www.szukitskiado.hu

WARCRAFT RICHARD A. KNAAK

Démonlélek

SZUKITS KÖNYVKIADÓ

ALAPÍTVA 1929

A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült:

Richárd A. Knaak: The Demon Soul

Pocket Books, 2004

Copyright © Blizzard Entertainment, 2006

All Rights Reserved. Warcraft, Blizzard Entertainment are

trademarks or registered trademarks of Blizzard Entertainment,

Inc. in the U.S. and/or other countries.

All other trademarks are the property of their respective

owners.

Original English language edition published by

Simon & Schuster, Inc. 2004

Fordította:

Habony Gábor

Borító:

Bill Petras

ISBN: 963 497 132 6

Hungarian edition © Szukits Könyvkiadó, 2006

Hungarian translation © Habony Gábor, 2006

Lektor: Barna Ildikó

Tördelőszerkesztés: Karaktertax Bt., Szvoboda Gabriella

Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor

Debreceni Kinizsi Nyomda Kft.

Felelős vezető: Bördős János

Thomas „Sonny” Garrett-nek, a kiváló írónak és barátnak.

5

Egy

A hangok egyfolytában suttogtak a fejében. Régebben csak

néha-néha szólaltak meg, de most már szinte sosem hallgattak

el. Még álmában sem szabadulhatott tőlük, és őszintén meg-

vallva, többé már nem is akarta, hogy elcsituljanak. A hatalmas

fekete sárkány oly régóta hallgatta már azokat a hangokat,

hogy lénye részévé váltak, megkülönböztethetetlenek voltak a

saját gondolataitól.

Az éjtündék el fogják pusztítani a világot…

A Forrás rossz kézbe került…

Senkiben sem bízhatunk. A titkaidat és a hatalmadat akar-

ják…

Maligos elveheti, ami a tiéd…

Alexstrasza uralkodni akar feletted…

Nem jobbak a démonoknál…

Úgy kell bánni velük is, mint a démonokkal…

A hangok újra és újra ilyesféle dolgokat ismételgettek, két-

színűségre és árulásra figyelmeztették. Nem bízhatott meg sen-

kiben, csak saját magában. A többieket mind megrontották az

alacsonyabb rendű fajok. Elhatározását veszélyesnek fogják

tartani, és nem az utolsó reménysugárnak. Pedig más lehetősé-

gük nem maradt már.

Neltharion ártalmas füstöt pöffentett maga elé, ahogy fel-

horkant a régi társak árulásán. Bár megvolt a hatalma a világ

megmentéséhez, vigyáznia kellett: ha túl hamar felfedik tervét

és szándékát, az nem lenne szerencsés.

Addig nem tudhatják meg a titkot, amíg változtathatnak a

dolgokon, így döntött. Nem derülhet ki semmi, amíg nem

6

hangzott el a varázsige. Nem hagyom, hogy tönkretegyék a

munkámat!

Hosszú karmai összekarcolták a sziklapadlót, ahogy a bar-

langon áthaladva belépett szentélyébe. Lehetett a sárkány bár-

mily nagydarab teremtmény, a kör alakú földmélyi teremben

törpének látszott. Középen olvadt kőfolyó áramlott lomhán, és

a falakban méretes kristályalakzatok csillogtak. Hatalmas szta-

laktitok függtek a végzet kardjaiként a mennyezetről, alant pe-

dig sztalagmitok meredeztek oly hegyesen, mintha csak arra

várnának, hogy átdöfhessenek valakit.

Az egyik oszlop nem hiába várt. A sárkány tátott szájjal

nézte, ahogy a kicsiny alak próbálja kiszabadítani magát a

mellkasát átdöfő kőtüske rabságából. Tépett fekete és vérvörös

palást, s díszes aranyvértezet szilánkjai lógtak különös formájú

mellkasáról. Magas, kecskeszerű szarvak meredtek felfelé a

koponyájából, karmazsinvörös pofája megnyúlt, szintén kecs-

keszerűnek tűnt, szája széles és agyarakkal teli. Szemei a sötét-

ség árkai, melyek azonnal megpróbálták beszippantani a behe-

mótot, de rabul ejtőjének akaratával szemben esélytelenek vol-

tak.

A karón kívül a szarvas alakot vaskos vasláncok is a barlang

talajához kötötték. Ezeket a fekete hüllő különlegesen szorosra

húzta, felszegezte velük a démont a sztalagmitra, és szétfeszít-

ve tartotta végtagjait.

A rab szája folyamatosan mozgott, mintha dühödten kiál-

tozna valamit, bár hangot nem adott. Ez azonban nem tartotta

vissza az üvöltözéstől, különösen amikor meglátta, hogy a sötét

alak megérkezik. A sárkány töprengett egy ideig foglya felett,

azután kacsintott egyet.

A barlang hirtelen megtelt a teremtmény dühödt, csikorgó

hangjával.

7

– …Sargeras! Kiontja a véred! Kabátot varr a bőrödből! A

húsodat a kutyák elé veti! A lelkedet üvegbe zárja, hogy örök-

ké kedvére kínozhassa! Eljön…

Egy újabb kacsintással a sárkány elcsendesítette a foglyot. A

démoni alak még így is tovább ontotta fenyegetéseit és trágár-

ságait, míg végül a sötét behemót szélesre tárta hatalmas áll-

kapcsát és rálehelt. Égető gőzfelhőbe burkolta rabját, aki halál-

tól remegve abbahagyta a szitkozódást.

– Tiszteletet fogsz tanulni a Földnek dicsőséges Őrzője,

Neltharion jelenlétében – dörögte a sárkány. – Azzal a hódolat-

tal fordulsz majd felém, amely megillet.

A démon hosszú hüllőfarka csapott egyet a felszegezett test

alatti sziklára. Szája kinyílt, nyilvánvalóan újabb hangtalan ká-

romkodásra.

Neltharion megrázta tarajos fejét. Többet várt az eredártól.

A más világból jött Lángoló Légió e parancsnokait képzettnek

tartották a seregtaktikában és a mágiahasználatban, így feltéte-

lezhetően értelmesebbek is voltak a többi démonnál. A sárkány

jóval intelligensebb megnyilvánulásra számított egy ilyen te-

remtménytől, de ez az eredár lehetett volna bármelyik pokol-

fajzat is akár, egy a lángoló, félelmetes, faltörő kosnak vagy

katapultlövedéknek használt, koponyafejű behemótok közül.

Megvizsgált egy olyat is, mielőtt elfogta a hadurat, és nem ta-

lált több észt benne, mint egy sziklában, vagy talán még annyit

sem.

De végül is nem azért küldte ki a rajt, és ragadta ki a démo-

nokat a tomboló hordából, hogy beszélgessen velük. Nem, a

rabok más célból kerültek a szentélyébe, egy nagyszerűbb cél-

ból, amelyet sajnálatos módon, sohasem fognak megfelelően

értékelni. Az eredár volt az utolsó, a legjelentősebb

mindannyiuk közül. Veleszületett mágikus képességei jelentet-

8

ték a kulcsot Neltharion önként felvállalt küldetésének betelje-

sítéséhez.

– Itt az idő… – suttogtak a hangok. – Itt az idő…

– Igen – válaszolt Neltharion szórakozottan. – Eljött az idő.

Tenyérrel felfelé felemelte egyik hatalmas mancsát és összpon-

tosított. Aranyszín aura lángolt fel a kézszerű végtag körül és

oly fényessé növekedett, hogy még az elfogott démon is abba-

hagyta tirádáit, szótlanul figyelte Neltharion varázslatát. Ször-

nyű pofájára kiült az aggódó várakozás – nem számított semmi

jóra.

A pöttöm korong ugyanolyan arany színben játszott, mint a

fény, amely jöttét jelezte, de egyébiránt megdöbbentően egy-

szerű kinézetű darab volt. Könnyen elfért volna egy jóval ki-

sebb teremtmény – például egy éjtünde – kezében is. A korong

kicsi, jellegtelen aranyérmére hasonlított, lekerekített élekkel és

csillogó, még nem megfakult felszínnel. A szerény külső

Neltharion tervezését dicsérte, aki úgy vélte, ahhoz, hogy fel-

adatát ellássa, a talizmánnak egészen egyszerűnek, ártalmat-

lannak kell kinéznie.

A hadúr felé tartotta az érmét és hagyta, hogy az eredár lás-

sa, mi vár rá. Azonban a démon egészen közönyösnek tűnt; a

korongról a sárkányra nézett, pofájára gúny ült ki. Neltharion

még örült is az értetlenségének – kedvére volt, hogy a hadúr

nem ismerte fel a korong erejét. Ez azt jelentette, hogy másokat

is megtéveszthet vele – mígnem túl késő lesz felfedni a tárgy

lényegi valóját és célját.

A Föld Őrzőjének csendes parancsára az eszköz kecsesen

felemelkedett a tenyeréről, egy pillanatra megállt a levegőben,

majd a fogoly fölé lebegett. Ekkor először enyhe bizonytalan-

ság ült ki a hadúr szörnyű pofájára. Miközben a korong lefelé

ereszkedett, ő újfent hasztalan vergődésbe kezdett.

9

Az arany talizmán már a démon homlokán világított. Rövid,

karmazsin villanás fürdette vörös fényben az eredár képét – az-

után a korong beleforrasztotta magát a húsába.

– Mondd ki! – sürgették a hangok. – Mondd ki a szavakat!

Pecsételd meg a tettet!

A sárkány kegyetlen arcvonású, ajak nélküli pofájából olyan

szavak törtek elő, melyek eredete nem a halandók világában

keresendő. Akkora gonoszság árnyalta mindet, hogy még a

démon is beleremegett a puszta hangzásukba. Azonban úgy

tűnt, a Föld Őrzője számára ezek voltak a legcsodálatosabb

hangok, melyeket valaha is hallott, tökéletes zenei hangjegyek;

a valahavolt legsötétebb istenségek nyelvének szavai.

Ahogy Neltharion elmondta a megfelelő szöveget, a korong

újra felfénylett, és fénye ezúttal betöltötte a mérhetetlen csar-

nokot; minden szótaggal egyre ragyogóbb lett. Hirtelen fellán-

golt, mintha kigyulladt volna, bár tüze inkább volt mágikus

energiából szőtt jelenség, mintsem az anyagi világban ismert

tűz.

Az eredár szélesre nyitotta száját, amennyire csak tudta, és

pofája hangtalan sikolyba merevedett. Rémisztően üres tekinte-

téből vér patakzott, és farkával őrülten csapkodta a sziklatöm-

böt. Oly dühödten tépte láncait, hogy béklyói ledörzsölték a

húst csuklójáról és bokájáról, de nem szabadulhatott ki.

Azután a bőre bomlani kezdett, pikkelyes lett, lehámlott,

vagy inkább szétporladva hullott le a rángó testről és a remegő

pofáról. Mintha ezer éve halott lenne; hamuszerű darabokban

hullott alá. Az amúgy is mélyen ülő szemek besüppedtek üre-

gükben, a farok elszáradt. A hadúr pillanatok alatt puszta

csontketreccé vált a sebesen bomló zsigerek körül. A hátbor-

zongató megpróbáltatás közepette végig sikoltozott – mert

Neltharion és a korong nem engedte, hogy megnyugvást talál-

10

jon a halálban –, ámbár a korábban rámondott csendvarázs mi-

att egy nyikkanás sem hallatszott.

Végül még a csontok is elbomlottak, porladni kezdtek és da-

rabokra estek. Az állkapocs koppanva hullott alá, és a bordák

csörömpölve követték. Iszonytató erejével a korongba zárt ha-

talom végül teljesen elemésztette a démon maradványait, és

testének utolsó szilánkja is száraz porrá omlott. Nem maradt

láb vagy kar vagy bármiféle csont a koponyán kívül.

A gonosz fény elhalványodott, a korábban a démont fogva

tartó láncok üresen himbálóztak felfüggesztéseiken. Ahogyan a

szerető apa nyúl kedvenc sarja felé, a sárkány óvatosan, két ka-

rom hegye közé csippentve vette ki a talizmánt a homlokcsont-

ból, és amint a korong elhagyta fészkét, maga a koponya is

porrá omlott. A szürke, elenyésző mennyiségű maradvány szét-

szóródott a padlón.

Neltharion csodálattal nézegette művét. Még csak halovány

benyomásként sem érzékelte a korongban rejlő különleges erő-

ket, de tudta, hogy azok ott vannak – és amikor eljön az idő,

rendelkezésére állnak majd.

***

E gondolatokkal egy időben egy másik jelenlét érintette meg

elméjét. A hangok hirtelen elhallgattak, mintha attól tartottak

volna, hogy az idegen felfedezi őket. A Föld Őrzője azonnal el-

fojtotta imént feltört vágyait. Jól ismerte az érintést; valaha ba-

rátjának hitte azt, aki gondolati úton megszólította, de már tud-

ta, hogy benne sem bízhat meg jobban, mint a többiekben.

Neltharion! Beszélnem kell veled.

Mit kívánsz, kedves Alexstrásza?

A vörös úrnő magát az Életet képviselte, amely a világban,

rajta és felette virágzik, s nem csupán e minősége, de lényéből

11

adódó kecsessége és méltósága révén is tiszteletnek örvendett

minden sárkány szemében.

Az éjtündék királynőjének palotája körül ismét veszélyes

erők jelentek meg. Minél előbb döntenünk kell.

Ne félj, válaszolta Neltharion csillapítólag. Aminek meg

kell történnie, az megtörténik majd.

Úgy legyen. De előbb beszélnünk kell. Mikor tudnál a leg-

hamarabb eljönni a Csarnokba?

A Megtestesülések Csarnokának gondolatára a fekete sár-

kány halkan felsziszegett, vágyakozó tekintete a korongra sik-

lott. Talán oda kellene mennie. A Csarnokban bármiről bizton-

ságosan szólhattak, és a többiek már mind ott lehetnek, bár

legutóbb Nozdormu nem jött el. Végül is, meg lehetne csinál-

ni…

– Nem! Még ne! – szólaltak meg a hangok alig hallhatóan,

háttérbe húzódva elméjében. - Az időzítésnek jónak kell len-

nie, vagy ellopják, ami a tiéd.

Nem engedhette meg, hogy ez megtörténjen. Most nem; már

közel járt a diadalhoz.

Most nem, mondta végül a vörös sárkánynak, de hamarosan.

És ígérem, hogy hamarosan minden megváltozik.

Így kell lennie, válaszolta Alexstrasza. Attól tartok, valóban

minden megfog változni.

A Sárkánykirálynő ugyanolyan gyorsan hagyta el a Föld őr-

zője tudatát, mint ahogyan érkezett. Neltharion eltűnődött,

hogy elejtett-e vagy sem bármit is, ami felfedheti tervét, de a

hangok biztosították, hogy nem vétett hibát. Mindent nagyon-

nagyon jól csinált.

Amikor magára maradt, szemmagasságba emelte a koron-

got, nézegette egy ideig, azután lángoló tekintetében elégedett-

ség fojtotta el az őrület szikráit, és visszaküldte az eszközt oda,

12

ahonnan korábban megidézte. Oda, ahol elrejtheti mindenki

elől, még saját vére elől is.

– Hamarosan – suttogta, ahogy a talizmán eltűnt, és szörnyű

pofája fogakkal teli vigyorra húzódott. – Hamarosan, ha már

egyszer megígértem.

***

A hatalmas palota hegyekkel körbevett szakadék szélén állt,

egy mérhetetlen nagy, zavaros tó felett, amelynek vize annyira

sötét volt, hogy egészen feketének látszott. A mágikusan a szi-

lárd kőbe ágyazott fák magas, csavaros tornyokat alkottak,

amelyek úgy emelkedtek ott, mint félelmetes harcosok. A vul-

kanikus kőzetből épült falakat óriási indák és fagyökerek rögzí-

tették egymáshoz, így erősítették meg azokat. Az alkotók ha-

talma egyszáz roppant nagy fát fogott össze, hogy megalkossa

a főépület vázát, amelyre azután kövekből és indákból emeltek

falakat.

Valaha a palota és környéke a világ egyik csodája volt, ám

az utóbbi időben ez igencsak megváltozott. A legmagasabb to-

rony félbetört, megfeketedett kősziklák és himbálózó indadara-

bok árulkodnak valamelyest magáról a néhai épületrészről

ugyanúgy, mint a pusztító erőről, amely földre sújtotta. Bár ez

önmagában még nem változtatta volna rémálommá a palotát;

annál inkább mindaz, ami körbevette minden oldalról, kivéve

amerről a baljós kinézetű tó uralkodott. A korábban fenséges

város, az éjtünde uralom csúcsa elterpeszkedett a vidéken és

nem csupán uralta azt, de a részévé is vált. A magas lakhelyek

természetes módon hatalmasra növekedett fákra, illetve fákból

épültek, így csodálatos látképet teremtettek a palota köré. Va-

laha ilyen volt Zin-Azshari – öreg nyelven „Azshara Dicsősé-

ge” –, az Éjtünde Birodalom fővárosa. A nyüzsgő nagyváros,

13

amelynek lakói minden este hódolattal adóztak szeretett király-

nőjüknek. Egészen a mészárlás éjjeléig.

Zin-Azshari romokban hevert, és kiégett romjait kegyetlen

pusztítás áldozatainak vére szennyezte. A tornyosuló fa-

otthonokat földig rombolták, és a talajba fúrt lakhelyeket telje-

sen betemették. A rémálomszerű táj felett sűrű, zöldes köd le-

begett, a halál szaga még mindig ott terjengett – tetemek százai

hevertek érintetlenül és lassan rothadtak, amit még inkább le-

lassított és még groteszkebbé tett a dögevők teljes hiánya. Sem

varjak, sem patkányok, de még csak férgek sem lakomáztak a

feldarabolt és szétszaggatott testeken, minthogy ők is áldozatul

estek a várost elpusztító mészárlásnak, vagy felzabálták és el-

üldözték őket a túlélő kevesek.

Bár ilyen borzalmas vérontás nyomai vették körül őket, Zin-

Azshari megkímélt lakói mintha mit sem vettek volna észre az

egészből. A városban maradt magas, nyurga éjtündék úgy vé-

gezték mindennapi dolgaikat a palota körül, mintha mi sem

változott volna régi normális életükhöz képest. Sötétlila bőrük-

kel és szertelenül színes talárjaikkal úgy néztek ki, mintha va-

lamely nagy ünnepségre készülnének éppen. Még az erdőzöld

vértezetben a mellvédeken posztoló, zord őrök is oda nem illő-

nek tűntek, minthogy úgy néztek le az alant elterülő mészár-

székre, hogy közben egy pillanatra sem felhősödött el a tekinte-

tük. Egyetlen keskeny, hegyes állú arc sem tükrözött csügge-

dést vagy a legenyhébb bánatot. Senki sem rettent meg vagy

tartott a legapróbb mértékben sem azoktól a torz óriásoktól,

amelyek a törmelék és a tetemek között járva túlélők és kémek

után kutattak.

A Lángoló Légió felvértezett, démoni harcosainak százai

kutatták át a néhai Zin-Azshari területét, s közben újabb százak

masíroztak ki a palota magas kapuján, hogy csatlakozzanak a

fővárost maguk mögött hagyó csapatokhoz. Az ő kezüktől dőlt

14

romba a szépséges birodalom központja, és ha lehetőségük

adódik rá, talán leigázzák az egész világot és mindenkit legyil-

kolnak útközben.

Többségük kilenc vagy még több lábnyi magassággal tor-

nyosult még a nyurga éjtündék fölé is. Altestük különösképp

soványnak tűnt, majd hirtelen szélesedett ki a mellkas felé.

Szörnyű vonásaikkal leginkább agyaras koponyákra hasonlítot-

tak, felül méretes szarvakkal és a vidéket éhesen kémlelő, vér-

vörös tekintettel. Többségük zömök, hegyes aljú pajzsot és izzó

buzogányt vagy kardot hordozott, vértezetük dühödt, zöldes

árnyalatú lángokkal égett, de nekik e tűz nem okozott sérülést.

Felgárok. A Lángoló Légió fő tömegét jelentő démonfaj tagjai.

Felettük – hasonlóképpen lángoló szárnyakkal repülve – a

Végzethozók tartották szemmel a láthatárt. Egyébiránt hasonlí-

tottak földhöz kötött rokonaikhoz, kivéve a magasságukat és a

tekintetükben megcsillanó fejlettebb értelmet. Úgy köröztek

Zin-Azshari felett, mint a zsákmányra leső keselyűk, néha

egyikük-másikuk irányt mutatott az alant keresgélőknek és

odaküldte őket, ahol még rejtőzködhetett valaki vagy valami.

A felgárok mellett a Légió más ördögi teremtményei is va-

dásztak a túlélőkre, többségük termetes, iszonytató, négylábú

szörnyeteg, kutyára vagy farkasra emlékeztető alkattal. Pikke-

lyes förtelmek, durva szőrzettel a hátukon, főként a gerinc

mentén, és nemcsak tömzsi orrukkal, de két inas, szívókorong-

ban végződő csápjukkal is a szemetes talajt szaglászták. Az ör-

dögkutyák túlzott mohóságtól hajtva rohangáltak a vesztőhely-

lyé vált városban, néha megálltak, hogy megszaglásszanak

egy-egy megcsonkított holttestet, kiszippantsák a mágikus

energiákat egy-egy otthagyott varázslatos tárgyból.

***

15

Mindeközben a palota legdélibb tornyában csendesebb, ám

nem kevésbé iszonytató jelenet játszódott le. Bent az Előkelők

– ahogyan az éjtündék királynőjének közvetlen szolgálatában

álló varázslókat nevezték – köre hajolt egy a padlóba vésett,

hatszögletű mintázat fölé. Kifinomult hímzéssel díszített, tür-

kizszín talárjaik csuklyáját fejükre húzták, s ezüstös, pupilla

nélküli szemük kivételével arcuk sötétségbe burkolózott. Te-

kintetüket nyugtalanító, vöröses csillogás árnyalta.

Az éjtündék a mintázat fölé hajoltak, újra és újra elmormol-

ták varázslatuk nagyszerű szavait. Köröttük romlott, zöldes au-

ra terjengett, s egyenesen a lelkükig hatolt, de nem megrontot-

ta, inkább megerősítette a korábbi erőfeszítésektől már megtört

testüket. Akik a múltban bármiféle gyengeséget mutattak, azo-

kat úgymond eltávolították a csoportból. Csak a legerősebbek

maradtak, csak ők szőhettek újra a sötét szövevényt, melyet

egyszer már megalkottak, melyet egyszer már elveszítettek, s

melyet az alant elterülő tó táplált.

– Gyorsabban! – csikordult egy rémálomszerű alak hangja a

zöldes fénybe burkolt kör mögött. – Ezúttal be kell fejeznetek!

Az iszonytató külsejű démon négy lábon lépett előbbre, szé-

les, karmos kezeit lelógatta maga mellett, bőrszárnyait magára

hajtogatta, amitől úgy nézett ki, mintha hosszú, élő kabátot vi-

selt volna. Fatörzs-vastag hüllőfarkával türelmetlenül csapott a

padlóra, megrepesztette vele a szilárd követ. Békaszerű feje

szinte a mennyezetet érte, ahogy elhaladt az útjából bölcsen

félreálló felgárok között – hogy jobb rálátása nyíljon az esemé-

nyekre. Feje tetejétől egészen a zömök patákig lefutó, zöld lán-

gokból álló tűzsörénye, minden földrengető lépésénél felszik-

rázott.

Súlyos, szőrtelen szemöldöke alatt ugyanaz a bomlászöld

fény áradt rosszindulatú tekintetéből, mellyel pislogás nélkül

szemlélte a sötét csoportképet. Ám e tekintetben más is rejlett;

16

nem csupán gonosz kegyetlenség, de félelem is sejlett ott. Hű-

vös, kiszámított félelmet ízlelgetett legbelül, mert annak inkább

terjesztéséhez szokott, mintsem érzéséhez. Bár nem mutatta ki,

végtelenül nyugtalanította a dolog. Parancsot kapott urától és

hibázott, pedig korábban sohasem történt ilyesmi. Ő még soha-

sem hibázott. Ő, Mannorot, a Legnagyszerűbb kiválasztott pa-

rancsnokainak egyike.

– Nos? – mordult rá a szárnyas szörnyeteg a varázslókra. –

Megint le kell tépnem valamelyikőtök fejét, szánalmas kis fér-

gek?

Egy sebhelyes éjtünde, aki az őrök erdőzöld vértezetet visel-

te, meg mert szólalni:

– Nem fogja megengedni, hogy újra ilyet tégy, nagyuram.

Mannorot a senkiházihoz fordult, bűzös lehelete végigmosta

a sisakos katona hosszúkás arcát.

– Nagyon panaszkodna úrnőd, ha úgy döntenék, hogy a te

fejedet adom neki, Varo'then kapitány?

– Minden bizonnyal – válaszolt az éjtünde anélkül, hogy

bármiféle érzelem kiült volna az arcára.

A démon kinyúlt egyik húsos kezével, mely több mint elég

nagy volt ahhoz, hogy átfogja vele Varo'then kapitány fejét és

sisakját. A karmos ujjak körbevették a tündét – azután vissza-

húzódtak. Mannorot urának rendelkezése szerint az éjtündék

királynője és a számára fontosak érinthetetlenek, értékesek a

Lángoló Légió istenének. Legalábbis egyelőre.

Varo'then volt az egyik, akinek Mannorot végképp nem árt-

hatott. A királynő főtanácsosa, Xaviosz halálával a kapitány

lett Azshara összekötője. Amikor a dicsőséges úrnő nem óhaj-

totta fenséges jelenlétével kitüntetni a teremben dolgozókat,

akkor az őrkapitány vette át a helyét. Mindent, amit látott vagy

hallott, azt szabatosan közvetítette úrnőjének, és az alatt a rövid

idő alatt, amikor Mannorot meg tudta figyelni a királynőt, el

17

kellett ismernie, hogy nem csupán üresfejű liba, aminek oly

sokan képzelik. Tekintetében ravaszságot sejtett, amit erőtlen-

nek tűnő megnyilvánulásai jól elrejtettek, bár mégsem olyan

jól, hogy a „mennyei” parancsnok ne vegye észre. A démon kí-

váncsi volt, hogy ura mit szándékozik tenni a királynővel, ami-

kor végül átlép erre a világra. Ha átléphet egyáltalán erre a vi-

lágra.

A kapu, mely arra a másik helyre vezet, a világok és dimen-

ziók közötti birodalomba, ahol a Lángoló Légió bolyongott őr-

jöngő megszállásai között, összeomlott egy mágikus támadás-

tól. Ugyanezen támadás során tört félbe a torony is, amelyben

az Előkelők dolgoztak azelőtt. Mannorot még mindig nem tud-

ta, hogy pontosan mi történhetett, de a pusztítás néhány túlélője

szerint valamely láthatatlan ellenség jelent meg közöttük, aki

többek közt a kancellárt is lemészárolta. A szörnyparancsnok

élt a gyanúval, hogy a láthatatlan behatoló már rég lerázta az

utána küldött vadászokat, így inkább csak az értékes kapu hely-

reállítására törekedett – ha egyáltalán még helyreállítható volt.

Nem, gondolta. Nincs helye kétségnek. Újra meg kell nyitni.

Azonban a mintázat felett lebegő, tüzes energiagömb még

nem adta jelét semmiféle résnek vagy hasadéknak, amely abba

a másvilági dimenzióba vezet. Az agyaras behemót hiába me-

redt rá szinte folyamatosan, nem érezte a végtelent, nem érezte

ura mindent elborító jelenlétét. Semmit sem érzett, és a semmi

hibát jelentett, ami a Lángoló Légióban egyenlő volt a halálnál

is rosszabb végzettel.

– Gyengülnek – jegyezte meg Varo'then kapitány udvarias

hangsúllyal. – Ismét el fogják veszíteni a varázslatot.

Mannorot maga is látta, hogy a katona igazat beszél. Mo-

rogva nyúlt ki akaratával és kezdett maga is varázsmunkába.

Erőszakos betolakodása a folyamatba egy pillanatra megrázta

18

az Előkelőket, de Mannorot átvette az uralmat a csoport felett

és megtámogatta erejüket.

Ezúttal sikerülnie kell! Sikerülni fog! gondolta. Vezérlete

alatt a varázslók olyan erővel dolgoztak, mint egyszer sem az-

előtt, Mannorot határozott elkötelezettsége szinte tébolyult erő-

feszítésre korbácsolta őket. Vöröses árnyalatú szemeik elkere-

kedtek, és testük rázkódott az egyszerre fizikai és lelki megter-

heléstől.

Mannorot zordan vigyorgott a makacs energiagömbre, ami

ellenállt minden változásnak, elutasította, hogy megnyíljon és

utat engedjen a Légió urának. Sárga izzadságcseppek ütköztek

ki a démon bőrén, széles, békaszerű szájában hab gyülemlett

fel. Bár a hiba következtében elszakadt a Legnagyszerűbbtől,

bizonyos volt benne, hogy valamiképpen mégis elnyeri bünte-

tését. Senki sem menekülhet Sargeras haragjától.

Ezzel a gondolattal eltelve még dühödtebben feszítette meg

akaratát, és kitépett az éjtündékből minden hatalmat, amit tu-

dott. A körből nyögések hangzottak fel. Hirtelen mélységes sö-

tét pont jelent meg a tüzes gömb közepén. Azon keresztül, va-

lahonnan a távolból egy hang érkezett és töltötte be Mannorot

elméjét, egy hang, mely ugyanolyan ismerős volt, mint a saját-

ja.

Mannorot! Te vagy az? Nem Sargeras hangja szólt.

Igen, válaszolt a démon kelletlenül, hasonlóképpen csak

gondolatban. Az út újra nyitva áll.

Túl sokáig vártunk. Hűvös, mérlegeléshez szokott hangszín,

amitől még a nagy hatalmú parancsnok is összébb húzta magát.

Csalódott benned.

Megtettem mindent, ami lehetséges! védekezett Mannorot,

mielőtt a józan megfontolás figyelmeztette volna, hogy ostoba-

ság az ellenkezés.

19

Teljesen meg kell nyitnod az utat. Ellenőrizni fogom, hogy

végül sikerült-e vagy sem. Készülj a jöttömre, Mannorot! Indu-

lok hozzád.

Ezzel egy időben a feketeség szétáradt a gömb belsejében,

majd hatalmas ürességgé változott a mintázat felett. A kapu

nem teljesen olyan volt, mint korábban, amikor az éjtündék

először megalkották; ezúttal ama másik birodalom lakói is se-

gítettek a megerősítésében. Már nem omolhatott össze magától.

– Térdre! – üvöltött fel Mannorot. A még mindig az uralma

alatt álló varázslók nem tehettek semmi mást, minthogy azon-

nal engedelmeskedtek. A jelenlévő felgárok és tünde katonák

egy hosszú pillanattal később követték őket. Még Varo'then is

gyorsan letérdelt.

Utoljára a hatalmas démon ereszkedett térdre, de ő tette ezt

a legnagyobb hódolattal. Amennyire Sargerastól rettegett, kö-

zel annyira félt az érkezőtől is. Készen állunk a fogadásodra,

informálta a másikat a tudati kapcsolaton keresztül. A padlón

tartotta tekintetét. Ha ellenszegülésnek értelmezhető, akkor

bármely egyszerű kis cselekedet – legyen bármennyire jelen-

téktelen – a kínokkal terhes véget jelenthette. Mi méltatlanok

várjuk érkezésed, Arkhemón.

20

Kettő

Malfurion világa, az éjtündék által ismert világ, úgymond

megszűnt létezni, Kalimdor kontinensének középső része le-

pusztult síksággá változott. Minden irányban terjeszkedve, a

démonok szabadjára eresztett haraggal pusztították az öntelt és

kimerült éjtünde civilizációt. Százak, talán ezrek hevertek ho l-

tan, és a Lángoló Légió kérlelhetetlenül nyomult tovább.

Egyedül Suramar és környéke maradt biztonságosnak ne-

vezhető; a nyugat vált a szörnyű invázióval szembeni ellenállás

központjává. A dicsőség részben magát Malfuriont illette,

minthogy ő törte meg az Előkelők ama varázslatát, amely el-

zárta a Végtelen Forrást a palotán kívül maradt éjtündéktől, il-

letve ő zárta be a kaput, melyen keresztül a démonok érkeztek.

Szembeszállt Xaviosszal, a királynő kancellárjával és az Előke-

lők vezetőjével, majd hősies küzdelemben megölte.

Mindeközben a Feketebástya-erőd ura és az éjtünde erők pa-

rancsnoka, Hollócsőr Kartalosz sereget toborzott és ellencsa-

pást mért a démoni hordára. Így a fővárostól nyugatra megtisz-

tították ugyan a birodalmat, de csupán annyit értek el, hogy a

démoni csapatok máshová összpontosították erőiket. Zin-

Azshari visszafoglalását a napkelte és a kimerültség megakadá-

lyozta, így a másvilági horda nem veszítette el központját. Úgy

tűnt, az éjtünde ellencsapás után is elegendő szörnyeteg maradt

ahhoz, hogy tovább dúlják Kalimdor más részeit.

Visszatérve a druidára; ugyan Hollócsőr nagyúr elismerte

tettét az összegyűlt vezérek előtt, de Malfurion nem érezte ma-

gát akkora hősnek. A harc során Xaviosz többször is kijátszot-

ta, és csupán társainak közbelépése tette lehetővé, hogy felül-

21

emelkedjen a gonosz főtanácsadón, illetve tanítója segítsége

kellett, hogy ne vesszen oda maga is.

Amúgy is undorodván a várostól, az ifjú éjtünde gyakran

kiment a még érintetlen Ga'han-erdőségbe. Itt kereste a ma-

gányt, hogy megnyugtassa lelkét és – hibáit felismerve és kissé

eltúlozva – druida ismereteinek gyakorlására használjon min-

den szabad pillanatot, amelyet nem rabolt el tőle a parancsnoki

tárgyalások sokasága. A Hollócsőr nagyúr által összetrombitált

had indulni készült – nyilvánvalóan a főváros felé, de még

semmit sem tisztáztak egyértelműen. A Lángoló Légió oly sok

helyre eljutott már, hogy a nemes serege éveken keresztül ván-

dorolhat majd erre és arra, vívhatja a csatákat anélkül, hogy

bármiféle haladást érne el. Hollócsőr összehívta a legjobb stra-

tégákat, hogy kijelöljék a lehetséges útvonalakat, amelyek dön-

tő győzelemhez vezethetnek, és emellett elég gyorsak is – mert

minden tétovázással töltött nap újabb ártatlan életekbe kerül.

Valamilyen gondolatsor mindig elterelte Malfurion figyel-

mét. Homlokán barázdák jelentek meg, ahogy erőlködve küz-

dött belső békéje megleléséért, közben jól tudta, hogy az eről-

ködéssel csak feszültségét növeli. Mélyet sóhajtott és elölről

kezdte az egész meditációs gyakorlatot. Ezúttal elméje lassan

eléggé lecsillapodott ahhoz, hogy érzékelje a levelek susogásá-

ban rejlő szavakat, a fák beszédét. Ha akarta, szólhatott az erdő

lakóival, de akkor és ott megelégedett annyival, hogy hallgatja

a széllel szálló szavakat. Az erdőben másképpen telt az idő, és

ezt leginkább a fák tükrözték. Tudtak a háborúról, de egészen

elvont módon beszéltek róla. Bár megérezték és megértették,

hogy más erdőket természetellenes lények dúltak fel, a vigyázó

erdei istenségek még nem adtak okot a Ga'han fáinak, hogy

igazán elszomorodjanak. Ha veszély közeledik, azt biztosan

időben tudni fogják.

22

Nyugalmuk megrendítette Malfuriont. A Lángoló Légió

nyilvánvaló fenyegetést jelentett minden életre, nemcsak az

éjtündék voltak veszélyben. Azt megértette, hogy az erdő miért

őrzi még mindig nyugalmát, de a természet védelmezőinek tét-

lenségét egyszerűen képtelen volt elfogadni. Hová lett

Khenariosz és a többiek?

Amikor először kereste a druidák ösvényeit, az ifjú mélyen

belovagolt a Suramar melletti erdőségbe. A mitikus félisten

után kutatott, maga sem reménykedve a sikerben. Végül mégis

rálelt Khenarioszra, illetve az istenség magához szólította és

elvezette evilági szentélyébe. Ez már önmagában is elég meg-

lepő volt, de amikor azt is felajánlotta, hogy tanítványául fo-

gadja a fiút, Malfurion nem hitt a fülének.

Így lett Khenariosz, az erdők ura a fiatal éjtünde tanítója és

idővel jó barátainak egyike. Malfurion megtanulta tőle, hogyan

lépjen be a Smaragd Álomba, a halandók álmainak táptalajt

adó másik valóságba, és hogyan idézze meg a természet erejét

és szellemeit a misztikus druida varázserő nevében. Végül e ta-

nítások segítségével győzte le Xavioszt és tette tönkre az Elő-

kelők varázsmunkáját. De vajon miért nem fordította csodála-

tos hatalmát Khenariosz és a többi természeti istenség a két-

ségbeesett ellenállók megsegítésére?

– Ha! Gondoltam, hogy itt leszel. – A sajátjáéhoz hasonló

hang azonnal felfedte az érkező kilétét. Feladva a benső har-

mónia keresésére irányuló törekvését, a druida felállt és barát-

ságosan köszöntötte testvérét. – Miért keresel? – kérdezte az-

után.

– Miért ne? – Mint mindig, ikertestvére most is szorosan

összefogva viselte éjkék haját. A rangjához illő talár helyett

bőrnadrágot és nyitott mellényt húzott, mindkettő fekete, ha-

sonlóan magas szárú csizmájához. A mellényre tűzve kis jel-

vény függött éppen a szíve felett, amelyre lila gyűrűbe foglalt,

23

ébenfekete madárfejet véstek. Az öltözék új volt, és akár

egyenruha is lehetett volna. A jelvény Hollócsőr Kartalosz -

Illidan újdonsült patrónusa – házának pecsétjét ábrázolta.

– Hollócsőr nagyúr bejelentést tesz alkonyatkor, testvérem.

Korán kellett kelnem, hogy megtaláljalak és időben visszavi-

gyelek. Számítanak a jelenlétedre.

Mint az éjtündék többsége, Illidan is aludni szokott napköz-

ben. Malfurion kitanulta ennek ellenkezőjét, hogy hatékonyab-

ban használhassa a természeti világot átitató, rejtett erőket. Va-

ló igaz, a druida utakat eleinte még éjjelente tanulmányozta, de

a nappal volt az az idő, amikor népe és a Végtelen Forrás kö-

zötti kapcsolat meggyengült, a természet jótékony szellemei

azonban megerősödtek. Ez azt jelentette, hogy mindig déltáj-

ban volt legkisebb az esély arra, hogy egy-egy druida varázs a

Forrásból merítsen erőt, és így Malfurion ahhoz kötődve tanul-

ja ki a varázs használatát. Később hozzászokott a nappali élet-

módhoz, és már jobban is érezte magát fényben, mint sötétben.

– Hamarosan amúgy is indultam volna vissza – válaszolta

Malfurion, és azzal el is indultak a hátasok felé.

Rosszul jött volna ki, ha nem vagy ott. Hollócsőr nagyúr

nem tűr semmiféle rendbontást vagy késlekedést, különösen

azoktól, akik nélkülözhetetlenek a terveihez. Épít rád,

Malfurion, de ezt te is jól tudod.

Bár ösvényeik a mágia tanulásában ellentétes irányba halad-

tak, mindkét testvér tehetséges volt abban, amit választott. Mi-

után Illidan megmentette egy démontól, a Feketebástya-erőd

ura a személyes varázslójává nevezte ki. Olyan posztra, ame-

lyet általában a Holdőrség egy idősebb tagja, az éjtündék vala-

melyik mágusmestere tölt be. Ezután Illidan is jelentős szerepet

játszott abban, hogy megállították a démonok előrenyomulását,

mi több – vezetőjük halála után – átvette a jelen lévő holdőrök

24

irányítását is, és igen hatékonyan használta fel a varázslók ha-

talmát a behatolók ellen.

– Időnként ki kell mennem Suramarból – ellenkezett

Malfurion. – Bezárva érzem magam. Nem érzékelem az erdőt.

– Suramar épületeinek felét élő fákból formálták ki. Mi a

különbség?

Hogyan is magyarázhatta volna el Illidannak azokat az érze-

teket, melyek napról-napra egyre erősebben ostromolták lelkét?

Minél mélyebbre merült a mesterségébe, annál érzékenyebbé

vált a világ minden alkotóelemére. Kint az erdőben már szinte

folyamatosan érezte a nyugalmat, amely a fákból, a kövekből, a

madarakból, mindenből áradt felé. A városban csak elsatnyult,

szinte őrült kisugárzását érezte mindannak, mit népe megmun-

kált. A természetesen növekedett fákból mesterségesen kialakí-

tott lakóhelyek lettek, a földet és sziklát átformálták és megfa-

ragták, hogy kedvükre alakítsák az elfoglalt területet. Mind-

ezen változások következtében az egész környék már nem volt

természetes, de nem volt elég mesterséges sem ahhoz, hogy el

lehessen választani a természettől. A növények magukba for-

dultak, gondolataik és érzéseik zavarossá váltak. Képtelenek

voltak megérteni önmaguk kevert lényét, és ez őrjítően hatott

rájuk. Amikor a városban járt, Malfurion úgy érezte, mindez

rossz, bár azt is elismerte, hogy népének – ahogyan a

törpöknek és a többi fajnak is – jogában áll megteremteni a sa-

ját civilizációját. Nem vétettek azáltal, hogy otthonokat építet-

tek maguknak és művelhetővé tették a talajt. Még az állatok is

ezt teszik, bár másképpen, ösztönösebben, természetesebben.

Mégis egyre kényelmetlenebbül érezte magát.

– Talán vissza kell térjünk a régi vesszőparipáinkhoz? –

kérdezte Malfurion, és ezzel elejét is vette annak, hogy vála-

szolnia kelljen testvére kérdésére.

25

Illidan elvigyorodott, azután csak bólintott. Egymás mellett

lépdeltek fel a fák között az emelkedőn. Az utóbbi időben va-

lahogy egyre kevesebb mondanivalójuk maradt egymás számá-

ra, kivéve, ha a háborúról esett szó. Bár valaha szinte egyfor-

mán gondolkodtak és cselekedtek, már egyre kevesebb közös-

séget éreztek, lassan elidegenedtek egymástól.

– A sárkány távozni kíván, lehet, hogy már napnyugtakor –

jegyezte meg hirtelen Illidan.

Malfurion nem hallott semmi ilyesmiről. Megállt és döbben-

ten bámult testvérére. – Mikor mondta ezt?

Az éjtündék kevés nagy hatalmú szövetségesének egyike a

hatalmas vörös sárkány, Korialstrasz volt. A még fiatal, de

máris jelentős hatalommal rendelkező óriáshüllő – állítólag a

Sárkánykirálynő, Alexstrasza egyik hitvese – a rejtélyes utazók

egyikével, a Krázus néven ismert, ősz hajú mágussal együtt jött

el hozzájuk. Korialstrasz és Krázus valamiféle mélyen rejlő

kapcsolatban kötődött egymáshoz, de Malfurionnak még nem

sikerült felfednie e kötelék jellegét. Csak annyit tudott, hogy ha

bárhol felbukkant az az ösztövér, szürkébe öltözött, sápadt

alak, akkor mindig vele volt a szárnyas behemót.

Együtt megállíthatatlan erőt képviseltek, ami elől a démo-

nok is fejvesztve menekültek, így erejük bevetésével szinte ki-

kövezték a védők előrenyomulásának útját. Azonban külön-

külön mindketten úgy néztek ki, mintha már a halál küszöbén

állnának.

Az ifjú úgy döntött, nem üti bele az orrát egyikük ügyeibe

sem, részben mert segítették az éjtündéket, és részben mert

mindkettejüket tisztelte és kedvelte. Ha azonban Korialstrasz

távozni kíván, akkor ezzel jelentős erőtől fosztja meg az

éjtünde csapatokat.

– Krázus mester is vele menne?

26

– Nem, ő itt marad Rónin mesterrel. – Illidan ugyanolyan

tisztelettel ejtette ki ez utóbbi nevet, ahogyan testvére szólt

Krázusról. Lánghajú Rónin ugyanarról a névtelen és távoli

földről érkezett, mint az idősebb mágus, a helyről, melyet csak

akkor említettek meg röviden, amikor a Lángoló Légióval kap-

csolatos tapasztalataikról beszéltek. Akárcsak Krázus, Rónin is

igencsak tanult mágus volt, bár külseje alapján jóval fiatalabb

lehetett. A szakállas varázshasználó Malfurionéhoz hasonló

egyszerű öltözéket viselt, dísztelen szürkéskék utazóruhát, de

nem ez volt az, ami igazán megkülönböztette a körötte lévők-

től. Krázus még elment volna éjtündének – ámbár igencsak be-

teges kinézetű, sápadt éjtünde lett volna –, de a hasonlóképp

sápadt Rónin olyan fajból származott, melyet senki sem ismert

arrafelé. Embernek nevezte magát, de a Holdőrség azt híresz-

telte, hogy valamiféle törp lehet, egyszerűen csak magasabbra

nőtt fajtársainál, és kicsit más az alkata.

Bármiféle teremtmény legyen, Rónin ugyanolyan felbecsül-

hetetlenül értékessé tette magát, mint Krázus és a sárkány. Oly

hévvel és jártassággal használta a Forrás mágiáját, hogy azt

még a holdőrök sem tudták felülmúlni. Talán még jelentősebb

volt az a tény, hogy védőszárnyai alá vette Illidant és sokat ta-

nította őt. Illidan szerint Rónin meglátta benne a született tehet-

séget, de Malfurion tudta, hogy az idegen meg akarta zabolázni

ikertestvére elhamarkodottságát és vakmerőségét is. Ha magára

maradt, Illidan hajlamos volt kockára tenni nem csupán a saját,

de a bajtársai életét is.

– Ez nem jó hír, Illidan.

– Valóban nem – értett egyet borostyánszín tekintetű iker-

testvére –, de így is megálljuk a helyünket. – Felemelte egyik

kezét, hogy Malfurion jól lássa a körülötte megjelenő vöröses

fényt. – Mi sem váltunk erőtlenné. – Eloszlatta a vörös sugár-

27

zást. – Még ha húzódozol is valamelyest attól, hogy használd

azt, amit Khenariosztól tanultál.

Malfurion testvére olyan varázslatok erejének szabadon

eresztésére gondolt, amelyek nem csupán az ellenségen tölte-

nék ki pusztító haragjukat, hanem a vidéken is és mindenen,

ami az útjukba kerül. Illidan még mindig nem értette meg,

hogy a druida megpróbál a természet békés egyensúlya érdeké-

ben cselekedni, és nem ellene.

– Csak annyit teszek, amennyit megtehetek – válaszolta

Malfurion. – Kényes egyensúlyról van szó, amely… – De nem

mondhatta tovább. Rémálmaikból kilépő alak toppant elébük.

A felgár kitátotta szörnyű állkapcsát, és egy üvöltés kísére-

tében rávetette magát az ikrekre. Malfuriont csak vállal lökte

arrébb – lángoló vértezete a legkisebb mértékben sem égette

meg az éjtündét, ehelyett lelke mélyéig hatoló faggyal sújtotta.

A méretes kard felemelkedett, és a démon lecsapott másik el-

lenfelére.

Ne! – Malfurionnak nem volt jobb ötlete, hát elgáncsolta

testvérét. Egy pillanattal később már az erdő és a lég erejét szó-

lította segítségül. Hirtelen támadt heves szélroham csapott le a

démonra, felkapta és méterekkel hátrébb vetette, mint egy szá-

raz falevelet. A szörnyeteg egy fatörzsnek csapódott és lecsú-

szott rajta.

Mint valami óriási tintahal csápjai, a közelben álló fák gyö-

kerei kiemelkedtek a földből és körbefonták a kábult támadót.

A démon próbált felkelni, de karjait, lábait, testét és fejét a

földhöz szegezték a növények. Küzdött, de nem volt képes szo-

rítani fegyvere markolatát.

Áldozatuk lekötözése után a fák gyökerei azonnal visszakí-

vánkoztak a földbe – de nem visszahúzódtak, hanem átprésel-

ték magukat a rém testén. Az iszonytató támadóból már csak

sziszegő sóhaj törhetett fel, mielőtt az egyik gyökér elválasztot-

28

ta fejét a testétől. Zöld testnedv ömlött ki a végzetes sebből, s

mint valami szétszórt kirakós játék, a démon darabjai legurul-

tak a lejtőn a majdnem-áldozatok felé.

Mindez olyan rövid idő alatt történt, hogy Malfurion és

Illidan épp csak össze tudta szedni magát. Felkészültek a to-

vábbi támadók fogadására, és mintha csak igazat akartak volna

adni nekik, újabb két felgár ugrott le a közeli fákról. Illidan

rámutatott a közelebbire. Az már rátört volna áldozatára, ehe-

lyett hirtelen oldalra fordult és társa felé sújtott buzogányával,

egyetlen iszonytató csapással meglékelte annak koponyáját.

Malfurion ismerős morranást hallott oldalról. Nyakán felme-

redt a szőr és akaratlanul is odanézett. Termetes négylábú bes-

tia ugrott felé, két tekergőző csápja szívókorongokkal tapadt a

mellkasára. A korongok szélén fogak meredeztek. Megsárgult

agyarak sorai töltötték be az ifjú éjtünde látóterét, fuldoklott a

rothadó húséhoz hasonlatos szagtól. Valahol saját rettenetes

helyzetének zajain túl meghallotta Illidan kiáltását, melyet a

kutyákéra halványan emlékeztető vonyítás szakított félbe.

Megtévesztő taktika áldozataivá váltak: a közvetlen táma-

dással elterelték a figyelmüket, hogy újabb ellenfeleik hátulról

lephessék meg őket. Az ördögkutyák csak az alkalomra vártak,

hogy a megfelelő pillanatban rájuk vessék magukat.

Malfurion felsikoltott, ahogy a szomjas szívószervek az

életerejével együtt rántották ki testéből a mágikus erőket. Meg-

próbálta letépni magáról a csápokat, de azok kitartottak. Az

éjtünde érezte, hogy ereje pillanatok alatt elhagyja. Alig fél lé-

legzetvételnyi idővel később kábult ernyedtség árasztotta el

testét, az eső halk dobolásához hasonlatos hang töltötte be fü-

lét. Az ördögkutya megremegett, a csápok eleresztették és a le-

vegőben vonaglottak, míg végül a démon az oldalára fordulva,

egy fáradt nyögés kíséretében majdnem Malfurion karjaiba

omlott.

29

Miután gyorsan kitörölte szeméből a kín könnyeit, az

éjtünde látta, hogy a bestia vastag bőréből tucatnyi éles-hegyes

lövedék áll ki; mindegyiket szakértő módon célozták a legsérü-

lékenyebb területekre. A démon már halott lehetett, mielőtt el-

esett. Az Illidanra támadó dög és a két felgár hasonlóképpen

járt.

Az erdőből közel negyven katona léptetett ki éjszablyákon

ülve, szürke és zöld vértezetben. A nagyra nőtt kardfogú fekete

párducok remek hátasokként szolgálták az éjtündéket, mint-

hogy olyan ügyességgel és gyorsasággal vágtattak a dombos-

erdős terepen, amellyel egyetlen más teremtmény sem vehette

fel a versenyt.

– Szétszóródni! – kiáltotta egy ifjú tiszt, hangja ismerősnek

tűnt mindkettejük számára. – Terepbiztosítás! Ne maradjon

több!

A katonák gyorsan mozogtak, de óvatosak maradtak.

Malfurion becsülte figyelmességüket, hiszen tudta, nappal nin-

csenek erejük teljében. A druida nem tagadhatta, hogy jártassá-

guk tiszteletre méltó; különösen azután nem, hogy megmentet-

ték az életét.

Malfurion mellé érve, a tiszt megállította vicsorgó hátasát.

Az éjszablyák szintén nem kedvelték a nappali fényt, de foko-

zatosan hozzá lehetett szoktatni őket, ha kellett.

– Ez lenne hát a sorsom? – kérdezte a szokásosnál valamivel

kerekebb arcú éjtünde. Végigmérte Malfuriont, és kissé fe-

szültnek tűnt, bár lehet, hogy csak élesebben metszett szemei

miatt tűnt nyugtalannak. – Rendre meg kell akadályoznom,

hogy legyilkoltassátok magatokat? Könyörögnöm kellett volna

őméltóságának, hogy megtarthassam a helyemet Suramar vá-

rosőrei között.

– Lehet ez még máshogy is, Járod – válaszolta Malfurion. A

katona csalódottan fújt egy nagyot:

30

– Nem, nem lehet, mert Hollócsőr nagyúr sohasem enged

visszalépni az őrségbe! Úgy hiszi, maga a Holdanya szentelt fel

a feladatra, hogy a különleges alattvalók hátát védjem!

– Velem, Elún egyik beavatott papnőjével és egy rejtélyes

mágus társaságában léptél be a városba. És persze, ne feledjük

a sárkányt se. Azt hiszem, akaratlanul is felfigyelt rád Holló-

csőr nagyúr és a többi parancsnok. Többé már nem képesek

egyszerű őrtisztként tekinteni rád.

Járod grimaszolt.

– Nem vagyok én hős, Malfurion mester. Ti egyetlen intés-

sel ölitek a démonokat; én csupán próbálok vigyázni rátok,

hogy ugyanígy folytathassátok.

Árnydal Járod abban a balszerencsében részesült, hogy el-

foghatta Krázust, amikor megpróbált bejutni Suramar falai kö-

zé. A mágus felhasználta a kapitányt arra, hogy segítséget sze-

rezzen, és az említett csapat – benne a sárkány Korialstrasz –

végül ennek eredményeképpen találkozott össze. A jó tiszt

puszta kötelességtudatból maradt foglya mellett; mindenekelőtt

ezt becsülte Hollócsőr, aki úgy határozott, hogy varázshaszná-

lóinak felügyeletre van szükségük. A kapitány úgymond „ön-

ként jelentkezett” és hirtelen egy csapat veterán élén találta

magát, akiknek többsége messze több katonai tapasztalattal

rendelkezett, mint ő.

– Nem lett volna szükség a beavatkozásotokra! – csattant lel

Illidan, amikor csatlakozott testvéréhez. – Ura voltam a hely-

zetnek.

– Ez a feladatom, Illidan mester. Ahogyan az is, hogy észre-

vegyem, ha egyedül útnak indulsz, őlordsága határozott paran-

csai ellenére. – Árnydal újra a druida felé fordult:

– Amikor felfedeztük, hogy mennyi ideje eltűntél…

– Hmmpf! – Illidan csak fújtatott válaszképpen. Bár az

utóbbi időben kevés ilyen alkalom adódott, akkor és ott az ik-

31

rek egyetértettek – egyiküket sem érdekelte Hollócsőr kívánsá-

ga, hogy maradjanak folyamatos felügyelet alatt. Ha így tesz-

nek, csak még inkább menekülni vágytak volna. Malfurion a

természetbe vágyott; Illidannak pedig egyszerűen csak nem

volt türelme a hosszadalmas tanácsülésekhez. Őt nem érdekel-

ték a haditervek; menni akart, hogy tovább ölhesse a démono-

kat.

Csakhogy ezúttal majdnem a démonok ölték meg őt. Egyi-

kük sem érezte a közelségüket, és ez új, ijesztő jelenségnek

számított. A Lángoló Légió megtanulta elrejteni orvgyilkosait;

a fák között megbúvó fertőt még maga az erdő sem ismerte fel.

Nem jó jel a küzdelem folytatását tekintve.

Az egyik katona odaléptetett Járod mellé, tisztelgett, azután

így szólt:

– A terület tiszta, kapitány. Nincs jele több… – Hátborzon-

gató sikoly szakította félbe. Malfurion és Illidan egyszerre for-

dult meg és indult rohanvást a hang forrása felé. Járod már nyi-

totta a száját, hogy visszahívja őket, de azután inkább szorosan

összezárta ajkait, és utánuk ösztökélte hátasát.

Nem kellett messzire menniük. Az erdei úttól valamivel

bentebb, a fák között borzalmas látvány késztette megállásra a

társaságot. Az éjszablyák egyike kicsavarodott tagokkal hevert

a földön, zsigerei kiömlöttek felnyitott oldalán, üveges tekinte-

te az égre meredt. Az állat alig néhány lélegzetvétellel koráb-

ban pusztulhatott el; izmai még rándultak egyet-egyet.

A vérfagyasztó sikoly azonban nem a bestiától származott.

A korábban rajta ülő katonát saját kardja szegezte egy magas

tölgy törzsére, lábai majd egy méterrel a föld felett himbálóz-

tak. Annak ellenére, hogy vértezetet viselt, a katona oldalát

ugyanúgy feltépték, mint a hátasét – minden ott hevert a fa tö-

vében, ami csak kiszabadulhatott testéből. Szája nyitva maradt

és tekintete tökéletes mása volt az éjszablya üres tekintetének.

32

Illidan ugrásra készen nézett körül, de Malfurion határozot-

tan a vállára tette kezét és megrázta fejét.

– Úgy teszünk, ahogy a kapitány kérte. Visszamegyünk.

Most.

– Szedjétek le onnan! – parancsolta Járod, arca veszített va-

lamennyit természetes lila színéből. Az ikrekre mutatott: – Kí-

séretet köréjük! Azonnal! – Odahajolt a testvérpárhoz és türel-

metlenül tette hozzá: – Persze, csak ha nem bánjátok!

Malfurion leintette testvérét, nehogy Illidan bármiféle meg-

jegyzést tegyen. Kötelességtudóan vonultak fel az emelkedőn a

hátasaikhoz, a kíséret java része folyamatosan körülöttük ör-

vénylett, ahogyan farkasfalka köröz a zsákmány körül. Ironikus

volt, hogy Malfurion és testvére nagyobb erőt képviseltek, mint

az összes katona együtt, és mégis, a kapitány közbelépése nél-

kül valószínűleg meghaltak volna. Sokat kell még tanulnunk,

gondolta az ifjú druida, miközben felült az éjszablyára. Sokat

kell még tanulnom.

***

Krázus többet élt már, mint körülötte bárki. Nyurga, ezüst-

hajú alakja sugározta azt a bölcsességet, amit ez idő alatt ösz-

szegyűjtött, de csak mélyen a szemébe nézve alakulhatott ki

valamiféle elképzelés, tudásának és tapasztalatainak mélységé-

ről.

Az éjtündék saját fajuk valamely oldalágáról származónak

tartották, valamiféle albínónak vagy mutációnak. Eléggé ha-

sonlított rájuk, bár szeme inkább olyan volt, mint a törpök

szeme, pupillái is voltak. Vendéglátói elfogadták ezt a „mássá-

got”, mint a mágiához való kötődés jelét; Krázus jelentősebb

árkán hatalommal rendelkezett, mint az örökkön magasztalt

Holdőrség egésze együttvéve. Azt már jóval nehezebben értet-

33

ték meg, hogy ideje java részét a Korialstrasz néven ismert sár-

kány mellett töltötte; így nem is igazán zaklatták, legfeljebb a

gyűlések alkalmával szólították meg.

A csuklyás mágus valójában nem a vörös hajú Rónin távoli

földjéről érkezett. Igaz, mindketten igen távoli világból jöttek,

a távoli jövőből, a Lángoló Légió ellen vívott második és győ-

zedelmes háború utáni korból, azonban nem önszántukból lép-

tek át a múltba. Mindketten egy különös és nyugtalanító rend-

ellenességet vizsgáltak a hegyek között, amikor az a valami el-

nyelte és átvetette őket időn és téren, át az ősi Kalimdorba.

Persze, nemcsak őket. Egy orkot – egy veterán harcost,

Broxigart – szintúgy elnyelte a rendellenesség. Brox népe ha-

sonlóképpen a démonok ellen küzdött abban a második hábo-

rúban, és hadfőnöke egy társával együtt elküldte, hogy értelmet

találjanak egy sámán zaklatott rémálmában. Brox társa beleke-

rült a jelenség legszélébe, így az időörvény széttépte, elporlasz-

totta, talán a legjobb szóval mondva megsemmisítette, és az

idősebb ork egyedül érkezett a múltba.

A körülmények csapattá kovácsolták a sárkányt, az embert

és az orkot – a korábbi ellenségeket vagy kényszerű szövetsé-

geseket, de semmiképp sem barátokat. Ugyanezek a körülmé-

nyek egyáltalán nem mutattak utat vissza a saját idejükbe, és ez

mindennél jobban aggasztotta a sárkánymágust.

– Megint elmerengtél – dörögte Korialstrasz.

– Csupán közelgő távozásodra gondoltam – válaszolta

Krázus saját fiatalabb énjének.

A vörös sárkány bólintott hatalmas fejével. A páros Holló-

csőr nagyúr impozáns citadellája, a Feketebástya-erőd egyik

széles, szilárd mellvédje mögött állt. A kortársainak kedves,

szertelen otthon helyett, a lord nagyon is katonás lakhelyet tar-

tott fenn. Az erődöt szinte egyetlen méretes, ébenfekete szikla-

alakzatból faragták ki, és a hozzáerősített részek köveit olyan

34

jól összeillesztették, hogy a kor egyik legerősebb épületévé

vált. A Feketebástyát sokan tartották bevehetetlennek, azonban

Krázus már ismerte a Lángoló Légió iszonytató őrjöngését, így

csupán a sok kártyavár egyikét látta benne.

– Szívesen maradnék – mondta a vörös sárkány –, de nagy a

csend a fajtánknál. Még szeretett Alexstraszám jelenlétét sem

érzékelem elég erősen. A legjobban neked kell megértened,

hogy miért érzek késztetést az igazság felfedésére. –

Korialstrasz tudta, hogy bajtársa is sárkány, mint ő maga, de

nem kapcsolta össze a múltat a jövővel.

Krázusnak is hiányérzete volt, így elfogadta, hogy fiatalabb

énjének fel kell röppennie és fel kell kutatnia e hiányérzet okát

akkor is, ha ez kockázatot jelentett mindkettejük számára.

Együtt bámulatra méltó erőt képviseltek, Hollócsőr nagyúr

egyik legfőbb ütőerejét: a sárkány lángzuhatagot szórt a démo-

nokra és a mágus pusztító tűzviharrá növelte azt, így egyetlen

sárkánylehelet és egyetlen varázslat hatására elképesztő mér-

tékben hullott az ellenség. De ha különváltak, betegség csapott

le rájuk, és legyengítette mindkettejüket.

A napfény utolsó maradványai is eltűntek a láthatáron.

Ébredeztek a tündék, és nagy ügybuzgalmukban sietősen

lepték el az épület környékét. Az őrségváltáskor jellemző moz-

golódás mellett a hétköznapi élet is ekkor indult be a biroda-

lomban.

– Gondolkodtam – szólalt meg újra Krázus, de azután újabb

csendes, szemlélődő szünetet tartott. Hosszas hallgatás után

folytatta: – Talán van egy módja, hogy egymástól távol is meg-

tartsuk erőnket – folytatta rövid szünet elteltével.

– Hogy úgy mondjam, együtt maradhatunk.

– Csupa fül vagyok.

– Ugye, van meglazult pikkelyed? Legalább egy.

35

A sárkány kitárta szárnyait, és a magas torony tetején ülve

megrázta magát, mint valami hatalmas kutya. Pikkelyei ritmust

verve zörögtek. A behemót nagy szemöldöke összeszaladt,

ahogy feszülten hallgatózott, azután hátratekerte kígyószerű

nyakát, és megvizsgálgatta a jobb hátsó lába környékét.

– Azt hiszem, van ott egy.

A sárkányok általában úgy vedlik le pikkelyeiket, ahogyan

más teremtmények a szőrüket. A sebezhetővé vált terület ha-

mar megkeményedik és újabb pikkelyt növeszt. Időnként, ha

egyszerre több pikkelyt is elveszít, a sárkánynak vigyáznia kell,

mert az ilyen helyeken jóval sebezhetőbbé válik minden fegy-

verrel szemben, vagy ha megsebesítik az izmait, akkor köny-

nyebben megmérgezhetik.

– Szeretném megkapni. Az engedélyeddel, természetesen.

Korialstrasz bárki mást visszautasított volna, de Krázus és ő

mélyen megbíztak egymásban – bár a sárkány továbbra sem ér-

tette, hogy mi lehet e kölcsönös bizalom alapja. A mágus re-

mélte, hogy egyszer elmondhatja társának az igazságot, feltéve,

hogy megérik azt a napot.

– Legyen a tiéd – válaszolta a vörös óriáshüllő. Hátsó man-

csával megvakargatta oldalát a kérdéses helyen, néhány pilla-

nat múltán a laza pikkely engedett és lehullott.

Krázus felemelte a földről, vizsgálgatni kezdte és megfele-

lőnek találta. Felnézett társára:

– Természetesen, én is adok neked viszonzásképpen.

– Semmi szükség rá…

De a sárkánymágus már kigondolta tervét, mi több, újabb

aggodalom szállta meg: a múlttal való kapcsolatuk miatt akár

végzetes is lehet számára, ha esetleg történik valami ifjabb ön-

magával.

– De igen, szükséges.

36

Félretette az emberfejnyi méretű pikkelyt, lenézett bal kezé-

re és összpontosított. A karcsú, elegáns ujjak hirtelen elváltoz-

tak, hüllőszerűvé lettek. Bőrén pikkelyek jelentek meg, előbb

az ujjak hegyén, azután lefutottak a kézfejen egészen a csukló-

ig. Éles, ívelt karmok növekedtek a lapos körmök helyén.

Az átalakulás közepette éles fájdalom hasított Krázus kezé-

be. A mágus kétrét görnyedt és majdnem összeesett,

Korialstrasz ösztönösen felé nyúlt, de amaz elutasítóan intett: –

Túl fogom élni.

Levegőért kapkodva, még mindig összegörnyedve Krázus

megragadta átváltoztatott kezét, és beletépett a kicsiny pikke-

lyekbe. Azok ellenálltak a próbálkozásnak. Olyan erősen rán-

tott meg kettőt, ahogy csak képes volt rá; az ezzel járó fájdalom

nem múlhatta felül a kínt, melyet alakváltása okozott. A pikke-

lyek kiszakadtak és vékony vérpatakot hagytak maguk után a

szörnyvégtagon. Krázus nyelt egy nagyot és azonnal hagyta a

kezét visszaváltozni. Amint ez megtörtént, a remegő agónia is

megszűnt. Egyáltalán nem törődött a kézfején keletkezett seb-

bel, ehelyett az eredményt vizsgálgatta; az éjtündékénél is éle-

sebb tekintetével a legapróbb hibákat is felfedezhette.

– Jól tudod, hogy a mindkettőnket sújtó betegség ugyanúgy

megakadályozza, hogy felvedd a természetes alakodat, aho-

gyan engem sem enged a sárkányalakoktól eltérő formát fel-

venni – korholta Korialstrasz. – Szörnyű kockázatnak teszed ki

magad, amikor ilyesmivel próbálkozol.

– Szükséges volt – hessegette el a másik aggodalmát a má-

gus. Megfordította a pikkelyeket és összeráncolta szemöldökét.

– Ez itt megrepedt – mormolta maga elé, és egyszerűen elhají-

totta a kérdéses darabot –, de a másik megfelelő lesz.

– Mit szándékozol tenni vele?

– Bízz bennem! – Markába fogta a pöttöm pikkelyt és oda-

ment Korialstrasz oldalához, ahonnan amaz kivakarta az egyik

37

pikkelylemezt. A helye vöröses volt és lágy, elég nagy ahhoz,

hogy egy jó íjász eltalálja.

