt bíróságok ezt a megoldást, ehelyett az alperesek tulajdonában levő ingatlanon

át 4, 3 méter szélességben és 42, 5 méter hosszúságban biztosítottak bejárást a közútról, ami 47 -öl

területet vesz igénybe.

A szakértő véleményéből az is megállapítható, hogy az alperesek ebből a nyúlványból csak 1 méteres

sávot használnak gyalogbejárásra, a többi részt kertként művelik. Fokozottan méltánytalan tehát az

alperesre nézve az, hogy az átjárási lehetőség 4, 3 méter széles, nagyrészt kertként művelt sávot érintsen.

Az alpereseket terhelő szolgalmi jog meggátolja azonfelül az alpereseket abban is, hogy a V. H. útjánál

levő kapu lezárásával elzárják a saját területüket.

2. Eljárási szabályt sértett az első fokú bíróság, amikor teljesen figyelmen kívül hagyta az alpereseknek

azt az ellenkérelmét, hogy a szolgalmi jog alapítása esetén ellenszolgáltatást kérnek. Eljárási szabályt

sértett a másodfokú bíróság, amikor nem határozott a fellebbezési kérelemnek abban a részében,

amelyben az alperesek kifogásolták, hogy az első fokú bíróság nem döntött a szolgalom ellenértéke

kérdésében.

3. A telki szolgalmi jog alapításával a felperes ingatlanának értéke emelkedik, az alperesé pedig csökken.

Ezért a bírósági gyakorlatban kialakult elveknek megfelelően a bíróság telki szolgalmi jog alapítása

esetében a jogszerzőt ellenszolgáltatás megtérítésére kötelezi. Ellenkező esetben a felperes jogalap nélkül

gazdagodik az alperesek rovására.

4. A megyei bíróság ítéletében megkereste az illetékes földhivatalt a szolgalmi jog földnyilvántartásba

való bejegyzése végett.

Ez a rendelkezés törvénysértő. A földnyilvántartásba történő bejegyzés·nem elegendő a telki szolgalmi

jog keletkezéséhez. A telki szolgalmi jogot az 1972. évi 31. sz. tvr. szerinti ingatlannyilvántartásba, illetve

átmenetileg a telekkönyvbe kell bejegyezni. A per adatai szerint a vitás ingatlanokat még a telekkönyvben

tartják nyilván, így telekkönyvi bejegyzésre van szükség. Az 1972. évi 31. sz. tvr. 49. §-ának a (3) bekezdése

értelmében alkalmazandó 27/1972. (XII. 31.) MÉM sz. rendelet 87. §-a (1) bekezdésének b) pontja

értelmében a telki szolgalmi jog bejegyzésére irányuló megkereséshez a (2) bekezdésben meghatározott

vázrajzra van szükség. Ezért az ítéleti döntés előtt erről is gondoskodni kellett volna. Az előírásnak

megfelelő, az ítéleti döntés szerinti változást megfelelően ábrázoló vázrajz nincs az iratok között.

Az előadottakra tekintettel a Legfelsőbb Bíróság mindkétfokú ítéletet a Pp. 274. §-ának (3) bekezdése

alapján hatályon kívül helyezte és a városi bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. (Legf.

Bír. P. törv. I. 21 363/1977. sz.)

126

27.)

BH1992. 526.

Az eladó a kártérítés szabályai szerint felel, ha az adásvételi szerződésben a

vevőnek saját szomszédos ingatlanáról határidő nélkül, mennyiségileg korlátlan

vízvételt, valamint erre telki szolgalmi jogot biztosít, és a teljesítést meghiúsítja

[Ptk. 158. § (1) bek., 168. § (1) bek., 277. § (2) bek., 318. § (1) bek., 340. § (1) bek.,

359. §].

A felperesek az 1984. december 3-án kelt adásvételi szerződéssel szereztek 1/2-1/2 arányban

tulajdonjogot a 499/10. hrsz-ú 2434 m2 területű, lakóház és udvar megjelölésű ingatlanra a mezőgazdasági

termelőszövetkezet I. r. alperestől.

A felek a szerződés 3. pontjának (3) bekezdésében úgy rendelkeztek, hogy a vevőket határidő nélküli,

mennyiségileg korlátlan vízvételi lehetőség és hidrofor-használat, az odavezető úton pedig útszolgalom

illeti meg a házingatlan szomszédságában levő telken. A szerződés 7. pontja szerint a tulajdonváltozás

ingatlan-nyilvántartásba történő bejegyzéséről a vevők gondoskodnak a szerződés aláírását követő 30

napon belül.

A földhivatalhoz az I. r. alperes küldte meg a szerződést jóváhagyás és egyben a tulajdoni változás

átvezetése és a szolgalom bejegyzése végett 1984. december 4-én. A vevők tulajdonjogának az ingatlan-

nyilvántartásba való bejegyzése 1985. szeptember 25-én megtörtént, a szolgalom bejegyzése azonban

elmaradt.

Az I. r. alperes a szerződésben szomszédos ingatlanként megjelölt földterületből megosztás után a

499/4. hrsz-ú ingatlant 1989. február 7-én eladta a II.-III. r. alpereseknek. A szerződésben szavatosságot

vállalt az ingatlan per- és tehermentességéért. A vevők tulajdonjogának bejegyzéséről a földhivatal az

1989. március 10-én kelt határozatával rendelkezett.

Az I. r. alperes 1989. március 10-én újabb kérelmet nyújtott be a földhivatalhoz, hogy a felperesekkel

kötött szerződésben alapított szolgalom bejegyzésre kerüljön. Jelezte ugyanakkor, hogy a szerződés 3.

pontja szerinti víznyeréssel kapcsolatos szolgalom tévesen a 499/5. hrsz-ú ingatlant tünteti fel; a kút a

499/4. hrsz-ú ingatlanon található, kéri, hogy a szolgalmat ez utóbbi ingatlanra jegyezzék be.

A földhivatal 1989. július 24-én tájékoztatta az I. r. alperest, hogy a szolgalom bejegyzéséhez vázrajzra is

szükség van, de mivel az ingatlanra időközben jóhiszemű harmadik személy tulajdonjogot szerzett, a kért

bejegyzéshez az ő hozzájárulása is szükséges.

A II.-III. r. alperesek nem járultak hozzá, hogy a felperesek továbbra is gyakorolják a vízvételt. A

felperesek ezért birtokvédelemért fordultak a helyi hatósághoz. Itt 1989. október 3-án egyezségi tárgyalás

keretében a II.-III. r. alperesek ideiglenesen engedélyezték a vízvételt addig az ideig, amíg a felperesek

ingatlanára be nem vezetik a vizet. A további vita eldöntését pedig a szolgalmi jogi perre bízták.

Az I. r. alperes a per megelőzése érdekében 1989. október 27-én a felpereseknek egyezségi ajánlatot

tett arra, hogy a család célját szolgáló, rendes háztartási szükségletet meg nem haladó vízbekötés

127

költségeit vállalja. A felperesek az 1989. november 6-án előterjesztett keresetükben az I. r. alperest arra

kérték kötelezni, hogy az adásvételi szerződésben alapított szolgalmi jogot biztosítsa. A II. és III. r. alperest

pedig ennek tűrésére kérték kötelezni. Másodlagos kereseti kérelmet is előterjesztettek, amelyben a Ptk.

348. §-a alapján kérték az I. r. alperest arra kötelezni, hogy amennyiben a szolgalmi jog biztosításának

műszaki akadálya van, fúrott és ásott kút létesítésével gondoskodjék korlátlan vízvételi lehetőségről.

Előadták, hogy az ingatlanon levő és műemléki védelem alatt álló növényzet öntözését és az épületben

üzemelő nyomda vízellátását a hálózati vezetékről nem tudják biztosítani.

Az alperesek a kereset elutasítását kérték.

Az elsőfokú bíróság ítéletével kötelezte az alpereseket, hogy tűrjék a 499/4. hrsz-ú ingatlan terhére és a

499/10. hrsz-on szereplő ingatlan javára az 1984. december 3-án kötött adásvételi szerződés alapján a

szolgalmi jog bejegyzését. A II.-III. r. alpereseket kötelezte, hogy 60 napon belül állítsák helyre a vízvételhez

a hidrofor-vízvezetéket. Az ezt meghaladó kereseti kérelmet elutasította. A kerületi bíróság az elsődleges

kereseti kérelem alapján úgy foglalt állást, hogy a felperesek és az I. r. alperes által kötött szerződésben

alapított vízvételi szolgalmi jogra a jövőben is szükség van, mert bevezetésre került ugyan a hálózati víz,

de azt nem szabad öntözésre használni. A felpereseknek pedig az ingatlanon levő növényzetet az Országos

Műemléki Felügyelőség előírásai szerint gondozniuk kell, amelyhez a vezetékes víz kapacitását meghaladó

mennyiségű vízre van szükségük. Az alperesek ezért tűrni kötelesek a szolgalmi jognak az ingatlan-

nyilvántartásba történő bejegyzését és a szolgalom gyakorlását.

Az ítélet ellen a II.-III. r. alperesek fellebbeztek. A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság

ítéletét megváltoztatta és a és a felperesek keresetét elutasította. Nem fogadta el a felpereseknek azt az

álláspontját, hogy az elsőfokú ítélet a fellebbezéssel nem élő I. r. alperessel szemben jogerőre emelkedett.

Kifejtette, hogy az alperesek a Pp. 51. §-ának a) pontja szerinti egységes pertársaságot alkotnak, a per

tárgya csak egységesen dönthető el az alperesekkel szemben.

A másodfokú bíróság elfogadta az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást, de az arra alapított

döntést tévesnek tartotta. Kiemelte, hogy az 1984. december 3-án kötött szerződés szerint a földhivatalnál

való eljárás a vevők kötelezettsége volt. Az I. r. alperes eljárása ugyan arra utal, hogy magára vállalta az

ügyintézést, de ez nem minősíthető érvényes kötelezettségvállalásnak, mert ahhoz az adásvételi szerződés

írásban történő módosítására lett volna szükség. Alaki feltételek hiányában érvényes megbízási szerződés

sem jött létre a felperesek és az I. r. alperes között. Ennek folytán a szolgalommal kapcsolatos ügyintézés

továbbra is a felperesek kötelezettsége volt. A szolgalom bejegyzésének elmaradása az ő késlekedésüknek

a következménye. A II. és III. r. alperesek ellen kereseti követelésnek nincs jogalapja.

Az I. r. alperes elleni kereset csak szerződés teljesítésére irányuló keresetnek minősíthető. A szolgalom

bejegyzésével kapcsolatban azonban az I. r. alperest nem terhelte kötelezettség. Terhére szerződésszegés

vagy más jogellenes magatartás nem állapítható meg, ezért a másodlagos kereseti kérelem is alaptalan.

A másodlagos kereseti kérelemmel kapcsolatos döntés ellen emelt törvényességi óvás alapos.

Az I. r. alperes az 1984 december 3-án kötött adásvételi szerződésben arra is kötelezettséget vállalt,

hogy a felpereseknek határidő nélküli mennyiségileg korlátlan vízvételt biztosít. Annak érdekében a

szomszédos ingatlanon szolgalmat alapítottak a szövetkezet tulajdonában álló ingatlanon. A telki

szolgalom a Ptk. 168. §-ának (1) bekezdése szerint irányadó Ptk. 158. §-ának (1) bekezdése értelmében

dologi hatállyal az ingatlan nyilvántartásba történő bejegyzéssel keletkezik. A bejegyzés akadályát az I. r.

alperes teremtette meg azzal, hogy a szerződéskötéskor nem biztosította a bejegyzéshez szükséges és a

128

földhivatal által megkívánt vázrajzot. 1989-ben pedig úgy adta el a vízvétel biztosítására szolgáló területet,

hogy azon a II. és a III. r. alperesekkel szemben szavatosságot vállalt az ingatlan teher- és

permentességéért. Ennek folytán a vevők nem kötelezhetők a szolgalom bejegyzésének tűrésére, az I. r.

alperes pedig így nem képes szerződésszerűen teljesíteni. Ennek jogkövetkezményeit az elsőfokú bíróság

az elfoglalt jogi álláspontja miatt nem vizsgálta. A másodfokú bíróság pedig abból a téves jogi álláspontból

indult ki, hogy az I. r. alperes nem volt köteles eljárni a földhivatalnál az adásvételi szerződés módosítása

vagy külön megbízási szerződés hiányában, így a szolgalom bejegyzésének elmaradása kizárólag a

felperesek magatartásának a következménye.

Figyelmen kívül hagyta a másodfokú bíróság a Ptk. 277. §-ának (2) bekezdésében foglaltakat, amelyek

alapján a felek a szerződés teljesítésében együttműködni kötelesek. Az együttműködés keretében az I. r.

alperes külön szerződésmódosítás vagy írásbeli megbízás nélkül is benyújthatja a kérelmet a szolgalom

bejegyzése iránt. A szerződés szerinti teljesítéshez az I. r. alperesnek egyébként is olyan vázrajzot kellett

biztosítania, amely alkalmas a szolgalmi jognak az ingatlan-nyilvántartásba történő bejegyzéséhez. Annak

elmaradása vezetett arra, hogy a későbbi értékesítésig nem került bejegyzésre a szolgalmi jog. A II.-III. r.

alperesekkel kötött szerződés pedig a hiánypótlási lehetőséget is kizárta. Az I. r. alperes tehát olyan

szerződésszegő magatartást tanúsított, amelyért a Ptk. 318. §-ának (1) bekezdésére figyelemmel a

szerződésen kívül okozott károkért való felelősség szabályai szerint felel.

Nem vitásan a felperesektől is elvárható volt, hogy a maguk érdekében fokozott gondossággal járjanak

el. Indokolt lett volna, hogy a bejegyzéssel kapcsolatos körülményekről a felek egymást kölcsönösen

tájékoztassák. A kártérítésre vonatkozó szabályok szerint a felperesek magatartásának is szerepe van a

kártérítés mértékének megállapításánál. Mulasztásuk a Ptk. 340. §-ának (1) bekezdésében foglatak alapján

kármegosztásra adhat okot. A kártérítés iránti kérelem elbírálásához szükséges adatok azonban nem állnak

rendelkezésre. A bíróságok ebben a körben a tényállást nem derítették fel. A bizonyítás kiegészítésre szorul

a kártérítési felelősség és a kár rendezése kérdésében egyaránt. Ez utóbbi kérdésben jelentősége van az I.

r. alperes által a vízvétel biztosítása érdekében tett egyezségi ajánlatnak is, amely a rendelkezés egyik

formájára nyújthat alapot. Rendezési mód lehet a Ptk. 359. §-a szerinti általános kártérítés is. Az I. r. alperes

védekezésében tett egyéb előadások is vizsgálandók, amelyek a kártérítési felelősség mértékére, a

felelősség fennállása esetén pedig annak módjára lehetnek kihatással.

Mindezek megítéléséhez további, részletes bizonyításra van szükség. Ezért a Legfelsőbb Bíróság mindkét

fokú bíróság ítéletének a törvényességi óvással nem támadott rendelkezését nem érintve, azt meghaladó

rendelkezéseit a Pp. 274. §-ának (3) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új

eljárásra és új határozat hozatalára utasította. (Legfelsőbb Bíróság P. törv. I. 20 144/1992. sz.)

129

28.)

Hatály: 2012.VI.29. -

31/2012. (VI. 29.) AB határozat

a családok védelméről szóló 2011. évi CCXI. törvény 8. § hatálybalépésének

felfüggesztéséről6

Az Alkotmánybíróság teljes ülése jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló

indítvány alapján indult eljárásban, ideiglenes intézkedés tárgyában - dr. Pokol Béla és dr. Szívós Mária

alkotmánybírók különvéleményével - meghozta a következő

határozatot:

1. Az Alkotmánybíróság a családok védelméről szóló 2011. évi CCXI. törvény 8. §-ának 2012. július elsejei

hatálybalépését felfüggeszti.

2. Az Alkotmánybíróság megállapítja: ha a felfüggesztő döntés hatályát vesztené, a családok védelméről

szóló 2011. évi CCXI. törvény 8. §-a hatálybalépésének időpontja - az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi

CLI. törvény 61. § (4) bekezdése alapján - 2013. június 29.

Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.

Indokolás

I. 1. Az alapvető jogok biztosa az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban:

Abtv.) 24. § (2) bekezdése alapján kezdeményezte, hogy az Alkotmánybíróság vizsgálja meg és az Abtv. 41.

§ (1) bekezdésében biztosított jogkörében semmisítse meg a családok védelméről szóló 2011. évi CCXI.

törvény (a továbbiakban: Csvt.) 7. §-át, mivel az ellentétes az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdésében, az

Alaptörvény II. cikkében (emberi méltósághoz való jog), az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdésében (egyenlő

bánásmód követelménye), valamint az Alaptörvény VI. cikk (1) bekezdésében foglaltakkal.

Kérte a Csvt. 8. §-ának vizsgálatát is, mert az ellentétes az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésében

(jogállamiság elve) foglaltakkal.

Indítványozta, hogy az Alkotmánybíróság az Abtv. 32. § (1) bekezdésében és 42. § (1) bekezdésében

biztosított jogkörében mondja ki, hogy a Csvt. 7. §-a nemzetközi szerződésbe ütközik, mivel ellentétes az

1993. évi XXXI. törvényben kihirdetett, az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló,

Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény) 8. cikkében foglaltakkal.

Indítványozta az Abtv. 61. § (2) bekezdésére hivatkozással, hogy az Alkotmánybíróság a már kihirdetett

és 2012. július 1-jén hatályba lépő Csvt. 7. és 8. §-ának hatálybalépését az indítvány elbírálásáig függessze

6 Alkotmánybírósági ügyszám: II/3012-5/2012.

130

fel, mivel az érintettek alapvető jogainak védelme és a jogbiztonság követelményének érvényesülése

érdekében azonnali intézkedésre van szükség.

2.1. Az indítványozó szerint a Csvt. a családi jogállás keletkezésével kapcsolatban a 7. § (1) és (2)

bekezdésében rögzíti a család fogalmát. Az (1) bekezdés szerint „a család a természetes személyek érzelmi

és gazdasági közösségét megvalósító olyan kapcsolatrendszer, amelynek alapja egy férfi és egy nő

házassága vagy egyenesági rokoni kapcsolat, vagy a családba fogadó gyámság”. A (2) bekezdés kimondja,

hogy az „egyenesági rokoni kapcsolat leszármazással vagy örökbefogadással jön létre”.

A Csvt. értelmében a család alapja a társkapcsolatok köréből kizárólag egy férfi és egy nő házassága

lehet. Az Alaptörvény L) cikk értelmében a házasság intézménye a férfi és nő között, önkéntes

elhatározáson alapuló életközösség esetén választható megoldás. A jogilag is elismert társkapcsolatoknak

azonban jelenleg számos egyéb formája is megkülönböztethető. Különnemű párok a) a Polgári

Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) szerinti tényleges, ún. de facto élettársi

kapcsolatban élhetnek; b) a bizonyítás megkönnyítése végett - döntésüktől függően - kérhetik az Élettársi

Nyilatkozatok Nyilvántartásába való bejegyzésüket; c) választhatják a házasságot. Az azonos nemű párok

is a) élhetnek de facto élettársi kapcsolatban; b) kérhetik az Élettársi Nyilatkozatok Nyilvántartásába való

bejegyzésüket; vagy c) választhatják a 2009. évi XXIX. törvényben szabályozott bejegyzett élettársi

kapcsolatot. Az indítvány szerint így a Csvt. 7. §-a a bejegyzett élettársi közösséget „választó” személyeket

szexuális irányultságuk alapján különbözteti meg az Alaptörvény VI. cikk (1) bekezdésében biztosított,

magán- és családi életükhöz való joguk tekintetében.

Az alapvető jogok biztosa utalt arra is, hogy ez a szabályozás ellentétes az Alaptörvény XV. cikkének (2)

bekezdése szerinti diszkrimináció tilalmával.

A család fogalmának restriktív használata az alapvető jogok biztosa szerint sérti az Alaptörvény VI. cikk

(1) bekezdésében biztosított magán- és családi élethez való jogot, és ellentétes az Emberi Jogok és

Alapvető Szabadságok Európai Egyezményének 8. cikkével is.

2.2. Az indítvány szerint Csvt. 8. § (1) bekezdése előírja, hogy „végintézkedés hiányában történő öröklés

(a továbbiakban: törvényes öröklés) esetében öröklésre elsősorban törvényben meghatározott rokonsági

fokig az egymással egyenesági vagy oldalági rokonságban, illetve az örökbefogadási kapcsolatban állók és

a házastárs jogosult.” A Csvt. 8. § (2) bekezdése alapján pedig „az állam és más személyek törvényes

öröklésének csak az (1) bekezdésben említett személyek hiányában lehet helye”. A (3) bekezdés úgy szól,

hogy „az örökhagyó házastársát pedig külön törvényben szabályozottak szerint özvegyi jog illeti meg”. A

Csvt. 8. § (4) bekezdése végül rögzíti, hogy „kötelesrész illeti meg az örökhagyó leszármazóját, házastársát,

továbbá szülőjét, ha az öröklés megnyíltakor az örökhagyó törvényes örököse vagy végintézkedés

hiányában az lenne. A kötelesrész mértékét, alapját, számítását, kiadását, továbbá a kötelesrészből való

kitagadás részletes szabályait külön törvény tartalmazza.”

Az öröklésre, ezen belül a törvényes öröklés rendjére vonatkozó alapvető szabályokat a Ptk. III. cím LII.

fejezete tartalmazza. A Ptk. 607. § (1) bekezdése alapján törvényes örökös elsősorban az örökhagyó

gyermeke, a 607. § (4) bekezdése ugyanakkor előírja, hogy ha leszármazó nincs, a házastárs vagy a

bejegyzett élettárs örököl. A Ptk. tehát lehetővé teszi, hogy végrendelkezés hiányában az azonos nemű

párok esetében - figyelemmel arra, hogy esetükben nincs lehetőség házasságkötésre - a bejegyzett élettárs

örököljön élettársa után. Az alapvető jogok biztosa szerint a szabályozás összhangban van az

alkotmánybírósági gyakorlatban, elsősorban a 32/2010. (III. 25.) AB határozatban (ABH 2010, 194.) és a

131

154/2008. (XII. 17.) AB határozatban (ABH 2008, 1203.) lefektetett elvekkel. Az indítványozó szerint eleve

nem világos, hogy a családvédelmi törvény mindezzel párhuzamosan miért tartalmaz a törvényes öröklésre

vonatkozó párhuzamos keretszabályokat, alkotmányossági szempontból ugyanakkor egyértelműen

aggályos, hogy a Csvt. 8. §-a nincs összhangban a Ptk. 607. §-ával, ugyanis említést sem tesz a bejegyzett

élettársak - leszármazó hiányában történő - törvényes öröklési lehetőségéről.

II. 1. Az Alkotmánybíróság elsőként azt vizsgálta, hogy a jogszabály hatálybalépésének felfüggesztését

lehet-e önálló indítványban kezdeményezni, vagyis erről az Alkotmánybíróságnak minden esetben külön,

formális döntést kell-e hoznia, vagy az erre irányuló javaslat csak figyelemfelhívás.

A felfüggesztésnek akkor van helye, ha az Alkotmánybíróság a „vizsgálata során” valószínűsíti

alaptörvény-ellenesség fennállását. Vagyis nem az indítványozásra egyébként jogosultnak, hanem az

Alkotmánybíróságnak van joga észlelni, hogy az alaptörvény-ellenesség valószínű.

Az Alkotmánybíróság ezt a „vizsgálata során” észleli. Ez feltételezi azt, hogy az Alkotmánybíróság

vizsgálódása az alaptörvény-ellenesség megállapítását illetően már folyamatban van, az érdemi döntés

előkészítése megkezdődött, vagyis az indítvány érdemi eljárás lefolytatására alkalmas.

Utólagos absztrakt normakontroll eljárásban (Abtv. 24. §) minderre figyelemmel nem lehet önálló, és

külön elbírálásra váró indítványnak tekinteni az indítványozásra jogosultnak azt a javaslatát, hogy az

Alkotmánybíróság a jogszabály hatálybalépését függessze fel. Az indítvány e része javaslat, amely

megkönnyítheti az Alkotmánybíróság észlelését, de formális döntést erről - ha az Alkotmánybíróság nem

ért vele egyet - az Abtv. értelmében nem kell hozni.

Másrészt az Alkotmánybíróság erre irányuló indítványozói javaslat nélkül is, hivatalból észlelheti, ha

felfüggesztésnek helye van.

2. Az Abtv. 61. § (2) bekezdése alapján, „ha az Alkotmánybíróság a 24. §-ban meghatározott

hatáskörében (utólagos normakontroll eljárásban) kihirdetett, de hatályba még nem lépett jogszabály vagy

jogszabályi rendelkezés vizsgálata során az alaptörvény-ellenesség fennállását valószínűsíti, kivételesen

felfüggesztheti az indítványban megjelölt jogszabály vagy jogszabályi rendelkezés hatálybalépését, ha

súlyos és helyrehozhatatlan kár vagy hátrány elkerülése, az Alaptörvény vagy a jogbiztonság védelme

érdekében azonnali intézkedésre van szükség”.

A felfüggesztés számos feltétel egyidejű teljesülése esetén lehetséges. Csak hatályba nem lépett

jogszabály hatályabalépését lehet felfüggeszteni. A felfüggesztés kivételes lehet. Feltétel, hogy a

felfüggesztésre „súlyos és helyrehozhatatlan” következmény elkerülése érdekében kerülhet sor, ezek

együttes feltételek. Ha a hatálybalépésnek nincs közvetlen következménye, vagy az nem súlyos, vagy

súlyos, de nem helyrehozhatatlan, vagy helyrehozhatatlan, de nem súlyos - nincs helye felfüggesztésnek.

Feltétel, hogy a következmény összességében hátrányos lenne. Feltétel annak valószínűsítése is, hogy ezt

a következményt a hatályabalépés önmagában vagy kényszerű jogalkalmazói lépések révén, belátható

időn belül okozná.

Feltétel, hogy a felfüggesztési intézkedésnek az Alaptörvény védelmét kell szolgálnia, vagy a

jogbiztonság védelme érdekében kell történnie; önmagában nemzetközi szerződés feltételezett sérelmére

hivatkozva nincs helye felfüggesztésnek.

132

Az Abtv. értelmében „jogszabály vagy jogszabályi rendelkezés” felfüggesztésének lehet helye. Vagyis az

Alkotmánybíróság meghatározhatja, hogy valamely jogszabály egészének, vagy csak bizonyos részeinek a

hatálybalépését függeszti fel.

Az Alkotmánybíróság külön vizsgálta, hogy a Csvt. 7. és 8. §-a tekintetében a feltételek fennállnak-e. Arra

a következtetésre jutott, hogy a fenti feltételek a Csjt. 8. §-ával összefüggésben teljesültek.

2.1. A Csvt. 8. §-a öröklési jogi szabályokról szól. Mind a négy bekezdése utal a házastárs jogaira.

Az öröklésre, ezen belül a törvényes öröklés rendjére vonatkozó alapvető szabályokat a Ptk. III. cím LII.

fejezete tartalmazza. A Ptk. 607. § (1) bekezdése alapján törvényes örökös elsősorban az örökhagyó

gyermeke, a 607. § (4) bekezdése ugyanakkor előírja, hogy ha leszármazó nincs, a házastárs vagy a

bejegyzett élettárs örököl.

A Ptk. tehát lehetővé teszi, hogy végrendelkezés hiányában az azonos nemű párok esetében -

figyelemmel arra, hogy esetükben nincs lehetőség házasságkötésre - a bejegyzett élettárs örököljön

élettársa után. A szabályozás összhangban van a korábbiakban már említett alkotmánybírósági gyakorlat,

elsősorban 32/2010. (III. 25.) AB határozatban (ABH 2010, 194.) és a 154/2008. (XII. 17.) AB határozatban

(ABH 2008, 1203.) lefektetett elvekkel.

Alkotmányossági szempontból aggályos, hogy a Csvt. 8. §-a nincs összhangban a Ptk. 607. §-ával, mert

nem tesz említést a bejegyzett élettársak - leszármazó hiányában történő - törvényes öröklési

lehetőségéről.

Az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdése alapján Magyarország független, demokratikus jogállam. Az

Alkotmánybíróság gyakorlata alapján ennek a jogállami minőségnek nélkülözhetetlen eleme a

jogbiztonság. A jogbiztonság az állam - s elsősorban a jogalkotó - kötelességévé teszi annak biztosítását,

hogy a jog egésze, egyes részterületei és az egyes jogszabályok is világosak, egyértelműek, működésüket

tekintve kiszámíthatóak és előreláthatóak legyenek a norma címzettjei számára. A jogbiztonság nem

csupán az egyes normák egyértelműségét követeli meg, de az egyes jogintézmények működésének

kiszámíthatóságát [9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 59, 65-66.]. Habár törvényi rendelkezések

összeütközése miatt önmagában alaptörvény-ellenesség nem állapítható meg, ha a szabályozás

ellentmondása jogszabály-értelmezéssel nem oldható fel, és ez anyagi alkotmányellenességhez vezet, vagy

a normaszövegek értelmezhetetlensége konkrét alapjogi sérelmet okoz, akkor törvényi rendelkezések

kollíziója miatt is alaptörvény-ellenesség állapítható meg [35/1991. (VI. 20.) AB határozat, ABH 1991, 175,

176-177.].

A Csvt. 8. §-ának vizsgálata során az alaptörvény-ellenesség fennállása valószínűsíthető az Alaptörvény

B) cikk (1) bekezdésében rögzített jogállamiság elve és a belőle levezethető jogbiztonság követelménye

alapján. A törvényes öröklés vonatkozásában a Ptk. és a Csvt. között nincs összhang. A Ptk. öröklési rendje

szerint a bejegyzett élettárs egyértelműen a házastárssal azonos szinten örököl, a Csvt. normaszövege

ezzel ellentétben komoly bizonytalanságot okoz, mert „elsősorban” a rokonok és a házastárs öröklésére

utal. Előfordulhat például az a helyzet, hogy - leszármazó hiányában - a Ptk. alapján a bejegyzett élettársi

kapcsolatban élő örökhagyó élettársa, míg a Csvt. alapján az örökhagyó testvére a törvényes örökös. A

jogalkalmazói gyakorlatban ez jogértelmezéssel feloldhatatlan bizonytalanságot okozhat, ezért az

Alkotmánybíróság a Csvt. 8. §-a hatálybalépését felfüggesztette.

133

A felfüggesztésről szóló határozatnak rendelkeznie kell arról is, hogy ha a felfüggesztő döntés hatályát

vesztené, akkor a Csvt. 8. §-a mikor lép hatályba. Az Alkotmánybíróság erre az esetre - az Abtv. 61. § (4)

bekezdése alapján - meghatározta, hogy a Csvt. 8. §-a hatálybalépésének időpontja 2013. június 29.

Budapest, 2012. június 26.

Dr. Paczolay Péter s. k.,

az Alkotmánybíróság elnöke, előadó

alkotmánybíró

Dr. Balogh Elemér s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Balsai István s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Bragyova András s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Dienes-Oehm Egon s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Holló András s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Kiss László s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Kovács Péter s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Lenkovics Barnabás s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Lévay Miklós s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Pokol Béla s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Stumpf István s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Szalay Péter s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Szívós Mária s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Pokol Béla alkotmánybíró különvéleménye

Nem értek egyet a családok védelméről szóló 2011. évi CCXI. törvény 8. § hatálybalépésének

felfüggesztésével, melyet a többségi határozat rendelkező része tartalmaz.

