Búvópatak 2011/október

Polgári, kulturális és társadalmi havilap 2011. október – X. évfolyam 10. szám Ára: 350 Ft

3

48

12

14

1917

Búvópatak

Daróca szürkéhezGérecz Attila verse

Egy javaslatvázlataKárpáti Kamil írása

Klauzál tér ’56Vathy Zsuzsanovellája

Csak az imaFarkas Judit levélinterjújaAdalbert de Mont íróval

A vörösbőrkabátRészlet Adalbert de Montregényéből

ForradalminaplóRatkó József 1956-os versei

Októberi fákSzűk Balázs filmvázlata

Gérecz AttilAKorabeli, amatőr fénykép alapján

a fotógrafikát Csernák Máté készítette.

Ma erő kell a nevetéshez.De még inkább, hogy ne zokogjak.Aki koponyák fölött táncol,végül koponyák közé roskad.

Kárpáti Kamil: Befelé hallgatózó, részlet

Búvópatak 2011. október 2. oldal

22011 tavaszán jelentette meg a Stádium Kárpáti Kamil Összes pró-zái 1. kötetét. A terjedelmes gyűjtemény valamennyi esszéje, kritikája, tanulmánya 1956 irodalmi előzményeivel (pl. a füveskerti költőkkel), ’56 mártír költőjével, Gérecz Attilával és utókorával, illetve a ’80-as évek végétől máig tartó egyre mélyebb kulturális válsággal foglalkozik. Most, hogy közöljük a könyvből az Egy javaslat vázlatát, melyet 1998 májusában, az első Fidesz-kormány kulturális minisztériumának tá-jékozódására szánt a szerző, arra kértük, fejtse ki olvasóink előtt, ho-gyan alakult a helyzet Gérecz Attila ügyében napjainkig.

K. K.: Összefoglalhatom egy mondatban is: sokkal rosszabb

ma, mint ahogy 1998 májusában fogadta javaslataimat a ha-talom. Állításom hitelesítésére két idézettel élnék. Eggyel köny-vemből; a másik a kötet megjelenése után, 2011 tavaszáról való.

1.2006-ban az 1956-os forradalom és Gérecz Attila hősi halá-lának 50. évfordulója előtt Kosáry Domokoshoz, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnökéhez (a diktatúrában poli-tikai rabtársamhoz) fordultam segítségért. Akkor így fogalmaz-tam: „A kultúra számos válfajában még néhány évtizeddel ezelőtt is elképzelhetetlennek tartott mélységbe süllyedtünk. Végül is miért olyan fontos nekem Gérecz ügye? Mert költő és börtöntársam volt? Még csak azért sem, mert emberileg jól ismertem. Fontossága egyszerűen abban van, hogy megvesztegethetetlen mércéje a mának, a túlélők és utódok lelkiállapotának és erkölcsi kondíciójának. Ez a ma pedig nemzeti mé-retű. Nem nézhet félre senki: egyetemes sötétség mutatkozik meg abban, hogy jövőre már 50 éve lesz, de még semmiféle szeretet-megnyilvánu-lást nem tapasztalhattunk hazánkban vértanú gyermeke iránt. A jóra való restség ilyen tömegben ritkán fordul elő. Sajnos nem vagyok any-nyira optimista, hogy a lelkifurdalás, a bűntudat időleges szürke há-lyogát vélném ilyen országos vakság okozójának. A Kádárékkal ki-egyezés bűntudata egyfelől, a költészet cserbenhagyásának bűntudata másfelől kétségtelenül sokat nyomorított és nyomorít rajtunk. Mind-kettőben lehet olyan energiája a tudattalanból föltörő szégyenérzetnek, amely ilyen magatartást szül. Mégsem fogadhatom el, mert (…) nekünk Géreczet kellene bevezetnünk a XXI. század költői közé. Hiszen köl-tészete túléli hősi halálát ugyanúgy, ahogy mai katakomba sorsához hasonlóan ugyan, de a Forradalom is túléli eltiprását. Föl kellene is-mernünk, hogy valójában sosem halt meg Gérecz sem, élő szelleme cselekvő, tiszta és barátságos (noha ma már a negyedik sírban porlad a teste). Tiszta és barátságos szellemét be kellene engednünk iskoláink-ba, egyetemeinkre, fölszámolva 50 éves agyonhallgatását.”

2.Szőcs Géza gyakorló államtitkárnak írtam idén az Összes pró-záim 1-ről:

…„E könyv Fidibuszának államtitkáráról azt olvashatod, hogy ő is költő; s hogy jól dolgozhatnánk együtt könyvem valamennyi érintett témájában. – Legfönnebb költészettant / legfönnebb emlékezéstudományt

– adna elő, mondta volt Szőcs Géza az uniformis látogatásában, kö-tetét nekem így dedikálva: tisztelő és nagyrabecsülő barátsággal.

Az Összes prózáim 1. most került a boltokba – nincs is okom remél-ni, hogy a Fidibusz államtitkára magától utána nyúlna. Ezért adnám a kezedbe.

Az uniformis látogatásában írtad:

A gyermekek doktorosdit, papást-mamást, verőst és házkutatóst játszanak kint az udvaron.Így ordítoznak büszkén: ha felnövökén is pribék akarok lenni, mint apám!

Az én könyvem húsz év látleleteivel azt követte nyomon, hogy lett (sajnálom, de: lett) pribék az ordítozó gyerekekből.

Július második felétől itthon vagyok. Még megakadályozható a Gérecz-díj lényegi tönkretétele, illetve még hozzákezdhetünk (a gye-rekeink révén) a költészet újbóli társadalmasításához. (Nem az álla-mosításához, legyen világos.)

Beszéld végig a tennivalót Fidibuszom államtitkárával és tegyük meg, amire a tisztesség kötelez.”

Válasz máig sincs. A tisztesség mára elavult fogalom. Mint a valódi 1956 szabadság- és demokrácia-eszménye. Mint a költészet. De akkor mi marad az emberből?

Két Kárpáti Kamillevélrészlet2006-ból és 2011-ből

Búvópatak 2011. október3. oldal

FGérecz Attila versei

A rendőrFölértem a partra, s mikor gyanakodvalebuktam; a gát tetejénfény gyúlt, tekeregve, akárcsak a kobra,a fűbe simultam. A fényfelém közelítve megállt s alakomraterült. („Egyedül lehet.”) Én

felálltam. Az őr felemelve kezét, szólt,– Ki az? Maga mit keres itt?! –A part, hol az út vezetett, szakadék volt.(„Őrház ide messze esik…”)De átérsz-e lelkem – míg vakító fény forr –a rossztól a kénytelenig.

– Vácról szöktem az éjszaka… – Lentrőla szürke folyam kavarog…Álltunk szótlan, én meg a rendőr,egymásra fogott magyarok,s én néztem az álla hegyét. Belelendüla váll, hova majd lecsapok.

– Itt térjen a főd fele – mondta lefödvea lángot. Az ökle kinyúlt.S én néztem a hála szemével a rögre.Hazánk csak a könnyteli múlt.De vallja hazának az ember örökre,hol két ököl összesimult!

Daróc a szürkéhezÉn nem utállak – én köszönnék.Kis tökfilkó vagy, mint a többi,akiknek, hogy a fém kiváljék,a salakért kell létrejönni.

S mert téged is kohóba vetnek,s a tűz, mert mar és összeéget,s csak eszköze vagy egy zord istennek –emberbajtársnak tartlak téged.

Az én sorsom is fájó, dőre;ha fölizzom, pöröllyel vernek.Így leszek csikorgó küllőjevérpadra vivő szekereknek.

S hogy véres pénzért hited adod?Mihaszna vagy csak; nem bánt senki.Csak homlokod túl szűkreszabotta mások sorsát elviselni.

Én köszönnék… s tán elűzné asok meleg száj a metsző fagyot,csak ismernéd el néha-néhaa puszta tényt – hogy ember vagyok.

Gyűjtő, Kisfogház, 1954

Kis dalegy mosolyról(Ismeretlen rableánynak)

Mosolyod nem is nekem szólt,csak a társnak szántad.Mosolyod csak szépen csiszoltékszere volt szádnak.

Mosolyod csak villanó volt,beleringott vállad;s mosolyod új divatot hord,hordja majd egy század.

Mosolyodon úszott a Hold,én felléptem rája.Fényt mosolyod sugara szórtegy új, tiszta tájra.

Mosolyod az új Aranykort,új embert ígérte!Mosolyod csak emberi volt– lehajoltam érte.

Gyűjtő, Kisfogház, 1954Gérecz Attila-díj – Rácz Edit szobrászművész kisplasztikája


VVan két – talán csupán számomra – tragikussá alakuló drámai pont az elmúlt 10–20 év magyar történelmében, méghozzá szoros egymásmellettiségben úgy, hogy az egyik értelmezése nélkül a másik sem értelmezhető helyesen. Ez a két pont: 1956 szégyenteljes állapota és a költészet összezsugorodó, megnyo-morodó tengődése a nemzet tudatában.

Hogy ’56 nincs a helyén, annak elsősorban ugyanúgy a Rá-kosi-féle diktatúra, majd a „megőrizve meghaladó”, „reformer” restauráció (a kádári) az oka, mint ahogy a költészet térvesz-tésének, mai halódásának is. Mondom: elsősorban. De az okok tovább sorolandók. Így a nagy méreteket öltő és túlságosan hosszú ideig tartó össznépi kompromisszum Kádárékkal, mely minden réteget befolyásolt, de leginkább az értelmiségben mosta alá a még létező polgári alapozást. No és a fiatalabb generációkban.

Ebből ered az a jelenség is, hogy a következő oknál mind-két esetben ugyanazt a tényt nevesíthetjük: ’56 történelmi jelentőségének deformálásáért, jelentéktelensége beágyazódá-sáért a jövő generációk tudatába ugyanolyan mértékben a nem erre való, nem ehhez értő, lényegében fölkészületlen „percem-berek” vállalták – és vállalnák eztán is – a felelősséget, miként a költészet mai nyomoráért és általában az irodalom társadal-mi presztízsének meredek ívű hanyatlásáért. A távlattalanok, a szellem könyökvédős bürokratái, az impotens középszer. ’56 esetében elég az ’56-osokat tömörítő, illetve a hozzájuk ha-sonló szervezetekre, csoportokra utalni; a költészet esetében pedig az irodalomelmélet, a szakma gyakorló tagjai és testü-leteik testesítik meg ezt a rövidlátást.

Ahhoz a fölismeréshez, hogy ’56 forradalmának méltó mai és holnapi szerepéhez nélkülözhetetlen átemelése a költészet-be, az irodalomba: vagy egyáltalán nem jutottak el egyik ol-dalon sem, vagy kizárólag a saját színvonalukon – a középsze-rén, mely az adott percre tervez, az időtálló érték kívül esik látókörén, s világra segítését következésképpen nem is ambi-cionálja. Így az ’56-os berkekben költészet alatt legfeljebb a múlt századi almanachlírához hasonló szintet értenek, rikító, de élettelen verbalizmust, gyakorlatilag egy-egy ünnepség né-mileg giccses díszítőelemét, másnapra ronggyá váló díszletét.

Bonyolultabb a másik oldal, a szakma magatartása, mivel ott ’56 nyílt vagy lappangó elutasítása erőteljes bénító hatást vált ki. Az idősebb generációkban azért, mert maguk is vagy részesei voltak ’56 cserbenhagyásának, vagy elöl jártak Aczé-lék kal a kompromisszumok megkötésében, és régibb énjük dacos védelme, vagy mai szalonképessé tétele a körülmények-hez igazodó gondos köpönyegforgatáshoz túlságosan igénybe veszi energiájukat. A fiatalabbaknál azért, mert egyszerűen hiteltelennek vagy ezenfelül is visszataszítónak érzékelik a mai ’56-os megnyilvánulásokat, s az általuk közvetített képből nemigen értik meg, miért lenne az országnak égető szüksége arra, hogy tudatunk ’56-ot az 1848-as szabadságharc rangján őrizze.

Ez az ifjabb és ifjú generáció egyébként a költészettel kap-csolatban is hasonló véleményen van. S annál inkább teheti,

mert a költészet visszavonulása világjelenség; nem is mai ke-letkezésű, ez pedig abból a szempontból fontos körülmény, hogy a magyar diktatúrák a hatalomra készülődőben 1945–48 között igen erősen, ’56 után már meghasonlottan, kiábrándul-tan, de még mindig politikai érdekből a hatalmon-maradás eszközének tekintették a költészetet és irodalmat. Még mindig

„közügynek” tekintették, holott az egyre többször Nyugaton megforduló ifjabb generációbeli azt tapasztalta, hogy költé-szet és irodalom ott már régóta magánüggyé vált. Ez – helyte-lenül ugyan, de – tovább kompromittálta a költészetet és iro-dalmat (a diktatúra nyújtotta státusza miatt) a fiatal évjára-túak szemében, akiknek gondolkodásába különben is az itt röviden „atomkorszaknak” nevezhető XX. sz. tudományos föl-

Kárpáti KAmil

Egy javaslat vázlataA Gérecz Attila Alapítványról, a füveskertiekről és a pályakezdő irodalmárokról

Kárpáti Kamil – Gí fotó


M

készültsége (mely legyőzte a kommunista államokat!) mélyen behatolt, és lehetségesnek, sőt szükségesnek láttatta a költé-szet, az irodalom, a művészetek múzeumi tárlókba és polcok-ra történő visszavonását.

Mindezt – természetesen – másképp látom. A költészet, iro-dalom, művészetek válságjelenségeiből elsősorban az ember (a nembeli ember) válságára következtetek; ezt az „üzenetet” fontosabbnak tartom a költészet (stb.) válságánál. Az ember van az élet valamennyi aspektusára kiterjedő válságban. Ennek tünetei annyira megszaporodtak, olyan fenyegető méreteket öltöttek, hogy tüzetes sorolásuk itt fölösleges. De nem az, hogy tisztázzuk a döntő fontosságúnak érzett ellentmondást, ami-vel a századutón hatalomra jutó magyar polgárnak szembe kell néznie:

Miután a XIX. sz. a tömegek valójában igazán első törté-nelmi szereplésének (nem a szerepeltetésének) színterévé vált, addig a XX. sz. az értelmiségi, pontosan néven nevezve a pol-gár tömegesülését hozta. Minden vonatkozásban. Ez az ellent-mondás, amivel a hatalomra kerülő polgár kikerülhetetlenül szemben találja magát. Akkor kerül uralomra, amikor benne az emberi minősége a konfekcionáltság szintjére süllyedt. Az individualizmus akkor győzedelmeskedett, amikor a legnye-settebb szárnyúvá vált, maga a legszűkösebbre határolódott. Győzelme óriási jelentőségű, mert szó szerint a hajánál fogva húzta ki magát abból a mocsárból, ahová a legyőzött agymosó hazai diktatúrák több mint fél évszázadon át keményen víz alá tartották.

Csakhogy nem elég győzni, fölbukkanni a szennyből – fönt is kell maradni. Ez pedig sok tekintetben olyan helyzethez ha-sonlít, amikor áll a huszadik emelet, de a tizenkilencediktől lefelé egyre több és több, a stabilitáshoz (az állva maradáshoz) nélkülözhetetlen támpillér, oszlop, főfal még hiányzik.

Nos ilyen támpillér (vagyis e percben a hiánya): ’56 forra-dalma és a költészet (irodalom, művészetek), amit ugyan kö-rültekintő okossággal, de nem kisebb sietséggel kell helyére illesztenünk.

A sietség nem álradikalizmus. Pusztán arról van szó, hogy a lassan évtizedes fordulat, a Kádár-kor összeomlása óta ura-lomra került két kormányzat a már meglévő bajt mindkét vonalon csupán konzerválta. ’56-nál azáltal, hogy legalizálta, majd legális működése közben látványosan magára hagyta (először némi ingerült csalódottsággal a kiderült középszerű-ségéért, és fontosabbnak látott teendői miatt; az utóbbi kor-mány esetében nem kis kárörömmel és a lejáratás nyilvánva-ló szándékával) a kétbalkezes zászlóhordozókat.

A költészetben azért, mert a terület egyre kevesebb közfi-gyelmet kapó „jelentéktelensége” miatt itt még demonstrálni is lehetett ’89–90 „békés átmenetiségét”, a hatalomátvétel vér-telenségét. Elvégre a nyugati „nagynak” nevezett politikában ilyesmit vártak el a magyaroktól. Továbbá azért, mert krip to-kom munisták helyett (akikkel az egy utódpárton kívül a par-lamentbe bejutó pártok többsége is tele volt) itt csak „néma” pártkönyves vagy valójában még attól is „tiszta”, közismerten

„útitárs”, „nyugatos”, „független” Kádár-kori közszereplőkkel volt dolguk a kormányoknak.

