Gene Sharp - az erőszakmentesség apostola, vagy a globális pénzhatalom

eszköze?Miért hasznos, ha a magyar társadalom - de különösen a magyar fiataloknak az ezredfordulós

nemzedéke, amelyet Y generációnak is neveznek - ismeri Gene Sharp professzor személyét

és életművét? Gene Sharp, aki 1928-ban született, a veteránoknak nevezett generációhoz

tartozik, de ő az egyike azoknak, akik a legnagyobb hatással voltak azokra a fiatalokra, akik

már a számítógépekkel együtt nőttek fel és a modern technikák nélkül már el sem tudják

képzelni az életüket.

A rendszerváltás és az azt követő hazai, de elsősorban nemzetközi események egyik

meghatározó szereplője a sokáig a háttérben meghúzódó amerikai, egyetemi oktató, Gene

Sharp volt, akinek az írásai döntően befolyásolták a világ különböző térségeiben fennálló

diktatúrák elleni küzdelmet.

Sharp munkássága döntően hatott az elmúlt évtizedekben kibontakozó erőszakmentes

politikai akciókra. A 2015-ben 87 éves Gene Sharp az Ohio-i Állami Egyetemen tanult, majd

1953-ban a koreai háború idején lelkiismereti okokból megtagadta a katonai szolgálatot és

ezért két év szabadságvesztésre ítélték, amelyből kilenc hónapot le is töltött. 1955-től három

éven át a londoni Peace News nevű pacifista magazinnak (amely már 1936-tól megjelent) a

helyettes szerkesztője volt. Ezt követően Norvégiában dolgozott a Társadalomkutatási

Intézetben (Institute for Social Research), ahol mélyinterjúkat készített azokkal a

pedagógusokkal, akik a nemzeti-szocialista Németországgal együttműködő Quisling-

rendszer idején ellenszegültek a náci ideológiának.

Sharp az 1960-as évek elején doktorandusz volt az Oxfordi Egyetemen, ahol 1968-ban avatták

doktorrá. Ezután több egyetemen oktatott, köztük a Southeastern Massachusetts University-n.

Mohandas Gandhi szellemisége döntően hatott Sharp írásban kifejtett elgondolásaira és

módszereire. A nagy indiai közéleti személyiség, India politikai és spirituális vezetője azt

hirdette, hogy a szeretet és az erőszakmentesség mindent legyőz. Azt tekintette

erőszakmentességnek, amikor azokat szeretjük, akik gyűlölnek minket. Ha csak azokat

szeretjük, akik minket is szeretnek, az nem erőszakmentesség. Meg volt róla győződve, hogy

az élet harcában a gyűlölet legyőzhető szeretettel.

1

Gandhi ellenzett mindenféle erőszakot, mert ha az erőszak úgy tűnik, hogy hasznos, ez csak

átmeneti. A szörnyűség, amit okoz, az viszont maradandó. Az ember mondjon le az erőszak

minden formájáról és ragaszkodjék az igazsághoz. Az igazságtalan törvényeknek azonban ne

engedelmeskedjen, mondta a jogász-politikus Gandhi. Azt hirdette, hogy az igazság követése

nem engedi meg az erőszak alkalmazását az ellenféllel szemben. Az ellenfelet inkább

türelemmel és szeretettel kell megnyerni, mert „ami nekünk talán igazságnak tűnik, az az

ellenfél előtt a szenvedés vállalásával egyértelmű”.

Gandhi kiváló politikai stratégának bizonyult, amikor az erőszakmentesség módszereit

tömegméretekben alkalmazta. Gene Sharp a mesterének választott Gandhitól szinte minden

stratégiai módszert és erőszakmentes szervezési-technikát átvett. Alapvetően eltért azonban

mesterétől a publikált munkáiban, mert nem vette át Gandhitól az erőszakmentesség mögött

meghúzódó univerzális erkölcsöt, a békés stratégiát logikailag is megalapozó ésszerű és

humánus magyarázatot.

Sharp érvelése szerint azért kell az erőszakmentes cselekvést választani, mert az

hatékonyabb, előnyösebb, vagyis jobb, hasznosabb érdekérvényesítés, mint az erőszak.

Sharp áttért az utilitarizmusra, amely a cselekedetek, tevékenységek, döntések és

választások helyességét azon méri, hogy azok mennyiben járulnak hozzá az egyének

sikeréhez, boldogulásához. Sharp tehát nem követi Gandhit, hogy az erőszakmentes

érdekérvényesítésnek a közérdeket, a közjót, az egyetemes erkölcs humánus céljait kell

szolgálni. Ez az etikailag közömbös, semleges álláspont abban is megnyilvánul, hogy Sharp

eltávolodott az amerikai békemozgalom pacifista nézetrendszerétől, amely az 1950-es

években meghatározó volt az Egyesült Államokban.

Az 1960-as években Sharp több száz történelmi esemény beható tanulmányozásával hatalmas

tényanyagot gyűjtött össze. Ezeknek az elemzéséből jutott el az erőszakmentesség új

elméletéhez, amelyet lényegében egyedül alkotott meg. Ezekben az években Sharp aszkéta

életet élt, mert publikációi, kutatásainak az eredményei sem a tudományos-egyetemi

körökben, sem a politika világában nem arattak sikert. Ebben az időben az erőszakmentes

akciók támogatása veszélyesen radikálisnak számított és szembement a politológusok és a

közvélemény által is elfogadott nézetekkel. Sharp azonban folytatta a kutatásait, mert

fontosabbnak találta, hogy még jobban megalapozza és elfogadtassa nézeteit, mint azt, hogy

feljebb jusson a tudományos és egyetemi élet hierarchiájában.

2

Sharp 1973-ban jelentette meg a főművének tekinthető „Az erőszakmentes cselekvés

politikája” (The Politics of Nonviolent Action) című munkáját. Sharp ezt a könyvét az

Oxfordi Egyetemén benyújtott doktori disszertációjának a téziseire alapozta. 1979-ben

jelentette meg a „Gandhi, mint politikai stratéga” (Gandhi is a Political Strategist), és 1980-

ban a „Társadalmi hatalom és politikai szabadság” (Social Power and Political Freedom)

című könyveit. Gene Sharp tehát az erőszakmentességre vonatkozó elméletének a

legfontosabb tételeit akkor dolgozta ki, amikor elmélyült tanulmányokat folytatott különböző

egyetemeken.

2015-ben már kijelenthetjük, hogy elméleti tézisei termékeny talajra találtak és meghatározó

módon átalakították az erőszakmentes akcióra vonatkozó mai nézeteket. Nagy befolyást

gyakorolt a közgondolkodásra az ahogyan összegyűjtötte és osztályozta az erőszakmentes

módszerekre vonatkozó dokumentumokat. Elméletileg értelmezte miként működnek

hatékonyan ezek a módszerek és stratégiák. A gyakorlatra meghatározó befolyást tettek azok

a szervezeti struktúrákhoz kapcsolódó tanításai, amelyek megkönnyítették módszereinek az

átültetését a gyakorlatba. Sharp pragmatikus megközelítése hatékonyan támasztotta alá azt a

tételét, hogy az erőszakmentes akció lényegesen hatékonyabb, mint az erőszak.

Az erőszakmentes akció megértéséhez célszerű közelebbről szemügyre venni néhány sikeres

erőszakmentes kampányt. Ilyenekre sor került Indiában a brit gyarmati uralom elleni

küzdelem során. Az Egyesült Államokban a faji megkülönböztetés felszámolásáért folyó

polgárjogi küzdelemben, ahol a karizmatikus vezető Martin Luther King volt. A XXI.

században pedig erőszakmentes kampányokat láthattunk több kelet-európai és közel-keleti, de

ázsiai országban is. Sharp meghatározása szerint az erőszakmentes mozgalomban nem

játszhat szerepet a fizikai erőszak. Az erőszakmentesség kizárja a verést és bántalmazást,

letartóztatásokat, a bebörtönzést, a kínzást és az ölést. Sharp nem tekinti erőszakmentes

akciónak a hagyományos politikai cselekvési technikákat, amilyen a lobbizás, a kampányolás,

vagy a választásokon való részvétel. Ahhoz, hogy valamit erőszakmentes cselekvésnek

lehessen minősíteni, valami másnak kell lennie, mint ezek a rutinszerű közcselekvések. Nem

kell szükségszerűen együtt járnia a jogszabályok megszegésével, a törvényenkívüliséggel, de

jelen kell lenni olyan tényezőknek, amelyek az adott mozgalomnak megkülönböztető jelleget

biztosítanak és a mindennapok rutinja fölé emelik.

Az erőszakmentesség követelménye elsősorban az akció résztvevőire vonatkozik. Akik ellen

az akció irányul - a hatóságok, a rendfenntartó szervek, a kormányok - alkalmazhatnak és

3

alkalmaznak is erőszakot az erőszakmentes aktivistákkal szemben. Az erőszakmentesség

egyik oldala tehát lemond az erőszakról, a másik oldal viszont fenyeget és adott esetben

alkalmazhatja is az erőszakot.

Magyar történelemben például az osztrák uralommal szemben gyakran használták a passzív

rezisztencia módszerét. Ez a cselekvésforma elutasította a fennálló hatalommal való

együttműködést. A tiltakozók nem vesznek részt a politikai közéletben, nem tesznek eleget az

állam által megszabott kötelességeiknek. Magyarországon az 1848-49-es szabadságharc

leverése után a magyar társadalom jelentős része nem hajtotta végre a kormányzati és hatósági

rendeleteket, megtagadta adófizetési kötelezettségét, az emberek szabotálták a közmunkákat,

bújtatták a menekülő honvédeket, bojkottálták a császár születésnapjának a megünneplését.

Németországban 1920-ban, Wolfgang Kapp vezetésével államcsínyt hajtottak végre. A

kormány elmenekült Berlinből. A lakosság azonban spontán módon ellenállt a puccsistáknak,

általános sztrájkra került sor, tömegtüntetésekre és más megmozdulásokra. A bankárok nem

váltották be a puccsista kormány által kiadott csekkeket. A puccs napokon belül összeomlott

az erőszakmentes ellenállás nyomása alatt.

Az erőszakmentesség történetében kiemelkedő esemény volt 1906. szeptember 11., amikor

Gandhi Johannesburgban, Dél-Afrikában nagy tömegtüntetésen tiltakozott az ellen az új

törvény ellen, amely hátrányos megkülönböztetésben részesítette az ott élő indiaiakat.

Erőszakmentes akciók Gandhi előtt is léteztek, de ő volt, aki ezt tudatosan, a szervezett

politikai küzdelem eszközévé tette. Gandhi ezt az „igazsággal való kísérletezésnek” nevezte

és erkölcsi követelménnyé tette az erőszak elkerülését és megkövetelte a tiszteletet a szemben

állóktól is. Erkölcsi okokból, elvi alapon ragaszkodott az erőszakmentességhez. Gandhi

ugyanakkor tapasztalt gyakorlati ember is volt, aki értett ahhoz, hogy miként kell maximálisra

növelni a politikai kampányok hatását.

Az 1920-as és 1930-as években az indiai társadalmat mélyen megosztotta a különböző

kasztokhoz, társadalmi osztályokhoz, vallásokhoz való tartozás, valamint a női egyenjogúság

hiánya. A gyarmatosító brit hatalom ügyesen használta ki ezeket a törésvonalakat és így

viszonylag kis bürokratikus jelenléttel kormányozni tudta a hatalmas országot. Gandhi

felismerte, hogy bármely közös cél, amely lehetővé teszi milliók és milliók összefogását,

komoly fenyegetést jelent a brit uralom számára.

