Eszterházy Károly Főiskola

Gazdaság- és Társadalomtudományi Kar

Az Egyesült Királyság és Franciaország

bevándorláspolitikájának

összehasonlítása

Témavezető: dr. Simon Zoltán Készítette: Kolosi Bálint

főiskolai docens Nemzetközi tanulmányok

2011.

2

Tartalomjegyzék

Bevezetés ................................................................................................................................................. 3

Fogalmi áttekintés .................................................................................................................................... 4

Migráció Európában a második világháború után.................................................................................... 7

Bevándorlás az Európai Unióba az 1990-es évek óta ............................................................................ 10

Uniós szabályozások .............................................................................................................................. 13

Kezdeti szabályozások az Európai Közösség keretein belül .............................................................. 13

Tamperétől Stockholmig .................................................................................................................... 15

Az Egyesült Királyság bevándorláspolitikája ........................................................................................ 18

Történelmi előzmények ...................................................................................................................... 18

A Blair- és a Brown-kormány bevándorláspolitikája ......................................................................... 21

A Cameron-kormány bevándorláspolitikája ...................................................................................... 23

Az elmúlt évek statisztikái ................................................................................................................. 25

A brit multikulturális (patchwork) modell ......................................................................................... 30

Franciaország bevándorláspolitikája ...................................................................................................... 32

Történelmi előzmények ...................................................................................................................... 32

Jacques Chirac bevándorláspolitikája ................................................................................................ 34

Sarkozy bevándorláspolitikája – köztársasági elnökként ................................................................... 36

Az elmúlt évek statisztikái ................................................................................................................. 38

A francia asszimilációs modell .......................................................................................................... 42

Konklúziók ............................................................................................................................................. 44

Ábrajegyzék ........................................................................................................................................... 46

Felhasznált irodalom .............................................................................................................................. 47

3

Bevezetés

Dolgozatom célja az Európai Uniót érintő migrációs jelenségek és az azokhoz

kapcsolódó politikák vizsgálata, ezen belül két tagállam, Franciaország és az Egyesült

Királyság bevándorláspolitikájának elemzése és összehasonlítása. Témaválasztásomat

egyrészt a migráció uniós szintű, másrészt a két ország esetében tapasztalt problémáinak

aktualitása indokolta.

Az elmúlt évtizedekben tapasztalt bevándorlási hullám egyre komolyabb

fejtörést okoz, főképpen az Európai Unió gazdaságilag fejlettebb és stabilabb

országaiban, melyekbe naponta tömegesen érkeznek a jobb élet reményében letelepedni

vágyók.

Az Európai Unió szabályozási rendszere növekvő mértékben kiterjed a

migrációs politikára, azonban a tagállamok ezen belül – közös jogi kötőerővel bíró

bevándorlási és menekültügyi szabályozás híján – maguk határozzák meg, miként

alakítják ki erre irányuló politikájukat. A dolgozatban röviden elemzem a migrációs

folyamatok szempontjából legfontosabb szabályozásokat.

Az Egyesült Királyság és Franciaország bevándorláspolitikájának elemzése

során egyaránt kitérek a történelmi előzményekre, az elmúlt évek bevándorlásra

vonatkozó statisztikáinak bemutatására, a legutóbbi kormányok, illetve elnökök

politikájára, valamint a brit multikulturalizmus és a francia asszimilációs modell

bemutatására.

4

Fogalmi áttekintés

A migrációs politikák áttekintése előtt érdemes néhány a migrációval

kapcsolatos alapfogalmat tisztázni.

Mindenekelőtt fontosnak tartam a migráció fogalmának tisztázását.

Természetesen migráció alatt tágabb értelemben gondolhatunk a kulturális, társadalmi

szokások, illetve gazdasági javak mozgására is, szűkebb értelemben viszont a migráció

fogalma demográfiai folyamatokat, azaz népességmozgást jelent. Egy általánosan

használt meghatározás szerint a migráció emberek határokon átnyúló mozgása abból a

célból, hogy új állandó vagy átmeneti lakóhelyet találjanak.

Különbséget kell tenni belső és külső migráció között. Belső migráció esetén

egy adott személy az ország területén belül változtat lakóhelyet, míg a külső migráció

egy másik ország területén való letelepedést jelenti. Az Európai Unió esetében

különösen érdekes a migráció térbeli szempontból való értékelése. Egy adott uniós

országból egy másik uniós országba való vándorlást külső migrációnak tekinthetjük,

hiszen a migráns egy másik ország területén telepedik le. Az Európai Unió szintjén

viszont belső migrációként is kezelhetjük, hiszen az unió polgárai szabadon

mozoghatnak, letelepedhetnek és vállalhatnak munkát az unió teljes területén,

függetlenül attól, hogy mely uniós ország állampolgárai.

Szintén fontos tisztázni, mit jelent egy ország állampolgárának vagy lakójának

lenni, illetve egy nemzethez tartozni, továbbá milyen módon válhat valaki egy ország

állampolgárává.

„Nemzetközi jogi értelemben a lakosság az adott állam területén tartózkodó

természetes személyek.”1 Az azonos területen tartózkodás ténye pedig azonos

jogkövetkezménnyel jár: az állam területén hatályos jogszabályok kötelező betartásával.

A népszámlálás nemzetközi sztenderdjei szerint azok a természetes személyek alkotják

az ország lakosságát, aki életvitelszerűen – legalább 3 hónapja – élnek annak területén.

1FÜRÉSZ Klára: Az állampolgárság és a státuszjogok, In: KUKORELLI István (szerk.): Alkotmánytan

I., Osiris Kiadó, Budapest, 2002, p209

5

„Egy adott állam területén tartózkodó természetes személyek lehetnek:

az adott állam saját polgárai: az állampolgárok,

más állampolgárok: az állam saját polgáraihoz képest idegenek vagy

külföldiek,

az állampolgárság nélküliek: a hontalanok, akiket saját törvényei szerint

egyetlen állam sem tekint polgárának.”2

Egy adott ország állampolgárai azok a természetes személyek, akik felett az

állam szuverén hatalma érvényesül, tehát alá vannak vetve bizonyos jogi normáknak,

melyek jogok és kötelezettségek formájában intézményesülnek.3 Egy állampolgár akkor

is állama hatalma alatt áll, ha nem tartózkodik saját országában, ami természetesen nem

jelenti azt, hogy nem vonatkoznak rá azon ország törvényei, melynek területén éppen

tartózkodik.

A különböző nemzetfogalmak jelentős része a nemzetet egy a közös kultúra,

nyelv, eredet, szokások és hitvilág által összetartott csoportként jellemzi. Guibernau

megfogalmazásában a nemzet "az emberek olyan csoportja, amely tudatosan alkot

közösséget, közös kultúrával és közös múlttal rendelkezik, pontosan kijelölt területhez

köthető, közös jövőképpel rendelkezik, illetve jogot formál az önrendelkezésre." Az

ilyen és ehhez hasonló nemzetfogalmak megcáfolásaként szoktak felhozni olyan

példákat, mint egy New York-i bróker és egy spanyolajkú arizonai farmer, akik bár

mindketten az Egyesült Államokban élnek, a közös kultúrájuk, múltjuk és jövőképük

megléte erősen kétséges. Benedict Anderson értelmezése szerint a nemzet csupán az

elitek által kreált fogalom, egy „elképzelt közösség”, melyben egymásról mit sem tudó

emberek vállalnak szolidaritást a másik iránt.

Az állampolgárság szabályozásával európai szinten mindeneelőtt az Európa

Tanács állampolgárságról szóló 1997. évi egyezménye foglalkozik. Az egyezmény

részletesen foglalkozik az állampolgárság alapelveivel, az eljárási garanciákkal, a

többes állampolgársággal és a szerződő államok kötelezettségeivel.4 Ezek vizsgálatára a

2 uo. p210

3 uo.

4 uo. p217

6

dolgozat nem tér ki, viszont meg kell említeni két – a továbbiakban még előforduló –

fogalmat: a ius sanguinis és a ius soli elvet.

A ius sanguinis – azaz vérségi elv – értelmében a megszülető gyermek

automatikusan örökli szülei állampolgárságát. A ius soli elv ezzel szemben területi

alapon működik, azaz a gyermek annak az államnak az állampolgárságát kapja meg,

melynek területén világra jött. Annak eldöntése, hogy melyik elvet alkalmazzák, az

államok saját belső jogrendjébe tartozik. Európában a ius sanguinis vált elterjedté, míg

a ius soli elvet általában a nagy számú bevándorlókat fogadó országok

alkalmazták/alkalmazzák, így például az Egyesült Államok. A ius soli elve azonban

nem ismeretlen a ius sanguinis elvet alkalmazó országokban sem, ahol általában mint

kiegészítő elvet alkalmazzák.5

5 uo. p218

7

Migráció Európában a második világháború után

Az európai migráció csak az elmúlt néhány évtizedben vált meghatározó

kérdéssé, méginkább problémává. A tömeges bevándorlás azonban már a második

világháború után megkezdődött. Több nyugat-európai országba, mint például

Franciaországba, Németországba, az Egyesült Királyságba és Belgiumba is

vendégmunkások tömege érkezett az 50-60-as években. A külföldi munkaerő

toborzásához hozzájárultak ezen országok kormányai, érdekszervezetei és munkaadói

is. Ezek a döntések abból a tényből fakadtak, hogy a nyugat-európai országok a

világháború után súlyos gazdasági nehézségekkel néztek szembe, melyek egyike a

munkaerőhiány, amit egyrészt korábbi gyarmatbirodalmaik területéről - Franciaország

főként a Maghreb országokból, az Egyesült Királyság pedig a Nemzetközösség országaiból –

igyekeztek pótolni, másrészt vendégmunkásokról szóló bilaterális egyezményeket

kötöttek több mediterrán országgal (például Olaszország, Spanyolország, Portugália és

Törökország). Mint az megfigyelhető, a háború utáni évtizedekre az Európán belüli

délről északi irányba történő áramlás volt jellemző, majd ez megváltozott, és ma már

keletről-nyugatra, Európán kívülről Európába történő népvándorlás a meghatározó.

A vendégmunkások mellett megjelentek a menekültek is, akiknek helyzetéről a

hidegháborús időszak kezdetén születtek meg az első szabályozások az ENSZ égisze

alatt. Az 1951-es Genfi Egyezményt az aláírást követő néhány éven belül a nyugat-

európai országok többsége ratifikálta. Az Egyezmény szabályozta a menekültek

státuszát, illetve az aláíró országok kötelezettségeit. Ennek értelmében „menekült az a

személy, aki faji, vallási okok, nemzeti hovatartozása, illetve meghatározott társadalmi

csoporthoz való tartozása, avagy politikai meggyőződése miatti üldözéstől való

megalapozott félelme miatt az állampolgársága szerinti országon kívül tartózkodik, és

nem tudja, vagy az üldözéstől való félelmében nem kívánja annak az országnak a

védelmét igénybe venni; vagy aki állampolgársággal nem rendelkezve és korábbi

szokásos tartózkodási helyén kívül tartózkodva ilyen események következtében nem tud,

vagy az üldözéstől való félelmében nem akar oda visszatérni.”6 Az ugyancsak ebben az

egyezményben rögzített non-refoulement elv értelmében pedig egyik szerződő állam

6 1951. Genfi Egyezmény a menekültek helyzetéről

8

sem utasít ki, vagy küld vissza menekültet abba az országba, ahol élete vagy szabadsága

veszélyeztetve lenne.