Ezt a döntést már formai okokból sem lehet elfogadni. E kivételes rendelkezésre ugyanis az

Alkotmánybíróság csak a beadott indítvány vizsgálata során juthat, de a vizsgálatot megelőzően - ahogy a

jelen esetben történt - nincs erre mód az Abtv. 61. § (2) bekezdése értelmében. Az indokolás II. részének

1) pontja helyesen érvel, hogy ezen intézkedés alkalmazása vonatozásában az alapjogi biztos nem is

rendelkezik javaslati joggal, és az Alkotmánybíróság is csak a vizsgálat során felvetődő súlyos és

helyrehozhatatlan kár vagy hátrány bekövetkeztének észlelése esetén folyamodhat ehhez. E helyes érvelés

után azonban a többségi határozat nem visszautasítja a jogosulatlan indítvány e részét, hanem csak a

formális döntés hozatal kötelezettségének hiányát konstatálja ebben a tekintetben. Ezzel a megoldással

az Alkotmánybíróság ténylegesen precedenst teremt ahhoz, hogy a jövőben is túllépjen az alapjogi biztos

a felhatalmazásán, és most már e határozatra hivatkozva is vindikálja magának a felfüggesztéshez a

javaslati jogot. Ez a számára történő hatáskörbővítés a felfüggesztés előfeltételét sérti, mert ezzel a

vizsgálat elkezdése előtt az összefüggések tényleges feltárása és a súlyos és elháríthatatlan károk vagy

hátrányok független mérlegelése esik el az Alkotmánybíróság részéről. A jelen esetben ez is hozzájárult

134

ahhoz, hogy - mint a következőkben látható lesz - a többségi határozat az Alaptörvény vonatkozó

rendelkezéseinek mélyreható elemzése és a vonatkozó polgári jogi szabályok megfelelő mélységű

vizsgálata előtt adott helyt az alapjogi biztos felfüggesztési kérelmének.

Az Alaptörvény L) cikke nyilvánvalóvá teszi, hogy - a korábbi Alkotmánnyal szemben - az alkotmányozó

hatalom a családot mint a nemzet fennmaradásának alapját helyezte alaptörvényi védelem alá, és ez a

jogilag elismert tartós párkapcsolatok közül csak a gyerekek nemzésére alkalmas kapcsolatokat emelte

ebbe a formába. A bejegyzett élettársi kapcsolat, mely az egyneműek közötti tartós párkapcsolat jogi

formáját jelenti, ebbe a megfogalmazásba nem fér bele. Ez az alkotmányozó döntése volt, melyhez az

Alkotmánybíróságnak és minden más magyar állami szervnek alkalmazkodnia kell. Ám ebből nem

következik, hogy a családnak nem, de tartós párkapcsolatnak jogilag elismert bejegyzett élettársak között

a törvényes öröklés rendje ne lenne megoldott.

A ma hatályos Polgári Törvénykönyv 607. § (4) bekezdése rögzíti: „Ha leszármazó nincs, a házastárs vagy

a bejegyzett élettárs örököl.” Az, hogy a most vitatott családvédelmi rendelkezésben csak a házastárs

kifejezés szerepel, a bírói jogalkalmazás értelmezési munkája felé jelent majd feladatot, hogy összhangba

hozza ezt a törvényhelyet az öröklés rend alapvető kódexének vonatkozó szabályával. Ilyen jogértelmezési

munka azonban, mely komolyabb esetekben a legfelső ítélkezési fórum jogegységi határozatával vagy egy

irányban kialakított állandó bírói gyakorlattal rendezhető, nagy tömegben fordul elő a polgári jogi

ítélkezésben éppúgy, mint a jog többi részében. Ez az értelmezési dilemma tehát nem teszi szükségessé,

hogy az Alkotmánybíróság beavatkozzon, és már hatálybalépés előtt felfüggessze a vitatott törvényi

rendelkezést. Annál is kevésbé, mert az évek óta előkészítés alatt álló és most már a végső fázisba már

eljutott új Ptk. a vonatkozó rendelkezésében egyértelműen megoldja a helyzetet: a házastársi és a

bejegyzett élettársi kapcsolatot egy általános szabállyal egymással helyettesíthető kifejezéssé teszi: „7:64.

§ Az örökhagyó bejegyzett élettársa törvény szerint úgy örököl, mint az örökhagyó házastársa, és a

törvényes öröklés házastársra vonatkozó szabályait megfelelően kell alkalmazni az örökhagyó bejegyzett

élettársára”. (Hetedik könyv 7:64. §-t (Bejegyzett élettárs öröklése).

A fenti elemzések azt mutatják, hogy a rendes bírósági ítélkezés és a törvényi rendelkezéseket

konkretizáló állandó bírói gyakorlatok kialakult rendje meg tudja oldani az alapjogi biztos által vitatott

rendelkezések értelmezési dilemmáit, így csak egyfajta alkotmánybírósági aktivizmus vihette el a

különvéleményemben elutasított többségi határozatot a felfüggesztési döntés meghozatalára.

Budapest, 2012. június 27.

Dr. Pokol Béla s. k.,

alkotmánybíró

A különvéleményhez csatlakozom.

Budapest, 2012. június 27.

Dr. Szívós Mária s. k.,

alkotmánybíró

135

29.)

Hatály: 2013.IV.1. -

14/1995. (III. 13.) AB határozat7 A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenessége utólagos vizsgálatára irányuló eljárásban

meghozta a következő

határozatot:

1. Az Alkotmánybíróság a házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény 10. § (1)

bekezdése alkotmányellenességének megállapítása iránti indítványt és a megsemmisítésére vonatkozó

kérelmet elutasítja.

2. Az Alkotmánybíróság a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény 578/G. §

alkotmányellenessége vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában az eljárást 1996. március 1-jéig

felfüggeszti.8

3. Az Alkotmánybíróság megállapítja: ellentétes az Alkotmánnyal, hogy azok a jogszabályi rendelkezések,

amelyek az érzelmi, szexuális és gazdasági közösségben házasságon kívül együtt élő, és kapcsolatukat

nyilvánosan vállaló személyekre nézve jogokat és kötelességeket állapítanak meg, csakis a Polgári

Törvénykönyv fogalommeghatározása szerinti élettársi viszonyhoz fűznek jogkövetkezményeket.

Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.

INDOKOLÁS

I.

Az indítványozó kérte a házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény (a

továbbiakban: Csjt.) 10. § (1) bekezdése alkotmányossági vizsgálatát, mely szerint: „Házasságot nagykorú

férfi és nő köthet”. Ugyancsak kezdeményezte a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a

továbbiakban: Ptk.) 578/G. § (1) bekezdésének felülvizsgálatát, mely a közös háztartásban élők vagyoni

viszonyai körében a következőképpen határozza meg az élettársak fogalmát: „házasságkötés nélkül, közös

háztartásban érzelmi és gazdasági közösségben együttélő nő és férfi”.

Az indítványozó véleménye szerint a két támadott törvényi rendelkezés azzal, hogy nem teszi lehetővé

azonos neműek házasságkötését, illetve nem ismeri el élettársi kapcsolatukat, hátrányos

megkülönböztetést alkalmaz nemi szerepek szerint. A kifogásolt rendelkezések az indítványozó szerint

7 Alkotmánybírósági ügyszám: 12/B/1993/8. Az Alaptörvény hatálybalépése előtt meghozott

alkotmánybírósági határozatok hatályukat vesztik. E rendelkezés nem érinti az ezen határozatok által

kifejtett joghatásokat. Lásd: Alaptörvény 5.

8 Az eljárást megszüntette: 25/1996. (VII. 3.) AB végzés.

136

ezért sértik az Alkotmány 66. § (1) bekezdésének a férfiak és nők egyenjogúságát biztosító, valamint a

70/A. §-nak a bármilyen - köztük a nemek szerinti - hátrányos megkülönböztetést tilalmazó szabályát.

II.

Az Alkotmánybíróság az indítvány elbírálásakor abból indult ki, hogy a házasság intézménye

kultúránkban és jogunkban is hagyományosan férfi és nő életközössége. Ez az életközösség tipikusan közös

gyermekek születését és a családban való felnevelését célozza, amellett, hogy a házastársak kölcsönös

gondoskodásban és támogatásban élésének is kerete. A gyermekek nemzésére és szülésére való képesség

nem fogalmi eleme és nem feltétele a házasságnak, de a házasság eredeti és tipikus rendeltetéséből

folyóan a házastársak különneműsége igen. A házasság intézményét az állam arra tekintettel is részesíti

alkotmányos védelemben, hogy elősegítse a házastársak számára a közös gyermekkel is rendelkező család

alapítását. Ez a magyarázata annak, hogy az Alkotmány 15. §-a együtt említi a védelem két tárgyát: „A

Magyar Köztársaság védi a házasság és a család intézményét.”

A legfontosabb emberi jogi nemzetközi egyezmények szövegezéséből is az következik, hogy a házasságot

férfi és nő életközösségeként fogják fel: a házasságkötés szabadságát a férfi és a nő jogaként határozzák

meg, míg más jogok vonatkozásában ilyen különbségtétel nélkül a „személyek” a jogalanyok. [Az Emberi

Jogok Egyetemes Nyilatkozata 16. cikk; A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 23. cikk;

Európai Emberi Jogi Egyezmény 12. cikk. Az Európai Emberi Jogi Bíróság megerősítette ezt az értelmezést,

Rees Judgement of 17 October 1986, Series A(1987) p.19.]

Az utóbbi évtizedekben kultúrkörünkben általában bekövetkezett a homoszexualitás dekriminalizációja;

s mozgalmak indultak a homoszexuálisok hátrányos megkülönböztetése ellen. Másrészt változások

tapasztalhatók a hagyományos családmodellben is, elsősorban a házasságok tartósságát tekintve. Mindez

azonban nem ok arra, hogy a jog eltérjen a házasságnak attól a jogi fogalmától, amely a mai állapothoz

vezető hagyományban mindig is élt, és amely a mai jogokban is általános, továbbá amely a köztudat és

köznyelv házasság-fogalmával összhangban van. A mai alkotmányok és a házasságra és családra vonatkozó

rendelkezései összefüggéséből levezethetően a magyar Alkotmány is, a férfi és nő közötti házasságot tartja

értéknek, és azt védi. (Alkotmány 15., 67., 70/J. §)

A hagyományos és a jelenleg kivételes életközösségek számára az állam különböző jogi lehetőségeket

kínálhat, amellyel elismeri és a különböző életviszonyokba integrálja őket. Eközben nem kell az egyes

életközösségek önértelmezését követnie, hanem fenntarthat és támogathat hagyományos intézményeket,

mint ahogy az új jelenségek elismerésére létrehozhat új jogi formákat is, s ezzel egyszersmint a közfelfogás

számára a „normalitás” határait tágíthatja. [A házasság fogalmának meghatározásánál hasonló

követelmények érvényesek, mint például az egyház fogalmának meghatározásánál, vö. 4/1993. (II. 12.) AB

határozat, ABH 1993, 48, 53., 8/1993. (II. 27.) AB határozat, ABH 1993, 99.] Ezen jogintézmények

kialakításánál az érintetteknek nem arra van joguk, hogy ugyanazon intézményt vehesse mindenki igénybe,

hanem az az alkotmányos követelmény, hogy az érintetteket egyenlőkként, azonos méltóságú

személyként kezeljék, azaz mindegyikük szempontjait hasonló körültekintéssel, figyelemmel,

elfogulatlansággal és méltányossággal értékeljék. (ABH 1990, 48, 78.) A férfi és nő egyenjogúságának addig

van értelme, amíg a férfi és nő közötti természetes különbséget elismerjük, s erre figyelemmel valósul meg

az egyenjogúság.

137

Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy mivel a házasság intézménye az Alkotmányban külön,

nevesített védelmet élvez, és általánosan elismert jogi fogalma szerint a házasság férfi és nő életközössége,

a férfiak és a nők külön-külön képezik a jogalanyoknak azt a homogén csoportját, amelyet az

Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint a hátrányos megkülönböztetés elkerülése érdekében azonos

módon kell kezelni. Az Alkotmány csak a különneműek közötti házasságkötés feltételei egyenlő

szabályozásának követelményét támasztja a jogalkotóval szemben, ami nem foglalja magában az azonos

neműek házasodásának jogi lehetőségét. Mindezek alapján az Alkotmánybíróság arra a következtetésre

jutott, hogy a támadott rendelkezés nem valósít meg nem szerinti, sem pedig egyéb helyzet szerinti

különbségtételt, s ezért nem sérti az Alkotmány 70/A. §-át.

A kifogásolt rendelkezés az Alkotmány 66. §-ának (1) bekezdésével nem hozható összefüggésbe, hiszen

nem érinti a férfiak és a nők egyenjogúságát. A Csjt.-nek a házasságot különneműek kapcsolatára korlátozó

előírása ugyanis férfiak és nők számára egyaránt tiltja a házasságkötést velük azonos neműekkel. Mindezek

alapján az Alkotmánybíróság a Csjt. támadott rendelkezése alkotmányellenességének megállapítására és

megsemmisítésére vonatkozó indítványt elutasította.

III.

Két személy tartós életközössége megvalósíthat olyan értékeket, hogy az érintettek személyi

méltóságának egyenlő figyelembevétele alapján az együttélő személyek nemétől függetlenül igényt

tarthat jogi elismerésre. Az azonos elbánás mindig a jogi szabályozás tárgyát képező életviszonytól függően

mérlegelendő; különös tekintettel arra, van-e szerepe a szabályozásban az együttélésből származó

gyermeknek, vagy egy előző, illetve utólag kötött házasságnak, avagy magát a szoros személyes

kapcsolatot értékeli-e a jog. Különösen a gazdasági életközösségből adódó vagyoni helyzet és juttatások;

a hivatali összeférhetetlenség, illetve a hozzátartozókat érintő büntetőjogi könnyítések és szigorítások

tekintetében nincs alkotmányos alapja annak, hogy ezek szabályai az azonos nemű személyek tartós

életközösségére semmilyen esetben se terjedjenek ki. Éppen ellenkezőleg: ahhoz kell alkotmányos indok,

hogy a szabály az életközösségben együttélők neme szerint különböztethessen.

A magyar jog számos rendelkezése elismeri az élettársi kapcsolatot, s arra részben a házastársakra, de

nagyobbrészt a hozzátartozókra is vonatkozó jogi szabályozást terjeszti ki. Az élettársi viszony egyetlen

törvényi meghatározását a Ptk. 578/G. § (1) bekezdése tartalmazza. Eszerint „az élettársak - házasságkötés

nélkül, közös háztartásban érzelmi és gazdasági közösségben együttélő nő és férfi”. Tény, hogy az élettársi

viszony tipikusan férfi és nő között áll fenn, s a közfelfogás is ezt érti alatta. Az élettársi kapcsolat jogi

elismerése azonban a házasság intézményéhez képest összehasonlíthatatlanul rövid múltra tekint csak

vissza. A tényleges élettársi együttélést a bírói gyakorlat az ötvenes években kezdte elismerni, s a

fontosabb kódexekbe 1961 és 1977 között vették csak fel. Az azonos neműeknek az élettársi viszonyhoz

mindenben hasonló együttélése - a közös háztartásban együtt élés, az érzelmi, gazdasági és szexuális

kapcsolat, az összetartozás minden vonatkozásban való vállalása harmadik személyekkel szemben - ma,

ha nem is olyan tömegesen, de lényegében hasonlóan veti fel a jogi elismerés szükségességét, mint a

terjedő élettársi viszonyok az ötvenes évek végétől kezdve. A különbség azonban az, hogy a jogállamban a

probléma egyszersmind alapjogi kérdésként is felmerül, s az Alkotmánybíróságnak módja van ellátni

kisebbségvédő feladatát. Az Alkotmány a házasságot, s nem az élettársi kapcsolatot részesíti kifejezett

védelemben. Az élettársak külön, vagy azonos nemhez tartozásának kérdése a hátrányos

megkülönböztetés összefüggésében jelentkezik.

138

Az azonos méltóságú személyként kezelés követelményével (Alkotmány 70/A. §) ellentétes, esetleges

diszkrimináció elbírálása szempontjából döntő jelentősége van annak, hogy az élettársakat érintő jogi

szabályozás a legritkább esetben vonatkozik csak az élettársakra; rendszerint felöleli a (közeli)

hozzátartozók - a szabályozási tárgytól függően változó - bizonyos körét is. Az Alkotmánybíróság

megvizsgálta a hatályos jogszabályokat, amelyek az élettársra nézve jogot vagy kötelezettséget állapítanak

meg, s úgy találta, hogy ezekben az életviszonyokban általában nincs jelentősége annak, hogy az élettársi

viszony különböző nemű személyek között áll-e fenn. Amikor ugyanis a jog az élettársi viszonyról a

hozzátartozókkal egy sorban rendelkezik, a szabályozás indoka általában a formális családjogi kapcsolat

alapján megdönthetetlenül vélelmezett, vagy ilyen formális kapcsolat híján - mint a jegyesek és élettársak

esetén - a ténylegesen fennálló érzelmi és/vagy gazdasági kapcsolat. A hozzátartozók és élettársak

nemének akkor lehet jelentősége, ha közös gyermekre vagy - ritkábban - egy másik személlyel kötött

házasságra tekintettel történik a szabályozás. Ha ezek a kivételes esetek nem állnak fenn, az élettársat és

a hozzátartozók tágabb körét felölelő szabályozásban önkényes, s ezért az emberi méltóság sérelme miatt

az Alkotmány 70/A. §-ába ütköző megkülönböztetés az, ha a közös háztartásban érzelmi és gazdasági

közösségben együttélő személyek közül az azonos neműekre a jogszabály nem vonatkozik. Sőt, a kérdéses

jogszabályok akkor töltik be hiánytalanul céljukat, ha az ilyen kapcsolatra is kiterjednek. Az

összeférhetetlenségi szabályok (a gazdasági kamarai és szövetkezeti tisztségviselőktől a helyi

önkormányzatok döntéshozó testületein keresztül a bíróságokig) hiányosak, ha az élettársi kapcsolat

ismérveinek megfelelően együttélő, azonos nemű személyekre nem vonatkoznak. Azok az elvek, amelyek

miatt a tanúvallomás és nyilatkozattétel megtagadható, a feljelentés és bejelentés elmulasztása nem

szankcionálható, a nemtől függetlenül vonatkoztathatók bensőséges kapcsolatban álló személyekre.

Ugyanígy a hozzátartozó sérelmére elkövetett bűncselekmény nem lehet enyhébb megítélésű azért, mert

az „élettárs” nem különböző nemű. Azok a (szociális és társadalombiztosítási) juttatások, amelyek

kizárólag az életközösség alapján járnak, nem függhetnek csakis az együttélők nemétől.

A törvényhozónak többféle lehetősége van arra, hogy egyenlő jogállást biztosítson a határozat szerinti

élettársi viszonynak megfelelő kapcsolatban együttélő minden személy számára azokban a

jogviszonyokban, ahol a párkapcsolatban együttélők neme szerinti megkülönböztetésnek nincs

alkotmányos indoka. Ennek érdekében nemcsak az élettársak fogalmának a férfi és nő együttélésére való

korlátozását törölheti a Ptk. 578/G. § (1) bekezdéséből, hanem az élettársakénak megfelelő jogállást az

azonos neműek számára külön jogintézménnyel is biztosíthatja. (Ilyen intézmény a Dániában 1989-ben a

homoszexuálisok számára bevezetett „bejegyzett társkapcsolat”.) Az általános megoldás helyett a

törvényhozó azt is megteheti, hogy az élettársakra vonatkozó szabályokat egyenként felülvizsgálja, s a

rendelkezések hatályát ott, ahol a férfi és nő kapcsolatára való korlátozásnak nincs indoka, minden ilyen

kapcsolatban élő személyre kiterjeszti. Az élettársak hatályos jog szerinti fogalmát a Ptk. határozza meg.

Ennek alkotmányellenessége nem bírálható el önmagában, hanem attól függ, hogy az elosztandó jogok és

kötelességek szempontjából hasonló helyzetben lévő személyek között ezt az elosztást az emberi

méltósághoz való jog tiszteletben tartásával, azaz a személyek egyenlőkként kezelésével, mindegyikük

szempontjainak hasonló körültekintéssel, figyelemmel, elfogulatlansággal és méltányossággal való

értékelése alapján végzik-e el. Az Alkotmánynak megfelelő helyzetet a

törvényhozó a fentiek szerint úgy is megteremtheti, hogy az élettársi kapcsolat hatályos jogi fogalmát

érintetlenül hagyja. Ezért az Alkotmánybíróság az élettársak fogalmának a Ptk. 578/G. § (1) bekezdésében

szereplő meghatározása alkotmányosságáról és megsemmisítéséről nem döntött, hanem e tekintetben az

eljárást 1996. március 1-jéig felfüggesztette. Ha az alkotmányellenes helyzetet a törvényhozó a megadott

139

határidőig nem szüntetné meg, az Alkotmánybíróság az utólagos normakontroll keretén belül számára

nyitva álló lehetőséggel - a Ptk. élettárs-fogalmának alkotmányossági felülvizsgálatával, vagy az

alkotmányossági vizsgálat kiterjesztésével az élettársi kapcsolatról rendelkező minden egyes szabályra -

teremtheti meg az Alkotmánynak megfelelő állapotot. Hasonló eljárást alkalmazott az Alkotmánybíróság

a 15/1993. (III. 12.) AB határozatban is (ABH 1993, 112.).

Dr. Sólyom László s. k.,

az Alkotmánybíróság elnöke

előadó alkotmánybíró

Dr. Ádám Antal s. k., Dr. Lábady Tamás s. k.,

alkotmánybíró alkotmánybíró

Dr. Kilényi Géza s. k., Dr. Schmidt Péter s. k.,

alkotmánybíró alkotmánybíró

Dr. Szabó András s. k., Dr. Tersztyánszky Ödön s. k.,

alkotmánybíró alkotmánybíró

Dr. Vörös Imre s. k., Dr. Zlinszky János s. k.,

alkotmánybíró alkotmánybíró

140

30.)

Hatály: 2013.IV.1. -

22/1992. (IV. 10.) AB határozat9

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének megállapítása és megsemmisítése iránti

indítvány tárgyában meghozta a következő

határozatot.

Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az anyakönyvekről, a házasságkötési eljárásról és a

névviselésről szóló 1982. évi 17. törvényerejű rendelet 15. § (3) bekezdése alkotmányellenes, ezért azt

1992. évi szeptember hó 30-i hatállyal megsemmisíti.

Az Alkotmánybíróság elrendeli határozatának a Magyar Közlönyben való közzétételét.

INDOKOLÁS

I.

Az indítványozó álláspontja szerint az 1982. évi 17. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Tvr.) 15. §

(3) bekezdése alkotmányellenes, ezért kérte annak megsemmisítését. Az indítványban kifogásolt

rendelkezés szerint a fegyveres erők, a fegyveres testületek, a tűzoltóság hivatásos, valamint a fegyveres

erők továbbszolgáló állományába tartozó házasuló, a házasságkötést megelőző eljárásban az

anyakönyvvezető előtt igazolni köteles azt, hogy az illetékes parancsnok a házasságkötéshez engedélyt

adott, és hogy az abban megszabott határidő még nem telt el.

Az indítványozó álláspontja szerint a házassághoz való jog olyan állampolgári jog, mely az Alkotmány

erre vonatkozó kifejezett rendelkezése hiányában is alapjognak minősül. Utalt továbbá arra, hogy ez a jog

a Politikai és Polgári Jogok Egyezségokmánya és más nemzetközi egyezmények oltalma alatt is áll, ezért e

jog gyakorlásának törvényi korlátozása alkotmányellenes.

II.

1. Az 1987. évi XI. törvény 5. §-ának e) pontja a házasságot törvényhozási tárgyként sorolja fel. Az

Alkotmány 15. §-a szerint a Magyar Köztársaság védi a házasság és a család intézményét. A házasság

intézményének alkotmányos védelme az Alkotmánybíróság álláspontja szerint azt is jelenti, hogy az

Alkotmány egyben garantálja a házasságkötés szabadságát. Az Alkotmánybíróság az emberi méltósághoz

9 Alkotmánybírósági ügyszám: 502/B/1991/5. Az Alaptörvény hatálybalépése előtt meghozott

alkotmánybírósági határozatok hatályukat vesztik. E rendelkezés nem érinti az ezen határozatok által

kifejtett joghatásokat. Lásd: Alaptörvény 5.

141

való jog alkotmányos értelmezése során már több határozatában rámutatott arra, hogy az emberi

méltósághoz való jog, mint az „általános személyiségi jog” egyik megfogalmazása, magába foglalja az

önrendelkezés szabadságához való jogot is [8/1990. (IV. 23.) AB és 57/1991. (XI. 8.) AB határozatok].

Márpedig az önrendelkezési jog része a házasságkötés szabadságához való jog, így ez a jog az Alkotmány

54. § (1) bekezdése alapján ugyancsak alkotmányos védelemben részesül.

2. Az Alkotmány 7. §-a szerint a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait a Magyar Köztársaság

jogrendszere elfogadja.

A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 23. cikke 2. pontja emberi jogként

határozza meg a házasságkötés jogát. Eszerint a házasságkötésre alkalmas korban lévő férfiak és nők

házasságkötési és családalapítási jogát el kell ismerni. Hasonló rendelkezést tartalmaz a Magyar

Köztársaság által már aláírt, de eddig még meg nem erősített Európai Emberi Jogi Egyezmény 12. cikke,

amely kimondja, hogy a házasságkötési korhatárt elért férfiaknak és nőknek joguk van a házasságkötésre

és a családalapításra, az e jog gyakorlását szabályozó hazai törvények szerint.

3. Mindezekből a rendelkezésekből következik, hogy a házasságkötés szabadságához való jog - az

önrendelkezési jog részeként - olyan alapjog, amely alkotmányos oltalom alatt áll.

Az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerint a Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre

vonatkozó szabályokat törvény állapította meg, de alapvető jog lényeges tartalmát törvény sem

korlátozhatja.

Az indítvánnyal támadott Tvr. 15. § (3) bekezdése alapvető jogot korlátoz akkor, amikor a szabályozott

alanyi körben a házasságkötést előzetes engedély, hozzájárulás megadásához, illetőleg ennek igazolásához

köti.

Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint az alapvető jog korlátozása csak akkor marad meg

alkotmányos határok között, ha a korlátozás nem az alapjog érinthetetlen lényegére vonatkozik, ha az

elkerülhetetlen, azaz kényszerítő okkal történik, továbbá, ha a korlátozás súlya a korlátozással elérni kívánt

célhoz képest nem aránytalan [2/1990. (II. 18.) AB, 20/1990. (X. 4.) AB, 7/1991. (II. 28.) AB határozat stb.].

A házasságkötési eljárásban a házasságkötési engedély mint eljárási feltétel előírása, illetőleg az

engedély hiányának házasságkötési akadályként való szabályozása azonban az alapjog aránytalan

korlátozását jelenti, ugyanakkor nem elkerülhetetlen.

Rámutat azonban az Alkotmánybíróság arra, hogy bizonyos házasságkötési feltételeknek, illetőleg

korlátoknak alkalmaztatási, foglalkoztatási követelményként való előírása alkotmányosan megtörténhet.

Ebben az esetben csak valamely foglalkozás vagy hivatás gyakorlásának vethető alá az alkotmányos jog

korlátozása és a házasságkötés szabadságához való alkotmányos jog csak ebben az összefüggésben

érinthető.

A Tvr. kifogásolt rendelkezése alá tartozó alanyi körben a formális parancsnoki házasságkötési engedély

tartalmát az 1971. évi 10. tvr. 18. § (2) bekezdése töltötte ki. Eszerint az érintettek csak feddhetetlen

személlyel köthettek házasságot. Ezt a korlátozást azonban az 1990. évi XXII. törvény 40. §-a a dereguláció

keretében hatályon kívül helyezte annak kimondásával, hogy ahol jogszabály jogosultság feltételeként

feddhetetlen előéletet kíván meg, a törvény hatálybalépésével egyidejűleg ez a feltétel hatályát veszti.

Függetlenül azonban attól, hogy a jogalkotó a feddhetetlenség helyett nem határozott meg újabb tartalmi

142

feltételt, a parancsnoki engedély házasságkötési eljárási feltételkénti előírása olyan korlátozás, amely az

alapjog lényegi tartalmát érinti, ezért az alkotmányellenes. A deregulált feddhetetlenségi kritérium vagy

egyéb korlátozás ugyanis legfeljebb az adott foglalkozás, szakma, hivatás elvállalásának vagy

gyakorlásának feltételeként szabhat meg a házasságkötéssel kapcsolatos követelményeket, amelyek a

foglalkozás gyakorlásának a feltételei. A támadott szabályozás azonban - mint a házasságkötés eljárásjogi

előfeltétele - ellentétes az Alkotmány alapjog lényeges tartalmának korlátozhatatlanságát kimondó 8. §

(2) bekezdésével, ezért az Alkotmánybíróság azt megsemmisítette.

4. A házasságkötéssel kapcsolatos jog, a házasságkötés szabadsága, a házastárs személyének szabad

megválasztása tehát bizonyos hivatásoknál csak a hivatásokhoz kapcsolódó összeférhetetlenségi okként

korlátozható. Ilyen korlátozást indokolhatnak például a katonai (egyéb fegyveres testületi) életformával

járó speciális helyzetek és körülmények. Köztudott, a nemzetközi jogösszehasonlításból és tradicionálisan

is ismert, hogy a hivatásos szolgálati viszonyban állók házasságkötésének külön feltételekhez kötését az

állami és szolgálati titok megóvásához fűződő rendkívüli érdek, a velük szemben támasztott fokozott

erkölcsi követelmények stb. indokolhatják. Az Alkoltmánybíróság álláspontja szerint ezért a korlátozás -

jogszabályban tételesen szabályozott feltételekkel és garanciákkal -az adott hivatás gyakorlásának

feltételeként alkotmányosan fenntartható. Az ilyen korlátozásnak is meg kell felelnie azonban az

Alkotmány 8. § (2) bekezdésében írt feltételeknek; az Alkotmánybíróság csak az elkerülhetetlen,

kényszerítő okkal fennálló és arányos korlátozást tekinti alkotmányosan megengedhetőnek.

5. Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 43. § (4) bekezdése

lehetővé teszi, hogy az Alkotmánybíróság az alkotmányellenesnek ítélt jogszabályt egy jövőbeni időponttól

helyezze hatályon kívül. E rendelkezést a jogbiztonság alkotmányos követelménye indokolja. Ezzel ugyanis

elkerülhető, hogy az adott szabályozási területen joghézag keletkezzék.

Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az alkotmányos alapjog lényeges tartalmát korlátozó

sérelmezett rendelkezés azonnali megsemmisítése az adott szabályozási területen olyan

jogbizonytalanságot idézne elő, amelynek - a házasságkötés családi állapotot megváltoztató hatása folytán

- a jövőre nézve is a korlátozással elérni kívánt céllal ellentétes irányú kihatásai lehetnek. A jogbiztonság

követelménye ezért az alkotmányellenes szabályozás átmeneti fenntartását igényli. A jogalkotó

felelőssége, hogy a rendelkezésre álló időn belül az egyes szakmákkal, foglalkozásokkal, hivatásokkal

összefüggésben a speciális feltételeket, követelményeket szabályozza és ne házasságkötési eljárási

akadályokat állapítson meg. Ezért az Alkotmánybíróság a támadott és alkotmányellenesnek ítélt

rendelkezést az Abtv. 43. § (4) bekezdése alapján a jövőre nézve, 1992. szeptember 30-i hatállyal

semmisítette meg.

Az Alkotmánybíróság a határozatnak a Magyar Közlönyben való közzétételét az Abtv. 41. §-a alapján

rendelte el.

Dr. Sólyom László s. k.,

az Alkotmánybíróság elnöke

Dr. Ádám Antal s. k., Dr. Herczegh Géza s. k.,

alkotmánybíró alkotmánybíró

Dr. Kilényi Géza s. k., Dr. Lábady Tamás s. k.,

143

alkotmánybíró előadó alkotmánybíró

Dr. Schmidt Péter s. k., Dr. Szabó András s. k.,

alkotmánybíró alkotmánybíró

Dr. Tersztyánszky Ödön s. k., Dr. Vörös Imre s. k.,

alkotmánybíró alkotmánybíró

Dr. Zlinszky János s. k.,

alkotmánybíró

144

31.)