4

1930-ban Gandhi szembeszállt a brit sóadóval és a só termelésének monopóliumával. Ez a

gyarmati uralom szempontjából nem volt nagyjelentőségű kérdés, de Gandhi felismerte, hogy

mindenkit érint a só, mint fogyasztási cikk és ezért a brit uralom szimbóluma lehet. Gandhi és

küzdőtársai egy 24 napos menetet szerveztek az óceánhoz azért, hogy sót nyerjenek ki a

tengervízből, ily módon létrehozva a polgári engedetlenséget. Az akció törvényes volt és

lehetővé tette a támogatás tömegessé tételét, mert a menetelés során a különböző falvakban,

városokban gyűléseket, beszédeket lehetett tartani és ez jelentős publicitást biztosított az

akció számára.

A brit gyarmati hatalmat képviselő angol lordnak, az indiai alkirálynak el kellett döntenie,

hogy ha valamilyen ürüggyel letartóztatja Gandhit, akkor az tömegtüntetéseket vált ki, ha

viszont nem avatkozik be, akkor futótűzként növekedhet a mozgalma. A só-menetelés

sikeresen járult hozzá az erőszakmentes mozgalom megerősödéséhez és tízezrek csatlakoztak

országszerte az engedetlenségi mozgalomhoz. A só-kampány előkészítette azt az össz-indiai

tudatosodást, amely átlépve a társadalom hagyományos törésvonalait lehetővé tette a közös

fellépést India függetlenségének az elnyerése érdekében.

Richard Gregg, aki az amerikai szervezett munkásság támogatója volt, az 1920-as években

Indiába utazott, hogy tanulmányozza Gandhi módszereit. 1934-ben jelentette meg „Az

erőszakmentesség hatalma” (The Power of Nonviolence) című munkáját, amelyben

megmagyarázta, miért hatékonyak az erőszakmentes akciók. Kiemelte például azt, hogy ha

egy olyan valakivel szemben alkalmaznak erőszakot, aki békés magatartást tanúsít, akkor ez

az erőszakot alkalmazó személyre fegyelmezőhatást tesz.

Gandhinak nemcsak az volt a célja, hogy megszabadítsa Indiát a brit uralom alól. Felvállalta a

kasztrendszer felszámolását és a legelnyomottabb csoportok oldalára állt. A helyi

önkormányzatokat és a közvetlen demokráciát támogatta az országos kormányzatok

közvetett-képviseleti demokráciájával szemben.

Gandhi számára az erőszakmentesség a társadalmi igazságosság érvényesítésének az egyik

eszköze volt. A hierarchikus intézményeket és struktúrákat az önigazgatással és a közvetlen

demokráciával akarta felváltani. Ilyen értelemben nevezik egyes társadalomkutatók (például

Brian Martin1) Gandhit „erőszakmentes anarchistának”.

1 The Politics of Gene Sharp - Published in Gandhi Marq, Volume 35, Number 2, July-September 2013, pp. 201-230.

5

A XXI. században Sharp leginkább arról a 198 dokumentált és osztályozott erőszakmentes

akcióról ismert, amely a színes-gyümölcsös-bársonyos kormány-és rendszerváltoztatások

kézikönyvévé vált. Rengeteg történelmi forrást nézett át, hogy összegyűjtse azokat a

módszereket, amelyek megerősítették az általa támasztott kritériumokat. Eszerint az

erőszakmentesség olyan népszerű harci módszer, amely túlmegy a hagyományos politikai

cselekvésen, de nem használ fizikai erőszakot. Sharp a 198 módszert három fő csoportra

osztotta, és valamennyin belül pedig további alcsoportokra.

Az első fő csoportot ő úgy nevezi, hogy „erőszakmentes tiltakozás és meggyőzés”

(nonviolent protest and persuasion). Ez felöleli a jelszavakat, a kérelmek benyújtását,

feliratok, zászlók hordozását, az ellenállás jelképeinek a viselését, gúnyos kitüntetések

adományozását, levetkőztetést, rangtól való megfosztást, a nagy nyilvánosság bekapcsolását,

durva gesztusokat, tüntetéseket, felvonulásokat, virrasztásokat, tisztségviselők kigúnyolását és

számos ehhez hasonló akciót. A köztudatban a tiltakozás felvonulást jelent. Olyasmit,

amilyenre Kairóban került sor 2011 februárjában.

A második fő csoport elnevezése az „együttműködés megtagadása” (noncooperation). Ez

tartalmazza a sztrájkok és a bojkottok különböző fajtáit. A köztudatban a sztrájk alatt a

munkások tiltakozását értik, ugyanakkor számos tömegmozgalom is használta a sztrájk

módszerét. Sharp ír a földműves sztrájkokról, a börtönsztrájkokról, kitér arra, amikor

munkások és alkalmazottak tömegesen jelentenek beteget, vagy a lemondást válasszák

munkájukról, tisztségeikről. A gazdasági bojkottokhoz tartoznak a fogyasztási bojkottok, a

lakbérfizetés megtagadása, bizonyos tulajdonok eladásának a megtagadása, bankbetétek

visszavonása, az adófizetés megtagadása, egyes kereskedők feketelistára tétele és kerülése. A

bojkottok alatt azonban nemcsak bizonyos árucikkek megvásárlásának a mellőzését kell

érteni, de ide lehet sorolni azt is, amikor egyes társadalmi eljárásokkal nem működik együtt a

lakosság, amikor egyes személyeket kiközösítenek, sportrendezvényeket mellőznek és

tömegesen otthon maradnak.

A sztrájkok, a bojkottok a társadalmi együttműködés megtagadásának a módszerei,

amelyekhez hozzátartozik a normális tevékenység felfüggesztése. Ez hatékonyabb, mint egy

utcai tüntetés. Akik ellen a lakosság tiltakozik, gyakran mellőzhetik a tüntetéseket, az írásos

tiltakozásokat, de a munkabeszüntetések, az üzletek elleni bojkottok már közvetlen hatást

gyakorolnak rájuk. Akik részt vesznek egy embargóban, nagyobb biztonságban érezhetik

magukat, mint a tüntetők. Kisebb lehetőség van megtorlást alkalmazni azzal szemben, aki

6

valamilyen üzletben nem vásárol, vagy beteget jelent. A közvetlen akciókhoz tartoznak az

ülősztrájkok, amelyekben egy vagy több személy elfoglal egy területet tiltakozásképpen, vagy

pedig azért, hogy elősegítsen valamilyen politikai, társadalmi, vagy gazdasági változást. Az

ülősztrájkokat rendszerint forgalmas - stratégiailag fontos - helyeken tartják, vendéglőkben,

üzletházakban, kormányépületekben, vállalati igazgatóságok előtt. A résztvevők addig

maradnak a helyükön, amíg le nem tartóztatják, erőszakkal el nem távolítják őket, vagy amíg

el nem érik céljaikat.

Sharp külön foglalkozik az együttműködés megtagadásának a politikai formáival. Ezek közé

tartoznak a részvétel megtagadása a választásokon, a hivatalos személyekkel való

együttműködés bojkottálása, az elrejtőzés, állami szinten pedig a diplomáciai kapcsolatok

felfüggesztése, vagy megszakítása. A nemzetközi jog számos ilyen módszert ismer, de ezeket

nem sorolják az erőszakmentes akciók közé.

Gene Sharp harmadik nagy kategóriája az, amit ő „erőszakmentes beavatkozásnak”

(nonviolent intervention) nevez. Ezek közé tartoznak az éhség- és ülősztrájkok, a közúti

forgalom erőszakmentes akadályozása, az egyes létesítmények vendégekkel, látogatókkal

való elárasztása, a kommunikációs rendszerek túlterhelése, üzemek elfoglalása, politikailag

motivált hamisítványok készítése, titkos ügynökök leleplezése és alternatív kormány

meghirdetése. Amikor tömegesen folytak a nukleáris fegyverek és atomerőművek elleni

tömegtüntetések, az egyik leghatékonyabb tiltakozási formának a vasúti forgalom

akadályozása volt úgy, hogy a tüntetők százai ültek a sínekre.

A felsorolt erőszakmentes akciók tömeges bevetése már alkalmas forradalmi helyzet

létrehozására és a fennálló kormányzat és rendszer megdöntésére. Ezt bizonyítják a Közel-

Keleten bekövetkezett események például Egyiptomban, vagy az, ami Ukrajnában történt az

EuroMaidan tüntetések során. Hasonló eredményekkel járhatnak az általános sztrájkok,

amelyek egy-egy ország egész gazdaságát béníthatják meg, különösen akkor, ha sor kerül

párhuzamos kommunikációs és közlekedési rendszerek létrehozására is. Ezek már közvetlenül

elősegíthetik új kormány és kormányzati-rendszer bevezetését. A regnáló hatalom rendszerint

elítéli az erőszakmentes akciókat, mert azok veszélyeztetik fennmaradását. A változásban

érdekelt erők számára viszont kedvező, mert felgyorsítja az alternatív hatalmi struktúrák

létrehozását.

7

Sharp az erőszakmentes akciók azonosításával, elemzésével és kategorizálásával

dokumentálta, hogy a történelemben ezek a tömegek cselekvésének a szerves részét alkotják.

Bebizonyította, hogy sokkal több módszer és technika áll a rendelkezésre erőszakmentes

módon befolyásolni a hatalmi központok működését, mint ahogy az eddig szokásos volt.

Meggyőzte követőit arról, hogy újabb és változatosabb módszereket is ki lehet fejleszteni,

mint amennyit ő feldolgozott munkáiban. Sharp kategóriái is időtállónak bizonyult, mivel az

erőszakmentes mozgalmak aktivistái sikeresen tudták alkalmazni azokat, és ez arra ösztönözte

őket, hogy maguk is résztvegyenek további új módszerek és eszközök a kitalálásában.

Sharp, aki politológusnak tekintette magát, a nagyobb történelmi összefüggésekből kiszakítva,

a konkrét történelmi eseményeket és személyiségeket mellőzve dolgozta fel az erőszakmentes

akció formáit és módszereit. Úgy gondolta, hogy a módszereknek vannak olyan sajátosságai,

amelyek függetlenek a konkrét történelmi köröktől. Az volt ezzel a célja, hogy kiemelje

azokat az általánosítható tulajdonságokat, amelyeket más helyen más körülmények között is

lehet alkalmazni.

Elsősorban aktivistáknak írt, akik képesek lesznek kiválasztani és a konkrét helyi

viszonyokhoz igazítani a megfelelő módszereket saját ismereteikre és tapasztalataikra

támaszkodva. Szemléltetni kívánta számukra, hogy milyen gazdag tárháza van az a sikeresnek

bizonyult és igénybevehető erőszakmentes akcióknak. Elsősorban a küzdelemben

felhasználható módszerekre összpontosított, és csak felületesen érintette vagy mellőzte a

nagyobb ívű stratégiai célokat, erőforrásokat, erkölcsi megfontolásokat és az ellenfél hatalmi

helyzetét.

Az erőszakmentes cselekvése politikája című munkájának első részében Sharp saját

hatalomelméletét mutatja be, amely kétségtelenül nézeteinek az egyik legvitatottabb része.

