Zaja Roland a Csend Hangjai[1]

Zaja Roland: A csend hangjai

Copyright © 2009 Zaja RolandMinden jog fenntartva!

Weblap: www.zajaroland.hu

ISBN 978-963-06-6684-8 Címlapterv és szerkesztés: Halasi Zoltán

Ékszerdoboz 1999.

A kor

Hogy melyik kor? Hát... egykor.Egy kor, ahol emberek ezrei éheznek, ahol gyerekek fekszenek le vacsora nél-

kül. Abban a bizonyos korban tilos édesanyának és csecsemőnek lenni, de ha mégis csecsemővé lenne valaki, ott lesznek a jó magas gyógyszerárak, harc a jó óvodáért, ami, ha lehet, német szakos legyen vagy egyházi, mert az olyan sik-kes. Az általános iskola – az még a nagyon kemény dió! A középiskola legyen gimnázium, de kö vesse az adott politikai klikk elvárásait. Az osztálykirándulások lehetőleg több tízezer forintba kerüljenek. Majd az egyetem – ha szerencséd van, Jog- vagy Közgáz, talán még az Informatika, ha más, akkor te egy halott ember vagy, és egy fizetett rabszolga maradsz egész életed során. Utálni fogod magad, pedig nem önnönmagadat kellene hibáztatni! Ja, és ha nincs ismerősöd, akkor munkanélküliként kezded az életed. A keresztapa – az ő szerepe igen-igen fon-tos. Ha már van állá sod, akkor jönnek az irigyek, jön a lelki terror. Ha hülye vagy ahhoz, amit csinálsz, akkor azért, ha okosabb vagy, akkor azért, ha megkívánt a főnököd, azért.

Ha az Isten jogot adott ahhoz, hogy élj, nem mindegy, hogy hogyan élsz. Nem jöttél még rá, hogy tönkre teszed a csemetét, még mielőtt fává növekedett volna, vagy burokban élsz? Mert a kort, azt a bizo nyos kort te már fává „érve” élted meg, de mi nem biztos, hogy cse metéből fává lehetünk.

Ékszerdoboz | 5

Semmi sem olyan, mint az eső

– Rosenthal nagypapa, Rosenthal nagypapa!– Miért nem alszol, Ráhel?– Mesélj nekem, kérlek!– Most jól figyelj, mert amit elmondok most neked, az már nagyon ré gen

történt. Élt egy ember és vele együtt egy betegség, egy kór. Ez a kór ártatlan em-bereket támadott meg és ezek az emberek egytől-egyig zsidók voltak, úgy, ahogy te, Ráhel. Egyszer csak ez a kór elkezdte népünket üldözni, gyűjtőtáborokba, majd koncentrációs táborokba terelni, mint egy csűrhét. Én tizen négy voltam, alacsonyabbnak és gyengébbnek tűntem a többi gyereknél. Hamarosan felnőtté váltam, mikor szemem láttára ütötték agyon az apámat – ez mindenki mást le-sújtott volna, de én tudtam, hogy apám minden ütésnél mondani akart valamit, a szeméből láttam. Tudod, hogy mit akart mondani? Azt, hogy „Sámuel, neked túl kell élned!” Valóban, ez a tekintet néha visszatér álmomban. Úgy, ahogyan a haláltáborban is velem volt minden éjszakán.

Halálszaga volt a másnapnak, halát sugallt a jelen, a múlt egyaránt. Bűz, tetű, férgek, éhínség. Tegnap az anyám, tegnapelőtt a nő vérem, holnap egy barát. Csíkos ruhában éltem három évig, csíkos volt a Nap, a barakk, a priccs, a pokróc, a fekete kenyér. Mindig vártam valamit. Olyankor a távolból megláttam a Papa szemeit, mintha azt mondta volna, hogy „Még nem, még nem adhatod fel, nem adhatod fel értem, a Mamáért és Sáráért sem!” Megpróbál tam életben maradni, egyre jobban akartam élni. Összeszedtem a halottak ta risznyáiból a száraz ke-nyeret, nyálamat összegyűjtve majszoltam. 1945 volt, közeledett a front. A ruha-tetvektől tífuszt kaptam, nagyon lázas voltam, de mikor felébredtem, csak ettem és ettem. Minél többen hullottak el mellettem, nekem annál több kenyerem lett. A nap, amely a szabadságot hozta, esőt is hozott, és az eső elmondta, ahogy ott zuhogott és én álltam benne, hogy „Sámuel, te ügyvéd leszel, a fiad orvos, az ő fia építészmérnök, az övé pedig országgyűlési képviselő.”

Ráhel alszik. Fárasztó lehetett az első napja az iskolában. Sámuel nagypapa pe-dig az ablakhoz lépve nézi, ahogy elered az eső, a brooklyni eső. Az eső mindent elmos. Elmossa a szennyet, a mocskot, a fájdalmat, az emlékeket.

Mert semmi sem olyan, mint az eső.

6 | Ékszerdoboz

Képzelt ünnepek

Süvít a szél odakint. Szinte csontig marja az embert a decemberi fagy. Rácsokkal borított ablakok hangjai adják a Karácsony előtti hangversenyt. Sok éhes szájat tömnek be kakaóval és kaláccsal ezen a reggelen a GYIVI étkezdéjé ben. Ha más-ból nem is, ebből tudják, hogy ünnep van. A kicsik karácsonyfadíszeket készíte-nek színes papírból, a nagyok az esti ünnepségre készülnek. Mindenki várja az esti ajándékozást. Ki rajzol, ki verslábat farag, és van, aki papírsárkányt eszkábál.

Sári néni, a gondozónő Dér Katalint keresi, és a padláson meg is talál ja, ragasz-tós zacskóval a száján, „félkész” állapotban, a szállni tudás csúcs pontján.

Sári néni tudja, hogy Dér Katinak sosem volt édesanyja, aki azt mondhat ta volna neki: „nem szabad”. Senki sem simogatta meg a homlokát elalvás előtt, és senki nem ölelte magához, ha rosszat álmodott. Nem ismerte azt a szót, hogy szülő, hiszen úgy találták a hatvani vasútállomás várószobájában, egy repedt cu-misüveggel a kezében.

Úgy szerette volna mondani valakinek, hogy „Édesanya”. Úgy szeretett volna valakit szeretni, még akkor is, ha tudja, hogy ő nem kell senkinek. Ő egyszerűen csak azt akarta mondani valakinek: „Szeretlek!” Nem akart ő más lenni, mint a többi gyerek. Egy igazi Karácsonyt akart egy igazi családdal, egy iga zi, nagy-nagy karácsonyfával, csillagszórókkal, meg olyan gyönyörű arany almákkal, mint ami-lyeneket az amerikai filmekben látni. A papája viccet mesélne nekik, a mamájuk pedig jókat főzne; rántott húst meg mákos rétest.

Az intézetben viszont a Karácsony is ugyanolyan üres, mint a többi ünnep. Az asztalt sok éhes gyerek üli körül, és két pofára zabálva csillapítják éhségüket. Utána meg az ünnepi műsor jön az ajándékozással. Semmi beszélgetés, csak evés, aztán alvás. A másnap pedig épp olyan, mint azelőtt.

Kati 14 éves állami gondozott kislány, aki egy álmot szövöget az ágya mélyén, egy álmot, amit még senkinek sem árult el. Azt, hogyha megnő, lesz férje, család-ja, és Karácsonyeste körülülik az asztalt, vacsora után pedig mind a négyen a fe-nyőfához mennek, ami épp olyan, ahogy ő azt megál modta: nagy és terebélyes.

Este pedig a gyerekek ágyához ül, és hosszan me sél nekik. Majd eloltja a vil-lanyt, és halkan a fülük be súgja: „Szeretlek, és bol dog Karácsonyt, kicsinye im!”

Ékszerdoboz | 7

Égigérő citromfa

Nyomasztó így, nyáridőtájt a lakótelep. A nagy meleg, meg a bűz, este a megannyi csótány. A konyhaablakból kinézve panel, a nappaliból is panel – panel hegyek, hova legyek? 55 négyzetméteren öt munkától meggyö tört ember, három generá-ció. Zoli a legfiatalabb, ő egy zöldség-gyümölcs stan don dolgozik a belvárosban, húsz éves mindössze. Törékeny testét átszövik az erek a nehéz munkától. Hajnal négytől este hatig dolgozik minden nap, kivéve vasárnap. Utálja az életet, hiszen mit kap tőle – napi tizennégy óra mun kát, hatodik emeleti panel félszobát, ahol csótányok mutatják be rajta éjje lenként a legújabb latin-amerikai táncot.

Vannak álmai – akár hiszik, akár nem –, szeretne egy jobb, emberhez méltóbb életet. Mindig arról álmodik, hogy egyszer majd menő üzletember lesz, légkondis autóval jár és a Marks & Spencer-nél vásárol. A rideg valóság pedig, ahogy sznob anyukák sirámait hallgatja: „Hol nyaraljunk, Apukám? Korfun vagy Krétán?” Erre Zoli mindig Dominikát javasolja, mondván, hogy az előző kettő már divat-jamúlt, közben jót nevet a kispolgáriságon, amely kettészakítja a várost.

Aztán odaáll egy-egy öreg mami a földig hajolva, aki az életét már kiszolgál-ta, de mit kapott hát a sok szolgálatáért? Igen, annyit, tizenötöt, meg öreg nap-jaira egy alkoholfüggő fiút, akinek egyetlenegy lételeme és barátja a Durbints sógor. Ilyenkor Zoli már kérés nélkül méri a másfél kiló krumplit és nyomja is – fizetés nélkül – a szakadt, kopott szatyorba, és kérdi is a következő vásár-lót: „Mit adhatok?” Szeretik gazdagok, szegények egyaránt. Szeretik, mert van szíve, vannak érzései. Együtt tud örülni Manci nénivel, ha ír az a nagy „büdös” lánya Olaszországból, vagy ha Kovácsék egy üzlet során kifognak egy „milkát”. Igazi hangulat van a stand előtt, amolyan eufória. Életek és sor sok dióhéjban. Megannyi élet, megannyi ember, gyerek, szülő, otthon, csa lád.

Szép és kedves dolgok ezek Zoli számára, de nincs perspektívája, nincs mersze nekivágni. Albérlet, nyomor és kiszolgáltatottság. Szerelem egyen lő gyötrelem, gyötrelem egyenlő élet. Élet, amely zord és kegyetlen, de nem mindenkinek. Ő nem egy gyenge ember, nem is „salak”, vagy ilyesmi. Ő egy igazi ember, akit Jézus Krisztus is megáldana Jeruzsálem piacterén.

Esténként, amikor lepihen a rabszolgamunka után, Freddie Mercuryt hallgat és üvölti angolul, hogy ki akarok törni. „I want to break free” – hang zik. Este 10-re már olyan, mint egy kiszolgált manikűrkészlet. Egy nagybetűs kapcsolat hi-ányzik neki, mert nagyon sokan szerették, jókedvűnek tartották, de mindig hiány-

8 | Ékszerdoboz

zott belőle a szikra. Egy igazi nő kéne mellé, egy asszony, akár. A mindennapok monotonitását egy mondat törte meg:

– Egy kiló citromot kérek!A fiú csak állt, mint aki nem érti, hogy miről is van szó.– Máris adom. Egy kiló, öt deka, maradhat?– Igen, köszönöm.– 115 Ft-ot kérek szépen.Ettől kezdve minden csütörtökön megjelent a nő a kiló citromjáért. Zoli nem

tudta, hogyan kerülhetne hozzá közelebb. Mígnem egyszer, így szólt hozzá:– Ráér holnap este?– Nem, de holnapután, igen – válaszolta a nő.– Akkor, holnapután 8-kor, az olasz vendéglőben.A nő kíváncsi lett arra, hogy milyen is lehet ez a fiú, hiszen fiatalabb is nála,

meg nem is az üzleti világ oszlopos tagja.Esőtől porzó szombat este volt. A vágy tette mindkét részről boldo gabbá,

bársonyosabbá a randevút. Átélve a helyzet pikantériáját, egyszerre kérdezték egymást:

– Hogy... hogy hívják?– Tegeződünk? Mercédesz vagyok.– Jó, Zolinak hívnak.Lassan-lassan végéhez ért az este, a férfi a Yin-Yang ábrát megszemé lyesítve

nézte a nőt, a nő ugyanúgy, és az ajka akarta, várta a fiú közeledését. Várta, hogy eggyé váljanak. Várta, hogy valaki végre ne a pénzéért szeres se, és hogy ne Mayer kisasszonynak szólítsa, csak pusztán Mercédesznek. Erre nem kellett sokat vár-nia, a „kis” Zolitól mindent megkapott. Per sze, nem anyagiakat, hanem emberi érzést, szerelmet, boldogságot, nemsoká ra gyereket is, tudatosan felkészülve rá.

Zoli vállalta a GYES-t, hiszen Mercédesz úgy isten igazából „fenn van a spic-cen” – szokták mondani. Nem számított többé számára az üzleti világ, a légkondis kocsi, az úri divatházas cuccok. Neki csak a kis jövevény, az új élet volt fontos. A kis Zolika, akinek már nélkülözések nélkül kell felnőnie. Aki még lehet az üzleti élet cápája, furikázhat luxusautóval.

Kovács Zoltán, GYES-en lévő zöldség-gyümölcs eladó, szorgosan ké szíti fel gyermekét az életre, de arra az egyre biztosan megtanítja majd, hogy hogyan kell szeretni, bízni a citromfában, bízni a lombjának árnyékában, hogy minden ember kapjon árnyékot és Napot is egyaránt. Hiszen az élet nem más, mint egy égigérő citromfa.

Ékszerdoboz | 9

Megfagyva

Arcát kezébe temetvén ül egy barna lány a padon. Fájdalomtól eltor zult arcán nem peregnek könnycseppek. Nem érti a világot, nem érti a Napot, az Univerzumot, ami körülveszi. Nem érti a gyöngyösi Fecske utcát sem. Mindig fázik, úgy érzi, hogy körülötte minden hideg, fagyos, olyan, mint a bolt sarkában lévő mélyhűtő legalján a mélyhűtött, de inkább gyorsfagyasztott zöldborsó, amit eldugnak, elrej-tenek, csak azért, mert ki válóbb a többinél, finomabb, ehetőbb, egyszerűen csak jobb, és ez baj. Utál ja a munkáját, mert egy „senki” pattogtatja, aki a „semmisé-gét” úgy leplezi, hogy degenerált parancsokat osztogat, de nem veszi észre, hogy ő ettől nemhogy több lenne, hanem egy nagy nulla!

Tudja, érzi, hogy eljön az ő napja, amikor a zöldborsóból főzelék lesz, később már a főzelékre se kell feltét! Ehető, sőt, nagyon finom! Olyan lágy és krémes, ami az ember szájában nem csak olvad-mállik, hanem megmarad, és még évek múltán sem merül a feledés homályába. Olyan ez, mint amikor a kisgyermek évekkel később is emlékszik játékaira. Egy megfestett kép, egy elkészített szobor, egy megírt vers az megmarad – a törtetés, a könyöklés nem időtálló. Gyorsan feljuthat a csúcsra az, aki esze rint él. Ott ki is tűzheti zászlaját, de a zászlót befedi a hó, azt soha-soha nem látja más, csak az, aki odatűzte azt.

Elmélkedik, gondolkodik még sokáig, kezében egy vörös macskával, majd las-san eltűnik a félhomályban. Már csak az utolsó mondata motoszkál bennem még sokáig, de lehet, hogy örökre: „Ha nincs nyitva a szíved, meg vagy fagyva!”

10 | Ékszerdoboz

A határ

A delet húzzák a harangok a faluban. Sárga vödör, gumicsiz ma, gépi kötött puló-ver. Egy karéj zsíros kenyér hagymával. Nyi tott fotóalbumot nézeget Annus néni. Egy ötszázas az asztalon; egy kifordított, piros téli zokni a beszél getőtársa.

– Holnap lesz a szüret, drágám, és még sehol sem tartok. Sütök tepertős pogá-csát, aggasztok túrót, abból lesz jó lepény. Janikám sze reti, a mi Janikánk bizony már 18 éves. Sült hurka, kolbász és kenyér, legalább két kiló, de inkább három kell. Kár, hogy messze van a fiam, jó lenne, ha még ma este eljönne hozzám! Ő gazdasági vezető egy állami cégnél. Istenem, mintha az apját látnám. Jó magas, délceg, mint Bárdy.

Annus néni még nem sejti, hogy menye üzleti útra indult Berlinbe. A tavalyi szüret már elmúlt, akkor tizennégyen voltak, főként falubeliek. A néni mindenki-nek visszasegítette a munkát, hiszen ezt így illik.

Hosszasan imádkozik, mert szeretné követelni a Jóistentől, hogy Janika már ne a földeken éljen. Ne legyen a „föld” áldozata. Tanul jon, hisz „Az apja is sokra vit-te” – mondogatja. Arcán könnycseppek gördülnek végig, és mintha jéggé fagytak volna a szeptemberi éjszaká ban. Sír, mert tudja, hogy a TSZ után is a termőföld adta a kenyerét, hisz a nyugdíj az csak „nyögdíj”. A föld termelte ki Zoli fiának az egyetemi taníttatását is.

– 72 év nagy idő – számlálgatja a néni.Zoli reggel 6-ra megérkezett olajzöld, vállalati autójával. Édes anyja nem tudja

kimondani az autó márkáját, így ha kérdezik, mindig azt mondja, hogy „valami svéd”. Annak rendje-módja szerint, mindenki megérkezett. Nagy sebbel-lobbal indult a munka, a fia és az unokája elsőrangú munkát vég zett. Az emberek éne-kelgettek és csipkedték a jól meghízott fürtöket. Imádták ezt a napot, imádták a munka harmóniáját. Az ebéd után Annus néni megszédült, de erőt vett magán, megkapaszkodott a porhanyós földben, majd tovább és tovább dolgozott.

– Fiam, maradj, legalább ma este... maradj! – kérlelte az anyja a szüret végén. – A fiú nem maradt, mert várt rá a „mennyei” cég, az a rohadt cég, ami fontosabb az anyjánál.

Budapest határában járt Zoli olajzöld autójával, amikor meg szólalt ennek a mobil világnak, a mobil térerőnek köszönhetően a mobil autóban is használható mobiltelefon-készülék.

– Zoli, anyád... légy erős... anyád meghalt agyvérzésben. Holnapután temetés.

Ékszerdoboz | 11

Gyászosan hangzik az estharangszó a mátraaljai kis faluban. Valaki meghalt, mert nagyon sokat dolgozott. Valaki meghalt, hogy más élhessen.

Asszonyok mennek a rideg szeptemberi éjszakában a Fő ut cán. Fekete kendő van a fejükön, gyászolják az elholtat, s talán tudat alatt bennük motoszkál, hogy „Holnap... talán holnap... értem is eljön a kaszás”.

12 | Ékszerdoboz

Képzelt levelek

Levél a Dunához

Drága Duna!

Ne haragudj, hogy levelemmel zavarlak! Megbántottak! Beléd rúgtak! Belenyúltak a medredbe... Hajtotta őket egy téves ideológia, ami nemcsak a Te tested zúz-ta, ha nem a magyar kultúrát is alávetette akaratának. Ne bándd, hogy megaláz-tak, ne bándd, hogy szívják a véredet! Te csak légy önmagád! Légy természetes, kérlek, légy mindig szabad! Köss össze országokat, habjaid mossák a nemzetek partjait! Az illatod legyen a béke kábítószere! Lelked legyen az emberi szeretet Európája! Te csak ne szomorkodj! Te csak szállj, te csak repülj! Repüld át az átkod... Kívánom, légy mindig ilyen csendes; olyan egyszerű, olyan szeretetre méltó! Te csak maradj továbbra is a Nemzetek Királynéja! Sose feledd, örök kön szeretni fogunk!

Születésnap

Kedves Apám!

Ma december 15-e van. Ma vagyok húsz éves. Két napja nem ettem semmit. Este játszom, ilyenkor mindig megvacsoráztatnak. Színész lettem, azt mondják tehet-séges. Te hős voltál, s feláldoztad magad az igazság oltárán. Itt hagytál, Apám!

Milyen lehetett az arcod? Szerettél engem? Bárcsak emlékeznék rád, Apám!A magyarok kiegyeztek a horvátokkal. A múlt évben az osztrá kokkal, ahogy

megírtam. Újra van Erdélyi-magyar Unió. Csak a vi dék kesereg. Milyen a paraszt föld nélkül? Olyan, mint az udvar Csá szár nélkül!