BH2017. 226.

Nincsen akadálya annak, hogy a házastársi tartásra rászoruló fél az igényét -

noha annak feltételei már a bontóperben fennállnak - csak később érvényesítse,

feltéve, hogy az életközösség megszűnése óta öt év még nem telt el [2013. évi V.

tv. 4:29. § (1), (2) bek., 4:33. §, 1952. évi III. tv. 164. § (1) bek.].

A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás

[1] A felperesnél a házassági életközösség fennállása alatt, 2009-ben szklerózis multiplex megbetegedést

diagnosztizáltak, azóta folyamatos orvosi ellátás alatt áll. Az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság

2010. március 1. napjától kezdődően rokkantsági nyugdíjat folyósít a részére. A Nemzeti Rehabilitációs és

Szociális Hivatal másodfokú szakértői bizottsága 2012. augusztus 6. napján a felperesnél 55%-os össz-

szervezeti egészségkárosodást állapított meg és C2-es csoportba sorolta. A szakvélemény szerint a felperes

tartós foglalkoztatási rehabilitációt igényel, azonban egyéb körülményei miatt a rehabilitációt nem

javasolta.

[2] A felek házassági életközössége 2012. október 13. napján szűnt meg, amikor az alperes a közös

tulajdont képező családi házas ingatlanból elköltözködött. 2012. október 29. napján a felek ügyvédi

ellenjegyzéssel ellátott teljes bizonyító erejű magánokiratban a házastársi közös vagyonukat részben

megosztották és megállapodtak abban, hogy az ingatlan értékesítéséig a közös adósságukat képező

kölcsön havi törlesztőrészleteit az alperes fogja fizeti. Az ingatlanban maradó felperes vállalta, hogy a

rezsiköltségeket - a biztosítást és az adót kivéve - ő teljesíti.

[3] A felek házasságát a bíróság 2013. január 7. napján jogerőre emelkedett ítéletével bontotta fel. A

tárgyaláson a felek a szükséges járulékos kérdésekben a bíróság által jóváhagyott egyezséget kötöttek,

többek között kijelentették, hogy egymással szemben házastársi tartásdíjat nem igényelnek, mivel arra

nem szorulnak rá, mindketten munkaképes személynek jelölték meg magukat.

[4] A felperes az életközösség megszűnése után anyai nagyszülőjétől rendszeresen havi 40 000 forint

támogatást kapott, illetve a szülei is segítették. 2013. november 8. napján M. utónevű gyermeke született,

akit egyedül nevel, az anyakönyvbe a gyermek apjának képzelt apát jegyeztek be. A felperes nagymamája

2014 nyarán kórházba került, ahol a napi gondozásért díjat kellett fizetnie, 2015. május 8-tól szociális

otthonban tartózkodik. Az ellátása térítésidíj- köteles, továbbá gyógyszerköltsége is van. A nagyszülő a 93

880 forint összegű nyugellátásából a fenti kiadásai miatt a felperesnek a továbbiakban anyagi hozzájárulást

nem tudott biztosítani.

[5] A felperes és az alperes 2014. október 1. napján kelt adásvételi szerződéssel a közös tulajdonukat

képező ingatlant értékesítették, ezzel egyidejűleg a fennmaradt tartozásukat (házastársi közös

adósságukat) kiegyenlítették. A felperes a kiskorú gyermekével együtt az édesanyja és a nagymamája

közös tulajdonát képező jelenlegi lakóhelyére költözött, ahol szívességi lakáshasználóként laknak. Az

édesanyja mellette, a kertszomszédságban él és a felperesnek az ingatlan rendben tartásában, a háztartási

munkák végzésében, illetve a gyermek gondozásában napi segítséget nyújt.

145

[6] A felperes rokkantsági nyugdíjra való jogosultságát 2015. szeptember 22. napján felülvizsgálták. A

korábbi szakvéleményhez képest állapotában változás nem történt, jelenleg 38 195 forint rokkantsági

ellátásban részesül.

[7] Az alperes házas családi állapotú, gyermeke nincs, a keresetlevél benyújtását megelőző egyhavi

átlagkeresete 188 295 forint volt.

A kereseti kérelem és az alperes védekezése

[8] A felperes keresetében azt kérte, hogy a bíróság 2014. szeptember 1-jétől kötelezze az alperest havi

30 000 forint mértékű házastársi tartásdíj megfizetésére. Keresetét azzal indokolta, hogy az igazolt

betegsége miatt a tartásra önhibáján kívül rászorul. Az eredeti végzettségének (fodrász) megfelelő munkát

nem tud vállalni, de betegsége jellegénél fogva más munkára sem veszik fel. A szakvélemények alapján

állapotában pozitív változás nem várható. Jövedelme igen alacsony, rokkantsági nyugdíja létfenntartására

sem elegendő. Tény, hogy a bontóperi eljárásban az alperestől házastársi tartásdíjat - betegsége és

rokkantnyugdíjas volta ellenére - nem igényelt. Ennek azonban kettős indoka volt: egyrészt a szerződésben

megállapodtak abban, hogy az ingatlan törlesztőrészleteit a ház eladásáig az alperes fizeti, másrészt a

nagymamájától már az életközösség alatt is rendszeresen kapott pénzbeli támogatást, ezért úgy gondolta,

ha szűkösen is, de a támogatással együtt biztosítani tudja a megélhetését.

[9] Azóta azonban a körülményeiben lényeges változás történt. 2014-ben az alperes kijelentette, hogy a

törlesztőrészleteket csak 2014 decemberéig fogja fizetni, ezért az ingatlant áron alul kellett értékesíteni.

2014 júliusában a nagymamája kórházba (majd a per időtartama alatt szociális otthonba) került és az

ellátásának finanszírozása miatt anyagilag már nem tudja támogatni. A közös ház értékesítéséből összesen

500 000 forintot kapott, amit ráköltött az édesanyja és a nagymamája tulajdonát képező ingatlan

felújítására, mert anélkül nem tudott volna beköltözni. A rokkantnyugdíj, a családi pótlék és a gyes

összegével együtt 77 545 forint havi jövedelmet kap, a rendszeres költségek megfizetése után fennmaradó

összegből a megélhetése nem biztosítható.

[10] Összefoglalt érvelése szerint az egyezség megkötése után három körülményváltozás következett

be. Megszűnt a nagymamájától kapott támogatás, egészségi állapota jelentősen romlott, illetve a

bontóperi nyilatkozatát - a nagymama anyagi segítsége mellett - az is motiválta, hogy a szerződéses

megállapodás szerint az utolsó közös lakásuk havi törlesztőrészleteit az alperes fizette.

[11] Az alperes a felperes keresetének elutasítását kérte. Elsődlegesen azzal érvelt, hogy a felperes

betegségét még az életközösség alatt diagnosztizálták, az életközösség megszűnése előtt rövid idővel

lezajlott felülvizsgálaton az állapotát felmérték. A felperes ennek tudatában nyilatkozott a bontóperi

eljárásban a munkaképességéről és a rászorultsága hiányáról. Az orvosi iratok alapján a felperes

állapotában nem történt változás, az életközösség megszűnése előtt megállapított 55%-os össz-szervezeti

egészségkárosodása a 2015-ben (a per alatt) elvégzett felülvizsgálatnál sem módosult, sőt a

gyermekvállalás, illetve a szülés után a felperes sokkal jobban lett. Így ha az egyezség megkötésekor saját

előadása szerint munkaképes volt, állapotromlás, rosszabbodás hiányában jelenleg is munkaképesnek

minősül. Az alperes nem tudott a nagyszülő anyagi segítségéről, az életközösség megszűnése utáni

támogatásról pedig nem volt információja. A felperesnek a kölcsön törlesztésének és a tartás fizetésének

összefüggésére vonatkozó állítását cáfolta: ilyen feltétel a szerződésben nem szerepel és a bontóperi

egyezség megkötésekor sem hangzott el. Az pedig, hogy mi volt a felperes mögöttes szándéka, vagy

esetleges indoka, a szerződéses nyilatkozata szempontjából közömbös. Az alperes azzal is érvelt, hogy a

146

felperes a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 4:29. § (1), (2)

bekezdése alapján az életközösség megszűnését követő öt év eltelte után tartást csak különös méltánylást

érdemlő esetben követelhetne.

Az első- és másodfokú ítélet

[12] Az elsőfokú bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy 2014. szeptember hó 1. napjától

kezdődően havonta előre esedékesen, minden hónap 10. napjáig fizessen meg a felperesnek havi 15 000

forint határozott összegű házastársi tartásdíjat. Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy az alperest 240

000 forint hátralékos tartásdíj terheli és kötelezte őt ennek 60 napon belüli megfizetésére.

[13] Az elsőfokú bíróság a felperes keresetének részben adott helyt. A Ptk. 4:29. §-a szerint a házassági

életközösség megszűnése esetén házastársától, a házasság felbontása esetén volt házastársától tartást

követelhet az, aki magát önhibáján kívül nem képes eltartani. A perben a felperest terhelte állításai

bizonyításának kötelezettsége, miszerint a házastársi tartásra önhibáján kívül rászorul és arra az alperes

teljesítőképes. A perben nem volt vitatott, hogy az alperes teljesítőképes, ezért abban kellett állást foglalni,

hogy a felperes önhibáján kívüli rászorultsága fennáll-e.

[14] Az elsőfokú bíróság szerint a felperesnek a házassági bontóperben tett, a munkaképességét illető

nyilatkozata nem felelt meg a valóságnak. A felperes okirattal igazolta, hogy betegségét a házassági

életközösség fennállása alatt diagnosztizálták. A 2012-ben lefolytatott felülvizsgálat szerint állapota nem

változott, tartós és jelenleg sem gyógyítható betegsége miatt munkát vállalni nem tudott, illetve tud,

állapota alapján rászorultsága megállapítható. Az orvosi dokumentáció szerint a felperes az életközösség

megszűnésekor munkaképes személynek nem minősült, ebből következően a bontóperben tett

nyilatkozata a tényleges állapotával ellentétes volt.

[15] Az elsőfokú bíróság a peradatok - a közös vagyont megosztó szerződés, az adásvételi szerződés,

valamint a felperes édesanyja tanúvallomása - alapján arra a következtetésre jutott, hogy a felperesnek a

házastársi tartásdíjról lemondó nyilatkozata megtételére döntő kihatással volt a közös adósság

részleteinek alperes általi megfizetésére vonatkozó megállapodás, valamint az anyai nagyszülő részéről

nyújtott rendszeres anyagi segítség. A felperes részére folyósított rokkantsági nyugdíj ugyanis a méltó

megélhetéshez nem elegendő. A volt házastárs tartási felelőssége fennáll, köteles anyagilag gondoskodni

tartásra szoruló volt házastársáról.

[16] Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét a

fellebbezett részében részben megváltoztatta és az alperest 2015. január 1-jétől kötelezte a havi 15 000

forint határozott összegű házastársi tartás megfizetésére. Ennek megfelelően az alperest terhelő hátralék

összegét 180 000 forintra leszállította.

[17] A másodfokú bíróság megállapította, hogy az elsőfokú bíróság a tényállást túlnyomó részben

helyesen állapította meg, az abból levont jogi következtetése és érdemi döntése - a tartásfizetési

kötelezettség kezdő időpontja kivételével - helytálló.

[18] A felperes a házassági életközösség megszűnését követő öt éven belül vált rászorulttá, így a Ptk.

4:29. § (2) bekezdése a perben nem foghat helyt. A másodfokú bíróság egyetértett az alperessel abban,

hogy neki nem kell részt vállalnia a felperes gyermekének tartásában és ez a körülmény a felperes

147

rászorultsága megállapításánál az alperes terhére nem értékelhető. Az elsőfokú bíróság azonban ezt nem

is értékelte, csak mint tényt rögzítette.

A felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem

[19] A jogerős ítélet ellen az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet. Kérte, hogy a Kúria a jogerős

ítéletet - az elsőfokú bíróság ítéletére is kiterjedően - helyezze hatályon kívül és a jogszabálynak megfelelő

ítélet meghozatalával a felperes keresetét utasítsa el. A jogerős ítélet jogszabálysértő voltát a Ptk. 4:29. §-

ában, a 4:33. §-ában és a 4:210. §-ában foglaltak megsértésére alapította.

[20] Az alperes felülvizsgálati kérelmében a fellebbezési érvelését ismételte meg és részletesen kitért a

felperes által hivatkozott három körülményváltozásra.

[21] Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.

A Kúria döntése és jogi indokai

[22] A Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (1) bekezdés alapján a felülvizsgálati kérelem keretei között

vizsgálta felül.

[23] A felülvizsgálati kérelem nem alapos.

[24] A Ptk. 4:29. § (1) bekezdése a házastársi tartás jogosulti feltételeit tartalmazza, amelynek

mértékére, a szolgáltatás módjára, időtartamára a Ptk. 4:33. §-a a rokontartás szabályainak alkalmazását

írja elő.

[25] A peres felek a házasság felbontása és járulékai iránti perben a bíróság végzésével jóváhagyott

egyezségben (perbeli szerződésben) úgy nyilatkoztak, hogy egymással szemben házastársi tartást nem

igényelnek. Az alperes azt állította, hogy a felperes és közte a kölcsön visszafizetését követő időszakra

vonatkozó tartásra sem írásban, sem szóban nem állapodtak meg, ezt a felperes nem cáfolta, csak az igény

érvényesítésének indokaira (a nagyszülői hozzájárulás megszűnése, a közös adósság visszafizetése, a

betegsége miatti anyagi helyzete) hivatkozott. Az a körülmény azonban, hogy a felperes a bontóperben

házastársi tartási igényt aktuálisan nem érvényesített, nem jelenti azt, hogy arról a jövőre nézve is

véglegesen lemondott volna. A felek egyezségbe foglalt nyilatkozatát etekintetben kiterjesztően

értelmezni nem lehet.

[26] Nincs jogi akadálya tehát annak, hogy a tartásra jogosult ilyen igénnyel a bontóperi eljárás

befejezése után lépjen fel, a jogszabályhely kizárólag az életközösség megszűnése után öt évet meghaladó

igényérvényesítést nem teszi lehetővé [Ptk. 4:29. § (4) bekezdés]. A felperes pedig - az eljárt bíróságok

helyes érvelése szerint - az igényével öt éven belül lépett fel. A perbeli esetben tehát azt kellett vizsgálni,

hogy a Ptk. 4:29. § (1) bekezdésében foglalt feltételeket a felperes a Pp. 164. § (1) bekezdése alapján őt

terhelő bizonyítási kötelezettsége szerint bizonyította-e.

[27] A családjogi tartás, mint ingyenes tartási kötelezettség számos feltételnek alárendelten áll csak fenn

és a jogosult is csak akkor tarthat igényt tartásra, ha annak feltételei - az önhibán kívüli rászorultság, az

érdemtelenség hiánya és a kötelezetti teljesítőképesség - fennállnak. A perben a felperes érdemtelensége

nem merült fel, az alperes pedig a teljesítőképessége hiányát nem állította (a jövedelmi kimutatása alapján

teljesítőképes).

148

[28] A perben a felperes súlyos, az orvostudomány jelenlegi állása szerint gyógyíthatatlan betegségének

ténye (a rászorultsága) bizonyított, azt egyébként az alperes maga sem vitatta. Az orvosi dokumentáció

szerint a felperes foglalkoztatási rehabilitációja nem javasolt, a betegsége a jelenlegi állapotának

stagnálása és a rosszabbodás között változó, tehát - a jogerős ítéletben helytállóan kifejtettek szerint - a

folyamatos munkaviszony létesítése, vagy a rendszeres alkalmi munkavállalás tőle nem várható el. A

felperes kizárólag rokkantnyugdíjat kap, egyéb forrásból saját jogcímen jövedelme, vagyona nincs, a

munkaerőpiacon pedig egészségi állapota nem teszi lehetővé a munkavállalását. A létfenntartásához

szükséges anyagi eszközök megteremtését nem tudja biztosítani és nincs olyan vagyontárgya sem,

amelynek esetleges hasznosításával vagy értékesítésével a saját megélhetéséhez hozzájárulhatna.

Bizonyított, hogy szűkös anyagi körülmények között él, segítség nélkül önmaga folyamatos eltartására és

fizikai ellátására nem képes. A fentiek alapján tehát kétséget kizáróan bizonyított, hogy a felperes a

tartásra önhibáján kívül rászorul.

[29] Kétségtelen, hogy a felperes betegsége a házassági életközösség megszűnésekor, illetve a

szerződéses nyilatkozatakor is fennállt. Önmagában azonban az, hogy akkor aktuálisan a felperes

szubjektíve milyen indokok miatt nem érvényesített tartás iránti igényt - egyéb más forrásból saját

ellátásáról, anyagi létfenntartásáról gondoskodni tudott, vagy azért, mert ezzel mintegy kompenzálni

kívánta az alperes nagyobb anyagi tehervállalását (a közös adósság kizárólagos fizetését) - nem zárja ki - a

feltételek fennállásának bizonyítottsága esetén - annak későbbi megállapíthatóságát. A tartási igény

érvényesítésének hiánya nem azonos a tartásról való lemondással, ilyen szűkítő értelmezést a Ptk. nem

tartalmaz.

[30] Az alperes a tartás jogalapjának fennállását vitatta, annak mértékét - még másodlagosan sem -

sérelmezte, ezért a Kúria a jogerős ítéletben meghatározott (helybenhagyott) havi tartás összegét nem

vizsgálta [Pp. 275. § (1) bekezdés].

[31] Ami pedig a Pp. 221. §-a megsértését illeti, a Kúria rámutat arra, hogy az első- és másodfokú bíróság

a döntését megindokolta, önmagában az, hogy az alperes a döntéssel szubjektíve nem ért egyet, a

jogszabálysértés tényét még nem alapozza meg.

[32] A fentiek alapján a jogerős ítélet nem jogszabálysértő, ezért azt a Kúria a Pp. 275. § (3) bekezdése

alapján hatályában fenntartotta. (Kúria Pfv. II. 21.396/2016.)

149

32.)

BH1983. 120.

I. A gyermektartásdíj százalékos megállapítása esetében az alapösszeg helyes

megállapításának jelentősége van, miután a jogosult - szükség esetén - az

alapösszeg erejéig kérhet végrehajtást, és igényelheti a gyermektartásdíjnak az

állam által való ideiglenes folyósítását [12/1974. (V. 14.) MT sz. r. 2. § (1) bek.,

8/1974. (VI. 27.) IM sz. r. 1. § (1) bek., PK 409. sz.]

II. A házasság egyező akarat-nyilvántartás alapján történő felbontására irányuló

nyilatkozatot a feleknek személyesen kell a bíróság előtt megtenniük. Nem elég

tehát, ha az alperes a keresetlevélre úgy nyilatkozik, hogy a házasság felbontását

nem ellenzi, vagy azt maga is kéri. A felek személyes megjelenésének nemcsak a

békítés megkísérlése végett van jelentősége, hanem azért is, mert az egyező

akaratnyilvánítás őszinteségéről, véglegességéről és befolyásmentességéről a

bíróság elsősorban a házastársak személyes nyilatkozata alapján győződhet meg

[Csjt. 18. § (1) bek., 9. sz. Irányelv 4. pont].

III. A közös tulajdon megszüntetésére vonatkozó egyezséget a bíróság csak abban

esetben hagyhatja jóvá, ha az végrehajtható. Végrehajthatatlan az az egyezség,

amelyben a felek arra kötelezik magukat, hogy a közös tulajdonban lévő ingatlant

eladják és a vételárat megfelezik [Pp. 148. § (2) bek.].

A peres felek 1960. május 28-án kötöttek házasságot, melyből 1963. február 25-én Ilona, 1971. április

18-án pedig István nevű gyermekük született. A peres felek a házassági együttélést a közös tulajdonban

álló ingatlanban folytatták.

A felperes a keresetében a házasság felbontását, a gyermekeknek nála történő elhelyezését és az

alperesnek gyermektartásdíj fizetésére kötelezését kérte.

Az alperes az első tárgyaláson nem jelent meg, jogi képviselője útján akként nyilatkozott, hogy a

házasság felbontását nem ellenzi és a gyermekek elhelyezése, láthatása és tartása kérdésében hajlandó

egyezséget kötni.

Az ezen a tárgyaláson a felperes és az alperes jogi képviselője által kötött egyezség szerint a gyermekek

a felperesnél nyernek elhelyezést, az alperes pedig 1980. augusztus 1-től kezdődően keresete 20-20%-át,

gyermekenként legalább havi 600 forintot köteles gyermektartásdíj címén fizetni. Az egyezség kiterjedt a

gyermekek láthatásának kérdésére is. A bíróság az egyezséget jóváhagyta.

Az 1981. augusztus 25-i tárgyaláson a felperes előadta, hogy a közös lakásból az alperes tűrhetetlen

magatartása miatt elköltözött, majd a peres felek ún. kiegészítő egyezséget kötöttek. Az egyezség szerint

150

a peres felek megállapodtak abban, hogy a közös lakásukat három hónapon belül eladják, a befolyó

vételárat egymás között megfelezik. Ebbe a vételárba azonban elszámolják a közös vagyonba tartozó és a

felperes által elvitt ingóságok értékét. A beszámítás a közös vagyon megosztásának szabályai szerint

történik. A bíróság a kiegészítő egyezséget jóváhagyta, majd ugyanilyen szám alatt hozott ítéletével a peres

felek házasságát egyező akaratnyilvánításuk alapján felbontotta.

Az egyezséget jóváhagyó végzések fellebbezés hiányában, az ítélet pedig a peres feleknek a

fellebbezésről való lemondása folytán első fokon jogerőre emelkedett.

Az egyezséget jóváhagyó végzések a gyermektartásdíjra vonatkozó része, a kiegészítő egyezséget

jóváhagyó végzés és az ítélet ellen emelt törvényességi óvás alapos.

1. A 8/1974. (VI. 27.) IM számú rendelet 1. §-ának (1) bekezdése szerint a bíróság a gyermektartásdíj

megállapítása iránti keresetlevél benyújtása után hivatalból szerzi be a kötelezett - és szükség esetén a

gyermeket gondozó szülő - jövedelmi és vagyoni viszonyainak megállapítására vonatkozó adatokat.

A városi bíróság ennek a kötelezettségének nem tett eleget, és az alperes kereseti (jövedelmi)

viszonyainak tisztázása nélkül hagyta jóvá a gyermektartásdíj tárgyában kötött egyezséget. Az ügyészség

által utóbb beszerzett kereseti kimutatása szerint az alperes 1980. decemberétől 1981. novemberéig

bezáróan a nyugdíjjárulék levonása után havi 3635 forintot keresett. Ebből arra kell következtetni, hogy a

rendelet 3. §-ának (3) bekezdése értelmében az alapösszeg magasabb, mint az egyezségben

gyermekenként megjelölt havi 600-600 forint.

A Legfelsőbb Bíróság Pk. 409. számú állásfoglalása szerint a gyermektartásdíj százalékos megállapítása

esetén az alapösszeg helyes megállapításának jelentősége van, miután a jogosult - szükség esetén - az

alapösszeg erejéig kérhet végrehajtást, és igényelheti a gyermektartásdíjnak az állam által való ideiglenes

folyósítását. Ezért a jogosultnak érdekében áll, hogy a tartásdíj alapösszege a jogszabálynak megfelelően

kerüljön megállapításra.

2. A rendelkezésre álló adatokból megállapítható, hogy a felperes a közös lakást elhagyta, abban

kizárólag az alperes lakik. Ilyen körülmények között az ún. kiegészítő egyezségben foglalt megállapodás a

felperes és a nála elhelyezett gyermekek lényeges és jogos érdekeit sérti. A peres felek a háztartási

lakáshasználat kérdését nem rendezték, és nincs biztosíték arra, hogy az alperes az ingatlant kiüríti, illetve

annak három hónapon belüli vagy akár későbbi időpontban történő értékesítésére sor kerülhet.

A bíróság nem tisztázta, hogy a felek a házassági együttélés alatt milyen mennyiségű és értékű ingóságot

szereztek és abból mennyi került a felperes birtokába. Ezért az ún. kiegészítő egyezségben említett és a

felperes által elvitt ingóságok értékének a vételár felosztásánál való elszámolása vitára és újabb

pereskedésre vezethet.

A Pp. 148. §-ának (2) bekezdése akként rendelkezik, hogy a bíróság az egyezséget akkor hagyhatja jóvá,

ha az megfelel a jogszabályoknak és a felek méltányos érdekeinek. A peres eljárás során kötött egyezségek

azonban - a kifejtettek szerint - ezeknek a követelményeknek nem felelnek meg, ezért azokat a bíróság

nem hagyhatta volna jóvá. Ezen túlmenően a kiegészítő egyezségbe foglalt és lényegében az ingatlanon

fennálló közös tulajdon megszüntetésére vonatkozó megállapodás teljes egészében végrehajthatatlan.

151

3. A Pp. 285. §-ának (1) és (2) bekezdésében foglalt rendelkezések szerint házassági perben a bíróság

köteles a házastársakat személyesen meghallgatni és az első tárgyaláson vagy az eljárás bármely

szakaszában a békítést megkísérelni.

A Legfelsőbb Bíróság 9. számú Irányelvének 4. pontja értelmében a házasság egyező akaratnyilvánítás

alapján történő felbontására irányuló nyilatkozatot a feleknek személyesen kell megtenniük, nem elég

tehát, ha az alperes a keresetlevélre úgy nyilatkozik, hogy a házasság felbontását nem ellenzi, vagy azt

maga is kéri. A felek személyes megjelenésének nemcsak a békítés megkísérlése végett van jelentősége,

hanem azért is, mert az egyező akaratnyilvánítás őszinteségéről véglegességéről és befolyásmentességéről

a bíróság elsősorban a házastársak személyes nyilatkozata alapján győződhet meg.

A peres iratokból kitűnően az alperes az első tárgyaláson személyesen nem jelent meg, a második

tárgyaláson ugyan személyesen megjelent, a meghallgatására azonban nem került sor, az alperes így a

házasság felbontása kérdésében személyesen nem nyilatkozott. A házasság felbontására irányuló egyező

akaratukat tehát a peres felek személyesen nem nyilvánították ki.

A házasságot a peres felek egyező akaratnyilvánítása alapján felbontó ítélet ennélfogva törvénysértő.

A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 274. §-ának (3) bekezdése alapján az egyezséget

jóváhagyó végzéseket, illetőleg az első végzésnek csupán a gyermektartásdíjra vonatkozó rendelkezését

hatályon kívül helyezte, és a városi bíróságot ezzel összefüggésben új eljárásra és új határozat hozatalára

utasította, míg az ítélet vonatkozásában a Pp. 291. §-ának (2) bekezdése értelmében csupán a

törvénysértés megállapítására szorítkozott. (P. törv. II. 20 511/1982/3. sz.)

152

33.)

BH1998. 132.

I. A volt házastársak tartós jogviszonyát rendező egyezség megváltoztatásának

feltételeit az annak jóváhagyásától számított két éven belül előterjesztett kereset

esetén a bíróság akkor is a Csjt. 18. §-ának (3) bekezdésében megszabott

többletfeltételek alapján vizsgálja, ha döntését később hozza meg.

II. A világnézet különbözősége a gyermek elhelyezésénél egyik szülő javára vagy

terhére sem értékelhető [Alkotmány 60. §, 67. § (2) bek., 70/A. §, az 1993. évi

XXXI. törvénnyel kihirdetett Emberi Jogok Európai Egyezményének 8. cikke, 7. sz.

kiegészítő jegyzőkönyvének 5. cikke].

III. Mindkét szülőnél egyformán kedvező feltételek esetén csak indokolt esetben

lehet a testvéreket egymástól különválasztva elhelyezni [17. számú irányelv III/C.

pontja].

Az elsőfokú bíróság a megismételt eljárásban hozott ítéletével a bíróság által jóváhagyott egyezségben

az 1986. július 19-én született Péter nevű gyermek elhelyezését megváltoztatta, és őt a felperes

nevelésébe és gondozásába helyezte, kötelezte az alperest, hogy a gyermeket a ruházatával együtt az ítélet

jogerőre emelkedésétől számított 15 napon belül adja ki a felperesnek, egyebekben pedig a felperes

keresetét elutasította.

Az elsőfokú ítélet indokolása szerint a peres felek házastársak voltak, a házasságukból 1986. július 19-én

Péter, 1988. március 15-én pedig Tamás utónevű gyermekeik születtek. A házasságukat a bíróság ítéletével

felbontotta, és a házassági bontóperben az 1992. április 20-án kelt és ugyanezen a napon jogerőre

emelkedett végzésével olyan tartalmú egyezséget hagyott jóvá a felek között, amelyben a felek

megállapodtak abban, hogy a gyermekeik az alperes gondozásában maradnak, a felperes a havi jövedelme

gyermekenkénti 20-20%-ának megfelelő mértékű gyermektartásdíjat fizet az alperesnek, közös lakásuk

használatát pedig a felek megosztják egymás között akként, hogy az alperes a gyermekekkel az emeleti

egyik szobát, a felperes pedig a földszinti másik szobát használja kizárólagosan, a mellékhelyiségek közös

használata mellett. A felek közösen kérték a házasság felbontását a megromlásához vezető okok feltárása

nélkül. A felperes elismerte, hogy az alperes a gyermekeket megfelelően gondozza, és őt a gyermekek

nevelésére alkalmasnak tartja.

A felperes, mindössze három hónappal a jogerős egyezség megkötését követően, 1992. július 22-én

előterjesztett keresetében a gyermekek elhelyezésének a megváltoztatását és mindkét gyermek nála

történő elhelyezését kérte, arra hivatkozással, hogy az alperes 1991 májusa óta a Jehova Tanúi elnevezésű

felekezet rendszeres látogatója, 1992. július 4-e óta pedig „alámerített tagja”, a gyermekeket heti 4-5

alkalommal a gyülekezetbe viszi, és ezzel a fejlődésüket gátolja. Az alperes a kereset elutasítását kérte. Az

elsőfokú bíróság ítéletével mindkét gyermeket a felperesnél helyezte el, és a felperes gyermektartásdíj-

fizetési kötelezettségét megszüntette, mert a megállapított tényállás szerint az alperes az elfoglaltságánál

153

fogva a gyermekek testi, szellemi és erkölcsi fejlődését nem biztosítja, este későn érkezik haza a

gyermekekkel együtt, a gyermekek fáradtak és gondozatlanok. Negatívumként értékelte a bíróság azt is,

hogy az alperes az ún. vérkérdésben nem adott határozott választ arra, hogy szükség esetén hozzájárulna-

e ahhoz, hogy a gyermekei vért kapjanak, vagy vérátömlesztésben részesüljenek, az alperesnek ez a

felfogása pedig az adott esetben a gyermekek életét és testi épségét is veszélyeztetné. A másodfokú

bíróság végzésével az elsőfokú ítéletet hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot a per újabb

tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasította. Rámutatott arra, hogy a hatályon kívül helyezés

folytán a megismételt eljárásban fel kell tárni azt, hogy mi motiválta a feleket az egyezség megkötésénél -

tekintettel arra is, hogy a felperes a pert mintegy fél évvel az egyezség megkötése után indította meg.

A hatályon kívül helyezés folytán megismételt eljárásban az elsőfokú bíróság mellőzte annak a

vizsgálatát, hogy a korábbi egyezség valamelyik fél vagy a gyermekek érdekét súlyosan sérti-e, mert az

egyezség megkötése óta időközben már több mint három év telt el. Elfogadta a feleknek a megismételt

eljárásban is fenntartott azon álláspontját, mely szerint a bontóper során bizonyos, a házasság

felbontására vezető okokat elhallgattak, és e vonatkozásban kölcsönösen engedményeket tettek

egymásnak: az alperes nem hivatkozott arra, hogy a felperest ittas vezetésért elítélték, továbbá hogy a

házastársi hűséget sértő magatartást tanúsított, a felperes pedig nem hivatkozott arra, hogy az alperes

vallási nézeteit helyteleníti.