Abból a közkeletű szemléletből indul ki, hogy a hatalom az, amivel az uralmat gyakorlók

rendelkeznek, ezért az ’uralmat gyakorlók’, vagy ’uralkodók’ kifejezést használja. Egyik

központi problémája a diktatúra. Eszerint az ortodox megközelítés szerint - amelyet Sharp

monolitikus szemléletnek nevez - az uralkodók tartják kezükben és gyakorolják a hatalmat

arra kényszerítve másokat, hogy azt tegyék, amit ők akarnak. Sharp ehelyett a hagyományos

felfogás helyett a beleegyezés-hozzájárulás hatalomelméletét ajánlja: az uralkodóknak csak

azért van hatalmuk, mert alattvalóik ehhez hozzájárulnak, vagy – másként kifejezve –

beletörődve elfogadják, nem ellenzik az uralkodót és annak támogatóit. Ez a hatalom

8

viszonyulási szemlélete. A hatalom nem tartozik senkihez és semmihez, hanem azon alapul,

hogy mi az, amit mások tesznek, vagy nem tesznek.

Az erőszakmentes mozgalmak aktivistái számára beleegyezési-hozzájárulási elmélet

felszabadítóan hatott. Eszerint az uralkodó hatalmát meg lehet dönteni, ha az emberek

visszavonják a támogatásukat, például nem engedelmeskednek a parancsaiknak, nem fizetnek

adót, sztrájkolnak és tömegtüntetéseket tartanak. A beleegyezési-hozzájárulási elmélet

garantálja az erőszakmentes akció sikerét. Az uralkodó hatalmasnak tűnhet, de ténylegesen

sebezhető.

Az ellenérv az szokott lenni, hogy az emberek visszavonják beleegyezésüket. De mi a jó

abban, ha erre válaszként a katonák lelövik a tüntetőket. Az erő mindig diadalmaskodik a

békés tiltakozás felett. Ez az ellenvetés azon a hibás feltevésen alapul, hogy a katonák

szükségszerűen mindig lojálisak az uralkodóhoz. Mi van akkor, ha a katonák is visszavonják

hozzájárulásukat és maguk is megbízhatatlan lázadókká válnak? Ebben az esetben az

uralkodó hatalma megszűnik. Egy uralkodó, akinek senki sem engedelmeskedik olyan, mint

egy katonai egység, amelynek nincs parancsnoka.

Sharp egyik legismertebb módszere az összebarátkozás. Szóba kell állni a hatalom fegyveres

védelmezőivel, kísérni kell őket rábeszélve arra, hogy tagadják meg az engedelmességet

parancsnokaiknak, vagy az uralkodónak és álljanak át az ő oldalukra. Az összebarátkozás a

beleegyezési elmélet gyakorlati alkalmazása abból a célból, hogy átalakítsák a viszonyt az

uralkodó és az őt támogató funkcionáriusok között. Ezt a technikát számos lázadás és felkelés

során alkalmazták. A beleegyezési elmélet megmutatja, hogy miként lehet aláásni a lojális

fegyveres csoportok hűségét az uralkodó iránt.

Számos olyan konkrét helyzet van, amelyben a beleegyezés szerepe kérdéses és a

hozzájárulás visszavonása nem egyértelmű. A hozzájárulás visszavonása akkor a

legszembetűnőbb, amikor a hatalmi viszonyok hierarchikusak. A beleegyezési elmélet jól

alkalmazható diktatúra esetén, de kevésbé alkalmazható, amikor a hatalom gyakorlása olyan

összetett viszonyokat foglal magába, mint ami a kapitalizmus rendszerét jellemzi.

Mi úgy látjuk, hogy a tőkés gazdasági rendszer pénzuralmi formájában a hatalom beépül a

piaci-és pénzügyiviszonyokba. Aki vásárol, hitelt vesz fel, kamatot fizet, munkaerőt

foglalkoztat, az lényegében napról-napra rutinjellegűen, szinte észrevétlenül fenntartja ezt a

9

rendszert. Ilyen körülmények között nehéz felismerni a pénzhatalmi elit diktátori hatalmát,

mert az többszörösen szétoszlik, és rejtve marad.

Sharp viszont a hatalmat sokkal inkább társadalmi viszonyként fogta fel, s nem úgy, mint

amit egyes egyének birtokolnak. Az erőszakmentes mozgalmak aktivistáinak rendszerint

nincs idejük arra, hogy elméleti konstrukciókat alkossanak. Sharp gyakorlati útmutatásai és az

ő hatalomelmélete ezért elfogadhatóbb, mint más teoretikusoknak az elméletei.

Az aktivisták képzése abból indul ki, hogy az elnyomó rendszereket számos intézmény tartja

fenn. Ezek közé a ’tartóoszlopok’ közé tartozik a hadsereg, a rendőrség, a nagytőke és a

külföldi szövetségesek. Ezek közül meg kell keresni a leggyöngébbet és azt kell először

továbbgyöngíteni. Valamennyi tartópillér további részekre bontható. A fegyveres erőknek a

belső köreihez tartozik a tisztikar. A külső részeihez tartoznak az alacsonyabb fokozatú

katonák és rendőrök.

Az oszlophasonlat összeegyeztethető Gene Sharp hatalomelméletével, mert

gondolkodásának központjában a gyakorlat állt. Más társadalomtudósok viszont az elméleti

elemzésnek adnak elsőbbséget a gyakorlati cselekvéssel szemben. Abból indulnak ki, hogy

egy kellően megalapozott elmélet, amely a valóság mély megértésén alapul, előfeltétele a

helyes következtetések levonásának. Ezt a feltételezésüket azonban csak ritkán támasztja alá a

gyakorlati tapasztalat, mert az elmélet és a gyakorlat kapcsolata rendkívül összetett. A

gőzgépet már jóval előbb kifejlesztették, mielőtt a fizikusok kidolgozták volna a

termodinamikának azokat a szabályait, amelyek megmagyarázzák, hogy az miként működik.

Ez azért van, mert az elméleti analízis nem elengedhetetlen feltétele egy gyakorlati akció

sikerének.

A hatalomra vonatkozó elméletek is azt támasztják alá, hogy lehet hatékonyan cselekedni

anélkül, hogy elmélyültünk volna a formális elméletek tanulmányozásában. Sharp

beleegyezési-hozzájárulási elméletének a fogyatékosságai nem érvénytelenítették

munkásságának más vonatkozásait. Az erőszakmentes akciókra vonatkozó módszerei akkor is

hasznosak lennének a gyakorlatban, ha soha nem akarta volna azokat a hatalomra vonatkozó

elméletével igazolni.

Sharp erőszakmentességre vonatkozó módszerei és beleegyezési-hozzájárulási elmélete széles

körben ismertekké váltak. Kevésbé ismertek azonban azok a nézetei, amelyeket az

erőszakmentes akciók dinamikájáról dolgozott ki. Annak dacára van ez így, hogy „Az

10

erőszakmentes cselekvés politikája” című könyvének ez a harmadik és egyben leghosszabb

része. Sharp számos erőszakmentes kampányt vizsgált meg. Ezeknek a lefolyását több

szakaszra bontotta, meghatározva jellemző tulajdonságaikat. Először el kell végezni az

előkészítő és megalapozó munkát. Amikor a hatalom a kihívásra megtorlással válaszol, fenn

kell tartani a fegyelmet és az erőszakmentességet. Itt a politikai jiu-jitsu (a dzsúdó brazil

változata) szabályai szerint kell eljárni a siker és a hatalom megosztása érdekében. Olyan

kampányokban, mint amilyen az Egyesült Államok polgárjogi mozgalma volt, vagy Gandhi

só-menetelése, az aktivisták nemcsak megfogalmazzák, de közéleti vitatémává teszik a

társadalmat érintő problémákat és kiépítik azt a támogatóhálózatot, amelyre aztán később

számíthatnak. Miután már sikerült kialakítaniuk a kellő szervezettséget, beindítják az olyan

konkrét akciókat, mint az ülősztrájkok, amelyek aztán a megtámadott fél részéről erős, sőt

erőszakos válaszreakciókat váltanak ki.

Ha az aktivisták kellő önuralmat gyakorolnak, és a maguk részéről elkerülik az erőszakot,

akkor a hatalom által alkalmazott erőszak visszaüt a támadóra. Ha ez a folyamat folytatódik és

a társadalom támogatottsága növekszik, akkor a hatalom végülis engedni kénytelen, az

aktivisták elérik részben vagy egészben céljaikat, és kikényszeríthetik a hatalom újraosztását.

Sharp számos erőszakmentes kampányt elemezve szemléltette, hogyan jönnek létre és

kapcsolódnak össze dinamikus modelljének az egyes szakaszai.

Sharp dinamikus modelljében viszonylag könnyű megtalálni a hibákat és fogyatékosságokat.

A különböző részelemeknek igen eltérőek a megjelenési formái. Így például az előkészítő,

megalapozó tevékenység vonatkozhat a kampányolók akcióira. A kihívásra adott erőszakos

válasz vonatkozik mindkét oldalra. Az erőszakmentesség fegyelmezett megtartása az csak a

kampányolókra vonatkozik, mert ez az erőszakmentesség lényege.

Sharp könyvének megírása idején számos elmélet született a társadalmi mozgalmakra

vonatkozóan. A legkorábbiak közé tartoztak azok, amelyek abból indultak ki, hogy a tüntető

polgárok egy irracionálisan viselkedő tömeget alkotnak és magatartásukat a

csoportpszichológia segítségével lehet megérteni. Ez a lekezelő szemlélet fokozatosan átadta

a helyét olyan megközelítésnek, amely már a tüntetések résztvevőit racionális szereplőknek

tekintette. Az Egyesült Államokban népszerűvé vált az erőforrás-mozgósító elmélet, amely

úgy tekint az emberi és az anyagi erőforrásokra, mint amelyek a mozgalmak rendelkezésére

állnak.

11

Egy másik megközelítési mód a politikai alkalmak elemzéséből indul ki. Ez azt vizsgálja,

hogy a különböző mozgalmak milyen koordináták között bontakoznak ki, milyen

akadályokkal és lehetőségekkel rendelkeznek. Volt egy másik elmélet is, amely azt elemezte,

hogy a társadalmi közeg miként viszonyul azokhoz a kérdésekhez, amelyekért az aktivisták

kampányolnak. Európában azt is hangsúlyozták, hogy ezek az új társadalmi mozgalmak

eltérnek a korábbi munkásmozgalomtól, mert a szűk osztályérdekekkel szemben általános

érvényű érdekeket képviselnek.

Számos könyv és tanulmány foglalkozott a társadalmi mozgalmak elemzésével és

elméletével, de lényegében csak Saul Alinsky tett nagy hatást a gyakorlati munkát végző

aktivistákra. Alinsky magát közösségszervezőnek tartotta és a „Rules for Radicals” (A civil

szervezkedés ábécéje - Szabályok a radikálisok számára) című munkájában gyakorlati

tanácsokkal látta el a mozgalomszervezőket. Az egyetemi és az akadémiai tudományosság

képviselői azonban nem követték Alinsky példáját. Ők inkább a mozgalmakról írtak, nem a

mozgalmakban részt vevők számára. A gyakorlati aktivisták többsége nem rágja át magát

nehéz tudományos szövegeken, ezért a mozgalmárok között azok képzettek elméletileg is,

akik maguk is kutatók.

