DiabloTM

A vér szava

Richard A. Knaak

A jelen történetben szereplő nevek, személyek,

helyek és események mind a szerző képzeletének szüleményei, valós eseményekkel, helyekkel, élő,

vagy meghalt személyekkel való bárminemű hasonlatosság pusztán a véletlen műve.

A félelem egyre jobban eluralkodott...

... a lassan már félőrült katonán, miközben felkászálódott a földről. Magas dombokat, mi több, hegyeket látott maga

körül a felkelő nap fényében. Egyáltalán nem volt ismerős neki a hely. Egyik domb sem hasonlított arra az oromra,

amelyben ő és barátai rábukkantak Bartuc sírjára. Norrec előrelépett, és megpróbálta kitalálni, hogy hol is van

tulajdonképpen. Minden mozdulatát szüntelen nyikorgás kísérte. Lenézett, és észrevette, hogy nem csak a kezét borítja fém. Páncélzat. Bárhová nézett, mindenhol ugyanazokat a vérvörös fémlemezkéket látta magán. Azt hitte, az iszonyat és a

félelem, amit érez, már nem lehet rosszabb, de miután végignézett a testén, az eddig valamelyest nyugodt katona

teljesen kétségbeesett. Karját, törzsét, lábát most mindenütt ugyanaz a vérvörös páncél borította. Sőt, Norrec még

Bartuc régi, ám jó állapotban lévő bőrcsizmáit is felfedezte a lábán. Bartuc... A Véres Hadúr. Bartuc, akinek sötét varázslata nemrég megmentette a szorult helyzetbe került katonát,

Sadun és a varázsló élete árán.

Win fivéremnek – kreatív lelki társamnak

EGY

A koponya ferde grimasszal meredt rájuk, mintha vidáman azt javasolta volna a triónak, hogy tartsanak vele a

másvilágra. – Nagyon úgy fest, hogy nem mi vagyunk az elsők -mormogta Sadun Tryst. A sebhelyes, keménykötésű harcos

kése élével megpiszkálta a koponyát, mire az kicsit megingott. A hátborzongató kép mögött látták a kard

maradványát is, mely egykor felnyársalta elődjük fejét, és arra ítélte, hogy az idők végezetéig itt fityegjen, míg a

többi csontja alatta hevert, a földön, egy kusza halomban. – Miért, azt hitted, hogy mi leszünk az elsők? – suttogta a magas, sovány alak. A sápadt Fauztin még a légiesen vékony Sadunnál is soványabb volt. A Vizjerei varázsló kesztyűs keze egy ujjával

megérintette a koponyát, mozdulatai a szellemek mozgására emlékeztettek. – Boszorkányságnak nyoma sincs. Ami itt látható, az csupán az egyszerű, ám hatékony mechanika. Nincs mitől

tartani. – Hacsak nem a mi fejünk kerül a következő sarokra. A Vizjerei beletúrt gyér, szürke kecskeszakállába. Lehunyta ferde vágású szemét, mintha egyetértene társa utolsó

kijelentésével. Sadun arca – és olykor természete is – leginkább egy ravaszdi rókáéra hasonlított, Fauztin viszont

pont olyan volt, mint egy ráncos macska. Kicsi orra folyton mozgott, és az orr alatt rángatózó bajusz szintén

macskaszerűségét hangsúlyozta. Egyikük sem a becsületéről volt híres, de Norrec Vizharan bármelyikükre rábízta

volna az életét – illetve rájuk is bízta, a múltban már többször is. A veterán harcos csatlakozott társaihoz, és közben

az előttük még sötétbe burkolózó belső termet fürkészte. Eddig hét különböző szintet kutattak fel, és különös módon

egyikben sem találtak mást, csak néhány egyszerűbb csapdát. Kincsnek nyomát sem látták, és ez volt az, ami igazán elkeserítette a kis csapatot. – Biztos vagy benne, hogy nincs itt semmi varázslat, Fauztin? Egyáltalán semmi? A macskaszerű vonások fintorrá változtak a kámzsa árnyékában. A terjedelmes köpönyeg széles vállrésze baljós,

szinte földöntúli megjelenést kölcsönzött Fauztinnak, különösen mivel még az amúgy magas, erős Norrecnél is

termetesebb volt. – Barátom, ez a kérdés teljesen felesleges. – De ennek így nincs semmi értelme! Eddig néhány kicsi és meglehetősen primitív csapdától eltekintve semmi sem

akadályozott minket abban, hogy a belső terem közelébe érjünk! Nem logikus, hogy valaki fáradságosan kiásatja ezt

az egészet, és azután itt hagyja, jóformán minden védelem nélkül. – Azért az a pók, ami akkora volt, mint a fejem, nem volt semmi – mondta Sadun savanyúan, és közben

elgondolkodva simogatta hosszú, de gyér fekete haját. – Főleg, hogy az én fejemen landolt... Norrec nem is figyelt rá. – Az van, amire gondolok? Elkéstünk? Ugyanaz a helyzet, mint Tristramban? Egyszer régen, két zsoldos háború között kincs után kutattak egy kicsi, nehéz sorsú faluban, egy bizonyos

Tristramban. A legendák szerint egy szörnyek őrizte barlangban olyan értékes kincset rejtettek el, amely királlyá

tehette azokat a szerencséseket, akik élve rátaláltak. Norrec és barátai odautaztak, és az éj leple alatt beléptek a

labirintusba, anélkül, hogy találkoztak volna a falubeliekkel. .. És annyi erőfeszítés árán, miután legyőzték az útjukba kerülő különös szörnyeket, és megmenekültek a halálos

csapdákból... felfedezték, hogy valaki már megszabadította a föld alatti rejtekhelyet szinte minden értéktől. Csak

miután visszatértek a faluba, tudták meg az ottani lakosoktól a szomorú igazságot, hogy egy hatalmas bajnok ment

be a labirintusba néhány héttel előttük, és feltehetőleg megölte a szörnyű démont, Diablót. Nem vitt el sem aranyat,

sem ékszereket, de néhány szerencsevadász, akik nem sokkal ezután érkeztek, kihasználták az előnyös helyzetet,

leküzdötték a kisebb akadályokat, és mindent mozdíthatót elvittek. Csak néhány napon múlt, hogy a trió már semmit

sem talált, ami jutalmazta volna fáradozásaikat... Norrecet az sem vigasztalta, hogy egy szavahihetőnek éppenséggel nem mondható falusi szerint a bajnok, akit

egyébként Vándornak hívnak, nem ölte meg Diablót, hanem véletlenül kiszabadította a gonosz démont. Norrec

kérdőn Fauztinra pillantott, de a Vizjerei varázsló csak egy vállrándítással válaszolt. – Mindig is léteztek történetek elszabadult démonokról és szörnyű átkokról – mondta később Fauztin, akinek

szavai szöges ellentétben álltak a figyelmeztető hanggal, amelyet használt. – Diablo szinte az összes olyan történetben szerepel, amelyről a köznép suttog.

– Szerinted egy szó sem igaz belőlük? – Gyermekkorában Norrecet az idősek rengeteg olyan történettel

ijesztgették, amelyben Diablo, Baal és a többi éjszakai démon szerepeltek. A cél persze az volt, hogy Norrec jól

viselkedjen. – Láttál már démont valaha? – horkant fel Sadun Tryst. – Vagy ismersz olyan embert, aki látott már démont? Norrec csak rázta a fejét. – Te láttál már démont, Fauztin? Azt mondják, a Vizjerei varázslók képesek megidézni, és kényszeríteni őket,

hogy teljesítsék a parancsaikat. – Szerinted ha képes lennék erre, akkor itt kutatnék veletek mindenféle üres labirintusokban és sírokban? Ez a megjegyzés végképp meggyőzte Norrecet arról, hogy a falusi szavainak nem érdemes több hitelt adni, mint az

összes többi képtelen történetnek. Igazság szerint azért nem volt olyan nehéz meggyőzni erről. Végül is mindhármójukat egyetlen cél vezette oda, mint ahogy ide is – a gazdagság.

De sajnos egyre inkább úgy tűnt, hogy a nagy vagyon ismét kicsúszott a kezük közül. Fauztin a sötét folyosót kutatta tekintetével, egyik kesztyűs kezében varázsbotját szorította. A bot drágaköves teteje

– mely egyben a fényforrásuk is volt – halványan világított. Fauztin megszólalt: – Reméltem, hogy tévedek, de sajnos egyre biztosabb vagyok a dologban. Messze nem mi vagyunk az elsők, akik

eljutottak idáig a folyosókon. A kissé már őszülő harcos halkan szitkozódott. Élete során már több tábornok csapatában is harcolt, leginkább a

Westmarchból induló hadjáratokon vett részt, és amellett, hogy túlélte mindet – igaz, ez gyakran csak egy hajszálon

múlt –, rádöbbent egy nagy igazságra is: a világban egyedül az boldogul, akinek van pénze. Egészen a kapitányságig

jutott a ranglétrán, háromszor fokozták le, az utolsó eset után elege lett az egészből, és visszavonult. A katonáskodás töltötte ki Norrec életét, amióta elég erős lett ahhoz, hogy felemeljen egy kardot. Valamikor régen

volt valamije, amit úgy hívnak, hogy család, ám ők már régen meghaltak – akárcsak az álmai. Még mindig

tisztességes embernek érezte magát, ám tudta, hogy a tisztesség sajnálatos módon nem tölti meg az ember éhes hasát.

Norrec pedig úgy vélte, kell lennie egy másik útnak is... Így történt, hogy két bajtársával felcsapott kincskeresőnek. Sadunhoz hasonlóan az ő testét is rengeteg sebhely borította, ám ettől eltekintve Norrec arca leginkább egy

egyszerű földműveséhez hasonlított. Nagy, barna szemek, tiszta, nyílt tekintet, erős állkapocs – az összképhez már

csak egy kapa hiányzott a kezéből. A robosztus veterán sokszor elképzelte, hogy átvált a békés földműves-életre, de

tudta, hogy a földvásárláshoz aranyra van szüksége. Úgy volt, hogy ez a kaland nagyobb vagyonhoz is juttatja, mint

amennyire szüksége van, nagyobbra, mint amilyenről valaha is álmodni mert... Most azonban úgy tűnt, hogy csak pazarolták az idejüket és az energiájukat... már megint. Mellette Sadun Tryst feldobta a kését a levegőbe, azután elkapta, méghozzá profi módon, a nyelénél fogva. Még

kétszer ismételte meg ezt, nyilvánvalóan gondolkodott. Norrec nagyjából sejtette, hogy min töpreng a társa. Több hónapjuk ráment erre az egy útra, átkeltek a tengeren Észak-Kehjistanba, esőben és fagyban éjszakáztak a szabad ég

alatt, sokszor hamis nyomot követtek, üres barlangokba jutottak, megettek mindenféle undok férget, amikor semmi

ehetőt nem tudtak levadászni – és mindezt Norrec miatt, mivel az egész az ő ötlete volt. Ami a legrosszabb, ez a keresés egy álommal kezdődött. Egy álommal, melyben egy sárkányfejhez hasonló

meredek szikla szerepelt. Ha csak egyszer vagy kétszer szerepelt volna ez a szikla az álmaiban, akkor Norrec talán

meg is feledkezett volna a dologról, csakhogy az évek során nagyon sokszor álmodott erről a képről. Bármerre is

csatázott, Norrec mindenütt ezt a sziklát kereste, de nem talált rá. Aztán egy bajtársa – azóta már meghalt szegény –,

aki erről a hűvös, északi vidékről származott, mesélt neki egy ilyen szikláról. A szóbeszéd szerint szellemek őrizték

ezt a helyet, és azok az emberek, akik a hegy környékére merészkedtek, soha többé nem kerültek elő – kivéve azokat,

akiknek csupasz csontjaira évekkel később ráakadtak... Akkor és ott Norrec Vizharan úgy érezte, a sors akarata, hogy eljöjjön erre a helyre. De ha így van – akkor miért egy kifosztott sírt kell itt találnia? A bejárat viszonylag rejtve volt a sziklafalon, de egyáltalán nem volt lezárva. Már akkor, amikor látták, hogy ilyen

könnyű bejutni, rájöhettek volna az igazságra, de Norrec nem volt hajlandó tudomásul venni a tényeket. Minden

reménye, társainak tett ígéretei... – A fenébe! – Belerúgott egy közeli falba, és csak vastag csizmája mentette meg attól, hogy törött lábujjakkal

kelljen folytatnia az utat. Norrec földhöz vágta a kardját, és szidta a saját naivitását. – Van valami új tábornok, egy westmarchi, aki állítólag zsoldosokat toboroz – ajánlotta Sadun vigasztalóan. – Azt

mondják, nagy tervei vannak... – Nincs több háború – mormogta Norrec, és közben megpróbálta nem mutatni, hogy mennyire fáj a lába. -Soha

többé nem kockáztatom az életemet valaki más dicsőségéért. – Csak gondoltam... A nyurga varázsló a földhöz ütötte a varázsbotját, hogy felhívja magára mindkét társa figyelmét. – Most, hogy eddig eljutottunk, ostobaság lenne, ha nem mennénk el a belső teremig. Talán azok, akik

megelőztek minket, hagytak itt néhány csecsebecsét, vagy érmét. Tristramban is találtunk néhány aranypénzt. Igazán

nem ártana senkinek, ha még egy rövid időt itt töltenénk, igaz, Norrec? Norrec tudta, hogy a varázsló csupán enyhíteni akarja barátai csalódottságát, de azért felcsillant benne a remény.

Csupán néhány aranyra volna szüksége, nem kellene sok! Még mindig elég fiatal volt ahhoz, hogy keressen magának

egy asszonyt, új életet kezdjen, és talán családot is alapítson... Felemelte a kardját, és méregette a fegyver súlyát, amely az évek során olyan jól szolgálta őt. Mindig tisztán

tartotta, élesítgette, büszke volt erre a tárgyra, mely egy volt azon kevés dolgok közül, melyekre azt mondhatta: az enyém! A tekintete elszánt volt. – Gyerünk! – Keveset szólsz, de azt hatásosan – ugratta Sadun a varázslót, miközben elindultak. – Te viszont túl sokat beszélsz ahhoz képest, hogy milyen keveset mondasz. A baráti civódás hallatán Norrec lelki békéje lassacskán helyreállt. A tréfák más esetekre emlékeztették, amikor

hármuknak együtt sikerült leküzdeni a legnehezebb akadályokat is. A beszélgetés azonban lassacskán elhalt, amikor elérkeztek a vélhetően utolsó, és egyben legjelentősebb terem

bejáratához. Fauztin megálljt intett, és rápillantott a varázsbotja végén levő drágakőre. – Mielőtt bemegyünk, talán jobban tennétek, ha meggyújtanátok a fáklyákat. A fáklyákat csak végszükség esetére tartogatták, mivel a varázsbot fényénél is eleget láttak eddig. Fauztin nem

mondott semmi mást, de Norrec, miközben meggyújtotta fáklyáját, azon tűnődött, hogy talán a varázsló végre

mágikus erőket észlelt. Mert ha így van, akkor még mindig van remény, lehet, hogy van itt még kincs... Norrec saját fáklyájával meggyújtotta Sadunét. Biztonságot sugárzó fényben indultak tovább. – Esküszöm – mondta pár perccel később a szívós Sadun –, hogy borsódzik a hátam! Norrec hasonlóan érezte magát. Egyik harcos sem szállt vitába a varázslóval, amikor az átvette a vezetést. A

távol-keleti törzsek már régóta tanulmányozzák és gyakorolják is a mágiát, közülük is Fauztin népe a legrégebben.

Ha olyan helyzetbe kerülnek, amelyet a mágia segítségével oldhatnak meg, akkor a legjobb megoldás a varázslóra

bízni a dolgot. Norrec és Sadun pedig megvédik őt a másféle támadásoktól. Ez a módszer egészen mostanáig ragyogóan működött. A harcosok nehéz csizmáitól eltérően a varázsló szandálba bújtatott lába nem csapott zajt menet közben. A mágus

előrenyújtotta a varázsbotját, és Norrec észrevette, hogy az – az ereje ellenére – nem világított túlzottan. Úgy tűnt,

csak a fáklyák működnek megfelelően. – Ez a hely nagyon régi, és nagyon erős. Talán az elődeink mégsem jártak olyan szerencsével, mint ahogy azt

gondoltuk. Könnyen megeshet, hogy találunk itt még kincset. És valószínűleg mást is. Norrec annyira megszorította a kezében tartott kardot, hogy belefehéredtek az ujjai. Akarta

az aranyat, de azt még inkább, hogy élve el is költhesse. Mivel a bot nem látta el megfelelően a feladatát, a két harcos ment előre. Ez persze nem jelentette azt, hogy Fauztin

már semmi hasznosat nem tehetett társaiért. A veterán tudta, hogy varázserővel bíró társa most is a lehető

leghatásosabb és leggyorsabb varázsigéken töri a fejét, hiszen bármi várhat még rájuk a sötétben. – Olyan sötét van odabent, hogy az orrunkig sem fogunk látni – mondta Sadun. Norrec nem válaszolt. Néhány lépéssel társai előtt ment, így ő lépett be elsőként a belső terembe. Az ismeretlen

veszedelem ellenére, mely bent rájuk leselkedhet, úgy érezte, hogy szinte húzza valami befelé, mintha valami

odabent őt szólítaná... A csillogás valósággal elvakította a triót. – Jézusom! – kiáltott fel Sadun – Nem látok semmit! – Várj egy percet – intette türelemre a varázsló –, majd hozzászokik a szemed. Így is történt, de mikor a szeme hozzászokott a fényhez, Norrec Vizharan elé olyan látvány tárult, hogy kétszer is

megdörzsölte a szemét, mire végre elhitte, hogy amit lát, az tényleg valóságos, és nem csupán egy álomkép.

A falakat díszes, bonyolult mintázatok díszítették, melyekből még ő is kiérezte a varázserőt. A mintákat mindenféle

színű és fajtájú drágakövek alkották, a rájuk eső fény ezerféle meglepő színben és formában verődött vissza. A

díszes, mágikus erejű minták alatt pedig ott hevert mindaz, amiért a kis csapat idejött – a nem kevésbé figyelemre

méltó kincsek. Aranykupacok, ezüst-dombocskák, halomba rakott drágakövek. Ezek is hozzájárultak a csillogáshoz,

így a szoba fényesebb volt talán a napnál is. Ahányszor valamelyik harcos megmozdította a fáklyáját, a változó

fények újra és újra megváltoztatták a terem kinézetét, és az újabb látnivalók sem voltak hitványabbak, mint az

addigiak. Mindez csodálatos volt ugyan, ám egy dolog igencsak lehűtötte Norrec lelkesedését. A padlón, amerre csak nézett, mindenütt azon szerencsétlenek lemészárolt és bomlófélben levő tetemei hevertek,

akik hozzá és barátaihoz hasonlóan bejutottak ebbe a baljós terembe. Sadun a hozzá legközelebb eső tetem fölé emelte a fáklyáját, mely szinte már csak csupasz csontokból állt, de

rothadó, bőrből készült vértje még összefogta. – Valami csata lehetett itt. – Ezek az emberek nem mind ugyanakkor haltak meg. Norrec és az alacsonyabb katona Fauztinra nézett, akinek

máskor oly közömbös arcán most aggodalom látszott. – Ezzel most mire célzol? – Csak arra, Sadun, hogy néhány közülük már nagyon régóta, talán több száz éve halott. Ez viszont, itt a lábad

mellett, még viszonylag friss tetem. Azok ott már csak csontok, semmi több. Az alacsonyabbik katona vállat vont. – Bárhogy is van, úgy néz ki, hogy mindegyiküknek elég csúnya halála lehetett. – Úgy bizony. – És... vajon mi végzett velük? Norrec vette át a szót. – Nézz csak oda. Azt hiszem, ezek egymást mészárolták le. Két hullára mutatott, amelyeket egymás kardja közép-tájékon valósággal felnyársalt. Az egyiknek nyitva volt a

szája, mintha utolsó, rémült kiáltása közben halt volna meg, és a Sadun lábánál heverő tetemhez hasonló öltözéket

viselt. A másikon cafatos ruhamaradványok lógtak, és csak néhány hajcsomó látszott az amúgy tükörsima

koponyáján. – Szerintem, tévedsz – mondta a Vizjerei, és fejét ingatta. – Az egyik biztos, hogy sokkal régebbi, mint a másik. Így gondolta volna Norrec is, ha nem látja, hogy a két tetem egymást szúrta keresztül. De végül is két idegen

halála, főleg, hogy olyan régen történt, jelen körülmények között elég lényegtelennek tűnt. – Fauztin, érzel valamit? Van itt valamilyen csapda? A nyurga alak maga elé emelte a varázsbotját, egy percig mozdulatlanul maradt, azután csalódott arccal leengedte a

botot. – Túl sok idebent az egymással ütköző erő, Norrec. Nem igazán tudom, hogy pontosan mit is keressek. Nem

érzek közvetlen veszélyt – egyelőre. Mellettük Sadun türelmetlenül topogott. – Akkor most itt hagyunk mindent, és eltemetjük az álmainkat is, vagy vállaljuk azt a kis kockázatot, és

összeszedünk egy kincstárnyi aranyat? Norrec és a varázsló összenéztek. Egyikük sem látta különösebb akadályát annak, amit Sadun javasolt, főleg, hogy

annyi csábító dolog hevert előttük a földön. A veterán harcos végül úgy oldotta meg a problémát, hogy néhány

lépéssel a legbelső terembe vonult. Mivel nem csapott bele villám, és démon sem támadt rá, Sadun és a Vizjerei

gyors léptekkel követték őt. – Több tucatnyian lehettek. – Sadun átlépett két tetem felett, amelyek szintén egymás kardja által veszhettek el. -És

akkor még nem számoltam azokat, akik apró darabokban hevernek itt szanaszét. – Sadun, fogd be a szád, különben én tömöm be... -Most, hogy gyakorlatilag szinte rajtuk lépkedtek, Norrec

valahogy nem akarta tovább tárgyalni a halott kincsvadászok szomorú sorsát. Még mindig zavarta az a gondolat,

hogy a legtöbbjük erőszakos halált halt. Egyvalakinek túl kellett élnie a dolgot. De akkor hogy lehet az, hogy az

aranyak és a többi kincs láthatóan érintetlen? Azután hirtelen el is feledkezett ezekről az aggodalmairól, mert észrevette, hogy a kincshalmok mögött, a szoba

legtávolabbi sarkában egy emelvény áll, melyhez lépcsők vezetnek fel. És ami még fontosabb, az emelvényen egy

tetem feküdt, melyet még mindig teljes páncélzat borított. – Fauztin... – Mikor a mágus odalépett mellé, Norrec az emelvényre mutatott, és halkan megszólalt. – Arról mi a

véleményed? Fauztin válaszként csak összeszorította a száját, és óvatosan az emelvényhez ment. Norrec szorosan mögötte

haladt. – Igen, ez sok mindent megmagyarázna... – suttogta a Vizjerei. – Ez megmagyarázná azt a sok, egymással

ellentétes erőt, és szembenálló mágikus jelet...

– Miről beszélsz? A varázsló végre ránézett. – Gyere közelebb, és nézd meg magad. Norrec szót fogadott. Az addigi kellemetlen érzés felerősödött, amikor a veterán meglátta az emelvényen a

hátborzongató csendéletet. Katonaember lehetett, ennyit Norrec biztosan meg tudott állapítani, bár a tetem egykori ruháiból csupán foszlányok

maradtak. A finom bőrcsizmák oldalra fordulva hevertek, egy nadrág foszlányai buggyantak ki belőlük. Valami, ami

régen egy selyeming lehetett, nyomokban látszott az előkelő mellvért alatt, amely kicsit ferdén nyugodott a mellkas

megmaradt csontjain. A tetem alatt egy megfeketedett, egykor királyi palást cafatjai takarták az emelvény felső részét. A szépen megmunkált kesztyűk, testhezálló fémlemezek, csuklóvédők azt az illúziót keltették, mintha még

mindig hús-vér karok lennének bennük; míg néhány másik, egymásra boruló lemez ugyanezt a hatást keltette a

vállak helyén. A lábaknál ez nem volt ilyen élethű, mivel a páncélzat ott kicsit ferdén állt, lecsúszott az alatta levő

csontokról, mintha valami megbolygatta volna őket. – Látod? – kérdezte Fauztin. Norrec nem igazán tudta, hogy mit kellene látnia, így ismét szemügyre vette a tetemet. Azon kívül, hogy az egész

páncélzat természetellenes, ugyanakkor fájdalmasan ismerős vörös színben játszott, Norrec nem vett észre semmi

olyasmit, ami... Nincs feje. A tetemnek az emelvényen nincs feje. Norrec bekukkantott az emelvény mögé, de ott sem látta a

nyomát a fejnek. Észrevételét tudatta a varázslóval. – Igen, pontosan úgy, ahogy leírták. – A sovány figura közelebb lépett az emelvényhez, a veterán ízlésének talán

túlságosan is izgatottan. Fauztin kinyújtotta a kezét, de az utolsó pillanatban, még mielőtt hozzáért volna ahhoz, ami

az emelvényen volt, meggondolta magát. – A testet úgy terítették ki, hogy a felsőtest észak felé mutasson. A sisakot,

és benne a fejet, a csatában már levágták róla, most pedig időben és térben is elválasztották a testtől, hogy a

probléma egyszer és mindenkorra megoldódjon. A jelek a falakon még mindig csatáznak, nem engedik ki a sötét

erőket a testből... de... – Fauztin hangja elnémult, és ismét a tetemet bámulta. – De mi? – Semmi – rázta meg a fejét a varázsló. – Azt hiszem, semmi. Talán csak az a baj, hogy ennyire közel vagyok

hozzá, és ez jobban megviseli az idegeimet, mint gondoltam. Norrec összeszorította a fogait, kezdte elveszíteni a türelmét, mivel még mindig nem értette a varázsló homályos

szavait. – Szóval... akkor ki ez? Valami herceg? – Az isten szerelmére, dehogy! Hát nem látod? – A varázsló egyik kesztyűs ujjával a vörös mellvértre mutatott. -Ez

itt Bartuc, a démonvezér, a legsötétebb varázserők mesterének titkos sírkamrája... —A Véres Hadúr. -A szavak, amelyek hirtelen kicsúsztak Norrec száján, alig voltak hangosabbak egy sóhajtásnál.

Nagyon is jól ismerte Bartuc történetét a mondákból, tudta, hogy a varázslók között egyre erősebb lett, azután pedig

átállt a sötét oldalra, a démonokhoz. Most már rájött, hogy miért volt olyan hátborzongató a páncélzat vörös színe;

olyan színű volt, mint az emberi vér. Bartuc, akit a démonok is csak kezdetben támadtak, azután már féltek tőle, és engedelmeskedtek neki, addig

merészkedett, hogy minden csata előtt megfürdött lemészárolt ellenfelei vérében. Páncélzatán, mely eredetileg

ragyogó aranyszínű volt, örökre megmaradt szégyenletes cselekedeteinek nyoma. Városokat tett a földdel egyenlővé,

megbocsáthatatlan dolgokat tett, és sosem értek volna véget a véres csaták, ha saját kétségbeesett testvére, Horazon

és más Vizjerei varázslók meg nem állítják, méghozzá azzal a tudással, amelyet az ősi, természetes varázslatokból merítettek. Bartucot és a démonhordát éppen az utolsó pillanatban fékezték meg, magát a hadúrt lefejezték,

méghozzá pontosan akkor, amikor egy szörnyű varázsigét mormolt. Horazon még a halott bátyjában sem bízott, mivel tisztában volt azzal, hogy mekkora hatalommal bír, ezért

megparancsolta, hogy Bartuc holttestét mindörökre tüntessék el az emberek szeme elől. Hogy miért nem égették el

egyszerűen, azt Norrec nem tudta, de szinte biztosra vette, hogy Horazon ezt is megpróbálta. Hamarosan szárnyra

kelt mindenféle történet arról, hogy hol helyezték végső nyugalomra a Véres Hadúr testét. Sokan próbálták

megtalálni a sírját, főleg olyanok, akik a fekete mágiával foglalkoztak, és hittek benne, hogy a hadúr ereje nem

veszett el, de a legendák nem beszélnek olyan kutatóról, aki valóban rátalált volna. A Vizjerei valószínűleg sokkal többet tudott a Hadúrról, mint Norrec, de a veterán harcos nagyon is tisztában volt

azzal, hogy mit találtak. A legendák szerint Bartuc egy ideig Norrec népével élt, így valószínűleg néhány olyan

harcos, akivel Norrec együtt nevelkedett, valójában a kegyetlen zsarnok követőinek leszármazottja volt. Igen, Norrec

nagyon is tisztában volt azzal, hogy mi is a hadúr hagyatéka. Megborzongott, és önkéntelenül hátrálni kezdett.

– Fauztin... Menjünk innen. – De barátom, biztosan... – Megyünk. A csuklyás alak Norrec szemébe nézett, azután bólintott. – Igazad van. Norrec megkönnyebbült, és a másik társához fordult. – Sadun! Felejtsd el az egészet! Elmegyünk! Most... Észrevett valamit a terem sötét bejáratánál, valami megmozdult ott – és nem Sadun Tryst volt az. A kis társaság harmadik tagja ugyanis éppen azzal volt elfoglalva, hogy a lehető

legtöbb ékszert gyömöszölje bele egy zsákba. – Sadun – kiáltotta a rangidős harcos. – Dobd el azt a zsákot! Most rögtön! Az a valami a bejáratnál feléjük tartott. – Megbolondultál? – mondta Sadun, aki még csak arra sem vette a fáradságot, hogy

hátraforduljon. – Itt van minden, amiről valaha is álmodtunk! Norrec mozgás neszét hallotta, méghozzá nem is egy irányból. Nyelt egy nagyot, amikor az első alak olyan közel ért hozzá,

hogy láthatóvá vált. Annak a mumifikálódott harcosnak az üres szemgödre találkozott az ő rémült tekintetével, aki fölött befelé jövet átléptek. – Sadun! Nézz már hátra! A szólított, igen elfoglalt harcos most végre hallgatott rá. A bátor katona rögvest elhajította a zsákot, megpördült, és előrántotta

a kardját. Amikor azonban meglátta azt, amivel Norrec és Fauztin már szembesült, Sadun Tryst arca olyan fehér lett, mint a fal. Egyik a másik után kászálódott fel, a csontvázak csakúgy, mint a frissebb tetemek – mind, akik Norrecék előtt a sírhoz érkeztek.

Norrec már értette, hogy miért nem került ki innen senki élve, és hogy miért valószínű, hogy nemsokára ő és a társai is ennek az iszonyatos csapatnak a tagjaivá válnak.

– Kosoraq! A varázslóhoz legközelebb levő csontvázak egyike el- tűnt egy narancssárga lángnyelvben. Fauztin mutatóujjával egy másik alak felé bökött, egy félig rothadó vértbe öltözött alakra,

amely még őrizte valamikori arca halvány maradványait. A Vizjerei megismételte a varázsszót. Semmi. – A varázsigém! – Fauztin annyira megdöbbent, hogy nem is vette észre azt a csontvázat a bal oldalán, mely a feje fölé emelt

egy rozsdás, de még mindig használható kardot, méghozzá azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy egy suhintással levágja a mágus fejét.

– Vigyázz! – Norrec elhárította a csapást, majd támadott. Sajnos a szúrása nem sokat ért, mivel egyszerűen átszaladt a mellkason, a bordák között. Kétségbeesésében belerúgott ijesztő ellenfelébe, mire az egy másik éledező társának csapódott.

Ellenfeleik, akik ellen ráadásul hagyományos módszerrel nem is nagyon tudtak harcolni, többszörös túlerőben voltak. Norrec Sadun felé pillantott, aki, elzárva társaitól, éppen fellépett egy aranyhalomra, és próbálta megvédeni magát két rémálomba illő támadójával szemben – az egyik egy rothadó tetem volt, a másik pedig egy félkarú csontváz. A kettő mögé még több ellenség sorakozott fel, és elszántan megindultak a magányos harcos felé.

– Fauztin! Tudsz velük csinálni valamit? – Megpróbálkozom egy másik varázsigével! A Vizjerei ismét egyetlen szót kiáltott: ennek hatására a Sadunnal harcoló két teremtmény mozdulatlanná dermedt. Trystet nem

olyan fából faragták, hogy kihagyna egy ilyen lehetőséget, ezért kardjával teljes erejéből a duó felé csapott. Mindkét ellenfele összeomlott, teljes felsőtestük – már ha lehet az ilyesmit felsőtestnek nevezni – apró darabokban hullott a

kőpadlóra. – Visszatért a varázserőd! – Norrecben ismét felcsillant a remény. – Soha nem is hagyott el az erőm. Attól tartok, hogy minden varázsigét csak egyszer használhatok – és az összes többi

elmondásához nagyon sok idő szükséges. Norrecnek nem volt ideje reagálni erre a kevésbé örvendetes hírre, mivel saját helyzete most még rosszabbra fordult. Először

csupán egy, azután már két élőhalott vitézzel vívott igencsak izzasztó párbajt. A szörnyűséges őrök kicsit lassúak voltak, ennek

Norrec nagyon örült, de sajnos Bartuc sírjának őrzői meglehetősen sokan voltak, és nehezen lehetett őket leszerelni,

vagyis mind egy szálig megérték a pénzüket. Azok, akik ezt az utolsó csapdát kiagyalták, jó munkát végeztek, mivel minden újonnan érkező csapat hozzáadódik a rémisztő sereghez, így egyre többen és többen támadják a

következőket. Norrec nagyjából sejtette, hogy honnan is származhatott az első élőhalott. Már korábban is említette

társainak azt a különös dolgot, hogy találtak ugyan hatástalanított csapdákat és elpusztult szörnyek maradványait, de

holttesteket sehol sem lehetett látni, egészen addig a helyig, ahol arra a falra szúrt koponyára bukkantak. Az a csapat,

amely először talált rá Bartuc sírjára, egészen biztosan elvesztette néhány tagját befelé jövet, és a túlélőknek

valószínűleg eszükbe sem jutott, hogy halott társaik keze által éri majd őket utol a végzet. Így aztán minden újabb

kincskeresőből a sír rémisztő őrzője lett, s csapatuk egyre csak gyarapodott – és nagyon úgy tűnt, hogy hamarosan

Fauztin, Norrec és Sadun is az ő soraikat erősíti majd. Az egyik mumifikálódott test Norrec bal karja felé csapott fegyverével. A veterán a fáklyával meggyújtotta a

kiszáradt tetemet, sétáló lángoszloppá változtatva azt. Norrec kockáztatta lába épségét, és az égő tetemet egy másik

élőhalott felé rúgta. Az akció sikerének nem örülhetett sokáig, mert a triót az élőhalottak csapata már így is kezdte lassan sarokba

szorítani. – Norrec! Fauztin! Minden irányból jönnek felém! – kiáltotta Sadun valahonnan a tömegből.

Sajnos egyikük sem tudott a segítségére sietni, mivel őket is folyamatosan támadták. A mágus leütött egy

csontvázat a varázsbotjával, de rögtön két másik érkezett a legyőzött helyére. A szörnyű teremtmények kezdtek

egyre fürgébben és összeszedettebben mozogni. Norrecnek és társainak hamarosan már semmi esélye nem maradt

támadóikkal szemben. Három élőhalott harcos támadta Norrecet, elvágták Fauztintól, így kénytelen volt hátrálni, fel a lépcsőkön, egészen

az emelvényig. A Véres Hadúr csontjai ott zörögtek a páncélruhában, de a szorult helyzetbe került veterán nagy

örömére nem kelt fel, hogy maga vezesse harcba pokoli seregét. Némi füst jelezte, hogy a varázsló sikeresen elbánt még egy támadóval, de Norrec tudta, hogy Fauztin képtelen

arra, hogy az összes élőhalottal elbánjon. Egészen eddig a harcosok legnagyobb eredménye az volt, ha egy-egy pillanatra sikerült kiegyenlíteniük a küzdelmet. Nem volt hús, melybe belevágjanak, sem létfontosságú szervek,

melyekre támadhatnának, így aztán nem sok hasznát vették éles kardjuknak és a késeiknek. Annak a lehetőségétől, hogy egy napon majd ő is e rémségek között találhatja magát, amint éppen a következő

szerencsétleneket kaszabolja, Norrecnek a haja is égnek állt. Végighaladt az emelvény mentén, és azt leste, hogy

merre menekülhetne ki a borzadályok gyűrűjéből. Norrec szégyellte magát, de tudta, hogy ha lehetősége nyílna a

menekülésre, most gondolkodás nélkül sorsukra hagyná társait. Ereje fogytán volt. Egy penge eltalálta a combját. A

fájdalomtól nem csak felüvöltött, de a kardja is kiesett a kezéből. A fegyver csörömpölve lezuhant a lépcsőn, végül

eltűnt a szörnyek tömege mögött. Norrec behajlított lábbal a támadó szörnyalakok felé suhintotta egyik kezében tartott fáklyáját, míg másik kezével

biztos fogást keresett az emelvényen. Keresgélő ujjai közé azonban kő helyett csak egy hideg, fémes felület akadt,

mely semmiféle védelmet nem nyújtott neki. Sérült lába végképp felmondta a szolgálatot. Féltérdre zuhant, és véletlenül magával rántotta azt a fémtárgyat is,

melyet még mindig szorongatott. A fáklya elrepült a kezéből. Norrec, aki még mindig próbálta valahogy védeni magát, mindenfelé csak a rémisztő

arcok tengerét látta. A kétségbeesett kincskereső látta elkerülhetetlen végzetét, és felemelte azt a kezét, mellyel

fogást keresett az imént, mintha csendben kegyelemért esedezne. Csak az utolsó pillanatban vette észre, hogy a kezére valahogyan fémes borítás került – egy páncélkesztyű. Az a kesztyű, melyet nem sokkal azelőtt még Bartuc csontváza viselt. Miközben Norrec még ezzel a különös eseménnyel volt elfoglalva, egy sosem hallott szó hagyta el a száját, és

visszhangzott végig a termen. Az ékszerekből kirakott minták felizzottak a falon, egyre fényesebbé és fényesebbé

váltak, a trió rémséges ellenfelei pedig mozdulatlanná dermedtek. Egy újabb, még kevésbé érthető szó robbant ki az

elképedt veteránból. Az erők motívumai vakítóan felizzottak, lángra kaptak... ... és felrobbantak. A nyers erő félelmetes hulláma söpört végig a termen az élőhalottak között. Törmelékdarabok röpködtek a

levegőben mindenfelé, Norrec pedig olyan kicsire húzta össze magát, amekkorára csak tudta. Fohászkodott, hogy a

halál legyen gyors, és lehetőleg minél kevésbé fájdalmas. A varázslat álló helyükben emésztette el az élőhalottakat. A csontok és a kiszáradt hús úgy égtek, mint az olajos

rongy. Fegyvereik elolvadtak, csak kis kupac salak és hamu maradt utánuk. De a trió egyik tagjához sem értek hozzá. – Mi a fene ez? Mi történik? – hallatszott Sadun kiáltása. A pokoli erő halálpontosan működött, a sírkamra őrein kívül semmi mást nem pusztított el. Ahogy az élőhalottak száma csökkent, úgy apadt a pusztító erő intenzitása is,

míg végül az utolsó őr pusztulásával teljesen eltűnt. A terem ismét sötétségbe burkolózott, csak a fáklyák adtak némi

fényt, illetve a sérült kövek a falon. Norrec nézte a kihalt csatateret, elgondolkodott azon, hogy mit is tett, és azon is, hogy ez a csend vajon milyen,

még az előzőnél is szörnyűbb esemény előfutára lehet. Azután a kesztyűre nézett, félt a kezén hagyni, de ugyanúgy

rettegett attól, hogy vajon mi történne, ha megpróbálná levenni. – Mind... mindannyian elpusztultak – állapította meg Fauztin, miközben megpróbált lábra állni. A palástja

számtalan helyen cafatokban lógott, egyik karján csúnya, erősen vérző seb éktelenkedett. Sadun leugrott a dombról, amelyen az imént még harcolt. Figyelemre méltó módon úgy tűnt, egyetlen sérülés

nélkül megúszta a dolgot. – De hogyan? Tényleg, hogyan is? Norrec kinyújtotta kesztyűbe bújtatott ujjait. A fém második bőrként simult a kezére, sokkal

kényelmesebb volt, mint gondolta volna. Félelme részben elpárolgott, mikor rájött, hogy mi minden másra lenne még

képes ebben a kesztyűben. – Norrec! – hallotta Fauztin hangját. – Azt meg mikor húztad fel? A szólított oda sem figyelt, ehelyett ugyanis éppen azon töprengett, hogy talán fel kellene próbálnia a másik kesztyűt is – sőt, az egész páncélt – és megnézni, hogy milyen. Újonc katonaként még arról ábrándozott, hogy

egyszer majd híres tábornok lesz belőle, és vagyonokat keres majd azzal, hogy minden csatát megnyer. Most ez a

régi, elfeledett álom újra feléledt, és életében először lehetségesnek tűnt a megvalósítása is... Egy árnyék vetődött a kezére. Felnézett, és a varázsló aggodalmas arcát látta maga előtt. – Norrec. Barátom. Talán jobb volna, ha levennéd azt a kesztyűt. Levenni? Norrec hirtelen úgy érezte, nincs semmi értelme annak, amit a varázsló javasol. Hiszen a kesztyű

mentette meg az életüket! Miért kellene levennie? Talán... lehetséges, hogy a varázsló egyszerűen csak magának

akarta a kesztyűt? Ha varázserejű dolgokról van szó, a Fauztin-félék nem ismernek határokat. Ha Norrec nem adja

neki oda a kesztyűt most, akkor talán a varázsló egyszerűen leveszi majd róla akkor, amikor ő nem tud védekezni. A veterán egyik énje próbálta elhessegetni magától a gyűlölködő gondolatokat. Fauztin már nem egyszer

megmentette az életét. Ő és Sadun voltak Norrec legjobb – ha nem egyetlen – barátai. A keleti mágus biztos nem

forgat ilyen gondolatokat a fejében – vagy mégis? – Norrec, figyelj rám! – Valami erős érzelem, talán irigység, talán félelem, hallatszott ki a varázsló hangjából.

-Nyilvánvalóan az a leghelyesebb, ha most leveszed azt a kesztyűt. Visszatesszük az emelvényre, és... – Most meg mi van? – kérdezte Sadun, – mi van vele, Fauztin? Norrec most már biztos volt abban, hogy az első megérzése volt helyes. A varázsló az ő kesztyűjét akarta. – Sadun. Készítsd a kardodat. Lehet, hogy használnunk. .. – A kardomat? Azt akarod, hogy Norrec ellen használjam? Valami legbelül átvette az irányítást az idősebb katona fejében. Norrec mintegy kívülállóként nézte, ahogyan

kesztyűs keze kinyúlt, és a torkánál fogva elkapta a Vizjereit. – Sa-Sadun! A csuklóját! Vágd le... A szeme sarkából Norrec látta, hogy másik társa habozik, majd felemeli a fegyverét. Akkora erejű gyűlölet

hatalmasodott el az elméjén, amilyet még sohasem tapasztalt. A világ vérvörösbe fordult... majd éjfekete lett. És ebben a sötétségben Norrec Vizharan csak kétségbeesett sikolyokat hallott.

Kettő

Augustus Malevolyn tábornok kicsi, ám eltökélt csapata Aranoch földjén, a vidéket alkotó kopár, nyomasztó

sivatag legészakibb csücskében állomásozott. Néhány héttel korábban táboroztak le ezen a helyen, olyan okból, mely

a legtöbb katona számára nem volt egészen világos, ám a tábornok döntését senki sem merte megkérdőjelezni. A legtöbben közülük már az első időkben, még Westmarchban csatlakoztak Malevolynhoz, és azóta is megszállottan

kiálltak a tábornok ügye mellett. De titokban azért eltűnődtek azon, hogy vezetőjük vajon miért nem akar

továbbvonulni. Sokan biztosak voltak abban, hogy az okot abban a furcsa sátorban kellene keresni, amelyik a tábornokéhoz

egészen közel állt, és tulajdonosa a boszorkány volt. Malevolyn minden reggel átment hozzá, meghallgatta a

jövendöléseket, és ezek alapján hozta meg döntéseit. Emellett Galeona, a boszorkány minden este átsurrant a

tábornok sátrába – bizonyos személyesebb természetű ügyek miatt. Azt, hogy a boszorkány vajon mennyire

befolyásolja a tábornok döntéseit, igazából senki sem tudta, de valószínű volt, hogy igen tekintélyes beleszólása van

a dolgok folyásába. Amikor a reggeli nap első sugarai megjelentek a horizont felett, Augustus Malevolyn vékony, jól ápolt alakja

előtűnt a sátorból, sápadt, frissen borotvált arcán – egy azóta legyőzött ellenfele szerint "a Halál Urának igazi,

kíméletlen arca" – nyoma sem látszott semmiféle érzelemnek. Malevolyn páncélruhája éjfekete volt, kivéve a széleit, melyeken vérvörös csík futott végig, a nyakánál különösen jól láthatóan. Mellvértjén egy címer díszelgett, egy vörös

róka három ezüst kard felett, a tábornok múltjának egyetlen emléke. Ketten segítették fel fekete-vörös kesztyűit,

melyek úgy néztek ki, mintha most kerültek volna ki a kovácsműhelyből. Igazság szerint az egész páncélruha

tökéletes állapotban volt, köszönhetően az azt pucoló katonák éjszakai munkájának, akiknek a tábornok jól a fejébe

véste, hogy egyetlen rozsdafolt is az életükbe kerülhet. Teljes páncélzatban, de csupasz fejjel, a tábornok egyenesen házi varázslója és szeretője szentélye felé masírozott.

Galeona sátra, a sátorkészítők megtestesült rémálma, foltokból volt összerakva, méghozzá vagy kéttucatnyi

különböző árnyalatú, egymásra illesztett anyagból. Csak azok, akik a tábornokhoz hasonlóan a felszín mögé láttak,

vehették észre, hogy a különböző színek mintákat alkotnak, és csakis azok, akik tisztában voltak a varázslás

tudományával, tudhatták, hogy ezek mögött a minták mögött milyen erők húzódnak meg. Malevolynt követte a két segéd, egyikük egy csomagot cipelt, a lepel alatti tárgy fejformájú volt. Az a tiszt, aki a

csomagot vitte, láthatóan kellemetlenül érezte magát, mintha a kezében tartott tárgy bizonytalansággal és félelemmel

töltötte volna el. A tábornok nem vette a fáradságot, hogy bejelentse magát, mégis, amikor odaért a boszorkány sátrának lehajtott

bejáratához, bentről egy csábító, mély női hang szólt ki, hogy bemehet. Bár a tábor már valósággal fürdött a reggeli napfényben, Galeona sátrának belseje sötét volt, olyan sötét, hogy ha a

kis olajlámpa, mely a sátor közepén lógott a mennyezetről, nem világít, a tábornok és emberei az orrukig sem láttak

volna. Az eléjük táruló látványt azonban igazán kár lett volna kihagyniuk. A mennyezetről zsákok, lombikok és furcsa, megnevezhetetlen tárgyak lógtak mindenfelé. Egyszer felajánlottak

ugyan egy szekrényt a boszorkánynak, hogy abban tartsa a személyes dolgait, de ő ezt visszautasította, és valami különös elv alapján minden egyes tárgyat egy előzőleg gondosan meghatározott helyre akasztott. A tábornokot nem

izgatták ezek a külsőségek; amíg megkapta a válaszokat kérdéseire, addig a boszorkány felőle akár szárított hullákat

is felaggathatott volna a sátrában, őt az sem zavarta volna. A boszorkány pedig valóban szinte ezt tette. Szerencsére több talizmánját is kis szütyőkbe rejtette, míg azok közül,

amelyek csomagolás nélkül himbálóztak, némelyikben ritka állatok megszárított testére vagy azok különböző

részeire ismert a szemlélő. Némelyik tárgy alighanem emberekből származhatott, mibenlétük pontos megállapítása

azonban túlságosan is beható vizsgálatot igényelt volna. Volt még egy dolog, ami igencsak kellemetlen érzéseket keltett mindenkiben, aki belépett a szentélybe, kivéve a

parancsnokot, aki egyben a boszorkány szeretője is volt -az egyetlen olajlámpa fényében olyan különös árnyékok

keletkeztek, melyek megmagyarázhatatlan módon és irányba mozogtak. Gyakran látták az emberek, hogy a láng az

egyik irányba világít, egy-egy árnyék viszont a másik oldalra mozdul. Az árnyékok egyébként bizonyos mértékig ki is tágították a sátor belső terét, nagyobbnak látszott, mint ahogy azt a külső méretei mutatták, mintha ide belépve egy

olyan helyre került volna az ember, ami nem teljesen tartozik ehhez a világhoz. A különös és zavarba ejtő szoba legfőbb és egyben legkülönlegesebb látványossága maga a varázslónő, Galeona

volt. Ahogy felemelkedett sokszínű párnái közül, a mintás takaróról, mindhárom férfiben fellángolt a szenvedély

tüze. A sűrű, fekete hajzuhatag mögül ovális, csábító arc tűnt elő, vérpiros, telt ajkak, formás, vonzó orrocska és

különlegesen sötét, nagyon sötét, zöld fényű szemek, melyekhez hasonló fények csupán a tábornok szúrós

smaragdszín szemében látszottak. A sűrű szempilla félig eltakarta ezeket a különleges szemeket, melyeknek egyetlen

pillantásától is elolvadtak a férfiak. – Tábornokom... – búgta a boszorkány ígéretes hangon. Az érzéki Galeona minden rendelkezésére álló női báját bevetette. Öltözéke olyan kurta volt, amennyire csak

lehetett, alapvető funkcióját éppen csak hogy ellátta, a dekoltázsát pedig csillogó drágakövek emelték ki. A könnyű anyag minden egyes mozdulatnál csábítóan hullámzott, mintha szellő lengette volna.

Bájaira a tábornok részéről egyetlen mozdulat volt a válasz, a férfi könnyedén megérintette Galeona olajbarna arcát

a kesztyűs kezével, ám ezt a varázslónő úgy fogadta, mintha a legfinomabb szőrmét kapta volna a férfitól ajándékba.

Galeona elmosolyodott, kivillantotta tökéletesen fehér, ám macskaszerűen hegyes fogait. -Galeona... Galeonám... remélem, jól aludtál. – Igen, tábornokom. – Én is jól aludtam – nevetett fel a tábornok, de a mosoly rögtön eltűnt arcáról. – Egészen addig, míg nem láttam

azt az álmot. – Álmot? – Ahogyan a boszorkány levegőért kapott, mi- előtt megszólalt volna, egyértelműen jelezte, hogy nagyon is komolyan veszi, amit Malevolyn mondott neki. – Igen... – a tábornok ellépkedett a nő mellett, az egyik ijesztő díszt bámulta, anélkül, hogy igazán felfogta volna,

hogy mit is néz valójában. Játszott vele, megmozgatta az egyik ízületet, és közben így szólt. – A Véres Hadúr feléledt...

A boszorkány a tábornokhoz sietett, sötét angyalként hajolt a válla fölé, és várakozó szemekkel nézett rá. – Mesélj el mindent, tábornokom, mindent... – Láttam, hogy az üres páncél felkel a sírjából, azután csont töltötte ki az űrt, később pedig izmok és inak. Azután

hús-vér embert láttam a páncélban, de nem hasonlított azokra a képekre, melyek Bartucot ábrázolják. – A fekete

páncélruhás tábornok kissé csalódottnak látszott. – Egy meglehetősen evilági arcot láttam, olyat, melyet a

kézművesek sosem ábrázoltak. Talán valójában ilyen volt a hadúr arca, bár nekem inkább úgy tűnt, hogy egy rémült

embert látok... – Ez minden? – Nem. Ezután vért láttam, vér borította az arcot, és aztán az alak elindult. Láttam, hogy a dombok hegyekké

változnak körülötte, majd a hegyekből homok lett, és ő belesüppedt a homokba... és itt az álmom véget ért. A tábornok egyik kísérője észrevett egy árnyékot a sátor egyik távolabbi sarkában. Az árnyék megmozdult, és a

tábornok felé siklott. A tiszt tapasztalatból tudta, hogy az ilyen dolgokról jobb nem beszélni, így csak nyelt egy

nagyot, tartotta a száját, és abban reménykedett, hogy az árnyék később sem fordul majd az ő irányába. Galeona Malevolyn tábornok mellvértjéhez simult, és a férfi szemébe nézett. – Láttad már ezt az álmot máskor is,

tábornokom? – Akkor már tudnál róla. – Persze, hogy tudnék. Tudod, mennyire fontos, hogy mindent elmondj nekem. – A boszorkány megfordult, és

visszatért a puha párnák közé. Izzadság csillogott a testén. – És ez nagyon fontos dolog... Mert ez nem egyszerű

álom, egyáltalán nem az. – Ezt magam is sejtettem – a tábornok hanyagul intett kísérője felé, aki a letakart csomagot tartotta. A férfi

előlépett, és közben lerántotta a leplet a kezében tartott tárgyról, így az végre láthatóvá vált. A lámpa halvány fénye egy sisakon csillant meg, melynek tetején egy taréjszerű forgó volt. Régi volt, de teljesen

ép, az egész fejet és az arc nagy részét takaró, csupán két keskeny rés volt rajta a szemek számára, egy apró lyuk az

orroknál, és egy kicsit szélesebb, vízszintes nyílás a szájnak. A sisak hátsó része védte a tarkót, ám elöl a garatot

teljesen csupaszon hagyta. A gyenge fényviszonyok mellett is jól látszott, hogy a sisak színe vérvörös volt. – Úgy gondoltam, esetleg szükséged lehet Bartuc sisakjára. – Igazad lehet, tábornokom. – Galeona ellépett a tábornok mellől, és a sisak felé nyúlt. Ujjai hozzáértek a segéd

kezéhez, mire a férfi megborzongott. A tábornok nem figyelt rájuk, a másodtiszt pedig nem láthatta őket, így

Galeona kihasználta a helyzetet, és gyorsan megcirógatta a segéd csuklóját. Egyszer-kétszer már megtörtént, hogy

változatosságra vágyott, és magához hívta a segédet, de tisztában volt vele, hogy az sosem merné elárulni a

tábornoknak, hogy mi történt közöttük. Malevolyn valószínűleg őt végeztetné ki, és nem az értékes varázslónőjét. Megfogta a sisakot, és letette a földre, közel ahhoz a helyhez, ahol eredetileg üldögélt. A tábornok elküldte

segédeit, azután Galeonához lépett, és megállt, pont szemben a boszorkánnyal. – Nehogy csalódnom kelljen benned, drágám. Ebben az ügyben hajthatatlan vagyok, tudod jól. Galeona életében először úgy érezte, hogy önbizalma egy kicsit meginog. Augustus mindig betartotta a szavát,

különösen, ha valaki olyannak a sorsáról kellett döntenie, aki csalódást okozott neki. A boszorkány nem mutatta ki bizonytalanságát. Mindkét kezét a sisak tetejére helyezte, tenyérrel lefelé. A tábornok

levette a kesztyűjét, és ő is a sisakra tette a kezét. A lámpa lángja felsistergett, és egészen kicsire zsugorodott. Az árnyékok szétváltak, sűrűsödtek, s közben valahogy

elevenebbek lettek, függetlenebbek a fénytől. Különleges, földöntúli hatásuk azonban a legkevésbé sem zavarta a

tábornokot. Azok közül az erők közül, melyeket Galeona alkalmazott, néhányat maga is ismert, de a többinek is

tudott a létezéséről. Mint katonaembernek, aki a világ meghódítására készül, mindez jó eszköznek tűnt célja elérésében.

– Anyag hívja az anyagot, vér a vért... – A szavak könnyedén törtek elő a boszorkány szép szájából. Már sokszor

elmormolta ezeket a varázsigéket védencének. -Az, ami az övé volt, a másik felét hívja! Egyesüljön, amit Bartuc

teste viselt! Malevolyn érezte, ahogy pulzusa felgyorsul. A világ egyre távolabb és távolabb került tőle. Galeona szavai

visszhangzottak, már csak ezekre figyelt. Először nem látott semmi mást, csak túlvilági szürkeséget. Azután egy kép állt össze szemei előtt a szürkeségben,

egy kép, ami valahogy ismerős volt neki. Újra látta Bartuc páncélruháját, és a férfit is, aki most viselte, de ez

alkalommal a tábornok már bizonyosan tudta, hogy akin a páncél van, az nem lehet a legendás hadúr. – Ki az? – suttogta – Ki? Galeona nem válaszolt, szemei csukva voltak, fejét hátrahajtotta, és összpontosított. Egy árnyék suhant a

boszorkány mögé, amely Malevolynt halványan egy nagy rovarra emlékeztette. Mivel a kép egyre élesebbé vált előtte, újra teljes erővel csak arra koncentrált, hogy agyába véshesse az idegen vonásait, és rájöjjön, hogy merre van.

– Egy harcos – mormogta a varázslónő –, egy sok csatát megélt ember. – Hagyd ezt! Hol van? Közel van hozzánk? – A Hadúr páncélruhája! Ennyi idő után, annyi hamis nyommal a háta

mögött... A boszorkány megrándult az erőlködéstől. Malevolyn nem törődött vele, készen állt arra, hogy a képességei

határára hajszolja a varázslónőt, vagy akár azon is túl. – Hegyek... hideg, jeges ormok... Ez nem valami nagy segítség, mivel az egész vidék tele van hegyekkel, főleg az északi területek, és az

Iker-tengerek túlpartja is. Még Westmarch is. Galeona kétszer egymás után megrándult. – Vér szól a vérhez... Malevolyn a fogát csikorgatta. Miért ismétli magát? ―Vér szól a vérhez!" Galeona akkorát rándult, hogy keze majdnem lecsúszott a sisakról. A varázsigékkel létrehozott kapcsolat kezdett

megszakadni. Malevolyn mindent megtett, hogy saját erejével tartsa fenn a kapcsolatot, bár mágikus képességei

elhalványultak Galeonáé mellett. De egy pillanatig sikerült egészen élesen látnia az idegen arcát. Hétköznapi. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy vezér. Valahogy olyan rémültnek látszott. Nem gyávának, hanem mintha

nem lenne egészen a helyzet magaslatán... A kép kezdett elhomályosodni. A tábornok halkan szitkozódott. A páncélruhát valami átkozott gyalogos katona,

vagy dezertőr találta meg, egy olyan barom, akinek fogalma sincs annak értékéről, vagy képességeiről. – De hol van? A kép olyan hirtelen tűnt el, hogy a tábornok maga is meglepődött. Ugyanabban a pillanatban Galeona sóhajtott

egy nagyot, hátrahanyatlott a puha párnák közé, és végleg megszakította a kapcsolatot. Egy hatalmas erő szinte letaszította Malevolyn kezét a sisakról. A tábornok száját pedig válogatott szitkozódások

egész sora hagyta el. Galeona nyögdécselt, és lassan sikerült ülő helyzetbe tornáznia magát. Egyik kezével fejét fogta, úgy nézett fel

Malevolynra. A tábornok eközben azon tűnődött, hogy megkorbácsoltassa-e a boszorkányt, vagy inkább ne. Azzal hitegette,

hogy megvan a páncélruha, azután meg semmit sem tudott meg arról, hogy merre található. A boszorkány nézte a tábornok sötét tekintetét, és sejtette, hogy milyen következményekkel számolhat. – Nem

okoztam csalódást neked, tábornokom! Ennyi idő után végre Bartuc örökébe léphetsz! – Az örökébe léphetek? – Malevolyn felállt, és közben alig bírta visszafogni az indulatait. – Az örökébe léphetek?

Bartuc démonok felett uralkodott! Szinte az egész világra kiterjesztette a hatalmát! – A sápadt tábornok a sisak felé

intett. – Azt ott egy házalótól vettem, kabalának, emlékeztetőnek arra, hogy mekkora hatalom lehet majd az enyém!

Egy hamisítvány, gondoltam akkor, de egy szép hamisítvány! Bartuc sisakja! – A tábornok hangosan felnevetett. – Csak amikor felvettem, jöttem rá az igazságra – arra, hogy ez valóban az a sisak!

– Igen, tábornokom! – Galeona felpattant ültéből, a tábornok mellkasára tette a kezét, és úgy simogatta, mintha

nem a fém mellvért lenne ott, hanem a férfi csupasz bőre. -És azután jöttek az álmok, a víziók... – Bartucról... láttam a győzelmeit, a dicsőségét, az erejét! Átéltem mindent... – Malevolyn hangja mérhetetlenül

keserűvé vált –, de csak álmomban. – A sors akarta, hogy a sisak a tiéd legyen! A sors és Bartuc szelleme, hát nem érted? Ő azt akarja, hogy te lépj az örökébe, higgy nekem! – búgta a boszorkány. –

Egyszerűen nem lehet másként, hiszen te vagy az egyetlen, aki az én segítségem nélkül is látja a víziókat. – Ez igaz. – Az első két alkalom után, amikor a tábornok viselte a sisakot, megparancsolta legmegbízhatóbb

embereinek, hogy vegyék fel ők is. Még azok sem számoltak be különös álmokról, akik több órán keresztül viselték.

Ez Augustus Malevolyn számára egyértelművé tette, hogy a hatalmas hadúr szelleme őt választotta ki arra a nemes feladatra, hogy a dicső öltözetet magára vegye.

Malevolyn tisztában volt vele, hogy szinte minden halandó ismeri Bartuc történetét. Áttanulmányozott minden

dokumentumot, átolvasta az összes legendát. Azokkal ellentétben, akik csak beleolvastak egy-egy ilyen történetbe,

azután pedig gyorsan félretették – mert attól tartottak, hogy esetleg őket is átok sújtja majd – a tábornok minden apró

információra lecsapott. Fizikai ereje és stratégiai érzéke felért a hadúréval, de Malevolyn csak egész keveset értett a mágiához. Jóformán

egy gyertyát sem tudott vele meggyújtani. Galeona megadta számára a szükséges mágikus erőt – nem beszélve az

egyéb örömökről – de ahhoz, hogy Malevolyn igazán a hadúr örökébe léphessen, valami olyan erőre volt szüksége,

amellyel megigézhet és uralhat nem egy, hanem sok démont. A páncélruha megadhatja számára ezt az erőt, ebben Malevolyn egészen biztos volt. Kinyomozta, hogy Bartuc

hatalmas erejű varázsigékkel erősítette meg a páncélruhát. A tábornok saját, csekély erejét már a sisak is

megsokszorozta, így tehát meg volt győződve róla, hogy a páncél segítségével elérheti, amit akar. Kétségtelen, hogy a hadúr szelleme is ezt akarja. Erre utaltak a víziók is.

– Egy dolog biztos, tábornokom – suttogta a boszorkány –, van valami, ami arra biztat, hogy ne add fel a

reményt... – Mi? – ragadta meg a tábornok a nő vállát –, mi az? Galeona arca egy pillanatra eltorzult a karjába nyilalló fájdalomtól. – Ő... az a bolond, aki a páncélt most viseli – közeledik hozzánk! – Közeledik hozzánk? – Talán a sors úgy akarja, hogy a páncél és a sisak egye- süljön, de ha nem így van, akkor is, minél közelebb jön hozzánk, annál pontosabban megállapíthatom, hogy hol is

van egészen pontosan. – Galeona kiszabadította az egyik kezét a tábornok szorításából, majd megérintette vele a férfi

arcát. – Már csak egy kicsit kell várnod, szerelmem. Már csak egy egészen kicsit... A tábornok elengedte és elgondolkodott. – Minden áldott nap, reggel és este ellenőrizni fogod! Csakis erre fogsz koncentrálni! Amint sikerül rájönnöd, hogy

merre jár az a kretén, azonnal tudni akarok róla! Azonnal a keresésére indulunk! Semmi és senki sem állhat közém és

a sorsom közé! Felkapta a sisakot, és egy szó nélkül kiviharzott a sátorból, segédeivel a nyomában. Malevolyn gondolatban már

látta is magát a bűverejű páncélruhában. Démonok jelennek majd meg egyetlen hívó szavára. Városok dőlnek romba.

Meghódítani egy egész birodalmat... meghódítani a világot... mindez lehetséges lesz! Augustus Malevolyn védelmezően szorította magához a sisakot, miközben visszatért a saját sátrához. Galeonának

igaza van. Már nem kell sokat várni. A páncél úgyis az övé lesz. – Azt fogom tenni, amit megálmodtál – suttogta a tábornok Bartuc láthatatlan szellemének. – A te örökséged lesz

az én sorsom! – A tábornok szeme felcsillant. – Méghozzá hamarosan... A boszorkány megborzongott, mikor a tábornok végre elhagyta a sátrat. Malevolyn az utóbbi időben egyre

türelmetlenebbé vált, és egyre gyakrabban viselte az ősi sisakot. Egyszer még azon is rajtakapta, hogy úgy beszélt,

mintha ő maga lenne Bartuc, a Véres Hadúr. Galeona tudta, hogy a sisakban – és valószínűleg a páncélzat többi

részében is -különleges varázserő lakozik, de eddig még nem sikerült rájönnie sem arra, hogy ez az erő milyen

természetű, sem arra, hogyan tudná irányítani. Ha irányítani tudná... nem lenne szüksége többé a szeretőjére. Bizonyos szempontból ez sajnálatos, de vannak a

világon más férfiak is. Más, sokkal könnyebben befolyásolható férfiak. Egy hang törte meg a csendet, egy reszelős, mély hang, amely még a boszorkányt is több ezer haldokló légy

zümmögésére emlékeztette. – A türelem nagy erény... Neked már igazán tudnod kellene! Százhuszonhárom éve vagy már ebben a halandó világban, és azóta keresed a Hadúrt! Olyan régóta már...

És most végre itt az idő! Galeona körülnézett, egy bizonyos árnyékot keresett a többi között. Végül a sátor egy távoli sarkában bukkant rá a

keresett árnyra, egy hadonászó, rovarhoz hasonló alakra, amelyet csak az ismerhetett fel, aki igazán közelről

vizsgálta meg. – Maradj csendben! Valaki meghallhatja! – Ha úgy akarom, senki sem hallhatja, amit mondok -recsegte a hang –, ezt te is jól tudod, emberi lény... – Akkor beszélj halkabban az én kedvemért, Xazax. – A sötétbőrű varázslónő az árnyékot nézte, de nem ment

hozzá közelebb. Még ennyi idő után sem bízott meg teljesen állandó társában. – Az emberi lények füle oly érzékeny... – Az árny élesebb alakot öltött, és most már valamilyen rovarhoz

hasonlított, leginkább egy imádkozó sáskához. De ez a sáska legalább két méter volt, ha nem több. – A testük pedig

oly gyenge és törékeny... – Te csak ne beszélsz nekem a gyengeségről! Halk, rosszalló hang töltötte be a sátrat. Galeona összeszedte minden bátorságát, mivel tudta, hogy az árny nem

nagyon szereti, ha kritizálják. Xazax közelebb siklott. – Mesélj nekem a látomásról, melyben részed volt. -Hiszen te is láttad. – De én jobban szeretném tőled hallani... Kérlek... tedd, amit mondok. – Rendben van. – Mély levegőt vett, és olyan pontos leírást adott az emberről és a páncélról, amilyen pontosat csak

tudott. Xazax is látta mindezt, de valamilyen oknál fogva a bolond mindig újra akarta hallani a történteket Galeona

szájából. Galeona megpróbált hamar túl lenni a dolgon, ezért nem beszélt sokat az idegenről, hanem inkább a páncélt

és a háttérben halványan látott tájat írta le részletesen. Xazax hirtelen közbevágott. – Tudom, hogy a páncél létezik! Tudom, hogy ebben a világban bolyong! Az ember!

Beszélj az emberről! – Teljesen átlagos. Nincs rajta semmi különös. – Nincs olyan, hogy átlagos! Írd le! – Katona. Az arca hétköznapi. Egy egyszerű harcos, a kinézetéből ítélve földművesek sarja. Semmi különleges nincs rajta. Csak egy szegény bolond, aki véletlenül

belebotlott a páncélba, de ahogy Malevolyn is gondolja, fogalma sincs arról, hogy mi is az valójában. Megint az a rosszalló hang hallatszott. Az árny lassan hátrébb húzódott. Amikor Xazax végül megszólalt, a

hangjában nem kevés csalódottság érződött. – Biztos, hogy a halandó erre tart? – Úgy tűnik. A sötét alak nem mozdult. Látszott, hogy Xazax valamit forgat a fejében. Galeona várt... és várt. Xazax nem igazán

törődött mások idejével, bezzeg ha ő akart valamit, akkor nagyon gyorsan elfogyott a türelme. Egy pillanatra két sárga folt látszott ott, ahol az árny feje lehetett. Valamiféle három karomban végződő végtag

árnyéka tűnt fel, de aztán gyorsan el is tűnt.

– Hát akkor csak jöjjön. Addig én majd eldöntöm, hogy melyik bábu felel meg leginkább a céljaimnak... Xazax

alakja lassan elhomályosodott. Az imádkozó sáskához, és minden máshoz való hasonlatossága eltűnt. – Csak jöjjön... Az árnyék beleolvadt a sátor sötétjébe. Galeona magában káromkodott. Sokat tanult a gonosz lénytől, az utóbbi időkben az ő segítségének köszönhetően

hatalma számos területen megnőtt. Ennek ellenére Malevolyn helyett sokkal szívesebben megszabadult volna

Xazaxtól, ettől a gonosz szerzettől. A tábornok felett volt valamennyi hatalma, őt tudta befolyásolni, titkos

szövetségesét azonban egyáltalán nem. Kapcsolata Xazaxszal valami olyasmi volt, mint a macska és az egér játéka,

és sajnos a boszorkány sokszor érezte úgy, hogy kettejük játékában ő a kisegér. Sajnálatos módon egy Xazaxhoz

hasonló lénnyel nem fordulhat szembe senki csak úgy minden további nélkül; ha Galeona elővigyázatlanul bontaná fel a kettejük egyezségét, akkor könnyedén végtagok és fej nélkül maradhat – és mindezt persze még élve kellene

elszenvednie. Ez a gondolat arra késztette a boszorkányt, hogy egy új lehetőséget is számításba vegyen. Az idegen, aki most Bartuc páncélját viseli, szemmel láthatóan katona, egy harcos, és ahogyan azt

szövetségeseinek is elmondta, egyszerű ember. Más szóval szerencsétlen flótás. Galeona pedig nagyon is tudta, hogy

hogyan lehet az efféle szerencsétleneket befolyásolni. Az idegen pusztán egy emberi lény, és mint olyan, védtelen az 6 bájaival

szemben; a bolond sosem fog rájönni, hogy mi is történt vele. Vár egy kicsit, és meglátja, hogyan alakulnak a dolgok a tábornokkal és Xazaxszal. Ha úgy látja, hogy egyik vagy a másik még

mindig a saját malmára hajtja a vizet, akkor majd megpróbálja így kiegyenlíteni az erőviszonyokat. Malevolyn a páncélruhában kétségkívül el tudna bánni a szövetséges árnnyal. De ha mégis Xazax kaparintja meg a bűverejű tárgyakat, akkor őhozzá kell csatlakoznia.

Azért az idegen persze még mindig jól jöhet. Biztos, hogy Galeona az orránál fogva vezethetné, megmondhatná neki, hogy mit tegyen. Benne lehetőséget látott, míg a másik kettőben inkább csak veszélyt.

Igen, Galeona úgy döntött, hogy jobb, ha rajta tartja a szemét ezen az idegenen, a saját érdekében. Sokkal inkább megfelelne a céljainak, mint egy félőrült, ambiciózus katonai vezető – és sokkal, de sokkal kevésbé veszélyes, mint egy démon.

HÁROM

Vér. – Mindenre, ami szent, Norrec! Mit tettél? – Norrec. Barátom. Talán jobb lenne, ha levennéd azt a kesztyűt. Vér. – Légy átkozott! Légy átkozott1. – Sa-Sadun! A csuklóját! Vágd... Mindenütt csak vér. – Norrec! Az isten szerelmére! A karom! – Norrec! – Norrec! A hozzá legközelebb állók vére...

– Nem! Norrec felemelte a fejét, és felkiáltott, még mielőtt rádöbbent volna, hogy felébredt. A hideg széltől gyorsan magához tért, és

rádöbbent, hogy elviselhetetlenül fájt a jobb orcája. Gondolkodás nélkül az arcához emelte a kezét. Hideg fém dörzsölődött a bőréhez. Norrec döbbenten nézett a kezére – a kezére, melyet vérvörös kesztyű borított, és melynek

ujjait most vörös anyag szennyezte. Vér. Reszkető kezét újra az arcához emelte, és most csak egyik ujjával ért a húshoz. Így kutatta végig az arcát, és felfedezte, hogy

három sebből is vérzik. Három árkot érzett a bőrén, mintha egy állat karmolta volna meg. – Norrec! A veterán harcos megborzongott egy emlékfoszlánytól. Sadun arca, melyet olyan félelem torzított el, amit Norrec eddig csak a

legvéresebb csatákban látott. Sadun szemei könyörögtek, a szája szóra nyílt, de torkát nem hagyta el egyetlen hang sem. Sadun keze... amint kétségbeesetten barátja arcába mar. Nem... Az lehetetlen, hogy az történt, amire ő most emlékszik. Csak egy újabb vízió. Fauztin a sír kövén hever, vér ömlik a padlóra, méghozzá abból a lüktető sebből, amely a varázsló torka helyén

tátongott. Legalább a Vizjerei viszonylag gyorsan meghalt. Nem, nem, ez nem lehet... A félelem egyre jobban eluralkodott a lassan már félőrült katonán, miközben

felkászálódott a földről. Magas dombokat, mi több, hegyeket látott maga körül a felkelő nap fényében. Egyáltalán

nem volt ismerős neki a hely. Egyik domb sem hasonlított arra az oromra, amelyben ő és barátai rábukkantak Bartuc

sírjára. Norrec előrelépett, és megpróbálta kitalálni, hogy hol is van tulajdonképpen. Minden mozdulatát szüntelen nyikorgás kísérte. Lenézett, és észrevette, hogy nem csak a kezét borítja fém. Páncélzat. Bárhová nézett, mindenhol ugyanazokat a vérvörös fémlemezkéket látta magán. Azt hitte, az iszonyat és

a félelem, amit érez, már nem lehet rosszabb, de miután végignézett a testén, az eddig valamelyest nyugodt katona

teljesen kétségbeesett. Karját, törzsét, lábát most mindenütt ugyanaz a vérvörös páncél borította. Sőt, Norrec még

Bartuc régi, ám jó állapotban lévő bőrcsizmáit is felfedezte a lábán. Bartuc... A Véres Hadúr. Bartuc, akinek sötét varázslata nemrég megmentette a szorult helyzetbe került katonát,

Sadun és a varázsló élete árán. – A fenébe is! – Norrec ismét a kezére nézett, és megrántotta a kesztyűt. Teljes erejéből rángatta előbb a bal, azután

a jobb kezén lévőt. De bármelyiket is próbálta lehúzni, csak egy centit mozdultak, azután elakadtak. Belenézett a kesztyűkbe, azután mivel nem látott semmilyen kapcsot, még egyszer megpróbálta levenni őket -de

hiába, azok csak nem akartak lejönni a kezéről. Mi több, ahogy felkelt a nap, Norrec meglátta, hogy nem csupán az

arcáról származnak a vérten látható vérnyomok. Minden ujja, még a tenyere is olyan volt, mintha vérvörös festékbe

mártották volna. Csakhogy nem festék volt. – Fauztin – mormogta Norrec –, Sadun... Norrec elkeseredésében teljes erőből belecsapott egy sziklába, készen arra, hogy akár valamennyi csontját

összetörje, csak megszabaduljon a páncélruhától. Ehelyett azonban a szikla bizonyult gyengébbnek, ő csupán

nyilalló fájdalmat érzett az egész karjában. Térdre zuhant. – Nem! A szél süvített, mintha csak rajta nevetne. Norrec nem mozdult, úgy maradt, ahogy volt, fejét a kezére hajtotta. A

sírboltban történtek egy-egy mozzanata villant fel a szeme előtt, mindegyik iszonyatos, ördögi kép volt. Fauztin és

Sadun halottak... és mindketten az ő keze által távoztak az élők sorából. Norrec ismét felnézett. De mégsem az ő keze által haltak meg. A kesztyűk tették, azok az átkozott kesztyűk,

amelyek megmentették az élőhalott őröktől. Norrec még mindig hibáztatta magát a halálukért, hiszen talán másképp

alakultak volna a dolgok, ha rögtön leveszi az első kesztyűt, mivel tudta, hogy saját akaratából nem mészárolta volna

le a barátait. Kell, hogy legyen valami módja annak, hogy leszedje magáról ezeket az átkozott kesztyűket. Ha kell, akár

darabokban, a bőre egy részével együtt. A veterán harcos úgy döntött, hogy nem adja fel, ezért felállt, és körülnézett, hogy megtudja, hol is van pontosan.

Sajnos most sem lett okosabb, mint amikor először körülnézett. Hegyek és dombok. Északi irányban egy erdősáv.

Emberi lakóhelynek semmi nyoma, még egy nyavalyás füstfelhő sincs sehol. És most sem látta azt a hegyormot, ahol rábukkantak Bartuc sírjára. -Hol a pokolban...-Gyorsan befogta a száját, mivel azt a bizonyos sötét és misztikus túlvilági helyet még említeni

sem merte. Norrec nemhogy katonaként, már gyermekként sem nagyon hitt a démonok és az angyalok létezésében,

de a szörnyű események, melyeknek nem is olyan régen részese volt, némiképp megváltoztatták az álláspontját. Akár

léteztek démonok és angyalok, akár nem, a Véres Hadúr szörnyű örökséget hagyott hátra maga után – olyan

örökséget, melytől Norrec a lehető leghamarabb szeretett volna megszabadulni. Norrec abban reménykedett, hogy csak túl ideges volt, amikor először próbálta levenni a kesztyűt, ezért úgy

határozott, hogy közelebbről is megvizsgálja. Amikor azonban lenézett, egy újabb szörnyű felfedezést tett. Nem csak a kesztyű volt vértől mocskos, hanem a mellvért is. De ami még rosszabb, a vér nem csupán véletlenül

fröccsent a páncélra, hanem akarattal és módszeresen rá lett kenve. Ismét végigfutott rajta a hideg. Visszatért a kesztyűhöz, valami csatot vagy pántot keresett, ami a helyükön tarthatja

a kesztyűket. Semmi. Semmi sem tartotta a kesztyűket a kezén. Elvileg egyszerűen le kellett volna csúszniuk már

attól is, ha csak lefelé tartja a kezét, és kicsit megrázza. A páncél. Ha a kesztyűket nem is tudja leszedni magáról, a páncél többi részét biztosan le lehet csatolni. Néhány

darabon csatot is látott, és bár kesztyű volt a kezén, elég könnyűnek tűnt kicsatolni őket. A többi darabon még csat

sem volt, mivel úgy tervezték őket, hogy egyszerűen le vagy fel lehessen őket húzni... Norrec lehajolt, és az egyik lábával próbálkozott. Először is megkereste a csatokat, és megfelelő fogást keresett

rajtuk. Gondosan kifeszítette a pöcköket. De azok azonnal visszaugrottak a helyükre. Megint kifeszítette őket, de a végeredmény ugyanaz lett. Norrec elkáromkodta magát, és harmadszor is

próbálkozott.

Ez alkalommal azonban a zár még csak ki sem nyílt. Norrec több darabbal is megpróbálkozott, de mindegyiknél ugyanarra a kétségbeejtő eredményre jutott. Ami még

rosszabb, még a csizmát is megpróbálta levenni – pedig nagyon hideg volt –, de az, akár a kesztyű, épp csak

megmozdult, azután beragadt. – Ilyen nincs... – Norrec még erősebben próbálkozott, de továbbra sem járt sikerrel. Ez őrültség! Ezek csak ruhák, fémdarabok, meg egy használható, de nagyon régi csizma! Le kell jönniük! Norrec egyre jobban kétségbe esett. Egyszerű ember volt, olyan, aki hitte, hogy reggel a Nap kel fel, este pedig a

Hold. A madarak repülnek, a halak pedig úsznak. Az emberek ruhákat viselnek – de a ruhák sohasem viselnek

embereket! Lenézett a véres kesztyűre: – Mit akarsz tőlem? Mit akarsz? Nem szólalt meg semmilyen túlvilági hang, hogy feltár- ja előtte sötét küldetését. A kesztyű sem kezdett mágikus jeleket rajzolni a homokba. Egyszerűen csak arról volt

szó, hogy a páncél nem engedte szabadon. Társai borzalmas halálának képe ismét felvillant a szeme előtt, és ettől Norrec képtelen volt másra figyelni.

Imádkozott, könyörgött, hogy tűnjenek el a fejéből, de tisztában volt azzal, hogy valószínűleg sosem fog tudni

megszabadulni ettől a rémes emléktől. Ha a rémálmoktól nem is szabadulhat, azért van valami, amivel mégiscsak le tudná szedni magáról ezt az átkozott

páncélt. Fauztin elismert varázsló volt ugyan, de bevallotta, hogy vannak olyan társai, akik többet tudnak, többet

tapasztaltak már, mint ő. Norrecnek tehát nem kell mást tennie, mint keresni egy ilyen varázslót. Először kelet, aztán nyugat felé nézett.

Keleti irányban nem látott mást, csak magas és kopár hegyeket, a nyugati területek valamivel barátságosabbnak

tűntek. Norrec persze tudta, hogy ez még nem jelent semmit, de a legtöbb esélyt mégis a nyugati irány ígérte. A hideg szél és a nyirkos levegő már-már a csontjáig hatolt, mire megkezdte végtelen zarándokútját. Nagyon is

valószínűnek látszott, hogy szomjan fog halni, még mielőtt kijutna a hegyekből, de valami azt súgta neki, hogy ez

nem fog bekövetkezni. Bartuc páncélja biztosan nem azért választotta őt, hogy azután hagyja elpusztulni a semmi

kellős közepén. Nem! Biztos, hogy valami terve van vele, majd hamarosan mindenre fény derül. Bár Norrec nem igazán vágyott megtudni, hogy miben is állt ez a terv.

A nap lenyugodott, csak a sötét, borult ég maradt utána, és még hűvösebb lett. Párás volt a levegő, lógott az eső

lába. Norrec fújtatott, de mindennek ellenére rendületlenül haladt előre. Egészen idáig semmi olyat nem látott, ami

igazolta volna, hogy a helyes irányt választotta. Egyre inkább úgy érezte, hogy pont az ellenkező irányba halad, mint kellene. Lehet, hogy volt egy kis hegyi

királyság valahol keleti irányban, a következő csúcs mögött. Az ilyen gondolatok – bár meglehetőst borongósak voltak – tartották vissza Norrecet attól, hogy teljesen

megbolonduljon. Valahányszor hagyta, hogy a gondolatai elkalandozzanak, azok mindig a sírkamrába tértek vissza, ahhoz

a szörnyűséghez, aminek részese volt. Fauztin és Sadun arcát látta maga előtt újra meg újra, és Norrec minden árnyékban az ő arcukat pillantotta meg, ahogy őt vádolják és átkozzák.

De hát meghaltak, és a Véres Hadúrral ellentétben halottak is maradnak. Csupán Norrec bűntudata tartotta őket életben. Dél körül szédelegni kezdett. Végre rádöbbent, hogy mióta felkelt, még nem evett és ivott semmit, és az előző nap is csak reggel

kapott be valamit. Sürgősen szereznie kellett valami táplálékot, különben hamarosan összeesik és meghal. De hogyan? Nem volt nála semmilyen fegyver, sem csapda. Vizet persze könnyen szerezhet, csak fel kell mennie egy közeli

hóborította sziklára, és vizet facsarnia a hóból, de az élelemszerzésre nem volt sok esélye. Úgy döntött, hogy először is a szomját fogja csillapítani. Felmászott hát egy kis bemélyedéshez, ahol a hidegben, az árnyékban

megmaradt még némi hó és jég. Felmerte, amennyit csak tudott, és mohón elszopogatta, nem törődött a benne levő sárral és a fűcsomókkal.

Néhány perc múlva úgy érezte, hogy kezd kitisztulni a feje. Kiköpte a szájában maradt fűszálakat, és eltűnődött, hogy mihez is kezdjen ezután. Nem látott eddig a környéken más vadállatot, csak néhány madarat. Nyíl vagy legalább egy csúzli nélkül képtelenség levadászni őket a levegőből. De muszáj valamit ennie...

Bal keze hirtelen magától megmozdult. Az ujjai szétnyíltak, azután pedig rákulcsolódtak egy nem létező gömbre. A kesztyűs kéz ezután úgy fordult, hogy a tenyér éppen szembekerült az elképedt katona előtt fekvő vidékkel.

Egyetlen, idegen szó hangzott el a szájából. – Jezrat! Előtte nem messze a föld meghajlott. Norrec először azt hitte, hogy földrengés, de csak egy apró, másfél méter hosszú és fél

méter széles hasadék keletkezett. A környezete többi része meg sem rezzent. Elfintorodott az orra, mert bűzös gázok törtek elő a kicsi, ám annál mélyebb résből. A levegő forrni látszott ott, ahol a sárga

füstcsíkok megjelentek.

– Iskari! Woyut! – Az újabb szavak vadul törtek elő a szájából. A hasadékból szörnyűséges, baljós hang hallatszott. Norrec szeretett volna hátrább lépni, de egyszerűen nem tudott. A hang

felerősödött, most már magas, állatias gagyogássá alakult. Norrec elfojtott egy kiáltást, amikor meglátta azt a groteszk, állatias arcot, amely valahogy vonakodva tűnt elő a borús világba a

nyílásból. A szörnyű fej tetején egy pár hegyes, csavart szarv éktelenkedett. A kerek, sárga szemgolyók, bennük piros pupillákkal, elfordultak az égről, és nyílt utálattal az előttük levő emberi lényt kezdték méregetni. A szörnyűség zömök, disznószerű orra elfintorodott, mintha valami undorító bűzt érezné, és a harcos rádöbbent, hogy az a valami csakis az ő szaga lehet.

A rémisztő teremtmény felfelé igyekezett a felszínre, háromujjú, karmos végtagjai segítségével, melyekkel a gödör szélébe kapaszkodott. Zömök, hatalmas lábak nehezedtek a földre, melyek hosszú, görbe karmokban végződtek. Norrec egy olyan lényt bámult, mely minden bizonnyal az alvilág púposhátú, csak nagy vonalakban humanoid lakója volt, és bár csupán a férfi derekáig érhetett, egyszerre pikkelyes és szőrös kültakarója alatt meglepően vaskos izomkötegek húzódtak.

Aztán a szörnyűséget egy másik is követte, majd egy harmadik, egy negyedik, egy ötödik... A rémálomba illő lények száma a hatodik megjelenése után nem nőtt tovább, és így pontosan fél tucattal voltak többen, mint

amennyit Norrec szívesen látott volna. A démoni lények a saját, érthetetlen nyelvükön gagyogtak egymásnak, láthatóan nem örültek neki túlzottan, hogy ott voltak, ahol voltak, és az is látszott, hogy kit tesznek felelőssé helyzetükért. Néhányuk nyíltan Norrecre vicsorított, mordult, a többiek viszont csak csúnyán néztek rá.

– Gester! Iskari! – A furcsa szavak ismét megijesztették Norrecet, de hatásuk a szörnyecskékre még elképesztőbb volt. A tiszteletlenség minden jele eltűnt róluk, és a szavak hallatán meghajoltak Norrec előtt – némelyik félig bele is ásta magát a talajba, hogy gyarlóságukat még inkább kihangsúlyozzák.

– Dovru Sesti! Dovru Sesti! Bármit is jelentett ez, hallatára a szörnyek azonnal sarkon fordultak, és fejvesztve rohanni kezdtek. Rikoltoztak,

gagyogtak, és olyan sebességgel indultak meg a szélrózsa minden irányába, mintha az életük függne ettől. Norrec kifújta a levegőt. Minden áldott alkalommal, amikor az ismeretlen szavakat kimondta, olyan érzése volt,

mintha megállna a szíve. A nyelv hasonlított ahhoz, amelyet varázslatai alkalmával Fauztin is használt, illetve a többi

Vizjerei varázsló is, akiket Norrec megismert az évek során, de valahogy mégis sötétebbnek, gonoszabbnak

hangzottak, mint bármi, amit Norrec barátja valaha is kimondott, akár a legvéresebb csatában is. Nem maradt több ideje ezen tűnődni, mivel a távolban ismét rikoltozás hallatszott. Norrec dél felé nézett, és két

szörnyecskét látott visszafelé sietni – maguk mögött húzták egy kecske véres, széttrancsírozott maradványát. No igen. Éhes volt, a páncél pedig biztosította számára azt, ami neki élelmet jelentett. Norrec elsápadt a zsákmány láttán. Persze ő is mészárolt már le állatokat, ha éhes volt, de a szörnyecskéknek

bizonyára igen nagy örömük telhetett abban, hogy elfogták és szétszedték a szerencsétlen kecskét. A fejet alig

tartotta valami a testen, félig leszakadt, a lábak pedig úgy libegtek, mintha mindet eltörték volna. A kecske

lágyékának egy részét kitépték, ebből a sebből ömlött a vér, és vörös csíkot hagyott maga mögött. A groteszk lények ledobták a zsákmányt Norrec elé, azután hátrébb léptek. Miközben ezt tették, csapatuk egy

harmadik tagja is megjelent, ő egy kicsi, véres testet hozott magával, mely némi jó indulattal egy nyúlra hasonlított. Az elgyötört veterán megszemlélte a rémes tetemeket, azután körülpillantott, hátha akad a környéken valami

olyasmi is, amit ő is ehetőnek ítélne. A szörnyecskék a maguk nemében páratlanul jó vadászok voltak, ám a

módszereik, amivel a zsákmányt kezelték, hagytak némi kívánnivalót maguk után. A többi három szörny is perceken

belül visszatért, mindegyik a maga szerzeményével. Az egyiket, a cafatos kinézetű gyíkot Norrec azonnal otthagyta.

A másik kettő egy-egy nyulat hozott, Norrec végül ezeket választotta azok helyett, amiket az első szörnyek hoztak

neki. Amikor feléjük nyúlt, bal keze ismét önállósította magát. A kesztyű átlendült a nyulak felett. Norrec eközben

ujjaival szörnyű hőséget érzett. – A fenébe is! – Hátraugrott egy lépést. A hő gyorsan eltűnt, de Norrec keze még mindig lüktetett a közeli láng

miatt. A csoportban álldogáló szörnyecskék felől ismét gagyogás hallatszott, ez alkalommal nyilvánvalóan Norrec

ügyetlenségén mulattak. De egy gyors, hűvös pillantás azonnal elhallgattatta őket. Norrec keze már jobban volt, visszafordult a nyulakhoz – és látta, hogy azok teljesen átsültek. Az illat, amelyet

árasztottak, némi fűszerezésre is utalt, és kétségkívül nagyon étvágygerjesztő volt. – Csak azt ne gondolják, hogy majd még meg is köszönöm... – mormogta Norrec, csak úgy magának. Végül az éhség győzedelmeskedett a katona önérzete felett, és belekóstolt a meglepően jól elkészített

nyúlpecsenyébe. Nem csak az egyiket ette meg, hanem mindkettőt, méghozzá igen jóízűen. Mivel jó nagyok voltak,

csillapították éhségét, és így eltöprengett, hogy mihez is kezdjen a többi hússal. Norrec várt egy kicsit, hátha a páncél

ismét meghozza a döntést helyette, de nem történt semmi. A csorda még mindig őt nézte, de pillantásuk elég gyakran vándorolt át Vágyakozva a húsokra, és ez végre

rávezette Norrecet a helyes megoldásra. Felemelte a kezét, a kecske és a többi lemészárolt állat felé intett, azután

pedig a szörnyekre mutatott. Nem volt szükség írásos meghívóra. A kis csapat elképesztő lelkesedéssel vetette magát a húsra, a meglepett

veterán pedig félreugrott előlük. Belemartak a húsba, cafatok röpködtek és vér fröcsögött mindenfelé. Norrecnek

felfordult a gyomra, ahogyan nézte a démonokat, amelyek minden ehető falatot letépkedtek a tetemekről, amit csak

lehetett. Elképzelte, amint a karmok és fogak az ő húsába tépnek bele... – Verash! – Norrecet annyira felkavarták a látottak, hogy jóformán fel sem figyelt az újabb különös szóra, mely

előpattant a szájából. A szörnyecskék úgy hőköltek vissza, mintha megütötte volna őket. Behúzták fülüket-farkukat, megragadták a

kecske maradványait, és a repedés felé húzták. Némi nehézségek árán a groteszk kis alakok betuszkolták a kecskét a

hasadékba, azután egyenként követték. Az utolsó ránézett Norrecre, mielőtt eltűnt volna a föld mélyében – pillantása gyors volt és nagyon kíváncsi. A hasadék az ámuló Norrec szeme láttára szépen összeforrt, és nyoma sem maradt annak, hogy ott volt. Élőhalottak. Elátkozott páncél. Démonok az alvilágból. Norrec találkozott már varázslatokkal korábban is, hallott

történeteket a sötét erőkről, démonokról, de egyik sem volt ahhoz fogható, ami azóta történt vele, mióta először

betette a lábát abba a barlangba. Azt kívánta, bárcsak vissza tudna menni az időben, és meg tudná változtatni az

eseményeket, és meghozni azt a döntést, hogy otthagyják a barlangot, még mielőtt a borzalmas őrök feléledtek, és

megtámadták őket, de Norrec tudta, hogy ez éppúgy lehetetlen, mint lehúzni a páncélt. Pihenni akart. Az út nagyon fárasztó volt, és így, hogy tele volt a gyomra, a vágy a továbbhaladásra egyelőre

teljesen elmúlt. Jobban szeretett volna aludni egyet, és majd frissen, kipihenten folytatni az utat. Talán akkor a

gondolatai is kitisztulnának, és több esélye lenne arra, hogy megtalálja a megoldást, hogy hogyan is tudna

megmenekülni ebből a szorult helyzetből. Norrec hátradőlt, és kinyújtózott. Annyi év után, melyet a csatamezőkön töltött, már minden hely megfelelt neki

ágy gyanánt. A páncél miatt persze nem lesz olyan kényelmes a dolog, de a kimerült katonának volt már része ennél

kellemetlenebb élményekben is. – Mia...? Karja és lába visszaemelte álló helyzetbe. Norrec megpróbált visszaülni, de a testének nyaka alatti részei közül

egyik sem engedelmeskedett neki. A karjai lógtak, és válltól lefelé úgy lebegtek, mintha minden izmot elvágtak volna. Norrec bal lába előrelépett, a

jobb pedig követte. – Nem mehetek így tovább, értsd meg! Muszáj pihennem egy kicsit! A páncél egyáltalán nem foglalkozott vele, felvette az előző tempót. Bal. Jobb. Bal. Jobb. – Egy óra! Vagy inkább kettő! Csak ennyit kérek, nem többet! A szavai hatástalanul és válasz nélkül visszhangzottak a hegyek és dombok között. Bal. Jobb. Akár tetszett a

szerencsétlen katonának, akár nem, nehéz útját muszáj volt folytatnia. Ennek soha sem szabadott volna megtörténnie, gondolta Kara idegesen. Rathma hatalmára, ennek soha sem szabadott volna

megtörténnie! A smaragdszínű gömb, melyet már korábban elővarázsolt, hogy lásson, még hátborzongatóbbá tette a látványt.

Kara arca, mely amúgy is nagyon halovány volt, még jobban elsápadt. Maga köré csavarta fekete köpönyegét, annak

melege valamelyest megnyugtatta. Ezüstszínű, mandulavágású szemei elé, melyeket sűrű pillák árnyékoltak, olyan

látvány tárult, melyet mesterei elképzelni sem tudtak volna soha. A sírbolt mindörökké biztonságos lesz, állították ők. Ahol a Vizjereik amatőr varázsereje csődöt mond, ott a mi megbízható erőnk lép színre.

De most úgy tűnt, hogy a materiálisabb gondolkodású Vizjereik, és a pragmatikus Rathma-hívők ereje egyaránt

csődöt mondott. Azt, amit mindörökre el akartak tüntetni az emberek szeme elől, nem csak hogy felfedezte valaki, de

el is tulajdonította. Vagy lehetséges, hogy még ennél is többről van szó? Mekkora hatalmuk lehet azoknak a behatolóknak, akik

nemcsak a sírbolt élőhalott őreivel bántak el sikeresen, de a falakon levő őrszemeket is összetörték? Annyira azért nem volt nagy az erejük, mivel két társuk igen borzalmas körülmények között odaveszett. Kara olyan

kecsesen mozgott, hogy szinte lebegni látszott. A fekete hajú szellemidéző a hozzá közelebbi holttesthez suhant.