A lefolytatott bizonyítási eljárás adatai alapján az elsőfokú bíróság tényként állapította meg, hogy az

alperes a gyermekeket minden tekintetben kifogástalanul ellátja és gondozza. Erre tekintettel azt vizsgálta,

hogy a hazánkban nyilvántartásba vett gyülekezet hitelvei szerint nevelt gyermekekre milyen hatással

vannak egyrészt az alperes nevelési elvei, másrészt pedig az a kettősség, amely a felperes és az alperes

nevelési elvei között mutatkozik. A perben beszerzett igazságügyi pszichológus szakértői vélemény szerint

a perbeli gyermekek mindkét szülőjükhöz megfelelően kötődnek ugyan érzelmileg, a felperes apához való

érzelmi kötődésük azonban - különösen a Péter utónevű gyermek esetében - valamelyest erősebb.

Megállapítható a pszichológus szakértői vélemény adatai alapján az is, hogy a gyermekek pszichésen nem

kiegyensúlyozottak, mert Péternél olyan kifejezetten magas szintű szorongás észlelhető (halálfélelem,

negatív félelmekkel telített jövőkép), amely az anya vallási azonosulásának a gyermekek felé való

kivetülése, Tamásnál pedig olyan hipermobilitás, túlmozgékonyság tapasztalható, amely a kapcsolódásbeli

labilitásának a következménye, és amely elsődlegesen a szülők közötti konfliktusok, illetőleg a család

felbomlásának a feldolgozatlan voltára vezethető vissza.

Mindezek miatt az elsőfokú bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy a felpereshez érzelmileg

jobban kötődő Péter utónevű gyermek lelki fejlődése az alperes gondozásában súlyosan veszélyeztetett,

ezért a felperes kereseti kérelmét Péter tekintetében alaposnak, Tamás vonatkozásában pedig

alaptalannak találta.

Az elsőfokú ítélet ellen az alperes fellebbezéssel, a felperes pedig csatlakozó fellebbezéssel élt.

A másodfokú bíróság az ítéletével az elsőfokú ítéletének a nem fellebbezett részét nem érintette, a

fellebbezett rendelkezéseit pedig - lényegében helyes indokainál fogva - helybenhagyta.

A jogerős ítélet ellen az alperes felülvizsgálati, a felperes csatlakozó felülvizsgálati kérelemmel élt. A

Legfelsőbb Bíróság a felperes csatlakozó felülvizsgálati kérelmét, valamint az alperes kiterjesztett

felülvizsgálati kérelmét az 5. sorszámú végzésével hivatalból elutasította.

A jogerős ítélet törvénysértő.

154

I. A Csjt. 72/A. §-ának (2) bekezdése szerint a gyermek elhelyezésének megváltoztatását abban az

esetben lehet kérni, ha azok a körülmények, amelyekre a bíróság a döntését alapította, utóbb lényegesen

megváltoztak, és ennek következtében az elhelyezés megváltoztatása a gyermek érdekében áll. A Csjt. 18.

§-ának (3) bekezdése kimondja azonban azt is, hogy a felek tartós jogviszonyát rendező egyezség

megváltoztatását az egyezség jóváhagyásától számított két éven belül a bíróságtól - az egyéb törvényes

feltételek megléte esetén is - csak akkor lehet kérni, ha az a felek kiskorú gyermekének érdekét szolgálja,

illetve, ha a körülmények változása folytán a megállapodás valamelyik fél érdekét súlyosan sérti.

A felperes az egyezség megváltoztatására irányuló keresetét mindössze három hónappal annak

megkötése után terjesztette elő.

Tény ugyan, hogy a jogerős egyezség megkötése és a megismételt eljárásban hozott elsőfokú ítélet kelte

között már több mint három év telt el, téves azonban a perben eljárt bíróságok azon jogi álláspontja, hogy

a perbeli gyermekek elhelyezése tárgyában megkötött egyezség megváltoztatásához a Csjt. 18. §-ának (3)

bekezdése szerint szükséges többletfeltételek fennállásának a vizsgálata pusztán erre tekintettel

mellőzhető lett volna. Az idézett törvényhely szövegének a „fél kérelmére”, nem pedig „a bíróság

döntésére” utaló szó használata nyelvtani értelmezéséből ugyanis az következik, hogy a Csjt. 18. §-ának

(3) bekezdésében meghatározott szigorúbb törvényi feltételek az irányadók a felek tartós jogviszonyának

a rendezése tárgyában létrejött egyezség megváltoztatására minden olyan esetben, amikor a bontóperben

megkötött egyezség jóváhagyása és az annak megváltoztatására irányuló kereset benyújtása (nem pedig

az újabb kereseti kérelem tárgyában hozott bírósági határozat kelte) között két év még nem telt el.

II. 1. A felperes a keresetlevélben a gyermekelhelyezés megváltoztatásának az egyetlen indokaként azt

jelölte meg, hogy az alperes 1991 májusa óta a Jehova Tanúi felekezet rendszeres látogatója, 1992. július

4-e óta pedig annak „alámerített tagja”.

Az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett Emberi Jogok Európai Egyezményének 8. cikke szerint

mindenkinek joga van arra, hogy magán- és családi életét, lakását és levelezését tiszteletben tartsák, és e

jog gyakorlásába a hatóság csak törvényben meghatározott olyan esetekben avatkozhat be, amikor az egy

demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság, a közbiztonság vagy az ország gazdasági jóléte

érdekében, zavargás vagy bűncselekmény megelőzése, a közegészség vagy az erkölcsök védelme avagy

mások jogainak és szabadságainak védelme érdekében szükséges, a 14. cikke pedig kimondja azt is, hogy

a jelen Egyezményben meghatározott jogok és szabadságjogok élvezetét minden megkülönböztetés,

például nem, faj, szín, nyelv, vallás, politikai vagy egyéb vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás,

nemzeti kisebbséghez való tartozás, vagyoni helyzet, születés szerinti vagy egyéb helyzet alapján történő

megkülönböztetés nélkül kell biztosítani.

Ezzel összhangban rendelkezik a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény 60. §-

ának (1) és (2) bekezdése akként, hogy a Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a gondolat, a

lelkiismeret és a vallás szabadságára. Ez a jog magában foglalja a vallás vagy más lelkiismereti meggyőződés

szabad megválasztását vagy elfogadását és azt a szabadságot, hogy vallását és meggyőződését mindenki

vallásos cselekmények, szertartások végzése útján vagy egyéb módon akár egyénileg, akár másokkal

együttesen nyilvánvalóan vagy magánkörben kinyilváníthassa vagy kinyilvánítását mellőzze, gyakorolhassa

vagy taníthassa. Az alkotmány 67. §-ának (2) bekezdése értelmében a szülőket megilleti az a jog, hogy a

gyermeküknek adandó nevelést megválasszák, a 70/A. §-ának (1) bekezdése szerint pedig a Magyar

Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári

155

jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény,

nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.

A Legfelsőbb Bíróság gyermek elhelyezésével kapcsolatos szempontokról szóló 17. sz. irányelvének az

eredeti szövege a szülők egyénisége mellett a szülők világnézetének is jelentőséget tulajdonított az

elhelyezésnél hozandó döntésnél. Ennek a szempontnak a figyelembevétele - éppen annak alkotmányjogi

aggályossága miatt - nem vált az ítélkezési gyakorlat részévé, és a világnézetre történő utalást a 17. sz.

irányelvnek a 24. sz. irányelvvel módosított szövege már nem is tartalmazza.

Alapjaiban a vallás különbözőségén alapuló különbségtétel tehát a szülők között - amint arra az Emberi

Jogok Európai Bírósága a Hoffmannak Ausztria elleni ügyében Strasbourgban 1993. július 23-án hozott

ítéletében is rámutatott (BH1994/2. sz. 158-160. old.) - nem fogadható el: a szülők közötti világnézeti

különbözőségek egyik szülőre nézve sem járhatnak hátrányos következménnyel, nem értékelhetők a

javára vagy a terhére sem.

Más kérdés természetesen az, hogy ha a szülő nevelési elvei, magatartása közösségellenes, deviáns, a

gyermek alapvető érdekeivel szembenálló tartalmakat hordoznak magukban, úgy ezt a

gyermekelhelyezésnél, a gyermek nevelésére, gondozására és egészséges erkölcsi fejlődésnek

biztosítására való alkalmasság körében értékelni kell.

Az alperes gyermeknevelésre való alkalmasságát a perben beszerzett igazságügyi pszichológus szakértői

vélemény nem vonta kétségbe. A fentebb részletezett alkotmányos elvekkel és az újabban kialakult bírói

gyakorlattal egyaránt ellentétes tehát az elsőfokú bíróság azon jogi okfejtése, mely szerint a két szülő

nevelési elvei között mutatkozó kettősségnek a gyermekek fejlődésére gyakorolt hatását kizárólag az

alperes terhére kellene értékelni. Az Egyezmény 7. kiegészítő jegyzőkönyvének 5. cikke szerint a házasság

fennállása alatt és a felbontását követően a házastársak jogai és polgári jogi felelőssége egymás és a

házasságból született gyermekek viszonylatában egyenlő azzal, hogy e cikk nem képezi akadályát annak,

hogy az államok a gyermekek érdekében szükséges intézkedéseket tegyenek, a Csjt. 75. §-ának (1)

bekezdése pedig ezzel összhangban mondja ki azt, hogy a házastársaknak egyaránt kötelessége a család, a

házasság védelme, a családban élő gyermekek egészséges fejlődéséhez szükséges feltételek biztosítása, és

mindkét szülőnek egyaránt joga és kötelessége e célok elérésének az elősegítése, míg a 73. § (1) bekezdése

éppen e jogok érvényre juttatása érdekében nem teszi lehetővé azt, hogy lelkiismereti és vallásszabadság

körébe tartozó kérdésekben a szülők közötti egyetértés hiányában a gyámhatóság döntsön. Minthogy

pedig az egyenjogúság jegyében egyaránt felelősek a szülők a gyermek nevelésével kapcsolatos feladatok

teljesítéséért, valamint a gyermek nevelésének legmegfelelőbb légkör kialakításáért és megőrzéséért is,

egyaránt kötelessége mindkettőjüknek az is, hogy a nevelési elveik között esetleg mutatkozó különbségnek

a gyermekek fejlődésére gyakorolt káros hatásait megelőzni vagy kiküszöbölni próbálják. Nem csupán az

alperestől, hanem az alperes vallási meggyőződéseit a gyermekek elhelyezésére vonatkozó egyezség

megkötésekor is ismerő felperestől egyaránt elvárható tehát az, hogy az egymástól különböző nevelési

elveik ellenére kölcsönösen a gyermekek érdekeit szem előtt tartva járjanak el.

2. Alappal hivatkozik az alperes arra, hogy a Péter utónevű gyermek elhelyezése megváltoztatásának a

Csjt. 72/A. §-ának (1) és a Csjt. 18. §-ának (3) bekezdésében meghatározott együttes törvényi feltételei a

perbeli esetben nem állnak fenn, hiszen az egyezség megkötése óta nem következett be az elhelyezés

alapjául szolgáló körülményekben olyan lényeges változás, amely miatt az elhelyezés megváltoztatása a

Péter utónevű gyermek érdekében állna.

156

Az alperes nevelési elvei ugyanis a felperes előtt az egyezség megkötésekor ismertek voltak, a peres

felek a gyermekek nevelésére a személyiségüket tekintve egyaránt alkalmasak, az alperes a gyermekek

nevelését és gondozását minden tekintetben kifogástalanul ellátja, és a gyermekek mindkét szülőjükhöz

jól kötődnek érzelmileg is.

Kétségtelen, hogy a pszichológus szakértői vélemény véleményi része szerint a Péter utónevű gyermek

valamivel erősebben kötődik érzelmileg a felpereshez, mint az alpereshez, és az e gyermeknél észlelhető

magas szintű szorongás az anya vallási azonosulásának a gyermek felé való kivetítésével hozható

összefüggésbe. Kitűnik azonban a rendelkezésre álló peradatokból az is, hogy a felperes röviddel a felek

házasságának a felbontását követően, 1993. április 3-án újabb házasságot kötött, melyből Balázs utónevű

gyermeke született, és az új házastársával, illetve a vele közös kiskorú gyermekével annak ellenére is az

alperes és a perbeli gyermekek által is használt volt közös lakásba költözött, hogy a gyermekek - a

pszichológus szakértői vélemény leleti része szerint - a válás tényét érzelmileg még mindig nem dolgozták

fel. A gyermekek családrajzából, valamint a pszichológus szakértő által alkalmazott egyéb vizsgálatokból

(házteszt, háromkívánság-teszt, Rorschach-teszt, explorátió) megállapítható, hogy az egymáshoz hasonló

életkorú fiúgyermekek rendkívül szorosan kötődnek egymáshoz érzelmileg, mindkét szülőjükhöz

kifejezetten ragaszkodnak, viszont a családrajzukon a felperes új házastársa egyáltalán nem szerepel, a

Balázs nevű féltestvérük pedig a peres felek közös gyermekeként jelenik meg. Hasonlóképpen

megállapítható a pszichológus szakértői vizsgálatokból az is, hogy a jelen per ténye mindkét gyermekre

nézve kifejezetten erős érzelmi megterhelést jelent.

Ilyen körülmények között nyilvánvaló az is, hogy a Péter utónevű gyermeknek a felperes újjáalakult

családjában való elhelyezése nem lenne megnyugtató, és nem szolgálná a gyermek helyes irányú érzelmi

fejlődését sem, a két gyermeknek az egymástól való elválasztása pedig mindkét gyermek érzelmi fejlődését

kedvezőtlenül befolyásolná. A Legfelsőbb Bíróság 17. sz. irányelvének a III/c. pontja egyértelmű abban,

hogy a család szétesése rendszerint súlyos válságot idéz elő a gyermeknél. Ennek hátrányos

következményei fokozottan hatnak rá, ha a testvéreknek is el kell szakadniuk egymástól. A testvérek

közössége jelentős kötőerő. A gyermek elhelyezésénél ezért általában arra kell törekedni, hogy a

gyermekek a szülők elválása után is együtt maradjanak, és közösen átélve a házasság felbomlásának nehéz

idejét, minél kevésbé sérülten kerüljenek ki a szülők közötti ellentétek által létrehozott helyzetből.

Mindkét szülőnél egyformán kedvező feltételek megléte esetén is csak indokolt esetben lehet ezért a

testvéreket egymástól különválasztva elhelyezni.

A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság az alperes felülvizsgálati kérelmét alaposnak találta, és a

jogerős ítéletet a Pp. 275/A. §-ának (2) bekezdése alapján megváltoztatta akként, hogy a felperes keresetét

a Péter utónevű gyermek tekintetében is elutasította. (Legf. Bír. Pfv. II. 22.635/1996. sz.)

157

34.)

BH2016. 280.

I. A házastársi vagyonközösség megszűnésétől a közös vagyon megosztásáig

terjedően a Csjt. 30. §-ának (1) bekezdése értelmében csak a felek közös

egyetértésével lehet a közös vagyon tárgyaival - jelen esetben a társasági

üzletrésszel - rendelkezni. Ennek elmaradása azonban a bírói gyakorlat

értelmében az ügylet semmisségét a Ptk. 200. § (1) bekezdése alapján nem vonja

maga után, csak az ügyletnek a házastárssal szembeni hatálytalanságát, a

fedezetelvonó szerződés szabályai alapján.

II. A házastárs és a gazdasági társaság közötti külső vagyoni viszonyokra

kizárólag a mindenkori Gt. rendelkezései irányadóak. A külső jogviszonyban a

Csjt. 30. § (1) bekezdésében foglalt, a másik házastárs hozzájárulása nélküli

rendelkezés nem ad alapot a szerződés érvénytelenségének megállapítására

[1952. évi IV. tv. 30. § (1) bek., 31. § (5) bek., 1959. évi IV. tv. 200. § (2) bek.,

2013. évi V. tv. 3:173. §, 4:50. §, 1952. évi III. tv. 206. § (1) bek.].

A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás

[1] A felperes és az I. rendű alperes házastársak voltak, a II. rendű alperes a felek gyermeke. A házasfelek

az együttélésük alatt alapították az N-A Kft.-t (a továbbiakban: kft.). A társaságban az I. rendű alperes 96%-

os 19 200 000 forint, a felperes 4%-os 800 000 forint névértékű törzsbetéthez igazodó üzletrésszel

rendelkezett.

[2] A felek kapcsolata megromlott, a bíróság a házasságukat 2014. február 10-én felbontotta. A

házastársi közös vagyon megosztása folyamatban van, amely kiterjed a házastársak közös vagyonába

tartozó gazdasági társasággal kapcsolatos felperesi követelés rendezésére.

[3] Az I. rendű alperes 2014. január 15-én a felperes egyetértése nélkül ajándékozási szerződést kötött

a II. rendű alperessel. Ebben az I. rendű alperes az üzletrészét felosztotta, egy a teljes üzletrészhez

viszonyított 5%-os mértékű 1 000 000 forint névértékű, továbbá egy 91%-os mértékű 18 200 000 forint

névértékű üzletrészre és az 5%-os üzletrészét a II. rendű alperesnek ajándékozta. A cégbíróság a

tagváltozást nyilvántartásba vette, így a II. rendű alperes 2014. január 15-től a kft. tagja, de már évek óta

dolgozik a cégben és a magasabb szintű munkavégzése érdekében főiskolai tanulmányokat folytat.

A kereseti kérelem és az alperesek védekezése

[4] A felperes keresetében az alperesek között létrejött üzletrész-ajándékozási szerződés

semmisségének megállapítását és az eredeti állapot helyreállítását kérte. Arra hivatkozott, hogy a

szerződés megkötése az 1952. évi IV. törvény (a továbbiakban: Csjt.) 30. § (1) bekezdésébe ütközik, ezért

158

az 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 200. § (2) bekezdésének első fordulata alapján a szerződés,

mint jogszabályba ütköző, semmis. A szerződés a közös vagyonba tartozó, egyik vagyonelemmel

kapcsolatos rendelkezést tartalmaz, a felperes az üzletrész felosztásához és a kívülálló részére történő

átruházáshoz nem járult hozzá. Az ajándékozási szerződéssel az 5%-os mértékű üzletrészt szerző II. rendű

alperes taggá válása folytán a felperes joggyakorlása ellehetetlenült, szavazati joga kiüresedett, a

szerződéssel a társaságban fennálló tulajdoni és döntési viszonyok alapvetően megváltoztak. Az I. rendű

alperest a szerződéskötésre az indította, hogy a társaság háromtagúvá válása esetén lehetőség van a

felperes tagkizárására. Hivatkozott a szerződés ingyenes jellegére és a szerződéskötésben részt vevők

személyi körére.

[5] A szerződés semmissége a jóerkölcsbe ütközés alapján is megállapítható, az azzal elérni kívánt cél az

általánosan elfogadott erkölcsi normákat és szokásokat nyilvánvalóan sérti. A szerződés célja a házassági

vagyonjogi perben érvényesített követelése vagyoni fedezetének elvonására és a felperes tagsági jogainak

csorbítására irányul. Az I. rendű alperes a közös gyerekek felhasználásával igyekszik a házastársi közös

vagyon megosztása esetén a felperesnek járó vagyonrész kielégítési alapjának elvonására. Ezáltal a

felperest a saját gyermekei elleni perindításra kényszeríti.

[6] Állítását igazolja, hogy a 2014. március 14-én tartott taggyűlésen az I. rendű alperes indítványozta a

felperes kizárását a kft.-ből és a II. rendű alperes tartózkodása mellett a kizárását megszavazta. A felperes

2014. szeptember 26-án tudta meg, hogy a 2014. szeptember 22-én kötött szerződéssel az I. rendű alperes

5%-os üzletrészt ajándékozott másik gyermeküknek is. A felperes a 2014. október 28-án előterjesztett

beadványában keresetét kiterjesztette és kérte az I. rendű alperes és ifj. G. I. által kötött szerződés

semmisségének megállapítását.

[7] Az alperesek ellenkérelmükben a kereset elutasítását kérték. Nem vitatták, hogy a kft.-ben fennálló

üzletrészek a házastársi közös vagyonba tartoznak, de a gazdasági társaságokra a gazdasági társaságokról

szóló 1997. évi CXLIV. törvény (a továbbiakban: Gt.) szabályait kell alkalmazni. Cégjogi értelemben az

elajándékozott üzletrész csak a házastársak belső viszonyában tartozik a házastársi közös vagyonhoz. A

külső jogviszonyokban a kft.-ben tag házastárs érvényesen rendelkezhet a másik házastárs hozzájárulása

nélkül is az üzletrész-átruházásáról.

[8] Hangsúlyozták, hogy a bírói gyakorlatban követett elv szerint a Ptk. 200. § (2) bekezdésének

alkalmazása szempontjából a Ptk. rendelkezései az irányadók, valamely szerződés más jogági szabályba

ütközése nem minősülhet érvénytelennek, ha a más jogszabály az érvénytelenség jogkövetkezményét nem

rögzíti.

[9] Az ajándékozási szerződés fedezetelvonó jellegűnek sem tekinthető, a juttatott üzletrész tulajdoni

hányad nem olyan mértékű, amely jelentősen csökkentené a felperes vagyoni igényének kielégítési

alapját.

[10] A szerződés jóerkölcsbe sem ütközik, annak célja a II. rendű alperesről való gondoskodás,

munkájának elismerése, a társaságban folytatott tevékenységének motiválása volt, ez pedig társadalmilag

elfogadott, méltányolható, nem sérti a társadalom általános értékrendjét. A felperes üzletrészének

mértéke a szerződés eredményeként nem változott, kisebbségi jogait - ahogyan korábban - továbbra sem

tudja gyakorolni, mert ehhez a Gt. szabályai szerint legalább 5%-os tulajdoni hányaddal kellene

rendelkeznie.

159

Az első- és másodfokú ítélet

[11] Az elsőfokú bíróság végzésével a kereset kiterjesztést, ítéletével a keresetet utasította el, a felperest

az egyetemes jogosult alperesek részére 1 000 000 forint perköltség és az állam javára 1 500 000 forint

illeték megfizetésére kötelezte.

[12] Ítélete indokolásában a Csjt. 30. § (1) bekezdésére hivatkozással hangsúlyozta, hogy az I. és a II.

rendű alperesek között az ajándékozási szerződés megkötésére a felperes egyetértésének hiányában

került sor, holott az egyetértési kötelezettség még az osztatlan közös tulajdonú tárgyakon fennálló eszmei

hányadra is kiterjed. Hangsúlyozta, hogy abban a kérdésben kellett állást foglalnia a bíróságnak, hogy a

Csjt. 30. § (1) bekezdésének megsértése milyen jogkövetkezményeket von maga után. A felperes a Ptk.

200. § (2) bekezdésének alkalmazását kérte, azonban a Csjt. sem a házastársak egymás közötti, sem a

harmadik személyekkel szemben fennálló jogviszonyban nem rendezi a korlátozott rendelkezési jog

megsértésének jogkövetkezményeit.

[13] Az ítélkezési gyakorlat következetesen elzárkózik attól, hogy a házastársak közös egyetértésének

hiányában kötött ügyletet, mint jogszabályba ütközőt érvénytelennek tekintse. Az egyetértési jog

megsértésének eltérő jogkövetkezményei vannak a házastársak egymás közötti belső, családjogi és a

harmadik személyekkel fennálló külső jogviszonyában. A belső jogviszonyban az egyetértés hiányának

jogkövetkezményeit a Csjt. 31. § (5) bekezdése alapján alkalmazandó Ptk. 484-487. §-aiban szabályozott

megbízás nélküli ügyvitel szabályai szerint kell megítélni. Az ügyletkötő házastársat kártérítési

kötelezettség terheli a másik házastárssal szemben. A házastársak és a harmadik személyek közötti külső

jogviszonyban pedig a fedezetelvonó szerződés szabályait lehet alkalmazni. A felperes a szerződés

hatálytalanságára nem hivatkozott, annak megállapítását nem kérte, ezért az elsőfokú bíróság az erre

vonatkozó bizonyítást nem folytatta le.

[14] A szerződés a jóerkölcsbe sem ütközik, a bírói gyakorlat a szerződést e jogcímen akkor tekinti

semmisnek, ha megállapítható, hogy a jóerkölcsbe ütközés nyilvánvaló, a szerződés az általános társadalmi

értékrenddel nem egyeztethető össze. Az I. rendű alperes azon magatartása, hogy üzletrészéből nagykorú

gyermekének ajándékot juttat, nem tekinthető nyilvánvalóan jóerkölcsbe ütközőnek. A felperes nem

bizonyította, hogy a szerződéskötés célja tagsági jogai gyakorlásának megakadályozása volt.

[15] A felperes fellebbezése alapján eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét

helybenhagyta.

A felülvizsgálati kérelem és ellenkérelem

[16] A jogerős ítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, amelyben azt kérte, hogy a

Kúria részítélet meghozatalával, az elsőfokú és a jogerős ítélet hatályon kívül helyezésével állapítsa meg az

alperesek között létrejött üzletrész-ajándékozási szerződés semmisségét és rendelkezzen az eredeti

állapot helyreállításáról. A keresetváltoztatást elutasító végzés hatályon kívül helyezésével kötelezze az

elsőfokú bíróságot az I. rendű alperes és ifj. G. I. 2014. szeptember 22-én kötött ajándékozási szerződéssel

kapcsolatos kereseti kérelme tárgyában az eljárás lefolytatására és új határozat meghozatalára.

[17] A felperes arra hivatkozott, hogy a jogerős ítélet sérti a Pp. 206. § (1) bekezdését, a 221. § (1)

bekezdését, a 146/A. § (4) bekezdését, a Csjt. 30. § (1) bekezdését és a Ptk. 200. § (2) bekezdését.

[18] Az alperes a felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában fenntartását kérte.

160

A Kúria döntése és jogi indokai

[19] A felülvizsgálati kérelem nem megalapozott.

[20] Az eljárási szabályok megsértése.

[21] A keresetváltoztatást elutasító végzés - a másodfokú bíróság helytálló okfejtésével egyezően - nem

jogszabálysértő.

[22] A Pp. 146/A. §-a értelmében kötelező jogi képviselet esetében a Pp. 146. §-ában foglalt általános

szabályoktól eltérően a felperes a keresetét - meghatározott kivételektől eltekintve - az alperes érdemi

ellenkérelme előadását követő harminc napon belül változtathatja meg. A keresetváltoztatás tárgytalanná

teszi az eredeti keresetet, amelynek anyagi jogi feltétele, hogy az eredeti és a megváltoztatott keresettel

érvényesített jog ugyanabból a jogviszonyból származik. A felperes az eredeti kereseti kérelmét nem új

kereseti kérelemre cserélte fel, hanem egy további személlyel szemben új kereseti kérelmet terjesztett

elő, amely meg nem engedett keresetkiterjesztésnek minősül.

[23] A felülvizsgálati kérelemben foglaltakkal szemben a jogerős ítélet indokolása a Pp. 221. § (1)

bekezdésében foglalt követelményeknek maradéktalanul megfelel. A bíróságnak a határozatát mindig a

szükséges mértékben kell megindokolnia, amelynek terjedelme az ügy jellegéhez és a tisztázandó

körülményekhez igazodik. A hivatkozott eljárási szabály szerint a bíróságnak röviden kell előadnia a

tényállást és ugyanígy kell megemlítenie azokat a körülményeket, amelyeket a bizonyítékok Pp. 206. §-a

szerinti mérlegelésénél irányadónak vett. Ebből következően a pertörténet ismertetése csak a bíróság

döntésére kiható körben indokolt, a tényállás megállapítása a jogvita elbírálása szempontjából releváns

tényekre, körülményekre, továbbá ezek elfogadásán vagy figyelmen kívül hagyásán alapuló bizonyítékokra

terjedhet ki.

[24] A felülvizsgálati kérelemben megjelölt tényeknek, az alperesek perbeli eljárási cselekményeinek,

továbbá a peren kívüli megállapodás hiányához vezető indokoknak az érdemi döntésre kihatása nem volt.

Az eljárt bíróságok ezért jogszabálysértés nélkül mellőzték ebben a körben a tényállás megállapítását és a

bizonyítékok értékelését.

[25] Az anyagi jogi jogszabályok megsértése.

[26] Az eljárt bíróságok egyező, a Csjt. 30. § (1) bekezdésének megsértésére alapított keresetet elutasító

érdemi határozata az alkalmazandó anyagi jog - Ptk., Csjt., Gt. - szabályait sem sérti. A Kúria

maradéktalanul egyetért a döntést alátámasztó, az elsőfokú ítéletben, továbbá annak kiegészítéseként a

másodfokú ítéletben kifejtett helyes ténybeli, jogi indokolással.

[27] A Csjt. a közös vagyonnal való rendelkezés jogát mindkét házastárs számára - a 30. §-ban

meghatározott - korlátok között biztosítja. A korlátozás időbeli hatálya a vagyonközösség tartamára, és az

életközösség megszűnésétől a közös vagyon megosztásáig terjedő időszakban áll fenn, tárgyi hatálya

valamennyi közös aktív és passzív vagyontárgyra kiterjed. Tartalmilag pedig azt jelenti, hogy a

házastársakat az egymás közötti jogviszonyukban az osztatlan közös tulajdonukban álló vagyontárgyak

tekintetében az önálló rendelkezési jog még a saját eszmei tulajdoni hányaduk tekintetében sem illeti meg.

[28] Helyesen utalt az elsőfokú bíróság arra, hogy a Csjt. az életközösség megszűnése, de a közös vagyon

megosztása előtt, a közös vagyonba tartozó üzletrészre a másik tag házastárs egyetértése nélkül kötött

ajándékozási szerződés jogkövetkezményeit sem a házastársak belső, sem pedig a házastársak és a

161

szerződő harmadik személy közötti külső jogviszonyban nem rendezi. Ennek hiánya az ítélkezési

gyakorlatban - a Ptk. rendelkezéseinek alkalmazásával - többféle megoldáshoz vezetett.

[29] A Kúria családjogi ügyekben ítélkező tanácsának a gyakorlata azonban egyértelmű abban, hogy a

nem szerződő házastárs egyetértése nélkül kötött szerződés önmagában a korlátozott rendelkezési jog

megsértése okán a Csjt. alapján érvénytelenséget nem eredményez. A szerződés jogszabályba ütközése

miatt tehát az ügylet semmissége a Ptk. 200. § (1) bekezdése alapján nem állapítható meg. A Kúria az ilyen

ügyletnek a házastárssal szembeni hatálytalanságát mondta ki a fedezetelvonó szerződés szabályai alapján

(BH1991. 349.). Az ügyletkötésben részt nem vett házastárs jogilag védett érdekének sérelmét és annak

jogkövetkezményeit a házastársak belső jogviszonyában - ahogyan arra az elsőfokú bíróság is helyesen

hivatkozott - a megbízás nélküli ügyvitel Ptk. szabályai szerint kell megítélni.

[30] A másodfokú bíróság a Kúria gyakorlatával összhangban helyesen fejtette ki, hogy a Csjt. 27-31. §-

ai a házastársak egymás közötti belső, családjogi, házassági vagyonjogi viszonyaira vonatkoznak, a

házastársak és a társaság közötti külső vagyoni viszonyaira a Gt. rendelkezései az irányadóak. A külső

jogviszonyban a Csjt. 30. § (1) bekezdésében foglalt, a másik házastárs hozzájárulása nélküli rendelkezés

nem ad alapot a szerződés érvénytelenségének megállapítására. Az alperesek között létrejött üzletrész-

ajándékozási szerződés pedig maradéktalanul megfelelt a Gt. szabályainak és a társasági szerződés

előírásainak.

[31] A Kúria megjegyzi, hogy a 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: új Ptk.) a házastárs hozzájárulása

nélkül kötött szerződés joghatásait a bírói gyakorlatból kiindulva a fedezetelvonó szerződést alapul véve a

4:50. § szerinti önálló szabály megalkotásával rendezte. Az új Ptk. 3:173. §-a pedig meghatározott

esetekben és csak társasági döntéssel teszi lehetővé az üzletrész felosztását.

