Orwellia, a rejtőzködő szuperhatalom

"Ha látni akarja a jövőt, akkor képzeljen el egy csizmát,

amint az ember arcát tiporja - örökké."

George Orwell

George Orwell (eredeti nevén Eric Blair) Indiában született 1903-ban, de az Angliai Etonban végezte iskoláit. 1937-ben a

köztársaságiak oldalán részt vett a spanyol polgárháborúban. Ezt követően a brit Observer tudósítója lett, és közben számos

könyvet jelentetett meg. Ezek közül az Állatok Farmja aratott elsőként világsikert 1945-ben. Ez egyszerre tekinthető a

nyugati demokráciák és a keleti szocialista rendszerek bírálatának. Orwell még ennél is nagyobb sikert aratott az 1949-ben

megjelent, s ma már klasszikusnak számító könyvével az "1984" -gyel. Szerzője nem sokáig örülhetett a világsikernek, mert

1950-ben meghalt Londonban.

Az Állatok Farmját kezdetben az orosz forradalom és a sztálinista önkényuralom szatírájának tekintették. De a regény

elsősorban a demokrácia kellékeit használó pénzuralmi kapitalizmus bírálata. A történet szerint Jones gazda olyan gazdaságot

működtet, amelyben az elégedetlen állatok fellázadnak az önkényesen viselkedő, hanyag és iszákos kétlábú gazdájuk ellen.

Létrehozzák az állatok demokráciáját, az Állatok Farmját, amelyben minden állat egyenlő. Három minden hájjal megkent

dörzsölt disznó - Napoleon, Sqealer és Snowball - azonban fokozatosan kiemelkedik, és vezető szerephez jut, ami

katasztrofálisnak bizonyul. A konfliktus csúcspontja az, amikor durván elárulják Boxert a hűséges lovat, és bevezetik a totális

uralmat. Ekkor írják fel vérrel a falra, hogy még a szabadság-egyenlőség-testvériség birodalmában is, ahol miden állat

egyenlő -"néhány állat azonban egyenlőbb, mint a többi".

Az "1984" c. klasszikus műben London mogorva, nyomasztó város, ahol a Nagy Testvér folyamatosan szemmel tart

mindenegyes embert, és a Tudat Rendőrség gyakorlatilag bárkinek a gondolatait el tudja olvasni. Winston a főhős nagy

veszélybe kerül, annál az egyszerű oknál fogva, hogy emlékezete tovább működik. Amikor nem engedélyezett szerelmi

viszonyba kezd, Winston fokozatosan felbátorodik és csatlakozik a titkos forradalmi szervezethez, amelyet "Testvériség"-nek

neveznek, és amelynek az a célja, hogy elpusztítsa a Pártot. Winston szerelmével, Júliával, együtt kockára teszi az életét, a

hatalommal folytatott halálos küzdelemben.

E kötetnek a címe - Orwellia - a George Orwell világsikerű könyveiben megismert utópikus társadalomra és

világbirodalomra utal. A XXI. század utópikusnak tűnő állama, a pénzhatalom magánbirodalma - Orwellia - azonban nem

utópia, hanem létező valóság. Ahogy a cukor eltűnik a pohár vízben, úgy létezik rejtőzködve ez a világbirodalom a látható

államok nemzetközi rendszerében. A háttérhatalomnak ez a privatizált impériuma globális diktatúraként működik, s

napjainkra ő lett a kibontakozó új világrend modern Leviathan-ja (mondákból ismert félelmetes tengeri szörnyetege). Kikből

áll ez a háttérhatalom? Kik és miért hozták létre a hatalomgazdaságnak, a pénzdiktatúrának és hatalmi politikának ezt az

agresszívan terjeszkedő magánbirodalmát?

Ahogy a hódító Orwellia fokozatosan átveszi a világuralmat, a szabadság, egyenlőség és testvériség elvein nyugvó

demokrácia kiüresedik, elveszíti eredeti értelmét. A pénzuralom következményei máris érezhetőek: az emberi civilizáció

hanyatlásnak indult, nő a világméretű szegénység, mindent elönt a dekadens konfekciókultúra, s fokozódik a pótolhatatlan

erőforrások, s az életmegtartó környezet pusztulása. Orwellia nem véletlenül - csakúgy magától - jött a világra. A

háttérhatalom jól átgondolt, több évszázadon átívelő stratégiájának az eredménye. Ennek a nemzetek feletti birodalomnak a

megálmodói a XVII. században először Angliát vették ellenőrzésük alá, majd pedig Franciaországban rendezkedtek be 1789

után az általuk levezényelt forradalommal és a nyomában járó háborúkkal.

Az emberiség nyugati kultúrkörhöz tartozó része egészen az I. világháborúig azonban hitt az ember egyéni és közösségi

tökéletesedésében. Az I. világháború minőségi változást hozott. Ez a világégés látszatra területszerzési és hatalmi ambíciók

miatt tört ki, valójában a transznacionálisan megszerveződött magánhatalom programját hajtotta végre. Orwellia akkor bújt ki

a világtörténelem "tojásából". Az I. világháború 1916-tól fokozatosan ideológiai háborúvá alakult át. Bebizonyosodott, hogy

a szervezett pénzhatalom mozgatja az eseményeket a színfalak mögül, s a "háborúk végleges megszüntetésért vívott háború"

valójában a háttérhatalom nem is túlságosan álcázott igénybejelentése a világhatalomra. Az európai népek tanácstalanul álltak

ezzel a világégéssel szemben, de a világhatalom új trónigénylője számára ez a háború nagyon is ésszerű és sikeres volt.

Az első világháború az erkölcsi normák, a társadalmi igazságosság felrúgásával, olyan békével végződött, amelyből

szükségszerűen következett egy újabb, még nagyobb világégés. Az úgynevezett demokratikus és kapitalista nyugat

pragmatikus erkölcsnélküliségével emberellenesnek bizonyult. Azt a társadalmi igazságosságot hirdető szocializmust,

amelyre ekkor még reménykedve tekintettek a hátrányoshelyzetű milliók, a bolsevizmus államkapitalista kizsákmányolása

teljesen lejáratta. A háttérhatalom manipulációi segítségével gazdasági válság söpört végig a nyugati civilizáció központi

országaiban, 1933-ban pedig nyílt diktatúra jutott uralomra az Európai kultúra egyik központjában, Németországban.

A II. világháborúban az erkölcsi normáknak szinte a maradéka is eltűnik. Nemcsak az alsóbbrendűnek minősített népek

tömeges irtására került sor, de barbár módon és értelmetlenül földig rombolták Hamburgot és Drezdát is, amikor már

lényegében vége volt a háborúnak. Ugyanezt lehet elmondani Japánnal kapcsolatosan is, amelynek két városára - Hirosimára

és Nagaszakira - szükségtelenül dobták le az atombombát. Tokiót és a Kremlt úgy is meg lehetett volna félemlíteni az

atombombák bevetésével, ha ezeket a tömegpusztító fegyvereket a városok közelében a tengerbe dobják le.

A háttérhatalom irányt vett az emberi természet megváltoztatása felé, az emberiesség lerombolására mind az egyénben, mind

az emberi közösségekben. Felgyorsult az a folyamat, amely az embert élőlényből mechanikus robottá, kezelhető eszközzé

alakítja át. Orwell a közeledő világkatasztrófa prófétájaként felismerte az emberi civilizáció egészét fenyegető veszélyt.

Maradandónak bizonyult két klasszikus alkotásában a reménytelenség világhangulata fejeződik ki.

Milyen szabályok szerint működik Orwellia?

Elsőként említhetjük hogy ennek a nemzetek feletti magánbirodalomnak nem a társadalmi igazságosság vagy a közjó

szolgálata a célja, sem pedig a nemzetközi jog érvényesítése, illetve valamiféle magasrendű erkölcsi és etikai norma követése.

Orwellia működésének első szabálya, hogy tulajdonosainak meg kell szerezniük a világhatalmat, és azt szilárdan kézben kell

tartaniuk. A hatalom itt azt a lehetőséget jelenti, hogy Orwellia döntéshozói úgy tervezhetnek, szervezhetik és hajthatják

végre akciókat, hogy az általuk meghatározott célokat el is tudják érni rövid, közép és hosszú távon. A háttérhatalom

magánbirodalma mindenek előtt pénzügyi monopóliumára támaszkodik, de felhasználja a politikai, gazdasági, ipari, üzleti,

kereskedelmi, technológiai, kulturális és tömeglélektani tényezőket is. Orwelliának saját hadserege nincs, de eddig sikeresen

vette igénybe a neki pénzügyileg alattvalóvá vált államok katonai erejét. E rejtve működő magánbirodalom sikerének az az

egyik titka, hogy intelligensen tudja a maga céljaira kihasználni a pénzügyileg hozzácsatolt formális államok erőforrásait.

Jelenleg az Egyesült Államok - a látható szuperhatalom - e láthatatlan magánbirodalomnak a legfontosabb eszköze. Korábban

a Brit Birodalom volt az.

Orwellia irányításának másik szabálya, hogy kellő mennyiségű hatalmi eszköz álljon hálózatai és a hozzátartozó egyének

rendelkezésére. De még ennél is fontosabb a hatalom minősége, azaz az Orwelliát irányító személyek kreativitása, gyors

helyzetfelismerése, lényegmegragadása és kombinációs készsége. Ehhez érzelmi és akarati kötödésre is szükség van, az

anyagi érdekeltségen túlmenően.

A harmadik szabály szerint Orwelliának és tartományainak az irányítói csak olyanok lehetnek, akik már rendelkeznek

hatalommal, s képesek a nemzetek feletti központ által rájuk bízott hatalmat hidegfejjel alkalmazni. Azok, akik nem

rendelkeznek hatalommal Orwellia provinciáiban, a függetlennek tartott államokban, azok csak arra alkalmasak, hogy

viseljék a hatalommal rendelkezők döntéseinek a következményeit. A hatalommal nem rendelkezőknek a hatalommal bírók

érdekeit kell képviselniük, és az ő céljaikat kell minden eszközzel megvalósítaniuk. Orwelliában a pénzhatalom a

legfontosabb. Ezért ebben a magánbirodalomban a nemzetközi pénzügyi közösség ellenőrzi a független országnak látszó

birodalmi tartományok gazdasági és monetáris rendszerét. Ez a pénzügyi hatalom felöleli a pénzkibocsátást, a kamat-, és

árfolyam szabályozást, a hitelezést, a központi és kereskedelmi bankok irányítását, valamint az adott ország (tartomány,

provincia) pénzügyi jogszabályainak a megfogalmazását és elfogadtatását. Orwellia országaiban az ultraliberalizmus

érvényesül és a gyakorlatban szinte minden pénzügyi és gazdasági túlkapás lehetséges, ha az megfelelő pénzügyi és

gazdasági haszonnal kecsegtet. A jogrendszer is úgy működik, hogy ami profitáló, az annak ellenére megengedett, ha

egyébként nyilvánvalóan erkölcstelen és etikailag elítélendő. Orwellia tulajdonos-döntéshozói ezért szigorúan ellenőrzik a

birodalomhoz tartozó nemzetállamok kormányait és közigazgatását. Gondoskodnak az együttműködő helyi uralkodó

csoportok megvásárlásáról és Orwellia uralkodó rétegébe történő integrációjáról.

A pénzrendszer kézbentartásával a pénzügyi hatalom már képes az állami és a társadalmi élet szinte minden területének a

közvetlen vagy közvetett ellenőrzésére, a magánérdekeket kiszolgáló technokrata vezetők irányító-pozícióba helyezésére, az

állami intézmények és szervezetek befolyásolására, hogy azok mindig Orwellia tulajdonosainak adjanak elsőbbséget. A

birodalmi tartományok társadalmát a pénzrendszer túl-hatalma, és a profit szempontok kíméletlen előtérbe helyezése

fellazítja, a társadalmi szolidalítás meggyöngül, a korrupció pedig politikai döntéshozatal bevett módszerévé válik. A

pénzhatalom finanszírozza a politikai szervezeteket, a pártokat és politikusokat, a választásokat, valamint a

tömegtájékoztatási intézményeket.

Orwellia döntéshozói hatalmuk gyakorlásában támaszkodnak az adott országban érvényesülő eszme-és normarendszerre,

amit ellenőrzésük alatt tartanak. Figyelembe veszik a történelmi hagyományokat, az ország műszaki és tudományos

színvonalát, a kulturális szintet és a vallási beállítódást. A birodalmi vezetők ennek alapján végeztetik el a tervezést,

azonosítják be a várható kockázatokat és használják ki magánbirodalmuk számára az adódó lehetőségeket. Ezért a

közvélemény formálás szervezeteit vagy felvásárolják, vagy más módon ellenőrzik és befolyásolják.

Mivel Orwellia a nemzetközi pénzügyi közösség magánbirodalma, ezért a hatalomgyakorlás is elsősorban pénzügyi

eszközökkel történik. A fejlett informatikának és elektronikának köszönhetően a pénzügyi rendszer működése felgyorsult. A

pénzvilág szereplői ma már világszinten fektetnek be, spekulálnak, mozgatják a pénzt és a pénzügyi eszközöket. Pillanatok

alatt lépnek át az egyik piacról a másikra. Ez a globális pénzügyi rendszer naponta több mint 3.000 milliárd dollárt mozgat, s

ezek 97 % nem a reálgazdasági folyamatok érdekében történik, hanem elsősorban spekulációs célokból. A világgazdaság évi

összterméke, GDP-je, 40 és 50 ezermilliárd dollár között mozog, azaz a globális pénzmozgásnak a tizede.

A pénzgazdaság technikai gyorsasága, az a körülmény, hogy a pénzpiacokon nagyteljesítményű számítógépekkel

automatikusan lehet vásárolni és eladni részvényeket, fogyasztási javakat, valutákat, rendkívül nagy előnyhöz juttatta a

pénzvagyon tulajdonosait. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy szervezett magánhatalmukat nemzetek feletti világbirodalommá

tudták fejleszteni, amelynek a segítségével az értékelőállító gazdasági tevékenységet már globálisan ellenőrzik.

A termelő gazdaság szükségszerűen lassabban működik, mert a termékek előállítása meghatározott időhöz van kötve. A

mezőgazdasági és ipari termékek, valamint szolgáltatások előállításánál érvényesülnek a természeti törvények korlátai. A

szükséges idő - attól függően, hogy milyen áruk előállításáról van szó - néhány órától, néhány napig, hétig, sőt néhány évig

terjedhet.

A társadalom sem tudja felvenni a versenyt a pénz gyorsaságával. Az emberi civilizáció működtetéséhez szükséges norma- és

etikai-rendszer, a hagyományok és szokások, a kulturális színvonal lényegesen lassabban változik. A pénz-magánbirodalom

egyes tartományaiban példa nélkül álló társadalmi és kulturális változások zajlanak, amelyek felölelik a családot, a kisebb

közösségeket, a vallási gyakorlatot, a nemzeti nyelvet és kultúrát. Ezeknek a változásoknak fontos színtere az iskolarendszer,

az elemi iskolától az egyetemig. A pénzhatalom különösen nagy figyelmet szentel a véleményformáló intézményeknek.

Tulajdonosként ellenőrzi a tömegtájékoztatás legfontosabb szervezeteit, amelyeket felhasznál magánbirodalma

megerősítésére. Ennek a stratégiának szerves része a természetes közösségek, a kisebb és a nagyobb család (a nemzet)

gyöngítése. A felhígított társadalom könnyebben kézben tartható, ezért Orwellia döntéshozói támogatják az atomizálódást, a

bevándorlást, a keveredést, a lakosság demoralizálását, kulturális szintjének csökkentését és az olyan befolyásolási technikák

újraélesztését, mint a Római Birodalomból ismert "kenyér és cirkusz". Ennek a befolyásolásnak szerves része a brutális és

véres tévéprogramok, a szexuális magatartás fellazítása, a kábítószer terjesztés és fogyasztás megkönnyítése.

Orwellia működésének negyedik szabálya, hogy az új világrend tényleges hatalmi struktúrái ugyan nem mindig láthatóak,

mindazonáltal nagyon is érezhető következményekkel járnak, ha azokat a formális hatalmi struktúrák végrehajtják. Ha pl.

tudni akarjuk, hogy egy adott ország kormánya miért fogad el ilyen vagy olyan tartalmú kormányprogramot, akkor a valódi

okokat egyre gyakrabban az államok feletti pénzbirodalom informális központjaiban hozott döntésekben találjuk meg.

Orwellia a hozzátartozó látható országokat a hatalom privatizált intézményei segítségével működteti. Az elmúlt három

évtizedben a tényleges hatalom fokozatosan átkerült a magántulajdonban lévő pénzügyi és gazdasági struktúrákhoz. Ezért

Orwellia - a pénzimpérium - a magántulajdonban lévő kapitalista korporációk szervezeti felépítésének és működési rendjének

a logikája szerint funkcionál.

A hagyományos magántulajdonban lévő gazdasági szervezet - a korporáció - háromszintű vezetés alatt áll. A legfelső szinten

vannak a részvénytulajdonosok, ők a valódi tulajdonosok és a korporáció felügyelői. Még akkor is ők, ha csak ritkán vesznek

részt a gazdasági és igazgatási folyamatban. Valójában nincs is szükség arra, hogy ténylegesen értsenek a tulajdonukban lévő

korporáció belső tevékenységéhez, minthogy távollévő tulajdonosként nem járulnak hozzá a korporáció érdemi

tevékenységéhez. Elsősorban a spekulációval és a várható hozam (profit és tőkejáradék) újabb befektetésével, növelésével

foglalkoznak. Tehát a pénzügyi, nem pedig az értékelőállító tevékenység köti le figyelmüket.

A korporációs struktúra második irányítási szintjén az igazgatók, az igazgatótanács tagjai foglalnak helyet. A

részvénytulajdonosok képviselőiként felügyelik a korporáció hatékony működtetését, saját érdekeiknek és a helyi

kormányzatoknak, továbbá az általuk hozott jogszabályoknak megfelelnek. Ők felelősek a hosszútávú tervek elkészítéséért,

azért, hogy maximális növekedéssel biztosítsák a lehető legnagyobb hozamokat a lehető legkisebb költségekkel. Ez a

követelmény az, ami a pénzuralmi rend korporációját alapvetően antiszociális, emberellenes szervezetté teszi.

Az irányítás harmadik szintjén a menedzserek foglalnak helyet, ők felelősek a korporációs vállalatbirodalom napi

irányításáért. A menedzserek általában magasan képzett és keményen dolgozó szakemberek, specialisták, akik a korporáció

működéséhez hozzáadják tehetségüket, szervezési képességüket és fenntartják a megfelelő fegyelmet és munkahelyi légkört,

s egyben szorosan együttműködnek a szállítókkal és a többi üzleti partnerrel.

Orwellia működésének ötödik alapszabálya, hogy végre kell hajtani a termelői vagyon magánosításán túlmenően a hatalom

privatizációját nemcsak az egyes államokban, de világszinten is. Mint már kifejtettük a XXI. század emberisége már az új

világrendben él, amelynek egy központból irányított kormányzata van, amely azonban első látásra, nem felismerhető. Az

emberek zöme még nemzetállami koordinátákban gondolkodik, és a kormányzás, közigazgatás, nemzetállami gyakorlatát

ismeri. A közhatalom gyakorlásának ezek a hagyományos formái többek között azért nehezebben felismerhetők a

világkormánynál, mert ez a rejtőzködő kormányzat a hagyományos magánhatalom-gyakorlás módszereit és struktúráit

alkalmazza. Minthogy a világkormányzat hatalma azon nyugszik, hogy meg tudta szerezni a világ pénzrendszere feletti

monopolhatalmat és ennek segítségével a világgazdaság feletti ellenőrzést, vagyis, hogy magánhatalom, és így a

világkormány is magánhatalmi kormányzást folytat. Ez a korporációs, nem pedig a nemzetállami irányításhoz hasonlít.

Másként kifejezve: a világkormány a hatalomgyakorlás privatizált formája.

A fentiekből következik Orwellia hatodik szabálya: ha a világhatalom privatizálva lett, akkor a kvázi globális unió

kormányzati rendszere is magánhatalmi képződmény. Eszerint nem az államhatalmi ágak hagyományos megosztása szerint

működik, ahol különválik a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom. Mivel ez a privát hatalom globális korporációhoz

hasonlóan működik, érthető, hogy napjainkban miért torzult el a demokratikus államokban a közintézmények működése. A

szervezett magánhatalom úgy vette át a közintézmények ellenőrzését, hogy a korporációs irányítási-struktúra felülírta az

államhatalmi ágak kölcsönös megosztásán alapuló demokratikus társadalomirányítási rendszert.

Orwellia a magánkézben lévő új világrend hordozója, tehát privatizált hatalmi struktúra. Legfelső döntéshozói 300 trillió

dollárra becsült vagyonnak a tulajdonosai, akik saját monopóliumukként irányítják a világ pénzrendszerét. Őhozzájuk tartozik

a hosszútávú világstratégia kialakítása. E globális magánbirodalom középső irányítási szintjét, amely a korporációknál az

igazgatóknak felel meg, az egyes államok integrált hatalmi elitje alkotja. Nemzetközi szinten ők hozzák a döntéseket, olyan

nagyhatalmú szervezetekben, mint a Bilderberg Csoport, a Trilaterális Bizottság, a New Yorkban működő Council on

Foreign Relations (Külkapcsolatok Tanácsa), és testvérszervezete a Londonban működő Royal Institute for International

Affairs (Királyi Külügyi Intézet). Az alsó menedzseri szintnek az egyes országok formális törvényhozó, végrehajtó és

igazságszolgáltatási szervezetei felelnek meg. Az elnököket, miniszterelnököket, vezérigazgatónak tekinthetjük.

A legfelső szintet tehát Orwellia tulajdonosai alkotják. A világhatalomnak ezek a részvénytulajdonosai a

magánbirodalmukhoz tartozó látható államok közül csupán az Egyesült Államoknak, Nagy-Britanniának, Oroszországnak,

Kínának és bizonyos esetekben Franciaországnak engednek időnként beleszólást a legfontosabb ügyekbe. Ezek a birodalmi

döntéshozók saját intézményrendszerükben készítik elő döntéseiket. Létrehozták a stratégiai tervezést végző intézetek

hálózatát, amelyeket tervező központoknak vagy think tank-eknek neveznek. Ez a "Globális agy" a már említett három

intézményen kívül felöleli Carnegie Endowment for International Peace (Carnegie Alapítvány a Nemzetközi Békéért), World

Economic Forum (Világgazdasági Fórum), American Enterprise Institute (AEI) (Amerikai Vállalkozói Intézet), Group of

Thirty (A Harmincak Csoportja), Brookings Institution (Brookings Intézet), The Heritage Foundation (Nemzeti Hagyomány

Alapítvány), Center for Strategic & International Studies (CSIS) (Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központja),

Hudson Institute (Hudson Intézet), Cato Institute (Cato Intézet), Tavistock Institute (Tavistock Intézet), Hoover Institute

(Hoover Intézet) nevű szervezeteket, valamint egy sor egyéb agytrösztöt és gondolati műhelyt. Ezek a gondolati műhelyek

dolgozzák ki a hosszútávú komplex politikai, gazdasági, pénzügyi, technológiai és kulturális projekteket, ők integrálják olyan

komplex struktúrákká és modellekké, amelyek alkalmasak az uralom gyakorlására globális, nemzeti és regionális szinten.

E magánalapítványok által finanszírozott gondolati műhelyeknek a felső irányítását a leggazdagabb bankárdinasztiák tagjai,

valamint a pénz-és korporációs oligarchia kiemelkedő személyiségei látják el. A teljesség igénye nélkül megemlítünk néhány

fontos nevet: a Rothschild, a Rockefeller, a Morgan, a Schiff, aWarburg, a Weill, a Lazard, a Harriman, a Mellon, az Agnelli,

a Montefiore, a Carnegie, a Bunge, a Noble, az Alemant, a Mitre és a Macri családok tagjait.

Az úgynevezett Fekete Nemesség tagjai is fontos szerepet játszanak. Ide tartoznak a ma még regnáló uralkodó dinasztiák

tagjai (az Egyesült Királyság, a Benelux Államok, Spanyolország és a Skandináv Országok uralkodói), valamint a korona

nélküli országok előkelőségei: Franciaország, Németország, Olaszország, Ausztria és Portugália egykori főnemeseinek az

utódai. A Fekete Nemesség szoros kapcsolatot épített ki az Arab országok uralkodó családjaival, valamint az olyan

koronázatlan, de nagyhatalmú főurakkal, mint amilyen az Egyesült Államok és Távol-Kelet multimilliárdosai.

Orwellia magánbirodalmában fontos szerepet töltenek be bizonyos vallási szervezetek, így pl. Nagy-Britanniában az

Anglikán Egyház, Amerikában a lutheránus és kálvinista hitvallást követő protestáns felekezetek, a keresztény-cionista

evangelizációs szervezetek, beleértve a zsidó Sanhedrint, valamint a Vatikánon belül működő egyes hatalmi struktúrákat is.

Mindezt kiegészítik az olyan nemzetek feletti hálózatok, amelyekkel a szabadkőművesség, a nemzetközi cionizmus, a

nemzetközi szociáldemokrácia, és a nemzetközi kereszténydemokrácia rendelkezik.

Orwellia sajátosságai közé tartozik, hogy irányítói bizonyos korlátok között ugyan, de illegitimnek és illegálisnak tekinthető

szervezetekkel is kénytelenek együttműködni a hatalom gyakorlásában. Ezek közé tartoznak különböző maffia-csoportok,

fegyverkereskedők, drog kartellek, pénzmosással foglalkozó szervezetek, mint pl. a Bolíviában, Columbiában,

Afganisztánban és Thaiföldön működő kábítószer termelők és forgalmazók. Közülük csak azok jöhetnek számításba, akik

hajlandók betartani az iratlan szabályokat.

Fontos szerepet játszanak a legitim érdekek szolgálatában álló titkosszolgálatok és hírszerző szervezetek, pl. a CIA, az MI6 és

a MOSZAD. Ezek a szervezetek törvényes fedezettel a hátuk mögött működhetnek együtt titokban az illegitim

szervezetekkel, s nem kell tartaniuk a tömegtájékoztatástól. Az új világrend keretében három olyan szervezet van, amelyből

valójában nem lehet soha teljesen kilépni: ezek a hírszerző szervezetek, a szabadkőművesség, valamint a maffia jellegű

csoportok. Orwellia magánbirodalma rendjében e három szervezet törvény felett áll, és kizárólag az iratlan szabályokhoz és

magatartási normákhoz kell igazodnia. Orwellia legfelsőbb szintű döntéshozói irányítják azt az államok feletti hatalmi

struktúrát, amelynek a legnagyobb országok, köztük az Egyesült Államok hatalmi elitje is engedelmeskedni tartozik.

Orwellia új világrendjében meghatározó szerepe van a magánkorporációk hálózatának. Ők képezik a hatalomgyakorlás

középső szintjét. Kiemelkedő szerepe van a mintegy 500 nagy világcégnek, a transznacionális pénzügyi intézményeknek, az

univerzális hatáskörű pénzintézeteknek, a világszinten működő korporációs tömegtájékoztatásnak, az elit egyetemek

hálózatának. Ezen a szinten néhány állam kormánya is beleszólhat a döntésekbe. De ez a beleszólás csak a külügyekre, és a

katonai kérdésekre korlátozódik.

Orwelliában a hatalomgyakorlásnak ezen a második szintjén finanszírozzák a politikai tevékenységet (beleértve a

választásokat) az előre kiválasztott pártok és jelöltek érdekében. Mindezt olyan technikával végzik, hogy a lakosság körében

fent lehessen tartani a látszatot: ők döntenek, és az általuk választott személyek gyakorolják törvényhozói és a kormányzati

hatalmat. A politikai szféra finanszírozása a multinacionális cégek és a transznacionális pénzügyi intézmények útján történik.

A politikai szféra kézbentartását szolgálja a véleményhatalom monopolizálása a korporációs tömegtájékoztatási

intézményeken keresztül. Ennek a rendszernek a működését segíti az oktatási szektor átalakítása, és a lakosság

kondicionálása arra, hogy a befolyásolást és a kiszolgáltatottságot demokratikusnak tekintse és alkalmazkodjon hozzá.

Orwellia magánbirodalmának napi ügyeit a látható államok kormányai végzik, élükön a végrehajtó, törvényhozó és bírói

hatalom vezetőivel. Ezeknek a menedzseri-szintű irányítóknak a mozgásterét behatárolja az, hogy csak rövid ideig vannak

döntési helyzetben, és hosszútávú feladatok elvégzésére nem vállalkozhatnak. Hivatalukba formailag demokratikus módon

kerülnek, és rendszerint meg kell küzdeniük egy másik hasonló módon kiválasztott ellenféllel. A politikai választások

szereplőit Orwellia tulajdonosai és igazgatói előzetesen már átvilágították, s indulásukat csak gondos vizsgálat után

engedélyezték. Ha a kiszemelt személy átment a vizsgán, akkor még el kell adni őket a választóknak a politikai élet piacán.

Ekkor válik fontossá a csomagolás és a reklám. A korporációs tömegtájékoztatás jól fizetett szerkesztői, újságírók, média-

szakemberek, politikai elemzők és kommentátorok szakképzett csoportjai adják el a választóknak az Orwellia urai által

kiszemelt politikusokat.

A hatalom privatizálása egyben azt is jelenti, hogy a demokráciában kötelező "egy ember, egy szavazat" elven alapuló

számbeli többség fokozatosan átadja a helyét a korporációs hatalomgyakorlásban érvényes gazdasági, és pénzügyi

erőfölényen alapuló többségnek. A politikában formálisan ma is a számbeli többség elve érvényesül. Amióta azonban a

szervezett magánhatalom a közhatalom fölé került, a magánhatalom a közvélemény befolyásolásával érvényesíti akaratát. Ezt

a rendelkezésre álló pénzügyi és gazdasági erőforrásokkal éri el. A tulajdonukban lévő tömegtájékoztatás lehetővé teszi, hogy

céljaik elérésére akár nyílt és tudatos megtévesztéssel is törekedjenek. A közéleti félretájékoztatásban még a nyílt hazugság is

rutin eszközzé vált. Ezt hívják Orwelliában propagandának. A háttérhatalom egy-egy hazugsággal le is bukhat. Ebben az

esetben akár fel is lehet áldozni egy-egy szerkesztőt. Így a megtévesztés kezdeményezője az igazság bajnokának tüntetheti fel

magát. A tudatipar szakemberei - a "lélek mérnökei" - a közvélemény manipulálása érdekében kellően adagolják az erőszakot

és a képmutatást.

Montesquieu óta a demokratikus kormányzás egyik ismérve a hatalmi ágazatok - a törvényhozói, végrehajtói, és bírói

hatalom - szétválasztása, a kölcsönös ellenőrzések, fékek és ellensúlyok rendszerének az alkalmazása. A francia gondolkodó -

történelmi korlátai miatt - még nem hangsúlyozta a vagyon igazságos és teljesítményhez igazodó elosztását, amely nemcsak a

gazdasági esélyegyenlőségnek, de a személyi szabadságnak és a politikai önrendelkezésnek is az egyik előfeltétele. Orwellia

magánbirodalmában a hatalmi ágazatok teljesen más rendszer szerint oszlanak meg.

A legfőbb hatalmat a magántulajdonban, illetve a magánellenőrzés alatt álló pénzrendszer hordozza. Ide tartoznak a nagy

beruházó bankárdinasztiák tulajdonában (vagy ellenőrzésük alatt) álló központi bankok, kereskedelmi bankok, univerzális

hatáskörű pénzügyi szervezetek, a pénzügyi konzultációs szervezetek, a kockázat- és hitelminősítő intézetek, a tőzsdék, a

befektetési alapok, a biztosító és viszontbiztosító társaságok, a nyugdíjalapok és pénzfedezeti alapok.

E legfőbb hatalmi ágazat után következnek a főbb multinacionális iparvállalatok. Már említettük, hogy 500 olyan világcég

működik, amely kézben tartja legfontosabb termelési ágazatokat, a szolgáltatásokat, az elosztást, a bányászatot, az

energiatermelést és elosztást, a fegyvergyártást, az elektronikát, a világűrkutatást kiszolgáló ipart, a fogyasztási cikkek

gyártását, a vegyipart, az élelmiszeripart, a kőolaj és földgáz kitermelését és elosztását végző cégeket, a nagy építőipari

vállalatokat, a hajógyártást, a tervezést és konzultálást. A termelőgazdaság állítja elő az értékeket. Hasznosságánál fogva ezt

kellene a legfontosabb ágazatnak tekinteni, de mivel a multinacionális cégek a pénzrendszer tulajdonosainak az ellenőrzése

alatt állanak, így természetesen Orwellia hitelpénzzel működtetett magánbirodalmában nem a termelő szektort illeti meg az

első hely.

Már utaltunk az univerzális intézmények fontos szerepére, de ezeket a nemzetek feletti képződményeket fontosságuknál

fogva külön hatalmi ágnak kell tekinteni. A harmadik hatalmi ágazathoz tartozik a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, a

bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja, az Amerikaközi Fejlesztési bank, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank, a

Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Szervezete, a frankfurti Európai Központi Bank, az amerikai Federal Reserve

System, az Európai Unió, a NATO, az Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Szerződés Szervezete, valamint az ENSZ és

szakosított intézményei. Fontossága miatt elsőként is említhettük volna az Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény,

a GATT helyére lépett Világkereskedelmi Szervezetet, a WTO-t, amely Orwellia legfontosabb univerzális hatáskörű

érdekérvényesítő intézménye.

Negyedik hatalmi ágazatként az egyetemek és tudományos intézetek koordinált hálózatát jelölhetjük meg. Az Egyesült

Államok vezető egyetemei közül a Harvard, az MIT, a Columbia, a New York University, Princeton, Yale, John Hopkins,

Chicago, Stanford, Georgetown, Nagy-Britannia egyetemei közül pedig Oxford, Cambridge és a London School of

Economics tartozik ebbe a hálózatba. Természetesen akad kiváló egyetem a többi országban is, de jellemző, hogy Orwellia

sztár-egyetemei az angolszász országokban működnek.

Az ötödik hatalmi ágazat a korporációs tulajdonban lévő multimédia-monopólium. E tudatiparághoz tartoznak a New York

Times, a Washington Post, a Newsweek, az International Herald Tribune c. világlapok, a CNN-Time Warner világtelevizió,

továbbá az olyan rádió és tévéhálózatok, mint az ABC, CBS, NBC, Fox News, PBS, valamint az olyan hetilapok és

folyóiratok, mint a The Economist, a német Der Spiegel, a francia Le Monde, a Foreign Affairs, a Commentary, a The

National Interest, a Foreign Policy. De Orwellia számára fontosak az olyan hírügynökségek is, mint a Reuters, az Associated

Press, a Deutsche Presse Agentur, a France Press, és a többi nagy hírügynökség.

Orwellia hatodik hatalmi ágazatát képezik a formálisan létező államok (azaz a globális pénzbirodalom önálló államnak

tartott tartományainak) kormányzatai. Ehhez tartoznak a kül- és belpolitika, valamint a pénzügyi és gazdasági szféra legfőbb

irányítói, így pl. Amerikában az elnök és az alelnök, a külügyminiszter, a védelmi miniszter, a pénzügyminiszter, a

belbiztonsági miniszter, a Nemzetbiztonsági Tanács, a CIA, az FBI és a Kongresszus (a törvényhozás) felső vezetői, valamint

a legmagasabb rangú katonai parancsnokok.

Orwellia működésének hetedik alapszabálya szerint a káoszból csak úgy lehet megteremteni a rendet, ha minden globális

szereplő hajlandó erőszak alkalmazása nélkül rendezni a konfliktusokat. Ilyen békeállapothoz azonban háborúkra van

szükség, hogy világszinten egyetlen globális hatalomgyakorló legyen. Ő már háború nélkül döntheti el a vitákat és

kényszerítheti rá akaratát, az egész emberiségre. Úgy rendezheti a nemzetközi konfliktusokat, mint egy államon belül

működő bíróság. A természeti erőforrásokkal rendelkező országokat csak így lehet rákényszeríteni arra, hogy az Orwelliát

irányító tulajdonoscsoport szabadon hozzáférhessen természeti kincseikhez. Ha erre a kiszemelt ország nem hajlandó, akkor a

pénzügyi, a gazdasági, és politikai, végső soron, pedig a katonai erőszak legváltozatosabb eszközeivel kell és lehet jobb

belátásra bírni.

Hogyan épül fel Orwellia birodalmi struktúrája?

Már láttuk, hogy ez az elsődlegesen magánbirodalom - amely a pénzrendszert a saját monopóliumaként működtető

pénzoligarchia irányítása alatt áll - a pénzügyi intézmények, katonai támaszpontok, multinacionális világcégek és csatlós

államok egységes rendszerbe integrálódott komplexuma. Leegyszerűsítés lenne azonban Orwellia dinamikusan terjeszkedő

világrendszerét csupán-e rendszer legfontosabb komponensére, az Egyesült Államokra szűkíteni.

Annak a világbirodalmi struktúrának a szervezeti felépítését, amelyet mi Orwelliának nevezünk, a rendszerhez tartozó

országok elemzésével tanulmányozhassuk. E birodalmi rendszer felső szintjén azok az államok foglalnak helyet, amelyek

vezető érdekcsoportjai tulajdonosként tartják kézben a befektetéseket, a pénzügyi piacokat és akik, képesek a világ többi

részén is ellenőrzésük alá venni a pénzügyi és gazdasági tevékenységet. Ezért Orwellia csúcsán az Egyesült Államok, az

Európai Unió és Japán található.

A világoligarchia Amerikát használta arra, hogy létrehozza a birodalomnak engedelmeskedő csatlós államok rendszerét. Ezek

a részben regionális hegemóniát gyakorló, vazallus államok gyakran Amerika nélkül is végrehajtják Orwellia felső

vezetésének stratégiai döntéseit. Ehhez rendelkeznek a megfelelő katonai erővel és pénzügyi támogatással. Ezek a birodalmi

feladatokat ellátó vazallusok megtörik a terjeszkedésre kiszemelt államok ellenállását és egyben saját helyi hatalmi érdekeit

és érvényesítik.

A jelenlegi nemzetközi rendszerben fontos szerepe van az újonnan felemelkedő birodalmi hatalmaknak, amelyek

egyszerre az Orwellia magjához tartozó birodalmi államok riválisai és együttműködő partnerei. Ehhez a hatalmi körhöz

tartozik Kína, India, Kanada, Oroszország és Ausztrália. Ezeknek az országoknak számolniuk kell Orwellia agresszív

behatolásával, ugyanakkor ők maguk is helyi hegemóniára törekednek a szomszédos országokkal kapcsolatban és maguk is

kihasználják a szegényebb és fejletlenebb országok erőforrásait. Ezek a felemelkedő hatalmak szorosan kapcsolódnak

Orwellia központi birodalmi államaihoz, egyrészt a náluk működő közös gazdasági szervezetek révén, másrészt versenyeznek

a fejletlen és védtelen országok erőforrásaiért. Jól látható ez Kína és India azon erőfeszítéseiben, hogy más Ázsiai

országokból, de Afrikából és Latin-Amerikából is gazdasági előnyökhöz jussanak, terjeszkedő beruházási tevékenység révén.

A globális birodalommá integrálódott nemzetközi rendszer következő, harmadik szintjén az úgynevezett fél-autonóm vagy

korlátozottan független államok foglalnak helyet. Ide lehet sorolni Brazíliát, Dél-Koreát, Dél-Afrikát, Tajvant, Argentínát,

Szaúd-Arábiát, Chilét és Bolíviát. Ezeknek az államoknak jelentős nemzeti gazdasági bázisa van és viszonylag fejlett,

köztulajdonban lévő szektorral rendelkeznek. Kormányaik erőfeszítéseket tesznek, hogy jelen lehessenek a világpiac egyes

részein, de erősen függnek Orwellia katonai védelmétől. Ez különösen érezhető Tajvan, Dél-Korea és Szaúd-Arábia esetében,

amelyek katonai támaszpontokat biztosítanak területeiken Orwellia birodalmi érdekérvényesítéséhez. Ezen országok

monokultúrájuk és egyoldalú erőforrásaik révén erőteljesen függnek. Jövedelmeiket kénytelenek megosztani Orwellia

irányítóinak a tulajdonában lévő multinacionális cégekkel. Ebbe a csoportba sorolható Szaúd-Arábia, Chile, Nigéria, Brazília

és Argentína.

Különösen a kőolaj kitermelő országok tartanak fenn szoros kapcsolatot Orwellia központi államai pénzügyi irányítóival, és

saját jövedelmük jelentős részét a központi államok ingatlanaiba, államkötvényeibe és értékpapírjaiba fektetik be. Ezzel

jelentős mértékben hozzájárulnak Orwellia két legfontosabb országának - az Egyesült Államoknak és Angliának - a

finanszírozásához. A világbirodalmi struktúra-e harmadik szintjéhez tartozó országok együttműködnek a Szovjetunió

felbomlásával létrejött Független Államok Közösségéhez, a FÁK-hoz tartozó államokkal, valamint az újonnan kiemelkedő

birodalmi hatalmak csoportjához tartozó országokkal, olyan kérdésekben, mint pl. Orwellia birodalmi háborúja a Közel-

Keleten, a Haiti elleni invázió, rendszerváltás végrehajtása Afrika egyes országaiban, a világszintű neoliberális stratégia

támogatása, valamint a gazdaság legfontosabb szektorainak a birodalmi irányítás alá vétele.

A helyi uralkodó csoportok, és bizonyos esetekben a nemzeti szociális mozgalmak, valamint az érdekvédő csoportok

ellenállása miatt konfliktusok is kialakulnak a legfelső irányító érdekcsoportok és a helyi elitek között. Így pl. Brazília, Chile

és Argentína nem ért egyet azzal, hogy az Amerikai kormányzat (Orwellia első számú hatalmi eszköze) meg akarja buktatnia

a venezuelai elnököt. Egyrészt jövedelmező gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok kötik őket Venezuelához, másrészt

ellenzik a katonai puccsokat, mert ez saját hatalmukat is veszélyeztetheti.

Ezek a fél-autonóm és korlátozott függetlenséggel rendelkező országok viszonylagos mozgásszabadságuk ellenére hathatós

katonai és politikai támogatást nyújtanak Orwellia birodalmi irányítása számára. Így pl. zsoldosokat nyújtottak Haitin a

demokratikusan választott elnök megbuktatásához. Szomáliát etiópiai zsoldosok szállták meg, akiket közvetlenül amerikai

tanácsadók képeztek ki, finanszíroztak és vezényeltek.

A világbirodalmi hierarchia legalsó, negyedik szintjén a csatlós-kollaboráns rendszerek találhatóak. Ezek közé sorolható

Egyiptom, Jordánia, a Perzsa-öböl menti államok, Közép-Amerika és a Karib tenger államai, Fekete Afrika országai, a kelet-

európai országok (köztük Magyarország), az egykori Szovjetunió kaukázusi és közép-ázsiai tagállamai, a Fülöp-szigetek,

Indonézia, Észak-Afrika és Pakisztán. Ezeket az országokat többé-kevésbé demokratikus formák keretében tekintélyuralmi

politikai csoportok kormányozzák, amelyek a birodalom magját alkotó országoktól (és részben a felemelkedő birodalmi

államoktól) kapják a politikai, pénzügyi és katonai támogatást.

Ez a szint óriási lehetőséget biztosít Orwellia oligarchái számára a pénzügyi-, gazdasági terjeszkedéshez, a gazdasági

erőforrások megszerzéséhez és centralizációjához. Mindez példa nélkül álló extraprofithoz juttatja őket. E negyedik szinthez

tartozó országok kevés hozzáadott értékkel rendelkező terméket állítanak elő. Elsősorban nyersanyag kitermeléssel és

szállítással foglalkoznak Orwellia központi államai számára. Ezen országok többségében olyan élősködő és korrupt

vezetőréteg van hatalmon, amely valójában nincs felkészülve arra, hogy az adott ország gazdasági és politikai életét

szakszerűen irányítsa.

Ezek az országok fokozott mértékben adnak zsoldosokat Orwellia birodalmi terjeszkedéséhez, és a csatlós rendszerek

hatalomra juttatásához az újonnan meghódított országokban. E csatlós rendszerek - a birodalmi központ vazallusaiként -

elősegítik a termelőmunkát végzők kizsákmányolását, az általuk előállított érték kisajátítását, a mezőgazdasági dolgozók

életterének csökkentését és a pótolhatatlan erőforrások pusztítását.

Orwelliában a hatalom a pénz- és korporációs oligarchia kezében van. Ő tartja kézben a "piacnak" nevezett szervezett

pénzügyi hatalmat. A korábban a társadalom és a közérdek szolgálatában álló nemzetállamot saját szolgáltató intézményévé

alakította át. Ez a nemzetek feletti oligarchia gondosan felügyel arra, hogy a hatalom gyakorlása globálisan, valamint az

egyes államokon belül is, mindig a saját emberei kezében legyen. Ma már e csatlós államok szervezik azokat a zsoldos

seregeket, amelyek szükség szerint a föld bármely részén bevethetőek. Ez a privatizált világbirodalom gondoskodik

tisztségviselői kiképzéséről, akik a zsoldos hadseregek parancsnokaiként és kollaboráns helytartókként közreműködnek az

önrendelkezésért és nemzeti érdekérvényesítésért küzdő mozgalmak féken tartásában, Orwellia tartományainak a

működtetésében.

A negyedik szint, tehát Orwellia hatalmi struktúrájának fontos alkotórészévé vált. E csatlósrendszerek kiegészítik a

nemzetek feletti megszálló erőket, és megkönnyítik a nyersanyagok és energiahordozók kisajátítását. Nélkülük a

magánbirodalom Orwellia már régen túlterhelte volna katonai erőit, és ez a birodalmi központhoz tartozó államokban erős

társadalmi ellenállást váltott volna ki. A központ túlzott leterhelése pedig megerősítette volna a birodalmi terjeszkedés és

újgyarmatosítás ellen fellépő erőket a világ más részein. A csatlós államok zsoldosai lényegesen olcsóbbak, s így csökkentik

a birodalom fenntartásának költségeit. A privatizált birodalom zsoldos haderőit szépítgetőn ENSZ-erőknek,

békefenntartóknak, a demokrácia védelmezőinek, és a terrorizmus elleni háború élharcosainak nevezik.

Orwellia magánbirodalma, noha terjeszkedik, és egyre mélyebben hatol be az emberi civilizáció minden részébe, nem

mindenható. Az ellenhatás máris érezhető a globalizáció-ellenes politikai és szociális mozgalmak erősödésében, valamint

olyan új államközi együttműködés kialakulásában, mint amilyen a Sanghaji Együttműködés Szervezete, ahol Kína, India és

Oroszország tesz kísérletet Orwellia ellenpólusának a kialakítására. Így a pénzuralmi világrend jelenlegi döntéshozóinak

sikerült elérniük, hogy megvalósuljon a geopolitika angol megalapítójának, Mackindernek, a rémálma: az Eurázsiai földrész

legnépesebb és erőforrásokban leggazdagabb országai között - először a világtörténelemben - közvetlen gazdasági és katonai

kapcsolatok épülnek ki.

Orwellia újabb világháborúja.

Az I. világháború után Orwellia nyíltan a világ színpadára lépett. A II. világháborút is ő készítette elő és vezényelte le a

színfalak mögül. A világnak úgy állították be, hogy a demokrácia és a totalitarianizmus erői csaptak össze, ugyanakkor az

Egyesült Államok és Nagy-Britannia - Orwelliának ez a két mintademokráciája - a legbrutálisabb totális diktatúrával, a

Szovjetunióval lépett szövetségre. Valójában Orwellia uralkodó elitje, amely a bolsevikokat is finanszírozta, és hatalomra

segítette (s így a Szovjetunió létrehozójának is tekinthető) folytatta évszázados küzdelmét a világuralomért. Ez konkrétan az

egy központból irányított új világrend létrehozását jelentette, amelyben kétpólusú társadalom működik. A hatalmat Orwellia

uralkodócsoportja - a szuper gazdag bankárdinasztiák zárt köre, és a nemzetközi pénzügyi közösség integrált elitje -

gyakorolja. A másik póluson található a vagyontalan - bérmunkából vagy segélyből élő - függőhelyzetű többség. A

szupergazdag beruházó bankárok tették lehetővé - a pénzügyi uralmuk alatt álló nyugati hatalmak felhasználásával - a

kommunista rendszer terjeszkedését Európában és Ázsiában: Ők hozták létre az ENSZ-t és tették lehetővé Izrael Állam

megalakulását is.

A legyőzött ellenfél nem a totális önkényuralmi rendszer volt, hanem a nemzetállam (a nemzetállamok rendszere), mint

önrendelkezéssel bíró hatalmi képződményé, amely képes szembeszállni a nemzetek feletti pénzhatalom internacionalista és

kozmopolita erői terjeszkedésével. A Németországban 1933-ban hatalomra került nemzeti szocializmus a bolsevista

terjeszkedés megfékezését, a szélsőségesen igazságtalan Versailles-i Szerződés megváltoztatását, és a megbénított német

gazdaság talpraállítását akarta. E feladatokkal a szuper gazdag bankárdinasztiák világuralmi törekvései miatt kellett

megbirkóznia. Nemzeti önvédelemből vették ismét állami ellenőrzés alá Németország Központi Bankját, és tértek át olyan

közpénzrendszer működtetésére, amelyben a német gazdaság teljesítménye volt a pénz fedezete. Olyan pénz került

forgalomba, amelyből kimaradtak a nemzetközi bankárok, s ezt még tetézték azzal, hogy Németország jelentős részben áttért

a csereüzletekre nemzetközi kereskedelmi kapcsolataiban. Ez azt jelentette, hogy a nemzetközi kereskedelemből is kiszorult a

pénzvilág. A háttérből irányító pénzhatalom rövidtávon lenyelte ezeket az intézkedéseket, mert csak egy felerősített

Németországot lehetett - kellő manipulációval - újabb világháborúba beléptetni. Erre a háborúra - pontosan Orwellia

világstratégiájának tovább vitele érdekében - feltétlenül szüksége volt.

1941-re a Vörös Hadsereg - saját adatai szerint - csaknem tízszer annyi páncélossal, repülőgéppel és tüzérségi eszközzel

rendelkezett, mint Németország. Sztálin támadó háborúra készült, és ennek megfelelően vonultak fel a szovjet csapatok a

nyugati határon. Németország valójában Sztálin támadását előzte meg. A német vereség azonban nem volt kétséges a

háttérhatalom felső döntéshozói számára, mivel tudták, hogy Amerika ipari kapacitásával és fegyverszállításaival a

Szovjetunió - a világ legnagyobb területű országa - már ellent tud állni Németországnak.

Jelenleg az egykori internacionalista és kommunista erők maradványai, valamint a világszintű pénzmonopóliumukra

támaszkodó kozmopolita-globalista erők küzdenek a nemzeti önrendelkezéshez, és a szociális igazsághoz ragaszkodó

globalistaellenes erőkkel. A pénzuralom új világrendjének a ideológusai azok a neo-konzervatív politikusok - szélsőséges

liberálisok -, akik korábban marxisták (trockisták) voltak, és csaknem valamennyien Leo Strausstól tanultak a Chicagó-i

Egyetemen.

Orwelliában a béke egyre több és súlyosabb háborút jelent. 2002 június 18-án ezt mondta George W. Bush, a

magánbirodalom zászlóshajójának számító Egyesült Államok elnöke:

"Csak azt akarom tudatni önökkel, hogy amikor a háborúról beszélünk, valójában a békéről van szó." Mintha csak George

Orwell bámulatos jövőbelátását akarta volna újból alátámasztani. Egyedül az iraki demokrácia-terjesztő békemisszióban,

amely eddig az amerikai adófizetők 453 milliárd dollárjába került, 2007. augusztus 16-ig 1 009 516 iraki és 3702 amerikai

katona halt meg, a sebesültek és lelkisérültek száma pedig ennek a többszöröse.

Hogy is mondta Orwell? "Ha látni akarja a jövőt, akkor képzeljen el egy csizmát, amint az ember arcát tiporja - örökké."

A rejtőzködő világbirodalom

Századunk igazi szuperhatalma a pénzimpérium

Egyesek azt hiszik, hogy mi (a Rockefeller család - D. J.) egy olyan titkos szövetséghez tartozunk, amely az Egyesült

Államok valódi érdekei ellen tevékenykedik, családommal együtt 'internacionalistának' minősítenek, aki összeesküszik

világszerte másokkal, hogy létrehozzon egy integráltabb globális politikai és gazdasági világrendszert - egy egységes

világot, ha úgy tetszik. Ha pedig ez a vád ellenem, akkor büszkén vállalom, hogy bűnös vagyok."

(David Rockefeller, a Council on Foreign Relations - a Külkapcsolatok Tanácsának elnöke 1970-től 1985-ig és a Trilateral

Commission - Háromoldalú Bizottság alapítója, írja ezt 2002-ben megjelent Emlékiratainak a 405. oldalán)

A Forbes magazinban rendszeresen közlik a világ leggazdagabb embereinek a névsorát. Az elmúlt években már

Magyarország múlti-milliárdosairól is kapunk évente tájékoztatót a Magyar Hírlap külön e célra készült kiadványából,

amely a 100 leggazdagabb magyar címmel 2002 óta jelenik meg. A magyar milliárdosok közül sokan nem szívesen

olvassák nevüket ebben a nyilvántartásban. Ennek több oka lehet, itt most csak arra utalnék, hogy gazdagságuk nem a

társadalomnak nyújtott teljesítményt tükrözi, hanem olyan tényezőkre vezethetők vissza, amelyek elsősorban a múlt

rendszerből örökölt kapcsolati tőkét és befolyást alakították át pénzügyi és termelői vagyonná. Míg Amerika büszke lehet

leggazdagabb embereire, mert azok vagyona nagyobb részt tudásból, teljesítményből és természetesen szerencséből fakad,

addig ugyanezt a magyar milliárdosokról csak igen korlátozott mértékben lehet elmondani.

A Forbes magazin azonban nem tájékoztat arról, hogy a világ sorsát meghatározó legnagyobb vagyonok nem egyes

személyek tulajdonát képezik, hanem ún. családi alapítványok áttekinthetetlen tulajdonosi hálózatának a sűrű szövedékébe

vannak gondosan beágyazva: családi alapítványok, ún. family trust-ok kezelik őket. De többről is szó van.

A világ egyetlen tényleges szuperhatalma a Globális Pénzimpérium, a pénz-világbirodalom, amelynek sikerült a saját

hegemóniája alá vonnia nemcsak az Egyesült Államokat, de az Európai Uniót és Japánt is. A pénzimpérium

hatalmigazdasága ma már kiterjed Dél-és Közép-Amerikára, Ausztráliára, valamint Ázsia és Afrika többi országára is, köztük

olyan óriásokra, mint Kína, India és Oroszország. Ez a világbirodalom a nála lévő pénzmonopólium segítségével megszerezte

világ termelői vagyona túlnyomó része fölött az ellenőrzést, s pénzviszonyokba elrejtett Globális Unióként működik. E

pénzimpérium magját a világ leggazdagabb dinasztiáinak a családi alapítványokból képződött törzsvagyona alkotja. A

dollár-triliárdosokból álló magot - világméretű holdudvarként - több ezernyi dollár-miliárdos és dollár-miliomos veszi körül.

A világ leggazdagabb családjai szakértők tudományos módszerekkel végzett kutatási eredményei szerint együttesen mintegy

300 trillió dollár vagyonnal rendelkeznek. (1 trillió = 1000 milliárd). A trilliárdosok vagyonához képest a Forbes magazin

által leggazdagabbnak bemutatott Bill Gates és Warren Buffett 50-60 milliárd dolláros vagyona szerénynek nevezhető.

Gaylon Ross, a Who's Who of the Global Elite szerzője a Rockefeller család alapítványokban tartott együttes vagyonát 11

trillió dollárra, a Rothschild Family Trust hálózata által kontrollált vagyont, pedig 100 trillió amerikai dollárra becsülte

az 1990-es években.

A World Institute For Development Economic Research (a Gazdasági Fejlesztés Kutatásának Világintézete), amely a

Tokióban működő ENSZ Egyetem Helsinkiben lévő részlege, a közelmúltban tanulmányt tett közzé az emberiség

rendelkezésére álló erőforrások, valamint a termelői és pénzügyi vagyon világszintű megoszlásáról:

"A vagyon erőteljesen koncentrálódik Észak-Amerikában, Európában, továbbá a magas jövedelemmel bíró ázsiai és csendes-

óceáni országokban. Az itt élő lakosság együttesen a világ vagyonának csaknem a 90%-ával rendelkezik." A jelentés többek

között megállapítja azt is, hogy "sok embernek a magas jövedelmű országokban nagyobb az adóssága, mint a vagyona és

sajátságos módon ezek az emberek a világ legszegényebbjeihez tartoznak."

A Helsinkiben működő kutatóintézet volt az első, amely globális szinten felmérte az egész emberiség rendelkezésére álló

vagyont a 2000. évi adatok alapján. Az Intézet igazgatója Anthony Shorrocks kijelentette: "Ha a világ össznépességét

egyetlen tíz főből álló csoportra csökkentenénk, a világ összvagyonát pedig 100 dollárra, akkor egy személy

rendelkezne 99 dollárral és a fennmaradó kilenc egy dolláron osztozkodna."

Nem képzelőerőnk szárnyalása, valamilyen fantáziadús 'összeesküvési elmélet' mondatja velünk, hanem az elrejtett

történelmi és gazdasági valóság száraz tényeinek elemzéséből vonható le, hogy az, amit történelemként tanulunk, csupán az

empirikus valóság hatalmas jéghegyének a látható és megtévesztően piciny része. Létezik egy árnyékgazdaság, hozzátartozó

árnyékpolitikával és ennek megfelelő rejtett történelemmel. Ha ez az árnyékban tartott, de nagyon is létező valóság

valamiféle "globális glaznoszty" keretében átvilágításra kerülne, akkor többé nem lenne szükség a konspirológus kutatók

munkájára. Az ő tevékenységüket éppen az teszi nélkülözhetetlenné, hogy szándékosan rejtőzködő erők irányítják a világunk

látható terében működő szervezeteket és ezek a háttérben meghúzódó erők ma már átvették a világ legnagyobb országainak

az irányítását is.

Létezik az államok feletti és egyre hatékonyabban működő szuperállam a maga szuperkormányával, és az azt irányító

szuperelit zárt csoportjaival. Ennek a nemzetközileg integrált elitnek a kiválasztódásában természetesen fontos szerepet

játszanak a különböző misztikus és vallási komponensek is, de tévedés csupán a szabadkőművesség különböző irányzataira

hivatkozni. Elsősorban az árnyékban rejtőzködő pénzügyi-gazdasági hálózatokat, a politikai szférát irányító struktúrákat kell

tanulmányozni, szervezeti felépítésüket és működésüket megérteni. Ma a pénzügyi rendszer működésének a megértése a

legfontosabb, és ebből lehet a világ globális pénzügyi helyzetére következtetni.

A háttérben működő globális elit hatalmának forrása az immáron világméretűvé növekedett és magántulajdonban lévő

pénzmonopólium birtoklása. Ennek segítségével tudta elérni, hogy a világ leggazdagabb országai is eladósodjanak, s függő

helyzetbe kerüljenek a nemzetközi pénzügyi közösséggel szemben. Ez a háttérben működő, nemzetek feletti pénzügyi-és

korporációs arisztokrácia - létszáma mintegy tíz ezerre tehető - felmérhetetlen hatalmat gyakorol, mivel 300 trilllió dollár

értékű vagyont ellenőriz, gondosan álcázott, nagyrészt informálisan működtetett hálózatával. Ennek a transznacionális

pénzarisztokráciának a csúcsán a Rothschild-ház, s az általa koopotált beruházó bankárdinasztiák rangidős tagjai állnak.

A Rothschild-dinasztia hatalmát jól szemlélteti például az, ami 2002. szeptember 24-én történt a családnak az angliai

Buckinghamshire-ben lévő birtokán. Ebben az egyszerű kis eseményben, mint cseppben a tenger, vagy mint porszemben az

egész világ, tükröződik a pénzvilág lenyűgöző hatalma. Mi történt hát? Csak annyi, hogy leszállt egy helikopter a Rothschild-

család kastélyának kertjében és kiszállt belőle Warren Buffett, aki a Forbes magazin szerint a világ második leggazdagabb

embere. De nem egyedül, hanem Arnold Schwarzenegger társaságában, aki akkor éppen a kormányzói tisztségre pályázott

Kaliforniában. És kivel rázhattak kezet? A véletlenül éppen ott tartózkodó James Wolfensohnnal, a Világbank elnökével,

valamint Nicky Oppenheimerrel, a világ gyémánttermelését és feldolgozását kézbentartó De Beers nevű világcég elnökével,

amelynek több mint 23 000 alkalmazottja van. Utólag már tudhatjuk: sok minden eldőlhetett ezen a Lord Jacob Rothschild,

a negyedik Rothschild báró, által adott fogadáson. Arnold Schwarzenegger, pl. az Egyesült Államok legnagyobb és

leggazdagabb tagállamának kormányzója lett a következő évben. Az a tény, hogy az egykori osztrák testépítőt a Rothschild-

család angliai vidéki otthonában fogadták be a globális elitbe, jelzi, hogy hol kell keresni a háttérhatalom valódi súlypontját.

A hivatalos történelemírás és gazdasági kutatás nem hajlandó tudomásul venni, hogy különlegesen gazdag emberek, európai

és amerikai pénzdinasztiák leszármazottai, rendelkeznek az egész világ pénzügyi és termelői vagyonának a túlnyomó

részével. Ez az óriási méretű vagyon nagy hatalmat is jelent, hiszen a vagyon hatalommá, a hatalom pedig vagyonná

alakítható át. Egyazon érem két oldaláról van szó, amely elválaszthatatlan egymástól. Ennek a pénzügyi és gazdasági

hatalomnak több központja is van, de legrégibb és legfontosabb központja a City of Londonban működik, amely ma is a

pénzvilág első számú kormányzati helye. A szupergazdag pénzdinasztiák nemzedékei sikeresen adták át gazdasági és

politikai hatalmukat az utánuk következő nemzedékeknek. A közvélemény és a nyilvánosság elől elrejtve,

magánszervezeteken keresztül gyakorolják hatalmukat. A szupergazdagoknak ezt a viszonylag kis létszámú, nemzetek felett

álló és jól szervezett csoportját nevezzük globális elitnek. Termelői vagyonuk, de elsősorban pénzvagyonuk, folyamatosan

növekszik. Kedvező időszakokban mértani haladvány szerint. A világgazdaság kézbentartásával ők határozzák meg a

történelem menetét. Szervezett tevékenységük egy nagy-ívű tervhez igazodik. Világstratégiájuk jelentős részét már sikerült is

megvalósítaniuk.

Amikor az emberek először hallanak a globális elitről és világstratégiájáról, ösztönösen elutasítják, mert nem tudják

elfogadni, hogy egy ilyen ellenőrizetlen hatalom létezhet a politikai élet látható színtere mögött. Az utóbbi két évtizedben

azonban számos olyan tanulmány, könyv, újságcikk és egyéb információ jelent meg (pl. a világhálón), amely e háttérhatalom

létét tényekkel támasztja alá. A többségük meglepően pontosan alátámasztott írás, aprólékos kutatómunka eredménye. Aki

ezeket a könyveket, írásokat áttanulmányozza, végülis rákényszerül, hogy belássa: létezik a globális elit, és sikeresen hajtja

végre hosszútávú stratégiáját. Célja:az új világrend kiépítése, a szemünk előtt formálódik.

A magánjellegű kontroll megszerzése a pénzügyi erőforrások felett, s az egyes országok monetáris rendszerének átvétele az

ipari forradalommal kezdődött. A XVIII. században emelkedett ki az a pénzdinasztia, a Rothschild-ház, amelynek sikerült

felépítenie a leggazdagabb, legnagyobb hatalmú pénzügyi-és termelővagyonból álló nemzetközi birodalmat. Ezen írás célja

nem a Rothschild-dinasztia történetének az ismertetése, hanem annak a pénzügyi hatalomnak az elemzése, amely ma a

háttérből a világot irányítja. A Rothschild-dinasztia módszereinek és vagyongyarapítási technikáinak a tanulmányozása

nélkül azonban nem tudjuk felmérni a világot uraló nemzetközi pénzkartell pénzügyi, gazdasági és politikai hatalmát.

Állítólag maga a dinasztiaalapító Mayer Amschel Rothschild mondta, hogy "Add nekem egy ország pénzügyi rendszerének

ellenőrzését, és nem érdekel, hogy ki hozza a törvényeit!" Amikor a dinasztiaalapító meghalt, a Rothschild-ház londoni

ágának vezetését fia, Nathan, majd pedig unokája, Lionel vette át. A Rothschild családi alapítvány irányítása tehát a

Rothschild-ház londoni ágához került, amely ekkor már olyan hatalmas vagyonnal rendelkezett, hogy ellenőrzése alatt tartotta

Nagy-Britannia központi bankját, a Bank of England-et. A brit birodalom pénzügyeinek az irányítása lehetővé tette a család

számára, hogy hatalmas kölcsönöket nyújtson az angol és amerikai kormánynak, valamint finanszírozza a krími háborút.

Lionel fia, aki ugyancsak a Nathan utónevet kapta, lordi méltósághoz jutott és ő volt az első Lord Rothschild, aki bekerült a

brit törvényhozás másik kamarájába, a Lordok Házába 1885-ben. Ő lett egyben a Bank of England kormányzója és közvetve

az akkori világ nemzetek feletti pénzügyi rendszerének az irányítója. Ez a hatalom ma is létezik, és fokozatosan terjeszkedik.

Lord Rothschild idején magába olvasztotta a Morgan- és a Rockefeller-érdekeltségeket és a XIX. század végére már testet

öltött az a globális elit, amelynek a hatalma azon nyugszik, hogy a magánmonopóliumává tudta tenni a világ pénzügyi

rendszerének az irányítását.

Nem elmélet, csak tények elemzése

A háttérhatalom egyik rejtőzködési módszere, hogy összeesküvési elméletnek - alaptalan spekulációnak, fantáziadús

képzelgésnek - minősíti azoknak a kutatóknak a munkásságát, akik megpróbálják tevékenységét nyomon követni. Az azonos

érdekű emberek együttes cselekvését közös cél érdekében teljesen normális jelenségnek kell tekinteni, amely a társadalmi lét

szerves részét alkotja. Ha egy ilyen szervezett csoport igyekszik a működését titokban tartani, hogy célját hatékonyabban

megvalósíthassa, akkor ténykedését már összeesküvésnek is el lehet nevezni. Természetesen a közjó szolgálata igényli, hogy

a közérdeket érintő társadalmi cselekvések legalább részben nyilvánosak lehessenek. Enélkül a demokratikus közakarat nem

is érvényesíthető. Ezért a túlzásba vitt titoktartás egyrészt kiváltja az összeesküvésekre vonatkozó kutatásokat, másrészt ez a

titkolódzás a háttérhatalom működésének elengedhetetlen előfeltétele. Az összeesküvési elméletek tehát létező társadalmi

szükségletet elégítenek ki. Egyrészt kifejezik, hogy mindaz, ami történik, nemcsak esetlegesség, vak véletlen, hanem

megtervezett és -szervezett emberi cselekvés eredménye. Másrészt arra is rávilágít, hogy a véletlen túlhangsúlyozása legalább

akkora zavart okoz, mintha mindenben a háttérhatalom titkos tevékenységét látjuk.

Lehet-e azt állítani, hogy a történelem egésze összeesküvések és véletlenek szakadatlan kölcsönhatásának sorozata? Úgy

gondoljuk, hogy a vagyonkoncentráció átgondolt világstratégia szerint halad előre immáron két évszáda. A vagyon

felhalmozódása egy szűk és viszonylag zárt érdekcsoport kezében egyben hatalmi koncentrációt is eredményezett. A

társadalmi-hatalmi jelenségeket jól megközelíthetjük azoknak az érdekcsoportoknak a tanulmányozásával, amelyeknek

sikerült a saját ellenőrzésük alá vonniuk egy-egy ország, egy-egy birodalom és világtérség pénzügyi rendszerét és termelői

vagyonát. Az egykori brit világbirodalmat, amelynek a pénzrendszerét a City of London bankárdinasztiái kisajátították, a

pénzuralmi rendszer központjának tekinthetjük. Ez a ma már globális méretekben működő, államok feletti hatalmi

képződmény számos alrendszerből áll. Ezek különböző szinteken, de összerendezetten működnek. Ide sorolhatóak a politikai,

kulturális-spirituális, tömeglélektani, katonai, gazdasági és tudományos szintek.

Az a nemzetközi pénzügyiközösség, amely ennek a globális rendszernek a központi magját alkotja, felöleli a City of London

szupergazdag pénzdinasztiáit. Ehhez a "globális pénzkartellként" vagy a "City of London birodalmaként" emlegetett

pénzügyi csoporthoz tartoznak a Rothschild-ház, a Warburg-ház, a Barings-ház, továbbá a Brown-Shipley bankház, a

Schroeder-ház, a Morgan-Grenfels-ház és a Lazard Freres bankház tagjai. Valamennyien a brit központi bank, a Bank of

England ernyője alatt. E felsorolt beruházó bankárházaknak megvannak a kirendeltségei New Yorkban, Párizsban,

Hamburgban, Svájcban, Hong-Kongban. A globális elit számára ők teszik lehetővé az erőegyensúly politikájának pénzügyi

eszközökkel történő folytatását. Egyes szerzők a nemzetközi pénzimpériumot Neo-British Empire-nek, azaz Új-Brit

Birodalomnak is nevezik.

A globális elit szervezett rendszerébe beletartoznak a szabadkőműves irányzatok, a különböző illuminátus-, kabbalista- és

szufi-irányzatok elágazásai. De ide tartoznak az immáron a világszinten kiépült korporációs tömegtájékoztatás intézményei,

az egymással nemcsak rivalizáló, de együttműködő titkosszolgálatok és hírszerző szervezetek, valamint a megtervezett titkos

programok finanszírozása és végrehajtása. Ezekbe a titkos programokba beletartozik az ellenőrzés alól kicsúszott országok,

kormányok destabilizálása és rendszerváltás elérése a nem engedelmeskedő kormányok esetében. De ide tartozik a

kábítószer-kereskedelem felügyelete is, amely lehetővé teszi a hivatalos állami költségvetések által nem finanszírozható

programok rejtett pénzelését.

A kábítószer-kereskedelem stratégiáját így foglalhatjuk össze: először is szükség van meghatározott méretű és tartós kereslet

kialakítására. Ezt azzal érik el, hogy főleg a gazdagabb társadalmakban a fiatalok egy meghatározott hányadát mindig

kábítószerfüggővé teszik. Ezzel a kereslet biztosítva van. A kábítószer-termelés hagyományos kelet-ázsiai és a latin-amerikai

helyszínein túl újabb termelő központok létrehozása, például Afganisztánban. A szállítást és a forgalmazást a háttérhatalom

által ellenőrzött maffia-hálózatok végzik. Rendkívül fontos továbbá rávenni az egyes országok kormányzatait, hogy

közpénzből üldözzék a kábítószer-kereskedelmet és -forgalmazást. Ez utóbbira azért van szükség, mert csak a kemény

korlátozás válik az egyébként igen olcsón előállítható kábítószerek piaci értéke elég magas ahhoz, hogy jelentős profitot

lehessen rajtuk realizálni. A kábítószer-forgalmazás közpénzen történő állami üldözésének kedvező mellékhatása, hogy

kiszűri a kívülálló konkurenseket, és így a kábítószer-kereskedelem csaknem teljes haszna a háttérhatalomhoz kerül, és ebből

már kielégítően tudja finanszírozni titkos programjait.

A hatalomgyakorláshoz tartozik a különböző ideológiai mozgalmak titkos támogatása. Ezek közül kiemelhető a bal- és

jobboldali mozgalmak, továbbá a szakszervezetek befolyásolása, a környezetvédelmi mozgalmak politikai célokra történő

felhasználása, az egyházak befolyásolása, az olyan kulturális mozgalom, mint a New Age útnak-indítása, vagy Angliában az

az elgondolás, hogy a britek és az izraeliek etnikai eredete azonos. A háttérhatalom számos technikát alkalmaz. Az egyik,

hogy céljai érdekében általában duális szervezeteket vagy programokat indít be. A beindított mozgalomnak az ellenfelét is ő

irányítja és finanszírozza. Ha pedig nem ő kezdeményez egy mozgalmat, akkor fizetett ügynökeit odairányítja azzal, hogy

rejtve vegyék át az adott mozgalom irányítását. Ily módon a támogatás és a finanszírozás adagolásával mindig el tudja érni

azt, hogy az adott szervezet és mozgalom az ő érdekeinek megfelelően tevékenykedjék. Nemzetközi szinten is ezt az

erőegyensúly-politikát alkalmazza, hiszen a háttérhatalomnak saját hadserege nincs és céljait a szembenálló táborok pénzügyi

támogatásával éri el. Egyrészt kölcsönösen elgyöngíti a szembenálló feleket, másrészt azt az oldalt, amelyiket győzelemre

szemelt ki, elkezdi jobban támogatni. Így éri el, hogy egy-egy háború végkimenetele az ő világstratégiáját szolgálja és

számára kedvező eredménnyel végződjék.

Már utaltunk rá, hogy a háttérhatalom indította be a brit-izraeli eredet-azonosságot hirdető vallási mozgalmat. J. H. Allen

erről ezt írja Judah's Sceptre and Joseph's Birthright (Júda jogara és József elsőszülöttségi joga) című könyvében: "Az

angol-izraeli azonosság vallói hisznek abban a tantételben, hogy az Egyesült Államok és Britannia angolszász lakói Izrael

Házának az igazi leszármazottai, míg a zsidók Izrael egy másik törzsének, Júda Házának a leszármazottai. Ez a kulcsa a

próféták megértésének. Levonta a következtetést: ahelyett, hogy Izrael Házának próféciáit alkalmazzák a zsidókra, ezt az

Egyesült Államokra és arra kell alkalmazni, amit korábban a Brit Nemzetközösségnek neveztek..."

Mi is valójában a "The Crown" (a Korona)?

A The Crown, vagyis a Korona, a nemzetközi pénzügyi közösség transznacionális pénzbirodalmának a független

közigazgatási egységként működő fővárosa. Ezt az államocskát City of Londonnak hívják és Nagy-Britannia azonos nevű

fővárosának a központjában 677 acre (277,57 hektár) nagyságú területen fekszik. A The City, vagy a The Crown tehát nem

Nagy-Britanniára és annak fővárosára utal vagy a brit uralkodóházra, és az angol uralkodó által viselt fejdíszre, a brit királyi

koronára, hanem egy magántulajdonban lévő korporációt jelöl, amely szuverén államként működik a sok elővárosból

összeépült nagy London kellős közepében. A The City lakossága nem éri el a 7 500 főt és területén nem a nagy Londonban

illetékes brit rendőrség tartja fenn a rendet, hanem a saját 2 000 fős magánrendőrsége, amely őrző-védő privát fegyveres erő.

A The Citynek saját önálló kormánya van, amely mai fogalmaink szerint abszolutista módszerekkel irányítja a közügyeket. A

városállam tulajdonosa - a nemzetközi pénzügyi közösség - szimbolikusan a Korona elnevezést használja saját államának a

megjelölésére. Ebben az államocskában működik a kizárólag a nemzetközi pénzügyi közösség ellenőrzése alatt álló Bank of

England. A City of London, mint önálló állam nincs alávetve a brit parlamentnek és szuverén államalakulatnak tekintendő.

Területén található a tőzsde és számos globális hatáskörrel bíró pénzügyi intézmény. A City of London, mint államocska

különleges középkori ceremónia keretében tartja fenn a hivatalos kapcsolatot Nagy-Britannia kormányával.

Az államocska élén a Lord Mayor áll, akit egy évre választanak meg a City uralkodójának. Amikor az angol királynő

látogatást tesz ebben az államocskában, akkor a City uralkodója, a Lord Mayor fogadja őt a Temple Bar-nál, amely a City

állam jelképes kapuja. A királynő meghajol, és engedélyt kér az államocska szuverén uralkodójától, hogy belépjen az ő

magánbirodalmába. Az állami látogatás idején a Lord Mayor rendkívül díszes középkori kosztümben és felcicomázott

kísérettel fogadja, amely pompájában túltesz a királynő öltözetén, aki ez alkalommal szándékosan nem ölti fel királyi díszeit.

Ezután a Lord Mayor bevezeti a királynőt az ő birodalmába. Ennek a ceremóniának azt kell kifejeznie, hogy a Lord Mayor itt

az uralkodó és a királynő az alattvalója, ezért a királynő mindig csak néhány lépéssel mögötte haladhat.

Ez a ma is élő állapot történelmileg alakult ki. Azok, akik a brit belső helyzet háttérviszonyaival is tisztában vannak,

egybehangzóan állítják, hogy az a viszonylag kis létszámú pénzarisztokrácia, amelynek a saját állama a City of London,

valójában a háttérből a brit parlament munkáját is irányítja. Formálisan Nagy-Britanniát a miniszterelnök és kabinetje,

valamint azok tanácsadói kormányozzák, de már Benjamin D'Israeli megírta, hogy a tényleges döntéshozók egészen mások,

mint ahogy a közvélemény hiszi.

Amióta e sorok írója a háttérhatalom szervezeti felépítésének és működésének a kutatásával foglalkozik, folyamatosan

szembesülnie kellett azzal a ténnyel, hogy olvasóinak és kortársainak a többsége nincs tisztában azzal, hogy a Brit Birodalom

elnevezés alatt két egymástól jól elkülöníthető birodalom működött. Az egyik a Korona-birodalom volt, ehhez tartoztak az

ún. koronagyarmatok, a másik pedig a tulajdonképpeni brit birodalom. A fehérbőrű lakosság által benépesített gyarmatok a

brit uralkodóhoz és kormányához, a brit kormányhoz tartoztak. Ilyen gyarmatok voltak korábban a Dél-Afrikai Unió,

Ausztrália, Új-Zéland és Kanada. Ezeket a brit törvények szerint igazgatták és kormányozták. E felsorolt területek lakóinak a

létszáma azonban a brit birodalom összlakóinak csak a 13 %-át tette ki. Az ugyancsak brit birodalom elnevezést használó, de

színes bőrűek által lakott gyarmatok, így India, Egyiptom, Bermuda, Málta, Ciprus, a közép-afrikai brit gyarmatok,

Szingapúr, Hong-Kong és Gibraltár, valamennyien ún. koronagyarmatok voltak. Ezek abban különböztek az előbbiekben

megjelölt, fehér lakosság által lakott brit nemzetközösségi országoktól, hogy a brit jogszabályok nem voltak érvényesek a

területükön. A brit parlamentnek nem volt fennhatósága felettük, és nem hozhatott olyan törvényeket és egyéb

jogszabályokat, amelyek ott érvényesek lettek volna.

A koronagyarmatokat magántulajdonként birtokolták és igazgatták, mégpedig egy magántulajdonosokat tömörítő londoni

klubból, amelyet Angliában úgy ismertek, hogy a Korona. A Koronának, vagyis a City of London magánállamnak a

képviselői abszolút hatalmat gyakoroltak a koronagyarmatokon, és a fennhatóságuk alá tartozó területeken élet és halál urai

voltak. Az egész Brit Birodalomban nem lehetett hatáskörrel és illetékességgel bíró bíróságot találni, ahol lehetőség nyílott

volna a Korona képviselői által hozott döntések megtámadására, kártérítés igénylésére vagy bárminemű jogorvoslatra. Még

azok a brit állampolgárok is, akik valamilyen bűncselekményt követtek el egy koronagyarmaton, csak a korona

joghatóságának voltak alávetve. Nem volt lehetőségük fellebbezni a brit jog alapján a brit bíróságokhoz és nem vonatkoztak

rájuk a brit törvények.

Már D'Israeli megírta, hogy a formális brit kormányt a háttérből a Korona irányította. Ezért a pénzimpérium Korona nevű

államának nem jelentett problémát rávenni a brit adófizetőket, hogy fizessék annak a haditengerészetnek és katonai erőnek a

költségeit, amelynek a feladata az volt, hogy fenntartsák a Korona nevű államocska fennhatóságát az úgynevezett

koronagyarmatokon. Ha ezeken a legkisebb ellenállásra vagy lázadásra került sor, akkor a brit haditengerészet keményen

megtorolta és mindez egy fillérjébe sem került a Korona nevű államocskának.

A City of London, vagyis a Korona hatalmas extraprofitra tett szert abból, hogy a brit birodalom fegyveres erőinek a védelme

alatt üzletelhetett. Az így keletkezett vagyon nem brit vagyon volt, s az így folytatott kereskedelem nem brit kereskedelem. A

nemzetközi bankárok, a körükbe tartozó dúsgazdag kereskedők és a brit arisztokrácia volt a Korona által felhalmozott

vagyonnak a tulajdonosa. Ez lehetővé tette, hogy a City of London szolgálatában álló szűk réteg mesésen meggazdagodjon és

társadalmi presztízse példa nélkül állóan megnövekedjék.

Annak ellenére, hogy óriási vagyon áramlott a City of London nevű államocskába, Nagy-Britannia lakóinak többsége nehéz

körülmények között élt. A kifejezetten szegények száma is igen nagy volt. Ugyanakkor az elit dúskált a bőségben és

luxuséletet élt.

David Lloyd George, aki később Nagy-Britannia miniszterelnöke lett többször is hangsúlyozta, hogy a City of London óriási

hatalommal rendelkezett és megvetette azokat a "nyomorultakat", akik nem voltak "Korona Klub" tagjai. 1910-ben az egyik

beszédében, amely a "Better Times"-ban jelent meg ezt mondotta: "Mi bonyolítjuk a legtöbb üzletet a világon. Nagy

nemzetközi kereskedelmet folytatunk - valószínűleg tízszer nagyobbat - mint Németország. Németország azonban maga

folytatja saját kereskedelmét. A nemzetközi kereskedelem a mienk...kereskedelmi hajóink több mint százmillió font értékű

árut szállítanak hozzánk évente, amit nagyrészt a külföldiek fizetnek. Megadóztatjuk a külföldit mindenért, amiről csak

tudunk...egyszerűen nincs lehetőség a külföldiek nagyobb megadóztatására. Négy módon is próbálkoztunk. Az első módot

Lord Rothschildra bíztuk..."

Itt lényegében arról van szó, hogy a City of London bankárdinasztiái által finanszírozott kereskedelem méretei óriásiak

voltak, de ezek haszna őket gazdagította. És fő célja az volt, hogy Nagy-Britanniát, valamint a többi államot eladósítsa. A

hitelpénz-rendszer már ekkor diktálni tudta a feltételeket és el tudta érni, hogy az egyik országot kijátssza a másik ellen.

Roland G. Usher az 1913-ban megjelent "Pángermánizmus" című könyvének a 80-84. oldalain írja: "A londoni és párizsi

bankárok (a nemzetközi bankárok) ellenőrzik bármely pillanatban a világ elérhető erőforrásait: gyakorlatilag engedélyezhetik

vagy akadályozhatják bármely olyan vállalkozásnak a sorsát, amelynek a kivitelezéséhez több mint egymillió dollár tényleges

értékre van szükség..."

A nemzetközi bankárok birtokolják a világ államkötvényekben fekvő adósságának a nagy részét. E hatalmas összegek

kamatainak a fizetését az eladósodott államok bevételeik elzálogosításával fedezték. Ezen túlmenően az iparilag fejlett

világban forgalomban lévő értékpapírok, részvények zöme is az ő tulajdonukban van. Az egész világ adót fizet a számukra

adósságszolgálat formájában. Ennek a pénzügyi hatalom tulajdonosai minden nap úgy ébrednek, hogy egyre gazdagabbak.

E.C. Knuth írja az "Empire of the City" című, 1946-ban megjelent könyvének 65. oldalán: "A brit pénzügyi oligarchia

ereje kortalan és önfenntartó természetében, hosszú távú tervezésében és előrelátásában rejlik, továbbá abban a képességében,

hogy kivárja és megtörje ellenfeleinek a türelmét. Európa átmeneti és időben korlátozott államférfiai, s különösen Nagy-

Britannia maga, amely megkísérelte visszaszorítani ezt a szörnyeteget, mind vereséget szenvedtek hatalomgyakorlási

lehetőségeik korlátozott ideje miatt. A választott politikusok arra kényszerültek, hogy néhány rövid év alatt érjenek el

eredményeket. Ez lehetővé tette a kijátszásukat és kivárásukat, elárasztva őket zavaró és nehézséget okozó akciókkal. Arra

kényszerítve végül is őket, hogy visszalépjenek. Azok a kevesek, akik szembeszálltak velük Nagy-Britanniában és

Amerikában, dicstelenül végezték, akik pedig kiszolgálták őket, nagy hasznot húztak belőle."

Hogyan működik a City of London nevű korporáció?

A City of London Corporation, amely a brit fővároson belül működő csaknem teljesen önálló "kvázi" államocskának a

hivatalos neve, nagyon régi kormányzati modell szerint működik, amelynek az eredete visszanyúlik a feudális korba. A

legfontosabb döntést hozó testület a City of London Korporáción belül a Court of Common Council (Kormányzó Testület).

Ennek a testületnek száz választott tagja van, akiket a City of Londonban működő huszonöt választási körzet, úgynevezett

"ward" közvetlenül választ meg. Ez a testület minden negyedik héten tanácskozik, bizottságai viszont folyamatosan

működnek.

A száztagú kormányzótestületnek tehát van politikai, gazdasági, pénzügyi, oktatási, tervezési és közlekedési szakbizottsága.

A City-ben számos iskola is működik. A bizottságok kooptálják tagjaikat, de kiválasztásukra elsősorban különleges szakmai

felkészültségük révén kerül sor. A Korporáció ügyeibe nincs nagyobb beleszólási és szavazati joguk. A City of London

Korporációnak a tényleges irányítója - a történelmileg legmagasabb rangot jelentő és elsősorban reprezentatív teendőket

végző Lord Major mellett - a politikai és gazdasági erőforrások bizottságának az elnöke. Ő az, aki nyilatkozik a Korporáció

egésze nevében és képviseli például a tömegtájékoztatásban.

Ahhoz, hogy valaki választó és választható legyen, a City of London nevű államocska úgynevezett Freeman státuszával kell

rendelkeznie. Ők tekinthetők az államocska állampolgárainak és a középkorból fennmaradt céhek adják ezt a címet és

státuszt. Ezt követően az illető személy bekerül a City választási névjegyzékébe. A választásokat a City of Londonban

szigorúan pártpolitika-mentesen rendezik meg. Elvileg lehetséges, hogy politikai párt jelöljön valakit egy tisztségre, de ezt a

gyakorlatban nem teszik, és csak nagyon ritkán fordul elő pártjelölés.

Létezik még az angolszász korszakból fennmaradt Court of Aldermen nevű testület is, amelyet Öregek Tanácsának

nevezhetnénk. Minden ward egy tagot választ az Öregek Tanácsába. Az évszázadok múlásával az Öregek Tanácsának a

szerepe eljelentéktelenedett, és tagjai ma már csak kisebb közhivatali funkciókat töltenek be, tevékenységükért sem az

Öregek Tanácsának, sem a Kormányzó Testületnek a tagjai nem kapnak tiszteletdíjat. A City of London állandó lakóinak

száma 7500 fő. Ugyanakkor területén sok bank, kereskedelmi és üzleti vállalkozás, valamint szerkesztőség és más gazdasági

szervezet működik. Éppen ezért fontos kérdés volt jogilag rendezni az üzleti cégek és más jogi személyek beleszólási jogát a

City kormányzásába. A Cityben működő korlátolt felelősségű társaságok a közelmúltban szavazati jogot kaptak, s mintegy

32 000 szavazót kitevő jogosultsághoz jutottak.

A végrehajtott reform értelmében minden olyan vállalat és szervezet, amelyet a brit társasági törvény elismer, és amely

fizikailag jelen van a City of London területén, jogot nyert ahhoz, hogy elektorokat (választókat) jelöljön azon ward számára,

amelyben fizikailag jelen van. Úgy szabályozták az elektorok számát, hogy a nagy vállalatok ne tudjanak elsöprő fölényhez

jutni. A vállalatok jelölik az elektorokat, de az elektorok saját belátásuk szerint döntenek, és nem lehet előírni nekik, hogyan

szavazzanak.

A reform fő célja az volt, hogy megváltoztassa a City of London Korporációnak a választási rendszerét, s hogy az üzleti

világnak nagyobb beleszólási joga legyen a City államocska ügyeibe. Mindez beleillik magának az államocska

kormányzatának a stratégiájába is, mert már hosszabb ideje hirdette, hogy szükségessé vált saját szervezetének és

működésének a modernizálása. A brit Parlamentben e célból kezdeményezték úgynevezett "Private Bill" (latinul: lex privata

- olyan jogalkotási eszköz, amellyel valamely magánszemélynek vagy magánszemélyek csoportjának különleges előnyöket

biztosítanak. Sok állam alkotmánya tiltja az ilyen jellegű törvényhozást.), azaz magántörvény elfogadását, amely el is nyerte

a brit kormány támogatását. A "City of London Act"-et 2002 novemberében fogadták el, és léptették hatályba. A City of

London nevű államocskának így sikerült elkerülnie azt a mélyreható átalakítást, amelyre Nagy-London területén sor került

1899-ben és 1965-ben, és amelynek eredményeként a sokmilliós nagyvárosnak az önkormányzata elnyerte a mai formáját. A

brit főváros reformját a City-nek sikerült húsz évvel elhalasztania, mert nem akarta magát alávetni a tervbe vett

változtatásoknak.

A hagyományőrzés, valamint a pompa és látványosság az államocska szerves részét képezi. Az Öregek Tanácsa és az

államfőnek számító Lord Major a mai napig nemcsak közigazgatási, de igazságszolgáltatási funkciókat is ellát, a City of

London szuverenitását jelképező protokolláris tevékenységen túlmenően. Ezen kívül a Livery Companies, vagyis a

történelmi-kereskedelmi céhek is még mindig jelentős szerepet játszanak a City of London korporáció működésében. A City

elsősorban a pénzügyi és az üzleti világ központja, kevés helybeli lakossal és ezért gyakran felmerült az a kérdés, hogy nincs

is szükség a többihez hasonló választott önkormányzatra, mint amilyen a brit főváros más kerületeiben is működik.

A City of London hagyományosan arra törekedett, hogy kormányzatát csak az ott élő úgynevezett rezidensek válasszák meg.

1996-ban a Munkáspártnak sikerült felpuhítania a City javaslatait és létrehoznia olyan kompromisszumot, amely a tervezett

reformok erőteljesebb korlátozásával végül is meghagyta a City önállóságának a nagy részét. Az alkotmányos ügyekért

felelős hivatal vezetője azonban további reformokat tart szükségesnek, de ezeknek a reformoknak egyike sem változtatna

azon a különleges státuszon, amit a City of London élvez, mint a pénz világimpériumának különleges jogosultságú

központja. Talán ennyi is elég annak az alátámasztására, hogy a City of London meglehetősen összetett képződmény, és a

maga nemében egyedülálló a világon. A jelenlegi Lord Major - vagyis államfő - John Stuttard, akinek az ünnepélyes

beiktatására 2006. november 11-én került sor a hagyományos pompával.

A brit főváros, vagyis Nagy-London főpolgármesterét angolul London Mayor-nak (vagy Mayor of London-nak) nevezik.

Ezt a tisztséget jelenleg Ken Livingstone tölti be. Ken Livingstone volt az első nagy-londoni polgármester, aki 2000-ben

közvetlen választás keretében került hivatalába. Nagy-London a többi nagy világvároshoz hasonlóan úgy növekedett, hogy

fokozatosan magába olvasztotta a környező elővárosokat, kisebb településeket. Nagy-Londonnak jelenleg 32 kerülete van és

7 millió lakosa. A külön közigazgatási egységet jelentő City of Londonon kívül leghíresebb részei a White Hall, a

Westminster, a Soho, a Trafalgar tér (Square), South Kensigton és Knightsbridge. A Buckhingam Palace a brit

uralkodó, II. Erzsébet londoni rezidenciája a St. James Parkban van, amely a Parlament és a Trafalgar tér között található. A

brit miniszterelnök hivatala (a Downing Street 10 szám alatt) nincs messze a Parlamenttől. A Downing Street London

legfontosabb utcája, amely a kormányzati központot összeköti a City of Londonnal.

Családi alapítvány - kollektív magántulajdon

A családi alapítvány osztatlan közös vagyon, az adott család kollektív magántulajdona. Téves az a nézet, hogy csak egyéni

magántulajdon van, hiszen a magántulajdon túlnyomó többsége kollektív tulajdont alkot - a pénz- és korporációs oligarchia

kollektív tulajdonát, illetve az is téves, hogy a közösségi tulajdon csak állami vagy önkormányzati tulajdon lehet. A pénz- és

korporációs oligarchiát számos vagyonőrző és vagyongyarapító intézmény szolgálja ki. Az egyik ilyen tekintélyes

vagyonmenedzselő a Wachovia, amely az Egyesült Államok ötödik legnagyobb bankholding vállalata és 3300 pénzügyi

központtal működik világszerte. Egyik fő szolgáltatása: hogyan lehet úgy fenntartani a vagyont, hogy azt ne terhelje

örökösödési illeték vagy csak minimális mértékben. Ennek a továbbfejlesztett változata az ún. dinasty trust (dinasztia

alapítvány), amely lehetővé teszi, hogy a nemzedékről nemzedékre történő vagyon átadásnál ne kerüljön sor

vagyonátruházási illeték megfizetésére. A dinasztia alapítvány bizonyos fokig korlátozza a tulajdonosok hozzáférését az

egyben tartott vagyonhoz, ugyanakkor védve vannak a más vagyonokat sújtó örökösödési illetéktől.

Hasonló adózás alóli mentességet biztosít a nem visszavonható életbiztosítási alapítvány (Irrevocable Life Insurance Trust),

amely az örökösödési illetéknek a felét meg tudja takarítani. Ugyancsak mentesít a közterhek alól az ún. Qualified

Terminable Interest Property (minősített határidős érdekeltségből álló vagyon), amely lehetővé teszi a vagyon oly módon

történő átruházását, hogy a kiválasztott jogosultak kapják meg, ugyanakkor a túlélő házastárs részesüljön annak

jövedelmében élete végéig.

Ugyancsak ilyen vagyonmentő jogi eszköz a családi alapítvány (family trust), amelyet a Wachovia és a Merrill Lynch is

melegen ajánl ügyfeleinek. Ez a szolgáltatás a legváltozatosabb banki műveletektől a vagyonmenedzselésen át a

jelzálogkölcsönökig, a szűkebben vett alapítványi vagyonkezelésen, beruházási konzultáción, értékpapírok befektetésén,

forgatásán, pénzügyi tervezésen, banki szolgáltatások nyújtásán át a családok által közösen tulajdonolt üzleti vállalkozásig

mindent felölel. Ez utóbbiba beletartozik a családi üzlet irányítóinak a kiválasztása, a funkcióátadás sorrendje is. Azért

részleteztük ezeket a szolgáltatásokat és szabályozókat, hogy kidomborodjék a lényegük: minél jobban kivonni a

közteherviselés alól azokat a családi vagyonkomplexumokat, amelyekből végülis felépül a nemzetközi pénz- és korporációs

oligarchia 300 trillió dollár vagyonnal rendelkező globális impériuma.

Megállapíthatjuk, hogy nem egyedül a vagyon mértéke számít, hanem sokkal inkább az, ahogy ezt a vagyont megszervezték

és mindaz, ami vele és általa megvalósítható. Lehet, hogy Bill Gates egyéni tulajdonban lévő milliárdjával a leggazdagabb

ember a világon, ténylegesen azonban foglya annak az egyetlen nagyvállalatnak, amelyből vagyona származik. A globális elit

hatalomgazdasága szempontjából kevés súlya van a pénzvilágban..

A második leggazdagabb ember, Warren Buffet, vagyona pedig nagyrészt passzív beruházásokban fekszik. Ezzel szemben a

Rothschild-, a Rockefeller- és más ebbe a zárt körbe tartozó kiválasztott dinasztiák óriási pénzvagyona állandóan mozgásban

van, gyarapodik és irányítja a globális hatalomgazdaságot. Ez a pénzimpérium holdingjaival, trösztjeivel az egész

világgazdaságot ellenőrzi és nemcsak képes fenntartani vagyonállagát, hanem jelentős mértékben tudja növelni is azt. Ez a

pénzügyi birodalom olyan hatalommá növekedett, amelyre nincs példa a világtörténelemben és hatalma jóval nagyobb, mint

bármely hadseregé. Ez a világbirodalom uralmát az eladósítás és az általa kibocsátott hitelpénz révén gyakorolja a

világgazdaság centrum országaiban ugyanúgy, mint a perifériákon. Ez a pénzimpérium bámulatosan jól van megszervezve és

a legfinomabb részletek is alaposan ki vannak dolgozva. Megvannak a saját döntéshozó testületei, kormányként működő

intézményei, miniszternek tekinthető funkcionáriusai, saját információs hálózata, a káderek utánpótlásáról gondoskodó

oktatási és képzési intézményei és minden olyan szervezete, amely hatékony működéséhez szükséges.

A pénzimpérium egyik fontos intézménye a New York-i központtal működő Council on Foreign Relations (CFR), azaz a

Külkapcsolatok Tanácsa, amely ma már minden amerikai tagállamban működik. Testvérintézménye a Londonban működő

Royal Institute of International Affaires, a Királyi Külügyi Intézet. A pénzimpérium egyik meghatározó személyiségének

számító Soros György hosszú éveken át a CRF egyik igazgatója volt. A globális elit az Egyesült Államok hanyatlásával

felértékeli az általa létrehozott Európai Uniót és ennek jele az, hogy 2007. május 8-án Soros György kezdeményezte a

Külkapcsolatok Európai Tanácsának a létrehozását a New York-i CFR testvérintézményeként. Soros kijelentette, hogy a

Külkapcsolatok Európai Tanácsának egyik fő feladata lenne Kína bevonása a nemzetközi intézmények működésébe.

A Rothschild családi alapítvány sikerének titka

A Rothschildok a többi nagy vagyonnal rendelkező dinasztiához képest sokkal formálisabban és szabályozottabban intézték a

családi alapítványhoz tartozó vagyon menedzselését. Az erre vonatkozó családi-társasági megállapodásokat szabályos

időközönként felülvizsgálták és megújították. Az első megállapodásra 1810-ben került sor és azt még a dinasztia-alapító

Mayer-Amschel Rothschild és két idősebb fia írta alá. Ebben már ki volt kötve, hogy egyedül a családfőnek van joga

ahhoz, hogy a közös vagyon alapját képező vállalkozásból tőkét vonjon ki a megállapodás egész időtartama alatt. Ugyancsak

az ő kizárólagos joga volt az alkalmazottak felvétele és elbocsátása. Ez kiegészült azzal, hogy nőtlen fiai csak az ő előzetes

hozzájárulásával nősülhettek meg. A vagyon hozamát a vagyonban való részesedés arányában osztották szét. A szerződéshez

tartozó családtagok, mint üzleti partnerek, függetlenül nem köthettek másokkal megállapodást és a családi vagyon

működtetésére vonatkozó megállapodás rögzített időtartamú volt: tíz évre szólt.

A megállapodás legfigyelemreméltóbb záradéka azt szabályozta, hogy mi történjék akkor, ha az egyik szerződéses fél

meghal. Minden aláírónak ünnepélyesen le kellett mondani arról, hogy feleségének vagy gyerekeinek, vagy azok gyámjainak

joguk legyen vitássá tenni bármilyen módon azt az összeget, amit a túlélő partnerek meghatároznak, mint az elhunyt társukat

megillető tőketulajdoni részt. Ezen túlmenően az özvegynek és az elhunyt egyéb örököseinek nem volt joguk ahhoz, hogy

betekinthessenek a családi alapítvány által kezelt közös vagyon nyilvántartásába és az üzleti levelezésbe. Ez a rögzített

szabály alapvető és máig fennálló rendelkezésnek bizonyult. Hatékonyan zárta ki a Rothschild család nőtagjait, valamint a

Rothschild családba beházasodott tagokat abból, hogy a családi alapítvány alapvető adatait megismerhessék, azaz nem

juthattak hozzá a "megszentelt" üzleti főkönyvekhez, s bizalmas levelezéshez.

A következő Rothschild családi alapítványra vonatkozó megállapodást 1818-ban kötötte az öt fiú egymással, mivel a

dinasztiaalapító 1812-ben meghalt. Az új rendszer szerint a szerződő felek minden évben megkapják a családi alapítványhoz

tartozó közös vagyonból a rájuk eső tulajdoni rész 4%-át. Ebből kellett megélhetésüket, napi kiadásaikat, valamint a saját

üzleti költségeiket fedezni. Minden olyan átalányösszeg, amit a gyermekekre, a háztartásukra vagy családi ingatlanra

költöttek a közösből, az levonásra került a családi alapítványi vagyonnak az illetőre eső tulajdoni részéből. Minthogy így már

saját elkülönülő üzleteiket bonyolították három különböző európai térségben: Frankfurtban, Londonban és Párizsban,

szükségessé vált, hogy az új megállapodás pontosan meghatározza a partnereknek a részesedését a családi alapítvány

hozamában és költségében, ugyanakkor le lett szögezve, hogy mind a három Rothschild-ház egységes, közös konszernt

képez. A Rothschild-ház részlegeinek tájékoztatniuk kellett hetente a többit üzleti tranzakcióikról. Később áttértek a havi

tájékoztatásra.

Hét évvel később, hogy elejét vegyék az örökséggel kapcsolatos esetleges vitáknak, újból megegyeztek, hogy valamennyi

résztulajdonos kötelezi örököseit: a jövőben fogadják el mindig a rájuk eső vagyoni rész nagyságára vonatkozó adatokat,

anélkül, hogy jogi vitába keverednének, és bíróságokhoz folyamodnának. Világosan rögzítették, hogy ha egy elhunyt

alapítványi tag örököse keresettel fordulna a túlélő partnerekkel szemben, akkor az elhunytra eső rész egyharmadát

elkobozzák, és ellenértékét Frankfurt, London és Párizs szegényei között szétosztják. Figyelemreméltó a Rothschild családi

alapítványnak ez a működési modellje, mert ez ad részben magyarázatot a pénzdinasztia minden más bankházat felülmúló

sikerére.

A család tartós pénzügyi és gazdasági eredményei bizonyítják: az ilyen családi alkotmányok és szerződések igenis

számítanak, mert akadályozzák, hogy más befolyásoló tényezők a dinasztiákat felbomlasszák, és a vagyon fokozatos

eltűnéséhez vezessenek. Szinte szabályszerű, hogy a vagyont felhalmozó alapító rendszerint tehetséges és erős akaratú,

szorgalmas ember. A második generációban a fia is hozzáértő és felkészült, de a már a harmadik nemzedéknél jelentkezik az

öröklött gazdagsággal és jóléttel járó könnyelműség. A negyedik nemzedéknél pedig már szinte törvényszerűen érezhető a

hanyatlás, sőt a degeneráltság. Ez egy séma, ami alól van kivétel, de mégis a tendenciát jól tükrözi.

A tehetséges, erős akaratú, szorgalmas üzletember rendszerint nem egy utóddal rendelkezik. A dinasztiaalapító Rothschildnak

tíz gyereke volt. A fiúk közül kettő, Nathan és James, különösen éleseszű volt. Ha ezt a szabályt követik az utódok, akkor a

vagyon szétaprózódásához vezet az, hogy már néhány nemzedéken belül nagyszámú utód osztozik a vagyonon. A második

nemzedéknél már száz, a harmadiknál pedig ezer lenne az utódok létszáma ilyen szaporodási mutató mellett.

Számos dúsgazdag dinasztia vagyona így aprózódott fel a történelem során. A demográfiai adatok szerint Európában a

termékenységi mutató ennél jóval alacsonyabb. Az 1870-es évek Angliájában a brit asszonyok 18%-ának volt 10 vagy több

gyermeke, de több mint az ötven százalékuknak 6 gyermeke volt. Az európai termékenységi adatok szerint 1950-ben már

csak 2,7 gyermek jutott egy nőre. Ma már csak 1,4. Az örökösök számának a jelentős csökkenése lefékezi a vagyonok

szétaprózódását. Ez az előnye. A hátránya viszont az, hogy kevés utód között alig akad pénzügyileg és más szempontból is

kiemelkedő tehetségű utód.

Ezt a nehézséget el lehet kerülni akkor, ha a milliárdosok, sőt trilliárdosok többször házasodnak. De ennek is vannak

hátrányos következményei, mert a válások is hozzájárulnak a vagyonok szétaprózódásához. Mindebből következik, hogy ha a

családi vagyonok tulajdonosai azt szeretnék, hogy ez a vagyon fennmaradjon, akkor bizonyos fokig elkerülhetetlen a

családok szétválasztása az eredetileg öröklött vagyontól. Bebizonyosodott, hogy ha nem a családtagok kezelik a vagyont,

hanem tehetséges alkalmazottak, akkor az sikeresebb.

Nem minden dinasztiaalapító hajlandó erre. Henry Ford például annyira ellenszenvvel viseltetett a kívülről érkező

befolyásolással szemben, hogy egy alkalommal úgy döntött, visszavásárolja a Ford Motor Művek valamennyi olyan

részvényét, amely nem volt a család birtokában. Ennek ellenére a vállalat olyan kívülállók segítségével érte el a legnagyobb

sikert, mint Lee Iacocca.

Ennek a kérdésnek több kutatója is - így David S. Landles és Niall Ferguson - megállapította, hogy ténylegesen mindössze

tizenegy nagy vagyonnal rendelkező család dicsekedhet azzal, hogy töretlenül fennmaradt a család ellenőrzése az örökölt

vagyon felett és nekik sikerült több mint kétszáz éven át a vagyont működtetniük. De a legsikeresebb dinasztia, azaz a

Rothschild családi alapítvány tulajdonosai is készek elismerni, hogy nagymértékben támaszkodnak a családhoz nem tartozó

igazgatók és menedzserek szaktudására. Ezt a gyakorlatot már több mint egy fél évszázada folytatják. Sőt még azt is

elismerik: nagy árat fizettek azért, hogy korábban nem így jártak el, és ellenálltak a nem családi vagyonból származó tőke

bevonásának. Mára már a Rothschild dinasztia is diverzifikálta óriási pénzügyi vagyonát - és nemcsak a világ legnagyobb

pénzügyi intézményeit irányítja, de például a Rothschild csoporthoz tartozik a butikvállalatok szövetsége is. Egy másik

pénzügyi óriás, a Goldman Sachs sem lenne Goldman Sachs, ha még mindig családi irányítás alatt állna. El lehet tehát

mondani, hogy a dúsgazdag családok csak addig maradnak gazdagok, ameddig át nem adják a vagyon menedzselését és

gyarapítását kívülálló és tehetséges menedzsereknek.

A Rothschild-vagyon nagyságára vonatkozó becslések

Amikor számba veszik a világ leggazdagabb embereit, akkor az egyéni, illetve személyes tulajdonokban lévő vagyont mérik

fel. Rendszerint figyelmen kívül hagyják egy-egy dinasztiának a család egésze által tulajdonolt kollektív vagyonát. Ez a

családi közös tulajdont képező kollektív vagyon a Rothschild-, a Rockefeller-, a Warburg- és más dinasztiák esetében

lényegesen felülmúlja az egyes családtagok tulajdonában lévő magánvagyont.

William T. Still írja New World Order - The Ancient Plan of Secret Societies (Új világrend - A titkos társaságok ősi terve)

könyvének 136. oldalán, hogy az első világháború alatt a londoni Rothschild-ház több mint 100 milliárd dollárt keresett azon,

hogy kölcsönöket nyújtott a háborúban álló nemzeteknek. 1925-re a vagyonuk 300 milliárd dollárra növekedett. 1940-re

pedig már elérte az 500 milliárd dollárt, amely az Egyesült Államok vagyonának a kétszerese volt. Ha szerény öt százalékos

évi növekedést veszünk figyelembe 1940-től kezdve, akkor a Rothschild-család vagyonát 7 trillió dollárnál többre kell

becsülnünk, amely a kétszerese annak, amit az Egyesült Államok adósság formájában 1990-ig felhalmozott és azt is

megkérdezhetjük, hogy Uncle Sam (Samu nagybácsi az Egyesült Államok beceneve - D. J.) kinek tartozik ezzel a hatalmas

összeggel. (A washingtoni kormányzat adóssága a Rothschild érdekeltséghez tartozó Federal Reserve System felé 2007-ben

meghaladta a 7,8 trillió dollárt.)

Frederick Morton The Rothschilds (A Rothschildok) című munkájában, amely 1962-ben jelent meg, abból indult ki, hogy

szakértők már 1850-ben hat milliárd dollár feletti összegre becsülték a Rothschild-dinasztia kollektív vagyonát. Ebből a

bázisból kiindulva következtettek arra, hogy mekkorára növekedhetett 147 év alatt ez a vagyon. Ha a hat milliárd dollár

vagyon nem csökkent és nem került felosztásra, akkor egy viszonylag mérsékelt 4-8%-os arányú növekedést alapul véve

Morton a következő számokhoz jutott: 4 %-os évi növekedésnél ez a vagyon 1,9 trillió dollárra növekedhetett (1 trillió =

1000 milliárd). Ha 5 %-os az évi növekedés, akkor már elérhette a 7,8 trillió dollárt, ha 6 %-os volt az évi növekedés, akkor

elérhette a 31,5 trillió dollárt. Itt a becsléseket abbahagyjuk, hiszen 1962 óta is eltelt már 45 év és a dollár értéke is

lényegesen változott.

Tatjána Korjagina, az oroszországi Makrogazdasági Kutatóintézet tudományos főmunkatársa a Pravda 2001. július 12-i

számában többek között azt is kifejtette, hogy az Egyesült Államokat és az egész világot árnyékkormányként kormányozó

nemzetközi pénzügyi közösség mintegy 300 trillió dollárt tart a kezében és ezzel irányítja a világgazdaságot. Az orosz

gazdasági szakember szerint egy közelebbről meg nem határozott pénzügyi érdekcsoport, amely a világ leggazdagabb

dinasztiáit tömöríti, 300 trillió nagyságú vagyonnal rendelkezik, amely egyben példa nélkül álló hatalmat is jelent.

Korjaginát megelőzően, már 1995-ben, Robert Gaylon Ross, gazdasági szaktanácsadó, a Who's Who of the Elite című

dokumentumkiadvány szerzője megírta, hogy megbízható forrásból tudja: a Rockefeller-család közös tulajdonában tartott

családi vagyona 11 trillió dollár, és a Rothschild-család kollektív vagyona pedig eléri a 100 trillió dollárt.

Ismét más számítási módot alkalmaz a New York állambeli Binghampton Egyetem szociológia professzora James Petras,

aki a Forbes magazinban 2007. március 8-án megjelent milliárdos listához fűzött kommentárt. Elismeri, hogy 2006-ban 790-

ről 946-ra nőtt a dollármilliárdosok száma. Indiában már 36, Kínában pedig 20 dollármilliárdos van. Ez utóbbiak vagyona

meghaladja a 29 milliárd dollárt, de jóval alatta marad az indiai milliárdosok 191 milliárdjának. A globális uralkodó elit teljes

vagyona 35 %-kal növekszik évről évre, meghaladva immáron a 3,5 trillió dollárt, miközben a Föld hatmilliárdnyi lakosa 55

%-ának az életszínvonala hanyatlik, vagy stagnál. A milliárdosok több mint fele mindössze három országból származik: 415

amerikai, 55 német és 53 orosz milliárdos van. A 35 %-os évi vagyongyarapodás túlnyomó része pénzpiaci műveletekből,

ingatlanspekulációból és fogyasztási cikkekkel való kereskedelemből származik, nem pedig modernizációból és munkahely-

teremtő termelő vállalkozásokból vagy szolgáltatásokból.

"Minden nagy vagyon mögött egy nagy bűn található" (Honoré de Balzac)

A leggyorsabban növekvő milliárdos csoportot az orosz oligarchia alkotja, 2/3-ad részük egész fiatalon, húszas éveik

közepén, kezdték a vagyongyűjtést az 1990-es években, Jelcin elnöksége idején. Ekkor Oroszországot a nemzetközi

pénzvilág szolgálatában álló és Amerikában kiképzett gazdasági tanácsadók kormányozták, olyanok mint Anatolij Csubajsz

vagy Jegor Gajdar. Az egész orosz gazdaság ún. politikai árért, vagyis játékpénzért volt kiárusítva. Az állami tulajdon

magánkézbe adására nagyrészt gengszter-taktikával, erőszak alkalmazásával, gyilkosságokkal, lopással, az állami vagyon

egyszerű elvételével, törvénytelen részvénymanipulációkkal és kivásárlásokkal került sor. Ezek a mai orosz milliárdosok az

orosz közvagyon egy trillió dollárt meghaladó részét szerezték meg, gyárakat, a teljes közlekedést és szállítmányozást, a

kőolajat, a földgázt, a vasat, a szenet és más állami tulajdonú erőforrásokat.

A Forbes magazin ismételten hivatkozik a milliárdosok életrajzában arra, hogy az orosz oligarchák vagyonukat önmaguk

szerezték, azaz self-made man-nek tekinthetők, minthogy nem öröklés útján jutottak hozzá. Ezt az orosz nemzeti vagyont

azonban nem az oligarcha self-made man-ek hozták létre, hanem az orosz nép egészének hét évtizedes munkájából, tudásából

és tehetségéből jött létre. Petras professzor rámutat, hogy az orosz milliárdosok fegyveresen estek egymásnak, nyomták a

hamis pénzeket, magánfegyveresek segítségével vették át az alumínium, a kőolaj és a többi iparágat, az építőipart, a

távközlést, a vegyipart, a mezőgazdaságot, a szeszgyártást, élelmiszeripart, az ingatlanokat, a tömegtájékoztatást, az

autógyártást és a repülőgépipart. Ezek az orosz oligarchák szó szerint megfélemlítették és meggyilkolták riválisaikat.

A hatalmas méretű és csaknem az összes köztulajdonban lévő vállalatra kiterjedő azonnali magánosítás politikája tette

lehetővé az országos méretű fosztogatást. Ezt a sokk-terápiát a pénz- és korporációs oligarchia által Oroszországba küldött

szakemberek segítették elő, mint amár hivatkozott a Harvard Egyetemről odairányított gazdasági tanácsadók. Clinton elnök is

sürgette a privatizációt, hogy a gazdaság átalakulása minél előbb visszafordíthatatlan legyen. Ez a fajta sokkoló magánosítás

vezetett az oligarcha érdekcsoportok háborúihoz és az orosz gazdaság példa nélkül álló feldarabolásához.

Ezen országos méretű rablás nyomán az életszínvonal 80 %-kal csökkent, a rubelt drasztikusan le kellett értékelni és a

felbecsülhetetlen értékű kőolaj, gáz és más természeti erőforrások mélyen áron alul kerültek a ragadozó új orosz

milliárdosokhoz. Petras szerint a maffiózó oligarchák 100 milliárd dollárt mostak át évente elsősorban a New York-i, londoni,

svájci és izraeli bankokban. Ezeket aztán befektették például drága ingatlanokba Egyesült Államokban, Angliában,

Spanyolországban és Franciaországban. Az egyik oligarcha még igen drága brit futball csapatot is vásárolt. De jutott

befektetés az izraeli pénzintézetekbe és bányászati közös vállalkozásokba is.

Petras szerint Putyin elnöksége alatt a gengszter-oligarchák megszilárdították a vagyon feletti ellenőrzésüket és

multimilliomosokból hamarosan multimilliárdosokká váltak és gyors ütemű vagyongyarapodásuk még ma is tart. Hetvenkedő

és kérkedő fiatalemberekből, helyi csalókból, tiszteletreméltó üzletemberekké váltak, akikkel a tekintélyes amerikai és

európai multinacionális korporációk is üzleti kapcsolatokat ápolnak. Az orosz oligarchák megérkeztek a világ pénzügyi

birodalmába és elfoglalták a globális pénzimpériumban az őket megillető helyet. Vagyonuknak semmi köze nincs az

értékelőállításhoz, a modernizációhoz, az innovatív versenyképességhez, új és hatékony vállalkozások beindításához. Putyin

elnök nemrég tett szemrehányást ezeknek az oligarcháknak, hogy nem ruháztak be versenyképes vállalatokba az előnyös

feltételek ellenére sem. Abból gyarapítják milliárdjaikat, hogy nyersanyagot exportálnak kihasználva a magas világpiaci

árakat. A termelő ágazatban működő oligarchák alig keresnek külföldi devizát, mivel nem versenyképesek a világpiacon. Az

oligarchák egyre inkább a tőzsdéken és a pénzpiacokon fektetnek be, Szulejmán Kerimov 14,5 milliárdot, Mihail Prohorov

13,5 milliárdot, Freedman pedig 12,6 milliárdot. Az oligarchák között dúló maffiaháború alábbhagyott, de ez a nagy

vagyonok konszolidációjának a következménye.

A milliárdosok számának a növekedése mögött óriási társadalmi és gazdasági polarizáció húzódik meg Latin-Amerikában is.

Ahogyan a felbomló szovjet birodalomban, úgy Latin-Amerikában is a pénz- és korporációs oligarchia intézményei, a

Világbank és a Valutaalap által kidolgozott Washingtoni Konszenzus programjának a végrehajtása vezetett a jelenlegi

szélsőséges állapotok létrejöttéhez. A 38 milliárdos vagyona meghaladja 250 millió latin-amerikai együttes vagyonát. A

szélsőséges vagyoni megoszlás kialakulásához döntő módon járult hozzá a privatizáció, a pénzügyi szabályozók eltörlése és

az állam kiszorítása a gazdasági életből.

A Rockefeller családi alapítvány sikerének titka

A pénzimpérium második legsikeresebb dinasztiája vitán felül a Rockefeller-ház. A több nemzedék révén már népes család

együttes vagyonának nagysága - hasonlóan a Rothschild-ház kombinált vagyonának a nagyságához - pontosan nem ismert. A

szakértők már 1992-ben 10 milliárd és 10 000 milliárd dollár közé tették e vagyonnak a nagyságát. Ez magába foglalja a

Rockefeller Family Trust (családi alapítvány) teljes vagyonát, a beruházások összesített értékét és a család egyes tagjainak a

nevén lévő vagyont. Azok a családi archívumok, ahol a vagyon egészéről a pontos adatokat tartalmazó dokumentumok

találhatók, szigorúan titkosak és a kutatók számára hozzáférhetetlenek.

Azt azonban lehet tudni, hogy kezdettől fogva a mai napig a családi vagyon irányítása és felügyelete a Rockefeller-dinasztia

férfi tagjainak a hatáskörébe tartozik. Ezt az ellenőrzést és irányítást a Rockefeller Családi Hivatal útján látják el. A

dinasztiában a nők alárendelt szerepet játszanak, még olyan erős akaratú és képzett asszony is, mint Abby Aldrich

Rockefeller, az ifjabb David Rockefeller felesége, aki nagy befolyással volt férje döntéseire, sem tudott több jogot kiharcolni

magának a család egyben tartott, kombinált vagyonának az irányításában.

A vagyon többségét az 1934-ben alapított Rockefeller Family Trust tudhatja magáénak. Ez a családi alapítvány jogosult a

vagyon túlnyomó részének a fenntartására és gyarapítására a negyedik nemzedék kihalásáig. Egy 1952-ben létrehozott másik

alapítvány - az 1934-es alapítvánnyal együtt - ellenőrizte Chase Manhattan Bank-ot. Az említett alapítványok voltak a

Standard Oil nevű világcég, illetve utódainak a tulajdonosai. Ezeket a vállalatokat, valamint más úgynevezett diverzifikált

beruházásokat és a család tetemes ingatlan vagyonát a Rockefeller Trust Committee ellenőrzi és irányítja a tulajdonosi

jogokat gyakorolva. Ennek a nagyhatalmú testületnek kiváló képzetséggel rendelkező szakértők és üzletemberek a tagjai. Így

például tagjai voltak Paul Volcker, a FED egykori elnöke vagy William G. Bowen, a Princeton Egyetem korábbi elnöke és

John C. Whitehead, a Goldman Sachs befektető bankház nyugdíjas társelnöke. A Rockefeller családi birodalom irányításában

a legkiválóbb pénzügyi menedzserek vesznek részt, akik elsősorban a Rockefeller Financial Services (Rockefeller Pénzügyi

Szolgáltatások) nevű holdingot irányítják. Ez a holding tartja kézben a családi alapítván beruházásait. Jelenlegi elnöke David

Rockefeller.

Hogyan történik a vagyon megőrzése és gyarapítása?

Szakértők szerint a vagyon pénzügyi, emberi, intellektuális javakból tevődik össze. A szokásos vagyonkezelés, a

vagyonmérleg legkevésbé fontos részére összpontosít, mégpedig a pénzügyi vagyonra. Hagyományosan a

vagyonmenedzselés a következő utat járja be: felosztja a vagyont, elhalasztja a szétosztását, felkészületlen örökösökre hagyja

a pénzügyi vagyont és folyamatosan kimeríti, feléli. Itt arról van szó, hogy a vagyon továbbadása nem felelősségteljesen

történik és elszámoltatásra sem kerül sor.

A pénzügyi vagyontárgyak között meghatározó szerepe van a választás lehetőségének és az ellenőrzésnek. Vannak bizonyos

pénzügyi vagyonrészek, amelyek vonatkozásában a tulajdonosok és a kezelők feladják a választást és az ellenőrzést. Ezek az

úgynevezett polgári vagy társadalmi tényezők. Amikor az ilyen állampolgári tényezőt említjük, rendszerint az adózásra

gondolnak. Világszerte állami és helyi adókat kell fizetni. Legtöbben az adófizetést nyűgnek tekintik, holott valójában a

megfelelő adózás az egyik legfontosabb eleme a vagyon megőrzésének.

Az Egyesült Államokban lehetséges bizonyos fokig ellenőrizni a befizetett adó sorsát. Ha azonban a gazdasági szereplők

lemondanak az ellenőrzésről, akkor azt a kormányzat végzi el. Ha például a vagyonos dinasztiák figyelmet fordítanak a

megfelelően irányított adózásra, akkor el tudják érni, hogy ennek az adónak egy jelentős része családi alapítványokat

támogasson. Természetesen más módon is át lehet irányítani az adókat, hogy az a gazdaságot az adófizető vagyona

szempontjából stimulálja. A vagyonmegőrzés és gyarapítás legkiválóbb mesterei a Rothschild család tagjai voltak, akiknek

több nemzedéken át nemcsak megőrizni sikerült a dinasztia-alapító által létrehozott hatalmas vagyont, hanem a sokszorosára

növelni. A dinasztia-alapító (aki 1743-tól 1812-ig élt) hozta létre a család frankfurti bankját. Ebben a sikeres bankban

jövedelmező befektetéseket végzett Európa számos uralkodóháza számára. Öt fiát a konzervatív pénzmenedzselésre nevelte

és azt ajánlotta nekik, hogy ésszerű haszonra törekedjenek a kockázatos és agresszív hozamok helyett. Harmadik fia, Náthán

Rothschild, Londonba költözése után igen rövid idő alatt a brit kormány pénzügyi képviselőjévé vált. Nathan mondotta

többek között, hogy "nagy bátorságra és óvatosságra van szükség egy hatalmas vagyon létrehozásához; amikor ez sikerül,

tízszer annyi merészségre és óvatosságra van szükség a megtartásához".

A Rothschild család sikere nagyrészt annak tulajdonítható, hogy a következő rendszert követték: Először is, csak

kikölcsönözték a pénzt örököseiknek, vagy közös vállalatokat hoztak létre velük. Másodszor, a kikölcsönzött összegeket

vissza kellett fizetni a családi alapítvány közös bankjába, a "családi bankba". Harmadrészt az örökösök kötelezettséget

vállaltak arra, hogy mindazt a pénzügyi tudást és tapasztalatot, amelyet vállalkozói és befektetői tevékenységük során

szereztek, megosztják a család többi tagjával. Negyedszer az egész család évente egyszer összegyűlt, hogy megerősítse az

összetartó kötelékeket és erényeket, jóváhagyva a családi alapítvány befektetési, pénzügyi stratégiáját. Aki ezt elmulasztotta,

az nem vehetett többé részt a családi bank tevékenységében. Mindennek az eredménye az lett, hogy a Rothschild családi

alapítvány közös vagyona összetevődött, gyarapodott és a következő nemzedék egyre hatalmasabb vagyonbirodalmat örökölt

a család közös tulajdonaként.

Lee Brower, az Empowered Wealth, egy vagyonbecsléssel és menedzseléssel foglalkozó cégnek az elnöke, hangsúlyozta,

hogy a vagyon gyarapításának legjobb módszere az, ha a tulajdon megosztásával vagy eladásával a vagyontömeg új életet

kezdhet. A néhány kiváló szakembert tömörítő amerikai kft. azzal hívta fel a figyelmet magára, hogy a "négy kvadránsnak"

nevezett elvet követi. A vagyon gyarapításánál a humán, az intellektuális, az állampolgári és a pénzügyi összetevőkre

koncentrál. A vagyonmenedzselésnél annak megóvására, a valódi érték védelmére, a jövő nemzedékek számára történő

megőrzésére és a családtagok menedzselési képességének a növelésére teszi a hangsúlyt. A vagyonnal rendelkező család

tagjait nemcsak a pénzügyi eszközök kezelésére, de a vagyonrészek tényleges irányítására is felkészíti, továbbá arra is, hogy

tevékenységükért az egész családnak elszámoltathatók legyenek.

Ezt a módszert jól szemlélteti, ha lakóhelyünk feletti hegyekben van például egy víztározó, akkor azt egyrészt az ivóvíz

szükséglet kielégítésére, másrészt szárazság idején öntözésre lehet felhasználni. Ezen kívül üdülési célokra is igénybe vehető.

Ha viszont a víztározóhoz megfelelő számú turbinát szerelünk fel a gátakhoz, akkor nagy mennyiségű elektromos energiát

lehet előállítani, amely biztosíthatja a környező települések áramszükségletét. Ehhez az új erőforráshoz úgy lehetett

hozzájutni, hogy nem kellett csökkenteni a víztározó más célra történő igénybevételét. Ehhez hasonló módon lehet szakszerű

menedzseléssel megőrizni és gyarapítani a vagyont. Megfelelő módszerekkel új életet kell lehelni az emberi erőforrásokba, az

intellektuális tényezőkbe, a pénzügyi technikába és az úgynevezett állampolgári befektetésekbe.

Az Empowered Wealth sikere megerősíti, hogy a vagyon megtartásában és gyarapításában óriási szerepe van eddig kellően

nem értékelt tényezőknek. Először is figyelemmel kell lenni a családi vagyon minden tulajdonosa egyéni fejlődésére,

egészségére arra, hogy valamennyi családtag a lehetőségekhez mérten harmonikus életet éljen. Fontos, hogy lehetőleg minél

több családtag alkalmas legyen vezető szerep betöltésére. Fel kell deríteni és ápolni kell a családi erényeket, hagyományokat

és bevált tapasztalatokat. Mindez elősegíti a közös családi vagyon védelmét, optimális működtetését és képessé teszi az egyes

családtagokat az önálló és sikeres pénzügyi és gazdasági döntések meghozatalára.

Rothschild vagyongyarapítási szolgáltatás

A luxemburgi központtal működő Banque Privée Edmond de Rothschild Europe működteti a Rothschild Family

Advisory céget, amely vagyonmenedzselési szolgáltatást nyújt a legkiválóbb pénzügyi és gazdasági szakemberek

segítségével. A Family Advisory ügyfelei közé Európa leggazdagabb családjai tartoznak, akik számára a cég a vagyon

optimális megtartása és növelése érdekében a pénzügyi és gazdasági szolgáltatások teljes spektrumát képes nyújtani. A

Rothschild Family Advisory foglalkozik a beruházások menedzselésével, biztosítási tanácsadással és tervezéssel, az adózás

megtervezésével, és az ezzel kapcsolatos konzultációval, a vagyon átöröklésével kapcsolatos tervezéssel, ingatlanok

megszerzésével és gondozásával. Különleges szakértelemmel rendelkezik a műalkotások beszerzésével és az értékes

műgyűjtemények létrehozásával kapcsolatban, amely a vagyon megőrzésének rendkívül fontos ágazata. Ezen túlmenően

különleges szolgáltatásokat tud nyújtani az iskoláztatás, a kellő szakértelem megszerzése és az egészségügyi ellátás terén is.

A Rothschild Family Advisory lényegében magán családi iroda a leggazdagabb dinasztiák számára. A nagy vagyonoknak a

karbantartása és gyarapítása rendkívül összetett döntéseket igényel, és következményei több nemzedék sorsára kihatnak.

A Rothschild család több mint két évszázadon át méltán szerzett tekintélyt és hírnevet azzal, hogy nemcsak a saját családi

alapítványát tudta gyarapítani, de sikeresen megnövelte más gazdag európai családok vagyonát is. A család immáron hét

nemzedéken át nagy jártasságra tett szert a pénzügyi szolgáltatások minden fajtájában és változatlanul követi az egység, az

integritás és a szorgalom hármas jelszavát. A Banque Privée Edmond de Rothschild Europe, amely 1969-ben Luxemburgban

kezdte meg tevékenységét, tagja a genfi központtal működő LCF Rothschild Group-nak (La Compagnie Financiere

Rothschild Group), amely jelenleg is a világ leggazdagabb dinasztiái egyik legsikeresebb vagyonkezelő és vagyonnövelő

pénzügyi vállalkozása.

Ellentétek a Rothschild-birodalmon belül

Annak ellenére, hogy a Rothschild Családi Alapítvány bizonyult eddig a legsikeresebbnek, nem jelenti azt, hogy a

Rothschild-házon belül ne merültek volna fel ellentétek a családi vagyon menedzselése kérdésében. A Rothschild család

körében az 1970-es évek végén a különböző vagyonmenedzselési stratégiák nézeteltérésekhez vezettek. Az utak 1980-ban

váltak szét. Lord Jacob Rothschild, a Rothschild-ház londoni ágának jelenlegi feje, most már megosztja idejét a pénzügyi

vállalkozások, az emberbaráti jótékonysági tevékenység, valamint a közéleti kulturális aktivitás között. 1992-ben az

Institutional Investor - a negyedévenként megjelenő szakfolyóirat, amely megbízható információkat tesz rendszeresen

közzé a nemzetközi pénzimpérium legfontosabb szereplőiről - a világ egyik legfontosabb pénzügyi holdingjának a Jacob

Rothschild Assurance Group-ot jelölte meg. A negyedévenként megjelenő publikáció első forrásból származó, praktikus és

részletes adatokat közöl a beruházások és a pénzügyek globális helyzetéről. A cég jelenlegi neve St. James's Place Capital

Plc. (SJPC), egy nyilvánosan működő részvénytársaság, holding cég, amely csúcsvállalatként a nemzetközi pénz- és

korporációs oligarchia vezető dinasztiái részére nyújt pénzügyi szolgáltatásokat, nemcsak Angliában, de világszinten is. Igen

széleskörű a tevékenysége, mert leányvállalatai az életbiztosításoktól kezdve a legkülönfélébb vagyonkezelési és

vállalatirányítási feladatokat látják el.

Jacob Rothschild, Wolfensohn és társai vegyes vállalat (joint venture) a leggazdagabb európai ügyfeleket szolgálja ki. A St.

