Drábik János

A trianoni tragédiaKik és miért akarták megsemmisíteni a magyar nemzetet?

A kozmopolita pénzhatalom három szinten is támadta Magyarországot. Az első szint: Szembenálló katonai szövetségek létrehozása az Antant és a Központi Hatalmak között, a fegyverkezés finanszírozása, a világháború kirobbantása a kozmopolita, államok feletti pénzhatalom, a már létező cionista-angolszász nemzetközi pénzkartell világuralmi stratégiájának megfelelően. Az elsődleges cél Németország alávetése és az Oroszország feletti ellenőrzés átvétele volt. A két nagyhatalomnak egymást kellett felmorzsolnia. Ennek részét képezte többek között a Hohenzollern és a Habsburg, valamint a Romanov-dinasztia eltávolítása. A háborút az államok feletti nemzetközi pénzkartell kényszerítette a Habsburg Monarchia részét képező, függőhelyzetű Magyar Királyságra. Ha a kozmopolita pénzhatalom nem robbantja ki ezt az imperialista háborút, akkor sem Versailles-ra, sem az annak részét képező trianoni diktátumra nem kerül sor.

A második szintet a nemzetközi szabadkőművesség mozgósítása jelentette mind az Antant,

mind a központi hatalmak államaiban. A radikalizálódott balliberális szabadkőművesség

fokozta kozmopolita, keresztény-ellenes tevékenységét a Magyar Királyság szabadkőműves

mintaállammá történő átalakítására. Elsősorban a katolikus egyházat támadta a jakobinus-

marxista ideológia- és hagyomány alapján. Ezek a radikalizálódott balliberális kozmopoliták

egyrészt a háborút is felölelő változást erőltették, majd pedig az önvédelmet is tagadó

szélsőséges pacifizmust. Mindkettő alapjaiban ásta alá a magyar nemzetállam életerejét,

bénította meg életösztönét. A tények alapján megállapítható, hogy a magyar balliberális és

kozmopolita szabadkőművesség bomlasztó tevékenysége, és a megtévesztett társadalom

nélkül a történelmi magyar államnak lett volna annyi ereje, hogy legalább az etnikai határait

megvédje.

Harmadik szint: A világuralomra törő kozmopolita erők (akik a bolsevikokat hatalomra

segítették Oroszországban, Németországban pedig kísérletet tettek a kommunista Spartacus

Szövetség útján a hatalomátvételre) a legyengült Magyarországra is rákényszerítették a

szabadkőműves kormányt, majd pedig az oroszországi bolsevik diktatúra segítségével a

kommunista diktatúrát. Mindez nem járt volna sikerrel, ha nincs Magyarországon egy

agresszív, radikálisan kozmopolita és magyar-ellenes értelmiségi réteg. A bolsevikok,

elsősorban a Trockij által hirdetett permanens forradalom keretében akarták átalakítani a

történelmi Magyar Királyságot az internacionalista pénzuralmi-világállam közép-európai

tartományává. A bolsevista Tanácsköztársaság megalakítása a nemzetközi szabadkőművesség

1

támadása volt kommunista vöröslobogó alatt a keresztény magyar állam és a keresztény

Európa egésze ellen.

Lloyd George brit miniszterelnök már a Versailles-i békekonferencia ideje alatt tiltakozott a

magyar és a német kérdésben is, mert túlzottnak találta a két ország elleni büntetőfeltételeket.

Lloyd George a tiltakozását a Fontainbleau-i Levél-ben fejtette ki. Ezt elküldte a Szövetséges-

és Társult Hatalmak vezető képviselőihez és a konferencia minden tagjához. 1920. március

elején Lloyd George Londonban már azt szorgalmazta, hogy az egész magyar békeszerződést

vizsgálják felül. Ehhez részlegesen Tittoni olasz miniszterelnök is csatlakozott.

Lucian Boia Trianonról

Lucian Boia – a Bukaresti Egyetem tanára – számos vonatkozásban revideálta a román

történetírás eddigi hivatalos álláspontját Trianonról. A versailles-i békerendszer Boia szerint

részlegesen igazságot szolgáltatott Európa nemzeteinek, de ehhez gyakran igazságtalanság

kapcsolódott. A trianoni békediktátumról megállapítja, hogy azt a magyarok égbekiáltó

igazságtalanságnak tartják.

Elismeri, hogy Romániának nem volt történelmi joga Erdélyre, Besszarábiával és

Bukovinával ellentétben. Az erdélyi románok 1918 után jobban örültek volna egy széleskörű

autonómiának akár a föderatív állammá átalakított Habsburg Monarchiában, akár Nagy-

Románia részeként. Az erdélyi autonómia nem jöhetett létre, mert Magyarország 1918 őszén

kivált az Osztrák-Magyar Monarchiából. Az erdélyi románok számára Bécs még vonzó

lehetett, de ha Budapest és Bukarest között kell választaniuk, akkor már egyértelműen a

román fővárosnak volt akkor nagyobb az esélye.

Lucian Boia Erdély vonatkozásában román többségről ír, de elismeri, hogy a városokban a

magyaroknak és a szászoknak volt erősebb a befolyása és a jelenléte. 1918 óta Erdély

etnikailag egységesebbé vált, de arról Boia is hallgat, hogy ez az erőszakos és szűnni nem

akaró – az állami politika rangjára emelt - román asszimilációnak az eredménye. A

gyulafehérvári 1918. december 1-i Népgyűlést azonban Boia sem tartja egyenrangúnak a

népszavazással, mert nem vettek részt rajta sem a magyarok, sem a szászok, és erre a gyűlésre

a román hadsereg bevonulásával egyidejűleg került sor.

Lucian Boia szerencsésnek nevezi Romániát. Bukarest az Antant mellé állva akarta

megkaparintani Erdélyt. Ehhez le kellett mondania az Antant-szövetségesének számító

2

Oroszországhoz tartozó Besszarábiáról. Az Antant lett a győztes, de előzőleg a cári

Oroszország már összeomlott. Így állott elő az a valóban szerencsés helyzet Bukarest

számára, hogy nemcsak Erdély a Részekkel (Partiummal), de Besszarábia és Bukovina,

sőt Dél-Dobrudzsa is Nagy-Románia részévé válthatott a két világháború között. A román

terjeszkedés számára előnyös korszak már az első világháború előtt elkezdődött. A balkáni

háborúkban résztvevő államok gyakran váltogatták szövetségeseiket.

Románia esetében ehhez újabb lehetőségeket nyújtott az első világháború. A román

vezetőrétegnek el kellett döntenie, hogy a Központi Hatalmak mellé áll, vagy pedig az

Antant-államokhoz csatlakozik. Az egyik erős politikai tömörülés, a konzervatívok egy része

német-párti volt, de több liberális is támogatta a Központi Hatalmakat. Ők Besszarábiát

akarták Oroszországtól megszerezni. Egy másik változat Erdély megkaparintása volt. A

világháború kezdetén Besszarábia és Erdély együttes meghódítása nem volt reális. Azoknak a

román politikusoknak, akiknek Erdély volt a fontos, azoknak az Antant mellé kellett állniuk.

1916-ban, megszegve a Központi Hatalmaknak tett ígéreteiket, a románok megtámadták az

Osztrák-Magyar Monarchiát és betörtek Erdélybe. Mivel döntővereséget szenvedtek

Mackensen tábornoktól, így Románia a Központi Hatalmak megszállása alá került. A franciák

segítségével csak Moldovában tudták tartani az Antant keleti frontjának a déli szakaszát

egészen addig, amíg össze nem omlott a cár uralma. Ekkor Bukarest külön-békét kötött

Berlinnel és Béccsel. Valójában Románia az Antantot is elárulta. Amikor Oroszország a

bolsevik hatalomátvétel nyomán összeomlott, hamarosan a német birodalom is letette a

fegyvert. Az Osztrák-Magyar Monarchia pedig felbomlott. Ez a fejlemény tette lehetővé

Románia számára, amint már utaltunk rá, hogy megszerezhesse egyszerre Erdélyt és

Besszarábiát, sőt a románoké legyen Dél-Dobrudzsa és Bukovina is.

Romániának nem volt történelmi joga Erdélyre

A magyarok számára fontos tehát Boia-nak az a megállapítása, hogy Romániának nem volt

történelmi joga Erdélyre. Besszarábia 1812-ig román fennhatóság alatt állt. Erdély azonban

sose képezte a román fejedelemségek részét. A bukaresti történész Trianonról megállapítja,

hogy „a legyőzöttek szemszögéből egy-egy béke egyszerűen diktátum volt, és

következményeit tekintve elfogadhatatlan. A németek nem tudtak beletörődni a versailles-i

békeszerződésbe, felháborodásuk egyenesen vezetett a második világháborúhoz. A nácik

okozta katasztrófa után viszont Németország felelősséget vállalt még az első világháborúért

3

is, lemondva minden további követelésről. Egyedüli tiltakozónak Magyarország maradt,

amely Trianont máig égbekiáltó igazságtalanságnak tekinti”.

A magyarok számára Trianon égbekiáltó igazságtalanság

Boia felteszi a kérdést: „Lehet-e nemzeti előítéletek nélkül beszélni a Versailles-i

rendszerről?” Így válaszol a saját kérdésére: „Nem könnyű, de érdemes megpróbálni, ha

Európa történelmét másként akarjuk elmondani, mint a saját igazságunkat a többiek

igazságával (illetve igazságtalanságával) szemben megfogalmazó nemzeti történelmek

egyszerű csokraként.”

Magyar szempontból természetesen a trianoni diktátum példa nélkül álló igazságtalansága az

egyik legfontosabb probléma. Boia mást emel ki: „Legyen a szerződéssorozat akár jó, akár

rossz (vagy jó is meg rossz is), az eltérő nézőpontok függvényében, mégis (a Versailles-i

szerződési rendszer egésze – D.J.) ez a mai Európa keresztlevele. A második világháború

után, majd jóval később a kommunista tömb összeomlását követően végbement területi

változások nem módosították érdemlegesen a kontinens térképét az első világháborút lezáró

rendezéshez képest. Sőt, több az első világháború nyomán kialakult nemzetállam vagy utódai,

azóta sokkal homogénebbek lettek (a folyamatos és erőszakos asszimiláció eredményeként –

D.J.), s létezésük indokoltsága ma kevésbé vitatható, mint 1918-ban. Az akkor megszületett

rend visszafordíthatatlan.” – véli a román Boia, aki számára ez a történelmi fejlemény

természetesen evidencia. Magyar nemzeti összefogással pontosan ez az, amit meg kell

változtatni. Erre jó példa az ókori és a legújabb kori Izrael története, amely bebizonyította,

hogy kétezer év után is vissza lehetett fordítani a „visszafordíthatatlant”. Meggyőződésünk,

hogy csak az lehetetlen, amit meg se kísérlünk.

Boia tehát igazolja azt, hogy a Nagy-Antant hozta létre a Kis-Antant államokat. Azt is

elismeri, hogy a Kis-Antant államokban a kisebbségek sehol sem élveztek kollektív jogokat.

(Noha a teljes jogú autonómia és más kollektív kisebbségi jogok megadására nemcsak a

gyulafehérvári Nagygyűlésen, de nemzetközi jogi szerződésekben is kötelezettséget

vállaltak.) A Balti-államokban más volt a helyzet, de az ő történelmük geopolitikai helyzetük

folytán másképp alakult. A Kis-Antant államok a francia típusú politikai nemzet modelljét

adaptálták. Boia is úgy látja, hogy a Versailles-i rendszer nem hozott létre kifogástalan

nemzetállamokat, de kiindulópontot jelentett azok „nemzeti jellegének időben elhúzódó

konszolidációjához, a többségi nemzet javára és a kisebbségek kárára”.

4

(Boia nem teszi egyértelművé, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia nem magától, nem belső

ellentmondásai következtében omlott össze. A külső tényezők mellett a nemzetközi

szabadkőművesség bomlasztó tevékenységének döntőszerepe volt az Osztrák-Magyar

Monarchia felbomlásában.)

Fontos megállapítása Lucian Boia-nak az, hogy a nemzetállam eleve asszimilál és ez az

asszimiláció a második világháborúban, majd a kommunista korszakban kiegészült az etnikai

és kulturális homogenizáció erőszakos programjával. Boia, mint már utaltunk rá, hallgat a

szabadkőművesség szerepéről az Osztrák-Magyar Monarchia feldarabolásában, és úgy véli,

hogy a Versailles-i békekonferencia csak hivatalossá tette a Monarchia belső okokból történő

összeomlását és az új helyzet létrejöttét.

Fejtő Ferenc a szabadkőművesség bomlasztó tevékenységéről

Fejtő Ferenc több fejezetet is szentel - Requiem egy hajdan volt birodalomért című

könyvében - a szabadkőművesség bomlasztó tevékenységének. Fejtő nyomán Boia is

elismeri, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia feldarabolása aláásta a kelet-európai régió

geopolitikai egyensúlyát. Az első világháborút megelőzően fennálló hatalmi egyensúly

bomlott fel. A Kis-Antantból létrejött nemzetállamok - Németország és Oroszország közé

szorulva - nem tudták megvédeni magukat és ezzel egész Európa biztonsága is meggyöngült.

Románia az első és a második világháború utáni békeszerződésekben több konkrét

kötelezettséget vállalt a határmódosítással fennhatósága alá került nem-román ajkú

állampolgárainak az egyéni és kollektív jogainak a szavatolására. Ezeket a

kötelezettségeket nem hajtotta végre, ezért erre utólag kötelezni kell. Ennek ellenőrzése

a Nagy-Antant jogutódainak, az Európai Unió irányító-intézményeinek a kötelessége.

Bukarest a Versailles-i és a párizsi békeszerződésből betartja azt, hogy Erdély a román

államhoz tartozik. A Versailles-i békerendszerben foglalt kötelezettségeit azonban Románia

kezdettől fogva nem tartotta be és a jelenlegi román vezetés sem hajlandó ezen változtatni.

Romániának ugyanis nemzetközi szerződésekben rögzített kötelezettségvállalásai voltak a

kisebbségeknek járó autonómia és a nyelvhasználat szabadsága vonatkozásában. Újra kell

tárgyalni azt, hogy Romániának milyen egyéb kötelezettségvállalásai érvényesek ma is a

kisebbségek kollektív jogait illetően. A Versailles-i szerződés egyik rendelkezése Bukarest

számára szent és sérthetetlen, de ugyanennek a szerződésnek a másik rendelkezése már csak

papírrongy. Ez azért van így, mert a Versailles-i szerződések rendelkezései tele vannak

5

csonka-szabályokkal, amelyekhez nem fűztek szankciókat. Szankciók hiányában viszont nem

lehet kikényszeríteni sem a Versailles-i, sem a párizsi békeszerződés a kisebbségek védelmét

szolgáló rendelkezéseit. A Nagy-Antant nem gondoskodott olyan nemzetközi ellenőrző-

mechanizmus létrehozásáról, amely ellátta volna a békeszerződések végrehajtásának az

ellenőrzését.

A jelenlegi román, szlovák, szerb, szlovén és ukrán vezetőréteg tudomására kell hozni,

hogy a hozzájuk csatolt területekkel nem kapták meg azt a jogot is, hogy az akaratuk

ellenére hozzájuk került magyarokat erőszakosan asszimilálják. A Romániában,

Szlovákiában, Szerbiában, Szlovéniában és Ukrajnában élő magyarok a magyar nemzet

szerves részét alkotják ma is a földrajzi határok megváltoztatása ellenére is.

A román nemzeti-kommunizmus diktatúrája megfosztotta a magyar-ajkú lakosságot

vagyonától és személyi tulajdonától, valamint kollektívan birtokolt tulajdonától, mint például

az egyházi ingatlanoktól. A román nemzeti-kommunista diktatúra záratta be a kolozsvári

magyar nyelvű Bolyai Egyetemet. Ezt haladéktalanul vissza kell adni az erdélyi

magyarságnak. Ez alól „demokráciára” hivatkozva bújik ki a román kormányzat. Álszent

módon azt állítja, hogy az egyetemi autonómia érvényesülése nem engedi meg, hogy a Bolyai

Kolozsvári Magyar Egyetem ismét önálló intézmény legyen, egyenjogú a Babes Egyetemmel,

és a román állam ugyanúgy finanszírozza a költségvetésből, ahogyan azt a román tannyelvű

egyetemet finanszírozza.

A diktatúra negatív diszkriminációját, a magyar-ajkú román állampolgárokkal szembeni

hátrányos megkülönböztetéseit, a demokratikus román államnak most pozitív

diszkriminációval kell haladéktalanul orvosolnia és nem szemforgató módon megbújnia az

egyetemi autonómia mögött. Ha nem demokratikusan, az egyetemi autonómia

érvényesülésével lett egyesítve a Bolyai és a Babes Egyetem, hanem antidemokratikus állami

paranccsal, akkor azt hasonló módon nem autonómiával, hanem egyedi állami aktussal kell

szétválasztani. A független, teljes spektrumú és államilag finanszírozott Bolyai Egyetem

visszaállítása az első lépés Trianon máig élő hátrányos következményeinek a felszámolásához

Romániában. A második lépés a magyarok és a magyar szervezetekhez, a magyar

egyházakhoz tartozó tulajdon maradéktalan visszaadása. Ez a mai napig nem történt meg.

A Benes-dekrétumokat el kell törölni

6

Szlovákiában és Csehországban haladéktalanul érvényteleníteni kell a magyar-ajkú lakosság

számára rendkívül hátrányos Benes-dekrétumokat. Az Európai Unió szégyene, hogy ma is tűri

a kollektív bűnösség téveszméjének a továbbélését és nem tesz semmit annak érdekében,

hogy enyhítse a magyarságot egyoldalúan sújtó Benes-dekrétumok máig is érvényben tartott

diszkriminatív jogkövetkezményeit.

Cey-Bert Róbert Gyula számolt be1 arról, hogy egy svájci történész, akivel együtt járt a

Genfi Egyetemre, szégyenletesnek nevezte az Európai Unió magyarokkal szemben tanúsított

magatartását. A svájci történész véleménye szerint a magyarság ezer év óta az európai

keresztény műveltség kihagyhatatlan részét képezi. Magyarország hosszú évszázadokon át

Európa védőbástyája volt, és tudósaival, művészeivel jelentős szerepet játszott az európai

műveltség kimagasló eredményiben. Európa hálás lehetne a magyaroknak már egyedül az

1956-os szabadságharc áldozatvállalásáért, mert a magyarok indították el azt a folyamatot,

amely végül a Szovjetunió és az európai kommunizmus összeomlásához és Európa

rabnemzetinek a felszabadulásához vezetett.