Ezért összességében a kádári-aczéli irodalmi hierarchia kon-strukciója változatlanul úszta meg a rendszerváltást. (A mé-diához hasonlóan.) Maradt mindenki – ha nem is a helyén, de igen simán, zökkenőmentesen új helyet találva magának.

Hogy az aczéli hierarchia csupán enyhe fazonváltoztatások-kal pozícióban maradt, az ’56-os legális szervek középszerű-sége mellett a legnyilvánvalóbb oka annak, hogy mind a mai napig nem következett be az a változás, ami ’56-ot kiemelve a történelem eljelentéktelenedő napi eseményeiből az új ge-nerációk számára „fogyasztásra alkalmassá” tehette volna a

költészet (irodalom) közegén keresztül. Az ’56-osok nem ér-tették meg, és nem értik meg mind a mai napig, mi ebben az ő érdekük. Az alig megbolygatott hierarchia az irodalomban, illetve az általuk agymosott egyetemi nemzedékek éppen agymosottságuknál fogva semmit sem tettek, hogy a helyzet változzon.

Hiba lenne – költészet és kapcsolt részeinek jelenleg is tar-tó minden értelemben vett összezsugorodása és összezsugo-rítása közben – mint nem lényegi, inkább egészen mellékes kérdést hagyni, hadd oldódjon meg minden „magától” az ed-digi gyakorlat szerint.

Az alábbi felszínes olvasása úgy festhet majd, mintha gomb-hoz igyekezném varrni a kabátot. Nyomatékosítanám: ez té-vedés. A történet pedig a következő:

1.1956 forradalma kiszabadít akkori börtönéből (Gyűjtő, Bp.) egy 27 éves fiatalembert, Gérecz Attilát, aki akkor már több mint 6 éve rab volt. Előéletéről mindössze annyit érdemes tudni, hogy hadapródként került ’44-ben Németországba. Bajtársaitól tudjuk, hogy az alig kamasz milyen elmeéllel vit-te végbe, hogy zászlóalja ne keveredjen harcba a németek ol-dalán – helyette adja meg magát egyszál francia őrmesternek. Amikor a francia hadifogságból hazatért és a gimnáziumot befejezte, osztályidegensége miatt nem vették fel az egyetemre. Az öttusaszövetségben fölfigyeltek tehetségére: a válogatott keret (legfiatalabb) tagja lett. Hamarosan legyőzte a magyar olimpiai bajnokot (pisztolylövésben). Később tagja lett egy ellenálló csoportnak. 1950 végén letartóztatták a csoportot. Három társát kivégezték, ő 15 évet kapott. Egyik börtöne Vác lett, ahol a „füveskertieknek” nevezett költők maguk közé fogadták. Börtönében kezdett verset írni. 1954-ben a zöldár idején 1954. július 18-án a kiáradt Dunán megszökött a váci börtönből. Eljutott Pestig, de ismerősei ott feladták. A má ri a-nosztrai szigorított börtönbe került, ott írta meg a szökését, a XX. sz.-i magyar költészet páratlan értékű-érdekességű befe-jezetlen hosszúversében, a Töredékben. ’56 elején szállították a pesti Gyűjtőbe, ahonnan a forradalmárok kiszabadították. Találkozott szintén szabadult váci „füveskerti” barátaival, új-ság szervezésébe fogott, majd november 4-én a beözönlő tan-kok ellen fegyvert fogott. Két tankot fölrobbantott, a harmadik november 7-én végzett vele. A nevét sem mondhattuk ki évti-zedekig. Vershagyatéka bár kijutott Nyugatra, a magyar emig-ráció nagy hibát követett el: az ’56-os szabadságharc egyetlen költő hősi halottját a szabadságharchoz és a költőhöz méltó-képpen nem mutatta föl. Versei kötetbe gyűjtve egyszer jelen-tek meg itthon, 1991-ben, a Stádium kiadásában. A Stádium, a költő nevével díjat alapított. A Gérecz Attila-díjat 1992-ben kapta meg az első – 30. évét még be nem töltött – költő. Bár a Stádium a Gérecz-díjat az Írószövetséggel közös díjjá tette, s a Gérecz-díjasok száma ma már nyolc, közben gyakran elő-fordult, hogy az Írószövetség lapja, a Magyar Napló egy sort sem közölt a díjról és a díjasairól. (Nota bene: a Magyar Na-rancs sem.)

2.1996-ban a Stádium úgy gondolta: a 40 éves évforduló vala-mit segíthet ’56-on is, mártír költőjén is. Az Írószövetséget a gyengén működő múlt ellenére bevonta elképzeléseibe.

Ünnepi emlékülést képzelt el a Stádium a köztársasági el-nök vezetésével (az ország első közjogi méltósága az Írószö-vetség örökös elnöke is). Irodalomtudósok, irodalomtörténé-szek előadássorozatát képzelte el az Irodalomtudományi Inté-zet, az Írószövetség és a Stádium közös rendezésében. Termé-szetesen az országos ’56-os ünnepi program egyik pontjaként.


E

A köztársasági elnök pihenésre szorult. A kultuszminiszter helyettes államtitkárával küldte üzenetét. A fölkért tudósok részben visszaléptek.

Előzőleg áttörést remélve a Stádium az emlékülést összekö-tötte a Gérecz-díjak átadásával. Szerette volna, ha az addig évenként magánemberektől összekoldult adományokat álla-milag biztosított szilárd alap váltja föl. Szerette volna meg-emelni a Gérecz-díj erkölcsi, anyagi súlyát; hogy ne csupán a 30 év alatti elsőkötetes költők díja legyen, hanem a fiatalok általános irodalmi díja (novellistáké, regényíróké, esszéistáké, kritikusoké). Szerette volna, ha a Gérecz-díj megerősödése-megerősítése egyszer és mindenkorra háttérbe szorítja az elő-ző évben az özvegy által alapított Hidas Antal-díjat, melyet

átlátszó, de ordas szándékkal szintén a fiatalok díjaként sze-repeltettek (méghozzá az Írószövetség kiadványaiban jóval látványosabban a Gérecz-díjnál). A Nemzeti Kulturális Alap visszautasította a támogatást. („Fellebbezésnek helye nincs.”) Az Írószövetség ugyan adta mindenhez elnöke aláírását, de nem csak azt „viselte el”, hogy az emlékülést kihagyták az országos programból, a szövetség is kihagyta saját program-jából. A Stádium a 40. évfordulón is két díjat összekoldult, de elképzeléseiből semmi sem valósult meg.

3.Gérecz Attila, a 27 évesen ’56-ban hősi halált halt magyar költő, ez a minden erőltetés nélkül az ifjúság elé példaképül állítható tehetséges ember, mind a mai napig nem jutott be a magyar értelmiségi köztudatába, s ha nem történik gyökeres változás, a jövő magyar polgárának tudatába se juthat be, mert nincs olyan tankönyv, de még iskolai olvasmánynak ajánlott kiadvány sincs, amelyik költői munkáját tartalmazná.

4.Ugyanez a sorsa a váci börtönben alkotó „füveskertiek” köl-tői csoportjának is. Holott a Rákosi-korszak börtöneiben ez az egyetlen költő-csoportosulás létezett. Az irodalomtudo-mány ezt a hat főből álló, egész költői vonulatot képező cso-portot kihagyta az irodalomtörténetből. A ’90-es években sem volt semmi jele a pótlás szándékának. Nincs számukra költői rehabilitáció, ahogy Gérecz Attilának sincs – halála után 42 évvel. E tény kizárólag esztétikai szemszögből nézve is kép-telenség. Morálisan: lélekölés. Politikailag: megvetendő kárté-konyság, értékherdálás. Tűrni: gerinctelenség, önként hajtott fej a bunkó alá.

Meggyőződésem, hogy a kormányátalakítás idejében lehet és kell is fölszámolni ezt az anomáliát. Azt a részét is, ami ’56-ot illeti. Úgy belepte a gyom, hogy egy mai negyvenes már át se lát rajta. Még ha kormányra kerül, akkor is csak nagy üggyel-bajjal. Éppen ezért nem azt mondom, hogy a hatalom adjon neki súlyt. Nem mondhatom, hiszen a hatalom – a po-

Ez az eső most oly puha,mint lányokon a hűvös ruha,cseppje egyre gömbölyödiktükrös csillag-alakura.

Párkányon fénylő gömb marad,nézzem meg benne magamat,míg ringatózva így suhog,foglyom szökevény pillanat.

Ágaskodnak rám a rácsok,megirigylik, amit látok,vad felkiáltójeleikmegcsapkodnák a világot.

Esőcsepp-mozimban peregjelenet után jelenet:Attila ugrik rács közül!Lót-fut riadt zsandársereg.

Az ám, a híres rácsotok!Tört fogu eb, csak vicsorog!Átharapott vas-hatalom,közted az élet kilobog!

S hiába már az üldözők!Reflektor-kés nem éri őt!Árvízbe bújt gyümölcsfák köztlélegzete felgőzölög.

Dunaparton a vérebek!Fajankó kézben fegyverek!Sortűz! – ha fölröppen galamb.Szállni mégis csak így lehet!

Ez az eső már oly kemény.Falat pincéig ver a fény.Csillaghegyes robbanófej,vad telitalálat-remény!

Kárpáti Kamil

G. A. úr(fi) szökése Vácról

Gérecz Attila (az ülő sorban balról a második) az 1949-es öttusaválogatott keret tagjaként. (Benedek Ferenc archívumából)


A

litikai – meglehetősen súlytalanná vált. Ebben az állapotában tehát maga sem tehet igen mást, mint némileg mesterséges formában, tervezett és figyelemmel végigkísért úton megteszi azt, ami 1848 esetében még spontánul bekövetkezett: a forra-dalom átemelését az irodalomba. ’48-tól induló konzerválása jól mutatja, hogy lényege (és tisztasága!) konzerválódott az irodalom által. (Akkor is így van ez, ha Babits szomorú-szép verse, a Petőfi koszorúi fölfedi ebben a folyamatban is az árnyoldalt, a dolgok fonákját. A különbség ’48 és ’56 sorsa között ezzel együtt is megdöbbentő. S nem férhet kétség hoz-zá, miért az.)

Amit a kormányzat ’56 érdekében tehet, meg is kell tennie. A kisebbik, hogy vegye ki azoknak a kezéből ’56 ügyét, akik-nek az előzőek martalékul vetették. Ki kell emelni az egymás-sal marakodó egyletek, csoportok alól. Nemzeti égiszt – még ha furcsán hangzik is – most csakis állami iparkodással teremt-hetünk számára.

A nagyobbik tett, hogy pénzzel (pályázatokkal, megbízások-kal) érdekeltté kell tenni a magyar írók, költők javát ’56 be-emelésére az irodalomba. Aztán, hogy miként kell festenie egy ilyen pályáztatásnak, az már személyes beszélgetés(ek) kulcs-témája lehet.

Minden erőfeszítés nélkül, a lehető legtermészetesebben kí-nálkozik segítségül az egész Gérecz-ügy. Azért, mert legalább három vonatkozásban képez az aktív elképzelő számára gyú-anyagot:

1. Maga a költő. Életével, halálával, munkájával.2. A diktatúrák és az előző két kormányzat mulasztásai.

(Mint a villanypásztor, terelik a nyájat helyes irányba. Erről mondták Márai és Illyés vitájuk során, hogy „fekete vall fehér-ről”; a rossz puszta megmutatása elveheti tőle a kedvünk.)

3. A Gérecz Attila-díj. Múltja már van. Nyolc Gérecz-díjas már van. Most már csak – folytatás közben – a megfelelő mű-ködési alapot kell megteremteni. A Gérecz Attila Alapítványt. Amelyben megvalósítható a díjak rendszerének kiszélesítése. Önmagában vagy az Irodalomtudományi Intézettel közösen olyan pályázatok kiírása (vagy megbízatások létesítése) fiatal tudósok számára, mellyel kezdetét veheti Gérecz Attila és a

„füveskertiek” iskolai tananyaggá válása. De ezen is túlmenő-en Gérecz Attila-díjasok rendszeres publikálása, számukra ösztöndíjak biztosítása. Végeredményben: a kritikusnál kriti-kusabb helyzetbe jutott verskiadás visszajuttatása az egész-ségesebb, zökkenőmentesebb kerékvágásba.

A költészet magánüggyé válásának föltartóztathatatlan az útja Magyarországon is. Éppen csak arra kell ügyelnünk, hogy mielőtt útjának végére érne, el ne pusztuljon a hazai diktatú-rák súlyos évtizedeinek szövődményeitől. Nagyjából ’56 ügye is így áll. Az lenne a legszebb, ha egyszer az is mindenki leg-személyesebb magánügyévé válna. A kormányzatnak most mindkettő sorsába éppen azért kell a köz szellemében és le-hetőségeivel belenyúlnia, hogy a krízist túlélve odáig eljusson a XX. sz. költészete is, szabadságharca is.

1998. május

Megjelent: Kárpáti Kamil Összes prózái 1., Stádium Kiadó, 2011

Tisztelt Miniszterelnök Úr!

Az Erdélyi Magyar Írók Ligájának X. Írótáborában, a Kovászna megyei Árkoson összegyűlt írószervezetek (Erdélyi Magyar Írók Ligája, Fiatal Írók Szövetsége, József Attila Kör, Magyar Írószövetség) fordulnak Önhöz.

A sikeres nemzetek felismerték, hogy a kultúra biztosítja hosszútávon a fennmaradásukat. Az írószervezetek kiszámít-ható működése nélkül a magyar irodalomnak nincs jövője, írott szó nélkül pedig nincs fejlődés.

A Kárpát-medencében működő magyar írószervezetek, va-lamint a hozzájuk kapcsolódó műhelyek, kiadók, folyóiratok bizonytalan körülmények között, javarészt társadalmi mun-ka formájában folytatják anyanyelvápoló, identitásőrző tevé-kenységüket.

Az irodalmunk utánpótlását biztosító szervezetek kiszol-gáltatott helyzetben vannak. A támogatás, amelyet 2011-ben a mai napig nem kaptak meg a művészeti műhelyek, még a túlélésükhöz sem elég.

Az aláírók a Miniszterelnök Úr segítségét kérik.

Árkos, 2011. szeptember 17.

Erdélyi Magyar Írók Ligája (Király Zoltán ügyveZető elnöK)Fiatal Írók Szövetsége (Kollár árpád elnöK)

József Attila Kör (Balogh endre elnöK)Magyar Írószövetség (SZentmártoni JánoS elnöK) Szalay Lajos grafikája

Nyílt levél Orbán Viktorminiszterelnök úrhoz


JJött két fiatalember, piros-fehér-zöld karszalaggal, becsönge-tett. Akkor már az első emeleten lakott Attila mamája, mert a férje tíz éve meghalt, az egyik fia Svájcban, a másik Ang-liában élt, Attila, a legfiatalabb harmadik éve börtönben, és ő a három szobás lakást elcserélte egy első emeleti kisebbre. Hozták a kezükben az igazolványt, azt mondták, Attila meg-halt, a zsebében találták. Irén mama kiabált: Marica! Marica! Gyere le, baj van!

Marica lement, ott állt két nemzetőr, november nyolcadika volt, lehajtották a fejüket és azt mondták, Attila tegnap több lövést kapott, a holtteste a Dohány utca 39-es számú házban van. Ha elmegy velük valaki, megmutatják, hol.

Irén mama sírt, mert lelőtték a fiát, és mert nem láthatja, a köszvénytől hónapok óta nem tud kimenni az utcára. Ugye, elmész, kérdezte a lánytól, fia leendő menyasszonyától, ugye, eltemeted Attilát? Ha tömegsírba teszik, nem bírom ki, vagy tegyenek engem is mellé.

Persze, hogy elmegyek, mondta az immár örök menyasszony. A vázából egy kis csokor krizantént adott a kezébe Irén mama, a két küldönc közre fogta és elindultak.

Nem igaz, hogy nyugodt volt a város és csöndes. Csak Hrus-csov képzelte, ha beküld négyezerhatszáz tankot, kétszázezer katonát, egyetlen nap alatt letöri a forradalmat. Nem törte le. Alig léptek ki a házból, már a Podmaniczky utcán lőttek, és lőttek a Fasorban, a Király utcán, végig, a Dohány utcán. Egyik golyó a másik után süvített el mellettük. A két fiatalember azt mondta, ha sietnek, nehezebben találják el őket, és még három helyre kell hasonló üzenetet elvinniük.

Egy telefonfülke előtt ájulásszerű rosszérzés fogta el Ma ri-cát, később tudta meg, hogy ebből a fülkéből lépett ki Attila, amikor a harmadik tank – a másik kettőt ő lőtte ki – katoná-ja megcélozta, és egy sorozatot engedett belé.