Lehajolt, és miután hátradobta hosszú, fekete fürtjeit, megvizsgálta a maradványokat. Sovány férfi volt, egy sebhelyes veterán. Az egyik távoli, nyugati királyságból jöhetett. Nem lehetett valami vonzó

külsejű ember, még az előtt sem, hogy valaki teljesen kitekerte a nyakát, és majdnem letépte az egyik karját. A tőr,

amely a mellkasából állt ki, és amely mellesleg csupán dísz volt, sok köze már nem volt a halálához, minden bizonnyal a sajátja lehetett. Azt, hogy mi is ölte meg pontosan, még a szellemidéző sem tudta volna megmondani

-egyelőre. A tátongó seb bőven kivérzett, de mégsem annyira, mint normál esetben kellett volna. De miért vágta fel

valaki a tetemet, miután már kitörte a nyakát? A vékony, de szívós nő halálos csendben átlépett a másik holttest mellé. Azonnal látta, hogy a férfi egy Vizjerei

volt, és ezen egyáltalán nem lepődött meg. Mindig bele- avatkoztak mindenbe, mindig próbáltak olyan eljárásokat felfedezni, mellyel lekörözhetik a többieket – a Vizjereik

nem voltak valami megbízható szövetségesek. Ha ők nem lettek volna, nem is alakult volna ki ez a szörnyű helyzet.

Bartuc és testvére a Vizjereik korai tanításait követték, főleg azokat, melyekkel démonokat idéztek meg a nehezebb

varázslatok végrehajtásához. Bartuc nagyon jól kiképezte magát ezen a téren, de az állandó érintkezés a sötét erőkkel

eltorzította a gondolkodását, és a végén már azt hitte, hogy a démonok az ő szövetségesei. Ok aztán kielégítették

sötét, gonosz vágyait, mind a halandó, mind az alvilági létben. Bár Horazon és az ő varázslótársai végül legyőzték Bartucot, és lemészárolták démonseregét, képtelenek voltak

elpusztítani a Hadúr tetemét. A páncél, melyet több, baljós varázslattal is megerősítettek, továbbra is megpróbálta

teljesíteni feladatát, és védelmezte viselője testét, még annak halála után is. Megölniük is csak azért sikerült, mert a

nyakát nem takarta kellőképpen a páncél. A Vizjereik tehát ott álltak egy testtel és egy fejjel, amit nem tudtak elpusztítani, így aztán Kara népének keresésére

indultak, végigkutatták a sűrű dzsungelt azok után az emberek után, akik az élet és a halál egyensúlyának megtartására törekedtek, és akiket emiatt szellemidézőknek neveztek el. A két erő összefogott, és kemény munkával

azon fáradoztak, hogy Bartuc maradványait soha élő ember ne láthassa többé e föld színén, és reménykedtek benne,

hogy ezzel elérik azt is, hogy a Hadúr varázslatai idővel majd semmivé válnak. Kara megérintette a halott varázsló véráztatta nyakát, és megállapította, hogy azt olyan kegyetlenséggel tépték fel,

melyre talán csak az állatok képesek. A harcostól eltérően a varázsló nagyon gyorsan meghalt, de ugyanolyan

borzalmas halállal, mint társa. A szeme üresen bámult Karára, és még mindig látszott benne az iszony, melynek

szemtanúja lett élete utolsó percében. A kifejezése félelemmel vegyes megrökönyödést tükrözött, szinte... szinte úgy,

mintha képtelen lett volna felfogni, hogy ki is a gyilkosa. De hogyan lehetséges az, hogy egy erő megöli a varázslót, azután pedig képtelen megállítani a többi tolvajt? Talán

csak szerencséjük volt, és valahogyan elmenekültek? Kara megdermedt: ha az élőhalott őrök eltűntek, az őrszemek összetörtek, mi maradhatott, ami lemészárolta a

behatolókat? Mi? Azt kívánta, bárcsak a többiek is vele tartottak volna, de ez nem volt lehetséges. Máshol volt rájuk szükség –

vagyis gyakorlatilag mindenütt szükség volt rájuk. Sötét erők támadását érzékelték nem csupán Kehjistan egész területén, de Scosglenben is. A Rathma-hívők pedig

kevesen voltak, így jobban szétszóródtak, mint eddig bármikor. Így aztán egyedül maradt, ő, az egyik legfiatalabb és legkevésbé gyakorlott hívő. Az persze igaz, hogy mint

minden Rathma hívőt, őt is csecsemő korától kezdve önállóságra nevelték, de Kara most úgy érezte, hogy olyan

területre tévedt, melyre semmiféle képzés és önállóság nem nyújthat elegendő felkészültséget. De talán... talán ez a Vizjerei még mindig tudna neki valamiféle jó tanáccsal szolgálni azzal a helyzettel

kapcsolatban, amivel most kell szembesülnie. Kara leoldott egy tőrt az övéről, egy olyan tőrt, mely törékenynek tűnt ugyan, valójában viszont nagyon is erős,

kétélű fegyver volt. Az él és a markolat egyaránt elefántcsontból készült, és a külseje igencsak megtévesztően hatott.

Kara saját tőrével bátran szembeszállt volna bármely más fegyverrel, mivel tudta, hogy a varázslatok, melyekkel

megerősítették, szinte legyőzhetetlenné, és jóval pontosabbá tették azt mindenféle más fegyvernél. A szellemidéző közömbösen, minden undor vagy izgalom nélkül megérintette a halott Vizjerei szétmarcangolt

torkának legvéresebb részét. Addig forgatta a tőr hegyét a vérben, míg az azt egészen be nem takarta. Azután Kara

lefelé fordította a kés hegyét, és elmormolta a szükséges varázsigéket. A kés hegyén levő piros foltok felizzottak. Kara még néhány szót mormolt, összpontosított.

A foltok megváltoztak, megnőttek. Úgy mozogtak, mintha élnének – vagyis, mintha az életre emlékeznének.

Kara, akinek tanárai az Éjjeli Árny nevet adták, megpörgette a tőrt, és beleszúrta a padlóba.

A tőr félig beleszaladt a kőbe, nem tartóztatta fel a kemény anyag. Kara gyorsan hátralépett, és nézte, ahogy az

elefántcsont tőrt körbefonják a vörös foltok, amelyek lassan egybeolvadtak, és egy emberre emlékeztető formát

alkottak, kicsivel magasabbat, mint maga a tőr. A szellemidéző mintákat rajzolt a levegőbe, és elmormolta a varázslat második, befejező részének igéit.

A vörös, homályos fényben egy életnagyságú alak kezdett összeállni ott, ahol a tőr a földbe fúródott. A lába ujjától

a feje búbjáig mindene vérvörös volt, még a ruházata is, és üres szemekkel meredt Karára. A Vizjerei varázslók

ruháit viselte, ugyanazokat a ruhákat, mint a földön mögötte heverő tetem.

Kara izgatottan látta a szellemkép hasonlatosságát halott mágushoz. Ezt a varázslatot eddig csak egyetlen egyszer

hajtotta végre, és sokkal kedvezőbb körülmények között. Azt, ami előtte állt, a legtöbb halandó szellemnek vagy

léleknek nevezte volna – de csak félig lett volna igazuk. Mivel a halott véréből hívta elő, volt némi köze a tetemben

egykor élő lélekhez, de ahhoz, hogy egy teljes, megbízható vízió keletkezzen, Karának több időre és eszközre lett

volna szüksége, most viszont minél gyorsabban kellett cselekednie. Ez a szellemkép is biztosan képes lesz válaszolni

a kérdéseire.

– Mondd meg a neved! – parancsolta Kara. A száj megmozdult, de hang nem hallatszott. Ennek ellenére Kara fejében megfogalmazódott a válasz. Fauztin...

– És mi történt itt?

A szellemkép csak nézett rá, de nem válaszolt. Kara szidta magát, hogy ilyen ostoba, hiszen a szellemkép csak

egészen egyszerű kérdésekre képes válaszolni. Nagy levegőt vett, és átfogalmazta a kérdést.

– Te pusztítottad el az élőhalottakat? Néhányat igen...

– Ki ölte meg a többit?

Rövid habozás, azután: Norrec... Norrec? A név nem mondott neki semmit.

– Egy Vizjerei? Varázsló?

Legnagyobb meglepetésére a szellemkép kicsit megrázta vérvörös fejét, és azt mondta:

– Norrec... Vizharan...

Megint ugyanaz a név. A második név, Vizharan, a régi nyelven azt jelentette, a Vizjereik szolgája, de ez nem nyújtott túl nagy segítséget Karának. Ez az út nem vezetett se-

hova. Inkább rátért egy másik témára, amely sokkal fontosabb volt.

– Ez a Norrec vitte el a páncélt a sírboltból?

A szellemkép erre ismét megrázta a fejét. Kara megrökönyödött, mivel taníttatása során soha nem hallott még ilyen

jelenségről. Talán a Vizjereik kicsit másképp reagálnak a hasonló idézésekre. Óvatosan fogalmazta meg következő

kérdését. A szellemkép korlátozott képességei miatt Kara rádöbbent, hogy akár napokig is kérdezgethetné a

megidézettet, és mégsem kapna használható választ kérdéseire. Karának muszáj volt...

... Egy hangot hallott maga mögül, a folyosóról.

A fiatal varázslónő megperdült. Egy pillanat töredékéig úgy látta, hogy valami sötét, kékes fény világít mélyen a

sötétben, de olyan gyorsan eltűnt, hogy Kara nem volt benne biztos, nem csak képzelődött-e. Lehet, hogy csak egy

világító bogár volt, vagy valami hasonló, de azért... Kara halkan a folyosó bejáratához suhant, és óvatosan körülnézett. Lehet, hogy óvatlanság volt egyenesen a

legbelső terembe jönnie? Lehet, hogy ez a Norrec még itt van valahol, elrejtőzött, és valakire vár?

Ez szinte lehetetlennek tűnt, de Kara valóban zajt hallott. Ebben teljesen biztos volt.

És abban a pillanatban újra hallotta, de ez alkalommal sokkal messzebbről, a folyosó legmélyéről.

Kara gyorsan elmormogott egy varázsigét, és a keletkező újabb smaragdszín fénygömböt azonnal elküldte, hogy

bevilágítsa a sziklás folyosót. A varázslónő a lebegő fénygömb nyomában tett néhány lépést, próbálta meglátni, hogy

mi lehet ott.

Még mindig nem látta nyomát sem újabb behatolónak, de nem kockáztathatott. Bárki, aki ilyen könnyedén

lemészárolt egy Vizjereit, hatalmas veszedelmet jelent. Nem hagyhatja figyelmen kívül a lehetőséget. Mély levegőt

vett, és megindult lefelé a folyosón...

... aztán egy pillanat múlva meg is torpant, és szidta magát felelőtlenségéért. Hiszen hátrahagyta értékes tőrét, és anélkül nem szállhatott volna szembe semmiféle ellenféllel. De nem csupán arról volt szó, hogy az megvédheti őt az

evilági és alvilági erőktől, hiszen azzal, hogy őrizetlenül hagyta, azt is kockáztatta, hogy annak a kezébe kerül, aki a

sírboltban tartózkodik.

Gyorsan elindult visszafelé a belső terembe, és már elő is készítette magában a varázsigét, mellyel eltüntetheti a

szellemképet, de elképedve látta, hogy a vérvörös alak már eltűnt.

Kara még egy lépést tett, azután a földbe gyökerezett a lába attól, amit felfedezett. A szellemképpel együtt eltűnt

értékes tőre is, és nem ez volt az egyetlen, ami miatt elkerekedtek a lány szemei.

A varázslónak és soványabb társának a teste szintén nem volt sehol.

NÉGY

A homoki vipera módszeresen tekergett a változékony sivatagban, hullámzó mozgása megóvta attól, hogy a forró

talaj megégesse a hasát. Nem sok szerencséje volt aznap a vadászatban, de mert a nap egyre feljebb kúszott az égen,

tetszett vagy sem, a kígyónak valahol menedéket kellett keresnie. Majd ha a nap lefelé indul, a horizont felé, megint

ki tud menni vadászni, és talán akkor nagyobb szerencséje lesz, és elkap egy egeret vagy egy bogarat. A sivatagban

nem lehet sokáig kibírni élelem nélkül, bár a vadászat ebben a környezetben sohasem volt egyszerű dolog.

A kígyó felküzdötte magát az utolsó homokdűnére, már csak percek kérdése volt, hogy elérje az enyhet adó

árnyékot. Ha túl lesz ezen a dűnén, akkor végre hazaér.

A kígyó alatt abban a pillanatban felrobbant a homok.

Hatalmas állkapocs záródott szorosan a testére. Kétségbeesetten csapkodott, próbált kiszabadulni. Egy iszonyatos fej tűnt elő a homokból, egy pár tűhegyes végtag kíséretében.

A kígyó még mindig küzdött, támadója felé fordult, sziszegett, és próbálta bevetni a mérgét ellene. A méregfogai

azonban nem tudtak áthatolni az arthropod kitintakaróján. Az egyik hegyes végtag letépte a hátsó felét. A szörnyű ragadozó rovarszerű feje éles szögben hátrafordult,

miközben végtagjai változatlanul erősen szorították a zsákmányt. A kígyó véres elülső fele csapkodva a földre esett,

a fej még mindig sziszegett. A vörös-fekete ragadozó teljes testével előjött búvóhelyéről, és rátért a következő feladatra, vagyis arra, hogy

elvonszolja zsákmányát egy nyugodt helyre, ahol békésen elfogyaszthatja azt. A majdnem kétméteres ragadozó

mellső végtagjaival elkezdte szétdarabolni a kígyó hátsó felét. Hirtelen árnyék vetődött a szörnyűséges lényre. Az azonnal a jövevény felé fordította robosztus fejét, és felé

köpött. A roncsoló méreg egy vad tekintetű idős férfi rongyos selyemruhája felé fröccsent. A férfi hosszú, rovarszerű orra fölül lenézett a sistergő foltra, és kinyújtott kezét

végighúzta fölötte. A savas méreg és a roncsolás, amit eddig okozott, azonnal eltűnt, nyoma sem maradt. Áttetsző kék szemek szegeződtek a kegyetlen rovarra. Füstcsíkok indultak az ég felé a kitinpáncél alól. A rovarszerű lény éles hangon visítani kezdett, vékony lábai

megremegtek. Próbált menekülni, de a teste, úgy tűnt, már nem engedelmeskedik ösztöneinek. A lábai

összecsuklottak, a földre zuhant. A szörnyeteg rovar néhány része kezdett elpárologni, mintha már nem hús-vér

élőlény volna, hanem csak egy viaszbáb, mely a forró napsütésben egyszerűen elolvadt. A visító szörnyből nem maradt más, csak egy olvadt tócsa. A végtagok, melyek az imént megölték a szerencsétlen

kígyót, fekete folyadékká változtak, amit a homok mohón magába szívott. A haldokló állat sikolyai megszűntek, és a

rongyos alak szeme láttára felszívódott minden, ami az egykori kegyetlen ragadozóból maradt, akár az eső néhány cseppje, mely oly ritkán jelent meg ezen a kietlen, száraz vidéken.

– Homoki féreg. Túl sok van belőlük mostanában. Mindenhol annyi a gonoszság – mormogta magában az ősz hajú

férfi. – Még itt is. Óvatosnak kell lennem, nagyon óvatosnak. Elsétált a lemészárolt kígyó és hasonló sorsú támadója maradványai mellett, és egy másik homokdűne felé vette az

irányt. A szakállas remete közeledtére a dűne megmozdult, egyre magasabb és magasabb lett, végül egy bejárat

jelent meg rajta, mely úgy tűnt, egyenesen az alvilágba vezet. Az áttetsző kék szemek a nyomasztó tájat vizslatták. Borzongás futott végig az idős emberen. – Mennyi gonoszság... Valóban nagyon óvatosnak kell lennem. Eltűnt a dűnében. Amint belépett a bejáraton, a homok azonnal elkezdett visszahúzódni, rázuhogott a bejáratra, míg

csak annak nyoma sem látszott már. Ahogy a dűne visszasüllyedt, a sivatagi szelek tovább folytatták a táj formálását, a kígyó és a homoki féreg pedig

csatlakoztak a vidék számtalan egyéb, szerencsétlen néhai lakójához a jeltelen homoksírban. A hegyvidék messze a háta mögött húzódott, de Norrec csak félig-meddig emlékezett arra, hogyan is jutott el ilyen

messzire. Néhányszor elvesztette az eszméletét a kimerültségtől, de a páncél nyilvánvalóan így is folytatta az utat.

Annak ellenére, hogy nem 6 volt az, aki irányította mozdulatait, a veterán minden izma sajgott, és úgy érezte, mintha

minden csontja eltörött volna. Az ajkai kiszáradtak a széltől, teste többi részét viszont verejték borította. Norrec

vágyott arra, hogy lehámozhassa magáról azt az átkozott páncélt, és elrohanjon, de tudta, hogy ez csak

megvalósíthatatlan vágyálom. A páncél azt tesz vele, amit csak akar. Most épp egy hegygerincen állt, és az emberi élet első jeleit bámulta, melyeket az elmúlt napok során most először

fedezett fel. Egy gusztustalan fogadó volt, egy olyan hely, melyet sokkal inkább a hegyi rablóknak és az

útonállóknak találtak ki, és nem az olyan becsületes katonáknak, mint amilyen ő maga is volt. De mivel közeledett az

éjszaka, és mivel Norrec kis híján halott volt már a kimerültségtől, a páncél, úgy tűnt, végre rájött, hogy

gondoskodnia kell az emberi testről, mely őt viseli. Norrec nem akarta ugyan, mégis az épület felé masírozott. Három búskomor ló álldogált kipányvázva, tőle nem

messze, és egy távolabbi, rozoga istállóból is hallatszott még legalább egy szerencsétlen állat fájdalmas nyihogása.

Norrec azt kívánta, bárcsak nála lenne a kardja; a páncél nem hozta magával, amikor kisétált Norreccel a sírboltból.

Éppen, mielőtt az ajtóhoz ért volna, a veterán lábai megroggyantak. Norrec gyorsan összeszedte magát, rájött, hogy

Bartuc átkozott páncélja visszaadta neki a saját testét egy időre, míg bemegy a fogadóba, valószínűleg azért, hogy

elkerülje a feltűnést. Mivel az éhség és a fáradság győzedelmeskedett Norrec önérzete felett, a férfi belökte a fogadó ajtaját. Gonosz,

gyanakvó arcok néztek fel, az emberek között nem csak keletiek voltak, hanem az Iker-tengerek másik partjáról

származók is. Norrec látott négy Mongrelt, és bár nem tudott volna róluk semmi konkrét rosszat mondani, nem olyan

emberek voltak, akik mellett szívesen elüldögélt volna. Olyan hely, ahol még a pult környékén is állandóan hátra kell nézned! Ezt mondta volna Sadun Tryst. De Tryst

persze bárki mellé leült volna, aki felajánl neki egy italt. Sadun viszont halott volt.

– Csukd be az ajtót, vagy menj vissza, ahonnan jöttél! -vágta oda neki az, aki a legközelebb ült hozzá. Norrec szót fogadott, mivel nem akart bonyodalmat. Igyekezett úgy tenni, mintha csak most szállt volna le a

lováról, magasan tartotta a fejét, és peckesen átvonult a szobán. A teste szinte üvöltött, minden egyes mozdulatra, de

ezt senki sem sejtette. Ha csak a gyengeség legapróbb jelét is mutatja ezek előtt az emberek előtt, Norrec tudta,

azonnal rávetik magukat. Közeledett ahhoz az alakhoz, akiről úgy gondolta, hogy valószínűleg ő lehet a fogadós, egy magas, kövér fickóhoz,

aki talán még a vendégeinél is ijesztőbb volt, és egy ütött-kopott pult mögött álldogált. Ócska sapkája alól egy

csomónyi piszkos, barna haj buggyant elő. Kerek, kutyaszerű arcából apró gombszemek figyelték a jövevényt.

Norrec már akkor felfigyelt valami furcsa bűzre, amikor belépett a helyiségbe, és most rájött, hogy az az előtte álló emberből ered.

Ha Norrec nem lett volna tisztában azzal, hogy a páncél ezt úgysem engedi, azonnal sarkon fordul, és habozás

nélkül kisétál innen. – Mi van? – mormogta végül a fogadós, és közben hatalmas hasát vakargatta. Ingét többféle folt is tarkította, és egy

repedés is, úgy hónaljtájékon. – Enni akarok. – Norrec úgy érezte, hogy ez most mindennél fontosabb. – Én meg pénzt akarok az ételért. Pénz. A kétségbeesett katona alig bírta leküzdeni zavarát. Még egy dolog, amit a páncél ott hagyott a társai véres

holtteste mellett. Bal keze hirtelen önállósította magát, és a kesztyű a pultra csapott, méghozzá olyan erővel, hogy a fogadós

hátraugrott. Az emberek, akik az asztalnál ültek, felugrottak, némelyikük a fegyveréhez kapott. A kesztyű visszahúzódott... és otthagyott a pulton egy régi, de kétségkívül aranyból vert érmét. Norrec gyorsabban magához tért, mint a többiek, és hozzátette: – És egy szobát is kérek. Norrec érezte, hogy minden szem mohón az aranypénzre szegeződik. Ismét elátkozta magában a nyavalyás páncélt.

Ha a puszta levegőből képes pénzt varázsolni, igazán megtehette volna, hogy valami kevésbé feltűnő érmét varázsol elő, és nem aranyat. Megint arra gondolt,

hogy bárcsak vele volna a kardja, vagy legalább egy jó erős kés. – Van egy kis pörkölt ott hátul, a fazékban. – A kövér fogadós hátrafelé intett a fejével, a konyha felé. – Van egy

szoba fent a másodikon. Jobbra az első ajtó. – Fent fogok enni. – Ahogy tetszik. A fogadós eltűnt hátul egy percre, azután egy foltos fazékkal tért vissza, melyben valami olyan lötty volt, ami még

nála is jobban bűzlött. Ennek ellenére Norrec hálásan fogadta, mivel annyira éhes volt, hogy ha most ajánlották volna

neki a démonok azt a szétmarcangolt kecskét, még azt is gondolkodás nélkül elfogadta volna. Norrec a kezébe fogta a fazekat, és a fogadós útmutatásait követve elindult a szobája felé. Miközben felfelé ment a

nyikorgós falépcsőkön, hallotta, hogy a lenti helyiségben halkan mormognak az emberek. Szabad kezét ökölbe

szorította. Az arany szinte beleégett a lenti alakok elméjébe. A szoba pont olyan szánalmas volt, mint amilyenre Norrec számított is, egy sötét, poros kis lyuk, olyan apró

ablakkal, amely nem nyújtott semmiféle kilátást. Az ágy úgy nézett ki, mintha rögtön össze akarna dőlni, a lepedő

pedig, mely valaha talán fehér lehetett, most egyenletes szürke színben pompázott. Az egyetlen olajlámpa alig bírta

megvilágítani a közvetlen környezetét is, nemhogy a szoba többi részét. Mivel sem szék, sem asztal nem volt a szobában, Norrec leült az ágyra, és elkezdte belapátolni a fazék tartalmát.

Rosszabb volt az íze, mint bármié, amit eddig valaha is a szájába vett, vagy mint amit el tudott képzelni, de elég frissnek tűnt, ételmérgezéstől tehát nem kellett tartania.

Miután az étel megtöltötte a gyomrát, még inkább érezte, hogy szüksége van egy kiadós alvásra. Norrec küzdött az

álom ellen, míg be nem fejezte az evést, és miután a fazék kiürült, óvatosan letette a földre maga mellé, és hátradőlt.

Valahol a tudata mélyén Norrec továbbra is aggódott a földszinten lévők miatt, de a kimerültsége még e komoly

probléma felett is gyorsan győzedelmeskedett. Amint elaludt, rögtön álmodni kezdett. Látta magát, amint parancsokat osztogat egy alvilági hadseregnek, olyan borzalmas lényeknek, amilyeneket a saját képzelete nem lett volna képes létrehozni. Pikkelyes,

ijesztő, rémálomszerű alakok, vérszomjasak– arra a vérre szomjaznak, amelyet, úgy tűnt, Norrec nagyon is szívesen

ajánl fel nekik. Démonok voltak, de olyan démonok, melyeknek ő parancsolt. Városokat tettek a földdel egyenlővé a

kedvéért, a lakosságot pedig lemészárolták. Még a Pokol is tisztelte a Véres Hadúr hatalmát, az ő hatalmát... Bartucét. Ennél a gondolatnál végre kiléphetett a szörnyű álomból. Ő soha nem lehetett Bartuc! Soha nem parancsolt volna

ilyen szörnyeknek a saját dicsőségére! Soha!

De az ilyen nagy hatalom egyben csábítást is jelent. Norrec csatája saját magával szerencsére véget ért, mivel egy furcsa zaj felébresztette. A szemei felpattantak,

tovább fülelt. A katona nem tudta volna megmondani, hogy pontosan mit is hallott. Egy apró, talán jelentéktelen

hang volt, de olyasmi, amit még öntudatlanul is felismert. Megint hallotta, egészen halkan, a csukott ajtó mögül. Halk nyikorgás, mintha valaki óvatosan az ajtajához

lopakodna. Persze voltak itt más szobák is, de az odalent látott emberek Norrec számára nem tűntek olyanoknak, akik ilyen

óvatosan közlekednének, csak azért, hogy őt nehogy felzavarják álmából. Ha egyszerűen feltrappoltak volna a

lépcsőn, annak a katona nem tulajdonított volna semmilyen jelentőséget. Ez az óvatosság azonban azt sugallta a veteránnak, hogy valami mást forgatnak a fejükben, valami olyasmit, ami a legkevésbé sem kedvező számára.

Ha a kimerült utazónak van egy aranya, akkor biztos van több is... Norrec keze oda csúszott, ahol a kardjának kellett volna lennie. De nem volt ott semmi. Sajnos, teljes mértékben a

páncélra kellett hagyatkoznia, de persze ez sem az a módszer volt, amiben teljes mértékben megbízott. Talán a

páncél rájön, hogy az egyik támadó jobban megfelel a céljainak, és hagyja, hogy a katonát gyorsan lemészárolják... A nyikorgás abbamaradt. Norrec felállt, olyan halkan, ahogy csak tudott. Két férfi törte be a rozoga ajtót, a kezükben kést tartottak, és azonnal az előttük álló alak felé indultak. A páros

mögött egy harmadik gonosztevő is érkezett, az ő kezében egy rövid, görbe kard volt. Mindegyik támadó felért

termetben és erőben is a felpattanó alakkal, és ráadásul előnyben is voltak, mivel egy olyan szobában rontottak rá,

amelynek egyetlen ablaka túl kicsi volt ahhoz, hogy Norrec kimenekülhessen rajta. Felemelte az öklét, készen arra, hogy megfizessen nekik. És észrevette, hogy egy hosszú, erős kard van a kezében, és a kard végén éles fogak. Norrec keze lecsapott a

karddal, olyan gyorsan, hogy ő és első ellenfele is csak döbbenten néztek egymásra. A penge belevágott a támadóba, olyan könnyen hatolt át húson, izmokon, mint a forró kés a vajon. Tátongó seb

jelent meg a testén, mintegy a semmiből, mely átszelte egész mellkasát, és olyan iramban ömlött a vér a sebből, hogy

az áldozat, mielőtt rádöbbent volna, hogy mi történt, már élettelenül terült el a földön. Társai még fel sem foghatták, hogy az események nem egészen a terveiknek megfelelően alakulnak. Az, akinél a

tőr volt, hátrált volna, de a harmadik tolta előre, hogy mérje össze erejét az ellenféllel. Norrec talán tudta volna

figyelmeztetni az útonállókat, hogy milyen veszélyben vannak, de addigra már késő volt, belekeveredtek a

küzdelembe. Egy, kettő – ennyi időt adott a páncél a támadónak. Amint a fickó harmadszor is meglendítette volna a kardját,

Norrec kesztyűs keze gyorsan mozdult. Az éles kard a kezében furcsán, cikk-cakkba fordult. A második támadó megtorpant, életnedvei gyors tempóban távoztak testéből, egy iszonyatos seben át, mely a

torkártól egészen a derekáig felhasította. Elejtette a kardját, és kétségbeesetten próbálta feltartóztatni az

elkerülhetetlen véget. Mintha csak türelmetlenül szeretne már véget vetni a dolognak, Norrec keze ismét felemelkedett. Ellenfele feje levált a nyakáról, a sarokba gurult, és ott megállt – és mindezt még az előtt, hogy a test, melyhez

nemrég még tartozott, a földre zuhant volna. – Istenem! – kapkodott levegő után a katona. Őt küzdelemre tanították, nem mészárlásra. A harmadik támadó ekkor már tisztában lehetett azzal, hogy milyen esélyei vannak, mivel az ajtó felé rohant.

Norrec hagyta volna futni, mivel nem akart még nagyobb vérfürdőt, de a páncél másként határozott, és a két tetemen átgázolva a menekülő után indult.

A lépcső alján a harmadik merénylő éppen megpróbált elrohanni a fogadós mellett, aki azt tudakolta, hogy mi történt. Mindketten felnéztek, és a vörös páncélos alakot látták, akinek a kezében megcsillant a fekete penge. A

fogadós egy vészjóslóan hosszú kardot húzott elő, egy olyan félelmetes küllemű fegyvert, mely láttán Norrec

megijedt, hátha a páncél túlbecsülte saját sérthetetlenségét. A másik férfi újra megpróbálkozott a meneküléssel, de

egy ötödik útonálló, aki hirtelen megjelent a fogadós háta mögül, visszalökte a küzdelembe.

Ha azt tervezték, hogy a lépcsőn támadhatnak rá, hát nagyon tévedtek. Norrec azon kapta magát, hogy lábbal előre

érkezik a megdöbbent trió kellős közepébe. Támadói arcán hasonló érzelmek jelentek meg, mint amilyeneket saját

ábrázata tükrözhetett. Ketten közülük még éppen időben elhátráltak előle, de az előző összecsapás egyetlen túlélője

túlságosan rémült volt ahhoz, hogy megmozduljon.

A gonosz fegyver gyorsan végzett vele, a kard áthatolt a testen, felnyársalta az áldozatot, azután gyorsan

visszahúzódott.

– Szemet szemért! – vicsorgott a nagydarab fogadós –, fogat fogért! A másik útonálló engedelmeskedett neki. Norrec pontosan tudta, hogy a támadók vezére mit forgat a fejében. Két

oldalról megtámadni, megosztani a katona figyelmét. Az egyikük támadása biztosan célba jut, talán inkább a

fogadósé, akinek a kardja kétszer olyan messze elért, mint a fekete.

– Most! – Mindketten egyszerre támadtak, az egyikük Norrec nyakára célzott, a másik a lábára, amit nem védett

mindenütt a páncél. Ezek ketten láthatóan már sokszor küzdöttek egymás oldalán, mint ahogyan Norrec

Fauztinnal és Sadunnel együtt. Norrec tudta, ha egyedül rajta múlt volna a dolog, ott helyben azonnal elvész. Bartuc

páncélja azonban olyan tempóban és olyan pontosan küzdött, melyhez egyetlen emberi harcmodor sem volt hasonló.

Nem csak a veszedelmesen nagy pengét hárította egyetlen ütéssel, de ráadásul a következő csapással eltérítette a

másik támadó fegyverét is. Ami még hihetetlenebb volt, ezután egyetlen kegyetlen szúrással belemélyedt az utóbbi

szerencsétlennek a torkába.

Amikor a fogadós látta, hogy társának vége, hirtelen elpárolgott az önbizalma. Még mindig csapkodott a kardjával, de már hátrált, méghozzá az ajtó felé. A páncél lökte Norrecet előre, de nem sietett elbánni az utolsó támadóval.

A fogadós kilökte az ajtót, és kirohant a sötét éjszakába. Norrec azt várta, hogy Bartuc páncélja utána rohan, de

ehelyett az megfordult, és visszavonult oda, ahol az egyik holttest hevert. Amint Norrec letérdelt a tetem mellé, a

kard eltűnt, így mindkét kesztyűs kéz szabadon maradt.

Legnagyobb iszonyatára az egyik ujja beletúrt a halálos sebbe, és csak akkor hagyta abba, amikor az egész felső

porcot vér borította. Az ujj a padló felé mozdult, és egy mintát kezdett rajzolni.

– Heyat tokaris! – hangzott a szájából. – Heyat grendel! A páncél hátrébb lépett, s közben orrfacsaró szagú,

zöldes füstpamacs jelent meg a vérvörös minta fölött. A füstpamacs gyorsan átformálódott, lett karja, lába – és

szárnya meg farka is. Egy rovarszerű arc pillantott Norrecre megvetően, túl sok szemmel, de a megvetés eltűnt,

amint meglátta, hogy ki áll előtte.

– Hadúrrr... – recsegte a lény. A dülledt szemek közelebbről is megszemlélték. – Hadúrrr? – Heskar, grendel! Heskar!

A démon bólintott. A szörny egy szó nélkül az ajtó felé indult. Norrec a távolból hallotta a menekülő lovak rémült

nyerítését.

– Heskar! parancsolta ismét.

A rovarszerű borzalom gyorsított és maga mögött hagyta a fogadót. Amint kilépett az ajtón, szétnyitotta a szárnyát,

elrepült, és beleveszett a sötét éjszakába.

Norrec tudta, hogy mi a feladata a szörnynek. A lény Bartuc páncéljának parancsára vadászni indult.

– Ne tedd! – suttogta Norrec, aki már tudta, hogy bármilyen szellem lakik is a páncélban, hallja, amit ő mond neki.

– Hagyd futni!

A páncél az első tetem felé fordult.

– A fenébe is! Hagyd, hadd éljen! Nem éri meg a fáradságot! A páncél, mintha nem is hallaná, kényszerítette őt, hogy letérdeljen a tetem mellé. A kéz, mely az imént csak egy

ujjal érintette a sebet, most az egész tenyerét belenyomta, és hagyta, hogy elborítsa kezét a vér.

Kintről emberi halálsikoly hallatszott, egyre hangosabban – azután hirtelen félbeszakadt.

Norrec kezében most egy másféle fegyver jelent meg, egy vérvörös tőr, melynek kétágú hegye volt.

Szárnycsattogás figyelmeztette Norrecet, hogy a démon visszatért, de nem tudta eléggé kicsavarni a nyakát ahhoz,

hogy lássa is. Hallotta a lény hangos fújtatását, és érezte a szelet is, melyet bőr borította szárnyaival kavart, mikor

landolt a helyiségben. -Nestu veraki... – A tőr a tetem nyaka felé mozdult. -Nestu verakuu... A veterán katona behunyta a szemét, és most már saját magáért könyörgött. Elég emlékképet látott már társai

haláláról ahhoz, hogy fogalma legyen arról, mi következik. Norrec nem akarta látni, a legszívesebben elmenekült

volna, ha tud. – Nestu hanti... De most semmit sem tehetett azon kívül, hogy megpróbálja megőrizni a saját ép eszét, és a lelki békéjét. – Nestu hantiri... A tőr belevágott az útonálló torkába.

Augustus Malevolyn tábornok felkelt a tengernyi párna közül, és magára hagyta Galeonát az álmokkal, melyeket

az ő fajtája lát éjszakánként. Hang nélkül felvette néhány ruhadarabját, és kilépett a sátorból. A két őr felpattant, és odanézett. Malevolyn enyhén biccentett feléjük, azután továbbindult. Egy egész sátorváros húzódott nyugat felé, az egyetlen otthon azok számira, akik Malevolyn hűséges követői

voltak. Bár csak egy föld nélküli nemes volt, sikerült egy olyan hadsereget összeszednie, amely a nyugati

királyságokban egyedülállónak számított. Megfelelő zsoldért bárki ügyéért hajlandó volt harcolni, és így

összegyűjtött magának annyi pénzt, ami elegendőnek bizonyult jövendő tervei végrehajtásához. Most végre eljött az

idő, amikor kijelenthette, hogy soha többé nem harcol más nevében, amikor elmondhatta, hogy nemsokára felvirrad a

nap, amikor ő, Augustus Malevolyn uralkodni fog más fölött is, nem csupán ezen értéktelen föld darab felett. A tábornok dél felé nézett, ahol a végtelen Aranoch-sivatag terült el. Egy ideje úgy érezte, valami húzza ebbe az

irányba, és ez a valami erősebb volt még a gazdag zsákmánynál is, melyet a jómódú, virágzó város, a közeli Lut

Gholein ígért. Lut Gholein, annak ellenére, hogy ilyen közel volt a sivataghoz, az Iker-tengertől sem volt túlzottan

messze. Emiatt, és a gazdag termőtalajú földdarab miatt, melyen feküdt, a királyság szépen gyarapodott. Több hódító

is tervezte, hogy a város gazdagságával gyarapítja vagyonát, de minden egyes próbálkozás totális kudarcba fulladt.

Lut Gholeinnek nem egyszerűen jó volt a védelme, hanem úgy tűnt, az istenek is kedveznek neki. Malevolyn

számára ez sokkal inkább valamiféle erős varázslatnak tűnt. Valami őrködött a város felett. És ez volt az a valami, ami most leginkább kínozta a tábornokot. Volt ennek valami köze ahhoz a vágyához, hogy

megszerezze Bartuc örökségét, és a magáévá tegye azt. Malevolyn erről álmodott, gondolatai mindig e körül

forogtak. – Nemsokára... – suttogta magában. – Nemsokára... – És mihez kezdesz majd ezzel az örökséggel? – jelent meg hirtelen egy gondolat az agyában. -Követed Bartucot?

Vagy megismétled a hibáit is, nem csak a győzelmeit? – Nem... – Ezt ő nem tenné. A Hadúrnak minden hatalma ellenére, mellyel a démonhordát irányította, volt egy

olyan hibája, mely felett Malevolyn nem tudott szemet hunyni. Bartuc nem vágyott igazán a katonai dicsőségre. A

legendás Hadúr leginkább és mindenekelőtt varázsló volt. A varázslók is hasznosak persze, mint mondjuk Galeona,

de nem elég kitartóak, és túlságosan is a művészetükre koncentrálnak. Az igazi tábornok fő feladata, hogy mindig a

harctérre figyeljen, a stratégiára, és a hirtelen, váratlan hadmozdulatokra. Részben ez volt az oka annak, hogy

Malevolyn nem jutott sokra a saját mágikus képességeinek fejlesztésében; az igazi szenvedélye a katonai karrierépítés volt.

– De a páncél segítségével, Bartuc erejével több lehetnél még őnála is, a katona és a varázsló tökéletes

kombinációja! Több lehetnél Bartucnál, felülmúlhatnád még az ó dicsőségét is... – Igen... igen... – A tábornok elképzelte magát azok szemében, akik majd a jövőben visszaemlékeznek rá.

Augustus Malevolyn tábornok, a világ ural – És még a démonok is meghajolnak majd előtted, és mesterüknek szólítanak! A démonok. Igen, azáltal, hogy az övé lesz a páncél, a képesség, mellyel démonokat idézhet meg, jön majd

magától. Az álmok, melyeket azóta látott, hogy először vette fel a sisakot, mind erre utaltak. Ha egyesíti a sisakot és

a varázslatokkal megerősített páncélt, az övé lesz ez az erő is. A páncél... A tábornok összeráncolta a szemöldökét. Kell neki az a páncél! És most valami bolondnál van. Malevolyn majd megtalálja azt a tudatlan barmot, és darabonként hámozza le róla a páncélt. Azután majd

megajándékozza a kretént azzal a dicsőséggel és iszonyattal, hogy ő lesz az első, aki az új Véres Hadúr keze által

halhat meg. Igen, a tábornok emlékezetessé fogja tenni a félkegyelmű halálát. Augustus Malevolyn tovább sétált, álmodott a dicsőségről, és mindarról, amit majd akkor tehet, ha végre az övé

lesz a sötét erők feletti hatalom. De amíg így sétált és álmodozott, szúrós szemekkel figyelte, hogy minden rendben

van-e a táborban, mivel a jó tábornok mindig ügyel arra, hogy a léhaság ne üsse fel a fejét az emberei között. Egész

birodalmakat hódítottak meg és vesztettek el amiatt, hogy elsiklottak a lényegtelennek tűnő apróságok felett. De miközben Malevolyn azt figyelte, hogy a hozzá hűséges katonák hogyan teszik a dolgukat, nem vette észre azt

az árnyékot, amelyet nem a lobogó fáklyák hoztak létre. Azt sem vette észre, hogy saját árnyéka gyorsabban

mozgott, mint ő maga, és suttogta azokat a gondolatokat, kérdéseket, amelyeket a tábornok a sajátjának gondolt. Az álmait is.

Xazax árnyéka Galeona sátra felé suhant, ma esti munkája több is volt, mint kielégítő. Volt ebben a halandóban

valami érdekes lehetőség, de még ki kell nyomoznia, hogy mi az is pontosan. Arra már régen rájött, hogy Bartuc

páncélja nem engedelmeskedne egy igazi démonnak, mert miközben a hadúr a pokoli hatalmat gyakorolta,

alapvetően nem bízott senkiben, csak saját magában. Nem, ha a hadúr szelleme, vagy annak egy része még az ősi

páncélban lakozik, akkor az egy formálható halandót akarhat, bármilyen törékeny is annak a teste. A tábornok hadúrosdit akar játszani. Ez nagyon is megfelelt Xazax érdekeinek. A boszorkánynak megvan a maga

haszna, de egy örökösért, Bartuc örököséért – Xazax ura, Belial egy ilyen zsákmányért bőségesen meg fogja jutalmazni az ő alázatos szolgáját. Nem elég, hogy az alvilági háború Azmodan ellen nem alakult túl jól az utóbbi

időkben, de ráadásul az a baljós hír járta még odalent is, hogy a Főgonosz, Diablo sikeresen kiszabadult halandó

börtönéből. Ha ez igaz, akkor ki akarja majd szabadítani a testvéreit, Mephistót és Baalt is a fogságból, s ezután majd

biztosan megpróbálják visszaszerezni a trónjukat Azmodantól és Belialtól. És ők hárman semmi esetre sem fognak

majd kesztyűs kézzel bánni azokkal a démonokkal, akik hűségesen szolgálták a trónbitorlókat. S ha Belial elbukik,

akkor nem vár más sors Xazaxra sem... – Mit csináltál? Az árny megtorpant a boszorkány sátrának bejáratánál. – Nekem sok dolgom van, halandó Galeona, nem lehetek itt

mindig kényedre-kedvedre... -A démon olyan hangot hallatott, mint amilyet talán a homoki férgek, mielőtt lecsapnak

áldozatukra. – Különben is, aludtál... – De nem elég mélyen ahhoz, hogy ne érezzem a varázslatodat a levegőben. Megígérted, hogy nem fogsz itt

varázsolgatni! Augustusnak is van némi érzéke a dologhoz; észreveheti, és elgondolkodhat rajta, hogy mit is

jelenthet... – Ilyen veszély nem fenyeget, ezt megígérhetem. – Még egyszer kérdem, démon! Mit csináltál? – Megvizsgáltam egy kicsit a sisakot – hazudta Xazax, miközben átsiklott a sátor másik végébe. – És kerestem a mi

kis bolondunkat, aki nem tudja, hogy mit visel... – És sikerült megtudnod, hogy merre van? – csapott át Galeona haragja kíváncsiságba. – Ha egy kicsivel többet

mondhatnék Malevolynnak... A démon felnevetett, a hang ijesztő volt, recsegő, mint egy csomó üvegbe zárt bogáré. – Ugyan miért? Hiszen

megegyeztünk, hogy a páncél soha nem lesz az övé. – Azért, te bolond, mert még mindig nála van a sisak, és amíg meg nem találjuk a páncélt, szükségünk

van Augustusra a sisakkal való kapcsolata miatt! – Igaz – ismerte el a démon. – A kapcsolata a sisakkal nagyon mély... én úgy mondanám, hogy szinte a vérében

van. A boszorkány felhúzta az orrát, és közben hátradobta a haját – olyan jelek voltak ezek, melyről Xazax már régen

megtanulta, hogy azt jelzik, a halandó dühbe gurult. – És ez mit jelent? Az árny nem habozott válaszolni. – Ez csak tréfa volt, varázslónő. Csak egy kis móka. Hiszen olyan dolgokról

beszélünk, amelyek Bartuccal kapcsolatosak, nem igaz? – Egy humorérzékkel megáldott démon! – Galeona egyáltalán nem tűnt vidámnak. – Rendben, akkor én rád

hagyom a viccelődést, te pedig csak bízd rám Malevolynt. – Nem is vágytam arra soha, hogy átvehessem a helyedet a tábornok ágyában... A boszorkány vérfagyasztó pillantást vetett az árnyra, azután kiment a sátorból. Xazax tudta, hogy Malevolynhoz

megy, próbálja megerősíteni a hatalmát a férfi felett. A démon becsülte a boszorkány erőfeszítéseit, de biztos volt

abban, hogy kettejük harcában a nő csakis vesztes lehet. Végül is csak egy halandó, és nem a gonosz angyalok egyike. Ha az lett volna, Xazax jobban meggondolja a dolgot. Az angyalok alattomosak, a színfalak mögött szövik az

intrikáikat, játszanak, ahelyett, hogy nyíltan szembeszállnának az ellenféllel. A démon árnyéka visszahúzódott, és elrejtőzött a legsötétebb sarokban. Eddig még nem jelentek meg angyalok, de

Xazax óvatos volt. Ha megjelenik egy a színen, akkor ő majd megragadja, és lassan, egyenként fogja letépni a

végtagjait, és mindeközben hallgatja majd a halálsikoly édes hangjait. – Angyalok, gyertek csak, ha mertek – suttogta a sötétbe. – Tárt karokkal várlak titeket... és nyitott fogsorral, meg

éles karmokkal! Az olajlámpa halvány fénye egy pillanatra felerősödött, és sokkal jobban bevilágította Galeona sátrát, mint

egyébként szokta. A hirtelen fényben a démon árnyéka eltörpült és meghajolt. Egy smaragd és vörös mintás rovar

alakja villant fel, azután gyorsan el is tűnt, ahogy a fény újra a megszokott erősségűre gyengült. Xazax bosszúsan sziszegett, és örült, hogy Galeona nem látta, hogyan reagált. Az olajlámpák gyakran

fellobbannak; csak egyszerűen váratlanul érte a természet evilági megnyilvánulása. Azért, biztos, ami biztos, a démon árnyéka még mélyebbre süppedt a sátor biztonságot adó sötétjében. Ott zavartalanul szőheti sötét terveit. Ott

biztonságban használhatja erőit, hogy kifürkéssze a halandót, aki Bartuc páncélját viseli. És onnan könnyebben le tud csapni a gyáva angyalokra.

ÖT

A gomolygó viharfelhők miatt szinte éjszakai sötétség borította a földet, de Norrec ezt jóformán észre sem vette.

Gondolatai még mindig az előző esti borzalmas események körül forogtak, illetve akörül, hogy milyen kevés szerepe is volt neki mindebben. Még több ember halt erőszakos halált Norrec aranyéhsége miatt; bár Fauztintól és Saduntól

eltérően ezek az emberek bűneikkel jócskán rászolgáltak a kivégzésre, Norrecnek mégis túl erőszakos és kegyetlen

volt az a mód, ahogyan véget vetett életüknek. A fogadós különösen sokat szenvedhetett, a visszatérő démon

túlságosan is egyértelmű bizonyítékait hordozta annak, hogy nem végzett félmunkát. Norrec hálás volt, hogy a

pokoli szörnyeteg rögtön ezután visszatért alvilági rejtekébe, és magával vitte zsákmányát is. Ez persze nem kímélte meg Norrecet attól, hogy elkerülje a páncél későbbi, borzalmas tetteit. Az elkeseredett

katona menetelés közben megpróbált nem nézni a páncélra, mely az éjszaka eseményeinek jeleit még mindig magán

viselte. De ami még rosszabb, Norrec azzal is tisztában volt, hogy saját arcán is éktelenkedik még néhány folt, bár

mindent megpróbált, hogy eltüntesse ezeket. A páncél nagyon is alaposan végezte el szörnyű munkáját. Miközben próbálta kiűzni az iszonyatot a gondolatai közül, a páncél egyre csak vitte tovább, megállás nélkül,

nyugat felé. Dörgött az ég, újra meg újra, süvített a szél, de a páncél rendíthetetlenül haladt tovább. Norrec tudta, hogy akkor sem fog megállni, ha majd tényleg kitör a vihar.

Egyetlen dolog történt csak, aminek örülni tudott, az, hogy szerzett magának egy régi, poros úti köpenyt a

fogadóban, a nagy helyiségben lógott egy fogason. Az persze kellemetlenül érintette, hogy pont a tolvaj fogadósé

volt, de Norrec megint csak megpróbált nem gondolni ezekre a dolgokra. A köpönyeg eltakarta a páncél nagy részét,

és némi védelmet ígért, ha mégis elkezdene szakadni az eső. Nem valami nagy vigasz, de Norrec ennek most igazán

tudott örülni. Ahogy haladt nyugat felé, a táj egyre jobban megváltozott. A hegyeket dombok váltották fel, néhol még síkságok

is. Most, hogy jóval alacsonyabban fekvő területeken bandukolt, a hőmérséklet is jócskán megemelkedett. A

növényzet egyre sűrűbb volt, egyre inkább hasonlított azokhoz a dzsungelekhez, melyekről Norrec tudta, hogy a

délebbi területeken fekszenek. Most először a tenger illatát is megérezte. Amennyire a magukkal vitt térképekre vissza tudott emlékezni, Norrec

úgy számította, hogy az Iker-tengerek legészakibb része valahol egészen közel lehet ahhoz a helyhez, ahol éppen jár.

Norrec eredeti vágya az lett volna, hogy délnyugati irányba mehessen, és kereshessen egy Vizjereit, de sejtette, hogy

az átkozott páncélnak más tervei vannak. Még az is felmerült benne, hogy esetleg a tengeren is gyalog akar átkelni,

és magával rántja a magatehetetlen Norrecet a tenger mélyére. Bár tény, hogy eddig Bartuc páncélja életben tartotta,

ha nem is a legjobb bőrben. Valószínűleg élve volt szüksége rá, hogy elérhesse titokzatos céljait. No és azután? A szél egyre csak erősödött, szinte már ledöntötte a lábáról Norrecet, a páncél minden eltökéltsége ellenére,

mellyel menetelésre késztette a katonát. Még nem esett az eső, de a levegő egyre fojtóbbá és nyirkosabbá vált, lassan

köd borította az egész tájat. Alig lehetett valamit látni, s bár a páncélt mindez, úgy tűnt, nem nagyon zavarja, Norrec

mégis tartott attól, hogy belesétál vele egy szakadékba, anélkül hogy észrevenné. Délben – persze lehetett volna akár éjfél is, mivel a napfény nem tudott áttörni a vastag felhőrétegen – megint

előjöttek a szörnyek az érthetetlen szavakra, melyeket Norrec akaratán kívül mondott ki. Bár már elég sűrű volt a

köd, néhány percen belül vissza is tértek a vadászatból, melynek eredménye ez alkalommal egy szarvas volt. Norrec

jól teleette magát, azután örömmel engedte, hogy a kis, agancsos szörnyek magukkal cipeljék a maradékot alvilági

otthonukba. Csak menetelt, tovább és tovább, a tenger illatát pedig egyre erősebben érezte. Jóformán semmit sem látott, de úgy

érezte, nincsenek már messze attól a helytől – bárhol is legyen – ahová a páncél mindenáron el akart jutni.

Mintha csak olvastak volna a gondolataiban, egy épület tűnt elő hirtelen a ködből... és szinte azonnal egy másik is.

A távolból hangokat is hallott, olyan emberek hangját, akik nyilvánvalóan valami kemény munkát végeztek.

A kimerült utazó kihasználta, hogy keze pillanatnyilag az övé, és összehúzta magán a köpönyeget. Minél

kevesebbet látnak a helybéliek abból, ami alatta van, annál jobb.

Miközben keresztülment a városon, Norrec megpillantott egy homályos, nagy foltot. Egy hajó. Azon tűnődött,

hogy a hajó vajon most érkezett-e a kikötőbe, vagy épp most készül kifutni a tengerre. Ha az utóbbiról van szó, akkor lehet, hogy a páncél célja éppen ez a hajó. Mi másért hozta volna ide?

Szemből egy tengerészruhás alak közeledett, málha-zsákkal a vállán. A szeme és a vonásai Fauztinra emlékeztették

Norrecet, de a matróz arca élkénkebb, kifejezőbb volt, mint a varázslóé.

– Hahó, vándor! Nem a legjobb nap a hajókázáshoz, igaz-e?

– Nem. – Norrec legszívesebben minden további nélkül egyszerűen elsétált volna a matróz mellett, mivel attól

tartott, hogy ő lesz a páncél következő áldozata, de lába hirtelen megtorpant.

Mire persze a másik férfi is megállt. A matróz fintorgott egy kicsit, majd így szólt. – Honnan érkezett? Nyugatinak

látszik, bár ezt elég nehéz megállapítani ekkora borosta alatt!

– Nyugati, igen – válaszolta a katona –, tudja... zarándokúton voltam.

– A hegyek közt? No, arrafelé nem nagyon látni mást, csak néhány kecskét!

Norrec próbálta megmozdítani a lábát, de az nem engedelmeskedett neki. A páncél akart tőle valamit, de nem jelezte, hogy mit. Idegesen töprengett. Most érkezett meg egy kikötővárosba, ahová a páncél el akart jutni. Norrec

arra már rájött, hogy a páncélnak valamiféle szállítóeszköz kell a további utazáshoz, talán éppen az a hajó a

távolban...

A hajó...

Norrec rámutatott a homályos foltra, és megkérdezte.

– Ott, az a hajó. Kifut mostanában?

A tengerész hátrafordult, hogy megnézze. – A Napolys, csak most kötött ki. Még legalább két, de inkább öt nap,

mire újra indul. Az egyetlen hajó, ami mostanában indul,

az a Hawksfire, az ott, ni. – Dél felé mutatott, azután közel hajolt – Norrec aggodalma szerint túl közel is – és

hozzátette. – De hadd figyelmeztessem! A Hawksfire nem jó hajó. Nemsokára a tenger fenekén lesz, én mondom

magának. Jobban teszi, ha megvárja a Napolyst, vagy az én kis szépségemet, az Odysseyt, bár az legalább még egy hetet jelent. Kis tatarozás, tudja, hogy van ez.

A lába még mindig nem mozdult. Mit akarhatott még az a nyavalyás páncél?

A célállomás? – Meg tudná mondani nekem, hogy melyik hová megy?

– Mi Lut Gholeinbe megyünk, de ez még nem most, lesz, ahogy már mondtam is. Ami a Napolyst illeti, az

Kingsportba megy, szép, hosszú út, de a maga nyugati hazája arrafelé van, nem igaz? Gyorsan hazajutna vele,

bizony. Az volna magának a legjobb, nem igaz?

Norrec még mindig nem bírt mozdulni. – És mi a helyzet a Hawksfíre-rel?

– Holnap reggel indul, azt hiszem, de mondom, óva intem magát attól a bárkától. Lehet, hogy nem is ér vissza ide

Lut Gholeinből – már persze ha egyáltalán addig eljut!

A katona lába hirtelen újra megindult. A páncél végre kiderítette, amire kíváncsi volt. Norrec intett a tengerésznek.

– Köszönöm. – Fogadja meg a tanácsomat! – kiáltotta a tengerész. -Jobban teszi, ha vár!

Bartuc páncélja végigmasírozott Norreccel a kisvároson, a kikötő déli része felé tartott. A tengerészek és a

járókelők mind jól megnézték maguknak, mert nyugati kinézete nem mindennapi látvány volt a városban, de senki

sem tett rá megjegyzést. Kis mérete ellenére a kikötő hatalmas forgalmat bonyolított. Norrec úgy tippelt, hogy

napfényben valószínűleg jobban néz ki valamivel, de nem hitte, hogy valaha is látni fogja.

Nyugtalanság fogta el, amikor elérte a kikötő déli csücskét. Ahhoz képest, amit Norrec eddig látott a városból, ez a

környék jóval elhanyagoltabbnak látszott, és az a néhány ember, aki itt lézengett, mind olyan gusztustalan alak volt,

mint akik megpróbálták Norrecet kirabolni a fogadóban. De ami a legrosszabb, az egyetlen itt látható hajó egyáltalán

nem úgy nézett ki, mint ami képes megtenni a páncél által kívánt utat.

Ha egy gonosz szellem kikotort volna egy régi hajóroncsot a tenger legmélyéről, azután pedig megpróbálta volna

valamelyest emberivé tenni, de félúton ráunt volna, az eredmény nem sokban különbözött volna a Hawksfire-től. A három árboc magas, csontvázszerű őrszemként meredezett, a halotti lepelhez hasonlatos bevont vitorlák mögött. Az

orrdíszt, ami valamikor egy hableányt ábrázolt, mostanra annyira megtépázták az elemek, hogy leginkább egy üvöltő

kísértetre hasonlított. Ami a hajótestet illeti, valamikor le volt festve, de a festéknek ma már csupán halvány nyomai

maradtak a sok karcolás és horzsolás alatt, amik miatt Norrec úgy gondolta, hogy a hajó, még festett korában,

valamikor háborúban szolgálhatott, vagy – és ez tűnt valószínűbbnek – kalózhajó volt.

Nem látott rajta legénységet, csak egyetlen, hórihorgas figurát, agyonhasznált kabátban, a hajóorrban. Bár Norrec

nem volt benne biztos, hogy jó ötlet egy ilyen hajóval útra kelni, sok választása nem volt, mivel a páncél

kényszerítette. Az ugyanis habozás nélkül végigvitte vonakodó viselőjét a kikötőhídon, egyenesen egy szikár alak

felé.

– Mit akarni te? – A csontváz idősebb emberré alakult, akinek barna bőre és olyan sovány arca volt, hogy semmi

hús nem látszott rajta a bőre alatt, csak a csontok. Az egyik szeme vakon meredt Norrec mellett balra a semmibe,

míg a másik, véreres szemgolyó a jövevényt fürkészte gyanakodva. – Eljutni Lut Gholeinbe. – válaszolta Norrec, aki szeretett volna mielőbb túlesni ezen az egészen. Ha

együttműködik, talán Bartuc páncélruhája kicsivel több szabadságot enged majd neki.

– Másik hajók kikötőben! – vágta rá a kapitány erős akcentussal. Széles karimájú kalapja alatt fehér haját copfba

kötve viselte. A kopott zöld kabát, valamikor valószínűleg valamelyik nyugati királyság tengerészének egyenruhája

volt, több tulajdonost is megérhetett, mielőtt a mostanihoz érkezett. – Nincs idő utast kiszolgálni!

Norrec igyekezett nem tudomást venni a büdös leheletről, közelebb hajolt a kapitányhoz. – Jól megfizetném, ha

elvinne!

A kapitány viselkedése azonnal megváltozott. – Igen?

A katona bízott abban, hogy a páncél úgy fog cselekedni, ahogyan korábban is, a fogadóban, ezért folytatta. -Nincs

másra szükségem, csak egy kabinra és némi élelem-

re. Ha egyedül hagynak az utazás idején, annak csak örülök. Csak vigyen el Lut Gholeinbe. A cingár alak végigmérte leendő utasát.

– Páncél? – Megvakarta az állát. – Tiszt?

– Igen. – Gondolja csak azt, hogy Norrec valami kiugrott katonatiszt, aki éppen szökésben van. Ez biztosan

megemeli kissé a viteldíjat, de egyúttal növelni fogja a kapitány belé vetett bizalmát is. Norrecnek muszáj volt útra

kelnie.

Az idős férfi megint megdörzsölte az állát. Norrec felfigyelt néhány tetoválásra, mely a sovány csuklóról indult, és

a kabát bő ujjában tűnt el. Egyre inkább úgy gondolta, hogy a hajó valamikor kalózhajóként működhetett.

– Tizenkét draklin! Saját ágy, evés nem legénységgel, nem beszél legénységgel sokat! Hajót elhagy, ha kikötünk!

Norrec mindennel egyetértett, csak az árral nem. Vajon mennyi volt egy draklin az ő hazájának pénzéhez mérve?

Ezen, mint kiderült, igazán nem kellett volna aggódnia. A bal keze kinyúlt, a tenyerében több pénzérme is volt. A

kapitány jól megnézte őket, és mindet felmarkolta a felé nyújtott kézből. Az egyiket a fogai közé vette, meggyőződött arról, hogy nem hamis, azután mindet belesöpörte egy rongyos szütyőbe, amit az övén hordott.

– Gyere! – Elbicegett Norrec mellett, aki most először vette észre, hogy a kapitány bal lábán két oldalt sín fut

végig, mely a csizmájában tűnik el. A külső kötözés láttán, valamint saját, a sebkötözés terén szerzett tapasztalatai

alapján a veterán sejtette, hogy vendéglátója nem is tudna ráállni arra a lábára a hatalmas sínek nélkül. A kapitány

jobban tette volna, ha gondosabban kezeli a sérült végtagot, de a kötések és a sínek egyaránt úgy néztek ki, mintha

valamikor nagyon régen valaki felrakta volna őket, azután pedig elfeledkezett volna róla.

Bármennyit is érhet tizenkét draklin Norrec hazájának pénzében mérve, amikor először meglátta a kabinját, biztos

volt benne, hogy a kapitány túl magas árat kért tőle. Még a fogadó és az ottani kis szobája is hívogatóbb volt annál,

amit most látott. Az egész alig volt nagyobb egy szekrénynél; egy rozoga ágy, melynek hátsó támláját a kabin

falához szögelték – ez volt minden, ami a lakó kényelmét szolgálta. A lepedő foltos volt, és olyan sötét és durva

anyagú, mintha egy régi vitorlából szabták volna. Rothadó hal szaga lengte be a szobát, a padlón a foltok pedig régen történt erőszakos cselekedetekről árulkodtak. A felső sarkokban Norrec fejénél is nagyobb pókhálók lebegtek a

huzatban, az alsó sarkokban pedig valamilyen mohafaj telepedett meg.

Norrec tudta, hogy nincs túl sok lehetősége, ezért leplezte undorát.

– Köszönöm, kapitány...

– Casco! – vágta oda a csontsovány alak. – Bent van! Ha csengő szól, eszik! Értesz?

– Igen.

Casco kapitány kurta biccentéssel magára hagyta utasát. Norrec becsukta mögötte az ajtót, és leült a rozoga ágyra.

Legnagyobb bánatára még egy nyavalyás hajóablak sem volt a kabinon, amin keresztül legalább valamelyest

enyhíthette volna a benti gyomorforgató bűzt.

Először kinyújtotta a kezét, aztán megmozdította a lábát. Együttműködéséért cserébe megkapta a

mozgásszabadságot, de hogy mennyi időre, azt nem tudhatta. Úgy gondolta, hogy a Hawksfire fedélzetén a páncél nem számított túl sok veszedelemre. Hiszen Norrec legfeljebb csak annyit tehetne, hogy átlép a korláton, és a tenger

fenekére süllyed. Ahogyan a dolgok álltak, még nem volt annyira kétségbeesve, hogy véget akarjon vetni az

életének, főleg nem ilyen iszonyatos módszerrel. Emellett nem tartotta túl valószínűnek, hogy a páncél ezt hagyná,

hiszen annak egyelőre az ő élő testére volt szüksége. Norrecnek nem volt jobb ötlete, hogy mivel is üthetné agyon az időt, ezért megtett minden tőle telhetőt, hogy el

tudjon aludni. A bűz ellenére – vagy talán éppen amiatt -sikerült elszunnyadnia. Álma sajnos megint nyugtalannak

bizonyult, és ami talán a legrosszabb, még csak nem is a sajátja volt. Megint Bartucként élt, örömét lelte a szörnyűségekben, melyeket véghezvitt. Egy település, mely túl sokáig habozott alávetni

magát az 5 uralmának, megtudta, milyen a hadúr, ha igazán haragszik, mivel a falu öregjeit és még egy csomó bolondot megöletett, felnégyeltetett, azután megnyúzatott elrettentő például társaik előtt. Egy Vizjerei, akit kémkedésen kaptak, egy iszonyatos gyertyatartó középső motívumává vált, és nem csupán a hadúr lakóhelyét világította be, de még a démonok irtózatát is kiváltotta. Egy csengő szólalt meg...

...és felijesztette végre Norrecet a szörnyű rémálomból. Pislogott, és kis időbe telt, míg rájött, hogy sikerült egészen az esti étkezésig aludnia. Abban ugyan kételkedett, hogy az étel ínyére lesz, de már olyan éhes volt, hogy nem

halogathatta tovább az evést. Emellett nem vállalta annak a kockázatát sem, hogy a páncél esetleg megint démonokat

idézzen meg, akik ellátják őt élelemmel. Nem tudhatta, hogy azok errefelé mit tartanak számára fogyaszthatónak... A harcos szorosan maga köré csavarta hát a köpönyegét, kilépett a kabinból, és több megviselt, keserű tekintetű

embert látott a fedélköz felé vonulni. Norrec feltételezte, hogy ők is enni mennek, ezért követte őket, és így eljutott a

meglehetősen hervasztó kinézetű étkezőbe. A veterán csendben sorba állt, kapott egy darab száraz kenyeret, és egy

adagnyi kétes kinézetű húsételt, melynek láttán megfordult a fejében, hogy ott helyben visszaköveteli a kapitánytól a

viteldíjat. Elég volt egyetlen pillantást vetnie a szomorú csapatra, azonnal belátta, hogy valóban jobb, ha a kabinjában

étkezik. Felvitte az ételt a fedélzetre, és egy pillanatra megállt a korlátnál, hogy némi viszonylag friss tengeri levegőt

szippantson be, mielőtt visszatérne a kabinjába. Egy alakra lett figyelmes, aki a köd borította kikötőhídon álldogált. A tányér kicsúszott a kezéből, az étel kiömlött belőle a fedélzetre, de Norrec ezt észre sem vette.

Fauztin. Bár a ruháiba burkolózott, nem lehetett más, csakis ő. Halott bajtársa üres szeme visszabámult rá. Még onnan is látszott a Vizjerei torka helyén tátongó lyuk, ahol most

Norrec állt. – Bolond! – üvöltötte Casco kapitány Norrec háta mögött. – Milyen mocsok! Te feltakarít! Nem segít neki! A megdöbbent katona a válla fölött a dühös kapitányra nézett, azután a kiömlött ételre. A hús egy része Bartuc

csizmájára esett. – Te feltakarít! Nem segít senki! Ma este nincs több étel! – Casco elbicegett, és közben saját anyanyelvén

mormogott valamit, kétségkívül éles kritikát az idióta külföldiekről. Norrec nem törődött a dühös kapitánnyal, inkább megint a dokk felé nézett, kereste tekintetével a... Semmit. Már nem állt ott semmiféle síri alak, hogy viszonozza a tekintetét. A kísérteties árny eltűnt – már persze,

ha egyáltalán tényleg ott volt az előbb. Norrec keze remegett, rogyadozó lábakkal hátrált, semmi mással nem foglalkozott, csak az iszonyú látomással,

melyről az előbb azt hitte, valóság. Fauztin, aki nyilvánvalóan halott, üres szemmel vádlón mered Norrecre... Nem törődött Casco parancsával, hogy takarítson fel maga után, ehelyett Norrec inkább visszarohant a kabinjába,

bevágta maga mögött az ajtót, és levegőt sem mert venni addig, amíg le nem ült a fekhelyére. Elvesztette a csatát. A varázsló szelleme volt az első nyilvánvaló jele ennek. Norrec elvesztette a csatát, melynek

tétje az ép esze volt. A borzalmak, melyeknek az átkozott páncél kitette őt, végképp megtörték az ellenállást, mellyel

a veterán az elméjét védte. Az út innen a teljes őrületbe biztosan gyors lesz. Most már biztosan nincs semmi esélye,

hogy megmeneküljön.

Bartuc öröksége nem csupán a testét követeli – hanem a lelkét is.

A teljesen kimerült Kara undorral szemlélte a szánalmas kis kikötővárost. Hozzá volt szokva a dzsungel

szépségéhez, és saját fajának rendszeretetéhez, mely minden téren megnyilvánult, így Gea Kult, a kikötővárost,

büdösnek találta – bűzlött a tisztátalan testek tömegétől, és a túlságosan földhözragadt gondolkodástól. Kara, mint

szellemidéző hitte, hogy a világ egyensúlya az evilági élet és a halál utáni élet tetteiből adódik, és abban is hitt, hogy

mindkét területet a lehető legnagyobb tisztelettel és méltósággal kell szemlélni. Az, amit az utóbbi néhány perc során ezen a helyen látott, vajmi kevés méltóságot tükrözött.

Hatalmas erőfeszítésébe került, hogy olyan gyorsan elérje ezt a helyet, ahogyan sikerült, olyan erőfeszítésbe, amely

fizikailag, lelkileg és varázserejét tekintve egyaránt nagyon megviselte. Kara mindennél jobban vágyott arra, hogy

alhasson egy kicsit, de olyan okok miatt kellett erre a helyre sietnie, amelyeket még ő maga sem értett pontosan,

ezért át kellett vizsgálnia a területet, hátha választ kap itt néhány kérdésére. Miután nem csak a hadúr páncélját, de még értékes tőrét és a két tetemet is elvesztette, az ifjú szellemidéző a

tanultakat felhasználva megpróbálta az összes elveszett dolog helyét kifürkészni – és ez csalhatatlanul erre a

legkevésbé sem vonzó helyre vezette. Azt, hogy vajon milyen szálak fűzik az eltűnt dolgokat a kikötőhöz, Kara nem

tudta, de abban biztos volt, hogy ez nem túl bíztató jel. Azt kívánta, bárcsak beszélhetett volna a tanítómestereivel,

de most az idő volt a legfontosabb tényező, és egyébként is arra tanították mindig, hogy amikor csak lehet,

támaszkodjon a saját képességeire. Ha elodázza a keresést, az csak annyiban változtat a dolgon, hogy még nehezebb lesz majd követni a nyomokat. Ezt pedig nem engedhette meg magának. Ha a tolvajoknak az a tervük, hogy a

tengeren túlra csempészik a páncélt, akkor most kell őket megállítania. Ami pedig a bosszúálló élőhalottakat illeti... Karának fogalma sem volt arról, hogy mit is tegyen a nyomasztó

duóval. A viselkedésükre nem talált példát – de még csak hasonló esetet sem – a tanultak között. Kara igyekezett nem tudomást venni az őt gusztáló matrózok undorító pillantásairól, és a legközelebbi fogadó felé

indult. Egyrészt azért, mert a hollófürtű varázslónőnek élelemre volt szüksége, másrészt pedig azért, mert remélte,

hogy ott használható információt gyűjthet. Biztos, hogy azoknak, akiknél Bartuc páncélja volt, szükségük volt némi

élelemre és egy kis pihenésre egy ilyen fárasztó út után. A Kapitány Asztala, mert ez volt a fogadó neve, kicsit jobbnak bizonyult, mint ahogy azt Kara első ránézésre hitte.

Bár azt épület öreg volt és ütött-kopott, a szürke hajú, délceg férfi, aki vezette, rendet és tisztaságot tartott benne.

Kara rögtön tudta, hogy a fogadós valamikor az egyik haditengerészetnél szolgált tisztként, az arcvonásaiból ítélve

valószínűleg az egyik gazdagabb nyugati királyságban. Pofaszakállt viselt, az arca többnyire vidám volt, még akkor is, amikor éppen arról győzte meg az egyik vendéget, hogy innen nem távozhat fizetés nélkül. Előrehaladott kora

ellenére könnyedén elbánt a nála jóval fiatalabb tengerésszel, és nem csupán megszerezte tőle a fogyasztás pénzbeli

ellenértékét, de ki is tette a bűnös szűrét a ködös, sáros utcára. A tulajdonos ezután a kötényébe törölte a kezét, és felfedezte legújabb vendégét. – Jó estét, hölgyem! – Méretei ellenére könnyedén meghajolt, egész ábrázata felragyogott Kara láttán. Hanos

Jeronnan kapitány, alázatos szolgálatára. Köszönöm, hogy megtiszteli szerény hajlékomat!

Mivel Kara nem volt hozzászokva az ilyen nyílt udvariassághoz, először nem is tudta, mit mondjon. De Jeronnan

kapitány nyilván rájött, hogy mi a probléma, ezért türelmesen várt, hogy vendége összeszedje magát. – Köszönöm, kapitány – mondta végül a lány. – Egy kevéske ételt szeretnék, és ha ráérne, választ néhány

kérdésemre. – Rendelkezzék velem, drága, szép hölgyem! Azzal elvonult, magában halkan dudorászva. Kara érezte, hogy fülig elpirult. Jeronnan kapitány bókja bizonyára

csak udvariasság volt, de a mágusnő tanulmányai arra nem tértek ki, hogy vajon hogyan is reagáljon a külsejét érintő

megjegyzésekre. Tudta, hogy néhány társa vonzónak tartja, de a Rathma-hívők körében ezt a dolgot is ugyanolyan

mereven kezelték, mint minden mást. Kara leült egy oldalsó bokszban, és megnézte magának a többi vendéget. A legtöbben közülük ettek-ittak, de

akadtak olyanok is, akik mást csináltak. Látott egy botrányos öltözékű nőt is, aki éppen egy tengerész fölé hajolt – s,

hogy mit is akartak együtt művelni, azt kevés szóval is meg tudták beszélni. Karától jobbra két férfi egy ismeretlen, a

szellemidéző fülének leginkább gagyogáshoz hasonlatos nyelven valamilyen üzleten vitatkozott. Voltak olyan férfiak

is a teremben, akik a kapitánynál nyíltabb érdeklődéssel bámulták őt, és sokkal kevésbé tapintatosan. Egyikük, aki

Kara ízléséhez mérten túlságosan is nagy érdeklődést mutatott iránta, jéghideg pillantásban részesült az ezüst

szemekből. A látvány annyira megviselte a férfiút, hogy azon nyomban visszakozott, elfordult, teljes figyelmét az

italának szentelte, és láthatóan még néhány perc múlva is reszketett a félelemtől. A fogadós egy tányérral tért vissza, melyen roston sült hal és némi tengeri zöldség illatozott. Letette a tányért és

egy korsót a szellemidéző elé. – A korsóban almabor van. Ez a legegyszerűbb ital, amit felajánlhatok önnek,

hölgyem. Kara azon gondolkodott, hogy beavatja a férfit a Rathma-hívők által kifejlesztett erős gyógynövényfőzetek titkaiba,

de azután inkább hálásan elfogadta azt a gyenge italt, amivel kínálták. Ránézett a halra, melynek a fűszerek igazán

étvágygerjesztő illatot kölcsönöztek. Persze Kara a jelenlegi állapotára való tekintettel úgy is szívesen megette volna,

ahogy kifogják a vízből – nyersen. De azért igazán kellemesen érintette, hogy ilyen civilizált szokásokkal

találkozhat. – Mivel tartozom önnek mindezért? – A társasága számomra többet ér minden fizetségnél. Kara elborzadt, eszébe jutott az imént látott, lengén öltözött

nő, aki bájait éppen áruba bocsátotta. – Én nem vagyok... A férfi sértődötten tiltakozott. – Nem, nem! Csupán arról van szó, hogy ritkán van szerencsém ilyen finom vendégeket fogadni! Dehogy

akartam én rosszat! – Jeronnan közelebb hajolt, és folytatta. – És különben is, több eszem van annál, minthogy

kikezdjek egy Rathma-hívővel! – Tudja, hogy mivel foglalkozom, és mégis van kedve velem egy asztalnál üldögélni? – Hölgyem, én bejártam az összes tengert, és a Nagy-óceán legtöbb részét is. Sokféle varázslatot

láttam már, de a legmegbízhatóbb mágusoknak mindig is Rathma követőit tartottam... Kara egy halvány mosollyal ajándékozta meg a kapitányt, mire annak amúgy is pirospozsgás arca még jobban

elvörösödött. – Akkor bizonyára ön az az ember, aki a legmegbízhatóbb válaszokkal szolgálhat a kérdéseimre. A kapitány hátradőlt. – De csak azután, ha megkóstolta a specialitásomat, és elmondta róla becses véleményét. Kara belevágott a halba, és megkóstolt egy kis falatot. Azonnal vágta is a következőt, és pont olyan gyorsan el is

tüntette, mint az elsőt. Jeronnan elégedett volt. – Ezek szerint a fogára való? Igen, az volt. A keleti dzsungelek tele vannak a legfinomabb fűszerekkel, de Kara még sohasem evett semmit, ami

ehhez a halhoz fogható lett volna. Gyorsabban, mint gondolta volna, az adag nagy részét már el is tüntette, és végre

úgy érezte, újra önmaga lett. Jeronnan kapitány időnként elnézést kért, és a többi vendégét is kiszolgálta, de mire Kara befejezte az evést, már

csak ketten maradtak rajta kívül, két elázott matróz, akiket semmi más nem érdekelt, csak az ételük és a sörük. A

fogadós letelepedett Karával szemben, és várt. – A nevem Kara Nightshadow – kezdte a szellemidéző. – Azt, hogy mivel foglalkozom, már tudja. – Igen, de soha nem találkoztam még e mesterség önhöz fogható művelőjével, kislány! Kara folytatta, nem akarta, hogy az udvariasságok eltereljék figyelmét a lényegről. – Kapitány, nem látott itt

valakit, aki nem volt átlagos, aki valami miatt feltűnő volt? jeronnan felnevetett. – Gea Kulban? Itt az volna a feltűnő, ha valaki átlagos lenne!

– És nem látott..., nem látott egy olyan embert, aki valamilyen páncélruhát szállított, talán egy állat hátára kötve? – A szellemidéző habozott egy pillanatig, mivel egy újabb lehetőség is eszébe jutott. – Vagy egy férfit, páncélban? -Járnak errefelé katonák. Mindennapos látvány. – Vérvörös páncélban? Jeronnan összevonta a szemöldökét. – Erre biztosan emlékeznék – de nem. Senki ilyen nem járt erre. Hiába reménykedett hát. Kara a legszívesebben feltett volna még egy kérdést, egy nagyon fontos kérdést, de attól

tartott, ha megtenné, a kapitány bizalmatlanná válna. Lehet, hogy ismeri az ő mesterségét, de van néhány olyan téma,

ami még neki is túl sötét lenne. A járkáló halottak kétségkívül ebbe a kategóriába tartoznak. Kara szólásra nyitotta a száját, próbált volna egy másik vonalon továbbhaladni a kérdéseivel, de szavak helyett egy

hatalmas ásítás hagyta el a száját. Beszélgetőtársa végignézett rajta. – Bocsássa meg a modortalanságomat, hölgyem, de ön még annál is sápadtabb,

mint amilyen egyébként lehet. Azt hiszem, ráférne magára némi pihenés. Kara próbált volna ellenkezni, de ehelyett megint ásított egy nagyot. – Talán igaza van. – Van odafent néhány kiadó szobám, kislány. Ön a ház vendége – és ha netán emiatt aggódna, semmiféle

ellenszolgáltatást nem várok cserébe. – Kifizetem. – Kara előkotort némi pénzt az övén hordott erszényéből –, ez elég lesz? A férfi a pénz nagy részét visszaadta. – Ennyi elég... és ne mutogassa ilyen feltűnően azt a sok pénzt. Nem

mindenki olyan jótét lélek errefelé, mint én! A szellemidéző mozdulni is alig bírt. A lába mintha ólomból lett volna. A varázslat, melyet azért alkalmazott, hogy minél hamarabb ideérjen, túl sok energiáját emésztette fel. – Azt hiszem, azonnal felmegyek, ha megbocsát. – Az lenne a legjobb, ha adna egy-két percet, kislány. Attól tartok, hogy akit fizetek, nem vitte túlzásba a munkát,

és ezért a szoba még nem lenne megfelelő az ön ízlésének. Csak maradjon itt, mindjárt visszajövök! Elsietett, még mielőtt a lány tiltakozhatott volna. Kara kiegyenesedett, próbált nem elaludni. A varázslat és a többi

fizikai megerőltetés kiszívta belőle az összes energiát, de ez a kimerültség nyomasztó volt, sokkal nyomasztóbb,

mint amilyennek lennie kellett volna, még akkor is, ha mindent figyelembe vesz. Már arra gondolt, hogy... Nehezen ugyan, de sikerült felállnia, és az ajtó felé fordulnia. Talán Kara félreismerte Jeronnan kapitányt. Talán a

szívélyes modor mögött sötét szándék lapul. Tudta, hogy a gondolatai túl zavarosak, de a szellemidéző az ajtó felé támolygott, és nem is törődött azzal, hogy a

két matróz a sarokban mit gondolhat róla. Talán, ha sikerül kijutnia, akkor eléggé kitisztul a feje, és újra

átgondolhatja a dolgokat. Igen, bár a kikötő maga elég büdös, de a tengeri levegő biztosan segíteni fog, hogy visszanyerje az egyensúlyát.

Kara majdnem kizuhant az ajtón, annyira elgyengült a lába. Rögtön mély levegőt vett. A fejében érzett nyomás egy

része elillant, annyira, hogy már volt némi fogalma a közvetlen környezetéről, de a hollófürtű varázslónőnek ennél

többre volt szüksége. Amíg ki nem tisztul teljesen a feje, addig azt sem tudja eldönteni, hogy mit is gondoljon a

fogadósról. Megint mély levegőt vett, de ahogy a feje kezdett kicsit tisztulni, hirtelen nyugtalanság fogta el. Felnézett a sötétbe, és a ködben egy alakot látott maga előtt, egészen közel, aki egy kopott úti köpenyt viselt. Az

arcát eltakarta a köpönyeg csuklyája, de lejjebb Kara egy sápadt kezet látott, amely felemelkedett. Az alak egy tőrt

tartott a kezében, olyan tőrt, amely még a ködös éjszakában is jól láthatóan fénylett. Elefántcsont. Kara tőre. A másik sápadt kéz is felemelkedett, hátratolta a csuklyát egy kicsit, és így láthatóvá vált az arc, amelyet a

szellemidéző eddig csak egyszer látott életében. A Vizjerei volt, Bartuc sírjából. A Vizjerei, akinek kitépték a torkát. -A varázslatod... jobban is... működhetett... volna... -recsegte egy hang Kara háta mögül. Kara próbált volna hátrafordulni, de a teste még mindig túl lassan mozdult. Ugyanebben a pillanatban az is eszébe

jutott, hogy a taníttatása, a varázsereje kudarcot vallott, hiszen nem vette észre, hogy nem egy támadója van, hanem

kettő. Még egy sápadt arcot látott, mely furcsa fintorral mosolygott rá, a férfi feje enyhén oldalra billent, mintha nem lett

volna egészen összekapcsolva a testével. A másik hulla a sírból. A sovány férfi, akinek kitörték a nyakát. – Nem hagyott nekünk... túl sok lehetőséget. Felemelte a kezét, abban egy másik tőr villant fel. Mire ez a gondolat

eljutott Kara tompa agyába, az élőhalott keze lecsapott, méghozzá nagy erővel. Az ütés Kara Nightshadow homlokát éret. Megperdült, és biztosan szétzúzta volna a fejét az utca kövén, ha az

élőhalott, aki az imént megütötte, el nem kapja, és a karjába nem veszi. Gyengéden letette a kábult nőt a földre.

– Tényleg... nem hagyott... nekünk... túl sok... választási... lehetőséget. Ezután Kara elvesztette az eszméletét.

HAT

Norrec nem hagyta el a kabinját egészen a reggeli idejéig. Senki sem szólt hozzá, főleg Casco kapitány nem, aki

még mindig nagyon dühös volt rá azért, mert otthagyta a mocskot a fedélzeten. Norrec azonban szinte örült annak,

hogy nem szólnak hozzá, mert nem akarta, hogy bármi is hátráltassa visszatérését szobája biztonságába. Nyugtalanul aludt az éjjel, nem csupán Bartuc dicsősége kísértette álmában, hanem Fauztin bosszúra szomjazó

szellemének képe is üldözte. Csak akkor nyugodott meg egy kicsit, amikor végre kihajóztak. Kint, a nyílt tengeren

biztosan nem tudják majd zaklatni a nyughatatlan lelkek. Emellett, miközben a hajó úti célja felé haladt a háborgó

vizeken, Norrec egyre inkább úgy gondolta, hogy az a szörnyű vízió csupán a képzelete műve volt, és hogy az, amit

ő Fauztinnak gondolt, vagy egy másik Vizjerei volt – hiszen a kikötő a keleti területekhez közel feküdt – vagy teljes

mértékben az ő fantáziájának szüleménye. Ez utóbbi lehetőség egyre valószerűbbnek tűnt. Végül is Norrecet mind fizikailag, mind szellemileg nagyon

megviselték ennek az átkozott páncélnak a követelései. A sírboltban és a fogadóban történtek emléke mind vele

maradt. Ráadásul a hadúr páncélja a teljesítőképessége határáig, és azon is túl kényszerítette, hogy szinte pihenés nélkül átkeljen azon a barátságtalan vidéken, olyan tempóban, amit sok ember nem élt volna túl. Ha csak a saját

erejére hagyatkozhatott volna, Norrec úgy gondolta, ő is belehalt volna abba a menetelésbe. A hullámok egyre magasabbak lettek, ahogy a Hawksfire elérte a mélyebb vizeket. Norrec a hajótest minden egyes

nyikordulásával biztosabb lett abban, hogy a megviselt hajót nemsokára darabokra szaggatja a tenger. De a

Hawksfire valahogy mégis legyűrte a hullámokat, egyiket a másik után, és rendíthetetlenül haladt előre. Emellett ott

volt a kapitány és legénysége, akik szedett-vedett kinézetük ellenére nagyon is jártasak voltak a hajó

kormányzásában. Mászkáltak a köteleken, rohangáltak a fedélzeten, és mindig készenlétben tartották a hajót a

természeti elemek támadásaival szemben. Amivel mégsem tudtak mit kezdeni, az a vihar volt. Néhány órával ezelőtt

tört ki, az ég elsötétült, és csak villámokat láttak mindenfelé maguk körül. A szél is felerősödött, megdöntötte az

árbocokat, és ostromolta a vitorlákat. Norrec, aki végül mégis kimerészkedett a kabinjából, gyorsan megragadta a

korlátot, mivel a tenger éppen oldalba taszította a hajót. – Jobbra tarts! – üvöltötte Casco a hídról. – Jobbra tarts! A férfi a kormánynál azon volt, hogy teljesítse a parancsot, de a szél és a víz ellene voltak. A legénység egy másik

tagja is a segítségére sietett, kettejüknek végül nagy erőfeszítések árán sikerült teljesíteniük a kapitány parancsát. Aztán esni kezdett az eső is, és ez visszakényszerítette Norrecet a kabinjába. Nemcsak hogy nem értett a

hajózáshoz, de a páncélruha miatt minden alkalommal, amikor a korlát közelébe ment, az életét kockáztatta.

Egyetlen erősebb hullám elég lenne ahhoz, hogy a tengerben találja magát. Egy árva olajlámpa himbálózott a plafonról, igyekezett bevilágítani az egész helyiséget. Norrec befészkelte magát

az ágya belső felébe, és gondolkodni próbált. Még mindig nem adta fel teljesen a reményt, hogy megszabaduljon az

átkozott páncéltól, de eddig még nem jutott eszébe semmilyen használható ötlet arra nézve, hogy ezt hogyan is

tehetné. Hatalmas varázserőre lett volna szükség, és ő nem ismert senkit, aki ilyen erővel rendelkezett. Bárcsak

megkérdezhetné Fauztint... A dokkon látottak emléke ismét megrohanta Norrecet, és végigfutott a hátán a hideg. A legjobb lesz, ha nem

gondol többé Fauztinra – és Sadunra sem. Meghaltak, és kész. Leszállt az éj, de a vihar ereje továbbra sem csillapodott. Norrec erőt vett magán, és lement az étkezőbe, ahol most

vette észre először, hogy a legénység néhány tagja nem egyszerűen közömbösen vagy lenézően néz rá. Több

tekintetből is rosszindulat sugárzott felé, rosszindulat és azzal vegyes félelem. Norrec biztos volt benne, hogy mindez

a páncél miatt van. Ki lehet ő, töprenghettek a tengerészek? A páncélról hatalom sugárzott, és parancsolás. Miért

akarhat egy ilyen ember egy ilyen nyomorult kis hajón utazni, mint a Hawksfire? Megint a kabinjába vitte az ételt, szívesebben volt egyedül. Ez alkalommal valamivel ehetőbbnek találta, de az is

lehetséges, hogy csak az előző étkezéseknél égették le az ízlelőbimbóit. Norrec megette, ami a tányéron volt, azután

hátradőlt, és megpróbált ismét elaludni. Bár nem igazán vágyott az alvásra, sem a Bartuc életével kapcsolatos álmok,

sem a sírboltban történtek emlékképei nem voltak túl vonzóak, de a kimerültség végül legyőzte, és Norrec, mint

tapasztalt harcos, tudta, hogy ez ellen nem érdemes küzdeni. Még a hajó vad rázkódása sem tartotta vissza attól, hogy lecsukódjon a szeme...

Jó lenne... pihenni – hallott egy csikorgó, de valahogy ismerős hangot. – De persze, ahogy a közmondás tartja... a

gonosznak nincs nyugodalma. Norrec talpra ugrott, a szeme tágra nyílt. Jóformán semennyi fényt sem adott a plafonon levő lámpa, de a

félhomályban is jól látta, hogy nincs rajta kívül senki a szobában. – A francba! – Megint egy rémálom. Norrec a lámpára meredt, és rájött, hogy valószínűleg elaludt, anélkül, hogy

észrevette volna. A hang csak a fejében hallatszott, és sehol máshol. Egy elveszített bajtárs hangja... Sadun hangja. Villámlott. A hajó megremegett. Norrec megragadta a függőágy szélét, és elkezdett rá visszamászni. Hallgatnod... kellett... volna... Fauztinra... Norrec. Lehet. .. hogy... most... már... túl... késő. Norrec teljesen lemerevedett, és az ajtót bámulta. Gyere...velünk...barátom... velem és... Fauztinnal. Norrec felegyenesedett. – Sadun? Semmi válasz nem hallatszott, de a deszkák a kabin előtt megnyikordultak, mintha valaki óvatosan járkált volna

rajtuk, és azután megállt volna Norrec ajtaja előtt. – Van ott valaki? A Hawksfire megdőlt, Norrec pedig kis híján elvágódott. Nekitámaszkodott a falnak, és egy pillanatra sem vette le

a szemét az ajtóról. Csak képzelődött, vagy valóban Tryst reszelős, vontatott hangját hallotta az imént? Az a pár nap, ami a sírboltban történtek óta eltelt, jobban megviselte az idegeit, mint bármelyik csata, amelyben

élete során harcolt, de valami mégis arra késztette, hogy az ajtóhoz menjen. Valószínűnek tűnt, hogy amikor majd

kinyitja az ajtót, nem lesz ott semmi. Sadun és a Vizjerei nem lehettek ott, nem várhattak barátjukra, aki olyan kegyetlenül lemészárolta őket. Ilyen dolgok csak egy helyen voltak

lehetségesek: a mesékben, melyekről az esti tábortűz mellett suttogtak a katonák. De az is igaz, hogy az iszonyatos páncélt, amelyet most viselt, szintén csak a mesékben tartotta lehetségesnek. A deszkák megint megnyikordultak. Norrec összeszorította a fogait, és az ajtó felé nyúlt... A kesztyűs keze hirtelen megbizsergett – és a fém gonosz, vörös fénnyel felizzott. Norrec visszahúzta a kezét, és meglepetten látta, hogy a fény kihunyt. Megint kinyújtotta a kezét, de ez alkalommal

nem történt semmi. Norrec villámgyorsan elhúzta a reteszt, aztán kitárta az ajtót... Eső és szél támadt rá, de nem állt semmilyen félelmetes szellem az ajtónál, nem szegeződött rá vádlón semmiféle

csontos ujj. Norrec magára kapta a köpenyét, és kirohant a kabinból, tekintete jobbra-balra ugrált. A hajóorrban homályos

emberi alakokat látott, amelyek azért küzdöttek, hogy a vitorlák a helyükön maradjanak, de a várt fantomoknak

nyomát sem látta sehol. Hangos trappolásra lett figyelmes, megint a hajó eleje felé nézett, és látta, amint Casco egyik embere a hajóorr felé

rohan. A férfi elrohant volna Norrec mellett, anélkül, hogy ránézzen, de ő megragadta a karját. Nem vett tudomást a

tengerész vérfagyasztó pillantásáról, és azt kérdezte tőle Üvöltve: – Láttál itt valakit az előbb? Valakit, aki a kabinom előtt állt? A tengerész mondott valamit egy másik nyelven, azután úgy húzódott el Norrectől, mintha az leprás lenne. Norrec

nézte, amint a férfi elrohan, azután figyelme a korlátra terelődött. Egy olyan gondolat villant az agyába, amely ugyan

teljesen nevetségesnek tűnt, de mégis arra késztette őt, hogy a fedélzet legszélére lépjen, és lenézzen a mélybe. Hullámok ostromolták rendületlenül a viharvert hajó oldalát, és láthatóan azon igyekeztek, hogy áttörjék a fát, és a

hajót, az összes rajta utazó embert hullámsírba temessék. A tenger vadul morgott alattuk, és a hullámok néha annyira magasra emelkedtek, hogy Norrec jóformán az eget sem látta tőlük. De képzelt látogatójának nyomát sem látta. Nem kapaszkodott semmilyen bosszúra szomjazó szellem a hajó

oldalába. Sadun és Fauztin bosszúálló szelleme mégsem várakozott az ajtaja előtt, mint ahogy azt gondolta. Csak a

képzelet szüleményei voltak, pontosan úgy, ahogyan azt először is gondolta. – Te! Mit te csinálsz kint? Befelé! Befelé! – Casco kapitány hórihorgas alakja közeledett Norrec felé a hajóorr

irányából. Látszott rajta, hogy nagyon feldühítette egyetlen utasa vakmerősége, ahogy az dacolt az elemekkel.

Norrec kételkedett abban, hogy a testi épségéért aggódik. A kapitány dühös hangjából kihallatszott, hogy a legénység

többi tagjához hasonlóan ő is fél az idegentől. – Mi a baj? Mi történt? – Baj? – vakkantotta vissza a csontos férfi. – Baj? Nincs baj! Vissza kabinba! Kint vihar! Te bolond? Norrec erős kísértést érzett ugyan, hogy igennel válaszoljon a kapitány kérdésére, de végül mégis meggondolta

magát, és nem kezdett el vitatkozni vele. Visszament a kabinjába, érezte, hogy a nyomorék kapitány figyeli, ezért

rácsukta az ajtót a haragos tekintetre. Egy perc múlva hallotta, hogy a kapitány elbiceg. A gondolat, hogy megpróbáljon elaludni, egyáltalán nem volt vonzó Norrec számára, de ennek ellenére azért újra

megkísérelte. Először olyan kérdések cikáztak át az agyán, amelyek közül egyre bizony nem tudta a választ. Ez a

kérdés a vérvörös kesztyűhöz kapcsolódott, és ahhoz, hogy az vajon miért izzott fel közvetlenül az előtt, hogy

elindult volna kifelé a kabinból. Ha semmi veszély nem leselkedett rá az ajtó túloldaláról, akkor vajon miért volt ez a

figyelmeztető jel? Persze, az is igaz, hogy nem vette át az irányítást a férfi felett, de biztos, hogy volt valami

különleges oka ennek a jelzésnek... Norrec úgy aludt el, hogy még mindig a kesztyű rejtélyes viselkedésén tűnődött. Egészen addig nem is ébredt fel,

amíg egy hatalmas villámlás úgy meg nem rázta a hajót, hogy ő csaknem kizuhant az összeeszkábált kabinból. A

teljesen összezavarodott katona próbálta megállapítani, hogy mennyi ideje alhat már, persze sikertelenül. A vihar

még mindig ugyanúgy tombolt, és ebből Norrec arra következtetett, hogy csak néhány órája aludhatott el. Az ilyen viharok

tapasztalata szerint nem tartottak egy napnál tovább, bár sejtette, hogy a tengeren kicsit másképp működnek a

dolgok. Norrec karja és lába teljesen elgémberedett, ezért nyújtózkodott, azután pedig megpróbált visszaaludni.

Egy hosszú, recsegő hang, egyáltalán nem olyan, mint a villámlás döreje, ismét felugrasztotta. Felismerte azt a

hangot, bár nem hallotta túl sokszor eddig. A fa törésének hangja volt.

És egy hajón, a vihar kellős közepén, ez a hang a lélekharang is lehetett egyben, mely halálos ítéletet hirdetett

felettük.

Norrec kirobbant a kabinjából, és a hajóorr felé indult. A kiáltozásokból tudta, hogy a legénység már próbálta

megoldani a problémát, legyen az bármi is, de sejtette, hogy ha az a gond, amire gyanakszik, akkor nagyon nehéz

dolguk lesz. Az is elég nagy baj, ha a hajó megsérül, de ha még javítani is próbálják, ilyen időben és ilyen

kavarodásban...

Egy perccel később a legrosszabb sejtései is beigazolódtak. Pont vele szemben a legénység több tagja azon

küszködött, hogy megakadályozzák, hogy az egyik árboc teljesen kettéhasadjon. Köteleket feszítettek ki, azzal próbálták a felső részét a helyén tartani, míg néhány ember deszkákkal, szögekkel és még több kötéllel próbálta

megerősíteni a törés környékét. Norrec azonban látta, hogy küzdelmük teljesen hiábavaló. A sérült árboc egyre

jobban megdőlt, és ha egyszer teljesen eltörik, hamarosan a többi is követni fogja.