Cey-Bert Róbert Gyula egyetemi társa így folytatta:

„Történészként soha nem értettem meg, hogy az első világháború után a győztes

nagyhatalmak: Franciaország, nagy Britannia és az Amerikai Egyesült Államok, miért

éppen azt a népet büntették meg a legjobban, akinek semmi köze nem volt a háború

kirobbantásához. Kegyetlenül feldarabolták, elvették területének legnagyobb,

leggazdagabb részét és több millió magyart kényszerítettek idegen, ellenséges

fennhatóság alatt élni, ahol üldözés, megalázás és léleknyomorító soviniszta törvények

örökös rabszolgaságába kerültek. A magyarokat képmutató módon a kisebbségek

elnyomásával vádolták meg azok a nagyhatalmak, amelyek országaikban betiltották a

kisebbségek nyelvhasználatát, gyarmataikon véres kézzel kormányoztak és szörnyű

népirtásokat követtek el.”

A svájci történész ezután Brüsszel jelenlegi magyarellenes magatartásáról fejtette ki

véleményét:

„Teljesen érthetetlen az Európai Unió vezető-politikusainak a hisztérikus,

magyarellenes viselkedése az ország alkotmánya miatt. Részletesen tanulmányoztam

az új magyar alkotmányt, amely minden bizonnyal Európa egyik legdemokratikusabb

1 http://erdely.ma/multidezo.php?id=155348

7

Alaptörvénye, mégis az európai politikusok jelentős hányada antidemokratikusnak

találja, ugyanakkor elfogadja, hogy Csehország és Szlovákia továbbra is érvényben

tartsa a második világháború után megfogalmazott, a magyarok és németek kollektív

bűnösségét kimondó, fajgyűlölő Benes-dekrétumokat. Ez nem más, mint az

elfogadhatatlan kettős-mérce alkalmazása, amely veszélyezteti az Európát

meghatározó szellemiséget és jogrendet.”

Cey-Bert Róbert egyetemi társa doktori disszertációját az első világháborút lezáró

békeszerződésekről írta. A svájci történész jól tájékozott a Magyarország jelenlegi helyzetéről

is. Ezért így folytatta bírálatát az EU neoliberális bürokráciája által Magyarországgal szemben

alkalmazott kettős-mércéről:

„Ezt senki se érti, kivéve a magyar balliberális ellenzék képviselőit, akik sugalmazói

és lelkes szövetségesei a Magyarország elleni rágalmazások megfogalmazóinak.

Hogyan létezhet egy nemzetellenes ellenzék Magyarországon? Ha ez nálunk

Svájcban megtörténne, az egész ország egyöntetűen fellépne ellenük, és hazaárulóknak

bélyegezné őket.”

Cey-Bert Róbert erre jegyezte meg kollégájának, hogy (a balliberális globalista kozmopoliták

– D.J.) nem ismernek sem Istent, sem embert, sem hazát, ha pénzről és hatalomról van szó.

Mire azt a választ kapta, hogy a pénz és a hatalom minden politikus éltetőkenyere, de van egy

meghúzandó határ a becsület, a becstelenség, a hazaszeretet és a hazaárulás között, amelyet,

ha a politikus átlép, nemzetének érdekeit, jövőbeni boldogulását veszélyezteti. A magyarokkal

szembeni ellenséges európai magatartásnak azonban egy mélyebb, rasszista oka is van.

Mélyebb rasszista oka? Mit jelentsen ez? – kérdezte Cey-Bert megdöbbenve.

Keleti nép vagytok. Az európaiak mindig rasszisták voltak, soha nem kedvelték a

másfajú népeket. A keletieket a legkevésbé, mert féltek tőlük. – válaszolta a svájci

kollégája.

Erre jegyezte meg Cey-Bert, hogy „de hiszen már több mint egy évezrede európaiak és

keresztények vagyunk!”. Beszélgetőpartnere ekkor emlékeztette arra, hogy a Genfi

Egyetemen közösen tanulták, hogy Carl Gustav Jung szerint a népek közi rokonszenv és

ellenszenv kialakulását a közösségi tudatalatti évezredes előítéletei okozzák. A harcias

keletiektől és a keleti inváziótól mindig félt Európa, és a magyarok, ha akarják, ha nem,

8

Európa számára keleti népnek számít. De ez nem kell, hogy megijessze a magyarokat,

vállalják keleti származásukat, de szövetségeseiket elsősorban Keleten keressék.

Cey-Bert Róbertet ez a beszélgetés mélyen gondolkodóba ejtette: hogyan jöhetett létre az a

mély törésvonal, amely elválasztja a nemzeti és a balliberális oldalt. Ez a szembenállás már a

XIX. század vége óta mérgezi a magyar közéletet. Miért dolgozott már a balliberális ellenzék,

Károlyi Mihály, Pogány (Schwartz) József és Jászi (Jakubovics) Oszkár óta

Magyarország érdekei ellen. Miért álltak a magyarság ellenségeinek az oldalára és miért

segítették elő hataloméhes tevékenységükkel az ország trianoni tragédiáját. A balliberális

oldal nemzeti érdekeket semmibe vevő magatartása mellett azonban az európai nagyhatalmak

magyarellenes politikája is meghatározó volt.

Cey-Bert jól látta, hogy Trianon a hazugság és a magyarellenes propaganda diadala volt az

igazságukat naivul védő magyarokkal szemben. A magyarság a történelme során Európa

legbefogadóbb és legtoleránsabb népe volt, ezért maradhattak fenn a szlovákok és a rutének,

továbbá ezért fogadták be Erdélybe a tízezrével betelepülő vlahokat (oláhokat), a mai

románokat, és Délvidékre a szerb menekülteket. A Szentkorona országában valamennyi nép a

szlovákok, a rutének, a románok, a szerbek, megtarthatták nemzeti sajátosságaikat,

hagyományaikat, nyelvüket és vallásukat, saját iskoláikban tanulhattak és saját

templomaikban imádkozhattak.

A francia kultúrfölényre hivatkozva Franciaországban elnyomták a kisebbségeket és

megszüntették nemzeti azonosságukat. Ugyanezt tették az angolok a kelta népekkel, a

walesiekkel, a skótokkal és az írekkel. Ma már mind nyelvet váltottak és angolul beszélnek.

Amerikában az európai bevándorlók egyszerűen kiirtották az őslakos indiánokat. A

gyarmatbirodalommal rendelkező angolok és franciák gyarmataikon is kíméletlenül

viselkedtek az őslakókkal.

A trianoni gyalázatos békediktátum fő felelősei: Franciaország, Anglia és az Egyesült

Államok, akik gyarmatosítóként és hódítóként viselkedtek az első világháborút megelőző

évtizedekben és olyan bűnöket követtek el, amelyeket ma háborús bűnöknek neveznek. A

történelmi Magyarországon a magyar nemzet viszont emberségesen és türelmesen viselkedett

a vele együtt élő, hozzá betelepült nemzetiségekkel. Versailles-ban mégis a magyarokat

ítélték el a kisebbségek állítólagos elnyomásáért.

Mi okozta a Magyar Királyság belső összeomlását?

9

A kozmopolita-radikális értelmiség erőszakosan átvette a magyar szellemi élet irányítását. Ez

az agresszív, gyökértelen és hatalomra törő csoport a szabadkőműves páholyok segítségével

kulcsszerepet játszott a magyar nemzet felbomlasztásában és a történelmi Magyarország

bukásában. Az első világháború végét jelentő tűzszünet idején egymillió-kétszázezer magyar

katona idegen területeken tartózkodott. A fegyvertelen országot minden erővel védeni kellett

volna. Ehelyett a magyar történelem legtragikusabb eseményeire került sor. Ekkor

mutatkozott meg, hogy a kozmopolita-radikális mozgalmak és érdekcsoportok valójában mit

is akartak.

A radikális magyarellenes kozmopoliták a tehetségtelen Károlyi Mihályt maguk előtt tolva

államcsínnyel ragadták magukhoz a hatalmat. Ezt a kozmopolita puccsot nevezték el

őszirózsás polgári forradalomnak, kihasználva a világháborúban kifáradt hadsereg

elégedetlenségét. Ezt az álforradalmat, amely kozmopolita hatalomátvétel volt, nevezték el

őszirózsás polgári forradalomnak. Ez lényegében a mai globalista-kozmopoliták által

kedvelt színes-gyümölcsös-bársonyos álforradalmaknak az akkori megfelelője volt.

A kozmopolita-radikálisok kikiáltották a Köztársaságot, lefegyverezték a magyar katonaságot,

miközben a csehek és a románok gyorsított ütemben fegyverkeztek. Magyarország védtelenül

maradt. A demagóg Károlyi Mihály elbizonytalanította és megosztotta a magyar társadalmat.

A magyarok többsége ragaszkodott hagyományaihoz és királypárti volt. Az új uralkodó, IV.

Károly, népszerű volt, mert első lépése a háború befejezésére irányult. Károlyi és a mögötte

álló szabadkőműves hálózat az anarchista zűrzavar fokozásával felborította a törvényes rendet

és működésképtelenné tette a magyar államot. A katonaság lefegyverzése pedig azt üzente az

állig felfegyverkezett szomszédoknak, hogy nyugodtan jöhetnek rabolni, fosztogatni, mert

nem fognak ellenállásba ütközni.

Párizs Magyarország területeivel fizetett kiszolgálóinak

A háború végére kimerült Franciaország az államok feletti pénzhatalomnak köszönhette, hogy

elkerülhette a vereséget. Párizs igyekezett ennek a hatalomnak a kedvébe járni és döntéseit

érvényesíteni Kelet-Európában. Az Ottomán Birodalmat feldaraboló Versailles-i döntéseket

Törökország elutasította. A Musztafa Kemal Atatürk vezetésével harcoló török hadsereg

nagy győzelmet aratott Gallipoli-nál az ott partra szállt brit és a francia erők felett.

Franciaországnak nem volt ereje ahhoz, hogy egymaga töltse be a felbomlasztott Ausztria-

Magyarország nyomán keletkezett hatalmi vákuumot. Ezért rá volt utalva a Kis-Antant

10

utódállamokra, amelyek nacionalista-soviniszta szabadkőműves kormányok irányítása alatt

álltak. Ezeket a zsákmányra leselkedő hiénaként viselkedő új államokat Párizs a történelmi

Magyarország területének a 2/3-val fizette ki. A szabadkőműves befolyás alatt álló francia

kormány gátlástalanul és felelőtlenül darabolta fel azt a több mint ezer éves államot, amely

Európa védelmezője volt, és amellyel Franciaországnak korábban jó viszonya volt. Ha

feltesszük a kérdést francia történészeknek: ki és mi jogosította fel a francia szabadkőműves

hatalomgyakorlókat arra, hogy Magyarország hatalmas területeivel fizessék ki az általuk

létrehozott Kis-Antant államoknak a szolgálatait, akkor erre még 2015-ben sem kapunk

elfogadható választ.

Az őszirózsás forradalomnak nevezett szabadkőműves államcsíny, valamint a pénzhatalmi

világelit által Oroszországban hatalomra segített bolsevikok nélkül nincs kommunista

Tanácsköztársaság Magyarországon. Mégis ez a kommunista hatalomátvétel volt az ürügy

arra, hogy a párizsi döntéshozók Magyarországra szabadítsák a hiénaként viselkedő és a

szolgálatukban álló Kis-Antant államokat. Ezzel egy ezer éves nemzetre mondtak ki a halálos

ítéletet Versailles-ban. A Trianon palotában aláírt gyalázatos békediktátummal csak a már

kialakult helyzetet rögzítették.

Antall György (a rendszerváltó miniszterelnök, Antall József egyik fia) szerint2 a történelmi

Magyarország két ok miatt hullott szét: az első ok az volt, hogy a Monarchia részeként

elveszítette a világháborút, a másik pedig az, hogy csaknem 50% nem magyar nemzetiségű élt

az országban. Ha a Habsburg Monarchia nem szenved háborús vereséget és nem omlik össze

az ország, akkor nincs Trianon. Azt is megállapítja, hogy már a háborút megelőzően olyan

térképek készültek nemcsak a Nagy-Antant fővárosaiban, de még Bécsben is, amelyek már

évekkel korábban előrevetítették a Versailles-i diktátumhoz hasonló rendezés árnyékát.

Antall György hangsúlyozza az akkori magyar és osztrák elit felelősségét a háborúért, az

összeomlásért és végül a totális vereségért. Elismeri, hogy Tisza István világosan látta a

veszélyeket, és nem rajta múlott, mert tehetetlennek bizonyult Bécsben. Károlyi Mihályt is

felelősség terheli az akkori függetlenségi párti ellenzékkel, mert éveken át uszítottak a

Monarchia ellen, majd csődöt mondtak, amikor fegyverrel kellett volna megvédeni a

határokat.

2 http://konzervatorium.blog.hu/2009/06/05/versailles_nagy_trianon_palota_1920_junius_4

11

Antall György úgy véli, hogy sok mindent meg lehetett volna menteni, ha a magyar elit nem

omlik össze 1919-ben és Károlyi Mihály, embereivel együtt nem bizonyul tehetségtelennek és

naivnak. A történelmi Magyarország egészét nem, de Kassát, Nagyváradot, Szabadkát, talán

még Pozsonyt is meg lehetett volna menteni.

A Koltay Gábor és Nemeskürty István Trianon filmjét azért bírálja Antall György, mert

nem derül ki belőle, hogy mi és miért történt 1920-ban, miért hullott szét a történelmi

Magyarország. Úgy véli, hogy a kozmopolita-liberális kapitalizmus „elnemzetietlenítő”

hatása, a nemzetközi szabadkőművesség és a kommunista összeesküvés, valamint a „magyar-

gyűlölet” nemcsak nem igaz, hanem veszélyes ön- és népámítás, amire a magyaroknak

mindig is hajlandósága volt, és ami annyi bajt okozott a történelem során. Fejtegetéseihez

hozzáteszi, hogy „amit akkor felfogni is alig lehetett (a trianoni tragédia – D.J.) ma már

befejezett történelem, és Szent István országa, az egész Kárpát-medencét betöltő magyar

állam, immár végérvényesen a történelemé lett. A történelmet nem lehet újra lejátszani, s az

írástudók felelőssége pedig az, hogy ne is keltsenek ilyen illúziókat”.

Antall György pontosan a lényegben téved, mert ugyanis a kozmopolita-liberális kapitalizmus

„elnemzetietlenítő” hatása, a nemzetközi szabadkőművesség és a kommunista összeesküvés

okozta a trianoni tragédiát. Ha az összeesküvők nem gyilkolják meg Pogány Schwartz József

vezetésével Tisza Istvánt, akkor a frontról hazatérő egymillió kétszázezer fős honvédségnek a

töredéke is elég lett volna ahhoz, hogy legalább a magyar nemzet etnikai határát megvédjék a

felbomló birodalmon belül. Ha az a Károlyi Mihály, aki a szabadkőművesség nemzetközi

központjaival még a háború kitörése előtt megállapodást kötött, elfogadja a Romániából

visszatérő Mackensen német tábornok ajánlatát, hogy élelmiszerszállítmány ellenében

katonáival kiveri a benyomuló románokat Erdélyből, akkor másképp alakulhatott volna

Magyarország és a magyar nemzet 1918 utáni történelme.

A történelemtudomány ma már bebizonyította: a nemzetközi szabadkőművességnek

döntőszerepe volt abban, hogy az államok feletti nemzetközi pénzkartell hálózataként

kirobbantsa az imperialista háborút. Abban is döntő szerepe volt a kozmopolita, keresztény-

ellenes szabadkőművességnek, hogy agresszívan átvette a magyar társadalom szellemi

irányítását és ezzel önvédelemre képtelenné tette. A kozmopolita, keresztény- és

nemzetellenes magyarországi szabadkőművesség akadályozta meg, hogy Magyarországnak

olyan kormánya legyen ezekben a sorsdöntő napokban, amely elsősorban az ország érdekeit

veszi figyelembe és mindent megtesz a felbomlasztott történelmi magyar államon belül

12

legalább a magyar lakta területek megtartásáért. Nem a köztársasági államformára való

áttérést kellett volna erőltetni a szabadkőműves kánon szerint, hanem védelmezni kellett

volna a nacionalista szabadkőművesek által vezetett szomszédállamok hadseregeitől.

A kozmopolita radikalizmus megosztotta a nemzetet és a szabadkőműves irányítás alatt álló

Károlyi Kormány nem hívta fel a magyar társadalom figyelmét az igazi veszélyre, amely

nemcsak területét, de keresztény kultúráját és jövőjét is fenyegette. A nemzeti érdekek mellé

felsorakozott cseh, román és szerb szabadkőművesek mindezt megértették. Ők nem

robbantottak ki forradalmakat, elkerülték az anarchiát és maguk mögé állították országaik

lakóit. A Kis-Antant nemzeti szabadkőműveseinek sikerült megteremteniük azt a nemzeti

egységet, amelyet a magyarországi nemzetellenes beállítódású, magyar-gyűlölő

szabadkőművesek nem tudtak és nem is akartak létrehozni.

Károlyi a kozmopoliták foglyaként dilettantizmusát még azzal is tetőzte, hogy amikor

kudarcot vallott, átadta a hatalmat az internacionalista kommunistáknak. Ez tovább fokozta a

káoszt és az anarchiát, a magyar állam működésképtelenné tételét, és a magyar országrészek

elrablására készülő Kis-Antantnak további ütőkártyát adott a kezébe. Ez után már arra is

lehetett hivatkozniuk, hogy a trianoni diktátum azért rúg fel minden nemzetközi elvet és

szabdalja fel életképtelen csonkká Magyarországot, mert az Antantnak így kellett védekeznie

a bolsevik veszély ellen. A nemzetközi szabadkőművesség párizsi központjainak a

szolgálatában álló Károlyi Mihály őszirózsás álforradalma a kozmopolita radikálisok

államcsínye volt, amely – 95 távlatából ez már jól látszik – a magyar történelem legnagyobb

tragédiájának bizonyult.

A nemzetközi szabadkőművesség nélkül a Kis-Antantnak nem sikerült volna elhitetnie a

nyugati kormányokkal - még a trianoni diktátum után is -, hogy Magyarország háborúra

készülő agresszív állam, amelynek félfeudális vezetőosztálya maradi és a Nyugat számára

megbízhatatlan. Folytatódott a propaganda-háború is, és a Kis-Antant szabadkőműves

kormányainak sikerült elhitetniük, hogy az elrabolt országrészek mindig cseh, szlovák, román

és szerb területek voltak.