Az Egyezményt követő első nagy menekültáradat az 1956-os magyarországi

forradalom után jelent meg Nyugat-Európában. Több mint 200.000 ember hagyta el az

országot, akiknek nagy része az Egyesült Államokban vagy Kanadában, míg mások az

Egyesült Királyságban (kb. 22.000 fő) vagy Franciaországban (kb. 13.000 fő) telepedett

le.7 Tizenkét évvel később, az 1968-as úgynevezett prágai tavasz következményeként

több tízezer csehszlovák állampolgár keresett menedéket nyugaton. A forradalmi

eseményektől eltekintve azonban alacsony volt a szovjet érdekszférából érkező

bevándorlók száma, ugyanis a keleti blokk államaiból szinte lehetetlen volt emigrálni

egészen a 80-as évek végéig.

A nyugati-európai kormányok az 50-60-as években úgy tervezték, hogy a

vendégmunkások bevándorlása és ott tartózkodása addig tart majd, ameddig szükség

van rájuk. Ez eleinte működőképes volt, mivel a munkások könnyedén hazatérhettek,

majd ismét könnyedén visszamehettek dolgozni Nyugat-Európába, a munkaerőre

ugyanis szükség volt. Az 1973-as olajválság következtében azonban nyugaton is

gazdasági nehézségek, köztük munkanélküliség ütötte fel a fejét. Ez arra ösztönözte a

nyugat-európai országok vezetőit, hogy „hazaküldjék” a külföldi munkavállalókat.

Mivel azonban a körülmények megváltoztak, már nem számíthattak arra, hogy a

későbbiekben ismét visszatérhetnek majd munkát vállalni, így sokan jobbnak látták, ha

letelepednek, és nem térnek vissza hazájukba.

Itt térnék ki a családegyesítés fogalmára. A családegyesítés azt jelenti, hogy egy

külföldi azért települ egy adott országba, és/vagy kéri annak állampolgárságát, hogy a

már ott élő családtagjaihoz közelebb tudhassa magát. Ez jó lehetőség volt elsősorban

azoknak a külföldieknek, akiket nem tekintettek potenciális munkaerőnek. Mára a

családegyesítés a legális bevándorlás egyik fő formájává vált. Az International

Organization for Migration ügynökség adatai szerint az Európai Unióba érkező

bevándorlók három-ötöde családegyesítési céllal érkezik.8 Az így beérkező képzetlen

7 NEMES, Paul: The Welcome Refugees - Why the West opened its arms to fleeing Hungarians in 1956,

In: Central Europe Review, 1999 <http://www.ce-review.org/99/19/nemes19.html> 8International Organization of Migration: Immigration and Family Reunion <http://www.iom.int/jahia/

9

bevándorlók tömegei miatt a fejlett országok szigorítani kényszerülnek a

családegyesítés lehetőségein.

A 80-as évektől kezdve a migránsok egyre nagyobb társadalmi és gazdasági

problémát jelentettek az Európai Unió számára. A következő fejezet célja a bevándorlás

alakulásának bemutatásának a 90-es évek óta és a fontosabb uniós szabályozások rövid

áttekintése.

Jahia/about-migration/managing-migration/immigration-systems/immigration-family-reunion>

10

Bevándorlás az Európai Unióba az 1990-es évek óta

Mielőtt belekezdenék az uniós szabályozások részletezésébe, egy rövid

ismertetést kívánok adni az utóbbi években az Európai Unióban zajló migrációs

folyamatokat illetően.

A 90-es évek eleje a hidegháborús korszak végét jelentette, ez pedig több okból

is hatással volt a nemzetközi migrációra. A Szovjetunió felbomlásával megindult a

demokratizálódás a korábbi szatellit országokban. Szabadabbá és olcsóbbá vált az

utazás, így Kelet-Európából munkavállalók tömege indult el az Egyesült Államokba és

Nyugat-Európába egy jobb élet reményében. A hidegháborút követően továbbá

világszerte számos kisebb országok közti és országon belüli polgárháborúk, illetve

etnikai konfliktusok törtek ki, melyek során a civil lakosság gyakran a harcoló felek

áldozataivá vált. A közel egy évtizedig elhúzódó délszláv háború során 700.000

jugoszláv menekült érkezett Nyugat-Európába.9

Az 1990-es években az Európai Unióban a nettó migrációs érték ötszázezer és

egymillió fő között mozgott évente. A kétezres évek elején ugrásszerű változás történt,

2002-ben a migránsok száma meghaladta a kétmilliót, és ez a szám azóta sem csökkent

másfél millió alá.10

Így nyilvánvalóan a tagállamok többségében a nettó migráció

pozitív értéket mutat. 2007-ben mindössze 5 tagállamban (Bulgária, Litvánia,

Lettország, Lengyelország és Hollandia) haladta meg a kivándorlók száma a

bevándorlókét.11

Az elmúlt években a bevándorlók számát folyamatos emelkedés jellemezte, az

emelkedés mértéke azonban csökkenő tendenciát mutat. Az Eurostat becslései szerint

2006-ban 3,5 millió ember telepedett le az EU-27 tagállamaiban. Ezek 86%-a volt más

állampolgárságú, 14% pedig hazájába visszatérő állampolgár. Több mint 1,8 millió volt

a nem uniós polgárok száma. Ebben azonban benne vannak azok is, akik az Unión belül

vándorolnak egyik tagállamból egy másikba. A maradék 1,7 millió migráns azonban

9WREN, Christopher S.: Resettling Refugees: U.N. Facing New Burden. The New York Times [online],

1995. nov. 24. <http://query.nytimes.com/gst/fullpage.html?res=9C07E3D61339F937A15752C1A9639

58260&n=Top/Reference/Times%20Topics/Subjects/I/Immigration%20and%20Refugees> 10

http://epp.eurostat.ec.europa.eu/statistics_explained/index.php/Migration_statistics 11

uo.

11

uniós állampolgár. Ezekből a számadatokból tehát kiderül, hogy az Unión belüli

migráció mértéke is jelentős.

Az alábbi diagram szemlélteti, hogy az Európai Unió tagállamaiban élő

bevándorlók állampolgárság szerint hogyan oszlanak meg az egyes kontinensek között.

Látható tehát, hogy a migránsok jelentős része (40%) az Unió egyik tagállamából egy

települt át egy másikba, miközben közel azonos arányban érkeztek Ázsiából, Afrikából,

Amerikából, illetve Európa más részeiből.

1. ábra

Az Európai Unió tagállamai közül a 12 legújabb tagállamból származik a

migránsok nagy része. 2006-ban az ezer főre jutó migránsok száma Romániában volt a

legmagasabb (12/1000 fő), Lengyelországban, Bulgáriában és Szlovákiában pedig

8/1000 fő. Lengyelországból hozzávetőlegesen 290.000, Romániából pedig 230.000

ember vándorolt az Unió más országába.12

Tehát az említett 1,7 millió uniós

állampolgárságú migráns közel egyharmadát e két ország adta. Ezek az adatok azért

jelentősek, mert a keleti bővítés előtt az EU tizenötök közül többen attól tartottak, hogy

a csatlakozást követően nagymértékű migráció indul be az újonnan csatlakozó

országokból. Azonban az említett országok lakosságának arányában a migránsok száma

nem tekinthető magasnak.

12

HERM, Anne: Population and social conditions, 2008. p2 <http://epp.eurostat.ec.europa.eu/cache/

ITY_OFFPUB/KS-SF-08-098/EN/KS-SF-08-098-EN.PDF>

EU tagállamok40%

Ázsia16%

Amerika15%

EU-n kívüli európai országok

14%

Afrika13%

Óceánia2%

Egyéb1%

Idegen állampolgárok megoszlása anyaországuk elhelyezkedése alapján (2006)

Forrás: Eurostat, Migration Statistics

12

Az Unión kívüli országok közül pedig Marokkó, Ukrajna, Kína, India és Bolívia

voltak azok az országok, melyekből a legtöbb migráns érkezett. Marokkó esetében ez

közel 150.000 főt jelent, a többi felsorolt országból nagyjából 100.000 fő telepedett le

az EU területén.13

A migránsok korát illetően azt a megállapítást tehetjük, hogy a fiatal felnőttek

aránya a legmagasabb a bevándorlók körében, míg a nyugdíjas korú migránsok

mindössze néhány százalékát teszik ki a bevándorlóknak.14

Gyakran hozzák fel a

migráció melletti érvként, hogy a bevándorlók csökkentik az Európai Unió

lakosságának átlagéletkorát, mely évről évre hozzávetőlegesen 0,3 évvel nő, és jelenleg

meghaladja a negyven évet. Egyes becslések szerint 2050-re az uniós átlagéletkor

elérheti az 50 évet, melyen önmagában az a tény sem segít, hogy a fiatal bevándorlók

valóban csökkentik az átlagot.

A fenti elemzés tükrében az a következtetés vonható le, hogy az Európai Unió

tagállamai – közülük is elsősorban a gazdaságilag fejlettebbek – a migráció tekintetében

komoly nehézségekkel néznek szembe:

A bevándorlók száma növekszik, és az előrejelzések szerint ez a tendencia a

következő években is tartós marad. A növekvő népesség miatt bővül a jóléti

szolgáltatásokat igénybevevők köre, mely nyilvánvalóan további költségeket

jelent az állam számára. Ez a jelenség a legális munkavállalók esetében nem

jelent problémát, hiszen ők hozzájárulnak a közterhekhez, a gazdaságilag inaktív

bevándorlók esetében azonban igen.

További problémákat okoz, hogy a bevándorlók gyakran nem tudnak

beilleszkedni a fogadó ország társadalmába, ami feszültségeket okozhat, és

esetenként – ahogy azt majd francia és brit események példáján látni lehet –

tragédiába torkolhat.

Mint az említésre került, a háború utáni évtizedekben a munkaerőhiányban

szenvedő országok számára előnyös volt a külföldi munkavállalók letelepedése.

Mára azonban – különösen a gazdasági világválság óta – az EU országaiban is a

magas munkanélküliség vált jellemzővé, így a külföldi munkavállalók nem

szívesen látott személyekké válnak a hazai munkavállalók szemében.

13

uo. p4 14

uo. p6

13

Uniós szabályozások

Kezdeti szabályozások az Európai Közösség keretein belül

Az integráció kezdeti idején jelentek meg az első olyan szabályozások,

melyeknek célja a munkaerő szabad áramlása feltételeinek megteremtése volt. Már az

1957-es az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó szerződés rendelkezik a munkaerő,

áruk, szolgáltatások és tőke szabad áramlásáról. E rendelkezések célja az volt, hogy

lehetővé tegye a Közösség területén élő munkavállalók és vállalkozók számára, hogy a

Közösség bármely tagországában dolgozhassanak, vállalkozhassanak, illetve

letelepedhessenek.

Továbblépést jelentett a Tanács 1612/68/EGK rendelete a munkavállalók

Közösségen belüli szabad mozgásáról és a Tanács 1408/71/EGK rendelete a szociális

biztonsági rendszereknek a Közösségen belül mozgó munkavállalókra és

családtagjaikra történő alkalmazásáról. (Fontos megjegyezni, hogy ekkor a szabad

mozgás kifejezés még csak a munkavállalók és a vállalkozók – azaz a gazdaságilag

aktív személyek és azok családtagjainak – szabad letelepedését jelentette.)