Van egy születésnapi kívánságom. Azt kívánom, hogy a levelem ne érkezzék többet felbontatlanul vissza Segesvárról! Anyám sem ér hette meg ezt a napot, tizenkilenc év után együtt lehettek újra.

Úgy érzem, elhagy az erőm, mintha az írás is fárasztana. Csak azt remélem, hogy találkozunk hamarosan, hamarébb, mint gondolnánk, de addig is Isten hoz-zád!

Ékszerdoboz | 13

Tisztelettel és Szeretettel,Szerető fiad, aki húsz éve, minden születésnapján hazavár,Petőfi Zoltán

Kelt: valahol Magyarhonban, 1868. december 15-én

Szia, Apu!

Messze a föld, ami...Messze az ég, ami...Közel a tél, ami elszakajt.Fáj a szó, ha idegen.Fáj a dal, ha nem vagy velem.Megölelnél, hogyha fáznék...Betakarnál, hogyha áznék...Megfognám nagy kezedet.Nem engedném, hogy elvigyenek.Mondd meg nekem, mi az a Koszovó?Miért hangzik ott másképp minden szó?Miért baj, hogy ott születtünk?Ugye, lesz a visszaútra jegyünk?Nem lesz többé ellenségünk!Csak élünk azon a helyen, amit Allah rendelt nekünk!Te, én és Anya.Nem kell nekünk Kanada!Fázom itt az új hazában...Ázom itt az új hazában...Várom a fénysugarat,A fénysugaradat!

Várlak, Papa!Ludmilla

Kelt: Kanada budapesti nagykövetségének udvarán

14 | Ékszerdoboz

Fénysugár

Ébresztőóra csörgése töri meg az éj csendjét. Március 15-e van. Magyar állampol-gárként ébred Irénke. Magyar a rádióadó, amit hallgat. A Kossuthra kel- és fek-szik. Immár nem románul köszönti öt a műsorvezető. Messze van Nagybánya, messze vannak a régi barátok. Valahol, mindig tudta, hogy magyar, de ma papírja is van róla. Ma már nem lóg ki, nem idegen. Ma végre az lehet, ami: magyar.

Nem kell lesütnie a fejét, hiszen az anyanyelvén vesz a boltban kenyeret. A templomban bizton hangzik a Székely Himnusz, magyar ajkak zengik Csaba ki-rályfi nevét. Eljött onnan. Nem maga miatt. A kis Sanyikát akarta emberhez mél-tón felnevelni, igazi embert akart faragni belőle, pont olyat, amilyen az édesapja volt. Ő már nem érhette meg ezt a napot, elsodorta őt a „változás szele”.

Amikor Sanyika az apja felől kérdez, akkor Irénke elszorult torokkal az égre mutat. Rámutat a Napra, ami melegséget áraszt. Ontja magából az őszinteséget, gondolatokat, a vágyakat, az igazságot, a hitet a nagy egészet. Az anya a kisfia cipőjét tisztogatja, közben már a kotyogóból jön is a fekete. Erőt merít a kávéból, és reggelit készít. Sokszor érzi úgy, hogy „rien ne va plus”. De csak addig, míg az ajkához nem veszi a bögrét, bele nem kortyol a kávéba, és még át sem járja a testét a meleg. Ez a meleg nemcsak egyszerűen meleg. Ez a biztonság, a hit a szebb holnapban. „Ha Sándor itt volna, minden más volna” – gondolja. Lenne, aki megfogná a kezét, lenne, aki átölelné, aki melegítené, ha fázna, vagy csak egész egyszerűen a szemébe nézne a nagy barna szemeivel, melyek úgy adták ma-gukból a nyugalmat, mint fák az oxigént. Fél hét van, Sanyika magától felébredt és kiment a konyhába kezében egy rajzzal. A rajzon egy napocska virított, egy nagy, vidám, kövér napocska, melynek a sugarai, betöltötték a lapot, de még a Colombus utcát is. Irénke átölelte a fiút. Az ölelésben már hárman voltak.

A könnyei csak peregtek, peregtek. Majd megköszönte a Jóistennek, hogy im-már mindhármuk szívében örökkön-örökké élni fog az a fénysugár.

Ékszerdoboz | 15

Haldokló irodalom,avagy képes-e a média megölni az irodalmat?

1995-ben Európa-szerte észlelhető az úgynevezett recesszió, ami ugyanúgy érinti a Keletet és a Nyugatot egyaránt. Számos mai ember arra kényszerül, hogy főál-lása mellett akár két-három mellékállást is betöltsön, vagy akár hazáját elhagyva, egy új országba menjen dolgozni, és családját anyagilag onnan segítse.

Amikor az embernek még magára sincs ideje, hogy is várhatnánk el azt, hogy egy apa vagy egy anya, gyermekét elalvás előtt dallal, mesével ringassa el, és em-ber legyen a talpán, aki tizenhét óra munka után leül Dosztojevszkij Bűn és bűn-hődését olvasni. Mégis vannak, akik azt állítják, ők általában az adott társadalom magasabb műveltségű rétegeit képezik, hogy szürkék a hétköznapok egy jó könyv nélkül, vagy nem ünnep az ünnep, és nem köszöntő a köszöntő vers nélkül.

Alacsonyabb műveltségű réteg nem fogadja be igazán az irodalmat, ők inkább a „ponyvát” részesítik előnyben, ahol a tárgyalást és a befejezést is a szájukba ad-ják. Ugyanezt képes előidézni a média is, amely a napi gondokat feledtetve nyújt gyors felüdülést az emberek millióinak esténként.

Tegyük fel a kérdést egy adott társadalom különböző generációit megvilágítva. Egy mai gyerek nem igazán tehet arról, hogy olyan meséken nő fel, amelyekből az agresszió úgy csurog, mint egy gyors folyású erdei patak. A TV-képernyőn nap, mint nap látja, hogy veri laposra a macska az egeret – még akkor is, ha az újra feláll –, hogyan pusztítják az űrhajók egymást, vagy hogyan harcolnak a tek-nősbékák.

Ha egy gyermek olyan mesén nő fel, ami csak brutalitást sugároz, nem lesz ké-pes az életet brutalitás nélkül elképzelni, csak itt a meggyilkolt ember nem áll fel. A tömegverekedésért börtönbüntetés jár. Egy népmesében csak az bűnhődik, aki rászolgál, és csak az kapja meg a jutalmát, aki valójában megérdemli. Mennyivel barátságosabb egy mese mondanivalója, és nevel is az élet becsületes gyakorlásá-ra. Közelebb áll egy gyerek lelkületéhez ez, mint az utópisztikus jövő 3020-ban az Androidok Földjén, valamely bolygón.

A mai tizenévesek, nem találva helyüket, a mesét kinőve – ugyanakkor komo-lyabb műveket nem befogadva – bolyongnak a közönségesen ellenséges világban. A fiatalok megtagadják az irodalom hasznos tanító jellegét és az álomvilágukat tükröző médiába menekülnek. A hőst nem Arany János Toldijában látják, hanem Steven Spielberg egyik absztrakt figurájában. Nem is tudják igazán, mennyire

16 | Ékszerdoboz

szükségük van a szépirodalomra, pedig felnőtté válásuk egyik eleme lehet, és sok krízisen átsegíthetné őket.

A középkorosztály mindennapi gondjától elfoglalt. Kimerültségüket a mé-dia túlfűtött romantikája fokozza, nemhogy megragadva egy könyvet, feledtet-né problémáikat, s álomba ringatná őket. Az állandó stresszt levezeti a könyv, gyógyír az alvászavarokra. Az idősebb korosztálynak van ideje az irodalomra és a médiára is. Eddigi élettapasztalataikat igazolja az irodalom, és újabb értékekkel ruházza fel őket, s emellett időt tudnak szakítani az általuk kedvelt szappanope-rákra, amely örök témaként szolgál köztük.

Az iskolai követelmények megterhelik a fiatalokat és a gyerekeket, akik már nem érdeklődnek más tudományok iránt. A tévéből mindezeket készen kapják. A felnőttek és az idősebbek nem rendelkeznek olyan kreatív képzelőerővel, ami lehetővé tenné imágójuk kialakulását, de a média egy tökéletes eszköz, ahol ké-pek segítségével átélhetnek drámai szituációkat, beleélhetik magukat a főszereplő lelkiállapotába.

Igaz, hogy szükségünk van a média szórakoztatására is, amelyek gyors felüdü-lést szolgáltatnak, s olykor megnevettetnek, de nem feledhetjük, hogy az iroda-lom és a kultúra alapja az irodalom szépségében és örök aktualitásában rejlik.

Az irodalom még ma is ellensúlyozni tudja a mai média kérdéseit, amelyek elcsépeltnek tűnnek. Azaz az irodalom egy halhatatlan és mindig megújuló mű-vészet.

Ékszerdoboz | 17

Zárd be az ajtót mögöttem!

Zörejek, neszek, kacajok, sikolyok hallatszanak a Pesti Újépületből, nem egy vi-dám ember kacaja ez. Egy háborodott elméjű férfié, akit Vachott Sándornak hív-nak. Ma bocsátják haza.

Mi lesz később? A börtön nyomot hagyott a költő lelkében. A bezártság, a kiszolgáltatottság, az igazságtalanság fájlalása, mely minden megélt nap múltán egy darabot jelentett szívéből. Megölték benne a tavaszt. Elméje már csak bús-borongós volt, pont olyan, mint az örökkön-örökké tomboló méla ősz.

A végállomás a Schwartzer Intézet lett számára. Vachott Sándorné, született Csapó Mária „büszkén” vállalta férje betegsége közben a család eltartását. Gyulai Pál és köre pedig minden segítséget megadott, hogy az írónő publikálhasson. Az a nap, ami a Gyermekvilág című művének megjelenését hozta, mást is hozott, elhozta a hitet, a reményt az új generációknak, hogy a magyarok sose éljenek rab-igában többé. Hogy újra magyar legyen a magyar szó, újra és újra vállalják bátran az emberek nézeteiket bárhol és bármikor.

Vachott Sándor számára a Gyermekvilág bezárt egy ajtót, egy olyan ajtót, amit már senki, de senki nem lesz képes felnyitni többé! A költő boldogan él az ajtó mögött, mert tudja, hogy a magyar nemzet nem vész el soha!

18 | Ékszerdoboz

Mercedes és Trabant

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy sikeres vállalkozó, olyan korban élt ő a Földön, amikor a jóság meddő volt, a bűn pedig burjánzott. Mercedesszel járt, jól menő Drug Store-ja volt a belvárosban. Volt csinos felesége, aki értékelte élete párja szkepticizmusát, dinamizmusát, az újból és újból megújuló üzleti elképzelé-seit. Két kamasz fiának ő nem volt kisebb név, mint a német Thomas Gottschalk, a showman. Négyen rajongtak az életért.

Történt egyszer, hogy hősünk, Mr. Y, betért a Gerbeaud cukrászdába egy ha-bos kávéra. Teltház volt, szombat este benn ült a „fél Rózsadomb”, hely híján egy fiatal lány mellé ültették. Cseverészni kezdtek, és az ártatlannak tűnő beszélgetés-ből egy hatalmas, mindent elsöprő nagy szerelem bontakozott ki. Szerelmük szép volt, minden gyönyörrel megáldva, szinte tökéletes.

Ms. X egyik nap arra ébredt, hogy az arcán és a törzsén egy-egy barna folt je-lent meg. Megnagyobbodott anyajegynek vélte, de a bőrgyógyásza, akivel együtt jártak önismereti csoportba, töredelmesen bevallotta, hogy ez Kaposi-szarkóma. Akkor ez... igen, AIDS, magyarul: szerzett immunhiányos tünet-együttes. Ms. X-nek beugrott, hogy egy brazil állampolgárságú parazitával volt egy futókaland-ja és sosem használt óvszert.

Ms. X már úgy negyedéve sejtette, hogy valami nincs rendben nála. Állandó hányingerek gyötörték, reggelente hányt is. Ms. X és Mr. Y szerelmének a gyü-mölcse Mr. XY – ők mindhárman AIDS-esek, és meg fognak halni. Mr. Y, Ms. X-hez fűződő viszonya előtt már elhagyta feleségét, aki titkos viszonyt létesített egy revütáncossal. Mr. Y fiai, mikor megtudták, hogy apjuk HIV-fertőzött, elfor-dultak tőle.

Mr. Y, Ms. X és Mr. XY együtt élnek egy panelház tizedik emeletén, van egy hét éves Trabant Hycomatjuk is. Szeretik egymást, boldogok, sorsuk meg van pe-csételve, de nyugtatja őket az a tudat, hogy ők akkor is, ott is, örökre egymáséi.

Ékszerdoboz | 19

Hazafelé

Az eső áztatja a temetőt. Villámokat sújt az ég, úgy tiltja meg az esőnek, hogy abbahagyja násztáncát. Egy fiút látok az éjszakában, egy zokogó fiút. Egy sírke-resztre borult, reményvesztett embert, akinek csak az eső a szövetségese. Csak az eső érti őt, senki más. Segít neki. Megöleli. Megtisztítja. Édesanyja keresztjét öleli át az éjszakán, aki várta őt, akinek nem volt fontosabb dolog a világon, csak várni őt... hazafelé.

Messze most már a haza. Jaj, ember! Mit jelent az, hogy „otthon”? Nem érzi már az orrában a paprikás krumpli illatát, hiába hoz ő kifőzdéből, ott nem si-mogatják meg a fejét. Nem teszik hozzá, nem kérdezik meg tőle: „Jó, fiam?” Megtömik, odaadják és kérik a következőt. Villamosok robaja rázza fel időnként a várost. Lassan csendesedik a vihar, a villámok aludni szólítják az esőt. Vihar, kérd meg a Teremtőt, adjon a fiúnak erőt! Vállalja az utat hazafelé! Nem számít már, ami megtörtént. Nem számít, ami elmúlt, most van itt a jelen. Anyja nincs, de még apja igen. Bántja még, hogy pénzt lopott az apjától, hiszen se munkája, se pénze. Lopott, mert élni akart. Adni és kapni is.

Negyvenezer, ennyi volt. Égette a kezét a pénz. Keresztül-kasul űzte őt a vá-roson a tette. Kereste azt a valakit, akinek, ha ad, kap is tőle. A piacon meg is kapta. Egy kutya dörgölődzött hozzá, és ennivalóért könyörgött. A kutya rántott húst kapott, amit az édesanyja is úgy szeretett. Kapott egyet, majd kettőt, végül nyolcat. Laci simogatta. A kutya meg csak evett. Elnézte még soká az állatot, majd sarkon fordult, és megpróbálta megtalálni azt az utat, azt a helyes utat... hazafelé.

20 | Ékszerdoboz

Az átváltozás

Egyszer, mikor Malackának semmi dolga nem akadt, betért egy helyre, enni vala-mi finomat. Azon a helyen, műmosollyal kiszolgáló eladók „szalagételeket” adtak „szalagon” és gazdagon. Malacka, jó társaság lévén, hűségesen mutatkozott be mindenkinek.

– Háj, máj ném íz Malacka. Malacka Kövér.– Óh, máj ném íz Mi-háj – mondta a frissen ismert alany szabadon, hatalmas,

labdaszerű szénhidrátbombával a kezében, ami csak azért nem robbant fel, mert nem hangzott el a jel és nem volt hely.

– Hej, az anyja! – mondotta Mi-háj meglepve. – Már megint állva eszem.Malacka, közben hatalmas léggömbbel szaladgált a gyorsétkezdében az aszta-

lok között. Felajzva, vérvörös arccal, de olyan vörössel, hogy a titkosszolgálatok jelentést írtak róla megbízóiknak, távirati stílusban. „Voeroes Teer arcuu, koeveer pofa. Stop. A mai nap a bomba robban. Stop.” Se bomba, se bamba, csak zsír, szénhidrát, cukor meg pia.

– Szegény Mi-háj! – gondolta Malacka.– Szegény Malacka! – gondolta Mi-háj!Már-már annyira sajnálták egymást, hogy csak ettek és ettek. Nem nézvén jó

szemmel a „zabapartyt”, Panna, a mindig fitt manna a fiúkat az asztal mellől a kondi terembe csalta, és ott jól helyben is hagyta őket. Felülés, torna és zsírsze-gény kaja, mostanság már ez Malackának egy napja. Az átváltozás az ő testükön végbement vala. Azóta Malacka nem azért él, hogy egyen, hanem azért él, mert eszik.

Ékszerdoboz | 21

Az expressz Moszkvába megy

– Jó napot kívánok! Egy jegyet kérek Moszkva-Kijev-Leningrád útvonalon, oda-vissza.

– Tessék, 2500 forint lesz.– Köszönöm.Emlékek, álmok, vad tévelygések küldik Laci bácsit vissza a 1979-be, orosz

földre, ahol öt évet raboskodott hadifogolyként.November 22., Moszkva, Vörös Zászló Szálló, háromemeletes, kívül kopott-

nak tűnő építmény, belül márvány padozat és kommunista sznobizmus. A szap-pan hiánycikk.

– Még jó, hogy hoztam magammal! – gondolta Laci bácsi.Vörös tér, Lenin Mauzóleum, nem igazán ezért jött ide.– Jó lenne egy jó kis presszó, ahová nem ér el a szocreál idegenvezető keze –

mosolygott.Nagyon kellemes helyre akadt az egyik csoporttársával, Verával. Verát a ’40-es

évek végén vitték munkatáborba. Fontos volt neki, hogy még egyszer rálépjen arra a földre, ahol elvették a fiatalságát, ahol felcsinálták, ahol világra hozta a gyermekét.

– Laci, maga miért jött Oroszországba?– Csak úgy.– Na, ne mondja, hogy egy szamovárért.– Itt voltam hadifogoly, a II. Magyar Hadseregben szolgáltam. Elküldtek

bennünket a vágóhídra, mert az rosszabb volt, mint a vágóhíd. Vér, vér és vér mindenütt, egy-egy leszakadt kéz, elcsigázott, agyongyötört emberek, akik fázva, éhezve meneteltek beljebb és beljebb az értelmetlen halálba. Ezek egytől-egyig azt hitték, hogy a hazájukat védik, pedig csak bábok voltak, akiket íróasztal mel-lől rángattak. A hadifogollyá válásom olyan volt, mint amikor egy sertést elvisz a gazdája a vágóhídra, közben érzi, ez az utolsó útja. Aztán a táborban fabarakk, deszkapriccs. Az étel – ha azt ételnek lehet nevezni – csalánleves, vitaminként a friss tavaszi fű, néha-néha egy lopott csirke. Tetű és szenny. Tudod, miből állt egy hét? Hétfőn éheztem, kedden fáztam, szerdán jutott kenyér, csütörtökön írhat-tam haza, pénteken megkaptam a hazaiak levelét, szombaton kimostam a tetves ruhám, vasárnap éjjel tudtam aludni. Vera, és te?

– Én otthagytam mindenem, kivéve a gyermekemet. Otthagytam a szépsé-

22 | Ékszerdoboz

gemet, a fiatalságomat, az ártatlanságomat. Egy szemét tiszt kiszúrt magának. Nagyon sok fiatal lány halt meg végelgyengülésben.

– Mikor kaptál amnesztiát, te is Sztálin halálakor?– Igen. És már semmi nem számított, csak hazaérjek.Zárórát parancsolnak a presszóban. Lassan kialszanak a fények, a háttérzene

egyre halkabb lesz, és már csak két ember ül egymással szemben, kéz a kézben, könnyeikben fuldokolva.

Ékszerdoboz | 23

A szívében mindig van hely

Tiborék hét éve jöttek át édesanyjával Magyarországra Sepsiszentgyörgyről. Édesapját még Erdélyben elvesztette. Egy jobb, emberhez méltóbb élet remé-nyében érkeztek, ahol azok lehetnek, akik: magyarok.

Tavaly novemberben, azonban nem várt esemény történt Tibor életében. Abasárra indult diszkóba, azonban még nem sejtette, hogy ott mi vár rá. Amikor felkerestem őt, Vivaldi Négy évszak című zeneműve szűrődött ki a szobából.

– Szeretem a komolyzenét, s Vivaldi a kedvencem – magyarázza Tibor. – Azt az abasári éjszakát soha nem tudom elfelejteni. Srácokkal ismerkedtem meg a diszkóban, s az egyikük még házibuliba is meghívott, azonban, amikor kimen-tem, ütlegelni kezdtek, és már az első rúgásnál lerúgták a jobb oldali vesémet. Betámolyogtam a diszkóba, s kihívták a mentőt. Húsz napig voltam a kórház-ban.