James Place Capital 100%-os tulajdonosa a Jacob Rothschild csoport. 1977 óta az SJPC csoport ellenőrizte a Lord Rothschild

pénzügyi és gazdasági érdekeltségeket a pénzügyi szolgáltatások és a beruházási tevékenység vonatkozásában.

Az ellenőrzés mindig kiemelt fontosságú volt a Rothschild pénzügyi dinasztia vagyonkezelésében és vagyongyarapításában.

Lord Jacob Rothschild hangsúlyozottan kereste a kívülálló üzleti partnerekkel való együttműködést, miközben a családi

alapítvány többi tagja ragaszkodott ahhoz a családi hagyományhoz, hogy a Rothschild pénzügyi birodalmat Rothschild

családtagok irányítsák. Jacob Rothschild azonban a maga útját járta és elintézte, hogy Sir Mark Weinberg, a jelentős

befolyással rendelkező Abbey Life and Hambro Life egyik vezetője, legyen mellette az SJPC társelnöke. Jacob Rothschild

tehát kültagnak számító tehetséges pénzügyi vezetőkkel frissítette fel a Rothschild Családi Alapítvány irányítását, de

természetesen továbbra is kulcsszerepet töltött be a családi alapítvány ellenőrzésében. Erről így írt az Institutional Investor

magazin:

"Noha Jacob Rothschild maradt a Rothschild Investment Trust (RIT) és a St. James Place Capital, (amely a RIT-nek a 40%-át

birtokolja), nyilvános cégeknek a főrészvényese, Rothschild maga közölte, hogy kollégái jelentős tulajdoni hányadot

mondhatnak magukénak a különböző üzleti vállalkozásokban. Így például Weinbergnek jelentős tulajdoni hányada van a

Jacob Rothschild Assurance-nél ( - a Jacob Rothschild Biztosítónál - DJ.)." Az SJPC partneri kapcsolatba lépett 1994-ben a

New York Life Worldwide Holding nevű céggel és létrehozta a Life Assurance Holding Corporation-t. Az SJPC-nek az új

partnere a világ egyik legnagyobb biztosítótársaságának, a New York Life Insurance-nek volt a leányvállalata.

Jacob Rothschild tudatosan továbbment az 1990-es évek második felében azon az úton, hogy az ő személyes szerepét

csökkentse és kiváló külső szakemberekre bízza a Rothschild vagyon menedzselését. Lord Rothschild visszalépett az SJPC

társelnökségéből és azt Sir Mark Weinbergre hagyta. 1996 októberében eladta a család részesedését ebben a pénzügyi

holdingban. Ez lehetővé tette, hogy Lord Rothschild nagyobb figyelmet szenteljen a National Heritage Memorial Fund és a

Heritage Lottery Fund irányításának, amelyeknek ő volt az elnöke.

A Rothschild Family Trust jelentőségét jól szemlélteti, hogy szakértők elkészítették azt a kapcsolati rendszert ábrázoló

grafikont, amely bizonyítja, hogy sokszoros áttétellel, keresztbe tulajdonlással, de egyértelműen a Rothschild Family Trust

ellenőrzése alatt áll az Egyesült Államok központi bankja, a Federal Reserve System. Ez a grafikon mutatja a szerteágazó

kapcsolatot a Rothschild ház és az Angol Bank (Bank of England), valamint a többi City of Londonban működő bankház

között, amelyek végső soron a FED részvényének a tulajdonlása révén, továbbá a New York-i leányvállalatok útján

ellenőrzik és irányítják a Federal Reserve Systemhez tartozó bankokat. Aki a részleteket akarja tudni, az erre vonatkozó

tényeket tartalmazó grafikonokat megtalálja a http://www.mindcontrolforums.com/fr3.htm nevű honlapon.

Daniel Webster írta, hogy "Az emberiség dolgozó osztályainak a kifosztását célzó valamennyi módszer közül egyik sem

hatékonyabb, mint amely papírpénzzel árasztja el őket." Most a pénzimpérium tulajdonosainak azt a vagyongyarapítási

stratégiáját vesszük közelebbről szemügyre, amelyhez az ellenőrzésük alatt álló központi bankok révén jutottak. Az Egyesült

Államok központi bankjának a szerepét betöltő magánbank-együttes, a Federal Reserve System tulajdonosai hatalmas

jövedelmet húznak a dollár kibocsátásából és a világ jelenleg is legfontosabb tartalékvalutájának a tudatos

elértéktelenítéséből.

A vagyon gyarapítása a FED-dollár menedzselésével

A pénz- és korporációs oligarchia, amelyet a beruházó bankárok szűk és zárt csoportja irányít, kedveli a nagy méretű

költségvetési hiányt, mert ez lehetővé teszi, hogy a költekező kormányzat számára hatalmas kölcsönöket nyújtsanak,

amelyeket ők könnyűszerrel állítanak elő a levegőből és adnak át kamatra az állam irányítóinak. További hatalmas lehetőség

a vagyon gyarapítására, ha cserébe ez a beruházó érdekcsoport az állam és a kormány irányítóitól nagy méretű

adócsökkentéseket kap, valamint kellő számú olyan "jó kis háború" megszervezését, amely lehetővé teszi a katonai-ipari-

pénzügyi komplexum egyébként eladhatatlan áruinak a nagy haszonnal járó értékesítését. A FED által kibocsátott

dollármilliárdoknak a visszavezetése az államkincstárba és a dolláralapú értékpapírokba, az állami kiadások fedezésének,

valamint a pénzpiacok és a tőzsdék külföldi eredetű készpénzzel történő ellátásának a legegyszerűbb módja. Ez mind az

államot irányító politikai elitnek, mind a Wall Streetet és a FED-et irányító pénzarisztokráciának kölcsönösen előnyös

helyzetet (win-win situation-t) hoz létre. A társadalom többi tagja számára ez természetesen nagyon is húsba vágó veszteség.

A külkereskedelmi hiány a dollárra értékcsökkentő nyomást gyakorol, és rejtett adónak tekinthető. Minden nappal, amelynek

során nő a külkereskedelem deficitje, több pénz kerül elvonásra a nyugdíjas rétegektől és az értékteremtő munkát végző

amerikaiak megtakarításaiból. Ennek a pusztító hatású inflációnak a felismerését akadályozza a szabadpiacról, és a

szabályozók megszüntetéséről szóló retorika. 2002-ben egy euró még 87 amerikai centet ért, 2007 áprilisában már 1 dollár 34

centet. Több mint 50 % nyereséget mondhat magáénak az euró négy év alatt. Ugyanez a helyzet az arany esetében is. 2000

áprilisában 1 uncia arany 279 dollárba került, 2007 április közepén már 679 dollár 50 centbe. Az arany árának az emelkedése

lényegében a dollár csökkenő értékének a mutatója. A dollár értékvesztésének igazi oka az egyre növekvő amerikai

külkereskedelmi deficit.

A dollár rohamos értékvesztése egyáltalán nem véletlen. Annak a jól kidolgozott pénzügyi stratégiának a része, amelynek

célja a fizikai termelői vagyon folyamatos átadása a pénz- és korporációs oligarchia számára. A pénz- és termelői vagyon

tulajdonlása révén a politikai hatalom is az új pénzuralmi uralkodó osztály kezében összpontosul. Hangsúlyozni kell, hogy a

vagyon és a hatalom szétválaszthatatlan. Az uralmi viszonyok szervesen egybe kapcsolódó két oldalát jelölik. Akinél a

hatalom, annál van a vagyon feletti rendelkezési jog, és akinél a vagyon, az a hatalom tényleges birtoklója. Hatalom és

vagyon az érem szétválaszthatatlan két oldalát alkotja.

Az Egyesült Államok központi kormányzatának terjeszkedése, a gazdaságilag indokolatlan adócsökkentések, a mesterségesen

alacsonyan tartott kamatlábak és a forgalomban lévő pénz mennyiségének a meredek megnövelése az amerikai társadalom

szeme láttára történt. Noha semmi sem titkos, a tudatipar sikeres manipulációja következtében a lakosság nem vesz tudomást

arról, hogy milyen horderejű változások zajlanak. A pénz- és korporációs oligarchia, valamint a kormányzat is szilárd

alapokra építkezik: a tudatlanság, a tájékozatlanság és a félrevezetés kősziklájára.

A tudatlanság kősziklája teszi lehetővé, hogy sem a washingtoni politikai elitnek, sem a FED irányítóinak, nem kell sokat

törődniük a közvéleménnyel. Az amerikaiak többségének fogalma sincs arról, hogy amikor ezek a jelenségek végbe mennek,

az ő anyagi helyzete megy tönkre. A pénz- és korporációs oligarchia és a politikai elit lényegében arra összpontosít, hogy

mintegy háromezer milliárd dollár értékű vagyont vegyen el a bérből és fizetésből, valamint nyugdíjakból élő amerikaiaktól,

és tegye át a pénzarisztokrácia bankszámláira. Ez a politika természetesen pusztító hatással volt a dollárra, különösen azóta,

hogy George W. Bush került a Fehér Házba. 2007-ben a világ már nem hajlandó arra, hogy százmilliárd dolláros

nagyságrendben vásároljon amerikai adósságleveleket, államkötvényeket és más értékpapírokat, amelyek miatt a dollár

árfolyama rekordmélységűre csökkent, s ez még folytatódhat. Az Egyesült Államok ma már annyira függ a külföldi

befektetőktől, hogy ha csak néhány százalékkal csökken a kínai tőzsde árfolyama, vagy akár csak egynegyed bázisponttal

Tokióban a jen árfolyama, akkor a Wall Streeten már zuhannak az árfolyamok. Tény, hogy a felfúvódott amerikai

ingatlanpiac gyors tempóban zsugorodik, és ez rántja magával a tőzsdét is, mivel rengeteg ott mozgó tőke fedezetét

ingatlanok adták. Mindez kihat azokra az országokra is, akik nagy mennyiségű amerikai állampapírt birtokolnak. Az igazi

megpróbáltatás azonban akkor következik be, amikor a tartalékaikat dollárban és amerikai értékpapírokban tartó országok

tömegesen aranyra és más külföldi valutára cserélik majd ki tartalékaikat.

Ez a megpróbáltatás közeledik mivel a világgazdaság három nagy központjában túlfűtött a gazdaság növekedése. Ennek

mérséklésére, valamint az infláció csökkentésére szükségessé válhat a kamatlábak felemelése. Ez a külföldi beruházók

számára vonzóvá teszi államkötvényeiket, megerősíti valutáikat, és elvonja azt a külföldi hitelt, amelyre ma Amerikának

életbe vágóan szüksége van. Az Európai Központi Bank, Japán és Kína tervszerűen együttműködik a dollár fokozatos

értékcsökkentésében, hogy enyhítsék a folyamat világgazdaságra gyakorolt hatását. Kína például nagyon óvatosan és

fokozatosan emeli a kamatlábakat azért, hogy minél kisebb hatása legyen a Wall Street-i tőzsdére. Japán továbbra is csak

csekély mértékben emeli a kamatlábakat, noha a japán ingatlanpiac is túlfűtött és romboló spekulációs folyamatok

indulhatnak be Japánban. Tokió éppen ezért továbbra is megtűri "carry trade"-et.

(Ez azt jelent, hogy Japán hajlandó igen alacsony kamatra, például tőzsdézés céljára nagy összegű kölcsönöket nyújtani,

amelyekkel, például Magyarországra lehet jönni és 8 % vagy a fölötti kamatra is elhelyezni, majd óriási kamatfelárral távozni

az országból. Ez semmi egyéb, mint magyar gazdasági erőforrások minden ellenszolgáltatás nélküli elvétele, amit a magyar

pénzügyi szabályozás, amely mindenben kiszolgálja a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia igényeit, lehetővé tesz. A

carry trade pénzműveletekre ajánlott országok között Magyarország jelenleg az elsők között foglal helyet.)

Kérdés, hogy ezek a gazdasági fellendülés szakaszában lévő gazdaságok meddig kerülhetik el a kamatemelést, amelyre az

infláció megfékezése miatt szükségük van. Ha viszont csökkentik saját gazdaságukban az inflációt, az az Egyesült Államokra

gyakorol inflációs nyomást, ugyanis saját valutáiknak az erősödése elkerülhetetlenül gyengít a dollárt. A dollár gyengülése

pedig az amerikai fogyasztást sújtja, és ezen keresztül átgyűrűzik nemcsak az egész amerikai gazdaságra, de a

világgazdaságra is. Számos szakértő úgy látja, hogy egyre csökken a lehetőség a dollár értékcsökkenésének a lassítására, amit

csak tetéz a túlpörgetett ingatlanpiac. A Federal Reserve mindezt a kamatlábak csökkentésével már nem tudja hatékonyan

befolyásolni. A kamatlábak csak hosszabb idő, mintegy hat hónap után, fejtik ki hatásukat. A zuhanó ingatlanárak pedig

népes társadalmi réteg egész megtakarítását veszélyeztetik. A Federal Reserve tisztában volt ezzel, és 2006-ban

közleményben ismerte el: több trillió dollárt pumpált az ingatlanspekulációba. Több ezermilliárd dollár jelzáloghitelt

nyújtottak olyanoknak, akiknek semmi esélyük nincs arra, hogy azt kamatostul visszafizessék. Valójában megtervezett lépre

csalásról volt szó. Azért ragaszkodtak a fenntartásához, hogy ily módon tartsák mozgásban Amerika gazdaságát,

megakadályozva a nagyarányú gazdasági visszaesést. A recesszió-elhárításnak ez a módszere végülis megszülte Amerika

történelmének legnagyobb ingatlanspekulációs buborékát. Ennek következményeként sokmillió amerikait fenyeget a

fizetőképtelenség veszélye.

Még sokan bíznak a tőzsdékben és az ingatlan befektetésekben is. A csődök sorozata azonban beindult és felgyorsulóban van.

Ennek pedig elkerülhetetlen következménye, hogy megjelennek a nehézségek a pénzügyi intézményeknél is. A bankok

fizetési nehézségei pedig már komolyan akadályozhatják a gazdaság egészének a működését, és alááshatják az üzleti világban

nélkülözhetetlen bizalmat.

Mindez olyan válsághelyzetet idézhet elő, amilyen az 1929-től 1933-ig tartó nagy gazdasági világválság idején volt.

Lényeges különbség azonban, hogy Amerika árutermelő kapacitása nagyrészt külföldre került és már nem tudja elősegíteni a

recesszióból való kikerülést. A Federal Reserve 11 trillió dollárt pumpált az ingatlanpiacba alacsony kamatú

jelzálogkölcsönök nyújtásával. Az árutermelő iparágakat viszont a globalizációra hivatkozva nagyrészt Kínába, Indiába és

Latin-Amerikába telepítették. Nincs meg a lehetőség nagyarányú tőkeberuházásokra és a termelő iparágak beindítására. Ezek

nélkül pedig egy recesszióba süllyedt gazdaság beindítása rendkívül nehéz.

A világgazdaságot hegemóniája alatt tartó pénz- és korporációs oligarchia Amerikát, közelebbről a FED-et, használta arra,

hogy legnagyobb exportcikkét, a ma már teljesen fedezet nélküli dollárt, tetszés szerinti nagyságrendben előállítsa. A dollár,

amely már 1973 óta nem beváltható papírpénz, azaz "fiat money", nem tekinthető árualapú pénznek. A dollárt nem lehet

nemesfémre átváltani. A világ egyre több országában látják már, hogy Amerika többé nem képes szavatolni ebben a "fiat

money"-ban fennálló adósságának a megfizetését. A dollár értékének a folyamatos csökkenése és a jelzálogkölcsönökkel való

manipulálás az amerikaiak figyelmét a Federal Reserve Systemre irányította. Egyre többen ismerik fel a FED szerepét a

gazdaság egészére károsan ható spekulációs tevékenységben.

Amerikában az elmúlt években évente 10-20 %-kal automatikusan növekedtek az ingatlanok árai. Ennek az árrobbanásnak

semmi köze nem volt a munkabérekhez, a kereslet-kínálathoz, a termelékenységhez, a tőkeberuházáshoz vagy a nemzeti

össztermék alakulásához. A jelek szerint a dollár tovább fog gyöngülni, a részvényárfolyamok jelentősen csökkennek és a

nemzeti össztermék, a GDP is összehúzódik. Mindennek nyomán az általános életszínvonal is hanyatlik. Ez megnyilvánul a

fogyasztás csökkenésében, amely Amerika GDP-jének a 70 %-át biztosítja. Ma már csak az amerikai állampapírok külföldi

vásárlása tartja felszínen a dollárt, de a hitelezők egyre kevésbé hajlandóak az amerikai valutát világpénzként használni, és

tartalékaikat több trillió elértéktelenedő amerikai értékpapírban hagyni .

A Nemzetközi Valutaalap 2007 április végén arra figyelmeztetett, hogy lényegesen csökkenteni kell a dollár árfolyamát a

külkereskedelmi deficit fenntarthatósága érdekében. Mindez érthetővé teszi, hogy a pénz- és korporációs oligarchia, valamint

a Bush-kormányzat miért akarja a dollár értékvesztésével csökkenteni Amerika adósságterheit. Lehet, hogy furcsán hangzik,

de a pénzoligarchia és a Fehér Ház magára vállalta az amerikai valuta vásárlóerejének csökkentését azért, hogy ily módon is

kifizethesse legalább az államadósság egy részét.

Reális lehetőség, hogy a világ számos központi bankja többé nem a dollárt fogja használni tartalékvalutaként. Ha ez

bekövetkezik, az csökkenti az amerikai életszínvonalat. Egyidejűleg meggyőzheti az Egyesült Államok lakosságát, hogy meg

kell szüntetni a FED-et, a pénz- és korporációs oligarchia leghatékonyabb uralmi eszközét. Az amerikai alkotmány egyébként

is a washingtoni Kongresszus, vagyis a Törvényhozás hatáskörébe utalja a monetáris szuverenitás, köztük a pénzkibocsátás

jogát. Ha az alkotmányos helyzet ezen a téren helyre állna, akkor a pénzuralmi és kormányzati elitektől vissza lehetne venni

és a népszuverenitás ellenőrzése alá helyezni a monetáris felségjogokat.

Napjainkban egyre erősödik az Európai Unió közös valutája, az euró. Ez jelzi, hogy nő a verseny a világban azon gazdasági

centrumok között, amelyek gazdasági ereje a termelés elsőbbségén nyugszik, azokkal szemben, amelyek elsőbbségüket a

világpénz kibocsátására alapozták.

Minderre azért tértünk ki, mert a Rothschild-ház érdekköréhez tartozó Federal Reserve tulajdonosainak a dollár

manipulálásával sikerült több trillió dollár extraprofitra szert tenniük. Az alkalmazott pénzügyi módszerek lehetővé tették a

valódi értéket hordozó termelővagyon áron aluli tömeges megszerzését. Mire összeomlik a dolláron alapuló jelenlegi

pénzrendszer, addigra már a valódi értéket képviselő termelő és fizikai vagyon átkerült azoknak a tulajdonába, akik a

központi bankok rendszerét létrehozták, s azt meggazdagodásuk legfontosabb eszközévé tették. A pénzimpérium már

felkészült a dollár-utáni világra. Az emberiség vagyonának döntő része - s vele a politika meghatározása is - e szuperhatalom

magját képező családi alapítványok és pénzdinasztiák ellenőrzése alatt áll, ez pedig döntően befolyásolja jövőnk alakulását.

Mit tennénk, ha óriási vagyont kellene irányítanunk?

Az eddigiek során még nem elemeztük az emberiségnek azt a súlyos problémáját, amely elvezetett a szélsőséges

vagyonmegoszláshoz. Ez a probléma az, hogy a világgazdaság közvetítő közegét, a pénzt most már globális méretekben a

beruházó bankárok egy szűk csoportja a levegőből állítja elő. Az az érdekcsoport, amelynek sikerült a világ pénzrendszerét a

saját magánmonopóliumává tennie, már hosszabb ideje tisztában van vele, hogy mindaddig, amíg ezt a monopóliumot meg

tudja tartani, addig döntő befolyása lesz a történelem alakulására. Ezért a hegemóniája alatt lévő óriási pénzvagyont és

termelői vagyont olyan hatalmi viszonyok létrehozására és fenntartására fordítja, amely lehetővé teszi privilegizált

helyzetének a megőrzését és globális méretűvé szélesítését. Önálló hatalmi- és erőközpontként tudja érvényesíteni saját

világstratégiáját.

Ebben a folyamatban a vezető beruházó bankár dinasztiák: a Rothschildok, a Rockefellerek, a Warburgok és társaik jelentős

sikereket értek el. Tanúi lehetünk az egy központból irányított világ fokozatos létrejöttének. Az új világrend valójában ennek

a rejtőzködő szupergazdag érdekcsoportnak a diktatúrája. Rendkívül nehéz beazonosítani a pénz impériumát, mert ez a 300

trillió dollárnyi vagyonnal rendelkező kolosszus gondosan el van rejtve a látható államokból, országokból álló nemzetközi

rendszerben.

Miközben ez a pénz-birodalom, mint csirke a tojásban, egyre növekszik, és már kibújni készül belőle, a tulajdonában lévő

korporációs tömegtájékoztatás segítségével vonzóan hangzó politikai szólamokkal vezeti félre a világ közvéleményét.

Gazdasági igazságosságról, valamennyi embert magában foglaló testvériségről, a demokrácia világméretű elterjesztéséről

beszél. Ténylegesen pedig olyan globális társadalom létrehozása a célja, amelyben egy szűk pénzügyi elit gyakorolja

nemcsak a gazdasági, de a politikai hatalmat is. Mindenki tőle függő, bérből és fizetésből élő, vagy segélyezett. A

szocializmus, az internacionalista kommunizmus és a kozmopolita globalizmus mögött ez az érdekcsoport volt és ma is ő a

hajtóerő.

Az egy-központból irányított világrendszer létrehozását a tudatosan előidézett háborúk felgyorsították. Ezekben a háborúkban

nemcsak meggyöngültek az emberiséget fenntartó hagyományos közösségek, a családok és a nemzetek, de milliók veszítették

életüket - különösen azok a fiatalok, akik talán a legalkalmasabbak lettek volna az élet továbbvitelére. A háborúk során

fellazult, meggyöngült, sőt atomizálódott társadalmak lehetővé tették emberek millióinak az átformálását képlékeny és

gyúrható masszává alakítását.

A globális elit II. Világháború utáni világstratégiáját így foglalhatjuk össze: az ENSZ létrehozása olyan szakosított

intézményekkel, amelyek fokozatosan a világszintű kormányzat közigazgatási rendszerévé fejleszthetőek.

Olyan konfliktusokat kell előidézni, amely többek között arra ösztönzik a Szovjetuniót, hogy hatalmas fegyverkezést

folytasson - mind a hagyományos fegyverek, mind a nukleáris fegyverek felhalmozásával. A nukleáris háború fenyegetése

további érveket nyújt majd a globális biztonsági rendszer létrehozásához. Ennek magja lesz az Észak-Amerikát és Európát

összekapcsoló katonai-védelmi rendszer, ami ma NATO-ként ismeretes. Ez felvállalhatja a globális elit rendfenntartó

zsoldosainak a feladatait.

További lépés olyan kereskedelmi-gazdasági és politikai integrációk létrehozása Európában, Amerikában és Ázsiában,

amelyek kezdetben csak gazdasági integrációnak látszanak. Ezek fokozatosan átalakulhatnak központosított politikai

uniókká, amely demokratikus formák és látszatok mögött szabad működést biztosítanak a nemzetközi pénzügyi közösség

pénzügyi diktatúrája számára a kizárólag saját kezelésében lévő központi bankok útján. Ezeket a kontinensnyi régiókat

fokozatosan globális rendszerbe - Globális Unióba - lehet integrálni.

A pénzimpérium és a katonai-ipari komplexum

Az előbbiekben már elemeztük, hogy pénz-világbirodalom központi magját a leggazdagabb pénzdinasztiák háromszáztrillió

dollárnyi vagyona képezi, amely nagyrészt családi alapítványokban van elhelyezve. De ez kiegészül az alapítványokon kívüli

óriási vagyonnal, amelynek a pontos méreteiről a legváltozatosabb becslések vannak forgalomban. Itt csak utalunk rá, hogy

ebben a körben is igen jelentős a vagyon világméretű koncentrációja és centralizációja. Ennek az óriási vagyonnak a

gazdaságos menedzselése a háttérben meghúzódó szűk tulajdonos csoport által kiválasztott legkiválóbb szakemberek kezében

van, akik kiemelten magas javadalmazásban részesülnek a nagyrészt anonim tulajdonoscsoportok részéről.

A vagyon gyarapításának az egyik kevésbé ismert, de hatékony módszere az Eisenhower elnök által katonai-ipari

komplexumnak nevezett hadiipari ágazat működtetése. A jelenlegi közel-keleti konfliktusok okaként még ma is elsősorban

az energiahordozók, a kőolaj feletti ellenőrzést jelölik meg. Az Egyesült Államok gazdasági életét kézben tartó és a Federal

Reserve által irányított bankrendszer és annak tulajdonosai azonban igen magas profitra tesznek szert az Egyesült Államok

által viselt háborúk eredményeként is.

Azt, hogy mi fenyegeti az Egyesült Államok érdekeit vagy biztonságát, azt a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia

határozza meg. Ennek az oligarchiának a családi alapítványokba és a transznacionális cégekben fekvő vagyonát optimálisan

lehet gyarapítani a hadiipar működtetésével. Bill Clinton, volt amerikai elnök a valódi döntéshozókról ezt mondotta 1998.

szeptember 4-én Írországban elhangzott beszédében:

"... Tudják, mire valaki egy ország vezetője lesz, addigra valaki más hozza meg az összes döntést. Megtapasztalhatják, hogy

látszólagos (virtuális) elnökökkel, látszólagos miniszterekkel és látszólagos minden egyébbel van dolguk..." Ezt persze lehet

úgy értelmezni, hogy az Egyesült Államok volt elnöke számára már minden döntés elő volt készítve, és ő csak aláírásával

befejezte a döntéshozatali folyamatot. De úgy is lehet értelmezni, hogy közreműködhet ugyan akár nagy horderejű kérdések

meghozatalában is, de ezek már előre eldöntött kérdések, azaz érdemben nem teljesen az ő döntései.

Azt, hogy háborúzzék-e az Egyesült Államok vagy sem, jelentős mértékben a katonai-ipari komplexum tulajdonosai döntik

el. Az amerikai hadsereget irányító Pentagon egyre nagyobb arányban rendelkezik az állampolgárok adójából befolyó

közpénzek felett. Lényegében újra osztja az erőforrások jelentős részét. Ezt elősegíti, hogy az elmúlt néhány esztendőben

drasztikusan megnőtt az amerikai hadügyminisztérium költségvetése, egyidejűleg ugyanilyen mértékű adócsökkentésben

részesültek a leggazdagabb rétegek. Mindennek az eredményeként ugrásszerűen növekedett a költségvetés hiánya, s ezt a

szociális és jóléti kiadások csökkentésével pótolták. Amíg a pénz-és korporációs oligarchia az adócsökkentések, valamint a

teljes kapacitással működtetett hadiipar révén óriási jövedelemre tett szert, addig az adófizető polgárok egyre kevesebb

juttatásban részesültek és jövedelmük jelentősen csökkent.

Az Egyesült Államok hadiipara és katonai intézményei bővültek, és minőségi változást jelentő modernizáción mentek

keresztül. Ennek leglényegesebb következménye azonban az, hogy az egész katonai és hadiipari komplexum eszközből céllá

alakult át. Ez kifejeződik abban, hogy egy háború megindításában nem az Egyesült Államok valamilyen nemzeti érdeke a

döntő tényező, hanem a hadiipari komplexum tulajdonosainak az érdekei, profitmaximalizálási igényei. Ha ezek az üzleti

szempontok a háború mellett szólnak, akkor csaknem bizonyos, hogy a háborúra sor is kerül.

Az I. Világháborút követően az amerikai kormányzat nagyrészt leszerelte a hadiipart. A II. Világháború után erre nem

kerülhetett sor, mert kiéleződött a viszony a sztálinista Szovjetunióval, és ez nem kedvezett a leszerelésnek. A hadiipar tehát

változatlan kapacitással termelt, és termékeinek - az egyre modernebb fegyvereknek - a felhasználásához háborúkra volt

szükség. A nukleáris fegyverek miatt nem újabb világháborúra, hanem olyan lehetőleg elhúzódó helyi háborúkra, ahol a

hadiipar termékeit fel lehetett használni, a profitot realizálni lehetett és folyhatott tovább az újabb fegyverek előállítása. A

hadiipar intenzív működtetése nagy profitot biztosított ezen iparág tulajdonosainak, mert a helyi háborúk miatt szükség volt a

termékeire. A katonai-ipari komplexum teljes kapacitással való működtetése is hozzájárult az olyan háborúk kitöréséhez és

elhúzódásához, mint amilyen például a koreai és a vietnámi háború volt.

Az afganisztáni és az iraki háború következtében az Egyesült Államok katonai kiadásai már megközelítik a fél trillió dollárt

és jelenleg a szövetségi költségvetés legnagyobb tételét képezik. Általában a társadalombiztosítás a legnagyobb költségvetési

tétel. A Social Security azonban önmagát finanszírozó társadalombiztosítási rendszer, ezért egyértelműen a katonai kiadások

jelentik már ma is a legnagyobb költségvetési tételt. A 2008-as költségvetési évre Bush elnök 502 milliárd dollár katonai

kiadás jóváhagyását kérte. Ehhez még hozzájön egy többletköltségvetés az afganisztáni és az iraki háború kiadásainak a

fedezésére. Így a 2008-as pénzügyi évben a katonai kiadások már meghaladják a 647 milliárd dollárt. Ez a legmagasabb a II.

Világháború óta.

Az Egyesült Államok egymaga annyit költ hadicélokra, mint a világ összes állama együttvéve. Irakra Amerika 142 milliárd

dollárt irányoz elő, ami nagyobb mint Kína és Oroszország együttes katonai költségvetése. Az Egyesült Államok után Kína

költ a legtöbbet katonai célokra, az Egyesült Államok azonban tízszer ennyit fordít erre a célra, mint Kína. Az amerikai

adófizetők minden dollárjából 58 cent kerül katonai célokra. Mindebből látható, hogy a közkiadások oroszlánrészét a katonai

kiadások nyelik el. Az Independent Institute szakértője, Robert Higgs, szerint azonban a tényleges katonai kiadások a

hivatalos költségvetésben megjelölt összeg kétszeresét teszik ki. Ennek az az oka, hogy nem tartalmazzák az iraki és az

afganisztáni háború finanszírozását, de egy sor egyéb kiadási tételt sem foglalnak magukba. (Az Independent Institute nem

részesül állami támogatásban, hanem különböző alapítványok, cégek és állampolgárok finanszírozzák. Székhelye a

kaliforniai Oakland-ben van, de Washingtonban is rendelkezik kirendeltséggel. Független kutatói magas szakmai színvonalú

tanulmányokat tesznek közzé a legfontosabb közérdekű kérdésekről.)

A Pentagon hivatalos költségvetését megkétszerező kiadások magukba foglalják a Coast Guard (Parti Őrség) és a Department

of Homeland Security (Belbiztonsági Minisztérium) kiadásait. De ide tartoznak a nukleáris fegyverekkel kapcsolatos kutatás

és fejlesztés, e fegyverek kipróbálása és raktározása, a különböző veterán programok, a katonai nyugdíjak, a külföldi katonai

segélyek és fegyverszállítások, továbbá a katonai programok finanszírozására igénybevett hitelek kamatai, valamint a

világszerte fenntartott helyőrségeken az élelmezési és elszállásolási kiadások, továbbá a harcoló alakulatoknál fizetett

juttatások.

A Bush kormányzat nagy arányú katonai költekezése jelentősen megnövelte a Pentagon üzleti szállítóinak a jövedelmét. A

hadiszállítók jövedelme párhuzamosan növekszik a katonai kiadásokkal. A háború és a militarizmus haszonélvezői

egyértelműen abban érdekeltek, hogy legyenek olyan "jó kis háborúk", amelyek során folyamatos a kereslet a hadiipar

termékei iránt. A legnagyobb összegű megrendeléseket a Lockheed Martin, a Boeing és a Northrop Grumman kapja. Ez

tükröződik az említett vállalatok részvényeinek az emelkedésében. A tőzsdék és a részvények legfőbb tulajdonosai viszont a

nemzetközi pénz és korporációs oligarchia tagjai. Ma már egyre gyorsabban fejlődő iparág magánfegyveres erőkkel,

szerződéses kapcsolatok keretében kiszolgálni a Pentagon különböző igényeit. Ezek a magántulajdonban lévő fegyveres

szolgálatok valójában zsoldosokkal üzletelnek, és jövedelmező vállalkozássá váltak.

Az iraki háborúban elérhető hadizsákmány méretei csábítóak. A háborúval üzletelők kirendeltségeket létesítettek Irakban,

hogy hatékonyabban vehessenek részt a zsákmányon való osztozkodásban. Jelenleg mintegy százezer - a kormányzattal

szerződésben álló -vállalkozó működik Irakban, ebben a számban nincsenek benne az alvállalkozók. Az üzletelő civilek

létszáma már megközelíti az Irakban állomásozó fegyveres erők létszámát, írta a Washington Post 2006. december 5-én.

Miközben a Pentagonnal kapcsolatban álló üzletemberek valósággal el vannak árasztva a közpénzekkel, a kis- és közepes

jövedelmű amerikaiaktól egyre több közszolgáltatást vonnak meg azért, hogy a katonai kiadások növekedését az elvont

közpénzekkel pótolják. A 2008-ra tervezett költségvetési évben 141 kormányzati programot szüntetnek meg vagy

csökkentenek. A megtakarított 50 milliárd dollárral pedig megnövelik a Pentagon költségvetését. A hadiipari komplexum

tehát elérte a közpénzek újraelosztását, ami elsősorban a hadiipar tulajdonosainak kedvez. A pénz- és korporációs

oligarchiának a gazdagodási igényeit elégítette ki az a nagyarányú adócsökkentés is, amely Reagan elnök idején kezdődött és

felgyorsult George W. Bush elnök elnöksége alatt.

A jövedelemkülönbségek 1913 óta felerősödtek az Egyesült Államokban. Ekkor kezdte meg működését a Federal Reserve

System. A jövedelmi különbségek 1933-ban érték el a csúcspontot, majd Roosevelt elnök New Deal politikája nyomán

fokozatosan csökkentek, és 1972-ben voltak a legkisebbek. Azóta újból ugrásszerűen növekednek a különbségek, s csaknem

elérték az 1933-as csúcsot. A fordulat felgyorsult Reagan elnöksége alatt, amikor a gazdasági irányításban a szélsőséges

neoliberalizmus vette át a vezető szerepet. George W. Bush elnökségétől, 2001-től kezdődően több, mint egy trillió dollár

adócsökkentésben részesültek a vagyonos rétegek. Ez tovább növelte a közpénzek elosztásának aránytalanságát. Míg a

legalacsonyabb jövedelmi rétegek alig kaptak adócsökkentést (a legalsóbb jövedelmi csoport évi 20 dollár adócsökkentéshez

jutott), addig a legmagasabb jövedelmű csoportok (egymillió dollár jövedelem felett 2006-ban) 118 ezer dollár

adócsökkentésben részesültek.

A pénz- és korporációs oligarchia az ultraliberális gazdaságpolitikát sikeresen használta a hadiköltségvetés növelésére és a

nem katonai célú közkiadások csökkentésére. A megtakarításokat átcsoportosították a katonai kiadásokhoz, amelynek ő a

legfőbb haszonélvezője. A pénzvilágnak ezzel sikerült a Franklin Delano Roosevelt elnök által beindított New Deal jóléti

programjait korlátoznia, illetve felszámolnia, a nemzeti erőforrásokat pedig maga számára átcsoportosítania. A

militarizmusnak ez a jövedelem-elosztó funkciója megvilágítja: miért érdekeltek a Pentagon költségvetésének haszonélvezői

abban, hogy az Egyesült Államoknak mindig legyenek ellenségei, és olyan fenyegetésekből se legyen hiány, amelyek

"veszélyeztetik nemzeti érdekeit". Ezek az ellenségek és fenyegetések igazolják a hadikiadások folyamatos növekedését, a

szociális kiadások rovására. Ily módon biztosítják a pénz- és korporációs oligarchiának vagyona folyamatos gyarapítását.

Ilyen megközelítésben a külföldi háborúk valójában a belföldi pénzügyi és gazdasági erőforrások feletti szembenállás

folytatódásai. A külföldi háborús fenyegetés így teszi lehetővé belföldön az erőforrások folyamatos átcsoportosítását a

társadalom többségétől a vagyonnal rendelkező érdekcsoportokhoz. Ez a szempont azért nem érvényesül a

tömegtájékoztatásban, mert még az afganisztáni és az iraki háború bírálói is úgy gondolják, hogy ez a háború a közel-keleti

energiahordozóknak, elsősorban a kőolajnak az ellenőrzéséért és más birodalmi érdekekért - terjeszkedésért, a hegemónia

megtartásáért - folyik. Figyelmüket elkerüli, hogy a háború eszközből céllá változott, olyan céllá, amely elősegíti a belső

pénzügyi és gazdasági erőforrások folyamatos átcsoportosítását a vagyonos rétegek számára. Ez az átcsoportosítás pedig

lehetővé teszi a már tulajdonukban lévő pénzügyi és termelői vagyon hatékony növelését. Ez a pénz- és korporációs

oligarchia egyik bevált és sikeres vagyongyarapítási módszere.

A demokrácia terjesztésére vagy valamely más elvont nemzeti érdekre való hivatkozás, vagy akár a nagy olajcégek üzleti

kapcsolatai nem indokolják az elhúzódó helyi háborúk folyatatását. A katonai-ipari komplexum erejének növekedése,

különösen a fegyvergyártás, kívánatos céllá vált. E cél érdekében támogatja a pénz- és korporációs oligarchia az Egyesült

Államok egyre inkább élősködővé váló katonai imperializmusát. Az élősködő jelző azért állja meg itt a helyét, mert nem a

birodalom gazdagságának a növeléséről van szó, ahogyan azt a történelem során más birodalmak is gyakorolták hódító

háborúik során, hanem a meglévő gazdagság minél nagyobb részének az elvételéről. Ez a birodalmi politika kettős természetű

imperializmust jelent. egyrészt arra törekszik, hogy gyengébb népektől elvegye az erőforrásaikat, és abból gazdagodjék,

másrészt arra, hogy az Egyesült Államokon belül átcsoportosítsa az amerikai lakosság erőforrásait a saját maga javára.

Az ultraliberális pénzuralmi világrend

Susan George, amerikai filozófus és politológus, a párizsi Transznacionális Intézet társigazgatója és a Globalizációs

Obszervatórium alelnöke a "Luganói tanulmány" című munkájában arra hívja fel a figyelmet, hogy egy titkos megbízói

kör, amely "a globalizáció irányítóit és menedzsereit" foglalja magába, hogyan szeretné e rendszert tartósan megőrizni és

saját bukását elkerülni. Ezért rendel meg a maga számára szakértőktől egy grandiózus népességcsökkentő tervet, amelyet ez

a szakértői csoport el is készít.

Susan George 200 oldalas könyvében elképzelt megbízásról és kutatómunkáról ír. Lényegében feldolgozza azt, amit Milton

William Cooper közreadott "Behold A Pale Horse" (Figyeld a fakó lovat) című könyvében. A fakó ló itt a Biblia János

Jelenések című részében (az Apokalipszisben) szereplő mitikus állatra utal. Cooper említett művében szó szerint közli azt a

technikai kézikönyvet, amely a "Csendes háborúk néma fegyverei" ("Silent Weapons for Quiet Wars") címet viseli, és

1979 májusában készült. Ez a kézikönyv az ultraliberális pénzuralmi világrend kialakításán fáradozó "titkos megbízói kör"

hosszú távú stratégiáját tartalmazza.

A Susan George számára mintául szolgálhatott egy másik dokumentum is. Ez a "The Report From The Iron Mountain"

című jelentés, amely a Pentagon akkori irányítója, Robert McNamara védelmi miniszter megrendelésére készült és a

Hudson Institute szakemberei készítették el. Azért kapta a hivatkozott elnevezést, mert ez a kutatói intézet az Iron Mountain

nevű hegy mellett van Croton-on-Hudson nevű helységben, a Hudson folyó partján.

Ezt a kutatóintézetet Herman Kahn alapította és ő volt az igazgatója. Mind Kahn, mind McNamara (a Világbank későbbi

elnöke) a háttérhatalom pénzimpériumának irányításában fontos szerepet játszó Council on Foreign Relation (CFR,

Külkapcsolatok Tanácsa) tagja volt.

A tanulmány célja az volt, hogy kidolgozza egy társadalom stabil megmaradásának a módozatait. A társadalom szót a

kormányzás szinonimájaként használja. A stabilizálás alatt pedig a megőrzést és a megmaradást érti. Egyértelműen arról van

tehát szó, hogy a tanulmánynak választ kellett arra adnia, miként képes a hatalmon lévő uralkodó elit megtartani ezt a

hatalmat, stabilan kontrollálni a társadalom valamennyi tagját és megakadályozni az adott állam polgárait abban, hogy

fellázadhassanak a fennálló uralom ellen. A tanulmány készítői szigorúan pragmatikus elveket követtek és semmiféle erkölcsi

megfontolás nem játszott szerepet álláspontjuk kialakításában. Nem vizsgálták azt a kérdést, hogy a hatalom megtartásának

az adott módszere erkölcsileg helyes-e vagy helytelen. Mellőzték az olyan idejétmúlt koncepciókat is, mint egyéni szabadság,

emberi jogok, vagy politikai szabadságjogok. Az ideológiát kizárták, és eltekintettek a hazafiság és a vallásos kötődés

szempontjaitól is. Kizárólag az érdekelte őket, hogy félretolva minden egyéb megfontolást, miként érhető el az adott

kormányzat hatalomban tartása.

A meglehetősen hosszú és alapos kutatómunka nyomán elkészült jelentés arra a végkövetkeztetésre jut, hogy a kitűzött célt

korábban csak háború útján lehetett elérni. Ha azonban létrejön az egy-központból kormányzott világ, az új világrend, a

Globális Unió, akkor a háború technikailag nem lesz lehetséges. Ezért a tanulmány készítői más módszereket kerestek a

lakosság szilárd kontroll alatt tartására, és arra, hogy biztosítsák engedelmes lojalitásukat mindenkori vezetőik iránt. Arra a

végeredményre jutottak, hogy a háborút csak új ellenséggel lehet helyettesíteni, amely legalább olyan félelmetes fenyegetést

jelent a felügyelet alatt tartandó tömegek számára, mint amelyet korábban a háború jelentett. A háborút helyettesítő

fenyegetésnek azonban nem feltétlenül kell valóságosnak lennie és a félelmetes ellenségnek sem kell ténylegesen léteznie. Az

egyetlen követelmény, hogy hihetővé kell tenni mind a fenyegetés, mind a félelmetes ellenség meglétét.

A tanulmány készítői megvizsgáltak számos háborút helyettesítő fenyegetést, de csak egyet találtak alkalmasnak, mégpedig a

környezet veszedelmes szennyeződését előre vetítő modellt. Úgy gondolták, hogy ez azért lenne képes kellő félelmet kelteni

és meggyőzni az embereket, hogy a pénz világimpériumának engedelmes alattvalói legyenek, mert észlelhető tényekhez és

jelenségekhez lehet kapcsolni. Ilyen például a levegő és a vízszennyeződés, de az utóbbi időben ide sorolható a Föld

felmelegedése és a pótolhatatlan energiahordozók végessége. Másodszor az erre a fenyegetettségre támaszkodó jóslatokat

össze lehet kapcsolni a különböző világvége forgatókönyvekkel, amelyek közé nemcsak a bibliai jövendölések tartoznak, de a

nukleáris világháború lehetősége is. A pontosság és a tényeknek való megfelelés, mint már utaltunk rá, nem túlságosan

fontos. Az számít, hogy el lehessen hitetni az emberiséggel, meg lehessen félemlíteni vele az embereket, és így

engedelmességre kényszeríteni őket.

Dr. Day orvos, egyetemi tanár hasonló kérdéseket elemzett részletesen 1969-ben a Pittsburgh-i Gyermekorvos

Kongresszuson. Orvos hallgatóságát arról tájékoztatta, hogy az embereknek hozzá kell szokniuk a folyamatos változáshoz,

mert semmi sem marad a jelenlegi állapotában. Kifejtette: mindennek két célja van, az egyik az állítólagos cél, amely

elfogadhatóvá teszi a változást az emberek számára, és van egy másik - az igazi cél - amely az új rendszer létrehozását segíti.

Day elmondotta, hogy az új világrendben szabályozzák a népszaporulatot, átértékelik a szexuális kapcsolatokat, mert a

szexuális nevelés is a világkormányzat eszköze. A népesség csökkentése érdekében bátorítják a homoszexualitást, zöld fényt

kap az eutanázia és a könyörületi halálba segítés. Az egészségügyet és a gyógyszer-ellátást szoros ellenőrzés alá veszik. Az

orvosok egyéni-professzionális vállalkozókból diplomás szakmunkások lesznek. Az orvosi tevékenység szerves része lesz a

halálba segítő injekciók beadása is.

Dr. Day, aki bizalmas tájékoztatásnak tekintette előadását, azt is elmondotta orvosokból álló hallgatóságának, hogy

rendszeresen ismeretlen betegségek lépnek majd fel és kialakítják a mesterségesen előidézett szívinfarktus technikáját.

Szükség van a nemi érés felgyorsítására is, amelyhez az egyik leghatékonyabb eszköz a nevelés. Megváltoztatják a vallások

társadalmi szerepét is. A nevelést pedig elsősorban a társadalmi idomítás és manipuláció céljára használják. Az iskolát és az

oktatást úgy alakítják át, hogy egész életen át tanulni kelljen. Megváltoztatják a jogszabályokat is a társadalmi kontroll

hatékonyabbá tétele érdekében. A kábítószert fogyasztást bátorítják. Hozzászoktatják az embereket az állandó változáshoz és

a vele járó sokkhatásokhoz. Erősítik globális méretekben a kölcsönös függést. A globális civilizációkban nemzetállamokra és

hazafiságra nem lesz többé szükség. El kell érni, hogy az emberek soha ne érezzék teljesen biztonságban magukat. Meg kell

változtatni a sport társadalmi szerepét is. Úgy kell átalakítani a sportvetélkedőket, hogy csökkenjen bennük a nemzeti jelleg.

A női sportokat is kemény vetélkedéssé kell átalakítani. A tömegtájékoztatásnak, a tévéműsoroknak és a filmeknek

nyilvánossá kell tenni a szexualitást és az erőszakosságot is. Módosítani kell a halálhoz való viszonyon is. A

tömegfogyasztású zenének nivótlanabbá kell válnia.

2000 után az idősebb nemzedék távozásával előtérbe kerülnek a megszorítások. Dr. Day kitért arra is, hogy tömegessé válik

parányi mikrocsipek bőr alá helyezése, amely elektronikusan rögzíti a személy legfontosabb adatait, és lehetővé teszi

központi nyomon követését. Az élelmiszerellátást is szigorúan ellenőrzik, kidolgozzák azokat a technikákat, amelyekkel meg

lehet akadályozni, hogy azok is eltarthatók legyen, akik szemben állnak a fennálló renddel. Az emberiség ellenőrzése

érdekében kifejlesztik az időjárás befolyásolásának a módszereit is. A tudományos kutatást is a pénzuralmi világrend

stabilizálási igényeinek rendelik alá. Már Dr. Day kitért a terroristák világszintű megfékezésének a szükségességére. 1969-

ben azt közölte hallgatóival, hogy a terrorizmust széles körben fogják felhasználnia Európában és Földünk más térségeiben.

A terrorizmus azonban a globalizmus irányába való kényszerváltozások felgyorsításának az egyik hatékony eszköze. Az

elektronika fejlődése lehetővé teszi az egyes emberek pénzügyeinek a teljes ellenőrzés alatt tartását. Megakadályozzák, hogy

az emberek vagyonra tegyenek szert, mert az veszélyeztetheti az új rend működését. Fokozatosan felszámolják a

magántulajdonban lévő lakásokat és családi házakat.

Csak utalásszerűen foglalkoztunk az amerikai egyetemi tanár hosszú órákon tartott előadásával. Mondanivalója egybecseng

George Orwell világhírű könyveinek a jövendöléseivel. Visszatérve Susan George-ra, az ő képzeletbeli szakértői csoportja is

végigelemezte civilizációnk jövőjének lehetséges változatait. Ezek a szakértők a titkos megbízói kör elvárásának megfelelően

dolgozták ki Luganóban javaslataikat. A megrendelők céljának megfelelően abból indultak ki, hogy a jelenlegi ultraliberális

globalizálódó gazdaság vitán felül álló cél. Hogy ezt a célt el lehessen érni, ezért a szakértőknek fel kell deríteniük

mindazokat a veszélyforrásokat, amelyek gátolhatják az elérését. A szakértők azt is tudják, hogy a globális új világrend

uralkodó csoportja a saját túléléséhez keresi a szakértők segítségét. A globalizáció irányítói és menedzserei tisztában vannak

a globalizáció tragikus következményeivel, de hatalmukat meg akarják tartani.

A szakértők jelentésükben nem hallgatják el, hogy a globalizáció környezeti, szociális és más katasztrófákba torkollhat.

Hosszú távon nem fenntartható. A megrendelők azonban biztosítani akarják privilégiumaik megtartását. A szakértők válasza

nem más, mint az ultraliberális és globális gazdaság statisztikai adatokra támaszkodó, szakszerű és objektív kritikája. Azt a

pénzuralmi rendet leplezi le, amely saját bukását csak mások kiiktatásával kerülheti el. Ezért születik meg az a népesség

csökkentő terv, amelyet a szakértői csoport a titkos megbízói körnek átad. Ez hasonló ahhoz, amit a Report From The Iron

Mountain készítői is átadtak Robert McNamara amerikai hadügyminiszternek, a Világban későbbi elnökének.

Susan George Luganói tanulmányában a szakértők tervét a titkos megbízók csak kiválasztott államfőkkel, titkosszolgálati

vezetőkkel, vállalati és pénzvilági irányítókkal beszélik meg. A szakértők azt is megígérik, hogy elemzéseiket és javaslataikat

szigorúan titokban tartják. Ha pedig azokból valami mégis nyilvánosságra kerülne, akkor letagadják. (Mindez a valóságban

ténylegesen megtörtént a Report From The Iron Mountain jelentéssel.)

A titokban tartandó terv a világ népességének a nagyarányú csökkentésére vonatkozik. Bolygónkat ökológiai katasztrófák

veszélyeztetik, azaz a jelenlegi pénzuralmi rend végső győzelmét a természeti törvények is gátolhatják. A globalizáció

gazdasága gyorsuló és növekvő mértékben terheli és pusztítja a természetet, írtja az erdőket, túlzottan fogyasztja az

erőforrásokat, szennyezi a levegőt és a vizeket, s rendkívül sok hulladékot termel. A természet erre a túlterhelésre,

áradásokkal, szárazságokkal, hurrikánokkal válaszol, valamint az egyre fenyegetőbbé váló globális felmelegedéssel. Az

ökológiai katasztrófák aláássák a politikai stabilitást, helyi háborúkhoz vezethetnek. Csökken a megművelhető terület és a

rendelkezésre álló élelmiszer és az emberek új élőhelyek keresésére kényszerülnek. A pénz és korporációs oligarchia

tulajdonában álló óriáscégeknek hosszú távon kell együtt élniük a természeti környezet hanyatlásából eredő

következményekkel. Ezek a határt nem ismerő gazdagodási igényeiket kiszolgáló gazdaságpolitika következményei. A

globalizáció nem engedi érvényesülni a nemzeti érdekeket, ezért az egyes országok kormányai sem tehetnek semmit a

globális destrukció ellen.

A Luganói tanulmány veszélyes növekedésről tájékoztat. A több és a nagyobb ugyanis nem feltétlenül jobb. Más a gazdasági

növekedés és megint más az emberek életszínvonala. Ehhez a magunk részéről csak annyit fűzünk hozzá, hogy véges

Földünkön a végtelen gazdasági növekedés elvben is lehetetlen, nemcsak a gyakorlatban. Fenntartható gazdasági növekedés

tehát nincs, ellenben az élet megtartása érdekében fenntartható erőforrásokra van szükség. Csak olyan gazdasági növekedés

elfogadható, amely nem csökkenti, és nem pusztítja el az emberélet megtartásához szükséges erőforrásokat.

A Luganói tanulmány szerint a társadalmi problémák is egyre nagyobbak. A pénzuralmi rendszer stabil működéséhez is

szükség lenne a jövedelmek egyenletesebb elosztására. A szegényebb rétegek vásárlásai növelik a termékek iránti keresletet,

azaz piacot teremtenek. A gazdagok nagyrészt csak luxuscikkeket vásárolnak - ingatlanokba vagy értékpapírokba fektetik

pénzüket, ezért nem teremtenek elegendő keresletet.

A globalizáció lényegéhez tartozik, hogy szélsőségesen polarizálja a jövedelmeket. Egyre több jut a felső rétegeknek, és

egyre kevesebb mindenki másnak. Ez akadályozza a növekedést, de társadalmi konfliktusokhoz, sztrájkokhoz, sőt

lázadásokhoz vezethet. Egyre drágul a tudás és az információ megszerzése, és ezért sokan nem jutnak hozzá. A gazdaság

meghatározó szereplői, a multinacionális cégek viszont a felkészült embereket keresik. Az alacsonyabban képzett munkaerő

kiszorul a termelésből. Ez munkanélküliséget okoz. Mindez csökkenti a közbiztonságot és a gazdagok védekezésre

kényszerülnek. Fegyvert tartanak, őrzött lakóparkokba költöznek, őrző-védő szolgálatokat foglalkoztatnak és egyre több

vállalkozó fizet védelmi pénzeket.

Nemzetközi szinten nő a szakadék a szegény és a gazdag országok között. A szegény országoknak egyre csökken a

lehetőségük arra, hogy felzárkózzanak. Ez tömeges népvándorlást indíthat el a gazdagabb világrégiók felé. A tömegesen

bevándorlók pedig alááshatják a gazdagabb országok belső rendjét.

A gengszterizmus is terjed a világban. A fegyverkereskedelem és a kábítószer-kereskedelem révén. Mindez az illegális

pénzek átmosásához és korrupcióhoz vezet, amelyet a kormányok nem képesek megfékezni. A maffiás érdekcsoportok

fokozatosan beépülnek a kormányokba is. Kialakulhat egy párhuzamos gengsztergazdaság, amely szétzilálhatja a normális

gazdasági tevékenységet, és anarchiához vezethet.

A Luganói tanulmány a pénzügyi kríziseket is elemzi. Az elmúlt években súlyos pénzügyi válságok voltak Dél-Amerikában,

Ázsiában és Oroszországban. Ezek a válságok megismétlődhetnek és ez is veszélybe sodorhatja a globális gazdaságot.

Mindebből látható, hogy az ultraliberális pénzuralmi gazdaságot és globális rendszerét számos veszély fenyegeti. Léteznek

kezdetleges formában olyan ellenőrző struktúrák és mechanizmusok, amelyek ezeket a veszélyeket próbálják csökkenteni,

illetve elhárítani. A veszélyelhárító rendszerhez tartoznak a globalizmust védelmező olyan intézmények, mint a Világbank, a

Nemzetközi Valutaalap, az ENSZ, a Világkereskedelmi Szervezet és a világszinten működő multinacionális vállalatok. A

Luganói tanulmány szerint azonban a megnevezett intézmények nem alkalmasak az ultraliberális világrend fenntartására.

Susan George, a Luganói tanulmányban kifejti, hogy a Bretton Woods-i ikreknek nevezett Világbank és Nemzetközi

Valutaalap szigorúan ellenőrzik és befolyásolják a fejlődő országokban, a volt Szovjetunió utódállamaiban, továbbá a kelet-

közép-európai országokban folytatott gazdaságpolitikát. 1997-ben kiterjesztették befolyásukat Dél-Kelet-Ázsia országaira:

Thaiföldre, Koreára és Indonéziára is. Ezt az eladósodás tette lehetővé. Az eladósodott országoknak ugyanis nincs más

választásuk, mint elfogadni és bevezetni a Világbank és a Valutaalap által kitervelt struktúra-átalakító programokat. Ez azt

jelenti, hogy liberalizálni és privatizálni kell gazdaságukat, fel kell számolni az állami ellenőrzést a nemzeti valuták felett, az

adósságot pedig tovább kell fizetni. A két intézmény nélkülözhetetlen a pénzügyi válságok idején, hiszen segítségükkel

jutnak hozzá a külföldi pénzbefektetők, spekulánsok - a helyi lakosság kárára befektetett pénzeikhez.

A Luganói tanulmány szerint továbbra is hasznos lehet a két intézmény, mert a Nemzetközi Valutalap esetén számítani lehet

arra, hogy nem ereszti ki szorításából az adós országokat, és tovább erőlteti megszorítási programjait. E két intézmény

azonban a jövőben nem lesz képes sikeresen elhárítani a válságokat. Nem voltak képesek előre jelezni az 1994 évi mexikói

pénzügyi válságot. Később az orosz és az ázsiai válságokat. A Bretton Woods-i ikreket azonban meg kell tartani, hogy

továbbra is hatékonyan erőltessék a szegény országokra a liberalizációt, a privatizációt és a struktúra-átalakító programokat.

A Luganói tanulmány szerzője szerint az ENSZ nem alkalmas arra, hogy előre vigye a globalizáció ügyét. Ennek az az oka,

hogy intézményei érdemi hatalommal nem rendelkeznek. Az Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezet nincs befolyással a

világ élelmiszertermelésére és elosztására. Az ENSZ környezetvédelemmel foglalkozó szervezete nem tud semmit tenni a

környezet védelme érdekében. Az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Szervezete nem képes befolyásolni hatékonyan a

világkereskedelmet.

Más a helyzet a Kereskedelmi Világszervezettel (WTO), amely a globalizáció legsikeresebb intézménye. Ez az 1995-ben

megalakult szervezet az új pénzügyi világrend képviselője, amely igen nagy hatáskörrel és hatalommal bír. A WTO szabályai

szerint az egyes országok már nem akadályozhatják a szabad kereskedelmet, ha mégis tennék, akkor kemény

büntetőszankciókban részesülnek. A WTO igazgatója joggal mondhatta: mi fogalmazzuk meg az egységes-globális gazdaság

alkotmányát. A WTO szemléletesen fejezi ki a pénz- és korporációs oligarchia gátlástalan önzését, amely szerint sem a

környezetvédelem, sem az egészség védelme nem korlátozhatja a cégek tevékenységét. A Luganói tanulmány szerint is éppen

nagy hatalma miatt számíthat a WTO ellenállásra. A gazdag országok lakói is tiltakoznak a csökkenő környezeti,

egészségügyi és élelmiszeripari normák bevezetése miatt. A WTO arra kényszeríti az Európai Uniót, hogy engedje be piacára

a hormonkezelt amerikai marhahúst, valamint a génmanipulált élelmiszereket. Mindennek az európaiak még ellenállnak. A

szegény országok lakói nem tiltakozhatnak, mert gyengék.

A pénzuralom új világrendjének legkeményebb érvényesítői azonban a globális méretekben tevékenykedő multinacionális

cégek. Ezek pénzügyi közvetítésekkel a pénzimpérium létrehozóinak és irányítóinak a tulajdonában vannak. Legfőbb

funkciójuk, hogy az anonim tulajdonosok számára a maximális profithozamot biztosítsák. A Luganói tanulmány rámutat,

hogy e világcégek tudják: a piaci verseny valójában nem szolgálja a profitmaxiálást. A valódi verseny jobb és olcsóbb

munkavégzésre, a vevők kiszolgálására ösztönözne. Ennél sokkal egyszerűbb és olcsóbb a megegyezés és monopol helyzetek

kialakítása. Az elmúlt két évtizedben lezajlott vállalat-összeolvadások és pénzügyi vagyoni stratégiai szövetségek ezt a célt

szolgálták. Ezek nyomában karcsúsításokra is sor került és egyre több munkavállaló került az utcára. Ennek viszont

piacszűkítő hatása van. A munkanélküli segélyekből élők alig vásárolnak. Ily módon óriási kihasználatlan kapacitások

halmozódnak fel, s ez az 1930-as gazdasági világválsághoz hasonló állapotokat idézhet elő. Az a helyzet áll elő, hogy a

globális cégek érdekeik kíméletlen érvényesítésével magát a globalizációt is veszélyeztetik.

Amint már ismertettük a pénzimpérium többek között azért tud hatékonyan működni, mert övé a pénz előállításának a

monopóliuma. A modern informatika pedig lehetővé teszi hatalmas összegek gyors mozgatását. A Luganói tanulmány ezzel

kapcsolatban felhívja arra a veszélyre a figyelmet, hogy a pénzmozgások gyakorlatilag teljesen szabályozatlanná váltak. Az

államkötvények jelentős része külföldiek kezében van, akik pillanatokon belül egyik országból a másikba utalhatnak

milliárdokat. A pénzpiacok elszakadtak a reálgazdaságtól. Susan George szerint a valutapiacokon naponta ötvenszer nagyobb

összegek mozognak, mint a kézzel fogható termékek kereskedelmét közvetítő pénzek. Ez a pénzrendszer többlethozamot

biztosít a spekulánsoknak, a beruházó bankoknak, a befektetési alapoknak, a brókerházaknak, a nyugdíjpénztáraknak és más

pénzpiaci szereplőknek. A szabályozásra nagy szükség lenne, de az óriási haszon miatt tiltakoznak ellene a kulcsszereplők. A

Luganói tanulmány szerint a pénzuralmi rend haszonélvezőitől nem várható el, hogy elfogadják a korlátozást, hiszen ez

sértené profitérdekeiket. Az ultraliberális pénzuralmi rendszer túlgyőzte magát, azaz a túlliberalizált piac csődbe juttathatja

önmagát, mivel túl kevés nyertest és túl sok vesztest hozott létre. A felesleges többletkapacitásokhoz viszonyítva kevés a

fizetőképes kereslet. Ugyanakkor a nem pótolható természeti erőforrások folyamatosan elhasználódnak és a természeti

környezet tartósan sérül.

Mivel kell a pénzuralmi világrendnek szembenéznie?

A jövő alakulását a népesség növekedése, a fogyasztás mennyisége és minősége, valamint a fogyasztási cikkeket előállító

technológiák befolyásolják. Ezek a technológiák a profitérdekek miatt nem környezetbarátok. A Luganói tanulmány

megírásának idején a világ népessége hat milliárd volt. Ez a szám 2008-ban hét milliárdra növekszik, 2020-ban pedig nyolc

milliárd lesz. A Föld nem képes eltartani hat-nyolc milliárd embert. A pénzimpérium irányítói számára ezért az egyik fő

szabály az, hogy minél kevesebb embernek kell osztoznia az anyagi javakon, és akkor több marad a nyerteseknek.

A pénzuralmi világrend, vagyis a krematisztika alaptörvénye: a pénzből még több pénz előállítása. Célja nem a munkahely-

teremtés, hanem a maximális profit előállítása. Ennek pedig az a következménye, hogy nő a globalizáció hasznából

kirekesztettek, a hátrányos helyzetűek és a munkanélküliek száma. A társadalmi igazságosság azt követelné, hogy a

kirekesztettek számára is biztosítottak legyenek az életfeltételek. Az ultraliberális pénzuralmi rend nem hajlandó felvállalni a

javak igazságos elosztását. Ha tehát ez a rend fenn akar maradni, akkor csak a lakosság létszámának csökkentése jöhet

számításba. A Luganói tanulmány tehát a népesség-szabályozást tekinti a liberális világgazdasági rend fennmaradása

feltételének. Így - legalábbis egy ideig - folytatható a fenntartható növekedés, illetve fejlődés stratégiája. Ehhez már itt

hozzáfűzzük, hogy itt téved Susan George, mert véges Földünkön semmilyen alrendszernek sem lehet fenntartható, azaz

állandó a növekedése, illetve fejlődése. Nem fenntartható fejlődésre, hanem fenntartható erőforrásokra van szükség az

életlehetőségek megőrzése érdekében. Ha azonban abból indulunk ki, hogy a lakosságcsökkenés mégiscsak biztosítja egy

ideig-óráig a fenntartható növekedést (fejlődést), akkor viszont ki kell dolgoznia lakosság csökkentésének a technikáit.

Már a Report from the Iron Mountain szerzőinek is az volt a problémájuk, hogy a lakosságcsökkentés hagyományos

módszerei, háborúk, világháborúk, etnikai, nyelvi csoportok kiirtása és ehhez hasonló durva módszerek a XX. század végén

és a XXI. század elején már nem elfogadhatóak. Számunkra a leglényegesebb az etikai, erkölcsi követelmények

érvényesítése. A pénzuralmi rend haszonélvezői viszont ezeket a módszereket túl költségesnek és nem elég hatékonynak

tekintik.

A Luganói tanulmány szerzője szerint a lakosságcsökkentési technikáknak olcsónak kell lenniük, és nem szabad semmilyen

speciális berendezést igényelniük. A csökkentéssel kiiktatandók kiválasztását nem vállalhatja senki, azt magukra "az

áldozatokra" kell bízni. A közhatalomnak, az államnak, nem kell közvetlenül részt vennie ebben, jobb, ha ráhagyja a

magánszektorra. A népességcsökkentési stratégiának a születésszám csökkentésére és a halálozási szám növelésére kell

összpontosítania. A Luganói tanulmányt készítő képzeletbeli szakértői csoport a világ jelenlegi hat milliárdos lakosságát négy

milliárdra kívánta csökkenteni. Ehhez el kell érni, hogy a népesség húsz év alatt évente átlagosan 100 millióval csökkenjen. A

csökkenés 90 %-ának pedig a fejlődőnek nevezett fejletlen világban kell megtörténnie. Ez a cél a születésszám

csökkentésével és a halálozás gyorsításával érhető el.

Az emberek meggyőzése érdekében célszerű megideologizálni és a lakosság meggyőzését jól fizetett írókra, tudósokra

médiaszakemberekre bízni. Fontos szerepe van a gazdasági ösztönzésnek. Ezek olyan struktúra átalakító programok,

amelyeket a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap kényszerít az eladósított országokra. Ilyen módszerekkel olyan

vezetőréteget lehet egy-egy ország élére állítani, amely elkötelezettebb a globális pénzuralmi rend, mint a saját népe, nemzete

iránt. A növekvő szegénység, a romló életkörülmények, a csökkenő egészségügyi kiadások összhatásaként lerövidül az

élettartam, megnő a halálozások és csökken a születések száma.

Politikai eszközökkel is fel lehet gyorsítani ezt a programot. Ennek leghatékonyabb módja a nemzetállamok elgyengítése,

illetve felszámolása. A nemzetállamok gyengítését hatékonyan el lehet érni az eladósítással és a nemzetek feletti intézmények

kiépítésével. A MAI-t (Multilateral Agreement on Investment), azaz a beruházásokra vonatkozó többoldalú megállapodást

nem sikerült a nemzetállamokra rákényszeríteni. A WTO (World Trade Organisation), a Világkereskedelmi Szervezet

létrehozása jól szolgálja a globális pénzimpérium érdekeit. Úgy egészítenénk ki a Luganói tanulmányt, hogy a nemzetállamok

felszámolásában a legsikeresebbek az olyan nemzetközi szervezetek, mint például az Európai Unió és a NATO. Ezek

lényegében olyan nemzetek feletti struktúrák, amelyek átveszik a tagállamok szuverenitását, és ők végzik el a

jogszabályalkotástól a gazdaságirányításig, valamint a védelmi funkciók ellátásig azokat a feladatokat, amelyeket korábban a

nemzetállamok láttak el. Legfőbb feladatuk a pénztőke korlátozásmentes mozgásterének biztosítása.

A nemzetállam lebontásának másik módszere a különböző kisebbségek ösztönzése önállóságuk kiharcolására. A

mesterségesen bátorított szeparatizmus és bizalmatlanság meggyöngíti az adott ország lakói közti összetartozást és ez is

elősegítheti a népességcsökkenés felgyorsítását. Azokat a politikai közösségeket és vezetőket, amelyek ezt ellenzik,

megfelelő propaganda eszközökkel hiteltelenné kell tenni. A kívánatos tömeglélektani légkör ily módon is létrehozható.

A Luganói tanulmányban olvasható "Grandiózus népességcsökkentő terv" nagyon egybecseng azzal a stratégiával, amely a

"Csendes háborúk néma fegyvereiben" van kifejtve. Vigyázni kell arra, hogy a terv mögött ne legyen látható tervező. Nem

szabad olyan durva módszereket alkalmazni, mint amit például a Shell világcég alkalmazott Nigériában, ahol az ogoni

népességet a Shell húsz éven keresztül mérgezte, s ezzel a kihalás szélére sodorta. E durva módszerek helyett sokkal

hatékonyabbak a láthatatlan fegyverek. Ezek közül kiemelhető az elhalálozások számának növelése. Ezt el lehet érni belső

háborúk kirobbantásával úgy, hogy a helyi kisebbségek, elégedetlen csoportok fegyverhez jutnak. Szükség esetén kívülről is

be lehet avatkozni. Jó módszer magánhadseregek, őrző-védő szolgálatok létrehozása és bevetése a kellemetlen

embercsoportok ellen. Hatékony az éhínség vagy a helyi gazdasági önfenntartáshoz szükséges termőföld megvonása. Rá lehet

erőltetni a létszámcsökkentésre kiszemelt lakosokra olyan növények termesztését, amelynek magjai alkalmatlanok a további

szaporításra. Megrövidíti az életet a környezetszennyezés, a tiszta víz és levegő hiánya. Jelentősen akadályozza a

mezőgazdasági termelést a nagyarányú liberalizálás, és a fejlődő országok dömpingárukkal való elárasztása. Ily módon a kis

gazdaságokat tönkre lehet tenni. El lehet fogadtatni velük, hogy beengedjék a génkezelt termékekkel kísérletező és

tömegtermelést folytató multinacionális cégeket. Az egyik leghatékonyabbnak bizonyult módszer az egészségügyi

intézmények leépítése, a kórházi ágyak és az orvosok számának csökkentése az egészségügy privatizációja. A csökkentésre

kiszemelt társadalmakban bátorítani kell a dohányzást és az alkoholfogyasztást. Felgyorsítja az emberek védtelenné válását a

föld-elhagyás és a városba-költözés. Hatékonyan lehet elszegényíteni az embereket a közszolgáltatások privatizálásával. A

gyógyszerárak erőteljes növelésével az idősebben nem jutnak megfelelő gyógyszerekhez. A tömeges gyógyszerkísérleteket a

szegény országokban úgy lehet feltüntetni, mintha az jó lenne nekik. Az AIDS és más hasonló betegségek bárkit sújthatnak,

de a szegényeknek nem áll módjukban megfelelően kezeltetni magukat. Fontos népességcsökkentési módszer a drogok

legalizálása, hiszen a kábítószerfüggők életesélyei ugrásszerűen megromlanak. Hatékony módszer, ha az asszonyokat

lebeszélik a szoptatásról, mert a tápszerekkel való táplálás jelentősen növeli a különböző megbetegedések arányát.

A születések számát nemcsak az abortusszal és sterilizációval lehet csökkenteni. Az egyik leghatékonyabb módszer a

gyermeknevelés költségeinek növelése és olyan kultúra elterjesztése, amely az egyedülálló és az utódról való gondoskodás

felelőssége nélküli életet részesíti előnyben.

Susan George felteszi a kérdést: hogy kik felelősek a jelenlegi válságért és hogyan akadályozható meg a további károkozás?

Megállapítja, hogy a globalizáció magától nem fog leállni és a multinacionális vállalatok további növekedésével, valamint a

korlátozás nélküli globális pénzmozgással olyan válságos helyzet jön létre, amely szükségszerűen magára a globális

pénzuralmi rendszerre is káros hatással lesz. Nehéz jobb belátásra bírni a transznacionális cégeket, mert ezzel arra kellene

rávenni őket, hogy saját lényegükkel forduljanak szembe. Az embereknek azonban az az érdekük, hogy kiszabaduljanak a

transznacionális cégek alávetettségéből, és maguk vehessék kézbe sorsuk irányítását. A Luganói tanulmányban a képzeletbeli

szakértők azt tanácsolták "titkos megbízóiknak", hogy a hátrányos helyzetűek szövetkezésének megakadályozása végett

bátorítsák a széthúzást, a megosztottságot és a szeparatizmust. A neoliberális világstratégia e téren komoly sikereket tud

felmutatni, ezért fontos feladat a társadalom organikus egységének a helyreállítása. E célból erősíteni kell a helyi

együttműködést és a globálissal szemben lokalizálni kell. Erősíteni kell a helyi fogyasztásra termelő kisvállalkozásokat és a

külföldi helyett hazai terméket kell fogyasztani. Kisbankokat kell csinálni, amelyek a helyi fejlesztéseket támogatják. Érvényt

kell szerezni az őstermelők jogainak, nem szabad hagyni, hogy ellehetetlenítsék őket. Meg kell állítani a közhatalom, a

közérdeket érvényesítő állam további gyengülését. Erőssé kell tenni újból, hogy a gazdaságfejlesztéssel és a társadalmi

gondoskodással kapcsolatos feladatait hatékonyan el tudja látni. A globális cégek és a pénzpiac szereplőinek a fokozott

ellenőrzésével igazságossá kell tenni a közteherviselést. Ökológiai adó bevezetésével pedig megfékezni a természeti

környezet további pusztulását.

Susan George Luganói tanulmány című könyvét Csath Magdolna egyetemi tanár ismerteti és elemzi részletesen a

http://barikad.hu honlapon olvasható tanulmányában, amelyet az előbbiekben rövidítve összefoglaltunk azért, mert Susan

George nemcsak elismeri, hogy létezik egy láthatatlan szuperhatalom, a pénz-világbirodalma, de hű képet is ad a céljairól,

felvázolva egy ellenstratégiát a világ népei számára. Csath Magdolna hangsúlyozza írásának utószavában, hogy bárhogy is

vélekedjünk Susan George könyvéről, az általa felvázolt tényeket nem tagadhatjuk, hiszen azokat a magyar társadalom is

megtapasztalhatta. Átéltük a Bokros-csomagot, most húzzák ki a nagyon is szükséges kórházi ágyak egy részét alólunk,

radikálisan csökkentették az egészségügynek juttatott forrásokat és a magyarok egészségi adatai egyre rosszabbak. Már az

1990-es évek közepén megismerhettük a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank Magyarországra vonatkozó tervét, amely

szerint az országlakók létszámát két-három millióval csökkenteni kell.

Csath Magdolnának ezekhez a záró gondolataihoz azt fűzzük hozzá, hogy a pénzimpérium döntési központjaiban nagy

valószínűséggel már kiszámolták, hogy mibe kerül egy millió magyar munkaerő előállítása, és mennyivel olcsóbb

ugyanennyi ázsiai (kínai, vietnami) munkaerőnek az importálása, ha arra a multinacionális cégeknek majd szükségük lesz. A

pénzimpérium ezen is óriási összegeket tud megtakarítani, hiszen az import munkaerőhöz nem szükséges fejleszteni a magyar

társadalombiztosítási rendszert, fenntartani a nemzeti kockázatra épülő és társadalmi szolidaritáson alapuló egészségügyi és

oktatási rendszert.

Aaron Russo, a pénzvilágbirodalom céljáról

Aaron Russo, a neves zsidó származású rendező, több nagy sikert aratott filmmel vált Amerika-szerte ismertté. A politikába

az 1990-es években kapcsolódott be, amikor olyan videókat készített, amelyekben bírálta a NAFTA, az Észak-Amerikai

Szabadkereskedelmi Megállapodást, a kábítószer elleni kétszínű háborút, az országos személyazonossági igazolvány

bevezetését, valamint Amerika egészségügyi rendszerét. Russo 1998-ban megpályázta Nevada állam kormányzói tisztségét és

26 %-kal a második helyen végzett. 2002-ben már független jelöltként indult libertariánus programmal.

(A libertarianizmus a maximális gondolat- és cselekvésszabadság híve és hangsúlyozottan kiáll a szabályozatlan

piacgazdaság, valamint az egyéni jogok érvényesítése mellett. Bizonyos fokig a liberalizmus szélsőséges irányzatának

tekinthető. Ennek az ideológiának a hívei nagymértékben csökkenteni kívánják az adózást, továbbá magánosítani a

társadalombiztosítást és a jóléti szolgáltatásokat, el kívánják törölni az üzleti élet kötöttségeit és a munkavállalók védelmét

szolgáló olyan szabályokat, mint például a minimálbér meghatározása. Az ún. szolgáltató állam hívei, akik szerint az állam

feladata kimerül az egyéni jogok védelmében. A polgári jogokat a szabadosságig menő szélsőséges változatban vallják és

ellenzik a társadalom és az állam beavatkozását, például, az abortuszra vonatkozó szabályozásba. Erőteljesen támogatják a

fegyverviseléshez való jogot és fellépnek az ún. áldozat nélküli bűnözés megengedése érdekében. Természetesen a pénztőke

számára a maximális mozgásszabadságot, valamint a minden állami beavatkozástól mentes szabad kereskedelmet

szorgalmazzák.)

2004 januárjában Russo már a Libertariánus Párt jelöltjeként indult az elnökválasztási kampányban. A Libertariánus Párt

elnökjelölő konvencióján Russo kapta a legtöbb szavazatot, a harmadik menetben másik két kihívója összefogott ellene, s

akkor alulmaradt. 2007 januárjában Russo Ron Paul texasi képviselő elnökjelöltségét támogatta. Azért mutattuk be

részletesen Aaron Russot, hogy ennek fényében értékelhessük a következőket: Aaron Russo elmondta, hogy Nicholas

Rockefeller, a Rockefeller-dinasztia jelenlegi második embere többször is felkereste azért, hogy lépjen be a Külkapcsolatok

Tanácsába, a New York-ban működő Council on Foreign Relation (CFR) nevű elit szervezetbe. Nick Rockefeller szoros

baráti kapcsolatba került vele és egy évvel a 2001. szeptember 11-i eseményeket megelőzően fontos információkat mondott el

neki. Erre így emlékszik vissza Russo:

"Rockefeller barátommal társalogtam, s ekkor ezt mondta nekem: 'Aaron, lesz majd egy esemény'...s ebből kifolyólag

megtámadjuk Afganisztánt, hogy megépíthessük a Kaszpi-tengeren át vezető kőolajvezetékeket, ezután Irak ellen fordulunk,

hogy átvegyük a kőolajat és létrehozzunk egy támaszpontot a Közel-Keleten, hogy ezt a térséget az új világrend részévé

tegyük. Ezután Venezuelára térünk rá, s mindez ebből az eseményből fog következni."

N Rockefeller azt is elmondta, hogy be fogják vezetni a világszerte érvényes és kötelező nyilvántartási rendszert globális

személyazonossági igazolvánnyal. Azt is hozzátette: ha csatlakozik az elithez és a CFR-hez, akkor ő mentesül azok alól a

rendőrállami intézkedések alól, amelyek mindenki másra kötelezőek lesznek. Nick Rockefeller arra is kitért, hogy az

elitdinasztiák kezdeményezték és finanszírozták a Nők Felszabadításával kapcsolatos Mozgalmat (Women Liberation

Movement), hogy a lakosság női felét is megadóztathassák. A gyermekeket minél előbb kiveszik a családi kötelékekből és

állami iskolákban, intézetekben nevelik őket. A nők így munkavállalókká és adófizetőkké tehetők.

Aaron Russo kemény küzdelmet folytat a jelenlegi amerikai jövedelemadózási rendszer ellen. Véleménye szerint a

jövedelemadó a totalitarianizmus, azaz a rendőrállami diktatúrának az eszköze. Ez teszi lehetővé, hogy a pénzdinasztiák

tulajdonában lévő nagyvállalatok, vagyis a korporációk ellenőrizzék a mindenkori kormányt, amely viszont a pénz- és

korporációs oligarchia olyan intézményei, mint a Külkapcsolatok Tanácsa hajtják végre. Russo hangsúlyozza, hogy jelenleg a

nagy bankok irányítják Amerikát. Ők bocsátják ki a pénzt és állapítják meg annak az értékét. Lehetőségük van arra, hogy

hamis pénznek nevezhető fedezetlen pénzt bocsássanak ki. Az elitista magánérdekeknek ez a korlátlan érvényesülése

valójában a fasizmus felé viszi Amerikát. A kormány megszűnt a lakosság szolgálatában álló és annak jólétéről gondoskodó

közintézményként funkcionálni. Ez pontosan az, amit Thomas Jefferson az Egyesült Államok harmadik elnöke mondott:

"Ha az amerikai nép valaha is megengedi a bankoknak, hogy ők ellenőrizzék a pénz kibocsátását... A bankok és a

korporációk tovább növekednek és megfosztják a lakosságot minden vagyonától egészen addig, míg gyermekeik arra

ébrednek egy szép napon, hogy otthontalanná váltak azon a földrészen, amelyet apáik megszereztek."

Russo szerint a jelenlegi jövedelemadó rendszer tervezett és összehangolt hosszútávú stratégia eredménye. Az újabb

nemzedékek nem tudják, hogy olyan csapdába kerültek, amiből nem tudnak elmenekülni. A középosztályt módszeresen és

szándékosan felszámolják és a lakosság a szolgai függés szélére kerül. A dollár vásárlóértékét tervszerűen aláássák és a

hátramaradó megélhetési költségeket csak azok engedhetik meg maguknak, akik ebből a rendszerből hasznot tudnak húzni. A

szolgai alávetést segíti elő az a közelmúltban elfogadott törvény, amely megnehezíti a csőd bejelentését, miközben a bankok

óriási kamatokat számítanak fel. Mindkét nagy politikai párt együttműködik a bankhatalommal és jogszabályokkal is elősegíti

a nemzet szolgasorsba taszítását. Az amerikai népnek elege van az elitből és abból, hogy élve falják fel őket, úgy hogy ezt

alig érzékelik. Ez a tökéletes bűncselekmény, a bűnöző kapitalizmusnak a tetőpontja. Aaron Russo tehát tisztában van az

igazi Big Brother, a globális elit világuralmi stratégiájával. Amit ma ez az elit és a tulajdonában lévő pénzimpérium elad az

amerikai népnek patriotizmusként, Russo szerint valójában fasizmus és annak az átfogó programnak a része, amelynek

lényege a lakosság pénzügyi, spirituális és mentális megerőszakolása.

A pénzimpérium elitjének globális államcsínye

A pénzimpérium egyik alapintézményét a transznacionális korporációk és a multinacionális cégek tulajdonosaként működő

bankok alkotják. A másik alapintézménynek a magánellenőrzés alatt álló központi bankokat tekinthetjük. A pénzimpérium

világstratégiája arra törekszik, hogy a transznacionális korporációk lépjenek a felszámolásra ítélt nemzetállamok helyébe. A

pénzuralom számára teljesen "nyílt társadalom" (open society) azt jelenti, hogy a nemzetállamok szuverenitása többé nem

korlátozza a pénzimpérium intézményeinek a tevékenységét.

Az olyan nemzetközi "szabadkereskedelmi" megállapodásokkal, mint a NAFTA (North-American Free Trade Agreement -

Észak-Amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény), a GATT (General Agreement on Tariffs and Trade - Általános Vámtarifa-

és Kereskedelmi Egyezmény) és a FTAA (Free Trade Area of the Americas - Össz-amerikai Szabadkereskedelmi Övezet)

sikerült a globális pénzimpérium frontszervezeteinek a szuverén nemzetállamok fölé helyeznie saját intézményeit. Ezek a

nemzetközi megállapodások felruházzák a személytelenül működő nemzetközi kereskedelmi bizottságokat, azzal a

hatalommal, amely lehetővé teszi a számukra, hogy a pénzimpérium képviseletében megakadályozzák, felülírják vagy

felhígítsák, elgyengítsék azokat a jogszabályokat és egyéb kötöttségeket, amelyeket az egykor szuverén nemzetállamok

szükségesnek tartottak önmaguk és gazdaságuk védelme érdekében.

Ezek a szabályozók és kötöttségek most már nem terhelik a transznacionális korporációk beruházási és piaci tevékenységét,

előjogaikat korlátozás nélkül tudják érvényesíteni. Az említett kereskedelmi döntőbizottságok, amelyeknek az egyik

pénzimpérium számára leghatékonyabb változatát a WTO (World Trade Organisation - Világkereskedelmi Szervezet) jelenti

olyan "kereskedelmi specialistákból" állítottak fel bizottságokat, akik úgy döntenek a legfontosabb gazdasági-pénzügyi

kérdésekben, mintha bírák lennének. Ezek a bizottságok a demokratikus ellenőrzés minden formája felett állnak és

akadálytalanul tudják érvényesíteni a nemzetközi pénzügyi közösség érdekeit. Ezt a hatalomátvételi folyamatot a globalizáció

ideológiai kiszolgálói úgy állítják be, mint kikerülhetetlen természeti törvényszerűséget, olyan fejleményt, amely az egész

emberiség számára jótétemény. Úgy is felfoghatjuk ezt a fejleményt, mint a pénz- és korporációs oligarchia döntéshozóinak a

globális államcsínyét a gazdasági hatalom átvételére.

A korporációk által kijelölt döntőbírák, akiket a szuverenitás hordozói, a választópolgárok nem ruháztak fel legitim

hatalommal, titkosan üléseznek és rend szerint anyagilag is érdekeltek azokban az ügyekben, amelyeket ők döntenek el.

Megtehetik ezt, mert nem kötik őket az összeférhetetlenségi szabályok. A GATT 500 oldalnyi szabályai, amelyek a GATT-tal

együtt a WTO szabályai is, nem irányulnak egyetlen magántulajdonban lévő transznacionális vállalatbirodalom ellen sem. Ez

az 500 oldalnyi szabályozás kizárólag a nemzetállamok kormányait kötelezi és az ő hatáskörüket korlátozza. Az aláíró

kormányoknak csökkenteniük kell a vámtarifákat, be kell szüntetniük a mezőgazdasági üzemek támogatását, a külföldi

vállalatokat ugyanúgy kell kezelni, mint a hazaiakat, tiszteletben kell tartaniuk valamennyi korporációs szabadalmi igényt, és

engedelmeskedniük kell a világkereskedelmi szervezet ügyintéző bürokráciájának. Ha viszont egy ország nem hajlandó a

WTO döntéshozó testülete utasításainak megfelelően megváltoztatni a jogszabályait, akkor a WTO-nak joga van nagy

összegű pénzbírságokat kiszabni és nemzetközi kereskedelmi szankciókat foganatosítani, megfosztva így az ellenállást

tanúsító országot a számára létfontosságú piacoktól és nyersanyagoktól.

Mint legfelsőbb globális igazságosztó döntőbíró, a WTO fellépett azok ellen a jogszabályok ellen, amelyeket a

szabadkereskedelem korlátainak tartott, így például kényszerítette Japánt, hogy továbbra is importáljon olyan élelmet,

amelyben nagyobb mértékben fellelhetőek a rovarirtó- és növényvédő mérgek maradványai. A WTO megszüntette különböző

országokban az azbeszt-használatra kimondott tilalmakat, más országokban a gépkocsik mérgezőanyag-kibocsátását

korlátozó szabályokat szüntette meg. Döntést hozott a tengeri élőlények védelmét szolgáló intézkedések felszámolására. A

WTO háromtagú döntőbírósága eltörölte az Európai Uniónak azt a tilalmát, amit az amerikai hormonkezelt marhahús

importjára mondott ki. Ugyancsak a WTO megváltoztatta az amerikai tiszta levegő törvény egyes korlátozó rendelkezéseit. A

sort folytathatnánk.

A szabadkereskedelem tehát egyértelműen mindent a profitmaximalizálás érdekének rendel alá és a közérdek, a közjó

szempontjából nem nevezhető fair kereskedelemnek. A gazdaságilag erős országoknak kedvez a gyöngébbek hátrányára és a

pénz- és korporációs oligarchia érdekeit az emberiség többi részének az érdekei fölé helyezi. A globalizáció tehát felszámolja

azokat a vívmányokat, amelyeket a XX. században sikerült elérni. Nincs engedélyezve többé az egyes termékek bojkottja,

nem érvényesek a gyermekmunkát tiltó szabályok, nincs többé garantált életszínvonal, és ennek megfelelő bér és járadék.

Megszüntették azokat a közszolgáltatásokat, amelyek hatékonyan versenyezhettek volna a magánszolgáltatásokkal. Nincs

többé olyan egészségügyi és biztonságtechnikai munkavédelem, amely csökkenthetné a korporációs profitokat.

A WTO által átvett GATT és az utána következő kereskedelmi megállapodások elősegítik a monopóliumok tulajdonjogának

a kiterjesztését az egyes országok helyi jellegű közösségi mezőgazdaságára. Ily módon az agrár világcégek könnyebben

benyomulhatnak az eddig lokálisan önfenntartó közösségekbe és a saját ellenőrzésük alatt tudják monopolizálni

erőforrásaikat. A Monsanto és más transznacionális vállalatóriások meg tudták szerezni maguknak India számos alapvető

terméke feletti ellenőrzést az Egyesült Államok és India közti mezőgazdasági megállapodás nyomán. A Wal-Mart nevű

világcég 500 üzletet kíván működtetni Indiában 2007 augusztusától. Ez valóságos háborús fenyegetést jelent az indiai

szubkontinens mezőgazdasági vállalkozóival szemben és India élelmiszerbiztonságát fenyegeti. A WTO úgy döntött, hogy az

amerikai RiceTec korporációnak szabadalmi joga van az évszázadok óta indiai farmerek által előállított hosszúszemű rizs

minden változatára. Egy másik döntésével pedig egy japán korporációnak ítélte a curry termelésének és feldolgozásának a

kizárólagos jogát. Kijelenthetjük, hogy a globalizáció keretében érvényesített "szabadkereskedelem" ténylegesen a

nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia monopol jogainak a kiterjesztését jelenti. A természetben előforduló növények

nem állnak védelem alatt, ugyanakkor a mesterségesen előállított genetikus változataik szabadalmaztatásra kerülnek és csak a

monopóliumokat gazdagíthatják miután magas árakat kérhetnek értük. A globalizáció egyszerűen nem jelent mást, mint az

egyes országok határainak az eltüntetését, hogy a pénz- és korporációs oligarchia saját rejtőzködő állama a pénzimpérium

szabadon terjeszkedhessen.

A WTO-hoz tartozó GATS (General Agreement on the Trade in Services - Általános Egyezmény a Szolgáltatások

Kereskedelméről), valamint az FTAA veszélyezteti a megállapodásban résztvevő államok közszolgáltatásait. Az egyes

államok által nyújtott közszolgáltatásokat ugyanis meg lehet vádolni azzal, hogy elveszik a piaci lehetőségeket a

magánvállalkozások elől vagy azt lehet a szemükre vetni, hogy a versenyképességet aláásó módon részesülnek

köztámogatásban. Hogy néz ez ki a gyakorlatban? Kanada Ontario tartománya egyetlen biztosítós rendszert kívánt

működtetni a gépjármű-biztosítás területén. Ezt a WTO csak úgy volt hajlandó engedélyezni, ha Ontario hatalmas összegeket

fizet az Egyesült Államok biztosítótársaságainak. Ezt azon a címen követelték, hogy megbecsülték, mennyi jövedelemhez

jutottak volna akkor, ha Ontario a gépjármű-biztosítás piacára beengedi őket. Mi ebben az antidemokratikus? Az, hogy

Ontario kanadai tartomány polgárainak nincs többé szuverén joguk arra, hogy olyan intézményeket működtessenek

demokratikusan választott törvényhozásuk és kormányuk útján, amely lehetővé teszi, hogy non-profit gépjármű-biztosítási

rendszerrel rendelkezzenek. Más szóval mindenféleképpen ki kell fizetni a pénz- és korporációs oligarchiának járó

extraprofitot.

Egy másik ügy kapcsán az egyik amerikai postavállalkozás, a United Postal Service keresetet nyújtott be a kanadai

postaszolgálat (Canadian Post Office) ellen azon a címen, hogy ki lett zárva üzleti lehetőségekből. Ez az FTAA feltételei

szerint azt jelenti, hogy a kanadai postának kompenzálnia kell a United Postal Service-t minden olyan elmaradt haszonért,

amelyről ki tudja mutatni, hogy hozzájuthatott volna, ha nem lett volna köztulajdonú kanadai postaszolgálat. A kanadai postai

szakszervezet bíróság elé vitte ezt az ügyet arra hivatkozva, hogy itt a kanadai alkotmány megszegéséről van szó.

Az említett szabadkereskedelmi megállapodások (WTO, GATT, NAFTA, FTAA, TRIM, TRIP) felgyorsították a pénz- és

korporációs oligarchia számára a helyi piacok megszerzését, a kisebb üzleti vállalkozások kiszorítását. Az Egyesült

Államokban a NAFTA nyomán a jobban fizetett állások megszűntek és helyükre a lényegesen olcsóbb mexikói munkaerő

lépett. Egyidejűleg a mexikói kisebb vállalkozások ezrei mentek tönkre. Mexikót elárasztották az olcsó csúcstechnológiával

tömegméretekben előállított gabona- és tejtermékek. Mexikói farmerek és kiskereskedők ezrével mentek tönkre. Az elmúlt

években Mexikóba települt amerikai cégek rendkívül alacsony béreket fizetnek és a munkahelyi biztonsági feltételek is

jelentősen rosszabbodtak.

Az Egyesült Államokban és Kanadában azt hirdetik, hogy a globalizáció jelen korszakában úgy kell folyamatosan növelni az

előállított termékek mennyiségét, hogy folyamatosan csökkenjen a munkabér és a termelési költség, röviden többet kell

dolgozni kevesebb bérért. A pénz- és korporációs oligarchia hatalomátvétele nyomán világszerte hosszabbodik a munkahét,

40 óráról 46 órára, egyes helyeken 48 órára növekedett, miközben a reálbérek csökkentek. Egyre kevesebbet költenek

közszolgáltatásokra a munkavállalóknak egyre több engedményt kell tenniük, és le kell mondaniuk megszerzett jogaik egy

részéről. A struktúraváltás, a szabályozók lebontása és a privatizáció az egyre nagyobb vállalatok fúziójával együtt tovább

tart. A korporációs tömegtájékoztatás pedig sulykolja az emberekbe, hogy csak ilyen alkalmazkodással lehetséges

megküzdeni a globalizációs folyamat személytelen erőivel, amelyek immár globálisan kiépült, szervezett magánhatalommá

váltak.

Ennek az írásnak is az egyik célja volt bebizonyítani, hogy egyáltalán nem személytelenek ezek az erők. A pénzimpérium és

intézményei, elsősorban a szupergazdag pénzdinasztiák, gondosan előkészítették a világgazdaság centrum-országaiban és a

perifériákon is a pénzimpérium terjeszkedése útjában álló szabályozók eltávolítását, elsősorban a demokratikusan választott

törvényhozó és végrehajtó szervek ellenőrzésének a felszámolását. Az egyes országok, államok és nemzetek polgárai egyre

nehezebben tudják rávenni az általuk demokratikusan választott törvényhozókat és kormányokat a közérdeket a szervezett

magánhatalommal szemben védelmező szabályozók meghozatalára és olyan új és versenyképes közösségi szektor

működtetésére, amely képes ellenállni a pénz- és korporációs oligarchia által működtetett intézményeknek.

A világ leghatalmasabb uralkodó csoportja

Az eddig leírtakból látható, hogy egy szélsőségesen túlvagyonosodott szűk érdekcsoport, amely Európa és Amerika

leggazdagabb pénzügyi dinasztiáinak tagjaiból tevődik össze, rendelkezik a világ fizikai és termelő vagyonának a

többségével. Ennek a pénzügyi és termelői vagyonra támaszkodó hatalomnak a központja Londonban van, amely ma is a

világ pénzügyi rendszerének az első számú központja. A globális pénz- és vagyonimpérium ellenőrzése ma is az eredeti

pénzügyi dinasztiák tagjai kezében van, akik gondosan vigyáztak arra, hogy a kontroll továbbítása nemzedékről nemzedékre

a hatalom saját kezükben tartásával történjék. Ez a vagyon-birodalom rendkívül szervezett, és jól álcázva működik a

magántulajdonban lévő pénzügyi és gazdasági szervezetek sűrű hálójában. Uralkodócsoportját globális elitnek is nevezik. A

rendelkezésükre álló vagyon évről évre gyarapodik. Ez a globális elit határozza meg a világtörténelem menetét hosszú távú

stratégiájának a végrehajtásával. Ez az évszázadokon átívelő stratégia eddig sikeresen működött. Ma már láthatjuk, hogy az

egy központból irányított világ létrehozása befejező szakaszához érkezett.

Amikor először hallunk a globális elitről és a hozzá kapcsolható világtörténelmi stratégiáról, ösztönösen is kételkedve

fogadjuk, és mint hihetetlent elutasítjuk. Ha azonban figyelemmel kísérjük az elmúlt néhány évtized és különösen az utolsó

néhány év történéseit, az egyre több ismertté vált tényt, akkor a mozaikokból mégiscsak összeáll egy kép. A dokumentált

kutatómunkára támaszkodó tények és adatok megegyeznek a megtapasztalt történelemmel, s ez hitelesíti azt, hogy az új

világrend nemcsak szólam, hanem szemünk előtt kibontakozó valóság, s a globális elit sem fantázia csupán, hanem mai

világunk nagyhatalmú uralkodó csoportja.

Zárjuk ezt az írást Richard von Coudenhove-Kalergi grófnak, a Páneurópai Mozgalom megalapítójának és egykori

elnökének a véleményével, amely a Bécsben 1925-ben megjelent "Gyakorlati idealizmus" című könyvében olvasható:

"A mai demokrácia a plutokrácia homlokzata. Mivel az emberek nem tűrnék a meztelen plutokráciát, ezért a hatalom

névlegesen nekik van átengedve, miközben a valódi hatalom a plutokraták kezében van. Demokráciákban, akár köztársasági,

akár monarchikus az államformájuk, az államférfiak marionett-bábuk és a plutokraták húzzák a drótokat: ők diktálják a

politikai irányvonalat, ellenőrzik a szavazatokat a közvélemény megvásárlásával, és ők irányítják a kormány magasabb rangú

tagjait az üzleti és a társadalmi kapcsolatokon keresztül... A plutokrácia ma hatalmasabb, mint a múltban az arisztokrácia

volt, mert semmi sem áll felette, csak az állam, amely viszont az ő eszköze és segítőtársa."

A pénzimpérium globális állama

A pénzimpérium hatalomra jutásával fokozatosan kibontakozott az a történelmi korszak, amelyet az emberi civilizáció

birodalmi korszakának is nevezhetünk. Ebben az állítólag demokratikus korszakban a hirdetett ideológia szerint a

választópolgárok a lakosság, a nép többsége az "egy ember egy szavazat elve" alapján gyakorolja a közhatalmat. A

pénzbirodalmi világrendszerben az egyes országok lakói időről időre választásokon vesznek részt. Legtöbb esetben olyan

politikusokat hoznak döntési helyzetbe, akiket végülis ők maguk választottak. Az már más kérdés, hogy ezzel elérik-e azt,

hogy olyan kormányuk legyen, amilyet kívántak maguknak. Nem játék a szavakkal megkérdezni, hogy demokratikus-e még a

demokrácia? A létező demokrácia. Kötelesek-e a demokratikusan megválasztott kormányok elszámolni a választóiknak

választási ígéreteik teljesítéséről, és ha nem teljesítették őket, van-e lehetősége a választópolgároknak bizalmuk

visszavonására és a demokratikusan megválasztott kormányok leváltására?

További kérdés, hogy ha minderre nincs lehetőségük, akkor vajon felelnek-e a választópolgárok saját kormányaik

döntéseiért? Az ún. harmadik világ nagy népességű fejlődő országaiban, mint például Indiában vagy Brazíliában, a lakosság

túlnyomó többsége többször is a szélsőséges neoliberális gazdasági átalakítások ellen szavazott, amelyeket szépítgetve és

megtévesztően reformoknak neveznek. Ezeknek a választásoknak azonban rendszerint elsikkadt az eredménye, hiszen a

pénzimpérium tulajdonos érdekcsoportjai által ellenőrzött tömegtájékoztatás ezeket eltusolta.

Nem sokkal jobb a helyzet a pénzimpérium által egyre szorosabban ellenőrzött Egyesült Államokban sem. A legutóbbi

elnökválasztáson is csak a Yale Egyetem Skull and Bones titkos szervezetéhez tartozó két személy - George W. Bush és John

Kerry - közül választhattak az amerikaiak. Némi személyi változásra sor került volna, ha John Kerry kerül a Fehér Házba, de

változatlanul folytatódott volna a pénzimpérium hatalmi köreit kiszolgáló politika. A tényleges hatalom a pénzrendszert

tulajdonló szupergazdag bankárdinasztiák, és az ő tulajdonukban lévő multinacionális világcégek menedzsereinek a kezében

van. Ezt a hatalmat a választások nem érintik és az állampolgárok szavazataikkal ennek a hatalomnak a működését nem

tudják befolyásolni. Ezért az amerikai választások egyfajta személyek közötti "szépségversennyé" fajultak. A vita az

elnökjelöltek között arról folyik, hogy ki lenne alkalmasabb a pénzimpérium által kapott feladatok végrehajtására, ki tudná

hatékonyabban érvényesíteni a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia legfelsőbb döntéshozóinak a világstratégiáját. A

legutóbbi választáson Kerry legalább annyira kifejezte hűségét a pénzimpérium iránt, mint George W. Bush. Mára már

sikerült úgy átalakítani az Egyesült Államok politikai rendszerét, hogy senki nem képes a Fehér Házba kerülni, aki nem

hajlandó a katonai-ipari-korporációs struktúra járszalagján haladni, és az általa meghúzott koordináták között cselekedni.

Kerry - Bill Clinton korábbi demokrata párti elnökhöz hasonlóan - elkötelezte magát a pénzimpérium gazdasági és katonai

expanziójának a kiszolgálása mellett. Megígérte, folytatja az iraki háborút, teljes mértékben támogatja Bush izraeli politikáját

és a belpolitikát illetően Bush szupergazdagokat kiszolgáló adócsökkentésének a 98 %-át érvényben tartja. A

választópolgárok éleshangú személyes támadásoknak lehettek tanúi, miközben semmilyen lényeges kérdésben nem volt

különbség az egymással marakodók között. Megjelenésben, hanghordozásban, műveltségi és intelligenciaszintben lehet némi

különbség a hatalomra pályázók között, de ez csak a lényegi egyezés elleplezését szolgálja. Az alternatív információs

csatornák révén erőteljes háborúellenes mozgalom bontakozott ki az Egyesült Államokban, amely hatásosan leplezte le azt a

korrupt és megvesztegethető vezetőréteget, amely Amerikát az Irak elleni háborúba sodorta. E politikai vezetőréteg

legmagasabb rangú tagjai az elnök és az alelnök, de jelentős hatalommal bírnak a miniszterek, a törvényhozás vezető

tisztségviselői és a legfelsőbb bíróság tagjai is. Ennek ellenére látnunk kell, hogy ezek a nagyhatalmú személyek és

érdekcsoportok valójában a tényleges hatalmi struktúrának csak a második vonalát alkotják. A politikai hatalomgyakorlás

látható terében szereplők a második vonalat képviselik. A végső szót kimondó legfőbb hatalom gyakorlói - a pénzimpérium

néhány fős titkos grémiumainak tagjai - rendszerint névtelenek maradnak. Akinek a neve ismertté válik, az egyben annak a

jele is, hogy a legfelső szintről egy szinttel alacsonyabbra került.

Az is sokat mondó, hogy miért nem volt szüksége a demokratáknak a legutóbbi választásokon azt színlelniük, hogy ők

ellenzik az Irak elleni háborút. Számos kérdésre, például arra, hogy az Egyesült Államok terjeszkedése miért elfogadhatóbb,

ha az ENSZ és az európai országok is támogatják, vagy ha Irakban nemcsak amerikai katonák ölik az ellenállókat, és az

ehhez hasonlókra, akkor tudunk helyes választ adni, ha a látható nagyhatalmaknak is parancsoló szuper-világhatalom, a

pénzimpérium létezését is számításba vesszük. Az irakiak azért nem számíthatnak sem francia, sem német, sem európai

uniós, sem orosz támogatásra, mert a háttérben e látható nagyhatalmak fölött létezik egy még nagyobb hatalom: a globális

pénzimpérium. Az iraki háború pedig az ó világstratégiájának az egyik láncszeme.

A pénzimpériumnak azért kellett a saját igényeihez igazítani a demokrácia rendszerét, hogy az a birodalomépítés és

kormányzás hatékony eszközévé váljon. A közvetlen demokrácia gyakran akadályozza a pénzimpérium érdekeinek

maradéktalan érvényesítését, ezért előnyben részesítették a képviseleti demokráciát, amelyet aztán fokozatosan átalakítottak

az országokon belüli és a nemzetközi szintű hatalomgyakorlás módszerévé. Ez az átalakított és felelősségre vonás alól kivont

képviseleti demokrácia a választópolgárok tíz- és százmilliói számára alig nyújt politikai mozgásteret.

A pénzimpérium globális expanziója a magánpénz-monopóliumára épített globalizmusa mély válságba sodorta a modern

demokráciát. Ennek egyik ellenhatásaként született meg a létező demokrácián a népakarat tényleges érvényesítését számon

kérő populizmus. A populizmus egyrészt a globalizmusra való természetes ellenhatás, másrészt az etikus demokrácia

számonkérése a cinikusan elfajzott reáldemokrácián. A szabad választások, a sajtó- és szólásszabadság, a független

igazságszolgáltatás erkölcsileg kiürült árucikké vált a globalizmus folyamatában, mert mindezt az tudja megszerezni

magának, aki a több profitot hozó jobb ajánlatot tudja vásárlóként felajánlani.

Globális méretekben az egyes szuverén államok cselekvőképességét a nemzetek feletti pénzimpérium által létrehozott

hatalmi-struktúra korlátozza és ellenőrzi. Az a hatalmi struktúra, amely pénzügyi, kereskedelmi intézmények, nemzetközi

szerződések bonyolult rendszeréből áll, hatékonyabban irányítja a világot, mint a XX. században felszámolásra került

gyarmati rendszer. Ez a magánpénz-monopóliummal működtetett rendszer korlátlan lehetőséget biztosít a spekulatív

pénztőke mozgására az ún. harmadik világ országaiba és országaiból. Ezek a pénzmozgások írják elő az egyes országok

gazdaságpolitikáját. A szupergazdag bankárdinasztiák a harmadik világ országait folyamatosan a tőke kivonásával

fenyegetik, s így érik el, hogy azok kormányai végülis minden kívánságukat teljesítik. A pénz- és korporációs oligarchia

globális részvényvagyonába tartozó multinacionális világcégek, az egyes államoknál is nagyobb óriás korporációk, veszik át

a harmadik világ országainak az infrastruktúráját és természeti erőforrásait. Ma már ők ásványkincseiknek,

ivóvíztartalékaiknak és elektromos energiát termelő üzemeiknek a tulajdonosai. A pénzimpérium leghatékonyabb uralmi

eszköze a Világkereskedelmi Szervezet (World Trade Organisation), a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, valamint az

olyan befektetőbankok, mint az Asian Development Bank. Ezek az intézmények szó szerint előírják azt a gazdaságpolitikát,

amelyet az egyes országok parlamentjeinek el kell fogadniuk és jogszabályi formába kell önteniük. A pénzimpérium

oligarchiájának mértéket nem ismerő gazdagodási vágya, párosulva az arroganciával és a könyörtelenséggel, valósággal

szétveri a harmadik világ függőhelyzetű, törékeny gazdaságait és történelmileg kialakult társadalmi struktúráit. Ezt a

pusztítást "reform" címszó alatt hajtják végre Afrikában, Ázsiában, Latin-Amerikában. E világrégiókban sok ezer

kisvállalkozás és termelőüzem ment csődbe, holott munkájukra nemcsak korábban volt, de most is nagy szükség van. E

jelenség nemcsak rendkívül kártékony, de mélyen cinikus is, mert akik ezt bírálják, azokat a pénz- és korporációs oligarchia

lefizetett bértollnokai habozás nélkül reformellenesnek, haladásellenesnek, a szegénységhez és a maradisághoz

ragaszkodóknak minősítenek.

A pénzimpérium közvélemény-formálói a non-profit gazdasági és társadalmi tevékenység üzleti jellegűvé, profithozóvá való

átalakítását nevezik reformnak. A pénzrendszert illetően non-profit pénzkibocsátás lenne, ha egy állam az adójövedelmét

közvetlenül közkiadásainak fedezésére fordítaná. A pénzimpérium azonban ezt a non-profit tevékenységet profithozó

tevékenységgé alakította át azáltal, hogy az egyes államoknak csak azt engedi meg, hogy adóbevételük fedezetére állami

hitelleveleket, államkötvényeket és kincstárjegyeket bocsássanak ki. Ezáltal teljesen szükségtelenül bekapcsolják a

bankrendszert, amely a hitelleveleket átveszi és cserébe kamatozó hitelpénzt bocsát az egyes kormányok rendelkezésére

közkiadásaik fedezése céljából. Vérszívó parazitaként a bankrendszer semmilyen értéket nem állít elő, de hitelpénze után járó

kamat formájában elszívja a társadalom értékelőállító szektorainak a jövedelmét. Ha egy államnak van lehetősége arra, hogy

adóbevétele fedezetére hitellevelet bocsásson ki, akkor természetesen arra is lenne lehetősége, hogy ugyanerre a fedezetre -

az élősködő és felesleges bankrendszer mellőzésével -olyan pénzt bocsásson ki, amivel közkiadásait fedezni tudja.

Ugyanez a helyzet minden egyéb termelő és szolgáltató tevékenységgel kapcsolatban is. A non-profit finanszírozás azt

jelenti, hogy a termelő és szolgáltató tevékenységből előálló bevételek teljes egészében e tevékenység fenntartására és

fejlesztésére fordíthatóak. Ha viszont bekapcsolom a profitorientált pénzügyi szervezeteket, bankokat, biztosítókat, akkor e

tevékenység jövedelméből át kell nekik engedni egy olyan mértékű nyereséget, amely meghaladja nagyságában azt a

kamathozamot, amely az állampapírok vásárlásából vagy a tőke tőzsdén való befektetéséből elérhető. A pénzoligarchia

orwell-i nyelvhasználata azért nevezi "reformnak" a közvagyon non-profit hasznosításának átalakítását profithozóvá, mert a

reform alatt valaminek a jobbá tételét, kijavítását vagy tökéletesítését értjük. Kevés ember gondolja, hogy itt a reform alatt azt

kell érteni, hogy teljesen fölöslegesen a gazdasági tevékenységhez hozzákapcsolnak egy élősködő szervezetet, amely

teljesítmény nélkül magának kisajátítja a gazdasági tevékenységet végzők munkájának az eredményét.

A pénz- és korporációs oligarchia szócsövei, mint például a Londonban megjelenő Spectator, arról elmélkednek, hogy "az

emberiség a világtörténelem legboldogabb, legegészségesebb és legbékésebb korszakában él". Itt már csak azt kellene

pontosítani, hogy kikből is áll az egész emberiség, és hol található az a része, amelyik ilyen boldogan él. A globalizmus a

magánpénz-monopólium világméretűvé növekedésének a rendszere. A monopólium pedig megsemmisíti a gazdasági

esélyegyenlőségen alapuló piacgazdaság versenyszabadságát.

Amióta a felbomlott szovjet birodalom utódállamai és a harmadik világ országai a pénzmonopóliumnak ebben a "szabad

piacgazdaságában" élnek, megszűnt a teljesítményhez igazodó elosztás lehetősége, és helyébe a folyamatosan növekvő

gazdasági egyenlőtlenség rendszere lépett. A fejlett nyugati országokban naponta több mint egy milliárd dollárt költenek

mezőgazdasági támogatásra, ugyanakkor a kelet-európai országoknál aránytalanul csökkentették ezt a támogatási lehetőséget,

a harmadik világ országainál pedig a pénzimpérium irányítói minden agrárszubvenciót fel akarnak számolni. Ebben a

helyzetben az elmaradottabb országok képtelenek felvenni a versenyt a fejlett nyugati országokból érkező dömpingáruval

szemben, amelyeknek az árai lényegesen olcsóbbak, mint ahogyan a helyi termelők képesek azt előállítani. Az egykori

gyarmattartók egyre nagyobb mértékben adósítják el korábbi gyarmataikat. Azok most már pénzügyi és gazdasági

eszközökkel kerültek az uralmuk alá. A milliárdosok száma, és a rendelkezésükre álló vagyon mértéke évről évre növekszik.

Összvagyonuk nagyobb, mint 135 szegény ország egyéves nemzeti összterméke.

Kutatók azt is bebizonyították, hogy a nemzetközi pénzimpérium szupergazdag oligarcha rétegének törzsvagyona eléri a 300

trillió dollárt. Ez a vagyon nincs szétosztva egyes személyek számára. Ez egyben tartott kollektív vagyon: a nemzetközi pénz-

és korporáció oligarchia kollektív magánvagyona. Ez fogalmi ellentmondásnak tűnik. Hogy lehet kollektív, azaz a közösségé,

az ami magán. De fontossága miatt megismételjük, ez a mintegy 300 trillió dollár nagyságrendű magánvagyon családi

holdingokba, alapítványokba befektetési alapokba, bankokba és biztosítókba elhelyezett csoporttulajdonban tartott kollektív

vagyon, amely kizárólag a tulajdonos oligarcha dinasztiák magánérdekeit szolgálja, vagyis magánvagyon. Nagyrészük ki van

vonva a közteherviselés, a megfelelő szintű adózás alól, a vagyon menekítés legváltozatosabb technikáival (például az off-

shore befektetésekkel, az adóparadicsomok kialakításával stb.).

A modern demokrácia, amely kezdetben etikai elveket vallott, akkor kezdett világszinten terjedni, amikor még

nemzetállamokból épült fel a nemzetközi rendszer. A pénzimpérium azonban konfliktusba került a nemzetállamok

rendszerével, mert az egyes nemzetállamok a maguk szuverenitás igényével elvileg kiléphetnek a pénzimpérium pénzügyi és

gazdasági rendszeréből. A korporációs világrendszer szabadulni kíván a neki korlátokat szabó nemzetállamoktól. A

főhatalmat megszerzett pénztőke is korlátlan mozgásszabadságot igényel magának, és szabadulni kíván a nemzetállami

korlátoktól. A pénzimpériumnak ugyan szüksége van a rendet fenntartó, az adóssági szolgálatot kikényszerítő állami

eszközökre, de ezt a hatalmat csak a saját érdekében kívánja működtetni. Egyszerre van tehát szüksége a pénzügyi fegyelmet,

az adósságszolgálati terhek fizetésének kikényszerítését szolgáló államhatalomra, valamint ennek a hatalomnak a

korlátozására, átalakítására, adott esetben az útból való eltávolítására.

A világ tanúja lehetett annak, hogy olyan plebejus programmal induló, népüknek elkötelezett baloldali demokrata politikusok,

mint például Luiz Inácio Lula da Silva brazil elnök, aki 2002-ben még a globalizációellenes mozgalom hősének volt

tekinthető, 2006-ban és 2007-ben már engedelmesen hajtotta végre a pénzimpérium olyan frontintézményeinek az utasításait,

mint a Nemzetközi Valutaalap. A Szociális Világfórum (World Social Forum), amely a globalizációellenes világmozgalom

legtekintélyesebb szervezete ugyancsak teljes bizalmáról biztosította Lula da Silva-t. A Szociális Világfórum a társadalmi

igazságosság és az egyenlő esélyek elvei szerint próbálja befolyásolni a pénztőke által irányított globalizációs folyamatokat.

E cél érdekében szervez kampányokat, tanácskozásokat, dolgoz ki programokat és ellenstratégiát. A Szociális Világfórumnak

vannak regionális rendezvényei is, mint például az Európai Szociális Fórum, az Ázsiai Szociális Fórum, a Mediterrán

Szociális Fórum vagy amilyen volt az Itáliai Szociális Fórum, vagy a Liverpool-i, illetve a Bostoni Szociális Fórum. Az

Egyesült Államokban az első ilyen tanácskozásra 2007 júniusában Atlantában került sor. A legtöbb ilyen szociális fórum

magáénak vallja a Szociális Világfórum alapelvekről szóló kartájának a célkitűzéseit.

Az első Szociális Világfórumra 2001 január végén került sor a brazíliai Porto Alegre-ben. Több alternatív mozgalom

közösen szervezte meg, köztük az a francia mozgalom, amely ATTAC néven vált ismertté, és amelyre a továbbiakban még

visszatérünk. A Szociális Világfórumot részben Rio Grande do Sul brazil tagállam kormánya finanszírozta, amely Porto

Alegre-ben székel, és amelyet ebben az időben a Brazíliai Munkáspárt irányított. A másfél milliós Porto Alegre éppen ekkor

kísérletezett a helyi kormányzás egyik újszerű modelljével. Ez ötvözte a hagyományos képviseleti intézményeket a közvetlen

demokrácia részvételi technikáival, mégpedig úgy, hogy a választópolgárok a népgyűléseken szabadon vehettek részt és

hozhattak döntéseket, amelyekhez a képviseleti demokrácia intézményeinek igazodniuk kellett.

(Ez ma Magyarországon is rendkívül aktuális kérdés, mert még nem sikerült megtalálni a megfelelő arányt a közvetlen

demokrácia gyakorlása és a képviseleti demokrácia intézményeinek működése között. Az országot irányító politikai

érdekcsoportok a képviseleti demokrácia legfontosabb intézményéből, az országgyűlésből, a rendkívül antidemokratikus és

igazságtalan 5 %-os küszöbbel kizárták a társadalom mintegy felét. Ugyanakkor a jelenlegi koalíció a legélesebben ellenzi,

hogy a választópolgárok a közvetlen demokrácia alkotmányban is biztosított eszközeit igénybe véve népszavazás útján

vehessenek részt a legfontosabb kérdések eldöntésében. Az 5 %-os kirekesztő szabály a hatalmat gyakorlók kényelmét

szolgálja, ugyanakkor rendkívüli mértékben csökkenti az Országgyűlés legitimációját. Egy olyan korlátozott legitimitású

testület, mint a magyar Országgyűlés, nagyon is rá van utalva arra, hogy a közvetlen demokrácia eszközeivel, például

népszavazások tartásával, mégiscsak részt vehessenek a választópolgárok a legfontosabb országos ügyek eldöntésében. Ki

mondja meg, hogy mi a helyes arány a képviseleti és a közvetlen demokrácia között? Ezt a társadalmi szükségletek, valamint

a vagyonos és vagyontalan társadalmi rétegek közti erőviszonyok döntik el. Ki mit tud kikényszeríteni.)

A Szociális Világfórum Porto Alegre-ben tartott tanácskozásán a világ minden tájáról több mint 12 000 küldött vett részt.

Ebben az időben a földrésznyi Brazília is alapvető átalakuláson ment keresztül. Ez a folyamat vezetett el ahhoz, hogy a Brazil

Munkáspárt elnökjelöltje nyerte meg a választást és a szegény, nyolcgyerekes parasztcsaládból származó Luiz Inácio Lula da

Silva, az egykori cipőtisztító kamasz, lett Brazília elnöke. A jelenlegi Brazil elnök Pernambuco tagállamban egy analfabéta,

szegény parasztcsaládban látta meg a napvilágot 1945-ben. A család 1956-ban költözött a ma már 11 milliós nagyvárosba,

Sao Paulo-ba. Lula da Silva cipőpuculóból és utcai árusból gyári munkás lett, és 19 éves korában üzemi baleset folytán

elveszítette az egyik ujját. 1978-ban választották meg a brazil autógyártás központjának számító Sao Bernardo do Campo

wasmunkás szakszervezete elnökévé. Lula szakszervezeti vezetőként már az 1970-es években látogatást tett az Egyesült

Államokban, amikor még Brazíliában katonai diktatúra volt. Részt vehetett a nagy amerikai szakszervezet, a AFL-CIO által

szervezett képzésen. Az 1970-es évek végén Lula már országos méretű sztrájkokat is szervezett. Emiatt hónapokra

bebörtönözték és csak tömegtüntetések hatására engedték szabadon. 1980-ban baloldali értelmiségiek, szakszervezeti vezetők

közreműködésével hozta létre a markánsan baloldali Munkáspártot, amely a katonai diktatúra időszakában is kitűnt haladó - a

társadalmi igazságosságot szorgalmazó - elképzeléseivel.

Lula vezette azt a kampánysorozatot, amely végülis elérte azt, hogy 1989-ben demokratikus választásokra kerülhetett sor, és

29 év után ismét választott elnöke és kormánya volt Brazíliának. 1992-ben Lula da Silva élére állt annak a kampánynak,

amelynek az volt a célja, hogy törvényes úton mondassák le és vonják felelősségre Fernando Collor de Mello elnököt, akiről

kiderült, hogy korrupciós pénzeket fogadott el és nagy összegű közpénzeket sikkasztott.

Lula da Silva, mint szegény sorból származó, hiteles néptribun, a brazil társadalom széles rétegeiben népszerű volt. A

pénzügyi és üzleti körök azonban tartottak tőle, és ezért a kezükben lévő tömegtájékoztatás útján minden elkövettek a

lejáratására. A vezetése alatt álló párt a szakszervezetek, a polgárjogi aktivisták, baloldali katolikusok, középjobb

szociáldemokraták és egy kisebb trockista csoportosulás laza szövetsége volt és ennek megfelelően meglehetősen sebezhető.

A pénz- és termelői vagyonnal rendelkező érdekcsoportok azért voltak Lula da Silva és pártja ellen, mert szervesen nőtt ki a

munkát végző rétegekből, s az uralkodócsoportok nem tudták kellően az ellenőrzésük alatt tartani. Lula 1994-ig elsősorban a

Brazil Munkáspárt szervezeti megszilárdításának szentelte idejét, de 1994-ben és 1998-ban már indult az elnökválasztáson.

Ezekben az időkben már megfogalmazódott az az igény, hogy egy alapvető monetáris reformmal stabilizálják az évtizedek

óta megfékezhetetlen infláció által sújtott brazil gazdasági életet. Lula azonban alulmaradt a korábbi pénzügyminiszterrel,

Cardozoval szemben, aki bírta a pénzügyi és korporációs érdekcsoportok bizalmát.

A 2002-es elnökválasztási kampány idején Lula da Silva már nemcsak addig viselt könnyed öltözködésén változtatott, hanem

lemondott pártja programjának arról a fontos részéről, hogy Brazília külföldi adósságának a megfizetését előzetes és minden

részletre kiterjedő pénzügyi átvilágításhoz kösse. Ez a feltétel rendkívüli aggodalommal töltötte el a brazil üzleti köröket, és a

szolgálatukban álló bankárokat és közgazdászokat. Ha ugyanis kiderülne az eladósodással összefüggő felülvizsgálat során,

hogy törvénytelenségekre került sor, akkor a brazil kormányzat megtagadná az adósságszolgálati kötelezettségek teljesítését.

Ez lényegében azt jelentené, hogy Brazília is fizetésképtelenséget jelent be, amely a már bejelentett argentin

fizetésképtelenséggel együtt válságba sodorta volna a nemzetközi pénzügyi rendszert.

Lula da Silva 2002 októberében lett Brazília elnöke, miután legyőzte centrista riválisát. Lula politikai pályafutása során az

eredeti radikális eszméktől fokozatosan a mérsékelt nézetek felé közeledett. Kezdetben mélyreható társadalmi változásokat

akart, amikor azonban kormányra került, a reformista mérsékelt vonalat követte. A Lula-kormányzat újraszabályozta a

nyugdíjrendszert, az adózást, a munkajogot és az igazságszolgáltatást. Társadalmi vitát kezdeményezett a felsőoktatásról és

az egyetemi reformról. Ez a mérsékelt közép irányvonal vezetett ahhoz, hogy Lula pártjából egyes radikálisabb csoportok

kiszakadtak.

Lula nem tagadta meg plebejus származását, amikor nagyszabású éhség elleni programot indított be. Szociális programjában

fontos szerepet juttatott a tiszta ivóvíz biztosításának a szárazságtól sújtott területeken és a gyermekmunka felszámolására tett

erőfeszítéseknek. A mezőgazdaságban a családi gazdálkodást helyezte előtérbe, valamint a legszegényebbek részére a

minimális megélhetés biztosítását segélyek útján. Különösen figyelmet keltő volt a nagycsaládosok megsegítésére beindított

program. Ez megköveteli, hogy ezek a családok is küldjék iskolába gyermekeiket, vegyenek részt a kötelező védőoltásokon.

Az üzleti világ azonban továbbra is tartott attól, hogy a Lula-kormány drasztikus megszorító intézkedéseket alkalmaz, és ez

fokozta a Brazílián belüli spekulációt. A pénzügyi körök alig vásároltak államkötvényeket, inflációs bontakozott ki és

spekulációs nyomás nehezedett az ország pénzére, a realra. Brazíliában a pénzügyminiszter különleges fontosságú személy,

mert az országban nem működik független központi bank. A bankrendszer működését meghatározó döntéseket a

pénzügyminiszter hozza. Másként megfogalmazva, Brazíliában a pénzügyminiszter nemcsak az államháztartás pénzügyeit

meghatározó fiskális politikáért felelős, hanem a pénzkibocsátást, árfolyam- és kamatszabályozást meghatározó monetáris

politikáért is.

A plebejus Lula da Silva erre a fontos pozícióra egy orvost, Antonio Palocci-t választotta, aki korábban trockistaként volt

ismert. Palocci azonban megtagadta szélsőbaloldali nézeteit, amikor a Sao Paulo államban lévő Ribeirao Preto polgármestere

lett. Palocci Lula választási kampányának egyik meghatározó személyisége volt. A nemzetközi pénzügyi közösség és a

nemzetközi pénzpiacok azért sem bíztak Palocciban, mivel nem volt közgazdasági végzettsége, és politikai súlya sem volt

elég nagy ahhoz, hogy személye garanciát jelentett volna egy olyan pénzügyi politikára, amelyet a nemzetközi pénzvilág

megfelelőnek tart. Lula hogy megnyerje magának a nemzetközi pénzügyi közösség támogatását, Henrique Meirelles-t, egy

ismert liberális és piacbarát közgazdászt jelölt ki a brazil központi bank elnökévé, mégpedig azzal, hogy ő illetékes Brazília

monetáris politikájának a kialakításában. Meirelles, akinek a kinevezését jóváhagyta a brazil szenátus is, korábban a

BankBoston CEO-ja (Chief Executive Officer - Legfőbb felelős vezető) volt. (A BankBoston az Egyesült Államok

Massachusetts tagállamában működő pénzintézet, vezetője pedig csak a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia bizalmát

élvező személy lehet.)

A plebejus Lula da Silva rákényszerült, hogy megújítsa azt a megállapodást a Nemzetközi Valutaalappal, amelyet még az

előző brazil kormány kötött 2001-ben. A Lula-kormánynak sikerült hivatalba lépésének első két évében kielégítő

költségvetési többletet elérnie, s teljesítenie a Nemzetközi Valutaalap által előírt feltételeket. 2005 végére - két évvel a lejárati

idő előtt - Brazília valamennyi adósságát visszafizette a Nemzetközi Valutaalapnak. Lula da Silva nagy erőfeszítéseket tett

Brazília gazdaságának a bekapcsolására a nemzetközi kereskedelembe. Politikai és gazdasági megállapodásokat kötött az újra

erőre kapó Oroszországgal, a bámulatosan növekedő Kínával és Dél-Afrikával.

Palocci is fokozatosan megszerezte a nemzetközi pénzvilág - "a piacok" - bizalmát és ezáltal az ország hitelminősítési

kockázati indexe 250 pontra mérséklődött. A Lula-kormánynak sikerült inflációs célkitűzéseit is tartania, s ezért a

pénzimpérium vezetői által Davosban megtartott rendszeres évi találkozón dicséretben is részesült 2005-ben. Időközben

Paloccinak egy politikai botrány miatt le kellett mondania. Utóda Guido Mantega hivatásos közgazdász, aki korábban

marxista meggyőződés szerint írt doktori disszertációt a brazíliai közgazdasági elméletek történetéről. Montega ma is bírálja a

Brazíliában érvényes magas kamatlábakat, amelyek még mindig a legmagasabbak a világon. Brazília pénzügyi szektorában

továbbra is azok az ortodox monetarista nézetek érvényesülnek, amelyek teljes mértékben kielégítik az ultraliberális üzleti

körök, elsősorban a nemzetközi befektető bankárok, érdekeit. Ez a magas kamatlábbal működtetett monetáris politika igen

előnyös a pénzügyi piacok számára, ugyanakkor lassítja, sőt megbénítja a brazil gazdaság fejlődését.

A plebejusként induló Lula népszerűsége jelentősen csökkent. A másodszor is megválasztott elnök ezért egy sor olyan

programot kezdeményezett, amelyek kísérletet tesznek a brazil gazdaság fellendítésére, ugyanis e nélkül nem lehet

eredményesen leküzdeni a hatalmas méretű munkanélküliséget, amelyet mindig megígért Lula a brazil népnek. A plebejus

imázsát elveszítő, a megtépázott tekintélyű populista brazil elnök ezt követően nagyszabású infrastruktúra-fejlesztő

programokat kezdeményezett. Utakat, vasutakat kíván építeni, csökkentve az adóterheket és modernizálva az ország

energiatermelését. A program méreteire utal, hogy 200 milliárd dollárt akar négy év alatt beruházni.

Azért foglalkoztunk részletesen Lula da Silva brazil elnökkel, hogy személyes életútján mutassuk be, milyen kényszerpályára

kerül egy eredetileg a szociális igazságosságnak elkötelezett, szegény sorból származó politikus is, ha a világot irányító

pénzimpérium által meghúzott koordinátarendszerben kell országát irányítania. Lula da Silva is az egykori kommunista

ellenálló Nelson Mandela sorsára jutott. A meggyőződéses marxista Mandela Dél-Afrika elnökeként olyan tömeges

privatizációs programot és ún. struktúra átalakító projekteket hajtott végre könyörtelen alapossággal, amelynek a

következtében emberek százezrei maradtak otthon nélkül, munka nélkül, ivóvíz és elektromos áram nélkül. A kommunista

Mandela oly mértékben átalakult, hogy amikor Harry Oppenheimer, az Anglo-American nevű bányatársaság elnöke

meghalt, őt "korunk egyik legnagyobb dél-afrikaijának" nevezte. Dél-Afrikának ezt hírhedt bányavállalata óriási vagyonát a

feketebőrű bányászok könyörtelen kizsákmányolásával halmozta fel, még a közismerten elnyomó és szélsőséges faji

megkülönböztetést alkalmazó apartheid rendszer idején.