A mégis elkészült és gyakorlatban is jól használható tanulmányok közül kiemelkedik az,

amelyet a Chicago-ban élő Bill Moyer írt. Mozgalmi Akcióterv, MA (Movement Action

Plan – MAP) címen publikált tanulmányában bemutat egy modellt, amely szerint egy tipikus

társadalmi mozgalomnak nyolc szakasza van. Ilyen mozgalom volt az Egyesült Államokban

1977-ben kibontakozott nukleáris erőművek elleni tömegtiltakozás. Ekkor a Seabrook

Station Nuclear Power Plant ellen tömegesen tiltakoztak, és a hatóságok őrizetbe vettek

1414 tüntetőt. Bill Moyer felismerte, hogy azoknak a tüntetőknek, akik meg akarják

változtatni a társadalmat, szükségük van a mozgalom mögött meghúzódó dinamikának a

megértésére. Különösen arra, hogy időben felismerjék, ha a kampányaik során hibákat

követtek el. Ezért kidolgozta ezt a Mozgalmi Akciótervet és azóta ennek a segítségével

képeztek ki több száz aktivistát az Egyesült Államokban, Ausztráliában, Kanadában és

Európában. 1989-ben a berlini fal összeomlásakor Moyer számos kiképzőrendezvényen vett

részt Kelet-Európában, ahol az erőszakmentes mozgalmak irányítóit készítették fel.

A tipikus társadalmi mozgalomnak Bill Moyer modellje szerint nyolc szakasza van. Az első a

kiinduló, normális időszak, a második, amely bizonyítja, hogy a hivatalos intézmények

hibásan működnek, a harmadik szakasz, amikor megérnek a feltételek, a negyedik, amikor

12

beindul a mozgalom, az ötödik, amikor széles körben nyilvánvalóvá válik a fennálló

intézmények működésképtelensége, a hatodik szakasz, amikor a társadalom és a

közvélemény többsége a mozgalom mellé áll, a hetedik szakasz jelenti a sikereket és a

győzelmet, és a nyolcadik pedig a harc folytatását, egy új szakasz kezdetét.

A mozgalmi folyamatnak ez a tagozódása segíti az aktivistákat az egész folyamat

áttekintésében és szélesebb összefüggésekbe való helyezésében. Különösen fontos a kudarc

szakaszának a helyes értelmezése. Sok aktivista akkor veszíti el erkölcsi tartását, amikor az

általa kezdeményezett mozgalom kezd sikeressé válni, mert célkitűzéseit átveszi a

tömegtájékoztatás és bekerül a köztudatba. Ha ezeknek az aktivistáknak Bill Moyer modellje

alapján jó a helyzetfelismerésük és a lényegmegragadásuk, akkor az megerősíti őket és

megakadályozza, hogy kétségbeessenek.

A Mozgalmi Akcióterv szerint négy jól elkülöníthető aktivista szerep van. Az egyik az

átlagember, a másik a lázadó, a harmadik a változást sürgető, a negyedik a reformer.

Valamennyinek van hatékony és kevésbé fontos megnyilvánulása. Az aktivistáknak a

gyakorlatban valóban fontos látniuk, hogy kinek milyen eltérő feladatai vannak és

megérteniük, hogy a csoporttagok mit miért tesznek egyénenként. Bill Moyer például a

negatív lázadó szerepét rendkívül hátrányosnak tartja a mozgalom egészére nézve.

Ez a nyolc szakasz természetesen nem minden mozgalomra alkalmazható, mert nem

mindenütt a tömegtájékoztatásnak van kiemelkedő szerepe a társadalmi problémák

tematizálásában és a közvélemény mozgósításában. A Mozgalmi Akcióterv a négy féle

aktivista szerepre vonatkozóan nem veszi kellően figyelembe a csoportdinamika

összetettségét. Ennek ellenére az MA a gyakorlatban hasznosabbnak bizonyult, mint más

elméletek. A kutatók azonban Moyer erőfeszítéseit ugyanolyan fenntartással fogadták, mint

Gene Sharp-ét.

A XXI. század elején alakult ki az a kutatási módszer, amely a tömegtájékoztatás által

közvetített információkat elemzi (Narrative Power Analysis, NPA – A narratíva hatalom

elemzése). Az NPA arra törekszik, hogy megállapítsa: milyen üzeneteket továbbít a

tömegtájékoztatás a társadalom számára. Ez segíti a kampányolókat olyan akcióknak a

megtervezésével, amelyek felkeltik a közvélemény figyelmét és mozgósítják az embereket.

Ezek a kutatások segítették az aktivistákat abban, hogy jobban megértsék a

konfliktushelyzeteket, elemezzék őket és hatékony stratégiákat fejlesszenek ki. Sharp

13

életműve ebben a vonatkozásban jelentősen eltér a főáramlatú társadalomkutatók

munkásságától. Nemcsak arról van szó, hogy közérthetőbben fejezi ki magát, mint a többiek.

Sharp egyszerűen és logikusan ír, mellőzve a tudományos művek idézetekkel, statisztikai

adatokkal, ábrákkal és széljegyzetekkel alátámasztott fejtegetéseit. Munkái ennek ellenére -

elgondolásainak a logikus volta miatt - kellően meggyőzték a mozgalmi aktivistákat.

Könyveiben új módon közelítette meg az erőszakmentes mozgalmakat és ezt az elméleti, elvi

megközelítéssel szemben a gyakorlatra összpontosító megközelítésnek tekintette.

Az elvi és a pragmatikus megközelítés azonban nincs olyan messze egymástól, ahogyan első

látásra tűnik. Gandhi elvi alapon ragaszkodott az erőszakmentességhez, mégis éleseszű,

tisztán látó stratéga volt, aki olyan módszereket és kampányokat választott, amelyeknek a

legjobb esélye volt a sikerre. A legtöbb aktivista napjainkban nem kötelezte el magát

etikailag arra, hogy minden körülmények között betartja az erőszakmentességet. A

gyakorlatban nem nyúlnak fegyverhez, mert úgy gondolják, hogy rövid vagy hosszútávon

káros a számukra. Meg vannak győződve arról, hogy akkor járnak el helyesen, ha

ragaszkodnak az erőszakmentes módszerekhez.

A pénzuralmi világrend szekularizálta a társadalmakat és a pénzhatalmi világelit globalista

neoliberalizmusa és kozmopolitizmusa számára gyanús az etikai elkötelezettség nyílt

vállalása. Manapság hatékonynak lenni fontosabb, mint erkölcsi elkötelezettséget vállalni. A

mozgalmár aktivisták, mint egyének, ellenzik az erőszak alkalmazását, de azt könnyebb az

univerzális erkölcs nyílt vállalása helyett gyakorlati okokkal megindokolni. Mivel Sharp is

így tesz, ezért számukra vonzóbb, mint a többi hasonló kérdésekkel foglalkozó

társadalomkutató.

Sharp kutatásainak az eredményeit elsősorban a könyvei tartalmazzák, mert viszonylag kevés

tanulmányt írt, amelyek tudományos folyóiratokban jelentek meg. Nem a szokásos módon

közelítette meg kutatási tárgyát, noha bőségesen hivatkozik adatokra, dokumentumokra és

más forrásmunkákra. Elméleti elgondolásait közérthetően ismerteti, és kevesebb hangsúlyt

helyez a valóság empirikus leírására és logikai megmagyarázására.

Sharp elgondolásai túlságosan eredetiek voltak ahhoz, hogy a tudományos folyóiratokban a

szokásos korlátozott terjedelemben megfelelően ki lehessen őket fejteni. A társadalomtudósok

egy része 1973 óta, amikor megjelent „Az erőszakmentes cselekvés politikája” című

könyve, fokozatosan elismeri Sharp kutatásainak az értékeit. Azok a kutatók, akik az

14

erőszakmentes akció hagyományaival foglalkoznak, nem kerülhetik meg könyveit. Ennek

ellenére még legfontosabb munkái is csak viszonylag kis figyelmet keltettek a tudományos

életben és csak ritkán vállalkoztak kutatók az elméleteinek és módszereinek

továbbfejlesztésére. Így például nem fejlesztették tovább az erőszakmentes akciók

módszereinek az osztályozására vonatkozó elgondolásait. Nem elemezték behatóan az

erőszakmentes kampányok modellezésére vonatkozó nézeteit. Ennek valószínűleg az volt az

oka, hogy Sharp a hangsúlyt a tevékenységre, a működésre helyezte, amely eltér a

társadalomkutatásban alkalmazott főiránytól.

2006-ban, James Jasper társadalmi-mozgalom kutató New York-ban, kísérletet tett arra,

hogy a szociológiai kutatásokat kiterjessze a stratégiai kérdések elméleti és a gyakorlati

elemzésére is. Jasper azt szerette volna elérni, hogy a mozgalmi aktivisták alkalmasak

legyenek döntések meghozatalával hatást gyakorolni a különböző kampányok kimenetelére.

Jasper a működésre és a tevékenységre akarta ráirányítani a kutatók figyelmét. Gene Sharp

teljes életműve a működéssel és a tevékenységgel foglalkozik. Az aktivistáknak az a

feladatuk, hogy képesek legyenek választani az erőszakmentes akciókra vonatkozó módszerek

közül.

Sharp hatalomelméletét az érintettek hozzájárulására és jóváhagyására alapozta. A

cselekvőképesség elsőbbségét hangsúlyozta, mert a hatalom bármikor leblokkolható, ha az

érintettek megvonják a beleegyezésüket. Az erőszakmentes akciókat különböző tényezők és

jelenségek leírásával szemlélteti, amelyek útmutatásul szolgálnak az aktivisták számára.

Sharp mellőzéséhez hozzájárult, hogy a főáramlatú társadalomtudósok vonakodtak attól, hogy

kutatásaik középpontjába a működést és a tevékenységet helyezzék.

Nem egyedül Sharp-tól határolódtak el emiatt a társadalomtudomány főáramlatú művelői. Az

erőszakmentes akciók más kutatóit is hasonló módon ignorálták. Kijelenthetjük, hogy minél

értékesebb egy kutatás az aktivisták számára, annál kevésbé tekintik azt a hivatalos irányvonal

képviselői tudományosnak. Felmerül a kérdés, hogy Sharp és a hozzáhasonlók miért

törekednek tudományos elismerésre? Miért nem vállalják, hogy ők az aktivisták számára

írnak és nem a hagyományos kutatás művelése a céljuk. Sharp nem tett sok erőfeszítést a

hivatalos elismerés megszerzéséért. Fontosabbnak tartotta, hogy elképzeléseit átadja a

nemzetközi aktivistáknak. Az 1960-as évek végétől, de különösen 1989 után, Sharp már a

politika formálóit, a döntéshozókat is szem előtt tartotta, amikor munkáit írta és módszereit

finomította.

15

Sharp el akart távolodni a pacifistáktól és azoktól a mozgalmároktól, akik erkölcsi

elkötelezettség alapján nyúltak az erőszakmentes módszerekhez. Gondolkodóba ejtették az

1960-as években kibontakozó tömeges háború-ellenes diáktüntetések, a feminista, a

környezetvédelmi és más mozgalmak. Beszédeiben, de még írásaiban is azt hangoztatta, hogy

az erőszakmentes akciókat szét kell választani, el kell különíteni az ideológiai jellegű

törekvésektől. Sharp – a fennálló rend irányítóinak az elismerését is szem előtt tartva –

elsősorban a polgári védelemre fordított megkülönböztetett figyelmet. Azt dolgozta fel, hogy

miként lehet az erőszakmentes akciókkal megelőzni, elrettenteni a konfliktusokat és

védekezni a katonai agresszióval szemben.