Trianonnak döntőszerepe volt abban, hogy Magyarország, Németország és Olaszország

szövetségeseként belesodródott a világháborúba. A Kis-Antant országok megint el tudták

érni, hogy a Szövetségesek oldalán ismét győztesen kerüljenek ki a háborúból. Ezért a kárpát-

13

medencei népek közül megint a magyarok lettek a vesztesek. A párizsi béke 1947-ben ismét a

trianoni gyalázatos békediktátumot kényszerítette Magyarországra.

A két világháború közti Csonka-Magyarország az államok feletti nemzetközi pénzkartell

kamatgyarmata lett. Ezt kemény tényekkel lehet ma már bizonyítani. Amikor a csonka-ország

gazdasági talpra állítása került napirendre, Horthy Miklós kormányzó és Bethlen István

miniszterelnök kénytelen volt hitelfelvételi tárgyalásokat folytatni a svájci bankokkal. Amikor

már kész volt a megállapodás, ezek a bankok azt a követelést szabták a magyar kormánynak,

hogy engedélyezze a betiltott szabadkőműves páholyok működését. Csonka-Magyarországon,

amikor 1920-ban betiltották a páholyokat, lefoglalták azok dokumentumait is. Ezekből

egyértelműen kiderült, hogy meghatározó szerepet játszottak a történelmi magyar állam

felbomlasztásában és a kommunista diktatúra bevezetésében is. A magyar kormány ezért nem

akarta újra engedélyezni a betiltott páholyok működését.

Ekkor az államok feletti pénzkartell támogatásával a nemzetközi szabadkőművesség New

York-i és svájci vezetői hosszú tárgyalásokat folytattak a magyar kormánnyal, amely végülis

engedni kényszerült, hogy megkapja a nélkülözhetetlen hiteleket. A szabadkőműves páholyok

ezután csak nyilvánosan működhettek, de különböző fedőszervezetek alatt folytatták titkos

működésüket is. Ha meg akarjuk érteni a trianoni tragédia mélyebb okait, akkor sem az

államok feletti pénzkartellt, sem a kozmopolita szabadkőművességet és annak bomlasztó

tevékenységét nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Raffai Ernő idézi Trianon 75 éve című munkájában Charles Tisseyre francia képviselő

nyilatkozatát:

„Az egyik fél teljes rosszindulatának kellett a másik fél tudatlanságával párosulnia

ahhoz, hogy a régi Magyarország csodálatos egységét egy képzelt elnyomás nevében

szétrombolja. Szétszakították ezt a nemzetet, amely politikai, közigazgatási egységét

tíz évszázadon át megtartotta, azzal a kifogással, hogy különböző népekből áll. Mit

tettek ezután? Alkottak három új államot, még vegyesebb népességgel, mint amilyen a

magyarországi volt. Szétrombolták egy életerős, egészséges ország politikai és

gazdasági egységét, és romjaiból új államokat alkottak, amelyek messze állnak az

előző egységétől… Magyarország nem ok nélkül tartja felelősnek Franciaországot a

tévedésekért, és igazságtalanságokért. Ez a helyzet nem tartható végtelenségig. Miért

tette, vagy engedte tenni ezt Franciaország? Ezt a káros cselekedetet? Ez a szerződés a

14

mi munkánk. Egy hosszú történelem tényeivel szemben ügyetlen politikai

cselekménnyel eltávolítottunk magunktól egy népet, amelynek inkább közelebb kellett

volna kerülnie Franciaországhoz.”

Az Egyesült Államok Külügyminisztériumának tanácsosa Archibald Cery Coolidge

egyetemi tanár 1918. november 16-án egy adatfelvevő küldöttséggel Magyarországon járt.

1919. január 19-én a Párizsban tartózkodó Wilson elnöknek küldte el jelentését Budapestről.

Ebből idézünk:

„A Magyar Királyság bármely európai államnál is – Britannia kivételével –

tökéletesebb földrajzi és gazdasági egységet alkot. A magyar állam a Közép-Duna és

mellékfolyóinak az ezeket övező dombok és hegyek medencéjében fekszik. Északon,

Keleten, Délen, a határokat az erdős Kárpátok és az Erdélyi Alpesek határozzák meg.

Ezek Horvátország és Szlovénia elvesztése előtt Délen is kitűnőek voltak… A

termékeny síkvidéket hegyvidék övezi. Minden folyója a Dunába ömlik… Ez a

mellékfolyóinak központi érrendszere. Ez a nagy közös folyórendszer egységes

közigazgatást igényel… A Duna és mellékfolyói vízellátása hirtelen nő és süllyed.

Amire szükség van, az egy víztárolórendszer létesítése. A létrehozásához azonban

központi kormányzat szükséges.”

A kisebbségi kérdések szakértőjének számító Aldo Dami svájci történész 1932-ben megjelent

könyvében3 írja:

„Ha Magyarország a nemzetiségeit erőszakosan be akarta volna olvasztani,

évszázadokig lett volna ehhez ideje és hatalma. Magyarország nem követte a francia

királyok politikáját, sem császárságát, vagy forradalmát. Franciaország mindenekfelett

ezer éves politikai centralizmusának köszönhette, hogy az 1815. és 1971. évi

vereségeit könnyen viselte. Magyarországot azonban 1920-ban azért büntették, mert

egységesítő politikáját elhanyagolta és nemzetiségeinek lehetővé tette, hogy területén,

szabadon fejlődjenek. Ha tényleg elnyomta volna azokat, már régen eltűntek volna és

Magyarország nem jutottak volna a trianoni határok közé. Az elnyomatás története,

amely alatt a többi nép szenvedett volna, csak mese. Ellenkezően, a magyarok maguk

váltak liberális politikájuk áldozatává. Trianon haszonélvezői a nekik alávetett magyar

lakossággal szemben nem gyakorolják azt a türelmet és nagylelkűséget.”

3 La Hongrie de Demain, Paris 1932, 97. o.

15

Aldo Dami ugyanebben a könyvében, néhány oldallal odébb a következőket állapítja meg:

„A Trianon által megvont határok nagy, tiszta magyar lakosságú területeket

választottak le a törzsről és ezenkívül olyan tájak egész sorát, amelyeken ugyan

nemzetiségek éltek, amelyek népe azonban olyan világosan a magyarok oldalán állott,

hogy népszavazás esetén semmi kétség nem adódott volna e felett. Ez a szerződés

tehát nem néprajzi meggondolásokon, sem a különböző népcsoportok kívánságán és

érdekén alapult, holott egyedül ezek ismerik a saját érdekeiket.”

Idézett könyvének 23. oldalán olvashatjuk, hogy „a szövetségesek nem elégedtek meg azzal,

hogy irredenta mozgalmakat kielégítettek, hanem újakat teremtettek. A tényeket elferdítették,

a történelem tanúságát meghamisították, és olyan területek status quo-ját tették kérdésessé,

amelyet az idő és történelem már megszilárdított”.

„A nemzetiségek helyzete a régi Magyarországon összehasonlíthatatlanul jobb volt, az

összehasonlítás teljesen Magyarország javára dől el, amelyre pedig hosszú ideig,

indokolatlanul, újjal mutogattak. Azok a magyarok, akik ma az utódállamokhoz tartoznak,

boldogok lehetnének, ha hasonló bánásmódban részesülnének.”

Figyelemre méltó az is, amit a Magyar Tudományos Akadémia 1931-ben tartott

tanácskozásán Pierre Delattre francia történész mondott:

„Magyarország 400 éven át vérzett a kereszténységért. Angliának, Franciaországnak

és Magyarországnak a középkorban egyenlő számú lakosa volt. Ellenben azért van ma

Angliának 44 millió, Franciaországnak 40 millió és Magyarországnak csak 9 millió

lakosa, mert Magyarország lakossága az alatt pusztult el, mialatt védve a civilizációt, a

műveltséget, testével fogta fel az európai kereszténységet és a nyugati kultúrát

fenyegető török uralmat. 4 millió lakossága lecsökkent kétmillióra. Akkor azután

jöttek az elnéptelenedett, a harcok folyamán lakatlanná vált területekre, nagy

tömegben a szerbek, a németek és más idegen népek, és ezért került az ország idegen

befolyás alá.”

Ma, amikor az Európai Uniós tagsága ellenére Szlovákia minden rendelkezésére álló

eszközzel szorítja vissza a magyar nyelv használatát, és amikor az eredetileg Szlovákiához

került egymilliós magyar lakosság létszáma a felére csökkent, nagyon tanulságos az, amit a

16

francia külügyminisztérium 1918. november 20-án a magyar-csehszlovák határra

vonatkozóan megfogalmazott:

„Szlovákia nem egyéb, mint egy mítosz: Észak-Magyarország szlovák törzsei sohasem

alkottak államot: típusuk sem egységes, faluról-falura változnak. Francia tanulmány

szerint azt a térséget, ahol a szlovákok számottevő arányban találhatók, Keleten az

Ung határolja. A vonal Sátoraljaújhely felett Rozsnyóhoz és Rimaszombathoz

kanyarog. Losoncnál éri el az Ipolyt, azt Észak felé követi, majd lehajlik Nyitra alá és

Pozsony felé lejt, elérve annak külvárosát, de magát a várost nem, míg végül felfelé

haladva a Morvánál ér véget. Majd megállapítja a tervezet: csupán e vonal mögött

lehet szlovák földről beszélni. Sőt, az igazán szlovák lakta területet a Garam vonaláig

korlátozhatjuk, az ettől keletre fekvő területen ugyanis mindig csak kisebbségek éltek.

Liptó, Zólyom, Trencsén hegyes vidékei a valóban szlovák földek. Az általunk

meghúzott etnográfiai vonal sehol sem érinti a Dunát, amely máig megmaradt magyar

és német folyamnak. Nem foglalja magába Pozsonyt sem, amelynek üzemeiben

dolgoznak ugyan szlovák munkások, és amelyeknek a piaca odavonzza a környék

szlovák parasztjait, de ahol 42 németre és 40 magyarra 14 szlovák jut. Pozsony nem

szlovák főváros, ha van ilyen, úgy az Turócszentmárton.”

Az államok feletti pénzkartell, amely az első világháború egészét az ellenőrzése alatt tartotta,

a hozzá tartozó szabadkőműves hálózatok segítségével készítette elő a Versailles-i

békerendezést, amelyet a formális tárgyalásokon csak jóváhagytak.

Robert Gower brit alsóházi képviselőnek erről ez volt a véleménye4:

„A Csehszlovák Köztársaságot az Entente Hatalmak már 1918 nyarán előzetesen

elismerték. Az is ismert, hogy egy 1916. augusztus 16-án kelt titkos szerződésben

Romániának egész Erdélyt, és a magyar Alföld jelentékeny részét is odaígérték. Az

Entente Legfőbb Tanácsa 1918 júniusában megtartott ülésén, mint katonai célt, kitűzte

a Délszláv államok megalakulását. Ezt a tervet csak Magyarország felosztásával

lehetett megvalósítani. Ítéletet mondottak ki egy ország felett, előzetes meghallgatása

nélkül.”

A magyar béke revíziós igények elutasításával kapcsolatosan ugyancsak Robert Gower írta:

4 Sir Robert Gower: La Révision du Traité de Trianon, Paris, 1937.

17

„Nehéz megérteni, hogy a magyar kérést, amely végeredményben a Wilson-i elveken

alapult, miért utasították el? Az a vélemény, hogy népszavazás esetében a nemzeti

tanácskozások feleslegesek lettek volna, nem fogadható el és semmiképpen sem

igazolhatja azt a tényt, hogy három és félmillió magyart elszakítottak hazájától.”5

Figyelemreméltó az is, amit Francesco Nitti, az Olasz Tanács elnöke, korábbi

miniszterelnök, valamint a párizsi Békedelegáció tagja írt6:

„A nemzetközi politika nagy cselszövői Trianonban adtak találkát egymással…

Európát nem annyira a háború, mint inkább a békeszerződések sodorták a dekadencia

komoly veszedelmébe… A népek önrendelkezési joga, amelyet az Antant a háború

alatt hangoztatott, csak hazug formula volt, amelyet a veszély idején meghirdettek,

olyan hazug frázisnak bizonyult, amelyet csak a veszély idején rögtönöztek, hogy az

érdekeltek rokonszenvét megnyerjék. A békét azonban nem úgy kötötték, amint

megígérték, és az eszmét, amelyért az emberek az életüket áldozták a szerződéseket

tárgyalók csúful elárulták. A legyőzöttekre kényszerített feltételek becstelenek

voltak… Nem akadna olyan francia, angol, olasz, aki ilyen feltételeket elfogadna

hazája számára, amilyeneket a magyarokra kényszerítettek. A bíboros hercegprímástól

az egyszerű parasztig nem találni olyan magyart, ha méltó erre a névre, aki ezekbe a

feltételekbe belenyugodnék.”

Ugyancsak az egykori olasz miniszterelnök írta 1925-ben megjelent „Nincs béke

Európában” cím könyvében a 215. oldalán:

„A Balkánon, különösen Szerbiában, Oroszország cinikusan és szégyentelenül

megvesztegető politikát követett, minden alkalmat megragadva a lázításra Ausztria-

Magyarország ellen. Oroszország és Szerbia politikája valóban bűnös volt. Wilson

nem ismerte az európai kérdéseket. Már az első döntései meggyőztek, hogy fogalma

sincs az európai kérdésekről, alig tudott valamit Európáról… Tény az, hogy a

legyőzöttek elszenvedtek egy ilyen békét, de azt nem fogadták el soha. Európában

nincs béke – csupán átmeneti beletörődés az erőszakba. Addig nem lesz béke

Európában, amíg a sorozatos háborús igazságtalanságokat jóvá nem teszik, amíg a

különböző európai népek között helyre nem állítják a szükséges kölcsönösségi

viszonyt.”

5 Uo. 24.o6 La Paix et suivantes, Paris, 1925, Francesco Nitti

18

A magasrangú szabadkőműves Edvard Benes-nek kulcsszerepe volt a történelmi

Magyarország életképtelenné csonkításában. Eredetileg egy pánszláv birodalom kialakítására

törekedett Oroszország támogatásával. A bolsevik hatalomátvétel után már Magyarország

életképtelenné történő feldarabolása lett a célja. Azért nem elégedett meg a Magyar Királyság

északi részén élő szlávajkú lakosság által lakott területének az elszakításával, mert attól

tartott, hogy a maradék Magyarország még mindig elég nagy lesz ahhoz, hogy a háború végén

azokat a legdemokratikusabb módon is, népszavazás útján visszaszerezze. Ezért ez a cseh

szabadkőműves, aki felső iskoláit Párizsban végezte, meg tudta győzni nézeteiről a Párizsban

működő szabadkőműves központok legfőbb vezetőit.

Edvard Benes így foglalta össze véleményét arról, hogy miért kell megváltoztatni a meglévő

történelmi határokat7:

„Igazi szlovák politika elképzelhetetlen volt anélkül, hogy annak képviselői a végső

gyakorlati következményeket ne vállalták volna, mert ezek a következmények minden

logikai vonalon azonosak voltak: a területi status quo lerombolását igényelték, s vele

párhuzamosan vagy egy nagy orosz irányítású pánszláv Birodalom kialakulását, vagy

pedig egységes szláv nemzeti államok életre hívását a régi határok félretolásával, népi

demokratikus és progresszív alapokon. A szláv politika számára sosem volt más

lehetőség a megoldásra.”

A Grand Orienthez tartozó magasrangú szabadkőműves Szazonov D.S. orosz

külügyminiszter, akinek kulcsszerepe volt a cári kormány németellenes magatartásában, és a

német hadüzenet kikényszerítésében (megtagadva a cárnak a hadsereg mozgósítására

vonatkozó utasításának a végrehajtását), 1914 júniusában tárgyalást folytatott Bratianu román

miniszterelnökkel. Szazonov erről 1914. június 23-án számolt be a cárnak. Itt részletezi, hogy

Románia milyen feltételekkel hajlandó szövetségeseit megtámadva támogatást nyújtani

Oroszországnak és Szerbiának:

„Románia egész Erdélyt, a magyar bánságot, és az osztrák Bukovina felét kéri… Ezen

felül Oroszország tartozik garantálni Románia területi integritását, fedeznie kell

további fegyverkezésének összes költségeit is.” (Románia 1883 óta az Osztrák-Magyar

Monarchia és Németország szövetségese volt és ezt a szerződést 1913-ban

megerősítette.)

7 Benes Edvard: Ou vont les slaves?, Paris, 1948

19

Idézzük még Saint René Taillandier-t (1817-1879), francia írót, aki ezt írta a magyarokról:

„A magyar nemzet nem pusztulhat el, s ha sírba tennék is, előbb utóbb fel fog

támadni… Magyarországot, a nemzetek mártírját, csodálatraméltó politikai érettsége

emel ki a Habsburg Monarchia népei közül.”

Károlyi Mihály „hasznos idióta”, vagy hataloméhes hazaáruló?

Károlyi Mihály (1875-1955) amíg el nem hagyta Magyarországot a nagybirtokos

arisztokraták életét élte és 34 éves koráig alig foglalkozott politikával. Ezt követően azonban

a magyar politika legfontosabb szereplői közé került. Társasági botrányok hőséből nőtte ki

magát miniszterelnökké, majd köztársasági elnökké. Károlyi Mihály életében fordulatot

jelentett, amikor 1914 tavaszán a Függetlenségi Párt elnökévé választották. Károlyi a

legnagyobb ellenzéki erő vezetőjeként indult Franciaországból amerikai kampánykörútra

pártja több tagjával 1914. június végén. Az 1915-ös választásra azonban a háború kitörése

miatt nem került sor. Csak nehezen engedték tovább Franciaországból az Amerikából

visszatérő Károlyit 1914 szeptemberében, mert az Osztrák-Magyar Monarchia háborús

ellenféllé vált.