Joggal merül fel a kérdés, hogy emberileg tisztességes és népüknek őszintén elkötelezett politikusok, mint Mandela és Lula

da Silva, miért mennek át ilyen átalakuláson. Metamorfózisukat csak úgy lehet megmagyarázni, ha tanulmányozzuk a

nemzetközi pénzhatalom valódi természetét. Ezek a politikusok sok más hasonló sorsú társukkal egyetemben abban a

pillanatban, amikor a rendszert támadó ellenzékiből a rendszert igazgató kormányok élére kerülnek, pénzügyi és gazdasági

fenyegetésekből, valódi és színlelt zsarolásból álló, kemény nyomásgyakorlás túszai lesznek. A legtöbbet használt eszköz a

pénztőke kivonásával való fenyegetés, amely - legalábbis rövidtávon - meg tud bénítani, sőt bukásra tud ítélni szinte bármely

kormányt egyik napról a másikra. Aki azt képzeli, hogy akár egy karizmatikus és politikai harcokban megedzett vezető is, ha

kormányra kerül elég erős lehet ahhoz, hogy a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia szervezett magánhatalmával

szembeszálljon, az nincs tisztában azzal: miként működik a globális pénzmonopólium, és a közvetlen irányítása alatt álló

központi bankok, és a tulajdonában lévő kereskedelmi bankok útján miként gyakorolja hatalmát. A pénzimpérium vezető

köreivel nem tudnak megállapodásokat kötni a kormányok. A pénzhatalommal a kormányok csak akkor vállalják a nyílt

szembeszegülést, ha erre hatalmas erejű tömegnyomás kényszeríti őket: milliós tömegmozgalmak, országos méretű sztrájkok,

felkelések, forradalmak, polgárháborúk. És egy-egy ország népének az ellenállása sem elégséges a globálisan

megszerveződött magánhatalommal szemben. Csak nemzetközi szinten lehet eredményesen felvenni a küzdelmet, tehát

határokon átnyúló tömegellenállásra van szükség.

Amikor közvéleményről beszélünk, természetesen az ellenérdekű néprétegek véleményére gondoltunk. Ellenérdekűek azok,

akik kirekesztődtek a pénzuralmi rendszer nyertesei köréből, és akik már csak bérmunkásként vagy segélyezettként

létezhetnek. Az egyes országok népességének a túlnyomó része ilyen kiszorítottakból, hátrányos helyzetűekből, a pénzuralmi

rendszer veszteseiből tevődik össze. Az ő véleményük a másként gondolkodók, a mást akarók véleménye. Ez a közvélemény

nemzeti és nemzetközi szinten is szembenáll az egy központból irányított világ, a globális világbirodalom elképzelésével. A

globális birodalomépítésre való visszahatásként globális ellenzéki közvélemény jött létre. E vélemény hordozói azok, akik

egyre következetesebben szállnak szembe azokkal a nemzeti, helyi és regionális kormányzatokkal, amelyek támogatják és

kiszolgálják a birodalomépítő szervezett pénzhatalmat.

Ez a hiteles ellenzéki közvélemény ma már nyíltan lép fel a világbirodalmi érdekek haszonélvezőivel szemben, noha a

korporációs tömegtájékoztatás továbbra is a világállam hasznosságáról ad tájékoztatást. A kaotikus konfliktusokba merült,

szétszaggatott világgal szemben az erős, egy központból irányított birodalom rendjét és biztonságát ajánlgatja az

emberiségnek. Ez nagyon hasonlít a klasszikus gyarmatosítás korszakára, amikor a gyarmatosító hatalmak civilizációs

küldetésre hivatkozva osztották fel egymás között a világ centrum országokon kívül eső részét. A korporációs

tömegtájékoztatás, a tudatipar legváltozatosabb technikáival hirdeti, hogy a globális birodalom új imperializmusa nem a régi

gyarmatosítás, hanem annál sokkal humánusabb. Ez a tökéletlen emberiség számára az elérhető kisebbik rossz.

A pénzbirodalom terjeszkedésének feltartóztatására nem elég a másként gondolkodás, a maradék szólás- és sajtószabadság

felhasználása a tiltakozásra. A világpolitika látható terében működő legnagyobb és leghatalmasabb államok soha nem látott

fegyverarzenállal rendelkeznek. Rakétáik a föld bármely pontját elérik pusztító erejű nukleáris robbanófejeikkel. Az igazi

fenyegetést azonban a magánpénz-monopóliumra és a hitelpénzre alapozott pénzviszonyok erőszakos terjesztése, a

nyomukban járó eladósodás, a szolgai függés és elnyomorodás jelenti.

A világbirodalmi hódításra kiszemelt népek a pénzimpériummal nem tankok, rakéták és repülőgépek formájában találkoznak.

Megjelenik az eladósítás, a nemzeti vagyon pénzügyi módszerekkel történő elvétele és nyomában milliók veszítik el

állásukat, válnak fizetésképtelenné, akiket gyakran még otthonaikból is kilakoltatnak, és így válnak gyökértelen földönfutóvá.

A pénzimpérium árnyékkormánya ellenőrzi a világállam meghódított provinciáinak elnyomó gépezetét, ő felügyeli

hadseregüket, rendőrségüket, igazságszolgáltatási rendszerüket. E rendszernek a végeredménye pedig az egyre táguló és

mélyülő szakadék az értékelőállító munkát végző milliók és e munka eredményét maguknak teljesítmény nélkül kisajátító

kevesek között.

A pénzimpérium eddig sikeresen rejtőzködött, megerősödve egyre nyíltabban gyakorolja hatalmát. Az egyes országok népei

mindennapi életükben már meg tudják különböztetni, mi az a veszély, ami kívülről zúdul rájuk, és mi az, aminek forrása saját

országukban van. Másképp küzdenek a pénzimpérium ellen Kelet-Európában, a volt Szovjetunió utódállamaiban, másként

Irakban vagy Afganisztánban és megint másképp Dél-Afrikában, Indiában vagy Argentínában. Az ellenállás azonban egyre

inkább kibontakozik a centrum országokban is, így Észak-Amerikában és az Európai Unióban. Ma már nem csak

társadalomtudósok, de a művészeti ipar bátor képviselői is bemutatják, miként kell fizetni a pénzimpérium urainak

ultraliberális pénzügyi és gazdasági politikájáért a saját otthonaik, termőföldjeik, munkahelyeik egyéni és politikai jogaik,

emberi méltóságuk elveszítésével. Ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a pénzimpérium erőszakos globális terjeszkedésével

szemben megszületett a globális másképp gondolkodás és tevőleges ellenállás.

A tevőleges ellenálláshoz tartoznak a földnélkülivé vált parasztok küzdelmei Dél- és Közép-Amerikában, valamint Indiában.

De a tevőleges ellenállás fontos részét képezik a privatizáció-ellenes tömegmozgalmak is, amelyek ugyancsak kibontakoztak

egyes afrikai országokban, valamint Indiában. Egyre többen értik meg, hogy az emberiség nemzedékeinek munkája

eredményeként létrejött termelővagyon, ha magántulajdonba kerül, többé nem a közjót szolgálja, hanem az egyéni

gazdagodás eszközévé válik. A vagyon feletti rendelkezés olyan hatalmat is jelent, amely bármikor politikai hatalommá is

konvertálható. Egyre többen ismerik fel Kelet-Európában is, hogy a köztulajdon legváltozatosabb formái (amelynek csak

egyik változata az állami tulajdon) semmivel sem kevésbé hatékonyak, mint az egyirányúan csak profitra orientált

magántulajdon. Az pedig kifejezetten téves állítás, hogy minden magántulajdon még a legrosszabb is hatékonyabb és jobb,

mint az állami tulajdon.

Mivel ez fontos magyar probléma is, ezért utalunk arra, hogy már Mária Terézia azt mondta kormánya tagjainak, amikor

felmerült a felső-magyarországi ércbányák eladása, hogy mérjék fel, mikor több a királyi kincstár bevétele: akkor-e, ha a

kincstár tulajdonában maradnak és teljes jövedelmük a királyé, az államé, vagy akkor, ha eladják őket, és akkor az abból

befolyó adó jelent több jövedelmet a kincstárnak. A magyar közvagyont is úgy kellett volna magánosítani, hogy előtte

felmérik, vajon köztulajdonban maradva hoznak-e több tőkejövedelmet vagy magántulajdonba adva több adójövedelmet az

eredeti tulajdonos a magyar társadalom, és annak képviselője a magyar közhatalom számára. Ilyen előtanulmányok,

gazdasági felmérések nem készültek. Ehelyett azt az ultraliberális dogmát sulykolták az emberek fejébe, hogy a legrosszabb

magántulajdonos is hatékonyabb, mint a legjobb állami tulajdonos.

Már utaltunk rá, hogy a globálisan kibontakozó ellenállás ma már olyan méreteket öltött, hogy mind a pénzimpérium

láthatatlan kormánya, mind a formális államok pénzimpériumot kiszolgáló kormányai megkezdték azoknak a módszereknek

és technikáknak a kidolgozását, amellyel meg tudják fékezni, illetve az ellenőrzésük alatt tudják tartani az antiglobalizációs

mozgalmakat. A magunk részéről a globális méretekben működő korporációs tömegtájékoztatás dominanciáját

hangsúlyozzuk. Ez nem azt jelenti, hogy a tömegtájékoztatásban kizárólag a pénz- és korporációs oligarchia nézetei

hangozhatnak el. A tömegtájékoztatásnak ezen túlmenően saját érdekei is vannak. Ahhoz, hogy működni tudjon, megfelelő

nézőszámot kell stabilan elérnie, mert különben nem jut hozzá a hirdetésekre szánt hatalmas összegekhez. Ezért a tévék és a

rádiók, valamint a tömegsajtó kénytelen a konfliktusokat előtérbe helyezni, és azokat szenzációkeltően tálalni. A

tömegtájékoztatás tehát egyben a válságokra, társadalmi konfliktusokra kiéhezve vadászik a szenzációsan tálalható

információkra. Ahol a globális pénzimpérium által kirobbantott legvéresebb konfliktusok zajlanak, szinte már kikerülnek a

tömegtájékoztatásból, mert ezekhez a hírekhez az emberek hozzászoktak, ezek már elkoptak, nem váltják ki a kívánt hatást.

Így a tömegtájékoztatási intézmények szempontjából értéktelenek. Ezért szorult például háttérbe Afganisztán, és fokozatosan

Irak is.

Civilszervezetek a pénzimpérium szolgálatában

A világuralmat pénzügyi és gazdasági eszközökkel gyakorló pénz- és korporációs oligarchia ellenőrzése alatt tartja az

ugyancsak globalizálódó és magántulajdonban lévő korporációs tömegtájékoztatási rendszert. A társadalom manipulálásának

azonban fontos részét képezik a meggyengített és felszámolásra ítélt nemzetállamok feladatait részben átvállaló ún. civil

szervezetek. Az ún. non-profit szerveződések, ha megfelelően manipulálják őket, alkalmasak a globalizáció-ellenes

mozgalmak lefékezésére és átalakítására. A pénzimpérium döntéshozói arra kényszerítik a megfelelő anyagi forrás nélkül

maradt nemzetállamokat, hogy vonuljanak ki a közfeladatok ellátásából. A feladatok azonban nem maradhatnak gazda nélkül,

ezért magánellenőrzés alatt álló non-governmental (NGO), azaz nem állami szervezeteket hoznak létre e feladatok ellátására.

Jól jelzi, hogy miként lehet az NGO-kal manipulálni a társadalmi ellenállást az, ami az 1980-as és 1990-es években Indiában

történt. Ebben az időszakban sikerült az ultraliberális nemzetközi pénzügyi közösségnek rákényszerítenie Indiát piacainak

megnyitására.

A neoliberális követelményeknek megfelelő strukturális alkalmazkodás nyomán az indiai államnak meg kellett vonnia a

gazdasági támogatást a vidékfejlesztéstől, a mezőgazdasági programok finanszírozásától, és nem támogathatta többé

pénzügyileg az energiatermelést, a tömegközlekedést és az egészségügyi rendszert. E közfeladatok korábban egyértelműen az

állam hatáskörébe tartoztak, amikor a neoliberalizmus nyomására e feladatokat többé nem láthatta el az állam, nyomban

megjelentek a nem állami szervezetek és átvették az állam szerepét. Az NGO-k rendelkezésére álló pénzeszközök azonban a

korábbi közkiadásoknak csak egy töredékét érik el. Ezen túlmenően a fontosabb feladatokat ellátó nem állami szervezeteket

az ún. segélyező és fejlesztési szervezetek finanszírozzák. E nemzetközi segélyszervezetek pedig a pénzimpérium

szolgálatában álló nyugati kormányoktól, valamint az univerzális jellegű pénzügyi frontszervezetektől, mint például a

Világbanktól és a Nemzetközi Valutaalaptól, továbbá az ENSZ-től és szakosított szervezeteitől, végső soron a multinacionális

világcégektől, s e cégek tulajdonosaitól, a nemzetközi pénzügyi közösségtől kapják a pénzt. A különböző területeken dolgozó

nem állami szervezetek természetesen nem ugyanattól a nemzetközi szervezettől és ügynökségtől kapják a pénzügyi

támogatást. Ez azonban nem változtat a lényegen. Ezek a szervezetek valamennyien ugyanannak a globális pénzimpériumnak

a hálózatához tartoznak, és ezért ugyanazt a neoliberális stratégiát hajtják végre, amelynek egyik legfőbb célkitűzése az

állami feladatok leszűkítése és a közfeladatokra fordítandó kiadások minimalizálása.

A nem állami szervezetek azt az illúziót keltik, hogy a neoliberális államleépítés következtében gazdátlanná vált közügyeket

ily módon a társadalom önmaga, méghozzá a társadalmi igazságosságnak megfelelően, tudja ellátni. Kétségtelen, hogy e

szerveződések hasznos cél érdekében képesek mozgósítani azoknak az embereknek az energiáit, akik NGO-k hiányában a

globalizáció-ellenes mozgalomban fejtenék ki az ellenállást. Ezek a tevékeny és energikus emberek így ellenállóból a

rendszer megszilárdítóivá alakulnak át viszonylag kis pénzügyi ráfordítással. Az NGO-knak juttatott támogatásokból a

legenergikusabb egyéneknek lehet kisebb fizetéssel járó egész napos állásokat biztosítani. Az NGO-k azért, hogy mindig

megkaphassák ezeket a támogatásokat, igyekeznek simulékonyan viselkedni, és tevékenységüket semlegesnek feltüntetni,

amely mentes a globalizáció-ellenes politikai vagy történelmi hagyományoktól és szerepvállalástól. A potenciális ellenállók

semlegesítésével, politika-mentessé tételével, lehetővé válik a globalizáció-ellenes erők leszerelése, sőt kiszolgáló zsoldossá

való átalakítása. Szinte észrevétlenül.

Így válnak ezek a globalizációs frontszervezetek által finanszírozott NGO-k a pénzimpérium szekularizált misszionáriusaivá.

A rájuk fordított pénz hasonló szerepet tölt be társadalmi vonatkozásban, mint a spekulációs tőke pénzügyi és gazdasági

vonatkozásban. Azáltal, hogy a szervezett magánhatalom tetszésétől függ, hogy beáramlik egy országba vagy távozik onnan,

lényegében kényszerpályára tudja terelni ezen országok gazdasági és társadalmi életét. Az objektivitás, a humanizmus

köpönyege alatt a kemény ellenállásból alkudozás lesz. A segélyszervezetektől pénzügyileg függővé vált ellenállás többé már

csak kiszolgálásra alkalmas. A szervilis NGO-k pedig fokozatosan megbénítják és kiszorítják a valóban önerőre támaszkodó,

valódi társadalmi ellenállást.

A nemzetközi pénzimpériumnak alávetett és gazdasági erőforrásaiktól és ezzel önrendelkezésüktől nagyrészt megfosztott

államok - pontosan gyengeségük miatt - egyre elnyomóbbá válnak és gyakran nyúlnak rendőrállami eszközökhöz. Világszerte

tanúi lehetünk annak, hogy amikor az állampolgári ellenállás, a közéleti párbeszéd és a jelképes akciók területéről, átlép a

gyakorlati cselekvésre, akkor a pénzimpérium szervilis kiszolgálóivá lett lokális kormányzatok könyörtelenül lecsapnak

rájuk. Nemcsak Seattle-ben vagy Észak-Olaszországban került erre sor, de Budapesten is tanúi lehettünk ennek. A

megfigyelőnek az az érzése támad, hogy a pénzuralmi rend uralkodó osztálya egyes tagjainak rossz a lelkiismerete. Tudják,

hogy hatalombitorlók, és ez megkönnyíti, hogy pánikba essenek.

A pénzimpérium legfontosabb "tagállama" az Egyesült Államok. Itt az ún. PATRIOT törvény az az eszköz, amivel az

amerikai alkotmányban biztosított emberi jogokat és politikai szabadságjogokat korlátozzák. Természetesen a szabadságra

hivatkozva korlátozzák a szabadságjogokat. Az amerikaiak szinte minden ellenállás nélkül elfogadták olyan alapvető

jogoknak a megkurtítását, mint az angolszász jogrendszerek egyik legfontosabb részét képező Habeas Corpus. Azt csak a

legfelkészültebbek tudják, hogy a már eddig is elvett jogok visszaszerzéséhez olyan forradalmi jellegű megmozdulásra lesz

szükség, mint amilyenek a 1960-as évek polgárjogi mozgalmai voltak.

Kialakult annak a technikája, hogyan kell a szabadságjogokra és a demokráciára hivatkozva korlátozni a szabadságjogokat és

tartalmilag diktatúrává átalakítani a formákra redukálódott demokráciát. Ismét utalunk arra, hogy a demokrácia lényegének

tartott többségi elv kimerül az "egy ember egy szavazat elv" időszakonkénti alkalmazásában. Arról már hallgatnak e

kulisszademokrácia működtetői, hogy egy másik többségi elv felülírja a számbeli többséget. Ez a pénz- és termelői vagyon

túlnyomó többségével rendelkezők nagyobb érdekérvényesítési képessége, azaz az érdekérvényesítési többség alárendeli

magának a számbeli többséget.

Amikor a vagyon túlnyomó többsége magántulajdonba kerül, ezzel a vagyonhoz kapcsolódó hatalom is magánhatalommá

alakul át. Ezt a hatalmat nem demokratikusan választott, felelősségre vonható és visszahívható vezetők gyakorolják, hanem a

tulajdonjog szabja meg, hogy kié ez a döntő jelentőségű gazdasági és társadalmi hatalom. Amikor a köztulajdon

legváltozatosabb formáit (az állami tulajdon a köztulajdonnak csak az egyik változata) magántulajdonná alakítják át a

pénzimpérium frontintézményei által kikényszerített neoliberális stratégiával, akkor a vagyonnal járó hatalmi jogosítványok

demokratikus ellenőrzése lehetetlenné válik. A köztulajdon esetében a teljesítményük által arra legalkalmasabb személyek

választódnak ki és kerülnek a vagyonnal járó döntési és hatalmi pozíciókba. Amikor a közvagyon magántulajdonná alakul át,

akkor megszűnik a vagyonhoz kapcsolódó hatalom feletti demokratikus ellenőrzés lehetősége. Nem az arra legalkalmasabb

személyek kerülnek döntési helyzetbe, őket a közösség nem számoltathatja el, nem vonhatja felelősségre, és nem is

mozdíthatja el. A magántulajdon tehát eleve antidemokratikus és autokratikus, sőt a diktatórikus gazdasági és pénzügyi

hatalomgyakorlásnak a közege.

Erre fel lehet hozni azt az ellenérvet, hogy a demokratikus legitimációval rendelkező parlamentek és kormányzatok

magántulajdoni rendszerben is hozhatnak olyan közérdeket és közakaratot érvényesítő jogszabályokat, amelyekkel a

magánvagyonon alapuló szervezett hatalom önkényét korlátozni lehet. Valóban lehet ilyen szabályozókat alkotni, de ezek

érvényesítéséhez rendkívül erős, szilárd etikai és jogi alapokon álló közhatalomra és igazgatási apparátusra van szükség. Ha

meg is születnek a közérdeket és közakaratot érvényesítő jogszabályok, de nem lehetséges nekik érvényt szerezni, akkor

valójában a demokrácia a szervezett magánhatalom diktatúrájának a kulisszájává válik és csak nevében demokrácia. A

pénzügyi és gazdasági túlhatalom birtokosai pedig jól ismerik azokat a módszereket, amelyekkel pénzügyi fölényüket - a

korrupció legváltozatosabb technikáinak a felhasználásával - politikai döntésekké lehet átalakítani.

A globalizáció-ellenes erőket el lehet hallgattatni úgy is, hogy megtagadják tőlük a tömegtájékoztatási eszközök használatát.

A magántulajdonba került korporációs médiumok képesek teljesen kisajátítani a közéleti vitatémákat, és marginalizálni a

globalizmusnak ellenszegülőket. Széleskörű gyakorlattá vált, hogy mindazokat, akik ellenállnak az emberi jogok és a

politikai szabadságjogok korlátozásának, azt egyszerűen terroristának minősítik. A pénzimpérium egyelőre sikeresen hajtja

végre világátalakító stratégiáját. Már túl sokat hallottuk és ezért teljesen elkopott közhellyé vált, hogy egyre nő a szakadék a

túlgazdagodott szűk csoportok és a túlszegényedett százmilliók között, "a gazdagok egyre gazdagabbak a szegények egyre

szegényebbek lesznek". Attól, hogy közhely, még lehet igaz, sőt azért lett közhely belőle, mert egy tragikus igazságot fejez

ki. Ennek pedig az lesz a következménye, hogy miközben a kamatmechanizmussal működtetett pénzuralmi rendszer egyre

mohóbban fogyasztja el földgolyónk pótolhatatlan erőforrásait, ez ellen a pusztítás ellen egyre sürgetőbb a hatékony

ellenállás és ezt már százmilliók ismerték fel.

Nem lehetséges a végtelen növekedés véges földünkön

Véges Földünkön semmilyen alrendszer nem növekedhet végtelenül. A növekedési kényszer a gazdasági életre rátelepült

ember-és gazdaságellenes kamatmechanizmus kényszeréből fakad. Az emberiségnek nem fenntartható növekedésre, vagy

ahogy szépítgetően most mondják, fenntartható fejlődésre, van szüksége, hanem fenntartható erőforrásokra, amelyek

megőrzik az élethez nélkülözhetetlen feltételeket bolygónkon. Azok számára, akik a pénzimpériumon belül a hátrányos

helyzetűekhez kerültek, vagyis a vesztesek oldalán állnak, az egyetlen alternatíva a fokozott ellenállás. Amikor ezek a

százmilliók gazdasági és társadalmi paradigmaváltást, azaz az alapvető értékeknek az emberközpontúvá átalakítását

követelik, a pénz- és korporációs oligarchia vezetői (a vállalatbirodalmak elnökei, igazgatói, a nagy bankárdinasztiák fejei),

valamint a hatalom látható terében szereplő közéleti személyiségek összevonják szemöldöküket, és keményen

figyelmeztetnek: a globalizációnak nincs alternatívája és ellenállás helyett hasznosabb a támogatása.

Aki a globalizmusnak így vagy úgy ellenáll, az megkapja a terrorista minősítést. Ha nincsenek már erős nemzetállamok,

amelyek többek között erős hadseregeket is fenntartottak, akkor csak túlvagyonosodott pénzügyi és gazdasági

oligarcharétegek vannak, és egyre szegényedő százmilliós tömegek. E hátrányos helyzetűek - nemzetállam és anyagi bázis

híján - természetesen nem képesek hadseregeket fenntartani és így nem egyenlő partnerei a pénzimpériumhoz tartozó

leggazdagabb országok szupermodern haderőinek. Ha minden privatizálásra kerül, akkor a háború is szabadpiaci árucikké

válik. A terroristák a háború szabadpiacának az egyéni vállalkozói. A közvélemény is megváltozott a háború vonatkozásában.

Sokan már nem fogadják el, hogy egyedül az államnak van legitim joga az erőszak alkalmazásához. Úgy gondolják, hogy az

emberi szabadság és a társadalmi-gazdasági igazságosság érdekében egyes egyének is törvényesen nyúlhatnak az erőszakhoz,

azaz a nem hadsereggel vívott fegyveres ellenállás is lehet legitim.

Magyarországon a pénzimpérium követelésére felszámolták a nemzeti hadsereget. Korábban mintegy százezer fő fegyveres

erővel rendelkezett a magyar állam. Ez a fegyveres erő a közérdek szolgálatában állott még akkor is, ha korábban az államot

egy szűk érdekcsoport diktatórikusan irányította. Jelenleg is mintegy százezer fő fegyveres erő van Magyarországon. Ennek

az 1-e a magyar hadsereg kötelékeibe tartozik, amely azonban már a pénzimpérium globális érdekeit védelmezi a nemzetközi

zsoldos haderő részeként. A többi fegyveres különböző őrző-védő magánszervezetek alkalmazottjaként nyíltan is

magánérdekek szolgálatában álló zsoldos, azaz Magyarországon is privatizálták a fegyveres erőket. A pénz- és korporáció

oligarchia globális érdekeit úgy érvényesíti és védelmezi, hogy ezt a feladatot az általa meghódított "provinciák" katonáira

bízza, és e fegyveres erők költségeit is a provinciák lakóinak kell viselniük.

Modernitás és antimodernitás

Azt szokás a globalizmust igazoló modernitás legfőbb jellemzőjének tartani, hogy az az egyéni emberi jogok univerzális

biztosításából indul ki, és az individualizmust részesíti előnyben a közösségi emberi jogok, az össztársadalmi szükségletek és

érdekek képviseletével szemben. A nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia transznacionális magánhatalma számára ez az

ideológiai kiindulópont. Ez igazolja a pénz és termelő vagyon magánmonopóliumát, a kollektív magántulajdon

dominanciáját. A magántulajdon ugyanis egyformán lehet egyéni tulajdonban és személytelen kollektív magántulajdonban. A

modernitás ideológiája a neoliberalizmus, amely a minden egyes embert megillető egyéni emberi jogokat és politikai

szabadságjogokat lecseréli a pénztőke korlátlan és társadalmi felelősséget nem viselő szabadságára, amely már a

szabadsággal való visszaélés szabadsága.

A modernitást általában három versengő ideológiai rendszerhez kapcsolják: a neoliberalizmushoz, a konzervativizmushoz és

az etikai szociáldemokráciát felváltó új szociáldemokráciához.

Az antimodernitás a globalizáció bírálata és a pénz- és korporációs oligarchia partikuláris érdekeivel szemben a közösségi

érdekekhez és szükségletekhez való visszatérést fejezi ki. A konzervativizmus szeretné helyreállítani az értékelőállító

tevékenység és a jövedelem szerves kapcsolatát, az anonim felelőtlen tulajdonlással szemben a személyhez kötött,

felelősséggel terhelt tulajdonlást. Ilyen értelemben az antimodernitás a valójában progresszív, a haladó és nem a modernitás.

Meg kell különböztetni a technikai modernitást a társadalmi modernitástól. A felvilágosodás korától ez a két modernitás

kezdetben együtt haladt, később azonban szétvált egymástól. A társadalmi modernitás a társadalmi viszonyok igazságosabbá

tételét jelenti, a tulajdonviszonyok munkához és teljesítményhez kapcsolásával.

Ma már a modernitás alatt csak a technikai modernitást értik, és a társadalmi modernitásról, a szociális igazságosságról, a

teljesítményhez kötött jövedelemről már nem esik szó. A globalizmus tehát csak a technikai modernitást tartja szem előtt,

amelyben már nincs szerepe a pénztőke egyeduralmát korlátozó és a vagyonnal nem rendelkező, függő helyzetű többségi

lakosság érdekvédelmének.

Modern-e a globalizmus?

Mitől tekinthető egyedül az korszerűnek, ha a globális pénztőke magánpénz-monopóliumára támaszkodva korlátlanul el tudja

adósítani az államokat, az egyes gazdasági szereplőket és állampolgárokat? A pénztőke szervezett magánhatalma miért

modernebb, mint a termelőmunkát végző és értékelőállító emberek demokratikus technikákkal működtetett közhatalma?

Miért modern a tőke túlhatalma, és miért antimodern a populizmus, amely az emberiség vagyonból kirekesztett túlnyomó

többségének az érdekeit próbálja védelmezni. A globalizmus személytelen, anonim tulajdonlása autokratikus, a vezetők

kiválasztása antidemokratikus, öröklésen vagy vagyoni helyzeten alapul, és a társadalom felé nem tartozik elszámolni, vagyis

az intézményesült felelőtlenség jellemző rá.

A személyhez kötött tulajdonlás és a köz demokratikus ellenőrzése alatt álló tulajdonviszonyok társadalmi felelősséggel

vannak megterhelve. A köztulajdon ellenőrzött és felelősségteljes irányítással mindenkinek biztosíthatja a létéhez szükséges

minimális feltételeket és sokak számára az optimális kibontakozás lehetőségét.

Miért kell negatívan beállítani a plebejus, a lakosság többségének érdekvédelmét képviselő politikát? Miért antidemokratikus

a tisztelet előtérbe állítása egy megosztott társadalomban? A vagyont megszerző, a nemzetközi pénzügyi és korporációs

oligarchiával integrálódott hazai kollaboráns vezetőréteg tiszteletlen, sőt cinikus azokkal szemben, akiktől az őket is

megillető közvagyon-részt elvette. (Egyes kormánytagok kizárólag az állammal folytatott üzleti kapcsolataik révén lettek

milliárdosok. És még azt az arcátlanságot is megtehették, hogy ilyen kijelentéseket tegyenek a megszorítások kapcsán: "A

mocsár lecsapolása előtt nem szoktak a békákkal konzultálni.")

A nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia magyarországi kollaboráns képviselői szerint értelmetlen a jobboldal

szembenállása mindazzal, amit a koalíció csinál, hiszen számára is kötelező lenne kormányzati pozícióban a konvergencia

program maradéktalan végrehajtása. A pénz- és korporációs oligarchia Európai Unió által közvetített előírása az abszolút

mérce. Nem az EU és Brüsszel miatt, hanem azért, mert ezt követelik a "piacok", a piac pedig nem a szabadkereskedelmet, a

kereslet és kínálat érvényesülését jelenti, hanem a pénzvilág álságos szinonimája. Az egyetlen szuperállam, a pénzimpérium

uralkodó rétegének, a pénz- és korporációs oligarchia felső rétegének a kódszava.

A jelenlegi orwell-i szóhasználatban a vagyontalanná tett, hátrányos helyzetű lakosság érdekképviselete irracionális

populizmus, szélsőséges acsarkodás, amely szemben áll a racionális esélyegyenlőséggel, a közelebbről nem meghatározott

"igazságot" megteremtő strukturális változtatásokkal, azaz a pénzvilág kívánságai teljesítésének, amelyeket ma

"reformoknak" neveznek.

Azt állítják a pénzvilág apologétái, hogy olyan oktatási-, egészségügyi- és adórendszert kell kialakítani, amely hatékonyabbá

teszi az erőforrások felhasználását és növeli a társadalmi kohéziót. A szervezett pénzhatalom ideológusai szerint a szociális

igazságosságot képviselő baloldaliság úgy egyeztethető össze a strukturális átalakításokkal, hogy a társadalom hátrányos

helyzetű többsége is jól járhat. A pénzhatalom szolgálatába szegődött ezen ideológusok szerint az állami fennhatóság komoly

igazságtalanságokat okoz, és ez a baj az egészségügyben, a társadalombiztosítás egészében és a tanügyi szektorban. Ugyanis

a szubvencionált árak, ingyenes juttatások alkalmasak a társadalmi egyenlőtlenségek fenntartására. Illúziónak bizonyult az,

hogy tisztességes igazgatással és demokratikus ellenőrzéssel ezen változtatni lehet.

Használjunk világos fogalmakat!

A társadalmi-politikai jelenségek divergens, vagyis szétágazó problémákkal foglalkoznak, és ezeket csak ellentétpárok

egymást kiegészítő (komplementer) fogalmaival lehet megragadni. Ami modern és progresszív a pénz- és korporációs

oligarchia uralmi rendszere számára, az antimodern, és haladásellenes a pénz és termelői vagyontól megfosztott emberek

számára, akik az értékelőállító, termelőmunkát végzik úgy, hogy annak jövedelmét a pénzmonopólium tulajdonosai sajátítják

ki. Minden csak nézőpont kérdése. A globalizmus jó a pénzvagyon tulajdonosainak és rossz azoknak, akik vagyontalanokká

váltak. A populizmus felvállalja vesztesek (Magyarországon a rendszerváltás vesztesei), a hátrányos helyzetűek, az

alulmaradottak, a vagyontalanok érdekképviseletét a globalizmus haszonélvezőivel szemben. Akiknek jó a globalizmus,

azoknak a populisták szélsőséges reakciósok, akiknek rossz a globalizmus, azok számára a populizmus a társadalmi

igazságosság érvényesítésére tett erőfeszítés.

A koalíció programja az EU által kikényszerített konvergencia program megegyezik tartalmilag mindazzal, amit a

nemzetközi pénzvilág frontszervezetei - a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, a Nemzetközi Gazdasági és Fejlesztési

Szervezete (OECD), a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja (BIS), az Európai Unió Központi Bankja (ECB) stb. - által

előterjesztett ajánlásokban olvasható. A koalíció lényegében azt az utasítást hajtja végre, hogy az állam közkiadásait az

egészségügy, a társadalombiztosítás és az iskolaügy finanszírozásából át kell csoportosítani a nemzetközi pénzügyi

kötelezettségek teljesítésére.

A magyar állam 1990-ig a köztulajdon tőkejövedelméből fedezte a közszolgáltatásokat. A bérek viszonylag alacsonyak

voltak, de béren kívüli juttatások keretében a köztulajdon hozamából az állam fedezni tudta a társadalombiztosítást, az

egészségügyet, az iskolaügyet és részben a lakások biztosítását is. A rendszerváltoztatás nyomán a közvagyon túlnyomó része

külföldi tulajdonba került és e vagyonnak a tőkejövedelme és hozama külföldre távozik. 2006-ban ez meghaladta a 8 milliárd

eurót. A magyar társadalomnak, Magyarország egészének, 2007-ben mintegy 40 000 milliárd forint (210 milliárd dollár) után

kell az évi hozamot, kitermelnie tőkejáradék, profit és kamat formájában. Erre csak a maradék közvagyon további

kiárusításával és újabb kölcsönök felvételével képes. A pénzvilág azért akarja mentesíteni a magyar államot az egészségügy,

az iskolaügy és a társadalombiztosítás finanszírozása alól, hogy az állam kevesebbet vonjon el közkiadásokra, és így a

Magyarországról kiáramló tőkejáradék profit- és kamatjövedelem ne csökkenjen.

A koalíciós kormány arra hivatkozva akarja piaci árakon átterhelni a lakosságra az egészségügy, az iskolaügy és a

társadalombiztosítás költségeit, hogy már nincs közvagyon (állami vagyon) és ezért nincs olyan tőkejövedelme az államnak,

amiből ezeket a béren kívüli juttatásokat finanszírozni tudná. A lakosság mintegy 80 %-a teljesen vagyontalan, mert a

közvagyonból ráeső részt az állam nem neki adta vissza, hanem - játékpénzért - átengedte zömében külföldiek tulajdonába. A

magyar lakosságnak tehát nincs vagyona és nincs a vagyona után tőkejövedelme. Csak munkabére felett rendelkezik, ha van

munkája, ez pedig ez EU-s átlag 1-e, 1/5-e és nem tartalmazza az egészségügy, a társadalombiztosítás és a lakás piaci szintű

költségeit. Éppen ezért azokat a strukturális változtatásokat, amelyek a vagyontalanná tett lakosság piaci árakon való

megterhelését jelentik, nem lehet a társadalmi haladás, a szociális igazságosság irányába tett lépéseknek tekinteni.

Így válik szinte értelmetlenné annak hangoztatása, hogy "A szubvencionált árak, az ingyenes juttatások nagyon is alkalmasak

a társadalmi egyenlőtlenségek fenntartására és elleplezésére az élelmiszerellátástól a lakás elosztásán át a kultúrcikkek

dotálásig. Illúziónak bizonyultak azok a remények, hogy tisztességesebb irányítással, jobb ellenőrzéssel ezek a diszfunkciók

kiküszöbölhetők. A tandíjmentes felsőoktatás nem teremt egyenlő hozzáférést, hanem nagyon is a tehetős rétegeknek kedvez.

Súlyos egyenlőtlenségeket és igazságtalanságokat szül az államilag adminisztrált egészségügy is, amelynek elkerülhetetlen

velejárója a kifejezetten antiszociális hatású hálapénz." Bauer Tamás ultraliberális egykori honatyának a Népszabadságban

megjelent cikkéből idéztünk. A szabadsággal való visszaélés szabadságának ez a híve még azt is kifejti, hogy aki az

emancipációt és a társadalmi kohézió baloldali értékeit kívánja követni, annak újra kell gondolnia: jól teszi-e, ha az eddigi

intézményeket védi, ha azok haszonélvezőit szolgálja ki, s szembeszegül az olyan új megoldások keresésével, amelyek

egyszerre ígérnek hatékonyabb működést és egyenlőbb hozzáférést, igazságosabb elosztást. Helyes. De ezt az egyenlő

hozzáférést és igazságos elosztást először alkalmazzák - visszamenőleg is! - a nagyon is egyenlőtlenül széthordott

közvagyonra.

Ha tehát az állam, miután az igazi tulajdonosok hozzájárulása nélkül eladta a közvagyont, nem hajlandó most már adóból

támogatni a társadalom vagyontalanná tett túlnyomó többségét, akkor a hatékonyságot, az egyenlőbb hozzáférést és az

igazságosabb elosztást szolgálja. Ehhez a logikához kificamodott agyvelőre van szükség és olyan szélsőséges és elvakult

gondolkodásra, amely nem látja a fától az erdőt. A közvagyont kisajátító és annak jövedelmét magánérdekek szerint

elfogyasztó és befektető új uralkodó osztálynak kellene valamit visszajuttatni az egykori közvagyonból azoknak, akik ezt a

vagyont létrehozták a munkájukkal. Hogy miért felel meg jobban a társadalmi igazságosságnak, ha ezt nem teszik, arra csak a

logika szabályait felrúgó, nyakatekert érveléssel lehet "válaszokat" kiizzadni.

Bauer Tamás szerint ugyanis a szocialisták és a Gyurcsány-kormány az ország stabilitását veszélyeztetik, ha nem hajtják

végre könyörtelenül az eddig megkezdett változtatásokat. Természetesen a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia célja

az, hogy miután megszerezte a magyar közvagyont, minél kisebb közteherviselést kelljen felvállalnia. Nem a magyar

társadalom érdekét szolgálják a koalíciós kormány reformnak nevezett radikális megszorító intézkedései és strukturális

változtatásai, hanem az ország új tulajdonosának azt a kívánságát, hogy a megszerzett vagyonból minél kevesebbet kelljen

átadnia a közszolgáltatások fedezésére. A vagyontalan magyar lakosság egy jelentős része így képtelenné válik a biológiai és

a társadalmi, azaz munkaerő-piaci reprodukcióra. Ez szükségszerűen tovább roncsolja az amúgy is bomlásnak indult

társadalmat. Kizárólag "a javíthatatlan populisták" azok, akik ezt a roncsolási és rombolási folyamatot le akarják állítani és

megpróbálnak a nemzetközi pénzvilággal egy új alkut kötni a magyar társadalom érdekvédelme javára, amely most már

végső tartalékait is felélte, és nem tud hová hátrálni.

A globalizmus és az antiglobalizmus világméretű küzdelme

A magyarországi helyzet beleillik abba a világfolyamatba, amelyet a globalizmus és az antiglobalizmus erői vívnak

egymással. Magyarország helyzete annyival kedvezőtlenebb, mint például a többi térségbeli országé, hogy a magyar

társadalom a többi országhoz képest önzőbb, cinikusabb, felelőtlenebb vezető réteggel rendelkezett, amely saját egyéni

meggazdagodását a társadalom érdekei fölé helyezte. Ezért Magyarország lett a legjobban kiárusítva a nemzetközi

pénzvilágnak, a magyar állampolgárok lettek a leginkább megfosztva az őket megillető vagyontól, és ők kényszerülnek az

egy főre eső legnagyobb tartozásállomány után fizetni a hozamot tőkejáradék, profit és kamat formájában.

A 2007 júniusában Heiligendam-ban megtartott G8-ak tanácskozásával egyidejűleg a globalizáció-ellenes mozgalmak is

alternatív világtanácskozást tartottak. Ennek szervező ereje az ATTAC (Association pour une Taxation des Transactions

financieres pour l'Aide aux Citoyens, angolul: Association for the Taxation of Financial Transactions for the Aid of Citizens

- Szövetség a Pénzügyi Tranzakciók Megadóztatására a Polgárok Megsegítése érdekében) szövetség volt.

Az alternatív világtanácskozásra gyülekezők hangsúlyozták, hogy nem a globalizációval van baj, hanem a gazdasági

globalizáció végzetes egyoldalúságával. A technikai modernizáció globális méretűvé válása valójában a haladást szolgálja. A

problémát az jelenti, hogy a társadalmi modernizáció, vagyis az emberi viszonyok jobbá tétele, kimaradt a globalizációból.

Azzal az egyoldalúan profitorientált fogyasztói társadalommal van baj, amely mindent pénzben fejez ki, és ahol a hitelpénz-

monopólium már nem teszi lehetővé az egyenlő esélyek alapján folytatott szabadversenyt. 2007 júniusában Németországban

is négy részre voltak oszthatók a globalizáció-ellenes tüntetők. Az egyik közülük azok, akiknek nincs különösebb politikai

célja vagy meggyőződése, de kedvelik a tüntetéseket, és szívesen vezetik le így a bennük felgyülemlett társadalmi

feszültséget. A második csoport az ún. black-block, akik erőszakos tüntetők. Nekik már vannak bizonyos leegyszerűsített

politikai nézeteik a szélsőbaltól a szélsőjobbig. Elfogadhatónak tartják az erőszakot és az utcai harcot, sőt elkerülhetetlennek.

A harmadik csoport azok, akik nem hisznek az erőszakban, sem szándékuk, sem meggyőződésük nem erre irányul. A

legfontosabb a negyedik csoport, ahová azok a békés tüntetők tartoznak, akik már tudják, hogy miért vannak fenntartásaik a

gazdasági globalizációval szemben. Ez a tudatos csoport képezi a többséget, és ezért ők azok, akikről rendszerint nem számol

be a korporációs tömegtájékoztatás.

Ezek a tudatos tüntetők összehangolt cselekvést követelnek az éghajlatváltozás katasztrofális következményeinek a

kivédésére. A klímaválságot emberi tevékenység is okozza és ezen a téren van lehetőség a beavatkozásra. A globalizáció-

ellenes összefogás másik követelése, hogy készüljön összehangolt stratégia az egyre növekvő szegénység leküzdésére. A két

és fél milliárd szegényből 800 millió szó szerint az éhhalállal küzd. Napi egy dollárnál is kevesebb pénzből él. A G8-ak

ígéreteik ellenére sem hajlandóak több támogatást adni például Afrika országainak és nem hajlandóak a piacaikat sem

megnyitni az afrikai áruk előtt. Európában 11 milliárd dollárt költenek fagylaltra és ennek az egy tizede elég lenne

világszinten a gyermekek rendszeres beoltásához a járványos betegségek ellen.

Jean Ziegler svájci egyetemi tanár a rostocki alternatív csúcstalálkozón elmondott megnyitójában így foglalta össze, hogy

miért gyűltek össze a globalizáció-ellenes erők alternatív világtalálkozóra: "Az emberiség történetében először fordul elő,

hogy a javak bőségben állnak rendelkezésre mind a 6,2 milliárd ember számára. Ezért az a gyerek, aki az éhezéstől hal meg,

gyilkosság áldozata... Fel kell lépnünk ez ellen az abszurd világrend ellen, amely öl - de szükség nélkül öl. Azért jöttünk,

hogy alapos elemzéssel feltárjuk azokat az oksági viszonyokat, amelyek ehhez vezetnek." Ziegler professzor ezután a G8-ak

államfőihez és miniszterelnökeihez címezve kétségbe vonta, hogy joguk lenne az egész emberiség nevében döntéseket

hozniuk, mivel a világ népességének csak a 17 %-át képviselik. A világ fölötti uralom ma a nemzetek feletti fináncoligarchia

kezében van. a Világbank 2006-os statisztikája szerint 2006-ban mindössze 500 nemzetek feletti magáncég ellenőrizte a világ

társadalmi össztermékének az 52 %-át, ezek a vállalatbirodalmak a profitmaximálás rendszerében működnek.

A genfi egyetemi tanár ezután arról beszélt, hogy 1992-től 2002-ig, vagyis a globalizáció első tíz évében a világ bruttó

összterméke, a GDP megduplázódott, a világkereskedelem pedig megháromszorozódott. A javak és szolgáltatások áramlása

áttörte a 6 000 milliárdos szintet. A Szovjetunió felbomlásával a pénzzel irányított kapitalista termelési folyamat

egyeduralkodó lett a világon, egységes szabályozási fórumot teremtett, amit a világpiac "láthatatlan kezének" neveznek. Ez

az "invisible hand" azonban nagyon is látható a pénzpiacokon, a tőzsdéken. A svájci bankár ma már a fénysebesség

gyorsaságával érintkezik tokiói fiókintézményével. A finánctőke uralma csaknem teljes s ezeknek a pénzoligarcháknak a

hatalma nagyobb, mint a történelem során egy császáré vagy a pápáé volt. Az a nézetrendszer, amivel igazolják önmagukat, a

neoliberalizmus, amely egyrészt totális kényszerképzet, másrészt csak akkor működik, ha nem hatnak rá olyan erők, mint a

közakaratot képviselő állam, a szakszervezetek, a parlamentek. Ha a gazdasági élet minden közösségi szektorát megszüntetik,

privatizálják és alávetik a profitmaximálás elvének, akkor a tőkehozamok is maximálisan növekednek. Egyúttal azonban

nőnek a hullahegyek is - figyelmeztet Jean Ziegler, hozzátéve, hogy mindazokat az áldatlan állapotokat, amelyeket az

alternatív csúcstalálkozón megvitatnak, emberek okozták és éppen ezért emberek szüntethetik meg, illetve reformálhatják

meg radikálisan.

Ziegler itt utalt arra, hogy a fejlett ipari országok 2006-ban 349 milliárd dollárt fizettek ki gazdálkodóiknak agrártámogatás

címén. Ezért Afrikában az Európai Unióból származó zöldséget lehet kapni az ottani termék árának a feléért, harmadáért. Az

afrikai földművel napi 15 órát gürcöl és a legkisebb esélye sincs arra, hogy elérje a létminimumot. 52 afrikai országból 37

mezőgazdasági ország. A legnagyobb csapás a külföldi eladósodottság, amely szó szerint fojtogatja a világ legszegényebb 49

országát. Ezek adóssága tavaly év végén 2 100 milliárd dollárra rúgott. Ziegler szólt arról is, hogy a globalizáció-ellenes

világméretű civiltársadalom egyre növekszik. Ez nyolc évvel ezelőtt kezdődött Seattle-ben, és ma már létezik egy új

planetáris civil társadalom, amely sok régi és új társadalmi alakulatból tevődik össze.

Arra a kérdésre, amit egyébként Kornai János professzor is hangoztat, vagyis hogy mit akarnak a globalizáció-ellenesek és mi

a programjuk, a genfi professzor ezt válaszolta: "Az emberi lelkiismeret tudja, mit nem akar. Nem akarunk semmilyen

világkereskedelmi szervezetet, nem akarunk Nemzetközi Valutaalapot, a külföldi adósságok eltörlését és az adósságok belső

befektetésekké való átalakítását akarjuk. Nem akarjuk a spekulációs tőkét, amely a sáskákhoz hasonlóan megszállja a

gazdaságokat, majd másodpercek alatt továbbáll, mihelyt csökken nyereségének aránya. Nem akarunk mindenható, nemzetek

feletti cégeket, amelyek semmilyen emberi jogot nem ismernek. Tudjuk, hogy mit nem akarunk. Így működik az erkölcsi

parancs. Tudjuk, mi küzdelmünk horizontja, benne van az egyetemes emberi jogokat tartalmazó ENSZ okmányban. Ennek

első cikkelye így szól: minden ember szabadon és egyenlő méltósággal és jogokkal születik. Mindenkinek van értelme és

lelkiismerete, és a testvériség szellemében kell egymással viselkedniük. A harmadik cikkely pedig leszögezi: Mindenkinek

joga van az élethez, a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz. Nem valamely újságírónak kell számot adnunk és valamiféle

programot kitalálnunk, saját lelkiismeretünkkel állunk szemben, a történelem így halad előre." - mondta az alternatív

világfórum megnyitóján Jean Ziegler.

Szavait elsősorban azoknak kellene megszívlelni, akik egy emberek szűk csoportja által mesterségesen előidézett és

természetellenes folyamatot, amely méreteinél fogva a globalizáció elnevezést kapta úgy tekintenek, mint valami

feltartóztathatatlan természeti törvényt, amelyen tudatos emberi cselekvéssel nem lehet változtatni. A globalizációval nem is

az a baj, hogy globális méretű, hanem az, hogy mi is az, amit globalizál? A pénzrendszert saját magánmonopóliumaként

kezelő szűk érdekcsoportnak a határokat nem ismerő gazdagodási és szerzési lehetőségét növelte világméretűvé, és ez az a

globalizáció, amit le kell állítani.

A globalizáció-ellenes mozgalom célkitűzései

Az ATTAC mozgalom Magyarországon is rendelkezik érdekegyeztető tanáccsal. Az ATTAC követelései közé tartozik a tőke

egyoldalú érdekeit érvényesítő neoliberalizmus elméleti és gyakorlati egyeduralmának a megszüntetése. A mozgalom

követeli a népeket megsarcoló nemzetközi valutaspekuláció korlátozását, ezért sürgetik a Tobin-adó bevezetését a

világméretű pénzügyi tranzakciók megadóztatására. Az így befolyt pénzt társadalmi ellenőrzés alatt szociális célokra

kívánják felhasználni. Az ATTAC síkra száll a szektorsemlegesség alapján a multinacionális cégek adómentességének és

kedvezményeinek a megszüntetése érdekében Magyarországon és világszinten is. A mozgalom hívei követelik, hogy töröljék

el a kölcsöneiket már kamatostul visszafizetett országoknak az adósságát.

További követelés, hogy a degenerált reáldemokráciát erkölcsi és elvi alapokon működő demokráciává kell átalakítani,

mégpedig úgy, hogy a közvetlen demokratikus módszerek kerüljenek előtérbe a kirekesztő képviseleti demokrácia

egyeduralmával szemben. Az alulról jövő demokratikus ellenőrzést ki kell terjeszteni a közpénzek beszedésének és

felhasználásának az ellenőrzésére is.

Az ATTAC követeli az igazságos jövedelemelosztást, az arányos közteherviselést, a szellemi és fizikai munka tőkének való

egyoldalú alárendeltségének a megszüntetését. Az értékelőállító termelőmunkával szerzett jövedelmek adóit viszont

csökkenteni kell, a tőke és a pénzügyi spekuláció révén szerzett jövedelmek adóit viszont növelni szükséges. Ehhez tartozik a

bérek teljesítményarányos emelése és a munkahelyeken a parancsuralmi viszonyok helyett demokratikus üzemi légkör és

munkajogon alapuló munkafeltételek érvényesítése.

Az ATTAC magyarországi érdekegyeztető tanácsa a transznacionális és anonim nemzetközi korporációk önző

profitérdekeltségével szemben az emberi életnek és az élhető környezet megőrzésének ad elsőbbséget. Az élelmiszerhegyek

felhalmozása és a mezőgazdasági termelés üzleti célú korlátozása helyett az emberiség éhezéstől és alultápláltságtól való

megszabadítását részesíti előnyben. Az ATTAC szoros összefüggést lát a globalista pénzuralom terjeszkedése, és a háborúk

között. Ezért követeli a kizárólag pénzuralmi és nagyhatalmi érdekeket szolgáló háborúk haladéktalan leállítását.

A "fenntartható növekedés" vagy finomabban: "fenntartható fejlődés" helyett az emberi élet megőrzését szolgáló erőforrások

fenntarthatóságát akarják. Követelik "a szennyező arányosan fizet" elv érvényesítését a környezetvédelem érdekében. A

környezetbarát technológiák hatékony támogatását kívánják elérni világszinten. Magyarország vonatkozásában ki akarják

vonni a termelő földeket a spekuláció köréből, és át kívánják adni a felelős helyi közösségek tulajdonába. A mezőgazdasági

termelésben ne a globalitás, hanem a lokalitás érvényesüljön. A helyi feltételekhez és a lakosság szükségleteihez igazodjon.

Ezzel függ össze, hogy követelik az egészségügyi és a többi szociális ellátórendszer magántulajdonba adásának leállítását, és

e rendszerek állami és közösségi ellenőrzés alá helyezését és szolgáltatásaik állampolgári jogon járó kiterjesztését.

Az ATTAC magyarországi egyeztető tanácsa szorosan együttműködik a többi ország ATTAC-szervezeteivel, és mindent

megtesz a hasonló helyzetű társadalmi csoportok nemzeti összefogására. Meggyőződésük, hogy a globalizáció nem

természeti törvény, noha ez a folyamat az emberiség fölé kerülve átvette az uralmat felette. A globalizáció azonban a pénz- és

korporációs oligarchia érdekében és akaratából létezik, nem embertől független hatalmi struktúra, éppen ezért közös, az egész

emberiséget mozgósító, erőfeszítéssel ellen lehet neki állni, és le lehet küzdeni.

A Szociális Világfórum Nemzetközi Tanácsa a G8-ak tanácskozását követően Berlinben tartott ülést. A résztvevők

felszólították a világ népeit a neoliberális tőkés globalizációval szembeni hatékonyabb összefogásra, a népek és az emberek

közötti szolidaritás megerősítésére. Felhívást adtak ki, amelyben sürgetik a társadalmi szervezeteket, a szakszervezeteket és a

többi globalizmussal szembehelyezkedő mozgalmat, hogy keményebben lépjenek fel az ultraliberális világstratégia

antiszociális programjaival szemben. A globalizmus elleni harc céljainak pontosabb meghatározásával kell olyan társadalmi

alternatívákat meghatározni, amelyek meg tudják győzni az embereket arról, hogy van jobb és igazságosabb társadalmi és

gazdasági világstratégia, mint a globális tőkeérdeket kiszolgáló piacosítás és profitmaximáló gazdasági versenyképesség

erőltetése. A szociális világfórum nemzetközi tanácsa szerint "Lehet más a világ", ha az embereket és a társadalmi

szervezeteket, mozgalmakat összefogó hálózatok mind helyi, mind nemzetközi szinten erőteljesebben lépnek fel a

neoliberalizmus, a háborúk, a gyarmatosítás, a rasszizmus ellen. A berlini felhívás ezért hangsúlyozza az összefogás

fontosságát a kizsákmányolással, az eladósítással végzett kirekesztéssel, a szegénységgel, a tömeges éhezéssel szemben és

különösen fontosnak tartja az egyre fenyegetőbb környezeti katasztrófa elhárítását. Az eredményes ellenállás érdekében meg

kell akadályozni az emberi jogok és a politikai szabadságjogok szűkítését és korlátozását.

A Szociális Világfórum Nemzetközi Tanácsa 2008. január 26-ára világméretű akciónapot hirdetett meg, amelyen

valamennyi földrészen demonstrációkat, koncerteket, tömeggyűléseket tartanak országos és nemzetközi szinten. Arról is

döntöttek, hogy a következő Szociális Világfórumot 2009-ben tartják a brazíliai Amazóniában, és a fő figyelmet a

környezetvédelemnek, a klímaváltozásból fakadó szükséghelyzetnek, a biológiai sokféleség megőrzésének, egy

emberközpontú fejlődési modell kidolgozásának szentelik. Fontos téma lesz még a társadalmat alkotó közösségek és a

demokrácia közti viszony kérdéskörének megvitatása. A Szociális Világfórum berlini tanácskozásán arról is döntöttek, hogy

a szervezet Nemzetközi Tanácsa megújítja sorait, változtat nemzetközi titkárságának összetételén azért, hogy annak

tagösszetétele jobban tükrözze résztvevőinek sokszínűségét. Kornai János a G8-ak tanácskozásával kapcsolatban az egyik

nagy nézettségű tévéműsorban nyilatkozott a globalizmus-ellenes tömegmozgalomról is. A heiligendami tanácskozás ellen

tiltakozókkal szemben azt hozta fel, hogy szerepüket nem tudja megfelelően felmérni, mert céljaik nem világosak, soraikban

sok az ellentét és úgy látja, nem tudnak reális alternatívát nyújtani az általa szükségszerűségnek tartott globalizmussal

szemben.

Az ATTAC-mozgalom a heiligendami G8-ak tanácskozáson az ún. negatív jövedelmi adó, a NIT (negative income tax)

kérdését helyezte a középpontba. A negatív jövedelmi adó kérdését már régóta vitatják a közgazdászok. Eddig még azonban

sehol nem ültették át a gyakorlatba. Ezt az elgondolást az 1940-es években Juliette Rhys-Williams dolgozta ki, majd pedig a

Nobel-díjas közgazdász, Milton Friedman fejlesztette tovább az Egyesült Államokban az 1960-as években. A negatív

jövedelmi adók alkalmasak arra, hogy meghatározott mértékű garantált jövedelmet biztosítsanak minden egyes ember

számára.

Milton Friedman ajánlása: negatív jövedelmi adó

A javaslatok szerint a negatív jövedelmi adó váltaná fel a jelenlegi progresszív jövedelmi adó rendszert, amelyet ma a nyugati

világ többségében alkalmaznak. Ez az adórendszer alakult ki a szovjet birodalom felbomlása után a volt szocialista

országokban is. A NIT esetében egy átalányadó kerülne bevezetésre, a példa kedvéért mondjuk azt, hogy 25 %-os

adókulccsal. Ezen túlmenően minden adófizető kapna a kormánytól 10 000 dollárt, fontot vagy eurót. Az a személy, aki csak

4 000 dollárt, fontot, eurót keresne egy évben, mindössze 1 000 dollár (font, euró) adót fizetne az összesen 13 000 dollár

(font, euró) összjövedelme után. Ez az összeg úgy jön, ki, hogy 10 000 + 4 000 - 1000 = 13 000. Mindent összevetve ez az

adózó nettó 7 000 dollárhoz jutna a kormányzattól.

Nézzünk egy többet kereső személyt, aki 40 000 dollár (font, euró) nettó jövedelemhez jutna. 10 000 + 40 000 - 10 000 =

40 000, vagyis egy ilyen jövedelmű személy nem fizetne adót. Aki viszont 1 000 000 dollárt (fontot, eurót) keres, az kifizetné

a teljes 25 % adót. 10 000 + 1 000 000 - 250 000 = 760 000 nettó jövedelem.

Milton Friedman olyan modellt javasolt, amelyben a fel nem használt levonásoknak egy meghatározott része vissza lenne

utalva az adózónak. Ha például egy négytagú család ilyen juttatások révén 10 000 dollárt kapna és a támogatási arány 50 %,

és a család 6 000 dollárt keresett, akkor ez a család kap 2 000 dollárt, mert ennyi maradt a fel nem használt 4 000 dollár

támogatásból, következésképp ennek az összegnek a felére, 2 000 dollárra válik jogosulttá. Friedman nem volt híve a magas

támogatási aránynak, mert úgy gondolta, hogy ez csökkenteni fogja a rászorultaknak a munkavállalási hajlandóságát. Arra is

figyelmeztetett, hogy a negatív jövedelmi adó csak tovább növelné a jóléti és segélyezési programok "rongyzsákját" és

tovább mélyítené a bürokráciát és a pazarlást. A negatív jövedelmi adónak ehelyett azonnal fel kellene váltania az összes

többi jóléti és segélyezési programot egy olyan teljesen laissez faire társadalom számára, amelyben valamennyi jótékonysági

tevékenységet magánszemélyek végzik. A negatív jövedelmi adó végülis a Kongresszus, vagyis az amerikai törvényhozás elé

került, de Milton Friedman ellenezte azt. Friedman azt kifogásolta, hogy olyan nemkívánatos rendelkezésekkel együtt

terjesztették elő, amelyek ellent mondtak a negatív jövedelmi adó céljának és hatékonyságának. A negatív jövedelmi adó ma

is napirenden van, mert igen sokan meg vannak győződve arról, hogy a bevezetése számos problémát megoldana, és

elviselhetőbbé tenné a globalizmus jelenlegi rendszerét. Így például azt gondolják, hogy megszüntetné a jóléti rendszer és a

minimális bér csapdáját. Ezen túlmenően csökkentené az adminisztrációs rezsiköltségeket. Mivel a bürokratikus fenntartás

költségei jelentősen csökkennének, ily módon a támogatásra jogosultak anélkül részesülhetnének több pénzben, hogy

emelnék az adókat.

Az elgondolás bírálói szerint e rendszer működtetéséhez számos ellenőrzésre és jelentés készítésére lenne szükség, hogy meg

lehessen előzni a csalásokat. A NIT ösztönöz a csalásra, mivel az ily módon elért pénzügyi előny nagyobb lehet, mint az

adófizetési kötelezettség egésze. A szigorú ellenőrzés többletköltsége felemésztené azt a pénzmennyiséget, amit abból

adódna, hogy meg lehetne szüntetni számos jelenlegi jóléti szolgáltatást. További ellenvetés az, hogy a NIT csökkentené a

munkavégzési hajlandóságot, mert e kedvezmény jogosultjai munkanélküliség esetén garantált minimumbérhez jutnak. Az

ellenőrzés és jelentéstétel jelentősen csökkenthető. Az általány jövedelmi adózás - adómentességgel kombinálva - lehetővé

teszi a negatív jövedelmi adót és egyidejűleg a tényleges adó arányának a megtartását rendkívül alacsony költséggel. Ezt úgy

lehet elérni, hogy magáért a mindenkit megillető adómentességért, is adót kell fizetni havi bontásban. Az adómentességen

alapuló adó kiszámítására átalányadóval kerülne sor. Ezt az adót közvetlenül a munkáltatótól szednék be. Ez az egyszerű

módszer lehetővé teszi a hatékony progresszív adóztatást, amely pozitív összeget eredményez, amikor a jövedelem

meghaladja az adómentesség mértékét. Ha azonban a jövedelem kisebb, mint az adómentesség mértéke, akkor a tényleges

progresszív adó mértéke negatívvá válik anélkül, hogy ebbe bármilyen adóhatóság intézkedne. Csak nagyon magas

jövedelem esetén vezet a pozitív adóztatás olyan tényleges adóarányhoz, amely már megközelíti az átalányadó mértékét.

Az adómentességi adót úgy is lehet értelmezni, mint az adóra nyújtott hitelt, amelyet vissza kell fizetni, amikor a jövedelem

eléri az adómentességi szintet. Ez a szint az, ahol a fizetett adó és az adó meghitelezése találkozik. E szint felett az állam már

adóbevételhez jut az adófizető polgártól. E pont alatt az állam fizeti az adót az adóalanynak.

A negatív jövedelmi adó lehetővé teszi a garantált minimumjövedelmet, amit alapjövedelemnek is neveznek. A garantált

minimumjövedelemnek olyan mértékűnek kell lenni, hogy biztosítsa a jogosultjának a túlélését. A NIT mértéke lehet néhány

száz dollár, amit egy adott városi önkormányzat 2 %-os helyi adóval biztosíthat. A garantált minimumjövedelem rendszer

bevezetése esetén meg lehet szüntetni a minimális bért és ugyancsak meg lehet szüntetni a jelenlegi szociális és jóléti

programokat.

Ezek az elgondolások már hosszabb ideje ismertek és népszerűek a hátrányos helyzetű lakossági rétegekben, végrehajtásukra

azonban politikai okokból soha nem került sor. Ennek részben az egyes országokban létező adózási jogszabályok és

gyakorlati módszerek az okai. Néhány államban azonban már kísérleteztek az adóvisszatérítést eredményező adójóváírással,

amelyet akkor is meg lehet kapni, amikor tulajdonképpen nincs olyan adófizetési kötelezettség, amit az kiegyensúlyozna.

(Vagyis itt tényleges adófizetés nélküli adóvisszatérítésről van szó.) Ilyen például az Egyesült Államokban az Earned Income

Tax Credit és Nagy-Britanniában a Working Tax Credit. Nixon elnöksége alatt az Egyesült Államok törvényhozásában, a

Kongresszusban, csaknem sikerült ezt a javaslatot elfogadtatni. Milton Friedman eleinte lobbizott a javaslat elfogadása

érdekében, de amikor kiderült, hogy a NIT-javaslat csak a jelenlegi rendszer kiegészítéséül szolgálna és nem a lecserélésre,

akkor Friedman már ellenezte.

A demokrácia többségi uralom, de melyik többségé?

Azok, akik védelmezik a jelenlegi reáldemokrácia rendszerét, arra hivatkoznak, hogy a rendszerváltás során hozott

jogszabályok, így az alkotmány szerepét betöltő alaptörvény is, fogyatékosságaik ellenére is teljesítették a hozzá fűzött

reményeket, és Magyarországon működőképes demokratikus rend jött létre. A meglévő gazdasági, társadalmi és szociális

feszültségekért tehát nem lehet a jogszabályokat, és általában a szabályozókat felelőssé tenni. Ez ahhoz hasonló, hogy a

magyar labdarúgás sem azért rossz, mert rosszak a szabályok. Ez részben igaz. A labdarúgás azonban üzleti vállalkozás lett,

profitorientált tevékenység, maga a játék pedig cirkuszi előadás és a játékosok a gladiátorokhoz vagy a versenylovakhoz

váltak hasonlatossá.

Egy anyagilag kifosztott ország nem tud pénzügyileg nemzetközi szinten versenyezni. Minél inkább pénzkérdés a labdarúgás,

annál kevésbé versenyképes egy szegény ország, amely a szélsőségesen igazságtalan tulajdonviszonyok miatt teljes

jövedelmét kénytelen évről évre átengedni a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchiának. Ebből következik, hogy a

makroszabályozás a nemzetközi állapotok és ennek magyarországi begyűrűzése, azaz a szabályozók is az okai a magyar

labdarúgás jelenlegi siralmas helyzetének. Más szóval a játékszabályok milyensége is számít, de ennél fontosabb a gazdasági

és pénzügyi szabályozók kényszere.

Vegyünk egy másik példát! Ha rossz a közlekedés, túl sok ember sérül meg, veszíti életét, meg lehet-e oldani e problémákat,

mondjuk a KRESZ módosításával. A válasz itt is az, hogy részben igen. Nyilvánvaló, hogy a közlekedés oly sok tényezője

közül mindegyik számít. Számít az autók korszerűsége, az autóban ülő emberek vezetői képessége, idegrendszerének

kiegyensúlyozottsága és természetesen számít az utaknak a helyzete és számít mindhárom rendszernek, embernek, járműnek

és útnak a harmonizációja. És e három rendszert összekapcsoló közlekedési szabályok is tökéletesíthetőek, vagyis részben

lehet a KRESZ módosításával is csökkenteni a közlekedés veszélyességét.

Ha rátérünk az ország társadalmi-gazdasági és politikai viszonyaira, az alkotmánynak és a többi meghatározó jogszabálynak

igenis fontos szerepe volt és van abban, ahogyan az ország egésze működik. Ha például az alkotmány szerepét betöltő

alaptörvény nem lenne tele csonka jogszabállyal, azaz olyan előírással, amelyhez nincs szankció kapcsolva, és ezért a szabály

kikényszeríthető jogból óhajjá változik, akkor esetleg meg lehetett volna előzni a jelenlegi szélsőséges tulajdonviszonyok

kialakulását. Az az alaptörvény, amelyet önjelölt elitek képviselői fogalmaztak meg, és amelyben két személynek (Tölgyessy

Péter és Sólyom László) kulcsszerepe volt, lehetővé teszi, hogy a népszuverenitás teljesen alárendelődjék a partikuláris

érdekeket képviselő pártszuverenitásnak. Ez a szabályozás megengedte, sőt bátorította a lakosság egészének a tulajdonát

képező közvagyon túlzott arányú, túl olcsó és túlságosan külföldiek számára történő elidegenítését. A fát a gyümölcséről, egy

jogrendszert az általa létrehozott viszonyok igazságosságáról vagy igazságtalanságáról lehet megítélni. A jelenlegi - általunk

selejtesnek tartott - alaptörvény nem védte meg az állami közfeladatok finanszírozásához nélkülözhetetlen köztulajdont. Ma

sem az államnak, sem az állampolgároknak nincs tőkejövedelmet biztosító vagyona. Mindezt még igazságtalanabbá teszi,

hogy a népképviselet legfontosabb szervéből, az Országgyűlésből az antidemokratikus, kirekesztő 5 %-os szabállyal ki van

zárva a magyar társadalomnak mintegy fele.

A nemzeti egység megteremtése

A koalíció és az ellenzék egyaránt a nemzet egészének a nevében tart igényt a kormányzásra. A nemzet, a magyar társadalom

egészét az osztja meg, hogy a nemzet egésze munkája nyomán létrejött közvagyont egy igen szűk, mintegy 5 %-nyi

kisebbség elvette a magyar társadalom többségétől és azt áron alul külföldiek kezére juttatta, illetve a saját magántulajdonává

tette. Ez a vagyoni megosztottság azt jelenti, hogy a vagyontalan többség meg lett fosztva politikai és gazdasági

önrendelkezésének az anyagi alapjától. Vagyon és hatalom elválaszthatatlan egymástól és az egyik a másikra cserélhető fel.

Itt válik fontos kérdéssé, hogy lehet-e demokráciának tekinteni azt a többségi uralmat, ahol a számbeli többségen alapuló

közakaratot a vagyoni többséggel rendelkező számbeli kisebbség érdekérvényesítő fölénye minden korlát nélkül felülírhatja.

A demokrácia védelmezői nem tesznek különbséget a számbeli többség és az érdekérvényesítési fölény vagy többség között.

Ez alkalmas arra, hogy a demokratikus látszatokra épülő alibidemokrácia látható terében lévő számbeli többség mögött a

pénz- és termelői vagyonnal rendelkező oligarcha érdekcsoport a korrupció legváltozatosabb technikáival konvertálja át

pénzügyi és vagyoni fölényét politikai érdekérvényesítéssé.

Amikor a közvagyont privatizálták, nem mondták meg, hogy a hatalmat jelentő vagyonnal ezentúl egy olyan érdekcsoport

tagjai rendelkeznek, akiket többé nem lehet leváltani, demokratikus ellenőrzéssel kontrollálni, mert a magántulajdon

intézményei autokratikus, sőt diktatórikus szabályok szerint működnek. E hatalmat is jelentő gazdasági intézmények vezetői

nem verseny alapján választódnak ki, hanem elsősorban a tulajdonosok érdekei, és akarata érvényesül. Mindezek alapján

megállapíthatjuk, hogy a ma demokráciának nevezett rendszer a pénz- és korporációs oligarchia álcázott diktatúrája, amely

kulisszának használja a számbeli többség alapján működtetett demokratikus formákat és eljárásokat. Mindezt úgy teszi, hogy

a tényleges döntés nála és az általa létrehozott intézményeknél van, és ezek mindig felülírhatják a számbeli többség elvén

működő demokratikus közakaratot.

Non-profit vagy profitorientált egészségügyi rendszer?

A jelenlegi, nemzeti kockázatra épülő és nagy szolidaritási rendszernek minősülő, egészségügy non-profit rendszernek

tekinthető, mert nincs megterhelve a profit kitermelésével. Ha bevezetik a több-biztosítós rendszert, akkor egyrészt több és

nagyobb igazgatási apparátus költségeit kell a rendelkezésre álló egészségügyi alapból finanszírozni. Ha pedig e biztosítók a

magántőke bevonásával profit érdekeltség szerint működnek, akkor a rendelkezésre álló egészségügyi alapból a profitot is

versenyképes szinten ki kell termelni. Senki nem fogja a tőkéjét olyan biztosítóba befektetni, amely legalább nem hoz annyi

profitot, mintha ezt a pénzt állampapírokba fektetné, vagy elérné az átlag profitrátát. A legnagyobb közpénzalap: a

költségvetés, és a második legnagyobb közpénzalap: az egészségügyi alap. Ebből a közcélokat szolgáló kasszából akarnak

versenyképes méretű profitot kiemelni a teljesen felesleges befektetők.

Természetesen szükség van az egészségügyi rendszer korszerűsítésére, hatékonyabbá tételére, azaz igazi, a szó eredeti

értelmében vett reformra. Erre jó példa az, ami Finnországban történt három évtizeddel ezelőtt. Akkor ennek a skandináv

országnak a mutatói a szív- és érrendszeri megbetegedések, a rák betegségek, az alkoholizmus, az átlag életkor mutatói

tekintetében rendkívül rosszak voltak és Európában Finnország a lista utolsó helyein foglalt helyet. Ekkor a finn társadalom

és kormány elhatározta, hogy hosszú távú megelőzési program keretében átalakítja a finn lakosság életmódját. Nagyszabású

egészségügyi nevelés és oktatás indult be, általánossá tették az egészségügy szolgálatában álló tömegsportot, ennek

kiépítették az infrastruktúráját, megváltoztatták a finnek étkezési szokásait, kiépítettek egyetemi klinikai központokhoz

kapcsolódó egészségügyi régiókat és még sok más valódi reformintézkedést foganatosítottak. Mindennek eredményeként ma

Finnország a pozitív egészségügyi mutatók tekintetében az első egész Európában. Magyarországnak is egy ilyen

egészségügyi reformra volna szüksége, nem pedig arra, hogy szatócsüzletté alakítsák át az egészségügyet, hogy ún.

befektetők hatalmas jövedelmet szakítsanak ki maguknak az amúgy is szűkös egészségügyi alapból.

MONDRAGON - Alternatív gazdasági modell Magyarország számára

Ma, amikor a szélsőséges ultraliberális pénzügyi és gazdasági politikát folytató koalíciós kormányzat felkészült a magyar

közvagyon maradék részének is a privatizálására, arra hivatkozik, hogy minderre egyrészt az Európai Unió felé vállalt

konvergencia program kötelezettségei, másrészt az ország megingott államháztartási és külkereskedelmi egyensúlyának a

helyreállítása miatt van szükség. A szélsőségesen liberális koalíció reformnak nevezi a közvagyon maradékának non-profit

elv szerint történő működésének a felszámolását, és a profit elv szerint működő üzleti tevékenységgé való átalakítását. A

nemzetközi pénz- és korporációs oligarchiának, amely a magyar közvagyon túlnyomó részének a tulajdonosává vált,

természetesen az az érdeke, hogy minden non-profit közszolgáltatás profitelv szerint működő üzletággá legyen átalakítva és a

közszolgáltatások révén is legalább az átlag profitnak megfelelő haszonhoz juthasson. Ma például az egészségügyi célkora

fordítható köztulajdonban lévő pénzalap mintegy 1500 milliárd forint. Ez a non-profit elv szerint teljes mértékben a magyar

egészségügyi tevékenység rendelkezésére áll. Ha a magánbefektetők is belépnek a rendszerbe, például az egészségügyi

magánbiztosítók révén, akkor ebből az összegből ki tudják hasítani maguknak legalább az átlagprofitot (15-20 %, azaz

mintegy 300 milliárd forintot), mert különben gazdaságilag értelmetlen lenne az egészségügyi rendszer magánirányítás alá

helyezése. Ezt a profitot el kell érniük, mert ha nem tudnak nagyobb haszonhoz jutni, mint például, amit az államkötvények

vásárlása révén elérhetnek, akkor értelmetlen részt venniük az egészségügyi rendszer privatizációjában.

A közvagyon működtetésében mutatkozó problémákat, amelyek a hatékonyságot, a versenyképességet érintik, nemcsak a

non-profit működésről a profit elv szerinti működésre való áttéréssel lehet felszámolni. Ennek egyik gyakorlatban bevált

módszere az, ahogyan Spanyolországban, közelebbről a Baszkföldön, a MONDRAGON ipari szövetkezet csoportok

működnek. Ezeket a rendkívül sikeres termelőüzemeket 1956-ban Don José Maria Arizmendiarreta katolikus szerzetes

alapította. Már 1958-ban a jelenlegi pénzegységben kifejezve 1 milliárd 650 millió euró nagyságrendű forgalmat értek el. Az

alapítók 1958-ban létrehozták saját pénzintézetüket is, a Caja Laboral-t (a Munkáskasszát). Ennek a házi banknak 1998-ban

az évi forgalma meghaladta a 860 millió eurót és adózás előtti nyeresége pedig elérte a 115 millió eurót. A szövetkezeti

tagoknak gyakorlatilag nem lehet felmondani, de mindegyiküknek 10 000 euróval kell hozzájárulni az ipari szövetkezet

alaptőkéjéhez. Ezt az összeget három év leforgása alatt levonják az adózás után megmaradt nettó bérből. A szövetkezeti tag

munkavállalók többet keresnek, mint a többi hozzájuk hasonló spanyol munkavállaló, ugyanakkor a menedzserek csak a felét

kapják a szokásos spanyolországi átlagnak. A bérstruktúra is eltér a szokásostól. A legmagasabb bér 3500 euró lehet. A jóléti

ellátásokra, illetve szociális segélyezésre fordított befizetéseket egy elkülönített letéti számlán kezelik. Amennyiben

szükségessé válik a jogosult pénzügyi támogatása, vagy szükséghelyzetbe kerül, ebből az alapból részesül segélyezésben.

Amikor az illető betölti a hatvanadik életévét, akkor a letéti számla átalakul végkielégítési számlává, és a jogosult dönti el,

hogy mire fordítsák a segélyezésre félretett összeget.

Mondragon egy baszkföldi város és törvényhatósági terület nem hivatalos baszk neve. Ebben a térségben már az 1940-es

években próbálkoztak demokratikusan jól átlátható gazdasági tevékenységet meghonosítani. Ebben az időszakban érkezett a

fiatal szerzetes José Maria Arizmendiarreta a városba. 1943-ban egy demokratikusan irányított műszaki iskolát alapított.

Ez az iskola kulcsszerepet játszott a szövetkezeti mozgalom létrejöttében és fejlődésében. 1956-ban öt frissen végzett diák

hozta létre az első szövetkezeti vállalatot, amelyet ULGOR-nak neveztek a vezetéknevük kezdőbetűi után. Át akarták ültetni

a gyakorlatba, amit az iskolában tanultak. 1959-ben kezdte meg a Caja Laboral Popular nevű szövetkezeti hitelintézet a

működését, és ez elősegítette, hogy új szövetkezeti vállalatok alakulhassanak a következő években. A csoporthoz tartozó

szövetkezeti vállalatok egymást kölcsönösen támogatják. E vállalatok munkavállalói pénzügyeiket a Caja Laboral-on

keresztül intézik, beleértve az egészségügyi és nyugdíjbiztosítást is. Van a szövetkezeteknek egy üzletláncolata is, az Eroski,

amelynél bevásárlásaikat intézik. Időközben a Don José Maria által alapított műszaki iskola Mondragon Egyetemmé

fejlődött. További erőssége a szövetkezeti vállalatoknak, hogy gazdasági nehézségek idején a szövetkezeti tagok inkább

vállalják járandóságaik csökkentését, minthogy elveszítsék munkahelyeiket. Ha pedig ez sem állítja elő a pénzügyi

egyensúlyt, akkor a fölöslegessé vált munkaerőt más szövetkezet vállalatokba helyezik át, ahol gazdaságosan lehet

foglalkoztatni őket.

Az 1980-as években felgyorsult globalizáció volt az, ami arra kényszerítette a Mondragon vállalatokat, hogy egy nagy

szövetkezeti korporációba, Mondragon Cooperative Corporation-ba - MCC, egyesüljenek. Jelenleg ez Baszk tartomány

legnagyobb vállalata és Spanyolország hetedik legnagyobb cége. A munkavállalók tulajdonában lévő és munkás

önigazgatással irányított szövetkezet vonatkozásában pedig a legnagyobb a világon.

A már említett Mondragon Egyetem 1990-ben létesült magánegyetemként és jelenleg három településen lévő campusaiban

4 000 diák lakik és tanul. Napjainkban már több mint 70 000-en dolgoznak a szövetkezeti vállalati komplexumban és 2004-es

felmérés szerint csak 35 000-en teljes jogú szövetkezeti tagok. A többiek ún. próbaidőszakot töltenek. Mivel a tagokat csak

igen súlyos vétségek esetén lehet kizárni a szövetkezetből, ezért ahhoz, hogy valaki teljes jogú taggá válhasson,

próbaidőszakon kell keresztül mennie, ahol be kell bizonyítania, hogy alkalmas azoknak a jogoknak és kötelezettségeknek a

vállalására, amelyekkel a szövetkezeti tagként való munkavállalás jár. A Mondragon gazdaság ma 150 szövetkezeti üzemből

áll, és különböző iparcikkeket előállító területeken folytatnak tevékenységet.

A köztulajdoni vállalkozás két megkülönböztető jegye: minden munkavállaló személyes tulajdoni részesedése és azonos

beleszólási joga a szövetkezet közgyűlésén hozott döntésekbe. A szövetkezeti társulás üzemeiben ipari termékeket állítanak

elő és ugyanúgy profitorientáltak, mint más vállalkozások. A szövetkezeti társulás súlypontját hetven ipari üzem alkotja,

amelyek legtöbbje a kis- és közepes üzemek kategóriájába tartozik. A hűtőgép-előállító üzem több mint 2 000 tagot

foglalkoztat. Az említett üzemek a legkülönbözőbb termékek széles skáláját állítják elő magas színvonalon, amelyhez

felkészült munkaerőre van szükség. Minden szövetkezeti vállalatnak gondoskodnia kell arról, hogy a nála munkát végzők 60

%-a tulajdonos legyen, és csak 40 % lehet nem tulajdonos alkalmazott. A másik követelmény, hogy a foglalkoztatottak száma

vállalatonként nem lehet több 300-nál, és mindegyiküknek társulási szerződést kell kötniük a szövetkezeti bankkal.

Ebben a megállapodásban vannak rögzítve a szervezeti és működési rend és az üzemvezetés alapszabályai. A belépés akkor

veszi kezdetét, amikor az illető ezt a társulási megállapodást a szövetkezeti bankkal aláírja. Ez kötelezi a vezetést

meghatározott szociálpolitikai előírások betartására. Az egyik szerint a nyereség tíz százalékát közcélra kell fordítani. A

tagok az elért nyereséget nem tekintik öncélnak, hanem a közjót szolgáló eszköznek. Egy másik ilyen kötelezettség, hogy a

személyzetnek csak a tíz százaléka lehet függő helyzetű alkalmazott. Így nem alakulhat ki csoportönzés a vállalaton belül.

Már említettük a harmadik alapelvet, hogy az üzemnagyság személyzeti szempontból 300 szövetkezeti tagra van korlátozva.

Ennek az az oka, hogy egy üzem csak akkor lehet valóban rugalmas, hatékony és demokratikus, ha méretei és működése

áttekinthető. Egy negyedik alapelv a szolidaritás. Ha tehát egy új szövetkezet létrehozása konkurenciát támasztana egy már

létező baszkföldi üzemmel szemben, akkor erről lemondanak.

Ez a szociálpolitikailag és gazdaságilag átgondolt alapszabály jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a mondragoni szövetség

egyedülállóan sikeresnek bizonyult, és amelynek modell értéke van az emberi civilizáció szempontjából. A szövetkezeti

tagok tevékeny résztulajdonosok, főnök nincs. Ha csak lehetséges a termelést csoportosan végzik. A munkát végző

csoportnak nincs hierarchikus struktúrája, ők határozzák meg a munkafeladatok szétosztását és elvégzését, és valamennyi tag

személyében felelős az általa végzett munkáért. A szövetkezeti tagok együttműködési képessége ennek az alá- és

fölérendeltségi csoporttevékenységnek az előfeltétele. A mondragoni siker azt mutatja, hogy felnőtt emberek között az

egyenrangú mellérendeltséggel végzett együttműködés optimális. A viszonylag egyenlő jövedelem elosztás további előnyöket

jelent. 2000-ben a legtöbbet kereső jövedelme hatszorosa lehetett annak, aki a legkevesebbet kereste. Mondragonban

ismeretlen az az eltúlzottan magas menedzserjövedelem, amely ma a multinacionális cégeket jellemzi. A szövetkezeti

vállalatoknak a gazdasági erejét az is növeli, hogy az elért nyereség nagyobb részét további beruházásokra, fejlesztésre

fordítják. Tovább növeli versenyképességüket az, hogy a szövetkezethez tartozó vállalatok a legszorosabban együttműködnek

egymással. Nemcsak a termék szempontjából vannak egymásra utalva, hanem a vállalati komplexum minden részvevője

segíti egymást.

Mit gyártanak a Mondragon szövetkezetcsoport vállalatai? A termékskála felöleli a rádió- és tévéalkatrészek, az

automatizációs technika digitális irányításának és az útjelző tábláknak az elektronikus alkotórészeit. Gyártanak

szerszámgépeket a fémfeldolgozáshoz, és ugyancsak fontos alkotóelemeket olyan szállítóeszközökhöz, mint a vasúti kocsik,

a mozgólépcsők, liftek, szerelésnél használt ipari robotok. Gyártanak szerszámgépeket a műanyag-feldolgozáshoz és a házak,

ablakok hőszigeteléséhez. Készítenek légkondicionáló- és fűtőberendezéseket, háztartási gépeket, mint például a

mikrohullámú sütő, elektromos tűzhely, vízmelegítő, hűtőszekrény, mosó- és mosogatógép, szárítógép. Ezen túlmenően

fafeldolgozáshoz szükséges gépeket, sőt bútorokat is gyártanak. De nem hiányzik az építkezéseknél, hajógyártásnál használt

gépek és alkatrészek gyártása sem. Vannak továbbá mezőgazdasági- és fogyasztási szövetkezetek is.

Gazdasági szempontból a szövetkezeti üzemek közepes tőke igénybevétellel működnek. Nincs köztük sem túl nagy, sem

túlságosan tőkeigényes termelőegység. A vállalatok többsége a többi szövetkezeti vállalat részére termel, így például

termosztátokat és ventillátorokat a nagyobb üzemnek, hűtőszekrényeket, elektromos tűzhelyeket és fűtő berendezéseket más

üzemeknek. A darabszám meglehetősen nagy és ez is hozzájárul ahhoz, hogy ezek az üzemek sikeresen értékesítik áruikat a

helyi, az országos és a nemzetközi kereskedelemben. Szakértők megállapították, hogy mind az egyes vállalatok, mind az

össz-szövetkezeti struktúra igen hatékonyan van megszervezve, mivel rugalmas és nyitott az innovációra, ezért a jövőbeli

kilátásaik is jók. Ehhez hozzájárul az alkalmazottak folyamatos képzése és a fejlesztésekre jelentős összegeket fordítanak.

A Mondragon Szövetkezeti Korporáció legfelsőbb irányító szerve a 650 tagú Szövetkezeti Kongresszus. A küldötteket

közvetlenül választják a szövetkezeti tagok. Az évi közgyűlés választja a kormányzótanácsot, amely ügyvezetőként a

mindennapi irányítást végzi, valamint a korporáció legfelső vezetőit. Minden egyes tagvállalatnál működik egy helyi üzemi

tanács választott elnökkel, amely testület segítségére van az adott vállalat ügyvezető menedzserének. Így biztosítható, hogy a

vállalati irányítás összhangban álljon az adott vállalatnál dolgozó szövetkezeti kollektíva érdekeivel.

A Mondragon Szövetkezeti Korporáció történetében a nagyvállalattá való integrálódás konfliktusokhoz vezetett. Nehéznek

bizonyult egy nemzetközi nagyvállalat működésének a követelményeit összeegyeztetni a kis szövetkezeti vállalatok

demokratikus működési elvével. Olyan vádak is felmerültek, hogy titokban a Korporáció külföldön is - főleg Latin-

Amerikában - működtet vállalatokat, amelynek az alkalmazottai nem kapták meg a teljes jogú szövetkezeti tagságot. A

szakszervezetek is sérelmesnek találták, hogy korlátozva vannak és a Mondragon Korporáció szemére vetették, hogy

tulajdonképpen csak üzleti reklámcélokból használják a szövetkezeti eszméket és formákat. Aggodalomra adott okot az is,

hogy lazítottak a bérskálán és ma már jóval nagyobb a menedzserek és az egyszerű szövetkezeti tag munkavállalók juttatásai

között a különbség, mint amilyen korábban volt. E konfliktusok leküzdésére újból és újból alulról jövő kezdeményezések

történtek abban az irányban, hogy szorosabb legyen a vállalati irányítás és a munkát végző szövetkezeti tagok közötti

kapcsolat: erősebb legyen az alulról jövő ellenőrzés és beleszólás.

"Caja Laboral Popular" - A Szövetkezeti Bank

A szövetkezeti üzemek mellett központi szerepet játszik az ugyancsak szövetkezeti formában működő Szövetkezeti

Népbank. Ennek a fiókjai Baszkföld minden részén megtalálhatóak. Ily módon a szövetkezetcsoport össze tudja gyűjteni a

lakosok megtakarításait, és azt hatékonyan tudja befektetni. Ezáltal külső hitelek felvétele nélkül rendelkezik a

beruházásokhoz szükséges pénzeszközökkel.

Már volt róla szó, hogy a bankkal kötött társulási megállapodás a mondragoni szövetkezeti együttes legfontosabb eleme, mert

ebben rögzítik azokat a szociálpolitikai alapelveket, amelyeket az üzemvezetésnek be kell tartania és azt a módot, ahogy a

szövetkezeti együttesen belül a munka és a tőke összekapcsolódik. Tartalmazza a szövetkezetben résztvevők tulajdoni

részesedésének a feltételeit, a felvett hitelek törlesztését és kamatainak fizetését és a bérpolitikának az irányvonalait. Ez

biztosítja, hogy a szövetkezeti vállalatok elegendő pénzzel rendelkezzenek beruházásaikhoz. Minden vállalat köteles

szabadon lévő pénzeszközeit a Szövetkezeti Népbanknál tartani és nem léphet üzleti kapcsolatba más bankkal. A pénzügyi

források hiánya más országokban gyakran vezetett súlyos gazdasági nehézségekhez. A szövetkezeti komplexum eddigi

története bizonyítja, hogy Mondragonban ezt a problémát sikerült megoldani.

A szövetkezeti vállalatok részt vesznek képviselőikkel a bank kormányzótanácsában és a maguk részéről megengedik a

banknak, hogy saját könyveikbe betekintsen, és évente benyújtanak pénzügyi tervet is. Mindez egy jól kiegyensúlyozott

rendszer, melynek révén a Szövetkezeti Bank tevékenységét mind a befektetők, mind a hitelfelvevők irányában

felelősségteljesen és optimálisan tudja ellátni. Így a bank anélkül képes szolgáltatásokat nyújtani a kisipari szövetkezeteknek,

hogy hatalmas szervezetté válna, amely az ellenőrzése alá vonja az üzemeket, ahogyan az az ultraliberális kapitalizmus

jelenlegi viszonyai között a gyakorlat.

A bankot gyakran "másodfokú szövetkezet"-nek is nevezik, mert közgyűlésén nemcsak saját tulajdonosai, hanem a

szövetkezeti együttes mintegy 150 köztulajdonú vállalkozása is tagként vesz részt. A banki tevékenység azonban csak a

hitelszövetkezet tevékenységének egy részét alkotja. Ezen felül működik 100 szakértővel egy tanácsadó testület, amely egy

hat részleggel rendelkező korábbi önálló szövetkezetből jött létre. Ez a tanácsadó testület készíti el a stratégiai terveket az

üzemek bővítésére, a piaci elemzéseket és kijelöli a megcélzott üzleti kapcsolatokat. Nemcsak szoros kapcsolatot tart fenn

minden egyes szövetkezeti vállalattal, amennyiben szorosan figyelemmel kíséri ezek gazdasági teljesítőképességét, de fontos

szerepe van az új szövetkezeti vállalatok létrehozásában. Megkeresi Baszkföld községeinek és kisvárosainak azokat a

csoportjait, akik szívesen alakítanának újabb szövetkezeti vállalatot. Ajánlásokat tesz a részükre, hogyan kell ehhez

hozzáfogni, és megfelelő ismereteket bocsát a rendelkezésükre amennyiben meghívja őket az egyes vállalatok helyszíni

tanulmányozására és tapasztalatainak átvételére. Gyakran két évig is tart a felkészüléssel kapcsolatos tanulmányok elvégzése.

Ezen részletesen megvitatják a tervezett üzem megvalósíthatóságát, a tervezett termékek piacképességét, az előállításukhoz

szükséges anyagokat és erőforrásokat. Ily módon bővül a demokratikusan tevékenykedő közgazdaság újabb életképes

vállalatokkal. Az üzemi tanácsadás magas színvonalú tevékenysége hozzájárult ahhoz, hogy az utóbbi években szinte

valamennyi szövetkezeti vállalat sikeres volt. A piacon észlelt legkisebb kedvezőtlen jel is alapos elemzésre kerül. Nyomban

megkezdődik a probléma megoldására a közös erőfeszítés és a konzultációk után haladéktalanul meghozzák a szükséges

intézkedéseket. Ezeknek a végrehajtását és következményeit ellenőrzik és elemzik. A szövetkezeti vállalatok így

folyamatosan megkapják az optimális támogatást egy hivatásos szakképzett tanácsadó testülettől.

Az Egyesült Államokban minden újonnan létesült vállalatból már csak az ötödük működik. Mondragonban például 1956 és

1986 között 85 szövetkezeti vállalat létesült és csak háromnak kellett bezárnia kapuit.

A szövetkezeti szövetség alkotja a szövetkezeti gazdaság szervezetrendszerét hordózó struktúrát. Ez a struktúra

összekapcsolja a középméretű vállalatok rugalmasságát a nagyüzemeknek a szilárdságával, és emellett viszonylag

biztonságos jövőképet, nyújt. A saját hitelbank, a szociális tevékenység és az ugyancsak saját képzési intézmények biztosítják

a szövetkezeti alapértékek viszonylag zavartalan megvalósításának a feltételeit. A műszaki képzést nyújtó központok,

valamint a gazdasági vezetőképzők lehetőséget adnak a fiataloknak, hogy elsajátítsák a szövetkezeti gondolkodást és

cselekvésmódot. A mellérendeltség és egyenrangúság jellemzi a szövetkezeti tevékenységet és ez megmutatkozik a lakosság

gondolkodásmódjában is. A helyi polgárok a szövetkezeti hitelbanknál tartják számláikat. Ez az egyik legfőbb oka annak,

hogy a szövetkezeti közösség a nemzetközi pénzvilág által kézben tartott pénzügyi rendszertől függetlenül tud tevékenykedni.

Ez önálló és sikeres fejlődésüknek az egyik fontos előfeltétele.

A szövetkezeti vállalatoknak a szoros együttműködése eddig viszonylag sikeresen megvédte őket az őket körülvevő

pénzuralmi módszerekkel működő kapitalista rendszer társadalmi-gazdasági behatásaitól. Ez lehetővé tette, hogy viszonylag

zavartalanul és önigazgató módon járhassák a saját útjukat. Ez eredményezte azt, hogy a mondragoni tapasztalat egyfajta

harmadik útnak tekinthető a társadalmi-gazdasági jövőt illetően. Autonómiájuk azonban nem védi őket teljesen a pénzuralmi

rendszer gazdaságának a nyomásától és a piaci versenytől. Ez kikényszeríti, hogy ezek a szövetkezeti vállalatok éppen olyan

hatékonyan, gazdaságosan és versenyképesen termeljenek, mint a konkurens riválisok, esetleg még termelékenyebben.

A fenntartható növekedés önellentmondás

Véges Földünkön semmilyen alrendszer nem növekedhet végtelenül, a fenntartható növekedés propaganda célokat szolgáló

képtelen állítás. A fenntartható növekedés a kamatmechanizmussal működtetett magánpénz-monopólium kényszerhatása az

emberi civilizációra, de úgy pusztítja a pótolhatatlan erőforrásokat, ahogy a rákos daganatok pusztítják el végül azt az

élőlényt, amely élőlénynek a halálával ők is elpusztulnak. A lehetetlen fenntartható növekedés helyett a pótolhatatlan

erőforrások elpusztítása helyett az emberi élethez szükséges erőforrások fenntartására van szükség.

A korlátlan növekedés és fogyasztás kiszolgálja a magánpénz-monopólium adósságszolgálati igényeit, de következménye a

környezet olyan szennyezése, az erőforrások olyan felhasználása, amelyek visszafordíthatatlan folyamatokat indítanak be. A

káros környezeti hatás egyik bizonyított következménye bolygónk hőmérsékletének emelkedése, amely maga is gyorsított

ütemben előre haladó folyamat. Teljes kibontakozása nyomán olyan következményekkel kell számolni, amelyek nemcsak

megemelik globálisan a tengervíz szintjét és veszélyeztetik az alacsonyan fekvő területeken élő népeket, de az éghajlati

változások is igen jelentősek, hiszen tovább fokozhatják a szárazságot ott, ahol máris előre haladt az elsivatagosodás,

másrészt pedig oda juttat többletcsapadékot, ahol erre már nem lenne szükség.

A környezetszennyeződés nyomán fokozódik a megbetegedési arány, ami aláássa embermilliók munkavégző képességét. A

pénz- és korporációs oligarchia viszont tovább tudja fokozni az ellenőrzése alatt álló pénz és termelői vagyon koncentrációját,

amellyel a tőkeszegény kis- és közepes vállalatok nehezebb helyzetbe kerülnek. Mindez a munkaképes lakosságban fokozza a

megbetegedési arányt. Az államnak kell közbeavatkoznia a munkanélküli ellátás, a segélyezés, az egészségügyi gondoskodás

biztosításával. Fokozódnak a társadalmi feszültségek, amelynek nyomán viszont az államoknak egyre többet kell költeniük a

közbiztonság, a jogrend és a közrend fenntartására. A pénzuralmi renddel kényszerűen járó eladósítás, valamint a fokozódó

közterhek következtében az államok pénzügyi egyensúlya megbomlik és egyre több államnak a háztartása válik

finanszírozhatatlanná. Mindez párhuzamosan fut a nemzetközi pénzvilág hatványozott ütemű gazdagodásával, azaz azok az

érdekcsoportok erősödnek, jutnak egyre nagyobb nyereséghez, akik értéket nem állítanak elő, csak a mások által megtermelt

értéket elosztják. Az egyes államok és társadalmak zsarolhatóvá válnak, és elkerülhetetlenül fokozódik a vagyontalan rétegek,

a hátrányos helyzetűek elszegényedése. Az ezekhez tartozók természetesen hamarabb halnak meg. Mindez végül aláássa az

érték-előállító szektor életképességét is. A végső eredmény pedig társadalmi méretekben is ugyanaz lesz, mint a rákbetegség,

és a megbetegedett élőlény viszonylatában. A pénzoligarchia végtelen gazdagodási igénye végülis elpusztítja az emberiség

termelőképességét és világméretű civilizációs válságba torkollik.

Az emberiség nem azért létezik, hogy legyen piaci verseny, és tudjon adósságszolgálatot fizetni. A termelékenység, a profit, a

gazdasági növekedés végső célja az ember - minden egyes ember - szabadságának, képességei optimális kibontakozásának - a

társadalmi méretű biztosítása. Ugyanezt szolgálja a társadalmi igazságosság, a jogállamiság, a jog uralma és természetesen a

környezetvédelem. Végső soron minden alá van rendelve az emberiség közös szükségleteinek érdekeinek és értékeinek. Más

szóval, nem az ember van a gazdaságért, a pénzvagyon végtelen növekedéséért, hanem a gazdaság és a pénzrendszer is csak

akkor létjogosult, ha az emberközpontú társadalom szolgálatában áll.

Aki tanulmányozza a pénzuralmi rendszer szerkezetét és működését, azt a módot, ahogyan egy viszonylag szűk érdekcsoport

a nála lévő magánpénz-monopólium segítségével miként tudja folyamatosan kisajátítani magának a termelőgazdaságban

előállított értéktöbbletet, az tudja, hogy ennek a parazita rendszernek a megváltoztatásához elégséges a kamatmechanizmussal

működtetett magánpénzrendszer közpénzrendszerré való átalakítása. A pénzuralmi rendszert kialakító bankárdinasztiák

minden energiájukat a pénzzel történő manipulációnak szentelik. Az ultraliberális monetarizmus uralomra jutása a

kapitalizmus belső viszonyait is átalakította, amennyiben a termelőgazdaságot teljes mértékben alárendelte a

pénzgazdaságnak. A szélsőséges monetaristák az 1970-es évek óta azt a tévtant hirdetik, hogy az általuk szabályozott és

irányított pénzpolitikával válságmentes és végtelenül tartó, azaz fenntartható gazdasági növekedést lehet elérni. Úgy vélik,

hogy pénzkibocsátással, a pénzmennyiség szabályozásával, a kamatmechanizmus működtetésével, az árfolyamok

manipulálásával meg lehet változtatni a társadalmi viszonyokat. Sőt, azt a képtelenséget is hozzáteszik, hogy igazságosabbá

lehet tenni a társadalmat, mert a versenyképesség fokozásával több és jobb szolgáltatás lehet előállítani, és ez pedig végső

soron minden ember hasznára van.

A pénz, amely csupán egyezményes jel, és amely jelnek a kibocsátása elsősorban azokat illetné, akik magát a jelzett dolgot

előállítják, természetesen a pénzkapitalista társadalom központjában áll. A kapitalistának nevezett rendszert helyesebb lenne

olyan gazdasági esélyegyenlőségen alapuló és személyhez kötött magántulajdonnal működtetett rendszerrel felváltani,

amelyben megvan a pénztőkének a maga szerepe, de mégsem egyedül a pénztőkével rendelkezők érdekeinek van alárendelve.

A személyes felelősséghez és érték-előállító teljesítményhez kötött magántulajdon és az így működtetett piacgazdasági

verseny jól szolgálhatja az emberek - valamennyi ember - közös érdekeit. Amikor elvetjük a pénztőke egyeduralmát, a

kizárólag szűk csoportérdekeket kiszolgáló magánpénz-monopóliumot, akkor nem az egyenlő esélyek alapján működő

vállalkozói szabadságot tagadjuk.

A kamatmechanizmussal működtetett hitelpénz-monopólium valójában nem piacgazdaság, ezért ennek a magánpénz-

monopóliumnak a megszüntetése valójában előfeltétele a piaci szereplők egyenlő eséllyel folytatható versenyének. A

magánpénz-monopolista rendszer visszaél a kamatmechanizmussal és az általa előállított jeleket, a pénzt, amely a gazdasági

folyamatok nélkülözhetetlen közvetítő közege, rendkívül drágán biztosítja a gazdasági élet résztvevőinek. A pénznek

természetesen többféle szerepe van: csereeszköz és egyidejűleg egy viszonylagos értékmérő. A pénzuralmi rendszerben a

pénz további funkciókhoz jutott, mert vele végzik el a létrejött vagyon elosztását, a korábban már elvégzett munkából

keletkezett vagyon tartalékolását. Az elvégzett munka a pénz e funkciója következtében tértől és időtől függővé vált. Ez

elvezet a kamat fontos kérdéséhez.

A jogos és a jogtalan kamat

Van elsődleges és van másodlagos kamat. Az elsődleges kamat, amit uzsorának tekintünk, jogtalan, a másodlagos

gazdaságilag indokolható és jogosnak tekinthető. A Biblia, mind az Ószövetség, mind az Újszövetség számos helyen tiltja a

kamat szedését. A kereszténység is hosszú időn át tiltotta a kamatot. Az iszlám a harmadik egyistenhitű világvallás a mai

napig tiltja hívei számára a kamat szedését.

Uzsorakamatnak tekintünk minden olyan pénzkövetelést, amelyet a magánpénz-monopólium birtokosai által kibocsátott

hitelpénz használatáért szednek. Uzsora minden olyan pénzkövetelés, amelyet bármely magánpénz-kölcsönző olyan pénz

után követel, amelyet könyvelési módszerekkel, a bankóprés működtetésével, illetve számla nyitásával a semmiből teremtett,

mint hitelt. Ez a hitelpénz kamatozó pénzvagyont képez e magánpénz-monopolista és magánpénz-kibocsátó hitelező számára.

Nem a kamat vagy a kamat mértéke dönti el, hogy uzsorával állunk-e szemben vagy sem, hanem az, hogy egy

magánmonopóliumra szert tett érdekcsoport teremti meg a pénzt, lényegében a semmiből, és adja hitelbe a gazdasági élet

szereplőinek. Az így kibocsátott könyvelési és számviteli technikával a semmiből teremtett pénz mögött nincsen

reálgazdasági teljesítmény, ezért az erre a kölcsönre, hitelpénzre számított legkisebb pénzhasználati díj, "kamat" is uzsorának

tekintendő.

A legfőbb pénzkibocsátók, a kizárólag magánellenőrzés alatt álló központi bankok. A központi bankok a szervezett

pénzhatalom alapintézményei. A nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia azért hozta őket létre, hogy az államok által

gyakorolt pénzügyi szuverenitással a kizárólag ő általa irányított szervezeteket jogosítsa fel. A pénzkibocsátás a forgalomban

lévő pénzmennyiség-szabályozás, a kamat mértékének meghatározása, az árfolyamok szabályozása így kikerül a közhatalom

ellenőrzése alól és kizárólag a nemzetközi pénzügyi közösség ellenőrzése alá kerül. A központi bankokon túlmenően a

kereskedelmi bankok is meghatározott mennyiségű fedezetlen hitelpénzt bocsáthatnak ki, hozhatnak forgalomba. E

magánkölcsönzők által kreált pénz, amikor kikölcsönzik, elsődleges adósságot hoz létre. Az ilyen fedezetlen hitelpénznek a

használatáért felszámított díjat a köznyelvben "kamatnak" nevezik, holott ez jogtalan sarc és mértékétől függetlenül

uzsorának minősíthető.

A gazdasági élet folyamataiban szükségessé válik a pénz, mint közvetítő közeg használata. Ha valaki munkateljesítménye

ellenértékeként jut közvetítő közeghez, pénzhez és a termelési láncolatban ezt kikölcsönzi egy másik gazdasági szereplőnek,

akkor másodlagos adósságot hoz létre. Úgy is tekinthetjük az így munkával fedezett pénznek a hitelbe adását, mint amikor

valaki az ingatlanát adja bérbe, vagy az autóját adja kölcsönbe. Ahogy jogosan jár a munkával fedezett érték használatáért

használati díj, ugyanúgy jogosan jár a munkával fedezett pénz használatáért használati díj. Ezért ezt a munkával fedezett pénz

után járó használati díjat nem tekintjük uzsorának, hanem jogosan járó kamatnak.

Amikor a központi bankok és kereskedelmi bankok által kibocsátott hitelpénzt visszafizetik a kölcsönzőnek, amely mint

láttuk semmiből könyvelési és elektronikus módszerekkel teremtette ezt a fedezetlen pénzt, akkor a kölcsön folyósító a

visszafizetett hitelpénzt egyszerűen leírja a számláról, megsemmisíti, azaz ezzel az összeggel csökken a forgalomban lévő

pénz mennyisége. Tovább csökkenti a forgalomban lévő, a termelést kiszolgáló, működtető pénz mennyiségét a hitelpénz

használatáért fizetett díjnak az uzsorakamatnak a megfizetése is. Ez a hitelpénz-használati díj, "kamat", azonban nem kerül

megsemmisítésre, hanem folyamatosan növeli a stagnáló, parazita módon csak munkanélküli járadékot húzó, elfekvő pénz

mennyiségét.

Amikor a működő gazdaságban keletkezett hiteleket törlesztik, akkor a másodlagos adósságot fizetik vissza a kölcsönadónak.

Ez a pénz nem kerül megsemmisítésre, hanem továbbra is a pénzforgalomban marad, csak a gazdasági élet egy másik

szereplőjénél. Mindössze egyik számláról egy másik számlára kerül. A másodlagos adósság megfizetése tehát nem szűkíti a

reálgazdaság működéséhez szükséges pénz mennyiségét. Az ezen munkával fedezett hitel után fizetett kamat költsége

termelési ráfordítást jelent és ezért növeli az árak és szolgáltatások árait. Mindebből látható, hogy a fedezetlenül kibocsátott

hitelpénz mennyisége a felhalmozódó használat díj - a "kamat" - miatt állandóan bővíti a stagnáló pénz mennyiségét. Úgy

bővül a pénzintézetekben felhalmozódó pénz mennyisége, hogy közben csökken a termelést kiszolgáló forgalomban lévő

pénz mennyisége. Az össz-pénzmennyiség növekedése miatt hasonló mennyiségű árura több pénz terül szét, ami állandóan

rontja a pénz minőségét, és az inflációval csökkenti a lakosság vásárlóerejét.

A központi bankok és kereskedelmi bankok csak a hitelpénzt hozzák forgalomba, de az így kibocsátott fedezetlen pénz

használati díját, az uzsorának minősíthető kamatot azonban nem. Mivel a kamatokat a termelőgazdaság folyamatait közvetítő

és fedezettel bíró pénzből kell kivonni, ezért folyamatosan szűkül a forgalomban lévő pénzmennyiség. Ennek egyik

következménye, hogy nem lehetséges az összes felvett kölcsön időre történő megfizetése. A fedezetlen hitelpénz

kamatsarcolása megfizethetetlenné teszi az adósságot és beindítja az adósságspirált, amelyből a magánpénzrendszer

közpénzrendszerré történő visszaalakítása nélkül nem lehet kikerülni.

Gyakran még szakdolgozatokban is olvasható, hogy "kamat" és kamat között nincs különbség, hanem csak a pénz - munkával

fedezett valódi pénz és a levegőből kreált fedezetlen pénz megkülönböztetése nélkül - azaz minden pénz szükségszerű

tartozéka. Ez ahhoz hasonló, hogy a sötétben minden tehén fekete. Ilyen egybemosó gondolkodásmód szerint természetesen a

kamat a természeti szükségszerűség rangjára emelkedik, és nevetségessé válik például az iszlám, amikor következetesen

követeli a kamatmechanizmus kikapcsolását a pénzfinanszírozásból. A pénzuralmi rendszer megváltoztatása nem a pénz és

akár a reálgazdaságban szükségessé váló fedezett pénz használati díjának a megszüntetését követeli, hanem a

közpénzrendszer visszaállítását, az olcsó közhitelezés gyakorlatát.

Valamennyi érték-előállító munkavállaló teljes munkajövedelme a kamatok (munka nélkül hozott tőkejövedelmek) miatt

legalább harmadrésszel megrövidül. Ugyanis a kamatok, mint költségelemek valamennyi árba beépülnek. Különösképpen

tartalmazzák a bérleti díjak, amelyek sok országban a tiszta tőkekamatok 70-80 %-át teszik ki a jelzálogtőke és a magántőke

után. Ha a kamatot nem úgy fogjuk fel, mint munkával fedezett termék használati díját, akkor az e kategóriába nem sorolható

kamat, munka nélküli jövedelem és jogtalan elvonásnak vagy kizsákmányolásnak tekinthetjük.

Azok, akik minden kamatot elleneznek, és nem teszik meg azt a különbséget, amit az előzőekben kifejtettünk, a kamatot úgy

fogják fel, hogy az a tőke szűkösségének az ára. Az olyan pénz, amelyet a fogyasztás nem azonnal igényel, tehát a

tulajdonosa számára pillanatnyilag fölösleges, ezt az értéktöbbletet célozza meg, amikor a pénz kikölcsönzésre kerül. A

kamat nagysága is alá van vetve a kínálat és kereslet törvényének, ezért minél nagyobb a tőkekínálat, annál alacsonyabb a

kamat. Hosszantartó konjunktúrára van ahhoz szükség, hogy elegendő tőke képződjön és a kereslet ne múlja felül a kínálatot.

Ha ez a helyzet előállna, akkor a banki szolgáltatások költségein és a kockázati díjon felül mást, pl. kamatot, nem kellene a

pénzintézeteknek fizetni.

A pénzuralmi rendszernek az a sajátossága, hogy a befektetést kereső tőke a kamat 3% alá süllyedése esetén kivonul a

termelőgazdaságból. A gazdaság folyamatait közvetítő közeget, "a gazdaság vérét" visszatartják. Ez azt jelenti, hogy leállnak

a betétek, nagyobb pénzkészletet tartanak a bankoknál, növekednek a rövid lejáratú betétek és tezaurálnak, azaz a nyereséget

nem osztják szét osztalék formájában a tulajdonosok között, hanem tőkeemelést hajtanak vele végre, illetve más nagyobb

hozamot biztosító értékpapírokba fektetik, például úgy, hogy átvándoroltatják magas kamatú országokba.

Hatalmas pénzmennyiségek stagnálnak likvid állapotban a pénzintézetekben, illetve a befektetőknél egészen addig, amíg a

kamatok újra emelkednek. Ennek az általános visszatartásnak korábban, amikor még arany alaphoz volt kötve a forgalomban

lévő pénz mennyisége, recesszió vagy depresszió volt a következménye. A papírpénz bevezetése óta a központi bankok a

hiányzó pénzt új pénz nyomásával pótolják. Ma tehát a pénz-visszatartás először a pénzmennyiség megnövekedéséhez vezet,

amely inflációs nyomást gyakorol. Ekkor megindul a harc az infláció megfékezéséért, azaz a pénz mennyiséget csökkentik. A

kamatokat felemelik, és emelkednek az árak is. A magas kamatok aztán véget vetnek a konjunktúrának, ekkor következik a

gazdasági visszaesés, munkanélküliséggel, növekvő számú csőddel, bércsökkentéssel. Ennek hatására két-három év múlva az

infláció csökken és visszaszorul. A gazdasági visszaesés azonban gyakran okoz maradandó károkat. Mindezt szinte

valamennyi fejlett ipari államban nyomon lehet követni. A pénz visszatartás a nagyhatalmú központi bankok beavatkozása

ellenére vezet recesszióhoz és indít be újabb és újabb kamatciklusokat. A pénzuralmi rendszerben így saccolják meg a

pénzvagyonos érdekcsoportok, a magánpénz-monopólium szerves részét képező kamat révén az érték-előállító

termelőgazdaságot, a munkát végző lakosságot.

A XX. század kiemelkedő angol közgazdásza, Keynes óta egészen az ultraliberális monetarizmus uralomra jutásáig a

pénzmennyiség szabályozását és a fiskális politika kombinációját vegyítették a kamatpolitikával. A keynes-i rendszerben a

pénzmennyiség és a konjunktúra közti kapcsolat nyilvánvaló. Az árukínálat viszonyai között a pénzmennyiség növekedése

konjunktúrához vezet, majd áremelkedést, inflációt okoz. A pénzmennyiség csökkentése viszont recessziót, stagnálást vált ki,

nyomában a növekvő munkanélküliséggel. A magánpénz-monopólium globális kiterjedésével a kívánatos gazdasági

egyensúlyt nem lehet fenntartani. Ma már olyan hatalomra tett szert a magánpénzek mozgatása és a globális szintű

spekuláció, hogy a központi bankok nem képesek stabilizálni a pénzrendszert. A pénzmennyiség növelésével időlegesen

mozgásba lehet hozni parlagon heverő, visszatartott pénztömegeket a magánszektorban, de a gazdaság felgyorsítása

inflációhoz vezet. Ha viszont a pénzmennyiséget korlátozzuk, az lefolytja a konjunktúrát és a pénz- és korporációs oligarchia

visszatartva milliárdjait várakozó álláspontra helyezkedik, azaz recesszió, sőt válság állhat elő magas munkanélküliséggel.

Ekkor ismét elhangzik a csatakiáltás a gazdaság beindítására és újból megjelenik az infláció.

Ennek a folyamatnak a kárvallottjai elsősorban a kis- és közepes vállalkozások, de leginkább azok a milliók, akik csak a

munkaerejüket tudják áruba bocsátani. A pénz- és korporációs oligarchia spekulációval, a konkurencia kikapcsolásával egyre

nagyobb vállalatbirodalmak létrehozásával a maga javára tudja kihasználni a helyzetet.

A pénzuralmi korszakot, amelyben élünk, adósságkorszaknak, vagy tartozásállományból és követelésállományból álló

követeléskorszaknak is nevezhetjük. Minden adóssággal szemben követelés áll. Követelés és adósság az érem két oldala. Itt

a veszélyt azok viselik, akik az adósság oldalára kerültek, ezért beszélünk Magyarország esetében is adósságproblémáról,

adósságválságról, eladósodásról, túladósodásról, az adósságteher állandó növekedéséről. Noha keveset hallani

követelésproblémáról vagy befektetés-problémáról, azért ez is jelen van, mint az érem másik oldala. Magyarország

tartozásállománya külföld felé 2007-ben meghaladja a 40 000 milliárd forintot, mintegy 210 milliárd dollárt. Ugyanezt fejezi

ki a másik oldalról szemlélve, hogy a külföld követelésállománya Magyarország, a magyar gazdaság és társadalom egészével

szemben 40 000 milliárd forint. Ezt a követelés-, illetve tartozásállományt kell a 80 %-ban vagyontalannak tekinthető magyar

lakosságnak évről-évre kiszolgálnia hozam, vagyis tőkejáradék, profit és kamat formájában. Erre az a magyar gazdaság,

amelynek volumene alig több mint 12 000 milliárd forint nem tudja teljesíteni csak úgy, ha folytatja a közvagyon

maradékának a kiárusítását, illetve újabb kölcsönök felvételével biztosítja a követelésállomány jogosultjai számára az általuk

megkövetelt hozamot. A magyar gazdaság egészébe tehát nem csak az államháztartás és annak 15 500 milliárd forintnyi

(mintegy 80 milliárd dollár) adósságának a kiszolgálása tartozik, hanem a nagyrészt külföldi tulajdonba átment egykori

közvagyon után fizetendő tőkejáradék és profit is.

2007-ben már nem csak a harmadik világ létét fenyegetik az eladósodottság következményei, hanem többek között

Magyarországét is. Ráadásul Magyarország még hátrányosabb helyzetben is van, mert míg a harmadik világ vonatkozásában

folyamatosan szó van az adósságok érvénytelenítéséről, leírásáról, átütemezéséről, elengedéséről, addig Magyarország

esetében ezt egyetlen egyszer egyik kormány sem vetette fel 1989 után.

Az adósságprobléma tehát nemcsak világprobléma, de a magyar társadalmat közvetlenül érintő magyar probléma is.

Ugyanakkor látnunk kell, hogy a hitelezés és adósságképzés egy magas fokú munkamegosztás és technikailag modern

gazdaságban elkerülhetetlen folyamat. Minden terméket előzetesen meg kell finanszírozni az előállítástól az értékesítésig.

Ezért van nagy kereslet a befektetési pénzek iránt. Akinek sok pénz áll a rendelkezésére, az hitelbe nyújtja mindazoknak,

akiknek erre sürgősen szükségük van. Nem a hitelpénz léte vagy nem léte a fő probléma, hanem a kamat és abból is az a

kamat, amelyet mi jogtalannak tekintünk. Ez az a láthatatlan motor, amely az egyszer létrejött pénzvagyont és adósságot

folytonosan tovább növeli. Visszafizetése gyakorlatilag lehetetlen. Ma már az a helyzet, hogy az adósságok fizetése,

különösen jelzálogadósságok, hitelkártya-adósságok, államadósságok esetében nem is kívánatos.

Magyarországon 2007-ben már 100 %-osan csak hitelpénz van forgalomban, amely kamatozó devizaként érkezett az

országba, itt pedig forint-ruhába öltöztették. Minden egyes forint kamattal megterhelve van forgalomban. Olyan képzeletbeli

esetben, ha Magyarországnak sikerülne minden adósságát visszafizetnie, a magyar gazdaság megbénulna, mert nem lenne

forgalomban lévő pénz, minthogy az igazi magyar pénz már teljesen kikerült a forgalomból. Az adósságok erőteljes

csökkentése esetén tehát alig lehetne beruházásokat végezni. A pénzuralmi rendszerben fizetni kell a kamatokat, amíg csak az

adós fizetni tud. Ha fizetési nehézségek lépnek fel, akkor kockázati felárat számítanak rá, és beindul a kamatos kamat

mechanizmus.

Helmut Creutz német közgazdász kiszámította, hogy a Német Szövetségi Köztársaságban 1950-től 1991-ig a társadalmi

össztermék a huszonötszörösére nőtt, míg az eladósodás a hetvenkétszeresére, a pénzvagyon pedig a nyolcvankilencszeresére.

Sokan ma is a harmadik világ adósságállományát tartják veszélyesen nagynak, pedig az amerikai kormányzat adóssága 2007-

ben már meghaladta a 7,8 trillió dollárt. Ezeket az adósságokat kamatoztatni kell. Egyik milliárdos sem mond le az

előjogáról, hogy az ellenőrzése alatt álló pénzintézetek garantálják számára a kamathozamokat.

A kamatos-kamat számítás szerint az adósságok és a vagyon 6 %-os kamatlábbal 12 év alatt megduplázódnak. De 10 %-os

kamat mellett már hét év alatt, 12 % mellett pedig hat év alatt. Az adósságok és a vagyonok tehát viszonylag rövid időszak

alatt megkétszereződnek. A mennyiségek exponenciálisan növekednek, és 2007-ben már 1000 milliárdos magasságban

vannak a kiinduló számok. Ezért a pénzuralmi rendszerben, amely a magánkézben lévő pénzmonopólium és az abban

működő kamatmechanizmus alapján működik, egyre növekszik a vagyonegyenlőtlenség. A rákos megbetegedéshez

hasonlóan a pénz- és korporációs oligarchia vagyona - matematikailag bizonyíthatóan - megállíthatatlanul növekszik a

társadalom és a gazdaság összeomlásáig.

Magyarország legnagyobb problémája ma az eladósodottság. Ha adósságokról beszélünk, az elsősorban a kamatokra, illetve a

kamatrendszerre kell gondolnunk, amely automatikusan növeli a pénzvagyont és évről évre megerősíti a pénzrendszer

ellenőrzését a termelőgazdaság felett. A tőkejáradék, a profit és a hozam a kamatrendszerben gyökerezik. A világon átsöprő

egyesülési hullám, a végsőkig vitt koncentrációs törekvések, amelyek mamutképződményeket hoztak létre, a pénzuralmi

rendszer lényegéből fakad, amelynek viszont legfontosabb jellemzője a benne működő kamatmechanizmus.

Ha le akarjuk lassítani vagy megállítani a pénzuralmi rendszer koncentrációs folyamatait, akkor fel kell számolni a

nemzetközi pénzügyi közösség magánpénzmonopóliuát, amely felöleli a pénz kibocsátását, a kamatszabályozást, az

árfolyamok meghatározását, a hitelrendszert, az eladósítást és az ezt végrehajtó intézményeket, az univerzális hatáskörű

pénzintézeteket, a központi bankok hálózatát és a kereskedelmi bankrendszert a hozzátartozó befektetési alapokkal, minősítő

intézetekkel, alapítványokkal. A magánpénzrendszer közpénzrendszerré történő átalakítása biztosíthatja csak a közérdek

megfelelő érvényesítését. A közpénzrendszerben újra működhet a semleges pénz, azaz az elosztás-semleges gazdasági

közvetítő közeg, amely aztán már megállíthatja a pénzvagyon és a termelői vagyon világméretűvé vált szélsőséges

centralizációját és koncentrációját.

A közpénzrendszer visszaállítása összefügg a tulajdonviszonyok átalakításával is. Nem arról van szó, hogy erőszakkal meg

kell változtatni a jelenlegi tulajdonviszonyokat, hanem azokon úgy kell módosítani, hogy a vagyon elosztása emberi mértékű

legyen, és itt is érvényesüljön a homo mensura, vagyis az optimális arányok alkalmazásának az elve. A legfontosabb, hogy

az emberi méretű vagyon szorosan kapcsolódjék egy konkrét személyhez és mértéke igazodjék ennek a személynek - vagyon

működtetőjének - a teljesítményéhez. A kamatmechanizmus legigazságtalanabb társadalmi következménye, hogy lehetővé

teszi egy szűk érdekcsoport számára, hogy teljesítmény nélkül aránytalanul nagymértékben gazdagodjék. A jelenlegi

magánpénz-monopólium által működtetett kamatos-kamat mechanizmus nemcsak az erkölcsi normákba ütközik, de

ellenkezik a legtöbb országban érvényes és alkotmányba foglalt emberi jogokkal is. Így például, amikor egy alkotmány

szavatolja az egyes állampolgárok egyenlő hozzáférését az állam, a kormányzat valamennyi szolgáltatásához, akkor nemcsak

erkölcsi normákba, de jogszabályba is ütközik, hogy a lakosság mintegy tíz százaléka ebből a rendszerből aránytalanul és

folyamatosan több jövedelmet szerez, mint amiért megfizet, mint ami teljesítménye alapján megilletné. Nem lehet a többségi

akarat igazságos és jogos érvényesülésének tekinteni, ha ez a tíz százalék - a társadalmi jövedelemnek ezt az aránytalan

kisajátítását - az érték-előállító munkát végző lakosság 80 %-ának a rovására teszi. Akik az értéket előállítják, kevesebbet

kapnak, mint ami teljesítményük alapján őket megilletné. Ez azért lehetséges, mert munkabérük nem fejezi ki, nincs arányban

teljesítményükkel. Marad még egy 10 %, ahol az elvégzett munkateljesítmény és az érte kapott juttatás, valamint a

kamatjövedelem és a kamatfizetés nagyjából kiegyenlítődik.

A jelenlegi pénzuralmi rendszer automatikusan növeli a társadalom és a gazdaság minden szektorának, így az államnak, a

gazdasági szereplőknek és az állampolgároknak az eladósodását. Ezt a növekedést a kamat- és a kamatos-kamat

mechanizmus kényszeríti ki. Az eladósodottság növekedésével együtt jár a gazdaságból való kamatrészesedés növekedése is.

A tőkejövedelmet, profitot és kamatot élvezők igényeit a pénzuralmi rendszerben maximálisan védik a jogszabályok. Emiatt

az egész gazdaság az adósságszolgálati terhek fizetésének és a kamatfolyamatnak a ritmusában működik és növekszik. Ennek

többek között az a következménye, hogy az érték-előállító munkát végzők munkabére ennek arányában csökken, és a bérből

élőket a versenyképesség öncéllá emelésével "kiracionalizálják". A kamat- és kamatos-kamat mechanizmus tehát

szükségszerűen válságokhoz, munkanélküliséghez és szociális feszültségekhez vezet. A kártékony és lehetetlen "fenntartható

növekedés" hosszú távon nem fenntartható, ahogyan erre már utaltunk. Véges Földünkön semmilyen alrendszer nem

növekedhet végtelenül, a fenntartható szó pedig a folyamatosságra, vagyis a vég nélküli növekedésre utal.

Egy rövidebb időszakasz tekintetében a növekedés lehetséges, sőt ez a pénzuralmi rendszer (amely a vállalkozási

szabadságon és egyenlő esélyeken alapuló piacgazdaság egyik ellentéte, másik ellentéte a szocialista állam-monopolista

tervgazdaság) lényegéből fakadó parancs. Tehát ebben az átmeneti időszakban szükség lenne arra, hogy a gazdaság

növekedésével arányosan ugyanolyan arányban nőjenek a bérek, mint a tőke után fizetendő költségek és járadékok. Ha

azonban a munkajövedelmek ugyanolyan arányban növekednek, mint a tőkeköltségek és tőkejövedelmek, akkor az Európai

Uniós átlagnövekedést alapul véve mind a termelés, mind a fogyasztás másfél évtized alatt megkétszereződik.

A globális magánpénz-monopólium rendszerében működő kamatautomatizmus aránytalan előnyben részesíti a

tulajdonosréteget: a pénz- és korporációs oligarchia tagjait. Ez a szűk érdekcsoport integrált elitet alkot, amelynek

legfontosabb tagjai a nemzetközi beruházó bankárok, a szupergazdag bankárdinasztiák családi holdingokban és

alapítványokban tartott kollektív magántulajdonukkal, tagjai továbbá a mamutkorporációkat működtető és aránytalanul

megfizetett menedzser-réteg, valamint a pénz- és korporációs oligarchiát kiszolgáló kormányzatok, pártok és politikusok.

A kamatrendszer tehát a társadalmi igazságossággal ellentétes módon aránytalanul nagy előnyben részesíti ennek az integrált

globális elitnek a tagjait. A gazdasági növekedés hozama nem a közszükségletek jobb kielégítését, a közjót szolgálja, hanem

az integrált elithez tartozó keveseknél összpontosul és a nagy vagyonok, elsősorban pénzvagyonok, exponenciális

növekedését biztosítja. Ennek egyik látható jele a világon végigsöprő fúziós folyamat, amelynek a révén mamutméretű

vállalatok és pénzintézetek jöttek létre. A közérdeket szolgáló állami erőszak gyakorlása egyre inkább a szervezett

magánhatalommá integrálódott pénz- és korporáció oligarchiára tevődik át, olyan névtelen hatalmi képződményekre, amelyek

nem állnak demokratikus ellenőrzés alatt, vezetőiket nem választják és nem is hívhatók vissza, és akik társadalmi felelősség

nélkül hozhatják meg döntéseiket. Ezek az erőszakos és intézkedéseikért el nem számoltatható magánemberek elsősorban

pénzügyi fölényükkel, pénzügyi technikákkal manipulálják az egyre gyengülő közintézményeket és gyakorolják azt a

társadalmi hatalmat, amelyre a demokratikusan megválasztott és politikai felelősséggel tartozó törvényhozó és kormányzati,

valamint önkormányzati szervezetek lennének hivatottak.

Ez a pénzuralmi rendszer által kikényszerített természetellenes növekedés gyorsított ütemben pusztítja a pótolhatatlan

természeti erőforrásokat, megváltoztatja az éghajlati viszonyokat és az egész emberi civilizációt környezeti katasztrófával

fenyegeti. Az emberi léptékekhez igazodó lokális gazdaságok elsorvadnak, pedig már a brit Eric Fritz Schumacher, a

világhírűvé vált "Small is beautiful" (a Kicsi szép) című könyvében, amely 1973-ban jelent meg Londonban, adatokra

támaszkodva bizonyítja, hogy a termelés logikáját kell ellenőrzés alá vennie az emberiségnek, mert a termelésnek a logikája

nemcsak hogy nem azonos az élet és társadalom megmaradásának a logikájával, hanem ellenkezik vele. Az óriási mértékben

felhalmozódó kamatpénzek ragadozóként újabb és újabb hasznot hozó befektetési lehetőségekre vadásznak. Ilyen nagy

hozamot ígérő befektetések az óriási projektek az építőiparban, óriás erőművek építése duzzasztótavakkal, országnyi méretű

esőerdő területek kiirtása, a hadiipar termékeinek "hasznosítása" háborúkban azért, hogy újabb fegyvereket lehessen

előállítani, de itt kell megemlíteni az atomerőműveket és más mamutlétesítményeket is. A pénz- és korporációs oligarchia

globális gazdagodása szempontjából nem számít jövedelmezőnek a kis és közepes vállalkozások, valamint a minőségileg

értékes, szociálisan pedig a közjót szolgáló - gyakran életmentő - beruházások finanszírozása, azaz a kicsi gyönyörű elve

szerinti helyi gazdaság felvirágoztatása. A jelenlegi pénzuralmi rendszer feloldhatatlan dilemmája az az ellentmondás, hogy

két rossz választás elé állítja az emberi civilizációt: vagy gazdasági válságba jut, ha nem folytatja a hitelpénz és a kamat által

megkövetelt növekedést, ha pedig folytatja ezt a növekedést, akkor környezeti válságba kerül, mert visszafordíthatatlan

károkat okoz az emberi élet fenntartásához szükséges természeti környezetben.

Hogyan irányítja a pénzoligarchia a világot?

A nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia úgy irányítja a nemzetközi pénzrendszert, hogy tetszése szerint tudja

manipulálni a pénz és deviza tartalékokat. A pénzrendszernek ez a manipulációja a nemzeti kormányok kikerülésével,

világszinten megy végbe. A pénz mai felfogásunk szerint törvényesített csereeszköz, amelynek azonban az értékmegőrzés is

szolgálnia kell. A pénzkibocsátás - amíg a közpénzrendszer volt érvényben - állami felségjog volt. A forgalomba hozott

nemesfém érmék a kibocsátó állam felségjelvényét viselték és az állam szavatolta a pénzérmék nemesfém tartalmát. Így azok

betölthették az állandó értékű csereeszköz szerepét. Az egyes országok lakói tudták, hogy az állam csak annyi pénzt tud

kiadni, amennyi nemesfém felett tud rendelkezni, ezért a nemesfém volt a természetes pénz alapja.