A következő fontos dokumentum az 1987-es Egységes Európai Okmány volt,

mely az egységes belső piac megteremtésének céljából egy belső határok nélküli térség

kialakítását irányozta elő. Ez természetesen komoly biztonságpolitikai kockázatot

jelentett, melyet a kül- és biztonságpolitikai, illetve a bel- és igazságügyi

együttműködés megerősítése révén kívántak orvosolni.

Az 1992-ben aláírt, majd 1993. november elsején hatályba lépett Maastrichti

Szerződés már jelentős szabályozásokat tartalmazott nem csak az Unión belüli szabad

mozgást, hanem a harmadik országokból érkező bevándorlókat illetően is. A Szerződés

legjelentősebb vívmánya – a Lisszaboni Szerződés hatályba belépése óta már nem létező

– pillérrendszer volt. A harmadik pillér, azaz a bel- és igazságügyi együttműködés

keretén belül jelentek meg a migrációt érintő olyan területek, melyek kívül esnek az EU

hatáskörén, mégis közös érdeknek számítanak, és államközi együttműködést

igényelnek. E területeket a Maastrichti Szerződés K.1 cikke nevesíti. A K.1 cikk

14

értelmében „az Unió céljainak elérése érdekében, különösen a személyek szabad

mozgását illetően, az alábbi ügyeket a tagállamok közös érdeknek tekintik:

(1) menekültügyi politika;

(2) a tagállamok külső határait átlépő személyek és azok ellenőrzésére

vonatkozó szabályozások;

(3) bevándorláspolitika, és harmadik országok állampolgáraira vonatkozó

politika

(a) harmadik országbeli állampolgárok belépésének és mozgásának

feltételei a tagállamok területén

(b) harmadik országbeli állampolgárok letelepedésének feltételei a

tagországok területén, beleértve a családegyesítést és a

munkavállalást

(c) illegális bevándorlás, letelepedés és munkavállalás elleni küzdelem a

tagországok területén; […]”15

Önmagában az, hogy a tagállamok közös érdeknek tekintik a menekültügyi és

bevándorláspolitikát, nem jelenti azt, hogy valóban létrejönnek az e témákat érintő, jogi

kötőerővel bíró szabályozások. Ezek hiányában pedig az elvek csak elvek maradnak.

A már korábban említett szabályozások lehetővé tették az uniós állampolgárok

részére az Unió területén való szabad mozgást, munkavállalást, vállalkozást és tanulást.

Az egyenlő bánásmód elvének megfelelően pedig a tagállamok kötelesek törekedni arra,

hogy a más tagállamokból érkezők olyan elbánásban részesüljenek, mint saját

polgáraik. A harmadik országokból érkezőkre azonban más szabályok érvényesek.

Számukra nehezebb ugyanazokat a jogosultságokat megszerezni, mint egy uniós

állampolgárnak. Az uniós bevándorláspolitikát pedig az jellemzi, hogy igyekszik

fékezni a bevándorlást – a deklarált elvek ellenére.16

Az Amszterdami Szerződés volt a következő a lépcsőfok, amely az I. pillérbe –

és ez által a Tanács döntési jogkörébe – helyezte a menekültügyi és

15

Szerződés az Európai Unióról, K.1 cikk 16

LUKÁCS Éva – KIRÁLY Miklós: Migráció és Európai Unió. Szociális és Családügyi Minisztérium,

Budapest 2001, p128

15

bevándorláspolitikát, illetve a vízumkiadás kérdését, és rendelkezett arról, hogy ezekkel

kapcsolatban 5 éven belül a Tanács intézkedéseket fogad el.

Tamperétől Stockholmig

Az Amszterdami Szerződést követően a migrációs és menekültügyi problémákra

a Tanács ötéves programok révén próbált megoldást találni. A Tanács 1999-ben

Tampere-ben tartott ülése során lefektették az első ilyen ötéves program alapjait. A

Tampere-i Program célja a legális és illegális bevándorlás kérdéseinek együttes

kezelése volt. A program során a Tanács a következő témákat illetően fogadott el

irányelveket a legális migráció elősegítésének céljából:

a családegyesítés megkönnyítése;

a huzamosabb idejű tartózkodás; (Ez esetben az alapelv az volt, hogy

huzamosabb ideig az Unió területén élő harmadik országbeli

állampolgárok jogait és lehetőségeit közelítsék az Unió állampolgárainak

jogaihoz és lehetőségeihez);

lehetőség harmadik országbeli diákok számára, hogy az Európai Unió

területén folytassák tanulmányaikat;

harmadik országok kutatói számára uniós kutatásokban való részvétel, és

a megszerzett tudás és tapasztalat hazai felhasználásának lehetővé tétele.

A Tampere-i Program mandátumának lejártát követően a Bizottság a programot

eredményesnek értékelte. „Sokat tettünk, de sok tennivalónk maradt még” címmel jelent

meg az értékelés, melyben a migrációs és menekültügyi politikát illetően az alábbi

megfogalmazás olvasható:

„A közös bevándorlás- és menekültügyi politika alapjai lefektetésre kerültek. Bár

a Bizottság javaslatainak törekvései nem mindig lettek figyelembe véve, mégis lépésről-

lépésre haladva jelentős eredményt értünk el, melynek pozitív hatása volt, és lesz is a

legálisan az Unió területén élő harmadik országbeli állampolgárokra vonatkozó

egyenlő bánásmódot illetően, továbbá biztosítja a védelem és az eljárási garanciák

16

minimum szintjét minden tagállam területén azok számára, akik nemzetközi védettségre

szorulnak.”17

Az értékelés megfogalmazásából leginkább azt a következtetést lehet leszűrni,

hogy irányelvek kidolgozásán túl nem sikerült komoly eredményeket elérni. Ezen az

állásponton van az ILPA (Immigration Law Practitioner’s Association) elnevezésű,

bevándorlással foglalkozó jogászokat tömörítő szervezet is, mely a Bizottságnak a

Tampere-i Programról alkotott véleményére a „rendkívüli kiábrándító” jelzőt

alkalmazta, és úgy fogalmazott, hogy a Bizottság nem ismerte el a program

hiányosságait, melynek mindössze nemzetközi emberi jogi minták átvételét sikerült

elérnie.18

A Tampere-i Program folytatása volt – a szintén 5 évre tervezett – Hágai

Program. A menekültügyi és a bevándorláspolitikát illetően a program legfontosabb

célkitűzései közé tartozott:

a Közös Európai Menekültügyi Rendszer kidolgozása és elfogadtatása

2010-ig;

segítségnyújtás harmadik országok számára;

harmadik országból származó állampolgárok integrációja;

a migráció kezelését célzó programokat finanszírozó pénzügyi alapok

továbbfejlesztése;

hatékony hazajuttatási politika kialakítása, mely az emberi jog és

méltóság egységes normáin alapszik.

A 2009-ben lezárult Hágai Program már egy alaposabban átgondolt és

hatékonyabb folyamat volt, mint az elődje, ám az egyik a legfontosabb célkitűzését, a

Közös Európai Menekültügyi Rendszer elfogadtatását nem tudta megvalósítani.

17

Commission presents Communication on results of the Tampere programme and future guidelines.

EUROPA Press releases RAPID [online], 2004. jún. 2. <http://europa.eu/rapid/pressReleasesAction.do?

reference=IP/04/702&format=HTML&aged=0&lg=sk&guiLanguage=en> 18

ILPA Response to the Commission's Communication: Area of Freedom, Security and Justice:

Assessment of the Tampere Programme and Future Orientations, 2004. szept.

<http://www.ilpa.org.uk/submissions/

TampereII.htm>

17

A 2009 decemberében elfogadott Stockholmi Program egy újabb lehetőséget

jelent az Európai Unió számára, hogy elérje a tagállamok szorosabb együttműködését a

menekültügyi és bevándorláspolitika terén. A Lisszaboni Szerződésnek köszönhetően az

új program jobb esélyekkel indul, mint elődei, ugyanis 2009. december elseje óta a

legális bevándorlás kérdése már a rendes jogalkotási eljárás körébe tartozik. Ez azt is

jelenti, hogy az államok egyhangú döntése helyett, már minősített többséggel is el lehet

fogadni a legális bevándorlásra vonatkozó jogszabályokat.19

Természetesen hosszasan lehetne még részletezni a migrációs jelenségek

kezelésére irányuló uniós szabályozásokat, de ezt sem a dolgozat terjedelme nem teszi

lehetővé, és annak célja sem indokolja. Az előzőkben felvázoltakkal inkább arra

kívántam rámutatni, hogy az elmúlt 20 évben a tagállamok, bár igyekeztek politikáikat

összehangolni, mégis úgy tűnik, hogy – az előző fejezet végén említett okok miatt –

hiányzik a kellő akarat ahhoz, hogy érdemi eredményeket lehessen felmutatni a

migráció kezelésében.

19

COLLETT, Elizabeth : The European Union's Stockholm Program: Less Ambition on Immigration and

As-ylum, But More Detailed Plans, 2010

<http://www.migrationinformation.org/Feature/display.cfm?ID=768>

18

Az Egyesült Királyság bevándorláspolitikája

Történelmi előzmények

Azzal szemben, hogy az elmúlt években a migrációnak köszönhetően az

Egyesült Királyság lakossága évente körülbelül 200.000 fővel nőtt,20

volt idő, amikor

azon országok közé tartozott, ahol a nettó migráció negatív értéket mutatott. 1870 és

1913 között ez az érték átlagosan 130.000 főt jelentett.21

A brit kivándorlók nagyrészt

angol nyelvű és Nagy-Britanniával szoros kapcsolatban álló országokba, az Egyesült

Államokba, Kanadába, Ausztráliába és Új-Zélandra utaztak.

A kivándorlók fele az 1922-ig még az Egyesült Királysághoz tartozó Írországból

származott, melyet a 19. század második felében nagymértékű éhínség sújtott. Az írek a

már említett korábbi brit gyarmati területeken kívül nagy számban költöztek Nagy-

Britannia területére, de ez ekkor még belső népvándorlásnak minősült.22

Az 1920-as évek elején csökkenni kezdett a kivándorlás mértéke. Egyrészt az

Egyesült Államok bevándorlási törvényei miatt, másrészt miután Írország kivált a

Királyságból, a Brit-szigeteket elhagyó írek nem csökkentették a népességszámot, a

Nagy-Britannia területére vándorlók pedig már növelték azt.