A polgári védelemmel foglalkozó könyveiben Sharp már a kormányok tevékenységét tartotta

szem előtt. Azt remélte, hogy a kormányok a katonai védelemről átváltanak az

erőszakmentes akciókon alapuló védelemre, mert meg volt arról győződve, hogy ez a

védelemnek a hatékonyabb módja. Néhány katonai és kormányzati személyiség támogatta

Sharp-nak az ajánlásait, de a többség nem vett róluk tudomást. A fegyveres erők

megszüntetése és polgári jellegű szervezetekkel való felváltása alapjaiban ásta volna alá a

katonai erőn nyugvó hatalmat. A kormányok a fegyveres erőkre támaszkodnak, amikor

védekeznek az alul lévő tömegek nyomásával szemben. A kapitalista-rendszer is a fegyveres

erőszakra támaszkodik, amikor a tulajdonos osztály az állami erőszak segítségével védekezik

a tulajdon nélküli tömegek nyomásával szemben.

Ebben a megközelítésben a polgári-jellegű védelemre támaszkodás fenyegetést jelent azon

privilegizált csoportok számára, akik a legnagyobb vagyonnal és hatalommal rendelkeznek

egy szélsőségesen megosztott társadalomban. Sharp magas szinten kidolgozta a

diktatúrákkal szemben alkalmazható erőszakmentes stratégiát. Arra viszont több évtizedes

munkássága során nem tért ki, milyen békés módszerekkel lehetne átalakítani a katonai-

pénzügyi- és ipari komplexum uralmát. Sharp mindvégig abból indult ki, hogy a

katonapolitika irányítói elsősorban az Amerikát fenyegető külső ellenséggel szembeni

védelemmel foglalkoznak, nem a fennálló rendet belülről fenyegető tömegekkel.

Sharp szerette volna megnyerni elgondolásainak a hivatalos tudományosság és a döntéshozó

elit elismerését. Ez nem sikerült neki és leglelkesebb követői a pragmatista aktivisták lettek.

„A diktatúrától a demokráciáig” címet viselő kötetét, amelyet több mint 30 nyelvre

lefordítottak, kézikönyvként forgatják különböző országok aktivistái. Sharp számára ez

egyértelműen sikert jelentett és ezt úgy tudta elérni, hogy kitartóan a maga útját járta. Nem

16

törekedett arra, hogy konformista opportunizmussal igazodjék a társadalomtudományban

érvényesülő divatos irányzatokhoz. Ez az elszigetelődése több szempontból is elősegítette

kutatómunkája eredményeinek a népszerűvé válását. Ma már elfogadott tény, hogy az

erőszakmentes akció kutatása terén Sharp meghatározó személyiség.

Új megközelítéseivel meghatározó lépéseket tett előre az erőszakmentes akció fogalmi

tisztázásában, osztályozásában és dokumentálásában. Elgondolásai, amelyek különösen az

aktivisták számára hasznosak, például arra szolgálnak, hogy miként kell a gyakorlat emberei

számára elméleti támogatást nyújtani. Munkáiban csak igen ritkán hivatkozik más szerzőkre

és rendszerint a saját írásaiból idéz. A bírálóinak is csak ritkán válaszol írásban. 1982-ben jött

létre a Polgári Alapú Védelem Társasága, amely 2002-től egy hírlevelet jelentet meg. Ennek

az volt a célja, hogy elősegítse a polgári öntevékenységen alapuló védelmet. Sharp így

nevezte a fegyvertelen polgári lakosság erőszakmentes akcióit. A hírlevélben számos szerző

tette közzé tanulmányát.

Sharp Bostonban hozta létre az Albert Einstein Intézetet az erőszakmentes akciók

támogatására. Az Intézet az erőszakmentes ellenállás módszereire összpontosított: ezeket nem

kötötte különleges feltételekhez. Ily módon számos fontos tanulmány született meg. Egyes

baloldali bírálók azt állítják, hogy az Albert Einstein Intézet az amerikai kormány egyik

álcázott frontintézménye, amely az Egyesült Államok birodalmi érdekei érvényesítéséhez

nyújt segítséget. A valóságban azonban az Intézet egy igen szerényen támogatott intézmény,

amely mindössze néhány alkalmazottal működik.

2012 januárjában az Albert Einstein Intézet arról számolt be, hogy a tömegtájékoztatás

központjába került Sharp tevékenysége az Arab-tavasz eseményei során. A világ különböző

részein az emberek tudni akarták, kicsoda Gene Sharp, eddig miért nem hallottak róla és

fontos elképzeléseiről. Az a látszat alakult ki, hogy az erőszakmentes akciókra vonatkozó

sikeres elképzelések egyedül Sharp elképzelései. Ez azonban nem felel meg a valóságnak.

Sharp is, mint a többi gondolkodó, annak a korszaknak a terméke, amelyben élt és működött.

Már előtte is jelentek meg komoly munkák az erőszakmentesség elméletéről. Így például

Sharp-nak az elképzelése a politikai jiu-jitsu-ról nem más, mint a morális jiu-jitsunak az

alkalmazása a politikai szférára. Az erkölcsi jiu-jitsu-t pedig Richard Greg dolgozta ki.

Richard Gregg (1985-1974) amerikai társadalomfilozófust tekintik az első amerikainak, aki

részletesen kidolgozta az erőszakmentes ellenállás elméletét és ezzel jelentős befolyást

17

gyakorolt Martin Luther King polgárjogi mozgalmára. Gregg hatott Aldus Huxley-ra is,

valamint más polgárjogi teoretikusokra. Richard Gregg elgondolásai jelentős hatással voltak a

Békének Elkötelezettek Uniójára (Peace Pledge Union) Angliában is az 1930-as években.

Gregg 1925-ben végzett az amerikai Harvard Egyetemen és ezután Indiába utazott, hogy

közelebbről is megismerkedhessen Gandhival és az indiai kultúrával. Ezt követően Gregg

számos könyvet írt az erőszakmentes ellenállásról. Kidolgozott egy részletes pacifista

programot is, amelyben javaslatokat tett 1939-ben az amerikai pacifistáknak, milyen

társadalmi összefogással akadályozhatják meg a háborút és az Egyesült Államok

fasizálódását.

1960-tól számos kortárs kutató is feldolgozta a különböző szférákban alkalmazható

erőszakmentesség elméletét. A Sharp irányzatától eltérő kutatók azonban nagyrészt

ismeretlenek a nagyközönség számára. Kialakult egy Sharp-kultusz, amely egyoldalúan

minden vonatkozásban őt tekinti tekintélynek, és úttörőnek. Kétségtelen, hogy a gyakorlati

aktivizmus szempontjából Sharp munkássága kimagasló, ugyanakkor mégsem ő az egyedüli,

aki lényeges az aktivisták számára.

A mozgalom-szervezők többsége folyamatosan keresi az alkalmasabb eszméket és

stratégiákat. Olvasmányait, tapasztalatait és jövőbeni terveit is ennek megfelelően válogatja

ki. Az erőszakmentesség gyakorlati oktatása is elterjedt globálisan. A tréningek néhány óra

hosszúságútól kezdődően több naposak, sőt több hetesek is lehetnek. Ez érthető, hiszen miért

kellene az erőszakmentes küzdelem gyakorlásának feltétlenül rövidebbnek lennie, mint a

katonai kiképzésnek, amelyek az erőszakos küzdelemre készítenek fel.

A hosszabb tréningeken előadásokat tartanak, tanjátékokat gyakorolnak, kisebb

csoportfeladatokat hajtanak végre, elemezve az ellenfél erejét, terveit, akcióit. A

szerepjátékokban felkészítik a résztvevőket gyűlések, ülősztrájkok, blokádok szervezésére. Az

új elgondolások és szervezési készségek gyakorlásán túlmenően a tréningek résztvevői sokat

tanulnak más aktivisták tapasztalataiból és azokat rendszerint összehasonlítják saját

ismereteikkel, egybevetik megélt tapasztalataikkal, és lényegében eldöntik, hogy mit vesznek

át és mi az, amit mellőznek. A XXI. században Sharp munkássága már világszerte fontos

szerepet játszott az erőszakmentes akciótréningek megtartásában.

Ilyen oktatásra akkor is sor került, amikor Sharp még csak tanulmányai kezdetén volt. Az

amerikai polgárjogi mozgalmak szervezői már az 1940-es években is használták az

18

erőszakmentes módszereket. 1950-ben, amikor tömegessé váltak a polgárjogi kampányok,

már gondosan és részletesen előkészítették az egyes akciókat, elemezve a korábbi akciók

tapasztalatait. Ekkor a még nagyrészt ismeretlen Sharp-al szemben a nagyon is jól ismert

Gandhi tanításai voltak a meghatározóak.

Sharp nem írt kifejezetten kiképzésre szolgáló kézikönyvet. Amikor az aktivisták

összejöveteleik során eszméket cserélnek, rendszerint saját körülményeikhez igazítva veszik

át Sharp elgondolásait és alkalmazzák a gyakorlatukban. Bármennyire is értékesek Sharp

elgondolásai, a gyakorlati alkalmazásuknál módosítani kell azokat. A közelmúlt

történelmében számos erőszakmentes mozgalomra, kampányra került sor, de ezeket döntően

nem Sharp tézisei ösztönözték. Az elmélet segítheti az aktivistákat, de konkrét alkalmazásukat

nekik kell kitalálniuk, felismerve az eltérő körülmények által támasztott korlátokat.

Az aktivistáknak elsősorban a lehetőségekben kell gondolkodniuk és csak ezután jön, hogy mi

lenne kívánatos. A gyakorlati cselekvéshez a valóság tudományára van szükség. Az elmélet a

lehetőségek, a szükségszerűségek és a valószínűségek tudományaként elősegítheti a valóság

jobb megértését, de nem elég a sikeres gyakorlati cselekvéshez.

Az aszkéta Sharp hosszú időn át szűkös körülmények között dolgozott, elkülönülve az ismert

társadalomkutatóktól és a politika irányítóitól. Az erőszakmentes mozgalom aktivistái

azonban számon tartották. Sharp azokat a civilmozgalmakat akarta megnyerni a maga

számára, amelyek a fennálló renddel, különösen a kormányokkal vették fel a küzdelmet. Ez a

törekvése azonban nem járt sikerrel. Az erőszakmentességgel foglalkozó társadalomtudósok

szűk csoportja azonban jól ismerte munkásságát, noha sokan közülük más irányban folytatott

kutatómunkát. Voltak olyanok is, akik kiegészítették Sharp elméleteit.

Sharp elszigetelődése és mellőzése lehetővé tette számára, hogy makacsul a saját útját

járja. Amikor ismertebbé vált, akkor már hátrányt jelentett a számára, hogy nincs élő

kapcsolata a tudományos élet vezető személyiségeivel. Ez hozzájárulhatott ahhoz, hogy több

évtizeden át alig fejlesztette tovább elért tudományos eredményeit.

A tömegtájékoztatás általában a személyiségekre összpontosít a folyamatokkal szemben.

Amikor tájékoztatnak egy tüntetésről, vagy egy mozgalomról, a tudósítók rendszerint az

ismert vezető személyiségeket keresik és nem a mozgalom dinamikáját ragadják meg. 2011-

ben az Arab-tavasz idején Egyiptomban nem volt olyan kiemelkedő kulcsfigura, akit az

amerikai Martin Luther King-hez, vagy a burmai (mianmari) Ang Szán Szu Csí-hoz

19

lehetett volna hasonlítani. A tömegtájékoztatásnak ugyanakkor szüksége volt egy olyan

emberre, akit az Arab-tavasz vezetőjeként állíthatott be. Így esett néhány újságíró választása

Gene Sharp-ra, akinek a munkássága az egyiptomi események nyomán részesült elismerésben

és vált globálisan ismertté.