A két karszalagos egy kapu előtt megállt, kinyitották. A ka-pualj két oldalán ülőkék voltak és csúcsíves faborítás, olyan, mint a gyóntatószékekben, a kapualj végét egy másik ajtó zár-ta le, ott volt Attila. A földön feküdt, mintha aludna. Ballon-kabátja volt rajta, amelyikben november negyedikén reggel elindult, összegombolva, kisimítva, és a magas nyakú, kék pu-lóver – a bátyja küldte Londonból –, az édesanyja adta rá, amikor október 30-án délben, a Gyűjtőből hazaért. A mel-lére, vagyis inkább a szívére egy kis csomag vécépapír volt téve. A menyasszony ennek igen megörült, mert Attila verse-ket írt a börtönben – a földön térdelve, az ágy tetején, az esz-tergagépen, ahol lehetett –, és vécépapírra írta a verseit, mi másra írhatta volna? Azonnal eltette, otthon elolvasom, gon-dolta, legépelem, és a többi mellé teszem. Csak ezután guggolt le, hogy megsimogassa a vőlegény arcát. Hideg volt az arca, nem csoda, éjszaka fagyott. Ahogy bejöttek az oroszok, egy csapásra elmúlt a meleg októberi idő, a víz a tócsákban meg-fagyott, a levegőben megdermedt a lehelet, talán ki se világo-sodott azóta a hajnal óta .

Attila arcán, kabátján, sehol egy csepp vér, felfoghatatlan volt, hogy tényleg nem él. Mit tegyek, gondolta Marica? Jó

volna haza vinni, az édesanyjához, de mivel? Kivinni a térre és eltemetni? A negyven valahány kilómmal? A karszalagos fiatalemberek elköszöntek, azt mondták, a következő állo-másuk Zugló lesz, utána Rákosszentmihály, a volt menyasz-szony pedig azt gondolta, valahonnét szerez egy ásót, és majd segítséget kér. Becsöngetett az egyik fölszinti lakásba, lehet, hogy éppen a házmesteré, és megkérdezte, van-e ásójuk? Mi-ért, néztek rá a bentiek sanda tekintettel? A kapu alatt fek-vő halottat akarom eltemetni. Mondták, hogy nincs és gyor-san becsukták az ajtót. De ekkor az egyik udvari lakásból kijött egy fiatalabb férfi és nő, azt mondták, van ásójuk, és szívesen segítenek. Egy másik lakó is kijött, ő lepedőt aján-lott fel. Azt kérdezte, jó lesz használt, vagy legyen inkább új? Marica lesütötte a szemét, és maga se tudta miért, azt mond-ta, jó lesz a használt. Egy létrát hoztak elő valahonnét, Attilát belegöngyölték a lepedőbe és ráfektették.

Nagyon hideg volt, mégis, hárman, négyen is csatlakoztak a létrás menethez. Valaki azt kérdezte Maricától, rokona, vagy ismerőse a halottnak? Ő lesütötte a szemét, és azt mond-ta, a menyasszonya, de az édesanyja és a testvérei helyett is ő van itt. Az asszonyok sajnálkozva néztek rá, az volt a sze-mükben, sokkal több a férfi halott, mint a nő, honnét lesz ennek a szegény lánynak új vőlegénye? Pedig Marica és Atti-la, valójában sose voltak menyasszony-vőlegény, csak szom-szédok, ismerősök, lehetséges jegyespár, és a börtön hat éve óta szövetségesek valamire. Hogy mire, még nem volt idejük végiggondolni.

Attilát néhány héttel a huszadik születésnapja után tartóz-tatták le.

Mi fér bele húsz évbe? A gyerekkor. Az iskola. Ha katona akarsz lenni, katonaiskola. Háborús időkben a katonaiskolás háborúzni tanul, győz, veszít, esetleg fogságba esik. Tizenhét évesen a fogság is kaland, főleg, ha hamar véget ér.

Szabadulás után a nyertes fél katonája rendszerint befejezi az iskolát, a hadapródból tiszt lesz. A vesztes fél diákja nem fejezi be, de ha törekvő, esztergályos tanuló is lehet belőle. A munka mellett esetleg sportol, s mert jól lő, lovagol, fut, úszik – ez még a katonaiskola hozadéka –, nemcsak eszter-gályos, hanem öttusázó is lesz. Válogatott keret tag, húsz évesen. Mondhatnánk, ígéretes jövő áll előtte. Mindenütt így volna, csak Budapesten nem, 1950-ben.

A húszéves Attiláért egyik reggel rendőrök jöttek, letartóz-tatták. Úgy gondolták, hogy szabadidejében, amikor nem dolgozik a csepeli gyárban, amikor nem fut, úszik a Margit-szigeten, kémkedik, és összeesküvést szervez. Félévig tartott a per, a Katonai Bíróság a huszonnyolc vádlottból négyet halálra ítélt, hármat közülük – egy nőt, egy egyetemi hallga-tót, egy rendőr századost – a Fő utcában, a bíróság udvarán felakasztották, a húsz és fél éves öttusázó és vasesztergályos tanuló tizenkét évet kapott.

Hát igaz ez? Hát lehet ez? Tizenkét év börtön a húsz éve-seknek? Nem létező hazaárulásért, szervezkedésért? Nem

VAthy zsuzsA

Klauzál tér ’56Gérecz Attila emlékére


M

elborzasztó ez? Szabad ez? Milyen világ, ahol az ilyen meg-történhet? Vakondok, görények, ördögök világa? Hol fogtok bűnhődni, ti bírák, akik száznál több halálos ítéletet hoztatok? Ügyészek, akik megácsoltátok az ítélethez az akasztófát? Ti börtönparancsnokok, akik rabtársaikkal verettétek félholtra a szökésből visszahozott fegyencet? Ti, akik húsz éves lányo-kat, fiúkat küldtetek akasztófa alá? És délután végeztétek ki őket, a Fő utcai bíróság udvarán, azért délután, hogy a kötél és saját súlyuk akkor törje el a gégéjüket, amikor száz méter-rel odébb, a menetrend szerinti sétahajón, boldogságtól ittas emberek éneklik, hogy „Sétahajó lágyan ring a Dunán”.

Tizenkét évre ítélni húsz éves fiatalokat? Hol bűnhődtök, ti szörnyetegek? Reméljük, a Pokol fenekén lesztek. A testetek iszapban, mocsárban, a lelketek jégbe fagyva. Vagy forró vér-folyóban bőgtök, segítségért könyörögtök, amíg eszeteket ve-szítitek a fájdalomtól. Vagy úsztok az árnyékszék mocskos levében, és a nyakatokat ördögök karmolják

Azt gondoljátok, jóvá tesz bármit, ha öt-hat év múlva maga-tokat ítélitek halálra?

Öngyilkosok lesztek? Gázzal, a konyhában? Méreggel? Egy marék orvossággal? Inkább kértétek volna meg kedvenc hóhé-rotokat, hogy az ítélethirdetés után titeket akasszon fel, ne a fiatal nőt, a kereskedőt, a borbélyt, a tanárt, az egyetemistát.

Mi a börtön? Ordító őr, rugdosás, kübli, csajka, éhségsztrájk. Büntetés, magánzárka koplalással, sötétzárka, végül, koplalás nélküli magánzárka, majd minden elölről. Téboly, öngyilkos-ság, állattá válás vagy birkatürelem a túlélésért. – Másfelől, a rabok egy része a szellemi elit java, politikusok, tudósok, fel-találók, írók, zeneszerzők, papok és tanárok, egy kis szeren-csével, a börtöncella a legmagasabb szintű iskola, igazi páholy egy soha nem képzelt színházban.

És az idők is változnak, három év után váratlan „olvadás”. Az őrök szelídebbek lesznek. Bocsánatot kérnek, maguk sem értik, miért voltak olyanok, amilyenek tegnap voltak. A börtön-könyvtár megnyílik, a rabok, ha akarnak, olvashatnak. Sétál-ni sem hátra tett kézzel kell már, a műhellyé alakított, egy-kori kápolna előtt akár leülhetnek a fűre, beszélgethetnek, elmondhatják egymásnak a fejben írt verseiket. Idézhetik és újrafordíthatják Rilket, Heinet, Verlaine-t. Mi ez, ha nem szel-lemi műhely? Igazi költőiskola?

A várakozást tevékenység váltja fel, a börtönélet átváltozik egy új törvényekkel berendezett világgá. Minden megtörtén-het. Nincs ajtó, cella, börtönfal, a rab, ha akar, gondolatban

végigszáguldhat az Andrássy úton, a Hortobágyon, eddigi éle-te minden helyszínén, képzelete zsákszámra teremtheti a szim-bólumokat, és ha csak a félelmeit fogalmazza meg, attól is gyó-gyul. Mert a börtönben a vers lelki kenyér, életerő, öröm.

A váci börtönben a „költői műhely” tagjai rendszerint dél-után találkoznak. Valamelyikük, egy hétfőn, vagy kedden, ma-gával hozza fiatal cellatársát. Vékony, magas gyerek, csillog a szeme, senki nem ismeri, ő pedig mosolyog és hallgat. Néhány héttel később verset hoz, első verse, huszonnégy és félévesen írta: „Így bocskorosan úgy-e megnevettek, / hogy márványt törni hegynek indulok?”

A verset Attila írja. A darócruhás, volt hadapród és vasesz-tergályos tanuló, soha nem gondolt rá, hogy verset írjon. Elég volt hozzá egyetlen részvétel a költői műhely óráján, hogy megírja első versét. Azután újabb és újabb verseket ír. Fény-ről, csillagfényről, verőfényről, alkonyi fényről, visszfényről. Rableányokról, elképzelt szerelmekről. A versek egyre jobbak lesznek, a váci költőtársak javítják, tanítják, biztatják fiatal társukat. Attila is, mint a többiek, vagy fejben írja a verseit vagy vécé papírra, nem egyszer kübli felett, kincset érő ceruza csonkkal.

„Szeretni tanulnak bennem a szavak.”A fiatal rab költői pályája néhány hónap után mégis meg-

szakad. Attila nem tud ellenállni a nagy kalandnak, a szökés-nek. Miért szökött meg? Csak azért, mert a nagy árvíz idején a börtön faláig, ablakáig feljött a Duna? Vagy, mert feltámadt benne a sportoló? Mert győzni akart? Végre, megint győzni? Vagy, hogy bebizonyítsa, aki győzni akar, tudjon veszíteni is?

A megáradt Duna három méterrel a börtön ablakai alatt folyt el, hullámzott, csobogott. Attila, negyedik éve rab, és még nyolc éve van hátra, kifűrészelte ablaka rácsát, majd – sötéte-dés után – előre eltervezett mozdulatokkal, ruhástul, bakan-csostul, belevetette magát a Dunába. Kiszámította, negyven métert kell úsznia víz alatt, hogy kikerüljön az őrök látótá-volságából. De miért ne? Tud ő ennyit víz alatt úszni, akkor is, ha több, mint három éve nem próbálta, ha tizennégy fokos a víz, akkor is. Kötött pulóvere háromszor beleakadt a szöges drótba, a lába görcsöt kapott, de kijutott a reflektorok fény-köréből.

Elérni a sziget csúcsát, utána át, a túlsó partra, Tahitótfaluba. Ha már ott lesz, megnyerte az első játszmát. Vihar jön, jeges zápor, mennydörgés és megint izomgörcs, reszketés, de szeren-csére, már a szigeten van, egy gyümölcsösben, a fákat koro-nájukig ellepi a víz.

A börtönben, amint észrevették a szökést, csónakokkal üldözni kezdték a rabot. Ők is elérték a szigetet és nemcsak elérték, körülkerítették. Attila ekkor éppen egy almafa mel-lett áll, korán érő nyári alma, a kedvence, a zsebébe gyömö-szöl egyet. Azután eszébe jut, hogy amikor egy társuk legutol-jára megszökött közülük, a smasszerek saját rabtársaival ve-rették össze a börtönudvaron, harminc perc alatt valóságos gyurma lett a teste, Attila ekkor mély lélegzetet vesz, leme-rül, és a csónakok alatt átússza az üldözők gyűrűjét. A vihar most jól jön, a csónakosok nem látnak, nem hallanak, ő pedig partot ér.

„Az győzhet csak az utolsó hajrán, aki a sorsánál nagyobb.”Ezt a verset nyár végén írja, természetesen, újra börtönben,

vagy a Kozma utcai Gyűjtőben, vagy már újra Vácott.De még nem tartunk ott, most még szabad ember. A túlsó

parton bezörget egy házba, szökött rab vagyok, mondja, a vá-ci börtönből. Az első család elzavarja, a második beengedi. Ruháit megszárítják, enni kap, éjszaka szalmán és pokrócon alhat, reggel irány Budapest. Tudja, bárhova mehet, csak any-jához, rokonokhoz és ismerősökhöz nem. Ki tudja, mióta fi-gyelik őket?Klauzál tér a 2-es villamossal


K

Két kalandos nap, váratlan találkozás korábbi szerelmével és a vőlegényével. A vőlegény éjszakai szállást ajánl fel a szö-kevénynek, Attila, aki az úszástól, éhségtől és kimerültségtől az ájulás határán van, elfogadja. A vőlegény egyenesen a rend-őrségre megy, feljelenti a szökevényt. Nem félelemből, nem féltékenységből, hanem politikai meggyőződésből. Állampol-gári kötelességből. Vesszen a nép ellensége! A szökevény kézre kerítésére nevetségesen sok embert mozgósítanak, civilek, egyen ruhások figyelik az utcákat, tereket, a városból kiveze-tő utakat. Mikor Attila a hosszú, mély alvásból felébred, a vő-legény megérkezik, s amikor felajánlja, hogy bárhova akar men-ni, elkíséri, Attila tudja, hogy veszített, a nyomában vannak.

Kissé véres, de rövid közelharc, az utcán két civil nyomo-zó leteperi Attilát, hátra kötik a kezét, egy autóba lökik. Mit mond nekik a szökött rab? „Meg kell mondanom, ezt bravúrosan csinálták.” Ők egymásra néznek, és zavartan azt mondják. „Szó, ami szó, te is.”

Egy budapesti börtönbe viszik a szökevényt, sikkasztók, tol-vajok hallgatják az új rabtárs történetét. Ilyen ember kellene nekem, mondja Józsi, a főnök. Ha kiszabadulsz, gyere hozzám. Hány kilód van, öcsi, kérdezi a másik? Kiló?! Tizenkét mázsa! Nem igaz, lihegik a rabok. Miért kaptad? Összeesküvésért. Hány éves vagy? Huszonnégy. Nem lehet! Elmegy az eszem!

Tárgyalás, ítélet, a hátra lévő nyolc év mellé további három év, szigorított. Előbb a Gyűjtőbe viszik, azután vissza, Vácra. És nemcsak a rabok, a börtönőrök is büszkék rá, vakmerő szökésére, úszására. Ismeretlenek dédelgetik, ajándékot, en-nivalót küldenek neki. Azt üzenik, írja meg Vácot, Má ria-nosztrát, a Kisfogházat. „A börtön eposzát”. De Attila a szigo-rított borzalmaitól összeroppan, éhségsztrájk, rabkórház, és csaknem a halál árán csikarja ki az engedményt: nem kell magánzárkában lennie. Dolgozhat. Esztergagépen. Hát, nincs oka, hogy örüljön? Dehogy nincs!

„Hej! Ma meghempergős jókedvembe’ vagyok, / szemem is másképpen, kisfiúsan ragyog.”

Mikor itt tartunk, még 1955-öt írunk, majd 1956-ot. Az or-szágban heves politizálás folyik, egyik gyűlés a másikat éri, egyletek, körök, vitafórumok alakulnak, naponta kerülnek szóba a demokráciát és a hazafias érzületet ért sérelmek. Közbeszéd tárgya lesz, hogy az orosz katonák jogtalanul tar-tózkodnak az országban, a vezetést arra alkalmatlan emberek bitorolják. A diákok fejében már fogalmazódik a Kiáltvány, amit majd október 23-án felolvasnak. Kitör a forradalom, hét-nyolc nap múlva a börtönök ajtaja is megnyílik. Miközben folynak a tárgyalások a forradalmárok követeléséről, már özönlenek az országba az orosz tankok és katonák. Mindösz-sze néhány nap, amit a börtönből szabadult rabok a családjuk körében, vagy az utcán, vagy a harcokban eltölthetnek. Utána, aki túléli – mi mást tehetne –, amilyen hamar tudja, elhagyja az országot.

A lepedőbe csavart halott és a csöpp gyászmenet az úttest közepén megy, öreg macskaköveken. A Dohány utca sarkán egy fiatalember rámutat az egyik épületre és azt mondja: ott, a legfelső emeleten volt az utolsó harci állásuk. Előtte, a Rákóczi úton harcoltak – a Corvin áruházban főztek nekik meleg ételt –, azután, a tankok miatt átjöttek ide, a Continentál Szállóba.