– Idegeneknek és cigányoknak neveznek bennünket – szól közbe Tibor édes-anyja. Mint elmondta, egy-két ember kivételével mindenki kiközösíti őt a mun-kahelyén.

Tibor azért bízik az emberekben. Annak tudatában fekszik le és kel föl, hogy bár egy veséje maradt, de a szívében mindig ott van a hely új barátok és barátnők számára.

24 | Ékszerdoboz

Stop racism!

Talán a cím önmagában nem mond semmit, de legegyszerűbben úgy fordíthat-nám, hogy „Idegengyűlölet, állj!”

Sokakban felmerülhet az a gondolat, hogy mi késztet bárkit is arra, hogy le-üljön és írjon egy olyan témáról, ami sok honatyának is fejtörést okoz, így út-ban Európa felé. Sajnos, a közelmúltban történt dél-burgenlandi események tették még aktuálisabbá a témát, hogy milyen nehéz „másnak” lenni itthon és Európában is. A németországi neonáci megmozdulások, amelyek elsősorban a török nemzetiségűekre irányulnak, de szenvednek tőle a színes bőrű egyetemisták és vendégmunkások, nem beszélve a zsidó vallásúakról. A II. világháború alatt 6 millió embernek kellett meghalnia, csak azért, mert zsidók voltak.

Én azt hiszem, sokkal szegényebbek lennénk a zsidó kultúra, művészet és val-lás nélkül, és ez ugyanúgy igaz a romákra és más vallású, más bőrszínű népekre is. Én egy olyan egységes Európát szeretnék, ahol senkinek nem kell szégyellnie azt, hogy cigány, zsidó, színes bőrű, ázsiai, vagy csak másképp gondolkodik, mint a többség. Szeretném, ha Egerben, Dávidnak és Viktornak – akik egy magyar-etióp szerelem gyümölcsei – ne kelljen szoronganiuk azért, hogy ők ,,mások”, és mert Magyarországon szeretnének élni. Véleményem szerint, minden embernek joga van élni, dolgozni, tanulni, szórakozni és szabadon gyakorolni a vallását. Jó lenne, ha származása miatt soha, senkit ne érne hátrány. Mit tudunk mi tenni mindezért? Nagyon sokat. A kulcsszó: szeretet.

Ékszerdoboz | 25

Abban a tökéletes világban...

Marika, aki állandó bejelentett lakással nem rendelkezik, 36 éves és egyedül ne-veli három kiskorú gyermekét. A volt férje csak adósságot hagyott rá örökségül. Amikor hozzáment feleségül, azt gondolta, hogy az intézeti életnél csak jobb lehet.

Amikor felkerestem, sárgaborsó-főzelék fortyogott a rezsón, a szűkös albérleti helyiségben.

– Maholnap már ezt a szobát sem tudom fizetni – mondta keserűen, majd a két kezét az arcába temette. – Nem lesz ennek vége sohasem. Albérletből albér-letbe járunk – tette hozzá kissé fásultan.

Amikor arról kérdeztem, hogy vannak-e még álmai egyáltalán, azonnal a há-nyatott sorsából eredő álmairól beszélt.

– Egy fedélről, egy otthonról álmodom. Arról, hogy a gyermekeim a nyarukat ne a GYIVI-ben töltsék. Arról, hogy mindennap tudjak nekik enni adni. Úgy hajnaltájban pedig egy tökéletes világról álmodom, ahol az én gyermekeim is labdába rúghatnak, ahol sose fognak arra gondolni, hogy mi volt eddig, csak arra, hogy mi lesz ezután. Abban a tökéletes világban nem éheznek majd, és lesz hol lakniuk, lesz békés családi otthonuk. Reggelente pedig, amikor felkelek az ágyból, boldog vagyok, hogy az álmaim megadták azt a gyermekeimnek, amit én a sor-somból eredően valaha is adhattam.

26 | Ékszerdoboz

Barátság-sziget

9 múlt pár perccel, mikor a fiú hazaérkezett valahára. Nem vágyott már semmire, csak hogy békén hagyják. Nagy úton volt. Lehet, hogy keresett valamit. Ahogy kereste azt a bizonyos utat, kikötött a Barátság-szigeten, ahol ő azt hitte, minden-ki úgy szereti a másikat, amilyen.

A Barátság-szigetet egy-két zátony övezte, az irigység, a gyűlölet és a gerinc-telenség zátonya. Olykor kikötött, olykor zátonyra futott. Minden egyes zátony szétdöfte, úgymond felöklelte a szigeten ízlelteket. Az akadályok gondolkodásra sarkalták a fiút, és mindegyiknél eszébe jutott valami: az irigységnél erősebb a tu-dás... a gyűlöletnél erősebb a szeretet... a gerinctelenségnél fontosabb az erény...

Már-már gondolhatja az ember, hogy nagyon okos ez a Zoli gyerek, aki a Barátság-szigeten megismerte a „színeket”. Ezen színek többet mondtak, mint a klasszikus értelemben vett szivárvány-színek. Sokat dolgozott a jóért, sokat hitt a jóban, sokszor volt jó mindenkihez. Most már sokat tud és sokat élt, de azt az utat, azt a bizonyos utat, majdcsak megleli egykoron.

Ékszerdoboz | 27

Egy jegyet lesz szíves Kurdisztánba!

Forr a világ, vele egy hazátlan nép is.A minap, mikor a vezérüket letartóztatták, egy fiatalember gyújtotta fel magát

Európában. Mielőtt megtette volna szörnyű tettét, bement a hentesüzlet melletti utazási irodába, majd halkan motyogni kezdett:

– Egy jegyet...– Igen, uram, de hová?– Egy jegyet lesz szíves Kurdisztánba!– Kérem, segítsen, ez az ország Ázsiában, netán Afrikában van?– Nem tudom.– Sajnos, nem találom.– Látja...?A férfi kilépett az utcára, és az iroda előtt felgyújtotta magát, majd a szörnyű

fájdalomtól csak ezt ismételgette:– Látja, hogy ég az az ember, akinek még hazája sincs?!

28 | Ékszerdoboz

A tervtárgyalás

Hufnágel Gizike, ébredéskor kisvártatva tapasztalta, hogy összenőtt a szemöldö-ke. Ezt látván nagyon megijedt. Mit szól majd a főnöke?

Mint, aki jól végezte dolgát, a felszaladt harisnyájában tovasuhant a Blaha felé.

Azt sem vette észre, hogy felemás cipőben érkezett. A főnöke, meg a kerek asztalnál ülők fintorogva szemlélték.

A tervtárgyalást, azonban megtartották.

Ékszerdoboz | 29

Habos sütemény

Péntek volt. Fekete péntek. Hangosak voltak a sóhajok, melyet már követnek az emlékek.

Kezemben egy tálca habos süteménnyel ülök.Öt óra. Lelkemet nyomja a bizonytalan. Süteményt sütött a nagymamám. Ez a

sütemény nemcsak egy édesség, ez a szeretetének a záloga.Hat óra. Ugye nem most volt a záróra?Hét óra. Tétova óda?Nyolc óra. Kezemben a tálca. Majszolom a női szeszélyt két pofáraKilenc óra. Elteszem magam másnapra.Tíz óra. Már nincs semmi, csak én. Asztalon a süteményes tálca. A Mami az

élet tengerének túlpartját járja.Két héttel később. A tálcán kővé dermedt süti darabok Én ülök, és csak né-

zem, de most már tudom, hogy a szeretetnek nincs sírkeresztje, meg az sincs rávésve, hogy a szeretet élt...

Hatvankilenc évet.

30 | Ékszerdoboz

Domoszlótól az Oderáig

Magyarország, Heves megye, Domoszló. Most kb. kétezren lakják, de ötszázzal többen lehetnének, ha...

Ha a zsidó közösséget, amely a két világháború között közel száz lelket számlált, nem küldték volna értelmetlen gázhalálba. Jól megfért egymás mellett a Hangya Szövetkezet (a mai ABC) és a zsidó nemzetiségű fűszeres. Jól megfért egymás mellett a keresztény és a zsidó orvos. Az apatikusnő is izraelita vallású volt.

Egy probléma volt csak: egy demagóg ideológia, egy értelmetlen gépezet, ami megteremtette a ’40-es évek új női-férfi ideálját. A neve egyetlen szóval: fasizmus. Feltehetjük a kérdést: a vidéket szándékosan leszakították a fővárostól, ezáltal a vidék kizsákmányolttá vált? A válasz: nem, ezt az akkori konzervativizmusra és sznobizmusra épülő politika okozta. Egy helyi néni elmondása szerint:

– Kislány voltam a ’30-as évek végén, és nagyon jó barátnőkre találtam Weiss Évi és Lolo személyében. Együtt hintáztunk, együtt nevetgéltünk, együtt ettünk fonott kalácsot, együtt voltunk gyerekek. Szerettük az életet és sosem gondol-tam arra, hogy ők „mások”. Emlékszem a napra, 1942 vagy 1941 volt – ők úgy mondták, hogy második zsidótörvény – ekkor még nem tudtam, hogy mit is jelent mindez. Sárga csillagot hordtak, és nagyon sokat sírtak. Istenem, mintha ma lett volna! Ők tudták, hogy eljön az idő, amikor el kell hagyniuk Domoszlót, de ők úgy gondolták, hogy Lengyelországba telepítik ki őket. Emlékszem, milyen szépen tudtak imádkozni. Milyen szép ünnep volt náluk a Sabbath Shalom, a szombat üdvözlése. És 1944 egyik napján, csak arra emlékszem, hogy egy éjszaka elvitték őket, és én már reggel hiába kerestem a barátnőimet, sohasem láttam őket többé. Rosnerék, Weissék, Bhramék, Hajnusék, Atlaszék, és még sorolhatnám a neveket, Auschwitz, Dachau, jeges Duna a végső aktus, meg az Odera.

Csupa kérdés, csupa megválaszolatlan kérdés, de ha az a kb. 6 millió ember élne, ők egytől egyig megválaszolnának nekünk minden kérdést.

Gyöngyösön volt egy csodálatos zsinagóga, most bútorboltként üzemel, bejá-ratánál egy-egy Mountain Bike van kiállítva. A domoszlói imaház helyén pedig szépségszalon üzemel.

Hölgyeim és uraim, hát ez a nagy vallásszabadság? Köszönöm szépen, akkor én nem kérek belőle!

Ékszerdoboz | 31

A sikoly

Zsúfolt a déli busz, csak a buszvezető asztmatikus köhögése tölti be az utazó-közönség hallójáratait. Egy fiatal férfi illedelmesen maga mellé tessékel egy kö-zépkorú nőt. Látni a szemén és az arcán, hogy valami nyomja a lelkét, talán egy igazi beszélgetésre vágyik. Mondaná, meg nem is, hogy az édesanyját elvesztette. Már nincs, aki becézgesse, nincs, aki minden érdek nélkül szeretgesse. Elvesztette a fiatalságát, megszűnt gyereknek lenni, és egyre fentebbre került a „felnőttség létráján”. Kicsit félszegen, mint egy óvódás a homokozóban, megszólítja a nőt.

– Hová utazik?– Hatvanba. És Ön?– Én is.– Kihez?– Anyám sírjához. Mához egy éve hagyott itt. Nem is értem, hogy tehette ezt

velem. Amikor először kimutatta a röntgen, hogy tüdőrákja van, valami eufóri-kus érzés kerítette hatalmába. Mintha tudta volna, hogy az ő ideje már lejárt, és egyszer az ő feje fölött is meghúzzák a harangot. Istenem, csak ne láttam volna napról-napra, hogy hogyan teríti le ez a szörnyű betegség. Már a végső stádium-ban, szinte önkívületi állapotban volt az elviselhetetlen fájdalomtól. Mindig azt mondta nekem: „Fiam, csak egyet ígérj meg, hogy rendes, törvénytisztelő ember lesz belőled!” Ez volt az egyetlen végakarata. Sokszor éjszakánként, amikor még Xanax-szal sem tudok elaludni, főként a munkahelyi stressz miatt, olyankor lá-tom a Mama arcát, látom a melegséget a szemében. Fülemben cseng a nevetése, a nevetésének a hangszíne. Az egész éjszaka csendjét betölti a vágyakozás. Olyan vágyakozás ez, mint amikor egy csecsemő kapaszkodik az édesanyja mellbim-bójához, de amikor közel ér hozzá, akkor valaki mindig elhúzza onnan. Lehet, hogy első hallásra perverziónak tűnik, de úgy szeretném beszívni a hálóingének az illatát, átölelni és torkaszakadtából üvölteni, hogy „Mama, szeretlek, és örökké szeretni foglak!” Hogy miért nem mondtam neki addig, míg élt, azt nem tudom. Pirkadat előtt már csak életének utolsó szakasza jut eszembe. A sikolyok, a fájda-lom, az elcsigázottság sikolyai. Sikoly még egy napért, csak még egy óráért, amit együtt tölthetünk. Sikoly a tegnapért, sikoly az elmúlásért. Utána csak a nyöször-gés, könyörgés a megváltást hozó haláért... Ne haragudjon rám, de nem is tudom, mi ütött belém! Meg is érkeztünk. Viszontlátásra!

– Viszontlátásra!

32 | Ékszerdoboz

A nőben megmozdult valami. Egy cigarettára gyújtott, majd az ég felé nézett, és így szólt:

– Ó, Istenem, Te nagybecses Isten! Miért hagyod, hogy e gyarló ember életé-nek vége szenvedés legyen?

Ékszerdoboz | 33

Angyalok szárnyán2001.

Bevezető Mi az autizmus?

Korai gyermekkorban megjelenő mentális betegség, melyben a gyermek a kommunikáció, a társas interakció, a kötődés és a já-téktevékenység súlyos zavarait mutatja, és viselkedését sokszor egy-egy mozdulat- vagy gondolatsor sztereotipizált ismételge-tése, valamint önveszélyes cselekedetek jellemzik.

Kinek íródott a kötet?

Elsősorban a nem beszélő autista gyerekek szüleinek, hogy a beleélő megértés egy járható út lehessen! Szól minden fogya-tékos- és nem fogyatékos embernek, akik a szeretet és segítség útját járják. Szól mindazon embertársamhoz, aki egy kicsit is, de tud szeretni. Célom a fogyatékos gyerekek társadalmi integráci-ója, elfogadtatása.

A könyvben foglalt élmények, ha hasonlóságot is mutatnak a valósággal, a képzeletem szüleményei.

Angyalok szárnyán | 37

Előszó

Autizmus. Nehezen érthető, nehezen hozzáférhető világ, mely falat állít az autisták és a többi ember közé. Zaja Roland könyve megkísérli feltárni ezt az is-meretlent. „Gyújts egy gyertyát a lelkemben, s akkor lelátsz a legmélyére.” – üzeni az egyik autista kisfiú.

A könyv a Gyöngyösi Autista Segítő Központ ifjú lakóinak bemutatkozása, feltárulkozása. A sorok az egyedüllétről, a meg nem értettségről, a szeretet- és az elfogadás utáni vágyról szólnak. A viselkedési furcsaságok, a sztereotípiák, a megszokotthoz való ragaszkodás mögött igazi, érző gyermekszívek állnak. Mindezt könnyű elfelejteni a mindennapok rohanásában, e teljesítmény-centri-kus, anyagias világban.

Egy másik kisfiú álma az állandóságot, a mindennapi ismerős tárgyak okozta megnyugvást, az ismeretlentől való rettegést mutatja: „Álmomban, felültem egy villamosra. A villamos a síneken megy. Tudja, hol kell mennie, és nem tér el a sínekről sosem. Ezért szeretek ülni a villamoson. Nem szeretek leszállni a villa-mosról, mert akkor nem tudom, hogy hová kell mennem. A villamos tudja, hogy neki hová kell mennie, mert egy kötött pályán halad. Én nem tudom, hogy hová kell mennem, meg hogy honnan jöttem, meg hogy ki vagyok itt... A villamos tudja, hogy neki hová kell mennie, mert a sín viszi oda, ahová mennie kell. A sín elviszi mindig oda, ahová ő egyébként soha nem jutna el. Úgyhogy én sem jutok el. Csak oda, ahová elvisz az anyukám. De magamtól nem tudnék odamenni, ahová az anyukám visz.”

Egy kislány az általa érzett boldogságról, a „repkedésről” szól: „Ott mélyen, legbelül, a lelkemből szokott szólni egy dal. Ez a dal mindig akkor szól, amikor boldog vagyok. Olyankor a legszebben szól ez a dal. És ez a dallam állandóan a fülemben van. Hogyha szeretetet kapok a felnőttektől, a dal erősödni kezd a fülemben, és ilyenkor be kell fogni, és örülök, és boldog vagyok, repkedek örö-mömben, mert szól a dal. Szól a dal!”

A könyv írója az autista gyermekek között él és szolgál. Teszi ezt egész lé-nyével, egész hitével. „Megérintette és elvarázsolta az a kinyílni vágyó, folyton rettegő magányos élet, ami az autisták álmait és ébredéseit birtokolja. És feléb-redt Benne a vágy, hogy megossza ezt mindenkivel.” – írja róla Varga Györgyi, a könyv előszavában.

Roland érzésein keresztül bepillantást nyerünk az autizmussal küzdő gyerme-

38 | Angyalok szárnyán

kek, családok, nevelők nehézségeibe és örömeibe, álmaiba, vágyaiba, félelmeibe és egész valóságába.

dr. Kiss Enikő,gyermekpszichiáter


I. fejezet

Az első írásokban nem beszélő, közép- és enyhe fokú értelmi fogyatékos és autista gyerekek érzéseiről, álmairól olvashat a Kedves Olvasó, úgy megfogalmazva, hogy azok eljussanak az ép gondolkodású emberekhez.

Cinti éneke

Lenyűgöznek a tárgyak, amik körülvesznek engem. Lenyűgöznek, hiszen őket könnyebb megértenem, mint az embereket. Érdekes számomra, hogy csak én vagyok az egyedüli kislány a gyermekotthonban. Boldog vagyok, jó nekem a vilá-gomban – olyan egyszerű itt minden. Olyan egyszerű az élet. De csak úgy, ahogy én szeretném.

Ma a terapeutám figyelmeztetett, hogy hamarosan eljön a Karácsony. Szeretem az ünnepet! Olyankor, mindig együtt ül a család az asztalnál – az asztalon gyertya ég. Ünnep a Földön, ünnep az égben, ünnep a szívekben. És azt is mondta a te-rapeutám, hogy én is fontos tagja vagyok a családomnak, és ez nekem nagyon jól esett. Szeretnék fontos lenni, szeretnék mindent megtanulni. Csak hát, sokszor úgy érzem, nem enged, nem enged kitörni engem – nem engedi, hogy felszínre törjön belőlem, a nagy mélységből, a tiszta víz, a tisztító víz, ami rendkívül tiszta. Olyan tiszta, mint az én világom. Olyan áttetsző és tükrös, mint az óceán mélye. Ott mélyen, legbelül, a lelkemből szokott szólni egy dal. Ez a dal mindig akkor szól, amikor boldog vagyok. Olyankor, a legszebben szól ez a dal. És ez a dallam állandóan a fülemben van. Hogyha szeretetet kapok a felnőttektől, a dal erősödni kezd a fülemben, és ilyenkor be kell fognom, és örülök, és boldog vagyok, és repkedek örömömben, mert szól a dal. Szól a dal!

Sokszor nem szól a dal a lelkemben! Olyankor magam vagyok, és nem fo-gom be a fülem. Olyankor szeretném, de nem kapok olyankor szeretetet. De ha megint szól a dal, akkor megint boldog vagyok, és egyszerűen olyan hangosan szól a fülemben, hogy befogom a fülem. És boldog vagyok, hogy csak nekem szól a dal. Csak enyém az a dal. És hogy miről szól ez a dal, miről szól a szövege? Arról, hogy egy különleges fényű ékkő vagyok, és csak a szeretetedtől ragyogok. Hogyha a szereteted fénye odébb áll, az én ékkövem fénye is grafit-szürkére vált. És hogyha a szereteted ismét mellém áll, az ékkövem fénye rögtön fényesre vált. Kérlek benneteket, még, még és még több ragyogó ékkövet akarok a lelkemben! Mely egyre fényesebb és fényesebb lesz a dal- és a szeretet által. Nagyon szeret-ném, ha szép Karácsonyotok lenne! Nagyon szeretném, mert mindannyitokat nagyon szeretem, és mert sokszor úgy érzem, hogy ti vagytok a családom – a jelenlegi családom, itt Gyöngyösön.