A sárkány kérdőn megemelte egyik boltozatos szemöldökét:

– Volt ez valaha is másképpen?

A sárkányoknál is öregebb szavakat suttogva, Krázus oda-

nyomta saját pikkelyét a szabadon maradt terület közepére. A

darabka világos sárga fénnyel felragyogott, ahogy hozzáért a

sima bőrhöz. A sárkánynak egy pillanatra elakadt a lélegzete,

de talán inkább csak a várakozástól, mert egyébiránt nem rea-

gált. Korialstrasz feszülten figyelte művét.

Újra és újra elismételte az ősi szavakat, és minden alkalom-

mal egyre gyorsabban mondta ki őket. A pikkely lüktetni kez-

dett, és minden kitágulással egyre nagyobbra növekedett. Má-

sodperceken belül majdnem akkora lett, mint a körülötte lévő

többi pikkely.

– Pillanatok kérdése és a részeddé válik – informálta Krázus

a behemótot. – Nem tudod majd elveszíteni.

Egy perccel később hátralépett és félrefordított fejjel néze-

gette az eredményt. A sárkány ugyanezt tette.

– Teljesen…köznapi érzés. Semmi különleges – jegyezte

meg az utóbbi.

– Reménykedem benne, hogy többet tesz, egyszerű pótlás-

nál. Ahogy én is magammal hordozom egy részedet, úgy most

te is magaddal viheted egy részemet. Úgy vélem, a használt

illesztővarázslat révén az eredmény – legalább részben – olyan

lesz, mintha együtt maradnánk.

Korialstrasz kiterjesztette szárnyait.

– Csupán egy módon tudhatjuk meg.

Krázus bólintott. Ahhoz, hogy megbizonyosodjanak a va-

rázslat hatásosságáról, külön kell válniuk.

– Akkor hát jó utat, jó Korialstrasz. A hatalmas bestia lehaj-

totta fejét.

38

– Neked is.

– Alexstrasza…

– Közvetítem kívánságaidat, Krázus. – A sárkány alaposan

végigmérte tekintetével az apró alakot, csak azután mondta ki

gondolatát: – Vannak bizonyos sejtéseim a köztünk lévő kap-

csolatról, de tiszteletben tartom, hogy szükségesnek érzed a ti-

toktartást. Azt azonban rögtön észrevettem, hogy te is úgy sze-

reted őt, ahogyan én. Éppen úgy.

Krázus nem válaszolt.

– Amint tudok, hírt hozok felőle. – Korialstrasz kilépett a

bástya szélére és felnézett az égre. – Találkozunk még, vérem.

– És ezekkel a szavakkal a karmazsinvörös titán felszökkent a

levegőbe.

Vérem. Krázus homlokát ráncolva tűnődött a választott szó

felett. A sárkányoknál ez a kifejezés közeli kapcsolatot jelöl.

Nemcsak klántestvért vagy bajtársat, hanem még közelebbi is-

merőst: testvért ugyanazon fészekből, gyermekét a szülőnek

vagy fordítva.

Sárkányként mindenkinél jobban ismerte önmagát, így nem

kételkedett fiatalabb énje eszességében. Korialstrasz már majd-

nem eljutott a teljes igazságig, és neki sejtése sem volt róla,

hogy ez mivel jár majd kettejük számára.

A gyengeség hirtelen csapott le rá, gyorsan homályosodó lá-

tással kereste meg az otthagyott sárkánypikkelyt. Amint hozzá-

ért, a fáradtság és a fájdalom egy része semmivé foszlott. Az

érintés nem volt elegendő; még közelebb kellett vonnia magá-

hoz Korialstrasz lényének egy részét, hogy a hatás kiteljesed-

hessen.

Mellkasán érezte a hűs esti szelet, és csupasz bőréhez nyom-

ta a sárkánypikkelyt. Ismét elmormolta az ősi varázs szavait és

olyan erőket ébresztett fel, melyeket egyetlen éjtünde sem érte-

ne meg, még kevésbé használhatnák azokat.

39

Újra felfénylett az aranyszín aura, ezúttal e pikkely körül.

Krázus megremegett, küzdött, hogy állva maradjon. Azután

amilyen gyorsan megjelent, a fény ugyanolyan sebesen halvá-

nyodott el. A mágus lenézett a mellkasára; részben fiatalabb

önmaga ajándéka borította.

A fáradtság maradványai még mindig átjárták lényét, bár ez

a kínok visszamaradt nyomával együtt sem volt olyan bántó,

hogy ne tudta volna elviselni. Végre úgy járhatott a többiek

közt, hogy nem kellett éreznie a szánalmukat, végre melléjük

állhatott a démonok elleni küzdelemben. Azon tűnődött, miért

nem jutott ez előbb az eszébe – azután emlékezett, hogy gon-

dolt rá, de csak akkor vált igazán szükségessé, amikor

Korialstrasz bejelentette, hogy fel akarja kutatni a többi sár-

kányt.

Úgy tűnik, nehéz megválni önmagunktól! Hogy nevetett

Rónin saját elmés megjegyzésén! Az ironikus szavak – így utó-

lag – őt is kuncogásra késztették. Mennyire kedvelte

Alexstrasza is a tréfát! Többször is mondta már: biztosan van

valami hiúság abban, hogy folyton beleavatkozik a kisebb fa-

jok dolgaiba…

Hirtelen szédülés fogta el. Csak annyit bírt tenni, hogy meg-

kapaszkodott, nehogy átbukjon a mellvéden. A roham hamar

elmúlt, de az utóhatás miatt Krázus még egy ideig a falnak tá-

maszkodott és nehézkesen lélegzett. Amikor végül sikerült fel-

egyenesednie, elnézett a Feketebástya-erőd felett, el Suramar

felett. Ez a roham másféle volt, legalábbis nem teljesen ugyan-

olyan, mint amit korábban érzett Korialstrasz távollétében.

Hosszan meredt a távoli, sötét Zin-Azshari felé. Ott járta óta

folytonosan fenntartott több elfedő és felfedő varázslatot, me-

lyek némelyikét kifejezetten úgy alkotta meg, hogy megtudja,

ha az ottani mágiahasználók jelentősebb varázslatba kezdenek.

Nagyképűség nélkül elmondhatta magáról, hogy jobban rá volt

40

hangolva a világ mágikus erőinek változásaira, mint bárki más

– de még ő sem készült fel az energiák ily rettenetes és előjelek

nélkül való felkavarodására.

– Hát újra megtették… – lehelte maga elé döbbenten, mi-

közben a főváros felé bámult a messzeségbe. – A kapu újra

nyitva áll…

41

Három

Halála gyors volt, szinte fájdalommentes, ám nem jelentett

megnyugvást. Az utána következő összehasonlíthatatlan agónia

teljesen kitöltötte létezésének minden pillanatát. Nem volt

anyagi teste, s még a szellem szó sem írja le megfelelően azt,

ami maradt belőle, de a fájdalmat így is érezte. Tudta, hogy va-

laki más által létezik még, és valaki más megtorlásától szen-

ved, és a gyötrelem neki szól – ebben is bizonyos volt. Hibá-

zott, tehát vétkezett istene ellen.

Börtönéről mit sem tudott; a kínokon kívül semmit sem hal-

lott, látott vagy érzékelt semmilyen módon. Mióta már? Napok,

hetek, hónapok, évek, évszázadok? Vagy alig néhány iszonyta-

tó pillanat? Ha ez utóbbi, akkor kínzása csakugyan szörnyűsé-

ges.

Azután minden előzmény nélkül enyhült a fájdalom. Ha lett

volna szája, felkiáltott volna megkönnyebbült öröméhen. Soha-

sem érzett még ekkora hálát. De gyanakodva várakozott; lehe-

tett a szünet valamely még szörnyűbb kínzás előjele is?

– Úgy döntöttem, megbocsátok neked.

Istenének hangja egyszerre töltötte el félelemmel és remény-

nyel. Meg akart hajolni, megalázkodni, de hiányzott bármilyen

alakja ahhoz, hogy így cselekedjen – vagy bármi mást tehes-

sen, ha már itt tartunk.

Úgy vélem, van még számodra hely az alattvalóim között.

Beletekintettem a benned rejlő sötétségbe és újra megtaláltam

azt, ami egyszer már kedvemre volt. Ezt teszem hát magjává

annak, amivé válni fogsz. Még nagyszerűbb szolgálómmá le-

hetsz.

42

Immáron mértéktelen hálát érzett, hogy újabb kínok helyett

ily szerencsében részesült, bár továbbra sem tudta kifejezni ér-

zéseit.

Átváltozol, de hogy ellenségeink előtt példaképpen mutat-

kozzon meg teremtő hatalmam, visszaadom azt is, amiről

könnyen megismernek majd.

Villámok reccsenéséhez hasonló hangot hallott, s mintha

villámcsapás rázta volna meg. Fények sokasága és szikrázás

kélt, bár inkább csak érezte jelenlétüket; apró anyagszemcsék

gyülekeztek az energiavihar közepén, egymáshoz tapadtak és

új testet formáltak számára. Számos darabka a sajátja volt már

elpusztítása előtt is, lelke részét képezték, amelyet istene ma-

gához vett, teste megsemmisülésének pillanatában.

Lassan, bizonytalanul új test formálódott meg körülötte.

Mozdulni, lélegezni nem bírt még, és sötétség vette körül –

időbe telt, mire felfedezte, hogy immáron látja is a sötétséget.

Érezte, hogy karjai és lábai különböznek azoktól, melyeket ko-

rábban ismert, teste részeiként. Térdei hátrafelé hajlottak, lábfej

helyett osztott patákat viselt odalenn. Végtagjait vastag szőr-

bunda borította – kivéve talpát és tenyerét –, ujjai hosszú kar-

mokban végződtek.

Érezte arcán is, hogy az szintúgy másféle formát öltött, és

érezte, hogy homlokából íves szarvak sarjadzanak ki. Testében

semmi sem emlékeztetett korábbi valójára és elcsodálkozott,

hogy vajon mi lehet az a dolog, amiről mások majd felismerik?

Azután eszébe jutott. Tétovázva felnyúlt és megérintette

szemeit. Tudta már; a két mesterséges gömb az ő jele. Érezte,

hogy a fekete ékkövekben rejlő hatalom még inkább megerő-

södik, minden múló pillanattal még hasznosabbá lesz. Azután

már a sötétség mélyén is látta a mágikus energiákat, melyek új-

rateremtették lényét, és talán még azt is, ahogyan istene látha-

43

tatlan keze újraformálta testét, és ezáltal a korábbinál nagysze-

rűbbé tette hatalmát.

Tovább figyelte, ahogy istene munkája folytatódik, csodálta

és tisztelte a teremtés tökéletességét. Megértette, hogy őáltala

újabb fajta mennyei alattvaló születik, akit talán még korábbi

urai is tisztelni fognak. Csak figyelt csendesen, legbelül meg-

pihent, és már újabb hatalomra lépését tervezgette. Bizonyos

volt benne, hogy külseje és ereje tökéletessé teszi a hatalmi

szerepre – nyilvánvalóan rettegés által uralkodik majd, de min-

den hátulütője ellenére, ez kifejezetten kedvére való megoldás

volt.

***

Hollócsőr Kartalosz a magas támlájú kőszék előtt állt, ame-

lyet általában a kihallgatások és tanácsülések alatt foglalt el, és

az egybegyűlt parancsnokokat figyelte. Vékony alakja kiemel-

kedett méltóságával a többiek közül, és hosszúkás, keskeny ar-

ca hasonlított a madáréra, melynek nevét viselte; még orra is

kampós csőrre emlékeztetett. Összefont szakálla és nyugodt te-

kintete csak fokozta a személyéből sugárzó bölcsességet és

erőt. Alárendeltjeihez hasonlóan szürkével és zölddel festett

vértezetet viselt, rangját aranyszállal hímzett, hullámzó köpö-

nyeg jelezte és nemes mívű, vörös tarajos sisakja, melyről stili-

zált hollófej nézett le.

A szék mögött házának ikerlobogói feszültek a falon, négy-

zetes zászlók, rajtuk lila alapon a madár ébenfekete sziluettje.

A Hollócsőr-ház lobogója a védők szimbólumává vált, és a

nemesről már oly magasztos szavakkal szóltak, amelyekkel ko-

rábban csak a királynőt illették. Ő maga nem volt annyira

büszke fajta, hogy örömét lelje a dicséretekben, és szívesebben

44

foglalkozott hadtudományi kérdésekkel, például az ellentáma-

dás lehetőségeivel.

– Teljesen egyértelmű – bizonygatta a szakállas éjtünde –,

hogy a legfőbb célpont maga Zin-Azshari kell legyen! A för-

telmek onnan indultak el, ott léptek át világunkba valamikép-

pen, tehát ott kell lecsapnunk!

– És ha igaz az idegenek beszéde, akkor a Forrás révén csak

onnan kaphatnak utánpótlást – jegyezte meg az egyik tiszt. –

Ettől is megfoszthatjuk őket.

Helyeslő mormolás futott végig az egybegyűlt éjtündék kö-

zött. A lehető legkritikusabb ponton kell megsebezni az ellen-

séget. Ha Zin-Azshari nem erősíti tovább őket, akkor a démo-

nok biztosan elbuknak.

Hollócsőr előredőlve folytatta:

– De nemcsak ezekkel a szörnyetegekkel kell szembenéz-

nünk! Zin-Azshariban alattomosabb ellenfél várakozik – a saját

fajtánk árulói!

– Halál az Előkelőkre! – kiáltotta valaki.

– Igen! Az Előkelők! A királynő főtanácsosának vezetésével

ők hozták ránk ezt a csapást! Szembe kell nézniük pengéinkkel

és dárdáinkkal! Meg kell fizetniük bűneikért! – A nemes arcára

zord kifejezés ült. – És ők azok, akik fogva tartják kedves

Azsharánkat! – Hogy a királynőt megvédjék, bárkivel szembe-

fordultak volna a parancsnokok.

Haragos moraj tört fel. Többen is azt kiáltozták:

– Áldott legyen Azshara, Fények Fényessége!

– Még mindig nem látják – mormolta valaki Malfurion mel-

lett.

A druida odapillantott és a vörös hajú mágust, Rónint látta.

Bár a férfi egy lábnyival alacsonyabb volt, a különös kinézetű

alak szélesebb testalkata inkább utalt harcosra, mintsem a va-

rázslatok mesterére. Lévén az egyetlen ember közöttük – az

45

egyetlen ember bárhol az éjtündék által ismert világon –, Rónin

már a puszta létezésével is gondolatokat ébresztett. Az

éjtündék – akik amúgy igencsak önteltek és tele vannak előíté-

letekkel, ha más fajokról esik szó – tisztelettel bántak vele ha-

talma és segítő szándéka miatt, de kevesen hívták meg az ott-

honukba.

És még kevesebben intéztek szívesen bármiféle meghívást

az ember mellett álló groteszk, állatias orkhoz. Az első támadá-

sok óta a medvealkatú harcos már szinte egy pillanatra sem vált

meg a hátára rögzített kétfejű harci fejszétől, melyet maga

Malfurion készített neki egy vaskos tölgyágból, s melyet

Khenariosz félisten áldása tett acélossá.

– Akik nem látják az igazságot, azok a csatában önszántuk-

ból vonulnak a vereség felé – mordult fel az agyaras, zöld bőrű

harcos. Rejtélyes szavai meghazudtolták vad külsejét. Az

éjtündéknek a királynő felé mutatott rendületlen elkötelezettsé-

ge láttán csak a fejét rázta, és Rónin cinikus mosollyal vála-

szolt az ork szavaira. Malfurionban újra felerősödött az a kel-

lemetlen érzés, hogy népe egyre kevesebb tiszteletnek örvend

az idegenek szemében. Minden bizonnyal ők is látták azt, amit

fajtájából csak kevesen: Azsharának tudnia kellett a palotájá-

ban zajló dolgokról.

– Ha tudnátok, mit jelent ő nekünk – mormolta az éjtünde –,

akkor megértenétek, hogy miért olyan nehéz elfogadniuk az

árulását. – Nem számít, hogy mit gondolnak – szólt közbe hal-

kan az előttük álló Illidan. – Mindenképpen megtámadják Zin-

Azsharit, és az eredmény ugyanaz lesz. Elsöprik a démonokat.

– És ha Azshara elébük lépve azt mondja, hogy átvette a

démonok irányítását az Előkelőktől, és mindenki biztonságban

van? – mutatott rá Rónin az eshetőségre. – Csak kérnie kell és

harcosaitok leteszik a fegyvert. Azután a Lángoló Légió szaba-

don rájuk törhet, és a királynő kineveti ostobaságukat.

46

Illidan nem tudott erre mit mondani, de Brox igen. Meg-

markolta tőre markolatát és azt mormolta:

– Mi már ismerjük az árulását. Majd vigyázunk, hogy ne

használhassa a kis trükkjeit.

Rónin oldalra billentette csuklyája árnyékába rejtett arcát,

miközben megfontolta a javaslatot. Illidan merev arcvonások-

kal álcázta véleményét, s Malfurion a szemöldökét ráncolta;

megrekedt az Azshara iránt érzett hűsége és a felismerés kö-

zött, hogy valakinek meg kell ölnie a királynőt ahhoz, hogy a

világ túlélhesse a szörnyek invázióját.

– Ha valóban eljön az a pillanat, akkor tudni fogjuk, hogy

mit tegyünk – válaszolta végül.

– Az a pillanat nagyon gyorsan közeleg.

Krázus észrevétlen jelent meg a terem hátsó részében, és

csendesen csatlakozott hozzájuk. Megjegyzése elhallgattatta

őket. A sápadt, titokzatos mágus több magabiztosságot és jobb

egészséget mutatott, mint korábban bármikor, ha a sárkány

nélkül kellett belépnie valahová. Rónin rögtön közelebb lépett

hozzá. – Krázus! Hogy lehetséges ez?

– Volt egy lehetőség… – válaszolt a megszólított rejtélye-

sen, közben szórakozottan megérintette a sebhelyet az arcán. –

Tudod, hogy Korialstrasz elment.

Bár a hír nem volt váratlan, mégis megütköztek rajta. A sár-

kány nélkül az éjtündék még inkább saját – nem túl nagy lét-

számú – katonáikra és erejükre voltak utalva. A helyiség másik

végében Hollócsőr nagyúr folytatta beszédét:

– Ha odaértünk, Csillagszem Desdel nagyúr vezetése alatt a

második hullám előrenyomul délről, így közrefoghatjuk őket

két oldalról.

A díszemelvény mellett egy nagyon sovány éjtünde – a pa-

rancsnokéhoz hasonló vértezetben, de köpönyegét zöld, na-

rancssárga és lila vonalak díszítették – bólintott a beszélő felé.

47

Sisakján hosszú csillámló éjszablyaszőrből készült taraj díszel-

gett, oldalt kicsiny, drágakövekkel ékített csillagok borították.

Minden csillag közepébe egy-egy aranygömböt foglaltak – a

kívülállóknak kétségtelenül rikító cifraság csupán, de a tisztelet

tárgya Csillagszem honfitársai előtt. Az éjtünde úgy nézett ki,

mint aki hosszú, hegyes orra fölül mindenkit lenéz – minden-

kit, kivéve vendéglátóját. Jól ismerte a jelentőségét annak hogy

a Hollócsőr-házhoz tartozott.

– Gyorsan kell cselekednünk, az bizonyos – tette hozzá fe-

leslegesen. – És igen, a szívbe kell szúrnunk. A démonok gyá-

ván megfutamodnak majd pengéink elől, kegyelemért könyö-

rögnek, amit nem kaphatnak meg soha. – Ezzel benyúlt az övén

tartott erszénykébe, ujjával csipetnyi fehér port emelt ki, majd

felszippantotta azt.

– Az ég mentsen meg minket, ha ez a piperkőc valaha is a

vezérünk lesz – mormolta Rónin. – A vértezete úgy csillog-

villog, mintha most kovácsolták volna. Egyáltalán harcolt már

valaha?

Malfurion vágott egy grimaszt.

– Kevesen bírunk tapasztalattal ezen a téren. A többség

meghagyja ezt a kellemetlen kötelességet Hollócsőr nagyúrnak,

a Holdőrségnek vagy a városi őrségeknek. Sajnálatos módon a

vérvonal mondja meg, hogy ki kerül magasabb rangba a nehéz

időkben.

– Nem így az embereknél – szólalt meg Krázus, mielőtt

Rónin bármilyen megjegyzést tehetett volna.

– A szívbe kell szúrnunk és minél előbb – erősítette meg

Hollócsőr az előtte szólót. – Még azelőtt, hogy az Előkelőknek

sikerülne újra megnyitni az átjárót, a többi szörnyeteg számára.

Malfurion és a többiek meglepetésére Krázus előlépett és

közbevágni merészelt:

– Attól tartok, ezzel már elkéstünk, nagyuram.

48

Az éjtündék közül többen is személyes sértésnek tekintették

a közbeszólást olyasvalakitől, aki nem tartozott közéjük.

Krázus nem törődött velük, és még közelebb lépett az emel-

vényhez. Malfurion felfigyelt rá, hogy a mágus még mindig

titkolt egy kis gyengeséget, még ha ezúttal nem is vált tehetet-

lenné sárkány-társa távollétében. Bármit is tett, hogy leküzdje a

rátörő rejtélyes gyengeséget, nem járt teljes sikerrel.

– Hogy érted ezt, mágus?

Krázus megállt Hollócsőr előtt.

– Úgy értem, a kapu már nyitva áll.

Szavai visszhangot vertek a hirtelen elcsendesedett terem-

ben. Több éjtünde is elveszített néhány árnyalatot lila arcszíné-

ből. Malfurion nem vádolta őket; ez valóban nehezen elfogad-

ható hír. Már csak arra volt kíváncsi, hogyan fognak reagálni

arra, hogy elvesztették az egyetlen sárkányt is, amelyik a segít-

ségükre volt.

Csillagszem Desdel lenézett az idegenre:

– És te honnan tudod ezt?

– Megéreztem a felszabaduló energiákat. Tudom, mit jelent

ez: a kapu újra megnyílt.

A dölyfös nemes szipákolt egyet, így jelezte bizalmatlansá-

gát a megkérdőjelezhető bizonyítékkal szemben. Azonban Hol-

lócsőr mély bizonyossággal fogadta Krázus rémisztő kijelenté-

sét.

– Mióta?

Néhány perccel azelőtt történt, hogy beléptem ide. Kétszer

is ellenőriztem, mielőtt ki mertem volna mondani. A Fekete-

bástya-erőd ura tűnődve visszaült székére: Ugyancsak rossz hír

ez! De azt mondod, csupán röviddel ezelőtt történt?

– Maradt még remény – bólintott a mágus. – Még gyenge.

Érzem. Egyszerre nem tudnak túl sokat áthozni. De ami fonto-

49

sabb, hogy uruk még nem léphet át rajta. Ha megpróbálná, a

kapu azonnal összeomlana.

– Mit számít, hogy honnan irányítja seregét? – kérdezte

Csillagszem egy újabb szipákolás kíséretében.

– A Lángoló Légió egésze is pusztán halovány árnyék, vezé-

rének iszonytató sötétsége mellett. Hihetsz szavaimnak, mikor

azt mondom, hogy akkor is van még remény, ha minden szol-

gálója átlép azon a kapun, de elvész minden remény, ha mindet

elpusztítjuk is, de közben őt beeresztjük erre a világra.

Szavai csendet hagytak maguk után. Malfurion oldalra pil-

lantott; Rónin és Brox arckifejezése nem cáfolt rá Krázus fi-

gyelmeztetésére.

– Ez nem változtat semmin – jelentette ki hirtelen Hollócsőr.

Határozott arckifejezéssel a hallgatósága felé fordult:

– Továbbra is Zin-Azshari a legfőbb célpont, talán még in-

kább, mint eddig! A kapu és szeretett Azsharánk egyaránt ott

vár ránk, így hát odavonulunk!

Az eddigiek alapján a parancsnokok többsége egyetértett a

döntéssel – amúgy is nehezen kelhettek volna versenyre az idő-

sebb főnemes hadi ismereteivel. Népükben kevesen rendelkez-

tek olyan katonai hírnévvel, mint Hollócsőr nagyúr. Közel ak-

kora tiszteletnek örvendett, és közel úgy tudta lobogója alá so-

rozni a harcosokat, mint maga a királynő.

– A csapatok már indulásra készek, csupán a végső döntésre

várakoznak. A gyűlés után elfoglaljuk helyünket a sereg élén,

és holnap napnyugtakor megindulunk a főváros ellen. – Holló-

csőr magasra emelte egyik lánckesztyűs kezét:

– Azsharáért! Azsharáért!

– Azsharáért! – kiáltotta a többi éjtünde, köztük Illidan is.

Malfurion tudta, hogy testvére csak azért csatlakozott a többi-

ekhez, mert kinevezték a Feketebástya-erőd legfőbb varázslói

50

posztjára. Bármit is hitt Illidan a királynőről, nem kívánta koc-

káztatni nemrégiben elnyert rangját.

Az éjtünde tisztek majd felbuktak egymásban a buzgóságtól,

hogy felkészítsék katonáikat az indulásra. Ahogy kiözönlöttek

az előtérbe, Malfurion arra gondolt, milyen változékony is az ő

népe. Egy perccel korábban még a kapu újbóli megnyitása fe-

lett siránkoztak, azután úgy fellelkesedtek, mintha sohasem

hallották volna a szörnyű hírt. De ha ők el is feledték, nem úgy

Rónin és Brox. A fejüket rázták, és a vörös hajú mágus azt

mormolta:

– Nem jó jel. Népednek fogalma sincs, hogy mibe sétál bele.

– Van más választásuk?

– Újra meg kellene fontolnia a futárok küldését, ahogy azt

javasoltam már – vetette fel hirtelen Krázus, aki még mindig a

nemes előtt állt. Hollócsőr mellett a parancsnoki szék körül

csupán két szigorú tekintetű őr és Csillagszem Desdel maradt.

Krázus feltette egyik lábát az emelvényre és arckifejezése

olyan élénkséget tükrözött, amilyet Malfurion még sohasem lá-

tott tőle.

– Küldjünk futárokat? – kötekedett Csillagszem. – Gúnyo-

lódik?

– Értékelem az aggodalmad – válaszolta a házigazda –, de

mi nehezen süllyedünk ennyire mélyre. Ne félj, Krázus mester,

be fogjuk venni Zin-Azsharit és leromboljuk a kaput! Megígé-

rem! – Feltette sisakját. – Most pedig, úgy vélem,

mindannyiunknak van még dolga indulás előtt, ugyebár.

Csillagszem urasággal és az őrökkel együtt a nemes úgy vo-

nult ki a teremből, mintha máris győzött volna. Illidan csatla-

kozott patrónusához, még mielőtt a társaság eltűnt volna a bejá-

ratnál. Krázus csupán a tekintetével követte őket, vonásai elmé-

lyültek, megkeményedtek.

51

– Miről próbáltad meggyőzni? – kérdezte Rónin. – Futáro-

kat hová?

– Próbáltam – úgy tűnik, hiábavalóan – rávenni, hogy kérjen

segítséget a törpöktől és más fajoktól.

– Más fajoktól? – tört ki Malfurion. Ha Krázus előzőleg

megkérdezi, akkor az ifjú éjtünde azonnal megpróbálta volna

lebeszélni társát arról, hogy a Feketebástya-erőd ura elé álljon a

javaslattal. Ha egész Kalimdor ostrom alá kerül és százak vagy

ezrek halnak is meg, a nemesek akkor sem alacsonyodnának

odáig, hogy egyáltalán felmerüljön bennük a kívülállók bevo-

násának gondolata. Az éjtündék szerint a törpök és hasonlók

alig egy lépéssel álltak a férgek felett.

– Igen, más fajoktól. De látom az arcodon, hogy később

ugyanilyen értelmetlen lesz előhozakodni ezzel.

– Te is tudod, hogy a mi földünkön milyen nehéz volt rábír-

ni a törpöket, az orkokat, a tündéket és az embereket az

együttműködésre – jegyezte meg Rónin.

– Arról nem is szólva, hogy közben minden egyes népet és

királyságot meg kellett győzni a kölcsönös bizalom szükséges-

ségéről.

Krázus fáradtan bólintott.

– Még a saját fajtámnak is megvannak a maga előítéletei.

Találkozásuk óta Malfurion még egyszer sem járt ilyen közel

ahhoz, hogy felemelje a leplet a nyurga mágus körüli rejtélyről,

de nem erőltette a dolgot. Kíváncsisága szövetségesük valódi

lényét illetően eltörpült a mellett a népirtás mellett, amellyel

hamarosan szembe kell nézniük.

– Nem mondtad meg nekik, hogy a sárkány elment – szólí-

totta meg Krázust.

– Hollócsőr nagyúr már tudja. Üzentem neki, amint

Korialstrasz elhatározta magát.

Rónin rosszallóan nézett.

52

– Nem kellett volna hagynod, hogy elinduljon.

– Osztom aggodalmát a sárkányokkal kapcsolatban, ahogy

neked is osztanod kellene. – A két mágus között valamiféle

szótlan beszélgetés zajlott le ezután. Rövid ideig csak meredtek

egymás tekintetébe, végül Rónin bólintott.

– Mit tegyünk? – kérdezte Brox. – Harcolunk az éjtündék

mellett?

– Nincs választásunk – válaszolta Rónin, mielőtt Krázus

megszólalhatott volna –, csapdába estünk itt. A dolgok túlságo-

san összezavarodtak már ahhoz, hogy ne vegyünk részt az

eseményekben. – Mélyen az idősebb mágus szemébe fúrta te-

kintetét. – Nem tehetjük meg, hogy csak úgy félreállunk.

– Nem, valóban nem tehetjük meg. Már túlságosan beleke-

veredtünk. Emellett nehezen viselem, hogy csak üljek itt és

várjam a rám küldött orvgyilkosokat.

Rónin bólintott.

– Akkor hát eldöntöttük.

Malfurion szinte semmit sem értett meg kettejük viszonyá-

ból és a közöttük zajló beszélgetésből, de felismerte egy hosszú

és feszült vita zárszavait. Nyilvánvaló volt, hogy bármit tett is

ez ideig Krázus az éjtündékért, még mindig fenntartásai lehet-

tek a további segítségnyújtással kapcsolatban. Ironikus a dolog

– legalábbis ahogyan a druida látta – azután, hogy annyira eről-

tette a nagyúrnál a törpökkel és a taurenekkel való kapcsolat-

felvételt. Mi több, korábban már mind úgy döntöttek, csatla-

koznak a Zin-Azshari felé induló sereghez. A gyülekező sereg-

ről Malfurionnak eszébe jutott, hogy valakivel még indulás

előtt beszélnie kell. Nem hagyhatta el Suramart úgy, hogy nem

találkoznak.

– Mennem kell – közölte a többiekkel. – Van…még egy do-

log, amit el kell intéznem.

53

Arca minden bizonnyal elfeketedhetett hirtelen jött zavará-

ban, minthogy Krázus bólintott és így köszönt el.

– Add át neki üdvözletemet!

– P-persze, természetesen.

De ahogy elindult, az idős mágus megfogta a karját.

– Ne acélozd meg magad túlságosan a saját érzelmeiddel

szemben, ifjú tünde. Részét jelentik a hivatásodnak, elkötele-

zettségednek. Szükséged lesz rájuk az elkövetkező napokban,

különösen akkor, ha kétségtelenül lesz egy újabb ellenfelünk.

– Ki? – Rónin szemöldöke összeszaladt. – Mit nem mondtál

még el?

– Csak próbálok következtetni, Rónin. Azt mondtad, a bes-

tia Mannorot vezette a Légiót, amikor a démonok először ki-

léptek a városból. Jelenléte ellenére nem csupán bezártuk a ka-

put, de emellett jelentős veszteségeket okoztunk a démoni ha-

daknak.

– Igen, legyőztük őket. Ugyanezt otthon is végigcsináltuk.

Krázus tekintete elfelhősödött, ami újra felkavarta

Malfurion nyugtalanságát.

– Akkor arra is emlékszel, hogy mi történt Mannorot vere-

sége után.

Rónin elsápadt, és mintha Brox is nyugtalanabb lett volna,

bár inkább úgy tűnt, zavarja, hogy Malfurionhoz hasonlóan

nem érti a helyzetet. Valami szörnyűségről volt szó.

– Arkhemón – suttogta az ember a nevet oly halkan, mintha

azért aggódna, hogy viselője meghallhatja még itt, a Hollócsőr-

szentélyben is.

– Arkhemón – ismételte Brox egy bólintás és egy kétségbe-

esettnek tűnő grimasz kíséretében; már mindent értett. Tekinte-

tébe végleg befészkelte magát a nyugtalanság.

– Ki a csoda ez az Arkhemón? – kérdezte Malfurion. A név

valahogy rossz szájízt hagyott maga után, így ismeretlenül is.

54

Rónin válaszolt, aki egy ideje mintha nem is pislogott volna.

Mértéktelen gyűlölettel feszítette össze ajkait, úgy préselte ki a

szavakat:

– Arkhemón a Lángoló Légió urának jobbján ül.

***

Varo'then kapitány híreket hozott királynőjének, mint min-

dig. Xaviosz nagyúr halálával ő lett a kedvenc alattvaló, a ke-

gyelt, több szempontból is. Új egyenruhája – csillogó smaragd-

zöld, aranyszín napékszerrel a mellkasán – Azshara legutóbbi

ajándéka volt. Kapitányi rangban maradt, de valójában többek-

nek parancsolt, mint korábban, különösen mióta a démonok

egy része is engedelmeskedett neki.

Félredobta csillámló köpönyegét, és belépett a királynő

szentélyébe. A szolgálók azonnal meghajoltak, azután kitértek

előle. Maga Azshara egy ezüstszövettel bevont díványon he-

vert, tökéletes arca kicsiny párnán pihent. Színezüstnél is ne-

mesebb fényű haja kecses zuhatagként omlott vállára és hátára.

Hosszúkás, mandulavágású szemei tiszta aranyfénnyel csillog-

tak és a tökéletesség érzetét keltették. Ruházata – csodálatos,

áttetsző kék és zöld – kiemelte testének gyönyörű íveit.

Kezében látógömböt tartott, mágikus mesterművet, amely

ezer különféle egzotikus képet mutatott az éjtünde alkotások

közül. Az épp elhalványodó kép talán magát a királynőt ábrá-

zolta, de a belépve rögtön féltérdre ereszkedő Va-ro'then nem

volt biztos benne.

– Igen, kedves kapitányom?

Varo'then erőt vett magán, hogy testi vágya ne uralkodjon el

vonásain.

– Fontos híreket hoztam, Holdnak Sugárzó Fénye, Élet Vi-

rága. A Legnagyszerűbb, Sargeras…

55

Azshara azonnal felült. Szemei elkerekedtek, telt ajkai el-

nyíltak, s izgatottan vágott közbe:

– Már itt van?

Gyötrő féltékenység csapta arcul a tisztet.

– Nem, Fények Fényessége, egyelőre még nem lehetséges,

hogy a kapu elbírja a Legnagyszerűbb ragyogását. Azonban el-

küldte legbizalmasabb szolgálóját, hogy előkészítse számára a

biztonságos átkelést.

– Őt is üdvözölnöm kell! – jelentette ki Azshara, közben

felkelt a díványról. Azonnal szolgálók teremtek elő rejtekhe-

lyeikről, hogy a kíséretébe szegődve figyeljék parancsait.

A hosszú selyemöltözék a földet seperte, a felhasított szok-

nya rövid pillanatokra látni engedte a királynő hosszú, sima lá-

bait. Azshara külsejében minden a csábításról beszélt, és

Varo'then tudta, hogy vele is ugyanúgy csak játszik, mint min-

denki mással – de nem érdekelte a dolog, boldogan alávetette

magát.

Amint az éjtünde úrnő megtette első lépését, újabb alakok

léptek elő az árnyékok közül. Magas termetük és lángoló vérte-

zetük ellenére a személyes testőrséget alkotó felgárok, addig

teljesen láthatatlanok voltak. Ketten a pár elé léptek, a többiek

hátul maradtak és türelmesen, nyugodtan várakoztak, míg a ki-

rálynő újra elindult.

Varo'then felkínálta vértezetbe bújtatott karját a tökéletes,

vékony ujjaknak. A kapitány átvezette a királynőt a palota vi-

dám díszekben pompázó márványcsarnokain, át a toronyhoz,

ahol a túlélő Előkelők erőlködtek az istenségnek megnyitandó

út létrehozásával és fenntartásával. Az éjtünde és démon őrök

figyelmes tekintete követte őket, ahogy elhaladtak közöttük.

Varo'then eleget tanulmányozta már a Légiót, hogy tudja, bár

Mannorot és Hakar megdöbbentően könnyen megfeledkezik a

királynő szépségéről, a kisebb démonok nem közömbösek ez

56

iránt. Testőrei még elkötelezettebben védelmezték, minthogy

saját fajtájukat is féltékenyen szemmel tartották. Még a démo-

nok urai sem engedhették meg maguknak, hogy lebecsüljék az

éjtündék királynőjének hatalmát.

A külső ajtót két ördögkutya őrizte. A négylábú démonok

tekintete és csápjai az érkezők felé fordultak, a felgárok azon-

nal védőfalként álltak Azshara és a bestiák közé. Az általános

látszat ellenére a királynő jelentős misztikus hatalommal ren-

delkezett, ezért ínyenc falatnak számított az ilyesfajta mágiaza-

báló teremtményeknek. Varo'then előrántotta fegyvérét és fel-

készült az esetleges küzdelemre, de Azshara finoman ránehe-

zedett a férfi vértezetes karjára és így szólt:

– Erre semmi szükség, kedves kapitányom.

Egy intéssel félreparancsolta a testőröket és odasétált a ku-

tyákhoz. A fenyegetően tekergő csápokkal egyáltalán nem fog-

lalkozott, letérdelt elébük és elmosolyodott. Az egyik bestia

rögtön belefektette félelmetes fejét a királynő előretartott te-

nyerébe, a másik hosszú, vaskos nyelvét kilógatta fogsorokkal

teli pofájából. Mindkettő úgy viselkedett, mint valami gazdája

körül őgyelgő, háromnapos éjszablya-kölyök.

Miután megsimogatta rücskös fejüket, Azshara félreparan-

csolta az ördögkutyákat. Azok készségesen engedelmeskedtek,

leültek a fal mellé és úgy bámulták a királynőt, mintha újabb

simogatásra várnának. A kapitány eltette kardját. Ismét eszébe

jutott, hogy senkinek sem szabad alábecsülnie a királynőt.

Az út megnyílt Azshara és kísérete előtt. A közvetlenül mö-

götte belépő Varo'then látta, ahogy a roppant tömegű Mannorot

hátranéz a válla felett. Amennyire szörnyű pofájáról a kapitány

leolvashatta, a démon aggódhatott valami miatt. Ha más nem

is, legalább a parancsnok nem örült teljes szívvel a Legnagy-

szerűbb küldöttjének.

57

Varo' then a királynővel együtt hirtelen tudatára ébredt,

hogy Arkhemón már megérkezett. Akkor először Azshara egy

pillanatra veszített valamennyit nyugalmából; észrevehetően

elakadt a lélegzete, bár egy pillanat elteltével már össze is szed-

te magát.

Arkhemón olyan magas volt, mint Mannorot, de a köztük

lévő hasonlóság itt véget ért. Minden szempontból elviselhe-

tőbb látványt nyújtott, és kékes-fekete bőrével valamenynyire

talán az éjtündékre is hasonlított. Eltelt néhány hosszú pillanat,

mire Varo'then ráeszmélt, hogy Arkhemónnak lehet valami kö-

ze az eredár hadurakhoz. Örökölte alkatukat, még kígyószerűen

tekergőző farkukat is, bár teste teljesen szőrtelen volt. Méretes

koponyáján keskeny és hegyes fülek ültek, vékony szemöldöke

alól sötétzöld tekintet fürkészte a belépőket. Lemezekből ké-

szült vért borította a vállait, a lábszárát, az alkarját és a csípő-

jét, de ezt leszámítva igen kevés öltözéket viselt. Szabadon ha-

gyott bőrén mindenhol hatalmas mágikus erőt sugárzó tetová-

lások vonalai fénylettek, magukra vonták a figyelmet.

– Te vagy Azshara királynő – jelentette ki selymes, tiszta

hangon, amely erős ellentéte volt Mannorot torokból jövő mor-

gásának és Hakar sistergéssel átitatott szavainak. – Sargeras

üdvözletét hozom.

Az éjtünde úrnő kislányosan elfeketedett – éjtünde mércével

mérve elpirult. Arkhemón nyugodt, átható tekintete a kapitány

felé fordult.

– És a Legnagyszerűbb mindig elismeréssel adózik a kiváló

harcosoknak.

Varo'then féltérdre ereszkedett, lehajtotta fejét.

– Enyém a megtiszteltetés!

Mintha a páros nem tarthatna számot több érdeklődésre, a

nagy hatalmú démon a varázslók felé fordult. A padlóba vésett

mintázat felett fekete lyuk függött a levegőben, hasadék a vilá-

58

gok között, amely roppant mérete és a belefektetett elképesztő

mennyiségű energia ellenére is olyan érzetet keltett, mintha el-

törpült volna az isteni küldött jelenlétében.

– Tartsátok nyitva! Hamarosan megérkezik.

– Ki érkezik meg? – tört ki a királynőből. – Sargeras jön?

Arkhemón teljesen közönyösen rázta meg fejét:

– Nem. Másvalaki.

Varo'then megkockáztatott egy pillantást oldalra. Mannorot

maga is meglepettnek tűnt.

A fekete hasadék szélei hirtelen felfénylettek. A kaput fenn-

tartó Előkelők megrázkódtak az eddigi legnagyobb erőfeszítést

igénylő feladattól; többen is lélegzet után kapkodtak, de végül

kitartottak.

Egy alak sejlett fel a kapuban. Bár kisebb volt a két jelenlé-

vő parancsnoknál, valahogy mégis oly erőteljes jelenlétet su-

gárzott, amelynek alapján így, távolról is méltó társuknak tűnt,

pedig még nem tette be lábát a halandók világába. Vagyis in-

kább a patáját. A távoli alak sebesen közeledett, közben egyre

többet mutatott magából.

Lábai leginkább a bozontos hegyi kecske lábaira hasonlítot-

tak. Testének alsó része egészen állatias volt, a sötétlila, majd-

nem fekete, meztelen felsőtest azonban leginkább az

éjtündékére hasonlított, kivéve fejlettebb, vaskosabb izomzatát.

Keskeny arca körül hosszú, kékes-fekete sörény lobogott zilál-

tan, és ívelt szarvai különösen hatottak a hegyes fülek felett.

Ruházatát tekintve az újonnan érkező csupán egy széles ágyék-

kötőt viselt.

Bár külseje javarészben arra utalt, hogy a Légió ura újabb

szörnyszülöttet küldött világok közti világából, szemei megkü-

lönböztették a többi démontól. A két fekete drágakő – középen

vörös erezettel – túlvilági sötétséggel izzott, s a nyilvánvalóan

mesterséges tekintet mélyén a többieknél élesebb és fürgébb,

59

egyszerre fondorlatos és alkalmazkodó elme jelei sejlettek. Az

éjtündék által valaha is ismert teremtmények közül csupán

egyetlen egy rendelkezett ilyen különleges szemekkel.

A kapitány csak állt és meredten nézett az újonnan érkezőre.

Végül nem ő mormolta el először a nevét; Azshara megtette ezt

helyette, ahogy kissé előredőlve, lebiggyesztett ajakkal bámult

a sokatmondó arcba:

– Xaviosz?

60

Négy

Hollócsőr zászlaja alatt összegyűlt éjtünde sereg reményt

keltő látványt nyújtott, de Malfurion nem érezte megnyugtató-

nak viszonylag nagy számukat. Az ifjú éjtünde jobbján testvére

és bajtársai szintén a hátasaikon ülve várakoztak, hogy a kürtök

indulást jelezzenek. Rónin és Krázus folyamatosan vitatkoztak

valamin maguk közt, Brox a viharedzett harcosok csendes tü-

relmével várakozott és a láthatárt fürkészte. Talán mindannyiuk

közül egyedül az ork értette meg azt a roppant feladatot, amely

előttük állt, és talán még a másik két idegennek lehetett valami

fogalma róla, hogy mire számíthatnak. Brox úgy markolta a

Malfurion és Khenariosz által neki készített fejszét, mintha az

ellenség végtelen áradata máris megjelent volna a láthatáron.

A veterán számos démont ölt már meg, ennek ellenére Hol-

lócsőr és a többi parancsnok egyszer sem fordult hozzá azzal a

kéréssel, hogy ossza meg velük tapasztalatait és tudását. Íme a

teremtmény, amely fegyvertelenül küzdött meg az ördögku-

tyákkal, és senki sem kérdezte ellenfeleik gyengéiről, erőssége-

iről, vagy bármi másról, ami segítségükre lehet a háborúban.

Való igaz, Krázus és Rónin sokkal megértőbb volt, de az ő vé-

leményüknél mindig figyelembe kell venni, hogy mágiahaszná-

lókról van szó. Malfurion úgy sejtette, Brox bárkinek tanítha-

tott volna még legalább néhány közelharci fogást.

Népünk bukását saját önteltsége okozza majd. Az ifjú döb-

benten vette tudomásul saját rosszhiszeműségét, azután hirtelen

mindent feledett iménti gondolataiból, minthogy meglátta azt,

aki bármikor felvidíthatta.

– Malfurion! – szólította meg Tiranda, arckifejezése egy-

szerre volt tűnődő és aggódó, bár lágy ívű ajkain mintha örök

61

mosoly ült volna. – Sohasem gondoltam volna, hogy végül

ilyesmibe keveredünk!

Elún a Holdanya papnője olyan öltözéket viselt, amely sok-

kal inkább illett a háborúhoz, mint a templom békéjéhez. Le-

omló fehér talárja eltűnt, helyette az alakjára igazított vértezetet

viselt; az egymásra rétegelt, kemény bőrlemezek nem akadá-

lyozták a mozgásban, de kiemelték nőiességét is. A harci öltö-

zék nyaktól-talpig beborította a lányt, és mögötte – szinte az

eddigiek ellentéteként – csillámló, fátyolszerű, holdfényszínű

köpönyeg hullámzott. Könyökhajlatában az ifjú papnő szárnyas

sisakot vitt, amely arca egy részét is védelmezte. Ezüstös ár-

nyalattal fénylő, kékes fekete hajához remekül illett mind a

páncélzat, mind a köpönyeg.

Malfurion szerint inkább tűnt a hadisten papnőjének, mint-

sem a Holdanya beavatottjának, és véleménye kiülhetett voná-

saira, mert Tiranda védekezően dorgálta meg:

– Mintha elfelejtetted volna a Holdanya arcainak különbö-

zőségét! Nem emlékszel tán, hogy Éjharcosnak is nevezik, aki

magával viszi a csatamezőkőn bátran elhunytakat, hogy juta-

lomképpen csillagokká változva szárnyalhassanak az éjszakai

égen?

– Nem szándékoztam tisztelenlen lenni Elún iránt, Tiranda.

Csupán még sohasem láttalak efféle öltözékben. Megütött a fé-

lelem, hogy ez a háború örökre megváltoztat mindenkit. Felté-

ve, hogy túléljük egyáltalán.

A lány arckifejezése megenyhült.

– Bocsáss meg! Talán a saját nyugtalanságom miatt lettem

ilyen hirtelen haragú. A főpapnő kijelölt egy csapat vezetésére.

– Hogy érted ezt?

– Nemcsak a gyógyerőnket vetjük be a küzdelem során. A

főpapnő látomást látott, amely szerint a nővéreknek aktívan

harcolnia kell a katonák és a Holdőrség mellett. Azt mondta, ha

62

meg akarjuk akadályozni a démonok győzelmét, akkor min-

denkinek készen kell állnia rá, hogy új szerepeket vállaljon fel.

– Mondani könnyebb, mint megtenni – válaszolta Malfurion

egy fintor kíséretében. – Úgy értem, a mi fajtánk igen nehezen

alkalmazkodik a változásokhoz. Hallanod kellett volna, amikor

Krázus javaslatot tett, hogy kérjünk segítséget a törpöktől, a

taurenektől és a többi fajtól a közös ellenséggel szemben.

Tiranda szemei elkerekedtek.

– Már az is csoda, hogy ő és Rónin ilyen tiszteletet nyert.

Hát nem tudja?

– Dehogynem. Csakhogy ő is legalább annyira csökönyös

fajta, mint mi, vagy még makacsabb.

Amikor testvére csatlakozott hozzájuk, Malfurion elhallga-

tott. Illidan csak futólag pillantott rá, azután figyelmét teljes

egészében a papnőnek szentelte:

– Mint egy harcos királynő – kezdte üdvözlésképpen. – Ma-

ga Azshara sem lehetne nemesebb látvány.

Tiranda elpirult és Malfurion azt kívánta, bárcsak eszébe

jutna egy helyénvaló bók – vagy bármilyen bók –, amely őrá

emlékezteti Tirandát, amikor a sereg elindul.

– Maga az Éjharcos is lehetnél – folytatta Illidan könnyedén.

– Úgy hallottam, kijelöltek nővéreid egyik csapatának vezeté-

sére.

– A főpapnő szerint az utóbbi időben egyre gyorsabban ha-

ladok a tanulmányokkal – a harci tanulmányokkal is. Azt

mondta, hogy az évek során megismert beavatottak között az

egyik legkiválóbb lehetek, ha így folytatom.

– Nem meglepő.

Mielőtt Malfurion bármi hasonlót mondhatott volna, felhar-

sant egy kürt. Követte egy másik, azután megint egy másik és

így tovább, míg a hatalmas sereg minden szakasza jelezte,

hogy kész az indulásra.

63

– Vissza kell mennem a nővérekhez – mondta Tiranda.

Malfurion felé fordulva még hozzátette: – Azért jöttem, hogy

szerencsét kívánjak. – Azután Illidanra nézett: – És neked is,

természetesen.

– Áldásoddal biztosított a győzelmünk – köszönte meg

Malfurion testvére.

Tiranda ismét elpirult. Újra felharsantak a kürtök; a papnő

gyorsan felcsatolta sisakját, megfordította párducát és ellépte-

tett.

– Sokkalta harciasabbnak tűnik, mint bármelyikünk – je-

gyezte meg a druida.

– Igen. Micsoda szerencsés fickó lesz majd a párja!

Malfurion a testvérére nézett, de Illidan már visszafelé léptetett

Hollócsőr nagyúr felé. Mint személyes varázslójának,

Illidannak a nemes mellett kellett maradnia. Malfurion és a

többiek azt a parancsot kapták, hogy maradjanak kiáltás-

távolságban, nem kellett közvetlenül a parancsnok mellett len-

niük. A Feketebástya-erőd ura nem akarta, hogy legerősebb

szövetségesei egy helyre gyűljenek össze, minthogy már így is

a hadurak legfőbb célpontjainak számítottak.

Árnydal Járod és három katonája érkezett a druidához.

– Ideje indulnunk! Meg kell kérjelek, tarts velünk!

Malfurion bólintott és követte a kapitányt, vissza a többiek-

hez. Rónin és Krázus hasonlóan savanyú képet vágott, Brox

arckifejezése mit sem változott, de mintha halkan kántált volna.

– Éjszakai menetelés – jegyezte meg Krázus az épp

eltűnőfélben lévő, utolsó napsugarak felé biccentve fejével. –

Mennyire kiszámítható! Hiába próbáltok néhányan a lehető

legjobban alkalmazkodni, mindig visszatértek a kényelmesebb

megoldásokhoz.

64

– Ilyen sokan képesek leszünk visszaszorítani a démonokat!

– bizonygatta Árnydal kapitány. – Hollócsőr nagyúr ki fogja

söpörni a szörnyetegeket gyönyörű földünkről!

– Legalábbis reméljük.

Felharsant az utolsó kürtszó és az éjtünde sereg egyként in-

dult Zin-Azshari felé. Balsejtelmei ellenére Malfurion is büsz-

kén nézett végig a tájat elborító fegyvereseken. A három tucat-

nyi nagyobb klán zászlói jelölték a szövetségeseket, akik a bi-

rodalom széltében-hosszában telepedtek meg, és most össze-

gyűltek a közös ellenséggel szemben. Gyalogosok masíroztak

tökéletes egységben, mint lakoma felé tartó elkötelezett han-

gyák tömege. Éjszablyák ugrottak előre nagy büszkén, száz fős

vagy még nagyobb csoportokban, sisakos lovasaik harcias te-

kintettel meredtek előre.

A katonák java része kardot, lándzsát vagy íjat hordozott.

Mögöttük fekete párducok húzták az ostromgépeket – dárdave-

tőket, katapultokat és hasonlókat. A szerkezetek kezelőinek

többsége Hollócsőr klánjához tartozott, minthogy az éjtündék

általában nem foglalkoztak ilyesféle eszközökkel, kivéve né-

hány hadi szakértőt. Úgy tűnt, nyugaton valóban csak Holló-

csőr rendelkezett a szükséges előrelátással ahhoz, hogy győze-

lemre vezesse népét. Az, hogy nem kereste a törpök és mások

segítségét, a druida szerint is bosszantó volt, de végül úgysem

számít majd. Ama téves gondolata ellenére, hogy Azshara ár-

tatlan lehet, a nemes minden bizonnyal képes lesz saját zöldes

vérébe fullasztani a Lángoló Légiót. Amúgy meg, nem maradt

más választásuk.

***

Hollócsőr és a saját győzelembe vetett hitük által sürgetve,

az éjtündék jelentős távolságot tettek meg az első éjjelen. Pa-

65

rancsnokuk végül két órával napkelte után megálljt parancsolt.

A sereg azonnal tábort vert, melynek szélét őrök hosszú sora

jelezte. Nem kockáztathatták, hogy a démonok meglepjék őket.

Amerre jártak, addig már nem ért el a Lángoló Légió dúlása.

Északon magas, zöld dombok tarkították a látképet, a seregtől

délre még álltak az erdők, fa-ujjaikat üdén nyújtogatták a

dombság felé. Az idősebb éjtünde járőröket küldött minden

irányba, de nem találtak ellenséget. Malfurion úgy vonzódott

az erdőhöz, mintha az a nevét kiáltozta volna, és amint lehető-

sége adódott, különvált társaitól, hátasát a fák felé fordította.

Járod rögtön felfigyelt rá. A kapitány utánaugratott és kia-

bálva érte be.

– Meg kell kérjelek, hogy fordulj vissza! Nem mehetsz el

egyedül! Emlékezz, mi történt legutóbb!

– Minden rendben lesz, Járod – válaszolta Malfurion csen-

desen. És valóban úgy érezte, hogy a megcélzott kis erdőink

védve van még a démoni orvgyilkosoktól is, akik az utóbbi

időben oly gyakran bukkantak fel körülötte és bajtársai körül.

Hogy miképpen volt ez lehetséges, azt nem tudta megmondani,

de teljes bizonyosság szállta meg a dologgal kapcsolatban.

– Nem mehetsz egyedül!

– Nem is megyek. Jössz velem.

A katona a fogát csikorgatta, azután beletörődő tekintettel

követte a druidát az erdőbe.

– Kérlek! Csak ne tartson túl sokáig!

Malfurion nem tett ígéretet, csak folytatta útját az erdőcske

felé. Bizalom és hit kerítette hatalmába, a fák úgy üdvözölték,

mintha felismerték volna. Azután hirtelen megértette, miért ér-

zi otthon magát.

– Üdvözöllek, thero'shan, tiszteletbeli tanítványom!

Árnydal kapitány forgolódva kutatott a surrogó, a szellő és a

mennydörgés emlékezetét egyszerre hordozó hang forrása után.

66

Vele ellentétben Malfurion türelmesen várakozott, tudván,

hogy a beszélő a saját módján fedi fel magát.

A szél váratlanul megerősödött a páros körül. A tiszt meg-

szorította a gyeplőt, míg a druida hátravetett fejjel beleszippan-

tott a fuvallatba és majdnem önfeledten felkiáltott örömében,

hogy a vonuló sereg por- és izzadságszaga után, végre a termé-

szet rabul ejtő illatai töltik be orrát. Lehullott levelek emelked-

tek fel a talajról, ahogy a lég egyre erősebben és hevesebben

kavargott előttük. De mintha csak a kapitány aggódott volna

emiatt; még éjszablyája is magasra emelt orral élvezte a friss

légrohamokat.

Kisebb forgószél támadt, levelek, ágak, kavicsok és rögök

gyülekeztek benne. Egyre csak sűrűsödött a törmelék, míg las-

san szilárd alakot rajzolt ki.

– Már vártalak, Malfurion.

Az ifjú druida mosolyogva bólintott. A kapitánynak elakadt

a lélegzete, Khenariosz jelenléte még így, második találkozá-

suk alkalmával is lenyűgözte. A félisten megrázta fejét, meglo-

bogtatta sűrű, mohazöld sörényét, melyből ágacskák és levelek

potyogtak ki. Halandó fogalmakon túli nemességében agancsa

szinte ragyogott a napfényben.

Tisztelete jeléül Malfurion lehajtotta fejét.

– Shan'do! Nagytiszteletű tanítóm! – Felnézett. – Örülök,

hogy látlak, Khenariosz.

A kapitány ámulata láttán Khenariosz halk kuncogással üd-

vözölte őt is, hangjától a környék madarai dalolni kezdtek.

– Téged is örömmel látlak, Árnydal Járod! Nagyapád igaz

barátja volt az erdőknek.

Járod becsukta a száját, újra kinyitotta, majd újra becsukta

és csak bólintott. Mint minden éjtünde, ő is úgy nőtt fel, hogy

hallott meséket a félistenről, de akárcsak a többiek, ő sem gon-

dolta ezeket többnek; meséknek csupán.

67

Az erdők ura mélyen Malfurion szemébe nézett.

– Gondolataid kavarognak. Még a Smaragd Álomban is

éreztem.

Alig húsz nap telhetett el, mióta az ifjú druida utoljára odaát

járt, és eszméletét veszítve majdnem mindörökre ott ragadt.

Khenariosz kitanította az álomjárásra, és Malfurion lélek-

formájában lépett be a palotába, küzdött Xaviosz ellen. Azóta

félt visszatérni a Smaragd Álomba. Talán azóta is ott lebegne

elveszítve minden emlékét és erejét, ha tanítója nem keresi

meg.

Khenariosz látta nyugtalanságát.

– Ne tarts az átlépéstől, fiam! – intett, megértve az ifjú ag-

godalmát, majd más hangsúllyal folytatta: – De most nem emi-

att jöttem. Van a taníttatásodnak más része, amely elmaradt ez

ideig, és ezért döntöttem úgy, hogy egy kis szünetet tartva

meglátogatlak.

– Kis szünetet tartva? Ezt hogy érted?

– Folytonosan tanácskozunk. A többiek véleménye még

mindig megoszlik arról, hogy mit tegyünk a démonok ellen.

Harcolni fogunk ellenük, igen, de olyasféle teremtmények va-

gyunk, akik mind egyedi erők felett uralkodnak. Nehéz meg-

lelnünk az összhangzatot, a harmóniát, hogy együtt tudjunk

dolgozni. Mindenki úgy érzi, a saját útja a lehető legjobb.

A hír cseppet sem enyhítette Malfurion bizonytalanságát. A

sárkányok nem mutattak semmiféle hajlandóságot arra, hogy

szembeszálljanak a Lángoló Légióval, és a természeti világot

őrző félistenek sem tudtak megegyezni a cselekvés megfelelő

módjáról. Úgy tűnt, minden az éjtündéken múlik. Valószínűleg

rajta és azokon a bajtársain, akik nagyobb hatalommal vagy ta-

pasztalattal rendelkeztek, mint a többiek.

68

– Nem maradhatok sokáig, és neked is pihenned kell. Azon-

ban van néhány dolog, amit meg kell próbálnom gyorsan meg-

tanítani neked. Elmegy rá az egész nap.

– Az lehetetlen! – tört ki a kapitányból, saját magát is meg-

lepve merészségével. – A parancsaim szerint…

Egy jóindulatú mosoly kíséretében az erdei istenség a kato-

na felé lépett. Járod elsápadt, ahogy Khenariosz fölé magaso-

dott.

– Megfelelő védelem alatt áll majd, amíg mellettem van, és

visszatér, amint parancsnokodnak szüksége lesz rá, Árnydal Já-

rod. Nem tagadod meg a parancsaidat, ha magára hagyod ve-

lem a védencedet.

A tiszt összeszorította ajkait, és még mindig ostobának érez-

te magát, hogy Khenariosz szavaiba merészelt vágni. A félisten

megnyugtató hangon utasította:

– Térj vissza egyéb feladataidhoz! Gondoskodom róla, hogy

Malfurion biztonságban legyen.

Maga Malfurion úgy érezte, mintha amazok egy gyermekről

beszélnének, de megértette, hogy tanítója csak azt mondta,

amit Járod hallani akart. A kapitány bólintott, majd a bólintást

az utolsó pillanatban inkább meghajlássá változtatta:

– Ahogy kívánod, uram!

– Nem vagyok az urad, éjtünde. Csak Khenariosz vagyok!

Menj áldásommal!

Egy utolsó tisztelgéssel a kapitány megfordította éjszablyá-

ját és visszalovagolt az éjtünde sereghez. Khenariosz újra ta-

nítványához fordult:

– Most pedig, thero'shan, azonnal kezdenünk kell. – Az is-

tenség arcáról eltűnt minden atyai kedvesség: – Attól tartok,

minden tudásunkra szükségünk lesz, ha meg akarjuk menteni

világunkat a démonoktól.

69

***

Más is volt, aki hasonló gondolatokkal telve tűnődött, mi-

közben a sárkányok birodalma felett repült és kereste a büszke

hegycsúcsot, amelynek oldalában otthona bejárata rejlett.

Korialstraszt több dolog is aggasztotta, ezeken elmélkedett

hosszú röpte során. Az egyik véreinek hallgatása volt; a sárká-

nyok mindig visszahúzódtak a világtól, de ilyen mélységes

hallgatással még sohasem találkozott. Szólítására senki sem vá-

laszolt, még szeretett párja, Alexstrasza sem.

Erről a démonok jutottak eszébe. Nem volt képes elhinni,

hogy esetleg megtámadták és elpusztították a sárkányokat, de a

kommunikáció hiánya életben tartotta e félelmet.

Már-már azt kívánta, bár Krázus is vele lenne, akkor leg-

alább volna még egy vörös sárkány, akivel megbeszélhetné

nyomasztó gondolatait.

De Krázus maga is aggodalmának tárgya volt. Korialstrasz

egyre-másra vetette el a lehetséges elméleteket a titokzatos sár-

kányról, akinek szavait még Alexstrasza is megfontolta. Még-

pedig olyannyira, mintha Krázus egyenesen a párja lenne, pe-

dig őrajta kívül csak egy hitvese volt: Türanastrasz. Hacsak

nem valamiképpen…

Nem! Az teljességgel lehetetlen, gondolta a szárnyaló be-

hemót. Képtelenség! Azonban sok mindent megmagyarázna.

Alexstrasza elé kell tárnia gondolatait, ha megtalálja.

Korialstrasz megdőlt, és az ismerős, köd borította hegy felé

fordult. A korábbiakkal ellentétben nem látott őrszemet – újabb

baljós jel. Ereszkedni kezdett a nagy barlangszáj felé, amely a

szentély egyik főbejárata volt. Ahogy leszállt, körbeforgatta

zömök fejét, társai bármilyen jelét kereste. Halotti csend honolt

körülötte.

70

Ám ahogy összecsukta szárnyait és előrelépett, hirtelen va-

lamiféle határozott, másképpen érzékelhetetlen erőbe ütközött.

Úgy érezte, mintha maga a levegő sűrűsödött volna össze előt-

te, vált volna mézhez hasonlatossá. Korialstrasz egy nagy elha-

tározással előrevetette magát és úgy küzdött a láthatatlan fallal,

mint egy sárkánnyal.

Az akadály lassan engedett. A vörös sárkány érezte, ahogy a

testének szorul, szinte teljesen beborítja. Néhány pillanatra el-

akadt a lélegzete és látása megtört, mintha víz alól nézné a vi-

lágot. Azután minden átmenet nélkül átért a túloldalra. Azonnal

hangok töltötték meg fülét, és alig bírta megtartani az egyensú-

lyát.

– Örülök, hogy visszatértél – dörgött egy mély hang. – Ag-

gódtunk érted, ifjú.

Türanastrasz, Alexstrasza idősebb hitvese hüllőszerű pofá-

ján a törődés kifejezése áradt szét. Mögötte más sárkányok

mozgolódtak szerte az alagútrendszerben – más színű sárká-

nyok is voltak ott. Látott kék, zöld, bronzos és persze vörös

pikkelyeket is. A sárkányok folytonosan mozogtak, mindegyi-

kük elfoglaltnak és igencsak nyugtalannak tűnt.

– Alexstrasza! Jól van?

– Nincs semmi baja, Korialstrasz. Azt mondta, beszélni sze-

retne veled, amint megérkezel. – A nagyobbik hím átpillantott

a fiatalabbik válla felett, mintha keresne valamit vagy valakit. –

És Krázust is várja, de mintha ő nem jött volna veled.

– Nem hagyhatta ott a többieket.

– De az állapotod… Korialstrasz felemelt fejjel válaszolt:

– Kieszelt egy módot, amely által közel maradhatunk egy-

máshoz. Nem tökéletes, de a legjobb megoldás, amit találtunk.

– Milyen érdekes…

– Mi történt, Türan? Hogy kerülnek ide a többiek? Az idő-

sebb hitves tekintete elfelhősödött.

71

– Ő akarja elmondani a történteket személyesen, s én nem

fogom megtagadni e kérését.

– Természetesen megértem.

Türanastrasz vezetésével megindultak a vörös raj rejtekének

mélye felé. Korialstrasz nem tehetett róla, muszáj volt megbá-

mulnia a többi sárkányt, ahogy elhaladt közöttük. A zöldek su-

hanó árnyak voltak csupán, továbbálltak, mielőtt igazán tudato-

sult volna a jelenlétük. Kifejezetten nyugtalanító volt, hogy ál-

landóan lehunyva tartották szemüket, mintha alvajárók lenné-

nek. Nozdormu rajának bronzszín alakjai mintha nem is mo-

zogtak volna, hanem egyszerűen csak mindig máshol teremtek,

amikor pislantott egyet. A kékek itt is, ott is voltak, véletlen-

szerűen mindenhol, egyszerre mozogtak fizikai és mágikus

módokon. Korialstrasz minél tovább figyelte őket, annál in-

kább megkedvelte saját fajtája állandó, szilárd jelenlétét. Ami-

kor mozogtak, akkor ők csak testileg mozogtak, és nem más-

képpen. Amikor valahová siettek, látta minden lépésüket, hal-

lotta minden lélegzetvételüket. Feltételezte, hogy – minden kü-

lönösségük ellenére – a befogadottak is ugyanígy éreznek a sa-

ját fajtájukkal kapcsolatban.

Annyi különféle sárkány, és mégis mind elférünk itt, gon-

dolta hirtelen. Akkor hát ilyen kevesen lennénk? Ha megpró-

bálnák bezsúfolni az éjtündéket vagy a törpöket a hegy belse-

jébe, mindkét kisebb faj megtöltené a termeket, amelyekben a

termetes sárkányok könnyedén utat engedtek kettejüknek. Az-

után ismét a Lángoló Légió végtelen hordája jutott eszébe, és

feltette magában a kérdést, hogy lenne-e a sárkányoknak ele-

gendő erejük a Légió megállításához.

De ahogy belépett a következő terembe, ebbéli félelmei

szertefoszlottak. Ott állt ő, mintha éppen rá várt volna.