Tenni akart valamit, de azok közül a dolgok közül, melyeket élete során megtanult, egyik sem segített volna a

képzettebb tengerészeknek. Norrec lenézett kesztyűs kezére, a vérvörös szín miatt az izmosnak, erőtől duzzadónak

látszott. De Bartuc egész hatalma és hagyatéka ebben a helyzetben egy lyukas garast sem ért.

Ez a gondolat viszont gyorsan elillant, mivel váratlanul nyugtalanító kék aura jelent meg mindkét keze körül.

Norrec hamarosan azon kapta magát, hogy rohan előre, és a páncél megint átvette az irányítást a teste felett. Most

az egyszer azonban a veteránnak esze ágában sem volt harcolni ellene, mivel a szándékaival tisztában volt, ha

a módszerével nem is. A páncél el akart jutni távoli céljához, de ha Norrec és a páncél is a tenger fenekén végzi,

akkor ez aligha lehetséges. Tennie kellett valamit, hogy Norrec életben maradjon. – El innen! El innen! – kiabálta Casco kapitány, aki nyilván biztos volt benne, hogy furcsa utasa csak rontana az

amúgy is rossz helyzeten. Norrec azonban elviharzott mellette, kis híján feldöntötte a nyomorék kapitányt.

Az árboc vészjóslóan nyikorgott, látszott, hogy néhány percen belül rádől a másik árbocra. Norrec nagy levegőt

vett, és aggódva várta, hogy a páncél vajon mit fog tenni.

– Kesra! Qezal ikarus!

A katona szájából elhangzó szavak mindegyikét villámlás nyomatékosította, de Norrec ebben a helyzetben ezzel

vajmi keveset tudott törődni. Amit azonban észrevett, amit mindenki észrevett, aki csak a fedélzeten tartózkodott, az

volt, hogy több homályos, zöld alak jelent meg a sérült árboc körül, némelyik rá is kapaszkodott. Erős, fürge karjaik

voltak, amelyek tapadókorongokban végződtek, de a lábak helyén a szörnyecskék a meztelen csigákhoz hasonló

formát öltöttek. A lények sziszegtek és csapkodtak, az arcuk pedig olyan volt, mintha egy elborult elméjű festő

bohóc-sminket készített volna egy denevérfejre.

A matrózok fejvesztve menekültek, elengedték a köteleket és a fát. Az árboc pedig dőlni kezdett... De a hátborzongató kis csapat azonnal visszanyomta a helyére. Míg néhányan a helyén tartották az árbocot, többi

társuk mászni kezdett a sérült felületen, körbe-körbe. Ahogy mozogtak, nyálkát hagytak maguk után a törésen.

Norrec először nem értette, hogy mit csinálnak, de azután észrevette, hogy a csillogó nyálka szinte azonnal

megszilárdul, így megerősíti, és stabilan tartja az árbocot. A lények csak mentek körbe-körbe, mintha egy féktelen

versenyen lennének, melynek nincsen célvonala. A társaik, akiknek segítségére már nem volt szükség, csak nézték a

versenyt, és vártak, közben pedig olyan hangon sziszegtek a többieknek, mintha biztatnák őket.

– Kesra! Qezal ranakka!

A démonok gyorsan lemásztak az árbocról, és egy csoportba gyűltek. Norrec a rémisztő csapat helyett inkább a

lények munkájának eredményét vette szemügyre. Az árboc úgy állt a tomboló viharban, mintha csak egy gyenge

szellő lengedezne. Nem egyszerűen megjavították a törött árbocot, hanem annyira megerősítették, hogy úgy tűnt,

jobban fogja bírni az utat, mint a másik kettő. A páncél is elégedett lehetett, mivel hanyagul intett egyet a szörnyecskék felé. Olyan éles fény árasztotta el az

egész kis társaságot, hogy Norrecnek el kellett takarnia a szemét, különben megvakult volna. A kreatúrák sziszegése

egyre hangosabb lett, azután a fény egy sóhaj szerű hang kíséretében kihunyt – és a szörnyecskéknek nyoma sem

maradt, még egy árva nyálkacsík sem látszott a fedélzeten.

A vihar mindettől még nem hatódott meg, tovább tombolt, és ugyanolyan vadul lökdöste a hajót. A veszélyes

helyzet ellenére azonban a legénységnek nem akaródzott visszatérni a feladataihoz, csak akkor indultak meg végre,

amikor a kapitány rájuk üvöltött. Azok a tengerészek, akiknek Norrec mellett vezetett el az útja, nagy ívben

elkerülték, arcukról csak úgy sugárzott a félelem. Igaz, hogy a megidézett démonok most megmentették az életüket,

de az a tudat, hogy olyasvalaki van a fedélzeten velük, aki ilyen szörnyű erőket tud előhívni, rettegéssel töltötte el az

emberek szívét.

Norrec azonban nem vett róluk tudomást, mivel olyan kimerült volt, hogy a lábai kis híján összecsuklottak alatta. Bár a démonokat a páncél idézte elő, ő hirtelen úgy érezte magát, mintha az egész árbocot egymaga építette volna

újjá. Arra várt, hogy a páncél majd visszaviszi a kabinba, de most, hogy a veszély már elmúlt, a különös öltözék

visszaadta viselőjének az irányítást. A fémruha több tonnányinak tűnt, ahogy Norrec megfordult, és végigbotorkált a fedélzeten. Érezte magán a

legénység tagjainak nyugtalan tekintetét. Norrecnek semmi kétsége nem volt afelől, hogy gyorsan elfelejtik majd,

hogy neki köszönhetik az életüket, és végiggondolják, hogy mit is jelent egy démonmesterrel egy hajón utazni. A

félelem könnyen csap át erőszakba... Mindezek ellenére Norrecet semmi más nem érdekelte, csak az ágya. Alvásra volt szüksége, mindenáron. Most

még a vihar sem tudta volna ébren tartani. Majd holnap megpróbál valami értelmes és hihető magyarázatot adni a

történtekre. Norrec csak remélni tudta, hogy addig a legénység egyik tagja sem tesz semmi őrültséget... és végzetes dolgot.

Sötétség. Meleg sötétség. Kara fészkelődött benne, élvezte, olyan kellemesnek találta, hogy hosszú ideig eszébe sem jutott, hogy elhagyja. De aztán

egyszer csak érzett valamit – nyugtalanságot, baljós érzetet – ami arra késztette, hogy megforduljon, változtasson testhelyzetén... és megpróbáljon felébredni.

Egy hangot is hallott. – Kara! Kislány! Merre van ? A hangban volt valami ismerős, valami, ami lassan előtűnt a feledés homályából. Miközben ébredezni próbált, Kara

Nightshadow saját akarata is ezt a folyamatot segítette. A sötétség, a nemlét fogságban tartotta. A kényelem, amit kínált, fojtogató volt, az örök álom.

– Kara! Már nem is volt kényelmes. Most már szúrta, karmolta, inkább hasonlított egy kínzókamrára, mint egy puha ágyra... – Kara! A szellemidéző szeme felpattant. Egy fa koporsóban állt, a végtagjai lebilincselve. Valahonnan kutyaugatás hallatszott. A szellemidéző pislogott, próbált koncentrálni. Vékony repedéseken át éppen

csak annyi fény szűrődött be börtönébe, amennyi segítségével rájött, hogy mi is történt vele. Fa vette körül

mindenhonnan, szorosan, egy üreges fában volt, melyen nem volt semmilyen nagyobb nyílás. Valahogyan berakták

ide, bezárták – hogy meghaljon? Eluralkodott rajta a bezártság érzete, és ettől kis híján elvesztette a fejét. Küszködött, próbálta megmozdítani a

kezét, de nem ment. Mindkét karja az oldalához szorult, és szorosan benőtték a fa belsejében élő növények. Ami még

rosszabb volt, a száját moha borította, összepréselte az ajkait. Próbált hangokat kiadni magából, de tudta, hogy a moha és a vastag fatörzs annyira elfojtja azokat, hogy odakint senki sem hallhatja meg.

Még több kutya ugatása hallatszott, ezúttal a közelből. Kiszűrt belőlük egy hangot, Jeronnan kapitány hangját, aki

az ő nevét kiáltozta. – Kara! Kislány! Hall engem? A lábát sem tudta megmozdítani, ugyanazért, amiért a karját. Kara fizikailag teljesen magatehetetlen volt. A bezártság érzete egyre csak erősödött. Bár a szellemidéző élete nagy részét magányosan, a világtól távol töltötte,

a mozgás szabadsága mindig az övé volt, mindig választhatott, hogy mit akar tenni. Élőhalott támadói viszont

megfosztották ettől. Azt, hogy miért nem mészárolták le rögtön, el sem tudta képzelni, azt viszont igen, hogy ha nem

tud a lehető leggyorsabban kiszabadulni innen, akkor a halála biztos... és ráadásul lassú kínszenvedés lesz. Ez a gondolat, valamint az érzés, hogy a fa törzse teljesen körülzárja, olyan lendületet adott Karának, amilyet egyik

tanára sem, soha. Ki akart jutni innen, szabad akart lenni, és nem akart lassan éhen halni... Mivel mozdulni nem tudott, és a szája is le volt tapasztva, a kifinomultabb varázsigék sajnos szóba sem jöhettek.

De a nyers érzelem, amelyet a Rathma-hívők legtöbbje szigorúan elfojt magában, most felgyülemlett benne, és

kitörni vágyott. Kara a fát bámulta maga előtt, nemezisét, saját sírkamráját... Nem fog így meghalni, egy élőhalott varázsló fekete mágiája által... Nem fog így meghalni... A fatörzs belseje felforrósodott, fojtogatóvá vált. A szellemidézőről szakadt a víz. A végtagjait beborító növények

mintha még szorosabbra húzódtak volna. Nem fog meghalni... Ezüstszín szemei ragyogtak, egyre fényesebben... És a fa felrobbant. Fadarabok repültek mindenfelé, lebombázták az egész környéket. Kara hallotta, hogy emberek káromkodnak és

kutyák vonyítanak valahol. Nem tehetett értük semmit, de saját magáért sem sokkal többet. A szellemidéző

előrezuhant, karja és lába végre kiszabadult. Az önkéntelen mozdulat, mellyel Kara maga elé kapta a kezét,

megakadályozta, hogy fejjel előre a földre vágódjon, de azt nem, hogy amikor földet ért, az ütés miatt hirtelen

elveszítse eszméletét. Valahonnan hangokat hallott, amelyek közeledtek felé. Egy kutya a feje körül szimatolta a földet, hideg orra a

füléhez ért. Parancsszavakat hallott, azután érezte, hogy erős, de gyengéd kezek ragadják meg a vállát. – Kara! A Tengeri Boszorkányra, mi a csuda történt magával? – Jeron... – kezdte el mondani, de az erőfeszítéstől csaknem megint elájult. – Csak óvatosan, kislány! Ide, bolondok! Rakjátok rá a pórázt a kutyákra! A lányról majd én gondoskodom! – Igenis, kapitány! Kara alig érzékelte az utat vissza Gea Kulba, kivéve egy percet, amikor a fogadós, aki a karjában vitte őt, ráüvöltött

az egyik emberére, mert egy kutyát olyan közel engedett, hogy az majdnem elgáncsolta. Eszméletét percenként hol

elvesztette, hol visszanyerte, felidézte magában a két élőhalottal töltött rövid perceket. Volt bennük valami nagyon

zavaró, olyan mértékben, amiről nem gondolta volna, hogy lehetséges. Kara még jelen állapotában is arra gondolt, hogy nem érzékelte őket, hogy ők játszottak vele, és nem fordítva. A

szellemidézők befolyásolták az élet és halál erőit, és nem fordítva. De a Vizjerei és társa úgy játszadoztak Karával,

mintha ő csupán egy első éves, zöldfülű kezdő volna. De hogyan lehetséges ez? És egyáltalán, miért maradtak ezen a

világon? A válasz valószínűleg a sírkamrában történt borzalmas eseményekben keresendő. Valamilyen módon, bár ilyen

különös esetekről soha nem hallott tanulmányai során, amikor egyedül hagyta a szellemképet, annak sikerült

átvennie az irányítást a tetem felett. Azután biztosan megidézte azt, aki életében a társa volt, és a páros valami

varázslat segítségével eltűnt, még mielőtt ő visszatért volna. Egyszerű magyarázat, de a legkevésbé sem kielégítő. Kara valamit kihagyhatott a számításból, ez biztos. – Varázslónő? A szó visszhangzott az agyában, és elterelte a gondolatait. Kényszerítette magát, hogy felnyissa a szemhéját -eddig

észre sem vette, hogy csukva van a szeme– és felnézett Jeronnan kapitány aggodalmas tekintetébe. – Mi...? – Csak nyugalom, kislány! Két napot vészelt át élelem és víz nélkül! Nem esett semmi komolyabb baja, de azért az

ilyesmi magának sem tesz jót! Két nap? Már két napja volt a fa fogságában? – Amikor eltűnt azon az éjszakán, rögtön nekiláttam a keresésének, de csak reggel bukkantunk rá erre a kis bugyorra a fogadó oldalában. – Egy kis szütyőt tartott a

kezében, melyben Kara a varázslataihoz szükséges szárított növényeket tartotta. A szellemidézők varázslataihoz

ugyanis nem csupán vérre volt szükség, ahogyan azt a kívülállók legtöbbje gondolta. Különös, hogy pont ezt a tasakot hagyta el. Elég sok idejébe telhetett elrablóinak, mire letépték, mivel általában jó

erősen rögzítette a helyére. Csakhogy így az egésznek nem sok értelme volt, hacsak nem azt akarták jelezni, hogy

elrabolták – márpedig ez egyik élőhalottnak sem állhatott szándékában. Ugyanakkor mégis életben hagyták, még ha reménytelen helyzetben, egy fa odvába zárva is... Meglehetősen zavartan érezte magát. Nyugtalansága bizonyosan meglátszott rajta, mivel a fogadós azonnal segíteni

akart neki. – Mi a baj, kislány? Kér még egy kis vizet? Vagy takarót? – Nem... – a hangja leginkább valamiféle csikorgáshoz hasonlított, és nagyon emlékeztetett beszédesebb kedvű

támadója hangjára. Kara hálásan ivott egy kis vizet, azután ismét próbálkozott. – Jól vagyok, kapitány... és nagyon

hálás vagyok, amiért így törődik velem. Természetesen fizetni fogok magának... – Nem tűröm az ilyen ostoba beszédet a házamban, hölgyem! Erről több szó ne is essék! A férfi meglehetősen furcsa volt. – Jeronnan kapitány, a legtöbb ember, főleg a nyugatiak, sokkal inkább hagytak

volna a fában elpusztulni, minthogy a keresésemre induljanak. Miért tette? A termetes ember láthatóan zavarban volt.

– Én mindig vigyázok a vendégeimre, kislány. Bár iszonyúan fájt minden tagja, Kara mégis felült. Jeronnan olyan szobát adott neki, amelyről nem gondolta

volna, hogy létezik Gea Kulban. Tiszta volt, kényelmes, és még a halszag sem érződött benne. Ez szinte már csoda

volt. De Kara nem hagyta, hogy a kellemes környezet elterelje figyelmét arról, amiket kérdezni akart. – Miért tette ezt, kapitány? – Régen volt egy lányom – kezdte a kapitány vonakodva –, és mielőtt még rosszra gondolna, cseppet sem

hasonlított magára, kivéve azt, hogy ő is gyönyörű volt. - Jeronnan megköszörülte a torkát. – Az anyja magasabb rangú volt, mint én, de a tengerészetnél aratott sikereim

eljuttattak arra a társadalmi szintre, hogy feleségül vehettem. Megszületett Terania, de az anyja sajnos már nem érhette meg, hogy lássa őt felnőni. – Egy árulkodó könnycsepp jelent meg a kapitány szeme sarkában, ám gyorsan

elmorzsolta. – Az elkövetkező tíz évben, és még azután is gyűlöltem az életemet, mert elválasztott az egyetlen

embertől, akit még ezen a világon szerethettem. Végül leszereltem a tengerészettől, akkor, amikor éppen hajadonná

kezdett serdülni a lányom, és elhoztam őt a tengeren át egy olyan helyre, melyre emlékeztem, hogy gyönyörűnek

találtam. Áldott jó Teraniám sohasem panaszkodott, sőt, úgy tűnt, jól érzi itt magát. -Gea Kulban? – Ne csodálkozzon annyira, kedves. Tíz évvel ezelőtt ez még sokkal tisztább, szebb hely volt. Azóta valami

gonoszság költözött be a falai közé, ahogy mostanában mindenhova. Kara ügyelt arra, hogy arckifejezése semleges maradjon. Rathma-hívőként tudta, hogy gonosz erők kezdték

megszállni a világot. Bartuc sírkamrájának kifosztása ennek csupán egyetlen példája. A szellemidézők attól tartottak,

hogy megborul az eddigi törékeny egyensúly, és a mérleg nyelve a Pokoli Erők felé billen. Attól, hogy már most is démonok járnak a földön. Jeronnan kapitány mindeközben folytatta a történetet, így Kara lemaradt az utóbbi néhány szóról. De valami a

végéből megütötte a fülét, méghozzá valami nagyon különös dolog, ami arra késztette, hogy közbevágjon. –

Micsoda? Mostanra a férfi arckifejezése szomorúvá vált, nagyon szomorúvá. – Igen, így történt, pontosan így! Két éve éltünk már itt, a legnagyobb boldogságban és békességben, amikor egy

éjszaka a sikoltását hallottam a szobájából, abból a helyiségből, amibe senki emberfia fel nem juthatott anélkül, hogy

először velem találkozna! Betörtem az ajtaját – és hűlt helyét találtam. Az ablaka zárva volt, a szekrényét is

átkutattam, de ő valahogy mégis eltűnt abból a szobából, aminek semmilyen másik kijárata nem volt. Jeronnan égen-földön kerestette a lányát, a legtöbb helybéli azonnal csatlakozott a kutatáshoz. Három napig kereste, és három napig nem találta... mígnem aztán egy éjszaka, amikor éppen elaludni próbált, a kapitány a lánya

hangját hallotta, aki őt hívta. Óvatos volt, minden lelkesedése mellett, ezért magával vitte díszkardját, melyet az admirálisától kapott jutalmul.

Ezzel a karddal indult a vadonba, követte leánya hívó szavát. Már több mint egy órája küzdötte át magát az erdőn és

a dombokon, keresett, kutatott... Végül, egy görbe fa közelében végre megpillantotta szeretett Teraniáját. A leány bőre olyan különösen sápadt volt

– még Karáénál is sápadtabb – tárt karokkal várt apjára. Megint kiáltott felé, és Jeronnan persze válaszolt neki.

Karddal a kezében közelebb lépett leányához... A lány agyarai majdnem felhasították a torkát. Jeronnan kapitány bejárta az egész világot hajóján, látott sok csodás és ijesztő dolgot, legyőzött kalózokat és

gonoszokat a parancsnokai nevében, de soha semmi nem jelentett számára olyan sokat, mint egyetlen gyermeke

felnevelése. És semmi sem fájt neki annyira, mint szíven szúrni azt a lényt, ami gyermekéből lett. – A kard ott lóg a földszinten – mormogta a kapitány –, kitűnő kézműves-munka, ami nagyon hatékony is egyben.

– Majd mintegy epilógusként még hozzátette. -Ezüstből készült, ha nem így lenne, akkor nem lennék itt ma önnel. – Mi történt a leányával? – Kara hallott már ilyen történeteket, de az átváltozás okai különbözőek lehettek. – A legszörnyűbb az, hogy sohasem tudtam kideríteni! Végül sikerült az agyam leghátsó rekeszébe száműznöm a

dolgot, egészen a maga eltűnéséig. Attól féltem, hogy magáért is eljött! – Egy makacs könnycsepp ismét megjelent a

szemében. – Még mindig hallom a sikolyát... azt is, amit az eltűnésekor hallottam, és azt is, amely akkor hangzott fel, amikor megöltem...

Jeronnan szörnyű története nem hagyta Karát hidegen, de a két élőhalott sírgyalázó biztosan leselkedett még rá, és

ez a gondolat végre eszébe juttatta Karának a legfőbb feladatát. – Bocsássa meg, kapitány, ha érzéketlennek tűnök kérdésemmel a szörnyű veszteségét illetően, de meg tudná

nekem mondani, hogy futott-e ki hajó, amióta eltűntem? Kara kérdése először teljesen meglepte a gondolataiba merült kapitányt, de azután gyorsan összeszedte magát, és

válaszolt. – Egyetlen hajó indult útjára ez idő alatt, a Hawksfire, egy elátkozott bárka, én mondom magának! Az a

furcsa, hogy még nem süllyedt el.

Csak egyetlen hajó futott ki. Biztosan ez az, amit ő keres. – Merre indult az a hajó? – Lut Gholeinbe. Mindig Lut Gholeinbe megy. Ismerte azt a helyet. Egy virágzó királyság az Iker-tengerek nyugati partjainál, kereskedelmi központ, ahová a világ

minden tájáról érkeznek kereskedők. Lut Gholein. A Vizjerei és fintorgó társa eljutottak egészen idáig a sírkamrától, méghozzá olyan tempóban, melyre

csak az képes, aki nem érez fáradságot. Kifejezetten Gea Kul volt az úti céljuk, ami csak arra szolgálhatott, hogy

eljussanak innen egy másik helyekre. De miért? Ennek csak egyetlen oka lehet. A csapatuk életben maradt tagjait üldözik, azokat, akik Bartuc páncélját is

magukkal cipelték. Kara gyanította, hogy egyetlen emberről van szó, de nem hagyhatta számításon kívül azt a

lehetőséget sem, hogy esetleg többen vannak. Tehát ez a bizonyos Hawksfire szállította vagy a tolvajt, vagy az élőhalottakat. Ha az utóbbiról van szó, akkor a

párosnak nagyon kell ügyelnie, hogy fel ne fedezzék őket, bár Kara hallott már történeteket olyan élőhalottakról,

amelyek bármire képesek voltak, hogy elkapják az üldözöttjüket. Átszelni a tengert nehéz feladat, ám korántsem

lehetetlen. Lut Gholein. Lehet, hogy ez is csupán egyik állomása az útjuknak, de legalább valami kézzel fogható irányt adott

Karának. – Kapitány, mikor indul oda a következő hajó? – Kislány, maga felülni is alig tud, nemhogy... Az ezüst szemek rebbenés nélkül szegeződtek rá. – Mikor? A kapitány megvakarta az állát. – Egy ideig nem indul. Talán egy hét múlva, de az is lehet, hogy még később. Az bizony túl késő. Addigra mind az élőhalottak, mind a tolvaj felszívódnak, méghozzá a páncéllal együtt. Még a

tőrénél is fontosabb volt az, hogy a páncélruha eltűnt. A varázslatok, melyekkel megerősítették, biztosan magukhoz

vonzzák a nagyravágyókat, a gonoszokat. Azokat is, akik nem is emberek. – Van vagyonom. Tudna ajánlani egy hajót, melyet kibérelhetnék? Jeronnan egy percig csak nézett rá nagy szemekkel. -Ennyire fontos a dolog? – Fontosabb, mint képzelné. A fogadós egy sóhaj kíséretében válaszolt neki. – Van egy kicsi, de fürge hajó, a Királyi pajzs, a kikötő

legészakibb csücskében. Bármikor kihajózhat. Egy vagy két napra van mindössze szükség az előkészületekhez,

legénységet toborozni, és készleteket gyűjteni. – Gondolja, hogy meg lehetne győzni a tulajdonosát, hogy fogadjon engem? Ennek hallatán Jeronnan felnevetett. – Emiatt nem kell aggódnia, hölgyem! Olyan ember ő, aki sok ügyért harcolt

már, feltéve, hogy azok jó ügyek voltak! Reményei ismét feléledtek. Már majdnem elég jól érezte magát az utazáshoz. Az üldözött hajónak volt ugyan

néhány nap előnye, de egy jó hajóval Kara nem sokkal utána beérkezhetne Lut Gholeinbe. Különleges képességei, és

persze néhány óvatos kérdés lehetővé tenné számára, hogy ismét a nyomukba eredhessen. – Beszélnem kell vele. Holnap reggelre indulásra készen kell lennie. – Holnap reg... Kara megint úgy nézett a férfira, ahogy az előbb. Nem akarta siettetni, de több forgott kockán, mint az ő egészsége

vagy a másik kapitány türelme. – Így kell lennie. – Rendben van – rázta meg a fejét. – Előkészítek mindent. Holnap reggel indulunk. Kara meghatódott a váratlan ajánlattól. – Már az is hatalmas segítség, ha beszél a hajó kapitányával, és meggyőzi, hogy vállalja ezt az utazást, de azt nem

kívánhatom magától, hogy itt hagyja hőn szeretett fogadóját! Ez jóval több, mint amit elfogadhatok. – Nem szeretem, ha a vendégeimet meg akarják ölni... vagy valami annál is rosszabb történik velük. Emellett túl

régóta élek már a szárazföldön! Jó lenne ismét a tengeren lenni! – Hátradőlt, és rámosolygott a lányra. – És ami a

kapitány meggyőzését illeti, azt hiszem nem ért engem, kislány! Én vagyok annak a csodaszép hajónak a

tulajdonosa, és az összes szentekre mondom, garantálom, hogy reggel útnak indul – különben pokolian dühös leszek! Ezzel a kapitány el is rohant, hogy intézkedjen az előkészületek felől, Kara pedig belesüppedt az ágyba, és a férfi

utolsó szavai jártak az eszében. Pokolian dühös? Jeronnan kapitánynak fogalma sem lehetett arról, hogy milyen közel járt az igazsághoz, amikor a poklot emlegette.

HÉT

– Az embereim egyre türelmetlenebbek, és én nagyon is megértem őket, Galeona. A dicsőség vár minket, de mi

ahelyett, hogy indulnánk utána, itt tehetetlenkedünk a sivatag szélén! – A te parancsodra nem indultunk eddig tovább, drága Augustusom. A tábornok ott tornyosult a boszorkány fölött. – Azért, mert te azt mondtad, hogy nemsokára pontosabban is tudni

fogjuk, hogy hol van Bartuc páncélja! Azt mondtad, hamarosan megtudjuk, hogy hova cipeli az a kretén! -Malevolyn belemarkolt a nő hajába, és addig húzta, míg az arcuk majdnem egy magasságba került. – Találd meg őt, drágám.

Találd meg, vagy azon kapom magam, hogy a kegyetlen halálodon bánkódom! Galeona nem mutatta ki félelmét. Azok, akik kimutatták, mennyire félnek a tábornoktól, nagyot zuhantak a

szemében, soha többé nem érzett megbecsülést irántuk, ezért könnyen feláldozhatóvá váltak. Galeonának nehéz és

fáradságos munkájába került, mire nélkülözhetetlenné tette magát, és nem akarta, hogy ez a helyzet most

megváltozzon. – Meglátjuk, mit tehetek, de az biztos, hogy ez alkalommal nem lehetsz jelen, A tábornok megdöbbent. – Eddig mindig azt kérted, hogy legyek jelen. Miért történik most másképp? – Azért, mert amit most fogok tenni, nagyobb elmélyülést igényel, mint bármi más, amit eddig tettem... és ha bármi

megzavar a kritikus időszakban, nemcsak én halok meg, hanem valószínűleg mindenki, aki a közelemben van. Ez láthatóan még a tábornoknak is imponált. Felhúzta a szemöldökét, és bólintott. – Rendben van. Szükséged lesz

hozzá valamire? Galeona fejében megszólalt egy hang. Szükség lesz... egy áldozatra. A boszorkány elmosolyodott, átölelte a tábornokot, és ajkát a szájára szorította. Miközben kibontakozott a csókból,

mintegy mellékesen megkérdezte. – Ki okozta neked mostanában a legnagyobb csalódást, szerelmem? A tábornok szája elvékonyodott, makacsul és kegyetlenül. – Tolos kapitány nem olyan régen egy ügy kapcsán

eljátszotta a bizalmamat. Úgy gondolom, hogy a kötelességtudat kezd eltűnni belőle. A boszorkány megcirógatta Malevolyn arcát. – Ez esetben lehetséges, hogy én hasznosabbá tudnám őt tenni a számodra. – Értem. Azonnal ideküldöm. De most már eredményeket szeretnék látni. – Biztosan elégedett leszel. – Majd meglátjuk. Malevolyn tábornok kivonult a sátorból. Galeona azonnal az árnyak felé fordult, azok között is egy bizonyoshoz. –

Szerinted elég lesz? – Csak remélni tudom – válaszolta Xazax. Az árny különvált a többi árnyéktól, és közelebb siklott. Egy része

áthaladt a boszorkány lábán, mire az szinte érezte a halál közelségét. – Ez alkalommal tényleg meg kell őt találnom! Látod, hogy a tábornok egyre türelmetlenebb! – Én már jóval régebb óta várakozom, mint az a halandó – mondta rosszallóan az árny. – És még nála is sokkalta

jobban vágyom rá, hogy végre megtaláljam. Mindketten hallották a léptek zaját a boszorkány sátrának bejárata felől. Xazax alakja késlekedés nélkül beolvadt a

többi árny közé. Galeona hátravetette a haját, és megigazította a ruháját, hogy többet mutasson. – Jöjjön csak be! – búgta a boszorkány. Egy fiatal tiszt lépett be a sátorba, sisakját a karjában tartotta. A haja vörös volt, a szakálla gyér, tekintete pedig

ártatlan – úgy állt ott, mint egy áldozati bárány. Galeona emlékezett a férfi arcára, és az érdekes gondolatokra is, amelyek nem egyszer megfordultak a fejében vele kapcsolatban. – Jöjjön közelebb, Tolos kapitány.

– A tábornok küldött – mondta a tiszt olyan hangon, melyben enyhe bizonytalanság érződött. Kétségkívül tisztában

volt a boszorkány képességeivel... nem is beszélve az étvágyáról. – Azt mondta, hogy szükség van rám. Galeona az asztalkához lépett, amin a tábornoknak szánt borokat tartotta, és kiöntött egy pohárkával Tolosnak a

legfinomabból. Felemelte a poharat, úgy, hogy a férfi is lássa, ezzel jelezte neki, hogy menjen oda hozzá. Az ment is, mint légy a mézre, de az arcán még mindig

zavarodottság látszott. A boszorkány a férfi kezébe nyomta a poharat, és a szájához emelte. Eközben másik kezét végigfuttatta a katona

oldalán, mire az még idegesebb lett. – Galeona úrnő – dadogott Tolos –, a tábornok úr azért küldött ide, hogy teljesítsek egy feladatot. Nem hiszem,

hogy örülne neki, ha rájönne... – Csitt... – A szájához nyomta a poharat, és unszolta, hogy igyon belőle. Csak akkor engedte el, amikor a lángoló

hajú katona már két kortyot megivott az italból. Szabad kezével magához húzta a férfit, ajkát a szájára szorította, és

ott is tartotta. A katona habozott néhány pillanatig, de azután elvesztette a fejét a boszorkány bájaitól, és hevesen

visszacsókolta. Elég a gyarló örömökből, hallotta a boszorkány az árny hangját a fejében. Dolgunk van... A lefegyverzett katona mögött egy árnyék nőni kezdett, és testet öltött. A haldokló legyek özönéhez hasonló hang

egyre erősödött, míg végül olyan hangos lett, hogy megtörte a varázslatot, mellyel Galeona megbabonázta a katonát.

Az olajlámpa fénykörén egy új árnyék suhant keresztül, egy árnyék, melynek egyáltalán nem volt emberi formája. Tolos eltolta magától a boszorkányt, a kardjáért nyúlt, és közben vélt ellenfele irányába fordult. – Engem nem fognak így... Bármit is akart mondani, a szavak cserbenhagyták. Tolos kapitány eltátotta a száját, az arca teljesen elfehéredett.

Az ujjai még mindig a kardja után tapogatóztak, de a lelkén eluralkodó félelem miatt annyira reszketett a keze, hogy

képtelen volt megragadni a markolatot. Xazax démonalakja, mely éppen felderengett előtte, olyan látvány volt, mely iszonyatos félelemmel töltötte el

szemlélőit. Xazax leginkább egy jó két méter magas imádkozó sáskára hasonlított, de olyanra, amilyen csak a

pokolban születhet. Smaragdzöld és vörös szín őrült kavargása alkotta a test felszínét, és vastag, aranyszínű erek

lüktettek rajta. A démon feje úgy nézett ki, mint egy rovaré, melyről valaki lehántotta a külső kitinborítást, mert

valami koponyához hasonlatos dolgot keresett benne. Túlméretezett, sárga, pupilla nélküli szemgolyók méregették az

aprócska halandót, az állkapocs, mely szélesebb volt a katona fejénél is – és az igazi száj mellett levő kisebb, ám

ugyanolyan borzasztó rágószervek – kegyetlenül csattogtak. Rothadó növényekéhez hasonlatos szag érződött a

démon közelében és lassan ellepte az egész sátrat. A démon középső végtagjai, a csontvázszerű karok, melyek három ujjban végződtek, villámgyorsan előrenyúltak,

és közelebb húzták a halálra rémült katonát. Tolos Sikoltani próbált, de a támadója gyorsabb volt, leköpte, és

áldozata fejét máris lágy, ragadós anyag borította. Xazax felemelte főbb végtagjait, a két kaszaszerű, tűhegyes nyúlványt. Mindkét lándzsát beledöfte Tolos mellvértjébe, és úgy felnyársalta szerencsétlen katonát, akár egy halat. A test eszeveszett módon rángatózott, és ez láthatóan nagyon szórakoztatta a démont. Tolos keze erőtlenül a melle

és az arca felé kapott, de egyiket sem sikerült kiszabadítania. A látvány még Galeonát is elborzasztotta, de a démon fizikai jelenléte által okozott rémületét haraggal és némi

szarkazmussal palástolni tudta. – Ha befejezted a kisded játékaidat, talán munkához láthatnánk végre. Xazax elengedte a még mindig vonagló testet. Tolos leesett a földre, véres teste úgy kicsavarodott, mint egy

összegabalyodott marionett-bábu. A pokoli sáska a boszorkány elé lökte a katona holttestét. – Kezdhetjük. – Felrajzolom a motívumokat. Te készülj fel a közvetítésre. – Attól ne félj, hogy nem állok készen időben, halandó Galeona. Galeona megérintette Tolos mellkasát, és elkezdte rajzolni a szükséges mintákat. Először néhány koncentrikus kört

rajzolt, azután a legnagyobb kör közepébe egy ötágú csillag került. A boszorkány ezután először a hívó jeleket

jelenítette meg vérvörös színben, azután pedig azokat a mintákat, melyek majd megvédik őt és Xazaxot attól, hogy a

megidézett erők elragadják őket. Néhány perc munka után Galeona készen állt. Felpillantott túlvilági szövetségesére. – Készen állok, ahogyan ígértem – hangzott el a reszelős hangú válasz ki nem mondott kérdésére.

A sáska előlépett, és lándzsaszerű végtagjait a boszorkány által rajzolt mintázat közepe felé nyújtotta. A

boszorkány számára fülhasogatónak tetsző hang tört elő a démonból, aki olyan nyelven kezdett el beszélni, melyet

halandók nem ismerhettek. Titokban megkönnyebbült, hogy a védő varázsigék, melyeket elmormolt, megakadályozzák, hogy a sátron kívülről bárki is meghallja a démon rémisztő hangját.

A sátor rázkódni kezdett. Bent erős szél kerekedett, belekapott Galeona hajába, és kifújta az arcából. Az olajlámpa

fellobbant, azután kialudt, helyette egy másik világosság, egy párás, méregzöld színű fény tűnt elő a halott katona

véráztatta mellkasából.

Xazax továbbra is különös szavakat mormolt, és közben új vonalakkal egészítette ki a vérvörös mintázatot.

Galeona, érezte, hogy természeti és pokoli erők olyan szövevénye közeledik feléjük, mely semmilyen más módon

nem létezhetne ebben a világban.

Kinyújtotta a kezét, és további mintákat rajzolt a démon által létrehozott új vonalak mellé. A sátor belsejében már

ropogás is hallatszott, az áradó és egymással összeütköző erők miatt.

– Mondd az igét, halandó! – parancsolta Xazax. – Beszélj, mert hamarosan elnyel minket az erő, melyet

megidéztünk. Galeona engedelmeskedett, ősi szavak törtek elő belőle. Minden egyes szótól érezte, hogy saját vére lángra kap, és

látta, ahogy a társa testét átszelő borzalmas erek lüktetnek. A sötét varázslónő gyorsabban kezdett beszélni, mivel

tudta, hogy ha hibázik, akkor az, amit Xazax említett, bekövetkezhet.

Egy penészzöld színű, és leginkább varangyra emlékeztető valami tűnt fel Tolos teste fölött. Küszködött,

forgolódott, még nem egészen megformálódott szájával kiáltani próbált.

– Hagyjatok.,. nyugodniii! – követelte a lény.

A groteszk kreatúra, mely még a démonok mércéjével mérve is iszonyatos volt, először Galeona felé csapott,

azután Xazaxot próbálta megtámadni. De azok a jelek, melyeket Galeona a megfelelő helyre, a védelmükre rajzolt,

kék szikrákat szórtak, valahányszor megpróbált kitörni, olyan

szikrákat, melyek láthatóan igen nagy fájdalmat okoztak neki. Végül feladta a harcot, és összegömbölyödött,

hosszú, vékony végtagjait maga köré kulcsolta, mintha próbálná olyan kicsire összehúzni magát, hogy végül teljesen eltűnhessen.

– Most mi parancsolunk neked – mondta a boszorkány a csapdába ejtett lénynek.

-Muszáj... nyugodnom!

– Addig nem nyugodhatsz, amíg nem teljesíted a feladatot, amivel megbízunk.

A rémálomba illő szemek kinyíltak, és nagyon is emberien, rosszindulattal telve sandítottak fel Galeonára.

Rendben van... legalábbis egy időre. Mit.., akartok... tőlem?

– Szemedet nem homályosítja varázslat, semmi sem áll a látásod útjában. Keresd meg nekünk, amit akarunk, és

mondd meg, hogy hol találjuk.

A Tolos kihűlő félben levő teste fölött látható rémség vartyogott, rángatózott. Először Xazax és Galeona is

hátrahőkölt – azután mindketten rájöttek, hogy a lény csak nevetett a kérésük hallatán.

Ez... minden? Ezért kínoztok... ezért keltettetek fel... és kényszeríttek..., hogy emlékezzek? A boszorkány visszanyerte lélekjelenlétét, és bólintott. – Tedd, amit kérünk, és elengedünk.

A tekintet a sáskára vándorolt. Mutasd... meg..., hogy mit... kerestek.

A sáska egy kis kört rajzolt a fő motívum közepébe. Narancsszínű pára jelent meg azon a területen, ahol a

fogságban tartott lény volt. Tekintete a párába meredt, és nézte, amit még Galeona sem láthatott.

Kezdem... sejteni..., hogy... mit... kerestek. Ezért... jutalmat... kérek.

– A fizetséged – vágott közbe Xazax – az, amibe már bele is kóstoltál.

A fogoly lenézett a néhai Tolos kapitány porhüvelyére. Elfogadom.

És ekkor Galeona olyan hatalmas ütést érzett legbelül, hogy a párnái közé hanyatlott tőle.

Egy kétes hírű és küldetésű hajón találta magát, egy hajón, mely olyan viharban küszködte magát előre, melyet a boszorkány egyáltalán nem érzett természetesnek. A vihar már szétszaggatta a vitorlák egy részét, a hajó azonban

még mindig haladt előre.

Különös módon Galeona egyetlen tengerészt sem látott a fedélzeten, mintha csak szellemek utaztak volna a bárkán.

Mégis, egy erő meglökte, és arra biztatta, hogy nézzen be a fedélzet alá. Anélkül, hogy egyszer is megmozdította

volna a lábát, a varázslónő arrébb suhant, és egy kabin ajtaja előtt találta magát. Galeona felemelte egyik áttetsző

kezét, és megpróbálta belökni az ajtót.

Ehelyett azonban egyszerűen átsiklott rajta, mintha azon szellemek egyike volna, akikről úgy gondolta, hogy a

hajón utaznak. De a szobának csúfolt szomorú lyuk egyetlen lakója egyáltalán nem úgy nézett ki, mint a halottak.

Közelről sokkal inkább annak látszott, aminek Galeona első ránézésre gondolta. Nagyon is katonának tűnt. És

halandó embernek.

A boszorkány megpróbálta megérinteni az arcát, de a keze átsiklott a testen. Ennek ellenére a férfi megmozdult, és

mintha elmosolyodott volna. Galeona végigmérte a testét is, és megállapította, hogy Bartuc páncélja nagyon jól áll neki.

Hirtelen egy árnyékot vett észre a sarokban, egy árnyékot, mely ismerős érzéseket váltott ki belőle. Xazax.

Galeona tudta, hogy mostantól nagyon elővigyázatosan kell haladnia, így arra koncentrált, amit ő és az árnyék

meg akartak tudni. Ismét úgy tett, mintha megcirógatná a harcos orcáját, és közben azt mormolta:

– Ki vagy te ?

A férfi elfordult, mintha bizonytalan lenne.

– Ki vagy te? – ismételte meg Galeona.

Ez alkalommal a férfi ajkai kinyíltak, és az mormogta:

– Norrec.

Galeona elmosolyodott.

– Mi a hajó neve, amin most utazol? – Hawksfirrre. -És mi az úti célja?

A férfi megfordult. Arca borússá vált, mintha még álmában is nehezére esne válaszolni erre a kérdésre.

Galeona tudta, hogy ez a legfontosabb kérdés, és most nem mondhat csődöt, ezért megismételte a kérdést.

A férfi most sem válaszolt. A boszorkány felnézett, és látta, hogy Xazax árnyéka egyre erősödik. Valahogy mégsem

volt biztos abban, hogy jó ötlet hagyni, hogy a démon vegye kézbe a dolgokat. Igazság szerint sokkal inkább tűnt

valószínűnek az, hogy Xazax jelenléte csak rontja az esélyeiket.

A boszorkány ismét Norrecre irányította a figyelmét, fölé hajolt, és azon a csábító hangon kezdett beszélni hozzá,

melyet többnyire a tábornoknak tartogatott.

– Mondd el nekem bátor, jóképű harcosom... mondd el Galeonának, hogy hová tart ez a hajó...

A férfi szája kinyílt.

-Lut- Ebben a pillanatban a démon árnyéka átsuhant az arcán.

Norrec szeme felpattant.

-Mi a fene...

És Galeona megint ott találta magát a sátorban, szemei a plafonra szegeződtek, testét hideg verejték borította.

– Te barom! – üvöltötte a démonnak, miközben próbálta magát összeszedni. – Mégis mire volt ez jó?

Xazax állkapcsai kinyíltak, majd összezáródtak. – Úgy gondoltam, hogy én sokkal gyorsabban válaszokat

kaphatnék a kérdésekre, mint egy gyenge, nőnemű halandó...

– Vannak sokkal jobb módszerek is arra, hogy az ember titkokat tudjon meg, mint a megfélemlítés! Válaszolt

minden kérdésemre! Még néhány perc, és megtudtunk volna mindent, amit akartunk! – Gyorsan átgondolta a helyzetüket. – Talán még nem késő. Ha...

Habozott, és a földre nézett, Tolos testére – vagyis annak hűlt helyére.

A test, de még a vér is, mely feláztatta a szőnyeget, eltűnt.

-Az álomhozó elvitte a fizetségét -jegyezte meg Xazax. – Ennek a Tolos kapitánynak igen csak keserves lesz a

túlvilági élete.

– Most ne ezzel foglalkozz! Vissza kell hoznunk az Álmodót.

Ennek hallatán a démon hevesen ide-oda csavarta a nyakát, ez volt a legtöbb, amit fejrázás címén tenni tudott.

– Én nem fogom követni az álmodét a saját birodalmába. Az ő világuk még a mennynél és a pokolnál is mélyebben

van. Ebben a világban parancsolhatunk nekik, de ha átlépjük a határt, akkor elveszik, azt, ami nekik jár. – A démon

előrehajolt. – Gondolod, hogy a tábornok feláldozna még egy embert?

Galeona tudomást sem vett a javaslatáról, mivel azon törte a fejét, hogy mit mondjon Malevolynnak. Megtudta ugyan a férfi és a hajó nevét, de mire elég ez? Az a hajó bár-

hol lehet a nagyvilágban! Ha legalább az úti célt sikerült volna kiszedni belőle, még azelőtt, hogy a démon

elrontotta az egészet! Ha legalább...

– Azt mondta, hogy ―Lut..." – döbbent rá a boszorkány.

– Ez csakis egyet jelenthet!

– Eszedbe jutott valami?

– Lut Gholein, Xazax! Az a bolond Lut Gholein felé jön!

– A boszorkány szeme elégedetten felcsillant. – Felénk tart, előre megmondtam!

A szörny sárga szemei fellángoltak.

– Biztos vagy ebben?

– Teljesen! – Galeona torokhangon felkacagott, hangjától a legtöbb ember megborzongott volna, de a démon észre

sem vette. – Most azonnal megyek, és elmondom Augustusnak! -Gondolatai továbbhaladtak. -Talán végre rá tudom venni, hogy itt hagyjuk a sivatagot. Úgy is Lut Gholeint akarja; ez az új információ pedig még inkább ösztökélni

fogja arra, hogy elfoglalja!

Xazax sáskaarcán valami olyasmi látszott, ami leginkább az értetlenségre hasonlított.

– De ha a halandó Malevolyn az embereivel lerohanja Lut Gholeint, akkor biztos, hogy odavész – ahá! Már értem!

Milyen agyafúrt gondolat!

– Nem tudom, miről beszélsz... és nincs időm, hogy tovább társalogjak veled! El kell mondanom Augustusnak,

hogy a páncél úton van felénk, mintha csak a kedvünkre akarna tenni.

Azzal kiviharzott a sátorból, és magára hagyta a démont. Xazax arra a helyre pillantott, ahol nem sokkal azelőtt

még a szerencsétlen Tolos földi maradványai hevertek, azután megint a sátor bejárata felé nézett, melyen a sötét bőrű

varázslónő kiment. A páncél valóban felénk hajózik – mondta a sáska baljós hangon, miközben alakja lassan eltűnt a

többi árnyék között. -De ahhoz vajon mit szólna a kis tábornokod... ha a páncél mondjuk mégsem érkezne meg Lut Gholeinbe.

Norrec szeme felpattant.

– Mi a fene...

Mire megtorpant, már félig kint is volt az ágyból. Bár a lámpa nem égett, Norrec tudta, hogy egyedül maradt a

kabinban. A nő, aki fölé hajolt – a látványt valószínűleg nem mostanában fogja elfelejteni – nyilvánvalóan csak egy

szép álomkép volt. Arra, hogy pontosan mit is csinált a nő, Norrec nem emlékezett, csak arra, hogy beszélgetni akart

vele.

Az a gyönyörű nő, aki csak beszélgetni akar, biztos, hogy a pénzes zacskókra pályázik, mondta egyszer Fauztin

Sadunnek, miután az utóbbinak egy tolvajnő majdnem ellopta az egész zsoldját. De vajon mit árthat egy álombéli nő Norrecnek, különösen, ebben az amúgy is zűrzavaros helyzetben, amibe nemrég került?

Azt kívánta, bárcsak ne ébredt volna fel. Talán ha az álom kicsit tovább tart, még érdekesebbé válik. Az

mindenesetre biztos, hogy már ez is jobb volt az utóbbi napok rémálmainál.

Ha már a rémálmoknál tartott, Norrec megpróbált visszaemlékezni, hogy miért is kiáltott fel. Nem a nő miatt

történt. Valami baljós érzés? Nem, nem is igazán erről volt szó. Inkább egy furcsa érzés, mintha valami iszonyatos

dolog ért volna hozzá, miközben a sötét bőrű csábítója közelebb húzódott hozzá...

A Hawksfire hatalmasat rándult, és ettől Norrec teljesen elvesztette az egyensúlyát. Nekiesett a kabin ajtajának, az

pedig minden figyelmeztetés nélkül hirtelen kinyílt.

Norrec magától nem reagált volna az eseményekre elég gyorsan, de az egyik kesztyűs keze önállósította magát,

megragadta az ajtókeretet, és ezzel megakadályozta, hogy a tehetetlen katona nekivágódjon a hajókorlátnak, és

áttörve azt a háborgó tengerbe zuhanjon. Norrec visszahúzta magát, biztonságos távolságra a korláttól, azután lábra állt, és érezte, hogy megint ő irányítja a saját kezét.

Talán Casco kapitány elvesztette az uralmat a legénysége felett? Ha nem vigyáznak jobban, akkor a hajót a tenger

és a szél apró darabokra zúzhatja! Biztos fogást keresett, és elkezdett a hajóorr felé araszolni. A hullámok zaja és a vihar morajlása miatt nem hallotta

a tengerészek hangját, de biztos volt benne, hogy Casco éppen lehordja őket a figyelmetlenségükért. A kapitány

biztosan rögtön rábírja az embereit, hogy... Egy lélek sem volt a Hawksfire fedélzetén. Norrec nem hitt a szemének, és felpillantott a kormányhoz is. Valaki egy erős kötél segítségével kikötötte a

kormánykereket, így az nagyjából egy helyben maradt. Ez volt azonban minden, amit a hajó védelmében megtettek. A vitorlák rögzítő-kötelei közül már jó néhány eloldódott, és most szabadon csapkodott a szélben. Az egyik

vitorlavásznon jókora szakadás látszott, amely gyorsan hatalmasra tágulhat, ha valaki gyorsan nem tesz ellene valamit.

Biztos, hogy a legénység a fedélzet alatt van. Nincs a világon olyan őrült, amely ilyen ítéletidőben elhagy egy

kormányozható, egy darabban lévő hajót, még ha az a hajó csak Hawksfire is. Valószínűleg Casco a fedélközben

hívta össze az embereket, hogy megbeszéljék a további teendőket. Csak ez lehet a... A mentőcsónak, melynek ott kellett volna lennie Norrec mellett, eltűnt. Norrec gyorsan átpillantott a vitorla felett, de csak eloldott köteleket látott, amelyek a hajótestet csapkodták. Nem

baleset volt, ez már egyértelmű – valaki leengedte a mentőcsónakot a vízbe. Árboctól árbocig rohangált, és legnagyobb félelme egyre inkább beigazolódni látszott. A legénység elhagyta a

Hawksfire-t, és a hullámok irgalmára bízta a hajót és Norrecet egyaránt... De vajon miért? Olyan kérdés volt ez, amelyre már tudta is a választ. Felrémlett benne a legénység tagjainak rémült arca, miután a

páncélruha előhívta a démonokat, és azok megjavították az árbocot. Félelem és rettegés – és egyiket sem a páncél váltotta ki belőlük, hanem az ember, aki azt viselte. A legénység megrémült attól az erőtől, melyet Norrecnek

tulajdonítottak. Az utazás elejétől kezdve óvatosság érződött belőlük, ahányszor csak az étkezdébe lépett. Már

akkortájt is sejtették, hogy nem csupán egy egyszerű utas, de az az incidens az árboccal nagyon is meggyőzte őket

erről. Nem törődött az esővel és a széllel, visszatért a vitorlához, és a legénység nyomait kutatta. Sajnos ők valószínűleg

már órákkal korábban elhagyták a hajót, kihasználták a kimerültségét, mely a démonok megidézése után tört rá. Nem

törődtek azzal a ténnyel, hogy nyilvánvalóan a tengerbe fognak veszni; a tengerészek jobban aggódtak lelki

üdvükért, mint a testük épségéért. De mit jelent mindez Norrecre nézve? Hogy is lenne esélye arra, hogy teljesen egyedül bármilyen szárazföld

közelébe juttassa a hajót, nem beszélve Lut Gholeinről? A kétségbeesett katona nyikorgást hallott a háta mögül, és azonnal megperdült. Egy nagyon piszkos, és Norrec látványától a legkevésbé sem boldog Casco kapitány mászott felfelé a fedélközből.

Már eddig is meglehetősen hullaszerű volt a külseje, most viszont teljesen úgy nézett ki, mint egy szellem.

– Te – mormogta a kapitány –, te démonember! Norrec a kapitányhoz rohant, és megragadta a vállát. - Mi történt? Hová tűnt a legénység? – Elmenni! – vágta rá Casco, miközben kiszabadította magát a szorításból. – Inkább vesznek tengerbe, mint

hajóznak démonmesterrel! – Norrec felé legyintett. – Túl sok tennivaló! Menjél! Az elkeseredett katona figyelte, ahogy Casco megszorított néhány kötelet. Bár a legénység összes tagja elhagyta a

Hawksfire-t, úgy tűnt, a kapitány nemcsak hogy hajózható állapotban próbálja tartani a hajót, de még az irányításával

is megpróbálkozik. Ez ugyan őrült, értelmetlen ötletnek tűnt, de Casco láthatóan elszánta magát arra, hogy mindent

megtegyen a hajójáért, ami csak erejéből telik. Norrec a kapitány nyomában rohant, és odakiáltott neki. – Hogyan tudnék segíteni önnek? A bőrig ázott tengerész megsemmisítő pillantást vetett rá. – Ugorj vízbe! – De én... Casco nem foglalkozott vele tovább, inkább kezelésbe vette a következő kötelet. Norrec rádöbbent, hogy

reménytelen ötlet tovább próbálkozni azzal, hogy szót értsen a kapitánnyal. Cascónak nyomós oka volt arra, hogy

féljen tőle, és egyben gyűlölje is őt, és Norrec a legkevésbé sem hibáztatta ezért. Az ő hibájából a kapitány minden

bizonnyal a hajóját és az életét is el fogja veszteni. Villámlott, ezúttal olyan közel, hogy Norrecnek el kellett fordulnia, hogy szemét védje az erős fénytől. Kétségbe

ejtette az a tudat, hogy semmit sem tud tenni, és a fedélközbe vezető lépcső felé indult. Talán ha kicsit távolabb kerül

a süvítő széltől, majd jobban tud gondolkodni. A hajó alsóbb régióiban még égett néhány lámpa, ezek azonban csak a sötétséget tudták eloszlatni, a Norrecet

körülvevő nyugtalanító ürességet nem tölthették be. Casco kivételével mindenki elhagyta a hajót, inkább a biztos halált választották, csak ne kelljen a démonmester közelében lenniük. Az is biztos, hogy ha úgy gondolták volna,

hogy képesek megölni Norrecet, akkor ezt teszik, de a páncélruha erőfitogtatása meggyőzte őket arról, hogy ez

lehetetlen. Norrec azon tűnődött, vajon meddig bírja a hajó, mikor szedik szét teljesen a hullámok és a szelek. Lenézett a kesztyűre, a páncélnak arra a részére, mely leginkább felelős volt Norrec sorsának alakulásáért. Ha nincs

ez a páncélruha, sohasem került volna ilyen kétségbeejtő helyzetbe. – Nos? – Norrec kis híján leköpte a kesztyűt. – Most mihez kezdesz? Netán úszni fogunk, ha a hajó elsüllyed? Először Norrec gondolni sem mert erre a lehetőségre, mert attól tartott, hogy a páncél vérszemet kap, és pont erre

fogja őt kényszeríteni. Norrec elképzelte, amint a nehéz páncélruha próbál a víz felszínén maradni. Neki, aki csak

rövid hajóutakra is csak ritkán vállalkozott, a fulladás tűnt a legborzasztóbb halálnemnek. Fulladás, a víz elönti a

tüdejét, és a sötét hullámok összecsapnak a feje fölött... inkább a kardjába dől, de így nem fog meghalni! A Hawksfire megremegett, ezúttal azonban annyira, hogy a hajótest vészjóslóan megnyikordult. Norrec a plafonra

nézett, és arra gondolt, hogy Casco kapitány azt a kevés uralmat is elveszíthette a hajója felett, amivel még eddig

rendelkezett. A hajó ismét megrázkódott, a hajódeszkák elmozdultak a helyükről. Ha ez továbbra is így folytatódik, akkor a

katona legrémesebb félelmei is valóra válhatnak néhány percen belül. Már szinte érezte, ahogy a hullámok átcsapnak

a feje felett. Norrec elhatározta, hogy nem esik pánikba, a feljáróhoz rohant, próbált talpon maradni, miközben felküzdötte

magát a fedélzetre. Bármit is gondol róla a tengerész, Norrec úgy érezte, muszáj valahogy segítenie Cascónak, hogy

az visszanyerje uralmat a hajó felett. Hallotta, ahogy Casco az anyanyelvén kiált valamit, a hangzásból ítélve talán egy egész sor átkozódást. Norrec

körülnézett, tekintetével a kapitányt kereste a viharban. Végül megtalálta – és vele együtt egy hatalmas, rémálomba illő szörnyet is, mely a tengerből emelkedett ki. Az óriási szörnyetegnek több száz tapogatószerű csápja volt, valamint egyetlen hatalmas, vörös szemgolyója, és

éppen a Hawksfire főárbocát tartotta a csápjaiban. A vízi behemót leginkább egy túlméretezett tintahalra hasonlított,

amelyről valaki lerántotta az egész bőrt, és alattomos tüskéket ragasztott a helyére. A tapogatókarok egy részén

ráadásul nem is szívókorongok voltak, hanem apró, mancs- szerű valamik, amelyek cibálták és tépték a hajót, ahol csak érték. A korlát darabjai könnyedén hullottak darabokra,

akárcsak az egész fedélzet. Több kar és tapogató a vitorlák felé nyúlt. Casco kapitány a fedélzeten rohangált egy hosszú, kampós végű bottal, beleszúrt az egyik karba, és lecsapott több

másikra is. A deszkán a közelében egy sérült tapogatókar rángatózott, a sebből sötét váladék folyt a fára. A tengerész

nem törődött az őt körülvevő veszéllyel, és próbálta elzavarni a hatalmas tengeri szörnyet a hajója közeléből. A

látvány egyszerre volt abszurd és félelmetes, egyetlen ember, amint szembeszáll a végzettel... Norrec megint lenézett a kesztyűre, és ráüvöltött: – Csinálj már valamit! De a páncélruha nem reagált. Mivel más választása nem maradt, Norrec körülnézett, valamiféle fegyver után kutatott. Talált még egy kampós

botot, azonnal megragadta, és Casco mellé rohant vele.

Jobban nem is időzíthetett volna, mivel pont, amikor odaért, két karmos kéz nyúlt éppen a csatázó kapitány háta

felé. Az egyik kar elérte Casco csontos vállát, belemarkolt, mire a férfi fájdalmasan felüvöltött. Norrec felemelte a botot, a kampót a karba akasztotta, és teljes erőből megrántotta. Legnagyobb meglepetésére a kar egyszerűen leszakadt, és a fedélzet padlójára esett. Ugyanabban a pillanatban

azonban a másik nem evilági kar kinyúlt Norrec irányába. Ráadásképpen két szívókorongos tapogató is megjelent a

veterán harcos jobb oldalánál. Norrec körbeperdült a bottal, eltalálta vele az egyik tapogatót, és visszavonulásra kényszerítette azt. A kar a katona

felé csapott, ujjnyi hosszúságú karmok próbáltak beletépni az arcába. Lecsapott rá oldalról a bottal, de nem találta el. Mi lehet ez a lény, ami a tengerből jön, és rájuk vadászik? Norrec maga is elismerte ugyan, hogy nagyon keveset

tud az Iker-tengerek élővilágáról, de sohasem hallott még olyan legendát, melyben ehhez hasonló istentelen

undormány szerepelt volna. Sokkal inkább olyan volt, mint valami mese szereplője, mintha a páncél által korábban

megidézett démonok egyike lett volna. Démonok? Lehetséges volna, hogy ez a kreatúra valami démonféleség? Ez volna a magyarázat arra, hogy a páncél

miért nem reagált a támadására? Ha ez igaz, még akkor is sok dologra nincs magyarázat, de mégis...

Tucatnyi újabb tapogató, néhány azzal a rémes karmos kézzel a végén, néhány karom nélkül, újra támadásba

lendült a kapitány és Norrec ellen egyszerre, méghozzá több irányból. A hórihorgas kapitány egyre ügyesebben bánt

a kampós bottal, javított is szorult helyzetén, méghozzá azzal, hogy két tapogatóba erősen beletépett. Norrec nem

bizonyult ilyen ügyesnek, visszavert ugyan néhány kart, de kárt nem tudott egyikben sem okozni.

Egyre több kar fordult a hajó szétszedése helyett a kevéske ellenállás irányába. Az egyiknek sikerült megragadnia

Casco botját, és úgy megrántotta, hogy a kapitány elvágódott a fedélzeten, rossz lába végképp felmondta a szolgálatot. Több karmos kar kulcsolódott azonnal Cascóra, és a behemót felé vonszolták magatehetetlen testét.

Norrec segített volna neki, de az ő helyzete még válságosabbra fordult, mint a tengerészé. Tapogatók tekeredtek

mindkét lábára, majd a törzsére is. Két másik kitépte a botot a kezéből. A katona azon vette észre magát, hogy a

levegőbe emelték, és a varázspáncél ellenére lassan kiszorítják belőle a szuszt.

Felsikoltott, amikor néhány karom az arcához ért. Norrec hallotta, hogy a látóhatárán kívül levő Casco átkokat

szór, annak ellenére, hogy mindketten a halál kapujában álltak.

Egy kígyószerű valami csavarodott Norrec nyakára. A katona kétségbeesetten felé csapott, bár már tisztában volt

azzal, hogy a saját ereje nem elegendő a szörny ellen.

A kesztyű ekkor vörösen felizzott.

A tapogató azonnal letekeredett a nyakáról, de a kesztyű nem engedte el. Norrec másik, szintén vörösen izzó keze

is felemelkedett, és megragadta azt a kart, amely a dereka felső részét szorította. A behemót összes többi végtagja visszahúzódott, a megdöbbent veterán pedig ott találta magát a levegőben

kapálózva, magasan a hajó felett. A vihar szele ide-oda lökdöste, de Bartuc páncélja nem akarta elengedni a szörnyet

még akkor sem, amikor az úgy döntött, hogy megválik a fogságba ejtett végtagjaitól. Norrec sikított, úgy érezte,

hogy a karjai rögtön kiszakadnak a helyükből.

– Kosori nimth! – kiáltotta a szája magától. – Lazarai... lazarai!

Abban a pillanatban egy villám csapott bele a szörnyetegbe.

A lény megrázkódott, és a nagy fájdalom hatására majdnem sikerült magát kiszabadítania Norrec szorításából. A

kesztyű azonban még ekkor is jobb fogásért küzdött, nyilvánvaló volt, hogy a hadúr páncélruhája még nem végzett a

szörnnyel.

– Kosori nimth! – ismételte meg az akaratától megfosztott katona szája. – Lazarai dekadas!

Egy második villám is belecsapott a szörnybe, ezúttal éppen az iszonyatos szemét találta el. A villám minden

nehézség nélkül egyszerűen elégette a szemet, forró váladék záporzott belőle Norrecre és a hajóra. – Dekadas!

A tapogatókarok azon része, mely érintkezett Norrec ujjaival, hamuszürkévé változott. A kígyószerű test kővé

dermedt, méghozzá villámgyorsan.

A szörny teljesen lemerevedett, tömérdek végtagja olyan pozícióban maradt, ahogyan az utolsó varázsszó

elhangzása előtt volt. A hamuszürke szín gyorsan továbbterjedt a két végtagról, melyet a szerencsétlen katona

szorongatott, méghozzá minden irányba a szörny testén, és percek alatt belepte az egész behemótot.

-Kosori nimth! -kiáltotta Norrec harmadszor, és egyben utoljára.

Most olyan villám csapott bele a szürkülő állat sérült szemébe, amely sokkal erősebb volt az előzőeknél.

A szörnyű behemót egyszerűen darabokra tört.

A kesztyűk végre elengedték a töredező tapogatókat, és visszaadták az irányítást Norrecnek. Hirtelen semmiben

sem tudott már megkapaszkodni, így a kimerült katona az egyik vastagabb végtag felé kapott, annak azonban egy darabja letört, és a kezében maradt.

Próbált a hajó felé kapálózni, azzal a szándékkal, hogy ha már meg kell halnia, inkább zúzza magát halálra a

hajódeszkákon, mint hogy a háborgó tengerbe fulladjon.

NYOLC

– Nagyon különös – mormogta a láthatárt fürkésző Jeronnan kapitány. – Az ott a távolban olyan, mint egy mentőcsónak.

Kara hunyorgott, de nem látott semmit. A kapitánynak kétségkívül sasszeme volt. – Van benne valaki? – Nem látszik senki, de megnézzük közelebbről is. Nem kockáztathatom egyetlen matróz életét sem csak azért,

hogy néhány percet nyerjek. Remélem, megérti, kislány. – Természetesen! – Kara már azért is nagyon hálás volt, hogy a kapitány egyáltalán hajlandó volt megszervezni ezt

az utazást. Hajóját és legénységét teljes mértékben a rendelkezésére bocsátotta, ezt a szellemidéző senki mástól nem

várhatta volna. Cserébe csak annyi pénzt fogadott el, ami éppen fedezte a lány útiköltségét, de egy fillérrel sem

többet. Ahányszor megpróbálta erőltetni, a kapitány arca elsötétült, és ez tudatta a hollófürtű varázslólánnyal, hogy

erőszakossága sérti az egykori hadihajó-kapitány lányának emlékét. Két napja voltak már úton, mire Kara rájött, hogy mindkettejüknek ugyanolyan fontos volt ez a vállalkozás. A

daliás fogadóst eddig is heves, vidám természetűnek ismerte meg, de mióta útra keltek, szinte kirobbanóan jókedvű volt. Még az sem szegte kedvét, hogy a nyugati égbolt rosszabb időjárást ígért, mint az eddigi.

– Drayko úr! – Jeronnan kapitány kiáltására egy sovány, sólyomarcú, kifogástalanul rendben tartott tiszti

egyenruhát viselő férfi fordult meg, és tisztelgett. Drayko egy cseppet sem látszott csalódottnak, amikor Jeronnan

közölte, hogy az utazás idejére átveszi a teljes parancsnokságot a hajón. Nyilvánvaló volt, hogy a másodtiszt a

legnagyobb tisztelettel és megbecsüléssel viseltetik felettese iránt. – Mentőcsónak előttünk! – Igenis, kapitány! – Drayko azonnal kiadta a parancsot a tengerészeknek, hogy készüljenek fel az esetleges túlélők

fogadására. A Királyi pajzs legénysége gyorsan és pontosan hajtotta végre a parancsokat, ezt Kara Nightshadow már

korábban is megfigyelte. Jeronnan alárendeltjei olyan embert szolgáltak, aki élete nagy részét a becsület szigorú szabályainak követésével töltötte. Ez azonban korántsem

jelentette azt, hogy vasszigorral irányította volna az embereket. Jeronnan tiszteletben tartotta beosztottai emberi

mivoltát is, ez pedig ritkaságszámba ment a vezetők körében ebben az időben. A hajó odaért a magányos csónak mellé, két matróz azonnal felkészült, hogy vontatóköteleket dobjon rá át.

Jeronnan és Kara lejjebb mentek, figyelték a munkálatokat, és a szellemidéző hirtelen furcsa szorongást érzett a talált

csónakkal kapcsolatban. Eddig pontosan azt a megszokott útvonalat követték, amelyen a Hawksfire is haladhatott;

lehetséges, hogy ez a csónak arról a hajóról származik? Lehet, hogy Kara küldetése ezzel véget is ért, mert az

üldözött tárgy már a tenger fenekén nyugszik? – Egy ember van a csónakban – mormogta mellette a kapitány. Valóban, egy matróz feküdt a csónak fenekén, de Kara már akkor látta bizonyos beszédes jelekből, hogy ezen a

matrózon ők már nem segíthetnek, amikor a legénység még csak azon munkálkodott, hogy rögzítsék a

mentőcsónakot. Drayko úr leküldött két embert a csónakba, hogy megnézzék, mi a helyzet. Óvatosan leereszkedtek a köteleken, és

megfordították a testet, mely eddig arccal lefelé hevert. Az üres, kihunyt szemek az égbolt felé meredtek, és talán már a mennyországot látták. – Legalább egy napja halott – kiáltott fel az egyik matróz. Elfintorodott. – Kérek engedélyt a végtisztesség

megadására. Kara nem kérdezett rá az elhangzottakra, tudta, hogy miről is van szó. Kint, a tengeren korlátozottak a lehetőségek

arra nézve, hogy mit is tehetnek egy hullával. Egy rövid ceremónia... azután a hullámsírba dobják. Jeronnan egyetlen bólintással megadta az engedélyt, de Kara gyorsan a karjára tette a kezét. – Szeretném látni a testet... talán a segítségünkre lehet valamiben. – Úgy gondolja, hogy talán a Hawksfire-ről való? – Mért, maga szerint nem, kapitány? A kapitány megdermedt. – De igen... De mik a tervei vele? Kara nem merte részletesen elmagyarázni. – Megtudhatnánk, hogy mi történt vele... talán sikerül. – Rendben van. – Jeronnan jelzett az embereinek, hogy hozzák fel a testet a hajóra. – Fenntartok önnek egy kabint

erre a célra, hölgyem! Nem szeretném, ha más is tanúja lenne az eseményeknek. Nem értenék meg. A tetem rövid idő elteltével már ott is volt a kabinban, amelyet a kapitány kiválasztott Karának. A szellemidéző azt

hitte, egyedül lesz majd a holttesttel, de a kapitány nem volt hajlandó magára hagyni. Még akkor sem változtatott az

elhatározásán, amikor Kara röviden felvázolta neki, hogy mit is fog tenni a tetemmel. – Láttam embereket, amint a csatában darabokra szaggatták őket, láttam olyan lényeket, melyekről kétlem, hogy

valaha is hallott volna egyáltalán, láttam már a halálnak több ezer formáját... és azok után, amik a lányommal

történtek, soha többé nem tud semmi megfutamítani. Végignézem, és ha kell, akár segítek is önnek. – Ez esetben kérem, reteszelje be az ajtót. Gondolom, ön sem szeretné, ha bárki más látná azt, ami itt történni fog. Miután a kapitány ezt megtette, Kara a tetem mellé térdelt. A matróz egy középkorú férfi volt, aki láthatóan nem élt

valami nyugodt életet. A mágusnőnek eszébe villant az a kevés információ, amit megtudott a Hawksfire-ről, és egyre biztosabb volt abban, hogy a mentőcsónak arról a hányatott sorsú hajóról származott.

Azok, akik felhozták a holttestet a hajóra, gondosan lezárták a szemét, de Kara most újra kinyitotta azokat. – A tengeri boszorkány nevében, mi a csudát csinál vele, kislány? – Azt, amit tennem kell. Még mindig elmehet, ha akar, kapitány. Nem kell kitennie magát semmi ilyesminek. A kapitány kihúzta magát. – Maradok... csak arról van szó, hogy egy halott ember tekintetébe nézni állítólag szerencsétlenséget hoz. – Neki aztán kijutott a szerencsétlenségből, az már biztos. – Belenyúlt az erszényébe, a megfelelő hozzávalókat

kereste a tervezett művelethez. A tőr nélkül nem tudott olyan gyorsan és egyszerűen szellemképet létrehozni, mint

ahogy az Bartuc sírjában történt. Emellett abban sem volt biztos, hogy a kapitány nem állítaná le az egész

folyamatot, ha azt meglátná. Nem, az, amit ehelyett a fejében forgatott, éppen megfelelne a célnak, és a folyamat a kapitányt sem fordítaná ellene.

Kara finom, fehér port szedett elő egy egészen kicsi tasakból. – Az mi? – Szárított csontpor és gyógynövények keveréke. -Kara a halott tengerész arca felé nyúlt. – Emberi csont? – Igen. – Jeronnan kapitány nem ellenkezett és nem is hangoskodott, és ez megnyugtatta a szellemidézőt. Kara a

szemek fölé tartotta a port, majd mindkét világtalan szemgolyót beszórta a fehér anyaggal. Jeronnan, az ígéretéhez híven, nem szólt egy szót sem. De akkor, amikor Kara egy kis, fekete üvegcsét vett elő, és

a tetem szája felé hajolt vele, a kapitány ismét közbevágott. – Ugye, nem akarja azt a folyadékot leönteni a torkán,

kislány? Kara felnézett rá. – Ez nem hullagyalázás, kapitány. Amit teszek, csak azért teszem, hogy kiderítsem, hogyan

pusztult el ez a szerencsétlen. Látszik rajta, hogy teljesen kiszáradt, kiéhezett, mintha a halála előtt legalább egy hétig

nem evett és ivott volna semmit. Ez pedig nagyon különös, ha valóban arról a hajóról jött, amelyiket mi keressük.

Nem tartom valószínűnek, hogy a kapitány éhez-tette volna a legénységet, vagy maga szerint igen? – Casco egy elmebajos, külföldi gazember, de valóban, biztos, hogy ellátta az embereit élelemmel. – Pont így gondolom én is. És ha ez a szerencsétlen mégsem a Hawksfire-ről jött, akkor nekünk kötelességünk

megtudni, hogy melyik hajón dolgozott. Egyetért velem? – Igaza van, kislány, meggyőzött... bocsásson meg. – Nincs mit megbocsátani. – Levette az üvegcséről a kupakot, és egyik kezével kinyitotta a tengerész száját.

Miután ez sikerült, Kara azonnal megfordította az üvegcsét, így a tartalmának a fele gyorsan lefolyt a tetem torkába.

Elégedetten visszazárta az üvegcsét, és hátradőlt. – Legalább azt mondja el nekem, hogy hogyan fog bármit is megtudni. – Rögtön meglátja. – Elmagyarázta volna, de a kapitány nem volt tisztában azzal, hogy neki milyen gyorsan kell

dolgoznia. A por és a folyadék, amelyeket Kara használt, csak egy rövid ideig voltak képesek működni, és a

szellemidézőnek még a varázsigéket is el kellett mondania. Innentől kezdve minden közbeszólással értékes percek

veszhettek kárba.

Kara az ujjával egy kört rajzolt a hajós mellkasára, azután a körből egy folyamatos vonalat húzott, végig a torkon,

egészen a szájig. Mindeközben a varázsige szavait mormolta. Miután ezzel végzett, Kara megütögette a tetem

mellkasát, egyszer, kétszer, háromszor. Az egész folyamat során a szellemidéző nyomon követte az idő múlását is.

A halott tengerész zihálva levegő után kapott, mivel tüdejébe hirtelen elkezdett befelé áramlani a levegő.

– Magasságos ég! – kiáltott fel a kapitány, miközben egy lépést hátrált. – Hiszen visszahozta őt!

– Nem! – válaszolta Kara kurtán. Előre tudta, hogy a kapitány a folyamatot újjáélesztésnek fogja gondolni. A

kívülállók sohasem voltak képesek megérteni a szellemidézők munkájának sokrétűségét. Rathma hívői nem

játszottak élettel és halállal, mint ahogyan azt sokan gondolták; ezt a tanításaik is tiltották. – Kérem, Jeronnan kapitány, engedje, hogy folytassam.

A kapitány morgott, de máskülönben csendben maradt. Kara a halott tengerész fölé hajolt, és belenézett a szemébe.

Halvány, aranyszínű fényt látott bennük, és ez jó jel volt.

Kara hátradőlt. – Mondd meg a neved.

A hideg ajkakat egyetlen szó hagyta el. – Kalkos.

– Melyik hajóról jössz?

Kis zihálás, azután még egy szó hallatszott.

– Hawksfirrrre. -Tehát mégis a...

– Kérem! Hallgasson! – Megkérdezte a halottat. – Elsüllyedt a hajó?

-Neeem...

Különös. Akkor vajon miért hagyta el ez az ember mégis? – Kalózok támadtak a hajóra? A válasz megint negatív volt. Kara átgondolta, hogy körülbelül mennyi ideje van még, és rádöbbent, hogy jobban

teszi, ha a lényegre tér.

– Mindenki elhagyta a hajót?

– Neeem,..

– Ki maradt rajta? – A szellemidéző ügyelt, hogy várakozása ne érződjék a hangjában.

A halott ismét levegőt vett.

– Casco...kapitány... A száj bezárult, és ez egyáltalán nem volt normális. A tengerész teste mintha küzdött volna

az ellen, hogy többet mondjon, de azután végül mégis kibökte. – Varázzzslló...

Egy varázsló? A válasz egy pillanatra kizökkentette Karát. Arra számított, hogy vagy a tolvajról fog beszélni, vagy

pedig, tekintettel a legénység kétségbeesett menekülésére, a két bosszúálló élőhalottról, akik megtámadták őt. Biztos,

hogy az ő megjelenésük a legedzettebb tengerészeket is a hajó elhagyására késztette volna, a háborgó tengeri viszonyok ellenére.

– Írd le a külsejét!

A száj kinyílt, de egyetlen szó sem hallatszott. A szellemképhez hasonlóan ez a varázslat is csak rövid, egyszerű

kérdésekre tudott választ adni. Kara halkan átkozódott, aztán átfogalmazta a kérdését.

– Mi volt rajta?

Belégzés... – Páncél...

Kara lemerevedett. – Páncél? Vörös színű páncél?

– Igen...

Erre aztán végképp nem számított. Ezek szerint az egyik túlélő mégiscsak egy varázsló volt. Lehet, hogy az a

bizonyos Norrec Vizharan az, akit a szellemkép említett korábban? Elismételte a nevet a tengerésznek, megkérdezte,

hogy ismeri-e őt. Sajnos, a halott nem tudott róla semmit. Azért Karának sikerült megtudnia nagy részét annak, amire kíváncsi volt. Amikor ez a bizonyos Kalkos utoljára

látta a hajót, az nemcsak hogy egyben volt, de a páncél is a fedélzeten volt.

– Legénység nélkül – mondta a csendes kapitánynak -a hajó nem juthat túl messzire, igaz?

– Több mint valószínű, hogy körbe-körbe hajózik a vízen, ha a fedélzeten csak a kapitány és ez a varázsló

maradtak.

Jeronnan habozott, azután megkérdezte.

– Nincs több kérdése?

Karának lett volna, de a halott egyikre sem tudott volna válaszolni. Mindennél jobban kívánta, hogy bárcsak még

vele lenne a tőre. Akkor több ideje lett volna, és megidézhetett volna egy igazi szellemet is, olyat, amelyik

összetettebb és hosszabb mondatokkal válaszol a kérdésekre. Az idősebb, tapasztaltabb szellemidézők eszköz nélkül

is képesek voltak ilyen szellemeket megidézni, de Kara tudta, hogy ő majd csak jó pár év múlva jut el erre a szintre.

– És mi a helyzet vele? – erősködött a volt tengerésztiszt. – Mi történt vele... és ha már itt tartunk, a többiekkel? Egy nap a háborgó tengeren képes megölni bárkit, de van valami nyugtalanító a kinézetében...

Kara elszégyellte magát, amiért a kapitánynak kellett őt figyelmeztetnie a feladatára, és gyorsan visszahajolt a

holttest fölé.

– Hol vannak a bajtársaid?

Semmi válasz. Gyorsan a mellkasra tette a kezét, és érezte, hogy az ujjai gyenge nyomásától besüpped. A folyadék

kezdte elveszíteni a hatását.

A szellemidézőnek volt még egy lehetősége. A halottak szeme gyakran megőrizte az utolsó eseményeket, melyeket

a halál beállta előtt látott. Ha a pornak, melyeket beléjük szórt, elég ereje van még, akkor Kara maga is láthatja

ezeket a dolgokat.

Anélkül, hogy hátrafordult volna, a kapitányhoz szólt. – A következő néhány percben semmilyen körülmények

között sem zavarhatnak meg. Ért engem? – Persze... – válaszolta kissé vonakodva a kapitány. Kara mélyen a halott szemébe nézett, és mormogni kezdett. Az aranyfény, amely a szemben volt, megragadta őt, és beszippantotta. A szellemidéző lerázta magáról azt

az akaratlan reakciót, mellyel menekült volna a halottak világából, és ehelyett teljesen átadta magát a varázslat

hatásának.

És Kara hirtelen egy hajóban találta magát a viharos tenger kellős közepén, és teljes erőből evezett, mintha maga

a Három Fő Gonosz üldözte volna a kis csónakot. A szellemidéző lenézett, és látta, hogy a kezei kemények, szélesek,

egy tengerész kezei – Kalkos kezei.

– Hol van Pietr hajója? – kérdezte tőle egy szakállas ember. ~ Honnan tudhatnám? – válaszolta ő, a hangja mély

volt, és keserű. – Csak evezz! Van némi esélyünk, ha egyenesen kelet felé tartunk! Csak vége van valahol ennek a

pokoli viharnak!

– El kellett volna hoznunk a kapitányt is!

– Sose hagyná ott azt a nyavalyás ladikot, még akkor sem, ha süllyed! Ha a démonmesterrel akar hajókázni, hát

tegye! – Vigyázz, ott jön egy hullám! – kiáltotta valaki más.

A feje abba az irányba fordult, és olyan jelzők egész sora hagyta el Kara száját, amit sosem gondolt volna, hogy

emberek használhatnak. A távolban két másik mentőcsónakot is látott, mindkettő zsúfolásig tele volt kétségbeesett

tengerészekkel.

A szakállas férfi hirtelen felállt, és ez nem volt valami szerencsés dolog az adott körülmények között. Valamit

nézett, pont őmögötte – vagyis Kalkos mögött – és kétségbeesetten mutogatott.

– Vigyázz! Vigyázz!

Kalkos, amennyire csak tudott, hátrafordult. A hajós továbbra is teljes erőből evezett.

A tengerész látómezeje szélén egy hatalmas tengeri szörnyeteg emelkedett ki a vízből.

– Forduljunk meg! Forduljunk meg! – kiáltotta Kalkos. -Bragga, ülj már le!

A szakállas férfi visszazöttyent a helyére. Azok, akik még bírtak evezni, elkeseredetten próbálták új irányba

fordítani a csónakot. A hullámok morajlásán és a vihar zúgásán át Kara hallotta az emberek sikoltását. Kalkos arra nézett, amerről a

hangok hallatszottak, és az a borzalmas látvány tárult elé, hogy a másik két hajóra tapogatókarok csavarodnak.

Több embert a levegőbe emeltek, néhányat tapadókorongok, a többieket félelmetes, karmokban végződő karok – a

szörny úgy szedegette az embereket a csónakból, mintha csak virágokat szedett volna a mezőn.

Kara azt várta, hogy az embereket a karok ahhoz a nyíláshoz húzzák, melyet felfedezett a hatalmas, vaskos,

leginkább egy óriási tintahalra emlékeztető szörnyeteg közepén. A szörnynek egyetlen hatalmas szemgolyója volt, és

olyan külseje, melyen látszott, hogy nem evilági teremtmény. Ehelyett azonban a szörnyeteg egyszerűen a levegőben

tartotta a tengerészeket, és a karmos végtagjai segítségével a többi embert is a tapadókorongjaihoz illesztette. Az

áldozatok felkiáltottak, és könyörögtek még szabadon lévő társaiknak, hogy mentsék meg őket.

– Evezz már, a franc essen beléd! – üvöltötte Kalkos. – Evezz!

– Én megmondtam előre, hogy nem fog minket elengedni! Én megmondtam! – Fogd be a szád, Bragga! Fogd már be a...

Egy hatalmas hullám söpört végig a csónakon, és egy ember kiáltozva a vízbe zuhant. A kis hajó mellett egy

kötegnyi tapogatókar tűnt elő a vízből, körülvették Kalkosék csónakját, és éhesen az emberek felé nyúlkáltak.

– Védekezzetek a kardokkal! Ez az egyetlen esé...

Bár az embereknek sikerült visszaverni néhány kar támadását, a szörny egyesével kiemelte őket a csónakból, hiába

kiáltoztak – egészen addig, míg egyedül Kalkos maradt a fedélzeten – egy evezővel a kezében, mivel ezzel védekezett.

Karának végigfutott a hátán a hideg, amikor a nedves tapogatók megragadták a karját, a lábát. Erezte, hogy a

tapadókorongok ráragadnak a testére... Nan! Ez mind a múltban történt! Ez Kalkossal történt, és nem vele!

Annak ellenére, hogy ezt észben tartotta, Kara még mindig érezte a tengerész páni félelmét, akivel megint valami

rettenetes dolog történt éppen. Bár ruha volt rajta, Kalkos egyre gyengébbnek érezte magát, a tudata lassan kihunyt

– mintha csak az életet szippantották volna ki a testéből. A húsa összehúzódott, kiszikkadt, bár körülötte minden

nedves volt. Úgy érezte magát, mintha egy vizes szivacs lenne, aminek hirtelen kifacsarják a tartalmát... És akkor, amikor már úgy érezte, hogy az élete utolsó szikrája is ellobban, amikor úgy érezte, a teste nem több

már, mint egy kiszáradt héj, a tapogatók hirtelen visszadobták Kalkost a csónakba. A tengerész tudta, hogy túlélni

már nem fogja mindezt, ahhoz túl késő, de mégis jobban örült, hogy az utolsó perceket a csónak fenekén fekve

töltheti, és nem ennek a pokoli szörnynek a gyomrában.

Karok húzták fel álló helyzetbe, és csak ekkor éledt fel annyira, hogy lássa, már nincs egyedül a csónakban, valaki

csatlakozott hozzá.

Nem – nem valaki – hanem valami.

Az a valami olyan hangon beszélt, ami őt leginkább több ezer haldokló rovar zümmögésére emlékeztette; Kara

próbálta tisztábban kivenni a valami alakját, de Kalkos szemei már nem láttak jól. A szellemidéző egy irtózatos,

smaragdzöld és vörös színű valamit látott Kalkos fölé hajolni, aminek egyáltalán nem volt emberi formája.

Túlméretezett, sötétsárga szemek néztek a szerencsétlen Kalkosra, szemek, melyben nem látszott pupilla.

– Még nem részesülhetsz abban a kegyelemben, hogy meghalj

– mondta a lény –, vannak dolgok, amiket tudni akarok! Hol van az a bolond ? Hol a páncél ?

– Én... – Kalkos köhögött. Még Kara is érezte, hogy milyen nagyon száraz a teste. – Micsoda?

Nem evilági inkvizítora megrázta őt. Egy pár tűhegyes dárda tűnt elő a semmiből, és szegeződött Kalkos

mellkasának.

– Nincs időm, halandó! Még szörnyű kínokat élhetsz át, mielőtt végre meghalsz! Beszélj! Kalkos valahogy összeszedte magát annyira, hogy válaszolni tudjon.

– Az idegen... véres... páncélban... még mindig... a hajón... van!

– Merre?

A tengerésznek sikerült megmutatnia.

A démon, mivel Kara tudta, hogy egy démont lát, magában mormogott, azután azt kérdezte:

– Miért menekültetek? Miért hagytátok el a hajót?

– Ő... démonok... a hajón.

A homályos körvonalú kreatúra olyan hangot adott ki magából, amilyet Kara nem várt volna az ő fajtájától, egy

hangot, melyben felismerte a megrökönyödést.

– Az lehetetlen! Hazudsz!

A tengerész nem válaszolt. Kara érezte, hogy a férfi elveszti az eszméletét. Az erőfeszítés, hogy választ adjon a kegyetlen démon utolsó kérdésére, a maradék kevéske erejétől is megfosztotta.

A félig látható lény ledobta Kalkost, fájdalom nyilallt a szellemidéző testébe, amikor a tengerész a deszkához

csapódott. Hallotta a démon baljós mormogását, azután pedig egyetlen érthető szót.

– Lehetetlen!

Kara egy pillanatra még látta a csónak belsejét, a tengerész megránduló ujjait – és ezzel a vízió véget is ért.

Kara nagy levegőt vett, megfeszítette a testét, szeme még mindig a halott szemére meredt. Erezte Jeronnan kapitány közelségét. Az egykori tengerésztiszt vigasztalóan a vállára tette a kezét. – Minden

rendben van? – Mennyi ideig – mormogta a szellemidéző –, mennyi ideig? – Úgy érti, mennyi ideig tartott az, amit csinált, legyen az bármi? Egy percig, vagy talán kettőig. Rövidke idő a valós világban, de olyan hosszú és fájdalmas a halott szemszögéből nézve. A szellemidéző már

máskor is megcsinálta ezt a varázslatot, de még sosem látott ilyen szörnyű halált, amilyet Kalkosnak kellett

elszenvednie. A Hawksfire-nék csupán egy vagy két nap előnye volt velük szemben, és senki más nem volt a fedélzetén, csak a

kapitány, és ez a varázsló, Norrec Vizharan. A második neve meglehetősen gyanús volt: "A Vizjereik szolgája?"

Sokkal inkább a megbízhatatlan mágusok egyike lehet! Nála volt a páncél, és még ahhoz is volt képe, hogy viselje! Hát nem volt tisztában a veszélyekkel? Legénység nélkül még neki is túl nagy feladat a hajót célirányban tartani. Karának mégis volt esélye elkapni őt,

feltéve, ha sem a bosszúálló élőhalottak, sem a démoni erők, melyeknek maga is a tanúja lehetett Kalkos halálával,

nem érték még utol a gyilkost. – Tehát – folytatta Jeronnan kapitány, miközben segített neki talpra állni –, sikerült valamit megtudnia, – Egy keveset igen – hazudta Kara, és közben abban reménykedett, hogy a szemei nem árulják el, hogy nem az

igazat mondja. – A haláláról semmi újat. Viszont azt megtudtam, hogy a Hawksfire még mindig úton van, és a

fedélzetén tartózkodik mind a kapitány, mind az én üldözöttem. – Ez esetben nemsokára utolérhetjük őket. Két ember nem igazán képes egy akkora hajót kormányozni. – Úgy gondolom, legfeljebb két nap előnyük lehet. A kapitány bólintott, azután lenézett a tetemre. – Végzett vele, kislány? Kara erőt vett magán, és nem borzongott meg az emlékek hatására, amelyeket a néhai Kalkossal együtt átélt. – Igen. Adják meg neki a végtisztességet. – Megadjuk... azután pedig elindulunk a Hawksfire után. Miután Jeronnan elhagyta a kabint, hogy hívjon néhány segítőt, Kara Nightshadow összehúzta magán a köpenyét,

még mindig a tetemre meredt, de a gondolatai már azon a veszedelmen jártak, amit magára és a hajó legénységére

szabadított. – Így kell lennie – mormogta a szellemidéző –, el kell kapnom, a páncélt pedig újra el kell rejtenem. Mindegy,

milyen áron... és mindegy, milyen démonokkal szemben.

– Xazax! Galeona várt, de a démon nem válaszolt. Körülnézett a sátorban, kereste a jól ismert árnyékot. Néha Xazax különös

játékokat űzött vele, sötét szándékkal. A boszorkánynak azonban most nem volt ideje játszadozni, főleg nem olyan

játékokat, amelyek általában mindenki számára végzetesek voltak, kivéve a démont. – Xazax! Még mindig semmi válasz. Galeona csettintett az ujjával, és a lámpa fénye felerősödött – de a démon árnyéka így

sem vált láthatóvá. Galeonát ez a legkevésbé sem zavarta. Ha Xazax a sátorban volt, rendben volt minden. Ha viszont máshol

tartózkodott, az legtöbbször rosszat jelentett. A sáska olykor megfeledkezett arról, hogy ki segített neki láthatatlanul

járkálni a halandók között. Semmi gond. Amúgy is rengeteg dolga volt még. A sötét bőrű varázslónő a hatalmas láda felé fordította félelmetes

tekintetét, mely a rikító sátor egyik sarkában állt. A látványából ítélve a láda megmozdításához -vasból és jó erős

tölgyfából készült, és négy stilizált oroszlánlábon állt – legalább két erős katonára lett volna szükség, de még ők is rendesen megszenvedtek volna vele, mire a ládát a boszorkány elé cipelik. De ebben az esetben is ugyanaz volt a

helyzet, mint a démonnal kapcsolatban, Galeonának nem volt ideje arra, hogy erős karok után kutasson, főleg, mivel

mindenki a tábor bontásával volt elfoglalva. Nem, ebben a helyzetben jobb, ha ő maga intézi a saját ügyeit. – Gyere! A láda alsó sarkai felragyogtak. A fém lábak megremegtek, az oroszlánkarmok megmozdultak, kinyújtóztak. A láda elindult. A masszív láda Galeona felé lépkedett, és majdnem úgy nézett ki, mint egy kutya, amely engedelmeskedik a

gazdája hívó szavának. Amikor már egészen közel, csak egy méternyire volt Galeona lábától, megállt, és várta a

következő parancsot. – Nyílj ki! A láda teteje egy hosszú, nyikorgó hang kíséretében felemelkedett. Galeona elégedetten megfordult, és a felaggatott gyűjtemény egyik darabja alá tartotta a tenyerét. A tárgy

kicsomózta saját magát, és finoman a boszorkány kezébe huppant. A boszorkány elhelyezte a ládában, azután a

következő darabhoz lépett. Galeona egymás után az összes tárgyat a ládába helyezte. Ha nézte volna valaki mindezt, akkor gyorsan észrevette

volna, hogy akármennyi dolgot is pakolt be Galeona a ládába, az sohasem telt meg egészen. A boszorkány mindig

talált elég helyet a következő tárgynak, meg az az után következőnek is... Már majdnem végzett a pakolással, amikor egyszer csak fagyos borzongás futott végig a hátán. Galeona

megfordult, és rövid keresés után megtalálta azt az árnyékot a többi között, amely korábban nem volt ott.

– No végre! Csakhogy visszajöttél! Merre jártál?

A démon először nem válaszolt, árnyéka még jobban beleolvadt a sátor ráncai közé.

– Augustus megparancsolta, hogy az egész tábort bontsák le. Úgy tervezi, hogy amint elkészülünk, azonnal útnak

indulunk, akár nappal lesz, akár éjszaka. Xazax még mindig nem válaszolt. Galeona is elhallgatott, de valahogy nem volt ínyére ez a csend. A sáska

többnyire szeretett locsogni, nem volt rá jellemző, hogy tartaná a száját. – Mi van már? Mi ütött beléd?

– Hová akar menni a tábornok? – kérdezte hirtelen az

árnyék.

– Még kérded? Természetesen Lut Gholeinbe.

Úgy tűnt, a démon ezen elgondolkodott. – Igen, én is megyek Lut Gholeinbe. Igen... talán így lesz a legjobb.

Galeona az árnyék felé lépett.

– Mi a bajod? Merre jártál? – Mivel a démon nem válaszolt, a boszorkány a sátor sarkába vonult, és egyre jobban

feldühödött. – Vagy válaszolsz nekem, vagy...

– El innen!

A démon előrontott az árnyékból, és egész szörnyűséges teste a halandó fölé magaslott. Galeona levegő után

kapott, és addig hátrált, mígnem bezuhant a még mindig a padló nagy részét beborító párnák közé. A halál öltött előtte alakot, méghozzá egy pokoli rovar formájában, melynek sárga szeme és gyorsan csattogó ollói

voltak. A karmok és a dárdaszerű végtagok néhány centire Galeona arcától és testétől megálltak.

Fogd be a szád, és ne zavarj a locsogásoddal! Lut Gholeinbe megyünk, és kész! Addig nem beszélünk újra, amíg én

nem akarom!

És ezzel Xazax a beszélgetést befejezettnek tekintette, visszahúzódott a sötét sarokba, alakja eltűnt, árnyéka lassan

elhomályosodott. Néhány másodperc múlva semmi más nem árulkodott már arról, hogy még mindig jelen van, mint

a szörnyalak halvány vonalai a sátoranyag egyik

ráncában.

Galeona azonban egészen addig nem mozdult onnan, ahová esett, amíg teljesen bizonyossá nem vált, hogy a sáska

nem ugrik rá ismét az árnyak közül. Amikor végül felkelt, akkor is gyorsan biztos távolságba vonult attól a helytől,

ahol a démon alakját sejtette. Az imént nagyon is közel került a halálhoz, a fájdalmas, hosszan elhúzódó halálhoz.

Xazax nem szólt többet, és nem is mozdult. Galeona nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna a démont így

viselkedni. A szövetség ellenére, melyet ők ketten kötöttek, egyre inkább úgy tűnt, hogy a démon a lehető

leghamarabb meg fog tőle szabadulni, ha nem engedelmeskedik neki azonnal – és ezt jobb, ha észben tartja ezentúl.

Kettőjük szövetsége nem szüntethető meg, ez volt az egyetlen oka annak, hogy ilyen hosszú ideig elviselték egymást. Ha a démonnak szándékában áll végezni mind a szövetséggel, mind vele, akkor Galeonának a lehető legrövidebb

időn belül ki kell találnia valamit, amivel megszabadulhat a démontól... és ez a valami, eléggé úgy tűnt, hogy vagy a

tábornok, vagy a bolond lesz. A férfiak felett legalább biztosan volt hatalma.

A boszorkány visszatért előző feladatához, tovább pakolta sátra berendezését a ládába, de a gondolatai még mindig

a démon körül jártak. A veszély mellett, hogy szövetségese milyen könnyen felrúgná a megállapodásukat, ennek

minden kockázata ellenére, támadása felvetett egy olyan kérdést is, melyre nagyon szeretett volna választ kapni. Ez

megmagyarázná nemcsak Xazax ideges reakcióját, de azt az érzelmet is, amit még sohasem látott eddig a démon

ábrázatán.

Mi lehet az, tűnődött Galeona, ami ennyire megrémítette a Xazaxot?