Az első világháború kitörése után 1915-ben már pacifistaként követelte a háborúból való

kilépést. 1916-ban a háborúellenes frakció kivált a Függetlenségi Pártból és új pártot hozott

létre, a Függetlenségi és 48-as Pártot. Károlyi Mihály fokozatosan az ellenzék legismertebb

politikusa lett. 1918. október 23-án az Astoria Szállóban az ellenzék Magyar Nemzeti

Tanács néven ellenkormányt alakított. Ennek tagja volt a Károlyi vezette Függetlenségi Párt,

a Jászi Oszkár irányítása alatt álló Országos Polgári Radikális Párt, valamint a Garami Ernő és

Kunfi Zsigmond által vezetett Magyarországi Szociáldemokrata Párt. A Nemzeti Tanács

elnökévé Károlyi Mihályt választották meg. Az ellenkormány programját tartalmazó

kiáltványt Jászi Oszkár fogalmazta meg. A Martinovics szabadkőműves páholy élén álló Jászi

követelte a háború azonnali befejezését, az ország függetlenségének kikiáltását és a

demokratikus reformokat, valamint a nemzetiségekkel való megbékélést a magyar állam

egységének megőrzésével.

1918. október 23-án az utolsó Habsburg uralkodó Károly király és Zita királyné Debrecenbe

utazott. A kozmopolita és magyarellenes Az Est című lap arról tudósított, hogy fogadásán a

Gotterhalte-val fogadták. Amikor a hír a magyar Képviselőházba érkezett, valóságos

dührohamot váltott ki a képviselőkből. Az igazság az volt, hogy Debrecenben kizárólag a

20

Himnuszt játszották el. Amikor ez kiderült, a baloldali képviselők kórusban követelték a

Nemzeti Tanácsot. Károlyi Mihály ekkor arról beszélt, hogy az eljövendő kormánynak olyan

békét kell kötnie, amely rosszabb lesz a mohácsi vésznél, de ettől nem szabad megijedni.

Ekkor a Wekerle-kormány lemondott. A sajtókarzat radikálisai ekkor elkezdték kiabálni: le a

cenzúrával!

Egyedül Tisza István érezte, hogy ez már a forradalom előszele. A Debrecenből visszaérkező

IV. Károly jóváhagyta a nemzeti önállóságról és függetlenségről szóló javaslatot és a

Monarchia közös külügyminiszterévé Andrássy Gyulát nevezte ki. Ekkor még volt némi

remény, hogy a Svájcba utazó Andrássy tisztességes békét köthet. De a kozmopolita és

magyar gyűlölő radikálisok éppen ezt nem akarták. Nekik felfordulásra és káoszra volt

szükségük. Ezért mozgósították az egyetemi ifjúság maradékát. Az ifjúság színe-java a

frontokon volt még, akik itthon maradtak, azok a kozmopolita-radikálisok irányítás alatt álló

Galilei Kör tagjai voltak.

Károlyi Mihály írja ezekről a sorsdöntő napokról:

„Örökké emlékezetes marad előttem az Astóriának három kis szobája, ahol napokon

keresztül nagy sürgés-forgás volt. Ott szövődtek és csinálódtak az események. Akkor a

lázas órákban nem is sejtettük, mire virradunk és hová jutunk. A börtön, vagy a királyi

vár kapuja nyílik meg előttünk?”

„Már csak másfél órája van Tisza Istvánnak”

1918. október 31-én este 6 óra tájban nyolc fegyveres katona kereste lakásán Tisza István

grófot. Nem katonák voltak, csak katonaruhába öltöztette őket a titokzatos háttérhatalom.

Perceken belül Magyarország nagyformátumú erős embere, golyótól találva, véresen feküdt a

Roheim-villa parkettjén. Utolsó szavai ezek voltak: „Ennek így kellett történnie!”

21

Kéri (Krammer) Pál8 az „Otthon Körben”9, amely a baloldali újságírók egyik

gyülekezőhelye volt, október 31-én délután fél 5-kor elővette az óráját és a következőket

mondta a jelenlévőknek: Már csak másfél órája van Tisza Istvánnak.

Igen valószínű, hogy az őszirózsás álforradalom vezetői – köztük Károlyi Mihály is – tudtak

arról, hogy mi készül Tisza István ellen. Károlyi Mihály, amikor 1913. január 2-án

párbajozott Tisza Istvánnal, csúfosan alulmaradt. Ekkor Károlyi megesküdött, hogy

elpusztítja Tiszát még akkor is, ha belepusztul egész Magyarország. Ezek történelmi szavak

voltak, mert valóban azon az estén, amikor Károlyi, mint politikus győzött, tényleg megölték

azt a magyar embert, aki ezekben a válságos időkben egyedül lett volna képes megszervezni a

magyar nemzet önvédelmét.

Tisza István döntéseiben mindig a magyar nemzet magasabb érdekeiből indult ki. Ha nem

értett egyet, akkor is szembeszállt a közvéleménnyel, ha az a népszerűségébe is került. Gyors

helyzetfelismerése, higgadtsága, a magyarországi helyzet lényegének megértése kora egyik

legnagyobb politikusává tette.

A Tisza István elleni első merényletet Kovács Gyula ellenzéki politikus követte el 1912.

június 7-én. Tisza ellenezte az általános és titkos választójogot, mert tartott attól, hogy a

kozmopolita demagóg sajtó és a nemzetellenes erők agymosása olyanokat juttatna hatalomra,

akik felbomlasztanák a történelmi Magyarország polgári rendszerét. A véderőtörvény

megszavazása is fokozta a feszültséget. Ekkor Tisza a feldühödött ellenzéki politikusokat

eltávolította a parlamentből. Kovács Gyula ekkor leugrott a parlament újságírói karzatáról és

fegyvert rántott Tiszára. Tisza, mint újonnan választott képviselőházi elnök, a támadást

megúszta. Kovács ezután fejbe lőtte magát, de mégis élve maradt, az esküdtszék pedig

öntudatzavarra hivatkozva felmentette.

8 Kéri-Krammer Pál, Kéri Pál (1882-1961) a kozmopolita radikális Az Est című lapnál politikai riporterként dolgozott. 1911-ben felvették a szabadkőműves Petőfi Páholyba. Károlyi Mihály köréhez tartozott és az őszirózsás álforradalom alatt vezetőszerepet játszott. A kommunista Tanácsköztársaság idején a Sajtó-direktórium tagja volt. 1920-ban vádat emeltek ellene, mert őt tekintették a Tisza István elleni merénylet értelmi szerzőjének. A perben több tanú is azt vallotta, hogy a gyilkosság napján délután 4 óra után elővette az óráját s kijelentette: „Tisza másfél óra múlva már nem él.” 1921-ben halálra ítélték, de egy év múlva fogolycsere-akció keretén belül Szovjet-Oroszországba került. Onnan Bécsbe, majd Grazba, 1934-ben Prágába, onnan Párizsba, 1939-ben pedig Amerikába.

9 Az Otthon Írók és Hírlapírók Köre, röviden Otthon Kör, olyan kozmopolita és radikális gondolkodású írók, hírlapírók és művészek gyülekezőhelye volt, amely 1891-ben alakult és tartósan az erzsébetvárosi Dohány utca 76. sz. alatt működött.

22

Tiszát ezután még háromszor próbálták meggyilkolni. Az utolsóban halt meg. A második

merényletet egy frontról hazatérő huszártiszt követte el, de lövései célt tévesztettek. A

harmadik merényletet egy szélsőbaloldali aktivista, Lékai János kísérelte meg 1918. október

16-án. Lékai a Galilei-kör és Korvin Klein Ottó antimilitarista mozgalmának a tagja volt.

Az ő merénylete azért nem sikerült, mert pisztolya nem sült el. A Galilei-kör, amely az egyik

legagresszívabb szélsőbaloldali szervezet volt, a szabadkőműves Martinovics Páholy

irányítása alatt állt. Tagja volt egy darabig Ady Endre is, valamint Varga Weissfeld Jenő, a

kommunista Tanácsköztársaság pénzügyi biztosa és Rákosi Mátyás is.

Korvin Klein Ottóról röviden annyit, hogy a vörös terror magyarországi irányítójának,

Szamuely Tibornak a szárnysegédje és terroregységének meghatározó tagja volt. Szamuely

Tibor terrorlegényeihez közel 600 gyilkosság fűződik a Tanácsköztársaság 133 napja alatt. A

kommunista diktatúra bukása után Korvin Klein Ottót nyolc társával együtt elfogták és a

bíróság halálra ítélte. 1919. december 28-án Budapesten kivégezték.

Tisza István a magyar nemzet iránt elkötelezett politikus volt. A keresztény értékrendhez és a

bevált nemzeti hagyományokhoz ragaszkodott, de szorgalmazta a modernizációt és az

iparosítást is. Az Osztrák-Magyar Monarchia helyzetét jól ismerő államférfi ellen a

balliberális-kozmopolita sajtó egyre erőteljesebb rágalomhadjáratot és hecckampányt

folytatott. A történelmi Magyarország felbomlasztásában érdekelt kozmopoliták és

internacionalisták úgy állították be Tisza Istvánt, mint aki a háború fő felelőse és a nép

elnyomója. Gátlástalanul eltorzították a tényeket, rágalmaztak és hazudtak. Tisza István az

anarchista radikálisok híresztelésével ellentétben támogatta az általános választójog

bevezetését is.

Az volt a meggyőződése, hogy ez csak a lakosság megfelelő politikai érettsége idején

vezethető be. Ha idő előtt valósul meg, akkor megkönnyíti, hogy szélsőséges politikai vezetés

kerüljön hatalomra. Tisza István azért ellenezte a világháborút, mert tisztán látta Ausztria-

Magyarország helyzetét, és reálpolitikusként jól mérte fel a nemzetközi erőviszonyokat. A

bécsi udvarral folytatott vitájában azzal érvelt a háború ellen, hogy a román vezetés kétszínű

és megbízhatatlan, Bulgária pedig már teljesen kimerült a korábbi balkáni háborúkban.

A történelmi események igazolták aggályait. Románia 1916-ban a Központi Hatalmak

elárulásával megtámadta Magyarországot. Bulgária 1918 szeptemberében katonailag

összeomlott és ez megrendítette a központi hatalmakat. A háború alatt nyerészkedő

23

hadiszállítók támogatásával a hatalomra törő kozmopolita-radikálisok ideológiát váltottak és

átálltak a szélsőséges pacifista propagandára. A Monarchia megrendült helyzetét a hatalom

megragadására használták ki. Azért, hogy a magyar állam ne tudjon a belső bomlasztásuknak

ellenállni, mindenáron szabadulni akartak a frontról fegyverrel visszatérő egymillió-

kétszázezer fős magyar hadseregtől, ezért mindent elkövettek a hadsereg fegyelmének az

aláásásáért és arra összpontosítottak, hogy eltávolítsák onnan a nemzeti érzelmű tisztikart.

Tisztában voltak vele, hogy Tisza István volt az a nagytekintélyű politikus, akire a visszatérő

honvédsereg tisztjeinek a többsége még hallgatott. Ezért a hatalomra törő radikális

kozmopoliták úgy döntöttek, hogy az első lépés a hadsereg felbomlasztásához Tiszának a

politikából és az életből való mielőbbi eltávolítása.

A keresztény- és nemzetellenes ellenzék már korábban össztűz alá vette Tiszát. A személye

elleni fenyegetések mindennaposak voltak. Az összeesküvők azonban 1918. október 31-én –

Károlyi Mihály hatalomra kerülésének napján – lefizetett bérgyilkosokkal megölették. Az

előre megtervezett kivégzés kiiktatta a hatalomért folyó küzdelemből a Nemzeti Munkapárt

vezéralakját, aki egyedül lett volna képes a frontról hazatérő honvéd hadosztályok

segítségével megőrizni Magyarország stabilitását és egyben-tartani az országot.

1918. október 31-én a merénylet napján több gyanús eseményre is sor került. Délelőtt a

Roheim-villát, ahol Tisza István lakott, azzal az ürüggyel, hogy egy bírót kerestek, felkereste

egy civil és egy katona ruhás férfi. Tisza nem bújtatott semmiféle bírót, a két ismeretlen

nyilván arról akart meggyőződni, hogy Tisza István nem menekült-e el és hogy még mindig a

villában tartózkodik-e. Tiszát unokahúga, Almássy Denise figyelmeztette, hogy kaotikus

viszonyok alakultak ki a magyar fővárosban és célszerű lenne, ha elrejtőzne, mert élete

veszélyben van. Tisza, aki közismerten bátor és higgadt ember volt, erre így válaszolt: „Nem

akarom magammal vinni a veszélyt senkinek a házába, sohasem bujkáltam életemben és úgy

akarok meghalni, amint éltem.”

A csendőrség október 31-én még őrséget állított a villa elé. Az őrök azonban délután hat óra

tájban eltűntek a villából. Ennek részleteit az 1920-1921-ben a Teleki Pál, illetve a Bethlen

István által vezetett kormányok idején lefolytatott büntetőper tárgyalási anyagából

ismerhetjük. A per anyaga szerint 1918. október 31-én délután öt óra körül a Hermina út 45.

sz. alatti Roheim-villa előtt csoportosulás volt. A résztvevők Tisza István ellenes jelszavakat

kiabáltak. Délután hat óra körül két katonai teherautó érkezett, amelyről leszállt több

katonaruhás személy fegyverekkel, amelyek között két géppuska is volt. Nyolc katona az

24

épület hátsó részénél átugrotta a vaskerítést. A villa őrzésére kirendelt Csonka János

detektív-főfelügyelő parancsnoksága alatt lévő csendőrök korábban már parancsot kaptak a

villa elhagyására. Ez akkor történt, amikor telefonon érdeklődtek, hogy miért késlekedik a

váltásukra kijelölt csapat. A támadók lefegyverezték a villa őrzésére kirendelt csendőrök

közül azt az egyet, aki hátramaradt.

A támadók egy négyfős csoportja behatolt a villába és annak előcsarnokában lefegyverezte az

inast. Utána három fegyveres bement az ebédlőbe, ahol Tisza István, a felesége, valamint az

unokahúga tartózkodtak. Rövid szóváltás után három lövés dördült el, ebből kettő Tisza

Istvánt találta el és halálra sebezte. A harmadik csak súrolta Almássy Denise arcát. Látva,

hogy Tisza István haldoklik, a fegyveresek eltávoztak. Megindult egy tessék-lássék

nyomozás, de az eredménytelen maradt. A Károlyi féle hatóságok lázadó katonák tettének

minősíttették a bűncselekményt. Tisza Istvánt 1918. november 3-án helyezték örök

nyugalomra a Geszti-család sírboltjában.

A Révai Nagy Lexikonban (1911 és 1935 között jelent meg) Tisza per címszó alatt

olvashatjuk, hogy a gyilkosság gondolata Kéri Krammer Pál újságíró fejéből pattant ki. Ő

volt az, aki meggyőzte Csernyák Imre századost a 11-es Katonatanács elnökét, hogy

távolítsák el az élők sorából Tisza Istvánt. Kéri Krammer és Csernyák ez után rávettek több

Károlyi Mihály köréhez tartozó katonaszökevényt, hogy vegyenek részt a merénylet

végrehajtásában.

A gyilkosság napján öt óra körül a merénylők Kéri Krammer Pál és Csernyák Imre

vezetésével indultak el az Astoria szállótól a Hermina út 45. sz. alá. Valamennyien katona

ruhában voltak. Az 1918. október 31-i budapesti események után az Astoria szálló lett a

Károlyi Mihály által vezetett Magyar Nemzeti Tanács székhelye. Kéri Krammer és Csernyák

a Roheim-villa előtt a kapu környékén, néhány társuk pedig a villa kertjében tartózkodtak.

Pogány Schwartz József, Dobó István, Horváth-Sanovics Tivadar és Sztanykovszky

Tibor ekkor betörtek a házba, ahol az inas megpróbálta feltartóztatni a támadókat, de ez nem

sikerült neki. A merénylők ezután behatoltak a villa szalonjába, ahol Tisza már pisztollyal a

kezében várta őket, de fegyverét a támadók követelésére letette az asztalra. Ezután egy rövid

szóváltásra került sor, majd a merénylők három lövést adtak le. Az első a hasába hatolt, a

második a bal karját törte el, a harmadik a vállát eltalálva elvágta a szívéhez vezető fő ütőeret.

Tisza István néhány perc múlva meghalt.

25

Ennek a szégyenletes politikai gyilkosságnak a körülményeit, amely felmérhetetlenül súlyos

következményekkel járt a magyar állam és a magyar nép jövőbeni sorsát illetően, még 2015-

ben is homály övezi. A gyilkosság idején széles körben az volt a vélemény, hogy esetleg

személyesen Károlyi Mihály állt Tisza István megölése mögött. Az tény, hogy a halálosztag

tagjai vagy Károlyi Mihály köréhez tartoztak, vagy az őt hatalomra juttató Központi

Budapesti Katonai Tanács vezetőségébe.

A Károlyi-kormány megalakulása után Dobó István és Horváth-Sanovics nagyösszegű

állami jutalomban részesült. A Tisza perben egyeseket elítéltek, néhányan megszöktek, de az

igazi felbujtók és tettesek nem kerültek elő. A perben az is bebizonyosodott, hogy Kéri

Krammer Pál Károlyi egyik fő bizalmasa, ahogyan arra már utaltunk, 1918. október 31-én

délután 4 óra körül aranyóráját elővéve kijelentette: „Tisza másfél óra múlva már nem él.”

Kérit kötél általi halálra ítélték, amit nem hajtottak végre, mert 1922-ben kicserélték

oroszországi-magyar hadifoglyokkal és Szovjet-Oroszországba került.

Csernyák Imre, a 11-es Katonatanács elnöke Bécsbe szökött. Az osztrák bíróság eljárást

indított ellene, de miután tanúkkal bizonyította ártatlanságát, szabadon engedték. Pogány

Schwartz József ellen is vádat emeltek a merényletben való részvételért. Ő azt állította, hogy

a gyilkosság idején az Astoria szálló erkélyén Károlyi mellett szónokolt. Ezt soha nem tudta

bizonyítani. Pogány Schwartz10 a kommunista diktatúra bukása után Bécsbe szökött, onnan

pedig Szovjet-Oroszországba. Itt a trockisták ellen folytatott koncepciós perben 1938-ban

kivégezték. Pogány-Schwartz Józsefről még meg kell említeni, hogy a Károlyi Mihály és a

Berinkey Dénes kormánya idején államtitkári rangban kormánybiztosként a Katonatanács

elnöke volt. A Tanácsköztársaság alatt hadügyi, külügyi, végül pedig közoktatási

népbiztosként működött. Ő volt a székesfehérvári 2. hadtest parancsnoka és a Kommunista

Párt Ellenőrző Bizottságának a tagja.

Felgyorsul a történelmi Magyarország felbomlasztása

Az uszításban élenjáró Az Est korábban már így írt Tiszára célozva: „Rajtuk a piros-fekete

bélyeg, az alvadt vér színe, amiről rájuk fogunk ismerni, amikor majd keresni fogjuk őket.”