Minden nemesfém alapú pénznek az a korláta, hogy a fedezetül szolgáló arany és ezüst mennyiség nem növelhető olyan

ütemben és mennyiségben, ahogyan a gazdaság növekszik. Így a gazdasági növekedést gátolhatta a nem kellő

pénzmennyiség. Ezért több állam is áttért a nemes fémmel fedezett pénzre. A rendelkezésre álló aranykészlet alapján az adott

állam központi bankja, állami bankjegyeket bocsátott ki, amelyeket könnyebb volt kezelni, szállítani és őrizni. Ezeknek a

bankjegyeknek az értékét az határozta meg, hogy a központi bankban elvileg bármikor aranyra vagy ezüstre lehetett őket

becserélni, azaz aranyalapú pénznek minősültek. Ez lehetővé tette, hogy az állam több névértékű pénz bocsásson ki, mint

amennyi nemesfémmel rendelkezett. Ezt az tette lehetővé, hogy a gyakorlati pénzforgalomban csak kevesen tartottak igényt

bankjegyeik aranyra történő beváltására. Tapasztalati úton alakult ki az a szabály, hogy 10 % alatti aranymennyiség elegendő

90 %-al magasabb pénzjegymennyiség kibocsátásához.

Ez a rendszer nemzetközileg is működött, mert azok az államok, amelyek nem rendelkeztek aranykészlettel, garantálták saját

pénzjegyeik átváltási arányát, olyan nemzetközi valutákra, amelyek viszont arany fedezettel rendelkeztek, így aranyalapúnak

minősültek. 1913-ban jött létre az Egyesült Államok 100 %-ban magántulajdonában lévő Federal Reserve System, a FED,

magyarul a Szövetségi Tartalék Rendszer, amely a mai napig betölti a központi bank szerepét. Ezt a magánbankok által

létrehozott pénzkartellt a Rothschild és a Rockefeller pénzügyi érdekeltség alapította. Az általa kibocsátott FED-dollárért,

amely törvényes fizetőeszközzé vált az amerikai kormány vállalt kezdetben garanciát. Ez a pénzkartell az I. világháború után

felvásárolta a világ aranytartalékát, és így több ország pénze számára nem lehetett biztosítani az érték megőrzéséhez

szükséges aranyfedezetet. Ez a körülmény is hozzájárult azokhoz a deflációs jelenségekhez, amelyek végül is az első

gazdasági világválsághoz vezettek.

A II. világháború után a nemzetközi pénz-és korporációs oligarchia döntéshozói elhatározták, hogy újra aranyfedezettel látják

el a dollárt. A háború ideje alatt az Egyesült Államok a hadianyag és élelmiszer szállításaiért aranyat kért. Németország

aranyfedezetét is át kellett neki adni, háborús jóvátételként. Így gyűlt össze az amerikai állam tulajdonában több mint 30

milliárd dollár értékű arany, amelyet Fort Knoxban őriztek. Ez a nemesfém szolgált a dollár fedezetéül. A dollárt viszont a

világ központi bankjai tartalék valutaként használták, így az Egyesült Államok több dollárt költhetett, mint amennyinek a

fedezetére megvolt az alapja. Az egyes országok dollárért vásárolták azokat a nyersanyagokat, elsősorban energiahordozókat,

pl. kőolajat, amelyekhez csak ezért a valutáért lehetett kapni. Fokozatosan kialakult a dollár egyeduralma a világ

pénzrendszerében.

1971. augusztusában a nemzetközi pénzoligarchia döntéshozói kérésére Nixon amerikai elnök felmondta a dollár aranyra

történő átváltását, és az amerikai állam többé nem szavatolta a dollár értékállóságát. Ettől az időponttól kezdve a dollár

teljesen fedezetlen bankjegy a magán pénzkartell FED szabad magánvalutája. A világ többi pénzneme is, amely a dollárra

támaszkodott többé már nem értéktartalmú, hanem csak fedezetlen, de törvényesített papírpénz. Állami döntéssel,

jogszabályokkal törvényes fizetőeszközzé lehet tenni egy fedezetlen magánbankjegyet. Értékmegőrző eszközzé azonban nem

lehet tenni, mert ehhez a pénzt használók bizalmára van szükség, arra, hogy ezt a magánbankjegyet hosszútávon értékőrzőnek

tekintsék. Szabad mennyiségű pénz árfolyam értéke a forgalomba lévő pénzmennyiség mértékétől függ. Az elmúlt 30 évben a

világon előállított javak mennyisége csak a négyszeresére nőtt, míg az értéktermelő gazdaság folyamatait közvetítő jelek

mennyisége, vagyis a pénzmennyiség a negyvenszeresére nőtt. A pénzmennyiségnek ez az ugrásszerű növekedése

természetesen inflációt idéz elő. A tízszeres tempóba növekvő jelek (pénz) szétterül a valódi értéket hordozó termékeken és

szolgáltatásokon, és így azok pénzben kifejezett ára aránytalanul növekszik. Egyre több felhígult pénz terül szét ugyanannyi

árumennyiségen. Ez a pénzromlás.

Sok szó esik a központi bank függetlenségéről. Egy központi bank azonban lehet független saját országa törvényhozásától és

kormányától ugyanakkor erősen függhet a nemzetközi pénzvilág olyan irányító intézményeitől, mint a Világbank, a

Nemzetközi Valutaalap, a Bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja, az Európai Unió Frankfurtban működő Központi Bankja, a

Nemzetközi Gazdasági Együttműködés és Fejlesztés Szervezete, továbbá a pénzvilág olyan központjaitól, mint a City of

London, a Wall Street és a FED Központja Washingtonban. Volt olyan központi bank is, amely ugyan független volt az adott

ország parlamentjétől és kormányától, de függetlenül működött a nemzetközi pénzvilág előbb felsorolt irányító

intézményeitől is.

Ilyen központi bank volt a Német Szövetségi Köztársaság Jegybankja, a Bundesbank, amely a demokratikus német államban

egy semlegesnek mondható negyedik hatalmi ágát jelentett. A Bundesbank függetlensége azt jelentette, hogy ez a központi

bank ellent tudott állni a pénzmennyiséggel való visszaélésnek, a politikai nyomásnak és kellő önállósága volt a pénz

értékállandóságának a megőrzésére. A Német Jegybank ezért az államtól és a nemzetközi pénzvilág frontszervezeteitől való

függetlenségét az akkori német pénz, a márka, értékének a biztosítására használta. Ezáltal a német márka lett a világ

legstabilabb valutája, amit egyre többen használtak tartalékként és értékmegőrzőként.

Az államok többségében a kormányok arra kötelezték jegybankjukat, hogy az ugyanevezett monetáris hatáskörűket

(pénzkibocsátás, pénzmennyiség meghatározása, kamat-és árfolyamszabályozás) olyan célok érdekében használják, mint a

gazdasági növekedés és a teljes foglalkoztatás biztosítása. A nemzetközi érdekeknek a jegybankra való rákényszerítése

rendszeresen inflációhoz vezetett.

Az úgynevezett fejlődő országokban és a diktatórikus berendezkedésű államokban, valamint a magántulajdonban lévő FED

rendszer keretében a szabad pénzmennyiség elve érvényesült. Ez azt jelentette, hogy a forgalomban lévő pénz manipulálását

a politika vagy a privát jegybank tulajdonosok nem korlátozták. A pénz mennyiségének korlátlan szaporítása valójában az

adott pénzzel való szabad visszaélést jelentette és hosszú távon nem volt működőképes.

A ténylegesen független jegybank, mint amilyen a Bundesbank volt, meg tudta őrizni a márka értékállandóságát. A

függőhelyzetű jegybankok és a magánellenőrzés alatt álló központi bankok viszont szabadion manipulálhatták az általuk

kibocsátott pénzt, ezért a szilárd pénzek és az elértéktelenedő pénzek között szükségszerűen konfliktus jött létre. A

pénztulajdonosok arra törekedtek, hogy hosszú távú ügyleteikhez kemény pénznemeket használjanak, az elértéktelenedett

puha pénzeket pedig kerüljék. Az 1980-as években így lett a német márka - versenyben a dollárral - bízalmat élvező szilárd

valuta. A márkának ez az értékállósága hova tovább tehertétellé vált a nemzetközi pénz és pénzoligarchia pénzügyi

manipulációi számára. A forgalomban lévő pénzmennyiség szaporítói ezért szabadulni akartak attól a német márkától, amely

kimutatta: milyen mértékben vesztette el értékét a pénzmennyiség állandó szaporítása miatt a pénzoligarchia magán jellegű

pénze, illetve az egyes országok kormányai által manipulált pénzek. A Bundesbanknak ezt a zavaró tevékenységét úgy

küszöbölték ki, hogy a Német Szövetségi Köztársaságot bekényszeritették az Európai Unióba, az NSZK Központi Bankját

pedig alárendelték az Európai Unió Központi Bankjának.

Ezt a rendkívül fontos döntést Kohl kancellár szűkkörben hozta meg, és nem engedte meg, hogy a német polgárok

népszavazáson dönthessenek értékálló pénzük feladásáról. Kohl kancellár emlékirataiban azt állítja, hogy rendkívül n agy

nemzetközi nyomás nehezedett rá. Azt követelték tőle brit és francia részről, hogy egyrészt integrálódjon az NSZK az

Európai Közösségbe, de ne vegye át annak vezetését, másrészt mondjon le önálló és szilárd valutájáról. Ha ezt a két feltételt

nem teljesíti, akkor nem járulnak hozzá a német egység létrejöttéhez. Kohl, hogy megvalósíthassa a németek legfőbb nemzeti

törekvését, a német egység megteremtését, engedett a zsarolásnak: feladta az erős német gazdaság és a magas német

életszínvonal legfőbb biztosítékát, a német márkát.

A világban ma vezető szerepet betöltő pénznemek elszakadtak attól az értékhordozó dologi alaptól, amelyet jelként

képviselnek. A 100 %-an fedezet nélküli pénzek korlátlan szaporításával, ezek állandóan elértéktelenednek. A

devizaárfolyamok manipulálásával sikerül azt a látszatott kelteni az emberek elé, hogy ezek a fedezetlen pénzek valóságos

értékviszonyokat fejeznek ki. A devizaárfolyamokat azonban ugyanazok a pénzügyi csoportok manipulálják, mint amelyek

korlátlanul szaporítják a fedezet nélküli pénzt.

A globálisan megszerveződött pénzhatalom, amely az általa létrehozott, tulajdonolt és irányított FED- rendszer segítségével

el tudta érni, hogy a FED-dollár, egy magánbank magánbankjegye legyen a világpénz, óriási lépést tett előre, egy privatizált

világhatalom létrehozására. A nemzetközi pénzhatalomnak ez a fokozatosan kiépülő informális szuper állama, az általa

ellenőrzött nyersanyag piacokat is kényszerítette, hogy csak dollárban bonyolítsák üzleteiket. Aki nem dollárban, hanem

márkában, jenben vagy euróban akarta eladni a kőolajat, az ellen szankciókat léptettek életbe. Ez történt Szaddan Husseinnel,

és ez az egyik oka, a pénzhatalom és Irán jelenlegi konfliktusának. A pénzhatalomnak ez a virtuális szuper állama, amely

Amerikát is eszközként használja, sikerrel kényszerítette a többi ország jegybankjait is, hogy a FED-dollárt használják

devizatartalékként. Még a Európa Unió Központi Bankja is nagyrészt dollárban tartja devizatartalékait. Az euró, amelynek

értékét lehetne az Európa Unió termelői kapacitásához is kötni, most 90 %-ban az értéktelen, csak Amerika erejével

fenntartott, 100 %-an fedezetlen papírpénzen, a FED-dolláron nyugszik.

Az egyes országok Központi Bankjait beleértve olyan pénzügyi központnak számító központi bankját is, mint Svájc, arra

készerítették, hogy arany készletüket dollár ellenében adják át, vagy pedig kölcsönözzék ki. A világ aranykészlete ma már a

Federal Reserve System páncélszekrényeiben van elraktározva. Ennek az a következménye, hogy egy új arany alapra

helyezett, tehát fedezet pénzt, csak azok akaratával és feltételeivel lehet ma már bevezetni, akik ezt az aranytartalékot

birtokolják. Ezek a pénzoligarchiák azonosak azokkal, akik a FED-nek is a tulajdonosai. Ők azok, akik az arany árát nap,

mint nap meghatározzák. Ha például eljönne az új alap aranyra bevezetése egy pénzreform keretében, akkor felemelhetnék az

arany unciánkénti árát akár a mai többszörösére, és ezzel rendkívül előnyös üzletet csinálnának maguknak.

A pénzhatalom súlypontja ugyan az Egyesült Államokban van, de ez egy transz nacionálisan megszerveződött privatizált

világhatalom, amely Amerika pénzrendszerét is irányítja a tulajdonában lévő FED segítségével. Ennek a privát globális

pénzhatalomnak a magán pénze a dollár, amelyet Amerika erején kívül senki nem garantál. Kihasználva azt, hogy ebbe a

magán pénzbirodalomba beolvasztott Amerika ma pénzügyileg és katonailag a világ legerősebb országa az ő pénzügyi és

katonai erejét használják fel arra, hogy a dollárt tetszés szerint szaporítsák és világuralmuk eszközévé tegyék. Mivel ez a

privát világhatalom a maga számára korlátlan mennyiségben tud dollárt kibocsátani, miközben mindenki másnak munkát,

terméket és szolgáltatást kell érte adnia, így a transznacionális pénzoligarchia a dollárt fel tudja használni a világ

nyersanyagainak és termelő vagyonának a megszerzésére. Nem csak a nemzetek feletti oligarchia jut ily módon korlátlan

mennyiségű szabad pénzeszközhöz, amelyhez fokozatosan az egész világot felvásárolja magának, de az általa felügyelt

Amerikai Állam is többet költhet saját céljaira a dollár szaporítás korlátlan lehetősége révén. A dollárral való visszaélés a

Nemzetközi Pénzügyi Közösség, valamint a neki alárendelt Amerikai kormányzat számára egyoldalú előnyöket biztosít. Az

Amerikai Állam már két évtizede egyre több erőforrást vesz igénybe értéktelen fedezetlen papírpénze ellenében. Emiatt

Amerika külfölddel szemben fennálló eladósodása rendkívül megnőtt.

A korlátlan dollár kibocsátás miatt már sokat veszített a dollár eredeti értékéből, de az összeomlás még nem következett be. A

nemzetközi pénzhatalom és a szolgálatában álló amerikai kormány évek óta arra kényszeríti a világgazdaságban fontos

szerepet betöltő központi bankokat, hogy tartsák meg a náluk exportból vagy a termelő és fizikai javak felvásárlásából

összegyűlt fedezetlen dollárt, és ezt használják értékőrző devizatartalékként. Így Kína, Japán és Európa Központi Bankjai

egyre több dollárt tartanak devizatartalékként. A pénzvilág döntéshozói kívánságára a pénzimpériumtól függő országok

pénznemét egyre értéktelenebb dollárral támasszák alá, amely által pénzhatalomtól függő országok pénzneme gyakorlatilag

ugyanolyan értéktelenné vált, mint a FED-dollár.

A pénzimpérium által felügyelt Egyesült Államok, mint adós, ha akarja, meg tudja rövidíteni hitelezőit a dollár hivatalos

leértékelésével. Ezzel hitelezői hátrányára tud megszabadulni adósságainak egy részétől. A dollár minden egyes leértékelése

azt a külföldet rövidíti meg, amely a világban forgalomban lévő dollár mennyiség 80 %-át tartja magánál. Az adósnak és az

őt irányító Nemzetközi Pénzügyi Közösségnek szabad keze van arra, hogy milyen mértékben akarja adósságát leértékelni és

hitelezőit lényegében becsapni.

Az egyes országok lakói, de a világ közvéleménye sem ismerik a való helyzetet, mert a pénzvilág irányítói azt sugallják

manipulált árfolyamokkal, hogy a gátlástalanul szaporított FED-dollárnak még mindig szilárd árfolyama van. Ha nap, mint

nap hallanának a pénztulajdonosok arról, hogy a FED-dollár esetében csak a papír árát tartják a kezükben, és minden más az

Amerikát is felügyelő pénzhatalom manipulációtól és visszaéléseitől függ, akkor felgyorsulna ennek a virtuális értéket jelölő

pénznek a termelő vagyonba, fizikai vagyontárgyakba, dologi értékekbe való menekítése. A FED-dollártól való menekülés,

nagymértékű inflációt gerjesztene. Amerikában és külföldön a pénzérték befektetések egy része már részben

elértéktelenedett. Egy újabb pénzügyi válság esetén további értékvesztés következne be az értékpapírok, nyugdíjak,

befektetési alapok terén és egész pénzügyi ágazatok omlanának össze a felgyorsult elértéktelenedés következtében.

A fentiek miatt elkerülhetetlenné válna a pénzreform. A Nemzetközi Pénzvilág az Amerikai Állam segítségével ideig, óráig

fenn tudja tartani a pénzérték látszatát azáltal, hogy az állam kikényszeríti a FED-dollár törvényes fizetőeszközzé való

kezelését. Minthogy az Amerikai pénzügyi rendszer az államok feletti pénzhatalom részeként működik, ezért ennek a

rendszernek a pénzimpérium szinte minden intézménye a haszonélvezője. Az Európai Központi Bank, a Bázeli Nemzetközi

Fizetések Bankja, a Bank of Japán és a többi vezető pénzintézet irányítói, tisztában vannak azzal, hogy mennyire

elértéktelenedett 2007-re a dollár. Ennek ellenére támogatják a FED-dollár fizetőeszköz-illúzióját, sőt elhallgatják, hogy saját

pénznemüket valuta tartalékként szinte kizárólag értéktelen dollárral dúcolták alá. Ezzel saját pénzüket is lényegében

elértéktelenítették.

Ha a Nemzetközi Pénzügyi Közösség döntéshozói pénzreformot rendelnének el, az Európai Unió Központi Bankja valódi

érték nélkül kiszolgáltatott helyzetbe kerülne. Az Európai Unió legnagyobb és legerősebb gazdasága Németország, de a

német arany is már csak, mint "arany visszaszolgáltatására igény" létezik. Már a Bundesbanknak sincs valóságos arany

tartaléka. Állítólag a német és a svájci arany is a FED-hez vándorolt, ahogyan az Egyesült Államok állami aranytartaléka is,

át lett szállítva Fort Knoxból a FED széfjeibe és trezorjaiba. Ezek az átcsoportosítások titokban történtek és még Reagan

elnök is meglepődött, elnökségének elején, hogy Fort Knoxban már nincs ott a több, mint 30 milliárd dollár értékű aranyrúd,

az Amerikai Állam tulajdona.

Az eddig elmondottakból megállapítható, hogy a fedezetlen pénz korlátlan kibocsátása miatt a világ legfontosabb pénznemei

a dollár, az euró, a jen már nem rendelkeznek valódi értékmegőrző funkcióval. A pénz cserefunkciója is az állítólagos

árfolyamérték színlelésén alapul, ezért a csereérték sem megbízható. A Nemzetközi Pénzhatalom elsőszámú pénze a FED-

dollár, nemcsak értékmegőrző funkcióját veszítette el, de csereértéke is látszólagos. Ebben a papírpénzben az Egyesült

Államok hatalma miatt bíznak még az emberek. A FED-dollár hasonlóan a részvényhez csak reményt fejez ki, hogy ezért a

jelért, közvetítő közegért, valami valódi értéket lehet kapni. Ha az amerikaiak és a világ többi lakói tudnák, hogy a FED-

dollár értéke a Nemzetközi Pénzügyi oligarchia manipulációitól függ, akkor az emberek többé nem bíznának benne.

Az államok feletti pénzoligarchia a fedezetlen pénzzel évek óta gyorsított ütemben vásárolja fel mindazt, ami valódi értékkel

bír: nyersanyagokat, ipari létesítményeket, ingatlanokat, nemzetközi cégeket, társaságokat, ha kell ellenséges kivásárlással.

Az Amerikai Állam is egyre több valódi értéket importál értéktelen pénzéért, ily módon egyre nagyobb mértékben

eladósodik. A pénzhatalom tehát levegőből előállított pénzével világpiaci monopóliumok és oligopóliumok egész

rendszerének a tulajdonosa lehet. Eddig már ő rendelkezik a gyémánttal, arannyal, rézzel, cinkkel, uránnal, a távközléssel, a

korporációs tömegtájékoztatással, élelmiszerekkel, a fegyvergyártással, a légi közlekedéssel. Folyamatban van a

génmanipuláció segítségével olyan mezőgazdasági monopólium kialakítása, amely lehetővé teszi monopol árak alkalmazását

globális méretekben. Kiterjed ez a folyamat a világ energiai piacára is. Folyamatban van a világ vízkészlete feletti ellenőrzés

megszervezése is.

Mi a pénzoligarchia stratégiája?

A Nemzetközi Pénzügyi Közösség felsőszintű döntéshozói a pénzmennyiséget mindaddig szaporítják és higítják, amíg fel

tudják vele vásárolni a világ valamennyi fizikai értékhordozóját. A Nemzetközi Pénzhatalomnak ezek az irányítói tudják,

hogy a pénznek ez a szaporítása nem maradhat titokban, és egyszer megdől a fedezetlen dollárba vetett bizalom. A

bizalomvesztési folyamat már beindult, és a lassú infláció felgyorsult, a dollár értéke rohamosan hanyatlik. Ezért egyre

inkább szükségessé válik a világszintű pénzreform.

A pénzoligarchia levegőből előállított FED-dollárjával már elegendő értékhordozót vásárolt fel, ezért a dollárrendszer

összeomlása és az után jövő pénzreform már nem rendíti meg hatalmát. A kétes értékű pénzből értékálló vagyon lett. Sok

gazdasági ágazatban monopolhelyzetet szerzett és, ezért a világot járulék fizetésére tudja szorítani. Monopol hozamok

formájában a szervezett magánhatalom több jövedelemhez jut, mint a szervezett közhatalom az állam adók formájában. A

Nemzetközi Pénzoligarchia azért hajtotta sikeresen a legfontosabb anyagi értékek ellenőrzés alá vételét, hogy saját maga

szabhassa meg az árakat.

A pénzhatalom elsőszámú eszköze Amerika és ennek kormányzata teljesítette azt a kívánságát, hogy a teljes dollárállomány

többsége külföldre kerüljön. Ha ez a külföldre került dollár mennyiség értékét veszti, akkor a kár 2/3 részben a Központi

Bankokat és az Egyesült Államokon kívüli piac sújtja. Ekkor válik nyilvánvalóvá, hogy milyen hibás döntés volt FED-

dollárért átadni az aranytartalékot és, hogy az euró, a jen és más valuták fedezeteként FED-dollárt használtak. Emiatt a hibás

gyakorlat miatt, ha a FED-dollár összeomlik, akkor a hozzája kapcsolt valuták is, amelyeknek ez a kétesértékű

dollárállomány volt az alapja, összeomlik.

A Federal Reserve System előző elnöke, Alan Greenspan, még hivatalban volt, amikor elmondotta, hogy valószínűleg 2007-

ig sor kerülhet a dollár korrekciójára. Célzott az euró és a dollár egyesítésére, amely új világpénzzé alakulhatna át. Greenspan

valószínűleg abból indult, ki, hogy Nemzetközi Pénzügyi Közösség véleményformálói szerint csak 2007-ig őrizhető meg a

fedezetlen dollárba fektetett bizalom. Az államok feletti pénzoligarchia és hegemóniája alatt álló Egyesült Államok számára

előnyös lenne a dollár és az euró integrálása globális és egységes pénznemmé.

Az új pénz elnevezése (pl.single global curency - egységes globális valuta, vagy euró-dollár stb.) mellékes. A fontos az, hogy

a régi világpénzben - a FED-dollárban - meglévő adósságokat leértékeljék, és ezzel a hitelezőket, akiknél még a régi pénznem

van tartalékként, megrövidítsék. Ha tehát az új euró dollár 20 FED-dollár vagy 15 eurót ér, akkor minden régi pénznemet

arányosan leértékelnek. Ezzel a FED-dollárban hitelezőket rövidítik meg, ugyanakkor a magánpénz kibocsátói nagy

nyereségre tesznek szert. Az államok feletti pénzhatalom ezzel legfontosabb működési eszközét az Amerikai Államot

tehermentesítené. Jelenlegi, mintegy 6.000 millió dolláros adóssága 50 %-os leértékelés esetén 3.000 millió dollárra

csökkenne. A FED-dollár minden többi tulajdonosa elveszíti ebben a pénznemben lévő vagyonának a felét. De a FED-dollárt

lehet ennél nagyobb mértékben is leértékelni. Ez különösen nagy részben Kínát, Japánt lés az Európai Uniót sújtaná.

A transznacionális pénzhatalom fő célja azonban az, hogy olyan új világpénzhez jusson, amely felett ismét csak ő

rendelkezik. Az elképzelt euró dollár rendszerben ismét a Nemzetközi Pénzoligarchia tulajdonában lévő FED bírna

többséggel, azaz továbbra is az ő érdekei lennének meghatározók. A pénzoligarchia 100 %-s magántulajdonában lévő bázeli

bank, a BIS (Bank for International Settlement - Nemzetközi Fizetések Bankja) választotta ki a Nemzetközi Pénzügyi

Közösség felső vezetése az új világpénz körüli teendők lebonyolítására. A City of London által a két világháború közti

időszakban létrehozott bank feladata a központi bankok tevékenységének irányítása. Ennek a magánbankban a többségi

részesedését a pénzhatalom Amerikában működő intézményei titokban már felvásárolták. Ha tehát a BIS lenne az új

világpénznem (euró dollár) jegybankja, akkor ugyanazok lennének e globális központi banknak a tulajdonosai, mint akik

korábban a FED tulajdonosai voltak. Ez lehetővé tenné a magánellenőrzés alatt álló szabad pénzkibocsátás újabb ciklusának a

beindítását. Ugyanaz történne, mint a Federal Reserve System esetén csak most már globális szinten. Meglenne egy ilyen

pénzreformnak az előnye is, hogy az újabb pénzmanipulációs ciklus tehermentesen indulhatna be. A FED segítségével

végrehajtott pénzhigításra feledés borulna, és a pénzcsalás elkövetőinek nem lenne semmilyen bántódása. Az új rendszer az

új pénzzel tovább szaporítaná a pénz és korporációs vagyonát, és lehetővé tenné, hogy egy újabb két-három évtizedes ciklus

keretében tovább centralizálják a világ termelői vagyonát a saját ellenőrzésük alatt az általuk kézben tartott világpénzrendszer

segítségével.

A nemzetközi pénzoligarchiában, ebben a globális játékában azok a vesztesek. Akik túlságosan megbíznak a pénzben, s akik

elhiszik, hogy a pénz a cserefunkcióin túlmenően értékmegőrző eszköz is. Aki tehát vagyona értékének hosszú távú

megőrzésére törekszik, annak vagyonát nem pénzben vagy pénzt helyettesítőkbe, biztosítási szerződésekbe, nyugdíjakba kell

helyeznie, hanem fizikai vagyontárgyakba, dologi értékekbe. Vegyen példát arról, amit a vagyonszerzés, a vagyon fenntartás

és gyarapítás mesterei a nemzetközi beruházó bankárok tesznek.

A nemzetközi pénzvilág irányítói a FED-dollárral eredetileg Amerika gazdaságát kívánták ellenőrizni. Időközben a

pénzoligarchia célja bővült és globális magánpénzrendszert kívánt kialakítani. Ezt a FED-dollár világvalutává tételével

jelentős mértékben el is érték. Ami hátra van még a rendszer tökéletesítése és megszilárdítása.

A Nemzetközi Pénzoligarchia a magánpénzrendszer monopóliumával lényegében már is ellenőrzi a világgazdaságot. Ennek

elsősorban beruházó bankkár dinasztiák a legnagyobb haszonélvezői. Ha az emberiség nem akarja akadályozni a

magánpénzrendszerrel való visszaélést, akkor helyre kell állítani a közpénzrendszert. Természetesen egy állam és egy

kormányzat is visszaélhet a saját kibocsátású pénznemével, ha lehetősége van rá, és saját partikuláris értékeit érvényesíti a

társadalom, a gazdaság, az adott ország egészének a hosszú távú érdekeivel szemben. Ezért az is fontos, hogy a

közpénzrendszer megakadályozza, mint az egyes kormányokat, mint a magán pénzhatalmat a pénzrendszerrel való

visszaélésben.

Ha egy pénznem arany fedezettel rendelkezik az kevésbé manipulálható, mint a fedezetlen papírpénz. A szilárd fedezettel

rendelkező világpénz legfőbb akadálya ma az, hogy az arannyal a nemzetközi pénzhatalom rendelkezik. Ha tehát aranyalapú

világpénz kerülne bevezetésre ismét az ő ellenőrzése alá, kerülne a világ pénzrendszere. Az arany fedezet (vagy más

nemesfém fedezet) elsősorban azért hasznos, mert korlátozza a pénz teljes mennyiségének a kibocsátását, hiszen azt

megfelelő arányban a rendelkezésre álló aranyfedezet mennyiségéhez kell igazítani. A pénznek azonban, amely a gazdasági

élet bizalmon alapuló közvetítő közege nem az aranyfedezet add értéket. Ennek a jelnek a termelő gazdaság értékelőállító

tevékenysége add valódi fedezetet. Azaz értékes, amit a pénz jelez.

Ezért olyan pénznemet kell találni, amely a termelő gazdaság méreteihez igazodó meghatározott jelmennyiség, azaz

mennyiségi pénznem. E pénzmennyiségének nem szabad gyorsan növekednie, mint a termelő gazdaság kapacitásának vagy is

arányba kell állnia az előállított javakkal, termékekkel és szolgáltatásokkal. Egy ilyen semlegesnek nevezhető közpénzt csak

egy olyan független jegybank bocsáthat ki, amely legalább annyira független a nemzetközi pénzoligarchiától és

intézményeitől, mint az adott államoktól és kormányoktól. Egy ilyen központi bank kizárólag az adott ország, vagy a

világgazdaság hosszú távú szükségleteire és érdekeire lehet tekintettel. Ez a megoldás mélyen sérti a nemzetközi

pénzoligarchia eddig élvezett privilégiumait, az általa kialakított magánpénzrendszer monopóliumát. Ezért ezt a fontos

kérdést csak a pénzuralmi rend törvényszerűségeinek a tanulmányozásával és az érintett milliók tájékoztatásával, pénzügyi és

politikai felvilágosítással lehet elérni.

Fenntartható növekedés helyett fenntartható erőforrásokat

A pénzuralmi rendszer által erőltetett kényszer-gazdasági növekedés alapja a munka, a föld és a tőke. Ezek a feltételek

azonban nagyon különböznek egymástól. Földünk hasznosítható felülete és a Föld méhének kincsei korlátozott

mennyiségben állnak rendelkezésre és egyre ritkulnak. Ha kitermelésük és elhasználásuk a profitmaximálás és a kamatfizetés

követelményei szerint történik, akkor az emberi élet fenntartásához szükséges elengedhetetlen erőforrások

visszafordíthatatlanul károsodnak. A "Peak Oil", vagyis a nyersolaj, mint energiahordozó kitermelése elérte a csúcsát, és e

fontos szénhidrogén kimerülése már a következő évszázad közepére várható. Az atomenergiát biztosító urán energiahordozók

is korlátozottan állnak rendelkezésre. A jelenlegi ipari rendszer folyamatosan pusztítja a növényzetet, egyre nő a

sivatagosodás, a tavak kiszáradása, a levegőszennyeződés és naponta tűnnek el végleg bolygónkról növény- és állatfajták.

A kamatmechanizmus által kikényszerített növekedési kényszer szembenáll az energia és a nyersanyagok környezetkímélő és

takarékos felhasználásával. A demokratikus ellenőrzés alatt nem álló, és társadalmilag felelőtlennek minősíthető

multinacionális vállalatbirodalmak számára egyre inkább az a gazdaságosabb és pénzügyileg kifizetődőbb, ha az emberi

munkaerőt rendkívül sok energiát felhasználó gépekkel, technológiával helyettesítik. Ez egyrészt a munkahelyek

felszámolásával növeli a munkanélküliséget, másrészt a pótolhatatlan erőforrások kimerítése révén jóvátehetetlen kárt okoz

bolygónk életfenntartó képességének. A profitmaximálás kényszere teszi előnyösebbé az élő munkaerő helyett a gépi

technológia nagyüzemi alkalmazását. A gépek nem lesznek betegek, nem sztrájkolnak, nem kell utánuk társadalombiztosítást

és nyugdíjjárulékot fizetni, ezért a pénzuralmi rendszer a gépi technológiát és gének alkalmazását részesíti előnyben az

emberrel szemben.

Ezekre a súlyos problémákra is a leghatékonyabban a jelenlegi magánpénz-monopólium megszüntetésével és

közpénzrendszer helyreállításával lehetne választ adni. Amíg ezt felismeri annyi ember, hogy ki tudja kényszeríteni

demokratikus eszközökkel, addig is kell intézkedni az energia és a nyersanyagok takarékosabb felhasználása érdekében.

Ennek egyik eszköze lehet, ha az energia- és nyersanyag-felhasználást arányosan megterhelik a szociális költségekkel.

A munkaköltségeknél viszont csökkenteni kell a szociális terheket, és újra kell számolni az energiaköltségeket. A túlságosan

sok energiát fogyasztó ágazatoknál úgy kell ésszerűsíteni, hogy a munkahelyek megmaradjanak, és kifizetődő legyen

hatékonyan gazdálkodni az energiával, más szóval kifizetődő legyen az energia megtakarítása. Ezt úgy is el lehetne érni,

hogy csökkentik a munkaadóknak és a munkavállalóknak a szociális ellátórendszerekhez - öregségi-, betegség- és

munkanélküliség-biztosítás, szakképzéshez - való hozzájárulását. Egyidejűleg az így kieső költségeket az elsődleges

energiák, és nyersanyagok megfelelő adóztatásával kell pótolni. Olyan energia- és nyersanyagárakat kell kialakítani, amelyek

következtében a kevesebb energiával előállított termékek gazdaságosabbak. Az energia- és nyersanyagszektorban el kellene

érni, hogy a lehető legkisebb felhasználás legyen előnyös.

A háttérhatalom

Elhallgatott dokumentumok

Ajánlás barátaimnak

Tisztelettel és igaz barátsággal ajánlom ezeket a kevésbé ismert dokumentumokat azon osztály-és iskolatársaimnak, akikről

már csak felnőtt fejjel tudtam meg, hogy zsidó származásúak, mert ennek tanulmányaink ideje alatt semmilyen jelentősége

sem volt. Akkor csak az számított, ki milyen tehetséges és szorgalmas volt, mit teljesített és ezzel milyen tekintélyt vívott ki

magának. Ezek a barátaim - álljon itt nevük helyett csak utónevük: Ádám, Gyuri, Iván, János, Misi, Péter, Tamás, Tomi, Éva,

Mari, Ráhel, Szonja és Zsuzsa - mind rendkívül tehetségesek és az élet is igazolta őket, mert közülük többen világhírűek

lettek. Megtanultam tisztelni őket és néhányan közülük mai napig legszorosabb barátaim közé tartoznak. Ajánlom ezeket a

gyakran felkavaró, kétségeket támasztó és ellenérzést kiváltó, ugyanakkor az élet összefüggéseinek szakadatlan elemzésére -

átértékelésére - késztető dokumentumokat egykori munkatársaimnak, régi és új barátaimnak is, mindazoknak, akik

figyelemmel kísérték eddig is írásaimat.

Egykori iskolatársaimmal folytatott beszélgetéseink, levélváltásaink során elkerülhetetlen volt a zsidó vallás, kultúra és

hagyomány sajátosságairól, a zsidó nép történelmi szerepéről is eszmecserét folytatni. Az ún. zsidó kérdés társadalmi,

politikai vonatkozásai sem maradhattak el, hiszen ezek szerves részét képezik az elmúlt évszázad egyetemes és magyar

történelmének. Számos kérdéssel kellett szembesülnöm akkor is, amikor a Szabad Európa Rádió munkatársaként

foglalkoztam a világpolitika és ezen belül a magyar társadalmi és politikai élet elemzésével.

Mindez arra kényszerített, hogy újabb és újabb könyveket olvassak el, és alaposabban megismerkedjek más népek

történelmével is, így a román történelemmel, a német, a francia és az angol történelemmel. De talán a legtöbbet az amerikai

történelemmel foglalkoztam, amikor New Yorkban éltem és az ottani egyetemen tanultam. Ebben a városban reformátusként

természetesen rendszeresen felkerestem a magyar református templomot a 82. és a 69. utcában. De barátaimmal -

ökumenikus szellemben - eljártam a katolikus összejövetelekre is és rendszeresen részt vettem a 39. utcában lévő American

Israel Friendship House rendezvényein is. Ebben a házban működött a World Federation of Hungarian Jews nevű

kulturális szervezet, amely a magyar származású zsidó new york-iakat tömörítette. E szervezetnek igen színvonalas és

rendszeresen megtartott rendezvényein, ha csak lehetett, részt vettem. (Amerikai tartózkodásom kezdetén egy bronxi lakásból

- Bronx New York egyik városzrésze -, ahol albérlőként laktam, azért kellett elköltöznöm, mert a főbérlő egyik éjjel

pisztolyát rám fogva megkérdezte: Igaz-e, hogy jársz a zsidókhoz? Mondtam igen. Miért, mi ellene a kifogásod? Erre

beleeresztett egy sorozatott a mennyezetbe, s közölte, hogy távoznom kell. Láttam, hogy részeg, ezért csak annyit mondtam:

tegye el a fegyvert, és reggel elköltözöm. Így kerültem egy új lakásba a New York University közvetlen közelébe.)

New Yorkban akaratlanul is megtapasztaltam, hogy különbség van a zsidó magyar és a magyar zsidó között. 1983

augusztusában részt vettem a 79. utcában a First és a Second Avenue között lévő Magyar Házban a Hungarian Literary

Society (Magyar Irodalmi Társaság) évi rendes közgyűlésén. Ezt az irodalmi társaságot az 1930-as évek végén Amerikába

kivándorolt, kultúra kedvelő zsidó származású magyarok alapították a magyar irodalom ápolására. Az idők során ebből az

irodalmi társaságból baráti kapcsolatok fenntartására szolgáló klub lett, ahol ultizni, sakkozni, pingpongozni, vagy társalogni

lehetett magyar zenét hallgatva és magyaros ízű ételeket fogyasztva. Az 1983-as évi közgyűlésen a társaság német

származású elnöke, Mr. Mautner, tartotta angol nyelven a megnyitót. Mautner úr felesége magyar volt, és nagyvonalúan

támogatta a magyar közösségi életet. Ennek köszönhette, hogy a Magyar Irodalmi Társaság az elnökévé választotta.

Mautner úr angol nyelven elmondott bevezetője után egy erre a célra meghívott amerikai énekesnő elénekelte az amerikai

himnuszt, majd pedig a jelenlévők egy része javasolta a magyar himnusz eléneklését is. Erre a jelenlévők egy másik csoportja

azt mondta, hogy azt már nem, mert 'a magyar himnusz szavára lőtték a nyilasok a rokonait a Dunába' és követtek el egyéb

atrocitásokat. Mire a himnusz eléneklését javaslók azt kérdezték, hogy mi köze van Kölcseynek és Erkel Ferencnek a

nyilasokhoz, s elvégre ez egy magyar irodalmi társaság, ezért igenis helyén való a magyar himnusz eléneklése. A vita odáig

fajult, hogy azoknak egy része, akik el akarták énekelni a magyar himnuszt, levette a cipőjét, és Hruscsov módjára elkezdte

verni ütemesen az asztalt azt kiáltozva, hogy aki nem akarja elénekelni a magyar himnuszt, az távozzon, és meg se álljon Tel-

Avivig.

Ekkor asztalszomszédom, egykori osztálytársam édesanyja, aki 1952-től ismert engem és 1956 óta New Yorkban élt, így

fordult hozzám: "Látod, János, mi a különbség a zsidó magyar és a magyar zsidó között? Az egyik követeli a magyar

himnusz eléneklését, mert ő nemcsak tud magyarul, de a szíve is Budapesten dobog. A másik ugyanúgy magyar anyanyelvű,

Magyarországról származik, de az ő szíve Jeruzsálemben dobog. Én zsidó magyar vagyok, és szívem Budapesten dobog, oda

vágyom vissza. De tiszteletben tartom a magyar zsidók érzéseit is, tudomásul veszem, hogy ők a zsidóságuknak adnak

elsőbbséget."

1983-ban nem sikerült a Magyar Irodalmi Társaság közgyűlésén elénekelni a magyar himnuszt New York 79-es utcájában. A

jelenlévők csaknem fele - tiltakozása jeléül - nyomban távozott. Ehhez a történethez még hozzátartozik, hogy néhány héttel

később, 1983 szeptemberében Münchenbe költöztem, mert a SZER munkatársa lettem. Amikor 1985-ben visszatértem a

Rádió new york-i tudósítójának Amerikába, akkor barátom édesanyja azzal fogadott, hogy 1984-ben kellően felkészültek, és

a Magyar Irodalmi Társaság évi közgyűlésén békésen, és egyhangúan elénekelték a magyar himnuszt is.

Ez, és az ehhez hasonló tapasztalataim, valamint a zsidó barátaimmal folytatott sok eszmecsere arról győzött meg, hogy

egymás jobb megértéséhez sok-sok őszinte eszmecserére, széleskörű párbeszédre van szükség. Amikor az 1990-es évek

közepén néhány év alatt túljutottam az e tárgykörrel foglalkozó századik könyvön, meglepődve kellett tapasztalnom, hogy

barátaim közül valójában milyen hiányosan ismerik nemcsak a bibliai zsidó nép történetét, hanem általában véve a Kelet- és

Nyugat-Európában élő zsidó közösségek életét. Amikor pedig a magyar demokratikus változások nyomán elhatároztam, hogy

demokráciaelméletből írok kandidátusi dolgozatot, fel kellett ismernem, hogy nem lehetséges a társadalmi-politikai

demokrácia gazdasági demokrácia nélkül. A gazdasági demokrácia pedig az esélyegyenlőség biztosítását jelenti a

termelőtevékenységben, a pénz-és hitel kibocsátásában, valamint a javak elosztásában. A jogi esélyegyenlőség ennek csak a

jogszabályi feltételeit biztosítja. Meg kellett állapítanom, hogy azért nem lehetséges a gazdasági esélyegyenlőség, azaz a

gazdasági demokrácia, mert a közpénzrendszert lecserélték magánpénzrendszerre, a magánpénz-monopólium pedig egy szűk

érdekcsoport számára behozhatatlan előnyöket biztosít. Ekkor kellett megismerkednem a magánpénzrendszert rendkívül

igazságtalanná tevő kamatmechanizmussal, amely a pénz előállításának a monopóliumával rendelkezők számára lehetővé

teszi az érték-előállító tevékenység folyamatos és nagymértékű megsarcolását, s hatalmas kamatjövedelmet biztosít az

élősködő pénzvagyonos csoport számára.

Meg kellett állapítanom, hogy létezik egy háttérhatalom, amely a pénzkibocsátás és kamatszedés monopóliumával a saját

tulajdonaként centralizálja és koncentrálja egyre több országban - és ma már világszinten - az érték-előállító termelő vagyont,

valamint a közvetítést és elosztást vezénylő pénzvagyont. Önként adódott a kérdés: Kikből áll ez a háttérhatalom? Hogyan

jött létre? Milyen a szervezeti felépítése? Hogyan működik?

Így jutottam el a világ leggazdagabb beruházó bankár-dinasztiáihoz, az általuk működtetett formális és informális pénzügyi

és társadalmi-politikai intézményekhez, egy jól megszervezett, világszintű hálózathoz, amely számos alrendszert működtet.

Mivel e rendszer kezdeményezői, irányítói és haszonélvezői elsősorban a beruházó bankár-dinasztiák, amelyek között, ha

nem is kizárólagos, de döntő szerepet játszanak a zsidó származású pénzemberek, ezért az a világstratégia, amelynek a

végrehajtásán fáradoznak, érinti a különböző országokban élő zsidó közösségek sorsát is. Természetesen a magyarországi

zsidó közösség életét is érinti. Ily módon kihat az én barátaim életére is. Minél inkább próbáltam megérteni az

összefüggéseket, annál világosabban láttam, hogy e pénz-dinasztiák elsősorban a saját érdekeiket tartják szem előtt, és ha

vannak világuralmi céljaik, akkor az ezzel járó előnyöket nem egy nép, hanem a saját maguk számára akarják megszerezni.

Azt is látnom kellett, hogy bizonyos céljaikat csak úgy tudják elérni, ha a saját népük többségét alkotó, és gazdagnak

egyáltalán nem nevezhető, más emberekhez hasonlóan munkából és teljesítményből élő zsidó közösségek tagjait

megtévesztik. E megtévesztéshez tartozik fontos tények és stratégiai programok elhallgatása, vagy azok egészen más színben

való feltüntetése félrevezetésük érdekében. E felismeréseimet átbeszéltem barátaimmal. Volt, akivel egyetértésre jutottam,

volt, akivel nem. Kutatásaim során természetesen olyan tekintélyes zsidó származású tudósok munkáival is megismerkedtem,

akik hasonló eredményekre jutottak, mint én. Abban a pénzuralmi hálózatban, amely ma már globálisan működik,

természetesen akadtak olyan résztvevők is, akik ilyen vagy olyan okból életük egy bizonyos szakaszában szembe fordultak

ezzel a pénzuralmi hálózattal. Ennek a szembefordulásuknak hangot is adtak, leírták, elmondták a véleményüket. Elviselték

az őket ért támadásokat. Személyesen azt tapasztaltam, hogy ezekről az emberekről - és nézeteikről -barátaim jóformán

semmit sem tudnak. Nekem kellett e személyekkel és munkásságukkal megismertetni őket. Némelyiküket sikerült meggyőzni

arról, hogy a tanult iskolai történelem mellett létezik egy elhallgatott, de azért valóságos másik történelem is. A kettő nem

zárja ki egymást, hanem oly módon egészíti ki, mintha egy személyről készítünk egy normális képet, valamint egy röntgen és

egy ultrahang felvételt. A látható képek nem fognak hasonlítani egymásra, pedig ugyanarról a személyről adnak

információkat. Ha egymásra vetítve összesítjük a belőlük kapott információkat, akkor pedig kiderül, hogy azok

komplementer módon, egymást kiegészítve pontosabb ismeretekhez juttatnak minket.

Így jutottam arra a gondolatra, hogy tanulmányozva e figyelemreméltó személyek munkásságát és nézeteit, különösen azokét,

akiknek a megnyilvánulásait hitelesnek lehet tekinteni, megismertetem barátaimmal. Ezért kiválasztottam néhány olyan alig

ismert dokumentumot, amelyek a történelem, valamint napjaink valóságának a kevésbé látható, illetve szándékosan

homályban tartott tényeit és összefüggéseit világítják meg.

Ha nem teszünk különbséget a világuralomra törő bankár-dinasztiák érdekei és hatalmi törekvései, valamint a zsidó nép -

éljen az a diaszpórában vagy Izraelben - túlnyomó többségének a valódi szükségletei, érdekei és értékei között, akkor a

tájékozatlan emberek (válságos helyzetben) a pénzuralmi rend fenntartói és haszonélvezői helyett (azaz a bajok, feszültségek

igazi okozói helyett), megint azon embertársaikat teszik majd felelőssé, akik ugyanúgy e világuralmi törekvések szenvedő

alanyai, mint a többi ember. Vagyis ha én tényleg szeretem zsidó barátaimat, akkor tudatosítani kell bennük, hogy igenis

vannak olyan kozmopolita bankár-dinasztiák, amelyek a zsidó nép mögé bújva a saját önző céljaikat valósítják meg az egy-

központból irányított világállam, az új pénzuralmi világrend létrehozásával a náluk lévő globális pénzmonopólium

segítségével.

Ha ez akárcsak részben igaz, akkor úgy tekinthetjük Izraelt, hogy egy évszázadokon át üldözött nép nemzeti otthonán

túlmenően a háttérhatalom országnyi méretű megbízható helyőrsége is. Ez utóbbi minőségében az a rendeltetése, hogy a

nemzetközi bankárok által irányított új világrend érdekében őrző-védő feladatokat lásson el Földünk egy rendkívül fontos

térségében. Viszonylag kisméretű, de nukleáris monopóliummal rendelkező, erős katona-államként az energiahordozókban

gazdag - kiemelt fontosságú - közel-keleti világrégióban kell biztosítania a nemzetközi pénzügyi közösség hegemóniáját,

hatalmi monopóliumát. E bevezető gondolatokkal barátaimat akartam meggyőzni arról, hogy miért érdemes közreadni a

következőkben ismertetett - eddigi kutatásaim szerint hitelesnek tekinthető - néhány dokumentumot némi háttérrel és

magyarázattal kiegészítve.

Első rész

Benjamin Freedman a háttérhatalom világstratégiájáról

Elsőként egy ismert és köztiszteletben álló amerikai pénzember véleményét ismertetjük írásai és beszédei alapján. Benjamin

Harrison Freedman 1890. október 4-én született New Yorkban és 1984-ben halt meg ugyanott. Azt az orvost, aki

közreműködött a születésénél úgy hívták, hogy Dr. Simon Baruch. Ő volt a később fontos közéleti személyiséggé vált

Bernard M. Baruch apja. Bernard Baruch a Wall Street egyik sikeres pénzembere és befektető bankára az Egyesült Államok

hadiparát irányította évtizedeken keresztül. Hosszú élete folyamán valamennyi amerikai elnök hivatalos tanácsadója volt az

első világháborútól 1965-ig. Freedman így ír egyik könyve bevezetőjében Bernard Baruch-hoz fűződő viszonyáról:

"...Bernard Baruch a szerző családjának jó barátja volt és gyakran konzultált vele...1912-től kezdve olyan helyzetbe kerültem,

hogy tanúja lehettem mindannak, ami a színfalak mögött folyt. E sorok írója a Nemzeti Demokrata Bizottság tagjaként 1912-

ben részt vett Wilson elnök választási kampányában. Ezt követően nem voltak az ajtók zárva előtte."

Benjamin Freedman zsidó családban nőtt fel és zsidó vallás szerinti nevelésben részesült. New York városában élt gazdag,

sikeres üzletemberként. Üzleti karrierje során ő lett a Woodbury Soap Company cég fő tulajdonosa. Tanúja volt és bizonyos

fokig közvetlen résztvevője azoknak a politikai és pénzügyi manipulációknak, amelyek elősegítették a kommunizmus

hatalomra kerülését és Izrael, mint cionista állam létrehozását, valamint az amerikai politikai élet és tömegtájékoztatás zsidó

hegemónia alá kerülését. Mint a zsidó érdekek képviselője bejárása volt az Egyesült Államok hét elnökéhez.

Az Új Világrend második világháború utáni előtérbe kerülésével 1945-ben Benjamin Freedman úgy érezte, hogy felelős a

fejleményekért, és erről beszélnie kell. Annak a zsidó és kommunista gépezetnek a beavatott tagjaként, amely ekkor készült

beindítani két nagyszabású tervet - az egyik az egy központból kormányzott világ létrehozása Egyesült Nemzetek név alatt és

a másik Izrael, mint cionista állam kikiáltása Palesztinában. Egyre nagyobb aggodalommal töltötte el hitsorsosai növekvő

hatalma és az a mód, ahogy ezt a hatalmat használják. Szakított a judaizmussal, és áttért a katolikus hitre. A zsidó

történelemben és kultúrában szerzett jártassága és kutatásai eredményeként arra a meggyőződésre jutott, hogy a zsidókra és a

judaizmusra vonatkozó közkeletű elképzelések részben tévesek, és még magukat ezeket a kifejezéseket is el kell utasítani.

Szó szerint ismertetett beszédében és írásában az Olvasó gyakran találkozik majd az olyan kifejezésekkel, hogy "úgynevezett

zsidók" vagy "talmudista zsidók" vagy "a modern judaizmus szent könyve".

Benjamin Freedman alapította 1946-ban a Béke és Igazságosság Palesztinában nevű ligát. Arnold Forster, a B'nai B'rith

elnevezésű zsidó szervezet Rágalmazás Elleni Ligájának (Antidefamation League) egyik vezetője 1988-ban - Square One

című önéletrajzi munkájában - Benjamin Freedmant gazdag, hitehagyott öngyűlölő zsidónak minősítette. Az Amerikai Zsidó

Bizottság Commentary című folyóirata 1955 februári számában Benjamin Freedmant egyenesen zsidó antiszemitának

nevezte. Freedman 1954-ben a következőket mondta az antiszemitizmusról:

"Az antiszemita kifejezés egy másik olyan szó, amit el kell távolítani az angol nyelv szókészletéből. Az antiszemitizmus

kifejezés ma csak egy célt szolgál. Arra használják, hogy befeketítsenek valakit. Amikor az úgynevezett vagy állítólagos

zsidók úgy érzik, hogy valaki ellenzi valamelyik céljukat, akkor az antiszemita szó alkalmazásával lejáratják áldozataikat,

vagy antiszemitának minősítik mindazokon a csatornákon keresztül, amelyek a rendelkezésükre állnak, és amelyeket az

ellenőrzésük alatt tartanak. Megfelelő jártasságom van ezen a területen. Mivel az úgynevezett vagy állítólagos zsidók nem

voltak képesek megcáfolni a palesztinai helyzetre vonatkozó nyilvános kijelentéseimet 1946-ban, ezért dollármilliárdokat

költöttek arra, hogy engem antiszemitának nevezve befeketítsenek, azt remélve, hogy ily módon lejáratnak a közvélemény

előtt, amely komoly érdeklődést mutatott az iránt, amit nekem el kellett mondanom. 1946-ig az úgynevezett vagy önmagukat

zsidónak kikiáltók szemében egyfajta kis szent voltam. Amikor azonban nem értettem velük egyet a nyilvánosság előtt a

Palesztinára vonatkozó cionista célokat illetően, hirtelen első számú antiszemita lett belőlem."

Benjamin Harrison Freedman valóban szembefordult azokkal az erőkkel, amelyek célul tűzték ki az Egyesült Államok és a

világcivilizáció ellenőrzés alá vételét. A továbbiakban szó szerint ismertetjük Freedman egy beszédét és egy írását.

Freedman rendszeresen részt vett azokon a tanácskozásokon, amelyeket Woodrow Wilson elnökjelölt folytatott választási

kampánya során. Ő volt az összekötő idősebb Henry Morgenthau és Rolla Wells között, aki ebben az időben a Demokrata

Párt pénzügyeit intézte. Rolla Wells később a Federal Reserve Bank-rendszer saint louis-i központjának az igazgatója lett.

Benjamin H. Freedman a Samuel D. Leidesdorf cégtársa volt. 1946-ban beperelte rágalmazásért az American Jewish

Committee-t (Amerikai Zsidó Bizottságot) öt millió dollár kártérítést követelve. 1948-ban a League for Peace with Justice

in Palestine ügyvédjének a segítségével - ugyancsak rágalmazás miatt - pert indított a Non-Sectarian Anti-Nazi League

(Nem-felekezeti Náciellenes Liga) ellen, amelyet Samuel Untermyer alapított. Ezt a keresetet a manhattan-i bíróság

elutasította. Freedman arról is híres, hogy beszédet mondott az amerikai főváros, Washington, Willard Hotel nevű

szállodájában 1961-ben. Írt számos pamfletet. Politikai tevékenységét az 1970-es évek közepéig folytatta. 1984 májusában

halt meg, 94 éves korában.

Már ebből a néhány adatból is érzékelhető, hogy Benjamin H. Freedman egyik különleges kortársunk volt a XX. században.

1945-ben nyíltan szakított azzal a közösséggel, amelyhez egész életén át szorosan kötődött. Keményen bírálta az Egyesült

Államokon belül kialakult és általa túlzott méretűnek tekintett zsidó befolyást. Tudta, hogy miről beszél, hiszen magát is a

beavatottak közé számította. Nemcsak Bernard Baruchot, Samuel Untermyert és Woodrow Wilsont ismerte, de kapcsolatban

állt Franklin Delano Roosevelt-tel, Joseph Kennedyvel, valamint John F. Kennedyvel is.

Benjamin Freedman washingtoni beszéde

1961-ben a Willard Hotelben a Common Sense című lap támogatására tartott rendezvényen beszélt. Noha e beszéd számos

része felett túlhaladt az idő, mégis érdemes megismerkedni szó szerinti tartalmával.

(Az alább következő beszéd a Kansas Archivist Service által az Interneten is közzétett angol nyelvű szöveg fordítása,

amelyet e sorok írója készített.)

"Itt, az Egyesült Államokban a cionisták és hitsorsosaik teljes mértékben ellenőrzik kormányunkat. Számos körülményből

adódóan ennek túl sok és túl összetett oka van, s ennek részleteibe nem érdemes most belemennünk. A cionisták és

hittestvéreik úgy uralkodnak az Egyesült Államok felett, mint ha ennek az országnak az abszolút uralkodói lennének.

Mondhatják, hogy ez nagyon túlzó álláspont, de hadd tárjam önök elé, hogy mi történt, amíg mi aludtunk.

Mi történt? 1914 nyarán kitört az első világháború. Kevés olyan korú ember van itt, mint én, aki emlékszik erre. Ezt a háborút

az egyik oldalról Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország vívta, a másik oldalon Németország, Ausztria-Magyarország

és Törökország állt. Németország két éven belül megnyerte a háborút. Nemcsak névleg, de ténylegesen. A német

tengeralattjárók, amelyek meglepték a világot, félresöpörtek minden hajókonvojt az Atlanti-óceánon. Nagy-Britannia magára

maradt, és nem tudta hadianyaggal ellátni a katonáit. Mindössze egy hét élelmiszertartalékkal rendelkezett, és azután már

csak az éhezés jöhetett. Ez idő alatt a francia hadsereg fellázadt. Franciaország a Somme folyónál fekvő Verdun

védelmezésekor elveszítette 600 000 katonáját, a francia fiatalság színe-javát. Az orosz hadsereg katonái fogták holmijukat és

hazaszökdöstek, nem akartak többé harcolni, és megutálták a cárt. Az olasz hadsereg összeomlott.

Német földön egyetlen egy lövést sem adtak le. Az ellenség egyetlen katonája sem lépte át a német határt. És mégis

Németország tett békeajánlatot Angliának. A németek a status quo ante elve alapján kezdeményeztek Angliánál tárgyalásos

békét. Ez azt jelenti: "Vessünk véget a háborúnak és maradjon minden úgy, ahogy volt a háború kezdete előtt." Anglia 1916

nyarán ezt az ajánlatot komolyan mérlegelte, mert nem volt más választása. A brit kormány irányítói vagy elfogadják a

tárgyalásos békét, amit Németország nagylelkűen felajánlott vagy folytatják a háborút, és akkor teljes vereséget szenvednek.

Miközben ez folyamatban volt, a németországi cionisták, akiket a kelet-európai cionisták képviseltek, felkeresték a brit

háborús kormányt, és - rövid leszek, mert hosszú ez a történet, de valamennyi dokumentummal rendelkezem állításaim

alátámasztására - a következőket mondták:

"Nézzék, még megnyerhetik ezt a háborút. Nem kell feladni, nem kell elfogadni a Németország által elajánlott

békefeltételeket, megnyerhetik a háborút, ha az Egyesült Államok is belép az Önök szövetségeseként." Az Egyesült Államok

ebben az időpontban nem vett részt a háborúban. Frissek voltunk, fiatalok voltunk, gazdagok voltunk. Azt mondták

Angliának: "Mi beléptetjük az Egyesült Államokat a háborúba az Önök szövetségeseként, azért, hogy az Önök oldalán

harcoljon, ha megígérik nekünk Palesztinát a háborús győzelem után." Más szavakkal üzletet kötöttek: "Mi beléptetjük az

Egyesült Államokat a háborúba az Önök szövetségeseként, az ár, amit ezért fizetni kell, Palesztina, miután megnyerték a

háborút és legyőzték Németországot, Ausztria-Magyarországot és Törökországot." Nos, Angliának annyi joga volt odaígérni

Palesztinát bárkinek, mint amennyi joga lenne az Egyesült Államoknak, hogy Írországnak ígérje Japánt bármely okból.

Teljesen abszurd, hogy Nagy-Britannia, amelynek soha nem volt kapcsolata, vagy bármely érdeke, vagy bármilyen joga a

fölött, amit úgy ismerünk, hogy Palesztina, felajánlja, mint birodalmi pénzt a cionisták kifizetésére azért, hogy ők bevonják

az Egyesült Államokat a háborúba. Mindazonáltal ők megtették ezt az ígéretet 1916 októberében. Röviddel ezután - nem

tudom, hányan emlékeznek erre itt - az Egyesült Államok, amely csaknem teljesen németbarát volt, belépett a háborúban

Nagy-Britannia szövetségeseként.

Ismétlem, az Egyesült Államok csaknem teljesen németbarát volt, mert az itteni újságokat a zsidók ellenőrizték, a bankárok

zsidók voltak, az összes tömegtájékoztatási médiumot ebben az országban zsidók kontrollálták és ők, a zsidók németbarátok

voltak. Azért voltak azok, mert sokan közülük Németországból érkeztek, és azt is akarták, hogy Németország verje tönkre a

cárt. A zsidók nem szerették a cárt, és nem akarták, hogy Oroszország nyerje meg ezt a háborút. Ezek a német zsidó

bankárok, olyanok mint Kuhn Loeb és a többi nagy bankárcég az Egyesült Államokban, elutasították Franciaország és Anglia

finanszírozását, akár egy dollárral is. Félreálltak és ezt mondták: "Ameddig Franciaország és Anglia szoros kapcsolatot tart

Oroszországgal, egy centet sem!" De ömlött a pénz Németországba, mert Oroszország ellen harcolt és ők Németország

oldalán meg akarták dönteni a cári rendszert.

Most ugyanezek a zsidók, amikor megcsillant a lehetőség Palesztina megszerzésére, Angliába mentek és megkötötték ezt a

megállapodást. Ekkor minden megváltozott, ahogyan a közlekedési lámpa vált át vörösről a zöldre. Ahol az újságok mind

német-pártiak voltak, ahol arról tájékoztatták a lakosságot, hogy milyen nehézségekkel küzd Németország Nagy-Britannia

elleni kereskedelmi harcában és más vonatkozásban, hirtelen nem voltak jók többé a németek. Hirtelen útonállók lettek. Ők

voltak a hunok. Ők lövik agyon a vöröskeresztes nővéreket, ők vágják le a csecsemők kezeit, gonoszak voltak. Hamarosan

Wilson megüzente a hadat Németországnak.

A londoni cionisták táviratot küldtek az Egyesült Államokba Brandeis főbírónak, mondván: "Menj, és győzd meg Wilson

elnököt! Megkapjuk Angliától, amit akarunk. Most meg kell győznöd Wilson elnököt, és rá kell venni az Egyesült Államokat

a háborúba való belépésre." Így lépett be az Egyesült Államok a háborúba. Semmilyen más érdekünk nem volt. Nem volt

ehhez több jogunk, mint ma a Holdon lenni, ahelyett, hogy ebben a szobában vagyunk. Semmilyen más ok nem volt arra,

hogy az első világháború a mi háborúnk legyen. Belevittek minket - ha lehetek közönséges, beszívattak minket - csupán azért,

hogy a világ cionistái megkaphassák Palesztinát. Ez az, amit az Egyesült Államok népének soha nem mondtak el. Az

amerikaiak soha nem tudhatták meg, hogy miért léptünk be az első világháborúba.

Miután beléptünk a háborúba, a cionisták Nagy-Britanniához fordultak és közölték: "Nos, mi teljesítettük a megállapodás

ránk eső részét, szeretnénk valamilyen írást, hogy Önök megtartják ígéretüket, és nekünk adják Palesztinát, miután

megnyerték a háborút." Nem tudták, vajon a háború még egy évig vagy további tíz évig fog-e tartani. Elkezdték

megfogalmazni a nyugtát. A nyugta egy levél formáját öltötte, amely rejtjelezett nyelven íródott úgy, hogy a nagyvilág ne

tudhassa, hogy miről is van szó. Ezt az írást hívták Balfour-deklarációnak.

A Balfour-deklaráció nem volt más, mint Nagy-Britannia ígérete arra, hogy megfizeti a cionistáknak azt, amit kialkudtak,

cserébe azért, hogy ők beléptetik az Egyesült Államokat a háborúba. Ez a nagy Balfour-nyilatkozat, amiről oly sokat

hallanak, ugyanolyan hamis, mint a háromdolláros bankjegy. Nem hiszem, hogy nyomatékosabban tudnám ezt kifejezni. Az

összes baj itt kezdődött. Az Egyesült Államok belépett a háborúba. Az Egyesült Államok összezúzta Németországot, tudják,

mi történt? Amikor a háború véget ért, és a németek Párizsba utaztak 1919-ben a békekonferenciára, 117 zsidó volt ott, mint a

zsidóságot képviselő delegáció Bernard Baruch-hal az élén. Én is ott voltam, kell, hogy tudjam.

Nos, mi történt? A zsidók a békekonferencián, amikor feldarabolták Németországot és felparcellázták Európát azok között a

nemzetek között, akik valamilyen címen jogot formáltak Európa bizonyos részeire, feltették a kérdést: "Mi van a nekünk ígért

Palesztinával?" Ekkor jutott először a németek tudomására a Balfour-nyilatkozat. A németek első ízben ekkor jöttek rá

"Szóval ez volt a játék, ez volt az ok, amiért az Egyesült Államok belépett a háborúba?" A németek első ízben fogták fel,

hogy azért lettek vesztesek, azért kell alávetniük magukat szörnyű jóvátételi feltételeknek, mert a cionisták Palesztinát

akarták és el voltak szánva arra, hogy bármely áron megszerezzék.

Ez egy másik nagyon érdekes szempontot vet fel. Amikor a németek erre rájöttek, természetesen elutasították. Eddig az

időpontig a zsidók egyetlen egy országban sem boldogultak jobban, mint Németországban. Itt van például Walter Rathenau,

aki talán százszor fontosabb volt a pénzügyek és az ipar terén, mint Bernard Baruch ebben az országban. Ott volt Albert

Ballin, aki a két nagy gőzhajózási cég tulajdonosa volt, ott voltak az észak-német Lloydok és a Hamburg-amerikai hajózási

társaságok. Meg kell említeni Gerson von Bleichrödert, a Hohenzollern-család bankárját. Ugyancsak ott voltak a hamburgi

Warburgok, a nagy kereskedelmi bankárok - a legnagyobbak a világon. A zsidók nagyon jól boldogultak Németországban,

ez vitán felül áll. A németek úgy érezték: "nos, szépen elárultak minket".

Ez árulás volt, amit a következő elképzelt helyzethez hasonlíthatunk: Tegyük fel, hogy az Egyesült Államok háborúban áll a

Szovjetunióval, és mi győzünk. Ezután azt mondjuk a Szovjetuniónak: "Nos, hagyjuk ezt abba, békeajánlatot teszünk.

Felejtsük el ezt az egészet." És hirtelen Vörös Kína belép a háborúba, mint a Szovjetunió szövetségese. A háborúba való

belépésük következtében vereséget szenvedünk, elsöprő vereséget, olyan jóvátételi feltételekkel, hogy hasonlót nem is tud az

ember elképzelni. Képzeljék el, hogy ezután a vereség után rájövünk, hogy az országunkban élő kínaiak voltak azok, a mi

országunk polgárai, akikről egész idő alatt azt hittük, hogy lojális állampolgárokként működnek velünk együtt, s kiderül,

hogy ők árultak el minket a Szovjetuniónak és rajtuk keresztül lépett be Vörös Kína ellenünk a háborúba. Hogyan éreztünk

volna ezután a kínaiakkal szemben az Egyesült Államokban? Nem hiszem, hogy bárki is közülük mutatkozni mert volna az

utcákon. Nem lett volna elég lámpaoszlop, hogy gondozásba vegyük őket. Képzeljék el csak, hogyan éreztünk volna!

Nos, a németek ehhez hasonlóan éreztek a zsidók iránt. Ők jók voltak hozzájuk. 1905-től, amikor az első kommunista

forradalom kudarcot vallott Oroszországban, a zsidóknak menekülniük kellett Oroszországból és valamennyien

Németországba költöztek. Németország befogadta őket, és nagyon emberségesen bánt velük. És íme, ők elárulták

Németországot minden egyéb ok nélkül, minthogy ők meg akarták szerezni Palesztinát az ő úgynevezett "zsidó nemzeti

otthonukat".

Most Nahum Sokolov és a többi nagy vezető és nagy név, akikről olvasni lehet ma a cionizmussal kapcsolatban, 1919-ben,

1920-ban, 1921-ben, 1922-ben és 1923-ban megírták az újságokban - és az újságok tele voltak kommentárjaikkal - a németek

zsidókkal szembeni érzéseit, a nagy vereség nyomán, amelyet az Egyesült Államok zsidó közbelépésre történt háborúba

léptetésének köszönhettek. Ezt maguk a zsidók ismerték el. Nem arról volt tehát szó, hogy a németek 1919-ben rájöttek arra,

hogy egy pohár zsidó vér ízletesebb, mint a Coca-Cola vagy a müncheni sör. Nem volt vallásos színezete. Nem volt csupán

vallási hiten alapuló ellenérzés velük szemben. Politikai ügyről volt szó. Gazdaságiról. Minden volt, csak nem vallási ügy.

Senki nem törődött Németországban azzal, hogy egy zsidó hazamegy, lehúzza a rolóit és elmondja a "Shema Yisroel"-t vagy

a "Miatyánkot". Senki nem törődött ezzel jobban Németországban, mint ahogy mi itt, az Egyesült Államokban. Az, hogy ez

az érzés kifejlődhetett később Németországban, egyetlen dolognak tulajdonítható: a németek a zsidókat tartották felelősnek

teljes vereségükért.

Az első világháború olyan okokért indult Németország ellen, amelyekért nem Németország volt felelős. Semmiben sem

voltak bűnösök. Túlságosan sikeresek voltak. Megépítettek egy nagy hajóhadat, fejlesztették a világkereskedelmet.

Emlékezzenek csak arra, hogy a francia forradalom idején Németország háromszáz kicsi városállamból, fejedelemségből,

nagyhercegségből és hasonlókból állt. Háromszáz különböző kicsi politikai egységből. És közben a Napóleon és Bismarck

közti időszakban sikerült egy állammá egyesülniük. Ötven év alatt pedig a világ egyik legnagyobb hatalmává váltak.

Hajóflottájuk Nagy-Britanniáéval versenyzett, és a világ minden táján kereskedtek, olcsóbban szállítottak versenytársaikkal

és jobb termékeket állítottak elő. Mi lett ennek a következménye?

Anglia, Franciaország és Oroszország összeesküdött, hogy megtépázzák Németországot. Nincs történész a világon, aki

meggyőző okot tudna nyújtani arra, hogy ez a három ország miért döntött úgy, hogy letörli Németországot a politikai

térképről. Amikor Németország felismerte, hogy a zsidók voltak felelősek a vereségéért, ezt zokon vették. De egyetlen

zsidónak a haja szála sem görbült meg érte. Egyetlenegy hajszál sem. Tansill professzor a Georgetown Egyetem tanára, aki

kutathatta a külügyminisztérium valamennyi titkos dokumentumát, írt erről a könyvében. Idézi a külügyminisztérium egyik

jelentését, amelyet Hugo Schönfelt, egy zsidó készített, akit Cordell Hull küldött Európába 1933-ban azért, hogy

megvizsgálja az úgynevezett politikai bebörtönzöttek táborait, ő az, aki leírta, hogy nagyon jó állapotban találta őket. Kiváló

állapotban voltak és mindenkivel jól bántak. A táborok kommunistákkal voltak tele. Nos, sokan közülük zsidók voltak,

minthogy Európában ebben az időben a kommunisták 98 %-a zsidó volt. Volt még néhány pap és lelkész ott, valamint

szakszervezeti vezető és szabadkőműves, valamint mások, akiknek nemzetközi kapcsolatai voltak.

Némi háttérinformáció szükséges. 1918-tól 1919-ig a kommunisták voltak hatalmon Bajorországban egy rövid ideig. Rosa

Luxemburg és Karl Liebknecht és egy csoport más zsidó vette át a kormányzást néhány napra (Berlinben - D. J.). A császár a

háború befejeztekor ténylegesen Hollandiába menekült, mert attól tartott, hogy a kommunisták kerülnek hatalomra

Németországban ugyanúgy, mint Oroszországban, és hogy ugyanarra a sorsra jut, mint a cár. Így tehát biztonsági okokból

Hollandiába menekült. Miután a kommunista fenyegetést sikerült elhárítani, a zsidók tovább dolgozhattak, és megpróbálták

visszanyerni korábbi helyzetüket. A németek harcoltak ellenük, ahogy csak tudtak, de anélkül, hogy a hajuk szálát is

bármelyiküknek meggörbítették volna. Hasonló módon küzdöttek ellenük, ahogyan a mi országunkban a prohibicionisták (az

általános alkoholtilalom hívei - D. J.) harcoltak a szesziparban érdekeltekkel szemben. Senkire nem fogtak fegyvert. Nos, ily

módon harcoltak a zsidók ellen is Németországban. Ebben az időben - gondolják csak el - a 80-tól 90 millióig becsülhető

németek között csak 460 ezer zsidó élt. Mindössze Németország lakosságának 0,5 %-a volt zsidó. Ugyanakkor az ő

ellenőrzésük alatt állt a sajtó és ők kontrollálták a gazdaság nagy részét, mert nekik rendelkezésükre állt az olcsó pénz abban

az időben, amikor a márka leértékelődött és gyakorlatilag mindent felvásároltak.

A zsidók megpróbálták elrejteni ezt a tényt. Nem akarták, hogy a világ valóban értse, hogy ők eladták Németországot, és a

németek ezért haragudtak rájuk.

A németek megfelelő intézkedéseket hoztak a zsidókkal szemben. Hogy úgy mondjam, mindenütt diszkriminálták őket, ahol

csak tudták. Elkerülték őket. Hasonló módon, ahogy mi mellőznénk a kínaiakat, a négereket vagy a katolikusokat ebben az

országban, ha elárulnának minket az ellenségnek, és emiatt vereséget szenvednénk. Egy idő múlva a zsidók összehívtak egy

találkozót Amszterdamban. A világ minden országából érkeztek zsidók erre a találkozóra 1933 júliusában. Ezt üzenték

Németországnak: "Menesszétek Hitlert és helyezzetek vissza minden zsidót korábbi pozíciójába akár kommunista volt, vagy

bármi is volt. Nem bánhattok velünk így, ahogy teszitek. És mi, a világ zsidói, ultimátumot intézünk hozzátok." El lehet

képzelni, hogy erre mit válaszoltak a németek. Nos, mit tettek a zsidók?

1933-ban, amikor Németország visszautasította, hogy alávesse magát az amszterdami zsidó világkonferencia ultimátumának

a konferencia félbeszakadt és Samuel Untermyer, aki az amerikai küldöttség feje volt és az egész konferenciának az elnöke,

az Egyesült Államokba utazott és a gőzhajóról egyenesen a Columbia Broadcasting System stúdióiba ment és rádióüzenetet

intézett az egész Egyesült Államokhoz, amelyben gyakorlatilag bejelentette: "A világ zsidósága szent háborút üzen

Németországnak. Szent konfliktusban állunk a németekkel szemben, megadásra kényszerítjük őket, kiéheztetéssel. E célból

világszintű bojkottot kezdeményezünk velük szemben. Ez el fogja pusztítani őket, mivel létük a külkereskedelmi exporttól

függ."

Tény, hogy Németország élelmiszer-szükségletének kétharmadát külföldről kell behoznia, és ezt csak akkor tudja megtenni,

ha van exportjövedelme. Ha Németország nem tud exportálni, akkor lakossága kétharmadának éheznie kell. Nem lesz több

élelmiszer, mint amennyi az egyharmad táplálásához szükséges. Ebben a deklarációban, amely itt van nálam, és amely

megjelent a New York Times 1933. augusztus 7-i számában, Samuel Untermyer melldöngetően állította, hogy "Ez a

gazdasági bojkott a mi önvédelmi eszközünk. Roosevelt elnök támogatta a gyakorlatba átültetését a Nemzeti Újjáépítési

Igazgatásban (National Recovery Administration - D. J.)", amelynek keretében mindenkit bojkottálni kellett, ha a New Deal

által lefektetett szabályokat nem követte, amelyre néhányan Önök közül még emlékezhetnek, és amelyet a Legfelsőbb

Bíróság ebben az időben alkotmányellenesnek minősített. Mindazonáltal a világ zsidósága meghirdette a bojkottot

Németország ellen és ez olyan hatékony volt, hogy többé nem lehetett találni semmiféle árut semmilyen üzletben a világon

azzal a jelzéssel, hogy "Made in Germany". A Woolworth cégnek az egyik vezetője elmondta nekem, hogy ténylegesen több

milliárd dollár értékű fazekasárut és étkészletet dobtak a folyóba, mert üzleteiket bojkottálták, ha bárki is talált egyetlen egy

edényt a "Made in Germany" márkajelzéssel. Ebben az esetben tiltakozók jelentek meg olyan feliratokkal, hogy "Hitler",

"gyilkos" és így tovább, valami olyasmi történt, mint Délen az ülősztrájkok során.

Az egyik üzletben, amely az R. H. Macy üzletlánchoz tartozik, amelyet egy Straussnak nevezett család ellenőrzött, akik

történetesen zsidók voltak, egy asszony talált egy harisnyát, amely Chemnitz-ből érkezett ezzel a jelzéssel, "Made in

Germany". Nos, ezek pamutharisnyák voltak és már ott lehettek vagy húsz éve. Azóta már sok éve figyelem a nők lábait és

régóta nem láttam pamutharisnyát rajtuk. Láttam, ahogy a Macy-t bojkottálták, emberek százai tüntettek, hordozva a

feliratokat "gyilkosok", "hitleristák" és ehhez hasonlókat. Nos, eddig az időig egyetlen haja szála sem görbült meg egyetlen

zsidónak sem Németországban, nem volt szenvedés, éhezés, gyilkosság, semmi sem történt. A németek természetesen ezt

kérdezték: "Kik ezek az emberek, akik bojkottot hirdetnek ellenünk, és munkanélkülivé teszik népünket, arra kényszerítve

gyárainkat, hogy leálljanak? Kik ők, hogy ezt tegyék velünk?" Természetesen megnehezteltek érte, természetes, hogy

horogkereszteket festettek a zsidó üzletekre. Miért menjen be egy német és adja oda a pénzét az üzlettulajdonosnak, aki részt

vesz egy bojkottban, amelynek a célja kiéheztetni Németországot, azért, hogy alávesse magát a világ zsidóságának, akik

diktálni akarják, hogy ki legyen a miniszterelnök vagy a kancellár. Nos, ez nevetséges.

A bojkott folytatódott bizonyos ideig, de csak 1938-ban, amikor egy fiatal lengyel zsidó besétált Németország párizsi

nagykövetségére és lelőtte ott az egyik német hivatalnokot, kezdtek a németek valóban durvák lenni a zsidókhoz

Németországban. Ekkor már sor került a kirakatok betörésére, utcai erőszakosságokra és ehhez hasonlókra. Nem szeretem

használni az "antiszemitizmus" kifejezést, mert nincs értelme, de mivel még mindig jelent valamit az Önök számára, így hát

mégiscsak használnom kell. Az egyedüli oka annak, hogy volt valamennyi ellenérzés Németországban a zsidókkal szemben,

az volt, hogy felelősek voltak az első világháborúért és a világszintű bojkottért. Végső soron a második világháborúért is

felelősek voltak, mert amikor mindez kicsúszott az ellenőrzés alól, elkerülhetetlenné vált, hogy a zsidók és Németország

egymásnak feszítsék szarvaikat egy háborúban, kiderítve, hogy melyikük éli túl. Azalatt az idő alatt, amíg én

Németországban éltem, felismertem, hogy a németek úgy látták, hogy Európa vagy keresztény lesz vagy kommunista, mert

köztes állapot nincs. Ezért újra fegyverkeztek. 1933 novemberében az Egyesült Államok elismerte a Szovjetuniót. A

Szovjetunió egyre hatalmasabbá vált és Németország tudta, hogy hamarosan rá kerül a sor, hacsak nem elég erős. Ez hasonló

ahhoz, amit mi ebben az országban ma mondunk. "Hamarosan ránk kerül a sor, hacsak nem vagyunk elég erősek."

Kormányunk évi 83-84 milliárd dollárt költ fegyverkezésre. (Ez 1961-es adat, 2006-ban már több mint 500 milliárdot tett ki

az Egyesült Államok hadi kiadása. - D. J.) Védelem, ki ellen? Védekezés az ellen a 40 000 moszkvai kis zsidó ellen, akik

átvették Oroszországot és aztán az ő fondorlatos módjukon ellenőrzésük alá vették a világ sok más országát.

Ami ezt az országot illeti, ez a harmadik világháború szélére sodródott, amelyből nem kerülhetünk ki győztesen, s ez olyasmi,

ami megragadja a képzeletem. Tudom, hogy a nukleáris bombákat megatonnákkal mérik. A megatonna az a kifejezés, amit 1

millió tonna TNT jelölésére használnak. A mi nukleáris bombáink robbanóereje tíz megatonna, vagyis tízmillió tonna TNT

volt, amikor először kifejlesztették őket. Most nukleáris bombáink kapacitása 200 megatonna és Isten tudja, hogy mennyi

megatonnát tesznek ki a Szovjetunió nukleáris bombái.

Mivel kell szembenéznünk? Ha kirobbantjuk a világháborút, az nukleáris háborúvá alakulhat át, és vége az emberiségnek.

Miért kellene egy ilyen háborúnak bekövetkeznie? Akkor kerül rá sor, ha a harmadik felvonás előtt felmegy a függöny. Az

első felvonás az első világháború volt, a második felvonás a második világháború volt, a harmadik felvonás a harmadik

világháború lesz. A világ zsidósága, a cionisták és hitsorsosaik mindenütt úgy döntöttek, hogy ismét felhasználják az

Egyesült Államokat azért, hogy végleg megszerezhessék Palesztinát, mint az ő világkormányuk központját. Ez úgy igaz,

ahogy itt állok Önök előtt. Nem egyedül én olvastam ezt, de sokan olvasták azok közül is, akik itt vannak, és ez jól ismert az

egész világon. Mit fogunk tenni? Az élet, amit Önök megmentenek, a fiaik élete lehet. Az Önök fiai úton lehetnek a háborúba

már ma éjjel. És Önök ezt nem tudják jobban, mint ahogy azt tudták, amikor 1916-ban Londonban a cionisták megállapodtak

a brit háborús kabinettel, hogy elküldik az Önök fiait az európai háborúba. Tudták ezt Önök akkor? Egyetlen személy sem

tudta azt az Egyesült Államokban, nem volt megengedve Önöknek, hogy ezt tudják, ki tudta? Wilson elnök tudta, House

ezredes tudta, más beavatottak tudták.

Én tudtam. Volt némi ismeretem arról, hogy mi folyik: én voltam az idősebb Henry Morgenthau összekötője az 1912-es

elnökválasztási kampányban, amelyben elnökké választották Wilsont, és sok minden elhangzott a hivatali szobákban. Én

idősebb Henry Morgenthau "bizalmi embere" voltam, aki a pénzügyi bizottság elnöke volt és én tartottam a kapcsolatot közte

és Rollo Wells (Rollo vagy Rolla Wells ugyanazt a személyt jelöli. - D. J.), a párt pénztárnoka között. Ezeken a találkozókon

együtt ültem az asztalnál a többiekkel, Wilson elnökkel az asztalfőn, és fültanúja voltam annak, amikor elültették Wilson

agyába a sávos jövedelemadó ötletét, valamint azt, amiből később a Federal Reserve lett és hallottam, amikor tájékoztatták a

cionista mozgalomról. Brandeis főbíró és Wilson elnök olyan közel állt egymáshoz, mint a kezemen két ujj. Woodrow

Wilson elnök éppen úgy nem értette, mi történik körülötte, mint egy újszülött csecsemő. Így léptünk be az első

világháborúba, miközben mi valamennyien aludtunk. Elküldték fiainkat, hogy lemészárolják őket. Miért? Azért, hogy a

zsidók megszerezhessék Palesztinát, mint "saját birodalmukat". Annyira megtévesztették az embert, hogy nem tudhatta, hogy

éppen jön vagy megy.

Most bármely bíró, aki megbíz egy esküdtszéket, azt mondja: "Uraim, bármely tanúnak az egész vallomását figyelmen kívül

kell hagyniuk, akit akárcsak egy hazugságon is rajtakaptak." Nem tudom, melyik államból érkeztek, de New York államban

így tájékoztatja a bíró az esküdtszéket. Ha egy tanú hazudott, az egész vallomását figyelmen kívül kell hagyni.

Milyen tényeket mondhatunk a zsidókról? (Zsidóknak nevezem őket, mert úgy ismertek, hogy "zsidók". A magam számára

nem nevezem őket zsidóknak, úgy hivatkozom rájuk, mint "úgynevezett zsidók", mert én tudom, hogy kik ők.) A keleti

zsidók, akik a 90 %-át alkotják a világ azon népességének, akik magukat "zsidóknak" nevezik, eredetileg kazárok voltak.

Harcias törzset alkottak, és mélyen Ázsia szívében éltek. Olyan harciasak voltak, hogy még az ázsiaiak is elűzték őket

Ázsiából Kelet-Európába. Létrehoztak egy nagy, 800 000 négyzetmérföld (2 072 000 négyzetkilométer - D. J.) nagyságú

Kazár Királyságot. Ebben az időben Oroszország még nem létezett, sem számos más európai ország. A Kazár Királyság volt

a legnagyobb egész Európában, olyan nagy és hatalmas, hogy amikor más európai uralkodók háborút viseltek, a kazárok

kikölcsönöztek nekik 40 000 katonát, ilyen nagyok és hatalmasok voltak.

Fallosz-imádók voltak. Ez obszcén kultusz, és nem akarok most belemenni a részletekbe, de ez volt az ő vallásuk, mint ahogy

ez volt sok más pogány és barbár vallása az egész világon. A kazár uralkodó annyira kiábrándult királyságának elfajzása

miatt, hogy elhatározta, felveszi az egyik úgymond monoteista hitet (egyistenhitű vallást - D. J.) - vagy a kereszténységet,

vagy az iszlámot, vagy pedig ami ma úgy ismert, mint judaizmus, amely valójában talmudizmus. Megtáncoltatva az asztalt,

elkántálták az "eeny, meeny, miney, moe"-t (egy tapssal kísért népszerű gyerekjáték - D. J.) és kiválasztották az úgynevezett

judaizmust maguknak. Így ez lett az államvallás. Elküldték képviselőiket Pumbedita és Sura talmudista iskoláiba, és rabbik

ezreit hívták meg, zsinagógákat és iskolákat nyitottak és az emberek így váltak azzá, amit "zsidóknak" hívunk.

Nem volt egy sem közülük, akinek valaha is lett volna olyan őse, aki betette a lábát a Szentföldre. Nemcsak az Ótestamentum

történetében, de egészen vissza az idők kezdetéig egyetlen egy sem közülük! Mégis ők a keresztényekhez jöttek és arra kértek

minket, hogy támogassuk az ő fegyveres felkelésüket Palesztinában ezt mondva: "Önök segíteni akarják Isten Választott

Népét, hogy visszatérhessen az Ígéret Földjére, ősi otthonába, nemde? Ez az Önök keresztény kötelessége. Egyik fiunkat

odaajándékoztuk Önöknek, mint az Önök Istenét és megmentőjét, most vasárnaponként templomba járnak és térdepelve

imádnak egy zsidót. És mi vagyunk a zsidók."

De ők pogány kazárok, akik ugyanolyan módon tértek meg, mint ahogy az írek is áttértek a kereszténységre. Éppen olyan

nevetséges a "Szentföld lakóinak" nevezni őket, mintha az 54 millió kínai mohamedánt "araboknak" hívnánk. Mohamed csak

i. u. 620-ban halt meg, és azóta 54 millió kínai választotta az iszlámot saját vallásának. Nos, gondolják csak meg, hogy

Kínában 2000 mérföldre (3200 kilométerre - D. J.) Arábiától, Mekkától, Mohamed születési helyétől 54 millió kínai úgy

döntene, hogy most már "arabnak" nevezi magát. Önök azt mondanák, na, ezek holdkórosok. Bárki, aki azt hiszi, hogy 54

millió kínaiból arab lett, azt ütődöttnek kell tekinteni. Mindössze annyit tettek, hogy áttértek egy vallásos hitre, amely az

arábiai Mekkában született. Ugyanez a helyzet az írekkel. Amikor az írek keresztényekké váltak, senki sem szorította őket az

óceánba és senki sem importált a Szentföldre újabb lakókat. Nem váltak más néppé, ugyanaz a nép maradtak, csak a

kereszténységet fogadták el vallási hitként.

A kazárok, ezek a pogányok, ázsiaiak, turko-finnek, a mongoloid fajhoz tartoztak, akiket kiszorítottak Ázsiából Kelet-

Európába. Mivel uralkodójuk áttért a talmudista hitre, az alattvalóknak nem volt ebben a kérdésben más választási

lehetőségük. Ugyanez volt a helyzet Spanyolországban: ha a király katolikus volt, mindenkinek katolikussá kellett lenni, ha

ezt valaki nem tette, akkor távoznia kellett Spanyolországból. A kazárokból így lettek azok, akiket ma "zsidóknak" hívunk.

Képzeljék el milyen együgyű dolog lenne, ha a világ nagy keresztény országai ezt mondanák: "Arra fogjuk használni

hatalmunkat és tekintélyünket, hogy visszatelepítsük Isten Választott Népét ősi otthonába, az Ígéret Földjére." Lehetne ennél

nagyobb hazugságot mondani? De mivel ők ellenőrzik az újságokat, a folyóiratokat, a rádiót, a televíziót, a könyvkiadást, a

hitszónokokat a szószéken és a hordószónok politikusokat, akik ugyanazt mondják, ezért nem meglepő, hogy Önök elhiszik

ezt a hazugságot. El fogják hinni, hogy a fekete fehér, ha elég gyakran hallják. Nem fogják többé feketének tartani a feketét,

és fehérnek kezdik nevezni. És senkit nem lehet ezért felelőssé tenni. Ez a történelem egyik legnagyobb hazugsága. Ez az

alapvető oka annak a nyomorúságnak, ami a világot sújtja.

Tudják Önök, hogy mit tesznek a zsidók az Engesztelés Napján, amit Önök olyan szentnek gondolnak? Köztük voltam, ez

nem szóbeszéd. Nem azért vagyok itt, hogy uszítsak, hanem hogy tényekről számoljak be. Amikor Engesztelés Napján

elmennek a zsinagógába, fel kell állniuk az első imánál, hogy együtt mondják. Ez az egyetlen ima, aminél állni kell.

Háromszor elismételnek egy rövid imát, amelyet Kol Nidre-nek neveznek. Ebben az imában megállapodnak a Mindenható

Istennel, hogy bármely eskü, fogadalom és kötelezettségvállalás, amelyet a következő tizenkét hónapban tesznek, érvénytelen

és meg nem történtnek tekintendő, nem lesz semmilyen erejük vagy hatásuk. A Talmud továbbá azt tanítja, hogy bármikor

esküt és fogadalmat, vagy kötelezettségvállalást teszel, emlékezned kell a Kol Nidre imára, amit elmondtál az Engesztelés

Napján, és ezáltal mentesülsz a vállalt kötelezettségek teljesítése alól. Mennyire számíthatnak Önök az ő hűségükre? Annyira

számíthatnak a lojalitásukra, amennyire a németek számíthattak 1916-ban. Hasonló sorsunk lesz, mint amilyet Németország

elszenvedett és hasonló okból. (Így fejeződik be Benjamin Freedman interneten - www.biblebelievers.org.au/benjamin.htm -

olvasható, 1961-ben, Wahingtonban elmondott beszéde.)

Miért tisztességtelen vagy ostoba - vagy mindkettő - a Kongresszus?

(Ez a címe Benjamin H. Freedman 1975-ben New Yorkban publikált írásának, amelyet maga a szerző adott ki a saját neve

alatt. Benjamin Freedman magát a Béke és Igazságosság Palesztinában Liga nevű, 1946-ban létrehozott szervezet

alapítójának nevezi. Az alábbiakban közöljük teljes terjedelmében Benjamin H. Freedman írásának magyar változatát.)

"James A. Malcolm Oxfordban iskolázott örmény volt, akit az örmény érdekek képviseletével bíztak meg a világháború

után. Hivatalos meghatalmazásánál fogva a brit kormány keleti ügyekben illetékes tanácsadója volt. Ily módon folyamatos

kapcsolatban állt a Cabinet Office-szal (a Kormány Hivatalával), a Külügyminisztériummal és a Hadügyminisztériummal,

valamint a Franciaország és más szövetséges országok londoni nagykövetségeivel. Gyakran ellátogatott Párizsba, hogy

konzultációkat folytasson kollégáival és a vezető francia kormánytisztviselőkkel. Szenvedélyesen törekedett a szövetségesek

győzelmére. Amikor 1944-ben londoni otthonát a német repülőgépek lebombázták, elkészítette a következő beszámolót,

amely önmagáért beszél. James A. Malcolm attól tartott, hogy nem éli túl a német támadásokat és hogy ne vesszen el mindaz,

amit ő fontos információnak tartott, leírta, és átadta a British Museum-nak, hogy az őrizze meg az utókor számára. Időközben

kiderült, hogy Malcolm feljegyzései azok közé a fontos dokumentumok közé tartoznak, amelyek megvilágítják, hogy miként

manőverezték bele az Egyesült Államokat az első világháborúba. A következőkben szó szerint ismertetjük:

"A War Cabinet Office-ban, a Whitehall Gardens-ben tett egyik látogatásom során 1916 nyár végén Sir Mark Sykes-et

kevésbé derűlátó hangulatban találtam... Megkérdeztem, hogy mi bántja?... Megemlítette a Franciaországban kialakult

patthelyzetet, a tengeralattjáró hadviselés növekvő fenyegetését, az Oroszországban kialakuló veszélyes helyzetet és általában

véve a sivár kilátásokat... A kormány aggodalommal várta az Egyesült Államok beavatkozását...

Arra gondolt, hogy megszerzi a fontos zsidó befolyást az Egyesült Államokban, de ezt nem tudta sikeresen megvalósítani... Az

Amerikából érkező jelentések a többségében német származású gazdag amerikai zsidó bankárok és kereskedőház-

tulajdonosok, valamint az általuk informált zsidó újságírók körében uralkodó erős német-barát beállítódásról számoltak be...

Megkérdeztem, hogy milyen érvekkel vagy különleges megfontolásokkal próbálták megnyerni a szövetségesek számára az

amerikai zsidóságot... Sir Mark azt válaszolta, hogy ő ugyanazokat az érveket használta velük szemben is, mint másutt, azaz

mi fogunk idővel győzni és előnyösebb a nyertes oldalán állni...

Tájékoztattam, hogy van egy módszer, amellyel meg lehetne nyerni teljes mértékben a szövetségesek számára az amerikai

zsidóságot, és érdekeltté lehet tenni őket a szövetségesek győzelmében, minthogy a világ zsidósága számára csak ez

biztosíthat tartós előnyt: a következőket mondtam neki: 'Nem a megfelelő irányban halad... Ismeri a cionista mozgalmat?...'

Sir Mark bevallotta, hogy tájékozatlan erről a mozgalomról és ekkor informáltam róla levonva a következtetést 'Önök csak

egy módon nyerhetik meg mindenütt a zsidók rokonszenvét, és ez az, hogy felajánlják megszerezni és biztosítani a számukra

Palesztinát...' Sir Mark megdöbbent és bevallotta, hogy teljesen új volt számára, amit közöltem vele és mély benyomást tett

rá...

Megemlítette, hogy Lord Milner behatóan érdeklődik a zsidó nemzeti mozgalom iránt, de nem lát semmilyen lehetőséget arra,

hogy Palesztinát odaígérjék a zsidóknak... Azt válaszoltam, hogy véleményem szerint csak ezen az úton lehet elérni a kívánt

eredményt és megemlítettem, hogy Wilson elnök egyik legbizalmasabb barátja, akinek a humanista nézeteit rendkívül tiszteli,

Brandeis főbíró a legfelsőbb bíróság bírája, aki egyben meggyőződéses cionista...

Ha meg tudja szerezni a War Cabinet garanciáját arra, hogy segíteni fog abban, hogy megszerezzék Palesztinát a zsidóknak,

akkor csaknem biztos, hogy a semleges országok zsidó közösségei is angol-barátok lesznek és a Szövetségesek oldalára

állnak. Közöltem, hogy véleményem szerint elegendő lenne, ha én személyesen meggyőződhetnék a War Cabinet

szándékainak őszinteségéről, úgyhogy én felkereshessem a cionistákat és közölhessem velük 'ha ti segítitek a Szövetségeseket,

akkor a britek támogatni fogják Palesztina biztosítását a zsidók számára'...

Néhány nap múltán tájékoztatott, hogy a kormány elfogadta javaslatomat és felhatalmaz a cionistákkal való tárgyalás

felvételére... Azok az üzenetek, amelyeket az oroszországi cionista vezetőknek küldtek, azt a célt szolgálták, hogy buzdítsa őket

és megszerezze támogatásukat a Szövetségesek számára. További üzenetek mentek a semleges országok zsidó vezetőihez és

mindez azt eredményezte, hogy a zsidók körében mindenütt megerősödött a Szövetségesek iránti szimpátia...

Egy gazdag és befolyásos cionistaellenes zsidó bankárnak megmutatták a táviratot, amely tájékoztat arról, hogy feltételesen a

zsidóknak ígérték Palesztinát... Ez rendkívül megindította őt és közölte: 'Hogyan tudna egy zsidó elutasítani egy ilyen

ajándékot?'...

Mindezekre a lépésekre Brandeis főbíró tudtával és jóváhagyásával került sor, aki dr. Weizmann-nal (a cionista mozgalom

vezetőjével) folyamatosan táviratokat váltott... Sok aggodalommal teli hét és hónap után az elhintett mag termékeny talajra

talált és a kormány a cionizmus támogatójává vált... A Nyilatkozat időpontja 1917. november 2-a és a történelemben Balfour-

Deklarációként vált ismertté... Ez kötelezettséget vállal annak a brit ígéretnek a teljesítésére, hogy Anglia segíteni fogja a

zsidókat Palesztina megszerzésében.

Chaim Weizmann értesítette a vezető cionistákat az Egyesült Államokban Louis Dembitz Brandeis a legfelsőbb bíróság

bíráját, hogy Nagy-Britannia odaígérte Palesztinát a "világ zsidóságának" ha Wilson elnök hadat üzen Németországnak és

belép a háborúba Nagy-Britannia szövetségeseként. Brandeis főbírót a legfelsőbb bíróságra Samuel Untermyer, nagy

befolyású zsidó ügyvéd ajánlására nevezték ki. Untermyer-t felfogadta ügyvédjének az akkori elnök, Woodrow Wilson egyik

korábbi szeretője azért, hogy házassági ígéret megszegése címén indítson pert ellene röviddel azt követően, hogy az elnök

elfoglalta hivatalát a Fehér Házban. Untermyer ügyfele 40 000 dollárt követelt Wilson elnöktől, amelyet nem volt képes

előteremteni. Untermyer azért, hogy segítségére legyen barátjának, Wilson elnöknek ebben a kényes helyzetben, amelybe

került, felajánlotta, hogy kifizeti a 40 000 dollárt Wilson elnök korábbi kedvesének saját pénzéből, ha viszonzásként Wilson

elnök ígéretet tesz arra, hogy megüresedés esetén azt a személyt fogja kinevezni az Egyesült Államok legfelsőbb bíróságába,

akit Untermyer választ ki.

Ez a nap hamarosan elérkezett, amikor újabb megüresedésre került sor a legfelsőbb bíróságon. Untermyer előterjesztette

barátjának, Louis Dembitz Brandeis-nek, egy bostoni zsidó jogásznak a nevét, hogy vele töltsék be a megüresedett helyet.

Untermyer azzal magyarázta ezt a szándékát, hogy eddig még egyetlen egy zsidó származású sem töltött be főbírói helyet az

Egyesült Államok legfelsőbb bíróságában, ezért ő azt szeretné, ha most Brandeis-et neveznék ki. Wilson elnök és Brandeis

főbíró egyaránt tudatában volt annak, hogy milyen körülmények között került sor a kinevezésre. Hamarosan szoros barátokká

váltak. Wilson elnök megbízott Brandeis főbíróban, mint kormányzati tanácsadóban. Amikor Chaim Weizmann bizalmasan

tudatta Brandeis főbíróval, hogy megállapodást kötött a brit háborús kormánnyal, Brandeis azt is közölte Wilson elnökkel,

hogy Németország olyan provokációt követett el, amely igazolásul szolgálhat egy Németország elleni amerikai hadüzenethez.

Wilson elnök azonban ebben az évben azzal a jelszóval kampányolt újraválasztásáért, hogy "ő az, aki távoltartott minket a

háborútól". Brandeis főbíró ezért nem tudta rávenni Wilson elnököt, hogy ekkor üzenjen hadat Németországnak. A német

"bűnösség" további bizonyítékára volt szükség. (És így gondoskodtak is arról.) Az a publicitás, amit a Dover és Calais között

közlekedő S. S. Sussex személyszállító komphajó elleni állítólagos német támadásnak adtak, amelyben 38 amerikai vesztette

az életét azt eredményezte, hogy az Egyesült Államok 1917. április 6-án hadat üzent Németországnak. Az S. S. Sussex

ténylegesen egy kis észak-angliai kikötőben rejtőzködött, és egyetlen amerikai sem vesztette életét. Az Egyesült Államok

belépése a háborúba Nagy-Britannia szövetségeseként azzal járt, hogy Németország elsöprő vereséget szenvedett 1918-ban

az első világháborúban.

Az Egyesült Államoknak az európai háborúba történő belépését követően sok németországi zsidónak a magatartása

megváltozott. Az 1840-ben elfogadott Emancipációs Ediktum óta a Németországban élő zsidóknak a többi német polgárral

egyenlő jogokat biztosítottak. Mentesek voltak a kvótarendszertől, amely az összes többi európai országban érvényes volt.

Valamennyi más európai országból, ahol a kvótarendszer érvényesült, a zsidók tömegesen mentek tanulni és dolgozni

Németországba. Amikor azonban a nemzetközi cionizmus ígéretet kapott az angoloktól Palesztinára vonatkozóan, minden

megváltozott. A zsidók, beleértve sok Németországban élő zsidót is, minden lehetséges módon elősegítették Németország

vereségét. Ez, valamint a szélsőségesen megbénító és bosszúálló 1918-as békefeltételek voltak a mélyen fekvő okai a háború

utáni zsidóellenes érzelmeknek Németországban. Ily módon azok a zsidó intrikák, amelyek célja az volt, hogy megszerezzék

a maguk számára Palesztinát, meghatározták az első világháború kimenetelét és előkészítették a második világháborút.

Franklin Delano Roosevelt azzal teljesítette a zsidók iránti kötelezettségeit, hogy belemanőverezte az Egyesült Államokat a

második világháborúba. Németország semmiféle okot nem adott az Egyesült Államoknak és semmiféle provokációt nem

követett el, hogy belépjen az akkor Európában már folyamatban lévő háborúba. Roosevelt elnökre erős nyomás nehezedett,

hogy találjon valamilyen okot a Németország elleni hadüzenetre. Roosevelt elnököt az Egyesült Államokban a zsidók

kényszerítették, hogy belépjen a háborúba. Ezt nehéz volt teljesíteni egy nagyrészt háborúellenes Egyesült Államokban úgy,

hogy Németország semmiféle provokációt nem követett el, vagy bármilyen okot szolgáltatott volna rá.

Henry L. Stimsonnak, Roosevelt elnök védelmi miniszterének kézzel írott naplója tanulmányozható a Yale Egyetemen az ő

iratainak szentelt teremben. Stimson naplójában leírja, miként manőverezte Roosevelt elnök az Egyesült Államokat a

Németország elleni háborúba az európai hadszíntéren a második világháború idején. Roosevelt elnök rákényszerült, hogy az

Egyesült Államokat, Stimson szavaival a "hátsó ajtón keresztül" léptesse be a Németország elleni háborúba.

Stimson hadügyminiszter naplójában visszaemlékezik egy Roosevelt által összehívott kormányülésre, amelyen az elnök

megmagyarázta, miként akarja a háborúba beléptetni Japánt úgy, hogy ne az Egyesült Államoké legyen a felelősség "az első

lövés leadásáért". Roosevelt elnök azért akart háborút provokálni Japánnal, mert be akart lépni a Németország elleni

háborúba. Japán Németország és Olaszország háromoldalú egyezményt kötött. Ennek rendelkezései szerint, ha Japánt,

Németországot vagy Olaszországot támadás éri, akkor a másik kettő egyidejűleg belép a háborúba a támadóval szemben.

Amikor Roosevelt elnök provokálta Japánt, hogy támadja meg az Egyesült Államokat Pearl Harbour-nál, megtagadta a nyers-

és hulladékvas, valamint a kőolaj exportálását Japánba, amely ekkor háborúban állt Kínával. Az Egyesült Államok a

szerződés alapján azonnal háborús állapotba került Németországgal is. A formális hadüzenet is hamarosan megérkezett.

Németország nem tett semmit az Egyesült Államok ellen, amely indokolttá tett volna egy neki szóló hadüzenetet. Az előbb

elmondottak jelzik azt a módot, ahogy az Egyesült Államok egy harmadik világháborúba is beléphet, noha azt semmi nem

igazolja és senki nem provokálta ki.

Amikor 1945 áprilisában Franklin Delano Roosevelt meghalt, Harry S. Truman lett az Egyesült Államok elnöke. Truman

elnök két olyan cselekményben is bűnös, amely sokkal jobban aláásta az Egyesült Államok hírnevét a világban, mint ahogy

azt a legtöbb amerikai gondolja. Truman elnök "Izrael államként" ismerte el 600 000 illegálisan Palesztinába költöztetett

cionistának a fegyveres felkelését, és parancsot adott atombombák ledobására Hirosimára és Nagaszakira.

Truman elnök politikai pályafutása Missourit képviselő szenátorrá választását megelőzően abból állt, hogy a város politikai

főnökének, Tom Pendergastnak (aki karrierjét a börtönben végezte) a szolgálatában állt Kansas City-ben, mint pártmunkás.

Mielőtt politikával kezdett foglalkozni, Truman megbukott divatáru kereskedőként. Hogy elkerülje a csődöt a hitelezőinek

nyújtott váltóját Truman barátai fizették ki a váltótulajdonos banknak, hogy elkerülje váltójának nyilvános elutasítását mielőtt

még az Egyesült Államok elnökévé válik.

Truman elnök nyilvánvalóan hajlandó volt minden követ megmozgatni, hogy az Egyesült Államok elnökévé válasszák a saját

jogán is 1948-ban. Hírneve nagy hátrányt jelentett. Esélye arra, hogy 1948-ban az Egyesült Államok elnökévé válasszák,

40:1-hez volt a hátrányára. Truman elnök ekkor a zsidók láthatatlan és sérthetetlen politikai alvilágához fordult

támogatásáért, akikkel ő már évek óta jó viszonyt ápolt. Hamarosan megállapodást kötött velük arról, hogy támogatni fogják

1948-ban a megválasztását (noha később azt állította, hogy ő elutasította befolyásukat). A londoni Jewish Chronical 1958.

április 10-i számában három oldalon számolt be arról, hogy Truman elnök miként biztosította a maga számára a zsidók

támogatását. A Chronical beszámolóját a tiszteletreméltó Eliahu Elath a brit királyi udvarhoz (Court of St. James)

akkreditált izraeli nagykövet írta. 1948. május 14-én Elath nagykövet a Zsidó Ügynökséget képviselte washingtoni

központjukban.

Elath nagykövet cikkében felidézi Clark Clifforddal folytatott megbeszélését, aki ebben az időben a Fehér Házban dolgozott

és Truman elnök egyik bizalmas tanácsadójaként gyakran emlegetett "különleges feladatokat" olyan ügyekkel kapcsolatban,

amelyek tapintatot és türelmet igényeltek a Fehér Házban. Amikor Trumant elnökké választották, Clark Clifford St. Louis-

ban praktizáló fiatal jogász volt, aki Washingtonban költözött és "hamarosan szilárd helyet biztosított magának a Fehér

Házban".

Elath nagykövet cikke úgy folytatódik, hogy "1948. május 14-én, pénteken reggel 11 órakor titkárom bejött a Zsidó

Ügynökség washingtoni központjában lévő irodámba és közölte, hogy Clark Clifford a Fehér Háztól van a vonalban, és

beszélni akar Önnel. A következő telefonbeszélgetés hangzott el:

- Clifford: El tudná mondani, hogy mi most a helyzet? Kikiáltják-e államuk létrehozását úgy, ahogy azt már korábban

jelezték?

- Elath: Kétségtelenül ezt tesszük. Ténylegesen minden pillanatban várom már a hivatalos nyilatkozatot erről.

Elath nagykövet azt állítja, hogy a "Függetlenségi Nyilatkozatot" feltételezhetően már a reggel folyamán megtették. Állítja

azt is, hogy a "Függetlenségi Nyilatkozat" nyomban hatályba lép, amikor a Palesztina felett gyakorolt brit mandátum éjfélkor

lejár. Erre válaszolta Clifford:

"Ha ez így van, akkor személyesen tájékoztatom az elnököt, hogy ismerje el az Önök államát megszületése időpontjától

kezdődően."

Ha Truman elnök nem kötötte volna meg ezt az illegális, erkölcstelen és bűnös összeesküvést Elath nagykövettel "a világ

zsidói" érdekében, a 200 millió egyszerű amerikai nem kényszerülne elviselni a nagyon is kétséges "Izrael állam" létezésének

a következményeit. A Truman elnökre nehezedő nyomás oka, hogy elrendelje az atombomba ledobását Hirosimára és

Nagaszakira, látványos, de nem volt szükségszerű és a közérdek sérelme nélkül elkerülhető lett volna.

A harmadik világháborúnak nem lesz győztese. Sehol nem lesztek győztesek a világban. Akik túlélik a harmadik

világháborút, sajnálni fogják, hogy élnek. 200 millió egyszerű amerikai meg fogja tanulni, hogy mit jelent a vereség egy

nukleáris háborúban. Vakságuk abban nyilvánul meg, hogy nem képesek felfogni, milyen nyomást gyakorolnak a zsidók a

Kongresszusra. Palesztina odaígérése Nagy-Britannia által a "világ zsidóságának" becstelen és szégyenteljes volt. Nagy-

Britannia soha nem volt a tulajdonosa egyetlen botnak vagy kődarabnak sem Palesztinában. Palesztina odaígérése nem

jelentett semmit, minthogy a Rothschildok, és más zsidó pénzemberek ígértek ténylegesen valamit önmaguknak, amikor

ígéretet tettek "a világ zsidóságának". Mekkora képzelőerő szükséges ahhoz, amivel 1948. május 14-e óta a Kongresszus

igazolta az Egyesült Államok magatartását Palesztina bennszülött keresztény és mohamedán lakosainak azon vágya iránt,

hogy törvényes jogaikat gyakorolhassák? Amikor a megszálló országok arra kényszerültek, hogy visszavonuljanak

Algériából, Tunéziából, Líbiából, Egyiptomból, Indonéziából, Indiából, Indokínából, Kongóból és Tanganyikából, akkor

vajon az Egyesült Államok Kongresszusa támogatott-e illegálisan odatelepített tolvajokat és gyilkosokat számolatlan

dollármilliárdokkal, és a modern hadfelszereléssel, hogy támadják meg és foglalják el ezeket az országokat, amelyek magukat

független államokká kiáltották ki? Nem. Ezeknek az országoknak a bennszülött lakói megkapták a függetlenséget és az

önrendelkezést. Miért volt ez másképp Palesztinában? Csak egyetlen válasz van: a zsidó hatalom miatt.

Ezen írás szerzője 1946 óta valamennyi Kongresszus összes tagját ellátta rengeteg dokumentummal, amelyek minden

kétséget kizáróan bizonyítják Palesztina 17 évszázada óta ott élő keresztény és mohamedán őslakóinak a legitim jogait. A

feltett kérdések megválaszolatlanok maradtak: tisztességtelen volt a Kongresszus vagy ostoba, vagy mindkettő?

Az ismertetett Benjamin Freedman szöveg elhangzott Kevin Alfred Strom "American Disident Voices" című

rádióműsorában 2004. december 4-én. E rádióműsor alapján készült a fenti fordítás.

Igazat állított-e B. Freedman?

Benjamin Freedman-nek a washingtoni Willard szállodában elmondott beszéde körül a mai napig széleskörű vita zajlik. Az

egyik legtöbbet vitatott írás az, amely 25 pontban sorolja fel azokat a pontatlanságokat, ellentmondásokat, tévedéseket,

amelyeket Benjamin Freedman beszédéből vél kiolvasni. Ezekkel az észrevételekkel mások viszont szembeszállnak és hosszú

érvelő írásokban próbálják megvilágítani, hogy miért volt mégis igaza B. H. Freedman-nek pontatlanságai és tévedései

ellenére. Mi csak néhány vitaponttal kívánunk az alábbiakban foglalkozni. Freedman azt állítja beszédében, hogy az első

világháború során "két éven belül Németország megnyerte a háborút: nem névlegesen, hanem ténylegesen". A blackBay-jel

jegyzett hozzászóló szerint (a BluWiki nevű honlapon halifax.bluwiki.org/go/Talk:The_Benjamin_Freedman_Speech

olvasható) Freedman egyszerűen nem mond igazat, amikor azt állítja, hogy 1916. augusztus 1-jét megelőzően Németország

de facto már megnyerte az első világháborút. A Freedmant bírálók további 25 pontot állítottak össze azokról az állításokról,

ahol véleményük szerint pontatlan, illetve téves állításokat tesz. A magunk részéről - fontossága miatt - azzal kívánunk

részletesebben foglalkozni, hogy melyek voltak az első világháború tényleges okai, hogyan tört ki a háború, illetve igaz-e az,

hogy a háború félidejében Németország komoly békeajánlatot tett Londonnak és Párizsnak.

A háttérerők mintegy 250 éves stratégiája alapján előkészített első világháború a maga nemében mesterműnek tekinthető.

Nemcsak megtörtént a résztvevő államok eladósítása és erejükhöz mérten való túlfegyverkezése, de sikerült a szembenálló

feleket - utólag szemlélve - hamis okokkal egymásra uszítani. Az igazi cél Németország és Oroszország ellenőrzés alá vétele

volt. A háttérhatalom Franciaországnak azt ígérte, hogy le kell számolnia a német militarizmussal ahhoz, hogy

visszaszerezhesse Elzász-Lotaringiát. Az oroszoknak azt ígérte, hogy a pánszlávizmus keretében eljött az idő a szlávok

egyesítésére és Oroszország balkáni pozícióinak megerősítésére. Az angolok gazdasági és katonai hegemóniájukat féltették a

feltörő gazdasági és katonai nagyhatalomtól, az egységes Németországtól. Az Osztrák-Magyar-Monarchia érdeke

egyértelműen a háború elkerülése volt, ezért kellett provokációval a háborúba belerántani. A katolikus monarchia természetes

szövetségese lehetett volna Vatikán, amelynek akkori irányítóját sikerült meggyőzni, hogy a Vatikánnak Németország ellen

kell fellépnie, mert evangélikus, azaz protestáns, és egy német győzelem meggyengítené a katolicizmust, mert végérvényesen

a protestánsokat juttatná vezető szerephez Európában.

1914. június 28-án a háttérhatalom hálózata által irányított szerb merénylők meggyilkolták Ferenc Ferdinánd főherceget, az

Osztrák-Magyar-monarchia trónörökösét feleségével együtt Szarajevóban.

Gavrilo Princip, a halálos lövések leadója, a szabadkőművesség által irányított szerb titkos társaság tagja volt. Mögötte

befolyásos szerb uralkodó körök álltak, akik a nagy szerb birodalom létrehozására törekedtek. A szarajevói merénylet

áldozata, Ferenc Ferdinánd jóindulattal viseltetett a Dunai Monarchia szláv népeivel szemben és elhatározott szándéka volt,

hogy hatalomra kerülve ugyanazt az önállóságot biztosítja számukra, amit Magyarország már megszerzett magának. Ezek az

elképzelései keresztezték Oroszország pánszláv törekvéseit, amelyek nagy szerb állam létrehozását tartalmazták.

1914. július 14-én az Osztrák-Magyar-Monarchia minisztertanácsa Bad Ischl-ben úgy döntött, hogy jegyzékben ultimátumot

nyújt át Szerbiának. Az ultimátummal addig kellett várni, amíg Poincaré francia államelnök, aki 1914. július 15-én

Szentpétervárra utazott, visszatér Oroszországból. Az ultimátumot a brit kormány július 16-án, a francia kormány július 20-

án kapta meg. Németország csak július 22-én ismerte meg a jegyzék szövegét.

1914. július 23-án délután hat órakor adták át Belgrádban a 48 órás ultimátumot. Már július 16-a óta mozgósították a brit

flottát és az fel is sorakozott a hadgyakorlatra. A német birodalmi kormány július 24-én intézett jegyzéket Angliához,

Franciaországhoz és Oroszországhoz, mert enyhíteni próbálta a feszültséget. Az Osztrák-Magyar-monarchia kinyilvánította,

hogy nincs szándékában területeket elcsatolni Szerbiától és a diplomáciai kapcsolatok megszakítását követően nem kerül sor

katonai akciókra. 1914. július 24-én az akkor már a Német Birodalomhoz tartozó Bajorország követe, von Ritter, a

következőket táviratozta a bajor kormánynak: "A pápa jóváhagyja Ausztria Szerbia ellen foganatosított intézkedéseit és

háború esetén az orosz és a francia hadsereg erejét nem értékeli túl magasra. Felmerül a kérdés, hogy a pápa miért támogatott

egy háborút, amely az Osztrák-Magyar-Monarchia bukásához vezethet. Hasonló tartalmú jelentést küldött az osztrák

nagykövet, Pálffy Móric gróf Bécsbe. Július 24-én a cár megerősíti Belgrádnak tett ígéretét, hogy Oroszország nem tűri el

Szerbia megtámadását. Belgrád Július 25-én 15 órakor nyilvánosságra hozza, hogy mozgósított, de ez már július 23-án

megtörtént. Ezen a napon 18 órakor nyújtották át a Monarchia ultimátumára a szerb választ. Ez azt tartalmazta, hogy két pont

kivételével Belgrád teljesíti a vele szemben támasztott követelményeket. Ezen a napon este fél tízkor rendelték el a részleges

módosítást Szerbia ellen a Monarchia részéről.

Oroszország egész európai részén július 26-án háborús készültséget rendeltek el. Erre Berlin figyelmeztetéssel válaszolt,

amely szerint Németország is elrendelni a háborús készültséget.

II. Vilmos, német császár 1914. július 27-én tért vissza Norvégiából, ahol a londoni Rothschild-ház néhány tagjával is

találkozott. Itt kell megjegyeznünk, hogy Theobald von Bethmann-Hollweg (1856-1921), aki 1909-től 1917-ig a császári

Németország kancellárja volt, unokatestvére volt a bécsi Rothschildoknak. A kancellár azért szervezte meg II. Vilmos és a

Rothschild-ház tagjainak találkozását, mert a császár tudni akarta a Rothschildok véleményét arról, hogy vajon hadat üzenjen-

e vagy sem? Július 27-én II. Vilmos megszakítva Norvégiai útját sürgősen visszatért Berlinbe, és a Monarchia jegyzékére,

valamint az arra adott szerb válaszra vonatkozóan kijelentette: "48 órás határidőt figyelembe véve a szerb válasz briliáns

teljesítmény. Több mint, amit el lehetett várni, nagy erkölcsi siker Bécs számára. Ezzel megszűnt a háborús ok. Giesl (az

Osztrák-Magyar-monarchia belgrádi követe) nyugodtan Belgrádban maradhat. Ebből az okból nekem soha nem kellett volna

elrendelnem a mozgósítást." Ezt olvashattuk a 33 Jahre Weltgeschehen 1901-1933 (A világtörténelem 33 éve 1901-1933)

című könyv 84. oldalán. 1914. július 27-én - elsőként a világháborúban - a szerb csapatok tűz alá vették Temis-Kubinnál az

osztrák-magyar egységeket.

1914. július 28-án 11 órakor a szerb fegyveres provokációra válaszként Bécs hadat üzent Szerbiának. A német császár ekkor

személyes táviratban fordult az orosz cárhoz. Július 29-én reggel sor került az általános mozgósításra Oroszországban. Még

ezen a napon II. Vilmos erőfeszítéseket tett a cárnál a mozgósítás visszavonására. A cár július 30-án éjjel parancsot adott a

hadügyminiszternek és a tábornoki kar főnökének az általános mozgósítás beszüntetésére. Csupán egy részleges mozgósítást

tartott érvényben az Osztrák-Magyar-monarchiával szemben. A cárnak ezt a parancsát azonban nem hajtották végre. Július

30-án délután fél négykor a német császár újabb táviratot küldött II. Miklós orosz cárnak, amely szerint a cár viseli a

felelősséget a háború és a béke kérdésében. Délután hat órakor megtörtént a hivatalos orosz általános mozgósítás.

Franciaország is elrendelte a határvédelmi erők felvonulását. Július 31-én aztán az Osztrák-Magyar-Monarchia is elrendeli az

általános mozgósítást. Németországban e napon 13 órakor hozzák nyilvánosságra a közvetlenül fenyegető háborús veszélyről

szóló nyilatkozatot. Ezen a napon újabb táviratváltásra kerül sor a német császár és az orosz cár között a katonai mozgósítás

visszavonását illetően. Berlin éjfélkor intézett ultimátumot Oroszországhoz, követelve hogy az Osztrák-Magyar-Monarchia és

a Németország elleni orosz mozgósítást állítsák le. Erre az ultimátumra a cári kormány nem válaszolt. Még ezen a napon

Párizs szocialista vezetőjét, Jaures-t meggyilkolták, mert mindenáron meg akarta akadályozni a háború kitörését. Gyilkosát,

Villain-t, 1919-ben felmentették.

Franciaország 1914. augusztus 1-jén 16 órakor jelentette be a mozgósítást. 17:10-kor Németország közli, hogy augusztus 2-

tól ő is általános készültségi állapotban van. Augusztus 1-jén 18 órakor Theobald Bethmann-Hollweg kancellár is elküldi a

hadüzenetet Pétervárra az orosz kormánynak. London 1914. augusztus 2-án hajnalban mozgósította az angol flottát, és

délután pedig már hadat is üzent Németországnak. Berlin augusztus 2-án ultimátumot intézett Belgiumhoz, hogy 12 órán

belül engedélyezze német csapatok átvonulását területén teljes kárpótlás fizetése ellenében.

A brit szárazföldi erőket augusztus 3-án délben helyezik hadi állapotba. Franciaországnak ezen a napon délután hat órakor

küldött hadüzenetet Berlin. Hangsúlyoznunk kell, hogy a Franciaországhoz és Oroszországhoz intézett német hadüzenetet

Bethmann-Hollweg kancellár rendelte el. Ez teljesen felesleges volt, hiszen Oroszország és Franciaország Németország

mozgósítása előtt hirdette ki a teljes háborús készültséget. Ha Németország nem küldi el ezeket az elsietett hadüzeneteket,

akkor nem lehetett volna a háború végén egyedül Németországot felelőssé tenni a háború kirobbanásáért. A háború későbbi

két győztes résztvevője, Olaszország és Románia bejelentették, hogy semlegesek kívánnak maradni. Augusztus 4-re

virradólag a német csapatok bevonultak Belgiumba. Ekkor üzent hadat Anglia Németországnak arra hivatkozva, hogy

megszegte Belgium semlegességét. Augusztus 27-én Japán is hadat üzent Németországnak.

1914. augusztus 6-án és 7-én Ludendorff tábornok vezetésével a német csapatok megközelítették Párizst. Ekkor kerül sor az

úgynevezett Marne-i csodára, amikoris Hentsch alezredes, a német vezérkar egyik hírszerző tisztje (bizonyítottan magas

rangú szabadkőműves) felkereste a Párizs elfoglalására felvonult két német hadsereg parancsnokait és arra hivatkozva, hogy a

másik bajban van, mindkét hadsereget rávette, hogy vonuljon vissza, és ne foglalja el Párizst.

A főáramlatú történészek szerint Bethmann-Hollweg tisztában volt a háborús kockázatokkal, de mégis akarta a háborút, mert

így lehet a legjobban elfojtani a belső társadalmi nyugtalanságot. Egy Oroszországgal és Franciaországgal vívott háború -

legalábbis kezdetben - támogatásra számíthatott Németországban. Amikor azonban a konfliktus globális méreteket öltött,

Bethmann-Hollweg állítólag kísérleteket tett a háborús folyamatok visszafordítására, de sikertelenül. Bethamann-Hollweg-

nek az a kijelentése, amellyel a semleges Belgium német megszállását indokolta, hírhedtté vált. Az angol tiltakozásra, amely

szerint London szerződéses kötelezettséget vállalt Belgium védelmére, annyit válaszolt, hogy ez a dokumentum csak egy

"papírdarab". Ezt később maximálisan kihasználta a brit propaganda Németország ellen.

Ami a keleti hadszíntéren történt, ugyancsak jó példa arra, hogyan lehet rejtett szálakkal irányítani a háború menetét. London

katonai támogatásáról biztosította a cárt. Az orosz uralkodó nagybátyja látván, hogy Anglia a háború kitörését követően az

egytizedére csökkentette korábbi fegyver- és hadianyag-szállításait, minél előbb ki akart kerülni ebből a veszélyes helyzetből.

Ezért mielőbb ki akarta csikarni a győzelmet a németek felett. Két orosz hadsereggel elsöprő támadást indított Kelet-

Poroszországban azért, hogy Berlin gyors elfoglalásával biztosítsa az orosz győzelmet. A tannenbergi ütközetre 1914.

augusztus 23-át követő héten került sor. Az északi orosz hadsereg megállította Hindenburgot, miközben a déli orosz hadsereg

- átkelve egy hatalmas erdőségen - bekerítette a német hadvezér csapatait. A City of London irányítói felismerték, hogy ha

Hindenburg csapatait megsemmisítik, akkor Berlin az oroszoké lesz. Parancsok érkeztek informális csatornákon Londonból,

hogy le kell állítani az orosz előrenyomulást. Egy gyors győzelem nem volt kívánatos a háborút a háttérből irányító pénzügyi

érdekcsoportok számára.

A világháborút megszervező pénzoligarchia számára több okból is hátrányos lett volna, ha a harcok idő előtt véget érnek. Az

északi orosz hadsereg - a City of Londonból érkezett, s parancsnak tekintendő - iránymutatás szerint leállította az

előrenyomulást és várakozott. Látva ezt Hindenburg, a német főparancsnok, egyszerűen otthagyta az északi frontot, és az

átirányított német csapatokkal megerősítette a déli orosz hadsereggel szembenálló német erőket. Az északi, tehát I. számú

orosz hadsereg számára ezzel szabaddá vált az út a Berlin felé történő előrenyomulásra. Hindenburg, hogy ezt

megakadályozza az egyesített német erőkkel nyomban támadást intézett a déli II. számú orosz hadsereg ellen, és rendkívül

véres csatában, amely az áldozatok számában felülmúlta a nyugati fronton lezajlott ütközeteket, megsemmisítő csapást mért a

déli orosz hadseregre.

Az orosz reguláris hadsereg a legkülönbözőbb térségekben került felvonultatásra, ezért az orosz hadvezetés hiába tett

kétségbeesett lépéseket a támadásba lendült német hadsereg megállítására, nem tudott gyorsan megfelelő nagyságú erőt

összevonni. Orosz részről szinte mindenkit hadra fogtak, az öregektől a sebesülteken át a gyerekekig, de így sem tudták

Hindenburg csapatait megállítani. A háborút megszervező és háttérből vezénylő érdekcsoportok rejtett hálózatuk révén

elérték, hogy a II. orosz hadsereg megsemmisüljön Tannenberg-nél és a Mazuri-tavaknál. A kezdettől fogva vesztésre ítélt

Oroszországnak azonban még további két és fél évig kellett véreznie, hogy a neki szánt sors beteljesedjék.

Arra kérdésre tehát, hogy tett-e Németország 1916-ban fair békeajánlatot a brit kormánynak, azt válaszolhatjuk, hogy a

nemzetközi háttérhatalom irányításával a különböző frontokon viszonylag kiegyenlített erők álltak egymással szemben, és

emiatt egyik fél sem reménykedhetett gyors győzelemben. Ez eredményezte azt, hogy az a Theobald von Bethmann-Hollweg

német kancellár, aki vérségileg a háttérhatalom első számú dinasztiájához tartozott, különböző stratégiai és taktikai

megfontolásokból 1916 decemberében puhatolódzó béketárgyalásokat kezdeményezett mind a brit, mind a francia

kormánynál. Ennek tartalma igen méltányos volt, mert a katonailag valamivel kedvezőbb pozícióban lévő Németország

késznek mutatkozott, hogy - a status quo ante elve alapján - a háború előtti állapotokhoz térjen vissza a fegyverszünet és

békekötés reményében. Ezt azonban a londoni és a párizsi politikai és katonai vezetés elutasította.

Arra a másik kérdésre, hogy voltak-e lázadások az egymással szemben álló hadseregek soraiban, a következőt válaszolhatjuk:

1916 végén és 1917 elején a harcoló felek, de különösen a frontra felvonultatott katonák a kimerülés jeleit mutatták. A

franciák Verdun után kísérletet tettek, hogy Reims-től északra áttörjék a német vonalakat. Ludendorff visszavonult, de

kelepcébe csalta a franciákat. Kétheti hiábavaló mészárlás után a francia csapatok fellázadtak. Júniusban újabb lázadásra

került sor. Ekkor Petain tábornok, aki korábban Verdun-nél a feljebbvalója volt Robert Nivelle tábornoknak, újból átvette a

parancsnokságot Verdun körzetében. Nivelle úgy képzelte, hogy ha agresszív taktikát alkalmaz a tüzérség maximális

bevetésével, akkor gyorsan véget tud vetni a háborúnak a nyugati fronton. Amikor azonban 1917 áprilisában támadást

indított, az kudarcba fulladt. Ekkor került sor a már említett lázadásra. A Nivelle-t felváltó Petain tábornok a rend

helyreállítása érdekében tömeges letartóztatásokat és hadbírósági tárgyalásokat rendelt el. 23 385 katonát ítéltek el. Közülük

50-et kivégeztek, 400-an pedig börtönbüntetést kaptak. A francia hadseregnek ez a bénultsága természetesen kihatott a brit

hadsereg helyzetére is.

Oroszországban is sztrájkok és éhséglázadások törtek ki. A hadsereg nem volt hajlandó tüzelni a lázadókra. A cár 1917.

március 15-én lemondott és egy ideiglenes kormány vette át a hatalmat. A magunk részéről tehát alá kell támasztanunk

Benjamin Freedmannak azt az állítását, hogy az 1916-ban még erős pozíciókkal rendelkező Németország véget akart vetni a

háborúnak, és méltányos békeajánlatot tett a katonai lázadásokkal megbénított francia hadvezetésnek, valamint a német

tengealattjárók által végsőkig szorongatott brit kormánynak.