Korábban is voltak eredményes, erőszakmentes mozgalmak. 1986-ban ilyen mozgalom

döntötte meg Ferdinand Marcos diktatúráját a Fülöp-szigeteken. A kelet-európai

rendszerváltás során is alkalmazták az erőszakmentes technikákat. A szerbiai Szlobodán

Milosevics elmozdításához azonban a NATO-nak is be kellett avatkoznia fegyveresen. A

színes-gyümölcsös-bársonyos „forradalmak” Ukrajnában, Libanonban és Grúziában

sikeresnek bizonyultak. Ezekben az eseményekben az erőszakmentes akciók oktatói és a

tömegtájékoztatás erre kiképzett szakemberei már fontos szerepet játszottak.

Sharp munkásságának az ismertté válásához az is hozzájárult, hogy a globális média

felismerte: fontos szerepet játszik századunkban a történelmi események alakításában a

tömegek érdekérvényesítő ereje is. Nem lehetett egyszerűen ignorálni ezeket az eseményeket

és hallgatni róluk. Tény az is, hogy ezekre az erőszakmentes tömegakciókra az elmúlt két

évtizedben mindig az Egyesült Államok területén kívül került sor. Ezekre az országokra és

népeikre a pénzhatalmi világelit uralma alá került Egyesült Államokból úgy tekintettek, mint

akiknek szükségük van a Nyugat felszabadítására és a pénzhatalom demokráciának nevezett

uralma alá helyezésére. Ezt a módszert alkalmazták Egyiptomban és több más országban is,

nemcsak a kormánydöntő és rendszerváltoztató szervezkedéseknél, de a környezetvédelmi és

pacifista mozgalmak esetében is.

Nem eléggé ismert, hogy Sharp szülőhazája társadalmi küzdelmeire is gondolt, amikor az

erőszakmentes érdekérvényesítés módszereit kidolgozta és továbbfejlesztette. Az amerikai

mozgalmárok támaszkodtak is ajánlásaira, amikor a nukleáris fegyverek ellen, vagy a

környezetszennyező széntüzelésű erőművek ellen tüntettek.

Az Egyesült Államok felett a főhatalmat gyakorló pénzhatalmi világelit, az 1%, nem akarja,

hogy az amerikai néptömegek, a 99%, az ő hatalmának a korlátozására vagy megdöntésére

használja Gene Sharp módszereit.

Ennek világos tanújelét adta, amikor keményen fellépett a Globális Igazságosság

Mozgalommal (Global Justice Movement) és a „Foglald el a Wall Street-et!” (Occupy Wall

Street) mozgalommal szemben. Az előbbi az óriás multinacionális vállalatok ellen fellépő

20

nemzetközi társadalmi-mozgalmi hálózat, amely a gazdasági erőforrások igazságosabb

elosztásáért küzd világszinten és az egyes államokon belül is. Az utóbbi, a Foglald el a Wall

Street-et! mozgalom pedig arra a szakadékra hívja fel a figyelmet, amely már száz éve jelen

van az Egyesült Államok társadalmában, és amely törésvonal az új világ leggazdagabbjai és a

társadalom egyre szegényebbé váló rétegei között húzódik. Amerikában a pénzhatalmi elitnek

egy szűk csoportja, a lakosság leggazdagabb 0,01%-ka, többet hasít ki a nemzeti

jövedelemből, mint a bármely uralkodó elit tette ezt valaha is Amerikában.

A pénzuralmi rend, amelyben az uralkodó elit a magántulajdonban lévő pénzrendszer

segítségével irányítja a politikai rendszert, valójában pénzuralmi diktatúrát gyakorol,

amelyet az alibi demokrácia bizonyos formáinak a megőrzésével álcáz. Ezért az amerikai

pénzuralmi elit az amerikai erőszakmentes tiltakozásokat és civil mozgalmakat rendszerint

befeketíti, szigorú felügyelet alatt tartja, résztvevőit zaklatja, és ha ez sem elég, akkor

letartóztatja őket az ellenőrzése alatt álló államhatalmi szervezetekkel.

Mint minden nagy felfedezést, Sharp eszméit is lehet jóra is meg rosszra is használni. Sharp

módszereivel eredményesen lehet küzdeni távoli országok zsarnokai ellen, megdöntve

diktatúrájukat. ugyanezekkel a módszerekkel az egyes nyugati országok hatalomgyakorlói

ellen is fel lehet lépni és kényszeríteni lehet őket arra, hogy a privilegizált társadalmi

csoportok (a bankok és a multinacionális óriáscégek) magánérdekei helyett a közérdeket és a

közjót szolgálják.

Sharp példaképe Gandhi mindig a közérdeknek, a közjónak és az univerzális erkölcsnek adott

elsőbbséget. Sharp ettől fokozatosan eltávolodott, de életművével megkönnyítette az

erőszakmentesség módszereinek a gyakorlati alkalmazását, és ezzel megkönnyítette a fennálló

rendre való nyomásgyakorlást. Módszereit nemcsak békés, de kifejezetten radikális és

szélsőséges célok elérésére is fel lehet használni. A magunk részéről Sharp életművét olyan

eszközök gyűjteményének tekintjük, amelyeket adott esetben igénybe lehet venni, át lehet

alakítani, tökéletesíteni, de amelyeket csak a közérdek és a közjó érvényesítésére szabad

használni az univerzális erkölcs szabályainak a szigorú betartásával.

A globalista demokrácia is diktatúra

Gene Sharp az erőszakmentes konfliktuskezelés elmélete és gyakorlata kutatásának és

terjesztésének szentelte életét. Elméletileg megalapozott gyakorlati tanácsokkal akarta

segíteni az elnyomottakat: egyrészt hogyan lehet megelőzni a diktatúrák kialakulását,

21

másrészt, ha már kialakultak, hogyan lehet a legkisebb erőszakkal és áldozattal lerombolni

azokat. A diktatúrákat lényegében a halállal és a destrukcióval azonosítja. Sharp meg volt

győződve arról, hogy a diktatúrák megelőzhetőek és megdönthetőek úgy, hogy nem kell érte

sok ember életét feláldozni. Sharp úgy akarta elősegíteni a diktatúra bukását, a demokrácia

létrehozását, hogy ne jöhessen létre egy másik diktatúra az eltávolított helyébe.

Az Albert Einstein Intézet alapítója szerint a diktatúrában hiányoznak a hatalomtól független

vallási, szociális, politikai és gazdasági intézmények. A diktatúrából a demokráciába való

átmenet idején is még bizalmatlanok az emberek és gyakori a normák megszegése, a

törvénytelenség. Egy gyenge, önbizalmát vesztett, atomizálódott társadalom jön létre, amelyet

meg kell szabadítani a félelemtől és a feltétlen szófogadó engedelmességtől.

Mivel nincs egyenjogúság, a konszenzusos eszközök sem vezetnek eredményre a

diktatúrában, mert a diktátorok nem tartják be az így kialkudott megállapodásokat. Erőszakkal

nem célszerű harcolni a diktatúra ellen, mert sok veszteséggel és szenvedéssel jár és csak

nagyon ritkán eredményez győzelmet. A történelem tanúsága szerint, ha mégis győz a

fegyveres küzdelem, gyakran a korábbi diktátornál is elnyomóbb diktatúra kerül hatalomra.

Sharp szerint a diktatúrák belső okokból léteznek, ezért külföldi segítség nem alkalmas a

konfliktus feloldására.

A diktatúrák megbuktatásához átfogó tervek készítésére van szükség. Fontos, hogy ezt az

átfogó stratégiát egészen a demokrácia megteremtéséig végigvigyék az érintettek. Már a

tervezésben sem szabad megelégedni a fennálló hatalom megdöntésével. A diktatúra elleni

harchoz szükség van olyan független társadalmi intézmények létrehozására, amelyekkel

hatékonyan lehet gyengíteni azokat az erőszakszervezeteket, amelyekre a diktatúra

támaszkodik. Ezután lehet elkezdeni a rendszer felbomlasztását. A legvégső lépés az

alkotmányos demokratikus rend megteremtése.

Sharp egész életműve azt sugallja, hogy az emberiség jó állapotának a demokráciát tekinti.

Kérdés azonban, hogy a demokrácia valamennyi változata a közérdek és a közjó optimális

érvényesülését biztosítja-e? Van érdemi és formális demokrácia, van globális-kozmopolita

demokrácia, pénzuralmi-neoliberális demokrácia, értékek nélküli alibi-demokrácia, és még

sorolhatnánk. E sokféle demokráciaváltozat közül melyik az emberiség ideális, optimális

állapota?

22

Köztiszteletben álló társadalomtudósok, mint Noam Chomsky, James Petras, Michel

Chossudovsky, közéleti személyiségek és újságírók, mint Paul Craig Roberts, Boyd D.

Cathey, Tom Engelhardt, Mike Whitney, és még sokan mások, az Egyesült Államokban

most működő rendszert egy szűk szupergazdag elit pénzuralmi diktatúrájaként írják le, amely

még használja az alibidemokrácia kiüresedett formáit. A tartalom a pénz egyre

gátlástalanabbá váló diktatúrája.

Ahhoz tehát, hogy Sharp munkásságát kellően értékelhessük, szükség van a demokrácia és a

diktatúra fogalmának a pontos meghatározására. Mi az a döntő megkülönböztető ismérv,

amitől egy diktatúrát diktatúrának, egy demokráciát pedig demokráciának lehet minősíteni?

Korábban a társadalomtudományban és a közéletben komoly viták folytak arról, hogy mit

lehet a közérdeknek és a közjónak tekinteni, és van-e univerzális erkölcsöt mellőző, vagy

tagadó, értékmentes demokrácia? A pénzhatalmi világelit globalista-kozmopolita

demokráciája neoliberális uralmi rendszer. A neoliberalizmus azonban a klasszikus

liberalizmus tagadása. Nem a minden egyes embert egyformán megillető emberi jogokat és

politikai szabadságjogokat érvényesíti, hanem a pénzuralmi diktatúra elitjének a korlátlan

lehetőségét arra, hogy visszaéljen a többi – védtelenné vált - ember szabadságával.

Eddig a teoretikus Gene Sharp-ról volt szó. Most vegyük szemügyre, mint a gyakorlat

emberét.

1989 - Rendszerdöntési kísérlet Pekingben

Kínában 1989 tavaszán került sor Gene Sharp erőszakmentes módszerének a gyakorlati

kipróbálására. 1989-ben volt a francia forradalom 200 éves és az 1919. május 4-i kínai

társadalmi reform, intellektuális forradalom és függetlenségi mozgalom 70., és a Kínai

Népköztársaság megalakulásának a 40. évfordulója. A Demokrácia Mozgalom a

többszörös Jubileum részeként bontakozott ki Kínában, amelynek ebben az időben a tényleges

vezetője a formálisan már visszavonult Teng Hsziao-ping volt.

Teng, aki elégedetlen volt Hu Jao-pang (1915-1989) hivatalban lévő pártfőtitkárral, szakított

Csao Ce-janggal is, aki korábban a Kínai Kommunista Párt (KKP) élén állt, mert túlságosan

elnéző és gyenge magatartást tanúsított a Tienanmen téren (a Mennyei béke terén) tüntetőkkel

szemben. Kína elsőszámú embere (a nyilvánosságra került titkos dokumentumok szerint)

véget akart vetni a már hosszú ideje tartó tüntetéseknek.