[32] Az eljárt bíróságok anyagi jogi jogszabálysértés nélkül állapították meg, hogy az alperesek

ajándékozási szerződése nem ütközik a jó erkölcsbe.

[33] Polgári jogi értelemben a jó erkölcs a társadalom általános értékítéletét, a magánautonómiának a

társadalmi közmegegyezés által meghatározott korlátait, az általánosan elvárható magatartás

zsinórmértékét fejezi ki (EBH2003. 956.). A jó erkölcsbe ütköző szerződés tilalma nem a szerződő felek

jóhiszemű vagy rosszhiszemű magatartásának, hanem a szerződés tartalmának a kontrollja. A szerződés jó

erkölcsbe ütközésének megállapítása során nem a szerződő fél - a konkrét esetben a harmadik személynek

minősülő felperes - érdeksérelmét, hanem magát a jogügylet egészét kell értékelni abból a szempontból,

hogy a társadalmi közfelfogással szemben áll-e, és ez a szembenállás nyilvánvaló-e. A másodfokú bíróság

a BH2000. 260. számú döntésre hivatkozással kifejtette, hogy a joggyakorlat értelmében milyen

szerződések minősíthetők a Ptk. 200. § (2) bekezdése szerinti jó erkölcsbe ütközőnek.

[34] A jó erkölcsbe ütközés nem a felek rosszhiszemű magatartása alapján, hanem az objektív és

szubjektív elemek együttes hatásaként valósul meg, ezért a bíróság a szerződés tartalmát, továbbá a

szerződő felek szándékát és a szerződéssel megvalósítani kívánt célt vizsgálja és értékeli a

szerződéskötéskor fennálló körülmények alapján. Az egyik fél oldalán a szubjektív elemek bizonyított

fennállása: az erkölcsileg elítélendő ügyletkötési szándék, a szerződéssel elérni kívánt cél akkor vezethet a

szerződés jó erkölcsbe ütközésének megállapítására, ha erről a másik szerződő fél tudott vagy az

ügyletkötéssel kapcsolatos körülményekből felismerve tudhatott, illetve a tőle elvárható gondosság,

körültekintés elmulasztása miatt nem ismerte fel szerződő partnere nyilvánvalóan jó erkölcsbe ütköző

motivációját.

162

[35] A felperes a szerződés jó erkölcsbe ütközését a szerződő felek személyére, az ajándék tárgyára, a

szerződéskötés időpontjára, a szerződéskötés körülményeire, a szerződés céljára: tagsági jogai

kiüresítésére, tagi jogai csökkentésére, a társaság háromtagúvá válásával az I. rendű alperes szabad

döntési lehetőségére, ennek keretében saját szavazatával a felperes kizárására, a házastársi közös vagyon

megosztása esetén a felperesnek járó vagyonrész kielégítési alapjának elvonására alapította annak

reményében, hogy a felperes gyermekei ellen nem indít pert. Álláspontja szerint a szerződés sérti a

társadalom értékítéletét, mert az ajándékozó nem adja ki a felperes vagyonrészét, nyilatkozata alapján a

felperest megillető (jutó) érték kifizetésének fedezete nincs, fizetés helyett elajándékozta a közös vagyon

egy részét, ezzel a felperes a gyermekével szembeni perindításra kényszerül, majd a közös cégből

megpróbálja kizárni a felperest.

[36] Nem ütközik a társadalom általános értékítéletébe, hogy a szerződés közeli hozzátartozók között

jött létre, mivel az ajándékozással a felek közös gyermekének vagyona gyarapodott. A szerződés tárgya - a

házastársak közös vagyonába tartozó üzletrész - és a szerződéskötés időpontja a Csjt. 30. § (1)

bekezdésének megsértésére alapított kereseti kérelem elbírálása során értékelhető.

[37] A jogerős ítélet helyes okfejtésének megfelelően a tagi jogok csökkenése, továbbá a gyermekkel

szembeni perindítás kényszerűségének a felperes szubjektív érzete szerinti negatív megítélése

nyilvánvalóan nem eredményezi a szerződés semmisségének megállapítását.

[38] A további ténybeli előadásokból egyértelműen megállapítható, hogy felperes a szerződéssel elérni

kívánt és az általa kifogásolt célokat kizárólag az I. rendű alperes szerződési céljainak, a szerződéskötésre

indító motivációinak tekintette. Kétségtelen, hogy a szerződéskötéskor a felperes és a II. rendű alperes

közötti viszony már megromlott, az II. rendű alperes tudott a házasság felbontásáról és a felperesnek a

házastársi közös vagyon megosztása iránti vagyoni igényéről. A felperes azonban nem is hivatkozott arra,

hogy a II. rendű alperes a szerződést az I. rendű alperes állított céljának ismeretében, annak elfogadásával

kötötte meg.

[39] Az I. rendű alperesnek a házastársi közös vagyon megosztása iránti perben a fedezet hiányára

vonatkozó nyilatkozata, továbbá a felperes kizárásával kapcsolatos taggyűlési határozatból való

visszakövetkeztetés alapján ugyan kétségek felmerülhetnek. Ezek azonban, a felperes állítása szerinti

szerződési cél és a szerződő felek egyező tudattartalmának bizonyítatlansága miatt, együttesen értékelve

sem adnak lehetőséget a szerződés nyilvánvalóan jó erkölcsbe ütközésének megállapítására.

[40] A Kúria a kifejtettekre tekintettel a jogszabályoknak megfelelő jogerős ítéletet a Pp. 275. § (3)

bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Kúria Pfv. II. 21.794/2015.)

163

35.)

BH1994. 34.

A házastársi közös szerzés címén érvényesített vagyoni igény elbírálása során

önmagában méltányossági alapon nem lehet eltérni a vagyonszaporulat egyenlő

arányú megosztásától [Csjt. 27. § (1) bek., 31. § (5) bek.].

A peres felek 1980. szeptember 19-én kötöttek házasságot, 1981. december 8-án leánygyermekük

született. Az együttélést kb. két hónappal a házasságkötés előtt a felperes különvagyonát képező házas

ingatlanban kezdték meg. 1981 decemberétől az alperes édesanyja is velük lakott. 1981. április 9-én a

felperes megvásárolta a perbeli építési telket, amelyen 1985 végére többszintes, 295 m2-es lakást

magában foglaló, luxuskivitelű családi ház felépítésére került sor. A felek életközössége 1985 májusában

megszűnt ugyan, de 1985 őszén még mindketten elkezdték a beköltözést az újonnan épült házba. 1986

januárjában az alperes mindkét lakásból elvitte a személyes ingóságait, és élettársi kapcsolatot létesített.

A kerületi bíróság részítéletével a házasságot felbontotta, a gyermeket az alperesnél helyezte el, a

felperest gyermektartásdíj fizetésére kötelezte, a felperesnek a lakás használata rendezése iránti

keresetét, valamint az alperes lakáshasználati jog ellenértéke iránti viszontkeresetét pedig elutasította. A

másodfokú bíróság részítéletével az elsőfokú részítélet fellebbezett rendelkezéseit helybenhagyta.

Az alperes a viszontkeresetében házastársi közös szerzés címén tulajdoni igényt is érvényesített a perbeli

ingatlanra. Nem vitatta, hogy az ingatlan 30%-a a felperes különvagyona, kérte azonban annak

megállapítását, hogy a fennmaradó 70% felének, azaz 35/100-nak a tulajdonjoga őt illeti meg. Kérte

továbbá a házastársi közös vagyon megosztását, ennek során ingatlantulajdoni hányadának a felperes

tulajdonába adását, a felperes megfelelő teljesítőképessége hiányában pedig az ingatlan árverési

értékesítését. Viszontkeresete kiterjedt a közös vagyoni ingóságok megosztására is.

A felperes ellenkérelme az alperes tulajdoni igényének az elutasítására irányult. Arra hivatkozott, hogy

játék- és díszműtárgy-készítő kisiparosként már a házasságkötést megelőzően jelentős vagyonnal, több

millió forint értékű készpénzzel, takarékbetétkönyvekkel és ingatlanokkal rendelkezett, és mind a perbeli

ingatlan megvételére, mind az építkezésre a különvagyonából került sor; a közös vagyoni ingóságok közül

pedig mindössze 69 400 forint értékű vagyontárgy került a birtokába.

Az elsőfokú bíróság ítéletével megállapította, hogy az alperes a perbeli ingatlan 7/25 tulajdoni illetőségét

házastársi közös vagyon „megosztása” jogcímén megszerezte. A közös vagyon megosztása körében

elrendelte az ingatlan árverési értékesítését 18 350 000 forint kikiáltási áron, kimondva, hogy a befolyt

vételár 72%-a a felperest, 28%a az alperest illeti meg. A közös vagyoni ingóságok közül - a kialakult

birtokhelyzetnek megfelelően - 738 820 forint értékű vagyontárgyat a felperes, 188 000 forint értékű

vagyontárgyat az alperes tulajdonába adott, a 302 410 forint értékkülönbözetet a felperesnek járó árverési

vételár terhére számolta el.

A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatta, az alperest a perbeli

ingatlanból megillető tulajdoni hányadot 13/100-ra mérsékelte, és a felperest feljogosította arra, hogy az

alperes tulajdoni hányadát 2 229 500 forint megváltási ár ellenében magához váltsa. A felperest terhelő

164

ingó értékkülönbözet összegét 32 205 forintra leszállította. Rendelkezett a földhivatal megkereséséről, a

le nem rótt illeték, valamint a perköltség viseléséről.

Az ítélet indokolása szerint a felperes javára az építkezésnél 2 900 000 forint különvagyoni ráfordítás

bizonyított, amelyből 2 150 000 forintot a fellebbezési eljárásban az alperes sem vitatott, 750 000 forint

pedig takarékbetétkönyvekben állt a felperes rendelkezésére. A felperesi különvagyon a szakértő által

megállapított 6 000 000 forint bekerülési költség 48%-a. A fennmaradó 52%-os ráfordítást a Csjt. 27. §-

ának (1) bekezdése alapján közös vagyonként kell figyelembe venni, mert a felperes a fentieket meghaladó

különvagyoni felhasználást sem a telekvételnél, sern az építkezésnél nem bizonyította.

A közös vagyon megosztásánál azonban a másodfokú bíróság eltért az egyenlő mértékű elosztás

szabályától. Ezzel összefüggő indokolása szerint „az iratokból megállapítható az, hogy a felek életvitele és

módja az általánostól eltérően alakult, és a felperesnek az átlagostól eltérő jövedelmi és vagyoni viszonyai

az alperes számára is az átlagosnál magasabb életszínvonalat biztosítottak. Az alperes a munkaviszonyát

már 1981 áprilisában megszüntette, noha őt a felperes a háztartás ellátásával kapcsolatos teendők alól

fizetett munkaerők felvételével, illetőleg az alperes édesanyjának a felekhez való költöztetésével

mentesítette. Az iratokból kitűnően a felek és az alperes édesanyjának megélhetését a felperesi jövedelem

biztosította, és a felek közül egyedül a felperes volt az, aki a közös életvitel terheit magára vállalta. Ilyen

körülmények között méltánytalan volna a felperesre az, ha az alperes a közös vagyoni beruházások felére

igényt tarthatna.” Ezért a feleknek a közös vagyon létrehozásában kifejtett erőfeszítését figyelembe véve

a másodfokú bíróság a Csjt. 31. §-ának (5) bekezdésére hivatkozással akként döntött, hogy a felek által

létrehozott 52%-os közös vagyoni hozzájárulásból az alperest annak nem a fele, hanem csupán negyede,

azaz az ingatlan 13/100 tulajdoni hányada illeti meg. A felperes vagyoni helyzetét kellő biztosítéknak

tartotta arra, hogy az ingatlan életközösség megszakadásakori állapotának megfelelő forgalmi értékének

(17 150 000 forint) 13%-át, vagyis 2 229 500 forintot 60 napon belül meg tud fizetni az alperesnek, ezért a

közös tulajdon megszüntetésének módját megváltoztatva az alperes tulajdoni hányadát a felperes

tulajdonába adta. A közös vagyon méltányos megosztására hivatkozással a 880 920 forint értékű közös

ingóságból is csak 1/4 részben állapította meg az alperest megillető hányadrészt, és a nála levő 188 000

forint értékű vagyontárgyat figyelembe véve szállította le a felperes értékkülönbözet-fizetési

kötelezettségét.

A jogerős ítélet ellen az alperes felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő. Álláspontja szerint a másodfokú

bíróság tévesen alkalmazta a Csjt. 31. §-ának (5) bekezdését, mert az ítéletében részletezett körülmények

még fennállásuk esetén sem indokolnák az eltérést a házastársak egyenlő arányú közös szerzésének a Csjt.

27. §-ának (I) bekezdésében foglalt szabályától. Okiratokat csatolt annak igazolására, hogy édesanyja 1982-

től, ő maga 1984-től bedolgozóként munkaviszonyban állt, és vitatta a jogerős ítéletnek azokat a

ténymegállapításait, amelyek szerint a közös háztartásban nem végzett munkát.

A felperes ellenkérelme a jogerős ítélet hatályában való fenntartására irányult. A felülvizsgálati

tárgyaláson okiratot csatolt további különvagyoni forrásai igazolására. A jogerős ítélet az alábbi körben

jogszabálysértő.

A Csjt. 27. §-ának (1) bekezdése szerint a házasság megkötésével a házastársak között a házassági

életközösség idejére házastársi vagyonközösség keletkezik. Ennek megfelelően a házastársak osztatlan

közös tulajdona mindaz, amit a házassági életközösség ideje alatt akár együttesen, akár külön-külön

szereztek, kivéve azt, ami valamelyik házastárs különvagyonához tartozik. A törvény értelmében tehát a

házasfelek között az együttélés idején megszerzett vagyon tekintetében - a vagyonszerzés időpontjában -

165

osztatlan közös tulajdon jön létre, amelyből mindkét felet egyenlő vagyonrész illeti meg, függetlenül attól,

hogy a vagyonszaporulat létrehozásában csak az egyik vagy mindkét fél vett-e részt. Ez alól a szabály alól

kivételt csak a Csjt. 28. §-a (1) bekezdésének a)-d) pontjában tételesen felsorolt különvagyon jelent. Erre

tekintettel nincs annak jelentősége, hogy az együttélés alatt csak a felperes folytatott kereső

tevékenységet, és az alperes nem vagy csak csekély mértékben járult hozzá a jövedelemszerzéshez, mert

a felperes által létrehozott gazdasági eredmény is a közös vagyont gyarapítja. Nem vehető figyelembe az

sem, hogy az alperes mennyiben vette ki a részét a háztartási munkákból, és e munkák alól a felperes őt

idegen munkaerő alkalmazásával milyen mértékben mentesítette. Mindezek a körülmények ugyanis nem

változtatnak azon, hogy a házassági életközösség ideje alatt szerzet vagyoni előnyök - a különvagyont

kivéve - a közös vagyon részét képezik, és azok a házastársakat egyenlő arányban illetik meg.

A Csjt. 31. §-ának (5) bekezdése szerint a bíróságnak gondoskodnia kell arról, hogy a vagyoni igények

rendezésénél egyik házastárs se jusson méltánytalan vagyoni előnyhöz. Ennek a méltányossági szabálynak

az alkalmazása azonban nem kerülhet szembe a Csjt. 27. §-a (1) bekezdésének a közszerzeményi elven

alapuló rendelkezésével. Az alperes számára nem jelent méltánytalan vagyoni előnyt, hogy a törvény

értelmében az együttélés idején megszerzett és nem a felperes különvagyonához tartozó

vagyonszaporulatból egyenlő arányban részesedik. A méltányossági szabályt a bírói gyakorlat csak

kivételes esetekben (pl. a különvagyon javára történő megtérítés mértéke, az életközösség átmeneti

jellegű megszakadása alatt szerzett vagyontárgyak, a közös gyermek

használatára szolgáló ingóságok tekintetében stb.- pl PJD VIII. 250, PJD IX. 209, BH1988. 313. sz. eseti

határozatok) alkalmazza, és az nem terjedhet odáig, hogy a bíróság - az élettársi vagyonközösséghez

hasonlóan (Ptk. 578/G. §) - a szerzésben való közreműködés arányában, vagy annak figyelembevételével

ossza meg a házastársi közös vagyont.

A kifejtettek értelmében jogszabályt sértett a másodfokú bíróság, amikor a felperes különvagyonának

levonását követően fennmaradó vagyonból - a felek házastársi közös vagyonából - az alperes részesedését

nem 1/2 arányban, hanem mind az ingatlan, mind az ingóságok tekintetében csak 1/4 mértékben

állapította meg.

A jogszabályoknak megfelelő számítási mód esetén az alperest az ingatlanból - a másodfokú bíróság által

bizonyítottnak elfogadott 48%-os felperesi különvagyoni részesedés levonása után - az 52%-os közös

vagyoni rész 1/2-e, vagyis az ingatlan 26/100 tulajdoni hányada illeti meg, amelynek forgalmi értéke 4 459

000 forint. Az ingóságok tekintetében pedig az alperesre a 880 820 forint összértékből 440 410 forint esik,

amelyből a nála levő 188 000 forint értéket levonva 252 410 forint jár a részére.

A felperes a vagyoni és jövedelmi viszonyai alapján az alperes 26/100 tulajdoni illetőségének a magához

váltására is képes, ezért a Legfelsőbb Bíróság a közös tulajdon megszüntetésének módján nem

változtatott, de a Pp. 217. §-ának (2) bekezdése alapján a megváltási ár teljesítésének határidejét 90 napra

felemelte. Az ingó értékkülönbözet megfizetésének 15 napos határidejét azonban nem módosította.

A felperes a jogerős ítélet ellen felülvizsgálati kérelmet vagy csatlakozó felülvizsgálati kérelmet nem

terjesztett elő. A Pp. 275. §-ának (2) bekezdése szerint a Legfelsőbb Bíróság a jogerős határozatot csak a

felülvizsgálati kérelem és a csatlakozó felülvizsgálati kérelem keretei között vizsgálhatja felül. A

felülvizsgálati eljárásban tehát annak vizsgálatára, hogy a felperesnek volt-e a másodfokú bíróság által

bizonyítottnak talált különvagyoni ráfordításon felül további különvagyona, nem kerülhetett sor.

166

Az előadottak értelmében a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. §-ának (2) bekezdése alapján a

jogszabálysértő rnásodfokú ítélet helyett a jogszabályoknak megfelelő új határozatot hozott, mert a

döntéshez szükséges tények megállapíthatóak voltak. (Legf. Bír. Pfv. II. 20 800/1993. sz.)

167

36.)

BH1988. 313.

Hosszú házasságot követően a különvagyon elszámolásának szempontjai [Csjt. 31.

§ (5) bek.].

A peres felek 1958. szeptember 27-én kötöttek házasságot. A házasságkötés után házhelyet vásároltak,

és a 12 000 forint vételár kiegyenlítésénél felhasználták a felperes 9000 forint különvagyoni pénzét. A

házhelyen egy családi házat építettek, és a felperes 20 000 forint örökségének felhasználásával tetőteret

építettek be. Életközösségük 1985. május 1-jéig állott fenn, majd a házasságukat még ugyanebben az

évben a bíróság felbontotta.

A közös vagyon megosztása iránt indított per során a felek a házingatlanukat 1 520 000 forintért eladták,

és a felvett vételárat maguk között egyenlően megosztottak. így a pervita az egyéb igényekre

korlátozódott, és az elsőfokú bíróság a bizonyítási eljárás lefolytatása után hozott ítéletével az alperest 212

388 forint értékkülönbözet és 12 400 forint perköltség megfizetésére kötelezte. Az elszámolás kapcsán

szakértői vélemény alapján azt állapította meg, hogy a házingatlanhoz tartozó telek értéke 500 000 forint,

és mivel 1958-ban a felperes a vételár 75. §-át a különvagyonából fedezte, az alperes a különvagyon

megtérítéséért 375 000 forint erejéig felel. A tetőtér beépítésére fordított felperesi különvagyont a bíróság

a jelenleg fennálló értékekhez képest 40 000 forinttal számolta el. Az alperesnek az ÁFÉSZ által fizetett bér

iránti követelését az elsőfokú bíróság elutasította, mert a bontóperben kötött egyezség szerint az a

felperest illette.

Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az alperes fellebbezett, és a fellebbezésében elsősorban a felperes

különvagyoni értékeinek a megtérítését sérelmezte. Álláspontja szerint a felperesnek a házasságkötéskor

különvagyoni pénze nem volt, és ha kapott is pénzösszegeket a fivérétől a korábbi kölcsön

visszafizetéseként, azokat nem a házhely megvásárlásánál használták fel. A tetőtér beépítésével

kapcsolatosan arra hivatkozott, hogy azt bontott és kiselejtezett anyagból végezték, és a felperes továbbra

is korábbi - szórakozó - életmódját folytatta, s ez késztette leányaikat a családi otthon elhagyására. Az

ÁFÉSZ által fizetett bérleti díjat azért követeli, mert a házat és a járdát takarította. Kérte továbbá a színes

televíziónak és a mosógépnek a vagyonmérlegből való kihagyását, mert ezeket a lányaik vitték el. Az

alperes végül a perköltség megfizetésére történő kötelezését sérelmezte.

Az alperesnek ez a fellebbezése az alábbiak szerint részben alapos.

Az alperes részbeni beismerése, és a tanúk vallomásai alapján az elsőfokú bíróság helyesen állapította

meg azt, hogy a felperes fivérének még a házasságkötése előtt 9000 forint kölcsönt adott, amelyet a fivére

a peres felek házasságkötése után részletekben adott vissza, és ezt a felek a vételár törlesztésére

fordították.

A felperesnek ezt a különvagyonát az elszámolásnál valóban figyelembe kell venni, az azonban az

elsőfokú bíróság által megállapított összeggel nem fogadható el. A Csjt. 31. §-ának (5) bekezdésében foglalt

rendelkezés értelmében ugyanis a bíróságnak gondoskodnia kell arról, hogy a házastársak vagyoni

igényeinek rendezésénél egyik fél se jusson méltánytalan vagyoni előnyhöz. Ennek a szabálynak az

alkalmazásával összefüggésben a Legfelsőbb Bíróság rámutat arra, hogy csak a tényállás alapos

168

mérlegelésével lehet állást foglalni abban a kérdésben, hogy a házastárs méltánytalan vagyoni előnyhöz

jut-e.

Ennek a kérdésnek az elbírálásánál pedig jelentősége van annak, hogy a felek házassága közel harminc

éven át állott fenn, ez idő alatt az ingatlanon közösen építettek értékes családi házat. Különösen

figyelembe kell venni azt, hogy a telek értéke azért is emelkedett, mert a felek az eredetileg szántóföldnek

használt ingatlant beépítették, és ezzel összefüggésben azt közművesítették: az utcában levő villany,

csatorna- és gázvezetéket az ingatlanra bekötötték. A telek értékének az emelkedése tehát a felek közös

beruházásaira is visszavezethető.

Mindezek mellett a 9000 forintnak a 375 000 forintra való növekedése önmagában is aránytalan és a

felperes méltánytalan vagyoni előnyét jelentené az alperes hátrányára.

A kifejtett körülményekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság úgy találta, hogy 80 000 forint az az összeg,

amely a felperesnek a házhely megvételénél felhasznált különvagyona megtérítése fejében jár.

A tetőtér beépítésénél a peradatok szerint szintén felhasználást nyert a felperesnek az a különvagyona,

amelyhez örökség útján jutott. Az alperes ebben a vonatkozásban 35 000 forintot maga is elismert, a

25/F/1. szám alatti levél és dr. É. Z. tanúvallomása szerint. Ennek a különvagyonnak az elsőfokú bíróság

által növelt értékben - 40 000 forintban - való elszámolása ezért helytálló.

Az ÁFÉSZ által fizetett bér a felek bontóperi egyezsége alapján a felperest illette, azt az alperes magának

nem igényelheti. Ami pedig a hó eltakarításával kapcsolatos alperesi igényt illeti, az elsőfokú bíróság

helyesen mutatott rá arra, hogy az alperes ezeket a költségeket nem igazolta.

Alaptalanul hivatkozik az alperes arra, hogy a színes televíziót és a mosógépet a leányai vitték el; ezt az

elvitelt ugyanis az alperes tette lehetővé, márpedig a felperessel közös ingóságokkal az alperes nem

rendelkezhetett. Ezért ezeket a tárgyakat közös vagyonként kell elszámolni.

A felek ingóságainak értéke 123 575 forint, ennek fele illeti meg egy-egy felet, vagyis 61 787 forint érték.

Mivel a felperes csak 46 530 forint értékű ingóságot, még 15 257 forint jár neki.

A felek fellebbezései nem érintették azt a 10 397 forintos tételt, amely a felperes által az alperes helyett

kifizetett OTP tartozást foglalja magában, továbbá azt a 11 767 forint összeget, amely a felperest terheli.

A kifejtettek szerint az elszámolás a peres felek között az alábbiak szerint alakul:

A felperesnek jár

az ingóságokkal kapcsolatosan 15 257

forint

a telekkel kapcsolatos megtérítés címén 80 000

forint

a tetőtér beépítésére fordított

öröksége megtérítésével kapcsolatosan 40 000

forint

169

az alperes helyett fizetett OTP tartozás

címén

10 397

forint

összesen: 145 654

forint

ezt csökkenti az említett 11 767

forint

a felperes követelése tehát 133 887

forint.

Az Legfelsőbb Bíróság ezért az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján részben

megváltoztatta, és az alperest terhelő marasztalási összeget 133 887 forintra leszállította, egyben ennek

megfelelően mérsékelte az alperes által fizetendő perköltség mértékét is.

Az alperes fellebbezése megközelítőleg fele részben vezetett eredményre, ezért a Legfelsőbb Bíróság

úgy határozott, hogy a felek maguk viselik a fellebbezési eljárási költségeiket, és egyenlő arányban terheli

őket a le nem rótt fellebbezési illeték is. (Pf. II. 20 020/1988. sz.)

170

37.)

EBH2015. P.8.

Az 1952. évi IV. törvény 43. §-ának (1) bekezdése, [illetve a 2013. évi V. törvény

4:108. §-ának a) pontja] kivételes lehetőségként biztosítja a reprodukciós

eljáráson alapuló apasági vélelem megdöntését, melyre csak akkor nyílik

lehetőség, ha a házastárs vagy az élettárs a reprodukciós eljáráshoz nem járult

hozzá. A hozzájárulást tartalmazó „beleegyező nyilatkozatban” - az 1997. évi

CLIV. törvény rendelkezéseinek megfelelően - fel kell tüntetni az adott esetben

alkalmazásra kerülő konkrét beavatkozást. A hozzájárulás tehát nem általános

(biankó) jellegű [1952. évi IV. tv. 36. § d) pont, 43. § (1) bek., 1997. évi CLIV. tv.

166. §, 167. §, 168. §].

[1] A jogerős ítélet tényállása szerint a felperes és a II. rendű alperes élettársi kapcsolatából született

2012. április 10. napján az I. rendű alperes.

[2] Az I. rendű alperes a Pannon Reprodukciós Intézet Kft. által végzett reprodukciós eljárás során,

lombikbébi program keretében fogant. A felperes és a II. rendű alperes a reprodukciós eljárás teljes

folyamatában, annak valamennyi mozzanatánál együtt voltak. Az eljárás során a szükséges nyilatkozatokat

aláírták. Ennek keretében - egyebek között - 2011. augusztus 5. napján aláírták a „Kérelem emberi

reprodukcióra irányuló eljárás végzésére” megnevezésű okiratot, majd az eljárás lefolytatásához szükséges

„Beleegyező nyilatkozatot”, valamint külön okiratba foglaltan az intracitoplazmatikus spermium

injekcióval (ICSI) történő megtermékenyítés kérelmezésére vonatkozó nyilatkozatot, amikor a

hímivarsejtet közvetlenül a petesejtbe injektálják és ezt követi - megtermékenyítés esetén - az anya

méhébe történő beültetés. A beleegyező (hozzájáruló) nyilatkozat nem tartalmazott olyan kikötést,

miszerint az eljárásban az élettársak megtiltották volna idegen (donor) spermium használatát. 2011.

augusztus 15-én az embriótranszfer megtörtént, a reprodukciós eljárás eredményes volt.

[3] A felperes és a II. rendű alperes élettársi kapcsolata 2012 augusztusában szűnt meg. A felperes által

kért DNS-vizsgálat eredménye az I. rendű alperes vonatkozásában biológiai apaságát kizárta. A bíróság által

kirendelt Igazságügyi Szakértői és Kutatói Intézetek Budapesti Orvosszakértői Intézete által készített

szakértői vélemény a felek DNS-vizsgálata alapján - egyezően a magánszakértői véleménnyel - a felperes

apaságát kizárta, míg a II. rendű alperes anyaságát gyakorlatilag bizonyította.

[4] A felperes keresetében kérte annak megállapítását, hogy az I. rendű alperesnek nem ő a biológiai

apja, a II. rendű alperest pedig ennek tűrésére kérte kötelezni. Keresetét arra alapította, hogy a DNS-

vizsgálat a biológiai apaságát egyértelműen kizárja, a reprodukciós eljárásban viszont donor alkalmazása

fel sem merült, ezért ahhoz hozzá sem járult.

[5] Az I. rendű alperes ügygondnok ügyvédje és a II. rendű alperes a kereset elutasítását kérte.

171

[6] Az elsőfokú bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította. Döntését az 1952. évi IV. törvény

(Csjt.) 35-36. §-aira, az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (Eütv.) IX. fejezete 168. §-ára, valamint

a Csjt. 43. § (1) bekezdésére alapította.

[7] Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a felperes terjesztett elő fellebbezést. Kérte, hogy a másodfokú

bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét változtassa meg és a keresetének adjon helyt.

[8] A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét azzal a kiegészítéssel hagyta helyben,

hogy az állam által előlegezett költségeket az állam viseli.

[9] A jogerős ítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, amelyben elsődlegesen azt

kérte, hogy a Kúria a hivatkozott ítéletek jogszabálysértő voltának megállapításával a jogerős ítéletet

változtassa meg és a keresetének adjon helyt.

[10] Felülvizsgálati kérelmét a Csjt. 36. §-ának, illetőleg a 43. § (1) bekezdésében foglaltaknak

megsértésére alapította.

[11] Érvelése szerint, mivel biológiai apasága kizárt, a gyermek születése nem a reprodukciós eljárás

következménye. A felperes logikai levezetése szerint apaságának kizártsága miatt a reprodukciós eljárás

nem minősült eredményesnek, tehát a Csjt. 36. § d) pontja értelmében nem állapítható meg, hogy a

származás a reprodukciós eljárás következménye. Ebből fakadóan a Csjt. 43. § (1) bekezdés harmadik

fordulata nem alkalmazható, ezáltal a Csjt. 43. § (1) bekezdés második fordulata szerint az apasági vélelem

megdöntésének feltételei fennállnak.

[12] Az I-II. rendű alperes a felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását

kérte.

[13] A felülvizsgálati kérelem érdemben a következők szerint alapos.

[14] A felperes felülvizsgálati kérelme lényegében azon alapult, hogy a DNS-vizsgálat egyértelműen

megállapította az I. rendű alperes tekintetében a tőle való származás kizártságát, ez a tény pedig

önmagában megalapozza a keresetét. A reprodukciós eljáráshoz való hozzájárulása - a II. rendű alperessel

közös nyilatkozata - kizárólag a saját ivarsejttel történő megtermékenyítésre terjed ki, az idegen donor

ivarsejtjének alkalmazásához nem járult hozzá, annak lehetősége fel sem merült.

[15] Tévesen érvel a felperes azzal, hogy a származás kizártságának ténye - minden további bizonyítás

nélkül - önmagában megalapozza a keresetét. A Csjt. a reprodukciós eljáráson alapuló apasági vélelmet a

fogantatás speciális voltára figyelemmel szabályozza. Helytállóan mutatott rá a jogerős ítélet, hogy a

reprodukciós eljárás a szülővé válás olyan különleges esete, amely a szülők tudatos, megfontolt döntését

feltételezi, ezáltal a szülői minőség későbbi vitatását a törvény nem teszi lehetővé, annál is inkább, mivel

az esetek jelentős részében - más lehetőség hiányában - ivarsejt, illetve embrió adományozása teszi

lehetővé a reprodukciós eljárásban részt vevők szülővé válását.