A német békeajánlat elutasításának egy lehetséges oka

A háttérhatalom működésének kutatói olyan összefüggéseket tártak fel az elmúlt három évtizedben, amelyek megerősíteni

látszanak Benjamin Freedman azon állítását, hogy az 1916-os német békekezdeményezés elutasításában és a háború

folytatódásában fontos szerepet játszottak az akkor már létező cionista mozgalom stratégái.

E kérdés megvilágításánál közelebbről szemügyre kell venni a londoni Rothschild-ház, valamint egyik fontos

frontemberének, Winston Churchill-nek a szerepét. E kutatások megerősítik a szoros kapcsolatot az első és a második

világháború között olyannyira, hogy több történész és politikai közíró (pl. Kissinger) is valójában egy 30 éves háborúról ír,

amelyet egy hosszabb fegyverszünet választott el egymástól. A brit Niall Ferguson is arra az eredményre jutott a The Pity of

War című munkájában, hogy az első világháború teljesen fölösleges vérontás volt és elkerülhető lett volna.

Winston Churchill mondta: "háború idején annyira féltett kincs az igazság, hogy a hazugságok testőreivel kell védelmezni".

Az első világháború is jóval a tényleges harcok kitörése előtt megkezdődött. A háttérhatalom irányítói stratégiai

elképzeléseikben már régóta foglalkoztak vele. A tervek hosszú éveken átérlelődtek, és öltöttek konkrét formát. De minden

egyes szakaszban ismertté váltak bizonyos fokig azok az álcázó, megtévesztő stratégiák is, amelyek célja pontosan az volt,

hogy rejtsék és védelmezzék a valódi törekvéseket.

Itt most csak arra utalunk, hogy Rudolf Steiner, az antropozófia megalapítója, tekintélyes Goethe-kutató, akinek a műveiből

1990 óta számos kötetet újból kiadtak magyar nyelven is, 1916-ban az antropozófusok bázeli központjában előadássorozatot

tartott. Ebben a Benjamin Freedman szerint is kulcsfontosságú esztendőben, Rudolf Steiner elmondta svájci hallgatóságának,

hogy az 1890-es esztendőkben alkalma volt felkeresni londoni szabadkőműves páholyokat. Ez természetesnek tekinthető,

hiszen Rudolf Steiner ekkor már skót rítus szerinti 32-es fokozatú szabadkőműves volt, akinek bejárása volt a különböző

fokozatú szabadkőműves páholyokba. Az egyik beszédében megemlítette, hogy ilyen foglalkozásokon már az 1890-es

években tájékoztatták a részvevőket arról, hogy lesz egy nagyobb háború, levezették annak a menetét és még a háború

nyomán megrajzolt országhatárokat is ismertették térképekkel. E sorok írójának a müncheni Staatsbibliothek-ban sikerült

ezeknek a beszédeknek a szövegét megtalálnia és leellenőriznie.

Közismert, hogy azok, akik tanulmányozzák a háborúk előkészítésének, kitörésének, lefolyásának a történetét,

egybehangzóan állítják, hogy szinte mindegyik nagyon költséges és rendszerint a bankárok egy különleges csoportja

finanszírozza őket, akiket "nemzetközi bankároknak" neveznek. E különleges pénzügyi csoportban számos bankárdinasztia

található, de közülük is kiemelkedik befolyásánál fogva a Rothschild-ház és a Warburg-ház. A Rothschild-dinasztia

kimutathatóan meghatározó szerepet játszott az elmúlt két évszázad háborúiban. 1914-et megelőzően is már a legnagyobb

pénzügyi és politikai befolyással rendelkező bankház, a Rothschild volt.

A Rothschild-ház által irányított világtörténelmi stratégiának szerves részét képezte nemcsak az első világháború, de a hozzá

szorosan kapcsolódó második világháború is. Ezt talán Winston Churchill személye szemlélteti, hiszen ezt a stratégiát egész

fiatalon képviselhette a brit kormányban az első világháború idején, és a brit kormány vezetőjeként a második világháború

teljes időszakában.

A Benjamin Disraeli által fémjelzett korszak után (B. Disraeli két ízben is Anglia miniszterelnöke volt 1868-ban, majd pedig

1874-től 1880-ig.) a londoni Rothschild-házhoz legközelebb két személy állt, Lord Rosebery (Archibald Primrose), aki

házasság révén rokoni kapcsolatba került velük, valamint Randolph Churchill, Winston Churchill apja. Randolph testi-lelki

jóbarátja volt Nathaniel "Natty" Rothschild-nak, a Rothschild-ház londoni ága ekkori fejének. A már említett Niall Ferguson

megerősíti: Randolph Churcill pénzügyei egyértelműen alátámasztják, hogy igen szoros volt a kapcsolat Natty Rothschild és

közte.

Randolph és Natty lényegében együtt irányították a brit birodalmat. Natty Rothschild bankár volt, de első ízben a Rothschild-

ház történetében, hivatásos politikusként vett részt a közéletben. Főleg lakásán dolgozott és nem formálisan a kormányzati

hivatalban. Már ekkor látni lehetett, hogy a háttérhatalom legfőbb döntéshozói számára Nagy-Britannia csak egy lépcsőfok a

világ egészének irányításához. Randolph és Natty számára Anglia és a Rothschild-ház érdekei oly szorosan egymásba

fonódtak, hogy azt elválaszthatatlannak tekintették. A Rothschild-ház külpolitikája azonos volt a brit külpolitikával és a

legszorosabb kapcsolatban állt az ekkor még döntőnek számító fegyvernemmel, a királyi haditengerészettel, a Royal Navy-

vel.

A haditengerészet erejétől függött a brit birodalom érdekérvényesítő képessége. Ekkoriban a legfontosabb kérdés az volt,

hogy továbbra is az Anglia számára bőségesen rendelkezésre álló szénnel vagy pedig a már ismert energiahordozóval, a

kőolajjal hajtsák-e a hajómotorokat. A kőolaj előnyei egyre nyilvánvalóbbak voltak. Az így hajtott motorok nagyobb

sebességet gyorsabban tudtak elérni, nagyobb volt az energiahatékonyságuk és a hajók könnyebben voltak manőverezhetőek.

Ebben az időben - nem úgy, mint most - Nagy-Britannia nem rendelkezett a felségterületén kitermelhető kőolajforrásokkal.

Emiatt a Royal Navy parancsnokai előnyben részesítették a Wales-ben bőségesen rendelkezésre álló kőszenet. A mindig is

hosszútávon gondolkodó Rothschild-ház már tudta, hogy a jövő évszázad energiahordozója a kőolaj. A Rothschild-ház

francia ága - közösen az amerikai Rockefellerekkel, akik a brit Rothschild-ház érdekkörébe tartoztak, - már létrehozták azt a

kőolajcéget, a Standard Oil-t, amely ma Exxon néven ismert. Szükségesnek látták, hogy Anglia minél előbb átálljon az

olajmeghajtású hajózásra.

Nemcsak a finnyás tengernagyokat kellett meggyőzni, de az angol lakosságot is, hogy hajlandó legyen adójával finanszírozni

a haditengerészet átállítását. Ezt a hatalmas összeget lehetett volna a lakosság szükségleteit szolgáló jóléti kiadásokra

elkölteni. Az azóta már többször is átélt konfliktus zajlott le, hogy mi a fontosabb 'az ágyú vagy a vaj? Natty Rothschild

lelkesen támogatta a haditengerészet erejének növelését. A Rothschild-ház francia ágát azzal nyugtatta meg, hogy a

haditengerészet megerősítése mindig népszerű csaknem minden társadalmi osztály körében.

Itt azonban elsősorban a Rothschild-ház érdekeiről volt szó, ugyanis 1888-ban 225 000 font értékben bocsátottak ki

részvényeket a haditengerészeti építés és fegyverkezés céljára. Már ekkor nyilvánvaló volt, hogy ezek a hatalmas

fegyverkezési költségek adóemeléshez vezetnek. Az is nyilvánvaló volt, hogy felgyorsítják a már folyamatban lévő

nemzetközi fegyverkezési versenyt. Az erőegyensúly szabályai kikényszerítik, hogy Németország is modernizálja

kereskedelmi és hadihajóit. Ez a verseny önmagában nem kelt aggodalmat, hiszen ebben az időben a két ország között béke

volt. Ha azonban megjelennek a német hadihajók, azok már veszélyeztethetik a brit érdekeket. Olyan nemzetközi válság

alakulhat ki, amelyet csak úgy lehet megnyugtatóan rendezni, ha a lakosságot meggyőzik, hogy a brit hajóhad modernizálása

minden más kérdésnél fontosabb.

Ez a Rothschild taktika helyesnek bizonyult. Valóban hatalmas tengerészeti fegyverkezés indult be Németországban, 1911

júliusában pedig II. Vilmos német császár, akinek ekkor már egy Rothschild volt a kancellárja, hadihajót küldött a marokkói

Agadirba. A brit Rothschildok ekkor neveztették ki a fiatal Winston Churchillt a brit haditengerészeti minisztérium élére,

mint az admiralitás lordját. Churchill már ekkor megfogadta, hogy mindent megtesz azért, hogy felkészítse Angliát "az

elkerülhetetlen leszámolás napjára". A Rothschildok azzal bízták meg protezsáltjukat, hogy a brit haditengerészet képes

legyen szembenézni a német kihívással. A kulcskérdés az volt, hogy átállítsák-e a brit hajóhadat az olajmeghajtásra vagy se?

Churchill tudta, hogy ez rendkívül nehéz kérdés, és ha visszavonhatatlanul elkötelezi magát a kőolajmeghajtásra, akkor

tengernyi problémával kell szembenéznie. A kőolajmeghajtás előnyei azonban ekkor már annyira nyilvánvalóak voltak, hogy

ő nem késlekedett. Az egyik legfontosabb gyakorlati kérdés az volt, hogy hogyan lehet biztosítani a Nagy-Britanniától

területileg távollévő kőolajmezők kitermelésének és a kőolaj szállításának a biztonságát. Egyrészt szavatolni kellett a

kőolajmezők feltárását és kiaknázását, másrészt be kellett szerezni a szükséges szállítási eszközöket, a tankhajókat, illetve

vezetékeket kellett építeni, továbbá biztosítani kellett a szállítási útvonalakat. Ezt követően pedig meg kellett építeni a

finomítókat és az elosztóhálózatot.

Churchill 1914. június 17-én olyan törvényt kezdeményezett, amely biztosította, hogy a brit kormány kellő összegeket

ruházzon be egy kőolajtársaságba. Ekkor lett a brit állam az Anglo-Persian nevű cég többségi tulajdonosa. 1914 nyarára tehát

a brit haditengerészet teljes mértékben elkötelezte magát a kőolaj-üzemanyag meghajtás mellett, és a kőolaj ekkor vált

először a brit politika egyik központi kérdésévé.

A kőolajforrások ellenőrzése bábrezsimek létrehozását tette szükségessé olyan országokban, mint Perzsia, amelyet később

Iránnak neveztek. Ugyancsak ekkor vált szükségessé Mezopotámia, a mai Irak, ellenőrzés alá vétele. E két terület

ellenőrzéséhez le kellett bontani az Ottomán török Birodalmat. A török birodalom eltávolításához azonban katonai lépésekre,

illetve belső rendszerváltás végrehajtására volt szükség. Ezt a feladatot a háttérhatalom már jól megszervezett hálózatával

hajtották végre, amelynek szerves részét alkotják a különböző szabadkőműves és szabadkőműves jellegű társaságok.

Az első világháború során katonai akciókra is sor került. Churchill irányította az Isztambul (Konstantinápoly) megszállását és

a Dardanellák ellenőrzés alá vételét szolgáló akciót. Isztambul ebben az időben az Ottomán Birodalom fővárosa volt.

Látszatra a dardanellai kampány kudarc volt, valójában sikernek tekinthető, hiszen ez megpecsételte az Ottomán Birodalom

sorsát. A színlelt melléfogások mozgásba hoztak olyan folyamatokat, amelyek a törököket arra ösztönözték, hogy elkövessék

azokat a megtorlásokat az örményekkel szemben, amelyet ma úgy ismer a történelem, hogy örmény népirtás. Ha sikerül az

örmények jelenlétét megszüntetni a bakui kőolajlelő-térségben, akkor elejét lehet venni annak az etnikai-vallási

konfliktusnak, amely a mohamedán többség és a keresztény kultúrájú örmények között

kirobbant 1905-ben és ténylegesen megakadályozta a kőolaj-mezők kiaknázását. Ekkor ugyanis a mohamedán-örmény

szembenállás a kőolajmezők felgyújtásához vezetett.

A török Ottomán Birodalom (Az ottomán az oszmán megjelölés régebbi alakja. Az iszlám harmadik kalifájának a nevét

viselő Oszmán, a "Győzedelmes" (ur. 1288-1326) az Oszmán-dinasztia megalapítója. Az ő uralkodásától kezdve nevezik a

törököket oszmán-törököknek, az országot pedig Oszmán-Ottomán Birodalomnak. Az országalapító I. Oszmánt népe

szentként tiszteli és brusszai sírja még ma is zarándokhely.) összeomlásával Mezopotámiának (ma Irak) a hatalmas

kőolajmezői brit ellenőrzés alá kerültek. Mezopotámiát úgy akarták felosztani, hogy biztosítva legyen a zavartalan kőolaj-

kitermelés rendszere. Ebben az új politikai szerkezetben úgy alakították ki az államhatárokat, hogy a hagyományos hatalmi

egyensúly lehetővé tegye a háttérből irányító érdekcsoportok hatalomgyakorlását. A már akkor is létező nemzetközi pénzügyi

közösség és legfelsőbb döntéshozói (amelyet ma a globális elit vezérkarának tekintünk) úgy döntöttek, hogy létrehozzák új

államalakulatként Szaúd-Arábiát, Irakot és Kuvaitot és valamennyi élére bábkirályokat ültetnek. Ezeket az újdonsült

uralkodókat olyan tapasztalt brit ügynökök irányították, mint T. E. Lawrence (Lawrence of Arabia) és St. John Philby (a

KGB-s tábornokként Moszkvában meghalt Kim Philby hármasügynök apja).

Winston Churchill a brit haditengerészet felügyelőjeként hangsúlyozta a londoni parlamentben, hogy Anglia nem akar függni

a szállítási vonalaktól, és biztos elérhetési feltételeket akar a maga számára. Már akkor is egyértelmű volt, hogy a Szuezi-

csatorna az egyetlen praktikus út a kőolajat szállító tankhajók számára a Közel-Keletről Európába. Az Afrika déli csücskét

megkerülő útvonal kiábrándítóan hosszú volt, fáradtságos, költséges és kevésbé biztonságos. Ezért a sokkal rövidebb Szuezi-

csatornán át vezető út biztosítása volt a második fontos feladat a háttérerők felső döntéshozói számára.

A Szuezi-csatorna Társaságnak 100 évre szóló koncessziója volt, amely 1968-ban járt le. Ezt követően a Szuezi-csatorna

tulajdonjoga visszakerül az egyiptomi államhoz. Ez azt is jelenti, hogy a közel-keleti kőolaj-szállítás egyiptomi ellenőrzés alá

kerül. A már akkor is egy központból irányított világállam létrehozására törekvő háttérhatalom, élén a Rothschild-házzal,

részletes stratégiát dolgozott ki e probléma megoldására. A Rothschild-dinasztia francia ága, élén Baron Edmund de

Rothschild-dal, azt a célt tűzte ki, hogy létrehoz egy ellenőrzése alatt álló, katonailag erős telepes-államot a nyugati érdekek

szolgálatában. Ennek a tervezett országnyi méretű helyőrségnek kulcsszerepet szántak az Ottomán Birodalomból kiváló

közel-keleti térség biztonságának szavatolásában és ellenőrzésében. A Rothschild-ház óvatosan és lassan valósította meg

stratégiai elgondolásait.

Egyértelműen lassú volt a folyamat a budapesti születésű bécsi újságíró, Theodor (Tivadar) Herzl számára, aki rövid időn

belül igen befolyásos személyiséggé vált. A bécsi Neue Freie Presse párizsi tudósítójaként figyelemmel kísérte a Dreyfus-

ügyet. Alfred Dreyfust hamisan azzal vádolták, hogy francia katonai titkokat adott át a németeknek. A zsidó származású

Alfred Dreyfust ért sérelem, és az ügy kapcsán kibontakozó antiszemita kampány arra kényszerítette Theodor Herzlt, hogy

zsidó nemzeti otthon megteremtésével keressen megoldást az európai zsidók számára. Azzal érvelt, hogy ha a zsidók

egyesülhetnek egy olyan területen, amit a saját hazájuknak nevezhetnek, akkor soha nem kerülnek olyan megalázó helyzetbe,

amelyet évszázadokon át el kellett viselniük.

Herzl nézeteit A zsidó állam című politikai röpiratában fejtette ki, amely eredetileg a Rothschild-ház irányítóihoz címzett

levél formáját öltötte. A leghatalmasabb és leggazdagabb zsidó család együttérzésére kívánt hatni. A bécsi Rothschild-ház

akkori feje, Albert Rothschild nem volt hajlandó Herzl-lel találkozni. Baron Edmund de Rothschild, a párizsi és Lord

Nathan (Natty) Rothschild, a londoni ház feje viszont fogadta őt. Azért kell a továbbiakban ezekről a találkozókról

részletesen írni, mert ami ezeken a találkozókon lezajlott, az évtizedek múlva rendkívüli mértékben és tragikusan befolyásolta

az Európában élő zsidóság sorsát. Vegyük tehát szemügyre, hogy mi volt Herzl Tivadar elképzelése, illetve mi volt a

hosszútávú Rothschild-stratégia.

Herzl tárgyalása Edmund de Rothschild-dal

Herzl 1896. július 18-án találkozott Edmund de Rothschild-dal a rue Laffitte-on fekvő irodájában. A megbeszélésen

Edmundon kívül két munkatársa is jelen volt. Rothschild később maga mondta, hogy tanúként tartotta őket ott azért, hogy

Herzlnek ne legyen később lehetősége arra, hogy megmásítsa a beszélgetésen elhangzottakat. Herzl azzal kezdte, hogy

kipuhatolja: Edmund mennyire tájékozott az ő elképzeléseit illetően. Herzl-nek öt perc elég volt ahhoz, hogy félbeszakítsa

vendéglátóját azzal: látja, hogy nem kellően tájékozott, ezért kész elmagyarázni, hogy miről van szó. "Egy kolónia az egy kis

állam, egy állam pedig egy nagy kolónia. Ön egy kis államot akar, én pedig egy nagy kolóniát." Kitért arra, hogy a török

birodalom adósságának az elengedéséért cserébe meg lehetne szerezni a szultán hozzájárulását egy vazallus zsidó állam

létrehozásához Palesztinában, ami akkor török fennhatóság alá tartozott. Arra kérte Edmund de Rothschildot, hogy

feltételesen egyezzen ebbe bele. Ha az akció sikeres, akkor maga Rothschild állhatna a mozgalom élére és ő, Herzl pedig

önkéntesen visszavonul.

Edmund figyelmesen végighallgatta vendégét, majd közölte vele, hogy e tervvel kapcsolatban semmit sem kíván tenni. A

világban jártas, éleseszű, gyakorlatias bankár szólalt meg belőle: "Lehetetlen lenne ellenőrzés alatt tartani a Palesztinába

beözönlő tömegeket. Elsőként 150 000 koldus érkezne, táplálni kellene őket. Feltehetően ez az én feladatom lenne. Nem

érzek ehhez elhivatottságot. Ön talán igen?" - tette hozzá gúnyosan. Edmund Rothschild nem volt meggyőződve Herzl

tervének a végrehajthatóságáról.

Edmund nagyzási hóbortban szenvedőnek tekintette Herzl-t, Herzl pedig szűklátókörűnek és gyávának Edmund de

Rothschild-ot. Távozáskor Herzl keserűen mondta: "Ha Ön elutasít mindent, amit én kiterveltem, akkor minden összeomlik.

Ezért arra kényszerülök, hogy másképp érjem el célomat. Tömegagitációba kezdek és így sokkal nehezebb lesz kézben tartani

a tömegeket. Az egész tervet Önre fogom áthárítani. Most azt gondolja, hogy katasztrófa ekkora tömeggel együttműködni.

Gondolja csak meg, hogy nem nagyobb szerencsétlenség-e, ha elutasításom miatt úgy kell mozgásba hoznom a tömegeket,

hogy már nem lehet őket kellően kézben tartani."

Vannak olyan kutatók, például Clifford Shack, akik a zsidó nép történelmének egyik legtragikusabb fejezetét, a

holokausztot, részben erre a találkozóra vezetik vissza. (Clifford Shack az Egyesült Államok New Jersey tagállamában él, és

egyik alapítótagja annak a Pyra Labs nevű cégnek, amely rendkívül sikeresen működött, és amelyet a Google felvásárolt

magának. Jelenleg Clifford Shack a Google-ön belül kis csoportot vezet, amely egy igen népszerű blogot működtet. Ez

lehetővé teszi a Google használói számára, hogy véleményüket kifejtsék és nehezen hozzáférhető információkhoz jussanak.)

Herzl ugyanis azzal fenyegetődzött, hogy adott esetben mozgósítja a szegény és elnyomott zsidó tömegeket, és nyomást

gyakorol velük a Rothschildokra.

Herzl Tivadar sok tekintetben idealista volt és abból a feltevésből indult ki, hogy Edmund Rothschild emberbaráti

beállítódása, és a zsidó néphez való érzelmi kötődése miatt tervezi a Palesztinaként ismert terület gyarmatosítását. Shack

szerint, ha Herzl átlát Edmundon, akkor felismerhette volna, hogy a tervezett katonailag erős zsidó kolónia bevándorlókkal

való elárasztásával veszélyezteti azt a biztonsági struktúrát, amelyet a Rothschild-ok a világ vezető energiahordozójává vált

kőolaj-gazdag Közel-Kelet számára tervbe vettek. Ezt a korszerű energiahordozót szemelték ki arra, hogy az új világrend

megvalósítását célzó stratégia egyik hajtóereje legyen. Ha ezt Herzl a szegény zsidó tömegek Palesztinába történő

bevándorlásával kockáztatja a tervezett örző-védő helyőrséget, akkor meghiusíthatja a hosszútávú világstratégia zavartalan

megvalósítását. Herzl azonban nem hagyta magát. Nemcsak üres szavakat mondott, hanem annak megfelelően viselkedett a

különböző zsidó összejöveteleken Párizsban és másutt is, ahol megfordult.

Herzl látogatása Natty Rothschildnál

A 19. és 20. század fordulóján Angliában is a politikai közélet témájává vált a szegény és üldözött zsidó tömegek

bevándorlása Nagy-Britanniába Kelet-Európából. Ebben az időben lett az ifjú Winston Churchill parlamenti képviselő.

Alkalma volt értékes tapasztalatokat szerezni a zsidó bevándorlással kapcsolatosan mentoraitól, a Rothschild-októl, akik

mesterien kezelték ezt a kérdést. Jól tudták, hogy a brit törvényhozásnak szükségszerűen korlátoznia kell a kelet-európai

szegény zsidók tömeges bevándorlását. Tervük az volt: úgy korlátozzák tömeges bevándorlásukat, hogy ugyanakkor a

Rothschild-ház neve és tekintélye teljes védelmet élvezzen. Ennek a kettős taktikának az eredményeként jött létre az Aliens

Act, azaz az idegenekre vonatkozó törvény. Létrehoztak egy Királyi Tényfeltáró Bizottságot (Royal Inquiry Commission)

azért, hogy tanulmányozza a zsidó bevándorlás kérdését. A bizottság 1902. július 7-én hallgatta meg Herzl Tivadart. Két

nappal korábban találkozott Herzl Natty Rothschild-dal, aki lényegében arra akarta rávenni, hogy meghallgatásán a

Rothschild-háznak megfelelő nézeteket fejtsen ki.

Natty Rothschild Herzl-t New Court-i irodájában fogadta. A 62 éves Natty már teljesen kopasz volt és erősen nagyot hallott.

A Rothschild-ház londoni feje a párizsi unokatestvérénél is lényegesen gazdagabb volt, és ő volt az angol felsőháznak, a

lordok házának, az első olyan tagja, aki nem tért át előzetesen az anglikán hitre. Natty és az apja segítette hozzá Disraeli

miniszterelnököt, hogy megszerezze a Szuezi-csatornát Anglia számára. Ő volt egyben a brit központi bank, a Bank of

England igazgatója is, és meghatározó szerepe volt a brit birodalom közéletében.

Rothschild már beszélgetésük kezdetén közölte Herzl-lel, hogy angol ember és az is óhajt maradni. Azzal folytatta, hogy a

cionizmus helytelen, és a nagyhatalmak soha nem fogják megengedni, hogy Palesztina a cionistáké legyen. Közölte Herzl-lel,

hogy miket mondjon, és miket ne a bizottságnak. Herzl ekkor elveszítette türelmét és csaknem üvöltve a következőt közölte

vendéglátójával, akit ez nagyon meglepett, mert hasonló már évek óta nem történt vele. "Azt fogom elmondani a

bizottságnak, amit megfelelőnek gondolok. Mindig ez volt a szokásom és most is tartani fogom magam hozzá. Nem igaz az,

hogy a nagyhatalmak ellenzik Palesztinába történő kivándorlásunkat. Elértem, hogy Németország és Oroszország kedvező

magatartást tanúsítson ügyünk iránt. Úgy gondolom, hogy Angliának sem lesz ellenvetése. Persona grata (Kívánatos személy)

vagyok a szultánnál."

"A szultán bizonyára kegyesen fogadja Önt, mivel Ön dr. Herzl a Neue Freie Pressétől" - mondta Lord Rothschild. Herzl

megint nagyon hangosan válaszolt: "Ez nem igaz, a Neue Freie Presse-nek semmi köze sincs az egészhez. Kiadói halálos

ellenségei zsidókra vonatkozó terveimnek. A mai napig nem voltak hajlandók kinyomtatni újságjaikban a cionizmus szót.

Soha egy szót sem említettem a szultánnak a Neue Freie Presse-ről."

A társalgás ebben a hangnemben folytatódott egy darabig. Herzl megjegyezte, hogy a jótékonykodás vált a nyomorúság

miatti panaszok elfojtásának az eszközévé. Ezután Lord Rothschild és két testvére, Alfred és Leopold, vendégükkel együtt

ebédelni mentek. Ezt követően valamivel oldottabb légkörben folytatódott a megbeszélés. Amikor Herzl megkérdezte Nattyt,

hogy kívánja-e részletesen hallani elképzeléseit, akkor az igent mondott. Herzl így szólt: "Meg akarom kérni a brit kormányt,

hogy bocsásson ki egy kolonizációs alapitó-okiratot (Colonisation Charter)". Natty közbevágott, hogy ne használja a

"charter" kifejezést, mert annak most rossz csengése van. "Hívja bárminek, aminek akarja, én zsidó kolóniát szeretnék brit

fennhatóság alatt" - válaszolta Herzl. Rothschild Ugandát ajánlotta. Herzl erre azt válaszolta, hogy ő csak a következőket

tudja használni - ekkor közelebb húzódott Nattyhez - és egy papírdarabra ráírta: Sínai-félsziget, Egyiptomi Palesztina, Ciprus.

Majd hangosan megkérdezte: "Hajlandó-e ezt támogatni?" Rothschild egy darabig gondolkodott, majd mosolyogva közölte:

"Nagyon is.".

Herzl úgy érezte, elérte azt, amire hét év óta törekedett. Öröme azonban korainak bizonyult, mert két nappal azután, hogy

kifejtette véleményét az emigráció problémáját tárgyaló Királyi Tényfeltáró Bizottság előtt, Natty Rothschild egyértelművé

tette Herzl számára: noha kezd megbarátkozni elképzeléseivel, ő azt szeretné, ha csak 25 000 főnyi telepes közösséggel

kezdenének kísérletet. Szinte szó szerint visszhangozta párizsi unokatestvérének, Edmundnak a szavait: többre nincs pénz!

Herzl annyit válaszolt: elgondolása az, hogy vagy nagy létszámú telepítést hajtanak végre, vagy el se érdemes kezdeni az

egészet. Egy darabig ezen vitatkoztak, végül abban maradtak, hogy Natty Rothschild megígérte: átbeszéli a kérdést a

gyarmatügyi miniszterrel.

Herzl elképzeléseit a brit politikusok rokonszenvvel fogadták, de amíg a Rothschild-ok ellenezték a tömeges és korlátozás

nélküli zsidó bevándorlást Angliába, addig Herzl nem érhetett el fordulatot. A tapasztalt és pragmatikus Rothschild-ok

ragaszkodtak ahhoz, hogy mind az angliai bevándorlás, mind a palesztinai telepesek vonatkozásában vegyék figyelembe a

kérelmezők pénzügyi helyzetét, szakképzettségét és egészségi állapotát. Csak olyan embereket óhajtottak befogadni, akiknek

a teljesítőképessége nyereséget ígért. Ebben a kérdésben Natty nem volt hajlandó kompromisszumra, különösen nem

Palesztina vonatkozásában. Túlságosan sok forgott kockán az energiaellátás szempontjából kiemelkedő fontosságúvá váló

Közel-Kelet vonatkozásában. A Rothschild unokatestvérek szemében a megszállott Herzl Tivadar leküzdendő akadálynak

számított. Ezért úgy döntöttek, hogy megfelelő emberek beépítésével maguk veszik kézbe a cionista mozgalom irányítását.

Ez biztosíthatja a Rothschild-ház hosszútávú terveinek a megvalósítását a felállítandó helyőrség-állam vonatkozásában,

amelynek legfőbb feladata a Rothschild-ház érdekeinek a védelme elsősorban a Közel-Keleten, de a Távol-Keleten is. A

Rothschild-ház és az irányítása alatt álló pénzügyi közösség, ekkor már hatalmas vagyoni és pénzügyi érdekeltségekkel

rendelkezett a Távol-Keleten is.

1904. július 3-án váratlanul meghalt Herzl Tivadar. Mindössze 44 éves volt. Nem foglalkozunk azokkal a találgatásokkal,

hogy a Gondviselés kifürkészhetetlen akarata vagy esetleg valami más, nagyon is földi eszköz (pl. méreg) távolította-e el az

élők sorából. Halála mindenesetre jól jött a Rothschild-ház stratégiájának végrehajtásához. Ebben az időben Natty Rothschild

protezsáltja, Winston Churchill gyorsan haladt előre azon a magasra ívelő életpályán, amelyet a Rothschild-ház készített elő a

számára. 1905-ben már a gyarmatügyi minisztérium helyettes vezetője. Főnöke, Lord Elgin, megmutatta Churchill-nek a

legbizalmasabb dokumentumokat is. 1906-ban Churchill már azokhoz a hangadó brit politikusokhoz tartozott, akik elvben

elismerték egy zsidó nemzeti otthon megteremtésének a szükségességét. A különböző zsidó közösségekben ekkor még folyt a

vita arról, hogy Palesztinában vagy Kelet-Afrikában hozzák-e létre ezt a nemzeti otthont. Churchill úgy látta, hogy

"Jeruzsálemnek kell a végső célnak lennie. Egyelőre felesleges arról elmélkedni, hogy mikor valósulhat ez meg, de hogy egy

napon valóság lesz, az egyike a jövőben megvalósuló csekély számú bizonyosságnak." - Churchill legalábbis így írt erről

1908-ban egyik manchesteri választójának. Elküldött leveléből azonban ez a mondat kimaradt.

1910. február 14-én Churchill, 35 éves korában, már belügyminiszter. Hozzá tartozott a nemzetbiztonság, a rendőrség, a

közbiztonság és a bevándorlás felügyelete. Az 1911-es agadiri incidens idején ő kerül a Tengerészeti Főhatóság (Admiralty)

élére. Ehhez a hatósághoz tartozott a kereskedelmi hajózás és a haditengerészet. Feladata az volt, hogy a brit hajózást átállítsa

a kőolajjal történő üzemeltetésre. A történelemből tudjuk, hogy tíz évvel később a Whitehall hivatalainak (a Whitehall a

kormányépületek és a minisztériumok utcája Londonban) a meghitt, kényelmes szobáiban felosztották a közel-keleti térséget

ugyanolyan ügyetlenül és elnagyoltan, ahogyan azt az afrikai brit gyarmatok határainak a meghúzásánál tették. A török

birodalomból kiváló közel-keleti térségben Franciaország kapta Szíriát és Libanont. Brit protektorátus lett Irán elnevezéssel

Perzsia, ugyancsak brit befolyási övezet lett Irak néven Mezopotámia, valamint Palesztina. Így a brit birodalom közvetlen

útvonalakon tudta csapatait mozgatni Egyiptomból az olajban gazdag Perzsa-öbölig.

Miután a Rothschild-stratégiának megfelelően sikerült biztosítani a kőolajban gazdag vidékeket, a következő lépés az volt,

hogy ez a helyzet tartósan fennmaradjon. Zsidó nemzeti otthon megteremtésére hivatkozva a brit kormány létre akart hozni a

nyugathoz egyértelműen lojális, jól felfegyverzett katona-államot. Ezt a regionális őrző-védő feladatokat ellátó új helyőrség-

államot az egész közel-keleti biztonsági rendszer sarokkövének szánták. Ennek a létrehozandó államalakulatnak az

életképességét azonban kockáztatta a kelet-európai zsidóság korlátozás nélküli, és tömeges bevándorlása. Egy ilyen kézben

nem tartható tömeg jelenléte fenyegette a közel-keleti kőolajellátás zavartalan biztosítását. Csak a potenciális bevándorlók

többmilliós tartalékának a szigorú ellenőrzésével, és e tartalék megszűrésével lehetett szavatolni a regionális rendfenntartásra

szánt helyőrség-állam katonailag hatékony működését. Ezért előre meghatározott bevándorlási kvótákat szabtak, és korlátozó

törvényeket hoztak a további bevándorlás megakadályozására ebbe a viszonylag kis területű országba.

Clifford Shack azt állítja a The Rothschilds, Winston Churchill and the "Final Solution" (A Rothschild-ok, Winston

Churchill és a "Végső Megoldás") című tanulmányának 13. oldalán, amely a

www.silverbearcafe.com/private/finalsolution.html honlapon olvasható, hogy amikor az előkészítő intézkedések a helyükre

kerültek, akkor be lehetett indítani az Európában maradó potenciális-bevándorlók létszámcsökkentését. Shack úgy véli, hogy

ez a program összefüggésben van azzal a tragédiával, amely a zsidó népet a második világháború idején sújtotta, és amely

holokauszt néven ismert.

1920-ban Churchill azt közölte Lloyd George miniszterelnökkel, hogy helyezze át a gyarmatügyi minisztérium élére. Amikor

1921. február 14-én Churchill átvette hivatalát, már örökölte a Balfour-deklarációt, amelyet 1917-ben Arthur Balfour akkori

külügyminiszter készített elő, de amelyet ténylegesen a Rothschild-ok fogalmaztak a Rothschild-ok számára. A szöveget

konkrétan Leo Amery hadügyminiszter-helyettes készítette, aki a Rothschild-ház egyik legfontosabb frontemberének, Lord

Millernek tartozott számot adni, és aki a háborús kormány belső magjához tartozott. A deklarációt Natty Rothschild fiának,

Walternek címezték. Ez kinyilvánítja, hogy a brit kormány támogatja "nemzeti otthon létrehozását a zsidó nép számára és

felhasznál minden rendelkezésére álló eszközt, hogy ennek a célnak az elérését elősegítse. Kinyilvánítja azt is, hogy, hogy

semmi olyat nem lehet tenni, amely hátrányosan érintené a Palesztinában élő nem zsidó közösségek polgári és vallási jogait".

Winston Churchill feltétlen kötelezettséget vállalt a Rothschild-ok által szponzorált zsidó állam létrehozására Palesztinában.

Világosan látta, hogy milyen biztonság-fenntartó szerepet fog játszani ez a helyőrség-ország a globális fontosságúvá vált

közel-keleti térségben. Gyarmatügyi miniszterként ő felügyelte a bevándorlásra vonatkozó programot. Nem egyszerűen arról

volt szó, hogy ellenőrizni kell a Palesztinába költözők számát és a bevándorlás ütemét. Az emberanyag minőségének a

kérdése kiemelkedő fontosságú lett. Akik a program sikeréért aggódtak, le tudták fékezni a Palesztinába özönlés ütemét és a

kivándorlók számát. Nem tudtak viszont változtatni azoknak a tömegeknek a képzettségi szintjén, anyagi helyzetén és

egészségi állapotán, vagyis a számításba jöhető humán erőforrások minőségén, akik mind Palesztinába akartak költözni.

A zsidó közösségen belül - Ferguson szerint - elsősorban két csoport okozott aggodalmat a Rothschild-oknak, a program

legfőbb irányítóinak. Az egyik ilyen csoportot azok az újgazdag zsidó bankárok, pénz- és üzletemberek alkották, akik jóval

később szerezték vagyonukat, mint a Rothschild-ok. A másik aggodalomra okot adó csoportot az úgynevezett Ost-Juden

közösségek jelentették, vagyis a kelet-európai zsidók. Ez a két és fél milliós közösség az orosz birodalomból vándorolt

nyugati irányba azt követően, hogy pogromokra került sor II. Sándor orosz cár 1981-ben történt meggyilkolását követően. Ez

után Oroszországban a zsidókat hátrányosan megkülönböztető jogszabályokat hoztak. Az újszegényeknek ezek a tömegei

legalább akkora gondot okoztak a stratégáknak, mint az újgazdagok.

Natty Rothschild még 1880-ban ezt mondta Disraelinek a zsidók üldözéséről: "Sok egyéb ok is van... Közöttük a lengyel, az

orosz és a román zsidók folyamatos bevándorlása, akik éhezve érkeznek és egészen addig szocialisták, amíg meg nem

gazdagodnak." Láthatjuk, hogy mind a nagyon szegény zsidók, mind a nagyon gazdagok, és a köztük meghúzódó rétegek,

aggodalommal töltötték el a Rothschild-okat. A szocializmus valójában a szupergazdagok eszköze a tömegek kontrollálására.

Azok a zsidó szocialisták, akik függetlenül tevékenykedtek, akadályozták a Rothschild-stratégia megvalósítását. Ezért

gondolja úgy Clifford Shack, hogy az európai zsidó közösségek felszámolása több okból is szükségesnek látszott.

Visszatérve az 1905-ös brit bevándorlási törvényhez (Alian Act) Natty Rothschild-nak azt a látszatot kellett kifelé

fenntartania, hogy kiáll a nehéz helyzetben lévő, pénztelen, de keményen dolgozó hitsorsosai mellett. Ezért Walter nevű fia

nyíltan hangoztatta, hogy Nagy-Britanniának az elnyomott és igazságtalanul üldözött népek, és nemzetek pártfogójának kell

lennie egészen addig, míg e népekhez tartozók tisztességesek és keményen dolgoznak.

A hangsúly itt azon van, hogy a Rothschild-ház irányítói nem rokonszenveztek azokkal a bevándorlókkal, akik nem voltak a

szemükben tisztességesek és keményen dolgozók. A méltatlan, a tisztességtelen és lusta emberek ugyanis akadályozták a

hosszútávú Rothschild-stratégia zavartalan végrehajtását. Sem a zsidó katonai kolóniának Palesztinában, sem az Európai

Egyesült Államoknak nincs szüksége szakképzetlen és beteg nyomorultakra, akik csak kenyérpusztítók, de értékes

termelőmunkát nem végeznek. Elkülönülésükkel, integrálódási és asszimilálódási nehézségeikkel hosszútávon csak terhet

jelentenek. Ilyen megfontolások alapján gondolják egyes szerzők, így például Henry Makow, valamint a már említett Clifford

Shack, hogy az új világrend létrehozása szempontjából előnyös lehet a szegény zsidó tömegek létszámának csökkentése.

Henry Makow, akinek szülei Auschwitzban vesztették életüket, nem megy el következtetéseiben eddig. Clifford Shack

viszont szó szerint ezeket írja már idézett tanulmányának a végén:

"A Rothschild-i műveletet, amelyet ma úgy ismernek, hogy holokauszt, úgy hajtanák végre elejétől végéig a legnagyobb

titokban, hogy e célra igénybe veszik a hatalmas bankárbirodalom rendelkezésére álló tapasztalatokat, ügynökségeket és

kapcsolatrendszert. Felhasználják az olyan frontemberek tehetségét és erőfeszítéseit, mint Churchill, Hitler, Pacelli (XII.

Pius), Roosevelt és Sztálin. A tengelyhatalmak, a szövetségesek és a semlegesek mesterséges táborait láthatatlanul kapcsolta

össze a Rothschild-ház által irányított nemzetek feletti szupertitkos hírszerző hálózat. Ez a hálózat a XX. század legrejtettebb

titka, és ez szervezte meg elejétől a végéig a második világháborút. Ennek a zsidó hírszerző hálózatnak - ironikusan - az is a

céljai közé tartozott, hogy elpusztítsák az európai zsidó tömegeket, így biztosítva Izrael állam sikerét és szerepét a közel-

keleti kőolajtérség biztonsági rendszerében."

Legalábbis így véli a talányos Clifford Shack, és néhány konspirológus társa. Merész feltételezéseiket erős kritikával kell

fogadni. Az viszont ismert történelmi tény: a Szövetséges Hatalmak nem éltek minden rendelkezésükre álló eszközzel és

lehetőséggel, hogy megakadályozzák Auschwitz, Birkenau, Treblinka, Sobibor és a többi koncentrációs tábor szörnyűségeit.

Azon is el kell gondolkodnunk, hogy mi késztette Benjamin Freedmant beszédei elmondására, figyelmeztető írásai

megjelentetésére? Egy tekintélyes, felelősségteljes, komoly ember nem vállal ilyesmit nyomós ok nélkül. Mi úgy látjuk, hogy

Freedmannak a történelmi folyamatok tendenciájának a megjelölésében, rejtett értelmének a feltárásában és elemzésében -

ténybeli pontatlanságai, sőt tévedései ellenére ellenére - igaza volt. Clifford Shack tovább megy nála, s feltételezéseiben

lényegesen többet használja képzelőerejét. Freedmantól eltérően ő nem volt személyes résztvevője azoknak a történelmi

eseményeknek, amelyekről ír. Kutató munkájának a motívumai nem ismertek számomra, de elemzései ösztönözhetik a

tényfeltáró kollektív erőfeszítéseket. Shack vélekedése munkahipotézisként, főként e hipotézis szakszerű és elfogulatlan

cáfolatával, elősegítheti eddig még nem ismert összefüggések feltárását, és a közelmúlt, valamint jelenünk számos nyitott

kérdésének a jobb megértését. Ha az itt olvasható feltételezéseket megcáfoljuk, akkor máris újabb lépést tehetünk előre a

tények feltárásának és az igazság megközelítésének a rögös útján. Valószínű, hogy soha nem ismerhetjük meg a teljes

igazságot, de igyekeznünk kell, hogy minél közelebb kerüljünk hozzá. Ha sorozatunk tárgyilagos cáfolatot eredményező

termékeny vitákat váltana ki, amelyek új felismerésekhez, s általuk napjaink történéseinek és embertársainknak a jobb

megértéséhez vezethetnek, akkor már érdemes folytatni ezt a nehéz munkát.

Felgyorsult a "második 9/11" előkészítése

Amerika tudni akarja az igazságot

Hat év elmúltával egyre több amerikai tudni akarja az igazságot 2001. szeptember 11-ével kapcsolatban. Időközben önkéntes

kutatócsoportok alakultak az igazság kiderítésére. E kollektív kutatómunka eredményeként ma már sokkal többet tudunk a

történtek előzményeiről, hátteréről, mint eddig. Az egyik figyelemre méltó dokumentum az a rendelkezés, amit az amerikai

hadsereg vezérkari főnökei bocsátottak 2001. június 1-jén a légi kalózkodásról, illetve a repülőgépek eltérítéséről. Az új

rendelkezés, amelyet S. A. Fry ellentengernagy, a vezérkari főnökök tanácsának igazgatója írt alá, törölte azt a korábbi

rendelkezést, amely 1997 júliusától volt érvényben. Felmerül a kérdés, hogy az amerikai legfelső hadvezetés miért tartotta

szükségesnek 2001 júniusában mindössze három hónappal a tragikus eseményeket megelőzően megváltoztatni eddig

folytatott gyakorlatát.

A rendelkezés, amely még mind mindig elolvasható az Interneten, előírja, hogy ha repülőgép eltérítésre kerül sor, a katonai

parancsnokoknak a Pentagonban és a NORAD-ban (North-American Aerospace Command - Észak-Amerikai Légi

Parancsnokság) fel kell venni a kapcsolatot a hadügyminiszterrel, és jóváhagyást kell kérniük a további intézkedések

foganatosítására. Ekkor Donald Rumsfeld állt a Pentagon élén. Kézen fekvő a gyanú, hogy ez a rendelkezés feltehetően

előkészítette a szeptember 11-én bekövetkezett bénultságot, amely szerves részét képezte az akció sikerének. Ha viszont ez a

feltételezés igaz, akkor nyilvánvaló, hogy a Bush-kormányzaton belül volt egy szupertitkos csoport, amely akarta, hogy ez a

terrorista cselekmény bekövetkezzék és erre meg voltak a motívumai. De mik lehettek ezek? Az egyik lehetséges válasz,

hogy létrehozni egy ürügyet lényegesen támadóbb jellegű amerikai külpolitika elfogadtatására az amerikai néppel. Ma már

azt is tudjuk, hogy 2001 szeptemberében már az elnök asztalán volt az Afganisztán lerohanására elkészített haditerv.

Számos kutató, aki eredményességével vívta ki a tekintélyt, köztük Jim Marrs, azt az álláspontot képviseli, hogy ez az

említett rendelkezés hozzájárult az amerikai katonai elhárítás tehetetlenségéhez szeptember 11-én. Dylan Avery híressé vált

Loose Change című filmjében ugyancsak ezt a véleményt erősíti meg, hasonlóan Webster Griffin Tarpley-hez, aki 9/11

Synthetic Terror című könyvével hívta fel magára a figyelmet.

Ha egymás mellé tesszük az 1997 júliusi és a 2001 júniusi dokumentumokat, megállapíthatjuk, hogy a két szöveg csaknem

teljesen megegyezik, kivéve azt, hogy előzőleg értesíteni kell a védelmi minisztert. A különbség a kettő között említést tesz

két olyan légtérben útra bocsátott járműről, amelyeket egyrészt "unmaned aerial vehicles"-nek (UaVs - pilóta nélküli légi

jármű), másrészt "remotely operated vehicles"-nek (ROVs - távirányítású jármű) nevez. A rendelkezés szerint ezeket úgy

kell tekinteni, mint amelyek potenciálisan fenyegethetik a közbiztonságot. De miért volt szükség a légi járművek e két új

kategóriájára tekintettel kiadni egy új rendelkezést, különösen akkor, ha az egyéb előírások nem változnak?

A Pentagon által kifejlesztett Global Hawk ("Globális Héja") ultramodern, pilóta nélküli, távirányítású repülőgép,

tanulmányozása közelebb visz minket 9/11 hátterének a megértéséhez. Az közhely, hogy a felgyorsult technológiai haladás

megváltoztatja világunkat. Az azonban kevésbé ismeretes, hogy konkrétan ez a változás mit is jelent. Mindig csak arról van

szó, hogy a műszaki haladás eredményeként miként szabadulunk meg a mindennapi gürcölés nyűgétől és mennyivel

könnyebbé válik az életünk. Az, hogy a legújabb technológiai vívmányok miként teszik lehetővé az emberi élet totális

ellenőrzését már kevésbé ismert, mert ennek a részleteit nemzetbiztonsági okokból eltitkolják a közvélemény elől. Az

állampolgárok félrevezetésének egyik legfontosabb eszköze a nemzetbiztonságra és a közbiztonságra történő hivatkozás.

Ennek fényében érdemes közelebbről szemügyre venni a Global Hawk-kal kapcsolatos ismertté vált tényeket. Az RQ 4A US

Global Hawk próbajáratát 2001. április 22-ről 23-ra virradólag sikeresen hajtotta végre, amikor a Dél-Kaliforniában lévő

Edwards Légitámaszpontról a Dél-Ausztráliában lévő edinburgh-i légitámaszpontra repült. A 13 760 kilométernyi távolság

átrepülése a Csendes-óceán felett egyben állóképességi és terhelési rekordot is jelentett egy pilóta nélküli, távirányítású légi

jármű számára. 2001 júniusában számos amerikai-ausztrál közös hadgyakorlat után a Global Hawk robotgép visszatért

Kaliforniába. Ez a távirányítású légi jármű hasonló hosszútávú repülést végzett, amikor átkelt az Atlanti-óceán felett

Európába és részt vett több NATO hadgyakorlatban. A Global Hawk önmagát irányító repülőgép, az automatikus indulástól a

felszálláson keresztül egészen a leszállásig önmagát vezérli beleértve a kifutó pályán való mozgást is. A robotgép előre

elkészített repülési terv alapján mozog, noha a földi repülőgép-irányítók nyomon kísérik, és ellenőrzésük alatt tartják. A

lökhajtásos robotgép 13 méter 41 centiméter hosszú és szárnytávolsága megegyezik a Boeing 737 utasszállító repülőgépével

és 42 órán át képes a levegőben maradni. Repülési magassága 20 km, repülési távolsága pedig 26 000 km.

Ezek az adatok megmagyarázzák, hogy miért kapta a robotgép a globális jelzőt. Valóban képes a világ bármely pontját

leszállás nélkül elérni. Repülési sebessége 740 km/h, ami átlagosnak tekinthető. Nagyon impozáns viszont az a terepfelismerő

és nyomkövető képessége, amelyekkel hatalmas térségeket fog át felismerve azok topográfiai tulajdonságait. Egy repülési

helyzetből akkora területet tud bemérni, mint az Egyesült Államok egy közepes méretű tagállama, azaz 125 ezer km2 -t. Fel

van szerelve a legmodernebb radarberendezéssel, az infravörös- és elektrooptikai érzékelőkkel, vagyis olyan kamerákkal,

amelyek képesek 1900 szuperérzékenységű, nagy felbontású kép előállítására egyetlen repülés alatt.

Érthető, hogy az amerikai katonai vezetés a Global Hawk-ot azonnal alkalmazta hírszerzési funkció ellátására. A 2001

októberében megkezdődött afganisztáni hadműveletekben, valamint a későbbi iráni katonai akciókban kiemelkedő szerep

jutott a Global Hawk-nak. 2006-ban például 50 bevetésen vettek részt a két említett országban és több mint 1000 órán át

tartózkodtak a légtérben. Izrael is felhasználta őket a 2006-ban sorra került libanoni harcokban. Az Egyesült Államok először

1983-ban alkalmazta őket, amikor Reagan elnök parancsára megszállták Grenada-t. 2007-ben arról érkeztek jelentések, hogy

a Global Hawk robotgépek részt vesznek az iráni légtér ellenőrzésében.

Dylan Avery Loose Change című filmjében látható egy olyan kísérleti repülés, amelyre 1984-ben került sor a NASA

(National Aeronautics and Space Administration - Országos Repülésügyi és Űrkutatási Hivatal) kísérletei keretében az

Edwards légitámaszponton. A 16 órás kísérleti repülés során a földön tartózkodó pilóták távirányítással vezérelték a Boeing

720-ast átvezetve azt tíz sikeres felszálláson, számos rárepülést végrehajtva és lefolytattak 13 sikeres földreszállást is. A

kísérlet a program szerint előírt és megtervezett lezuhanással ért véget. Elegendő bizonyíték van arra, hogy az amerikai

hadvezetés már az 1950-es évek elején megkezdte a kísérletezést a rádióirányítással vezérelt repülőgépekkel. A távirányítású

robotgépek felhasználása a hadgyakorlatokon bevett eljárássá vált.

2001 szeptember végén, néhány héttel 9/11 után, George W. Bush elnök említést tett a ROV technológiáról, de olyan

formában, hogy annak kifejlesztésére szükség van a repülés jövőbeni biztonsága érdekében, vagyis azt sugalmazta, hogy ez a

technika még a jövőbeni kifejlesztésre vár. Bush elnök a New York Times-ban olvasható tudósítás szerint szövetségi

pénztámogatást ígért erősebb pilótafülke-ajtók, új transzponderek (válaszoló radarkészülékek) kifejlesztésére, amelyeket

például nem lehet kikapcsolni, valamint olyan videokamerák beszerelésére az utasszállító gépekbe, amelyek segítségével a

pilóták megfigyelés alatt tudják tartani a repülőgépek utasait. Ekkor volt az, amikor Bush célzott rá, hogy a jövőben

kifejlesztett technológia egy szép napon majd lehetővé teheti, hogy a légi irányítók távirányítással hajthassák végre a gépek

leszállását. A megtévesztés itt abban a célzásban van, hogy ez a technológia még kifejlesztésre vár és 9/11 idején még nem

állt rendelkezésre.

A valóság ezzel szemben az, hogy nemcsak a tragikus események idején, hanem már jóval korábban is létezett. Röviddel

2001. szeptember 11-ét követően az arizonai KinetX nevű cég a Cogitek vállalattal együtt javasolta az FAA-nak (Federal

Aviation Autority - Nemzeti Légügyi Hatóságnak) az általuk NFERS-nek (National Flight Emergency Response System -

Országos Repülési Szükséghelyzetre Válaszoló Rendszer) nevezett módszer alkalmazását a 9/11-hez hasonló repülőgép-

eltérítések megelőzésére a jövőben. Ajánlatukban szerepelt, hogy egy éven belül szállítani tudják a szükséges berendezéseket.

A két cég ajánlatában nyomatékosan szerepelt, hogy a javasolt technológia már létezik. Az FAA a két cégnek soha nem

válaszolt. 2006 januárjában viszont a Boeing szabadalmi oltalmat kért egy hasonló rendszerre, amely olyan automatikus

leszállási módszert ajánl, amely tartalmaz egy ún. onboard processort. Ha ezt aktiválják, kikapcsolja a pilóták által kezelt

irányítórendszert és átvéve az elrabolt gép irányítását végrehajtja a kényszerleszállást. Az automatikus leszállást előre lehet

programozni a repülőgép robot pilótarendszerébe, vagy földi irányítók által távirányítással lehet működtetni. Többféle módon

is aktivizálható. Így például bekapcsolhatja a pilóta a géprablás idején vagy közvetlenül is aktivizálható a pilótafülke ajtajába

beépített érzékelők segítségével, amelyet egy erőszakos behatolás alkalmával szakítanának le. De lehetséges az is, hogy egy

távirányítású kapcsolattal a földi irányítók aktivizálják.

A Pentagon 2001 június 1-jei rendelkezése arra utal, hogy a ROV technológia már alkalmazásra érett állapotban volt 2001

tavaszán, azaz hónapokkal 9/11 előtt. Az amerikai katonai kutatások általában meg szokták előzni a kereskedelmi célú

kutatásokat azért, mert elegendő pénzügyi források és a legjobb szakemberek állnak a Pentagon rendelkezésére. Ezt jól

szemlélteti az Internet példája. Az amerikai hadsereg már évekkel korábban kifejlesztette és használta a cyberspace-t, mielőtt

azt a polgári lakosság használhatta. Joggal feltételezhetjük, hogy a ROV technológia is előbb állt a Pentagon rendelkezésére,

mint ahogy az elérhető lett a kereskedelmi repülés számára. Önként adódik a kérdés, hogy a repülőgép rablók ártalmatlanná

tételére kidolgozott ROV technológia nem volt-e alkalmazható a repülőgépeknek a Világkereskedelmi Központ tornyaiba -

távirányítással történő - belevezetésére.

Joe Vialls repülőgép-mérnök szerint az a technika, hogy átkapcsolják távirányításra a repülőgép irányítását, már hosszabb idő

óta ismert. Feltételezhető, hogy az amerikai hadsereg az 1970-es évek közepén fejlesztette ki ezt a megoldást egy olyan

időszakban, amikor nagyon megnőtt a terroristák által végrehajtott repülőgép-eltérítések száma. A fejlesztéseket két amerikai

multinacionális cég munkatársai végezték a DARPA-program (Defense Advanced Research Projects Agency - Fejlett

Védelmi Kutatási Programok Ügynöksége) keretében. Az volt a cél, hogy elősegítsék az eltérített amerikai repülőgépek

távirányítás útján való visszaszerzését. Vialls szerint ez az erőfeszítés ragyogóan sikerült. Egyrészt megoldották a

pilótafülkében folyó beszélgetés lehallgatását, másrészt azt, hogy megszerezzék az abszolút ellenőrzést a repülőgép

komputerizált repülési rendszere felett egy elektromágneses adatátviteli csatorna segítségével. Az volt a cél, hogy a

repülőgép-eltérítők kikerüljenek az irányítás ellenőrzéséből, miközben a földi légiirányítók le tudják szállítani az eltérített

gépet egy erre kijelölt repülőtéren, ahol a rendőrség már felkészül a terroristák ártalmatlanná tételére. Ahhoz, hogy ez a

technika hatékony legyen, teljes mértékben integrálni kell a repülőgépen található rendszerekkel. Ezt csak úgy lehet

megvalósítani, ha kifejlesztenek egy új repülőgép típust. Vialls állítása szerint pontosan ez történt. Magas szintű döntést

hoztak arról, hogy a Boeinget a lehető legrövidebb időn belül el kell látni egy "hátsó ajtóval", méghozzá abban a

komputerrendszerben, amelyet a két új kereskedelmi repülőgéptípus számára fejlesztettek ki. Mindkét típust, a Boeing 767-

est és a Boeing 757-est, az 1980-as évek elején kezdték meg gyártani.

A tekintélyes repülőgép-mérnök ezt az álláspontját 2001 októberében feltette a világhálóra. Vialls szerint az eredetileg

egyértelműen jó szándékú rendszer valamilyen biztonsági hiba folytán illetéktelen kezekbe kerülhetett magán a Bush-

kormányzaton belül. Ezek a személyek viszont meg nem engedett módon titokban a saját céljaikra használták a távirányítású

rendszert. Ez úgy történt Vialls szerint, hogy a titkos kódok ismeretében az összeesküvők aktivizálták a transzponderekbe

beépített titkos elektromágneses adatátviteli csatornát, és egyszerűen átvették a repülőgépek irányítását. Itt már nem sok

szerepet játszanak az állítólagos repülőgép-rablók akár a repülőgép fedélzetén voltak, akár nem.

2001. szeptember 11-én a tragikusan járt repülőgépek nyolc pilótája és másodpilótája közül egyik sem adta le a szokásos

jelzést a Nemzeti Légügyi Hatóság (FAA) számára arról, hogy repülőgép-eltérítésre került sor. Egy ilyen jelzés leadására,

amelyet "squawking"-nak neveznek, mindössze néhány másodpercre van szükség. Az szükséges hozzá, hogy a gép

műszerfalán bekapcsolják az ELT (emergency locator transmitter - vészhelyzet meghatározó berendezés) elnevezésű

szerkezetet. A pilóta egyszerűen beüt egy négy számjegyű kódot és kigyullad az "I have been hijacked." felirat a földi

irányítás képernyőjén. Abból a tényből, hogy a pilóták és másodpilóták egyike sem adta le ezt a vészjelzést a tragikus napon,

arra következtetett Vialls, hogy a gépek távirányítással repültek. Amikor a merényletek tényleges irányítói átvették a

transzponderek irányítását, a pilótáknak már arra sem volt lehetőségük, hogy leadják a vészjelzést.

További bizonyíték adódott a 175-ös járat utolsó másodperceiről készült videón. Vialls szerint a repülőgép, amikor a végső

manővert hajtja végre, túlhalad a 767-est vezérlő normális szoftver határain. A Boeing gépeket felelősségteljesen tervezték és

az utasok biztonságát is. A repülést ellenőrző szoftver megakadályozza a pilótát abban, hogy olyan éles fordulatot hajtson

végre, amelynek eredményeként az utasok megsérülhetnek. Minthogy a pilóta normális körülmények között nem tud ilyen

manővert végrehajtani, ez kemény bizonyíték arra, hogy a repülőgépet távirányítással vezérelték.

9/11 hivatalos verziójának a képviselői Joe Vialls szakmai észrevételeit nyomban elutasították, mert veszélyesnek ítélték. Hat

évvel az események után hivatalos részről még mindig keményen elutasítják. Ezért érdemes kitérni arra, hogy az elutasítók

milyen érvekkel támasztják alá álláspontjukat. Egyesek azt emelték ki, hogy a Boeing 767-es és 757-es repülésirányító

berendezései - noha teljesen komputerizáltak - nem ún. fly-by-wire (légkábel rendszerrel működtetett) konstrukció szerint

készültek el, úgy ahogy, az újabb repülőgépek - beleértve a Global Hawk-ot is. Ellenkezőleg olyan mechanikus szerkezetek,

amelyeket hidraulikus kábel és szíjtárcsa működtet. Éppen ezért a bírálók szerint a Boeing pilótájának mindig van lehetősége

arra, hogy az automata pilótát kikapcsolja, és kézivezérléssel irányítsa a gépet. Olyan Boeing karbantartó technikus is akadt,

aki azt mondta, hogy legrosszabb esetben a 757-es vagy 767-es pilótája ki tudja húzni az elektromos vezetékeket és ily

módon ki tudja kapcsolni az elektromosenergiát a fedélzeti komputerekből. Ez lehetővé teszi, hogy visszanyerje a gép feletti

kontrollt és a hagyományos módon repüljön. Ezek a bírálatok több vonatkozásban is helyesek. Kérdés, hogy egy

vészhelyzetben van-e elegendő idő ezeknek a lehetőségeknek a felmérésére és megfelelő döntés meghozására további

információk nélkül. Amíg titkosak maradnak a Boeing cég tervezési és gyártási dokumentumai, addig nehéz biztonsággal

megmondani, hogy a vállalat megterveztetett-e és beépített-e olyan titkos rendszereket az említett két géptípusba, amelyek

képesek vészhelyzetben a pilóta segítségére lenni. Joe Vialls sincs már ebben a helyzetben, mert 2005-ben meghalt.

Joe Vialls volt az, aki nyilvánosságra hozta, hogy a német Lufthansa légitársaság szakemberei milyen felfedezést tettek az

1990-es években, amikor átvették a Boeing cég által leszállított sugárhajtású gépeket. Az átvizsgálásuk során a német

szakértők rejtett ROV rendszert találtak. Ez arra késztette a Lufthansa műszaki vezetését, hogy biztonsági okokból

eltávolítsák a Boeingekből az eredeti repülési kontroll rendszert és helyébe egy német tervezésű repülésirányító rendszert

helyezzenek. Német szerzők is említést tesznek erről, így például a Mathias Bröckers és az Andreas Hauß kutatópáros által

közzétett írások. A Lufthansának természetesen módjában lenne ezt minden kétséget kizáróan bebizonyítani.

Andreas von Bülow a Német Szövetségi Köztársaság korábbi kutatási és technológiai minisztere 2003-ban könyvet írt "The

CIA and September 11" (A CIA és szeptember 11-e) címmel, amelyben részletesen tárgyalja Joe Vialls távirányításra

vonatkozó elméletét és sürgette az illetékeseket e kérdésnek az újabb kivizsgálására. Von Bülow - egyébként magyar nyelven

is megjelent könyve - azt állítja, hogy 9/11-et nem a szélsőséges iszlám terroristák, hanem egy az amerikai államapparátusban

működő titkos szolgálat hajtotta végre a CIA irányításával. Von Bülow természetesen ismerhette a Lufthansa által szerzett

tapasztalatokat. A magunk részéről ehhez csak annyit tehetünk hozzá, hogy még mindig nem késő a Boeing, a Lufthansa és

más illetékesek számára, hogy a történelmi igazság kiderítése érdekében hozzák nyilvánosságra titkos vállalati

dokumentumaikat, és azt adják át egy független szakértői bizottságnak vizsgálat lefolytatása érdekében. Ami von Bülow-t

illeti, ő következetesen kitart a könyvében meghatározott álláspontja mellett, és ma is azt állítja, hogy valamilyen

távirányítású módszerrel vezérelték a tragikus események ideje alatt a repülőgépeket. Az irányítókat ő is ötvennél kevesebb

résztvevővel működő titkos hálózatnak tartja.

Voltak olyan szakértők is, akik szerint a merényletet végrehajtó csoport nem használhatta a ROV technikát, mert annak

szerves részét képezi az ún. lappangó periódus vagy késedelmi idő problematikája. Ez azt jelenti, hogy a távirányítással

vezérelt repülésnek része a problematikus késedelem, amely a precíziós repülést csaknem lehetetlenné teszi. E bírálók

hivatkoztak a robotgépekkel okozott rendkívül sok balesetre, amely százszor nagyobb arányban fordult velük elő, mint

pilótákkal irányított repülőgépekkel. A katonai műveletekben 135 pilóta nélküli repülőgépből 50 lezuhant, 34 pedig súlyos

balesetet szenvedett. Ilyen adatok arra késztethették az összeesküvőket, hogy ne alkalmazzák a ROV technológiát.

Ezt az álláspontot cáfolja az, hogy a Global Hawk műszaki leírása a repülőgép vezérlésének két különböző távirányítási

módszerét ismeri. Ezek közül csak az egyiknek képezi a részét a lappangó periódus. Az első távvezérlési mód egy

kommunikációs műhold segítségével történik, és ez tényleg tartalmaz ilyen késedelmi időt. A második távvezérlési módszer,

amelynek az angol neve direct line-of-sight, nem igényel ilyen lappangási időt. A tragikus események előidézői úgy

döntöttek, hogy leküzdik ezt a nehézséget és a WTC-tornyokba a közelben felállított parancsnoki központból irányítják a

repülőgépeket. Erre nagy valószínűséggel a WTC 7-es épületében létrehozott irányítóközpontot használták. Szükségük

lehetett a megfelelő épületek tetejére elhelyezett videokamerákra vagy más berendezésekre azért, hogy a reális időben történő

adatokat videó útján szerezzék meg. Ha a repülőgépirányítók a parancsnoki központban létrehozott látható kapcsolat révén

vezérelhették a gépeket, a távirányítást egyszerűen átkapcsolhatták a műholdas vezérlésről a látással irányított (line-of-sight)

vezérlésre és így biztonsággal irányíthatták a repülőgépeket a WTC tornyainak. Csak ez a legvégső szakasz volt az, ahol az

emberi tényezőnek szerep jutott a távvezérlésben.

Érdekes tény, hogy 1993-ban, amikor az első bombamerénylet történt a Világkereskedelmi Központ épületei ellen, igen sok

dolgozó kapaszkodott fel az épületek tetejére, ahonnan helikopterek segítségével mentették meg őket. 9/11 napján azonban

ilyen menekülésre nem került sor. Sok menekülő elől el volt zárva az út a felső szintek felé, és így nem tudtak kimenekülni a

tetőre. A különböző vészkijárati lépcsők egyszerűen be voltak zárva. Ezt onnan lehet tudni, hogy a menekülők, a későbbi

áldozatok számos mobiltelefon hívást küldtek, kétségbeesve kérve segítséget. A menekülők beszorulva a zárt ajtók mögé

nemcsak a forróságtól, a tűztől és a mérgező füsttől szenvedtek, de attól is, hogy semmiféle menekülési lehetőség nincs a

számukra. A WTC tulajdonosai, illetve működtető bérlői azt mondják, hogy biztonsági okokból kellett elzárni a vészkijáratok

ajtóit. Hogy mi volt ez a biztonsági ok, ezt azonban a mai napig nem magyarázták meg. Azt is feltételezhetjük, hogy az akció

irányítói videokamerákat és más elektronikus megfigyelő-berendezéseket helyeztek el a tornyok tetejére azért, hogy

hozzájuthassanak a direct video feed-hez, azaz a közvetlen megfigyelést biztosító videoképekhez. Ha ez így volt, akkor az

összeesküvőknek jó okuk volt a vasajtók elzárására. Ugyanis, ha véletlenül valamilyen gyanútlan épületben dolgozó vagy oda

betévedt személy felgyalogol a tetőre, például azért, hogy ebédideje alatt gyönyörködjön a kilátásban, akkor az egész terv

lelepleződhetett volna.

Egy másik motívum lehetett az is, hogy minimalizálják az esetleges túlélők lehetőségét arra, hogy kellemetlen tényekről

számoljanak be, például arról, hogy mindkét épületnek az alagsorában bombák robbantak. A füst és a hőség következtében

rendkívül nehéz lehetett volna a helikopteres mentés, de ezt a menekülési módot nem lehet teljesen kizárni. Hasonló

meggondolások játszhattak szerepet a Világkereskedelmi Központ 7-es épületének összeomlasztásánál. Kétségtelen, hogy az

itt elhelyezett parancsnoki központ nagy mennyiségű elektronikus szerkezettel, hardverrel volt ellátva. Ezeket se lehetett

volna úgy eltávolítani, hogy elkerüljék a lelepleződés kockázatát. Nem volt más lehetőség, a Világkereskedelmi Központ 7-es

épületét is el kellett pusztítani, hogy az épülettel együtt a bizonyítékok is megsemmisüljenek. Larry Silverstein a WTC 7-es

számú épületének tulajdonosa, és aki a toronyépületek használatát is 2001 augusztusában bérbe vette, egyedül a 7-es épülettel

kapcsolatban ismerte el véletlen elszólással, hogy azt az ellenőrzött épületbontásoknál használt robbantási technikával

"húzták le", vagyis omlasztották össze.

Miért pont a WTC 7-es épületére esett a választás?

A WTC 7-es épülete nagyon hasonlóan omlott össze, mint a két toronyépület, holott nem repült neki repülőgép. A Szövetségi

Katasztrófaelhárító Hivatal, a FEMA jelentése szerint nem sikerült teljesen tisztázni a 7-es épületben keletkezett tűz okát és

így azt sem, hogy az miképp vezethetett az épület összeomlásához. A körülmények pontos kivizsgálását itt is megnehezíti,

hogy a bizonyítékok nagyrészt eltűntek. Ezt az épületet is a New York Port Authority, azaz New York és New Jersey közös

tulajdonában lévő kikötői hatóság építtette. 1987-ig Larry Silverstein volt a tulajdonosa. Az épületet egy öt emelet magasságú

üres térségre húzták fel. Volt benne két villamosfeszültség-elosztó állomás és tíz feszültségátalakító, vagyis transzformátor

állomás, mindegyik 10 méter magas és 12 méter széles. A transzformátor-állomások a magas feszültségű áramot alakították

át Manhattan városrész számára, vagyis a 13 800 voltot 110 voltra redukálták. Az épületet a nem kis méretű transzformátorok

fölé húzták fel, ugyanis nem volt más hely a tárolásukra.

A WTC 7-esben volt még áramfejlesztő 20 megawatt teljesítménnyel, továbbá dízelolaj-tartályok az áramfejlesztők

működtetéséhez. Ezeknek akkor kellett volna belépniük, ha az országos hálózat összeomlik. A FEMA adatai szerint tehát a

WTC 7-ben 159 000 liter dízelolajat tároltak, amely innen csővezetékeken jutott el a különböző felhasználási helyekre. A

Katasztrófaelhárító Hivatal ezt az épületet irodaháznak írja le, de aligha lehet még egy olyan irodaépületet találni, amelybe

különféle csöveken át 159 000 dízelolajat szivattyúznának, ahol 15 áramfejlesztőt működtetnek, amelyek együttes

teljesítőképessége 20 megawatt.

Ez azonban még nem minden. Az épületben az áramfejlesztők és tartályok feletti részen gondosan elrejtve működött a CIA

terrorizmus elleni New York-i központja és itt volt a New York-i ENSZ központhoz akkreditált diplomaták

megfigyelőközpontja is. Az 1990-es évek végén a WTC komplexum igazgatójának, Jerry Hauer kérésére a 7-es épület 23. és

25. emeleti részén kialakítottak egy megerősített biztonsági lakosztályt, amit vezérbunkernek is nevezhetünk, New York

főpolgármestere számára. Erre azért volt szükség, hogy ez a megerősített lakosztály terrortámadás esetén irányítóközpontként

működhessen. Az 1990-es évek közepén már sok szó esett arról, hogy az ügyeletes gonosz szerepét akkor betöltő Szaddam

Husszein esetleg megtámadja Amerikát, például az anthrax nevű biológiai fegyverrel. Ily módon ezt a lakosztályt, amellyel

akkor Rudolph W. Giuliani, New York főpolgármestere rendelkezett, nemcsak hagyományos, de a biológiai fegyverekkel

elkövethető támadások ellen is biztosították. (Guiliani, aki jelenleg azon fáradozik, hogy a Republikánus Párt színeiben

elnyerje az elnökjelöltséget a 2008-as elnökválasztásra, 1994-től 2001. december 31-ig volt New York City főpolgármestere.)

A parancsnoki központ területe sem volt kicsi, 4640 m2 és saját szellőztető rendszerrel, valamint 40 000 liter ivóvíztartalékkal

rendelkezett. Az épület a legerősebb szélviharnak is ellen tudott állni. Az áramfejlesztőkhöz egy ugyancsak betonbukerré

alakított földszinti teremben 22 000 liter olajat tároltak.

Olvasóinkra bízzuk, hogy választ adjanak arra a kérdésre, miért kell egy főpolgármesternek katasztrófahelyzet idején

átköltözni hivatalából a Világkereskedelmi komplexum egyik épületébe, hogy ott magasfeszültségű transzformátorok és több

mint 150 000 liter dízelolaj-tároló fölött harcoljon a terrorizmus ellen. A New York-i tűzoltóság már a terveket is ellenezte.

Nem tudni azt sem, hogy a WTC-komplexum igazgatója, Hauer miként jutott erre az elgondolásra. Andreas von Bülow, aki

többek között az NSZK technológiai kutatások minisztere is volt, e kérdésről írott könyvében (A CIA és szeptember 11.,

Budapest, 2004) azt írja, hogy a WTC 7 épülete a terrorista támadást végrehajtó repülőgépet távirányító központja lehetett.

Az illetékes amerikai hatóságok megakadályozták az alapos felderítéstt, és ez megengedhetővé teszi azt a hipotézist, hogy

esetleg az a távirányítási központ volt ebben az épületben elhelyezve, amellyel átvették a pilótáktól a gépek ellenőrzését és

ezeket a földről a toronyépületeknek irányíthatták. Minthogy a toronyépületek összeomlásában igen nagy valószínűséggel a

robbanásoknak is szerepük volt, adódik a feltevés, hogy innen hozhatták működésbe időben összehangolva - távirányítással -

a gyújtószerkezeteket.

A 7-es épület elhelyezkedése olyan volt a tornyok körzetében, hogy alátámasztja azt a feltételezést, a WTC 7-es épülete

lehetett a távirányító központ. Az American Airlines 11-es járata Bostonból indult, és először a menetrend szerinti irányba,

nyugatra repült, majd hirtelen dél-nyugati irányba fordulva megváltoztatta útját. Ez lehetővé tette a 7-es épületből érkező

jelek vételét, s közvetlenül efelé az épület felé repült. Amikor túl haladt rajta, a jel gyengült és iránymódosítást okozott. Az

automatikus távirányítású kormányok ekkor fordulásra kényszerítették volna a 720 kilométer/óra sebességgel haladó

óriásgépet. Erre azonban sem ideje, sem tere nem maradt és az ütközés törvényszerű volt. A repülőgépnek az északi

toronyház 40 külső tartóoszlopába benyomódott és látható kanyarodási állapota erről tájékoztat. A centrifugális erő miatt az

utasok és a személyzet tagjai valószínűleg eszméletüket vesztették. Ha United Airlines 175-ös jelzéasű gépének a távirányítás

szerint meghatározott célpontja a déli torony volt, akkor rá lehetett volna repülni dél-nyugati irányból is. Az ugyancsak

Bostonból New York felé tartó gépnek dél felé kellett volna továbbrepülnie, majd észak-keleti irányba a WTC 7-es épület

felé fordulnia. A gép ekkor a jeladó 7-es épület felé tartva szükségképpen nekirepült volna a déli toronynak.

Ha a repülőgépek a WTC 7-es épületéből kapták az irányítást végző jeleket és ezeket követték a fedélzeti számítógépek,

akkor a repülőgépeknek neki kellett volna ütközniük a tornyoknak. Ez azért nem csupán elmélet, mert a valóságban is így

történt. Eric Hufschmid, aki tanulmányait abbahagyva a komputerprogramozást választotta hivatásul, 9/11 kapcsán számos

érthetetlen és gyanús körülményt észlelt. Erről e-mailek útján tájékoztatta a legtekintélyesebb egyetemi tanárokat, tudósokat,

mérnököket és kérte őket, hogy vizsgálják ki ezeket az ellentmondásokat. Mivel érdemi választ nem kapott, ezért úgy döntött,

hogy ő maga lesz az, aki ezeket a gyanús körülményeket megfelelő kritikai elemzéssel közreadja. Hufschmid könyve, Painful

Questions (Fájdalmas kérdések), hivatkozási alappá vált azok számára, akik a hivatalos magyarázatot nem tartják

kielégítőnek. Eric Hufschmid említett könyvében abból a feltételezésből indul ki, hogy a WTC 7-es épület 23. emelete

megerősített bunkerré volt átalakítva a célból, hogy ez szolgáljon a WTC komplexum lerombolása parancsnoki központjául.

Ebből a megerősített helyiségből át lehetett tekinteni az egész környéket és el lehetett dönteni, hogyan és mikor gyújtsák be a

robbanóanyagokat. Mivel az emeletnek bombabiztos ablakai és falai voltak, így védelmet nyújtottak a lehulló

acéloszlopokkal szemben. Arra is számítani kellett, hogy az összeomló tornyok nyomán hatalmas mennyiségű azbesztpor és

betontörmelék kerülhet a levegőbe, ahogyan az meg is történt.

A WTC épületet ábrázoló képeken kisebb tüzek észlelhetők. Ezek Hufschmid szerint a félrevezetést szolgálják. Ezekkel a

kisebb lángokkal azt a benyomást lehetett kelteni, hogy az egész épület ég. Ez igazolhatta a mentőalakulatok és a tűzoltók

visszahívását, illetve távoltartását azt állítva, hogy életüket veszélyeztetné, ha az épület összeomlik. A tüzek azonban úgy

égtek, hogy a lángok ne terjedhessenek át az épület többi részére, és így ne veszélyeztessék a parancsnoki központot. A WTC

7-es épületének alkalmazottait még a toronyépületek összeomlása előtt biztonságba helyezték. A 9/11-et feltételezhetően a

háttérből irányító valódi tettesek ettől kezdve egyedül használták a 7-es épületet, mint műveleti központot. Délután négy

órára, amikor az életveszélyes azbesztpor már részben leülepedett, a távvezérlést irányító szakemberek elhagyhatták az

épületet.

A CNN, amely a globális pénzimpérium első számú korporációs tömegtájékoztatási intézményének tekinthető, 2001.

szeptember 11-én délután 4 óra 10 perckor jelentette, hogy a WTC komplexum 7-es épülete is ég. Feltehető, hogy a

polgármester parancsnoki bunkerjéből ekkor adta le valaki a hírt a New York-i tűzoltóság központjába az épület égéséről. Ily

módon a tűzoltó parancsnokságnak már volt egy rögzített híradása arról, hogy a 7-es épület valóban ég. Tudunk arról, hogy

16 és 17 óra között egy fényképészt, Tom Franklint, aki dokumentum felvételeket készített, egy ismeretlen személy

felszólított:: távozzon a 7-es épület közeléből. A többi ott-tartózkodót is ugyanerre szólították fel arra hivatkozva, hogy a 7-es

épület várhatóan összeomlik.

A WTC 7-es épületének összeomlását szeizmikus műszerek bemérték. Ezen a mérési eredmények az összeomlás három

szakaszát mutatják. E szerint 18 másodperces időszakaszt nézve három jellemző kilengésre került sor. Az Interneten látható

videókon is nyomon lehet követni az összeomlást, amelynek az ideje nyolc másodperc lehetett. Ez megfelel a szabadesés

sebességének ugyanúgy, ahogy a WTC két tornya esetében is megállapítható. Andreas von Bülow úgy véli, hogy a

szeizmikus görbe első kilengési szakaszából egy robbanás olvasható ki, amely az épület leomlását okozhatta. A második

szakasz - ugyancsak a 8 másodperces időtartamon belül - csak az első rázkódás tört részének felel meg. Ez jelezheti a 7-es

épület acél- és betonstruktúrájának a leomlását. Utána 8 másodpercen túl, de még 18 másodpercen belül egy nagy kilengés

észlelhető. Eric Hufschmid, aki mindvégig egy pontos vizsgálat szükségességét hangoztatta, úgy véli, hogy ez a kilengés a

kiegészítő robbantás hatását mutatja. Erre a kiegészítő robbantásra a megerősített parancsnoki központ céljából lehetett

szükség. Ha a repülőgépek irányítására szolgáló távirányító berendezés tényleg oda volt telepítve, akkor erre az utolsó

robbantásra a nyomok eltüntetése végett volt szükség.

A NASA, National Aeronautics and Space Administration, azaz az Egyesült Államok Repülési és Világűri Hivatala, 9/11után

számos műholdas fényképfelvételt készített. Ezek során kiderült, hogy öt nappal 9/11 után a WTC 7-es épület

maradvámyainak a hőfoka 557 és 727 Celsius fok között mozgott. Ennek az épületek nem ütközött repülőgép, mégis

megolvadt az acélszerkezete. Hogy miként keletkezhetett ott ekkora tűz, az a mai napig nem tisztázott. A törmelékben talált

megolvadt acél kristályszerkezete olyan módosulásokon ment keresztül, amelyet nem lehet egyszerű tűzre visszavezetni.

Ki volt a felelős a WTC komplexum biztonságáért?

Ez a személy az FBI egykori osztályvezetője, John O'Neill volt, aki rövid idővel 9/11 előtt foglalta el új hivatalát. Ehhez az

álláshoz Jerry Hauer segítette, aki a Világkereskedelmi Központ igazgatója ,O'Neill-nek pedig a barátja volt. Jerry Hauer

azonban Larry Silverstein-nek a munkatársa is volt. Jerry Hauer volt az, aki a New Yorker című hetilap beszámolója szerint

kezdeményezte, hogy a 7-es épületben alakítsák ki Giuliani főpolgármester terrorizmus ellenes tevékenységéhez azt a

megerősített lakosztályt, amely alkalmas egy szükségállapot átvészelésére. John O'Neill az FBI-on belül az iszlám

fundamentalizmus szakértője volt és különösen sok információval rendelkezett az al-Kaida és személyesen Oszama bin

Laden tevékenységéről. Míg az FBI-nál dolgozott, a Bush-kormányzat kemény ellenállásba ütközött az a törekvése, hogy

közvetlenül nyomozhasson Jemenben a bin Laden családi klán után a terrorista cselekmények felderítése érdekében. John

O'Neill holttestét csak napokkal a tragikus események után találták meg a romok alatt és maga Jerry Hauer volt az, aki földi

maradványait beazonosította.

Mi történt a Pentagonnál Washingtonban?

Ami a Pentagon elleni támadást illeti, számos jelentés látott napvilágot egy második repülőgépről is, amely a támadás idején

látható volt a légtérben. Szemtanúk szerint egy C-130 típusú katonai szállítógépről van szó. Ez a gép közelről követte a 77-es

járatot, majd lemaradt tőle és elrepült. A 9/11 Commission Report, azaz a hivatalos kivizsgálást végző bizottság jelentése is

említ egy második repülőgépet, és megerősíti, hogy az egy C-130H típusú gép volt, amely éppen csak akkor szállt fel, hogy

Minnesota-ba repüljön. Ma már tudjuk, hogy ez a gép a Maryland-i Andrews Légitámaszpontról szállt fel. A Pentagontól

délre fekvő Reagan repülőtér légi irányítói állítólag felszólították a C-130H pilótáját, hogy azonosítsa be és kövesse a gyanús

repülőgépet, ami feltehetően a 77-es járat lehetett. Aki ezt a jelentést olvassa, alig hisz a szemének, ugyanis sem az FAA

(Federal Aviation Agency - Nemzeti Légügyi Hatóság), sem a hadsereg korábban nem használta a C-130 típusú

repülőgépeket ellenséges gépek feltartóztatására. A kérdés továbbra is az, hogy a C-130H miért követte a 77-es járatot. Ezt a

kérdést a hivatalos vizsgálóbizottságnak alaposan ki kellett volna kutatnia. A 9/11 bizottság véglegesnek minősített jelentése

azonban erről nem ad további információt. Úgy tűnik, hogy a jóhiszemű amerikainak azt kell gondolnia, hogy ez a bizonyos

másik gép éppen arra repült a Pentagon elleni támadás idején. A vizsgálóbizottságnak ez a mulasztása azt támasztja alá, hogy

nem volt érdekelt az ellentmondásokat feltáró komoly vizsgálat lefolytatásában. Tevékenysége inkább a nagyközönségnek

szóló mutatvány volt, hogy kielégítse a hiteles vizsgálat lefolytatása iránti igényt.

A 77-es járat közeledve a Pentagonhoz hirtelen egy 330 fokos fordulatot tett, amikoris az állítólagos pilóta, Hani Hanjour, a

legnagyobb sebességre kapcsolt és gyorsan ereszkedve zuhanórepülésben belevezette a gépet a Pentagon nyugati szárnyába.

Az ütközési hely viszonylag szerencsésnek mondható, mert a Pentagon épületkomplexumának ezt a részét renoválták. Az

átépítés éppen a befejezés előtt állt. Ennek köszönhető, hogy az áldozatok száma viszonylag alacsony volt. Persze itt is

felmerül a kérdés: elvakult terroristák miért tartják fontosnak, hogy a terroristatámadásnak a lehető legkisebb számú halálos

és sebesült áldozata legyen? Az is még válaszra vár, hogy valódi terroristák miért ne akarták volna lefejezni az amerikai

haderő parancsnokságát. Az ismert volt, hogy Donald Rumsfeld védelmi miniszter és a legfőbb katonai parancsnokok a

Pentagon keleti szárnyában, azaz a másik oldalon tartózkodtak. A repülőgép elrablást végrehajtó merénylőknek egyszerűen a

Pentagon tetejébe kellett volna vezetniük a gépet. "Kíméletességük" eredményeként a 125 áldozatból összesen egy volt

tábornok. A sebesültek és halottak polgári személyek voltak a Pentagon könyvelési részlegéről. Ez további meggondolásra

adhat okot.

2001. szeptember 10-én Rumsfeld védelmi miniszter nyilatkozatban ismerte el, hogy 2,3 trillió dollár hiányzik a

megszavazott katonai költségekből, és ezekkel nem tudtak elszámolni. A következő nap néhány órával a támadás után,

amikor még a nyugati szárny és az ott lévő iratok égtek, Rumsfeld megjelent a szenátus fegyveres erők bizottság előtt és

szemrehányást tett Carl Levin szenátornak, a bizottság elnökének, a hadsereg nem megfelelő finanszírozása miatt. Ezt

követően a Kongresszus (az amerikai törvényhozás) megszavazott 40 milliárd dollár különleges juttatást a terrorizmus elleni

harcra, és a Kongresszus azóta is lényegében egy kitöltetlen csekket biztosít a Pentagon számára költségei fedezésére.

Mindez szinte bíráló hangok nélkül történt. E többletjuttatások révén az amerikai világűr-parancsnokságnak (US Space

Command-nak) is jelentékenyen megemelték a költségvetését. Ez utóbbi eredményeként felgyorsult a világűri fegyverkezés.

Az alapkutatások és fejlesztési programok már elkezdődtek a Clinton-kormányzat idején. Ezeket a világűr-parancsnokság

mintegy 7 milliárd dolláros évi költségvetéséből fedezték. A tényleges számokat azonban nem ismerjük és feltehetően ezek

lényegesen magasabbak, mint amiről tudhatunk, mivel a világűri fegyverkezésre vonatkozó kutatások szigorúan titkosak.

Ezek jelentős részét az ún. fekete költségvetésből finanszírozzák, amelynek a méreteit csak a legbeavatottabbak ismerhetik.

Mivel ez a kutatótevékenység kapcsolatban állt 9/11 előkészületeivel, ezért röviden érdemes áttekinteni.

A világűrbe elhelyezett műbolygók az 1991-ben lezajlott Operation Desert Storm (A Sivatagi Vihar Hadművelet) idején

bizonyították be hasznosságukat. Ez volt az a hadművelet, amikor az Egyesült Államok és szövetségesei kiszorították

Szaddam Husszein erőit Kuvaitból. A Hadműveletben a megfigyelő és kommunikációs műholdak döntő szerepet játszottak.

Ennek eredményeként a Clinton-kormányzat már azzal foglalkozott, hogy hogyan fejlesszék ezt tovább. Válaszolniuk kellett

arra a kérdésre, hogy kiterjesszék-e a fegyverkezési versenyt a világűrre vagy sem. Egyes tábornokok erőteljesen

szorgalmazták, mint a jövő fegyverkezési útját. 1996-ban Joseph Ashy tábornok, aki ekkor az Egyesült Államok világűr-

parancsnokságát vezette, kifejtette az egyik szaklapnak, hogy ez politikailag rendkívül érzékeny program, de sor fog rá

kerülni. Egyes emberek hallani se akarnak róla, de csaknem bizonyos, hogy a világűrben is háborúkra kerül sor. Mind a

világűrből, mind a világűrben katonai akciók zajlanak majd. Ashy tábornok azok szóvivőjének tekinthető, akik a

Pentagonban meg voltak arról győződve, hogy a világűr fontos harci terep, amely meghatározhatja, hogy milyen legyen az

események kimenetele a Földön. Ashy tábornok ezt így fejezte ki: "Egy bizonyos napon meg fogunk támadni földi

célpontokat, hajókat, repülőgépeket, szárazföldi célpontokat a világűrből. Harcba bocsátkozunk világűri célpontok ellen

magában a világűrben." Mindez természetesen csak úgy lehetséges, ha a világűrben megfelelő fegyverzetrendszereket

helyeznek el. Ezt erősítette meg a Clinton-kormányzat egyik miniszterhelyettese, Keith Hall 1997-ben, amikor a Nemzeti

Világűr Klubban kijelentette: "Ami a világűr ellenőrzését illeti, ez a mienk, mi örülünk ennek és meg fogjuk tartani."

Hasonló őszinte megfogalmazásokat olvashatunk azokban a dokumentumokban, amelyeket a Pentagon bocsátott ki ezekben

az években. Valamennyi amellett érvel: szükség van arra, hogy az Egyesült Államok ellenőrizze a világűrt. Az egyik ilyen

dokumentum (Vision for 2020) vázolja a mindenre kiterjedő világűri hegemónia terveit. Arról ír ez a dokumentum, hogy a

világűri fölény fölerősíti a szárazföldi, tengeri és légi fölény együttes hatását. Egy másik ilyen jelentés, amely a "The Long

Range Plan" címet viseli és 1998-ban vált ismertté, hasonló hangnemben fogalmaz, és olyan kifejezéseket használ, mint a

világűr ellenőrzése, az erők teljes integrációja és a globális hadrafoghatóság. Mindebből arra lehetett következtetni, hogy a

nagy korporációk és a katonai érdekek szorosan kiegészítik egymást és felerősítik a katonai ipari komplexum befolyását.

A Pentagonnak ezek a kutatási programjai aggodalmat keltettek a világ többi országában. Többen hangot is adtak annak,

hogy az Egyesült Államok, vagy már megszegte, vagy megszegni készül, az 1967-ben kötött megállapodást a világűrre

vonatkozóan. (Outer Space Treaty) Hosszú éveken át az Egyesült Államok volt ennek a szerződésnek a legkövetkezetesebb

támogatója. Washington kulcsszerepet játszott a létrejöttében. 1957-ben az első Szputnyik fellövését követően mind az

amerikai, mind a szovjet vezetés felismerte, hogy közös érdekük a világűrben folyó fegyverkezés megakadályozása. Az

1963-ban megkötött korlátozott kísérleti tilalomra vonatkozó megállapodás (Limited Test Ban Treaty) kitiltotta a nukleáris

fegyvereket a világűrből. Az 1967-ben megkötött Outer Space Treaty (az atmoszférán túli világűri térségre vonatkozó

szerződés) megtiltotta a tömegpusztító fegyvereknek az elhelyezését a világűrben. Ez a nemzetközi szerződés az, amely

kimondja, hogy a világűr semleges térség és minden nemzet számára nyitva áll békés célokra.

Kína és Oroszország 1999-ben kezdeményezte az ENSZ-ben az Outer Space Treaty-nek a megerősítését. Az előterjesztett

határozat felszólította a szerződő feleket, hogy egészítsék ki ezt a nemzetközi megállapodást olyan rendelkezéssel, amely

minden fegyvert kitilt a világűrből. A határozatot közel egyhangúlag hagyta jóvá 163 ország, és egyetlenegy sem ellenezte.

Az Egyesült Államok és két további ország, Izrael és Mikronézia tartózkodott. A következő évben az ENSZ újratárgyalta ezt

a határozatot és az ismét hasonló támogatással került elfogadásra. Ekkor is az Egyesült Államok tartózkodott. Ezek az ENSZ

szavazások jelezték, hogy a világ formálisan egyetlen megmaradt szuperhatalma a hidegháború befejeződésével már hajlandó

katonai túlhatalmát érvényesíteni. (E sorok írójának meggyőződése szerint az egyetlen igazi szuperhatalom nem az Egyesült

Államok, hanem a meglévő formális államokban működő pénzimpérium, mint informális, de nagy hatalmú kvázi-birodalom,

amely az Egyesült Államok pénzügyi, gazdasági, politikai életét is dominálja és az amerikai hadsereget is a saját

világstratégiája érdekében felhasználja.) Az Egyesült Államok szenátusa 1998-ban elutasította az átfogó kísérleti tilalomra

vonatkozó szerződést (Comprehensive Test Ban Treaty - CTB), amelyet Clinton elnök támogatott. 2000-ben pedig csaknem

összeomlott a nukleáris fegyverek elterjedését korlátozó szerződés (Non-proliferation Treaty - NPT) felülvizsgálatára

összehívott konferencia. Már ismert, hogy öt évre rá, 2005-ben az NPT felülvizsgálatára összehívott nemzetközi tanácskozás

ténylegesen kudarcba fulladt, amikor Bush elnök felszólította a Kongresszust, hogy szavazza meg a megerősített

betonbunkerek felrobbantására alkalmas eszközök kifejlesztésének költségeit.

Ez a lépés egyértelműen jelezte a világnak, hogy az amerikai kormány már nem érdekelt abban, hogy érdemi intézkedést

hozzon a nukleáris lefegyverkezés érdekében. Ellenkezőleg, elhatározta, hogy a másik irányban tesz erőfeszítéseket. Bush

elnöknek a finanszírozási igénye megszegte az NPT szerződés 6. cikkelyének rendelkezéseit. Érthető, hogy ezek után ez a

2005-ben összehívott értekezlet eredménytelenül végződött és még abban sem tudott megegyezésre jutni, hogy mi legyen a

megbeszélések napirendje.

A Pentagon olyan harcias tábornokai, mint Richard Myers és Ralph Eberhart, akik korábban a világűri parancsnokság

irányítói voltak, erőteljesen ellenezték a kísérletek betiltását. Álláspontjuk az Egyesült Államok kezét megkötötte volna azzal,

hogy Amerika egyoldalú fölénybe kerül a nukleáris fegyverkezésben. Meggyőződésük szerint nem szabad az Egyesült

Államokat korlátozni szuperhatalmi pozíciójának érvényesítésében. Ezek a tábornokok bírálták Clinton elnököt a

külpolitikában nyújtott középszerű teljesítményéért. Leginkább azonban azt sérelmezték, hogy rendkívül óvatosnak

mutatkozott a világűri fegyverkezés kérdésében. Clinton támogatta az ezirányú kutatómunkát, de továbbra is tartotta magát az

1967-es világűr-szerződéshez, és nem engedélyezte fegyverzetek telepítését a világűrbe. Az említett harcias katonai vezetők

és az irányvonalukhoz közel álló politikusok ezzel szemben azt akarták, hogy az Egyesült Államok a lehető leggyorsabban és

döntő módon vegye ellenőrzése alá katonailag is a világűrt. Ha ezt elmulasztja, akkor nem tudja megszilárdítani jelenlegi

elsőbbségét és nem lesz képes elhárítani a lehetséges versenytársakat a belátható jövőben. Ezek a katonai vezetők

természetesen örömmel csatlakoztak a Bush-kormányzat harciasabb irányvonalához. Az ún. neokonzervatív stratégia hívei

lényegében hasonló célokat követtek. Ezek a neokonzervatív stratégák 1999-ben tették közzé saját elképzeléseiket a

Rebuilding America's Defenses (Amerika Védelmének Újjáépítése) című tanulmányukban. Ezt az írást e sorok írója az

Internet útján tanulmányozhatta és még ma is elérhető ott. A neokonzervatívok sürgették Amerika fegyveres erőinek az

átalakítását, és nyomatékosan hangsúlyozták a külső világűri térség katonai ellenőrzés alá vételének a szükségességét.

(Emlékeztetjük Olvasóinkat, hogy a külső világűr meghatározás a Földet körülvevő atmoszférán túli világűri térséget jelöli.)

A neokonzervatív dokumentum sajnálattal ír arról, hogy az amerikai közvélemény kedvezőtlenül viszonyul az Egyesült

Államok katonai erejének a felhasználásához világ különböző térségeiben. Éppen ezért taktikusan azt ajánlják, hogy ennek a

folyamatnak fokozatosan kell kibontakoznia és a közvélemény előtt tudatosítani kellene olyan új világűri fenyegetettség

létezését, amely aztán kedvezően befolyásolná a közvélemény beállítódását a fegyverkezés új minőségi szakaszával szemben.

Közismert az olyan nemzeti katasztrófák sokkoló hatása az amerikai közvéleményre, mint amilyen a Pearl Harbour elleni -

az amerikai kormányzat által kiprovokált - japán támadás volt. Bush elnök 2001. szeptember 11-i naplóbejegyzésében is

Pearl Harbour-ra utalt a tragikus események kapcsán, amikor feljegyezte, hogy "a XXI. század Pearl Harbour-a megtörtént".

Zbigniew Brzezinski, a Columbia Egyetem tanára, a Háromoldalú Bizottság (Trilateral Commission) alapítója és James

Carter elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója, a Nagy sakktábla című könyvében ugyancsak bírálta az amerikai társadalom

puhaságát, mert nem eléggé elszánt arra, hogy teljesítse az abból származó történelmi küldetését, hogy a hidegháború után ő

maradt az egyetlen globális szuperhatalom. (Fontossága miatt ismétlem, e sorok írója nem az Egyesült Államokat tekinti jelen

korunk egyetlen és legfontosabb szuperhatalmának, hanem a pénzimpériumot, amely magát az Egyesült Államokat is

irányítja.)

Ha áttekintjük, hogy Bush elnök és kormánya milyen politikát folytatott, megállapíthatjuk, hogy szinte pontról pontra a

neokonzervatív stratégiát ültette át a gyakorlatba. Ennek részét képezte, hogy Donald Rumsfeld 2001 januárjában tovább

bővítette, és részletesen kidolgoztatta a neokonzervatív stratégiát. A Rumsfeld-jelentés felhívta a figyelmet arra, hogy az

amerikai kémműholdak sebezhetőek egy olyan meglepetésszerű támadással szemben, amit egy "világűrbeli Pearl Harbour"

elleni támadásnak lehetne tekinteni. A jelentés szorgalmazta az 1972-ben megkötött rakétaelhárító rendszerekre vonatkozó

megállapodás (Antiballistic Missile Treaty - ABM) törlését is, mert Rumsfeld ezt a szükséges átalakítások akadályának

tekintette. Bush elnök még ebben az évben bejelentette az ABM-szerződés felmondását és ezzel előkészítette az utat ahhoz a

kezdeményezéséhez, amelyet Missile Defense Initiative - SDI-nak (Rakétavédelmi kezdeményezésnek) nevezett. Az elnök

bejelentése ellen az amerikai törvényhozás 33 tagja 2002-ben pert indított Dennis Kucinich demokrata párti képviselő

kezdeményezésére. Azzal vádolták Bush elnököt, hogy egyoldalú lépése törvénytelen és megszegi az amerikai alkotmány

második fejezetének kettes cikkelyét. Ez az alkotmányos rendelkezés a Kongresszust hatalmazza fel nemzetközi szerződések

megkötésével és felmondásával. Ha ezt a kizárólag a törvényhozást megillető jogkört az elnök magához vonja a

törvényhozástól, akkor Bush ténylegesen diktátori hatalommal ruházza fel magát.

Bush félrevezeti az amerikaiakat

Az elnök valójában megtévesztette az amerikai társadalmat rakétavédelmi kezdeményezésével, mert az SDI csak egy részét

képezte hosszútávú stratégiai elképzeléseinek. Ennek az új stratégiának az volt a célja, hogy biztosítsa az Egyesült Államok

globális gazdasági érdekeit és beruházásainak védelmét. Ahhoz a neokonzervatív logikához igazodott, amely szerint az egyre

szűkülő erőforrásokért növekszik a verseny világszerte és az amerikai fegyveres erőknek készen kell lenniük az amerikai

gazdasági érdekek megvédésére a nem államok szintjén jelentkező kihívásokkal szemben is. Amerikának féken kel tartania

az ún. lator államokat is. Ezt az amerikai fegyveres erők csak úgy tudják teljesíteni, ha más államoktól megtagadják a világűr

hadászati igénybe vételét, mert csak így lehet fenntartani Amerika katonai fölényét. Az új doktrínának lényeges elemét képezi

a megelőző csapáshoz való jog deklarálása. Ezek szerint támadást lehet intézni azok ellen, akik ugyan nem akarják

megtámadni az Egyesült Államokat, de Amerika katonai hatalmát meg kívánják fékezni elrettentéssel. Az elrettentők

elrettentésére az Egyesült Államok világűr parancsnoksága támadó jellegű fegyvereket telepít a világűrbe. Közéjük tartoznak

a világűri lézerfegyverek, a kinetikus energiával működő sugárfegyverek, amelyekhez a szükséges energiát nukleáris

reaktorokkal állítják elő.

2002-ben a védelmi minisztérium egyesítette az amerikai világűr-parancsnokságot a stratégiai parancsnoksággal, a

STRATCOM-mal (Strategic Command). E mögött az a megfontolás állt, hogy a világszintű hegemónia fenntartásához

egyesített parancsnoki struktúrára van szükség. 2005-ben Amerika megváltoztatta az ENSZ-en belül vitt eddigi vonalát. A

világűri szerződésre vonatkozó határozat évente ismétlődő eseménnyé vált. Ezúttal azonban nem tartózkodott az Egyesült

Államok a szavazástól úgy, mint a korábbi években, hanem nemmel szavazott. Ez a történelmi jelentőségűnek is nevezhető

fordulat azonban a korporációs tömegtájékoztatásban nem kapta meg a fontosságát megillető helyet és lényegében az egész

amerikai tömegtájékoztatás hallgatott róla. 2006 augusztusában Bush jóváhagyott egy nyilatkozatot az Egyesült Államok

világűri politikájáról. Ennek a dokumentumnak a nem titkosított és így a nyilvánosság számára hozzáférhetővé tett része

megállapítja, hogy az Egyesült Államok a jövőben el fog utasítani minden fegyverzetkorlátozó megállapodást, amely

bármilyen módon korlátozhatja az Egyesült Államok mozgásszabadságát a világűr vonatkozásában.

És mit tesz Kína?

2007. január 11-én a kínai hadsereg egységei lelőtték az egyik elavult kínai műholdat ballisztikus rakétával. Ez hangos

műfelháborodást váltott ki Washingtonban és több más fővárosban. A kínaiak műhold megsemmisítési gyakorlata folytatása

volt annak a 2006 nyarán már megkezdett hadgyakorlatnak, amikor egy festett amerikai műholdat semmisítettek meg földre

telepített lézer-sugárfegyverrel. Ezek után nem meglepő, hogy a neokonzervatívok most sürgetik az elnököt, hogy tegye meg

a szükséges lépéseket az amerikai műholdak védelmére. Ez minden bizonnyal felöleli fegyverek világűrbe telepítését is.

Kétségtelen, hogy a kínai műhold-megsemmisítés aggodalomra ad okot, ez mégsem egyenlő azzal, hogy Kína máris

tényleges fenyegetést jelent. A pekingi vezetés csupán válaszol arra, amit Amerika máris tesz. A Harvard Egyetem egyik

kínai szakértője már 2005-ben felhívta a figyelmet arra, hogy Peking fenyegetésnek tekinti Bush SDI-programját, és

lépéseket tesz biztonsága érdekében.

A kínaiak attól tartanak, hogy az Egyesült Államok első csapás mérésére alkalmas nukleáris képességre akar szert tenni.

Félnek, hogy ily módon Amerika semlegesíteni tudja Kína jelenleg még szerény méretű nukleáris elrettentő erejét, amely kb.

30 ICBM (Intercontinental Ballistic Missile - Interkontinentális Ballisztikus Rakéta) rakétából áll. Ha az Egyesült Államok

ezt első csapásméréssel meg tudja semmisíteni, akkor Peking zsarolható lesz és ily módon kénytelen majd engedelmeskedni

döntéseiben Washington kívánságainak. Ezért Kína szempontjából ez a kérdés az ország szuverenitását érinti. Az ország

önállóságát visszaszerezni kívánó jelenlegi orosz kormányzat is hasonló aggodalmakat hangoztat, és ezért megkezdte a

szükséges ellenlépések megtételét. 2006-ban a Perdana globális békefórumon a világhírű humanista és nukleáris fegyvert

ellenző orvos, Dr. Helen Caldicott már arról adott hírt, hogy az orosz vezetés egy speciális létesítményt hozott létre az Ural

hegységben, amely egyetlen gombnyomásra beindítható, ha váratlan támadás érné az országot a világűrből. Amennyiben egy

meglepetésszerű nukleáris támadás érné Moszkvát, megsemmisítve az orosz kormányt, akkor egy speciális kommunikációs

rakéta képes továbbítani a támadási kódot valamennyi működőképes ICBM orosz rakétának, amelyek aztán automatikusan

ellentámadásba mennek át. Ily módon a halálba küldött orosz vezetés is képes lesz arra, hogy nukleáris ellencsapást mérjen

Amerikára.

Úgy tűnik, hogy Peking és Moszkva félelmei nem alaptalanok. 2006-ban két amerikai egyetemi tanár figyelmeztette a

közvéleményt, hogy a Bush-kormányzat megtette az első lépéseket első nukleáris csapást mérő előnyhelyzet elérésére. Ez az

állapot már rendkívül közel van. Jelenleg is folyik az amerikai nukleáris erők integrálása és átstrukturálása. Az SDI program

valójában még bizonytalanabbá tette a világ helyzetét. A rakétaelhárító védelmi rendszerek soha nem bizonyultak

hatékonynak és a jelek szerint ez alól a jelenlegi Bush SDI program sem kivétel. Az amerikai katonai ipari komplexum

korporációs óriásainak a lázas tevékenysége, amely növekvő mértékben emészti fel az amerikai adófizetők dollármilliárdjait,

olyan nagyszabású pénzügyi tranzakciónak tekinthetők, amelyek ismét megsarcolják az amerikai társadalmat. Ha Amerika

valóban hadrendbe állít egy rakétavédelmi rendszert, védelmi értéke nem lesz magas, minthogy könnyen semlegesíthető. Egy

ilyen rendszernek csak akkor van értelme, ha az egy nukleáris első csapás mérés részét képezi. Az lehet a rendeltetése, hogy

az első csapás során megmaradt és ellentámadásra induló kis létszámú támadórakétát elhárítsa.

A Kelet-Európába is telepítendő rakétaelhárító rendszerek ezért nem a biztonságot szolgálják, hanem még bizonytalanabbá

teszik a helyzetet. Ezek az érvek és ellenérvek már elhangzottak azokon a tárgyalásokon, amelyek megelőzték az 1972-es

ABM szerződést. Ekkor Washington és Moszkva kölcsönösen betiltotta a rakétavédelmi rendszerek kifejlesztését és

telepítését. 2007 azonban már olyan időszakot jelez, amikor az Egyesült Államok ellensúlya, a Szovjetunió már nem létezik.

Ezért gondolják úgy a neokonzervatív, harcias döntéselőkészítők, hogy most már eljött az ő idejük és az egyedüli

szuperhatalomként működő globális impérium megengedheti magának, hogy kifejlessze az első nukleáris csapásméréshez

szükséges eszközöket.

Kína ellenzi a világűr bevonását a fegyverkezésbe. A kínai külügyminisztérium szóvivője arra hivatkozott, hogy mindig is ez

volt Peking álláspontja. 2002 óta Peking és Moszkva megkísérelte rávenni a Bush-kormányzatot, hogy kezdjenek

tárgyalásokat egy új szerződés megkötésére, amely betiltana minden űrfegyvert. Az egyszerű józanész azt diktálja, hogy ez

minden nemzet és nép számára előnyös lenne, beleértve az Egyesült Államokat is. Egy ilyen tilalom betartásának az

ellenőrzése ma már nem leküzdhetetlen probléma. Minél több országnak lesz Föld körüli pályán mozgó hírszerző műholdja,

annál biztonságosabbá válik bolygónk, hiszen mindenki ellenőrizheti az összes többit. Az igazi akadályt az Egyesült Államok

következetes ellenállása jelenti. A Bush-kormányzat elutasította a megállapodást a kiotói szerződésről, a nemzetközi

bíróságról és hasonlóan elutasító a világűri fegyverkezés tilalmát illetően.

A neokonzervatív stratégák tehát olyan politikai irányvonalat kényszerítettek rá a Fehér Házra, amely konfliktusokhoz

vezethet Kínával és Oroszországgal. A legutóbbi kínai kísérlet figyelmeztetés az amerikai héják számára: milyen

veszélyekkel járhat, ha ezt az irányvonalat erőltetik. A korporációs tömegtájékoztatás hallgatása és félrevezetése miatt kevés

amerikai érti ezeket a problémákat. Hasonló módon kevesen értik az összefüggést 9/11 és a folyamatos háború doktrínája

között.

A Pentagon és a neokonzervatív érdekcsoportok globális stratégiája szemben áll az emberiség legfontosabb szükségleteivel és

érdekeivel: nem a közjót szolgálja. Ez az igazi oka annak, hogy addig, amíg a demokratikus intézmények hatékonyan

funkcionáltak, ezek a szélsőséges erők nem tudták politikai irányvonalukat keresztülvinni. Felmerül a kérdés, hogy

hozzájárult-e ez ahhoz, hogy a szélsőséges csoportok a demokrácia kiüresítésével, a népakarat érvényesülésének a

megbénításával érjék el átfogó céljaikat? Szolgálhatta-e ezt a törekvésüket 9/11 tragédiája? Még sarkosabba kifejezve:

érdekeltek voltak-e abban, hogy egy ilyen "Pearl Harbour 2"-t megszervezzenek az amerikai társadalom sokkolása

érdekében?

Nem szükségszerű egy ilyen következtetés. Mégis foglalkozni kell ezekkel a feltételezésekkel, mert az már bizonyított tény,

hogy döntési helyzetben lévő, magas rangú katonai vezetők, Eberhart és Myers tábornokok, bizonyíthatóan hazudtak a

9/11 Bizottságnak és a Kongresszusnak. Ez nem e sorok írójának a véleménye, hanem magának a 9/11 Bizottságnak több

tagja jutott erre a véleményre. A Washington Post című lap 2006. augusztus 2-i számában írta, hogy "A szeptember 11-i

bizottság több tagja és munkatársa arra a következtetésre jutott: a Pentagon kezdetben hangoztatott magyarázata arra, milyen

válaszlépéseket tett a terroristatámadásokra, nem lehetett más, mint a Bizottság és a közvélemény szándékos megtévesztésére

tett erőfeszítés, semmint megfelelő reagálás egy mindent elsöprő háborúra. A gyanakvás oly mély, hogy a tíztagú bizottság

megbízatása végén, 2004 nyarán, titkos találkozón vitatta meg azt a kérdést: ne kezdeményezzen-e az Igazságügy

Minisztériumnál büntetőeljárást."

Thomas H. Kean, a 9/11 Bizottság elnöke, pedig ezt mondta a Washington Post munkatársának: "A mai napig nem tudjuk,

hogy a NORAD (Észak-Amerikai Légi Parancsnokság) miért mondta nekünk azt, amit mondott. Tájékoztatása oly messze

volt az igazságtól." A Bizottság egy másik tagja, John Farmer, aki New Jersey állam főügyésze, ezt jegyezte meg: "Sokkolt

az, hogy az igazság mennyire különbözött attól, ahogyan azt előadták nekünk." A tekintélyes fővárosi lap cikke azonban nem

keltett nagyobb érdeklődést, és hamarosan megfeledkeztek róla. A 9/11 Bizottság jelentése pedig hosszú oldalakon át

mentegeti a tábornokokat. A jelentés végső formája gondosan átmosott szöveg, Bush bizalmasának, Philip Zelikownak, a

munkája, aki az elejétől a végéig felügyelte a 9/11 Bizottság egész tevékenységét. Amikor kiderült, hogy Zelikowot szoros

munkakapcsolat fűzi Condoleeza Rice-hoz, az áldozatok hozzátartozói követelték a lemondását, de hiába. Zelikow és

munkatársai nemcsak felügyelték a Vizsgálóbizottság napirendjét és a megvitatott témákat, de gondosan ügyeltek arra is,

hogy a Bizottság tagjai milyen információkhoz juthassanak hozzá. A végső jelentés elkészítésében is döntő módon vettek

részt. Zelikow a jelentés utolsó változatát jóváhagyás végett megküldte a Fehér Háznak is. Ezért nem túlzás azt állítani, hogy

a 9/11 Bizottság nem tekinthető független testületnek, és ténymegállapításai sem objektív anyaggyűjtés és elemzés

eredményének.

A NORAD hangrögzítései

A Vizsgálóbizottság kevésbé beavatott tagjait sokkolta az az új bizonyíték, amely a nyomozati munka végén került elő. A

NORAD által készített hangrögzítésekről volt szó. Ezeket a magnetofonszalagokat a kormányzat hosszú hónapokon át nem

volt hajlandó rendelkezésre bocsátani. Végülis egy bírósági végzés tette lehetővé, hogy a Bizottság tagjai meghallgathassák

ezeket a hangrögzítő szalagokat. Amit hallhattak, az bebizonyította: a felelős beosztású tábornokok által 2003 májusában

adott tanúvallomás nincs összhangban a rögzített tényekkel. Nem kell szakembernek lenni ahhoz, hogy a Bizottságnak

azonnal bűnügyi szakértővel kellett volna megvizsgáltatnia ezeket a hangrögzítéseket tartalmazó szalagokat, hogy hitelesítsék

őket. Elsősorban azt kellett volna megállapítaniuk, hogy nem manipulálták-e őket. A 9/11 jelentés nem tesz említést egy ilyen

eljárásról, és az a valószínű, hogy ilyenre nem is került sor. A bűnügyi szakértői eljárás rutin jellegű minden súlyosabb

bűncselekmény esetén. Ezért nagyon is kívánatos lett volna, hogy egy történelmi jelentőségű bűncselekmény esetén,

amilyenre 2001. szeptember 11-én sor került, bűnügyi szakértő is közreműködjék. Egy ilyen kötelező eljárásnak a mellőzése

aláássa a 9/11 Bizottság jelentésének a hitelét. Ha nincs a korporációs tömegtájékoztatás védőfala, akkor a közvéleménynek

azonnal fel kellett volna háborodnia. Az amerikai tömegtájékoztatás jóvoltából egy mukkanásra sem került sor.

A józanész diktálja, és ezt támasztják alá az eddig ismertté vált tények is, hogy a NORAD hangrögzítő szalagjait

nyilvánosságra hozataluk előtt cenzúrázták. Miért tette ezt a Pentagon? Nyilvánvalóan azért, hogy csökkentse a

szavahihetőségét érintő káros hatást. Mivel a szalagon hallható "új" információk is zavarba ejtették a Bizottság tagjait,

nyilvánvaló, hogy a nem manipulált hangrögzítés sokkal megrázóbb lett volna. Eddig az időpontig a Pentagon már

megváltoztatta egyszer az eseményekre vonatkozó magyarázatát. Az eredeti verzió szerint, amit 2001. szeptember 11-én

adtak a sajtónak, a NORAD egyszerűen elmulasztotta azt, hogy közbeavatkozzon és feltartóztassa az eltérített repülőgépeket.

A NORAD e szerint csaknem 90 percig elmulasztotta, hogy parancsot adjon elfogó vadászgépek útnak indítására a főváros

védelmére. Egészen addig nem repültek fel a vadászgépek, amíg bekövetkezett a Pentagon elleni támadás. Richard Myers

tábornok, a vezérkari főnökök egyesített tanácsának intézkedésre jogosult elnöke, két nappal később megerősítette a Capitol

Hill-en (az amerikai Kongresszusnak otthont adó Capitolium színhelyén) adott tanúvallomásában az eseményeknek ezt az

első verziójú magyarázatát. Már ekkor világossá vált, hogy a Pentagon nagyon komoly problémával kénytelen szembenézni.

A tények nemcsak azt bizonyították, hogy a katonai vezetés nem képes ellátni feladatait a legfelső szinten sem, de első látásra

nagyon gyanúsnak is bizonyultak, mert kötelességteljesítés elmulasztására utaltak. Ha pedig ez az igazság, akkor az

hazaárulásnak számít. Napokon belül a Pentagon kiegészítette a sztoriját azért, hogy enyhítse ezeket az aggodalmakat.

Joseph Robert Kerrey demokrata párti szenátor és elnökjelölt, aki tagja volt a 9/11 Bizottságnak elmondta, hogy a NORAD

2001. szeptember 17-én tájékoztatta a részletekről az elnököt. Kerrey arra hívta fel a figyelmet: a Fehér Ház volt az, amely

utasította a Pentagont, hogy simítsa el az ellentmondásokat. A következő napon, 2001. szeptember 18-án a Pentagon valóban

közzétett egy új magyarázatot a történtekre. Ez másképp csoportosítja az eseményeket és az FAA-t (Nemzeti Légügyi

Hatóságot) hibáztatja, amiért nem tájékoztatta a NORAD-ot időben a géprablók által eltérített repülőgépekről. (A nemzeti

jelző amerikai szóhasználatban arra utal, hogy nem tagállami, hanem az Egyesült Államok egészére vonatkozóan hatáskörrel

bíró, azaz szövetségi, országos szervezetről van szó.) Ezért mondták nekünk, hogy a NORAD nem volt képes hatékonyan

intézkedni. Ez a második magyarázat három évig volt érvényben, de súlyos fogyatékosságai miatt tarthatatlanná vált.

Az egyik ilyen hibája az, hogy a történet nem volt életszerű és valószínűtlensége miatt meggyőző. Az az életszerű, hogy az

elfogó vadászrepülőgépek gyakran és rutinszerűen hajtják végre a kijelölt útvonalról letérő kereskedelmi repülőgépek földre

térítését. Ha például egy személyszállító vagy más légijármű eltér a kijelölt repülési folyosótól kevesebb, mint 1600

méternyire, vagy ha megszűnik ezzel a repülőgéppel a rádiókapcsolat, illetve ha a repülőgép transzpondere nem sugároz

jeleket, akkor a Nemzeti Légügyi Hatóság repülésirányítói először megkísérlik a kapcsolatfelvételt a pilótával a probléma

elhárítására. Ha azonban ez nem sikerül, akkor az FAA köteles segítséget kérni a NORAD-tól. Kétség esetén az FAA-nak a

legrosszabb változatot kell feltételeznie, vagyis azt, hogy vészhelyzet állt elő. Bizonyított tény, hogy az FAA 67 ilyen kérést

terjesztett a NORAD-hoz 2000. szeptemberétől 2001 júniusáig, azaz kilenc hónap alatt. Mit tett ekkor a NORAD? Minden

egyes esetben felrepültek az elfogó vadászgépek, anélkül, hogy bármilyen akadály merült volna fel. Ez az adott időszakban

heti átlagban két közbeavatkozást jelentett vadászgépek igénybevételével. Évi átlagban ez a több mint száz elfogó vadásszal

végrehajtott közbeavatkozás rutin eljárásnak számít.

Ezért fogas kérdés életszerű és meggyőző választ adni arra, hogy 2001. szeptember 11-én miért mondott csődöt a rendszer, és

a Nemzeti Légügyi Hatóság tapasztalt repülésirányítói miért kezdtek hozzánemértő-módon össze-vissza intézkedni. További

ellentmondás az is, hogy a Légügyi Hatóság munkatársai sikeresen és nagy hozzáértéssel rövid idő alatt - mindössze három

órán belül - lezárták az Egyesült Államok teljes légterét és leállították Észak-Amerika felett a légiforgalmat. Ebben a

vonatkozásban tanúsított magas szakértelmük és jártasságuk összeegyeztethetetlen a másik vonatkozásban észlelt

amatőrökhöz méltó kontárkodással. Az FAA munkatársainak egyetlen hiba elkövetése nélkül sikerült 4500 kereskedelmi és

magángépet leszállítaniuk. Még a 9/11 bizottság is elismeri jelentésében, hogy az FAA kifogástalanul teljesítette feladatát.

Ugyanakkor a közvéleménynek el kell hinnie azt a meseszerű sztorit, hogy az FAA képtelen volt többszöri próbálkozás után

is sikeresen átadni egy telefonüzenetet a NORAD-nak.

További probléma a Pentagon másik verziójával az, hogy maradt még elég idő az elrabolt négy repülőgépből három járat, a

Flight 175, a Flight 77 és a Flight 93 esetében, hogy az elfogó vadászgépek közbeavatkozzanak. Az elfogó vadászok

közbeavatkozására normálisan nincs tíz percnél hosszabb időre szükség. Mint tudjuk, ezek a védelmi intézkedések is

elmaradtak.

Azért, hogy ezeket az ellentmondásokat feloldják a 9/11 Bizottság 2004 júliusában feltálalt egy harmadik verziót is, amely

még nyomatékosabban a Nemzeti Légügyi Hatóságot, az FAA-t teszi felelőssé a mulasztásokért. A Bizottság "korrigálta" az

események eddig használt időrendi menetét, kinyilvánította ugyanis, hogy az FAA nem csak késlekedett a megfelelő jelzések

leadásával, hanem egészben véve felmondta a szolgálatot. Ez felmentette a felelősség alól a NORAD legfelső szintű

irányítóit, valamint mentesítette a Pentagont is a súlyos hanyagság, a hazaárulást is kimerítő gondatlanság vádja alól. A

bizottság jelentése enyhén megfeddi a katonai vezetést, de még ez az enyhe rosszallás sem a tábornokoknak szól, sokkal

inkább az elfogó vadászpilótáknak, akik nem ismerték fel helyesen, mi a feladatuk, és valamilyen módon keresztbe-kasul

adták le a jelzéseket egymásnak. Legalábbis ezt kell egy átlagembernek elhinnie.

Mit is akar elhitetni ez az új verzió?

Ha közelebbről szemügyre vesszük az új változatot, akkor lényegét így foglalhatjuk össze: A NORAD azért nem tudott

hatékonyan fellépni 2001. szeptember 11-én, mert nem kapott figyelmeztetést arról, hogy 175-ös, 77-es és 93-as járatokat

repülőgéprablók eltérítették. Ami a 11-es járatot illeti, az különleges történet, amelyre érdemes még visszatérni. A

bizottságnak az események időrendjére vonatkozó módosítása azokon a korábban nem ismert adatokon nyugszik, amelyeket a

NORAD hangrögzítőin találtak. Ez a hangrögzítés bizonyítja, hogy egyetlen járat, a 11-es esetében, az FAA igenis el tudta

juttatni a közbeavatkozást igénylő üzenetet a NORAD-nak. Az FAA azonban tévedett és helytelen információkat továbbított.

Ez megzavarta a NORAD-ot és arra késztette, hogy egy nem létező repülőgép után indítsa elfogó vadászait. Valaki az FAA-

nál tévesen arra következtetett, hogy a 11-es járat még a levegőben tartózkodik, vagyis még nem csapódott be a

Világkereskedelmi Központ tornyába, és tovább repül dél felé Washington irányába. E téves információ következtében a

NORAD a Virginiában lévő Langley Légitámaszpontról indította útra az elfogó vadászokat, hogy szállítsák le a 11-es

járatot, amely feltételezhetően fenyegetést jelent a főváros számára. A felfegyverzett elfogó vadászoknak Baltimore

közelében kellett volna közbeavatkozniuk. Nekünk kellően hiszékeny átlagembereknek azt kell elhinnünk, hogy ezért nem

voltak elérhető vadászrepülőgépek a washingtoni térségben, hogy megvédjék a fővárost, amikor a 77-es járat hirtelen feltűnt

a radarképernyőkön 9 kilométerre dél-nyugatra Washingtontól. Addigra természetesen már késő volt beavatkozni. Amikor

azonban a hibát felfedezték és az elfogó vadászok irányt vettek a főváros felé, a katonai vezetésnek - mindenki nagy

meglepetésére - meg kellett állapítania, hogy a vadászgépek nem ott voltak, ahol lenniük kellett volna, vagyis Baltimore

közelében. Ehelyett az Atlanti óceán felé repültek légi kötelékben, mintegy 250 kilométerre Washingtontól. Egy hasonló

tévesztésre került sor azoknak az elfogó vadászrepülőknek az esetében is, amelyek az Otis Légitámaszpontról szálltak fel

Cape Cod-nál New York városa védelmében. E gépek Manhattan helyett, ugyancsak légi kötelékben Long Island felett

repültek mintegy 180 kilométerre a WTC tornyaitól.

Ezt a verziót tartalmazza a 9/11 Bizottság hivatalos jelentése. Már utaltunk rá, hogy a NORAD hangrögzítéseit szakértők

előzetesen nem vizsgálták meg, ezért a hitelessége megkérdőjelezhető. Ez aláássa a "korrigált" harmadik változat

érvényességét is. Az új időrend azonban más problémákat is felvet. Bizonyítható például, hogy az FAA soha nem veszítette

szem elől a 11-es járatot 2001. szeptember 11-én. A légi irányítók egészen a világkereskedelmi központ tornyába ütközésig

nyomon követték a 11-es járatot. Az egyik légi irányító, Mark Hodgkins ezt mondta: "Teljes útján folyamatosan

végigkísértem az American Airlines 11-es járatát." A Bizottság jelentése egyetlen leellenőrizhető bizonyítékot sem jelöl meg,

amely alátámasztaná a fantomrepülőgép létezését. A jelentés szerint ezt a körülményt az FAA központjából beszerzett és

rögzített beszélgetések, a NORAD észak-keleti szektorából származó egyidejűleg mért sebességadatok, valamint a

Szárazföldi Régió Főparancsnokságától (Continental Region Headquarters) és a NORAD egészétől szerzett információk

erősítették meg. Az eddigi ismertetéseink azt támasztják alá, hogy egyik megjelölt forrás sem tekinthető minden kétséget

kizáróan hitelesnek.

További kétségeket támaszt a jelentés alaposságával szemben az, hogy ellentmond önmagának, amikor bevallja: képtelen volt

egyetlen hivatkozást is találni a fantomrepülőgépre az FAA és a védelmi minisztérium dokumentumaiban. Lehet, hogy ez a

fantomrepülőgép azért nem szerepel egyetlen időrendi feljegyzésben sem, mert az egész történet kitalálás. Tény, hogy a

tábornokok 2003 májusáig egyetlen egyszer sem tettek a fantomgépről említést. Ez megmagyarázza a NORAD-nál szolgáló

tábornok, Larry Arnold zavarát 2004-ben, amikor a Bizottság tagjai próbálták rávenni a tábornokot arra, hogy mégiscsak

"emlékezzen". Zelikow szerkesztési képességeire volt szükség ahhoz, hogy ez a rendkívül leleplező körülmény kimaradjon a

jelentésből.

Nem járunk messze a valóságtól, ha megkockáztatjuk: a Pentagon beszámolója a történtekről nemcsak helytelen volt, hanem

tudatos hazugság. Erre a következtetésre jutott Mark Dayton szenátor a Szenátus Fegyvereserők Bizottságának a tagja, aki

elolvasva a 9/11 Bizottság jelentését nagyfokú hozzánemértéssel, felelősségmulasztással és hanyagsággal vádolta a

Pentagont. Dayton szerint a tábornokok hazudtak az amerikai népnek, a Kongresszusnak és a 9/11 Bizottságnak. Dayton

feltételezhetően azt hihette, hogy a katonai vezetés a saját hozzánemértésének az eltitkolása végett hazudott. Mi azonban

személyesen arról vagyunk meggyőződve, hogy egészen más motívumaik lehettek. Számításba vesszük, hogy a tábornokok -

és egy szűk szupertitkos beavatott csoport - mást is tudott 9/11 tragikus eseményéről, az előzményekről és az utána

következőkről.

Már a Világzsákutca című könyvben is igyekeztem alátámasztani: nem elfogadható a 93-as járatra vonatkozó hivatalos

magyarázat. Ma már alig fér kétség ahhoz, hogy a katonai vezetők hazudtak, amikor ragaszkodtak ahhoz, hogy a 93-as járat

Shanksville-nél Pennsylvaniában lezuhant, minthogy elegendő bizonyíték áll rendelkezésre: a hadsereg különleges

megbízatású egysége lőtte le a gépet. Hivatalosan dicshimnuszokat mondanak a hősiesen viselkedő utasokról, akik bátran

feláldozták életüket azért, hogy megmentsék a fővárost. Ez hazafiasan hangzik, csak nem életszerű. A meggyilkolt áldozat

dicsőítése mindig is az árulás részét képezte. Ezt támasztják alá a nagy drámaírók is, gondoljunk csak a görög tragédiákra

vagy Shakespeare királydrámáira. A 93-as járat története is túlságosan mesterkélt. Mivel magyarázzák, hogy a lezuhant gép

maradványait 10 km2-es területre szétszóródva, apró darabokban találták meg? És mi a helyzet a több tucatnyi szemtanúval,

akik jelentették, hogy láttak egy felrobbanó repülőgépet a levegőben? Nyilván nem lehetett az összes szemtanú részeg vagy

kábítószer befolyása alatt álló személy. A repülőgép által szállított postacsomagokból konfettiszerűen hullottak ki a

levélmaradványok.

A tábornokok a NORAD-dal kapcsolatosan sem mondtak igazat, amikor szerepét csak a külső fenyegetés elhárítására

redukálták. Így próbálták elhitetni a NORAD cselekvőképtelenségét. Eberhart tábornok a Szenátus Fegyvereserők

Bizottságánál tette ezt az állítást, Myers tábornok pedig megismételte a 9/11 Bizottság előtt. Myers szó szerint ezt mondta:

"Mi kifelé tekintünk. Nem volt belföldre vonatkozó helyzetfelmérésünk, mert erre vonatkozóan nincs radar lefedettségünk."

A bizottság egyik tagja, Jamie Gorelick ez alkalommal kétségbe vonta Myers vallomását. Gorelick korábban a védelmi

minisztérium tanácsosa volt, és ezért rámutatott arra, hogy a NORAD szervezeti működési szabályzata szerint olyan

rendelkezés nincs, amely kizárja a belföldi légtér radarrendszer útján történő megfigyelését. És valóban, a NORAD-nak

jogszabályokban rögzített kötelezettsége az Egyesült Államok belső légterének teljes felügyelete azon túlmenően,, hogy

védelmeznie kell a külföldről érkező fenyegetésekkel szemben. Gorelicknek ez a fontos észrevétele kimaradt a 9/11 Bizottság

jelentéséből.