23

1989. május 13-án, két nappal Gorbacsov szovjet elnök Pekingbe érkezése előtt, azt mondta

a politikai bizottság tagjainak, hogy „nem hagyhatjuk, hogy az orrunknál fogva vezessenek.

Ez a mozgalom már túlságosan elhúzódik, csaknem egy hónapja tart”.

A tüntető diákok azért választották az erőszakmentes módszereket, mert a hadsereghez képest

eltörpült az erejük és úgy gondolták, hogy a kormányzat elnyomó intézkedéseivel szemben is

eredményesebben védekezhetnek, ha csak békés eszközöket használnak. A pekingi diákok

nem akarták megdönteni a kormányt és meg voltak róla győződve, hogy azokat az égető

problémákat, amiért kimentek az utcára, erőszakkal nem lehet megoldani.

Gene Sharp és Bruce Jenkins jelen voltak Pekingben a tüntetéseken. Amikor megkérdezték

a diákokat, hogy milyen stratégiai célokat követnek, akkor azt tapasztalták, hogy valójában

hiányoztak a stratégiai elképzelések a mozgalom szervezőiben. Igen csekély ismeretekkel

rendelkeztek az erőszakmentes ellenállásról és úgy tűnt a két amerikai kutatónak, hogy nem

ismerték az erőszakmentes harc elméleti és stratégiai dimenzióit.

Egy másik helyszíni megfigyelő, Frank Niming, 1990-ben kiadott tanulmányában azt

állapította meg, hogy a diákaktivisták kezdők voltak a mozgalomszervezésben és két

kulcsfontosságú stratégiai problémával néztek szembe. Az egyik probléma az volt, hogy

miként tarthatják távol magukat a KKP-on belül folyó frakciós küzdelemtől, a második

probléma pedig az, hogy el akarták kerülni magának a politikai rendszernek a bírálatát, mert

az automatikusan mozgalmuk azonnali elfojtását vonta volna maga után. A mozgalom

szervezői elsősorban a diáktársaik számára fogalmaztak meg igazságtalanságokat és

terjesztették azokat társadalmi hálózatokon, szervezeteken és a tömegtájékoztatáson keresztül,

és csak másodsorban fordultak a széles közvéleményhez. Az egész mozgalom az átfogó

koordináció helyett a kisebb csoportok és egyének megszervezése útján bontakozott ki. A

vezetés informális volt és gyakran változott a rövid ideig tartó megmozdulások során és

azokat a javaslatokat félretolták, amelyek hosszabb idejű stratégiai akciókat ajánlottak a rövid

drámai eseményeket előnyben részesítő taktika helyett.

A Mennyei béke terén tüntetőknek egyre erősödő hatósági nyomással kellett szembenézniük.

A lakosság viszont nyíltan támogatta őket. A nagyszabású tüntetéssorozat az 1989. április 15-

én elhunyt Hu Jao-pangról való megemlékezéssel kezdődött. Ezt követték olyan

diáktüntetések, amelyekhez egyre több járókelő csatlakozott. Tüntettek az újságírók és több

mint tízezer kerékpáros, végül a tüntetők tömeges éhségsztrájkba kezdtek, amelynek az

24

időpontja egybeesett a Szovjetunió akkori elnökének, Mihail Gorbacsovnak a kínai

látogatásával.

Az éhségsztrájk szimpátiát váltott ki és egyre több pekingi csatlakozott a tüntetőkhöz. A

diákoknak szervezési nehézségekkel és a hivatalos tömegtájékoztatás negatív magatartásával

is meg kellett küzdeniük. Az írott és az elektronikus állami sajtó nem úgy állította be a

tüntetéseket, hogy az visszhangra találjon az egyszerű emberekben és megfeleljen a

konfuciánus és a nemzeti hagyományoknak.

A Kommunista Párt vezetése minden alkalmat megragadott, hogy elnyomja a mozgalmat,

miközben meg kellett küzdenie saját belső megosztottságával és a reformokhoz való

kétértelmű - egyszerre igenlő és elutasító - magatartásával. A KKP vezetése aggódva figyelte

a mozgalom egyre növekvő tömegtámogatását és meg akarta előzni a nagyobb felfordulás, a

kaotikus állapotok kialakulását.

Hu Jao-pang halála elfogadható alkalmat nyújtott a felgyülemlett sérelmek kifejezésére. A

nagyszabású tüntetéssorozat ezért viszonylag nyugodt légkörben kezdődött. A diákok

koszorút és egy lobogót vittek, kifejezve, Hu Jao-pang demokratikus szellemisége iránti

tiszteletüket. Összeállítottak egy szerény követelésekből álló listát azért, hogy azt átadják a

KKP képviselőinek, akik éppen tanácskoztak a Nagy Népi Gyűlés Csarnokában, amely az

Országos Népi Gyűlés, a kínai parlament székhelye.

Egyre több - a diákokkal rokonszenvező - pekingi csatlakozott a tüntetőkhöz. Ezek a

járókelők fontos támogatást jelentettek számukra már a puszta jelenlétükkel is. Ez

megnehezítette a hatóságok számára, hogy nyers erőszakkal nyomják el a mozgalmat. A

diákok úgy tüntették fel magukat, mint akik a lakosság széles rétegeit képviselik, akikhez

képest azonban bizonyos fokú védettséget élveznek. A Pekingi Néplap, a Kommunista Párt

napilapja, 1989. április 26-án vezércikkben huliganizmusnak és megtervezett

összeesküvésnek nevezte a diákok mozgalmát. Ezt követően már munkások is csatlakoztak a

tüntetőkhöz. Transzparensekkel vonultak fel, megjelölve azoknak az üzemeknek a neveit,

ahol dolgoztak. Ez csökkentette az egyes konkrét személyekre nehezedő nyomást, de

megnövelte az adott munkahelyek felelősségét. Ez késztette arra ezeknek a vezetőit, hogy

saját gyáraikat, üzemeiket lehetőleg távol tartsák a megmozdulásoktól.

A kínai társadalom túlnyomó többségét alkotó parasztságot nem érték el a tüntetések. A

szándékosan decentralizált mozgalom előnyösnek bizonyult, de megnehezítette a stratégiai

25

tervezést. A mozgalomnak azokat a vezetőit, akik hosszútávú stratégiát ajánlottak, de amelyek

nem bizonyultak eléggé radikálisnak az adott pillanatban, rendszerint félretolták. Ellentétbe

kerültek a különböző szervezetek is, különösen a Tienanmen téri központ és az Egyesült

Autonóm Diák Unióhoz tartozó egyetemek.

A helyszínen tartózkodó Gene Sharp és Bruce Jenkins két stratégiai tanulságot vont le a

mozgalom közvetlen megfigyeléséből és véres kimúlásából. Az egyik, hogy bármilyen

jelképes erejű térségnek az erőszakmentes elfoglalása mindig kockázatos a tüntetők számára.

Könnyű innen a hatalomnak eltávolítani őket és minél nagyobb az adott terület szimbolikus

jelentősége, annál valószínűbb, hogy a hatalom cselekedni fog. Ha követve egyik vezetőjük

javaslatát, hogy 1989. május 27-én vonuljanak vissza a Tienanmen térről, akkor kijelenthették

volna, hogy győztek és ezt az üzenetüket nemcsak Peking, de Kína egésze számára is

továbbíthatták volna. A másik tanulság az, hogy nem sikerült létrehozni olyan nagyméretű –

a fennálló rendszerrel az együttműködést megtagadó – mozgalmat azokkal az emberekkel,

akik a diáktüntetések folytatódását lehetővé tették. Ezek közé tartoztak a civil szolgálatok, a

fegyveres erők, a rendőrség, a tömegtájékoztatási szektorban és a közlekedésben dolgozók.

Már a tüntetések kezdetén megkísérelte a kormány a mozgalom elfojtását, de az egyre inkább

növekedett. A Pekingi Egyetem biztonsági őrei már a Hu Jao-pang tiszteletére tartott első

megemlékezést is megpróbálták megakadályozni. Egy héten belül csapatokat rendeltek fel

Pekingbe Hebei-tartományból és riasztották a lázadásellenes osztagokat. A hatóságok

megtiltották a tömegtájékoztatási intézményeknek is, hogy részletesen tudósítsanak a

tiltakozásokról. 1989. április 24-én a Kínai Kommunista Párt Politbürójának az Állandó

Bizottsága tanácskozott a reformernek számító Csao Ce-jang nélkül, aki ebben az időben

látogatást tett Észak-Koreában. Az ülésen elnöklő Li Peng a diákok mozgalmát

zavarkeltésnek minősítette. Két napra rá jelent meg a központi pártlap elítélő vezércikke.

Április 24-én a rendőrség kiürítette a Tienanmen teret és megakadályozta a tüntetőket abban,

hogy visszatérjenek. A rend helyreállítása érdekében a kormány tárgyalt a hivatalos Diák

Unió képviselőivel, de nem volt hajlandó ebbe bevonni a pekingi diákok Autonóm

Szövetségének a vezetőjét, Wuer Kaixit.

Csao Ce-jang közölte az Ázsiai Fejlesztési Bank képviselőivel, hogy a diákok jogos

követeléseit teljesíteni kell. A volt első titkár egyre jobban elszigetelődött és a Politbüró

26

többsége sem támogatta. Javasolta, hogy a pártlap április 26-i vezércikkét vonják vissza, de

ezt az indítványát 4:1 arányban leszavazták.

Li Peng miniszterelnök tárgyalt a diákok képviselőivel, amit a televízió is közvetített. Ez a

találkozó eredménytelen maradt, mert a kormány semmilyen engedményt nem ajánlott és két

napra rá Pekingben bevezették a rendkívüli állapotot. Kétszázötvenezer főnyi katonaság

vonult be a fővárosba, megszállta a stratégiai helyeket, köztük a tömegtájékoztatási

intézmények központjait. Beszüntették a külföldi műsortovábbítást és a műholdkapcsolatokat

is felfüggesztették.

A következő nap egymillió ember vonult az utcára tiltakozásul és feszültség támadt a

fegyveres erőkön belül is. Száz magasrangú katonatiszt üzenetet küldött Li Peng

kormányfőnek, amelyben megtagadták, hogy készenlétbe helyezzenek egységeket az emberek

lövésére. Az Országos Népi Gyűlés április 22-én már tárgyalt a rendkívüli állapot

törvényességéről, amelyet Pekingen túli területekre is kiterjesztettek volna. Li Peng és mások

azt vetették Csao Ce-jang szemére, hogy támogatja a diákokat. Ezeket a bírálatokat később

megismételték és még ki is terjesztették a Politbüró tanácskozásán. Az erről készült

dokumentumokat megkapták a KKP legfelsőszintű vezetői.

A kormány fokozta a rendcsinálást, letartóztatta a diákmozgalom néhány vezetőjét és bírálta a

„szabadság istennőjének” a szobrát, amit a Mennyei béke terén állítottak fel, és amely a

diákmozgalom emblémáját viselte. A kormány Peking külvárosaiban szervezett

ellentüntetéseket, amelyek a hivatalos politikát támogatták. Tömegesen küldtek kormány-hű

embereket a tüntetők közé. A mozgalom ennek ellenére tovább növekedett és több millió

kínai támogatta az ország 80 városában.