Alexstrasza puszta jelenléte nyugalommal és békével töltötte el

az ifjú hímet. Amikor hitvesét meglátta, Korialstrasz önbizalma

72

azonnal visszatért. Minden rendben lesz. Az Élet Úrnője bizto-

san tudja, mit tegyünk.

– Korialstrasz! Szerelmem! – Nemcsak hangsúlya, tekintete

is jelezte, mennyi erő rejlik ebben az egyetlen szóban. A kisebb

teremtmények gyakran csak vadállatoknak látják a sárkányo-

kat, de közülük a legjobbak sem képesek oly heves érzelmekre,

mint Korialstrasz fajtája.

– Királynőm! Létem értelme! – Korialstrasz hódolattal, mé-

lyen lehajtotta fejét.

– Jó, hogy visszatértél. Féltettünk.

– Magam is aggódtam. Senki sem válaszolt a szólításomra,

vagy magyarázta meg a váratlan hallgatást.

– Szükséges volt – válaszolta a hatalmas nőstény. Alakja

kecsessége ellenére Alexstrasza legalább másfélszer annyit

nyomott, mint hitvesei, akik maguk is fajtájuk legnagyobb hím-

jei voltak. Mint a nagy megtestesülések mindegyike, ő is olyan

erőknek parancsolt, amelyek mellett eltörpült a többi sárkány

hatalma. – A titoktartás érdekében.

– Titoktartás? Mivel kapcsolatban? A másik végigmérte.

– Krázus nem jött veled?

Korialstrasz észrevette a nőstény hatalmas aggodalmát.

Ugyanúgy törődött az emberi alakot öltött sárkánnyal, mint ve-

le.

– Úgy döntött, marad. Sikerült kitalálnia, hogyan távolodha-

tunk el egymástól anélkül, hogy szenvednénk. Vagy legalábbis

nem válunk magatehetetlenné.

Alexstrasza megengedett magának egy rövid mosolyt:

– Hát persze. Gondolhattam volna.

Mielőtt Korialstrasz arra terelhette volna a beszélgetést, amit

tudni akart Krázusról, jobbról valaki belépett a magas terembe.

A fiatal hím az újonnan érkezettre nézett és szemei elkereked-

tek.

73

– Szükségszerű, hogy minden sárkány részt vegyen ezen a

rituálén – morajlott a fekete óriás hangja, akár egy izzó vulkán

mélye. – Az enyéim már elvégezték a dolgukat. A többi rajnak

ugyanúgy kell tennie.

Neltharion betöltötte a terem másik végét, mint az egyetlen,

aki méret és hatalom tekintetében versenyre kelhetett

Alexstraszával. A Föld Őrzője olyan feszültséget sugárzott,

hogy Korialstrasz kényelmetlenül érezte magát a jelenlétében.

– Távollévő hitvesem is megérkezett – válaszolta

Alexstrasza. – A bronzos raj is megjött, és bár Nozdormu nincs

velük, de magukkal hozták azt, ami esszenciájának része, így ő

is csatlakozik hozzánk küzdelmünkben. Már csak Krázus ma-

radt távol egyedül. Ő amúgy is más megítélés alá kell essen.

Az ébenfekete sárkány oldalra billentette fejét. Korialstrasz

még sohasem látott ennyi fogat egyetlen szájban. – Csupán

egyetlen egy sárkány… – ismételte tűnődve. – Nem, nem hi-

szem, hogy gond lenne.

– Mi ez az egész? – merészelte megkérdezni a fiatalabb hím.

– A démonok újra megnyitották az utat a világunkra – ma-

gyarázta Alexstrasza. – Megint úgy ömlenek világunkra, mint

folyóvíz a tóba, és minden egyes nap elteltével megnövelik az

erejüket.

Korialstrasz elképzelte a szörnysereget, és hogy mekkora

létszáma lehet már.

– Akkor cselekednünk kell!

– Azon vagyunk. Neltharion kieszelt egy tervet, amely talán

az egyetlen remény arra, hogy világunk túlélje a csapást.

– Mi az?

– Majd ő megmutatja.

Az ébenfekete behemót bólintott és lehunyta szemét. A le-

vegő csillámlani kezdett előtte. Korialstrasz mágikus érzékeit

bámulatba ejtő erő jelenléte bizsergette meg. Úgy érezte, mint

74

ha a termet ezer sárkány töltötte volna be. Ehelyett csupán egy

kicsiny, szinte teljesen jellegtelen aranykorong jelent meg a le-

vegőben, és lebegett nagyjából az egybegyűlt óriásgyíkok sze-

mének magasságában. Korialstrasz semmit sem érzett, de vala-

hogy bizonyossággal tudta, hogy a korong jóval nagyobb hata-

lommal rendelkezik, mint amennyi elgondolható róla.

A Föld Őrzője kinyitotta szemét, és hüllőszerű vonásain a

túlzott lelkesültség kifejezésével bámulta a tárgyat.

Korialstrasznak úgy tűnt, mintha Neltharion bálványozta volna

saját alkotását.

– Lássátok hát azt, ami elűzi a démonokat világunkról! –

mennydörögte a fekete leviatán, talán kicsit megjátszott, profe-

tikus felhangokkal. – Lássátok hát azt, ami megtisztítja ezt a

vidéket minden fertőtől!

A pöttöm korong fényesen felvillant, és már nem látszott

annyira jelentéktelennek. Az ifjú vörös hím megérezte a benne

rejlő hatalom teljes mivoltát, és már tudta, hogy miért tartja

még maga Alexstrasza is ezt a legjobb eszköznek.

– Lássátok hát – zengett Neltharion hangja büszkén –, a

Sárkánylelket!

75

Öt

Varo'then nem az a fajta volt, aki a saját árnyékától is meg-

retten, mi több, más árnyak sem ijeszthették meg könnyen. Az

ilyesmit is ugyanazzal a közömbös zordsággal fogadta, mint

szinte bármit az életében. A sebhelyes katona harcosnak szüle-

tett, és – ösztönös ravaszsága ellenére – el sem tudott képzelni

magának más szerepet. Sohasem akart király vagy ágyas lenni,

bár akkor valószínűleg közelebb került volna Azsharához; csa-

patait a királynő nevében irányította, és meg is elégedett ennyi-

vel. A politikai intrikákat mindig meghagyta Xaviosznak, aki

értette is azokat, mi több, neki is előnyöket szerezhetett általuk.

Ám az utóbbi időben rákényszerült, hogy elméjét inkább az

udvari intrikák, mintsem a harc felé fordítsa, ráadásul éppen

Xaviosz visszatérése miatt. A királynő főtanácsosa újjászüle-

tett, mivel a nagyszerű Sargeras lenyűgöző hatalmával új testet

teremtett neki, így újra az Előkelők élére állhatott. Ez még nem

zavarta volna a kapitányt, de szerinte a kancellár nem csupán

testében, hanem más módon is megváltozott. Xaviosz, vagy az

a dolog, ami visszatért, valahogy már nem Azshara dicsőségét

tartotta szem előtt, és ez megengedhetetlennek tűnt. Bármiféle

hűség kötötte a Légió urához, Va-ro'then elsősorban a királynő

elkötelezett szolgálója volt.

– Ó, a mindig gyakorlatias kapitány! Akkor is itt ólálkodik,

ha épp nincs szolgálatban.

A tiszt ugrott egyet ijedtében, és csendben korholta magát

figyelmetlenségéért. Mintha ott helyben született volna meg,

magukból az árnyakból, Xaviosz lépett az éjtünde elé. Patái

kopogtak a márványpadlón, szatírszerű külsejével akár valame-

lyik erdei istenség szolgája is lehetett volna. Mélyen ülő, ter-

76

mészetellenes szemeivel a kapitány tekintetét fürkészte, és ez-

zel még nyugtalanítóbb teherré tette jelenlétének súlyát.

– Sargeras ígéretesnek tart, kapitány, és magas rangba emel-

kedhetsz szolgálói között. Seregei parancsnoka lehetsz, egyen-

rangú Mannorottal, vagy akár Arkhemónnal is.

Varo'then egy pillanatra elképzelte magát a horda élén,

amint előretartott karddal rohamra vezeti a mennyei harcoso-

kat. Szinte érezte Sargeras szeretetét és büszkeségét, amelyet

az istenség a kegyeltjeinek tartogatott.

– Megtiszteltetés, hogy őt szolgálhatom – mormolta válasz-

képpen.

Xaviosz elmosolyodott.

– Ahogyan mindannyiunknak – és mindannyian a tőlünk

telhető legjobb módon szolgáljuk. Így álmunk is hamarosan va-

lóra válhat, avagy másképpen gondolod?

– Természetesen nem.

A patás alak fenyegető tartással kissé előrébb dőlt, pofája

szinte a katona arcát érte. Tekintetének mélysége magába szip-

pantotta a kapitányt, a puszta nézésével is egyszerre vonzotta

és elbátortalanította.

– Szolgálhatnád őt oly módon, amely jobban illik hozzád.

Olyan szerepben, amely által gyorsabban közel kerülhetsz az

áhított parancsnoki poszthoz.

A tiszt izgatottan várta a folytatást. Újfent elképzelte magát

a sereg élén, amely királynője és Sargeras nevében irtja a töké-

letlenséget a világban. Elképzelte diadalmas bevonulását a

meghódított városokba, melyek körül patakmedreket tölt meg a

legyőzött ellenség vére.

Azonban a kép megváltozott, amikor megpróbált belehe-

lyezkedni a jelenetbe. Ő a legendák díszvértezetes-

varázsfegyveres hőseként szerette volna látni magát, tisztelettel

övezett harcosként – de az elméjében megjelenő hadvezér sok-

77

kal inkább hasonlított Xavioszra. Döbbenten hőkölt hátra, és

ezzel sikerült elszakítania tekintetét a kancellárétól.

– Bocsáss meg, nagyuram, de kötelességeim vannak.

A mesterséges szemek sötéten felizzottak, azután Xaviosz

udvariasan bólintott és egy intéssel elbocsátotta:

– Hát persze, kapitány, hát persze.

Bár a katona nem akarta kimutatni nyugtalanságát a megvál-

tozott varázsló előtt, mégis a kelleténél gyorsabb léptekkel

hagyta ott. Nem nézett hátra, keze a kardgombját szorongatta,

mintha a következő pillanatban fogást váltva, elő akarná ránta-

ni. Nem is lassított, míg nem volt bizonyos benne, hogy

Xaviosz messze elmaradt mögötte.

Még később is fejében csengtek a szörnyeteg szédítő lehető-

ségeket vázoló szavai, és nem tudta, meddig lesz képes ellen-

állni nekik. Mások, a kevésbé eltökéltek talán máris beadták

volna a derekukat, de ő visszariadt a látott képtől.

***

Amint beesteledett, Elún papnői körbejártak az indulásra

kész katonák közt; bűbáj-áldást osztottak, amely kitartott egé-

szen másnap estig. Még harcosnak öltözve is békét és meg-

nyugvást hoztak jelenlétükkel, Elúnt képviselve erőt és önbi-

zalmat öntöttek az éjtündékbe. Azt mutatták, hogy az istennő

mindig ott lesz az egekben és figyel rájuk.

Bár nem mutatta ki, Tiranda semmit sem érzett ebből a nyu-

galomból és magabiztosságból. Úgy tűnt, a főpapnő szerint ő a

Holdanya kiválasztott szolgálója, de őszintén szólva egyáltalán

nem érzett magában elegendő erőt ahhoz, hogy a csatatérre lép-

jen. Ha Elún valóban nagy dolgokra jelölte ki, akkor ezt teljes-

séggel elfeledte tudatni vele.

78

Lassan az utolsó kósza napsugarak is szertefoszlottak, és

Tiranda sietősre fogta munkáját. Várható volt, hogy hamarosan

megszólalnak a kürtök, és a sereg folytatja útját Zin-Azshari fe-

lé. A papnő megáldotta az előtte álló katonákat és megfordítot-

ta hátasát, hogy visszatérjen saját szakaszához. Annyira elgon-

dolkodott, hogy amikor egy újabb éjtünde állt elébe, automati-

kusan belefogott az áldásba – de amaz óvatosan megfogta a ke-

zét.

– A puszta jelenléted többet ér bármilyen áldásnál – köszön-

tötte Illidan egy ferde vigyorral –, de azért köszönöm.

A lány arcát elfutotta a szín, bár más okból, mint amire a fiú

gondolt. Továbbra is a kecses kezet fogva, Illidan közelebb ha-

jolt:

– A sors keze van ebben, Tiranda, éppen téged kerestelek!

Felgyorsult a világ, habozás nélkül kell döntenünk sok dolog-

ban.

Tiranda hirtelen megértette, hogy mit kérdez – nem, mit

mond a másik! Szó nélkül elhúzta a kezét, Illidan vonásai kővé

merevedtek. Sem a mozdulatot, sem annak jelentését nem értet-

te félre.

– Túl korai még – próbálta menteni a helyzetet a lány.

– Vagy már túl késő? – Visszatért a ferde vigyor, ám vala-

melyest kiüresedve, inkább csak mint egy álarc. A következő

pillanatban Illidan arca újra kisimult: – Elhamarkodott voltam,

és még nem jött el az ideje ennek. Majd újra beszélünk egy

megfelelőbb pillanatban. – A fiatal férfi minden további szó

nélkül elsétált a Hollócsőr-klán tábora felé. Vissza sem nézett.

Tiranda végig a hátát bámulta, mígnem amaz eltűnt a készülő-

dő katonák tömegében. A papnő az eddiginél is zaklatottabban

indult vissza a többi nővérhez, ám félúton újabb ismerőssel ta-

lálkozott.

– Bocsáss meg a zavarásért, sámán!

79

Az ork felbukkanásának jobban örült, mint az Illidannal va-

ló beszélgetésnek. Kedves mosollyal üdvözölte:

– Mindig szívesen látlak, Broxigar.

A veterán csak neki engedte meg, hogy a teljes nevén szólít-

sa. A zöld bőrű teremtmény sok tekintetben végletes személyi-

ség volt: vadállati dühvel és erővel szállt harcba és bárkinél

több tiszteletet mutatott Tiranda iránt, ugyanakkor ebben a tisz-

teletben valahogy közvetlenség is rejlett. A papnő félreértette a

közeledést és már nyúlt az ork mellkasa felé, hogy őt is meg-

áldja. Brox előbb meglepetten nézett, azután megértette a moz-

dulatot és hagyta a lányt, hogy befejezze.

– A Holdanya vezérelje lelkedet, adja néked csendes ere-

jét… – És így folytatva adott teljes, egyszerre papi és baráti ál-

dást. A többi papnő szemében az ork még mindig idegen volt

és nem sokkal több egy állatnál, de Tiranda egyszerre tekintette

Elún egyik teremtményének, és a maga egyszerűségében is

eszes társnak a bajban.

Amikor befejezte, Brox hálásan lehajtotta fejét és ezt mor-

molta:

– Nem vagyok méltó az áldásodra, sámán, nem is ezért jöt-

tem.

– Hogyhogy nem?

Az agyaras, zömök arc eltorzult, amiben Tiranda csak nehe-

zen ismerte fel a lelkiismeret-furdalás jelét.

– Sámán! Van valami, ami nyomaszt. Valami, amit meg kell

vallanom.

– Mondd hát el!

– Kerestem a halált.

A lány összeráncolt homlokkal próbálta megérteni a kifeje-

zést, amely egy idegen kultúrában minden bizonnyal jelentős

súllyal bírt.

80

– Úgy érted, megpróbáltad megölni magad? Brox kihúzta

magát, tekintetében harag sötétlett.

– Harcos vagyok! Soha nem szúrnám saját szívembe a tő-

römet! – Azután haragja amilyen hirtelen kélt, ugyanolyan

gyorsan el is tűnt, szégyennek adta át helyét: – De való igaz, a

mások fegyverét örömmel fogadtam volna.

A köröttük zajló sietős készülődés ellenére, vagy mert talán

ez volt az utolsó alkalom, amikor még lehetőség adódhatott

ilyesmire, a történet előbukott az orkból, már nem kívánta to-

vább őrizgetni. Beszélt a démonok elleni háborúról, amelyben

társaival egy szorost védtek, míg az erősítésre vártak. Mintha

maga az idő állt volna meg; Brox szinte emléket állított társai-

nak szavaival, ahogy elbeszélte halálukat, míg végül magára

maradt, és megérkezett az ígért segítség. Elmondta azt is, mi-

ként érez, miért tartja vétkesnek, szinte árulónak magát: nem

adott oda mindent népe fennmaradásáért, mint a többiek, akik

az életüket áldozták a győzelemért.

Azután a háború hamar véget ért, és Broxnak nem maradt

lehetősége rá, hogy megfelelő módon vezekeljen. Amikor De-

lej hadfőnök megbízta a feladattal, hogy derítse fel a sámán lá-

tomásának jelentését, úgy vélte, a szellemek végre lehetőséget

adtak, hogy lemossa magáról a bűn szennyét.

Azonban a halál nem őt érte el előbb. Szerencsétlen társa

végezte be helyette, korántsem harcoshoz méltó módon, és ez

tovább nehezítette a veterán szívét. Amikor később kiderült,

hogy a Lángoló Légió megszállja Kalimdort, újjáéledt a jóváté-

tel reménye. Szíves örömest indult útnak a sereggel és elhatá-

rozta, hogy méltó módon fejezi be életét. Nekitámad a démoni

hordának és annyit küld át a túlvilágra, amennyit csak tud, mie-

lőtt ő is elesik egy fegyver élétől vagy hegyétől. Mire a sereg

összegyűlt és elindult Suramar határából, az őszülő ork felis-

merte, hogy valójában másféle bűnt követett el. A ráküldött

81

orvgyilkosok alantas támadásait szinte egy karcolás nélkül túl-

élte, és ez rádöbbentette, hogy talán valóban harci tudása tartot-

ta életben, miként Delej is mondta, nem pedig gyávasága, aho-

gyan maga hitte. A másféle vétke pedig az volt, hogy míg kö-

rötte mindenki az életben maradásért küzdött, addig ő azt a di-

csőséget kereste, mely kiegyensúlyozza majd a képzelt bűnnel

terhelt túlvilági mérleget – és csupán képzelte azt a bűnt.

– Már rég elfogadtam, hogy küzdelemben fogok meghalni,

dicső sors bármelyik harcosnak, sámán. De becstelenséggel te-

lítettem meg tetteimet azáltal, hogy feledtem a nemes célokat

és nem viszonoztam azok segítségét, akik idegenként is baj-

társsá fogadtak. Ti ebben a háborúban népetek fennmaradásáért

küzdőtök, akárcsak az orkok tették, amikor új otthonra leltek

ezen a világon.

Tiranda mereven bámult az orkra. Lehetett bármilyen bestia

a többiek szemében, ismét bebizonyította, hogy értelmes te-

remtménye a Holdanyának, mi több, érzőbb lény, mint ami-

lyennek külseje mutatja. Megérintette a sebhelyes arcot, és el-

mosolyodott. Mily öntelt az ő népe, hogy csupán a felszínt lát-

ja, s nem tekint a mélybe!

– Semmit sem kell megvallanod nekem, Broxigar. Már meg-

tetted önnön szíved és lelked előtt, ami azt jelenti, hogy Elún

szellemei már hallották bűnbánatodat. Megértik, hogy felismer-

ted az igazságot és megtagadod korábbi gondolataidat.

Brox halkan felmordult, és a lány legnagyobb meglepetésére

óvatosan megcsókolta a tenyerét.

– Így is köszönetet kell mondanom neked, sámán. Legalább

azért, hogy meghallgattad vallomásomat.

Abban a pillanatban megszólaltak a kürtök. Tiranda egy rö-

vid ima kíséretében megérintette az ork homlokát:

– Bármily sorsot is tartogasson számodra a csata, Broxigar,

a Holdanya figyelmezzen lelkedre!

82

– Köszönet az áldásodért, sámán. Nem zavarlak tovább.

Tisztelete jeléül röviden meghajolt, azután ellépdelt. Tiranda

képtelen volt mozdulni; túl sokat hallott egyszerre, és bár né-

hány dolgot egyáltalán nem értett, a szavak mögött rejlő érzé-

sek és érzelmek szíven találták. Nővérei gondolati úton jelez-

tek, hogy most már valóban ideje lenne visszatérnie hozzájuk,

és ez felrázta tűnődéséből. Vezetnie kell az egyik csapatot,

szembe kell néznie a sorssal, melyet Elún neki szánt. Tudni

szerette volna, de még csak nem is sejtette, hogy e végzet a

csatában vállalt szerepével, avagy máshol és másképpen telje-

sedik majd be?

***

– Katonák érkeztek két északnyugati településről – jegyezte

meg Rónin, ahogy Krázussal együtt elindult. – Ötszázról hal-

lottam.

– A Légió néhány óra alatt előhoz ennyit, de lehet, hogy

többet is.

A vörös hajú mágus savanyú képet vágott.

– Ha semmi sem segít, akkor minek zavartatjuk még ma-

gunkat? Miért nem ülünk le inkább és gyönyörködünk a tájban,

amíg a démonok ideérnek és átvágják a torkunkat? – Azután

arckifejezése gúnyos meglepetést utánzott: – De várjunk csak!

Mintha nem ez történt volna! Az éjtündék harcoltak – és ha jók

az ismereteim, akkor győztek is!

– Hallgass már! – sziszegte Krázus haragosan. – Nem a tá-

mogatást vontam vissza, hanem rámutattam a tényekre. Ha már

a tényéknél tartunk; a rendellenesség puszta létezése és itteni

jelenlétünk együtt arra mutat, hogy nem feltétlenül ugyanaz fog

történni most is, mint ami a mi múltunkban történt. Nagyon-

83

nagyon nagy az esély arra, hogy a Lángoló Légió ezúttal győ-

zedelmeskedik.

– Ez nem történhet meg! Nem engedem!

– Az örökkévalóság számára párod, Veréza és meg nem szü-

letett ikreid sorsa mit sem jelent, Rónin! De ugyanúgy harcolok

majd értük is, ahogyan saját fajtám jövőjéért. Bármily szörnyű

legyen is az, ha győzedelmeskedünk.

Rónin elhallgatott. Ő is ismerte a sárkányok sorsát: még ha

el is űzik a Légiót, akkor sem maradnak túl sokan. Előbb Ha-

lálszárny, a Pusztító tizedeli meg őket, azután a vörös raj mara-

dékát az orkok használják majd harci kutyának. Számtalan óri-

ásgyík pusztul el értelmetlenül.

– A háború után számunkra épp kezdett új életre kelni a re-

mény – tette hozzá Krázus, tekintete a távolba révedt. – Legin-

kább emiatt szeretném, hogy ne változzon meg a történelem.

– Csak Dalaran mágusainak történeti feljegyzéseiből tudom,

hogy mi történt. Te viszont már éltél ekkoriban…

A nyurga, tündeszerű alak megint lepisszegte:

– A gyűjteményetek olyan írásokat tartalmaz, melyek min-

den bizonnyal pontosabbak, mint az én megtépázott emlékeze-

tem. Arra gyanakszom, hogy amikor Nozdormu felvette velem

a kapcsolatot, üzenete túl erőteljes volt, és kiszorította elmém-

ből az emlékeim egy részét. Attól tartok, sohasem leszek képes

teljes egészében előhívni ezt az időszakot – és épp elegendő hi-

ányzik ahhoz, hogy bizonytalan legyek a dolgok kimenetele fe-

lől.

– Akkor hát harcolunk, és reménykedünk a legjobbakban?

– Igen. Ahogy mindenki, aki valaha is részt vett egy hábo-

rúban a történelem során.

Az ember zord tekintettel bólintott:

– Magam is hasonlónak véltem a dolgunk állását.

84

Az éjtünde sereg egyre csak nyomult előre, megállás nélkül

hagyta maga mögött a mérföldeket. A katonák többsége fellel-

kesülve menetelt, úgy tűnt, az ellenség ezúttal nem jön elébük,

hogy mohón kardélre hányja őket. Legutóbb a démonok meg-

próbálták megtörni az ellenállás kemény magját, de nem jártak

sikerrel, és Hollócsőr visszaszorította őket egészen a főváros

széléig. A napkelte és az akkori kisebb erő miatt nem üldözték

a rémeket a városon belül, és később is inkább a visszavonulás

mellett döntöttek. A parancsnokok szerint ha meg is tisztították

volna Zin-Azsharit, kevesen voltak a szinte teljesen épen ma-

radt palota bevételéhez, és ha a más égtájak felé járó szörnyha-

dak visszatérnek, szorult helyzetbe kerültek volna. Ezért csak

összeszedték a környék túlélőit, azután visszatértek a Fekete-

bástya-erődhöz.

Miután bentebb jutottak a lepusztított területre, mindenkié-

nél élesebb fülével Krázus egyre többször hallotta a katonák

egyikét vagy másikát felkiáltani, amint meglepetten szemlélik a

démonok dúlását és a megtámadott áldozatok maradványainak

sokaságát. Egyes hangok telve voltak félelemmel, de a többség

a bosszút éltette, sokszor fennhéjázón, és sohasem tisztelettel

az ellenség ereje iránt.

Krázus nem kedvelte az effajta megjegyzéseket: egy dolog

magabiztosan menni a csatába, és egy másik lekicsinyleni az

ellent. Legalább a parancsnokoknak meg kellene érteniük,

hogy a Lángoló Légió nem más, mint maga a testet öltött halál.

Krázus ránézett az egyik éjtündere, aki talán már részben

felismerte ezt. A mágus arra is emlékezett, hogy Malfurion

kulcsfontosságú tetteket hajt majd végre a győzelem érdeké-

ben, de a részletek a feledés üres szakadékába hullottak. A dru-

ida ösvény valamiképpen jelentőséget nyert az eseményekben,

de más dolgok is szerepet kaptak. Az bizonyos, hogy mindent

meg kell tenniük a védelem érdekében.

85

Már majdnem hajnalodott, amikor délkeletről váratlanul

visszatértek a felderítők. Meghatározott időpontban kellett vol-

na jelentést tenniük, így korai felbukkanásuk bajt jelzett.

Mindhárom katona csupa sár volt, öltözéküket kosz és izzadság

elegye mocskolta be. Minden bizonnyal agyonhajszolták pár-

ducaikat, mert az állatok igencsak lihegtek, izmaik remegtek az

erőfeszítéstől. Csupán egy korty víz erejéig tartottak szünetet,

azután rögtön jelentést tettek.

– Az ördögök egy kisebb osztaga módszeresen bejárja Dy-

Jaru területét, nagyuram – mondta a rangidős Hollócsőrnek. –

Füstöt és tüzet láttunk, menekülők futottak szerteszét.

– Az ellenség száma?

– Nehéz biztosan megmondani, de jóval kevesebben van-

nak, mint mi.

A nemes a szakállát húzogatta, mint mindig, ha tűnődött.

– Merre tartottak a menekülők?

– Halumar felé, nagyuram, de nem valószínű, hogy eljutnak

odáig. A démonok a sarkukban vannak.

– Elérhetjük őket időben?

– Ha sietünk, talán igen. De gyorsan haladnak.

A parancsnok a közelben álló térképészre nézett, és kinyúj-

totta kezét. Amaz szinte azonnal átadta a vidékről készült raj-

zot. Hollócsőr kitekerte a pergament, a felderítők tisztje pedig

elmutogatta rajta a rémek és a menekülők helyzetét. A hadve-

zér bólintott: <

– Lépést tarthatunk velük, de fel kell készülnünk rá, hogy

délelőtt csapunk össze. Minthogy nem távolodunk el túlságo-

san az eredeti útvonaltól, megengedhetjük magunknak ezt a ki-

térőt.

– Különösen, hogy ezzel ártatlan életeket menthetünk meg –

mormolta Rónin halkan, hogy csak a körötte állók hallják.

Krázus belépett a tanácskozók körébe.

86

– Láttad a démonokat? – kérdezte a rangidőstől. – Mifélék?

– Többségük felgár.

Az egyik felderítő hozzátette:

– Láttam egy csapat kutyát és egy olyan szárnyas Végzetho-

zót is.

– Csekély támogatás – jegyezte meg a sárkánymágus tűnőd-

ve.

– Nyilvánvaló, hogy mohóságukban eltávolodtak a fő had-

erőtől – jelentette ki magabiztosan a nemes. – Fegyelemre ta-

nítjuk őket, nem mintha kamatoztathatnák az így szerzett tudá-

sukat! – Az éjtünde tisztek mindnyájan elmosolyodtak a tréfán.

Hollócsőr parancsot adott:

– Indulás! Be kell érnünk őket!

A sereg gyorsan irányt változtatott, a bosszúvágytól fűtött

katonáknak az is késő lett volna, ha azonnal belefutnak a dé-

monokba. A könnyű győzelem ígérete ugyancsak sietségre sar-

kallta őket.

Illidan parancsára a holdőrök szétszóródtak; így az első so-

rok mögött védve maradtak, nem lehetett egyszerre megtámad-

ni mindannyiukat, és mindenhol varázstámogatást nyújthattak a

katonáknak. Elún papnői hasonlóképpen tettek, és felkészültek

arra, hogy gyógyítsanak avagy harcoljanak, ha szükséges. A

kívülállók egyetlen csoportjaként Krázus, Rónin és Brox együtt

maradtak, de abban előre megegyeztek, hogy a csata hevében

Rónin megpróbál felügyelni Illidanra. Egyikük sem bízott meg

teljesen a vakmerő ifjúban.

Malfurion is mellettük maradt, javarészben azért, mert Hol-

lócsőr még mindig nem tudta eldönteni, hogyan használhatná

fel a leghatékonyabban az éjtünde ismeretlen képességeit. Vé-

delemként négyük mellé rendelte Árnydal kapitány egységét,

így legalább afelől nyugodt volt, hogy a druida életét addig

87

sem fenyegeti veszély, amíg ő kitalálja, hogyan használhatná

fel Malfurion hatalmát a démonok ellen.

Minthogy egész nap Khenariosz mellett tanult és egész éjjel

a közelgő csata helyszínére tartott, az ifjút kezdte hatalmába

keríteni a kimerültség. A félisten még régebben megmutatta ta-

nítványának, hogyan meríthet erőt a természetből, és a druida

reménykedett benne, hogy lesz lehetősége alkalmazni a megfe-

lelő technikát, mielőtt összecsapnak a démonokkal,

A nap lassan felemelkedett a láthatár fölé és szinte rögtön

eltűnt az alacsonyan szálló, szürkés felhőtakaró mögött, így se-

gítette a vonuló sereget. Egy-egy varázslattal Krázus és Rónin

bebiztosította magát és Broxot az ég változásai ellen – így szin-

te egyformán jól láttak mind éjjelente, mind ragyogó napsütés-

ben –, az éjtündéknek azonban természetes módon kellett hoz-

zászokniuk a kellemetlen fényhez. A vastag felhőzet enyhítette

az éji faj bajait, s ezzel megerősítette elszántságukat a küszö-

bön álló összeütközés előtt.

A felderítők rendszeresen előrelovagoltak éjszablyáikon, és

visszatértek jelentést tenni. A rémek még nem érték be a me-

nekülő éjtündéket, de már közel jártak hozzájuk. Hollócsőr na-

gyobb sietségre ösztökélte harcosait és előreküldött egy sza-

kasz éjszablyást – lévén gyorsabbak –, hogy kerüljenek a ször-

nyek mögé.

Mikor az a hír érkezett, hogy a sereg beért a menekülők és a

démonok közé, a nemes megszólaltatta a kürtöket. A jel azon-

nali harckészültségre szólította fel a katonákat. Végül az

éjtündék átözönlöttek néhány alacsony dombon, és összetalál-

koztak ellenfeleikkel.

Amerre haladtak, a lángoló teremtmények lecsupaszítottak

minden talpalatnyi földet; amit nem tapostak szét vagy zúztak

össze, azt felégették. Élet nem maradt a nyomukban, csak a

puszta talaj, amilyet Krázus is látott Zin-Azshari körül min-

88

denhol, amikor felderítésképpen néhányszor körberepülték a

vidéket Korialstrasszal. Azonban ez nem tántorította vissza a

védőket, hanem még inkább megacélozta akaratukat.

– Ahogy a felderítők mondták – mormolta maga elé Holló-

csőr és lecsupaszította kardját. – Annál jobb. Akkor hát mutas-

suk meg nekik, hogy mekkora ostobaság feldúlni szépséges ha-

zánkat!

Krázus is a szörnyeket szemlélte. Gyanúsan kevesen voltak.

– Nagyuram! Továbbra is javasolt az óvatosság.

De a nemes már nem figyelt rá. Kétszer meglengette kardját

a feje felett, és a kürtök rohamra szólították a katonák tömegét.

Az éjtündék hangja egyetlen eget rengető kiáltássá olvadt ösz-

sze, ahogy megindultak a démonok felé.

A hatalmas haderő láttán a Légió e szakasza nem hátrált

meg, nem is lassított – a gyilkolásvágytól fűtött szörnyetegek

felüvöltöttek, és maguk is rohamra indultak. Feledték a mene-

külőket; hirtelen nagyobb vérontásra és pusztításra adódott le-

hetőségük.

A csatazaj elnyomta a két sorozat halk pendülést, melyet

nyílzápor követett. Az ég elsötétedett a számtalan vesszőtől,

ahogy azok célt keresve magasra ugrottak, majd ívesen fejezve

be röptüket beleszáguldottak a rémek soraiba, s átszúrtak kart,

lábat, torkot, testet. Sebesült és halott démonok buktak fel itt is,

ott is; a többiek átugrottak rajtuk, ha tudtak, vagy felbukva

próbáltak azonnal talpra vergődni, nehogy a mögöttük jövők

tapossák el őket.

Aranyszín villám csapott a horda közepébe és jobbra-balra

szórta a felgárokat. Zöldes vér és húsdarabkák záporoztak a

túlélőkre. Krázus balra pillantott és látta, amint Illidan hango-

san röhögve már a következő támadásra készül. Az ifjú varázs-

ló egyfajta mintázatban maga köré parancsolta a mellette lévő

89

holdőröket, hogy akárcsak az előző csatában, újra az ő hatal-

mukkal erősítse fel saját mágikus képességeit.

A sárkánymágus szemöldöke rosszallón szaladt össze. Ez a

taktika jobban kimeríti a segítőket, mint magát a varázslatok

létrehozóját. Ha Illidan nem figyel oda társainak állapotára, a

végén annyira legyengíti őket, hogy vész – például egy eredár

támadása – esetén képtelenek lesznek megvédelmezni magu-

kat.

De ekkor a nyurga mágus is arra kényszerült, hogy figyel-

mét teljes egészében az ellenségnek szentelje. Most először

próbált úgy varázsolni, hogy Korialstrasz nem volt mellette –

vagy alatta –, s valamelyest tartott az eredménytől. Nem tudta,

pontosan mire számítson, de amikor érezte, hogy sikerült egy-

begyűjtenie a szükséges energiákat, már csak mosolygott saját

kétségein.

Félelmetes szél sepert végig a démonok első sorainak köze-

pén. Egymásra lökte a lángoló harcosokat, s ahogy kapálózva

próbáltak talpon maradni, a saját bajtársaikat vágták és ütötték

maguk körül. A két sereg még nem ért össze, de az egyik már

fogyatkozott.

A nagyobb létszám mellett a rémek közt kialakult káosz is a

rohamozó éjtündék javára billentette a mérleget. Az elöl futó

katonák szinte ellenállás nélkül vágták át magukat a démonok

rétegein, talán csak a harmadik vagy negyedik sorban kellett

megállniuk, hogy igazi közelharcba bocsátkozzanak. Tucatnyi

felgár hullott el minden pillanatban.

Újabb nyílvesszőraj tizedelte meg a horda hátsó sorait, már

nagyjából az ellenség egynegyede feküdt holtan vagy haldokolt

harcképtelenül. Örülhetett volna a csata ilyetén alakulásának,

de Krázusban még mindig élt valamiféle megmagyarázhatatlan

gyanú. A Lángoló Légió sohasem jelentett ilyen kevés problé-

mát.

90

Esélye sem volt arra, hogy bizonytalan balsejtelmét legalább

néhány szóban megbeszélje a többiekkel. Brox előrerontott a

katonákkal és már ott tombolt a démonok között, úgy forgatva

kétfejű fejszéjét, mint valami cséplőgép. Szinte minden mozdu-

latával megcsonkított vagy megölt valakit. Szája habzott, gur-

gulázva énekelt valami ork harci indulót. Néhány katona pró-

bált segíteni, de valahogy senkinek sem akaródzott a közelébe

menni.

Rónin összpontosított és gyors egymásutánban hozta létre

pusztító varázslatait. Egyedül arra figyelt, hogy az éjtündéket

elkerülje mágikus csapásaival. Legutóbb a felgárok vértezetet

borító zöldes lángokat változtatta igazi tűzzé egy területen, így

a démonok saját magukat égették halálra. Az ember arckifeje-

zése olyan konok elszántságot tükrözött, mintha közvetlenül a

szeretteit védelmezné – ami végeredményben nem állt túl

messze a valóságtól. Valószínűleg folyamatosan Veréza és az

ikrek jártak a fejében, belőlük és irántuk érzett szeretetéből me-

rített erőt.

Krázusnak eszébe jutott Malfurion. Gyorsan körülnézett.

Előbb nem is találta a druidát, azután meglátta az éjtünde sereg

közepe táján. Csendesen, szinte mozdulatlanul ült hálásán, te-

kintete a távolba meredt, valószínűleg elrévedhetett – mármint

annak alapján, amennyit a nyurga mágus tudott a természet vé-

delmezőinek varázshasználatáról. Mágikus érzékeivel a sár-

kány hamarosan megsejtette a remegést valahol a föld mélyén,

egyfajta hullámot, amely sebesen közeledett a démonok töme-

ge felé. Kíváncsian várta, mi fog történni.

Alig néhány lélegzetvételnyi idő múltán gyökerek és hosszú

indák törtek elő a szörnyek lábai alól; mindenféle gyökerek és

indák, amit csak Krázus el tudott képzelni. A felgárok és ör-

dögkutyák felbuktak, a növények rátekeredtek tagjaikra és el-

szorították, letépték azokat; vagy ha nem bírták, akkor is köny-

91

nyű prédává tették az elesetteket az előrenyomuló katonák

számára. A varázslat oly tökéletesre sikeredett, hogy – ameny-

nyire Krázus láthatta – egyetlen éjtünde sem szorult a tekergő-

ző indák és gyökerek közé. Mintha azok szándékosan elkerül-

ték volna a bajtársak lábait.

Immáron megölték az ellenség majdnem felét, biztosnak

tűnt a győzelem, de a sárkánymágus még mindig egyre növek-

vő nyugtalanságot érzett. Próbálta befogadni a csata látképét,

azután körülnézett, hogy túllásson a mindenfelől áradó

éjtündéken és démonokon. Felállt a nyeregben; odafent egyet-

len szárnyas Végzethozón kívül senkit sem látott, eredárnak

nyoma sem volt.

Gyorsan célba vette a repülő szörnyeteget. Magát a felhőze-

tet hívta segítségül, hogy az fogja körbe a fennen szárnyaló el-

lenfelet, majd megszilárduló anyaga megfojtsa. A démon küz-

dött, de a megkeményedett pára lefogta szárnyait, megtöltötte a

torkát és kitöltötte bensőjét. A következő pillanatban a szörny

holtan zuhant rá saját bajtársaira.

Még mindig Hollócsőr közelében volt, így Krázus megpró-

bált gyorsan odanyargalni hátasával, de a nemes épp elfordult,

hogy újabb parancsokat adjon a tiszteknek. Amikor a sárkány-

mágus az imént megérintette a felhőt akaratával, különös bi-

zsergést érzett. Attól tartott, gyanúja beigazolódik, s figyelmez-

tetni akarta az éjtündéket.

Azután a bizsergés visszatért és felerősödött, zsibbadássá

változott és eluralkodott tagjain. Rábukott párduca vállára, és

ha nem kapaszkodik elég erősen, akár ki is eshetett volna a

nyeregből. Túl késő! csak ez járt a fejében. Gyanakvása és tű-

nődése lecsökkentette figyelmét, így könnyen az ellenséges va-

rázshasználó prédájává vált.

Miközben próbálta összeszedni akaratát és leküzdeni a bű-

bájt, sikerült újra felpillantania az égre. A felhők összesűrűsöd-

92

tek, elsötétedtek, hihetetlenül súlyosnak tűntek és mintha

ereszkedni kezdtek volna. Krázus hirtelen rádöbbent, hogy

szemfényvesztés áldozatává vált; egyszerre próbált felülemel-

kedni a gyengítő varázson és átlátni az illúzión.

Végül sikerrel járt és megpillantotta az eredár vigyorgó po-

fáját – ezzel együtt a viharos felhőzet is eltűnt odafentről. He-

lyét átvette a szárnyas démonok tömkelegének képe, ahogy ott

várakoznak az igazi felhők elúszó foltjai között.

93

Hat

Miközben szólította és hosszúra, különösen hosszúra meg-

növesztette és életre keltette a gyökereket, Malfurion érezte,

hogy valami nincs rendben a környékkel. Figyelmét lekötötte,

hogy bajtársai segítségére legyen, és egy kisebb területen sike-

rült is véglegesen megkönnyítenie a csatát, de közben nyugta-

lanság fészkelte be magát a szívébe. Nem tudta megfogalmaz-

ni, hogy mi zavarta, varázslás közben érezte – talán idegen

energiák jelenlétét.

A célpont természetellenes jellege miatt a gyökerek szelle-

mei szívesen, mi több, dühvel eltelve segítették, így magára

hagyhatta varázslatát; az folytatta kijelölt tevékenységét. Az if-

jú druida az imént megsejtett zavart kutatta, összpontosítva ke-

reste mindazon erőket, melyek nem tartoztak a világához, és

végül fellelte nyugtalansága okát. Valamiféle homályos vibrá-

lást érzékelt a csatatéren, s hogy beazonosítsa annak forrását,

megpróbálta lelkébe fogadni a táj egészét. A kakofonikus zaj-

ban nehezebb volt ráhangolódnia a természetre, és a szellemek

maguk is tomboltak, de sikerrel járt, és néhány pillanatra lelki-

ekben eggyé vált a környék minden természetes formájával.

Átérezte a szellemek haragját, félelemből fakadó gyűlöletét, és

felismerte annak irányát, célpontját. Fenn az égben, a felhők-

ben. Homály fedte el a felhőkön túli világot, mintha maga az

ég lett volna eltűnőfélben.

Még mindig az erőkre és energiákra, a természet szellemi

valójára összpontosítva,, Malfurion megpróbált áttekinteni a

titkolózó homályon, s a váratlan megdöbbenéstől majdnem ki-

esett révületéből. Repülő démonok százai várakoztak a legmeg-

felelőbb pillanatra, amikor lezúdulva megtámadhatják a védő-

94

ket. Többségük Végzethozó volt, s oly tömegben lebegtek oda-

fenn, mintha a Légió egybegyűjtötte volna minden seregének

szárnyas lényeit.

A számtalan Végzethozó jelenlétét eredár hadurak tették

még rémisztőbbé, akik varázserejük által tucatjával lebegtek

odafenn. Nyilvánvalóan ők tartották fenn a hatalmas szem-

fényvesztést is, és valószínűleg már volt idejük gyenge ponto-

kat keresni az éjtünde seregben.

Hirtelen mozgolódás kélt a fenti sokaságban. A démonok

széthúzódtak, gyűrűt alkottak, mintha helyet adnának valami-

nek vagy valakinek. Azután Malfurion meglátta a mögöttük

közeledő másik hordát; újabb eredár hadurak tartották a leve-

gőben a pokolfajzatok roppant mennyiségét, hogy azután tüzes

katapultlövedékekként zúdíthassák le őket a védők hadára. A

helyezkedésből ítélve még a seregtaktikát nem ismerő

Malfurion is azonnal kikövetkeztette, hogy támadásra készül-

nek.

Szinte kiugrott révületéből, és emiatt támadt szédülését le-

küzdve elkiáltotta magát:

– Odafent! Az égből támadnak!

Tisztuló látásával felfedezte, hogy Csillagszem Desdel őt

nézi, nyilván hallotta a kiáltást, de azután megvető tekintettel

újra elfordult, hogy alárendeltjeit igazgassa. A druida kétség-

beesetten ugratta hátasát a legközelebbi kürtös felé: – Fújj ria-

dót! A felhők mögül támadnak!

De a katona csak nézett rá kábultan, nem értette, mit beszél.

A fenti szemfényvesztés közönséges halandó számára nem volt

látható; aki felnézett, mind őrültnek hitte az üvöltöző ifjút.

Gyorsan körültekintve Malfurion meglátta Krázust, és gondol-

ván, hogy ő megértheti, odavágtatott hozzá éjszablyáján. A rej-

télyes idegen maga is éppen felfelé nézett, bár párducára gör-

nyedve, mintha ismét titokzatos betegsége kínozná; a követke-

95

ző pillanatban tekintetük találkozott, és tudták, hogy mindket-

ten ugyanazt látták. A mágus Illidanra mutatott, és a fiatal

éjtünde bólintással jelezte, hogy megértette a célzást. Azokat

kellett figyelmeztetni, akik nemcsak tehettek valamit a fent

gyülekezők ellen, de képesek voltak átlátni az illúzión.

– Illidan! Illidan! – kiabálta Malfurion, közelebb sietve test-

véréhez, közben felállt a nyeregben. A varázslót annyira lefog-

lalta munkája, hogy egyáltalán nem figyelt fel a közeledőre.

Malfurion sietősen összpontosított, s a lég segítségét kérte.

Segítségére volt az iménti révület és kutatás; ezáltal megismer-

tette magát a vidék szellemeivel, s azonnal választ kapott. A

druida úgy tett, mintha kezével ránehezedne valaki vállára;

maga a puszta levegő sűrűsödött érintéssé, hogy utánozza a

mozdulatot, és felkeltse a testvér figyelmét. Illidan odanézett.

Malfurion előbb a szemére, azután az égre mutatott, közben

ajkaival figyelmeztetést formált. Illidan előbb vállat vont és

majdnem elfordult, de amikor látta, hogy ezzel mérhetetlenül

feldühíti testvérét, végül mégiscsak felnézett. Az első pokolfaj-

zatok ekkor zuhantak át a szemfényvesztésként odabűvölt fel-

hőrétegen.

A hadurak elkapták a pillanatot, amikor a szörnyek látható-

vá váltak, és szinte egyszerre fogtak varázslatba. Kövér, sárgás

esőcseppek zuhogtak a katonákra, akik először észre sem vet-

ték ezt. Amikor a folyadék elkezdte átrágni magát vértezeten,

ruhán, bőrön és húson, kiáltások és borzasztó sikoltozás kélt az

éjtündék között. Megégett, rángatózó csonkok maradtak mind-

azokból, akiket a halálos zivatar elért.

Malfurion ismét a szélhez szólt: megkérte, hogy fújja el a

varázslat maradékát a katonák fölül, lehetőleg a démonok felé.

Közben látta, hogy Illidan és a holdőrök is cselekednek. Az

egyik hadúr sikoltva robbant fel, szerteszórta a körötte lebegő

Végzethozókat is. A lentiek következő támadása, a villámok

96

sokasága azonban láthatatlan pajzsba ütközve semmisült meg;

nem érte el célpontjait.

A druida által idézett szél elfújta a savas eső maradékát, de

már későn, mert a zivatar túl nagy kárt okozott. Azután zápo-

rozni kezdtek a pokolfajzatok. Az első hullámtól igen kevés

éjtünde sérült meg, a varázslók gyorsan szétszórták őket a le-

vegőben, és így legfeljebb a sereg szélén találtak el néhány ka-

tonát. Minden erőfeszítésük ellenére azonban a vég elkerülhe-

tetlennek tűnt; túl sok szörnyeteg hullott alá.

A második hullámból néhány rém átjutott a mágikus véde-

kezés trükkjein, és katasztrofális következményeket okozva

zuhant a védők közé. A zölden lángoló, termetes démonok

mindegyike egy-egy lőporos hordó erejéhez mérhető pusztítást

végzett és úgy szórta szét a szerencsétlen katonákat, mint szél a

száraz leveleket. Aki csak a becsapódás közelében járt éppen,

azt vagy saját társai döntötték le a lábáról, vagy maga a föld

dobta meg, ahogy megrengett az iszonytató súly leérkezésétől.

A felgárok gyönyörteli üvöltést hallattak, és újult erővel rontot-

tak a felszakadozó védvonalakra.

Újabb pokolfajzatok hullottak alá, és bár továbbra is csak

kevesen értek földet az éjtündék között, azok tovább pusztítot-

tak görcsös haláltusájukban – az ütközés erejétől nem pusztul-

tak el azonnal, hanem végzetes zúzódásaiktól kínozva fetreng-

tek a földön. Ellenük még a Malfurion által segítségül hívott

növények is tehetetlenek voltak, minthogy a több tündényi

termetű és túlvilági erejű szörnyetegek oly könnyedén tépték el

az útjukba kerülő gyökereket és indákat, mintha azok ott sem

lettek volna.

Kékes izzás kélt a talajon soklépésnyi körben, ahol tucatjá-

val hevertek a savas zápor áldozatai. Fegyvereik minden szi-

lánkja, minden éles vagy hegyes maradványa felfénylett, az-

után felpattant a levegőbe, és ott szétszóródva elképesztő pon-

97

tossággal csapott le a rángatózó démonokra. A fegyverek és

fegyver szilánkok minden egyes darabja végzetes erővel fúrta

bele magát a szörnyetegek fejébe, nyakába, gerincébe, afféle

kegyelemdöfésként a szenvedőknek – s azok elcsitultak, nem

tomboltak tovább öntudatlanul, ehelyett átadták magukat a vég

lágy ölelésének. Az addig földet ért pokolfajzatok közül alig

egy vagy kettő folytatta még a magatehetetlen pusztítást.

Malfurion még épp látta, ahogy Rónin bár összevont szem-

öldökkel, de elégedetten bólint, majd elfordulva újabb kiemelt

célpontot vagy megoldandó helyzetet keres. Azonban alighogy

úgy tűnt, talán a védőknek sikerül ismét megfordítani a csatát,

megszólaltak a kürtök. Északról újabb horda közeledett.

Feltárult hát a stratégia: mintha magából a földből emelke-

dett volna ki, úgy áradt a démonok roppant tömege a katonák

felé. Mire a csaléteknek használt kisebb sereg szinte teljesen el-

fogyott, addigra odafent felkészültek. A rejtőzködők és a Légió

egy másik hada oldalba kaphatta a védőket. Nyilvánvalóan ők

is valamely varázslat mögött rejteztek, s a megfelelő időben

előbújva, tömött sorokban masíroztak az elpusztítandó ellenség

felé.

Remek terv volt. Önteltségükben az éjtündék kisebb csete-

patéra, könnyű győzelemre számítva vetették magukat a

csaliseregre, s amíg a csata tartott, a másik két démonhadnak

csak el kellett helyezkednie a megfelelő szemfényvesztés leple

alatt. A varázslók hiába védekeztek megfelelő hatékonysággal

a légi támadók ellen – bár már alig egy vagy két eredár maradt

odafenn és a pokolfajzatok is elfogytak –, még az íjászok segít-

ségével is kevesen voltak a Végzethozók tömegének megritkí-

tásához, s közben oldalról az újabb horda erősítést hozott min-

denféle rémből.

– Vissza kell vonulnunk! – kiáltott oda Rónin Krázusnak. –

Nincs más lehetőség!

98

Azonban Hollócsőr még nem adta jelét, hogy bármiféle

visszavonulásra készülne, pedig a helyzet igencsak tarthatat-

lannak tűnt. Az oldalról támadó démonok előfutárai ezúttal po-

kolfajzatok voltak, akik teljes erőből berontottak az éjtündék

közé és felökleltek, letapostak mindenkit, aki az útjukba került.

Sorokat törhettek át sértetlenül, így néhány vértezetes kétlábú

egyáltalán nem jelentett akadályt számukra. Szó szerint utakat

nyitottak a védők között, miközben haduraik a háttérből irtot-

ták a holdőröket és a tiszteket, mindegyiküknek egy-egy go-

nosz varázst szánva végzetül. Malfurion és a mágusok esélyt

sem kaptak a cselekvésre; folyamatosan védekezniük kellett a

rájuk zúduló varázstámadások ellen.

Végül mégiscsak megszólaltak a kürtök, és az éjtündék

megkezdték a visszavonulást. A Légió nem engedett szorításá-

ból és minden egyes hátrafelé tett lépés újabb vérontással járt.

– Túl nagy a veszteség! – kiáltotta Krázus a druidának,

ahogy egymás mellé keveredtek a csata hevében. – Valami-

képpen utat kell nyitnunk! Csinálj valamit, fedezlek! És szólj

Illidannak is!

Az ifjú kétségbeesve nézett körbe, újfent testvérét kereste a

káoszban, majd amikor megtalálta, hirtelen a tehetetlenség ér-

zése szállta meg. Hollócsőr személyes varázslója elszántan

csapkodott varázslataival hol a felgárok felé, hol az eget céloz-

va meg, ahol még mindig ott keringtek a Végzethozók. Arcki-

fejezésén látszott, hogy valószínűleg hallotta a visszavonulásra

felszólító jelzést, és valószínűleg nem akarta figyelembe venni.

Nyakasságát ismerve szinte egyértelmű volt, hogy a végsőkig

kíván küzdeni, s ha teheti, egyedül is megnyeri a csatát.

Rónin felismerte a druida tekintetében sejlő cselekvésképte-

len féltést. – Majd én! Rám jobban hallgat! – Való igaz, Illidan

felnézett az emberre, tiszteletbeli tanítóként tekintett rá, akinek

99

szavait úgy kell innia, mintha azok egyenesen a bölcsesség

végső forrásából erednének.

A tűzhajú mágus elvágtatott, s Krázus mit sem szólt. Tudata

már összpontosításba mélyedve egyensúlyozott a

mindkettejükön fenntartott varázsvédelem, és a következő le-

hetséges támadás között. Malfurion magára maradt, és fogalma

sem volt, hogyan segítse meg a visszavonulókat. Közben társa

befejezte, amit eltervezett, és süppedős láppá változtatta a talajt

közvetlenül az éjtündéket követő szörnyetegek lába alatt. Va-

rázslatát úgy formázta, hogy a hatás hosszú sávban jöjjön létre;

a felgárok egymásban felbukva próbálták átverekedni magukat

a mély sár-árkon, közben a menekülők értékes métereket nyer-

tek.

Ez azonban így is csak az egyik oldalon javította az esélye-

ket, másfelé a démonok tovább irtották a védőket. A druida ki-

nyúlt akaratával és ismét a gyökerek és indák szellemeit szólí-

totta meg, hogy előidézze ugyanazt a hatást, amely a csata kez-

detén a katonák segítségére volt. A szellemek – legalábbis a

környékbeli szellemek – immáron értették, hogy ha az éjtündék

elbuknak, a természeti világnak is vége, ezért rettegéstől feltü-

zelt elszántságukban bármit megtettek volna az ellenség el-

pusztítása érdekében.

A természeti világ érzéseit megélő Malfurion arcán legör-

dült egy könnycsepp, miközben hatalmát adományozta a szel-

lemeknek, kik ezáltal képessé váltak megtenni mindazt, amire

kérte őket. Pillanatok alatt gyökerek és indák erdeje növekedett

a rémek köré, s ezúttal még a pokolfajzatokat is lelassították

valamelyest. A szörnyek próbálták kivágni és kitépni magukat

– az ifjú érzett minden egyes vágást és szakadást, ami a növé-

nyeken esett, de kitartott és még több erőt táplált a szellemek-

be, hogy azok folytathassák, amit elkezdtek. Az éjtündék egyre

távolodtak az ellenségtől.

100

Ekkor érkezett meg a kerülő útra küldött lovasság délről, és

tovább javította az esélyeket. Malfurion már elfeledkezett ró-

luk, pedig maga is hallotta, amikor Hollócsőr elparancsolta

őket. Számban mintha megfogyatkoztak volna valamelyest, és

a katonákkal együtt a párducok egy része is sérültnek tűnt, de

csillapíthatatlan haraggal pusztították a démonokat.

– Északra! – kiáltott rá Krázus. – Északra figyelj!

Bár fizikailag egyikük sem látta az ott folyó eseményeket,

mindkettejüknek megvoltak a maguk módszerei e hiányosság

kiküszöbölésére. A druida madarakat és rovarokat keresett,

kiknek átvehette a látását. Az előbbiek közül egyet sem talált,

az utóbbiak még ott voltak, s az egyik bogár beleegyezett, hogy

rajta keresztül nézzen körül, bár csak menekülés közben.

Malfurion először szemernyit sem fogott fel az elébe táruló

látványból, azután rájött, hogy a formákat még valamelyest ké-

pes felismerni, és inkább csak azokra figyelt a zavarodottan

mozgó, színtelen képből. A Lángoló Légió roppant, felmérhe-

tetlen tömegben áradt az éjtündék felé, s majdnem beérte őket.

A kutyákat, a szárnyas démonokat és a nagydarab pokolfajza-

tokat a druida viszonylag könnyen meg tudta különböztetni az

egybeolvadó felgár-tömegtől, s alig bírt felülemelkedni az

iszonytató érzetekkel járó látvány borzalmán.

Nagy nehezen megszilárdította elszántságát és a szelet szólí-

totta, hogy mutasson többet csodálatos erejéből, többet és még

többet. A mozgó lég szellemei engedelmes válaszképpen ösz-

szegyűltek, s szilárdabb alakot öltöttek, anyagot találva ma-

guknak a seregek által felkavart porban. A szürke örvény alig

néhány lélegzetvételnyi idő alatt fölébe magasodott a legna-

gyobb rémeknek is; a levegő lelkeinek összeadott ereje torná-

dót keltett, amely odalent a talajt seperte, s fent magába rántot-

ta a felhőket.

101

A szörnyetegek előbb nem törődtek a megjelenő portölcsér-

rel, ami közéjük vágott, felkapta, szétszórta, elképesztő erővel

vágta egymásnak őket. A közelben lévők futásnak eredtek, de a

szél gyorsabb volt bármelyiküknél és tovább pusztított, jelentős

méretű lyukat vágott soraikba. Az éjtündék ismét eltávolodhat-

tak valamelyest üldözőiktől.

– Időt nyertünk, mást nem – szólalt meg Krázus. Hogy kö-

zös varázsvédelmüket fenntartsa, közel maradt Malfurionhoz.

Az ifjú maga is tisztában volt vele, hogy bármit tesznek,

bármily nagyszerű hatalmakat szólítanak, saját erejükből nem

fordíthatják meg a csata kimenetelét. Már támadniuk is csak

úgy volt érdemes, ha közben a mágiatudók a katonák menekü-

lésének fedezésére törekednek.

Malfurion újra a rovarok szemét hívta segítségül, hogy vé-

gignézzen a szörnyseregen és meghatározza, hol lehet szükség

a segítségére. A megtalált bogár sebesen repült a démonok fe-

lett, minél gyorsabban és minél messzebbre…

A druida felsikoltott, ahogy a halál teljes valója a tudatába

hasított. Remegve erőlködött, hogy egy másik rovar szemén

keresztül megkeresse azt, ami nem csupán megölte az előző

segítségét, de a kapcsolatukon keresztül őt is majdnem elérte.

A horda közepén egy alak emelkedett ki a tömegből. Malfurion

csak félig látta, s formára előbb eredárnak nézte volna, de a

termete mellett más különbséget is mutatott.

Azután rémülten hőkölt hátra a látomástól. A rovarszem el-

mosódott, kapkodó látásán keresztül a központi alak képe hirte-

len élesedett, s közönyös, szőrtelen és hegyes fülű ördögpofá-

jával egyenesen Malfurionra nézett. Gonosz-zöld színben izzó

tekintetével bebámult a druida gondolatai közé. Hallottam már

rólad. A kijelentésben egyszerre rejlett hideg magabiztosság és

végtelen gyűlölet.

102

Az ifjú erős nyomást érzett a fejében, mintha agya megnö-

vekedett volna, és épp szét akarná feszíteni koponyáját. Próbált

segítségért kiáltani, de szája nem engedelmeskedett. Mi több,

mozgásra képtelenül, ernyedten bukott éjszablyája nyakára.

Mindeközben odabenn a fejében az az egyetlen kép lebegett: az

elfolyó, színtelen démontömeg és a középen élesen elkülönülő,

fénylő tetoválásokkal borított testű parancsnok.

Halványodó öntudatával még kétségbeesetten kutatott vala-

miféle felhasználható dolog után, legyen az egy bogár, egy le-

vél vagy bármi, amivel legalább elterelheti támadója figyelmét,

majd végül a legkézenfekvőbb, talán a legalapvetőbb és leg-

természetesebb megoldást találta meg.

Tudatával letekintett a mélybe, lenyúlt, s megérintette a föld

csontjait. A kövek, a legöregebb és legszilárdabb létformák fel-

riadtak örök szunnyadásukból. Előbb haraggal válaszoltak a

szólításra – minthogy leginkább az dühítette fel őket, ha meg-

zavarták álmukat – azután megértették, Malfurion miért fordult

hozzájuk. A druida egyetlen gyors gondolathullám formájában

tudtukra adta, mi folyik odafenn, s ráébresztette őket, hogy

maguk is veszélyben forognak majd, ha a Légió végez a fenti-

ekkel. Azután már csak a földet szipolyozhatja ki.

S a kövek rádöbbentek, hogy ők sem menekülhetnek a rom-

lott erőtől, amelyet a démonok szertesugároztak maguk körül,

és ami nem hagyott mást hátra, csak élettől megfosztott marad-

ványokat. Senki és semmi nem menekülhet előlük, mindegy,

milyen mélyre rejtezett el – a horda vonulásának nyomán már

haldokolt minden, ami lent vagy fent valaha is megszületett.

Kevesen gondolták a világban, hogy a kövek is élnek; e ta-

nítást csak a természet bensőségesebb barátai ismerték.

Malfurion maga is elcsodálkozott rajta, amikor először hallotta,

de minél jobban megismerte a természetet, annál egyértelműbb

lett számára, hogy a kövek is ugyanolyan élő részei a világnak,

103

mint a növények vagy az állatok. S mint a természet élő részei,

képesek válaszolni a szólításra. Akaraterejének utolsó szilánk-

jait összeszedve az ifjú éjtünde felkínálta minden mágikus ha-

talmát a kövek szellemeinek, azután eszméletét veszítette.

Megmozdult a föld; hasadékok nyíltak Malfurion támadójá-

nak lábai alatt és mellett. A körülötte lévő démonok egy része

arrébb menekült, a többiek nem voltak elég gyorsak és belezu-

hantak a föld sebeibe. Maga a parancsnok kénytelen volt elen-

gedni áldozatát, hogy oda tudjon figyelni saját magára és tal-

pon maradjon. Még mindig közönyös pofával tett néhány moz-

dulatot – mintha emberfejnyi golyót simogatott volna körbe –,

s roppant méretű, zöld gömb jelent meg körötte, amely fel-

emelte néhány lábnyival a föld fölé, így megmentette a föld-

rengés miatt nyílt szakadékoktól. A közelben újabb felgárok

zuhantak a mélybe.

Rövid öntudatlanságából Malfurion arra ébredt, hogy kezek

fogják meg a vállát. A csata szörnyűségeivel fejében arra szá-

mított, hogy azonnal széttépik, de a kezek óvatosan érintették,

azután homlokát, arcát is megsimogatták.

– Hát élsz! – hallotta Tiranda megkönnyebbült hangját.

Képtelen volt válaszolni, csak nézte a gyönyörű arcot, s fele-

dett minden bajt a világban, feledett csatát és démonokat. Az-

után feleszmélt és elcsodálkozott, hová lett a hátasa, majd rá-

döbbent a körülöttük dúló káoszra.

A katonák fejveszetten menekültek, a démonok üldözték

őket. Mindkét csoportra többszínű villanások csaptak le, ahogy

a mágiahasználók tovább tették a dolgukat – a sikolyokból ítél-

ve igencsak hatékonyan. Ámbár azt lehetetlen volt megmonda-

ni, hogy mikor szólt démon, s mikor éjtünde hangja. Egyszer

látta Hollócsőr lobogóját, de magát a nemest nem sikerült

megpillantania.

104

Meglepő erőt mutatva Tiranda felsegítette a druidát maga

mögé, és iramra ösztökélte éjszablyáját. Arcok sokasága haladt

el Malfurion előtt, ahogy a nagymacska a biztonság felé vitte.

A katonák vonásairól eltűnt a magabiztosság, a várt könnyű di-

adal elmaradt. Az éjtündék elveszítették a csatát.

Felnyöghetett e gondolatra, mert Tiranda odafordulva ezt

suttogta fülébe:

– Ne félj, Malfurion! Ellátom sérüléseidet, amint megállha-

tunk egy pillanatra.

A druida oldalról látta a lány arcát. Ahol nem a nővérek har-

ci sisakja takarta, ott kosz és vér borította, de mozdulatainak

határozottságából a férfi arra következtetett, hogy az a vér nem

az övé. Meglepte a gondolat, hogy Tiranda esetleg közelebb

lehetett a csata sűrűjéhez, mint ő maga. Mindig úgy képzelte,

hogy Elún ösvényei kifinomultabbak, még ha esetenként vérte-

zetet is húznak hívei.

– Tiranda! – sikerült végre kinyögnie. – A többiek?

– Broxigar, a mágusok, és az imént még Illidan is egészben

volt. Nemrég láttam Árnydal kapitányt, és sértetlennek tűnt.

Úgy terelgetett egy csapat holdőrt, mint valami védelmező

pásztor – A lány megengedett magának egy rövid mosolyt.

– Hollócsőr nagyúr?

– A lobogója áll, és még mindig ő a Feketebástya ura.

Végeredményben ez azt jelentette, hogy a veszteségek elle-

nére a legfőbb ütőerő még megvolt. Persze, a katasztrófát nem

állíthatták meg.

– Tiranda…

– Hallgass már, Malfurion! Csoda, hogy még tudsz beszélni

egyáltalán, azok után, ami veled történt.

Bár a druida korábban csak hallotta a nevét, s nem ismerte a

külsejét sem, valamiképpen teljesen tudatában volt annak, hogy

Arkhemónnal találkozott. A démon óriási tudati csapást mért

105

rá, de Malfurion nem hitte volna, hogy ezt kívülről bárki is ész-

revette. Egy hirtelen ötlettől vezérelve megölelte megmentőjét,

és a lány egyáltalán nem ellenkezett, bár alapvetően mereven,

nyugtalanul, feszültséggel telve ült a nyeregben.

– Igencsak Elún kegyeltjének tarthatod magad! Körötted

mindenki meghalt, a párducod pedig úgy nézett ki, mintha ki-

fordították volna. Csupán csontok és széttépett hús maradt be-

lőle, rajtad meg alig van egy-két kis seb.

Széttépték… mi történhetett körülötte? És ő miért nem vett

észre semmit egy ilyen mészárlásból? Hogyan élhette túl, mi-

közben épp az öntudatlanság küszöbén egyensúlyozott a tudati

támadás következtében? Talán a gyilkolásnál is jobban meg-

rázta az, hogy mit sem érzékelt az egészből.

E kérdésekre nem tudta a választ, de egyvalamit megértett:

túlélte a fődémonok egyikének varázstámadását. Egyrészről

oka volt örülni a csodának, másrészről Arkhemón nyilvánvaló-

an megjegyezte magának. Bizonyosan találkozni fognak újra, s

akkor a szörnyeteg mindent megtesz majd, hogy végérvénye-

sen elpusztítsa őt.