[16] Nem sértették meg tehát az eljárt bíróságok a Pp. 164. §-ának (1) bekezdését, amikor a Csjt. 43. §-

ának (1) bekezdésére figyelemmel a felperesre - a származás kizártságát bizonyító szakértői véleményen

felül - további bizonyítási kötelezettséget terheltek.

[17] Az eljárt bíróságok a felperes keresetének elutasítását a beleegyező nyilatkozat tényére alapították.

172

[18] A jogerős ítélet értelmében a bíróság a Csjt. 43. §-a (1) bekezdésének értelmezésével arra a

következtetésre jutott, hogy a reprodukciós eljárás során a felek hozzájárulása (akarata) - az idegen donor

kizárásának hiányában - az eljárás valamennyi módjára kiterjedt, azaz döntésüknél nem tekintették

szempontnak a saját vér szerinti közös gyermek születését, hanem azt akár idegen (donor) ivarsejttel is

megvalósíthatónak tekintették. A másodfokú bíróság álláspontja szerint az a tény, hogy a felperes (és a II.

rendű alperes) ezt a lehetőséget okiratban, tehát az ún. beleegyező nyilatkozatban nem zárta ki, az ilyen

módon történő beavatkozás elvégzéséhez való hozzájárulásukat jelenti.

[19] Jelen perben ezért a Kúriának abban kellett állást foglalnia, hogy a felek által aláírt beleegyező

nyilatkozat tartalma hogyan értelmezendő. A felperesnek - és a II. rendű alperesnek - a reprodukciós

eljáráshoz való hozzájárulása egyben a donor ivarsejt alkalmazásához való beleegyezésnek minősül-e.

[20] A Kúria nem osztotta a jogerős ítéletnek a Csjt. 43. §-ának (1) bekezdésén alapuló értelmezését.

[21] A Csjt. 43. §-ának (1) bekezdése kivételes lehetőségként fogalmazza meg a reprodukciós eljáráson

alapuló apasági vélelem megdöntését, melyre csak akkor nyílik lehetőség, ha a házastárs, vagy az élettárs

a reprodukciós eljáráshoz nem járult hozzá.

[22] Tény, hogy a felperes és a II. rendű alperes a „Beleegyező nyilatkozatot” aláírták.

[23] A reprodukciós eljáráshoz való beleegyezés feltételeit, szabályait, az eljárás protokollját az

egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (a továbbiakban: Eütv.) 168. §-a határozza meg.

[24] Az Eütv. 168. §-ának (1) és (4) bekezdése alapján két okiratban kell a feleknek nyilatkozniuk: a) az

eljárás megindításához szükséges kérelem ((1) bekezdés) és b) az eljárást végző intézet szóbeli és írásbeli

tájékoztatását követően - melynek feltétlenül ki kell terjednie az adott esetben elvégezhető reprodukciós

eljárásra - a kérelmezők együttes beleegyező nyilatkozata, mely magában foglalja az alkalmazandó,

esetenként több lehetséges eljárást és az azok közül választott beavatkozást. A reprodukciós eljárás a

beleegyező nyilatkozat aláírását követően kezdhető meg.

[25] A perben rendelkezésre álló orvosi dokumentációban nem található olyan okirat, amelyben a

felperes - és a II. rendű alperes - az idegen ivarsejt alkalmazásához hozzájárult volna. A felek által aláírt

„Beleegyező nyilatkozat” elnevezésű okirat még azt sem tartalmazza, hogy az abban felsorolt, az Eütv. 166.

§-ának (1) bekezdése szerinti eljárásokból az intézet melyik - konkrét - orvosi eljárásra tett javaslatot és a

felek melyik elvégezhető eljárásba egyeztek bele. Külön okiratot írtak alá ugyanakkor a kérelmezők, mellyel

az ún. ICSI reprodukciós eljárás alkalmazásához járultak hozzá (a női ivarsejt hímivarsejt injektálásával

történő megtermékenyítése), a nyilatkozat azonban nem tartalmaz idegen donor hímivarsejtjének

felhasználásához való hozzájárulást.

[26] A lefolytatott bizonyítási eljárás adataiból azonban kétséget kizáróan megállapítható, hogy a perbeli

esetben fel sem merült idegen donor hímivarsejtjének felhasználása. A felperes és a II. rendű alperes azt

a tájékoztatást kapta, hogy saját ivarsejtjeikkel (petesejt, hímivarsejt) a beavatkozás sikeresen

elvégezhető. A csatolt orvosi iratok, az intézet ügyvezető igazgatójának - aki egyben a II. rendű alperes

kezelőorvosa is volt - tanúvallomása és az általa kiadott igazolás is alátámasztja, hogy a saját hímivarsejt

általi megtermékenyítés feltételei adottak voltak, és az igazgató által kiállított okirat szerint ez meg is

valósult. Ennek érdekében került sor három alkalommal a felperes spermiumának levételére és

mélyfagyasztására az emberi reprodukcióra irányuló különleges eljárások végzésére vonatkozó, valamint

az ivarsejtekkel és embriókkal való rendelkezésre és azok fagyasztva tárolására vonatkozó részletes

173

szabályokról rendelkező 30/1998. (VI. 24.) NM rendeletben foglaltaknak megfelelően, majd a negyedik

alkalommal történt spermaadást követően ennek, valamint a mélyfagyasztott spermának felhasználásával

a II. rendű alperestől származó petesejt megtermékenyítésére. A beavatkozásra vonatkozó orvosi

dokumentáció tehát spermadonorként a felperest tüntette fel. A felperes és a II. rendű alperes a perben -

egyezően - előadott nyilatkozatain túlmenően a fenti iratok arra utalnak, hogy eredetileg - vélelmezhetően

- az intézet szándéka is a felperesi ivarsejttel történő megtermékenyítésre irányult. (Más kérdés, hogy a

DNS-vizsgálat értelmében mégsem ez történt.)

[27] A perbeli bizonyítékok nem hagynak kétséget afelől, hogy a felperes és a II. rendű alperes a saját,

vér szerinti gyermek vállalása érdekében keresték fel az intézetet és a beavatkozással járó mentális és

fizikai megterhelésnek kizárólag annak érdekében vetették alá magukat, hogy közös vér szerinti

gyermekük szülessen.

[28] A fentiekből az következik, hogy a felek beleegyező nyilatkozata nem terjedhetett ki a donor

ivarsejttel való megtermékenyítésre, ezáltal az ennek megfelelő beavatkozás elvégzésére. A felperes és a

II. rendű alperes szándéka ugyanis nem az volt, hogy bármely reprodukciós eljárás alkalmazásával

gyermekük szülessen, hanem kifejezetten és egyértelműen a felperes biológiai apaságát és a II. rendű

alperes biológiai anyaságát célozta. A perbeli beleegyező nyilatkozaton a feltüntetett hat eljárás közül a

konkrét reprodukciós eljárás megjelölésének hiánya - a jogerős ítélet érvelésével szemben - tehát nem

értelmezhető úgy, hogy a felek bármelyik eljáráshoz, így az idegen hímivarsejttel történő

megtermékenyítéshez is a beleegyezésüket adták.

[29] A Csjt. 43. §-ának (1) bekezdése csak kivételesen - kizárólag a beleegyezés hiányában - teszi lehetővé

a reprodukciós eljáráson alapuló apaság vélelmének megtámadását. Amennyiben ugyanis a beleegyező

nyilatkozat az Eütv. 168. §-ában előírt szigorú protokollnak megfelel, ez kizárja, hogy a konkrét beavatkozás

ne a felek akaratával egyező eljárást jelentsen. Az orvosi javaslat alapján meghozott felelősségteljes közös

döntés esetében - a jogerős ítélet helyes érvelése szerint - nem foghat helyt az apaság vélelmének

megdöntése, hiszen - adott esetben - a jövendő szülők tudatosan és szándékosan választják a reprodukciós

eljárásnak azt a módját, hogy saját, életképes ivarsejt hiányában idegen férfi hímivarsejtjét felhasználva

születik gyermekük, akinek - értelemszerűen - nem az eljárásban részt vevő férfi a vér szerinti apja.

[30] A perbeli esetben azonban sérült a felek önrendelkezési joga, azon döntés lehetősége, hogy idegen

donor hímivarsejtjének alkalmazásával is vállalják-e a reprodukciós eljárást. Erre vonatkozóan ugyanis a

„Beleegyező nyilatkozat” - az Eütv. rendelkezéseit megsértve - adatot nem tartalmaz és az egyéb

bizonyítékok ennek ellenkezőjét támasztották alá. Ebből következően pedig a jogerős ítéletben

foglaltakkal szemben egyértelműen bizonyítást nyert, hogy a Csjt. 43. §-ának (1) bekezdése alapján helye

volt az apaság vélelme megtámadásának, mivel a származás olyan reprodukciós eljárás következménye,

melyhez az anya élettársa (a felperes) nem járult hozzá.

[31] A fentiek alapján a Kúria megállapította, hogy a jogerős ítélet sérti a Csjt. 43. §-ának (1) bekezdését,

ezért azt - az elsőfokú ítéletre is kiterjedően - a Pp. 275. §-ának (4) bekezdése alapján hatályon kívül

helyezte és a felperes keresetének helyt adva megállapította, hogy az I. rendű alperesnek nem a felperes

az apja. (Kúria Pfv. II. 21.526/2014.)

174

38.)

BH1983. 362.

I. Apaság megállapítása iránt a bíróság által kirendelt ügygondnok ellen indított

perben az egyenes ági rokonokat a beavatkozás lehetőségéről tájékoztatni kell

[Pp. 295. § (3) bek.].

II. Eseti nemi érintkezés alapján akkor lehet az apaságot megállapítani, ha az

összes körülmények gondos mérlegelése mellett alaposan következtethető, hogy

a gyermek ebből az érintkezésből származik [Csjt. 38. § (2) bek. c) pont, PK 261.

sz.].

A felperesnek a járásbíróság által kirendelt ügygondnok ellen indított keresete annak megállapítására

irányult, hogy apja P. J., aki 1981. augusztus 23-án meghalt. A keresetlevélben foglalt előadás és az anya

tanúvallomása szerint az anya és az alperes 1980. szilveszterén együtt voltak bálban, innen elmentek egy

üresen álló lakásba, ahol nemileg érintkeztek, és ebből a nemi közösülésből született a kiskorú felperes.

A járásbíróság tanúk kihallgatása után hozott ítéletében megállapította, hogy a felperesnek P. J. alperes

az apja. A járásbíróság a lefolytatott bizonyítás anyagának mérlegelése alapján az említett közösülés tényét

és annak alapján P. J. apaságát a Csjt. 38. §-a (2) bekezdésének c) pontja alapján megállapította.

A jogerőre emelkedett ítélet ellen emelt törvényességi óvás alapos.

I. A Pp. 295. §-ának (2) bekezdése értelmében, ha az apa, illetőleg a korábbi férj vagy az a személy, aki

ellen a keresetet meg kell indítani, nem él, vagy ismeretlen helyen tartózkodik, az (1), illetőleg (2) bekezdés

esetében a keresetet a bíróság által kirendelt ügygondnok (74. §) ellen kell indítani. Az egyenes ági rokon

ilyen esetben beavatkozóként bármelyik félhez csatlakozhat. Az ügygondnok kirendeléséről a bíróság

értesíti a gyámhatóságot, és tájékoztatja a per adatai szerint ismert helyen lakó egyenes ági rokonokat a

beavatkozás lehetőségéről.

Az adott esetben a felperes a keresetet a bíróság által kirendelt ügygondnok ellen indította, a bíróság

azonban a jegyzőkönyvekben és az ítélet rendelkező részében, valamint az indokolásában alperesként

néhai P. J.-t, képviselőjeként pedig az ügygondnokot tüntette fel. Miután a Ptk. 22. §-ának rendelkezése

értelmében az ember jogképessége a halállal megszűnik, ezért a Pp. 48. §-ában foglalt rendelkezés szerint

a meghalt személy a perben fél nem lehet. Ebből, valamint a Pp. 295. §-a (3) bekezdésének idézett

rendelkezéséből következik, hogy az ügygondnok alperesként és nem néhai P. J. képviselőjeként járt el a

perben.

A keresetlevélhez csatolt halotti anyakönyvi kivonat másolatából néhai P. J. szüleinek neve

megállapítható. Feltehető, hogy a halál időpontjában 20 éves P. J. szülei még élnek, és a néhai velük közös

háztartásban lakott. Erre, illetve a szülők lakcímére vonatkozóan a bíróságnak a kk. felperes eseti

gondnokát nyilatkoztatnia és ezt követően az egyenes ági rokonokat a beavatkozás lehetőségéről

tájékoztatnia kellett volna.

175

A járásbíróság ezt elmulasztotta, és ezáltal lényeges eljárási jogszabályt sértett, amikor a családjogi

kapcsolatot is eredményezhető perben az egyenes ági rokonokat a beavatkozás lehetőségétől elzárta.

II. A Legfelsőbb Bíróság PK 261. számú állásfoglalása szerint a Csjt. 38. § -a (2) bekezdésének c) pontjában

foglalt rendelkezés értelmében eseti nemi érintkezés alapján akkor lehet az apaságot megállapítani, ha az

összes körülmények gondos mérlegelése mellett alaposan következtethető, hogy a gyermek ebből az

érintkezésből származik. Ebben a vonatkozásban a bíróságnak a teljes tényállás felderítésére hivatalból is

messzemenőén törekednie kell. A perbeli bizonyítékoknak, adatoknak és körülményeknek a maguk

összességében való értékelése és mérlegelése útján kell állást foglalni atekintetben: következtethető-e

alaposan, hogy a gyermek a megállapított nemi érintkezésből származik.

Az eddig lefolytatott bizonyítás adatai szerint néhai P. J. udvarolt az anyának, 1980 szilveszterén bálban

voltak, és innen együtt mentek el. Az anya Sz. V. tanúnak elmondta, hogy ez alkalommal nemileg

érintkeztek. K. T-né tanú - az anya unokatestvére - vallotta, hogy előtte az anya a gyermek apjaként néhai

P. J-t jelölte meg.

A tényállás teljes felderítése érdekében a bíróságnak tanúként kellett volna kihallgatnia T. S-t, akinek

lakásán - a rendelkezésre álló adatok szerint - a nemi érintkezés történt. A kihallgatás útján a bíróságnak

tisztáznia kellett volna, hogy a lakás kulcsa miként került néhai P. J-hoz, tudott-e arról, hogy a nevezett a

lakásába akarta vinni az anyát. Az anya vallomása szerint - 1981 márciusában jelentkezett első alkalommal

orvosi vizsgálatra, amikor három hónapos terhességet állapítottak meg. A bíróságnak fel kellett volna

hívnia az anyát a terhesgondozási könyve csatolására, és be kellett volna szereznie a szülészeti

kórlapmásolatot, amely ugyancsak értékelhető adatokat szolgáltathat a kk. felperesnek az állított nemi

érintkezésből való származásának megállapítására.

Miután a bíróság a szükséges és lehetséges bizonyítást nem folytatta le, ezért az apaságot megállapító

jogerős ítélet nemcsak törvénysértő, hanem megalapozatlan is.

A kifejtettek alapján a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 274. §-ának (3) bekezdése alapján a járásbíróság ítéletét

hatályon kívül helyezte, és a járásbíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. [P. törv. II. 21

035/1982. sz.]

176

39.)

BH1998. 234.

A bizonyítás kérdései az anyaság megállapítása iránti perben [Csjt. 40. § (1) bek.,

Pp. 163. § (2) bek., 286. § (1) bek.].

A felperes keresetében annak megállapítását kérte, hogy vér szerinti anyja az 1992. október 30-án

elhunyt G. J.-né született T. E. A születési anyakönyvi kivonat tanúsága szerint a felperes anyja M. L.-né

szül. T. M. II. r. alperes, apja az 1988-ban elhunyt M. L. A perben I. r. alperesként a Pp. 295. §-ának (3)

bekezdése szerint kirendelt ügygondnok járt el. Az I. r. alperes a felperes keresetének elutasítását kérte, a

II. r. alperes a kereset teljesítését nem ellenezte. A bíróság jogerős ítéletével a felperes keresetét

elutasította. A megállapított tényállás szerint M. L. és T. M. 1926-ban megkötött házasságából 1928-ban

Ferenc, 1930-ban Lajos nevű gyermekeik származtak, és 1932. június 15-én született a felperes, akinek

anyjaként 1932. június 16-án a születési anyakönyv 729/1932-es folyószáma alatt M. L. né szül. T. M.-et

jegyezték be.

A felperes keresetében azt állította, hogy a II. r. alperes testvére, G. J.-né T. E. 1930. és 1937. között egy

háztartásban élt M. L.-lel és a feleségével, ez idő alatt M. L. és T. E. a nemi viszonyra is kiterjedő kapcsolatot

tartottak fenn, és ő ebből a kapcsolatból származik. M. L.-né T. M. a „családi botrány” elkerülése végett

hozzájárult ahhoz, hogy a felperest az ő gyermekeként anyakönyvezzék, majd ténylegesen ő volt az, aki a

felperest - G. J.-né T. E. 1937-ben történt elköltözése után is - saját gyermekeként nevelte. M. L. G. J.-né

elköltözését anyagilag támogatta abban a feltevésben, hogy a nevezett az anyagi javait vér szerinti

gyermekére, a felperesre fogja fordítani, G. J.-né azonban a halála előtt vagyonát másnak ajándékozta.

M. L. a felperes előtt 1987 őszén tett célzást a származására, betegségére tekintettel azonban ez később

nem került szóba. M. L. halála után G. Gy.-né M. M. a felperes előtt megerősítette a származása

körülményeit azzal, hogy a felperesnek nem tud segíteni, mert G. J.-né halála előtt a vagyonát az ő

unokájának, V. Gy.-nek ajándékozta.

A felperes előadását a II. r. alperes nyilatkozatában megerősítette. A bíróság a perben a felperesen és a

II. r. alperesen foganatosítandó vércsoportvizsgálatot rendelt el, melynek eredménye szerint a II. r. alperes

anyasága a felperes tekintetében „valószínű”. M. L.-né és M. E. közjegyzői okiratba foglalt vallomása és M.

F.-né írásban tett nyilatkozata arra utalt, hogy néhai M. L. és G. J.-né szerelmi kapcsolata miatt a felperes

származása körül „szóbeszéd” alakult ki.

A bíróság a keresetet a Csjt. 40. §-ának (1) bekezdése alkalmazásával bírálta el, amely szerint a gyermek

kérheti annak bírósági megállapítását, hogy az anyja az általa megjelölt személy. Ítéletének indokolása

szerint a magyar családjog rendszerében az anyaság nem vélelem, hanem tény, ezért a felperes keresete

is kettős tartalmú: azzal, hogy néhai G. J.-né anyaságának megállapítását kérte, kereseti kérelme

szükségszerűen annak megállapítására is irányult, hogy a felperes a II. r. alperestől nem származik, tehát a

Csjt. 40. §-ának (1) bekezdésére alapított megállapítási kérelem előkérdése negatív megállapítás volt. Ezt

a nemleges tényt a Pp. 164. §-ának (1) bekezdése szerint a felperesnek kellett volna bizonyítania. A felperes

előadását a II. r. alperes elismerő nyilatkozatán kívül más bizonyíték nem támasztotta alá, a Pp. 293. §-

ának (1) bekezdése szerint alkalmazandó 286. §-ának (1) bekezdése alapján pedig a származási perben tett

elismerésre tényállás nem alapítható. Minthogy a felperes bejegyzett anyjától való származását az élettani

177

vizsgálatok nem zárták ki, az anyaság tényével szemben annak megállapítására sem voltjogi lehetőség,

hogy a felperes vér szerinti anyja G. J.-né T. E. A felperes apja és T. E. közti nemi kapcsolat fennállásának a

kifejtettek szerint perdöntő jelentősége nincs.

A jogerős ítélet ellen a felperes élt felülvizsgálati kérelemmel, melyben a jogerős ítélet hatályon kívül

helyezését, új eljárás lefolytatásának és új határozat meghozatalának az elrendelését kérte.

Vitatta, hogy a felperesi keresetnek való helytadás előkérdése volt az a megállapítás, mely szerint a

felperes vér szerinti anyja nem a születési anyakönyvben bejegyzett II. r. alperes, ezért törvénysértő a vér

szerinti anya alpereskénti perben állása. Azzal, hogy a bíróság a pozitív és negatív megállapítást ugyanazon

perben bírálta el, elzárta őt attól a lehetőségtől, hogy a II. r. alperes tanúkénti kihallgatásával jelentős

bizonyítékot vehessen igénybe. A Pp. időközben hatályon kívül helyezett 286. §-ának (1) bekezdése helyes

értelmezés mellett csak azt zárja ki, hogy a bíróság az ellenérdekű fél elismerését minden egyéb bizonyítás

nélkül perdöntőnek tekinthesse, emellett azonban a bíróság feladata, hogy a származási perekben minden

eszközzel, hivatalból is gondoskodjék a tényállás megnyugtató felderítéséről. Éppen ezért a jogerős ítélet

megalapozatlan is, mert a bíróság a vércsoportvizsgálaton kívül más élettani vizsgálat elrendelése nélkül

hozta meg döntését.

A felülvizsgálati kérelem alaptalan.

A Csjt. 40. §-ának (1) bekezdése szerint a gyermek kérheti annak bírósági megállapítását, hogy anyja az

általa megjelölt személy. Ilyen kérelem előterjesztésének két indoka lehet: az anyai jogállás

betöltetlensége, illetve az az eset, amikor a gyermek azt állítja, hogy vér szerinti anyja nem a születési

anyakönyvbe bejegyzett nő.

Az eljárt bíróságok helyesen mutattak rá arra, hogy az anyaság mellett a törvény nem vélelmet állít fel,

hanem azt ténynek tekinti. Mivel a Csjt. 40. §-ának (1) bekezdése csupán az anyaság pozitív

megállapításáról rendelkezik, abban az esetben, ha a születési anyakönyvben a gyermek anyját

feltüntették, más személy anyasága megállapításának (pozitív megállapítás) szükségszerű előkérdése az a

negatív megállapítási kereset, mely a betöltött anyai státust megüresíti. Ilyenkor a két kérdés elkülönített

vizsgálata, különösen pedig a pozitív megállapítás logikailag lehetetlen, a bejegyzett és a vér szerinti

anyaként megjelölt nők együttes perben állása elkerülhetetlen, mert a per mikénti elbírálása mindkettőjük

személyes jogát érinti. A bizonyítást ennek megfelelően az ügy sajátosságai folytán az apasági perektől

részben eltérő módon kell lefolytatni. A Pp. jelen ügyben irányadó 286. §-ának (1) bekezdése visszautal a

163. §-ának (2) bekezdésére, melynek értelmében a bíróság a bizonyítás általános szabályai szerint is csak

akkor fogadhatja el valónak az ellenfél elismerését, a felek egyező előadását vagy az egyik fél által kétségbe

nem vont tényeket, ha azok tekintetében kételye nem merül fel. Az adott ügyben a közvetett bizonyítékok

értékelésével legfeljebb az állapítható meg, hogy a felperes apja és G. J.-né T. E. között a felperes fogamzási

idejében nemi kapcsolat állott fenn. Ebből azonban nem következik, hogy a születési anyakönyvben

bejegyzett II. r. alperes helyett G. J.-né a felperes vér szerinti anyja. Erre nézve a II. r. alperes előadása

tanúvallomásként is aggályos lenne.

Életszerűtlen, hogy a felperes a származása körüli szóbeszédről csak 55 éves korában szerzett tudomást

azoktól a személyektől, akik között mindvégig nevelkedett, de ennek elfogadása esetén a felperes

mulasztása - a per 1993-ban történt megindítása - volt az a körülmény, mely a származással kapcsolatos

teljes bizonyosság feltárását ma már kizárja, mivel a felperes által szüleiként megjelölt személyek nem

élnek. A származási perekben leghatékonyabb, objektív bizonyításnak, az élettani vizsgálatok

178

lefolytatásának teljes köre csak akkor értékelhető súlyának megfelelően, ha a vizsgálatokat valamennyi

érintett személyen elvégzik. A jelen esetben a fenti vizsgálatok eredményének bizonyító erejét az is

lerontja, hogy a II. r. alperes G. J.-né vér szerinti testvére volt. A bíróság tehát nem sértette meg a teljes

körű, hivatalbóli bizonyítás lefolytatására vonatkozó kötelezettségét sem, mert a perben a további

bizonyítástól eltérő eredmény már nem várható.

A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése

alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv. II. 20.002/1997. sz.)

179

40.)

Kúria Pfv. 21.327/2016/7.

Polgári ügyben hozott határozat

A Kúria

mint felülvizsgálati bíróság

ítélete:

Az ügy száma: Pfv.II.21.327/2016/7.

A tanács tagjai:

Dr. Makai Katalin a tanács elnöke

Dr. Kövesné dr. Kósa Zsuzsanna előadó bíró

Dr. Baloginé dr. Faiszt Judit bíró

A felperes:

A felperes képviselője:

Schneider & Pataki Ügyvédi Iroda

Az alperes:

A per tárgya:

Gyermektartásdíj leszállítása

A felülvizsgálati kérelmet benyújtó fél:

Felperes

Az elsőfokú bíróság neve és a határozat száma:

Budaörsi Járásbíróság 28.P.20.387/2015/18.

A másodfokú bíróság neve és a jogerős határozat száma:

Budapest Környéki Törvényszék 1.Pf.21.489/2015/5.

Rendelkező rész

A Kúria a jogerős ítéletet hatályában fenntartja.

Kötelezi a felperest, hogy fizessen meg az államnak, felhívásra 60.000 (hatvanezer) forint le nem rótt

felülvizsgálati eljárási illetéket.

Az ítélet ellen felülvizsgálatnak nincs helye.

180

Indokolás

A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás

[1] A peres felek a Budaörsi Városi Bíróság 26.P.20.959/2010 számú, a házasság felbontása és járulékai

iránt folyamatban volt perben 2011. április 5. napján egyezséget kötöttek, amelyben - többek között -

megállapodtak abban, hogy a felperes a L. és az A. utónevű kiskorú gyermekei tartására gyermekenként

havi 70.000 forint gyermektartásdíjat, az Á. és a V. nagykorú gyermekei tartására pedig gyermekenként

17.500 forint rokontartásdíjat fizet. A felperes a gyermektartásdíj fizetési kötelezettségének

rendszertelenül, de eleget tett. Az egyezség megkötése után a felek két nagykorú gyermeke a felpereshez

költözött.

[2] A felperes ismét megnősült és házasságából 2010-ben Frigyes Kristóf utónevű gyermeke született. A

felperes 2014. évtől 2015 márciusáig a F. Bt. beltagja volt. A bt. projektvezetéssel és elektromos szereléssel

foglalkozott, a felperes korábbi munkáltatójának, az S. Kft.-nek is végzett munkát. A bt.-ben jelenleg a

felperes házastársa a beltag és egyik nagykorú gyermeke a kültag. A felperes 2015-től ismételten

munkaviszonyt létesített, korábbi munkáltatójánál projektvezetőként dolgozik, havi átlagos nettó keresete

150.650 forint. A felesége édesanyja tulajdonát képező ingatlanban él a házastársával, a házastársának

gyermekeivel, illetőleg a két, alperessel közös nagykorú gyermekkel, a házastársával közös kiskorú

gyermekkel, valamint a házastársa szüleivel. A felek két közös és a felperes háztartásában élő nagykorú

gyermeke tartására nem szorul, fia munkaviszonyban áll, önálló jövedelemmel rendelkezik, lánya utolsó

éves egyetemista, de havi 70.000-80.000 forint önálló bevétellel rendelkezik. Az ingatlan rezsiköltségét a

szülőkkel közösen viselik. Házastársa havi nettó jövedelme 150.000 forint. Az új házasságából született

gyermeke óvodába jár, óvodájának költsége havi 20.000-25.000 forint. A felperes és az alperes a

házasságuk fennállása alatt két hitelt vettek fel. A házastársi közös adósságokat képező hitelek törlesztő

részlete 250.000 forint, illetve 36.000-40.000 forint. A felperes az egyik banki hiteltartozás rá jutó részének

megfizetését 2014 áprilisa óta abbahagyta, a másik hitel havi törlesztőrészletét a házastársa édesanyja

anyagi segítségével fizeti.

[3] Az alperes elvált családi állapotú, a felperessel kötött házasságából született két, még kiskorú

gyermekével él együtt a felperessel egyenlő arányú, osztatlan közös tulajdont képező ingatlanban. Az

alperes munkaviszonyban áll, havi átlagos nettó jövedelme 247.708 forint. A két gyermek után emelt

összegű családi pótlékban részesül mert a kislány tejcukor allergiás, speciális étkezést igényel.

A felperes keresete és az alperes védekezése

[4] A felperes keresetében azt kérte, hogy a bíróság a 2011. április 5. napján megkötött egyezségüket a

tartásdíj fizetési kötelezettsége tekintetében módosítsa: a két nagykorú gyermeke felé fennálló tartásdíj

fizetési kötelezettségét 2015. június 2. napjától kezdődően szüntesse meg, illetve a kiskorú gyermekeket

illető, egyezségben vállalt tartásdíj fizetési kötelezettsége mértékét 2015. február 1. napjától kezdődően

30.000-30.000 forint határozott összegre mérsékelje.

[5] A felperes keresetében az egyezségkötés óta bekövetkezett körülményváltozásként egyrészt a

házasságából 2010. október 3. napján született F. utónevű gyermekére, másrészt teljesítőképessége

negatív változására hivatkozott. A jövedelme ugyanis az egyezség megkötése óta jelentősen csökkent, a F.

Betéti Társaságba beltagként kb. 150.000 forint jövedelemre tesz szert.

181

[6] Az alperes nem ellenezte a nagykorú gyermekek vonatkozásában a felperes tartásdíj fizetési

kötelezettségének megszüntetését, a kiskorú gyermekek javára az egyezségben vállalt gyermektartásdíj

mértékének leszállítását azonban elutasítani kérte. Cáfolta a felperes állításait: álláspontja szerint a

felperes jövedelme nem változott, a F. utónevű gyermeke pedig az egyezség megkötésekor már

megszületett. Ebből következően sem a felperes teljesítőképességében, sem a személyi körülményeiben

változás nem történt.

[7] A peres felek az eljárás során megkötött egyezségben a felperesnek a nagykorú gyermekek felé

fennálló tartásdíj fizetési kötelezettségét megszüntették.

Az első- és másodfokú ítélet

[8] Az elsőfokú bíróság ítéletében a felperes keresetének részben helyt adott és a feleknek a Budaörsi

Városi Bíróság 26.P.20.959/2010/20. sorszámú jogerős végzésével jóváhagyott egyezségét módosította. A

felperest terhelő gyermektartásdíj fizetési kötelezettség mértékét 2015. február 1. napjától kezdődően

gyermekenként havi 45.000 forint határozott összegű gyermektartásdíjra leszállította. Ezt meghaladóan a

felperes keresetét elutasította.

[9] Az elsőfokú bíróság a 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 4:210. § (1), és 4:208. § (3)

bekezdésére figyelemmel mérlegelési jogkörében azt állapította meg, hogy a felperes jövedelme az

egyezségi rendezést követően csökkent, 2015. február 1. napjától kezdődően havi nettó 270.000 forint

jövedelemre tesz szert. Három kiskorú gyermek eltartásáról köteles gondoskodni. Álláspontja szerint az

alperesnél nevelt és gondozott gyermekek alapvető létszükségleteinek biztosításához a havi 45.000-

45.000 forint mértékű gyermektartásdíj elegendő, mivel az alperes maga is úgy nyilatkozott, hogy a

gyermekek nevelésével és gondozásával kapcsolatban havonta 90.000-90.000 forint költsége merül fel.