Apa nagyon sokat dolgozik, de azért havonta eljön értem, s olyankor elvisz a kocsiján Budapestre, a Fehérvári utcába. Szeretem azt az utcát. Ott van egy ben-


zinkút, meg nagyon-nagyon sok autó szokott arra járni, meg nagyon sok ember. Szeretem a virágokat. Szeretem őket, mert olyan egyszerűek, mint én, s olyan könnyű érteni az egyszerű dogokat. Az emberek bonyolultak. Sokszor nem ér-tem őket, hogy miért ilyen bonyolultak. Miért nem tudnak olyan tiszták lenni és olyan őszinték, mint én? Miért nem szól az ő lelkükben is mindig a dal? A dal, az ékkőről, a különleges fényű ékkőről. Amit ne színesen képzeljetek el, hiszen átlátszó az az ékkő, és ezüstös, és fényes. Olyan szép! De ezt csak én látom. Ezt csak én látom! Ezt csak én látom!

Nagyon szeretek mindent, amit a szeretet vezérel. Nagyon szeretek mindent, ami szívből jön, és szívből szól felém. Néha fájnak a szavak. Néha fájnak a tettek, néha fáj, hogyha elvesznek tőlem egy tárgyat. Elveszik tőlem, elveszik a kezemből azt az egyetlenegy dolgot, amit igazán meg tudok érteni, mert ez nem bonyolult nekem, egy tárgy mindig érthető, mert odateszem, ahová én szeretném. És saj-nos engem mindig odatesznek, ahová szeretnének, ahová a felnőttek szeretnének engem tenni.

Olyan szépet szoktam álmodni egy rózsaszín világról! Egy rózsaszín világról, ahol semmi más nincs, csak nagyon kellemes víz, és a nagyon kellemes víz köze-pén egy csónak himbálózik, és a csónakban én vagyok. Az egyik kezem beleér a vízbe. A hajam beleér a vízbe. Sokszor ez a víz a nyakamig ér. Mintha az anyukám hasában lennék. Sokszor elgondolkodom rajta, hogy miért is kellett nekem onnan kijönni? Hiszen nekem ott olyan jó volt, ott olyan egyszerű és érthető volt min-den. Olyan kerek és egész, mint a Nap, magától értetődő volt minden. Nem volt semmi megbonyolítva, nem volt semmi az emberek képmutatására lefordítva, csak egyszerűen, ha van, az van. Szeretem a társaimat, s a felnőtteket, akik élni se-gítenek nekem, akik segítenek megtalálni a lelkemben az ékkövet és a lelkemben a dalt, ami sokszor erősen szól a fülemben. S olyankor nagyon boldog vagyok!

Nagyon szeretek enni, sokszor falánk is vagyok. De hát ezt nézzétek el nekem. Nagyon szeretnék jó lenni! Nagyon szeretném, ha mindig szeretnétek engem, s én igyekszem mindig jónak lenni!

Egyszer egy mesében ébredtem fel, és a mesében én voltam a királynő. Mindenkit odapakoltam, ahová akartam. Ugyanis az én birodalmamban csak tár-gyak voltak, és ott én voltam a királynő. Ez a birodalom sakktábla formájú volt. Mindenkit odatettem, ahová én szerettem volna. Nagyon könnyű volt így élni, nagyon jó volt így élni! Kérlek benneteket, mindig úgy gondoljatok rám, mint aki csak a tárgyak bűvöletében képes élni. Mindig úgy gondoljatok rám, mint arra a lányra, akinek a lelkében a szeretet hatására mindig megcsendül egy dallam,


mindig visszaköszön egy dal. Az a dal, ami ékkövet ad nekem, ragyog bennem az ékkő, és ragyog bennem a szeretet. Olyankor, amikor leghangosabb a lelkemben, tudom, hogy olyankor a leghatalmasabb a szeretet a ti szívetekben. Nagyon sze-retlek benneteket! Boldog Karácsonyt mindannyitoknak! És ne feledjétek a dalt, az ékkőről, a lelkemben!


A szeretet lángja

Egyszer egy léggömbökkel teli szobában ébredtem fel. És a léggömböknek kö-szönhetően, különleges hangok töltötték be a hallójárataimat. Ezek a csodála-tos hangok gyakran visszatérnek éjszakánként, és olyankor nem tudok aludni. Olyankor meg akarok szabadulni mindentől, ami rajtam van, minden kötelezett-ségtől, minden gáttól – mindentől. És csak egy magzat szeretnék lenni. Egy mag-zat az anyukám hasából. Csak a szabadság érdekel, csak szabad szeretnék lenni!

Gyakran szoktam félni. Félek az erőszaktól, félek az agressziótól, félek egy hangos szótól, félek egy szituációtól, félek egy pillantástól is. Félek, mert itt leg-belül egyedül vagyok, egyedül vagyok a világomban. Kérlek titeket, hozzátok el nekem a tavaszt, a virágok illatával, a rét sokszínű virágával! Hozzátok el lelkembe a tavaszt! A tél hosszú, zord és kegyetlen. De a nyárban, a tavaszban ott van a fénysugár, az én legnagyobb éltető erőm, a fénysugár.

Lábujjhegyen járok-kelek a világban, és talán könnyebb nekem, és közelebb is lehetek Istenhez ezzel az öt-tíz centivel, amit a lábujjhegyem ad.

A mi családunk abban különbözik, mint a többi, hogy mi öten vagyunk. Apa, Anya, a nagyobbik tesóm, Dani, én vagyok a középső fiú, és van a kistesóm, őt Ákinak hívják. Nagyon szeretem Őket! És csak akkor vagyok boldog, ha eljön-nek értem, és kéthetente elvisznek Magyarország legszebb községébe, Forróra. Anyukám sok gyerek társaságában él, ugyanis ő tanítónő. Nagyon szeretem, mert olyan szép a lelke az anyukámnak! Szerintem, nekem van a legjobb anyukám a világon! Ő is ugyanúgy vágyik a szeretetre, mint én. Őneki is az egyetlen egy él-tető eleme és mozgatórúgója a szeretet, mint nekem. Őt is ugyanúgy az érzelmei rángatják ide-oda, mint egy marionett bábut, ugyanúgy, mint engem. És a legfon-tosabb tanítása, amit gyakorta képesek vagyunk mellőzni és elfelejteni: a szeretet! A legfőbb eleme és alkotója.

Egyszer a terapeutámmal egy akkora napocskát rajzoltam egy rajzlapra, hogy ki is lógott róla, és egészen a sugarai elértek Forróig, az Akácfa utca 2-ig. És ott a sugarak, amik az én szeretetem a jelképei, megsimogatták Anyát, akit Mariannak hívnak, Apát, akit Gabinak hívnak, a nagyobbik tesómat, Danikát, meg a kiseb-biket, Ákoskát, és a lelküket egy kicsit felmelegítettem. Egy kis meleg áramlatot fúttam oda nekik. Egy kis meleg áramlatot, hiszen a szívükben most van egy kis fagy, ami csak akkor olvad vízzé, kellemes langyos vízzé, amikor ötödik tagjaként a családomnak, otthon lehetek – köztük. Mi egy család vagyunk, egy öttagú, szép,


nagycsalád! Mi nagyon boldogok vagyunk, és nagyon szeretjük egymást!Egyszer, az egyik kiránduláson magamhoz öleltem egy kecskét. Hmmm, de

szerettem. Ugyanis a foglalkozáson, mindig a két kecskegidáról hallom a mesét. És hogy-hogy nem, életemben először, a Mátrában láttam egy kecskét. Még hogy egyet, nagyon sokat! Az anyukájukat meg is puszilgattam, meg is ölelgettem, hi-szen olyan aranyos volt, mint ahogyan a meséből hallottam. Olyan nyugodt volt, és úgy szeretett, s olyan jó meleg volt a teste, és olyan selymes a szőre.

Egyszer a mamámék néztek egy filmet. A II. világháború ideje alatt játszódott, valahol Lengyelországban. Egy koncentrációs táborban, ahol láttam egy ugyan-olyan fiút, mint én, és megölték, gázhalálba küldték, csak azért, mert fogyatékos volt. Csak később értettem meg édesanyám könnyeit. Mostanában mindig leve-tem a ruhám, mert ki szeretnék menni a bezárt, benti létből, ki a szabad levegőre, ki a szabadba! Szeretnék a szabadban nagyokat fickándozni, mint erdőben a va-dak szabadon élni! Nagyon szeretem a zenét! A zene megnyugtat. A zene elrepít engem egy olyan világba, amit nagyon kevesen értenek. Elrepít messze, feledtet-vén a gondjaimat. El, valahová a fellegekbe, talán egy puszira a Jézuskához.

Minden reggel elvisznek a felnőttek engem egy olyan helyre, ahol én nagyon-nagyon jól érzem magam. Ők ezt úgy hívják, hogy kápolna. És ott imádkozni szoktunk egy bácsi előtt, aki meg van feszítve. Imádkozni szoktak a felnőttek értünk, és mondanak egy reggeli áhítatot, hogy könnyebb legyen elviselni a min-dennapjainkat. És ilyenkor valami egészen különleges, bizsergető érzést érzek a szívemben. Olyankor tudom, hogy igazán szeretve vagyok. Egy csodálatos éne-ket tanultam Karácsonyra, a Mennyből az angyalt. Ezt énekeltük Karácsony előtt gyakorta. „Mennyből az angyal, lejött hozzátok, pásztorok...”

Autóval jöttek értem a papámék, és elvittek haza. Együtt töltöttük a Karácsonyt, csendben, békében, a családommal. Az igazi családommal! A Karácsonyt azért is szeretem, mert csodálatos színeket kölcsönöz. Az a sok fény, az a sok nyugtató fény, az a sok különleges fény, ami ilyenkor villog az ablakokban, a karácsonyfá-kon, meg mindenütt. Imádom a színeket, imádom a színkavalkádot, amelyben fürödhetek. Egy különleges ajándékkal szolgáltam a szüleimnek. Már régóta fel-készített a terapeutám, hogy kinek, mit adunk Karácsonyra. Hát, először is, ami-től a legboldogabbak lettek, kérésükre mindig a WC-be kakiltam. És ez számukra borzasztó nagy örömöt jelentett. Úgyhogy ez tényleg nagyon jó ajándék volt!

Egyszer egy csodálatos dologról álmodtam. Egy különleges fényű láng égett körülöttem. A fénye táncot járt az arcomon, s a térben éreztem, azt a selymes, meleg érzést. Csodálatos volt! Ezt Karácsony előtt álmodtam. Valami ilyen lehet,


amiről nekem a terapeutám mindig beszél, valami ilyen lehet a szeretet. A legna-gyobb isteni tanítás, az egyetlenegy isteni tanítás. Az én világomban kopogtatással jeleznek az emberek egymásnak, ott nincs beszéd, nincs egy hangos szó. Ott csak kopogtatunk egymásnak, csak kopogtatással szeretünk, csak kopogtatással muta-tunk bármit is egymásnak. Ott mi úgy beszélünk, hogy kopogtatunk. Ott úgy is-merkedünk, hogy kopogtatunk. Ott úgy vesszük fel valakivel a kapcsolatot, hogy kopogtatunk. Így teljes lesz a világ. Így teljesen egyszerű a világ. Teljesen magából következik minden. Kérlek szépen benneteket, hogy tekintsetek rám mindig úgy, hogy én jót akarok, csak nem mindig sikerül jóra a jó. De azért mindannyitokat nagyon-nagyon szeretem! És ne feledjétek azt a fiút, akinek Karácsony alatt, az álmában, a szívében egyre erősebben és erősebben égett a szeretet lángja, és aki-nek a szívében azóta is egyre erősebben és erősebben ég a szeretet lángja.


Álmomban az angyalok szárnyán

Úgy szeretnék olyan lenni, mint a többi gyerek! De ez azért még nem sikerül, mert fogva tart ott valami, legbelül. A két kezemet, a két lábamat olykor-olykor lebilincseli egy hang, ami visszatart engem abban, hogy ne különbözzek a több-ségtől.

Szeretek rajzolni, és szeretem az állatokat. Velük, az állatokkal nem vagyok idegen. Velük az lehetek, aki vagyok valójában. Szeretem őket, mert ki lehet őket számítani. Szeretem őket, mert olyan nyugodtak és kedvesek. És a lelkük tiszta... mint a hó. A lelkük nagyon tiszta!

Minden rajzomon két fejet rajzolok magamnak, amire arcot is rajzolok, az az igazi Kovács Attila! Amit pedig magába zár az arc nélküli fej, az pedig a börtön. Az én börtönöm, ami fogva tart, és amitől nem lehetek teljes. Mert ezeket a bilin-cseket mindig leköti az a bizonyos hang, és ennek a hangnak ez a bizonyos fej pa-rancsol. Nagyon beteg voltam Karácsony előtt, és ezért bekerültem a kórházba. Hogy ott mennyi gyerek volt! És mennyi felnőtt! Hát, az nagyon érdekes volt!

Egyszer, az egyik éjjel arra ébredtem fel, hogy dirib-darabra rúgtam szét egy ajtót, ami be volt kulcsolva, aminek a zárját csak nagyon kevés ember érheti el. De én megpróbáltam szétrúgni. Megpróbáltam széttörni, megpróbáltam ezeket a gátakat szétrombolni, hogy ne akadályozzon semmi abban, hogy én legyek én. Felébredtem, és le voltam izzadva. Nagyon nehezen tudtam csak megnyugod-ni, mindaddig nem is tudtam, míg meg nem érkezett a terapeutám, akit Edinának hívnak, és ő megnyugtatott engem. Ő mindig képes megerősíteni engem, mindig vissza tudja nekem adni azt a kulcsot, amivel bezár engem ez a hang. Ez a bizo-nyos hang. Ő kinyitja ezeket a zárakat. De ehhez csak neki van kulcsa, csak neki. Ez a kulcs nem is fémből készült, ezt a kulcsot érzések mozgatják. Két fontos erő: a bennem való hit, és az irántam táplált, nem szunnyadó, hanem mindig izzó, tiszta szeretet.

Tegnap szappanbuborékokat fújtunk, és én elgondolkodtam. Belegondoltam, hogy milyen lenne beleülni abba a szappanbuborékba, és csodálatosan lebegnék, úgy, hogy mindenki gyönyörködjön bennem, és mindenki csak a szépet lássa bennem. És egyszer csak úgy eltűnnék. Nyomtalanul, fájdalmat nem hagyva ma-gam után, csak azt a kellemes szép élményt, amit a buborék okozott. S ezt a szappanbuborékot akár fel is kaphatja egy gyerek, s úgy sokáig megőrizheti a szívében. Én is azt szeretném, hogy sokáig a szívetekben legyek! Mert itt belül,


nagyon-nagyon egyedül vagyok. Nincsenek velem senki, csak az angyalok.Be vagyok zárva. Néha, az angyalok szárnyán eljuthatok sok helyre. Eljuthatok

sok ember lelkébe, és beleharaphatok a lelkükbe, úgy, hogy az fáj nekik. Az ő lel-kükből haraphatok, és azzal is táplálkozhatok. Hiszen az ő lelkük tiszta, és ropo-gós, pattogós, mint a friss decemberi hó. Az ő lelkük mindig és mindig vándorol. Az angyalok szárnyai nagyon kényelmesek, de nem mindig adatik meg, hogy el-mehessek velük – el, messze az angyalok szárnyán, a lelkek birodalmába, a lelkek rejtett bugyraiba, ahol tiszta érzések között lapozgathatok, turkálhatok, a jóság, a szeretet, a hit és a remény világában. Majd hajnal felé ismét láthatom a fénysu-garat, ami reményt ad számomra a léthez, az újrakezdéshez, a talpra álláshoz, a jövőhöz. Ahhoz, hogy ez a hatéves Kovács Attila hatvanhat éves Kovács Attila is lehessen, és ne tegye őt tönkre a lélek börtöne. Ne tegye őt mássá a környezete, csak hagyja azzá, aki ott mélyen egyedül boldog, mert az angyalok szárnyán el tud jutni a lelkek birodalmába. Világoskék, fehér, rózsaszín felhők között röpköd-hetek. Együtt az angyalokkal, együtt a szárnyaikon, együtt egy új világban, egy új világ felé, ahol nagyon sok lélekkel találkoznék, nagyon sok, tiszta, egyszerű, alázatos, szeretetteljes lélekkel. Nekik már nincs szükségük tisztulásra. Ők már jó helyen vannak.

Minden két hétben hazavisz a papám Görbeházára. Ott nekem olyan jó! Annyi állatka vesz körül, s olyan nyugodtak, és olyan meleg a testük. Szeretem őket, mert nyugodtak és tiszták. Tiszta a lelkük. Ki tudom őket számítani. Tudok velük tervezni. Én olyan szeretnék lenni, mint ti! De csak akkor tudok olyanná válni, mint ti, hogyha előtte végigjártam azt az utat, amit az Úr mért rám. Ehhez, kérlek benneteket, adjatok nekem türelmet – onnan bentről! Adjatok nekem szeretetet – onnan, bentről! Adjatok nekem kiváltságot – onnan, bentről! S ne felejtsetek el!

Mondjátok, a ti világotokban jut számomra hely? Megvan-e helyem az épek világában? Illek én oda? Jó helyen vagyok én ott? Úgy kell élnem, mint Nektek? Az a jó, ahogy ti éltek? Az a jó, hogy szétmarjátok egymást? Nem hiszem! Én boldog vagyok a világomban. Boldog vagyok egyedül. Boldog, mert az angyalok, mindig elröpítenek álmomban a lelkek birodalmába. Ott nem kell azon gondol-kodnom, hogy épnek kell-e lennem, vagy éppen az autizmussal kell élnem. Ott színek vannak, ott jóság van, ott szeretet van, ott alázat van, ott boldogság van. Ott lebegés van.

Kérlek szépen, mindig úgy emlékezzetek rám, mint a fiúra, aki az angyalok szárnyán, álmában képes repülni.


Villamos sínek

Elbűvöl engem egy fekete doboz, amit a felnőttek úgy neveznek, hogy televí-ziókészülék. Kívülről fújom a TV-műsorokat. Vasárnap, 17:55-kor perckor JAG – Becsületbeli ügyek a TV2 műsorán, 18:30-kor Tények, 18.55-kor Napló. 20 órakor Schindler listája, amerikai film.

Mindig TV-t nézek. Imádom a TV-t, mert olyan sok érdekes ember van benne. Érdekesek számomra. Tele van színnel ez a fekete doboz. Tele van vibráló szí-nekkel: nagyon sok piros, sárga, zöld van benne. A legjobban az amerikai filmeket szeretem, mert azok a legszínesebbek. Ott vannak a legszebb tájak, ott vannak a legszínesebb ruhába öltözött emberek. Szeretem az amerikai filmeket.

Higgy nekem, bízz bennem! Hidd, hogy okos vagyok, hidd, hogy intelligens vagyok! Kérlek, higgy nekem! Higgy nekem, higgy... Fogadj el, fogadj el! Szeress, hogy én is szerethesselek!

Tegnap doboltunk a terapeutámmal. A dobszó egyre erősebben és erősebben pergett, szólt a fülemben. Szinte féltem, már úgy dobogott. De én csak ütöttem és ütöttem a dobot. Boldog voltam, hogy hasznosat csinálhatok. Boldog voltam, mert hittek nekem. Elhitték, hogy meg tudok szólaltatni egy hangszert. Elhitték nekem, hogy tudom élvezni a zenét – úgy, mint ők. Tudok a zenére úgy gondolni, mint egy szépre. Tudok hinni, tudok örülni, tudok lelkesedni. Gyerek vagyok, autista vagyok. Fogadjatok el, fogadjatok el gyereknek, és én nem kérek tőletek többet!

Csodálatos álmom volt az éjjel. Egy ködből előlépett egy néni. Nagyon kedves volt. Csak annyit mondott, hogy „Járj a kijelölt utadon, higgy a kijelölt utadban!” Olyan szép hangja volt, de olyan szép! Egyszer egy csodálatos dolgot láttam – igaz, nem tudtam, hogy álom-e vagy valóság, de csodálatos volt! Volt ebben az álomban sok fehér, világoskék, sárga és piros – az egész olyan volt, mint egy füst.

Sokszor egyedül vagyok belül. Sokszor rossz nekem. Sokszor zavar valami. Sokszor félek. Sokszor segítene, hogyha jobban és jobban értenétek engem. Sokszor segítene egy ajtó, ami a testem és a lelkem között van. Segítene, hogyha mindig nyitva lenne ez az ajtó, s nem úgy működne, mint egy börtön. Ne lenne állandóan bezárva a lelkem! Ne fájna valami ott olyan sokszor, legbelül! Sokszor fáj ott legbelül! Sokszor érzem ott magam idegennek. Legbelül sokszor vagyok egyedül és egymagam.