106

Hét

Peroth'arn fáradtan botladozott be hálófülkéjébe. Végre ka-

pott némi pihenőidőt, hogy visszanyerjen egy kicsit abból az

erőből, amit a kapuvarázs kiszívott belőle. Mielőtt Arkhemón

otthagyta őket, hogy személyesen vezesse a Légiót, elmagya-

rázta egyszerű, de kidolgozott tervét, melynek alapján megerő-

síthetik az átjárót, míg végül az elég szilárd lesz ahhoz, hogy

maga a nagyszerű Sargeras is használhassa. Mannorot kegyet-

len hajcsármódszerével ellentétben Arkhemón figyelembe vette

az Előkelők rendszeres pihenésre való testi-lelki igényét –

enélkül végletesen kimerültek volna, még mielőtt sikerül befe-

jezniük a varázsmunkát. Még így is keményen megdolgoztatta

őket, de a pihenéstől megújuló erejükkel gyorsabban haladtak

céljuk felé, mint korábban bármikor. Persze, a túlnanról érkező

energiák segítsége nélkül talán idáig sem jutottak volna el. Még

Xaviosz vezetésével sem.

Korábbi parancsolójára gondolva, Peroth'arn öntudatlanul

körbepillantott a szobában. A helyiség a gyér bútorzat – egy

ágy, mellette szekrényke és odafenn egy réz olajlámpás – elle-

nére telve volt árnyakkal, s az árnyak mindig arra a valamire

emlékeztették, ami a dicsőséges Arkhemón után érkezett túl-

nanról. Az a kétlábú állatszörny, amely valaha Xaviosz lehe-

tett, megrémisztette a legedzettebb Előkelőt is. Mind tartottak a

királynő főtanácsosától, amikor ő még közülük való volt, de új-

jászületése óta csupán a puszta létezésének tudata oly nyugta-

lanító volt, hogy álmaikat is megzavarta.

Peroth'arn próbálta kirázni fejéből az effajta gondolatokat,

és undorodva szemlélte az ágyat. Bár ugyanolyan elkötelezet-

ten dolgozott a kapun, mint a többiek, az Előkelők egyikeként

107

mégiscsak más körülményekhez szokott. Vágyakozott a villája

és a párja után; egyiküket sem látta már hetek óta. Nem tudta

pontosan, mikor jött el hazulról. Mannorot nem engedte ki őket

a palotából, és Arkhemón teljes mértékig egyetértett vele. A

pihenésre szánt időt figyelmen kívül hagyó rendszerben

Peroth'arn már elveszítette időérzékét.

A varázslókat különféle helyiségekben szállásolták el, s ő az

őrség egyik tisztjének katonás egyszerűséggel bebútorozott há-

lófülkéjét kapta. Varo'then a legapróbb ellenkezés nélkül tele-

pítette ki a tiszteket a köznapi őrszállásokra, és Peroth'arn meg

volt győződve róla, hogy időnként száraz vigyort látott a sebhe-

lyes arcon. A kapitány és alárendeltjei hozzá lehettek szokva a

hatékony, korántsem a nemesek kényelméhez hasonló körül-

ményekhez, és nyilvánvalóan örömüket lelték a varázslók kel-

lemetlenségeiben.

De minden fáradozás kifizetődik majd, amikor a Légió ura

megérkezik. A világ megszabadul a tisztátalantól, a nemkívá-

natostól. Csak az Előkelők, Azshara legtökéletesebb szolgálói

maradnak életben. A hozzá hasonlókkal együtt maga Peroth'arn

is az új nemzet egyik alapítójává válik, s oly tiszta, kiváló biro-

dalmat teremtenek majd, ami felülmúlja álmaikat.

Persze, addig még sokat kell elvégezniük. Ahogyan a ki-

rálynő maga magyarázta: a Lángoló Légió lerombol mindent,

ami eddig felépült, hogy az alapoknál kezdhessék az újjáépí-

tést. Azután a folytatás az Előkelők dolga lesz, s fáradságos

esztendők jönnek, de végül leszakíthatják munkájuk gyümöl-

csét, s az édesebb lesz minden elképzelhető jutalomnál.

Peroth'arn egy mártír sóhajával ült le az ágykeretbe tett, ke-

mény matracra. Elhatározta, hogy amint elérték céljukat, azon-

nal be fog szerezni egy puhább, kényelmesebb, ölelőbb alvóal-

kalmatosságot. De alig hajtotta le fejét a szürke rongyra, ami

108

párnaként szolgált, jeges rémületet keltő hang suttogott a fülé-

be:

– Oly sok áldozat… oly sok nehézség…

Peroth'arn ijedtében rögtön felült. Újfent körülnézett a he-

lyiségben, de nem látott semmi különöset, csak dísztelen fala-

kat és bútorokat.

– Kényszerítve, hogy elviseld ezt az arcátlanságot… Többet

érdemelnél, kedves Peroth'arn…

Az Előkelő csupán egy sziszegő fújással válaszolt. Felismer-

te a hangot, s ezt gazdája is tudhatta, mert az egyik sarokban

megmozdult az árnyék. A félhomályba burkolózó alak sötéten

izzó drágakőtekintettel nézett a meglepett és bosszús varázsló-

ra, szemeiben szinte ragyogott a rubinvörös erezet.

– Xaviosz…!

Az idegen teremtmény patái halkan megkoppantak a kőpad-

lón, ahogy közelebb lépett Peroth'arnhoz.

– Valaha így neveztek – mormolta. – De ma már sokkal ke-

vesebbet jelent e szó, mint akkoriban.

– Mit csinálsz te itt?

Xaviosz elkuncogta magát, ami leginkább mekegésre hason-

lított.

– Ismerem a törekvéseidet, Peroth'arn. Ismerem az álmaidat,

és tudom, milyen keményen küzdesz értük.

Minden bizalmatlansága ellenére az éjtünde elismerést érzett

ki a szavakból és a hangsúlyból. Azt hitte, senki sem érti meg,

mekkora szerepe volt az eddig elért eredményekben – még a

királynő vagy Arkhemón sem figyelt fel rá.

– Tudod, csak azért hajszoltalak olyan keményen, barátom,

mert tőled többet vártam, mint másoktól.

A varázsló nem is gondolt erre a lehetőségre, és korábbi urá-

tól hallván a dolgot, mellkasát csak úgy dagasztotta a büszke-

ség. Mindig is Xaviosz volt az Előkelők tehetségének és tudá-

109

sának legfőbb mércéje, a mágikus művészetek páratlan meste-

re. Más nem merte volna eldobni saját szemeit csak azért, hogy

jobban megértse birtokolt hatalmát, és soha nem kért tőlük

olyan áldozatot, amelytől maga nem szenvedett korábban.

– Szavaid megtisztelnek.

A szarvas rém oldalra billentette fejét és elvigyorodott. Va-

lamely okból a varázsló nem találta a vigyort olyan rémisztő-

nek, mint korábban a hasonló megnyilvánulásokat.

– Nem, Peroth'arn, számomra megtiszteltetés, hogy így

szólhatok rólad. És annak reményében kerestelek fel, hogy

esetleg még inkább megtisztelsz.

– Nem értem, nagyúr…

– Egy kis bort? – A patás figura egy teli flaskát teremtett a

puszta légben, és ezt kínálta oda a varázslónak. Peroth'arn ki-

húzta a dugót és beleszagolt az üvegbe, a nehéz illat egy pilla-

natra elárasztotta érzékeit. Szivárványvirág-bor volt benne; a

kedvence.

Xaviosz kissé előrehajolva jegyezte meg, kacsintva közben:

– Az úrnő személyes készletéből. De ugye ez köztünk ma-

rad?

A varázsló először elkábult Azshara magántulajdonának ily

vakmerő megsértésétől, azután felzaklatta a gondolat. Xaviosz

csak az ő kedvéért követett el ilyen árulás-közeli cselekedetet.

A királynő kevesebbért is kivégeztetett már alattvalókat.

– Varo'then kapitány csalódott lesz – nyögte ki végül

Peroth'arn.

– Nem közülünk való. Mit sem számít.

– Igaz. – Az Előkelők szemében a kapitány és alárendeltjei

afféle szükséges rossznak számítottak. Ők is a királynő szolgá-

lói voltak, de hiányzott belőlük a nemes vér és a velük született

pompa; a varázslók nem is tartották többre őket a köznépnél.

Persze, nem hagyták, hogy véleményük kiüljön az arcukra –

110

Varo'then elegendő hatalommal rendelkezett ahhoz, hogy

csendben elhallgattassa ellenségeit.

– Igyál csak – erősítette fel társa vágyakozását Xaviosz.

Minthogy az üveg szája már amúgy is közel volt ajkaihoz,

Peroth'arn nem látta okát a további habozásnak. Hagyta hát a

nemes folyadékot végigömleni nyelvén, minden porcikája be-

lebizsergett a ritka íz élvezetébe.

– A régóta esedékes jutalmak egyikeként – tette hozzá

Xaviosz.

– Kiváló! ízletes! Remek!

A szatírszerű alak bólintott. Minél többet ült a társaságában,

Peroth'arn annál kevésbé félt már tőle; a néhai kancellár meg-

adta neki azt a figyelmet, amelyre oly régóta áhítozott már. Ezt

valódi megtiszteltetésnek érezte, minthogy maga Xaviosz is

sokat emelkedett rangban és hatalomban, talán még az Előke-

lők összeadott erejét is felülmúlta.

– Reád is felfigyelt – mondta halkan a démon, mintha titkot

súgna oda egy megbízható bajtársnak.

– Ő? Úgy érted…

– Bölcs tekintete mindent lát, még ha oly távol van is. – Egy

hegyes karomban végződő, vékony ujj mutatott a varázslóra: –

És némelyeknek több figyelmet szentel, mint másoknak. Fő-

ként azokat részesíti előnyben, akik méltók a felemelkedésre.

Peroth'arn nem talált szavakat. Sargeras felfigyelt rá és meg

akarja jutalmazni? Gyorsan leküldött még egy nyelet bort, és

átadta magát a csendes bizsergésnek. Hogy irigykednek majd a

többiek!

– Ellenségei számára Sargeras maga a végső pusztulás meg-

testesülése, de akik jól szolgálják, azokat felemeli maga mellé.

– Xaviosz biccentett a flaska felé. – Visszahozott a halálból, s

nem csupán az életemet adta vissza, de új helyet is kaptam

alattvalói között.

111

Teljes magasságában kihúzva magát, a démon méltóságot

sugározva, uralkodóhoz illő tartással állt Peroth'arn előtt. A va-

rázsló immáron nem a félelmetes szörnyeteget, hanem az isten-

ség értékes ajándékát látta az egykori kancellárban és megújult

hatalmában. Való igaz, Xaviosz több lett, nemesebb. Patái elle-

nére erősebb és fürgébb is, s nyilvánvalóan még inkább meste-

révé vált a mágikus művészeteknek. Az Előkelő érezte, hogy

korábbi ura a puszta jelenlétével is nagyszerűbb hatalmat

áraszt, mint bármelyik éjtünde, s féltékenység fogta el. Ő maga

mindig is nagyobb hatalomra vágyakozott, mint amekkorát

megszerezhetett.

Lehet, hogy a bor hatására nem tudott megfelelően uralkod-

ni érzelmein és gondolatain, mert Xaviosz hirtelen úgy húzó-

dott el tőle, mintha megütötte volna. Már-már úgy tűnt, újra be-

leolvad az árnyakba, s Peroth'arn ijedten kapaszkodott bele a

flaskába. Attól félt, hogy megsértette az istenség egyik áldott

követét.

Ámde amilyen gyorsan visszahúzódott az imént, a démon

ugyanolyan hirtelen visszatért a varázslóhoz. Alakja ott deren-

gett az ágy végénél, s mélyen az ülő Előkelő szemébe nézett.

Peroth'arn nem tudta, de talán nem is igazán akarta elfordítani a

tekintetét.

– Nem… – suttogta Xaviosz félig csak magának. – Túl korai

még… de azt mondta, találjam meg azokat, akik méltók… ta-

lán… igen. Erő és elszántság kell ehhez… merészelhetem re-

mélni, hogy te rendelkezel a megfelelő elszántsággal,

Peroth'arn barátom?

Az éjtünde szinte felugrott az ágyról. Előbb csak tátogott,

majd végül sikerült kinyögnie.

– Elég erős és elszánt vagyok! Bármit megtennék, hogy elég

értékes legyek királynőnk és Sargeras szemében! Adj lehetősé-

get, hogy bizonyítsak! Könyörgöm, adj egy lehetőséget!

112

– Félelmetes ösvényre lépsz, Peroth'arn… de fölébe emel-

kedhetsz a többi Előkelőnek! El kell fogadnod a vezérletemet!

Aki csak rád tekint, látni fogja, hogy urunk áldását hordozod.

Hatalmad tízszeresére, vagy még nagyobbra növekszik majd.

Mindenki irigykedni fog reád, mert az első lehetsz, aki csatla-

kozik hozzám.

– Igen! – A varázsló szinte kiáltotta a szót lelkesültségében.

– Bármit megteszek, amit meg kell tennem, nagyuram! Ne

hagyj magamra, s bizonyítok! Esküszöm! Adj lehetőséget!

Az egykori főtanácsos elvigyorodott. Kegyetlen mosolya

inkább reménnyel töltötte el a másikat, mintsem a korábban ta-

pasztalt nyugtalansággal.

– Hiszek neked, kedves Peroth'arn. Elhiszem, hogy csak-

ugyan méltó vagy Sargeras kegyeire és képes leszel elérni

mindazt, amit én is megkaptam tőle.

– Képes leszek!

– Akkor a világ számodra már sohasem lesz a régi. Jobb lesz

annál.

Peroth'arn ledobta a flaskát az ágy mellé, és féltérdre eresz-

kedett.

– Ha itt és most kell kezdenem, hát úgy legyen! Kérlek,

mondd, hogyan lehetséges!

A vigyor kiszélesedett.

– Ó, igen. Lehetséges.

– Akkor könyörgöm, Xaviosz, tégy olyanná, mint amilyen

te vagy! Add meg istenünk áldását, hogy még jobban szolgál-

hassam őt! Esküszöm, hogy méltó vagyok rá!

– Ahogy kívánod! – válaszolta a démon, és hátrébb lépett.

Közben mintha megnövekedett volna, alakja kitöltötte

Peroth'arn látóterét. A drágakőszemek rubinvörös erezete vadul

felizzott. – Eleinte fájhat egy kicsit – mormolta a megtértnek –,

de el kell viselned. – Azzal felemelte karmos kezeit.

113

Amint a más világhoz tartozó hatalom hatni kezdett,

Peroth'arn felsikoltott. Úgy érezte, mintha testét izmonként és

csontonként tépnék szét; soha nem képzelt kín járta át. Könnyei

megeredtek, és beszédre képtelenül csak nyögni tudott, pedig

szívesen kikönyörögte volna magát a szenvedésből. Nem ezt

akarta, nem ezt várta.

– Nem – válaszolta a szörnyeteg közönyösen, mintha értené

a hangokat –, most már befejezzük, amit elkezdtünk.

A sikoly újabb, iszonytatóbb magasságokba emelkedett.

Ahogy teste folytonosan változott, a néhai Peroth'arn már fel-

ismerhetetlenné vált. Xaviosz ereje lassan, de határozottan ala-

kította át a varázslót a rém szándékainak megfelelő formába, s

eközben megváltoztatta lényegi valóját is. Az elnyújtott sikoly

hamarosan zokogássá csendesedett, de a démont semmi sem

zavarhatta meg gonosz munkájában.

– Igen… – mormolta Xaviosz, elmélyült kifejezéssel szent-

ségtelen pofáján. – Ereszd szabadon a kínt! Ereszd szabadon a

haragot! E szobán túl senki sem hallhatja meg. Sikolts csak,

ahogy akarsz! – Vigyora vad, állatias vicsorgassa változott: –

Én is sikoltottam. Kevés szenvedés ez Sargeras dicsőségéért.

***

Az éjtündék úgy hitték, a démonok megállnak valahol út-

közben. Arra számítottak, hogy legalább félúton lerázzák az

üldözőket, és mire visszatérnek Suramarba, addigra összesze-

dik magukat annyira, hogy visszaverjék az ellenséget. Biztosak

voltak benne, hogy ha minden mást elveszítenek is, a Fekete-

bástya-erőd kitart és menedékül szolgál.

Tévedtek. Rónin és Krázus már jóval Hollócsőr vagy bár-

melyik másik éjtünde előtt felismerte a szörnyű tényeket. Meg-

114

érezték Arkhemón, a nagy hatalmú szörnyeteg jelenlétét és

azonnal tudták, hogy nem véletlenül vezeti ő a hordát.

– Nem ad haladékot – mondta a sárkánymágus megszólal-

tatva a gondolatot, mely mindkettejüket nyugtalanította egy

ideje. Akaratlanul megérintette mellkasát, ahová a pikkelyt il-

lesztette, s újra felébredt szívében az aggodalom, ifjabb önma-

gáért.

– Halálra hajszolja a démonjait, ha ez kell – értett egyet

Rónin. – De mi előbb esünk össze.

Hollócsőr tudta, hogy hiábavalóan próbálná megállítani a

hordát Suramarnál, ha az erődöt nem sikerül előkészíteni. Per-

sze, az építmény sokkal kisebb volt, semhogy a környékbeli

népesség elférhetett volna benne, talán még az összegyűjtött

sereg maradékát sem lehetett elszállásolni odabent, de a nemes

remélte, hogy ha maga a jelkép kitart a horda ellen, akkor ez

eléggé megszilárdítja a védők elszántságát a folytatáshoz.

Úgy tűnt, a sors mást tervezett a birodalomnak. A katonák-

nak arra sem volt idejük, hogy belépjenek a kapun; csupán a

szorost tarthatták, amíg a civilek elmenekültek a környékről.

Az erőd felkészítésére egyáltalán nem adódott lehetőség, és a

maga részéről Hollócsőr úgy döntött, nem hajlandó megbújni a

falak mögött, amíg a szörnysereg letarolja a vidéket.

– Sosem hittem volna, hogy az erőd egyszer még hasznave-

hetetlenné válik! – dühöngött Illidannak. – Túl nagy a sereg,

még a veszteségek ellenére is, és ha bevonulunk, akkor a dé-

monok legyilkolnak mindenkit, aki kívül maradt, azután ki-

éheztetik a bentieket.

– Biztos, hogy túlélnénk egy ostromot! – próbálta meggyőz-

ni személyes varázslója.

– Másokkal szemben igen, de ezek nem fáradnak el és nem

pihennek meg vagy hagynak itt minket! Mindent lecsupaszíta-

nának köröttünk, azután kivárnák, amíg éhen halunk. – A sza-

115

kállas éjtünde a fejét rázta. – Ilyen nemtelen halálból nem ké-

rek!

Kevesebb, mint egyetlen nap elteltével kénytelenek voltak

otthagyni Suramart az ellenségnek, tudván, hogy ha a Légiót le

is győzik valamiképpen, a helységről lemondhatnak – egyetlen

épület sem marad állva. A démonok nyomában csak kiégett

romok maradtak, és a védők még látták a távolban a várost,

amikor az első otthon-fák ledőltek.

Bár a horda egy része a rombolással törődött, az éjtünde se-

reget üldöző csapatok egyetlen pillanatra sem pihentek meg.

Mindeddig egyetlen előny rejlett a hosszas visszavonulásban: a

levegőből érkező veszély elhárult a katonák feje fölül. Az

eredárok továbbra is mindenféle varázslatokkal zaklatták a ka-

tonákat. Még szerencse, hogy energiáikat rendre meg kellett

újítaniuk, így ők sem voltak képesek folyamatosan támadni. A

pokolfajzatok betörései is megritkultak, legalábbis felülről,

azonban még mindig rendre előrerohantak és – saját hordájukat

hátrahagyva – megpróbáltak betörni a menekülők közé. A má-

giatudók általában elég gyorsan elbántak velük.

Ki tudja, hányszor lett a nappalból éjszaka, az éjszakából

nappal, s Hollócsőr serege még mindig csak vonult, menekülni

kényszerült. Az éjszablyákon ülők közül sokan el-elaludtak a

hátasaikon ülve, és a gyalogosok irigykedve nézték őket. Az

erősebbek segítették a gyengébbeket vagy sebesülteket. A civil

menekültek tömege egyre növekedett a sereg előtt, de ők nem

rendelkeztek a hivatásosak kitartásával és fegyelmével, így las-

sították a katonákat. A nemzedékek óta tartó béke idején nem

tudtak felkészülni egy effajta katasztrófára, és hamarosan fá-

radt polgárok keveredtek a harcosok közé.

– Ti ott! Tartsátok a lépést! – kiáltott rá Árnydal kapitány

egy lassan mozgó csoportra a saját csapata előtt. – Ha megáll-

tuk, elvesztetek!

116

Krázus sötét tekintettel hallgatta.

– Ez csak egyre rosszabb lesz. Hollócsőr még a katonák fe-

gyelmét sem tarthatja fenn, ha így összevegyülnek a civilekkel.

Úgy tűnik, mintha ez is Arkhemón egyik eszköze lenne a meg-

törésünkre.

– De mit tehetnénk? – Rónin szemei alá mély árkokat vésett

a kialvatlanság. A többiekhez hasonlóan ő sem pihent a csata

kezdete óta. Az egész seregből talán Brox nézett ki a legjob-

ban; háborús múltja során előfordult, hogy napokig nem alha-

tott. Persze, nyilván ő is szívesen pihent volna egy kicsit, ha le-

hetősége adódik rá.

Végül az ork válaszolt Rónin kérdésére, de nem szavakkal,

tettel inkább. Amikor megelégelte, hogy a menekülők mennyi-

re lelassítják őt magát is, előbbre léptetett éjszablyáján és har-

sányan ráüvöltött a civilek legközelebbi csoportjára, közben

meglengette fejszéjét a feje felett. Olyan félelmetes látványt

nyújtott, hogy az éjtündék ijedten nyitottak utat neki.

– Nem arra! – ordított rájuk Brox. – Előre! Mindig csak elő-

re! És segítsetek a többieknek!

A bestiális alak úgy terelgette maga előtt a menekülőket,

mintha azok birkák vagy marhák lettek volna. Senki sem mert

szembeszállni vele, és szinte betű szerint követték a parancsait.

Járod gyorsan követte az ork példáját, és osztagát szétküldve

maga is hajtani kezdte a lassabbakat. A Sereg egy részében

hamar helyreállt a rend, és a többi tiszt sorban észbe kapott;

hamarosan egészen szilárd vonalak alakultak ki. A felfegyver-

zettek óvatos elszántsággal terelték maguk előtt védenceiket. A

sereg lépte újra felgyorsult valamelyest.

A Lángoló Légió nem engedett szorításából és tovább haj-

szolta őket. Később Krázus egy hegyet látott meg a távolban,

amely ismerősnek tűnt valamennyire. Megkereste Jarodot és

azt kérdezte:

117

– Van neve annak a csúcsnak, ott?

– Persze, az a Hyjal-hegy.

– A Hyjal… – A mágus zavartan szorította össze ajkait. –

Ilyen messzire visszaszorítottak volna?

Rónin észrevette a tűnődő arckifejezést, és csak Krázushoz

szólva rákérdezett:

– Talán mond valamit a név?

– Igen… és azt jelenti, hogy az éjtündék helyzete igencsak

szomorú.

Az ember horkantott egyet.

– Ezt már eddig is tudtuk.

Krázus tekintete még inkább elsötétedett, ha lehetséges volt

ez egyáltalán.

– Nem engedhetjük, hogy folytatódjon a visszavonulás. A

seregnek meg kell állnia, Rónin! Ha túlmegyünk a Hyjal-

hegyen, akkor biztos, hogy minden elveszett.

– Kavargó emlékek, talán?

– Vagy egyszerű, köznapi logika. Bármelyik legyen is, ki-

tartok a véleményem mellett és nem szeretném, ha túlmennénk

a hegyen. A történelmi feljegyzések ellenére nem látom, ho-

gyan győzhetnek az éjtündék, ha nem állunk meg és szállunk

szembe a Légióval.

– De Hollócsőr már így is mindent megtett, amit tudott, és

nem nyertünk többet némi időnél!

– Akkor nekünk kell kitalálnunk valamit – vágta rá a sár-

kánymágus és felállt a nyeregben. Kihúzta magát, hogy még

jobban belássa a tömeget; amennyire az egy éjszablyán lehet-

séges. – Találjuk meg Malfuriont! Az ő képességeire van most

szükség.

– Utoljára azzal a papnővel, Tirandával láttam. Sápadtnak

tűnt, amennyire a fajtája elsápadhat. Valami majdnem elintézte.

118

– Igen. Azt hiszem, Arkhemónnal futott össze valamikép-

pen.

– Akkor már halott lenne.

Krázus megrázta a fejét.

– Nem… és ezért keresem éppen őt. Vele vagy nélküle, de

kétségtelen, hogy újra támadnunk kell.

– Mit beszélsz? Talán elvesztetted a józan ítélőképességed?

Rónin egykori mesterének arca végletes elszántságot tükrözött.

– Csak tudom, hogy nem maradt más lehetőségünk.

-

Az ősi faj legnagyobbjai gyűltek össze a Megtestesülések

Termében, Alexstrasza és Neltharion vezette őket oda. A négy

jelenlévő nagy megtestesülés mellett hitveseik álltak, és a to-

vábbra is távol maradó Nozdormut legidősebb párja képviselte

A többi sárkány mind teljesítette már feladatát, csak a nagyobb

hatalommal rendelkezők vártak még a sorukra. Az ő eszközeik

kifinomultabbak voltak.

A Föld Őrzőjének három párja ott magasodott uruk mögött.

Nagyobbak voltak, mint Korialstrasz, és ahogy figyelte őket,

úgy érezte, azok hárman csupán Neltharion árnyékai; minden

cselekedetük azon alapult, amit ő tett vagy mondott éppen.

Korialstraszt zavarta ez, s az még inkább, hogy mintha rajta kí-

vül senki sem figyelt volna fel a dologra.

A karcsú, smaragdszín hímek pusztán szellemeknek tűntek a

többi óriásgyík mellett, és még mindig igencsak nyugtalanítóan

hatott, hogy akárcsak Hiszéra, ők is folyton behunyt szemmel

jártak. Különös volt a mód, ahogy a zöldek egyszerre két vi-

lágban léteztek, mi több, a Smaragd Álmot tekintették ottho-

nuknak. Csendesen és nyugodtan várakoztak, de Korialstrasz

érezte, hogy egyfolytában figyelik környezetüket.

Maligos és hitvesei éles ellentétei voltak a zöldeknek. Foly-

tonosan mozgásban maradtak; egymást lökdösték és ide-oda

119

kapkodták tekintetüket. Kékesfehér pikkelyeik a mágia vidám

kis fényjátékaitól ragyogtak, és esetenként el is változtak,

ahogy szeszélyük tartotta éppen. Korialstrasz jóval üdítőbb lát-

ványnak érezte őket, mint a feketéket vagy a zöldeket.

Hiszérához és követőihez hasonlóan ünnepélyes méltóság-

gal várakozott Nozdormu négy ágyasa. Bronzos fényű, homok-

szín pikkelyeik nemesen csillámlottak az aranyszín megvilágí-

tásban, de jelenlétük sokkal szilárdabb volt, mint a szinte fo-

lyékonynak tűnő Időtlen testi formája. Korialstrasz eltűnődött

rajta, vajon hová tűnhetett Nozdormu, hogy még egy ilyen fon-

tos eseményt is kihagy. Amennyit hallott, annak alapján arra

következtetett, hogy még a hitvesei sem tudják, mi történt vele.

Ám a lényeg, hogy az esszenciáját magukkal hozták. A leg-

idősebb nőstény egy pillanatra sem tette le a mancsában tartott

homokórát, amelyben mintha maga a színtiszta napfény pergett

volna. A bronzos sárga homokszemek felfelé áramlottak, ott el-

tűntek és lent megjelentek, mint az idő maga; ahogy a múló pil-

lanatok helyére újabbak állnak örökkön-örökké.

A homok az Idő Fejedelmének anyagi formájától szárma-

zott, a teste részeként létezett valaha, s az ilyen esetekre szá-

mítva nyerték ki belőle. Minden nagy megtestesülés félretett

valamennyit az esszenciájából, lényegi mivoltából, minthogy a

teremtés legfőbb erőinek megjelenítőiként nem engedhették

meg, hogy bármi történjék velük, ami valamelyikük teljes vesz-

tét okozhatta volna. Azok parancsolták így, akik megalkották a

világ egészét. Igaz, a leghatalmasabb sárkányokat is kötötték a

lét törvényei, de legalább annyival felette álltak minden más

sárkánynak, amennyivel a sárkányok általában többek voltak a

fiatalabb fajoknál.

A különböző rajok sorban megtették felajánlásukat, és már

csak ketten maradtak. Korialstraszra hárult az utolsó hely be-

120

töltésének szerepe, de valami megmagyarázhatatlan zaklatott-

ság miatt nem érezte magát megtisztelve ezáltal.

Nozdormu legidősebb hitvese előlépett, mancsai közt óvato-

san őrizte az Időtlen esszenciáját. Saridormi, ez volt a neve, a

Sárkanylélek felé nyújtotta a homokórát. Neltharion alkotása

ott lebegett a Terem közepén, nagyjából a sárkányok mellkasá-

nak magasságában. A jellegtelen tárgy fenséges, de valahogy

ijesztő ragyogással izzott, a fényében rejlő árnyalatok színe

megegyezett a sárkányokéval.

– Elhoztam a lényét annak, ki Végtelen, egyszerre

Múltbatekintő, Jelenlátó és Jövőtudó! – citálta Saridormi, mi-

közben a korong fölé emelte a homokórát. – Az Ő nevében és

felhatalmazásával adom erejét, adom lényét e fegyvernek, me-

lyet a világra támadók ellenében használunk majd.

– Méretes mancsának egyetlen szorításával elroppantotta az

üveget. Ám a homok nem pergett ki, ehelyett kis forgószélhez

hasonlatos tölcsér formájában kiáramlott a tartóedény marad-

ványaiból – mintha önmagában is élő, értelmes lény lett volna

–, és keringeni kezdett a Sárkánylélek felett. Ahogy ott körö-

zött, bronzos fénypermetet szórt a korongra önmagából, s min-

den egyes apró szemcséje éles villanással olvadt bele az esz-

közbe.

Mire az utolsó homokszemek is eltűntek, éles ragyogás kélt,

a napnál is fényesebb fellobbanás, amely néhány pillanatra el-

vakította a szemlélőket. Korialstrasz elfordította tekintetét és

nem kívánt visszanézni a korongra, amíg a ragyogás nem csil-

lapodott. Látta, hogy a többiek, még a zöldek is vagy félrenéz-

nek, vagy karjukkal, mancsukkal árnyékolják be szemeiket.

Csak Neltharion tűnt olyannak, mint akit egyáltalán nem zavar

az elviselhetetlen fény, s mohó tekintettel szívta magába a lát-

ványt.

121

– Szerelmem! – suttogta Alexstrasza, figyelmeztetve, hogy

ő következik.

Korialstrasz előrelépett, még mindig nyugtalanul, bár to-

vábbra is megmagyarázhatatlan okból. A maga részéről ő bizo-

nyosan elutasította volna, hogy esszenciáját adja a Sárkánylé-

leknek, de a királynője szükségesnek látta ezt, ahogyan a töb-

biek is mind. Hogyan mondhatott volna ő nemet, ha mind az öt

megtestesülés áldását adta a tettre? Kétségtelen, hogy valamely

érthetetlen módon ő inkább tekintett rontásként a jellegtelen ta-

lizmánra, mintsem a világ megmentésének eszközeként.

Eh! Ostobaság, gondolta. Végül is, miért cselekedne a Föld

Őrzője a világunk ellenében?

Azután már végképp nem visszakozhatott; a Sárkánylélek

ott lebegett előtte. Közelről sem talált benne semmi különlege-

set azon kívül, hogy észveszejtő mértékű hatalmat sugárzott

magából. Ott volt hát az erő, melyről oly sokan álmodoztak a

múltban, s nyilvánvalóan oly sokan vágyakoznak majd utána

az eljövendő évszázadok során. A legnagyobb sárkányok esz-

szenciája találkozott abban az egyszerű külsejű tárgyban; a vi-

lág leghatalmasabb gyermekei fogtak össze a megalkotásához.

– Reád vár.

Korialstrasz felpillantott a korongról a fekete sárkányra, s

igen nyomasztónak érezte annak fürkésző tekintetét. Neltharion

úgy nézett rá, mint aki sohasem pislog, és szaggatottan vette a

levegőt, mintha igen izgatott lenne. Sötét szemei Korialstrasz

késlekedésének minden egyes pillanatával egyre vádlóbban

csillogtak.

Valami nincs rendben ezzel, gondolta Alexstrasza párja, de

azután félresöpörte a gondolatot. Mit érnek az ő megérzései a

Sárkánykirálynő, Maligos és Hiszéra bölcsességével szemben,

akik buzgón felajánlották esszenciájukat a kitűzött cél érdeké-

ben!? Ha maga a Mágia Ura megbízott Neltharion alkotásában,

122

miért tennék én másképpen? Azzal kihúzta magát, és mellkasi

pikkelyeit széttárva megnyílt a Sárkányléleknek.

A korong ismét felizzott, ijesztő fényében fürdette

Korialstrasz csupasz mellkasát, s Alexstrasza fiatalabbik hitve-

se akarattal megszüntette mindazon varázsvédelmeket, melyek

– fajtája minden tagjának természetes képességeiként – állan-

dóan jelen voltak a lényében. Érezte, ahogy a tárgy hatalma be-

lenyúl, s alig egy lélegzetvételnyi idő elteltével távozik is lel-

kéből, magával húzva azt az anyagtalan, folytonosan izgő-

mozgó energiát, amelyet nem lehetett leírni sem fényként, sem

más dologként. Halovány vörös izzásával az élet esszenciája

elhagyta tárolóedényét, s Korialstrasz hiányt, mélységes szo-

morúságot érzett.

De megacélozta akaratát és kitartott, feszülten figyelte,

ahogy a Sárkánylélek magába szippantja Alexstrasza lényének

egy részét. A fényt árasztó fény lassan beleolvadt a korongba.

A vörös hím legszívesebben azonnal odanyúlt volna, hogy

visszaszerezze valamiképpen, de tudta, hogy ezzel nem csupán

a Légió elleni fegyvert tenné tönkre, de szeretett királynője

döntését is felülbírálná.

Így hát nézte tehetetlenül, ahogy a tárgy beszippantja a Sár-

kánykirálynő esszenciáját, s az hozzáadódik a többiekéhez.

Nézte tehetetlenül, ahogy Neltharion megragadja az arany ko-

rongot, és sóvár tekintettel, kinyújtott karral a többiek elé tartja.

– Elvégeztük hát! – jelentette be a Föld Őrzője. – Minden

megadatott, amire szükség volt. Most pedig lezárom a Sárkány-

lelket mindörökre, hogy amit elértünk, azt soha ne veszíthessük

el.

Neltharion lehunyta szemét, egész teste valamiféle fekete,

baljós izzást árasztott, amely inkább volt a fény hiánya, mint

bármiféle fény-alapú vagy árnyszerű jelenség. Az egybegyűltek

123

lélegzetvisszafojtva figyelték, ahogy egy rövid, ám sokat mon-

dó pillanatra a talizmán is magáévá teszi a lényegi sötétséget.

– Lehetséges? – kérdezte Hiszéra halkan.

– Amennyiben meg kellett születnie, igen – válaszolta

Neltharion nyugodt hangon, mégis talán enyhén kihívó éllel.

– Semmihez sem fogható fegyver. Nem is lehet olyan, mint

bármi más – tette hozzá Maligos egy tudálékos mosoly kísére-

tében.

A Föld Őrzője csak bólintott egyetértése jeléül, azután kö-

rülnézett a Teremben, hogy van-e még valakinek hozzáfűzniva-

lója. Korialstrasz szeretett volna feltenni néhány kérdést, de

nem érezte helyénvalónak őket, minthogy Alexstrasza olyan

elégedettnek tűnt az események alakulásával.

– Az utolsó bűbáj némi időt vesz igénybe – közölte a fekete

óriás a többiekkel. – El kell vinnem egy csendesebb és magá-

nyosabb helyre, ahol a legkifinomultabb varázshoz is elegendő

nyugalmat lelek.

– Mennyi időt? – kérdezte az Élet Forrása. – Nehogy túl ké-

ső legyen, mire befejezed.

– Kész lesz, amikor szükségünk lesz rá. – Azzal Neltharion

kiterjesztette szárnyait és felugrott a levegőbe. Nőstényei úgy

röppentek utána, mintha bábok lettek volna, melyeknek zsinór-

jait a Föld Őrzője mozgatja. A többiek végignézték, ahogy egy-

re magasabbra szárnyalnak, majd eltűnnek egy helyen, mintha

maga a fal fogadta volna magába őket. Egyesével a többiek is

hazaindultak, csak Alexstrasza maradt még ott, és így

Korialstrasz sem tett másképpen.

Ahogy az eltünedező behemótokat figyelte, elméjében foly-

ton az iménti események jártak. Nem tagadhatta, hogy még

sárkánymércével mérve is iszonytató erőt érzékelt a korongban.

Való igaz, Neltharion megalkotta azt a fegyvert, amellyel

szemben még a démonok végtelen hordái is tehetetlenek lesz-

124

nek – ahogyan a sárkányok is, hasított a felismerés a vörös

hímbe.

125

Nyolc

Malfurion egy gyönyörűséges otthon-fán lakott Tirandával,

köröttük Suramar állt teljes pompájában. Nyár volt, és a világot

virágtakaró fedte; a buja növényzet szépséges szőnyegként bo-

rította a vidéket. A roppant fa hűs árnyékot adott sűrű lomboza-

tával, s tövét mindenféle színű és formájú virágok vették körbe.

A remek szabású, sárga, zöld és narancsszín ruhába öltözött

Tiranda ezüstlírát pengetett, miközben gyermekeik – egy fiú és

egy leány – a fa körül rohangáltak, fel-felkacagva játék közben.

Ő maga az egyik ablak mellett ült büszke lakában, s mélyet

szippantott a beáramló friss levegőből, ízlelgette a boldog éle-

tet. A világban béke honolt mindenütt, családja nem ismerte a

szomorúságot.

Azután erőszakos remegés rázta meg a fát. Malfurion kiha-

jolt az ablakon és iszonyodva látta, ahogy Suramar nagyszerű

tornyai és házai egymás után dőlnek le, s a földön álló épületek

sorban összeomlanak. Az éjtündék sikoltoztak, mindenhol ha-

talmas tüzek lobbantak.

Lenézve a gyermekeit kereste, de azok eltűntek. Tiranda úgy

ült továbbra is az egyik vastag ágon, mintha mi sem történt

volna, kecses ujjai a húrokat cirógatták.

– Tiranda! – kiáltotta Malfurion derékig kihajolva az abla-

kon. – Gyere be! Gyorsan!

De a lány meg sem hallotta. A városban egyre növekvő ká-

osz és saját ülőhelyének ingatagsága ellenére jókedvűen zenélt

tovább. Újabb remegésroham rázta meg a fa-házat, s az hirtelen

dőlni kezdett. Malfurion druida hatalmával próbálta megakadá-

lyozni, hogy elboruljon, de semmit sem tehetett. A fa és körötte

minden növényzet, a szemei előtt halt el.

126

Végül a fa dőlése felriasztotta Tirandát. Eldobta a lírát és si-

koltva nyúlt Malfurion felé, de túl nagy volt köztük a távolság.

A következő pillanatban a lány elvesztette az egyensúlyát és

lecsúszott az ágról, ám odalent egy feketébe öltözött alak jelent

meg, és felröppenve elkapta. Illidan nagylelkűen mosolygott,

azután a szokásos hanyag mozdulatával odabólintott testvér-

ének, de ahelyett, hogy őt is megmentette volna, szó nélkül el-

repült zsákmányával.

– Illidan! – kiáltott utána Malfurion, miközben próbált meg-

kapaszkodni az ablakpárkányban. – Illidan! Gyere vissza!

Testvére megállt röptében. Még mindig ölében tartotta

Tirandát, úgy fordult meg, s kiröhögte Malfuriont. Szája egyre

szélesebbre nyílt, alakja megnövekedett; fekete ruházatát vérte-

zet tépte szét, ahogy szinte a bőréből növekedve kibukkant.

Vonásai rémisztővé váltak, bőre elfeketedett, szeme színe mé-

regzöldre váltott. Karmos szörnykezekkel tartotta a lányt,

ahogy ott lebegett a romba dőlt város felett, és rázkódott a ne-

vetéstől. Arkhemón már álmában sem hagyta nyugodni

Malfuriont.

A druida rémülten egyenesedett fel, és majdnem le is bucs-

kázott az éjszablyáról, amelyen félig ült, félig feküdt valami-

képpen. Karcsú, de erős kar segített visszanyerni elvesztett

egyensúlyát és szorosan egy bőrvértet viselő testhez ölelte. Az

első pillanatban Arkhemón jutott Malfurion eszébe, de azután

feleszmélt, és mégsem próbált küzdeni a vértezetes segítő el-

len.

– Maradj csak! Vigyázok reád.

Tiranda hangja teljesen magához térítette. Felpillantott az

aggódó arcra és elcsodálkozott, hogy mikor kerülhetett ő a lány

elé a nagymacska hátára. És mikor került le a sisak? Nem sokra

emlékezett az elmúlt napokból, de úgy érezte magát, mintha túl

régóta lovagolt volna már.

127

– Azt álmodtam… – kezdte, de nem tudta folytatni. Álma

bizonyos részei túl személyesek voltak, hogy elmondja annak,

aki nem ígérkezett el neki. – Rosszat… álmodtam – jelentette

ki végül, mentegetőző hangon.

– Tudom. Közben beszéltél; a nevemet mondtad és talán

Illidant is szólítottad.

– Igen. – Nem mert többet mondani. A papnő megérintette a

férfi arcát.

– Szörnyű álmod lehetett, Malfurion… de legalább aludtál

valamennyit.

Az ifjú hirtelen tudatára ébredt, hogy még mindig a lányhoz

dőlve ül, és zavartan felegyenesedett. Körülnézett, talán akkor

először fogta fel, hogy éjtünde tömeg közepén haladnak vala-

merre. A menekülő alakok többsége közpolgár volt, sokan tűn-

tek kétségbeesettnek vagy zavarodottnak, mintha nem is érte-

nék teljesen, mi történt velük. Népük nem szokott hozzá a

szenvedéshez, és nyilvánvalóan sokan az erejük végére értek.

– Merre járunk?

– A Hyjal-hegy közelében. Malfurion felbámult a hegy-

csúcsra.

– Ilyen messze? Ez nem lehet!

– Sajnos mégis.

A druida lehajtotta a fejét. Végül minden erőfeszítés ellené-

re, népe vesztésre és elveszejtésre ítéltetett. Ha a démonok már

ilyen messzire űzték a védőket, akkor reményük sem maradt,

hogy valaha még képesek lesznek talpra állni és visszavágni.

– Elún vigyáz ránk – suttogta Tiranda, olvasva a mozdulata-

iból. – A segítségéért imádkoztam. Biztos vagyok benne, hogy

kieszközöl számunkra valamennyi haladékot.

– Reménykedjünk benne. Hol vannak a többiek?

– Illidan a holdőröket igazgatja valahol ott. – A lány észak

felé mutatott. – Krázust vagy a többieket nem láttam.

128

Nem Illidant kereste; az Arkhemón elleni küzdelme után

kétségbeesetten beszélni szeretett volna a mágusokkal. Figyel-

meztetnie kell őket, hogy a Légiót immáron az a nagy hatalmú

démon vezeti, akitől annyira tartottak. Feltéve persze, hogy

még élnek egyáltalán. Arkhemón akár le is vadászhatta őket,

miután vele elbánt.

– Meg kell találnom az idegeneket! Úgy hiszem, fontos sze-

repet játszanak a túlélésünkben.

– Vidd az éjszablyámat! Még mindig gyenge vagy, gyalogo-

san sohasem sikerülne.

Az ifjú elszégyellte magát, amikor megértette, hogy a lány

bármilyen áldozatra képes lenne érte. Lehet, hogy nem jár

eredménnyel, Tiranda mégis felajánlotta hátasát ahelyett, hogy

lebeszélte volna.

– Tiranda… De a papnő olyan elszántan nézett rá, amilyen-

nek még sohasem látta. Tekintetében olyan rendíthetetlen hatá-

rozottság sejlett, amely általában csak az idősebb vezetőkre jel-

lemző.

– Fontos, Malfurion. Érzem és tudom.

Azzal leszállt a nagymacskáról, mielőtt a druida ellenkezhe-

tett volna. Hátára kapta csomagját és magához vette fegyvereit

a nyeregre erősített tartókból, azután felnézett és sürgetőn csak

annyit mondott:

– Menj!

Az ifjú képtelen volt megszólalni. Csak bólintott hát köszö-

nete jeléül, azután elhelyezkedett a nyeregben és megindult az

éjszablyával a tömegben. Elhatározta, hogy nem fogja elárulni

Tiranda belé vetett bizalmát, és ha a többiek még élnek, akkor

megtalálja őket.

A párduc küszködve haladt a civilek és katonák tömegében.

Folyton morgott ugyan, de sohasem csapott oda, pedig igen

kényelmetlenül érezte magát, ahogy fáradtan kerülgetnie kellett

129

a testek sokaságát. A druida örömmel látta, hogy a katonáknak

sikerült legalább nagyjából rendet tartani, és bár nem erőszako-

san, de azért keményen terelik a polgárokat. A démonok min-

den bizonnyal káoszra számítottak, de ezt a veszélyt sikerült

elhárítaniuk egy időre.

Azonban ekkora seregnyi tünde között csüggesztő dolog

volt felkutatni három idegent, még akkor is, ha külsejük eléggé

egyedinek számított. Gyengesége miatt Malfurion nem akarta

igénybe venni képességeit, de miután vagy tucatszor vizslatta

végig hiábavalón az épp körötte vonuló tömeget, inkább mégis

művészetéhez fordult segítségért.

Megállította az éjszablyát és lehunyt szemmel kiterjesztette

tudatát, befogadta környezetét. Megsimogatta hátasának fejét,

megérintette lényét, és így megismervén az állatot, megkereste

a területen lévő többi párducot. Megszólította őket, ahogyan –

Khenariosz tanítása segítségével – az erdei állatokat. Tudta,

hogy az éjtündék közt nevelkedett nagymacskák képesek meg-

különböztetni a három idegen szagát, különösen, ha azok rajtuk

ülnek.

Az így elért teremtmények azt mondták, mind éjtündéket

hordoznak hátukon, többnyire katonákat. Mások házőrzőként

szolgálták gazdájukat, és a menekülők magukkal hozták őket.

A druida próbált tudatával még távolabbra nyújtózni, minél

több elmét keresett, hogy növelje a kutatás sikerének esélyét.

Végül az egyik állat olyan képekkel és szagokkal válaszolt

szólítására, melyeket a druida – rövid gondolkodás után – úgy

értelmezett, hogy a párduc találkozott az orkkal. Mindenkinél

könnyebben meg lehetett különböztetni, így nem csoda, hogy

őt találta meg először. A macska számára a bestiális idegen

erős, vaskos szagmintát jelentett, amely felébresztette benne a

mélyre temetett, vad ösztönöket. Rokonlelket érzett Broxban,

egy a hátsó lábaira emelkedett másik ragadozót, aki hatalmas

130

fakarmot tart egyik mellső mancsában – érezte az erdővel egy-

lényegű fejszét is.

Valamivel nehezebb volt kitalálni, hogy hol és mikor látta

az éjszablya a veteránt. Az állatok nem foglalkoztak az idővel

mélyebben, bár észlelték a napszakokat, és a távolságokat is

teljesen máshogy mérték, mint az éjtündék. Malfurion vissza-

húzta kiterjesztett érzékeit és arra az egy párducra összpontosí-

tott. Végül sikerült kiderítenie, hogy talán egy vagy két óra telt

el azóta, hogy az állat összefutott Broxigarral valahol a sokaság

közepe táján.

Arrafelé irányítva saját hátasát a druida egyesével kérdez-

gette a környékbeli éjszablyákat, hasonló képeket és szagmin-

tákat keresett tudatukban. Egyre közelebb ért céljához, egyszer

más érzeteket is talált; ezeket immáron viszonylag könnyen be-

azonosította a mágusok jelenlétének. Krázust is meg tudta kü-

lönböztetni, minthogy a nagymacskák olyan mélységes hódo-

lattal viseltettek iránta, ami a természetben csak a különösen

tisztelt teremtményeknek jár ki. Ugyanakkor nem tartottak úgy

az idősebb mágustól, mint valami felettük álló ragadozótól –

érzékelték, hogy semmilyen formában nem jelent veszélyt

számukra. Mi több, Malfurion úgy érezte, szívesebben fogad-

nának el parancsokat a nyurga idegentől, mint saját gondozóik-

tól és gazdáiktól.

Újabb rejtélynek könyvelte ezt el magában, és nagyobb se-

bességre ösztökélve hátasát, folytatta a keresést. Az élő áradat-

ban a macska nehezen haladt előre, de a druida vezérlete alatt

viszonylag egyenesen törtek céljuk felé.

Az általános helyzet fokozatosan romlott, ahogy közeledtek

az idegenekhez. Malfurion előtt csatazaj kélt a távolban, vörös

és nyirkos-zöld fény derengett a láthatáron, a katonák egyre

kimerültebbnek tűntek. Már azok között lovagolt, akik minden

bizonnyal legutóbb járták meg a borzalmas frontot, s próbálták

131

hátul tartani a gyorsabb démoncsapatokat. Mindenféle sérülés

mutatta a Légió csillapíthatatlan dühét.

– Maga meg mit keres itt? – kérdezte egy tiszt. Valaha ma-

kulátlan vértezete csurom vér és zöld nyálka. Szemei alatt

könnypatakok csíkozták arcát. – Aki nem harcos, annak elöl a

helye! Forduljon vissza!

Mielőtt a druida bármit szólhatott volna, valaki elkiáltotta

magát mögötte:

– Neki itt a helye! Nyilvánvaló, csak egy pillantást kell vetni

az arcára!

– Illidan? – Válla felett hátrapillantva Malfurion meglátta

testvérét. Látszólag sértetlenül, büszkeségtől duzzadó mellkas-

sal, és képén az egész sereg talán egyetlen vigyorával lovagolt

oda. Annyira nem tűnt helyénvalónak az arckifejezése, hogy a

testvére egy pillanatra őrültnek hitte.

– Azt hittem, már el is veszítettelek! – lapogatta meg

Malfurion vállát keményen, mégis szeretettel a varázsló. Nem

vette észre, hogy arca megrándul a gyengeségtől, mely még

mindig a testében bujkált. Azután a tiszthez fordult:

– Egyéb kérdés?

– Nincs, Illidan mester! – A katona gyorsan tisztelgett és to-

vábbállt.

– Mi történt veled, testvér? – kérdezte a feketébe öltözött

iker. – Valaki azt mondta, hogy látott összeesni, miközben a

hátasod cafatokra szakadt…

– Tiranda mentett meg… biztonságba vitt. – Amint kimond-

ta a lány nevét, máris megbánta.

A vigyor megmaradt, de a vidámság mintha alábbhagyott

volna.

– Valóban? Örülök, hogy épp a közeledben volt.

– Illidan…

132

– Jó, hogy itt vagy végre! – folytatta a testvér, elvágva min-

den további beszédet, amely a közös ismerősről szólhatott vol-

na. – A vén mágus szervezni kezdett valamit, amiben, úgy tű-

nik, neked is fontos szerepet szán.

– Krázus? Merre van?

A varázsló vigyora már korábban kihűlt, ekkor szinte hát-

borzongatóvá vált.

– Pont, amerre tartasz, testvérem! Ott harcol valahol a sűrű-

jében.

A szél felsikoltott, tikkasztó hőség mart a védvonalat fenn-

tartó éjtündékbe. Itt is, ott is sikoltás harsant, amelyet diadal-

mas démonröhögés kísért.

– Hol van Illidan? – kérdezte Krázus idegesen. Még az ő el-

képesztő türelme is kezdett kimerülni. – A holdőrök semmit

sem csinálnak nélküle, csak magukat védik!

– Azt mondta, jön – válaszolt Rónin –, csak beszélni akart

Hollócsőrrel.

– Elég dicséretet kap majd, ha sikerrel járunk! Senki sem

vádolja, ha elbukunk, mert akkor mindenki velünk hal…!

Rónin nem tudott vitatkozni ezzel; Illidan a patrónusát akar-

ta lenyűgözni minden cselekedetével. Ambiciózus volt és vad,

nem figyelt senkire és semmire. A két mágus egyszer csak

azon kapta magát, hogy három holdőr – akiket szintén szerettek

volna aktív résztvevőkként látni tervükben – már használhatat-

lan. Nem a démonok támadásai alatt törtek meg, hanem kime-

rültek, miközben Illidant támogatták hatalmuk átadásával.

Azonban még így is, hogy kihasználta őket, a többi mágia-

tudó szinte hozzákötötte magát az ifjú titánhoz. Lett légyen szó

bármiféle varázslásról, tudták, hogy Illidan többre képes, mint

ők, ráadásul Hollócsőrrel maga mögött, erős politikai háttérrel

rendelkezett. Márpedig az éjtündék társadalmában igen fontos

volt a pozíció.

133

Rónin hirtelen felegyenesedett a nyeregben.

– Vigyázz!

Lebegő gombához hasonlatos párafelhő ereszkedett a küz-

dőtérre, és még mielőtt a mágiatudók védekezhettek volna el-

lene, már elért néhány katonát. Az áldozatok felsikoltottak,

ahogy fejükön vörös égési hólyagok jelentek meg, átterjedtek

minden fedetlen testrészükre, azután kidurrantak, majd a nyers

húsban is újranövekedve újra kidurrantak.

– Jekar iryn! – sziszegte Krázus az ártó gőz felé intve.

Élénk, kékes fény csapott a felhőbe, sebesen szertefoszlatta a

gőzt, így több tucatnyi éjtünde menekülhetett meg az iszonyta-

tó fertőzéstől. Akiket a varázs elért, azokon már nem segíthet-

tek: egyik a másik után esett össze, bőrük, húsuk és vérük cafa-

tokban borította a környéket.

Rónin undorodva nézte az eredményt.

– Szörnyűség! Átkozott démonok! – mormolta elhűlten.

– Már azok lennének, ha fogna rajtuk! Nem várhatunk to-

vább! Ha a holdőrök nem követnek minket, akkor ki kell talál-

nunk valamit, amit magunk is elvégezhetünk!

Miközben minden szabad pillanatukban használható tervet

kovácsoltak, Rónin meglátott két éjszablyást, akik sietve tartot-

tak feléjük.

– Illidan visszatért – és Malfuriont is hozza.

– Hála minden megtestesülésnek! – Krázus odafordult és az

érkezők elé sietett. Előbb a varázslót szólította meg: – Túl so-

káig voltál el! Szedd össze a holdőröket! Álljatok készen!

Illidan mástól valószínűleg nem viselte volna el, ha ilyen

gorombán kap parancsokat, de mindkét mágust tisztelte, külö-

nösen Rónint. Végignézve az idősebben és látva a fiatalabb

idegen sötét tekintetét Illidan csak bólintott, és engedelmesen a

dolgára sietett.

134

– Mire készültök? – kérdezte Malfurion, miközben leszállt

az éjszablyáról.

– Meg kell állítanunk a démonokat – válaszolta Krázus

tényszerűen. – Nem szoríthatnak vissza a Hyjal-hegyen túlra;

inkább ellentámadást kell szerveznünk.

A druida csak bólintott, azután csendesen hozzátette:

– Arkhemón is itt van. Épp csak megmenekültem tőle.

– Gyanítottam, hogy őt éreztem – értett egyet Krázus. – És

túlélted a vele való találkozást. Ez még inkább arra utal, hogy

szükségünk van a jelenlétedre.

– De… mit tehetnék én?

– Természetesen csak azzal kell foglalkoznod, amihez a leg-

jobban értesz.

Ezekkel a szavakkal Krázus Róninhoz fordult, aki komoran

nézett a démonok felé. A mágus melléállt, Malfurion követte a

példáját, közben a nyurga idegen az emberre nézett.

– Varázsdolgokban Illidan jobban hallgat rád, mint bárki

másra. A leginkább neked kell kapcsolatban maradnod vele.

– Ahogy kívánod. – A tűzhajú hangjában már üres fáradt-

ság, beletörődés is sejlett valamelyest. – Én bármire készen ál-

lok.

Az idősebb mágus ismét a druidához fordult.

– Malfurion! Találd ki, melyik a legerőteljesebb varázslatod,

de kérlek, véletlenül se mondd el, hogy mit fogsz csinálni!

Tégy meg minden szükséges előkészületet, de ne idézd meg a

varázslatot, amíg nem szólok! Ugyanolyan irgalmatlanok kell

legyünk, mint az ellenfeleink.

– Értelek.

– Jó! Akkor kezdhetjük. Kövessetek! Rónin?

– Gyerünk – válaszolta a másik mágus. – Már eldöntöttem,

mit vegyek elő.

Krázus szeme hirtelen elkerekedett.

135

– Ó! Még egy apróság, Malfurion! Készülj fel rá, hogy eset-

leg gyorsan kell célpontot változtatnod. Mindig ott támadj, ahol

mi rést hagytunk. Menni fog?

– Úgy hiszem, igen.

– A fényességes hatalmak legyenek velünk! – Krázus me-

redten figyelte a harcolók mögötti, lecsupaszított tájat, közben

Rónin gyorsan odahajolt Malfurionhoz.

– Használd fel minden erődet, ne hagyj a védelemre se!

Mindent vagy semmit alapon cselekszünk.

– Hamarosan utolérik a sereget – jelentette be Krázus. –

Arkhemón valahol az első sorokban lehet.

Mindhárman megérezték a közeledő horda vezérének jelen-

létét; gonoszság fertőzte meg a puszta levegőt is, ahogy a dé-

monok romlott kisugárzását felerősítette a tömeg. Krázus meg-

rázta magát, de inkább az undortól, mintsem félelmében.

– Járod már felkészült. Rónin, a holdőrök?

– Hasonlóképp.

– Hamarosan… – A keskeny, sápadt arc megfeszült, Krázus

tekintete felizzott. – Most!

Egyikük sem tudta, mire készülnek a többiek, és Krázus ép-

pen ezt tervezte. Véletlenszerű támadást akart, hogy kiküsz-

öbölje Arkhemón minden kémkedési módszerét, ezáltal lehe-

tetlenné tegye, hogy a parancsnok hatékonyan védekezzen el-

lenük. A dolog ugyanúgy – ha nem még inkább – tartalmazta a

katasztrófa lehetőségét is, mint a sikerét, de a sárkánymágus

ezúttal a káoszt kívánta segítségül hívni a végletesen fegyelme-

zett hordával szemben.

A látóterükbe özönlő ellenséget jégdárdák sokasága árasz-

totta el a fenti felhőzetből. Északon megrázkódott a föld és hir-

telen tarajos dombot növesztve magából, szétszórta a rajta álló

démonokat. Máshol hatalmas, fekete madarak jelentek meg a

semmiből és célba vették a szárnyas szörnyetegeket.

136

Egyik varázslat a másik után csapott le a rémek hadára.

Némelyik ereje kifejezetten egy-egy területre összpontosult,

mások jóval kiterjedtebb hatással rendelkeztek. Alig volt köz-

tük két egyforma, és bár egy-kettő összeütközött ugyan ellenté-

tes lényege folytán, de a Légiót így is hatalmas veszteségek ér-

ték. Számtalan démont jég döfött halálra, varázstűz égetett

meg, kövek és föld temetett be. A repülő teremtmények java

része tépetten hullott le az égről, avagy alábucskázott, amikor a

szél ellenük fordult és egymásnak csapta őket.

Amikor észbe kaptak, az eredárok próbáltak tenni valamit,

de Krázus kézben tartotta az eseményeket.

– Hadurak! – Hangja inkább volt parancsoló, mintsem fi-

gyelmeztető. Malfurion, Rónin s Illidan vezetésével a holdőrök

azonnal megváltoztatták addigi taktikájukat, és egyenként mind

célpontot, célterületet váltottak. Ily módon a varázstudó ször-

nyek összezavarodtak: nem tudták eldönteni, hol van szükség a

védelmükre vagy hová összpontosíthatnák támadásaikat. A

felgárok és a többi rém hiábavalóan kapta maga elé fegyverét

vagy karmait; nem védekezhettek olyasmi ellen, amit nem tud-

tak szétzúzni, leszúrni vagy kettévágni. A horda kérlelhetetlen

előrenyomulása megakadt.

– Megálltak! – kiáltott Krázus. – Váltsatok, és keményeb-

ben! Vissza kell szorítanunk őket!

Ismét minden varázshasználó új célterületet keresett magá-

nak. Egyes részeken új életre kelt a káosz, míg máshol elcsen-

desedett, a Légió azonban hiábavalóan kereste a lyukakat a tá-

madásban. A késlekedő mágiahasználók eleve azzal foglala-

toskodtak, hogy kitöltsék az effajta hiányt. A démonok sehol

sem tudták megvetni lábukat, s a további előrenyomulásuk re-

ménytelennek tűnt.

– Hátrálnak! – kiáltott Malfurion.

137

– Ne hagyjátok abba! – vágta rá Krázus összeszorított fo-

gakkal. – Szólok a kapitánynak.

A druida meghökkenten nézett rá:

– Ez mit jelent? – bukott ki belőle. Két varázslat között

Rónin válaszolt:

– Kellett győzködni egy kicsit, de Hollócsőr és a papnők

csak a jelünkre várnak.

– A papnők?

Válaszképpen megszólaltak a kürtök. Hirtelen, mintha va-

lamely égiháború szállt volna alá, a menekülő katonák között

mindenütt szívmelengetőn élénk, kékesfehér fények villantak.

Elún beavatottjai varázserővel törölték el a közönyt és élesztet-

ték fel újra a reményt. A katonák elszánt tekintettel, új erőre

kapva fordultak szembe az ellenséggel, és a sereg támadásba

lendült. A valamivel lassabban haladó mágiatudók is megindul-

tak, továbbra sem enyhítve összevont erejű csapásaikon.

Végül a Lángoló Légió valóban meghátrált. Az éjtündék ro-

hanvást tették meg azt a kicsiny távolságot, amely köztük és el-

lenfelük között maradt, azután a tetemeket kerülgetve átvágtak

a varázslatok által lecsupaszított területen. Bár a hátsó vonalat

védők közül is sokan meghaltak, mégis inkább a szörnyek te-

temei képeztek több akadályt, s ez újfent megacélozta a kato-

nákat. A mágusok, a druida és a varázslók munkája nyomán

kelt káosz eléggé megpuhította a hordát ahhoz, hogy ne jelent-

sen komoly nehézséget a meglepő módon erőre kapó had szá-

mára.

Újra kürtszó harsant, amit a sereg egészének együttes csata-

kiáltása követett. Az éjtündék megsokszorozott erőfeszítést tet-

tek, hogy egyszer és mindenkorra összezúzzák az ellenséget, és

hogy ne kelljen tovább menekülniük. Az elszántság és a két-

ségbeesés együtt hajtotta őket a végső csatába.

138

– Hollócsőrnek is követnie kell a tervet! – csattant fel

Krázus rossz előérzettől zaklatottan. – Nem üldözhetik őket túl

gyorsan vagy túl messzire!

Nyílzápor zúdult a démonokra, s tucatjával pusztította őket.

Párduclovasok és gyalogosok törtek rá a szétszakadozott első

vonalak maradványaira, s még a nagymacskák is feltüzelt mo-

hósággal tépték szét a szörnyetegeket.

Malfurion fellelkesült az eredmény láttán.

– Megcsináljuk!

– Ne hagyjátok abba! – sziszegett rá a nyurga mágus.

És nem hagyták abba. A sikertől vérszemet kapott varázslók

folytatták támadásaikat, immáron valamelyest rendezettebb

formában – egy részük elsősorban a közelharcba bocsátkozó

bajtársak megsegítésével foglalta el magát. Lehettek bármilyen

kimerültek, az éjtündék tudták, hogy végzetes jelentőségű csa-

tát vívnak. A Hyjal-hegy ott magasodott mögöttük, s csendben

hallgatta az alant dúló zsivajt.

Az ég elsötétedett, a papnők ritmikus kántálással idéztek

félhomályt a harcmezőre, hogy elfedjék a napot, és ezzel is to-

vább erősítsék katonáikat. Lépésről-lépésre küzdöttek előre

magukat, s démonok buktak el előttük. Krázus felpillantott a

sűrű felhőzetre és elkiáltotta magát:

– Most! Vegyétek célba az eredárokat!

Minden varázshasználó a fent lebegő és a földön maradt

hadurakra összpontosította erejét. Mennydörgés rázta meg az

eget, színes villámok csapkodtak odafenn és a szél sikoltva zú-

gott. Az éjtündék nem is látták már a rémeket, a puszta megér-

zés alapján céloztak oda, ahol gonosz erők forrását sejtették.

Szörny hadurak zuhantak alá, ahogy semmivé foszlott lebegte-

tő varázslatuk, Végzethozó hordozójuk vagy ők maguk váltak

felismerhetetlen ronccsá. Minden egyes démoni mágus halálá-

val mintha csökkent volna az a megfoghatatlan nyomás, ame-

139

lyet a Légió puszta jelenléte okozott, s amely rémisztőbbé tette

a hordát. Minél felszabadultabbnak érezték magukat, a varázs-

használók annál keményebben és pontosabban támadták az el-

lenséget.

Végül a hadurak is menekülőre fogták, visszavonulásuk má-

gikus védelem és segítség nélkül hagyta a lent harcolókat.

– Menekülnek – suttogta Malfurion, némileg még mindig

csodálkozott az ellentámadás sikerességén.

– Túl értékesek. Arkhemón visszarendelte őket – ábrándítot-

ta ki Krázus –, mert még használni akarja a képességeiket. A

háború még tart, csupán ismét nyertünk némi haladékot, mie-

lőtt folytatni kényszerülünk.

– Nem mehetünk utánuk, hogy visszaszorítsuk őket a kapu-

ba? Menjenek haza a pokolba, vagy ahonnan jöttek!?

Krázus szinte gunyorosan kuncogott – e hang olyannyira

szokatlan volt tőle, hogy még Rónin is megütközött rajta.

– Úgy beszélsz, Malfurion, mint a testvéred. Ne hagyd,

hogy a pillanat öröme magával ragadjon! A seregünk sohasem

élne túl egy elkeseredett harcot, amely innen Zin-Azshari kö-

zepéig tart. A katonákat már most is a puszta akaraterő és Elún

mágiája tartja talpon.

– Akkor hát…?

– Nézz körül, fiatal barátom! Néped túlélte a csapdát, és az

eddigi legnagyobb démonsereg támadását. Egy órával ezelőtt

még ennyit sem reméltetek.

– És ezt Hollócsőr is belátja? – kérdezte Rónin. Ez jutott

eszébe, amikor meglátta a nemes lobogóját a forgatagban.

– Azt hiszem, igen. Északra nézz!

Az előrenyomulás lelassult, azután a katonák már sokkal in-

kább foglalkoztak az állás biztosításával, mintsem tovább ül-

dözték volna az ellenséget. Tisztek lovagoltak ki, hogy a túlsá-

gosan előretörő csapatokat visszaparancsolják. Némelyek csa-

140

lódottnak tűntek, de a többség szeme előtt a pihenés lehetősége

lebegett.