Bár a 80-as évekig a nettó migrációs érték folyamatosan negatív értéket

mutatott, a második világháború után tovább növekedett a bevándorlók száma. Ezt a

britek úgy tudták elérni, hogy letelepedési szabadságot biztosítottak először az írek,

majd az 1948-as Brit Nemzetiségi Törvény elfogadásával a Nemzetközösség

állampolgárai számára is. Ezt követően tömeges vándorlás indult be elsősorban

Afrikából, Indiából, Bangladesből és Pakisztánból. Az OPCS (Office of Population

Censuses and Surveys) adatai szerint az 1969 és 1998 közötti három évtizedben ezekből

az országokból több mint 700.000 ezer ember érkezett az Egyesült Királyságba.23

20

http://epp.eurostat.ec.europa.eu/statistics_explained/index.php/Migration_statistics 21

HATTON J. Timothy – PRICE Stephen Wheatly: Migration, Migrants and Policy in the United

Kingdom, In: ZIMMERMANN Klaus F.: European Migration What do we know? Oxford University

Press, New York, 2005, p114 22

uo. p115 23

uo. p118

19

A háború utáni bevándorláspolitika két pillérre épült: korlátozás és integráció.24

Az 1962-ben elfogadott Nemzetközösségi Bevándorlási Törvény és az 1971-ben

elfogadott Bevándorlási Törvény célja a bevándorlás limitálása volt, olyan mértékben,

hogy a nettó migrációs értéket közelítsék a nullához. Ezen jogszabályok elfogadtatása

konzervatív kormányokhoz kötődött. Az 1965-ben, 68-ban és 76-ban elfogadott Faji

Kapcsolatok Törvénye (Race Relations Act) a diszkrimináció tilalmával igyekezett

segíteni a bevándorlókat. E törvények mind munkáspárti kormányokhoz köthetőek. A

migrációt illető véleménykülönbség a Konzervatív Pártot, illetve a Munkáspártot

illetően már a bevándorlás növekedésének korai időszakában felfedezhető.

1979-től csaknem két évtizedig tartó konzervatív vezetés vette kezdetét

Margaret Thatcher, majd John Major miniszterelnökségével. A Thatcher-kabinet első

fajsúlyos intézkedése a bevándorlás visszaszorítására az 1981-es Brit Nemzetiségi

Törvény, melynek – 1948-as elődjével szemben – célja volt, hogy csökkentse a

lehetőségét a brit állampolgárság megszerzésének. Míg korábban bárki, aki brit földön

született, állampolgárságért folyamodhatott, a törvény hatályba lépését követően erre

már csak azoknak volt lehetősége, akiknek legalább egyik szülője brit állampolgár,

továbbá nem lehetett csupán házasság útján állampolgárságot szerezni. Ez azt jelentette,

hogy a korábbi ius soli elvet – miszerint az állampolgárságot a születés helye határozza

meg – felváltotta a ius sanguis, azaz vérségi a elv.

Az 90-es évek elején a már korábban említett – főleg kelet-európai – menekültek

jelentették a legnagyobb problémát. Az évtized első felében évente 20.000 és 40.000

közötti menekültstátusz-igénylés érkezett az Egyesült Királyságba, majd ez a szám az

évtized közepétől folyamatosan növekedést mutatott, 2000-ben pedig már elérte a

80.000-et.25

Az 1993-as és 1996-os menekültekre és bevándorlókra vonatkozó

törvények egyrészt gyorsított eljárást vezettek be menekültstátusz elbírálását illetően,

másrészt igyekeztek ellehetetleníteni az illegálisan betelepülők munkavállalási

lehetőségeit.

24

SOMERVILLE, Will – SRISKANDARAJAH, Dhananjayan – LATORRE Maria: United Kingdom: A

Re-luctant Country of Immigration, 2009

<http://www.migrationinformation.org/feature/display.cfm?ID=736> 25

uo.

20

A konzervatív vezetés idején született meg az a meghatározó döntés, hogy az

Egyesült Királyság nem kíván a Schengeni Egyezmény teljes jogú tagjává válni. Az

egyezmény legfontosabb vívmánya az Európai Unión területén belüli belső

határellenőrzés megszüntetése, melyet jelenleg 27 tagállamból 22 alkalmaz.

Az Egyesült Királyság területe tehát nem része a Schengeni zónának, melyen

belül mindenki számára biztosított a szabad mozgás anélkül, hogy a határokon

megállítanák. Az Egyesült Királyság számára a Schengeni térséghez való csatlakozás

így azt jelentené, hogy más tagállam hatóságai – például egy a magyar-szerb határt védő

vámtisztviselő – dönthetne arról, hogy egy nem uniós állampolgárságú személy

beléphet-e a Schengeni Zóna, és így az Egyesült Királyság területére.

Az Egyesült Királyság azóta sem teljes körű tagja az egyezménynek, így

határain továbbra is útlevél-vizsgálat működik, ráadásul az ellenőrzések, mint azt majd

látni lehet, egyre inkább szigorodnak.

21

A Blair- és a Brown-kormány bevándorláspolitikája

Az 1997-ben hatalomra került munkáspárti Blair-kormány politikáját a

„szelektív nyitottság” (selective openness) elve jellemezte a gazdasági migrációt

illetően, a biztonság és az ellenőrzés tekintetében pedig szigorítások történtek.26

Ez a

folyamat a 2001. szeptember 11-i eseményeket követően indult be.

Tony Blair tíz éves miniszterelnöksége során kiemelt fontosságú ügyként kezelte

a bevándorlás és a menekültügy kérdését. Ezt támasztja alá az a tény, hogy ezen időszak

alatt nyolc migrációval kapcsolatos törvényt fogadott el a Parlament. Az elfogadott

törvényekkel kapcsolatban az figyelhető meg, hogy a 2001 előtt hozott törvények célja a

menekültek lehetőségeinek javítása volt, a szeptember 11-i terrortámadások után

viszont a terrorizmustól való félelem okán már szigorítottak a korábbi szabályozásokon,

a határőrizet kérdése pedig előtérbe került. A 2007-ben hatályba lépő UK Borders Act

már biometrikus azonosító jellel (ujjlenyomat) ellátott engedélyek bevezetéséről

rendelkezett a nem uniós állampolgárságú bevándorlók számára.

A gazdaság migráció tekintetében valóban nyitottság jellemezte a Munkáspárt

politikáját. 2001-től kezdve új sémákat vezettek be az alacsonyan és a magasan képzett

bevándorló munkavállalókra, illetve a tanulási céllal érkezőkre. 2006-ban egy ötszintes

politikai stratégiát dolgoztak ki, mely 2008-ban került bevezetésre – és az alábbi

kategóriába sorolta a „gazdasági” bevándorlókat:27

Tier 1 – magasabb képzett munkavállalók

Tier 2 – állásajánlattal rendelkező képzett munkavállalók

Tier 3 – átmeneti, alacsonyan képzett munkavállaló

Tier 4 – tanulók

Tier 5 – a fiatalok mobilitását célzó programok résztvevői/ átmeneti

munkavállalók

26

SOMERVILLE, Will: The Immigration Legacy of Tony Blair, 2007

<http://www.migrationinformation.org/Feature/display.cfm?ID=600> 27

http://www.tier12345.co.uk/

22

Tony Blair 2007-ben lemondott miniszterelnöki tisztségéről. A kormány feje

Blair korábbi pénzügyminisztere, Gordon Brown lett. Brown folytatta elődje politikáját,

melyet egyre több támadás ért. Bevándorláspolitikájának újdonsága az ausztrál mintából

átvett „pontrendszer” volt, melynek lényege, hogy a minél magasabban képzett valaki,

illetve minél keresettebb a szaktudása, annál több pontot kap. Minél több pontja van egy

bevándorló munkavállalónak, annál nagyobb az esélye, hogy letelepedhet az Egyesült

Királyságban.

Gordon Brown 2010 márciusában így nyilatkozott a pontrendszerről: „Az új

rendszer megváltoztatja azt, ahogy az Európai Unión kívülről érkező bevándorlókkal

bánunk. A dolog lényege, hogy visszautasítsuk azokat, akik nem tudnak a gazdasághoz

úgy hozzájárulni, ahogy mi akarjuk…”28

Egy konzervatív szóvivő a következőképp

reagált erre: „13 évnyi nyitott ajtós bevándorláspolitika után Gordon Brown most

beismeri, hogy kontrollra van szükség. Az ő kormánya nem biztosított semmilyen komoly

ellenőrzést, tehát Nagy-Britanniának meg kell várnia egy konzervatív kormányt, hogy

éves limitet vezessen be a munkavállalási engedélyekre, hatásosan kontrollálja a diák

vízumokat, és korlátozásokat vezessen be azokra, akik házasodni jönnek ide…”29

28

Row over Gordon Brown immigration figures podcast. BBC News [online], 2010. márc. 26.

<http://news.bbc.co.uk/2/hi/8590248.stm> 29

uo.

23

A Cameron-kormány bevándorláspolitikája

2010 májusában – a Liberális Demokrata Párttal koalícióban – a Konzervatív

Párt kormányt alakított David Cameron vezetésével. Cameron választási kampányában

kiemelt szerepet kapott a bevándorlás kérdése. 2010 elején úgy nyilatkozott, hogy az

éves nettó migrációs értéket öt számjegyűre kívánja csökkenteni, az eddigi több

százezres érték helyett, továbbá azt is kijelentette, hogy nem szeretné, ha az Egyesült

Királyság népessége meghaladná a 70 millió főt.30

(A CIA World Factbook adatai

szerint 2010 júliusában az Egyesült Királyság lakossága 62,3 millió fő volt.) A nettó

migráció csökkentésére tett ígéretét azonban már csak azért is nehéz betartani, mert az

Unió országaiból érkező bevándorlók számát nem maximalizálhatják anélkül, hogy

megsértenék a személyek szabad mozgásának elvét.

A Cameron-kabinet bevándorlási plafonjának részleteiről hosszas vita folyt a

Parlamentben. A tervezetet a Konzervatívpárt koalíciós partnere is ellenezte. Tovább

nehezítette az elfogadtatást, hogy az üzleti és az oktatási szféra vezetői tiltakoztak a

tervezet ellen, ugyanis a külföldi munkavállalók és a diákok számának radikális

csökkentése sérti az érdekeiket.

Hivatalos statisztikák szerint 2009-ben 180.000 diplomával még nem rendelkező

diák érkezett a brit felsőoktatásba tanulni.31

Ez a szám már önmagában magasabb a

kormány tervezett százezres plafonjánál. A felsőoktatási intézmények vezetői felhívták

a kormány figyelmét arra, hogy a külföldi diákok számának visszaszorítása sok iskolát

csődbe juttathat, másfelől negatív kép alakul ki a brit felsőoktatási rendszerről.32

Az üzleti szektorban szintén tiltakoznak a döntés ellen. Sok munkaadónak már a

jelenlegi szabályozás mellett is problémát jelent a megüresedő munkahelyek betöltése.

Leginkább a műszaki, az egészségügyi, a számviteli és az információs technológia

30

TRAVIS, Alan: Cameron’s empty immigration promise. The Guardian [online], 2010. jan. 11.

<http://www.guardian.co.uk/commentisfree/2010/jan/11/david-cameron-immigration-cap> 31

http://www.ukimmigration.com/news/2011-01-28/uk/student-visa-restrictions-harmful-to-uk-

universities.htm 32

uo.

24

területe érintettek, amelyek esetében a munkaerőhiányt nem tudják brit, illetve uniós

munkavállalókkal pótolni.33

A Brit Kereskedelmi Kamara szerint a kormány rosszkor időpontban vezeti be a

bevándorlási plafont, ugyanis a beérkező munkaerő visszaszorítása hátráltatja majd a

gazdasági válságból való kilábalást.

A sokat vitatott, 2011 áprilisában életbe lépett bevándorlási plafon meghagyja a

korábban bevezetett ötszintes rendszert, a következő szigorításokkal:34

A Tier 1-es vízumok számát évente ezerre redukálják, és a korábbi magasan

képzett kategória helyett már az úgynevezett kivételes tehetség (exceptional

talent) megjelöléssel.