Szeretném, ha ugyanolyan gyerek lehetnék, mint a többi! De más vagyok. Sokszor, szeretnék még több fényt a lelkemben, és még több színt! Pirosat, sár-gát, fehéret, világoskéket... Olyan színeket, amikről ez a titokzatos néni beszélt nekem. Szeretnék színeket a lelkemben!

Tudok olvasni, és szeretek is olvasni, mert olyankor telik az idő, telik az idő...Álmomban, felültem egy villamosra. A villamos a síneken megy. Tudja, hol kell

mennie, és nem tér el a sínekről sosem. Ezért szeretek ülni a villamoson. Nem szeretek leszállni a villamosról, mert akkor nem tudom, hogy hová kell mennem. A villamos tudja, hogy neki hová kell mennie, mert egy kötött pályán halad. Én nem tudom, hogy hová kell mennem, meg hogy honnan jöttem, meg hogy ki vagyok itt... A villamos tudja, hogy neki hová kell mennie, mert a sín viszi oda, ahová mennie kell. A sín elviszi mindig oda, ahová ő egyébként soha nem jutna el. Úgyhogy én sem jutok el. Csak oda, ahová elvisz az anyukám. De magamtól nem tudnék odamenni, ahová az anyukám visz.

Félni is szoktam... hogy elhagy az anyukám, hogy elfelejt egyszer, hogy ott-hagy valahol, és nem fogom tudni, hogy mit kell tennem. Jó lenne, ha tudnám, hogy mit kell akkor majd tennem! Ha majd egyszer otthagy valahol az anyukám, egy örökös jegyet fogok váltani a villamosra. Felköltözöm a villamosra, mert a villamos mindig tudja, hogy neki hová kell mennie, mert ott van az ő sínje, ami el-viszi őt mindig – valahonnan, valahová. Én nem tudom, hogy hová kell mennem, én nem tudom, hogy miért vagyok itt... Megváltom az örökös jegyet a villamosra, és le nem szállok róla. Én leszek az első olyan gyerek, aki nem fog leszállni a villamosról. Még a kék ég sem hiányozna, amit annyira szerettem mindig, még az sem hiányozna... De az anyukám hiányozna!

Van egy barátom, úgy hívják, hogy Tomi. Ő fél a víztől, de én nem – én nem félek semmitől. Most már nem félek semmitől. Vajon megengedné-e az anyukám, hogy a szobámban legyen egy játék-villamos? Egy villamos, ami mindig tudná, hogy mit kell tennie, mert megmondaná neki a sín.

Tegnap előtt az anyukám elvitt a doktor nénihez. A doktor néni mindenféle furcsaságokat mondott. A sztereotip viselkedés, a tárgyak bűvköre, meg mint hogyha gépek lennénk. Mintha csak beprogramoztak volna bennünket. Emberek vagyunk, hús-vér emberek. Élünk, szeretünk és gyűlölünk, vannak igényeink, vannak kiváltságaink, látunk, néha félünk, sokszor elbukunk... de emberek va-gyunk. Gyerekek vagyunk. Kicsik vagyunk. Nem éreztem, hogy ő gyereknek né-zett volna. Akkor mi a sztereotípia? Honnan vizsgáljuk ezt? Féltem nála, mert nem éreztem, hogy szeret. Nem éreztem, hogy úgy nézett rám, mint egy másik


gyerekre. Azt éreztem, hogy... nem éreztem semmit. Csak féltem nála... Féltem, mert valami belül megsúgta, hogy ő nem szeret engem, s ez nekem fáj! Sokszor fáj, ott legbelül!

Egy nap majd „nagy” Ádám leszek. A „kis” Ádámból „nagy” Ádám... Akkor is lesznek olyan emberek, akik nem szeretnek engem, de azt mondta a terapeu-tám, hogy attól függetlenül nekem ezeket az embereket szeretnem kell. Mert a szeretet szeretetet szül, a gyűlölet gyűlöletet, az agresszió agressziót. Ilyenekre tanított a terapeutám.

Ma még lesz a TV2-n 17:10-kor a Vad angyal, utána 18:30-kor a Tények, 19:55-kor a Rex felügyelő, meg amit nagyon szeretek, és mindennap megnézek, 19 órakor a Nincs kegyelem. Ezt mindennap meg szoktam nézni. „Az életben sincs kegyelem!” – szokta mondani az anyukám. „Ha más vagy, nincs kegyelem. Ha jobb vagy, nincs kegyelem. Ha rossz vagy, nincs kegyelem.” Hát akkor mi a jó? Mi a jó?

Az anyukám erre mindig azt mondja, hogy „Szeretni, az a jó! És szeretetben élni, az a jó! És szeretve lenni, az a jó! Elfogadva lenni, az a jó! Az a jó, ami...” Hogy mi jó nekem? Az, hogy semmi sem fáj, ha velem van az anyukám. Minden olyan egyszerű, ha velem van az anyukám. Minden magától száll, repül, hogyha velem van az anyukám. Ha nincs velem, minden olyan bonyolult. Minden tele van érthetetlenséggel, ha nincs velem az anyukám. Ha nem mondja meg az anyukám, hogy mit kell tennem, ha nem mutatja meg, hogy mit kell tennem, az nekem nem jó! Ha nincs velem az anyukám, az nekem nem jó! Olyankor félek! Olyankor sze-retném, ha itt lenne, ha fogna, ha szeretne, ha egyszerűen itt lenne velem, és csak repülne velem együtt az angyalok szárnyán.


El, a cipőmmel

Mániám közé tartozik a cipők imádata. Imádom őket, hiszen azok visznek el oda, ahová én szeretném. Felveszem a lábamra a cipőt, és ha már a lábamon van, a segítségével eljutok mindig valahová. Mindig mennék, mindig szeretnék valahová menni, mindenhol ott szeretnék lenni! Bár aktívan nem szeretnék részt venni semmiben, de mindig ott szeretnék lenni mindenhol. Mindenhol! Mindegy, hogy hol – csak emberek legyenek, és menjünk, és ott legyek. Én ezt nagyon-nagyon szeretem, ha mehetek! Egyszerűen jó nekem, ha mehetek!

Szeretem a felnőttek társaságát. Szeretem őket, és szeretem őket utánozni. Szeretem fegyelmezni a többi társamat, ugyanazzal a szavakkal, ugyanazokkal a parancsszavakkal, amiket a felnőttek adnak nekik – például, „Ne csináld ezt, Lacus!” vagy „Ezt fejezd be, Lacus!” – talán még ugyanazzal a hangszínnel is. Nem bírom elviselni, hogyha nem elég határozottak velem a felnőttek! Akkor még nagyobb hisztire gerjedek, amit az követ, hogy úgy is büntetés lesz a vége. Az alternatívákat, a felnőtt alternatívát nem vagyok hajlandó elfogadni, hiszen annyira akarom azt a dolgot. Annyira akarom a cipőket, vagy éppen annyira aka-rok még cukrot a mákos tésztámra. Holott, lehet, hogy nem is a mákos tésztára van szükségem, hanem arra, hogy valaki kivigyen, és hogy mindig legyen valaki körülöttem. Mert én azt szeretem, ha mindig van valaki körülöttem, mindig egy felnőtt. Sokszor nem tudom, mit kell tennem. Kérlek, segítsetek nekem abban, hogy megtudhassam, hogy mit is kell tennem! Ezért mindegy, hogy milyen mód-szerrel, de mutassátok meg nekem, hogy ti felnőttek vagytok, s ti irányítotok en-gem, nem én benneteket! Ne essetek ebbe a csapdába, mert én nem tudom, hogy mi lenne a jó, ti vagytok a felnőttek, és segítsetek végigjárni az utat, amelyre az autizmusom térít! Kérlek benneteket, hogy értsétek meg, hogy a vizet nem azért nem szeretem, mert egyszerűen nem szeretek tisztálkodni, hanem azért, mert iszonyodom attól, hogy utána fázni fogok! Ugyanúgy, mint ahogy imádok lemen-ni a csoport foglalkozásra, viszont ott „aktívan” – az ég egy adta világon – semmit nem vagyok hajlandó csinálni, mert attól félek, hogy ragasztós lesz a kezem. A ragasztó az eleve még nem baj, hanem az a baj, hogy utána kézmosás következik, szappannal, és azt egyáltalán nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy szappan érjen a kezemhez. No, de az más eset, hogy ha a felnőtt úgy vezeti be, hogy... játékosan. Mondjuk, énekelve, netán „Gyere, gyere, Tomika, mossuk meg a kezecskéd, la-la-la...” Úgy, ahogy azt a Gubis Zoli is teszi. És neki mindig megmosom a kezem.


Kérlek, benneteket, hogy mindig mutassatok nekem utat, mi a helyes! Nekem vannak berögzült szokásaim, berögzült utam van, amit a saját elképzeléseim sze-rint kell járnom. Nem biztos, hogy ez a jó – én ezt nagyon jól tudom –, de azért vannak a felnőttek, hogy megmutassák nekem az utat.

Egyszer világgá mentem. Egészen a Profi diszkontig jutottam. A cipőmmel mentem, át a Gyöngyszövön keresztül, és egészen eljutottam a Profi diszkontig. Át kellett mennem az úton kétszer, hmmm, és eljutottam a Profi diszkontba. Ott vásároltunk egyszer csokoládét, és megtaláltuk, hogy ott ugyanúgy vannak cso-koládék. Minden nénitől és bácsitól megkérdeztem, hogy hol van az én anyukám. Őt szeretem a legjobban! Sokat jelent nekem! Nem értem, hogy ő miért nem szeret engem? Miért nem jön értem többet? Miért nincs itt, ha kell nekem? Hol van? Amikor megkérdezem a többiektől, az jó nekem, ha elmondják, hogy há-nyat kell még aludnom ahhoz, hogy jöjjön értem az anyukám. Nagyon szeretem Kittit, a nővéremet és Zotyót, a bátyámat! Szeretem őket, mert játszanak velem, és együtt vagyunk, ha otthon vagyok eltávozáson. Nagyon szeretem a Margó nénit, a doktor nénit! Sokszor elvisz engem. El, a cipőmmel. El, az autójával. El, mindig, valahonnan, valahová... Mindig mennék! Csak nem tudom, hogy mikor érek valahonnan valahová...

Más az utam, mint nektek, más a küldetésem, mint nektek. Más vagyok, tehát más elbírálásban van részem. De nekem erre szükségem is van, hogy speciális, más elbírálásban legyen részem. Kérlek szépen benneteket, hogy ne térjetek le az útról, mert szükségem van rátok, a nap huszonnégy órájában. Szükségem van a fegyelmezésre, szükségem van a szeretetre is. Mert hisz az ép társaim se képesek fegyelmezés nélkül élni. Én sem vagyok képes fegyelmezés nélkül élni. Nagyon köszönöm nektek, hogy szerettek engem, és nagyon szépen köszönöm, hogy úgy fogadtok el engem, amilyen vagyok valójában. Köszönöm nektek!


Kapocs

Fontos nekem a világom. Ha nem akarok tudomást venni a világomról, két ujjam-mal dugom be a két fülem, és olyankor csak magam vagyok. Szeretem az ujjamat, mert az ujjam a dugó – kapocs a világ dolgai és a zárt világom között. Szeretem a dugót, szeretem a kapcsot, amikor fontos nekem, hogy egyedül legyek. Fontos nekem, hogy ne vegyek tudomást a külvilágról, mert az én világom tiszta. Tiszta, mint a tenger. Tiszta, mint a hűs erdei patak. Tiszta, mint... A külső világ gonosz, bitang, és nekem nem az tetszik. Most már hajlandó vagyok megenni ezt-azt, de higgyétek el, el kellett fogadnom azt, hogy már nem otthon vagyok, hogy már nem az otthoniak vesznek körül, és erre nekem idő kellett.

Jól esik nekem, ha azt mondjátok nekem, hogy intelligens vagyok. A kedven-cem Margó néni, a doktor néni, ő is mindig ezt mondogatja nekem, és ez olyan jó, olyan jó! Szeretem a felnőttek társaságát. Ők mindig megmondják, hogy mit kell tennem. Mert hisz szükségem van az irányításra, szükségem van a szeretetre is, nem vagyok képes szeretet nélkül élni. Fontos nekem a szeretet! Vannak gon-dolataim. Vannak érzéseim is. Például, ha dühös vagyok azért, hogy nem tudják a felnőttek, hogy nekem WC-re kell mennem, akkor harsányan elkezdek sival-kodni, és röpködő mozdulatokat végzek. Sokszor nem akarok zavarni. Sokszor elmenekülök a világomba, az én világomba, az autizmus világába. Mélyre, mint az óceánban a bálna – idegen vagyok a Földön –, vagy mintha az anyukám ha-sában lennék. Ott, mélyen a burokban, mindentől megkímélve. Sokszor azért nem akarok zavarni, mert látom a társaimon, hogy őnekik több türelemre, több szeretetre van szükségük. És olykor nem is az a fontos, hogy szeressenek, akkor kiválasztok egy felnőttet, akinek éppen van egy szabad öle és beleülök. Ezzel jelzem, hogy én is itt vagyok. „Csókolom, itt vagyok, élni szeretnék! Csókolom, teli vagyok értékkel! Csókolom, vegyenek már észre! Csókolom, szeressen már valaki! Csókolom...”

Jó nekem itt, jó nekem itt, Gyöngyösön. Margó néni sokszor elvisz a kocsiján. Mindig, amikor elmegyünk hozzá, megkínál engem pufival. Bekapok egy pufit, és bedugom mindkét fülem. Hogy csak én legyek a világomban, meg a pufi, ami akkor a külvilágból fontos nekem. Nem tűröm a cipőmet a lábamon, mert korlá-toz engem a szabadságomban. Korlátoz engem abban, hogy madárka lehessek, és szálljak pattogós szárnyakkal, magasan a fellegekben, ahol nem lenne semmi akadály, csak szállnék, csak repkednék a magasban. Ez fontos lenne nekem!


Nagyon szeretem a szüleimet! Minden hétvégén hazarepülünk. Mindig úgy várom a hétvégét, mert akkor velük lehetek. Minden pénteken elvisz engem az anyukám. Otthon sem akarok zavarni. Itt sem akarok zavarni. De gyerek vagyok, és minden gyereknek szüksége van figyelemre, törődésre, elfogadásra, bátorítás-ra, és nagyon-nagyon sok biztatásra is. Ezért, kérlek szépen benneteket, mindig lássátok meg rajtam, hogy mikor szorulok bátorításra, mikor van még szükségem egy kis erőre, mikor van szükségem babusgatásra, és mikor van szükségem arra, hogy az ujjammal magam lehessek. Ott, mélyen benn a világomban. Ez is fontos nekem! Kérlek benneteket, mindig úgy tekintsetek rám, hogy én jót akarok, és mutassátok nekem az utat, hogy véletlenül se térjek le attól. Mutassátok, hiszen énnekem azt mondta az anyukám, amikor elhozott, hogy „Jó legyél, Fiam!” És én jó is szeretnék lenni! És szeretlek benneteket! Elmondani sajnos nem tudom. Szeretlek benneteket, és kérlek benneteket, ti is adjatok meg nekem mindent ah-hoz, hogy tovább fejlődhessek! Annyi minden van még bennem elrejtve, ott, mélyen a világomban, amit még nem tudtam a felszínre hozni, mert az én vilá-gomban nem kellenek a külsőségek, nem kell a cukormáz, nem kellenek a pózok, csak az egyszerűség, a tisztaság és az átláthatóság. Az, ami az én fő erényem és az egyszerűség, a lelki tisztaság és a szeretet. Ne feledjétek, nagyon szeretlek benneteket!


Igazgyöngy

Gyújts egy gyertyát a lelkemben, s akkor lelátsz a legmélyére! Minél mélyebbre látsz, annál több ajtót tudsz kinyitni. De csak akkor, ha ahhoz a bizonyos ajtóhoz megtalálod azt a bizonyos kulcsot. Csak te vagy arra képes, hogy kitárd a lelkem.

Művész vagyok. Szeretem a festészetet, szeretek festeni. Bennem van az al-kotás öröme. Örömmel alkotok. Sok minden örömöt okoz nekem, és olyankor, ha örülök, boldog vagyok. Akkor megfogom a mellettem lévő felnőtt nyakát, és harapó mozdulatokat végzek az arcán – én így adok puszit.

Ég a gyertya a lelkemben. Most felkutathatod a lelkem. Hosszú a folyosó a lelkemben, és ezen a folyosón nagyon sok ajtó van. És hogy melyiken mész be? Az a te dolgod! De mindegyik ajtót ki tudod nyitni, ha szeretsz. Ha nem ítélsz el, nem üvegfalon túl vizsgálsz, akkor minden ajtót ki tudsz tárni a lelkemben. Minden ajtóhoz van egy kulcs. A kulcs az én agyamban van! Neked kell levenni onnan, és neked kell egy ajtót találni a kulcshoz! És ott nagyon sok kincs fog téged üdvözölni, nagyon sok ékszerdobozt találsz. Ezek az ékszerdobozok tele lesznek értékekkel: szeretettel, szeretettel és szeretettel. Ezek nem földi halan-dók számára fontos kincsek, hanem számunkra, hiszen ez az egyetlenegy élte-tő erőnk, hogy végig tudjuk járni a Krisztusi utat. Töviskoszorúval a fejünkön. Félve, rettegve. Sokszor dideregve a magánytól, a közönytől, a kiszolgáltatottság-tól, a reményvesztettségtől.

Járd velem ezt az utat! Köszönj nekem az úton sokszor! Köszönj fennhangon rám, hogy „Sziaaa! Ricsi, szia!” Vegyél észre, végy emberszámba! Számolj velem! Számolj a lelkemmel, hogy tele vagyok értékkel! Higgy bennem! Bízzál bennem, és keress bennem mindig egy briliánst, mindig egy gyöngyöt, mindig aranyat, mindig gyémántot. És majd várj rám ott, ott az üvegajtón túl, az üvegfalon túl. Kérlek, várj rám, s kérj meg, hogy mindig adjak a lelkemből – gyémántot, bri-liánst, aranyat, gyöngyöt, igazgyöngyöt. De az egyik ajtó a lelkemben rejt egy igazgyöngyöt, ami az igazsághoz való kulcs. Ezt a gyöngyöt a legsötétebb és a legódonabb ajtó rejti magában. Különleges, egyedi színe van, és igaz, őszinte, reménnyel teli mindenki számára. Nem kell félni tőle, mert könnyedén megtalál-hatod. Könnyedén fellelheted a lelkemben ezt az igazgyöngyöt. Semmit sem kell hozzá tenned, csak szeretned kell úgy, ahogy a te Uradat szereted teljes szíveddel, teljes lényeddel, teljes bensőddel. Szeress! Szeress! Jobban szeress! Erősebben szeress! Mélyebben szeress, és kövess, kövess a folyosón végig! Ha eltévednél,


majd hátrafordulok és kinyújtom a kezem, hogy gyere, gyere velem végig az úton, amit az Úr jelölt ki számomra! Kérlek, segíts nekem kitaposni az ösvényt. Ha megelőznél, kérlek, várj meg! Ha sietnél, kérlek, várj meg! Mert a kijelölt úton sem tudok mindig menni. Nem mindig érek át a túlpartra. Nem mindig érek át.

Az arcomat megcsapta egy friss szellő. Lehet, hogy valamelyikkőtök megta-lálta az igazgyöngyöt? Elképzelhető. Lehet, hogy valamelyikkőtök kezében ott van az igazgyöngy? Meg tudjátok mondani, hogy milyen színű? Láttatok már igazgyöngyöt? Én már igen! Mondhatom, csodálatos! Nem fáj már semmi. A gyertyámat is lassan elfújja ez a hűs szellő. A lelkemben sötét van. A lelkemben fázik az igazgyöngy. Fázik, mert mindig vár arra az emberre, aki ki tudja nyitni az ajtót. Azt a sötét, ódon ajtót, és ki tudja belőle venni azt az igazgyöngyöt; meg tudja fogni, fel tudja emelni, és el tudja hinni, meg tudja nekem mondani, hogy élni jó! Élned kell, mert az Isten jogot adott arra, hogy élj! Tehát, terve van veled! Az igazgyöngy még azt is mondja, hogy tehetséges vagy, okos, és tele vagy érték-kel, telis-tele vagy értékkel! Vágyom rád, igazgyöngy, mindennap jobban és job-ban! Vágylak téged, igazgyöngy! Tudni fogom, ha már közel járok hozzád, mert látni fogom a fényed. Látni fogom azt a sárgás fényt, amivel világítasz, hogy rád akadjak, és rád akadjanak. Addig is köszönök neked. Köszöntelek téged, gyöngy! Köszöntelek téged, igazságmutató gyöngy! Várlak, és addig, míg kereslek, semmi mást nem tehetek... csak szerethetek.