Te is ott voltál, kérdezik a fiatalembert? Ott. Fegyveretek is volt? Hármunknak egy puskája volt, és neki – a halottra mutat – molotov-koktélja. A Rákóczi úton már kilőtt vele két orosz tankot.

Három óra múlt, süt a nap, és fagy, mintha az időjárásnak az volna a dolga, hogy egyszerre fénybe és dermedésbe taszít-sa az embereket.

A fiatalember a körút és a Dohány utca kereszteződésére mutat – az egyik tank itt állt, mondja, a másik meg ott, a Rá-kóczi úti bejárónál. Neki – most Attilára, vagyis a lepedőbe göngyölt holttestre mutat – az volt a terve, hogy molotov-kok-tél lal kifüstöli mind a kettőt. Kinézett egy házat, ahova majd bemegy és az emeleti ablakból megcélozza a lánctalpast. De még világos volt, meg kellett volna várnia, amíg besötétedik.

Miért nem várta meg? – Marica kérdezte, sírástól elfúló hangon. – A létrát vivők úgy döntöttek, leteszik a terhüket, amíg a beszélgetést befejezik.

A harcostárs – vagy csak szemtanú? – a túlsó oldalon lévő telefonfülkére mutatott. Először átment oda, a fülkéből felhív-ta a mamáját. Sokáig győzködte, hogy nem és nem! Most nem mehet haza! Lehet, hogy éjszaka haza megy, de most még nem! – Kijött a fülkéből, kilesett a tankra, a Rákóczi út felé, azután fölnézett a kiszemelt házra. A tankista, szerintem, már akkor célba vette. Kiabáltunk neki, még ne menj! Hallod? Min-denre lőnek, ami mozog. Mindjárt besötétedik. Félóra! Húsz perc! Hallod, Attila? Ne menj még!

Fölnézett ránk, egy kicsit gondolkozott, azután döntött. „Tudok én futni!” Ez volt az utolsó mondata, és rohant. Ahogy sejtettük, úgy történt, abban a pillanatban, amint lelépett a járdáról, a tankista lőtt. Attilának megroggyant a térde, de a lendület még átvitte a túlsó oldalra, a járdán esett össze. Olyan közel volt az egyik kapuhoz, hogy a házbeliek – söté-tedés után – könnyen be tudták húzni. – A halottal egykorú vagy talán egy kicsit idősebb fiatalember elhallgatott, mélyet lélegzett, és hozzátette: hat vagy hét lövést kapott, legalább egy a szívét érte.

Kirják Miklós illusztrációja Gérecz Attila Töredékéhez


A

A férfiak felvették a létrát, a temetési menet befordult a Klauzál utcába, szótlanul mentek. A fiatalember nem ment velük, ő már elbúcsúzott Attilától.

Marica ujjai a cérnakesztyűben gémberedni kezdenek. A koporsóról, a létráról az jut eszébe, őt meg hordágyon az is-kolába vitték, amikor vizsgáznia kellett. Tizenegy évesen el-törte a csigolyáját, gipszágyban kellett feküdnie, így tudott csak levizsgázni. Magántanuló lett, másnaponként jött hoz-zájuk egy érettségiző diák, hogy tanuljon vele –, vizsgázni pe-dig hordágyon, mentőautóval vitték be az iskolába. A mentő elszáguldott vele a gimnáziumig, ott őt a hordággyal együtt kivették, felvitték az emeletre, be az igazgatói szobába, ott le, a földre, az igazgató asztala elé. Odagyűltek a tanárok, kér-déseket tettek fel, ő fekve válaszolt, így zajlottak le a vizsgák. – A huszonnégy éves Marica nem érti, miért ez jutott eszébe. Miért most? Inkább sírni szeretne, de nem tud. Miért nem tud? Lehet, hogy akit a létrán visznek nem is Attila, aki mögötte megy, nem is ő?

Szemben velük, négykerekű kocsin egy rongyos ruhás férfi koporsót húz. Mögötte idősebb férfi és nő, mennek, megállnak, sírnak, egymásra dőlnek. Akik sírnak, a szülők, a koporsóban egyetlen fiuk. Marica fejében megfordul, nem kellett volna mégis Irén mamához vinni Attilát? Kaphatott volna ő is ko-porsót, nem így, lepedőbe csavarva és létrán. De ki vitte vol-na haza, és hogyan?

A Klauzál utcában egyik műhely a másikat éri, szabó, ci-pész, üveges, képkeretező, szorgalmas mesteremberek negye-de, majdnem minden ház alsó szintjén üzletajtó, kirakat, ablak. Valamennyi műhely ajtaján, ablakán rács, sokféle, re-mek vasrács. A szabad világ rácsai! A tulajdonos akkor húzza le és akkor nyitja fel, amikor akarja.

Amikor legközelebb megpihennek, Marica elmond három verset. Arcod, Beszélő, Kenyéren és vízen. A gyászmenet döbben-ten hallgatja. Mi az, amit mondott? Ki írta? Vers, mondja Marica, az ő versei. Akit temetni viszünk. A gyászolók közül egy asszony sírva fakad, a többiek kérik, mondja el újra, leg-alább a harmadikat.

Marica még három verset elmond, a menet megilletődötten hallgat, a menyasszonynak folynak a könnyei. Végre sírni tud.

Mennek tovább, már az utca felénél tartanak. Az egyik ház falán mésszel festett szavak se KApitAlizmus! se szociAliz-mus! szAbAdsáG!

A kapualjban egy fiú és egy lány csókolózik. Marica, hogy ne fájjon az összefonódó fiú és lány látványa, elfordítja a fejét és gyorsan megkérdezi: Milyen utca is ez? Klauzál. És a tér? A tér is, mondják. Erre megkérdezi: Ki is volt Klauzál? – Ő már ilyen.

Egyik Dohány utcai kísérő készségesen elmagyarázza. – Földművelési, ipari és kereskedelmi miniszter 1848-ban, a Batthyány-kormányban, a forradalom előtt a liberális ellenzék egyik vezetője.

Alacsony, kopasz ember csatlakozik hozzájuk, ő itt lakik, mondja, sőt, itt született, ebben az utcában, és akár hiszik, akár nem, a környéken, még húsz évvel ezelőtt is, minden utcának német neve volt. Kleine Feldgasse, Grose Feldgasse, Königstrasse… A Schiebel gőzfürdője meg a Kiskereszt utcá-ban volt, a tulajdonos minden évben ötven ingyenjegyet osz-tott ki a rászorulók között.

Jól jönne most is, bólogatnak, de még mennyire, majd az egyik ablakból rádió hangja süvít ki. „Itt a szabad Rákóczi Rádió! Ne tegyétek le a fegyvert!”

Kiérnek a térre, váratlanul szemükbe süt a nap. Annyi fény zúdul rájuk, hogy csak hunyorognak, egyszer a fénytől, egy-szer a sötétségtől nem látnak. A létrát leteszik a földre. Itt jó lesz? – kérdezi az egyik koporsóvivő. A gyászmenet zavartan

hallgat – honnét tudnák, hol lesz jó? – De ekkor kabátban, csizmában egy fejkendős asszony áll eléjük, otthonosan, mint-ha ő volna a temetőőr vagy a gondnok, azt mondja, itt jó. Álla alatt megoldja a kendőjét, felajánlja, ha kell, szerez még egy ásót, és még egyszer mondja, hogy igen, itt jó lesz.

Három óra lehet. Az ég fénylik, a felhők fénylenek, arany-füst a novemberi fény. A kendős asszony visszajön, tényleg hoz egy ásót, és azt mondja, tegnap itt díszlövéssel búcsúztattak egy tizenhat éves fiatalembert, fegyverrel a kezében esett el. A Dohány utcaiak Attilára mutatnak, neki molotov-koktélja volt. – Marica azon gondolkozik, Attila minek örülne jobban? Díszlövésnek? Beszédnek? Éneknek?

Az ásót átadják egymásnak a férfiak, mindegyikük kifordít valamennyi földet. Amikor elkészülnek, a rádióból újra kiál-tás hallatszik. „Nem tesszük le a fegyvert! Segítsetek! Segítsetek!”

A nap éppen lement, már csak az ég világos, a házak felől közelít a sötét. A kiásott sírhely elég hosszúnak és elég mély-nek bizonyult ahhoz, hogy a halottat beletegyék. Meg sem beszélték, mégis, amikor Attilát beleteszik az éppen csak sírnak nevezhető mélyedésbe, mindenki mondott egy búcsú mondatot.

Meghalni nem kudarc, nem vereség! Meghalni huszonhét évesen, bátor és nagyszerű cselekedet! Büszkék vagyunk rád, két tankot kilőttél. Meghaltál értünk, a szabadságért! – Marica hangja halk és eltökélt. – Nem veszítettelek el, mondja, soha nem foglak elveszíteni.

A férfiak elkezdik szórni a földet, aki meg nem szórja, der-medten nézi: még néhány perc és a test eltűnik egészen. Keze, szeme, szája a föld alatt, egy másik világban lesz.

Az ásó emberek igyekeznek igazi sírhantot formálni a föld-ből. A házaspár, aki elsőként ajánlotta fel segítségét, amíg a férfiak lapátolnak, ki tudja honnét, egy deszkadarabot szerez, és beleszúrja a földbe, mint ideiglenes fejfát. A csizmás asszony két gyertyát hoz, meggyújtja, mély hangon, mint egy kántor, énekelni kezd, „Jézusomnak szívén megnyugodni jó”. – Mikor be-fejezi az éneklést, azt mondja, itt a téren piac volt valamikor, az anyja még idejárt árulni. Rókagombát és vargányát árult, háromkor kelt, hogy ötre ideérjen.

Már sötétedik, amikor elindulnak. Valahol megszólal egy vékony kis harang, igaz, csak egyet üt – negyedet jelenthet – Marica mégis úgy gondolja, Attiláért szól.

A Dohány utcaiak közül valaki azt mondja, a téren, ahol most a sírok vannak, húsz-harminc év múlva, talán fákkal körül vett emlékpark lesz és emlékmű a halottaknak. Vagy játszótér, padokkal, hintával, csúszdával, mondja másvalaki. A földszinti házaspár karon fogja a menyasszonyt, és azt mondja neki, most visszamegyünk hozzánk, nálunk alszol, majd reggel, világosban haza mehetsz. – Mennek, és csodá-latos módon, amíg az utca végére érnek, a közelben egyetlen lövés nem dördül el, csak közeledő ágyúszó hallatszik vala-honnét.

A Klauzál utca utolsó háza előtt nagy erővel felhangzik a rádió. Valamelyik lakásból jön a hang, a rádióban verset mond egy színész. „A te katonád voltam Uram!” zeng végig, a Klauzál utcán. Talán egy téren, sok ember előtt mondhatja a verset, mert a közönség lelkesen ismétli, „A te katonád voltam Uram!” Azután újra a színész, „A te seregedben harcoltam.” És megint az utca sok embere: „A te seregedben harcoltam.”

A vers abbamarad, valahonnét, nem lehet tudni, a rádióból, vagy a térről, géppuskasorozat, véget nem érő tratata…! Majd jajveszékelés, sírás, ordítás.

Történetünk itt véget ér. Ötven év múlva, október 23-án, az Írószövetség házának

falán, majd a Klauzál téren felavatják Gérecz Attila, a huszon-hét éves hősi halott emléktábláját.


EEgy esztendővel ezelőtt jelent meg a Búvópatak Könyvek sorozat ki-lencedik köteteként A vörös bőrkabát című bűnügyi regény Adalbert de Mont tollából. A könyv egy véráztatta időszakról, az ötvenes évek Magyarországáról szól hitelesen, megrázó erővel. A szerzőt villámpos-tán kerestük meg, és kértük, hogy válaszoljon munkatársunk, Farkas Judit kérdéseire.

– A magyar kommunista diktatúra borzalmainak bemutatásához miért a krimit, ezt az irodalom perifériájára szorított műfajt válasz-totta?

– A minősítéssel nem értek egyet. A krimit, amelynek immár nagy klasszikusai vannak, ugyanolyan elismert és vonzó mű-fajnak tartom, mint az irodalom más zsánerű területét. Min-den attól függ, mire használják, mit derítenek föl vele, és hogy ki műveli, milyen színvonalon űzi a mesterségét. Szórakozta-tó, bűnügyieskedő rejtvény-e (Agatha Christie), mely a bűn-tényt logikai úton fejti meg (Poirot, Miss Marple), a bűn em-beri és társadalmi oldalainak átvilágítását tartja-e célraveze-tőnek egy humánus detektívfelügyelő közreműködésével (Si menon Maigret-történetei), vagy Conan Doyle már-már ko-mikus párosához hasonlóan (Sherlock Holmes és dr. Watson), fölényes gőggel, de dilettáns módon, magáért a hecc kedvéért avatkoznak bele életekbe és halálokba, vagy az úgynevezett tough school (kemény iskola) kivitelezője, a csavaros eszű, ci-nikus nyomozó, aki felelősségre vonás nélkül gyilkolhat is a saját szakállára (Chandler Philip Marlowe-ja), old meg számá-ra kényes szituációkat. Tulajdonképpen Poe-val kezdődött (A Morgue utcai kettős gyilkosság), akinek tudós Dupin lovag-ja a tökéletes műveltség, polihisztor bölcsesség mintaképe, és Leblanc Arsene Lupinjénél, a mindent és mindenkit kijátszó modern, úri zsiványnál fejeződött be az a tradicionális korszak, amely témánk szempontjából talán említésre érdemes.

Ami ebben a „műfajban” ezután következett, az a vér, a brutalitás, a gonoszság tombolása, az ember meggyalázása és állati szintre süllyesztése. Kiveszett a műfaj művelőiből az irodalmi igény. Az, hogy az izgalmas és változatos cselekmény közben társadalmi igazságot szolgáltassanak, egy bizonyos kör életstílusát megragadva, kövessék vétkes megnyilvánulá-saikat, és arra kényszerítsenek bennünket, olvasókat, hogy szubkultúrák mélyébe és kiváltságos körök közepébe pillant-sunk. És ezzel együtt persze fokozódott az „auktorok” pénz-éhsége. Amerikában, a „demokrácia” hazájában – ahol termé-szetszerűleg ma már sem Steinbeckek, sem Hemingwayek nem születnek – a társadalomkritikai hajlandóságot erősen ellen-őrzik a tőke kiadói érdekeltségei és az irodalmi ügynökségek, a lelkiismeretesebb írók az utóbbi időben rájöttek arra, hogy szenzációs bűnügyi történeteikkel – furfangosan konspirálva – kijátszhatják a cenzúra torzsalkodó akadályait. Ezért jelen-tetnek meg sorozatban bírósági és „börtön-storykat”, vádha-tósági elemzéseket, vesztésre álló pereket regényekben és filmekben: ezekben ugyanis nem kell kendőzni a valóságot, le lehet leplezni az ügyvédek és ügyészségek korrumpálását, a bíróságok manipulálását, a maffia eluralkodását a politiká-ban, az egyén kisemmizettségét és a gazdag kuncsaftok föl-mentő ítéleteinek jogsértő hátterét.

De térjünk vissza a kérdéséhez! Kritikusaim a szememre vetették, hogy írásaimban sokat moralizálok, profetizálok, tanítónak képzelem magamat ahelyett, hogy az élet kemény valóságát ábrázolnám, cicomák és falragaszok nélkül. Páter B. is emlegette nekem, hogy vajon ki és mikor fogja megírni az ötvenes éveket úgy, ahogyan volt, ahogyan átéltük, ahogyan végigsírtuk és végigrettegtük? Egyik régebbi regényemben már kísérletet tettem arra, hogy ennek az inkvizíciós időszak-nak egy kis szeletét bemutassam a szokásos módon: leírás, monológ, interaktív párbeszédek, események gördülékeny bonyolítása – de szépelgés és epikai csámcsogás lett belőle. Elmúlt dolgokat színesen elbeszélni? Folyamatot természetes állapotában „objektíven” előadni? Az elbeszélő és az elbeszélt tárgy közötti konstruktív távolságot megtartani? Tehát itt is nagyobb szerep jutott az „irodalmi szabályoknak”, mint a tör-ténetet – ha lehet egyáltalán „történetről” beszélni – helyette-sítő tortúrának.

És maga a kérdésében is céloz rá, mert „a borzalmak bemu-tatására” utal. Úgy gondoltam, immár több történelmi kor-szak kibelezett résztvevőjeként, hogy a krimi műfaja adja a legmegfelelőbb foglalatot. Lehet-e erről a véráztatta korszak-ról bármit is mondani kriminalitás nélkül? Emberbőrbe bújt

Csak az ima…Farkas Judit levélinterjúja Adalbert de Mont íróval


A

szörnyek gúnykacaját és gerincbe törtek halálhörgéseit idézni? A csapszögekkel rögzített kínzópad, a sokkolók elektromos rezgései és a megkínzott testek össze-összerándult, zsugorodó zsigereinek képsorai, hangjai itt vibrálnak előttem és sípolnak a fülemben.