A sereg hamarosan megállt, az éjtünde katonaság megtisztí-

totta a terepet a lehetséges veszélyforrásoktól és erős őrséget

állított. Komor és elszánt harcosok figyelték éberen a környé-

ket, hogy bárkit megállítsanak, aki megpróbál véget vetni an-

nak a kisebb csodának, amit az imént sikerült elérni. Krázus

jóval később engedte csak meg magának, hogy megnyugodjon.

– Hallgatott ránk, hála a megtestesüléseknek!

A távolban még kivehető volt a horda körvonala. A Lángoló

Légió elvonult, jóval az íjászok lőtávolságán és a fáradt va-

rázshasználók képességeivel áthidalható távolságon túlra.

– Megcsináltuk – mondta Rónin olyan rekedten, hogy hang-

ja szinte krákogásnak hatott. – És nem mentünk túl a hegyen.

– Igen – mormolta Krázus, miközben az elgyötört védőket

szemlélte –, megcsináltuk. De a neheze még csak ezután jön.

141

Kilenc

Mannorot meghajolva várakozott a fekete kapu előtt, zömök

elülső lábaival a kövezeten térdelt, s széles bőrszárnyait szoro-

san összehajtotta maga mögött. Az agyaras démon próbálta

összehúzni magát, amennyire csak tudta, minthogy épp

Sargerasszal beszélt, s ura nem volt jó kedvében.

Szűkös az út! Többet vártam!

– Nehezen haladunk – ismerte el Mannorot –, de a feladat

összetettebb a vártnál. Mintha maga a világ ellenezné érkezé-

sedet, Legnagyszerűbb.

Engem nem lehet megtagadni!

– Nem, Legnagyszerűbb.

Csend honolt egy ideig Mannorot tudatában, de Sargeras je-

lenléte nem szűnt meg. Azután hangja ismét betöltötte a démon

elméjét.

Rontást érzek, méltánytalan jelenlétet… többen is vannak

ott, akiknek léteznie sem kellene. Mások pedig azt próbálják

felébreszteni, amit nem szabad megzavarni.

A termetes parancsnok nem színlelte, hogy megértette sza-

vak jelentését, de azért alázatosan válaszolt:

– Igen, Legnagyszerűbb.

Ők a legfontosabbak. Őket kell megtalálnotok!

– Arkhemón kint van a csatatéren, és az Idomár már régóta

az idegenek nyomában jár. Csak idő kérdése és levadásszuk

őket.

A gonosz kinézetű hasadék lüktetett egyet, úgy vonaglott

meg, mintha élne. A Légió ura mértéktelenül vágyakozott a

gazdag világ után – rémisztő hadnagya átérezte csalódottságát,

s dermedten próbálta leküzdeni magában.

142

Az egyiküket épségben hozd el. Magam kívánom beteljesíte-

ni a végzetét.

Egy kép jelent meg Mannorot elméjében: jelentéktelen ala-

kot mutatott ugyanabból a fajtából, amely ezt a birodalmat

uralta. Fiatalabb volt, mint az Előkelők, és az általános szoká-

sokkal ellentétben egészen dísztelen, zöld és barna öltözéket

viselt. A látomás a palotába helyezte az alakot, mégpedig az

előző varázsterembe, amely megsemmisült a torony lerombolá-

sakor.

Akarom őt!

– Már keressük, Legnagyszerűbb. Arkhemón, Hakar és ma-

gam is éberen kutatjuk. Egyikünk bizonyosan rálel.

Élve! parancsolta a jelenlét onnan túlról, és ezzel visszahú-

zódott Mannorot tudatából. Csupán egyetlen gondolatfoszlányt

hagyott hátra:

Élve kell, hogy kedvemre kínozhassam!

Sargeras eltűnt, és a termetes démon megborzongott. Maga

is tapasztalta már, hogy mire képes ura, így volt fogalma róla,

mit tartogathat egy olyan kisebb tűrőképességű, törékenyebb

teremtménynek, mint amilyenek ezen a világon élnek.

***

A sereg újbóli megszervezésének monumentális feladata

még nehézkesebbé vált a menekülők miatt, akik Suramarból és

környékéről csatlakoztak hozzájuk. A maga részéről Hollócsőr

mindent megtett, amit megtehetett – még a civilek élelmiszer-

ellátásának megszervezésére is gondolt. A magasabb rangban

lévő polgárok némelyike hangot adott rosszallásának, miszerint

semmiből sem részesültek a nekik kijáró módon, de a parancs-

nok egy sötét pillantással azonnal elhallgattatta őket.

143

Elún papnői szintúgy megtettek minden tőlük telhetőt a ka-

tonákért és a menekültekért. Tiranda levette sisakját, megmosta

arcát, és egy korábban kölcsönkért éjszablyát kantáron vezetve

beszélgetett egyik éjtündével a másik után. Akárcsak a többi

nővért, őt is mindenki – lett légyen bár alacsony vagy magas

rangú, fiatal vagy öreg – szívesen látta, mindenki szívesen fo-

gadta közeledését. Talán csak az érzékei játszottak vele, de

Tiranda úgy érezte, mintha valóban megnyugvás járt volna a

nyomában. Örült, hogy ilyen könnyen, csupán a jelenlétével

enyhítheti az átélt borzalmak lelki hatását.

Egy kicsi, a közelben kuporgó alak keltette fel a figyelmét.

Alacsony, fiatal lány ült a földön csendesen, összehúzta magát,

s nyomorult kétségbeeséssel bámult a semmibe. A papnő letér-

delt mellé és megérintette a vállát. A lány rémült állatokéhoz

hasonló tekintettel nézett fel rá.

– Nyugodj meg… – próbálta csillapítani Tiranda a lány ré-

mületét, és odanyújtott egy vizestömlőt. Megvárta, míg a másik

iszik, azután folytatta: – A templomtól vagyok. Hogy hívnak?

Némi habozás után a gyermek a válasz mellett döntött.

– Holdpehely Shandris.

– És hol a családod?

– Nem tudom.

– Suramarból jöttél?

– Nem. Ara-Hinamból.

Tiranda próbálta elrejteni érdeklődését. Shandris az üldözöt-

tek között volt, amikor a démonok csapdába csalták a sereget.

Amit eddig a túlélőktől hallott, annak alapján a papnő úgy tud-

ta, hogy nagyon sokan odavesztek, mielőtt a rémek hagyták

elmenekülni a maradékot. Ha együtt indultak el, a lány családja

még élhetett, de ha elszakadtak egymástól, ki tudja, mi történ-

hetett időközben.

– Mikor láttad őket utoljára? Shandris szeme elkerekedett.

144

– Egy barátommal voltam… amikor jöttek a szörnyek. Pró-

báltam hazarohanni, de valaki elkapott… azt mondta, a másik

irányba fussak. Annyira megijedtem, hogy eszembe sem jutott

másképp tenni. – Arcához kapta kezét, eleredtek a könnyei. –

Haza kellett volna mennem! Haza kellett volna mennem!

Tiranda azon gondolkodott, hogy mit tehetne. Éppenséggel

körbekérdezősködhet a túlélők között, de már e szavak alapján

is bizonyos volt benne, hogy a lány családja halott és ő magára

maradt.

– Találkoztál ismerőssel azóta?

– Nem.

Ara-Hinam maroknyi menekültje úton volt már egy nappal

azelőtt, hogy a sereg összecsapott a hordával. Szinte hihetetlen,

hogy egy fiatal lány egyedül tett meg ekkora utat, pihenés nél-

kül, de sértetlenül. Több felnőtt is elbukott út közben, elfáradt,

feladta a reményt – ezt elmondták a többiek. Az éjtündék elké-

nyelmesedtek, nem voltak ilyen jelentős megterheléshez szok-

va; a katonákon és a harci képzést is kapott papnőkön kívül

szinte senki sem készült fel rá, hogy esetleg ki kell lépnie ki-

párnázott polgári világából.

Tiranda magában külön köszönetet mondott Elúnnak, hogy

ő, Malfurion és Illidan másképpen nevelkedett. Sajnos, a ki-

sebbséghez tartoztak.

Sokan szenvedtek hasonló helyzetben, mint Shandris, de

Tiranda valahogy jobban sajnálta őt, mint a többieket. Talán

mert a lány arca és alakja valamelyest hasonlított az övére,

amikor hasonló korban járt. Bármi volt az oka, végül megkérte

Shandrist, hogy tartson vele.

– Szeretném, ha felülnél az éjszablyára és velem jönnél. –

Ez teljesen ellentétes volt a parancsokkal, de nem érdekelte a

dolog. Nem menthetett meg mindenkit, de úgy érezte, ezért a

lányért tennie kell valamit.

145

Shandris tekintete először tisztult ki teljesen, és szinte rög-

tön felmászott a nyeregbe. Tiranda ellenőrizte, hogy biztosan

ül-e, azután továbbindult, ismét kantáron vezetve a nagymacs-

kát.

– Hová megyünk? – kérdezte a kamasz.

– Folytatnom kell a munkámat. Találsz szárított gyümölcsöt

a bal oldali erszényben.

A lány mohón nyúlt be a kis táskába és hamar megtalálta az

egyszerű élelmet. A papnő nem szólt rá, amikor látta, hogy tár-

sa az ő fejadagját is felfalja. Ismerte jól az éhséget; bizonyos ri-

tuálék miatt Elún beavatottjai rendszeresen tartottak böjtnapo-

kat – háborús időben egészen kifizetődőnek tűnt ez a gyakorlat.

Így végezte tovább papi teendőit. A menekültek többsége

egyszerűen csak kimerült volt, bennük a hitet kellett újjáélesz-

tenie; azonban némelyek meg is sérültek, s nekik másféle ellá-

tásra is szükségük volt. A Holdanyához intézett imái elállítot-

ták a vérzést, és elindították a sérültek gyógyulását. Az istennő

vigyázott híveire, s megadta ajándékait a beavatottjainak.

Azután igencsak elfertőződött sérülést talált, amitől meg-

borzongott. A több sebről nehéz volt megmondani, hogy szán-

dékosan ejtették vagy balesetből származott – mert a sárgás

genny és a gyulladás már teljesen eltorzította –, de a vágások

még így is különösnek tűntek. Az áldozat, egy idősebb férfi,

sápadtan és eszméletlenül feküdt, gyorsan szedte a levegőt.

Párja az ölében tartotta a beteg fejét, s rágörnyedt. Először nem

is látszott több belőle, mint a rubintos-smaragdos hajtű marad-

ványával egyben tartott konty a tarkóján.

– Hogyan történt? – kérdezte tőle Tiranda. Volt a sérülésben

valami nyugtalanító.

– Ezt tették vele!

– Nem értem.

146

Az idős nő arca megfeszült, ahogy könnyeivel küzdve meg-

próbálta elmagyarázni.

– Az a dolog… azt mondta, farkasnak vagy kutyának lát-

szott… De olyan torz volt, mintha valami rémálomból ugrott

volna elő…

Tiranda ismét megborzongott. Az ördögkutyák rendszeresen

vadásztak az éjtündék varázshasználóira, köztük Malfurionra és

Illidanra is. Kifejezetten a mágikus képességekkel megáldotta-

kat kedvelték; belőlük kiszippanthatták ezt az erőt az életükkel

együtt, s csupán összeaszott tetemeket hagytak hátra. Ezt a se-

bet azonban inkább a karmaival ejthette az a démoni bestia.

– És így jött Ara-Hinamtól egészen idáig? Kész csoda volt,

hogy életben maradt egy ilyen sérüléssel.

– Nem… két napja történt. – A nő szavait keserűség itatta

át. – Élelmet keresett a környéken.

Két napja?! Akkor épp a tömeggel együtt kellett vonulniuk,

maguk mögött hagyva a démonokat. Két nappal korábban még

a hátsó védvonal küzdelme sem volt túl heves, éppen akkor tel-

jesített ott szolgálatot.

– Biztos benne, hogy ez két napja volt? Hol jártunk éppen?

– Akkoriban láttuk meg a Hyjal-hegyet, és beértünk erre az

erdős vidékre.

Zavarában a papnő beharapta alsó ajkát. Mindez azt jelentet-

te, hogy az ördögkutyák a sereg mellett haladtak, vagy akár

meg is előzték azt. Akkor pedig kérdéses, hogy hol lehetnek

éppen. Aggodalmát leplezendő a seb fölé hajolt.

– Lássuk, tudok-e kezdeni vele valamit!

Tiranda erőt vett magán és összeszedve ez irányú ismereteit

kimosta, kitisztította a sebet. Próbált minél óvatosabban eljárni.

Bár az áldozat fájdalmát könnyen enyhítette egy imával, ő ma-

ga semmilyen védelmet nem élvezett a fertőzés ellen, amit egy

démon-okozta sérülés terjeszthetett. Közben többször is hallot-

147

ta, ahogy Shandris és az idős nő visszafojtja lélegzetét, úgy fi-

gyelik őt.

Késő délutánra járt és a hold még nem emelkedett fel az ég-

re, de ettől függetlenül Tiranda minden imája sikeres volt az-

nap. Bár Elún papnői a hold láttán, mi több, telihold idején ké-

pesek a legerősebb formában megjeleníteni istennőjük hatal-

mát, hitük ereje révén máskor is szólíthatták e felsőbb erőt. Az

éjtündéket Elún teremtette, s lehetett éjszaka vagy nappal,

igazhívő szolgái folyamatosan őrizték magukban az ebből ere-

dő kapcsolatot.

– Hallgasd meg könyörgésem, Holdanya! – suttogta Tiranda

munka közben. – Kérlek, enyhítsd alázatos gyermeked kínjait,

csillapítsd fájdalmát érintéseddel! Vezesd kezem, segíts, hogy

megszabadítsam az ártatlant a gonosz fertőzéstől! – Imája befe-

jeztével dúdolni kezdett egy halk, nyugodt dallamot, melyet a

papnők az összpontosítás megsegítéséhez használtak. Így zárta

ki a világot tudatából, s önnön kétségeit is így tette félre, hogy

csak és kizárólag az előtte lévő feladattal foglalkozhasson. Még

Broxigar sérülése sem volt ennyire bajos.

A váratlanul megjelenő ezüstös fény őt is biztosan meglepi,

ha nem merült volna meditatív összpontosításba. Az áldozat

párja és Shandris elkerekedett szemmel nézte a csodát: Elún

nemcsak meghallgatta a papnőt, de oly erőt küldött megsegíté-

sére, amellyel leküzdhette a démoni fertőt.

Tiranda immáron teljes magabiztossággal érintette meg a

még csak félig kitisztított, tátongó, nyílt sérülést. A sebszéleket

beborította az ezüstös fény, s azok közeledni kezdtek egymás-

hoz. A meggyötört hús színe élénkebbé, élőbbé vált, a gennyes

kelések és csomók semmivé foszlottak, ahogy az isteni erő

megérintette azokat. Ahogy az erek épsége is helyreállt, a seb

újra nedvezni kezdett valamelyest, de szélei már oly gyorsan

záródtak, hogy a vérveszteség nem vált jelentőssé.

148

A papnő folytatta a dúdolást; szilárdan érezte magában Elún

jelenlétét, és legszívesebben örökre fenntartotta volna ezt az ál-

lapotot. A férfi közben felriadt, s nyögve próbált visszatérni az

éber világba. A sérülés teljesen megtisztult, már csupán maga a

seb maradt meg, s az is egyre kisebbedett, ahogy Tiranda to-

vább áramoltatta belé a gyógyító erőt. Akkor sem hagyta abba,

amikor a bőr teljesen összeforrott; ki akart purgálni a testből

minden lehetséges fertőzést, amelyet a gonosz energiák okoz-

hattak.

Amikor úgy érezte, végre sikerrel járt – a férfi légzése nyu-

godtabbá, egyenletesebbé vált –, ültében felegyenesedve

Tiranda magában köszönetet mondott az istennőnek. Elún cso-

dát tett rajta keresztül, és megmentette egyik gyermekét. A

mellette térdelő asszony majdnem felborította, olyan hevesen

ölelte át, és zokogva hálálkodott.

– Köszönöm, nővér! Köszönöm! Köszönöm! Köszönöm! A

papnő alig bírt kibontakozni.

– Csupán a Holdanya eszköze vagyok. Neki köszönheted.

Közben a férfi – Kariosz – is erőre kapott, felkelt, s párjával

együtt nem hagyták elmenni, olyannyira hálásak voltak.

Tirandának szinte el kellett löknie őket magától, hogy folytat-

hassa útját. Végül eszébe jutott, hogy még szóra kell bírnia

őket.

– Azzal köszönhetitek meg a legjobban, ha elmondjátok,

hogyan sérültél meg, Kariosz.

A férfi bólintott, azután elbeszélte, amire emlékezett. Éle-

lemre volt szükségük, de a menekültek között senki sem tudott

adni. A többség annyi holmival futott el a szörnyek elől, am-

ennyit fel tudott markolni, és nem mindenkinek az étel volt az

első gondolata. Úgy döntöttek hát, hogy Kariosz körülnéz a

környéken.

149

Valamennyire ismerte a vidéket gyermekkorából, így szinte

egyenesen megcélozhatott egy területet, ahol régebben ízletes

bogyót termő bokrok növekedtek, és a közelben egy patak ad-

hatott friss vizet. Megígérte párjának, hogy rövidesen visszatér,

és egyedül indult útnak. A kétségbeesés vezérelte lépteit, és

csak reménykedni tudott abban, hogy mások még nem csupa-

szították le a ligetet.

Reményei hiábavalók voltak, és bár legalább kulacsát meg

tudta tölteni, élelemért még mélyebbre kényszerült az erdőben.

Végül talált egy bokrot tele érett szederrel, és próbálta minél

gyorsabban teleszedni erszényét, közben maga is eleget falt,

hogy legyen ereje a visszaúthoz. Épp csak végzett, amikor hal-

lotta, hogy valami termetes élőlény mozog a közelben.

Taurenre vagy medvére gyanakodva sietősen elindult visszafe-

lé, mindvégig hátra-hátranézve válla felett, hogy legalább a

meglepetést elkerülhesse.

Azonban az erdő könnyen megcsalja a fület, és ő sem a

megfelelő irányba nézett, amikor a bestia rárontott – szemből.

Kariosz valaha a Feketebástya-erődben szolgált, így katonai

kiképzést kapott, és nem dermedt meg a veszély közelségétől.

Hátraugrott és azonnal megfordult, hogy valamiképpen lerázza

a szörnyet. A kutyaszerű démon így elvétette az ugrást, de

azonnal a férfi után vetette magát, és sikerült elkaszálnia a lá-

bát. Fölé magasodva tépett bele Kariosz mellkasába.

A menekülő ahhoz is túlságosan megrémült, hogy felkiált-

son, ehelyett harci ösztönei vették át teste irányítását és csap-

kodva verte az avart maga körül, hogy valami fegyvert találjon.

Szerencséjére talált egy marokba illő követ, és azt megragadva

teljes erőből lecsapott vele a teremtmény orrára. A kutya fel-

nyüszített és eleresztette, mancsával törölgette a fejét.

Kariosz képtelen volt felkelni, hogy legalább megpróbáljon

elfutni, és úgy érezte, csupán néhány lélegzetvételt nyert az

150

életből. Ám akkor éles reccsenést hallott a távolból, ahogy az

visszhangot vert a fák között. A démon megmerevedett, felkap-

ta a fejét és hallgatózott néhány pillanatig, azután sebesen el-

inalt a hang forrásának irányába.

A veszély elmúltával a férfi is megkönnyebbült valamelyest.

Amennyire tudta, gyorsan megnézte a sebet; minthogy úgy

tűnt, csak a húsa sérült meg, csupán annyit tett, hogy ingével

átkötötte felsőtestét. Összeszedte erejét és visszaküzdötte ma-

gát a menekülőkhöz.

Tiranda aggódó sejtelemmel telve hallgatta a történetet.

Kariosz igencsak szerencsésnek mondhatta magát, hogy túlélt

egy ilyen találkozást, az azonban aggodalomra adott okot, hogy

egy ördögkutya bukkant fel a frontvonaltól távol, az állítólag

még éjtündék által birtokolt vidéken. Persze, egyetlen ilyen

bestiával még viszonylag könnyen elbántak a varázstudók, de

akár többen is lehettek. Ettől újabb sejtelem fészkelte be magát

a lány gondolatai közé.

– Azt mondtad, valamiféle hang szólította el a kutyát. Mifé-

le hang?

Kariosz eltűnődött a válaszon, mielőtt kimondta.

– Éles, reccsenő hang volt, de biztosan nem fa tört meg.

– Mint a villámlás hangja?

– Inkább ostorcsattanásra emlékeztetett. Tirandának nem ju-

tott eszébe több kérdés.

– Köszönöm, hogy elmondtad. Ha megbocsátotok, folytat-

nom kell a munkámat.

– Nem hagyhatsz itt így minket! – ellenkezett a nő. – Sze-

retnénk megköszönni neked valamiképpen, amit értünk tettél.

Már majdnem elsirattam a férjemet!

Tirandának nem volt ideje a további vitára. Gyorsan megál-

dotta mindkettejüket, kibontakozott a hálálkodó karokból és

151

továbbindult a kantáron vezetett éjszablyával, rajta Shandrissal.

A lány csészényire kerekedett szemmel bámult rá.

– Teljesen meggyógyítottad! Úgy nézett ki, mint aki a halá-

lán van már!

– Magam is ezt hittem – válaszolta Tiranda, miközben felült

a kamasz mögé. – A Holdanya ajándéka segített rajta.

– Sohasem gondoltam volna, hogy a papnők képesek meg-

gyógyítani egy ilyen szörnyűséges sérülést! És miféle rettene-

tes szörnyek járnak erre! – Shandris az ismeretlentől való féle-

lem, és a csodát látottak reménykedő hite között vergődött.

– Hallgass, kérlek! Gondolkodnom kell. – És a lányban

benne akadt a szó. Tisztelte már annyira Tirandát, hogy bármi

akart is kitörni belőle, inkább engedelmeskedett a kérésének.

Tiranda elindította az éjszablyát és sietősen arrafelé lova-

golt,amerre a varázstudókat sejtette. A papnők könnyen elbe-

szélgettek a menekülőkkel, így mindig megkérdezték őket,

hogy mit hallottak az ellenségről – már szinte automatikusan

indult jelentést tenni. Ezúttal olyasmit tudott meg, ami minden

bizonnyal számot tart Malfurion és Krázus érdeklődésére. A

Légió orvgyilkosai mellettük, avagy lehet, hogy előttük járnak.

***

A fekete sárkányok éjidőben tértek vissza hatalmas barlang-

jaikba. Neltharion már nagyon várta, hogy hazaérjen, mert még

sok elvégeznivalója maradt. Terve közeljárt a befejezéshez, és

már alig volt képes visszafogni türelmetlenségből fakadó nyug-

talanságát, amikor színlelnie kellett a többiek előtt.

Kisebb termetű hím ült egy felfelé mutató karomhoz hason-

latos hegycsúcson, és a Föld Őrzőjének láttán lehajtotta fejét

alázatos tisztelete jeléül. Ura nem törődött vele, vágyai túlságo-

san magukkal ragadták. Leszállt a raj barlangjainak főbejáratá-

152

nál és azonnal hitveseihez fordult, akik közvetlenül mögötte

érkeztek. A mélyből tompán felhallatszott a többi fekete sár-

kány hangja.

– Lemegyek a szentélybe. Senki se zavarjon!

A nőstények csak bólintottak; rendszeresen hallották ezt a

parancsot. Nem volt joguk megkérdőjelezni a nagy megtestesü-

lés szándékait, így soha nem érdeklődtek az iránt, hogy mit

csinál Neltharion odalent, ahová mindig egyedül ment. Hiába

számítottak kiválasztottaknak a fekete sárkányok között, ők is

csak engedelmeskedhettek a Föld Őrzőjének elnyomó uralma

alatt. Mi több, Neltharion őrülete már a raj minden egyes tagját

megfertőzte valamelyest, s így valójában nem is merültek fel

ilyen jellegű kérdések.

A hatalmas sárkány átmanőverezett az alagutakon, ame-

lyekben épp csak elfért. Ahogy egyre lejjebb ereszkedett a bar-

langrendszer mélyére, a raj hangjai elhalkultak, átvette helyü-

ket egy másik, különösebb zaj, amely lentről visszhangzott fel

újra és újra. Fém kalapácsolásának ismétlődő csattanásaira em-

lékeztetett, mintha egy kovácsműhely működött volna a bar-

langok mélyén. A zaj egyre csak ismétlődött, monoton zörej-

ként festette alá a föld neszeit és morajait. Neltharion szélesen

elvigyorodott; elégedett volt. Minden megfelelően haladt előre

a maga útján.

Nem a kalapácsütések felé vette az irányt, hanem befordult

egy oldalsó járatba és tovább ereszkedett lefelé. Idővel az üte-

mes ütések is elhalkultak a távolban, és már csak a Föld Őrző-

jének lélegzése vert visszhangot a barlangfolyosókon. Ennyire

lent talán még csak egyedül ő járt. Személyes birodalmának

fénytelen útjai húzódtak ott; senki sem léphetett be az engedé-

lye nélkül.

Végül elérte azt a roppant termet, ahol eddigi munkája

nagyrészét elvégezte. Amint belépett, izgatottan remegve, ösz-

153

tönösen beleszagolt a levegőbe. A megújuló jelenlétek érzete

mindig olyan volt, mintha idegenekkel találkozott volna a szen-

télye mélyén. Míg más sárkányok között járva a hangok csupán

halkan mormoltak, ott lent izgatott őrjöngéssel kiáltottak fel.

Hamarosan…!

Hamarosan…!

A világ rendje helyreáll…!

Akik elárultak, mind megbűnhődnek…!

Helyreáll a rend…!

Uralomra kerülsz, ahogy az megillet…

Ezeket és hasonlókat ismételgettek újra és újra a Föld Őrző-

jének elméjében. Ő büszkeségében kidagasztotta mellkasát, te-

kintetében izgatott várakozás fénylett. Érezte: a világ hamaro-

san olyanná válik majd, amilyenre ő vágyakozott. – Mind meg-

adták, amit kértünk – mondta az üres levegőnek. – Még az el-

érhetetlen Nozdormu is.

A hangok nem válaszoltak, de a sárkány úgy érezte, elége-

dettek az eredménnyel. Bólintott, csak úgy magának, azután

lehunyt szemmel összpontosítani kezdett. Hívására megjelent

előtte a Sárkánylélek.

– Lássátok hát szépségét! – mormolta maga elé, ahogy a

szeme magasságában lebegő korongot csodálta. – Lássátok hát

tökéletességét és hatalmát!

Az eszköz aranyszín izzást árasztott magából, ezúttal jóval

erőteljesebben, mint korábban bármikor. Amikor Neltharion

megragadta akaratával, a Sárkánylélek hangtalanul remegni

kezdett; vele együtt remegett a belső szentély egésze, mintha

maguk a sztalaktitok és sztalagmitok keltek volna életre. A

mozgás egyre erősödött, a Föld Őrzőjének minden mohó léleg-

zetvételével egyre csak fokozódott. A mennyezetről sziklaszi-

lánkok hullottak alá, s a lelógó kőalakzatok baljósan reszkettek.

154

– Igen… – sziszegte a sárkány, tekintete szikrázott az arany-

szín fényben. – Igen…

Immáron az egész hegy beleremegett a mélyében ébredő

erők lüktetésébe, mintha vulkánként készülne kitörni éppen. A

mennyezeten repedések jelentek meg, hasadékok, amelyekből

sziklatömbök zuhantak alá, hogy fülsüketítő zaj kíséretében

törjenek össze a padlón. Néhány eltalálta Nelthariont is, de

nem ártottak, így ő sem törődött velük.

Azután éteri alakok emelkedtek ki a Sárkánylélekből: fény-

ből termett színes árnyak, nyugtalanul mozgó képek. Többsé-

güknek szárnyai voltak, hasonlítottak a Föld Őrzőjére, bár

akadt köztük kékes-fehér, bronzos, vörös, zöld és fekete egy-

formán. Ott keringtek a korong körül, s számuk egyre csak nö-

vekedett.

Más alakok is akadtak közöttük, kisebbek és torzabbak is

egyszerre. Beteges-zöld színben izzottak, sokuk szarvakat vi-

selt fején, s szemeik sötét gödrök mélyére rejteztek. Jóval ke-

vesebben voltak, látványuk mégis erőteljesebb, feszültebb ér-

zést keltett – kelletlen és kellemetlen gonoszságot árasztottak

magukból.

Mindazon teremtmények esszenciája jelent így meg, ame-

lyek akarva-akaratlan részt vettek a Sárkánylélek megalkotásá-

ban. Összeadott hatalmuk mellett eltörpültek a nagy megteste-

sülések; már a korong létrehozóján is felülemelkedtek. A pusz-

ta megjelenésük is elegendő volt, hogy hevesen megrázzanak

egy hegyet és annak környékét, majdnem beomlasztva a bar-

langokat.

Hirtelen elszabadult egy hatalmas sztalaktit, s az álmodo-

zásba révedt Neltharion csak megkésve vette észre. Egy ilyen

méretű és súlyú, hegyes kődarab lezuhanása még neki is sérü-

lést okozhatott; pofája bal oldalát érve feltépte a pikkelyeit. A

155

váratlan fájdalomtól megrebbenő sárkány odakapta mancsát, és

véletlenül megütötte az előtte lebegő korongot.

A Föld Őrzője döbbenten és csalódottan üvöltött fel. Egyik

pikkelyének kemény széle felsértette értékes alkotásának fel-

színét, tönkretette annak tökéletességét. A felette forgolódó

lelkek úgy nyüzsögtek, mintha uralhatatlan őrjöngésbe kezdtek

volna.

A sárkány gyorsan cselekedett: félbeszakította a fenntartott

varázslatot. A szellemszerű alakok egy pillanat alatt visszasüp-

pedtek a korongba, de mégis lassabban, megfontoltabban, mint

ahogy szerette volna. Amint eltűntek, a hegy' j remegése is

alábbhagyott, majd teljesen elcsitult, szállongó por és számos

hasadék maradt utána.

Amint lehetett, Neltharion a mancsába vette a Sárkánylelket

és megnézte. A sérülés nem volt olyan mély, mint először gon-

dolta, de a puszta léte is kétségbe ejtette. Nem hitte, hogy bár-

mi is – legkevésbé ő maga – veszélyt jelenthet az alkotására.

– Meggyógyítalak – suttogta a korongnak, közben szinte

úgy ringatta termetes mancsában az apró tárgyat, ahogyan anya

tartja újszülöttjét. – Újra tökéletes leszel.

Mellkasához ölelte a Sárkánylelket és olyan sebesen indult

vissza, felfelé, ahogy három lábon haladni tudott, félig futó, fé-

lig ugráló mozgással. Tépelődött magában, tekintetén és voná-

sain önvád tükröződött. Légzése szaggatottá vált, mintha attól

félne, hogy minden semmivé foszlik, amit addig elért.

Ahelyett, hogy visszatért volna a feketék barlangjaiba, in-

kább másfelé vette az irányt. Néhány oldaljáraton keresztül egy

félreeső alagútrendszerbe érkezett, ahol a kalapácsolás egyre

erőteljesebben hallatszott, majd beszédhangok keveredtek bele,

bár a szavakat elnyomta az ütemes zaj. Neltharion átküzdötte

magát a szűkebb folyosókon, majd berontott egy barlangterem-

be. Tűz világította be a teret, ahol pöttöm, fürge goblinok vé-

156

geztek különféle fémmunkákat. Kemencék és tűzhelyek álltak

mindenfelé; a messze lentről feltörő láva fűtötte őket. Fél tucat

zöld bőrű teremtmény küzdött valamiféle nagy fémtárggyal,

amely leginkább egy óriás ovális pajzsára hasonlított. A felfor-

rósodott fémet hatalmas dézsányi vízbe dobták, gőz tört fel,

majdnem megfőzte az egyik goblint.

Sokan különféle fémdarabokat kalapáltak, némelyikük ke-

zeslábast hordott és a többiek között mászkált. Felügyelték a

munkát, azt, hogy mindenki rendesen végzi-e a feladatait. Hir-

telen nem találva, akit keresett, Neltharion elüvöltötte magát.

– Melkó! Melkó! Gyere ide!

A behemót kiáltása elnyomott minden más zajt, és a

goblinok ledermedtek egy hosszú pillanatra. Egyikük majdnem

ráborított egy üstnyi olvadt fémet a társára.

– Dolgozni! Dolgozni! – szólalt meg egy méltatlankodó

hang a hirtelen beállt csendben. – Talán elölről akartok kezdeni

mindent?

A munkások azonnal engedelmeskedtek. Egy a magasban

lévő pallón idősödő, cingár alak totyogott a türelmetlen sár-

kány felé, kopasz koponyáján egyetlen csimbók őszes haj len-

gedezett. A főgoblin motyogott valamit magában, mintha foly-

tonosan fejben számítgatna és tervezgetne:

– Nyolc hüvelyk vastag, és a felszíne százhúsz négyzet-

lábnyi. Akkor az azt jelenti, hogy nagyjából negyvenkét fonttal

többet kell adni a keverékhez és… – Nekiütközött egy fekete

sárkánymancs elébe tartott ujjának. A teremtmény meglepetten

nézett fel:

– Neltharion nagyúr?

– Melkó! Nézd ezt meg!

A Föld Őrzője odatartotta másik mancsát, és megmutatta a

benne őrizgetett Sárkánylelket. Melkó megvizsgálgatta a ko-

rongot és szinte felnyüszített, amikor meglátta a sérülést: –

157

Ilyen mestermű és most tönkrement! Tökéletes volt! Hibátlan

volt!

– Az egyik pikkelyemtől sérült meg. Magyarázd el, hogyan

lehet ez, ha sérthetetlen!?

– Szerintem tudom a választ – nézett fel a tárgyról a goblin,

azután ismét felvinnyogott, amikor meglátta Neltharion sérülé-

sét. Gyorsan folytatta: – Hát persze! Ugyebár te magad is részt

vettél a megalkotásában, Neltharion nagyúr?

– Ott voltál, góbiin! Te is tudod!

– Igen, persze. Te magad alkottad meg a formát az öntéshez.

– A főnök elgondolkodott egy rövid időre. – A többiek mind az

esszenciájukat adták? Mind hozzá vannak kötve a korongba he-

lyezett szövevényhez?

– Természetesen.

– Aaaha! De te magad nem, nagyuram! Te alkottad meg a

Sárkánylelket, saját hatalmaddal és véreddel hoztad létre, de te

vagy a világon az egyetlen sárkány, aki nem lett közvetlenül

hozzákötve. – A góbiin elvigyorodott, kimutatta hegyes, elsár-

gult fogait. – így te lettél az egyetlen gyenge pontja, Neltharion

nagyúr! A pikkelyed ugyanúgy képes megsérteni, mint bármely

más részed. Úgy vélem, könnyedén összeroppanthatnád, ha

akarnád. – És közben csippentő mozdulatot tett egyik mutató-

és hüvelykujjával.

A Föld Őrzője sértett képet vágott.

– Sohasem tennék ilyesmit!

– Persze, hogy nem! Persze, hogy nem! – nyugtatgatta

Melkó. – De más egyáltalán nem sértheti fel, nemhogy elpusz-

títaná.

A sárkányban fortyogó harag enyhült valamelyest. Gonosz

vigyorra húzta száját, felfedte a goblinénál is nagyobb fogait.

– Nem, semmi sem árthat neki. A Sárkánylélek sérthetetlen!

158

– Egészen addig, míg magad nem veszel részt az elpusztítá-

sában – emlékeztette merészen a cingár alak.

Azonban a Föld Őrzője már túllépett sértett haragján, és saj-

nálkozva nézett le a varázslatos erejű tárgyra.

– Ez nem fog megtörténni, de meg kell javítanod. Újra töké-

letesnek kell lennie.

– Ugyanaz kell hozzá, mint a megalkotásához. A sárkány

horkantott egyet.

– Épp elég vért adtam, hogy megcsinálhasd. Legyen sértet-

len!

– Természetesen. Természetesen – válaszolta Melkó, köz-

ben lenézett a többi goblinra. – Lelassítja valamelyest a többi

munkát. Azokhoz is szükségünk van a véredre és a mágiádra.

– Minden más várhat! A korong előbbre való.

– Akkor, akár kezdhetjük is, nagyuram. Adj egy kis időt,

hogy összeszedjem a kellő segéderőt.

Neltharion kiegyezett egy kis várakozással. A goblin segít-

ségével megjavíthatja a Sárkánylelket, és ez megérte a rászánt

időt. Meg kellett volna őriznie az értékes alkotás épségét, hogy

tökéletes legyen, akárcsak ő maga. Együtt fognak majd ural-

kodni – nem eshet rajta csorba.

159

Tíz

– Tűrhetetlen! – mondta Csillagszem uraság és felszippan-

tott egy csipetnyit az erszényében tartott porból. – A tökéletes

lehetőséget szalasztottuk el, Kartalosz!

– Talán, Desdel, de talán mégsem. Mindenesetre már meg-

történt, és legfeljebb beszélhetünk róla.

A két parancsnok Hollócsőr sátrában állt, több másik nemesi

származású tiszttel körülvéve, és a további terveket tárgyalták.

Csillagszem Desdel meg volt győződve róla, hogy Kartalosz

elhamarkodottan döntött a sereg megállításáról, amikor megfu-

tamították az ellenséget. Bizonyos volt benne, hogy az éjtündék

sértetlenül elvonulhattak volna Suramarig, de őt senki sem

hallgatta meg – ezt a véleményét többször is hangoztatta már,

mióta Krázus és a többiek csatlakoztak a parancsnoki megbe-

széléshez.

– A katonák vitézül harcoltak – válaszolta a mágus türelme-

sen –, de kimerültek voltak már. Pihenniük kellett.

– És enniük – tette hozzá Brox, aki a varázstudókkal együtt

érkezett. Az éjtündék kifejezetten nem kívánták az ork és a

többi idegen társaságát, de mivel Hollócsőr nem parancsolta ki

őket, így senki, még Csillagszem sem emelte fel szavát a jelen-

létük ellen.

– Igaz – értett egyet a Feketebástya-erőd ura. – A katonák-

nak és a menekülteknek enniük és aludniuk kellett; ez eldönti a

vitát. Foglalkozzunk inkább az elkövetkezőkkel.

– Természetesen bevonulunk Zin-Azshariba! – sípolta Csil-

lagszem. – Meg kell mentenünk a királynőt!

A nemesek egy része gondolkodás nélkül visszhangozta e

véleményt. Krázus összehúzta a szemöldökét, de nem szólt

160

semmit. Még érkezésük előtt megtárgyalta ezt a többiekkel, és

mind tudták, hogy a tisztek Azshara ártatlanságának hitébe ka-

paszkodnak, ahogyan szinte minden éjtünde. Minthogy Zin-

Azshari adott helyet a démonok kapujának is, így haszontalan

lett volna bármi másról beszélni. A fővárost be kellett venniük,

legyen bármi a hajtóereje a seregnek. Azonban Krázus nem hit-

te, hogy segítség nélkül képesek lesznek erre.

Azután figyelmen kívül hagyva minden protokollt előlépett

és felszólalt:

– Hollócsőr nagyúr! Újfent olyasmiről kell szólnom, amiről

nem szívesen hall, de elkerülhetetlen az említése.

A parancsnok oldalra nyújtotta a kezében tartott serleget,

Csillagszem gyorsan töltött bele némi bort. Még a válsághely-

zet sem törölhette el a hierarchiából fakadó előnyök élvezeté-

nek vágyát.

– Gondolom, a törpökkel és hasonlókkal való kapcsolatfel-

vételre utalsz.

Csillagszem felhorkant, a többiek arcán is gúnyos mosolyok

jelentek meg. Csak kevesen nyugtázták kifejezéstelen arccal

vagy várakozón a hallottakat. Nyilvánvaló volt, hogy ezúttal

sem fogják megfontolni tanácsát, de a mágus kitartott:

– Jelenleg a Légió már eljuthatott a törpök birodalmának ha-

tárára, át is léphetett azon. Külön-külön kevés esély van az

egyes népek túlélésére, emellett egy összevont erő jóval kisebb

veszteséggel – jóval kevesebb éjtünde élet árán – bevehetne

Zin-Azsharit.

– Taurenek a főváros körül?! – tört ki az egyik nemesből. –

Odaengedjük azokat a barbárokat?!

– Jobb, ha a démonok költöznek be? – súgta Rónin

Malfurionnak.

– Nem érted! – válaszolt a druida mogorván.

– Nem. És nem is akarom megérteni.

161

A parancsnok lenyelte borát, és letette a serleget a tábori

asztalkára. Úgy nézett a mágusra, mint valami tiszteletre méltó,

de megzavarodott alakra.

– Krázus mester! Értékeljük közreműködésedet eddigi

eredményeinkben. Mesterségbeli tudásod magasan felette áll

varázslóink képességeinek; természetesen szívesen megfonto-

lok bármilyen javaslatot a mágikus művészetek stratégiai al-

kalmazására. – Hollócsőr tekintete megkeményedett: – Azon-

ban más egyéb ügyekkel kapcsolatosan szeretnélek emlékez-

tetni, hogy nem tartozol népünk gyermekei közé, így nem is-

merhetted meg életünk alapvető igazságait és szabályait. Ter-

mészetesen nem tehetsz róla, hogy idegenként jársz közöttünk,

így nem vetlek meg tudatlanságodért, de egyszer és minden-

korra felhívnám a figyelmedet arra a tényre, hogy ha még el is

követnénk egy ilyesfajta őrültséget, nem valószínű, hogy a

törpök és a taurenek a segítségünkre sietnének. Legalább any-

nyira bizalmatlanok, mint mi ővelük szemben. Hogyan képzel-

ted, hogy még ha csatlakoznának is, két bizalmatlan katona ké-

pes lenne hatékonyan küzdeni egymás mellett?

– A törpök szívesebben fordulnának ellenünk – jegyezte

meg Csillagszem. – Hiteles feljegyzések szólnak a kapzsisá-

gukról. Kirabolnának, azután visszamásznának a lyukaikba.

Egy másik tiszt hozzátette:

– És a taurenek az idejük java részében egymással harcol-

nak. Inkább állatok azok, nem értelmes teremtmények! Csak

káoszt terjesztenének egy fegyelmezett seregben, és öntudatla-

nul a démonok kezére játszanának.

– Látod, Krázus mester? – értett egyet Hollócsőr. – Nem

csupán zavart keltenénk a saját sorainkban, de a biztos pusztu-

lást hoznánk magunkra.

– Akkor is, ha egyedül próbálkozunk.

162

– Ennek a beszélgetésnek ezennel vége, jó mágus, és tiszte-

letteljesen megkérlek rá, hogy többé ne hozakodj elő vele!

Farkasszemet néztek néhány hosszú pillanatig… és először

Hollócsőr nézett félre. Magasabb szintű ereje ellenére Krázus

beletörődött vereségébe.

– Bocsáss meg, hogy túlléptem a határaimon – mondta.

– Ellátmányról és szállításról tárgyalunk, Krázus mester.

Semmi szükség varázstudókra a megbeszélés ezen szakaszá-

ban, kivéve Illidant, aki a személyes szolgálatomban áll. Javas-

lom, pihenj le társaiddal, később még szükségünk lesz az isme-

reteitekre.

A sárkánymágus udvariasan bólintott és a többiek kíséreté-

ben kisétált a sátorból. Amint hallótávolságon kívül értek, ke-

serűen jegyezte meg:

– A rövidlátás okozza majd a vesztüket. Csak a többiekkel

szövetségben győzhetnek.

– Ezt sohasem fogják elismerni – mondta Malfurion. – A

népem túl büszke ahhoz, hogy másokra támaszkodjon.

– Korialstrasz segítségét nem igazán bánták – ellenkezett

Rónin.

– Egy sárkányt elég nehéz figyelmen kívül hagyni, Rónin

mester.

– Való igaz – mormolta Krázus tűnődve. – Meg kell talál-

nom őket – fordult azután Róninhoz.

– Kiket?

– A sárkányokat.

Brox horkantott egyet és Malfurion meglepetten nézett.

Tudta, hogy a mágus valamiféle szoros kapcsolatban van a se-

gítőkész vörössel, de valahogy nem tudott rájönni e kapcsolat

lényegére.

163

– A sárkányokat, Krázus mester? Nagyon maguknak valók,

nem szólnak bele a világ dolgaiba. Hogyan gondolod, hogy

megtalálod őket? És hogy segítenek is?

– Megvannak az eszközeim, de ez a feladat gyors utazást

kíván. Az éjszablyák is túl lassúak; szükségem lesz valamire,

ami repül.

– Egy sárkányra, esetleg? – kérdezte Rónin. Malfurion

mintha gúnyt érzett volna a hangjában.

– Kisebb teremtmény is megteszi, barátom.

A többiek meglepetésére a druida tett egy javaslatot:

– Erdős vidéken járunk; talán fel tudom venni a kapcsolatot

Khenariosszal. Ő biztosan tud valamiféle megoldást.

Arckifejezéséből ítélve Krázusnak nem igazán tetszett az öt-

let, de egyikük sem tudott jobbat. Végül bólintott:

– Indulnom kell, amint lehetséges. Árnydal kapitány bizo-

nyosan visszatartana, ha megneszeli, vagy ami még rosszabb,

esetleg el akarna kísérni a csapatával. Attól tartok, ezzel nem-

csak az éjtündék figyelmét keltenénk fel.

Járod és a többi testőr épp pihenőidejét töltötte. Nem gon-

dolták, hogy a mágiahasználók veszélybe kerülhetnek a mére-

tes tábor közepén, a mágikus támadásokkal szemben pedig

egyetlen penge vagy pajzs sem védhette meg őket jobban, mint

a saját hatalmuk. Persze, amint a katonák egy kicsit kifújták

magukat, biztosan újra szemmel tartják majd a varázslókat. Ez-

zel ellentétben Krázus szeretett volna egyedül utazni.

– Biztos, hogy szükséges ez? – kérdezte vörös hajú mágus-

társa.

– Két okból megyek, Rónin. Az egyik az, amiről beszéltünk:

a sárkányok megfordíthatják az esélyeket. A másik ok jóval

személyesebb: meg kell néznem, miért hallgattak el. Nem kel-

lene, ezt te is megértheted. Rá kell jönnöm, mitől ilyen csende-

sek.

164

Ezek után Krázus nem foglalkozott az ellenvetésekkel. Hol-

lócsőr és a tisztek úgy döntöttek, este útnak indulnak. Mire fel-

fedezik a távozását, addigra messzire el akart érni, vagy ha le-

het, akár már visszafelé tart majd. Rónin bólintva kérdezte:

– Mi legyen velem és vele? – Az orkra mutatott.

– Ha druida barátunk ötlete beválik, akkor ő hamar visszaér

majd, ti meg pihenjetek le valahol és próbáljátok elkerülni Hol-

lócsőr és a testőrök figyelmét. Biztosan dühös lesz, amikor fel-

fedezi, hogy eltűntem. Kérdezősködhet is.

– Talán. Lehet, hogy örül majd, hiszen senki sem lesz, aki

hangosan megkérdőjelezné a döntéseit.

Nem törődve az élccel, Krázus Malfurionhoz fordult:

– Mennünk kell. Ha két éjszablyával a menekültek tábora

felé indulunk, akkor a katonák nem fognak megállítani. Azután

bevehetjük magunkat valahol az erdőbe. – Sóhajtott egyet. – És

persze reménykedjünk, hogy az erdők ura megsegít majd.

Otthagyták a többieket és a mágus javallatát követve, a me-

nekültek felé indultak. A katonák gyanakodva és kíváncsian

nézték őket, de mivel nem a démonok felé és nem a táboron

kívülre indultak, így nem foglalkoztak velük igazán.

Malfuriont még mindig nyugtalanította Krázus önként vál-

lalt küldetése, de nem kérdőjelezte meg társa szándékait. Tisz-

telte a másik bölcsességét és tudta, hogy a mágus jobban ismeri

a sárkányokat, mint bárki, akivel valaha is találkozott. Gyakran

olyan méltósággal és büszkeséggel viseltetett, mintha maga is

közülük jött volna. Nagyon valószínű, hogy valaha Krázus a

sárkányok között élhetett, mert mi más magyarázata lenne szo-

ros kapcsolatának azzal az óriásgyíkkal, Korialstrasszal?

Közel egy órán át tartott, de végül sikerült észrevétlenül el-

érniük az erdőt. Ezúttal Malfurion nem érezte azt az örömöt és

megnyugvást, amit általában a fák hoztak számára – ezt a vidé-

ket már megfertőzte a Légió, és hiába szorították vissza a ré-

165

meket, gonoszságukat hátrahagyták valamiképpen. Ha nincs az

ellentámadás, talán az erdőség is rég odaveszett volna.

A közvetlen veszély ellenére az erdőben ugyanúgy nyüzs-

gött élet, mint a békésebb időkben. A madarak daloltak és a

druida hallotta, amint a fák hírt adnak egymásnak az érkezé-

sükről. Amikor Krázus is belépett a sűrűbe, a levelek surrogása

sokkalta izgatottabb lett – úgy tűnt, a környék felismerte, hogy

az idős mágust rejtélyek övezik. A lombok nem csupán egy-

máshoz szóltak; üdvözölték a druidát is, minthogy megérezték

rokonságát a természettel.

A félisten nem volt a közelben, ezt Malfurion amúgy is sej-

tette. Sok dolga lehetett, például ígérete szerint próbálta össze-

szedni a természeti hatalmakat, hogy segítségére legyenek a vi-

lág megvédelmezesében. Malfurion hirtelen elbizonytalano-

dott, hogy lesz-e a félistennek ideje válaszolni a hívására.

– Ez a vidék máris túl sokat szenvedett – szólalt meg társa. –

Érzem, hogy a gonosz itt járt.

– Magam is ezt érzem. Krázus! Nem tudom, hogy

Khenariosz meghallja-e a hívásomat.

– Mindenképpen megkérlek, hogy próbálkozz! Nem hibáz-

tatlak, ha nem jársz sikerrel, Malfurion; akkor ezzel az éjszab-

lyával megyek tovább. Ámbár jelentősen lassúbb lenne.

Hamarosan elértek egy kicsiny tisztásra, amelyet a druida

valamivel nyugodtabbnak érzett. Ezt társával is közölte, és

mindketten leszálltak hátasaikról.

– Egyedül hagyjalak? – kérdezte a mágus.

– Ha Khenariosz válaszolni kíván, akkor is megteszi, ha itt

maradsz, Krázus mester. – Ezzel Malfurion letelepedett a dús,

puha fűbe és a meditáció első lépéseként mélyet lélegzett. Tár-

sa óvatosan hátrébb lépett, hogy közelségével se zavarja meg a

druidát.

166

Az ifjú éjtünde félresöpörte elméjében a zavaró gondolato-

kat és érzéseket, tudatát és lelkét egyformán lenyugtatta. Előbb

csak az erdővel vált eggyé, így kutatott a vidék növényei és ál-

latai között, hátha Khenariosz erre járt az utóbbi időben.

Azonban a környék nem mutatta jelét a félisten közelségé-

nek. A druida csalódottan keresett más lehetőséget a szólításra,

végül rövid tűnődés után úgy vélte, csak a Smaragd Álmon ke-

resztül lesz képes megtalálni tanítóját. Megpróbált mélyebbre

süppedni meditációjában, hogy kizárja félelmét a tudatából és

lelkéből, azután az éteri birodalomra összpontosított. Nem mert

átlépni oda, csupán akaratával tapogatózott abban a másik vi-

lágban. Abban bízott, hogy így is képes lesz hívó szót küldeni

Khenariosznak. A történtek után, úgy látszik, még nem tudta

leküzdeni a Smaragd Álomtól való borzadását, és még a felszí-

nes kapcsolat is baljós érzéseket ébresztett benne.

Érezte, ahogy kezd eltávolodni az anyagi világtól, azonban

ezúttal nem engedte, hogy a lélek, a tudat és a test teljesen el-

szakadjon egymástól, hanem megtartotta magát valamely köz-

tes állapotban. Ez nehezebb volt, mint ahogy azt először gon-

dolta, de amúgy sem akart sokáig így maradni. Felidézte

Khenarioszt, ahogyan ő ismerte, és megpróbált a Smaragd

Álomban uralkodó törvények segítségével kapcsolatot teremte-

ni a félistennel. Hirtelen szavak harsantak a közelben, és kiráz-

ták révületéből:

– Malfurion! Megtámadtak!

A testbe való hirtelen visszatéréstől előbb minden porciká-

jában remegett, majd el is kábult néhány pillanatra. Szinte tel-

jesen magatehetetlenné vált, de szeme nyitva maradt, s felfog-

ta, hogy egy ördögkutya ront rá éppen a tisztás szélén álló bo-

zótosból.

Krázust hallotta, ahogy hatalomtól átitatott szavakat mor-

mol, és a bestia reszketve, nyüszítve esett össze. Előbb csak

167

görcsösen rángott és vonyított, azután hamar elcsendesedett,

ahogy tagjai egyre természetellenesebb pózokba csavarodtak.

Végül, amikor kimúlt, talán már egyetlen csontja és izma sem

maradt teljesen a helyén.

A mágus megragadta Malfurion karját és meglepő erővel

rántotta talpra.

– Meg tudod védeni magad? – kérdezte.

Az ifjúnak nem volt ideje válaszolni. Az erdő életre kelt kö-

rülöttük, s a kutyák mellett lángoló vértezetű felgárok léptek ki

a fák közül. Krázus és Malfurion legalább tízszeres túlerővel

néztek szembe. Hátasaik egyszerre ideges és rémült őrjöngéssel

rángatták a kantárt, de nem szabadulhattak a fától, amelyhez

gazdáik kötötték őket. A démonok karomtávolságon kívül ma-

radtak, úgy léptek közelebb a kétlábúakhoz. Egyértelműen a

két mágiatudót vették célba.

Krázus újabb rövid varázsszöveget mormolt, közben látha-

tatlan vonalat rajzolt maguk köré a levegőbe. Kristályos tüskék

türemkedtek ki a földből, egyetlen szemvillanás alatt éjtündé-

nyi méretűre növekedtek. Három felgár és egy kutya esett ál-

dozatul, a többieket pedig távol tartotta az így emelkedett fal.

Malfurionnak volt ideje körülnézni, azután úgy döntött, a

fák segítségét kéri. A démonokhoz legközelebb lévő vastagabb

ágak lenyúltak és megragadtak négy harcost. Leveleiket fájón

sorvasztották el a zöld lángok, de kitartottak és eltüntették a

rémeket; üvöltésük pillanatok alatt elhalt. Más fák is válaszol-

tak a szólításra. Gyökereikkel kerültek a szörnyetegek útjába és

felbuktatták őket, azután a különféle végtagokra tekeredve

visszahúzódtak a földbe. Amit tudtak, azt letéptek és magukkal

vittek.

A démonok mintha cseppet sem fogyatkoztak volna, és a

kristálytüskékből megalkotott fal is egyre veszített szilárdságá-

ból, ahogy az árkán erők szövevénye behódolt a természet tör-

168

vényeinek és lassanként szertefoszlott, semlegesítve ezzel ön-

nön hatását. A kutyák éhesen várakoztak a fal túloldalán; a két

varázshasználó felélesztette mohóságukat.

Malfurion bűbájának hatásossága ellenére, ellenfeleik mint-

ha Krázustól tartottak volna jobban. Talán joggal; mint művé-

szetének sokat tapasztalt mestere, az idős mágus marokkal

szórta rájuk a kegyetlen erőket. Messze állt attól a beteges, jár-

ni is alig képes alaktól, amilyennek a druida először látta őt, s

bár Korialstrasz távozása óta folyton fáradtnak tűnt, emiatt so-

ha nem hibázott.

Mennydörgésszerű reccsenés-csattanás visszhangzott a fák

között, és a nyurga mágiatudó a nyakához kapott. Vékony, izzó

csáp tekergett az álla alatt, s úgy szorult rá, mint hurok az

akasztófakötélen. A korbács hátrarántotta és a földön húzta, az

általa alkotott tüskefal maradványai felé.

Odapillantva az éjtünde majdnem olyan rémisztő alakot lá-

tott, mint maga Arkhemón – termetes csontvázlovag állt ott,

szarvas koponyával és a szemei helyén lángnyelvekkel, egyik

kezében a korbács nyelével. Magasabb volt a többi démonnál,

és ahogy azok mellette álltak, abból Malfurion úgy vélte, ő le-

het a vezetőjük.

Felkapott egy marék füvet és Krázus mögé dobta. Röptük-

ben a fűszálak kimerevedtek és pörögni kezdtek, acélosan ke-

mény pengékké változtak. Úgy vágtak bele a korbácsba, mint

az éles pengék, mígnem – sorozatos csapások után – az egyik

végleg elmetszette. A mágus levegő után kapkodva térdre esett,

próbálta lefejteni magáról a még mindig izzó maradékot. A

démon hátratántorodott, de sikerült megőriznie egyensúlyát.

Hátrahúzta korbácsát, hogy a druida ellen használja; ahhoz

megrövidülten is elég hosszú volt, hogy újból támadjon vele.

Tehetetlen társsal maga mellett, démonokkal körülvéve,

Malfurion nem igazán reménykedett a túlélésben. Nemcsak

169

hogy nem gondoltak időben az orvgyilkosok elleni védekezés-

re, ráadásul vadászaik ura is eljött, hogy biztosítsa a sikert. Já-

rod sem fog a segítségükre sietni, minthogy távozásukról csak

Rónin és Brox tudott, és – ismerve kettejük képességeit – ők

nyilván nem aggódtak értük.

Meglepetésére a korbács nem csapott le, ehelyett a démon

megszólalt; Malfuriont kirázta a hideg a sziszegő-sistergő

hangtól:

– Add fel és nem esik bántódásod! Megígérem a Legnagy-

szerűbb, Sargeras nevében. Ez az egyetlen esélyed a túlélésre.

Krázus felköhögött, krákogva próbálta megtalálni a hangját.

– A megadás rosszabb, mint a legszörnyűbb halál! Harcol-

nunk kell, Malfurion, még ha bizonyosan veszítünk is!

Az Arkhemónnal való rövid találkozás emléke hasonló gon-

dolatokat ébresztett az ifjúban. Nem akarta, nem is tudta elkép-

zelni, mit művelhettek a démonok a foglyaikkal, főképpen

azokkal, akik egyszer már késleltették terveik megvalósulását.

– Soha!

– Akkor a kutyáim zabálnak fel! – A szemüregekben vonag-

ló lángnyelvek röviden felizzottak, és a démon négyszer csa-

pott korbácsával. A fegyver villámlón hasította a levegőt, nyo-

mában méretes alakok formálódtak a semmiből. Négy bestia

jelent meg gyors egymásutánban.

Időközben Krázusnak is sikerült összeszednie magát, és a

fődémon felé fordulva, fenyegetőn rideg arckifejezéssel vará-

zsolt. A csontvázszerű lovag felkészülten fogadta. Meglengette

maga körül korbácsát és ködöt teremtett, amely hirtelen fel-

szikrázva állította meg a nekicsapódó energiákat. Az éjtünde

hátrahőkölve döbbent rá, hogy ellenfelük viszonylag könnyen

semlegesített egy feltehetőleg erőteljes csapást.

– Ismerlek már, Hakar, és minden mozdulatoddal egyre job-

ban megismerlek! – szólt Krázus halkan, de jól érthetően.

170

Malfurion szívesen megkérdezte volna, mit tud a szörnye-

tegről, de közben a többi rém újra támadásba lendült. A kristá-

lyos fal utolsó maradványait tépték és verték szét, hogy köze-

lebb férkőzzenek áldozataikhoz. Vezérük felröhögött – mintha

száz kígyó sziszegett volna dühösen.

Ahogy az első felgár átlépett a szilánkokon és újra a páros

felé tartott, éjszablyákon ülő harcosok jelentek meg minden ol-

dalról. Hátasaik már le is vágtak néhány démont, mielőtt azok

rádöbbentek volna a támadás tenyére. Az újonnan érkezettek

énekelve csaptak le a szörnyekre. Malfurion döbbenten bámul-

ta őket, azt is csak haloványan ismerte fel, hogy nem Árnydal

Járod katonáit látja. Vértezetük mintázatában, talán anyagában

is több ezüst akadt, és – kétszer is megnézte – mintha sokkal

nőiesebb szabással készültek volna. A dalból tisztán kihallott

egy imát az Éjharcoshoz, a Holdanya félelmetes harcos-

aspektusához. Elún nővérei léptek közbe.

A druida akkor először látta a csendes és kedves papnőket

harcban. Sokan hosszú, ívelt pengét forgattak, a többiek mind-

két végén heggyel ellátott, rövid dárdákkal érkeztek, és néme-

lyiküknél kicsiny, talán alkarnyi hosszú íjat látott, amelyet

meglepő gyorsasággal kezeltek.

A démonok sorra pusztultak. A kutyák még vonaglottak egy

darabig magatehetetlenül, de a felgárok szinte mindig gyilkos

vágásokat és szúrásokat kaptak jutalmul kétes létezésükért. A

nővérek kecsesebb és könnyedebb, simább mozdulatokkal ir-

tották az ellent, mint a közkatonák; talán csak a veteránok ren-

delkeztek ilyen magabiztos gyakorlottsággal. Tiranda is ott

küzdött a többiek között.

Mielőtt Malfurion odakiálthatott volna a lánynak, a démo-

nok elérték és az egyik felgár talán ketté is szelte volna, ha nem

sikerül félreugrania. Gyors varázslattal válaszolt a kihívásra, és

a talaj nedves-homokos sárrá változott ellenfele lábai alatt. A

171

szörny derékig belesüppedt, de látszott, hogy hamarosan sike-

rül kimásznia. Az ifjú ezt nem kívánta megvárni, és gyorsan ki-

rúgta a fegyvert a karmos kézből, azután próbálta megszerezni

azt. A démon Malfurion után kapott, és megfogta az egyik lá-

bát, de addigra ő elérte a markolatot, és minden erejét össze-

szedve lecsapott a rém fejére.

A torz test lassan elmerült a lápos futóhomokban, és

Malfurion újra körülpillanthatott. Nem álltak túl jól a dolgok.

A nővérek már elveszítették a meglepetésből adódó előnyt, és

többen is álló küzdelmet vívtak egy vagy két ellenféllel. Éppen

amikor a druida odanézett, az egyik papnőt egy ördögkutya

rántotta le a nyeregből, azután átharapta a torkát. Félelmetes

agyarainak még a vértezet sem jelentett akadályt. Egy másik

beavatott önszántából ugrott le hátasáról, amikor ellenfelének

pengéje utat talált a macska nyitott pofájába. Alig egy pillanat-

tal később már egy másik felgár is a nyakában volt.

Tekintetével a druida Tirandát kereste, és rémülten látta,

hogy amíg egy harcos lefoglalta a lány figyelmét, addig

Hakarnak volt elég ideje közelebb férkőzni hozzá. A korbács

lecsapott, a szépséges nyakat vette célba, de az éjszablya moz-

gása miatt célt tévesztve a papnő karjára tekeredett. A csont-

vázlovag keményen megrántotta a korbácsot, és úgy húzta ki a

lányt a nyeregből, mintha súlytalan lett volna.

– Ne! – kiáltott fel Malfurion, és már indult is oda, Krázus

hiába próbálta visszatartani. Az ő figyelmét lefoglalta egy va-

rázslat, s az ilyesmi félbeszakítása nem jár szerencsés követ-

kezményekkel. Az ifjút csak Tiranda sorsa érdekelte, és min-

den mást feledve elrohant a köztük lévő csatározók mellett.

Amint odaért, rávetette magát az Idomárra.

A termetes, vértezetbe bújt alak könnyedén ellenállt az

éjtünde lendületének; a támadás csak arra volt elegendő, hogy a

172

szörny összpontosítását megtörje. A vonagló korbács elengedte

a lány karját, és visszaugrott gazdájához.

– Ostoba! – csattant fel a rém, és szabad kezével megragadta

a druida vállát. – Hakar vagyok! Jóval több nálad!

Nem vette észre, hogy Malfurion az övénél matat és előránt-

ja a tőrt, amely gyermekkora óta mindig vele volt. Minden ki-

számított mozdulat nélkül egyszerűen beledöfte a legközelebbi

olyan testrészbe, amelyet láthatóan nem védett a vértezet – a

penge Hakar könyökét érte, s megroppantotta az ízületeket.

Az Idomár egy vonyításszerű hang kíséretében ejtette el ál-

dozatát. Kirántotta a tőrt és mint kiderült, teste nem csak cson-

tokból állt: a pengén zöldes nyálka, démoni vér verte vissza

csillogva a lángok fényét. Hakar félredobta az eszközt, és ma-

gasra emelte korbácsa nyelét. A hosszú fegyver remegve vo-

naglott, várta a következő mozdulatot.

– A parancs szerint élve kellesz, ha adódik rá lehetőség –

sisteregte, a feltápászkodó éjtünde felé indulva. – Nem adódik.

– Lecsapott, és Malfurion görcsösen összerándult a fájdalom-

tól, ahogy az apró villámok körbenyalták testét.

Azonban belül már felkészülten fogadta a támadást és a ve-

lejáró kínokat. Tudata csendes maradt, nem vette át a hús szen-

vedését, elhúzódott tőle, így a korbács ereje is semmivé fosz-

lott. Az Idomár másodszor és harmadszor is lecsapott, de akár-

ha lágy szellő simogatta volna, a druida csupán ennyit érzett. A

sérülést nem tudta megakadályozni, csak a fájdalmat zárta így

ki, és cselekednie kellett, mielőtt teste túl súlyos sebeket kap.

– Csak annyi életet hagyok benned, amennyit muszáj – szi-

szegett kegyetlenül a démon, és ütött, és ütött. – Neki is csak

annyi kell belőled, amennyit még kedvére kínozhat. És annyit

még kapni fog.

Malfurion eközben felnyúlt tudatával az ég felé. Előbb a

szél válaszolt kéréseire, és összekavarta a felhőket. Azok fel-

173

dühödtek e sértő megnyilvánuláson, és igen sebesen elfeketed-

tek. Bár természete ellen való cselekedet volt, a druida feltáp-

lálta hatalmával e haragot, s a szellemeknek suttogva, eljátsza-

dozott hiúságukkal. Az egyikük olyannyira mérges lett, hogy

anyagi alakjában – a felhőben – kis kisülések jelentek meg.

Hakar csupán a csendesen összekuporodó testet látta, elva-

kultságában azt sem vette észre, hogy áldozata nem ordít a fáj-

dalomtól. Gonoszul izzó tekintettel újabb csapásra emelte kor-

bácsát.

Odafenn felmorajlottak a felhők, s villám sújtott le a druidá-

ra. Nem is egy, rögtön két villám próbálta elpusztítani, de a

majdnem mellette magasodó démon fém vértezete, magához

vonzotta azokat. A szörnyek vezére velőtrázó üvöltést hallatott.

Testének lángjai izzó fehérré váltak és tagjai úgy rángtak,

mintha csapkodva akarná távol tartani magától az ég erejét.

Először korbácsa égett feketére, és hamarosan a nyél is kifor-

dult remegő markából. A csatatéren lévő ördögkutyák mind

abbahagyták a harcot és gyászosan felüvöltöttek. Végül a vakí-

tó fény alábbhagyott és Hakarból csupán elszenesedett tetem

maradt, amely mereven dőlt a megégett fűre. Ahogy sötét élet-

ereje elszállt, az ördögi bestiák is eltűntek e világból, semmivé

foszlottak.

A kutyák és a parancsnok nélkül a néhány harcképes felgár

nem jelentett komoly ellenállást a papnők és Krázus képessége-

ivel szemben. A harc befejezését a többiekre hagyva Malfurion

odakúszott Tirandához; a lány félig kábultan ült a földön. Ami-

kor meglátta az ifjút, gyönyörű mosoly virágzott ki arcán.