Tier 2-es vízumokból évente legfeljebb 20.700-et adhatnak ki, továbbá

diplomához és középszintű angol nyelvtudáshoz kötik.

33

http://www.ukimmigration.com/news/2011-02-28/uk/public-sector-could-suffer-from-uk-immigration-

cap.htm 34

http://www.ukba.homeoffice.gov.uk/sitecontent/newsfragments/35-t1-t2-annual-limits

25

Az elmúlt évek statisztikái

2. ábra

A fenti ábra azt mutatja, hogy 2000 óta hogyan változott az Egyesült

Királyságba bevándorlók száma. Megállapíthatjuk, hogy 2004-ig az idegen bevándorlók

száma folyamatosan emelkedett, majd 2005-ben kissé visszaesett, az azt követő

emelkedés után pedig stagnál. A 2004-es évben több mint százezerrel nőt a bevándorlók

száma az előző évhez képest, ami annak tudható be, hogy 2004. május elsején 10

további ország csatlakozott, melyek állampolgárai ezt követően élvezhették az uniós

állampolgársággal járó szabad mozgás, letelepedés és munkavállalás előnyeit. Ezzel

összehasonlítva viszont, a Románia és Bulgária 2007-es csatlakozásával közel 30 millió

– a szabad mozgást és munkavállalást szintén élvező – új uniós állampolgár már nem

okozott hasonlóan látványos változást, annak ellenére sem, hogy az Egyesült Királyság

– szemben Franciaországgal – nem vezetett be átmeneti korlátozást az újonnan

csatlakozott tagállamok munkavállalóira vonatkozóan.

260262

288

327

434

405

451 455 456

200

250

300

350

400

450

500

2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008

Idegen bevándorlók száma (ezer fő)

Forrás: OECD Statistics

26

3. ábra

A következő diagram az idegen népesség arányának változásáról árulkodik. Ez

az érték folyamatos emelkedést mutat. 2007-ben már a lakosság több mint egytizede

nem volt brit állampolgár, ami 6 millió főt jelent.

4. ábra

A harmadik diagramon egy összehasonlítást láthatunk az Egyesült Királyság

területén élő és ott született, valamint az ország területén kívül születettek

munkanélküliségi arányáról. Azt lehet megállapítani, hogy a más országban született, de

7,9

9,7

10,1 10,2

7

8

9

10

11

2000 2005 2006 2007

Idegen népesség aránya (%)

0

1

2

3

4

5

6

7

8

9

2000 2005 2006 2007

5,3

4,3

5,1 4,9

8,7

7,37,6 7,6

Munkanélküliségi ráta

Az Egyesült Királyságban születettek

Nem az Egyesült Királyságban születettek

Forrás: OECD Statistics

Forrás: OECD Statistics

27

az Egyesült Királyság területén élők körében magasabb a munkanélküliség aránya.

2007-ben több mint 50%-kal volt magasabb a külföldön születettek munkanélküliségi

rátája, mint a Királyságban születetteké. A nem az Egyesült Királyságban születettek

számára tehát nehezebb munkához jutni.

A Transatlantic Trends: Immigration 2010 című felmérés a migrációval küzdő

európai és észak-amerikai országok állampolgárainak a bevándorlókkal kapcsolatos

véleményéről ad tájékoztatást.

5. ábra

A felmérés során vizsgálták, hogy a britek véleménye szerint a bevándorlás

inkább problémát jelent-e, mint lehetőséget. Az látható, hogy az Egyesült Királyságban

a megkérdezettek viszonylag jelentős része – kétharmada – tekint problémaként a

bevándorlókra. A vizsgált országok közül mindhárom év tekintetében az Egyesült

Királyság esetében volt ez az érték a legmagasabb.

0

20

40

60

80

100

2008 2009 2010

61 66 65

A bevándorlás inkább probléma, mint lehetőség (%)

Forrás: Transatlantic Trends: Immigration 2010

28

6. ábra

A résztvevőket megkérdezték, hogy szerintük túl sok bevándorló van-e az

országban. A megkérdezettek egyik felével ismertették a bevándorlók számára

vonatkozó hivatalos becsléseket, míg másokkal nem. Ebből az derült ki, hogy az

információk birtokában az emberek kisebb hányada gondolta úgy, hogy túl magas a

bevándorlók száma hazájukban. Ez a 46% azonban így is magas értéknek számít, a

vizsgált országok legtöbbjében azok aránya sem érte el ezt a számot, akikkel közölték a

hivatalos becsléseket.

7. ábra

A felmérés során megkérdezték, kik legyenek jogosultak állami egészségügyi

ellátás és állami oktatás igénybevételére. A megkérdezettek 25, illetve 22 százaléka

állampolgársághoz kötné a két szolgáltatást, és 21 illetve 17 százalék tenné elérhetővé

mindenki számára. Ezzel szemben a többi vizsgált európai országban az egészségügy

esetében 1 és 5 százalék, az oktatás esetében 1 és 4 százalék között alakult azok aránya,

0

20

40

60

80

Kaptak információt Nem kaptak információt

46

59

Túl sok a bevándorló? (%)

0

20

40

60

80

Egészségügy Oktatás

25 22

5360

2117

Hozzáférés állami egészségügyi ellátáshoz és állami oktatáshoz (%)

Csak állampolgárok

Állampolgárok és legális bevándorlók

Állampolgárok, legális és illegális bevándorlók egyaránt

Forrás: Transatlantic Trends: Immigration 2010

Forrás: Transatlantic Trends: Immigration 2010

29

akik állampolgársághoz kötnék az említett állami szolgáltatásokat, továbbá más európai

országokban az egészségügyet a megkérdezettek 50-64 százaléka, az oktatást 42-62

százaléka tenné elérhetővé mindenki számára.

Az utóbbi három ábra elemzéséből kiderül, hogy a britek messze a leginkább

elutasítóak a bevándorlókkal szemben. A britek migránsokkal szembeni intoleranciája

olyan mértéket öltött, melyet egyik vizsgált európai országban, de még a tengerentúlon

– az Egyesült Államokban és Kanadában – sem tapasztaltak.

30

A brit multikulturális (patchwork) modell

Ez idáig nem esett szó az összehasonlítás alapjául szolgáló multikulturális

modellről. A klasszikus definíció Roy Jenkins-től, korábbi munkáspárti

belügyminisztertől származik: „nem az asszimiláció ellaposító folyamata, hanem azonos

lehetőségek a kulturális sokszínűség által kísérve a kölcsönös tolerancia légkörében.”35

Megfoghatóbb, demográfiai megfogalmazásban a multikulturalizmus egy adott földrajzi

egység (ez esetben ország) kulturális sokszínűségét, és annak elfogadását jelenti.

A multikulturalizmus kiépítése a gyakorlatban a diszkrimináció elleni küzdelem

révén valósult meg. A 60-as években a brit politikusok úgy döntöttek, hogy a

nemzetiségileg és kulturálisan egyre sokszínűbb társadalmat a különböző kultúrák

elfogadására és támogatására építik. Ennek megvalósítása a már korábban említett Faji

Kapcsolatok Törvényével és annak kiegészítéseivel kezdődött.

Az Egyesült Királyságba bevándorlók meg akarták őrizni kultúrájukat, amire a

multikulturális modell lehetőséget is adott. Ennek intézményesülése viszont magában

hordozza azt a jelenséget, amit a multikulturalizmus paradoxonjának neveznek: azaz

törvényileg deklarálják a diszkrimináció tilalmát és azt, hogy sem faj, sem bőrszín, sem

nemzetiség, sem vallás alapján nem különböztetnek meg senkit, mégis azáltal, hogy

tiszteletben tartják a domináns kultúrától eltérő kultúrákat, kimondják, hogy ők mások.

Az Egyesült Királyság patchwork néven elhíresült multikulturális modelljének

első komolyabb problémái 2001-ben jelentkeztek. Májusában nagyrészt pakisztáni,

bangladesi és indiai fiatalok zavargása kezdődött először Oldham-ban, majd további

három városban, Leeds-ben, Bradford-ban és Burnley-ben. A több mint száz sérültet és

több millió fontos kárt okozó zavargásokat követően éles kritikák érték a multikulturális

társadalmi modellt, mondván, hogy az említett városokban tapasztalt szegregáció okozta

feszültség miatt fajult idáig a helyzet.

A szeptember 11-i események híre világszerte rettegést váltott ki. A

terrorcselekmények előkészítői és végrehajtói között olyan ázsiai származású

35

SOMERVILLE, 2009

31

muszlimok voltak, akik már régóta az Egyesült Királyság területén éltek, tanultak és

akár még brit állampolgársággal is rendelkeztek. A Blair-kabinetnél már említésre

került, hogy ezt követően a bevándorlók – kiváltképpen a muszlim országokból érkezők

– szigorúbb ellenőrzés alá estek.

2005 júliusában három bomba robbant a londoni metróban, 52 ember halálát

okozva, 700-at megsebesítve. A robbantásokat brit állampolgárságú muszlim férfiak

követték el. Az eseményt követően a multikulturális modell bukásáról szóló cikkek

jelentek meg több országos lapban.36

A multikulturalizmust az elmúlt években egyre több támadás éri. Ezen kritikák

ellenére a modell továbbra is tartja magát az Egyesült Királyságban. Véleményem

szerint a multikulturális modell a különböző kultúrájú emberek egyfajta kategorizálása,

és az erőltetett szegregáció megfosztja az embereket a lehetőségtől, hogy valóban

integrálódjanak a társadalomba.

36

Britain’s strenght lies in diversity. The Guardian [online], 2005. aug. 5.

<http://www.guardian.co.uk/uk/2005/aug/05/britishidentity.july7>

32

Franciaország bevándorláspolitikája

Történelmi előzmények

A bevándorlás a 19. század óta jelentős szerepet játszik Franciaországban

gazdasági és demográfiai okokból egyaránt. A gazdasági okok a munkaerőhiányból

fakadtak, melyet elsősorban a mediterrán térség országaiból érkező bevándorlókkal

pótoltak, a demográfiai deficit pótlására pedig szívesen fogadták a korábbi gyarmati

területekről érkezőket.

Bár bevándorlókra vonatkozó adatokat már az 1851-es népszámlálás során

gyűjtöttek, a migráció szabályozása csak egy évszázaddal később, a második

világháborút követő időszakban kezdődött.37

1945 után csakúgy, mint a háború sújtotta

Európa nagy része, Franciaország is munkaerőhiányban szenvedett. Már 1945-ben

létrehozták a Nemzeti Bevándorlási Hivatalt (Office National d'Immigration), melynek

feladata a bevándorló munkavállalók toborzásának megkönnyítése volt. Belgiumból,

Németországból, Lengyelországból, Spanyolországból és Olaszországból érkeztek az

első bevándorlók. A háborút követő első öt évben több mint 400.000 bevándorló

érkezett Franciaországba.38

Az 1950-es és 60-as években a dekolonizációs folyamat nyomán többszázezren

érkeztek Algériából és Indokínából. Ezzel párhuzamosan Dél-Európából is

folyamatosan érkeztek munkavállalók. A tömeges migráció már olyan méreteket öltött,

hogy a kialakult lakáshiány miatt bevándorlók ezrei kényszerültek túlzsúfolt, lepusztult

lakásokba, vagy éltek saját maguk által épített kunyhókban.39

Az 1970-es évek változást hoztak a nyitott francia bevándorláspolitikában. A

munkaerőhiány az olajválságot követően munkanélküliségbe fordult, így Franciaország

is kénytelen volt követni Németország példáját, és felfüggesztette minden bevándorlási

37

HAMILTON Kimberly – SIMON Patrick – VENIARD Clara: The Challenge of French Diversity, 2004

<http://www.migrationinformation.org/Profiles/display.cfm?ID=266> 38

CONSTANT, Amelie: Immigrant Adjustment in France and Impacts on the Natives: In:

ZIMMERMANN, Klaus F.: European Migration What do we know? Oxford University Press, New York,

2005, p273 39

uo. p273

33

programját. A gazdasági bevándorlás leállítása azzal járt, hogy megnőtt a

családegyesítés célú bevándorlók és a menekültstátuszt igénylők száma.