– A bűnügyi regény két idősíkban játszódik, egyrészről az ötvenes években, másrészről a rendszerváltás előtti időkben két helyszínen, Magyarországon és a franciaországi Sousbois városában. A bolseviz-mus rémtetteit, a horrorisztikus elemeket sem nélkülöző vallatásokat olyan érzékletesen írja le, hogy az olvasó arra gondolhat, az író talán közvetlen tapasztalatait építette be a regénybe…

– Igen, az olvasó jól gondolja. Mégis: olyan korban, „mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra” (Radnóti; Tímár György fordította franciára: Fragment), az, akivel meg-történt, aki viseli élete végéig és azon túl is ennek a gyöt ret-te tés nek és kínvallatásnak levetkőzhetetlen és kiirthatatlan nyomait, röstelli önmaga és a világ előtt is, hogy mindez vele megesett. Szörnyű szemtanúnak és áldozattevőnek lenni, mert az igazolva látja kétségbeesett mizantrópizmusát, és sötétebb jövőt vizionál. Nem győzheti meg többé köpönyegváltó poli-tika, öntömjénező hatalom és jól szituált érdekek trivialitása.

Csodálkozom azon, hányan mernek írni és emlékezni erre a romlottan verítékes múltra, akiknek soha semmiféle tragi-kum nem felhőzte be az életét; csodálkozom azon, hányan nyújtják a markukat jutalmakért, pénzes pozíciókért, s elvá-rásokat fogalmaznak meg, amik őket megilletik „hőstettei-kért”, sarokba szoríttatásukért. Csodálkozom azon is, meny-nyien vannak, akik valóban érdemesek lennének a köszönet-re, megszolgálták a hálánkat, de nem verik a mellüket szél-tében-hosszában, nem menedzselik magukat reklámpózban, hanem csöndben, szerényen meghúzódnak a háttérben, és el-elmosolyodnak a világ képtelenségein. Alázatosan, szelíden, szégyenkezve, otthonuk rejtekében önmagukba fordulnak, és az Istenüknél találnak menedékre.

– A történetben egy család szenvedéseiért, meghurcoltatásaiért szol-gáltat valaki igazságot. De vajon a bosszú-e a megoldás? Adható-e felmentés az ő tettére?

– Itt beleütközünk keresztény felfogásunk sarkalatos törvé-nyébe: a megbánás és a megbocsátás parancsába. Sem a bosz-szú, sem a megbocsátás nem megoldás. A Názáretit is az áru-lás és a bosszú juttatta a Golgotára. Jézus, bár megbocsátott, bűnnek tekintett minden bosszút – de bosszú azóta is van, óráról órára folyik, megbocsátás pedig nincs. Tessék csak akár a mai történelem térképére nézni: keresztény hatalmak foly-tatnak gyilkos háborút népek és nemzetek ellen, és akik ve-zénylik, jóllehet reggel misével kezdik a napot (pl. Tony Blair, volt brit kormányfő), mielőtt hozzákezdenének a munkához ovális irodájukban, ökumenikus imaórán vesznek részt (az ifjabb Bush, volt amerikai elnök), és utána nyugodt szívvel kiadják a parancsot repülőiknek, rakétáiknak, katonáiknak, hogy öldököljenek „a szabadság és a demokrácia nevében”.

A gyóntatószékben, az egyház hatalmánál fogva, létezik fel-oldozás. De vajon az Úristen egymaga, autentikusan hogyan fog ítélkezni fölöttünk ennyi szörnyűség láttán, amely min-den eddigi mértéket meghalad, nem akar fogyatkozni, sőt, inkább napról napra szaporodik, sűrűsödik, növekszik, s egy-re iszonyatosabb és menthetetlenebb lesz? A kiengesztelődés és az üdvösség kritériumait Jézus félreérthetetlenül a tudo-másunkra hozta Máté 25, 31–46-ig tartó evangéliumi szöve-gében. Csakis az ima ereje és a jótettek erdeje segíthet. De annak az imája, aki előbb gyerekeket, asszonyokat, ártatlan polgári lakosokat pusztított el, vajon mennyit nyom a latban? Annak a jótette, aki előbb romhalmazzá lövetett városokat, földrészeket, és utána jótevőként megérkezik, hogy – kedve-ző áron, banki garanciák biztosításával – újra felépítse azokat,

és vöröskeresztes csomagokat osztogat a halottak hozzátar-tozóinak? Annak a jótette valójában hatályos-e? Krisztus világosan az értésünkre adta: ez a föld a „világ fejedelméé”, sátáni machinációk terepe, ahol az ördög angyal képében, papi áldással is képes rontani, álprófétákkal és álmegváltók-kal is próbál operálni, mert minden áron győzni akar, az em-beriség fölemésztésére törekszik. Ez a kozmikus méretű küz-delem még nem dőlt el…

Ne igazoljuk kritikusaim szófüzéreit! Mivel ez a regény nem morális kaptafa, a szereplők önállóan cselekszenek, ter-mészetükből adódóan tervezik meg s hajtják végre tetteiket. Az író elindít egy prológust: felvázol, kisegít, proponál. A fi-gurák saját elhatározásukból építik tovább – néha az író szándékai ellenére – az életüket. Fölmentés? Bízzuk az olva-sóra a döntés jogát, mondja ki ő a végső szót. (Csak zárójel-ben árulom el magának: egyelőre nemigen látok megoldást. Az Úristennél kell kopogtatni. Ő annyira kegyes. Nála min-den lehetséges…)

– Aki a regényt elolvassa, hosszú ideig a hatása alatt marad. Ennek csak egyik oka, hogy szembesül a magyar történelem legsötétebb idő-szakával. A legrémisztőbb felismerése az, hogy a hálózat talán ma is él, pusztít embert és nemzetet egyaránt. Lehet-e védekezni ellene?

– A gonoszság ellen? Sehogy. Hogy sterilen „védekezhes-sünk”, ahhoz végleg és örökre le kellene mondanunk a szere-tetről és a szolgálatról, a nyitottságról és az egyetemességről, a befogadásról és a jó hírrel kezeskedésről, azaz Krisztus Jézus legfőbb tanításairól. Önmagunk börtönébe zárva óvhat-juk csak meg önmagunkat. A zártkörű „cégek”, a kafkai „hi-vatalok”, a privát „securityk” polipcsápjai át- meg átfonják a pártkonglomerátumokat, a közszolgáltatás csatornáit, a titko-sított háttéralkukat, az internetek adatbázisát. Megbízóik itt tanyázhatnak akár a szomszédunkban is, kopogtatnak, és mi ajtót nyitunk, pedig számíthatunk rá, hogy becsapnak, besúg-nak, destruálnak. Hát nem Vörösmarty Mihály írta, felismer-ve valami eredendően végzetest, elszorult szívvel és elboruló elmével, hogy „az ember fáj a földnek”? Hogy „az emberfaj sárkányfog-vetemény”? (Gara László ültette át franciára: Les Hommes).

Nem. Ugyanúgy, ahogy nem tudunk belátható időn belül védekezni a válságok ellen, az elszegényedés ellen, a kipellen-gérezés ellen, a hajléktalanság ellen, a bankok önkénye ellen, a járványos és eddigelé anonim betegségek ellen (l. Susan George: A luganói tanulmány; franciául 2000-ben látott nap-világot. Csath Magdolna tolmácsolta magyarul), amelyek mö-gött nem nehéz megsejteni a globalizációs nagytőke mester-kedéseit; megtestesül a tudatos, módszeres rombolás és a szisztematikusan kidolgozott, sikerekben szédelgő profithaj-sza valamennyi stádiuma.

Tegyük föl inkább így a kérdést: Mire volna szükségünk egy megálmodott védekezéshez? Anyagilag és erkölcsileg megerő-södött országra, a nemzeti öntudat felvilágosult újraértéke-lésére, kiegyensúlyozott, bátor lelkületű szolidaritásra, mű-velt, kulturált és okos népre, korszerűen és tisztán megfogal-mazott célokra, különböző hitek és felfogások megértő és megkülönböztetett tiszteletére. És legfőképpen – imára. Talán meglepően hangzik: egymásért imádkozó nemzetre. Lehet, hogy újra meg kellene tanulnunk imádkozni? Helyesen, hi-telesen, őszintén? Minden kétely és minden feltétel nélkül? Olyan aktívan, hogy ez a kitárulkozás minden engedetlen-ségünket eltörölje?

– Könyve rendkívül filmszerű, majdhogynem kész forgatókönyv. Nem jutott eszükbe a megfilmesítés?

– Egy kiváló rendező a regényből készült treatmenttel pá-lyázott is a Mozgókép Alapítványnál. Mielőtt azonban ered-ményhirdetésre került volna sor, ez az alapítvány is megszűnt, s a beadott anyagok érvényüket és tartalmukat vesztették.


K29.Készültünk a tárgyalásra. Az volt a gond, hogy G. mérnöknek meg kellett jelennie azon, tanúvallomást tennie, és nem tudtuk garantál-ni, hogy el ne ítéljék. Megígértük neki, hogy ha netán el is ítélnék, ez pusztán formalitás lesz, mert utána nem kell börtönbe vonulnia, va-lahol vidéken, álnéven szabadon élhet. G. hisztérikusan tiltakozott: – Nem erről volt szó! Nem így vállaltam! Kurdi bedühödött: – Hogy miről van, vagy miről lesz szó, azt mi mondjuk meg! Ha nem engedel-meskedsz, megyünk a pincébe, mérnök úr! Egy kis áramcsiklandozásra! G. nyomban elhallgatott, és bocsánatot kért.

Mindennek titokban kellett történnie. Senki semmire nem jöhetett rá. A családot szét kellett választani! A Hold utcai lakásukat fölszámoltuk. A felesége a testvéréhez költözött, a nagyszülőket a két kis gyerekkel lefuvaroztuk egy eldugott veszprémi faluba, Nagyalásonyba. Kaptak egy ócska parasztházat a falu szélén, a cigányputrik közelében. G. a tárgyaláson jól szerepelt, szövegét meggyőzően mondta el. Jutalmul meg-engedtük, hogy a kislánya, Jutka ezentúl az anyjánál lakhat Pesten. G. tanúvallomása alapján két halálos ítélet született, amit Bogár még aznap délután végrehajtott a börtönudvaron. Három vádlottat élet-fogytiglanira, kettőt tizenöt évi fegyházra ítélt a bíróság. G. esetében beszámították „őszinte, beismerő vallomását, valamint a nyomozó ha-tóságokkal való hazafiúi együttműködését”, és ezért csak négy évi és hat hónapi börtönt kapott, teljes vagyonelkobzást (ami időközben meg is történt!), további öt évre eltiltást a közügyektől.

30.Egy nyári reggelen, amikor éjszaka már nyitott ablaknál aludtak, olyan nagy volt a hőség, Piroska hiába ébresztgette a férjét:

– Ákos! Ákos! Mi van veled? Kész a reggeli. Tejeskávé, friss zsömle, most rakták le az ajtónk elé. Az újság is itt van – és simogatni kezdte a férfi arcát, karját, kibontotta testét a ta-karóból, s a hátát, mellét dörzsölgette. – Nem tesz jót ez a sok alvás, hidd el!

A háta meleg volt, de nem érezte a szívverését. Ráhajtotta a fejét, ujjait a pulzusára nyomta, és felsikoltott. Rózsika be-szaladt a szomszéd szobából:

– Mi történt, Mama? – Azt hiszem, megállt a szíve.

Rózsika a nyaki ütőerét tapintotta, a csuklóját szorította magához, és a lüktető hullámok elmaradásából maga is kons-tatálta az apja halálát.

– Nem segíthetünk már, Mama.Kihívták a körzeti orvost. Az megállapította, hogy „Ákos

bácsi tempírozhatóan éjfél körül”, csöndben, fájdalmak nél-kül, „álmában szenderült jobblétre”. A két asszony hosszan, görcsösen sírt, de egy idő után hirtelen abbahagyták. Eszükbe jutott, mi mindenen mentek keresztül eddig. Ez az iszonyatos élet végigpörgött előttük, s most nyugtalan aggodalommal néz-tek az ágy köré gyűlt családtagokra, Garbó Elekre, Jutkára, Mátéra, akik lesütött szemmel, könnyek nélkül, összeszorított fogakkal uralkodtak az érzéseiken. Rózsika szédült, eszébe vil-lant, hogy a tablettákat be kell vennie, különben elvágódik.

– Egyszer megfizetnek! – mordult föl Máté, s a karjára kulcsolt ujjait olyan erősen préselte a húsába, hogy véraláfu-tásos lett a bőre.

– Hát az nem lehet, hogy ennyi bűn büntetés nélkül ma-radjon! – buggyant ki Jutkából, legyűrt öklendezése közben.

– Örüljünk annak, hogy élünk! – szólalt meg csillapítóan Rózsika. – Hányan pusztultak el közülünk az ávó kínzó-kamrájában, a börtönökben vagy a kitelepítés nyomorában! Örüljünk az életnek! Örüljünk egymásnak!

– Örüljünk? Miközben a halálbrigád békés, boldog éveit él-vezi?! – dörrent Máté válaszul, fogcsikorgatva. – És jót röhög-nek a markukba?! Egyszer meg kell fizetniük!

Garbó Elek csak ácsorgott némán, mereven, talán nem is látott, nem is hallott semmit. Aztán a Pasaréti templom ha-rangkondulása mintha jelzést hozott volna a számára:

– Ó, hát mindjárt indul a bécsi gyors! Ott kell lennem. Várnak az utasok. Nem veszteglek itt tovább! – és előre szege-zett állal, rángatózó léptekkel, a fenekét billegtetve körbe-trappolta a szobát – Za-ka-tol a vo-nat… Sí-pol a ka-la-uz… Za-ka-tol a vo-nat… –, majd kiügetett.

31.A felügyelő ujjaival az íróasztal lapját kocogtatta:

– Antoine, Didier, figyeljetek ide! Megérkezett a fordítás! Nézzük először a két üdvözlő lapot. Az egyiken egy virágcso-

– Lesz-e folytatása „A vörös bőrkabát”-nak?– A regény minden modellje élt, vagy élő alak. A Búvópatak

– és személy szerint Csernák Árpád – erkölcsi és politikai bá-torsága tette lehetővé, hogy megjelenjen. Más kiadók, különös módon, nem a történet „eszmei igazságát” vonták kétségbe, hanem „valóságtartalmát”. És ezért minden konkrétumot, hi-vatkozást, idézetet ki akartak húzni belőle, s így pusztán egy reális elemekből építkező fantasztikus kaland maradt volna, ami már-már a sci-fi világába visz, de mindenképpen az író gazdag fantáziáját dicséri. Jóllehet, a kötet minden állítása bi-zonyítható és kontrollálható; hatalmas anyagot dolgoztam föl, hogy dokumentumokkal is igazoljam a tényeket, mert ma már a tényeket is igazolni kell.

Nem titok, hogy újabb krimibe fogtam – szándékom szerint az utolsóba. 1956. október 23. dicsőségéről, és október 30. tragikumáról szól, s mindarról, ami 1956. október 23-át és 2006. október 23-át összeköti. Ez a két dátum összefügg egy-mással, s mind a mai napig nem hagyja csillapodni sem az akkori, sem a mostani eseményekben részvevők lelki hábor-gását, a hősök és az áldozatok bosszúvágyát. Mert nincs el-intézve még sem ’56-nak, sem 2006-nak az október 23-ája. Ez a forradalom mindmáig vérzik. Ív feszül a két évszám kö-zött, összekapcsolja őket a nem nyugvó emlékezet, a nem csorbuló fájdalom és a fel-felszökő indulat. Valószínűleg nem Magyarországon fogom szorgalmazni publikálását. Miért há-zaljak megint egy könyvvel, ami bizonyára fantasztikum?

AdAlbert de mont

A vörös bőrkabátRészlet a regényből


N

kor cirádás korsóban, hátlapján a következő szöveggel: „Drága Gyulám! Ezeket a virágokat gondolatban neked szedtem. Ölellek, csó-kollak – M.” Milyen megható! A másikon egy dísztelen fenyő-fa, ezekkel a sorokkal: „Gyula! Tudom, neked a karácsony mást jelent. Nekem a szeretetet, a szerelmet. Az itthoni estékre, éjszakákra boldogsággal emlékezve küldöm csókjaimat – M.” Sok a csók!