KILENC

A testén végignyilalló szörnyű fájdalom jelezte először Norrec Vizharannak, hogy végül is még nem halt meg. Az,

hogy kapott levegőt, szintén arra utalt, hogy nem esett bele a tengerbe, vagyis ehelyett a fedélzetre zuhant. Azt, hogy

miért nem törte ki a nyakát, vagy zúzta szét több másik csontját, Norrec valószínűleg az átkozott páncélnak

köszönhette. Megmentette a démoni víziszörnytől, egy egyszerű esés ehhez képest már igazán gyerekjáték. Valahol a szíve mélyén azonban a katona azt kívánta, hogy bárcsak ne így lett volna. Akkor legalább megszabadult

volna a rémálmoktól, a szörnyűségektől. Norrec kinyitotta a szemét, és látta, hogy a kabinjában fekszik. Kint a vihar szakadatlanul tombolt. Csak két dolog

hozhatta őt vissza ide a kabinba, és ezek közül az egyik a páncél volt. Viszont azután, amit a százkarú szörnyeteggel

művelt, valahogy legyengült, és biztosan nem tudott volna végrehajtani még egy mutatványt. Norrec maga is olyan

kimerült volt, még azon is csodálkozott, hogy egyáltalán meg bír mozdulni. Olyan különös gyengeség volt ez, a

megviselt katona azon tűnődött, hogy a páncél vagy a szörny valahogyan kiszívták belőle az energiát. Ekkor az ajtó kinyílt, és Casco kapitány bicegett be az apró kabinba, aki egy letakart edényt tartott a kezében. A

tálból olyan szag szállt fel, amit Norrec egyszerre talált étvágygerjesztőnek és visszataszítónak. – Ébren? Jó! Étel nem vész kárba! – A kapitány nem várta meg, amíg a katona felkel, csak odanyomta a kezébe a

tálat. Norrecnek sikerült annyira kiegyenesednie, hogy tudjon enni. – Köszönöm. Válaszként a kapitány morgott valamit. – Mióta nem tértem magamhoz? Casco egy ideig gondolkodott a kérdésen, valószínűleg biztos akart lenni abban, hogy nem értette félre. – Nap. Kicsit több. – Mi van a hajóval? Nagyon megrongálta a szörny? Megint szünet. – Hajó mindig sérült... de tud menni, igen. – Hogyan tudunk ilyen viharban hajózni, ha nincs legénységünk? A kapitány összevonta a szemöldökét. Norrec azonnal tudta, hogy ahhoz a kérdéshez ért, amelyre Casco nem tudott

épkézláb választ adni. Természetesen legénység nélkül nem tudnak hajózni. A Hawksfire minden bizonnyal

körbe-körbe halad, és csak a hullámzás változtatott néha tetszőlegesen az irányán. A szörnyeteggel való találkozást

túlélhették, de ez még nem jelentette azt, hogy eljutnak Lut Gholeinbe. A szörnyeteg... Norrec emlékei a történtekről olyan hihetetlennek tűntek, hogy végül is megkérdezte a kapitánytól,

hogy amit látott, valóban megtörtént-e. A kapitány megvonta a vállát.

– Látom te esni... látom tengeri boszorkány esni. A külföldi hajós láthatóan úgy döntött, hogy amivel szemben találták magukat, az a legendás víziszörny volt,

melyről olyan sok matróz mesélt. Norrec azonban másképp gondolta – találkozásai után a szörnyecskékkel meg a

szárnyas lénnyel a fogadóban biztos volt abban, hogy a tengeri szörny is egy démon volt, csakhogy ezt nem a páncél

idézte meg. A legendák szerint Bartuc úgy jutott el sötét dicsőségéig, hogy először csak a démoni erők eszköze volt, azután

pedig már olyan varázsló, akit a sötét erők tiszteltek, és akitől féltek is egyben, és ezután már egy egész légiónyi

démonnak parancsolt, így tudott legyőzni minden más hadsereget. Arról viszont nem beszélt senki, hogy a

hatalmasabb démoni erők hogyan éreztek a bitorló iránt. Talán felfedezték, hogy a páncél megszökött a sírkamrából, és attól tartottak, hogy Bartuc szelleme újra átveszi az irányítást a fajtájuk felett?

A fejét megzavarták ezek a nem evilági gondolatok. Jobban teszi, ha a saját helyzetével foglalkozik. Ha a hajót

továbbra sem kormányozza senki, akkor az tovább kóborol majd az Iker-tengereken, és vagy túléli a maradék két

utasa halálát is, vagy még azelőtt elsüllyed a szűnni nem akaró vihar miatt. – Nem vagyok tengerész – mondta a kapitánynak két falat között –, de mondja vagy mutassa meg, hogy mit

tegyek, és én segítek, amiben tudok. Vissza kell nyernünk az uralmat a hajó felett. – Már tesz eleget! – mordult fel a kapitány. – Mit még? Mit még? Norrec nem csupán furcsállotta a kapitány viselkedését, de fel is dühödött rajta. Tudta ugyan, hogy a történtek nagy

részéért ő – vagyis inkább az a nyomorult páncél – a felelős, de az ajánlat, amit a kapitánynak tett, őszinte volt.

Norrec nem tartotta valószínűnek, hogy a páncél megakadályozná, hogy segítsen; végül is igazából az akart eljutni

Lut Gholeinbe, és nem Norrec. – Figyeljen ide! Meghalunk mindketten, ha nem sikerül kormányoznunk a hajót! Ha a vihar nem öl meg minket,

akkor vagy éhen halunk majd, ha a készletek megromlanak, vagy ami még valószínűbb, nekiütközünk egy sziklának,

és elsüllyedünk, mint egy darab kő! Ez az, amit a hajójával tervez? – Bolond! -A hórihorgas alak a fejét rázta. – Esés eltöri fej? – Vette magának a bátorságot, és karon ragadta utasát.

– Gyere! Gyere! Norrec letette a majdnem teljesen kiürült tálat, és követte a kapitányt ki a viharba. A lábának kellett ugyan néhány

lépés, míg ismét hozzászokott a hajó rázkódásához, de a kapitány bevárta. Cascón látszott, hogy félelemmel és

tisztelettel vegyes gyűlöletet érez a különös utas iránt. Nem ajánlotta fel ugyan a segítségét, de nem is siettette a

kimerült harcost. Amikor felértek a nyílt fedélzetre, a kapitány előreengedte Norrecet. A veterán harcos keményen kapaszkodott

abba, ami a korlátból még megmaradt, hunyorgott a szakadó esőben, és próbált rájönni, hogy mit is akarhatott a kapitány mutatni neki. Norrec egyelőre csak azt látta, hogy a fedélzet ugyanolyan üres, mint korábban is volt. Egy

matróz sem dolgozott a kötelekkel, és nem állt kormányos a kormánykeréknél. És mégis... a kerék megmozdult. Nem voltak már ott a kötelek, amelyekkel korábban rögzítették őket. Norrec

hunyorított, és tudta, hogy a keréknek ebben a helyzetben megállás nélkül pörögnie kellene, de az alig mozdult,

egyszer az egyik irányba tekeredett egy kicsit, azután a másik irányba korrigált, mintha egy láthatatlan matróz

kezelné. Oldalt valami mozgás vonta magára a figyelmét. Norrec odanézett, és először rettenetesen megijedt, mert az egyik

fő tartókötelet látta eloldódni, de azután az újracsomózta magát a szeme láttára, és a láthatatlan kéz szorosabbra is

húzta az új csomót. Hirtelen azt vette észre, hogy körülötte finom mozdulatok zajlanak, apró változások történnek. A kötelek

megigazították magukat, ahogyan azt a vitorlák megkívánták. A vitorlák mindig a megfelelő módon fordultak, persze

maguktól. A kormánykerék stabilan irányította a hajót, az pedig haladt a hullámokon át, pontosan úti célja felé -ahogy Norrec látta, körülbelül nyugati irányba.

A hajón nem volt legénység, de úgy tűnt, az nélkülük is jól elboldogul. – Mi folyik itt? – üvöltötte Norrec a kapitánynak. Casco nem válaszolt, csak egy sokatmondó pillantást vetett rá. A páncél! Ereje megint megdöbbentette. Leszámolt a hatalmas démonnal, és most biztosította, hogy a legénység

zendülése ellenére is el tudjon jutni Lut Gholeinbe. A Hawksfire mindenképpen el fog jutni a kikötőbe. Norrec arrébb tántorgott, de nem a kabinja felé indult, hanem le az étkezőbe. Casco követte – egy kapitány, akinek

nincs semmi jelentősége ezen az utazáson. Mindkét férfi lerázta magáról a vizet. Casco belekotort egy fiókba, és

előhúzott belőle egy poros üveget, melynek tartalmával nem kínálta meg útitársát. Norrec arra gondolt, hogy kér egy

italt – kétségkívül jót tett volna neki némi alkohol –, de azután meggondolta magát. A feje már így is éppen eléggé

zúgott, és sokkal hasznosabbnak tűnt, ha valamelyest még tiszta marad az elméje. – Mikor érünk a kikötőbe? – kérdezte végül. Casco csak annyi időre tette le az üveget, amíg válaszolt neki.

– Három nap. Vagy négy. Norrec elfintorodott. Reménykedett, hogy kevesebb időbe telik ennél. Három vagy négy nap egy olyan hajó

fedélzetén, ahol a kormánykerék és a kötelek maguktól működtek, és ahol egyetlen utastársa egy félbolond kinézetű

kapitány, aki azt hiszi róla, hogy ő maga az ördög, emberi formában. Felkelt. – A kabinomban leszek a következő étkezésig. Casconak esze ágában sem volt visszatartani, teljes

mértékben kielégítette az üveg társasága. Norrec kilépett a szélviharba, és visszaverekedte magát a kis kabinhoz. Jobban szeretett volna a tágasabb – és

persze sokkal szárazabb – fedélközben maradni, de Casco jelenléte csak növelte Norrec bűntudatát mindazért, ami

miatta a hajóval történt. Már azon is csodálkozott, hogy Casco miért nem vágta el a torkát, amikor belebotlott a fedélzeten öntudatlan testébe. De persze miután látta, hogy Norrec mit tett, és amikor azt is látta, hogy még a

zuhanás sem ölte meg, a kapitány okkal sejthette, hogy kellemetlen útitársa ellen bármilyen rossz szándékú

merénylet könnyedén a saját halálával végződhet. És ebben valószínűleg nem is járt messze az igazságtól. Az eső rendületlenül küzdött Norrec ellen, nem csupán eláztatta, de le is akarta söpörni a fedélzetről. A hosszú

évek során, melyeket Norrec különböző gazdák, parancsnokok szolgálatában eltöltött, a szélsőséges időjárás minden

formájával megküzdött már, beleértve a hóvihart is. Ez a vihar azonban rémesebb volt az összes eddiginél, amit

tapasztalt, és csak remélni tudta, hogy vége szakad, mire elérik Lut Gholein kikötőjét. Ehhez persze az kellett, hogy a hajó valóban elérje a kikötőt. Az erős esőzés miatt a látótávolság igen lecsökkent, persze nem mintha lett volna bármi látnivaló is akár a hajón,

akár alattuk, a hullámokban. Ennek ellenére Norrec percenként megtörölte a szemét, hogy legalább egy-két méterre ellásson. A kabinja még sohasem tűnt olyan távolinak számára, mint ebben a pillanatban. A páncélruha súlya sem

lendített éppen sokat a helyzetén, a fémlemezek mintha kétszer olyan nehezek lettek volna, mint korábban. Legalább

egy jó dolog azért volt a sok rossz között: a rozsda miatt nem kellett aggódnia, mivel a varázsigék, melyekkel Bartuc

megerősítette a páncélt, a rozsdától is megvédték a gonosz öltözéket, és így olyan maradt, mint az első napon,

amikor a démonmester magára öltötte. Norrec megbotlott, immáron sokadszor. Átkozta az időjárást, kiegyenesedett, megtörölte a szemét, hogy lássa,

milyen messze van még a kabin ajtaja. Egy hórihorgas figura bámult rá vissza a hajófar közlekedősávjáról. – Casco? – kiáltotta Norrec, és csak egy pillanattal később döbbent rá, hogy a kapitány nem kerülhetett elé, főleg

nem a rossz lábával. Ráadásul ez az alak magasabb is volt, mint a tengerész, és pont olyan, széles vállrészű köpönyeget viselt, mint a Vizjerei varázslók... Pont olyat, mint Fauztin köpenye. Egy lépést előre lépett, hogy jobban lásson. Az alak félig ködbe burkolózott, és Norrec fejében megfordult, hogy

amit most lát, az valószínűleg csak elgyötört elméjének újabb fantáziaképe lehet. – Fauztin, Fauztin? Az árny nem válaszolt. Norrec előrébb lépett még egy lépést – és hirtelen libabőrös lett mindene. Megperdült. Egy másik, kicsit alacsonyabb figura tűnt elő és el a hajóorr környékén, fürge teste arra utalt, hogy talán egy

akrobata lehet, vagy inkább egy tolvaj. Egy utazóköpönyegre emlékeztető ruhadarab lobogott rajta a szélben, és

emiatt nem látszott belőle túl sok, de Norrec hozzáképzelte a halott, még mindig grimaszoló arcot, és a kissé ferdén

tartott fejet, mivel a nyakát eltörték. – Sadun... – nyögte Norrec. A keze bizseregni kezdett. Norrec lenézett, és látta, hogy halvány vörös aura izzik fel egy pillanatra a kesztyű

körül. Mennydörgés hallatszott, és egy villám olyan közel csapott bele a vízbe, hogy az egész hajó fényárban úszott tőle.

Igazság szerint olyan közel volt, hogy a rémült katona azt hitte, magába a hajótestbe csapott bele, ám az egyáltalán

nem sérült meg. Egy pillanatig vakító fényár vette körül Norrecet, amely még a két alakról is elvonta a figyelmét. Végre újra látott. Hunyorogva újra a hajóorr és a tat felé nézett, de egyik szörnyű árnynak sem látta nyomát sem. – Sadun! Tryst! – kiáltotta a kétségbeesett katona. Visszafordult a tat felé, és üvöltött. – Fauztin! Csak a vihar válaszolt neki, a vihar, mely újult erővel kezdett tombolni. Norrecnek esze ágában sem volt még

annyiban hagyni a dolgot, ezért újra a hajóorr felé indult, és közben Sadun nevét üvöltözte. Keresztülverekedte

magát a fedélzeten, és minden irányban körülnézett. Arra, hogy miért is akar találkozni két halott bajtársa közül

bármelyikkel, még maga Norrec sem tudta a választ. Talán bocsánatot akart kérni? Magyarázkodni? Hogyan is

tehette volna, amikor a volt zsoldos katona tudta ugyan, hogy az eseményekért a páncél a felelős, mégis, még mindig azon

rágódott, hogy miért is nem engedelmeskedett Fauztin parancsának néhány értékes másodperccel korábban. Ha így

tett volna, ma biztosan nem itt tartana. Ha így tett volna, két társa még mindig életben lenne. – Tryst! A fenébe is! Ha igazán itt vagy – ha ott vagy -gyere ide hozzám! Sajnálom! Úgy sajnálom! Egy kéz érintette meg a vállát. – Kit te hív? – kérdezte Casco. – Most kit te hív? A sötétség és az eső ellenére is Norrec látta a kapitány nedves szemében a növekvő félelmet. Casco úgy láthatta,

hogy utasa vagy végképp megbolondult, vagy azt tervezte, hogy újabb démonokat hív elő. A kapitányt egyik

eshetőség sem töltötte el valami nagy lelkesedéssel. – Senkit... semmit! – Nincs több démon? – Nincs több. Egy sem. – Elvonult a kapitány mellett, mivel semmi másra nem vágyott annyira, mint egy jó

alvásra, de most már nem érdekelte a kabinja sem. Visszanézett a zavarodott és rettegő kapitányra, és megkérdezte. – Vannak hálóhelyek odalent a legénység számára? Casco savanyúan bólintott. Valószínűleg egy, a hálóhelyekhez közeli kabinban aludt, és nagyon nem tetszett neki

ez a kérdés. Az is éppen elég, hogy egy démonmesterrel kell egy hajón utaznia, és erre kiderül, hogy az a

démonmester ráadásul az ő közelében akar aludni. Casco kétségkívül úgy gondolhatta, hogy ha ez így lesz,

mindenféle pokoli lény rohangál majd éjnek évadján a fedélközben... – Akkor ott fogok aludni az egyikben. – Norrec nem foglalkozott a kapitány érzelmeivel, megindult a fedélközbe.

Talán a harc a tengeri szörnyeteg ellen túlságosan kimerítette, és emiatt támadhatott fel bűntudata társai halála miatt

újra. Talán csak képzelte mindkettejüket. Ez nagyon is lehetségesnek tűnt, mint ahogy az is, hogy Gea Kulban is csak odaképzelte Fauztin alakját a kikötőbe. Barátai megcsonkított holtteste még mindig a sírkamrában nyugszik, és

várja a következő mohó kincsvadászok érkezését. De amikor lerázta magáról a vizet, és elindult, hogy megkeresse a hálóhelyeket, egy kósza gondolat zavarta meg.

Norrec kesztyűs kezére bámult, és szétterpesztette ujjait, melyek jelen pillanatban éppen engedelmeskedtek neki. Ha

mindez csak a képzelete szüleménye volt, ha Sadun és Fauztin árnya nem jelent meg előtte igazából a fedélzeten,

akkor miért izzott fel a kesztyű, ha csak egy pillanatra is?

Az éjszaka közepén Augustus Malevolyn tábornok seregei megindultak, hogy átszeljék a kopár, félelmetes

Aranoch-sivatagot. Az emberei közül sokan nem nagyon örültek ennek a menetelésnek, de parancsot kaptak, és nem

tehettek mást, mint hogy engedelmeskedtek a parancsnak. Az, hogy néhányan közülük biztosan a sivatagban lelik

halálukat, még mielőtt elérnének úti céljukhoz – a vonzó Lut Gholein városához – egy cseppet sem tántorította el

őket. Mindegyikük abban reménykedett, hogy egyike lesz a szerencsés túlélőknek, aki a gazdag zsákmányból,

melyet a kikötőváros kínál, bőven kapnak majd. A sereg élén maga a tábornok lovagolt, büszkén viselte Bartuc sisakját. Galeona egy fénysugarat varázsolt elé, az

jelölte az utat paripája számára. Az, hogy emiatt a vadállatok célpontjává válhat, Malevolynt a legkevésbé sem

zavarta. Az ősi sisakban és saját, varázsigékkel megerősített páncéljában a tábornok mindenkinek meg akarta

mutatni, hogy ő nem fél semmitől, és hogy őt semmi és senki nem győzheti le. Galeona a szeretője mellett utazott, kívülről úgy tűnt, semmi sem érdekli, de valójában egész idő alatt varázsigéket

mormolt, hogy időben tudomást szerezzen minden veszélyről, ami a sereget fenyegetheti. A boszorkány mögött

közvetlenül egy letakart szekér haladt, rajta Malevolyn összehajtogatott sátra, személyes holmijai, és mintegy

mellékesen Galeona faládája. – Végre... a páncél hamarosan az enyém lesz! – mormogta a tábornok, miközben a sötétséget fürkészte maga előtt.

– Már szinte érzem is a közelségét! Ha megszerzem, végre minden teljessé válik! A segítségével démonokat

irányíthatok! Galeona mérlegelt, azután óvatosan megkérdezte: – Egészen biztos vagy abban, hogy a páncél mindezt megadja majd neked, tábornokom? Az igaz, hogy a sisakot

varázsigékkel erősítették meg, és állítólag a páncél maga még annál is erősebb, de a sisak egészen eddig cserben

hagyott minket! Mi lesz, ha a páncél is ezt teszi? Persze imádkozom, hogy ne így legyen, de lehetséges, hogy Bartuc

varázslatai többet követelnének tőlünk, mint amit... – Nem! – vágta rá kurtán Malevolyn, méghozzá akkora indulattal, hogy a mellette haladó őrök azonnal kardot

rántottak, mert azt hitték, hogy a boszorkány valamilyen módon elárulta parancsnokukat. Augustus Malevolyn jelzett

nekik, hogy tegyék el a fegyvereiket, azután Galeona felé fordult. – Ez nem így lesz, kedvesem! Láttam a dicsőséges

víziókat, melyeket a sisak mutatott meg nekem, és Bartuc szelleme bizonyosan azt akarja, hogy én növeljem az ő

dicsőségét! Minden vízióban láttam a sisak és a páncél egyesített erejét! A véres hadúr szelleme a páncélban és a

sisakban tovább él, és azt akarja, hogy én legyek az <5 új halandó teste! – A sivatag felé intett egyik kezével. – Mi

másért történne ugyan, hogy a bolond, aki most a páncélt viseli, felém jön? Azért teszi, mert így rendeltetett! Én

leszek Bartuc örököse, ez biztos! Galeona alázatosan meghajolt, a tábornok dühkitörése visszavonulásra késztette – Úgy van, ahogy te mondod, tábornokom. Malevolyn gyorsan lenyugodott, és ismét önelégült mosoly tűnt fel az arcán. – Pontosan, ahogy mondtam. És azután, igen, Lut Gholein a lábaim előtt hever majd. Most már nem veszítek. Galeona már azóta a tábornok mellett volt, hogy az elindult Westmarchból, és jobban ismerte, mint bármelyik

követője. De ez idő alatt a beszélgetésekben Lut Gholein csak egy módon került említésre – mint egy lehetséges

célpont, melyet Malevolyn egyszer majd meghódít. Eddig soha nem beszélt még róla úgy, mint múltbéli vereségről. – Voltál már ott... régebben is? A tábornok óvatosan megigazított a sisakot a fején, azután pedig úgy fordult, hogy arcának az a része is árnyékba

kerüljön, melyet nem borított páncél, és így ne látsszon arckifejezése. – Igen... és ha a bátyám nem lép közbe... akkor az enyém is lett volna... de ez alkalommal... ez alkalommal

Viz-jun elesik! – Viz-jun ? – nyögte Galeona, hangjából kétkedés hallatszott. Szerencsére Malevolyn tábornoknak máson járt az esze, nem igen figyelt a szeretőjére, ehelyett a sötét

homokdűnéket nézte. Galeona nem ismételte meg még egyszer a kérdését, inkább gyorsan hagyta a témát, ha el nem is feledkezett róla. Talán csak nyelvbotlás volt, mint ahogyan egy másik dolog is, amit mondott, csak egy ártatlan

nyelvbotlás. Végül is, annyi gond nehezedett a tábornok vállára, annyi sok gond... Galeona tudta, hogy a tábornok soha nem járt a legendás, Kehjistani szakrális központban, még nem hajózott át a

tengeren abba az országba. Emellett Augustus Malevolyn egyke volt – és ráadásul egy nem kívánt fattyú. Ugyanakkor... Galeona tudott egy emberről, aki nem csak, hogy járt a híres Viz-junban, hanem kis híján meg is

hódította azt, le akarta rombolni, de épp a saját testvére akadályozta meg ebben. Bartuc. A boszorkány alattomos pillantásokkal méregette a sisakot, próbált rájönni annak céljaira. A víziók, melyeket a

nyugati tábornok látott, csak és kizárólag neki szóltak; amikor Galeona titokban maga is fölpróbálta a sisakot, ő nem

tapasztalt semmilyen látomásokat. Viszont egyre inkább úgy látszott, hogy minél többet viseli Malevolyn a sisakot,

annál kevésbé képes különbséget tenni a saját, valódi világa és a hadúr élete között. Lehetséges volna, hogy a sisak minden ilyen látomás idején varázserőket bocsát ki magából? Galeona megérintette

a bal keze egyik ujján levő, fekete ékköves gyűrűt, és a követ szeretője fejének irányába fordította. Két tiltott szót

suttogott el, azután óvatosan oldalra pillantott, hogy a tábornok észrevette-e a szája mozgását. Nem vette észre, mint ahogyan nem látta a láthatatlan indákat sem, melyek a gyűrűből kúsztak elő, és amelyek a

sisak felé nyújtóztak, hogy különböző helyeken letapogassák azt. Csak Galeona tudta, hogy ott vannak, keresnek,

kutatnak, próbálják felismerni az erőket, amelyek az ősi sisakban rejtőznek. Talán ha sikerülne végre megtudnia, hogy hogyan befolyásolják a tábornokot, akkor megtehetné az első lépést

afelé, hogy a saját hasznára fordíthassa azokat a nagy erejű varázslatokat. A legkisebb új információ-töredék is

messze megnövelné a boszorkány képességeit... Vérvörös villanás tört elő a sisakból, mely megvilágította az elképedt boszorkány előtt az összes, gyűrűjéből

előbújt varázslatos indácskát. Erőhullám rohant felé fénysebességgel, felégette maga előtt az összes kis indát, amely az ujjánál futott egybe. A varázslónő megijedt, és már nyúlt is a gyűrű felé, hogy levegye. De halandóként nem tudott elég gyorsan cselekedni. A vörös fénycsíkok felemésztették az indák maradékát is, és

magában a fekete ékszerben egyesültek. Az ékkő sistergett, és egy szempillantás alatt elolvadt. A folyékony kő kifolyt, beleégett a bőrébe, a húsába... Galeonának sikerült elfojtania egy sikolyt, a hatalmas fájdalom okozta kiáltásból csak egy alig hallható szisszenés

lett. – Mondtál valamit, drágám? -kérdezte Malevolyn, de a tekintetét le sem vette az előtte elterülő tájról. Galeonának sikerült nyugodt hangon válaszolnia, bár pokolian fájt az ujja. – Nem, Augustus. Csak egy kis köhögés... a sivatagi homok kaparja egy kicsit a torkomat. – Igen, ez itt nagyon könnyen megeshet. Talán eltakarhatnád az arcodat egy fátyollal. – Nem mondott semmi mást,

vagy tábornoki feladatai foglalták le a gondolatait, vagy megint Bartuc múltjában barangolt valahol. Galeona óvatosan körülnézett. Senki sem vette észre az iménti közjátékot, az ellentétes erők elképesztő hevességű

összecsapását. Csak ő, akinek mágikus képességei voltak, láthatta balfogását és büntetését egyaránt. Magában köszönetet mondott, hogy legalább ebben szerencséje volt, azután pedig megvizsgálta a sérülést. A gyűrű

salakká égett, a ritka és értékes kőből pedig egy égő, fekete folt lett az ujján. A karikát sikerült levennie, de az olvadt

ékkő maradandó, fájdalmas, ébenfekete foltot hagyott egyébként makulátlan kezén. Maga a sérülés nem izgatta túlzottan. Mestersége miatt sokkal fájdalmasabb dolgokban is volt már része. Nem, ami

zavarta Galeonát, az a sisak heves reakciója volt az ő kíváncsiskodására. Eddig egyetlen varázslatára sem reagált így,

ilyen erővel. Olyan volt, mintha valami felébredt volna a benne, valami, aminek saját, önálló elképzelései voltak. Galeona mindig is úgy gondolta, hogy a Hadúr többféle, hatalmas erejű varázslattal is megerősítette a páncélt, hogy

az minél jobban megvédje őt a csatákban. Az ilyen jellegű varázslatok tökéletesen beleillettek a képbe. De mi van

akkor, ha csak egy részét érti a dolgoknak? Mi van akkor, ha még azok sem ismerték Bartuc valódi erejét a démonok

felett, akik megölték őt? Vajon tényleg csak varázslatok védik a sisakot – vagy Galeona valami másra is rábukkant? Lehet, hogy maga Bartuc akar visszatérni a holtak közül?

TÍZ

A Királyi pajzs öt nappal azután, hogy elhagyta Gea Kult, az esti órákban érte el a vihart. Kara reménykedett

abban, hogy az ítéletidő véget ér, mire odaérnek, de az igazság az, hogy a hajó irányítói csakis saját magukat okolhatták ezért az új helyzetért. Jeronnan kapitány kitűnő legénységnek parancsolt, olyan embereknek, akik jól

ismerték a féktelen, viharos tenger sajátosságait. A szellemidéző úgy gondolta, hogy nincs még egy olyan hajó,

amelyik ilyen hatékonyan és gyorsan közlekedne a vizeken, de ez sajnos egyben azt is jelentette, hogy a lassan

mozgó vihart is beérték. A szerencsétlen Kalkost eltemették a tengeren szokásos formalitások szerint, a ceremóniához Kara is hozzájárult

egy rövid beszéddel, melyet saját népe temetési szokásaiból kölcsönzött. Az ő szemében Kalkos csak egy másik

világba lépett át, ahol új létében, az előtte eltávozottakkal együtt azon munkálkodik majd, hogy a világmindenség

egyensúlya megmaradjon. Ennek ellenére bűntudata volt, aggódott egy kicsit az ima miatt, amelyet elmondott,

hiszen a sápadt szellemidéző nem feledkezett meg arról az erős élni akarásról, amit a fában eltemetve érzett. Kara

mindezt csak egyetlen módon tudta összeegyeztetni a hitével, méghozzá úgy, hogy tisztázta magában: ha meghalt

volna, akkor azzal nem csupán az egyensúlyt borítja fel, de nem maradt volna senki, aki felkutathatná az ellopott páncélt. Ezt pedig nem engedhette meg.

Szinte rögtön azután, hogy elérték a vihart, Kara Nightshadow kötelességének érezte, hogy ideje legnagyobb részét

őrségben, a hajó orrában töltse. Jeronnan ugyan megkérdőjelezte ennek értelmét, de Kara visszautasított minden

kérést, hogy vonuljon vissza kabinjába. Jeronnan azt hitte, hogy Kara a Hawksfire miatt lesi úgy a vad vizeket -ez

részben így is volt –, de ami őt ennél sokkal jobban aggasztotta, az a Kalkos által látott démonok esetleges

visszatérése volt, főleg a vízi szörnyetegé, amely a másik hajó legénységének nagy részét lemészárolta, méghozzá

olyan kegyetlenül. Mivel erről a veszélyről még mindig nem beszélt a kapitánynak, Kara kötelességének érezte, hogy

legalább őrködjön. Arról is meg volt győződve, hogy a hajón utazók közül egyedül neki volna esélye elijeszteni a

szörnyet, vagy esetleg elterelni a figyelmét, míg a hajó elmenekül. Bár a záporozó eső és a háborgó tenger szinte körülzárta őket, Jeronnan legénysége elszánt maradt és – vele

szemben – udvarias is. Kara a történetek miatt, amelyeket a tengerészekről hallott, egy ideig attól tartott, hogy a nem

kívánatos ―kitüntető" figyelmüket kell majd minduntalan elhárítania. De a dolog úgy állt, hogy bár többen is nyíltan csodálták őt – annak ellenére, hogy tudták, mi a foglalkozása – mégsem erőszakoskodtak vele. Igazság szerint

egyedül Drayko úr próbált meg udvarolni neki, de ő mindezt olyan óvatosan és körülményesen tette, hogy már

majdnem olyan volt, mintha ő is Kara népéből való volna. Kedvesen és csendben elutasította a bókokat, de valahol

hízelgőnek is találta a férfi figyelmességét. Jeronnan kapitánnyal kapcsolatban már régen nem merültek fel benne olyan kérdések, hogy vajon van-e valami

hátsó szándéka az utasával. Amikor éppen nem királyi személynek kijáró tisztelettel bánt Karával, akkor úgy

viselkedett, mintha már örökbe fogadta volna. Néha épp úgy aggodalmaskodott Kara miatt, ahogyan valószínűleg

Terania miatt is tette. Kara hagyta, hogy így viselkedjen vele, és nem csupán azért, mert a kapitány ettől jobb kedvre

derült, hanem azért is, mert neki magának is jól esett ez a gondoskodás. Gyermekkorában nem volt híján a szülői

szeretetnek, de amint megkezdődött a felnőttkori taníttatása, neki is, mint minden Rathma-hívőnek, félre kellett

tennie az efféle érzelmeket, mert a világ egyensúlyának fenntartása, és ennek elsajátítása előrébb való volt ezeknél. Az egyensúly lett életében a legfontosabb, még a családnál is fontosabb.

A Királyi pajzs felkapaszkodott egy különösen magas hullám tetejére, egyensúlyozott rajta egy kicsit, azután

egy-két másodperc alatt lezuhant a hullámvölgybe. Kara erősen kapaszkodott a korlátba, s próbált átlátni az esőn és a

ködön. A nappal lassan éjszakába fordult, de az ő szeme úgyis inkább ahhoz volt hozzászokva, hogy a sötétben

lásson, és így hamarabb észrevehetett bármit előttük, mint akár a legrutinosabb tengerészek. Mostanra biztosan

elérték– sőt, el is hagyták – azokat a vizeket, ahol Kalkos és társai meghaltak, így akármelyik pillanatban

természetfeletti erők támadhattak a hajóra. – Kara úrnő! – kiáltott rá Drayko a háta mögül. – Egyre rosszabb az idő! Jobban tenné, ha inkább lejönne onnan! – Jól vagyok. – Bár nem volt nemesi származású, nem tudta rávenni az embereket, hogy egyszerűen a nevén

szólítsák. Ez Jeronnan kapitány miatt volt így, mivel ő hangsúlyozta ezt a rangot, amikor bemutatta a lányt a

legénységnek, és ami még ennél is fontosabb, azt is, hogy mennyire tiszteli a szellemidézőt. S ami jó volt a

kapitánynak, az természetesen jó volt a legénységnek is. – De a vihar...! – Köszönöm, hogy ilyen figyelmes, Drayko úr. A férfi már tudta, hogy jobban teszi, ha nem vitatkozik vele. – Kérem, vigyázzon magára, hölgyem! Miközben a férfi visszafelé küzdötte magát a fedélzeten, Kara azon tűnődött, hogy az a tisztelet, mellyel Jeronnan

és emberei fordultak felé, teljesen elkényezteti, mielőtt Lut Gholeinbe érnek. Tudta, hogy ott majd szembesül

azokkal az előítéletekkel, melyekkel az emberek általában viseltetnek a népe iránt. A szellemidézők a halállal

foglalkoznak, és a legtöbben nem szeretik, hogy eszükbe juttatják halandó mivoltukat, annak a gondolatától pedig,

hogy haláluk után esetleg a szellemidézők manipulálják őket, végképp irtóztak. Annak ellenére, amit Draykonak mondott, Kara hamarosan úgy látta, hogy nem tud már sokáig a hajóorrban

maradni. A közelgő éjszaka és a szörnyű időjárás percről percre rontotta a látási viszonyokat. Úgy tűnt, hamarosan

már semmi hasznosat nem tehet odakint. Mégis úgy döntött, hogy ameddig csak fizikailag lehetséges, a helyén

marad. A hullámok alkották a hegyeket és a völgyeket, egyenletes változásuk valahogy monotonnak tűnt, annak ellenére,

hogy ekkora elemi erők formálták a látványt. Kara egyszer-kétszer észrevett valamit, amit egy tengeri lény egy

részének vélt, előtte meg egy korhadt fadarab törte meg egy pillanatra az állandóan ismétlődő képet, de ezen kívül

erőfeszítései nem jártak túl sok eredménnyel. Ez persze azt is jelentette, hogy a démonoknak nyoma sem volt, és a

szellemidéző ennek teljes szívéből örült. Kitörölte a szeméből a tengervíz permetét és az esőt, és még egyszer, utoljára a hajó bal oldala felé fordult. Hullám

hullám hátán, vízpermet, egyre csak... Egy kéz? Kara előrébbhajolt, és a sötét vizet nézte feszült figyelemmel. Ott! Egy kéz, és egy férfi felsőtestének egy része. Nem látta ugyan pontosan, de arra meg mert volna esküdni, hogy

az átázott végtag magától mozdult meg. Karának nem volt semmiféle gyors varázsigéje az ilyen esetekre, ezért inkább visszafordult a fedélzet felé... és még

ott látta Jeronnan másodtisztjét, távozóban. – Drayko úr! Ember a vízben! Szerencsére a férfi azonnal meghallotta a hangját. Szólt három másik embernek is, és odarohant, ahol a

szellemidéző álldogált. – Mutassa, merre? – Nézze csak! Látja? A kérdezett végigpásztázta a vizeket tekintetével, azután komoran bólintott. – Egy fej és egy kar, és ha jól láttam, mozog is. – Drayko kiáltott a kormányosnak, hogy forduljon a hajóval, és

azután kicsit halkabban Kara felé fordult. -Nem túl valószínű, hogy meg tudjuk menteni ilyen körülmények között,

de azért megpróbáljuk. Kara nem is válaszolt, talán még jobban tisztában volt a nehézségekkel, mint a másodtiszt. Ha a természet

egyensúlya úgy kívánja, hogy a férfi éljen, akkor meg is fog menekülni. Ha nem, akkor Kalkoshoz hasonlóan az ő

lelke is átvándorol a következő világba, hogy ott munkálkodjon az egyensúly fenntartásán – így szól Rathma

tanítása. De persze ugyanez az egyensúly-elv tanította azt is, hogy ott, ahol lehetőség nyílt egy élet megmentésére, azoknak,

akik tenni tudtak valamit ennek érdekében, küzdeniük kell. A Rathma észelvűséget tanított, és nem szívtelenséget. A vihar ugyan nagyon megnehezítette a dolgukat, de a hajónak mégis sikerült közelebb kerülnie a vergődő alakhoz.

Viszont a leszálló éj sem könnyített sokat a helyzeten, a homályos alak eltűnt és előtűnt minden egyes újabb

hullámmal. Ekkorra már a kapitány is csatlakozott a legénységhez, és átvette az irányítást. Kara legnagyobb meglepetésére

utasított két embert, hogy hozzanak íjat, méghozzá két olyan embert, akik, mint ahogy azt Draykotól megtudta, különösen ügyesen kezelték ezt a fegyvert. – Csak nem az a célja, hogy véget vessen a szerencsétlen fuldokló szenvedéseinek? – kérdezte Kara, aki nagyon

megdöbbent, hogy ilyen oldala is lehet a kapitánynak. Ő azt várta volna, hogy legalábbis megpróbálja megmenteni a

szenvedőt.

– Majd meglátja, hölgyem! Kara szeme elkeskenyedett, miközben a matrózok gyorsan kötelet erősítettek a nyílvesszők végére, és, ha késve is,

de rájött, hogy mi is a szándékuk. Ahelyett, hogy egyszerűen dobnák a köteleket a fuldokló felé, ők a nyílvesszőket

használták, hogy a mentőkötelek biztosan célba érjenek, a fuldokló közelében. Még a viharos szélben is több esélyük

van arra, hogy pontosak legyenek, mint ha csupán a kezükre hagyatkoznának. Persze így is kockázatos a dolog, de

van esély a sikerre. – Gyerünk már, a fene egye meg! – üvöltötte Jeronnan. A két matróz célzott, és lőtt. Az egyik nyílvessző messze a

célpont mellett landolt, a másik viszont egészen közel a sodródó alakhoz. – Fogja meg! – üvöltötte Drayko. – Fogja már meg! Az alak nem mozdult a kötél felé. A szellemidéző hatalmas kockázatot vállalt, de kihajolt a korláton, és

koncentrált, próbálta a vízen lebegő kötelet akaratával közelebb terelni a fuldoklóhoz. Talán ha hozzá ér a kötél, az

alak majd reagál. Kara ismert olyan idősebb szellemidézőket, akik a puszta akaratuk segítségével képesek voltak

arra, hogy a tárgyakat mozgassák, de ezzel is az volt a helyzet, mint sok mással – Kara még nem ért el idáig

tanulmányaiban. Csak abban reménykedhetett, hogy a kétségbeesése belevegyül abba a tudásba, melyet eddig

megszerzett, és ez talán elég lesz ebben a nehéz helyzetben. Hogy a szellemidéző erőfeszítései miatt történt-e, vagy csupán a hullámok játéka tette, de a kötél mindenesetre

közelebb került a fuldoklóhoz, már csak egy karnyújtásnyira volt tőle. – Fogja meg! – bátorította a kapitány. A test hirtelen megrándult. A hullámok összecsaptak felette, és néhány idegtépő pillanatig úgy tűnt, a szerencsétlen

végleg elmerült. Kara látta meg újra, immár jó messze mindkét kötéltől. – A fenébe is! – kiáltotta Drayko, és öklével a korlátra csapott. – Vagy már halott, vagy... A vízben lebegő test ismét megrándult, és kis híján alámerült. Az első tiszt káromkodott. – Ezt biztos, hogy nem a hullámok csinálják vele! Kara és a legénység növekvő rettegéssel figyelték, amint a test még kétszer megrándult, azután pedig ismét

elmerült. Ez alkalommal nem került többé a felszínre. – Elkapták a cápák – mormogta néhány perc múlva a legénység egyik tagja. – Húzzátok be a köteleket – mondta Jeronnan, aki egy véleményen volt az emberével. – Megtettétek, ami tőletek

telt. Nagyon is valószínű, hogy már régen halott volt, különben meg nekünk is megvan a magunk baja, nem igaz? A kedvüket elrontotta, hogy nem sikerült a mentési kísérlet, ezért az emberek lassan tértek csak vissza

feladatukhoz. Drayko úr lemaradt tőlük, hogy váltson néhány szót Karával, aki még mindig a tengert leste, hátha mégis előbukkan még a tengerész.

– A tenger elveszi azt, ami neki jár – suttogta a férfi. -Próbáljuk megszokni, ha nehéz is. – Mi úgy látjuk ezt, mint a világegyensúly egy részét. -válaszolta Kara. – De az elveszett élet, melyet

megmenthettek volna, akkor is szerencsétlenség. – Jobb lenne, ha lejönne onnan, hölgyem. Kara óvatosan és gyorsan megérintette a férfi kézfejét, és azt válaszolta. – Köszönöm, hogy így a gondomat viseli,

de szeretnék még egy percig itt maradni. Minden rendben lesz, megígérem! A másodtiszt vonakodva ugyan, de ismét magára hagyta. Mikor végre egyedül volt, a szellemidéző benyúlt a

köpönyege alá, és levett a nyakából egy kis, piros medált, amely egy ijesztő sárkányt ábrázolt, égő szemmel, és

rémisztő fogsorral. A Rathma-hívők úgy hitték, hogy a világ egy nagy sárkány, Trag Oul hátán nyugszik, aki

mintegy támaszként funkcionál, és mint olyan, segít fenntartani az égi egyensúlyt. Minden szellemidéző a

legnagyobb tisztelettel adózott a félelmetes sárkánynak. Kara magában fohászkodott a sárkányhoz, hogy segítse át az ismeretlen fuldoklót a következő létbe. Ugyanezt az

imát Kalkosért is elmondta, bár ezt a hajó legénységének egyetlen tagja sem vette észre. A kívülállók nem mindig

értették meg Trag Oul helyét és szerepét a világban. A karcsú, ezüstszemű nő belenyugodott, hogy nem tehet többet, visszatért hát a kabinjába a fedélközben. A nagy

elszántság ellenére, mellyel Kara a feladatára összpontosított, most megkönnyebbülten lépett be a szobába. A

démonveszély miatti őrködése, azután a sikertelen mentési akció sok energiáját felemésztette. A varázslónő önként

vállalt feladata elvégzése során csak a lehető legrövidebb ideig pihent – amíg evett – és az igazsághoz hozzátartozik

az is, hogy régebb óta volt már talpon, mint bármelyik férfi a hajón. Most Kara már csak egy dologra vágyott, az

alvásra és talán még egy kis alvásra. A kabin, melyet Jeronnan felajánlott neki, egykor a kapitány lányának lett berendezve, így a mértékletes Karának

mindenféle kisasszonyos fodrokat kellett elviselnie, és túl puha párnákat. A legénység tagjaitól eltérően neki volt egy valódi ágya is, amelyet jól a padlóhoz rögzítettek, nehogy keresztülcsúszkáljon a szobán. Az ágyban alvó további

biztonságát korlát szolgálta, mely az egész ágyon körbefutott, és azt hivatott megakadályozni, hogy a hevesebb

viharok idején az alvó leessen az ágyról, és a kemény padlóra pottyanjon. Kara már többször is hálás volt a korlát

miatt az út során, és most különösen örült neki, hiszen nagyon fáradtnak érezte magát. A szellemidéző sejtette, hogy

jelen állapotában, aznap éjjel nem tudná magát megtartani egyedül. Kara ledobta a vizes köpönyeget, leült az ágy végébe, és próbálta összeszedni a gondolatait. Hiába volt rajta

köpeny, kint az esőben a ruhái mégis átáztak, melyeket alatta viselt, az ébenfekete blúza csakúgy, mint bőrből

készült nadrágja és a csizmái. A blúz a nyirkosságtól testéhez tapadt, így még jobban fázott. Jeronnan haragudott rá,

amiért nem volt nála több ruhadarab, csak az, amit viselt, ezért ragaszkodott hozzá, hogy mielőtt elindulnak, legalább

még egy öltözetet beszerezzenek neki. Kara ebbe csak akkor egyezett bele, amikor a férfi azt ígérte neki, hogy az

újak is az eredeti fekete ruháihoz hasonlóak lesznek. Rathma tanításai nem írták elő a legújabb divat követését, sőt – a szellemidézők csak praktikus, strapabíró ruhákat viseltek.

Kara most örült annak, hogy ebben engedett a kapitánynak, és gyorsan át is vette a váltásruhákat, az eredeti,

csuromvizes darabokat pedig felakasztotta száradni. Minden este ugyanazt a rituálét hajtotta végre, ügyelt a

tisztaságra, amennyire csak tudott. Csupán az, hogy valaki halállal és vérrel foglalkozik, még egyáltalán nem jelenti

azt, hogy a tisztaságról le kellene mondania. A fiatal nő most először találta nagyon is kellemesnek a puha ágyat. A kapitány bizonyára nem helyeselte volna,

hogy tetőtől talpig felöltözve alszik, de egy ilyen úton Kara nem kockáztathatott semmit. Ha a démonok, akiket

Kalkos látott, testet öltenek, akkor neki azonnal készen kell állnia, hogy szembenézzen velük. Kara egyetlen

kompromisszumot kötött a kényelme érdekében – a csizmáját éjszakára levette, és az ágy lábához tette, részben a

Jeronnan és leánya iránt érzett tisztelet miatt is. Leoltotta a lámpát, és mélyen belesüppedt az ágyba. A vad hullámzás most jót tett, hamarabb álomba szenderült

tőle, mivel a hajó előre-hátra ringatta, akár egy bölcső. A világ gondjai egyre távolabb és távolabb sodródtak... Egészen addig, míg egy halvány, kékes fény át nem szűrődött lezárt szemhéján, és fel nem ébresztette

szendergésből. Először azt hitte, a fény csak egy félálomban látott fantazma, de azután rájött, hogy már teljesen felébredt, de még

mindig látja csukott szemén keresztül, és ez a tudat aggodalommal töltötte el. A mágusnő felugrott, azután

megperdült az ágyban, feltérdelt és éppen szembehelyezkedett a természetfeletti fény forrásával. Mivel a kabin, ahol aludt, a tengerszint alatt helyezkedett el, Kara először azt hitte, talán a víz tört be a hajótesten

át. De az, amit akkor látott, mikor az álom már teljesen kiment a szeméből, ennél is nyugtalanítóbb volt. A kék színű

fény az álmából nem egyszerűen létezett, de mostanra ráadásul a szoba oldalának nagy részét be is borította. Olyan

homályos volt az egész, szinte olyan, mintha maga a fal vált volna köddé, és lüktetett volna folyamatosan. Kara

egész testében bizsergést érzett... A mágikus ködön át nem egy, hanem kettő csuromvizes alak lépett be a szobába. Kara kinyitotta a száját, de azt, hogy segítségért akart-e kiáltani, vagy valami varázsigét akart mormolni, még ő

maga sem tudta. Bármelyikre készült is, a hangja – és emellett az egész teste is – csődöt mondott. A szellemidéző ezt

egészen addig nem értette, amíg az egyik sötét alak fel nem emelte a kezét, amelyben egy ismerős kinézetű, elefántcsont tőrt tartott, egy tőrt, amely kék fénnyel felvillant,

ahányszor Kara akár csak gondolatban is, de tenni akart valamit. A Vizjerei varázsló, Fauztin csuromvizes, és igencsak halott teste – a seb, mely torka helyén éktelenkedett, most

félig kilátszott a csuklya alól – előtte állt, rezdületlen tekintete némán figyelmeztette Karát, hogy ne próbálkozzon

semmiféle ostobasággal. Mellette állt fintorgó társa, aki éppen a tengervizet rázta le magáról. A mögöttük látható kék fény lassan

elenyészett, mágikus bejáratuk eltűnt. A két élőhalott közül a kisebbik Kara elé lépett, és csúfondárosan meghajolt. Miközben ezt tette, Kara rájött, hogy

ő volt az, akit a legénységgel együtt látott a fedélzetről; ő volt a szerencsétlen fuldokló, akit meg akartak menteni.

Fauztin és barátja átverték őket, hogy meg tudják szervezni ezt a szörnyű látogatást. Az élőhalott szélesen elmosolyodott, kivillantak sárga fogai és rothadó ínye is, stílusosan kiegészítették az eddig

látott hámló bőr és nedves, bomló hús látványát. -Olyan... nagyon jó... önt újra... látni... szellemidéző.

Ha a vihar nem is csitult el teljesen, mire a Hawksfire végre Lut Gholein kikötőjébe ért, de legalábbis valamelyest

alább hagyott, s már szinte elviselhető volt. Ennek Norrec Vizharan nagyon örült, ahogy annak is, hogy a hajó éppen

napfelkelte előtt érkezett a kikötőbe, amikor a királyság legtöbb lakója még alszik, és így nem figyelhetnek fel

annyian a démonian furcsa dolgokra a sötét hajón. Abban a percben, hogy a hajó elért a dokkokhoz, a páncél varázslata megszűnt, Norrecre és Casco kapitányra

hagyta, hogy tegyék a dolgukat annak érdekében, hogy befejezzék a kikötési munkálatokat. A hajó ugyan magára

vonta annak a néhány embernek a figyelmét, akik a közelben voltak, de szerencsére úgy tűnt, senki sem vette észre a

köteleket, amelyek maguktól csomózódtak újra, sem a vitorlákat, melyek anélkül ereszkedtek le, hogy bárki

hozzájuk ért volna. Amikor a kikötőhíd végre leereszkedett, Casco nem szólt egy szót sem, de arckifejezése egyértelműen jelezte, úgy

gondolja, ideje, hogy utasa elhagyja a hajót – és soha ne is térjen vissza. Norrec kezet nyújtott, mintha valamiféle

békét kötött volna a csontsovány külföldi tengerésszel, de Casco csak lenézett a kesztyűs kezére egyetlen jó

szemével, azután pedig rezzenéstelen tekintettel viszonozta a katona nézését. Norrec néhány pillanatnyi zavar után

leengedte a kezét, és gyorsan levonult a kikötőhídon. De amikor már vagy ötven méterre járt a hajótól, nem tudta megállni, hogy ne forduljon meg és ne nézzen vissza,

még egyszer utoljára – és látta, hogy a kapitány még mindig őt figyeli. Néhány másodpercig csak nézték egymást,

azután Casco lassan felemelte a kezét, és Norrec felé intett. A veterán harcos viszonzáskén biccentett. Casco láthatóan elégedett volt a kis közjáték eredményével, mivel

leengedte a kezét, és elfordult, hogy átnézze hajóját, amely jobb napokat is látott már. Norrec alig tett meg néhány lépést, amikor valaki felé kiáltott, egy másik irányból. – A Hawksfire megint szerencsét próbált – mondta egy idősödő, fehér szakállú, mandulaszemű, megviselt arcú

hajóskapitány a saját hajója fedélzetéről. A korai időpont és a szomorú időjárás ellenére vidám mosollyal köszöntötte

Norrecet. – De ez alkalommal, úgy látom, éppen csak megúszta! A viharban jöttek, végig? A katona csak bólintott. – Fogadja jókívánságomat: maga nagyon szerencsés! Nem minden ember jutott el az úti céljához, aki rajta

utazott! Ez balszerencsét hoz, főleg a kapitányának! Ha tudná, milyen igaza van, gondolta Norrec, de ezt persze nem merte volna hangosan kimondani a másik kapitány

előtt. Még egyszer bólintott, aztán indult is volna tovább, de az idősödő tengerész megint utána szólt. – Figyeljen csak! Egy ilyen utazás után biztosan beülne egy jó fogadóba! A legjobb itt az Atma Fogadója! Még

mindig az öreg hölgy vezeti, pedig a férje is meghalt már! Mondja meg nekik, hogy Meshif kapitány azt üzeni,

bánjanak magával jól! – Köszönöm szépen! – mormogta Norrec, és remélte, hogy a rövidke válasz elég lesz a túlságosan is jókedvű

tengerésznek. A lehető leghamarabb maga mögött szerette volna tudni a kikötőt, mivel még mindig attól tartott, hogy

valaki nem csak a Hawksfire furcsa érkezésére figyel fel, de őt is az eseményekhez kapcsolja. A megviselt veterán maga köré csavarta a köpönyegét, továbbsietett, végre maga mögött hagyta a hajókat és

raktárépületeket, s megpillantotta Lut Gholein igazi, valóban mesébe illő arcát. Sokszor hallott már erről a városról

az évek során, de még sohasem járt itt. Sadun Tryst azt mondta róla, hogy itt minden megtalálható, amit csak kívánhat az ember a pénzéért... méghozzá nagy mennyiségben. A világ minden pontjáról érkeztek ide hajók, hoztak

legális és illegális szállítmányt egyaránt. Lut Gholein volt a világ legnagyobb nyílt piaca, de ugyanakkor a vezetői

ügyeltek arra is, hogy törvény és rend uralkodjék a városban. Soha nem volt olyan időszak, amikor az egész város aludt volna; Sadun szerint csak körül kellett nézni, és a nap

minden szakában találhatott az ember olyan helyet, ahol szívesen látták azokat, akik egzotikus élményekre kívánták

költeni a pénzüket. Persze azok, akik olyan szórakozásra vágytak, amely nem volt engedélyezve a városban, nagy

kockázatot vállaltak, mivel bármikor lecsaphatott rájuk az őrség, azoknak a katonáknak a csapata, akik nagy

buzgalommal és odaadással szolgálták a szultánt. Tryst maga is mesélt néhány igen ijesztő történetet Lut Gholein

börtönéről... Mindannak ellenére, ami a sírboltban történt Norreccel, szinte azonnal feltámadt benne az érdeklődés, amint

elindult a város utcáin. Körülötte mindenütt habarccsal összeragasztott téglákból emelt, dúsan díszített házak

emelkedtek, tetejükön a szultán zászlajával. A hihetetlenül tiszta, macskaköves utcákon, amelyek minden irányba futottak, megjelentek az aznapi első szekerek. Gyorsan mozgó, lobogó ruhás alakokat is látott, akik mintha csak a

sötétből léptek volna elő – nyitogatták a sátrakat, ajtókat, készültek a napi munkára. Néhány szekér megállt a sátrak

előtt, újabb készleteket hoztak az árusoknak. A viharból ekkorra mindössze néhány rohanó fekete felhő maradt, és a javuló időjárás valamelyest Norrecet is

felvidította. Egészen mostanáig a páncél semmi újat nem követelt tőle. Talán lehetséges, hogy legalább egy rövid

ideig azt csinálhat, amit akar. Egy ilyen hatalmas helyen, mint Lut Gholein, biztosan akad néhány valamire való

varázsló, olyan varázsló, aki meg tudná őt szabadítani az átoktól, amely sújtja. Majd úgy tesz, mintha a látnivalókat

csodálná – ami itt persze egyáltalán nem nehéz, és cseppet sem feltűnő dolog – és közben felkutatja, hogy hol

kaphatna valamiféle segítséget. A hajnal elérkeztével az utcák pillanatok alatt megteltek mindenféle származású, korú és típusú emberekkel. Az

esteningi, khandurasi, vagy még messzebbről érkezett utazók elvegyültek a sötét öltözetű kehjistaniak között. Igazság szerint több külföldi járkált az utcákon, mint helybéli. A színes tömeg előnyös volt Norrecnek,

elvegyülhetett közöttük, anélkül, hogy bárki is különösebben feltűnőnek találta volna. Még a páncél sem tette

egyedivé a tömegben, mivel mindenfelé láthatott más, szintén páncélruhás alakokat. Többen közülük nyilvánvalóan

nemrég érkezhettek hajóval, míg mások, főleg, akik turbánt viseltek, illetve elegáns ezüst körgallért a kékesszürke

mellvért alatt, ennek a szép királyságnak a vezetőit szolgálták. Az épületek stílusa mindenütt ugyanolyan volt, a házak alsóbb szintje szabályos, négyszögletes alakú, míg a

felsőbb rész gyakran kis, minarethez hasonló toronyban végződött. Különös látvány volt ez, főleg olyasvalakinek,

aki a lordok hatalmas, tornyos kastélyai, és a szegények zsúpfedeles kis kunyhói között született és nevelkedett, de

ugyanakkor egzotikus is, így Norrec egyik ámulatból a másikba esett séta közben. Nem volt két olyan épület, amely

teljesen egyforma lett volna, némelyik széles volt, és lapos, míg néhány másik igyekezett a szűkös alapterületet a

magassággal pótolni és többszintes karcsú toronyként tört a magasba. Egyszercsak megszólalt egy kürt, és az utca Norrec körül hirtelen kiürült. Ezt követően szinte azonnal megjelent

két lovas járőr, a már látott turbános sisakban és mellvértben, Norrec alig tudott ellépni előlük, kis híján elütötték.

Élénk, vidám város volt Lut Gholein, de ahogy azt már Sadun is említette, itt gondosan ügyeltek a rendre és a

nyugalomra. Ezek után Norrec még furcsábbnak találta, hogy a kikötőből felfelé jövet miért nem állították meg,

legalább néhány kérdés erejéig. A legtöbb nagy kikötőben éjjel-nappal szigorúan őrködnek, de ő nem látott senkit

sem. Annak ellenére, hogy Lut Gholein nyitott város hírében állt, ez azért mégiscsak nagyon furcsa volt. Idővel az éhség és a szomjúság lett úrrá rajta, ahogy a városban kódorgott. A hajón ugyan evett valamit, de a

kikötés izgalma miatt nem tudott rendesen megreggelizni. Emellett pedig abban reménykedett, hogy jobbat is talál a

városban az éhségét csillapítandó, mint még egy adag Casco zavaros kotyvalékából. A páncél korábban is adott neki elegendő pénzt, ezért Norrec némileg magabiztosan nézett körül. Több különböző

jellegű étkezde és kocsma is volt a környéken, de egy cégér azonnal magára hívta Norrec figyelmét. A legjobb itt az Atma Fogadója! Mondja meg nekik, hogy Meshif kapitány azt üzeni, hogy bánjanak magával jól! Pont ez a

fogadó állt a katona előtt nem messze, a bejárat feletti fa-táblán egy kissé csipás szemű üdvöske képe díszelgett. Viharvert, régi műintézmény volt, de elég becsületes helynek látszott ahhoz, hogy Norrec be merjen menni.

Összeszedte a maradék bátorságát, és elindult, közben pedig csak remélni tudta, hogy a páncél nem indítja el hirtelen

másfelé. Békésen és teljes mértékben a saját akaratából belépett, és ez, különösen a szép új környezetben, tovább növelte

Norrec önbizalmát. A korai időpont ellenére a fogadóban sokan voltak, a legtöbb vendég tengerész volt, de akadt

közöttük kereskedő, és katona is. Norrec nem akarta, hogy felfigyeljenek rá, ezért egy sarokasztalt választott, és

gyorsan leült. Egy csitri jött oda hozzá felvenni a rendelést, egy olyan lányka, aki szemmel láthatóan túl fiatal volt még ahhoz,

hogy egy ilyesfajta helyen dolgozzon. Norrec már megérezte, hogy hátul valamit főznek éppen, így megkockáztatta,

hogy rendeljen belőle egy tányérnyit – legyen bármi is az az étel – és mellé egy korsó sört, amivel leöblítheti. A

lányka meghajolt, azután elviharzott, így Norrec nyugodtan körülnézhetett a helyiségben. Sajnos életében több időt is töltött már fogadókban és kocsmákban, mint kellett volna, de ez a hely legalább nem

látszott olyannak, ahol a szakács bármit megfőz, ami a csapdájában marad. A felszolgálók viszonylag tisztán

tartották a padlót és az asztalokat, és eddig még egyetlen olyan vendéget sem látott, aki megfulladt volna az eléje tett

ételtől vagy italtól. Összességében a fogadó csak megerősítette azt az érzését, hogy Lut Gholein szépen virágzó

város, ahol mindenki jólétben él, még az alsóbb osztálybeliek is. A lányka visszatért az ételével, ami szerencsére pont olyan jól nézett ki, mint amilyen az illata is volt. A kis

pincérlány rámosolygott a vendégére, és a fizetséget kérte, egy olyan összeget, ami Norrecnek teljesen elfogadhatónak tűnt. Norrec a kezét nézte, és várt. Semmi. A kesztyű nem csapott le az asztalra, és nem hagyta maga után a kért összeget. Norrec próbálta nem

mutatni a feltámadó nyugtalanságát. Talán a páncél szórakozik vele? Ha nem tud fizetni, a legkevesebb, ami

történhet, hogy kidobják innen. Az ajtó felé sandított, ahol két marcona katonát látott, akik a bejövetelére oda sem

figyeltek, most azonban érdeklődve nézték, hogy hogyan alakul a beszélgetés közte és a felszolgáló között. A lány megismételte az összeget, most már kevésbé barátságos arckifejezéssel. Norrec próbálta szuggerálni a

kesztyűt, és közben arra gondolt: Gyerünk már, te átkozott! Nem akarok semmi mást, csak egy jó reggelit! Meg tudod tenni,

nem igaz? Még ekkor sem történt semmi. – Valami baj van? – kérdezte a lány, de az arckifejezésén látszott, hogy nagyon is jól tudja, mi a gondja a

vendégnek. Norrec nem válaszolt, csak kinyitotta a kezét, aztán ismét összeszorította, bár egyre kevesebb reménye volt, hogy

az érmék egyszer csak előtűnnek a semmiből. A fiatal felszolgáló egy pillantást vetett az ajtóban álló két alak felé, azután hátrálni kezdett. – Elnézést, uram, én... nekem vannak más asztalaim is... A katona átnézett a lány válla felett, és látta, hogy a marcona páros feléjük indult. A lány viselkedése jelt adott

nekik, hogy ideje cselekedniük. Norrec felpattant, két kézzel az asztalra támaszkodott. – Várjon! Nem úgy van, ahogy... A keze alatt hallotta, hogy érmék csilingelnek, ahogy az asztalra hullanak. A lány is hallotta a csilingelést, az arcára hirtelen visszatért a mosoly. Norrec visszaült, és az előtte levő kis

halomra mutatott. – Elnézését kérem a keveredésért. Még soha nem jártam Lut Gholeinben, és végig kellett gondolnom, hogy a

megfelelő összegre gondolok-e. Ez elég lesz? A lány arckifejezése mindent elárult, amit tudni akart. – Igenis, uram! Elég, még több is, mint elég! Norrec látta, hogy a két katona a lány háta mögött tétovázik. A nagyobbik fickó megfogta a társa karját, és

mindketten visszatértek az őrhelyükre. – Vegye el belőle, amennyi az ételért és italért jár -mondta a lánynak, nagy megkönnyebbüléssel. – És a maradék

pénzből a legnagyobb érme a magáé! – Köszönöm, uram, nagyon köszönöm! Szinte úgy repült vissza a pulthoz, a viselkedéséből látszott, hogy most kapta meg élete legnagyobb borravalóját. A

látvány felvidította Norrecet is. Legalább valami kis jót is tett ez az átkozott páncél. Lenézett a kesztyűre, és nagyjából sejtette, hogy mi is történt az előbb. A páncél szavak nélkül is tudatta vele, hogy

ő, és nem Norrec uralta az egész helyzetet. Norrec a páncél kegyelméből élt. Ostobaság volt azt hinni, hogy nem így

van. Annak ellenére, amire éppen rádöbbent, Norrecnek sikerült jóízűen elfogyasztania az ételét. Mennyei íze volt

Casco kotyvalékaihoz képest. Norrec azon tűnődött, hogy mit is tegyen ezután. A páncél igen szorosan tartotta a

gyeplőt, de valahogy csak ki lehet játszani. Egy olyan élénk, nyüzsgő helyen, mint Lut Gholein, nemcsak varázslók,

de papok is biztosan szép számmal akadnak. Ha az előbbiek nem is tudnak segíteni Norrecen, az Úr szolgái talán

igen. Egy pap biztosan hatalmasabb erőkkel tart fent kapcsolatot, mint ez az átkozott páncél. De hogyan beszélhetne eggyel? Norrec eltűnődött, hogy vajon a páncélban léphet-e megszentelt talajra. Talán

egyszerűen csak oda kellene sétálnia egy templomhoz, és levetnie magát a lépcsőre? Vagy lehet, hogy még ezt sem teheti meg? A kétségbeesett férfi úgy döntött, egy próbát megér a dolog. A páncélnak ő élve és viszonylag egészségesen kell;

ez éppen elég ahhoz, hogy legyen némi esélye. Meg aztán Norrec nem is csupán a testi épségét féltette, de a lelki

üdvét is. Befejezte az evést, és gyorsan megitta a sör maradékát. Ez idő alatt a felszolgáló leányka többször is visszajött az

asztalához, és megkérdezte, hogy nincs-e még szüksége valamire – ebből is látszott, hogy nagyon is nagyvonalú volt

az a borravalóval. Norrec adott neki még egyet a kisebb érmék közül, amire is a lány arcán látható mosoly valahogy

még szélesebbé vált, majd a férfi a város látványosságai felől érdeklődött. – Hát, először is, ott van az aréna – válaszolta a lány, Miriam gyorsan, mivel valószínűleg nem először hallotta ezt

a kérdést az újonnan érkezettektől. – És persze a palota! A palotát feltétlenül látnia kell! – A szemében álmodozó

kifejezés tűnt fel. – A szultán, Jerhyn ott lakik... A lány arckifejezéséből ítélve ez a Jerhyn valószínűleg egy jóképű és viszonylag fiatal férfi lehetett. Bár a szultáni

palota kétségtelenül érdekes látnivalónak ígérkezett, nem ez volt az, ami Norrecet igazán érdekelte. – És ezenkívül? – Hát, ott van még az Aragos színház a téren, szemben a Szent Tamás katedrálissal, de a Zakarum papok csak

délben engednek be látogatókat, a színházat pedig most tatarozzák. Ja, és a város északi végében rendeznek versenyeket is, lovakkal meg kutyákkal...

De Norrec már nem is figyelt rá, mivel megtudta, amire kíváncsi volt. Ha a vallásnak, vagy a szent helyeknek van

valami hatalma Bartuc démoni hagyatéka felett, akkor a katedrális a lehető legjobb hely, ahova mehetne. A Zakarum

egyház volt a legerősebb vallási közösség a tenger minden partvidékén. – És vannak olyanok is, öregek meg tudósok, akik szerint a városfalakon túli Vizjerei templomrom szintén nagyon

érdekes, de ott nem igazán maradt sok látnivaló a Nagy Homokvihar után... – Köszönöm szépen, Miriam. Ennyi elég lesz. – Indulni készült, s már azon gondolkodott, hogy hogyan is tudná

feltűnésmentesen, valahogyan kerülő úton megközelíteni a Zakarum látványosságot. Ekkor négy alak lépett be a fogadóba az őrség már ismert egyenruhájában, de nem úgy tűnt, mintha inni jöttek

volna, hanem valami egészen más dolguk akadt. Egyenesen Norrec irányába néztek, arckifejezésük nyomban

elkomorodott, amikor meglátták. Norrec megesküdött volna rá, hogy tudják, kicsoda is valójában. A négy alak azzal a katonai precizitással indult különböző irányból felé, amit Norrec mindig is csodált, és ezzel

lehetetlenné tették, hogy megkerülje őket és kijusson a főbejáraton. Még nem vonták ugyan elő hosszú, félköríves

pengéjű kardjukat, de a kezüket a markolat közelében tartották. Elég egy elhibázott mozdulat, és mind a négy kard

Norrec irányába süvíthet, készen arra, hogy vérét ontsa, ha kell. A nyugtalan harcos úgy tett, mintha nem is vette volna észre az őröket, és visszafordult a felszolgálóhoz. – Van egy

barátom, akivel a fogadó háta mögötti utcában beszéltem meg találkozót. Van hátul is kijárat? – Ott van egy ajtó. – A lány mutatta is volna, de Norrec gyengéden elkapta a kezét, és belecsúsztatott még egy

pénzdarabot. – Köszönök mindent, Miriam. – Norrec gyengéden félretolta a lányt az útból, és úgy tett, mintha a pult felé indulna

egy utolsó italért. A négy őr habozott. Norrec most nem látta ugyan őket, de biztos volt benne, hogy tudják, mi a szándéka. Gyorsított, hogy a lehető

leggyorsabban elérje azt a bizonyos hátsó kijáratot. Ha sikerül kijutnia, akkor talán eltűnhet az őrök szeme elől a

tömegben. Norrec kilökte az ajtót, és azonnal kiugrott rajta... ... egyenesen az erős, kemény karok közé, amelyek megragadták mindkét karját, és nem is engedték el. – Ha ellenkezel, csak rosszabbul jársz, te nyugati! -mordult rá egy füstös képű katona, akinek arany rangjelzések

voltak a ruháján. Végigmérte Norrecet, és azt mondta: – Jó munkát végeztetek! Ő az! Elvisszük! Azok négyen, akik kizavarták Norrecet a fogadóból, elvonultak mellette, és csak annyi időre álltak meg, amíg

tisztelegtek a vezetőnek, azután továbbmentek. Norrec fintorgott, mivel rádöbbent, hogy az egyik legprimitívebb

trükknek dőlt be. Fogalma sem volt a fogva tartóinak szándékáról, de ebben a pillanatban ez jóval kevésbé érdekelte őt, mint az,

hogy vajon Bartuc páncélja miért nem reagált. Az események a közbelépését kívánták volna, ám ez idáig a páncél meg sem próbálta kiszabadítani őt. Vajon miért?

– Figyelj jól, te nyugati! – a tiszt majdnem pofonvágta Norrecet, de azután meggondolta magát, és leengedte a

kezét. – Gyere velünk önként, és akkor nem esik bántódásod. Ha ellenkezel... – A férfi keze a kard markolatához ért,

a mozdulat jelentése nyilvánvaló volt. Norrec egy fejbiccentéssel jelezte, hogy értette. Ha a páncél úgy döntött, nem tiltakozik, akkor ő sem fog

ellenkezni a fegyveres őrökkel szemben. A fogva tartók kört alkottak, a vezetőjük ment legelöl, Norrec pedig természetesen középre került. A csapat lefelé

vonult az utcán, egyre távolodtak a zsibongó vásári tömegtől. Néhányan megnézték a különös kis csoportot, de senki

sem mutatott együttérzést a külföldi problémái láttán. Valószínűleg úgy gondolhatták, hogy úgyis elég külföldi

érkezik a városba, eggyel több vagy kevesebb igazán nem számít. Eddig még senki sem magyarázta el pontosan, hogy miért is tartóztatták le Norrecet, de ő úgy gondolta, hogy

biztosan a Hawksfire beérkezésével volt kapcsolatban a dolog. Talán tévedett, amikor azt hitte, hogy nem helyeztek

el őröket a kikötőben. Talán Lut Gholein jobban szemmel tartotta a hajón érkezőket, mint az első ránézésre látszott.

Az is lehetségesnek tűnt, hogy Casco kapitány végül mégis jelentette a hajón történteket, és elmondta, hogy kit tart

felelősnek a legénysége elvesztéséért. Az őrök vezetője hirtelen befordult egy szűk mellékutcába, a csoport többi tagja szorosan mögötte haladt. Norrec

összevonta a szemöldökét, és már nem gondolt Cascóra és a hajójára. A fogva tartói most már a város külső részén

haladtak vele, olyan lerobbant utcákon át, ahova a napfény is alig jutott el. A katona megrettent, hirtelen megérezte,

hogy van valami nagyon fonák ebben az egész helyzetben. Kicsit tovább haladtak, majd befordultak egy olyan sikátorba, ahol sötét volt, mintha éjszaka volna. A csapat haladt

vagy ötvenméternyit, azután hirtelen megálltak. Az őrök csendben várakoztak, jóformán levegőt is alig vettek, olyan feszülten figyeltek. Igazából úgy néztek ki

ebben a nagy várakozásban, hogy Norrec arra gondolt, a négy őr leginkább marionett bábokra hasonlít, melyeknek a zsinórjait az irányítójuk éppen nem mozgatta.

Mintha csak igazolni akarná ezt a gondolatot, az árnyékból egy alak vált ki, egy idős, ráncos férfi hosszú, ezüstös

hajjal és szakállal, olyan széles vállrészű köpönyegben, amilyet egy Norrec által nagyon jól ismert személy is viselt...

Fauztin. De ez az alak, ez a Vizjerei nem csak abban különbözött Norrec szerencsétlen sorsú barátjától, hogy sokkal

hosszabb életet élt, de abban is, hogy a képességei láthatóan messze felülmúlták a halott mágusét. – Hagyjatok minket magunkra... – mondta az őröknek, a hangja határozott volt és parancsoló, élemedett kora

ellenére. A tiszt és az emberei engedelmesen megfordultak, és elindultak visszafelé, ahonnan jöttek. – Nem fognak emlékezni semmire – jegyezte meg a Vizjerei. – Mint ahogyan a többiek sem, akik segítettek nekik

pont, ahogyan én akarom. – Amikor Norrec meg akart szólalni, az ezüsthajú alak egyetlen pillantással beléfojtotta a

szót. – És ha kedves az élete... akkor maga is azt teszi, amit én mondok... pontosan azt, amit én mondok.

TIZENEGY

– Nem érzi jól magát, kislány? – kérdezte Jeronnan kapitány. – Csak annyi időre jön ki a kabinjából, hogy

elfogyassza az ételét, a többi időt odabent tölti. Kara egyenesen a kapitány szemébe nézett. – Jól vagyok, kapitány. Mivel hajónk már közel jár Lut Gholeinhez, nekem fel kell készülnöm küldetésem további

részére. Nagyon sok mindent át kell gondolnom. Elnézését kérem, ha akaratomon kívül barátságtalan voltam önnel,

vagy a legénység tagjaival. – Nem is barátságtalan... inkább csak távolságtartó -sóhajtott. – Nos, ha bármire szüksége van, csak szóljon nekem. Igazából nagyon is sok mindenre szüksége lett volna, de a drága jó kapitány egyik dologgal sem szolgálhatott. – Nagyon köszönök... mindent. A szellemidéző magán érezte a kapitány tekintetét, miközben a kabinja felé tartott. Jeronnan valószínűleg

bármilyen helyzetben kitartott volna Kara mellett, és ez neki nagyon jól esett. De sajnos jelenlegi nyomasztó

helyzetében a kapitány semmi olyat nem tehetett, amivel akár a legkisebb mértékben is a szellemidéző segítségére

lehetett volna. Kara belépett a kabinba, és a két élőhalottat ott látta a sarokban, amint a fajtájukra annyira jellemző türelemmel

várakoztak. Fauztin a csillogó tőrt tartotta a kezében, mely a Vizjerei varázsigéje miatt biztosította, hogy a

szellemidéző semmit se tudjon tenni kettejük ellen. A mágus sárgás szemei rebbenés nélkül néztek Karára. A

szellemidéző sohasem volt egészen biztos benne, hogy vajon mire is gondolhat a Vizjerei, mivel annak tekintete szinte mindig ugyanolyan volt.

Nem úgy Sadun Trysté. A másik bosszúálló ugyanis egyfolytában mosolygott, mintha valami jó viccet szeretne

megosztani a többiekkel. Kara állandó késztetést érzett, hogy kiegyenesítse a férfi nyakát, mivel a feje mindig

túlbiccent egy kicsit valamelyik oldalra. A halál bűze áthatóan érződött a közelükben, de amennyire Kara meg tudta állapítani, a szag nem terjedt túl a

kabinján, és nem érződött a hajó többi részében. Mivel szellemidéző volt, Karát nem zavarta túlzottan a szag, de

azért szívesebben vette volna, ha nem kellene állandóan éreznie. Tanulmányai és hite miatt Kara szinte nap mint nap

találkozott a halállal, de ezek a találkozások eddig mindig az ő akarata szerint zajlottak. Még soha nem fordult elő

olyan helyzet, hogy neki kellett volna a halottak rendelkezésére állnia. – A jó kapitány..., remélem..., továbbra is... egyedül hagyja... önt – recsegte Tryst. – Csupán aggódik értem..., ennyi az egész. A szikár élőhalott felnevetett, de ez a nevetés leginkább ahhoz a hanghoz hasonlított, amikor egy állat egy csonton

rágódik. Lehet, hogy amikor a férfi nyaka kitörött, egy csontszilánk belefúródott a légcsövébe. Ez megmagyarázta

volna azt, ahogy beszél. Bár Sadun Tryst már nem lélegzett, a beszédhez neki is levegőre volt szüksége. Persze Tryst társa, a Vizjerei, akinek csak egy lyuk tátongott a torka helyén, örök csendre volt kárhoztatva. – Reméljük..., hogy az aggodalom... nem hozza ide... ehhez a kabinhoz. Fauztin az ágy végére mutatott, a mágusnő pedig azonnal megértette a szavak nélküli utasítást. Ételét egyik

kezében fogta, és leült oda, ahova utasították, majd várta az újabb parancsot. Amíg a Vizjereinél volt a tőr, annak

varázsereje miatt Kara Nightshadow a rabjuk volt. Tryst pislantott egyet, hatalmas erőfeszítés volt ez egy élőhalott részéről. Fauztintól eltérően Sadun erősen

munkálkodott azon, hogy úgy tűnjön, mintha maradt volna némi élet rothadó testében. Mágusként az élőhalott

Vizjerei sokkal tényszerűbben látta a helyzetét, ez kétségtelen. A harcos azonban olyan ember lehetett, aki nagyon is

élvezte az életet. A mosoly mögött Kara azt látta, hogy a harcost jobban elkeserítette a kárhozat, mint a társát. -Egyen...

Rezdületlen tekintetük kereszttüzében Kara neki is látott az ételének. De mindeközben lázasan törte a fejét, kutatott

emlékei között, hátha talál egy olyan varázsigét, melynek segítségével megszabadulhat szorult helyzetéből. Az, hogy

eddig semmilyen értelemben nem bántották, nem is értek hozzá szinte egyszer sem, a legkevésbé sem nyugtatta meg

Karát. A bosszúálló élőhalottaknak egy céljuk volt csupán – az, hogy megtalálják a barátjukat, azt a bizonyos Norrec

Vizharant. Ha egyszer arra volna szükség, hogy céljuk elérése érdekében feláldozzák Karát, a szellemidéző tudta,

hogy valószínűleg szemrebbenés nélkül megtennék. Vizharan a barátjuk volt, a bajtársuk, és mégis kegyetlenül lemészárolta mindkettejüket, azután pedig meglépett a

páncéllal. Sadun Tryst nem szó szerint ezt mondta ugyan, de Kara erre következtetett azokból az

információ-töredékekből, melyeket beszélgetéseik során az élőhalott elejtett. Tryst még csak nem is vádolta a

barátját, csupán azt mondta, hogy meg kell találniuk a társukat, hogy véget vessenek annak, ami a sírboltban elkezdődött-és mivel Kara nem maradt a háttérben, ahogyan ők ezt eredetileg tervezték, most ő is a véres hajsza

egyik tagjává kellett, hogy váljon.

Kara csendben evett, és a lehető legkevesebbszer nézett az élőhalott duóra, persze nem ok nélkül. Minél kevésbé

vonja magára a figyelmüket, főleg Trystet, annál jobb. Sajnos, pont, amikor a tál aljához ért, a beszédesebb kedvű

élőhalott recsegő hangja hirtelen megszólalt. -Ázott... finom...,ízletes? A különös kérdés annyira meglepte Karát, hogy erre már fel kellett néznie a kérdezőre. – Tessék? Az egyik sápadt, bomló ujj a tálra mutatott. – Az étel. ízletes.. .az.. .étel? Egy kis adag még volt belőle, több is, mint amennyit Kara meg akart enni. Végiggondolta, hogy mit hallott és

tanult az élőhalottakról, de nem jutott eszébe olyan eset, amikor azoknak gusztusuk támadt volna egy kis

halpaprikásra. A szellemidéző azonban úgy gondolta, esetleg ezzel valamelyest enyhíthetné a feszültséget, ezért

nyújtotta a tálat, és magabiztos hangon megkérdezte. – Szeretné megkóstolni? Tryst Fauztinra nézett, de az továbbra is olyan maradt, mint egy kőszobor. A soványabb élőhalott végül

előrébblépett, elvette az ételt, azután rögtön visszatért a helyére. Kara sohasem gondolta volna, hogy egy zombi ilyen

gyorsan is tud mozogni. Rothadó ujjai közé vett egy adag maradékot, és gyorsan a szájába tömte. Sadun próbált rágni, de a haldarabok

sorban lehullottak a padlóra. Annak ellenére, hogy mind- ketten, a mágus is és ő is, úgy viselkedtek, mintha élnének, a halott emberek teste nem egészen úgy működött, mint

a meggyilkolásuk előtt. Hirtelen kiköpte, ami a szájában maradt, rothadó arca pedig még jobban eltorzult. -Vacak! Olyan az íze..., olyan az íze..., mint a halálnak. – Sadun Karára nézett. – Már... túl régen... halott... nem kellett volna... ennyire... megsütniük... egyáltalán nem... – Átgondolta ezt a komoly problémát, de a szemét le nem vette volna a szellemidézőről. – Azt hiszem... talán...

egyáltalán... nem... nem kellett volna... megsütni. Minél... frissebb..., annál... jobb..., nem igaz? A hollófürtű nő először nem is válaszolt, mivel nem akart belemenni egy olyan beszélgetésbe, melynek

eredményeként kiderülne, hogy pontosan milyen fajta húst is szeretne az élőhalott nyersen elfogyasztani. Ehelyett

Kara próbálta visszaterelni a beszélgetést arra a témára, amely őt leginkább érdekelte – Norrec Vizharan üldözésére. – Maguk voltak a Hawksfire fedélzetén is, ugye? Egészen addig a fedélzeten voltak, amíg meg nem történt az, ami

miatt a legénység elmenekült a hajóról. -Nem... a... fedélzeten... hanem alatta... többnyire. – Alatta? – Elképzelte őket, amint emberfeletti erejük segítségével kapaszkodnak a hajótestbe, és még a legvadabb

hullámok sem sodorják le őket onnan. Ilyen teljesítményre csak és kizárólag az élőhalottak képesek. – Mit ért

azalatt..., hogy többnyire? Sadun vállat vont, feje emiatt még egy percig ingott. – Felmentünk... a fedélzetre... egy rövid időre... miután... azok a bolondok... elmenekültek. – De miért mentek el? – Megpillantották azt..., amit nem akartak... látni. Ez a válasz nem adott valami nagy segítséget, de minél hosszabb ideig tudta őket Kara szóval tartani, annál

kevesebb ideje marad a párosnak kigondolni, hogy vajon mi mindenre is lehetne még jó nekik Kara – és hogy ez

mibe kerülhetne a szellemidézőnek. Kara ismét eltűnődött szerencsétlen küldetésükön. A zombiknak majdnem sikerült utolérniük az üldözöttet, még a

hajó oldalán is utaztak, mint a parazitahalak a cápán. A kép, ahogyan a két élőhalott a hajó oldalába kapaszkodik, még a legádázabb viharban is, amint azt előzőleg elmondták, mindörökre belevésődött Kara emlékezetébe. Norrec

Vizharan biztosan nem tud elmenekülni bosszújuk elől. És mégis... eddig pontosan ezt tette, ha csak egy hajszál híján is. – De ha maguk és ő voltak csak a hajón, akkor hogyhogy nem ért még véget az hajsza? A Sadun arcán látható mosoly határozottan gonosszá vált, így az élőhalott még félelmetesebb külsőt öltött. – Úgy... kellett... volna... történnie. Többet nem mondott, és amikor Kara Fauztinra nézett, az ő sötét arca nem árult el semmilyen érzelmet. Átgondolta

a válaszaikat, amilyen gyorsan csak tudta, és végül úgy döntött, hogy megpróbálja a lehető legtöbbet kihozni az

élőhalottak előző kudarcából. – Nagyban a segítségükre lehetek, ezt maguk is tudják. Legközelebb minden rendben megy majd. Ez alkalommal Fauztin pislogott egyet. Kara nem tudta, hogy ez vajon mit jelenthet, de a Vizjerei mozdulatának

biztosan volt valami különleges oka. Sadun Tryst szeme egy kicsit összeszűkült.

– Minden... lehetséges... segítséget... megad... majd... nekünk. Ebben... biztos... lehet. – De lehetnék több is, mint egy egyszerű, akarat nélküli báb. Megértem, hogy mi hajtja magukat. Megértem, hogy

miért járnak még mindig a földön. Ha nem rab lennék, hanem a szövetségesük, akkor sokkal nagyobb esélyük lenne

a sikerre, sokkal, de sokkal nagyobb! A szikár harcos csendben maradt, néhányszor a levegőbe dobta és elkapta a saját tőrét – amióta megérkeztek, ezt

már többször is megtette. Úgy tűnt, vannak olyan szokások, melyeket még a halál sem képes eltörölni. Kara úgy

látta, olyankor teszi ezt, amikor különösen erősen töpreng valamin. – Kevesebbet... lát át..., mint... gondolja. – Én csak azt próbálom elmagyarázni, hogy nem kellene ellenségeknek lennünk. Az én varázsigém élesztette fel a

maguk legyilkolt lelkét, ez indította el az egész hajszát, így aztán felelősnek érzem magam. Maguk ezt a Norrec

Vizharant keresik, én úgyszintén. Miért ne dolgozhatnánk úgy, mint szövetségesek. A mágus ismét pislogott, mintha mondani akart volna valamit – de ez persze lehetetlen volt. Így aztán beszéd

helyett a társára nézett. A két élőhalott hosszan nézett egy- másra, a szellemidéző pedig eltűnődött, hogy talán valami olyan módon kommunikálnak egymással, amihez ő még

nem érhet fel. Sadun Tryst fülsértő, földöntúli nevetése betöltötte a kabint, de Kara tudta, sajnos nem reménykedhet benne, hogy

Jeronnan vagy az emberei közül bárki meghallhatná. A Vizjerei egy olyan varázslatot is elvégzett, mely nem engedi

ki a hangokat a kabinon kívülre. Az alapján, amit a legénység tagjai kívülről hallanak, biztosan azt hiszik, hogy Kara

békésen alszik az ágyában. – A barátom... felvetett... egy igen érdekes... gondolatot. Maga... mint a szövetségesünk... biztosan... vissza

szeretné... kapni... a... tőrét..., nem igaz? – Mivel Kara nem tudott semmit mondani erre, folytatta. – Ezt a cserét...

nem igazán... engedhetjük meg... magunknak..., gondolom érti... mire gondolok. Kara nagyon is jól értette. Nem csupán hatalmat adott nekik a tőr a szellemidéző felett, de valószínűleg valamiféle

központi tárgya is volt ez annak, ami miatt a halandók között jártak. A rituális fegyver volt az, ami először megidézte

Fauztin szellemképét, és ha elvennék tőlük, akkor valószínűleg mindkét test egyszerűen összeomlana, bosszúszomjas

lelkük pedig mindörökre visszatérne a túlvilági létbe. Ez a páros pedig ezt egyáltalán nem akarta. – Segíteni fog nekünk..., ahogyan... azt... mi akarjuk. Olyan lesz..., mint

a köpönyeg..., eltakar... majd minket... azok elől..., akikkel találkozunk. Megteszi..., amit mi... nem tehetünk... a

nappali fényben..., ahol minden látható. Fauztin harmadszor is pislogott, és ez nem sok jót ígért. Még soha nem mutatta ki ennyire, hogy milyen nagyon is

érdekli a beszélgetés, inkább mindent ráhagyott beszédesebb társára. Tryst felemelkedett, még mindig mosolygott. Minél többet tűnődött a dolgon Kara Nightshadow, annál biztosabb

volt abban, hogy a mosoly sohasem hagyta el igazán a soványabbik élőhalott arcát, csak akkor, amikor kényszerítette

magát rá, mint például amikor annyira undorítónak találta az ételt. Amit először csak jókedvnek vélt, az valószínűleg

a férfi utolsó arckifejezése lehetett, melyet a halál az arcára fagyasztott. Tryst valószínűleg akkor is mosolyogni fog

majd, amikor kitépi áruló bajtársa, Norrec szívét. – És mivel... muszáj magával... együttműködnünk..., jó barátom... javasolt egy módszert..., mellyel még inkább. ..

irányíthatóvá válik... majd. A Vizjerei és a harcos együtt közeledtek a lány felé. Kara felugrott az ágyról. – Maguknál van a tőr. Semmi szükségük ennél több hatalomra felettem. -Fauztin... szerint... van. Annyira... sajnálom. A szellemidéző tudta ugyan, hogy nem fogják meghallani, mégis sikolyra nyílt a szája. A mágus negyedszer is pislogott – és egyetlen hang sem hagyta el a szellemidéző száját. A tehetetlenség érzése

egyszerre tette Karát rémültté és dühössé. Tudta, hogy tudományának vannak olyan tapasztaltabb művelői is, akik

mindkét élőhalottat csendes és engedelmes szolgákká tudnák változtatni. Még néhány év gyakorlat, és talán 6 is meg

tudta volna tenni ezt. Ehelyett azonban a zombik a szolgájukká tették őt – és most azon munkálkodnak, hogy még

jobban megerősítsék a láthatatlan bilincseket. Kara csak Tryst kegyetlen grimaszát és hideg, fehér szemét látta. A bomlás szaga megcsapta az orrát, ahányszor

csak a zombi megszólalt. -Adja... a bal kezét..., úgy nem fog... annyira fájni. Karának nem volt más választása, így vonakodva bár, de felé nyújtotta a kezét. Sadun Tryst saját, rothadó kezébe

vette a lány kezét, és majdnem olyan gyengéden ért hozzá, mintha ő és a szellemidéző szeretők lennének. Kara még

a gondolatba is beleborzongott. Hallott már ilyen történeteket... – Nagyon... sok dolog... hiányzik... az életből... asszony. Nagyon... sok... Egy erős kéz nehezedett a vállára. Tryst bólintott, már amennyire a kitört nyakával ez a mozdulat lehetséges volt,

azután hátrébb lépett. Továbbra is fájdalmasan erősen szorította Kara kezét, és úgy fordította, hogy a tenyere legyen

felfelé. Fauztin ekkor belevágta a tőrt a lány kezébe. Kara levegő után kapott – azután pedig rájött, hogy csak kellemetlenül érezte magát, de nem érzett igazi fájdalmat.

Elképedten bámult, észlelte, de nem igazán hitte, amit látott maga előtt. A tőr pengéjéből több centi kilógott a keze másik oldalán, de vérnek még csak nyomát sem látta sehol. Ragyogó, sárga fény sugárzott onnan, ahol a tőr a kezébe vágódott, fény, amely az egész tenyerét beborította. A Vizjerei próbált mondani valamit, de csak egy halk szisszenés hallatszott. Még az sem használt, hogy összehúzta

a torka helyén tátongó sebet. – Majd én... – suttogta Sadun Tryst. Megint a fogságukban levő szellemidézőre nézett. -A mi életünk... a te életed.

A mi halálunk... a te halálod. A mi sorsunk... a te sorsod..., e tőr... és a lelked... összefonódása... által... Ezután Fauztin kihúzta a pengét a kezéből, A Vizjerei Kara arcához emelte a tőrt, hogy megmutassa, azt sehol nem

szennyezte vér. Azután a kezére mutatott. Kara megvizsgálta a kezét, de semmit sem látott rajta, egyetlen karcolást sem. A halott mágus óriási varázserőt

használt fel a szörnyű igéhez. Tryst az ágy felé terelte a szellemidézőt, és intett neki, hogy üljön le. – Most már... egyek vagyunk. Ha mi... elbukunk..., maga is... elbukik. Ha mi... elkárhozunk..., vagy... elárulnak...

minket..., magára is... ugyanez... vár..., ezt jegyezze meg... jól. Kara akaratlanul is megborzongott. Olyan módon láncolták őt magukhoz a zombik, amely még annál is sokkal

erősebb volt, mint addig a tőrben hordozott hatalom. Ha bármi történik a párossal, mielőtt szörnyű feladatukat

bevégeznék, Kara lelkét is magukkal ránthatják az alvilágba, ahol örök kárhozatban nem lenne nyugodalma. – Erre nem lett volna szükség! – Az együttérzés jeleit kereste az arcukon, de nem találta. Semmi sem volt számukra

olyan fontos, mint az, hogy megbosszulják azt, ami velük történt. – Enélkül is segítettem volna! – Most már... biztosak lehetünk... abban..., hogy meg is teszi. – Tryst és Fauztin ismét visszavonultak a távoli

sarokba. A rituális tőr most arany fényben csillogott. Most már... nem kell... tartanunk attól..., hogy... próbálkozik

valami... trükkel..., amikor találkozik... a varázslóval. Annak ellenére, ami éppen az imént történt vele, Kara megmerevedett az utolsó szavak hallatán. – Varázsló? Lut Gholeinben? Fauztin bólintott. Sadun Tryst oldalra biccentette a fejét – de az is lehet, hogy csupán a nyaka maradványára

nehezedő teher egy pillanatra túl soknak bizonyult. – Igen..., egy Vizjerei..., akárcsak a barátom..., egy idős ember... nagy tudású..., és a neve... Drognan.

– A nevem Drognan. – mondta a csuklyás mágus, miközben bement a szobába. – Kérem, foglaljon helyet, Norrec

Vizharan. Amikor körülnézett a Vizjerei szentélyében, a nyugtalanság, amelyet Norrec már korábban is érzett, még erősebben

tért vissza. Az öreg, de kétségkívül félelmetes varázsló nem egyszerűen csak magával vitte a veteránt, de ráadásul

Drogan teljes mértékben tisztában volt azzal, hogy mi is történt Norreccel – még az átkozott páncél utazásáról is

tudott. – Mindig is sejtettem, hogy Bartuc átkát nem tarthatják mindörökké bezárva. – mondta Norrecnek, miközben az

leült egy régi, viharvert székbe. Ezt mindig is sejtettem. Egy rövid utazás után, amit az egyébként virágzó királyság kevésbé vonzó területein tettek, ebbe a sötét kis

szobába érkeztek. A bejárat, melyen át a páros belépett, olyan volt, mintha egy elhagyatott, romos, patkányok lakta

épületbe vezetne, de amint átléptek rajta, a belseje teljesen megváltozott..., átváltozott egy régi, ám még mindig

lakható épületté, amelyet Drognan elmondása szerint egykor Horazon, a véres hadúr bátyjának lakhelyeként

tiszteltek. Jóval Bartuc testvérének eltűnése után elhagyták az épületet, de a varázsigék, melyek azt szolgálták, hogy a

kíváncsi szemek ne illethessék azt, továbbra is működtek -egészen addig, amíg Drognan le nem győzte azokat,

miközben annak a sírját kereste, aki az épület lakója volt egykor. A Vizjerei úgy döntött, hogy neki van a legtöbb

joga elfoglalni a mágikus lakóhelyet, így aztán beköltözött, és folytatta a kutatást. Végighaladva egy üres folyosón, amelynek padlóját díszes mozaikminta fedte – állatok, harcosok, és legendás

épületek tűntek fel a képeken – végül elértek ebbe a kis szobába, amelyet a mágus otthonának hívott. Polcok borították be a falakat, egymás hegyén-hátán, és azokon a polcokon több könyv és kézirattekercs volt felhalmozva,

mint amiről Norrec, az egyszerű katona, valaha is álmodott volna, hogy létezik a földön. Tudott olvasni, de a

könyvek közül csak kevésnek a gerincén volt köznyelven írt szöveg. A könyveken kívül csak kevés holmi díszítette a polcokat, a legérdekesebbek ezek közül egy fényesre csiszolt

koponya, és néhány sötét folyadékot tartalmazó üvegcse voltak. Ami magát a szobát illeti, az egész berendezése egy

szépen megmunkált asztalból, és két régi, de kényelmes székből állt. Épp úgy nézett ki, mint egy kamarás irodája,

amilyen a szultán palotájában is lehetett. Egyáltalán nem olyan volt, mint amilyet Norrec egy Vizjereitől, vagy

bármilyen más varázslótól várt volna. Mint a legtöbb egyszerű ember, ő is azt várta, hogy mindenféle iszonyatos és

hátborzongató tárgyat fog látni, Drognan mesterségének állítólagos kellékeit. – Én... kutató vagyok – mondta hirtelen a ráncos alak, mintha meg kellene magyaráznia, hogy miért él ilyen

környezetben. Egy kutató, aki magyarázatot jelent arra, hogy miért nem állították meg az őrök a kikötőben. Egy kutató, aki fél

tucat őrt a hatalmába kerített, és arra kényszerítette őket, hogy akaratlanul őhozzá vigyék az idegent. Egy kutató, aki a fekete mágiával foglalkozik, aki tud a Bartuc páncéljában rejlő halálos varázslatokról – és aki ezek közül a

legtöbbet minden nehézség nélkül legyőzte. És ez volt az, ami leginkább arra késztette Norrecet, hogy kövesse őt ide.