– Ez csoda, Tiranda! Tudtad, hogy segítségre van szüksé-

gem! – Nem csoda ez, Malfurion – tért magához lassan a pap-

nő. – Meggyógyítottam egy férfit, akit kutya sebzett meg a vo-

nalainkon innen. Ebből gondoltam, hogy az orvgyilkosok itt

lehetnek. – Gyorsan végignézett Hakar maradványain, és foly-

174

tatta. – Figyelmeztetni akartalak titeket, de már elindultatok.

Lehet, hogy Elún vezetett valamiképpen, de miután összeszed-

tem egy csapatot, rögtön rátok leltünk.

– A nővérek jobban harcolnak, mint a katonák.

– Sok olyan dolog van a hittel kapcsolatosan, amit a kívülál-

lók nem tudnak. Lehet, hogy nem is értenék meg. – A lány arc-

kifejezése komorabbá vált. – Nem esett bajod?

– Nem. De attól tartok, feleslegesen jöttünk ide. Khenarioszt

kerestem, hogy kitaláljon valamit a mágusnak. Minél gyorsab-

ban el kell jutnia a sárkányok földjére.

– Rónin és Brox elmondta ezeket, de nehezen hittem el. Va-

lóban úgy véli, hogy találkozhat velük?

A druida Krázus felé pillantott. A mágus épp próbált elsza-

badulni két aggódó nővértől, akik mindenáron meg akarták

nézni a nyakán ejtett sérülést. Még Elún beavatottjai is ösztö-

nös tisztelettel fordultak a mágus felé. A nyurga alak Hakar te-

teméhez lépett és tűnődve szemlélgette.

– Te is látod benne, Tiranda, amit én – intett Malfurion a

társa felé. – Azt hiszem, van valami köze a sárkányokhoz. Csak

el kellene érnie a birodalmukat.

– De ha nem egy sárkány viszi a hátán, akkor miképpen ér-

hetne oda elég rövid idő alatt?

– Nem tudom. Nem… – Hirtelen egy árny suhant el felettük.

Az ifjú és a lány felnézett, tekintetükben álmélkodás váltotta

fel a kezdeti ijedelmet. A teremtmények háromszor köröztek,

mielőtt puhán és kényelmesen leereszkedtek a tisztásra. Az éj-

szablyák némelyike tanácstalanul prüszkölt vagy fújt, de nem

támadták meg őket. Talán nem is tudtak, hogyan kezdhettek

volna hozzá.

Roppant, tollas szárnyaikkal és hollószerű fejükkel lehettek

volna griffek, még pikkelyes mellső lábaik is erre utaltak, de

teljesen más állatként folytatódtak. Oroszlántest helyett a lovak

175

hátával, hasával és hátsó lábaival rendelkeztek, farkuk nemes

lófarokként csapkodott mögöttük.

– Hippogriffek! – csodálkozott Krázus is. Tűnődő arckifeje-

zése elégedett mosollyá változott. – Gyorsak és erősek. A te

Khenarioszod nem is választhatott volna jobban.

Tiranda nem örült ennyire.

– Miért vannak ketten?

A mágus és Malfurion összenézett. Mindketten megértették

az erdők urának szándékát.

– Úgy tűnik, Krázussal kell tartanom – válaszolta végül a

druida.

A lány megragadta a fiú karját és felcsattant:

– Nem! Oda nem mehetsz vele!

– Van értelme Khenariosz döntésének – vette át a szót

Krázus nyugodtan. – Egy druida sokkal jobban irányíthatja a

hippogriffeket, mint én, és a természeti erőkkel való rokonsá-

gában a vörösök királynőjétől, Alexstraszától sem kell tartania,

minthogy ő egyenlő magával az élettel.

A papnő a tekintetével könyörgött, de Malfurion egyetértett

az iménti szavakkal.

– Igaza van. Vele kell mennem. Bocsáss meg, Tiranda. –

Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve megölelte a lányt, habozott,

de azután viszonozta az ölelést. Az ifjú még hozzátette: – Attól

tartok, segítened kell Róninnak és Broxnak, amikor az eltűné-

sünkre kell magyarázatot adniuk. Megteszed a kedvemért?

Tiranda végül megadta magát az elkerülhetetlennek.

– Persze. Tudod, hogy segítek, ismersz annyira.

A hippogriffek egyike halkan cserregett egyet, mintha tü-

relmetlenségét akarná kifejezni. Krázus gyorsan fel is pattant a

hátára, Malfurion kicsit lassabban követte, minthogy előbb ki

kellett bontakoznia az ölelésből. Mielőtt elindulhattak volna,

176

Tiranda még elkapta a fiú kezét és suttogott valamit – áldást

Elún istennőtől.

– Vigyázz magadra! – fejezte be csendesen. – És térj vissza

épségben! Hozzám!

A druida nyelt egyet, képtelen volt bármit is mondani. Vé-

gül Krázus közbelépése mentette ki zavart helyzetéből azáltal,

hogy óvatosan indulásra ösztökélte saját hátasát. A teremtmény

felrikoltott és teste hátrafeszült, hogy egy hatalmas ugrással a

levegőbe emelkedjen. Malfurion hippogriffje rögtön nyugta-

lankodni kezdett; szívesen követte volna társát.

– Üdvözlet néked és köszönet mindenért, Tiranda! – köszönt

el az ifjú. – Hamarosan visszatérek.

– Számon kérem majd, Mai!

A fiú elmosolyodott gyermekkori becenevének említésén,

azután megkapaszkodott a nemes bestia hátán és Krázus után

indult.

– Hosszú út lesz – kiáltott át a mágus –, de közel sem olyan

hosszú, mintha másképpen utaznánk! Köszönet a félistennek az

ajándékért!

Malfurion csak bólintott. Figyelmét inkább hátasának szen-

telte és saját gondolatainak, melyek a mögöttük egyre távolodó

alak körül forogtak. Kapaszkodás közben próbálta hátratekerni

fejét, hogy még utoljára lássa Tirandát, mígnem a távolság fe-

leslegessé tette próbálkozásait – azután elmerengett a szívében

őrzött képek és szavak felett.

177

Tizenegy

A démonok nem fejlődtek fel újabb támadáshoz; Rónin és

Brox minden aggodalma ellenére, az éjtündék ígéretes jelnek

tekintették ezt. Hollócsőr meg merte kockáztatni, hogy ad még

egy nap pihenőidőt katonáinak, és csak a következő este indul-

nak majd el. Ezzel mindkét idegen egyetértett, bár tudták, hogy

a Légió addig sem tétlenkedik: Arkhemón tervez, és minden

órányi késlekedéssel lehetőséget adnak neki, hogy még kifino-

multabb stratégiával hozakodjon elő.

Krázus és Malfurion eltűnésének híre nem esett jól az

éjtündéknek. Járod úgy nézett ki, mint aki már a vesztőhelyre

készül, és ártatlanul, persze. Ő felelt az idegen varázstudók biz-

tonságáért és épségéért, hogy semmi ne történhessen velük, és

erre ketten is eltűnnek a leghatalmasabbak közül.

– Hollócsőr nagyúr megnyúzat ezért! – ismételgette újra,

miközben a parancsnoki sátor felé tartottak. Tiranda is elkísér-

te, hogy megfelelő magyarázatot tudjon adni, de a volt őrkapi-

tányt ez cseppet sem nyugtatta meg. Bizonyos volt benne, hogy

keményen megbüntetik, amiért hagyta szó nélkül elmenni a se-

reg két ennyire értékes tagját.

Először valóban úgy tűnt, a szakállas nemes valami ilyesmi-

re készül. A hír hallatán dühödt üvöltést hallatott, és térképei-

vel, jegyzeteivel együtt felrúgta a sátorban álló tábori asztalkát.

– Nem adtam engedélyt ilyesmire! – kiáltotta izzó tekintet-

tel. – Az önállóskodásukkal veszélybe sodorják az egész sere-

get! Ha kiszivárog, hogy két varázstudó csak úgy itt hagyott

minket…

– Nem hagyták el a sereget – ellenkezett Rónin. – Segítsé-

gért indultak.

178

– A sárkányokhoz? Azok ketten akár rögtön ketté is harap-

tathatják magukat! Nagyjából ennyi segítséget várhatunk a

gyíkoktól! A mágus kis állatkája tűzerőt jelentett, amíg Krázus

irányította, de a vad sárkányok nem fognak csak úgy engedel-

meskedni neki!

– A sárkányok világunk legidősebb és legintelligensebb te-

remtményei. Nagyobb tudással rendelkeznek, mint amennyit

mi valaha is megtanulhatunk.

– Szívesen megrágnak és le is nyelnek, mielőtt lehetőségünk

adódna bármi ilyesmire! – vágott vissza Hollócsőr. Azután

Tirandára nézett, és hangjába némi tisztelet is vegyült. – És

Elún nővéreinek mi köze van ehhez az egészhez?

– Találkoztunk korábban, nagyuram.

A nemes jobban megnézte magának a lányt.

– Ó, igen! Ez a te kis barátnőd, Illidan!

A nemes mögött csendesen álldogáló varázsló csak bólin-

tott, tekintete és arckifejezése alapján egészen közönyösnek

tűnt az események és a résztvevők iránt.

Hollócsőr keresztbe tett karral állt meg a társaság előtt.

– Azt hittem, mindketten hatással lehettek az ifjú

Malfurionra. Azt tudom, hogy Krázus mester senkitől sem fo-

gad el parancsokat.

– Malfurion vissza szándékozott térni – ellenkezett a papnő

–, de patrónusa megkérte, hogy kísérje el a mágust.

– A patrónusa? Ugye nem arra a képtelen ostobaságra

utalsz, nővér, hogy a félisten Khenariosz vette szárnyai alá?

Tiranda is kezdett haragra gerjedni.

– Illidan megerősítheti, hogy az erdők ura igenis létezik!

– Való igaz. Magam is láttam Khenarioszt – hullott le hirte-

len Malfurion testvérének közömbös álarca.

– Bah! Sárkányok és félistenek, mi? Ha ilyen erők forgolód-

nak köröttünk, akkor mitől veszítjük el a csatákat sorra ahe-

179

lyett, hogy gyarapodnának a lehetőségeink? Feltételezem, en-

nek a Khenariosznak is megvannak a maga okai, hogy miért

nem áll mellénk!

– Ő és a fajtája a saját eszközeikkel küzdenek a démonok el-

len – válaszolta a lány.

– Ha már a démonoknál tartunk; egyik bolond sem feltéte-

lezte, hogy esetleg orvgyilkosok járják a környéket? Mi van, ha

megtámadták őket, mielőtt… – Elhallgatott, amikor észrevette,

hogy hirtelen az egybegyűltek mindegyike félrenéz, bár próbál-

ták nem túl feltűnően tenni ezt. – Talán megtámadták őket???

A papnő bólintott.

– Igen, nagyúr. Utánuk mentünk a nővérekkel, és segítet-

tünk semlegesíteni a támadókat. Mindketten sértetlenül távoz-

tak.

Járod vágott egy grimaszt, és Illidan bosszankodva rázta a

fejét. Hollócsőr bikaként fújt egyet, azután inkább leült a ki-

csiny padra, amelyet itt a táborban használt, parancsnoki szék

helyett. Minthogy a serleget felrúgta az asztallal együtt, így

nemeshez kevésbé méltó módon kortyolt egyet a pad mellé tett

flaskából és egyik térdére könyökölve elhelyezkedett. Fogcsi-

korgatva erőltetett nyugalmat magára.

– Hogyan történt?

Tiranda röviden elmondott mindent, kezdve azzal, hogyan

sejtette meg az orvgyilkosok jelenlétét a környéken. Azután ki-

derült, hogy Krázus és Malfurion már kilovagoltak az erdőbe,

így gyorsan összeszedett néhány nővért, és a páros után vágtat-

tak. A harc közepére értek oda, és megrohamozták a rémeket.

Elveszítettek két nővért, de mindannyian tudták, hogy a mágus

és a druida épsége fontosabb bármelyikük életénél.

Ezen a ponton Illidan halkan felszisszent, de Hollócsőr csak

ült mereven és várta a folytatást. Figyelmesen végighallgatta a

küzdelem minden részletét, és tekintete felvillant, amikor

180

Tiranda elbeszélte a korbácsos démon vesztének körülményeit

és hatását.

– Az egyik parancsnokuk lehetett, nyilvánvalóan az orvgyil-

kosok vezetője -jegyezte meg.

– Magam is így vélem. Hatalommal bírónak tűnt, de

Malfurion villámokat idézett, és az ég erőivel szemben nem tu-

dott védekezni.

– Végre egy jó hír! – A nemes arckifejezése olyan volt,

mintha csapdába esett volna a csodálat és az iménti csalódott

harag között. – És éppen emiatt kellett volna visszatérnie hoz-

zánk. Szükségünk van a képességeire!

– A holdőrök segítségével helyettesíthetem a csatában – bi-

zonygatta Illidan.

– Kénytelen leszel, varázsló. – A nemes letette a flaskát ma-

ga mellé és felegyenesedve nézett végig a társaságon. Tekintete

Róninon állapodott meg: – Szavadat vehetem, mágus, hogy te

nem fogod követni a társad módszereit?

– Szívesen látnám a Lángoló Légió vereségét, nagyúr.

– Nem egészen kielégítő válasz, de a te fajtádtól nem várha-

tok egyenesebb szavakat. Árnydal kapitány!

A volt őrkapitány nagyot nyelve lépett előbbre és tisztelegve

válaszolt.

– Igenis, nagyuram!

– Eleinte komolyabb megtorláson gondolkodtam a mulasz-

tásodért, de minél többet hallok róluk, annál könnyebben el tu-

dom képzelni, hogy talán senki sem végezhetné elég jól ezt a

feladatot. Az, hogy eddig is képes voltál életben és épségben

tartani őket, kifejezetten az érdemeidről beszél. Folytasd

ugyanígy – legalábbis, amíg még van kire felügyelned!

Beletelt némi időbe, mire Járod teljesen felfogta a várakozá-

saival oly ellentétes jelentésű szavakat. Amikor rájött, hogy a

181

nemes gyakorlatilag megdicsérte, zavarában inkább újra tisz-

telgett.

– Igenis, nagyuram! Köszönöm, nagyuram!

– Nem. Én köszönöm. – Azzal Hollócsőr előrehajolt ülté-

ben, hogy felvegyen egyet a szétszóródott térképek közül. Né-

hány pillanat múltán úgy nézett fel a feszengő társaságra, mint-

ha azoknak semmi keresnivalójuk nem lett volna a közelében.

– Mind elmehettek. Te is, Illidan. – Belemerült a térkép tanul-

mányozásába és fejét rázva mormolta maga elé: – Ments meg

minket a varázstudóktól, ó Holdanya!

Malfurion testvére úgy nézett a nemesre, mintha az kard-

markolattal ütötte volna meg. Azután megtörten lehajtotta fejét

és hallgatagon elsomfordált a többiek nyomában.

Brox és Rónin lépkedett elöl, mindketten csendben voltak,

mögöttük Tiranda a kapitány mellett haladt, aki még mindig

azon csodálkozott, hogy a feje a nyakán maradt. Egy kéz érin-

tette meg a lány vállát.

– Tiranda…!

A többiek továbbmentek, miközben ő megfordult; Illidan

állt ott. Már túllépett a nemes elbocsátó szavain és hasonlóan

feszült képet vágott, mint legutóbb, amikor találkoztak.

– Illidan? Mit akarsz?

– Nem bírom ezt tovább! Malfurion szörnyű gyermetegsége

az oka mindennek! Ez már az utolsó csepp volt! Teljességgel

óvatlanná vált; nem érdemel meg téged!

A lány próbált udvariasan kihátrálni a kínosnak ígérkező be-

szélgetésből:

– Illidan! Ez egy hosszú és bonyolult…

– Hallgass meg! Elfogadtam, hogy ezt a „druidaságot” ta-

nulja, mert megértettem, hogy különbözni akar másoktól!

Akárcsak én. Talán én vagyok az egyetlen, aki igazán megérti

ezt.

182

– De Malfurion nem…

De a fiú ismét a szavába vágott, borostyánszín szemei szinte

izzottak.

– Kiszámíthatatlan és veszélyes ösvényen jár! Nem nyerhet

vele semmit, már tudom! Neki is a hagyományokat kellene kö-

vetnie, akkor sokkal többre vihetne! A Forrás kijelölte az

éjtündék útját; te is tudod, mire jutottam, egészen rövid idő

alatt! Már a holdőrök is úgy engedelmeskednek, mintha egye-

nesen valamelyik rendfőnök lennék! Malfurion útjai az önpusz-

títás felé vezetnek, és bárkit magával ránthat! Téged is!

– Ezt meg hogy érted?

– Tudom, hogy mindkettőnkért aggódsz, Tiranda, és mi is

ugyanígy érzünk veled kapcsolatban. Az egyikünk neked te-

remtetett, ezt mindketten tudjuk, de Malfurion túl messzire

ment, és már nem állhatok félre csak úgy, a döntésedre vára-

kozva! – Hevességében akaratlanul is megszorította a lány kar-

jait. – Meg kell védjelek az őrületétől! Számunkra a hatalom

legjobban használható és egyetlen elfogadható forrása az a fe-

kete tó és mindaz, ami mögötte van! Csak a Forrásból szárma-

zó erők lehetnek hosszú távon is a segítségünkre; csak ezek

menthetnek meg a démonoktól! Még Elún főpapnői sem képe-

sek olyan varázslatokra, mint amilyeneket én használok! Légy

az enyém! Megvédelmezlek bárkitől és bármitől! De meg is ta-

níthatlak olyan dolgokra, amelyeket soha nem kapsz meg a

templomtól! Megértheted a Forrást és amit felkínál nekünk! Mi

ketten hatalmasabbak lehetünk az egész Holdőrségnél, mert

egy testként és lélekként cselekednénk! Mi ketten…

– Illidan! – kiáltott rá Tiranda dühödten. – Fogd vissza ma-

gad!

Az ifjú varázsló erre azonnal eleresztette a lány karját, és

úgy nézett rá, mint akit szíven szúrtak.

– Tiranda…

183

– Illidan! Szégyellheted magad, amiért így beszélsz a testvé-

redről és alaptalan vádaskodásba bocsátkozol! Malfurion min-

den tőle telhetőt megtett, hogy megmentse az életünket, és vá-

lasztott ösvénye értékesnek bizonyult. Lehet, hogy éppen ő a

fajtánk igazi túlélője, Illidan, most, hogy a Forrás megfertőző-

dött! A démonok ugyanúgy hatalmat nyernek belőle, mint te

magad! Erre mit tudsz mondani?

– Ne gúnyolódj! Csak nem akarod összehasonlítani a démo-

nok művét a miénkkel?

– Malfurion…

– Malfurion! – kiáltott a fiú, arckifejezése eltorzult dühében.

– Mindig csak Malfurion! De értem már; én csak valami bohóc

vagyok, egy balek! – Ökölbe szorult kezei korul nyers energia

szikrázott. – Már választottál, ugye? Miért nem mondtad el

legalább?

– Mert még nem választottam!

– Maifurion! – ismételte Illidan, összeszorított fogain ke-

resztül szűrve a szavakat. – Talán még boldogok is lehettek

együtt! Feltéve, hogy túléljük ezt az egészet! – Minden további

szó nélkül elfordult a lánytól, és megindult a holdőrök tábora

felé. Tiranda figyelte, ahogy távolodik, szemét könnyek fátyo-

lozták el.

– Sámán? – jött egy mély hang hátulról. – A lány riadtan

pördült meg.

– Broxigar?

Az ork fürkésző tekintettel nézte:

– Bántott?

– Nem. Csak egy félreértés.

Brox Illidan hátát nézte, különös felhanggal mordult fel:

– Ő sok dolgot félreért. És megvet még többet.

– Azért jöttél vissza, mert egymásra kiabáltunk Illidannal?

184

– Az az alak sokkal tartozik neked, sámán. És én is neki. –

Hangjában továbbra sem rejlett hála vagy bármilyen barátsá-

gosság.

A papnő szemöldöke összeszaladt.

– Nem értelek.

– Semmi fontos, sámán, semmi fontos – válaszolta a bestiá-

lis harcos halkan. Tiranda nem látta, hogy közben az ujjait haj-

lítgatta, azokat az ujjakat, melyek egyszer olyan csúnyán meg-

sérültek.

– Köszönöm, hogy törődsz velem, Broxigar! Jól vagyok. És

remélem, Malfurionnak sem esik baja.

Az ork felmordult.

– Magam is remélem. – Közben végig Illidan hátát nézte.

Rónin türelmesen várta, míg Brox beszél a papnővel.

Megértette, hogy az ork visszafordult; Illidan egészen máni-

ákusnak tűnt. A varázsló mintha egyáltalán nem aggódott volna

testvére életéért, és – abból, amit a mágus látott, úgy tűnt – arra

próbálta felhasználni Malfurion távollétét, hogy maga mellé ál-

lítsa Tirandát.

Azonban az embert a szerelmi háromszög érdekelte a legke-

vésbé. Gondolatait az foglalta le, amit az erdei küzdelemről

hallott. Természetesen annak örült, hogy azok ketten sértetle-

nek maradtak, de győzelmük módja igencsak zavarta.

Ő maga is harcolt már Hakar ellen. A névtől kirázta a hideg,

mert egy nagy hatalmú démont és a kíséretében óriási mennyi-

ségű ördögkutyát jelentett. A szörnyű bestiáknak számtalan

dalarani mágus esett áldozatul a Légió második eljövetelekor.

Hakar felbukkanásánál sokkal inkább nyugtalanította a halá-

la. Tudomása szerint az Idomár túlélte az éjtündék elleni hábo-

rút – de Malfurion megölte! Ezúttal teljesen bizonyossá vált,

hogy a jövő más lesz, mint amilyennek ismerték.

185

***

A hippogriffek magasan repültek a táj felett, roppant szár-

nyaikkal kecsesen csapkodva falták a mérföldeket. Bár lassab-

bak voltak a sárkányoknál, így is kevés teremtmény vetekedhe-

tett volna sebességükkel. A levegőég volt az otthonuk, és

Krázus érezte lelkesedésüket, ahogy egymással versengve

hagytak maguk mögött erdőket, folyókat, dombokat.

A repülésre született sárkánymágus felemelt fejjel ült háta-

sán, s hagyta, hogy a szél az arcába vágjon. Nem törődött az

ezzel járó kellemetlenségekkel, csak élvezte a régóta tiltott ér-

zéseket. Elmosolyodott, amikor akaratlanul is legelső röptének

emléke jutott eszébe, Alexstraszával – felidézte azt is, amikor a

királynő a hitvesének választotta, és a rituálét, amellyel ez

együtt járt. A szertartás során előbb köröznie kellett párja kö-

rül, újra és újra, ezzel mutatva be erejét és fürgeségét. Eközben

az Élet Forrása körbeszárnyalta a sárkányok birodalmát, állan-

dó sebességgel, nem túl gyorsan és nem túl lassan. Bár ifjú hit-

vesének bizonyítania kellett testi rátermettségét, nem ártott, ha

marad ereje a rituálé utáni első nászra.

Krázus mindenféle légi manővereket mutatott be – össze-

húzva magát átsüvített két egymáshoz közeli hegycsúcs között,

lezuhant és az utolsó pillanatban újra szárnyra kapott; csak

egy-két alapvető trükk a hosszas táncból. Vakmerő volt, óvat-

lan, de a veszély is részét képezte a játéknak.

– Ó, Alexstraszám! – suttogta Krázus a szélnek, miközben

az emlék elhalványodott. Erőt vett magán, és inkább az előttük

álló lehetőségekre összpontosította figyelmét.

A táj egyre sziklásabbá vált, közeledtek a hegyek, már nagy-

jából félúton járhattak. Türelmetlenül várta az út végét. Valami

nem volt rendjén, és sejtette ennek okát. Neltharion, a Föld Őr-

186

zője egyre közeledett ahhoz, hogy Halálszárny nevű szörnye-

teggé változzon.

Bár Krázus emlékeinek java részét elveszítette, a fekete ré-

met csak akkor lett volna képes elfeledni, ha elméje teljesen

kiürül. A Légió elűzése után Neltharion vált a megtestesült go-

noszsággá; mindenkit ki akart irtani a saját fajtáján kívül, hogy

egyedül uralkodhasson egy számára ideális világ felett. A nagy

megtestesülés megőrült, és ott a múltban, csupán Krázus tudott

erről. A fekete sárkány alantas varázslattal akadályozta meg,

hogy Krázus akár egyetlen szót kiejtsen róla -és e bűbáj miatt a

többi sárkány őt hitte félőrültnek.

Ahogyan Korialstrasz is megjegyezte: túl nagy volt a csend.

Ez többek közt azt is jelenthette, hogy Neltharion hatalmas lé-

pésekkel haladt előre terve megvalósításával. A mágus nem

emlékezett arra, hogy pontosan mi is volt ez a terv, egyetlen

lépést sem tudott felidézni belőle, de eredményét ismerte, mert

a veszteségek fájdalma kitörölhetetlenül lelkébe ivódott. Ha te-

hette volna, ezt az egyet, a Föld Őrzőjének árulását, gondolko-

dás nélkül megváltoztatta volna a múltban. Bármikor szívesen

eltörölte volna a sárkányok bukásának tényét.

Egyszer csak arra figyelt fel, hogy Malfurion a nevét kiabál-

ja. Megrázta magát és a druidára nézett.

– Krázus! Jól vagy?

– Bizonyos bajaimat lehetetlen meggyógyítani! – válaszolta

az idősebb varázstudó. Bosszankodott saját óvatlanságán; év-

századokon keresztül gyakorolta érzelmeinek elrejtését, s a ba-

jok idején semmire sem ment ezzel a képességével. Alig ma-

radt több önuralma, mint Róninnak vagy az orknak. – De álta-

lában véve rendben vagyok!

Malfurion tekintetén látszott, hogy nem érti, de bólintott.

Krázus folytatta a csendes önsanyargatást. Meg kellett őriznie

önuralmát, ha nem akarta, hogy minden káoszba fulladjon.

187

Társának valószínűleg fogalma sem lehetett róla, hogy mit

jelent Hakar halála. Hogy is lehetett volna!? Nem tudhatta,

hogy az Idomárnak egy jövőbeni csatában kellett volna oda-

vesznie a Légió második betörésekor. Rónin biztosan érteni

fogja ennek jelentőségét, ha a lány elbeszéli a történteket.

Krázus beleszédült, ha a lehetséges következményekre gondolt,

és fogalma sem volt arról, mit tartogathat a jövő. Feltéve, hogy

lesz még bármilyen jövőjük.

Mindeközben a hippogriffek folytatták útjukat, csupán egy-

szer szálltak le egy folyó mellett, hogy szomjukat oltsák. A két

utazó kihasználta a lehetőséget és hasonlóképp tett. Miután el-

költöttek valamennyit a magukkal hozott élelemből – az erede-

tileg egy főre szánt mennyiségből –, viszszaültek hátasaikra és

hamarosan újra a levegőben voltak. A mágus reménykedett

benne, hogy legközelebb már csak a hazájában ereszkednek

lentebb.

Óriási csúcsok törtek az égre körülöttük, és a távolban két

nagy madár alakja rajzolódott ki a felhők fehér hátterén.

Krázus feszültsége nőttön-nőtt; hamarosan otthon lehet. Magá-

ban szinte imádkozott, hogy mindent épségben és rendben ta-

láljon.

Malfurion hátasa felrikoltott és látták, hogy a két fekete ma-

dár időközben feléjük fordult. Már jóval nagyobbnak látszot-

tak, mint amekkorának az imént hitte őket. Túlságosan is

nagynak ahhoz, hogy madarak lehessenek. Krázus hunyorítva

nézte őket, és felismerte alakjukban a sárkányokra jellemző

vonalakat; két fekete behemót közeledett sebesen.

A mágus átkiáltott Malfurionnak:

– A hegylánc déli széle felé! Gyorsan! – És egyik sarkával

hátasa oldalát böködve jelezte szándékát az állatnak.

A druida is felismerte a veszélyt, és azonnal engedelmeske-

dett. A két hippogriff sebesen kanyarodott, de a sárkányok nem

188

igazították hozzájuk a röptüket. Krázus feltételezése ellenére

nagyon úgy tűnt, hogy még nem vették észre a kisebb teremt-

ményeket.

A helyzet bármelyik pillanatban megváltozhatott, ezért a

mágus még nagyobb sebességre ösztökélte hátasát. Lehetett

ugyan véletlen a két fekete jelenléte, de akkor ez a véletlen túl-

ságosan egybecsengett a sejtelmeivel. Neltharion végtelen ül-

dözési mániáját ismerve sokkal valószínűbb volt, hogy ő küldte

ki a két őrt; állítsanak meg mindenkit, aki bemerészkedik a

sárkányok földjének határain. Ironikus, hogy őrületében meny-

nyire képes volt megsejteni ezt.

A hippogriffek lélegzetelállító sebességgel szárnyaltak az

alacsonyabb déli hegység felé. Krázus jól ismerte a vidéket,

tudta, ott elrejtőzhetnek, amíg a két fekete elrepül. Azután a

szél zúgásán keresztül is meghallotta a távoli üvöltést; észre-

vették őket. Neltharion őrjöngő bábjai máris utánuk vetették

magukat. Az égbe született teremtményeknek kijáró tökéletes-

séggel fordultak meg és képességbeli fölényüket tekintve vár-

ható volt, hogy hamarosan utolérik a betolakodókat.

– Mit tehetünk? – kérdezte Malfurion, hangját szinte telje-

sen elvitte a süvöltő ellenszél.

Krázus nem vesztegette a szót feleslegesen, csak lemutatott

a közelben kanyargó kanyonra, majd maga is arrafelé irányítot-

ta hátasát. Abban reménykedett, hogy a szűkös sziklafolyosón

– kisebbek lévén – sokkal könnyebben manővereznek majd,

mint a feketék.

Szívesen elmagyarázta volna társának, hogy miért üldözik

őket a sárkányok, de képtelen volt szólni a Föld Őrzőjéről. Ki-

fejezetten örült, hogy a druida eddig sem zaklatta ez irányú

kérdésekkel, és remélte, hogy később sem uralkodik el

Malfurionon a kíváncsiság. Arra biztosan rájött magától is,

hogy a mágus tisztában van a helyzetük okaival, és nyilvánva-

189

lóan a menekülés mellett döntött – pedig üldözőik a sárkányo-

kat keresték. Az éjtünde szó nélkül elfogadta, hogy menekülni-

ük kell.

A nagyobb és idősebb fekete sárkány valamivel sebesebben

haladt társánál. Amikor megfelelő közelségbe ért, újra felüvö l-

tött, és kitátott pofájából perzselő lángcsóvát küldött zsákmá-

nyai után. Alig méterekre kerülte el Krázust, a mágus

hippogriffje ijedt rikoltással ugrott meg a levegőben. Szeren-

csére az állat eléggé megőrizte nyugalmát ahhoz, hogy fejve-

szett menekülés helyett inkább menedéket keressen, és megkét-

szerezett erőfeszítéssel repült a kanyon felé. Eközben a „lán-

gok” zuhanni kezdtek a föld felé, minthogy a feketék nem

anyagtalan tüzet, hanem olvadt követ, izzó lávát köptek ellen-

feleikre.

Mielőtt a másik sárkány is rájuk támadhatott volna, a két

utazó elérte a kanyont, és a feketéket lefoglalta, hogy a kitü-

remkedő sziklaalakzatokat kerülgessék. Krázus összevonta a

szemöldökét, amikor rájött terve hibájára. A sárkányok már

születésüktől kezdve gyakorolják a manőverezést; a kölykök

ilyen kanyonokban kergetőznek szinte minden nap. A mágus

hirtelen kételkedni kezdett a sikerben, de már nem volt más le-

hetőségük. Megacélozta magát és eltökélte, hogy sikerülni fog

kibújniuk a szorult helyzetből.

Integetéssel keltette fel Malfurion figyelmét, és néhány

gyors mozdulattal próbálta elmagyarázni neki, hogy mit akar.

A végén két ujjal előredöfött az egyik északkeleti hegycsúcs

felé. Társa arckifejezéséből látszott, hogy ő sem látja reményte-

linek helyzetüket, de ettől függetlenül hamar megértette a mu-

togatás lényegét. Tudta, hogy hátasaikra kell hagyatkozniuk. A

két sárkány elűzéséhez akkor is nehéz lett volna elég erős va-

rázslatokat megidézni, ha nem épp nagy sebességgel menekül-

nek előlük.

190

Ahogy az egyik csúcs felé tartottak, Malfurion hirtelen ol-

dalra kanyarodott, s Krázus is hasonlóképpen tett – az ellenke-

ző irányban. Válla felett hátrapillantva a mágus látta, hogy a

sárkányok is ugyanígy tesznek, őt a nagyobbik követte.

– Vezérelj engem, Alexstrasza! – mormolta. – Ennek sike-

rülnie kell!

Nem látta sem az éjtündét, sem az üldözőjét, de ez várható

volt. Terve kétféleképpen lehetett sikeres, de mindkét módo-

zathoz üldözője előtt kellett maradnia. Ez egyre nehezebbnek

tűnt, minthogy a nagyobbik fekete sárkány igencsak ügyes röp-

tűnek bizonyult, majdnem ugyanolyan kiválóan manőverezett a

szűkös helyen, mint a hippogriff. Ugyanakkor – kisebb te-

remtményként – a hátasnak nagyobb erőfeszítésbe került tarta-

ni a sebességet. A sárkány egyre közelebb ért hozzá.

A mögötte felhangzó üvöltésből Krázus megértette, hogy

újabb adag lávára számíthat; így legalább ki tudta kerülni a

csapást. Ruháját és hátasa tollazatát elérte néhány izzó kő-

csepp, de nem esett komoly bajuk. Egy nagyobb, csőrszerű

alakzat alatt vezette el az állatot, azután keskeny hasadékon re-

pültek át, amely egy csúcsot vágott ketté. A sárkány mindkét-

szer épp csak elkerülte az ütközést.

A Malfurionnak mutatott hegy gyorsan közeledett. A mö-

götte száguldó veszély ellenére Krázus rászánt egy lélegzetvé-

telnyi időt és dél felé pillantott, amerre a druidának kellett len-

nie valahol. Nem látta jelét sem a hippogriffnek, sem a másik

sárkánynak, de nem maradt ideje aggódni; saját helyzetével

kellett foglalkoznia.

Üldözője ismét felüvöltött, és újabb lávatömeg zúdult el

Krázus mellett. A mágus egy pillanatra meg is lepődött a nagy

fekete hirtelen megromlott célzóképességén, és csak akkor jött

rá a trükkre, amikor jobboldalt szinte felrobbant a közeli hegy-

oldal egy része. Gyorsan felfelé irányította hátasát, de így is

191

nagy adag föld és kő borította be őket. Egy fejméretű szikla-

tömb nekicsapódott az állat oldalának, a szerencsétlen teremt-

mény felvijjogott és Krázus majdnem leesett a hátáról.

Bűz árasztotta el a paripát és a lovast; a sárkány már közvet-

lenül mögöttük volt. Krázus felemelte egyik kezét és elmondta

az egyik legrövidebb varázslatot, amelyet ismert. Az óriási

gyík szemei előtt fények rövid sorozata villant fel, ártalmatla-

nul ugyan, de vakító erővel. A nagydarab teremtmény felüvöl-

tött dühében és utánuk kapott, de célt tévesztett. Bár sebessége

csökkent valamelyest, még így is hatalmas lendülettel verte be-

le egyik szárnyát a sziklákba.

A mágus nyert némi időt. Még mindig nem látta a druidát,

és csak reménykedhetett, hogy társa elérte a hegyet. Ismerte

fajtája állhatatosságát és tudta, hogy ha Malfurion még életben

van, nyilván ugyanúgy nem ura a helyzetének, mint ő.

Azután, amikor már majdnem elérte a találkahelyként kije-

lölt hegyet, megpillantotta a másik grifflovast. Az állat eszeve-

szetten száguldott, és Malfurion a sörényébe temette arcát. A

második behemót közvetlenül mögöttük érkezett. Egy hirtelen

gondolattól vezérelve Krázus arrafelé irányította hátasát és

próbált úgy haladni, hogy épp csak egy pillanattal az éjtünde

előtt keresztezze annak útját. Hátasa felrikoltott és ezzel nem-

csak a másik bestia figyelmét keltette fel, de az ifjúét is.

Malfurion felnézett és egy apró mozdulattal jelezte, hogy még

épségben van.

Mindketten a felszín közelében maradtak, és ívesen haladtak

a hegyoldal mellett; mindkét sárkány tovább üldözte kiszemelt

áldozatát. Nem tudtak a mágus nagy előnyéről, miszerint maga

is kölyökkora óta járta a vidéket jól ismerte a környék miriád-

nyi ösvényét és akadályát.

Mögötte ismét felüvöltött a fekete óriás és támadása ezúttal

olyan közelre csapott be, hogy Krázus fuldokolni kezdett a fel-

192

kavart portól. A griff valahogy megúszta sérülés nélkül, s töret-

len lendülettel szárnyalt tovább. Lovasa összeszedte magát, és

feszülten összpontosított terve következő szakaszára. Enyhe

ereszkedésre késztette a hátast, és közben lassított is valame-

lyest. A második parancs nem igazán tetszett az állatnak, de a

mágus akaratával nehezen ellenkezhetett.

Néhány szempillantásnyi idő telt el csupán, s szemben fel-

bukkant Malfurion és hátasa. Krázus enyhén felfelé ösztökélte

a griffet, hogy igazodjon a druida röptéhez. Alig alkarnyi tá-

volságra szárnyaltak el egymás felett, azután egyikük lefelé,

másikuk felfelé kanyarodott éles szögben.

A sárkányok elvakultan száguldottak utánuk és egyáltalán

nem ismerték fel a megváltozott helyzet jelentőségét, vagy ha

mégis, akkor már későn. Pikkelyes testük hatalmas csattanással

találkozott. Az első pillanatban még beléjük szorult a levegő,

azután éktelen haraggal üvöltöttek fájdalmukban, s összegaba-

lyodott tagokkal zuhantak alá. A mágus meg mert volna esküd-

ni rá, hogy földet érésükbe beleremegett a hegy, és reményke-

dett, hogy valóban csontok reccsenését hallotta.

Nem állt meg, hogy megvizsgálja az eredményt. Intett az

időközben szintén feljebb emelkedő Malfurionnak és folytatták

útjukat. Ha esetleg nem okoztak komolyabb sérülést a feketék-

nek, ők akkor is messze járnak majd, mire azok ketten össze-

szedik magukat. Krázus máris a nem annyira távoli csúcsok fe-

lé fordította figyelmét; hamarosan hazaér és megtudja, mi tör-

tént.

193

Tizenkettő

Illidannak taktikai megbeszélést kellett volna tartania a

holdőrökkel, de momentán legkevésbé a háború járt a fejében.

Csak arra tudott gondolni, mekkora bolondot ált magából

Tiranda előtt. Lecsupaszította a lelkét, de rá kellett döbbennie,

hogy testvére már elrabolta tőle a lány szívét. Az egészben az

volt a legrosszabb, hogy Malfurion valószínűleg észre sem vet-

te a dolgot, lévén hajlamos rá, hogy túlzottan elmerüljön mes-

terségében és a világért való aggodalomban.

Hollócsőr személyes varázslója elhaladt egy őrhely mellett.

A katona tisztelgésre emelte fegyverét és idegesen szólt rá:

– Mindenkinek a tábor határain belül kell maradnia, Illidan

mester! Ez Hollócsőr nagyúr parancsa!

– Tudom, kinek a parancsa! – De…

A mágiatudó borostyánszín tekintetében nem sejlett semmi

jó. Az őr nyelt egyet és ellépett előle.

Azon a környéken még maradt valamennyi az erdőből; a

Légiónak nem volt ideje teljesen letarolni. Bár sokan örültek

volna ennek a ténynek, Illidant az sem érdekelte volna, ha a

démonok csak felégetett pusztaságot hagynak maguk után. Egy

hosszú pillanatra elgondolkodott rajta, hogy esetleg maga indít-

ja útnak a lángokat, de azután letett róla.

Bár Malfurion démonokba botlott valamivel délebbre, ő

nem tartott ilyesmitől. Egyrészt nem távolodott el túlságosan a

tábortól, gyakorlatilag az őrök látóterében maradt; másrészt

bármiféle szörny ugrott volna rá, idegállapotát tekintve való-

színű, hogy egyetlen szemvillanás alatt hamu sem marad belő-

le. Olyan harag fűtötte belül, hogy már szinte kívánta a harcot,

194

csak levezethesse féltékeny dühét valamin vagy valakin, bár-

kin.

De akkor és ott egyetlen ördögkutya sem akarta kiszipo-

lyozni, egyetlen pokolfajzat sem kívánta eltaposni. Sem eredár,

sem Végzethozó, még csak egy nevetséges felgár sem került

elébe. Tőle akár az egész Lángoló Légió is jöhetett volna egy-

szerre, mert az is meglehet, hogy legyőzhetetlen volt. Kivéve a

szerelemben.

Talált egy nagy követ és leült rá, elgondolkodott csodálatos

tervein. Hollócsőr pártfogása kifejezetten jól jött; lehetővé tet-

te, hogy végre beteljesítse felemelkedéssel járó sorsát, hiszen

annyit nyaggatták már a szemei miatt. Immáron felelősségteljes

posztra került, így előhozakodhatott azzal, amit már fontolga-

tott egy ideje; nem csupán gyermekkori játszótársként tekintett

Tirandára, de látta benne a gyönyörű nőt is, akivé időközben

vált. Amíg Malfurion madarakkal beszélgetett, ő azon morfon-

dírozott, hogyan kérje párjának a lányt.

Fejben mindent remekül a helyére tett: tiszteletre méltó

rangban áll és tudta, hogy számos másik nő gondolkodás nélkül

a karjaiba vetette volna magát. Rövid idő alatt – kimondatlanul

bár, de a gyakorlatban – a Holdőrség maradékának vezetőjévé

vált, és számtalan éjtündét mentett meg a haláltól. Hatalmas

volt, jóképű és hősies. Tirandának nem lett volna szabad ellen-

keznie, ha nincs a képben Malfurion.

Haragja új erőre kapott, és egy közeli kőre mutatott. Az át-

alakult, felvette testvére arcának formáit, azután Illidan ökölbe

szorított kezétől apró szilánkokra hullott.

– Az enyém lehetne! – morogta maga elé a varázsló. Saját

szavain, ha lehet, még jobban feldühödött, szinte felrobbant

dühében.

– Az enyém lehetett volna – helyesbített –, ha nem vagy te,

drága testvérem!

195

Mindig elébed lépett, jött erre egy gondolat. Mindig elfog-

lalta a neked szánt helyet.

– Persze! – kacagott önmagán sötéten. – Mert hát mire való

az én csodálatos, borostyánszín szemem?!

A nagyság jele. Legendás sors hírnöke.

– Gonosz tréfa az istenektől! – mordult önmagára, és felkel-

ve mélyebben beballagott az erdőbe. Azonban hiába az akadá-

lyokkal teli terep, továbbra is a fejében forgó gondolatok kötöt-

ték le figyelmét, és valahogy nem is igazán akart megszabadul-

ni tőlük.

Malfurion talán nem is tudja, hogy Tiranda őt akarja. Mi

van, ha sohasem tudja meg?

– És mit tehetnék ez ellen? Talán tartsam őket távol egymás-

tól? Ennyi erővel akár azt is akarhatnám, hogy a hold ne keljen

fel többé! – Akaratlan is hangosan válaszolt, beszédbe elegye-

dett önmagával.

De ha Malfurion odaveszne a háborúban, mielőtt megtudja a

dolgot, az olyan lenne, mintha Tiranda nem is választott volna.

Ha Malfurion nincs többé, akkor biztosan te következnél.

Nem vette észre az elszólást, s azt sem, hogy belső hangja

megváltozott, hízelgőbb, alantasabb lett. Megállt és maga elé

emelt tenyerére idézte a táncoló Tiranda képét. A virágszok-

nyás, fiatalabb kori emlék egy ünnepségről származott, hosszú

esztendőkkel korábbról. Akkor először ismerte fel, hogy már

nemcsak barátként tekint a lányra.

Ha nem lenne többé Malfurion…

Illidan leejtette kezét és a kép semmivé foszlott. Úgy sóhaj-

tott, mint aki álomból ébred.

– Nem! Ez barbár dolog lenne. – Ugyanakkor valami isme-

retlen mozdult meg lelkében; elkápráztatta a gondolat, és a

mögötte rejlő lehetőségek összessége.

196

Sok minden történhet valakivel a csata forgatagában. Nem

kell meghalnia, de a démonok megtudhatják, hogy mekkora

veszélyt jelent számukra a druida mágia. Mi több, Malfurion

már be is bizonyította ezt, amikor megölte a királynő főtaná-

csosát és lerombolta az első kaput. Most pedig megölte a Légió

egyik parancsnokát. Lehet, hogy nem is akarják megölni, és

szívesebben fognák el élve.

– Adjam fel? Nekik?

A csata káoszában eltűnnek némelyek. Senkit sem vádolhat-

nak…

– Senkit sem vádolhatnak… – mormolta Illidan tűnődőn.

Újra maga elé emelte nyitott tenyerét és megjelenítette felette

Tiranda táncoló mását. Nézegette egy darabig, üres fejjel, méla

tekintettel. Azután egyszer csak megint maga mellé ejtette ke-

zét és nadrágjába törölgette tenyerét, mintha a gonosz ötletek

mocskolták volna össze: – Soha! Nem tehetek ilyet a testvé-

remmel!

Gyorsan megfordult és visszasietett a táborba, közben ma-

gában motyogott. Mögötte észrevétlen maradt a sötét alak,

amely csendben állt a fák árnyékában és a távozását figyelte.

Mikor az éjtünde hallótávolságon kívülre ért, az alak felkunco-

gott a becsület és testvéri szeretet hirtelen fellángolásán.

– Lefektettük az alapokat – suttogta maga elé, határozottan

jól szórakozva –, és te majd építkezel rájuk, ifjú varázsló. –

Azzal elsétált az ellenkező irányba, patái ellenére lépte alig vert

zajt.

Minthogy reménytelennek látta a druidára és az idős mágus-

ra való várakozást, Hollócsőr kiadta a parancsot az indulásra, s

a következő reggelt jelölte meg. Természetesen szinte minden-

ki jobb szeretett volna éjszaka menetelni, de a nemes nem akart

ennyire kiszámítható mozdulattal kezdeni. Végeredményben a

katonák már hozzászoktak valamelyest a nappalokhoz, és el-

197

szántsággal pótolhatták a napfény által elszívott erőt. Hollócsőr

leginkább a harcosok eltökéltségére alapozott és arra, hogy

megértik: ha elbuknak, velük együtt elvész minden.

Katonái pedig engedelmeskedtek. Tudták, hogy mi ellen

kell harcolniuk, és hogy az ellenfél félelmetes, de csak mene-

teltek, akár éjjel, akár nappal. Folytatódott hát a küzdelem

Kalimdorért.

Miközben az éjtündék a túlélésért küzdöttek és Illidan pró-

bált úrrá lenni sötét gondolatain, Krázust egészen más jellegű

gondok aggasztották, olyasmi, amire egyáltalán nem számított.

– Óriási lehet. Nem érzékelem a széleit – sziszegte csalódot-

tan.

Láthatatlan pajzs húzódott előttük. Csupán érintéssel érzé-

kelhető varázsvédelem tartotta őket – a mágus szerint – legfel-

jebb egynapi távolságra céljuktól. Csúf módon fedezték fel a

létezését: a nyurga idegen hátasa nekiütközött, de olyan erővel,

hogy ő is leesett hátáról, s külön zuhantak alá. Malfurion a szél

segítségével mentette meg, azután leereszkedtek, hogy meg-

vizsgálják az elébük került akadályt.

Tanulmányozással töltött hosszú órák elteltével sem kerül-

tek közelebb a megoldáshoz, és az idős mágus tanácstalansága

kifejezetten zavarba ejtette a druidát. Végül Krázus kimondta

az elképzelhetetlent:

– Ennyi volt. Itt a vége.

– Nincs ötleted, hogyan törhetnénk át?

– Sőt! Még a gondolataimat is megállítja. Nem tudom fel-

venni a kapcsolatot a bentiekkel.

Malfurion egyre mélyebben tisztelte társát. A rejtélyes alak

a segítségére sietett, amikor elveszítette első harcát Xaviosz el-

lenében, és a főtanácsos bebörtönözte a lelkét. A mágus irányí-

tása alatt kiszabadult, elpusztította a kancellárt és lerombolta az

első démonkaput. Szörnyű volt látni, hogy egy ilyen nagy tudá-

198

sú varázshasználó megtörten csóválja a fejét és megadóan só-

hajtozik.

– Olyan közel jártunk már – suttogta maga elé a mágus. –

Ez csak az ő műve lehet.

– Kinek a műve?

Krázus összevont szemöldökkel nézett az éjtündére. Úgy

tűnt, mintha méregetné, és Malfurion csak remélte, hogy mél-

tónak bizonyul.

– Nos, végül is megtudhatod. Rászolgáltál, hogy elmond-

jam, amit elmondhatok.

A druida visszatartott lélegzettel figyelt; bármit is kívánt tár-

sa felfedni előtte, az minden bizonnyal nagy jelentőséggel bírt.

– Három „idegennel” találkozott néped az utóbbi időben,

akik közül az egyik Rónin, a másik Brox. Egy ember és egy

ork, ahogy ők mondják, és bár nem ismerheted a fajtájukat, el-

hiheted nekik, hogy ők egy ember és egy ork. A mágus szüne-

tet tartott. Malfurion elgondolkodott egy pillanatra, hogy kell-e

válaszolnia egyáltalán, azután csak bólintott, hogy eddig érti.

– Azonban sohasem utaltam rá, hogy én magam miféle fajba

tartozom. A többiek sem mondták el.

Visszagondolva a druida rádöbbent, hogy valóban így tör-

tént, mi több, senki sem kérdezett rá erre, de nyilvánvaló volt,

hogy miért.

– Az éjtündék rokona lehetsz. Nagyon hasonlítasz ránk.

– Nyilván hasonlíthatok a már legalább egy esztendeje ha-

lott éjtündékre, de ennél több közös vonásunk nem nagyon

akad, ugyebár? És elárulom, hogy amit látsz, csupán álca; a faj-

táink nem állnak rokonságban egymással. Ha már itt tartunk,

nem vagyok rokona a törpöknek, az embereknek, az orkoknak

vagy a taureneknek sem.

Malfurion nem értette, hogy a másik mire akar kilyukadni.

Csak nézett zavarodottan:

199

– Akkor hát mi vagy te?

Krázus tekintete az ő tekintetébe mélyedt. Hirtelen nem is

látott már mást, csak azokat az idegen szemeket.

– Nézz mélyre, druida, és gondold végig mindazt, amit már

tudsz rólam!

S Malfurion engedelmeskedett. Társa szemébe nézve végig-

gondolta mindazt, amit addig megtudott. Rá kellett döbbennie,

hogy nem sok ismerettel rendelkezik ez ügyben – egy varázs-

tudó állt előtte, kivételes tehetséggel és erővel megáldva. A

puszta jelenléte is elképesztő tapasztalatot és kort sejtetett, és

ezt kivétel nélkül mindenki érezte, kezdve a nővérektől a hold-

őrökön át egészen az éjszablyákig, a hippogriffekig… és az er-

dő fái is felismerték benne ugyanezt. Ámbár senki sem értette

mit jelenthet, honnan eredhet ez a rejtélyes légkör.

A megérkezése is figyelemre méltó volt: egy sárkány társa-

ságában jött el az éjtündékhez, és később is a behemót mellett

időzött. Malfurion már első találkozásuk alkalmával megérezte

a mélységes rokonságot Krázus és Korialstrasz között, s már

akkor sem értette. Ráadásul, ha eltávolodtak egymástól, mind-

ketten rejtélyes gyengeséget mutattak; s együtt elképesztő hata-

lomról tettek tanúbizonyságot.

Ha jobban végiggondolta, Korialstrasz olyan közvetlenül,

olyan egyenlőként beszélt a mágussal, mintha testvérek lettek

volna, mi több, úgy hallgatott rá, mintha egyenesen egy tapasz-

taltabb, idősebb testvér adott volna tanácsokat neki.

Látván a megértés jeleit Malfurion tekintetében, társa így

suttogott:

– A küszöbön állsz. Lépd hát át! – Megnyitotta magát a dru-

idának, hogy az megláthassa igaz alakját. Az éjtünde elméjében

Krázus képe megváltozott, arca megnyúlt, orra és szája egybe-

folyt, fogai élessé és hegyessé változtak, közben meg is sűrű-

södtek. Egész testében megnövekedett, gyíkszerűvé vált, és ru-

200

hájából karmazsinvörös pikkelytakaró született. Kezei és lábai

karmos végtagokká változtak, hátából szárnyak türemkedtek

elő, hajából vörös csonttaréj lett, és hátul hosszú gyíkfarkat nö-

vesztett.

– Sárkány! – tört ki Malfurionból, bár immáron jóval kevés-

bé meglepetten, mintha valamivel korábban történt volna

mindez. Ugyanakkor döbbenete elegendő volt ahhoz, hogy

megtörje összpontosítását, és a következő pillanatban már újra

a nyurga alakot látta maga előtt, nem is elméjében, hanem fizi-

kai valójában.

– Igen, Viharhozó Malfurion, sárkány vagyok. Méghozzá

egy vörös sárkány, ha pontosak akarunk lenni. Azt az ösvényt

választottam, amely a halandók útjai mellett vezet el, így ma-

gam is halandó alakot öltöttem, tanultam tőlük és sokakat taní-

tottam.

– Egy sárkány! – Az éjtünde még mindig nehezen hitte el. –

Ez sok dolgot megmagyaráz. Ugyanakkor számos kérdést vet

fel.

– Akiket magunk mögött hagytunk, azok közül csupán

Rónin tudja a teljes igazságot. Talán az ork is kikövetkeztette

már, és a papnő gyanakodhat.

– Az emberek a sárkányok szövetségesei?

– Nem. De ebben az álcában Rónin mestere voltam egy ide-

ig. Ő igen kivételes mágus, még ha fajtája képességeit nézzük

is. Emellett becsületes. Bizonyos tekintetben jobban bízom

őbenne, mint némelyekben a saját fajomból.

Hogy aláhúzza e szavakat, Krázus – Malfurion még nem

tudta sárkánynak nevezni – rácsapott egyik kezével a láthatat-

lan pajzsra.

– És ez csak erősíti ebbéli meggyőződésemet. Nem kellene

itt lennie.

201

– De miért nem változtál vissza, hogy iderepülj? Miért kel-

lettek a hippogriffek? – A druida egyre kíváncsibb volt, hogy

miféle rejtélyek övezik még a titokzatos idegent. – Ebben az

alakban sérülékenyebb is vagy, nem? A démonok is könnyeb-

ben megölhetnek, nem beszélve a legutóbbi zuhanásodról.

– Néhány dolog rejtve kell maradjon, Malfurion, de még

elmondhatom, hogy azért nem változtam vissza soha, mert nem

tudok. Igaz minden, amit ideérkezésünkről mondtunk

Róninnal, de az utazás alatt elveszítettem ezt a képességet.

Társa értőn bólintott és nem tett fel több kérdést, így Krázus

visszafordult a falhoz, s újfent valamiféle átjárót keresett rajta.

– Azt már gondolom, megérted, hogyan lehettem olyan ma-

gabiztos, amikor a sárkányok segítségét akartam kérni. A saját

fajtájukra általában hallgatnak, és azt is elmondják, hogy miért

csendesedtek el annyira, mi okból titkolóznak. -Dühödten szi-

szegett, meglepve ezzel az ifjút, aki eladdig szinte mindig nyu-

godtnak látta: – Csak előbb fel kéne vennem velük a kapcsola-

tot!

– Ki teremthette a pajzsot?

Először úgy tűnt, mintha a mágus válaszolni akart volna,

azután hirtelen összeszorította ajkait. Egy ideig valamiféle bel-

ső zavarral küzdött, azután komoran annyit mondott:

– Lényegtelen. Csak az számít, hogy mit jelent utunk siker-

telensége. Odaát a falon túl találhatóak mindazok, akiknek a

segítségével biztosíthatnánk az éjtündék győzelmét. Valami-

képpen el kell érnünk őket!

Malfurion biztos volt benne, hogy a sárkánymágus sok min-

dent elhallgatott előle, de addigi ismeretségük alapján tisztelte

annyira, hogy ne feszegesse a határokat. Értette, hogy céljuk

elérése szükséges népe fennmaradásához, ezért nem is akart

mást, csak segíteni. A fal azonban igencsak megnehezítette a

dolgukat: nem voltak képesek áthatolni rajta, s valószínűleg

202

támadásaikkal sem tudták volna kikezdeni. Gyakorlatilag talán

szellemmé kellett volna változniuk, hogy…

A druida nyelt egyet és nagy nehezen kinyögte:

– Talán tudok egy módot, amivel át lehet jutni. Legalábbis

én biztosan átjutnék.

– Mire gondolsz?

– Beléphetek a Smaragd Álomba.

Krázus tekintete előbb elsötétedett, azután tűnődő arcot vá-

gott. Az éjtünde kifejezetten szerette volna, hogy a mágus ves-

se el az ötletet, ám ehelyett végül bólintott:

– Igen. Lehet, hogy ez az egyetlen út.

– De segíthet rajtunk? Nem vagyok bizonyos benne, hogy

láthatnak vagy hallhatnak egyáltalán. És ha mégis, meghallgat-

nak majd?

– Van valaki, aki a segítségedre lehet ebben. Keresd meg

Hiszérát.

Hiszéra? Khenariosz is említette ezt a nevet, amikor először

beszélt a Smaragd Álomról. A nagy megtestesülések egyike-

ként nevezte meg, aki az álombirodalom felett uralkodik. Igen,

ő bizonyosan hallani és látni fog odaát… de vajon meghallgat

majd?

– Ha meg tudod őt győzni, hogy ajánljon Alexstrasza fi-

gyelmébe – tette hozzá Krázus, látván az ifjú vonakodását –,

akkor ő megkérdezheti Korialstraszt. Róla tudnod kell, hogy a

sárkánykirálynő hitvese, így Alexstrasza biztosan hallgat a sza-

vára.

Ahogy a mágus kiejtette a nevet, abból tisztán érezhető volt,

hogy a nőstény sárkány igen fontos szerepet játszik az életében.

Malfurion is tudta, hogy Alexstrasza egy másik nagy megteste-

sülés, és immáron szinte nem is csodálkozott azon, hogyan be-

szélhet róla Krázus úgy, mintha közvetlen közelről ismerné őt.

Valószínű, hogy nem csupán a halandók között járó kém lehe-

203

tett, de valamiféle magas rangú tagja a sárkánynépnek. Ez a

gondolat Malfuriont is magabiztosabbá tette:

– Megteszem, amit tudok!

– Ha Hiszéra meggyőzése nehezen megy – folytatta a nyur-

ga varázstudó –, minden bizonnyal érdemes megemlítened

Khenarioszt, és hogy a tanítód. Többször is, ha szükséges.

Nem volt biztos benne, hogy ez változtat a dolgokon, de

Malfurion továbbra is megbízott társa bölcsességében. Bólin-

tott és leült, lehunyta szemét, a légzőgyakorlattal kezdte.

Eközben Krázus kicsit arrébb sétált és felkészült, hogy ébe-

ren őrködjön az elrévedő druida felett.

Az éjtünde meditációba mélyedve lenyugtatta testét és tuda-

tát, majd álom-alakjával kezdett kiemelkedni a halandó világba

tartozó anyagból. A testi világ egyre távolodott, lélek-formáját

elszakította tőle, csupán egyetlen életerő-fonalat hagyott a visz-

szatéréshez. Béke ölelte magához és ő szívesen fogadta; ezúttal

a természet sem háborgott körülötte, ehhez elég messze voltak

a dúlástól.

Teste elrévülten szunnyadt odalent, de Malfurion éberebb-

nek érezte magát, mint valaha. Egészen könnyedén átsiklott a

smaragdzöld homályon, és már szinte szégyellte magát, amiért

korábban olyannyira rettegett az átlépéstől. Tudta, hogy amíg

nem hagyja figyelmét elkalandozni, addig nem érheti nagy baj.

A hegyes vidék meglepően hasonlított a Smaragd Álomban

és a testi világban, csupán annyi különbséggel, hogy a csúcsok

kevésbé tűntek tépettnek, időjárás-vertnek. Így nézhettek hát

ki, amikor a teremtők megalkották őket – a druida küldetésének

sürgőssége ellenére is megállt egy kicsit, hogy megcsodálja a

mennyei művet. Lenyűgözte a táj fenségessége.

Azután egy gondolat visszarántotta tudatát a feladatához:

mindebből semmi sem marad, ha a Lángoló Légió eljut idáig.

Odalebegett a láthatatlan falhoz és óvatosan megérintette. El-

204

lenállást várt, de semmi sem állt a keze útjába; a védővarázs a

Smaragd Álomban nem létezett. Megalkotója nyilván jóval

anyagibb betolakodókra számított, vagy esetleg eszébe sem ju-

tott, hogy valaki az álombirodalmat választja az átkeléshez.

Malfurion kinézte magának a legmagasabb csúcsot a vonu-

latban – Krázus mutatott rá még a pajzsfallal való találkozás

előtt, mondván, oda tartanak –, és szinte egy szemvillanás alatt

odaröppent. Olyan érzés volt, mintha átugrotta volna a teret,

vagy teleportált volna, bár ez utóbbitól annyiban különbözött a

dolog, hogy az iménti pillanatok emlékében benne rejlett az

odavezető út egésze.

Mivel a mágus semmivel sem utalt arra, hogy ez helytelen

lenne, így a druida szinte egyértelműnek vette, hogy arra kell

folytatnia útját. A csendes, mozdulatlan tájból kitüremkedő

hegyóriások mellett egészen pöttömnek, jelentéktelennek érez-

te magát, és a mindenben benne rejlő zöldes árnyalat még kü-

lönlegesebbé tette a látványt. A megcélzott csúcs felett lebegve

összpontosított, és a környezet zöldje halványodott valame-

lyest, felfedte a több évezredes lekopott, töredezett sziklákat.

Még mindig a Smaragd Álomban járt, de közben kitekintett a

halandó világba.

Látóterét teljesen betöltötte egy hatalmas, bíbor sárkányfej.

Meglepetten húzódott vissza érzékeivel is az álombirodalomba,

azután észbe kapott és rájött, hogy a gyík nem láthatja őt. Újra

kinézett az anyagi világba és nyugtázta, hogy a vörös őrző át-

néz lélek-formáján.

A hegycsúcson ülve őrködő behemót jelenléte azt mutatta,

hogy valóban közel járhat a sárkányok otthonához. Azonban

nem kívánt időt fecsérelni arra, hogy egyesével átkutatja a kör-

nyező hegyeket és megkeresi a bejáratot, inkább az eredeti

tervnél maradva, Hiszéra szólítása mellett döntött. Az továbbra

205

is kérdéses maradt, hogy vajon az Álmok Hercegnője meghall-

gatja-e kérését.

A próbálkozáshoz teljesen visszatért a Smaragd Álomba és

megpróbált a zöld sárkányra összpontosítani. Tudta, túl kevés

ismerettel rendelkezik Hiszéráról ahhoz, hogy közvetlenül

megszólíthassa, ezért csak úgy szétküldte tudati üzenetét az

álomvilágban, reménykedve, hogy elég messzire el tudja jut-

tatni szavait, s azok megfelelőek lesznek.

Hiszéra, Almok Hercegnője, Nagy Megtestesülés! Alázato-

san kérlek, hogy válaszolj szólításomra! Üzenetet hoztam vala-

kitől, aki ismeri az Élet Forrását, nővéredet, Alexstraszát.

Csendben, nyugodtan várakozott. Amikor nyilvánvalóvá

vált, hogy nem érkezik válasz, újra próbálkozott, s ezúttal hatá-

rozottabban összpontosította akaratát, hogy erőteljesebbé tegye

az üzenetet. Némileg változtatott is rajta:

Hiszéra, Almok Hercegnője! Khenariosz, az erdők urának

nevében kérlek, hallgass meg!

Ismét várt, ám nem kellett sokáig tűnődnie a következő pró-

bálkozás szükségességén. Hamarosan erőt sugárzó, mégis kifi-

nomult jelenlétet érzett, majd meglátta a forrását is: egy nő le-

begett mellette, egy éjtünde nő. Áttetsző öltözéke úgy lobogott,

mintha szél fújná, csuklyája csupán arcát hagyta szabadon, a

szépséges és nyugodt arcot. A jelenség egyetlen nyugtalanító

vonása a lehunyva tartott szemhéj volt, ami így is mintha vesé-

be látó, lélek mélyére hatoló tekintettel nézett volna

Malfurionra.

Akár igazi éjtünde is lehetett volna, ám a csuklya alól elő-

bukkanó smaragdzöld tincsek és bőrének, ruházatának hason-

lóan zöldes árnyalata miatt erősen különbözött. A druida vala-

hogy bizonyos volt benne, hogy Hiszéra személyesen jött el

hozzá.

206

– Eljöttem – válaszolt a hívásra a jelenés halk határozott-

sággal. – Csak hagyd már abba a kiabálást! A gondolataid

visszhangot vernek az elmémben.

Malfurion le akart térdelni, de rájött, hogy ostobán nézne ki,

így inkább csak meghajolt.

– Köszönöm, hogy meghallgatsz, úrnő… Karcsú kéz intette

le.

– Nincs szükség efféle gesztusokra. Hívtál, hát eljöttem.

Mondd és távozz!

Közvetlensége lenyűgözte az éjtündét. Ott állt egy másik vi-

lágban, és az egyik nagy megtestesülés úgy beszél vele, mintha

valamiféle ismerőse lenne, aki beugrott néhány szóra, de látha-

tóan zavarja a háziakat. Nehezen hitte el, hogy a mindenség

egyik hatalmasságához ennyire természetesen illik az ilyen be-

szédmód.

– Bocsáss meg nekem! Nem akartalak zavarni…

– És mégis itt vagy.

– Egy ismerőddel érkeztem, s ő tanácsolta, hogy keresselek

fel – egy sárkány, aki Krázusnak nevezteti magát.

– A nevét valóban ismerem, bár az elméje épsége gyanús.

Mi van vele?

– Alexstraszával kíván beszélni, de képtelen áttörni a falat,

amely e helyet körülveszi.

Miközben beszélt, Malfurion azon kapta magát, hogy aka-

ratlanul is erőfeszítéseket tesz, mert másképpen nem bírja

Hiszérán tartani a figyelmét. A megtestesülés folyamatosan

„pislákolt”, mint egy gyertyaláng, vagy mint valamiféle képze-

letfoszlány. Arckifejezése, testtartásának jellege végig változat-

lan volt, csak szeme mozgott nyughatatlanul a lehunyt szemhé-

jak alatt. A druida nem kételkedett benne, hogy Hiszéra min-

dent lát maga körül, de hogy miképpen, az igencsak kíváncsivá

tette.

207

– A fal azért lett felállítva, hogy terveink jelen szakaszának

kifinomult folyamatait védelmezze – válaszolta a sárkány. –

Egyetlen szó sem szivároghat ki, amíg nem jött el az ideje. Így

szólt a Föld Őrzője.

– De Krázusnak be kellene lépnie…

– …és kint marad. Nincs több szavam ehhez a dologhoz.

Akarsz még valamit?

Malfurion lázasan kereste a megoldást:

– Ha esetleg a te közbenjárásod által beszélhetne

Alexstraszával…

Hiszéra felnevetett, oly hirtelen, hogy a druida egészen

megütközött rajta.