Annak ellenére, hogy a 80-as években Franciaország súlyos gazdasági

nehézségekkel nézett szembe – köztük magas munkanélküliséggel – a bevándorlás nem

állt le. A statisztikák azt mutatják, hogy a bevándorló népesség száma stagnált, de ez

valójában annak köszönhető, hogy az állampolgárságot elnyert bevándorlók kiestek

ebből a csoportból.40

A 90-es évek bevándorláspolitikáját a – Charles Pasqua belügyminiszterről

elnevezett – Pasqua-törvények határozták meg. A törvények megtiltották a

Franciaországban végzett külföldi diákok munkavállalását, a családegyesítés váróidejét

egyről két évre növelték, megtagadták a lakhatási engedélyt azoktól a házastársaktól,

akik a házasság előtt illegális tartózkodtak az országban, megerősítették a rendőrség

hatáskörét a kitoloncolások esetében és megszüntették a menekültstátusz elutasítása

elleni fellebbezés lehetőségét.41

Mielőtt rátérnék Jacques Chirac elnökségére, szót kell ejteni arról a politikusról,

akit a francia xenofóbia megtestesítőjeként emlegetnek, Jean-Marie Le Pen-ről. Le Pen

a Front National nevű szélsőjobboldali, nacionalista párt vezetője annak 1972-es

megalapítása óta. A 80-as évek végétől a párt szélsőséges, bevándorlás-ellenes

politikája egyre népszerűbbé vált, és a Front National sikeresen szerepelt a parlamenti

és a helyhatósági választásokon egyaránt. A Front National népszerűsége arra sarkallta

a konzervatívokat, hogy átvegyenek egyes elemeket a szélsőjobb politikájából.42

Ez

később, a 2007-es elnökválasztási kampány során Nicolas Sarkozy esetében is

megfigyelhető volt.

40

uo. p275 41

HAMILTON, 2004 42

uo.

34

Jacques Chirac bevándorláspolitikája

Jacques Chirac két cikluson keresztül töltötte be a francia köztársasági elnöki

pozíciót, 1995-től 2002-ig, majd 2002-től 2007-ig.43

Chirac politikai elképzeléseinek

véghezvitelét nehezítette, hogy 1997-től társbérletben vezette az országot a szocialista

Lionel Jospin-nel. A társbérlet („cohabitation”) első évében amnesztiát biztosítottak

illegális munkavállalóknak. A beérkezett 150.000 igénylésből 87.000-et hagytak jóvá.44

Akárcsak az Egyesült Királyságban, Franciaországban is beindult az úgynevezett

„agyelszívás”, azaz a franciák is igyekeztek országukba csábítani a magasan képzett

külföldi munkavállalókat. Szintén hasonlóan a britekhez, a franciák is előtérbe

helyezték a külföldi munkavállalókat érő diszkrimináció elleni küzdelmet.

Chirac első köztársasági elnöki ciklusa nem hozott komoly eredményeket a

migrációs és integrációs problémák megoldásában. Ez a tény is közrejátszott a 2002-es

elnökválasztás során tapasztalt nagy meglepetéshez. A várakozásokkal szemben a

második fordulóban Chirac a Front National vezetőjével, Le Pen-nel került szemben.

Le Pen sikere megrázta a francia társadalmat. A vezető baloldali pártok, amelyeknek

már nem volt esélyük saját jelöltjük győzelmére, arra buzdították szavazóikat, hogy

válasszák a „kisebb rosszat”, és tegyék le voksukat Chirac mellett. Chirac-ot így

másodszor is köztársasági elnökké választották.

Az elnökválasztás eredménye rávilágított arra, hogy a bevándorlás kérdése nem

volt megfelelően kezelve, ezért Chirac következő elnöksége alatt a téma lényegesen

több figyelmet kapott. Az új kormány belügyminiszterének Nicolas Sarkozy-t

választották, aki ötéves hivatali ideje alatt két jelentős bevándorlással kapcsolatos

jogszabályt terjesztett elő, melyek Loi Sarkozy, azaz Sarkozy-törvény néven váltak

ismertté.

A 2003-as Sarkozy-törvény szigorúbb mértéket irányzott elő a bevándorlásra, és

erősíteni kívánta az integrációt. A törvény két fő célja az illegális bevándorlás

43

2002-től az elnöki megbízatás 7 helyett 5 évre szól. 44

CONSTANT, i. m. p276

35

visszaszorítása és a menekültek számának csökkentése volt.45

A 2006-os Sarkozy-

törvény célja már egy szelektív bevándorláspolitika bevezetése volt, amely – hasonlóan

a már említett brit rendszerhez – arra koncentrált, hogy a „gazdaságilag hasznos”

bevándorlókat engedjék be az országba, továbbá szigorított a családegyesítés

lehetőségein, ugyanis 2004-es felmérések szerint a bevándorlók 65%-a családegyesítés

céljából érkezett.46

A törvény ezek mellett erősíteni kívánta a küldő országokkal

együttműködést kapcsolatot az illegális bevándorlók kitoloncolásának egyszerűsítése

céljából.

Elmondhatjuk tehát, hogy Chirac második terminusa alatt Sarkozy személyében

egy olyan ember kezébe került a migráció kérdése, aki valóban kezelni kívánta a

problémát, még ha módszerei megosztóak is voltak. 2007-től kezdve köztársasági

elnökként már nagyobb hatalommal a kezében folytathatta azt, amit

belügyminiszterként elkezdett.

45

MARTHALER, Sally: Nicolas Sarkozy and the politics of French immigration policy, In: Journal of

European Public Policy. 2008. ápr. p387 46

MURPHY, Kara: France's New Law: Control Immigration Flows, Court the Highly Skilled, 2006

<http://www.migrationinformation.org/feature/display.cfm?ID=486>

36

Sarkozy bevándorláspolitikája – köztársasági elnökként

Már a 2007-es elnökválasztási kampány során kiderült, hogy Sarkozy

köztársasági elnökként is folytatni kívánja szigorú bevándorláspolitikáját. Felmérések

azt mutatták, hogy a franciák nagy része úgy gondolja, hogy túl sok bevándorló él az

országban, és egyetértenek a bevándorlókra vonatkozó korlátozásokkal és kvótákkal.47

Sarkozy elképzelési tehát népszerűek voltak a választók körében. Ez a tény is

hozzájárult ahhoz, hogy a 2007. április-májusi választásokon a franciák bizalmat

szavaztak neki, és azóta is ő tölti be a köztársasági elnöki tisztséget.

Létrehoztak egy – már a választási kampányban megjelent – bevándorlásért

felelős minisztériumot (teljes nevén: Bevándorlásért, Integrációért, Nemzeti Identitásért

és Fejlesztésért Felelős Minisztérium), melynek élére Brice Hortefeux, majd később

Eric Besson került. A minisztérium négy fő feladata a migrációs folyamatok

ellenőrzése, a küldő országokkal való együttműködés, az integráció fejlesztése, és a

nemzeti tudat erősítése.48

Államfőként Sarkozy a közös uniós bevándorláspolitika egyik legfőbb

szószólójává vált. 2008. július 1-től fél évén át Franciaország töltötte be az Európai

Unió soros elnöki tisztségét, ami jó lehetőségnek kínálkozott Sarkozy számára. Már az

elnökség első hetében összehívtak egy Tanács-ülést Cannes-ban, melyen sikerült

elfogadtatni az Európai Migrációs és Menekültügyi Egyezmény tervezetét, amit

októberben az Európai Tanács is jóváhagyott. Az Egyezmény azonban csak politikai

együttműködést jelent, jogi kötőereje nincs. Bár Sarkozy-nek sikerült elképzeléseinek

egy részét megvalósítani, az úgynevezett „bevándorlási szerződésekről” – melyek

kötelező nyelvi és kulturális kurzusokat jelentettek volna a bevándorlók számára – szóló

nézeteit a szocialista vezetésű spanyol kormány nem osztotta.

Sarkozy-t folyamatos támadások érik – országos és nemzetközi szinten egyaránt

– az utóbbi években folytatott, a korábbinál még élesebb bevándorláspolitikája miatt.

Az elmúlt időszakban a francia vezetés két leginkább kritizált döntése az úgynevezett

burka-törvény bevezetése és a párizsi romák kitoloncolása volt.

47

uo. p393-394 48

http://www.immigration.gouv.fr/spip.php?page=dossiers_det_org&numrubrique=311&numarticle=1331

37

A francia Szenátus 2010 szeptemberében rábólintott – a korábban már a

Nemzetgyűlés által elfogadott – az arc eltakarását közterületeken tiltó törvényre. Ennek

értelmében – bár a törvény szövegében nincs erre való utalás – a muszlim nők nem

mehetnek ki az utcára burkában (teljes testet eltakaró öltözet) vagy nikábban (csak a

szemet szabadon hagyó öltözet). A vallásszabadság korlátozása miatt több nemzetközi

szervezet – köztük az Amnesty International – felemelte a szavát a burka-törvény ellen.

A probléma a törvénnyel az, hogy egyértelműen egy vallási csoport ellen irányul, amely

egyébként a második legnépesebb Franciaországban.

A francia hatóságok 2010 augusztusában megkezdték a Párizs környéki roma-

telepek felszámolását, ezzel együtt az illegálisan Franciaországban tartózkodó romák

kitoloncolását. Sarkozy úgy nyilatkozott, hogy a romatelepek a bűnözés melegágyai.

Augusztus óta több száz romát telepítettek át Romániába. Ezt a gyakorlatot élesen

támadta az Európai Bizottság. Viviane Reding igazságügyi biztos azt nyilatkozta, hogy

megdöbbentette az eset, és nem gondolta, hogy Európának ilyesmivel kell szembesülnie

a második világháború után. Meg kell jegyezni, hogy az Európai Unió jogi normái

lehetővé teszik a közbiztonságot fenyegető vagy a jóléti rendszeren élősködő személyek

kiutasítását, ám ez nem irányulhat egy adott etnikai csoport ellen.