Amióta elhagyta a sírboltot, most először csillant fel némi remény, hogy megszabadulhat az élősködő páncélruhától. – Egy látomásom volt, kicsit több mint egy vagy két hete, és abból tudtam meg mindent. – A varázsló végigfuttatta

ujjait a könyvek során, láthatóan egy konkrét kötetet keresett. – Bartuc öröksége újjáéledt! Először persze nem

hittem el, de amikor megismétlődött, tudtam, hogy a vízió igaz kell, hogy legyen. Azóta, folytatta Drognan, varázsigét varázsige után mormolt, hogy megfejtse a látomás jelentését – és eközben

fényt derített Norrec titkára, és az utazásra, amelyet a páncél kényszerített rá. Bár arra nem volt képes, hogy a hosszú

út során, melyet a sírtól tett meg Norrec, mindvégig nyomon kövesse őt, de arra igen, hogy a jelekből megállapítsa,

hogy mi a páncél útjának végállomása. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a férfi és a páncél egyaránt egyenesen a

kezei közé szalad, ami a Vizjerei véleménye szerint igazán szerencsés véletlen volt. A varázsló kiszabadított egy óriási, vastag kötetet a többi közül, azután gyengéden

a szoba közepén levő asztalra helyezte. Elkezdett benne lapozgatni, közben tovább beszélt. – A legkevésbé sem voltam meglepve, fiatalember, amikor rájöttem, hogy a páncél Lut Gholeinbe akar eljutni. Ha

Bartuc valamiféle titokzatos, fennmaradt akarata teljesíteni akarja utolsó kívánságát, akkor az utazás ebbe a szép

királyságba tökéletesen beleillik a képbe, méghozzá két okból is. Norrecet a legkevésbé sem érdekelte, hogy mik ezek az okok, sokkal inkább arra volt kíváncsi, aminek a

lehetőségét a Vizjerei megemlítette előtte – arra, hogy hogyan szabadulhatna meg a páncéltól. – Abban a könyvben

van a varázsige? Az idős varázsló felnézett. — Milyen varázsige? – Természetesen az, amelyik megszabadít engem ettől! – Norrec rácsapott a mellvértre. – Ettől az átkozott

páncéltól! Azt mondta, hogy van valami módszere, amivel le tudná hámozni rólam! – Azt hiszem, én egészen pontosan azt mondtam, hogy ―ha élni akar, akkor pontosan azt kell tennie, amit én

mondok". – De a páncél! A fenébe is, kuruzsló! Engem csakis ez érdekel! Vegye le rólam, amíg szépen mondom! Az ezüsthajú mágus úgy nézett le rá, mint egy apa a toporzékoló kisfiára, majd így szólt: – Ami a páncélt illeti, ha most rögtön nem is tudom levenni, de biztosíthatom arról, hogy nem kell aggódnia a

varázslatok miatt, mivel azok teljes mértékben a hatalmam alatt állnak. – Ruhája egyik mély zsebébe túrt, és elővett

belőle valamit, ami először egy rövidke pálcának tűnt, de azután már látszott, hogy sokkal, sokkal, sokkal hosszabb

annál. Igazság szerint, mire a varázsló kiszabadította a zsebéből, addigra a ―pálca" megnyúlt és megszélesedett

-egészen pontosan majdnem egy méteresre – és kiderült róla, hogy varázspálca, amelyet csillogó és cirkalmas rúnák

díszítettek. – Nézze csak meg a saját szemével. Drognan a vendége felé bökött a pálcával. Norrec, aki már elég régóta utazgatott Fauztinnal ahhoz, hogy tudja, mi mindent jelenthet a pálcának ezen a végén

lenni, felugrott. – Várjon! Furiosic! – kiáltotta a mágus. Lángnyelvek csaptak a katona felé, lángnyelvek, melyek osztódtak, miközben közeledtek felé. Egy tüzes takaró

készült beborítani Norrecet. Amikor már csupán egy hajszálnyira volt a veterán orrától, a láng hirtelen semmivé vált. Norrec először azt hitte, hogy megint a páncél mentette meg, de azután meghallotta Drognan kuncogását. – Ne aggódjon, fiam, egy haja szála sem görbült meg! Most már látja, ugye, hogy miről beszéltem? A hatalmam a

páncél felett immár teljes! Ha úgy akarom, az előbb csontig égett volna, és a páncél sem menthette volna meg! Csak

az ellenvarázslatomnak köszönheti a maga életét! Most pedig dőljön hátra... A közeli tűz mintha még mindig égette volna Norrec orrát, amikor engedelmesen hátradőlt a régi székben. Drognan

kegyetlen bemutatója két dolgot is bebizonyított neki. Az egyik az volt, hogy amit az öreg varázsló állított, igaz volt;

varázslataival sikerült úrrá lennie a páncélon.

A másik, amire rájött, az volt, hogy sikerült magát egy kegyetlen, és nem kétséges, félőrült kuruzsló kezébe

helyezni. De ugyanakkor..., mi mást tehetett volna? – Ott egy üveg bor maga mellett. Töltsön egy pohárral. Megnyugtatja az idegeket. Maga az ajánlat nem igazán nyugtatta meg Norrecet, mivel az üveg, és az asztal, amelyen állt, egy perccel azelőtt

még nem voltak ott mellette. Mégsem akarta kimutatni bizonytalanságát, amikor először töltött magának egy

serlegbe, azután pedig kiitta a tartalmát. – Így már jobb lesz. – Drognan egyik kezét a könyv lapjára helyezte, és felnézett a vendégére. A varázspálca a

másik kezében nyugodott. – Tud valamit Lut Gholein történetéről? – Nem sokat. A varázsló ellépett a könyvtől. – Van valami, amit azonnal a tudomására kell hoznom. Azt, aminek szerintem központi jelentősége van a maga

szempontjából. Lut Gholein felemelkedése előtt ez a terület a Kehjistan birodalom egyik tartományaként működött.

Voltak itt Vizjerei templomok, és hadsereg is állomásozott itt. De a testvérek, Bartuc és Horazon idejére a birodalom

kezdte visszavonni a befolyását a tengernek erről az oldaláról. A Vizjereik befolyása erős maradt, de a fizikai jelenlét

túlságosan is költségesnek bizonyult. – Szinte gyermekien boldog mosoly áradt szét sötét vonásain. – Ez mind

nagyon érdekes, igazán! Norrec, akit jelen helyzetében meglehetősen hidegen hagyott a történelem, elfintorodott. Drognan látszólag nem vette ezt észre, és folytatta a kiselőadást. – A háború után, Bartuc bukása és halála után a birodalom soha többé nem nyerte vissza régi pompáját. De ami

még ennél is rosszabb, a legnagyobb varázslója, vezérlámpása, túl sokat szenvedett fizikailag, és főleg szellemileg.

Természetesen Horazonról beszélek. – Aki Lut Gholeinbe jött – tette hozzá Norrec készségesen, mivel azt remélte, hogy ezzel talán sikerül rávennie az

elmélkedő öreget, hogy elérjen végre mondanivalója lényegéhez, bármi is légyen az. Akkor – remélhetőleg – végre

odáig is eljutnak, hogy majd segít Norrecnek. – Igen, pontosan, Lut Gholeinbe jött. Akkor persze még nem így hívták. Igen, Horazon, akinek még a győzelem is

annyi szenvedést okozott, erre a vidékre költözött, és próbálta életét további tanulmányokkal teljessé tenni – és

azután, ahogyan azt már mondtam, eltűnt. A veterán katona várta, hogy házigazdája folytassa a történetet, de Drognan csak nézett rá, mintha az, amit az imént

elmondott, mindenre magyarázatot adna. – Ha jól látom, nem érti a dolgot – állapította meg végül a hosszúruhás varázsló. – Azt értem, hogy Horazon erre a helyre jött, és azután gyűlölt bátyja elátkozott páncélruhája is idejött! Azt is

tudom, hogy láttam, amint emberek halnak szörnyű kínhalált, démonok jönnek elő a földből, és hogy az életem nem

a sajátom többé, hanem egy régen halott démonvezéré! -Norrec ismét felemelkedett a székből, elege volt mindenből.

Drognan a varázspálca segítségével egyszerűen odaszegezhette volna a székhez, de az 6 türelme is fogytán volt már.

– Segítsen rajtam, vagy öljön meg, Vizjerei! Nincs időm történelemleckékre! Véget akarok vetni ennek a pokolnak! – Üljön le! Norrec leült, de ez alkalommal nem a saját akaratából. Sötétség suhant át Drognan arcán, sötétség, amely

emlékeztette a szerencsétlen katonát arra, hogy ez az ember már azon az átkozott páncélnak is tudott parancsolni, nem csupán fél tucat katonának. – Megmentem magát, Norrec Vizharan – a neve csalóka, hiszen kétlem, hogy akár csak egyetlen Vizjereit is

szolgált volna életében. Megmentem magát, és ugyanakkor maga el fog engem vezetni ahhoz, amit fél életen át

kerestem! Bármilyen varázsigét használt is Drognan, az úgy a székhez szegezte a harcost, hogy az megszólalni is alig tudott. – Miről... miről beszél? Hogy hova vezetem el magát? Drognan szinte eszelős tekintettel nézett rá. – Hát ahhoz, ami szinte biztosan itt van elrejtve valahol a város alatt, ami miatt a páncél is idehozta magát – Bartuc

testvérének, Horazonnak a sírjához... a legendás Titkos Szentélyhez!

TIZENKETTŐ

Augustus Malevolyn tábornok, ahogyan minden áldott este, aznap is végigjárta a táborát. Szokásához híven

lelkiismeretesen tanulmányozta az embereit, főképp azok készültségét. A hanyagság, ha felfedezte, súlyos büntetést

vont maga után, tekintet nélkül a katona rangjára.

De ez az este egy dologban mégis különbözött ez a többitől, egyetlen dolgot a tábornok ma másképp csinált, egy

apróságot, amit a legtöbb kimerült katonája észre sem vett. Ezen az estén Malevolyn úgy járőrözött, hogy Bartuc

vérvörös sisakját viselte közben a fején. Az, hogy a sisak nem igazán illett a páncélzata többi részéhez, a legkevésbé sem zavarta. Sőt, egyre többször

eltűnődött azon, hogy milyen módon színezhetné az eredeti páncélruháját a sisakhoz illő színűre. Ez idáig azonban a

csak egyetlen olyan módszert talált ki, amellyel a kívánt árnyalatot elérhetné, egy módszert, mely minden bizonnyal

teljes körű lázadást okozna, ha kitudódna. Hihetetlenül gyengéd mozdulattal megigazította a sisakot a fején. Malevolyn észrevette, hogy amikor korábban

nem volt hajlandó levenni a bűvös fejfedőt, Galeona mintha kissé nyugtalanná vált volna, de úgy könyvelte el a dolgot, hogy a boszorkány biztosan fél az ő egyre növekvő hatalmától. Igazság szerint a tábornok úgy gondolta, hogy

amikor végre a páncélruha is az övé lesz a sisakkal együtt, akkor nem lesz már szüksége többé a boszorkány

varázserejére – és bár egyéb, sokkal inkább evilági képességei igencsak figyelemreméltóak voltak, Malevolyn tudta,

hogy vágyai kielégítésére mindig találhat majd engedelmesebb, szolgálatkészebb nőket is. De persze az ilyen alantas vágyak várhatnak. Most Lut Gholein hívta őt. Innen nem fogják kiűzni, mint ahogyan

Viz-junban tették. De megérdemled-e? Méltó vagy-e a dicsőségre, Bartuc örökségére? Malevolyn megtorpant. A hang a fejében, amely egy másik estén már feltette azokat a kérdéseket, melyeket ő nem

mert hangosan kimondani, amely rákérdezett arra, amire ő még nem mert választ keresni. Méltó vagy rá? Be tudod bizonyítani? Meg tudod szerezni az örökségedet? Halovány fényre figyelt fel a tábor vége felől. Már nyitotta a száját, hogy szólítsa az őröket, amikor meglátta az

egyik saját embere robosztus alakját, utolsókat lobbanó fáklyával a kezében, aki abból az irányból pont felé tartott. A

halovány fény pont árnyékot vetett a katona arcára, még akkor sem látszottak a vonásai, amikor már csak néhány

lépésnyire volt a tábornoktól. – Malevolyn tábornok! – suttogta az őrszem, miközben tisztelgett parancsnokának. – Ezt magának is látnia kell. – Mi az? Talált valamit? Az őrszem közben már visszavonult a sötétségbe. – Jobb, ha a saját szemével látja, tábornok! Malevolyn rosszallóan összevonta a szemöldökét, és követte a harcost,

közben pedig fél kézzel a kardja gombját szorongatta. Az őrszem bizonyára tisztában volt azzal, ha kiderül, hogy

amit mutatni akar a parancsnokának, mégsem bizonyul eléggé érdekesnek, akkor csúnyán ráfizet. Malevolyn nem

szerette, ha megzavarták a szokásos napirendjét. A két férfi egy ideig szótlanul baktatott keresztül a sötét, dimbes-dombos vidéken. Az őrszem haladt elöl, így

kaptattak fel egy homokdűne tetejére, azután a túloldalon óvatosan leereszkedtek. Előttük egy sötét szikla

magasodott az amúgy homok borította vidéken. A tábornok valószínűnek tartotta, hogy amit az őrszem mutatni akar,

az odakint lehet valahol. Ha nem... Az őrszem megtorpant. Malevolyn nem értette, hogy minek cipeli egyáltalán még mindig azt a fáklyát. A halvány,

reszketeg fény egyáltalán nem világította meg a területet, és ha esetleg ellenség lapul valahol a közelben, csak idevonzza őket a fény, és felhívja a figyelmet a közeledő párosra. Szidta magát, amiért nem olttatta el vele már

korábban, de azután eszébe jutott, hogy ha a katona eddig ezt még nem tette meg magától, annak csak az lehet az

oka, hogy amit mutatni akar a tábornoknak, az nem ellenség, hanem valami más. Augustus Malevolyn tábornok kiköpött egy adag homokszemcsét a szájából, azután azt mormogta. – Nos? Mi az, amit látott? Ott van, a szikláknál? – Nehéz volna elmagyarázni, tábornok. Látnia kell. -Az árnyékkatona a földre mutatott, jobbra. – Arra könnyebb

megközelíteni, tábornok. Kérem, ha lenne szíves... Talán a férfi felfedezett valami romokat. Az Malevolynt is érdekelte volna. A Vizjereik történelme az Aranoch

sivatagban és környékén nagyon régre nyúlt vissza. Ha esetleg a katona egy templomuk romjaira bukkant, akkor

abban talán találhatnak még elrejtett titkokat, melyeknek ő hasznát veheti. A talaj a lába alól, az a talaj, amit a katona kijelölt, hogy oda lépjen, egyszerűen eltűnt. Malevolyn először csak megingott, azután előrezuhant. Attól félt, hogy elveszti a sisakot, ezért egyik kezét arra

pazarolta, hogy azt a fején tartsa, ám ezzel minden esélyét elvesztette, hogy talpon maradjon. A tábornok két térdére

esett, az arca csupán néhány centiméternyire volt a homoktól. A jobb keze, amelyre egész súlyával nehezedett,

lüktetett a fájdalomtól. Próbált kiegyenesedni, de az ingatag talajon ez egyáltalán nem volt könnyű feladat. Felnézett, kereste az idiótát, aki ebbe az egészbe belerángatta. – Ne álldogáljon ott, maga barom, segítsen már... Az őrszem elhint, még a fáklyának is nyoma veszett. Malevolynnak sikerült végre kiegyenesednie és feltápászkodnia. Óvatosan a kardjáért nyúlt – és rádöbbent, hogy az

is eltűnt. Méltó vagy rá? Ismételte meg az az átkozott hang a fejében.

A homokból négy alak tűnt elő, ijesztőek voltak, és nem nagyon hasonlítottak az emberi lényekhez. A tábornok még a sötétben is ki tudta venni a kemény kitinpáncélokat és a torz, rovarszerű fejeket. A rémálomba

illő rovarok képét olyan pár végtag egészítette ki, amely éles ollókban végződött, de a lények nem Malevolyn

képzeletéből pattantak elő. Hallott már a homoki férgekről, a szívós arthropodokról, amelyek a sivatag vad vidékein

lestek áldozatukra, és olyan pokoli lényekről is hallott már, amelyek ezekre vadásztak... ha nem találtak emberi

áldozatokat. Az viszont különös volt, hogy a démoni teremtmények, melyek több kisebb karaván eltűnéséért is felelősek voltak,

a történetek szerint sohasem merészkedtek még olyan erős csapat közelébe, mint Malevolyn tábora. Nem volt ugyan a legerősebb hadsereg – még nem –, de Malevolyn eltökélt harcosai bizonyosan nem ígérkeztek a

legkellemesebb célpontnak. A kisebb, védtelenebb áldozatokat jobban kedvelték. Amilyen például egy magányos harcos lehet, aki belesétált a csapdájukba? Azt, hogy melyik harcosa árulta el, majd kideríti, amikor megtalálja a titokzatos őrszemet. Most azonban

Malevolynnak fontosabb dolga is volt ennél, például az, hogy a démoni állatok ne fogyasszák el vacsorára a testét.

Méltó vagy rá? Ismételte a hang megint. Mintha csak valaki hirtelen harcba küldte volna, az egyik groteszk

rovarlény Malevolyn felé kapott, ollói és végtagjai úgy csattogtak, mintha máris a véres zsákmányt szabdalná nagy

élvezettel. Nem voltak ugyan túlvilági lények, mint ahogyan a nevük után következtetni lehetett volna, de azért

elég kemény ellenfélnek bizonyultak egyetlen közönséges halandó számára. De Augustus Malevolyn nem tartotta magát közönséges halandónak, a legkevésbé sem. Amikor a halálos karmok közeledtek felé, a tábornok ösztönösen cselekedett, egyik keze előrelendült, hogy védje

magát. A legnagyobb megdöbbenésére – és egyben az előtte álló lények legnagyobb meglepetésére is – az üres kezében egy kard jelent meg, méghozzá egy éjfekete pengéjű kard, amely vérvörös fénnyel tündöklött, és

megvilágította környezetét, jobban, mint akármilyen fáklya tette volna. A penge még nagyobbra nyúlt, amikor

suhintott vele a levegőben, de a súlya és a fogása tökéletes maradt. A kard éle szemvillanás alatt belevágott a

legközelebbi lénybe, minden nehézség nélkül áthatolt a kemény kitinpáncélon, és teljesen felnyársalta a rovart,

amely oldalra próbált menekülni. A démoni állat magas hangon felvisított, hátrált, sérült karjából sötét folyadék

ömlött. Malevolyn tábornok nem habozott, a különös események magukkal ragadták. A hozzáértők könnyed stílusában a

csodálatos pengét egy másik támadójába is beledöfte. Még mielőtt a szörny a földre zuhant volna, a tábornok már

fordult is a következőhöz, és folyamatos támadással hátraszorította azt. A maradék két lény csatlakozott harmadik társához, és különböző irányból akartak a tábornokra támadni.

Malevolyn egy lépést hátrált, kissé elfordult, és azonnal kettészelte azt, amelyiknek egy perccel korábban már az egyik végtagját levágta. Ekkor a másik kettő rárontott,

mire a tábornok megperdült, a kardot megsuhintotta, és levágta az egyik támadója fejét. A fej lehullott, a tábornokra pedig pokoli szagú folyadék fröccsent, és egy percre meg is vakította. Az utolsó

megmaradt ellenfele gyorsan kihasználta az előnyös helyzetet, először a földre teperte Malevolynt, azután pedig

megpróbálta átharapni a torkát. Malevolyn úgy vonaglott, mint egy csapdába esett állát, a páncélos alkarját kapta

maga elé, remélte, hogy az erős fém megállítja az erős végtagokat, és megmenti a csontját és húsát addig, amíg kicsit

összeszedi magát. Egyik térdével sikerült arrébb löknie félelmetes támadóját, a hegyes végtagok így kicsit távolabb kerültek. Most

Malevolyn végre a megfelelő szögbe került. A másik kezében megperdítette a kardot, a démoni rovar feje felé

fordította, és teljes erőből beledöfte az állat vastag, természetes páncéljába. A szörnyű bogár fülsiketítően felrikoltott, és holtan esett össze maga alá temetve Malevolynt. A parancsnok enyhe undorral lelökte magáról a lény tetemét, és felkelt. Máskor oly makulátlanul tiszta

páncélruhája tocsogott a lények undorító életnedveitől, de ezen kívül a bogarak nem tettek kárt benne. A négy sötét,

mozdulatlan alakot nézte, és egyszerre érzett dühöt az árulás miatt, ami idejuttatta, és magas fokú elégedettséget,

amiért egymagának sikerült elbánnia a négy ördögi teremtménnyel. Augustus Malevolyn megérintette a mellvértjét, melyet teljesen beborított a démoni lények testnedve. Majdnem

egy percig csak nézte a bűzös ocsmányságot, amely most már kesztyűs kezét is beborította. Egy belső késztetés

hatására Malevolyn ismét a mellvértjéhez ért, de ahelyett, hogy megpróbálná letakarítani róla a mocskot, elkezdte

rajta szétdörzsölni azt – épp úgy, ahogyan azt Bartuc is tette annak idején a legyőzött emberek vérével. – Tehát... talán mégis érdemes vagy rá! Megperdült, és végre ismét megpillantotta az áruló őrszem alakját a sötétben. De a józan esze azt súgta

Malevolynnak, hogy az, akit ő a saját emberének gondolt, biztosan valami sokkal erősebb lehetett, valami, ami nem evilági...

– Már tudom, ki vagy... – mormogta a tábornok. Aztán a szemei elkerekedtek, amikor rádöbbent a teljes igazságra.

-Vagy inkább úgy kellene mondanom, hogy tudom, mi vagy... egy démon...

A másik alak halkan felnevetett, de ebben a nevetésben nem volt semmi emberi. Malevolyn tábornok szemei előtt az őrszem alakja megcsavarodott, megnőtt, és túlvilági alakká változott. Ott

tornyosult a halandó felett, ahol eddig négy végtag volt, most már hat alakult ki. A legfelső pár olyan volt, mint két

tűhegyes kasza, a középső csontvázszerű karokon halálos karmok éktelenkedtek, a legalsók pedig, melyek lábként

funkcionáltak, épp úgy hajlottak hátra, mint annak a rovarnak a lábai, amelyre a démon a leginkább hasonlított. Egy sáska. Egy imádkozó sáska, egyenesen a pokolból. – Köszöntelek, westmarchi Augustus Malevolyn tábornok, harcos, hódító, parancsnok – köszöntelek, Véres Hadúr.

– A hihetetlen külsejű rovar bizarr módon meghajolt, a kaszás végtagok tűhegyes vége a homokba fúródott. –

Szerény személyem gratulál neked abból az alkalomból, hogy méltónak bizonyultál... Malevolyn a kezére nézett, most már nem volt benne semmilyen fegyver. A mágikus kard eltűnt, rögtön akkor,

amikor már nem volt rá többé szükség – de a tábornok biztosan érezte, hogy ezentúl amikor csak szüksége lesz rá,

előhívhatja majd azt a kardot. – Te vagy az a hang a fejemben. – válaszolta végül a tábornok. – Te vagy az a hang, amely legyengít engem. A démon oldalra billentette a fejét, dülledt szeme felparázslott. – Én nem gyengítettelek téged... csak biztattalak. – És mi történt volna, ha nem megyek át ezen a kis vizsgán? – Akkor én nagyon, de nagyon csalódott lettem volna. A lény szavai, bár nem voltak túlságosan biztatóak, mégis megnevettették a tábornokot. – Hát akkor nagyon nagy szerencse, hogy átmentem. -Malevolyn gondolkodott, közben fél kézzel megigazította a

sisakot. Először ott voltak a víziók, azután gyenge képességei megerősödtek – és most az a mágikus kard, és ez a démon, akit irányíthat. Most már teljesen bizonyossá vált az, amit a sáska is megelőlegezett neki; Augustus

Malevolyn érdemes arra, hogy az övé legyen Bartuc páncélja. – Megérdemled – mondta a sáska furcsa hangján. – Ezt én mondom, Xazax – mert ez a nevem –, de van egy dolog,

amit még nem sikerült megszerezned! Valami, ami a tiéd kell, hogy legyen, mert csak akkor leszel valóban Bartuc! – A páncél. – Malevolyn tábornok tudta, hogy miről beszél a démon. – A páncél, amit most egy nyavalyás paraszt

visel! Nos, most is éppen felém tart, átkel vele a tengeren! Galeona azt mondja, hogy Lut Gholeinbe megy, ezért

most mi is oda indulunk. – Átgondolta a dolgot. – Talán eljött az ideje, hogy ő is tanuljon egyet s mást. Talán a te

segítségeddel... – A legjobb az lenne, ha nem beszélnél rólam a boszorkányodnak, hatalmas uram! – Xazax hangjából mintha némi

aggodalom hallatszott volna ki. – Az ő fajtájában... soha nem lehet teljesen megbízni. Jobb, ha nem is foglalkozol

vele... Malevolyn elgondolkodott azon, amit a démon mondott. Xazax úgy beszélt, mintha neki és Galeonának lettek

volna már közös ügyeik, és ezen a tábornok így utólag nem is csodálkozott. A boszorkány szinte állandó

kapcsolatban állt a gonosz erőkkel. Ami számára ennél sokkal érdekesebben hangzott, az az volt, hogy a démon nem

akarja, hogy a boszorkány tudjon arról, ami közöttük elhangzik. Kihagyja őt? Elárulja? Nos, ha ez az ügyét

előremozdíthatja, akkor legyen. Bólintott. – Rendben van. Amíg eldöntöm, hogy mit tegyünk, addig ő nem fog semmit sem megtudni a kettőnk kis

találkozójáról. – Becsülöm a tisztánlátásodat... – Hát erről ennyit. – A tábornok nem akart több időt fecsérelni a boszorkányra. Xazax ugyanis említett valamit,

ami őt ennél sokkal jobban érdekelte. – De az előbb mintha a páncélról beszéltél volna! Tudsz róla valamit? A pokoli sáska ismét meghajolt. Bár csak a csillagok világítottak, de a tábornok így is látta a testét mindenütt

átszövő ijesztő ereket, amelyek a egyfolytában pulzáltak. -Mostanra az a bolond már oda is ért Lut Gholeinbe... de ott el tudja rejteni a páncélt a város falain belül, így az, aki valóban megérdemli, nem juthat hozzá...

– Erre már én is gondoltam. – Igazság szerint a tábornok többször is gondolt már erre az út során, fontolgatta, és

egyre dühösebb lett a gondolattól, bár ezt a dühöt senki előtt nem mutatta. Egyik énje teljesen biztos volt abban, hogy le tudja igázni Lut Gholeint, és így elkaphatja a parasztot is, aki a páncélt viseli, de a gyakorlatiasabb énje a

veszteségeket is számításba vette, és azokat bizony túlságosan is nagynak találta. A vereséget sem zárhatta ki teljes

mértékben a lehetőségek közül. Malevolyn azt tervezte, hogy a királyság látóterén – és tudtán – kívül tartja a

hadseregét, s megvárja, amíg az idegen egyedül kivonul a sivatagba. De sajnos a tábornok korántsem lehetett benne

biztos, hogy a bolond úgy fog tenni, ahogy az az ő céljainak megfelel. Xazax közelebb hajolt. – A királyság nagyon erős, sok kiválóan képzett katonával. Az, aki a páncélt viseli, biztonságban érezheti magát

odabent. – Tudom. – De én megadhatom azt, amivel Lut Gholein a tiéd lehet... egy olyan iszonyatos erőt, amivel halandó hadsereg

nem szállhat szembe. Malevolyn el sem tudta hinni, amit éppen hallott. – Csak nem azt akarod mondani, hogy... A démon hirtelen a tábor felé fordult, mintha valamilyen hangot hallott volna. Egy pillanatnyi szünet után a

figyelme gyorsan visszatért az előtte álló emberre. – Amikor már csak egynapnyi járásra vagyunk a város falaitól, akkor újra beszélni fogunk. Addigra készen kell

állnod arra, hogy ezt megtedd... A démon beszélt, a tábornok pedig hallgatta őt. Először még őt is elborzasztotta, amit a démon javasolt neki, de

azután Xazax elmagyarázta azt is, hogy miért kell így lennie, és Augustus Malevolyn is belátta a dolog szükségességét – és érezte a növekvő izgalmat is.

– Megteszed mindazt, amit mondtam? – kérdezte a démon. – Igen... igen, megteszem... szívesen. – Tehát nemsokára beszélünk. – Xazax alakja figyelmeztetés nélkül elkezdett távolodni, gyorsan átváltozott, már

inkább volt árnyék, mint anyag. – Addig is, minden tiszteletem a tiéd, tábornok! Köszöntöm Bartuc örökösét!

Köszöntöm a démonok új urát! Köszöntöm az új Véres Hadúrt! Ezután Xazax alakja végleg eltűnt az éjszakában. Malevolyn tábornok azonnal elindult visszafelé a táborba, de a gondolatai egészen másutt jártak, a démoni sáska

szavai még mindig visszhangzottak a fejében. Ez az éjszaka jelentette számára a fordulópontot, azt, hogy végre

minden álma teljesülni fog. A démon által kijelölt próbatétel, és a mód, ahogyan Malevolyn megoldotta a helyzetet,

mind elhalványultak amellett, amit a démon ajánlott neki– a páncél és az a módszer, amivel Lut Gholein és a vágyott páncél is biztosan az övé lehetne, méghozzá nagyobb fáradság nélkül.

A démonok új ura, így nevezte őt a sáska.

Már csak egyetlen éjszakát kell átvészelni. Már csak egy éjszaka, és a Királyi Pajzs megérkezik Lut Gholein

kikötőjébe. Csak egy éjszaka, és Kara egyedül marad egy furcsa országban, teljesen egyedül, csak a két groteszk kísérője

marad vele. Visszatért a kabinjába a vacsorájával, mint eddig is mindig, és a két élőhalott őrködő tekintete előtt elfogyasztotta

azt. Fauztin a sarokban maradt, a sötét Vizjerei úgy nézett ki, mint valami rémisztő szobor, ahogy ott állt, de az

utóbbi időkben Sadun Tryst közelebb merészkedett, és a beszédesebb kedvű élőhalott most is ott üldögélt az ágy mellett, a fallal egybeépített széken. A vicces kedvű szellemalak még beszélgetéseket is kezdeményezett, bár erről a

szellemidéző szíves örömest lemondott volna. Volt viszont egy olyan téma, ami eléggé érdekelte Karát ahhoz, hogy beszélgessen, méghozzá Norrec Vizharan

megfoghatatlan alakja. Kara észrevett valami nagyon furcsát abban, ahogy Tryst az egykori bajtársáról beszélt. A

szavaiból egyáltalán nem hallatszott ki a gyilkos iránt érzett gyűlölet. Gyakran szórakoztatta Karát a közös kalandok

történetével. Úgy tűnt, Tryst még mindig nosztalgiával gondol a barátjára, annak ellenére, hogy a veterán katona

milyen szörnyűséget művelt vele. – Megmentette... az életemet... háromszor... még annál is... többször – mondta a bosszúálló szellem, amikor Kara

megint rávette, hogy az áruló barátjáról beszéljen. -Nem volt... annál... szörnyűbb... egy háború sem. – És azóta utazott vele? – A háború, amiről Tryst beszélt, valahol a Nyugati Királyságok területén dúlt, úgy kilenc

évvel korábban. Ha ilyen emberek ennyi ideig együtt vannak, akkor ott valami nagyon szoros kapcsolatról van szó. – Igen... kivéve... amikor Norrec... beteg volt. Akkor három hónapra... magunkra hagyott minket... és később...

csatlakozott... hozzánk. – A rothadó tetem a Vizjereire nézett. – Emlékszel... Fauztin? A varázsló alig láthatóan biccentett. Kara azt várta, hogy valamilyen módon megtiltja a társának, hogy ilyen

dolgokról beszéljen, de úgy tűnt, a nosztalgiázás Fauztint is magával ragadta. Életük során ezek a férfiak nagyon

nagyra becsülték ezt a Norrecet, és most, hogy hallotta a történeteket, már Kara is így érzett az ismeretlen iránt. Ugyanakkor ez a nagyra becsült Norrec Vizharan brutálisan lemészárolta a barátait, és az élőhalottakat csakis

egyetlen dolog hívhatta a halandók közé és tarthatta ezen a világon, és ez a bosszúvágy és igazságérzet egy olyan

keveréke, amely emberi ésszel fel nem fogható. Ennek a két alaknak másról sem kellett volna beszélnie, mint a

megtorlásról, egyfolytában bosszút kellett volna forralniuk, azt tárgyalni, hogy hogyan tépik majd darabokra a

Vizharan testét, és küldik elátkozott lelkét az alvilágba. Az, hogy egyáltalán mást is éreznek ezen a bosszúvágyon

kívül, nagyon meglepte Karát. Sadun Tryst és Fauztin egyáltalán nem úgy viselkedtek, mint azok az élőhalottak,

akikről a legendák szólnak. – Mit fognak csinálni, ha végre megtalálják? – Ezt a kérdést már feltette egyszer, de nem kapott rá érthető választ. – Megtesszük..., amit... meg kell... tennünk. Megint egy válasz, amivel nem tud túl sok mindent

kezdeni. Miért védik Karát az igazságtól? – Azután, amit magukkal tett, még az egykori barátság sem jelenthet túl

sokat. Hogyan követhetett el Norrec ilyen szörnyűséget? -Azt tette..., amit... meg kellett... tennie. – Az újabb

talányos válasz után Tryst mosolya szélesebb lett, még több látszott sárguló fogaiból és rothadó fogínyéből. A

bosszúállókat mindent felemésztő céljuk sem menthette meg attól, hogy emberi külsejükből napról napra mind

többet veszítsenek. Teljesen soha nem bomlanak el, de emberi mi-voltuk egyre kevésbé fog látszani rajtuk. – Maga...

egyszerűen... csodaszép. – Tessék? – Kara Nightshadow pislogott, és nem volt biztos benne, hogy jól értette, amit Tryst mondott. – Csodaszép... és üde..., eleven. – Az élőhalott váratlanul kinyújtotta a kezét, és megfogta a szellemidéző egyik hosszú, dús, hollófekete hajfürtjét. -Az élet... gyönyörű... szebb, mint... valaha... Kara magába fojtotta a borzongást. Sadun Tryst szándéka egyértelmű volt. Még nagyon is elevenen emlékezett az

élet gyönyöreire. Ezek közül az egyik, az evés, nem olyan régen teljesen kiábrándította. Most, hogy már napok óta

egy szűk kabinban utazott, méghozzá egy élő nő állandó társaságában, úgy tűnt, készen áll arra, hogy egy másik

élvezetet is újra kipróbáljon – és Kara nem tudta, hogyan akadályozhatná meg őt abban, hogy ezt tegye. Sadun Tryst váratlanul megfordult, és a barátjára nézett. Kara nem vett ugyan észre semmit, de valamiféle

hangtalan és jeltelen kommunikáció biztosan zajlott a két élőhalott között, méghozzá olyan tartalmú, melynek a

vidám bosszúálló láthatóan nem igazán örült. – Hadd legyen... meg... legalább... az illúzió... Fauztin nem mondott semmit, egyetlen látható jele válaszának az volt, hogy pislogott egyet. Ez azonban meggyőzte

a bajtársát. – Nem... akartam... igazán... megérinteni... – Tryst végigmérte a szellemidézőt, mielőtt újra a szemébe nézett volna.

– Én csak... Ebben a pillanatban az ajtót erősen megzörgették, ami arra késztette Trystet, hogy azonnal visszavonuljon a

távolabbi, sötét sarokba. Kara alig hitt a szemének olyankor, amikor a bosszúálló így mozgott. Mindenhol azt

olvasta, hogy a gyorsaság nem tartozik az élőhalottak fő erényei közé. Ehelyett inkább kitartóak voltak, övék volt a

nem evilági türelem. Behúzódott a Vizjerei mellé, és azt mormogta: – Válaszoljon. Kara így is tett, bár sejtette előre, hogy ki kopogtat. Csak két olyan ember volt a hajón, aki oda mert jönni, és

kopogtatni az ajtaján, az egyik közülük Jeronnan kapitány volt, akivel nem is olyan régen beszélgetett, a másik

pedig... – Igen, Drayko úr? – kérdezte a varázslónő, az éppen csak résnyire nyitott ajtón keresztül. A férfi nyugtalannak tűnt. – Kara úrnőm, tisztában vagyok azzal, hogy ön teljes magányra és nyugalomra vágyott,

de mégis... arra gondoltam, hogy esetleg nem lenne-e kedve néhány percre csatlakozni hozzám a fedélzeten. – Köszönöm, Drayko úr, de, mint ahogy azt korábban is említettem a kapitánynak, nagyon sok dolgom van még, míg partot érünk. – Be akarta csukni az ajtót. – Köszönöm,

hogy megkérdezte... – Egy kis friss levegőt sem akarna szívni? Volt valami furcsa a másodtiszt hangjában, de a szellemidézőnek nem volt ideje ezen gondolkodni. Tryst elég

világosan megmondta neki, hogy nem szabad több időt a kabinon kívül töltenie, mint amennyi ahhoz szükséges,

hogy az ételét felhozza az étkezdéből. A zombik ott akarták tudni az élő játékbabájukat, ahol ők is láthatják. –

Köszönöm, de nem. -Gondolhattam volna. – Megfordult, készült Karát magára hagyni – aztán olyan erővel vágódott neki vállával a

résnyire nyitott ajtónak, hogy Kara az ütközés ereje miatt visszazuhant az ágyára. Nem vesztette el az eszméletét, de annyira megdöbbent a másodtiszt viselkedésén, hogy egy percig mozdulni sem bírt.

Drayko térdre esett a szobában. Felnézett, meglátta az élőhalottakat, és elsápadt. – Uram Jézus! Hirtelen egy tőr jelent meg Tryst kezében. A tengerész a saját késéért nyúlt, amit Kara ott látott heverni az oldalánál. Drayko egészen biztosan egész idő alatt

azt a kést szorongatta, elrejtette a háta mögé, miközben lényegtelen dolgokról cseverészett a mágusnővel. Egész idő

alatt azzal tudattal beszélt, hogy valami nincs rendben a kabinban – de az a látvány, ami most elétárult, valószínűleg

a legrosszabb rémálmát is felülmúlta. Miközben Sadun Tryst a karját emelte, egy másik alak is berontott a szobába. Hanos Jeronnan kapitány volt az,

rituális kardját kezében tartotta, és pajzsként védelmezte másodtisztjét. Draykoval ellentétben ő sokkal kevésbé

látszott meglepettnek a két borzalmas alak láttán, akikkel szembetalálkozott. Sőt, Jeronnan mintha örült is volna annak, hogy látja az élőhalottakat.

– Nem hagyom, hogy még egyszer megtörténjen... -mormogta a kapitány. – Őt nem vihetitek magatokkal.

Kara azonnal megértette, hogy miről beszél a kapitány. Az ő elméjében az élőhalottak azonosak voltak azzal a

láthatatlan szörnnyel, amely nem egyszerűen elrabolta a lányát, hanem gonosz lénnyé is változtatta, akit kénytelen

volt saját kezével megölni. Most azonban úgy gondolta, hogy végre elérkezett a bosszú ideje. És az ezüstpengéjű karddal volt is esélye a bosszúra. Tryst elhajította a tőrét, gyorsasága ismét meghazudtolta rothadó testét. A kicsi penge belefúródott Jeronnan

karjába, méghozzá abba, amelyben a kardot is tartotta, ettől a kapitány megtántorodott. De az egykori

haditengerész-tiszt nem adta fel ilyen könnyen. Folyt a vére, az élőhalott fegyvere még mindig benne volt a húsában,

mégis támadott, kardjával túlvilági ellenfele felé suhintott. Sadun Tryst úgy mosolygott, mintha gúnyolódna, és közben a kard felé nyúlt, méghozzá azzal a nyilvánvaló

szándékkal, hogy megragadja a pengét. Ő már túl volt a halálon, az egyszerű kardok nem sok kárt tehettek benne. A kapitány fegyverének a vége lenyisszantotta a bosszúálló két ujját. Kara ebben a pillanatban éles fájdalmat érzett, méghozzá olyan erős fájdalmat, hogy önkéntelenül is kétrét

görnyedt tőle, és majdnem összeesett. Tryst kis szisszenéssel húzta vissza megcsonkított kezét. Jeronnant nézte, de közben a társához beszélt. – Csinálj...

már... valamit..., amíg a fejem... még a helyén... van... A szellemidéző a könnyein keresztül is látta, hogy Fauztin pislog egyet. – Vigyázzanak! – kiáltotta védelmezőinek. Ekkor félelmetes erőhullám tört elő a rituális tőréből, amely Jeronnant és Draykot a szemközti falhoz vágta.

Ugyanakkor a Vizjerei a másik kezét a mögötte lévő falhoz emelte. Kékes homály jelent meg a bosszúállók mögött, olyan ködös homály, ami mind szélességében, mind magasságában

egyre csak terjedt. A két tengerész nagy nehezen talpra állt. Drayko már rohant is volna az ellenség felé, de Jeronnan visszahúzta.

-Nem! Ez az egyetlen fegyver, ami jó ellenük! Esküszöm, hogy haleledellé vagdosom őket – bár kétlem, hogy a

halak megennének valamit, ami ennyire rothadt. Maga csak vigyázzon a lányra! A tiszt azonnal engedelmeskedett, és Karához rohant. – Fel tud állni? Kara fel tudott állni, igaz, csak segítséggel. A fájdalom ugyan még mindig nem múlt el, de legalább csillapodott

annyira, hogy a képes volt gondolkodni – és rájönni, mi is történt valójában. A tőr segítségével Fauztin a lány életét az ő megmaradásukhoz kötötte. A vágás, amit Jeronnan Trysten ejtett, nem

az élőhalottnak fájt, aki a halálon túl már nem kellett, hogy ilyen dolgokkal foglalkozzon. De úgy tűnt, hogy minden

ütés és vágás, ami őket éri, a hozzájuk láncolt halandónak, Karának fog fájni. Így aztán az ezüst pengéjű kard segítségével a kapitány nem csak az élőhalottakat darabolhatja a már említett

haleledellé, de eközben lassacskán azt is megöli, akit tulajdonképpen meg akart menteni. Muszáj figyelmeztetnie őket! – Drayko! Jeronnannak azonnal abba kell hagynia! – Minden rendben lesz, hölgyem! A kapitány tudja, hogy mit csinál! Az ezüst kardja pont az efféléknek való!

Ilyen szűk helyen gyorsan végezni fog velük, még mielőtt az a mágusféle újabb varázslathoz folyamodna! – Drayko

elfintorodott. – Istenem, micsoda szörnyű bűz van idebent! Miután maga elkezdett olyan furcsán viselkedni,

Jeronnan kapitánynak végre eszébe jutott, hogy mi történt magával még Gea Kulban, és akkor már biztos volt benne,

hogy valami készül! Vacsora után a kabinjába hívatott, elmondta nekem, hogy mire gyanakszik, és utána megkért,

hogy jöjjek ide, és készüljek fel rá, hogy maga a pokol fog a szemem elé tárulni i de hogy milyen közel járt ezzel az

igazsághoz, azt akkor még nem is sejtettem! A szellemidéző megint megpróbálta elmagyarázni neki a dolgot. – Figyeljen rám! Ezek engem is elvarázsoltak... – Persze, és ezért nem tudott elmondani semmit! – A nyitott ajtó felé kezdte húzni a lányt, ahol Jeronnan emberei

közül már több is gyülekezett. Néhányan közülük már a kezükben tartották a fegyverüket, de senki sem mert belépni

a szobába, mivel sokkal jobban féltek szembeszállni az élőhalottakkal, mint a kapitány vagy a másodtisztje.

-Gyerünk! Jöjjön el a közelükből! – De ez nem a... – Kara megállt, és a teste akaratán kívül kirántotta magát a tiszt szorításából. A férfi a karjáért nyúlt. – Ne arra! Jobb lenne, ha... A szellemidéző legnagyobb meglepetésére a keze ökölbe szorult, és erősen gyomron vágta a megmentőjét. Nem volt ugyan túl erős az ütés, de teljesen váratlanul érte a másodtisztet. Drayko hátraesett, sokkal inkább a

meglepetéstől, mint a fájdalomtól. Kara az élőhalottak felé fordult... és látta a szikár Vizjereit, aki intett, hogy tartson velük. A végtagjai engedelmeskedtek a hívásnak, pedig ő nagyon igyekezett ellenállni a varázslatnak. Az élőhalottak

mögötti falat már szinte teljesen beborította a kékes homály. Az élőhalottak, mivel felfedezték őket a halandók, most

arra készültek, hogy elhagyják a hajót – és magukkal akarták vinni a rabjukat is. Kara próbált ellenállni, nem csupán azért, mert nem akart a két bosszúállóval tartani, hanem azért is, mert tudta,

hogy a mögött a fal mögött nincs semmi más, csak a háborgó tenger. Persze Trystnek és társának már nem kellett

olyan hétköznapi dolgokkal bajlódnia, mint a légzés, de Karának igen. Jöjjön velem, szellemidéző... hallotta a fejében a hangot. Fauztin szeme az ő szemébe nézett, pislogás nélkül, és

beférkőzött a gondolatai közé is. Kara már nem volt a maga ura, így a bosszúállók felé szaladt. – Kislány, ne! – Jeronnan kapitány megragadta a karját, de a sérülés miatt nem tudta elég erősen tartani. Kara

kiszabadította magát, azután előrenyúlt, hogy elérje Sadun Tryst feléje nyújtott, megcsonkított kezét. – Fogom! – nyögte az élőhalott. Fauztin megragadta a társa vállát, azután szánt szándékkal hátraesett – és eltűnt a kékes homályban, magával rántva

Trystet. Tryst pedig vitte Karát is. – Fogjátok meg! – kiáltotta a kapitány. Drayko is kiáltott valamit, talán a lány nevét, de ekkor már túl késő volt,

nem tehettek semmit. A fekete mágusnő átesett a kékes homályon – egyenesen bele a tenger fojtogató ölelésébe.

TIZENHÁROM

Horazon sírja... a Titkos Szentély... Norrec Vizharan keresztülverekedett a sűrű, szürkés színű szövevényen, és utat tört magának egy tekergő, zűrzavaros

folyosórendszeren. Horazon... A fal mentén régi szobrok álltak sorban, mindegyik olyan arcot viselt, amely valahonnan ismerős volt neki. Felismerte Attis

Zuunt, egykori ostoba tanítóját. Korbiát, egy túlságosan is hűséges és ártatlan tanítványát, akit később feláldozott saját céljai érdekében. Merendit, a tanács vezetőjét, aki saját díszes dicsérő szavainak esett áldozatául. Jeslyn Katart, barátját, akit később elárult. A pókhálók mögött ott volt mindenki, akit ő valaha is ismert – egy ember kivételével.

Mindenki ott volt, csak a testvére, Horazon nem. – Hol vagy? – kiáltotta Norrec. – Hol vagy? Hirtelen egy sötét szobában találta magát, egy hatalmas kripta állt előtte. Vizjerei ruhákba öltözött csontvázak őrködtek a

folyosók előtt, amelyek a szobából mindkét oldalra nyíltak. A családjuk címere, a félholdra hajló sárkány volt rávésve arra az óriási szarkofágra, ami ott állt a páncélruhás betolakodó előtt.

– Horazon! – kiáltotta Norrec. – Horazon! A név úgy visszhangzott a teremben, mintha csak gúnyolódna vele. Norrec dühösen a szarkofághoz lépett, és a súlyos fedőlap

felé nyúlt. Amint hozzáért a kőlaphoz, a körülötte álló csontvázakból morgás tört elő. Norrec kis híján visszahőkölt, de a düh és az

elszántság végül győzedelmeskedett minden más érzelme felett. Nem hallgatott a halottak figyelmeztető morgására, a katona megemelte a koporsó súlyos fedelét, azután engedte, hogy apadióra zuhanjon, ahol ezer darabra tört.

A koporsóban Norrec egy összetöpörödött alakot látott. Győzelmet érzett, és már nyúlt is a szemfedő felé, hogy letépje az anyagot az arcról, és megláthassa végre átkozott testvérének elrothadt vonásait.

Ekkor hirtelen egy kéz ragadta meg a csuklóját, egy kéz, melyet bomló hús és dögevő bogarak borítottak. Küzdött, de az iszonyatos ujjak nem engedték el. Ráadásul, Norrec legnagyobb rémületére a test süllyedni kezdett a koporsóban,

egyre mélyebbre és mélyebbre, mintha annak az alja hirtelen eltűnt volna, és helyén egy végtelen szakadék jelent volna meg. Akárhogy is próbálkozott, Norrec nem tudta megakadályozni, hogy a test be ne rántsa őt is a szarkofágba, illetve a sötét mélységbe.

Hangosan felsikoltott, s ekkor a holtak világának kapuja rázárult...

– Felébredt.

Norrec megrázkódott, kesztyűs kezeivel előrecsapott, hogy elhárítsa magától a rémálmokat. Pislogott, és

rádöbbent, hogy még mindig a régi székben üldögél, Drognan szentélyében. Az álom a testvére sírjáról – nem,

Bartuc bátyjának sírjáról – annyira valós volt, annyira vérfagyasztóan valóságos.

– Az előbb aludt. Álmot látott – jegyezte meg az idős Vizjerei.

– Igen... – A legtöbb álomtól eltérően azonban erre a veterán egészen világosan emlékezett. Sőt, mi több, nem

tartotta valószínűnek, hogy valaha is el tudná felejteni. -Bocsánat, hogy elaludtam...

– Nem szükséges mentegetőznie. Végül is én voltam az, aki a bor segítségével elaltattam... és nekem köszönheti az

álmot is.

Norrec hirtelen haragot érzett és fel akart ugrani ültéből – de Drognan egyszerűen a kitartott kezével megállította. –

Most vissza fog ülni oda.

– Mit csinált velem? Mióta nem vagyok magamnál?

– Röviddel azután, hogy leült, nekiláttam. Hogy mennyi ideig nem volt eszméleténél... bizony

majdnem egy napig. Azóta leszállt az est, és ki is hajnalodott már. -A varázsló közelebb ment hozzá, a varázspálcát

most sétapálcának használta. Norrec azonban úgy látta, hogy nem a gyengesége miatt. – Hogy miért is tettem?

Mondjuk úgy, hogy ezzel megtettem az első lépést mindkettőnk célja felé, barátom. – Várakozó mosoly ült ki az

arcára. – Most pedig mondja csak el nekem szépen, hogy mit is látott álmában? – Hiszen tudja, nem?

– Azt én okoztam, hogy elaludt, és azt is, hogy álmodott. Azt viszont nem én döntöttem el, hogy miről álmodjon.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy az én képzeletem alkotta azt a rémálmot?

Az öreg mágus megvakarta az ezüstszínű szakállát. -Nos igen, talán a témába volt némi beleszólásom... de maga az

álom, a képek, azok egyedül a maga agyából pattantak elő. Úgyhogy, most mondja el szépen, mit álmodott.

– És mi értelme van ennek az egésznek? Minden baráti érzelem eltűnt a mágus arcáról. – A maga élete forog kockán. Norrec rádöbbent, hogy nem sok beleszólása van a dolgokba, ezért beadta hát a derekát, és elmondta a mágusnak,

amit az tudni akart. Szinte tökéletes részletességgel elmesélte, hogy mi történt vele, leírta a környezetet, az

eseményeket, még az arcokat és a neveket is, amiket a szobrokon látott. Drognan bólintott, mindezt nagyon

érdekesnek találta. Kérdéseket tett fel neki, előásatott vele olyan apró részleteket is, amelyeket Norrec először elfelejtett megemlíteni. A figyelmes mágus számára semmi sem volt lényegtelen részletkérdés.

Amikor elérkezett a kriptában történt szörnyűségekhez a mesélésben, a Vizjerei még figyelmesebben hallgatta.

Drognan számára láthatóan különösen az okozott nagy örömet, amikor elmeséltette Norreccel, hogy hogyan néztek

ki a csontváz mágusok, és hogy hogyan nyitotta ki a szarkofágot. Még akkor is tovább unszolta, hogy folytassa már,

amikor Norrec a felidézett borzalmak, a zuhanás átélésének hatására remegni kezdett, és a varázsló nem hagyta, hogy

akár csak a legkisebb információ-morzsát is kihagyja. – Hát ez igazán érdekes! – Drognan felkiáltott, amikor Norrec befejezte a történetet, és teljesen közömbös volt az

iránt a szenvedés iránt, amit Norrecnek a történtek felidézése okozott. – Olyan életszerű! Biztos, hogy igaz! – Mi... igaz? – Maga tényleg látta a sírt! Az igazi Titkos Szentélyt! Teljesen biztos vagyok benne! Ha a ráncos varázsló abban bízott, hogy lelkesedése Norrecre is átragad majd, akkor bizony nagyon tévedett. A

katona nem igazán hitte, hogy az, amit látott, valóban létezhet. .. de ha mégis itt található a halandó világban, ő akkor

sem vágyik rá egy cseppet sem, hogy a valóságban is láthassa. Azok után, amit Bartuc titkos sírkamrájában átélt, attól a gondolattól, hogy gyűlölt testvére sírjába is belépjen, az amúgy rendíthetetlen katonán végigfutott a hideg.

Amióta ez az egész elkezdődött, semmi másban nem volt része, csak szenvedésben és borzalmakban – Norrec most

már semmi másra nem vágyott, csakis arra, hogy végre megszabadulhasson ettől az átkozott páncéltól. Mindezt Drognannak is elmondta, aki csak annyit válaszolt: – Eljön majd annak is az ideje, Vizharan... feltéve, ha hajlandó szembenézni a rémálommal még egyszer. Norrec egy cseppet sem lepődött meg a varázsló válaszán, körülbelül erre számított. Bartuc és Drognan ahhoz a

kultúrához tartoztak mindketten, amely a célokra összpontosított csupán, és nem igazán törődött a módszerek egyéb

következményeivel. A Kehjistani birodalom ezen az elven jött létre, és a Vizjerei varázslók, a birodalom tartópillérei,

mélyen beleásták magukat a démonidézés titkaiba, mert ennek segítségével uralkodhattak mindenki felett. Csak

amikor a megidézett démonok ellenük fordultak, mondtak le erről a módszerről önként és dalolva – de még Norrec

idejében is suttogtak történeteket olyan hitehagyott Vizjerei varázslókról, akik a hatalom reményében ismét a pokol

erőivel szövetkeztek. Még Fauztin maga is elejtett néha-néha olyan megjegyzéseket, hogy hajlana arra, hogy túllépje azokat a határokat,

amiket a vallása még biztonságosnak ítélt. De Norrec azért bízott abban, hogy a barátja nem lett volna képes arra,

hogy Drognanhoz hasonlóan arra kényszerítsen valakit, hogy nem is egyszer, de mindjárt kétszer is átéljen egy ilyen

iszonyatos rémálmot – és mindezt pusztán a saját önös érdekei miatt. De ugyan milyen lehetőségei lettek volna Norrecnek ezen kívül? Csak Drognan volt képes uralkodni a páncél

felett, és megakadályozni, hogy elrohanjon Norreccel együtt egy újabb, elképzelhetetlen borzalmak felé... Körülnézett a rengeteg könyv és kézirattekercs között, amelyeket az idős Vizjerei az évek során összegyűjtött.

Norrec gyanította, hogy ezek csupán töredékét alkotják a varázsló tudományos tárházának. A Vizjerei ebben az egy

szobában tartotta őt, de biztosan akadtak olyan titkai is szép számmal, amelyeket nem osztott meg a szerencsétlenül

járt harcossal. Ha valaki meg tudná menteni, akkor az csakis ez a Vizjerei lehet – de csakis akkor, ha Norrec hajlandó

megfizetni a szabadsága árát.

És megint ugyanaz a kérdés: ugyan, mi mást is tehetne?

– Rendben van! Tegye, amit tennie kell... de minél gyorsabban! Véget akarok már vetni ennek az egésznek!

-Annak ellenére, amit mondott, Norrec tisztában volt azzal, hogy a szörnyű, marcangoló bűntudatnak, ami

folyamatosan kínozta, soha semmi nem vethet véget.

– Természetesen. – Drognan elfordult tőle, és egy másik, szintén nagyon vastag kötetért nyúlt. Elmélyülten

tanulmányozta a lapjait egy rövid ideig, bólintott, azután becsukta a könyvet. – Igen, ez biztosan jó lesz.

– Jó lesz? Mire?

A mágus visszatette a könyvet a helyére, és közben válaszolt Norrec kérdésére.

– A gyűlölködés ellenére, amit éreztek egymás iránt, Bartuc és Horazon élete mindörökre össze van kötve, sőt, még a halál utáni életük is. Az, hogy a páncél ide hozta magát, Lut Gholeinbe, szintén arra utal, hogy még ennyi év után is

nagyon szoros maradt ez a kapcsolat. – Összeráncolta a szemöldökét. – És a maga kapcsolata a páncéllal majdnem

ugyanilyen erős. Erre azt is mondhatnám, hogy egy igazán váratlan körülmény, de egy olyan dolog, ami igazán

kíváncsivá tesz engem. Talán ha ennek az egész ügynek a végére jártunk, majd tanulmányozom is a jelenséget.

– Még mindig nem árulta el, hogy pontosan mit is akar tenni – figyelmeztette a veterán, mivel nem akarta, hogy

Drognan gondolatai megint elkalandozzanak. Nagyjából értette, amit a varázsló a testvérek közötti kapcsolatról

mesélt, és arról, hogy mi köze van mindehhez a páncélnak, de a dolog többi része nem igazán volt tiszta előtte, és

őszintén szólva, Norrec nem is volt rá kíváncsi. Az ő kapcsolata a páncéllal akkor kezdődött, amikor vesztére

belépett a sírboltba, és akkor fog véget érni, amikor Drognan segítségével lehámozhatja majd magáról a

fémlemezeket. Azután a Vizjerei azt csinálhat a páncél darabjaival, amit csak akar -bár a legjobb talán az volna, ha

beolvasztaná őket, és földműves szerszámokat, vagy más hasonló ártalmatlan dolgokat készítene belőle. – Ez alkalommal egy olyan varázsigét fogok magára olvasni, amelynek segítségével megtudhatjuk a sír pontos

helyét, melyről én mindig úgy gondoltam, hogy nagyon is lehetséges, hogy a város alatt van! – Drognan szeme

felcsillant a lehetőségtől. – Ehhez arra lesz szükség, hogy visszatérjen az álomba... ám ez alkalommal ezt éber

állapotban fogja megtenni.

– Hogyan álmodhatok, ha egyszer nem alszom? A mágus az égre emelte a szemeit.

– Kímélj meg, uram, a tudatlanoktól! Norrec Vizharan, maga azért fog ébren álmodni, mert az én varázslatom ezt

lehetővé teszi. Egyébként pedig biztosíthatom afelől, hogy ennyi éppen elég lesz magának, a többit úgysem értené.

A megviselt harcos beletörődően bólintott.

– Hát akkor, rendben van! Essünk túl rajta minél gyorsabban!

– Az előkészületek csupán néhány percet vesznek igénybe...

Az idős Vizjerei közelebb lépett, és a varázspálcája végével egy kört rajzolt a szék köré, melyben a harcos üldögélt. Norrec először nem látott ebben semmi érdemlegeset, de abban a pillanatban, hogy Drognan befejezte a kört, az

hirtelen életre kelt, mérges sárga színűvé vált, és folyamatosan pulzált. A harcos megint felugrott volna a székből, ha

nem találkozik vendéglátója figyelmeztető tekintetével. Hogy megnyugtassa magát, Norrec arra gondolt, ami ennek

az egész szertartásnak a végén várhat rá – a szabadságra. Drognan nem tudott volna olyat kérni tőle, amit a

szabadságáért cserébe meg ne tett volna.

A varázsló mormogott valamit, azután bal kezével a harcos homloka felé nyúlt. A katona csak egy enyhe lökést

érzett, semmi mást.

Drognan az ujjával jeleket kezdett rajzolni a levegőbe, amik életre keltek egy pillanatra, amint befejezte őket,

azután pedig éppen olyan gyorsan el is tűntek. Norrec mindegyiket csak egy-egy pillanatig látta, de legalább egy

olyan volt köztük, amelyet mintha már látott volna Bartuc sírkamrájában. Ettől megint elbizonytalanodott, de tudta,

hogy innen már nincs visszaút, és bármit is eredményez majd a varázslat, neki szembe kell néznie vele.

– Shazari... Shazari Tomei... Norrec egész teste megmerevedett, mintha a páncél megint átvette volna felette az uralmat. De a veterán tudta,

hogy az nem lehetséges, hiszen a varázsló már réges-régen bebizonyította, hogy hatalma van az elátkozott

páncélruha felett. Nem, ez csakis a varázslat miatt lehet.

– Tomei! – kiáltotta az ezüsthajú mágus, és közben varázspálcáját magasan a feje fölé emelte. Élemedett kora

ellenére félelmetesebbnek és erősebbnek látszott, mint bárki, akivel Norrec eddigi élete során találkozott, akár a

csatatéren is. A Vizjereit fehér, izzó aura vette körül, ettől haja és szakálla úgy lebegett körülötte, mintha önálló

életre kelt volna. – Shazari Saruphi! Norrec levegőért kapott, miközben a teste hevesen remegni kezdett. Egy erő szorosan a székhez préselte. A mágus

szentélye olyan sebességgel kezdett el távolodni tőle, hogy szinte beleszédült. Norrec úgy érezte, lebeg, pedig sem a

karja, sem a lába nem mozdult. Smaragdzöld köd jelent meg előtte, egy kör, amelynek nagyjából kör alakja volt. Norrec valahonnan nagyon,

nagyon messziről hallotta, hogy Drognan kiált valamit, de olyan elnyújtott és értelmetlen volt a szava, mintha a

Vizjerei számára az idő valahogyan lelassult volna, és még a hangja is csak egy csiga sebességével tört volna elő

belőle. A köd közben újraformálódott, és most már egy szabályos kört alkotott. Ezután a kör belsejéből eloszlott a homály

– és a helyén feltűnt egy kép, egy hely. A kripta. De volt valami a helyben, ami azonnal szemet szúrt Norrecnek. A részletek megváltoztak, sok esetben egyáltalán

nem voltak pontosak. A Vizjerei csontvázak most nem ruhát viseltek, hanem díszes páncélokat, és már nem is tűntek

igazi halottaknak, csupán kőből ügyesen kivésett képmásoknak. A vastag pókhálók helyett díszes drapériák

borították a falakat, rajtuk mágikus állatok, sárkányok, szörnyek, és más lények. Még a testvérek klánjának címere is

megváltozott, most egy hatalmas madarat ábrázolt, amely a karmai között tartja a napot. Norrec próbált mondani valamit, de a hangszalagjai nem engedelmeskedtek. Megint hallotta a mágus fájdalmasan

elnyújtott szavait. Drognan most távolabbinak tűnt, mint valaha. Ekkor a kripta hirtelen elkezdett távolodni tőle. Egyre gyorsabban és gyorsabban rohant el Norrec elől. Még mindig

a székben ült ugyan, de mégis olyan volt, mintha visszafelé száguldana a Horazon sírjához vezető mohos folyosókon.

Újabb és újabb szobrok tűntek elő, sorban, de ezek is olyan gyorsan eltűntek Norrec, mint a kripta. A legtöbb arc

csupán egy-egy elmosódott folt volt, de néhányat közülük mégis felismert – igaz, nem a hadúr sötét múltjának

alakjait. Ehelyett ezek az arcok Norrec saját múltjából származtak – ott volt Sadun Tryst, Fauztin, Norrec első

parancsnoka, néhány azok közül az asszonyok közül, akiket valaha szeretett, de ott volt még Casco kapitány is.

Néhány arcot egyáltalán nem ismert, például egy sápadt bőrű, de vonzó fiatal nőét, akinek olyan fekete volt a haja,

akár a legsötétebb éjszaka, a szeme pedig ellenállhatatlan volt, nem csupán a szép vágása miatt, hanem azért is, mert

úgy csillogott, mint az ezüst. Végül azonban a szobrok is eltűntek a látóteréből. Most már csak köveket és földet látott, ami úgy omlott össze a

szeme előtt, mintha visszafelé ásott volna. Drognan kiáltott neki valamit, de teljesen feleslegesen, mivel Norrec

semmit nem értett abból, amit mondott. Azután a kövek és a föld helyére egy sokkal szemcsésebb anyag került... homok, jött rá kicsit késve Norrec. Éles

fény világította meg a képet, amit látott, valószínűleg a nap fénye. Norrec! A veterán megrázta a fejét, mert azt képzelte, hogy a nevét mondta valaki. Norrec! Vizharan! Olyan volt a hang, mint Drognané, de Drognant ő soha nem hallotta így beszélni. A Vizjerei hangja kissé

aggodalmas volt, talán még félelem is hallatszott belőle. Vizharan! Harcoljon ellene! Valami akkor megmozdult Norrecben, a félelem a szíve legmélyéről kígyózott elő... A bal keze magától megmozdult. – Nem! – üvöltötte, a saját hangja számára is távolinak tűnt, mintha nem is hozzá tartozott volna. A másik keze is felemelkedett, az egész teste a páncél uralma alatt állt. Éppen csak felállt a székből, amikor egy fizikai erő megpróbálta megállítani az ő akaratlan mozdulatait. Norrec

látta Drognan eltorzult alakját, mindkét kezében varázspálcát tartott, és próbálta visszaterelni a katonát, el a Titkos

Szentély képétől. Látta a saját, kesztyűs kezét is, amint a Vizjerei keze felé nyúl, és megragadja a varázspálcát,

mintha ki akarná azt szabadítani a fogságból. A pálca sistergett az energiák harcától, ahol a két férfi szorította, fénylő sárga volt, ahol a Vizjerei ért hozzá, vér- vörösen lángolt, ahol Norrec ujjai ragadták meg. Norrec érezte, hogy hatalmas varázserők áramlanak keresztül a

testén... Harcoljon ellene, Vizharan! Kiáltotta valahol Drognan. A szája nem mozdult meg, de az arckifejezése tükrözte azt

a hangsúlyt, amivel a hangok szóltak a fejében. A páncél erősebb, mint gondoltam. Egész idő alatt átvert minket! Nem is kellett többet mondania. Tökéletesen értette, hogy mire utal a mágus. A varázserejű páncél soha nem állt

igazán a Vizjerei uralma alatt; a ruha egyszerűen csak kivárta a legalkalmasabb pillanatot, és hagyta, hogy Drognan

végezze el helyette a feladatot, és megtalálja azt, amit annyi ideig keresett. Horazon sírjának a pontos helyét. Tehát Drognan bizonyos dolgokban nem tévedett. Azt mondta, hogy Bartuc és a

gyűlölt testvére mindörökre össze voltak kötve. Norrec így most már értette, hogy miért vonszolta őt át a páncél a

világ egyik végéből a másikba. Valamilyen erő Horazon végső nyughelye felé vonzotta őt, egy akkora erő, amelynek

még a halál sem állhatta útját. A páncél maga kifürkészhetetlen volt; több leleményességet mutatott, mint akár Norrec, akár bárki, akit a férfi

valaha is ismert. Valószínűleg akkor, amikor a hajóval beérkeztek Lut Gholein kikötőjébe, a páncél megérezte

Drognan varázserejét... és rájött, hogy hasznát veheti még a Vizjerei képességeinek, felhasználhatja őket ördögi

céljaihoz. Hihetetlen, elképzelhetetlen, megfoghatatlan – de több, mint valószínű, hogy igaz. Norrec kesztyűi között csak úgy izzott az energia. Drognan felkiáltott, és hátraesett, nem halt meg ugyan, de

biztosan elvesztette az eszméletét. A kesztyűk elengedték a varázspálcát, aztán a jobb keze a Norrec előtt látható kép

felé nyúlt. De amint így tett, a vízió megcsavarodott, kezdett elhúzódni, mintha egy másik erő próbálná megakadályozni a

démoni ruhát a céljai elérésében. A kép elhalványult, elmosódott... A páncél habozás nélkül a kép kellős közepébe emelte a jobb kezét. A kéz körül vérvörös aura jelent meg. Shazari Giovox! Amint a szavak akaratlanul is elhagyták a száját, Norrec teste elvesztette minden valódiságát. Felkiáltott, de semmi

sem tudta megállítani már a folyamatot. Mintha csak füstből lett volna, a teste megnyúlt, eltorzult – és végül

beleömlött az eltűnőben levő képbe. Norrec kiáltása egészen addig hallatszott, amíg ő és a kép el nem tűntek.

Aznap elvesztették egyik emberüket a homoki férgek miatt, egy másikat pedig a sivatag melege ölt meg, Galeona

azonban észrevette, hogy Malevolyn mindezek ellenére olyan vidám és felszabadult volt, mintha nem csak Bartuc

páncélruháját szerezte volna már meg, de a vele járó hatalom és dicsőség, amelyről mindig is álmodott, már szintén

az övé lett volna. Ez zavarta a boszorkányt, méghozzá sokkal jobban, mint ahogy azt valaha is gondolta volna. Az

efféle hetykeség nem vallott a tábornokra. Ha a tartózkodó magatartása ennyit változott, akkor biztosan nagyon

biztató híreket kellett, hogy halljon valahonnan. Galeona sejtette, hogy mindennek valamilyen módon Xazaxhoz van köze. Az utóbbi időkben meglehetősen ritkán

látta a démont, és ez sohasem jelentett sok jót. Sőt, amióta a múltkor Malevolyn elvesztette a józan eszét, és egyedül

sétált ki a sivatagba éjszaka, azóta a sáska valahogy sokkal tartózkodóbb lett. Kétszer, amikor a boszorkánynak

sikerült kimagyaráznia magát, és a társaságtól távol maradni, hogy megbeszélhesse szövetségesével a további

teendőket, Xazax gyanúsan semmitmondó válaszokat adott csak neki. Valahogy úgy nézett ki a dolog, mintha

minden, amiért eddig dolgoztak, lényegtelenné vált volna a sáska számára. Xazax a páncélt akarja, állapította meg magában a boszorkány. De egyedül semmire sem tudja használni a varázserejét. Igaz, ha ő ezt nem is teheti meg, de egy halandó balek annál inkább... és Augustus nagyon is lehetséges válasz volt

erre a problémára. A boszorkány már eddig is sejtette, hogy a démon manipulálja a szeretőjét. Mostanra már biztos

volt abban, hogy alábecsülte a sáska képességeit. Galeonának vissza kellett szereznie a befolyását a tábornok felett. Ha nem sikerül, annak komolyabb

következményei lesznek, mint egyszerűen a pozíciója – a boszorkány az életét tette kockára. Malevolyn pihenőt rendelt el. Meglepően gyorsan haladtak előre a kegyetlen körülményekhez képest, és ráadásul a

veszteségeik is elhanyagolhatóak voltak. Egy csapatnyi ugrószörny – kegyetlen, ugráló ragadozók, amelyek külsőleg

a rovarokra emlékeztettek leginkább, de a gerincük mentén tüskéik voltak – követte őket egy darabig, de a katonák

soha nem engedték a ragadozókat elég közel ahhoz, hogy azok használhassák hosszú karmaikat és éles fogaikat.

Leölték közülük az egyiket, a többiek pedig ott maradtak, és nekiálltak marakodni a tetem felett. A legtöbb sivatagi

élőlényhez hasonlóan az ő esetükben is igaz volt, hogy a potyafalat – még akkor is, ha az a saját társuk – mindig

vonzóbb, mint harcolni valamivel, ami védekezik. A katonai alakulat legnagyobb ellenfele azonban maga a sivatagi hőség és a homok voltak, ezért is rendelte el

végül a tábornok a pihenőt. Ha csak rajta múlt volna, ő rögtön tovább indul, még akkor is, ha a hátasa holtan rogy

össze alatta – akkor legfeljebb gyalog folytatta volna az utat. – Már majdnem látom is – jegyezte meg, amikor a boszorkány felzárkózott mellé. Malevolyn nem szállt le a

lováról, kicsivel a többiek előtt haladt. Csak ült a nyeregben, és az üres messzeséget fürkészte maga előtt. – Már

szinte érzem... Galeona még közelebb húzódott hozzá a saját hátasával, azután kinyújtotta az egyik kezét, hogy megérintse a

tábornokét. Malevolyn tábornok azonban, Bartuc véres sisakjával a fején, még csak rá sem nézett, és ez nem sok

jóval kecsegtetett. – Mindezt meg is érdemled! – búgta Galeona, aki próbálta magára vonni a férfi figyelmét. – Képzeld csak el, mit

fognak majd gondolni az emberek, amikor a hadúr sisakjában lerohanod a várost! Azt fogják hinni, hogy te magad

vagy az életre kelt Bartuc! Szinte azonnal megbánta, amit mondott, mivel eszébe jutott, hogy már korábban is mennyire összefonódtak

Malevolyn és a halott hadúr emlékei. Nem volt része összecsapásban azóta az utolsó, gonosz eset óta, de annak az

égető emlékét Galeona azóta is az ujján viselte. Szerencsére Augustus ekkor éppen magánál volt, és nem hitte magát Bartucnak. Végre ránézett a boszorkányra,

láthatóan legyezgette a hiúságát, amit a nő mondott. -Igen, fantasztikus látvány lesz, valóban – és az utolsó dolog,

amit életükben látni fognak. Már szinte látom is... a halál- 202

sikolyok, a rettegés a szemükben, amikor rájönnek, hogy eljött a vég, és arra is, hogy ki hozta el nekik. Talán most végre eljött az a pillanat, amire Galeona várt. – Tudod, szerelmem, amíg még van időnk, végrehajthatnék neked még egy varázslatot. A sisakkal nem volna... – Nem. – A válasz ilyen egyszerű és egyértelmű volt. Malevolyn elfordította a fejét, és hozzátette. – Nem. Erre már

nem lesz szükség. Nem láthatta, hogy a nő megborzongott. Ezzel a néhány szóval ugyanis beigazolódott Galeona legsötétebb félelme

is. A tábornok még azt sem engedi, hogy egy újabb varázslat segítségével kihasználják a lehetőségeiket, és

megtudják, hol is van pontosan Bartuc legendás páncéljának többi része. Amikor a sisak a tábornok kezébe hullott,

olyan módon, amit még Galeona is sorsszerűnek vélt, akkor a férfi minden lehetőséget megadott neki, hogy a sisak segítségével megkeresse a páncélt. Miután felfedezték, hogy egy Norrec nevű alak jár-kél a világban Malevolyn

örökségében, a tábornok továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy Galeona a sisak segítségével nyomon kövesse a

vándor útját. Most azonban úgy beszélt, mintha nem is érdekelné a dolog, mintha olyan biztos lenne abban, hogy végül úgyis

megszerzi a páncélt, hogy már nem is érzi szükségesnek, hogy egy mágikus szem kövesse annak minden lépését. Ez

egyáltalán nem vallott arra az Augustus Malevolynra, akit Galeona olyan jól ismert, kívül-belül, és abban sem volt

már egészen biztos, hogy a változásokért csakis a sisak tehető felelőssé. A varázserejű sisaknak ugyanis elég erős

volt már a befolyása a férfin ahhoz, hogy nyugodtan elviselje, hogy néhány percre megválik tőle. És ezzel Galeona megint elérkezett Xazaxhoz. – Ahogy óhajtod – mondta végül Galeona. – Mikor indulunk tovább, szerelmem? A férfi felnézett, figyelte a nap állását. – Negyed óra múlva. Egy perccel sem később. Pontosan akkor akarok találkozni a sorsommal, amikor kell. Galeona nem kérte, hogy maradjanak tovább. Negyed óra éppen elegendő lesz ahhoz, amire készül. – Ez esetben

magadra hagylak a gondolataiddal, tábornokom. Az, hogy a férfi még csak nem is bólintott beleegyezése jeléül, már egy cseppet sem lepte meg a boszorkányt. Igen,

kétségkívül Xazax irányította a tábornokot, talán közvetlen kapcsolatban is állt vele. Ezzel a cselekedettel pedig a

démon nem csupán a szövetségüket szegte meg, hanem megtette az első lépést afelé is, hogy holtan láthassa a nőt. – Nos, majd meglátjuk, hogy kinek a feje kerül fel arra a bizonyos karóra – mormogta Galeona. Mivel nem voltak

árnyékok, amelyek között elbújhatott volna, Xazaxnak napnyugtáig távol kellett tartania magát a menettől. Ez

egyben azt is jelentette, hogy Galeona nyugodtan végrehajthatta a varázslatot, nem igazán kellett attól tartania, hogy

fortélya az áruló démon tudomására jut. A varázslónő megtalálta a tökéletes helyet, méghozzá egy homokdűne mögött, jóval a sor vége mögött. Ő maga

nem félt a homoki férgektől, és a többi efféle ragadozótól, mivel az indulás előtt elmormolt védelmező varázsigék

hatása még mindig megfelelő volt. Hatalmában álltvolna a menet többi tagját is e védelem alá helyezni, csakhogy

akkor egyetlen más varázslatot sem tudott volna végrehajtani. Nem látta okát, hogy miért is kellene ilyen

önfeláldozónak lennie. Néhány katonával több vagy kevesebb, neki aztán igazán nem számít... Leszállt a hátasáról, elővette a vizes kulacsát, és letérdelt a homokba. Kiöntött jó néhány kortynyit az értékes, hűs

folyadékból a kiszáradt talajra. Amint elegendőnek látta a mennyiséget, visszadugaszolta a kulacsot, és gyorsan

munkához látott. Karcsú, fürge ujjai gyorsan egy emberi formájú, baba nagyságú alakot formáltak a vizes homokból. Galeona

elmormolta a varázsige első részét, és ezzel mintegy megcímkézte a babát. A homokból készült figura egyre inkább

egy férfira hasonlított, a válla széles volt, és olyan minták voltak, a testén, melyek jelezték, hogy az illető, akiről az

alakot mintázták, páncélt visel. Galeona tudta, hogy a nedvesség gyorsan elpárolog, ezért sietve előhúzott egy kis

fiolát. Még mindig mormolt valamit, és közben a kis üveg tartalmából néhány cseppnyit a baba mellkasára öntött. Az üvegcsében a számára legértékesebb folyadék volt: némi vér, amit a boszorkány a saját testéből áldozott fel, és tett

félre bizonyos különleges varázslatokhoz. Azt a képmást, mely Bartuc páncélját is ábrázolta, vérrel kellett megjelölni, és ami még ennél is fontosabb,

valamilyen módon a boszorkánynak is kapcsolódnia kellett a figurához, amelyet alkotott. Ettől Galeona azt is

remélte, hogy talán elérheti ezt a Norrecet, sőt, akár meg is érintheti, ahogyan a hajón is tette. Akkor, amikor ő és

Xazax az Álmodó segítségével férkőztek a közelébe, ehhez a varázslathoz még túlságosan messze volt tőlük a férfi,

és annyira sokra lett volna szükség Galeona véréből, hogy akár bele is halhatott volna a varázslatba. Az a katona, akit

feláldoztak a sátorban, az utolsó volt, akinek helyettesítenie kellett Galeonát. Most azonban Galeona tudta, hogy

amire készül, biztosan sikerülni fog– és jóformán semmilyen erőfeszítésébe nem fog kerülni. A homokba a bábu köré egy kört rajzolt, majd a kezét -tenyérrel lefelé, szétterpesztett ujjakkal – a figura jobb és

bal oldalára helyezte. Lehajolt, és az a részt kezdte nézni, ahol az arc lehetett volna, közben pedig elmormolta a varázsige utolsó szavait is, felváltva a katona nevével.

– Norrec... Norrec...

A környező világ kezdett elmosódni. Galeona látótere megfordult, és átrepült a sivatag felett, mintha sólyommá

változott volna, amely a szelek szárnyán száll az ég felé. Egyre gyorsabban és gyorsabban repült, míg végül a táj

annyira elmosódott előtte, hogy már nem is tudta követni, merre jár. A varázslat működött. Felidézte maga előtt a bolond arcát, vonásait, melyeket rövid találkozásuk során jól

megjegyzett magának, és most ezekre koncentrált, hogy még jobban megerősítse a kapcsolatot. – Norrec..., mutasd meg..., mutasd meg nekem, hogy merre jársz... A tekintete hirtelen megtorpant, és teljes fordulatot vett. A hirtelen változás annyira meglepte Galeonát, hogy

majdnem megtörte a varázslatot. Csak a gyors gondolkodásának köszönhette, hogy meg tudta tartani a törékeny

kapcsolatot; ha most elrontaná a dolgot, nem lenne több lehetősége. Talán az is gyanút ébreszt majd Malevolynban, hogy egyáltalán ennyi ideig távol marad a menettől.

– Norrec..., mutasd meg... Ekkor megjelent előtte a férfi arca, a szeme csukva volt, a szája szintén. A boszorkány egy pillanatig már arra

gondolt, hogy a katona esetleg valahogyan elpusztult, de azután rájött, hogy ez nem lehetséges, hiszen akkor nem is

sikerült volna a varázslat. A homokfigura csak élő célszeméllyel működhetett. De ha nem halt meg, akkor vajon mi történhetett vele? Galeona mélyebbre szállt, és belépett azok közé a keretek közé, ahol a katona feküdt. Ezzel egy hajszálnyi

kapcsolata maradt csak ugyan a valósággal, ám egyúttal lehetősége nyílt arra, hogy sokkal többet megtudjon. És akkor végre meglátta, hogy hol is található az, akit annyira keres. Amit megtudott, annyira meglepte Galeonát, hogy ez alkalommal már nem tudta megmenteni a varázslatot, a

kapcsolata a férfival megszakadt. A férfi arca zuhanni kezdett, olyan sebességgel távolodott tőle, hogy Galeona szinte beleszédült. A sötétség újra előtűnt, azután Galeona visszazuhant a homokra, ahonnan elindult.

A kimerült boszorkány levegő után kapott, és elterült az égetően forró homokon. Nem érdekelte a kényelmetlenség, nem érdekelte semmi. Csak egyetlen dologra tudott gondolni, arra a fontos

információra, amit most megtudott. – Nos… – suttogta Galeona. – Végre az enyém vagy picinyem!

TIZENNÉGY

Kara Nightshadowt erős rázkódás ébresztette fel, és kirántotta abból a sötétségből, amely eddig körülvette. Nagy

levegőt vett, de ezzel csak annyit ért el, hogy azonnal fulladozni kezdett. A szellemidéző próbált lélegezni, de a

tüdeje sehogy sem akart megfelelően működni. Köhögött, és hirtelen egész óceánnyi víz távozott a testéből. Kara csak köhögött és köhögött, próbálta

megszabadítani a tüdejét a víztől, hogy aztán megtölthesse az életmentő levegővel. Végre-valahára lélegzethez jutott, ha csak szakaszosan is. A szellemidéző nyugodtan feküdt, beszívta majd kifújta

a levegőt egymás után többször is, hogy valamelyest visszanyerje az egyensúlyát. Nemsokára már elég jól volt ahhoz, hogy más dolgokat is észrevegyen maga körül, például a hideget, amitől megborzongott, és a ruháiban a

nyirkosságot. Valami szemcsés, kavicsos masszát érzett a szájában, ami arra késztette, hogy köpjön egyet, s lassan

rájött, hogy egy homokos tengerparton hever, méghozzá arccal a homokban. A világ megint tótágast állt vele. Kara nagy nehezen felemelte a fejét, és látta, hogy az égen viharfelhők

gyülekeznek felette, mint annak a viharnak a felhői, amelyben a Királyi Pajzs is hajózott. Gyanította, hogy a feje

felett látható felhők pontosan annak a tengeri viharnak az előfutárai lehetnek, amely most az egész keleti partvidéket

készül megrohamozni. Lassan visszatértek az emlékei is, megjelent előtte Jeronnan kapitány képe, amint éppen a bosszúállók ellen küzd,

azután azt is újra látta, amint a két élőhalott átrántotta az átjárón, egyenesen bele a háborgó tengerbe. De sajnos ez

volt az utolsó emléke, azt, ami ezután történt vele, sehogyan sem tudta felidézni. Azt, hogy vajon miként

sikerülhetett megmenekülnie, képtelen lett volna megmondani. A varázslónő azt sem sejtette, hogy a kapitánnyal és

az embereivel mi történhetett. Úgy látta, hogy az átjáró, amelyet a bosszúállók idéztek elő, nem tett kárt a hajó-törzsben, tehát ha a Királyi Pajzs átvészelte azt a kis incidenst, akkor jó esélye volt annak, hogy a hajó

nemsokára befut Lut Gholein kikötőjébe – ha eddig meg nem tette. Kara pislogott, eszébe jutott a város. Félretette a hajóval kapcsolatos gondolatait, és azon kezdett el tűnődni, hogy

vajon ő hol érhetett partot Rathma kegyelméből? Hatalmas erőfeszítések árán a szellemidézőnek sikerült térdelő

helyzetbe emelkednie, és körülnézett. Első pillantásra nem sok mindent tudott meg a környezetéről. Homokot látott, és néhány szívósabb növényt

imitt-amott – vagyis egy teljesen átlagos tengerpartot. Nem látta semmiféle jelét civilizációnak, emberek

jelenlétének. Előtte magas hegygerinc akadályozta a további kilátást, és hamar rájött, hogy ha a belsőbb területeket is

látni akarja, akkor bizony másznia kell. Kara próbált valami kiutat találni, nézett balra, jobbra, de egyik irány sem

kecsegtette sok sikerrel. Az egyetlen megoldást a hegygerinc megmászása kínálta. Kara még mindig úgy érezte

magát, mintha csak most köpte volna ki magából az Iker-tengerek összes vizét, de azért lábra állt. Tudta, hogy

jobban tenné, ha levetné a vizes ruhái nagy részét, de annak a lehetősége, hogy valami helybéli itt hiányos

öltözékben fedezi fel, nem tetszett neki túlzottan. Egyébként is, a széltől eltekintve egészen kellemes volt az idő. Ha

sétál egy kicsit, a ruhái is biztosan hamar megszáradnak majd rajta. Sem Sadun Trystnek, sem Fauztinnak nem látta nyomát, de mégsem reménykedett abban, hogy sikerült

megszabadulnia a két élőhalottól. Azt tűnt a legvalószínűbbnek, hogy csak a viharos idő miatt szakadtak el

egymástól. Nem tudhatta, de lehetséges volt az is, hogy a duót kicsit feljebb vetette partra a víz. Ha pedig így van,

akkor Karának érdekében állt, hogy minél hamarabb elérje a várost, Lut Gholeint, és elkezdje keresni azt a Vizjereit,

Drognant, akit a két bosszúálló emlegetett. Kara kételkedett abban, hogy a varázsló önszántából dolgozott együtt a

két élőhalottal; biztosan csak azért használták a varázserejét, hogy megtalálják egykori barátjukat. Bárhogy is volt,

Drognan jelentette a legnagyobb esélyt nem csak arra, hogy megszabaduljon a nemkívánatos kísérőitől, de arra is,

hogy rábukkanjon végre Norrec Vizharanra és a páncélruhára. Némi küszködés árán a szellemidéző feljutott a homokos hegygerinc tetejére – és ott felfedezett egy forgalmasnak

látszó utat. Mi több, ahogyan elnézett dél felé, egy homályos foltot is észrevett a láthatáron, egy olyan formát, amiről

szinte biztosan érezte, hogy egy város körvonala. Lut Gholein? Elindult hát dél felé, olyan gyorsan, ahogy csak a lába bírta jelenlegi, megviselt állapotában. Ha jók a megérzései,

és valóban Lut Gholein körvonalait látta, akkor a távolságból ítélve, ilyen állapotban legalább egy napnyi járásra volt

még a céljától. De ami még rosszabb, az éhség már mardosta a gyomrát, és ez minden lépéssel csak rosszabbodott.

Ennek ellenére Karának meg sem fordult a fejében, hogy megadja magát a gyengeségének. Amíg nem esik össze a

fáradtságtól, addig folytatja az útját. Még csak egy rövid ideje gyalogolt, amikor a kimerült szellemidéző valami zörejt hallott a háta mögül és

megfordult. A legnagyobb megkönnyebbülésére két jól megrakott szekeret látott maga felé közeledni északról, az

elsőt egy borzas szakállú idős férfi és egy termetes asszonyság vezették, a másodikat pedig egy fiatalabb, nagy

szemű legény és egy leány, valószínűleg testvérek lehettek. Egy kereskedőcsalád, akik a virágzó nagyvárosba

tartanak, hogy túladjanak a portékájukon. A kimerült szellemidéző megállt, és abban reménykedett, hogy a

közeledők talán megszánják az elcsigázott vándort. Az idős férfi valószínűleg megállás nélkül továbbhajtott volna, de az asszonyság végigmérte Karát, és megálljt

parancsolt kis családjának. Néhány percig egymás között beszélgettek, azután az asszonyság a köznyelvet használva

megkérdezte Karát. – Jól érzi magát, kisasszony? Mi történt magával? Nincs szüksége segítségre? A szellemidéző olyan fáradtnak érezte magát, hogy a beszéd is nehezére esett, de azért megszólalt, és kelet felé

mutatott. – A hajóm... Nem is kellett többet magyarázkodnia. Az idős asszony kerek arca elszomorodott, még a férfin is látszott, hogy

együtt érez a lánnyal. Mindenki, aki a tenger közelében élt vagy utazgatott, tisztában volt annak kegyetlenségével.

Biztosan nem ez volt az első eset, hogy a kereskedőcsalád tengeri tragédiáról hallott. A férfi a korát meghazudtoló fürgeséggel pattant le a szekeréről. Amint közelebb ért Karához, megkérdezte: – Van

még valaki? Vagy maga az egyetlen túlélő? – Nincs... senki más. És... lehet, hogy a hajónak nincs is baja... én... csak lesodródtam a fedélzetről. Az asszony felszisszent. – A ruhái még mindig csurom vizesek! És ráadásul cafatokban lógnak! Hesia! Keress egy neki való blúzt, meg egy

meleg takarót! Az kell ilyenkor, méghozzá azonnal! Siess! Kara nem akart adományt elfogadni, ezért az övéhez nyúlt. Hatalmas megkönnyebbülésére az az erszény, amiben a

pénzét tartotta, nem esett le a derekáról, még mindig megvolt. – Mindent kifizetek, megígérem! – Micsoda butaság! – mondta a férfi, de azért amikor Kara beleerőltetett a kezébe néhány pénzérmét, nagy részét

zsebre vágta. Hesia, a kereskedők, vagyis Rhubin és Jamili lánya olyan ruhákat hozott elő, amelyekről Kara sejtette, hogy csakis

a lány sajátjai lehetnek. Láthatóan tiszteletben tartotta az idegen ízlését, melyet leolvashatott ruházatáról, ezért egy

fekete blúzt és egy szürke kötött takarót választott ki neki, amibe jól beburkolhatta magát. Kara félrevonult, hogy Rhubin, és a fia, Ranul ne lássa, átöltözött, és mindjárt sokkal jobban érezte magát, amint lekerültek róla a vizes és

rongyos ruhái.

Kara sajnálta, hogy elvesztette a köpönyegét, és ez az érzés csak fokozódott, amint felvette a kapott blúzt. A színe

ugyan megfelelő volt, de az ő ízlésének túl szűkre és túl rövidre szabták. Persze nem szólt egy szót sem, mivel tudta,

hogy ez volt a legjobb, amit kaphatott, és ráadásul jó szívvel is adták. Az, hogy ragaszkodott a kifizetéséhez, ezen

mit sem változtatott. Kara örült neki, hogy Jamilivel együtt az első szekéren utazhatott. Ranul, aki már elég idős volt ahhoz, hogy

érdekeljék a nők, oda-odapillantott Karára, amikor ő a szüleivel beszélt, és miután megszárítkozott és átöltözött, már

egészen egyértelmű pillantásokkal méregette a varázslónőt. Nem félt attól, hogy a fiú bármilyen módon kárt tenne

benne, de nem akart valami olyasmit szítani, ami ellentétekhez vezetne közte és megmentői között. Így aztán a jószívű kereskedőcsalád segítségével Kara Nightshadow valóban elérte Lut Gholein városát, méghozzá

több mint egy órával naplemente előtt. Először rögtön arra gondolt, hogy elrohan a kikötőbe, és megtudja, befutott-e

már Jeronnan kapitány hajója, de azután a küldetéstudata felülkerekedett benne, és úgy döntött, nem ezt teszi. A

legfontosabb feladata mindenekelőtt megtalálni Norrec Vizharant, és Bartuc páncélját. A tarkabarka piacon Kara búcsút intett Jamilinek és családjának. A szellemidéző köszönettel visszaadta nekik a

takarót, és bejárta a piacot, hogy találjon valakit, aki tudna neki adni egy olcsó, d e azért használható köpönyeget. Ez

a tevékenység egy egész értékes órát vett el az idejéből, de a csuklyás öltözetben Kara végre nem érezte magát olyan

sebezhetőnek. A legszívesebben néhány más ruhadarabját is elcserélte volna, de a vagyonkája, amit az erszényben

tartott, ekkorra már erősen megcsappant, és a maradék pénzt félre kellett tennie, hogy tudjon magának élelmet is

szerezni. A helybélieknek feltett óvatos kérdések alapján megtudott egyet s mást a titokzatos Drognanról. Azt beszélték,

hogy egy régi épületben lakik, valahol a város távolabbi részében. Csak kevesen jártak nála, szinte csak azok, akik valamilyen gyógyfőzetet vásároltak tőle. Drognan csak olyankor hagyta el a lakhelyét, amikor meglátogatott más

tudósokat, hogy információkat szerezzen valamely hóbortjával kapcsolatban. Kara arrafelé indult a zűrzavaros utcákon, amerre az a zöldséges irányította, aki a Vizjereit olykor élelemmel látta

el. A mindenféle hangok és színek kavalkádja gyengítette ugyan az érzékeit, de csak kétszer tévedt el út közben. A

szellemidéző olykor-olykor megkérdezett egy járókelőt, hogy nem látott-e véletlenül egy vörös páncélruhába öltözött

embert, de sajnos senki sem válaszolt igennel. Az elrablása és a tengeri kalandja során Kara csaknem minden tulajdonát elvesztette. Azon az erszényen kívül,

amiben a pénzét tartotta, csupán kettő másik vészelte át a történteket, a többi odaveszett. Sajnos, a porok és

vegyületek, amik az erszényekben voltak, tönkrementek, kivéve néhány üvegcsét, amelyeknek azonban jelen

helyzetében nem sok hasznát vehette. Szerencsére a Trag Oul ott maradt a nyakán, ezért hálát is adott a nagy

sárkánynak. Ettől valamelyest jobban érezte magát ebben a furcsa országban. A segédeszközök elvesztése nem jelentette azt, hogy Kara így már nem volt képes varázsolni, de a lehetőségei

meglehetősen beszűkültek. Szerencséjére az új ruhák miatt nem lepleződött le a vallási hovatartozása, de néhány árust éppen a ruhái inspiráltak arra, hogy többet is felajánljanak neki, ne csak információt. A szellemidézőket nem

igazán kedvelték Lut Gholeinben. A Zakarum egyház, amely igen erős volt ebben a királyságban, még kevésbé nézte

jó szemmel a Rathma-hívő szellemidézők jelenlétét, mint a Vizjerei varázslókét, akiket a szultán megtűrt a

birodalmában. Az uralkodó egyház néhány képviselőjével Kara már találkozott a városban, de azok csupán néhány

pillantást vetettek a vékony, fiatal nőre, egyébként nem foglalkoztak vele. Kara a maradék pénzének nagy részét elköltötte némi élelemre, amelyet Drognan keresése közben el tudott

fogyasztani. A gondolat, hogy szembetalálja magát egy kitanult, tapasztalt Vizjereivel, némi szorongással töltötte el,

ráadásul mindez a jelenlegi, kimerült állapotában enyhén szólva vakmerőség volt. Nem lehetett benne biztos, hogy

találkozásuk baráti hangvételű lesz. A két vallás hívői között már régóta feszült és ellenséges a légkör uralkodott. Három lovas őr haladt el mellette, a szemük keményen csillogott, kezüket pedig mindvégig a kardjuk markolatán

tartották. Az első – nyilvánvalóan ő volt a tiszt közöttük -egy csodaszép szürke csődör hátán ült, két alárendeltje

pedig izmos, sárga szőrű lovakon. Kara csak kevésszer lovagolt eddig életében, de ahogy nézte őket, eszébe jutott,

hogy ha a nyomok a városon kívülre vezetnek, akkor valahogyan mindenképpen szereznie kell majd egy hátast

magának. A mágusnő nem hagyatkozhatott egyetlen utazókat védő varázslatra sem az Aranoch-sivatagban. Még

Kara távoli hazájába is eljutott a sivatag rémisztő híre. A környék, ahol haladt, hirtelen elhagyatottá és nyirkossá vált, egészen az ellentétévé azoknak a szépen rendben

tartott területeknek, amelyeket először látott. Kara szidta magát, amiért elindult anélkül, hogy a maradék pénzén vett

volna egy megbízható tőrt. Azt, amit Jeronnan kapitánytól kapott a hajó fedélzetén, sajnos elvesztette a nagy

kavarodásban. A varázslónő a különböző varázsigékre koncentrált, és abban reménykedett, hogy maradt elég ereje

ahhoz, hogy ha annyira reménytelen helyzetbe kerül, el tudja őket majd mondani. A szellemidéző végre ott állt az épület előtt, amely nagyjából úgy nézett ki, mint ahogy azt az árus elmagyarázta. A

leromlott külső alatt Kara megérezte a hatalmas erőket, amelyek kívül belül átjárták az épületet. Némelyik erőhullám egészen régi volt, egész biztosan még magánál az építménynél is régebbi. A többi nem tűnt túl réginek,

némelyiken érződött, hogy nem is olyan régen idézték őket elő. Kara felmászott a romos bejárathoz vezető lépcsőkön, azután belépett... ... és ott találta magát egy régi, de gyönyörű hallban, amely egy másik kor, egy másik hely dicsőségét hirdette. A

helyen pedig érződött, hogy már régóta elhagyatott, de a magas mennyezetű előtér ezen kívül semmi másban nem

hasonlított a romos külsőre, olyannyira nem, hogy Kara egy pillanatig késztetést érzett, hogy visszalépjen, és

megnézze még egyszer, nem egy másik épületbe lépett-e be véletlenül. Ez egyáltalán nem rom volt, sokkal inkább

valamilyen ősi csoda, amelyben még mindig érződött a letűnt kor dicsősége, egy virágzó kor csodája, melyhez még a

modern Lut Gholein gazdagsága sem fogható. A szellemidéző lassan sétált a folyosón, a küldetését nem felejtette el ugyan, de figyelmét elterelték a félelmetes

márványszobrok, a tekintélyes kőkandalló, amely majdnem teljesen elfoglalta az egyik falat, és a masszív

mozaikpadló, melyen óvatosan lépkedett. A padló egyre inkább magára vonta Kara figyelmét, ahogy haladt előre. A készítője látványos képeket ábrázolt

rajta, meseszerű és valóságos jeleneteket egyaránt. Fákra tekeredő sárkányokat, gazellákat hajszoló oroszlánokat.