A stratégiai akciók elsősorban a tiltakozásokra és a meggyőzésre összpontosítottak, nem

pedig a hatóságokkal való együttműködés megtagadásra, illetve a közvetlen beavatkozásra. A

tiltakozó és meggyőző akciók közül meg lehet említeni azokat, amelyekre a különböző

egyetemek kampuszaiban került sor már 1988 elején, ahol az úgynevezett demokratikus

szalonoknak nevezett vitaesteken megvitatták a panaszokat és a demokratikus megoldási

lehetőségeket. Olvasták Fang Lizhi asztrofizikus írásait, aki arra biztatta a diákokat, hogy

alulról kezdeményezzék a demokratikus rendszer kiépítését.

Ebben az időszakban 30 tekintélyes kínai tudós levélben követelte az amnesztiát a politikai

foglyok számára. Ehhez később csatlakozott további 40 kutató a Kínai Társadalomtudományi

27

Akadémiáról. Minderről a sajtó is tájékoztatott. A különböző plakátok, poszterek is fontos

szerepet játszottak a mozgalom előkészítésében. Ez részben pótolta a független

tömegtájékoztatás hiányát. 1988-ban a pekingi kampuszokban több poszteren is követelték a

többpárt-rendszer bevezetését és támadták a Kommunista Párt diktatúráját.

Hu Jao-pang halálát követően napokon belül plakátok jelentek meg 31 egyetemen Pekingben,

amelyben a sajtó-és a gyülekezési szabadságot, a demokratikus politikai rendszert és a

korrupció felszámolását követelték. A Tienanmen téren verseket tettek közszemlére hatalmas

plakátokon. A diákság 12 pontját átnyújtották az Országos Népi Gyűlés Állandó

Bizottságának 1989. május 2-án. Ebben sürgették a közéleti viták megtartását az

egyenjogúság alapján. Kezdetben mérsékelt hangnemben fogalmazták meg a demokrácia

iránti igényüket, de amikor a központi pártlap április 26-án ezt elutasította, akkor már a párt

vezetésének a lemondását is követelték.

Számos pekingi támogatta a tüntetőket pénzadományokkal, élelmiszerrel, édességekkel,

italokkal. Arról próbálták meggyőzni a rendőröket és a katonákat, hogy engedjék át a tüntető

diákokat azokon a barikádokon, amelyeket a mozgásuk korlátozására építettek fel. Fontos

fejlemény volt, hogy a különböző gyárak, üzemek, kollégiumok munkáltatói intézményeik

zászlaja alatt vonultak fel. A tüntetések 51 kínai városra terjedtek ki. Sikeresen használták a

telefonos információ-továbbítást, a dobokat, valamint a hangosbeszélőket.

Az hatóságokkal való együttműködés erőszakmentes megtagadásához lehet sorolni az

egyetemi előadások bojkottját, az éhségsztrájkot, a 100 nyugdíjazott katonai tiszt

tiltakozólevelét, továbbá azt is, hogy számos helyen a katonák szemet hunytak, amikor a

tüntetők meg akarták őket akadályozni mozgásukban.

Az erőszakmentes beavatkozáshoz lehet sorolni a Pekingi Egyesült Autonóm Diák Unió,

valamint a Párbeszéd Delegáció vezetésének az átvételét. Idetartozik az Éhségsztrájk

Bizottság létrehozása és az éhségsztrájkolók védelmét ellátó bizottság létrehozása azt

követően, hogy az éhségsztrájkot be kellett szüntetni.

A legfontosabb erőszakmentes intervenciónak az minősíthető, amikor 1989. április 14-én a

tüntetők elfoglalták a Tienanmen teret és azt egészen addig megszállva tartották, míg június

4-én azt fegyveresen felszámolták. Egyes megfigyelők szerint a mozgalom erőszakos

felszámolása a kínai állam sebezhetőségét bizonyította, de azt is, hogy a diákok képtelenek

voltak fenntartani egy olyan széleskörű mozgalmat, amely erre az államhatalomra kellő

28

nyomást tudott volna gyakorolni. A mozgalom elbukásakor az állam szilárdan állt ellen a

világközvélemény ránehezedő nyomásának.

A véres leszámolás után számos szervező elmenekült az országból és külföldön folytatta az

ellenállást. Ilyen volt Yan Jiaqi, a Kínai Társadalomtudományi Akadémia Politikai

Kutatóintézetének igazgatója, aki külföldön megszervezte a Demokratikus Kína Szövetséget.

Több diákvezér, köztük Wuer Kaixi és Csai Ling, amerikai és európai egyetemeken

helyezkedtek el.

A Párt vezetése az okozott politikai kár belföldi és külföldi enyhítésére a gazdaság

fejlesztésére és a politikai reformokra összpontosított. Ez lehetővé tette, hogy a

tekintélyuralmi rendszer továbbra is ellenőrzése alatt tartsa a lakosságot. Ennek ellenére az

elmúlt években több tízezer izolált tiltakozási cselekményre került sor. Az is tény, hogy az

elmúlt két évtizedben a lakosság egyre inkább támogatta Kína vezetését a piacgazdaságra való

áttérésben és a gyors gazdasági növekedés fenntartásában. Az alternatív média, a blogolás és

az internet új módszerei elértek bizonyos sikereket annak ellenére, hogy a hatóságok

agresszíven ellenálltak.

Az információs technológia gyors fejődése kedvezett a tekintélyuralmi rendszer ellenfeleinek.

A KKP meg tudta akadályozni, hogy formális ellenzék jöjjön létre, amelyet az Egyesült

Államok támogatott. Noha Kína 1998-ban aláírta az ENSZ Alapokmány polgári jogokról és

politikai szabadságjogokról szóló okmányát, az ellenzéki pártok működését továbbra sem

engedélyezik.

A Kínai Kommunista Párt kemény fellépése a diákmozgalommal szemben felgyorsította a

kelet-európai változásokat. Néhány hónapra a Tienanmen téri véres leszámolást követően

felbomlott a Szovjetunió a berlini fal 1989. november 9-i leomlását követően. Moszkva nem

küldött csapatokat a kelet-német kommunista rendszer védelmére. Erich Honecker

kezdeményezte a kínai megoldást a Lipcsében és Kelet-Berlinben kibontakozott

tömegtiltakozás elfojtására, de erre a peresztrojka és a glasznyoszty politikájának elkötelezett

Gorbacsov nem volt hajlandó.

A KKP felső vezetése 1989. június 24-én csak úgy tudta leverni a diákok megmozdulását,

hogy a velük összebarátkozott katonai egységeket lecserélte vidékről felhozott és még fel nem

lazított katonákkal, akik végrehajtották a kapott parancsokat és nekimentek tankokkal a

tüntető diákoknak. Legalább háromezer volt a halottak száma és sok ezret állítottak bíróság

29

elé és zártak börtönbe. A kínai vezetés, elsősorban Teng Hsziao-ping, aki a nehéz döntést

meghozta, ezzel a kemény fellépésével elérte azt, hogy a pénzhatalmi világelit nem tudta

Kínában is keresztülvinni az általa megtervezett rendszerváltást, és az ország olyan kirablását,

amit 1991 után Oroszországban végrehajtott.

A nemzetközi pénzoligarchiának sikerült a saját magántulajdonává tenni Oroszország 500

legnagyobb vállalatát, amelynek a reálértéke abban az időben 200 milliárd dollárt tett ki és ezt

szinte ingyen, mintegy 7,2 milliárd dollárért szerezhették meg a külföldi korporációk és

bankok az általuk felbérelt helyi strómanok segítségével.

Kínának sikerült megtartania az erős államhatalmat, mert el tudta kerülni a gazdasági és

politikai anarchiát. Másképp tért át a piacgazdaságra, mint Oroszország. Kínában nem

sikerült ugyanúgy érvényesíteni a világoligarchia által kidolgozott washingtoni konszenzus

programját, ahogyan azt Oroszországra rákényszerítették. A világ legnépesebb országában, a

piacgazdaság bevezetése óriási haszonnal járt. Míg Oroszországban és Magyarországon is

óriásiak voltak az úgynevezett transzformációs veszteségek, Kínában jelentős

transzformációs nyereségekről beszélhetünk. Kínában, ahol 1400 millió ember él, az 1 főre

jutó transzformációs nyereség megközelítette a 20000 dollárt. Ezzel szemben az IMF

Magyarországra kényszerített sokkterápiája, például, lakosonként 27000 dollár veszteséget

okozott.

A washingtoni konszenzus Oroszországban drasztikusan leértékelte az állampolgárok

jövedelmét és megtakarításait az árak előkészítetlen felszabadításával. A lakosság túlnyomó

többsége elveszítette jogait arra a nemzeti vagyonra, amely az ő munkájának az

eredményeként jött létre. Ezt az új oligarchia a maga számára privatizálta. Az orosz nép

további hatalmas vesztségeket szenvedett el megtakarításainak az elértéktelenedésével,

valamint a pénzügyi spekulációk következtében. Szét lett rombolva az ország produktív

gazdasági struktúrája. Ennek következtében zuhanásszerűen csökkent a munkát végző

lakosság reáljövedelme. Az államot tudatosan eladósították és a pénzügyi rendszert csődbe

vitték.

Oroszország óriási demográfiai veszteségeket szenvedett. 3 millióan haltak meg idő előtt és 6

millió azoknak a száma, akik a lezüllő közállapotok miatt meg sem születtek. Oroszországban

20 millióra nőtt az alkoholisták és 6 millióra a kábítószerfüggők száma. Ezek többsége 25 év

alatti volt. Járványszerűvé dagadt az AIDS-szel fertőződtek száma. 1996-ig 43%-kal csökkent

30

a lakosság reáljövedelme és 30 millióan süllyedtek a létminimum szintjére. Az 1998-ban

mesterségesen létrehozott pénzügyi válság nyomán az infláció következtében a létminimum

alatt élők száma a 15-szörösére növekedett. Már ennyi is elég annak megállapításához, hogy a

washingtoni konszenzus alapján végrehajtott reformok Oroszországban genocídiumhoz

vezettek. Mindent összevetve legalább 8 millió ember veszett el Oroszország számára.

Az orosz pénzügyi rendszer az orosz állam felbomlasztása következtében 1998. augusztus 17-

én összeomlott. Az orosz gazdaság összértéke egyik napról a másikra tényleges értékének a

töredékére esett vissza. Az összeomlást bejelentő 1998. augusztus 17-i döntést a pénzhatalmi

világelit és az őt képviselő G-7-ek országainak a kormányai üdvözölték. Tudatában voltak,

hogy ez megnyitotta előttük az utat Oroszország további gyarmatosítására. A világ ma is

legnagyobb területű országának a nemzeti vagyona néhány nagyobb nemzeti bank vagyonával

vált egyenlővé. A világ ipari potenciálban és nyersanyagokban leggazdagabb országa

koldusszegénnyé vált és arra kényszerítették, hogy nevetséges áron – eredeti értékének a

néhány század részéért – kótyavetyélje el az orosz nemzeti vagyont.

Az erőszakmentes módszerekkel beindított és külföldről finanszírozott mozgalom Pekingben

olyan globalista-kozmopolita-neoliberális demokráciát akart megvalósítani, amely ugyanúgy

lehetővé tette volna a kaotikus és az anarchikus viszonyok kialakítását Kínában, ahogyan azt

Oroszországban sikeresen megvalósították. Ezt az anarchiát és a velejáró szabadrablást

sikerült Kínának 1989-ben megelőznie. Ezért járt a piacgazdaságra való áttérés Kínában

példátlan nagy nyereséggel, és ezért okozott a globalista-kozmopolita demokrácia bevezetése

és a szabadrablás lehetővé tétele óriási veszteséget Oroszországban.

31