Dávid-csillag

Tegnap, álmomban egy gyönyörű színű, sárga csillagot láttam. Belekapaszkodtam a csillagba, és a csillag repülni kezdett. Egészen fel a fellegekbe. Megelőztünk milliónyi repülőt. Csak repültünk, repültünk a messzeségbe. Valahol megállt az a csillag, leszállt, és megkérdeztem:

– Hol vagyunk, csillag?– Itt vagyunk a Szentföldön – felelte. – Shalom Izrael, Shalom – köszönt a

csillag a Szentföldnek.Elkezdtem pörgetni a csillagot. Szinte vele együtt pörögtem. Csak néztem a

közepét, ennek a különleges, sárgás fényű Dávid-csillagnak. Csak pörgött, csak táncolt a Szentföldön. Azt mondtam neki:

– Csillag, vezess engem egy olyan világba, ahol minden tárgy pörög!Vajon, van jogom ahhoz, hogy megpörgessem a tárgyakat? Az lesz az én vilá-

gom, ahol csak forgás, forgás és forgás van. Az olyan egyszerű lenne nekem, én ezt szeretném!

Míg a csillag csak pörgött és pörgött, nyávogni kezdett mellettem egy cica és hozzám dörgölődzött. Én megkérdeztem tőle:

– Mondd csak, cica, melyik lehet az én világom?– Menj ezen a szent úton, és a végén megleled a te világod! – válaszolta a cica.

– De vigyázz, teli lesz zátonnyal! A te utad tele lesz buktatókkal! Vigyázz, sok lesz körülötted a gonosz! De az utad végén boldog leszel.

– Na jó, de merre induljak a világomba?– Csak indulj el a kijelölt utadon.– Kérlek, csillag, emelj fel, és repíts engem az én igazi világomba!– A te világod ott van – válaszolta a csillag –, ahol a többi emberé is. Tanítsd

őket! Neveld őket! Tanítsd meg őket toleranciára, hogy elfogadják a másságodat! Ha meg félnél, gondolj a fényemre, gondolj a sárga fényemre, a sárgán fénylő Dávid-csillag fényére. És én eljövök, és felmelegítem a lelkedet. De az ember-társaiddal együtt kell járnod az utat, az isteni utat. Megfogva a kezüket, örülve, nevetve, sírva, gyűlölve, szeretve, velük együtt! Mindig velük együtt! Úgyhogy én most felemellek, és innen, a Szentföldről visszaviszlek a valódi világba! A te világod ott van, ahol szeretnek! És hidd el, hogy szeretnek!

Hajnalodik, lassan véget ér a fiú álma. De az álom, számára sokszor valóság. És a valóság, sokszor kegyetlen. A valóság sokszor kirekesztő, sokszor elutasító.


Közönnyel teli, sokszor hiányzik belőle az empátia. De a valóságban kell élnünk. A földön kell járnunk. Szeretnünk kell, küzdenünk kell, vágynunk kell, építenünk kell egy szebb jövőt magunknak. És szebb jövőt a fogyatékos társadalomnak is.


Kulcs a szabadsághoz

Az egyik éjjel lódobogásra ébredtem, és menten ki akartam szaladni a szobából. Mivel nem tudtam kimenni az ajtón, a fejemet egyre jobban ütöttem és ütöttem az ajtóba. Ki akartam szabadulni, és látni akartam a lovakat. Akartam hallani a patájuk robaját az éjszakában. De a lovak egyre messzebbre és messzebbre vág-tattak. A hang egyre halkabban szólt itt a fejemben. Egyre halkabban hallottam a fülemmel is, és én csak vertem, meg vertem az ajtóba a fejem. Talán nem is az ajtót akartam kitépni, hanem a fejemből akartam eltüntetni a robajt, azt a lódobo-gáshoz hasonló robajt. Talán ki akartam bújni magamból, mint egy jelmezből, s le akartam vetni, és hátra akartam hagyni. Olyan akartam lenni, mint a tesóm.

Másnap az eget szemléltem. És mikor szemléltem, úgy éreztem, hogy a Nap sugarai egyre közelebb és közelebb érnek hozzám. Ez jó volt! Ez csodálatos volt! Este egy csodálatos mesét hallottam. Egy fiúról szólt, aki babszem méretű volt, mégis, óriásokat megszégyenítő módon vette fel a versenyt a mindennapokkal. Óh, kérlek, adj erőt, Uram, hogy bírjam ezt a terhet! Szoríts egyet a kezemen, amikor már úgy érzed, hogy ne verjem az ajtóba a fejem! Vagy csak üzenj, csak küldj egy jelet, hogy tudjam, nem hagysz el engem!

Reggel, az imánál halottam a keresztútról. Halottam Jézusról. Halottam a fel-támadásról. Halottam az örök életről. Halottam a szeretetről. Halottam a hitről. Halottam a nagyvilágról, újabb és újabb világról. Délután csak vártam és vártam, hogy az a fránya Nap kisüssön valahára. De nem sütött ki. És én csak álltam, csak álltam, és nem értettem, hogy miért nem süt ki a Nap. Egyszer eldugtam egy kulcscsomót. Azt hittem, hogy ezzel minden zárt ajtót ki fogok majd tudni nyitni. Úgy, ahogy a felnőttek teszik. Csak beillesztik a zárba a megfelelő kul-csot, kinyitják, és máris odamehetnek, ahová ők akarnak. El, messze. El, a Skála Gyöngyszövbe, a nagyvilágba. El, ki a világból, ki a gonoszságból, ki a hazug-ságból, ki a gyűlöletből, ki a kirekesztésből, ki a reményvesztettségből, ki a... el, messze el.

Most ismét hallom a lódobogást a fejemben. De most nem verem a falba a fe-jem. Nem akarom a falba verni a fejem, mert ezek a lódobogások most elhozták hozzám a szabadság vándorait, akik szabadon vándorolhatnak, kelnek a világban. Föl s alá, át és keresztül, ki és be... A szabadság vándorai lóháton érkeztek, és hírt hoztak nekem. Jó hírt hoztak nekem. Elhozták a hitet, az erőt, a békét, a megvilá-gosodást, az örömet, a vágyakat és a szabadságot. Köszönöm a szabadságot!


Küldetés

Tegnap éjjel egy varázslatos országban ébredtem fel. Csodálatos volt! Teli volt állattal. És távolról megpillantottam egy kígyóbűvölőt. Majd amikor egyre kö-zelebb és közelebb értem hozzá, a kígyó a furulyaszó hatására feljebb és feljebb emelkedett. Én egész közel voltam hozzá. Ott szerettem volna elkapni a nyakát. Szerettem volna a kezemben tartani egyszer, legalább egyszer azt az állatot, ami-nek annyiszor utánzom a hangját a felnőtteknek.

Tegnap este a Kis hercegről meséltek nekem, aki találkozott a kígyóval. De még mielőtt találkozott volna vele, megismerte a világot. Megismerte a rókát is. Szeretnék én lenni a Kis herceg! Szeretnék annyi tárgyat a világomban, mint a Kis herceg; egy rózsát, egy bolygót, egy kígyót és egy önálló birodalmat telis-teli állattal! És én reggeltől estig csak az állatok hangját utánoznám. Szeretem, ha sze-retnek. Akarom, hogy szeressenek! Akarom, hogy higgyenek bennem! Akarom, hogy mindenki higgye el rólam, hogy okos vagyok! Tudom, az, amit teszek, a felnőttek számára értelmetlen. De az én kis világomban megvan mindennek az értelme. Minden szónak, minden tettnek, minden cselekedetnek, úgy, ahogy a Kis hercegnek is megvolt a maga világában az értelme, a küldetése.

Ma reggel a kápolnában a küldetésről volt szó. Minden embernek van küldeté-se. Minden ember betölt valamit a társadalomban. Azt, hogy mivé lesz egy ember, azt nem tudni, de ameddig élni szeret, addig nagy baj nem lehet! Szeretnék egy-szer egy lovat, s bejárni vele körbe a Földet! Csak mennék körbe-körbe. Utaznék, megnézném a nagyvilágot, látnék nagyon sok madarat, látnék sok állatot. Csak mennék, mennék... Sokszor szabadulnék a börtönömből. Sokszor szeretném, hogy felgyűljön bennem, felszínre jöjjön belőlem az igazi Tomi! De addig, addig is nagyon jól érzem magam Gyöngyösön.

Reggel egy csodálatos mesekönyvet foghattam a kezemben. Volt benne egy elefánt. Vajon miért nincs Gyöngyösön elefánt? Én olyan jól tudom utánozni a hangját! Szeretnék egy igazi elefántot, hiszen a kicsinyített mását mindig ott hor-dom a zsebemben. Ő lenne a barátom. Mindig kell egy barát! Egy igaz barát, aki túlvezet mindenen. Megfogja a kezem, ha félek, és elvezet egy olyan helyre, ahol nem lesznek félelmeim. Ha bízhatnék, nem kellene félnem, csak hinnem. Hinnem a jóságban, a békességben, a nyugalomban, a lélek gyümölcseiben, az igaz érté-kekben. Abban, hogy teljesen rábízhatom magam a másikra. Ellazulhatok a má-sikkal. Nem kell félnem a másiktól, s bízhat bennem a másik is. Tudom, mindig


várnak rám jó napok és kevésbé jó napok is. De mindig fogják a kezem, s mindig előrébb jutok. Előre megyek, tovább az úton. S ott nem kell félnem az úton. Mert az út vezet – valahonnan, valahová...


Golgota

Tegnap egyre erősebben és erősebben vertem egy kanállal a számat. Vertem, hogy talán akkor meg tudok szólalni. Talán akkor ki tudok mondani az emberek számára egy értelmes, értékes gondolatot. Egyedül vagyok itt legbelül, egyedül. A magány állapotában. Vágyom a szeretetet, igénylem a felnőttek társaságát. Igénylem a kezet, ami segít rajtam, igénylem az ölet is, ami elringat engem. A hintalovamról egészen másmilyen a világ. Ott nyeregben vagyok, és bízom az erőmben, ott a nyeregben ismét van önbizalmam. Hiszek magamban! Kérlek benneteket, higgyetek abban, hogy egy fogyatékos gyereknek is ugyanolyan szük-sége van a szeretetre, mint egy ép gyereknek! Sőt, még sokkal jobban! Ha nem is kaptok számotokra fontos visszajelzéseket tőle, ne feledjétek, hogy mindent megért, csak nem mindenre reagál. Szelektál, válogat. De gyerek! Bátorításra, biztatásra van szüksége! Szeretetre van szüksége! Szüksége van a fényre, a fény-re az úton. Szüksége van az útra, amit csak kizárólag a felnőtt tud megmutatni neki. A lehetőségek száma végtelen. A szeretet igénye az ő lelkében végtelen. A gondolatai az ő fejében végtelenek. Sokszor kavarodva a mesével, de az övé. Hol büszkék, hol ábrándozók, hol gyengédek, hol erősek, hol hősök, hol gyávák, de vannak gondolatai. Vannak érzései, van hite, van benne remény. Remény egy olyan társadalomban, amiben nem kell szégyellni másságát, nem kell lesütni a fejét a szülőnek. Nem kell bizonygatni, hogy bár a gyereke nem képes milliókat keresni, de nagyon jó ember. Büszkének kell lenni rá, hogy ilyen ember, mert a lelke tiszta. Az érzései őszinték. Szeretete, a szeretet lángja által erősebb és erő-sebb. Lelke egy csiszolatlan gyémánt, telis-tele értékkel. Tele van vággyal, vágya-kozással a jövőt illetően, hogy lesz helye, lesz feladata, lesz célja, lesz kitűzött útja, amit a felnőttek segítségével jár végig. Hisz majd a nyárban, a virágos rétben, a Napocskában, hinni fog mindenkinek, bizalommal lesz mindenki iránt, aki bízik őbenne. Bízik a tudásában, a képességében, a rejtett értékeiben, hisz neki, szereti és követi őt. Az ő szívében mindig nyár van, mindig süt benne a napsugár. Mindig tele van napsugárral a szíve. És mindig madarak éneke szól a lelkéből. Minden egyes Magyarországon fellelhető énekes madár megfordul a lelkében. Mert az énekes madár csak ahhoz a házhoz tér vissza, ahonnan szeretetet kap. Az ő lelké-ből is kikívánkozik a szeretet. Lehet, hogy nem veszitek észre rajta, hogy szerete-tért kiált a lelke, de ettől még igen-igen szüksége van a szeretetre, az elfogadásra, a bátorításra, a hitre, hiszen ebben a szeretet nélküli világban csak bennetek bízhat.


Csak rátok építhet, csak veletek járhat az úton, veletek mehet végig a Golgotán, veletek élheti át a nyarat, veletek együtt várhatja a tavaszt. Veletek születhet újjá nap, mint nap. Veletek képes végigcsinálni azt, amire önmagától képtelen lenne. Szüksége van rátok! Bízik bennetek! Hisz nektek! Vannak félelmei. Fél, mert sok minden idegen számára, sok minden kelt benne félelmet. Ő sokkal többet ért, mint ti. Közelebb van Istenhez, ő is az Isten palotájának egyik alapköve. Ő általa ismernek benneteket. Szeressetek és fogadjatok el mindenkit olyannak, amilyen-nek teremtette őt az Úrjézus! Ne féljetek, csak annyit bírjatok ki, amennyit a Teremtő megítél – csak amennyit kibírtok... Szeressetek!


Cirkusz

Tegnap már megint fölborítottam a szekrényt. Az anyukámnak ez nagyon rosz-szul esik, viszont én úgy tudok ugrálni a szekrény tetején és a könyvespolcokon keresztül, hogy azt még egy akrobata is megirigyelné!

Tegnap a terapeutámtól kaptam egy tükröt. Ő ezt úgy hívja, hogy a lélek tük-re. Amikor nagyon haragos vagyok, olyankor mindig belenézek a tükörbe, és eszembe jut, amit a terapeutám mond nekem. Hogyha boldog vagyok, akkor a lelkem tükre is tiszta, áttetsző. De ha haragszom, a lélek tükre bezár. Hiába nyújtja ki a kezét bárki, hiába ölel magához bárki, hiába ad nekem puszit bárki, ha nem bízom a lélek tükrében. A mamám azt mondta, hogy sokkal több jó ember van, mint rossz. Én ezt elhiszem. Az emberek egytől egyig isteni teremtmények. Sokkal jobb lenne a világ, ha az emberek jobban szeretnének. Jobban és jobban. Mélyebben és mélyebben. Alázatosan és alázatossággal... nem pedig birtokolva! Szeretném, ha szeretnének!

Egy napon a lélek tükre megengedi nekem, hogy mélyebbre lássak benne. Az embereket majd valóságosnak láthatom – olyanoknak, amilyenek –, látni fogom a sok jóságot a lelkükben. Látni fogom a sok gonoszságot is a lelkükben. Jó és rossz – ez áll szemben egymással minden emberben. Akarat és türelem, ezt ta-nultam.

Ahová én járok, ott nagyon sok gyerek van. Mindig elvisz engem oda az anyu-kám. Ezen a helyen nem olyanok a gyerekek, mint én. Ezen a helyen, hozzám képest, mások a gyerekek. Ezt a helyet úgy hívják a felnőttek, hogy óvoda. Soha nem érzem olyan jól magam sehol, mint ott. Annyi sok kedves gyerek legyeske-dik körülöttem. Tudom, hogy a lélek tükre, amiről a terapeutám beszélt, segítsé-gemre volt abban, hogy belelássak az ő lelkükbe, hiszen ők természetesek, csak magukat adják, nem pózolnak, nem törtetnek, nem taposnak, nem a rangra és a hatalomra törnek, hanem egyszerűen csak természetesek és szeretnek. Szeretnek mindent, mindenkit és mindenkor. Csak később válnak ők is törtetővé, hatalom-vágyóvá, pénzhajhásszá. De az alap álláspont – a lélek tükre szerint – az, hogy minden gyerek tud adni, és minden gyerek tud kapni. Lehet ép vagy fogyatékos, de gyerek, és legyen ennyi elég! Mert ha az épek, csak a szeretetből tudnak me-ríteni, akkor én is csak a szeretetből tudok meríteni. „Van jövője a szeretetnek? Fognak majd engem szeretni? Elfogadnak majd engem, lesz barátom?” – ezeken szokott gondolkodni a mamám.


A jövőt nem mutatja a lélek tükre, csak a jelent! A szánó pillantásokat. A sajná-latot, a kirekesztést, a stigmát, de soha nem érzem az együttérzést a lélek tükrével. Soha nem érzem a szeretetet. Miért kell ennek így lennie?

A falumban, Karácsondon, nyáron volt egy cirkusz. Nagyon sok állattal jöttek. Az állatok mind ketrecben voltak. Elválasztotta őket sok-sok vasrúd tőlünk. Volt ott oroszlán, sok-sok majom, teve, tigris, egy fekete párduc. Érdekes, az állatok sem tudnak beszélni – úgy, mint én. De mégis, sokszor őket jobban megértik, mint engem. Pedig én ember vagyok. Csak abban különbözöm a többi embertől, hogy nem tudok beszélni. De érzek! Itt vagyok a világon! Gondolkodom, sok-szor fáj a szó, fáj a tett, fáj a közömbösség, fáj a kiutasítás. Ezek az állatok sok-sok rácsozott kocsiban érkeztek a cirkuszba. Úgy széttörtem volna a rácsokat! Úgy, hogy mind, egytől egyig leugorhassanak az autóról, és velem együtt örülhessenek. Velem együtt játszhassanak. Talán így kéne az én falamat is letörni, hogy köze-lebb juthassak az emberekhez. És hogy közelebb juthassak magamhoz is. Ilyen az élet? Mondjátok meg nekem, ilyen az élet?! Ilyen gyors? Miért nem lassabb? Talán ha lassabb lenne, megérteném. Talán ha lassabb lenne, ki tudnám számítani. Fel tudnám mérni, fel tudnám fogni, mint egy léggömböt, és el tudnám engedni a zsinegjét. Csak szállna, szállna a magasban, és én figyelném. S amíg fel nem ér az égig, addig rájöhetnék, hogy mi is történik itt valójában.

A nagymamám mindig azt mondja, hogy „Az élet csodaszép, fiam!” Mit jelent az, hogy csodaszép? A Nap szép, a tigris szép, az oroszlán szép, a majom szép, a virágos rét szép – de mit jelent az, hogy az élet szép? Mi az az élet? Mitől szép az élet? Amikor ezt meghallom, kár, hogy nem tudom megkérdezni a nagymamá-mat, hogy mitől szép?!

Ma már tudom, mitől szép! Attól szép, hogy feltétel nélkül, minden hátsó szándék nélkül, minden birtoklási vágy nélkül, szeret téged valaki. A mamád, a barátod, a barátnőd, a kollégád, a társad – valaki szeret.


Fénylő Nap

Hhaaaa, hhaaaa... de jót aludtam! Mindig aludnék, mert akkor annyi sok jó dolog ér ebből a világból, amit, ha fent vagyok, nem érzek.

A nagypapám elvitt engem egy virágos rétre. Ott elkezdtem futni, majd el-estem, és leszakajtottam egy virágot. Beleszagoltam – hmmm, olyan illata volt, hogy még most is itt érzem az orromban! Gyönyörű szép színe volt! Azóta is keresem azt a virágot. Azt olyan könnyű megértenem, olyan egyszerű és békés. Olyan szép és egyszerű. Erről a rétről gyakorta álmodom. Most is látom ezt a rétet. Nincs ott ember, csak a nagypapám meg én. A jó illatú, zöld fű, meg a milli-ónyi, színesebbnél színesebb virág. Én csak feküdnék a fűben, aludnék, kizárnám a külvilágot. Kizárnám a gonoszságot, kizárnám a szeretetlenséget, kizárnám a félelmet, kizárnám a képmutatást. Csak én lennék, csak én számítanék, csak az én boldogságom számítana! Csak engem szeretnének a virágok, a rét összes vi-rága! Csak engem ölelnének, miközben én álmodom egy szebb, új világról. Ahol mindenki ért mindenkit, ahol mindenki szeret mindenkit. Ahol a nem beszélő autistára is mindenki azt mondaná, hogy okos, ügyes, és haszna van az életben, meg kellett születnie erre az életre, mert vágyott az életre, készült az életre, készí-tették az életre – ott, a mamája hasában vágyott az életre. Örömmel fogadták, a kezükben tartották, a lényükre formálták.