– Igazán merész vagy, halandó teremtmény! Hogy én legyek

az eszköze nővérem zaklatásának egy ilyen gondterhes idő-

szakban? Akarsz esetleg még valamit, vagy sikerült eljutnod a

vakmerőség határára?

– Tanítóm, Khenariosz nevére esküszöm, hogy csupán eny-

nyit szeretnék, s egyáltalán nem kerestelek volna fel, úrnő, ha

nem lenne szükséges.

A félisten nevének említése különös hatással járt: a jelenés

egészen elhomályosodott és a szemek megálltak, mintha talán

lefelé néztek volna. Bár egy lélegzetvételnyi idő elteltével

Hiszéra összeszedte magát, ahhoz elég hosszan tartott a válto-

zás, hogy az éjtünde felfigyeljen rá.

– Nem kívánom folytatni ezt a beszélgetést. – Az Álmok

Hercegnője igen hűvös hangon válaszolt. – Ne zaklass, halan-

dó, és térj vissza a világodba, amíg még megteheted!

– Khenariosz bármikor jótáll értem.

– Nincs oka, hogy ővele hozakodj elő! – csattant fel a nős-

tény sárkány, és majdnem kinyitotta a szemét. Emellett arca –

elvonatkoztatva a druida felé irányuló haragtól – egy másik

arcra emlékeztette az ifjút, amelyen gyakorta látott hasonló ki-

208

fejezést. Az emlék gyermekkorából tört elő, és a felidézett kép

alapján az Álmok Hercegnője úgy viselkedett a félisten emle-

getésére, mint egy szerető anya.

Malfurion eladdig azt hitte, szeretők lehettek. Nem tudta

miért, de elszégyellte magát, és legszívesebben mindent visz-

szavont volna az utóbbi szavaiból. Hiszérát jól láthatóan fel-

zaklatta, és dühös volt Krázusra emiatt. A sárkánymágusnak

tudnia kellett erről, és akkor arról is, hogy nem érdemes elő-

jönni a névvel.

Már épp hozzálátott volna, hogy kilépjen – kimeneküljön –

az álombirodalomból, amikor Hiszéra bejelentette:

– Segítek beszélni Alexstraszával.

– Úrnőm…

– Soha, senkinek nem szólsz az itt történtekről, éjtünde,

vagy örökre kizárlak a birodalmamból!

A Smaragd Álom és vele személyes álmainak elvesztése

eléggé megrémítette az ifjút ahhoz, hogy szó nélkül bólintson.

Megértette, hogy Hiszéra és Khenariosz viszonya – lehetett

bármiféle – nem tartozik őrá, vagy a világon bárki másra.

– Elviszlek a találkozó helyszínére és várakoznod kell, amíg

nem szólok, hogy beszélhetsz a nővéremmel. Azután és csakis

azután leszek hajlandó átadni az üzenetedet – vagy az övét. –

Az utolsó szót egy gúnyos mosoly kíséretében ejtette ki, ezáltal

egyértelműen jelezve, hogy nincs nagy véleménnyel Krázusról.

A druida csendben bólintott; nem mert több szót ejteni, nehogy

a végén megölesse magukat.

A jelenés odanyújtotta egyik kezét:

– Fogd meg!

Malfurion hezitált néhány pillanatig, azután a legnagyobb

tisztelettel engedelmeskedett. Nem tudta, mit várjon egy másik

lélek megérintésétől a Smaragd Álomban, és meglepetésére az

209

érzés olyan volt, mintha testi valójukban találkoztak volna.

Hiszéra keze az anyjára emlékeztette.

– Ne feledd a figyelmeztetésem! – mondta a megtestesülés.

Mielőtt az éjtünde válaszolhatott volna, átléptek a halandó

világba. Az egész olyan hirtelen történt és olyannyira zökke-

nőmentes volt, hogy a druida csak a környezet megváltozásá-

ból és Hiszéra eltűnéséből következtetett rá.

Nem, valójában az Álmok Hercegnője nem tűnt el. Ott lebe-

gett Malfurion mellett a maga teljes fenségességében, immáron

visszaváltozva smaragdzöld sárkánnyá, csillámló pikkelyekkel

és akkora termettel, hogy Korialstrasz vagy a két fekete eltör-

pült mellette – az ifjú még csak ezt a három behemótot látta a

maga teljes valójában.

Illetve még néhányat azután, hogy elméje felfogta a környe-

zetet. Hatalmas teremben lebegtek, melynek közepén más sár-

kányok gyülekeztek. A vörös csak Alexstrasza lehetett; a pusz-

ta jelenléte is boldogító méltóságot árasztott, ám jóval anya-

gibb és valószerűbb volt, mint Hiszéra. Mellette egy kékes-

fehér óriásgyík állt, maga is közel akkora, mint a Sárkányki-

rálynő, pikkelyei folyton elváltoztak, közben mindenféle színű

fények cikáztak közöttük. Elképesztő, hihetetlen látványt nyúj-

tott.

A harmadik ijesztő, sötét látomás is lehetett volna, roppant

méreteivel felülmúlta a másik kettőt. Nyers hatalom érzését, a

föld erejének érzetét árasztotta magából, s mélyfekete pikkelyei

között mintha drágakövek csillantak volna meg. Amikor tekin-

tete hosszabban elidőzött a valóban óriási teremtményen,

Malfurion úgy érezte, el kell fordulnia, mert váratlanul kelle-

metlen nyugtalanság költözött szívébe. Nem csupán azért, mert

korábban két fekete sárkány üldözte őt és társát; emellett vala-

miféle megmagyarázhatatlan rémület szállta meg, amitől még

lélek-formájában is kirázta a hideg.

210

A druida azonban hiába próbálta elfordítani tekintetét – fi-

gyelmét megragadta az, ami a sárkányokét is lekötötte éppen.

Kicsiny tárgyat látott az óriásgyíkok között, elfért volna a te-

nyerében, és csupán egy pöttynek tűnt a fekete megtestesülés

mancsában.

– Látjátok? – dörgött a szörnyeteg hangja. – Minden készen

áll. Elérkezik a pillanat, melyre várakoztunk.

– És mikor érkezik el az a pillanat? – kérdezte Alexstrasza.

– A démonok minden egyes napon egyre messzebbre jutnak, és

feldúlják a világot maguk körül. Ha parancsnokaik nem vonták

volna össze erőiket az éjtündék ellenében, akár itt is lehetnének

már.

– Megértem az aggodalmad, de a Sárkánylélekkel meg kell

várnunk a megfelelő együttállást. Ez a módja.

A vörös megtestesülés az aranykorongot szemlélte.

– Imádkozzunk hát, hogy amikor használjuk, valóban úgy

lesz minden, ahogy mondod, Neltharion. Imádkozzunk, hogy

valóban helyreáll a világ rendje.

A fekete csak bólintott. Malfurion reményei új erőre kaptak:

a sárkányok valóban tesznek valamit a világért, ámde titokban,

s már el is készítették ezt a talizmánfélét, amely elűzheti a dé-

monokat. A druidán eluralkodott a kíváncsiság. Észrevette,

hogy Hiszéra a Sárkánylélekre figyel, s valamiképpen meg-

gyengült a köztük lévő kötelék. Kihasználva az alkalmat ki-

nyúlt akaratával a fénylő korong felé és megpróbálta megvizs-

gálni, tudatával letapogatni a benne rejlő erőket. Oly jelentékte-

lennek látszott, s mégis akkora hatalmat sugárzott magából,

hogy még a sárkányok legnagyobbjai is tisztelettel adóztak ne-

ki. A démonoknak esélyük sem lesz ellene…

Nem lepte meg, hogy a tárgyat védővarázslat övezte. Meg-

vizsgálta mindenfelől, mindenféle általa ismert módon, és fel-

fedezett egy furcsaságot. Álom-alakjában bizonyos módon ké-

211

pes volt érzékelni az aurákat – azt a jelenlét-érzetet, amely

minden tárgyat és élőlényt körülvesz, s a birtokolt hatalomhoz

és életerőhöz mérten lehet kisebb vagy nagyobb. Minden nagy

megtestesülés a maga teljes valójában volt jelen, s aurájuk be-

leivódott a talizmánba is, ámde nem teljesen ugyanúgy. A feke-

te sárkány aurája belekapaszkodott, belefonódott a többiekébe,

s valamelyest körbe is vette azokat, mintha a hatalmában tartot-

ta volna őket. Mintha az a bizonyos védővarázslat leginkább

azért lett volna ott, hogy eltitkoljon valamit a többiek elől.

Az ifjút ettől még inkább furdalni kezdte a kíváncsiság;

Khenariosz tanításai segítségével azt kezdte keresni, hogyan

láthatna át a védelmen. Nem telt sok időbe, és a vártnál is ben-

tebb jutott, talán mert a varázs megalkotója kifejezetten a sár-

kányokra számított, vagy mert az ő művészete annyira más

volt. Végül sikerült tudatával megérintenie a tárgyban rejlő

erőket.

Amit így felfedezett, attól hirtelen megtántorodott, még így,

álom-alakjában is. Lelkében és tudatában egyformán reszketett,

képtelen volt megragadni, megfogalmazni érzeteit. A Sárkány-

lélek, amelynek meg kellett volna mentenie Kalimdort, úgy

tűnt, legalább akkora gonoszságot rejtett magában, mint amek-

kora a Lángoló Légiót hajtotta előre pusztító hadjáratában.

212

Tizenhárom

A démonok hajlamosak voltak mindent és mindenkit leölni,

ami vagy aki az útjukba került. Ez igencsak megnehezítette,

hogy rabokat fogjon és kikérdezze őket, pedig Varo'then szük-

ségét érezte az ilyesminek. Végül sikerült meggyőznie

Arkhemónt, hogy küldjön neki néhány éjtündét, de az érkezők

inkább tűntek törött és kicsavarodott testrészek halmainak,

mintsem élőlényeknek.

A sebhelyes kapitány eltöltött néhány percet az utolsóval,

azután szívességet tett neki és elmetszette a torkát. A vallatás

teljesen eredménytelen volt, de sokkal inkább a foglyok állapo-

ta miatt, mintsem az ő személyes hibájából. Úgy tűnt, a Légió

parancsnokai nem értették meg, hogy ez együtt jár bizonyos

követelményekkel.

Szeretett volna kint lenni a harcmezőn, de ugyanakkor a pa-

lotát sem akaródzott elhagynia, főképpen az utóbbi időben.

Napok óta senki sem látta azt a lényt, ami valaha Xaviosz volt,

és ebben az időszakban eltűnt néhány Előkelő is. Mannorot

egyáltalán nem fordított figyelmet a dologra, és a kapitány fel-

tételezte, hogy a démon ismerheti az okokat. A tiszt utálta, ha

elhallgattak előle valamit.

– Takarítsatok fel! – parancsolta a bent lévő két őrnek.

Varo'then megtörölgette tőrét és eltette, azután körülnézett a

vallatószobában. A négyzet alakú, alig kétszer két lépésnyi he-

lyiségnek nem voltak ablakai, fényt csak egy kék csillámkris-

tály szolgáltatott, s az egyetlen kijáratot a háromhüvelyknyi

vastag vasajtó jelentette. A padlót évszázadok óta mocskolta

már a vér. A királynő sohasem látogatott le ide és senki sem

213

biztatta ilyesmire; nem az ő érzékenységének való volt, ami

odalent zajlott.

A katonák kivonszolták a szerencsétlen fogoly tetemét és

magára hagyták a kapitányt. Varo'then a dolgok menetén gon-

dolkodott. Az Idomár nem adott jelet magáról egy ideje, és bár

ő maga nem fedezett fel semmi bajt, azért felmerült benne,

hogy mégiscsak történhetett valami a démonnal. Ha igen, akkor

valakinek át kell vennie a varázshasználók levadászásának fel-

adatát. Eladdig Hakar kevés sikerrel járt, és a kapitánynak már

nagyon viszketett a tenyere, hogy bizonyíthassa képességeit.

Különösen mióta elveszítette azt a kettőt egy bűvös és ellensé-

ges erdőben. Sajnos azonban ehhez el kellett volna hagynia a

palota biztonságát.

Fegyverövéhez nyúlt, hogy megigazítsa a derekán, ám ehe-

lyett egy gyors mozdulattal előrántotta kardját, és balra beledö-

fött a sötétségbe. A penge hegye alig egy ujjnyival a feketeség-

be burkolózó alak előtt állt meg, aki azonban nem rémült meg,

nem hőkölt hátra, csak kacsintott egyet:

– Éberség és éles kard, kapitány Varo'then…

A katona először azt hitte, ismét Xaviosszal van dolga, az-

után felfedezte látogatója arcán a különbséget. A patás alak

még hasonlított korábbi önmagára, és az éjtünde felismerte

benne az egyik Előkelőt. Eltette fegyverét:

– Peroth'arn mester…! Nem tudtuk, hová tűntél.

A néhai varázsló kilépett az árnyékból.

– Nos… folytattam a tanulmányaimat.

Az éjtünde alig leplezett undorral nézett az átváltozottra.

Még mindig úgy érezte, hogy hiába a mennyei erő, amely te-

remtette őket, ezek a lények visszataszítóak voltak.

– Ahogyan mások is?

– A kiválasztott kevesek.

214

Legalább magyarázatot kapott a rejtélyes eltűnésekre. Való-

jában senki sem tűnt el, csupán elveszítették önmagukat, hogy

a természet torz paródiájává változzanak. Xaviosz új alakja s

vele együtt új valója, Sargeras azon kevés cselekedete közé tar-

tozott, melyeket Varo'then szívesen megkérdőjelezett volna.

Lehet, hogy nagyobb hatalmat és alkalmasabb testet nyert, de

ezzel együtt a néhai főtanácsos elméje is megváltozott. Lett

benne valami állatias és alantas.

Amit addig Peroth'arn mutatott magából, annak alapján a

kapitány okkal feltételezte, hogy a többi eltűnt Előkelő is ha-

sonlóvá válhatott, mint újjászületett vezetőjük.

– Hol van Xaviosz? – kérdezte a démontól.

– Ahol épp lennie kell – válaszolt a szarvas alak. – Előkészí-

ti mindazt, ami közelebb hozza majd dicsőséges istenségünk

vágyainak beteljesülését.

– Akkor nincs a palotában? Peroth'arn felkuncogott.

– Éberség és éles kard…

A katonát megkísértette a gondolat, hogy ismét előrántja

fegyverét, és felnégyeli vele a gúnyolódó szörnyet. Lehet, hogy

a fejét meg is tartaná kandallódísznek. Az a valami úgy vi-

gyorgott, mintha kifejezetten bátorítani akarná. A sebhelyes

éjtünde erőt vett magán és azt kérdezte:

– Neked mi keresnivalód idelenn? Talán a vallatásokkal

kapcsolatosan akad dolgod?

– Időtöltés, csupán. Szórakozásnak is nevezhetjük.

– Nincs időm a bohóckodásodra és az ócska gúnyolódásod-

ra! – Varo'then határozottan megindult az ajtó felé, de még fél-

vállról hátravetette: – És ha már itt tartunk, ugyanezt üzenem

Xaviosznak is.

– Valaha őt szolgáltad. Újra szolgálni fogod.

– Csak Sargerast és a királynőt szolgálom, senki mást! – vá-

gott vissza a kapitány. – És ha azt hiszitek… – De nem folytat-

215

ta; felesleges volt. Ahol az imént még Peroth'arn állt, ott már

csak az árnyak próbálták ölelő sötétségbe vonni a helyiség sar-

kát.

Az éjtünde morgolódott még magában, miközben kilépett és

becsukta az ajtót. Ideje, hogy a királynő halljon ezeknek az át-

kozott szörnyeknek a tevékenységéről. Egyáltalán nem bízott

meg bennük. Biztos volt benne, hogy többé nem bízhatnak meg

Xavioszban, csak azt szerette volna tudni, merre járhat éppen

az egykori kancellár.

-

Malfurion nem tudta elhinni, hogy a Sárkánylélek ilyen vég-

letes gonoszságot rejt. Hogyan volna lehetséges, hogy a világ

megmentésére alkotott eszköz ellenségességet és rosszindulatot

árasszon? Mit tervezhetett Neltharion, amikor megalkotta?

Szerencsére a druida előző kísérlete teljesen észrevétlen ma-

radt, s amikor végre nagy nehezen összeszedte magát, ismét

megpróbálta óvatosan megvizsgálni a korongot. Olyan egysze-

rűnek, olyan ártatlannak látszott; csak a mélyére tekintve fedte

fel a szörnyű igazságot a vizsgálódó előtt.

Az éjtünde elcsodálkozott rajta, hogy még Hiszéra sem volt

képes felismerni a Sárkánylélekben rejlő veszélyt, pedig – és

ebben teljesen biztos volt – ő két világot látott egyszerre. Leg-

alább neki érzékelnie kellett volna valamit, de – a többiekhez

hasonlóan – talán akkor sem derített volna ki többet a korong-

ról, ha tüzetesen megvizsgálja.

Talán… talán ha sikerülne lefejtenem a védővarázslatot, ak-

kor a többiek felismerhetnék az igazságot, mielőtt túl késő lesz.

Lenyugtatta magát, félretette minden zaklatottságát és fé-

lelmét, azután gyakorlottan felkutatta a varázslat középpontját.

Megpróbálta szétbontani a védelmező bűbáj energiaszövevé-

nyét…

216

Olyan kisülés csapott végig lélek-formáján, mintha ezer vil-

lám hasított volna belé egyszerre. Majdnem széttépte álomalak-

ját. Hangtalanul sikoltott fel és öntudatának maradványaival

Hiszéra segítségét kereste, ám legnagyobb döbbenetére az Ál-

mok Hercegnője mit sem vett észre a történtekből.

Azonban valaki más azonnal felfigyelt rá. Nem nézett az éj-

tündére, de Neltharion gondolatai utat találtak a halandó elmé-

be, és a Föld Őrzőjének őrülete azonnal nyilvánvalóvá vált az

éjtünde számára.

Úgy hát! Neltharion tudata üvöltött a dühtől, közben a testi

világban ugyanolyan udvariasan és tisztelettudóan beszélt a

többi nagy megtestesüléshez, mint korábban. El akarod lopni a

csodálatos Sárkánylelkemet!

Láthatatlan és ellenállhatatlan erő nyomta össze Malfurion

lélek-formáját minden oldalról. Először csak bámult rémülten,

hogy mi történik vele, azután rádöbbent, hogy a jelen állapotá-

ban saját magáról látott kép – csupán egy kép. Tehetett vele

Neltharion bármit, az egyáltalán nem fog kihatni az ő épségére.

Úgy tűnt, a Föld Őrzője valamely mágikus módon be akarta

börtönözni, hogy semmiképpen ne szólhasson a többiekhez

vagy érinthesse meg újra a korongot.

Azáltal, hogy valójában nem hatott rá, Malfurion – a cselek-

vőképessége teljes birtokában – semlegesítette a varázslatot.

Azonnal Hiszéra figyelmét kereste, remélve, hogy a zöld sár-

kány is érzékelt valamit a történtekből. Próbálkozására

Neltharion válaszolt. Nem fognak beleavatkozni! A fekete sár-

kány jelenléte az elméjében szinte elkábította. Nem fogod tönk-

retenni a művemet! Senkinek sem engedem!

Minthogy segítségre nem számíthatott, a druida az egyetlen

dolgot tette, ami eszébe jutott: kiugrott a hatalmas teremből és

a halandó világból, vissza a Smaragd Álom magányába. Nyu-

galom árasztotta el ijedelemtől remegő lelkét és repülve vissza-

217

indult a távoli hegység felé, ahol látni vélte a Krázus által mu-

tatott csúcsot. Ott lépett kapcsolatba az Álmok Hercegnőjével,

s talán újra megteheti. Sebes röpte közben összeszedte gondo-

latait.

Tompa üvöltés harsant, roppant árnyalak jelent meg, és

nyelte volna el egészben álom-alakját. Alig bírt kitérni és me-

nekülésbe kezdett. Hitetlenkedve keresett valami megoldást a

bajra – Neltharion követte a másik világba! Külseje

iszonytatóbb volt, mint testi valójában: önmaga démoni ször-

nyeteggé torzult formáját mutatta. Azt a gonoszságot nyilvání-

totta ki a puszta jelenlétével, amelyet beleégetett a Sárkánylé-

lekbe is. Méreteit tekintve iszonytatóan megnövekedett, szár-

nyával befedhette az egész hegyláncot, karmai mérhetetlen

hosszúak voltak.

Nem adom oda, ami jogosan az enyém! Egyedül én ural-

kodhatom! És nem engedhetem, hogy bárkinek elmondd!

Neltharion fújt egyet, s méregzöld lángok borították el a

Smaragd Álom tájait. Malfurion felsikoltott, ahogy a lélektűz

körbefonta, közben továbbra sem volt képes elhinni, hogy

mindez lehetséges. A behemót nyilvánvalóan Hiszéra tudta

nélkül lépett át az álomvilágba, minthogy egy ilyen tökéletesen

nem odaillő jelenség semmiképpen sem kerülhette volna el a

zöld sárkány figyelmét. Ráadásul épp el akarta égetni a kör-

nyéket, ővele együtt.

Miközben az éjtünde lecsendesítette tudatát és kizárta belőle

a fájdalmat, eszébe jutott Khenariosz egyik tanítása. Az érzé-

kek könnyen tévednek, s amit létezőnek hiszünk, az nem min-

dig egyenlő a valósággal. Ebből fakadóan az érzékek megcsal-

hatok, bármit elhitetnek az érzékelővel.

A druida még mindig lehetetlennek érezte az egész helyze-

tet, ezért úgy döntött, megpróbál átlátni a szemfényvesztésen –

ha esetleg bármi ilyesminek került hatása alá. Minthogy a fáj-

218

dalmat már legyőzte, kizárta érzékeiből az égető lángokat is,

azok egyszerűen nem létezhettek ilyen formában. Igaza volt,

csupán egyfajta képként borították el a környéket és fonták

körbe őt magát.

A lángok hamarosan kihunytak, de Neltharion ott maradt,

külsőre torzabb volt, mint az imént. Heves ellenszenvvel nézett

az éjtündére, mintha nehezményezné, hogy merészelt nem el-

égni. Maga Malfurion nem tudta, mire számítson legközelebb,

újabb szemfényvesztésre vagy esetleg valósabb támadásra,

ezért a menekülés azon módját választotta, amelyet a legbizto-

sabbnak ítélt. Hátrahagyott testére összpontosított és megpró-

bált visszatérni abba.

A zölddel festett hegység egyik pillanatról a másikra tűnt el,

s vele Neltharion roppant alakja is – minden eltávolodott és

Malfurion érezte anyagi valójának közelségét. Nem szabad!

szólt újra Neltharion hangja. Nem engedhetlek el!

Amikor Malfurion visszatért testébe, ám az még nem ébredt

fel teljesen, s lelke félúton járt a Smaragd Álom és a halandó

világ között, valami eltalálta. Az éjtünde egy nyögéssel kisza-

kadt a révületből, és ültéből – a meditációs pózból – éles rándu-

lással esett hanyatt, fejét megütötte a köves talajon. Lehunyt

szemhéja előtt még az álombirodalom zöldje és a látottak fosz-

lányai lebegtek, de a fekete sárkány haragos üvöltése már el-

tűnt elméjéből.

– Druida! – vette át a helyét egy másik hang. – Viharhozó

Malfurion! Hallasz engem? Egészben vagy?

Próbált teljesen felébredni, s felidézni a hanghoz tartozó

személyt:

– K-Krázus? – Ám amikor sikerült félig kinyitnia szemét,

először rémülten rángatózva el akart húzódni, merthogy egy

sárkány pofája töltötte be a látóterét.

– Malfurion!

219

Krázus éles, parancsoló hangja végül magához térítette, s lá-

tása is kitisztult. Immáron az anyagi világot érzékelte maga kö-

rül, amelyben sárkánypofa helyett egy sápadt, hosszúkás,

majdnem éjtünde arc volt előtte. A mágus vonásain aggodalom

ült, miközben ülő helyzetbe segítette az ifjút és odanyújtott egy

vizestömlőt. Csak azután kérdezett, miután megbizonyosodott

Malfurion épségéről:

– Megtaláltad az Álmodót?

– Igen… és Khenariosz nevével győztem meg, ahogy taná-

csoltad.

Társa megengedett magának egy rövid félmosolyt:

– Emlékeztem néhány dologra, amit még Alexstrasza mon-

dott el, és úgy gondoltam, az érzelmek még erősek lehetnek.

– Akkor hát jól gondoltam, hogy ő és a tanítóm…

– Meglep? Hatalmuk sokban hasonlít és a rokonlelkek gyak-

ran vonzódnak egymáshoz, függetlenül a különböző eredettől.

Malfurion inkább nem erőltette a dolgot.

– Beleegyezett, hogy elvisz a találkozó helyére.

– Ott volt mind az öt megtestesülés? – kerekedett el Krázus

szeme.

– Csak négyüket láttam. Hiszérát, Alexstraszát, egy ezüstös-

kékes-fehér sárkányt, folyton vidáman vigyorgó pofával…

– Maligos. A Mágia Őrzője.

– És… és… – Az éjtünde azon kapta magát, hogy nem ké-

pes beszélni. A szavak ott egyensúlyoztak a nyelve hegyén, de

valahogy nem buktak ki. Minél erősebben próbálkozott, annál

inkább csak gügyögött, mint valami csecsemő.

Kezét az ifjú vállára téve, Krázus szomorúan bólintott:

– Úgy hiszem, megértettem. Képtelen vagy beszélni arról

a… másikról, aki szintén ott volt.

– Igen… volt ott még egy. – Csak ennyit tudott kinyögni, de

látta, hogy társa valóban érti, miért. Az éjtünde megütközve

220

nézett. Rájött, hogy egyikük sem képes beszélni Neltharionról.

A mágus hasonlóképpen járhatott a fekete behemóttal. Akkor

tudnia kellett a Sárkánylélekről is.

Csak bámultak egymásra, csendesen próbálták megbeszélni

mindazt, amit ajkaik képtelenek voltak megformálni. Malfurion

immáron teljes mértékben megértette, miért akarta társa oly

hajthatatlanul elérni népét. A legősibb sárkányok egyike elárul-

ta a sajátjait, és csak ők ketten tudtak erről, de még egymásnak

sem mondhatták el.

– Mennünk kell – mormolta Krázus, miközben talpra segí-

tette társát. – Tudod, miért.

Neltharion valószínűleg nem nyugodhat, amíg ő él. A sár-

kány varázslata afféle kétségbeesett próbálkozás lehetett, és

nem tudhatta biztosan, hogy sikerült-e elhallgattatnia az

éjtündét, aki túl közeljárt a céljához. Amit a druida megtudott

róla, azt semmilyen formában nem hagyhatta kijutni a világba.

Ha nem tud személyesen eljönni, akkor…

– Az őrszemek! – sikerült kinyögnie.

– Igen, hamarosan itt lehetnek. Jó lenne, ha elindulnánk va-

lamerre.

Tehát a varázslat közvetlenül hatott, de lehetővé tette a rej-

tett beszédet. Kicsi és hasznavehetetlen ajándék: képesek vol-

tak utalni a végzetükre.

Az ifjú még mindig eléggé megviseltnek érezte magát, így

társa segítségével ment oda a türelmetlenül várakozó állathoz.

Az máris szárnyait próbálgatta és felnyihogott közeledtükre.

– Végig visszavisz? – kérdezte a mágus.

– Igen. Khenariosz…

A föld hevesen megremegett alattuk, mindketten elvesztet-

ték egyensúlyukat és elestek. A hippogriff felugrott a levegőbe,

és épp csak elkerülte az alóla kirobbanó óriásféreg fogakkal teli

221

szájnyílását. A féreg próbálta egészben elnyelni, vagy legalább

megragadni őket.

– Fuss! – parancsolta Krázus, és felpattanva mindketten ro-

hanni kezdtek. A féreg utánuk fordult, de a felszínen való vo-

naglás helyett ismét befúrta magát a földbe.

– Váljunk szét!

A lépéseik által keltett apró talaj-remegés alapján tájékozó-

dó féreg ott tört elő újra, ahol áldozatai az imént különváltak. A

szörnyeteg forgolódva kereste őket és zavarodottan próbálta

eldönteni, hogy melyiküket üldözze. Minimális értelme inkább

akadályozta a döntésben, mintsem segítette volna. Azután rop-

pant szelvényes teste Malfurion felé fordult és egy ránduláshoz

hasonlatos mozdulattal kinyúlt, utána vetette magát. Kerek száj

szerve éhesen tátogott.

Választása nem lehetett véletlen, nyilván Neltharion küldte

utánuk – elsősorban a druida után – a rémet. A sárkány üldözé-

si mániája hatalmasra növekedhetett már, és fanatikusan el

akarta pusztítani még a lehetőségét is annak, hogy bármi meg-

akadályozza sötét vágyainak beteljesülését.

A ki tudja, milyen mélységekből előtörő óriásféreg föld-

szagot árasztott magából, s elborította vele Malfuriont. A drui-

da csak rohant és rohant, nem vesztegette az időt hátranézésre –

érezte, hogy úgysem lehet elég gyors. Nyert némi időt, amikor

mögötte rikoltva csapott le a hippogriff, és dühödten tépte fel a

szörnyeteg páncélját, hogy csőrével a húsos testbe vájhasson. A

féreg összerándult a fájdalomtól és próbálta lerázni ellenfelét,

de a hátas egy pillanat alatt elég messzire röppent ahhoz, hogy

ne érhesse el.

– Kylis fortua! – hangzott fel Krázus kiáltása a közelből, és

a féreg által kitúrt földből méretes rögök és kövek emelkedtek

a magasba, majd visszazáporoztak a földmélyi teremtményre.

Az esetlenül próbálta elkerülni a támadást, amely nem igazán

222

sebezte meg, de ahhoz eléggé megzavarta, hogy a druida időt

nyerjen, és próbát tehessen a maga módszerével.

A környéken kevés növényt talált, de egy közeli tüskés bo-

kor ötletet adott. Bocsánatát kérve az ifjú letört néhány tüskét,

és a féreg felé hajította azokat. A szél elkapta az apró dárdákat

és egyetlen szemvillanás alatt felgyorsította röptüket, közben

az éjtünde megnövesztette őket.

Mire a tüskék becsapódtak, már alkarnyi méretűvé váltak, és

egy-egy acéldárda erejével csapódtak bele a szörnyetegbe. Át-

ütötték a kemény külső burkot és belemélyedtek a féreg testé-

be, s az vonaglani kezdett. Sebeiből zöldes, perzselő nyálka

folyt ki, és a puszta földön kívül mindent szétégetett maga kö-

rül.

– Jól csináltad! – kiáltott fel Krázus. Karon ragadva társát

már rohant is tovább, szinte húzta maga után az ifjút. – Próbáld

meg idehívni a hippogriffet!

Malfurion kinyúlt tudatával az állat felé, de a dühös hátas

meg sem hallotta kérését, ehelyett újra és újra lecsapott a vo-

nagló iszonyatra.

– Nem hallgat rám! – A druida hangjába enyhe pánik költö-

zött.

– Akkor futunk tovább!

A féreg valamelyest leküzdötte kínjait, és sérülten rángva

újra utánuk indult. Jelentősen lelassult ugyan, de ahhoz nem

eléggé, hogy a menekülők is lassíthassanak. A szelvényes óriás

ismét befúrta magát a földbe, s a talaj oly hevesen rázkódott,

hogy Malfurion elbotlott. Krázus talpon maradt, de maga sem

tudott rendesen haladni, s közben az éjtündét is próbálta támo-

gatni.

– Valamit én is megpróbálhatok! – igyekezett a mágus túl-

üvölteni a föld morajlását és a griff rikoltásait. – Félek hasz-

nálni, de lehet, hogy ez az egyetlen lehetőségünk!

223

– Mi?

A másik nem válaszolt, ehelyett máris összpontosításba mé-

lyedt varázslata létrehozásához. Malfurion nyugtalanító erőket

érzett mozgásba lendülni társa körül, aki jobb kezével méretes

ívet rajzolt a levegőbe, közben olyan nyelven mormolt, amelyet

ő még sohasem hallott. Ahogy a sárkánymágus keze belevágott

a levegőbe, gyakorlatilag széthasította azt, mintha rést ütött

volna a valóság szövedékén. Nem is rést, inkább hasadékot,

nyílást vagy méretes lyukat. Egy átjárót teremtett, kaput vala-

hová.

Közben a föld újra megremegett, és a druidához fordulva

Krázus elüvöltötte magát:

– Át a kapun, Malfurion! Át a…! – Nem fejezhette be; a fé-

reg újra alattuk tört fel a felszínre. Az éjtünde már a nyílásnál

volt, de visszafordult, hogy segítsen társának.

– Menj már! – kiáltott rá a mágus.

Hatalmasra tátott szájnyílásával a szörnyeteg rávetette ma-

gát áldozataira. Malfurion megragadta a nyurga alakot, és két-

ségbeesett lendülettel ugrott be az ismeretlenbe vezető átjáróba.

Érzékeiket elborította a rém látványa, a rángó talaj moraja és a

mérhetetlen mélységekből származó földszag – azután mindez

megszűnt, és a varázskapu magához ölelte őket.

224

Tizennégy

A démonok elébük jöttek Suramar mellett. Az előrenyomu-

lás megállt és állóháború kezdődött. Az éjtündék képtelenek

voltak ismét visszaszorítani a Légiót, de ahhoz elég erősek vol-

tak, hogy ne kelljen visszavonulniuk.

A rémek kérlelhetetlenül küzdöttek, de a védők jobban is-

merték a terepet. A város körül hullámzó dombságot patakok

és folyók szabdalták fel – az erdők java részét már letaposta és

felégette a szörnyhorda. Számos csonka vagy kidöntött törzs

akadályozta a mozgást, bár sokkal inkább a támadók, mintsem

az evilági sereg került hátrányba emiatt.

Felderítőcsapatok mérték fel a démonsereg pontosabb elhe-

lyezkedését. Az egyik ilyen csoport magját Brox és Rónin ké-

pezte – minthogy ők ismerték a legjobban a Légiót, így ők

szolgálhattak a leghitelesebb beszámolóval –, Árnydal kapitány

és alárendeltjei kísérték őket. Akárcsak a többi felderítőnek,

Hollócsőr nekik is szavukat vette, hogy a megbeszélt időre

visszatérnek, s nem késlekednek. Nem tudja biztosítani a vé-

delmüket, ha a többiek jelentései alapján esetleg taktikát kell

váltania.

Közben leszállt az éj, s bár ez valamelyest megkönnyítette a

csapat dolgát, a terjengő zöldes és bűzös köd nem segítette

őket. Úgy tűnt, a démonok árasztották magukból azt a romlott

kipárolgást, amely elrejthette őket, ha netán lopakodva közelí-

tettek valamely helyhez.

Romba dőlt vidéken haladtak lassan, az elsorvadt és megfe-

ketedett fák kísérteties formákat mutattak a derengő ködben.

Hiába hunyorogtak, a túlvilági párán nem láttak át, bár ezt akár

szerencsének is tarthatták volna. A külterület valaha gyéren la-

225

kott volt; itt is és ott is ledöntött otthon-fák maradványai mere-

deztek. A rossz látási viszonyok legalább azt megakadályozták,

hogy egészében lássák, a maga valójában érzékeljék a pusztí-

tást.

– Barbár mód… – mormolta egyszer Járod.

Brox csak felmordult egyetértése jeléül. Az éjtündék is rá-

kényszerültek, hogy gyorsan hozzászokjanak a mészárláshoz,

ám messze kevesebbet tapasztaltak még, mint amennyit az ork

látott életében. Brox részt vett a Szövetség elleni háborúban,

azután túlélte a rezervátumokba terelés erőszakos módszereit,

végül nemcsak a Lángoló Légió, de a Veszedelem ellen is har-

colnia kellett. Ő is gyászolta a holtakat, de már nem sok

olyasmit láthatott, ami túllépne a tűrőképessége határán. Szá-

mára a halál már csak egyszerű, köznapi tény volt; az ételt

megesszük, a levegőt beszívjuk, és előbb vagy utóbb meg is

halunk majd.

Az orktól jobbra Rónin halkan szitkozódott és visszatett va-

lamit az övén lógó egyik erszénybe. Keresőkristállyal próbál-

kozott az imént, de azzal sem látott messzebbre, mint szabad

szemmel. A köd áthatolhatatlannak tűnt, még a mágikus érzé-

kelés számára is.

Brox a saját módszerével kísérletezett, és néhány lépésen-

ként beleszagolt a levegőbe. Azonban az érzett szagok többnyi-

re csak a halálról beszéltek. Csupán tetemként heverő démono-

kat talált, belefagyva abba a zöld nyálkába, amely vér helyett

folyt az ereikben. Persze, sok más test között lelt rájuk,

éjtündék megcsonkított holttestei között. Némelyikük vissza-

vonuló katona vagy ellenálló városőr lehetett, mások túl lassan

menekülő civilek, de a különbségeket elmosta a mód, ahogy

odavesztek. Egyikük sem maradt egészben; a karok vagy a lá-

bak, máskor a fejek hiányoztak. Számos menekülőt futtában,

226

hátulról vágtak le, ami tovább növelte a katonák utálatát a

szörnyek iránt.

– Maradjatok szétszóródva, de látótávolságon belül! – pa-

rancsolta Járod halkan, közben éjszablyája gyeplőjét szorongat-

ta. Szavait gyorsan továbbadták. – És tartsátok az állataitokat!

Az utóbbi parancsot nem először ismételte el, mert a terme-

tes párducokat láthatóan nyugtalanította a helyzet. Nehezen bír-

ták a dögszagot és a ködöt, emellett mintha éreztek volna va-

lamit, amit gazdáik egyáltalán nem érzékeltek. Ez is idegesítet-

te a katonákat, bár mozdulataik hidegvérről árulkodtak.

Suramar külső széle rémálomszerű árnyként magasodott

előttük. A Légiónak nem adatott elegendő idő, hogy teljesen le-

rombolja a várost. Egy része még állt, zord emlékeztetőként

mutatta meg, mi minden veszett oda.

– Holdanya segíts meg! – suttogta az egyik veterán. Brox a

kapitányra pillantott. Járod tágra nyílt szemmel bámult előre,

ökle elfehéredett a bőrszíjon. Nyakán lüktetve dagadt ki egy ér.

– Nehéz elveszíteni az otthont – jegyezte meg az ork.

– Van otthonom! – sziszegte Járod. – Suramar még mindig

az otthonom!

Az ork nem mondott többet; ismerte az éjtünde fájdalmát.

Figyelmét inkább az útra fordította, melyen haladva beléphet-

tek a városba. Végtelen csend telepedett a tájra, még lélegzet-

vételük is túl hangosnak tűnt.

Hamarosan megálltak, s Járod kérdőn nézett a mágusra. Ta-

nácsát kívánta meghallgatni a továbbhaladással kapcsolatosan.

A főút kétfelé ágazott előttük és a biztonság érdekében együtt

kellett volna maradniuk, de a rendelkezésre álló idő szűkössége

miatt, minél nagyobb területet akartak bejárni. Rónin rövid ide-

ig tűnődött, azután kibökte, mire jutott:

– Valószínűleg senki sem sétálgat errefelé. A köd mágikus,

és eddig is megakadályozott mindenféle kutatást, ezután sem

227

lesz másképpen. Az sem érdekel, kapitány, ha semmit sem talá-

lunk.

– Hajlok rá, hogy egyetértsek – válaszolta Járod, hangjában

megkönnyebbülés bujkált. – Sohasem hittem volna, hogy egy-

szer majd ennyire nem bízhatom meg a helyben, ahol felnöve-

kedtem.

– Ez már nem az a Suramar, amelyet te ismertél. Ezt soha ne

feledd! Amit a Légió megérint, azt megfertőzi. Még ha mentes

is a démonoktól, minden ilyen hely hihetetlenül veszélyessé

válhat.

Brox bólintott egyet. Még jól emlékezett azokra a dolgokra,

melyek hasonló ködből törtek elő, mikor népe a szörnyek ellen

küzdött. Az éjtündék még csak a felszínét látták a démonok

képességeinek.

A romok eléggé épen maradtak ahhoz, hogy hasonlítsanak

korábbi önmagukra. Emitt és amott egy-egy érintetlennek tűnő

épület bukkant ki a ködből és Járod rendre odaküldött néhány

katonát, hogy gyorsan nézzenek körül, esetleges túlélőket ke-

resve odabenn. Egyszer sem találtak élő lelket.

Bár együtt akartak maradni, a dúlás másképp döntött, s a

romok között, a szeméthalomban járva Járod végül vonakodva

úgy döntött, előreküld három-három katonát az úton: – Kerül-

jetek kintebb kétoldalt és találkozunk azon a romon túl, ott. –

Mielőtt a két csoport ellovagolt, a kapitány még gyorsan hozzá-

tette: – És maradjatok együtt!

A maradék három éjtündével együtt a kapitány kíséretet al-

kotott a kiemelten védendő Rónin számára. És ha már itt tar-

tunk, Broxot sem hanyagolták el, minthogy harci képességeivel

egyre nagyobb elismerést vívott ki a katonaság körében. Éj-

szablyáikkal három nagy otthon-fán kellett keresztülvergődni-

ük, melyek közül kettő egymásba omlott, a harmadik pedig rá-

228

juk dőlt. Ágak és falmaradványok függtek veszélyesen oda-

fenn, mintha bármelyik pillanatban leeshettek volna.

Brox párduca felszisszent, mintha rálépett volna valamire.

Rónin oldalra hajolva nézett oda, és savanyú képpel közölte:

– A tulajdonosnak nem volt ideje eltűnni.

Miközben a nagymacskák átmásztak a törmeléken, lovasaik

még több hullára leltek. Egyértelműen a város lakói voltak, és

valószínűleg menekülni próbáltak, de megkéstek, és a Légió

elérte őket. Eltekintve hatalmas sebeiktől, az áldozatok

különösmód érintetlenek maradtak: sem a bomlás, sem a dög-

evők nem rontották meg tetemeiket.

– Bizonyára még a kezdetekkor haltak meg – jegyezte meg a

mágus –, máskülönben rosszabbul néznének ki.

– Nekem így is épp elég szörnyűséges ez az egész – vála-

szolta komoran Járod.

Az állatok a lehető legóvatosabban mozogtak, végül eresz-

kedni kezdtek vissza az útra. Brox közben újra és újra beleszi-

matolt a levegőbe; saját orrában bízott meg a leginkább. Egy

pillanatra úgy hitte, érez valamit, de a szagnyom halvány volt

és régi. Körülnézve meg is találta a döglött ördögkutyát, ame-

lyet valószínűleg az egyik városőrnek sikerült felnyársalnia a

lándzsájával. Az ork elégedetten mordult egyet; már a legki-

sebb elégtételnek is tudott örülni. Végül leértek, és Járod elő-

remutatott:

– Emlékszem arrafelé egy útra, épp takarja a köd. Ott kell

találkoznunk a többiekkel, Rónin mester.

Az ember csak bólintott. Hamarosan meglátták az útkeresz-

teződést, majd elérték és várakozni kezdtek.

– Bizonyára elébük vágtunk – mondta a kapitány.

Brox ültében felegyenesedve mozgatta meg vállát és hátát,

Rónin ujjai lüktető mozgással feszültek, úgy, mintha épp vará-

zsolni készült volna.

229

– Ááá! – hallatszott a tiszt megkönnyebbült hangja. – Itt jön

az egyik csapat!

Bal felől három katona érkezett, arcukra kiült az öröm, ami-

kor újra találkoztak társaikkal. Még a macskák is megszaporáz-

ták lépteiket, hogy hamarabb odaérjenek.

– Találtatok valamit?

– Semmit, kapitány – válaszolta a legmagasabb rangú. –

Csak romokat és hullákat, mint eddig. Nagyjából annyit a né-

pünkből, mint a szörnyekből.

– Az átkozottak!

– Mennyi ismerőst találtál a menekültek között, Járod? –

kérdezte Rónin.

– Nem keveset. És minél több tetemet látok, annál kevésbé

hiszem, hogy csak elkeveredtek a tömegben.

Ismerős történet volt ez az embernek és az orknak egyfor-

mán. Akikkel együtt nőttek fel, azok közül sokan egyik vagy

másik csatában lelték vesztüket, Brox részben miattuk szeretett

volna maga is elesni valamelyik küzdelem során. Mindketten

túlélték a családjukat és barátaik többségét.

A tiszt a másik irányt kémlelte:

– A többiek bármelyik pillanatban itt lehetnek.

De hiába várakoztak, a másik csapat nem érkezett meg. A

katonák nyugtalanul tekintgettek arra, amerről társaikat várták,

és hátasaik átvették egyre komorabb hangulatukat. Az állatok

folyton feszengtek és sziszegtek.

Végül Brox bizonyult a legtürelmetlenebbnek. Bár már a

kapitány is épp intett volna, hogy induljanak az eltűntek kere-

sésére, az ork megelőzte és nekivágott a ködnek. A bizonytalan

ösvényen haladva a katonák nyomait vagy eltűnésük okát ku-

tatta, közben mögötte a többiek is észbe kaptak; Rónin és az

éjtündék sietve követték.

230

Törmelék öntötte el a mellékutcákat, a ködbe burkolózó táj-

nak csupán vérfoltok és tépett ruhafoszlányok kölcsönöztek

némi evilági színt. Az ork baljós sejtelmekkel telve ragadta

meg fejszéje nyelét. Azután hirtelen rádöbbent helyzete külö-

nösségére, és óvatosan forgolódva keresett valamit, bármit, ami

igazolhatja gyanúját.

Sehol sem lelt holttesteket. Sem éjtündék, sem démonok, de

még a hiányzó katonák vagy hátasaik tetemei sem hevertek ott.

Mi történhetett? Hogyan maradhatott a mellékutca érintetlen a

környéken lezajlott mészárlástól? Köveken taposó csizma kel-

tette zörejre kapta fel a fejét, s a zöld bőrű harcos jobbra nézett,

ahol egy alak bontakozott ki a ködből – katona kivont karddal,

de gyalogosan.

– Hová lett a hátasod? – mordult rá az ork.

Az éjtünde esetlenül lépkedett a törmelékben, vértezetet fol-

tok tarkították, szája nyitva volt és állkapcsa erőtlenül lógott.

Ahogy közelebb jött, Brox megrökönyödve látta tépett arcát.

Egyik szeme hiányzott, és az üres gödörtől szakadozott szélű

nyílás húzódott le egészen a torokig, vagy ami abból maradt. A

hátborzongató figura már majdnem elérte és rá is emelte fegy-

verét az orkra, amikor újabb homályos alakok bukkantak fel

mögötte.

Az éjszablya eddig bírta. Egy ideges rándulással hátrálni

kezdett, s ezzel felriasztotta Broxot kábulatából. A zöld bőrű

veterán megrántotta a gyeplőt és rákényszerítette akaratát a

macskára – lovasa határozottságából erőt merítve a hátas egy

csapással félrelökte a gonosz jelenést.

A többiek ekkor értek oda, és Járod vádlón ripakodott az

orkra:

– Mit tettél vele? Meg is ölhetted…

– Már halott volt! Gyorsan! Több is jön még!

231

Az éjtünde ellenkezésre nyitotta száját, de Rónin előremuta-

tott, és a látványtól bennrekedt szava; a katona felkelt, arca és

mellkasa összetépve. Imbolyogva kereste egyensúlyát, és még

mindig kardját szorongatva megindult a csapat felé. Mögötte

közelebb ért a többi torzó is – talán szörnyűbb állapotban lehet-

tek, mint a legelső. Többségüknél ugyanúgy hiányzott egy-egy

végtag, mint az addig látott tetemeknél, avagy hasonlóképpen

iszonytató sérülésekbe pusztultak bele. Mindannyian üres te-

kintettel, a holtak érzéketlenségével mozogtak.

– Vissza! – kiáltotta el parancsát a kapitány. – Vissza a se-

reghez! Kövessetek!

Járod és Rónin vezetésével a csapat megfordult és visszasie-

tett előbb a kereszteződéshez, majd onnan Járod a másik, az

életben maradt hármas által átkutatott mellékútra terelte őket.

– Miért erre? – kérdezte a mágus.

– Tisztább így, gyorsabb út – válaszolta a kapitány. – Leg-

alábbis remélem.

De ahogy haladtak visszafelé, egyre több árnyszerű alak

emelkedett fel köröttük a törmelékben. Brox dühödten mordult

fel, amikor egy ezüstösen-vörösen és türkiz színben csillámló

ruha maradványait viselő, rászáradt vérrel borított testű nő a

lába felé kapott. Az ork megrúgta, azután fejszéje egy csapásá-

val elválasztotta az élőholt fejét a testétől, amely ezután is ka-

pálózva keresett valami megragadhatót, széttéphetőt, élőt.

– Vigyázz! – kiáltott oda Rónin az egyik katonának, amikor

hátrapillantva meglátta az éjtündére leselkedő veszélyt. Fi-

gyelmeztetésével elkésett; rémületében a harcos fejvesztve

csapkodta a felé markoló kezeket, ám csupán annyit ért el,

mintha a puszta levegőt próbálta volna kettéhasítani. Legalább

öt-hat tetem nyúlt felé egyszerre, és játszi könnyedséggel ki-

kapták a nyeregből. Társai odaugrattak, hogy megmentsék, de

232

a szerencsétlen már eltűnt az élőholtak között és a következő

pillanatban sikolya is elhallgatott.

– Túl késő! – mormolta maga elé a mágus, azután felemelte

hangját: – Maradjatok együtt és menjetek tovább! Én meg tu-

dom állítani őket.

– Nem hagyunk itt! – vitázott a kapitány, hangjában félelem

csendült.

Brox közben melléjük léptetett:

– Itt maradok vele.

– Hamarosan utánatok megyünk, Járod. Mindjárt kiértek, ott

az út sokkal tisztább volt. Vezesd vissza az életben maradtakat!

Az éjtünde a kötelesség és a felelősség között vergődött, de

nem volt ideje habozni. Úgy tűnt, valóban a mágia lehet a leg-

jobb fegyver a rémisztő ellenséggel szemben, hát eszerint dön-

tött:

– Erre! – kiáltott oda a katonáknak.

Mögöttük a lovasát vesztett éjszablya szembefordult az élő-

holtakkal, és őrjöngve csapott közéjük. Rónin felkészült a va-

rázslásra.

– Csak néhány szívdobbanásnyi időre lenne szükségem,

Brox – közölte halkan kérését.

– Megkapod – bólintott társa, és a következő pillanatban

előreugratott. Csatakiáltást hallatva suhogtatta meg fejszéjét.

Halálos pontossággal metszette le a kapkodó karokat, hasított

szét testeket és vágott le fejeket. Minthogy a holtakat már nem

ölhette meg újra, próbálta inkább mozgásképtelenné tenni őket.

Azonban még alig melegedhetett bele a pusztításba, amikor a

mágus visszaparancsolt:

– Elég!

Amint az ork visszatért hozzá, Rónin kicsiny üvegcsét do-

bott a csúszva-mászva és tántorogva közeledő horda felé. Az

apró tárgy még a levegőben összetört és tartalmával valahogy

233

ívesen borította be az élőholtak első sorát. Amint a folyadék el-

érte őket, a leöntött éjtündéket kék tűz borította el. Érintésükkel

átadták a lángokat, s azok hamarosan magukhoz ölelték a dü-

löngélve egymásnak ütődő rémeket.

– Annak idején hasznosnak bizonyult a Veszedelem ellen –

jegyezte meg az ember elégedetten. – Menjünk, utol kell ér-

nünk…

Szavait félbeszakította egy lángoló alak, amely meglepő

gyorsasággal vergődött ki a tömegből, és mire elpusztult, éppen

elérte Brox hátasát. A kék tűz átterjedt az állatra, és az ork épp

csak meg tudott kapaszkodni, ahogy az éjszablya őrjöngve me-

nekült el a kín forrásától – be Suramar romjai közé.

Rónin még utánakiáltott, de Brox nem tudta megállítani a

nagymacskát. Az izzó fájdalomtól eszét vesztett teremtmény

végigszáguldott minden olyan úton és utcán, ahol öntudatlanul

is járhatónak vélte a terepet. Lovasa próbálta eloltani a tüzet

valamiképpen, de csak rontott a helyzeten. A hátas egyszer

csak lassított, s égő oldalára vetette magát. A harcos épphogy

le tudott ugrani róla, mielőtt a bestia összezúzta volna a lábát.

Az éjszablya átfordult a hátán és elrohant, mielőtt az ork

megállíthatta volna. A veterán a fejszéjét szorongatva nézett

körbe, máris az iszonytató tömeg támadását várta, de nem volt

közvetlen veszélyben. Lemondó sóhajjal indult vissza arra,

amerről hite szerint a nagymacska idehozta, de a romok között

haladva semmi sem utalt rá, hogy jó irányban halad. Az őrjön-

gő állat olyan sebesen száguldott, hogy jóval messzebbre elju-

tott, mint azt lovasa először gondolta.

Brox beleszagolt a levegőbe, de sem az ember, sem a másik

éjszablya szagát nem érezte. Általában megbízható tájékozódá-

si képessége ezúttal cserbenhagyta; a köd minden érzéket meg-

tévesztett vagy eltompított. Talált egy legalább halványan is-

merősnek tűnő utat, és azon ment tovább. Ledöntött otthon-

234

fákat és felégetett tájat látott a ködben, de semmit sem ismert

fel teljes bizonyossággal.

Azután egy pillanatra érzett valamit. Megtorpant és újra a

levegőbe szagolt, azután összevont szemöldökkel, összeszorí-

tott fogakkal és új eltökéltséggel fordult jobbra. Minden máso-

dik vagy harmadik lépésnél ismét a levegőbe szagolt.

Át kellett másznia egy a földből kifordított hatalmas tölgy

felmeredő gyökerein és túl kellett jutnia a ráépített éjtünde lak

romjain, de semmi sem téríthette le útjáról. Óvatosan haladt

előre, próbált zajtalanul mozogni – nem volt könnyű, minthogy

nem kívánta eltenni fejszéjét, s végig a kezében tartotta.

Amikor felért az összedőlt otthon maradványainak tetejére,

újra szagot fogott. Undorodva grimaszolt, de újra megindult, s

hamarosan meg is találta, amit keresett. Az egyik szintén fel-

magasodó rom tetejéről meglátta a négy felgárt és mellettük

egy Végzethozót, azután majdnem felmordult, amikor felismer-

te a közrendűbb démonok előtt dolgozó másik két szörnyete-

get. Jól emlékezett az éjfél-kék vértezetet viselő rémekre, me-

lyeknek keze sápadt, zöldes fényt árasztott magából, miközben

iszonytató munkájukat végezték. Nathrezimek, vagy köznapibb

néven a rettegés urai.

Magasabbak voltak a többi démonnál és fejükön nagy, feke-

te, ívelt szarvakat viseltek. A hullákéhoz hasonlatosan halott-

szürke bőr borította teljesen szőrtelen, torz fejüket, és erős lá-

baik leginkább kecskelábakra hasonlítottak. A történetek sze-

rint vámpírfélék voltak; ezt bizonyították a bestiális pofákból

kimeredő, hosszú szemfogak. Valójában az elme vámpírjaiként

a gyenge akaratúak álmait zabálták fel, és sok esetben rabszo l-

gáikká tették az áldozatokat.

Bár általában ravaszságuk és a mágiában való – talán még

az eredárok tudásánál is nagyobb – jártasságuk miatt félték

őket, ugyanakkor halálos harcosoknak számítottak. A Légió

235

parancsnokai ezúttal sötét varázslataikat vették igénybe, és ha-

lottidéző tudásukkal a lemészároltakat kellett hamis életre kel-

teniük.

Brox vérlázítóan gyalázatosnak tartotta az efféle sorsot. Az

orkok szemében az élőholt lét félelmetesebb volt, mint bármi-

lyen halál a démonok fegyvereitől vagy karmaitól. Elképzelte,

mit érezne, ha saját társait látná így feltámasztva, hogy öntu-

datlanul ellene és népük ellen forduljanak. Undort keltő szent-

ségtörésnek számított ilyen tiszteletlenül bánni a szellemekkel,

s a veterán végtelen haragra gerjedt a puszta gondolattól is.

Eszébe jutott Rónin és az éjtündék. Akár el is menekülhettek,

de ha a nathrezimek ilyen jól haladnak rémisztő munkájukkal,

akkor akár most is épp az életükért küzdhetnek valahol – ha-

csak le nem gyilkolták őket is. És ha meghaltak, akár már ma-

guk is élőholtak lehetnek.

Nem bírta tovább nézni az alant zajló jelenetet. Kitört rej-

tekhelyéről és népe egyik ősi csatakiáltásával a démonokra ve-

tette magát. Üvöltése visszhangot vert a romok között, és a

démonok zavarodottan ugrottak szét az e helyen oly váratlan

kiáltásra. Meglepetésük lelassította őket.

A druidák varázserejével megalkotott fejsze könnyedén váj-

ta bele magát az első vértezetes testbe, és a felgár belső szervei

egyetlen halomban buktak ki a végzetes sebből. Az első még

össze sem eshetett, amikor Brox már lemetszette egy másik

szörny karját.

A nekromanták nem hagyták félbe munkájukat; bíztak ben-

ne, hogy a többiek el tudnak bánni egyetlen támadóval. Az

orkokat nem – akkor még nem – ismerték, és ez a hiányosság

ellenük dolgozott. A veterán harcos vállal lökte félre a követ-

kező démont, majd félreugrott, ahogy a Végzethozó megpró-

bálta rávetni magát.

236

Ütést váltott a szárnyas teremtménnyel, azután épp időben

védte ki az egyik felgár támadását. Csípőnél hasított bele egy

másik démontestbe, majd a visszarántás lendületével és kiváló-

an célozva verte fejbe az imént megcsonkított ellenfelét. A va-

rázshasználók még mindig nem fordultak oda, de már majdnem

befejezték aktuális tevékenységüket.

Brox kétségbeesetten ugrott feléjük, ugyanakkor meglepet-

ten vette tudomásul, hogy várakozásával ellentétben a Végzet-

hozó nem csap utána. Ehelyett a szárnyas démon felsikoltott és

megvonaglott, teste olyan pózba feszült, mintha valami át

akarná fúrni magát a mellkasán. Azután szívtájon felhasadt a

bőre és a húsa, belső szervei masszaként robbantak ki belőle.

Az ork döbbenten és értetlenül állt meg egy pillanatra – épp

elég időre ahhoz, hogy valami hátba találja. Kábultan kereste

egyensúlyát, miközben az utolsó felgár elébe lépett. Az egyik

ördögi varázshasználóval együtt fölébe tornyosultak, a

nekromanta tekintetében mintha vidámság csillant volna:

– Jól szolgálsz majd – sziszegte. – Sokakat megölhetsz. An-

nak lehetősége, hogy csoszogó hullaként folytassa a harcot,

émelyítette az orkot. A halált képes volt elfogadni, de annak

szörnyű kigúnyolásától végletesen undorodott. A képzet meg-

szilárdította akaratát, és sikerült leráznia magáról a varázslatot.

– Soha! – szorította meg fejszéjét, bár tudta, hogy a két

nathrezim ellen valószínűleg tehetetlen lesz. Azután a másik

démoni varázsló váratlanul felvonyított.

Alighogy kínterhesen felüvöltött, kék lángok ölelték körbe,

és kapálózva próbált megszabadulni az emésztő tűztől. Viny-

nyogása elterelte néhány pillanatra a másik két szörnyeteg fi-

gyelmét, és ez éppen elegendő volt ahhoz, hogy Brox lehetősé-

get nyerjen. Felugorva oldalról csapott, és varázsfejszéje le-

metszette a nekromanta fejét.

237

Penge mart az oldalába és az ork összerándult a fájdalomtól,

de máris ellenfele felé fordult. Fegyvere találkozott a rém kard-

jával, félbetörte azt, és a felgár menekülni próbált, de ő levágta.

A veterán lihegve nézett körül. Egy kidöntött otthon-fa rom-

jai mögül Rónin léptetett elő éjszablyájával.

– Gondoltam, hogy elbánsz velük, ha elterelem a figyelmü-

ket – jegyezte meg. A testeket vizsgálgatva hozzátette: – De

szólj, kérlek, ha nem kellett volna közbeavatkoznom.

– A bölcs harcos elfogadja a szövetséges segítségét. Köszö-

net érte.

– Nekem kell köszönetet mondanom. Fellelted az élőholtak

eredetét. Már kezdtem azt hinni, hogy a Veszedelem tört be ide

is.

A csoszogó tetemek gondolatára az ork két marokra kapta a

fejszét és gyorsan körülnézett. Nem talált újabb ellenfelet.

– Nyugalom, Brox! – szólt a mágus. – A nathrezimek halá-

lával művük is szertefoszlott. A holtak újfent megpihentek.

– Az jó.

– Megsebesültél.

A harcos csak egy mordulást hallatott, azután hozzátette:

– Korábban is sokszor. Rónin elvigyorodott:

– Nos, szívesen felajánlom a hátasomat. Amúgy is kétlem,

hogy gyalogolnunk kell visszafelé. Kötelességtudó kapitá-

nyunk bizonyára nem ment messzire nélkülünk most, hogy

Malfuriont és Krázust már szem elől vesztette. Bizonyára nem

szívesen állna üres kézzel Hollócsőr elé.

Kevésbé súlyos problémák előtt állva, Brox biztosan vitat-

kozott volna: az ő fajtája szemében szégyennek számított, ha

valaki nem bizonyította erejét. Ezúttal azonban érezte lábaiban

a gyengeséget, és a bölcs harcos nem vállal szükségtelen koc-

kázatot. Felült az éjszablyára és hagyta, hogy a mágus kantáron

vezesse ki a romos városból.

238

– Talán így kezdődött – mormolta az ember, ahogy a törme-

lékhalmokat kerülgették. – Talán ekkoriban kísérleteztek elő-

ször az élőholt sereg kiállításával. Lehet, hogy másfelé is ha-

sonlóképpen tesznek.

Lassú haladásuk közben az ork nézelődött, és itt is, ott is ha-

lott éjtündéket látott. A mágus szavai ellenére megkönnyebbü-

lést érzett a tetemek mozdulatlanságától. Az ő idejükben a Lé-

gió elűzése után borzalmas időszak következett. Mindenki hal-

lott Átokföldjéről, ahol az élőholtak csapatostul vagy hordák-

ban vándorolnak, és sokan szemtanúi voltak, ahogy szeretteik,

barátaik kelnek fel holtukból, és megpróbálják őket is az

iszonytató sorsba taszítani. Kveltalaszt szinte teljesen lerom-

bolták, ahogyan feldúlták Lordaeron java részét is. Élőholtak

kísértettek szerte a kontinensen, s próbálták egyetlen hatalmas

Átokföldjévé tenni Azeroth egészét.

Most csak a Veszedelem előszelével találkoztak, a démonok

első gonosz alkotásaival. Ez a kis győzelem jólesett ugyan, de

mindketten tudták, hogy lehetetlen megváltoztatni a jövő

iszonytató részét.

239

Tizenöt

Az a hang ott maradt Illidan fejében és olyan dolgokat sut-

togott, amelyeket a mágus nemrégiben még teljességgel elgon-

dolhatatlannak tartott volna. Elismerte, hogy féltékeny a testvé-

rére, de távol állt tőle, hogy ártson Malfurionnak. Az olyan lett

volna, mintha levágja a saját bal karját.

Ugyanakkor… valamiképpen kellemesnek találta az effajta

képzelgést, azok a bizonyos gondolatok mintha enyhítették

volna a Tiranda elvesztése felett érzett bánatát. Lelke legmé-

lyén még dédelgetett némi halovány reményt, hogy ezek a dol-

gok is megváltozhatnak, mint oly sok más a világban, és a pap-

nő talán felismeri, mennyivel felette áll ő testvérének.

A Zin-Azshari felé vezető úton mindent elborító, romlott

köd egyáltalán nem könnyített a hangulatán. Hollócsőr magá-

hoz rendelte, és a varázsló látta, hogy a szakállas nemes sem

túl elégedett a helyzettel. Teret nyertek ugyan, de ennek ellené-

re aggasztó volt, hogy az ember és az ork még nem tért vissza

önként vállalt küldetéséről. A többi varázshasználót és a zöld

bőrű bestiát Illidan nem sajnálta, de Rónint nem szívesen veszí-

tette volna el. Egyedül ő tudott még bármit is tanítani neki a

mágikus művészetek terén. Féltérdre ereszkedett ura előtt és il-

lendően meghajolt:

– Nagyúr?

– Állj fel, varázsló! Csak szólni kívántam, hogy készülj fel

alárendeltjeiddel az indulásra!

– De Rónin mester…!

– Az imént tért vissza és már jelentést tett. Amit mondott,

amiatt kell azonnal továbbmennünk. Szét kell vernünk a démo-

240

nokat és be kell vennünk a fővárost, amilyen gyorsan csak le-

het.

Illidant meglepte, hogy nem érzékelte a mágus visszatérését.

Felállt és engedelmesen válaszolt.

– Készen állunk.

Már fordult volna, hogy távozzon, de mielőtt elindulhatott

volna, Hollócsőr folytatta:

– Nemcsak ezért hívattalak, fiú. El kell mondanom, mit ta-

lált a mágusod. És ne add tovább!

– Nem mondom el senkinek! – Az ifjú büszkén kidüllesztet-

te mellkasát. – Még a holdőröknek sem.

– Amíg nem utasítalak rá. Halljad hát, mit fedezett fel Rónin

mester… és gondolkozz el rajta, hátha kiötölsz valamit!

Ezután a Feketebástya-erőd ura elbeszélte a szörnyűséges

történetet, amely az ember és az ork felderítőcsapatával esett

meg. A varázsló előbb hitetlenkedve, majd lenyűgözve hallgat-

ta, azonban nem mutatott sem ijedelmet, sem undort. Mi több,

erőt kellett vennie magán, hogy elrejtse a démonok iránt érzett

csodálatát.

– Nem is hittem volna, hogy lehetséges az ilyesmi! – mond-

ta, amikor a nemes befejezte. – Miféle erőknek parancsolhat-

nak a varázstudóik!

– Úgy van – válaszolta Hollócsőr. Nem vette észre Illidan

morbid rajongását. – Túl gonosz és halálos erőknek! Nagyobb

veszélyt jelent ez, mint amivel eddig szembe kellett néznünk.

Förtelmes dolog és túlmegy minden határon; még tőlük sem

vártam volna ilyesmit.

A varázsló más megvilágításban látta a helyzetet. A démoni

mágiahasználók bizonyára határtalan képzelőerővel rendelkez-

nek, és bármit megalkotnak, amit képességeik lehetővé tesz-

nek, csak hogy elérjék céljukat. Bár azt a bizonyos célt maga

241

sem kívánta beteljesülve látni, egyre inkább tisztelte az ellen-

ség erőfeszítéseit.

– Bár elfoghatnánk az egyik eredárt! – mormolta maga elé.

Elképzelte, hogy elbeszélget a démonnal és megtudja tőle, mi-

ben különbözik kettejük varázshasználata.

– Elfogni egyet? Ne légy bolond, fiú! Inkább öljük le őket

szó nélkül, főképpen ezek után! Minden egyes halott mágiatu-

dó csökkenti annak esélyét, hogy megismétlődjön vagy tovább-

terjedjen az a borzalom, amelyet Rónin és a többiek láttak!

Illidan gyorsan elfojtotta az ellenség iránti tisztelete minden

jelét és bólintott:

– Természetesen, nagyuram! Ez az első és legfontosabb

szempont!