– Mit akart ezzel mondani: Neked a karácsony mást jelent? Mi mást jelenthet? – kérdezte Antoine.

– Hogyhogy sok a csók? – indulatoskodott Didier. – Felügye-lő úr, nem értem a megjegyzését. Itt szerelemről van szó. Nem savanyú uborkáról. Persze, ha valakinek már terhére van…

A felügyelő ismét az asztalt ütögette:– Didier, te olyan szemtelen vagy, hogy esküszöm, megbán-

tam, hogy előléptettelek…– De hát az esedékes volt…– Inkább velem tette volna meg – szúrta közbe Antoine.

– Jobban járt volna, higgye el…– Nahát, később még számolunk, Didier! Most ne térjünk

el a tárgytól! Itt a három levél. Magyarul van, ezen a különös, sehova se sorolható nyelven. Felolvasom:

„Drága Gyulám!Végre megírtad, hol vagy, mi van veled. Örülök, hogy egykori rab-

társad segíteni tudott. Nagyon szeretnélek látni, ölelni. Nálunk a kór-házban még mindig sok a sebesült. Éjszakánként elvisznek egyet-egyet közülük, és nem hozzák vissza. A lakás üresen áll. A rendőrség le-zárta. A házba csak a tanács engedélyével lehet bejutni, a rendőrség előzetes hozzájárulásával. Látod, óvatos vagyok én is, dátumot sem írok. (Tanulok franciául!) Sokszor csókol – a te Marikád.”

„Drága, egyetlen Gyulám!Megpróbáltam bejutni. Egyelőre lehetetlen. Nem vagyok az elvált

feleséged, sem valamilyen rokonod, nincs jogcímem, mint mondják, hogy bemenjek az elhagyott lakásba. Várnunk kell. Ahogy kérted, a levele-idet megsemmisítettem. Azért egyet-egyet megőrzök azok közül, amiket mostanában kapok tőled. A táskámban hordom, a fésűm meg a rúzsom mellett. (A tanár szerint jól haladok, a kiejtésem elfogadható. Határo-zottan dicsérte a nyelvérzékemet.) Sokszor csókol – Mária. Ui. Veled álmodtam az éjjel. Csodálatos volt!”

„Egyetlen Szerelmem!Ahogy múlik az idő, egyre jobban érzem a hiányodat. Nem tudok

nélküled élni! Elhatároztam, hogy mindenképpen utánad megyek. (Már meg tudom értetni magamat. Intenzív a tanfolyam!) Tegnapelőtt beköltöztek az új lakók. A földszintet egy fiatal zeneszerzőnek és egy idős házaspárnak utalták ki, az emeleti három és fél szobába népes család költözött be, Garbóék, három generáció! Fölkerestem őket, mint egy régi ismerősöd, elmondták, hogy kárpótlásként kapták ezt a lakást. Nagyon elhanyagolt volt, most kifestik, parkettázzák, átrakják a cse-répkályhát. Megnyugodhatsz! Semmit nem találtak benne. Vagy eléget-ték begyújtáskor. Millió csók a viszontlátásig – Mária.”

– No hát, ennyi! Telis-tele vannak ujjlenyomatokkal. Köztük a tietekkel! Sok kézen mentek keresztül. Kétfajta azonban mindegyiken azonosítható: az egyik – mint a laborosok ki-mutatták – Jules-é, a másik valószínűleg Marie-é. A Deuxième Bureau közli, hogy kutatnak a lány után. Talán Jules Pastor halálának körülményeiről is többet tudunk meg a nőtől. Nem zárható ki, hogy ennél több levél született, de Jules összetép-te őket. Mitől félhetett? Persze, nehezen tudom elképzelni, hogy félt egyáltalán valamitől. Lehet, hogy voltak otthon sö-tét ügyei, ki tudja? De hát ezek nem ránk tartoznak.

– Ha jól értem, Felügyelő úr, maga segített neki, hogy itt, Sousbois-ban megtelepedjen. Aztán összejártak egy darabig, majd ritkultak, és végül elmaradtak ezek a találkozók – ösz-szegezte Didier. – És nem mondott semmit arról magának, mit csinált Magyarországon?

– De. Csak annyit, hogy a rendőrségen dolgozott, a köz-biztonságiaknál. Azért jött el, mert már unta a rendcsinálást.

Torkig volt a pitiáner bűnözők megfékezésével. Nem akart hibákat elkövetni, amire sok lehetősége adódott az élete folya-mán. Úgy éreztem, Jules megcsömörlött, kiábrándult az egész szovjet világból. Én nem faggattam. A régi elvtársiasság kö-telezett bennünket a kölcsönös segítségnyújtásra és a kölcsö-nös hallgatásra is.

– Nem készültek fotók…– Már mi a fenének készültek volna? Ne okoskodj, Didier!

Bízd magad az én szimatomra. A gyilkos vagy gyilkosok – mert lehetséges, hogy ketten voltak – kesztyűben dolgoztak. A kispárna huzatán azonban árulkodó nyomot hagytak: va-lamelyikük megvágta a kezét késsel, felszakadt a kesztyű, tehát dulakodhattak is egy kicsit, természetes védekező ref-lex, bár nem hinném, hogy Jules ellenállása gondot okozott volna nekik. Jules vére AB negatív, és az ismeretlen vércso-portja 0 pozitív. Na most, Antoine, kérem, pár percre hagyjon magunkra.

Antoine kényszeredetten kifarolt a szobából. A felügyelő nagy lélegzetet vett:

– Ide figyelj, te piszok Didier! Ha te engem le akarsz járat-ni a társaid előtt, én kifingatlak. Vedd tudomásul, hogy nem tűrom tovább a szemtelenkedéseidet…

– Felügyelő úr, ne haragudjon, de… – próbálta megállítani a szózuhatagot – félreérti…

– Félreértem? Nyilvánosan lecseszel, engem, Borneau fel-ügyelőt! Kritizálod az intézkedéseimet. Ha netán-tán valami kimegy a fejemből, úgy propagálod, mint egy szenilis vénem-ber tehetetlenségét…

– Nem tehetek róla, ha Felügyelő úr nem érti a tréfát!– Mi ebben a tréfa? Nevetségessé teszel a városban. Elhíresz-

teled, hogy hovatovább alkalmatlan vagyok az állásom betöl-tésére… Mit képzelsz, te szarjankó, meddig tűröm ezt a pi-maszságot? Fegyelmit sózok a nyakadba, de olyan fegyelmit, hogy megemlegeted…

– Maga…maga…egy Pétain! – kiáltotta Didier.– Mi? Mi-csoda? – fuldoklott Borneau. – Mit mondtál, te…

te briganti? Pé…tain! Azonnal add be a lemondásodat!– Majd ha hülye leszek! – vágta oda Didier, és kirohant az

ajtón.

32.Kurdi jelentett Zascsikovnak: Olyan eltúlzott méretű már az ellenség elleni harc, hogy eszelős módon a régi párttagok is (nemcsak a szocik!) gyanúsítva vannak. Pártvezetőket fognak perbe trockizmus vádjával. Óriási tévedés! Hogyan lehetnének az illegalitás bátor harcosai troc-kisták-zinovjevisták? Seres Laci hiába próbálta lebeszélni, Kurdi elküldte Moszkvába az „észrevételeit”, úgy érezte, kommunista köte-lessége megvédeni a pártot „a belső bomlasztó erőktől”, az eltúlzott éberségtől. (Hivatkozva Lenin: A baloldaliság mint a kommunizmus gyermekbetegsége c. munkájára.) A munkásmozgalom legkiválóbbjait akarják eltaposni, ahelyett, hogy a különféle hazaáruló elemek, kétes személyek – mint amilyen például G. mérnök és társai, V. kisiparos, az újból jelentkező magyar közösségek, amelyeknek szálai messzire vezetnek, csak követni kéne az útjukat stb. – likvidálását szorgalmaz-nák, fokoznák a harcot az amerikai és a titoista kémek ellen.

A Tábornok összehívott minket, Serest, engem, két megbízható őrve-zetőt és három markos sorállományú katonát, a szobájába: – Elvtár-sak! Rákosi elvtársnak üzentek Moszkvából, hogy áruló van közöttünk. Kurdi Dénes följelentésében megrágalmazta őt, igyekezett aláásni a tekintélyét, a szovjet elvtársakban bizalmatlanságot kelteni a munkánk iránt. Rákosi elvtárs, Kurdi nevét kiejtve, a hüvelykujját lefelé görbí-tette, ami egyértelmű jele a sorsának. Bevégeztetett, elvtársak! A ki-végzésen nektek kell, akik most itt vagytok, jelen lenni, az őrvezetők és a sorkatonák fogják végrehajtani a Párt ítéletét. Árulónak nincs helye közöttünk!


A

Aznap délután levonultunk a pincébe. Kurdi nem tudta, miről van szó. Azt hihette, egy újabb kínzás következik, hasonlóan G. mérnök megtö-retéséhez. Az ablaktalan, levegőtlen betonhelyiségben körülvettük Kurdit, és én felolvastam az ÁVH pártszervezetének döntését: „Kurdi Dénes megszegte esküjét. Felettesét, Rákosi elvtársat, akinek hűséget fogadott, elárulta. Nem kerülheti el méltó büntetését. A szolgálati szabályzat értelmében a Párt halálra ítéli. A rendelkezés szerint a holttestét is meg kell semmisíteni. Nyoma sem maradhat az áruló kilétének.”

Kurdi térdre vetette magát. Szűkölt. Rimánkodott, artikulátlan han-gok törtek föl belőle: – Nem… Ó, nem… Ahahahah! Adonáj! Ne… Ne… Óhhhhhh…. Jajajajajaj! – Csuklott, és zokogott, zokogott, majd hirtelen elnémult, s a beálló félelmetes csöndben tiszta, átszellemült hangon mondta: – Előttem Mikáel, mögöttem Gábriel, jobbomon Ráfael, balomon Uriel, és fölöttem Élohim kegyelme. – Megdermedve hall-gattuk. Közben testét a legények a padlón rögzített rézlemezhez (ezt használták a kivégzésekhez!) szíjazták, csatlakoztatták az elektródá-kat, és Seres intésére ez egyik őrvezető lassan az ötödik fokozatig nyom-ta a kapcsolókart. Kurdi borzalmasan üvöltött, s kiáltozása állati vinnyogásba csapott át. Vizelete elfolyt, szarszagtól bűzlött a bunker. Az őrvezető addig tartotta az ötödiken, míg a teste szénné nem égett előttünk. Szégyenszemre a gyengébb idegzetű őrvezető elbőgte magát, Seres Laci a földre hányt. Birkás doki a hátunk mögül lesett ki, ezt már nem bírták az idegei. Aztán csak elsóhajtotta: – Elvégeztetett!

Szemetes zsákba söpörték, ami Kurdiból még föllelhető volt, s a kije-lölt őrvezető szolgálati kocsin kivitte a Vizafogóhoz, ott a csomagot a Dunába hajította.

A Szabad Nép 1950. jan. 30-i cikke minket igazolt: „Felmérhetet-len szolgálatot tett az Államvédelmi Hatóság a magyar dolgozó nép-nek, mikor Rákosi elvtárs útmutatásai nyomán lesújtott a Pártba be-furakodott ellenségre, a Rajk-bandára… Az Államvédelmi Hatóság-nak sok és jó fegyvere van. De legélesebb fegyvere a pártszervezet. Nem véletlen, hogy a Rajk-banda éppen ezt akarta megfojtani. Kártevőket, kémeket küldöttek az Államvédelmi Hatóság tisztikarába, hogy le-fegyverezzék a munkásosztálynak ezt az erős hadseregét. A Párt, Rá-kosi elvtárs ébersége, a Szovjetunió tapasztalatainak felhasználása tet-ték lehetővé, hogy az ellenségnek ez a kísérlete is zátonyra jutott…

A magyar dolgozók hálájuk, szeretetük sok jelével halmozzák el hű-séges barátaikat. Zászlóval kedveskednek nekik, és aligha van olyan ünnepség, ahová ne hívnák meg az Államvédelmi Hatóság dolgozóit. A biztonság, az erő érzése tölt el minden becsületes embert, ha őket látja. Egy egész gyár, vagy falu ünnepe, ha egy-egy dolgozójuk az Ál-lamvédelmi Hatóság kötelékébe lép. Ünnep, mert ismét bizonyítja, hogy maguk a dolgozók őrzik tulajdonukat, a gyárat, a földet… A szocializ-mus építésének idején a külső és belső ellenség dühe, támadása foko-zódik. Az Államvédelmi Hatóság szerepe ebben a korszakban még na-gyobb, mint eddig volt…” (Éles fegyverünk: az Államvédelmi Hatóság)

A Forradalmi napló című hat darabból álló Ratkó-versciklust először 1968-ban olvastam. Dr. Perbíró József (1908–1991) egyetemi tanár mutatta meg nekem, aki a József Attila Tu-dományegyetem professor emeritusa, 1956-ban Szeged forra-dalmi nemzeti bizottság elnöke, Szeged Megyei Jogú Város polgármestere volt. 1957-ben a hatalom életfogytiglani börtön-re ítélte.

Később amnesztiával szabadult, s a siófoki vízmű jogásza-ként dolgozott. Mivel a szomszédunkban lakott, pallérozva érdeklődési körömet, több könyvét kölcsönadta (Márai Sán-dortól, Bibó Istvántól, Kodolányi Jánostól stb.). Többek kö-zött angolra is tanított abból a nyelvkönyvből, ami végig vele volt a börtönéveiben és tartalmazta a rabszámát (674–837) is.

Ratkó József 1956 szeptemberétől 1959-es „eltanácsolásáig” a szegedi József Attila Tudományegyetem bölcsészkarán foly-tatta tanulmányait magyar-történelem, majd fél év eltelte után magyar-olasz szakon. Verseit 1953-tól közölték a különböző folyóiratok. Első verseskötete 1966-ban jelent meg Félelem nél-kül címmel.

Úgy gondolom, hogy a 75 esztendeje született Ratkó József „ismeretlen” versének közreadásával fontos irodalomtörténeti ereklyével gazdagodhatunk. A szegedi szikra nélkül valószí-nűleg nem lobbant volna lángra az ’56-os forradalom és sza-badságharc kitöréséig felhalmozott tetemes gyújtóanyag. Emlékezzünk „a reménykedés zsenijére.” (Nagy Gáspár). „Élhettél vol-na másképp? Igen, élhettél volna. Mi is, túlélők, szerethettünk volna Téged másképpen, jobban, okosabban. Megtartóbban” – tördelte betűkbe gyászát Buda Ferenc. (Ratkó József. Élt 53 évet). Súlyos örökséget hagyott ránk: szegénységünkben szegénységünket megbecsülni.

Minthogy ezt a verset egyetlen kötetébe sem vehette fel, és összegyűjtött verseinek egyetlen gyűjteményében sem ol-vasható, úgy vélem érdemes megismertetni az olvasókkal.

matyiKó SeBeStyén JóZSef

Ratkó József„ismeretlen” üzenete

Dr. Perbíró József feleségével dr. Nagy Mártával a börtönbőlvaló szabadulás után öt hónappal (Siófok, 1963)


TTűz – vízTűzoltók jöttek a zúgó tömegrea fecskendőkből vizet ontani.Bolond kísérlet! Mintha el lehetneaz ilyen tüzet vízzel oltani.Okt. 24.

Kenyér? szabadság? munkás jussa? Kuss:így érvel most a „népi” puskatus!

AmnesztiaAmnesztiát? – Esetleg majd mi – nektek,akik gyilkoltok, nép közé lövettek!Okt. 25.

Ma vörös volt a hulló csillag;talán még vörösebb, mint máskor –a szégyentől, a pirulástól!Okt. 26.

Tanulj meg angolul és pucolj ki Angliába,mert itt a vér, az élet, az áldozat hiába,mert nem lehet feledni a jelent és a múltat,melyet a pesti kormány hazug szavakba bújtat;

mert itt színt vált a gyáva ember kaméleonként,s fegyvert fog vére ellen, vagy parancsra vagy önként,mert itt a szovjetekkel gyilkoltatják a népet,amely a jogtalanság rút éjéből felébredt!Ott tán lehet még ember és jó magyar belőled –legföllebb, hogyha lázadsz, ott nem testvérek lőneka testvérekre és nem fiak a vén apákra…Vagy próbálsz itt maradni? Hiszen ki tudja, hátha!Akinek nincs e földön csak a halálra jussa,azon segített mindig, s most is segít a puska –azon segített mindig, s most is segít a fegyver!Lám, tankok, gépágyúk sem bírnak a pestiekkel!Okt. 28.

Ma nincs élet, ma nincs találka;az ölbecsaló szerelembe van a lakásokba zárva.Csók helyett puskazávár csattan – az utakon, a terekenávósok vonulnak csapatban. –

Ki csinálta ezt a tilalmas,robbanni készülődő rendet?