[10] Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta

és a felperes keresetét elutasította.

[11] A másodfokú bíróság a tényállást a felperes munkaviszonyának változásával és a két nagykorú

gyermek körülményeivel kiegészítette és a kiegészített tényállásra is figyelemmel az alperes fellebbezését

alaposnak ítélte.

[12] A másodfokú bíróság rámutatott arra, hogy a felperes két körülményre alapozta a fizetési

kötelezettsége mértékének leszállítását: jövedelme jelentős csökkenésére és újabb gyermeke születésére.

A felperes újabb gyermekének születése azonban lényeges körülményváltozásnak nem minősíthető,

hiszen az egyezség megkötésekor jelenlegi házastársától a gyermeke már megszületett. A Pp. 164. § (1)

bekezdése alapján a felperest terhelte a keresete megalapozásául előadott másik körülményváltozás

bizonyítási kötelezettsége tehát, hogy jövedelme, illetve a tartás alapjául szolgáló teljesítőképessége

csökkent, ezt pedig a felperes nem bizonyította.

[13] A csatolt bontóperi iratok alapján megállapítható, hogy az egyezség megkötésekor a felperes igazolt

jövedelme az akkori minimálbér volt, ennek ellenére vállalta a négy közös gyermek után összesen 175.000

forint tartásdíj megfizetését, amelyet igazolt jövedelme már akkor sem tett volna lehetővé. A felperes

akkor arra hivatkozott, hogy tényleges jövedelme - mivel jutalékos rendszerben dolgozik - havi 300.000-

350.000 forint összegű. Jelen perben a felperes előadta, hogy a jutalékos rendszer megszűnt, helyette

határozott (emelt) összegű munkabért kap. A másodfokú bíróság álláspontja szerint a felperes csak

állította, de nem bizonyította a többletjövedelmet jelentő jutalék megszűnését, a peradatok alapján

182

ugyanis 2015 áprilisától ismét ugyanazon munkahelyen, ugyanazon munkakörben dolgozik, mint az

egyezség megkötésekor. A következetes ítélkezési gyakorlat szerint a tartásdíj alapja nem feltétlenül csak

az igazolt jövedelem, a fél valós teljesítőképességét a per összes adatát értékelve kell megállapítani

(BH1993.554.). A felperes által 6/F/3. sorszám alatt csatolt igazolás alapján megállapítható, hogy tényleges

jövedelme az elmúlt öt évben (az egyezségkötés óta) meghaladta az igazolt jövedelmét. A

jövedelemigazolás alapján ugyanis 2014. évben összesen bruttó 330.000 forint jövedelemre tett szert, az

általa kimunkált elszámolás alapján azonban 2011-től 2015 júniusáig - tehát valamivel több mint négy év

alatt - csak tartásdíjra és hiteltörlesztésre 10.000.000 forintot fizetett, amely önmagában havi 200.000

forintot meghaladó kiadást jelentett. Ezenkívül fedeznie kellett még a lakhatását, étkezését, a saját

háztartásában nevelkedő gyermekek élelmezését és ellátását. Mindez pedig azt támasztja alá, hogy a

felperes továbbra is képes a havi 300.000-350.000 forint jövedelem elérésére. A másodfokú bíróság

rámutatott arra is, hogy az elsőfokú bíróság indokolás nélkül állapította meg a felperes 270.000 forintos

jövedelmét, ezt adatokkal nem támasztotta alá. A felperes a fentiek alapján a bizonyítási

kötelezettségének nem tett eleget, nem tudta azt bizonyítani, hogy jövedelmi viszonyaiban olyan lényeges

és tartós csökkenésváltozás történt, amely a tartásdíj leszállítását indokolta volna.

A felülvizsgálati kérelem

[14] A jogerős ítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet. Elsődlegesen azt kérte, hogy

a Kúria a jogerős ítéletet változtassa meg és az elsőfokú bíróság ítéletét hagyja helyben. Másodlagos

kérelme szerint a Kúria a jogerős ítéletet helyezze hatályon kívül és a másodfokú bíróságot kötelezze új

eljárásra és új határozat meghozatalára. A felperes a felülvizsgálati kérelmét a Ptk. 4:210. § (1)

bekezdésébe, a 4:207. §-ába, a 4:208. § (3) bekezdésébe, a 4:218. § (2), (3) és (4) bekezdésébe, valamint a

Pp. 206. § (1) bekezdésébe ütköző jogszabálysértésre alapította.

[15] Érvelése szerint a másodfokú bíróság a tényállást iratellenesen állapította meg és abból téves,

illetve megalapozatlan következtetést vont le. A Ptk. 4:210. § (1) bekezdése alapján a kötelezett a

megváltozott vagyoni-jövedelmi viszonyai miatt a teljesítőképesség hiányára, illetve - indokolt esetben - a

jogosult érdemtelenségére hivatkozva kérheti a tartásdíj leszállítását.

[16] A felperes teljesítőképessége lényeges megváltozására vonatkozóan előadta, hogy a perben

munkáltatói és NAV kimutatással igazolta munkabére nettó 150.650 forint összegét, amelyhez semmiféle

további juttatás nem kapcsolódik. Az egyezség megkötésekor az adózott jövedelmén (amelyet a

másodfokú bíróság tévesen minősített minimálbérnek) felül jutalékot kapott. Az ismételt

elhelyezkedésekor bérjellegű jövedelme magasabb lett, viszont a jutalékos elszámolás megszűnt, tehát - a

másodfokú bíróság állításával szemben - jövedelme csökkent. A felperes hangsúlyozta: a tartásdíjat és a

törlesztést eddig is csak a jelenlegi házastársa édesanyjának anyagi hozzájárulásával tudta megfizetni.

Házastársának édesanyja azonban nyugdíjba ment, további támogatásra a jövőben nem számíthat. Az ő

szülei pedig életkoruk és egészségi állapotuk miatt anyagilag nem tudnak segíteni. Tévesen állítja

másodfokú bíróság, hogy a 10.000.000 forint összegű kiadást önállóan finanszírozta.

[17] A felperes jelenlegi házastársával és a gyermekekkel a házastársa édesanyja tulajdonát képező

lakásban szívességi használóként él, a családja közüzemi költségeinek fizetésére nincs teljesítőképessége.

A részbeni tulajdonát képező ingatlanban az alperes és a kiskorú gyermekek laknak, ezért a tulajdoni

hányadát sem használni, sem hasznosítani nem tudja. Az alperes magatartása miatt az ingatlan közös

értékesítése ellehetetlenült, holott tájékoztatta arról, hogy anyagi körülményei miatt a hitel további

törlesztésére nem képes. A bankhitel részleteinek a visszafizetését 2015. június 1-től abbahagyta, ezért a

183

bank 2015. november 9-én a hitelszerződését felmondta. A másik közös adósságot a jelenlegi házastársa

által felvett személyi kölcsönből fizette vissza.

[18] A felperes hivatkozott arra is, hogy a két nagykorú gyermek évek óta közös háztartásban él velük és

bár rendelkeznek önálló jövedelemmel, ez azonban önálló lakhatásukhoz nem elég. Étkezésüket a

feleségével együtt biztosítják, megalapozatlanul állítja tehát azt a másodfokú bíróság, hogy a nagykorú

gyermekek a felperesi családnak kiadást nem jelentenek.

[19] Végül a felperes rámutatott arra, hogy helyesen állapította meg az elsőfokú bíróság a kiskorú

gyermekek szükségleteit megfelelően kielégítő 45.000-45.000 forint mértékű gyermektartásdíjat. Az

alperes emelt összegű családi pótlékot kap, így az elsőfokú bíróság által levezetett 178.000 forint

szükséglet alapján a felperesi 90.000 forint gyermektartásdíj fizetése után is a családi pótlék

figyelembevételével csak havi 27.000-27.000 forinttal kell a két gyermek tartásához az alperesnek

hozzájárulnia. A másodfokú bíróság a gyermekek tényleges szükségleteit nem vette figyelembe, azt meg

sem indokolta.

[20] Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában történő fenntartását

indítványozta.

A Kúria döntése és jogi indokai

[21] A Kúria a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (2) bekezdése alapján a felülvizsgálattal érintett körben

vizsgálta felül.

[22] A felperes felülvizsgálati kérelme nem alapos.

[23] A Kúria osztotta a másodfokú bíróság jogi álláspontját. A jogerős ítélet indokolását az alábbiakkal

egészíti ki.

[24] Az elsőfokú bíróság által helyesen felhívott Ptk. 4:210. § (1) bekezdése szerint: ha a felek

megállapodásán, vagy a bíróság ítéletén alapuló tartás meghatározásának alapjául szolgáló

körülményekben olyan változás következett be, hogy a tartás változatlan teljesítése valamelyik fél

lényeges jogi érdekét sérti, a tartás mértékének vagy szolgáltatása módjának a megváltoztatását lehet

kérni. Nem kérheti a megállapodáson alapuló tartás megváltoztatását az a fél, akinek a körülmények

megváltozásának lehetőségével a megállapodás időpontjában számolnia kellett, vagy akinek a

körülmények megváltozása felróható.

[25] A felperes jövedelme lényeges csökkenésével érvelt és arra is hivatkozott, hogy az egyezség

érdekében vállalta a már akkor is túlzott mértékű gyermektartásdíj megfizetését, azaz „túlvállalta” magát.

A per elbírálására irányadó Ptk. 4:210. § (1) bekezdésének második mondata alapján a felperes érvelése

nem foghat helyt.

[26] A Ptk. 4:210. § (1) bekezdésének második fordulata annak a speciális helyzetnek az értékelésére

irányul, amikor a kötelezett szülő a felelőtlenül, illetve bármely mögöttes szándék folytán - kiszámítható,

stabil anyagi háttér nélkül vállalt tartásdíjfizetési kötelezettsége mértékének a megváltoztatása iránti

kérelmét a teljesítőképessége vélt vagy valós csökkenésére alapítja, noha az általa vállalt tartásra igazolt

teljesítőképességgel az egyezség megkötésekor sem rendelkezett.

184

[27] A Ptk. fenti szabálya ugyanis különbséget tesz a bíróság által megállapított és a felek megállapodása

által létrehozott tartásdíj fizetési kötelezettség megváltoztatása között és az egyezségen (szerződésen)

alapuló tartás megváltoztatása (leszállítása) iránti eljárás esetén hangsúlyozottan értékeli a szülőknek a

szerződés megkötésekori magatartását. A szülői felelősség alapján - a polgári jog általános elvárhatósági

zsinórmértékének megfelelően - a szülőkkel szemben az a követelmény, hogy a megállapodás tartalmának

(a tartásdíj mértékének) meghatározásakor a gyermekük érdekében felelősségteljesen, kellő gondossággal

és körültekintéssel járjanak el. A gyermek érdekének fokozott védelme alapelvével (Ptk. 4:2. § (1)

bekezdés) összhangban tehát elvárható a szülőktől az az előrelátás, hogy számoljanak azzal: egyrészt a

megállapodás szerinti tartásdíj kiszámíthatóan, hosszabb időtartamon keresztül is teljesíthető mértékű

legyen, másrészt, hogy az a gyermek indokolt - a harmonikus személyiségfejlődéséhez szükséges -

szükségleteit folyamatosan, megfelelően biztosítsa. Ebből következően a kötelezett szülőtől általában

elvárható, hogy a szerződéses rendezés esetén az általa vállalt (a kimutatott jövedelmével esetlegesen

összhangban nem álló) tartás teljesítését kellő gondosság mellett azzal a felelősséggel vállalja, hogy annak

hosszú távú megfizetéséhez a teljesítőképességét biztosítania kell.

[28] A bontóperi iratok alapján a felperes jövedelmét ténylegesen nem a bejelentett - minimális -

alapbér, hanem a jutalékokból származó bevétele jelentette. A csatolt iratokból megállapíthatóan a

felperesnek 2009. júniustól 2010 áprilisáig (az egyezség megkötéséig) havi nettó - igazolt - jövedelme

33.200 forintot tett ki. A személyes meghallgatásakor a felperes előadta, hogy munkahelyétől a teljesített

projektek után jutalékot kap, így havonta - nem kimutathatóan - átlagosan 300.000-400.000 forint

jövedelemre tesz szert (3. sorszámú jegyzőkönyv). A felperes azonban már abban az eljárásban hivatkozott

a jutaléka mértékének megváltozására - 2011 januárjában 100.000-300.000 forint közötti (összes), illetve

tovább csökkenő jövedelemről nyilatkozott (15. sorszámú jegyzőkönyv) - és maga állította a jutalék

mértékének jelentős havi ingadozását. Ebből következően pedig a körülmények (a teljesítőképessége)

megváltozásának a lehetőségével számolnia kellett. A felperes tehát úgy kötötte meg a megállapodást,

hogy tisztában volt a jutalékos rendszer alapján bevétele változó nagyságrendjével, ennek ellenére vállalt

a lehetőségeit (a közös adósság törlesztésével együtt) jóval meghaladó fizetési kötelezettséget.

Amennyiben pedig a jövedelme az egyezségkötés óta valóban jelentősen csökkent, mindent meg kell,

illetve kellene tennie olyan munkaviszony (másodállás) létesítése érdekében, ami az önként vállalt

teljesítéshez fedezetet biztosít.

[29] A fenti kiegészítésen túlmenően a Kúria maradéktalanul egyetértett a jogerős ítélet

megállapításaival, azt nem ismétli meg. Helytállóan mutatott rá a másodfokú bíróság arra, hogy a Pp. 164.

§ (1) bekezdése alapján a felperest terhelte annak a körülményváltozásoknak a bizonyítása, hogy a tartás

változatlan teljesítése az ő lényeges jogi érdekét sérti. Ezt pedig a felperes bizonyítani nem tudta.

[30] Helyesen állapította meg a másodfokú bíróság, hogy a felperes keresetlevelében megjelölt kiskorú

gyermek születése körülményváltozásnak nem minősül, az egyezségben a felek által meghatározott tartás

megfizetését a felperes annak tudatában vállalta, hogy öt gyermek tartásáról kell gondoskodnia.

[31] A felperesnek a jutalékos rendszer megszűnésére tett jelen perbeli nyilatkozata az előadása szintjén

maradt. A felperes által levezetett kimutatás alapján (6/F/3) helyesen - és a fenti irattal összhangban -

állapította meg a másodfokú bíróság, hogy a 2015. június 1-ig a felperes több mint 10.000.000 forintot

fizetett meg részben tartásdíjra (6.860.093 forint), részben a hiteltörlesztő részletekre (úgy, hogy csak

2015 júniusában lépett jelenlegi munkáltatójánál újra munkaviszonyba). A fentiekben kifejtettek alapján

185

pedig nincs jelentősége annak, hogy a felperes a jelentős mértékű tartást nem csak a saját bevételére

alapítva, hanem egyéb anyagi segítségére is számítva vállalta.

[32] Tévesen érvel a felperes a házastársi közös adósság törlesztésének a gyermektartásdíjra való

kihatásával. A Ptk. 4:215. § (1) bekezdése alapján a szülő a saját szükséges tartásának korlátozásával is

köteles a kiskorú gyermekek tartására, ebből következően az, hogy a volt házastársak közös adóssága

milyen anyagi terhelést jelent, a gyermektartásdíj mértékét nem befolyásolja, mivel a felperes a felvett

kölcsönök tudatában kötelezte magát a tartásdíj megfizetésére.

[33] Ami pedig a felperesnek a kiskorú gyermekek szükségletére vonatkozó felülvizsgálati érvelést illeti,

a Kúria rámutat arra, hogy a másodfokú bíróság helytállóan mellőzte az erre vonatkozó indokolást. A

felperes a gyermekek szükségletei mértékének csökkenésére az elsőfokú eljárás alatt

körülményváltozásként nem hivatkozott.

[34] A fentiek alapján a jogerős ítélet sem anyagi jogi, sem eljárási jogi jogszabályt nem sértett, ezért azt

a Kúria a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.

Záró rész

[35] A Kúria a felülvizsgálati kérelmet a Pp. 274. § (1) bekezdése alapján tárgyalás megtartásával bírálta

el.

[36] A felperes felülvizsgálati kérelme nem vezetett eredményre. A Kúria a Pp. 270. § (1) bekezdése

alapján alkalmazandó Pp. 78. § (1) bekezdés alapján kötelezte a felperest az 1990. évi XCIII. (Itv.) 50. § (1)

bekezdése szerinti felülvizsgálati eljárási illeték állam javára való megfizetésére.

, 2016. november 8.

Dr. Makai Katalin s. k. a tanács elnöke, dr. Kövesné dr. Kósa Zsuzsanna s. k. előadó bíró, dr. Baloginé dr.

Faiszt Judit s. k. bíró

A kiadmány hiteléül:

tisztviselő

186

41.)

Kúria Pfv. 21.430/2016/3.

Polgári ügyben hozott határozat

A Kúria

mint felülvizsgálati bíróság

ítélete:

Az ügy száma: Pfv.II.21.430/2016/3.

A tanács tagjai:

Dr. Makai Katalin a tanács elnöke

Dr. Baloginé dr. Faiszt Judit előadó bíró

Dr. Kövesné dr. Kósa Zsuzsanna bíró

A felperes:

A felperes képviselője:

Dr. Nagy Mátyás ügyvéd

Az alperes:

Az alperes képviselője:

Dr. Ifj. Hirsch Tamás ügyvéd

A per tárgya:

Gyermektartásdíj felemelése és járulékai

A felülvizsgálati kérelmet benyújtó fél:

Alperes

Az elsőfokú bíróság neve és a határozat száma:

Gödöllői Járásbíróság 2.P.20.847/2014/59.

A másodfokú bíróság neve és a határozat száma:

Budapest Környéki Törvényszék 1.Pf.21.561/2015/6.

Rendelkező rész

A Kúria a jogerős ítéletet hatályában fenntartja.

187

A le nem rótt 50.000 (ötvenezer) forint felülvizsgálati eljárási illetéket az állam viseli.

Az ítélet ellen felülvizsgálatnak helye nincs.

Indokolás

A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás

[1] A felek elvált házastársak, házasságukból 2001. október 23-án A. és T., 2005. július 4. napján An.

utónevű gyermekeik születtek. A bontóperben kötött egyezséggel a gyermekeket a felperesnél helyezték

el és megállapodtak az alperes tartásdíj fizetési kötelezettségében. Ennek mértékét utóbb a Bajai Városi

Bíróság előtt 13.P.20.706/2010. szám alatt folyamatban volt perben 212. december 11. napján kötött

egyezséggel rendezték. Az alperes 2012. szeptember 1. napjától kezdődően gyermekenként és havonta

10.000 forint határozott összegű tartásdíj megfizetését vállalta.

[2] A felperes az egyezségkötésekor a résztulajdonában álló családi házban élt a gyermekkel,

középiskolai tanárként havonta 208.232 forint illetményben és a három gyermek után 48.000 forint családi

pótlékban részesült és az általános iskolai tanulmányokat folytató három gyermek tartásával,

gondozásával és nevelésével kapcsolatban felmerült költség havi 120.000 forint volt. Jelenleg a felperes és

a gyermekek önkormányzati bérlakásban laknak, a felperes rendszeres középiskolai tanári havi illetménye

a három gyermek után járó 99.000 forint adókedvezménnyel 346.400 forintra emelkedett és 51.000 forint

családi pótlékot kap.

[3] A gyermekekre fordított kiadások együttes összege havonta 155.000 forint, amelyből a lakbér és a

rezsiköltség gyermekekre eső része 30.000 forint, az élelmezés 50.000 forint, a tanszer és írószer költsége

5.000 forint, a ruházkodással kapcsolatos kiadás 30.000 forint, a tisztítószer és tisztálkodási költség 6.000

forint, a gyógyszerköltség 3.000 forint, az utazási költség 4.000 forint, az iskolai szakkörökkel és

különórákkal kapcsolatban felmerülő kiadás 15.000 forint. A felperes a kislány zenei képzésére 4.000

forintot fordít, a fiúk eveznek, a sport foglalkozások havi költsége személyenként 4.000 forint. A

kamaszkorú gyermekek részére több ruhanemű vásárlása indokolt, vegetáriánus étkezésük miatt az

átlagosnál több zöldséget, gyümölcsöt fogyasztanak. Az évi egyszeri osztálykirándulások nagyobb kiadást

jelentenek.

[4] Az alperes az egyezségkötéskor kútásó, favágó és villanyszerelő egyéni vállalkozóként dolgozott, az

ebből származó jövedelme nettó 89.000 forint volt. A résztulajdonában álló p.-i, három szinten lakható

ingatlanban élt az előző házasságából született négy, de akkor már három nagykorú és egy kiskorú

gyermekével. Az egyik nagykorú gyermeke OKJ-s képzés keretében nappali tagozaton tanult, míg a kiskorú

gyermeke középfokú tanulmányait végezte. Az alperes a tanulmányait folytató nagykorú gyermeke és a

kiskorú gyermeke után gyermekenként 39.000 forint árvaellátásban, illetőleg 12.000 forint családi

pótlékban részesült.

[5] Az alperes vállalkozásának 2014. július végéig egy alkalmazottja volt, aki munkaviszonyának

megszűnéséig az ingatlan alagsori lakrészét bérelte. Az alperes alkalmazottjának a főszezonban, áprilistól

szeptemberéig naponta 10.000 forintot, havonta 200-240.000 forintot, a bérleti díj és a rezsiköltség

levonásával ténylegesen 150-170.000 forintot, a téli időszakban 100.000 forintot fizetett. A vállalkozásban

alkalmanként az alkalmazott fia is dolgozott, az alperestől naponta 6.000 forint munkadíjban részesült.

188

[6] Az alperes 2013-ban házasságot kötött, azóta közös háztartásban nevelik felesége három kiskorú

gyermekét. A felperes házastársa a gyermekek után 87.135 forint árvaellátást és 48.000 forint családi

pótlékot kap. A p.-i ingatlanban az alperes és családja lakik. Az alperes az első házasságából született

felsőfokú tanulmányokat folytató nagykorú gyermekét havonta 10-15.000 forint támogatásban részesíti,

a felperessel közös három gyermeke tartására gyermekenként és havonta 10.000 forint tartásdíjat fizet.

[7] Az alperes 2014. évben 224.000 forint összegben a vállalkozás folytatásához szükséges új

munkaeszközöket vásárolt és összesen 224.000 forint javítási költséget fizetett ki. 2014. október elejétől

egyéni vállalkozását szünetelteti, 2015 tavaszán havi 122.000 forint jövedelemmel alkalmazásban állt,

2015. június 19-től pedig egyéni vállalkozó házastársa alkalmazottja. Házastársának egyéni vállalkozása

2015. június 17. napjától működik és kútásással, kút tisztítással és kútfúrással kapcsolatos tevékenységet

végez és az alperes munkaeszközeit a házastársa egyéni vállalkozásában a munkavégzésre használja. Az

alperes munkabére a munkaszerződése alapján havi bruttó 122.000 forint, a jövedelemigazolásból

kitűnően 120.170 forint, míg előadása szerint havi nettó 114.000 és 118.000 forint közötti összeg.

A kereseti kérelem és az ellenkérelem

[8] A felperes végleges keresetében a gyermektartásdíj felemelését kérte az elsőfokú ítélet

meghozatalától kezdődően havonta és gyermekenként 20.000 forint határozott összegre. Keresete

ténybeli alapjaként azt adta elő, hogy a gyermekek szükségletei megnövekedtek és az alperes tényleges

havonta 500.000 forint jövedelemmel rendelkezik, amely esetenként eléri az 1.000.000 forintot.

[9] Az alperes ellenkérelmében a kereset elutasítását kérte arra hivatkozással, hogy havi 120.720 forint

jövedelme van, saját háztartásában gondoskodik házastársa három kiskorú gyermekének eltartásáról és

hozzájárul a felsőfokú tanulmányokat folytató nagykorú gyermeke tartásához.

Az első- és másodfokú ítélet

[10] Az elsőfokú bíróság ítéletében a korábbi rendelkezéseket megváltoztatva az alperest 2015. október

5. napjától kezdődően gyermekenként és havonta 20.000 forint, összesen havi 60.000 forint határozott

összegű gyermektartásdíj megfizetésére kötelezte. Ítélete indokolása szerint a 2013. évi V. törvény (a

továbbiakban: Ptk.) 4:210. § (1) bekezdésében, 4:214. §-ban, a 4:215. § (1) bekezdésében és a 4:216. § (1)

bekezdésében foglaltak, továbbá a bírói gyakorlat alapján a keresetet megalapozott. Az egyezség

megkötése óta a gyermekek szükségletei kamaszkorukra tekintettel jelentősen megnövekedtek.

Hangsúlyozta, hogy a tartásra kötelezett fél elsősorban a vér szerinti gyermekei tartására köteles, és csak

ezután hivatkozhat arra, hogy más kiskorú gyermek eltartása is terheli. Az elsőfokú bíróság az alperes

tényleges jövedelmének megállapításánál abból indult ki, hogy tevékenysége idény jellegű, a perben az

alperes maga hivatkozott arra, hogy 2015 augusztusában a tiszta bevétele 250.000 forint volt és a 2015.

áprilisi 300.000 forint tartozását 2015 augusztusában már kiegyenlítette. Ebből pedig alappal

következtethető, hogy az alperes havi bevétele meghaladja az általa állított 120.000 forintot, a felek

jövedelme közötti jelentős eltérés pedig nem ad alapot a tartásdíj alacsonyabb mértékű megállapítására.

[11] Az alperes fellebbezése alapján eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a per főtárgya

tekintetében helybenhagyta. Ítélete indokolásában hangsúlyozta, hogy az egyezségkötéskor az alperes

tartási kötelezettsége az első házasságából származó egy nagykorú és egy kiskorú gyermeke, valamint a

felek közös három kiskorú gyermeke után állt fenn. Jelenleg az első házasságából született egy nagykorú,

a felperessel közös három kiskorú gyermek tartása terheli és saját háztartásában neveli házastársa korábbi

házasságából született három kiskorú gyermekét. A perben maga adta elő, hogy a nyári időszakban

189

200.000-250.000 forint, télen 30-40.000 forint jövedelemmel rendelkezik és ezt átlagolva havonta 150.000

forint jövedelme van, házastársa egyéni vállalkozásából származó bevétele várhatóan 114.000, illetőleg

118.000 forint között lesz. A másodfokú bíróság kiemelte, hogy a bíróság a gyermektartásdíj

meghatározásánál a gyermekek tényleges és indokolt szükségleteinek pontos mértékét mérlegelési

jogkörében határozza meg, a gyermekek növekedésével indokolt szükségleteik is emelkednek, igényeik is

változnak, ez pedig olyan lényeges és tartós körülményváltozás, amely megalapozza a tartásdíj

felemelését. A korábban megállapított gyermekenkénti 10.000 forintos gyermektartásdíj a felperes

lényeges jogi érdekét sérti, ezért annak megváltoztatása indokolt. Az a körülmény, hogy a felperes 51.000

forint családi pótlékban és havi 99.000 forint családi adókedvezményben részesül, nem jelenti azt, hogy az

alperesnek a jövedelmi, vagyoni viszonyaihoz mérten a gyermekek megfelelő tartásához alacsonyabb

összegben kell hozzájárulnia.

[12] A másodfokú bíróság az EBH 2000.318. számú elvi bírósági határozatban kifejtettekre hivatkozással

az alperes vagyoni viszonyainak, életkörülményeinek és életvitelének vizsgálata alapján megállapította,

hogy az elismert jövedelmétől eltérően havi 150.000 forint nettó jövedelem megszerzésére képes. 2014.

évben jelentős értékben szerszámokat vásárolt a vállalkozásához, alkalmazottja részére a főszezonban

150.000-170.000 forintot, télen 100.000 forintot fizetett, munkaeszközeit jelenleg is házastársa

vállalkozásában használja, egyéni vállalkozásának felszámolása után pár hónapig bruttó 122.000 forintért

dolgozott, házastársa alkalmazottjaként ennél magasabb bevételre számít. Emellett ingatlanának egy

részét bérbeadás útján hasznosította és erre jelenleg is lehetősége van.

[13] Az a tény, hogy a felperes havi 99.000 forint családi adókedvezményben részesül, nem jelenti azt,

hogy az alperesnek jövedelmi, vagyoni viszonyaihoz mérten a közös gyermekek tartásához kevesebb

mértékben kell hozzájárulnia.

[14] Kétségtelen, hogy a vér szerinti, a mostoha és a nevelt gyermek egy sorban jogosult a tartásra, az

alperesnek azonban a mostoha gyermekeivel szemben csak természetbeni tartási kötelezettsége van,

amely nem érinti a vér szerinti szülő tartásdíj fizetési kötelezettségét. Az alperes házastársa részére

árvaellátást és családi pótlékot folyósítanak, ezért az alperest nem a saját vér szerinti gyermekeivel azonos

mértékű tartási kötelezettség terheli.

A felülvizsgálati kérelem és a felülvizsgálati ellenkérelem

[15] A jogerős ítélet ellen az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, amelyben annak hatályon

kívül helyezését és a jogszabályoknak megfelelő új határozat meghozatalával a kereset elutasítását kérte.

Megsértett jogszabályhelyként a Ptk. 4:210. § (1) bekezdését, továbbá a 4:218. § (2) bekezdés b), c) és e)

pontjait jelölte meg.

[16] A felülvizsgálati kérelem indokai szerint az eljárt bíróságok lényeges körülményváltozás hiányában

döntöttek a tartásdíj felemeléséről. A felek 2012. december 11-én kötött egyezségükkel rendezték a

tartásdíj gyermekenként havi 10.000 forintra való felemelését. A töretlen bírói gyakorlat szerint az előre

nem látható, az egyezségkötéskor nem számolható rendkívüli körülmények, kiadások felmerülése esetén

kérhető a szülők egyezségének bírói megváltoztatása. Az átlagos mértékű infláció, a taníttatás, a

ruházkodás és az élelmezés költségeinek megemelkedése nem vonható ebbe a körbe. A bírói gyakorlat

feltételezi azt, hogy a szülők az egyezség megkötésekor előre számoltak a felmerülő kiadásokkal és az

életszerű költségnövekedéssel is tisztában voltak. Az egyezség megkötésekor a felperes 256.232 forint

(208.232 forint munkabére és 48.000 forint családi pótlék) jövedelemmel rendelkezett, és havi 117.000

190

forint, illetve évi 20.000 forint volt a gyermekek tartására fordított kiadás. Ez nem tartalmazta a tanszerek,

a tisztító- és tisztálkodási szerek, továbbá a gyógyszerekkel kapcsolatos költségeket, amelyek

nyilvánvalóan az egyezségkötéskor is létező kiadások voltak. A felperes a korábbi bevételével szemben

havonta már 397.400 forintból gazdálkodik, a gyermekekre fordított kiadás a korábbi 120.000 forinttal

szemben csak 129.000 forintra nőtt, amely nem tekinthető az egyezség megváltoztatását megalapozó

lényeges körülményváltozásnak. Emellett a jogerős ítélet indokolása figyelmen kívül hagyja a Ptk. 4:210. §

(1) bekezdés második fordulatában foglalt rendelkezését, miszerint nem kérheti az egyezség

megváltoztatását az, akinek a megállapodás időpontjában a körülmények változásának lehetőségével

számolnia kellett. Az egyezség megkötésétől a kereset előterjesztéséig még másfél év sem telt el, ezért az

eljárt bíróságok alaptalanul vonták le azt a következtetést, hogy a gyermekekre fordított költségek

emelkedése nem volt előre látható.

[17] A felperes összesen 150.000 forint családi pótlékban és családi adókedvezményben részesül, amely

meghaladja a gyermekek indokolt kiadásait és ezt a körülményt a Ptk. 218. § (2) bekezdés e) pontja alapján

a döntés meghozatala során nem lehet figyelmen kívül hagyni. A jogerős ítélet e körben részletes

magyarázatot nem ad, holott egy újonnan bevezetett szabályról van szó.