A tábornokok akkor is mellébeszéltek, amikor azt állították, hogy a NORAD nem tudta nyomon követni az eltérített gépeket

2001. szeptember 11-én, amikor ezeknek a gépeknek a transzpondereit kikapcsolták. Ennek az volt az oka, hogy az 1970-es

és 1980-as években használt radarberendezések már elavultak. A Bizottság valamennyi tagjának tiltakoznia kellett volna ez

ellen az alaptalan állítás ellen, mert a hidegháború ideje alatt is a NORAD elsődleges radarrendszere képes volt nyomon

követni az észak-amerikai légtérben mozgó valamennyi légi járművet és rakétát, s egyidejűleg szoros megfigyelés alatt tartani

az egész észak-amerikai kontinenst. A 9/11 Bizottság azonban ahelyett, hogy rákérdezett volna a részletekre, minden

fenntartás nélkül elfogadta a Pentagon magyarázkodását, és ezt tartalmazza végső jelentése is.

Miért nem sikerült Langley-ből felszállniuk a vadászgépeknek?

A 9/11 Bizottságnak sikerült önmagát is túlszárnyalnia, amikor a Langley-ből felszálló vadászgépek kudarcát tárgyalja.

Abból indul ki, hogy a vadászpilóták félreértették a kapott parancsokat. A jelentés egy másik részén ellentmond önmagának,

mert megállapítja, hogy a pilótákat soha nem tájékoztatták megfelelően. Az egyik pilóta így magyarázkodott: "Az orosz

fenyegetéshez folyamodtam.", ami azt jelenti, hogy aktuális parancs híján a "B terv"-hez nyúlnak, amely egy hiánypótló

támogatást-nyújtó parancs. Ez ad magyarázatot arra, hogy egyenesen az Atlanti óceán felé vették az útjukat. Miért tette

azonban a vizsgálóbizottság a pilótát felelőssé? A parancsok kiadása nem a pilóta hatáskörébe tartozik, hanem a

parancsnokság illetékes tisztjére. Aligha hihető, hogy a 9/11 Bizottság tagjai ne tudtak volna az alá- és fölérendeltséget

szabályozó parancsnoki láncról. Itt lehetőség nyílt az igazság feltárására. Mindössze arra lett volna szükség, hogy a Bizottság

közelebbről is kihallgassa a pilótákat, lépésről lépésre nyomon kövesse a parancsokat, illetve miért maradt el az illetékesek

részéről a parancsnok megtétele, és így végig lehetett volna haladni az egész láncolaton. A jelentésben, illetve mellékleteiben

nincs nyoma ezeknek a fontos meghallgatásoknak. Ha viszont magánjellegű beszélgetésekben hangoztak el, akkor is kellett

volna valamilyen feljegyzést készíteni róluk. Tény az, hogy nyilvánosságra nem került ilyen kihallgatási jegyzőkönyv. Az

életszerű válasz minderre az, hogy a Bizottság rejtegetni próbálta a bűnösöket és bizonyos magas beosztású parancsnokokat

megkímélt a számonkéréstől és a beható vizsgálattól.

A jelentés a Nemzeti Légügyi Hatóságot, az FAA-t hibáztatja a sikertelen közbeavatkozásért. Már említettük, hogy mihelyt

az FAA telefonon leadja a vészjelzést a NORAD-nak, azt követően már a katonai parancsnokság hatáskörébe tartozik az

elfogó vadászgépekkel a közbeavatkozás. A felszállt vadászgépek 2001. szeptember 11-én a NORAD ellenőrzése alatt álltak

és nem az FAA adta ki a parancsokat. Ezért a jelentésnek ezt a megállapítását ködösítésnek tekinthetjük. Mivel a Bizottság

megbízatása arra szólt, hogy a lehető legteljesebb körű tényfeltáró munkát végezze el, ezért mulasztása hivatali mulasztásnak,

sőt visszaélésnek minősíthető. Olyan légi kalóz, aki ismerős a NORAD radarrendszerével, az tudhatja annak gyengéit is és

azt is, hogy azt hogyan használhatja ki a maga javára. Ez adhat magyarázatot arra, hogy a NORAD becsületes és hozzáértő

technikusait folyamatosan megtévesztették a hamis radarjelek, amelyek elárasztották váratlanul képernyőiket. Ezek a

visszavert radarjelek az éppen folyamatban lévő katonai hadgyakorlatokból származtak. Bizonyított tény, hogy legalább tíz,

de lehet, hogy ennél több hadgyakorlat volt folyamatban éppen 2001. szeptember 11-e reggelén és délelőttjén. Harci gépek

repültek Észak-Kanada irányába, onnan Izlandra, valamint az Egyesült Államok Észak-Karolina államába és ez jelentősen

csökkentette a védelemre felhasználható és bevethető vadászgépek számát egy valódi vészhelyzet esetén. A 9/11 Bizottság

jelentése is említést tesz számos ilyen hadgyakorlatról, de figyelemre méltóan elkerüli azt, hogy feltárja ezek hátterét, és

részletesen elemezze őket. Ez azért is nagyon különös, mert a hadgyakorlatok egyike tartalmazta azt, hogy egy géprablók

által eltérített repülőgépet belevezetnek egy hivatali épületbe. A Bizottságnak minden oka meg lett volna arra, hogy

részletesen kivizsgálja ezeket a hadgyakorlatokat, de ehelyett az elhallgatást választotta.

A Bizottság azt is elmulasztotta, hogy kiderítse, miért nem voltak riadókészültségben az Andrews Légitámaszponton

állomásozó elfogóvadászok. Ez a légibázis mindössze 16 kilométerre van fővárostól. Ez a légitámaszpont számít Washington

légi bejáratának, ezen át érkezik és távozik a mindenkori amerikai elnök és a diplomaták. Az Andrews légitámaszponton

három repülőszázad állomásozik elfogó vadászgépekkel, és feladatuk az Egyesült Államok fővárosának a védelme. Az egyik

ilyen repülőszázad honlapján az is olvasható, hogy küldetése olyan harci készültséget biztosítani, amely a lehető legmagasabb

fokozatú és a lehető legrövidebb időn belüli bevetést teszi lehetővé. 2001. szeptember 11-én azonban ez a repülőszázad

Észak-Karolinában tartózkodott egy hadgyakorlat részeként. Mi történt azonban a másik két repülőszázaddal? Alig hihető,

hogy ezt a logikus kérdést a 9/11 Vizsgálóbizottság egyetlen egy tagja sem tette fel. Az is érdekes, hogy 2001. szeptember

12-én, egy nappal a tragikus események után, valaki megváltoztatta ennek a repülőszázadnak a honlapját és úgy egészítette

ki, amely a bevethetőség alacsonyabb fokozatára utal. Fölfoghatjuk ezt úgy is, hogy már akkor kísérletet tettek az elvárt

beavatkozás elmaradásának az eltusolására.

Milyen szerepe volt Cheney alelnöknek?

Arra, hogy tudatosan mellőzték az elvárható védelmi lépések megtételét, súlyos bizonyítékra derült fény váratlanul a 9/11

Bizottság kihallgatásai során. Norman Mineta, közlekedésügyi miniszter elmondta a Bizottságnak, hogy szeptember 11-én

reggel 9 óra húsz perckor érkezett meg a Fehér Ház alatt lévő bunkerben elhelyezett parancsnoki központba. Csatlakozott a

már ott tartózkodó Cheney alelnökhöz.

Néhány perccel később Mineta fültanúja lehetett egy beszélgetésnek, amelynek a valódi értelmét és jelentőségét akkor nem

fogta fel. 2003. május 23-án Norman Mineta ezt közölte a 9/11 Bizottsággal: "Egy fiatalember, aki bejött a bunkerba,

jelentette az alelnöknek 'A repülőgép 50 mérföld távolságra van. (...) A repülőgép 30 mérföld távolságra van.' És amikor

ahhoz érkezett, hogy 'A repülőgép 10 mérföld távolságra van.', a fiatal férfi ezt is kérdezte az alelnöktől 'Érvényben vannak

még a parancsok?' Az alelnök megfordult, tarkón veregette és közölte: 'Természetesen, érvényesek a parancsok. Hallott

valami ezzel ellentéteset?' Nos, ekkor én még nem értettem, hogy mindez mit jelentett." A Bizottság alelnöke, Lee H.

Hamilton megkérdezte, hogy melyik repülőgépről van szó, mire Mineta azt válaszolta, hogy a Pentagon felé közeledő

repülőgépről.

Norman Mineta tehát azt hitte, hogy az alelnök a 77-es járat lelövésére adott parancsot. De ez az értelmezés - ismerve a

történteket - értelmetlen. A 77-es járatot nem lőtték le. A szóban forgó fiatal technikus nyilvánvalóan a radar képernyőjén

figyelte a közeledő repülőgépet. A Fehér Ház épülete alatti bunker az elnöki parancsnoki központ, és fel van szerelve a reális

idő szerint működő radarkapcsolattal mind az FAA-hoz, mind a NORAD-hoz. Itt nem véletlen egybeesésről van szó. Ezt a

radarkapcsolatot megerősítette Richard A. Clark kémelhárító tiszt "Against All Enemies" (Minden ellenséggel szemben)

című könyvében. A titkosszolgálat (Secret Service) is kutyaszorítóban volt. Láthatjuk, hogy Mineta tanúvallomása

egyértelműen ellentmond a hivatalos magyarázatnak, miszerint a Pentagon nem volt tájékoztatva a közeledő 77-es járatról. Ez

a vallomás ezen túlmenően Cheney alelnököt helyezi a központba, hiteltelenítve azt a hivatalos beállítást, hogy az alelnök

ebbe a parancsnoki központba csak sokkal később érkezett meg. Az az időrend, amit a 9/11 Bizottság jelentése tartalmaz,

utólag összetákolt koholmány, amelynek az a célja, hogy mentesítse Cheney alelnököt a felelősség alól. Az se véletlen, hogy

Minetának ez a fontos tanúvallomása a 9/11 Bizottság jelentésében sehol nem olvasható.

Vessünk egy pillantást a Pentagonra!

Ellentmondások sora veszi körül máig a Pentagonnál lezajlott eseményeket. Ennek legfőbb oka az, hogy az eddig napvilágot

látott bizonyítékok vagy kölcsönösen kizárják egymást vagy rendkívül ingatag lábakon állnak. Elsőként említhetjük a látható

roncsok feltűnő hiányát, ami sokakat arra a következtetésre vezetett, hogy nem a Boeing 757-es csapódott az épületbe, hanem

valamilyen más légijármű. Tanulmányozva az elérhető bizonyítékokat, meg kell állapítanunk, hogy bizonyos roncsok

fellelhetők voltak, főleg a Pentagon falain belül. E roncsok több darabját azonosítani tudták, és ez megerősíteni látszik azt,

hogy tényleg egy Boeing 757-es csapódott a Pentagonba. Ami az ütközést illeti, már tudhatjuk, hogy az ütközési zónához

közel fekvő külső ablakok azért nem törtek be, mert két inch (kb. 5 cm) vastag robbanásnak ellenálló anyagból készültek. A

külső robbanásvédő fal a Pentagon eme megerősített részén magyarázatot adhat arra is, hogy miért volt viszonylag kicsi az a

luk, amelyen a gép behatolt. Valószínűleg a vita tovább folyik majd erről, mert még sok a nyitott kérdés. Csaknem bizonyos,

hogy a kormányzat nem ok nélkül akadályozta meg a biztonsági videokamerák felvételeinek a nyilvánosságra hozatalát, és

ugyanezért kobozta el a Sheraton Hotel tetején elhelyezett kamerákat, de nem kímélte magának a Pentagonnak a felvételeit

sem. Nem az volt az elkobzás oka, hogy esetleg kiderül a felvételekről, hogy nem repülőgép, hanem egy szárnyas rakéta vagy

egy kisebb gép ütközött a Pentagonba. Az igazi titok, amit őrizni kell, az, hogy bebizonyosodhat, nem pilóta vezette azt a

gépet, amely a Pentagonba csapódott. Bebizonyosodhatott volna, hogy az az éles kanyar, amelyet a 77-es járat tett, túlmegy a

gépbe beépített szoftver programjának a lehetőségein. Ez a szoftver irányítja a Boeing 757-es gépeket. Más szóval az igazi és

rendkívül veszélyes titok az, hogy a 77-es járatot távirányítással vezérelték.

Ha ezek után tesszük fel a kérdést, miért volt egy C-130H típusú katonai repülőgép 2001. szeptember 11-én a Pentagon körüli

légtérben, a fenti feltételezett titok fényében már logikus magyarázatot adhatunk. Lehet, hogy ez a szállítógép ténylegesen

egy levegőbe elhelyezett irányítóközpont volt, amely fel volt szerelve a szükséges kamerákkal és a távirányításhoz szükséges

ROV műszerekkel. Az sem lehet teljesen véletlen, hogy a Pentagon munkatársai közül zömmel a könyvelési részleghez

tartozók haltak meg. Nem kell túl nagy fantázia annak a feltételezéséhez, hogy a könyvelési hivatal pénzügyi szakemberei

kellemetlenné váltak, miután óriási pénzek tűntek el.

A hivatalos verziónak a CNN globális tévéhálózat 2001. szeptember 11-én élőben sugárzott riportja adja meg a

kegyelemdöfést. E szerint egy második nagy méretű repülőgép is látható volt a Washington feletti légtérben. Ez a gép nagy

magasságban körözött a Fehér Ház felett. A CNN jelentése nagyon különös, minthogy nem csak Amerika, hanem a világ

legvédettebb légteréről van szó. A hivatalos verzió szerint terroristatámadás volt folyamatban, és egyedül csak a washingtoni

légtér felügyeletével és védelmével megbízott F-15-ös és F-16-os vadászrepülőgépeknek lett volna joguk arra, hogy

Washington felett repüljenek. Az érvényes előírások szerint ezeknek a gépeknek az egyidejűleg végrehajtott több repülőgép-

eltérítés első hírére már a levegőben kellett volna lenniük. Ezzel szemben a világ legvédettebb légtere nyitott volt ismeretlen

rendeltetésű repülőgépek számára. Nehezen lehet elhinni, hogy mindez az FAA hozzá nem értő eljárásának tudható be. Az se

sokkal hihetőbb, hogy a pilóta félreértette a kapott parancsokat. A 9/11 Bizottságnak ezeket mind részletekbe menően

vizsgálnia kellett volna, és ki kellett volna derítenie, hogy mit keresett egy másik nagy méretű repülőgép a Fehér Ház felett.

Az egyik lehetséges válasz, hogy ez a gép is egy másik irányítóközpont volt, amely várta a 93-as járat megérkezését azért,

hogy azt az amerikai törvényhozás épületegyüttesébe, a Capitoliumba vezesse. Egy ilyen ütközés számos törvényhozót,

képviselőt és szenátort megölt volna és megbénította volna a kormányzat működését. A Capitolium elleni csapás az Egyesült

Államokat alkotmányos válságba sodorta volna, és ez megnyitotta volna az utat a rendkívüli állapot bevezetésére. Az is

lehetséges, hogy e nagyszabású akció értelmi szerzői egy ilyen végkimenetelt is számításba vettek. Ebben az értelemben az,

ami 2001. szeptember 11-én történt, államcsíny-kísérletnek is felfogható, amelynek célja az amerikai alkotmány

felfüggesztése, és a szükséghelyzetre vonatkozó jogszabályok érvénybe léptetése lett volna.

Még további kutatómunkára van szükség ahhoz, hogy eldönthessük, miért nem ez a helyzet következett be. A 93-as járat

későn szállt fel a newarki repülőtérről a túlzottan nagy forgalom miatt. Ez a váratlan, 42 perces késedelem arra

kényszeríthette az események irányítóit, hogy bizonyos részeket töröljenek az eredeti programból. Egy olyan

terroristatámadást a késő reggeli órákban, amelyre semmi válaszlépés sem történik, nehéz lett volna az FAA

hozzánemértésével, vagy a pilóta tévesztésével hitelt érdemlően magyarázni. Lehet, hogy ezért adott ki valaki parancsot a 93-

as járat lelövésére? Magunk részéről úgy látjuk, hogy más probléma is felmerülhetett. Lehetséges, hogy az utasoknak sikerült

az utolsó pillanatban átvenniük a pilótafülke ellenőrzését. E sorok írója abból indul ki, hogy 9/11-et az Egyesült Államok

irányítóközpontjaiban működő kis létszámú szupertitkos és jól álcázott csoport irányította, azaz ahogy az amerikai

szövegekben olvasható "inside job" ("belső munka") volt.

Ha pedig "inside job" volt, akkor semmiféleképpen nem lehetett megengedni, hogy a repülőgép irányítását átvevő fellázadt

utasok élve maradjanak. Ez ad magyarázatot arra, hogy a Pentagon miért ragaszkodik kitartóan ahhoz a verzióhoz, hogy

maguk az utasok okozták a 93-as járat légi szerencsétlenségét. A 77-es járat is később szállt fel a Washingtontól mintegy 40

km-re lévő Dallas nemzetközi repülőtérről. Tíz perces késedelme azonban nem hiúsította meg a Pentagon elleni csapást, de ez

a tíz perces késés már veszélyeztette a fedőtörténetet, és elég volt ahhoz, hogy ráirányítsa a figyelmet a légvédelem általános

mulasztásaira. Ez adhat magyarázatot arra, hogy sürgőssé vált egy második időrendi menet összeállítása és közreadása 2001.

szeptember 18-án. Amikor pedig ez is hiteltelené vált, akkor összeállítottak egy alaposabban átgondolt harmadik verziót a

9/11 jelentés számára.

A korporációs tömegtájékoztatás hatékonyságát mutatja, hogy mind Amerikában, mind Európában a közvélemény többsége

nem osztja a 2001. szeptember 11-i tragikus eseményeknek ezt az értelmezését. Az elhallgatáson, a félremagyarázáson

alapuló dezinformáció mellé társul az a természetes emberi beállítódás, amely elutasítja azt, hogy egy ország hivatalos

vezetői közreműködjenek egy ilyen sokkoló és sok ember halálát okozó terv végrehajtásában. Az emberek többsége nem

képes elhinni, hogy kormányzati emberek kihasználva a más célra rendelt államtitkok és hivatali titkok nyújtotta védelmet

ennyire felelőtlenül viselkedhessenek.

A náci Németország története azt igazolja, hogy bizonyos körülmények között, ha nem fenyeget a felelősségre vonás

veszélye, a politikai vezetők hajlandók ilyesmire, és ha érdekük azt kívánja, meg is teszik. Hitler megírta a Mein Kampf-ban,

Göbbels propagandaminiszter pedig kötelező útmutatásként alkalmazta, hogy az agymosott tömegek szívesebben hisznek egy

nagy hazugságnak, mint egy kicsinek. Bill Clinton magánéletére vonatkozó, kicsinek és jelentéktelennek nevezhető

hazugságait nem hitte el az amerikaiak többsége, sőt még hivatalos felelősségre vonási (impeachment) eljárást is

kezdeményeztek ellene. 9/11 kapcsán azonban egy világtörténelmet átalakító, az emberiség sorsát érintő nagy hazugságról

van szó. Ezt az óriási hazugságot, amelyet persze a globális korporációs médiumok szakadatlanul sulykolnak az emberek

agyába, az amerikaiak és az európaiak többsége elhiszi.

Nyilvánvaló, hogy amíg kormányzati hatalommal rendelkeznek a felelősök, nem kerülhet sor a hiteltelenné vált hivatalos

magyarázat elvetésére. Ehhez előfeltétel, hogy a közvetlenül felelős személyek már ne legyenek hivatalban, sőt ha lehet,

távozzanak az élők sorából is. Ezzel megnyílhat az út egy újabb, most már mindenre kiterjedő, vizsgálat lefolytatására

valamennyi titkosított, eldugott bizonyíték közreadására, és az igazság feltárására. 9/11 tragédiája nem fejeződött még be,

mert következményei máig hatnak. Az egyik ilyen következmény, hogy újból és újból megpróbálják elfogadtatni a hivatalos

magyarázatot a közvéleménnyel.

Audiatur et altera pars, azaz e régi jogi tétel szerint meg kell hallgatni mindkét felet. Vegyük most szemügyre azokat az

érveket, amelyekkel cáfolni igyekeznek az események előzőekben ismertetett elemzését.

Kísérlet a hivatalos magyarázat védelmére

Mark Roberts az, aki a rendkívül nagy sikert aratott Loose Change-re válaszul elkészítette a Loose Change 2nd Edition

Viewers Guide-ot ("Az elszabadult változás - második kiadás, Útmutató a nézőknek"), amely Curtis Cameron, egy sikeres

szoftver-vállalkozó honlapján (www.ccdominoes.com/lc/LooseChangeGuide.html) olvasható, illetve látható.

A Looes Change dokumentumfilm, amelyet Dylan Avery rendezett és a producere Korey Rowe volt. A tényfeltáró kutatások

oroszlánrészét azonban Jason Bermas végezte. A rendkívül nagy sikert aratott film bizonyítékokra támaszkodva arról

kívánja meggyőzni a nézőket, hogy a 2001. szeptember 11-i események mögött az Egyesült Államok kormányán belül

működő szupertitkos csoport húzódik meg. A filmet az alkotói tulajdonában lévő cég, Louder than Words, forgalmazta

nagy sikerrel. E siker ellensúlyozására a Rupert Murdoch tulajdonában lévő FOX médiaóriás egyik leányvállalata, a New

York államban lévő Binghampton-i WICZ-TV, elkészítette a már említett Loose Change 2nd Edition-t. Az eredeti Loose

Change pontosságát és tisztességes feltáró munkáját a 2nd Edition, a Popular Mechanics című folyóirat munkatársai és

független kutatók kétségbe vonták. 2006. szeptember 11-én Dylan Avery és Jason Bermas részt vett a Democracy Now!

Című program egyik vitájában, ahol a háború és béke kérdéseit vitatták meg James Meigs-szel és David Dumber-rel. E két

személy a Popular Mechanics szerkesztője, nevükhöz fűződik a Debunking 9/11 Myths (9/11 mítoszok leleplezése) című

könyv megírása is. Az eredeti Loose Change filmet - nyilván a bírálatok hatására - újraszerkesztették, újravágták. A végső

verzió bemutatása 2006. szeptember 11-ére volt kitűzve, de végülis elhalasztották 2007. szeptember 11-ét megelőző hétre.

Ez a végső változat látható lesz a nagyobb amerikai városokban és on-line is nézhető lesz pay-per-view alapján, vagyis fizetni

kell majd minden egyes megnézéséért.

Avery eredetileg 9/11-ra vonatkozó összeesküvési elméletekről kívánt filmet készíteni, és e tragikus napon történteket

nevezte Loose Change-nek. Avery arra a meggyőződésre jutott kutatómunkája során, hogy hivatalos részről álcázzák a 9/11-

re vonatkozó tényeket. Ez a felismerése megváltoztatta a film dokumentum jellegét, miután a felmerült problémákat

átbeszélte gyerekkori barátjával, Korey Rowe-val. Rowe katonaként szolgált Afganisztánban és Irakban, és ő lett a Loose

Change-nek a gyártásvezető producere, miközben Jason Bermas magára vállalta a kutatómunkát.

Az első kiadás 2005 áprilisában készült és mindössze 2000 dollárba került. Azt kívánta bizonyítni, hogy a merényletben részt

vevő repülőgépeket távirányítással vezérelték. A film készítői elismerik, hogy nem tudják, hol vannak a repülőgépen

tartózkodó személyek, de ugyanakkor a repülési naplókból kimutatják, hogy többen - olyanok, akik állítólag a

szerencsétlenségben életüket vesztették - még mindig élnek.

A második kiadás 2005 novemberére készült el, ez már 6000 dollárban került. Igen alaposan megszerkesztették. Ez a változat

a 93-as járattal kapcsolatban már azt állítja, hogy azt nem lőtte le egy katonai repülőgép, hanem távirányítással a

Clevelandben lévő Hopkins repülőtéren szállt le. A 2006 augusztusában napvilágot látott Loose Change 2nd Edition az első

kiadás számos hibáját kijavította, és eltávolította azokat az anyagokat, amelyeket a francia Naudet testvérek (Jules Clément

és Thomas Gédéon) 9/11-re vonatkozó dokumentációjából vett át. A filmkészítő franciák dokumentumfilmet forgattak a New

York-i tűzoltókról 2001 szeptemberében. Szeptember 11-e reggelén Jules éppen videóra rögzítette, amint a tűzoltók

kivizsgáltak egy gázszivárgást az egyik felhőkarcolóban, amikor támadás érte a Világkereskedelmi Központ északi tornyát.

Jules ezt azonnal videóra vette. Nyomban a Világkereskedelmi Központhoz ment munkatársaival, hogy rögzítse a történteket.

A Naudet testvérek videofelvételei a legátfogóbb helyszíni tájékoztatást adják arról, hogy mi történt New Yorkban 2001.

szeptember 11-én.

Az említett Loose Change változatokat meg lehet vásárolni, de ingyen is megtekinthetőek és letölthetőek a Google Video

internetes oldalról. A filmet a brit parlamentben is levetítették 2006 júniusában. A Loose Change változatainak a sikere

nyomán Avery, Rowe és Bermas létrehozott egy független filmprodukciós vállalatot, amelynek a Louder Than Words

(Szavaknál is hangosabb) nevet adták. Ez a cég tagja a 9/11 Truth Movement-nek (Szeptember 11-e Igazsága

mozgalomnak). Ez a mozgalom évente tüntetéseket tart New York városában 9/11 tragikus eseményeinek évfordulóján.

Maga a Loose Change 1 óra 22 perc hosszúságú, és egy narrátor mondja el a történteket kommentálva dokumentum

fényképeket és filmfelvételeket. Ezek az álló- és mozgóképek részben a CNN, az NBC és a FOX tévéhálózatoktól

származnak.

A Loose Change azzal kezdődik, hogy röviden ismerteti az amerikai politikai vezetés gyanúsnak mondható motívumait.

Foglalkozik az Operation Northwood-dal, amelyet a Pentagon tervezői készítettek az 1962-es kubai rakétaválság idején. Egy

megrendezett terrorista támadás érte volna az Egyesült Államokat, amelyért aztán Kubát tették volna felelőssé. Ez ürügyet

szolgáltatott volna Kuba megszállására, a tervet azonban Kennedy elnök nem hagyta jóvá.

Foglalkozik a Loose Change a szélsőségesen liberális neokonzervatív elképzelésekkel, amelyet egy gondolati műhely - amely

a Project for the New American Century (Az Új Amerikai Évszázad Terve) elnevezést viseli - készített 2000-ben Amerika

védelmi erejének újjászervezéséről - Rebuilding America's Defenses. A Loose Change ezután részletesen bemutatja a

Pentagon elleni támadást. Elveti a 77-es járatra vonatkozó hivatalos magyarázatot, a fellelhető roncsok és gépmaradványok

alapján cáfolni igyekszik, hogy egy Boeing 757-es repült volna a Pentagonba.

A film következő része a Világkereskedelmi Központ szakszerű lebontásával foglalkozik. Összeszedi mindazokat a

bizonyítékokat, amelyek szerint a Világkereskedelmi Központ tornyai és a 7-es számú épület előre elkészített tervek alapján

került összeomlasztásra. A 93-as járatra vonatkozóan - mint már említettük - a Loose Change nem fogadja el azt, hogy

lelőtték, hanem ehelyett azt állítja: a NASA kutatási központjának egy már nem használt üres létesítményébe irányították.

Kitér arra is, hogy a mobiltelefon hívást az American Airlines járatairól nem lehetett használni a szerencsétlenség idején,

ezért azok a beszámolók, amelyek az elrabolt gép utasaitól származó telefonhívásokra hivatkoznak, utólagos kitalálások.

Hivatkoznak arra is, hogy a Los Alamos-i nemzeti laboratórium már kifejlesztette azokat a módszereket, amellyel az emberi

hangot utánozni lehet. Azokat a videókat is hamisítványnak tekinti, amelyeken Oszama bin Laden vállal felelősséget a

történtekért. A Loose Change végül felsorolja, hogy kik húzhattak hasznot a tragikus eseményekből. Említi a Larry

Silverstein által kapott hatalmas biztosítási összeget, valamint a tőzsdéken észlelt spekulációs üzletkötéseket, amelyek

bennfentes információk alapján történt kereskedésre utalnak. Végül megemlíti a Halliburton nevű világcéget, amely a 9/11

után kibontakozó War on Terror egyik haszonélvezője.

A Naudet testvérek szerzői jogi igényekkel léptek fel Dylan Averyvel szemben. Kérték, hogy a tőlük átvett filmfelvételeket

töröljék Loose Change-ből. Ennek 2006 júliusában Avery eleget is tett. Elkészültek a Loose Change állításait bíráló kritikák

is. Két kommentátor Screw Loose Change (Készítsük ki a Loose Change-t) elnevezésű blogot, vagyis internetes naplót is

vezet, bírálva a filmet. Mark Roberts összeállított egy hosszú interjúkból és idézetekből álló gyűjteményt, amelyben a Loose

Change alkotói megmagyarázzák a filmjükben tett állításaikat.

A bírálatok arra összpontosítanak, hogy a Loose Change megbízhatatlan forrásokat, valamint túlságosan leegyszerűsítő

érvelést használ és a tények között is nagyon irányzatosan, azaz elfogultan válogat. Így például a film készítői azt állítják,

hogy a Pentagonba rakéta csapódott és mellőzik a jelenlévő szemtanúk beszámolóit, akik mind egy nagy utasszállító gépet

láttak. A Loose Change hangsúlyozza, hogy sem a Pentagonnál, sem Pennsylvaniában nem találtak jól kivehető repülőgép

roncsokat. Ez ellentmond az eddigi repülőgép szerencsétlenségről szóló adatoknak, ahol mindig találtak ilyeneket. A készítők

mellőzik azt a különbséget, hogy ott a pilóták arra törekedtek, hogy megmentsék a repülőgépet, ebben a két esetben viszont

szándékosan a zuhanást választották.

Ami a telefonhívásokat illeti, a 93-as járatról Airfone-on keresztül sor került néhány ilyen beszélgetésre. A mobiltelefonokon

történt hívásokra nem kerülhetett sor. Vannak azonban olyan szerzők is, akik szerint a 93-as járat alacsonyan repült, olyan

területek felett, ahol nagy teljesítményű mobil átjátszó-tornyok voltak. A civil légiközlekedés irányítói már készülnek az új

mobiltelefon rendszerek bevezetésére, mert olcsóbbnak és hatékonyabbnak tartják a népszerűtlen Airfone rendszerrel

szemben. Jelentős fejlődést mutat a mobilhívások fogadása is.

A Loose Change készítői összehasonlítják a WTC tornyok összeomlását más tűzeseményekkel, de elmulasztják az épületek

tervezésében, méreteiben, statikai struktúrájában meglévő különbségek elemzését. A bírálók közül sokan azonban elfogadják,

hogy a WTC tornyok az ún. "controlled demolition" (ellenőrzött épületbontás) technológiával dőltek össze. Nem készült

feltáró vizsgálat, hogy a tűz milyen hatással van az épület konstrukcióját tartó vasszerkezetre, amely erejének 50 %-át elveszti

520 Celsius fok hőmérsékleten. Azt is említik a bírálók, hogy egyes szakértőként idézett személyek valójában nem is

szakértők. A National Institute of Standards and Technology, NIST (Szabványügyi és Technológiai Szövetségi Intézet) már

közre adott egy állásfoglalást, amely pontról pontra cáfolja a WTC tornyok összeomlásával kapcsolatos elméleteket,

beleértve azt is, amelyet a Loose Change készítői használtak. 2007. február 27-én derült fény arra, hogy 2001. szeptember 11-

én a BBC véletlenül 26 perccel korábban tudósított arról, hogy összeomlott a Világkereskedelmi Központ épületegyüttes 7-es

számú épülete, a Salomon Building, mint ahogy az valójában megtörtént. A BBC helyszíni tudósítója, Jane Standley úgy

beszélt az épület összeomlásáról, hogy az élő adásban még láthatóan állt a szóban forgó épület. Az összeomlás tényleges

bekövetkezése előtt két perccel megszakadt a helyszíni tudósítás. Az összeomlásról készült felvételt aztán később sem adták

le a televíziók.

Figyelemre méltó az is, hogy csaknem kétévi hallgatást megtörve a Silverstein Properties nevű cég végül válaszolt arra a

kérdésre: miről beszélt a cég tulajdonosa, Larry Silverstein, amikor a Public Broadcasting Service-nek, a PBS-nek (amely

több mint 1000 amerikai tévéprogramnak ad otthont) nyilatkozott. Silverstein kijelentette, hogy a WTC komplexumhoz

tartozó 7-es épületet, a Salomon Building-et, 2001. szeptember 11-e késő délutánján "lehúzták" ("The WTC Building was

'pulled' in the late afternoon of September 11 2001.") Ez a 7-es épület, ami már évek óta Silverstein tulajdona volt, a WTC

épületegyüttesétől északra volt található. Az összeomlasztását, illetve szakszerű felrobbantással történő "lehúzását"

megelőzően készült fényképek azt mutatják, hogy kisebb tüzek égtek az épület második vagy harmadik szintjén. A 7-es

épület összeomlása az acélszerkezetű épületek történetében a harmadik, amelyik tűz következtében omlott össze. A másik

kettő a WTC északi és déli tornya volt. Azok az épületek, amelyeket nem a Silverstein Properties cég tulajdonolt, különös

módon sértetlenek maradtak. A rendelkezésre álló fénykép- és videofelvételek egyértelműen az ellenőrzött robbantással való

bontás (controlled demolition) tankönyvszerű jeleit mutatják. Az épület balközepében megjelenő tipikus behajtódás,

redőződés, valamint a füst rakétaszerű kilövellései egyértelműen a robbantással történő épületbontásra utalnak. Még Dan

Rather, a CBS tekintélyes munkatársa is megjegyezte, hogy a képek arra emlékeztetnek, amikor egy épületet megfelelően

elhelyezett dinamittal omlasztanak össze. Silverstein már korábban is azt mondta a New York Post munkatársának, hogy ő a

"pull it" kifejezés alatt nem azt értette, hogy előkészített robbantással omlasszák össze az épületet. Hogy végülis mit értett

alatta, már nem mondta meg.

A cég említett nyilatkozata megismétli, hogy a WTC 7-es épülete 2001. szeptember 11-én délután 5 óra 20 perckor omlott

össze, miután hét órán át égett. A Silverstein Properties alkalmazottai és a New York-i tűzoltóság munkatársai együttes

erőfeszítéseinek köszönhetően nem voltak áldozatok, mert kilakoltatták az épületben tartózkodókat. A Szövetségi

Katasztrófaelhárító Hivatal, a FEMA (Federal Emergency Management Agency) alapos vizsgálatot folytatott a WTC

épületek összeomlásával kapcsolatosan. A FEMA jelentése megállapította, hogy a 7-es épület összeomlása a WTC egyes

számú tornyából származó törmelékek által okozott tűz közvetlen következménye volt. Szeptember 11-én délután Larry

Silverstein beszélt a New York városi tűzoltóság parancsnokával a 7-es épület színhelyéről. A parancsnok közölte

Silverstein-nel, hogy számos tűzoltó tartózkodik az épületben, hogy eloltsa a tüzet. Silverstein kifejezte reményét, miszerint a

legfontosabb a tűzoltók biztonságának a védelme, és ha a védelem nem megy másképp, akkor hívják őket vissza az épületből.

Amikor Silverstein visszaemlékezett egy televíziós dokumentum műsorban, a következőket mondta: "I said, you know we've

had such terrible loss of life maybe the smartest thing to do is to pull it." (Közöltem, mint tudják, szörnyű sok emberéletet

veszítettünk, talán az a legokosabb dolog, amit tehetünk, ha lehúzzuk azt.) Silverstein szóvivője, Dara McQuillan úgy

értelmezte az "it" ("azt") szócskát, hogy Silverstein a hetes épületben maradt tűzoltó egység visszahívására utalt. Ezzel az a

probléma, hogy a WTC hetes épületében nem tartózkodtak tűzoltók.

A Szabványügyi és Technológiai Szövetségi Intézet, a NIST, szakértője, aki a WTC hetes épületének az összeomlását

hatóságként kivizsgálta, a Popular Mechanics 2005 márciusi számában kijelentette: "Tűzoltás nem folyt a WTC 7-ben." A

FEMA, a Szövetségi Katasztrófaelhárító Hivatal már 2002 májusában kiadott hivatalos jelentésében megállapította, hogy a

WTC 7-es számú épületében a New York-i tűzoltóság emberei a helyszínen nem végeztek tűzoltást. A New York Times

2001. november 29-én megírta, hogy a tűzoltóság területileg illetékes parancsnoka, Frank Fellini már délelőtt 11:30-kor

parancsot adott a tűzoltóknak, hogy maradjanak távol az épülettől biztonsági okokból.

A hivatalos 9/11 álláspont védelmezői szerint a "pull" nem épületbontási szakkifejezés egy épület ellenőrzött robbantással

történő összeomlasztására. Ugyanakkor az a PBS-videó, amelyben Larry Silverstein elszólta magát, a következő párbeszédet

tartalmazza: (Egy nem azonosított építési munkás) "Halló? Mi éppen készülünk a 7-es épület lehúzására." Luis Mendes, a

New York-i építési hatóságtól: "Nagyon óvatosaknak kell lennünk, hogyan omlasszuk össze a 7-es épületet. Aggódunk a 7-es

épület összeomlása és a falak megsérülése miatt, ezért azt kívánjuk, hogy az a bizonyos épület meghatározott területre

omoljon." Az épület összeomlása tehát az ellenőrzött épületbontás minden jegyét magán viseli. Mivel nem voltak tűzoltók az

épületben a FEMA, a NIST, Frank Fellini, és a területileg illetékes tűzoltóparancsnok-helyettes szerint, ezért Silverstein

szavait nem lehet úgy értelmezni, hogy ő a tűzoltók visszahívására célzott.

Az egyedül logikusnak minősíthető következtetés az, hogy Larry Silverstein kijelentése a WTC 7-es épületének a lehúzásáról,

továbbá az a megjegyzése: "And they made that decision to pull and then we watched the building collapse." (És meghozták a

döntésüket, hogy lehúzzák, és láthattuk, hogy az épület összeomlik.) megerősíti, hogy a WTC 7-es épület összedőlésére

vonatkozó hivatalos álláspont téves és ez a hivatalos jelentés többi részének a hitelességét is kérdésessé teszi.

Miért volt jó üzlet 9/11 tragédiája?

Foglaljuk össze, kinek milyen profitot hoztak 9/11 eseményei? 2000. október 17-én, tehát 11 hónappal a tragikus

eseményeket megelőzően, a The Blackstone Group, egy betéti társaság, tagja, a Blackstone Real Estate Advisors (Blackstone

Ingatlan-tanácsadók) megvásárolta azt a részesedést biztosító jelzálogjogot, amelynek Világkereskedelmi Központ, a WTC 7-

es épülete volt a fedezete. 2001. április 26-án a New York-i kikötői hatóság, a Port Authority, amely a WTC komplexum

tulajdonosa, 99 évre haszonbérletbe adta a Silverstein Properties-nek és a Westfield America Income-nak a komplexumot.

Ezt a nagyszabású tranzakciót a Port Authority elnöke, Louis M. Eisenberg hagyta jóvá. A New York és New Jersey közös

tulajdonában lévő Port Authority-nek ez az üzletkötése lényegében a Világkereskedelmi Központ privatizálását vagy más

szóval eladását jelentette. Az üzletkötésről beszámoló közlemények a tranzakciót New York város története legnagyobb

ingatlanüzletének minősítették. A Világkereskedelmi Központ épületegyüttese alatti hasznosítható területet a Westfield

America-nak adták bérbe.

2001. július 24-én Silverstein átvette a Port Authority április 26-án hozott döntése alapján a WTC komplexum feletti

ellenőrzést. Silverstein és Frank Lowy, a Westfield America ügyvezetője, így már rendelkezett a Világkereskedelmi Központ

984 740 m2-nyi területével. Lowy volt az, aki a Mall-nak nevezett üzleti részt bérelte. A megállapodásban szó szerint benne

volt az, hogy Silverstein és a Westfield jogot nyer az épület újjáépítésére, ha azok valamilyen okból megsemmisülnének. A

szerződéskötés részeként Silverstein aláírt egy 99 évre szóló bérleti szerződést, összesen 3,2 milliárd dollár értékben. Ennek a

részleteit a Port Authority-nek kell megfizetni. Silverstein és cége 800 millió dollárt utalt át a Port Authority-nak díjak és

illetékek címén, de ez az összeg tartalmazta a 100 milliót kitevő első fizetési részletet is. Ebből a 100 millióból Silverstein 14

millió dollárt fizetett ki a saját pénzéből. A bérleti díj évi összege 115 millió dollárban volt meghatározva. A WTC

komplexum elleni támadás után Silverstein 7,1 milliárd dollár kártérítésért perelte a biztosítókat, amely a kétszerese volt a 99

évre szóló 3,2 milliárd dollárnyi bérleti díjnak.

A Silverstein Properties - mint már utaltunk rá - egy New York Manhattan városrészében működő ingatlanfejlesztő cég,

amelynek a tulajdonában van mintegy 1 860 000 m2 lakó-, iroda- és kereskedelmi terület. A Westfield America nevű céget az

ausztráliai Lowy család ellenőrzi és elsősorban bevásárlóközpontok működtetésében érdekelt. A Blackstone Group egy

magánberuházó bank, amelynek New Yorkban és Londonban vannak fiókjai. Ennek az elnöke Steven A. Schwarzman. A

Blackstone csoport vállalati egyesülések létrehozásával és a vállalatok kivásárlásával kapcsolatos tanácsadással is

foglalkozik. A Blackstone New York-i részlegének elnöke, Peter G. Petersen, aki egyben a New York-i Federal Reserve

Banknak is az elnöke, és a pénzimpérium háttérirányítása szempontjából fontos szerepet játszó New York-i központú Council

on Foreign Relations - CFR (Külkapcsolatok Tanácsa) felügyelő bizottságának is az elnöke. Steven A. Schwarzman is a

CFR tagja. Egy másik cég, a Kissinger Associates, vagyis a Kissinger és Társai konzultációs vállalat ugyancsak stratégiai

szövetségi viszonyban áll a Blackstone Group-pal. Ez utóbbi pénzügyi tanácsadói és befektetői szolgáltatásokat nyújt olyan

korporációknak, amelyeknek magas szintű stratégiai kapcsolatokra és tanácsadásra van szükségük.

A WTC-tornyok összeomlásából származó követelésein túlmenően Silverstein Properties 2002 februárjában a WTC 7-es

összedőléséből származó kára miatt is pert indított. Az Industrial Risk Insurers nevű biztosítótól 861 millió dollár

kártérítést kapott. Silverstein cége ezt a beruházását 386 millióra becsülte. Ez annyit jelent, hogy a Silverstein Properties

egyedül a WTC 7-es összeomlásán nettó 500 millió profithoz jutott.

Kísérletek a hivatalos összeesküvési elmélet alátámasztására

Visszatérve a Loose Change című videóra, bírálói azt is említik, hogy szövegkörnyezetéből kiragadott, csonka idézeteket

használnak a filmkészítők, és ez által megváltozik a nyilatkozatok értelme. Vannak olyanok is, akik a film hibájának róják

fel, hogy a Pentagonnál történtekre összpontosít. Ez félrevezetheti a 9/11 Truth Movement követőit, mert eltereli a sokkal

lényegesebb ellentmondásokról a figyelmet. Dylan Avery kijelentette a Mark Roberts-szel folytatott vitában: "Kész vagyok

elsőként elismerni, hogy filmünk hibákat tartalmaz, valóban vannak benne kétséges állítások, és valóban közel jut olyan

következtetések levonásához, amelyeket a tények 100 %-osan nem támasztanak alá."

Az Amerikai Külügyminisztérium hivatalos honlapja, Usinfo.state.gov, 2006. szeptember 19-én tömör bírálatban részesítette

a leggyakrabban hangoztatott alternatív magyarázatokat 2001. szeptember 11-ével kapcsolatosan. Az összefoglalás

bevezetőjében megállapítja, hogy számos megalapozatlan elmélet olvasható a sajtóban, különösen az Interneten. Ezek

kétségbe vonják a kormányzat hivatalos álláspontját.

Az első ilyen elmélet szerint a Világkereskedelmi Központ tornyait ellenőrzötten, robbantásos épületbontással rombolták le.

Ezt elsősorban nem szakértők állítják. Az épületbontásban járatos szakemberek több vonatkozásban is kimutatják, hogy a

WTC ikertornyai nem a robbantással végrehajtott kontrollált összedőléssel semmisültek meg. Hivatásos épületbontók a

robbantást alulról felfelé a legalsó szinteken kezdik, ezzel szemben a WTC tornyok összeomlása felső szintekről indult,

onnan, ahol a repülőgépek beleütköztek az épületekbe. A nem szakértők azt állítják, hogy az ablakokon át kilövellő törmelék

a robbanóanyag jelenlétét bizonyítja. Szakértők ezt nem robbanóanyagnak, hanem levegőnek és könnyebb irodatartozéknak,

papíroknak, betonpornak és ehhez hasonlóknak tartják, amelyek kilövelltek az ablakokon, amikor az egyes szintek egymásra

szakadtak. Az épületbontási vállalatok nagyon érzékeny szeizmográfokkal rendelkeznek, amelyek Manhattan más építési

helyszínein jelen voltak. egyik se észlelt robbanást a tornyok összeomlásakor. Az eltakarítást végzők nem találtak ellenőrzött

épületbontásra utaló jeleket, amelyeknek létezniük kellett volna, ha robbanóanyagot használnak. Nem kerülhetett volna

észrevétlenül sor a falak, a szigetelések, a csőrendszer szétvágására, az elektromos vezetékek elhelyezésére a tornyok

szerkezetét tartó oszlopoknál lévő robbanóanyagokhoz.

A második elmélet szerint: Nem repülőgép ütközött 2001. szeptember 11-én a Pentagon épületének. Ez valójában rakéta

lehetett, amelyet az amerikai államapparátusban működő titkos csoportok irányításával lőttek ki. Az összeesküvési elméletek

hívei ezzel kapcsolatban több tényt nem vesznek figyelembe. Az American Airlines 77-es járata személyzetének és utasainak

a földi maradványait megtalálták az ütközés helyén és azokat DNS-vizsgálattal beazonosították. A repülőgép fekete dobozát

is megtalálták a helyszínen. Több szemtanú is látta, amikor a repülőgép becsapódott a Pentagonba, egyesek még az utasokat

is látták a repülőgép ablakain keresztül. A rakétáknak nincsenek ablakai, és nem szállítanak utasokat. Számos fényképen

láthatóak az ütközés helyszínén a repülőgép roncsai, továbbá erről számoltak be túlélők és a mentőszemélyzet tagjai. Ezzel

kapcsolatban meg lehet tekinteni a "9/11 Case Study: Pentagon Flight 77" elnevezésű videót. További információt lehet

szerezni a Popular Mechanics-ban megjelent "Did a Plane Hit the Pentagon?" című tanulmány hatodik részéből.

A harmadik állítás szerint a WTC tornyokba ütköző repülőgépeket távirányítással vezérelték. A Boeing cég, amely a szóban

forgó repülőgépeket gyártotta, kijelentette, hogy valamennyi utasszállító gépét úgy tervezték meg, hogy sehonnan máshonnan

ne lehessen irányítani, kizárólag a repülőgép pilótafülkéjéből. A repülőgépeken tartózkodó utasok számos telefonhívást is

lebonyolítottak. Valamennyi arról számolt be, hogy a repülőgéprablók vették át a repülőgépek irányítását.

A negyedik elmélet szerint a United Airlines légitársaság 93-as járatát, amely Pennsylvaniában lezuhant, valójában rakétával

lőtték le. A pilótafülke hangrögzítőjét megtalálták, és ez azt bizonyítja, hogy az utasok lázadása késztette arra a géprablókat,

hogy a gép lezuhanását szándékosan előidézzék. A lezuhanásig a gépeltérítők ellenőrizték a repülőgépet. Az amerikai katonai

irányítás csak a lezuhanása után négy perccel szerzett tudomást a 93-as gép eltérítéséről. A hadvezetés soha nem adott

parancsot a légvédelmet ellátó pilótáknak a United Airlines 93-as járatának a lelövésére. Meghallgatható CeeCee Lyles

légkísérőnek a saját otthoni üzenetrögzítőjére mondott 45 másodperces üzenete.

Széles körben elterjedt egy ötödik állítás is, hogy a Világkereskedelmi Központ 7-es épületét irányított módon, robbantással

omlasztották össze. Úgy tűnt, hogy ezt az állítást maga az épület tulajdonosa támasztotta alá, aki a WTC 7-es épületet

összeomlás előtti állapotban lévőnek ítélte és ezért javasolta az ott tevékenykedő tűzoltócsoport visszahívását azt a kifejezést

használva, hogy "pull it", azaz húzzák le. Az összeesküvési elmélet terjesztői a "pull it" kifejezést úgy értelmezték, mint egy

építőipari szlenget, amely az épületnek a robbantással történő lebontására utal. A bontási szakértők szerint azonban a "pulling

a building" azt jelenti, hogy hosszú kábeleket csatlakoztatnak a meggyengült épületszerkezethez, és azt szó szerint lehúzzák

buldózerrel vagy más erős géppel, és nem használnak robbanóanyagot. Szeizmográfok nem érzékeltek olyan eltéréseket vagy

nyomokat, amelyek robbanóanyag használatára utaltak volna.

A hatodik elterjedt nézet az, hogy 2001. szeptember 11-ét megelőzően nagyarányú bennfentes kereskedelem zajlott a United

Airlines és az American Airlines részvényeivel a tőzsdén. A 9/11 Commission, azaz a hivatalos vizsgálattal megbízott

Bizottság részletesen elemezte ezt a kérdést, és arra az eredményre jutott, hogy bizonyos szokatlan kereskedés valóban

előfordult, de minden egyes ilyen tőzsdei tranzakcióval kapcsolatosan bebizonyosodott, hogy ártalmatlannak nevezhető

magyarázata van. Például az American Airlines részvényeivel kapcsolatos, látszólag gyanús kereskedés 2001. szeptember 10-

én, visszavezethető egy Egyesült Államokban kibocsátott speciális opciókereskedelmi hírlevélre (Options Trading

Newsletter), amelyet szeptember 9-én továbbítottak a hírlevél előfizetőinek. Ez a hírlevél ajánlotta az American Airlines

részvényeinek a megvásárlását.

Egy hetedik elterjedt hiedelem, hogy a szokásostól eltérően mintegy 4 000 zsidó nem ment be dolgozni szeptember 11-én a

Világkereskedelmi Központban lévő munkahelyére. Az elektronikus és nyomtatott sajtó jelentéseiből kiderül, hogy a WTC-

nél meghalt személyek 10-15 %-a zsidó származású volt, tehát tömeges távolmaradásról nem lehet szó. A 4 000-es szám az

izraeli külügyminisztérium egyik korai jelentéséből származik, amely arról szólt, hogy a támadások idején mintegy 4 000

izraeli lehetett jelen New Yorkban és Washingtonban. Ezt a számot kiragadva igyekeztek alátámasztani a híreszteléseket az

összeesküvési elmélet hívei.

Az Amerikai Külügyminisztérium információs honlapja szerint széles körben elterjedt az a nyolcadik elmélet is, hogy nem az

Al-Kaida felelős a 2001. szeptember 11-i terrorista akciókért. A honlap rámutat, hogy a terrorszervezet vezetői, köztük

Oszama bin Laden is ismételten megerősítették, hogy a szeptember 11-i terrortámadásokat ők tervezték és hajtották végre. A

2006. május 23-án hangrögzítőre mondott üzenetében bin Laden megismétli: "Én voltam a felelős, aki megbíztam 19

testvérünket ezekkel a támadásokkal..." 2001 novemberében bin Laden ezeket mondta: "Előre számoltunk az áldozatok

számával, akiket megölnek... Én voltam a legoptimistább... E téren szerzett tapasztalataimnak megfelelően arra gondoltam,

hogy a repülőgépből kiáramló gáz megolvasztja az épület vasbeton-struktúráját és összeomlasztja azt a területet, amelybe a

repülőgép becsapódik és a fölötte lévő többi szint ráomlik."

Mit tudott Oroszország és a külföld 9/11 előkészületeiről?

Amikor hat évre visszatekintve megvonjuk a rendelkezésünkre álló ismeretek alapján 2001. szeptember 11. mérlegét, nem

tekinthetünk el attól, hogy mi az, amit a nem amerikai hírszerző szolgálatok, elsősorban az orosz hírszerzők tudtak. Egyre

több a bizonyított adat arra vonatkozóan, hogy az amerikai vezetés a legkülönbözőbb csatornákon át számos előrejelzést

kapott. A jelzéseket leadó szervezetek nem tudták mire vélni, hogy amerikai részről miért nem reagálnak a hozzájuk

továbbított információkra. Amikor pedig az események bekövetkeztek, kifejezetten felháborította őket, hogy azokat

Washington az amerikai terjeszkedés igazolására és a rosszindulatúnak minősített kormányzatok elleni fellépésre használta

fel.

Jelzések érkeztek nemcsak Oroszországból, hanem Franciaországból, Németországból, több arab országból és természetesen

az amerikai területi hírszerző szervezetektől is. Az orosz haditengerészet parancsnoka, Anatolij Kornukov, is megerősítette,

hogy voltak előzetes információi: "Általában lehetetlen keresztülvinni egy terroristatámadást olyan forgatókönyv szerint,

amelyet az Egyesült Államokban alkalmaztak" - mondta. Kornukov arra utalt, hogy nem tekinthető egyedülállónak, ami 9/11

során történt. Mindenesetre Oroszországban a légtér ellenőrzése nem teszi lehetővé az engedély nélküli repüléseket, és ha

ilyenre sor kerül, akkor azonnal közbelép a rakétaelhárító rendszer. Orosz részről 2001 márciusában érkezett jelzés a készülő

támadásról a Jane's Intelligence Review szerint. A Jane's Information Group, amit gyakran csak Jane's-ként emlegetnek,

1898 óta működik londoni központtal. Ennek a magánjellegű információs szervezetnek a tájékoztatása szerint a moszkvai

kormányzat az ENSZ Biztonsági Tanácsához már 2000 márciusában benyújtott egy részletes jelentést az Afganisztánban

működő al-Kaida hálózatról, a washingtoni kormány azonban a Jane's tájékoztatása szerint nem reagált. A Biztonsági

Tanácsnak átadott orosz adatok pontos tájékoztatást adtak arról, hogy a talibán milyen mértékben vesz részt a kábítószer

előállításában és forgalmazásában. Az oroszok arról is tájékoztattak, hogy nem csak egy csoport, hanem több terrorista

szervezet is működik és ezek rivalilzálnak egymással. Azok a kasmírban működő szeparatisták, akiket bin Laden szervezett

meg, az oroszok szerint nem akartak részt venni az Amerika elleni támadásban. Ehelyett előnyben részesítették az Indiában

folytatott gerillaháborút. A japán Vörös Hadsereg nevű szervezet viszont hajlandó volt részt venni az akcióban, amely egy

másik föld alatti japán szervezettel kemény vitába keveredett emiatt. Az a Pravda cikk, amely minderről 2001 júliusában

számolt be, utal arra is, hogy a várható terroristatámadást egy titkos összeesküvő elit készíti elő, és ennek a tevékenysége

észlelhető.

A terrorista előkészületekkel gyanúsítható csoportok közül a bin Laden vezette csak az egyik volt. Az Egyesült Államokban

mindössze annyi történt, hogy a szaúdi származású milliomost, aki ekkor már Afganisztánban rejtőzködött, első számú

gyanúsítottnak kezdték tekinteni, a továbbra is Amerika első számú közellenségének tartott iraki Szaddam Husszeinnel

együtt. Bin Laden azonban nem rendelkezett sem elégséges pénzforrással, sem megfelelő képzést nyújtó szervezettel és

felkészített emberekkel.

A már hivatkozott Pravda cikk arról is tájékoztat, hogy a terroristafenyegetés elsősorban Amerika pénzügyi központját

veszélyezteti. Moszkva ezt a lehetőséget olyan komolyan vette, hogy az orosz kormány konkrét terveket készített arra

alapozva, hogy egy ilyen támadásra ténylegesen és hamarosan sor kerül, és ennek következtében meginog a világ pénzügyi

rendszere. Tervek készültek az aranyalapú rubel bevezetésére, amelyet az euróhoz kapcsoltak volna. Ezek nem maradtak

titkos tervek, hanem nyíltan meghirdetették őket. Arra ösztönözték az orosz lakosságot, hogy minél előbb szabaduljon meg

dollárjaitól. Az amerikai hírszerző szervezetek azonban nem vették komolyan a Moszkvából érkező jelzéseket és

intézkedések helyett a hallgatást és a passzivitást választották.

Tatjána Korjagina közgazdász akadémikus ugyancsak 2001 júliusában az orosz parlamentben elmondta, hogy véleménye

szerint létezik egy árnyékgazdaság árnyékpolitikával és egy árnyékkormányzattal. Az orosz akadémikus szerint az Egyesült

Államok teljes eladósodottsága elérte a 26 trillió dollárt. A nyugati gazdaság látszólag teljes kapacitással működik, de a

spekulációs pénzügyi aktivitások következtében mintegy 300 trillió dollár van állandó mozgásban. Ez előidézheti a

pénzpiacok összeomlását a várható katasztrofális következményekkel. Korjagina maga is ajánlotta az oroszoknak, hogy

szabaduljanak meg dollárjaiktól és a katasztrófa bekövetkezését 2001 augusztus végére datálta, azaz mindössze három hetet

tévedett. Az orosz akadémikus véleményében nyilván az is közrehatott, hogy 1998-ban összeomlott az orosz pénzrendszer és

bekövetkezett az államcsőd. Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió utolsó elnöke is tudhatott valamit, mert elhalasztotta az ebben

az időpontban esedékes előadókörútját az Egyesült Államokban. A Palm Beach Post nevű amerikai újság szerint Putyin elnök

volt az, aki leállította orosz hivatalos személyiségeknek az amerikai utazásait, már három héttel 9/11-et megelőzően.

Gorbacsov New York-i képviselője megkísérelte rávenni a volt elnököt, hogy mégiscsak tartsa meg előadásait, de Gorbacsov

hajthatatlan maradt.

Az orosz kormány információkhoz juthatott onnan is, hogy a nagy hatalmú orosz maffia egyes csoportjai rendszeresen vegyi,

biológiai és más fegyverekkel látták el az al-Kaida hálózatot. Erről a Washington Times 2001. szeptember 28-án számol be

annak alapján, hogy az amerikai hírszerző szolgálatok információkat hoztak nyilvánosságra. Ha pedig az orosz maffia és az

ellenőrzése alatt álló bűnöző csoportok ilyen üzleti tevékenységet folytatnak, akkor nyilvánvaló, hogy az orosz

hírszerzőszolgálatok is tudomást szereztek a történtekről.

Egy hónappal 2001. szeptember 11-ét megelőzően a francia biztonsági szolgálatok egy teljes iratcsomónyi dokumentumot

adtak át egy francia algériairól, akinek szoros kapcsolatai vannak Oszama bin Ladennel, és aki különös érdeklődést mutat a

repülőgép-vezetés iránt. Ezt a francia algériait az FBI Bostonban letartóztatta, miután számos útlevelet talált nála és a

többségük hamis volt. A franciák tudták, hogy a sok hamis közül melyik a valódi, és ezért adták át az említett komplett

dossziét. De még csak egy telefon-visszahívásban sem részesültek. A francia titkosszolgálatok tagjai különben sem voltak

elragadtatva amerikai kollégáiktól és ezt a magatartást is hozzáírták a "mi, amerikaiak mindent tudunk" hosszú listájához. Az

illető, akiről szó van, nem mást, mint Zacarias Moussaoui. Minneapolisban a PanAm International Flight Academy-n

akarta megtanulni a Boeing 747-es típusú repülőgép vezetését. Moussaoui azt állította, hogy francia, de amikor franciául

szóltak hozzá, egy szót sem értett belőle. Ezt követően a helyi FBI kirendeltség tájékoztatta a washingtoni központot,

ahonnan azonban nem kapott választ arra hivatkozva, hogy semmilyen terrorista csoporttal nem lehet kapcsolatba hozni az

algériait. Ma már adatok vannak rá, hogy Moussaoui-nak megfelelő magas szintű kapcsolatai voltak, akik leállították a CIA-t

és az FBI-t. Ilyen intézkedésre csak az amerikai igazságügy-miniszter vagy maga a Fehér Ház jogosult. 2001. szeptember 5-

én, mindössze 5 nappal a terrortámadást megelőzően a franciák ismét próbálkoztak. Közölték az amerikai hatóságokkal, hogy

Moussaoui ismert terrorista, aki már három éve szerepel megfigyelési listájukon. Az FBI a mai napig tagadja, hogy a

franciáktól ilyen figyelmeztetést kapott volna.

Külön figyelmet érdemel Mahmoud Ahmad tábornok személye, aki az Egyesült Államok fontos szövetségesének számító

Pakisztán hírszerző szolgálatát irányította. Ahmad 2001. szeptember 4-én érkezett az Egyesült Államokba egy héttel a

terrorcselekmények előtt. Rendszeres konzultáció céljából találkozott a CIA és a Pentagon képviselőivel még 9/11 előtt, utána

pedig a Külügyminisztériumot is felkereste. Ezt az Ahmad tábornokot 2001. október 7-én leváltották az ISI, vagyis a

Pakisztáni Katonai Hírszerzőszolgálat éléről. Az történt ugyanis, hogy a tekintélyes indiai újság, a Times of India, beszámolt

arról, hogy Mahmoud Ahmad tábornok és a WTC elleni terrortámadás vezetőjének tekintett Mohamed Atta kapcsolatban

álltak egymással. Az indiai kormány hivatalosan tájékoztatta minderről Washingtont. Az indiai jelentés arra is utal, hogy a

pakisztáni hírszerzőszolgálat kapcsolatot tarthatott a többi terroristával is. Arra enged következtetni, hogy 9/11 nem egyéni

terrorista akció volt, amelyet különböző al-Kaida sejtek szerveztek meg, hanem sokkal inkább egy jól koordinált katonai

hírszerzési művelet, amely a pakisztáni ISI ellenőrzése alatt állt. Különösen figyelemre méltó, hogy a pakisztáni

titkosszolgálat vezetője 100 000 dollár kifizetését rendelte el Mohamed Atta részére. Mára már megerősítést nyert, hogy

Mahmoud Ahmad tábornok azért vesztette el hirtelen tisztségét, mert az Egyesült Államok követelte az eltávolítását, miután

bebizonyosodott, hogy tényleg átutalt a WTC tornyokba ütköző egyik gép pilótájának tartott Mohamed Attának 100 000

dollárt. A pénz átutalását Ahmad Umar sejk hajtotta végre a tábornok parancsára.

Az is bizonyítást nyert, hogy a kanadai hírszerzőszolgálatok is tudomást szereztek a készülő terrorcselekményekről, amikoris

letartóztatták Delmart "Mike" Vreeland amerikai hírszerzőt Kanadában. A történetet a Toronto Star című napilap írta meg.

Delmart E. Vreeland a történtek idején 35 éves volt. Amerikai állampolgárként azért tartóztatták le 9/11 előtt néhány

hónappal Torontóban, mert csalásokat követett el hamisított hitelkártyákkal. Már korábban is gyanúba keveredett, méghozzá

Kaliforniában, de a kanadai nagyvárosban is gyanúsították hasonló bűncselekmények elkövetésével. Ezekre hivatkozva az

Egyesült Államok kérte Delmart E. Vreeland kiadatását. Vreeland azt állította, amikor őrizetbe vették, hogy ő az amerikai

haditengerészet titkosszolgálatának munkatársa és szigorúan bizalmas műveletekben vett részt. Erélyesen követelte, hogy

beszélhessen a kanadai titkosszolgálat munkatársaival. Követelését azzal támasztotta alá, hogy fontos információkkal

rendelkezik egy hamarosan bekövetkező nagyméretű terrortámadásról. Minthogy közönséges bűncselekményért vették

őrizetbe, nem hittek neki, ehelyett utána érdeklődtek az amerikai haditengerészetnél. Ekkor kiderült, hogy 1986-ban kétévi

szolgálat után fegyelmivel leszerelték. Vreeland azonban a leghatározottabban állította továbbra is, hogy ő 1986-tól a US

Navy megbízásából szervezte a kábítószer-csempészetet, de más titkos tevékenységekben is részt vett.

Vreelandot továbbra is a szokványos bűnözők közé sorolták be és nem szenteltek neki különösebb figyelmet. Ekkor a

letartóztatott amerikai úgy döntött, hogy a várható merényletek előtt négy héttel írásos vallomást készít információiról,

amelyeket átadott őreinek egy lezárt borítékban. A torontói börtön vezetése 2001. szeptember 14-én nyitotta ki az iratot,

amelyet azonnal továbbított a kanadai fővárosba az ottawai kormányszerveknek. Miközben folyt a büntetőeljárás, Vreeland a

bírósági tárgyalás során nem beszélt 9/11-t megelőzően lezárt borítékban átadott feljegyzései tartalmáról. Ügyvédei

tiltakoztak védencük kiadatása ellen azzal érveltek, hogy Amerikában esetleg még halálbüntetés is fenyegeti. George W.

Bush, mint texasi kormányzó számos halálbüntetést hagyott jóvá. A kanadaiak azonban úgy gondolták, hogy Bush, mint

elnök hitelkártya-csalás miatt senkit nem hagyna kivégeztetni. Vreeland állítólag fedezetlen csekkekkel többek között egy

jachtot is vett, és több teherautónyi minőségi pezsgőt a cég, vagyis annak a titkosszolgálatnak a számára, amelynél munkát

végzett. A problémát az jelenti, hogy mi az, amit Vreeland tudhatott és mennyire bizonyultak igaznak az általa előre jelzett

információk.

Abban a titkos feljegyzésben, amelyet Vreeland 2001 augusztusában adott át a torontói fegyház vezetőségének, felsorolta,

hogy a tervezett merényletet milyen lehetséges épületek ellen fogják elkövetni. Ezt jegyezte fel: "Sears Towers, Chicago?",

World Trade Center?", "White House?", "Pentagon?". Mint látjuk, nagyon közel járt az igazsághoz. Bírósági tárgyalása során

további meggyőző bizonyíték került napvilágra annak alátámasztására, hogy Vreeland valóban az amerikai titkosszolgálat

szigorúan rejtett munkatársa volt letartóztatása időpontjában is és semmiképpen sem bocsátották el 1986-ban, ahogy ezt a US

Navy részéről hivatalosan állították. Vreeland ügyvédje, hogy bebizonyítsa védence valódi kilétét, a bírósági tárgyalóterem

közepén lefolytatott egy élő telefonbeszélgetést. Felhívta a Pentagont, azaz az amerikai védelmi minisztériumot és a

telefonközpontból kérte Delmart Vreeland hadnagy irodáját. A telefonközpontos egy perccel a hívás után megerősítette, hogy

Delmart Vreeland ott dolgozik, a rangja hadnagy és megadta irodájának szobaszámát és telefonjának mellékét is. A kanadai

ügyész ennek ellenére nem engedte, hogy ezt a hatásos telefonhívást felvegyék a bizonyítékok listájára. Arra hivatkozott,

hogy a hónapok óta kanadai börtönben fogva tartott Vreeland nyilvánvalóan valamilyen módon el tudta intézni magának,

hogy számítógépen keresztül úgy manipulálja a Pentagon házi telefonkönyvét, hogy az ő neve oda bekerüljön, szobája legyen

mellékállomással.

Vreeland ügyvédei ekkor meg voltak győződve arról, hogy különböző módokon talán még évekig is el tudják húzni védencük

kiadatását az Egyesült Államoknak, sőt talán el is tudják utasíttatni Washington kiadatási kérelmét. Már ez a kérelem is

különleges, hiszen hitelkártyával elkövetett csalások esetén nem volt gyakorlat a letartóztatott személy kikérése. Delmart

Vreelandot hamarosan óvadék ellenében szabadlábra helyezte a torontói bíróság. Most már szabadlábon folytatta küzdelmét

azért, hogy utasítsák el az Egyesült Államok kiadatási kérelmét. Vreeland nyílt levelet írt a The Nation című tekintélyes New

York-i hetilap munkatársának, David Corn-nak, aki őt összeesküvés-mániásnak nevezte. Vreeland ezt követően egy részletes

interjúban válaszolt a neves összeesküvés-kutató Mike Ruppert 35 kérdésére. Válaszaiból kiderül, hogy Vreeland-ot

Moszkvából érkezve tartóztatták le Torontóban. Először 2000 decemberében szerzett tudomást a tervezett támadásokról az

egyik amerikai ügynök jelentéséből, akinek átjátszottak egy figyelmeztetést, amelyet viszont állítólag Putyin orosz elnök

kapott Irakból, mégpedig Szaddam Husszein volt iraki elnök fiától.

Mint már említettük a kanadai hatóságok elutasították Vreeland kérését, hogy beszélhessen a kanadai katonai

titkosszolgálattal. Ekkor döntött úgy Vreeland, hogy 2001 augusztusában megírja feljegyzéseit, amelyeket zárt borítékban

átadott őreinek, de ezt csak szeptember 14-én bontották fel. Az épületek már ismertetett felsorolása mellett a feljegyzésben

szerepelt egy furcsa mondat is: "Let one happen, stop the rest!" (Egyet engedj meg, a többit pedig akadályozd meg!) Vreeland

ügyvédei tanácsára a Mike Ruppertnek adott interjújában e mondattal kapcsolatban nem adott további felvilágosítást. A

mondat azonban úgy hangzik, mint egy utasítás titkosügynökök egy csoportja számára, miután azok átadták terveiket a

központnak. Amikor Mike Ruppert, aki 9/11 kapcsán számos alaposan dokumentált írást tett közzé, megkérdezte Vreelandot:

"Nem lehet-e úgy értelmezni ezt a mondatot, hogy a CIA vagy valamely más titkosszolgálat beépült a merényletet végrehajtó

terrorista csoportba?", Vreeland így válaszolt:

"Ez kétségtelenül így van. időnként bizonyos kormányok létrehoznak olyan szervezeteket, mint az al-Kaida, amely valójában

hatalmon volt Afganisztánban. Ezek az egységek aztán speciális problémákat teremtenek, az őket irányító kormány céljainak

megfelelően." Ruppert ezután ezt kérdezte: "Tudja-e Ön, hogy ki volt az, aki beépült?" Vreeland erre ezt mondta: "Erre a

kérdésre nem válaszolhatok." Amikor Ruppert még megtudakolta, lehetséges-e, hogy ezeket a terroristasejteket úgy

irányították, hogy ők maguk nem is tudtak róla, Vreeland rábólintott: "Egyértelműen lehetséges."

A német Mathias Bröckers "Összeesküvések, összeesküvés-elméletek és szeptember 11. titkai" című munkájában, amely a

Kétezeregy Kiadó gondozásában 2003-ban Budapesten is megjelent, azt írja a Vreeland-történettel kapcsolatosan, hogy ő a

maga részéről hihetőnek tartja. Adva van egy kis ügynök, aki a haditengerészet által finanszírozott hitelkártyájával James

Bondot játszik, ládaszámra elsőosztályú pezsgőt rendel, és jachtot akar vásárolni. Az is elképzelhető - írja Bröckers idézett

könyvének 283. oldalán -, hogy moszkvai kémútja során hallott valamit kollégáitól a merényletekre vonatkozó

figyelmeztetésekről. Még az is logikusnak tűnik, hogy amikor könnyelműsége miatt munkaadója feladja és lecsukatja,

Vreeland arra használja fel ezeket az információkat, hogy mentse a bőrét. Ez megegyezik a titkosszolgálatok módszereivel,

akik kényelmetlenné vált titkosügynökeiket hamis váddal egy bűncselekmény csapdájába csalják, és ezzel a trükkel vonják ki

a forgalomból.

Ha Vreeland valóban csak egy kis hitelkártya-szélhámos, akkor mi haszna lenne egy ilyen titkosszolgálati történetnek. Ha

ragaszkodik kitalált személyazonosságához, akkor még azzal is számolnia kellene, hogy valamelyik elmegyógyintézet zárt

osztályán találja magát. Ez a kis titkosügynök, aki elbocsátása óta titkosszolgálatuk "külső munkatársaként" havi 4620

dollárért dolgozik a számukra, ez a Delmart "Mike" Vreeland valóságos személy. Érthető, hogy az interjú során nem ad

választ arra, mi késztette 2001 augusztusában arra, hogy figyelmeztesse őreit egy készülő nagyszabású merényletre. Ennek a

megtétele súlyos szabályszegés, tehát élete további részében már nem érezheti magát teljes biztonságban. Valószínűleg, nem

akarta ezt a kötelességszegést újabbakkal tetézni.

Mindez nem változtat azon, hogy információi megbízhatóak lehettek. Munkája során tudomást szerezhetett arról, hogy egy

terroristacsoport merényletsorozat elkövetésére készül utasszállító repülőgépekkel az Egyesült Államok kiemelt jelentőségű

épületei ellen. 2000 júniusában az iraki titkosszolgálat tudomást szerez erről, és novemberben tovább adja értesüléseit a baráti

államnak számító Oroszországnak. Az amerikai titkosszolgálatoknak legkésőbb ekkor ugyancsak tudomást kellett szerezniük

az előkészületekről. Úgy tűnik azonban, hogy nem tesznek semmit és a cselekvés helyett kiadják a jelszót: "Let one happen,

stop the rest!". Vreeland, akit 2000 decemberében tartóztattak le, torontói cellájában ezt vetette papírra 2001 augusztusában.

Figyelmeztető üzenete azonban 2001. szeptember 14-ig felbontatlan maradt. E sorok írója ma is megpróbálja értelmezni ezt a

különleges mondatot.

Vreelandot 2002 februárjában szabadlábra helyezték, és azóta nyoma veszett. Máig nem lehet tudni, hogy önként tűnt el vagy

eltüntették.

A "második 9/11" előkészületei

A Washington Post 2006. április 23-án a Pentagon egyik tisztségviselőjére hivatkozva arról írt, hogy "Egy másik (9/11 típusú

terrorista) támadás igazolást, és megfelelő alkalmat nyújthat olyan megtorlásokra bizonyos ismert célpontok ellen,

amelyekhez az igazolás és az alkalom hiányzik." Az Egyesült Államok korporációs tömegtájékoztatásában az a konszenzus

alakult ki, hogy "az Egyesült Államoknak a szeptember 11-ei támadások óta a legnagyobb terrorista fenyegetéssel kell

szembenéznie". Ez az értékelés a USA Today c. lap 2006. február 12-i számában olvasható. E szerint Amerikát azok a

"iszlám terroristák" fenyegetik, akiket állítólag Teherán és Damaszkusz támogat. Amerikát tehát egy közelebbről meg nem

határozott, de nagyon veszélyes külföldi ellenség fenyegeti. Ez ellen a misztikus ködbe elrejtőzködő ellenség ellen kell az

Egyesült Államoknak megelőző támadással - előre revánsot véve - saját önvédelméről gondoskodni.

2007. május 1-jén a US Central Command, CENTCOM, vagyis az Egyesült Államok központi parancsnokságának a

tanácskozásán Bush elnök kijelentette: "Ez ellen az ellenség ellen csak egyetlen hatékony eszközzel léphetünk fel: támadásba

kell lendülnünk, támadásban kell maradnunk és harcba kell szállni velük." Ez a magabiztos és önbátorító hang azt a

szándékot is kifejezheti, hogy találni kell egy jó ürügyet a megelőző háborúra, mégpedig egy olyan háborúra, amelyben a

korábbiaknál nagyobb a valószínűsége, hogy kisebb méretű nukleáris fegyvereket is bevetnek. Egy Amerika elleni terrorista

támadás igazolhatná a korábban túlságosan hiszékeny, de időközben egyre kétkedőbbé vált amerikai közvélemény szemében

egy nagyobbméretű háború megindítását Szíria, de mindenekelőtt Irán ellen.

Egyre többet lehet olvasni és hallani arról, hogy ezek a misztikus terroristák már nukleáris eszközökkel is rendelkeznek, és

állítólag Irán áll mögöttük. E kísértet-terroristák a híresztelések szerint radioaktív sugárzást okozó eszközökkel, RDD-kel

(Radiological Dispersion Diveses), vagy más kifejezéssel élve "piszkos bombákkal" (dirty bombs) is rendelkeznek. Ezeknek

a felrobbantásával óriási katasztrófát okozhatnak az Egyesült Államok sűrűn lakott településein. Már 2003-ban célzott erre

Collin Powell az akkori külügyminiszter. Úgy vélte, hogy viszonylag könnyű a terroristák számára ilyen piszkos bombák

előállítása és felrobbantása. Arra azonban nem tudott választ adni, hogy ténylegesen reális veszélyt jelentenek-e vagy sem.

Ennek a kérdésnek több szakértője is abszurdnak tartja, hogy az Al Kaida rendelkezhetne olyan fejlett technológiai háttérrel,

amely alkalmassá tenné, hogy nukleáris támadást intézzen az Egyesült Államok ellen. Az amerikai korporációs

tömegtájékoztatás azonban szünet nélkül terjeszti ezt a feltételezést, és szinte kényszerképzetként ülteti be az amerikaiak

agyába. Számos felkészülést szolgáló intézkedés meghozatalára és hadgyakorlat megtartására került már sor. Ezeken az olyan

terrorista támadás elleni védekezést gyakorolták, amelyet nukleáris eszközökkel hajtottak végre. Mindez azt a lélektani hatást

váltja ki, hogy egy ilyen terrortámadás nagyon is reális veszély.

2007. június 21-én az amerikai törvényhozás Pénzügyi Szolgáltatások Bizottságának a tanácskozásán ezt vették

jegyzőkönyvbe: "Amit igenis tudunk, az az, hogy ellenségeink súlyos veszteségeket akarnak okozni, és a terroristák

rendelkeznek azzal a hozzáértéssel, hogy széleskörű támadásokat készítsenek elő beleértve olyanokat is, ahol vegyi,

biológiai, radioaktív és még nukleáris fegyvereket is bevetnek... Egy nukleáris szerkezetnek a felrobbantása valamely

nagyobb városban felmérhetetlen mértékben veszélyeztetheti százezrek életét és károkat okozhat az üzleti és gazdasági

életben.

Tom Ridge, az újonnan létesült amerikai belbiztonsági minisztérium első vezetője, már 2003 decemberében úgy vélte, hogy

a terrorista támadásra hamarosan sor kerülhet. Ez legalább akkora, de lehet, hogy még nagyobb lesz, mint ami 2001.

szeptember 11-én történt. Igen valószínű, hogy a lehetséges célpontok között ott lesz Washington és New York. Tom Ridge

ezt 2004 júliusában kiegészítette azzal, hogy az Al Kaida már komoly előrehaladást tett újabb nagy méretű terrortámadás

végrehajtására az Egyesült Államokban.

Dick Cheney alelnök 2006 januárjában úgy vélte, hogy az ellenség, amely 2001. szeptember 11-én csapást mért, már

meggyöngült és kisebb részekre szakadt, de még mindig halálos veszélyt jelent és újabb támadásra készül. Bush elnök 2006.

február 8-án ezt mondta: "Még mindig veszélyeztetett nemzet vagyunk. Stratégiánk része természetesen a készenlét azon

terroristák ellen, akik ránk támadhatnak. Más szavakkal, fontos legyőzni őket a tengeren túl, hogy itt soha ne nézzünk szembe

velük. Mindazonáltal tisztában vagyunk vele, hogy belföldön is teljes készültségben kell lennünk.

2003 áprilisában az Irak elleni háborút közvetlenül követően számos belső biztonsági intézkedést léptettek életbe, amelynek a

célja egy második 9/11 bekövetkezésére való felkészülés. A Belbiztonsági Minisztérium, amely feladatait és hatáskörét

illetően - a lényegi tartalmi különbségek hangsúlyozásával - az egykori szovjet politikai rendőrség és elhárítás

intézményeihez (vagy a magyar Államvédelmi Hatósághoz) hasonlítható. A Homeland Security már kidolgozta pontosan,

hogy melyek azok a körülmények, amelyek bekövetkezése esetén kihirdethető a rendkívüli állapot, amikor a hadiállapotra

vonatkozó különleges jogszabályok lépnek életbe. Rendkívüli állapot esetén a hadsereg vesz át számos olyan igazgatási és

rendészeti funkciót, amely normális körülmények között a demokratikus polgári kormányzat szerves részét alkotja. Így

például az igazságszolgáltatást, a közrend védelmét és általában a közrendészetet.

Tommy Franks tábornok a CENTCOM korábbi parancsnoka kijelentette, hogy egy szeptember 11-e méreteihez hasonló

terrorista támadás a demokratikus rend felfüggesztéséhez vezetne Amerikában. 2003 decemberében interjúban ismertette azt

a forgatókönyvet, amelynek az eredményeként felfüggesztik az amerikai alkotmányt, és katonai kormányzatot vezetnek be az

Egyesült Államokban. Franks tábornok homályosan célzott egy "second 9/11" terrorista támadásra, amely arra ösztönözheti

az amerikai közvéleményt, hogy támogassa a katonai kormányzat és a rendőrállam bevezetését az Egyesült Államokban.

Franks nagy veszteséget okozó terrorista eseményről beszélt, amely elvezethet ehhez a fordulóponthoz. A terrorista

támadásnak társadalmi válsághelyzethez és kaotikus viszonyokhoz kell vezetniük. Ha elég nagy az áldozatok száma a polgári

lakosság körében, akkor várható, hogy megkönnyíti az Egyesült Államok politikai, társadalmi és intézményi rendszerének az

átalakítását, amely végülis elvezet az alkotmányos kormányzás felfüggesztéséhez. Franks tábornok nem a személyes

véleményét fejtette ki, hanem a hivatalos nemzetbiztonsági irányvonalhoz tartotta magát, amikor felvázolta a tömegpusztítást

okozó esemény várható következményét.

A tábornok véleménye lényegében a Pentagon és a Belbiztonsági Minisztérium álláspontját tükrözte. Mindkét

minisztériumban ez a meghatározó álláspont egy katasztrofális vészhelyzet esetére. Frank tábornok a legfelső szinten vett

részt a katonai és hírszerzési döntéshozatalban. Ezért az Egyesült Államok militarizálódását elfogadott irányvonalnak

tekinthetjük a legfelsőbb döntéshozók körében. Ez az irányvonal szerves részét képezi az ún. Washingtoni Konszenzusnak,

amely nem azonos azzal az ugyancsak Washingtoni Konszenzusnak nevezett programmal, amelyet elsősorban a világ

pénzügyi és gazdasági életét irányító szervezetek képviselői dolgoztak ki az 1980-as évek végén a szovjet utódállamok és a

Kelet-Európa gazdasági és társadalmi átalakítására. Ez az új Washingtoni Konszenzus arról szól, hogy a Bush-kormányzat

milyen célokat hogyan kíván elérni mind a terror elleni háborúban, mind az amerikai kormányzati rendszer és társadalom

átalakításában. A terrorizmus elleni globális háború képezi Bush elnök kormánya politikájának a sarokkövét. Az ehhez

kapcsolódó nemzetbiztonsági doktrína pedig igazolást nyújthat a jog uralma, a jogállamiság, az emberi jogok és politikai

szabadságjogok felfüggesztéséhez.

Felkészülés a katasztrofális vészhelyzetre

A kormányzat vészhelyzet kezelésére kidolgozott eljárásai szoros kapcsolatban állnak a Pentagon katonai tervezésével.

Ebben a felkészülésben fontos mérföldkő az, hogy 2002 áprilisában létrehozták az Egyesült Államok Északi Parancsnokságát

(US Northern Command, NORTHCOM), amely szervesen egybekapcsolja a katonai és a belföldi biztonságot. Az Északi

Parancsnokság új parancsnoki struktúrát jelent és kifejezett feladata a belső biztonság védelme külföldi terroristákkal

szemben. Ezt az új feladatot a védelmi minisztérium "a belső biztonság közös doktrínája - joined doctrine for homeland

security, JP-26" tartalmazza. Ha egy ilyen külső ellenség ténylegesen nem létezik, akkor ezt a szerepkört mesterségesen

létrehozott "külső ellenség" is betöltheti. Egy ilyen "műellenség" álterrorista támadása is jó alkalmat nyújthat államcsínyhez

hasonló katonai kormányzat bevezetésére. Ezzel tisztában vannak a katonai és hírszerző szervezetek legmagasabb beosztású

tagjai is. Egy művi úton előidézett "terrorista-támadás" is jó ürügy lehet a már részleteiben teljesen kidolgozott katonai és

biztonsági intézkedések életbe léptetésére.

Az Északi Parancsnokság irányítási feladatköre számos nem katonai jellegű funkcióra is kiterjed, így felöleli a

válságmenedzselést és a belföldi polgári igazgatás ellenőrzését. Ez arról szól, hogy a hadsereg miként nyújt segítséget

terrorista támadás esetén a szövetségi, az állami és a helyi hatóságoknak. Az Északi Parancsnokságnak tehát megbízatása van

arra, hogy megvédelmezze Amerikát egy képzeletbeli külső ellenség (Al Kaida) ellen, amely fenyegetheti az ország

belbiztonságát. Frank Morales New York-i episzkopális lelkész és politikai aktivista, aki már számos cikket publikált a

katonai ipari komplexumról, és aki létrehozta azt a mozgalmat is, amelynek az volt a célja, hogy demilitarizálják New York

városi rendőrségét, a közelmúltban kijelentette, hogy a katonai hatalomátvétel forgatókönyve fokozatosan megvalósul

Amerikában. Az Északi Parancsnokság pedig az a katonai központ, amely a polgári intézmények irányítását átveszi és a

katonai kormányzatot bevezeti.

Cheney alelnök szükségállapot-terve

Az Északi Parancsnokságot 2002-ben hozták létre. Azóta az Egyesült Államok belső védelmének funkcióit, beleértve a

belföldi terrorelhárítást és a nemzeti szükségállapottal kapcsolatos eljárásokat, fokozatosan összhangba hozták és integrálták

a Pentagon átfogó katonai tervezésével. Ez az integráció a Pentagon megelőző háborúra vonatkozó doktrínájának a szerves

részét képezi. Ebben a tervben abból indulnak ki, hogy Amerika területét "iszlám terroristák" támadják meg. Ez a

terrortámadás szolgál igazolásul egy újabb offenzív háború folytatására a közel-keleti térségben, amelyet orwell-i módon

azonban deffenzív, azaz védelmi háborúnak neveznek. 2001. szeptember 11-ét ürügyül használták Afganisztán

megtámadására. Minden bizonyíték nélkül azt állították, hogy Afganisztán talibán-kormányzata a 9/11 támadások egyik

állami támogatója, "state sponsor"-a volt.

2005 augusztusában Cheney alelnök bejelentette: utasítást adott az Egyesült Államok Stratégiai Parancsnokságának,

USSTRATCOM-nak, amely a Nebraska tagállamban lévő Offutt Légitámaszponton van, egy intézkedési terv kidolgozására.

Ezt akkor kellene életbe léptetni, ha egy 9/11 típusú terrortámadás érné az Egyesült Államokat. A Cheney által

kezdeményezett intézkedési terv abból indult ki, hogy megelőző csapásmérésre kell felkészülni. Abból indult ki, hogy Irán

húzódik meg a számításba vett terrorista támadások mögött. Az Egyesült Államok Központi Stratégiai Parancsnoksága

illetékes elsősorban az átfogó védelmi tervek elkészítéséért, és a tengerentúli hadszíntereken folyó háborúk koordinálásáért.

Az Északi Parancsnokság, NORTHCOM, elsősorban az észak-amerikai térség terrorista támadások elleni védelméért felelős.

Az alelnök szükségállapotra vonatkozó intézkedési terve, amelynek a részleteit a USSTRATCOM dolgozta ki, egy "második

9/11" támadásból indul ki, konkrétan pedig egy nagyszabású Irán elleni hadművelet tervét tartalmazza. Részét képezi az is,

hogy az ENSZ keretében fokozott nyomást gyakorolnak Teheránra, hogy állítsa le jelenleg még nem létező nukleáris

fegyverkezési programját. Az Irán elleni katonai tervezés az önvédelem elvéből indul ki. Megelőző csapással akarja elérni

egy lehetséges Amerika-ellenes támadás csírájában való elfojtását. A tervek szerint nagyarányú légi csapást mérnének Iránra

hagyományos és taktikai nukleáris fegyverek igénybe vételével.

Phillip Giraldi már 2005. augusztus 2-án megállapította a The American Conservative című lapban megjelent "Attack on

Iran: Pre-emptive Nuclear War" (Támadás Irán ellen: megelőző nukleáris háború) című írásában, hogy "A légierő számos

tisztje, aki részt vett a tervezésben, a jelentések szerint megriadt annak a következményeitől, amit tesz. Vagyis, hogy Iránt

kiszemelik egy nem kiprovokált nukleáris támadás célpontjául, de senki nem hajlandó arra, hogy ellenállást kifejtve

veszélyeztesse karrierjét."

A Pentagon felkészülése a "Second 9/11"-ra

2006 elején az akkor hivatalban lévő védelmi miniszter, Donald Rumsfeld jóváhagyott egy nagyszabású katonai tervet a

terrorizmus világszintű leküzdésére abból kiindulva, hogy a terv végrehajtásának a beindítására az Amerika ellen intézett

második nagyméretű terrorista támadás esetén kerül sor. A Pentagonnak ez a terve lényegében a "második 9/11" intézkedési

tervének a kiterjesztése oly módon, ahogy azt Cheney alelnök már 2005-ben bejelentette. A Pentagonnak ezt a terrorista-

ellenes tervét három titkos dokumentumban körvonalazták, amelynek tartalmi részleteit a szakértők kiszivárogtatták a

Washington Post szerkesztőségének. Az egyik egy átfogó kampányterv, a másik kettő pedig kisegítő tervnek nevezhető.

Ezek egyike kifejezetten a "Second 9/11", azaz egy második szeptember 11-éhez hasonló terroristatámadással foglalkozik,

amelyre Amerika területén kerülne sor, és amelyik jó alkalmat nyújtana a Közel-Keleten folyó háború kiszélesítésére is. Erről

írja a Washington Post 2006. április 23-án: "A terv előírja, miként szakíthat meg és válaszolhat a hadsereg egy másik

nagyszabású terrorakcióra az Egyesült Államokban. A terv hosszú mellékletei felsorolják a hadsereg számára a terrorista

csoportok, személyek, vagy a feltételezett támogató államok elleni gyors megtorláshoz rendelkezésre álló választási

lehetőségeket. Egy újabb támadás megteremtheti az igazolást és az alkalmat, ami most hiányzik, bizonyos ismert célpontok

elleni támadáshoz - közölték korábbi és jelenlegi védelmi szakértők, akik ismerik a terv részleteit."

Itt érdemes kiemelni azt, hogy a számításba vett "második 9/11" pótol egy ma még hiányzó alkalmat és igazolást bizonyos

ismert célpontok (például Irán vagy Szíria) elleni lépésekre. 2007 májusában tették közzé az elnök újabb nagy horderejű

rendeletét. Ez az egyesített rendelkezés, amely az NSPD 51 és a HSPD 20 jelzést viseli a Fehér Ház és a Belbiztonsági

Minisztérium közös rendelete. (NSPD - National Security Presidential Directive, Nemzetbiztonsági Elnöki Rendelet; HSPD -

Homeland Security Presidential Directive, Belbiztonsági Elnöki Rendelet) Ez az elnöki rendelet meghatározza, miként kell

működnie az államirányítás folytonosságát biztosító kormánynak ("Continuity of Government", COG) katasztrófahelyzet

esetén. Hogy mi számít "katasztrofális szükséghelyzetnek" (catastrophic emergency), azt az NSPD 51 jelű elnöki rendelet

határozza meg. E szerint bármely esemény (tekintet nélkül a bekövetkezés helyére), amely rendkívül nagy méretű veszteséget

okoz emberéletben és anyagi javakban vagy súlyosan károsítja a lakosság életkörülményeit, az infrastruktúrát, a környezetet,

a gazdaságot vagy a kormány működését, az katasztrofális szükséghelyzetnek minősítendő.

A hivatkozott elnöki rendelet a "Continuity of Government"-et úgy határozza meg, hogy az koordinált erőfeszítés a

szövetségi állam végrehajtó hatalmi ágazata részéről, vagyis az elnök és kormánya részéről, a lényeges állami funkciók

folytatására katasztrofális szükséghelyzet bekövetkezése esetén. Ennek rendkívüli horderejét az adja meg, hogy teljesen

kimarad belőle a Kongresszus, vagyis a törvényhozó hatalmi ág, valamint az ugyancsak önálló bírói hatalom. Amikor a

végrehajtó hatalom maga alá gyűri a törvényhozói és a bírói hatalmi ágazatot, akkor már ténylegesen diktatúrával állunk

szemben.

Az 51-es számú elnöki rendelet kihirdetéséről a főáramlatú tömegtájékoztatás csak szórványosan adott hírt. A Fehér Ház

vagy a Belbiztonsági Minisztérium lett volna illetékes, hogy egy ilyen nagy horderejű rendeletről részletes tájékoztatást

adjon. Ez a rendelet ugyanis példátlan nagy hatáskört és hatalmat biztosít az Elnök és a Belbiztonsági Minisztérium számára.

Ezek a hatáskörök lényegében felülírják a több mint 200 éves alkotmány rendelkezéseit. Az 51-es elnöki rendelet szerint az

Elnök kihirdetheti a szükségállapotot kongresszusi jóváhagyás nélkül. Ténylegesen ez azt jelenti, hogy a demokratikusan

választott Szenátus és Képviselőház tagjai nem élhetnek az alkotmányban biztosított jogaikkal, és nem fejthetik ki

tevékenységüket. A harmadik hatalmi ág, az igazságszolgáltatás sem működhet az alkotmánynak megfelelően. A bíróságok is

a rendkívüli állapotnak megfelelően katonai bíráskodást folytatnak és a rendfenntartásról, jogérvényesítésről gondoskodó

közrendészeti szervek ugyancsak a hadiállapotnak megfelelően - militarizálódva - működnek. Az Elnök irányítja a

"folyamatosság-biztosító kormányt". A belbiztonság és a terrorelhárítás terén az Elnököt a National Continuity Coordinator (a

Szövetségi Kormányzás Folyamatosságát Biztosító Összekötő) segíti. Az Összekötő együttműködik a nemzetbiztonsági

ügyekben (National Security Affaires) illetékes elnöki megbízottal. Rendelkezési joga nincs, de ő koordinálja a különböző

végrehajtó szervek munkáját a kormányzás folyamatossága érdekében. A Continuity Policy Coordination Committee - CPCC

(a Kormányzás Folytonosságát Koordináló Bizottság) élén a Belbiztonsági Tanács apparátusának egyik igazgatója áll, akit a

fentebb már hivatkozott Összekötő nevez ki. Ennek az igazgatónak a feladata ügyvezetőként a napi kormányzati teendők

koordinálása.

Azért kell ilyen részletekbe menően szólni erről, mert ebből kiderül, hogy ún. "katasztrofális szükséghelyzet" esetén a Fehér

Ház és a Belbiztonsági Minisztérium az 51-es elnöki rendelet alapján diktatórikus kormányzást vezethet be. Az 51-es elnöki

rendelet első látásra a belbiztonságra vonatkozóan intézkedik, ugyanakkor lényegbevágóan érinti az Egyesült Államok

külpolitikáját is. A protokollárisan első embernek számító Bush elnök árnyékában az elnöki hatalmat ténylegesen Dick

Cheney alelnök gyakorolja. Ez a máris érvényes rendelet, ha hatályba lép, diktátori hatalommal ruházza fel Cheney-t,

kikapcsolva a törvényhozást és az igazságszolgáltatást. Az 51-es rendelet nagyon részletesen előírja, hogy milyen hatásköre

van a rendkívüli állapot bevezetését követően az alelnöknek.

Egy "katasztrofális szükséghelyzet" esetén az 51-es elnöki rendelet alapján katonai csapást lehet mérni Iránra a Dick Cheney

alelnök által 2005-ben elkészített "contingency plan" (egy előre nem látott esemény bekövetkeztekor végrehajtandó

intézkedések, egyfajta "vészforgatókönyv") alapján. Ha tehát egy terrorista támadás nyomán hatályba lépne az 51-es elnöki

rendelet, akkor meg lenne az igazolás és az alkalom is a Pentagon által kidolgozott megtorló intézkedések foganatosítására.

Az Irak elleni háború óta a Belbiztonsági Minisztérium ismételten foglalkozott a riadókészültségbe helyező forgatókönyvvel,

amely egy az Al-Kaidának tulajdonítható terroristatámadást Amerika ellen a katonai kormányzás bevezetésére használná

ürügyként. Ezt a harci készenlétet bevezető forgatókönyvet - a Code Red Alert-et - a belbiztonsági 3-as elnöki rendelet 2002

márciusában vezette be. A Vörös színű Riasztás időlegesen felfüggesztené a polgári kormányzat működését. Számos

kormányzati tevékenység felfüggesztésre kerülne, mások viszont katonai igazgatás alatt működnének tovább. Tom Ridge, az

első belbiztonsági miniszter, erről így nyilatkozott: "If we go to Code Red...it basically shuts down the country. - Ha a Vörös

Riasztásra sor kerül... az gyakorlatilag leállítja az országot." Ha kihirdetik az országos szükségállapotot, akkor az Északi

Parancsnokság riadókészültségbe helyezi a légi-, a szárazföldi, és a tengeri erőket. A polgári közigazgatás számos funkcióját

a NORTHCOM központja veszi át, amely máris rendelkezik azokkal az intézményi előfeltételekkel, amelyek szükségesek a

polgári közigazgatás ellenőrzésére.

A Vörös Riasztás felfüggeszti az emberi jogokat és a politikai szabadságjogokat, beleértve azt a jogot, hogy tüntetéssel

lehessen tiltakozni a hadiállapot bevezetése ellen. A rendkívüli állapot lehetővé teszi a katonai hatóságok számára, hogy

közvetlenül ellenőrizzék a tömegtájékoztatási intézményeket. Működésbe lép egyidejűleg a "polgári" szükségállapot elleni

védelmi rendszer beleértve a Big Brother Citizen Corps (a Nagy Testvér Polgári Hadtest) egységeit, nem is szólva a USAon

Watch (Résen az Egyesült Államok) és a Neighborhood Watch (a Szomszéd Szemmel Tart) programról. Ezeknek az a

feladata, hogy minden közelben lévő gyanús tevékenységről nyomban értesítsék az amerikaiak a hatóságokat. A besúgás

válik az általános társadalmi normává.

Beindult a polgári közigazgatás militarizálása

Az 51-es elnöki rendeletnek komoly katonai vonatkozásai is vannak. Az amerikai polgárháború után 1878-ban fogadták el a

Posse Comitatus törvényt, amely megtiltja a hadsereg számára, hogy a rendőrség és az igazságszolgáltatás működésébe

beavatkozzon. A hadsereg feladata tehát az Egyesült Államok külső védelme, és ezért a Posse Comitatus fontos volt az

alkotmányos rend működése szempontjából. Ez a törvény ma is érvényben van, de a gyakorlatban már képtelen

megakadályozni a polgári kormányzás és közigazgatás intézményeinek a militarizálódását. Már a Clinton-kormányzat, majd

később a Patriot Act összemaszatolta és elgyöngítette a polgári és katonai kormányzati hatásköröket elválasztó határvonalat.

Ma már a katonai hatóságok beavatkozhatnak igazságszolgáltatási és közrendészeti hatáskörökbe még akkor is, amikor nem

került a rendkívüli állapot bevezetésre.

1996-ban, majd 1999-ben Clinton elnök fogadatott el olyan törvényeket, amelyek megengedtek kivételeket a Posse Comitatus

alól. Így például a terrorista cselekménnyel való puszta fenyegetőzés már lehetővé teszi katonai egységek igénybe vételét. A

hivatkozott törvények jogilag már megalapozták a Bush elnök által meghirdetett terrorizmus elleni háborút. Az 51-es elnöki

rendelet "a kormányzás folyamatosságára" tekintettel felfüggeszti az alkotmányt, de ezt úgy teszi, hogy mindez az elnök

felügyelete alatt történik. Ez a kitétel azért nagyon fontos, mert a fegyveres erők soraiban egyre nagyobb az ellenállás, hogy

egy terrorista támadás színlelésével indítsanak egy nagyobb háborút a közel-keleti térségben esetleg nukleáris fegyverek

bevetésével Irán ellen.

Az 51-es elnöki rendelet ezért hangsúlyozza a már létező jogszabályok és hatáskörök legitim voltát, miközben az elnök

számára rendkívüli hatásköröket biztosít "katasztrofális szükséghelyzet" esetére. Az 51-es rendelet kizárja, hogy a hadsereg

egyoldalúan intézkedjék szükséghelyzet esetén, vagyis megerősíti a Fehér Ház ellenőrzését a hadsereg fölött. A Fehér Ház

alatt itt azonban azokat a korporációs érdekcsoportokat, valamint a kormányzati hatalom polgári intézményeit is érteni kell,

amelyek ma is felügyelik a Pentagont és az amerikai fegyveres erőket. Tehát a hatalomgyakorlás folyamatosságát biztosító

kormány, a COG, militarizálja a polgári közigazgatást, de ez a folyamat mégis a pénz- és korporációs oligarchia

megbízásából cselekvő polgári politikusok szilárd ellenőrzése alatt marad. Ez a civil politikai irányító szervezet

neokonzervatív tanácsadókból, washingtoni gondolati műhelyek munkatársaiból, a Wall Street és az olajipar

hatalmasságaiból áll és a döntő szó rendkívüli állapot idején is náluk marad. Az igazságszolgáltatás, a közrendészet ugyan

katonai irányítás alá kerül, de ez a katonai irányítás polgári diktatúra ellenőrzése alatt áll. A polgári intézmények

militarizációjához tartozik az is, hogy a Szövetségi Katasztrófaelhárító Hivatal és a Pentagon rendszeresen tarthat katonai

jellegű katasztrófaelhárító gyakorlatokat. Az elmúlt időszakban számos polgári szervezet vett aktívan részt a Pentagon által

szervezett hadgyakorlatokon.

Egy második 9/11-nek tehát egyik kivehető és valószínű célja az Irán elleni akciók megtétele. Számos lépés történt ebben az

irányban. Timothy J. Keating tengernagyot, az amerikai Északi Parancsnokság főnökét, áthelyezték az amerikai csendes-

óceáni parancsnokság élére. Ennek a parancsnoksága alá tartozik az ötödik és a hetedik flotta. Ez utóbbi a legnagyobb

amerikai harci egység. Keating Fallon tengernagyot váltotta fel, aki ugyancsak teljes mértékben támogatja a terror elleni

háborút. Fallon tengernagy teljes mértékben egyetért a Bush-kormányzat Iránnal kapcsolatos terveivel is. Fallon lépett John

P. Abizaid tábornok helyére, aki keményen bírálta a Pentagon jelenlegi vezetőjét Robert M. Gates védelmi minisztert.

Abizaid tábornok teljes mértékben tisztában volt az amerikai hadsereg gyengeségével Irakban és a hadvezetés által elkövetett

hibákkal. Ezért soron kívül nyugdíjazták. Fallon tengernagy viszont Dick Cheney alelnök embere. Az amerikai CENTCOM,

vagyis Központi Parancsnokság feladata az Irán elleni támadás koordinálása és a közel-keleti hadszíntér irányítása. Fallon

tengernagy kinevezése egyben azt is jelzi, hogy megváltozott a Központi Parancsnokság szerepe e fontos hadszíntér

vonatkozásában. Iránnal kapcsolatban egyre többször hangzik el a "közeli időpont", ami arra utal, hogy fokozni kell a

térségben lévő tengeri, légi és szárazföldi erők összpontosítását és együttműködését.

Ugyancsak az 51-es elnöki rendelet következményének tekinthető, hogy Peter Pace tábornokot a vezérkari főnökök

egyesített tanácsának elnökeként nem erősítették meg. Pace tábornok ugyanis Iránnal kapcsolatban eltérő álláspontot

képviselt, mint a Bush-kormányzat. Pace tábornok 2007 februárjában kijelentette, hogy nincs megfelelő bizonyíték arra, hogy

Teherán fegyverekkel látja el az iraki síita milíciákat. Ez azért lényeges kérdés, mert a Bush-kormányzat azzal is

próbálkozott, hogy ezt használja fel egy Irán elleni háború ürügyéül. Pace tábornok szeptemberben adja át tisztségét Michael

Mullen tengernagynak. Mullen tengernagy volt az, aki levezényelte az iráni partok mentén folytatott nagyszabású

hadgyakorlatokat, és aki többször is elkötelezte magát egy "aszimmetrikus háború" megindítása és megnyerése mellett,

miközben az Egyesült Államok is kellő védelemben részesül.

Mullen tengernagy azonos politikai irányvonalat követ, mint a Bush-kormányzatban meghatározó szerepet játszó

neokonzervatív ideológusok. Mullen velük egyetértően többször kijelentette, elfogadhatatlan az, hogy Irán Irakban és

Afganisztában fegyverekkel látja el azokat, akik Amerika ellenségei, és akik amerikai katonákat sebesítenek és ölnek meg.

Nukleáris fegyverek is bevetésre kerülhetnek

A parancsnoki szerkezet integrálása lehetővé teszi, hogy egy helyen döntsenek a hagyományos és a nukleáris fegyverek

bevetéséről. A Bush-kormány megerősítette, hogy számításba vette taktikai bunkerromboló nukleáris bombák bevetését azért,

hogy Irán -egyelőre nem létező - nukleáris fegyverkészítési berendezéseit megsemmisítse. Már 2005 júniusától alkalmazható

állapotban van az Irán elleni légitámadások terve. Cheney alelnök intézkedési terve (a Contingency Plan) nagy méretű

légitámadásokat is tartalmaz, amelyeket hagyományos és taktikai nukleáris fegyverekkel hajtanának végre.

A B61-es taktikai nukleáris fegyvereket 5 nukleáris fegyverrel nem rendelkező európai NATO-országban - Belgiumban,

Hollandiában, Olaszországban, Németországban és Törökországban - is készenlétben tartanak. Az amerikai Northrop

Grumman űrhajózási és védelmi óriáscég 2007. július 23-án bejelentette, hogy átalakítják a légierő B-2-es lopakodó

bombázóit úgy, hogy képesek legyenek szállítani a Boeing cég által gyártott 13 600 kg súlyú - Massive Ordnance

Penetrator-nak, MOP-nak nevezett - bunkerromboló bombákat. Ily módon a B-2-es lopakodó bombázó képes lerombolni

különlegesen megerősített és mélyen a föld alá helyezett célpontot. A MOP olyan bomba, amelyet GPS útján irányítanak és

képes áttörni 2650 kilogrammnyi hagyományos robbanóanyagával a legerősebb vasbeton falat is.

Nehéz lenne háborút indítani Irán ellen a vezérkari főnökök egyesített tanácsa elnökének szilárd egyetértése és támogatása

nélkül. Pace tábornoknak tehát át kellett adnia a helyét egy szolgálatkészebb, minden igény kiszolgálására kész másik

tábornoknak, akit Mullén tengernagy személyében találtak meg. Pace távozásával elhárult egy ismert akadály egy esetleges

Irán elleni nukleáris támadás elől. A nukleáris fegyvereknek az esetleges bevetése máris riasztotta az orosz és a kínai

vezetést. Mindkettő riadókészültségbe helyezte saját interkontinentális rakétáit. A már emlegetett ún. "false flag", azaz hamis

zászló alatt végrehajtott, megrendezett terrorcselekmények szolgáltatnák a megfelelő ürügyet a korporációs, vagyis irányított

propaganda ezt a végsőkig felerősítené, szakszerű módszerekkel tömeghisztériát keltve. Sok amerikai hallott már róla, de

csak kevés vette komolyan, hogy a jelenlegi kormányzat olyan nagy kapacitású őrizetbe vételi rendszert épített ki, amely

lehetővé teszi az ellenvéleményt kifejtők elhallgattatását.

No strike on Iran "this year"! Ebben az évben nem lesz Irán ellen támadás!

Az "első 9/11" és a tervbe vett "második" ezért a jelenlegi kormányzat biztonsági doktrínájának szerves részét képezi. Egy

ilyen iszlám terroristák által végrehajtott második 9/11 sokak számára megtévesztést szolgáló "kitaláciió", amely azonban a

tömegtájékoztatási ipar kellő felerősítésével számos amerikait megtéveszthet. A másik hivatkozási alap, a "Global War on

Terrorism" (vagyis a terrorizmus elleni világméretű küzdelem) azonban a Bush-kormányzat ellenfelei részéről is

támogatásban részesül. A terror elleni általános háború annak ellenére, hogy bizonyíthatóan megtévesztésen és hazugságon

alapul, mégis általános elfogadottságban részesül nemcsak az Egyesült Államokban, hanem európai szövetségeseinél is. Az

első 9/11 után kibontakozó terror elleni háborút eddig 90 ország kormánya támogatta. Még tekintélyes és az amerikai

terjeszkedést bíráló értelmiségiek is a terror elleni háború támogatói közé tartoznak, és legitimnek tekintik az iszlám

terrorizmus elleni harcot.

Az Amerikában kibontakozó háború-ellenes mozgalom is, amely elítéli az Irakban folyó háborút, támogatásáról biztosítja a

terrorizmus elleni harcot. Sőt a "Global War on Terrorism" létrehozott egyfajta kétpárti politikai konszenzust az amerikai

politikában. Az amerikai közvélemény önállótlanságát és kiszolgáltatott helyzetét bizonyítja, hogy az "első 9/11"-gyel

kapcsolatos növekvő szkepticizmus sem akadályozza azt, hogy a lakosság többsége igazolhatónak fogadja el a terrorizmus

elleni háborút.

A katonai költségvetés ténylegesen belépett a trillió-dolláros nagyságrendbe. Erről a korporációs médiumok nem adnak

tájékoztatást, mint ahogy arról sem, hogy a háború lényeges tulajdonságait tekintve magánháborúvá alakult át. Más szóval az

Egyesült Államok háborús tevékenységét kezdve a fegyvergyártástól a fegyverek hadszíntéri felhasználásáig privatizált üzleti

tevékenységgé tették. Az amerikai pénzügyi-ipari-katonai komplexum, amely szégyentelenül arra hivatkozik, hogy

humanitárius fegyvereket állít, elő köztük olyan "emberbarát" nukleáris eszközöket, mint a "mini-nukes"-nak nevezett

atomfegyverek és a bunkerromboló bombák az Irán ellen tervezett háborúból is óriási profitot fog húzni. A Wall Street

befektető hatalmasságai és az angolszász óriás olajcégek már elkészítették a terveiket az Iránt is felölelő teljes közép-ázsiai

térség kőolaj- és földgáz-tartalékainak a kisajátítására és privatizálására.

E sorok írója számára teljesen nyilvánvaló, hogy a terror elleni háborút és a közel-keleti színtér valamennyi háborúját nem

katonai érdekek diktálják és nem is a katonaság áll mögötte, sokkal inkább szenvedő alanya ennek a politikának. Ezt a

politikát a pénz- és korporációs oligarchia és a tulajdonában lévő korporációk érdekei diktálják és ez a pénz- és korporációs

oligarchia írja elő a Bush-kormányzatban tevékenykedő ügynökei útján, hogy milyen döntéseket hozzon a Fehér Ház. Az

amerikai hadsereg a parancsokat az államok felett álló nemzetközi pénzimpérium informális döntéshozóitól kapja. Ezért

elsősorban ennek a pénzimpériumnak kell a struktúráját és működését tanulmányozni, hogy megértsük, miként tudja

pénzügyi-gazdasági érdekeit mindenek fölé helyezve érvényesíteni. A Wall Street jelképesen a pénzimpériumot testesíti meg,

de ennek a pénzimpériumnak a tulajdonában van az, amit katonai-ipari komplexumnak nevezünk, és amit konkrétan a

Lockheed Martin, valamint az öt nagy fegyver- és világűr-védelmi cég továbbá a texasi olajóriások és

energiakonglomerátumok irányítanak. De idesorolhatjuk még a nagy építkezési és közüzemi vállalatokat, valamint az egyre

fontosabbá váló biotechnológiai cégeket, amelyek mind részt vesznek Amerika militarizálásában.

Az iszlám világszintű démonizálása, és a terror fő forrásává minősítése tehát egy pénzügyi és gazdasági hegemóniát

védelmező profitorientált háborúnak a része. Az iszlámmal az a probléma, hogy a világ fosszilis energiahordozóinak a

többsége mohamedán országokban található. Azért pont az iszlám követőiből lettek Amerika első számú közellenségei, mert

a pénz- korporációs oligarchiának az iszlám országok felett kell megszilárdítania a hegemóniáját a kőolaj-források

ellenőrzéséért vívott világméretű küzdelemben.

Az egyre inkább kibontakozó második al-Kaida-támadás Amerika ellen azt a célt szolgálja, hogy mozgósítsa a már kifáradt

amerikai közvéleményt egy globális méretű katonai stratégia támogatása érdekében. A kérdéssel behatóan foglalkozók már

tudják és megfelelően dokumentálták is, hogy "az iszlám terrorhálózat" az amerikai hírszerző-szolgálatok teremtménye. A

terrorizmusháború pedig egy ál-ellenség ellen folytatott színlelt háború. Az a hivatalos magyarázat - pontosabban hivatalos

összeesküvési elmélet -, amelyet a 9/11 Commission jelentése próbál meg elhitetni az amerikaiakkal, ezer sebből vérző, alig

hihető, mesterkélt magyarázat. Azt bizonyítja, hogy a Bush-kormányzat legfelső szintű körei is aktívan részt vesznek a

történtek valódi hátterének az álcázásában. Nem tehetnek másképp, mert most még nem lehet feltárni az "első 9/11" valódi

tényeit, mert ez nemcsak aláásná a terrorizmus elleni világméretű háborút, de a pénzimpérium egész közel-keleti stratégiáját

is kisiklatná. Ennél nem kisebb veszély az, hogy meg kellene indítani a felelősségre vonási eljárást a formális döntéshozók

ellen, ami viszont a Bush-kormány politikai halálához és nemzetbiztonsági politikájának az összeomlásához vezetne.

Keresztény cionizmus

A keresztény cionizmus, mint vallási és politikai irányzat az utóbbi két évtizedben kiemelkedő fontosságra tett szert, nemcsak

az Egyesült Államokban, de az egész nyugati világban. A keresztény cionizmus, mint teológia, egyes bírálói szerint olyan

politikai rendszert támogat, amelytől nem idegen a faji kirekesztés, az apartheid egy bizonyos változata és a diszkrimináció.

Ennek ellenére a demokratikus rendszer elkötelezett hívei mégis támogatják ezt a vallási és politikai mozgalmat. Mivel ez a

mozgalom közvetlenül érezteti hatását a Közel-Kelet egész térségében, ezért megkerülhetetlen a megismerése és mélyebb

elemzése.

Az angolszász országokban élő protestáns keresztények jelentős közösségei úgy érzik, hogy a bibliai próféciákból származó

kötelességük Izrael államnak a feltétlen támogatása és Isten áldása csak akkor lesz rajtuk, ha viszont ők őszinte

elkötelezettséggel támogatják Izraelt. A keresztény cionista mozgalom támogatói a társadalom fő vonulatához tartozó, a

középosztály alsó és felső rétegeit felölelő amerikaiakhoz tartoznak. Hétről hétre dollár-milliárdokat adnak az úgynevezett

TV-evangelistáknak, akik a legkülönbözőbb kommunikációs technikákkal terjesztik ennek a vallási kultusznak az alaptételeit.

A sokmilliós hallgatóság olyan fundamentalista szerzőket, mint Hal Lindsey és Tim LaHaye. Egyetlen cél lebeg előttük,

hogy elnyerjék Isten kegyelmét és üdvözülhessenek. Úgy gondolják, hogy a mennyekből nézhetik végig a sok bajt, ami az

Armageddonnal szakad az emberiségre és bolygónk pusztulásával fog járni.

Az Armageddon (vagy Harmageddon) a Biblia utolsó könyvében, a János Jelenésekről szólóban, amit Apokalipszisnak is

neveznek, kerül említésre és azt a helyet jelöli, ahol a Föld királyai a végítélet napján Isten elleni harcra gyülekeznek. Az

elnevezés jelentése bizonytalan, a Biblia kutatással foglalkozó biblikusok úgy gondolják, hogy az Armageddon szó a Har

Megido héber szavakból származik, amely Megido hegyét jelenti. A Megiddo nevű fennsík számos döntő csatának volt a

színhelye az ókorban. Ezekről az Ószövetség különböző könyvei számolnak be. Az egyik ilyen csatában halt meg Jósafát,

egy fiatal és karizmatikus uralkodó, akinek idő előtti és gyors halála előhírnöke volt a dicsőséges Dávid király dinasztiája

lehanyatlásának. Ez inspirálhatta a Messiás visszatéréséről szóló történeteket. A János Jelenésekről szóló bibliai könyv 16.

fejezetének a 17. verse említi, hogy "Egybegyűjték azért őket a helyre, amelyet zsidóul Armageddonnak neveznek." A Biblia

azonban számos más helyen is hivatkozik az Armageddon koncepcióra anélkül, hogy ezt az elnevezést használná.

Történelmi tény, hogy ezen a helyen összegyűlt az ókorban egy római hadsereg, amikor támadásra készült i. u. 67-ben

Jeruzsálem ellen. Egy másik interpretációja az Armageddon szónak, hogy Jósafát, aki vallási reformer volt, megjövendölte

népének a teokratikus zsidó állam újjászületését. Jósafátról azt mondják, hogy az akkor uralkodó egyiptomi fáraó ölte meg.

Halálával elkezdődött az erősen monoteisztikus vallási mozgalom hanyatlása Júdeában, még mielőtt a zsidó nép egy része

babiloni fogságba került. Az újkorban is használták az Armageddon fogalmát. A II. világháborút megelőzően az I.

világháborúra hivatkoztak úgy, hogy azt Armageddonnak nevezték. Az újjászületett fundamentalista keresztények számára

Armageddon előképe annak a helynek, ahol az Isten-ellenes hatalmak megsemmisülnek.

Politikai értelemben a keresztény cionizmus a cionizmusnak nevezett zsidó nemzeti mozgalom keresztény támogatását

jelenti. A cionizmus olyan politikai rendszer, amely Izrael vonatkozásában etnikai előjogokat biztosít a vér szerinti zsidó

származásúak számára és ugyanezeket a jogokat nem biztosítja a vérségileg arab származású palesztinoknak. Az ENSZ a

cionizmust a rasszizmus és az apartheid egyfajta változataként határozta meg. Egyes szerzők úgy gondolják, hogy a

keresztény cionizmus lényege az, hogy Izrael minden cselekedetét Isten vezérli, ezért a keresztényeknek azt jóvá kell hagyni,

támogatni, sőt dicsérni kell. A keresztény cionista mozgalom követőinek számáról különbözőek a becslések. Vannak olyan

szerzők, például Crowley, aki szerint minden tíz amerikai közül egy a mozgalom híve. Ez a létszámukat mintegy harminc

millióra becsüli. Pat Robertson és Jerry Falwell viszont azt állítja, hogy evangelizációjuk a tömegtájékoztatási eszközökön

keresztül eljut 100 millió, velük szimpatizáló amerikaihoz. Tény viszont, hogy a fundamentalista lelkészek, prédikátorok,

pásztorok létszáma már meghaladja a 80 ezret, és nézeteiket ezer helyi rádióállomás és több mint száz keresztény tévéállomás

terjeszti. Megfigyelők már az 1980-as években több mint 250 Izrael-barát keresztény szervezetet tartottak számon.

Az Egységes Szövetség Izraelért (Unity Coalition for Israel), amely a legnagyobb szervezetek közé tartozik, 200 különböző

keresztény cionista és zsidó szervezetet tömörít, köztük azt, amelyik Nemzetközi Keresztény Nagykövetségnek

(International Christian Ambassy) nevezi magát, de ide tartozik Izrael Keresztény Barátai (Christian Friends of Israel) és

a Béke Hídjai (Bridges for Peace). Ezeknek a szervezeteknek mintegy negyven millió aktív tagja van, és politikai befolyásuk

egyre nő.

A keresztény cionizmus kezdetei Izrael állam 1948-ban történt megalakulásához nyúlnak vissza. Nelson Bell, a Christianity

Today című lap szerkesztője úgy vélte, hogy az 1967-es 6 napos háború történelmi fordulópontot jelent, mivel 2000 év

múltán Jeruzsálem ismét a zsidó nép kezébe került. Ez pedig a bibliai jövendölések érvényességét és pontosságát támasztja

alá. 1976 óta áll a keresztény cionizmus az amerikai politikai élet fő vonalában. Az akkor megválasztott demokrata elnök,

Jimmy Carter, is újjászületett keresztény politikus volt. Izraelben pedig egy évre rá a jobboldali Likud párt és Menachem

Begin került hatalomra. 1978-ban Jimmy Carter elmondta, hogy cionista-barát meggyőződése milyen nagymértékben

befolyásolta közel-keleti politikáját. Carter szerint Izrael nemzetállamának létrejötte a bibliai prófécia beteljesedését jelenti.

Amikor azonban Carter habozott támogatni a Likud letelepítési programját, és a palesztinok számára is nemzeti otthon

megteremtését kezdeményezte, az Izrael-barát koalíció és a fundamentalista evangélisták elpártoltak tőle és az 1980-as

választásokon Ronald Reagant támogatták.

Reagan elnökké választása nagymértékben vitte előre a keresztény cionista mozgalmat. Reagan nemcsak erősen Izrael-barát

kormányzatot hozott létre, de sok fontos állást keresztény cionistákkal töltött be. Különösen az úgynevezett Premillennial

Theology híveit támogatta.

Amikor a fundamentalista keresztény mozgalmakkal foglalkozunk, amelyhez a keresztény cionista irányzat is tartozik,

megkerülhetetlen a premillennializmus (premillennialism) és a diszpenzácionalizmus (dispensationalism) közelebbről való

szemügyre vétele. A millenium latinul ezredévet jelent, egy ezeréves évfordulóra utal. A millenarianizmus viszont a

Jelenések Könyvének a 20. fejezetében kifejtett doktrínát fejezi ki, amely arról szól, hogy Jézus Krisztus másodszor is

visszatér a Földre, és itt ezer éven át fog uralkodni mielőtt sor kerül a halottak feltámadására és az utolsó ítéletre. És Isten

megteremti övéi számára az új Mennyeket és az új Földet.

A dispensation szó angol nyelven többek között vallási rendszert és törvényt is jelent. A fundamentalista keresztény

mozgalom egyik irányzata azt nevezi dispensation-nek, amikor helyreáll a zsidó történelem folytonossága. A

diszpenzácionalizmus azt tanítja, hogy a keresztény egyház egész története csak egy átmeneti időszakasz Isten és a zsidó nép

kapcsolatában. Isten azonban továbbra is a zsidókat tekinti az első számú kiválasztottaknak, és ez akkor válik nyilvánvalóvá,

amikor az "egyházi korszak" véget ért a történelemben, és Jézus mint Messiás ismét elfoglalja a Szentföldön az őt megillető

helyet. Ezért a dizspenzacionalisták egyben a zsidók Szentföldre való visszatérésének és a zsidó történelem folyamatossága

helyreállításának a hívei.

Azok a fundamentalista keresztények tekintik magukat premillenistáknak, akik hitük szerint a millenium előtti korszakban

élnek. Nem minden premillenista diszpenzacionalista, viszont minden diszpenzacionalista premillenista. Mindkét protestáns

vallási irányzat a 19. században érlelődött ki, és a Biblia olyan új értelmezéséhez vezetett, amelyre nincs példa az elmúlt két

évszázadban.

A 20. század kezdetén a diszpenzácionalizmus az egyik legerőteljesebb irányzattá vált a fundamentalista protestáns

vallásokban. Ezen irányzat követői Jézus várható második eljövetelében hisznek, és ez fokozatosan központi vallási tanítássá

válik. Az igazak mennybemeneteléről, Isten népének világszerte történő eljövendő megpróbáltatásáról, és Jézus

Királyságának az eljöveteléről szóló tanítások minden protestáns egyházba megtalálták az utat. A lelkészek, prédikátorok,

pásztorok, valamint a laikus vallási személyek mind tanulmányozták Cyrus I. Scofield által készített és magyarázatokkal,

kommentárokkal ellátott Bibliát. A Biblia a hivatalos King James változatú szöveget tartalmazta Scofield jegyzeteivel,

magyarázataival. Először 1909-ben jelent meg, és 1917-ben került átdolgozásra. A Biblia egyes részei pontos

kereszthivatkozásokkal lettek ellátva, és az 1917-es változat kísérletet tett a bibliai események dátumának meghatározására is.

Ennek nyomán komoly vita keletkezett a fundamentalista körökben arról, hogy mi volt a teremtés időbeli menete. A Scofield

Biblia elősegítette a diszpenzácionalizmus elterjedését. Mint már hivatkoztunk rá, ez a tanítás arról szól, hogy a teremtés és

az utolsó ítélet között hét korszak különböztethető meg a tekintetben, hogy Isten miként bánik az emberiséggel. Scofield

kommentárjai hozzájárultak ahhoz, hogy a diszpenzácionalizmus befolyása megnövekedett az amerikai fundamentalista

keresztények körében. Scofieldnek a magyarázatai, időrendbeli táblázatai kiindulópontul szolgáltak olyan sikeres vallási

közírók számára is, mint Hal Lindsey. Az is Scofield hatásának tudható be, hogy a 20. században a fundamentalisták nagyobb

hangsúlyt helyeztek az eszkatologikus spekulációkra.

Az eszkatológia az egyes vallások túlvilágról és a legtávolabbi jövőről szóló tanítása. A keresztény eszkatológia a késő ókori

zsidó vallás túlvilági elképzelései továbbépítésének tekinthető. Ez viszont az iráni vallás hatására alakult ki. A keresztény

eszkatológia szerint az egyes ember túlvilági sorsa a halál után közvetlenül bekövetkező külön döntésen, az utolsó ítéleten dől

el. Az utolsó ítélet után a jók üdvözülnek, a bűnösök pedig elkárhoznak, és a pokolba jutnak. A katolikus tanítás szerint még

tisztítótűz, a purgatórium is létezik, egyesek csak ezen keresztül üdvözülhetnek és juthatnak a mennyországba.

A keresztény eszkatológia szerint a jelenlegi világunknak egyszer vége lesz, és "új ég és föld" veszi kezdetét. A világvége

összekapcsolódik Jézus Krisztus második eljövetelével. Az első keresztények a világvégétől az ezeréves messiási birodalom

megalapítását várták. Mindezen vallási mozgalmak eredményeként soha nem látott mértékben nőtt a Jézus iránti szeretet és a

Biblia iránti tisztelet. Számos Biblia-kutató intézet létesült és Bibliát tanulmányozó tanintézmények kezdték meg

működésüket. Amerikában a Moody Bible Institute és Philadelphia College of the Bible váltak a diszpenzácionalizmus

vezető tanintézeteivé, százezrek, később milliók fordultak a Szentírás felé.

Mi az, ami különleges a diszpenzácionalisták tanításaiban?

Először is a diszpenzácionalista elfogadja annak a profétikus tervnek a létezését, amelynek még be kell teljesülnie a

történelemben, hiszen Isten megtartja szavát. A második különlegesség, hogy a diszpenzácionalisták a teremtéstörténettől

egészen a János Jelenésekig azonos történelmi és nyelvi szabályok szerint értelmezik a Bibliát, vagyis a Szentírást szervesen

egymásra épülő részekből álló kompakt egésznek tekintik. A harmadik különlegesség, hogy szerintük Isten az ő megváltási

tervét fokozatosan bontakoztatja ki a történelmi korszakokban. Egy bizonyos időpontban ez az isteni megváltási program

nem teljesen nyilvánvaló. Így például a Szentháromság misztériuma csak lépésről lépésre bontakozott ki. A negyedik

diszpenzácionalista hittétel, hogy Isten másképpen bánt az emberiséggel különböző történelmi időkben. Az Úr nem úgy bánt

Ábrahámmal, mint Mózessel vagy Izraellel, s ma is másképp bánik egyházával, mint annak idején a törvényei szerint élő

zsidókkal. Az ötödik tételük szerint a világtörténelem nem ér véget hirtelen Jézus Krisztus második eljövetelével. Isten saját

céljainak megfelelően készítette el az erre vonatkozó terveket. Ez felöleli az igazak mennybevitelét, Isten földi királyságának,

az Ígéret Földjének az odaadományozását Isten kiválasztott népének, a zsidóknak, illetve a lelki-Izrael-hez tartozóknak,

valamint a népek megpróbáltatása feletti ítélkezést. Ezt követően Isten dönt az elveszett és az új mennyországról, az elveszett

és az új Földről. A diszpenzácionalisták mindezeket elfogadják a többi próféciával együtt. Végül a diszpenzácionalisták

hisznek a kiválasztottak üdvözülésében, amely az Isteni Gondviselésnek a része. Ez nemcsak az üdvözülést hozza el az

igazak számára, de Isten nagyságát is dicséri. Mindaz, amit Isten eltervezett az angyalokkal, az elveszettekkel, Izrael népével,

a teremtéssel - végső soron Isten nagyságát is dicséri.

Az 1970-es évek után hanyatlani kezdett az érdeklődés a főáramlatú, konzervatív vallási irányzatban a diszpenzácionalizmus

iránt. Az Isten népének mennybemenetelére vonatkozó tanítás hangsúlyozása csökkent, és a hangsúly most már nem a

próféciákon volt. A próféciákat lassan kiszorította a lélektani irányzat. A profétikus doktrínák tanítása helyett a prédikációk a

jelen társadalmi kérdéseivel és a hívők emocionális életének a problémáival foglalkoztak. A diszpenzácionalisták

sérelmezték, hogy ezzel a világos bibliai tanítás veszített a súlyából.

A jelenkori diszpenzácionalista teológia négy alaptanítást képvisel. Először is alapvetően megkülönböztetik Izraelt és Jézus

testét, azaz a hívők egyházakba tömörült közösségét. Isten népének két változata létezik, két különböző rendeltetéssel: a földi

Izrael és a mennyei Izrael. Alapvető megkülönböztetést tesznek az Isteni Törvény és az Isteni Kegyelem között, ők ezt a

kettőt egymást kölcsönösen kizáró elvnek tekintik. Harmadik tételük az, hogy Krisztus teste és a megtértek Isteni

Kegyelemben való részesülése mintegy zárójelbe kerül Isten emberiséggel kapcsolatos nagy tervében. Ez nem volt az

Ótestamentumban így megjövendölve. A zárójelbe tétel nem arra utal, hogy Isten emberrel kapcsolatos tervébe valami hiba

csúszott volna, hanem arról van szó, hogy az egyház, mint az Istenhez megtértek közössége, nem szerepel az Ótestamentum

próféciáiban. Ezért is utal Isten egyházára Pál apostol a leveleiben misztériumként, azaz Isten titkaként. A negyedik

megkülönböztető jegy, hogy különbséget tesznek Isten népének mennybemenetele és Jézus második eljövetele között, azaz

az igazak egyháza Jézus megjelenésekor a mennybe megy, és ez megelőzi a tényleges második eljövetelt a hétévnyi

megpróbáltatás eltelte után.

A különböző diszpenzácionalista irányzatok különböző módon hangsúlyozzák ezt a négy tanítást. A klasszikus

diszpenzácionalisták szigorúan ragaszkodnak hozzá. A haladók, vagy progresszívek egyeseket rugalmasabban értelmeznek.