Tudom, egy nap majd egyedül leszek. Egy nap majd mindenkit megszeretek. Egy nap majd tudom, hogy eljön egy fény, eljön egy sárgás fény. Egy nap majd eljön egy szebb lét. Egy nap majd eljön egy új év, egy új, boldogabb év. Ahol nekem nyílik majd minden virág, ahol velem játszik majd minden barát Ahol ne-kem szól majd minden dallam, ahol nekem jár majd minden szólam. Ahol majd nem taposok, csak hasalok. Ahol majd nem követek, de követnek. Ahol majd a valóságos fényből merítek. Ahol majd a tavasz zöldebb, mint a virágos rét, ahol a virágok szirmaikat bontják szét. Ahol egy ember a szeretetért őrt áll, ahol a jó példa csak a szeretet mellé áll. Ahol majd egy követ egy cédulát fog adni, melyen írva vagyon: „Itt van, eljött a szeretet évszázada.” Egy olyan évszázad, ahol nincs különbség ember és ember között, ahol mindenki egyenlő. Mindenki tud és hisz a másik jóságában. Ahol mindenki követi az Úr legfontosabb tanítását, az egyetlen tanítását: a szeretetet. Egy nap majd senki sem lesz olyan, aki beszélni tudna. Egy nap, majd nem beszéddel kommunikálnak az emberek. Egy nap elég lesz egy pil-lantás, egy érintés, egy ölelés, egy nevetés. Egy nap majd mindenki ért mindenkit,


egy nap majd mindenki ért mindent – beszéd nélkül. Egy nap lesz egy közös fény, ég majd egy közös láng. Mindenkinek ég majd egy láng, ott mélyen, legbelül, a lelkében, a szeretettől vezérelten, ég majd egy láng. Fényesen, pattogva, ropogva ég egy láng. Süt majd mindenkire a Nap. Mindenkit fölmelegít a Nap, ha fázna, ha félne, ha megkülönbözetve lenne, ha kitaszítva lenne, ha megbélyegezve lenne, ha nem lenne szeretve. Addig is gyakoroljátok, addig is kövessétek, addig is repülje-tek az angyalok szárnyán, addig is kapaszkodjatok az angyalok szárnyába.

Egy közös nyár majd mindenkin segít. Egy új, közös élet, majd mindenkin segít. A félelmet legyőzi a szeretet. A telet legyőzi a nyár, a Holdat felváltja a Nap, a fénylő Nap...


II. fejezet

Ebben a részben érzések, gondolatok, benyomások segítik az elmélyülést ebben a tőlünk eltérő, sajátos félelmekkel teli világ-ban.

Gáz

Félelem és égett hús szaga járja át a dachaui éjszakát. 1944 januárja van. A hideget a csontomban érzem. Halál vár rám. Halál vár rám, mert egy „mindenek feletti” országban nem születtem árjának. Sőt, tovább megyek, fogyatékosnak születtem. Másnak születtem, és ezért itt más elbírálásban – vagy ahogy az SS mondja –, különleges bánásmódban lesz részem. Mindenkinek van egy jele itt, Dachauban. A zsidók sárga csillagot viselnek, Jehova tanúi fehér fordított háromszöget, a romák barna fordított háromszöget, a melegek fordított, rózsaszín háromszöget; de mi nem viselünk semmit. Mi, fogyatékosok csak az állandó viccelődés céltáblái vagyunk. Mindig nézzük, nézzük a napot. Vágyom a barakk mélyén, hogy a suga-rak ismét megsimogassák az arcunkat, mert akkor tudva lévő, hogy ismét átélünk egy napot. Mindig megköszönjük Istennek azt a napot, amit ad nekünk, s azon a napon megint és megint újjászülethetünk.

A barátom tegnap elindult a fény felé. Ő már vágyott a fény felé – hívta őt egy hang. A barátom, csakúgy, mint én, fogyatékos volt. Fogyatékos, egy „minde-nek feletti” társadalomban, fogyatékos egy „tökéletes” társadalomban. Nem illek ebbe a „tökéletes” társadalomba. A félelem, a félelem van úrrá bennem! Óh, kér-lek, add Istenem, hogy ember módjára viseljem el az utolsó napot, ami itt rám vár Dachauban! Kérlek, Istenem, ne nyomjanak le még jobban féreggé a németek! Ne kelljen átélnem azt, amit a többieknek kell! Kérlek szépen, ne fájjon!

Istenem, félek! Istenem, fázom! Istenem, nagyon éhes vagyok! Istenem, min-dennap kinevetnek, mert fogyatékos vagyok! Istenem, segíts nekem! Hol le-het most az én édesanyám? Hol lehet a fény? Hol lehet a fény, amit már tegnap meglátott a barátom? Ő már talán ott lehet? Milyen színű lehet az a fény? Vágyom rád, fény! Kérlek, jöjj el, fény!

Istenem, hát mennem kell, mert vár rám a fény. „Levetni mindent!” – hangzott a parancsszó. Itt, a cipőmtől nem akartam megválni. Magammal akartam vinni a cipőmet, de nem engedték. Ugye, vársz rám a fény mögött? Ugye vársz rám a napfény mögött? Sssssszz...

Uram, látlak a fény mögött...


Távirat

Mélyről szól egy hang. Lesz még tovább, van még tovább, lesz még tovább. Legszívesebben feladná, úgy fáj neki legbelül, hogy más, mint a többség. Nem hit-ványabb, nem sokoldalúbb, csak más, más... Zeng és felcseng a lelkéből a szeretet harangja. Küzd és kitart, küzd, nem birtokol. Néz és lát, kiteljesedik és kiteljesít, kibont és kiold. Kinyit és bezár. Lelkes és vidám. Szép, és nem ármány. Kér és kap. Ad és kap. Hisz és hitet. Feszül és veszít. Leír és megáld... és nem veszt. Nem vész és teljesen kész. Seper és töröl. Felad és lead. Bezárják. Kinyitják. Lenyomják. Felkapják. Ledobják. Széttárják. Szétkapják. Megáldják. Megrontják. Meglátják. Megmarják. Megírják. Megkapják. Leadják. Lehozzák. Lezárják. Kidobják.


A fogyatékos gyerek

Más? Miért más? Mitől más? Kinek más? Másnak kell-e lenni a fogyatékos gye-reknek?

Sokaknak fejtörést okoz, ezen kérdések megválaszolása. Szükséges-e a megkü-lönböztetés a mássággal szemben? A válasz: nem. Az emberek viszont hajlamo-sak a negatív kirekesztésre, a stigmatizációra. Ami egy egész kicsit eltér a meg-szokottól, az ő értékrendjük szerint azt már el kell taposni, meg kell semmisíteni. Likvidálni kell. Az ép ember hiányosságait ugyanúgy megfesthetjük: hajlamos a képmutatásra, míg a fogyatékos szeretetorientált, az épek színlelnek, míg a mások csak csupán önmaguk. Az épek társasak, míg ellentéteik gyakorta társtalanok. Sokszor magányosak. Az épek gyűlölködnek, eltaposnak, a mások sorsközös-séget vállalnak. Együtt éreznek. Az épek csak a feketét és fehéret ismerik, míg a fogyatékosok a szivárvány összes színének tudnak örülni.

Mit lehet tenni azért, hogy hidakat tudjunk egymás felé emelni? Klónozzunk egy új Széchenyit? Vagy netán egy divatbábut? Nem! Elég szeretnünk együtt, egymásért, feltétel nélkül, kézen fogva.


Egyedül

Egyedül, lassan-lassan ér véget a nap Ági számára. Fáj neki a csalódás. Úgy érzi, valami meghalt belül. Fáj neki, hogy megint, már megint ő. Nem rossz ő, csak többet tud, mit kéne. Akar, küzd és remél. Egyedül. Olyan egyedül, mint a kisuj-jam, védtelenül, kiszolgáltatottan, mások számára értetlenül, megértetlenül. Sokak számára fogyatékosan, pénztelenül, elismertség, társadalmi megbecsülés nélkül. Miért? Azért, mert mindenkit szeret! Mindenkinek sokat ad, érzésekben, hitben, megbecsülésben, szeretetben. Mindenkit meghallgat. Mindenkit értékként ismer el, mindenkin segít. Fáj ott! Igen, ott valami legbelül! Nem érzi, hogy megcsa-latva van, csak tesz és tesz, jár és jár az isteni úton. Amikor megmerítkezik az emberek tekintetében, az Úr tekintetét látja. Megnyugtatásként, bizonyosságként pedig újból és újból tudja, hogy segítségre és szeretetre született, sokszor és sokat szenved, de nem egyedül!


Bábu

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy fiú. Ez a fiú olyan volt, mint a bábu, amit cérnával mozgatnak. Kitalálják a fizimiskáját, a szemöldökét, a gesztusait, a mozgását. Kitalálják – a cérna segítségével – a lényét, s úgy mozgatják, hogy a legtöbb pénzt hozza a mozgatóinak. Akkor is, ha beteg, ha fél, ha álmokat szövö-get, ha sír, ha a szívében valami úgy fáj. Sajnos, a mozgatók nem látják, nem érzik, hogy tönkreteszik a művészet szépségét. A szép nem attól szép, ha manipulálják. A manipuláció pedig nem más, mint a gyávaság és a pénz fegyvere, a szép és a tiszta a művészet tükrei. A tükör pedig a tömeg, aki imád, aki szeret, aki rajong. A bábu, aki sztársága végén – vagy amikor már kevés pénzt hoz –, elveszíti fonalait. Egyenként, szálanként elvágják a zsinegeket, és a magasból hirtelen a szemétte-lep mélyére dobják. Ott, ha elég hamvas, tiszta és tehetséges, egy évtized múltán ismét sztár lehet. Lehet, hogy felhajtás nélkül, kis ismeretséggel, sok energiával, de kifogyhatatlan igaz szeretettel.


Gettó

Egy nap Weiss Gizi arra ébredt fel emeletes ágya mélyén, valahol Magyarország észak-keleti részén, hogy gettóba terelték. Elvették ingóságait, elvették a pénzét, a férjét – elvették mindenét. Egy valamilyét azonban meghagyták Gizinek: meg-maradt a hite. Amit csak azért nem vettek el, mert nem engedett a lelke mélyé-re tekinteni. Az embereket szerette a legjobban, mégis ők terelték gettóba. Ők okozták vesztét. Bezárták vastag téglafalak mögé. Minden esélyt megtagadva arra vonatkoztatván, hogy kitörjön onnan, a gettó legmélyéről, a gyöngyösi Mátrai-lakótelepről. Az égigérő falak mögé nem jut más be, csak a fény. A fény mögül pedig mindig eljön az a nagy erős Hit, az ő hosszú kötényével, mellyel olykor az egész Mátrát is képes betakarni. Véd és eltakar a gonosztól, az emberi gyűlölettől, amely nem emberi tulajdonság, hanem ördögi.

Emberként csak szeretni tudnánk, hiszen lelkünk tavát a szeretet patakjai táp-lálják. Vizéből isznak a méhek, a szeretet legcsodálatosabb állatkái. Akik minél több és több mézet hordanak kaptárjaikba, hogy elég legyen az embernek, aki szüntelen csak vesz és vesz a kaptárból. Néha, azért táplálja a méheket örömmel, könnyel, alázattal, hittel, vasakarattal és mindig ki nem merülő igaz szeretettel. Néha törtet és tapos. Tipor és legyőz. Gettókat emel nagy fallal körülvéve, sok-szor lebonthatatlanul. Átjárva a sebzett szíveket, egyre többször és többször. Ki bontatja le a gettókat, ha nem az ember? Ki kutathatja fel a jóságot, ha nem az ember? Ki okoz sokszor rosszat embertársainak, ha nem az ember? Sokat él még, sokat küzd majd még az ember. Sokak lelkét táplálják a szerető méhek, és sokak szívét megmarják a kígyók. Sokak köré emeltetnek gettók, de csak egy valami, egy érzés bonthatja le a falakat mindenki körül: az emberi lélek legfontosabb gyümölcse, a szeretet.


Az autista gyerekek szüleihez intézett gondolatok

Mindig annak tudatában légy, hogy a gyereked mindig ért téged! Mindig annak tudatában légy, hogy a gyereked szeret téged! Sose feledd el, hogy bár számod-ra nem mutatja ki nyilvánvalóan, hogy szüksége van rád, de tudd meg, hogy nagyon-nagy szüksége van rád! Tudd meg, hogy szeret téged! Tudd meg, hogy szüksége van rád! Amikor pedig teljesen kétségbeesel, amikor úgy érzed, hogy nincs tovább, kérlek, ne feledd, hogy vannak alternatíváid! Mindig ott vannak azok az emberek, akik segítenek majd neked. Anyagiakkal nem, de egy-egy jó szóval, szeretettel mindig ott lesznek melletted. Elég egy telefon. Mondd el min-dennap gyerekednek őszintén, teljes szívedből, teljes elmédből kitörően, hogy „Okos vagy! Bízom benned! Szeretlek téged!” Ezek nagyon fontosak, hiszen – mint minden gyereknek – sokat jelent neki, ha szeretik, ha úgy szeretik, mint egy kis önálló szuverén lényt! Ezért, kérlek benneteket, sose feledjétek elmondani gyereketeknek, hogy mennyire szeretitek!


Roland keresztje

Jó régen – lehetett talán két éve is – kaptam egy kedves barátnőmtől egy ke-resztet. Egy különleges alakú, faanyagú keresztet, melynek közepéből Jézus arca domborodik ki. Ezt a keresztet olyan célzattal kaptam, hogy amikor már nekem nem lesz rá szükségem, vagy éppen már nem tudom tovább cipelni, akkor ezt adjam oda olyan embernek, aki továbbviszi ezt a keresztet. Sokszor belékapasz-kodik, sokszor hisz benne, sokszor könyörög neki, sokszor letérdel elé, sokszor imádja majd, sokszor fél tőle... de viszi tovább a keresztjét, bármi áron. Ha szen-ved, a kereszthez nyúl. Ha örül, a kereszthez nyúl. Ha nem bírja már továbbci-pelni a terhet, a kereszthez nyúl. Ha vágyik valamire, a kereszthez nyúl. Ha szeret valakit, a kereszthez nyúl. Ha követ valakit, a kereszthez nyúl. Ha hisz valamiben, a kereszthez nyúl. Ha tétováz, a kereszthez nyúl. Ha nevet, a kereszthez nyúl. Ha sír, a kereszthez nyúl. Ha ábrándozik, a kereszthez nyúl. Ha könyörög, a kereszt-hez nyúl. Ha megfeszítve érzi magát, a kereszthez nyúl. Ha eltiporva érzi magát, a kereszthez nyúl. Ha eltaposva érzi magát, a kereszthez nyúl. Ha fel kell állnia, a kereszthez nyúl. Ha hinnie kell magában, a kereszthez nyúl. Ha hinnie kell a holnapban, a kereszthez nyúl. Ha felvirrad a Nap, a kereszthez nyúl. Ha eljön az a nap, a kereszthez nyúl. Ha már nincs több Nap, a kereszthez nyúl. Ha eljön az utolsó nap – a kereszt az, ami az emberhez nyúl.


Legyen nyitva!

Legyen nyitva a szíved!Legyen nyitva a szeretetre!Legyen nyitva a szíved mindig alázatra!Legyen mindig nyitva a szíved szeretetre!Legyen mindig nyitva a szíved türelemre!Legyen mindig nyitva a szíved, ha másokon kell segítened!Legyen mindig nyitva a szíved, ha fogyatékossal találkozol!Legyen mindig nyitva a szíved, hogyha szenvedést látsz!Legyen mindig nyitva a szíved, hogyha fájdalmat látsz!Legyen mindig nyitva a szíved, ha az Urat látod!


Lépj!

Lépj az utadra, lépj a fénybe, lépj a Naphoz!Lépj az emberek mellé!Lépj a szegények mellé!Lépj a szenvedők mellé!Lépj a kiszolgáltatottak mellé!Lépj a fájdalom mellé!Lépj a megalázottak mellé!Lépj a kiszolgáltatottak mellé!Lépj a megkövezettek mellé!Lépj a megítéltek mellé!Lépj a gyengék mellé!Lépj a bátortalanok mellé!Lépj az Urad mellé!Lépj a félelem mellé!Lépj a meg nem értettség mellé!Lépj az idegenség mellé!Lépj Jézus Krisztus mellé!


Őrizd!

Őrizd a lángot, hogy ha tele vagy félelemmel!Őrizd a lángot, ha kiszolgáltatva vagy!Őrizd a lángot, ha már nincs mibe kapaszkodj!Őrizd a lángot, ha tele vagy fájdalommal!Őrizd a lángot, ha tele vagy kiszolgáltatottsággal!Őrizd a lángot, ha tele vagy gyötrelemmel!Őrizd a lángot, ha tele vagy betegséggel!Őrizd a lángot, ha tele vagy marásokkal!Őrizd a lángot, ha tele vagy ellenséggel!Őrizd a lángot, ha tele vagy baráttal!Őrizd a lángot, ha tele vagy szigettel!Őrizd a lángot, ha tele vagy kövekkel!Őrizd a lángot, ha tele vagy nyomással!Őrizd a lángot, ha már más nem őriz téged!Őrizd meg a szíved mélyén a szeretet lángját!


Elszámolás

Ha majd egy napon elszámolsz az Uradnak, a te teremtő Uradnak, megkérdezi majd tőled:

– Mondd, fiam, hány árva hajszálat simítottál meg? Hány síró gyermek köny-nyét törölted le? Hány félő gyermeket öleltél magadhoz? Hány olyan embert tiszteltél, akinek valami fogyatékossága volt? Hány felebarátodat kímélted meg a gyötrelemtől? Hány emberen segítettél életedben? Hány embert juttattál át a fény felé? Hány embertől kérdezted meg, hogy van-e élet az élet után?


Álltál már az esőben?

Álltál már az esőben megalázottan?Álltál már az esőben kiszolgáltatottan?Álltál már az esőben félve?Álltál már az esőben megértetlenül?Álltál már az esőben fájdalommal telve?Álltál már az esőben szenvedéstől ittasan?Álltál már az esőben egy kis szeretetre vágyva?


Angyalok szárnyán

Láttad már az angyalok szárnyát?Láttad, ahogy röpülnek?Láttad, ahogy szeretnek?Láttad, ahogy követnek?Láttad azt, hogy nem ítélnek?Érezted azt, hogy nem ítélnek?Érezted, hogy itt vannak?Érezted, hogy rád várnak?Érezted, hogy felszállnak?Érezted, hogy szeretetre születtek?Érezted, hogy azért születtek, hogy felnyissák a szemünket?Érezted már az angyalok szárnyát?Követted már az angyalok szárnyát?

Ők mindig itt vannak veled, ha akarod. Ha félsz, ha tele vagy fájdalommal, ha elcsigázott vagy, ha el vagy taposva, ha igazából szenvedsz, van lehetőséged, hogy belé kapaszkodj. Egy imával kell hívni őket, és ők mindig ott lesznek, ha egy kis szeretetre vágysz!


Vége

Vége a dalnak, vége a hangnak, vége a napnak, vége a harangnak, vége az éjnek, vége a télnek, vége a nyárnak, vége az égnek, vége az embernek. Újjászületés az Istennek.


Miért küzdünk?