[18] Az alperes felülvizsgálati kérelmében foglalt hivatkozása szerint a Ptk. 4:218. § (2) bekezdés b)

pontjába ütközik, hogy az eljárt bíróságok a tartásdíj meghatározása során a pénzintézettel, illetőleg az

adóhatósággal szemben fennálló jelentős tartozását nem vették figyelembe és a mostohagyermekeire

vonatkozó természetbeni tartási kötelezettségét nem a Ptk. 4:218. § (2) bekezdés c) pontja szerint

értékelték.

[19] A megítélt tartásdíj teljesítésére a jogerős ítélet által megállapított, de az általa vitatott 150.000

forint összegű jövedelemből nem képes. Az alperes saját háztartásában gondoskodik házastársa három

kiskorú gyermeke megélhetéséről és támogatja nagykorú, továbbtanuló gyermekét. A közös gyermekekkel

való kapcsolattartás, a gyermekek és az alperes lakóhelye közötti jelentős távolságra tekintettel további

költségekkel jár.

[20] A felperes felülvizsgálati ellenkérelmet nem terjesztett elő.

A Kúria döntése és jogi indokai

[21] A felülvizsgálati kérelem nem megalapozott.

[22] A Ptk. 4:210. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezés kimondja: ha a felek megállapodásán vagy a

bíróság ítéletén alapuló tartás meghatározásának alapjául szolgáló körülményekben olyan változás

következett be, hogy a tartás változatlan teljesítése valamelyik fél lényeges jogi érdekét sérti, a tartás

mértékének vagy szolgáltatása módjának a megváltoztatását lehet kérni. Nem kérheti a megállapodáson

alapuló tartás megváltoztatását az a fél, akinek a körülmények megváltozásának lehetőségével a

megállapodás időpontjában számolnia kellett, vagy akinek a körülmények megváltozása felróható. Az

idézett törvényi rendelkezésből következően a felek megállapodásán (perbeli egyezségén) alapuló tartás

megváltoztatásának konjunktív törvényi feltételei a tartás megállapításának alapjául szolgáló

körülményeknek a tartásra jogosult vagy a kötelezett lényeges jogi érdeksérelmét előidéző változása.

Ugyanakkor az ilyen körülményváltozás sem ad alapot a tartásdíj megváltoztatására, ha a lényeges jogi

érdeksérelmet szenvedő fél számára már a megállapodás megkötésekor előre látható volt a körülmények

megváltozásának lehetősége, tehát ezekkel számolt, illetve a körülményváltozását az ő magatartása idézte

elő. A Ptk. 4:210. § (1) bekezdésének második fordulata azt a sajátos helyzetet értékeli, amikor a kötelezett

191

szülő - a felelőtlenül, illetve bármely mögöttes szándék folytán - kiszámítható, stabil anyagi háttér nélkül

vállalt tartásdíj fizetési kötelezettsége mértékének a megváltoztatása iránti kérelmét a teljesítőképessége

vélt vagy valós csökkenésére alapítja, noha az általa vállalt tartásra igazolt teljesítőképességgel az egyezség

megkötésekor sem rendelkezett (BH 2015.58.). A perbeli esetben ez a feltétel nem állt fenn, ezért az eljárt

bíróságok döntése nem sértette a Ptk. 4:210. § (1) bekezdés második fordulatát.

[23] A Kúria a felülvizsgálati érvelésre tekintettel hangsúlyozza, hogy az ugyan köztudott: a gyermekek

életkorának emelkedésével, középfokú tanulmányaik megkezdésével a gyermekek tartási, taníttatási

költségei jelentősen megnövekednek. A költségek tényleges mértékével azonban a megállapodás

megkötésekor előre nem lehet számolni, mindig az adott konkrét körülményektől függően dönthető el,

hogy milyen mértékű tartás felel meg a gyermekek indokolt szükségleteinek. Emellett a szülői felelősség

alapján a tartásdíj mértékét rendező megállapodás megkötésekor mindkét szülővel szemben az a

követelmény, hogy a gyermekük érdekében felelősségteljesen, kellő gondossággal és körültekintéssel

járjanak el. A Ptk. 4:2. § (1) bekezdésében foglalt, a gyermek érdekének fokozott védelmének alapelvével

összhangban tehát nem csupán a felperestől, hanem mindkét szülőtől elvárható olyan tartásdíj mérték

megállapítása, amely a gyermekek indokolt - a harmonikus személyiségfejlődéséhez szükséges -

szükségleteit folyamatosan és hosszabb távon biztosítja.

[24] A gyermektartásdíj mértékét a szülők egyezséggel rendezték, ezért a bíróságnak a Ptk. 4:210. § (1)

bekezdése alapján abban kellett állást foglalni, hogy bizonyított-e a felek megállapodásán alapuló tartás

meghatározásának alapjául szolgáló körülményekben a változás bekövetkezése és bármelyik fél lényeges

jogi érdeksérelme. Ennek bizonyítása esetén a tartásdíjról a Ptk. 4:218. § (1) bekezdése szerint a bíróság

dönt a 4:218. § (2)-(4) bekezdésében foglalt tényezők vizsgálata alapján.

[25] Az alperes felülvizsgálati kérelmében foglalt érvelésével szemben a felperes a tartásdíj felemelése

iránti keresetét nem csak arra alapította, hogy a gyermekek rászorultságának mértéke kamaszkorukra

tekintettel megváltozott. A felperes arra is hivatkozott, hogy az alperes a követelt tartásdíj megfizetésére

teljesítőképes, mert a bevallott jövedelméhez képest lényegesen magasabb valós jövedelemmel

rendelkezik. A felperes bizonyította, hogy az egyezségkötés óta a gyermekek indokolt szükségletei

megemelkedtek és az alperes jövedelmi viszonyai is kedvezően alakultak, továbbá a megváltozott

körülmények miatt a gyermekenkénti havi 10.000 forint tartásdíj fenntartása a felperes lényeges jogi

érdeksérelmével járna.

[26] A Ptk. 4:218. § (2) bekezdése konkrétan meghatározza azokat a tényezőket, amelyeket a bíróságnak

a gyermektartásdíj meghatározása (megváltoztatása) során értékelnie kell, így a) a gyermek indokolt

szükségleteit; b) mindkét szülő jövedelmi viszonyait és vagyoni helyzetét; c) a szülők háztartásában

eltartott más - saját, mostoha vagy nevelt - gyermeket és azokat a gyermekeket, akikkel szemben a

szülőket tartási kötelezettség terheli; d) a gyermek saját jövedelmét, amelyek - pontosításokkal - a

korábban hatályban volt 1952. évi IV. törvény (Csjt.) 69/C. § (1) bekezdés a)-d) pontjaiban foglalt

szempontokkal alapvetően egyezők. A Ptk. szabályozásában a szempontrendszer az e) pont szerint

kiegészült azzal, hogy a gyermeknek és rá tekintettel az őt nevelő szülőnek juttatott gyermekvédelmi,

családtámogatási, társadalombiztosítási és szociális ellátásokat is figyelembe kell venni.

[27] A másodfokú bíróság a gyermekek jelenlegi indokolt szükségleteit és ezek mértékét az elsőfokú

bíróság által megállapított tényállás kiegészítésével és módosításával a Ptk. 4:218. § (3) bekezdésének

megfelelően és mérlegelési jogkörében állapította meg összesen havonta 155.000 forintban. Az alperes a

felülvizsgálati kérelmében a gyermekek indokolt szükségleteire az egyezségkötéskor fordított 120.000

192

forint kiadással szemben a jelenleg felmerülő kiadásokat 129.000 forint erejéig nem vitatta. Az alperes a

további költségek mérlegelését, valamint a Pp. 206. § (1) bekezdésén alapuló, a legalább havi 150.000

forint jövedelemére vonatkozó megállapítást a felülvizsgálati kérelemmel nem támadta. Ez pedig a Pp.

272. § (2) bekezdése alapján kizárja a felülvizsgálati eljárásban az elismertet meghaladó további kiadások

indokoltságának, illetőleg az alperes által elérhető jövedelem mértékének érdemi felülvizsgálatát.

[28] Nem ütközik a Ptk. 4:218. § (2) bekezdés b) pontjába, hogy az eljárt bíróságok a tartásdíj

meghatározása során nem vették figyelembe az alperesnek a pénzintézeti kisebb mértékű, továbbá az

adóhatóság felé fennálló jelentős összegű tartozását. Az alperes saját döntésének, illetőleg eljárásának

következményei, a tőle elvárható felelős szülői magatartásra tekintettel a felperes gondozásában élő

kiskorú gyermekeire a kereset elutasításával nem háríthatók át.

[29] A Ptk. 4:198. §-a a családjogi tartási kötelezettséggel összefüggésben definiálja a mostohagyermek

fogalmát, továbbá a mostohaszülő tartási kötelezettségét. A törvényhely (1) bekezdése szerint a házastárs

köteles háztartásában eltartani a vele együtt élő házastársának a tartásra szoruló kiskorú gyermekét és a

(2) bekezdése értelmében a mostohaszülő tartási kötelezettsége nem érinti a vér szerinti szülő tartásdíj-

fizetési kötelezettségét. A szabályozásból következően mostohagyermek a házastárs gyermeke, akit a

házastársak megállapodásuk alapján közös háztartásukban nevelnek. A Ptk. 4:218. § (2) bekezdés c) pontja

pedig a vér szerinti gyermek tartásdíjának meghatározása során a szülő háztartásában eltartott

mostohagyermeket figyelembe vételét írja elő. A másodfokú bíróság helyesen fejtette ki, hogy a

mostohagyermek iránti tartási kötelezettség a kiskorú gyermek tartásától jelentősen eltér. A

mostohagyermek tartása csak természetben történő tartást jelent, amelynek kötelezettsége a

mostohaszülőt a kiskorú gyermek szüleit követően, és csak akkor terheli, ha a mostohagyermek a tartásra

rászorul. Ezért a vér szerinti gyermekek tartása a mostohagyermekekre tekintettel csak akkor

csökkenthető, ha az utóbbiak tartása a saját vér szerinti szüleinek jövedelméből megfelelően nem

fedezhető.

[30] A perbeli esetben az alperes házastársa 2015 júniusától az alperes szüneteltetett egyéni

vállalkozásával azonos gazdasági tevékenységet folytató egyéni vállalkozó, ezért alappal következtethető,

hogy a vállalkozásból befolyó jövedelme az alperes által elérhető jövedelemmel egyező. Emellett a felperes

házastársa részére gyermekei vér szerinti apja után 87.135 forint árvaellátást és a három gyermekre járó

családi pótlékot folyósítanak. Mindezekből pedig okszerűen csak arra lehet következtetni, hogy az alperes

mostohagyermekeinek tartási költségei házastársa jövedelméből, továbbá az árvaellátásból és a családi

pótlékból fedezhető. Az alperes természetbeni tartási kötelezettsége a péceli ingatlanában

mostohagyermekei lakhatásának biztosítására korlátozódik, ezért alaptalanul hivatkozott a Ptk. 4:218. §

(2) bekezdés c) pontjának jogszabálysértő értelmezésére.

[31] Kétségtelen, hogy a Ptk. 4:218. § e) pont hatálya alá tartozik a három kiskorú gyermek nevelésére

tekintettel a felperes által érvényesített, az összevont adóalapot csökkentő gyermekenként 33.000 forint,

összesen 99.000 forint összegű családi adókedvezmény. Az alperes ennek, az egyezségkötés óta a felperes

jövedelmi viszonyaiban bekövetkező, a kereset elutasítására alapot adó kedvező körülményváltozáskénti

értékelésének mellőzését kifogásolta. Az előzményi és a jelen per adaiból azonban nem állapítható meg,

hogy a felperes az egyezség megkötésekor igénybe vette a 2012. évben adható családi adókedvezményt

és ezzel a felek a tartásdíj felemelésénél számoltak. Emellett a 2012. évi egyezségkötés után a 2014.

március 15. napján hatályba lépett jog szabályon alapuló rendelkezés nem tekinthető a tartásdíj

megállapításának alapjául szolgáló körülményekben bekövetkezett változásnak. Erre tekintettel a Ptk.

193

4:218. § (2) bekezdés e) pontjának rendelkezése a Ptk. hatályba lépése után indult tartás megállapítása

iránti, továbbá a Ptk. szabályai alapján megállapított tartás megváltatása iránti perekben alkalmazható.

[32] A kifejtettekre tekintettel a Kúria megállapította, hogy a jogerős ítélet a felülvizsgálati kérelemben

megjelölt anyagi jogi szabályokat nem sérti, ezért azt a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában

fenntartotta.

Záró rész

[33] A Kúria ítéletét a Pp. 274. § (1) bekezdése alapján tárgyaláson kívül hozta meg.

[34] A teljes személyes költségmentességben részesült alperes felülvizsgálati kérelme nem vezetett

eredményre, ezért a Kúria a Pp. 270. § (1) bekezdése szerint irányadó Pp. 78. § (1) bekezdése, valamint a

6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 13. § (1) bekezdése és a 14. §-a alapján határozott az illetékekről szóló 1990.

évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) 50. § (1) bekezdése szerint megállapított felülvizsgálati eljárási

illeték viseléséről. A felülvizsgálati eljárásban a felperesnek az alperesre áthárítható költsége nem merült

fel, ezért a Pp. 79. § (1) bekezdése értelmében ennek tárgyában határoznia nem kellett.

, 2017. március 21.

Dr. Makai Katalin s. k. a tanács elnöke, dr. Baloginé dr. Faiszt Judit s. k. előadó bíró, dr. Kövesné dr. Kósa

Zsuzsanna s. k. bíró

A kiadmány hiteléül:

tisztviselő

194

42.)

BH2016. 64.

Ha a gyermeket gondozó szülő a különélő szülő megkérdezése, egyetértése

nélkül dönt a gyermek sorsát érintő, közös döntést igénylő kérdésről, a gyermek

iskolájának a megválasztásáról (megváltoztatásáról), melynek következtében a

gyermektartásdíj összege a jelentős tandíjra tekintettel több tízezer forinttal

emelkedne, önkéntes teljesítés hiányában ennek megfizetésére az alperes akkor

sem kötelezhető, ha a jövedelmi viszonyai ezt egyébként lehetővé tennék [1952.

évi IV. tv. 72/B. § (1) bek., 2013. évi V. tv. 4:153. §, 4:173. §, 4:175. §, 1952. évi

III. tv. 206. § (1) bek.].

[1] A felek elvált házastársak, a bontóperben, 2009. október 28. napján a bíróság jogerős végzésével

jóváhagyott egyezséggel a házasságukból 2003. december 31-én született R. és a 2006. szeptember 20-án

született M. utónevű gyermekeket a felperes nevelésébe és gondozásába helyezték el. Az alperes 2009.

november 1. napjától kezdődően vállalta a főállásban elért nettó jövedelme gyermekenkénti 15%-ának

megfelelő, legalább havi 35 000 forint alapösszegű gyermektartásdíj megfizetését. A gyermektartásdíj

végrehajtására a bíróság közvetlen bírósági felhívást bocsátott ki. Az egyezségkötéskor a felperes a

kisebbik gyermekkel gyesen volt és francia nyelvórákat tartott. Az alperes jövedelme a főállású

munkahelyén, az O. Kft.-nél havi átlag 396 204 forint volt.

[2] Az egyezségkötést követően a felperes élettársi kapcsolatot létesített és élettársával közös

tulajdonként B.-n egy lakásingatlant vásárolt. R. 2012. július 23-án elhunyt. A három diplomával rendelkező

felperes részmunkaidőben dolgozik, havi átlagos nettó jövedelme 96 476 forint, élettársáé 300 000 forint.

A felperes kapja M. után a családi pótlékot. A perindításkor a felek közös gyermeke B.-n járt az általános

iskola első osztályába. A per során a felperes és élettársa a b.-i lakásukat értékesítették és S.-en vásároltak

öröklakást. A felperes M.-et - az alperes hozzájárulása nélkül - átíratta egy francia alapítványi iskolába, ahol

az éves tandíj 861 792 forint, továbbá 150 000 forint beiratkozási díj. A felperes a tandíjból 40%-os

kedvezményben részesült, mivel az iskola részmunkaidőben alkalmazott dolgozója.

[3] Az alperes újabb házasságot kötött, házastársa háztartásbeli, az alperes kizárólagos tulajdonát

képező többszintes családi házban élnek. Közös háztartásban közösen gondoskodnak az alperes

házastársának két gyermekéről. Az alperes főállása jelenleg is az O. Kft.-nél van, ahol a havi bruttó

átlagkeresete 415 000 forint, emellett további két mellékállásból havi 280 000 forint, illetőleg 2000 euró

jövedelemmel rendelkezik.

[4] A felperes keresetében kérte az alperes gyermektartásdíj-fizetési kötelezettségének felemelését

2013. július 1. napjától havi 100 000 forintra és 2014. szeptember 1. napjától havi 196 000 forintra.

Keresetének alapjaként arra hivatkozott, hogy az alperes egy kiskorú gyermek tartására köteles, a

gyermektartásdíj megállapítása óta a megélhetési költségek lényegesen emelkedtek. 2014 szeptemberétől

a gyermek iskoláztatási költsége évi 1 000 000 forint. A felperes a gyermek természetbeni tartását

biztosítja és munkaviszonya folytán a gyermek 40%-os tandíj kedvezményben részesül.

195

[5] Az alperes a kereset jogalapját havi 60 000 forint határozott összegű gyermektartásdíj erejéig

elismerte, ezt meghaladóan a kereset elutasítását kérte. Álláspontja szerint a felperes követelése

meghaladja a gyermek szükségleteit és a felperes terhére kérte értékelni, hogy a gyermeknek a

tandíjköteles kétnyelvű iskolába történő beíratását az alperessel előzetesen nem beszélte meg.

[6] Az elsőfokú bíróság ítéletével az egyezséget jóváhagyó végzést megváltoztatva az alperes

tartásdíjfizetési kötelezettségét a M. utónevű gyermek után 2013. július 1. napjától kezdődően havi 80 000

forintra felemelte. Megállapította, hogy az alperesnek 2013. július 1. napjától 2014. szeptember 30.

napjáig terjedő időre 298 878 forint gyermektartásdíj-hátraléka keletkezett. Kötelezte az alperest, hogy az

ítélet jogerőre emelkedését követő hónap 1. napjától kezdődően a gyermektartásdíj-hátralékot a folyó

tartásdíjjal egyidejűleg havi 40 000 forint részletekben fizesse meg a felperesnek jogvesztés terhével. A

2014. október 1. napjától esedékes gyermektartásdíjat fellebbezésre tekintet nélkül előzetesen

végrehajthatóvá nyilvánította. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította.

[7] A felperes fellebbezése alapján eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét

részben megváltoztatta és az alperest terhelő gyermektartásdíj összegét 2013. július 1. napjától havi 90

000 forintra, 2014. szeptember 1. napjától havi 140 000 forint határozott összegre felemelte. Az alperes

gyermektartásdíj-hátralékát 2013. július 1. és 2015. január 31. napja közötti időszakra 578 878 forintra

módosította.

[8] A jogerős ítélet ellen az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, amelyben annak hatályon

kívül helyezését és az elsőfokú ítélet hatályában fenntartását kérte. Az alperes arra hivatkozott, hogy a

jogerős ítélet az anyagi jog szabályaiba, a Ptk. 4. § (4) bekezdésébe, az 5. § (1) bekezdésébe, a Csjt. 63. §

(2) bekezdésébe, a 69/A. § (2) bekezdésébe ütközik és az ügy érdemi elbírálására is kiható eljárásjogi

szabályt, a Pp. 206. § (1) bekezdését is sérti.

[9] A felperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályában fenntartására irányult.

[10] A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos.

[11] A felülvizsgálat rendkívüli perorvoslat jellegéből következően a felülvizsgálatnak csak olyan téves

jogi álláspont vagy mulasztás lehet a tárgya, amely az eljárás korábbi szakaszaiban is per tárgya volt.

Jogszabálysértés ugyanis nem követhető el olyan kérdéssel kapcsolatban, amellyel az elsőfokú és a

másodfokú bíróság erre irányuló kérelem hiányában nem foglalkozhatott (BH1996. 372., EBH2000. 371.,

BH2015. 307.). Az alperes a Ptk. 4. § (4) bekezdésének és az 5. §-ának megsértésére csak a felülvizsgálati

kérelemben hivatkozott, ez pedig kizárja a hivatkozott jogszabálysértések érdemi vizsgálatát és elbírálását.

[12] A felülvizsgálati eljárásban már nem volt vitás, hogy az egyezség megkötése óta a felek

körülményeiben olyan lényeges változások következtek be, amelyek indokolják a Csjt. 69. § (1)

bekezdésének alkalmazásával a 2009. évben megkötött egyezség szerinti gyermektartásdíj formájának

megváltoztatását, annak határozott összegben történő felemelését.

[13] A felülvizsgálati kérelem a tartásdíj megállapításánál irányadó egyes anyagi jogi szabályok

megsértését kifogásolta, illetőleg a tartás összegszerűségét illetően a másodfokú bíróság mérlegelését

támadta arra történő hivatkozással, hogy nem értékelte a felperesnek az iskolaváltás során tanúsított

jogellenes és felróható magatartását. Hangsúlyozta, hogy a jövedelme ugyan lehetővé tenné a másodfokú

ítélet szerinti megemelt tartásdíj megfizetését, a felperes azonban az alperes tájékoztatása, hozzájárulása

nélkül íratta át a gyermeket a jelentős fizetési kötelezettséggel járó két tannyelvű iskolába. A felperes

196

eljárása jogszabálysértő, döntése ugyanis a törvényi rendelkezések alapján a gyermek sorsát érintő

lényeges kérdések közé tartozik. A felperes egyoldalú döntése, diktátuma alapján az emelt mértékű, a

képzés költségeit is magában foglaló gyermektartásdíj megfizetésére nem hajlandó.

[14] A gyermektartásdíj havi mértéke körében a másodfokú bíróság az alperes által a terhére rótt anyagi

jogszabályokat nem sértette. A Csjt. 63. § (2) bekezdése alapján a tartást természetben nyújtó, a

gyermekek személyes gondviselését ellátó szülő - az adott esetben a felperes - javára a személyes

gondviseléssel járó munkát és egyéb terhet figyelembe kell venni, melynek tartalmát a másodfokú bíróság

helyesen állapította meg.

[15] Kétségtelen, hogy a Csjt. 69/A. § (2) bekezdése a különélő szülő részéről a gyermek természetbeni

tartását nem zárja ki, hanem a pénzben nyújtandó tartást „elsősorbani” teljesítési módnak írja elő. A

perben az alperes kizárólag arra hivatkozott, hogy saját maga, illetőleg szülei a gyermeket rendszeresen

különböző természetbeni juttatásokban ajándékokban részesíti. Az azonban fel sem merült, hogy az

alperes természetbeni tartással a reá eső tartási kötelezettségnek, illetőleg egy részének eleget tett, sőt

nem vitatott állítása szerint a felperes visszaküldte részére a nyújtott ajándékokat. Emellett a gyermek

folyamatos, indokolt szükségleteinek kielégítése stabil pénzügyi hátteret igényel, amely a különélő szülő

részéről folyamatos, kiszámítható mértékű tartásdíjfizetéssel biztosítható, ebbe a kötelezett nem

számíthatja be a saját elhatározásán alapuló természetbeni juttatásokat (BH1997. 30., BH2015. 8.). A

tartásdíj ugyanis olyan átalányösszeg, amely a jogosult gyermek indokolt szükségleteihez igazodik.

[16] A Pp. 206. § (1) bekezdése alapján a bizonyítékok összességében való értékelése és az egyes

bizonyítékok bizonyító erejének meghatározása az elsőfokú, illetőleg a másodfokú bíróság feladata, a

felülvizsgálati eljárás keretében a bizonyítékok újabb értékelésére, az ún. felülmérlegelésére jogi lehetőség

nincs. A Kúria ebben a körben csak azt vizsgálhatja, hogy az eljárt bíróság a mérlegelési tevékenység során

nem jutott-e nyilvánvalóan helytelen vagy kirívóan okszerűtlen következtetésre (BH1996. 504.).

[17] A tartásdíj összegét gyermekenként általában a kötelezett átlagos jövedelmének 15-25%-ában kell

megállapítani [Csjt. 69/C. § (1) bekezdése]. Ennek havi mértéke a gyermekek szükségleteire [Csjt. 69/C. §

(1) bekezdése a) pontja], a gondviselését ellátó szülő jövedelmi-vagyoni helyzetére, a kötelezett

teljesítőképességére [Csjt. 69/C. § (1) bekezdés b) pontja], továbbá a szülők háztartásában eltartott más -

saját, illetőleg mostoha - gyermekekre [Csjt. 69/C. § (1) bekezdés b) pontja] tekintettel a per összes

adatának együttes mérlegelésével kell és lehet megállapítani. Ennek során a Csjt. 63. § (2) bekezdésében

foglaltakat, a gyermekek személyes gondviselését ellátó szülő terheit is figyelembe kell venni.

[18] A következetes ítélkezési gyakorlat szerint a szükséges tartás a gyermeknek az anyagi

lehetőségekhez mért célszerű - a szülők együttes felelősségérzetét és arányos teherviselését feltételező -

ellátását jelenti. Erre tekintettel a kiemelkedően magas jövedelem mellett - feltéve, hogy a gyermek

méltányos érdeke és elvárható életszínvonala ezáltal is biztosítható - a kötelezett jövedelmének 15%-át el

nem érő összegű gyermektartásdíj is megállapítható. A szükséges tartásnak a gyermek megfelelő

életvitelét biztosító alapszükségleteken felül - a szülők életkörülményeitől és jövedelmi viszonyaitól függő

mértékben - a kulturális, sportolási, további tanulmányi képzésben való részvétel költségeire is kellő

fedezetet kell nyújtania. Az átlagon felüli luxus jellegű elvárások kielégítésére azonban csak a kötelezett

önkéntes vállalása alapján kerülhet sor.

[19] A Csjt. 72/B. § (1) bekezdése kimondja, hogy a különélő szülők a gyermek sorsát érintő lényeges

kérdésekben a gyermek elhelyezését követően - közös szülői felügyelet hiányában is - együttesen

197

gyakorolják jogaikat. A (2) bekezdés értelmében a gyermek sorsát érintő lényeges kérdés a kiskorú

gyermek iskolájának megválasztása, amelybe a felülvizsgálati ellenkérelem érvelésétől eltérően az

esetleges iskolaváltás kérdésének eldöntése is beletartozik.

[20] Egy általános iskolába járó gyermek esetében a stabilitásnak kiemelkedő jelentősége van, a közös

egyetértésen alapuló szülői döntés megalapozza a gondozás és a nevelés többéves folyamát. A szülőknek

ezért az iskolatípus megválasztásánál, illetőleg megváltoztatásánál a tanulmányok megkezdését, illetőleg

a beiratkozást megelőzően a gyermek mindenekfelett álló érdekének szem előtt tartásával a

legoptimálisabb megoldásra kell törekedniük. Ennek során mérlegelni kell a gyermek hajlamait,

képességeit, a gyermeket gondozó szülő életkörülményeit, ezen belül a lakóhelye és munkahelye, valamint

az iskola közötti távolságot, a közlekedési lehetőségeket, azok időtartamát, valamint a költségtérítéses

képzés esetén anyagi lehetőségeiket. Fontos szempont lehet az is, hogy a választott iskola segítse a

gyermek számára tervezett életpálya megvalósítását.

[21] Kétségtelen, hogy a gyermek hosszú távú érdeke lehet, hogy a két tannyelvű iskolában a francia

nyelvet anyanyelvi szinten elsajátítsa, tanulmányait a szülői elvárásoknak megfelelő magas színvonalú

oktatási körülmények között folytassa. Az iskolaváltást indokolta a felperes és a közös gyermek

lakóhelyének megváltozása, valamint az is, hogy a felperes a két tannyelvű iskola alkalmazottja.

[22] A felperes a Csjt. 72/B. § (1) és (2) bekezdésében meghatározott, az iskolatípus megváltoztatására

irányadó közös szülői döntésre vonatkozó jog és kötelezettség, továbbá a szülők kölcsönös

együttműködési kötelezettségének megsértésével önállóan döntött a gyermek sorsát érintő, az alperest

terhelő tartásdíj mértékére is kiható lényeges kérdésben. A perben nem vonta kétségbe az alperes

állítását, miszerint a gyermeknek a két tannyelvű általános iskolába való beíratása előtt az alperest az

iskolaváltásról és az ezzel járó jelentős összegű költségtérítés mértékéről nem tájékoztatta. Jogellenes

eljárásával tehát a saját döntésén alapuló kész tények elé állította az alperest.

[23] A felperes jövedelmi viszonyaiból és keresetének felemeléséből megalapozottan következtethető,

hogy a felperes az iskolaváltással felmerülő teljes költséget az alperesre kívánta hárítani. Holott az évente

fizetendő tandíj és beiratkozási díj együttes összege az átlagos magyar viszonyok, továbbá a felperes

jövedelmi és vagyoni viszonyai alapján egyértelműen, de még az alperes jövedelmi és vagyoni helyzetéhez

képest is - a másodfokú bíróság álláspontjától eltérően - luxus kiadásnak minősíthető. A felperes az

egyoldalú elhatározásán alapuló iskolaváltás következményeiért a közös szülői jog és kötelezettség, a

gyermek érdekében álló és a szülőket kölcsönösen terhelő együttműködési kötelezettség szankciójaként

köteles helytállni. Azt a kötelezettre nem háríthatja át, ezért az alperes önkéntes vállalása hiányában a

tanulmányokkal felmerülő költségek viselésére a tartásdíj felemelésével nem kötelezhető. A költségtérítés

fizetése alóli mentesülése szempontjából közömbös, hogy annak fedezetére az alperes megfelelő

teljesítőképességgel rendelkezik.

[24] Mindezekre figyelemmel a másodfokú bíróság a Pp. 206. § (1) bekezdésének megsértésével, a

bizonyítékok indokolatlan felülmérlegelésével, nyilvánvalóan helytelen és okszerűtlen következtetés

eredményeként döntött a gyermektartásdíj felemelésének mértékéről. Az adott esetben az elsőfokú

bíróság mérlegelése felelt meg a bizonyítékok mérlegelésére vonatkozó eljárási szabálynak. Az iratszerű,

okszerű és logikai ellentmondásoktól mentes mérlegeléssel megállapított tartásdíj mértéke összhangban

áll a gyermek indokolt szükségleteivel, a gyermeket gondozó szülő jövedelmi, vagyoni viszonyaival. A

kötelezett teherbíró képességét illetően megfelelően értékeli a felperes jogellenes, felróható magatartását

és azt a felperestől a társadalom általános értékítélete szerint is elvárható magatartást, hogy a felsőfokú

198

matematika-francia tanári szakképzettségét, a tolmács-fordítói képesítését a gyermekkel megosztható

jövedelem megszerzése érdekében a szakképzettségének, képesítésének megfelelő munkakörben teljes

munkaidőben hasznosítsa.

[25] A kifejtettekre tekintettel a Kúria a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján a jogszabálysértő jogerős

ítéletet az első- és a másodfokú perköltség, az elsőfokú eljárási illeték, továbbá a fellebbezési illeték

viselésére is kiterjedően hatályon kívül helyezte és a jogszabályoknak megfelelő elsőfokú ítéletet

helybenhagyta.

[26] A felek egyező nyilatkozata szerint az alperes a jogerős ítélet kézbesítése óta annak megfelelően

tesz eleget tartási kötelezettségének. A leszállítás visszamenőleges elrendelése esetén a túlfizetés összege

a folyó tartásdíjba a Ptk. 297. § (1) bekezdésének alkalmazásával részletfizetési kedvezmény

engedélyezése mellett beszámítható. A Kúria ezért feljogosította az alperest, hogy a másodfokú határozat

alapján túlfizetett gyermektartásdíjat és az esetleges tartásdíjhátralékot 2016. január 1. napjától

kezdődően a folyamatos havi tartásba 20 000 forint összegben engedélyezett havi részletekben

beszámítsa. (Kúria Pfv. II. 20.957/2015)