Az amerikai protestáns egyházak tanításai

A diszpenzáció (angolul: dispensation) szó vallási értelemben vallási rendszert, törvényt jelent, de jelenti az adományozást,

elrendelést, parancsot is. Isten az övéinek, az ő népéhez tartozóknak mindig meghatározott elrendelésekkel fordult a

történelem folyamán. Mindegyik ilyen isteni iránymutatás és parancs más-más módját jelzi annak, ahogy Isten az emberrel

törődik. Ebben az isteni gondviselésben kulcskérdést jelent a bűn és az ember felelőssége ezzel kapcsolatban. Ezeket a

tanításokat tartalmazza a diszpenzácionalizmus, amelyről a fentiekben már volt szó. Ez a teológiai irányzat az Isteni-

Szövetség Teológiát (Covenant Theology) váltotta fel. A Szövetség Teológia az Isteni megváltástörténet vonatkozásában

meghatározó szerepet játszott a protestánsok hitvallásában. A különböző megreformált egyházak még mindig ezt a nézetet

vallják. A Szövetségi-elmélet modern változata azonban nem sokkal régibb, mint a diszpenzácionalizmus. Az újjászületett

baptisták és más fundamentalisták már az új Szövetség Teológiát vallják magukénak. Itt meg kell jegyeznünk azt, hogy a nem

protestáns keresztény egyházak, úgy, mint a római katolikusok, a keleti ortodoxok elutasítják mind a diszpenzácionalizmust,

mind a Szövetség Teológiát.

Tény azonban, hogy a diszpenzácionalizmus erős hatást gyakorolt a protestantizmusra az Egyesült Államokban.

Következetesen azt tanítja, hogy a Jelenések Könyvének a fenevada, vagy az Antikrisztus, nem más, mint egy politikai

vezető. A diszpenzácionalisták elgyöngítették a hagyományos reformációs korszak nézetrendszerét, amely azt hirdette, hogy

a római katolikus egyház és a pápa azonos a Jelenések Könyvében említett parázna asszonnyal, a babiloni szajhával. A

protestáns irodalomban a pápát az Antikrisztussal azonosították több évszázadon át. Ma már csak egyike a Sátán három fő

ügynökeinek. Ezek az ügynökök tévesztik meg az emberiséget a nagy megpróbáltatás idején. A jelenkori modern

diszpenzácionalizmus, amelyet az evangéliumi keresztények vezetnek, már erős különbséget tesz a laikus katolikusok és a

pápával kapcsolatos viszonyok között. A hagyományos fundamentalisták azonban még mindig a pápát vagy az antipápát

tartják az Antikrisztusnak vagy a Jelenések Könyve Hamis Prófétájának.

A diszpenzácionalizmus elveti az ún. szupercesszionizmus (supercessionism) eszméjét. E szó jelentése az, hogy valaki

valakinek a helyére lép, valakinak a helyére kerül. Itt arról van szó, hogy a testi Izrael helyett most már a lelki Izrael, vagyis a

megtért keresztények alkotják Isten népét. Ez a meggyőződés magával vonja, hogy védelemben kell részesíteni a zsidó népet,

mert az továbbra is Isten választott népe, és ennek megfelelően Isten választott népe nemzeti otthonát, Izrael államát is

védelemben kell részesíteni. A diszpenzácionalizmus nagy alakja John Nelson Darby (1800-1882), aki Írország és Anglia

forrongó vallási mozgalmai közepette élt, azt tanította, hogy Isten továbbra is választott népének tekinti a zsidóságot, és ez a

nép változatlanul fontos helyet foglal el Isten emberrel kapcsolatos megváltási terveiben. Számos keresztény irányzat tanítja

azt, hogy a zsidók megkülönböztetett emberek, mert Isten visszavonhatatlanul megtartja a nekik tett ígéreteit. Az Isten

népének egyháza csak addig játszik különleges szerepet, amíg a zsidók végül elfogadják Jézust a messiásuknak az utolsó

próbatételek idején, amely az ő tanításuk szerint a nagy megpróbáltatás idején fogja sújtani a zsidókat.

Darby próféciái szerint tehát a judaizmus továbbra is Isten védelme alatt áll együtt a megtért keresztényekkel, egészen az idők

végezetéig. A zsidóknak külön helyet biztosít Isten a próféciákban, amely eltér az ő egyháza számára fenntartott helytől.

Ennek ellenére a mai diszpenzácionalisták már azt vallják, hogy Isten nem tesz különbséget zsidó és nem-zsidó között. Az

újjászületett evangelisták azonban különleges érdeklődést tanúsítanak Isten választott népe, a zsidók iránt. A

diszpenzácionalisták hittételei széles körben elterjedtek a messianisztikus judaizmus különböző változataiban. Egyes

felekezetek meg akarják téríteni a zsidókat valamely keresztény egyház tagjának, és egy keresztény-zsidó vegyes kultúrát

részesítenek előnyben. Egyes diszpenzácionalista körökben a kereszténységre gyakran úgy hivatkoznak, mint a zsidóvá válás

befejezett állapotára. A diszpenzácionalista irányzat konfliktusban áll a modern vallási pluralizmussal. Ez utóbbi egyik

megjelenési formája az, amely szerint a zsidók kereszténnyé térítése az antiszemitizmus egyik formája. Az egyik

legismertebb diszpenzácionalista, Jerry Falwell, azt állította, hogy az Antikrisztus egy zsidó lesz. Ezt arra alapozta, hogy

egyes zsidók az Antikrisztust tévesen a Messiásról szóló próféciák beteljesítőjének fogják tartani, aki a próféciákat

pontosabban teljesíti, mint Jézus tette.

Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a diszpenzácionalisták szinte minden gyakorlati szempontból cionisták és a zsidók

megbízható szövetségesei. Szenvedélyesen terjesztik a judaizmust, és keményen harcolnak az antiszemitizmus minden

formája ellen.

Ami a világpolitikát illeti, a diszpenzácionalistáknak az a meggyőződésük, hogy Jézus nem számít semmiféle lelki jóra világi

kormányzatoktól. Ezért úgy vélik, hogy világszinten a társadalmi állapotok hanyatlani fognak, ahogyan a végidők

közelednek. A próféciákat úgy értelmezik, hogy az Antikrisztus egy "békecsináló" személyében fog megjelenni. Ez is jelzi,

hogy mennyire bizalmatlanul tekintenek a politikai hatalom minden formájára és minden képviselőjére, legyen az vallási

vagy világi. Különösen a nemzetközi szervezetekkel szemben bizalmatlanok, és ezért az ENSZ-nek sincs tekintélye a

szemükben. Szinte minden diszpenzácionalista elveti azt az elgondolást, hogy emberi erőfeszítésekkel elérhető a tartós béke a

közel-keleti térségben. Ehelyett azt vallják, hogy e térségben a háborúk egyre gyakoribbak lesznek, és ezek felgyorsítják a

végidők közeledtét. Ezek a meggyőződések tartják össze a keresztény cionizmus vallási és politikai tevékenységét. Egyes

diszpenzácionalisták szerint azok az egyházak, amelyek nem ragaszkodnak a Biblia tanításainak betű szerinti követéséhez,

azok lényegében cserbenhagyják a Szentírás tanításait, és hittagadást követnek el. Ez a nézet gyanússá teszi szemükben az

olyan vallási felekezeteken átnyúló egyházi szervezeteknek a létrehozását, mint például az Egyházak Világtanácsa és az

olyan mozgalmakat, mint az ökumenizmus.

Tényként állapíthatjuk meg, hogy a diszpenzácionalizmus napjainkban erős befolyást gyakorol az Egyesült Államok kül- és

belpolitikájára, mivel ehhez az irányzathoz tartozók alkotják a Republikánus Párt fő erejét. Az ő befolyásuk hatására tovább

fokozódott az Egyesült Államok és Izrael szoros együttműködése. Egyes diszpenzácionalista szerzők, mint például, Hal

Lindsey, már az Antikrisztus tevékenységi helyét is megjelölték könyveikben. Korábban a Szovjetunióban, jelenleg pedig az

Európai Unióban vélik fellelni az Antikrisztust.

Az amerikai elnökök és a keresztény cionisták

Idősebb George Bush, Bill Clinton és ifjabb George Bush nem teljesen osztotta Jimmy Carter vagy Ronald Reagan

diszpenzációs nézeteit. Ennek ellenére folytatták elődeik erőteljes cionista irányvonalát. Ez jelentős részben a cionista

lobbiként ismert érdekcsoport befolyásának az eredménye. A Tel-Avivban megjelenő Ha'aretz című lap szerint a Demokrata

Párt pénzügyi támogatásának a 60 %-a zsidó forrásokból származik. Három keresztény vezető, akik különösen nagy

befolyáshoz jutottak a Fehér Házban Reagen elnöksége idején, elérte, hogy Washington külpolitikája továbbra is erőteljesen

cionista-barát maradt. E három személy, Jerry Falwell, Pat Robertson és Hal Lindsey.

Grace Halsell szerint Falwell-re és számos más amerikaira igen nagy hatást tett Izrael győzelme 1967-ben. Az Egyesült

Államok ebben az időben a vietnami háborúval volt elfoglalva. Az amerikaiak megtapasztalhatták, hogy tekintélyük

világszerte csökkenőben van, és többé nem képesek az erő alkalmazásával a világ minden fontos térségében a saját akaratukat

érvényesíteni. Sok amerikai, köztük Jerry Falwell, ekkor fordult különleges kapcsolódást keresve Izrael felé, amelyet

katonailag erősnek és sérthetetlennek tekintettek. Támogatták az arab földterületek izraeli átvételét, mert azt bibliai alapon

jogosnak tekintették. Mose Dayan tábornokot korunk csodaemberének minősítették, és a Pentagon még vietnami meghívást is

küldött neki azért, hogy mondja meg, hogyan lehetne a vietnami háborút megnyerni.

1979-ben, amikor Jerry Falwell megalapította a Moral Majority (az Erkölcsi Többséget), akkor Izrael neki ajándékozott

egy Lear gyártmányú lökhajtásos gépet, hogy segítse munkáját. 1980-ban Falwell volt az első nem zsidó származású személy,

aki méltónak bizonyult arra, hogy Menachem Begin izraeli miniszterelnök kitüntesse a Vlagyimir Ze'ev Jabotinszky

érdeméremmel. Jabotinszky alapította a revizionista cionizmust, amely szerint a zsidó népnek isteni megbízatása van arra,

hogy saját otthonaként élhessen a Jordán folyó mindkét partján, és ebben a törekvésében nem vonatkozik rá a nemzetközi jog.

Amikor Izrael lebombázta Irak épülőben lévő nukleáris erőművét 1981-ben, Begin előbb értesítette erről telefonon Jerry

Falwellt, mint Ronald Reagan elnököt. Begin arra kérte Falwellt, hogy magyarázza meg keresztény hallgatóságának a

bombatámadás okait. 1982-ben pedig, amikor folyt a Libanon elleni háború, Falwell védelmébe vette az izraeli katonai

akciókat. A nagy tekintélyű baptista lelkész azt hangsúlyozta híveinek, hogy a Sabra és Satilla menekülttáborokban elkövetett

tömegmészárlásért Izrael nem felelős. Amikor pedig még a New York Times is Izrael felelősségéről írt, akkor azt Falwell

megvetően propagandának minősítette.

1985 márciusában Falwellt meghívták Miami-ba a konzervatív rabbik tanácskozására. Itt a fundamentalista tévé-evangelista

kötelezettséget vállalt, hogy 70 millió konzervatív keresztényt mozgósít Izrael támogatására. 1998 januárjában Benjamin

Netanjahu akkori izraeli miniszterelnök washingtoni látogatása során először Jerry Falwelllel tanácskozott. A The National

Unity Coalition for Israel (Nemzeti Egység Koalíció Izraelért) nevű szervezet tanácskozásán 500 fundamentalista keresztény

vezető vett részt. A résztvevők úgy ünnepelték Netanjahut, mint Izrael Ronald Reagan-jét. Ez alkalommal Falwell

bejelentette, hogy felveszi a kapcsolatot 200 000 lelkipásztorral és egyházi vezetővel, akik rendszeresen megkapják a

National Liberty Journal című lapot. Falwell arra kérte a résztvevőket, hogy hozzák Clinton elnök tudomására, ne

gyakoroljon nyomást Izraelre azért, hogy Tel-Aviv tartsa be az Oslo-i Megállapodás rendelkezéseit.

Falwell egy év múlva a Washington Postban Izrael szerves részének nevezte a Jordán nyugati partját. Azt írta, hogy Izrael

kényszerítése a nyugati part feladására olyan, mintha valaki azt kérné az Egyesült Államoktól, hogy mondjon le Texasról

Mexikó javára azért, hogy jó legyen a viszony a két ország között. 2000-ben Jerry Falwell újjáélesztette a Moral Majority-t új

név alatt: People of Faith 2000, vagyis a Hit Népe 2000. Ezt olyan mozgalomnak szánták, amely magának igényli Amerikát,

mint istenfélő nemzetet. Isten népe pedig erősen támogatja Izraelt. Falwellnek minden más amerikai keresztény egyházi

vezetőnél jobban sikerült rávennie követőit, hogy Isten iránti kötelezettségeikhez számítsák Izrael állam feltétel nélküli

támogatását.

A mai napig úgy tűnik, hogy Jerry Falwell a legbefolyásosabb keresztény cionista vezető Pat Robertsonnal együtt.

Mindketten egy széleskörű, több mint 150 befolyásos fundamentalista lelkészt tömörítő szervezetet irányítanak. Közéjük

tartozik Oral Roberts, Mike Evans, Tim LaHaye, Kenneth Copeland, Paul Crouch, Ed McAteer, Jim Bakker, Franklin

Graham, James Dobson, Chuck Missler, Jimmy Swaggart, akik mind határozottan cionista-barát álláspontot képviselnek

mind írásaikban, mind sugárzott műsoraikban. Rendszeresen több mint 100 millió keresztény hívőhöz jutnak el műsoraik és

könyveik, és több mint 100 ezer protestáns lelkész segíti munkájukat. A hívektől kapott évi több mint 300 millió dollár

megfelelő anyagi bázist jelent tevékenységük finanszírozásához. Olyan erős és kellően integrált koalíciót képeznek, amely

hatékonyan tudja befolyásolni az Egyesült Államok közel-keleti politikáját, elsősorban az amerikai-izraeli kapcsolatokat.

A keresztény cionizmus történelmi gyökerei

A keresztény cionista mozgalom kezdettől fogva ellenezte a közel-keleti békefolyamatot. Ténylegesen hozzájárult az ottani

konfliktusok fennmaradásához. Ezt a megállapítást azzal lehet alátámasztani, hogyha konkrétan megvizsgáljuk, hogy melyek

a keresztény cionizmus legfontosabb tanításai és ezekből milyen politikai célkitűzések következnek. Az első ilyen sajátos

keresztény cionista tantétel az, hogy Izrael állam Palesztína területén való megalakulását feltétlenül támogatni kell. Ennek az

a meggyőződés az alapja, hogy a zsidó nép továbbra is Isten választott népe, még ha külön egységet képez is Isten

egyházától. A közelmúltban készült egy felmérés arról, hogy a fundamentalista keresztények körében mi a vélemény az

evangélium és Izrael viszonyáról. A felmérés szerint a keresztény cionisták 24 %-a hiszi úgy, hogy a keresztények Biblián

alapuló kötelessége Izrael állam támogatása. Ezt a kötelességüket többféle módon is kifejezhetik. Az egyik kifejeződése

ennek a magatartásnak, hogy Izraelt nem szabad hagyni elszigetelődni. 1967-ben a hatnapos háborút követően - eltekintve az

Egyesült Államok támogatásától - Izrael meglehetősen elszigetelődött. Az Egyesült Nemzetek Szervezete létrejötte óta

egészen ez Öböl-háborúig 605 határozatot hozott, ebből 429 valamilyen módon elmarasztalta Izraelt. A keresztény cionisták

úgy gondolják, hogy kötelességük Izrael védelmezése. Amikor 2000 októberében Ariel Saron látogatást tett a Haram Al-

Sharif mecsetnél, ennek akkor az volt a célja, hogy aláássa az akkori miniszterelnök, Barak, megállapodását Arafattal

Jeruzsálem megosztásáról. Ezt követően kitört a második palesztin lázadás, az intifáda. A New York Times ekkor leközölte a

Zsidók Jézusért elnevezésű szekta levelét az evangéliumi keresztényekhez. A levél felszólítja őket, hogy vállaljanak

szolidaritást Izrael államával ebben a kritikus időpontban. Bibliai idézetekre hivatkozva hangsúlyozták, hogy eljött az idő

arra, hogy a keresztények kiálljanak Izrael mellett.

Izrael támogatása megnyilvánul az amerikai törvényhozás közelében a Capital Hill-en működő izraeli lobbi tevékenységében

is. 1980-ig az amerikai közel-keleti politika alárendelt szerepet játszott a szovjet kommunizmus megfékezéséhez képest.

Nyugat-Európa megvédése az esetleges szovjet expanzióval szemben elsőbbséget élvezett. A szovjet birodalom felbomlása

azonban hatalmi űrt hozott létre a közel-keleti térségben, amelyet az Egyesült Államok gyors ütemben betöltött. Az első és a

második Öböl-háború, valamint az afganisztáni rendszerváltás, jól jelzi ezt a folyamatot.

Több amerikai szakértő, legutóbb a Harvard Egyetem és a Chicago-i Egyetem két tanára állította, hogy az Egyesült Államok

nem folytat kiegyensúlyozott politikát a közel-keleti térségben, mert ebben a cionista lobbi megakadályozza. Ezek az

elemzők úgy gondolják, hogy Amerika túlságosan egyoldalúan támogatja Izrael valamennyi törekvését, mind a Jordán

nyugati partja, mind a Gáza-övezet vonatkozásában, kivételesen nagy gazdasági és katonai támogatásban részesíti ezt az

országot, és ez amerika-ellenes érzelmeket vált ki az arab világban és a mohamedán országokban. Az a mód, ahogy Izrael

betelepíti a palesztin területeket aláássa az Egyesült Államok hitelét az önrendelkezés iránt, pedig Amerika ezt az elvet követi

Kosovo, Kelet-Timor és Tibet vonatkozásában.

Ez a kettős mérce érvényesül a nukleáris fegyverkezés terén is. Az Egyesült Államok sokáig elítélte India és Pakisztán

atomfegyverkezését, miközben Izrael nukleáris fegyverkezését elfogadta. Most ez a kettős mérce Iránnal kapcsolatban

érvényesül. Ennek az országnak az Egyesült Államok nem ismeri el azt a jogát, hogy békés kísérleteket folytasson az

atomenergia gazdasági hasznosítása érdekében. Azt feltételezi Iránról, hogy békésnek nevezett nukleáris programja mögött

valójában egy rejtett atomfegyver-gyártási program húzódik meg. Igaz, hogy erre nincs kézzel fogható bizonyíték, de az

Egyesült Államok a jelenlegi állapotot nem hajlandó tartósan elfogadni.

Amerika közel-keleti politikájára jelentős befolyást gyakorol az Izrael-barát lobbi, amely biztosítani tudja, hogy a

washingtoni törvényhozás évente mintegy 8 milliárd dollár támogatásban részesíti Izraelt adományok, kölcsönök,

bankgarancia-vállalás, modern fegyverek szállítása és más katonai segítségnyújtás formájában. Kutatók arra is rámutatnak,

hogy utoljára nyíltan idősebb George Bush volt az az amerikai elnök, aki - még ha enyhe formában is, de - bírálta Izraelt.

Idősebb George Bush volt az, aki az első Öböl-háború során ígéretet tett az őt támogató arab országoknak, hogy érdemben

fog foglalkozni a palesztinai kérdéssel. 1991 szeptemberében így panaszkodott idősebb George Bush: "Ezer lobbista ment fel

ma a Capital Hill-re lobbizni a Kongresszusban, kölcsön-garanciavállalás érdekében Izrael számára. Én vagyok az egyedüli

magányos személy, aki arra kéri a Kongresszust, hogy halassza el döntését a kölcsöngaranciára vonatkozóan 120 napra."

Ugyancsak az Izrael-barát lobbi érte el, hogy Bill Clinton elnöki kegyelemben részesítse hivatali idejének utolsó napján

Mark Rich milliárdost, akit az FBI súlyos bűncselekményekért körözött. A Fehér Házból távozó Bill Clintont ezért kemény

bírálatban részesítették. A New York Times-ban 2001 februárjában Clinton azzal védekezett, hogy nem tudott kitérni az

izraeli lobbi nyomása elől. Magasrangú zsidó vezetők mindkét nagy amerikai pártban, valamint az európai és amerikai zsidó

szervezetekben azért sürgették az elnöki kegyelmet Mark Rich számára, mert a milliárdos igen bőkezű adományokat nyújtott

izraeli jótékonysági célokra.

Az ún. izraeli lobbinak azt is a szemére vetik, hogy részt vesz kormányzati tisztségviselők kiválasztásában, kinevezésében és

szükség esetén az elbocsátásában. A keresztény cionisták számos esetben támogatást nyújtanak az izraeli lobbinak. A

keresztény cionisták rendszeresen szerveznek szolidaritási utazásokat a Szentföldre azért, hogy szorosabbra fűzzék a

kapcsolatokat Izraellel. 1967 óta a bibliai helyek többsége izraeli fennhatóság alá került, és ez lehetővé tette jövedelmező

szentföldi turizmus kiépítését. Izrael azonban a legnagyobb eredményeket ezen a téren azzal érte el, hogy olyan evangéliumi

vezetők, mint Pat Boone, Jerry Falwell és Pat Robertson aktívan támogatják az Izraelbe irányuló evangéliumi turizmust.

Falwell "barátsági körútja" Izraelbe felöleli nemcsak az izraeli kormány, a hadsereg és a társadalmi szervezetek vezetőivel

való találkozásokat, de a programhoz tartozik a modern Izrael fontos csatái színtereinek a felkeresése, továbbá látogatás egy

izraeli védelmi létesítménybe, és megismerkedés első kézből azokkal a küzdelmekkel, amelyekkel Izraelnek, mint

nemzetnek, szembe kell néznie.

A keresztény cionisták azonban nem elégszenek meg azzal, hogy Izrael államát politikailag és pénzügyileg támogassák.

Tevőlegesen segítik amerikai, oroszországi és kelet-európai zsidók Izraelbe való kivándorlását azért, hogy Isten kiválasztott

népe beteljesíthesse a próféciákat. A keresztény cionisták meg vannak arról győződve: Isten azt akarja, hogy a zsidó nép

visszatérjen Izraelbe, minthogy ezt a földet Ábrahámnak és leszármazottainak adta örökre. A korábbi Szovjetunió

felbomlásával és a kommunista rendszer bukásával felgyorsult a Kelet-Európában élő zsidók alijázása Izraelbe.

1980 óta a keresztény cionista szervezetek koalíciója kezdeményező lépéseket tett az Izraelbe történő emigráció bátorítására.

Ezt abban a meggyőződésben tették, hogy ezzel tulajdonképpen ők maguk is hozzájárulnak a bibliai próféciák

beteljesüléséhez. Az Exobus nevű szervezet és program az első nagyszabású keresztény cionista ügynökség volt, amely

felvállalta a restaurácionizmusnak, vagyis az Izraelbe való visszatérésnek a programját. Az Exobus gondoskodik az alijázók

utaztatásáról, továbbá elősegíti letelepedésüket és új életük megalapozását Izraelben. Az Exobus program Ukrajnában,

Moldovában, Oroszországban és Fehéroroszországban működik a leghatékonyabban. A programban résztvevők az év 365

napján az igénylők segítségére állnak. Az 1984-ben alapított szervezet eddig már több mint 60 ezer személynek segítette elő a

visszatelepülését Izraelbe 13 országból.

Az International Christian Embassy Jerusalem (Nemzetközi Keresztény Nagykövetség Jeruzsálem), ICEJ, egy keresztény

cionista szervezet, 1991 óta mintegy 40 ezer emigráns alijázásának a költségeit vállalta fel. Az ICEJ-nek különösen az orosz

munkatársai rendkívül aktívak. Az egykori Szovjetunió legtávolabbi helyén élőknek is segítséget nyújtanak, felkeresik a

zsidókat, és beszerzik számukra a szükséges dokumentumokat, a ki- és beutazási vízumokat, útleveleket, kifizetik

adósságaikat, utazási költségeiket és Izraelbe érkezve gondoskodnak szállásról, élelmezésről, orvosi ellátásról, közlekedésről.

A keresztény cionisták erkölcsi kötelességüknek érzik, hogy mindezt Isten választott népe tagjai számára megtegyék.

Mi jelenti Izraelt a keresztény cionisták számára?

Eretz Izrael - Izrael Földje földrajzilag felöleli a bibliai Ószövetség alapján a mai Cisz-Jordániát, a jelenlegi Libanont, Szíria

egy részét és az Egyiptomhoz tartozó Sínai-félszigetet. Ebből kiderül, hogy olyan térségekről is szó van, amelyeket a

történelem során nem népesítettek be izraeliták. Ugyanakkor kihagyja Gileadot, az ókori Izrael három fő részének az egyikét.

Eretz Izrael elnevezést gyakran használják a palesztinokkal folytatott vitában, mivel a palesztinok igényt tartanak a Jordán

folyótól keletre elterülő területekre. Mind a zsidó, mind a keresztény vallásos cionizmus számára Eretz Izrael területe jóval

nagyobb, mint a ma vitatott területrészek Szíriával, Jordániával és a palesztin hatósággal. A keresztnény cionisták úgy érzik,

hogy nekik támogatniuk kell Eretz Izrael létrejöttét és ezért jogosnak találják, hogy Izrael jelenlegi határainak kiterjesztésére

törekszik.

Odaadóan támogatják a letelepítési programot, és a letelepülőknek gazdasági és pénzügyi segítséget nyújtanak. David Allen

Lewis, az Egyesült Keresztények Izraelért szervezet elnöke, Izrael területi igényeit szélesebb közel-keleti összefüggésben

helyezi el. Álláspontja szerint az arabok máris birtokolják e térség területének túlnyomó részét. Amikor felmerül az az igény,

hogy Izrael tegyen eleget azoknak a nemzetközi határozatoknak, amelyek felszólítják, hogy térjen vissza az 1967-es háborút

megelőző határokhoz, akkor az a válasz, hogy mitől szentek az 1967. június 4-ét megelőző határok? Arra hivatkoznak, hogy

az ókori Izrael szerves részét alkották ezek a területek, és az 1967-es és 1973-as háborúk védelmi jellegű háborúk voltak. Az

az álláspontjuk, hogy az egész nyugati part Izrael szerves része számos keresztény cionistát győzött meg arról, hogy

támogatniuk kell a zsidó telepesek igényét az ókori Izraelnek ezekre a területeire vonatkozóan.

1967 óta különböző gazdasági eszközökkel és adókedvezményekkel, valamint a bibliai hagyományokra való hivatkozással az

izraeli illetékeseknek sikerült rávennie több mint 400 ezer zsidót, hogy letelepedjen Kelet-Jeruzsálemben, a Jordán nyugati

partján, a Golan-magaslatokon és részben a Gáza-övezetben is. (Ez utóbbiakból 2005-ben kiköltöztették az ottani zsidó

telepeseket.) Számos keresztény szervezet támogatta e területek népesség-összetételének megváltoztatását. Az Izraeli

Közösségek Keresztény Barátai (CFOIC - Christian Friends of Israely Communities) nevű szervezet, amely 1995-ben jött

létre szorosan együttműködik az Izrael Keresztény Barátai (CFI - Christian Friends of Israel) nevű szervezettel. A CFOIC

39 izraeli település támogatását szervezte meg úgy, hogy 50 egyházi közösség Amerikában, Dél-Afrikában, Németországban,

Hollandiában és a Fülöp-szigeteken felvállalta azok rendszeres támogatását.

A CFOIC nem egyszer szóvá tette, hogy Palesztina megosztása két államra a realitások része, és jogos, hogy minél nagyobb

részrészt tartozzon az Isten által Ábrahám, Izsák és Jákob utódainak adományozott Ígéret Földjéből. Egységes Palesztina

többé nem létezik. A biztonsági célokat szolgáló elválasztó betonfal jelzi, hogy a palesztinoknak néhány körülkerített terület

maradhat, ami a dél-afrikai bantusztánokra vagy az észak-amerikai indiánrezervátumokra emlékeztet. De magában a nyugati

parton is a sok ellenőrzőpont akadályozza a palesztinok szabad mozgását. A keresztény cionisták kezdettől fogva támogatták

Izrael telepítési programját a nyugati part palesztinoknak ítélt területén, de az ún. támogatási program keretében folyamatosan

pénzügyi támogatást nyújtottak és számos más segítségben részesítették a zsidó telepeseket.

1991-ben az ICEJ, a Nemzetközi Keresztény Nagykövetség Jeruzsálem nevű szervezet, a zsidó sátoros ünnep alkalmából

12 ország pénzadományait nyújtotta át csekk formájában Shamir akkori izraeli miniszterelnöknek a nyugati parti zsidó

telepesek megsegítésére. A támogatás azonban kiterjedt olyan praktikus dolgokra is, mint a golyóálló mellények, mert hiszen

az izraeli telepesek 3 millió ellenséges érzelmű palesztin között élnek. Vásároltak a telepesek részére golyóálló autóbuszokat

is a közlekedés biztonságossá tételére. A Bridges for Peace (a Béke hídjai) nevű szervezet, a BFP, az Ezra művelet keretében

50 különböző programot finanszírozott, köztük olyanokat, melyek a farmok működését támogatták a nyugati parton.

Jeruzsálem különleges szerepet játszik a támogatásban. A keresztény cionisták támogatják a jeruzsálemi óvárosban létesült

zsidó lakhelyeket. Mind a zsidó mind a keresztény cionizmus számára Jeruzsálem birtoklása Isten népe fennmaradásának a

szimbóluma. A keresztény cionisták hite szerint Jeruzsálem osztatlanul és kizárólag a zsidó állam fővárosának tekintendő.

Nem véletlen, hogy amikor előrehaladás történt az arab-izraeli konfliktus megoldása irányába, az erőfeszítések mindig

megakadtak Jeruzsálem végső státusza problémájánál. A keresztény cionisták ellenzik a megosztott szuverenitás gyakorlását

egész Jeruzsálem felett vagy pedig egy önálló palesztin főváros kialakítását Kelet-Jeruzsálemben.

1984 februárjában az ICEJ Richard Hellmannt küldte a washingtoni szenátus külügyi bizottságába, hogy ott győzze meg a

szenátorokat: a Tel-Avivban működő amerikai nagykövetséget költöztessék át Jeruzsálembe, és az Egyesült Államok

hivatalosan ismerje el Jeruzsálemet Izrael fővárosának. Jerry Falwell és az AIPAC (Amerikai - Izraeli Közügyek

Bizottsága) lobbizói is támogatták ezt a javaslatot. Bob Dole kansasi szenátor, aki 1996-ban a republikánus párt elnökjelöltje

volt, törvényjavaslatot nyújtott be a szenátusban, amelyben kezdeményezte, hogy 1999. május 31-ig építsék fel az Egyesült

Államok nagykövetségét Jeruzsálemben, s erre a célra kérte 100 millió dollár megszavazását. Bob Dole azt is állította, hogy a

követség átköltöztetése nem jelenti azt, hogy a jövőbeni megállapodások eredményeként ne lehessen más státusza

Jeruzsálemnek. Dole azzal indokolta kezdeményezését, hogy Jeruzsálem ma is ugyanaz, mint volt háromezer év óta, azaz a

zsidó nép szíve és lelke. Ez volt és örökre ez marad Izrael államnak az örökös és feloszthatatlan fővárosa.

Az ICEJ 1997. április 18-án egész oldalas hirdetést tett közzé a New York Times-ban, amely az egységes Jeruzsálem

létrehozását sürgette. Aláírói között szerepeltek olyan kiemelkedő újjászületett evangéliumi vezetők, mint Pat Robertson,

Oral Roberts, Jerry Falwell és Ed McAteer, de az aláírók között volt David Allen Lewis is, az Egyesült Keresztények

Izraelért nevű szervezet elnöke. Ebben a felhívásban olvasható, hogy: "Mi, alulírott keresztény lelki-vezetők, akik hetente

több mint 100 millió keresztény amerikaival kommunikálunk, büszkén fogunk össze azért, hogy támogassuk Izrael állam

szuverenitásának a fennmaradását Jeruzsálem szent városa felett... Hisszük, hogy Jeruzsálem vagy annak bármelyik része

nem képezheti a békefolyamat tárgyalásainak részét. Jeruzsálemnek osztatlanul a zsidó nép örök fővárosának kell maradnia."

2002-ben Jerry Falwell még azt is felvállalta, hogy a Világkereskedelmi Központ elleni terroristatámadást összekapcsolta

Izrael Jeruzsálemre vonatkozó kizárólagos igényével. Felszólította követőit, hogy kérjék Bush elnöktől Jeruzsálem

szabadságának a fenntartását. Összegezve megállapíthatjuk, hogy a keresztény cionisták kezdettől fogva a leghatározottabban

támogatták azokat a törekvéseket, hogy Jeruzsálemet a nemzetközi közösség ismerje el Izrael tényleges fővárosának. Ezt még

kiegészítették azzal az igényükkel is, hogy Jeruzsálemben építsék újjá a Zsidó Templomot.

Az ún. diszpenzácionalista keresztény cionisták azért ragaszkodnak a Zsidó Templom újjáépítéséhez, mert Dániel próféta

eszkatológikus jövendöléseiből ez következik a számukra. Az eszkatológia tárgya a jövendölések beteljesülése. Ezek közül a

legfontosabb Jézus második eljövetele és az Utolsó Ítélet, de az eszkatológiához tartoznak az előtte való szorongatások, a

halál utáni élet. A keresztény eszkatológia abból indul ki, hogy minden beteljesedés Krisztus jegyében áll. Dániel jövendölése

szerint Jézus Krisztus második eljövetelét megelőzően az Antikrisztusnak a Templomot meg kell szentségtelenítenie. Az

Antikrisztus nem más, mint Krisztus egyenes ellenfele. A legvilágosabb az Antikrisztus képe a János Jelenések Könyvében,

ahol olyan fenevad, amely világbirodalmat alkot, a Sátánnal és a hamis prófétával egyfajta pokoli háromságot képvisel. Jézus

Krisztus vet véget az Antikrisztus hatalmának. A Sátánnal együtt Isten legyőzi annak szolgáját az Antikrisztust is.

David Brickner a Jews for Jesus (Zsidók Jézusért) nevű vallási mozgalom ügyvezető igazgatója, azt állítja, hogy a

Templom újjáépítésének az előkészítése 1967-ben megkezdődött Jeruzsálem óvárosának az elfoglalásával. Hal Lindsey is

biztos abban, hogy már megtörténtek az előkészületek a Harmadik Templom újjáépítésére. Tény az, hogy napjaink

keresztény cionistái őszintén törekednek arra, hogy a zsidó népnek ez a szent temploma minél előbb felépülhessen.

Randall Price vezető diszepenzácionalista szakértő 735 oldalas munkájában (The Coming Last Days Temple - Az eljövendő

utolsó napok Temploma) részletesen foglalkozik valamennyi zsidó szervezettel, amely részt vesz a Templomhegy

átalakításában. Ezek a szervezetek el akarják távolítani az Al Aqsa mecsetet, valamint a Dome of the Rock nevű iszlám

szent helyet, amit gyakran Umar mecsetnek is hívnak. A mohamedánok hite szerint a dóm közepén lévő szikla az a hely,

ahonnan Mohamed próféta felszállt a mennyekbe Istenhez Gábriel arkangyal kíséretében, és ez az, ahol tárgyalt Mózessel.

A zsidó hit szerint a Templom helye az, ahol Ábrahám csaknem feláldozta elsőszülött fiát, Izsákot Istennek. A mohamedánok

azonban azt tartják, hogy ez a Mina sivatagban volt. A keresztény cionisták azt szeretnék, hogyha megépülne a zsidó

Templom, és az újrakezdené működését, és a papság folytathatná a Bibliából ismert szertartásokat. Gershon Salomon, a

Temple Faithfull (a Templomhívők) nevű mozgalom alapítója 1998-ban meghívott vendégként felszólalt a Keresztény

Cionista Kongresszuson. Többek között ezt mondta: "A jelen nemzedék küldetése, hogy felszabadítsa a Templomhegyet és

eltávolítsa - ismétlem, eltávolítsa - az azt megszentségtelenítő épületeket... A zsidó nép nem fog megállni a Templomhegyhez

vezető kapuknál... kitűzzük a Templomhegyre izraeli lobogónkat, amelyen már nem lesz látható a Dome of the Rock és a

mecset, és amelyen csak az izraeli zászló és a mi Templomunk lesz, ezt a mi nemzedékünknek kell megvalósítani."

Gershon Salomon a London Times-ban megerősítette, hogy az iszlám szent épületeit el kell távolítani: "Az izraeli

kormánynak kell ezt megtennie, háborúznunk kell. Sok nemzet ellenünk lesz, de Isten lesz a mi tábornokunk. Biztos vagyok,

hogy ez próbatétel, és Isten azt várja tőlünk, hogy elmozdítsuk a Dome of the Rock-ot, nem félve más nemzetektől. A

Messiás nem jön magától, harccal kell segítenünk érkezését." Tény az, hogy 1967 óta több mint 100 fegyveres támadásra

került sor a Haram Al-Sharifnál, amelyet zsidó militáns csoportok hajtottak végre, akiket gyakran rabbik vezettek.

Azért, hogy fenn lehessen tartani egy minden vonatkozásban működőképes Templomot, szükség van megfelelő egyházi

személyzet kiképzésére, mindenek előtt felszentelt papokra. Mózes negyedik könyve, amely az izraeliták megszámlálásáról

szóló könyv, különleges történelmi jelentőséggel bír. E könyv szerint egy tiszta vörös üszőt kell feláldozni, amelynek az

érintetlen hamuját össze kell keverni vízzel, és azt szét kell hinteni a Templom bútorzatán. A Templom i. u. 70-ben történt

lerombolását követően ezek a hamvak, amelyeket a szertartáshoz használtak, elvesztek, és azóta a diaszpórában élő zsidóság -

legalábbis rituálisan - tisztátalannak tekintendő.

1998-ban Clyde Lott egy Mississippi állambeli pünkösdista megalapította a Canaan Land Restoration of Israel (Kánaán

Földjének Visszajuttatása Izraelnek) nevű részvénytársaságot. E cég rendeltetése olyan állatok tenyésztése, amelyek

alkalmasak a Templom számára történő áldozati szertartásokhoz. A Newsweek című amerikai hetilap szerint 1997-ben

sikerült kitenyészteni az első vörös üszőt 2000 év óta a Kfar Hassidim nevű kibucban Haifa közelében. A különleges állat a

Melody nevet kapta. Egy ortodox rabbi és Clyde Lott megállapodást kötött, hogy vörös üszőket tenyésztenek a Jordán

völgyében, azért, hogy tökéletes példányok álljanak rendelkezésre az ősi szertartáshoz.

Az előkészületben lévő tervezési és építési munkálatok, a bútorzat előkészítése, a szertartást végző papok kiképzése, az

áldozati állatok kitenyésztése és más előkészületek természetesen sok pénzt igényelnek, és mindezt a keresztény cionisták

biztosítják. Stanley Goldfoot évente 100 millió dollárt gyűjt a jeruzsálemi Templom Alapítvány számára az amerikai

keresztény tévé- és rádióállomások segítségével. Az elmondottakból láthatjuk, hogy hatalmas indulatok ütköznek

apokaliptikus forrongásban a Templom-hegy körül. A zsidók ősi vágya Templomuk felépítésére, a keresztények reménysége,

hogy hamarosan a mennybe juthatnak és a mohamedánok félelme, hogy mecsetjük elbontásra kerülhet - ez feszül

kibékíthetetlenül egymásnak.

Armageddon felgyorsítása

Jerry Falwell egyszerű szavakkal világítja meg Amerika és Izrael szoros együttműködését. Isten kegyes volt Amerikához,

mert Amerika segítette a zsidókat. Gary Bauer, az 1987 óta New Yorkban működő Institute for American Values

(Amerikai Értékek Intézete) elnöke, ezt így fejezte ki: "A terroristák nem értik, hogy Izrael és az Egyesült Államok miért

talált egymásra a szívük mélyén." Mike Evans, az Izrael Barátai nevű társaság elnöke pedig így fogalmazta meg Izrael és

Amerika különleges viszonyát: "Csak egyetlen nemzet, Izrael áll a terrorista agresszió és az Egyesült Államok, mint

demokratikus világhatalom teljes hanyatlása közé. Kétségtelen, hogy démonikus nyomás nehezedik rá, hogy elárulja

Izraelt...Izrael a kulcs Amerika túlélése számára...Amint Izrael oldalán állunk, hiszem, hogy tanúi lehetünk Isten hatalmas

munkájának napjainkban, Isten megáldja mind Amerikát, mind Izraelt...Ha Izrael elbukik, az Egyesült Államok többé nem

maradhat demokrácia."

A keresztény cionista Falwell és Evans számára Amerika a nagy megmentő, és szuperhatalmi szerepét a világban

megjövendölték az írások. A Mindenható akarata, hogy Amerika és Izrael - mint sziámi ikrek - együtt cselekedjenek egy

olyan gonosz világban, amelyben korábban a kommunizmus, most pedig az iszlám tagadja a zsidó-keresztény demokratikus

értékeket, amelyeket mind Amerika, mind Izrael magáénak vall.

Az arabokkal szembeni ellenszenv

Ramon Bennett, aki több sikeres könyvet írt Izrael és a nyugati világ viszonyáról közvetlen közelről figyelhette meg a

fejleményeket, hiszen hosszabb időn át Izraelben élt. The Wall: Prophecy, Politics and Middle East "Peace"" (A Fal: Prófécia,

Politika és Közel-Keleti "Béke"") címében arra különleges falfeliratra céloz, amelyről Dániel próféta számolt be: Belsazár

király palotájára egy titkos kéz felírta 'Mene tekel u-pharszin', azaz magyarul: megmérettél, és könnyűnek találtattál. Ez az

írás megjövendölte Belsazár uralmának végét. Ramon Bennett ebben a könyvében részletesen elemzi a közel-keleti

békefolyamatot, és a mögötte meghúzódó pénzügyi és politikai érdekeket. Több mint ezer idézettel bizonyítja Bennett, hogy a

"békefolyamat" hamis tragikomédia. Valójában feldarabolja Izraelt, és lépésről lépésre megfosztja attól a lehetőségtől, hogy

védhető határai legyenek. Valósággal felszólítja az arab hadseregeket, hogy adják meg neki a kegyelemdöfést. Részletesen

tájékoztat az arab országok fegyverkezéséről, különösen pedig Irán katonai erősödéséről.

Bennett úgy látja, hogy nem lesz addig béke a világnak ebben a térségében, amíg nem kerül sor Armageddonra, amely már

közelebb lehet, mint azt bárki is gondolja. Bennett barbárként jellemzi a modern arab nemzeteket, szerinte e nemzetek

vendégszeretete és nagyvonalúsága éppolyan keveset változott négyezer év óta, mint rajtaütéseik és vad rablási szokásaik.

Bennett azt állítja, hogy az arab lényegéhez tartozik, hogy színlel, hogy álnok és hazudozó.

Franklin Graham, a Billy Graham Evangéliumi Társulat elnöke hasonló megjegyzéseket tett a Charlotte Observer című

Észak-Karolina tagállamban megjelent napilapnak adott interjújában 2000-ben: "Az arabok nem lesznek elégedettek, amíg

nem hal meg minden zsidó. Gyűlölik Izrael államát, valamennyien gyűlölik a zsidókat. Isten a zsidóknak adta ezt a földet. Az

arabok ezt soha nem fogják elfogadni."

A palesztinok elűzése

Az etnikai tisztogatás kifejezés a Jugoszlávia felbomlásával kapcsolatos helyi háborúk nyomán került be napjaink

tömegtájékoztatásába. Az etnikai tisztogatást méltán ítélte el a világ közvéleménye. Azokat a személyeket, akik ilyen bűnöket

követtek el, még ma is nemzetközi bíróság vonja felelősségre. David Ben-Gurion 1937-ben azt írta a fiának, hogy "Az

araboknak menniük kell, de ahhoz, hogy ez megtörténhessen, olyan alkalomra van szükség, mint egy háború." Egy másik

tekintélyes izraeli politikus, Golda Meir a The Sunday Tines nevű brit lapnak ezt mondta 1969. június 15-én: "Nincs

olyasmi, hogy palesztin nép...Nincs olyan, hogy mi idejöttünk, és egyszerűen elűztük őket a saját országukból, egyszerűen

nem léteztek."

A tekintélyes nemzetközi civil szervezet, az Amnesty International azt vetette Izrael szemére, hogy a legutóbbi libanoni

háborúban megszegte a háborúzásra vonatkozó nemzetközi jogi előírásokat, amikor csaknem öt héten át bombázta az

országot. Ez több mint ezer polgári személy életébe került és csaknem 1 millióan veszítették el otthonukat. Ez az esemény is

különleges fontosságot ad Ilan Pappe, a Haifai Egyetem történelemprofesszora új könyvének, amely "The Ethnic

Cleansing of Palestine" (A palesztinai etnikai tisztogatás) címet viseli. Ilan Pappe, akit revizionista történésznek tartanak, a

közelmúltban kutathatóvá tett levéltári forrásokra támaszkodva dolgozta fel ezt a témát. Pappe részletesen foglalkozik azzal,

hogy mi történt a bennszülött palesztin lakossággal az 1940-es években, amikor a cionista politikai és katonai vezetés már

döntő befolyást gyakorolt. Ismerteti, hogy kiknek az akciói eredményezték több mint egymillió palesztinnak a deportálását

szülőhelyükről és hogy több mint 400 települést töröltek le a térképről, miközben a polgári lakosságból százak veszítették

életüket.

Ilan Pappe ismerteti azoknak az akcióknak a tervezését és végrehajtását, amelyekre Palesztinában még a brit mandátum

időszakában került sor, amikor Izrael még a függetlenségéért harcolt. Pappe részletesen tárgyalja a Hagana, az Irgun és a

Palmach tevékenységét. Ismerteti a Ben-Gurion által vezetett nem hivatalos háborús kormány tanácskozásainak a

jegyzőkönyveit, valamint számos izraeli vezető személyes visszaemlékezéseit és naplóját. Pappe egymásba illeszti a

mozaikokat és elemzi azokat a motívumokat, amelyek a zsidó közösséget mozgatták, és amelyek meghatározták a bennszülött

lakossághoz való viszonyát.

Részletesen beszámol az 1947-48-as eseményekről, amelyek a modern történelem egyik legnagyobb menekültáradatát

idézték elő. Pappe könyve nem erkölcsi számonkérés, sokkal inkább egy józan kérés arra, hogy a közvélemény fogadja el a

Nakba létezését. E szóval jelzik a palesztinok azt a katasztrófát, amely 1948-ban sújtotta őket, és a legmélyebb oka a

jelenlegi palesztin-izraeli konfliktusnak.

Számos politikai kommentátor és történész a jelenlegi konfliktus okait csak az 1967-es háborúig vezeti vissza, amikoris Izrael

elfoglalta a Jordán nyugati partvidékét. Az ezután létrejött izraeli települések, valamint a biztonsági fal létesítését tekintik a

nemzetközi joggal ellentétesnek. Az első és a második intifádát, azaz a palesztinok lázadását a megszállt területeken úgy is

fel lehet fogni, mint a palesztinok tiltakozását a megszállás ellen. Mindkét intifáda azt is kifejezi, hogy a palesztinok

elhagyatva érzik magukat saját vezetőik által, egy olyan népet alkotnak, amelytől Izrael szabadulni kíván, de amelyről az arab

államok is lemondtak, és amellyel az ENSZ és a nyugati hatalmak sem törődnek többé.

Ilan Pappe meggyőzően érvel amellett, hogy az 1948-ban a palesztin lakosság sérelmére végrehajtott etnikai tisztogatás és a

nyomában járó menekültáradat olyan igazságtalanság, amelyet előbb vagy utóbb orvosolni kell. A hivatalos álláspont

elutasítja azt, hogy etnikai tisztogatásra került volna sor, és nem is ismeri el a hontalanok jogát arra, hogy visszatérhessenek

szülőföldjükre. Ez nemcsak emberi jogaikat, és politikai szabadságjogaikat sérti, de akadályozza a tartós béke létrejöttét a

közel-keleti térségben.

Ilan Pappe könyvét a történészek nagy elismeréssel fogadták. Walid Khalidi, a Harvard Egyetem kutatója megállapította,

hogy egy már megjelenése pillanatában klasszikusnak minősíthető könyvről van szó. "Végre rendelkezünk egy olyan hiteles

beszámolóval arról a történelmi eseményről, amely még ma is befolyásolja világunkat, és még mindig mozgatja a közel-keleti

konfliktust. Pappe az egyedüli történész, aki ezt elmondhatta, és megtette ezt nagy tényismerettel, eleganciával és

szenvedéllyel. E könyv megjelenése mérföldkőnek tekinthető."

Visszatérve fő témánkra, a keresztény cionizmusra, ezen irányzat meggyőződéses hívei olyannyira védelmezik Izraelt, hogy

közben megtagadják a palesztinoktól ugyanazokat az alapvető emberi jogokat és politikai szabadságjogokat, amelyeket

viszont abszolút módon követelnek az izraeliek számára. A keresztény cionisták egy része nem ismeri el önálló népnek a

palesztinokat. Dave Hunt például a filiszteusokhoz hasonlítja a palesztinokat. Filiszteusoknak nevezték az i. e. 2. évezredben

Palesztinába került indoeurópai néptörzset. Hunt azonban ezt a filiszteussá minősítést lekicsinylő értelemben használja a

palesztinok vonatkozásában.

Napjaink politikájában az egyik leggyakrabban tárgyalt téma a közel-keleti konfliktus. Ezt a tömegtájékoztatásban gyakran a

palesztin nép ügyeként emlegetik. Csakhogy kik azok a palesztinok? Már idéztünk olyan véleményt, hogy külön palesztin

nép, nemzet, anyanyelv, kultúra és vallás sohasem létezett. Az az állítás pedig, hogy napjaink palesztinjai azoknak a

leszármazottai, akik immáron több évezrede ebben a földrajzi térségben élnek, amit Palesztinának neveznek, egyszerűen nem

igaz. Dave Hunt nézeteit tehát átvette a tömegtájékoztatás és a közbeszéd. 2002 májusában Dick Armey, aki korábban a

washingtoni képviselőház köztársaságpárti többségének vezetője volt, azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy igazolni

próbálta a palesztinokkal szemben gyakorolt etnikai tisztogatást a Jordán nyugati partján elfoglalt területeken.

A CNBC (Consumer News and Business Channel) nevű TV-nek adott interjújában kijelentette: "Az Izraelt jelenleg

benépesítő emberek többsége a világ legkülönbözőbb tájairól érkeztek ebbe az országba, és tették azt az otthonukká. A

palesztinok ugyanezt megtehetik, és teljes mértékben készek vagyunk együttműködni a palesztinokkal ebben. Nem vagyunk

hajlandók feláldozni Izraelt egy palesztinai nemzeti otthon megteremtése eszméjének... Kész vagyok segíteni Izraelt, hogy

megszerezze a teljes nyugati partot. Sok arab nemzet létezik sok százezer hektárnyi földterülettel, termőfölddel és anyagi

javakkal ahhoz, hogy létrehozhassanak egy palesztin államot." Az interjú készítője többször is lehetőséget adott Dick

Armeynek, hogy elhatárolja magát a rossz hangzású etnikai tisztogatástól, ezúttal a nyugati parton élő palesztinok

vonatkozásában, Armey azonban következetes maradt. Armeynak a nézeteit hirdeti ma már a főáramlatú tömegtájékoztatás

nemcsak az Egyesült Államokban, hanem Nagy-Britanniában is. Nyíltan támogatják a palesztinok etnikai eltávolítását az

Izrael által megszállt területekről. A keresztény cionisták többsége azonosul ezekkel a nézetekkel, mint ahogy ma már azt is

elfogadják, hogy a palesztinok úgy egészében véve terroristák és különösen mohamedánokat démonizálják.

Iszlámellenes érzelmek eluralkodása 9/11 után

Az arabellenes, mondhatni iszlamofób érzelmek, különösen 2001. szeptember 11-e után nyertek teret. 2002 februárjában

például Pat Robertson nagy feltűnést keltett, amikor az iszlámot olyan erőszakos vallásként jellemezte, amely a

világuralomra törekszik. Robertson ehhez még azt is hozzátette, hogy az amerikai mohamedánok olyan terrorista sejteket

hoztak létre, amelyek célja Amerika elpusztítása. Pat Robertson ezeket a kijelentéseit az általa irányított Christian

Broadcasting Network (Keresztény Műsorszolgáltató Hálózat) "Hétszázak klubja" (700 Club) című adásában tette.

Robertson a műsor moderátorának arra kérdésére, hogy miért kívánnak a mohamedánok mégis Amerikában élni, amikor

annyira elítélik az Egyesült Államok külpolitikáját, a következőket válaszolta: "Bizonyára azért, hogy mint misszionáriusok

terjesszék az iszlám tanait... Vitába szálltam nagyra becsült elnökünkkel azon kijelentése kapcsán, hogy az iszlám egy békés

vallás. Nem az. És ezt a Korán egyértelműen kinyilvánítja, amikor kijelenti, hogy ha látsz egy hitetlent, akkor meg kell ölnöd.

Tény az, hogy bevándorlási politikánk annyira át van irányítva Európától a Közel-Kelet felé, hogy tömegesen fogadtuk be

ezeket az embereket sorainkba, és nem fér hozzá kétség, hogy terrorista sejtek működnek a köreikben."

2002-ben a déli baptisták évi találkozóján, Floridában, az egyház korábbi vezetője, Jerry Vines, aki a 25 000 tagot számláló

Jacksonville első baptista egyházának lelkésze volt, dörgő tapsot aratott, amikor Mohamed prófétát "démonok által megszállt

pedofilnek" nevezte. Az arabok iránt tanúsított ilyen ellenszenv, a palesztinok becsmérlése és az iszlám elleni gyűlölet arra

készteti a keresztény cionistákat, hogy ellenezzék az arab-izraeli konfliktus bármely olyan megoldását, amely megkívánná

vagy egyenesen kényszerítené Izraelt, hogy adjon át területeket vagy kössön kompromisszumokat biztonsága érdekében.

A békefolyamat ellenzése

Miközben a keresztény cionisták egyöntetűen támogatják Izrael igényét a jelenleg megszállt területekre vonatkozóan,

egyidejűleg ellenzik a palesztinok igényét az önrendelkezésre, mert az a meggyőződésük, hogy ez a kettő

összeegyeztethetetlen. A keresztény cionisták ellenezték a leghangosabban az Útiterv a Békéhez (Road Map to Peace)

elnevezésű kezdeményezést, amelyet az Egyesült Államok, az ENSZ, az Európai Unió és Oroszország együtt terjesztett elő.

Hal Lindsey például így panaszkodott: "Megszakad a szívem a Road Map to Peace legutóbbi állapota miatt." amelyet ő

inkább a holokauszthoz vezető Odüsszeia-nak gondol. (Odüsszeusz az ókori Görögországban Ithaka királya volt, az

Odüsszeia című homéroszi hősköltemény bátor, ravasz és éleselméjű hadvezére, aki sok életveszélyes hányattatáson ment

keresztül. Odüsszeusz a trójai háború után hosszú bolyongásba kezdett.) Lindsey is vitába szállt ebben a kérdésben az

Egyesült Államok elnökével:

"Rosszul voltam annak a jó szándékú, keresztény amerikai elnöknek a látványától, aki folyamatosan arról a víziójáról beszélt,

amely szerint egy palesztin és egy zsidó állam békében él egymás mellett."

2003 májusában Washingtonban tanácskoztak az Interfaith Zionist Leadership (Hitközi Cionista Vezetőség) legfelső

irányítói arról, hogy hogyan lehetne a "Road Map"-et "Road Block"-ká (tehát az Útitervet Útakadállyá) átalakítani. Gary

Bauer, a már hivatkozott new york-i intézet elnöke az amerikai elnök békekezdeményezését egy "sátáni útitervnek" ("satanic

roadmap") nevezte. Igen sok keresztény cionista számára a béketárgyalások elvesztegetett időnek számítanak, mert Isten

terveinek a lázadó elutasítását jelentik. A tévedhetetlen bizonyosság tudata számos keresztény cionistát arra késztet, hogy

kiközösítsék azokat, akik nem osztják nézeteiket.

A keresztény cionisták isteni megbízatása

A keresztény cionisták gyakran azzal hallgattatják el bírálóikat, hogy ők isteni megbízatás alapján cselekszenek és azok, akik

elutasítják őket, valójában Isten akaratával szállnak szembe, és ezért Isten meg fogja büntetni őket. Hal Lindsey a

közelmúltban például ezt mondta: "Az a nagy félelmem, hogy Bush elnök tudatlanul az Egyesült Államokat Isten ítélőszéke

elé vezeti. Isten figyelmeztet, hogy ítélni fog a nemzetek felett, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy Izrael távozzon arról a

földről, amelyet a Mindenható Isten neki adományozott." A keresztény cionistákban nincs kétség azt illetően, hogy melyik

oldalt támogassák. 2002 januárjában a CBN már említett Hétszázak Klubja című műsorában Pat Robertson így

figyelmeztette az Egyesült Államokat: "Ha Amerika be akar avatkozni a bibliai próféciába, és be akar nyomulni és el akarja

venni Kelet-Jeruzsálemet a zsidóktól és átadni Jasszer Arafatnak, akkor az Ég mentse meg nemzetünket... Ha az Egyesült

Államok visszaveszi Kelet-Jeruzsálemet és azt a palesztin állam fővárosává teszi, akkor azt kérjük, hogy Isten haragja sújtsa

ezt a nemzetet."

Pat Robertson szerint, aki egyébként 1988-ban a Republikánus Párt színeiben pályázott az elnökjelöltségre, Rabin izraeli

miniszterelnök meggyilkolása Isten akaratából történt, mert Rabin késznek mutatkozott, hogy elárulja saját népe érdekeit.

Robertson ezeket mondta: "Ez Isten földje, és Isten erős szavakat használ azzal szemben, aki megosztja és feldarabolja az ő

földjét. A rabbik elátkozták Yitzak Rabint, amikor elkezdte ennek a földnek a feldarabolását." Befolyásos keresztény

vezetőktől származó ilyen kijelentések emlékeztetnek azoknak a mohamedán fundamentalistáknak az álláspontjára, akik

szent háborút hirdetnek a nyugat ellen.

A keresztény cionizmus politikai jelentősége

Az eddig ismertetett tényekből és nézetekből megállapíthatjuk, hogy a keresztény cionista mozgalomnak komoly politikai

következményei vannak. A keresztény cionisták különböző mértékben hat alapvető teológiai tanítást hirdetnek saját

bibliaértelmezésükre támaszkodva:

1. Először is szilárdan hiszik, hogy a zsidók változatlanul Isten választott népének számítanak, és ezért teljesen jogos és a

bibliai próféciáknak a beteljesítését jelenti, ha Izrael katonailag elfoglalja egész Palesztinát.

2. Másodszor azt hirdetik, hogy Isten népeként a zsidók visszatérése és Izrael helyreállítása bibliai alapokon nyugvó

törvényszerűség. Éppen ezért aktívan támogatják Izraelt a keresztény szervezetek és a zsidó ügynökség szoros

együttműködése útján.

3. Harmadszor: Eretz Izrael, azaz nagy Izrael határai a bibliai írásokon nyugszanak. E területek kizárólag a zsidó néphez

tartoznak, éppen ezért Isten akaratának megfelelően ezeket a területeket annektálni kell, és az ott létrehozott településeket

pedig meg kell erősíteni.

4. A negyedik következmény, hogy Jeruzsálemet a zsidók kizárólagos és örökös fővárosának kell tekinteni, és Jeruzsálemet

nem lehet felosztani a zsidók és a palesztinok között. Ezért a keresztény cionisták nyomást gyakorolnak a nyugati országok

kormányaira, hogy nagykövetségeiket Tel-Avivból költöztessék át Jeruzsálembe, és ezáltal nemzetközi jogilag is ismerjék el

azt a tényt, hogy Jeruzsálem kizárólag Izrael fővárosa.

5. Az ötödik következmény az, hogy a keresztény cionisták aktívan szorgalmazzák a Harmadik Templom felépítését, az ott

szolgálatot teljesítő papi személyzet kiképzését és a szertartások újrakezdését. Az ún. diszpenzácionalista keresztény

cionisták különösen indíttatva érzik magukat a zsidó Templom felépítésének támogatására. Ezért szorosan együttműködnek a

Jewish Temple Mount (Zsidó Templom-hegy) szervezetekkel.

(A diszpenzácionalizmus tanítását a már hivatkozott John Nelson Darby dolgozta ki. Darby szó szerint értelmezte a Bibliát.

Szerinte a keresztényeknek a történelmet hét különálló korszakként kell felfogniuk. A történelemnek ez a felosztása,

diszpenzációja tükrözi azt a magatartást, ahogy Isten az emberiséghez viszonyul. Ezt az isteni értelmezési keretet hívják

diszpenzacionalizmusnak. Alapja az, hogy két isteni terv létezik, egyik a földi embereknek, Izraelnek és egy másik a mennyei

embereknek, az egyháznak. A diszpenzációs tanítás szerint az emberiség előtt zűrzavaros időszak áll. Mielőtt azonban ez az

időszak elkezdődik, az igazi egyház el lesz mozdítva a történelemből egy jelenség által, amelyet Darby elragadtatásnak

(rapture) nevezett. A megpróbáltatások időszaka a Jeruzsálemtől észak-nyugatra fekvő Armegeddon völgyében lezajló

csatában fog tetőzni, amelynek végeztével a megmaradt zsidóság elismeri Jézust, mint messiást, Izrael népe pedig ismét Isten

elsődleges eszközévé válik.)

6. Hatodikként, a keresztény cionisták meg vannak győződve arról, hogy egy apokaliptikus háborúra kerül sor a közeljövőben

a Jó és a Gonosz között, ezért nincs kilátás a tartós béke megteremtésére a zsidók és arabok között. Azok, akik arra

törekednek, hogy kompromisszum jöjjön létre Izrael és az iszlám között, közelebbről Izrael és a palesztinok között, valójában

azokkal azonosulnak, akik Isten és az ő népe, Izrael ellen fordulnak a sorsdöntő armageddoni küzdelemben.

Nem minden keresztény cionista vallja egyformán ezeket a nézeteket és meggyőződéseket. Sokan azonban úgy vélik, hogy

Izrael állam kritikátlan támogatásának a következményei, különösen a fanatikus evangéliumi keresztények körében, már nem

tekinthetőek normálisnak és nem egyértelműen pozitív a hatásúak a zsidó nép számára sem, amelyet szeretni és segíteni

akarnak. 2004-ben nagyszabású konferencián vitatták meg ezeket a kérdéseket Jeruzsálemben. Az itt elfogadott deklaráció

elutasította a keresztény cionizmusnak azt a nézetrendszerét, amely elősegíti és támogatja a faji kizárólagosságot, továbbá

inkább az állandó háborút támogatja, nem pedig Jézus és a kereszténység általános emberszeretetének a nézetrendszerét,

vagyis a Jézus Krisztus által történő megváltást és megbocsátást.

Izrael Samir a keresztény cionizmusról

Izrael Samir Novoszibirszkben született, egy matematika professzor unokájaként és egy palesztinai rabbi leszármazottjaként.

A Szovjetunió ottani tudományos akadémiájának iskolájába járt, matematikát és jogot tanult a novoszibirszki egyetemen.

1969-ben kivándorolt Izraelbe, és ejtőernyősként harcolt az 1973-as háborúban. A katonai szolgálat után folytatta jogi

tanulmányait a jeruzsálemi héber egyetemen, de a jogi pálya helyett újságíróként és közíróként kezdett el dolgozni. Az izraeli

rádió szerkesztője volt, majd független újságíró lett. Tudósított Vietnamból, Laoszból és Kambodzsából, majd 1975-ben a

BBC belső munkatársa lett. 1979-ig, két éven át Japánból tudósított, és írásai a Maariv című izraeli napilapban jelentek meg.

Tokióban írta Travels with my son (Utazások fiammal) című könyvét. 1980-ban visszatért Izraelbe, ahol a Ha'aretz és az Al

Hamismar című lapokba írt. Később a Knesszetben, az izraeli törvényhozásban a szocialista párt, a Mapam szóvivője lett.

Fordítóként is sikert aratott. Lefordított több japán klasszikus művet, és a Nobel-díjas S. J. Agnon, izraeli író műveit héberről

oroszra fordította. De fordított olyan nehéz műveket, mint James Joyce Ulysess című műve. Lefordította Herzog izraeli elnök

Izraeli-arab háborúk című munkáját is, amelyet Londonban adtak ki. Legnépszerűbb könyve azonban a Palesztinát és Izraelt

bemutató Fenyőfa és olajfa című, amely 1988-ban jelent meg.

Az első intifáda idején Samir visszatért Oroszországba. Moszkvai tartózkodása során riportokat küldött a Ha'aretz számára. A

lap azonban felmondta vele a szerződést, amikor síkra szállt a palesztin menekültek visszatéréséért és szorgalmazta lerombolt

otthonaik újjáépítését. Amikor 1993-ban visszatért Izraelbe, Jaffában telepedett le. Lefordította az Odüsszeiát oroszra, és

foglalkozott egy középkori héber nyelvű Talmud kézirat oroszra fordításával.

Amikor kitört a második palesztin intifáda, akkor Samir megint újságírással kezdett foglalkozni. Élére állt annak a

mozgalomnak, amely az egy ember egy szavazat egy állam megoldást szorgalmazza egész Palesztina-Izrael számára. Izrael

Samir azonban igen sokat köszönhet az Internetnek, mert újabb írásai a világháló útján váltak a legszélesebb körben ismertté.

Azért ismertettük Izrael Samir életútját, hogy ennek fényében értékelje az Olvasó a keresztény cionizmusról, mint társadalmi

neurózisról kifejtett álláspontját, amely a "Rasszista állam?" című munkájában olvasható, és amely magyar nyelven is

megjelent a Kairosz kiadó gondozásában 2004-ben, Budapesten.

Samir szerint "a zsidóimádó keresztény cionisták sajátosan egyedi amerikai jelensége nem más, mint a zsidó elitek által

gerjesztett erős bűntudat következtében fellépő társadalmi neurózis eredménye. Ezek az egyszerű keresztény lelkek

megpróbálják egyesíteni Krisztus iránti szeretetüket a zsidók társadalmilag indukált bálványozásával. Keresik a zsidók

egyetértését, miközben ragaszkodnak az egyházhoz is. Csakhogy ezek az egymással ellentétes erők eltorzítják a lelküket,

ahogy a gyerekek testét torzították el a középkori mutatványosok. Segíteni kell nekik, hogy helyreállíthassák Krisztus-

szeretetüket, és megszabaduljanak a zsidóktól való érzelmi függőségtől."

Samir, aki a kereszténységnek is jó ismerője, a továbbiakban megállapítja, hogy a kereszténység és a judaizmus nem

tükörképei egymásnak. Ezeket írja: "Mert míg az Egyház üdvözíteni akar minden zsidót, egyenlővé tenni őket a többi

hívővel, és testvérré tenni, addig a zsidók elzsidósított keresztény cionistákká, a zsidók érzelmi és spirituális rabszolgáivá

akarják változtatni a keresztényeket." Samir úgy véli, a harc még nem ért véget, szerinte ez a küzdelem ideológiai és nem faji

jellegű. Véleménye szerint a zsidó származású keresztények mindig fontos, afféle iránytű szerepet játszottak bizonytalankodó

testvéreik számára, minthogy ez a harc a zsidó lelkekért is folyik. Bármennyire drágák is azok, nem drágábbak, mint más

népek lelkei. Samir ezután a következőket írja az idézett mű 175. oldalán: "Ha nem vesz újabb lendületet a zsidó befolyás

elleni spirituális és ideológiai küzdelem, akkor tartani lehet attól, hogy a keresztény cionisták fogják alkotni az Egyesült

Államokban a legnagyobb és leghatalmasabb felekezetet, s azután átszivárognak majd Európába is."

2006 márciusában az amerikai közvélemény figyelmébe került John Mearsheimer és Stephen Walt tanulmánya az izraeli

lobbi befolyásáról az Egyesült Államok közéletében és külpolitikájában. Az elsőként említett szerző a Chicago-i Egyetem

(University of Chicago) politikatudományi professzora, a második szerző pedig a Harvard Egyetem Kennedy School of

Government (a Harvard Egyetem Közigazgatási Karának) volt dékánja. A szerzők tudományos alapossággal elemzik az

Egyesült Államok különböző kormányzatainak a közel-keleti politikáját, és azt előnytelennek minősítik az amerikai érdekek

szempontjából. A fogyatékosságokért az Egyesült Államokban működő izraeli lobbi túlzott befolyását teszik felelőssé.

Az izraeli lobbi tevékenységéről David Perlmutter a Louisianai Állami Egyetem tömegkommunikációs tanszékének

professzora és a Reilly center for Media and Public Affairs kutatóintézet munkatársa, több könyv szerzője a következőket írta

Izrael Samirnak: "Úgy húsz évvel ezelőtt az "izraeli lobbi" még valóban főként zsidókból állt. És a választási kampány-

adományok nagy jelentőségűek voltak. De most az evangéliumi keresztények vannak domináns helyzetben, s a legtöbb

politikus névlegesen Izrael-barát, s nem azért, mert zsidó pénzeket akarnak szerezni, hanem vagy azért, mert hisznek a

"szent" ügyben, vagy odafigyelnek az evangéliumi szavazók óriási tömegeire. Bush nem azért olyan körültekintő Sharonnal

(a korábbi izraeli miniszterelnökről van szó, aki jelenleg kómában fekszik - D. J.), mert zsidó, hanem azért, mert a választói

elégedetlenkedtek. Ez az, amit a legtöbb arab és izraeli nem ért - de ami nagyon is jól látható itt az egyházaknál és a

fővárosban. Az amerikai evangéliumi keresztények minden tekintélyes vezetője jobban pártolja Izraelt, mint az általam ismert

zsidó és 2001. szeptember 11-e óta a saját személyes keresztes hadjáratuknak tekintik a dolgot. A hagyományos izraeli lobbi

(az AIPAC - American Israel Public Affaires Committee, Amerikai Izraeli Közügyek Bizottsága stb.) szinte már mellékes

tényezővé vált."

David Perlmutter professzor véleményéhez Izrael Samir azt fűzi hozzá, hogy a zsidókat gyakran nevezik "kovásznak" - arra

utalva, hogy hatékonyan tudják elzsidósítani embertársaikat. Ez a képességük az Egyesült Államokban a közbeszédben, a

tömegtájékoztatási intézményeknél és az egyetemeken elfoglalt pozícióikon nyugszik. Ha az olyan hitszónokok, akikről

ebben az írásban már többször név szerint volt szó, nem éreznék a médiumok tulajdonosainak és irányítóinak az erőteljes

támogatását, akkor valószínűleg kevésbé volnának ennyire Izrael-barátok. Samir azzal fejezi be fejtegetéseit, hogy "ha az

egész kereszténység nem volna ilyen mélyrehatóan aláásva, akkor a hívek sem éreznék kötelességüknek, hogy támogassák az

izraeli népirtó, apartheid államot."

Fennáll-e a nukleáris háború veszélye a Közel-Keleten?

A 2006 novemberi demokratapárti győzelem nyomán számos cikk és tanulmány jelent meg arról, hogy az Egyesült Államok

megsemmisíti-e akár fegyveres közbeavatkozással is Irán feltételezett nukleáris fegyver-előállítási képességét, még mielőtt

Bush elnök távozik a Fehér Házból. A neokonzervatív befolyás hatására az amerikai kormányzat radikálisan átalakította az

Egyesült Államok nukleáris fegyverhasználatra vonatkozó politikáját 2006 első felében. A katonai stratégák most már nem

tekintik az atomfegyvereket minőségileg teljesen más fegyverzetnek, amelyekre a hagyományos fegyverektől eltérő

szabályok vonatkoznak. A washingtoni kormányzat számos olyan jelzést adott, amelyből arra lehet következtetni, hogy

tervezés alatt áll a nukleáris fegyverek bevetése. Bush elnök többször is elutasította, hogy kizárja a nukleáris csapásmérés

lehetőségét Iránnal szemben. Az a 2006 októberében bekövetkezett fejlemény, hogy ma már kilencedikként Észak-Korea is

csatlakozott a nukleáris fegyverrel rendelkező országok csoportjához, nem változtat az Iránnal szembeni amerikai

szándékokon, sőt még határozottabbá teszi őket.

Már Irak esetében is mérlegelték nukleáris fegyverek bevetését. Mivel erre nem került sor, ezért néhányan úgy vélik, hogy

Irán ellen sem fog bekövetkezni. Egyes szakértők azzal is érvelnek, hogy az elmúlt hat évtized során az Egyesült Államok

többször is közel került nukleáris fegyverek bevetésének lehetőségéhez, de ezt a küszöböt még sem lépte át. Ezért nagy a

valószínűsége annak, hogy most sem fogja megtenni. Ezek a jó szándékú érvek azonban nem eléggé meggyőzőek. Több

amerikai tábornok úgy látja, hogy az Egyesült Államok ma közelebb került a nukleáris fegyverek alkalmazásához, mint

Hirosima és Nagaszaki esetében. 2006-ban az Amerikai Fizikusok Társasága (American Physical Society), amely 40 ezer

fizikust tömörít, fennállása során először fejezte ki nyilatkozatban mély aggodalmát a nukleáris fegyverek lehetséges bevetése

miatt ilyen fegyverekkel nem rendelkező államok ellen az atomfegyverek terjedését megakadályozó célból.

Irak esetében azért nem volt szükség atomfegyverek bevetésére, mert ez az ország már legyengült állapotban volt nemcsak

gazdaságilag, társadalmilag, de katonailag is, hiszen az első öbölháború alkalmával súlyos vereséget szenvedett, majd pedig

embargó sújtotta. Irán azonban lényegesen nagyobb és erősebb állam, és az Irakkal folytatott háborúzásból is győztesen

került ki. Irán rendelkezik olyan rakétákkal, amelyekkel támadást tud intézni az Irakban, Afganisztánban és a Perzsa-öböl

térségében állomásozó amerikai fegyveres erők ellen, és egyidejűleg rakétákkal lőheti az izraeli városokat is. Szárazföldi

hadereje - noha fegyverzete modernizációra szorul és a hadosztályai nem elég mozgékonyak - a térség legerősebb hadserege.

Jelenleg 150 000 főnyi amerikai katonaság állomásozik Irakban és az ő helyzetük rendkívül kényessé válik, ha kitörne a

háború Iránnal. Az amerikai közvélemény, amely teljesen ki van szolgáltatva az amerikai politikát meghatározó pénz- és

korporációs oligarchia vélemény-monopóliumának, feltehetően támogatni fogja a nukleáris fegyverek bevetését Irán ellen, ha

az amerikai kormányzat azzal érvel, hogy csak így óvhatja meg nagyszámú amerikai katona és izraeli polgár életét.

A második világháborút követően azért nem került sor nukleáris fegyverek alkalmazására, mert az atomháborút robbanthatott

volna ki a Szovjetunióval vagy Kínával. Észak-Korea ellen azért nem alkalmaz a nemzetközi közösség katonai szankciókat,

mert a minden bizonnyal Kínát is bevonná a konfliktusba. Egy Észak-Korea elleni háború már a kínai befolyási övezetet is

érintené és megváltoztatná a regionális erőviszonyokat. Busht keményen lehet bírálni puhaságáért és túlzott

engedékenységéért Phenjannal szemben. Ez arra késztetheti az amerikai elnököt, hogy Iránnal szemben példát statuáljon, s

időben végrehajtott, határozott megelőző csapással megakadályozza, hogy Teherán tizedikként csatlakozzon az

atomfegyverrel rendelkezők klubjához.

Elsőként az Egyesült Államok vált nukleáris hatalommá. Ő az egyetlen ország, amelyik azt be is vetette a második

világháború végén már gyakorlatilag legyőzött Japán ellen. Hirosimában és Nagaszakiban több százezer civil lakos halt meg

az atombomba áldozataként. A hivatalos magyarázat szerint azért volt szükség a már legyőzött Japán ellen bevetni ezeket a

tömegpusztító fegyvereket, mert még számítani lehetett a főbb japán szigeteknél ellenállásra, és ez sok százezer amerikai

katona életébe került volna. Az igazsághoz közelebb áll hazánk világhírű fiának, Teller Edének az amerikai "hidrogénbomba

atyjának" véleménye, aki szerint ezeket a bombákat ugyan Japánra szórták le, de a címzett a sztálinista Szovjetunió, azaz a

Kreml urai voltak. Éppen ezért elégséges lett volna az atombombákat Hirosima és Nagaszaki előtt a tengerbe ledobni. A

hatalmas robbanóerő és pusztító potenciál így is egyértelművé vált volna. Az üzenetet megértették volna a Kreml-ben, és

ártatlan japán polgári személyek százezrei életben maradhattak volna.

A következmény az lett, hogy a sztálini vezetés felgyorsította a szovjet atomfegyverek előállítását. Így a Szovjetuniónak már

1949-ben volt atombombája és 1953-ban már felrobbantották az első szovjet hidrogénbombát is. További következmény,

hogy a Kínai Népköztársaság létrejöttével, 1949-ben, Mao Ce-tung szintén törekedett atomfegyver megszerzésére. A

Hruscsov idején kiéleződött szovjet-kínai ellentét legmélyebb oka is az volt, hogy Sztálin utódai megtagadták a Mao Ce-tung

vezette kínai kommunistáktól a szovjet atomfegyverek gyártására vonatkozó technológia átadását.

Kína azonban gazdasági nehézségei dacára óriási erőfeszítéseket tett saját gyártmányú atomfegyverek előállítására. Ennek

viszont az lett a következménye, hogy India is - védelmi célokból - kifejlesztette saját atomfegyvereit. Erre különösen a kínai-

indiai határháború adott ösztönzést. Igen ám, de évtizedek óta tartó viszály van Pakisztán és India között is Kasmír indiai

tagállam területi hovatartozása miatt. Ennek mélyén az húzódik meg, hogy a brit gyarmatosító hatalom az indiai

szubkontinenst vallási alapon osztotta meg egyrészt a hindu többségű mai India, másrészt a mohamedán többségű Pakisztán

és Kelet-Pakisztán, a jelenlegi Banglades között. Kasmír lakossága viszont fele részben hindu fele részben mohamedán, de

teljes egészében Indiához tartozik. Emiatt már hosszú évtizedek óta igen rossz a viszony India és Pakisztán között és több

ízben háborús konfliktusra is sor került. Ha tehát Indiának van atomfegyvere, akkor Pakisztánnak is - védelmi célokból,

ellensúlyként - szüksége van atomfegyverekre.

A második világháború utáni katonai szembenállás kelet és nyugat között elvezetett a NATO és a Varsói Szerződés katonai

tömbjének létrejöttéhez. Az ENSZ Biztonsági Tanácsában helyet foglaló Nagy-Britannia és Franciaország is egyenrangú

akart lenni az Egyesült Államokkal és a Szovjetunióval is. Ezért mindkét ország kifejlesztette saját atomhaderejét saját

gyártmányú atomfegyverekkel.

Az első kezdetleges izraeli atombomba 1967-ben készült el Dimonában. Ettől kezdve az amerikaiak folyamatosan kérték

izraeli szövetségesüket, hogy adjon pontos tájékoztatást az atombombával kapcsolatos kísérleteiről. Izrael azt válaszolta, nem

ő lesz az első olyan ország a közel-keleti térségben, amely beveti atombombáját. A francia Libération számolt be arról, hogy

az 1990-es években Izrael által Németországban vásárolt három tengeralattjáró atomtöltetű rakétákkal van felszerelve, és

ezeket a tengeralattjárókat az Irán-közeli vizeken állomásoztatják, ahonnan képesek Irán különböző célpontjait elérni. A

világsajtó érthetően nem közölt pontos adatokat Izrael nukleáris fegyverkészletéről. A becslések szerint 200 és 300 körülire

tehető az izraeli atombombák száma, de már olyan adatok is napvilágot láttak, hogy az izraeli bevethető nukleáris fegyverek

száma eléri a 400-at.

Ehhez a nukleáris-klubhoz csatlakozott 2006 októberében Észak-Korea, amely minden bizonnyal elsősorban zsarolásra

kívánja felhasználni eddig kikísérletezett nukleáris szerkezeteit. Mindezek a nukleáris fegyverek azonban nem vezettek

Hirosima és Nagaszaki óta nukleáris háborúhoz. Ennek legfőbb oka a kölcsönös elrettentésen túl az is lehet, hogy ezek "békés

atomfegyverek". Ezzel szemben Irán egyelőre nem létező, de a CIA és más hírszerző szervezetek szerint 5-10 éven belül

előállítható iráni atomfegyverek rendkívül veszélyesek már most, mert ezek az atomfegyverek "nem békés atomfegyverek".

Az iróniát lehetne elmélyíteni, ha nem veszélyes kettős-mércéről lenne szó. A közel-keleti térség szempontjából is a valódi

megoldást nem egy előzetes nukleáris csapás jelentené a feltételezett, de még nem létező iráni atompotenciál

megsemmisítésére, hanem egy minden államra kiterjedő tömegpusztító fegyvermentes övezet létrehozása. Ez azt jelentené,

hogy a térség egyik állama sem rendelkezhet vegyi, biológiai és nukleáris tömegpusztító fegyverrel.

Ha a választások után mégis úgy döntene a washingtoni kormányzat, hogy megelőző nukleáris csapást mér Iránra, akkor

gyakorlatilag nem kell elrettentő válaszlépésekre számítania. Az Egyesült Államok olyan hatalmas fölényre tett szert a

nukleáris- és az űrfegyverkezés terén, hogy vele szemben a világ egyetlen hatalma sem mer ellenlépéseket foganatosítani.

Amerikának több mint öt trillió dollárjába került nukleáris fegyverarzenáljának kifejlesztése. Ez mérhetetlen hatalmat jelent,

amit azonban eddig a gyakorlatban nem érvényesített.

A Bush-kormány nyilvánvalóan a gyakorlatban is hasznát akarja venni az eddig csak potenciálisan meglévő hatalmának,

ezért az elmúlt öt évben fokozatosan megváltoztatta a nukleáris fegyverek bevetésével kapcsolatos amerikai politikát,

mégpedig úgy, hogy ezt az alkotmány előírásainak félretételével nem konzultálta meg a Képviselőházzal és a Szenátussal,

vagyis az amerikai törvényhozással. Az ún. New Triad-koncepció szerint a hagyományos fegyverzeteket szervesen

összekapcsolják a nukleáris erőkkel. Itt nem arról van szó, hogy bizonyos feladatokat, amelyek korábban érvényes katonai

doktrína szerint a nukleáris fegyveres erőkhöz tartoztak, átcsoportosítottak volna a hagyományos fegyveres erőkhöz.

Ténylegesen arról van szó, hogy többé nincs éles határvonal a hagyományos és a nukleáris fegyveres erők között, hanem

azok szervesen integrálva, együtt vethetők be.

A nemzetvédelmi minisztérium szerint egy nukleáris szerkezet által előidézett robbanás ereje milliószor nagyobb, mint a

hagyományos robbanószerkezetek ereje. Ebből nemcsak az következik, hogy akár "kisebb" méretű nukleáris fegyverekkel is

hatékony csapást lehet mérni például Irán mélyen a föld alá telepített nukleáris létesítményeire, hanem azt is, hogy nukleáris

fegyverekkel vívott háború esetén milliószor több emberélet pusztulhat el, mint egy hagyományos fegyverekkel vívott

háborúban. Az utolsó ilyen hagyományos fegyverekkel vívott háború a második világháború volt, ahol ötven millió ember

pusztult el. A nukleáris fegyverek gyakorlati alkalmazásának előtérbe kerülése több más országot is arra kényszeríthet, hogy

kifejlessze saját nukleáris kapacitását. Az, hogy a Bush-kormányzat 2002 óta egyre többször kinyilvánította: "Az Egyesült

Államok, ha szükséges, megelőző módon is cselekedni fog." egyértelműen utal a katonai doktrína lényegi megváltozására.

Az amerikai védelmi minisztérium honlapján a nukleáris ügyek címszónál az is olvasható, hogy "Számos olyan fegyverzet

ellenőrzési egyezmény létezik, amelyek korlátozzák a nukleáris fegyverek hadrendbe állítását és használatát, de nincs olyan

hagyományos és bevett nemzetközi jogi szabály, amely megtiltja a nemzeteknek, hogy fegyveres konfliktusban bevessék a

nukleáris fegyvereket."

Ez a nyilatkozat lényegében azokat a szabályokat tartalmazza, amelyhez ma az Egyesült Államok kormánya tartja magát.

Nem számít többé, hogy mindez ellenkezik az Egyesült Államok által 1978-ban tett nyilatkozattal, amelyet 1995-ben

megerősítettek, és amelyek megígérik, hogy Amerika nem vet be nukleáris fegyvereket ilyen fegyverrel nem rendelkező

államokkal szemben. 1996. július 8-án a Hágai Nemzetközi Bíróság egyhangúan állást foglalt az erővel való fenyegetés

kérdésében és megállapította, hogy az erő alkalmazása nukleáris fegyverek bevetésével ellenkezik az ENSZ Alapokmánya

második fejezetének 4. bekezdésével.

A Bíróság döntése szerint a nukleáris fegyverekkel való fenyegetés vagy azok bevetése ellentétes a fegyveres

konfliktusokban alkalmazható nemzetközi jogi szabályokkal. Ezen túlmenően megszegi a humanitárius jog szabályait és

alapelveit. A nukleáris fegyverek felhasználását illetően hét bíró igennel, hét pedig nemmel szavazott, végülis a Bíróság

elnöke szavazatával született meg a fenti döntés. Három bíró különvéleményt fogalmazott meg azért, mert álláspontjuk

szerint semmilyen körülmények között nincs kivétel az alól az általános szabály alól, amely jogellenesnek minősíti a

nukleáris- és atomfegyverek bevetését. Mindazonáltal a Bíróság döntése nem mondta ki végleges jelleggel és kategorikusan,

hogy az abban az időben érvényes nemzetközi jog szerint egy kiélezett önvédelmi szükséghelyzetben, ahol az állam túlélése

forog kockán, lehet-e minden esetben szükségszerűen jogellenesnek tekinteni a nukleáris fegyver bevetésével való

fenyegetést.

A Bíróság egyhangúlag döntött arról, hogy a nukleáris fegyverekkel való fenyegetés vagy azok bevetése megköveteli a

fegyveres konfliktusokra vonatkozó nemzetközi jog valamennyi rendelkezésének tiszteletben tartását, különösen a

nemzetközi humanitárius jog betartását, és elengedhetetlen a nukleáris fegyverekre vonatkozó szerződések és kötelezettségek

teljesítése.

Visszatérve az Egyesült Államokra, politikájának a változásai arra is irányulnak, hogy felmérjék a közvéleményt és

felkészítsék az új irányvonal végrehajtásának elfogadására. A gyakorlat azonban az, hogy a társadalom különböző rétegeiben

megfogalmazódó ellenvéleményeket a tömegtájékoztatás nem közli, és így a kormányzat könnyedén hivatkozhat arra, hogy

az amerikai társadalom többé-kevésbé egyetért az új nukleáris doktrínával, és elfogadja az atomfegyverek integrációját a

hagyományos fegyverzetekbe. Különösen akkor van ez így, ha az integrált fegyverrendszerben a leghatékonyabb maga a

nukleáris fegyver. Ebből a szempontból is értelmezni kell a 2006. november 7-i időszaki választásokat, amelyek egyértelmű

nemet mondtak az iraki háborúra.

Az új nukleáris fegyverek szerepe a nukleáris doktrína megváltozásában

Rumsfeld, volt nemzetvédelmi miniszter, a hadsereg és a hadviselés egészét igyekezett új alapokra helyezve modernizálni.

Az ő elképzeléseinek egyik vezérelve a hadsereg méreteinek csökkentése, "áramvonalasítása" volt. Ebbe tartozott az új és

könnyebben bevethető nukleáris fegyverek kifejlesztése és hadrendbe állítása is. A méretek csökkentését jól szemlélteti az a

tény, hogy 1945-ben mindössze 125 akkori atombombának volt akkora robbanóereje, mint az összes szövetségesek által

ledobott bombának együttvéve a háború egész ideje alatt. Lényegesen megváltozott a helyzet, amikor a hidrogénbombákat is

hadrendbe állították. Nyilvánvaló, hogy az ún. taktikai nukleáris fegyverek lehetővé tennék a hadsereg méreteinek

nagyarányú csökkentését úgy, hogy annak csapásmérő ereje ne csökkenjen. Ezért hozták létre a USSTRATCOM-ot (United

States Strategic Command - Egyesült Államok Stratégiai Parancsnoksága), amelynek elsősorban a nukleáris elrettentés a

feladata. 2001 óta azonban jelentékenyen kibővítették a szerepét, és most már olyan globális integrátornak számít, mint teljes

spektrumú csapásmérő szervezet, amely globális méretekben képes feladatokat teljesíteni. A USSTRATCOM most már

globális méretekben alkalmas mind hagyományos, mind nukleáris csapásmérésre.

Úgy is felfoghatjuk, hogy az új amerikai nukleáris doktrína az a szoftver-program, amelyet a USSTRATCOM, mint hardver-

berendezés használ. Mind a program, mind a berendezés irányítója Rumsfeld volt, aki az iraki és az afganisztáni kudarc

ellenére teljes mértékben rendelkezett Bush elnök bizalmával. Úgy tűnt, hogy Rumsfeld-re várt az a feladat, hogy eltávolítsa

azokat a nukleáris tabukat, amelyek a hidegháború idején is megakadályozták a nukleáris fegyverek bevetését.

Az amerikai hadsereg számos vezetője egyértelműen kinyilvánította, hogy fenntartásai vannak nukleáris fegyverek

bevetésével kapcsolatosan, például egy esetleges Irán elleni konfliktusban. Álláspontjuk szerint ez világszintű

tömegtiltakozást váltana ki, ahhoz hasonlót, mint amikor 1945. augusztus 6-án és 9-én ledobták az atombombát Hirosimára és

Nagasakira. Úgy tűnik, hogy csupán egy kis méretű taktikai nukleáris fegyver bevetése is már elégséges a Közép-Iránban

fekvő Natanz vagy valamelyik másik iráni nukleáris létesítmény ellen ahhoz, hogy eltűnjön az a korlát, amely eddig

megakadályozta a nukleáris fegyverek gyakorlati felhasználását politikai célok elérésére.

Felmerülhet az a kérdés is, hogy miért olyan fontos a hadsereg méreteinek drasztikus csökkentése azok számára, akik a

Project for a New American Century, a PNAC (az Új Amerikai Évszázad Tervezete) stratégiai programját akarják

végrehajtani. Egyik lehetséges válasz az, hogy különösen a vietnami háború óta az amerikai társadalom élesen ellenzi az

általános hadkötelezettséget, és igen negatívan reagál arra, ha sok amerikai katona sebesül meg vagy veszti életét. A

parancsnoki struktúra szerint az elnök parancsa a védelmi miniszteren keresztül jut el a hadszínterek parancsnokaihoz.

Ha John Abizaid tábornok, a Central Command parancsnoka, vagy James Cartright, a Strategic Command parancsnoka

úgy döntene, hogy felhatalmazást kér a főparancsnoktól, Bush elnöktől, a nukleáris fegyverek bevetésére vonatkozóan, akkor

Bush elnök eddigi magatartását elemezve kaphatunk választ. Bush gyakran hangoztatta: "Azokra az emberekre fogok

hallgatni, akik tudják, hogy miről beszélnek, és ezek a harctéri parancsnokok Irakban. Ők fogják meghozni a döntést." Ezeket

a parancsnokokat viszont azok a katonai szükségszerűségek vezetik, amelyek az adott helyzetben meghatározóak és nemigen

vannak tekintettel a hosszabb távú és nagyobb kihatású kérdésekre, mint például, hogy mi lesz a nukleáris fegyverek

széleskörű elterjedését megakadályozó Non-proliferation Treaty-vel, azaz az Atomsorompó Egyezmény.

Mi a helyzet Iránnal?

A rutineljárásnak megfelelően a Fehér Ház nem fogja felkérni a Kongresszus tagjait arra, hogy az Alkotmánynak megfelelően

engedélyezze az Irán elleni háborút. Az amerikai törvényhozás, vagyis a Szenátus és a Képviselőház, még az időközi

választásokat megelőzően kinyilvánította, hogy Iránt felelősségre kell vonni fenyegető magatartásáért. Az ún. Iran Freedom

and Support Act 2005, vagyis az Irán Szabadságáról és Támogatásáról szóló törvény azt tekinti Irán bűnének, hogy Teherán

nem hajlandó feladni azokat a jogait, amelyek őt az Atomsorompó Egyezmény rendelkezései alapján megilletik.

Egyre több olyan jelentést lehet olvasni a világsajtóban, valamint az Interneten, hogy az Irán elleni háború valószínűleg

néhány gondosan kiválasztott iráni létesítmény bombázásával kezdődik. Érdemes ebből a szempontból közelebbről

szemügyre venni, hogy mi történt Irakban? A hírügynökségek 2002. október 3-án, öt hónappal az Irak elleni háborút

megelőzően, beszámoltak arról, hogy koalíciós erők támadást intéztek egy iraki légvédelmi központ ellen, miután iraki

részről tüzeltek a koalíciós erőknek arra a gépére, amely röpcédulákat dobott a környéken.

Ez emlékeztet 1998. december 16-ra, amikor Clinton elnök tájékoztatta az amerikai polgárokat, hogy "A mai napon parancsot

adtam az amerikai fegyveres erőknek, hogy támadjanak meg katonai és biztonsági célpontokat Irakban. Csatlakoztak

hozzájuk a brit erők is. Feladatuk volt Irak nukleáris, vegyi és biológiai fegyverprogramjának támadása és szomszédait

fenyegető katonai képességének gyengítése." Clinton elnöknek az amerikai alkotmány szerint ehhez kellett volna kérnie a

Kongresszus előzetes hozzájárulását. Az előző elnökök nyomdokain haladva ő sem fordult a törvényhozáshoz, és számos más

amerikai katonai művelethez hasonlóan a Kongresszus ezt sem engedélyezte alkotmányos módon.

Visszatérve egy lehetséges háborús forgatókönyvhöz Bush elnök valószínűleg erőteljes támadással fogja megfenyegetni Iránt,

ha az a már említett bombázásra kemény katonai lépésekkel válaszolna. Nagy a valószínűsége annak, hogy Irán nem marad

tétlen, és megfelelő választ ad az amerikai bombatámadásra. Bush elnök ezt az Egyesült Államok ellen intézett iráni

agressziónak minősítheti, és a tömegtájékoztatás bekapcsolásával úgy tüntetheti fel Iránt, hogy ő választotta a háborút. Irak

esetében Bush röviden csak annyit közölt 2003. március 6-i beszédében az inváziót megelőzően, hogy "Háborúznunk kell,

mert Szaddam Husszein ezt választotta." Néhány nappal később, 2003. március 17-én pedig így fogalmazott:

"Ha Szaddam Husszein a konfrontációt választja, az amerikai nép tudni fogja, hogy minden lépést megtettünk a háború

elkerülésére." Nos, ezt a logikát követve, ha elkezdődik a háború Iránnal, akkor Bush, Cheney, Robert Gates és közeli

tanácsadóik meg fogják találni a kézenfekvő érveket ahhoz, hogy igazolják akár a nukleáris fegyverek bevetését is.

A kiszivárgott hírek szerint az illetékes döntéshozók olyan nukleáris fegyvereket terveznek felhasználni Irán ellen, amelyek

kisebb kapacitásúak és mélyen a föld alá hatolnak. Ily módon - legalábbis az elvárások szerint - csökkentett mértékben

okoznak járulékos pusztítást. Ezeknek a fegyvereknek nem az a céljuk, hogy elpusztítsák a mélyen a föld alá helyezett

létesítményeket, amely célt esetleg hagyományos fegyverekkel nem lehet elérni. A nukleáris fegyverek alkalmazásának

elsődleges célja a nukleáris tabu bénító hatásának a megszüntetése. Egy másodlagos cél olyan félelmet kelteni Iránban, hogy

a teheráni vezetés hajlandó legyen megadni magát.

Amit azonban semmilyen előrelátással nem lehet pontosan felmérni, azok a nem várható következmények. Ha az Egyesült

Államok egyszer beveti a nukleáris fegyverét egy ilyen fegyverrel nem rendelkező országgal szemben, amely ráadásul aláírta

az Atomsorompó Egyezményt, akkor ez a nukleáris fegyverek terjedésének megakadályozását célzó egyezmény gyakorlatilag

megsemmisül. Számos ország dönthet úgy, hogy saját maga is kifejleszt - nyíltan vagy titokban - nukleáris fegyvert, ahogy

ezt a közelmúltban Észak-Korea is tette. Az eddig hatékony fékként működő nukleáris tabu eltüntetésével pedig más

országok is úgy érezhetnék, hogy ők is jogosultak ilyen fegyverek bevetésére önvédelmi célokból. Az atom- és nukleáris

fegyverek akárcsak korlátozott bevetése is olyan méretű eszkalációhoz vezethet, amely többé nem lesz kordában tartható.

A hagyományos fegyverekkel vívott háborúkban végül mindig valamelyik oldal győzedelmeskedett. Nagyon is kérdéses,

hogy egy globálissá kiszélesedő nukleáris konfliktusban lesz-e egyáltalán győztes? Ha Amerika megtámadja Iránt, de nem

vet be nukleáris fegyvereket, akkor katonai veszteségei messze meg fogják haladni mindazt a nyereséget, amelyet egy ilyen

hagyományos fegyverzettel vívott háború eredményezhet. Ha mégse kerül sor Irán elleni támadásra, akkor George W. Bush

elnökségére elsősorban az eddig katasztrofálisnak bizonyult iraki háború nyomja majd rá a bélyegét.

A nukleáris küszöb átlépése azonban olyan világtörténelmi jelentőségű lépés, amely Bush elnök minden más vonatkozású

tevékenységét beárnyékolná. Ma még szakértői szinten számosan vélik úgy, hogy a nukleáris fegyverek korlátozott bevetése

haszonnal járhat Amerika számára. Tanácsadók és szakértők racionális döntésnek tüntetik fel a nukleáris küszöb átlépését, és

úgy gondolják, hogy a jövő nemzedékek ezt kellően méltányolni fogják. Vannak olyan vélemények is, hogy a Bush, Cheney

és Gates hármasnak semmi előnye nem származik abból, ha nem támadja meg Iránt nukleáris fegyverekkel, viszont mindent

elveszíthetnek, ha nem teszik meg.

A 2006. november 7-i választásokon 33 szenátori hely és 435 képviselői hely betöltéséről döntöttek az amerikaiak. Noha a

választásokon előretörtek a demokraták, ez nem csökkenti egy esetleges Irán elleni támadás esetén a nukleáris fegyverek

bevetésének a valószínűségét. Az elnök ma már olyan jogi háttérrel rendelkezik, hogy legálisan el tudja rendelni a nukleáris

fegyverek bevetését bármilyen körülmények között oly módon, hogy nem kéri meg előzőleg a Kongresszus hozzájárulását.

Az új amerikai törvényhozás megakadályozhatja az elnököt abban, hogy elrendelje nukleáris fegyverek bevetését ilyen

fegyverrel nem rendelkező országok ellen. Az amerikai alkotmány 14. fejezete 1. cikkelye 8. szakaszának 14. bekezdése

értelmében a Kongresszus hozza a szabályokat a kormányzat és a fegyveres erők számára. Ha tehát a Kongresszus elfogad

egy ilyen törvényt, akkor az gyakorlatilag megakadályozhat egy Irán elleni támadást. A Kongresszusnak más lehetőségei is

vannak arra, hogy meggátolja az elnököt a nukleáris fegyverek bevetésében. Például felszólíthatja a kormányzatot, hogy

hozza nyilvánosságra a Perzsa-öböl térségében történő katonai felvonulásra vonatkozó terveit, illetve számoljon be arról,

hogy ezzel kapcsolatban tervezik-e a nukleáris fegyverek hadrendbe állítását.

Eddig csak a demokrata párti képviselők, illetve szenátorok fejezték ki kétségeiket az Egyesült Államok nukleáris

fegyverekre vonatkozó új doktrínáját illetően. 2006. november 7-ét megelőzően a Kongresszus egyetlen republikánus tagja

sem vonta kétségbe, hogy az Irán elleni lépések között szerepel az ún. nukleáris opció is. Ez azonban nem jelenti feltétlenül

azt, hogy valamennyi republikánus képviselő, illetve szenátor helyeselné nukleáris fegyverek alkalmazását egy esetleges Irán

elleni akcióban. Inkább az valószínű, hogy a többségük ezt ellenezné. Az is elképzelhető, hogy a Kongresszus néhány

demokrata párti tagja esetleg még harciasabb álláspontot foglal el, mint republikánus kollégája. Mindenesetre bizonyos fokig

Amerikában is működik az ún. pártfegyelem, ha nem is úgy, mint Európában vagy Magyarországon. Tekintettel arra, hogy a

kormányzatot ma republikánus elnök irányítja, ezért szinte kötelező, hogy a Kongresszus republikánus tagjai őt támogassák,

és mellé álljanak pártpolitikai okokból ebben a nehéz kérdésben, különösen demokratapárti többség idején.

Lesz-e végülis amerikai támadás Irán ellen?

Raymond Tanter, az amerikai fővárosban lévő Georgetown Egyetem tanára, aki egyben az Iráni Politikai Bizottság (Iran

Policy Committee) vezetője, meg van róla győződve, hogy Amerika érdeke rendszerváltás elérése Teheránban. Ezért az iráni

szakértő egyértelműen Amerika érdekében állónak tekinti azt, hogy támogasson egy olyan politikai erőt - Mujahideen-e-

Khalq-et, a MEK-et -, amely jelenleg a terrorista szervezetek listáján szerepel. Tanter meg van győződve arról, hogy csak

egy módon lehet megakadályozni Irán atomhatalommá válását, ha a jelenlegi vallásos rendszert szekuláris, demokratikus

rendszerrel váltják fel. Erre pedig szerinte csak a MEK bekapcsolásával van lehetőség.

A MEK-kel azonban számos probléma van. Nemcsak az, hogy terrorista szervezetként van nyilvántartva, hanem talán még

ennél is fontosabb, hogy az irániak a MEK tagjait hazaárulóknak tekintik, mert az 1980-as években zajló Irán-Irak háborúban

Szaddam Husszeint támogatták.

Tanter úgy érvel, hogy Izraelnek nincs elég katonai ereje ahhoz, hogy Irán valamennyi fontos nukleáris létesítménye ellen

támadást intézzen, erre csak az Egyesült Államoknak van meg a kapacitása, de neki is csak akkor, ha nem demokrata párti

elnök van a Fehér Házban. Ha nem történik rendszerváltozás Teheránban, akkor nagyobb a valószínűsége, hogy egy

köztársaságpárti amerikai elnök fellép katonailag. Egy katonai támadás azonban önmagában nem oldja meg az Iránnal

kapcsolatos nukleáris problémákat, mindössze elhalasztja azokat. Ahhoz, hogy Teheránban végképp lemondjanak a nukleáris

programról, pontosabban a nukleáris fegyverek gyártásáról, ahhoz rendszerváltoztatásra van szükség, méghozzá hamarabb,

mint ahogy a jelenlegi teokratikus papi-rendszer hozzá tud jutni a saját előállítású nukleáris fegyverekhez.

Tanter szerint nagy valószínűsége van annak, hogy Iránnak egy, illetve három év múlva már lesznek nukleáris fegyverei.

Ezért a professzor tíz pontból álló tervet készített az iráni rendszerváltás elérése céljából. E szerint a MEK-et le kell venni a

terrorista szervezetek hivatalos listájáról, és lehetővé kell tenni, hogy Irakban működve segítse elő a teheráni rendszerváltást.

Tanter szerint Ahmadijenad-ot azért választották meg elnöknek, mert ellenfele a korábbi elnök, Rafsanjani, korrupt volt és

a választók nem akarták. A választásra jogosultak 80 %-a nem élt a szavazati jogával. Ha a MEK megkezdheti a jelenleg

amerikai megszállás alatt lévő Irakban a működését, akkor hamarosan támogatókra talál a szomszédos Iránban, ahol a

jelenlegi rendszernek nagy létszámban élnek a bírálói. A MEK képzett terroristái majd rálőnek az utcai tüntetőkre,

zavargásokat provokálnak, ez polgárháborús állapotokhoz vezethet, amikoris a hadsereg majd közbeavatkozik, hogy leállítsa

a vérontást, elmozdítja az ajatollahokat az ország éléről és átveszi a hatalmat.

Mindez azonban nem szavatolja azt, hogy Irán felhagy nukleáris kísérleteivel, és lemond nukleáris fegyverkezéssel

kapcsolatos terveiről. A MEK már kinyilvánította, hogy ők nem szándékoznak nukleáris fegyvereket gyártani. Tanter úgy

gondolja, hogy egy demokratikus Irán akár még nukleáris fegyverekkel is rendelkezhet, hiszen Izraelnek és Indiának is

vannak ilyen fegyverei.

A Mujahideen-e-Khalq-ot marxista iráni diákok alakították meg az 1960-as években. Elsősorban a sah nyugat-barát

politikáját ellenezték. Amikor Khomeini ajatollah kirobbantotta az iszlám forradalmat a sah rendszerének megdöntésére,

akkor a MEK tagjai csatlakoztak hozzá. 1981-ben azonban kiéleződött az ellentét a MEK és a Khomeini vezette kormányzat

között, és a szervezetet száműzték Iránból. Szaddam Husszein, aki ekkor Irak élén háborút folytatott Irán ellen, a MEK-nek

lehetővé tette, hogy Irakból fejtse ki tevékenységét. Ezt az irániak többsége hazaárulásnak tekintette, és még azok is elítélték

őket, akik egyébként szemben álltak Khomeini rendszerével. Az Irak-Irán háború befejezésekor a MEK áthelyezte központját

Párizsba, és azóta onnan irányítja gerilla- és terrorista tevékenységét az iráni rendszer ellen. A nyugat a MEK ügynökeinek

köszönheti, hogy tudomást szerzett két titkos uránium-dúsító létesítményről Iránban, amelyről a teheráni kormányzat nem

adott tájékoztatást. Amikor az amerikai hadsereg megszállta Irakot, akkor a MEK Irakban működő szervezeteit lefegyverezte.

Tanter professzor úgy gondolja, hogy Izrael elő tudja segíteni a MEK legalizálását. Nem arra gondol, hogy izraeli illetékes

szervezetek felvegyék a kapcsolatot a MEK-kel, és konkrétan együttműködjenek vele, hanem arra, hogy az Amerikában

működő izraeli lobbi vetesse le a MEK-et az amerikai külügyminisztérium terrorista szervezetek tartalmazó listájáról. A

Georgetown Egyetem tanára szerint MEK nélkül nem lehet elérni a rendszerváltást Iránban. Churchill nyomán így fejezte ki

magát: "A MEK a lehető legrosszabb megoldás, kivéve az összes többit."

Amerikai tengerészeti hadgyakorlatok Irán partjainál

A nemzetközi hírügynökségek arról számolnak be, hogy nagyarányú haditengerészeti koncentráció van folyamatban a

Perzsa-öböl és az Arab-tenger térségében. Két amerikai tengerészeti csapásmérő haditengerészeti erő is felvonult a térségbe.

Az egyik a USS Enterprise és a másik a USS Iwo Jima Expeditionary tengeri csapásmérő-csoport. Ezek a haditengerészeti

erők azt a feladatot kapták, hogy vegyenek részt a terrorizmus elleni globális háborúban.

Az amerikai haditengerészeti erő összpontosításával egyidejűleg hadgyakorlatok is zajlanak a Perzsa-öbölben, amelyek

keretében feltartóztatnak olyan hajókat, amelyek tömegpusztító fegyvereket és rakétákat szállítanak. Amerikai részről azt

állították, hogy ez a hadgyakorlat, amely október 31-én kezdődött, nem Irán ellen irányul, noha célja egy olyan amerikai

stratégiának a megerősítése, amely szorosabbra fűzi az Egyesült Államok kapcsolatát az öböl-menti államokkal. Ezen

államok feletti befolyás tekintetében Teherán és Washington rivalizálnak egymással. Teherán természetesen provokációnak

tekinti az amerikaiak által kezdeményezett hadgyakorlatokat a Perzsa-öbölben, és különösen azért tartja azokat veszélyesnek,

mert közvetlen konfrontációt idézhetnek elő a térségben állomásozó amerikai és iráni haditengerészeti egységek között.

Az iráni nukleáris program Izraelből szemlélve

Még olyan kifejezetten békepárti izraeli közéleti személyiség, mint Uri Avnery, aki a Gush Shalom nevű békemozgalom

vezetője, úgy látja, hogy Irán törekvései igen veszélyesek. Irán elnöke gyakran tesz provokatív nyilatkozatokat. Nem mondta

ugyan azt, hogy Izraelt le kell törölni a térképről, de azt igenis kijelentette, hogy a jelenlegi rezsimnek Tel-avivban, illetve

Jeruzsálemben el kell tűnnie a történelem lapjairól. Uri Avnery az Interneten olvasható (www.informationclearinghouse.info)

írásában arra hivatkozik, hogy a számára elérhető legpontosabb fordítás szerint az iráni elnök úgy fogalmazott, hogy "Izrael

le lesz törölve a jövő térképéről.". E sorok írója azonban az eredeti fárszi szöveg fordítása alapján, amelyet a BBC tolmácsai

készítettek, tudja, hogy Ahmadinejad arról beszélt, hogy a jelenlegi rendszer fog eltűnni a történelem lapjairól. Ez pedig nem

Izrael államának és népének megsemmisítését jelenti, hanem csak rendszerváltást, valami olyasmit, amire a nyugat is

törekszik fordított előjellel Teheránban. A szovjetrendszer is eltűnt a történelem lapjairól, de Ukrajna, Oroszország és a többi

utódállam, valamint azok népei a helyükön maradtak.

De akár egy ilyen rendszerváltás is okozhat nagy félelmeket, ha egy olyan országnak a vezetője hangoztatja, amely rövid időn

belül nukleáris fegyverrel rendelkezhet. 25 évvel ezelőtt Izrael még meg tudta akadályozni, hogy Irak nukleáris fegyvert

állítson elő. Irán levonta a tanulságokat és a teheráni vezetés az Iraknál lényegesen nagyobb ország legkülönbözőbb vidékeire

telepítette szét nukleáris létesítményeit és berendezéseit. Izrael jelenleg nem rendelkezik azokkal a képességekkel, hogy

ezeket az iraki atomerőműhöz hasonlóan lerombolja.

Ha Izrael, amely jelenleg a negyedik vagy ötödik katonai hatalom Földünkön, nem képes ezt megtenni, akkor még mindig

megteheti az Egyesült Államok, amely az egyetlen katonai szuperhatalom a világon. Uri Avnery úgy látja, hogy Amerika sem

képes erre anélkül, hogy a nyomában kibontakozó ellenállásból ne fejlődjön ki egy nagyobb méretű szárazföldi háború. A

jelenlegi iraki és afganisztáni kudarcok láttán nem sok amerikai tábornok vágyik egy ilyen háborúra. Ezért az a valószínű,

hogy néhány éven belül valóban lesz ilyen fegyvere Iránnak, és ez Uri Avnery-t mély aggodalommal tölti el.

Erről így ír: "Izraelben élek, és az a szándékom, hogy továbbra is itt éljek. Izrael kis ország, és a lakosságának nagyobb része

Tel-Avivban és környékén él. Én a központban élek, amit az amerikaiak Ground Zero-nak neveznének. Ha kicsi és primitív

Hirosima-típusú nukleáris fegyver találná el az épületet, ahol élek, az izraeli lakosság jelentős része megsemmisülne. Két-

három ilyen bomba elég Izrael megsemmisítésére együtt a szomszédos palesztin területekkel." Uri Avnery azonban nem hiszi

azt, hogy ez meg fog történni. Úgy véli, hogy az iráni vezetés, különösen annak vallási-politikai része, nagyon is józan

emberekből áll. Amióta hatalomra kerültek, hozzáértően és óvatosan jártak el. Nem kezdtek háborúba, ellenkezőleg azzal

dicsekednek, hogy országuk kétezer év óta nem indított háborút. Az iráni hatalmi struktúrában az elnök csak egy politikus,

aki teljesen alá van rendelve a főpapoknak, akik az országot gyakorlatilag ellenőrzik.

Uri Avnery persze nem huny szemet afelett, amit az iráni elnök mondott. Hitler és Mein Kampf-ja után már komolyan kell

venni az ilyen kijelentéseket. Irán elnökének azonban nincs olyan hatalma, mint a német führernek volt, és különben is a két

ország lényegesen különbözik egymástól, de nagyon eltérőek a történelmi körülmények is.

Tel-Aviv megsemmisítése elkerülhetetlenül maga után vonná Teherán megsemmisülését is, az ősi és dicsőséges perzsa

kultúra pótolhatatlan értékeivel együtt. Sakk-kifejezést használva nem királynők, hanem királyok cseréjére kerülne sor.

Sokkal valószínűbb azt feltételezni, hogy Irán és Izrael között létrejönne a "terror egyensúlya", valami olyasmi, ami az

Egyesült Államok és a Szovjetunió között létrejött, és amely megakadályozta a harmadik világháború kitörését, napjainkban

pedig megakadályozza a háború kitörését India és Pakisztán között. Avnery is úgy látja, hogy nem szabad várni addig, amíg

olyan helyzet alakul ki, hogy Izrael és Irán, esetleg Egyiptom és Szaúd-Arábia is nukleáris bombák birtokába jut.

Arra a kérdésre, hogy ha nincs katonai megoldás, akkor mégis mit kellene tenni, Avnery a következő javaslatokat teszi:

"Azért, hogy megelőzzük a veszélyt legfőképpen arra kell törekednünk, hogy békét teremtsünk a palesztin néppel, és az egész

arab világgal. Olyan személyek, mint Ehud Olmert félrevezethetik önmagukat, ha azt képzelik, hogy a palesztin probléma

elválasztható a globális és regionális folyamatoktól. A problémát számos tényező befolyásolja, amelyek folyamatosan

változnak. Az Egyesült Államok, egyetlen szövetségesünk (kivéve Fidzsit, Mikronéziát és a Marshall-szigeteket)

viszonylagos ereje fokozatosan, de feltartóztathatatlanul hanyatlik, Irán regionális hatalommá válik. A nukleáris tényező új

dimenzióba helyezi a történelmi konfliktust. ...

A tábornokok képzelődhetnek egy Hamasz feletti nagy győzelemről Gázában, és Olmert Hamlet módjára felteheti a kérdést

"Beszélni vagy nem beszélni?" (Mahmud Abbasz-szal), de időközben olyan dolgok történnek, amelyek szerint fel kellene

gyorsítani egy történelmi megbékélést a két nép között. Ha a palesztin nép választott vezetése aláír velünk egy egyezményt

kinyilvánítva a konfliktus végét, és ha az arab világ egésze békét köt velünk a szaúdi kezdeményezésnek megfelelően, akkor

kihúztuk a szőnyeget az Ahmadinejad-ok alól. Ha a palesztinok maguk elfogadják az Izraellel való békés együttélést, és ha

azt Egyiptom, Jordánia és az arab világ többsége jóváhagyja, akkor kinek az érdekében kellene az irániaknak felszabadítaniuk

Palesztinát?"

Uri Avnery ezután nagyon fontos körülményre hívja fel a figyelmet. Az izraeli-palesztin békefolyamat keretében meg kell

vizsgálni egy nukleáris fegyvermentes övezet létrehozását a közel-keleti térségben. Ennek feltétele a kölcsönös és

biztonságos ellenőrzés és a megállapodás kellő garantálása. Avnery nem lát okot az apokaliptikus világvége-hangulatra. Nem

jelenti a világvégét még az sem, ha nukleáris bomba van Teherán kezében, de nem jelenti ez Izraelnek a végét sem. Új

helyzet fog előállni, amellyel együtt kell élni.

Uri Avnery így fejezi be fejtegetéseit: "A cionizmus alapítóatyái arra szólították fel a zsidókat, hogy vegyék kezükbe

sorsukat, és térjenek vissza a történelem színpadára. Akik ezt követték, vállalták az ezzel járó veszélyeket. A világ veszélyes

hely, és nincs veszély nélküli létezés. Remélem, hogy meg lesz a józan belátásunk, és nem fogjuk növelni a veszélyeket,

amelyek egyébként is mindenütt jelen vannak."

Milyen irányban változhat az Egyesült Államok Iránnal kapcsolatos politikája?

Az Egyesült Államok integrált hatalmi elitjében az elmúlt néhány hónapban két irányzat rivalizálása bontakozott ki. Az

egyiket a gazdasági világbirodalom fejlesztésének hívei alkotják, a másikat pedig háború-párti civil érdekcsoportok,

amely a vallásos és szekuláris cionista körökből, továbbá a neokonzervatív politikai irányzat követőiből integrálódott és egyre

több kutató "zioncon"-oknak nevezi őket. Az elnevezés a zionist (cionista) és a neocon (neokonzervatív) szavak

összevonásából származik. Mi a továbbiakban az előbbieket birodalomépítőknek, az utóbbiakat pedig háború-pártiaknak

fogjuk nevezni.

A birodalomépítők előretörését jelzi az Irak Tanulmányi Csoport, az ITCS (Iraq Study Group) megalakulása, amelyet

James Baker idősebb George Bush volt elnök kormányának külügyminisztere vezet, és amelyet róla Baker-bizottságnak is

hívnak. Az ITCS-t a Kongresszus (az amerikai törvényhozás) mindkét pártjának számos befolyásos tagja támogatja, de

soraiban megtalálhatóak a hagyományos katonai elit, a Texas állambeli kőolaj-szektor, valamint a Wall Street vezető

pénzintézeteinek a képviselői. Meg kell még említeni a közvélemény-formáló intézmények befolyásos csoportjait is.

Velük szemben állt a Pentagon (Nemzetvédelmi Minisztérium), a külügyminisztérium és a Fehér Ház elsősorban Bush,

Cheney, Rumsfeld és Rice irányításával, valamint a Kongresszusban található republikánus többség egészen a november 7.-i

időközi választásokig. Ezt az oldalt erősíti az AIPAC, American Israel Public Affaires Committee, vagyis Amerikai Izraeli

Közügyek Bizottsága is. Ehhez az oldalhoz tartozik a tömegtájékoztatási intézmények, azaz a korporációs médiumok

többsége.

A két rivális csoport két lényegesen eltérő világpolitikai stratégiát képvisel, és elsősorban az Egyesült Államok közel-keleti

politikájában ütköznek érdekei és törekvései. Szembenállásukat az Egyesült Államok integrált hatalmi elitjén belüli vitának

tekinthetjük. A háború-pártiak, a zionconok és a hozzájuk csatlakozott civil militaristák, arra törekszenek, hogy az Egyesült

Államok katonai megszállással bénítsa meg, illetve pusztítsa el Izrael ellenfeleit, és ily módon biztosítsa Amerika és Izrael

hegemóniáját a Közel-Keleten. A másik csoport, azaz a birodalomépítők ezt azért ellenzik, mert a túlzott közel-keleti

kötelezettségvállalás akadályozza az Egyesült Államokat abban, hogy fenntartsa és növelje globális dominanciáját, azaz

világméretű birodalomépítő törekvéseit dinamikusan megvalósíthassa.

A folyamatban lévő katonai műveletek máris hatalmas katonai erőforrásokat, hadra vonható csapatokat, tartalékokat vettek

igénybe, és a kibontakozó gerillaháború végét nem lehet egyelőre megmondani. Ez akadályozza az Egyesült Államokat

abban, hogy a világ más stratégiai térségein is megfelelő katonai nyomást fejthessen ki. Az iraki katonai veszteségek,

amelyek eddig 3000 amerikai katona életébe kerültek és közel tízszer annyi a sebesültek száma, megváltoztatták az amerikai

közvélemény álláspontját. A többség többé nem támogatja egyértelműen a jövőbeni katonai beavatkozásokat, amelyek

viszont elengedhetetlenül szükségesek a birodalomépítő stratégia szempontjából. Az afganisztáni, de különösen az iraki

ellenállás következtében meggyöngült az amerikai haderőnek az a megfélemlítő hatása, amely nagyon is fontos egy

birodalomépítő diplomácia támogatásához. Röviden megfogalmazva, az iraki háború akadályozza annak a pénzügyi és

gazdasági világbirodalomnak a kiépülését, amelynek az Egyesült Államok a központja.

A zionconok által erőszakolt közel-keleti stratégia, amelynek egyik fő célja Izrael térségbeli hegemóniájának a megerősítése

hátrányosan érinti a legnagyobb kőolajipari és pénzügyi korporációk érdekeit az Egyesült Államokban. Miközben a pénzügyi

szaksajtó arról ír, hogy óriási mennyiségű készpénz áramlik a Perzsa-öböl térségébe, és ez óriási üzlet a beruházó cégek

számára, a Fehér Ház és a Pentagon konfrontációt tervez Szíriával és Iránnal. Egy ilyen konfrontáció pedig több száz milliárd

dolláros jövedelmező beruházást veszélyeztet. A zionconok politikai gépezete erőteljesen szorgalmaz olyan kongresszusi és

kormányzati döntéseket, elsősorban katonai lépéseket, amelyek veszélyeztetik a nagy kőolaj-, pénzügyi és banki, valamint

biztosítási érdekeltségek profitját. Az Egyesült Államok globálisan érdekelt gazdasági elitje tehát elégedetlen. Az egészben az

a különös, hogy a leggazdagabb beruházó bankárok, akik lehetőleg minél jobban meg akarják csapolni a maguk számára a

közel-keleti térség üzleti lehetőségeit személyüket illetően ugyanazok, akik a zionconokat, elsősorban az AIPAC-ot

finanszírozzák. Ez a paradoxon és az egymást keresztező érdekek nagyon megnehezítik a helyzet elemzését.

A globális amerikai érdekek védelmezése szempontjából rendkívül hátrányos az Egyesült Államok hosszútávú és nagyarányú

elkötelezettsége Irakban. Ez a konfliktus most már kritikus ponthoz érkezett. Eddig az amerikai integrált hatalmi elitben

egyetértés volt a tekintetben, hogy a birodalmi politika és a demokratikus politikai berendezkedés összeegyeztethető. Mára

azonban ez a konszenzus felbomlott. A zionconok egyre gyakrabban nyúlnak tekintélyuralmi és rendőrállami eszközökhöz,

amely viszont éles ellentétben áll az Egyesült Államok hagyományos alkotmányos berendezkedésével, belső demokratikus

rendjével.

A Baker-bizottság arra tesz kísérletet, hogy visszaállítsa az üzleti körök, azaz a piac elsőbbségét a katonai érdekekkel

szemben, és ily módon újból a pénzügyi-gazdasági világbirodalom építése kerüljön előtérbe. Konkrétan tehát arról van szó,

hogy az Egyesült Államok leghatalmasabb kőolaj-érdekeltségei és pénzügyi beruházói saját érdeküket előtérbe helyezik azzal

kapcsolatban, hogy Izrael katonai hegemóniája a közel-keleti térségben stabilizálódjék és tovább növekedjék. Az Egyesült

Államok érdekeit mindenek elé helyező érdekcsoportok eddigi háttérbe szorulása a zioncon-irányzat érdekérvényesítőivel

szemben több okra is visszavezethető.

A zioncon-irányzat rendkívül jól megszervezett hálózattal rendelkezik, amelynek a képviselői megtalálhatók a Bush-

kormányzat minden döntési szintjén. Ezek a küldetéstudattal rendelkező és rendkívül céltudatos emberek meg vannak

győződve arról, hogy a birodalmi terjeszkedés leghatékonyabb eszköze a katonai fellépés, és ily módon a civil militaristák

szövetségre léptek a zionconokkal. Ez utóbbiak ugyanolyan elszántsággal képviselik az amerikai katonai erő bevetését Izrael

közel-keleti hegemóniájának a biztosítására, mintha az magának az Egyesült Államoknak lenne minden mást megelőzően az

érdeke.

Az elmúlt 25 év folyamán a zionconok el tudták helyezni befolyásos képviselőiket nemcsak a Pentagonban, de a

külügyminisztériumban és a Fehér Házban is. Voltak ugyan bíráló hangok, elsősorban nyugalomba vonult főtisztek, a

hagyományos konzervatív politikusok, a békepárti pacifisták és a baloldal részéről, ezek azonban erőtlenek voltak és

különösen hatástalannak bizonyultak 2001. szeptember 11-e után. A pénzügyi és gazdasági világbirodalom elkötelezett hívei

nem rendelkeztek kellő szervezettséggel és politikai vezetéssel. Ez megkönnyítette, hogy a "war-on-terror"-ra (terror elleni

háború) hivatkozva a civil militaristák elfogadtassák az Irak elleni háború szükségszerűségét azt állítva, hogy egy átfogó és

gyors győzelem Irakban megváltoztatja a helyzetet a Közel-Keleten.

A birodalomépítők üzleti kapcsolataikban hozzászoktak ahhoz, hogy Izraelnek elkötelezett kollégáik rendkívül jól

tájékozottak, realisták és általában helyes döntéseket hoznak. Azt feltételezték, hogy hasonló módon jó katonai stratégák is.

Ez a gazdasági birodalomépítésnek elkötelezett vezetőcsoport nem vette figyelembe, hogy a zioncon stratégák politikai céljai

eltérnek az övéktől. A zionconok nem arra törekedtek, hogy a Közel-Kelet térségében létrehozzanak az amerikai politikai és

gazdasági érdekeknek megfelelő barátságos és szilárd rendszert, hanem céljuk az arab országok és az iszlám világ olyan

mértékű meggyöngítése, hogy az ne jelenthessen többé kihívást Izrael regionális elsőbbségével szemben. Ezért törekedtek

Irak meggyöngítésére, esetleges feldarabolására és egy kemény amerikai gyarmati jellegű rendszer exportálására. Egy

etnikailag megosztott, törzsi jellegű kliensrendszer Irakban jól szolgálja Izrael és a nagy kőolajcégek érdekeit.

A zioncon-stratégia annyiban sikeres volt, hogy Irak nem létezik többé, mint életképes állam és önálló gazdaság. A gazdasági

világbirodalom építői azonban nem jutottak mindahhoz a politikai és gazdasági előnyhöz, amire számítottak. Az invázió

ugyanis gerillaháborúba torkolt az Irakot hosszabb időn át irányító Paul Bremer felszámolta a korábbi bagdadi rendszer

gépezetét, hivatali és katonai személyzetet elbocsátotta. Ezek a jól képzett egykori katonák és rendőrök most az iraki

ellenállást erősítik. Mindez azt eredményezte, hogy veszélybe kerültek az amerikai gazdasági és pénzügyi érdekek. A

zionconok végeredményben nagyon hátrányos helyzetbe manőverezték az Egyesült Államokat, mint Izrael regionális

hegemóniájáért küzdő szövetségest.

Először a hagyományos konzervatívok adtak le vészjelzéseket hangoztatva, hogy az Izraelnek Elsőbbséget Adók (Israel-

Firsters') vették át az amerikai politika irányítását és elsősorban Izrael érdekeit képviselik. Elhangzott egy lényegesen

gyengébb hatású bírálat az izraeli lobbi címére is, amelyet elsősorban baloldaliak helyeztek el az Internet különböző

honlapjain. Egykori hírszerzők, FBI-munkatársak és nyugalomba vonult főtisztek bírálták a zionconokat, de

neokonzervatívnak, vagyis neocon-nak nevezték őket. Azt vetették a szemükre, hogy elhallgatják, illetve meghamisítják a

folyamatban lévő háborúra vonatkozó tényeket. A bírálatok nyomán kulcsfontosságú személyek - Paul Wolfowitz és Douglas

Feith -távoztak hivatalukból. Az FBI pedig szokatlan lépésre szánta el magát. Letartóztatta az AIPAC két vezető tagját azzal

a gyanúval, hogy Izrael számára kémkedtek. Az amerikai közvélemény az Izrael-barát korporációs tömegtájékoztatás

elhallgatása ellenére tájékozódhatott minderről az Internet jóvoltából.

Mindezen hátrányok ellenére a zioncon-gépezet változatlanul működőképes maradt. Az AIPAC évi konferenciáján a

törvényhozás vezető tagjai a pártok és a kormányzat felelős tisztségviselői még mindig a teljes támogatásukról biztosítják a

zionconokat. A Kongresszus szinte teljesen egyhangúan támogatta Izrael libanoni háborúját, és támogatja Tel-Aviv blokádját

a választott palesztin kormányzattal szemben is Gázában. A háború tovább folyik a végső győzelemig Irakban, és munkában

vannak azok a stratégák is, akik egy esetleges katonai fellépés részleteit dolgozzák ki Iránnal és Szíriával szemben.

A Baker-bizottság kétpárti. Tagjai között ott vannak a demokrata és köztársasági párt korábbi kongresszusi vezetői, egykori

CIA-igazgatók, nyugdíjba vonult legfelsőbb bírósági bírák, de van köztük korábbi védelmi miniszter is. Ugyanakkor a Baker-

bizottságban nincs egyetlen zioncon ideológus sem, vagy George W. Bush kormányzatának mostani vagy korábbi tagja.

Mível Robert Gates, a Pentagon új főnöke, tagja a Baker-bizottságnak, így a helyzet november 7-ke óta megváltozott. Baker

taktikája az, hogy lehetőleg a legkülönbözőbb vezető csoportok legyenek képviselve. Így széleskörű támogatásra hivatkozhat,

amikor jelentését leteszi az elnök és a Kongresszus asztalára, s amikor tájékoztatja róla a közvéleményt. Baker ugyanakkor a

minimálisra akarja csökkenteni a zionconok befolyását.

A Baker-bizottság célja, hogy Amerika katonai politikáját rendeljék alá a pénzügyi és gazdasági világbirodalom-építés

céljának. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy nagyobb teret kell biztosítani a diplomáciának, és olyan politikai szövetségeket

kell létrehozni, amelyek a közös pénzügyi és gazdasági érdekeken nyugodva biztosítják a jövedelmező üzleteket az arab

világgal.

A Baker-bizottság nem fogja közvetlenül támadni a zioncon hatalmi struktúrát, és nem fogja megkérdőjelezni a civil

militaristák szerepét a jelenlegi Bush-kormányzatban. Tanácsadó testületként be akar indítani olyan alternatív politikát, amely

elvezethet egy új politikai stratégiát képviselő amerikai kormányhoz. Ez a kormány nem lenne oly mértékben alárendelve

közel-keleti politikájában Izraelnek, mint a jelenlegi, és lehetővé tenné a visszatérést a birodalmi politika elsőbbségéhez.

Nehéz feladat a zioncon hatalmi tömörüléssel szemben alternatívát érvényesíteni, mivel a különböző zsidó lobbik

rutinszerűen anti-Izraelnek, antiszemitának minősítik azt, aki más törekvéseket képvisel. Éppen ezért a Baker-bizottság meg

fogja erősíteni, hogy támogatja Izrael biztonságát és továbbra is biztosítja számára az eddigi pénzügyi és katonai támogatást.

Ugyanakkor arra lehet számítani, hogy majd nagyobb nyomás nehezedik Izraelre a palesztinai kérdés megoldása érdekében.