Nos, ez a pacifista újság így írt a gyalázatos gyilkosságról: „Tisza István grófot tegnap este

három katona agyonlőtte. A végzet, amelyet konok makacssággal hívott ki mindig maga ellen, 10 Pogány József (1903-ig Schwartz József, Budapest, 1886. november 8. – Moszkva, 1938. február 8.) politikus,újságíró, irodalomkritikus, a Magyarországi Tanácsköztársaság egyik népbiztosa, a Kommunista Internacionálé munkatársa, John Pepper néven az amerikai kommunista párt végrehajtó bizottságának tagja.

26

beteljesedett rajta. Nagy tehetségét, férfias elszántságát hajthatatlan következetességgel rossz

célokra használta.”

A Népszava a gyalázkodás özönét zúdította az összeesküvés áldozatául esett politikusra, aki

akkor már nem tudott védekezni:

„A geszti kényurat, a háború egyik fő bűnösét, Magyarország megrontóját, akit eddig

elkerült a népítélet golyója, csütörtökön este elkeseredett forradalmárok (a hatalomra

törő kozmopolita háttérhatalom által lefizetett bérgyilkosok –D.J.) megölték… A

leggonoszabb és legkonokabb osztályuralomnak, amelyhez foghatót ma már egész

Európában sehol nem lehet találni, ő volt a megszemélyesítője; a kormányzati

kíméletlen brutalizálásnak, a tömegeket provokáló junkergőgnek és hatalmi

elbizakodottságnak olyan kimagasló képviselője volt ő, amelyet egy egész emberöltő

államférfijai között hiába keresünk Európában. Özvegyek, árvák sokaságának átkozó

könnyei, melyek emlékét kísérni fogják, többet nyomnak az igazság mérlegében a

vezér nélkül maradt magyar cinkostársak bánatánál.”

A Pesti Napló, Hatvani-Deutsch Lajos Lapja, csak annyit fűz ehhez az előre megtervezett

és fizetett bérgyilkosokkal végrehajtott merénylethez, hogy „a magyar demokratikus népállam

előfeltétele, miszerint ne a lincs-bíróság, hanem a demokrácia megtorló jogrendje szerezzen

elégtételt a nép ellenségeivel szemben.”

Ugyanez a lap közli a gyilkosság haszonélvezőjéről, Károlyi Mihályról, hogy a Gróf „igazi

pacifista megrendüléssel értesült Tisza haláláról”. Károlyi még részvéttáviratot is küldött a

Tisza-családhoz: „Emberi kötelességemnek tartom, hogy legnagyobb politikai ellenfelem

tragikus halála felett őszinte és mély részvétemet fejezzem ki.”

Károlyi Mihálynak már egyetemi éveiben is annyi havi költőpénze volt, ami több volt, mint

az akkori magyar miniszterelnök fizetése. A Monte Carlo-i Casino törzsvendége időnként

bátornak is bizonyult. Tisza Istvánnal vívott híres párbajában csak egyszer találta el ellenfelét,

míg Tisza harminc sebet ejtett rajta. Ami azonban nagyon fontos, hogy a Károlyi Mihály

környezetébe, valamint a Katonatanács köreibe tartozó emberek lőtték le otthonában Tisza

Istvánt, gyalázatos módon gyilkolva meg az ország volt miniszterelnökét, az egyetlen olyan

politikust, aki képes lett volna a történelmi Magyarország megvédésére. A Károlyi-kormány

semmilyen eljárást nem foganatosított a gyilkosokkal szemben. Ellenkezőleg: a Katonatanács

vezetője, Pogány (Schwartz) József népbiztos lett a későbbi kommunista Tanácsköztársaság

27

kormányában. A történelmi Magyarország bomlasztásán fáradozó Károlyi a politikában

folyamatosan ellenzéki pozícióban volt, és soha semmi nem tetszett neki. Már 1917-ben

nyíltan kijelentette az Országgyűlés előtt, hogy „mi már az Antanttal vagyunk”. Károlyi

formálisan nem volt szabadkőműves, de olyan szabadkőművesek befolyása alatt állott, mint

Jászi (Jakubovics) Oszkár, a keresztény- és magyarellenes kozmopolita Martinovics Páholy

nagymestere és az ugyanehhez a Páholyhoz tartozó Kunfi Zsigmond és Szende Pál. Az

államok feletti hatalmat és az ő hozzátartozó nemzetközi szabadkőművességet készségesen és

szervilisen kiszolgáló Károlyi Mihály valószínűleg nem tudta azt, hogy a pénzhatalmi

világelit rendszerint ejti azokat a szabadkőműveseket, akikre már nincs szüksége. Ehhez

hasonlóan változtatja ideológiáit: lesz progresszívból, haladóból, baloldaliból, háborúellenes

pacifizmust hirdetőből az erkölcsöt megtagadó, cinikus, a gátlás nélküli reálpolitika

képviselője.

A kozmopolita háttérerők, amelyek eddig folyamatosan a népszabadságról és az

önkormányzatról szónokoltak, ugyancsak a Pesti Napló hasábjain már bejelentik, hogy „a

Nemzeti Tanács a demokratikus diktatúra eszközeivel fog fellépni”. Az Est ehhez hozzáteszi:

„Kinyílt a szabadság vérvörös virága. A népuralom, a nép diktátori hatalma valóra vált.”

1918. október 31-én az ellenkormány államcsínnyel átvette a hatalmat. A puccs végrehajtói

minden baj okozójaként a régi rendszer vezetőit és a háborút nevezték meg. Ekkor már voltak

olyan katonai egységek, amelyek felesküdtek a Nemzeti Tanácsra. Ezek elfoglalták Budapest

középületeit.

Pogány (Schwartz) József (1886-1938) 1913-ban lett a Jászi (Jakubovics) Oszkár által

vezetett Martinovics Nagypáholy tagja. Amikor a szociáldemokraták úgy döntöttek, hogy

kilépnek a szabadkőműves páholyokból, akkor ő is távozott 1918. szeptember 17-én.

Gróf Tisza István kétszer is vezette a magyar kormányt. 1903-tól 1905-ig, illetve 1913-tól

1917-ig. A nemzeti érdekeket képviselő konzervatív politikus volt. 1912-ben a Nemzeti

Munkapárt „szürke eminenciásaként”, mint házelnök, keresztülvitte a véderőtörvény

elfogadását. Amikor miniszterelnök lett rendet és stabilitást akart teremteni a Monarchia

részét képező Magyar Királyságban. Európában ekkor minden nagyhatalom fegyverkezési

programot hajtott végre. Tisza István a szigorú sajtótörvénnyel, a gyülekezési és egyesülési

jog korlátozásával igyekezett létrehozni azt a szilárd hátországot, amelyre a feszült

nemzetközi helyzetben szükség volt. Tisza Istvánt a magyar területekkel kifizetett Kis-Antant

28

cinikusan az első világháború fő felelősének állította be. Tisza István volt az, aki valójában

mindent megtett az 1914. június 28-i szarajevói merényletet követő két hétben a világháború

megakadályozása érdekében. Tisza István a Monarchián belül a magyar érdekeknek adott

elsőbbséget. Ellenezte a fegyveres megoldást, mert tudta, hogy Magyarország azzal semmit

sem nyerhet, mert vereség esetén területeket veszítene, győzelem esetén pedig elveszítené a

kiegyezéssel megszerzett státuszát.

Tisza István Ausztria-Magyarország egésze számára is veszélyesnek tartotta a hadüzenetet,

mert a Monarchia nem volt kellően felkészülve ahhoz, hogy eredményes háborút vívhasson.

Kételkedett a központi hatalmak két szövetségesének, Olaszországnak és Romániának is a

magatartásában. Tisza István ezért 1914. július 7-i kormányülésen ellenezte a háborút és

teljesíthető feltételeket ajánlott a szerbek számára. A magyar miniszterelnök azonban

kénytelen volt engedni II. Vilmos német császár és Ferenc József nyomásának. Ezért végülis

beleegyezett a fegyveres megoldásba. Ausztria-Magyarország hadügyeit és külügyeit a bécsi

vezérkar intézte, amely nem tekintette partnerének a magyar kormányfőt.

Az 1916-ban a Monarchia élére került IV. Károly nem rokonszenvezett a konzervatív Tisza

Istvánnal. 1917. május 23-án távozott a magyar kormány éléről, de továbbra is a Monarchia

erős embere maradt, amit 1918. október 17-én elmondott országgyűlési beszédének hatása is

megmutatott. Tisza István valószínűleg alulértékelte az 1914. október 28-i lázadást kirobbantó

nemzetellenes politikai erőket. Ezeknek sikerült őt az összeomló dualista rendszer és a vesztes

háború bűnbakjává tenni.

A kozmopolita háttérerők felbomlasztják a hadsereget

A kozmopolita uszítás nyomán ért el sikert az „őszirózsás forradalomnak” nevezett,

tervszerűen kirobbantott káosz és anarchia 1914. október 31-én. Tisza István már halott volt, a

parlament nem működött, de még mindig egy zászlóaljnyi nemzethű katonaság elég lett volna

a kozmopolita álforradalmár kalandorok megfékezésére. A magyar hadsereg még együtt volt.

Voltak olyan magyar ezredek, amelyek ha időben hazajönnek és felállnak a határokon, akkor

hasonló módon megmenthették volna Magyarországot, ahogyan ezt tette Musztafa Kemal

Atatürk Törökország esetében. A hatalomra törő kozmopolita hálózatok ezért mindent

elkövettek a hadsereg megbénítására.

A Károlyi-kormányban helyet foglaló kozmopoliták azzal is tisztában voltak, hogy ha a

frontról intakt módon hazatérő honvédség átveszi a hatalmat, akkor az új kormány

29

felelősségre vonhatja az árdrágítókat, a milliókat zsebre-vágó csaló hadiszállítókat, akik

gátlástalanul nyerészkedtek, miközben a magyar katonák a fronton véreztek. A hadsereg

felbomlasztására tervet dolgoztak ki és az már 1918 januárjában elkezdődött.

A Szabadgondolkodók Magyarországi Főiskolai Fiókja és a Galilei Kör olyan

röpcédulákkal szórta tele a kaszárnyákat, amelyekre az volt írva: „Munkások! –

Katonatestvérek! Egy fillért se, egy embert se a hadseregnek!” Gömbös Gyula vezérkari

tiszt, aki később miniszterelnök lett, memorandumban sürgette, hogy fogják el Károlyi

Mihályt és tartóztassák le az anarchiára uszító destrukció vezéreit.

A cseh, a román és a szerb hadsereg már készült a magyar területek elfoglalására, de Az Est

mégis ilyeneket ír: „Kormányunknak, nemzetünknek és mindenkinek, aki itt csak élni és

boldogulni akar, közös legfőbb vágya az, hogy minél hamarabb pusztuljon szemünk elől, ami

a háborúra legjobban emlékeztet: az uniformis.”

Tormay Cécile feljegyzései szerint Hatvani-Deutsch Lajos ilyeneket mondott baráti körben,

és írt a Lapjában, a Pesti Naplóban: „A német győzelemnél nagyobb szerencsétlenség nem

érhetne bennünket. Ezerszer kívánatosabb reánk nézve az orosz bolsevizmus, mint a német

militarizmus.”

Október 31-én olvasható az a „Parancs”, amelyet Heltai-Hoffer Viktor bocsát ki és arra

szólítja fel a katonákat, hogy ne fogyasszák a szeszes italokat. November 1-én már új név

olvasható a plakátok alatt. Linder Béla, Magyarország hadügyminisztere ebben közli, hogy

az összes harctereken beszüntették a további harcot. A „hasznos idióta” Linder ezt közli a

hazatérő katonákkal: „Véretekkel és kitartásotokkal váltottátok meg Magyarországot, fiaitokat

és unokáitokat egy jövő háború véres borzalmaitól. Meghoztátok az áhítozó emberiség

legszebb álmát: a világbékét. A jelen és jövő nemzedékek hálája lesz kiérdemelt jutalmatok.”

Linder új plakátjában már azt adja tudtul, hogy minden laktanyában, ahol csapatok

tartózkodnak, bizalmi férfiakat kell választani. A hatalmat magához ragadó minisztertanács

Pogány (Schwartz) Józsefet nevezi ki a Katonatanács kormánybiztosának. Linder azt is közli,

hogy a bizalmi férfiak november 3-án vasárnap reggel kilenckor valamennyien jelenjenek

meg a régi képviselőház nagytermében, mert itt fog megalakulni a Budapesti Helyőrség

Katonatanácsa.

30

Ez a Linder Béla november 3-án már hadügyminiszterként felesketi a Budapesti Helyőrség

tisztjeit a Katonatanácsra. Ekkor mondta el azt a szégyenletes beszédet, amelyhez foghatót

korábban semmilyen magyar katona nem mondott. Háta mögött ott állt Károlyi Mihály és

Jászi Oszkár. Ez a szánalmas bábfigura - Tormay Cécile feljegyzése szerint – illuminált

állapotban a következőket mondta:

„Menjenek széjjel az országban és hirdessék emelt fővel, tiszta lelkiismerettel, hogy az

emberiség ügye győzött, az emberiség győztesen került ki a háborúból, nem az antant,

hanem az emberiség. Ezzel a jelszóval győzni fogunk a béketárgyaláson is. Ez a mi

leghatalmasabb fegyverünk. Nem kell hadsereg többé. Soha többé katonát látni nem

akarok. Fegyvert többé szolgálaton kívül nem viselünk, sem tisztek, sem legénység.”

Hát így beszél egy „hasznos idióta”, ha a véletlen szeszélye folytán egy élet-halál harcot vívó

ország és nemzet hadügyminisztere lesz. 1918. november 3-án plakát tudatta Budapest

lakóval, hogy megalakult a bolsevista Katonatanács, amelynek vezetői: Csernyák Imre,

Pogány-Schwartz József és Sugár-Szinger Tivadar.

Ezt követően a kirendelt katonazenekar rázendített az Ausztria-Magyarországgal még mindig

hadiállapotban lévő Franciaország himnuszára, a Marseillaise-re. Ekkor érkezik meg Károlyi

Mihály és Jászi Oszkár, majd felhangzik, hogy „katonák esküdjünk!”, „ki a kardokkal!” –

kiáltották néhányan, a többség azonban letorkollja őket, hogy „nem kell a kard!”, „el a

fegyverrel!”, „látni sem akarjuk őket!”. Magyarország határát pedig a román, a szerb csapatok

és a cseh légiók ezekben az órákban lépték át, akik pont az ellenkezőjét mondták: „csakis a

kard kell, amikor egy nemzet élni és erősödni akar.”

Az ugyancsak hasznos idiótának (vagy hatalommániás hazaárulónak) bizonyult Károlyi

Mihály, aki a frontról szervezetten és teljes fegyverzettel hazatérő magyar ezredeket a tisztek

megvesztegetésével, a katonák zsoldjának a nagyarányú megemelésével a maga oldalára

akarta állítani. A tehetetlen IV. Károly ekkor már az összes katonai és polgári hatalmat

átruházta Károlyira. A radikális-kozmopolita agitátorok Az Esttel, a Népszavával, A Világgal

fogadják a hazatérő magyar katonákat. Délről, Északról és Keletről ekkor kezdődött meg a

románok, a szerbek és a csehek beözönlése Magyarországra. Károlyi a paródiának is

tekinthető – „Nem kell a kard! El a fegyverrel! Látni sem akarjuk!” – eskü elhangzása után

kijelentette:

31

„Pajtások! Polgártársak! Mi most a haza, a béke és a pacifizmus nevében még

nagyobb bátorságot kérünk tőletek! Ez pedig a lelki bátorság, amely a fizikai

bátorságnak felette áll. Oda kell állanunk a művelt világ arénája elé és megmondani

bátran, nyíltan és őszintén: függetlenek akarunk lenni, békét akarunk, és nem akarunk

többé semmiféle imperializmus szolgái lenni. A magyar kormány tudja, hogy mivel

tarozik nektek és épp ezért a legénység zsoldját napi 4 koronára emelte fel. A tisztek

fizetését századosig bezárólag száz százalékkal, a törzstisztekét pedig hetvenöt

százalékkal emelték fel.”

Természetesen Károlyi is látta, hogy rohamosan fogy a Magyarországra lecsapó Kis-Antant

hiénák falánksága miatt Magyarország területe. Ironikusan meg is jegyezte:

„Minél kisebb lesz az ország, annál nagyobbra növök én. Mikor ellenzéki vezér

voltam, meg volt egész Magyarország, amikor miniszterelnök lettem, elszakadt

Horvátország és Szlavónia; öt megye marad, amire köztársasági elnök leszek és Pest-

Pilis-Solt-Kiskun vármegyéből fog állni az ország, mire király leszek.”

Károlyi Mihály korábban az országgyűlés előtt a mellét verve, azt akarta elhitetni a magyar

társadalommal, hogy „Magyarországot csak ő mentheti meg”.

Az őszirózsás hisztériakeltés és álforradalom nyomán a Kunfi (Kohn) Zsigmond irányítása

alatt álló katonata

nács már nyíltan köszöntötte a Magyarország megrohanására készülő cseheket, szlovákokat,

románokat. Ugyanakkor a kozmopolita radikálisok a pacifizmus jelszavaival még mindig

lerakatták a fegyvert a magyar katonákkal. Az Est még november 5-én is ezt írja: „Nyugodjék

meg az ország. Ne féljen senki a betörésektől, mert minden katona hazavágyik, nemcsak a

magyar. Ne féljen senki, nem jönnek ellenünk, mert ma már nem az a világ van, amikor

hódításokra lehet vinni a hadsereget.”

Miért akarták a kozmopolita-radikálisok mindenáron felbomlasztani a magyar nemzet

megvédéséhez nélkülözhetetlen magyar ezredeket és zászlóaljakat? Tormay Cécile szerint

azért kellett a háttérben álló titokzatos erőknek felbomlasztani a magyar hadsereget, mert:

„Régen sejtette mindenki, hogy a katonaság egy napon hazajön a csataterekről és

kérdőre fogja vonni azokat, akik kiéheztették, kiuzsorázták hozzátartozóikat és

meggazdagodtak idehaza, amíg ők odakint szenvedtek. A háború utolsó éveiben

32

pogromról beszélt az elkeseredett frontkatonaság ’csak egyszer legyen vége a

háborúnak’. Leszámolásra készült a nép és ökle lassan rettentően emelkedett a

bűnösök felé. Egy démoni hatalom most egyszerre félrehajlította az öklöt.”