Szintén 2010 nyarán történt, hogy Sarkozy egy olyan ötlettel állt elő melyet,

sokan a Vichy-rezsim idején alkalmazott módszerekhez hasonlítottak. A tervezet szerint

minden olyan személyt, aki kevesebb mint 10 éve szerezte meg állampolgárságát,

megfoszthatnak attól, amennyiben rendőrrel vagy köztisztviselővel szemben erőszakos

bűncselekményt követ el. A Nemzetgyűlés már 2010-ben igent mondott a tervezetre, ám

2011 februárjában a Szenátus elutasította azt. A brit Telegraph című napilap értesülései

szerint a kormány még a 2011-es év vége előtt benyújtja a törvényjavaslat átdolgozott

verzióját.49

49

SAMUEL, Henry: Sarkozy immigration plan thrown out by French senate. The Telegraph [online],

2011. feb. 4. <http://www.telegraph.co.uk/news/worldnews/europe/france/8303672/Sarkozy-

immigration-plan-thrown-out-by-French-senate.html>

38

Az elmúlt évek statisztikái

8. ábra

Franciaország esetében is érdemes megvizsgálni az Egyesült Királyságnál már

elemzett adatokat. Az első ábrán azt láthatjuk, hogy az évtized eleje óta az idegen

bevándorlók száma folyamatosan és jelentősen nőtt, 2004 után pedig kismértékű

csökkenést, majd viszonylagos stagnálást mutatott, ami hasonló az Egyesült Királyság

esetében tapasztaltakhoz.

9. ábra

A második ábra ez esetben is az idegen népesség arányát mutatja a teljes

népesség arányában. Ez az érték Franciaországban is folyamatos emelkedést mutat.

92

107

124

136

141135 135

128

135

80

90

100

110

120

130

140

150

2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008

Idegen bevándorlók száma (ezer fő)

7,4

8,18,2

8,5

7

7,4

7,8

8,2

8,6

2000 2005 2006 2007

Idegen népesség aránya (%)

Forrás: OECD Statistics

Forrás: OECD Statistics

39

Amíg 2000-ben Franciaország lakosságának 7,4%-a volt nem francia állampolgár, addig

2007-ben ez az érték már 8,5% volt, ami egy 60 milliós ország esetében több mint 5

millió lakost jelent.

10. ábra

A fenti diagram pedig arról tanúskodik, hogy a munkanélküliek aránya – az

Egyesült Királyságban tapasztaltakhoz hasonlóan – nagyságrendekkel magasabb azon

személyek körében, akik nem Franciaországban születtek. A 2007-es évben a nem

francia születésű munkanélküliek száma közel 80%-kal volt magasabb a

Franciaországban született munkanélküliek számánál. Franciaország esetében is

elmondható tehát, hogy azok számára, akik nem az országban születtek lényegesen

nehezebb munkához jutni.

0

2

4

6

8

10

12

14

16

18

2000 2005 2006 2007

9,48,2 8,7

7,4

16,7

14,415,5

13,3

Munkanélküliségi ráta (%)

Franciaországban születettek

Nem Franciaországban születettek

Forrás: OECD Statistics

40

11. ábra

A „bevándorlás inkább probléma, mint lehetőség” kérdésre a franciák

lényegesen kisebb arányban válaszoltak igennel, mint a korábban vizsgált britek. Az

elmúlt három évben ez az érték 40% körül alakult, ami egyben azt is jelenti, hogy a

vizsgált európai országok közül Franciaország állampolgárai tekintenek legkevésbé

problémáként a bevándorlásra.

12. ábra

Franciaország esetében a „Túl sok a bevándorló?” kérdésre lényegesen

kevesebb igen érkezett mindazoktól, akik kaptak, mind pedig azoktól akik nem kaptak

információt az országban élő bevándorlók számáról. A bevándorlók számára vonatkozó

információk hiányában a megkérdezettek 33%-a gondolta úgy, hogy túl sok bevándorló

él Franciaországban, ami arányaiban alig több mint fele az Egyesült Királyságban mért

értéknek. Azok körében pedig, akiket informáltak, a 16%-os érték az Európában mért

0

20

40

60

80

100

2008 2009 2010

39 43 42

A bevándorlás inkább probléma, mint lehetőség (%)

0

20

40

60

80

Kaptak információt Nem kaptak információt

16

33

Túl sok a bevándorló? (%)

Forrás: Transatlantic Trends: Immigration 2010

Forrás: Transatlantic Trends: Immigration 2010

41

legalacsonyabb, szemben az Egyesült Királyságban tapasztalt csaknem háromszor

ekkora, 46%-os értékkel.

13. ábra

Az állami egészségügyi ellátás, illetve állami oktatás kérdésében is markánssal

eltérnek az eredmények az Egyesült Királyságban mértektől. Mindkét szolgáltatáshoz

való hozzáférést a megkérdezettek csupán 4%-a korlátozná kizárólag az

állampolgárokra, míg az Egyesült Királyságban 25, illetve 22 százalék válaszolt így.

Ezzel összefüggésben, Franciaországban lényegesen magasabb azok aránya, akik

mindenki számára elérhetővé tennék az említett szolgáltatásokat. A 64 és 62 százalékos

értékek egyaránt a legmagasabbak a vizsgált európai országok körében.

Az állampolgári véleményekre vonatkozó felmérésekből tehát az derül ki, hogy

a franciák a legkevésbé elutasítóak a bevándorlókkal szemben a vizsgált európai

országok közül. Az Egyesült Királyság esetében megfigyelt nagyfokú idegenellenesség

Franciaországban nem tapasztalható, illetve nem jelentkezik annyira élesen.

0

20

40

60

80

Egészségügy Oktatás

4 4

30 33

64 62

Hozzáférés állami egészségügyi ellátáshoz és állami oktatáshoz (%)

Csak állampolgárok

Állampolgárok és legális bevándorlók

Állampolgárok, legális és illegális bevándorlók egyaránt

Forrás: Transatlantic Trends: Immigration 2010

42

A francia asszimilációs modell

Az Oxford Dictionary of Sociology a következőképp definiálja az asszimiláció

fogalmát: „az a folyamat, mely során egy kívülálló, egy bevándorló vagy egy alárendelt

csoport megkülönböztethetetlenül integrálódik a domináns társadalomba.”

A brit multikulturális társadalmi modelltől markánsan eltérő francia

asszimilációs modell lényegében azt jelenti, hogy aki Franciaországban él, az legyen

francia. Beszéljen franciául, ismerje a francia kultúrát és történelmet, és integrálódjon a

francia társadalomba. Ez az elképzelés a francia forradalom idejéből ered. 1794-ben a

Nemzetgyűlés kimondta, hogy „minden a gyarmatok területén élő férfi, bőrszínre való

tekintet nélkül, francia állampolgár, és élvezi az Alkotmány nyújtotta összes jogot.”50

A francia asszimilációs modell alapját az képezi, hogy nem tesznek különbséget

a különböző etnikumok között. A népszámlálások során nem tesznek fel vallásra vagy

etnikai háttérre vonatkozó kérdéseket, mert ezekre vonatkozó adatok gyűjtése helytelen

lenne az állam részéről.51

A modell egy másik fontos eleme a szekularizáció, azaz az

állam és az egyház teljes szétválasztása, ami szintén a 18. század végi események

eredménye.

Az asszimilációs modell egyik problémája, hogy egyeseket könnyű, míg

másokat nehezebb asszimilálni. A háború után érkező olasz, spanyol és belga

bevándorlók számára természetesen könnyebb volt megtanulni a nyelvet, könnyebb volt

integrálódni egy bár deklaráltan szekuláris, mégis nagyrészt keresztényekből álló

közösségbe, továbbá külső vonásokban sem tértek el a domináns társadalmi csoporttól.

Ezzel szemben az Afrikából vagy Ázsiából érkezők számára sokkal nagyobb nehézséget

okozott mind nyelvileg, mind kulturálisan asszimilálódni, nem beszélve arról, hogy nem

is feltétlenül akartak.

A francia modell gyengeségére világítottak rá a 2005 októberében és

novemberében Párizs és más francia városok külvárosaiban történt zavargások. A

50

LEWIS D. Martin: One hundred million Frenchmen: The assimilation theory in French colonial,

Comparative Studies in Society and History 1962, p134 51

VLADESCU Eloisa: The Assimilation of Immigrant Groups in France - Myth or Reality? Jean

Monnet/Robert Schuman Paper Series Vol. 5 No. 39, 2006, p11

43

zavargások kirobbanásának közvetlen oka két muszlim fiatal halála volt, akik a

rendőrségi igazoltatás elől egy trafóházban akartak elbújni, ahol halálos áramütést

szenvedtek. A 20 napig tartó zavargások során – melynek résztvevői többnyire észak-

afrikai származású muszlim fiatalok voltak – közel 9000 autót gyújtottak fel, és

csaknem 3000 embert tartóztattak le.52

Az események társadalmi hátterében az áll, hogy

azok a második-harmadik generációs bevándorlók, akik már Franciaországban születtek

és francia az anyanyelvük, nem érzik magukat a francia társadalom tagjának, és nem

sikerült beilleszkedniük.

A korábban említett burka-törvények még frissek, és ezidáig nem okoztak súlyos

konfliktust. Osama bin Laden – az al-Queda terrorszervezet feje – azonban

videóüzenetben fenyegette meg Franciaországot a muszlimok vallási szabadságának

megsértéséért. Az erőltetett asszimiláció e formája tehát azon kívül, hogy biztonsági

kockázatot jelent, szintén a társadalmon belüli összeütközésekhez vezethet.

52

France extends laws to curb riots. BBC News [online], 2005. nov. 16.

<http://news.bbc.co.uk/2/hi/europe/4441246.stm>

44

Konklúziók

Európa országai a második világháború után külön utakon indultak el, hogy

megoldják gazdasági és társadalmi problémáikat. Az integrációs folyamat révén az

Európai Unió tagállami egyre több területen közelítették egymáshoz politikáikat. Az

1990-es évek elejétől a migráció okozta nehézségeket együtt igyekeztek megoldani, de

az eltérő társadalmi minták és gazdasági érdekek miatt 20 év elteltével sem sikerült

elfogadtatni egy a migráció minden területére kiterjedő jogi kötőerővel bíró

szabályozást.

Az Egyesült Királyság és Franciaország egyaránt küzd a tömegesen érkező

bevándorlókkal, akik a népesség egyre nagyobb hányadát teszik ki. A fent leírtakból

megállapíthatjuk azt is, hogy igazán sikeresen és eredményesen egyik ország sem tudja

kezelni a migráció kérdését – erről tanúskodnak a munkanélküliséggel kapcsolatban

említett éles eltérések is.

A két ország esetében azt láthatjuk, hogy történelmük során egymással két

teljesen ellentétes felfogás alakult ki a bevándorlók kezelését illetően. Amíg a britek a

különböző etnikai és kulturális csoportok megőrzésén fáradoznak, addig a franciák

igyekeznek mindenkit beolvasztani egy nyelvileg és kulturálisan homogén

társadalomba.

Az elmúlt 10 évben azonban mindkét modellnek megmutatkoztak az

árnyoldalai. A britek multikulturalizmusa akaratlanul is szegregációhoz vezetett. A meg

nem különböztetés elve a kulturális és etnikai sokszínűség tiszteletben tartása révén

mégis csak megkülönböztetéshez vezetett. A franciák erőltetett asszimilációs

elképzelésükbe nem kalkulálták bele, hogy az eltérő nyelv, vallás vagy bőrszín

megnehezíti az integrálódást, így sokan a Franciaországban születők közül sem

érezhetik magukat franciának, de nem érezhetik magukat másnak sem, mert a rendszer

azt nem tolerálja.

Egy 2011. február 5-én Münchenben megtartott biztonságpolitikai konferencián

David Cameron úgy nyilatkozott, hogy a multikulturalizmus megbukott az Egyesült

45

Királyságban és Európában egyaránt. Pár nappal később egy francia kereskedelmi

csatorna élő műsorában hasonlóan nyilatkozott saját hazájáról Nicolas Sarkozy is.