Félelmetes kőkatonákat, amelyek mellvértben szálltak szembe egymással. Hirtelen valami megreccsent mögötte a folyosón. Kara megdermedt, tekintete a hang irányába fordult. De kitűnő

éjszakai látása ellenére sem tudta kivenni a folyosó távoli, árnyékos végét. A szellemidéző várt, még a lélegzetét is

visszafojtotta. De aztán, mivel nem hallotta újra a zajt, kifújta a levegőt, és arra gondolt, hogy egy ilyen régi

építményben bizonyára gyakran előfordul, hogy egy-egy kisebb márványdarab, vagy más kő leesik a helyéről. Még a

legkisebb nesz is zajos visszhangot vethet ezen a folyosón. És ekkor valami csoszogva elindult mögötte a mozaikpadlón. Kara megpördült, s biztos volt benne, hogy az élőhalottak idáig követték, és most úgy döntöttek, felfedik a

jelenlétüket. Ellenük ugyan nem sokat tehetett, de ez nem azt jelenti, hogy azért semmivel nem próbálkozott volna meg. Már így is túl sokat tettek, túl sokat vettek el tőle. De amit Sadun Tryst folyton vigyorgó arca és varázs-erejű társa helyett megpillantott, talán még náluk is

rémisztőbb volt. Egy szürke alak, rozsdás karddal a kezében, lassan, de biztosan felé tartott a folyosón, szándéka elég nyilvánvaló

volt. Kara azt is hihette volna, hogy egy útonálló, aki a sötétből lesett rá eddig, ha nem jön rá szinte azonnal, hogy

néhány perccel korábban már volt szerencséjük egymáshoz. De persze ha nem ismerte volna fel az érkezőt, azt akkor

is mindenképpen észrevette volna, hogy kis, szürke kőlapok alkották nem csupán a mellvértjét és a szoknyáját – de

magát a bőrét is. A mozaikharcos rátámadt, az arckifejezése pont olyan kegyetlen volt, mint amikor még csak a padlón létezett

dekorációként. Kardjával a lány felé suhintott – és így láthatóvá vált, hogy bár a szélessége és a magassága olyan

volt, mint egy élő testé, harmadik dimenziója viszont szinte nem is volt, csupán amennyit a kőlapok adtak. Persze Kara azt is tudta, hogy ez cseppet sem gyengíti a harcos erejét. A varázslat, amely létrehozta a

mozaikkatonát, nem teremtett volna gyenge őrt. Ha ütközetre kerül sor, a katona valószínűleg olyan lehetett, mint ha

az ember egy kőfalnak rontana neki. Kara azt is sejtette, hogy a penge épp olyan jól betölti funkcióját, sőt, talán még

élesebb is, mint egy igazi kard, melyet nemrég éleztek. De vajon mi késztette támadásra? Drognan biztosan nem mindenkit fogad így, aki belép az ajtaján. Nem, sokkal

valószínűbb, hogy Karában – egy rejtett varázslattal -megérezte szellemidézőt, a sötét mágust, ismeretlen

szándékokkal. Hallott már ilyen védelmező varázslatokról, és tudta, hogy sok mágus alkalmazza őket saját testi

épsége védelmére. Ha Kara nem lett volna ilyen kimerült, akkor ez biztosan előbb is az eszébe jutott volna – és akkor

talán elkerülhette volna ezt a veszedelmes találkozást. Ekkor kopogás hallatszott támadója mögül a sötétből, és Kara legnagyobb rémületére egy második harcos is

felemelkedett a padlóról, s tüstént csatlakozott az elsőhöz. A lány hirtelen jobbra fordult, ahol a hangok alapján ítélve

egy harmadik őr is éledezett. – Nem akarok rosszat – suttogta Kara. – A mestereteket keresem. – Egyáltalán Drognant szolgálták ezek az őrök? Kara csak nagyjából sejtette, hogy a megfelelő épülethez ért. Talán valaki, akivel beszélt, felismerte benne a

szellemidézőt, és egyenesen a vesztébe küldte. Sokan, főleg a Zakarum egyház hívei egy szellemidéző halálát

egyáltalán nem tartották volna nagy veszteségnek. Az első mozaikkatona már majdnem elég közel volt ahhoz, hogy lesújtson rá kardjával. Kara nem látott más

lehetőséget, fel kellett vennie a harcot vele. Varázsige szavai hagyták el Kara ajkát, közben a kezében szorongatta a Trag Oul medált, és a támadója felé

mutatott. Ugyanakkor hátrább is lépett néhány lépést. Ha a varázslat működik, a megidézett erők nem biztos, hogy

válogatnak, és talán nemcsak a mozaikkatonákat támadják meg. Éles lövedékek egész raja alakult ki a semmiből, és záp-orzott a legközelebbi mozaikkatonára. A Den'Trag, vagy

más néven Trag Oul Sárkány fogai belevájtak az őr kőtesté-be; és szanaszét szórták a kis kőlapocskákat. A harcos

próbált megmozdulni, de a karjából és a lábából már annyi darab hiányzott, hogy egyszerűen összeomlott. A

tekintete még mindig ugyanolyan haragos volt, amikor egy utolsót suhintott a kardjával Kara felé, azután nem

maradt belőle más, csak egy rakás törmelék. Kara hangosan kifújta az eddig a tüdejében tartott levegőt, megkönnyebbülten nyugtázta, hogy legalább az egyik

támadójától megszabadult, ugyanakkor már azon imádkozott, hogy legyen elég ereje elbánni a másik kettővel is. A

megidézett varázslat sok energiáját emésztette fel az amúgy is fáradt szellemidézőnek. De ha sikerülne még kétszer

végrehajtania ugyanezt, akkor kiiktathatná mindhárom támadóját, és akár pihenhetne is egy kicsit. Újból megszorította hát a medált, és elkezdte mormolni a varázserejű szavakat. Még néhány szó, és akkor... A hangos kopogás, amely körülötte hallatszott, félbeszakította Karát. Lenézett, és látta, hogy a szétesett katona

darabjai egymás felé gurulnak, összeillesztették magukat, és gyorsan növekedtek. Legnagyobb rémületére először a

lábfej, azután a láb is újjáépült. A mozaikkatona darabról-darabra építette fel magát, a szellemidéző pusztító

varázslata jóformán semmi kárt nem tett benne. A sárkányfog-varázslat tehát cserbenhagyta. Kara hátrálni kezdett, megint a sötét folyosón volt, amely a bejárathoz

vezetett. Voltak más varázsigék is a tarsolyában, de figyelembe véve a saját testi gyengeségét és a zárt teret, egyik

sem volt túl biztató, nem segített volna neki elég gyorsan, és ráadásul az életét kockáztatta volna velük.

– Verikos! – kiáltotta egy hang. – Verikos... Dianysi!

A kegyetlen trió a kiáltás hallatán megtorpant... azután hirtelen mindegyik harcos összeomlott, az apró kövek

kopogása hangosan visszhangzott az ódon épületben. De a mozaikkockák nem maradtak ott, ahova leestek, hanem

gyorsan elgurultak, vissza oda, ahol eredetileg a harcosok a padlót díszítették, és minden egyes kis mozaiklapocska

visszaugrott pontosan az eredeti helyére. A kegyetlen őrök néhány szempillantás alatt nem csak hogy beszüntették a támadást, de egyúttal visszanyerték eredeti funkciójukat is, és csak díszelegtek békésen az elegáns kőpadlón.

Kara megfordult, hogy köszönetet mondjon megmentőjének, és biztos volt benne, hogy az illető csakis a titokzatos

Drognan lehet.

– Nagyon köszönöm a segítséget...

Az az alak, aki Kara előtt álldogált, aligha lehetett a tiszteletet parancsoló, elegánsan öltözködő Vizjerei, akit

többen is leírtak Karának. Az egyetlen olyan dolog, ami közös lehetett a szóban forgó mágusban és a hosszú, fehér

hajú és szakállú, vad tekintetű koldusban, az az élemedett kor volt, bár talán még maga Drognan sem lehetett olyan

öreg, mint amilyennek ez az ember látszott. Testileg ugyan még mindig keménykötésűnek tűnt, de a bőre olyan

ráncos volt, vízkék szeme pedig olyan megviselt, hogy minden bizonnyal ő lehetett a legöregebb ember a világon.

Egyik összetöpörödött ujját az ajka elé emelte.

– Csitt! – suttogta a koldus nagyon is hangosan. – Olyan sok gonoszság vesz minket körül! Olyan sok a veszély! Nem lett volna szabad idejönnünk!

– Maga..., maga Drognan?

Az idős férfi pislogott, kicsit zavarodottnak tűnt, aztán megütögette rongyos selyemruháját, mintha keresne

valamit. Néhány pillanatig ezzel foglalatoskodott, azután végre felnézett, és válaszolt.

– Nem..., nem, dehogy! De most már csend legyen! Túl sok a gonoszság körülöttünk! Nagyon óvatosnak kell

lennünk! Vigyáznunk kell magunkra!

Kara átgondolta a helyzetet. Ez az ember csakis valami szolgálóféleség lehet Drognan mellett. Az is lehet, hogy

Drognan megsajnálta a szegény bolondot, és azért fogta itt

maga mellett. A szellemidéző úgy döntött, hogy a végére jár a dolognak. Talán azért ahhoz még elegendő ép esze

maradt a szegény ördögnek, hogy segítsen neki megtalálni a Vizjereit.

– Látnom kell a gazdáját, Drognant. Mondja meg neki, hogy nagyon fontos ügyben akarok vele beszélni,

olyasvalami miatt, ami őt is érdekli. Bartuc... -Bartuc? – A koldus tekintetében hatalmas változás állt be, miközben a halott hadúr nevét kiáltotta. – Bartuc! Nem!

Eljött a gonosz! Én megmondtam előre!

Ebben a percben egy újabb hang szólalt meg a folyosó végében.

– Ki az? Ki mert belépni a szentélyembe?

A szellemidéző odafordult volna, hogy beszéljen vele, de a rongyos alak meglepő gyorsasággal megmozdult.

Gyorsan befogta tenyerével Kara száját, és közben azt suttogta:

– Csitt! Nem szabad, hogy meghalljon bennünket! Lehet, hogy maga Bartuc az!

De az újonnan érkezett nem a hadúr volt, hanem egy Vizjerei – valószínűleg az, akit Kara keresett. Olyan furcsán

nézett ki, mintha baleset érte volna, az egész arcán horzsolások éktelenkedtek, szemmel és láthatóan nehezére esett

ráállnia a jobb lábára. Az idős mágus az egyik karjában egy kis csomagot cipelt. Már nem volt semmi kétsége afelől,

hogy Drognan áll előtte, aki épp most tért vissza valami küldetésből. – Norrec? – kiáltotta a Vizjerei. – Vizharan?

Ismerte a férfit, akit Kara üldözött! Próbált megszólalni, de az öreg koldus a korához képest elképesztően jó erőben

volt.

– Csitt! – mondta az önkéntes védelmező. – Annyi gonoszság vesz minket körül! Óvatosnak kell lennünk! Nem

szabad, hogy meglássanak minket!

Drognan közelebb lépett hozzájuk, onnan, ahol állt, már biztosan látta is őket – de nem, ő elnézett mindkét alak

mellett, mintha nem látna semmit, csak a levegőt.

– Különös... – Beleszimatolt a levegőbe, és összevonta a szemöldökét. – Olyan szag van itt, mintha egy

szellemidéző járt volna erre... de az lehetetlen. – Drognan lenézett a padlóra, egészen pontosan a mozaikharcosokra.

– Igen..., teljességgel lehetetlen.

Tovább nézelődött, egészen a gondolataiba feledkezett. Egyszer sem látta meg a küszködő nőt, vagy különös fogva tartóját. Végül a varázsló megrázta a fejét, motyogott

valamit magában egy újabb elvesztett fonalról, és a kutatás folytatásának szükségességéről, aztán – Kara legnagyobb

bánatára – elment mellette és az őrült férfi mellett. Drognan továbbment a sötét folyosón, és egyenesen a bejárat felé

tartott, ahová kara is menni akart még az imént.

Egyre csak távolodott tőle, akinek olyan nagyon szüksége lett volna a segítségére.

A rongyos ruhákba bújt alak csak akkor engedte el végre Kara száját, amikor a Vizjerei végleg eltűnt az ajtó

mögött. Közel hajolt, belebámult Kara arcába, és suttogott.

– Túl sokáig maradtunk! Most már vissza kell mennünk! Túl sokáig voltunk kint! Még a végén ránk talál!

Kara tudta, hogy a férfi nem Drognanről beszél. Nem, a korábbi reakciójából ítélve fogva tartója csakis egyvalakire

utalhatott: Bartucra.

Az illető végigvezette a díszes padlón, egyenesen a terem kellős közepére, ahová az ismeretlen művész egy hatalmas templom képét helyezte el, egy olyan templomét, amelyhez hasonlók talán csak a legendás Viz-junban

létezhettek. Kara nem akart vele menni, de ugyanaz történt vele, mint amikor az élőhalottakkal volt – a teste nem

engedelmeskedett saját akaratának. A szellemidéző még felkiáltani sem tudott.

– Hamarosan biztonságban leszünk! – mormogta az eszelős alak Karának. – Hamarosan biztonságban leszünk!

Egyet toppantott a jobb lábával – és a padlón látható templom ajtaja hirtelen kinyílt, mélyült, és egy ovális lejáratot

formált, amelyben a szellemidéző látta a lépcsőket is, amelyek – amelyek hová vezethetnek? – Gyerünk, gyerünk! – siettette a fogva tartója. – Még mielőtt Bartuc ránk találna! Gyerünk, gyerünk! Kara nem tehetett mást, követte az illetőt a föld gyomrába, egy távoli, sárgás fény felé. Amint leértek a padló

szintje alá, érezte, hogy a kövek megmozdulnak, és a Vizjerei templom képe visszaáll eredeti formájába. – Itt lent biztonságban leszünk – biztosította a bolond, aki valamelyest szemmel láthatóan megnyugodott. -A

bátyám itt soha nem fog ránk találni... A bátyja? Vajon jól hallotta? – Horazon ? – nyögte Kara, akit nem csupán a felfedezés lepett meg, de az is, hogy egyáltalán meg tudott szólalni. Fogva tartója nyílván biztos volt abban, hogy a föld alól semmi nem hallatszik fel a felszínre, semmi nem jut át a

köveken és a földön. A férfi ránézett, és most először komolyan koncentrált is arra, ami előtte volt. – Ismerjük egymást? Nem hiszem, hogy ismerjük egymást. .. – Mivel Kara nem válaszolt azonnal, vállat vont, és

folytatta az útját, de közben továbbra is mormogott. – Biztos vagyok benne, hogy nem ismerjük egymást, de lehet,

hogy mégis... Kara Nightshadownak még mindig nem volt más lehetősége, mint hogy kövesse a férfit, de most nem is igazán

ezzel volt elfoglalva. A gondolatai száguldottak, egész eddigi világképe a feje tetejére állt. Ő azért jött ide, hogy megkeresse a Véres Hadúr ellopott páncélját, ehelyett rátalált – az évszázadok ellenére,

amelyek az ő idejük óta elteltek – Bartuc élő, lélegző, és gyűlölt testvérére.

Amikor végre magához tért, Norrec először nem érzékelt semmi mást, csak az elképesztő hőséget. Először arra

gondolt, hogy biztosan tűz ütött ki Drognan szentélyében, talán a gonosz páncél pokoli erői miatt. De a veterán

hamarosan rájött, hogy a melegség, amit érzett, erős volt ugyan, de nem égette a testét, és minden bizonnyal a tűző

nap okozta. Norrec a hátára fordult, a tenyerét a homlokához emelte, és próbálta volna kideríteni, hogy hol is lehet, de sajnos

semmi mást nem látott maga körül, csak végtelen homoktengert, minden irányban. Elfintorodott, és elgondolkodott

rajta, hogy vajon most hova került. A távolban azért észrevett valamit, némi sötétséget, mintha vihar közeledne abból az irányból. Lehet, hogy Lut Gholein talán valahol ott, a felhők alatt fekszik? Akármerre is megy, mintha a vihar

mindenhová követné őt. S ha valóban így van, akkor legalább azt tudja, hogy a parti várostól körülbelül nyugati vagy

északnyugati irányban ért földet. De vajon miért?

Drognan valami olyasmit mondott, hogy a páncél átverte őket. Mennyire igaza volt! A Vizjereit és Norrecet is az

orránál fogva vezette, kétségtelenül szüksége volt a mágus erejére céljának elérése érdekében. Lehetséges volna, hogy az a bizonyos cél tényleg Horazon sírja, ahogy azt Drognan gondolta? Ha így van, akkor viszont mi lehet az

oka annak, hogy Norrec itt, a semmi közepén öltött újra testet? A megviselt, kimerült katona nagy üggyel-bajjal feltápászkodott a földről. A nap állása alapján úgy számolta, hogy

még kicsivel több, mint egy vagy két órája van napnyugtáig. A visszaút Lut Gholeinbe ennél jóval több időt venne

igénybe, gyalogosan körülbelül két nap alatt érne oda – már persze, ha egyáltalán túlélné ezt a kis sétát. És abban

sem volt biztos, hogy a páncélruha egyáltalán megengedi neki, hogy visszamenjen. Ha az, amit a páncél keres, itt van

valahol a sivatagban, akkor biztosan mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy Norrecet is maradásra kényszerítse.

Norrec ment néhány lépést, hogy kiderítse, hogyan reagál a páncél. Amikor az nem tett semmit az ellen, hogy

Norrec a város felé induljon, a férfi felgyorsította lépteit, amennyire csak tudta. Mindenképpen találnia kellett

valamiféle menedéket éjszakára, még napnyugta előtt, és erre az egyetlen esélyt az a csavart formájú kőszirt

nyújtotta, ami olyan messze volt előtte, hogy jóformán alig látszott. Naplementéig biztosan eltart, hogy odaérjen a

dombhoz, sőt, talán még több időt is igényelne a dolog, ezért úgy látta, hogy a nagy hőség ellenére is növelnie kell a

tempóját. Norrec minden lépésnél hasogató fájdalmat érzett a lábában. A laza homokos talaj és a magas dűnék meglehetősen

nehézkessé tették a járást ezen a vidéken, és Norrec gyakran az elsődleges úti célját is jó időre szem elől vesztette.

Egyszer csak azt vette észre, hogy épp az ellenkező irányba halad, mint kellene, mivel a homokdűnék nagyon

gyorsan változtatták az alakjukat, és nehéz volt közöttük tájékozódni. Mindezek ellenére a szikla hamarosan elérhető távolságba került. Norrec abban reménykedett, hogy talán

valamiféle folyadékot is talál a közelben; az a rövid idő, amit eddig a sivatagban töltött, már teljesen kiszárította. Ha

nem kap hamarosan vizet, akkor teljesen mindegy, hogy eléri-e a dombot, vagy... Ebben a pillanatban egy nagy, madárszerű árnyék keresztezte Norrec árnyékát... és rögtön egy második is. Norrec felnézett, de a nap miatt jóformán semmit sem látott. Két vagy három áramvonalas test suhant el fölötte, de nem tudta kivenni, hogy mik lehetnek azok. Talán keselyűk? Nem mentek ritkaságszámba az Aranochban, de

ezek jóval nagyobbnak tűntek, és valahogy nem egészen eviláginak. Norrec keze automatikusan oda siklott, ahol a

kardjának kellett volna lennie, majd néma átkokkal illette Bartuc páncélját, amely miatt mindenféle szörnyűségekkel

kellett szembenéznie anélkül, hogy legalább egy tisztességes fegyvere lett volna. Bár az ereje már eléggé megfogyatkozott, felgyorsította a tempót. Ha elérné a sziklákat azok talán nyújtanának

némi védelmet a portyázó madarakkal szemben. A keselyűk ugyan csak döghúst esznek, ezt Norrec is tudta, de ez a csapat erőszakosabbnak tűnt, és valahogy nyugtalanítónak is.

Az árnyak megint átrepültek felette, ez alkalommal azonban sokkal nagyobbak voltak, és sokkal közelebb

merészkedtek hozzá. A félelmetes lények tehát lejjebb merészkedtek, hogy jobban megnézhessék maguknak. Majdnem csak későn vette észre a tollas alakot, amely hátulról rárepült. Az ösztönök, melyeket Norrec a csatatéren

töltött hosszú évek során szerzett, azt diktálták neki, hogy vágódjon hasra a földön. Jól tette, mivel közben akkora

karmok súrolták a hátát, mint a karja, és a haját is jól megrángatták. A megviselt katona felnyögött, miközben a

hátára fordult, hogy szembenézzen a madarakkal. Csak el tud zavarni néhány keselyűt, talán az is elég lesz, hogy

látják, nem fekszik el a földön és hal meg itt a kedvükért. Csakhogy ezek nem keselyűk voltak... bár a távoli őseik között biztosan szerepeltek valahol a sivatagi dögevők is.

A fenevadak, melyek tettre készen köröztek felette, majdnem ember nagyságúak voltak, a fejük és szárnyuk alapján

pedig valóban nagyon hasonlítottak a keselyűkre, lábukon és szinte emberi kezükön hatalmas karmok éktelenkedtek,

mellyel bármikor egyetlen mozdulattal letéphették volna Norrec fejét. A négy repülő szörnyeteg farka ostorszerű nyúlványban végződött, ezzel csapkodtak a szerencsétlen harcos felé, aki kétségbeesetten próbált hátrálni előlük. A

démoni madarak hangosan rikoltoztak, miközben megpróbálták körülzárni kiszemelt áldozatukat -a kiáltásoktól

Norrec szíve majd kiugrott a helyéről. Várta, hogy a páncél majd elrendezi a dolgot, de Bartuc ruhája nem óhajtott közbeavatkozni. Norrec mérgesen

káromkodott, majd gyorsan összeszedte magát. Ha itt és most meg kell halnia, akkor sem hal meg bárányként, csak azért, mert az utóbbi napokban teljes mértékben a

páncélra kellett hagyatkoznia. Szinte egész eddigi élete azzal telt, hogy különféle háborúkban harcolt. Ez a csata sem

különbözött sokban az összes többitől. Az egyik szörnyeteg hirtelen elérhető közelségbe került hozzá. Norrec megmozdult, sokkal gyorsabban, mint

amennyire képesnek gondolta magát, megragadta a lény egyik lábát, és erősen földhöz vágta. A méretükhöz képest a

sivatagi gyilkológépek meglepően könnyűek voltak, valószínűleg azért, mert távoli rokonaikhoz hasonlóan, az ő csontjaik is alkalmazkodtak a repülő életmódhoz. Norrec ezt ki is használta, teljes súlyával rávetette magát a földön

heverő, visító ellenfélre, és olyan erősen oldalra rántotta a fejét, ahogy csak tudta.

A másik három támadó, ha lehet, még dühösebben csapkodott körülötte, amikor Norrec felemelkedett a

kicsavarodott tetemről, de velük immár egy új Norrec nézett szembe, egy olyan ember, aki napok óta most először

védhette meg saját magát, és győztesen került ki a viadalból. Amikor egy második dög is felé indult, felkapott egy

marék homokot a földről, és a keselyűfajzat szeme közé szórta. A démoni madár vakon csapkodott Norrec felé a

farkával, akinek így sikerült azt is két kézzel megragadnia. A kreatúra visítva próbált kiszabadulni a veterán szorításából. Norrec azonban megpörgette a nagytestű madarat,

körbe-körbe, és így a másik kettőt is távol tudta tartani magától. A fogságba esett madár hiába próbálgatta karmait a

páncélozott kesztyűn, Bartuc páncélruhája tökéletes védelmet nyújtott a harcosnak. Norrec ereiben csak úgy vágtázott a vér. Ellenfeleiben többet látott, mint pusztán a sivatag veszedelmét.

Gyakorlatilag rajtuk töltötte ki minden a mérgét az őt ért összes sérelem, fájdalom és szenvedés miatt. Túl sok

borzalmat kellett átélnie, túl sok szörnyűséget kellett látnia, anélkül, hogy bármit is tehetett volna ellenük. Bartuc

páncélruháját hatalmas erejű varázslatokkal erősítették meg, de ezek közül egy sem neki engedelmeskedett. Ha

tehette volna, akkor most arra használta volna a páncél varázserejét, hogy szénné égesse azt a lényt, amit a kezében

tartott, és élő fáklyává változtassa a két másik társával együtt. Ekkor a kesztyűk hirtelen vörös fénnyel felizzottak. Norrec hitetlenkedve nézte a kesztyűt, azután a keselyűfajzatra pillantott. Igen, egy élő, lángoló fáklya... Most a nyakánál fogva ragadta meg a dühöngő madarat. A kegyetlen csőr ekkor felé kapott, próbált belemarni az

arcába, de mindez csak növelte Norrec elszántságát, hogy minél gyorsabban és biztosabban véget vessen a csatának. Dühösen a madárra nézett. – Lángolj! A szárnyas fajzat artikulálatlan üvöltés kíséretében lángra lobbant, és egyetlen szempillantás alatt elpusztult. Norrec egy percig sem tétovázott, a még lángoló tetemet a két túlélő közül a közelebbi felé hajította, és ezzel

sikerült azt is meggyújtania. Az utolsó madár gyorsan megfordult, és elrepült, méghozzá olyan sebesen, mintha a

pokol összes démonja elől menekülne. Norrec nem is foglalkozott vele többet, inkább a harmadikkal akart

végérvényesen leszámolni. Ez is próbálta volna követni menekülő társát, de sérülése már nagyon súlyos volt. Mivel egy-két méternél nem

tudott magasabbra emelkedni a földtől, semmiképpen sem menekülhetett meg a dühöngő harcos elől. Norrec

megragadta a sorsába már-már beletörődő madár egyik szárnyát, és miközben az erőtlenül a mellvértje felé csapott, ő

elkapta a nyakát. Egyetlen gyors mozdulat, és már ki is tekerte. Valójában az egész csata nem tartott tovább egy-két percnél, de a veterán ez alatt a rövid idő alatt teljesen

megváltozott. Amikor a tollas tetemet a földre hajította, olyan borzongást érzett, amilyet csatatéren eddig sohasem. Nem csupán annak örült, hogy sikerült legyőznie a különös lényeket, de annak is, hogy most először fordult elő,

hogy a páncél engedelmeskedett neki. Norrec nézegette a szétterpesztett ujjain feszülő kesztyűt, és most először

döbbent rá, hogy milyen szépen is van megmunkálva. Talán az a találkozás Drognannal, az változtatott meg mindent;

talán mostanra az az erő, amely úti célja felé hajtotta a páncélt, végre feladta, és talán még gazdájának is elismeri őt... Aztán arra gondolt, hogy talán tehetne egy próbát. Azok alapján, amiket az eddigiekben látott tőle, biztos volt

benne, hogy a páncél végre tud majd hajtani egyetlen alapszintű feladatot a parancsára. – Rendben van – mormogta. – Figyelj ide! Vizet akarok! Méghozzá most! A bal keze megrándult, kicsit meg is bizsergett, mintha a páncél át akarná venni felette az uralmat – de előbb

engedélyre várna. – Tedd meg. Parancsolom! A kesztyű a föld felé mutatott. Norrec letérdelt, és hagyta, hogy a mutatóujja egy kört rajzoljon a homokba. A kör

köré azután egy hurkos minta került, és mindegyik hurokba egy-egy kis kereszt. Varázsige szavai hangzottak el Norrec szájából, de most örült nekik. Hirtelen az egész rajz megrázkódott, és apró villámok csapkodtak az egyik végétől a másik felé. Középen pedig

egy szűk hasadék jelent meg ... Tiszta forrásvíz bugyogott fel belőle. Norrec gyorsan letérdelt, és mohón oltotta a szomját a tiszta vízzel. Hideg volt és édes, mintha csak bort ivott

volna. A szomjas veterán minden egyes kortyot megízlelt, míg aztán úgy nem érezte, eleget ivott. Hátradőlt, és egy marék vizet az arcába csorgatott. A hűs folyadék végigcsorgott az arcán, a nyakán, és belefolyt az

átforrósodott páncélba is. – Most már elég lesz! – mondta végül. A keze intett a kis forrás felé. A talaj egy pillanat alatt beforrt, a hasadék eltűnt, a víz pedig nem csordogált tovább.

Ami a homokon maradt belőle, azt is gyorsan eltüntette a forróság. Norrec diadalmasan felnevetett. A páncél immár kétszer is végrehajtotta a parancsát. Már két olyan eset történt,

amelyben ő volt a mester, és nem a rabszolga.

Most már sokkal jobb hangulatban folytatta útját a domb felé. Nem kellett többé azon aggódnia, hogy vajon túléli-e

a sivatagi sétáját. Hiszen mi olyan történhet vele, amit ne élhetne túl, ha a varázslatok neki engedelmeskednek? Sőt,

egyáltalán van-e valami, amit ne tehetne meg? Bartuc ideje óta nem látott a világ akkora hatalmat, amely felett most

a páncélban rendelkezett! A páncéllal parancsnok is lehet, nem csupán egyszerű közkatona, vezető, nem pedig

alattvaló... Király, nem pedig gyalog? Ez a kép tetszett neki. Norrec Király, a világ ura, ízlelgette a veterán. Lovagok esküdnének neki hűséget,

udvarhölgyek harcolnának a kegyeiért. Egész birodalmak hullanának a kezébe. Hihetetlen gazdagság venné körül,

elkölthetetlen mennyiségű arany...Norrec, a király... – suttogta Norrec. Ismét mosoly áradt szét az arcán, olyan mosoly, melyhez hasonlót Norrec Vizharan soha eddig nem produkált még életében. Valójában anélkül, hogy tudott

volna róla, a mosolya majdnem teljesen ugyanolyan volt, mint egy másik emberé, egy olyan férfié, aki sokkal, de

sokkal a volt zsoldos katona ideje előtt élt a földön, akit úgy hívták, Bartuc.

TIZENÖT

Az Aranoch-sivatagra leszállt az éj, ekkor Xazax, a démon, újra meglátogatta Malevolyn tábornokot. A tábornok

már nagyon várta, idegesen járkált fel, s alá a sátrában. Elküldte az összes tisztjét a környékről, s még az őröknek is meghagyta, hogy a sátrától távolabb helyezkedjenek el. További biztonsága érdekében azt sem engedélyezte, hogy a

szállása hallótávolságán belül más sátrat is felverjenek. Az, ami közte és a sáska között elhangzik majd, csakis

kettejükre tartozik, és senki másra. Még Galeonának is megtiltotta, hogy a közelében táborozzon le, de a boszorkány nem is tiltakozott nagyon, amikor

ezt közölte vele. A tábornok nem tulajdonított különösebb jelentőséget a boszorkány nyugalmának, hiszen sokkal

inkább azzal a javaslattal volt elfoglalva, amit új szövetségese ajánlott neki. Felőle a boszorkány nyugodtan

összepakolhatta volna a cókmókját, és eltűnhetett volna a színről. Ha nem ezt teszi, akkor valószínűleg előbb-utóbb

ki fogja végeztetni. Valamilyen ellentét feszült a boszorkány és a démon között, és Malevolynnak jelen pillanatban

sokkal nagyobb szüksége volt a démonra, mint a nagyon is halandó Galeonára, és ezen a tényen a nő egyéb

képességei sem változtattak semmit. Egy nő helyett hamarosan jön majd másik; a halhatatlanság lehetősége azonban nem kopogtat be gyakran az ember

ajtaján. Malevolyn kérésére a sátrat egyetlen olajlámpa világította meg. Nem tudta ugyan, hogy a démon teste vet-e

árnyékot, de ha igen, akkor minél kevesebb esélye van annak, hogy az emberei meglátják, annál jobb. Ha tudták

volna, hogy a démon és a tábornok mire készülnek, akkor valószínűleg hanyatt-homlok menekültek volna, nem

törődve a sötét sivatag veszélyeivel. Egyszer csak furcsa motoszkálásra lett figyelmes. Augustus Malevolyn megfordult, és észrevette, hogy az egyik

árnyék nem úgy mozog, ahogyan azt a lámpa kis lángja indokolná. – Te vagy ott, igaz? – mormogta a tábornok. – Eljöttem, ahogy ígértem, ó nagyúr... Az árnyék elsötétült, s egyre valósabbá vált. Néhány pillanat múlva a pokoli sáska hihetetlen alakja már ott

magasodott a férfi felett. De annak ellenére, hogy egy olyan lény állt vele szemben, amely erőlködés nélkül

kiránthatta volna a végtagjait a törzséből, Malevolyn tábornok nem érzett semmi mást, csakis lelkesedést. Xazax az 6 szemében az első volt a temérdek démoni lény sorában, akik nemsokára engedelmeskedni fognak minden

parancsának. – Lut Gholein városa már csak jó egynapi járásra van tőled, hadúr. Nem gondoltad meg magad? Hogy meggondolta-e magát a páncél megszerzésével kapcsolatban? Meggondolta-e magát a küldetésével

kapcsolatban? – Fölösleges fecsegésre pazarlod az idődet, Xazax. A döntésem végleges. A sárga gülüszemekben ekkor fény villant fel. A sáska feje kicsit kicsavarodott, mintha a démon megpróbált volna

keresztülnézni a csukott sátorbejáraton. – Beszéltünk már a boszorkányról néhány szót a múltkor, hatalmas hadúr. Azóta alaposan átgondoltam a dolgot, és

még mindig az a véleményem, hogy neki nem szabad ebben részt vennie... sőt, talán semmiben sem volna szabad

többé részt vennie. Augustus Malevolyn úgy tett, mintha a hallottakon töprengene. – Értékes volt számomra egy ideig. Nagyon szomorú lennék, ha le kellene mondanom arról, amit ő biztosított

nekem. – Nem értene egyet azzal, amit én ajánlottam neked, hadúr. Erről biztosíthatlak... A tábornok észrevette, hogy Xazax folyamatosan az új címét emlegeti, és ez jól is esett neki, de ha a démonnak az

volt a terve, hogy ezzel legyezgetheti a tábornok hiúságát, akkor a számítása bizony egyáltalán nem vált be.

Malevolyn még mindig a hasznosságuk alapján ítélte meg a dolgokat, és nem volt ez másként Galeona esetében sem. – Milyen kapcsolatban álltok egymással? – Egy megállapodás, amelyet meggondolatlanul kötöttem, és amelyet most készülök megszegni. Ez bizony nem volt valami nagy válasz, de megadta a tábornoknak amire várt. Tehát volt valami, amit áruba bocsáthatott. – Mindent megadsz majd nekem, amit kérek? Mindent, amit megbeszéltünk? -Mindent..., méghozzá örömmel, hadúr. – Akkor a tiéd lehet akár most is, ha akarod. Én majd itt várok rád, amíg megteszed, amit meg kell tenned. Ha egy démon nézhet tanácstalanul, akkor Xazax most úgy nézett. – Köszönettel visszautasítom a megtisztelő ajánlatot, hadúr... és azt javaslom, hogy talán téged illetne ez a

megtiszteltetés, valamikor nemsokára. A sáskának vagy tilos Galeonában kárt tennie, vagy nem tudja megtenni, pontosan, ahogyan azt a tábornok már

előre sejtette. Mégis számára ez most nem tűnt lényegesnek. Ez nem változtatja meg a másik döntését, a legkevésbé

sem. – Őrséget állítok a sátra elé, így teljes mértékben az ellenőrzésem alatt áll majd. Ez legalább megakadályozza, hogy

a teendőink végrehajtása közben bármilyen módon is megzavarjon minket. Aztán majd eldöntöm, hogy mi legyen a sorsa. De közben, hacsak nincs más megbeszélnivalónk, akkor szeretném kezdeni.

A démon szeme megint felparázslott, és most valami olyasmi sugárzott belőle, ami leginkább a nagyfokú

elégedettséghez volt hasonlatos. Xazax olyan hangon válaszolt, ami a tábornokot a haldokló rovarok zümmögésére

emlékeztette. – Akkor... erre szükséged lesz, hadúr... A két csontvázszerű kezében a pokoli démon egy nagy, duplahegyű tőrt tartott, amely fekete fémből készült, egy

tőrt, amelynek nemcsak a nyelét díszítették rúnák, de a penge két lapos oldalát is. A markolatba két drágakövet

illesztett a készítője, a nagyobbik vörös volt, mint a vér, a kisebbik halovány, mint a csont. Mindkét kőben bágyadt

csillogás látszott, amelyet nem evilági fény idézett elő. – Vedd el... – sürgette a démon. Augustus Malevolyn boldogan engedelmeskedett, kezében méregette a masszív kést, és megcsodálta finom

egyensúlyát is. – Mit kell tennem? – Karcold meg a bőrt. Hagyd, hogy néhány cseppnyi vér kifolyjon. – A sáska oldalra billentette a fejét. – Egyszerű feladat... A tábornok a tőrrel a kezében a sátor bejáratához sietett. Egy kiáltással magához rendelte az egyik tisztjét, azután a

válla fölött visszanézett a démonra. – Jobb lenne, ha most vissza... De az újdonsült szövetségese már megtette, amit kérni akart tőle, és visszavonult az árnyak közé. Egy vékony, bajuszos katona tűnt elő a sötétségből, a vállapján ezüst rangjelzések díszelegtek. A sátor elé

masírozott, és tisztelgett a parancsnokának. – Tábornok úr, jelentkezem! – Zako! – Az egyik leghűségesebb embere volt. Malevolyn tudta, hogy hiányozni fog neki a tiszt, de

az előtte álló dicsőség sokkal fontosabb volt számára, mint bármelyik embere élete. – A boszorkány mellé házi őrizetet rendelek el. Az engedélyem nélkül nem nyúlhat a tulajdonát képező tárgyakhoz, sőt, a tudtom nélkül még a

kisujját sem mozdíthatja meg. A tiszt arcán gonosz vigyor tűnt fel. A tábornok legtöbb tisztjéhez hasonlóan ő sem kedvelte túlzottan ezt a

varázslónői, aki egészen mostanáig olyan nagy befolyást gyakorolt a vezetőjükre. – Igenis, tábornok úr! A parancsot azonnal végrehajtom! – De előbb..., előbb hozd ide azokat a katonákat, akik majd őrizni fogják. Méghozzá gyorsan! Egy gyors tisztelgés után Zako eltűnt a sötétben, s rövidesen újra megjelent, négy marcona társával. Zako beterelte

őket Malevolyn sátrába, azután odaállt eléjük. – Mind itt vannak, tábornok! – kiáltotta a tiszt, és már várta is a következő parancsot. – Nagyon jó. – Malevolyn egy rövid ideig méregette a kis csapatot, azután megállt előttük. – Mindannyian

hűségesen szolgáltatok engem, minden esetben. -Az ujjai a tőr markolatával játszottak, de az öt katona eddig nem tulajdonított jelentőséget a kezében tartott fegyvernek. – Kockára tettétek az életeteket értem, nem is egyszer... és

ezért köszönettel tartozom. De az előttünk álló feladat nagyságára való tekintettel még egyszer meg kell kérnem

benneteket, hogy bizonyítsátok, hűségesek lesztek hozzám, és akár az életetek árán is engem szolgáltok... Malevolyn tábornok észrevett egy árnyékot, amely megmozdult. Xazax biztosan türelmetlenkedett, nem értette,

hogy miért van szükség szónoklatra. Ezek az emberek lesznek az elsők; ők majd elhíresztelik a többiek között, hogy

miért kéri a tábornok újra, hogy bizonyítsák hűségüket. – Holnap dicsőséges nap virrad ránk, a sors beteljesülésének napja, és ti mindannyian fontos résztvevői lesztek az

eseményeknek! Azt kérem hát tőletek, barátaim, hogy bizonyítsátok hűségeteket, áldozatkészségeteket, ezzel az

utolsó fogadalommal! – Felemelte a tőrt, hogy mindannyian lássák. Az őrök közül páran pislogtak, de senki nem

mondott semmit. – Zako! Tiéd a megtiszteltetés, te lehetsz az első! Mutasd meg nekem, hogy milyen bátor vagy! A bajuszos tiszt habozás nélkül előlépett, és kinyújtotta kezét, melyről már le is vette a kesztyűt. Nem az első eset

volt, hogy vérével pecsételte meg a hűségesküjét a tábornok előtt, és az öt katona közül ő volt az egyetlen, aki azt

hitte, megérti, hogy miért kéri Malevolyn újra, hogy ilyen módon bizonyítsák hűségüket személye iránt. – Mutasd a tenyered! – Miután Zako engedelmeskedett, a tábornok felemelte a tőrt, melynek hegye éppen a tenyér

leghúsosabb része felé mutatott – és belevágta a tiszt kezébe. Zako visszafogta magát, nem kapott levegőért, és egyenesen előre nézett, pontosan úgy, ahogyan Malevolyn

elvárta tőle. Emiatt persze azt sem vette észre, hogy valami különös dolog történik a tőrrel és a sebbel is, amit az a

kezén ejtett. A markolatban levő két kő egy pillanatra fellobbant, amikor a penge két hegye felszúrta a húst. De ami

még ennél is furcsább volt, látszott, hogy a két kis sebből folyik a vér, de abból csak egy egészen kevés terül el a

tenyéren, a többit pedig a fekete penge vonzotta magához -és azután nyomtalanul eltűnt. – Tölts magadnak egy kis bort, Zako – ajánlotta Malevolyn, miközben visszahúzta a tőrt. A tiszt ellépett előle, ő

pedig magához intette a következő katonát, és ugyanazt a rituálét hajtotta végre rajta is. Miután mind az öt katona vérével áldozott a tábornoknak, ő tisztelgett előttük. – Nekem adtátok az életeteket. ígérem, az értéküknek megfelelően fogok bánni ezekkel az ajándékokkal. Leléphetnek. – A katonák távoztak, Malevolyn pedig ismét

Zakohoz fordult. – Mielőtt rátérnél a boszorkánnyal kapcsolatos feladatokra, szólj Lyconius kapitánynak, hogy az

összes emberével együtt jöjjön a sátramhoz. – Igenis, tábornok! Amikor mindenki elment, Xazax hangja szólat meg az árnyékok közül. – Ez így túl sokáig fog tartani, hadúr. Ezzel a tempóval több napba telik majd, míg végzünk. – Nem, mostantól sokkal gyorsabban megy majd a dolog. Ezt az ötöt nagy megtiszteltetés érte, ők legalábbis így

látják. Zako elmondja majd Lyconiusnak, ő pedig elmondja az embereinek, és így tovább. Elrendelem majd, hogy a

tisztek minden olyan katonának adjanak egy extra adag italt, aki bizonyította az irántam való hűségét. Nagyon is fel fognak gyorsulni az események, ezt bízd csak rám!

Néhány perc múlva megérkezett Lyconius, egy vékony, szőke hajú tiszt, aki kicsit idősebb volt, mint a tábornok, és

bebocsátást kért a sátorba. Kint várakozott az összes embere. Malevolyn először a kapitányon végezte el a rituálét,

azután megparancsolta neki, hogy sorakoztassa fel az embereit. Miután megemlítette azt a bizonyos extra adag italt,

minden katona sokkal lelkesebben várta, hogy sorra kerüljön. Csak Lyconius néhány emberével végzett még, amikor Zako robbant be a sátorba, méghozzá meglehetősen

idegesen. Féltérdre ereszkedett a tábornok előtt, és lehajtotta a fejét szégyenében. Malevolyn ideges lett, amiért a drága idejét rabolták, és rákiáltott Zakora. – Beszélj! Mi van? – Tábornok! A boszorkány – nem találjuk sehol. Malevolyn próbálta nem mutatni a csalódottságát. – A dolgai; még mindig ott vannak a tulajdonát képező tárgyak a sátorban? – Igen, tábornok, de a lova nincs meg. Még Galeona sem merne az éjszaka közepén egyedül kilovagolni a hatalmas sivatagba. Malevolyn kissé

Szórakozottan hátrapillantott a válla fölött, és látta, hogy Xazax démon árnyéka megmozdul. Nyilván Xazax sem

örült túlzottan ennek a fordulatnak, de a jelen helyzetben sem az embernek, sem a démonnak nem volt ideje a

boszorkánnyal foglalkozni. Ha a varázslónő valahogyan tudomást is szerzett arról, hogy mire készülnek, és inkább a

menekülést választotta, hosszú távon mindez nem sokat változtatott volt szeretője tervein. Ugyan mit árthat nekik?

Talán majd akkor, ha már az övé lesz a páncél, felkutatja a nőt, de most sokkal fontosabb dolgokkal kellett

foglalkoznia.

– Ne is törődj vele, Zako! Térj vissza a többi feladatodhoz.

Segédje hálásan köszönetet mondott, és kisietett a sátorból. Malevolyn tábornok pedig folytatta a munkát,

megsebezte a sorban következő katonát, és köszönetet mondott neki a bátorságáért.

A dolgok valóban felgyorsultak, épp úgy, ahogy azt a tábornok előre megjósolta. A megtiszteltetés és az ital

kettőse felkavarta az egész tábort, minden ember türelmetlenül várta, hogy bizonyíthassa bátorságát a tábornok és a többiek előtt is. Úgy érezték, a következő reggelen a tábornok dicsőséges csatába vezeti őket, és ezáltal olyan

vagyonhoz jutnak majd, melyre a legmerészebb álmaikban sem gondolhattak eddig. Az, hogy talán túl kevesen

vannak egy olyan erőd ostromához, mint Lut Gholein, eszükbe sem jutott; Malevolyn tábornok biztosan nem ok

nélkül hozta meg ezt a hirtelen döntést – gondolták – biztosan van valami védhetetlen haditerv a tarsolyában.

És az éjszaka közepén végül az utolsó ember is bizonyította hűségét a tábornok előtt, s az ő kinyújtott kezébe is

belemart a tőr.

Az utolsó katona, és a tiszt, aki iderendelte őt, tisztelgett hőn szeretett tábornoka előtt, majd elhagyta a sátrat.

Kintről Malevolyn már hallotta az ünnepség zajait, minden katona megitta a neki járó italt, és köszöntőt mondtak az

eljövendő jó szerencséjükre.

– Készen vagyunk – recsegte a démon, miközben előjött az árnyékból. – Mindenki megérezte a tőr harapását, és

mindegyiküket megkóstolta a penge... A tábornok csak forgatta a tőrt a kezében, és megkérdezte. – Sehol egy csepp, sehol egy folt. Hová lett az a sok

vér?

– Minden csepp a neki való helyre ment, hadúr. Mindegyik ahhoz, akihez mennie kellett. Egy olyan hadsereget

ígértem neked, amelyik ellen még Lut Gholein sem védheti meg magát, emlékszel?

– Emlékszem... – Hozzáért a sisakhoz, amelyet le sem vett a fejéről, mióta letáboroztak. Annyira a sajátjának

érezte, hogy megesküdött, soha nem fogja levenni, csak amikor nagyon muszáj. – És még egyszer mondom,

elfogadom a szerződésünk következményeit.

A sáska teste megdőlt, valami tiszteletteljes hajlongáshoz hasonlatos dolgot produkált.

– Akkor tehát nincs semmi akadálya annak, hogy rögtön neki is kezdjünk...

– Mit kell tennem?

– A lábad elé, a homokba, ezt a szimbólumot kell rajzolnod. – Xazax egyik csontos kezével előrajzolta a levegőben a képet. A tábornok szeme kicsit elkerekedett, mivel a démon ujja narancsos fénycsíkot húzott maga után a

levegőben, és ezzel hangsúlyosabbá tette a képet.

– Miért nem te rajzolod meg?

– Annak kell megtennie, aki irányítani fogja őket. Talán azt szeretnéd, hogy én, a te gyarló szolgád legyek a

vezető?

Malevolyn értette, hogy miről beszél a démon, lehajolt hát, és megrajzolta azt a szimbólumot, amit a levegőben

látott. A legnagyobb meglepetésére, amint befejezte, különös szavak hangzottak el a szájából.

– Ne tétovázz! – sürgette az izgatott sáska. – Ő ismerte ezeket a szavakat; most már te is ismered őket.

Az ő szavai... Bartuc szavai. Augustus Malevolyn hagyta, hogy a szavak előtörjenek belőle, és közben szinte

dagonyázott a hatalomban, ami a használatuktól elöntötte őt.

– Tartsd a tőrt a szimbólum közepe felett. – Amikor a tábornok ezt megtette, a démon hozzátette. – És most... mondd ki az én alvilági uram nevét! Mondd ki Belial nevét!

Belial? – Ki az a Belial? Hallottam már Baalról, Mephistóról, és Diablóról is, de erről a Belialról még soha. Azt

akartad mondani, hogy Baa...

– Soha többet ne mondd ki ezt a nevet! – zizegte Xazax rémülten. A sáska jobbra-balra forgatta borzalmas fejét,

mintha attól tartana, hogy valaki meglátja. De nem talált semmi olyat, amitől félnie kellene, ezért valamivel

nyugodtabb hangon folytatta. – Nincs más úr a pokolban, csakis Belial. Ő az, aki ezt a csodálatos ajándékot adja

neked! Ezt soha ne feledd el!

Malevolyn jóval többet tudott a mágikus tanításokról, mint ahogy azt a sáska gondolta volna, így tudta azt is, hogy

a poklot valaha állítólag a Három Főgonosz uralta. De hallott olyan legendákat is, amelyek szerint a három gonosz

uralma már a múlté, és mindhárom fivér fogságban van, méghozzá a halandó világban. Sőt... az egyik

leghihetetlenebb legenda szerint Lut Gholein Baal sírjának egyik lehetséges helye, de még a tábornok is kételkedett

abban, hogy ennek a történetnek bármi köze is lehet a valósághoz. Ki volna olyan bolond, hogy egy démonvezér sírján alapít várost?

– Ahogy akarod, Xazax. Belial, róla van szó. Csak biztos akartam lenni abban, hogy jó nevet mondok.

– Kezdd elölről! – vágta oda a démoni rovar. Malevolyn ajkáról ismét elhangzottak a varázserejű

szavak. Megint magasan a szimbólum közepe fölé tartotta a vérszomjas tőrt – Belial szimbóluma fölé, tudatosult a

tábornokban. A varázsigék elmormolása után az izgatott tábornok a démonvezér nevét kiáltotta...

– Döfd a tőrt a minta közepébe – pontosan a közepébe! Malevolyn tábornok mélyen a homokba döfte a tőrt –

pontosan a szimbólum kellős közepébe.

Nem történt semmi. Felnézett a fölötte hajlongó szörnyre.

– Lépj hátrébb! – javasolta Xazax.

És amint a jövendő hódító így tett, halvány, fekete köd jelent meg a tőr körül. Kettejük szeme láttára a köd gyorsan

növekedett, először csak a fegyvert ölelte át, azután a sátor bejárata felé suhant. Amint kirepült a szabadba, méghozzá meglehetősen célirányosan, ahogy azt Malevolyn szakértő szeme észrevette, a baljóslatú köd alakot öltött,

és leginkább egy hatalmas, karmos mancsra hasonlított.

– Most már nem tart sokáig, hadúr. Malevolyn nem tudta, mihez kezdjen, ezért előkeresett egy üveggel a legfinomabb borából. Erre az éjszakára egy

új üveget választott, amelyiket gondosan becsomagoltak, hogy épségben átvészelje a végtelen utazást a kietlen

vidéken. A tábornok kinyitotta az üveget, beleszagolt, azután töltött belőle egy egész pohárnyit. Ekkor hallotta meg az első kiáltást. Augustus Malevolyn keze megremegett egy kicsit, de egyáltalán nem azért, mert sajnálatot vagy félelmet érzett.

Egyszerűen csak arról volt szó, hogy még soha életében nem hallott ilyen szívszaggató kiáltást, még azoktól sem,

akiket megkínzott, s a váratlan hang meglepte a harcedzett katona idegeit. Amikor felhangzott a második, harmadik,

negyedik kiáltás is, azokat már egyáltalán nem találta nyugtalanítónak. Olyannyira nem, hogy serlegével a földbe temetett tőr felé fordult, köszöntötte azt, és a démon láthatatlan urát is.

Eközben a kinti kiáltások már kórusban hangzottak fel, több katona kiáltott fel egyszerre, kegyelemért könyörögve.

A fájdalmas sikolyok a tábor minden részéből hallatszottak már, de Malevolyn örült, hogy hallotta őket. Az emberek

– az ő emberei – mindannyian többször is megesküdtek, hogy hűségesen szolgálni fogják őt, minden körülmények

között, történjék bármi. Ma este a szavukon fogta őket, és elfogadta az áldozatukat – szó szerint – a saját ügyének

előmozdítása érdekében. Ismét a sátor bejárata felé fordult. A sáska félreértette a halandó mozdulatát, és figyelmeztetni akarta. – Most már

túl késő, hogy megmeneküljenek. Alvilági uram elfogadta az áldozatot. – Megmenteni őket? Csak köszönetet akartam mondani nekik azért, hogy ilyen áldozatot hoztak az én

dicsőségemért! – Ja, értem... – válaszolta a démon, aki most először látta meg Malevolyn tábornok valódi énjét. – Akkor

tévedtem... És a kiáltásoknak csak nem akart vége szakadni. Néhány egészen messziről hallatszott, mintha az emberek el

akartak volna menekülni, de persze attól, ami belülről támadta meg a csupasz lelküket, nem volt menekvés.

Néhányan, valószínűleg a leghűségesebbek, a tábornok nevét kiáltották, és kegyelemért könyörögtek. Malevolyn

töltött magának még egy pohár bort, és leült, hogy megvárja, míg a kiáltozások elhalnak. Végül aztán az utolsó halálsikoly is elhangzott, és már csak a lovak rémült nyerítése hallatszott, szegény párák nem

értették, hogy mi is történik körülöttük. De aztán ók is hamar elhallgattak, mivel a táborra szakadt hatalmas csend

rájuk is hatással volt. Hirtelen fémes csattogás hallatszott, Malevolyn ismét felnézett, de a démon egy szót sem szólt. Kint a csattogás

egyre erősödött, úgy hallotta, a hangok egyre közelebbről jöttek. Malevolyn megitta a második kupa bor maradékát,

és felállt. A kinti zaj hirtelen abbamaradt. – Már várnak rád..., hadúr. Malevolyn tábornok megigazította a ruházatát, különös gonddal a sisakját, és kilépett a sátorból. Valóban ott vártak rá, tökéletes hadirendben. Többen közülük fáklyát tartottak a kezükben, így láthatta az arcukat

is, az arcokat, amelyeket már olyan jól megismert többéves szolgálatuk alatt. Mindannyian ott álltak előtte, Zako,

Lyconius, és az összes többi tiszt, az embereik pedig mögöttük sorakoztak. Amint meglátták őt, a tömeg hangos tisztelgő kiáltást hallatott, szörnyű, agresszív csatakiáltást. Malevolyn

elmosolyodott e lelkes hang hallatán, amikor pedig meglátta a hozzá legközelebb állók arcát, csak még jobb kedvre

derült. Lehetett azelőtt bármilyen sötét vagy világos a bőrük, most mindannyian sápadtak, hamuszürkék voltak. Ami

pedig a szájukat illeti, a tisztelgő kiáltás hegyes fogakat és hosszú, villás nyelveket tárt elé. És a szemük... A szemük teljes egészében vörös volt – vérvörös – és olyan gonosz tűz égett benne, hogy teljesen feleslegesen

tartották a fáklyákat, mert láttak volna anélkül is. Nem emberi szemek voltak ezek, hanem olyanok, amelyek a belőlük áradó gonoszság miatt leginkább a sáskáéra hasonlítottak.

Ezek a szörnyetegharcosok alkotják majd az új, győzedelmes seregét, akik a régi katonái porhüvelyébe bújva

dicsőségre viszik majd az ő ügyét. Xazax csatlakozott hozzá a sátor előtt, a pokoli sáskának nem kellett többé a rejtőzködnie. Hiszen most már az övéi

között volt. Köszöntsétek a westmarchi Malevolynt! – kiáltotta Xazax. – Köszöntsétek a Véres Hadúrt] És a démoni horda újfent tisztelgett Malevolyn előtt.

Galeona olyan távolságra volt már a tábortól, hogy nem hallhatta a kiáltásokat, de érezte a gonosz varázslat szelét. Mivel már régóta foglalkozott a fekete mágiával, tudta, hogy egy ekkora erejű pokoli varázslat szele csakis azt

jelenthette, hogy a legnagyobb félelme beigazolódott. Jól tette, hogy a távozás hímes mezejére lépett, amikor még megtehette, különben ő is Malevolyn gyanútlan katonáinak szomorú sorsára jutott volna.

Xazax alábecsülte az ő erejét, immáron utoljára. A sáska másokat akart felhasználni arra, hogy megszabaduljon

tőle, és megszeghesse a vérszerződést, amelyet évekkel korábban kötöttek. A tábornokot választotta új

szövetségeséül, és a démon régebben többször is említette, hogy sokkal hasznosabb volna egy új hadúr, mint az üres

páncélruha. Galeonának már hónapokkal korábban rá kellett volna jönnie, hogy a démonnak soha nem állt

szándékában akár egy perccel is tovább betartani a megállapodásukat, mint ahogy az feltétlenül szükséges volt. De vajon mi lehetett az oka annak, hogy a démon olyan váratlanul és céltudatosan Malevolynt választotta

őhelyette? Talán a félelem? Azóta az éjszaka óta, amikor a démoni rovar majdnem megtette az elképzelhetetlent –

csaknem megölte őt annak ellenére, ami a vérszerződés alapján ezután várt volna rá – a boszorkány egyfolytában

azon töprengett, hogy vajon mi lehet az, ami megrémít egy ilyen pokoli fajzatot. Vajon milyen félelem hajtotta

egyenesen Malevolynhoz? De végül is, ennek nem volt túl sok jelentősége. Xazax és Malevolyn felőle akár fel is falhatták volna egymást a

nagy egyetértésben. Az, amit nem is olyan régen a rövidke varázslat során felfedezett, rádöbbentette Galeonát, hogy

neki tulajdonképpen egyik áruló szövetségesre sincsen szüksége. Miért törődjön bele, hogy folyton a háta mögé kell

néznie, ha nem akarja, hogy megöljék, amikor van rá lehetőség, hogy ő legyen a valódi vezető? A boszorkány lovaglás közben lenézett a kezére, nem is először mióta elindult a táborból. A bal kezében ugyanis

egy apró kristályt tartott, amelyet varázslatok segítségével a célpontjához kapcsolt. Amíg a kristály világított,

Galeona tudta, hogy jó felé halad. Amíg a kristály világított, Galeonának minden esélye megvolt arra, hogy megtalálja azt a mamlaszt, akit a

rabszolgájává akart tenni. Azzal, hogy elárulta őt, Xazax hatalmas hibát követett el. Valamilyen rejtélyes oknál fogva, amelyet Galeona még nem ismert, a démon nem volt képes arra, hogy egyedül megtalálja a hadúr ősi páncélját. Egy halandó segítségére

volt szüksége, ez volt az első számú oka annak, hogy annak idején megkötötték a kis megállapodásukat. És ez volt az

oka annak is, hogy amikor az az átkozott sáska azt hitte, végre tudja, hol a páncél, elárulta, és átpártolt

Malevolynhoz. Ezen persze nem kellett, hogy csodálkozzon, hiszen ő maga is valami ilyesmit forgatott a fejében, de

Xazax ezzel hatalmas hibát követett el, amelyért még drágán megfizet. A démon most biztosan úgy gondolta, a páncél valahol Lut Gholeinben található, azon a helyen, amit az utolsó

közös varázslat alkalmával a lehetséges céljának hittek. Még ő is így gondolta, egészen a legutóbbi kis varázslatáig.

Hiszen hol másutt lehetne, mint a part menti királyságban? Egy magányos utazónak csak két lehetősége volt, ha

tovább akart menni: az egyik, ha csatlakozik egy karavánhoz, amely hajlandó befogadni őt, a másik, ha megvár egy

hajót, ami tovább viheti következő célja, a Lut Gholeintől nyugatra fekvő területek felé. Bárhogy is legyen,

Norrecnek minden számítás szerint még mindig Lut Gholein falain belül kellett volna lennie. Csakhogy ő mégsem ott volt. Hirtelen távozott onnan, mintha elment volna az esze, és olyan tempóban száguldott

ki a sivatagba, amelybe a lova minden bizonnyal belepusztult. Amikor Galeona felfedezte az új tartózkodási helyét,

hihetetlenül meglepődött; a veterán katona gyakorlatilag Malevolyn orra előtt tanyázott. Ha a tábornok beleegyezett

volna, hogy végrehajtson még egy utolsó kereső varázslatot, akkor, amikor 6 azt felajánlotta, a páncél talán már a

kezében lehetne. Már úton lehetne Lut Gholein felé, talpig a vörös páncélruhába öltözve, hűséges boszorkányával az

oldalán. Most azonban Galeona már arra készült, hogy meggyőzze azt a bolondot, aki a páncélt viseli, hogy ő maga

használja... persze Galeona bölcs tanácsait követve. Kellőképpen mamlasznak látszott, olyasfajta alaknak, akit

Galeona egy perc alatt az ujja köré csavarhat. A külsejében is volt valami vonzó, valami, ami miatt Galeonának

sokkal jobban tetszet, mint az előző szeretője. Ettől a feladat, hogy az irányítása alá vonja a fickót, már nem is tűnt

olyan nagy áldozatnak. Persze ha sikerülne kiagyalnia valami más módszert, amivel a maga hasznára fordíthatná a páncél hatalmas

varázserejét, nem zavarná túlzottan, hogy meg kell válnia ettől a Norrec fiútól. Mindig akad másik férfi, másik bolond.

Csak hajtotta a lovat tovább és tovább, hiszen nem hagyhatta figyelmen kívül azt sem, hogy a démon esetleg mégis

úgy dönt, félben hagyja, amit Malevolynnal csinálnak, és inkább a menekülő után ered. Ezzel persze megint csak

megszegné a megállapodásukat, és nem csupán a boszorkány élete kerülne veszélybe, de a saját épsége is. Sokkal

valószínűbbnek tűnt az a lehetőség, hogy a sáska most egy időre megfeledkezik a volt társáról, hiszen megszerezte

magának a nagy lehetőséget a győzelemre. Később persze majd mindent megtenne azért, hogy véget vessen a köztük

lévő szövetségnek – és persze a boszorkány életének is. De akkor már túl késő lesz. Galeona amint elég erős lesz hozzá, gondoskodik majd arról, hogy Xazax testének

darabkái legyenek szétszórva a sivatagban, és ne az övéi. Talán még arra is ráveszi majd ezt a Norrecet, hogy a halott

démon fejét hozza el neki trófeaként, elégtételül mindazért, amit miatta ezen az éjszakán maga mögött kellett

hagynia. Körülnézett, fürkészte, merre lehet, akit keres. Nem akart vakon száguldozni a koromsötét sivatagban, ezért

bevetett egy varázslatot, amely megerősítette a látását, és a lova látását is. Így az állat elkerülhette út közben a

baleseteket és a ragadozókat, ő pedig nagyobb eséllyel kereshette a katonát. Ott van! A varázslónő megállította hátasát, és nézte a távoli, sötét domb kirajzolódó alakját. A kristály is azt

mutatta, hogy pontosan a domb felé kell tovább haladnia. Galeona felemelkedett a nyeregben, és keresett más,

hasonló helyet a környéken, de nem talált egyet sem. Mint gyakorlott katonának, a bolondnak nyilván volt annyi

esze, hogy valami menedéket keressen magának éjszakára, és a domb, ami előtte magasodott, messze az egyetlen

ilyen menedék volt a környéken. Csakis ott lehetett. Galeona izgatottan hajszolta tovább a lovát. Amint közelebb jutottak, mintha meglátta volna a férfi alakját a domb bal oldalán. Igen... kétségkívül egy férfit látott, aki felhúzott térdeit átkarolva üldögélt egy kiugró szikla alatt.

Felugrott, amint meglátta a közeledő boszorkányt, meglepően gyorsan ahhoz képest, hogy egész testét súlyos páncél borította. Galeona látta, hogy a férfi próbálja kivenni az alakját a sötétségben, egyelőre sikertelenül. Nem, egyáltalán

nem kellemetlen arc, állapította meg a ravasz boszorkány. Még jobb is annál, mint amilyennek a hajón a rövidke

találkozásuk során látta. Ha meggyőzhetőnek bizonyul, és meghallgatja őt, akkor egészen biztosan nem lesz semmi

gondjuk egymással, és Galeonának nem kell majd idejekorán újabb balekot keresnie a helyére. – Ki az? – kérdezte Norrec. – Ki vagy? Egészen közel a harcoshoz Galeona leszállt a lováról. – Csak egy másik magányos vándor..., nem akarok semmi rosszat. – Galeona most arra használta a kristályt, hogy

megvilágítsa vele a környezetét, hadd lássa a férfi, micsoda fantasztikus szerencse érkezett nyomorult kis életébe. –

Valaki, aki egy kis melegségre vágyik... A boszorkány úgy manipulálta a kő fényét, hogy az megmutassa az arcát és az alakját egyaránt. Látta, hogy a férfi

szemében azonnal felcsillant az érdeklődés. Pontosan úgy nézett ki, mint egy olyan ember, aki boldogan lesi majd minden kívánságát, cserébe néhány percnyi azonnali gyönyörért. A tökéletes balek.

A férfi arckifejezése hirtelen megváltozott, de nem az örömtől. – Én ismerlek téged, nem igaz? – Közelebb lépett és a boszorkány fölé magasodott. – Hadd lássam az arcodat még

egyszer. – Csak tessék! – Galeona közelebb emelte a kristályt az arcához. – Nem elég erős a fény – mormogta Norrec –, többet akarok. Felemelte a bal kezét– és a kesztyűs tenyérben egy apró tűzgolyó jelent meg hirtelen, amely százszor erősebb fényt

árasztott, mint a kristály. Galeona nem tudott uralkodni magán és felszisszent. Egy tudatlan bolondra számított, egy ostoba katonára, aki

semmit sem tud a varázslásról. Ehelyett azonban ez a férfi minden erőlködés nélkül elővarázsolt egy tűzgolyót, amire

még sok jól képzett varázsló sem volt képes. – No, így már sokkal jobb... és valóban, én ismerlek téged... legalábbis, láttam már az arcodat! A hajón! –

Elégedetten bólintott. – Ott álmodtam veled! Galeona gyorsan összeszedte magát, és válaszolt. – Én pedig rólad álmodtam, ugyanakkor, mint te rólam! Álmodtam egy harcosról, egy hősről, aki megvédene

mindattól a gonoszságtól, ami engem üldöz. Minden reményeinek megfelelően alakult, a szavai és a hanghordozása azonnali hatással voltak a férfira. A

bizalmatlanság ugyan nem tűnt el teljesen az arcáról, de most már együttérzést is látott a szemében – és büszkeséget,

hogy a nő őt tekinti védelmezőjének. A boszorkány közelebb húzódott Norrechez, és rajongó tekintettel, félig

lehunyt szemekkel a férfi szemébe nézett. Mostanra biztosan felkeltette az érdeklődését. – Veszélyben vagy? – Védelmező kifejezés suhant át a férfi arcán. Galeona mögé pillantott, mintha azt várná, hogy

a nőt üldöző gonoszok rögtön megjelennek. – Még nem tudják, hogy megszöktem tőlük. Én..., én megint álmodtam rólad tegnap éjjel, és rögtön tudtam, hogy

itt vagy valahol a közelben, és engem vársz... -Galeona a mellvértre emelte az egyik kezét, és még közelebb

húzódott, egészen addig, míg csupán pár centi maradt igéző, telt ajkai és a katona szája között. Norrec nem élt a felkínált lehetőséggel, egészen máson járt az esze. – Varázslónő vagy – válaszolta végül Norrec. – Mi a neved? – Galeona... és az álmomból tudom, hogy az én hős lovagomat Norrecnek hívják. – Igen... – Norrec elmosolyodott a titulus hallatán, amivel a boszorkány illette őt. – Nagy hatalmú varázslónő

vagy? A boszorkány keze a páncél mintázatát simogatta. – Van hozzá némi tehetségem... és persze máshoz is... – Nem jönne rosszul egy varázslónő – mormogta Norrec, csak úgy magának. – Akartam találkozni egy

varázslóval, a páncél miatt... de ez már nem fontos. Volt időm gondolkodni, és minden a helyére került bennem. Van néhány olyan dolog, amit viszont muszáj megtennem, mielőtt továbbmehetnék.

Galeona alig figyelt oda, mivel gondolatban már további lehetőségeit fontolgatta. Norrec nem tűnt annak a tudatlan

flótásnak, akire Galeona eredetileg számított, de legalább a szívére vette a kis mesét, amit beadott neki, és elfogadta

útitársként, ha másként egyelőre nem is. Amint sikerül majd többet megtudnia róla, könnyedén megerősítheti majd

ezt a köteléket. A férfi már így is kimutatta, hogy nem teljesen érzéketlen a mágusnő bájai iránt; a boszorkánynak

tehát minden esélye megvolt rá, hogy hamarosan minden az övé legyen, amit akar. Persze az, ha segít Norrecnek abban, amit végre akar hajtani, legyen az bármi, és ezzel bebizonyítja a baleknak,

hogy milyen értékes társaság is ő, akkor azzal jelentősen megkönnyítené a saját dolgát. Galeona nem értette ugyan

azt, amit a páncéllal kapcsolatban mondott, de a többi dologban – legyen az bármi -biztosan segíteni tud majd neki. – Hát persze, hogy segítek, segítek neked mindenben, amiben csak tudok, én hősöm! Csak annyit kérek cserébe,

hogy védj meg engem azoktól, akik üldöznek, és bántani akarnak engem. – Rövid pillantást vetett a sivatagra. – Erősek, és a sötét hatalmak is a segítségükre vannak.

Galeona ki akarta deríteni, hogy a férfi mennyit tud, és hogy mennyire bízik a hatalomban, amely a páncéllal a

kezébe hullott. De még ő is meglepődött, amikor Norrec megvonta a vállát, és szinte közömbös hangon válaszolt. – Harcosok, mágia, démonok... nem félek egyiktől sem. Akik a védelmem alatt állnak, azoknak semmi bántódása

nem eshet. -A kezedbe teszem az életem – suttogta Galeona, majd felcsimpaszkodott, és erősen megcsókolta Norrecet. Norrec eltolta magától, de nem azért, mert undorodott tőle, csak egyszerűen más dolgok jártak a fejében, és így

nem nagyon érdekelte az, amit a nő éppen felajánlott neki. Láthatóan ismét elveszett egyéb gondolatai között. – Sokat gondolkodtam rajta – mondta végül a boszorkánynak –, hogy vajon miért pont itt kötöttem ki. Valahol itt

kell lennie a közelben. Próbál észrevétlen maradni, és előlem el is tud rejtőzni... – Megint lenézett a nőre, és volt

valami a szemében, ami egy kicsit nyugtalanná tette Galeonát. – De te talán képes leszel arra, hogy megtaláld! Végül is, engem is sikerült megtalálnod! Te talán megteheted azt, ami Drognannak nem sikerült.

– Megteszek mindent, amit tudok – válaszolta a kreol bőrű varázslónő, aki most már kíváncsi volt arra, hogy vajon mi lehet az, ami ennyire érdekli a férfit. Lehet, hogy

valami olyasmi, ami neki is hasznot hozhat? – És mi az amit keresünk? A férfi arcán látszott, hogy furcsának találja, miért nem tudja még a boszorkány a választ erre a kérdésre -Horazon

sírját, természetesen! – Valami megváltozott az arcában, ahogyan beszélt, és ez a valami arra késztette Galeonát,

hogy jobban megnézze – és ez alkalommal egy másik arcot látott, amelyet nem igazán ismert. – A testvérem sírját

TIZENHAT

Lut Gholein alatt egy egész világ létezett. Nem, javította ki saját magát Kara, nem egy világ, de valami, ami majdnem akkora, de az is lehet, hogy nagyobb is,

mint a magasan fölötte elterülő városállam. A különös és nyugtalanító alak, akiben egy hihetetlenül öreg Horazont

ismert fel, egyik megtévesztő folyosóról a másikra vezette, aztán egy újabba, és megint egy újabba, míg a szellemidéző már egészen beleszédült, ahogy megpróbálta megjegyezni, merre is mennek. Fel-le rohangáltak

mindenféle lépcsőkön, ajtókon haladtak át, közben mindenféle szobákon is átvonultak, míg meg nem érkeztek ebbe a

világos, szépen bútorozott szobába, és itt Horazon azt mondta neki, hogy aludjon. Kara arra sem emlékezett vissza, hogy egyáltalán lefeküdt ide, de most ott találta magát egy puha ágy tetején, és a

bonyolult mintázatú mennyezetet bámulta. Azt hitte, hogy az a kabin lesz élete legfényűzőbb hálóhelye, ahol

Jeronnan kapitány elszállásolta, de emellett a szoba mellett még az is csak szegényes lyuknak tűnt volna. Furcsamód

a pompás berendezésen látszott ugyan, hogy egy másik kor ízlése szerint készült, mégis mintha csak tegnap rakták

volna össze. A hatalmas, díszes fafaragású, frissen polírozott ágyban friss ágynemű illatozott, az ágy alatt a

márványpadló pedig makulátlanul tisztán ragyogott. Ugyanez volt elmondható az ágy melletti éjjeliszekrényről és a

távolabbi sarokban álldogáló székről is. A falakon Vizjerei-ízlés szerint gazdagon hímzett falikárpitok lógtak, rajtuk

fantasztikus formájú lények és hihetetlen varázslatok voltak megörökítve egy tehetséges művész keze által. A

varázslónő, ha nem lett volna tisztában azzal, hogy egy erős, és feltehetőleg veszélyes őrült fogságában van, egész kellemesen érezte volna magát a szobában.

De nem szívesen maradt volna itt. Ugyan a legendák úgy említették Horazont, mint a két testvér közül a kevésbé

gonoszat, de azért azt sem volt szabad figyelmen kívül hagynia, hogy a férfi nem csupán egy hatalmas erejű Vizjerei varázsló volt, aki egykor maga is démoni hordákat irányított, de ráadásul az évszázadok során szemmel

láthatóan az ép eszét is elvesztette. Kara eltűnődött, hogy vajon hogyan maradhatott ennyi ideig életben. Az a kevés

adat, amely ilyen erős élet-meghosszabbító varázslatokról fennmaradt, mind tartalmazta a túlvilági erők segítségét,

mint a varázslat végrehajtásához nélkülözhetetlen komponenst. Ha valóban arról van szó, hogy Horazon a saját céljai

elérésének érdekében ismét a démonokhoz fordult segítségért – annak ellenére, hogy folyton ennek ellenkezőjéről

motyogott – akkor az nem csupán a jelen helyzetére nyújtana kielégítő magyarázatot, de egyben még több okot adna

Karának arra, hogy elszökjön börtönéből, még mielőtt a varázsló visszatérne. A sötét mágusnő ruhástul feküdt az ágyban, így amint felpattant, azonnal az ajtó felé indult. Sajnos nem sokat ért el

azzal, hogy megpróbálta kideríteni, vajon varázslat erősíti-e az ajtót, mivel az egész szentély ontotta magából a

varázserők hullámait, méghozzá olyan mértékben, hogy Kara csak azon csodálkozott, vajon hogyhogy nem érzi meg

minden mágus már legalább száz kilométerről. Persze talán éppen ugyanez a varázserő adja meg a kérdésre a választ.

Ha csak egy része is arra irányul, hogy elrejtse Horazon rejtekhelyét, akkor akár a föld leghatalmasabb mágusai is itt állhatnak a küszöbön, és mégsem érzik meg az alattuk megbújó csoda jelenlétét.

A szellemidéző úgy döntött, hogy vállalja cselekedete esetleges következményeit, és lenyomta a kilincset, de

persze az ajtó nem nyílt ki. Megpróbálkozott még egyszer, de az eredmény sajnos most is ugyanaz volt. Persze nem igazán lepte meg a felfedezés, hogy be van zárva, de azért érzett némi csalódottságot. A szellemidéző

belegondolt, hogy amióta elkezdődött ez az őrült üldözés, azóta újra meg újra bezárták, és sajnos erősen kétséges

volt, hogy ebből az újabb börtönből vajon ki tud-e szabadulni. Kara nem akarta ilyen könnyen feladni a dolgot, ezért

fogta a kilincset, és elmormolt egy ajtónyitó-varázslatot. Ez egy egészen primitív kis varázsige volt, amely a korai

Vizjerei tanításokból maradt fenn, de a Rathma-hívők megőrizték, mint egyikét azon kevés dolgoknak, amelyek a

rivális hit hasznos találmányának tartottak. Kara szinte biztosan tudta, hogy ez a varázslat nem fogja innen kijuttatni,

de nem jutott az eszébe más hasonló, csak olyanok, amelyek miatt talán a fejére szakadt volna a mennyezet is – és

neki anélkül is volt éppen elég baja. A kilincs megmozdult. A szellemidézőt annyira meglepte a váratlan siker, hogy kis híján kizuhant az ajtón. De gyorsan sikerült magát

összeszednie, vett egy mély lélegzetet, résnyire nyitotta az ajtót, és kikémlelt a folyosóra. Nem látott semmit, ami

veszélyre utalt volna, ezért aztán gyorsan kisurrant. Tekintetével mindkét irányban végigkutatta a folyosót, próbálta

felidézni, hogy melyik irányból is érkezett ide. Rövid gondolkodás után Kara jobbra fordult, és futásnak eredt. A

folyosó egy lépcsőben végződött, amely felfelé indult, ez pedig jó jelnek ígérkezett. Kara felrohant a lépcsőn, és

szinte biztos volt benne, hogy ha ebben az irányban halad tovább, akkor hamarosan kijuthat a felszínre. A lépcsőknek két forduló után vége szakadt, és egy sokkal szélesebb folyosóba torkollottak, mint a lenti volt. A

szellemidéző először is meggyőződött arról, hogy Horazon nincs a közelben, azután végigsurrant a széles folyosón.

Bár a szoba, amelyben aludt, nagyon is díszes volt, a folyosók maguk kellemesen egyszerűnek bizonyultak, a

monotóniát csak ajtók törték meg időnként. Volt a helynek valami továbbra is rejtélyes és különös motívuma, egy

sárgás fény, amelynek forrásához soha nem jutott el. Egyszerre jött minden irányból. A falakon nem voltak sem fáklyák, sem olyan alkalmatosságok, amelyekbe fáklyákat lehetett volna elhelyezni.

Ahogyan a folyosón futott, Kara időnként késztetést érzett, hogy benyisson egyik-másik ajtón, és megnézze, mi

van mögötte, de tudta, most a legfontosabb, hogy megtalálja a kifelé vezető utat, méghozzá minél gyorsabban. Elég

egyetlen percnyi habozás, és lehet, hogy Horazon közben felfedezi a szökést. A szellemidéző ugyan nagyon vágyott

arra, hogy kicsit többet is megtudjon az őrült mágusról, és a szentélyéről, de ezt a maga módján szerette volna

megtenni, és nem Horazon irányításával. A folyosó előtte élesen jobbra kanyarodott. Kara gyorsított, és abban reménykedett, hogy a kanyar talán annak az

előjele, hogy végre rábukkant a kifelé vezető ajtóra. Az izgatott varázslónő levágta a kanyart, hogy minél hamarabb

kijusson, és közben azon imádkozott, hogy a kanyar után egy újabb lépcső következzen, vagy esetleg az igazi kijárat

maga. Ehelyett azonban egy csupasz fallal találta magát szemben. A folyosó a kanyar után néhány méterrel véget ért. A szellemidéző mindkét kezét a falhoz emelte, végigtapogatta,

hátha csak illúzióval, varázslattal, vagy valami hallucinációval van dolga. Sajnos bárhogy is vizsgálta, az akadály,

ami előtte állt, épp olyan valódinak bizonyult, mint amilyennek első ránézésre látszott, bár semmiféle logikus

magyarázatot nem talált, hogy miért emelhették oda. Kara hátralépett, és megvizsgálta az egyetlen másik irányt is, amerre még mehetett. A lépcsőn visszamenni nem

lett volna értelmes lépés, viszont ezen kívül csak az ajtók maradtak. Bár tény, hogy nem igazán úgy néztek ki, mintha

azokon keresztül ki lehetne jutni Horazon birodalmából. Odament az elsőhöz, és óvatosan kinyitotta. Amennyi szerencséje eddig volt, Kara azon sem csodálkozott volna, ha

kiderül, hogy éppen az öreg Vizjerei saját szobájába sikerült benyitnia. Az ajtó mögött egy hosszú, kanyargó, keskeny folyosó tárult fel. – Tehát akkor ez volt a nagy trükk? – suttogta Kara saját magának. Lehet, hogy a kijárathoz nem a rendes

folyosókon keresztül lehet eljutni, hanem akkor, ha az ember a megfelelő ajtókat nyitja ki? A földalatti épület ilyen fonák módon való elrendezése igazán illett volna a háborodott vendéglátóhoz!

Kara Nightshadow kíváncsian végigrohant a rejtett folyosón, és még arra sem vette a fáradságot, hogy becsukja az

ajtót maga mögött. Valahol, valamelyik kanyar után végre majd csak kijut a szabadba! Valahol itt lesz a kijárat,

amely a régi épületen át a városba vezet, vagy esetleg az is lehet, hogy egy másik, szintén Lut Gholeinbe vezető

titkos ajtóra bukkan. Ehelyett a szellemidéző egy újabb ajtóval találta magát szemközt. Nem volt más választása, mint hogy benyisson, mert ezen kívül nem volt sem másik folyosó, sem másik ajtó. De

most legalább abban a reményben nyithatta ki az ajtót, hogy talán sikerrel járt. Már elég nagy távolságot megtett

eddig. Horazon csodába illő szentélye is véget kell, hogy érjen valahol. Az ajtó mögött viszont egy újabb folyosó köszöntötte Karát. Az, hogy a megtévesztésig hasonlított a széles folyosóhoz, amit már régen maga mögött hagyott, nem zavarta

túlzottan. Természetes, hogy ugyanaz a stílus fogadja mindenütt. Végül is, ugyanaz az ember tervezte az egész

épületet. Azután meglátta nem messze, baloldalt a nyitott ajtót. A kimerült szellemidéző nagy izgalommal az ajtóhoz lépett.

Bekukucskált, és imádkozott, hogy a baljós sejtés ne igazolódjon be. Ugyanazt a kanyargós folyosót látta maga előtt, amelyből az imént lépett ki. – Trag Oul, segíts nekem kijutni ebből a rémálomból! -Ugyan mi értelme lehetett egy olyan folyosó

megépítésének, amely a kiindulópontjához vezet vissza? Kara megrázta a fejét, amikor egy újabb gondolat ötlött az

eszébe. Ez az ajtó, és az, amelyiken át újra a széles folyosóra lépett, a folyosó ellenkező oldalain voltak. Hogy a

csudába lehetséges az, hogy így átkerült a másik oldalra? A kis folyosónak keresztül kellett volna haladnia a nagy

folyosón, ez viszont teljességgel lehetetlen! Kara habozás nélkül az egyetlen, még zárva maradt ajtóhoz lépett. Ha az sem vezet ki erről az átkozott folyosóról,

akkor el kell, hogy ismerje, Horazon építészeti zsenialitása végképp győzelmet aratott felette. A szellemidéző legnagyobb megkönnyebbülésére az ajtó egy hatalmas terembe nyílott, amelyben két széles,

korlátos lépcső állt két magas, bronzból készült ajtóval szemben, amelyeket aprólékos sárkány-motívumok

díszítettek. Az egész termet szép márványpadló borította, a kőfalakon pedig újabb drapériákat csodálhatott meg. Kara belépett a hatalmas terembe, és azon tépelődött, hogy az ajtók vagy a lépcsők egyikét válassza-e. A vele

szemben lévő ajtók nagyon vonzották, de a lépcsők is ígéretes megoldásnak látszottak, mivel lehetséges volt, hogy

valamelyik esetleg felvezet a felszínre, vagy legalábbis közelebb viszi a kijárathoz. Kara furcsa hangot hallott, ezért felnézett – és attól, amit látott, elakadt a lélegzete. Magasan, nagyon magasan fölötte ott ült Horazon egy székben, és magában motyogott, miközben egy hosszú

asztalról az ebédjét eszegette. A zaj, amire Kara felnézett, egy késtől származott, amit az őrült varázsló egy díszes aranytálhoz koccintott, melyen húsétel pompázott. Bár messze volt a táltól, Kara még odalent is érezte a sült hús

étvágygerjesztő illatát. Nézte, amint Horazon egy serleg borért nyúl, és hosszú kortyokban iszik belőle, anélkül hogy

akár egy csepp is mellé menne. Ez a tény nem azért volt különleges Kara számára, mert nem hitte volna az idős

mágusról, hogy képes rendesen enni az asztalnál -hanem azért, mert mindezt úgy tette, hogy közben fejjel lefelé ült

a mennyezeten. Sőt, az egész kis csendélet fejjel lefelé lógott a plafonról, s mégsem zuhant semmi Kara nyakába belőle. A szék, az

asztal, a tányérok, tele étvágygerjesztő étkekkel, még Horazon hosszú szakálla is – minden ellentmondott a természet

törvényeinek. A szellemidéző elképedve nézte végig a plafont, hiszen felfedezett ajtókat és lépcsőket is, amelyek a

mágus helyzetének megfelelően helyezkedtek el. Ha nem lett volna ott Horazon, és a fényűző ebédje, akkor olyan

lett volna, mintha Kara egy tükörben nézné annak a teremnek a képé, amelyben ő maga álldogált. Horazon még mindig ivott, és közben felnézett – vagyis inkább lenézett – és végre meglátta a megdöbbent fiatal

nőt. – Gyerünk, gyerünk! – kiáltott le neki. – Elkésett! Nem szeretem a pontatlan embereket. Kara megrémült annak a lehetőségétől, hogy esetleg a mágus hatalmas varázsereje segítségével felhúzza őt a

plafonra, és ezzel talán örökre megfosztja annak a lehetőségétől, hogy valaha is kijusson innen, ezért keresztülrohant

a hatalmas termen, egyenesen az egyik bronzajtóhoz. Muszáj, hogy kivezessék innen, a mágus közeléből! Muszáj! Kara még egyszer, utoljára felnézett fogva tartójára, szélesre tárta a közelebbi ajtót, és berontott rajta. Ha mindig

előrébb tudna járni, mint ő... – Ahh! Nagyszerű, nagyszerű! Üljön le ide! Üljön le ide! Horazon nézett vele szembe a hosszú elegáns asztal túlsó végéről, az asztaltól, amely pontosan olyan volt, mint amelynél az imént látta üldögélni, csak most nem fejjel

lefelé lógott, hanem annak a teremnek a közepén állt, amelybe éppen belépett. Pontosan ugyanazok a fogások voltak

előtte, még a bor is ugyanaz volt, mint amit az imént látott. A mágus mögött ott voltak az ajtók és a lépcsők, amelyeket az előbb fejjel lefelé látott, de most normál helyzetben adtak hátteret a varázsló ebédjének. Kara nem bírta magát visszafogni, és felnézett a plafonra. Lépcsők és bronzajtók, mindez fejjel lefelé – ezt látta. Az egyik óriási bronzajtó tárva-nyitva állt – mintha valaki sietve feltépte volna.

– Rathma, kegyelmezz... – mormogta Kara. – Üljön le, kislány, üljön le! – parancsolta neki Horazon, akit láthatóan cseppet sem hatott meg vendége

kétségbeesése. – Ideje enni valamit! Ideje enni! A szellemidéző, mivel nem volt más lehetősége, hogy megmeneküljön, engedelmeskedett.

Viharfelhők borították a sivatagot, fekete, fodrozódó felhők egész tengere – kelettől nyugatig, amíg csak

Malevolyn ellátott, mindenütt csak a felhők voltak. Eljött a hajnal, de lehetett volna az éjszaka közepe is, olyan

sötéten indult a nap. Vannak, akik egy ilyen sötét időjárást baljós előjelnek könyveltek volna el, de a tábornok úgy

érezte, a vihar is azt jelzi, hogy végre eljött az ő ideje, és a dicsőség már csupán karnyújtásnyira van tőle. Lut

Gholein éppen előttük terült el, és ott volt valahol a falai mögött az a félnótás is, aki a csodálatos páncélt – az ő

csodálatos páncélját bitorolta. Xazax végleg meggyőzte. Ugyan hova is mehetett volna az idegen? A szél olyan erős volt, hogy biztosan egyetlen

hajó sem hagyhatta el épségben a kikötőt. Csak és kizárólag a városban lehetett. A tábornok egy hatalmas dűne tetejéről fürkészte Lut Gholeint. Mögötte, a város lakói számára teljes mértékben

láthatatlanul ott álltak a démonok, és türelmesen várták az ő parancsait. A különleges varázslat miatt, amit

végrehajtottak, a pokoli lények még mindig az emberei porhüvelyében léteztek, majd csak később lehettek

alkalmasak arra, hogy a közvetítő test nélkül vándoroljanak a halandók világában. Azért volt szükség az emberekre,

hogy a démonok átjuthassanak a pokolból ebbe a világba, és még egy darabig, amíg elég érettek nem lesznek, nem

maradhatnak meg az emberi testek nélkül. Ez azonban egy cseppet sem zavarta Malevolynt. Neki csak az számított,

hogy az ő hadserege, bár kisebb Lut Gholeinénél, nem halandókból áll. A látszólagos erőfölény túlságosan is

magabiztossá, arrogánssá teszi majd a városi hadsereg parancsnokait. Olyan taktikákat fognak bevetni, amelyekkel

látszólag gyorsan győzelmet arathatnak – ám éppen így fognak belerohanni a Malevolyn által oly hőn vágyott

vérfürdőbe. Xazax csatlakozott a férfihoz, miután túlságosan is hosszú ideig volt távol. A távollétében volt valami, amit a

tábornok nagyon furcsának talált. Az összes démon közül, akik most körülötte álltak, nyilvánvalóan Xazax volt a

leghatalmasabb, mégis úgy viselkedett, úgy járt-kelt, mintha folyton attól tartana, hogy valaki észreveszi, még akár egy ilyen borús, sötét napon is.

– Miért bujkálsz folyton? Mi az, amitől ennyire tartasz? – kérdezte Malevolyn enyhén gyanakvó hangon. – Csak nem valami olyasmit vársz, amiről talán nekem is tudnom

kellene? – Én ugyan nem félek semmitől! – vágta rá ingerülten a sáska, közben pedig félelmetesen csattogtatta az állkapcsát.

– Semmitől! – De azután, kicsit halkabban, hozzátette. – Én csupán... óvatos vagyok..., ez minden... – Úgy viselkedsz, mintha félnél valamitől. -Nem..., semmitől. Malevolyn tábornoknak hirtelen eszébe jutott, hogy mennyire megijedt a sáska, amikor ő kimondta Baal nevét,

valamint az is, hogy valami nevetséges legenda szerint Lut Gholein városa alatt található a démonvezér sírja.

Lehetséges, hogy talán mégiscsak van némi valóságalapja annak a bizonyos nevetséges legendának? Malevolyn tábornok úgy döntött, hogy ráér még kideríteni, mitől retteg a sáska, és figyelmét ismét Lut Gholein felé

fordította. A város gyanútlanul aludt. Egy kora reggeli lovas őrjárat épp kilovagolt a kapun, a lovasok mozdulatai

ilyen messziről is tisztán látszottak. Úgy járták be az ellenőrizendő területet, hogy közben nyilvánvalóan azt

gondolták, semmi okuk az aggodalomra, hiszen ki lenne olyan vakmerő, hogy a városra támadjon, főleg a sivatagból.

Lut Gholein sokkal inkább tartott attól, hogy esetleg a tengerről támadnak rá, de egy olyan viharos napon, mint ez,

ennek az esélye szinte a nullával volt egyenlő. – A lehető legközelebb engedjük magunkhoz az őrjáratot – mondta Malevolyn a sáskának. – És akkor lecsapunk

rájuk. Szeretném látni, hogyan dolgoznak a harcosaid, még mielőtt magát a várost megtámadnánk. – Nem az én harcosaim – javította ki Xazax —, hanem a tieid... A lovasok szétváltak, és cikcakkos vonalban átfésülték a városfal alatti területeket. Malevolyn figyelt és várt, mivel

tudta, hogy az őrjárat tagjai hamarosan pontosan oda érkeznek, ahová ő szerette volna. – Készüljenek az íjászok. Egy szakasz lépett elő, nem emberi szemükben különös, mohó láng égett. Bár a démonok csak a porhüvelyét

viselték Malevolyn egykori embereinek, mégis, valahogyan magukévá tették az elkárhozott katonák harci tudását is. A katonák, akiken Malevolyn tábornok végignézett, a legjobb íjászai voltak haláluk előtt. Most a démonok végre

bebizonyítják, hogy vajon vannak-e olyan jók, mint az ő emberek voltak – bár valószínűbb, és szerencsésebb volna,

ha kiderülne, hogy sokkal jobbak. – Felkészülni! – parancsolta.

Az íjak megfeszültek. Xazax egyetlen szót mondott, mire a nyílvesszők vége felizzott. A turbános lovasok egyre közelebb értek. Malevolyn megsarkantyúzta a lovát, és előre léptetett, hogy hamarabb

meglássák. Az egyik védő megpillantotta, és szólt a társainak is. Az őrjárat, mely talán negyven, de inkább még több lovasból

állt, elindult felé. – Készüljetek! – Még néhány lépést előrébb ügetett a közeledők felé, mintha találkozni szeretne velük. Ok erre

kicsit felgyorsítottak, mintha óvatosabbá váltak volna, ám láthatóan nem tartottak semmiféle veszélytől. És végre Lut Gholein katonái elég közel értek Malevolynhoz, pontosan úgy, ahogyan szerette volna. – Most! Még a süvítő szél sem tudta elnyomni a tollas nyílvesszők ijesztő surrogását a levegőben. A haláleső úgy zúdult az

ellenségre, hogy a szél mit sem csökkentett az erején. Az első nyílvesszők már célba is értek, volt, amelyik talált, volt, amelyik nem. Malevolyn látta, hogy az egyik

tüzes lövedék halálos sebet ejt egy katonán, úgy hatolt át a mellvértjén, mintha az vajból lett volna, és mélyen

beleállt a katona mellkasába. Ami még félelmetesebb volt, a katona teste is lángra kapott, és az őt elemésztő tűz

közepén a szörnyű seb tátongott. A tetem lezuhant a rémült hátasáról, és nekiütközött egy másik lónak, amely emiatt szintén ledobta lovasát. Egy másik lövedék egy katona lábát találta el, és az, ami egy pillanatig szörnyű, bár nem életveszélyes sebnek tűnt

csupán, maga lett a pokol, mivel ez is lángra gyúlt. A katona rémült kiáltások közepette rázta a lábát, amelyet már

teljesen elborítottak a gyorsan terjedő lángnyelvek. Az ő lova is megvadult és a földre dobta az amúgy is

szerencsétlen katonát. A tűz a földön sem aludt ki, sőt tovább terjedt, és már a harcos csípőjét és derekát is nyaldosták a lángok.

A negyven lovasnak legalább egyharmada feküdt a földön holtan vagy legalábbis félholtan, mindegyik test lángolt.