Ki hallott még ilyen hatalmas, ilyen nyugtalan, forradalmas, puskaporszagú csendet?!

Ratkó József

Forradalmi napló

Ratkó József egyetemi index-képe


TTánc címmel két költeményt is írt Ratkó József (1936–1989), mégis, ha kimondom, hogy Tánc, a magyar líra ismerői és kedvelői közül szinte mindenki a Fábry Zoltánnak ajánlott versre gondol, amely így kezdődik: „Magyarország temetőföld, / posztumusz humusz.” Híres vers, nagy vers, amilyet a költők va-lamennyien meg szeretnének írni. Vagyis olyan művet költeni, mint Illyés Egy mondata, mint Márai Halotti beszédje, mint Zelk Sirálya, mint Pilinszky Apokrifje, mint Nagy László Aszá-lya vagy mint Domonkos István Kormányeltörésben című költe-ménye. (A XIX. századból is vehetnék példákat: Nemzeti dal, A gólyához, Előszó stb.) Hogy mi a nagy vers, arra pontos defi-níciót adni nehéz, mindenesetre körülírható: az, amely jól szavalható, lírai és retorikai remeklés egyaránt, „egy könny, ki-mondva ezrek kínjait” (Eötvös József). Természetesen a nagy versek előfordulásának esélyei megnövekszenek azon költők életmű-veiben, akik mindig hibátlan s jó verseket adnak ki a kezük-ből. Ratkó József is ilyen típus. Nagy műgonddal és morális felelősséggel bánt a szavakkal. Ha legtöbbször használt kife-jezését, fő motívumát keressük, a „halott” főnévre találunk. Halottakról szól, ám mindig olyan kontextusban, hogy az élőkről vallhasson. Szerinte a sok-sok halott tartja meg éle-tünket, akár Déva várát az emberáldozat. Fontos, eligazító dolgokat, sőt törvényeket őriznek és közvetítenek halottaink.

László Gyula professzor bizonygatta és bizonyította, hogy a honfoglalás előtti magyarság számára ez még evidencia volt. Ratkó József ezért kezdi úgy versét, hogy Magyarország teme-tőföld…, mert nem más az néki, mint a „szülöttem föld”. Élet és halál éppúgy egybeér világképében, miképpen honfoglalás-ko ri temetőink pontos tükörképét adták az élő falvaknak. Pogánykori, keleti és déli hitvilágokat idéz ez a költemény. Táncot, vagyis kitörő életkedvet várunk a vers képzuhatagá-tól, ám kezdet és vég a költeményben is egyetlen forgás ori-gójában található. A történelmi allegóriákhoz áll legközelebb a Tánc, mintha Vajda János Virrasztók című művéhez hasonlí-tana. Itt is és ott is egy népszokás, egy rítus leírásával talál-kozunk. Ratkó pogány ünnepet fest le: a jeremiádok hangján mutatja be az ezeréves országot, annak kevert népességét, a magyarokat, az oláhokat, a szlávokat: egyszóval egymás tej-testvéreit, sorstársait. Nem csak tragikus és véres, de még bű-nös is szerinte ez a fajta állandó katasztrófában való létezés. A magyar nép zivataros századait mintha nem csupán a sors akarná, vagy isteni ítélet („Történelme soha el nem / évülő priusz…”), hanem Magyarország élni-halni-akarása akárha egyfajta meg-átalkodottság is lenne. Sem kipusztulni, sem értelmes életet élni nem képes ez az ország: „Magyarország temetőföld, / toroz és vigad. / Holtjaiból kóstolót küld / szomszédainak.” Beleborzong az olvasó, a disznóölések népszokásait eleveníti föl a költemény. A pogány (animális!) életöröm és baráti gesztus (a kóstoló-küldés) kannibalizmusba fordul. Ám nem egy mai horrorfilm kelt itt rémületet bennünk, hanem az, hogy ennek a véres je-lenetnek történelmünkben valós előzménye van: a megégetett Dózsa Györgyből, a vezérükből kellett lakmározniuk a láza-dó jobbágyoknak. Babits még magát a keresztény emberisé-get is kannibalistának tartja egy képalkotásában, hisz majd’ kétezer év óta Jézus testét és vérét fogyasszuk a szentáldozás-kor: „Az Istent esszük, mint az ős / törzsek borzongó lagzikon / ették-itták királyaik…” (Eucharistia). Mindezek ismeretében Ratkó XX. századi látlelete igen pontos: „Duna-környék szétszóratott, / éhes népei, / vagyunk ma is ama székely / György vendégei.” Ratkó József csűrdöngölős dala mégsem haláltáncbéli táncszókkal folyta-tódik. A „temető-föld” Magyarország, a posztumusz humusz, akár Ady Ugarja, nem maradhat remény nélkül. A vers eleji sorok (egész strófányi terjedelemben) megismétlődnek, azon-ban tovább lendül a költemény még gazdagabb asszociációk-kal és gondolatokkal. Az ezer évvel és évezredekkel mérhető sírva vigadalom egy időtlenebb, mítoszi bacchanáliává széle-sedik. Barbarizmus és pogányság helyett a kulturemberiség bölcsőjéig jutunk a befejező két versszakban. A költő mint írástudó az utódjait kiköltő legendabéli madarakkal lesz egy-lényegű. Olyan ősi lény, aki az utódait saját véréből tápláló pelikánt s az önnön hamvaiból is újraéledni képes főnixet is eszünkbe juttatja. S még itt sem áll meg, hisz a félelmetesen gyönyörű utolsó négy sor szerint olyanná kell válnia, hogy Zeusz erejével bírjon: „Mégis: hogyha szülni már egy / ringyó sem akad, / hónom alatt költöm ki a / fiacskáimat.” Ugyanis a görög fő-isten volt az, aki a magzat Bacchust, anya híján, a combjába varrta, és valósággal „kihordta”, míg világra nem jöhetett a bor és a mámor későbbi, szűzies istene. A költő is efféle isteni

németh istVán péter

Egy nagy vers margójára

Beregszászi Szabó Tibor grafikája


H

tettre lesz elszánt – emberi erővel. Ratkó József hogy miért épp az utódhagyás kérdését tette nagy verse záró gondolatá-ul, annak bizonnyal több oka is volt azon kívül, hogy a leg-fontosabb mégis csak: az életünk rekreációja. Az utódokhoz, az újszülöttekhez fűződő törvényeink a Ratkó-családtól el-választhatatlanok voltak az ötvenes évek első felében. A költő édesapjának Anna nevű testvére volt ugyanis az a miniszter, akiről az 1951 és 1954 közötti korszak a nevét kapta. A de-mográfiai mutatókon ugyanis csak úgy sikerült pozitív vál-tozást elérni, hogy drasztikusan-diktatórikusan betiltották az abortuszt. (Embertelensége miatt ez sem lehetett járható út.) A Ratkó-korszakban csak a humanizmussal ellenkező szabá-lyozás miatt született több csecsemő Magyarországon. Ratkó József számára azonban nem hogy védettséget jelentett volna a magas funkciót kapott családtag személye, hanem sokkal inkább elárvultabbnak és űzöttebbnek érezte magát kisdiák-ként. Iskoláit nyomon követve Petőfi és Szenci Molnár Albert garabonciás útjainál is több kacskaringóra találunk: „Apám lakatos, anyám varrónő volt. Iskoláimat Pesterzsébeten, Vámosmikolán, Sándorfalván, Budaörsön, Miskolcon, Parasznyán, Putnokon, Erdő-bényén, Hajdúhadházon, Tiszadobon és Nyíregyházán végeztem. Voltam lelenc, gyermekvárosi polgár, eltanácsolt egyetemista.” Önéletrajzából az is kiderül még, hogy költözései folytán élete során már igen

jól megismerhette ama posztumusz humuszt. (Az ünnepélyes, rímes latin szerkezetet úgy fordíthatnánk: halál utáni föld… Olyan föld, amit a halottak táplálnak.) Ratkó Józsefnek József Attila-i sors jutott osztályrészéül. Nagynénjétől, ha már nem számíthatott semmi jóra, a költeményekhez menekült. Versé-ből kiderül, hogy Ratkó Anna műveletlen asszony volt, még a tárgyragot is két t-vel írta. Illyés Gyula volt az, aki bíztat-ta a fiút: tehetséges. Amikor végre élete is egyenesbe jönni látszott, akkor érte a csapás, fiát kellett elsiratnia. Segítsd a királyt című István királyról szóló drámájának ihletett Imre-siratójában a saját könnyeire ismerünk. Halállal eljegyzett élete és költészete az életigenlésről szól, ahogy az adys még-is-szócska ott dacol a Tánc című költeménye végén. A bánat, ha mindigre egy bánat marad ebben a térségben, ő egy élhe-tő értelmes életre szavaz, amelyben már az ő magzatmentő utolsó áldozatára sincs szükség. A verset a Szélkiáltó együt-tes Rozs Tamás megzenésítésében tartja műsorán. A Tánc vers-szövegére Dinnyés József is talált dallamot. Nem csoda, hisz a strófák 8 és 5 szótagnyi terjedelmű, ütemhangsúlyos (fél-rímes) sorokból épülnek föl. A megrendítő és elgondolkodta-tó költeményt tehát – Nagy László Táncbéli táncszók című kom-pozíciójához hasonlóan – nem csupán énekelni, de ropni is lehet.

Három fa (nagyapa, apa, unoka) történelmi mikro sagaja, ahogy egymásból hajtanak és egymást ölelik az idő távolából (1956–2006), nem kronologikusan szervezve egy elárvult nem-zet elárvult családtörténetét. A fa főmotívumnak meg kell je-lenni minden dramaturgiai egységben (unoka 1–apa–nagy-apa–unoka 2), minden lehetséges esztétikai síkon (kép, szín, rajz, fotó, felirat, beszéd stb.), az adott dramaturgiai egység főszereplőinek közvetlen környezetében, hátterében, az osz-tott képmezőben, hol előre, hol hátra mozogva. Vigyázni kell azonban arra, hogy ez ne legyen túltelített, motivikusan foj-togató. A nagyapa és az apa fái sohase teljesek: kopaszodók, lehullt levelűek, szárazak.

Az egyes dramaturgia egységek percigénye: 1–2–2–3. Az első és a negyedik egység gyorsabb vágású, főként a 4. egység fo-kozó párhuzamos montázsa miatt. Az 1. és 4. egység erősen épít a totálok és a premier/super plánok kontraposztójára. A 2. és 3. egység múltbelisége inkább lassúbb képkapcsolást (svenk, kocsizás, varió, enyhe daruzás) igényel.

Az egyes dramaturgiai egységek fény- és színtartománya a következő:

1. digitális kamera éles, tiszta, normál színei – 2. karcos-ho-mályos videós színek – 3. kontrasztos fekete-fehér – 4. az egye-temi felvételeknél digitálisan tiszta, a párhuzamos montázstól kezdve hol barnára archivált, s benne megjelenő piros vagy nemzeti szín, a 3 fa-férfi enyhe elszínezése, hol a 2006-os okt. 23-ai szétveretés elmosott, összefolyó színei.

A 8 perces kisjátékfilm a természetes zajokra-zörejekre, at-moszférára, minimális párbeszédre, rövid narrációra (1. és 4. egység) épülnek, de a 4. egység párhuzamos montázsa Bee-thoven Egmond nyitányának fő témájára mozog. A narrációt az unoka hangján halljuk.

Az egyes dramaturgiai egységek tagolásaUNOKA 1.A piros Seat Ibiza végighalad az Üllői úti fáknál. Az anya ve-zet, a fia (unoka) mellette ül, hátul az apa, a rengeteg bőrönd, nagy táska közé szorulva. Az albérletbe költöztetik a fiút, mert felvették a BME Villamosmérnöki Karára.

Fontos a fák és a kocsi, ill. a fák és az apa–unoka kapcso-lata. Sok belső kép a kocsiról. A fiú monológja arról, hogy a nagyapa nem érhette meg, hogy az unokájából mérnök lett, holott alig ismerte, kevésszer jött kiskorában, még kevesebbet beszélt a múltról, de néha a kombájnok, festék automaták tervezéséről igen. (Bevillanó óriás totál képek a Szilvásvára-di dombra felfutó református temetőről, ahol sok fenyőfa oltalmában nyugszik a nagyapa.

Néhány kép egy régi pincéről, ahol egy 6 éves kisfiú kutat a szerelékek között.) Sokszor járt lent a pincében, a titkok (logarléc, körző, erősítő, rossz tv, nagyapa fényképe a Liliomfi szerepében egy nemzetőr szalagba csavarva) után sóvárogva.

Az Iparművészeti Múzeum mellett balra kanyarodnak. A Petőfi hídon mennek keresztül, éles napsütésben, magasztos, friss színek, hol a jobboldali (Gellérthegy, Erzsébet híd, hol a bal részt (Nemzeti Színház, Művészetek Palotája) mutatva. Mellőzik a Schönhertz kollégiumot, visszakanyarodnak és beállnak egy zsúfolt parkolóba, az albérleti ház mellé (Októ-ber 23. u. 27.).

Az apa elérzékenyülten mondja, felmutatva az utcatáblára: „Fiam, nagyapád boldog lenne, ha tudná, hogy te már itt lehetsz. Ő mindig ide vágyott. Innen indult a forradalom, ami őt tönkretette. Bármikor elhaladsz a kamasz mártírok oltára mellett, gondolj arra: ők már megvéreztek helyetted.” A fiú és az apa egy fa mö gül fény-

Szűk Balázs

Októberi fákfilmvázlat


M

Aképezve, ahogy a bőröndökkel távolodnak. Az apa hátrafor-duló arca.

APAApa arcáról hátravarió. Ekkor derül ki, hogy egy fojtott fényű, szűk nyomdába szorultunk. A kamera nyomdagépre fordul. Majd sok, felváltott vágás a nyomdáról és könyv lapjairól (né-hány fotóval nagyapa 56-os egyetemi éveiről) beszélnek a könyv (’56:10:23) születésének okáról és arról, hogy mikorra várható a megjelenés. Az apa elteszi a tiszteletpéldányt, ki-megy, át a sáros úton, fúj a szél, kopog az eső. Felhúzza az ernyőt, buszra száll. Mereven kinéz az ablakon. A következő képben a munkaügyi központnál áll sorba, jegyet kap, regiszt-rálják, várakozik, kinéz az ablakon, behívják a 23-as szobába. (Közben a beszólítások sípoló hangjai, a számok beolvasása a hangszóróba.)

Egy napilap hirdető táblája előtt áll, bal oldalt, felveszi a szemüvegét, hol közelebb megy, hol távolabbra lép, álláshir-detéseket néz. Mások mereven mellette, felfelé tekintenek. Harang szól. Háttérben kopasz fák.

NAGYAPAHarang szól. A nagyapa jobb oldalról fényképezett közeli pro-filja, amit balon kabátban nemzetőr szalaggal a lezén néz a távolba, a miskolci egyetem épületeire, a dombokra, az Avasra. 1956. október 25-e van, csend. Hirtelen bevágott, mozgalmas totálkép: szemből fiatal emberek boldog, hullámzó tömege jön, átkarolva egymást, kokárdák, zászlók és táblák szelíd védel-mében. Középütt nagyapa Liliomfi öltözetben, rajta a ballon-kabát és a nemzetőr szalag.

Újból az egyetem épületeire figyelő őrző arc, majd lövések, hol erősebbek, hol halkabbak.

Ezek ritmusára egy 1962-es jelenetet látunk, amint az egri Finomszerelvénygyár előtt fekete autó vár. Bizonyos képeknél lövéseket hallunk ’56-ból. Felmegy a technológiára 2 rendőr és egy pártbizottsági ember és megbilincselve hozzák le a nagyapát. Bilincses kezével leadja a portán a kulcsot. A ren-dész fájdalommal nézi az egész jelenetet, de nem mer szólni. Mindenki látja, mi történik, hisz a busz már beállt a forduló-ba, de mindenki elfordul. Nagyon nagy csend van.

Szilvásváradon az egyik ház fordulóján, ahol egy kis ösvény bújik elő a bokrok, fák közül, két 2 éves gyerek tipeg, az anyjuk fogja őket, apjukat várják szokás szerint. A fiú (a film-beli apa) szinte sír: „Appa?!” Rázendít a lánytesvér is: „Appa!” Anya mondja: „Majd jön, bent kellett maradnia…. Kenyeret keres nektek.” Zöld fák mindenütt.

