A VÍZ A MŰVÉSZETEKBEN I. Az akvarell technikája Az akvarell a vízfestékeknek egy speciális típusa, mely száradás után is oldható vízzel. Az akvarell képek könnyed, áttetsző hatásukat a víz bőséges használatának köszönhetik. Festés közben ragyogó, világos, lágyan egymásba omló színekkel alkotunk festményt, lazúrosan, amikor is a világos alapról visszaverődő fény áthalad a vékony, áttetsző festékrétegen.

Az akvarellt már az ókori egyiptomiak is ismerték, Európában főleg a XVII. századot követően terjedt el, és azóta is töretlen népszerűségnek örvend. A vízfesték fő vonzereje a festők számára a frissessége és átlátszósága, mely ideálissá teszi sokféle téma ábrázolására. Természeténél fogva lehetővé teszi, hogy a papír textúrája és tónusa elegyedjék a festék színeivel, s ez a fénynek és a mélységnek lélegzetelállító illúzióját kelti. Igen kedvelt technika a tájkép és csendélet festészetben.

Albrecht Dürer, akinek nagyapja magyar volt, széleskörűen alkalmazta. A 18. századi Angliában a vízfestést a nemzeti művészet szintjére emelték. Sok festő kizárólag vízfestékkel dolgozott, mert úgy vélték, hogy ez a tökéletes eszköz, amivel a világos, levegős, „légköri“ hatásokat megjeleníthetik. Minden idők egyik legnagyobb festője, William Turner meglepő gazdagságú és mélységű akvarelleket is alkotott. Különös előszeretettel festettek akvarellképeket a romantikus, impresszionista, posztimpresszionista művészek, mert a vízfestés adottságai festői céljaik megvalósítását segítették. A modern festészetben is kedvelt technika, mert gyors, könnyed, dekoratív képek készítésére alkalmas.

Caspar David Friedrich: Vándor a ködtenger felett, 1818. körül (romantika)

Albrecht Dürer: Kisnyúl 1502. (reneszánsz)

Paul Cézanne: Önarckép, 1895 körül (posztimpresszionizmus)

Delacroix: Villámlástól megrettent ló, 1825-28. (romantika)

Iványi Ödön (1918-1985): Napkelte (modern)

II. A víz, mint szimbólum A víz, az egyik fő elem, számos nép hitvilágában a föld az ősóceánból emelkedett ki, és meghatározó anyaga a világ megépítésének. A görög bölcselő, Platón szerint Isten a négy elemet, köztük a vizet használta a világ teremtésekor. A keresztények szerint az égi víz (édesvíz) az éltető víz; a földi sós víz (tengervíz) viszont sem ivásra, sem öntözésre nem alkalmas. A víz egyike a legismertebb élet-, termékenység- és szerelemjelképeknek. Az élet vizének magyarázata: A víz, (a tenger) mindennek a kezdete és mindennek a forrása, amiből minden lehetséges forma megszülethet, és amibe minden megszületett forma egyszer visszatér. A víz nemcsak minden dolgok kezdete, hanem vége is, erről szólnak a világvégét elbeszélő vízözön-mítoszok. A víz szimbolikájának témakörébe a halálvíz-képzet mellett beletartoznak az ősvíz, az élet vize, a magzatvíz, az élet forrása jelentések is. A vízi jellegű őskáosz ugyanis nemcsak az elnyeletés és a feloszlás helye, hanem a halálból való feltámadásé is, és így a halál vize a mítoszokban természetszerűen válik az újjászületés közegévé. A víz egyszerre teremtő és romboló erő: ott van az élet kezdetén és a végén, a Föld születésekor és a Föld pusztulásakor. Mivel a születés és a halál vize azonos, a vízbe való temetkezés a reinkarnációval kapcsolatos vallásokban is jelen van. Róheim Géza: A kazár nagyfejedelem és a turulmonda című tanulmányában kifejti, hogy ez valósult meg a nagy hun király, Attila temetésekor is. A víz jelenti a mélység veszélyét és a halált is. A vízi szörnyetegek gyomra akár a pokol, szinte lehetetlen onnan megmenekülni, ha mégis sikerül, az felér a feltámadással; ez utóbbit példázza Jónás története a cethallal. A rituális fürdők, keresztelési szertartások szimbolikus síkon valósítják meg az ősvízben való elmerülést, majd az új életre való feltámadást. Ez a szimbolizmus azon az egyszerű tapasztalaton alapszik, hogy víz nélkül nincsen élet. Lehet teremtő és pusztító erő, sőt játékszer is. A vizek között többféle vizet lehet megkülönböztetni, ilyenek például a halhatatlanság italai: a gyógyító víz, az élet vize, szentelt víz. A régi görögök az élet vízének, a nektárt és az ambróziát tartották, amit csak az istenek ihattak, hogy megőrizzék ifjúságukat, győzedelmeskedjenek a halál fölött, és halhatatlanokká váljanak. A szentelt víz a születésétől a haláláig elkíséri az embert. Szentelt vízzel keresztelik meg a csecsemőt, ebből hintenek a bölcsőre, a menyasszony koszorújára, a halott koporsójára. Magyar népszokások szerint a bő termés reményében, vízzel loccsantják le az aratásból hazatérő gazdát; a boszorkányok távol tartására, a kemencéből kivett kenyeret is vízzel kenik be. A húsvéti locsolás szokása, amikor a lányokat, asszonyokat az élet vízével locsolják le, a megtisztulást és újjászületést hívatott szolgálni. Szent kút, forrás: Az istenségeket a vizek birtokosának tekintik, az istenek, szentek kedvelt megjelenési helye a források környéke, az istenségekkel kapcsolatban álló szent vizeknek csodatevő erőt tulajdonítanak (Mátraverebély - Szentkút, Pilisszentkereszt). A mítoszokban a kutak tündérei, sellői, női istenségei egyszersmind a kutak gazdái és őrzői is. A magyar folklórban ilyen jellegű történetek a vár, forrás és kút típusú mesék, mondák, melyekben a tündérek mint a kutak és a jelentős építmények (várak) létrehozói, tulajdonosai jelennek meg. (A csodatévő kút, A Szent Anna-tó legendája, A tihanyi kecskeköröm mondája, A sellőlány meséje, Az öreg halász és a nagyravágyó felesége).

III. A víz motívuma a képzőművészetben A víz ábrázolása és szimbolikus megjelenése végigkíséri a művészet történetét. Az itt következő műalkotásokban a víz fent leírt jelképes vonatkozásainak van fontos szerepe. Figyeld meg, milyen jelképek bontakoznak ki az alábbi művekben?

Niccolò Salvi: A római Trevi-kút (XVII. század, barokk) - források vize; életvíz

Jónás a cet gyomrában - illusztráció - elnyeletés és föltámadás

Kacusika Hokuszai: A nagy hullám Kanagavánál, 1830 körül, színes fametszet - tenger; minden élet kezdete és vége

Giotto Bondone: Jézus megkeresztelése 1304-06, falfestmény, Padova (korai reneszánsz) - rituális fürdő, keresztelő, az isteni lényeggel való egyesülés, szentelt víz

- az élet vize és forrása

Chardin: A szappanbuborék 1739. (barokk) - alkotás, teremtés, játék

Poszeidón, a tenger istenének görög szobra Kronosz és Rheia gyermeke, a félelmetes

természeti erők (pl. földrengés, tengeri vihar) istene, összefoglalva nevezik a tenger istenének,

jelképe a háromágú szigony.

Kim Ki Duk: Tavasz, Nyár, Ősz, Tél... és Tavasz c. filmje 2003. - a víz, mint egyetemes

jelkép