Cameron szerint országának nem sikerült egy olyan társadalmi modellt

létrehoznia, melyet az etnikai csoportok magukénak érezhetnének. Továbbá túlzott

toleranciát mutattak a szegregálódó közösségek iránt. A miniszterelnök szerint „a

nemzeti és helyi identitástudat erősítése lehet a kulcs a társadalmi kohézió eléréséhez,

illetve az, hogy az emberek azt mondhassák, hindu vagyok, muszlim vagyok, keresztény

vagyok, de londoni is vagyok.” 53

Sarkozy egy a multikulturalizmust érintő kérdés kapcsán a következőképpen

nyilatkozott: "Igen, kudarcot vallott. A demokráciáinkban túl sokat aggódtunk az

újonnan érkezők identitása miatt, és nem eleget azon ország identitása miatt, amely

befogadta őket.[…] Nem akarunk egy olyan társadalmat, amelyben a közösségek

egymás mellett léteznek. Ha valaki Franciaországba jön, az el kell, hogy fogadja, hogy

beleolvad egyetlen közösségbe, mégpedig a nemzeti közösségbe. Ha ezt nem fogadja el,

akkor ne jöjjön Franciaországba!"54

Úgy tűnik tehát, hogy amíg a brit miniszterelnök nyíltan kritizálta és elvetette az

eddig az Egyesült Királyságban alkalmazott modellt, addig a francia elnök kiállt az

asszimilációs modell mellett, sőt szavaiból az derül ki, hogy szerinte a rendszer ez idáig

is túlságosan kedvezően kezelte a bevándorlókat. A brit kormányzat tehát közelíteni

próbálja bevándorláspolitikáját a franciaországi mintához. Ebből azonban semmiképp

sem következik, hogy a francia asszimilációs modell jobban működik.

Az a tanulság vonható le, hogy jelen formájában egyik modell sem állja meg a

helyét, változtatniuk viszont az Európai Unió tagállamainak közösen kellene. Egy olyan

közös politikát képviselve, mely megfelelően tudná kezelni a bevándorlók és

menekültek kérdését, talán lehetővé válna a jelenlegi nem megfelelőn kontrollált

viszonyok rendezése.

53

State multiculturalism has failed, says David Cameron. BBC News [online], 2011. febr. 5.

<http://www.bbc.co.uk/news/uk-politics-12371994> 54

MTI: Sarkozy: megbukott a multikulturalizmus. HVG [online], 2011. febr. 11.

<http://hvg.hu/vilag/20110211_sarkozy_multikulturalizmus>

46

Ábrajegyzék

1. ábra (Idegen állampolgárok megoszlása anyaországuk elhelyezkedése alapján) ........... 11

2. ábra (Idegen bevándorlók száma – Egyesült Királyság) ................................................ 25

3. ábra (Idegen népesség aránya – Egyesült Királyság) ..................................................... 26

4. ábra (Munkanélküliségi ráta – Egyesült Királyság) ....................................................... 26

5. ábra (A bevándorlás inkább probléma, mint lehetőség – Egyesült Királyság).............. 27

6. ábra (Túl sok a bevándorló? – Egyesült Királyság) ........................................................ 28

7. ábra (Hozzáférés állami egészségügyi ellátáshoz és oktatáshoz – Egyesült Királyság) 28

8. ábra (Idegen bevándorlók száma – Franciaország) ........................................................ 38

9. ábra (Idegen népesség aránya – Franciaország) ............................................................. 38

10. ábra (Munkanélküliségi ráta – Franciaország) ............................................................. 39

11. ábra (A bevándorlás inkább probléma, mint lehetőség – Franciaország) .................... 40

12. ábra (Túl sok a bevándorló? – Franciaország) .............................................................. 40

13. ábra (Hozzáférés állami egészségügyi ellátáshoz és oktatáshoz – Franciaország) ....... 41

47

Felhasznált irodalom

BALE, Tim: European Politics, A Comparative Introduction. Palgrave

MacMillan, Houndsmill 2008

BOSWELL, Christina: European migration policies in flux: changing patterns

of inclusion and exclusion. The Royal Institute of International Affairs, London

2003

CONSTANT, Amelie: Immigrant Adjustment in France and Impacts on the

Natives: In: ZIMMERMANN, Klaus F.: European Migration What do we

know? Oxford University Press, New York, 2005

FÜRÉSZ Klára: Az állampolgárság és a státuszjogok, In KUKORELLI István

(szerk.): Alkotmánytan I., Osiris Kiadó, Budapest, 2002

HATTON J. Timothy – PRICE Stephen Wheatly: Migration, Migrants and

Policy in the United Kingdom, In: ZIMMERMANN Klaus F.: European

Migration What do we know? Oxford University Press, New York, 2005

KENDE Tamás – SZŰCS Tamás: Bevezetés az Európai Unió politikáiba, KJK-

KERSZÖV, Budapest 2005

LEWIS D. Martin: One hundred million Frenchmen: The assimilation theory in

French colonial, Comparative Studies in Society and History, 1962

LUKÁCS Éva – KIRÁLY Miklós: Migráció és Európai Unió. Szociális és

Családügyi Minisztérium, Budapest 2001

MARTHALER, Sally: Nicolas Sarkozy and the politics of French immigration

policy, In: Journal of European Public Policy 2008. ápr.

SIK Endre (szerk.): A migráció szociológiája. Szociális és Családügyi

Minisztérium, Budapest 2001

COLLETT, Elizabeth : The European Union's Stockholm Program: Less

Ambition on Immigration and Asylum, But More Detailed Plans, 2010

(http://www.migrationinformation.org/Feature/display.cfm?ID=768)

[Letöltve: 2010. okt. 8.]

HAMILTON Kimberly – SIMON Patrick – VENIARD Clara: The Challenge of

French Diversity, 2004

(http://www.migrationinformation.org/Profiles/display.cfm?ID=266)

[Letöltve: 2010. okt. 24.]

48

HERM, Anne: Population and social conditions, 2008

(http://epp.eurostat.ec.europa.eu/cache/ITY_OFFPUB/KS-SF-08-098/EN/KS-

SF-08-098-EN.PDF) [Letöltve: 2010. okt. 11.]

International Organization of Migration: Immigration and Family Reunion

(http://www.iom.int/jahia/Jahia/about-migration/managing-

migration/immigration-systems/immigration-family-reunion) [Letöltve: 2010.

okt. 8.]

MURPHY, Kara: France's New Law: Control Immigration Flows, Court the

Highly Skilled, 2006 (http://www.migrationinformation.org/feature/display.cfm

?ID=486) [Letöltve: 2010. okt. 24.]

NEMES, Paul: The Welcome Refugees - Why the West opened its arms to fleeing

Hungarians in 1956, In: Central Europe Review, 1999 (http://www.ce-

review.org/99/19/nemes19.html) [Letöltve: 2010. okt. 6.]

SAMUEL, Henry: Sarkozy immigration plan thrown out by French senate. The

Telegraph [online], 2011. feb. 4.

(http://www.telegraph.co.uk/news/worldnews/europe/france/8303672/Sarkozy-

immigration-plan-thrown-out-by-French-senate.html) [Letöltve: 2011. márc.

17.]

SOMERVILLE, Will – SRISKANDARAJAH, Dhananjayan – LATORRE

Maria: United Kingdom: A Reluctant Country of Immigration, 2009

(http://www.migrationinformation.org/feature/display.cfm?ID=736)

[Letöltve: 2010. okt. 17.]

SOMERVILLE, Will: The Immigration Legacy of Tony Blair, 2007

(http://www.migrationinformation.org/Feature/display.cfm?ID=600)

[Letöltve: 2010. okt. 17.]

Transatlantic Trends: Immigration 2010 (http://trends.gmfus.org/)

[Letöltve: 2011. márc. 20.]

TRAVIS, Alan: Cameron’s empty immigration promise. The Guardian [online],

2010. jan. 11. (http://www.guardian.co.uk/commentisfree/2010/jan/11/david-

cameron-immigration-cap) [Letöltve: 2010. okt. 18.]

VLADESCU Eloisa: The Assimilation of Immigrant Groups in France - Myth or

Reality? Jean Monnet/Robert Schuman Paper Series Vol. 5 No. 39, 2006

(http://www6.miami.edu/eucenter/VladescuWP%20French%20Immigration.pdf)

[Letöltve: 2010. okt. 26.]

WREN, Christopher S.: Resettling Refugees: U.N. Facing New Burden. The

New York Times [online], 1995. nov. 24.

(http://query.nytimes.com/gst/fullpage.html?res=9C07E3D61339F937A15752C

1A963958260&n=Top/Reference/Times%20Topics/Subjects/I/Immigration%20

and%20Refugees) [Letöltve: 2010. okt. 7.]

49

Britain’s strenght lies in diversity. The Guardian [online], 2005. aug. 5.

(http://www.guardian.co.uk/uk/2005/aug/05/britishidentity.july7) [Letöltve:

2010. okt. 16.]

Commission presents Communication on results of the Tampere programme and

future guidelines. EUROPA Press releases RAPID [online], 2004. jún. 2.

(http://europa.eu/rapid/pressReleasesAction.do?reference=IP/04/702&format=H

TML&aged=0&lg=sk&guiLanguage=en) [Letöltve: 2010. okt. 8.]

France extends laws to curb riots. BBC News [online], 2005. nov. 16.

(http://news.bbc.co.uk/2/hi/europe/4441246.stm) [Letöltve: 2010. okt. 27.]

ILPA Response to the Commission's Communication: Area of Freedom, Security

and Justice: Assessment of the Tampere Programme and Future Orientations,

2004. szept.

(http://www.ilpa.org.uk/submissions/TampereII.htm) [Letöltve: 2010. okt. 8.]

Row over Gordon Brown immigration figures podcast. BBC News [online],

2010. márc. 26. (http://news.bbc.co.uk/2/hi/8590248.stm) [Letöltve: 2010. okt.

18.]

State multiculturalism has failed, says David Cameron. BBC News [online],

2011. feb. 5. (http://www.bbc.co.uk/news/uk-politics-12371994)

[Letöltve: 2011. márc. 17.]

http://epp.eurostat.ec.europa.eu/statistics_explained/index.php/Migration_statisti

cs [Letöltve: 2010. okt. 13.]

http://stats.oecd.org/Index.aspx [Letöltve: 2010. okt. 30.]

http://www.immigration.gouv.fr/spip.php?page=dossiers_det_org&numrubrique

=311&numarticle=1331 [Letöltve: 2010. okt. 27.]

http://www.tier12345.co.uk/ [Letöltve: 2010. okt. 17.]

http://www.ukba.homeoffice.gov.uk/sitecontent/newsfragments/35-t1-t2-annual-

limits [Letöltve: 2010. márc. 17.]

http://www.ukimmigration.com/news/2011-02-28/uk/public-sector-could-suffer-

from-uk-immigration-cap.htm [Letöltve: 2011. márc. 17.]

http://www.ukimmigration.com/news/2011-01-28/uk/student-visa-restrictions-

harmful-to-uk-universities.htm [Letöltve: 2010. márc. 17.]

https://www.cia.gov/library/publications/the-world-factbook/geos/uk.html

[Letöltve: 2010. okt. 18.]