Több ló is hevert köztük, szintén megsérültek vagy már elpusztultak. Az életben maradt katonák a lovaikkal

viaskodtak, próbálták őket megnyugtatni, hogy újra irányíthatóvá váljanak. Malevolyn tábornok mosolyogva fordult vissza a harcosaihoz. – Második és harmadik sor! Támadás! Olyan csatakiáltás tört elő a harcba hívottakból, amely hallatán a legtöbb embert halálos rémület fogta volna el, ám

a tábornok csak még izgatottabb lett tőle. A démoni harcosok áttörtek a dűnén. Malevolyn embereihez hasonlóan ők

is pontosan és alakulatban mozogtak, de az ő mozdulataikban látszott valami vadság, kiáltásaikban pedig a túlvilági

vérszomj hallatszott. Erős túlerőben is voltak, vagyis Lut Gholein szerencsétlenül járt őrjáratának akkor sem lett

volna semmi esélye, ha támadóik közönséges halandók lettek volna. Az egyik tiszt meglátta az előretörő csapatot, és figyelmeztetően felkiáltott. A járőrcsapat még életben maradt

tagjai azonnal Lut Gholein felé fordultak. De Malevolynnak esze ágában sem volt elengedni őket. Az íjászokra

pillantott, és újabb sortüzet rendelt el. Ez alkalommal a nyílvesszők messze a lovasok elé szálltak, pontosan, ahogy azt a tábornok kívánta. Néhány

pillanat múlva a homok szinte felrobbant a menekülők előtt, amikor a nyílvesszők becsapódtak a talajba. Néhány

értékes percen át egész tűzfal állta el a menekülés útját a lova-sok elől. És éppen erre a néhány percre volt csak szükségük a démonoknak, hogy beérjék kiszemelt áldozatokat. Szinte elözönlötték a lovasokat, méghozzá kivont kardokkal, tűhegyes lándzsákkal a kezükben. Sokan a lovasok és

a lovak közül azonnal életüket vesztették, mert a vad támadók rögtön felnyársalták őket. A védők természetesen nem

adták fel egykönnyen, bőszen támadták a démonsereget. Egy lovasnak sikerült olyan csapást mérnie az egyik

démonra, amely minden esetben halálosnak bizonyult volna – de nem Malevolyn harcosával szemben. Az ugyanis

ügyet sem vetett az oldalába fúródó pengére, hanem hirtelen mozdulattal lerántotta az elképedt katonát a nyeregből. Az őrjárat egyik tisztje próbálta hatékonyabbá, szervezettebbé tenni a védekezést. Két démon ugrott rá és leteperte

a földre. A szörnyek mintha elfeledkeztek volna arról, hogy fegyver is van náluk, puszta kézzel rántották le a tiszt

páncéljának darabjait, azután pedig beletéptek az eleven húsába. -Nagyon... lelkesek... -jegyezte meg Xazax vidáman. – Csak ne feledkezzenek meg a reggeli instrukcióimról. – Nem fognak. A kevés életben maradt Lut Gholein-i katona egyike kétségbeesetten menekülni próbált. Egy démon a lába felé

kapott, hogy lerántsa a lováról, de egy másik démon elkapta társa kezét, így a szerencsétlen katona mégiscsak el

tudott menekülni. – Látod? Megmondtam, hogy engedelmeskedni fognak a parancsaidnak, hadúr... – Akkor hát, amint a többivel végeztek, továbbmegyünk. Ha jól sejtem, te hátul akarsz maradni, ugye? – Most igen, hadúr... – Xazax azt mondta, hogy mivel neki nincs emberi teste, ebben az első csatában még

túlságosan árulkodó volna a jelenléte. Nappal ugyanis a sáska nem tudott olyan megtévesztő emberi alakot ölteni,

mint éjszaka. Sőt, ha Malevolyn közelebbről megvizsgálta volna azt az arcot az éjszakai, első találkozásukkor, akkor

azonnal meglátta volna, hogy nincsenek arcvonásai – csak nyomokban. A sáska magyarázata, hogy miért is várakozik a háttérben, hagyott némi kívánnivalót maga után, és a tábornok rá is

kérdezett volna szívesen a hiányzó dolgokra, de úgy döntött, hogy az effajta beszélgetéssel még ráérnek, most sokkal

fontosabb dolguk van. A páncél hívta magához Malevolynt; és neki csupán annyit kell tennie, hogy betör a városba,

és elvegye, ami az övé. Alattuk a védők lemészárlása már csupán néhány percet vett igénybe, a város katonáinak száma percről percre

vészesen csökkent. Malevolyn harcosainak igazi mivolta egyre nyilvánvalóbbá vált, rávetették magukat a katonákra,

és pillanatok alatt vérrel áztatták a homokot. Ekkor a csata egyetlen Lut Gholein-i túlélője elérte a kapukat. Kürtök harsantak fel a falak mögött, és hírül adták,

hogy a tengerparti királyságot megtámadták. – Rendben van! Mutassuk meg magunkat nekik! -Malevolyn felemelte a kezét a magasba – és megjelent benne az

az ébenfekete kard, amit a sivatagi szörnyek ellen is használt. – Előre! Dörgött az ég, és hatalmas villám cikázott keresztül az égbolton, amikor Malevolyn tábornok feltűnt a homokdűne

tetején. Mögötte felsorakozott az első és a második sor, igaz, kevésbé rendezetten, mint korábban. A vérfürdő

hatására felébredt a démonok igazi énje, és megfeledkeztek néhány emberi vonásról, amelyet a testtel együtt

magukra vettek. De a tábornok úgy érezte, hogy amíg a parancsait maradéktalanul végrehajtják, ennyit igazán

elnézhet nekik. A süvítő szél belekapott Malevolyn köpönyegébe. A tábornok megigazította a sisakját, és kicsit lejjebb hajtotta a

fejét, hogy ne menjen a szemébe a felkavart homok. Eddig még nem volt semmi jele, hogy eső készülne, de Malevolynt most már az sem állíthatta volna meg.

A civil lakosság körében minden bizonnyal rohamosan terjed a pánik. A katonák azonban bizonyára az ő

előrevonuló seregeit vizslatják, és megállapítják magukban, hogy annak ellenére, mi történt az őrjárattal, az ellenség

seregei nem elég nagyok ahhoz, hogy komoly veszélyt jelentsenek a városra. Valószínűleg két dolgot tehetnek; vagy

csupán a falakat védik majd -vagy kiküldenek egy sokkal nagyobb és erősebb csapatot, hogy megtorolják azt a

mészárlást, amiről az őrjárat egyetlen életben maradt tagja jelentést tett. Augustus Malevolyn tisztában volt az emberi lélek rejtelmeivel, így úgy tippelte, hogy az utóbbi megoldást fogják

választani. – Minden csapatnak sorakozó! A pokoli sereg szétnyílt, és két, egyenes sort alkotott. Lut Gholein erőinek vezetői ebből arra következtetnek majd,

hogy a támadók nagyobbnak akarják láttatni a seregüket. És ezek a parancsnokok bizonyára úgy gondolják, hogy nagyon ostoba lehet az, aki ilyen átlátszó trükkel próbálkozik.

Lut Gholein várni fog egy ideig, hogy megjelenik-e egy második csapat is. Ezt a lehetőséget azért veszik

figyelembe, mert különben nem tartják ésszerűnek, hogy miért merészkedik az ellenség ilyen vakmerően közel a

falakhoz. Azután a parancsnokok megtárgyalják majd, hogy érdemes-e vállalniuk azt a kockázatot, hogy kitörnek a

falak mögül, és rajtaütésszerűen megsemmisítik az ellenséges seregek első hullámát, majd visszavonulnak, mielőtt

azoknak segítsége érkezne. A démonok nem tartották olyan szépen az alakzatot, ahogyan kellett volna, de többnyire a parancsnak megfelelően

cselekedtek. Az új hadúr sok vért ígért nekik, sok mészárlást, és ez volt az, ami miatt még türtőztetni tudták magukat.

Csak egyetlen parancsuk volt arra, hogy mit tegyenek, ha áttörik a falakat és bejutnak a városba; a férfit, aki vérvörös

páncélt visel, vigyék azonnal a tábornokhoz. Mindenki mással azt csinálhatnak, amit akarnak. Amikor ő és a seregei

félúton voltak a szerencsétlenül járt őrjárat tagjainak szétmarcangolt holttestei és a mesébe illő város kapui között,

hirtelen turbános alakok hosszú sora jelent meg a falakon, mindegyikük íjjal a kezében. Hirtelen nyílvesszők egész záporát zúdították az ostromlókra, hogy kiiktassák az első sort – köztük magát a tábornokot is.

De amint a nyílvesszők a tábornok közelébe értek, mindegyik körül éles fény villant fel..., és elégtek a levegőben,

anélkül hogy akár csak a tábornok lovának is bármi baja esett volna. Több tucatnyi nyílvessző semmisült meg ilyen

módon, mivel az íjászok láthatóan elsősorban az ellen vezetőjét szerették volna minél hamarabb holtan látni.

Körülötte azonban úgy hullottak a harcosai, mint ősszel a legyek, nyílvesszők álltak ki a katonák torkából, oldalából,

néhol a fejükből is. Az első sor tagjai egymás után estek el, sőt a második sorból is sok harcos terült el a földön, míg

végül az önjelölt hadúr mellett csak követőinek alig több, mint a fele maradt életben. Ekkor villám hasított át az égen Lut Gholein felett, mintegy jelezve a védők bosszújának második felvonását. A kapuk megnyíltak, és kimasírozott rajtuk egy hatalmas sereg, amely csupa kemény, rettenthetetlen katonából állt,

gyalogosokból és lovasokból egyaránt, és amely szabályos rendben menetelt az ostromló csapat maradványa felé. A turbános harcosok szétoszlottak, és olyan sorokat alkotva vonultak tovább, amelyek nem csupán hosszabbak voltak,

mint Malevolyn sajátja, hanem sokkal sűrűbbek is. Pontosan, ahogyan megjósolta, a városiak nem elégedtek meg a

falak védelmével. Le akartak számolni vele és a seregével, bosszút állni a lemészárolt lovasokért, és ugyanakkor

dicsőséget szerezni maguknak. – Bolondok – mormogta Malevolyn, és alig bírta visszatartani az arcára kívánkozó mosolyt. – Öntelt barmok! Malevolyn tábornok semmi jelét nem adta annak, hogy meghátrálna. Átlagos csatákban ez még költségesebb

mulatság lett volna, mint az öngyilkos előrevonulás. Az emberei így legalább azzal a tudattal költözhetnek át a

másvilágba, hogy az ellenségből is sok embert magukkal rántottak – legalábbis, ezt hihetik most a Lut Gholein-i

katonai vezetők. És amint az ellenséges hadak közelebb kerültek egymáshoz, Malevolyn jelzett a megmaradt harcosai egyikének,

annak, akinek a csatakürt a kezében volt. A pokoli vitéz a szájához emelte a kürtöt, belefújt, és egy fájdalmas, félelmetes és nagyon hangos kürtszót hallatott,

amely betöltötte az egész csatateret. A homokból felkeltek a tetszhalottak, Augustus Malevolyn tábornok démonai előretörtek, mintha nem is lettek

volna rajtuk a nyílvesszők ütötte, halálosnak látszó sebek. A páncélruhás alakok előrerohantak, nyílvesszők

meredeztek a nyakukból vagy a szemükből, de csak mentek a megdöbbent ellenség felé, akik közül néhányan

iszonyodva felkiáltottak, és hátrafelé menekültek volna, ahonnan viszont a démonhorda másik fele közeledett. A

turbánosok sorai lelassultak, szétzilálódtak, ahogyan egyre többen látták meg közülük az ellenség igazi arcát. Malevolyn tábornok felüvöltött, hangja túlharsogta a vihar robaját is. – Öljétek meg őket! Öljétek meg mindet! A démoncsorda felmorajlott, és minden tagja az ellenség katonáira vetette magát, akik többen voltak ugyan, de a

támadókhoz képest mégiscsak nagyon is halandó emberek. A démonok valósággal beletéptek a védőkbe, pokoli erejük nyomán végtagok szakadtak, de a legközelebbi katonák

rögtön a fejüket is elvesztették. Lut Gholein védőinek nagy része borzalmas halált halt, jó párat teljesen kettészeltek

karddal, míg másokat kézzel téptek szét, miközben ők még éltek és üvöltöttek. A kardok és a lándzsák nem voltak túl

nagy hatással tábornok harcosaira, bár néha egy-egy démon is összecsuklott a tömegben. A kisebb veszteségek

ellenére a csata állása gyorsan fordulni látszott. A védők tetemei már kupacokban gyűltek, de a hátul levők, akik még

valami miatt nem fedezték fel, milyen iszonyattal állnak szemben, egyre csak tolták előre társaikat, egyenesen a halál

kegyetlen torkába. A kapukon belülről megint kürtszó hallatszott, és az ostromlókra újabb nyílvessző-zápor zúdult a falakról. De

ennek a sortűznek sem volt túl sok foganatja, talán több kárt is okozott, mint hasznot, mivel hozzájárult a kint küzdő

katonák további hullásához, akik közül többeket is a saját társaik nyílvesszője segített át a másvilágra. Szinte az első

sortűz után azonnal hallatszott egy újabb kürtszó, de ekkorra a kívül rekedt katonák közül jóformán hírmondó sem maradt.

A démonok között ott küzdött Malevolyn is, épp oly kegyetlenséggel, mint a harcosai. Az ébenfekete penge

valóságos véres aratást végzett az ellenség soraiban, sem a páncélok, sem a csontok nem jelentettek neki akadályt.

Nemsokára már a saját szörny-katonái is helyet adtak neki, mivel a tábornok embertelensége már az övéket is

túlszárnyalta. Malevolyn fekete páncélját tetőtől talpig beborította a legyilkolt ellenség piros vére, de ez csak még

durvább, még irgalmatlanabb harcmodorra buzdította. Egyszer csak a homok felrobbant körülötte. A lova nagyot esett, és azonnal el is pusztult. A tábornok jóval

szerencsésebb volt, és néhány méterrel arrébb ért földet. A robbanás, amely a legtöbb halandót azonnal megölte

volna, őt csupán néhány pillanatra ütötte ki. Felkelt, rögtön a falakat kezdte fürkészni, és meg is látott két hosszúruhás alakot, két Vizjerei varázslót, akik

minden bizonnyal a fiatal szultán szolgálatában álltak. Malevolyn számított rá, hogy Lut Gholein a varázslatot is

beveti ellene, de a csata hevében egészen megfeledkezett erről az eshetőségről. Hirtelen olyan düh lett úrrá rajta, amilyet még soha életében nem érzett. Eszébe jutott Viz-jun, eszébe jutott, hogy

Horazon és a többiek hogy becsapták, csapdába csalták pokoli seregét... – Nem, ez most nem fog sikerülni! – Augustus Malevolyn felemelte az egyik öklét, és olyan szavakat üvöltött,

amelyeket soha nem is hallott azelőtt. Felette az ég mintha megnyílt volna. Erős szél támadt a falakra, de csak ott, ahol a varázslók álltak. Akik nézték a jelenetet, látták, hogy a két varázsló

magasan a levegőbe emelkedik, és ott kétségbeesetten csapkodnak, valószínűleg valamilyen ellenvarázslattal

próbálkoznak. A hadúr hirtelen lecsapott az öklével. A két Vizjerei félelmetes sikollyal a földbe csapódott, mintha csak egy

hatalmas nyílból lőtték volna ki őket. Ahol a varázslók becsapódtak, onnan még a démonok is elhátráltak, annyira megrémültek a hatalmas erőtől, amely

a földhöz vágta a két varázslót. Csak Malevolyn szemlélte elégedetten tette következményeit, úgy érezte, ez volt az első lépés, hogy megbosszulja a veszteséget, ami őt érte Viz-junnál. Az, hogy a gondolatai annyira összekeveredtek

Bartuc emlékeivel, hogy nem is tudta, mi történt vele, és mi a hadúrral, már fel sem tűnt neki. Csak egyetlen Véres

Hadúr létezhet – és ő már csaknem a kapuit döntögette ennek a megfélemlített városnak. Gyorsan körülvizslatott, és a harcolók között felfedezett egy magas rangú tisztet is, a védők oldaláról. Egy démon

állt a szakállas tiszt előtt, és éppen térdre akarta kényszeríteni. Malevolyn tábornok nem késlekedett, gyorsan megidézte a mágikus kardot, és beledöfte azt a megdöbbent démon

hátába. A szörny-vitéz üvöltött, és a fekete páncélba burkolt test addig zsugorodott, amíg végül csak egy

papírvékonyságú száraz húsréteg maradt a csontokon. Egy zöldes színű füstfelhő emelkedett fel az összeroskadó

tetemből, de rögtön el is oszlott a szélben. Malevolyn keresztüllépett a csontokon és a páncél darabjain, és a tiszt felé tartott, akit éppen megmentett. A

tábornok tudta, hogy a démon nem hagyta volna abba a véres munkát időben, és egyetlen harcosa elvesztése nem jelentett neki túl nagy szívfájdalmat. Lut Gholein leigázása után akár a pokol összes teremtményét is megidézheti

magának. Az elgyengült tiszt próbált volna harcolni ellene, de Malevolyn egyetlen kézmozdulattal eltérítette a felé lendülő kardot – és az éppen egy másik védő torkában landolt. Hirtelen a torkánál fogva megragadta a tehetetlen katonát, és álló helyzetbe rángatta. – Figyelj rám, és talán meghagyom a nyavalyás kis életedet, te szerencsétlen! – Akár most rögtön megölhetsz, nem bánom... Malevolyn még jobban megszorította a katona torkát, és egészen addig úgy tartotta, amíg az fuldokolni nem kezdett. Csak az utolsó pillanatban engedett a szorításon, és

hagyta, hogy a férfi újra levegőhöz jusson. – Az életed – az összes Lut Gholein-i élete az én kezemben van! Csak

egyetlen dolog menthet meg benneteket! Egyetlen dolog! – Mi-micsoda? – nyögte a fogoly, most már sokkal készségesebben. – Egy idegen van a városban! Egy férfi, akinek olyan színű a páncélja, mint a vér, amely mindkettőnket borít, és

amelyet talán ott tudhatsz még egy ideig az ereidben! Hozzátok őt ide nekem! Hozzátok őt ki a kapun, és vezessétek

hozzám! Látta, hogy a tiszt fontolgatja az esetleges előnyöket és kellemetlen következményeket. – És akkor..., akkor véget vetsz ennek a csatának? – Véget vetek ennek a csatának, amint az enyém lesz, amit akarok..., de amíg nem kapom meg azt az embert, addig

Lut Gholein nem élhet békében! Ezen jól gondolkodj el, mivel már magad is rájöhettél, hogy a falak nem állíthatják

meg a seregeimet! A férfi nem gondolkodott sokáig a dolgon. – Igen..., megteszem, amit mondtál! – Akkor hát, indulj! – Malevolyn tábornok nagy erővel elhajította magától a tisztet, és elhessentett onnan néhány

démont, akik már rávetették volna magukat a szerencsétlen férfira. Távozóban még odavetette neki: – Fújjatok

visszavonulót! Akik bevonulnak a kapun, azokat nem bántjuk! De azokból, akik nem követik a társaikat befelé elég

gyorsan, finom keselyűeledel lesz! Ez minden, amit ajánlhatok – és hálát adhattok még ezért is! A tiszt elrohant a közeléből, és Lut Gholein felé tántorgott. Malevolyn látta, hogy jelez valamit a falak teteje felé.

Néhány pillanattal később siralmas vonyítás hallatszott a város egyik csatakürtjéből. Egy páncélruhás alak rohant Malevolyn felé, a szeme pont olyan színű volt, mint a tábornok páncélján a vér. Az

arca valaha egy Zako nevű férfié volt. – Futni hagyjuk őket, hadúr? – Természetesen nem. Tegyétek őket a földdel egyenlővé, egy se maradjon életben, aki nem ér el a kapuig! De

azokat, akik bejutnak, ne bántsátok, és semmiképpen se menjetek utánuk a kapukon belülre, értve? – Elnézett az

ellenség tisztje felé, akit nem igazán érdekelt már az emberei sorsa, csak a saját testi épsége. – És gondoskodj róla,

hogy az ott mindenképpen életben maradjon! Sok mindent kell a bentiekkel közölnie. – Igenis, hadúr... – Zako démon meghajolt, azután némi habozás után ismét a tábornokhoz fordult. – Ne menjünk

be a városba? Akkor mégsem igázzuk le Lut Gholeint? – Nekem a páncél kell! Zaklatni fogjuk őket, folyamatosan támadni fogjuk őket, megteszünk mindent, hogy

legyengítsük a védelmüket, de amíg nem lesz a kezemben a páncél és a bolond feje, aki eddig rejtegette azt előlem,

addig a város sértetlen marad! – Malevolyn tábornok – vagyis Malevolyn hadúr – gonoszul elmosolyodott. –

Megígértem nekik, hogy véget vetek majd a csatának, de Lut Gholein nem élhet addig békében, amíg az enyém nem

lesz a páncél. Amint azt megszerzem, megadom nekik azt, amit ígértem. Tényleg véget vetek a csatának... és

megadom nekik a túlvilági békességet.

TIZENHÉT

– Mi volt ez a hang? – kérdezte Norrec, aki éppen egy rajzzal bajlódott. Galeona ott állt szorosan mellette, és a fejét rázta. – Én csak a vihart hallom, lovagom. Norrec felállt, és figyelt. – Csatazaj... méghozzá a város irányából. – Talán inkább valami ünnepség. Lehet, hogy most van a fiatal szultán születésnapja. Norrec gondolatban összevonta a szemöldökét, mert nagyon gyanús volt neki, hogy vajon miért tagadja a

boszorkány annyira azt, amit ő világosan hallott. Bár az emlékei már annyira összekeveredtek az egykori Bartuc

emlékeivel, hogy szinte lehetetlen lett volna megmondani, hogy melyik emlékkép kié, most mindkét forrásbeli tapasztalatai azt súgták neki, hogy nem tévedett. A csattogás, a kiáltások... mind-mind erőszakról

árulkodtak, vérontásról... Az egyik énje erős vágyat érzett, hogy csatlakozzon az ismeretlen harcosokhoz. Nem lehet... most sokkal fontosabb dolga van ennél. Horazon sírja, amit a ravaszkodó boszorkány következetesen

Titkos Szentélynek hív, valahol itt van a közelben, még az is lehet, hogy éppen fölötte álldogálnak. Ismét letérdelt, és már nem figyelt Galeonára, akin látszott, hogy kicsit megkönnyebbült. Valami nem stimmelt a

szimbólummal – egy fordított háromszög, minden csúcsán egy körrel, és alatta három-három félholddal – amit a

földre rajzolt. Az, hogy még csak nem is ismerhetett volna ilyen varázslatokat, már eszébe sem jutott. Bartuc ismerte

őket – ezért aztán Norrec Vizharan is ismerte őket. – Mi hiányzik? A boszorkány habozott. – Két dolog közül az egyik. Ha egy személyt keresel, akkor a háromszög közepébe kell rajzolni egy ötágú csillagot.

Ha egy helyet keresel, akkor az egész minta köré kell rajzolni az ötágú csillagot. Tökéletesen értette, hogy miről beszél a boszorkány. Norrec grimaszt vágott, hogy ugyan hogyan is felejthetett el

egy ilyen apróságot. Megjutalmazta segítőjét egy mosollyal. – Nagyon jó. Bár a nő mágikus képessége messze a saját, éppen csak előtörő ereje fölé magaslott, egyéb, testi bájai pedig

jócskán hatással voltak az alantasabb ösztöneire, a veterán katona egyetlen percig sem bízott meg új útitársában.

Féligazságokkal próbálta a kíváncsiságát elaltatni, és sok mindent eltitkolt előle. Érezte, hogy a nő nagyravágyó.

Eszközt látott a férfiban, amellyel közelebb juthat saját céljaihoz, és a férfi sem érzett másként őiránta. Addig, amíg

Galeona a hasznára volt, és segített neki, nem zavarta, hogy hazudik. De ha a későbbiekben elárulná, Norrec tudta,

hogy minden lelkiismeret-furdalás nélkül azt tenné vele, mint amit minden más árulóval is tenne. Az egyik énje még mindig lázadozott az ellen, amivé változott. Most is érezte, hogy sok Galeonával kapcsolatos

gondolata homlokegyenest ellenkezik azzal, amit élete nagy részében vallott. De nem volt túl nehéz elfogadnia

ezeket az új gondolatokat. A gondolatai visszatértek az előtte álló feladathoz. Meg kellett találnia Horazon sírját, bár azt, hogy miért ilyen

fontos ez, még mindig nem értette pontosan. Talán majd ha sikerül megtalálnia, hogy hol is van az a sír, az egész

eddigi út értelmet nyerhet végre. Úgy döntött, hogy a helyet keresi, és nem a személyt, ezért a nagyobbik pentagrammot rajzolta fel a minta köré.

Horazon mostanra nem lehet sokkal több, mint néhány csont, és ez meglehetősen nehézkessé tenné, hogy rá

összpontosítson. Maga az építmény viszont nagyobb és biztosabb célpontot nyújt a varázsigének. – Varázsoltál már ilyesmit valaha? Galeona büszkén nézett rá. – Hát persze, hogy varázsoltam! – Aztán a ragyogás lefagyott az arcáról. – De soha nem láttam a Titkos Szentélyt,

és nincs is onnan semmim. – Ez nem gond. – Norrec már mindent jól kitervelt magában. Biztosan érezte, hogy képes lenne egyszerre a

szükséges varázsigét mondani, és a helyre fókuszálni, de emiatt túlságosan meg kellene osztani a gondolatait és az

akaratát, és ennek következtében nagyobb lenne az esélye, hogy kudarcot vall. A Titkos Szentélyről egy dolgot már

biztosan tudott; nem olyan hely volt, amely túlzottan szerette volna, ha feltárják. Hiszen miután a páncél leküzdötte

Drognant, megjelent egy másik, még nagyobb erő, és eltaszította Norrecet a kiszemelt úti céljától. Horazon

nyughelye, ahogyan Bartuc sírja is, biztosan nagy elővigyázatossággal épült meg, és nem bízták a véletlenre a

védelmét. Készítői valószínűleg nem akarták, hogy meggyalázzák vagy kifosszák, ezért hatalmas erejű védő

varázsigékkel erősítették meg, olyanokkal, amilyenekkel a katona is találkozott Drognan szentélyénél.

De ha Galeona mondja a varázsigét, akkor Norrec teljes mértékben magára az építményre tud koncentrálni. Így

biztosan menni fog a dolog. És ha mégsem...

Elmagyarázta a boszorkánynak, hogy mit tervez, a nő pedig bólintott.

– Azt hiszem, ez lehetséges. De csakis a kettőnk egysége által lesz az, mert e nélkül éppen a saját gondolataink

dolgozhatnak ellenünk.

Kinyújtotta a kezét. Norrec megfogta. Galeona rámosolygott a férfira, de ez a mosoly Norrecet sokkal inkább

zavarta, mint csábította. Megint ott látta a puszta mohóságot a szemében. A varázslónő azt hitte, hogy ha

bebizonyítja társának, hogy milyen hasznos is a társasága, akkor majd irányíthatja a katonát. Ez azonban Norrecben

felébresztett néhány nagyon sötét gondolatot, azzal kapcsolatban, hogy mit is érdemelnek azok, akik elég vakmerőek

az ilyen tervekhez. Csak egyetlen mesternek volt hely – és ez nem lehetett más, csakis Norrec. – Képzeld el... – mormogta Galeona. – Idézd magad elé a helyet, ahová akarod, hogy menjünk...

Norrec elképzelte a sírboltot, méghozzá úgy, ahogyan először látta. Valami miatt biztos volt abban, hogy az első

kép volt az igazi, és hogy később az az erő zavarta őt meg mindenféle változásokkal, amelyik távol akarta tartani a

szentélytől. A hosszúruhás csontvázak, a kő, rajra a félholdra hajló sárkány... biztos volt benne, hogy ezek voltak az

igazi sír képei.

Galeona erősen kapaszkodott a kezébe, csukott szemmel hátradőlt, arca az ég felé fordult. Hintáztatta magát, és

közben mormolta a varázsige szavait, és húzta Norrec kesztyűs kezét.

Norrec becsukta a szemét, mert így biztos lehetett benne, hogy Horazon sírjának felidézése közben nem zavarja

meg a boszorkány csábító látványa. Izgalom áradt szét a testében. Ez működni fog. Tényleg el fog jutni a Titkos

Szentélybe.

És azután hogyan tovább? Norrecnek nem volt ideje eltűnődni azon, hogy vajon mi is a válasz erre a kérdésre, mert érezte, hogy az egész teste

könnyűvé válik, mintha hirtelen már nem is hús-vér ember volna, hanem csak szellem. Csak egyetlen testrészét

érezte még valósnak, a kezét, amelyet a varázslónő még mindig erősen szorított.

– Nezarios Aerol – kiáltotta Galeona. – Aerona ]y! A harcos teste megvonaglott a nyers erőtől.

– Aerona Jy!

A hirtelen helyváltoztatás szinte kirántotta Norrecet saját testéből...

... és a következő pillanatban már kemény követ érzett a talpa alatt.

Norrec Vizharan szeme azonnal tágra nyílt, és körülnézett maga körül. Pókhálóval teleszőtt falak köszöntötték

álmélkodó tekintetét, és a falakat pedig szobrok egész sora övezte, mindegyik más formájú volt, mások voltak az

arcvonások, hiszen más embereket ábrázoltak. Nem mindegyikük nevére volt képes visszaemlékezni, de sokan

voltak közülük, akikről biztosan tudta, hogy jól ismerte őt – és a testvérét, Horazont is. De nem – Horazon nem az ő testvére volt. Miért gondolja mindig ezt?

– Megcsináltuk! Sikerült! – kiáltotta Galeona, amikor végre rájött, hogy hol is vannak. Ráugrott Norrecre, és

megcsókolta, olyan lelkesedéssel, amely még a férfit is majdnem megtévesztette – de Norrec most semmi másra nem

vágyott, mint hogy eltolhassa magától.

– Igen, ez valóban az – válaszolta, amikor végre le tudta magáról hámozni a nő végtagjait.

– Nincs olyan dolog, amit mi ketten, együtt ne lennénk képesek elérni – búgta a boszorkány. – Nem állhat senki az

utunkba...

Igen, Galeona kétségkívül keményen dolgozott azon, hogy megerősítse kettejük kapcsolatát. A csábító boszorkány

pontosan tudta, hogy mekkora erővel bír Norrec, hogy mekkora az a hatalom, amelyet a páncél végre valóban neki

adott. Norrec tudta, hogy ha a boszorkány megtehetné, akkor gondolkodás nélkül magára öltené a páncélt – és így

kizárná annak a veszélyét, hogy valaha is egy másik ember segítségére szoruljon. Minél hamarabb megszabadul tehát

a boszorkánytól, annál jobb. Norrec elfordult az ördögi nőtől, és végignézett az ősi, mohos folyosón. Különös, sárgás fény világított halványan

az elhagyott épületben, egy fény, amelynek úgy tűnt, nincs is forrása. Nem emlékezett rá, hogy az első álomképben

látott volna bármi ehhez hasonlót, de mivel minden apró részlet megegyezett az akkori képpel, ennek az egy

apróságnak nem tulajdonított különösebb jelentőséget. A célja most már csak egy karnyújtásnyira volt tőle.

– Erre kell menni. – Norrec nem is várta meg, hogy a boszorkány követi-e, csak csörtetve elindult a folyosón abba

az irányba, amerre a szarkofágnak lennie kellett. Galeona sietett, hogy utolérje, azután a kezébe csúsztatta a saját

kezét, mintha ők ketten valamilyen szerelmespár lettek volna, egy romantikus, éjszakai séta kellős közepén. Norrec

nem küszködött, hogy kiszabaduljon, hiszen ez által a nőt is szemmel tarthatta.

Imitt-amott egy ismerős arc köszöntötte a poros szobrokról. Norrec elégedetten nézte meg mindegyiket, mivel

álmában is pont ilyen sorrendben látta őket felvillanni. Nem csak azt igazolták számára, hogy tényleg jó irányba

indult el a folyosón, hanem azt is tudta bizonyos arcok felbukkanásából, hogy már egészen közel jár a legbelső teremhez, vagyis a szarkofághoz.

De ugyanakkor... ugyanakkor volt valami a szobrokban, ami egy kicsit nyugtalanította a veteránt, méghozzá az,

hogy ugyan első ránézésre olyanok voltak, mint ahogyan álmában látta őket, de néhol egészen apró eltérések

ragadták meg a figyelmét. Néhány arcon egy-egy vonás kicsit más volt – egy orr formája, egy száj íve, egy állkapocs

erőteljessége. A leggyakrabban a szemekben, a tekintetekben látott egy parányi eltérést. Soha nem voltak feltűnően

mások, de már ez az apróság is elég volt ahhoz, hogy Norrec végül megálljon az egyik előtt, és közelebbről is megvizsgálja. – Mi az? – kérdezte Galeona izgatottan, mert szeretett volna már odaérni a végcéljukhoz. Az az arc, amely előtt megálltak, egy bizonyos Oskul szobra volt, egy golyófejű, fontoskodó mágusé, aki egy ideig

segítette Horazont a Vizjerei tanácson belül, és aki a szobron is hasonlóan nézett ki, mint ahogyan a vonásai Norrec emlékezetében éltek..., de az szemei sokkal

keskenyebbek voltak a valóságban, és a művész a szemekbe álmos tekintetet csempészett, olyat, ami egyáltalán nem

volt jellemző az örökmozgó férfira. Minden más tekintetben a szobor tökéletesnek bizonyult, de ez a tekintet mégis

nyugtalanította Norrecet. Mindazonáltal Norrec csak nagyon rövid ideig tartózkodott a sírboltban, és a szellemszerű szobrok között ennek a

kevés időnek is csak egy kis töredékét töltötte. A hibák, amiket most észrevett, valószínűleg semmi mással nem

voltak összefüggésben, csak a szobrász tévedéseivel. – Semmi – válaszolta végül Norrec –, gyere, menjünk! Még néhány percig tartott az útjuk – és végre elérték a sírkamrát. Norrec elmosolyodott, miközben tekintete végigfutott az ősi helyiségen. Igen, itt bent minden pontosan

olyan volt, amilyennek lennie kellett. A bal és jobboldalon nyíló kis folyosók, vagyis inkább fülkék bejáratából

hosszúruhás Vizjerei-csontvázak köszöntötték őket. A hatalmas kőkoporsó, amely egy emelvényen nyugodott, pontosan olyan volt, mint álmában. A koporsó...

– Horazon... – suttogta a veterán. Norrec egyre növekvő izgalommal a szarkofághoz rángatta Galeonát. Az az iszonyat, amit átélt itt álmában, már

teljesen kiment a fejéből. Norrec nem vágyott semmi másra, csak arra, hogy végre kinyithassa a koporsót. Elengedte

a boszorkányt, és odanyúlt, hogy megfogja a fedelet. És abban a pillanatban a tekintete a koporsó oldalán levő címerre siklott, mert valami nyugtalanító érzés szinte

kényszerítette, hogy odanézzen. A sárkány olyan volt, amilyennek lennie kellett – de most egy ijesztő csillagot látott alatta. Hátralépett, és lassan rájött, hogy mi is történik körülötte. Túl sok volt a hiba, túl sok volt az apró eltérés... – Mi van? Miért nem nyitottad ki? A veterán harcos ismét az árulkodó címerre nézett, és odavágta: – Azért, mert nem valódi! – A kezével a halott mágusok felé intett. – Nem hiszem, hogy ezek közül bármi is valódi

lenne! – De hiszen ez őrültség! – Galeona megérintette a koporsót. – Itt minden legalább olyan valódi, mint te vagy én! – Valóban? – Norrec kinyújtotta a kezét – és pont, ahogy tervezte, az üres kezében megjelent az ördögi ébenfekete

kard. – Akkor lássuk, hogy mi igaz és mi nem ! Galeona csalódottsággal vegyes ámulattal figyelte, hogy a katona magasan a feje fölé emelte a kardot– azután

lesújtott vele a hatalmas szarkofág közepére. A penge akadály nélkül siklott át a kőkoporsón, de azon mégsem látszott semmiféle vágásnyom. A kőóriás két

darabja nem zuhant a földre, és nem tört darabokra... és Horazon összetört csontjai sem zuhantak ki belőle. – Illúzió..., vagy valami ahhoz hasonló dolog. – Megfordult, és a fal mentén álló élettelen őrökre nézett, mintha

azokat hibáztatná mindenért, ami történt. – Hol van? Hol van Horazon? – Talán lent, egy másik folyosó végén... – jegyezte meg Galeona, de a hangjából kihallatszott, hogy most már

erősen kételkedik Norrec épelméjűségében. – Igen, talán tényleg ott van. – Nem is várta meg a boszorkányt, csak kicsörtetett a kriptából. Norrec egy ideig ment

a folyosón, és várta, hogy majd csak talál valami oldalfolyosót vagy átjárót. De egyetlen hasonló dologra sem

emlékezett az álmából, vagy az idefelé vezető útról. Alma mindkét verziójában csak ez az egyetlen folyosó volt. A

hatalmas Titkos Szentély mindig csak ebből az egy folyosóból és magából a sírkamrából állt. Ez persze nem egészen

olyan volt, mint amilyennek az ember elképzelte volna a híres építményt. Kivéve, ha mindezt azért találták ki, hogy a kíváncsiskodókat, a mohó betolakodókat kielégítsék vele, miközben a

lényeg valahol másutt rejtőzött. A megzavarodott harcos megállt, és rábámult egyik volt ellenfele – nem, Bartuc ellenfele – szobrára. A szakállas

férfi olyan mosollyal nézett vissza Norrecre, amit ő most gúnyolódónak érzett. Ez végre megérlelte benne a döntést. Ismét felemelte az ébenfekete kardot. – És most mit akarsz tenni? – kérdezte Galeona ingerülten, akinek a türelme Norreccel már erősen fogytán volt.

Lehet, hogy hatalmas erő volt a birtokában, de eleddig Galeona nem találta túl imponálónak, ahogyan a férfi

körbe-körbe rohangál ugyanazon a helyen. – Ha nincsen átjáró, hát csinálok magamnak egyet! Ránézett a szoborra, és ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy letörölje az arcról a kőbe zárt mosolyt. Talán ez volna a legideálisabb hely, ahonnan elkezdhetné magát

kivágni. Erősen megfogta hát a kardot, és készen állt arra, hogy egyetlen csapással összetörje a gúnyolódó szobrot. De amint meglendítette a fegyvert, amint a penge néhány centire volt csak a szobortól, Norrec egész környezete

darabokra hullott. A padló megemelkedett, a falak elhúzódtak tőle, a szobrok sora pedig hátrahanyatlott, mintha csak

elájultak volna. A mindent beborító pókhálók összegöngyölődtek, és teljesen eltűntek. Lépcsők nyíltak ki, mintha

csak tavaszi virágok lettek volna, és tekeregtek, csavarodtak is. A padló egy része nem emelkedett fel a többivel, hanem süllyedni kezdett, így a két ember egy szakadék peremén találta magát. Egyetlen dolog volt, ami ugyanolyan

maradt az egész őrült kavarodás során, a halovány, sárgás fény. – Mit tettél? – kiáltotta a boszorkány. – Te ostoba! Most az egész szétesik miattad! Norrec nem válaszolt, mivel a lábán is alig bírt megállni. Aztán hátraesett, mert a súlyos páncél miatt mégsem tudta

tartani magát. A fegyver kiesett a kezéből, és amint elengedte, hirtelen semmivé lett. A föld rázkódott alatta, és nem

csak hogy felállni nem enged te, de ráadásul egyre közelebb görgette a szakadékhoz. – Segíts már felkelni! – kiáltott a varázslónőnek kétségbeesetten. A kesztyűk próbáltak fogást találni a kövön, de

csak a levegőt markolászták. A Titkos Szentély úgy változott körülötte folyamatosan és mindenféle átgondoltság

nélkül, mintha egy emberi lényhez hasonlóan vonaglott volna kínjában. Galeona ránézett, egy kicsit habozott, azután jobbra fordult, ahol egy lépcsősor jelent meg mellette. – Segíts már, a fenébe is! Galeona valósággal vicsorgott. – Csak az időmet pazaroltam! Rád, Augustusra meg Xazaxra! Sokkal jobban tettem volna, ha csak saját

magamban bízom. Ha még arra sem vagy képes, hogy egyedül felkelj onnan, akkor jobb is lesz, ha itt maradsz, és

meghalsz, te bolond! Még egy utolsó, lenéző pillantást vetett a földön heverő Norrecre, azután megfordult, és a lépcső felé rohant. – Ne! – Norrecnek olyan heves düh és bosszú éledt a lelkében, amilyet még soha életében nem tapasztalt.

Miközben a boszorkány a lépcső felé tartott, ami a kijutás esélyével kecsegtette – és magára hagyta szövetségesét,

bármi is várjon rá azután – Norrecben a bosszúvágy, hogy megbüntesse az áruló asszonyt, olyan méreteket öltött,

hogy szinte teljesen elborította az elméjét.

Norrec bal kézzel rámutatott. Nagyerejű szavak tódultak fel benne, már ott voltak a nyelve hegyén. Elég egyetlen

rövidke mondat, és örökre megszabadulhat az álnok nőtől.

– A fenébe is! Nem! Nem akarom megtenni! – Elfordult a boszorkánytól, és a saját kezével kezdett el viaskodni. Hadd meneküljön a boszorkány nélküle, ha tud. Nem akarta, hogy egy újabb ember halála száradjon a lelkén.

A páncél viszont más véleményen volt.

A kéz megint felemelkedett, ezúttal azonban Norrec akarata ellenére. Próbálta leengedni, de ismét ugyanabban a

helyzetben találta magát, mint a szörnyűséges út kezdete óta már oly sokszor – megint csak a rabszolga volt, és nem

mester. Bartuc páncélja meg akarta bosszulni Galeona árulását – és nem érdekelte, hogy a viselője mit szól a

dologhoz.

A kesztyű vörösen felizzott.

A kesztyű vörösen felizzott.

Mivel a környezetük még mindig egyfolytában változott, a sötét bőrű varázslónő csak mostanra jutott el a tekergő

lépcsősorhoz. De nem volt szerencséje, mivel az ismét megcsavarodott, így ő újra kénytelen volt változtatni léptei

irányán. Amikor Norrec kesztyűje felemelkedett, akkor sikerült csak végre megvetnie a lábát az első és a második

lépcsőfokon. – Ne! -kiáltotta Norrec a kesztyűnek. A menekülő nőre nézett, aki még arra sem vette a fáradságot, hogy búcsúzóul

visszanézzen cserben hagyott társa felé. – Fuss! Rohanj! Menekülj ki innen!

Norrec csak akkor döbbent rá, hogy mit is tett valójában, miután már kimondta ezeket a szavakat. Galeona ugyanis

a szavak hallatán megállt, és visszapillantott a válla fölött, s így értékes másodperceket veszített, amelyekre

mindenképpen szüksége lett volna a meneküléshez.

A sötét szavak, amelyeket eddig vissza tudott tartani, most kibuktak Norrec száján.

Galeona látta, hogy mit tett a férfi, és azonnal visszavágott. A küszködő alakra mutatott, és egyetlen, éles szót

mondott ki, amelyről Norrec nem saját emlékei alapján ugyan, de tudta, hogy egy hihetetlenül gonosz és kegyetlen

varázslat tartozéka.

A boszorkányt éles, kék csillámok vették körül, amint kimondta a szót. Galeona felemelte a fejét, és iszonyatos

kínjában felüvöltött – és egy szempillantás alatt porrá égett. Norrecnek azonban nem volt ideje sajnálkozni a szörnyűségen, mivel hirtelen az egész testében iszonyatos

fájdalmat érzett, mintha minden csontja szét akart volna robbanni. Érezte, hogy még a legapróbb porcikája is lassan,

de feltartóztathatatlanul szétesik. A páncél megölte ugyan Galeonát, de a nő még sikeresen be tudta fejezni a

varázsigét. Norrec üvöltött, teste megállíthatatlanul rázkódott. De ami még ennél is rosszabb, a páncél ügyet sem

vetett a fájdalmára, hanem felállt – a kínt ezzel még jobban fokozta – és egyenesen a lépcső felé indult volna, oda,

ahol a boszorkány elpusztult.

A páncél eljutott ugyan a lépcső aljáig, de onnan sehogy sem tudott továbbmenni. Ahányszor megpróbálta, egy

láthatatlan erő mindig visszalökte. Norrec ökle a puszta levegőt csapkodta, és ettől a rázkódástól a csontjaiban érzett

fájdalom csak még rosszabb lett.

– Kérem... – hörögte, pedig tudta, hogy senki más nem hallhatja, csak a páncél. – Kérem...segítsen valaki!

– Norrec! Könnyáztatta szemeit a hang irányába, a női hang irányába fordította. Talán a halott Galeona szelleme szól hozzá,

és hívja, hogy tartson vele a másvilágra?

– Norrec Vizharan!

Nem..., ez egy másik hang, fiatal, de határozott. Sikerült kicsit fordítania a fején, de közben iszonyú kínokat élt át.

A távolban egy női alakot látott, amely valahonnan ismerősnek tűnt neki, egy sápadt bőrű, fekete hajú fiatal nőt, aki

hiába nyújtotta felé a kezét egy kristályos ajtóból, a lépcsősor tetejéről, még elég messziről. Mögötte egy másik alak

álldogált, egy idős, férfi állt akinek hosszú fehér haja és szakálla úgy borította testét, akár a frissen esett hó.

Egyszerre látszott gyanakvónak, kíváncsinak és rémültnek. És valahogy még ismerősebbnek tűnt, mint a fiatal nő.

Norrec tudta, hogy csakis egyvalaki lehet.

– Horazon? – nyögte a katona.

Az egyik kesztyűs kéz azonnal felemelkedett, és mágikus erejű dühvel, vörösen felizzott. Bartuc páncélja reagált a névre – méghozzá nem éppen testvéri szeretettel. Norrec érezte, hogy egy olyan varázslat szavai akarnak kitörni

belőle, melyhez képest Galeona halála békés és fájdalommentes volt.

De az épület mintha megérezte volna a páncél szándékát, egy iszonyatos morgás hallatott mindenhonnan. Horazon

és a nő elhintek előle, mivel a lépcsősor újra megcsavarodott, új falak nőttek ki a régiek mellé és helyett. Norrec

hirtelen egy magas, hatalmas teremben találta magát, amely úgy nézett ki, mintha éppen véget ért volna benne a bál.

De aztán ez is gyorsan átalakult. A páncélt nem érdekelte, hogy milyen a szoba körülötte, vagy hogy hová tűnt Horazon és a nő. Norrec szájából egy

másik varázsige tört elő, és sáros földlabda repült a nyomán egészen a falig, ahol aztán egy pillanattal később

szétrobbant. A morgás ekkor üvöltéssé erősödött. Az egész szentély megrázkódott. Hihetetlen hatalmas erő lökte meg Norrecet minden oldalról. Rádöbbent, hogy

nem csupán a levegő fogy körülötte rohamosan, de a falak is rázáródnak, és a mennyezet is közeledik felé. Sőt, még

a padló is emelkedett a lába alatt. Norrec maga elé emelte a kezeit, melyek ismét az ő akaratából mozogtak, hiábavaló mozdulatával próbálta magát

megvédeni a rázuhanó falaktól.

Az étel mennyei volt, jobb, mint amit Kara valaha is el tudott volna képzelni, és jobb azoknál is, amelyeket

Jeronnan kapitánynál szolgáltak fel neki. Ha nem azzal a tudattal kellett volna elfogyasztania, hogy egy őrült mágus

fogságában van éppen, akkor valószínűleg még élvezte is volna a dolgot. Az étkezés alatt a szellemidéző többször is megpróbált némi használható információt kiszedni a fehér hajú

mágusból, de Horazon nem mondott semmi mást, csak sebtében elmotyogott félmondatokat, és a helyzethez nem illő

megjegyzéseket. Egyszer azt mondta, hogy véletlenül sikerült felfedeznie a Titkos Szentélyt – tudvalevőleg így

hívták Horazon sírboltját – azután rögtön közölte Karával, hogy az építményt ő maga hozta létre, hatalmas

varázsereje segítségével. Máskor meg arról beszélt a nőnek, hogy azért érkezett már oly sok éve Aranochba, hogy

tanulmányozza a spirituális erővonalak különlegesen erős szövevényét, amelynek központja éppen a mai Lut

Gholein területén és körülötte helyezkedett el. A szellemidéző is hallott már arról, hogy a varázslók ezen a

környéken jóval erősebb mágikus energiahullámokat érzékelnek, mint a föld bármely más vidékén. De a mágus

néhány perc múlva már azt állította, hogy úgy menekült a tengernek erre az oldalára, mert félt attól, hogy a testvére

sötét bosszúja és hagyatéka üldözni fogja. Kara lassan kezdte úgy érezni, mintha két különböző emberrel beszélne, az igazi Horazonnal, és egy férfival, aki

csak hiszi magáról, hogy ő Horazon. Csak egyetlen lehetséges magyarázatot talált erre a különös jelenségre,

mégpedig azt, hogy a szörnyűségek, amelyeken Bartuc testvére átesett, főként a borzalmas háború a saját testvére

ellen, és az évszázados magány teljesen szétszaggatta a férfi amúgy is sérülékeny elméjét. A szellemidéző érzett

némi együttérzést a szörnyű hányattatásokat megélt öreg iránt, de arról egy percig sem feledkezett meg, hogy az

illető fogva tartja őt a földalatti labirintusában, és hogy igenis volt olyan időszak Horazon életében, amikor legalább

olyan sötétek voltak a szándékai, mint testvérének, Bartucnak. És volt még egy dolog, ami legalább annyira nyugtalanította Karát, mint fogva tartója elmezavara. Maga a Titkos

Szentély egészen úgy viselkedett, mintha Horazon varázserejének a kivetülése volna. Több alkalommal meg mert

volna esküdni rá, hogy az épületnek is volt tudata, sőt egyénisége is. Néha észrevette, hogy megváltozik körülötte az

egész szoba, még a falak is mozogtak, pedig a varázsló láthatóan oda sem figyelt. Kara látta, hogy még az asztal és

az étel is megváltozott. Az már szinte hihetetlen volt, hogy amikor a szellemidéző megpróbálta beszélgetésük fonalát

Bartucra terelni, hirtelen különös sötétség árasztotta el az egész környezetét – mintha maga az épület akart volna

véget vetni a beszélgetésnek. Amikor befejezték az evést, Horazon azonnal intett neki, hogy keljen fel. Itt, a saját szentélyében már nem beszélt

egyfolytában a sok gonoszságról, ami körülveszi őket, de azért ennek ellenére a vízkék szemű alak továbbra is

elővigyázatos maradt. – Óvatosnak kell lennünk – motyogta, miközben felállt. – Mindig, minden esetben nagyon óvatosnak kell

lennünk..., most menjünk... sok még a tennivalónk... Kara felállt, gondolatai sokkal inkább a menekülés körül forogtak, alig figyelt a varázsló tanácsaira, amikor hirtelen

valami olyat látott, amitől azonnal kirúgta maga alól a széket. Magából az asztalból egy fakéz tűnt elő. A kéz megragadta az elképedt lány üres tányérját, és behúzta az asztalba.

Közben több másik kéz is előtűnt, megragadták az asztalon levő tárgyakat, és az elsőhöz hasonlóan azokat is

eltüntették őket a fában. Kara még mindig alig tért magához a meglepetéstől, és hátrálni kezdett – csak ekkor derült

ki, hogy miért nem hallotta az eldőlt széket a padlóhoz csapódni. Két újabb végtag nyúlt ki, ezúttal a padlóból, és

megfogták a széket, mielőtt az még földet ért volna. – Gyerünk! – szólította valami miatt kicsit durcásan Horazon, akit szemmel láthatóan hidegen hagytak a körülöttük

serénykedő szokatlan végtagok. – Nincs vesztegetni való időnk, nincs vesztegetni való időnk! Miközben az étkező azon munkálkodott, hogy kitakarítsa saját magát, a varázsló felvezette a lányt egy fordulónyi

lépcsőn, azután beléptek egy szépen fényezett tölgyfa ajtón. Az ajtó mögött újabb lépcsősor várta őket, ez lefelé

vezetett. A fiatal szellemidézőnő figyelmeztetni akarta a mágust, hogy lehet, hogy nem a legjobb útvonalat

választotta, de csendben maradt, és követte a férfit, még akkor is, amikor a lefelé vezető lépcső után egy újabb ajtó

következett, amely logikusan a hatalmas terembe vezetett volna vissza, ahonnan elindultak. De amikor Horazon

kinyitotta az ajtót, és a nagy terem helyett egy mágusoknak berendezett laboratórium fogadta őket, Kara már nem

tudott uralkodni magán. – Hiszen ez lehetetlen! Ennek a szobának nem szabadna itt lennie! – nyögte. Horazon úgy nézett rá, mintha kettejük közül a lány lett volna a bolond. – Dehogyisnem, ennek a szobának itt a

helye! Elvégre ide akartam jönni! Micsoda ostobaság, méghogy nem szabadna itt lennie! Ha valaki egy szobát keres,

akkor annak ott kell lennie, ahová az illető gondolja! – De hiszen... – Kara vitatkozni akart, nem hitt a saját szemének. Ahol most álltak, ott annak a nagy teremnek

kellett volna lennie, amiben az előbb még étkeztek, s ehelyett ez a tiszteletet parancsoló, bár kicsit rendetlen szoba

állt ott. A sötéthajú szellemidéző visszagondolt a lehetetlen és végtelennek tűnő túrákra, amiket eddig tett a

szentélyben a mágus vezetésével, és arra a következtetésre jutott, hogy az idős varázsló otthona nem lehet a valódi

világban. Nem létezett olyan építész a földön, aki képes lett volna olyan lehetetlen megoldásokat létrehozni,

amilyeneket ezen a helyen látni lehetett, viszont suttogtak olyan varázslókról, a leghatalmasabb Vizjereikről, akik a

valóság anyagát is a kedvükre tudták alakítani, és így létrehoztak maguknak úgynevezett "zsebvilágokat", ahol a

természeti törvények úgy módosultak, ahogy az a világ gazdájának éppen tetszett. Talán valami ilyesmit hozott létre Horazon is, mint Titkos Szentélyt? Kara nem talált más elfogadható

magyarázatot mindarra, amit itt tapasztalt. Ha ez igaz, akkora férfi olyan csodát teremtett, amelynek nem volt párja az egész világon!

A korábban viselt rongyos ruhát és amúgy is ápolatlan külsejét Horazon ebben a szobában sokkal emberhez

méltóbb megjelenésre cserélte. Amikor a szoba közepére lépett, és a mennyezet felé emelte kinyújtott karját, Kara

azt várta, hogy villámok csapnak majd ki az ujjaiból. Arra számított, hogy majd szél támad fel a semmiből, és azon

sem lepődött volna meg, ha a Vizjerei alakját ragyogó fény öleli körül. Ehelyett azonban csak annyi történt, hogy a férfi visszafordult hozzá, és azt mondta: – Idehoztam magát..., de nem tudom, hogy miért... A szellemidéző egy percig fontolgatta magában ezt a különös kijelentést, azután óvatosan megkérdezte: – A páncélruha miatt talán? A... testvére páncélruhája miatt? A varázsló megint a plafonra nézett. – Amiatt? De a plafon persze nem válaszolt neki. – Horazon..., arra azért biztosan emlékszik, hogy mit tett a maga népe és az én népem Bartuc testével. Megint csak a plafonra nézett. – Mi történt vele? Ja, persze, nem csoda, hogy nem emlékszem.

Karának lassan olyan érzése támadt, hogy ennyi erővel akár a plafonnal is beszélgethetne, de azért tovább

próbálkozott. -Figyeljen rám, Horazon! Valaki bejutott a sírkamrájába, és ellopta a varázserejű páncélruháját. Én

egészen idáig őket követtem! Lehet, hogy az a férfi még mindig itt van Lut Gholeinben! Meg kell találnunk, és

visszaszerezni tőle a páncélt! Nem lehet tudni, hogy mennyi gonoszság maradt még benne! – Gonoszság? – A férfi szeme tágra nyílt, olyan volt, mint egy riadt állat. – Gonoszság? Itt? Kara csendben szidta magát. Most megint sikerült megrémítenie a férfit. – Olyan sok a gonoszság körülöttünk mindenütt! Nagyon óvatosnak kell lennünk! – Határozottan Karára mutatott

egyik töpörödött ujjával. – Magának mennie kell! – Horazon, ne... Ebben a pillanatban történt valami, méghozzá a varázslóval és az épületével egyaránt. Néhány másodperccel

később Kara érezte, hogy az egész szentély megrázkódik, de nem úgy, ahogyan egy épület megremeg a földrengés

miatt, hanem inkább úgy, mint egy élőlény, amelyet fájdalom gyötör. – Nem! Nem! El kell rejtőznöm! El kell rejtőznöm! -Horazonon látszott, hogy teljesen úrrá lett rajta a pánik.

Talán ki is menekült volna a szobából, de az megint megváltozott. A varázsló segédeszközei és az asztalok,

amelyeken a tárgyak álltak, eltűntek, s helyükön egy óriási, kristályszerű gömb emelkedett ki a padlóból

szemmagasságig, amit egy a kőpadlóból kialakult kéz tartott szilárdan. A kristály közepén egy kép tűnt fel, rajta egy férfi, akit Kara soha nem látott élőben, mégis könnyedén felismert

-méghozzá a vérvörös páncélruha miatt, amit a férfi viselt. – Ez ő! Norrec Vizharan! Rajta van a páncélruha! – Bartuc! – vágta rá a varázsló. – Ez Bartuc, és értem jött! Kara megragadta az idős férfi karját, pedig tudta, hogy ezzel az életét teszi kockára, de annak a lehetősége, hogy talán végre véget vethet ennek a borzalmas hajszának,

feledtette vele a veszélyt. – Horazon! Hol van ő most? Az a hely is a szentélyhez tartozik? A kristályban látszott, amint Norrec Vizharan egy sötét bőrű nő kíséretében végigrohan egy pókhálós folyosón,

ahol kétoldalt Vizjerei-stílusban készült szobrok állnak sorfalat. Norrec kezében egy hatalmas fekete kard, amelyet

láthatóan szándékában áll használni is. Kara egy pillanatig elgondolkodott, hogy talán Sadun Tryst mégiscsak túlzott,

amikor a barátjáról beszélt neki. Erről a férfiről ugyanis, akit most figyelt, könnyedén el tudta volna képzelni, hogy

szívfájdalom nélkül végrehajtja a kegyetlen gyilkosságokat. De Kara tudta, hogy most sokkal fontosabb dolga van, mint erre a kérdésre választ keresni, hiszen nem teheti meg,

hogy nem oldja meg az ügyet, ha már ilyen közel került a tolvajhoz. – Válaszoljon! Az ott a szentély egyik része?

Biztosan az! – Igen az! De most hagyjon végre békén! – Kiszabadította magát a lány szorításából, és az ajtóhoz sietett...,

csakhogy ekkor mindenütt kezek nyúltak elő a padlóból, és a falakból, visszatartották, nem hagyták, hogy magára

hagyja a szellemidézőt. – Mi törté... – Kara nem is tudott többet kinyögni, annyira meglepte a kezek különös viselkedése. Horazon ellen a

saját védőbástyája is fellázadt, és szemmel láthatóan kényszerítette a férfit, hogy visszatérjen oda, Kara mellé. – Engedj el, engedj el! – üvöltötte az őrült varázsló a mennyezet felé. – Ez a gonosz! Nem engedhetem, hogy

megtaláljon! – A hollófürtű nő csodálkozva figyelte, ahogy a ráncos öregember mogorva arccal végül azt mondja.

-Rendben van..., rendben van... Így aztán a mágus visszatért a kristályhoz, és rámutatott a képre. Ekkorra Norrec ott állt az egyik szoborral

szemben, dühösen kiabált valamit, amit a kristály nem adott vissza, aztán felemelte a kardot, lecsapni készült vele. Ugyanebben a pillanatban Horazon felkiáltott. – Greikos Dominius est Buar! Greiko Dominius Mortu! A kristályban látható képen káosz lett úrrá, falak, padlók, lépcsők tűntek elő a semmiből, csavarodtak meg, vagy

váltak köddé. Az őrület közepén a két alak kétségbeesetten küzdött az életbenmaradásért. De Norrec Vizharan hiába próbálkozott, egy szakadék szélére zuhant, és képtelen volt felállni onnan, mivel minden mozgott, rázkódott

körülötte. A nő – egy boszorkány, amennyire Kara meg tudta állapítani – magára hagyta küszködő társát, és egy

lépcsősor felé tartott, ami viszonylag stabilnak tűnt. – Greiko Dominius Mortu! – kiáltotta újra az öreg varázsló. Volt valami Horazon hangjában, ami arra késztette Karát, hogy ránézzen, és a férfi szemében nem látott mást, mint

a képen küszködő páros halálos ítéletét. Tehát akkor így kell véget érnie a dolognak. Nem a bosszúállók keze által jön a megoldás, nem is az ő varázsigéi által, hanem

Bartuc saját őrült testvérének a szájából. A boszorkány iránt semmit sem érzett, de amiatt, amiket Sadun Tryst

mondott a barátjáról, érzett némi szomorúságot Norrec Vizharanért. Talán valaha tényleg jó ember lehetett. De nem ebben a percben. A képen látszott, hogy Norrec leszámolni készül áruló társával. Egyik kesztyűs ujjával a

nő felé mutat, és kiált valamit...

Kara csak ekkor vette észre, hogy a férfi arcán nem látszik más, csak félelem és bűntudat. Semmi jele nem volt

elégedettségnek, sötét szándéknak, csak az látszott, hogy fél attól, amit a menekülő nővel tenni fog. De ennek így nem volt semmi értelme, hacsak... – Mit mondott, Horazon? Tudod, hogy mit mondott az előbb? Muszáj megtudnom! A kristályból hirtelen egy férfi rémült hangja hallatszott. – A fenébe is! Nem teszem meg! – Aztán: – Nem! Fuss! Siess! Menekülj innen! Ezek nem éppen egy vérszomjas gyilkos szavai voltak, mégis, a kép azt mutatta, hogy a férfi kíméletlenül le fog

sújtani menekülő társára. De ez homlokegyenest ellenkezett azzal az arckifejezéssel, amit Kara látott rajta. Norrec Vizharan olyan volt, mintha saját maga ellen küzdene, vagy..., vagy...

Hát persze! – Horazon! Véget kell ennek vetnie! Meg kell őket mentem! – Segíteni nekik? Nem, nem! Elpusztítom őket, és akkor végre elpusztítom a gonoszt is! Igen, végre! Kara megint a kristályba nézett – és nem csak a boszorkány szörnyű halálának lehetett tanúja, hanem a nő utolsó

varázslatának is, ami a harcos ellen irányult. Norrec fájdalmas kiáltásai betöltötték Horazon szobáját, mivel a kristály

még mindig teljesítette Kara utolsó kérését. – Figyeljen rám! A gonoszság a páncélban van, és nem az emberben! Hát nem látja? A halála értelmetlen volna, az

egyensúlyt is felborítaná! – Karát elöntötte a düh Horazon kérlelhetetlen, makacs arckifejezése láttán, és felnézett a

mennyezetre. A varázsló korábban mintha valamilyen erővel konzultált volna a plafonon keresztül, egy erővel,

amely nem a saját lényében létezett. Kara tehát most elszántan a plafon felé is kiáltott. – Bartuc volt a szörnyeteg, és

nem az a férfi, aki most a páncélját viseli, és csakis Bartuc volna képes ilyen gyilkosságra! – Ismét a bolond varázslóra nézett, és így szólt: – Vagy lehetséges volna, hogy Horazon is épp olyan, mint a bátyja?

A kétségbeesett monológra olyan válasz érkezett, amely még Karát is meglepte. Minden falból, még a plafonból és

a padlóból is szájak alakultak ki a kőből magából. Egyetlen szót ismételgetett mindegyik, újra és újra, kórusban. -Nem... nem... nem... A kristálykép váratlanul kitágult, és ami még különösebb volt, ki is nyílt. Egy lépcsősor alakult ki benne, amiről

Kara úgy gondolta – bármilyen őrült ötletnek is tűnt -hogy valamilyen módon egyenesen a küszködő Norrechez

vezet. Horazon nem volt hajlandó segíteni neki, de a Titkos Szentély igen. A szellemidéző azonnal a kristályhoz rohant, és csak akkor habozott egy pillanatig, amikor az első lépcsőfokhoz

ért. Bár a szentély létrehozta neki ezt az ösvényt, de közben továbbra is folyamatosan támadta Norrec Vizharan:, és

ez jelentősen megnehezítette a kimentését. Kara hirtelen nem tudta, mit is tegyen, ezért a nevén szólította a harcost,

hátha az fel tud jutni a lépcső tetejére egyedül, és akkor a szellemidézőnek nem kell belépnie a káoszba. A harcos azzal válaszolt a második kiáltására, hogy Horazon nevét nyögte ki. Kara ismét megzavarodott, és

visszahúzta a kezét, amit eddig azért tartott kinyújtva, hogy a férfi lássa, hogy ő csak segíteni akar neki. Amikor ezt megtette Norrec ismét különösen kezdett viselkedni, mintha nem odamenni akart volna hozzá – hanem megölni őt.

– A gonosz felébredt... – mormogta mögötte egy hang. Horazon. Nem vette észre, hogy ő is odalépett mellé. Kara

eddig azt hitte, hogy a mágus a lehető legmesszebb tartja magát a veszélytől. Így már megértette, hogy Norrec –

vagyis inkább a páncél – miért úgy reagált, ahogy. A varázserejű páncél még ennyi idő után is teljesíteni akarta

megteremtője leghőbb kívánságát, hogy megölje áruló testvérét. De még mielőtt lesújthatott volna, a szentély megint úgy döntött, hogy átveszi az irányítást. Norrec és a környezete

megrázkódott, egyre távolabb és távolabb került Karától, míg végül majdnem teljesen eltűnt, Kara látta, hogy a falak összezáródnak a harcos körül, mintha a

szentély be akarta volna csomagolni az ellenséget – vagy valami még rosszabbat tartogatott számára. Csak az utolsó

pillanatban jutott az eszébe, hogy mivel a páncél mindenáron és azonnal meg akarta ölni Horazont, a szentély

számára az volt a legegyszerűbb megoldás, ha azonnal és véglegesen lezárja az ügyet, még akkor is, ha ez egy ártatlan ember életébe kerül. Biztosabbnak tűnt, ha rögtön megsemmisíti a páncélt Norrec Vizharannal együtt, mint

ha Bartuc páncélja esetleg kap egy újabb lehetőséget. De egy ilyen halál teljes mértékben ellentmondott annak az egyensúlynak, melynek megőrzése Kara Nightshadow

legfőbb hivatása volt. Most, hogy látta, milyen sors várna Norrecre egy pillanat múlva, a szellemidéző egyszerűen

belelépett a kristályban látható képbe, és csak remélni tudta, hogy Horazon érző és gondolkodó szentélye neki meg

fogja tenni azt, amit a harcosért nem volt hajlandó megtenni. Remélte, hogy a Titkos Szentély nem tekinti őt is feláldozhatónak, ahogy azt a szerencsétlen katona esetében tette.

TIZENNYOLC

Norrec nem bírt megmozdulni, levegőt is alig kapott. Úgy érezte, mintha egy hatalmas kéz ragadta volna meg,

amely kis gombóccá akarta összegyűrni a testét. Bizonyos szempontból még meg is könnyebbült ennek a

gondolatától, mivel a halál véget vetett volna az gyötrő bűntudatnak. Legalább nem halna meg több ember azért,

mert ő ki akart rabolni egy sírt, és akarata ellenére rászabadított egy rémálmot a világra. Aztán, amikor már fel is készült a halálra, egy csodálatos erő megragadta és a magasba repítette. Norrec olyan

gyorsan emelkedett felfelé, mintha egy hajítógépből lőtték volna ki. Tehát, állapította meg magában, nem

összeroppantják, hanem majd egy zuhanás vet véget az életének. Most nem az volt a helyzet, mint amikor lezuhant a

hajó fedélzetére – tudta, hogy ez alkalommal nem fogja túlélni a becsapódást. De valami – nem, inkább valaki – elkapta az egyik karjánál fogva, és lelassította az esést. Norrec meg akarta nézni,

ki lehetett az, aki megpróbálja megmenteni, de amint odafordította volna a fejét az illető felé, iszonyú fájdalmat

érzett, amely minden érzékét megbénította. Már arra sem lett volna képes, hogy megmondja, merre van a lent és a

fent. Norrec minden előzetes figyelmeztetés nélkül földet ért, a homok pedig szinte semmit nem fogott fel az ütés

erejéből, így kis híján eszméletét vesztette. A megviselt katona egy ideig csak feküdt, és átkozódott, amiért az utóbbi időkben olyan gyakran találja magát

ebben a helyzetben. A teste minden csontja sajgott a fájdalomtól, és semmi mást nem látott magán, csak sebeket és

zúzódásokat. De mindezek ellenére örült, hogy nem érez akkora fájdalmat, mint korábban. Bármilyen varázslatot is

hajtott végre Galeona a halála előtt, annak a hatása a káosz közepette egyszer csak megszűnt, és ezzel együtt eltűnt

az a szorító, fojtogató erő is. Hallotta, hogy dörög az ég, és a homályosan látott szürkeségből, ami körülvette, rögtön tudta, hogy visszatért a Lut Gholein melletti viharos sivatagba. Norrec azt is megérezte, hogy nem egyedül érkezett ide, hogy még most is

ott álldogált mellette valaki, és fölé hajolt. – Fel tudsz állni? – kérdezte tőle gyengéden egy ismerős női hang. Már majdnem megmondta neki, hogy nincs semmi kedve valaha is még egyszer lábra állni, de ehelyett mégis

inkább összeszedte magát, és legalább felült. Ettől persze rögtön úgy érezte, mintha egy örvénybe került volna, de

most arra is büszke volt, hogy egy ilyen feladatot egyedül meg tudott oldani. A szeméről végre felszállt a köd, így meg tudta nézni, hogy ki szólt hozzá. A sötét hajú fiatal nő volt az, akit akkor

látott, mielőtt a falak körbezárták volna. Így utólag már tudta, hogy miért volt neki olyan ismerős: amikor másodszor

járt álmában a sírkamrában, akkor az egyik szobor, amely mellett elhaladt, szintén ezt a nőt ábrázolta. Horazon. A sírkamra gondolata eszébe juttatta, hogy kit látott Bartuc testvérének szentélyében a sápadt nő mellett

álldogálni. Horazont – aki annyi évszázad után még mindig életben volt. A nő félreértette a borzongását, azt hitte, egy sérülés következménye. – Csak óvatosan! Sok mindenen mentél

keresztül. Még nem lehet tudni, hogy mennyiben befolyásolt mindez. – Ki vagy te? – A nevem Kara Nightshadow – válaszolta a nő, s közben leült, hogy jobban megnézze magának a férfi arcát.

Egyik karcsú keze az arcához ért. – Nagyon fáj? Igazság szerint inkább kellemes érzés volt, ahogy a nő keze az arcához ért, de ezt persze nem mondhatta meg.

-Nem. Te gyógyító vagy? -Nem egészen. Rathma-hívő vagyok. – Egy szellemidéző? – De a kijelentés igazából nem lepte meg annyira, mint amennyire korábban meglepte volna.

Az utóbbi időben minden, ami Norrec körül történt, a halállal volt kapcsolatban, vagy valami még rosszabbal. Egy

szellemidéző jelenléte tulajdonképpen nagyon is beleillett a képbe – bár azt el kellett ismernie, hogy soha nem látott

még ilyen szép szellemidézőt. Az a néhány másik Rathma-hívő, akikkel addigi élete során találkozott, mind baljós,

sötét figura volt, és csak kevésben különböztek a halottaktól, akikkel állandóan foglalkoztak. Rájött, hogy a lány ugyan bemutatkozott neki, de ő még nem mondta meg a nevét. – A nevem Norrec... – Igen, tudom, Norrec Vizharan. – Honnan tudod? – Most már eszébe jutott, hogy a káoszban is a nevén szólította a lány, de abban biztos volt, hogy

ők ketten még soha nem találkoztak személyesen. Azt biztosan nem felejtette volna el. -Azóta üldözlek téged, amióta elhagytad Bartuc sírját a páncéllal. – Te követtél engem? De miért? Kara hátradőlt, és elégedetten könyvelte el, hogy a férfi komolyabb sérülés nélkül vészelte át kitörésüket az őrült

mágus különös birodalmából. – A Vizjereikkel együtt az én népem vállalta magára azt a feladatot, hogy elrejti a

hadúr földi maradványait. Sajnos, akkoriban hiába próbáltuk elpusztítani akár a testet, akár a páncélt, nem sikerült,

de annyit megtehettünk, hogy elrejtettük azok elől, akik aljas célok elérésére használták volna fel – a korrupt

varázslók és a pokol démonai elől. Norrecnek eszébe villant a hatalmas tengeri szörnyeteg. – A démonok elől is? – Bartuc ugyanis a démonok szolgálatában kezdte a pályafutását, de azt valószínűleg te is tudod a legendákból,

hogy a halála idejére már akkora hatalomra tett szert, amelyet még a pokol legnagyobb démonjai is megirigyeltek. A

páncélban ennek a hatalomnak csupán egy apró töredéke maradt fenn, de még ez is elegendő lenne ahhoz, hogy teljesen felborítsa az élet és halál egyensúlyát a halandók világában – s talán még azon túl is.

Mindazok után, aminek a szemtanúja volt eddig, Norrecnek nem esett nehezére, hogy higgyen a lánynak. Kara

segítségével nagy nehezen talpra kecmergett. Norrec lenézett a lányra, és csak ekkor tudatosult benne, hogy mi is

történt vele valójában. – Te megmentettél engem. A lány nem nézett a szemébe, kicsit, mintha zavarban lett volna. – Nos, valóban volt benne némi szerepem. – A segítséged nélkül meghaltam volna, igaz? – Nagyon valószínű. – Akkor tehát mégiscsak megmentettél engem – de miért tetted? Miért nem hagytad, hogy egyszerűen meghaljak?

Ha meghaltam volna, akkor a páncél is élő viselő nélkül marad. Anélkül pedig tehetetlen! Kara a férfi szemébe nézett. – Nem te akartad magadra venni Bartuc páncélját, Norrec Vizharan. Az választott ki

téged, bár azt még nem tudom, hogy miért. Bármit is tett a páncél, bármilyen gonoszságokat is vitt végbe, én megéreztem, hogy te ártatlan vagy – és így megérdemelsz még egy esélyt az életben.

– De lehet, hogy emiatt még többen fognak meghalni! -A keserűség valószínűleg kiült az arcára is, mivel a

szellemidéző néhány lépést hátrált tőle. – A barátaim, azok a férfiak a fogadóban, a hajó legénysége, és most az imént az a boszorkány! Még hány ember

fog meghalni – méghozzá a szemem láttára? Kara megfogta a kezét. Norrec féltette őt, de a páncél szerencsére nem reagált. Talán az a valami, ami a gonosz

útján előre hajtotta, most elszunnyadt benne – de az is lehet, hogy csak a megfelelő időpontra vár, amikor lecsaphat. – Van megoldás, amivel véget vethetünk ennek az egésznek – válaszolta Kara. – Le kell rólad vennünk a páncélt. Norrec fájdalmasan felkacagott. Hosszan, keményen nevetett, és nagyon keserűen. -Asszony, ugye nem gondolod komolyan, hogy eddig ezt nem próbáltam meg? Ugye nem gondolod, hogy az első

adandó alkalommal nem kezdtem el rögtön ráncigálni a kesztyűt, és próbáltam lefejteni a páncél többi darabját? Még ezeket a nyavalyás csizmákat sem sikerült lehámoznom magamról. Úgy rám van ragadva minden darab, mintha a

húsomból nőtt volna ki. Csak egyetlen módon tudjuk leszedni rólam, és még ez sem biztos, hogy sikeres lesz – ha a

bőrömmel együtt nyúzzuk le! – Értem. Azt is értem, hogy a jelen körülmények között szinte egyik varázsló sem volna képes arra, hogy semmissé

tegye a páncél tetteit és varázslatait... – Akkor tehát mégis mi az, amit szerinted tennünk kellene? – kiáltotta a dühös katona. – Hagynod kellett volna,

hogy meghaljak! Mindenki jobban járt volna! A dühkitörés nem hozta ki a sodrából a hollófürtű varázslónőt, teljesen nyugodt maradt. Körülnézett, mielőtt újra

megszólalt volna, mintha keresne valakit vagy valamit. – Nem jött utánunk. Gondolhattam volna. – Kicsoda... Horazon? Kara bólintott. – Tehát te is felismerted? Norrec sóhajtott, mielőtt megszólalt volna. – Az emlékeim..., az emlékeim teljesen összezavarodtak. Van, amelyikről tudom, hogy valóban az enyém, de a

többi... – Habozott, mielőtt tovább mondta volna, mert biztos volt benne, hogy Kara azt fogja hinni, végképp elment

az esze. – ...a többi, azt hiszem, Bartucé lehetett. – Igen, ez nagyon valószínűnek látszik. – Nem lepődsz meg ezen? – A legendák szerint Bartuc és a vérvörös páncélja elválaszthatatlanok egymástól. Az idők során egyik varázslatot

hajtotta végre rajta a másik után, így aztán jóval több lett, mint néhány összekovácsolt fémdarab. A halála idejére a

páncél már olyan volt, mint egy hűséges kutya, a mágia, ami benne rejlett, úgy védelmezte Bartucot, olyan erővel

küzdött érte, ahogyan ő maga is tette volna. Így aztán nem csoda, hogy az élete, az emlékei is megőrződtek benne...,

és az sem, hogy ezek közül a sötét gondolatok közül néhány beférkőzött a te elmédbe is. A veterán megborzongott. – És minél hosszabb ideig viselem, annál jobban eluralkodik rajtam. Előfordult az is, hogy valóban azt

gondoltam, én vagyok Bartuc! – Éppen ezért kellene minél hamarabb levennünk rólad. – Kara elkomorodott. – Muszáj lesz megpróbálnunk

meggyőzni Horazont, hogy tegye meg ezt nekünk. Van egy olyan érzésem, hogy 6 az egyetlen, akinek elég hatalma

van ehhez. Norrecnek nem igazán tetszett az ötlet. Az utolsó alkalommal, amikor ő és a varázsló találkoztak egymással, a

páncél azonnal egyértelmű agresszióval reagált. – Lehet, hogy megint feléleszti majd. Lehet, hogy ez az oka annak is, hogy most így meghúzza magát. – Hirtelen

eszébe jutott valami. – Hát persze! Ót akarja! A páncél Horazont akarja. Az egész utazás, az összes borzalom, amin

keresztülmentem miatta – minden azért volt, mert a páncél meg akarja ölni Bartuc gyűlölt testvérét. A lány arcán látszott, hogy körülbelül ő is ugyanerre a következtetésre jutott. – Igen. A vér szavát nem lehet elhallgattatni, így mondják, még akkor sem, ha a szóban forgó vérségi kapcsolat

nem éppen szeretetteljes. Horazon keze benne volt a testvére Viz-juni lemészárlásában, és a páncél valószínűleg ezt az emléket is megőrizte. Most, hogy ennyi idő után feléledt, bosszút akar állni – annak ellenére, hogy Horazonnak

már évszázadokkal ezelőtt meg kellett volna halnia. – De nem halt meg. Azt mondod, a vér szava a döntő. Biztosan tudta, hogy még mindig életben van. – Norrec

megcsóválta a fejét. – De ez persze nem ad arra magyarázatot, hogy miért is várt ennyi ideig. Isten az égben! Ez az

egész kész őrület! Kara megragadta a férfit. – Egészen biztos, hogy Horazonnál mindenre választ kapunk. Valahogyan vissza kell hozzá találnunk! Attól

tartok, ő az egyetlen esélyünk arra, hogy végleg leszámolhassunk a Véres Hadúr átkával. – Azt mondta valaki, hogy leszámolni vele? – recsegte egy hang, amely nem evilági színezetű volt. – Nem...,

nem..., én bizony nem így terveztem a dolgot, egyáltalán nem így... Kara Norrec háta mögé nézett, aki közben már próbált szintén arra fordulni. – Vigyázz...! – eddig jutott a szellemidéző a mondanivalójában. Egy vékony, tűhegyes dárdához hasonló valami suhant Norrec felé. Éppen a fejét találta volna el, de Kara az utolsó

pillanatban félrelökte a harcost. Mindkettőjük szerencsétlenségére a dárda nem állt meg, folytatta az útját -és a nő

mellkasába fúródott. Aztán gyorsan visszahúzódott. Kara levegő után kapott, és összeesett. Vér ömlött szét a blúzán. Norrec egy

pillanatra megmerevedett, aztán gyorsan rájött, hogy semmit sem tehet a nő életéért, ha őt is megölik, ezért

megperdült, hogy szembenézzen az orgyilkossal. De ami ott állt előtte, az nem harcos volt, hanem inkább valami, ami a legborzalmasabb rémálmokból lépett elő.

Leginkább egy óriásira nőtt rovarra hasonlított, de már első ránézésre is látszott, hogy csakis a pokol küldötte lehet.

Lüktető erek hálózták be egész testét. Amit egy pillanattal korábban még dárdának hitt, valójában a démon egyik

saját végtagja volt, egy hosszú, kaszaszerű kar, amely egyetlen hegyes pontban végződött. Ezek alatt újabb pár

végtag nőtt ki testéből, csontvázszerűek, a végükön karmos mancsokkal, amelyek máris a levegőt markolászták. A

hatalmas lény olyan lábakon állt, amelyek pontosan megegyeztek annak a rovarnak a végtagjaival, amelyikre

leginkább hasonlított: a sáskáéval. – Igazából az áruló, szökött boszorkány keresésére indultam, de ez a zsákmány sokkal örömtelibb! Már régóta

kereslek téged, és az erőt, amivel most te rendelkezel... Norrec pontosan tudta, hogy a démon -hiszen mi más is lehetett volna ez a lény – nem őrá gondolt, az emberre,

hanem a páncélruhára, amelyet viselt. – Megölted! – válaszolta végül. A sáska, akinek még mindig vér csöpögött az egyik végtagjáról, a szellemidéző vére, biccentett. – Egy halandóval több vagy kevesebb, igazán nem számít. Hol van a boszorkány? Hol van Galeona? Szóval ismerte a nőt? Norrec persze alig csodálkozott ezen. Bár úgy érzékelte, hogy a boszorkány meséjének jó

része hazugság, hogy közben a páncél irányítása alatt állt. – Halott. A páncél megölte. Egy felszisszenés tudatta vele, hogy a sáska igencsak meglepődött a híren. – Tehát meghalt? Hát persze! Éreztem én, hogy valami megváltozott, de erre azért nem számítottam! Olyan különös, reszelős hangot adott ki magából, hogy a katona azt hitte, a sáska mérges. De néhány pillanattal

később döbbenten fedezte fel az igazságot, a démon nevetett! – A szövetségnek vége, és én még mindig itt vagyok a halandók világában! A kapcsolat megszakadt, de a

vérszerződés még mindig érvényes! Hiszen akkor bármikor megölhettem volna! Micsoda bolond voltam, Xazax démon!

Norrec kihasználta a démon örömujjongását, és lopva Karára pillantott. Az egész mellkasát beborította a piros vér,

és onnan, ahol Norrec állt, az sem látszott világosan, hogy egyáltalán lélegzik-e még. Norrecnek nagyon fájt, hogy a

nő, az a személy, aki megmentette őt, ott haldoklik előtte, és ő semmit sem tud tenni érte. Ekkor hirtelen elöntötte a düh, és egy lépést tett a sáska felé – vagyis, csak szeretett volna. Sajnos a lába, sőt, az

egész teste megtagadta, hogy engedelmeskedjen az akaratának. – A fenébe is! – üvöltötte a páncélnak. – Ne most! Xazax abbahagyta a nevetést. A dülledt, sárga szemgolyó a

tehetetlen embert nézte. – Te bolond! Azt hitted, hogy uralhatod Bartuc hatalmát? Úgy terveztem, hogy darabonként hámozom le a páncélt

a hűlő tetemedről, de most már én, Xazax látom, hogy nagy hibát követtem volna el ezzel. Szükség van rád –

legalábbis, még egy ideig! A sáska egyik dárdaszerű végtagját a katona mellkasa elé emelte. Norrec bal keze azonnal felemelkedett, de nem

védekezően. Ehelyett, a katona legnagyobb rémületére a kesztyűs keze megfogta a démoni végtagot, mintegy

üdvözlésként.

– Egészben lehetnél újra, nem igaz? – kérdezte Xazax a páncéltól. – Szeretnél újra együtt lenni a sisakkal, amit oly

régóta elrejtettek előled? Én oda tudlak hozzá vezetni... ha akarod.

Válaszként az egyik csizma tett egy lépést előre. Még Norrec is tudta, hogy mit jelent ez a mozdulat.

– Akkor hát induljunk... de gyorsnak kell lennünk. – A démon megfordult, és elindult.

Norrecnek nem volt más választása, követte a démont, mivel a páncél ismét önhatalmúlag döntött, és menetelt

együtt a sáskával. A kétségbeesett katona háta mögött Kara talán éppen most vérzett ki végleg, de a katona érte sem

tehetett többet, mint saját magáért. Bizonyos értelemben Norrec irigyelte is a sápadt bőrű nőt. A szellemidéző

szenvedései végleg véget értek; az ő sora pedig csak még rosszabbra fordult. Minden reménye odavesztett. – Mennyei uram, segíts...

A sáska hallása kitűnő volt, mivel azonnal reagált a halkan elmormolt szavakra. – Mennyek? Nem lesz semmiféle

angyal, aki segítene neked, te ostoba halandó! Azok túlságosan be vannak rezelve! Túl gyávák! Többen is e világban

járunk már, a démonmester ébredezik, és Lut Gholein védői hamarosan szörnyű kínok közepette fognak elpusztulni!

Mennyek? Jobban tennéd, ha inkább a pokol uraihoz könyörögnél!

És miközben némán folytatták útjukat a sivatagon át, Norrec arra gondolt, vajon mennyi igazság lehet a démon

szavaiban.

Kara érezte, hogy az élet elszivárog a testéből, de nem tehetett ellene semmit. A démoni lény, pokoli gyorsan

mozgott. Talán sikerült megmentenie Norrecet, bár most még ebben is kételkedett. Ő csak úszott tovább, minden csepp vér, amely távozott a testéből, közelebb vitte a következő lépcsőfokhoz az

egyensúlyért folytatott örökös harc körforgásában. De Kara most minden vallásos meggyőződése ellenére arra

vágyott a legjobban, hogy visszatérhessen a halandó világba. Nagyon sok dolgot nem sikerült még elintéznie, amit

pedig el kellett volna, és Norrecet is egy olyan helyzetben hagyta magára, hogy valószínűleg nem lesz képes

megvédeni magát. De ami még ennél is rosszabb, démonok jártak-keltek a föld felszínén, és ez bizonyította, hogy

minden Rathma-hívőre nagyon nagy szükség van. Vissza kellett térnie.

De a haldoklók általában nem dönthettek ebben a kérdésben maguk.

– Most mit tegyünk? – kérdezte egy hang a távolban, egy hang, amelyet Kara már hallott valahol.

– Ő azt mondta, hogy vissza kell neki adnunk, amikor úgy érezzük, hogy muszáj.

– De anélkül...

– Lesz még elég időnk, Sadun.

– Lehet, hogy ő ezt mondta, de én nem bízom meg benne! Egy rövid, torokhangú kuncogás. – Biztos, hogy te vagy az egyetlen olyan jómadár, aki egy hozzá hasonlóban nem bízik meg.

– Kímélj meg a megjegyzéseidtől...,ha meg kell tenni, akkor tedd meg gyorsan.

– Ahogy akarod.

Kara hirtelen hatalmas súlyt érzett a mellkasán – és ez olyan jó érzéssel töltötte el, hogy örült a megjelenésének, és

a lényébe fogadta azt. Olyan jó érzés volt, és emlékezésre késztette, kellemes emlékképek villantak fel előtte: az

anyja gyümölcsökkel etette őt, az erdőben tanult, és egy szivárványszínű lepke szállt le a térdére, Jeronnan kapitány

finom főztjének zamata... egy pillanatra még Norrec Vizharan elkeseredett, de korántsem visszataszító arca is feltűnt

előtte.

A szellemidéző levegő után kapott, és ismét elöntötte lényét az élet.

Pislogott, érezte a homokot, a szelet. Vihar tombolt, és valahonnan a távolból csatazaj is hallatszott. – Pontosan az történt... amit ő... mondott. Azt hiszem..., magamon kellett volna... kipróbálnom. Kara most már rájött, hogy honnan ismeri ezt a hangot, bár változott valamennyit ahhoz képest, amilyen néhány

perccel korábban volt. Most már sokkal inkább olyan volt, mint amilyennek emlékezett is rá – egy halott férfi

reszelős hangja. – Tudom..., tudom... – vágta rá Sadun Tryst egy hangtalan tiltakozásra. – Csak rajta... A varázslónő kinyitotta a szemét, és felnézett a vigyorgó élőhalottra és Vizjerei társára, akik előtte álltak. – Mit...,

hogyan találtak meg? – Soha... nem is... vesztettük... szem elől. Hagytuk..., hogy menjen..., amerre gondolja..., és mi követtük. – A szeme

összeszűkült. – De itt... Aranochban... tudtuk..., hogy itt van... valahol.... de eddig... nem sikerült... megtalálnunk. Nem tudták pontosan, hogy Horazon hová is vezette, amikor magával vitte a földalatti birodalmába. Az a

varázsige, ami összekötötte a zombikat Karával, itt tartotta őket a környéken, de a szentély pontos helye és a

hihetetlen mágikus erő, amely benne lakozik, rejtve maradt a bosszúállók elől. Lehetett akár pontosan a talpuk alatt is, akkor sem vehették észre.

A szellemidéző érezte, hogy valamelyest visszatért testébe az erő, így megpróbált felállni. Valami lecsúszott a

mellkasáról. Kara automatikusan utánakapott az egyik kezével, azután elcsodálkozott. A tőre volt az! Tryst mosolya kicsit keserűbbé vált. – A kötés... elszakadt. Az életerő..., amelyet használtunk... újra a magáé. – Szomorúnak látszott. – Nincs többé...

hatalmunk... maga felett... A szellemidéző végignézett magán. A blúza nagy részét vér borította, de a szörnyű seb, amelyet a démon ütött

rajta, teljesen begyógyult, és a helyén már csak egy apró, kerek folt látszott, mintha csak egy tetoválás lett volna. – Úgy látom..., begyógyult. Kara megint összehúzta magán a blúzt, és gyanakodva felnézett a két élőhalottra, akik éppen az imént ajándékozták

meg egy második élettel. – Hogy csinálták? Ilyen varázslatról még soha életemben nem hallottam. Az alacsonyabb élőhalott vállat vont, közben a feje átbillent a másik oldalra. – Ő.,., a barátom... azt mondta..., hogy a tőr... a maga lényével azonos. Amikor... hozzánk volt láncolva... az énje

egy része... velünk jött. Most visszaadtuk..., hogy... élhessen. – Grimaszt vágott, vagy legalábbis valami olyasmit. –

Már semmi... sem köti... hozzánk magát... többé. – Csak egyetlen dolog. Norrec. – Kara most már tényleg összeszedte magát, és felkelt. Tryst hátralépett, de

Fauztin, Kara legnagyobb meglepetésére, a kezét nyújtotta. A szellemidéző először habozott, aztán rájött, hogy a

halott Vizjerei csak segíteni akar neki. – Köszönöm szépen. Fauztin kacsintott – és megjutalmazta egy rövid, csukott szájú mosollyal. – Maga életet lehel... még a leghalottabb... halottakba is... az olyanokba... mint mi vagyunk– viccelődött Sadun

Tryst. – Mi a helyzet Norreccel? – Úgy gondoljuk..., közeledik... Lut Gholeinhez. Bár az ő életét megmentették, a szellemidéző nem hagyhatta, hogy az élőhalottak megöljék egykori barátjukat. –

Norrec nem felelős a maguk haláláért. Azt, ami magukkal történt, nem állt módjában megakadályozni. Mindkét élőhalott visszafordult, és bámult rá. Végül Fauztin megint pislogott, és Tryst válaszolt Karának. – Tudjuk. – De akkor miért... ? – Kara megállt. Egész idő alatt azt hitte, hogy az élőhalottak a gyilkosukat üldözik, aki

logikusan nem lehetett más, csakis Norrec. Csak most, hogy végignézett a két élőhalotton, jött rá, hogy az előítéletei

miatt teljesen tévúton járt velük kapcsolatban. – Maguk nem Norrecet üldözik, hogy bosszút álljanak rajta a haláluk miatt, igaz? Maguk Bartuc páncélját üldözik.

– A két élőhalott nem válaszolt, de Kara tudta, hogy ez alkalommal nem tévedett. – Miért nem mondták el nekem? Tryst nem válaszolt a kérdésre, ehelyett egészen másról kezdett el beszélni. – Avaros... ostrom alatt áll... Ostrom alatt? Ez ugyan mikor történhetett? – És ki ostromolja? -Valaki..., aki ugyancsak... a halottakat akarja... felébreszteni..., vagy legalábbis... Bartuc véres kísértetét... Kara eltűnődött, hogy vajon honnan kerülhetett elő hirtelen ez a sok őrült – és ekkor ismét eszébe jutott az a

rongyos alak, akinek a fogságából csak nemrég szabadult meg. Körülnézett, nyomait kereste a Titkos Szentély

hollétének, de nem látott semmit. A sivatagi homok szállt a szélben, a dűnék pedig úgy néztek ki, mintha évek óta

semmit sem változtak volna. Mégis, valahol itt nyílt szét nem is olyan régen a föld, és vetette ki őt és Norrecet a

felszínre. Nem érdekelte, hogy az élőhalottak vajon mit gondolnak majd a furcsa viselkedéséről, és felkiáltott. – Horazon! Figyeljen rám! Maga segíthetne nekünk, mi pedig segíthetnénk magának! Segítsen nekünk megmenteni

Norrecet – és mi segítünk, hogy végleg eltűnjön Bartuc hagyatéka! Kara várt, a szél a belekapott a hajába, és telefújta az arcát homokkal. A szellemidéző várta, hogy Horazon

megjelenjen, vagy legalább küldjön valami jelet neki, hogy jelezze, hallotta, amit mondott. De nem történt semmi.

Végül Sadun Tryst törte meg a csendet. – Nem üldögélhetünk itt... tovább tétlenül..., amíg maga... szellemekkel társalog... – Én nem társalgok... – a szellemidéző nem mondta tovább. Ugyan mi haszna volna annak, hogy megpróbálja

megmagyarázni az élőhalottaknak, hogy Horazon túlélte az eltelt évszázadokat, és jelen pillanatban is életben van,

igaz, őrülten, valahol a lábuk alatt? És ha már itt tart, hogy is jutott eszébe olyan őrültség, hogy Bartuc testvére

valaha is hajlandó lenne segítem és melléjük állni ebben a sötét ügyben? Hiszen már bebizonyította, hogy ha egyedül

rajta múlna a dolog, akkor Norrec a páncéllal együtt szállna a sírba és a kárhozatba. Néhány legenda valóságos

hősként írta le Horazont a bátyjához képest, de ez a hős, ugyanúgy, mint a testvére, démonokat idézett meg és

kényszerített a maga szolgálatára. Igen, az a háború Bartuc ellen, az is sokkal inkább önmaga megmentéséről szólt, mint bármi másról, akárcsak minden más, amit az öreg Vizjerei tett.

– Mi megyünk... – mondta Tryst. – Hogy maga... velünk tart..., vagy sem..., az csakis... magán múlik...,

szellemidéző. Kara ugyan mi mást is tehetett volna? Horazonnal együtt vagy nélküle, de neki mindenképpen Norrec után kell

mennie. A démon biztosan elvitte őt ahhoz, aki Lut Gholeint ostromolja, de vajon miért? Talán azt tervezték, hogy Norrec saját személyiségének a maradványait is elpusztítják, és így lehetővé teszik, hogy a Véres Hadúr

szelleme teljesen átvegye az irányítást a teste felett? Ez hatalmas veszedelmet jelent, nem csupán szegény Norrecre,

hanem az összes halandóra nézve. A legtöbb tudós megegyezett abban, hogy ha Bartucnak sikerült volna legyőznie a

testvérét, akkor az összes mérgét a világ többi részén töltötte volna ki, és addig pusztított volna, míg minden az ő

hatalma alá nem kerül. Most úgy tűnt, hogy Karához hasonlóan ő is kapott egy második esélyt, hogy véghezvigye

pokoli terveit. Rathma-hívőként ezt semmi esetre sem engedhette meg – még akkor sem, ha csak úgy tudja megakadályozni a

dolgot, hogy a páncél jelenlegi viselőjét is megöli. A gondolatra megborzongott, de ha az egyensúly fenntartásához

Norrec halála kell, akkor nincs mit tenni. Még a saját életét is feláldozta volna, ha ezzel biztosan véget vethetett

volna a veszedelemnek. – Magukkal megyek – válaszolta végül a szellemidéző. Fauztin bólintott, aztán Lut Gholein irányába mutatott.

-Megy... az idő..., azt mondja... Az élőhalottak Kara két oldalára kerültek, amikor elindultak, ez azért egy kicsit nyugtalanította. A szél már

majdnem teljesen eltüntette Norrec nyomait a homokban, de Tryst és Fauztin még könnyedén követték barátjuk útját.