Az Osztrák-Magyar Monarchia hadvezetősége 1918. november 2-án Diaz olasz

főparancsnokkal fegyverszünetet kötött. Ebben a szerződésben nincs szó Magyarország

megszállásáról. A magyar honvédség még visszavonulhat az ezer éves határokra és lehetőség

nyílott volna arra, ahogyan azt Tisza István megfogalmazta, hogy „drágává legyen téve a

végleges győzelem”. Károlyi Mihálynak azonban nem kellett ez a Diaz-féle fegyverszüneti

megállapodás. Károlyi közli a hadsereg főparancsnokságával, hogy „a magyar népkormány

maga akarja a magyar állam nevében a külön békelépéseket megtenni”.

Károlyi Mihály Franchet d’Espérey tábornokkal a Nagy-Antant Balkánon harcoló keleti

hadserege főparancsnokával vette fel a kapcsolatot. Franchet d’Espérey gyorsan kivívta az

Antant számára a győzelmet a balkáni hadszíntéren. 1918. szeptember 15-én támadást indított

a bolgárok ellen, akik vereséget szenvedtek és két hét múlva alá is írták a fegyverszüneti

egyezményt. Ezt követően a központi hatalmak helyzete reménytelenné vált. A keleti

hadsereg a padovai fegyverszünet (1918. november 3.) megkötése után is a térségben

maradt ellátni a felügyeletet a békekötésekig. A Nagy-Antant Magyarországot a vesztes

államok közé sorolta.

A franciabarát Károlyi-kormány hatalomra kerülése ellenére. Károlyi rendezni akarta

kapcsolatait az Antant-hatalmakkal, ezért kellett tárgyalnia a francia tábornokkal. Franchet

d’Espérey érvénytelennek tartotta a padovai fegyverszünetet és november 5-én átkelt

hadseregével a Száván. A november 13-án megkötött belgrádi egyezmény már arra kötelezte

a magyar kormányt, hogy a Marostól, valamint a Szeged-Pécs-Baja vonaltól délre található

területeket ürítse ki és a magyar haderő létszámát hat gyalogos és két lovas hadosztályban

állapította meg. Károlyi elfogadta ezeket a feltételeket, mert csak átmeneti megoldásnak

tekintette a béke megkötéséig.

Károlyinak azonban nem kellett volna a francia tábornok miden feltételét elfogadnia.

Franchet d’Espérey tudta, hogy Mackensen német tábornok visszavonuló katonái még védik

a történelmi Magyarország határait, ezért a francia főparancsnok azt követelte Károlyitól,

hogy a magyar hadsereg fegyverezze le a németeket. Károlyi ehhez gyenge, így hát Franchet

d’Espérey mégiscsak hajlandó tárgyalni a hozzá bejelentkezett magyar küldöttséggel.

33

A Belgrádba érkezett delegációt Károlyi Mihály vezette és kíséretében volt Jászi Oszkár

nemzetiségügyi miniszter és Hatvani Lajos, aki a Nemzeti Tanácsot, Bokácsi Dezső, aki a

Munkás Tanácsot és Csernyák Imre, aki a Katonatanácsot képviselt. A francia

szabadkőműves központokban közismert volt, hogy Károlyi Mihály és Jászi Oszkár a német

szövetséggel szemben az Antanttal való szövetséget akarta és ezért gondolta úgy Károlyi és

kísérete, hogy Antant-barát szerepüknek megfelelő fogadtatásban részesülnek. A Franchet

d’Espérey-nek átnyújtott magyar memorandum a magyar történelem egyik szégyenletes

okmánya. Ilyen megfogalmazások vannak benne:

„Ezt a háborút a feudális Magyarország csinálta…”

„A Kossuth Lajos Magyarországa teljesen elnémíttatott…”

„Ez a helyzet a múlt héten megváltozott…”

„Most vagyunk először abban a helyzetben, hogy az Antant közvéleménye előtt a magyar nép

igazi akaratát hirdethessük…”

„Elnyomtuk a nemzetiséget. Zsarnokai voltunk a szabadságnak…”

Franchet d’Espérey erre azt válaszolta: „Önök csak a magyarságot képviselhetik, nem pedig

Magyarország népét. Károlyi tovább olvasta a memorandumot: „Magyarország november 1

óta nem ellenséges ország, hanem semleges föld.” Mire a francia tábornok közbevág: „A

magyarok együtt mentek a németekkel, együtt fognak lakolni és fizetni.” Ettől kezdve a

francia tábornok még a köteles udvariasságot is mellőzte és letegezte Károlyiékat. Amikor

Károlyi a felolvasásban a csehekhez ért, közbeszólt: „Mondja úgy, hogy csehszlovák.”

Amikor Károlyi Mihály szenet kért Magyarország számára, amelyet a németek már

természetesen nem szállítottak, akkor így ripakodott a magyar küldöttségre a francia

tábornok: „Adjatok megyéket, adjatok szenet!” Ezután újra tegezni kezdte a jelenlévőket.

Felemelt ököllel ezt mondta: „Kezemben a nemzetiségek, rátok uszítom mind, ha nem

engedelmeskedtek.”

A francia tábornok azután arra kérte Hatvani-Deutsch Lajost, hogy fordítsa magyarra, amit

felolvas a küldöttség munkásokat képviselő tagjának, erre azért van szükség, mert üzenete

elsősorban a szegény embernek szól. Az nem utazhat Svájcba, ha baj van, mint gróf Károlyi.

Károlyi Mihály. Herczeg Géza jelenlevő radikális újságíró beszámolója szerint Károlyi

34

Mihály ekkor „dacosan, gőgösen, szinte vakmerően majdnem provokálóan felütötte a fejét és

úgy mondta: ha baj van, én a helyemen maradok.”

Tény az, hogy amikor ez a nagy baj, nemzetünk történelmének legnagyobb sorstragédiája

bekövetkezett, Károlyi Mihály haladéktalanul Svájcba utazott és külföldről uszított tovább

cserbenhagyott hazája ellen.

Mindez akkor történik, amikor északról már jönnek a csehek és a kivonuló Mackensen

hadsereg nyomában már nyomulnak előre a románok. Újvidéket is elérték a szerbek. Az

Ausztriába, majd Amerikába távozó Jászi Oszkár visszaemlékezéseiben úgy fogalmaz, hogy

Franchet d’Espérey tábornok a legyőzötteknek járó ridegséggel fogadta a magyar

küldöttséget és fellépése durva, rosszindulatú, kardcsörtető és műveletlen volt. Tény, hogy

mégiscsak tárgyalt Károlyival és Jászival, ennek nyomán módosították a fegyverszüneti

megállapodás eredeti szövegét. Táviratot küldtek a francia kormányhoz, hogy a

magyarok csak akkor írják alá a megállapodást, ha az Antant a béketárgyalásokig

biztosítja az ország határait és meghagyja a magyar közigazgatást. Ilyen értelemben

írták alá az egyezményt. A magyar fél kérése alapján annak garantálnia kellett volna a

történelmi Magyarország sérthetetlenségét, de erre az Antant keleti hadseregének a

főparancsnoka nem volt hajlandó.

Felgyorsul a történelmi Magyarország felbomlása

Köztársaság ugyan van, de sok haszna nincs, mert már alig van Magyarország. Nemcsak a

csehek és a szerbek nyomultak északról és délről, de Románia is elrendelte az általános

mozgósítást. Károlyi pedig nem szűnő idiotizmussal ilyeneket mond a Nemzeti Tanács

ülésén:

„Ha bárki betör, tiltakozunk ellene, fölemeljük óvó szavunkat és apellálunk a világ

művelt népeinek ítéletére, de fegyvert nem szegezünk ellenük.”

August von Mackensen német tábornok háromszor is megvédte az első világháború során

Magyarország határait. Ő volt az, aki az általa vezetett német hadtesttel, a magyar csapatokkal

együtt felszabadította Erdélyt a román betörés után. Mackensen tábornagy, amikor az Antant

parancsára seregei megkezdték a visszatérést Németországba, katonáit követve utolsónak

akarta elhagyni Magyarországot. A franciák kegyeit kereső Károlyi Mihály azonban arra

törekedett, hogy Mackensen tábornagyot és főtisztekből álló hadseregtörzsét őrizetbe vegye.

35

Ebben a kérdésben Károlyi személyesen tárgyalt Vix francia alezredessel, az Antant

budapesti katonai bizottságának a vezetőjével, aki már 1918. november 26. óta a magyar

fővárosban tartózkodott. December 15-én este a Hadügyminisztérium épületében Károlyi

felkereste Böhm Vilmos akkori hadügyi államtitkárt. Azt akarta vele megbeszélni, hogy

miként lehetne a másnap Budapesten átutazó Mackensen marsallal úgy találkozni és tárgyalni,

hogy ez elkerülje a nyilvánosság figyelmét. Károlyi és Böhm ebbe Pogány (Schwartz)

Józsefet a Katonatanács elnökét is beavatta.

Mackensen különvonata december 16-án délelőtt ért a budapesti Ferencvárosi pályaudvarra,

ahol azt Pogány a magyar központi szállításvezetőség tudta nélkül feltartóztatta. Pogány

parancsnoksága alatt megjelent két század kézigránátokkal és géppuskával felszerelve a

pályaudvaron. A történtek rögzítésére úgynevezett kinematográfokat is felszereltek, amelyek

alkalmasak mozgókép felvételére és vetítésére.

A vonat befutása után Pogány azonnal lekapcsoltatta a mozdonyt. A társaságában lévő Gerő

(Gross) Gábor őrnagy, parancsőrtiszt, át akarta adni Mackensen-nek a magyar kormány

megbízását, de a tábornagy nem fogadta őt és kiszállni sem volt hajlandó. Fel volt háborodva,

hogy feltartóztatják és megbeszélésre hívják. A fogadására megjelent német tisztek, akik a

magyar kormánynál, mint képviselők voltak beosztva, jelentették Mackensen-nek, hogy

Károlyi Mihály olyan kijelentéseket tett előttük, amelyből arra kellett következtetniük, hogy a

németek internálását a magyar kormány csak színleg fogja végrehajtani és módot fog nyújtani

a távozásukra. Az Antant megtévesztése céljából azonban szükséges a tábornagy csapatai

részére kiadni az internálási parancsot. Mackensen ezután mégiscsak hajlandó volt

tanácskozni Károlyival, és a pályaudvar előtt reá várakozó gépkocsival az Országházba

hajtatott. Itt Károlyi és Böhm fogadta, de csak vele egyedül voltak hajlandók tárgyalni.

Kísérete a szomszéd szobában várakozott. A tárgyalás rövid volt, és amikor a német tisztek

hallották, hogy a tábornagy felemeli hangját, akkor benyitottak a szobába. Mackensen a

következőket mondta:

„Diese erniedrigende Behandlung ist Ungarn Dank dafür dass ich das Land dreimal vor

feindlicher Invasion rettete.” (Ez a megalázó viselkedés Magyarország köszönete azért,

hogy én az országot háromszor megmentettem az ellenséges inváziótól.) Ehhez még

hozzátette, amikor Károlyi Mihály a kezét nyújtotta Mackensen-nek, aki ekkor zsebre dugta a

kezét és ezt vágta oda a szemlesütve hallgató Károlyinak: „Sok emberrel volt dolgom

36

életemben, de olyan férfival, akiből annyira hiányzott minden becsületérzés, mint önből,

még nem találkoztam.”

Károlyi sápadtan ült egy karosszékben, Böhm pedig azt fejtegette, hogy a szövetséges

bizottság követeli a németek internálását, ez azonban a magyar kormány részéről csak

színleges lesz. Mackensen beleegyezett, hogy tisztjeivel Fótra menjen és csapatait

internálják. December 18-án érkezett meg Fótra, ahol gróf Károlyi László kastélyában

szállásolták el. A fóti kastélyt egy őrszázad őrizte Reisner Heinrich százados parancsnoksága

alatt.

Tény az, hogy kevés olyan tábornoka volt az első világháborúnak, akinek annyit köszönhettek

a magyarok, mit August von Mackensen. „Sőt, ha engedik, hazafelé vonuló hadseregével

1918 végén is harcba szállt volna az Erdélyt elözönlő románokkal. Károlyiék ehelyett inkább

internálták a tábornokot, majd pedig kiadták az angoloknak. A Magyar Világhíradó ennek

megfelelően nem fukarkodott a tudósításokkal, megemlékezésekkel, ha Mackensen

tábornokról volt szó.” – írja a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Intézet.

1919. január 4-én a Mackensen-t fogva-tartó francia katonák elhurcolták a német tábornagyot

és előbb Újfutakra, majd Belgrádba, onnan pedig Szalonikibe szállították. Mackensen 1919.

november 25-én szabadult és november 30-án indult vissza hazájába.

Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy miért érte Mackensen tábornagyot és katonáit

Károlyi hadügyminisztersége alatt annyi megaláztatás, akkor nem elég csak Károlyi személyi

tulajdonságaira, esetleges jellembeli fogyatékosságaira hagyatkozni. Károlyinak magasabb

politikai összefüggéseket érintő motívumai is voltak.

Mackensen – mint már ismertettük – Károlyi Mihálytól a szükséges vonatok rendelkezésre

bocsátását kérte, azért, hogy hadseregével a fegyverszüneti megállapodásban foglalt határidőn

belül átvonulhasson Magyarországon. A gőzmozdonyokat ebben az időben szénnel fűtötték.

Károlyi azzal a megokolással tagadta meg a szükséges vonatok rendelkezésre bocsátását,

hogy nincs szene. Mackensen ekkor kötelezettséget vállalt arra, hogy nemcsak annyi szenet

szerez, amely elegendő a hadseregét szállító vonatok számára, hanem még annál is többet.

Károlyi azonban valójában nem a szénhiány miatt vonakodott a szükséges vonatok

biztosításától. Az Antant és a párizsi szabadkőműves központok kegyeit kereső szervilis

Károlyi attól tartott, hogyha Mackensen veretlen hadserege fegyveresen sikeresen

37

hazatér, az halálos döféssel fenyegethetné az államok feletti erők által kirobbantott

németországi forradalom – a spartakista káosz és anarchia – úgynevezett vívmányait.

Mindez azzal függhetett össze, hogy maga Károlyi is az államok feletti hatalom

magyarországi kozmopolita képviselőinek a befolyása és irányítása alatt állott. Csak így

közvetve lehetett köze azokhoz az erőkhöz, akik átvették a hatalmat Münchenben és

létrehozták a Bajor Tanácsköztársaságot, valamint azokkal, akik Rosa Luxemburggal és Karl

Liebknechttel az élen Berlinben készültek átvenni a hatalmat és leninista típusú bolsevik

kormányt akartak hatalomra segíteni egész Németországban.

Az Antant kegyeit leső és szabadkőműves kontroll alatt álló Károlyi ténylegesen ezért

akadályozta Mackensen hadseregének a visszatérését. Ezért kellett a Magyarország

segítségére siető hadseregnek hazájától elvágva mindennemű segélyforrás és élelem nélkül

tehetetlenül várakoznia. Ennek ellenére ez a hadsereg kisebb egységekre szétválva mégiscsak

távozni tudott Magyarországról.

A főáramlatú történészek ma se hajlandóak elismerni, hogy az államok feletti szervezett

pénzhatalom és hálózatai robbantották ki az első világháborút és ők voltak azok, akik azt

imperialista háborúból szabadkőműves ideológiai háborúvá alakították át. A háború

kezdeményezői és szándékos meghosszabbítói ugyanazok voltak, akik aztán beindították a

háborúellenes mozgalmat. A háborús uszítókból pacifisták lettek, akik – amikor már ez volt

hasznos számukra - a mindenáron való békét és leszerelést erőltették. De amikor már erre se

volt szükség, akkor az univerzális erkölcs normáit és a nemzetközi jogot, valamint saját

hirdetett elveiket is félretéve a legerkölcstelenebb, a legönzőbb pragmatikus reálpolitikát

követték. Ez volt az az időpont, amikor a saját világstratégiáját követő államok feletti hatalom

a szabadkőműveseket is cserbenhagyta. Így lettek a fennkölt elveket hangoztató

magyarországi szabadkőművesekből az államok feletti hatalom hasznos idiótái. Vagyis

amikor már nem voltak hasznosak, akkor, mint semmire se jó idiótákat, félretolták.

Felgyorsul a magyar állam felbomlása

Jászi Oszkár nemzetiségi miniszter Aradon tárgyalt a Román Nemzeti Tanáccsal a keleti

Svájcról, amely Erdély lehetett volna, ha a hiénaként lesben álló Bukarest nem tekintette

volna a saját prédájának, amelyet csak el kell foglalnia.

Heltai-Hoffer Viktor tengerészei is lövés nélkül hagyják ott Pozsonyt, ahova akadálytalanul

vonultak be a cseh légiók. A parkettáncosból lett nemzeti hőst még az őszirózsás álforradalom

38

hadügyminisztere is kénytelen letartóztatni rablásért, fosztogatásért és gyilkosságért. Már az

etnikai határok védelmére sem volt fegyver, ugyanakkor Budapesten Pogány József vezetése

alatt ezer- láda-számra rejtegették a fegyvereket és a lőszert a később kikiáltandó

proletárdiktatúra számára. Rohamtempóba szerelték le a magyar tiszteket és a nemzeti érzésű

katonákat.

1918. november 9-től december 12. között Bartha Albert volt a Károlyi-kormány

hadügyminisztere. Pogány József mozgósította a Katonatanácsot és a galileistákat, hogy

követeljék Bartha Albert lemondását. Az egész minisztériumban egyetlen tiszt, Gömbös

Gyula vezérkari százados volt az, aki szembenézett a fellázított és gyűlölködő tömeggel. Ezt

kiáltotta a tüntetőknek: „Ki a határokra megvédeni Magyarországot!” A galileisták azonban

nem akartak a frontra menni, csak több zsoldot szerettek volna kapni. Ezért füttykoncerttel

belefojtották Gömbös Gyulába a szót. A Horthy-korszak későbbi miniszterelnöke ezt jegyezte

fel erről: „Ettől a pillanattól kezdve ellenforradalmár lettem.”