UNOKA 2.A kollégiumi héten a BME hallgatók az egyik este fáklyásan vonulnak a Lánchíd felé, átkiabálnak a Corvinus egyetemre, az ősellenséghez. Nagyon boldogok. Az aranyos fényekkel be-vont budai oldal, a csillogó vízfelület. Közben az unoka ar-ról beszél, mi fog vele történni az első hónapokban, október 23-áig: elárulják a barátai a kollégiumi férőhely miatt; az utol-só pillanatban találnak albérletet; apja barátja nem ajánlja fel, hogy segít, pedig pesti; magányos, csak néha jut el az egye-temi templomba; a szobatársától egy kicsit fél; ellopják majd a bankkártyáját és mobilját a szemináriumi dolgozat leadá-sakor. Ezen történés egyre gyorsabb nappali képekkel felvá-zolva: a pad közelről a kártyával és mobillal, dolgozat leadása, az üres pad távolról, a felügyelő tanárnál tett kétségbeesett bejelentés, a bankban a kártya letiltása, utcai telefonálás haza a szüleihez, rendőrségen tett bejelentés, magányos vádló arca. A képek ritmusa marad.

Barna archív képre átváltás. ’56-os műegyetemista felvonu-lás nyugodt totáljai. Majd a párhuzamos montázs második folyama, a 2006-os szétveretés olyan képei, amelyek színes-zaklatott közelképek, kézi kamerások, osztott képmezejűek, hogy az unokát is utólag be lehessen digitalizálni 2–3 helyen. Ez a két karakterű kép váltja egymást, legalább ötször az Eg-mond nyitány ütemeire. Jó lenne olyan képeket találni, ahol fák is vannak. Végül egy utolsó kép a békés felvonulókról, ahol a 3 „fa”: nagyapa–apa–unoka egy képbe van digitalizálva, mind hárman ballonkabátban, nemzetőr szalaggal a karjukon, a tömegben boldogan hullámozva. A képben keverednek a ré-gi és mai feliratú táblák: „Ruszkik, haza!”, „Munkát, kenyeret / Gyurcsány le veled!” stb. A kép átfeketül, arany betűkkel a kö-tet Kik maradtunk végleg c. versének 5. versszaka rajzolódik ki, míg szól a nyitány: „Égi imádság értetek, / Kik szerelmet, ölelést lent / Hagytatok a történelmi / Ködben, csengettyűszóért fenn.”

Már lehetett vagy hét esztendeje, hogy az egyik tévécsatornát nézve egy különös történetbe csöppentem. Ravasz Lászlóról szóltak a képsorok. A püspökről és leányfalui kertjéről. A do-kumentumfilmet Ravasz László nem halló, siketnéma fia ké-szítette. Szinte megörökített mindent: nemcsak egy emberi sorsot, hanem egy történelmi korszakot. Láthatjuk a fénnyel írt kockákon: Horthy Miklóst, Teleki Pált, Bethlen Istvánt, Horthy Istvánt. De ott lehetünk Edelsheim–Gyulai Ilona gróf-nő és Horthy István, Szeleczky Zita színésznő és Haltenberger Gyula olimpikon esküvőjén, valamint Tildy Zoltán unokájának keresztelőjén is. Az igehirdető, szolgálatot teljesítő személy mindig ugyanaz: Ravasz László. Mert Ravasz László életútja egybeforrt a 20. század nagy történéseivel és a magyar refor-mátus egyház sorsával is.

Kitűnő iskolákat végzett: a székelyudvarhelyi református kollégiumot, a kolozsvári és a berlini egyetem teológia szakát. Így került segédlelkésznek Kolozsvárra, ahol megismerte éle-te nagy szerelmét, későbbi feleségét, Bartók György püspök

leányát. Öt gyermekük született, akik közül Boriska, a magyar politikai gondolkodás egyik non plus ultrájának, Bibó István-nak felesége lett. A Trianon által átrendezett határváltozások következtében 1921-ben Budapestre költözött, hogy a duna-mel léki egyházkerület püspöke lehessen. És ettől kezdve lett nemzedékének prédikátora a Kálvin téri református temp-lomban. Élénk közéleti szerepet töltött be, szinte minden a korban született protestáns mozgalom és szövetség alapítá-sánál bábáskodott, számos irodalmi és kulturális szervezet tagja volt, munkásságát több külföldi egyetem is díszdoktori címmel tüntette ki. Ahogy a diktatúra egyre inkább bontogat-ta szárnyait, 1948-ban minden tisztségéről lemondatták, ez-után visszavonultan élt. Talán nem kívánt Mindszenty József és Ordass Lajos sorsára jutni. 1953-ban nyugdíjba vonult, és Leányfalura száműzte önmagát.

Félévig sem tartott, amíg az 1956-os forradalom következ-ményeként a püspök igét hirdetett a Kálvin téri templomban. Még vidékről is felutaztak, hogy hallják a „csudát”. 1956. no-

A Kálvin téri „csuda” 1956-ban


R

vember 4-étől 1957. április 21-ig, húsvét napjáig prédikált. De miként is lehetett az, hogy Ravasz László ilyen hosszú ide-ig székében maradhatott? Az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) ugyanis már 1956 decemberében felkereste a püspököt, hogy hagyjon fel tevékenységével. Szénási Sándor így örökítette meg a dialógot: „Hogyan mert püspök úr most, amikor a magyar állam a törvényesség jelszavát akarja érvényesíteni, csak úgy, minden választás nélkül, visszaülni a püspöki székbe? – kérdezte az ÁEH elnöke, Hor váth János. »Vannak esetek, rendkívüli körülmények, amikor valaki választás nélkül is élre kerül, hogy mást ne mondjak: Kádár János.« – válaszolta a püspök.” A frappáns felelet ellenére az ÁEH nem ismerte el Ravasz püspökségét. Az egyházkormányzó megelégedett vol-na a kisegítő prédikátori poszttal is. Azonban tudjuk: a hata-lomnak nem a pozíciójával, hanem a személyével volt baja. Amikor 1957. április 7-ei beszédét az ÁEH elnökének vitték bemutatni, bizonyítván, hogy nincs is benn politikum, az el-nök így fakadt ki: „Nem olvasom el a prédikációt. Mert ha Ravasz László fölmegy a Kálvin téri szószékre és 2000 ember előtt elkezdi olvasni: Uram, meddig felejtkezel el… Meddig rejted el orcádat? Med-dig tanakodjam? Meddig hatalmaskodik ellenségem? – ahhoz már pré-dikáció sem kell.” Az egyházi köröket „csak” 1957 áprilisában érte utol a megtorlás, a püspök végleg kertjébe vonult. 1975. augusztus 6-án adta vissza lelkét a Teremtőnek.

Nem szeretnék Ravasz László személyéhez valami aktuális, erőltetettnek tűnő politikumot szőni. Hisz ő elsősorban a re-formátus egyházat képviselte, szolgálta, önzetlenül. És a vérgő-zös 20. században felismerte azt, hogy egyetlen narratíva van: mégpedig a keresztyénség. Zárásképp álljon itt egy idézet tőle, a püspöktől, amelyben mégis van egy kis politikai töltet: „A demokrácia fejlett öntudatot kíván, politikai érettséget, erkölcsi autonómiát, azaz önállóságot és átnemesedett népjellemet. E nélkül demokrácia nincs. A demokrácia szabadságot ígér, de követeli, hogy tudjunk élni vele, hirdeti a jóakaratot, de megkívánja, hogy a jobbik

akaratnak önként engedelmeskedjünk. Ha ez nincs meg, a demokrácia álcázott diktatúra, szolgálat helyett uralkodás, szép jelszavakkal ta-karódzó korrupció, gyűlölet és társadalmi szétbomlás. Hadd kiáltsuk újra világgá a kétezer esztendős tételt, mert kezdünk megfeledkezni róla, csak becsületes emberek lehetnek demokraták, csak erkölcsi erő építhet országot.”

KovácS emőKe

MeghaltRátkay EndreRátkay Endre 1928-ban született. A Képzőművészeti Főisko-lán Barcsay Jenő kedves tanítványa. A fiatal Rátkay 1960-tól, megalakulásától az átlóK tagja. A trecento-quattrocento, illetve a XX. századi avantgárd (elsősorban a szürrealizmus) szintézisét valló átlóK-ból Gaál Imre 1964-es halála után műtermébe húzódik vissza, a diktatúrát, majd az azt fölvál-tó újabb divatok ízlésterrorját egyaránt elutasítva.

„A jelenkori magyar festészet állócsillagai között is különleges hely illeti meg Rátkay Endre festőművészt, akinek munkássága bemutatá-sa nélkül nem lehetne megírni a jelenkori magyar művészet történetét” – mondta róla Bereczky Loránd önálló pesterzsébeti gyűjte-ménye megnyitóján, 2006-ban.

Az átlóK költő tagjai közül Csillag Tibor (1928–2007) írta Rátkayról: „Ki látta a reneszánszot festőnk szemében? / Ezt az ég-kupolát, előlegét jövőnknek, / Pesterzsébetet, Firenzébe-tárót, / ami a szűk sikátort Mennyé növelte?”

Kárpáti Kamil Elégiájában írta róla: „De jó volna helyében lenni! / – jár a muzsika a zsebórában – a világot szívünkbe venni, / akár Montaigne volt, akár Reverdy. / A tornác árnyékos zsámolyán / ülni tündér utóvirágzásban, / míg faragatlan nagy lelkünk átlép / Európa messzi tűfokán.”

2011. augusztus 27-én elhunyt. Hamvait, végakaratának megfelelően a Kis-Dunán szórták szét. Calendarium, Michelangelo – Rátkay Endre festménye


C

R

Mcsillag lógott minden falonhétköznap és szabadnaponvidám volt a munkatábor rabnak lennijó volt bárholígy voltunk mi boldogokvártak ránk a doktoroknem volt jobb csak balhorog.

volt belőle jó pár vagoncsernobili konzerv halonéldegéltünks volt ki abbafulladt bele élve-halvas nem is hallott harsonátnem volt balról jobbra át.

éltünk mint a hal a partonrendőr csizmát minden sarkonláthatott ki nem volt vaksúlya volt a szavaknaknem is cipelt ilyen terhetsok halott csak hallgatottolyan mélyen mint a jégenaz akit a lélek isrégen elhagyott.

mi volt mi nemhomály fedi verset nem írt szinte senkiarról hogy a hóhér mennyijelvénnyel a zakójánmossa véres kezét folytons kit hol ragad újra torkon.

hernyótalpon jött a reggelkötéllel és vasszegekkelvérebekkel gumibottal azé lett a napos oldalkinek tolla vörös volts azon verték el a portaki nem lett kertészkedős nem tapsolt ha átnevelőintézet lett idelent a Hold –

Meddig futhat aszekér a bújtatott hadellened – merev

sisakkal – karddalhol van a mezsgye melyrealig emlékszel

csizmák rúgásadöng fejeden ha zászlódháromszínű gyolcslásd: csíkos hátadkilőtt szemed véres ca-fatjai lógnak

a vöröslő városbane határtalan lelkitiprás napszakán.

2006. október 23.

Pusztai Zoltán

Ko(ó)rkörkép

Bíró József

Pax vobis…Pax vobiscum

Pethő László Árpád

A tiprásnapszakán

Szalay Lajos grafikája

röptet … a szél … kócpihéket… – jegenyék csúcs – magasában – …

festek egünkre – … – álomi – kéket… s – átkelni – csónakot … százat …

cellája mélyén kushad … a nyár… áristomában … az ősz is …

eGyiKneK … – megváltó – golyó – halál… másiKnAK … bitófa … ( – kőris – ) …

lelövetettek – … – felköttetettek… – : jeltelen – sírjaik … sírnak …

s ti ! … ha ’kik gyertyát gyújtani mertek ! ?– : … hány arca van még … a … kínnak ?

1986


NNahát, nahát, kérem én is tévedhetek! Hogy miben azt most megpróbálom kifejteni. Talán érthető lesz… Szóval nagy fi ri-fittyel beharangoztam annak idején, milyen jó lesz nekünk, ez az egykulcsos SZJA, valamint milyen jó lesz a családok adókedvezménye. Reméltem, és valószínűleg a pénzügyi veze-tés is, hogy a többlet pénzek majd beindítják a meg növekedett kereslet miatt a gazdaságunkat. Hát nem ez történt. Minden-féle teóriák születtek, miszerint külföldön költik el a „gazda-gok”, a jómódúak megtakarításaikat. Marhaság. Már elnézést a szóért, hiszen nem csak gazdagoknál maradtak többlet pén-zek, hanem a középosztály szinte egészénél. Akkor miért nem érezzük ennek hatását? Ez itt a kérdés, méghozzá elég izgal-mas. Egyetlen pénzügyi gurutól, egyetemi tanártól hallottam, amit én régóta szajkózok környezetemnek, hogy kérem, itt va-lakik vagy valamik lenyelik a többleteket. Lássunk csodát: a saját tapasztalatom vezetett a megoldásra.

Feleségem bére bankszámlára érkezik, becsületére legyen mondva a kincstárnak, havi pontos rendszerességgel. Ugyebár azon szerencsések közé tartozik, akik „jól jártak” az SZJA változással. Mégis valami hibázik. Ahelyett, hogy növekedne az egyenleg a várt többlettel, nem érezzük, illetve nem látjuk. Nézem a folyószámlát, hát mit látok? Van egy nem nagy ösz-szegű frank alapú hitelünk, és ennek ugyebár törlesztő része, mint tétel a számlán. Na kérem, ez a kis huncut itt a mesebe-li kisgömböc, ez zabálja itt magát halálra. Ez kérem szépen hízik, fejlődik, gyarapodik, gondolom a bank legnagyobb örö-mére. Nos, ezzel nem tudok kimenni a piacra plusz gazdaság-fejlesztő keresletet teremtve. Amennyiben mi így jártunk, akkor kérem még hány százezren járhattak így? Ha nincsen a gyermek kedvezmény, az SZJA-kulcs csökkenéséből szárma-zó plusz jövedelem, még hány százezer hitel „bukik” be?

Tessék mondani, miért nem hallunk mi erről az egyszerű magyarázatról semmit? Hallunk helyette, már elnézést, süket

dumákat, hebegést, habogást. Az eb pediglen itt vagyon el-hantolva. Mit is jelent ez? Most én számolok józan paraszti ésszel. Egyszer ugyebár egy összegben konszolidáltuk a ban-kokat mintegy 600 milliárd forinttal. Most az ellenzéki pénz-ügyi guruk szerint az SZJA egykulcsos bevezetése miatt ke-letkező 500 milliárdos, a családoknál, ha úgy tetszik háztar-tásoknál maradó összegből becslésem szerint 300–350 milli-árd ismét náluk köt ki, valamint a gyermekek utáni kedvez-mény miatt jelentkező plusz jövedelmek 70–80%-a ismét ná luk köt ki. Hát, nem is tudom… Ebből az aspektusból igen-csak érdekes sirámaikat hallgatni.

A másik nagyon érdekes, a figyelmünket elkerülő tény, hogy Ausztriáról a nagy válságban sem hallunk semmit. Nekik nin-csenek gondjaik? Úgy látszik nincsenek, mert bankjaik bőven ellátják munícióval országukat. Máskülönben minek tudha-tó be, hogy az osztrák kormány volt az első, aki tiltakozott a bankjaikat érő „atrocitást” kifogásolva. Lehet, hogy belőlünk éltek jól?

Tisztelettel: KocSiS ferenc vilmoS

Alapító, fõszerkesztõ: csernáK árpád

Tipográfia: csernáK bálint

Fõmunkatárs: FArKAs Judit

Olvasószerkesztõ: Tamásné Horváth KatalinMunkatársak: Frigyesy Ágnes, Gera Katalin, Hegyi Béla, Kovács Emõke, Németh István Péter, †Papp Árpád, Sarusi MihályNyomdai munkák: Pethõ Kft, Kaposvár, Dombóvári út 1.Felelős vezető: Mihócsa HajnalSokszorosítás ideje: 2011. október – Sokszorosítás sorszáma: 9/2011.E-mail: [email protected]ók: 7401 Kaposvár, Pf. 353.ISSN 1588-9335Kiadja: búVópAtAK AlApítVány

Kaposvár, Somssich P. u. 11–13. I/12.A kiadásért felelõs: Csernák ÁrpádA Búvópatak Alapítvány számlaszáma:10918001–00000012–93920004 UniCredit Bank Hungary Zrt.

Polgári, kulturális és társadalmi havilap – www.buvopatak.hu

BÚVÓPATAK ALAPÍTVÁNY

Non feram, non patiar, non sinam

Takács Zoltán illusztrációja

Zöld panoptikum, részlet (1964) – Gaál Imre festménye

támoGAtóinKMegrendelhető a BúvópatakAkik a lapra szeretnének előfizetni, ezt a szándékukatszíveskedjenek jelezni az impesszumban olvasható elérhetőségeink valamelyikén, vagy a +36 82 310 656-os telefonszámon.

Documents

Búvópatak 2011/október