A kapocs, amely összekötötte őket azzal, ami a gyilkosuk volt, biztosította, hogy bármikor és bárhová követni tudják

a páncélt. – És mi a helyzet a démonnal? – kérdezte Kara. A démonnak szemmel láthatóan egyértelmű szándékai voltak a

páncéllal, és egészen biztosan megküzdött volna akárkivel, aki el akarta volna venni azt tőle. Tryst a tőrre mutatott, ami most már ott lógott Kara övén. -Az... a legjobb... ellene... – De hogyan? – Csak használja..., és imádkozzon. – Úgy festett, mintha még akarna mondani valamit, de Fauztin ránézett, és ettől

Sadun Tryst egy csapásra elhallgatott. Vajon mit titkolnak még mindig előle? Lehet, hogy megint alábecsülte őket? Talán továbbra is csak bábként

akarják felhasználni? Most igazán nem látta logikusnak, hogy eltitkoljanak előle bármit, ami esetleg döntő információ lehet élet-halál kérdésében. -Mi az, amit... – Foglalkozzunk... a páncéllal... – vágott közbe Tryst –, és Norreccel. A hangjából érződött, hogy a továbbiakban nem szeretne semmiféle beszélgetést folytatni, sem erről a témáról, sem

másról. Kara először arra gondolt, mégis tovább próbálkozik, de azután úgy döntött, nem éri meg kockára tenni a

mostani jó viszonyát az élőhalottakkal. Viselkedésüket képtelen volt előre megjósolni, teljesen a tanításokban

leírtakkal ellentétesen cselekedtek. Az idő nagy részében teljesen úgy viselkedtek, mintha még mindig a szívük

hajtaná őket, a vérük pedig lüktetne az ereikben. Máskor viszont, mint például most is, az élőhalottak jellemző

csendes elszántságával haladtak céljuk felé. Igazán furcsa helyzet... persze, ebben az egész hajszában nincs olyan

dolog, ami ne volna egyedi és különleges. És halálos. Maga elé képzelte Norrecet, és azon tűnődött, hogy vajon mi is történhet a férfival abban a percben. A harcos

helyére a démon képe siklott a képzeletében, és a szellemidéző az ajkába harapott. Egy harmadik alak árnyéka is

megjelent a gondolatai között, azé, aki a tengerparti királyságot ostromolta. Vajon neki milyen szerepe lehetett az

egészben? És mit nyerhet vele? Az biztos, hogy nem egyszerűen azt akarja, hogy Norrec legyen a második Bartuc -ezzel ugyanis aláírná a saját halálos ítéletét. Mindenki tudhatja, hogy Bartuc sohasem szövetkezett szívesen más

halandókkal, szolgálni pedig végképp nem volt hajlandó őket.

Hamarosan lehetősége nyílik arra, hogy választ kaphasson az összes kérdésére. De abban, hogy vajon elég hosszú

élete lesz-e ahhoz, hogy át is gondolhassa a kapott válaszokat – nos, abban Kara nem lehetett egészen biztos.

TIZENKILENC

Már eltelt több, mint egy óra, és Lut Gholein még mindig nem szolgáltatta ki a páncélruhát. Malevolyn tábornok

alig bírta magába fojtani a dühöt, amikor arra gondolt, hogy talán már megtalálták a lakók azt a páncélt, és most

valahogyan fel akarják használni ellene. Ha ezt tervezik, hát nagyot tévednek. A páncél az ő ügyük érdekében nem

fog tenni semmit, sőt, ha sokat piszkálják, talán meg is bünteti a kíváncsiskodókat. Nem, Bartuc öröksége az övé, az

övé, és senki másé. Ígéretét beváltandó a démoncsapat folyamatosan ostromolta a város kapuit. Lut Gholein falai körül a földet

szétmarcangolt holttestek borították, és nem csupán azoké, akik korábban nem vonultak vissza elég gyorsan, hanem

sok olyan emberé is, aki azóta hullott le a falak tetejéről. A démoníjászok bebizonyították, hogy sok tekintetben

többszörösen is felülmúlják azokat a kitűnő íjászokat, akiknek a testébe beköltöztek. Eközben a hat hajítógép,

amelyeket magukkal hoztak, magában a városban végeztek nagy pusztítást. A démoni varázslatok miatt, amelyek a

hajítógépeket védték, a városiak azokban egyáltalán nem tudtak kárt tenni. Malevolyn figyelte, amint a hozzá legközelebb levő hajítógépbe újabb ijesztő ajándékcsomagot készítenek a

városiak számára a kezelők. A tábornok külön erre a célra tartogatta a hajítógépeket, tudatni akarta általuk Lut

Gholein lakóival, hogy nem hajlandó semmiféle engedményt adni. Vagy megkapja, amit akar tőlük, vagy még a

magas falak sem menthetik meg őket – persze, végeredményben teljesen mindegy volt, hiszen nemsokára úgyis a

földdel teszi majd egyenlővé a várost, azok a falak igazán nem jelenthetnek komoly akadályt. A vég egyre inkább közeledett a város fölé. Lut Gholein, döntötte el a tábornok, éppen most futott ki az időből.

Először megvárja, hogy a hajítógépek kilőjék a most betöltött lövedéküket, azután parancsot ad a támadásra,

méghozzá a teljes haderőnek. Az emberek odabent azt hiszik, hogy a falaik majd megvédik őket az ostromlóktól, de

ezzel nagyon alábecsülték a démonok erejét. Igazán nem jelent majd különösebb megerőltetést a falak ledöntése, s

így az egyetlen akadály elhárítása, amely kirekesztette a démonokat a városból..., és azután olyan véres, halálos nap

veszi kezdetét, hogy a jövő nemzedékei is csak rémülten, suttogva mernek majd beszélni Lut Gholein pusztulásáról. A vérvörös páncélruha, a Véres Hadúr páncélruhája ismét feléleszti majd az eszeveszett félelmet minden egyes

halandó szívében. Ekkor Augustus Malevolyn hirtelen ledermedt, mivel különös érzés fogta el. Gyorsan megfordult, és hátranézett,

mivel biztosan érezte, hogy látnia kell, ki – vagy mi -közeledik a dűne háta mögül. Ismerős látvány tárult elé, Xazax démon kelt éppen át a dűne gerincén. Az, hogy fényes nappal minden eddigi

félelme ellenére a démon ilyen közel merészkedett a város falaihoz, most nagyon meghökkentette a tábornokot – de

csak addig, míg meg nem látta, hogy ki vonul a szörnyeteg rovar oldalán. -A páncél... – suttogta valóságos áhítattal. Malevolyn tábornok megfeledkezett a démonvitézekről, megfeledkezett Lut Gholeinről, megfeledkezett mindenről,

és a felé tartó páros elé sietett. Soha életében nem volt még része ilyen győzedelmes pillanatban. Bartuc páncélja

közeledett őhozzá. A leghőbb vágya végre beteljesül! Azt, hogy miért viselte még mindig az a féleszű, aki ellopta a sírból, csak Xazax tudta volna megmondani.

Malevolyn nagyon meglepődött, hogy a sáska ennyi ideig életben hagyta a férfit. Talán Xazax egyszerűen lusta volt maga cipelni a terhet, és ezért arra kényszerítette a balekot, hogy maga jöjjön benne ide, Malevolynhoz. Nos, ezért a

cselekedetért a legkevesebb, amit Malevolyn fel tudott ajánlani a páncél jelenlegi viselőjének, a gyors, és viszonylag

fájdalommentes halál volt. – Mi szépet hozol nekem, barátom? A sáska meglehetősen elégedett volt önmagával. – Olyan ajándékot, amely minden kétséget kizáróan bebizonyítja, hogy az én terveim pontosan egybevágnak a

hadúréval. Íme, elhoztam ezt a bizonyos Norrec Vizharant -zsoldos katona, sírrabló és Bartuc dicsőséges páncéljának

jelenlegi viselője! – Zsoldos katona és sírrabló... – Malevolyn tábornok gúnyosan kuncogott –, talán fel kellene téged fogadnom, mint ezen ügyek szakértőjét. De azért kétségkívül

köszönetet kell neked mondanom, amiért végre elhoztad hozzám a lehetőséget, hogy dicsőséges örökségem az enyém legyen!

– Te – ezt a páncélruhát akarod? – A bolond hitetlenkedett, mintha ő, aki eddig viselhette a páncélt, nem ismerné

annak hatalmát, nem tisztelné az erejét... – Hát persze! Nincs semmi, amit ennél jobban akarnék! – A tábornok megigazította a sisakját. Látta, hogy Norrec

Vizharan felismerte a kapcsolatot a sisak és a páncél között. – Én Augustus Malevolyn tábornok

vagyok, Westmarchból, amit a külsőd alapján ítélve te biztosan ismersz. Amint láthatod, és viselem a sisakot, ami

elveszett akkor, amikor a bolondok a vakszerencse segítségével lemészárolták Bartucot, elválasztották egymástól a

fejet és a testet. Annyira tartottak -jelzem, jogosan – hatalmas erejétől, hogy a világ két ellentétes végén helyezték el

a testet és a fejet, és elrejtették őket olyan helyekre, ahol úgy hitték, senki sem találhat rájuk! – Tévedtek... – mormogta a zsoldos. – De még mennyire! A Véres Hadúr szellemét nem lehet kijátszani! Hívta magához a sajátjait, azokat, akik új életet

lehelhetnek a legendába a kapcsolat révén, azokat, akik újra dicsőségre vihetik nevét! – Miről beszélsz? Malevolyn sóhajtott. Most már tudta, hogy jobban tette volna, ha azonnal megöli a fajankót, de könnyű, vidám

hangulat áradt szét benne a páncél láttán, hogy úgy gondolta, kegyesen elmondja Norrec Vizharannak azt, amit eddig

biztosan nem tudott. Malevolyn tábornok keze felemelkedett, és gyengéd mozdulattal levette a fejéről a sisakot.

Azonnal fájó hiányérzete támadt, amint az már nem ért hozzá a fejéhez, de megnyugtatta magát, hogy hamarosan

majd újra a helyére kerül. – Akkoriban még nem sejtettem a nagy titkot, de most már tudom..., és maga a sisak mondta el nekem. Abban is

kételkedem, hogy te, Xazax barátom, tisztában lennél a teljes igazsággal. A sáska kicsit gúnyosan meghajolt. – Örülnék, ha felvilágosítanál ez ügyben, hadúr... – Megteszem! – vigyorgott Norrecre. – Lefogadom, hogy sokan haltak meg ott, a sírboltban, mielőtt te megérkeztél oda, nem igaz? A Vizharan arca elkomorodott. – Túl sokan is... közöttük a barátaim is. – Hamarosan újra együtt lehetsz velük, ne félj,. – A fekete páncélruhás tábornok hagyta, hogy Norrec közelebbről

is megnézze a sisakot. – Arra is meg mernék esküdni, hogy ezzel is ugyanaz volt a helyzet. Minden jelentéktelen kis

sírrablóra ugyanaz a sors várt, míg meg nem érkezett az a valaki..., az a valaki, akinek különleges, öröklött vonásai

előnyt jelentettek. – Malevolyn keze egy kicsit remegni kezdett. Gyorsan, de azért nemtörődöm mozdulattal

visszahelyezte a sisakot a fejére. Azonnal hatalmas megkönnyebbülést érzett, de ezt persze nem mutatta sem a

démon, sem az ember előtt. – Kitalálod, hogy mi volt a közös benne és benned? – Mindkettőnket átok sújtott? – Nem, inkább úgy mondanám, egy hihetetlen örökség. Mindkettőtök ereiben ott csörgedezett a nagyság, bár

meglehetősen felhígított formában. Norrec a magyarázat hallatán elkomorodott. – Ő és én – rokonok voltunk? – Igen, de az ő esetében a vérvonal még a tiédnél is halványabb, hígabb volt. Megkapta ugyan a jogot, hogy

viselhesse a sisakot, de mivel túl gyengének bizonyult, az engedte, hogy megöljék. A halála után a sisakban lakozó

örökség ismét elszunnyadt, és várta, hogy megérkezzen az, aki igazán érdemes rá... – A tábornok büszkén rámutatott

saját magára. – És amint azt te is láthatod, végül is megtalált engem. – Te is a vérvonal leszármazottja vagy? – Nagyon jó! Igen! De az én esetemben a vérvonal sokkal tisztább, mint annak a bolondnak az esetében, és szinte

biztosan érzem, hogy a tiédnél is sokkal tisztább. Igen, Norrec Vizharan, úgy is mondhatjuk, hogy te, én, és a fickó,

aki megtalálta a sisakot, mind valamilyen szinten unokatestvérek vagyunk – de persze nagyon távoliak. – De ki... – A katona szeme elkerekedett, valószínűleg felsejlett előtte a teljes igazság. – De ez lehetetlen! Xazax nem mondott semmit, mivel ő láthatóan még mindig nem értette, hogy miről is van szó pontosan. A

démonok nem igazán voltak képesek megérteni az emberi szaporodást, és annak következményeit. Az igaz, hogy né- hány faj közülük megértette a mechanizmust magát, és használta is a gyors szaporodás érdekében, de ők csak

állatok módjára közösültek, és nem vettek figyelembe semmiféle vérvonalat, vagy hasonlókat. – De igaz, fivérem! – Malevolyn szélesen elmosolyodott. – Mi a hatalmas és dicsőséges Bartuc leszármazottai

vagyunk. A sáska összecsapta a végtagjait, láthatóan nagyon is lenyűgözték a hallottak. De persze leginkább saját magával

volt elégedett, hiszen ez azt igazolta, jól döntött, amikor Malevolyn tábornokkal kötött szövetséget. Ami Norrecet illeti, őt nem töltötte el az újság különösebb örömmel, mint ahogyan sok más hozzá hasonló halandó

sem örült volna, mivel nem értették meg, hogy mi is volt az, amit Bartuc valójában létrehozott. Hiszen hány olyan ember létezett, akit nem csupán a többi halandó csodált vagy félt, hanem a Mennyek és a Pokol is? Ez egy kicsit

elszomorította a tábornokot, mivel, ahogyan azt már mondta is, végső soron rokonok voltak Norreccel. De persze,

mivel Norrecnek amúgy is csupán néhány perc volt hátra az életéből, a szomorúsága nem volt valami eget rengető.

Egy bolond, akit megöl, csak egy halott bolond marad, nem több, és mint ilyen, a világ előmenetele szempontjából

nem veszteség. – A vér szól a vérhez... – Norrec magában mormogott, és a homokot bámulta. – A vér szava, ezt mondta... – És valóban! Ez történt veled, a vérvonal miatt a páncél veled megtehette azt, amit évszázadokon keresztül

senkivel. Hatalmas erő szunnyadozott benne, de élettelen hatalom. Benned megvolt az az élet, ami szikra volt a

varázslathoz, és felélesztette. Olyan volt, mintha egy egésznek a két fele, amelyek oly sokáig külön volt egymástól,

most újra egy egésszé olvadt volna össze! – Bartuc vére... Augustus Malevolyn összeszorította a száját. – Igen, ezt már megbeszéltük... említettél valakit. Talán az én Galeonámra céloztál? – Egy szellemidézőről beszél, hadúr – vágott közbe Xazax. – Mostanra a teteme már ki is hűlt. – Felemelte az

egyik dárdaszerű végtagját, hogy jelezze, mi is történt. -De ami a boszorkányt illeti – nos, ő sincs már az élők

sorában. – Ez igazán sajnálatos, de azt hiszem, elkerülhetetlen lett volna. – Ekkor a vékonydongájú tábornoknak valami

eszébe jutott, – Bocsássatok meg egy percre! Visszafordult abba az irányba, ahol a démonok ostromolták Lut Gholeint, és maga elé képzelte azt közülük, aki

Zako arcát viselte. A távolban egy pokoli vitéz megfordult, otthagyta a munkáját, amit a vezető hajítógépnél végzett, és Malevolynhoz

sietett. Abban a pillanatban, hogy odaért a tábornok elé, térdre vetette magát. – Igenis, hadúr... – Az ál-Zako meglepett, sziszegő hangot hallatott, amikor megpillantotta Norrecet és a páncélt

rajta. – Mi..., mi a parancsa, uram? – A város elvesztette a jelentőségét. A tiétek, azt csináltok vele, amit akartok. Kegyetlen, hihetetlenül széles vigyor ömlött szét a halott ember arcán. – Ön nagyon kegyes, hadúr... Malevolyn tábornok bólintott, és intett a démon-vitéznek, hogy elmehet. – Indulj! Ne kíméljetek senkit. Lut Gholein példaértékű lesz mindazok számára, akik ellenem akarnak fordulni. A lény, aki Zako arcát viselte, ugrándozva rohant vissza örömében a többiekhez, hogy elmondja nekik a jó hírt. A

horda lerohanja majd a várost, és a földdel teszi egyenlővé. Sok szempontból elégtétel lesz ez a hadúrnak mindazért,

ami Viz-junban történt. Viz-jun. Malevolyn szívét elöntötte a keserűség. Most, hogy végre az övé a páncélruha, még Kehjistan, a Vizjereik

legendás földje is behódol majd neki. A keze Szórakozottan végigsiklott a címeren, amit a mellkasán viselt, a rókán és a kardon. Nagyon régen, amikor

megölte az apját, és porig égette a szülői házat, amely soha nem ismerte volna fel az ő érdemeit, Augustus

Malevolyn úgy döntött, hogy viselni fogja a ház címerét, méghozzá azért, hogy legyen valami, ami mindig

emlékezteti majd arra, hogy el tud érni bármit, csak akarnia kell. De most végre eljött az ideje, hogy valami sokkal

méltóbbra cserélje ezt a címert. Bartuc vérvörös páncéljára. Visszafordult Xazaxhoz és a zsoldoshoz. – Nos, akkor kezdhetjük? Xazax előrelökte Norrecet. A férfi megbotlott, azután vissza mert nézni a démonra. Malevolyn véleménye távoli unokatestvéréről nőtt egy hangyányit. A pojácába legalább szorult némi bátorság. De azok a keserű szavak, amelyeket Norrec vetett oda neki, egyáltalán nem töltötték el elégedettséggel az új

hadurat. – Nem tudom neked adni. – Ezt meg hogy értsem? – Nem jön le rólam. Megpróbáltam nem egyszer, nem kétszer, de még a csizma sem jött le a lábamról! Nincs

semmi hatalmam a páncél felett! Egy ideig azt hittem, hogy van, de kiderült, hogy csak csapda volt az egész! Hogy

mit teszek, merre megyek – mindent a páncél dönt el! Norrec tragikus sorsa mosolyt csalt Malevolyn arcára. -Ez bizony úgy hangzik, mint egy rossz vígjáték! Igazat

mond ez az alak, Xazax? – Azt kell, hogy mondjam, ez a bolond igazat beszél, hadúr. Még a szellemidézőt sem tudta megmenteni... – Milyen érdekes. Nos, ez nem is olyan nagy probléma, létezik rá egy igen egyszerű megoldás. – Egyik kezét

Norrec felé emelte. -Az erő, ami az enyém lett, könnyedén orvosolja ezt a kis gondot. A varázsige, amit kimondott – bár nem az ő emlékeiből származott – össze kellett volna, hogy szikkassza a katonát

a páncélon belül, annyira, hogy csak egy száraz, és könnyen eltávolítható porhüvely maradjon belőle. Bartuc nagyon

is sokszor alkalmazta ezt a varázslatot a hatalma idején, és soha nem mondott vele csődöt. Egészen mostanáig. Norrec Vizharan tágra nyílt szemmel, sértetlenül állt előtte. Úgy nézett ki, mintha valóban arra

számított volna, hogy meg fog halni, és ettől csak még furcsábbnak tűnt, hogy egy ilyen erős varázsige sem használt. Xazax volt az, aki rájött, hogy mi lehetett ennek az oka. – Hadúr, a varázsigéd az egész testet támadja. Lehetséges, hogy a páncél úgy reagál, mintha azt támadtad volna

meg. – Igen, ez lehetséges. Tehát akkor valami olyasmit kell tennünk, ami még személyesebbé teszi ezt a dolgot. –

Kinyújtotta a kezét – és megjelent benne a démoni kard. – Ha lefejezem, az biztosan megszakítja a kapcsolatot közte

és a páncél között. Hiszen annak élő viselő kell, nem pedig egy hulla. Malevolyn, miközben közelebb lépett, látta, hogy a zsoldos küszködik, hogy mozgásra bírja a páncélt. Abból, hogy

Bartuc páncélja nem reagált erre a támadásra, a tábornok arra következtetett, hogy ezúttal a helyes megoldás mellett

döntött. Elég lesz egyetlen gyors suhintás. Bizonyos értelemben a Vizharant megtiszteltetés éri ezáltal. Végül is, az

első hadúr is pont így vesztette életét, nem igaz? Talán meg kellene tartania a fejét, mint emlékeztetőt erre a

dicsőséges napra. – Soha nem feledlek el, Norrec, fivérem. Nem felejtem majd, mit adtál nekem. Augustus Malevolyn tábornok felkészült az ébenfekete karddal a vágásra, megcélozta leendő áldozata torkát.

Igen... egyetlen gyors suhintás. Ez sokkal elegánsabb lesz, mint hogyha úgy nyiszálná le a fejet. Mosolyogva meglendítette a kardot... ... és a pengéje megakadt egy ugyanolyan kardban, amelyet Norrec a bal kezében tartott. – Hogy a pokolba? A zsoldos pont olyan meglepetten nézett, mint ő maga. A Norrec Vizharan mögött álldogáló hatalmas sáska

megrökönyödésében zizegő hangot hallatott, és tátva felejtette hatalmas állkapcsát. Norrec – vagy inkább a páncél – küzdőállásba helyezkedett a tábornokkal szemben, a kard készen állt az ellenfél

minden próbálkozását kivédeni. Különös kifejezés suhant át a zsoldos arcán, mely egyszerre volt vidám és meglepett. Egy pillanatnyi habozás után

még ahhoz is vette magának a bátorságot, hogy beszéljen Malevolynhoz. – Azt hiszem, mégsem találja magát olyan

egyértelműen jó választásnak, tábornok. Úgy látszik, meg kell érte vívnunk egymással. Nagyon sajnálom, higgye el. Malevolyn tábornok visszafogta magát, nem kezdett el dühöngeni. Most nem igazán engedhette meg magának,

hogy elveszítse az önuralmát. Nyugodt hangon válaszolt. – Akkor küzdeni fogunk, Vizharan – és amikor végre

felveszem a páncélt, a dicsőség még édesebb lesz, mivel tudni fogom, hogy meg is dolgoztam érte! Azzal rátámadt Norrecre.

Xazax attól tartott, hogy óriási hibát követett el. Most ott állt előtte két halandó a hadúr páncéljának darabjaiban,

két halandó, akik mindketten uralták valamilyen szinten Bartuc ősi varázserejét. A sáska azonban Malevolyn oldalán

állt, mivel eddig azt hitte, hogy ő az egyetlen lehetséges örökös. A páncélruha azonban láthatóan nem egészen így

gondolta a dolgot, mivel készen állt arra, hogy megvédje nem túl lelkes viselőjét. A démon keményen megdolgozott azért, hogy meg tudja győzni túlvilági urát, Belialt, hogy érdemes az ügy

érdekében ennyi démoni katonát feláldozni. Belial csak azért ment bele a dologba, mert ő is úgy gondolta, hogy egy

új Bartuc nem csupán a riválisai ellen jelentene neki védelmet, hanem azt is megakadályozná, hogy a Három

Főgonosz bármelyike visszatérjen. Ha Xazax rossz oldalra állt, és ennek a Norrec Vizharannak sikerül mégis

legyőzni a tábornokot, akkor Belial joggal hihetné, hogy alattvalója nem végezte megfelelően a dolgát. Belial pedig

nem szívlelte, ha a szolgái elügyetlenkedik a dolgokat. Most, hogy nézte a két férfit, akik a küzdelemre készültek, arra is rájött, hogy a páncél teljesen félrevezette őt. Úgy

követte, mintha kezelhető, irányítható volna, mintha semmi másra nem vágyna, csak arra, hogy egyesülhessen a

sisakkal, azután pedig készen állna a démon ügyét szolgálni. De a sáska már sejtette, hogy a páncél nem akart semmi

mást, csak a sisakot – és azután őellene fordulna. A páncél egészen biztosan tudja, hogy Xazax hozta a tengeri szörnyeteget a halandó világba, és küldte a hajó ellen,

miután kikérdezte a haldokló tengerészt. Akkoriban Xazax azt hitte, felgyorsíthatja a dolgok menetét, és

megszerezheti, még mielőtt partot érne. Galeona meghatározta, hogy hol lehet nagyjából Norrec Vizharan. A démon tervei szerint a tengeri szörnyetegnek egyszerűen össze kellett volna zúznia az aprócska hajót, azután pedig

lehámozni a páncélt a már halott férfiról... De ehelyett..., de ehelyett a páncél nem egyszerűen visszaverte a démon támadását, hanem minden erőlködés

nélkül meg is ölte a támadót. Az eredmény olyan ijesztő és hihetetlen volt, hogy Xazax rémülten elmenekült. Soha

nem gondolta volna, hogy a varázserejű páncél ekkora hatalommal rendelkezik... A sáska a zsoldos hátára szögezte a tekintetét, és eldöntötte, hogy mit fog tenni. Ha Malevolyn lesz a hadúr, akkor

Xazax olyan embert adhat az urának, aki hajlandó lehet velük együttműködni, akinek a segítségével legyőzhetik

Azmodant, és ha kell, akár a Hármakat is. Norrec Vizharannal azonban, a tehetetlen páncélossal, Belial már

korántsem lenne olyan elégedett. És ha az ő mestere elégedetlen..., azok, akik nem teljesítették a parancsát, drágán megfizettek a mulasztásukért. A démon felemelte az egyik dárdát, és várta a megfelelő pillanatot. A csata hevében elég lesz egyetlen döfés. A

tábornok biztosan panaszkodik majd, hogy nem lett az övé a dicsőség, de majd csak megnyugszik. Azután

visszatérhetnének Lut Gholein lerombolásának kellemes feladatához. És azután... az egész halandó világéhoz.

Norrec töredékét sem érezte annak az önbizalomnak, amelyet Malevolyn tábornok felé mutatott. A

mondanivalójának az a része, hogy a páncél láthatóan nem akart őtőle megválni, igaz volt, de ez nem jelentette azt,

hogy bízna abban, hogy a páncél le is tudja győzni a sisakos tábornokot. Sőt, a tábornokon látszott, hogy a közte és a

sisak közötti szövetség jóval erősebb Norrec és a páncélruha kényszerű szimbiózisánál. Malevolyn nem csupán

Bartuc varázserejének jelentékeny része felett rendelkezett, de ott voltak saját, nem elhanyagolható képességei is. Azzal együtt, amit a sisak biztosított neki, az elhivatott tábornok bizony kemény, talán legyőzhetetlen ellenfélnek

tűnt a páncéllal szemben. A tábornok támadott, méghozzá olyan lendülettel és haraggal, hogy a páncélnak hátrálnia kellett, hogy megvédje

Norrecet. A félelmetes kardok minduntalan összecsaptak, és minden alkalommal szikrákat szórtak. Ha nem a

homokos sivatagban küzdöttek volna, hanem valami más helyen, akkor biztosan tüzet okoztak volna. Norrec tartott

attól, hogy valamelyik szikra a hajában vagy a szemében landol, és súlyosan megsebesíti. Már így is éppen elég baja

volt, hiszen akarata ellenére kellett részt vennie ebben a párbajban, és ráadásul arra sem volt lehetősége, hogy bármit

tegyen a győzelem érdekében, pedig azt hamar észrevette, hogy a páncélnak vannak hiányosságai a kardforgatás

tudományának terén. Az igaz ugyan, hogy Malevolyn támadásait kivédte, de volt legalább egy olyan nyitási

lehetőség, amelyet kihagyott. Lehetséges volna, hogy a Véres Hadúr nem vette magának a fáradságot, hogy

tisztességesen megtanuljon vívni? – Egy kicsit olyan, mintha saját magaddal küzdenél, nem igaz? – sziszegte ellenfele. Augustus Malevolyn látszott,

hogy nagyon jól mulat, hiszen meg sem fordult a fejében annak a lehetősége, hogy akár veszíthet is. Norrec erre nem válaszolt semmit. És magában azért imádkozott, hogy ha már egyszer meg kell itt halnia, akkor ez

legalább a saját hibájából történjen, és ne a páncél tudatlansága miatt. Malevolyn pengéje csupán néhány centire suhant el a fejétől. Norrec magában halkan átkozódott, és a páncélhoz

beszélt. – Ha nem vagy képes ennél többre, akkor jobb lenne, ha inkább én irányítanék. – Komolyan így gondolod? – válaszolta a tábornok, és az arckifejezése most már egyáltalán nem volt vidám. -Azt

hiszed, hogy egy ilyen fajankó, mint te, inkább megérdemli a címet, az örökséget, mint én magam? A páncélnak hirtelen egy egész sorozatnyit kellett visszavernie Malevolyn villámgyors vágásaiból. Norrec

magában átkozta a tábornok kivételesen éles hallását; a férfi nyilván azt hitte, hogy a zsoldos ővele gúnyolódik. Sok jól képzett tiszt alatt szolgált élete során, és küzdött sok tehetséges ellenféllel, de egyikük sem volt

Malevolynhoz fogható. Csak az adott esélyt a páncélnak, hogy Malevolyn ugyanúgy igénybe vette Bartuc tudását, mint a saját erejét, így a páncél a legtöbb mozdulatot előre ki tudta számítani. De még így is, ha nem lettek volna

egyéb védelmi funkciói is a páncélruhának, Norrec már legalább kétszer meghalt volna. – Szerencséd van, amiért a varázslatok ilyen jól megvédenek – mondta a vékony tábornok, miközben egy pillanatig

hátrálni volt kénytelen. – Különben már régen lezártuk volna ezt az egész ügyet. – De ha olyan gyorsan meghalok, az egyben azt is jelentette volna, hogy a páncél mégsem olyan különleges, mint

ahogy azt te remélted. – Igaz! – kacagott a tábornok. – Tehát azért mégis van egy kis agy a fejedben! Talán nézzük meg, hogy mutat a

homokra loccsantva! Megint támadott, és egy ügyes mozdulattal Norrec háta mögé került. Bartuc kardja kétszer is majdnem eltalálta

Norrecet. Norrec összeszorította a fogát; az ősi hadúr jó kardforgató volt, de a Vizjereik stílusában küzdött. Annyi év

után, melyet Fauztinnal együtt töltött el – aki nagyon jól tudott vívni, ahhoz képest meg aztán főleg, hogy mágus volt – a veterán harcos valószínűleg még a tábornoknál is

jobban ismerte e stílus előnyeit és hátrányait. Malevolyn láthatóan úgy vélte, hogy ha Bartuc tudása és az övé

keveredik, abból csak jó származhat, de Norrec, ha maga harcolhatott volna, már legalább kétszer kerülhetett volna

olyan helyzetbe, amelyben leszúrhatta volna a tábornokot. Hirtelen felüvöltött, mert úgy érezte, hogy a jobb füle lángra kapott. Malevolyn tábornoknak sikerült végre

eltalálnia, bár csak felszíni sérülést okozott. De mivel a mágikus kard ejtette a sebet, az így is iszonyatos fájdalmat

okozott a veteránnak. Norrec egész füle lüktetett, de szerencsére a seb nem volt olyan súlyos, hogy ne hallott volna

tőle. Bárcsak beszállhatna ő maga is a párbajba! Bárcsak megértethetné a páncéllal, hogy neki több esélye van a

győzelemre! Ismerte a gyengeségeket, ismerte azokat a nyugati iskolákat is, amelyeknek mozdulatait a tábornok

használta. Norrec ismert olyan trükköket is, amelyekről a tábornok biztosan nem is hallott még. Zsoldos katonaként

az ember azért tanul meg ilyen trükköket, hogy pótolja vele a formális oktatás hiányát – és ezek a trükkök már nem

egyszer megmentették az életét. – Engedd, hogy küzdjek... vagy legalább azt, hogy veled együtt harcolhassak! A páncélruha nem vett tudomást a kéréséről. Kivédte Malevolyn legutóbbi támadását, és egy olyan mozdulattal

próbálkozott, melyet a veterán Fauztintól már látott, kardforgatásai alkalmával. De Norrec azt is tudta, hogy maguk a Vizjereik kifejlesztették már a mozdulat ellenlépését is azóta, hogy Bartuc meghalt – ezt Malevolyn igazolta is,

mivel ezzel a mozdulattal védte ki a páncél döfését. Eddig a párbaj egyértelműen a tábornok javára alakult. Nem mehetett így tovább a dolog. Lehet, hogy Bartuc

páncéljának Norrecre csak mint egy tehetetlen bábura van szüksége, de ha így folytatja a dolgot, akkor hamarosan

fejet kell majd hajtania – persze csak képletesen – Malevolyn tábornok és saját, varázserejű sisakjának tudása előtt. Norrec annyira elmélyedt egyre sötétebb gondolataiban, hogy alig vette észre a kardot, amely az arca felé

száguldott. A veterán azonnal emelte a saját kardját, és csak egy hajszálon múlt ugyan, de sikerült eltérítenie a

veszedelmes csapást. Ha nem ütötte volna félre a tábornok kard- ját, akkor az a koponyájába hatolt volna, és a túloldalon kötött volna ki. És Norrec ekkor rádöbbent, hogy neki, és nem a páncélnak köszönhető, hogy az a majdnem végzetes csapás nem

ért célba. Nem volt ideje álmélkodni a váratlan fordulaton, mivel Malevolyn harci kedve jottányit sem csökkent. Az önjelölt

hadúr újra és újra támadott, így Norrec egyre inkább visszaszorult, méghozzá a küzdelmet figyelő Xazax felé. De a reménytelen helyzet ellenére Norrec önbizalma megnőtt. Ha meghal, az legalább a saját hibájából történik

majd. Augustus Malevolyn most olyan mozdulattal próbálkozott, amelyre Norrec emlékezett, még az első hadjáratból,

melyen zsoldosként részt vett. A manőver tudást és ravaszságot igényelt, és a legtöbb esetben kivédhetetlen volt, de

egy lelkes parancsnoktól Norrec megtanulta, hogy hogyan lehet ezt a megtámadott előnyére fordítani... – Hogyan? – Norrec jót mulatott Malevolyn csodálkozó arcán, amikor 6 a tábornok halálosnak szánt támadását

nem egyszerűen elhárította, hanem átvitte ellentámadásba, amely elől a tábornok hátrálni kényszerült, különben egy

fejjel megrövidült volna. Norrec kihasználta az alkalmat, és addig szorította vissza a tábornokot, míg el nem érték a finomabb, instabilabb

homokot, ahol Malevolyn elvesztette az egyensúlyát, majdnem el is esett, de aztán sikerült összeszednie magát, és

visszaállítani a küzdelmet holtpontra. – Nos – lihegte a sisakos harcos –, úgy látszik, hogy a páncél fejlődőképes, tud tanulni, akár egy ember. Érdekes,

nagyon érdekes. Soha nem gondoltam volna, hogy ezt az utolsó lépést ismerheti. Norrecnek esze ágában sem volt felvilágosítani a tábornokot a valódi helyzetről. Minden előnyét, legyen az

bármilyen jelentéktelen, ki kell használnia. De képtelen volt visszafogni egy halvány, gonosz kis mosolyt. – Te mosolyogsz? Azt hiszed, hogy egy-két trükköt megtanulni elegendő? Hát akkor lássuk, hogy azzal mit

kezdtek, ha változtatunk egy kicsit a játékszabályokon... Malevolyn szabad keze felemelkedett – és Norrec szemébe hirtelen vakító fény robbant. Vadul csapkodott, kétszer sikerült is kivédenie a tábornok támadását – azután egy hatalmas erő egészen egyszerűen

kitépte a kardot a kezéből. Norrec hátralépett, megingott – és hátraesett a homokra. A földre zuhant harcos látása még mindig szenvedte a tábornok gonosz varázslatának utóhatásait, de azért ki tudta

venni győzedelmes ellenfele alakját, amint fölé hajolt. Malevolyn mindkét kezében egy-egy fekete kardot tartott. – A párbajnak vége. Elismerem, emberesen küzdöttél, fivérem. Csak az utolsó percben jöttem rá, hogy egy idő után

valamivel lelkesebbnek tűntél – mintha magad is beszálltál volna végre a harcba. Tehát végül rájöttél, hogy ha

együttműködsz a páncéllal, talán megmenekülhetsz? Nem volt rossz ötlet, de kétségkívül kicsit elkéstél vele. – Ne vesztegesd az időt, hadúr! – szólt közbe Xazax valahonnan Norrec mögül. Halál reá! Halál reá! Malevolyn nem hallgatott a démonra, a két kardot méregette elismerően. – Mindegyik tökéletesen egyensúlyozható. Tudok egyszerre harcolni mindkettővel, anélkül, hogy véletlenül saját

magamat sebesítenem meg. Az azért elég különös, hogy a tiéd még mindig létezik. Azt hittem amint kikerül a

kezedből, azonnal el fog tűnni, de azt hiszem, hogy mivel én azonnal megfogtam, nem érezte a különbséget. Bartuc

varázslatai tele vannak meglepetésekkel, nem igaz? Norrec még mindig azon küzdött, hogy újra rendesen lásson, amikor érezte, hogy a bal keze bizsereg. Ismerte már

ezt az érzést, átélte már korábban is. A páncélruha valami trükkre készült, de hogy pontosan milyen trükkre, azt a

harcos nem tudta...

De igen, tudta. A tudás ott volt Norrec agyában, és nem csak azt értette meg, hogy mi a páncél szerepe a következő

mozdulatban, hanem azt is, hogy mi az ember feladata. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, együtt kell, hogy működjenek.

Külön-külön egyiküknek sem volt esélye a győzelemre. Norrec elfojtott egy vigyort. Ehelyett inkább csak válaszolt a tábornoknak. – Igen... azt hiszem. A bal kesztyű felizzott. Norrec elvesztett kardja hirtelen koromsötét árnyékká változott, amely körülfolyta Malevolyn fejét és karját. A tábornok káromkodott, elengedte a saját kardját, és a mohó árnyék felé kapott. A szájából ősi szavak törtek elő, Vizjerei szavak. Zöld láng tört elő az ujjaiból, és felemésztette az árnyékot. De amíg Malevolyn ezzel az új ellenféllel volt elfoglalva, Norrec odasietett hozzá – pontosan úgy, ahogy a páncél

akarta. Amikor az árnyék eltűnt a tábornok varázslatának hatására, Norrec elkapta Malevolyn karját, és birkózni

kezdtek. Ilyen testközelben egyikük sem merte Bartuc varázserejét használni, míg biztossá nem vált, hogy az hatni

fog. – A csata ismét döntetlenre áll, tábornok! – mormogta Norrec, aki most először érezte úgy, hogy ő uralja a

helyzetet, és nem más. Végre neki és a páncélnak akadt egy közös célja – legyőzni ezt a gonosz ellenfelet.

Lelkesedés öntötte el, amikor birkózni kezdtek, lelkesedett már a gondolattól is, hogy holtan láthatná Malevolynt a

lábai előtt. Az a tény, hogy újdonsült önbizalma és lelkesedése máshonnan származik, és nem saját elméjéből, meg sem

fordult a fejében. Sőt, az sem jutott el a tudatáig, hogy ha megöli azt, aki a vérvörös sisakot viseli – akkor azzal az

örökössé válik, és övé lesz a sors, amire a páncél már korábban kijelölte őt. Xazax csalódottan figyelte az események újabb fordulatát. Még ő sem számított rá, hogy így is alakulhat a párbaj,

és most már látta, hogy a halandó, akivel szövetséget kötött, minden kétséget kizáróan veszíteni fog. Xazax ezt

semmiképpen sem hagyhatta ennyiben; tennie kellett valamit, hogy Malevolyn kerüljön ki győztesen ebből a

küzdelemből. A hatalmas sáska döfésre emelte az egyik dárdáját...

HÚSZ

Kara átkelt egy kanyargó homokdűnén – és máris egy újabb rémálomba csöppent. A távolban fekete páncélos katonák ostromolták Lut Gholein kapuit, és közben nem emberi, vérszomjas hangon

üvöltöztek. A védők folyamatosat nyílvesszők záporát zúdították rájuk, de különös módon a rengeteg nyílvesszőnek

nem volt semmi látható hatása a lentiekre, már amennyire Kara ilyen távolságból ezt meg tudta állapítani. Olyanok

voltak, mintha valamilyen módon sérthetetlenné tették volna magukat a halandók fegyvereivel szemben. Abból, amit

a szellemidéző látott, nyilvánvalónak tűnt, hogy a kapuk nemsokára megadják majd magukat, és a kegyetlen horda

előtt nem áll majd semmilyen akadály, és könnyedén bejuthatnak a városba. De a kegyetlen ostromról gyorsan megfeledkezett, amikor meglátta azt a párbajt, amely tőle nem messze, jobbra

folyt. Ismét sikerült rábukkannia Norrecre, és nem csak a démont látta meg mellette, hanem egy különös, és

láthatóan szörnyen dühös férfit is, aki hasonló páncélt viselt, mint a várost ostromló katonák – kivéve, hogy rajta

vörös sisak volt. A szellemidéző azonnal felismerte Bartuc sisakját. Így már valamelyest érthetőbbé vált a dolog. A hadúr páncélja

egyesülni szeretett volna a sisakkal, de egyszerre két viselője is akadt volna, viszont csak egy ember szerezhette meg

az egész hatalmat. Szegény Norrec számára viszont nem zárulhat mással az ügy, csakis vereséggel. Ha legyőzi az

ellenfelét, akkor a páncél játékszerévé válik; ha elveszti a párbajt, akkor pedig az új Véres Hadúr lábai előtt fog

meghalni. Kara néhány pillanatig csendben figyelte a párost, és lázasan gondolkodott, hogy vajon mit is tehetne. Mivel

képtelen volt bármilyen értelmes ötlettel előállni, rothadófélben levő társaihoz fordult segítségért. – Össze akadtak, és a démon is ott áll tőlük néhány méterre! Maguk mit... Csak a levegőhöz beszélt. Tryst és Fauztin nyomtalanul eltűntek, a homokban sem látszott, hogy merre mehettek.

Olyan volt, mintha egészen egyszerűen felemelkedtek volna a levegőbe, és ott eltűntek volna. Sajnos ezzel a szellemidéző teljesen magára maradt, egyedül kellett döntenie ebben a nehéz helyzetben, és az

időből is kifutott lassan. Norrecnek sikerült ismét kiegyenlítenie a csatát, de Kara azt is látta, hogy a pokoli sáska lassan feléjük araszol. A szellemidéző egyetlen lehetséges indokát látta a démon ilyetén helyezkedésének.

Tudta, hogy nincs más lehetősége, futni kezdett a viaskodók felé, méghozzá a démon háta mögül. Ha elég közel tud

kerülni a hatalmas rovarhoz, akkor van még némi esélye, hogy sikeresen közbe tud avatkozni. A sáska felemelte az egyik gonosz végtagját, és a megfelelő pillanatra várt, hogy lesújthasson vele... Kara rájött, hogy nem tudja megtenni, amit tervezett -csak akkor, ha vállalja a kockázatot. Már a kezében volt a

rituális tőr, amire Sadun Tryst azt mondta, hogy hasznát veheti. Eddig azonban annak a lehetősége, hogy megint

elveszítheti, megakadályozta Karát abban, hogy használni merje. A fegyver a hite egy része volt, sőt, a saját lénye

egy része. Az egyetlen eszköz, amellyel megmentheti Norrec Vizharant. És most habozás nélkül a pokoli küldöncre támadt...

Most! Gondolta Xazax. Most! De amint támadásba lendült volna, hirtelen úgy érezte, hogy meggyulladt, és a tűz eszeveszett sebességgel árad

szét az egész testében. A szörnyeteg rovar megingott, majdnem rázuhant a párbajozókra. Xazax elfordította a fejét,

hogy lássa, mi okozta a fájdalmat, és egy csillogó tőrt látott meg a hátában, ami nem fémből készült, hanem valami

más anyagból. Azonnal felismerte az árulkodó véseteket a tőr kiálló markolatán, és már tudta is, hogyan okozhatott egy ilyen aprócska fegyver ekkora fájdalmat.

Egy szellemidéző rituális tőre..., de az egyetlen ilyen fajzatot, akivel Xazax mostanában találkozott, azonnal

megölte, úgyhogy biztosan nem... De igen. Ott jött a nő, rohant felé, pedig már holtan kellett volna hevernie valahol. A sáska pontosan tudta, hogy hol ejtett rajta sebet, tudta, hogy nincs olyan halandó, aki egy ilyen döfést túlélhetne, erre még azok sem lehetnek

képesek, akik úgy foglalkoznak az élettel és halállal, ahogyan ez a nő. – Te nem lehetsz igazi! – förmedt rá Xazax a szellemidézőre, miközben egyre jobban eluralkodott rajta a félelem.

A zavaros eredetük ellenére a démonok nagyon is jól tudták, hogyan mennek a halandó világban a dolgok. Az

emberek nagyon törékeny lények voltak mindig is – csak szét kellett tépni, vágni, vagy le kellett szúrni őket, és már

meg is haltak. És ha egyszer meghaltak, akkor úgy is maradtak, kivéve, ha valamiféle zombi szolgaként meg nem

idézte őket valaki. Ez a nőnemű lény viszont ellent mondott ezeknek a szabályoknak... – Te meghaltál, úgyhogy nem

éledhetsz fel újra! – Az élet és a halál kérdésében az egyensúly dönt, és nem te, démon. – Jobb kezét ökölbe szorította, és Xazax felé

mutatott vele. Ekkor hihetetlen gyengeség lett úrrá Xazax testén. A démon megborzongott, azután kicsit összeszedte magát. A

szellemidéző varázslata nem lehetett volna ekkora hatással rá, de mivel a testében volt a rituális tőre, minden apró kis

varázslattal szemben sokkal kiszolgáltatottabbá vált. Ezt pedig nem bírhatta sokáig. A sáska összeszedte a maradék erejét, a felső végtagjaival beletúrt a homokba, és egy jókora adagot a varázslónő

szemébe szórt. Miközben Kara próbálta visszanyerni a látását, Xazax középső végtagjai lehetetlen pózban

hátracsavarodtak, és megkereste velük a gonosz kis fegyvert. Égette, szinte elviselhetetlenül égette, de ő összeszorította a fogait, megragadta a markolatot, és megpróbálta

kihúzni a tőrt a testéből. A démon üvöltött fájdalmában, ahogy egyre csak rángatta a rituális fegyvert. Ezért az utálatos cselekedetért apró, véres cafatokra fogja szaggatni a nő testét. Először megkötözi, azután lenyúzza

a bőrét, letépkedi az összes izmot is a testéről – és mindezt addig, amíg még dobog a szíve. De amint a démon érezte, hogy a tőr már-már megindult kifelé, a szellemidéző elmormolta az utolsó varázsigét Xazax előtt ebben a pillanatban egy lény jelent meg, amelyet olyan éles, kék ragyogás vett körül, hogy szinte égette

a démon szemét, amikor ránézett. Olyan volt, mint egy halandó ember, de minden tökéletlenség nélkül. Aranyszínű

haja lobogott körülötte, arca szépségét még a démon maga is megcsodálta egy pillanatra. De annyira azért nem

csodálta, hogy észre ne vegye azt a hatalmas, tekintélyes, csillogó kardot, amelyet a lény pontosan úgy tartott, ahogy

az a nagykönyvben meg volt írva... – Angyal! Xazax tudta, hogy amit lát, csakis hallucináció lehet. A szellemidézőkről hallotta már, hogy képesek ilyen

szörnyűséges képeket vetíteni egyenesen az ellenfelük fejébe – de még ez a tudás sem mentette meg Xazaxot attól,

hogy első félelmében el ne veszítse a fejét. Végül már csak azt tudta, hogy a Mennyek egyik mindenható harcosa

most érte szállt le a halandó világba. A gyáva sáska fájdalmas üvöltéssel elfordult Karától, és menekülésre adta a fejét. Miközben rohant, a tőr kicsúszott

a sebből, és így a démon útját sűrű, fekete folyadékcsík jelölte a homokon. Kara Nightshadow figyelte, ahogy az ellenfele eltűnik a kietlen Aranoch-sivatagban. Igazából jobban örült volna,

ha sikerül véglegesen megszabadítani a világot a sáskától, de ilyen kimerült állapotban az a varázslat talán az életébe

is kerülhetett volna. Amit most művelt, jó ideig elveszi a démon kedvét a gonoszságoktól, addig viszont

mindenképpen, amíg Karának remélhetőleg sikerül pontot tennie a páncél-ügy végére. Felkapta hát a tőrét, és oda fordult, ahol Norrec és az ellenfele még mindig birkóztak egymással. A szellemidéző

elkomorodott. Ha a sisakos alak győz, akkor nincs nehéz dolga, könnyen véget vet az ügynek. A tőr gondoskodik

arról, hogy a második Véres Hadúr rekordgyorsasággal távozzon az élők sorából. De mi lesz, ha Norrec győz? Karának nem volt túl sok választása. Viselő nélkül a páncél nem sok bajt tud okozni, hiszen tehetetlen. Tehát

akármelyik férfi kerül ki élve a párbajból – neki kötelessége lesz gondoskodni arról, hogy az illető ne vehessen

többet levegőt az életben.

Sem Norrec, sem az ellenfele nem vették észre a mellettük zajló eseményeket, annyira el voltak foglalva a saját,

egyre keservesebb párbajukkal. Mindkettejük kezén fel-felizzott a kesztyű, ahogy a sötét varázslatok megszületésük pillanatában azonnal el is haltak. Bár Malevolyn nem viselte a

páncélt, a sisak maga elegendő erőt adott neki ahhoz, hogy méltó, sőt, erős ellenfele legyen a most már saját

akaratából küzdő Norrecnek. Emiatt aztán a küzdelem nagyrészt döntetlenre állt, bár mindketten tudták, hogy csak egyikük maradhat a végén.

– Nekem az a sorsom, hogy átvegyem a helyét! – sziszegte gonoszul Augustus Malevolyn. – Én több vagyok, nem

csupán a vérét hordozom az ereimben! Az ő szelleme vagyok, az ő lelke, új testben újjászületve! Én maga Bartuc

vagyok, aki visszatért a halandók közé, hogy követelje a neki járó helyet! – Nem vagy te sem jogosabb örököse, mint én – válaszolta Norrec, és nem is sejtette, hogy dühös arcán pont olyan

kifejezés ül, mint Malevolynén. – Az én ereimben is az ő vére folyik! A páncélruha engem választott! Ezen talán

még nem gondolkodtál? – Én nem fogok veszíteni! – A tábornok egyik lábát Norrec csizmája alá csúsztatta, és elgáncsolta. A földre zuhantak, Malevolyn volt felül. A homok ugyan csökkentette valamelyest az ütés erejét, amikor a veterán

feje nekicsapódott, de ő mégis elszédült egy pillanatra. Malevolyn azonnal kihasználta a helyzetet, és egyik kezével

ellenfele arca felé kapott. – Letépem az arcod, sőt, az egész fejed! – sziszegte Norrecnek. – Akkor majd meglátjuk, hogy a páncél kit is tart

méltónak valójában... A tábornok vörös-fekete kesztyűje vad varázserőtől izzott, a kéz csupán néhány centire volt attól, hogy beváltsa

Malevolyn gonosz ígéretét. Norrecnek igen kevés esélye volt, hogy megakadályozza a kegyetlen tábornokot abban,

amit tenni akart, mivel az egyik kezét ellenfele keze tartotta fogva, a másik pedig beszorult kettejük páncélos teste

közé... De ebben a pillanatban Norrec mozgást érzett, mintha egy harmadik személy is beszállt volna a csatába. Malevolyn

felnézett az újonnan érkezettre – és a győzedelmes vigyor, amely eddig az arcán ült, átalakult teljes zavarodottsággá. – Te...? – sikerült kinyögnie. Norrecnek azt súgta egy belső hang, hogy használja ki a lehetőséget. Kirántotta a kezét a tábornok szorításából, és nagy erővel azon nyomban állon vágta vérrokonát. Norrec ütését egy varázslat rövidke, ám annál hatásosabb

kitörése is kísérte, így a tábornok hátrarepült, mintha zsinóron rántották volna meg a fejét. Malevolyn kicsit távolabb, hangos puffanással landolt a homokban, és egy percig olyan kába volt, hogy fel sem bírt kelni.

A veterán harcost most már nem érdekelte semmi más, csak a győzelem, így azonnal támadásba lendült. Az egyre

növekvő bizonyosság, hogy a kezdetektől fogva ő érdemelte ki a győzelmet, majdnem rávette, hogy habozás nélkül a

tábornokra vesse magát – ez viszont az életébe került volna. Malevolyn kezében ugyanis megjelent az egyik fekete penge. Norrec éppen hogy csak meg tudott csavarodni a

levegőben, és ki tudta kerülni a halálos kardot, így viszont ő is ellenfele mellé zuhant a homokra. Malevolyn

tábornok odébb gördült, és összekuporodva maradt. Ott tartotta a kardot kettejük között, gúnyos arckifejezése még a

sisakon keresztül is kivehető volt. – Most megvagy! Ráugrott, és szúrt. A fekete kard hegye mélyen, nagyon mélyen belesüllyedt... Malevolyn tábornok mellkasába. Amint a gonosz megidézte a saját kardját, Norrec azonnal rájött, hogy ugyanezt ő is megteheti, ő is visszahozhatja

a saját mágikus kardját a játékba. Sietségében, hogy végleg megszabaduljon a zsoldos katonától, Malevolyn ezt a

lehetőséget nem vette figyelembe. Amint mágikus kardja Norrec felé indult, a veterán arrébb ugrott, és a saját kardját

hívta a kezébe. Augustus Malevolyn döfése hajszál híján kettészelte Norrec koponyáját. Norrec kardja pedig alig, hogy megjelent, máris harmadáig Malevolyn mellkasába mélyedt. Malevolyn csodálkozva lenézett a sebre, a kard olyan gyorsan nyársalta fel, hogy a szervezete még fel sem fogta, a

halál közelgő pillanatát. A tábornok elejtette saját fegyverét, és az semmivé lett, mielőtt még elérte volna a talajt. Régen, amikor csatázott, Norrec Vizharannak soha nem okozott örömet, ha sikerült megölnie az ellenfelét. Mindig

csak megbízták egy feladattal, ő pedig megtette, amiért meg is fizették, de soha nem volt boldog a háborúkban. Most

azonban érezte, hogy borzongás fut végig a testén, borzongás, amely feltüzeli, és arra készteti, hogy még ennél is

több vért ontson... Felállt, és odalépett a haldokló tábornokhoz, aki még csak ekkor esett térdre. – Erre nem lesz többé szükséged, fivérem. Norrec nagy lendülettel letépte a sisakot Augustus Malevolyn fejéről. Malevolyn közben üvöltött, de nem a fizikai

fájdalom miatt. Norrec megértette, hogy mi kínozta ellenfelét még a halálos sebnél is jobban, megértette, mert abban a pillanatban ő is ugyanolyan kínt érzett volna, ha valaki le akarta volna tépni a testéről a páncélt. Az erő, amely ott

volt Bartuc páncéljában és sisakjában, mindkettejüket ellenállhatatlanul vonzotta, de Malevolyn elvesztette a csatát,

így azzal együtt elveszett minden joga az örökségre is. Norrec letette a sisakot maga mellé a földre, és megragadta a kardja markolatát. Könnyedén kihúzta azt a tábornok

testéből, és megvizsgálta magát a pengét. Nem volt rajta egy cseppnyi vér sem. Igazi csoda. Jól szolgálta itt is,

ahogyan jól szolgálta Viz-junnál is... Ekkor egy kesztyűs kéz kapott felé. Malevolyn tábornok mániákus tekintettel próbált mindenáron tovább küzdeni

ellene. Norrec ellökte magától, és elvigyorodott. – A háborúnak vége, tábornok. – A kardot döfésre emelte. – Ideje megpihenni. Elég volt egyetlen suhintás, és Malevolyn tábornok feje elgurult a homokon. A fej nélküli test egy másodperccel

később követte. Amikor lehajolt a legendás sisakért, egy női hang szólt a kimerült, de izgatott veteránhoz. – Norrec? Minden rendben van? Megfordult, szembenézett Karával, akinek váratlan újjáéledése több szempontból is örömmel töltötte el. A rövid

ismeretségük alatt a varázslónő többször is bizonyította iránta való hűségét úgy, hogy feláldozta saját életét azért,

hogy megmentse Norrecet. Ha nem éledt volna fel, Norrec akkor is szeretettel és hálával emlékezett volna rá, de

most, hogy a lánynak sikerült Xazax orgyilkos szándékait is meghiúsítania valahogy, már egészen más tervek

fordultak meg a fejében vele kapcsolatban. A szellemidéző jelét adta, hogy jó néhány dologban jártas, és biztosan

több értelem és érzelem szorult belé, mint abba a megbízhatatlan Galeonába. Kellemes arca és alakja miatt Norrec úgy döntött, a lány megfelelő házastárs lenne a számára – és

ugyan létezik-e olyan bolond nő, aki elutasítja annak a lehetőségét, hogy a Véres Hadúr hitvese legyen? – Jól vagyok, Kara Nightshadow... nagyon jól! – Kinyitotta eddig zárt tenyerét, és hagyta, hogy a mágikus erejű

kard kiessen belőle. Amint a fegyver eltűnt, Norrec két kézzel megfogta a sisakot, és a feje fölé emelte. – Igazság

szerint a lehető legjobban érzem magam! – Várj! – A hollófürtű nő Norrec felé rohant, a szeme elszántan szikrázott. Gyönyörű szemek, gondolta az új hadúr,

hasonlóak egy nő szeméhez, akit elég alaposan megismert Kehjistani tartózkodása során. -A sisak... – Igen..., végre az enyém... Most már teljes a hatalmam. Kara odasimult hozzá, egyik kezét a mellvértre helyezte. A szeme esedező volt. – Tényleg ezt akarod, Norrec Vizharan? Mindazok után, amikről korábban beszélgettünk, te mégis fel akarod

tenni azt a sisakot, és teljesen fel akarod adni magad Bartuc szellemének? – Feladni magam? Asszony, tudod te, hogy ki vagyok én? Én az ő vére vagyok! A vér szava, te mondtad,

emlékszel? Bizonyos értelemben én maga, vagyok Bartuc, csak eddig nem tudtam róla! Ki lehetne nálam

alkalmasabb arra, hogy folytassa? Ki lehetne méltóbb a címre, a dicsőségre? – Maga Bartuc, azt mondod? – vágott vissza Kara. -Norrec Vizharan nem létezik majd soha többé, sem testben,

sem lélekben..., mert ha a páncél erre is képes, szinte biztos vagyok benne, hogy külsőre is egyre inkább úgy fogsz

majd kinézni, mint a nagy ősöd. Bartuc lesz az, aki majd a páncélt viseli. Bartuc, aki újra a hatalmát akarja. Bartuc,

aki ártatlanokat fog halomra gyilkolni, mint ahogyan Bartuc volt az is – és nem te –, aki megölte a barátaidat... A barátai... Norrec ostromlott agyában ismét felrémlettek a képek, azok az iszonyatos képek, Sadun Tryst és

Fauztin meggyötört, véráztatta teteméről. Brutálisan legyilkolta őket, és emiatt azóta is minden éber pillanatában

iszonyú bűntudatot érzett. Alaposan fel tudta idézni, hogy a két férfi hogyan halt meg, hogyan mészárolta le őket a

páncél – és Kara most újabb gyilkosságokat jövendöl. Lejjebb engedte a sisakot, küzdött önmagával. – Nem, ezt nem engedhetem meg..., nem tehetem... A karja azonban ismét akaratától függetlenül cselekedett, és

megint a feje fölé emelte a sisakot. – Nem! – üvöltötte Norrec, de ez alkalommal a páncélhoz intézte a szavait. – Igaza van, a fene vigyen el! Nem

veszek részt a véres hadjáratodban...

– De mi ez az ostobaság... – suttogta egy hang a bensőjében, egy hang, amely a megtévesztésig hasonlított a

sajátjához. – A hatalom a tiéd. .., azt tehetsz vele, amit akarsz..., egy tökéletes világot hozhatnál létre, amelyben a birodalmak

nem háborúznak majd egymással, amelyben nincsenek éhezők..., ez az igazi örökség..., Bartuc is ezt akarta... Ez persze mind jól hangzott. Csak annyit kell tennie, hogy a fejére teszi a sisakot, és Norrec megteremtheti a

tökéletes világot. Még a démonok is segítenének neki ebben a monumentális feladatban, hiszen ők mind a hadúr

alárendeltjei. Megteremthetné a hibátlan világot, azt, amelyet még a Mennyek lakói is megirigyelhetnének. És csak annyit kell tennie mindezért, hogy a fejére teszi a sisakot, és beletörődik a sorsába.., Érezte, hogy Kara

megmozdul... Az egyik kéz elengedte a sisakot, és olyan erősen szorította meg a szellemidéző kezét, hogy a nő fel is szisszent.

Kara kezéből egy csillogó tőr esett ki, amely úgy nézett ki, mintha faragott elefántcsontból, vagy valamilyen más

csontból lenne. Arra készült, hogy Norrec ellen fordítsa. – Ostoba nőszemély... – kiáltotta Norrec, és nem vette észre, hogy a

hangja valahogy nem egészen olyan volt, mint eddig. Eltaszította magától a nőt, le a homokba. – Marad; nyugton! Egy

perc múlva majd visszatérek hozzád! A tilalom ellenére Kara megpróbált felkelni, de nem tudott, mivel a homokból kezek alakultak ki, mindkét oldalról

megragadták őt, és a földre szorították. Homok ömlött a szájába is, hogy ne tudjon semmilyen varázsigét mondani. Norrec szeme felcsillant az izgalomtól, ismét megfogta a sisakot – és feltette a fejére. Egy olyan világ tárult fel előtte, amelyet eddig nem ismerhetett. Tudta, hogy milyen hatalom birtokosa lett, és látta

a seregeket, amelyek az ő parancsára vártak. A küldetés, amelyet Vizjerei társai meghiúsítottak, most ismét

elérhetővé vált. A Véres Hadúr újra élt. De a hadúrnak szüksége van katonákra is, akiknek parancsolhat. Norrec otthagyta Karát a homokban, felsétált a

dűne tetejére, és nézte a Lut Gholeint ostromló seregeket. Élénk érdeklődéssel figyelte, ahogy a démonvitézek a

falakat és a kapukat ostromolták. A várost már csak néhány perc választhatta el a véres mészárlástól. Úgy döntött,

hagyja, hadd szórakozzanak a seregei kedvükre, hagyja, hadd rombolják le Lut Gholeint, és öljenek meg minden lakost, az asszonyokat és a gyerekeket is – és majd csak azután fedi fel előttük, hogy visszatért a halandók világába.

Elképzelte, hogy vér folyik mindenütt, beborít mindent, méghozzá azoknak a vére, akik féltek tőle vagy gyűlölték

őt. Azoknak a vére, akik az ő parancsa miatt vesztik életüket... A homokdűne ekkor felrobbant körülötte, és két sötét alak lépett ki belőle. Két pár erős kéz ragadta meg és rántotta

hátra a karjait. – Hello..., öreg haver... -suttogta egy hátborzongatóan ismerős hang az egyik fülébe. – Régen... nem láttuk már...

egymást... A páncél hatalma egy pillanatra meggyengült Norrec felett, amikor ő félelemmel és iszonyattal telve felismerte a

hang gazdáját. -S... Sadun? A hang forrása felé fordult – és egyenesen belebámult halott bajtársa bomló, eldeformálódott arcába. – Nem felejtettél... el... minket..., milyen kedves... – A zombi elmosolyodott, láthatóvá vált a megfeketedett ínye és

sárga fogsora. Norrec nem menekülhetett, de a fejét elfordította – a másik oldalról viszont Fauztin nézett rá. A legyilkolt Vizjerei

gallérja félrecsúszott, így kivillant a torka helyén tátongó rothadt, málladozó seb. -Nem... nem... nem... Visszacipelték a homokdűne mögé, ahol Kara még mindig a homokkezekkel viaskodott. – Próbáltunk... beszélni veled... a hajón... Norrec -folytatta Tryst –, de te... nem örültél... túlzottan annak..., hogy

újra... találkozhatsz... velünk... Egyáltalán nem pislogtak, és minél közelebb hajoltak Norrechez, minél hosszabb ideje tartották fogva, annál

át-hatóbbá vált a hullaszag. Megjelenésük annyira erős hatást gyakorolt Norrecre, hogy még a páncél sem volt képes

azt felülmúlni. – Sajnálom! Annyira sajnálom! Sadun, Fauztin – én tényleg nagyon sajnálom! – Sajnálja...! Hallod..., Fauztin? – kommentálta az eseményeket Sadun Tryst. -Te... tudtad... ezt? Norrec ránézett a magas Vizjereire, aki szomorkásan bólintott. – Megbocsátunk... neked..., de... attól tartok... hogy ez... nem változtat... .azon, amit... most tennünk kell...,

barátom... Sadun Tryst meglepő gyorsasággal és erővel letépte a sisakot Norrec fejéről. A veterán úgy érezte, hogy a zombi a koponyáját is letépte, akkora fájdalmat okozott neki az elszakadás a sisaktól.

Most már nagyon is értette, hogy mit érezhetett Malevolyn. Felkiáltott, és olyan erővel kezdte magát dobálni, hogy

az élőhalottak csak komoly erőfeszítések árán tudták lefogni.

– Fogd erősen..., ne engedd... Ekkor mindkét kesztyű vörösen felizzott. Norrec még az iszonyatos fájdalmak és küzdelem közepette is észrevette,

hogy mi történik a kesztyűvel, és megijedt... féltette a barátait, akik egyszer már meghaltak amiatt, hogy ő képtelen

volt megakadályozni a páncélt gonosz tetteinek végrehajtásában. Teljesen igazat adott nekik, amiért a nyughatatlan

szellemük követte őt. Egy ilyen igazságtalanság megtorlásért kiáltott. De sajnos a páncélnak nem állt szándékában

elismerni ezt, és megadni a lehetőséget. A homok Norrec körül újra felrobbant, a két élőhalott elvágódott, és átrepült a dűne felett, amelyikből előtűntek.

Norrec rémülten nézte a két mozdulatlan testet, attól tartott, hogy megint megölte őket. – Nem! Nem engedem, hogy még egyszer megtedd! A veterán harcos egyik kezével megragadta a másikat, és bár mindegyik küzdött az önállóságért, ez alkalommal

Norrec akarata még Bartuc szelleménél is erősebbnek bizonyult. Norrec rángatta a kesztyűt, saját fájdalma is csak

növelte erejét és elszántságát... A jobb kesztyű lejött a kezéről. Gondolkodás nélkül elhajította, amilyen messzire csak tudta. A páncél persze rögtön abba az irányba fordult, hogy

visszaszerezze elveszett darabját, de Norrec ezúttal nem hagyta magát. Egy másik irányba kényszerítette a páncélt,

méghozzá Lut Gholein felé, amely most már látható volt az összeomlott homokdűne mögött. Azt, hogy vajon mennyi ideig tudja irányítani a páncélt, meddig képes megakadályozni, hogy újra szolga legyen

belőle, nem tudhatta. Norrec csak azt tudta, hogy ez idő alatt annyi mindent kell jóvátennie, amennyit csak képes.

Addig, míg a düh és a bűntudat szította az erejét, addig előnyben volt a páncéllal szemben – és Lut Gholeinnek már

csak percei voltak hátra. Szabad kezével a város irányába mutatott. A démonok éppen ekkor törték be az egyik kaput, és jutottak be a

városba. Norrec nem várhatott tovább. A szavakat, amelyeket kimondott, soha senki nem tanította neki. Bartuc szavai voltak, Bartuc varázsereje. De

Bartuc emlékei – az őse emlékei – ekkorra teljesen egybeolvadtak Norrec saját tudásával. Tudta, hogy azok a szavak

mire képesek, tudta, hogy mit kell tenniük, ezért aztán saját akaratából mondta ki őket, bár énjének az a része, amely

még mindig Bartuc páncéljának szolgálatában volt, megpróbálta őt megakadályozni ebben. Ha tanúja lett volna annak a gonosz varázslatnak, amelyet Malevolyn és Xazax hajtottak végre a tábornok sátrában,

akkor Norrec észrevehette volna, hogy amit most mond, az majdnem ugyanúgy hangzik, mintha a tábornok

varázsigéjét mondaná el visszafelé. De ő csak azt tudta, hogy ha nem mondja ki ezeket a szavakat, akkor a város

perceken belül a saját lakosai vérében fog fürödni. És a varázsige végén Bartuc leszármazottja kiáltva mondta az utolsó szavakat: Mortias Diablum! Mortias Diablum!

Lut Gholein védői a kapukon belül küzdöttek, nem adták meg magukat, de tudták, hogy nem igazi emberek ellen

küzdenek, hanem lélek nélküli, ember testű szörnyek ellen, amelyek az embernél sokkal veszélyesebbek. A szultán

katonái felkészültek rá, hogy az utolsó csepp vérükig védelmezni fogják a várost, a lakosok pedig arra, hogy a

viharos tengeren keresztül próbálnak elmenekülni. De a hajók kapitányai nem sok esélyt láttak erre, mivel az egyik hajójuk már el is süllyedt, a másik pedig

nekicsapódott a kikötő falának, és darabokra tört. A hullámok olyan nagyok voltak, hogy már az is veszélyes volt, ha

valaki csak a közelébe is ment a víznek. Három embert már el is sodortak, azok közül, akik a hajókat akarták

előkészíteni a menekülők számára. Mikor már minden veszni látszott, egy nagyon különös, csodába illő dolog történt. Amikor beértek a város falai

közé, a vad tekintetű és fekete páncélt viselő katonák hirtelen megtorpantak, hátrafordultak a sivatag felé, és

fájdalmas képet vágtak – majd kórusban felüvöltöttek –, és mozdulatlanná dermedtek. Ezután minden mozdulatlan alak hátából különös lények jöttek elő, amelyeknek groteszk, nem emberi arcuk volt,

illetve formátlan, kicsavarodott végtagjaik, karmokkal a végén. Az esemény szemtanúi később azt állították, hogy

düh és kétségbeesés volt látható a kísértetek arcán, mielőtt szánalomra méltó sikítás kíséretében kirepültek az

Aranoch-sivatagba, és ott a szélrózsa minden irányába szétszéledtek. A fekete sereg egy percig csak állt ott, a fegyverük a kezükben, üres szemük a semmibe meredt, maguk elé.

Azután, mintha a kísértetekkel együtt eltűnt volna minden, ami bennük volt, minden egyes démon-katona elkezdett a

szó szoros értelmében magába zuhanni. Először csak egyesével, azután már soronként összeestek – csontok, rothadó

hús és páncéljuk darabjai maradtak csak utánuk kis kupacokban, melyek olyan undorítóak voltak, hogy Lut Gholein védői közül nem egy kénytelen volt megszabadulni gyomra tartalmától.

Az egyik parancsnokuk, az a férfi, akit Augustus Malevolyn tábornok utasított, hogy kerítse elő neki Norrec

Vizharant, volt az első, aki ki merte mondani azt, amiben mindenki reménykedett. Odalépett a hozzá legközelebb eső

rémes kis kupachoz, és óvatosan megpiszkálta.

– Halottak... -mondta végül, de úgy, mintha maga sem hinné el, hogy ő és a többi ember mindezen borzalmak után

is életben maradhatott. – Mind meghaltak... de hogyan?

– Norrec! A katona megfordult, és látta, hogy Karának sikerült végre kiszabadulnia a homokkezek fogságából, és most ott állt

mögötte, az elefántcsont tőrrel a kezében. Jobb és bal oldalán a két élőhalott közeledett a veterán harcos felé, arcukon

a zombik hajlíthatatlan elszántságával. – Kara! – Ránézett egykori bajtársaira. – Fauztin. Sadun. – Norrec -kezdte újra a szellemidéző-, kérlek, hallgass rám! – Nem! – A zsoldos amint kimondta a szót, már meg is bánta, hogy olyan keményen szólt a többiekhez. Elvégre a

lány csak azt akarta megtenni, amiről még ó is tudta, hogy szükséges megtenni. – Nem..., inkább ti figyeljetek rám

egy kicsit. Most még tudom irányítani a páncélt, de már érzem, hogy lassan elhagy ez az erő. Azt hiszem, túl fáradt

vagyok ahhoz, hogy még sokáig kordában tarthassam... – De hogyan tudtad egyáltalán átvenni felette az irányítást? – Végül is..., ő Bartuc... leszármazottja. – mondta Sadun. – Erre volt... szüksége... a páncélnak..., hogy

újjáéledjen..., de még... ez a ruha sem tudta..., hogy ez a dolog... oda-vissza... működik. Mi más... lehetne... az oka? Kara lehajtotta a fejét. Norrec látta, hogy a szemében fájdalom tükröződik. Bár szellemidéző volt, nem okozott neki

semmiféle örömet, hogy megöljön egy olyan embert, aki az akaratán kívül hajtott végre gonoszságokat. De amíg

életben volt, addig az egész emberiséget veszélyeztette. – Jobb lenne, ha minél gyorsabban megtennéd. Elég lesz egyetlen gyors döfés a nyakamba, és már vége is. Ez az

egyetlen megoldás! – Norrec... – Gyerünk – még mielőtt megváltoznék! – Norrec nem arra célzott, hogy meggondolja magát, és ezt mindannyian

jól tudták. Még minden esély megvolt arra, hogy a páncélnak sikerül egy pillanat alatt átváltoztatnia őt céljai

engedelmes végrehajtójává. -Norrec... – Csináld már! – De ennek... nem így... kellett volna... történnie... -mondta Sadun Tryst nem titkolt keserűséggel a hangjában.

-Fauztin! Ő... megígérte... nekünk... A Vizjerei persze nem mondott semmit, csak Norrec felé lépett. Sadun kelletlenül csatlakozott hozzá, lassan lépkedett mögötte. Norrec nyelt egy nagyot, és csak remélni

tudta, hogy az egész őrület hamarosan véget ér. Az a keze, amelyet még mindig kesztyű borított, hirtelen felemelkedett. Fauztin a saját kezébe fogta azt. – A legjobb lesz..., ha azt teszi..., amit mondott..., szellemidéző... – mormogta Sadun megtörten. – Úgy látszik. ..,

tényleg nincs... sok időnk... Kara odalépett Norrec elé, és láthatóan már előre sajnálta, amit tennie kellett. – Sajnálom, Norrec. Én nem így

akartam, ennek nem így kellene lennie... – És nem is lesz így – mondta egy különös, szinte túlvilági hang a hátuk mögött. Horazon állt a szellemidéző mögött, nem messze a kis csoporttól, de nem egészen az a Horazon volt, akit korábban

megismertek. Az a Horazon, akit Norrec a szentélyben megpillantott, egy gyáva alaknak látszott, egy eszement, vén

bolondnak. De ez az alak, bár még mindig rongyos ruhákat viselt, a haja pedig csomókban lógott, olyan

kisugárzással rendelkezett, hogy körülötte minden és mindenki más teljesen jelentéktelennek tűnt. Norrec most már

sejtette, hogy miért nézhetett fel Malevolyn a csata döntő pillanatában, hiszen az ősi mágus megjelenése egészen

biztosan a szintén félrabszolga tábornokot is legalább annyira megdöbbentette, mint őket most... Kemény, váratlan dühroham lett úrrá Norrecen, keserűséget és haragot váltott ki belőle a testvére... Nem! Horazon nem az ő testvére! A páncél alattomos módon megint át akarta venni az irányítást, és ismét Bartuc

akaratát akarta volna érvényesíteni. Norrecnek ez alkalommal sikerült úrrá lennie az indulatain, de tudta, hogy a

következő alkalommal talán a páncél fog győzedelmeskedni. A hosszú ruhás varázsló céltudatosan Norrec felé lépkedett, és eközben a veterán észrevette, hogy különös

csillogás veszi körül. A harcos hunyorgott, és próbált rájönni, hogy vajon mi okozhatja azt a csillogást. Horazon egész testét áttetsző, szinte láthatatlan homokszemcsék borították vékony rétegben. – A vér szava – mormogta a Vizjerei. A szeme izzott, és nem pislogott. Még a két élőhalottat is, akik Norrecet

fogták, láthatóan meglepte a varázsló megjelenése. – És a vér fog most véget vetni ennek a drámának. Norrec érezte, hogy a páncél küzd az ő akaratával, és a testével is. Csak barátaival együtt, egyesült erővel tudták

visszatartani, hogy ne vegye át az uralmat ismét Norrec felett. – Horazon? – suttogta Kara. A fehér hajú varázsló ránézett – és a nő önkéntelenül is hátrébb lépett. – Nem... te ő

vagy..., de mégsem egészen ő. A férfi leereszkedően rámosolygott – nemcsak Karára, de mindegyikükre. – Ez a porhüvely egy másik Vizjerei varázslóé, aki túl kíváncsi volt, és véletlenül rá is bukkant a Titkos Szentélyre,

de közben majdnem teljesen elvesztette a józan eszét. Azóta én vigyázok rá, mert valamennyire felelősnek

érzem magam a történtekért. – Az alak nem magyarázkodott tovább, nem mondta el azt sem, hogy vajon mi minden

lehet a Titkos Szentélyben, ami miatt valaki ennyire megzavarodhat, hanem csak lenézett a kölcsönkapott kezekre.

-A hús olyan sebezhető. A föld és a kő sokkal szilárdabbak, és tovább is tartanak... – Te! – kiáltotta Kara, a szeme is majdnem olyan nagyra nyílt, mint a szája. – Végre rájöttem, hogy ki vagy!

Beszélt hozzád, még engedelmeskedett is neked – a nagy Horazon olyan készségesen

engedelmeskedett neked – és ennek egészen eddig nem láttam semmi értelmét! Te vagy az az erő, amelynek a

jelenlétét éreztem – te magad vagy a Szentély! A varázsló bólintott, egyszer sem pislogott a beszélgetés alatt. – Igen... egy idő után úgy láttam, hogy ez a dolgok természetes rendje, csakis így lehetséges a folytatás... Norrec, mivel még mindig küzdött a páncél alattomos próbálkozásai ellen, csak egy perc múlva értette meg, hogy

miről is van szó pontosan – és amikor ez végre bekövetkezett, annyira meglepődött azon, amit megtudott, hogy

majdnem elfeledkezett a védekezésről. Horazon és a Titkos Szentély egy és ugyanaz volt. – Az elmémet súlyosan megzavarta mindaz, amin keresztülmentem, ezért ide menekültem, hogy elfeledjem az

emlékeimet, megszabaduljak a sok borzalomtól, és a homok alatt, távol a világi eseményektől, megépítettem a

szentélyemet. – Mosoly suhant át az ál-Horazon arcán, annak az embernek a mosolya, aki az ilyen világias

megnyilvánulásoktól már egészen elszokott. – És miközben újra és újra átépítettem a birodalmamat, az lassan sokkal

inkább én voltam, mint a törékeny test, amelyben lakozott a lelkem – míg végül, egy napon lemondtam mindenről,

ami a porhüvelyemben még rejlett, és magamra vettem egy új, erősebb, és sokkal tartósabb alakot... és azóta is abban

maradtam... Horazon folytatta volna még a történetet, de ekkor Norrec előtt hirtelen vörös lett minden. Érezte, hogy

leküzdhetetlen indulat töri át elméje védelmét. Ő nem veszíthet másodszor is! Horazon Viz-junnál még

elmenekülhetett a végzet elől, de a hadúr akkor is bosszút áll rajta, ha ahhoz az egész sivatagot kell felégetnie! Horazon kölcsönvett teste megint Norrec irányába nézett, és kinyújtotta felé az egyik kezét, mintha kérne valamit a

páncélos alaktól. Egy kesztyű – ugyanaz a kesztyű, amelyet Norrec nem sokkal korábban tépett le magáról -jelent meg az idős

varázsló kinyújtott kezén. – A vér szava... hozzád szólok, fivérem. A háborúnk már véget ért. Az időnk már rég lejárt. Nekünk is végünk van.

A te erőd kiegyenlíti az enyémet. Az enyém kiegyenlíti a tiédet. Gyere velem oda, ahová mi mindketten tartozunk...

el a halandók szeme elől... A másik kesztyű is lejött Norrec kezéről, és nagy sebességgel a varázsló kesztyűtlen kezére csúszott. Azután gyors

egymásutánban a páncélruha összes darabja követte a kesztyűt, lecsatolódtak Norrec lábáról, törzséről, átrepültek a

varázslóra, és ott gyorsan a megfelelő helyre illeszkedtek. Eközben valamikor a Szakadozott, foltos ruha is lekerült

az öreg testről, és a helyén újabb ruhadarabok jelentek meg a semmiből, olyanok, amelyek sokkal inkább illettek egy

páncélruha alá. Még Bartuc csizmái is lerepültek Norrec lábáról, hogy csatlakozhassanak a páncélhoz. Az

ál-Horazon mindeközben széttárta a karjait, a szeme rezzenetlenül bámult, a száján torz mosoly ült. Minden darab távoztával Norrec személyisége egyre inkább visszaváltozott olyanná, amilyen régen volt. Az

emlékei és az érzelmei újra a sajátjai voltak, és nem a gyilkos kedvű hadúré. De volt valami, amit sajnos nem tudott

sem megváltoztatni, sem elfelejteni: a sírkamrában történt szörnyű eseményeket, és az azóta megélt borzalmakat,

gyilkosságokat, melyekben akarata ellenére ugyan, de mégiscsak nagy szerepe volt. És amikor mindezzel elkészült, a fehér hajú alak kinyújtotta az egyik kesztyűs kezét, és magához hívta a sisakot is.

Behajlított karjába fogta azt, és visszanézett Norrecre és a többiekre. – Ideje, hogy a világ végre elfelejtse Horazont és Bartucot. Ha jót akartok magatoknak, akkor ti is fátylat

borítotok a történtekre – mindannyian. – Várjon! – Kara vállalta a kockázatot, és közelebb lépett a titokzatos figurához. – Csak egyetlen kérdésem volna.

Legyen szíves, mondja meg nekem – maga küldte őt – mutatott Horazon kölcsönvett testére –, hogy megkeressen

engem Lut Gholeinben? – Igen... Éreztem, hogy valami nincs rendben, és tudtam, hogy azt a szellemidézőt, aki ilyen közel került hozzám –

egy szellemidézőt, akinek semmi keresnivalója nem lett volna a felettem elterülő városban – be kell vonnom az

eseményekbe. Közelebb kellett, hogy hozzalak magamhoz, hogy megtudjam, hogy mi a szereped. Miközben te

aludtál, ettél, megtudtam rólad mindent, amit tudnom kellett. – Hátralépett, eltávolodott Karától és a többiektől is. –

A beszélgetésünk ezennel véget ért. Most magatokra hagylak benneteket. Egyet azért ne felejtsetek el; a Titkos

Szentély több helyen is létezik egyszerre, van több bejárata is – de én azt javaslom nektek, hogy soha többet ne

próbáljátok felkutatni. Fenyegető hangja nem hagyott kétséget bennük afelől, hogy az utolsó mondata mit is takart valójában. Horazon

soha többé nem akart a halandók világával kapcsolatba lépni. Azok, akik nyugalmát megzavarják, nagy bajba

sodorják magukat. Hirtelen úgy tűnt, hogy elveszti az alakját, a teste anyagát, darabjai úgy hullottak szét, mintha a hűs és vér

homokká alakult volna. A páncélruhás mágus minden pillanattal közelebb került ahhoz, hogy a táj részévé váljon inkább, mint hogy halandónak nézzék.

– Norrec Vizharan – kiáltotta Horazon különös, zengő hangon – Ideje, hogy megalkosd a saját örökségedet... Norrec, aki közben már a saját ruháiban találta magát, azokban, amelyekben annak idején belépett a sírkamrába –

még a saját csizmáit is visszajuttatta neki valahogy a mágus – kiszabadította magát a zombik szorításából, és

előrerohant. – Várj! Ezt meg hogy értetted? De Horazon kölcsönteste, amely most már teljesen homokból volt, csak a fejét rázta, de nem válaszolt. Az egész

lényében már csak a szeme volt emberi. Miközben Norrec közeledett hozzá, az alak megrázta magát, és a testét

alkotó homok leomlott a homokdűnére, amelyen állt. Mire a veterán harcos elérte a dűnét, már túl késő volt...

Horazon jelenlétét már csak egy kis kupacnyi finom szemű homok jelezte. Néhány pillanattal később pedig az is eltűnt. – Vége van... – mondta halkan Kara. – Igen..., vége van – értett vele egyet Sadun Tryst. Volt valami a hangjában, ami arra késztette Norrecet, hogy a két élőhalott felé forduljon. Mindkét zombi szemében különös fény csillogott, mintha arra vártak volna,

hogy történjen még valami. A szellemidéző kérdezett rá először. – A küldetésük véget ért, nem igaz? Mint Horazoné, a maguk ideje is lejárt itt a halandók világában. Fauztin bólintott. Sadun mintha szomorúan elmosolyodott volna, de az is lehet, hogy csak a rothadó izmok és inak

játéka volt az egész. – Akkor jött..., amikor megérezte..., hogy a páncél... feléledt..., de elkésett..., ezért megbízott minket... ezzel a

küldetéssel..., és megígérte..., hogy ha végetér..., mi is... megpihenhetünk... – Ő? – kérdezte Norrec, aki odalépett Kara mellé. – De hiszen az én varázslatom és az én tőröm volt az, ami visszahozta magukat! – Trükk volt..., átejtette... magát... – Az alacsonyabbik élőhalott körülnézett. – Szenteskedő... képmutató alak...,

még most sem... tolja ide... a képét... amikor vége... De éppen, amikor befejezte a mondatot, éles kék fény világította meg a négy alakot, és ettől a kis darab sivatag,

ahol álltak, úgy nézett ki, mintha déli, napos, felhőtlen égbolt lenne fölötte, de az is lehet, hogy még annál is

világosabb volt. Sadun Tryst valószínűleg köpött volna egyet maga elé, ha képes lett volna halott létére ilyen dologra. Így csak a

fejét csóválta – vagyis, inkább csak hagyta, hogy egyszer magától jobbra-balra billenjen a nyakán, és hozzátette: – Tudhattam volna..., te kevély... angyal! Angyal? Norrec felnézett az égre, próbálta meglátni a fény forrását, de semmit sem látott, főleg nem angyalt. De

ugyan mi más lehetne a magyarázat? A zombi is felnézett. -Legalább... mutasd meg... magad... – Mivel nem történt semmi, ránézett Norrecre, és hozzátette: – Jellemző.

Ilyenek ezek... Rejtőznek... az árnyékok mögött..., úgy tesznek..., mintha ... mindenek felett... állnának..., de

mindenbe... beleütik... az orrukat... – Én ismerem ezt a fényt – mormogta Kara –, láttam a sírboltban is. Ez volt az, ami miatt otthagytam a testüket. – Szereti az... ilyen kis trükköket... az arkangyal... -Tryst Fauztinra nézett, aki ismét bólintott. Sadun ismét a két élő

felé fordult, és befejezte a mondatot. – És ez... lesz az utolsó..., amit velünk... tesz... – A fenébe is, Sadun, ne! – Norrec dühös volt a mennyekre, dühös volt a láthatatlan angyalra is. – Ez nem

igazság! Nem is volt választási lehetőségük... – Kérlek..., itt az idő..., és mi is... így akarjuk..., Norrec... – Ezt nem mondod komolyan! Sadun kuncogott, a hang reszelős volt. – Esküszöm,.., az életemre... barátom... A kék fény ekkor a két élőhalottra irányult, és ők úgy ragyogtak benne, hogy Norrec kénytelen volt eltakarni a

szemét. Fauztin és a kisebbik zombi egyre halványabban látszottak.

– Ideje... megvenni... azt a farmot..., amire mindig... vágytál..., Norrec... A fény felerősödött, és egy pillanatra elvakította a veteránt és a társát. Mindkettejük szerencséjére a villanás

tényleg csak egy pillanatig tartott, de mire ezután a szemük hozzászokott a sötéthez, és újra láttak, észrevették, hogy

nem csak a fény tűnt el teljesen – hanem vele együtt a két élőhalott is távozott. Norrec nézte a hűlt helyüket, és egy percig meg sem bírt szólalni. Egy kéz érintését érezte a sajátján. Kara Nightshadow részvéttel nézett rá. – Továbbléptek a világ körforgásában, egy új világban léteznek mostantól, és onnan segítenek fenntartani az

egyensúlyt. – Talán... – Norrec tudta, hogy bárhová is mentek a barátai, <5 ott már nem segíthet nekik. Csak annyit tehetett,

hogy megőrzi a szívében az emléküket..., és valami olyat kezd az életével, amire a barátai is büszkék lehetnének.

Megint felnézett az égre, és észrevette, hogy az örökké felettük járó viharfelhők kezdtek eloszlani. Már annyira

szétszakadoztak, hogy kis foltokban előbukkant mögöttük a tiszta, kék ég. – Most mihez kezdesz? – kérdezte tőle a szellemidéző. – Nem tudom. – Lut Gholein felé nézett, amely több napi járáson belül az egyetlen civilizált hely volt. – Azt

hiszem, először oda megyek. Megkérdezem, nincs-e szükségük segítségre a takarításban. Azután pedig..., nem is

tudom. És te? Ő is a távolban elterülő városra nézett, és így Norrecnek alkalma volt megcsodálni az arcát oldalról is. – Lut

Gholein jó ötlet. És egyébként is, szeretném megtudni, hogy mi lett Jeronnan kapitánnyal és a hajójával. Sokkal

tartozom neki. Úgy bánt velem, mintha a lánya lennék, és valószínűleg úgy gondolja, hogy a tengerbe vesztem. Norrecnek esze ágában sem volt elválni a szellemidézőtől. – Akkor veled tartanék, persze csak akkor, ha nincs

ellene kifogásod. Ez nem várt mosolyt csalt Kara arcára. Norrecnek nagyon tetszett a szellemidéző mosolya. – Dehogy bánom. Norrecnek eszébe jutott, hogy mit is látott a nemesektől, akiknél szolgált, és felajánlotta Karának a karját, amit ő

egy pillanatnyi habozás után el is fogadott. Azután a két megviselt ember átkelt azon a buckán, ami a homokdűnéből

megmaradt, és együtt indultak a civilizáció felé. Egyikük sem pillantott hátra, oda, ahol Malevolyn tábornok fejét és

testét már belepte a homok, és ahol Horazon és a páncél eltűntek, beleolvadtak a sivatagba. A kimerült, fáradt katona

különösen nem vágyott arra, hogy emlékeztessék a történtekre – és arra, hogy mi történt volna, ha a sötét oldal nyeri

meg a csatát. Bartuc öröksége, a Véres Hadúr hagyatéka ismét eltemetődött, eltűnt az emberek szeme elől... ez alkalommal,

remélhetőleg örökre.

EPILÓGUS

Besötétedett a sivatag felett az ég, leszállt az éjszaka. A nappali állatok az üregük biztonságába rejtőztek, míg azok,

akik éjszaka vadásztak, előjöttek, hogy elővigyázatlan prédára lessenek... A homok alól lassan előtűnt egy félelmetes alak, egy olyan lény, amely láttán a sivatagi ragadozók, homoki férgek

és keselyűfajzatok is visítva menekültek volna. Az állkapcsát többször egymás után összecsattintotta, sárga,

halványan világító gülüszemei gondosan végigpásztázták a környező vidéket, keresték..., keresték, hogy nem

közeledik-e valamilyen veszedelem. Xazax bizonytalanul felegyenesedett, alvadó, fekete tócsa maradt alatta. A seb, amelyet a szellemidéző tőre ejtett

rajta, nem gyógyult be a sáska varázsigéire, és Xazax tudta, hogy egyelőre nem kérhet segítséget urától, Belialtól

sem. Mostanra Belial már biztosan értesült mindenről, az ő kudarcáról és annak a démonhordának a vesztéről is,

amelyet Malevolyn tábornok számára idézett meg. A sáska menekülés közben is érezte a rettenetes erejű varázslatot, amelyet a városban végrehajtottak. Azt, hogy

vajon ki volt érte a felelős, csak találgatni tudta, azt viszont érezte, hogy a kisebb, gyengébb démonok biztosan

belepusztultak. Ahhoz, hogy ilyen gyorsan ennyi démont a halandók világába hozzanak, arra volt szükség, hogy

minden pokoli vitézt hozzákössenek a porhüvelyhez, amelyikbe megérkezett. Az idő múlásával aztán szépen

hozzászoktak volna ehhez a világhoz, és talán már egy hónap múlva levethették volna magukról a halandó testet. Az

újabb varázsige azonban, melyet menekülés közben megérzett, túl korán tépte ki a démonokat bölcsőjükből. Csak a

legerősebbek voltak képesek túlélni azt az erőhullámot, amely felszabadult, amikor leváltak a testről, melyben éltek. Ha a halandók életéből vett példával akarta volna illusztrálni a dolgot, akkor a koraszülött gyerekeket említette

volna; a démonvitézek olyanok voltak, mint azok az újszülöttek, akiket egy hónappal a születésük előtt kiszakítottak

az anyaméhből. Csak a legerősebbek maradhattak életben... Az a néhány démon, amelyik tehát túlélte az elszakadást, arra ítéltetett, hogy egyedül bolyongjon a sivatagban,

mivel segítség nélkül a Pokolba sem képesek visszatérni. Xazaxtól eltérően ezen lények többsége nem volt túl okos,

képtelenek voltak összefüggésekben, a pillanatnyi dolgokon túllépve gondolkodni; Belial az ő hű alattvalójára,

Xazaxra bízta az irányításukat.

És ebben volt a sáska egyetlen esélye a túlélésre és arra, hogy az ura megbocsásson neki. Talán Belial

megbocsátana, ha sikerülne összeszednie a sivatagban bolyongó démonokat, és visszavinni őket a Pokolba. Ehhez

persze szüksége lesz egy újabb halandó balekra, aki ért valamelyest a varázsláshoz, de ezekből mindig akad éppen

elég. Ami azonban még ennél is fontosabb: minél hamarabb találnia kell magának valami zsákmányt, amelyből energiát nyerhet, hogy felvegye a harcot a seb ellen. A sáska jelen pillanatban a legszívesebben egy szép, kövér,

magányos zsoldos katonát fogyasztott volna el, de persze bármit megevett volna, ami éppen adódik.

A démon idegesen vonszolta magát tovább a homokon. Annak az átkozott szellemidézőnek a varázslata még

mindig hatott, igaz, már nem olyan intenzíven, mint először. Angyalokat és más félelmetes képeket látott maga előtt,

de minden alkalommal sikerült leküzdenie a vágyat, hogy elszaladjon.

Amikor majd sikerül visszanyernie az erejét, felgyógyul a sérüléséből, megkeresi Norrec Vizharant és azt a

nőneműt. Ki fogja mindegyiküket kötözni, és amíg még élnek, lassan le fogja tépkedni róluk a húst, méghozzá apró

cafatokban. Azután pedig fel fogja őket falni, mindkettejüket, és hosszasan elcsámcsog majd minden egyes véres

morzsájukon...

– Xazax...

A szólított megtorpant, és hullámokban tört rá a félelem. A fene essen a halandó varázsigéjébe! Hát soha nem múlik már el a hatása? Mennyi rémkép, mennyi suttogó hang vár még a démonra, míg végre vége lesz?

– Messziről megéreztem a szagodat..., azonnal felismertelek...

A hatalmas sáska körülnézett, de nem látott semmit. Tehát, ez alkalommal csak a fejében létezik a dolog. Ez is

éppen eléggé megviselte...

Egy árnyék suhant át a sáska felett, egy olyan árnyék,

amely még a sajátjánál is sokkal feketébb volt, és ettől a démon nagyon megdöbbent.

– Ravaszkodó..., hazudozó... áruló kis féreg...

Xazax nagyon megrémült. A nőnemű varázslatának szellemei közül eddig egyik sem beszélt hozzá ilyen személyes

hangon.

– Ki merészeli... ? – recsegte a démon, és abba az irányba fordult, ahonnan a hangot hallotta. – Ki...

A pokoli sáska előtt pedig életre kelt a lehető legborzalmasabb rémálma. A démon szája nagyra nyílt, és egyetlen, szinte panaszosan hangzó szó hagyta volna csak el a száját, ha félbe nem szakítják.

-Diab...

Egy sikoly szelte át a sivatag éjszakai csendjét, egy olyan sikoly, amely nem evilági lénytől származott. A sivatag

összes lakója abbahagyta egy pillanatra azt, amit éppen csinált, és hallgatózott. Még sokkal a sikoly elhalta után sem

mertek mozdulni, mert attól féltek, hogy a szörnyű hang forrását levadászó lény, legyen az bármi, legközelebb őértük

jön.

De azok között, akik Belial démonseregéből megmaradtak, és ott kószáltak a sivatagban, ez a félelem még nagyobb

méreteket öltött. Megérezték, hogy mi történt, és megérezték azt is, hogy milyen hatalom felelős az eseményekért –

és tudták, hogy számukra és a halandók számára az igazi rémálom, lehet, hogy csak most kezdődik...