Horthy Miklós véleménye Károlyi Mihályról

A Kormányzó 1953-ban Buenos Aires-ben megjelent emlékirataiban kitér Károlyi Mihály

szerepének az értékelésére. Így ír emlékiratainak a 110. oldalán:

„Wekerle távozása után Őfelsége (IV. Károly – D.J.) Hadik János grófot koalíciós

kormány alakításával bízta meg: de ez már nem kerülhetett kinevezésre, mert a

tényleges hatalom időközben az úgynevezett ’Nemzeti Tanács’ kezébe jutott. Ezt a

Nemzeti Tanácsot Károlyi Mihály gróf és hívei, meg a parlamenten kívül álló radikális

elemek alkották. Őfelsége szerencsétlen tanácsra hallgatva Károlyi Mihályt nevezte ki

miniszterelnökké, pedig mindenki tudta róla, hogy esze ágába sincs szembeszállni a

forradalommal, aminek éppen ő a zászlóvivője.”

Horthy Miklós Károlyi Mihályt szerencsétlen jelenségnek írja le, aki a saját társadalmi

osztályával meghasonlott és szembefordult. Így ír erről:

„Elkeseredett ifjúságát gátlástalan élvezetek évei követték. Ezek során

életmódja kirívó ellentétben állott azokkal a radikális társadalmi

követelésekkel, amelyeket beszédeiben hangoztatott. Át nem gondolt

reformokat követelt, s ezeknek Tisza ellenállt. Ez arra késztette a mérhetetlenül

nagyravágyó Károlyit, hogy olyan körökben keressen követőket és támogatást,

39

amelyek dühös elvakultsággal töreketek a törvényes rend és mindannak a

lerombolására, ami a múlt nemes hagyományain épült és még fennállott; a

háború befejezését mindenáron erőszakolták. Károlyi így vált öreg uralkodónk

halála után Magyarországon a gyorsan szaporodó defetisták vezérévé, és mint

miniszterelnök, készült tervei megvalósítására.

Rövidesen hivatala átvétele után azt a kérést terjesztette Őfelsége elé, hogy

mentse fel őt és kormányát a hivatali eskü alól. A felmentést megkapta és ezzel

a gátlástalan radikálisok és mindenféle árnyalatbeli szocialisták forradalma

számára szabaddá vált az út. IV. Károly király még a magyar csapatokat is

felmentette a neki tett esküjük alól. Orosz mintára katonatanácsok, szovjetek is

alakultak; ezek a fegyelmezetlenség és az anarchia tenyésző fészkei lettek. Az

anarchiának elsőnek esett áldozatul Tisza István gróf, akiről az igazsággal

szöges ellentétben országszerte azt híresztelték, hogy a háború kitöréséért őt

terheli a felelősség, holott épp ő foglalt erélyesen állást 1914 júliusában a döntő

koronatanácson a tervezett hadüzenet ellen. Tisza – lojalitásból uralkodója iránt

– ezt a tényt elhallgatta a nyilvánosság előtt; ellentmondás nélkül viselte a

háborúra uszítás rágalmát és rettenthetetlen nyugalommal nézett annak a négy

lázadó katonának a szemébe, akik október 31-én fegyveresen behatoltak a

villájába.”

Horthy Miklós ezután arról ír, hogy Károlyi Mihály miként haladt tovább a

megkezdett úton, azaz hogyan zuhant lefelé megállíthatatlanul a bolsevista zűrzavarba

és anarchiába:

„Károlyi Mihály abból a célból, hogy Magyarország különválását Ausztriától

tüntetően kidomborítsa, a hatalom átvétele után magyar részről külön

fegyverszünet megkötését kívánta, noha Felső-Olaszországban már a

Monarchia összes csapataira nézve aláírták a fegyverszünetet, s ez méghozzá

Magyarország területi épségét nem érintette. Károlyinak ez a lépése végzetes

lett számunka. Az úgynevezett Nemzeti tanács küldötteivel együtt Belgrádba

utazott, hogy ott Franchet d’Esperey tábornokkal, a balkáni szövetséges

csapatok főparancsnokával találkozzék, aki idő közben Konstantinápolyból

odaérkezett. Miután a külön fegyverszünet megkötésére vonatkozó kérését

Károlyi előadta, a tábornok megkérdezte, hogy tulajdonképpen kinek a

40

nevében beszél. Károlyi azt válaszolta, hogy Magyarországon teljes átalakulás

ment végbe, és ő a Nemzeti tanácsnak és a hadsereg felett parancsnokságot

gyakorló katonatanácsoknak a szószólója. Ekkor hangzottak el Franchet

d’Esperey félvállról megvetően odadobott, híressé vált szavai: ’Vous etes, déja

tombas si bas?’ – ’Hát már ilyen mélyre süllyedtek?’.”

Horthy Miklós, aki az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregének, mint magyar, a

legmagasabb katonai rangot elért főtisztje volt, úgy értékelte, hogy a belgrádi

fegyverszüneti megállapodás feltételei nyitották meg az utat a szerbeknek Bácskába, a

románoknak pedig Erdélybe:

„Bevonulásukkal megkezdődött Magyarország feldarabolása. Mackensen

német tábornagyot, akinek parancsnoksága alatt 1916-ban német, osztrák és

magyar ezredek diadalmas csaták során leverték Romániát, Károlyi Mihály

parancsára internálták és hadserege visszavonulását Németországba

megakadályozták. Károlyi az arcvonalról visszatérő magyar csapatokat a

határon lefegyvereztette és kötelékeiket feloszlatta. Sem ezekkel a

rendszabályaival, sem szigorúan demokrata és pacifista magtartásának

fitogtatásával nem sikerült megszereznie a győztesek mindenáron keresett

jóakaratát, sőt, ellenkezőleg: Károlyi Mihály mindezzel csak felbátorította a

rablók törekvéseit, s ezek Magyarországot rövidesen minden oldalról

megrohanták.”

Horthy Miklós ezután Károlyi Mihály belpolitikájára tér ki:

„A belpolitikában Károlyi Mihály Búza Barna földművelésügyi miniszter útján

radikális földreformot hirdetett ki, hogy a hazaözönlő katonaságot megnyerje,

azonban ennek végrehajtását a forradalom második hulláma Károlyival együtt

elsodorta. Elsőként a csehek vonultak be országunkba és a szövetségesek

budapesti katonai képviselői decemberben közölték a magyar kormánnyal,

hogy a győztes hatalmak elismerték Masaryk igényét Pozsonyra, az

úgynevezett szlovák területre, Kassára és Felső-Magyarországra. A

kisebbségben lévő románok egyidejűleg kikiáltották Erdélynek Romániához

csatlakozását és román csapatok szállták meg egészen Kolozsvárig, majd

Románia december 26-án formálisan is kimondta egész Erdély annexióját. A

41

belgrádi egyezmény alapján, amelyet Károlyi Mihály aláírt, a szerbek

bevonultak a Bánságba és Bácskába, Horvát-Szlavonország pedig a szerbek,

horvátok, szlovének új királyságához csatlakozott.”

Károlyi Mihály ebben a vészhelyzetben nemcsak, hogy elmulasztotta az ország

védelmének a megszervezését, de az ellenállást is megtiltotta. Így ír erről a

Kormányzó emlékirataiban:

„Magyarországnak ezt az élveboncolását Károlyi Mihály kormánya tétlenül

szemlélte, sőt azoknak a csapatoknak, amelyek a román csapatok

előrenyomulását meg akarták akadályozni, megtiltotta a további ellenállást.

Belpolitikailag a kormány egyre jobban bal felé sodródott. 1919 januárjában új

kormány alakult, ennek tagjai az ausztromarxista Otto Bauer és Viktor Adler

radikális irányzatához állottak közel. Károlyi Mihály január 11-én a Magyar

Köztársaság elnökévé kiáltotta ki magát. Ebben az időben, az újságokban egyre

gyakrabban merült fel Kun (Kohn) Béla, egy magyar-zsidó neve. Katonai

szolgálata alatt bajtársa ellen elkövetett lopása miatt elítélték, majd átszökött az

oroszokhoz, és 1918 novemberében Moszkvából visszatért Magyarországra. Ő

és elvtársai egyre fokozódó hévvel izgatták a tömegeket, és a Vörös Újság

című lapjukban a fegyveres proletárság beavatkozásával fenyegetőztek. Midőn

Vix francia ezredes 1919. március 19-én a magyar csapatok visszavonulását

követelte arra a vonalra, amelyet Romániának a Hármas Szövetségből kiválása

esetére még 1916-ban odaígértek, Károlyi Mihály kormányzata véglet

összeomlott.

Lehetséges, hogy a bolsevizmusnak, valamilyen nemzeti formája lebegett

előtte és úgy vélte, hogy kutyaharapást szőrével sikerül gyógyítania: de az is

lehet, hogy reformterveinek megvalósítását már csak a bolsevizmustól remélte.

1919. március 21-én kiáltványban fordult ’a világ proletárságához igazságért és

segítségért’ és lemondott, átadva a hatalmat ’Magyarország népi

proletárságának’. A párizsi békeértekezlet 1919. február 18-án kezdődött azzal

az elhatározással, hogy a szomszédállamok csapatai Magyarország csaknem

egész területét megszállják; ezzel tulajdonképpen maga (Károlyi Mihály –

D.J.) egyengette az utat a bolsevista forradalom számára, amelynek nevében

aztán Kun Béla véres rémuralma kezdődött.”

42

Jászi Oszkár is hasznos idiótának bizonyult

K. Lengyel Zsolt11 a Kolozsváron megjelenő Korunk című havilap hasábjain (Korunk 2004.

január) foglalkozik a Károlyi Mihályra erős szellemi befolyást gyakorló Jászi Oszkár (1875-

1957) Erdély jövőjével kapcsolatos politikai elképzeléseivel. Jászi Erdély nemzetiségi

problémáit nyelvi határokhoz igazított autonómiák segítségével a Magyar Királyság belső

föderalizálása nélkül javasolta megoldani. Egy Kelet-Közép-Európai konföderációban

gondolkodott, amelyet a Dunai Egyesült Államok: Ausztria, Magyarország,

Lengyelország, Csehország és a délszláv Illíria államszövetségének vázolt fel „A

Monarchia jövője. A dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok” című 1918 tavaszán

befejezett, de csak októberben kinyomtatott művében.

A Károlyi-kormány tagjaként a világháborút lezáró végleges döntésig Erdély romántöbbségű

területeinek közigazgatását át akarta ruházni egy kantonálisan átszervezett Magyarországon

belül működő Központi Román Nemzeti Tanácsra. A Népszavában 1918. november 13-án

megjelent „erdélyi provizórium-tervezetet” gróf Bethlen István és Apáthy István is az

erdélyi politikai két kiemelkedő alakja is elfogadta azon a megbeszélésen, amelyet 2018.

november 11-én Károlyi Mihállyal és Jászi Oszkárral folytattak. A Román Nemzeti Tanács

november 6-án ultimátumot intézett a budapesti kormányhoz, hogy engedje át a hatalmat

huszonhat kelet-magyarországi és erdélyi vármegyében.

Károlyi ekkor Jászi Oszkárt, aki kormányában nemzetiségügyi miniszter volt, Aradra küldte,

hogy elfogadtassa az erdélyi és magyarországi román vezetéssel provizórium-tervezetét.

Jászihoz csatlakozott Apáthy mellett a nagytekintélyű jogtudós, Somló Bódog (1873-1920) is.

A november 13-án és 14-én lezajlott tárgyalások sikertelenek maradtak, mert a román fél a

kantonális megoldást még átmenetileg sem fogadta el. Ez csupán román képviseletet jelentett

volna a magyar kormányban a külügyi, gazdasági, pénzügyi, közélelmezési és közlekedési

ügyek vonatkozásában. Fennmaradt volna a magyar kormánytól való függőség is a közrend

vonatkozásában.

K. Lengyel Zsolt megállapítja, hogy a Károlyi-kormány az aradi kudarc után sem változtatott

álláspontján. Az árnyékkormánnyá átalakult Nemzeti Tanács rendszeresen értesült nemcsak

az erdélyi-magyar lakosság helyzetéről, de kapcsolatban maradt az ottani Román Nemzeti

tanácsokkal is. Azt remélte, hogy a rend – a nemzetiségekkel egyetértésben – területi

11 Dr K. Lengyel Zsolt a Müncheni Magyar Intézetnek - amely 2009 óta Regensburgba költözött – az igazgatója.

43

veszteségek nélkül helyreállítható. 1918. november 20-án azonban közösen aláírt röplapok

helyett már az erdélyi és a magyarországi román politikusok önálló kiáltványt intéztek a világ

népeihez. Károlyi Mihály erre azzal reagált, hogy felszólította a nemzetiségeket

Magyarország területi egységének a tiszteletben tartására. Ismételten, közigazgatási, kulturális

autonómiát ajánlott nekik egy demokratikus „Keleti Svájc” keretében. Károlyi néhány nappal

később értesült az elszakadást megerősítő december 1-i gyulafehérvári román úgynevezett

„Nemzetgyűlés” határozatairól. Ezeket a november 13-i belgrádi fegyverszüneti egyezményre

hivatkozva visszautasította. November 25-ig elkészült a leendő „Keleti Svájc” elképzelés

vázlata, amelyet K. Lengyel Zsolt szerint valószínűleg Somló Bódog készített el az aradi

tárgyalásokon előterjesztett provizórium-tervezet alapján.

Az egységesnek elképzelt Magyarország 14 kantonja közül 5 jött volna létre Erdélyben. Ezek

közül egy-egy román, román-szász és szász többséggel. A tervezet a magyar nemzet és állam

mérvadó szerepét irányozta elő. A kantonok főispánjait és az iskolák vezetőségét a

kormányzat, a köztisztviselőket a kormányzat, vagy a főispánok nevezik ki, a magyar nyelv

döntőbefolyással bír a gazdaságban, a kereskedelemben, a pénzügyekben és a hadseregben is

sor kerül némi magyarosításra.

Az erdélyi-magyar körök az őszirózsás forradalom idején egy saját vezetésű, de a budapesti

kormánynak alárendelt kormányzati testület létrehozását szorgalmazták. Az Erdélyi

Bizottságot irányító Apáthy István csak azután bírt végrehajtói jogosultságokkal, hogy a

kormány 1918. december 7-én kinevezte a Kelet-Magyarországi Főkormánybiztosság

élére. Ez nem erdélyi intézmény volt, hanem az államközpontból irányítandó feladatok erdélyi

követelményekhez igazítását látta el. Fő feladata az volt, hogy ellássa azon megyék magyar

lakosságának az érdekképviseletét, amelyeket a gyulafehérvári román gyűlés december 1-én

román állam területté nyilvánított. Apáthy a polgári radikális régió- és nemzetiségpolitikát

Jászival és Károlyival egyeztetve önigazgatási jogkörökkel akarta megújítani. A vészhelyzet

láttán azonban visszatért korábbi álláspontjára, amely szerint az etnikai-kulturális autonómiák

nem védik, hanem bomlasztják az állam egységét.

Apáthy kérésére az „Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsot” átnevezték „Magyar Nemzeti

Tanács Kelet-Magyarországi Bizottságának”, vagy csak egyszerűen „Erdélyi

Bizottságnak”. Károlyi a főkormánybiztosi kinevezést a budapesti francia katonai

parancsnoksággal kötött megegyezéssel igazolta. Eszerint a magyar katonai és polgári

hatóságok Kolozsváron maradhattak a város román megszállása esetén is.

44

A román katonai vezetés erről tájékoztatva volt, és Kolozsvárt egyelőre csak stratégiai

pontként szállhatták meg, amit 1918. december 24-én meg is tettek. Apáthy István 1919 újév

táján állapodott meg a dunai francia csapatok parancsnokával Henri Mathias Berthelot

tábornokkal, valamint a VII. román hadosztály irányítójával Neculcea tábornokkal, hogy a

magyar főhatalom visszavonja katonai alakulatait a Nagybánya-Kolozsvár-Déva vonaltól 15

km-re, de a stratégiai övezetekben, így Kolozsváron is helyén hagyja a közigazgatást. Apáthy

1919. január elején azt akarta, hogy Károlyi a fenyegető bolsevista veszély elhárítása

érdekében oszlassa fel a munkástanácsokat. Baloldali érveket is hangoztatott, amely szerint a

román nagybojárok birodalmához csatolt Erdélyben elnyomó társadalmi viszonyok lennének.

Apáthy vezetésével a Főkormánybiztosság megszervezte 1918. december 22-re a Kolozsvári

Nagygyűlést, amelyen 28 megye negyvenezer lakosa, a területileg osztatlan magyar állam

mellett foglalt állást. A Budapesti Nemzeti Tanács azonban nem teljesítette Apáthy

kívánságát, hogy további városokból és megyékből is toborozzon tüntetőket.

K. Lengyel Zsolt hivatkozott tanulmányában idézi Apáthy ekkor kifejtett véleményét,

amelyben szembeállította csaknem 4 millió magyar önrendelkezési jogát nem egészen 3

millió román jogaival:

„Nem akarunk idegen uralom alatt élni, nem kellett a magasabb gazdasági és szellemi

műveltséggel rendelkező Ausztria, nem kellett a Habsburg uralom, és ma fogadjuk el

egy gazdaságilag fejletlenebb, a műveltségben mögöttünk maradt állam uralmát és

vele ismét egy idegen uralkodó jármát.”

A román megszállók Apáthy Istvánt 1919. január 17-én letartóztatták, és ezzel a

Főkormánybiztosság a működését befejezte.

Kik fogalmazták a trianoni békediktátum gyalázatos rendelkezéseit?

Miért gyűlölte Philippe Berthelot a magyarokat? Philippe Berthelot (1866-1934) francia

diplomata, a Magyarország számára sorsdöntő időben jelentős befolyásra tett szert és a francia

külpolitika egyik meghatározója volt. Részt vett a Versailles-i békekonferencián és jelentős

szerepet játszott a trianoni békediktátum Magyarországot sújtó rendelkezéseinek a

megfogalmazásában. Edvard Benes gyűlölte a magyarokat és Philippe Berthelot az ő barátja

volt. Berthelot 1889-ben lépett diplomáciai pályára, 1902-től két évig Kínában szolgált, az

45

első világháború kitörésekor pedig a balkáni tárgyalások idején a szövetséges hatalmak

közötti összekötőszerepet töltötte be.

A háború befejezése után a Versailles-i békekonferencia számára ő állította össze a francia

követelések jegyzékét. Ezt még Clemanceou, a Tigris, abszurdnak minősítette, de 1918 végén

mégis ennek egy alig módosított változatát terjesztette elő a brit és az amerikai

döntéshozóknak.