Sokszor megkérdezem magamtól: milyen világot élünk? Mit tartunk értékesnek? Miért küzdünk? Mi után futunk, mi után loholunk? Mit tartunk egyáltalán fontos-nak? Miközben annyira rohanunk, nem vesszük észre, hogy a társa dalmunkban a gyerekek agresszívekké válnak. No, persze, nem agresszívebbé, mint a felnőttek, mint amit a szülő áthárít a gyerekére. Gondoljunk arra, hogy ha nem foglalko-zunk a gyerekünkkel eleget, kicsúszik a lába alól a talaj. Gyökértelen zöldséggé változik, aki csak úgy egyszerűen összerogy. Összerogy a teher alatt, ami ránehe-zedik. Sokszor a szelepet feléjük nyitjuk ki, a gyerekeink felé, és ettől ők agresz-szívek lesznek. Sajnálatos módon, Székesfehérvárott azért kellett meghalni egy 18 éves értelmi fogyatékos fiatalnak, mert egyszerűen ebben a bitang, lelketlen világban a szelepet felé nyitották ki. Felgyújtották. Mivel fogyatékos, sokkal in-kább meg kell szenvednie azt, mint nálunk, épeknél. Gondoljunk bele, hogy ha egy kicsit másabb az ember, mint ami a megszokott, máris támadások célpont-jába, kereszttüzébe kerül. Viszont, ha valaki fogyatékos, az összes szelepet felé nyitják ki. Ő lesz a támadások célpontja, a viccelődések, a nevetgélések tárgya. Ő lesz az, akibe mindig belerúghatnak jogtalanul, mindenki rá eresztheti a szelepet. Mindenki nála oldhatja fel az ő szelepét, mert egész egyszerűen vágyik az ember arra, hogy a másikat lenyomja. Vágyik arra, hogy uralkodjék a másik ember felett. Vágyik arra, hogy az agresszióját, amely a frusztrációjából fakad, azt valakin ki-élje. Persze, eszébe sem jut, hogy netán a konfliktusait ott rendezze, ahol éppen ez a frusztrációja éri. Ezt megoldhatná úgy, hogy nem viszi haza, nem ereszti le a családján, nem ereszti le a munkatársain, hanem minden konfliktusát ott kezelné, ahol a konfliktushelyzet kialakul.

A fogyatékosok veszélyes helyzetben vannak, mert ki vannak téve a zsarnok-ságunknak, az önkényünknek, az önzésünknek, az uralkodási vágyainknak, és annak, hogy bármikor lenyomhatjuk őket, bármikor rájuk engedhetjük a szele-pet, mondván, hogy őnekik ez úgysem fáj. De én ezt nem így látom. Szerintem, tízszer annyira fáj nekik, mint azt mi gondolnánk. Tízszer annyira fáj, hogyha el-fordítjuk a fejünket, ha fogyatékossal találkozunk. Tízszer annyira fáj, hogyha úgy próbálunk tenni, mintha nem is vettük volna őket észre. Pedig nem vágynak nagy mondatokra, nem vágynak sírógörcsre, hogy azt váltsa ki az emberből a találko-zás, hanem csak egyszerűen annyival is megelégszenek, ha megkérdezzük tőlük: „Hogy vagy?” Nem puszit, nem ölelést, nem luxus dolgokat kell elképzelni, ha-


nem egy egyszerű mondatot: „Hogy vagy?”, de egy egyszerű „Szia!” is megteszi. Ebben több szeretet lehet, mint egy síró reagálásban vagy egy nevetésben, hiszen akkor a saját félelmeink kerülnek a napvilágra, saját félelmeinket mutatjuk. De egy „Hogy vagy?” kérdésben már benne van az, hogy elfogadtalak és szeretlek téged, és ezt érzi a fogyatékos.

Én egy olyan Magyarországon szeretnék élni, ahol minden ember a születé-sétől függetlenül – legyen bármely etnikum vagy nemzetiség tagja, legyen fo-gyatékos, netán ép –, csak egyetlenegy szempont alapján ítéltessék meg! Csak az alapján ítéltessék meg, csak az alapján íródjék meg a számlája, hogy mennyire szeretette az embereket, akik mellett érző ember lehetett!


Áhítat

A gyerekekkel minden reggel a kápolnába mentünk áhítatra, amely így nézett ki:– Drága, Jóistenem! Köszöntelek Téged, s reggel, legelőször Hozzád száll fel

lelkem! Csak Téged szeretlek, csak Téged imádlak! Kérlek, őrizz ma meg engem olyannak, amilyennek Te szeretsz! Kérlek, adj kegyelmet, adj segítséget, hogy bír-jam a terhet! Kérlek, szeress úgy, ahogy a Te szent Fiadat, akit föláldoztál értünk, emberekért, kinek megfeszített szobra ott függ minden szobában! Ő volt életed fő műve, mégis feláldoztad érettünk. Feláldoztad, hogy megváltsd a szenvedése-inket. Kérlek, segíts együttcipelni a terhet, a mi terhünket, a fogyatékosság terhét! Kérlek, szeress mindig úgy, tekints ránk mindig úgy, mint arra a kis szolgádra, aki teljes szívéből, teljes lényéből, teljes elméjéből csak Téged szeret! Kérlek, tekints gondozóinkra, akik segítenek nekünk cipelni a keresztet, s velünk együtt sokszor megjárják a poklot! De bíznak Benned, Beléd kapaszkodnak, hisznek Benned, mert segítesz nekik küzdeni, és ők tudják, hogy velük vagy! Csak Rád gondolnak, ha örömük van, csak Rád gondolnak, ha bánatuk van. Én csak azt ígérem meg Neked, hogy nagyon jó leszek, nagyon fogom szeretni a felnőtteket, és szót fo-gadok nekik. Tőled pedig azt kérem szépen, hogy úgy tekints mindig rám, mint aki jót akar, s mint aki nagyon közel van Hozzád! Köszönöm, Istenem, hogy beszélhettem Veled!

– Jó reggelt, jó étvágyat kívánok a reggelihez!


Mások véleménye

Tisztelt Olvasó!

Az olvasás jobbá tesz minket. Tájékozottabbak, műveltebbek le hetünk tőle. Persze, nem mindegy, hogy mit olvasunk. Az igazán jó könyv leköt minket, felka-var, napok és hetek elmúltával is eszünkbe jut. Az igazán jó könyvek egy idő után klasszikusokká válnak, felkerülnek a könyvespolcokra, és bármikor, bárki veszi kézbe őket, biztos lehet benne, felkavaró élményben lesz része. De nem mindig vágyunk a biztosra. Néha szükségünk van a fel fedezés izgalmára, kockázatára. Most egy ilyen könyvet tart a kezében a Tisztelt Olvasó. Kívánom, hogy kellemes intellektuá lis és esztétikai kalandban legyen része!

dr. Fodor Gábor, politikus„Ékszerdoboz”, 1999.

Nem az író emberek világát éljük. Különösen nem a képírókét. Az irodalom „22-es csapdája” éppen az, hogy a kor, ami visszásságaival ihle tet (néha dühödt ihletet) kelt, nem vevő a végtermékként létrejött alkotásra.

Ennek dacára minden nemzedék ki- és felneveli a maga írópalántáit, akik elég elszántak és már-már betegesen grafománok ahhoz, hogy vállalják az írás luxu-sát. Egyik komolyan hisz önnön tehetségében, fölénnyel, jövőlátó gúnnyal veszi tudomásul a kudarcot is. A másik kínlódva szül meg minden sort, bizonytalan, küszködő, tétova. Mások. Ami közös, csak egy! Képtele nek visszafojtani a szava-kat, egyedül átélni a gondolatot. Kényszer hajtja a fiatal íróembert, kényszer, ami gyakran ellene fordul.

Zaja Rolandot kényszeres útkeresése óhatatlanul vezette az újsághoz. A publi-kációs vágy kihívására a leggyorsabb felelet talán tényleg a sajtó. A műfaji kiruc-canás arra is jó volt, hogy véglegesen ráébredjen a formára, ami ben ösztönösen otthon van. A rövid, metaforikus elbeszélés keret – adott ságai kiválóan illeszked-nek lényeglátásához –, amiről a kötet olvasói is ha mar meggyőződhetnek.

A kortárs ritkán lát zsenit. Annál több gyatra, silány munkát. Néha el-gondolkodtató ötletességet, olykor egy-egy megkapó csengésű sort is. A szóval bánók érzékenysége lehet az egyik kapaszkodónk, ha értésüket pró báljuk meg-ítélni.

Ez az érzékenység sugárzik Roland mondataiból: nemcsak mélységes emberi empátia és igazságkeresés, de halk humor, pici irónia is. És sokszor harag, fájda-

Mások véleménye | 93

lom, bosszús indulat, utálat és csömör – mindennapi érzéseink.Állandóan megéljük őket, de csak ritkán hitetik el velünk, hogy fiatal fejjel,

ilyen erőteljesen tapasztalni, ilyen intenzíven átérezni lehet sajátunkon kívül má-sok, ismeretlenek sorsát is.

Jellegzetes pontokat feltáró apró korrajzok, zanzásított életek az írásai. Elolvasva, kétségünk sem lehet, hogy megszenvedi mindezt, fájdalmas öröm-mel ír, könnyedsége is komoly önkritikát mutat. Azt mondta: nem ír jól, csak közepesen. Azt mondtam: elég jól ahhoz, hogy tovább fejlődhessen. Első kötete valóban erős alap lehet ehhez.

Jónás Ágnes, újságíró„Ékszerdoboz”, 1999.

Különösen nehéz most megtalálni a szavakat, amelyek ajánlásként szolgálhat-nának az Önök számára. Most ez az egyetlen „eszközöm”, hogy megpróbáljam gondolataimat összefoglalni. Milyen rendkívül csökevényes lehetőség is ez! Oly nagymértékben hozzászoktunk már ahhoz, hogy gondolatainkat, érzéseinket, igényeinket verbálisan fejezzük ki, hogy szinte teljesen leszoktunk a kommuniká-ció más – talán gazdagabb – formáiról.

Roland könyvét olvasva is ez sugárzott felém. Keresi a szavakat, amivel tolmá-csolhatja egy olyan világban élők érzéseit, álmait, ahol a szó számít legkevésbé. Megpróbálja szavakba önteni, és ez által láttatni az olvasóval azt, ami számára is „csak Roland-féle” letükrözése egy „néma” világnak.

Mi egyebet tehetne? Hogyan próbálhatná belevarázsolni a külvilágot egy autizmussal élő gyermek világába, ha nem a többség által használt – és elfogadott – hangsorok segítségével?

Ő volt olyan szerencsés, hogy bepillantást nyerhetett egy olyan világba, amely elszigetelt, magányánál fogva csak keveseknek adatik meg. Megérezhette és el-kezdhette megtanulni az empátiának azt a szintjét, ami túlmutat a hétköznapi megértésen és elfogadáson.

Álom-valóságba csöppent, egy világba, ahol a jelek, jelrendszerek mérföldek-re vannak a konvencióktól, ahol a kommunikáció, a szociális érintés a többség számára ismeretlen formában jelenik meg. De hangsúlyozni szeretném, hogy ez pusztán mennyiségi és nem minőségi differencia. Merítette magából azt a figyel-met és szerető elfogadást, amely visszatükrözte, feltöltötte Őt, számára addig

94 | Mások véleménye

ismeretlen érzések gazdagabbá, kitárulkozóbbá varázsolta személyiségét.Megérintette és elvarázsolta az a kinyílni vágyó, folyton rettegő magányos élet,

ami az autisták álmait és ébredéseit birtokolja. És felébredt Benne a vágy, hogy megossza ezt mindenkivel. Tette ezt a szavak és a hite segítségével. Mert hiszi, hogy közelebb kerül az olvasó ehhez a rejtelmes, szeretni vágyó élethez, s ha közelebb kerül, kíváncsi elfogadóvá válik a többségtől különböző társaival szem-ben.

Tudom, hogy szerencsés helyzetben vagyok, hiszen ismerhetem Őt, s magam is autisták között élek, így egy picivel könnyebb a gondolati azonosulás, de hi-szem, hogy az igazán figyelő olvasóhoz eljutnak a szavak nélküli gondolatok is.

Varga Györgyi, gyógypedagógiai szakmai vezető„Angyalok szárnyán”, 2001.

Szeretni, szeretni, szeretni – fájdalmas ars poetica. Roland életével biztosítja ezt.Köszönöm Istennek, hogy megismerhettem Őt! Köszönöm, hogy azzal is ta-

nít, hogy Roland életútját figyelhetem, és hogy a barátságával kitüntet. Erős, bá-tor férfi, és gyengéd az elesettek, betegek, nélkülözők, az élet perifériájára szorult emberek felé.

Valóban a szívével lát.Nem lepődik meg, ha az emberektől nem kap elismerést, hiszen a munka, amit

végez: szolgálat. Szolgálat az írás is.Köszönjük, Zaja Roland, hogy vagy, és hogy köztünk, értünk élsz!

dr. Finta Ágnes, ügyvéd, barát, ember„Angyalok szárnyán”, 2001.

Mások véleménye | 95

Leitner Joli versei

Fiam!

Becsületem, vagy a te becsületed, nem eladó. Ezrekért, tízezrekért sem! Anyám így tanított. Mondhatja bárki e földön, hogy minden író szegény és koldus. De szíve nagyon gazdag! A XXI. századhoz közeledvén, soha ne feledd a nappalink falán az írást: Hit, remény és szeretet. Nem utolsó szempont a becsület. Szívedben neked is legyen ott a hely, minden ember számára, Mert számomra minden ember nagy érték! Még abban a tökéletes világban is, amiről a cikked hőse álmodik.

Légy jó, Fiam!Szerető Anyád

Fiam és lányom!

Eltelt 6 hónap. Nekem nagyon kedves és nagyon drága a család. Az elmúlt 6 hónap életem leghosszabb szakasza volt. A magány nem viselt meg, mert tudtam, hogy egyszer eljön az én napom is... Jól le tudom magam kötni, hála a Jóistennek! Gyermekeim, Ti mindig velem vagytok, így könnyű elviselni a fájdalmat. Színlelni soha nem tudtam, mert aki az életét könnyek közt elfogyni látja, Színlelnie fölösleges. Az én fájdalmamat más átélni nem tudja, csak a Jóisten. Mégis könnyek között mosolygok, ha szenvedek. Gyermekeim, ha meglátlak benneteket, biztos észreveszitek, Hogy a szememből sugárzik felétek az igaz szeretet. Nem érdekel a sok rágalom, a „mézes-mázas” nyalás. A kezem nyújtottam felé, de a testem, a lelkem is kellett volna, A lelkemet nem adom, nem érdekel a hatalom. Dolgozom! De hogyan?

Leitner Joli versei | 99

Térden kúszva – sajnálatra méltó, nem irigylésre. Démon, uralkodj és uralj, rajtam nem veszel erőt!

Legyetek jók!Édesanyátok

Gyermekeim!

Drága kincseim, violáim, Ti jelentitek számomra a felkelő napot, A növények zöldellő rügyeit. Számomra a további életet. A gyönyörű virágok illatát, És a Jóisten ajándékát. Ti vagytok énnekem minden reménységem, Nagyon szeretlek benneteket!

Édesanyátok

Kicsi a szív

Laza kézfogás. Látjuk-e még holnap egymást? Igazán hosszú mindennapok viharában, kihűlt lelkű ember magányosan didereg. Tárjuk ki szívünket! Fogadjuk be! Tudom... kicsi a szív, de hatalmas a szeretet, ebben a kis szívben mégis elfér a hatalmas szeretet. Mert minden ember vágyik a szeretetre. Az az ember, aki a szívével is látni képes, az sohasem marad társtalan. Jöhet bármily csoportosulás felé vagy feléd, mégsem tudja megingatni. Tárt karokkal áll elénk.

100 | Leitner Joli versei

Arany és gyémánt?!

Életet tudtam adni csak? Tudom, nagyon kevés! Mindent megadnék, ha lehetne! Az akarat megvan hozzá és a szeretet! Ez mind semmi! De gondolom, nektek ez minden... Arany és gyémánt...?!

Szerettél, Apám?!

A szavak könnyen peregnek. Minek az, nem kell az neked! Ami a tiéd, az mind semmi! Nincs elismerés semmi mögött. Tudom... a szavak könnyen peregnek. De az érzelmek fájdalmasak. Pedig belülről, mégis valami mozog, hogy Te másképpen szerettél, Apám?!

A lepel még nem hullt le

A színfalak mögött lehajtott fejek, Valamiért szégyellik magukat? Nem mondom nekik, s neki, Hogy szégyelljék magukat. Mert ez már nem az én feladatom. Hogy mi milyen emberek vagyunk? Élünk, és ez a bajunk? Ítélkezni felettünk nincs joga, csak a Jóistennek, Gyülekeznek körülöttünk a hiénák, Kígyót-békát dobálnak felénk, De mi erősebbek vagyunk!


A családban a hatalom s az erő! Drága Jóistenem, hiszem, hogy jó befektetés a jóság! Köszönöm embertársaimat, hogy kamatostól visszakapom Őket a Te segítségeddel, mert lassú vízpartot mos! A lepel lassan lehull, de a színfalak mögött még dúl a viadal. De miért? Viadal ide-oda. Béke veletek!

Idő

Hanyatt-homlok rohantam a semmibe. Még akkor nem értettem, hogy miért? A számonkéréssel egész életünkben számolnunk kell! Az érző-vérző szívet sebezni már nem lehet. Tudd hová tenni magadat a társadalomban! Rá kell, hogy jöjj, hogy hová tartozol! A próbatételt felülről mérik ránk. Ki kell bírnunk! Erős akarat, kitartás, jóság, tisztaság szükséges. Minden megpróbáltatás, Isten irántunk való megbecsülésének újabb jele.

Sötétség Félelmetes sötétség húzódik a falura. Gondolkodj ember, mit teszel? A szeretet áradjon benned, ne a gyűlölet! A vihar dúl... mindenki fél. Lassan kivilágosodik. Elmúlik a vihar. A lelkünkben is világosodjon ki a másik iránt való szeretet! Ha kivilágosodik, soha nem fogsz félni! Így tudod leküzdeni a félelmedet.

102 | Leitner Joli versei

Mindhalálig ember

Csak álom volt, úgy gondolom... Emlékem után csak becsület marad, Kegyetlen harc... De ki kell bírnom! Mégis maradtam az, aki voltam... Mindhalálig ember!

Visszaeső esendő

Támadás, megvetés, megalázottság, nagy-nagy szenvedés... Sok-sok éven keresztül. Megvető tekintet... De senki sem tudja, hogy miért? Jó Jézus Krisztus Urunk is azt mondja: „Ne keressétek a miérteket!” Át kellett élnem, nem volt könnyű! Rossz magyar szokás: a pénzhez állunk, nem az emberhez! Isten üzenetével indulok el otthonról. Senkihez sem jutott el. Lábaim előtt rogyott össze a gyermek, úgy tartottam karjaimban, Mint Szűzanya a fiát. Akkor jöttem rá, hogy az én szenvedésem csak porszem az övéhez képest. Rájöttem, az emberek csak eszköznek használták, nem felemelték cselekedeteik-kel, hanem sírba tiporták,Kíváncsi lennék, ha beleláthatnék a lelkükbe, hogy tudnak elszámolni lelkiisme-retükkel? De ez nem az én feladatom. Emberi méltóság, az nem eladó, nem lehet megvásárolni! De tudom, hogy az ember visszaeső esendő!


Tartalomjegyzék

Ékszerdoboz 3

A kor 5Semmi sem olyan, mint az eső 6Képzelt ünnepek 7Égigérő citromfa 8Megfagyva 10A határ 11Képzelt levelek 13

Levél a Dunához 13Születésnap 13Szia, Apu! 14

Fénysugár 15Haldokló irodalom, avagy képes-e a média megölni az irodalmat? 16Zárd be az ajtót mögöttem! 18Mercedes és Trabant 19Hazafelé 20Az átváltozás 21Az expressz Moszkvába megy 22A szívében mindig van hely 24Stop racism! 25Abban a tökéletes világban… 26Barátság-sziget 27Egy jegyet lesz szíves Kurdisztánba! 28A tervtárgyalás 29Habos sütemény 30Domoszlótól az Oderáig 31A sikoly 32

Angyalok szárnyán 35

Bevezető 37Előszó 38I. fejezet 41

Cinti éneke 43A szeretet lángja 46Álmomban az angyalok szárnyán 49Villamos sínek 51El, a cipőmmel 54Kapocs 56Igazgyöngy 58Dávid-csillag 60Kulcs a szabadsághoz 62Küldetés 63Golgota 65Cirkusz 67Fénylő Nap 69

II. fejezet 71Gáz 73Távirat 74A fogyatékos gyerek 75Egyedül 76Bábu 77Gettó 78Az autista gyerekek szüleihez intézett gondolatok 79Roland keresztje 80Legyen nyitva! 81Lépj! 82Őrizd! 83Elszámolás 84Álltál már az esőben? 85Angyalok szárnyán 86Vége 87Miért küzdünk? 88Áhítat 90

Mások véleménye 91

Leitner Joli versei 97

Fiam! 99Fiam és lányom! 99Gyermekeim! 100Kicsi a szív 100Arany és gyémánt?! 101Szerettél, Apám?! 101A lepel még nem hullt le 101Idő 102Sötétség 102Mindhalálig ember 103Visszaeső esendő 103

Tartalomjegyzék 105

Documents

Zaja Roland a Csend Hangjai[1]