Az amerikai politika új irányvonalának a kialakítása nagy óvatosságot és szakértelmet igényel. Baker valószínűleg igénybe

veszi a hadsereg kutatóintézményeit, más szakértőket és neves társadalomtudósokat, akik az új irányvonalat olyan konkrét

javaslatokká gyúrják át, ahol a fő érv a birodalomépítő stratégia győzelemre juttatása a jelenlegi irányvonallal szemben,

amely egyértelműen a birodalmi hanyatláshoz vezetett. Baker tehát nem fogja vállalni a nyílt konfliktust Cheney-vel, Rice-

szal vagy Abrams-szal. Ehelyett olyan javaslatokkal fog előállni, amelyek nem illeszthetők be az általuk jelenleg képviselt

politikai vonalba. A Baker-bizottság számíthat a washingtoni törvényhozás azon tagjaira, akik mind a republikánus, mind a

demokrata párt színeiben egyre növekvő számban vonják kétségbe a jelenlegi irányvonal helyességét.

Ezek után felmerül a kérdés, hogy konkrétan milyen kezdeményezések várhatók a Baker-bizottságtól. James Petras, a New

York állambeli Binghanton Egyetem tanára "Texas versus Tel-Aviv: US policy in the Middle East" (Texas kontra Tel-Aviv:

amerikai politika a Közel-Keleten) (olvasható: www.internationalclearinghouse.info) úgy látja, hogy a tanácsadó testület

négy javaslatot fog előterjeszteni.

1. Előszöris Baker legfőbb célja annak meghatározása, hogy miként lehet megvédelmezni globális méretekben az Egyesült

Államok világbirodalmi terjeszkedését. Ennek képezi részét az amerikai érdekek védelmezése és érvényesítésük növelése a

közel-keleti térségben.

2. Másodikként a Baker-bizottság az Egyesült Államok globális katonai mozgásszabadságát kívánja helyreállítani, és így

véget vetni mindannak a hátránynak, amellyel az Irakban folyó háború elhúzódása járt.

3. Harmadszor Baker-nek javaslatokat kell tennie arra, hogy hogyan lehet korlátozni azokat a hátrányos következményeket,

amelyekkel az iraki-amerikai katonai jelenlét csökkentése járhat.

4. Negyedszer a Baker-bizottságnak olyan új taktikát kell találnia, amellyel megjavíthatja a kapcsolatokat az Egyesült

Államok jelenlegi ellenfeleivel, méghozzá úgy, hogy nem idegeníti el magától Izraelt és annak elszánt támogatóit az Egyesült

Államokban.

A fentiek alapján Baker és tanácsadó testülete várhatóan nem fogja ajánlani az amerikai csapatok fokozatos kivonását

Irakból, hacsak nem omlik össze teljesen az iraki hadsereg és rendőrség. Ehelyett azt fogja szorgalmazni, hogy a jelenleg

egymással harcoló erőket, köztük az egykori Baath-párti és Irán-barát felkelőket is, be kell vonni a hatalom együttes

gyakorlásába abban a reményben, hogy így meg lehet gyöngíteni a felkelők ellenállását.

Baker valószínűleg tárgyalásokat fog ajánlani a Fehér Háznak Iránnal és Szíriával, Irakban pedig arra törekszik, hogy

elfogadtasson egy hatalommegosztási tervet. Teheránt és Damaszkuszt igyekeznek arra rávenni, hogy ne támogassák az iraki

ellenállást, és ennek fejében ajánlatot tesznek bizonyos fajta békés együttélésre. Ennek a koegzisztenciának részét képezheti a

katonai beavatkozással való fenyegetés abbahagyása, a gazdasági szankciók elejtése és a CIA által finanszírozott felforgató

csoportok támogatásának megszüntetése. Nyilvánvaló, hogy Irán és Szíria nem fog együttműködni Washingtonnal, ha a

Fehér Ház továbbra is a zionconok harcias, militarista programját folytatja.

James Baker, aki az idősebb George Bush külügyminisztereként tájékozott a közel-keleti ügyekben, jól tudja, hogy a jelenlegi

iráni hatalmi berendezkedésben ott vannak az iráni liberális technokraták, a gazdag üzletemberek, a megalkuvásra kapható

egyházi vezetők, a megfelelő módszerekkel korrumpálható állami tisztviselők, a kőolaj- és a földgáz szektor ugyancsak

korrupt irányítói. Közülük a többség bizonyos feltételekkel hajlandó megállapodásra jutni Washingtonnal. Készek egy ilyen

együttműködésre még akkor is, ha annak az az ára, hogy cserben kell hagyniuk síita hitsorsosaikat Irakban. Így el lehetne érni

egy elfogadható hatalomban való részesedést Irakban és enyhíteni az ottani polgárháborús feszültséget.

Ahhoz, hogy a Fehér Ház meg tudja tenni ezt a fordulatot, az Amerikát irányító uralkodó körök zioncon irányzatot követő

szárnyának le kellene mondani arról, hogy Izrael regionális szupremáciájának adjon elsőbbséget a közel-keleti térségben. A

fent vázolt forgatókönyvet valószínűsíti az is, hogy Szíria és Irán ténylegesen együttműködött Washingtonnal az Irak elleni

amerikai invázió idején, és még az azt követő hónapokban is. Ennek keretében hírszerző értesüléseiket megosztották

egymással és támogatták az Irakban amerikai vezetéssel végrehajtott választási folyamatot is. Az iraki síita vezetés ma is

Iránra hallgat és Teherán nagyvonalú anyagi és erkölcsi támogatásban részesíti. Az iraki síitáknak kedvező lenne egy

amerikai-iráni megállapodás. Az azonban kétséges, hogy egy ilyen megállapodás stabilizálni tudná-e az amerikai katonai

jelenlétet Irakban és megszilárdítaná-e a jelenlegi báb-kormányzat helyzetét. Az iraki síiták évek hosszú küzdelmei nyomán

jelentős autonómiára tettek szert, s ezt meg is akarják tartani. Az valószínű, hogy egy amerikai-iráni és szíriai megállapodás

csökkentené a nem síita szunniták, baathisták és más ellenálló csoportok szerepét.

Vannak olyan befolyásos személyiségek is, mint például Leslie Gelb, a tekintélyes Council on Foreign Relation korábbi

elnöke, akik az ún. "jugoszláv megoldást" szorgalmazzák, vagyis Irak három részre szakítását, azaz laza konföderációvá

átalakítását. Ezt az elgondolást a demokrata párti héják is támogatják, köztük Hilary Clinton és Charles Schumer, new york-i

szenátorok, valamint Joseph Biden, delaware-i szenátor. Az önállósított részállamocskák már könnyebben irányíthatóak a

hegemóniát gyakorló amerikai-izraeli körök által. Az egyik ilyen önállósított államrész lenne a kurdok által lakott Észak-Irak,

a másik a szunniták által lakott Közép-Nyugat-Irak és a harmadik a síiták által lakott Dél-Irak. A főváros, Bagdad és

környéke pedig alárendelt szerephez jutna. Ez elméletileg elképzelhető, de megvalósítása erőszakos etnikai tisztogatásokat és

irakiak millióinak az átköltözését követeli meg. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az iraki állam és társadalom gazdaságát

meghatározó kőolajban gazdag területek földrajzi megoszlása olyan, hogy a szunnitákat kizárná a kőolaj jövedelméből.

Egy ilyen három államra való felosztás megkövetelné az iraki hadsereg feldarabolását is és etnikai vallási alapon történő

újjászervezését. Nyilvánvaló, hogy az a hadsereg, amelyik eddig egy szekuláris államnak volt a fő támasza nem fog könnyen

belemenni egy ilyenfajta felosztásba.

Az időközi amerikai választások és Irán

2006. november 7-én a demokrata párt elsöprő győzelmet aratott, és megszerezte a többséget a Kongresszus mindkét

házában, a Képviselőházban és a Szenátusban is. Dick Cheney alelnök, aki eddig vitán felül a közel-keleti amerikai politika

meghatározó személyisége volt, és akinek döntéseit Bush elnök szinte mindig jóváhagyta, elveszítette legfontosabb

támogatóját Donald Rumsfeld védelmi minisztert. Helyére idősebb George Bush közeli barátja, Robert Gates került.

Cheney, aki tisztában van a látható és a nem látható hatalmi struktúrák kölcsönhatásaival, tudja, hogy egy ilyen elsöprő

demokrata párti győzelem az csak a megfelelő irányítókörök jóváhagyásával jöhet létre. Meg vannak annak a jól kipróbált és

bevált technikái, hogy hogyan kell a kívánt választási eredményeket előállítani. Annak ellenére, hogy az igazságügy-

minisztérium több mint 80 ügyvédet küldött az Egyesült Államok olyan helyeire, ahol várható volt a választási eredmények

megkifogásolása és ellenőrzése, mégis ilyen közbeavatkozásokra nem került sor.

Cheney alelnök céltudatosan törekedett egyfajta elnöki irányítás kialakítására, amely az egypárti diktatúrához hasonlóan

működik. A politikai hatalom hátterében működő döntéshozók régi iskolája azonban úgy döntött, hogy Cheney-nek ezt az

elképzelését nem hagyja érvényesülni, és véget vet az Irak körüli vitáknak. Ami egyre nyilvánvalóbb, az az, hogy idősebb

George Bush azt tanácsolhatta fiának, az elnöknek, hogy szorítsa a háttérbe Cheney alelnököt és a körülötte csoportosuló

neoconokat. Cheney azonban nem az a fajta politikus, aki könnyen ejthető és egyelőre még ő az alelnök. Cheney és neocon

támogatói nem adták fel a Közel-Keletre kidolgozott hosszútávú stratégiájukat, és nyilvánvalóan mindent meg fognak tenni

azért, hogy programjukat tovább vigyék. Az ifjabb Bush elnök azonban most már apja fokozott befolyása alá került és az ő fő

tanácsadói most már azok, akik eldöntik azt a kérdést, hogy legyen-e és milyen méretű csapatkivonás Irakból, elhalasszák-e

vagy pedig végrehajtsák a tervbe vett Irán elleni katonai fellépést.

Cheney alelnök természetesen számíthat a zionconok támogatására, és Ehud Olmert, izraeli miniszterelnök, aki 2006.

november közepén több napos látogatást tett az Egyesült Államokban hangsúlyozta, hogy Iránnak alaposan meg kell fizetnie

annak az árát, ha tovább folytatja nukleáris programját. Egyelőre a Bush-Cheney-kormányzat még ragaszkodik az Iránnal

kapcsolatban kidolgozott stratégiájához. Az Amerikában élő Dr. Elias Akleh közel-keleti szakértő "War on Iran" című

cikkében 2006. november 12-én (www.informationclearinghouse.info) azt állítja, hogy az Irán elleni inváziót eredetileg 2006

április végére időzítették. Erre az időpontra kellett ugyanis Iránnak eleget tennie az ENSZ kérésének, hogy állítsa le nukleáris

programját. A katonai tervek szerint öt napon át bombázták volna Iránt az amerikai, a brit és az izraeli légierő gépei, bevetve

taktikai nukleáris bunkerromboló bombákat is. Ezután indultak volna meg a szárazföldi csapatok nyugati irányból Irakból és

keleti irányból Afganisztánból, a Perzsa-öbölből pedig délről. Az elképzelések szerint olyan súlyos bombatámadásokat kellett

volna intézni Irán ellen, amely elvezetett volna a kormány lemondásához és a rendszer összeomlásához.

2006 áprilisában azonban Irán nagyszabású hadgyakorlatot tartott. Ezzel megmutatta, hogy milyen képességekkel rendelkezik

a szárazföldön, a tengeren és a légtérben. Egy másik iráni hadgyakorlatra 2006 augusztusában került sor, ahol már az iráni

haderő koordinálta tevékenységét Kínával és Oroszországgal is. A hadgyakorlat során csúcstechnológiájú fegyvereket is

használtak, és ez meggyőzően demonstrálta, hogy Irán hatékonyan ellen tud állni. A Pentagon vezetői rájöttek, hogy bizonyos

fokig alábecsülték Irán katonai képességeit, és hogy Irán térdre kényszerítése minőségileg más feladat, mint az embargó által

meggyengített Irak legyőzése volt. Ezért úgy döntöttek, hogy átdolgozzák az Irán elleni terveket, és azokba jobban bevonják

a szövetségeseket, elsősorban az Európai Uniót és néhány arab országot.

A Leleplező 2006. évi 3. számában már részletesen foglalkoztunk azzal, hogy milyen kijelentéseket tett az iráni elnök

Izraellel kapcsolatban. Nem azt mondta, hogy Izraelt le kell törölni a térképről, hanem azt mondta, hogy a jeruzsálemi

rendszert el kell távolítani a történelem lapjairól, vagyis, hogy rendszerváltást kell elérni Izraelben.

Ami pedig a holokauszttal kapcsolatos kijelentéseit illeti, Ahmadinejad nem tagadja, hogy ez a szörnyűség megtörtént, ő azt

kérdezte, hogy miért kell üldözni és támadni azokat, akiknek ezzel kapcsolatban kérdései, kételyei vannak és a tényeket

kutatásokkal pontosítani akarja. Még lényegesebb az a nézete, hogy az európaiak követték el a szörnyűségeket a zsidó nép

ellen, s miért a palesztin népnek kell ezért országa területének átadásával fizetnie. Ahmadinejad tehát nem Izraelt fenyegette,

hanem Jeruzsálem cionista megszállásának a befejezésére szólított fel. Az iráni elnök tehát lényegében rendszerváltásról

beszélt, nem pedig egy országnak és népének elpusztításáról.

A novemberi választás előtti kormányzati irányvonal az volt, hogy Irán nem kaphat garanciát arra, hogy az Egyesült Államok

nem alkalmaz vele szemben kemény ellenlépéseket, beleértve nukleáris fegyverek esetleges bevetését. Ahmadinejad már

többször kezdeményezett tárgyalásokat és javasolta nukleáris fegyver-mentes övezet létrehozását a Közel-Kelet térségében.

Ezt a javaslatát 2006 szeptemberében az ENSZ-ben is előterjesztette. Az amerikai korporációs tömegtájékoztatás csaknem

teljesen elhallgatta az iráni elnöknek ezt a kezdeményezését. Legutóbb Teherán javasolta, hogy nemzetközi konzorcium

ellenőrizze az urán dúsítását Iránban, és az szavatolja, hogy Irán nukleáris programja kétséget kizáróan békés célú. Az

Európai Unió részéről ezt a javaslatot elutasították, mert az EU és a NATO legfelsőbb vezetői jól ismerik az Iránnal

kapcsolatos amerikai terveket.

Az európaiaknak üzenve Ahmadinejad a következőket mondta: "El kellene hinniük, hogy ez a rezsim (a jelenlegi izraeli

kormányzat - D. J.) nem maradhat meg és kormányzása nem jelent hasznot az önök számára. Milyen előnyük származhat e

rendszernek a védelméből a nemzetek gyűlöletén kívül? Korábban elmondtuk már az európaiaknak, hogy az Egyesült

Államok messze van, de önök e régió szomszédai. Tudatjuk önökkel, hogy a népek olyanok, mint az óceán, amely hullámzik,

és ha elkezdődik a vihar, a hatások nem állnak meg Palesztina határainál; önöknek is bántódásuk eshet."

Ahmadinejad azt is a világközvélemény tudomására hozta, hogy nem hajlandó engedni Irán nukleáris programjából.

Ismételten törvénytelennek minősítette a kilátásba helyezett szankciókat, amelyek ezt az atomprogramot próbálják meg

leállítani. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa Anglia, Franciaország és Németország javaslatára olyan korlátozásokat kíván

érvényesíteni Teheránnal szemben, amelyek tiltják a ballisztikus rakéta-alkatrészek és a nukleáris berendezések behozatalát.

Ezeket csak akkor oldanák fel, ha Irán abbahagyná az urán dúsítását. Ezeket az elsőként bevezetett szankciókat továbbiak

követnék, amelyek megtiltanák iráni hivatalos személyek utazásait nyugati országokba és befagyasztanák Irán ezen

országokban lévő pénzeszközeit és más vagyontárgyait.

Ehud Olmert Moszkvában igyekezett meggyőzni arról Putyin elnököt, hogy vegye rá Iránt nukleáris fegyverkezési

programjának a felfüggesztésére. Lavrov orosz külügyminiszter azonban megismételte, hogy Moszkva ellenzi a Biztonsági

Tanács büntető szankcióit. Ugyanakkor Lavrov Teheránt is felszólította, hogy továbbra is működjön együtt a Nemzetközi

Atomenergia Ügynökséggel és oszlasson el minden gyanút atomprogramjával kapcsolatosan.

Teherán természetesen nem akar elszigetelődni, és ezért támogatókat keres magának az amerikai világhatalmi törekvéseket

ellenző országok körében. Irán 2004-ben megállapodott Kínával, amely szerint a Kínai Petrokémiai Korporációnak, a

SINOPEC-nek eladja Irán egyik legnagyobb kőolajmezőjének a kutatási jogait. Ezen túlmenően Irán vált Oroszország

legfontosabb fegyvervásárlójává. Teheránnak ezen sikerült mintegy 118 ország politikai támogatását is megszereznie az El-

Nem-Kötelezett Országok Mozgalmának csúcstalálkozóján, 2006 szeptemberében Kubában. Az iráni kormánynak azonban

nagyon komolyan számolnia kell egy esetleges izraeli és amerikai katonai fenyegetéssel, és készülnie kell, hogy meg tudja

védeni magát egy ma már elkerülhetetlennek tűnő háborúban.

Már utaltunk rá, hogy a 2006. november 7-i választások jelentős hatással lesznek Amerika és Irán kapcsolatára. Azok a

neokonzervatív és Izrael-barát körök, akiket mi ebben az írásban zionconoknak neveztünk a neocon és a zionista szó

összekapcsolásából, azt jósolták, hogy Irak elfoglalása gyerekjáték lesz Amerika számára. Most viszont azt hangoztatják,

hogy az Irán elleni fellépés sem lesz több, mint egy "délutáni séta a parkon keresztül a cukrászdába". A zionconok szerint a

fanatikus mullahok nukleáris ambícióit elsöprő bombázással kell véglegesen eltemetni, de legalábbis jó néhány évvel meg

kell hosszabbítani az iráni nukleáris bomba előállítását. Arra számítanak, hogy az Iránban meglévő Amerika-barát csoportok

erőre kapnak és eltávolítják az ajatollahokat valamint forradalmi gárdájukat a hatalomból.

A Fortune magazin globális listáján szereplő 100 legnagyobb világcég egyikének két washingtoni képviselője arról

tájékoztatta a vállalat legmagasabb beosztású irányítóját, hogy nem lehet sokáig halogatni a bombatámadás megindítását Irán

nukleáris létesítményei ellen, mert erre még abban az időszakban kell sort keríteni, amíg George W. Bush a Fehér Ház lakója.

A zionconok meghatározó személyiségének számító Richard Perle, akinek kulcsszerepe volt az Irak elleni invázió

előkészítésében, most azt állítja, hogy két B-2-es bombázó, amelyik egyenként 16 célpont ellen tud rakétát kilőni, elég ahhoz,

hogy működésképtelenné tegye Irán nukleáris létesítményeit. Richard Perle eme állításának utánajárt Arnaud de

Borchgrave, a Washington Times szerkesztője és a UPI sajtóiroda munkatársa. Nem sikerült egyetlen olyan katonai szakértőt

sem találnia, aki egyetértett volna Richard Perle-lel.

A Pentagonban sikerült beszélnie a légierő több tábornokával, akik azt mondták Borchgrave-nak, hogy ezt a célt egy

lényegesen nagyobb katonai művelettel azonban már sikeresen meg lehet valósítani. Ehhez szükség van öt napon át tartó

folyamatos bombázásra 400 különböző célpont ellen, amelyek közül 75-nél mélyen a föld alatti bunkerekbe is behatoló

"bunker buster" (bunkerrobbantó) fegyvereket kell bevetni. A Time magazin szerint legalább 1500 számításba jöhető célpont

van Iránban, minthogy a teheráni kormányzat a már működő, illetve építés alatt álló nukleáris létesítményeit a nagy méretű

ország legkülönbözőbb helyeire telepítette. Borchgrave érdeklődött a haditengerészet irányítóinál is, akik elmondták, hogy a

rendelkezésükre álló haditengerészeti erőkkel és hadihajókról indítható szárnyasrakétákkal nem teljesen biztosak, hogy ezt a

feladatot, mármint Irán nukleáris létesítményeinek a megsemmisítését, meg lehet oldani.

Az ugyancsak zionconnak számító Michael Ledeen, aki a pénz-világimpérium egyik ismert neomachiavellista ideológusa

egyre többet ír arról, hogy milyen fenyegetést jelent nemcsak a közel-keleti térség, hanem az egész világ számára az Iránban

hatalmon lévő mullahokrácia, azaz papi-uralom. 2006. november 1-jén az általa működtetett National Review Online-on

megjelentetett kommentárjában Ledeen egyenesen veszélyesnek minősíti Bush elnök halogató magatartását Iránnal szemben.

Szó szerint ezt írja: "Ha az elnök tudja, hogy Irán háborút folytat ellenünk, akkor kötelessége erre válaszolni. Az egyetlen

megfelelő kérdés csak a módszerre vonatkozik és nem a lényegre. Ha nem tudja, hogy el kell távolítania azokat, akiknek

kötelességük ezt megmondani neki, akkor olyan emberekre kell támaszkodnia, akik elmondják neki az igazat."

Michael Ledeen úgy véli, hogy az elnök tudja az igazat, csak nem bízik abban, hogy van elég politikai támogatottsága ahhoz,

hogy közvetlen támadást intézzen a mullahok ellen. Bush elnököt gondolkodóba ejtették azok a hírszerzői jelentések és

elemzések, amelyek Irán védelmi és támadó képességére vonatkoznak. Ezek hangsúlyozzák, hogy a teheráni vezetés képes

aláaknázni a Hormuzi-szorost, amelyen keresztül halad a világ kőolaj-szükségletének 2/5-e. Ha ez az energiahordozó út

elakad, akkor a kőolaj ára hordónként 200 dollár fölé emelkedhet egyik napról a másikra.

Szaúd-Arábia washingtoni nagykövete, Turki al-Faisal herceg, aki 25 évig állt hazája hírszerzőszolgálatának élén, arra

figyelmeztette az amerikai kormányt, hogy egy Irán elleni támadás az egész Perzsa-öblöt lángoló pokollá változtatná a

felrobbantott tankhajók és olajkutak nyomán.

2006 novemberében az Iráni Forradalmi Gárda elitalakulatai számos rakéta-hadgyakorlatot tartottak, ennek keretében

bevetettek hosszútávú (1987 km hatótávolságú) Shahab-3, valamint hasonló hatótávolságú Shahab-2 több robbanófejes

rakétát, amely 1400 kisebb bomba hordozására alkalmas. A hadgyakorlaton kilőttek szilárd üzemanyaggal működő Zalzals és

Zolfaghar-73 rakétákat, valamint Z-3 és SCUD-Bs rakétákat is. Az iráni hadgyakorlatokra azután két nappal került sor, hogy

az Egyesült Államok Haditengerészete által vezetett szövetséges erők befejezték hadgyakorlatukat a Perzsa-öbölben. Ezeken

a hadgyakorlatokon az amerikai hadihajókon túl részt vettek ausztrál, brit, francia, olasz, valamint bahrain-i hadihajók is. A

Nagy Próféta elnevezést viselő, 10 napig tartó iráni hadgyakorlatok célja az volt, hogy megmutassák Irán elszántságát és

elrettentő-képességét.

Teherán emellett ellenőrzése alatt tart olyan fegyveres csoportokat, mint a Hezbollah és rendelkezik jelenleg még néma

hallgatásba burkolózó "alvó sejtekkel" Szaúd-Arábiától kezdve szinte minden olyan területen, ahol síiták élnek. Ezek az "alvó

sejtek" természetesen aktivizálhatóak és képesek sok kárt okozó robbantások végrehajtására.

Oroszország és Kína már többször kinyilvánította, hogy ellenez mindenféle kemény fellépést, beleértve a szigorú szankciók

alkalmazását is Iránnal szemben. A két nagyhatalmat szoros kereskedelmi szálak fűzik Teheránhoz. Az iráni kormány

vásárolt Moszkvától 700 millió dollár értékben 29 orosz rakétavédelmi rendszert, Kína pedig 100 milliárd dollár

nagyságrendben 10 évre szóló kőolaj-szállítási szerződést kötött Iránnal.

Michael Ledeen, aki az Iránban elhallgattatott demokratikus csoportok szószólójának igyekszik feltüntetni magát, makacsul

hangoztatja, hogy a választások után most már el kell ismernie az amerikai kormánynak, hogy az Egyesült Államok

háborúban áll Iránnal és hogy már rég eljött az ideje annak, hogy erre a tényre megfelelő választ adjon. Az Irak körüli

nézeteltérések, az ezzel kapcsolatos amerikai választási eredmények, valamint az iraki kudarc miatt elszenvedett

tekintélyveszteség, az amerikai világhatalom megtépázása, valamint a Közel-Kelet regionális szuperhatalmává vált Izraelnek

a növekvő szerepe óvatosságra inti a Fehér Házat. Ez további csalódásokat okoz a zioncon irányvonal képviselőinek. A

korábban már hivatkozott Iraki Tanulmányi Csoport, amelyet James A. Baker vezet Lee H. Hamiltonnal együtt, már elérte,

hogy Baker közeli barátja vegye át a Pentagon irányítását. Az új védelmi miniszter Robert M. Gates régóta szorgalmazta a

tárgyalások felvételét a teheráni vezetőkkel. Baker, Gates és Hamilton meg van arról győződve, hogy Irán bombázása -

különösen nukleáris fegyverek bevetése - jóvátehetetlen kárt okozna a legfontosabb amerikai érdekeknek világszerte.

A Baker-csoport körüli stratégák alternatívaként olyan geopolitikai megállapodás lehetőségeit keresik, amelyek számolnak

Irán legitim biztonsági érdekeivel is. Ennek ellenére a zionconok továbbra is azt mondják, hogy egy Irán elleni fellépés az

mégiscsak egy "séta lenne a parkban" ("cakewalk"), azaz gyerekjáték ahhoz képest, hogy milyen nagy horderejű

eredményeket hozna. Izrael kétségtelenül fenyegetve érzi magát az ajatollahok által irányított rendszer által.

2006. november 13-án Bush amerikai elnök és Olmert izraeli miniszterelnök közös sajtóértekezletén mély aggodalmát fejezte

ki Irán nukleáris programja miatt. Bush egyetértett Olmert-tal abban, hogy Iránnak valójában a nukleáris bomba kifejlesztése

a valódi célja, és ezen nem változtat az, hogy folyamatosan békés célokra hivatkozik. A két politikus hajthatatlannak

mutatkozott abban, hogy megakadályozza Iránt az atombomba előállításához szükséges technológiai küszöb átlépésében. "Ha

Iránnak nukleáris fegyvere lesz, az hihetetlen mértékben ingataggá teszi a helyzetet, és nyilvánvaló fenyegetést jelent közeli

szövetségesünk számára." - mondta Bush arra célozva, hogy Izrael létében érzi fenyegetve magát az Iráni Iszlám Köztársaság

által. Az amerikai elnök a nemzetközi közösséget is felszólította, hogy támogassa azokat a szankciókat, amelyeket az ENSZ

Biztonsági Tanácsa helyezett kilátásba, ha Teherán nem vet véget az urándúsítás folytatásának.

"Ha Teherán tovább folytatja ezt a programot, akkor annak súlyos következményei lesznek. Jó kiindulás ehhez Irán együttes

elszigetelése. Remélem, lesz elég józanul gondolkodó a kormányon belül, aki belátja, hogy országuk elszigetelődése nem

szolgálja érdekeiket" - mondta az amerikai elnök.

Az izraeli miniszterelnök televíziós interjújában azt hangoztatta, hogy kormánya számára minden olyan lépés elfogadható,

amit Bush elnök fel tud vállalni azért, hogy megakadályozzák Iránt a nukleáris fegyver kifejlesztésében. Olmert úgy

gondolja, hogy a jelenlegi demokrata többségű amerikai törvényhozás is támogatni fogja Izrael törekvéseit, mivel Izrael

támogatása hagyományosan kétpárti.

2006. november 14-én, egy nappal azután, hogy Bush tanácskozott Olmert-tel Washingtonban, az izraeli miniszterelnök

elutazott az Egyesült Zsidó Közösségek közgyűlésére, Los Angelesbe. Itt kijelentette, hogy Izrael nem fogja ölbe tett kézzel

nézni, hogy mit tesznek azok, akik kétségbe vonják Izrael jogát a létezéshez, miközben azon dolgoznak, hogy kifejlesszék

azokat a katasztrofális fegyvereket, amelyekkel céljaikat elérhetik. Olmert ezeket mondta: "Izrael nem fog visszariadni attól,

hogy megakadályozza Iránt nukleáris fegyverek kifejlesztésében. Ez a teher a miénk és nem tudunk és nem fogunk

visszariadni attól, hogy ezzel a kihívással szembenézzünk." Ugyanebben a beszédében az izraeli kormányfő késznek

mutatkozott arra, hogy találkozzon a palesztin hatóság elnökével, Mahmud Abbas-szal, a feszültség enyhítése és a békés

kibontakozás érdekében.

A Robert Gates vezette Pentagon és Irán

George W. Bush igen nagy valószínűséggel idősebb George Bush, és a mögötte álló érdekcsoportok javaslatára nevezte ki a

nemzetvédelmi minisztérium élére 2006. november 8-án Robert Gates-t, a texasi A&M University (Agricultural and

Mechanical University of Texas) elnökét, aki idősebb George Bush elnökségének (1988-1992) utolsó két évében a CIA

vezetője volt. Robert Gates-t nagy valószínűséggel azért választották a zioncon csoporttal rivalizáló csoportok a Pentagon

élére, mert jól ismerik, hogy készségesen hajlandó a kormányzat politikáját pedánsan végrehajtani. Éppen ezért Gates-cel

kapcsolatban nem az a fő kérdés, hogy ő milyen irányban akar haladni, hanem milyen irányban akarnak haladni azok az

elitcsoportok, amelyek most erőteljes befolyást gyakorolnak az elnökre.

Az Izrael-barát zionconokat aggasztja az a lehetőség, hogy Robert Gates az Iránnal való kiegyezésnek ad elsőbbséget. 2004-

ben ezt írta a Council on Foreign Relation egyik tanulmányában, amelynek a társszerzője Zbigniew Brzezinski volt: "Az

Iránnal szembeni tartós kötelezettségvállalás jelenlegi hiánya hátrányos az Egyesült Államok érdekeire a világ egyik kritikus

térségében. Folytatni kell Teheránnal a közvetlen párbeszédet a kölcsönös érdekeket szolgáló meghatározott területeken." A

washingtoni Közel-keleti Politikai Intézet, amely Izrael-barát kutatókat foglalkoztat, éberségre szólította fel az Izrael-barát

csoportokat.

Elsősorban a James Baker vezette kongresszusi bizottság befolyását kívánják ellensúlyozni. A Baker vezette Irak

Tanulmányi Csoportnak nemcsak Robert Gates a tagja, hanem Brent Scowcroft is, aki idősebb George Bush elnöksége

alatt nemzetbiztonsági tanácsadó volt. Mind Baker, mind Scowcroft annak idején nyomást gyakorolt Izraelre, hogy tárgyaljon

a palesztinokkal.

Tom Neumann, a JINSA (Jewish Institute of National Security Affaires) ügyvezető igazgatója, elsősorban realista

politikusnak tartja Gates-t, aki gyakran összeütközésbe került a neokonzervatív irányzat képviselőivel. Neumann szerint

azonban nem ezért esett rá a választás, hanem azért, mert az elnök és a most erőre kapott birodalompártiak olyan személyt

akartak Pentagon élére, aki a legkisebb ellentmondás nélkül teljesíti az utasításokat, és akinek a személye körül nincsenek

politikai viták. Bush elnök ezt mondta róla: "Jól tudja, hogy az a kihívás, amellyel országunknak szembe kell néznie,

nagyobb, mint bármely politikai párt, és eddigi teljesítményei azt bizonyítják, hogy a kongresszusi folyosó mindkét oldalán

ülő vezetőkkel jól tud együttműködni nemzetbiztonságunk erősítése érdekében."

Még nem született döntés az Irán elleni megelőző csapásról

Szakértők úgy látják, hogy az Egyesült Államok legfőbb döntéshozói még csak mérlegelik egy esetleges megelőző

csapásmérés lehetőségét és következményeit. Vannak olyan kormányzati megnyilvánulások, amelyek szerint az Egyesült

Államok vagy más országok nem térhetnek ki többé a döntés elől. Ha Észak-Korea nem lesz hajlandó lemondani saját

nukleáris programjáról és Irán is kifejleszti nukleáris fegyvergyártási képességét, akkor az elkerülhetetlenül arra kényszeríthet

más országokat is térségeikben, hogy maguk is képesek legyenek nukleáris fegyverek előállítására. 2006. november 14-én

egy vezető beosztású amerikai tisztségviselő tudósítóknak kijelentette: "Mi, amerikaiak vagy mások, akik fenyegetve

érezhetik magukat ezen fejlemények által, arra kényszerülünk, hogy keressük a válaszadás módját, és ez felveti a megelőző

csapás mérésének kérdését. Úgy gondolom, hogy nem csak a jelenlegi, de az összes amerikai kormányzat számára

elkerülhetetlen feladat a megelőző stratégia közelebbi vizsgálata." Itt tehát nem arról van szó, hogy az Egyesült Államok már

eldöntötte ezt a kényes kérdést, de arra utal, hogy az nagyon is foglalkoztatja a jelenlegi amerikai kormányzat döntéshozóit.

Az illetékes amerikai személyiség arra hívta fel a nemzetközi közösség figyelmét, hogy gondolják át alaposan, milyen árat

kell majd azért fizetni, ha Irán tovább haladhat azon az úton, amelyre rátért. Hivatalosan Bush elnök még mindig a

diplomáciai megoldást támogatja, de ehhez mindig hozzáteszi, hogy minden opció az asztalon van, és nincs kizárva a katonai

csapásmérés lehetősége sem. Szakértők szerint egy tervezett amerikai katonai beavatkozás mintegy négy évvel vetné vissza

Iránt a feltételezett nukleáris fegyverek előállításában.

Várható-e a Hormuzi-szoros lezárása?

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa által kilátásba helyezett szankciók életbe léptetése esetén Irán válaszlépésként lezárhatja a

Hormuzi-szorost. Ennek viszont az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Kína, Oroszország és Németország

lennének gazdasági szempontból a legnagyobb vesztesei. Teheránban azért hangoznak el egyre gyakrabban utalások erre a

lehetőségre, mert ez az egyik leghatékonyabb eszköz, amivel Irán válaszolhat az általa igazságtalannak tartott szankciókra. A

Hormuzi-szoros blokádja megakadályozná a kőolaj zavartalan áramlását a fejlett ipari országokba, és ez a kőolaj árának

ugrásszerű emelkedéséhez és más negatív következményekhez vezethet.

A Hormuzi-szoros kapcsolja össze a Perzsa-öblöt az Ománi tengerrel. Ez az egyetlen útvonal, ahol a Perzsa-öböl államaiban

kitermelt kőolaj exportálható. Az iráni fegyveres erők a közelmúltban több olyan hadgyakorlatot is folytattak, amelyek a

Hormuzi-szoros lezárását célozták egy esetleges háborús helyzet idejére.

Magas beosztású teheráni politikusok egyre többször céloznak a Hormuzi-szoros blokád alá vételére, ha Irán ellen valóban

életbe léptetnék a kilátásba helyezett súlyos szankciókat. Ha azonban Irán ily módon válaszolna ezekre a szankciókra, akkor

valójában súlyosan megsértené a nemzetközi jog szabályait. Gyakorlatilag hadat üzenne a Hormuzi-szoros használatában

érdekelt valamennyi államnak. Ezen túlmenően a kőolaj-importáló államok érdekeit is sértené. Különösen az Egyesült

Államokét. Ez megkönnyítené egy esetleges Irán elleni amerikai katonai fellépés elfogadtatását, mind az amerikai

társadalommal, mind a világ közvéleményével. A James Carter elnökről elnevezett Carter-doktrína szerint a Perzsa-öböl

térsége életbevágó fontosságú az Egyesült Államok számára. E szerint, ha ezek az életbe vágó érdekek veszélyeztetve

vannak, akkor az Egyesült Államok kötelessége minden rendelkezésére álló eszközzel megvédeni érdekeit, beleértve

természetesen a katonai erő alkalmazását is.

A világ vár és figyel

Az Egyesült Államok felkészült arra is, hogy megvitassa a teheráni vezetőkkel az iraki helyzetet, keresve a békés

kibontakozás lehetőségét. Az amerikai külügyminisztérium egyik vezető munkatársa, David Satterfield, erről tájékoztatta az

amerikai Szenátus tagjait. Bush elnök korábban kizárta egy Iránnal való tanácskozás lehetőségét az iraki helyzetről.

Időközben az Irakban állomásozó amerikai hadsereg egyik magas rangú parancsnoka annak a véleményének adott hangot,

hogy az amerikai csapatok létszámának növelése vagy akár csökkentése elősegíthetné a kiéleződött belső helyzet rendezését

Irakban.

Mivel az elsöprő demokrata párti győzelem az időközi választásokon nagyrészt az amerikai választóknak az iraki háborúval

való elégedetlenségére vezethető vissza, ezért a Fehér Ház a jelek szerint kész újabb lépésekre az iraki konfliktus mielőbbi

befejezése érdekében. Ebbe az új irányvonalba már beleillenek az Iránnal és a Szíriával folytatandó tárgyalások. Úgy is

tekinthetjük, hogy az Irak Tanulmányi Csoport, vagyis a Baker-bizottság máris eredményt ért el.

Az amerikai Kongresszus 2006. november 15-én tartott meghallgatásán John Abizaid tábornok, a legmagasabb rangú

katonai parancsnok a Közel-Keleten, ellenezte időpont kitűzését az Irakban állomásozó amerikai erők kivonására. Abizaid

tábornok ugyanakkor ellenezte azt a javaslatot is, hogy további csapatokat küldjenek Irakba. Azzal érvelt, hogy a szükséges

katonai erőt ma már az iraki hadseregnek kell a konfliktus rendezése érdekében bevetnie.

A Szenátus illetékes bizottsága foglalkozott az ún. "Négypontos stratégiával" is. E szerint 20 000-rel megnövelnék az

amerikai csapatok létszámát, hogy szavatolják Bagdadban a közbiztonságot, és lehetővé váljanak szükséges katonai

átcsoportosítások máshová Irakon belül. A stratégia második pontja szerint összpontosítani kell az erőfeszítéseket a regionális

együttműködés érdekében nemzetközi konferenciákon, és fokozni kellene e célból a diplomáciai együttműködést Kuvaittal és

Szaúd-Arábiával. Harmadikként erőfeszítéseket kell tenni azon megbékélési folyamat felgyorsítására, amelynek célja a

szembenálló szunnita, síita és kurd csoportok közti kiegyezés elérése. Negyedikként az írja elő a stratégia, hogy meg kell

győzni az amerikai törvényhozást további pénzek kiutalásáról az iraki biztonsági erők kiképzése és felszerelése számára.

A fentiekből látható, hogy még minden mozgásban van, és a helyzet napról napra változik. Nem tehetünk mást, mint hogy

reménykedünk abban, hogy sikerül megtalálni a békés kibontakozás lehetőségét és elkerülhetővé válik egy újabb -

beláthatatlan következményekkel járó - háborús konfliktus a Közel-Kelet térségében. Úgy gondoljuk, hogy minden békés

megoldás jobb a háborúnál. Megismételjük, amit már korábban is kifejtettünk, hogy tartós megoldást az jelentene, ha a térség

valamennyi országa, beleértve Izraelt is, kötelezettséget vállalna arra, hogy véglegesen és ténylegesen lemond valamennyi

tömegpusztító fegyver előállításáról és hadrendbe állításáról. Olyan regionális megállapodásra lenne szükség, amely betiltja a

világnak ebben a rendkívül fontos térségében a vegyi, a biológiai és a nukleáris fegyvereket. Ehhez azonban az egyenjogúság

elismerésére, az alapvető érdekek kölcsönös tiszteletben tartására és végül, de nem utolsósorban, az egyenlő mérce

tisztességes alkalmazására lenne szükség.

A hidegháborútól a "hidegbéké"-ig

Oroszország és a többpólusú világ

Sokakat meglepett, amikor 1999-ben a csaknem ismeretlen KGB-ezredest, a KGB utódjának számító Szövetségi Biztonsági

Szolgálat, az FSZB első civil igazgatóját, Vlagyimir Putyint, nevezte ki Borisz Jelcin akkori elnök Oroszország

miniszterelnökévé. Hamarosan az államelnöki tisztet is átvette, mint megbízott elnök. 2000-ben az orosz választópolgárok 53

%-a adta rá voksát, de négy év múlva - a következő elnökválasztáson - már 71 %-os elsöprő többséggel maradhatott

hivatalában. Amikor Putyin a Kremlbe került, kemény kézzel vette át az irányítást. Sikerült megállítania a hanyatlást,

helyreállította a gazdasági stabilitást és a megingott közbiztonságot: megerősítenie a szétesőben lévő orosz államot. 1999

őszén e sorok írójának alkalma volt Moszkvában élő szakemberekkel eszmecserét folytatni, ahol elsősorban az volt a téma,

hogy a hidegháború végével miként lehetett volna megakadályozni az orosz gazdaság szétesését, a közvagyon széthordását és

végül 1998-ban az orosz pénzrendszer összeomlását: a példa nélkül álló államcsődöt. Már ekkor elmondták ezek a moszkvai

értelmiségiek, hogy Putyin egészen más lesz, mint Jelcin, és megalapozottan lehet arra számítani, hogy a felbomlott szovjet

birodalom romjain végülis egy működőképes és erős orosz államot hoz létre. Ezt a várakozást kétkedéssel fogadtam, annál is

inkább, mert már akkor tudtam, hogy a Nyugatot irányító pénzhatalom a szovjet birodalmat többek között a KGB-be beépült

hálózata segítségével bomlasztotta fel. Putyin pedig ebben az atlantista KGB-ben csinált karriert, lett viszonylag hamar

ezredes. Kiválóan beszélt németül és angolul, kiemelkedése idején pedig már nyugaton is eltöltött néhány évet.

Amikor kételyeimet elmondtam Putyin személyével kapcsolatban, akkor felvilágosítottak ezek a moszkvai ügyekben nálam

lényegesen járatosabb szakemberek, hogy Putyin alkalmas az eurázsista hagyományokkal rendelkező orosz hadsereg

támogatásának a megnyerésére, annak ellenére, hogy ő az atlantista, azaz nyugat-barát KGB-től jött. Visszatekintve

Vlagyimir Putyin eddigi teljesítményeire, meg kell állapítani, hogy moszkvai ismerőseimnek lett igazuk. Putyinnak sikerült

abból a depresszióból kivezetnie Oroszországot, amelybe az atlantista Nyugat taszította, maximálisan kihasználva azt a

győzelmet, amelyet a hidegháborúban aratott a Szovjetunió felett. Az atlantisták a gazdasági reformokra és demokratikus

rendszerváltásra hivatkozva lényegében széthordták-szétverték az orosz gazdaságot. Moszkvába küldött szakembereik

segítségével rákényszerítették a nemzetközi pénzügyi közösség által kidolgozott sokkterápiát, amely nemcsak a gazdaságot

bénította meg, de az állam működését is. A bekövetkezett gazdasági összeomlás - méreteinél fogva - példa nélkül áll a

modern közgazdaság történetében. A hidegháborúban elszenvedett veresége következtében Oroszország több mint kétszer

akkora veszteséget volt kénytelen elszenvedni, mint a II. világháborús pusztítások nyomán együttvéve.

Oroszország bruttó hazai összterméke a felére csökkent, a tőkeberuházások pedig 80 %-kal estek. A társadalom alsóbb

rétegei a harmadik világhoz hasonló nyomor szinten voltak kénytelenek élni. A halálozási arány megugrott, és évi több

millióval csökkent a lakosság létszáma. Ennek részleteit pontos adatokra támaszkodva már 1999 decemberében megírta

Szergej Glazijev matematikai-közgazdász professzor, aki Jelcin első kormányában a külgazdasági kapcsolatokért felelős

miniszter volt. Ő volt az akkori orosz kormány egyetlen tagja, aki tiltakozásul azért, hogy Jelcin elnök feloszlatta a

törvényesen megválasztott orosz parlamentet és felfüggesztette az alkotmányt, 1993-ban lemondott kormányban viselt

miniszteri tisztségéről. Glazijev már akkor hangoztatta, hogy ezt a fajta szabadrablást jelentő reformpolitikát fel kell

számolni, mert katasztrófához vezetett.

Vlagyimir Putyin Jelcin elnök szervilizmusba torkollott euroatlantista politikáját gyökeresen megváltoztatta. Ennek

következtében 1999-től kezdődően az orosz gazdaság évi 6-7 %-kal növekedett, s ma már Moszkva rendelkezik a világ

ötödik legnagyobb arany- és külföldi valutatartalékával. Moszkva és más orosz nagyvárosok gyors növekedésnek indultak,

óriási az építkezési láz, az üzletek tele vannak nyugati árucikkekkel, köztük luxusárukkal is. A gyors fejlődés ellenére az

oroszok 60 %-a még mindig a szegénységi szint küszöbén vagy az alatt él. Kétségtelen azonban, hogy Putyin elnöksége

stabilizálta a kontinensnyi országot és bizonyos mértékig helyreállította a lakosságnak az önbizalmát. Ezért az egykori KGB-

ezredes még mindig igen nagy népszerűségnek örvend.

A Nyugat, elsősorban Washington, azonban lekezeli Oroszországot. Képmutatóan az egyenjogúságon alapuló stratégiai

partnerségről és barátságról beszélnek, sőt az Egyesült Államok elnöke még tegező viszonyban is van az orosz elnökkel. Az

amerikai kormányzat azonban változatlanul folytatta Oroszország gyengítésének a politikáját. Ennek rutinszerű eszközei az

ünnepélyesen tett ígéretek megszegése, az orosz politika irányítóinak leereszkedő kioktatása, és újabb egyoldalú

engedmények követelése. A jelenlegi egypólusú világban az amerikai kormányzat még annyi ellenszolgáltatásra se hajlandó

Oroszországnak, mint amennyit Washington a hidegháború idején nyújtott a szovjet birodalom magját képező kommunista

Oroszországnak.

Folytatódik Oroszország katonai körbekerítése és a jelenlegi orosz határokon (vagy azok közelében) egyre-másra létesülnek

az amerikai és NATO katonai támaszpontok. Tervezik az egykori szovjet tagköztársaságok közül legalább hétben - a Balti

államoktól, Ukrajnán át Grúziáig és Azerbajdzsántól a közép-ázsiai országokig - állandó támaszpontok létrehozását. Ezt

orosz részről egyfajta Amerika által épített vasfüggönynek érzik, amely ismét a fegyverkezést helyezi előtérbe az amerikai-

orosz kétoldalú kapcsolatokban.

Amerika ugyanakkor elutasítja, hogy Oroszországnak jogos nemzeti érdekei fűződhetnének ahhoz, hogy saját területén túl is

biztosítsa a befolyását, még akkor is, ha etnikailag rokon vagy szomszédos népek által lakott olyan országokról van szó, mint

Ukrajna, Fehéroroszország vagy a kaukázusi Grúzia. Washingtonból keményen bírálják Moszkvát azért, mert baráti

kormányzatot szeretne Ukrajnában, amellyel szoros kulturális, nyelvi és történelmi kapcsolatok kötik össze, nem beszélve a

közös vallásról és a még ma is igen szoros gazdasági és biztonsági érdekekről.

Oroszország még attól is meg van fosztva, hogy teljes szuverenitást gyakoroljon szorosan vett határai között. Ezt többek

között az akadályozza, hogy amerikai részről 1992 óta gyakran és hatékonyan avatkoznak be Oroszország belügyeibe.

Elárasztották gazdasági tanácsadókkal, akiknek az volt a feladata, hogy az 1990-es években levezényeljék Oroszország

átvezetését a kommunizmusból a demokratikus piacgazdaságba. A piacgazdaság előnyeiről szóló prédikációktól eltekintve

gyakran hangzottak el e szakértők részéről fenyegetések is arra vonatkozóan, hogyan kell egy rendes, demokratikus

országnak megszerveznie politikai és gazdasági rendszerét.

Ezek a szélsőséges euroatlanti értékeket prédikáló nyugati szakértők még arra is tettek javaslatot, hogy miként kellene

Vlagyimir Putyint elmozdítani az olyan Amerikában kidolgozott - "színes forradalomnak" nevezett - technikával, mint

például amilyen az ukrajnai "narancsos" forradalom, a grúziai "rózsás" vagy Askar Akajev nevéhez fűződő "tulipános"

forradalom volt Kirgíziában. Egy hasonlót Fehéroroszországban is megkíséreltek, sikertelenül. A transznacionális szervezett

magánhatalom tulajdonában lévő, ún. korporációs tömegtájékoztatás Amerikában egyre gyakrabban nevezi az orosz elnököt

"gengszternek", "fasisztának", "Szaddam Husszeinnek". A Carnegie Alapítvány több szakértője is már kijelentette, hogy

"Putyin gyengesége" és sebezhetősége alkalmas célponttá teszi a jelenlegi kormányzatot az ilyen "színes forradalommal"

végrehajtott rendszerváltásra. Magunk részéről csak azon csodálkozunk, hogy a demokráciának ezek szószólói vajon

felmérték-e, hogy mit jelentene a világ második legnagyobb nukleáris fegyverkészlettel rendelkező országának a

destabilizálása ilyenfajta nyugati rendszerváltó technikával?

Azt a háttérhatalmat, amelynek a magját a globális pénzmonopólium legfelső irányítói képezik, mindig is a kettős mérce

jellemezte. Ennek egyik megjelenési formája, hogy Washington keményen elítéli Moszkvát azért, amit maga is tesz. Az

Egyesült Államok mindenütt, ahol csak tudja, kiépíti katonai támaszpontjait a korábbi szovjet tagköztársaságokban és a saját

érdekei szerint hasznosítja nyersanyagaikat, elsősorban a kőolajat. Főként azonban a pénzügyi eszközöket veti be céljai

elérése érdekében. Amikor a NATO Oroszország közvetlen közelében terjeszkedik, és teljes ellenőrzése alá vonja az egykori

szovjet birodalomhoz tartozó országokat, akkor természetesen a "globális terrorizmus" ellen küzd, és a védtelenül maradt

államokat veszi védelmébe, nyújt nekik önzetlenül segítséget. Amikor Moszkva ez ellen tiltakozik, akkor ezzel hidegháborús

hangot üt meg, és az elmúlt időket hozza vissza. Amikor Washington közvetlenül beavatkozik Ukrajna vagy Grúzia

belügyeibe, akkor az a "demokrácia terjesztését" segíti, ha viszont a Kreml próbálja saját korábbi kapcsolatait fenntartani,

akkor az az "orosz imperializmus" megengedhetetlen újjáéledése és terjeszkedése.

A Nyugat az Egyesült Államok vezetésével 1993 szeptemberében és októberében nem csak elnézte, de támogatta is Jelcint

abban, hogy feloszlassa Oroszország demokratikusan választott parlamentjét és alkotmánybíróságát. Jelcin ekkor az orosz

nemzet egészét megillető közvagyont, valamint a véleményhatalom olyan fontos intézményeit, mint a televízió-hálózat,

átengedte a Kremlhez közelállók tulajdonába. Oroszországra kényszerített egy olyan alkotmányt, amely nem volt alkalmas a

végrehajtó hatalom alkotmányos korlátozására és ellenőrzésére. A választásokat lényegében meghamisították, s mindezt a

Nyugat egyértelműen demokratikus reformként üdvözölte. Amikor a Jelcin segítségével Oroszország élére került Putyin is

alkalmazta ezeket az eszközöket, de most már az orosz társadalom és az orosz állam megerősítése érdekében, akkor ezt

elítélték, mint reakciós, antimodernista tekintélyuralmi módszereket, amelyek elősegítik az "autoritarianizmushoz" való

kártékény visszatérést.

Az Egyesült Államokat irányító nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia kísérletet tett Oroszország gyengeségének a

kihasználására, hogy Amerika olyan egyoldalú nukleáris fölényhez jusson, amelyet a Szovjetunió fennállása idején nem

tudott elérni. Washington önkényesen visszalépett az 1972-ben megkötött (a rakétaelhárító rendszerek kiépítésének a

korlátozásáról szóló) szerződéstől azért, hogy egy olyan rendszert léptessen életbe, amely képes elpusztítani a

támadórakétákat. Ezáltal az Egyesült Államok úgy juthat hozzá az első nukleáris csapásmérés lehetőségéhez, hogy nem kell

számolnia hatékony ellencsapással. Az, aki az első csapást mérheti, behozhatatlan előnyhöz jut a megtámadottal szemben. Az

Egyesült Államok kényszerítette Oroszországot, hogy írjon alá egy olyan nukleáris fegyverzetet csökkentő megállapodást,

amely nem tartalmazza a nukleáris fegyverek tényleges megsemmisítését, és annak az ellenőrzését. Ugyanakkor lehetővé

teszi az Egyesült Államok számára olyan új nukleáris fegyverek kifejlesztését, amelyeket Washington már be is jelentett.

Ennek a tükrében már nem olyan meggyőző az a nyugati vád, hogy az amerikai-orosz viszonyban bekövetkezett elhidegülést

Putyin elnök bel- és külpolitikája okozta. A hidegháború is csak akkor érhet véget, ha nem csak keleten, de nyugaton is

befejezik. A Nyugatnak Oroszországra rákényszerített ún. sokkterápiája, amely katasztrofális gazdasági következményekkel

járt, súlyos csapást mért a demokratikus folyamatokra. Ezzel tovább rontotta a közbiztonságot. Olyan oligarchikus rendszer

létrehozását segítette elő, amelyet egyáltalán nem lehet összeegyeztetni egy nyugati típusú demokratikus politikai rendszerrel.

A túlvagyonosodott oligarcha réteg túlhatalomhoz juttott a politikai szférában, mert vagyon és hatalom egymást szervesen

kiegészítik és egyik a másikra átváltható. Az Amerikát is irányító pénzhatalom által Oroszországra kényszerített, és csődöt

mondott sokkterápia Amerika-ellenességhez vezetett. Ezért van az, hogy az orosz lakosságnak már csak 5 %-a nevezhető

Amerika-barátnak szemben a szovjet birodalom felbomlása utáni lényegesen nagyobb aránnyal.

Egyes politikai elemzők úgy gondolják, hogy gyakorlatilag hidegháború, de legalábbis hidegbéke alakult ki a Nyugat és

Oroszország között. Ez a hidegbéke eredményezte, hogy nincs érdemi párbeszéd a világ egyetlen szuperhatalma és a

legyőzött, de feltápászkodó Oroszország között. Miután az Egyesült Államok felmondta a rakétaelhárító rendszerek kiépítését

korlátozó szerződést, és nincs többé szó a nukleáris- és a rakétafegyverek tényleges csökkentéséről, új helyzet állt elő.

Washington úgy döntött, hogy kiépíti az Amerikát védő rakétaelhárító ernyőt. Egyre inkább polgárjogot nyer a megelőző

háború és az első nukleáris csapásmérés elvi lehetősége, amely közel ötven éven át meg volt tiltva. Egyes magas rangú

biztonsági szakértők a tényleges és ellenőrzött fegyverzet-korlátozást a hidegháború elavult örökségének tekintik. Azért, hogy

a tényleges feszültségnek eme okairól elterelje a figyelmet, a pénzoligarchia tulajdonában lévő tömegtájékoztatás,

szakadatlanul démonizálja Putyint úgymond tekintélyuralmi magatartása és durva új-imperializmusa miatt.

Az elmondottak némi magyarázatot adnak arra, hogy az orosz elnök miért mondott 2007. február 10-én viszonylag kemény

hangú beszédet a NATO-országok vezetőinek a tanácskozásán. Putyin valójában azt mondta el, amit a világközvélemény

jelentős része gondol. A BBC 2006 novemberében felmérést készített 25 országban és e szerint a megkérdezettek 49 %-a

gondolja úgy, hogy az Egyesült Államok jelenleg főleg negatív szerepet játszik a világban, s csupán 32 % gondolta ennek az

ellenkezőjét. 2005-ben is volt egy felmérés, amely 18 országra terjedt ki, és amely szerint még 40 % gondolta úgy, hogy az

Egyesült Államok jótékony szerepet játszik a világpolitikában. Németországban és Indonéziában 4 megkérdezett közül 3

ítélte negatívnak Amerika befolyását, Franciaországban és Törökországban a megkérdezettek 69 %-a volt ugyanezen a

véleményen.

Magában az Egyesült Államokban a megkérdezettek 57 %-a ellenezte az iraki háborút, valamint az Izrael és Hezbollah

közötti háborút. A megkérdezettek 60 %-a elítélte azt, ahogyan a guantanamo-i amerikai támaszponton bánnak az ítélet

nélkül fogvatartottakkal. A megkérdezettek 50 %-a helyteleníti azt a módot, ahogyan a hivatalos Amerika az iráni nukleáris

programhoz viszonyul. A 2006 novemberi választásokon a Bush-kormányzat jelentős vereséget szenvedett, és elveszítette

többségét mind a képviselőházban, mind a szenátusban. Megszületett egy javaslat az iraki háború mielőbbi befejezésére is,

amelyet az Iraki Tanulmányi Csoport (Iraqi Study Group) készített idősebb George Bush elnök egykori külügyminiszterének,

Baker-nek a vezetésével. 2007 elején Teherán ellen hasonló médiakampány folyt, mint korábban Irak ellen. Az iraki

háborúban eddig 655 000 iraki halt meg és az amerikai hadsereg is elveszítette már több mint 3200 katonáját.

Putyin müncheni hallgatósága miniszterekből és felelős döntéshozókból állt. (Amerikai részről például ott volt az új védelmi

miniszter, Robert Gates és a harcias köztársaságpárti szenátor John McCain.) Putyin velük közölte, hogy a világ ma tanúja

lehet a katonai erő korlátlan alkalmazásának a nemzetközi életben és ez a visszatérő konfliktusok szakadékába taszítja a

világot. Az ENSZ Alapokmányát nevezte a katonai erő alkalmazása egyetlen legitimáló forrásának. A NATO keleti

terjeszkedésével kapcsolatban Putyin megállapította, hogy annak nincs sok köze a modernizációhoz, és jelentősen

befolyásolja Moszkva viszonyát a Szövetséghez. Putyin úgy látta, hogy ez a fajta keleti irányú terjeszkedés aláássa a

kölcsönös bizalmat.

Putyin arra a kérdésre, hogy mi az egypólusú világ, azt a választ adta, hogy nem jelent mást, mint egyetlen globális hatalmi

központot, egyetlen uralmat gyakorló kormányzattal. Putyin kijelentette, hogy az amerikai rakétavédelmi rendszer kiépítése

Közép-Európában új fegyverkezési versenyt indít be. Az az amerikai érv, hogy ez nem irányul Oroszország ellen, nem

meggyőző. Hozzátette, Oroszország válaszol a kihívásra, ha nem is hasonló nagyságrendben, de azért hatékonyan. Putyin arra

célzott, hogy a Pentagon a Cseh Köztársaságban radar-állomást, Lengyelországban pedig rakétaelfogó rendszert tervez

kiépíteni arra hivatkozva, hogy ily módon kíván Irán ellen védekezni. A washingtoni katonai vezetés a Csendes-óceán

térségében áthelyezte a Hawaii szigetekről az Oroszországhoz tartozó Kamcsatka-félsziget közelében lévő Aleuti-szigetekre a

legnagyobb rakétavédelmi radarállomását.

Putyin emlékeztette a Münchenben összegyűlt vezetőket, hogy országa továbbra is betartja azt a kötelezettségét, hogy 2012-

ig nukleáris fegyverkészletét a megállapodott 1700, illetve 2200 robbanófejre csökkenti. Ezt a megállapodást szakértők azért

bírálták, mert nincs biztosítva a végrehajtás ellenőrzése és továbbra is lehetséges a tárolt robbanófejek újrafelszerelése. Putyin

reményét fejezte ki, hogy a Nyugat is betartja vállalt kötelezettségeit. Azt is közölte, hogy elkészítettek egy olyan

szerződéstervezetet, amely a világűrt fegyvermentes övezetté nyilvánítaná. Putyin sürgette az Atomsorompó Egyezményt

meghosszabbító és a nukleáris fegyverkezést csökkentő tárgyalások folytatását.

Az orosz elnök keményen bírálta az Egyesült Államokat azért, hogy egyoldalú akcióival nem növelte, hanem csökkentette a

nemzetközi biztonságot. Úgy fogalmazott, hogy az egyoldalú, illegitim akciók egyetlenegy problémát sem oldottak meg,

ellenben további konfliktusokhoz vezettek. Az Egyesült Államok egyedüli szuperhatalomként minden vonatkozásban

túllépett határain.

Putyin elnök müncheni beszédéhez azt kívánjuk hozzáfűzni, hogy a nemzetközi kapcsolatokban történelmileg beigazolódott

tény, hogy az erőegyensúly elősegíti a béke fennmaradását, míg a kiegyensúlyozatlanság a háborús konfliktusoknak kedvez.

Az erősebb fél a legkülönfélébb okokból csábítást érezhet arra, hogy fölényét kihasználja a gyengébb féllel szemben. A

hidegháború idején néhány kiélezett helyzettől eltekintve, mint amilyen például a kubai rakétaválság volt 1962-ben, az

elrettentés egyensúlya - a MAD, Mutually Assured Destruction, Kölcsönösen Garantált Elpusztítás - képes volt fenntartani a

békét.

Hivatkozni lehet a Kasmír indiai tagállam hovatartozásáról vitatkozó Indiára és Pakisztánra is. A két ország 1947-ben, 1965-

ben és 1971-ben véres háborút viselt a fele részben hinduk által, fele részben mohamedánok által lakott ország

megszerzéséért. India azonban - elsősorban az atomhatalommá vált Kínától tartva - maga is kifejlesztette nukleáris fegyvereit,

Pakisztán viszont - Indiától tartva - nem akart lemaradni. Így most a két riválisnak bevethető nukleáris fegyverei vannak.

Azóta nem került sor háborúra Kasmír miatt, noha a feszültség továbbra is fennáll, amit bizonyít, hogy merényletekre

gyakran sor kerül.

Amióta a Szovjetunió felbomlott és az Egyesült Államok vált az egyetlen szuperhatalommá, egyre több háborúra, erőszakos

cselekményre került sor világszerte. A világ számos pontján anarchikus állapotok jöttek létre, és a legingatagabb a helyzet a

Közel-Kelet térségében. Nemcsak Moszkva, de több arab ország is úgy látja, számos konfliktust okozott az a körülmény,

hogy Amerika egyre inkább egyoldalúan lép fel és kihasználja, hogy jelenleg ő az egyetlen szuperhatalom. Washington az

elmúlt hat évben tetszése szerint indíthatott háborút, szeghette meg a nemzetközi jogot és még az emberi jogokat is

átértelmezhette. Hiányzott az az ellensúly, amely mérsékletre szoríthatta volna. Ilyen körülmények között került sor

Afganisztán megszállására, és Irak elfoglalására. Nem csak az ottani politikai rendszereket számolta fel, de katonai akciói

nyomán a helyi lakosok százezrei vesztették életüket. Egyedül Irakban 655 000 polgári személy halt meg eddig. Amerikának

természetesen vállalnia kell a felelősséget e lépései következményeiért. Ezek közzé tartozik a lerombolt országok újjáépítése,

a közigazgatás és a közbiztonság helyreállítása. A tények arra utalnak, hogy mindez meghaladja még az egyetlen

szuperhatalom lehetőségeit is.

Az Egyesült Államokat belülről irányító nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia nem akarja, hogy a világ

energiahordozók szempontjából legfontosabb térségében elveszítse hegemóniáját. Ezért ragaszkodik ahhoz, hogy csak neki és

szövetségesének legyen nukleáris fegyvere. Már hosszabb ideje folyik a kampány Irán ellen, s az eddig életbe léptetett

szankciókat újabbakkal akarják kiegészíteni. A világ pénzrendszerét és energiahordozóit a hegemóniája alatt tartó

érdekcsoportok az Egyesült Államok segítségével tesznek kísérletet Irán bankrendszerének a megbénítására. Teheránt meg

akarják fosztani attól is, hogy hasznosíthassa a maga javára a nukleáris technológia előnyeit. Háborúval fenyegetik, ha nem

mond le az urán dúsításáról. Az Irán által előállított nukleáris nyersanyag igen alacsony dúsítású, s csak atomerőművekben

hasznosítható. Nemzetközi szakértők szerint Teheránnak még mintegy tíz évre van szüksége ahhoz, hogy atombombát tudjon

előállítani. Irán 2007. február 20-án felajánlotta, hogy kész abbahagyni az urán dúsítását, amennyiben a nyugati országok is

ezt teszik. Amerikai részről ezt nyomban elutasították arra utalva, hogy Irán előbb tegyen eleget a Biztonsági Tanács által

előírt kötelezettségeinek.

Az Egyesült Államok a terrorizmus elleni háború kapcsán jelentős számú gyanúsított személyt is őrizetbe vett és különböző

helyeken tartja őket őrizetben már hosszabb ideje anélkül, hogy bíróság elé állította volna őket. Ez ellentétes az általánosan

elfogadott nemzetközi jogi emberi jogi normákkal, de megszegi az amerikai alkotmány részét képező Habeas Corpus

rendelkezéseit is. A Habeas Corpus, amely a személyi szabadságjogokat biztosítja, 1305 óta van érvényben Angliában.

Számos joggal kiegészült az évszázadok során és 1679-ben kodifikálták Habeas Corpus Act elnevezéssel. A személyi

szabadsághoz tartozó alapvető jogokat tartalmazza az Egyesült Államok alkotmánya első cikkelyének 9. szakasza. Ez

kimondja, hogy a Habeas Corpusba tartozó szabadságvédő jogszabályokat nem lehet felfüggeszteni, kivéve, ha azt lázadás

vagy ellenséges támadás esetén az állam biztonsága megkívánja. Az alkotmány azt is előírja, hogy nem hozható olyan

visszaható hatályú törvény vagy kivételes törvény, mely lehetővé tenné a bírói eljárás nélküli elítélést.

2006 szeptemberében hagyta jóvá az amerikai törvényhozás két háza az MCA-t, Military Commission Act of 2006, (2006.

évi Katonai Bizottsági Törvény) elnevezésű törvényt, amely lehetővé teszi a Habeas Corpusban foglalt személyvédelmi

szabadságjogok felfüggesztését olyan törvényen kívüli, ellenséges személy vonatkozásában, aki részt vesz az Egyesült

Államokkal szemben ellenséges cselekmény elkövetésében vagy támogat ilyen cselekményt. Itt az a kérdés, hogy az őrizetbe

vett személyek (például a Kuba területén lévő Guantanamo támaszpont foglyai) ellenséges személynek minősíthetőek-e vagy

sem? Egy ilyen minősítés ellen fellebbezést lehet beadni az Egyesült Államok szövetségi bíróságához. Ha ezt a minősítést a

bíróság fenntartja, akkor az ítélet nélküli fogvatartást jogszerűnek kell tekinteni. Ha viszont nem tartja fenn, akkor a Habeas

Corpus korlátozásait a továbbiakban nem lehet alkalmazni.

A problémát az jelenti, hogy nincs határidő megszabva arra, hogy a kormány meddig köteles egy ilyen bizottsági

meghallgatást biztosítani. A fogvatartottak ugyanis el vannak zárva attól a lehetőségtől, hogy a bizottsági meghallgatás előtt

amerikai bírósághoz forduljanak. Nagy vitát váltott ki Gonzales amerikai igazságügy-miniszter 2007 januárjában tett

kijelentése, hogy az Egyesült Államok alkotmánya szó szerint nem tartalmazza a Habeas Corpusban foglalt jogokat minden

amerikai lakos és állampolgár számára. Ez nyilvánvalóan képtelenség, mert az első cikkely 9. paragrafusának második

bekezdése kimondja, hogy "A Habeas Corpus levelek kibocsátásának kiváltságát nem lehet felfüggeszteni, ...". Ha valami

nem képezi az amerikai jogrendszer szerves részét, akkor az alkotmánynak nem kellene rendelkeznie felfüggesztésének

tilalmáról, hiszen csak azt lehet felfüggeszteni, ami az amerikai Corpus Iuris részét képezi.

Azért tértünk ki részletesebben erre a kérdéskörre, mert jelzi, hogy a világszinten hiányzó egyensúly kiegyensúlyozatlan

viszonyokhoz vezetett az egyetlen szuperhatalom belpolitikájában is. A külpolitikában tanúsított egyoldalú tekintélyuralmi

eljárások megjelentek a belpolitikában is, mégpedig az emberi jogok és a politikai szabadságjogok nagyarányú

korlátozásában.

Azok, akik folyamatosan elemzik a közel-keleti helyzet alakulását, úgy vélik, hogy az Egyesült Államok szuperhatalmi

státusza hozzájárult az erőegyensúly eltolódásához abban a vonatkozásban is, hogy Izrael megkeményítette magatartását a

palesztinokkal szemben. Hiányzik Izrael nukleáris fegyvereket is felölelő katonai túlsúlyával szemben az ellensúly. Izrael öt

ízben is megtámadta Libanont, 1978-ban, 1982-ben, 1993-ban, 1996-ban és 2006-ban, számos polgári személy halálát és

dollármilliárdokban kifejezhető anyagi kárt okozva. Ilyen szempontokat is figyelembe véve, nem meglepő, hogy Putyin

jelezte: Moszkva erőfeszítéseket tesz, hogy ellensúlyozni tudja az amerikai szuperhatalom túlsúlyát. Ebbe a politikába illik,

hogy a müncheni biztonsági konferenciáról a Közel-Keletre utazott.

Több amerikai politikus is meglepetésének adott hangot Oroszország aggodalmaival kapcsolatosan. Az Egyesült Államok

változatlanul állítja, hogy egy esetleges iráni, illetve észak-koreai rakétatámadás kivédéséhez van szükség a Csehországban

kiépítendő radarállomásra és a Lengyelországba telepítendő rakétaelfogó támaszpontokra. Jurij Balujevszkij, az orosz

hadsereg vezérkari főnöke, ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államok egyoldalú lépéseivel veszélyezteti az

Európában kialakult erőegyensúlyt és aláássa Oroszország nukleáris elrettentő erejét. Bármennyiszer is állítják, hogy ezek a

lépések nem Oroszország ellen irányulnak, ténylegesen befolyásolják Oroszország védelmi képességét. Balujevszkij

hangsúlyozta, hogy Oroszország szigorúan tartja magát a nukleáris leszerelésről kötött megállapodásokhoz, miközben az

Egyesült Államok egyre közelebb telepíti rakétavédelmi bázisait, és a NATO is folyamatosan közeledik Oroszország

határaihoz.

A szovjet birodalom felbomlásával a NATO-nak is új stratégiát kellett kidolgoznia. Miért van szükség az Észak-Atlanti

Szerződés Szervezetére? Egyrészt azért, mert a Szovjetunió legnagyobb területű és leghatalmasabb utódállamaként

Oroszország továbbra is a világ második nukleáris hatalma. Óriási energiahordozó-tartalékai miatt gazdasági nagyhatalom, és

17 075 400 négyzetkilométernyi területével pedig még mindig a világ legnagyobb területű országa. Ezért a NATO

hivatalosan nem bevallott első funkciója Oroszország ellenőrzés alatt tartása. A NATO szintén nem bevallott másik funkciója

az Európai Unióba tömörült országok szoros integrálása az Észak-Atlanti nagyobb katonai védelmi térségbe. Mivel az

Európai Uniónak nincs saját hadserege, ezért saját külpolitikát sem tud folytatni, mert nincs mivel annak érvényt szereznie.

Ezáltal az Európai Unió katonai és külpolitikai szempontból az Egyesült Államoknak a része, annak hegemóniája alatt áll és

nem önálló világpolitikai tényező. Ha pedig tudomásul vesszük, (amit hivatalosan soha nem fognak elismerni), hogy az

Egyesült Államok belülről legyarmatosított ország, amely felett a valódi hatalmat a szervezett magánhatalommá integrálódott

nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia gyakorolja, akkor érthetővé válik, hogy a NATO harmadik fontos feladata az

egy központból irányított világ, az új világrend - a Globális Unió - létrehozásának támogatása globális zsoldosként.

A fentiekre tekintettel Oroszország tehát aggodalommal tekint a legújabb amerikai lépésekre Kelet-Európában. Az orosz

vezérkari főnök kijelentette: Moszkva fontolóra veszi, hogy felmondja a Középtávú Nukleáris Fegyverzet Csökkentésére

Vonatkozó Szerződést (Intermediate-Range Nuclear Forces Treaty, INF), amelynek alapján Oroszország leszerelte

hagyományos robbanóanyagot szállító, földről kilőhető, közép- és rövid hatótávolságú ballisztikus rakétakilövő állásait.

Ugyanezt tette az 500-tól 5000 km-ig terjedő hatósugarú szárnyas-rakéta kilövő helyeivel is. Ezt követően Nyikolaj

Szolovcov, az orosz stratégiai rakétaerők parancsnoka közölte, hogy az irányítása alatt álló erők képesek felderíteni és

megfigyelés alatt tartani az amerikai rakétaelhárító rendszert Közép-Európában. Ez azt is jelenti, hogy az orosz hadsereg

rakétákat irányít Lengyelországra és a Cseh Köztársaságra. Szolovcov hozzátette, hogy Oroszország a közeljövőben újra

gyártani fog rövid- és közép hatótávolságú rakétákat. Moszkva attól is tart, hogy Amerika Ukrajnába is telepít rakétavédelmi

ernyőjéhez szükséges berendezéseket.

Az Egyesült Államok eddig már 11 rakétaelfogó bázist telepített Alaszkába és Californiába. Elsősorban az észak-koreai

támadás elhárítására. Iránról azt feltételezik, hogy még évekig nem rendelkezik sem nukleáris fegyverrel, sem a célba

juttatásukhoz szükséges hosszútávú hordozórakétákkal és repülőgépekkel. Putyin mindenesetre szemrehányást tett az

Egyesült Államoknak Münchenben, hogy új nukleáris fegyverkezési versenyt kezdeményez a felállítás alatt álló

rakétavédelmi ernyővel. Robert Gates, amerikai védelmi miniszter, aki korábban a CIA igazgatója volt, igyekezett elvenni

az élét Putyin szavainak azzal, hogy a hírszerző szolgálat tisztjei keményen szokták kifejezni magukat.

Vegyük most sorba, hogy a tények fényében jogosak voltak-e az orosz elnök kemény szavai? A hidegháború végén az egyik

legígéretesebb fejlemény az volt, hogy Ronald Reagan és idősebb George Bush elnökök jó viszonyt alakítottak ki az akkori

szovjet, illetve orosz vezetéssel, elsősorban Gorbacsovval. Amikor aztán a hidegháború ténylegesen befejeződött és a szovjet

birodalom felbomlott, az Egyesült Államok - egyedüli szuperhatalomként -maximálisan kihasználta geopolitikai előnyeit a

felbomló és legyengült Oroszország rovására. A szovjet hadsereg harc nélkül távozott Kelet-Európából és Moszkva bízott

azokban a nyugati ígéretekben, hogy a NATO nem nyomul keleti irányba. A tények viszont azt mutatják, hogy ma már a

NATO-hoz tartozik nemcsak Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország és Románia, de a katonai szövetség tagja

a három balti állam és folyamatban van Ukrajna, valamint Grúzia beléptetése is.

Másodsorban az aggasztja a Kreml-t, hogy Amerika támogatta olyan kőolajvezeték felépítését, amely a Kaszpi-tengeri olajat

Azerbajdzsánból Grúzián keresztül vezeti Törökországba, vagyis kikerüli Oroszországot. Harmadikként aggodalomra adhat

okot, hogy az orosz elnök hozzájárult ideiglenes amerikai támaszpontok létesítéséhez az Afganisztán elleni háború idején.

Most viszont meg kell állapítania, hogy Washington véglegesen be akar rendezkedni az egykor a Szovjetunióhoz tartozó

közép-ázsiai országokban, és meg akarja tartani az ideiglenesen átengedett bázisokat.

Negyedikként feszültségre adhat okot, hogy Putyin nem hiszi el Bushnak: az észak-koreai atomrakéták elhárítása érdekében

van szüksége rakétaelhárító rendszer kiépítésére Kelet-Európában. Ötödikként említhetjük, nem tetszik a jelenlegi orosz

vezetésnek, hogy különböző demokráciaterjesztési technikákkal Amerika Oroszországot is célba vette. Olyan alapítványok,

mint a National Endowment for Democracy és annak mind demokrata, mind republikánus párti fiókintézményei, továbbá

olyan alapítványok és emberi jogi intézetek (mint a Freedom House) Kelet-Európában is végrehajtanak rendszerváltozásokat,

ahol, és amikor azt szükségesnek látják. Sikerrel került rá sor Szerbiában, Ukrajnában és Grúziában, míg

Fehéroroszországban egyelőre nem sikerült. Kiderült, hogy már Moszkvában is készítik elő hasonló technikákkal a

Nyugatnak jobban engedelmeskedő érdekcsoportok hatalomra juttatását. Ezért a Kreml korlátozta az ún. demokráciát

terjesztő külföldi ügynökségek tevékenységét.

Ellenérzést váltott ki Moszkvában az is, hogy az Amerika vezette NATO 78 napon át bombázta Szerbiát a koszovói

konfliktus ürügyével. Oroszország véleményét lényegében mellőzték, holott Szerbia - és általában a balkán - a közös ortodox

vallás és kultúra, valamint a szláv összetartozás miatt Oroszország hagyományos befolyási övezetéhez tartozott. Mindezek

arra utalnak, hogy a hidegháború végével a hideg béke korszaka kezdődött.

Az sem véletlen, hogy Putyin Münchenből Szaúd-Arábiába utazott, ahol Abdullah királlyal (Washington egyik legszorosabb

szövetségesével) megvitatta a nemzetközi helyzetet, beleértve a közel-keleti kérdést és a palesztinai témát is. Putyin innen

Katarba, majd a jordániai Ammanba utazott. Ezzel egyidejűleg India fővárosában, Új-Delhiben, is új korszakot jelző

találkozásra került sor. Itt India, Kína és Oroszország külügyminiszterei megtárgyalták, hogyan lehetne az egyetlen

szuperhatalom által irányított világból 'multipolar world'-öt, azaz többpólusú világot létrehozni. Ez a találkozó folytatása

volt annak a világtörténelmi jelentőségű tanácskozásnak, amelyre a világ legfejlettebb országait tömörítő G8-ak

Szentpétervári csúcstalálkozóját követően 2006 júliusában került sor Manmohan Singh, indiai miniszterelnök, Hu Csin-tao,

kínai elnök (aki egyben a KKP elnöke és a kínai hadsereg legfőbb irányítója), valamint Vlagyimir Putyin, orosz elnök között.

Indiának 1100 millió, Kínának 1300 millió és Oroszországnak 143 millió lakosa van. Együttvéve a világ lakosságának a 40

%-a él ebben a három hatalmas országban. Gazdasági teljesítményük pedig a világtermelés 1/5-ét teszi ki. Ők rendelkeznek a

világ összes nukleáris robbanófejének több mint a felével.

A három ország külügyminisztere megtette a kötelező tiszteletkört és hangsúlyozta, hogy szövetségük nem irányul az

Egyesült Államok ellen, sőt valójában az a célja, hogy elősegítse a nemzetközi élet harmóniáját és a kölcsönös jobb

megértést. Többet árul el a három ország elmélyülő összefogásáról az, hogy milyen témákat vitattak meg. A napirenden

elsőként Irán, majd Irak, Afganisztán, a Közel-Kelet és Észak-Korea szerepelt, de megtárgyalták az energiaellátás, a nukleáris

fegyverek terjedésének a korlátozása és a nemzetközi kereskedelem növelése kérdéskörét is. Elemzők azonban

egybehangzóan hangsúlyozták, hogy a három ország azokat a módszereket próbálta megtalálni, amelyekkel gazdasági és

politikai befolyásukat jobban tudnák érvényesíteni a jelenleg egyedül cselekvő Washingtonnal szemben. A három ország

vezetői meg vannak győződve arról, hogy a nemzetközi viszonyok súlypontja Ázsiába kerül át, és ezért fel kell készülniük a

nemzetközi kapcsolatok irányításában való nagyobb részvételre. Indiai részről azt hangsúlyozták, hogy a konfrontációval

szemben az együttműködésre kell helyezni a hangsúlyt mind regionális, mind globális szinten. Diplomáciai körökben

azonban úgy vélik, hogy egyelőre még korai a három ország között stratégiai tengelyről beszélni, és még Kína és India között

sem létezik ilyen kapcsolat. A világ két legnépesebb országát még mindig több kapocs fűzi a Nyugathoz, mint egymáshoz. A

Szovjetunió fennállása idején Új-Delhi és Moszkva igen közel állt egymáshoz. India jelenleg már baráti kapcsolatokat ápol

Washingtonnal is. Kína és India határháborúba keveredett 1962-ben, Peking és Moszkva pedig éles határvillongások

kíséretében 1969-ben nézett farkasszemet egymással.

Oroszország ma hajlamosabb szembeszállni az amerikai hegemóniával, mint Kína vagy India. Ugyanakkor Moszkva és

Peking hasonló gazdasági problémákat kénytelen megoldani a parancsgazdaságról a piacgazdaságra való áttérés kapcsán.

Mind a három ország ellenzi az Egyesült Államok Irak ellen folytatott háborúját. További fontos kérdéskör az energiaellátás

biztosítása volt. India és Kína rá van utalva Oroszország kőolaj- és földgáz-tartalékaira, de Moszkvának is szüksége van

alternatív piacokra, mert jelenleg túlságosan függ a nyugati piacoktól. A három ország azonban ma leginkább Irán kérdésében

egységes. Mindhárom ellenzi a tervezett Irán elleni amerikai katonai fellépést. 2007 februári közös közleményükben nem

említették Iránt, de sürgették a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséget, hogy békés megállapodással találjon megoldást a

jelenlegi kritikus helyzetre. Egyik ország sem akarja, hogy Irán nukleáris fegyverekkel rendelkezzen, ugyanakkor Moszkva

látja el Teheránt a nukleáris energia békés előállításához szükséges technológiával, India és Kína pedig egyre jobban rá van

utalva az iráni földgázra és kőolajra.

Létezik-e már az amerikai globális birodalom?

A globális pénzrendszer létezik. Ennek a világrendszernek a nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia az irányítója. A

hitelpénz és a nyomában járó függelmi viszonyok képezik a legszorosabb összekötő kapcsot. De ezeket a pénzügyi-gazdasági

struktúrákat már jól kiegészítik a katonai kapcsolatrendszerek, amelyeknek bázisát a katonai támaszpontok alkotják. 2005-

ben a nemzetközi pénzbirodalom első számú országának, az Egyesült Államoknak 737 katonai támaszpontja működött

világszerte.

Nem könnyű felbecsülni ezeknek a katonai támaszpontoknak a méreteit és pontos értékét. Tekintettel az iraki háborúra és

esetleges további megelőző háborúkra való felkészülésre, a globális birodalom támaszpontjai tovább növekednek. A 737-ből

38 támaszpont nagynak tekinthető. Ezek légi- és haditengerészeti támaszpontok a nagy bombázógépek és hadihajók számára.

Amikor Nagy-Britannia 1898-ban még egész világbirodalmat igazgatott, akkor neki is 38 nagy haditengerészeti támaszpontja

és szárazföldi helyőrsége volt.

Ha visszatekintünk a múltba, érdekes módon a Római Birodalomnak i. u. 117-ben, vagyis a birodalom legnagyobb

kiterjedése idején, 37 nagyobb katonai támaszpontja volt Britanniától Egyiptomig, Hispániától Örményországig. Ebből arra

következtethetünk, hogy egy világbirodalom számára az optimális nagyságrend a 35 és 40 közé esik a nagy méretű katonai

támaszpontokat illetően. Ezeknek a támaszpontoknak az értéke mintegy 700 milliárd dollárra tehető. Jelenleg mintegy két

millió főnyi katonaságot félmilliónyi civil alkalmazott és további 200 000 helyi alkalmazott szolgál ki.

Ma már több támaszpont van Afganisztánban, Irakban, Izraelben, Kirgizisztánban, Katarban és Üzbegisztánban, amelyek a

hivatalos jelentésekben nem is szerepelnek. Ha az összes támaszpontot és a hozzá kapcsolódó kisegítő létesítményt

összeszámoljuk, akkor az Egyesült Államok ma mintegy ezer különböző tengeren túli létesítmény felett rendelkezik.

1991 után szükségtelenné vált, hogy Amerika (és a NATO) nagy létszámú erőket állomásoztasson Németországban,

Olaszországban, Japánban és Dél-Koreában. Idősebb George Bush elnök azonban lényegében nem csökkentette a fegyveres

erőket az említett országokban. Clinton elnök viszont már bezáratott több németországi katonai bázist. Az 1990-es évek

végén azonban átvette az irányítást az a neokonzervativ érdekcsoport, amely nyíltan meghirdette az egyedüli szuperhatalom

doktrináját, beleértve a megelőző csapásmérés elvét, és célul tűzte ki a demokrácia fegyveres eszközökkel történő erőszakos

terjesztését. Az Egyesült Államok kül-és katona politikáját irányító 'neokonok' előre akartak revansot venni mindenkin,

aki kétségbe vonhatta Amerika szuperhatalmi státusát. Amerika fegyveres erejét arra kívánták felhasználni, hogy

véglegesítsék az Egyesült Államok és szövetségese, Izrael, szupremáciáját az egész közel-keleti térségben, megszerezve a

teljes ellenőrzést e világrégió energiahordozói felett. E cél érdekében áramvonalasítani akarták az amerikai fegyveres erőket

mozgékonyságának fokozásával, valamint a hadiipari csúcstechnológia minden vívmányának a felhasználásával. Úgy

gondolták, hogy a katonai modernizációval erőforrások szabadulnak fel, amelyeket birodalom-építő célokra lehet fordítani.

Ez a 'védelmi transzformációnak' nevezett program a 2000-ben lezajlott elnökválasztási kampány során vált ismertté. 2001.

szeptember 11 után felgyorsultak az események. 2002-ben már beindult a neokon-stratégia átültetése a gyakorlatba. 2001

augusztusában Rumsfeld, akkori védelmi miniszter, nyilvánosságra hozta az '1-4-2-1 védelmi stratégiát', amely szerint az

Egyesült Államok képes megvédeni Amerikát úgy, hogy közben négy válságos világrégióban egyszerre visel háborút. Ez a

négy térség Európa, Észak-kelet Ázsia (Japán és Dél-Korea), Kelet-Ázsia (a tajvani szoros) és a Közel-Kelet. A '1-4-2-1

stratégia' szerint Amerika képes legalább két világtérségben legyőzni a támadó erőket, és egy térségben pedig döntő

győzelmet elérni, úgy hogy rendszerváltást hajt végre és megszállja az adott országot.

Ebből látható, hogy a neokon-stratégia nem védekezésre rendezkedett be, hanem támadó jellegű háborúk megvívására.

Afganisztán megszállása, és az Irak elleni háború első három hete 2003-ban úgy tűnt, hogy igazolja ezt a stratégiát. Ez

késztethette Rumsfeldet arra, hogy kvázi megbüntesse a langyos magatartást tanúsító államokat, így Németországot, Szaud

Arábiát, Dél Koreát és Törökországot. Egyidejűleg megjutalmazta azokat, amelyek buzgón támogatták az 'Operation Iraqi

Freedom'-ot (az Irak Felszabadítás Hadműveletet). Dicséretben részesült Japán és Olaszország, továbbá olyan egykori

kommunista-rendszerű országok, mint Lengyelország, Románia és Bulgária. A győzelmi hangulat eredményeként a Pentagon

kidolgozta a 'Globális Jelenlét és Támaszpont Stratégiát', amely 'Global Posture Review' (globális hadászati áttekintés)

elnevezéssel vált ismertté.

Bush elnök 2003. novemberében nyilatkozott a globális szintű haderő átrendezésről, majd megerősítette ezt a szándékát 2004.

augusztusában. Ekkor tett említést arról, hogy Washington mintegy 70 ezer fővel csökkenti Európában és Ázsiában

állomásozó katonái számát. Rumsfeld a Szenátus Fegyveres Szolgálatok Bizottsága előtt 2004. szeptemberében kifejtette,

hogy a hidegháború idején fel lehetett mérni, honnan várhatóak a támadások, ezért oda telepíthették a megfelelő erőket. Most

azonban teljesen más koncepció szerint kell eljárni. "Képesnek kell lennünk igen gyorsan különböző katonai műveletekre - a

harci tevékenységtől a békefenntartásig - a világ bármely térségében."

Amíg az Egyesült Államok főleg olyan országokban állomásoztatta haderejét, amelyeket korábban legyőzött, mint, pl.

Németország, Olaszország vagy Japán a második világháború után, vagy Dél-Korea az 1953-ban megkötött fegyverszünetet

követően, addig költségeinek jelentős részét át tudta hárítani a fogadó államokra. Most merőben más a helyzet. Amerika

egyelőre fizetőképes, mert a pénzrendszerét kisajátító nemzetközi bankárkaszt, a kezében lévő központi bank, a FED,

segítségével elő tudta állítani a levegőből a háború finanszírozásához szükséges dollármilliárdokat. Egyelőre azt is el tudta

érni, hogy ezt a fedezetlen pénzt elfogadja a világ, mert ezért lehetett megvásárolni a létfontosságú energiahordozókat,

elsősorban a kőolajat és a földgázt. De ez a helyzet is változik. Miközben az egész világnak Amerika egyre jobban

eladósodik, egyidejűleg belülről is pénzügyi összeomlás fenyegeti. Kipukkanás előtt áll az éveken át mesterségesen felfújt

ingatlan-buborék. A két kritikus helyzet együttes hatására a közel jövőben nagyobb világgazdasági válság sújthatja a világot,

mint amilyen 1929-ben végig söpört rajta.

A feszültség nő, a hidegháború ugyan a múlté, de beköszöntött a hidegbéke. Ki a hibás, hogy a hidegháború hidegbékébe

torkollott? Ki a hibás, hogy a 'terror elleni háború' nem csökkentette, hanem soha nem látott mértékben megnövelte

világszerte az erőszakos cselekményeket? Az elsődleges terror az ökonómia terrorja, amelyet egy kicsi, önző és felelőtlen

érdekcsoport gyakorol világméretekben a nála lévő globális pénzmonopólium segítségével, egyre növekszik. Ezért

lehetséges, hogy ENSZ adatok szerint a fejlett ipari országokban élők, akik a világ lakóinak 20%-át teszik ki, rendelkeznek a

világ erőforrásainak a 86%-val. De az a 20% is tovább csökkenthető, mert a fejlett ipari országokban is élnek szegények

milliói, és ott is rendkívül aránytalan a vagyon megoszlása.

A háborúk ennek a szélsőségesen igazságtalan helyzetnek a fenntartásáért folynak. Amíg nem sikerül a világ sorsáért

felelősséget nem vállaló nemzetközi pénzügyi közösséget rákényszeríteni arra, hogy a népek helyreállíthassák a

közpénzrendszert, addig igazi változást nem lehet elérni. A magánpénzmonopólium birtokosai - a telhetetlen gazdagodás

megszállottjai - eladósítással és fegyveresen is terrorizálják a világ népeit, s egyre nagyobb mértékben centralizálják az

emberiség közös munkája eredményeként előállott reálvagyont a saját ellenőrzésük alatt korlátlanul előállítható hitelpénzük

(egy hamis pénz) segítségével. A hidegbékét csak a pénzuralmi rendszer világszintű lecserélésével, a közpénzrendszer

helyreállításával lehet normális békévé átalakítani. Eljött az ideje, hogy a világot irányító felelős vezetők, köztük a NATO

országok vezetői, szembenézzenek a civilizációnkat megosztó feszültségek valódi okaival, s ne a tüneteket megfogalmazó

orosz elnököt tegyék felelőssé a pénz világimpériumának erőszakos terjeszkedéséért, s az ebből fakadó konfliktusokért.

Az orosz föderáció politikai kultúrája

Ebben az írásban kísérletet teszünk a mai Oroszország politikai kultúrájának a politikai kultúra és struktúra kölcsönhatásából

kiinduló bemutatására. Az orosz politikai kultúrát egyidejűleg tekintjük függő és független változónak, amely nemcsak a

politikai struktúrát határozza meg, hanem önmaga is meg van határozva ezáltal a struktúra által. Az orosz politikai kultúra, az

orosz politikai rendszer szubjektív oldala, kapcsán elemezzük a politikai ismeretek szintjét és azokat a tényezőket, amelyek

befolyásolják a politikai érzelmeket és beállítódásokat, valamint az érvényesülő politikai értékeket és normákat.

A történelmileg örökölt társadalmi struktúrák és folyamatok döntően kihatottak a jelenlegi politikai kultúrára, valamint

azokra a struktúrákra és funkciókra, amelyek az Orosz Föderációban jelenleg kibontakoztak. A világ ma is területileg

legnagyobb méretű államában - részben az ország geopolitikai helyzete miatt - folyamatosan jelenlévő szükségletek és

érdekek szorosan egybe kapcsolódnak a cári, a szovjet, valamint a jelenlegi politikai kultúra dimenzióival és

magatartásmintáival.

A szovjet politikai kultúra kutatása a bolsevik időszak kezdeteitől meglévő dogmák szövegmagyarázatára és dicséretére

korlátozódott. Az ezen túlmenő szerény és szűkös kutatási eredményeket vagy nem hozták nyilvánosságra, vagy csak

cenzúrázottan váltak ismertté. Ezért az Orosz Föderáció politikai kultúrájáról igen kevés megbízható adattal és ismerettel

rendelkezünk. Azt is szem előtt kell tartanunk, hogy az orosz demokratizálódás a politikai kultúra szempontjából vizsgálva

egyáltalán nem, vagy csak igen kis mértékben felel meg a nyugaton ismert folyamatoknak. Egyedülálló sajátossága, hogy

kezdettől fogva egy hiány jellemzi: a demokratizálást meghatározó alapelképzelések eredeti értelme - a glasznoszty és a

peresztrojka - messzemenően eltűnt belőle. A rájuk való hivatkozás már csak rituális jellegű.

Történelem és hagyományok

Az a fatális átalakulás, amelyen ma keresztülmegy Oroszország, gyakran terhes a szovjet rendszer örökségétől. A jelenlegi

problémák gyökereit a cári időkben találjuk meg. A XIX. századig Oroszországot kizárólag a mezőgazdaság határozta meg.

Mivel Oroszország korábbi terjeszkedése következtében a lakosságnak mindig újabb és újabb földtartalékok álltak a

rendelkezésére, elmaradt az a gazdasági nyomás, amely arra kényszerítette volna a mezőgazdaságot, hogy hatékonyabban

termeljen. Oroszország elmulasztotta a csatlakozást a modern ipari technológiákhoz, ezért a bolsevik hatalomátvétel

előestéjén gazdaságilag messze elmaradt a Nyugattól. A szovjet korszakban az iparosítás nagy léptekkel haladt előre, de az

áruk minősége alacsony maradt, mivel a termelőüzemek védve voltak a nemzetközi versenytől.

A belső fejlődés elősegítése helyett a cárok egyoldalúan a hadsereget és az állami bürokráciát fejlesztették. A szovjet vezetők

ugyan erőltették a belső építkezést, de a második világháborúban aratott győzelem ismét világpolitika elsőbbségéhez vezetett,

noha ehhez hiányoztak a gazdasági alapok. Ami a lakosság mentalitását illeti, az orosz és a szovjet lakosság egyenlősítő

gondolkodásmódja a cári rendszer mezőgazdasági rendszerére vezethető vissza, amely az egyes parasztokat nem ösztönözte a

nyereségorientált gazdálkodásra.

Miért öltötte a peresztrojka éveken át egy felülről irányított reform formáját? Ennek a kulcsa a múltban található. Azokat a

kulturális tényezőket, amelyek tetten érhetők a veszélyektől és kockázatoktól való tartózkodásban, a felelősség vállalásától

való vonakodásban, éppen olyan nehéz leküzdeni, mint a technológiai lemaradást és az archaikus gazdasági struktúrákat. Az

orosz társadalom államnak való alávetettsége annak az évszázados történelmi fejlődésnek a következménye, amelyet viszont

Oroszország óriási területi nagysága határozott meg. A munkaerőhiány problémájának a leküzdése alaposan kimunkált

erőszakrendszerhez vezetett, amelyben valamennyi társadalmi osztály csak olyan mértékben tekinthette magának

létjogosultnak, amilyen mértékben adózott vagy más közfeladatok teljesítésére volt kötelezhető. Oroszországban a földbirtok

szétosztása nem járt együtt a tulajdonjog átruházásával, és ezért örökölni sem lehetett. Az 1649-es orosz törvénykönyv

megerősítette a jobbágyparasztok földhöz, a városlakók adózáshoz és a katonák fegyveres és őrző-védő szolgálat

teljesítéséhez való kötöttségét. Ezek a legapróbb részletekig kidolgozott kötelezettségek a társadalmi élet minden lényeges

vonatkozását felölelték, és megerősítették az állam és az állami erőszak-apparátus szerepét. Ez a túlzott szabályozottság a

hatalom rendkívüli mértékű koncentrációjához, elbürokratizálódáshoz és militarizálódáshoz vezetett. Nagy Péter cárnak a

reformjai radikalizmusuk ellenére nemcsak megőrizték az orosz társadalom archaikus alapelemeit, hanem még meg is

erősítették. A bolsevik forradalmat is a nagy mértékű konzervativizmus jellemezte. Az intézményrendszer és a hatalmi

struktúra modernizációja a rendszer hagyományos alapjainak a megőrzését szolgálta.

Oroszország ismét zűrzavaros társadalmi folyamatok kezdetén áll. A szovjet kommunizmus összeomlása ideológiai és

politikai vákuumot hagyott maga után, és ez Oroszország számára természetellenes állapot. Ilyen kritikus időszakok nem

kedveznek a demokratikus intézmények megszilárdulásának. Az orosz történelem egyik meghatározó témája jut megint

központi szerephez: a viszony Oroszország és Európa között. Oroszország vajon Európa szerves része-e, vagy pedig annak

határán fekszik, és geopolitikai súlypontja Ázsiában van? A másik kérdés, hogy Oroszország politikai és gazdasági rendszerét

az európai vagy pedig az amerikai mintát követve kívánja-e átalakítani? Vagy pedig továbbra is ragaszkodik saját

motívumaihoz, hagyományos erőinek a mozgósításához azért, hogy az állam, a társadalom és a gazdaság jelenlegi mély

válságából megtalálja a kiutat?

Az autokrácia, azaz egy olyan politikai szereplők felett álló hatalmi központ létrehozása, amely érinthetetlen, alapvető

jellemvonása a moszkvai állam politikai kultúrájának, amely a késői középkorban jött létre, és amelynek a mai Orosz

Föderáció az örököse. A társadalom és a politika felett álló hatalmi központok létrehozása egyszerre tekinthető

teljesítménynek és tehertételnek. A politikai tradíció megköveteli, hogy a politikai hatalom piramisának a csúcsa világosan

látható legyen. Emellett a hatalom csúcsán lévő személynek a hatalmat nem szükséges egyedül gyakorolnia. Lehetősége van

korlátozott uralkodásra, és a rendszer nem omlik össze, ha éppenséggel a hatalmat nem vagy csak részben gyakorolja. Mindig

lesznek olyanok, akik ezt hajlandóak lesznek az érdekében és a javára megtenni. Az autokrácia rendszerének stabilitása azon

nyugszik, hogy ki tudja vonni magát a napi politika gyakorlásával együtt járó konfliktusok alól. Még államcsínyek esetén is

az a cél, hogy az uralkodó személyt egy másikkal váltsák fel, nem pedig a tekintélyuralom rendszerének a megszüntetése. Az

autokrata uralmi csoport eltávolíthatatlansága és érinthetetlensége azzal a veszéllyel jár szükségszerűen, hogy elszigetelődik

és elszakad az adott társadalom valóságától.

A bolsevik rendszer összeomlásával Oroszországban ma egy gyenge állam, és egy gyenge társadalom létezik. Ugyanakkor a

rendszer összeomlása mozgásba hozta az önszerveződés erőit a jelenlegi orosz társadalomban. Mind a központban, mind a

tartományokban egymás után jönnek létre érdekcsoportok, szakmai együttműködések, lobbik az ipar, a mezőgazdaság, a

tömegtájékoztatás, a nemzeti politikai mozgalmak, a vallási szervezetek körében. Ezek a társadalmi tevékenységek ma

szilárdabb alapokon állnak, mint a XX. század kezdetén, mert a társadalom az urbanizáció és az iskolázottság következtében

átalakult, és ezzel létrejött a bázis a középrétegek számára. Mindazonáltal továbbra is erőteljesek az erős állammal szembeni

elvárások. A jelenlegi gyenge periódusban egyre erősebben hangzik azoknak a hangja, akik szilárd államhatalmat akarnak. A

születőben lévő politikai kultúra elősegítheti, hogy ezek a hangok meghallgatásra találjanak. A társadalom nagy része kész

egy tekintélyuralmi államhatalom és végrehajtó hatalom elfogadására, mert ez a rend és a biztonság helyreállításának az

előfeltétele.

Az orosz politikai kultúra alapvonásai

A bolsevikok sikeresek voltak, mert gyengén szerveződött társadalommal volt dolguk, amelyben az SZKP véres

polgárháború után vette át az államhatalmat. A bolsevikoknak jól jött a társadalomban mélyen gyökerezett bizalom és

alárendelődés az állammal szemben. A cári rendtől eltérően a bolsevik uralom részletesen kidolgozott elméletre és átfogó

intézményi szabályozásra támaszkodott, hogy a társadalmi aktivitást vagy ellenőrizze vagy megtiltsa. A társadalom

önállótlansága volt az egyik oka annak, hogy a hatalom és a tulajdon csak nagyon későn és nem teljes mértékben lett

egymástól szétválasztva. Csak egy tulajdonos volt: a társadalom felett álló autokrata uralkodó. Az érvényesülő elv nem tett

különbséget az uralkodók, az állam és az alattvalók vagyonbirtoklása között.

Ez a politikai kultúra megkönnyítette 1917 után a bolsevikok számára a magántulajdon felszámolását, és a nemzeti vagyon

egészének a kisajátítását a bolsevik párt számára. A nyereségre való törekvés, a vagyon megszerzése és a társadalmi

közösségekből való kitörés már 1917-et megelőzően is a bizalmatlanság és az elutasítás együttes ellenállásába ütközött. Az

ellenállóknak ez a frontja az állami bürokráciától az ortodox egyházon keresztül a forradalmi értelmiségig húzódott. Ilyen

háttérrel következett be a "burzsoá" civilizáció hanyatlása anélkül, hogy előzőleg nyugati értelemben vett valódi polgári

társadalom bontakozhatott volna ki. Amikor a bolsevikok alárendelték maguknak az államot és saját diktatúrájuk eszközévé

tették, az állam mindent felölelő szerepe már szilárdan meggyökeresedett az orosz politikai kultúrában. A társadalom elvárta

és elfogadta, hogy az állam mindenhatóságot igényeljen magának. Az állami szervezetek folyamatos beavatkozását,

szorongatását és gyámkodását a polgárokkal szemben magától értetődőnek tekintették.

Oroszországban történelmileg konszenzus-kultúra fejlődött ki. A politikai döntéseket alkudozások után egyetértéssel kellett

meghozni. A konfliktusok a kettéhasadást, a szembenállást segítik elő, és a szembenálló felek közötti párbeszéd

megszakadásához vezetnek. Az így elérni kívánt konszenzus nem szabad vélemény- és akaratnyilvánítás eredménye, hanem

létrehozásában a kényszer és fenyegetés játszik döntő szerepet, amelyet gyakran intézményesen gyakorolnak, és amelyre jó

példa volt az SZKP "demokratikus centralizmusa". Szabadelvű politikai vitakultúra, amelynek Nyugaton a demokratikus

parlamentarizmus a megkülönböztető jegye - teljesen hiányzik. A különböző álláspontok átmenetinek számítanak, amelyeket

le kell küzdeni és ennek nyomán vagy egyetértés vagy szembenállás jön létre. E mögött az a tévképzet áll, hogy a társadalmi-

politikai életben is csak egy ténybeli igazság létezik és a politika ugyanúgy köteles ezt az egyetlen igazságot képviselni, mint

a filozófia és a vallás. Csak ténykérdésekben létezik elvileg egy igaz állítás, egy igazság. Az érdekviszonyok által

meghatározott politikai, társadalmi és gazdasági kérdésekben a ténykérdések mellett hasonló erővel fejeződnek ki az érdekek

és értékek, amelyek az igazságosság és hasznosság érdekorientált nézőpontjából ellentétesen viszonyulhatnak az egyetlen

tényigazsághoz. Az orosz politikai kultúra szerint az állam még mindig köteles mindenki által elfogadott "igazságokhoz"

tartania magát, és ezeknek az érvényesülését kell elérnie. Mivel a politika nem tud ennek az igénynek megfelelni, ezért az

orosz társadalom jelentős része elfordult tőle.

Az orosz valóságban a konszenzus elve és a tekintélyuralmi elv kölcsönösen kiegészíti egymást, ugyanakkor

ellentmondásban is állnak egymással. A kommunista diktatúra idején az SZKP legfőbb vezetője volt a mindenkori társadalmi

konszenzus hordozója és kifejezője. Az orosz politikai kultúra átörökölt rendszerében ez könnyebben volt megvalósítható,

mint egy angolszász politikai kultúrában, amelyben az egymással szembenálló álláspontok és érdekek megkövetelik a

kiegyenlítődés és a kompromisszumok folyamatos keresését anélkül, hogy a szembenálló felek kiindulási álláspontjukat

teljesen feladnák. Az egyetértési elv és a vezérelv összekapcsolódása a szovjet hatalomnak - különösen háborúk és háborús

helyzetek esetén - szokatlanul nagy ütőerőt biztosított. Ugyanakkor megakadályozta, hogy a szovjet hatalom megfelelő

eszközrendszert fejlesszen ki a konfliktusok feloldására. A szovjet rendszer két utat ismert a konfliktusok megoldására: az

ellenség megsemmisítését, illetve a konfliktusok letagadását. Sztálin egyértelműen az első utat részesítette előnyben, és ennek

nyomán a konfliktusokat növekvő mértékben a szőnyeg alá söpörték, mellőzték azok feldolgozását és a szembenálló

álláspontok ütköztetését. Az egyetértés-kialakítás kultúrája nagy teljesítményekre képes, ugyanakkor azzal a veszéllyel jár,

hogy hirtelen összeomlik, mivel a konszenzus a hosszan tartó folyamatban kiüresedik, és ez nem válik észlelhetővé. Emiatt

nem kerül sor időben az elfajulás megakadályozásához szükséges ellenintézkedések meghozatalára.

Az orosz politikai kultúrában tehát létre kell hozni a társadalmi szintű egyetértést, majd pedig végre kell azt hajtani. Az orosz

tekintélyuralmi rendszerben a döntések meghozatala mindig titkosan, a nyilvánosság elől gondosan elzárva történik. 1917

után a hatalom új birtokosai esetében ehhez még hozzáadódott, hogy ők korábban illegális összeesküvő csoportot alkottak.

A bolsevikok nem tagadták, hogy a földalatti tevékenységben szerveződtek meg, és a szigorú titoktartást tekintették sikerük

egyik zálogának. A titoktartás volt az egyik előfeltétele annak, hogy a hatalom csúcsára korlátozódott döntéshozatalt

társadalmi konszenzusnak tüntethessék fel. Ez a titoktartás megkönnyítette a hirtelen politikai irányváltásokat, az ellenfél

meglepetésszerű lerohanását, amely nyílt társadalmi rendszerben nem lett volna lehetséges. A konspiratív magatartásnak

azonban az is a következménye, hogy mindenki mást - ellenfelet és barátot - az általa gyakorolt szintre süllyeszt. Többek

között ezért is nevezhető Oroszország az összeesküvési elméletek termékeny talajának.

Az átöröklött konszenzus-kultúra nem tette lehetővé, hogy a politikai pártok túljussanak a kezdeti nehézségeken. Belátható

időn belül, aligha jön létre a programjaik szempontjából jól megkülönböztethető pártok szilárd választéka. A hatalomért

egymással versengő politikai szervezetek azonban nem ellenségek, és koalícióra tudnak lépni egymással. Ez ellentmond az

olyan társadalmi jövőképnek, amely a "vagy-vagy", a barát vagy ellenség világos megkülönböztetése szerint működik.

Jelcint politikai ösztöne távol tartotta attól, hogy valamely párt élére álljon. A párthoz való tartozás akadályt jelent az

autokrata politikus számára, mert a választók szemében az egész nép és az állam alapvető érdekeinek a képviselője helyett

párt- és részérdekek képviselőjének tűnik.

Oroszország politikai kultúrájában a vezető személyiségek játsszák a központi szerepet, az intézmények pedig a perifériára

szorulnak. A hatalom központjában mindig egyetlen személy áll. Ez bámulatra méltóan stabilnak bizonyult az

intézményrendszer változása során a cári tekintélyuralomtól a bolsevik vezérelven át egészen a demokratikus elnöki

rendszerig. A személyhez kötődés áthatja az egész politikai rendszert, és a lakosság életviszonyait is meghatározó módon

befolyásolja. A földművelő lakosság lojalitása egészen a XX. század kezdetéig személyesen a cárokhoz kötődött, nem pedig

az orosz birodalom intézményeihez.

A bolsevikok ebből a tapasztalatból indultak ki, s önmaguk meghatározását, valamint lojalitásukat a mindenkori vezérhez

kapcsolták. A valódi hatalmi viszonyokat sokkal inkább informálisan és személyhez kötötten szabályozták, semmint formális

eljárásokhoz kötve. A játékszabályok a szokásjog alapján fejlődtek ki. A döntések jogi úton történő felülvizsgálatát nem

vették számításba. A kormányzás és közigazgatás legszilárdabb elemei a cári és a szovjet korszakban a patrónus és a védenc

viszonyához kapcsolódtak, és az egymás iránt odaadó, egymástól függő funkcionáriusok hálózatára épültek. Ahogyan az

állam egésze a cárok, illetve a kommunista pártfőtitkárok klientúrájának volt tekinthető, ugyanúgy alakultak ki alacsonyabb

szinteken a patrónus-védenc kapcsolatok, amelyek informálisak voltak, és nem feleltek meg a társadalom formális alá- és

fölérendeltségi viszonyainak.

A bolsevikok a társadalmi intézmények kikapcsolását a végletekig fokozták. Az 1930-as évek közepétől Sztálin haláláig a

politikai rendőrség volt a diktátor hatalmának a központi eszköze. Azt megelőzően, és az után pedig a bolsevik párt

apparátusa volt az, amely a vezetés legfontosabb végrehajtó szervezete volt. A átláthatatlanság folyamatosan érvényesült.

Egyetlen törvény sem határozta meg pontosan a hatásköröket és a felelősek körét. Az uralkodó apparátus mindenben illetékes

volt, de jogilag nem lehetett semmiért felelőssé tenni. A kommunista párt teljes mértékben maga alá rendelte az államot. A

párt első embere volt a hatalom birtokosa, ugyanakkor nem volt párttörvény, nem is szólva a főtitkári tisztség, és a vele járó

teljhatalom jogi szabályozásáról. Mindennek a protekciózás, a rokonokkal való kivételezés lett a következménye, amely

egyben stabilitást biztosító tényezőnek is bizonyult.

A szovjet rendszer összeomlása nyomán lehetőség nyílott a tiszta lappal történő indulásra. Nem léteztek sem politikai pártok,

sem szakszervezetek, sem parlamenti ellenzék. Noha számos intézmény használja ezeket az elnevezéseket, de saját

önértékelésük és a politikai rendszerben elfoglalt helyük szerint is alapvetően különböznek a nyugati parlamenti

demokratikus rendszerekben létező megfelelő intézményektől. A működőképes intézmények hiánya eredményezte azt, hogy

a társadalmi stabilitás minimumának a biztosítása érdekében a korábbról megőrződött klientúrás viszonyokhoz nyúltak

vissza. A hatalomért való küzdelem ma nem a szilárdnak mondható intézményekben elérhető állások betöltéséért folyik. Az

intézmények ma már sokkal inkább eszközök. Emeltyűként szolgálnak arra, hogy egyes személyeket és klientúrahálózatukat

hatalomhoz és befolyáshoz juttassák. Az intézmények fellazult állapotba kerültek, és a háttérben álló érdekcsoportok

kötélhúzásai számára nyújtanak terepet céljaik eléréséhez.

Az orosz politikai kultúra néhány jellemzője

A társadalmi változások nem dialektikus ugrásokban mennek végbe. Ennél fogva nem meglepő, ha Oroszország hét

évszázadnyi totalitarianizmus, és egy évtized zavaros "demokratizálódás", valamint a brutális korai kapitalista módra

gyakorolt piacgazdaság rossz tapasztalatai után, az orosz embereknél a régi tekintélyuralmi viszonyok fokozatosan

megszépültek. Ideológiailag tanácstalanok, és sajnálkoznak az állami gyámkodás elvesztése miatt. Olyan "korlátozott"

demokráciát óhajtanak, amit jellemző módon "demokratúrának" neveznek. Ettől a demokratúrától várják a védelmet, az

állandóan növekvő bűncselekményekkel, az állami tisztviselők korrupciójával, a polgárháborús állapotokhoz hasonlítható

konfliktusokkal, a terjedő éhínséggel, a menekülők áradatával, a pénz rohamos értékvesztésével, valamint a nemzeti értékek

kiüresedésével szemben, amelyek létükben fenyegetik az orosz embereket.

Ezért megkísérlik, hogy a régi és emlékezetük szerint bevált magatartásmintákat kövessék. Zavarodottságukban még arra is

készek, hogy vállalják egy totalitárius rendőrállam brutalitásait is. A jelenlegi állami és társadalmi intézmények (különösen a

belbiztonság) eddig nem túlságosan megszilárdult legitimációja is a nullára csökkent. Az állami intézményrendszer egészét az

időközben nemkívánatossá vált (mert létbizonytalansághoz vezetett) társadalmi-gazdasági átalakulások, vagyis a

rendszerváltás képviselőjének tekintik, és ennek megfelelően elutasítják. Mindennek az a végeredménye, hogy az

elidegenedés, az apátia - és a norma nélküliség - megbénítja az Orosz Föderáció politikai kultúráját. Szükséges azonban

ennek az általános megállapításnak a differenciálása. A mai Oroszországban különösen az idősebb emberek azok, akik

elidegenedtek az új államtól és társadalomtól. Azok a fiatalok, akik saját tapasztalatukból nem, csak az idősek elbeszéléseiből

ismerik a totalitárius szovjet reálkommunizmust, sokkal inkább hajlandóak és képesek is az új viszonyokhoz - legalább

mentálisan - alkalmazkodni.

Érthető, ha az új állammal és intézményeivel kapcsolatos érdektelenség a polgári, korábban a proletár, életformához tér

vissza, amely eszmékhez igazodó szellemiségben, úgy mint a haza, a nemzet, a család érzelmekkel teli felértékelésében,

valamint a személyes barátság és ismeretségi kör fontosságában nyilvánul meg. Mivel az állam nem rendelkezik kéznél lévő

meggyőző eszmékkel, amelyeket felajánlhatna, és egyidejűleg a vallási közösségek állami, politikai tekintélye meggyöngült,

ezért nemcsak a széles néprétegeknél, hanem az Orosz Föderáció politikai és gazdasági hatalmasságainál is a sarlatán

csodadoktorok, az ezoterikus körök, a titkos társaságok, a szekták és a vallási közösségek, elsősorban a nagy hagyományú

orosz ortodox egyház felértékelődött. Hogy milyen erőssé vált a hagyományos vallási értékekhez való visszatérés, azt abból

is felmérhetjük, hogy a szigorú ateista világnézet alapján kiképzett Vörös Hadsereg parancsnoksága már hosszabb ideje

tárgyal az illetékes moszkvai pátriárkával a tábori lelkészi tisztség bevezetéséről az időközben létrehozott orosz hadseregben.

Visszatért az eredetileg cári rendszerből származó (a második világháború alatt Sztálin által a szovjet győzelem érdekében

eredményesen felhasznált) értékhármas - "ortodoxia, autokrácia, patriotizmus" - az Orosz Föderáció kommunista pártja 1994-

ben sorra került harmadik kongresszusának a záródokumentumába is.

Az orosz politikai kultúra szociálpszichológiai tényezői

A mai Oroszország annak ellenére, hogy igyekszik magát demokratikus föderális államnak feltüntetni, elődeihez hasonló

módon erősen központosított állam. A Szovjetunió diktátorai a cárok közvetlen utódai voltak. Időközben lezajlott a

"demokratizálódás" (bármit is jelentsen ez), és a tekintélyuralmi totalitárius időkből származó társadalomlélektani

maradványok ma is léteznek és hatnak. Ezek megnyilvánulnak számos orosz polgár vágyakozásában a korábban megszokott

központosított erős és egyértelmű államvezetés iránt. A központosított állam egyik sajátossága, hogy a hatalom központjában

nem öntudatos, hanem gyenge társadalom jön létre. Az Orosz Föderáció jelenlegi gyengesége olyan hagyomány túlélésével

magyarázható, amely egészen a cári időkig megy vissza. Az orosz társadalom egészen mostanáig nem volt abban a

helyzetben, hogy a terjeszkedő állammal szemben ellenálljon, vagy legalábbis alkalmanként távolságot tartson vele szemben.

Az eddigi orosz társadalom, mivel a polgárai nem rendelkeztek a szükséges lélektani előfeltételekkel, soha nem rendelkezett

azzal az eséllyel, hogy autonómiát szerezzen magának a mindenható állammal szemben érdekei érvényesítésére.

A történelmi folytonosságon túlmenően a központi hatalom erősségének egyik oka az, hogy erősségével a társadalom

gyengesége áll szemben:

a) Hiányoznak vagy csak nagyon gyengén léteznek a föderális struktúrát ellenőrző és korrigáló hatások. Oroszországban

időnként létrejön és kifejeződik a regionális öntudat, tiltakozás és ellenállás a központi hatalom ellen, mégis a központ

despotikus hatalomgyakorlását a periféria nem ellenőrzi, nem helyesbíti, lényegében nem tudja megakadályozni.

b) A mostani - a Szovjetunióban az államot egyedül irányító - kommunista párt, méreteit és befolyását tekintve a legerősebb

párt az Orosz Föderációban. Ugyanakkor a jelenlegi többpártrendszerben csak az egyik párt a sok közül. Mivel

bebizonyosodott, hogy a reálszocializmus idejéből származó ideológiai díszletek és klisék már nem használhatóak a jelenben,

a kommunisták is, a többi párthoz és politikai érdekcsoporthoz hasonlóan, minden további nélkül újrafogalmazták

önazonosságukat és érdekeiket. Az államban és a társadalomban általuk óhajtott szerep betöltése teljesen igénybe veszi

idejüket és erőiket a politikai szféra kaotikus és anarchikus viszonyai miatt.

c) Az Orosz Föderációban és elődállamaiban soha nem működtek a nyugati demokráciák államhatalmat ellenőrző

intézményei, úgy mint a független igazságszolgáltatás és parlament, továbbá nem létezett az ahhoz szükséges önálló és

független társadalom. Az igazságszolgáltatás és a parlament az Orosz Föderáció politikai színpadán továbbra is

statisztaszerepet tölt be.

d) A hatalom központosításával - ugyancsak a történelmi hagyományokra visszavezethetően - folyamatosnak bizonyult a

hatalmat birtokló személyre alapozott politika folytatása. Borisz Jelcin államelnökre másként tekintenek, mint a többiekre,

mert "demokratikusan" legitimált. Sok orosz ember szemében ő a fehér és a vörös cárok utóda. Jelcin ennek megfelelően is

viselkedik. Erre bizonyíték az az önkényes mód, ahogyan az orosz elnök alkotmányt értelmezi.

e) Oroszország politikai színterét továbbra is az általános társadalmi konszenzus utópiája határozza meg. Mivel azonban ezt

többé nem lehet erőszakkal kikényszeríteni, ezért a jelenlegi orosz politikai kultúrát a különböző csoportosulások létrejötte,

az idegenellenesség, az ellenségkép, a merev fekete-fehér gondolkodásmód, valamint az egymással szembenálló,

kibékíthetetlen álláspontok jellemzik. Ismét feltűntek az ellenségkép-hordozás folytonosságának a jelei. A nép korábbi

ellenségei (például a muszlimok, a zsidók, a nyugatosok) ma szintén államellenesnek számítanak. Ezek a tekintélyuralmi

beállítódások megnehezítik a társadalmi kisebbségekkel, másként gondolkodókkal és idegenekkel szembeni bánásmódot.

Ilyen háttér mellett a nyugati értékrend kritikátlan és jóhiszemű átvétele túlságosan optimistának bizonyult és kudarcot vallott

a politikai-lélektani realitás nem vagy csak igen lassan megváltoztatható tényein. A demokráciáról, mint jövőbeni

gondolkodás- vagy magatartás- meghatározó tényezőről az Orosz Föderáció politikai tömegtájékoztatásában csak ritkán van

szó.

f) A tulajdonképpeni orosz nemzet, illetve etnikum a XVI. század óta először az Orosz Birodalomban, később a

Szovjetunióban lett - legalábbis a többi nemzet és etnikum szemszögéből nézve - a ténylegesen uralkodó nemzet és etnikum.

Az orosz nacionalizmus ennek megfelelően az Orosz Birodalomban, később pedig a Szovjetunióban mindig tartalmazta a

birodalmi jellegzetességeket. 1991 óta ez a viszony megváltozott: az orosz nemzet az Orosz Föderáción belül önmagára

szűkült. Többé nem nagyhatalom, hanem csak az egyik a formálisan egyenrangú és egyenjogú többi nemzet és nép között. A

tulajdonképpeni orosz etnikumnak - a Föderáció eddig arrogáns fölénnyel alacsonyabb rendűnek, és ez által ignorálhatónak

tekintett - kisebb etnikumaival és nemzeteivel való alkotmányos egyenrangúvá tétele, az orosz identitás újragondolását, és új

beállítódás kialakítását tette szükségessé. Ez eddig nem történt meg, és a megvalósulására utaló jelek alig mutatkoznak. A

csecsen konfliktus jól bizonyítja, milyen nehéz a valódi Oroszország számára egyenrangúnak elfogadni azokat a nemzeteket,

amelyek korábban ténylegesen tőle függtek, és amelyeket alárendeltnek tekintettek.

Az értelmiség

Az Orosz Föderációban az értelmiség nem kizárólag formális ismérvek (például iskolai végzettség alapján) beazonosítható

társadalmi csoport. Bárki, aki akarja "az értelmiséghez" számíthatja magát. Strukturális sokrétűsége és változatossága az oka

annak, hogy az értelmiség számos párthoz, frakcióhoz, egyesüléshez csatlakozott. A szovjet időkből származó

"osztályszolidaritás" tartalmatlanná vált és az értelmiség egyes csoportjai elkeseredetten küzdenek az államban és a

társadalomban a véleményhatalom megszerzéséért.

Elméleti síkon megkülönböztethetjük az orosz értelmiség két egymással szembenálló táborát. Itt elsősorban nem az egyén

hasznosságának a megnöveléséről és a közösség kárára való személyes gazdagodásról van szó, ahogy az ember gondolná -

noha ezek nem ritkán, mint az egyéni magatartást befolyásoló tényezők megtalálhatóak -, hanem a szovjet időkben szokásos

gyakorlatra való támaszkodásról, az értelmiség kollektív kötelezettségteljesítése útján a közjó elősegítéséről. A másik tábort

az elitek alkotják. A "posztmodern" magatartásból (vagy amit ennek tartanak) kiindulva, e frakció tagjai elutasítják

mindannak az igénybevételét, amit a saját szempontjukból profán céloknak és kollektív törekvéseknek tartanak. Azok, akik

ehhez a táborhoz tartozónak vallják magukat, különleges társadalmi státuszt ("elitek") igényelnek maguknak a közügyek

intézésében. Gondolkodásmódjuk és magatartásuk egészében az önmegvalósítás homályos eszméjére támaszkodik. A

nyugati ipari társadalmak viszonyaiból átvéve bontakozik ki a változás az Orosz Föderációban - mindenesetre teljesen más

körülmények között és időben megkésve - a régi, tradicionális társadalmi értékekből (szolgálat és készenlét az

alárendeltségre, engedelmesség stb.) kiindulva az egocentrikus ún. posztmodern értékek (autonómia, önmegvalósítás stb.)

irányába.

Kevésbé elvont szintről tekintve az orosz értelmiség csoportjai besorolhatóak a tradicionalisták és a modernizálók, a populista

orosz patrióták és a kozmopolita globalisták táboraiba. A jelenlegi helyzetben mindenki küzd mindenki ellen. (Bellum

omnium contra omnes - mindenki háborúja mindenki ellen, és homo homini lupus - az ember embernek farkasa) Ezáltal

nyernek hangsúlyt a kilátástalan gazdasági helyzet és a megkeményedett belpolitikai harcok. A reálszocializmus időszakában

az értelmiség tagjaiba beültetett "mi-tudat" továbbra is lényegesen erősebb, mint az egyes egyén autonómiáját hangsúlyozó

gondolkodás, amely etikai felelősséget vállalt és kritikai magatartást tanúsított az együttesen elfogadott célokkal szemben. Ez

az autonóm egyén az Orosz Föderáció értelmiségében csak kis számban fordul elő.

A sztálini időkben a szovjet értelmiség a cenzúra nyomása alatt és az ideológiai másként gondolkodással való állandó

gyanúsítgatás viszonyai között élt. Egyaránt szenvedett a bigott pártfunkcionáriusok provinciális és túlzásba vitt

moralizálásától, valamint a bürokrácia diktátumaitól. A reálszocialista rendszer összeomlása után közvetlenül az orosz

értelmiség szerepének kibontakozására, befolyásának a növekedésére lehetett számítani. Az ellenkezője történt. Utólag

visszatekintve, úgy tűnik, hogy az értelmiség számos tagja számára nem jött rosszul az állami bürokraták és

pártfunkcionáriusok hozzá nem értése, a hatalommal való visszaélése, sőt találtak elegendő és minden oldalról elfogadott

mentséget a minőségi hiányosságokra és a lustaságra is.

A csecsen felkelés brutális elfojtása mélyrehatóan és tartósan aláásta az orosz értelmiségnek a demokrácia megszilárdításához

vezető útba vetett hitét. A totalitarianizmus visszatérésétől való megalapozott félelem ellen az értelmiség egyelőre nem

tettekkel, hanem a diktatúra alábecsülésével és puszta erkölcsi hivatkozásokkal védekezik. A költő Kovalov példáját - aki

tiltakozásból tudatosan kitette magát Csecsenföldön a saját honfitársai által végrehajtott bombázásnak és lövöldözésnek -

ugyan hosszan és szenvedélyesen vitatták, de mindez nem vezetett számottevő tiltakozási akciókhoz. Ellenkezőleg: az orosz

értelmiség egy része a költőnek ezt az egyetlen tettét átstilizálva az egész értelmiség erkölcsi fölényének a bizonyítására

használta.

Oroszország mítosza

A Szovjetunió összeomlása óta mindenek előtt "Oroszország" fogalmát próbálják újradefiniálni. Ehhez mindenek előtt

szükséges lenne az orosz embereknek az Orosz Föderációhoz való állampolgári és érzelmi azonosulását kifejleszteni. Az

Orosz Föderáció fogalma a szövetségi állam új mechanizmusainak a létrehozását jelenti. Ennek napjaink egyik legnagyobb

szorgalmazója Andrej Szaharov volt. Oroszország fogalma másrészt politikai stratégiákhoz kötődik, amelyek az Alexander

Szolzsenyicin által hirdetett eszmékre támaszkodnak, és valamennyi orosz egyesítését szorgalmazzák. Ezekhez az eszmei és

politikai áramlatokhoz próbálnak a különböző nacionalista és fasiszta csoportosulások is csatlakozni, amelyek különben alig

tudnának a társadalmi fejleményekre befolyást gyakorolni. Jelenleg még abból indulhatunk ki, hogy nem létezik intézményes

és szervezett kapcsolat ezek között a heterogén erők között.

Ezek mellett az ideológiai vonatkozások mellett az Oroszország mítoszhoz kapcsolódó lelki és szellemi beállítódás az Orosz

Föderációban meghatározó jelentőségű. Az uralkodó csoportokban továbbél a nagyhatalmak közé tartozó Oroszország képe,

amely hatalmas földrajzi térséget ölel fel és sokféle természeti kinccsel rendelkezik. Ebben az összefüggésben azonban nem

lényegtelen a különbség a hatalmat gyakorló elitek és a lakosság között. A lakosság széles rétegeinek a passzív magatartása a

történelmileg meghatározott államnak való alárendelődésre és természetesen a mindennapok megélhetési gondjaira vezethető

vissza. Ezen túlmenően az Oroszország-mítosz csaknem vallásos tartalmat nyert. A posztkommunista Oroszország, amely

ténylegesen megszűnt világhatalom lenni, nehezen tudja ezt a helyzetet fájdalommentesen elviselni. A megsebzett nemzeti

büszkeség nemcsak a nacionalista jobboldal szóhasználatában fejeződik ki, hanem a történelmi, kulturális jelenségek egész

áradatában is. A rendszerváltás az orosz politikai kultúrában fájdalmasabban megy végbe, mint a korábbi szocialista tömb

többi országában. Az oroszországi fordulat több mint egy politikai rendszer koordinátáinak a kicserélése. Oroszországnak a

rendszerváltozással egyidejűleg bizonyos értelemben önmagától is fel kell szabadítania magát. Ez kolosszális fájdalmat okoz,

és a terapeutákat nemritkán arra készteti, hogy a fájdalom helyét a betegség helyének tartsák.

Éppen ezért az orosz lakosság tudatának jelenlegi megkülönböztető jegyeit a következőkben foglalhatjuk össze:

- Társadalmi pesszimizmus a peresztrojka eredményeiben való csalódottság, a gyors sikerben való hit elveszítése;

- Bizalmatlanság minden politikai intézménnyel szemben, kezdve a régiektől és bevégezve az újakkal; ellenszenv és

bizalmatlanság valamennyi politikai vezetővel szemben;

- Csalódottság, amely a folyamatban lévő események feletti mély aggodalomban fejeződik ki a jövőben vetett bizalom hiánya

és minden elgondolható bajra való készenlét;

- Az erkölcsi értékek és normák egyre mélyülő vákuuma, amely a kommunista ideológia és a hagyományos értékrend

összeomlásának a következménye;

- A paternalizmus és az egalitarianizmus, amely a reálszocializmus talaján mély gyökereket eresztett, és amely az emberek

jelenlegi elszegényedése és megalázó helyzete következtében ismét erősödik;

- Nyílt és agresszív irigység minden anyagilag jobban állóval szemben, különösen a privilegizált társadalmi csoportokkal

szemben.

Továbbra is nyitott kérdés és kényes téma, hogy vajon a mozgásba hozott fejlemények a nyugati mintájú politikai

demokráciához vezető helyes utat jelentik-e Oroszország számára. A társadalom még mindig keresi a karizmatikus vezetőket.

Jelenleg egy sem mutatkozik közülük, sem a politikusok, sem az értelmiség soraiban.

(Ez az írás a müncheni Weizsäcker Stiftung - Weizsäcker Alapítvány - felkérésére 1995 decemberében készült német nyelvű

szöveg magyar fordítása.)