1919 márciusában és áprilisában Clemanceou már ehhez az irányvonalhoz tartotta magát. A

Berthelot-féle tervezet a katonai és a gazdasági retorziók mellett jelentős területeket is

követelt és a németektől megtagadta a népek önrendelkezési jogát. A franciák

demilitarizálni akarták a Rajna-vidéket és követelték, hogy Németország adja át Elzász-

Lotharingiát és a Saar-vidéket. Napirenden volt egy németellenes Lengyelország létrehozása

is. 1919-ben állami tanácsadóvá nevezték ki, amely a Külügyminisztériumon belül az egyik

legmagasabb beosztás volt. Berthelot ebben a minőségében fejtett ki aktív tevékenységet a

trianoni békediktátum Magyarországra rendkívül kedvezőtlen feltételeinek a kialakításában.

1919. november végén a Nagy-Antant képviseletében Magyarországon tartózkodó George

Russell Clerk12 a Versailles-i békekonferencia nevében elismerte Huszár Károly november

24-én megalakult kormányát, majd visszautazott Párizsba. Elkészített jelentéseiben tudatta a

Versailles-i döntéshozókkal, hogy kedvező benyomást szerzett a magyarokról és Apponyi

Albertről is, aki valószínűleg a magyar Békedelegáció vezetője lesz. Erre a magyar gyűlölő

Edvard Benes barátja, Berthelot úgy reagált, hogy „Apponyi mindig is dühödt német-barát

és a kis nemzetiségek elnyomásának meggyőződéses híve volt”.

Berthelot-tal egyetértett Clemanceau és az amerikai Frank Lyion Polk, valamint a brit

Wichart Crowe is. Az olasz Giacomo de Martino azonban más véleményen volt. Mindez

nem akadályozta meg Apponyi Albert kinevezését a magyar Békedelegáció élére. Miután

meghallgatták a magyar küldöttség által előadott szempontokat és érveket, David Lloyd

George brit és Francesco Saverio Nitti olasz miniszterelnök kezdeményezte, hogy

részrehajlás nélkül vizsgálják ki a magyar észrevételeket. Philippe Berthelot és a közeli

barátjának számító Edvard Benes ezt Clemanceau-val együtt elutasította. Azt állították, hogy

felesleges a határkérdések újbóli megvitatása, mivel az nagyon komoly komplikációkat 12 Sir George Russell Clerk (1874-1951) brit diplomata 1899-ben lépett diplomáciai szolgálatba. Az első világháború után rokonszenvvel viseltetett a korábbi Ausztria-Magyarország nemzeti kisebbségeinek a törekvéseivel szemben. 1919-ben az ügyvivő külügyi államtitkár magántitkára volt és lehetősége nyílott befolyásolni az Új Európa sorsát, amikor hivatalos kiküldetést teljesített Magyarországon.

46

eredményezett volna. Nitti és Lloyd George azonban nem értett velük egyet és azzal érveltek,

hogy magyarok tömegei kerültek idegen fennhatóság alá. Berthelot, aki Alexandre

Millerand francia miniszterelnök távollétében Franciaország képviseletét látta el, mereven

elutasította az esetleges változtatásokat.

A Kis-Antant nemzetiségi politikusainak az érveit hangoztatta és azokat a rosszindulatú és

hazug állításokat ismételgette, amelyet ezek a nemzetiségi politikusok, valamint angol, illetve

francia barátaik előszeretettel használtak. Már olyan hazugságokkal is előálltak, hogy a

magyarok nem a terület őslakosai és mindig is alattomos népnek bizonyultak. A magyar

közigazgatás által készített statisztikákat pedig megbízhatatlanoknak minősítették. Berthelot

külön is kiemelte: tudomásul kell venni, hogy a magyar szerződés tervezete már amúgy is

jóvá lett hagyva. Feltette a szónoki kérdést:

„Végülis kik a magyarok? Magyarország elnemzetietlenített népekből állt össze. Az

ország eredeti lakói az őslakosok és nem a magyarok.”

Berthelot megdicsérte kebelbarátjának, Edvard Benes-nek a „korrekt” hozzáállását is:

„Csehország igényeit nem vették teljes mértékig figyelembe és Benes Úr eltekintett a

követeléseitől, amikor csak lehetett, hogy ne kerüljenek magyarok Csehszlovákiához.”

Ez az elvakult, a tárgyilagosságot teljesen nélkülöző vita végül azzal zárult, hogy a

határkérdéseket a trianoni békeszerződés aláírása előtt ne lehessen újratárgyalni. Az elfogult

Berthelot ezt is csak úgy fogadta el, hogy „szakértők” által kidolgozott alapelveknek

sérthetetlennek kell maradniuk. 1920. március 18-án Berthelot jelentés küldött Londonból

Párizsba. Ebben megerősítette, hogy a magyar határok a francia delegáció elképzeléseinek

megfelelően, valamint a cseh, a román és a szerb szövetségeseink megelégedésére lettek

megtárgyalva és eldöntve.

Millerand válasza a 38 magyar jegyzékre

A magyar delegáció 1920 januárjában és februárjában összesen 38 jegyzéket nyújtott be a

békekonferenciához a hozzájuk tartozó több száz melléklettel.13 A terjedelmes anyag a

békefeltételekkel kapcsolatos bírálatokat és ellenjavaslatokat tartalmazta tanulmányokkal,

statisztikákkal és térképekkel kiegészítve.

13 Rubicon Történelmi Magazin: A MILLERAND-LEVÉL

47

A brit és az olasz kormányfő február végén javasolta, hogy a magyar észrevételek alapján

vizsgálják meg a határok kérdését, és a béketervezet bizonyos gazdasági rendelkezéseit. A

csehszlovák, a román és a jugoszláv delegáció természetesen tiltakozott, de merev ellenállást

tanúsítottak a francia vezetők is. Ezért a nagyhatalmak képviselői 1920. március 8-án

visszatértek a korábban már elfogadott javaslatokhoz. A brit kormányfő mögül még saját

külügyminisztériuma is kihátrált. Az amerikai delegáció pedig ekkor már csak

megfigyelőként vett részt a tárgyalásokon, ezért ő sem tett lépéseket a magyar határok

ügyében. A konferencia a békediktátum szövegén ezért csak csekély módosításokat tett,

amelyek nem érintették a lényeget. A békecsinálók azonban szükségesnek látták, hogy

megindokolják: miért utasítják el a magyar delegáció észrevételeit.

Magyarázkodásukat a diktátum végleges szövegéhez csatolt kísérőlevélben tették meg. A

Wilson-i 14 pontban megígért és a magyar fél által kért népszavazás megrendezését például

azzal a hazugsággal utasították el, hogy a népszavazás „nem vezetne számba vehetően más

eredményre, mint amilyenre Közép-Európa néprajzi viszonyainak és nemzeti

aspirációinak tüzetes vizsgálata vezette a hatalmakat”.

Ezek a kijelentések tévesnek bizonyultak. Az 1920 és 935 között megrendezett referendumok

mindegyike – köztük az 1921 decemberében Sopron környékén lebonyolított népszavazás is

felülbírálta a Versailles-i békediktátum által megállapított határokat.

Egy hónappal a békediktátum aláírását megelőzően 1920. május 6-i keltezéssel Alexandre

Millerand úgynevezett kísérőlevelet írt a magyar Békedelegáció elnökéhez14 gróf Apponyi

Alberthez. Ezt a kísérőlevelet a végleges békefeltételekhez csatolták. Ebben a győztes

hatalmak kísérletet tesznek arra, hogy megindokolják a magyar érvek elutasítását. A

Millerand-levélben például ilyenek olvashatók: a győzteseket egyedül az igazságnak és a

védelmükre bízott magas érdekeknek való megfelelés szándéka vezette. (Vajon mik voltak

ezek a védelmükre bízott magas érdekek? – D.J.) Azért nem értettek egyet a magyar

Békedelegáció ellenjavaslataival, mert a győztes hatalmak ’nem tudtak ennek a delegációnak

az álláspontjára helyezkedni’. (Vajon miért nem tudtak a magyar delegáció álláspontjára

helyezkedni? Nem tényekre hivatkoztak? Miért nem lehetett egyetlen nemzetközi jogelvet

sem alkalmazni csak a magyarokkal szemben? – D.J.)

14 http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/egy_jelentes_a_magyar_bekedelegacio_mukodeserol_forraskozles/

48

A Szövetséges- és Társult Hatalmak azért döntöttek úgy, hogy nem módosítják a

békefeltételek területi rendelkezéseit, mert meggyőződtek arról, hogy ’az általuk megállapított

határok minden megbolygatása súlyosabb következményekkel járna, mint amelyeket a

magyar Békedelegáció felemlít’. (Melyek ezek a súlyosabb következmények? Legalább

utólag jó lenne konkrétan felsorolni néhányat – D.J.)

A kísérőlevél elismeri, hogy Közép-Európa néprajzi viszonyai következtében lehetetlen, hogy

a politikai határok az egész vonalon egybeessenek az etnikai határokkal. Ezért a

szövetségesek kényszerűségből döntöttek úgy, hogy a magyar népesség egyes gócai egy más

állam szuverenitása alá kerüljenek. Erre nem kielégítő válasz az, hogy ’jobb lett volna nem

bolygatni a régi területi állapotot’.

’A dolgok meglévő rendje, még ha ezer éves is, nem jogosult a jövőre nézve, ha

igazságtalannak találtatott.’ [Konkrétan miért találtatott ez a rend igazságtalannak? És miért

lett igazságosabb a helyébe lépő rend? Másképp megfogalmazva: miért jobb három

többnemzetiségű ország (Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia) egy többnemzetiségű ország

(a történelmi Magyarország) helyett? – D.J.]

A Millerand-levél a legképmutatóbb akkor, amikor kitér a népszavazás elutasítására és

vállalja a nyílt hazudozást. ’A Szövetséges- és Társult Hatalmak feleslegesnek tartották, hogy

a népesség ilyen irányú megkérdezéséhez folyamodjanak, mert meggyőződtek róla, hogy ha

ez a megkérdezés az őszinte véleménynyilvánítás teljes biztosításával történnék, nem vezetne

számba vehetően más eredményre, mint amilyenre Közép-Európa néprajzi viszonyainak és

nemzeti aspirációinak tüzetes vizsgálata vezette a hatalmakat. A népek akarata

megnyilatkozott 1918. október és november havában, a kettős Monarchia összeomlásakor,

amikor a sokáig elnyomott nemzetiségek egyesültek olasz, román, jugoszláv, vagy cseh-

szlovák testvéreikkel.’

Az azóta történt események bizonyítják a korábban Szent István koronája alatt élő

nemzetiségek érzelmeit. ’A magyar kormány elkésett intézkedései, amellyel ki akarja

elégíteni a nemzetiségek autonómiára való törekvését, senkit sem fognak tévedésbe ejteni;

nem változtatnak semmit azon a fontos történeti igazságon, hogy a magyar politika hosszú

éveken keresztül minden erejével azon volt, hogy a nemzeti kisebbségek hangját elfojtsa.’

(Ma már tudjuk, hogy ahol élhetett önrendelkezési jogával a lakosság, ott és akkor a

történelmi Magyarországot választotta. Azt is tudjuk, hogy az elszakított országrészekben élő

49

magyarok létszáma a felére csökkent az elmúlt 95 évben, miközben a többségi nemzet

létszáma jelentősen gyarapodott. Azt is tudjuk, hogy a mesterséges többnemzetiségű

államtákolmányok ma már szétestek. Nincs többé Csehszlovákia, Jugoszlávia és a diktatúra

évtizedei alatt elrománosított Erdély is keresi a maga útját. – D.J.)

A Millerand-levél ezután megcsillantja a békediktátumban megállapított határok jövőbeni

módosításának a lehetőségét. Ezt meglehetősen körmönfontan fogalmazza meg:

„A Szövetséges- és Társult Hatalmak azonban nem feledkeztek meg arról a

gondolatról, amely őket a határok kiszabásakor vezette és foglalkoztak azzal az

eshetőséggel is, hogy az így megállapított határ esetleg nem felel meg mindenütt

teljesen a néprajzi vagy gazdasági kívánalmaknak. A helyszínen megejtett vizsgálat

esetleg szükségessé fogja tenni, hogy egyes helyeken a szerződésben megállapított

határt áthelyezzék. Ilyen vizsgálatot azonban nem lehet ma lefolytatni, mert ez

bizonytalan időre kitolná a béke megkötését, pedig ezt egész Európa sóvárogja. De

majd ha a Határbizottságok megkezdték munkájukat, ha úgy vélik, hogy a Szerződés

intézkedései, mint fentebb mondottuk, valahol igazságtalanok, s hogy ennek az

igazságtalanságnak orvoslása közérdek, módjukban lesz erről jelentést tenni a

Nemzetek Szövetsége Tanácsának. Ebben az esetben a Szövetséges- és Társult

Hatalmak hozzájárulnak, hogy ha az egyik érdekelt fél kéri, a Szövetség Tanácsa

felajánlhassa jó szolgálatait abból a célból, hogy az eredeti határt ugyanazon feltételek

mellett, békés úton megváltoztassa ott, ahol annak megváltoztatását valamelyik

Határbizottság kívánatosnak mondja…”

Szembetűnő, hogy Millerand nem említi a Wilson által megemlített 14 pontot, amelyek a

fegyverszünet alapját képezték. A levél arra sem tér ki, hogy egyedül Magyarországgal

szemben egyik nemzetközi jogelvet sem alkalmazták, s ezt miért tették? A levél képmutató

módon mindent rendben talált és mellőzte a tényeken alapuló érdemi válaszokat:

„Ilyen körülmények között a Hatalmak úgy vélik, hogy a határszéli lakosság érdekei

teljes mértékben biztosítva vannak. (Vajon miért vélték úgy? – D.J.) Ami az ilyen

szuverenitás alá kerülő magyar népszigeteket illeti, a Románia és a Szerb-Horvát-

Szlovén állam részéről már aláírt és a Cseh-Szlovák állam részről már ratifikált, a

kisebbségek védelmére szóló szerződések ezeknek érdekeit teljesen biztosítják.

50

A Szövetséges- és Társult Hatalmak megelégedéssel veszik tudomásul, hogy a Magyar

Békedelegáció hozzájárul azokhoz az elvekhez, amelyek a Nemzetek Szövetsége

Szerződéseinek az alapját képezik. A Szövetség nemcsak a szerződés aláíróinak a

jogait védi; olyan szervezetet is létesít, amelynek segítségével békésen és törvényes

úton el lehet intézni azokat a változásokat, amelyeket új helyzetek tesznek szükségessé

a Béke érdekében. Magyarország jóakarata a szerződésből reá háruló kötelezettségek

teljesítésében közelebb fogja hozni azt az időt, amikor ő is helyet foglalhat a

Szövetségben.

A Szövetséges- és Társult Kormányok nem mehettek messzebb. (Vajon milyen tények

és érvek alapján nem mehettek messzebb? – D.J.) A Határbizottságokra ruházott

hatalom a területi határozmányok ügyében a Szerződés különböző cikkeiben

végrehajtott módosítások, amelyekről a csatolt megjegyzések nyújtanak részletes

felvilágosítást, jelzik a Hatalmak engedményeinek végső határát. A ma átnyújtott

békefeltételek tehát véglegesek.

Ennél fogva a Szövetséges- és Társult Hatalmak a jelen közlés dátumától számított tíz

nap alatt elvárják a Magyar Békedelegáció nyilatkozatát, hogy jogosítva van a

Békének ebben a formában való aláírására. Ezután azonnal intézkedések fognak

történni a béke aláírására.

Fogadja, Elnök Úr, legmélyebb tiszteletem kifejezését.

A. Millerand s.k.”

Ez az álszent és képmutató levél attól az Alexandre Millerand-tól (1859-1943) származik, aki

jogi tanulmányokat végzett, majd 1885-ben szocialista színekben képviselő lett. Baloldali

lapszerkesztőként is dolgozott, majd 1899-ben kereskedelmi miniszter lett. 1909-ben

közmunkaügyi miniszter. 1912-ben Raymond Poincaré miniszterelnöksége alatt a hadügyi

tárca élére került. Újjászervezte a katonai felső vezetést. Hadügyminiszteri pozícióját René

Viviani kormányában is megtartotta 1915 októberében bekövetkező lemondásáig. Fontossága

miatt megemlítjük, hogy az első világháború és a Versailles-i békerendezés idején döntési

helyzetben lévő francia politikusok között szabadkőműves volt többek között René Viviani,

Alexandre Millerand és Théophile Delcassé is.

51

1920 januárjában George Clemanceou lemondása után Millerand alakított kormányt, amiben

egyszerre volt miniszterelnök és külügyminiszter is. Legfőbb feladata a Versailles-i

békeszerződés betartatása volt. 1920 májusában sikeresen megakadályozta, hogy a

sztrájkokból forradalom bontakozzon ki. Az ő miniszterelnöksége alatt íratták alá a maradék

Magyarországgal a méltánytalanul hátrányos trianoni békeszerződést. Millerand kísérőlevele,

amely viszonylag udvarias hangneme miatt sok illúzióra és félremagyarázásra adott

lehetőséget, valójában csak azért csillantotta fel a békediktátum esetleges revíziójának a

lehetőségét, mert így akarta lenyeletni a magyar békedelegációval a keserű pirulát. 1920

szeptemberében Paul Deschanel elnök lemondásra kényszerült és ekkor utódja Millerand lett.

Amikor Millerand 1920 februárjában átveszi a francia kormány irányítását, addigra már az

Antant eldöntötte, hogy feldarabolja a Magyar Királyságot. Millerand személy szerint

túlzónak találta a trianoni ultimátum feltételeit, ezért a békediktátum ellensúlyozására

mérlegelte, hogy gazdasági és politikai támogatást nyújtson Magyarországnak. Megértette,

hogy e nélkül elképzelhetetlen az Osztrák-Magyar Monarchia által felbomlott térség

stabilitásának a biztosítása. A magyar területi veszteségeket illetően azonban tartotta magát a

szabadkőműves hatalmi központok által már 1917 tavaszán meghozott döntésekhez.

A Millerand-levél hangneméből egyértelmű, hogy az Antant döntéshozói is tisztában voltak a

békediktátum igazságtalanságával és a nemzetközi szabadkőművesség által sokat hangoztatott

önrendelkezési elv, valamint az etnikai elv önkényes megtagadásával. A békediktátum

leplezetlenül kettős-mércét alkalmaz, amikor a magyarság „felelősségéről” beszél az első

világháború kirobbantásával kapcsolatosan. A Millerand-levélben kilátásba helyezett későbbi

határkiigazítás lehetősége komolytalan volt és csupán azért csillantották fel egy esetleges

revízió lehetőségét, hogy ezzel megkönnyítsék a trianoni diktátum ratifikálását.

(Folytatjuk.)

52