– Remélem is. Ennyit akartam, varázsló.

Az ifjú meghajolt és sietősen távozott. Fejében kavarogtak a

hallottak és saját gondolatai. Örvénylő elegyet alkottak, s for-

gószélként kavarták fel a port képzeletének rejtett ösvényein.

Feltámasztani a holtakat! Miféle csodálatos dolgokra lehet-

nek még képesek? Ilyesmit még a két mágus sem említett soha,

pedig bizonyosan látnák az előnyét annak, ha hatékony ütőerő-

vé változtatnánk mindkét oldal veszteségeit!

Szerinte Hollócsőr szörnyű hibát követett el azzal, hogy

csupán elpusztítani kívánta az ellenséget, és nem törődött vele,

hogy esetleg kitanulhatnák az erősségeiket, majd saját javukra

fordíthatnák azt. Az újabb jártassággal a művészetben, úgy hit-

te, akár egyedül is kiállhatna a horda ellen. Azután már Tiranda

is biztosan látná, hogy kit érdemes választania.

– Bár tanulhatnék tőlük! – suttogta csak magának.

Hirtelen megállt és idegesen nézett körül. Úgy érezte, mint-

ha figyelné valaki, mintha meghallhatta volna bárki is az iménti

szavakat. Azonban tévképzet lehetett csupán, mert a legköze-

lebbi éjtünde egy háttal álló katona volt, hosszú lépésekkel ar-

242

rébb. Összeszedte hát magát és visszatért a holdőrökhöz. Sok

gondolkodni valója akadt, és mindent el akart rendezni, hogy

maradjon némi ideje indulás előtt. Néhány dolgot át akart gon-

dolni még.

Árnyalak sietett el a helyről, ahol Illidan megtorpant az

imént, és megkerülte Csillagszem Desdel uraság sátrát. A dé-

mon még patás lábakkal is hihetetlenül csendesen mozgott az

egyenetlen talajon, néha megállt, és megvárta, míg a közelben

elhalad egy-egy járőr. A köreiket rovó katonák lehettek bár-

mily éberek, valahogy mindig épp másfelé néztek a közelében.

Többnyire csak azok láthatták vagy hallhatták, akik előtt fel-

fedte magát.

Xaviosz elmosolyodott; elégedett volt az eredményekkel.

Nem csupán dicső ura szolgálatába fogja állítani egyik na-

gyobb hatalmú ellenfelüket, de emellett személyes bosszúja is

alakulóban volt. Már megjelölte a druida testvérét, és lelke jó

úton haladt a teljes romlottság felé. A kérdések, s főképpen a

vágyak mind a helyükre kerültek, már csak Illidant kellett

megvárni, hogy rájuk leljen és felszítsa tüzüket, kikovácsolja

lelkét e szenvedélyes kohóban. Idő kérdése csupán, mikor vé-

gez önmaga teljes átváltoztatásával.

A volt főtanácsos kisétált a táborból és csatlakozott a többi-

ekhez. Elégedett volt az előmenetelével is: csak Sargerasnak

kellett felelnie, így még Arkhemón sem ismerte teljesen a ter-

veit. Egyik parancsnok sem rendelkezett már befolyással őfe-

lette. És igen, minden a tervek szerint haladt. Amikor a Leg-

nagyszerűbb átlép erre a világra, ő maga ül majd a jobbján,

Arkhemón és Mannorot pedig térdet hajt előtte.

***

243

Fájdalomra ébredt, kínra, amely végigrohant minden tagján.

Még a legapróbb lélegzetvétel is sajgással járt.

– Maradj csak! – csicsergett vidáman egy női hang. – Még

nem kelhetsz fel!

Krázus próbálta legalább kinyitni a szemét, de még ez is túl

nehéznek bizonyult.

– Ki… ki vagy te?

– Aludj csak, aludj! – válaszolta a szinte éneklőén szépséges

hang. Volt benne valami, amitől a mágus úgy érezte, tulajdono-

sa több bármelyik embernél vagy éjtündénél.

Küzdött, hogy ébren maradjon, de ereje elpárolgott, elszállt

tőle. Álmában repült, újra sárkány volt, ám ezúttal büszke tol-

lazattal, mint egy nagy madár. Azonban nem gondolkodott el

ezen, csak elmerült a repülés gyönyörében. Az álom magához

ölelte, elborította és folyamatosan lenyűgözte. Amikor valaki

durván felrázta, majdnem lehordta az illetőt.

– Ébredj, Krázus! Malfurion vagyok! Ébredj már fel!

A sárkánymágus nehezen tért eszméletre, de végül sikerült

felfognia a szavakat.

– Ébren vagyok már, druida.

– Hála a Holdanyának! Azt hittem, örökké aludni fogsz.

Miután képessé vált a viszonylag összefüggő gondolkodás-

ra, Malfurion csakhamar rájött, hogy az éjtünde valószínűleg

nagy szívességet tett neki.

– Nyilván azt akarták, hogy aludjak… legalábbis amíg ven-

déglátónk visszatér. – Miután körbepillantott, még hozzátette:

– És talán mégsem ébredtem fel teljesen.

A helyiség eléggé tágasnak tűnt, s olyan szerkezetű volt,

hogy a mágus nem bírta első pillantásra befogadni. Számtalan,

talán végtelen vékony gally és inda alkotta a falakat sárral és

egyéb anyagokkal megtapasztva, s a körkörös építménynek

egyetlen lyukszerű kijárata volt. Krázus lenézett és rájött, hogy

244

fekhelye is hasonló módon készülhetett, s friss levelek művé-

szien összefűzött takarójával tették kényelmesebbé. A közelben

lévő fatönk-asztalon lehetetlenül nagy dióhéjból faragott korsó

állt, benne friss víz.

A sárkánymágus kortyolt a vízből, azután folytatta a nézelő-

dést. Összevont szemöldökkel nyugtázta, hogy amit előzőleg

közfalnak nézett, az valójában folyosó; a falak mintázata elrej-

tett minden ívet és hajlatot, ha nem éppen szemben állt az átjá-

róval.

– Igencsak hosszú – jegyezte meg Malfurion. – Találtam a

másik végén egy nagyobb helyiséget, és onnan továbbmenve

még kettőt. Azután újabb folyosókra bukkantam és inkább úgy

döntöttem, visszajövök hozzád, mielőtt a falak megzavarnak és

eltévedek valahol.

– Bölcs döntés – bólintott Krázus. Éles fülével hangokat ka-

pott el kívülről, amelyeket igen nehezen azonosított. Madarak.

De nemcsak egyféle; legalább tucatnyi különböző füttyöt hal-

lott, s némelyik különösen egyedinek tűnt.

– Mi lehet odakint?

– Nem tudom elmondani, Krázus mester! Magadnak kell

megnézned.

A nyurga alak kíváncsiságtól hajtva ment oda a kijárathoz.

Ahogy közeledett, a hangok hallhatóbbak,

megkülönböztethetőbbek lettek. Mintha minden létező madár-

fajta odafészkelt volna a környékre. E gondolat alapján a má-

gus megsejtette, mit láthat majd, kíváncsisága mégsem enyhült,

miközben kidugta fejét a nyíláson.

Úgy tűnt, mintha valóban minden létező madárfaj fészket

rakott volna az építmény körül. Mindenesetre, a hely adott volt

hozzá. Bármerre nézett, mindenhol hosszú ágakat és gallyakat

látott, lombozattal borítva, s szinte mindegyik valamely szár-

nyas otthona volt. Első pillantásra látott többféle galambot, ri-

245

gót, pintyet, vörösbegyet, poszátát és számos más madarat.

Nem csupán a mérsékelt éghajlatról, de az egzotikusabb vidé-

kekről is képviseltette magát a szárnyasok népe, s kavargó, szí-

nes elegyet alkottak távoli rokonaikkal. Voltak ott gyümölcs-

evők, halászok, féregvadászok, de még ragadozók is – bár ez

utóbbiak egészen elégedettnek tűntek azokkal a nyulakkal és

gyíkokkal, melyeket némelyikük épp akkor hozott a fiókáinak.

Felfelé tekintve Krázus még több fészket talált. A hihetetle-

nül óriási fa lombkoronája otthont adott a világ mindenféle

madarának, és középen az a lenyűgöző épület töltötte ki,

amelyben az ő szobájuk csupán egy volt a sok százból.

Ahogy óriáshangyák telepe hálózná be alagutakkal a talajt,

úgy nyúlt be a hatalmas „fészek” az ágak közé. Gyors becslés

alapján a mágus úgy vélte, kényelmesen elférhetne benne az

egész éjtünde sereg, a hátasokkal együtt, és még a menekültek

összességének is maradt volna elegendő hely. Sejtette, hogy

látszólag gyenge szerkezete ellenére az építmény elég szilárd

és teherbíró, ugyanakkor megfelelően rugalmas is: ahogyan a

szél meg-megrázta a hatalmas lombot, a „fészek” együtt moz-

dult az ágakkal és mindig hozzájuk igazodott. Krázus megvizs-

gálgatta a bejárat szélét és arra a következtetésre jutott, hogy

szilárdságban az építmény felvehetne a versenyt a legjobb erő-

dökkel.

Végül lenézett. Azelőtt elképzelhetetlennek tartotta, hogy

egy sárkány valaha is megszédülhet a magasságtól, ám akkor

és ott imbolyogva keresett kapaszkodót nemcsak a kezével, de

a tudatával is, hitetlenkedő gondolatai között.

– Krázus mester! – Malfurion elrángatta a bejárattól. –

Majdnem lezuhantál! Bocsáss meg, el kellett volna mondanom!

Krázus nagyokat sóhajtva szedte össze magát:

– Rendben vagyok, barátom. Elengedhetsz, most már tu-

dom, mire számítsak.

246

– Hátra kellett löknöm magam, amikor először megláttam –

tette még hozzá a druida. – Attól rettegtem, hogy kifúj a szél.

Immáron jobban felkészülve Krázus visszament a nyíláshoz,

és megmarkolva annak szélét újra kinézett. A lombozat lefelé

is folytatódott, s ágak meredeztek mindenhol, ameddig csak el-

látott. Szemlélődött, vizsgálódott, hunyorogva erőltette szemét,

de nem látta jelét annak, hogy a talaj a láthatáron belül lenne.

Messze alant felhők úsztak el, a fa jóval föléjük magasodott.

Az éjtünde nézett ki mellette:

– Te sem látod a talajt, ugye?

– Nem. Nem látom.

– Soha nem hallottam még fáról, amely olyan roppant, olyan

hatalmas, hogy lombjában ülve nem látszik a föld odalenn.

– Én igen – felelte a sárkánymágus, és ősi történetek után

kutatott megtépázott emlékezetében. – Ez… Ez G'hanír, a Fák

Anyja. Minden szárnyas lény otthona, külön a halandó világtól,

mégis részeként annak olyasféleképpen, mint a Smaragd Álom.

G'hanír a legmagasabb fa a legmagasabb hegycsúcson, és

gyümölcsei magukban hordozzák a világ minden fájának mag-

vait. – Rövid gondolkodás után tette még hozzá: – Vendéglá-

tónk, a félistennő, Aviána otthona.

– Aviána…?

– Igen. – Fehér alak közeledett gyorsan a távolabbi ágak kö-

zött. – És úgy vélem, már hazafelé tart.

A szárnyas lény hamarosan odaért, s kivehetővé váltak jel-

legzetességei. Roppant méretekkel rendelkező vándorsólyom

volt, nagyobb, mint ők ketten együtt. Krázus és a druida elhát-

rált a bejárattól, szabadon hagyták az istennőnek.

A gigantikus sólyom belebbent a nyíláson, azután alakot

változtatott. Szárnyai összehúzódtak, karcsú és tollas karokká,

kezekké lettek. A lábak veszítettek madárszerűségükből és a

test is olyan formát vett fel, amely leginkább egy éjtünde vagy

247

ember-nő teste lehetett volna. A faroktollazat finom fehér fá-

tyolöltözékké változott.

Karcsú, leginkább az emberekére – Malfurion látott már egy

embert – hasonlító vonásokkal rendelkező nő állt előttük. Orra

talán túl hegyesnek tűnt, de arca ezzel együtt is istenien előkelő

maradt, bár sápadt volt, mint az elefántcsont. Haja pelyhes tol-

lazat, csodálatos zuhatagként omlott alá, ruhája uszálya lobo-

gott mögötte, ahogy közelebb lépett – kecses, bár félig emberi,

félig madárszerű lábakon, melyek karmos ujjakban végződtek.

– Ébren, ébren vagytok – szólalt meg némi rosszallással a

hangjában. – Pihenni, pihenni kell.

Krázus mély meghajlással köszöntötte:

– Hálás vagyok vendéglátásodért, úrnő, de már elég jól va-

gyok, hogy folytathassam utamat.

Aviána oldalra hajtotta fejét, ahogy egy madár teszi, s meg-

rovó pillantásban részesítette a mágust.

– Nem, nem… túl, túl korai még. Kérlek üljetek le!

A páros körülnézett, csak ekkor fedezték fel a két széket a

helyiségben. Akárcsak az ágyak, úgy ezek is hasonlóképpen

készültek, mint maga az építmény körülöttük. Összenéztek, az-

után nem tudván jobbat leültek.

– A Repülés Anyja, a madarak úrnője vett minket gondjai-

ba? – kérdezte Krázus.

– Aviána vagyok, ha ezt kérded. – Azután átható tekintettel

vizsgálgatta a vakmerő idegent. – Hozzám tartozol, hozzám,

úgy hiszem.

– Ismerem az egek gyönyörűségét, úrnőm. Lelkemmel

Alexstraszához tartozom…

– Ah! – A félistennő bólintott és anyaian elmosolyodott. –

Kedves, kedves Alexstrasza… rég beszéltünk már. Hamarosan,

hamarosan felkeresem majd.

248

– Igen, az jó lesz – A sárkánymágus nem kívánta elmagya-

rázni, hogy miért nem olyan jó az időpont a látogatáshoz. Nem

kételkedett benne, hogy Aviána is tudja, mi folyik a világban,

mi több, állítólag a természet legnagyobb erői rendre tárgyal-

nak a cselekvés mikéntjéről. Bár nem mutatta ki, bizonyára a

madarak úrnője is aggódott a Lángoló Légió jelenléte miatt.

Az égi istenség az éjtündére nézett.

– És te, te Khenarioszhoz tartozol…

– Malfurion a nevem.

Aviána szinte csicseregni kezdett izgatottságában, mint egy

kis énekesmadár:

– Persze! Persze! Te vagy az! Khenariosz sok jót mondott

rólad, fióka!

A druida arca elfeketedett zavarában. Érthető, hiszen félis-

tenek dicsérgették egymás közt. Közben egy kérdés merült fel

Krázusban, s minthogy jelenlétük egyelőre nem tűnt idegesítő-

nek vendéglátójuk számára, gyorsan fel is tette:

– Úrnő! Hogyan kerültünk mi ide? Az istennő először tűnt

meglepettnek:

– Ti, ti akartatok idejönni. Igen, igen!

Az utolsó dolog, amire a mágus emlékezett, az a féreg ha-

talmas szájnyílása volt, ahogy épp összecsukódott előtte, mikor

Malfurion berángatta a kapuba. Társára nézett, de arckifejezése

alapján a druida még őnála is kevesebbet tudhatott.

– Azt mondod, én nyitottam ide a kaput?

Aviána felemelte egyik kecses kezét. Sokszínű madár röp-

pent be a bejáraton és szállt le a feltartott karra. A félistennő

csipogott valamit a kis szárnyasnak, és az fejével odabújt a nő

arcához, kedveskedve cserregett vissza.

– Csak azok jutnak el ide, kiket, kiket visszafoghatatlan vá-

gyak vezérelnek erre. Ő lelt rátok az ágak között, között. És kö-

249

röttetek valami nagyobbfajta féreg tépett húsa borított be min-

dent. A fiókák sokáig jóllakhatnak még belőle.

Malfurion vágott egy grimaszt, a mágus csak bólintott.

Amikor ő elveszítette az eszméletét, a kapu biztosan összeom-

lott, és levágott egy darabot a szörnyetegből. Még jó, hogy nem

az ő lábuk maradt odaát. Végül úgy döntött, őszinte lesz:

– Attól tartok, ezúttal tévedés történt, úrnőm. Egyáltalán

nem kívántam idejönni. A varázslatom sikerült félre valami-

képpen, és eltérített kívánt célunktól.

– Akkor hát nem is akarsz újra repülni, repülni? – Az isten-

nő apró mosolyt formázott szépséges ajkaival.

Krázus elhúzta száját:

– Semmit sem szeretnék jobban.

– Akkor hát, akkor hát nyilván ezért vagy itt.

A sárkánymágus elgondolkodott egy kicsit a szavakon. Va-

lóban lehetséges, hogy repülés utáni vágya befolyásolta varázs-

latát, ahogyan Aviána utalt erre.

– De ez ügyben semmit sem tehetsz értem.

– Szomorú, szomorú dolog. – A madarak úrnője hagyta a kis

énekest elröppenni a karjáról. – De talán mégis, mégis tehetek

valamit. Ha valóban menni akartok.

– Igen, szeretnénk.

– Jól van, jól van. – Aviána kihúzott egy tollat bal karjának

belső részéről. Ahogy feltartotta, ezüstszín ragyogás vette kör-

be a tollat, s az égi istenség átnyújtotta azt Krázusnak, aki tisz-

telettel elvette és nézegetni kezdte. Az bizonyos volt, hogy erő

rejlik Aviána tollában, de hogyan fog segíteni neki abban, hogy

újra repüljön?

– A mellkasodra kell tenned!

Némi habozás után a nyurga mágus széthúzta talárja elejét

és felfedte mellkasát. Hallotta, hogy Malfurionnak elakad a lé-

legzete, és még Aviána is elkerekedett szemmel nézett rá.

250

– Úgy hát, úgy hát, csakugyan hozzám tartozol. Krázus egé-

szen megfeledkezett a pikkelyről, minthogy – fiatalabb énjétől

származó darabkaként – akár a sajátja is lehetett volna, annyira

nem érezte a jelenlétét. Röviden eltűnődött azon, hogy a segít-

ségével esetleg átjuthatott volna-e az akadályon vagy sem, az-

után eszébe jutott, hogy Neltharion bizonyára minden teremt-

mény elől elzárta a sárkánybirodalmat, kivéve talán a saját őr-

szemeit.

– Így is lehetséges? – kérdezte az istennőtől.

– Hát persze, persze! Még inkább, még inkább!

A pikkely felső szélénél a mellkasához nyomta a tollat és

várta a hatást. A pehely odatapadt bőréhez, az erezete elsimult,

hirtelen szétáradt testén és a mágus érezte, hogy végigkígyózik

lábain, karjain is. Malfurion zavartan nézett rá, de Krázus csak

egy fejrázással válaszolt. Megértette Aviána ajándékának lé-

nyegét, és örömmel elfogadta azt. Szíve hevesen vert és a leg-

szívesebben máris kiugrott volna a fészekből.

– Ne még, ne még – figyelmeztette a félistennő. – Tudni fo-

god, mikor lesz készen, készen.

Különös érzés kélt a lapockái környékén. Öltözéke kipúpo-

sodott és recsegni kezdett. Malfurion szájtátva nézte:

– Szárnyad növekszik!

S valóban, hatalmas fehér szárnyak törtek elő ellenállhatat-

lanul a mágus hátából, Aviána madár-alakjának szárnyaihoz

hasonlatosak. Sűrű tollazat borította őket és amikor mozogni

próbált velük, olyan természetesnek érezte jelenlétüket, mintha

eredeti lénye szárnyait kapta volna vissza.

– Megkapod őket erre az útra, erre az útra. A sárkánymágus

a társára mutatott:

– És vele mi lesz?

251

– Ő nem az egek szülötte, szülötte. Ha megtanulná, persze,

ha megtanulná. Túl sokáig tart, az túl sokáig tart. De van más is

még, más is.

Ezúttal Aviána csak egy aprócska szálat húzott ki az egyik

toll erezetéből. Ajkaihoz emelte és óvatosan Malfurion felé fúj-

ta. Az ifjú aggodalmas arcot vágott, de a helyén maradt és

megvárta, mi lesz a vállára szálló szálacska hatása. Egyszer

megrázkódott, azután úgy érezte, mintha megkönnyebbedett

volna.

– Úgy érzem… – Benne rekedt a szó, ahogy izgatottságában

felugrott, és majdnem beverte fejét a mennyezetbe. Vigyorgott,

mint egy jóllakott kisgyermek.

A madáristenség elmosolyodott, azután újra Krázusra né-

zett:

– Nem lesz terhedre semmiképpen, semmiképpen.

A sárkánymágust könnyek fojtogatták. Eladdig fogalma sem

volt róla, micsoda szenvedéllyel tombolt benne a repülés utáni

vágy. Fátyolos tekintettel térdelt le Aviána előtt:

– Köszönet néked! Köszönet érte!

– Nem szükséges hálálkodnod, nem szükséges – válaszolt az

istennő és intett, hogy álljon fel, azután a bejárat felé mutatott.

– Röppenjetek, röppenjetek! Arra a magas ágra, azután jobbra,

jobbra. Át a felhőkön, a felhőkön, azután le. Hamar utatokon

lesztek, utatokon lesztek.

– A toll! Hogyan…

A repülés úrnője az ajkaihoz tette mutatóujját.

– Csitulj, csitulj! Majd ő tudni fogja, tudni fogja. – Azután a

druidának valamivel ünnepélyesebben: – Tanítód üzeni, hogy

veled van, veled van mindig. Nem feledkeztünk meg a veszély-

ről, a veszélyről. Akaratunk, akaratunk erős…

– Köszönöm néked! Reményt adtok ezzel.

252

– Reményt adtok mindannyiunknak – tette hozzá Krázus.

Nem bírta magában tartani: – Bár a sárkányokkal is tehetnénk

valamit!

– Ó, igen, igen – értett egyet Aviána. – Nem értjük, mi fo-

lyik ott, ami ott folyik.

Két vendége egymásra nézett. Végül a sárkánymágus vála-

szolt:

– Van egy tervük, de ugyanakkor… – Nem bírta folytatni.

Szája mintha gyapjúval telt volna meg, nyelve görcsösen vo-

naglott. Az istennő hiába várta a folytatást, félrefordított fejjel

figyelt. Azután látta, hogy a hirtelen hallgatás nem természetes,

s bólintva útjára bocsátotta látogatóit.

Krázus lesütötte tekintetét, azután szinte kiugrott a levegő-

be, csapkodó szárnyakkal emelkedett fentebb. A madarak sere-

ge csicseregve, rikoltozva és dalolva köszöntötte őket. A cso-

dálatos élmény egy időre el is feledtette Malfuriont és küldeté-

süket – szárnyalnia kellett, felfelé az ágak között, útvesztőkben

játszadozva, s csak rövid idő múltán eszmélt fel újra.

Némileg kelletlenül röppent vissza a druidához és az isten-

nőhöz. Az éjtünde csodálkozva bámult rá, de Aviána csak értőn

mosolygott, akár egy büszke anya. Biztatta az ifjút, hogy lépjen

ki az üres légbe, s ő némi vonakodás után megtette ezt. Ott ma-

radt lebegve, majd Krázus átkulcsolta karját a mellkasán és

magával húzta.

– Súlytalan vagy – jegyezte meg a mágus. – Jó lesz így?

– Nem lesz jó, amíg nem érzek újra szilárd talajt a lábam

alatt – mormolta társa –, de majd megpróbálom élvezni az uta-

zást valamiképpen, Krázus mester.

– Menjetek, menjetek csak! – intett feléjük az egek nagyasz-

szonya. Azután csak a sárkánynak címezve még hozzátette: –

És mire lejár az időd, fióka, fióka, addigra készen lesz fészked

is itt mellettem, mellettem.

253

Krázus arcából kifutott minden vér. Mindenféle madár élt itt

együtt, s nem ártottak egymásnak – mert már nem éltek. Szel-

lemek voltak csupán, a félistennő kísérői. És valahol G'hanír

lombjában akadt hely a nagyobb szárnyasoknak is, odaveszett

hippogriff hátasának, az elhunyt sárkányoknak…

– Menj, menj már! – csicseregte a fehér alak. – Úgyis hamar

visszatérsz, úgyis hamar.

Immáron szinte szédelegve a levegőben a mágus erőt vett

magán, és nagy nehezen válaszolt valamit:

– Üdvözlégy, úrnő! Köszönet újra mindenért!

Az istennő újra elmosolyodott, de a tollas sárkány számára

nem hozott ezzel megkönnyebbülést. Felemelkedett valame-

lyest, azután megkereste a vastag ágat, amelyet Aviána muta-

tott, s elindult a mondott úton. Mielőtt jelentősebben felgyorsí-

tott volna, még ellenőrizte fogását a nyugtalan Malfurion mell-

kasán.

Már távolabb jártak, amikor repülés közben a druida meg-

szólalt:

– Hogy értette ezt? Hogy hamarosan visszatérsz majd?

– Mind meghalunk valamikor, Malfurion.

– Mi… – Az ifjú megborzongott, ahogy megvilágosodott

előtte az igazság. – Úgy érted… Az a nagy fa…!?

– Igen, úgy értettem. – Krázus nem kívánta folytatni a be-

szélgetést. Visszapillantott a válla felett G'hanírra, és meglepte,

hogy bár előzőleg is roppant nagynak ítélte a fészket, valójában

akkor csak apró töredékét látta az építmény egészének. Hatal-

mas, gömb alakú termek kapaszkodtak egymásba a folyosók

segítségével, de a fához képest még így is eltörpültek. Körötte

mindenféle szárnyas lényeket látott, egy részüket nem is ismer-

te. A látvány egyszerre elijesztette és lenyűgözte, s teljes fi-

gyelmét lekötötte egészen addig, míg végül belerepültek a fel-

hőrétegbe és a sűrű pára elfedte előle.

254

Tizenhat

Suramar környékét elhagyva a sereg újra összetalálkozott a

démonokkal. A Légió feltartotta a védőket egy kis időre, az-

után ismét visszaszorult Zin-Azshari felé. A következő napon a

csata ismét hevesebbé vált és az előrenyomulás újfent meg-

akadt: az éjtündék se nem veszítettek se nem nyertek teret.

Fegyver és mágia végzett borzalmas pusztítást mindkét olda-

lon.

Hollócsőr nehezen viselte az ismétlődő holtpontot; amint al-

kalma adódott, magához rendelte Rónint és Illidant.

– Úgy tűnik, mindent a mágia dönt el ebben a háborúban! –

bosszankodott a varázstudóknak. – Tudtok tenni bármit is,

hogy továbbmehessünk?

Rónin elgondolkodva válaszolt:

– Talán van egy lehetőség, de ahhoz szükségem lenne a

Holdőrség majdnem teljes jelenlévő gárdájának segítségére.

Sajnos, hozzá kell tennem, hogy visszaüthet a dolog.

– Kétlem, hogy bármi is ronthatna a helyzeten. Illidan?

– Bármikor szívesen segítek Rónin mesternek, ha varázslás-

ról van szó. – Az ifjú egy meghajlás kíséretében válaszolt a

nemesnek.

A mágus próbálta elrejteni véleményét és semleges arcot

vágott. Remélte, hogy Illidan nem veszíti el az önuralmát és

nem próbál meg változtatni azon, amit ő létrehozni készül. Ha

megteszi, elkerülhetetlen lesz a káosz, s azzal együtt a vereség

is.

A parancsnok ezzel el is bocsátotta őket. Miközben a hold-

őrök felé haladtak, az ember megállította a varázslót.

255

– Olyan mélyre nyúlunk a Forrásba, amilyen mélyre csak

tudunk. Olyasmit szeretnék használni, amit Dal… hazám má-

gusai dolgoztak ki, de már nem maradt idejük kipróbálni.

– Nagyon összetett?

– Nem annyira. Hetekig készültek rá, és végig ott voltam.

Minden itt van a fejemben; egy-két óra kell csupán, és szinte

biztosan sikerrel járunk.

Illidan elvigyorodott.

– Hiszek benned, Rónin mester!

Újra elindultak, és a mágus ismét eltűnődött, hogy mennyire

bízhat meg az éjtündében. Követni fogja a parancsait és nem

talál ki semmit hirtelen, hogy saját vakmerő stílusában átalakít-

sa a varázslatot? Egyre inkább úgy tűnt, mintha Illidan képtelen

lenne nem a középpontban lenni, különösen, ha mágiáról volt

szó. Csak saját varázslóságának élt, és egyáltalán nem törődött

vele, hogy mit vesz el a holdőröktől, miközben az ő hatalmuk-

kal erősíti képességeit.

Az istenekre! hasított Róninba a sötét felismerés. Akárcsak

a démonok! És néhány más szempontot is figyelembe véve, az

ifjú talán még az ellenségnél is nagyobb veszélyt jelent. Ha

Illidan esetleg túllép a mágia iránti szenvedélyén és evilágibb

hatalmat keresve uralkodni akar… Ez egyenes út lenne a végső

pusztulás felé! Pórázon kell tartanom. Krázus nélkül.

A gondolattól megrémült valamelyest. Csak remélte, hogy

egykori mentora sikerrel járt és elérte, segítségül hívta a sárká-

nyokat. Amíg ez nem derül ki, addig viszont csak magára szá-

míthat, és bár nem szívesen használ egy kipróbálatlan és veszé-

lyes varázslatot, úgy látszott, nincs más választása.

Minthogy nem kívánta védtelenül hagyni a katonákat a had-

urak sötét mágiájával szemben, kijelöltetett Illidannal egy tu-

catnyit a legjobb varázslók közül, s a többinek meghagyták,

hogy foglalkozzanak az ellenséggel és álljanak készen, mert

256

később még szükség lesz rájuk. Az előkészületekhez így is ele-

gen voltak, csak a befejezéshez, az erősítéshez kellett több se-

gítség. Feltéve, hogy Róninnak sikerül, amit eltervezett.

Amikor mindent elrendeztek, az ifjúhoz fordult:

– Illidan! Kérlek, vezess el a Forráshoz!

– Örömmel, Rónin mester! – válaszolta az ifjú és melléállt.

Tudatuk összekapcsolódott, akaratukkal kinyúltak minden

éjtünde mágia legfőbb kútja felé. A mágus eladdig csupán köz-

vetetten használta a Forrás erejét. Illidan népével ellentétben

neki nem volt szüksége rá, hogy varázsolhasson, ugyanakkor a

Forrás őt is erősítette. Azóta már megtanított néhány varázslót

– köztük az ifjút is – erre a módszerre, de ők oly mélyről faka-

dóan kötődtek a Forráshoz, hogy képtelenek voltak teljesen el-

szakadni tőle. Ezúttal annyi erőt kellett kinyernie belőle a kí-

vánt eredményhez, amennyit csak tudott.

Megszólaltak a kürtök; Hollócsőr megkezdte mindazon

hadmozdulatokat, melyekkel átengedte a terepet Rónin nagy-

szerű varázslatának – avagy a katasztrófának.

Egymás mellett állva, tudatukkal egymásba kapaszkodva, a

két varázstudó szinte eggyé vált. Rónin érezte Illidan vadságát,

és próbálta észrevétlenül féken tartani társát. Az éjtünde heves-

sége a varázslat szempontjából kifejezetten veszélyes volt.

Rónin követte Illidant, ahogy akaratával kinyúlt a Forrás fe-

lé. Eközben belső látásával a környék energiaszálait, a minden-

hol jelen lévő erők egy részét nézte – ha látta volna. A démo-

nok mindent kiirtottak maguk körül, még a megszállt világ

természetes mágiáját is taszították, helyettesítették saját másvi-

lági jelenlétükkel. A végtelen sorokban harcoló és várakozó

szörnyetegek mögött több mérföldnyi megtépázott táj követke-

zett, majd röviden felvillant az eredetileg Zin-Azshari közepén

álló palota energiaképe, azután a varázsló vezérletével a mágus

257

belemerült a Forrásba. Az nem vetette ki magából, inkább von-

zotta, befogadta őt.

A hatalom érzete megszédítette Rónint. Mindig is úgy hitte,

ismeri a Forrást csupán azáltal, hogy akaratlanul is használta a

Kalimdor egészét átitató energiákat, melyek onnan áradtak ki.

Rá kellett jönnie, hogy tévedett, és a Forrás olyan tiszta erőt je-

lent, amelyet ha uralhatna, akár istenné is válhatna.

Hirtelen minden, amiről valaha mágustanoncként álmodott,

olyan egyszerűnek és kicsinyesnek tűnt. Úgy érezte, egész vá-

rosokat emelhetne vagy tüntethetne el egyetlen intéssel. Szólít-

hatná a föld erőit, hogy borítsák el és nyeljék magukba ellensé-

geit. Megtehetné, hogy óriási erőfeszítéssel félresöpri a hata-

lomvágytól megrontott gondolatokat. Immáron felismerte a

Forrást, és nyugtalanította a tudat, hogy amit eladdig érzett és

mindig elhessegetett, az egyértelműen maga a valóság.

Az éjtünde hatalom eredetének esszenciája megegyezett a

démonok gonoszsággal fertőzött kisugárzásával. Lehetett a

színtiszta mágikus energia forrása, de Sargeras már megérintet-

te és megrontotta.

Már késő volt visszakozni. Teljesen bele kellett merülnie a

Forrásba, legalább ez egyszer. Már az is taszította, hogy az on-

nan kiáradó energiákat használja erősítésképpen, de ha erről

lemond, akkor lemond a démonok ellen használható legjobb

képességeiről is. Tudta, hogy ehhez ő túl gyenge, s az ésszerű-

ség hamis támasza is mást diktált.

Érezte Illidan türelmetlenségét és kíváncsiságát, így nem

időzhetett tovább a váratlan felismerésen tűnődve. Kiragadta a

szükséges hatalmat a sötét mélységből, és – bár óriási erővel

támadott rá a kísértés, hogy hagyja a Forrást, hadd borítsa el

elméjét – összeszedte akaratát és eltávolodott az átkozott víz-

től.

258

Alig néhány pillanat alatt mindkettejük tudata visszatért a

testükbe, és a Forrás vonzása meggyengült. Rónin máris elme-

rült a tervezett varázslat létrehozásában, tudván, hogy ez leg-

alább elfeledteti vele azt a romlott jelenlétet, amely befészkelte

magát a lelkébe.

– Kezdjük el – mormolta Illidannak, s összekapcsolt elmé-

jük révén tudta, hogy az ifjú és a holdőrök készen állnak. Ők

közvetítik majd az ellenség felé a mágus támadását, közben

mind megerősítik azt a saját hatalmukkal.

Rónin minden sietség nélkül, inkább a pontosságra figyelve

megalkotta a varázslat szövevényét, melyet dalarani mesterei

már nem próbálhattak ki. Magában köszönetet mondott eltávo-

zott lelküknek, bár még csak évszázadok múltán jöhettek el a

világra. Azután – mikor elégedett volt az energiaszálak kusza

mintázatával – szabadjára eresztette a megidézett hatalmat.

Illidan és a többiek mind belekábultak, ahogy a varázslat

végigrohant rajtuk, de az ifjú segítségével kitartottak, és hozzá-

tették a maguk tudását az eredményhez. A varázsló uralkodásra

való törekvése ezúttal jó irányba befolyásolta a helyzetet. A

következő pillanatban a hordára zúdították a megerősített bű-

bájt.

A Légiót fültépő dörrenések hullámai borították el anélkül,

hogy bármilyen hatással lettek volna az ellenük harcoló kato-

nákra. A démonok a küzdelmet félbehagyva, fegyvereiket el-

ejtve próbálták a fülükre szorított kézzel kizárni a hangot, de az

nem fizikai alkotásként jött létre, s széttépte elméjüket, földre

sújtotta őket. Ahogy a hatás szétterjedt a szörnyseregben, úgy

vetődött hanyatt vagy esett össze minden rém, mintha egy ha-

talmas seprűvel söpörtek volna végig rajtuk. Többségük azon-

nal elpusztult, az ellenállóbb kevesek tántorogva vagy négy-

kézláb, süketen és káprázó szemmel botorkáltak öntudatlanul.

259

– Most, Hollócsőr! – suttogta maga elé Rónin. – Most! A

nemes lecsapott a lehetőségre és gyors előrenyomulást fújatott

a kürtösökkel. Az éjtündék felkiáltottak és a párduclovasokkal

az élen lerohanták az életben maradtakat, pillanatok alatt kivé-

geztek minden túlélőt, azután továbbrohanva követték a tova-

terjedő varázshatást.

A mágus hirtelen úgy érezte, teste cserbenhagyja. Mintha

elméjében – akárcsak a démonokéban – elpattant volna egy

fontos húr, amely egyben tartja lényét. Elesett, de nem ütötte

meg magát.

– Úgy, pihenj csak, Rónin mester! – mondta Illidan és óva-

tosan lefektette a földre, holott ő sem volt sokkal jobban és ne-

ki is le kellett ülnie. A többi varázsló is vagy ült vagy feküdt

már, nem törődtek vele, hogy a katonák otthagyják őket vagy

sem.

– Láttad? Láttad, hogy odacsaptunk? – kérdezgette Illidan

lelkesen. – Ez is bizonyítja, hogy nincs nagyobb hatalom, mint

a Forrásé! – Felnézett valakire vagy valamire, akit vagy amit

Rónin nem láthatott fekvő helyzetéből. – A Forrás az egyetlen

lehetőség számunkra, testvérem! Hát nem látod?! Semmi sem

hasonlítható hozzá!

Hasonlókat kiabált még a távollévő Malfurionnak, és az ere-

jét összeszedni próbáló mágus csak meredt rá megütközve.

Illidan valahol a végletes féltékenység és a gyűlölet között

egyensúlyozott, s ez nyilvánvalóan kiült az arcára, kitűnt sza-

vaiból.

Könyökére támaszkodva Rónin végigtekintett a csatatéren.

Mindenhol démonok tetemei hevertek, varázslata menekülésre

kényszerítette a maradékot, és talán sikerült megváltoztatniuk a

háború menetét. Ám Illidan feszült vonásaira visszanézve új

életre kelt benne a Forrás csábításának emléke. Rádöbbent,

hogy talán az imént ismertette meg az ifjúval álmai valóra vál-

260

tásának legfőbb eszközét – melyet már soha, senki nem érinthet

meg annak tiszta, romlottság nélkül való formájában.

-

Korialstrasz eltűnődött, türelme kezdett fogyatkozni. Min-

den sárkánynak megparancsolták, hogy várakozzon a megtes-

tesülésekre. Amikor uraik és úrnőik készen állnak, minden raj

egyszerre száll fel, mintha egy lélek, egy elme vezérelné

mindannyiukat. Összehangoltan, egyszerre kívántak lecsapni a

démonokra, és a Sárkánylélek kezdeti pusztítása után szétzúz-

zák a horda maradékát.

Egyszerű, működőképes, hibátlannak tűnő terv, s maga

Korialstrasz sem értette, hogy miért, de nem tudott bízni a do-

logban. Megérzései nem is annyira a sikert kérdőjelezték meg,

mint inkább magát a tervet. Ugyanakkor végtelen hűséget ér-

zett királynője iránt, s így inkább nem adott hangot kétségei-

nek. Alexstrasza megbízott Neltharion alkotásában – és ami

még lényegesebb: megbízott magában a Föld Őrzőjében is.

Bármilyen bizonytalanság gyötörte is fiatalabbik hitvesét, an-

nak kimondatlan kellett maradnia.

– Mindig gondolkodó kedvesem. Mindig aggódó párom.

Korialstrasz meglepetten kapta fel fejét a hangra. –

Alexstrasza! Nem a többi megtestesüléssel kellene lenned?

– Találtam kifogást a távollétemre. Neltharion nem örült, de

uralkodott magán.

Korialstrasz hódolattal hajtotta le fejét:

– Miként lehetek szolgálatodra, királynőm?

A nőstény tekintetében pillanatnyi bizonytalanság vibrált,

azután sárkányhoz képest igen halkan válaszolt:

– Szeretném, ha nem engedelmeskednél nekem.

– Szerelmem? – kérdezett vissza hitvese meghökkenten.

261

– Az őrszemek kivételével mindannyian itt kell maradjatok

a barlangokban, egészen az indulásig. Szeretném, ha engedet-

len lennél és elmennél innen.

Párja kábultan nézett. Nyilvánvaló volt, hogy a többi meg-

testesülés nem tud erről.

– És hová kell mennem?

– Nem tudom, de reménykedem benne, hogy te megsejted

majd, amint kívül kerülsz a pajzsfalon. Találd meg Krázust,

kérlek!

Krázust! A rejtélyes mágus neve sokat forgott a fejében.

Igen, Krázus valószínűleg ismer olyan válaszokat, amelyek se-

gítenek eloszlatni a homályt, melybe saját tűnődései során üt-

között.

– Bizonyára az éjtündékkel van…

– Nemrégiben a közelben járt. Hiszéra mondta, hogy egy

Malfurion nevű éjtündén keresztül akart üzenni. Nem bízott

meg a halandóban és várakozott a megfelelő pillanatra, hogy

szólhasson nekem.

– És?

– Mire eljött ez a pillanat, addigra Malfurion eltűnt.

Neltharion és Maligos épp a Sárkánylélekbe fektetett varázs-

munkáról beszélgettek; Hiszéra csak nekem szólt erről.

– De miért akarhatott Krázus idejönni? – A vörös hím nyug-

talansága felerősödött. Az éjtündék igen messze voltak tőlük,

ha az utazó nem tud repülni, mi több, nem tud elég gyorsan re-

pülni.

– Magam is ezt szeretném tudni.

– Mindent megteszek, hogy ráleljek, de nem bízom a siker-

ben.

A királynő sóhajtott egy nagyot, azután lehunyt szemmel,

talán valamelyest megadóan szólalt meg újra:

– Úgy hiszem, ideje megtudnod valamit.

262

– Mit, szerelmem?

– Gondolom, te is érezted már a köteléket, amely közted és

Krázus között feszül. Úgy érezheted, kedvesem, hogy akár fé-

szektestvérek is lehetnétek.

Korialstrasz már rég végiggondolta ezt, és bár sok más mel-

lett ez a dolog is magyarázat nélkül maradt, de a mágus való-

ban megbecsült helyen állt szívében. Már azelőtt érezte ezt,

hogy pikkelyt cseréltek, utána pedig még inkább felerősödött a

sejtelem. Időnként már szinte úgy gondolt az átváltozásra kép-

telen ismeretlenre, mint az egyetlen igazi lelki társra – hitvesét

leszámítva, persze.

– Tudd hát, szerelmem: te és Krázus egyazon teremtmény-

ként léteztek, két külön testben.

A hím csak pislogni tudott meglepetésében. Biztos volt ben-

ne, hogy félreértett valamit és Alexstrasza mást akart mondani

ezzel, mint amire ő gondolt, de a Sárkánykirálynő olvasott a

tekintetéből és fejét ingatva folytatta:

– Látom nem érted. Krázus te magad vagy, s te Krázus le-

szel egykoron. Ő nem más, mint te magad idősebben, sokkalta

idősebben, tapasztaltabban és bölcsebben. Számos évszázaddal

jár előtted.

– Ez lehetetlen! – Azután támadt egy gondolata: – Vagy ta-

lán Nozdormu valamiféle cselvetéséről van szó? A távolléte

igencsak kérdéses…

– Igen, nyilvánvalóan van része a történtekben, de azt nem

tudom megmondani, hogy miféle szerepet játszott a dologban.

Elég annyit elfogadnunk, hogy Krázus azért van itt, mert itt

kell lennie.

– Akkor a háború kimenetele is biztosítva van, és a Sárkány-

lélek megsegíti győzelmünket. Felesleges volt aggódnom emi-

att.

263

– Aggodalmad helyénvaló: semmit sem tudunk a háború

kimeneteléről. Krázus attól tart, maga Nozdormu azért küldte

ide, mert az események sora valamiképpen megváltozott. Ele-

inte azt is meg kellett fontolnom, hogy életben hagyhatom-e őt

és társát, ha jelenlétük megváltoztatja a világ egységét, de rá

kellett jönnöm, hogy addigra már elkéstünk ezzel.

Korialstrasz elkerekedett szemmel bámult hitvesére:

– Képes lettél volna… megölni engem?

– Az ő sajátjavaslatára, szerelmem.

A fiatal hím döbbenten töprengett egy darabig, azután hirte-

len mindent megértett.

– Köszönöm, hogy elmondtad, királynőm. Megyek és felku-

tatom.

– Még hozzá kell tennem, hogy nem emlékszik mindenre;

talán az időn keresztül való utazása miatt, talán mert két külön

testben léteztek egyszerre. Ennek ellenére mit sem veszített ta-

lálékonyságából és bölcsességéből, így ha valamely fontos ok-

ból beszélni kívánt velünk, akkor sürgősen meg kell találnunk.

– Azonnal indulok.

Alexstrasza odabújt fejével párjához és a fülébe súgta:

– Színlelnem kell, hogy saját döntésed szerint távoztál.

Korialstrasz csak bólintott, azután még váltottak egy szeretettel

teli pillantást, mielőtt a királynő kiment a barlangból. Párja ad-

dig várakozott, amíg hitvese léptei elhalkultak a folyosók és

barlangok távolában, azután maga is útnak indult.

Megkönnyebbülésére egészen könnyen kijutott a hegy mé-

lyéből, minthogy a sárkányok többsége nyugodtan ücsörgött,

sétálgatott és beszélgetett, várták a parancsot. Inkább csak

Türan és a többi megtestesülés hitvesei voltak éberebbek, hi-

szen rájuk előbb is szükség lehetett egy-egy rövid tanácskozás

erejéig.

264

A kintiek elkerülése jóval nehezebbnek bizonyult. Az első

sárkány még nem okozott gondot, minthogy Korialstrasz is-

merte őt személyesen: Horakastrasz ifjú és tapasztalatlan, de

erős vörös hím volt, a többiekénél is jobb látása tette remek őr-

szemmé. Ugyanakkor, könnyen unatkozni kezdett. Amikor a

királynő fiatalabbik hitvese kilépett a barlangszáj előtti platóra,

az őrködésre kijelölt sárkány úgy foglalta el magát, hogy köve-

ket lökdösött le farkával a hegyoldalon, és nézte azok gurulá-

sát. Amikor épp elindított egy nagyobb darabot, Korialstrasz

kihasználta a pillanatot, és a lehető legkisebb zajt verve felröp-

pent magasan a másik sárkány fölé – elég magasra, hogy amaz

ne érezze meg a szárnyával kavart légáramlatokat, és árnyéka

is elég messzire vetüljön. Ezután a felhők mögé rejtezve pró-

bált kijutni a sárkányok birodalmából, így sikerült észrevétle-

nül kikerülnie a többi őrszemet is.

A pajzsfal közelébe érve felgyorsított és felkészült a találko-

zásra, azután fejjel előre belecsapódott a láthatatlan erőtérbe.

Úgy érezte, mintha langyos melaszba merült volna, s szárnyai-

val kellene úsznia benne –, de hamarosan kivergődött a túlolda-

lon, és zavartalanul folytathatta útját. Egy magaslatra letele-

pedve megérintette az idősebb önmagától kapott pikkelyt, és

összpontosított. Már értette, miért gyengülhettek el annyira, ha

távol maradtak egymástól, s milyen kapcsolat alapján segíthe-

tett rajtuk a pikkelycsere. Bár így is érezte még a korábbi fáj-

dalmak és fáradtság maradványát, ám ez korántsem tette maga-

tehetetlenné. Állandósult és megszokható kellemetlenség volt

csupán.

Krázust kereste tudatával, vagy legalább az irányt, amely

idősebb önmaga felé viszi. Sejtette, hogy a társa már nincs a

közelben, minthogy azt hamar megérezte volna, tehát vagy fel-

adta, ami – önmagát ismerve – lehetetlennek tűnt, vagy el kel-

lett menekülnie valami miatt. Próbálta nem elképzelni, mi

265

késztetheti menekülésre idősebb énjét, és a rövid gondolati ki-

térő után ismét a köztük lévő kapcsolatra összpontosított. Tu-

data hihetetlen távolságon, számtalan táj felett nyúlt át.

Igencsak nyugtalanította, hogy nem érzi a másikat. Viszony-

lag egyszerű feladat keresővarázzsal felkutatni valakit, különö-

sen, ha van nálunk bármely személyes dolog, ami kapcsolatban

van az illetővel. Még könnyebb az egész, ha mi magunk is is-

merjük a keresett személyt – márpedig Korialstrasz viszonylag

jól ismerte a mágust.

Talán valamiféle szörnyű vég érte? A gondolattól kirázta a

hideg; még nem kívánta megismerni saját halálának módját és

körülményeit.

Azután kitartóan folytatta a keresést, s hirtelen megérezte a

kettejüket összekötő, rejtélyes kötelék másik végén lévő jelen-

létet. Már tudta, merre kell folytatnia útját. Egy hatalmas ug-

rással újra a levegőben volt és erőteljes csapásokkal indult el.

Tudta, hogy minél előbb felleli másik énjét, annál hamarabb

kap válaszokat, s minden rossz érzése enyhülhet valamelyest.

Krázus vált az egyetlen céljává, környezetét is csupán elmo-

sódottan érzékelte, ahogy a mágus jelenlétére figyelve falta a

mérföldeket. Csak akkor eszmélt fel, amikor karmok téptek a

hátába. Meglepett fájdalomüvöltéssel fordult hanyatt a levegő-

ben, hogy lássa támadóját, és egy fekete sárkány nézett vissza

rá.

– Állj! – kiáltott. – Minden megtestesülés nevére kérlek,

hogy…

Válaszképpen a fekete kitátotta száját és izzó lávatömeget

köpött felé. Korialstrasz lebukott és tett egy hurkot a levegő-

ben. így is olyan közel volt a támadás a fejéhez, hogy a hőség-

től könnye csordult. A gyors mozdulatoktól újult erővel lángolt

fel sebében a kín. Bár nagyobb és erősebb volt támadójánál,

266

gyengesége és rosszulléte mellett a sérülés már szinte akadá-

lyozta a küzdelemben.

– Miért támadsz rám? – kiáltotta oda a kérdést. – Nem kell

harcolnunk egymással!

– Nem avatkozhatsz bele! – mondta erre a fekete, tekinteté-

ben az őrület lángjai lobogtak.

Alexstrasza fiatalabbik hitvese attól tartott, hogy Krázussal

történt valami, és ellenfele erre utalt ezekkel a szavakkal. Nem

maradt ideje eltűnődni a dolgon: az ébenszín óriásgyík máris a

nyakában volt, ezzel ereszkedésre kényszerítette. Ő hagyta ér-

vényesülni a fekete vélt erejét és felkészült rá, hogy az utolsó

pillanatokban egy pörgessél kifordul alóla.

Azonban rá kellett döbbennie, hogy a bolondját járatták ve-

le. Még messze volt a kiszámított pillanat, amikor a közeledő

hegycsúcs mögül egy másik fekete sárkány ugrott elő, és neki-

csapódva eltérítette őt kiszámított pályájáról. Korialstrasz elve-

szítette uralmát saját röpte felett és pörögve zuhant tovább –

második támadója ráakaszkodott, hogy testével és súlyával

akadályozza próbálkozásait.

– Mindkettőnket megölsz! – kiáltott rá Korialstrasz.

– Uram dicsőségéért! – harsogta vissza amaz.

A fekete egyik szárnya sérült volt, kissé tépett, és csontja

repedhetett, mert meg is dagadt egy helyen. Korialstrasz rá-

eszmélt, hogy ellenfele nem is tudna rendesen repülni; nyil-

vánvalóan fel akarta áldozni magát a győzelem érdekében.

Azonban a vörös hím még nem kívánt odaveszni – kiszaba-

dította szárnyait, és erőteljes mozdulatokkal irányítani kezdte

zuhanásukat. A fekete hirtelen alul találta magát, üvöltve pró-

bálta visszafordítani magukat, de sérülése miatt nem befolyá-

solhatta az esést úgy, hogy arra Korialstrasz ne tudott volna

azonnal válaszolni. A fent maradt sárkány felismerte a helyze-

267

tet és egy válaszrikoltással tudatta sérült társával, hogy a segít-

ségére siet.

Bár ellenfele erősen kapaszkodott, a királynő hitvesének si-

került összébb húznia magát; így számítgatta a hátralévő időt.

Éles dombgerincek felé közeledtek a környező hegyek által

közrefogott völgyben. Amint elérkezett a cselekvés ideje, a hit-

ves kicsavarta tagjait a másik sárkány szorításából és karjait,

lábait hirtelen kinyújtva ellökte magát. Ügyes vitorlázással

emelkedett fentebb, azután erőteljes csapásokkal kapott szárny-

ra újra.

A szerencsétlen fekete kínterhes üvöltéssel csapódott be a

sziklás talajba. Csontjai hangosan recsegtek, vére kiömlött,

még kapálózott egy keveset, de már nem talált fogást. Végül az

oldalára fordult és kilógó nyelvvel lihegve, kábultan várta a ha-

lált.

A következő támadás akkor érte a vörös sárkányt, amikor

épp visszanyerte egyensúlyát. Ismét karmok téptek a hátába, s

felkiáltott fájdalmában. Hiába győzte le egyik ellenfelét, a csa-

tározás kezdte kimeríteni. Lihegett és már az is majdnem erőfe-

szítésébe került, hogy fennmaradjon a levegőben.

– Pusztulj! – acsargott vadul a fekete, és neki alig sikerült

elkerülni a következő csapást. Ellenfele újra támadott, és bár

nem volt igazán gyors, de erőt adó őrjöngésbe lovalta magát

őrületében és abbeli vágyában, hogy megfeleljen urának. Akár-

csak társa, ő is kész volt feláldozni magát.

Izzó lávatömeg találta mellbe. Korialstrasz megpördült és

kábultan küszködött, hogy fenn maradhasson a levegőben.

Karmok téptek pikkelyes testébe és nem is látta, inkább csak a

következő köpethez vett lélegzetből hallotta, hogy az ébenszín

szörnyeteg nagyon közel került hozzá.

Kétségbeesetten kapott oda, és megragadott egy pikkelyes

testrészt. Erőteljesen megszorította s nem engedte el, holott a

268

másik kieresztett karmokkal vonaglott. Összekarmolta a fekete

fejét és nyakát, majd kis idő múltán elernyedt. Visszatérő öntu-

datával a vörös hím ráeszmélt, hogy ellenfele nyakát sikerült

megharapnia, így szorított rajta még egyet, majd elhajította.

Sérülései olyannyira elgyengítették, hogy maga is alábukott.

Bár nem csapódott túl nagy erővel a földbe, úgy érezte, közel a

vég és hiába küzdött, az öntudatlanság örvénye csak húzta,

húzta magába. Utoljára még értetlenül gondolt a feketék táma-

dására, és mielőtt a világ teljesen elfeketedett, még kíváncsian

felmerült benne, hogy vajon halála miféle hatással lehet jövő-

ből jött önmagára?

269

Tizenhét

Arkhemón egykedvűen nézte, ahogy a Légió menekül a va-

rázslat elől, és a tájat erdőzöld vértezetbe öltözött éjtündék le-

pik el. Szinte szilárd anyagnak érezte az ellenség büszkeségét,

ahogy örömködő kiáltásaikat hallgatta.

Mily könnyű megtéveszteni ezeket a teremtményeket! gon-

dolta. Máris azt hiszik, bizonyosan győzni fognak.

Azzal a termetes démon megfordult és lassan, kényelmesen

elsétált a menekülő horda után.

Krázus hangosan felnyögött, és Malfurion meglepetten érez-

te, hogy a mágus szorítása gyengül. Lenézve az éjtünde úgy

ítélte meg, még mindig túl magasan vannak ahhoz, hogy a sár-

kány elejtse. Nem bízott a varázstoll hatásában annyira, hogy

félelem nélkül lepillantson. Próbált kapaszkodni, és felkiáltott

társának:

– Mi a baj?

– Nem bírom… úgy érzem, mintha kitépnék a szívemet a

mellkasomból! Le kell szállnunk, minél előbb…

Az éjtünde gyorsan körülnézett; mindenfelé erdőket és füves

síkokat látott, szerencsére az utóbbiból többet. Rámutatott egy

helyre, ahol a fű dúsabbnak tűnt:

– Ott jó lesz? Kibírod addig?

– Meg… pró… bálom! – Azonban már képtelen volt irányí-

tani röptét, és a kinézett pont eltűnt valahol jobb oldalon. Egy

fás liget közeledett igen gyorsan, és bár az megtörte volna zu-

hanásuk lendületét, nagy eséllyel nyakukat is szeghették a tör-

zsek valamelyikén.

Krázus erősen lihegett. Nehézkesen sikerült kicsivel fentebb

emelkednie, a fák sebesen elsuhantak, és a következő síkság

270

örömteli látványa fogadta őket. Újra ereszkedni kezdtek, előbb

csak lassan, azután – a druida szerint – hirtelen már túl gyor-

san.

– Azt hiszem… gondoskodnod kell magadról, Malf… – A

mágus hangja elcsuklott és elengedte az éjtündét. Ő egy hirte-

len ötlettől vezérelve kinyúlt akaratával, s a növényzet segítsé-

gét kérte; a fű megnövekedett alattuk, vaskos, puha párnává

vált. Amikor az ifjú leérkezett, a gyors bűbáj szertefoszlott –

megütötte magát, de nem esett komoly baja. Megtapogatta saj-

gó vállát és feltápászkodva rájött, hogy Aviána ajándéka már

nincs vele. Újra hálát adott a természet szellemeinek, amiért

megsegítették.

Krázus még bukdácsolt a levegőben néhány méteren keresz-

tül, mint egy végzetes nyíllövést kapott madár, és társának már

nem maradt ideje, hogy segítsen rajta. Amint földet ért, szár-

nyai semmivé foszlottak, és az ernyedt alak elesett, eltűnt a

druida látóteréből. Egy kicsiny, ezüstszín tollacska lebegett to-

va a lágy szellővel.

– Krázus! Krázus mester! – rohant oda az éjtünde, ahol utol-

jára látta a mágust, de sehol sem lelte a testet. Hamarosan meg-

találta azonban a rejtélyes idegent, és hálát adott az isteneknek,

hogy még életben volt.

A druida letérdelt mellé, és látható sérülések után kutatott.

Minthogy nem talált, óvatosan a hátára fordította Krázust, aki

erre újra felnyögött. Malfurion segített neki elhelyezkedni és

gyorsan megvizsgálta, hátha törött csontra utaló jelet talál va-

lahol. Durva földet érése ellenére a mágus teljesen sértetlennek

tűnt – legfőképpen az kínozta, ami már repülés közben is reá

támadt.

– Bele… belefáradtam már… – sikerült megszólalnia a sá-

padt testbe kényszeredett sárkánynak –, hogy ilyen gyenge…

vagyok…

271

– Csak óvatosan, Krázus mester! Még nem kellene mozog-

nod.

– Hamarosan egyáltalán nem mozdulhatok már…

Malfurion… Azt hiszem, haldoklom…

– Hogy érted ezt? Miért? Mi történt veled?

– Nem velem… mással. Kötődünk egymáshoz

Korialstrasszal… Talán megtámadhatták… A végét járja ő is…

és ha meghal, akkor én is vele halok.

Malfurion kétségbeesetten gondolkodott, hátha tudna segí-

teni valamiképpen.

– Nincs remény?

– Talán ha… meg tudnád őt gyógyítani… De távol van, és

sárkány… nem a te fajtád.

Azután csak nézett csendesen, az égre meredt vágyakozva, s

társa magába roskadva kereste a megoldást. Khenariosz tanítá-

saival kezdhetett volna valamit, de nem ilyen messziről. Ahogy

a mágust nézte, valamin megakadt a tekintete a félrecsúszott ta-

lár alatt:

– Krázus! A pikkely!

– Korábban hasznos volt… megmentett minket… – A nyur-

ga idegen hangja egyre elhalóbbnak tűnt. – Egy darab belő-

lem… egy belőle…

– Ha ez az ő pikkelye – motyogott Malfurion csak magának

–, ha ez az ő pikkelye, akkor…

Lehetetlen gondolat merült fel benne – ugyanakkor az

egyetlen, amely megoldást jelenthetett. Habozás nélkül ráte-

nyerelt a pikkelyre, és mélyeket lélegezve meditációba mé-

lyedt. Tudatával térképezte fel a sárkánypáncél mintázatát és a

benne rejlő erőt. A természetben elhal mindaz, ami elválik a

testtől, így druida-tudásában nem szerepelt a rokonság, mely

által még fellelhető az összeköttetés a rész és az egész között.

Kezdetben azonban maga is foglalkozott az éjtünde varázsló-

272

sággal, így ismerte a módot, amely által hathatott a távollévőre.

Talán ötvözhetné… hiszen egy még élő testrész hevert előtte.

– Megvan! Krázus! Sikerülhet!

De a mágus már nem válaszolt. Szeme lehunyva, holtnak

tűnt, bár Malfurion még érezte, hogy mellkasa lassan emelke-

dik és süllyed. Nem habozhatott tovább; meg kellett próbálnia.

Mindkét tenyerét a pikkelyre tette, és újra meditálni kezdett.

Tudatával kinyúlt, feledte saját testét és a köteléket kutatta, az-

után fellelve azt, minden érzékével a sárkányra összpontosított,

mintha a hatalmas teremtmény ott heverne előtte.

A füvek már ismerték, s ő megkérte a fákat is, az eget, a föl-

det, a természet egészét, hogy legyenek segítségére. Hatalmát

öntötte ajándékukba, a legfőbb erőbe: az élő gyógyulásának

képességébe. Közben azért küzdött, hogy ne keverje össze a

lényegükben szinte teljességgel azonos két testet, Krázusét és

Korialstraszét. Érezte, vagy inkább csak érzékelte a vörös be-

hemót testének melegét, roppant kiterjedését, utolsó gondolata-

inak kavargását, érzelmeinek örvényét, aggodalmát és benső

valójának minden más aspektusát, melyek leírhatatlanok voltak

az ő kicsinyes, halandó fogalmaival.

Azután a veszteség érzete kábító erővel csapott le rá. Átélte

a haldoklás utolsó pillanatait, s majdnem maga is csatlakozott a

két sárkány-lényhez. Rettegve szedte össze akaraterejét, ne-

hogy a végső sötétség őt is magával rántsa.

Szörnyű csata lehetett. Malfurion szinte saját húsában érezte

a vörös hím sebeit – mily csodálatos erővel teli teremtmény,

hogy eddig is képes volt túlélni sérüléseit!

Nem! Nem hagyhatja elterelni tudatát a céltól! Még bizony-

talansága sem térítheti el! Bár eladdig csupán rókákkal, nyu-

lakkal, madarakkal volt dolga, de hitte, hogy sikerrel járhat, ha

felerősíti azt a hatást, melyet náluk alkalmazott.

273

Áldozatra volt szüksége. A legmélyebb tisztelettel fordult a

természet felé s reménykedett, hogy az nem utasítja el rémisztő

kérését. Magára a nyers életerőre volt szüksége ahhoz, hogy a

haldokló megállhasson az utolsó lépéseknél, majd vissza is

forduljon. Sokat kívánt, igen sokat – egy sárkány életerejét

akarta pótolni.

Azután megkönnyebbülten érezte, hogy a táj felkínálja ön-

magát. Élet áradt át testén, oly erőteljes formában, hogy a vele

együtt járó élénk derű majdnem kiragadta révületéből. Uralko-

dott magán és a Krázus-Korialstrasz teremtménnyel létesített

kapcsolatán keresztül átáramoltatta a kapott energiát.

Érezte tenyerével, ahogy a mágus izmai megfeszülnek, de a

távoli sárkánytestben nem érzékelt változást. Az életerő át-

áramlott az óriásgyíkba, de kevés volt, túl kevés, holott egy

éjtündét már akár fel is támaszthatott volna vele. Izzadság áz-

tatta a druida öltözékét, lecsorgott arcán és karjain, de nem tö-

rődött vele, csak folytatta összeszorított fogakkal. Többet és

még többet szívott el környezetéből, átáramoltatta a távoli hal-

doklóba, amilyen gyorsan csak képes volt rá.

Hirtelen megérezte a változást. Korialstrasz lelke – az imént

már alig érzékelte jelenlétét – újfent erősen kötődött a testhez,

de a gyógyuláshoz ez is kevésnek tűnt.

– Még…! – sziszegte öntudatlanul Malfurion. – Kérek…

még…!

És még több életerőt kapott. Mintha a füvek, a fák, a felhők,

a dombok, s az egész természet tudta volna, hogy fontos életet

kell megmenteniük, örömmel áldozták fel magukat a cél érde-

kében, s megadták, amire szükség volt. Lassan, nagyon lassan

a fájdalmak enyhültek, a sebek összébb húzódtak, s

Korialstrasz egyre erősödött. Az ifjú érzékelte, ahogy a sárkány

lassan öntudatra eszmél, és érezte csodálkozását a meglepő

gyógyuláson. Krázus teste elernyedt, s ő levette róla a kezét,

274

sarkára ülve fújt egy nagyot és letörölte homlokáról az izzad-

ságot.

Ekkor látta meg, hogy a fű elfeketedett köröttük, s az elő-

bukkanó föld is szürke, élettelen morzsaléknak látszott. Sok lé-

pésnyi távolságban a táj elvesztette az élet minden apró szikrá-

ját, s jóval arrébb két fa levéltelenül, korhadtan állt. Malfurion

elborzadt tette következményeitől, azután hirtelen megnyugo-

dott, amikor megérezte, hogy a talaj csupán a felszínen sérült

meg, s lentebb a gyökerek még élnek. A fák biztosan túlélik ál-

dozathozatalukat, s a füvek is hamarosan újra visszanyerik az

elvesztett területet.

Megkönnyebbülten sóhajtott; az imént néhány pillanatig úgy

érezte, ő sem jobb a Légiónál. Közben Krázusnak sikerült fe-

lülnie, és döbbenten nézett rá:

– Mit… mit tettél?

– Meg kellett mentselek valamiképpen, és csak egyetlen

módot találtam erre.

A mágus a fejét csóválta:

– Nem teljesen erre gondoltam, Malfurion. Van legalább ha-

lovány fogalmad róla, hogy mit hajtottál végre? Érted egyálta-

lán, hogy mivel járt az erőfeszítésed?

– Szükséges volt – magyarázkodott a tünde. – Sajnálom,

hogy ilyen sokat kellett kérnem a tájtól, de végeredményben

önszántából hozott ekkora áldozatot.

A mágus hunyorogva próbálta felmérni a pusztítás mértékét.

– Ez nem lehetséges.

– Khenariosz tanítását alkalmaztam, csak kissé módosítva, a

helyzetnek megfelelően.

– És olyan eredményre jutottál, ami meghaladta a képessé-

geidet – vagy szinte bárki más képességeit. – Krázus nagy ne-

hezen feltápászkodott, s újra végignézett a megfeketedett vidé-

ken. – Lenyűgöző.

275

Az éjtünde még mindig nem értette, hogy társát mi zavarja

annyira a varázslattal kapcsolatban, de elég fáradt volt hozzá,

hogy ne is érdekelje igazán.

– Érzed Korialstraszt? Hogy van? – kérdezte.

A sárkánymágus összpontosított, tekintete a távolba meredt.

– A kötelék olyan, mint mindig, valamivel erőteljesebb is.

Úgy érzem, rendben van… talán kicsit összezavarodott. Em-

lékszik a csatára és hogy épp engem keresett, de a továbbiakról

csupán foszlányos, hiányos képeket nyert. – Itt mintha kárör-

vendően felkuncogott volna: – Egyre inkább hasonlítunk egy-

másra. Bizonyosan gúnyolódik velem a sors!

– Megvárjuk?

– Természetesen, de más okból, mint amiért meg akar talál-

ni. Visszavinne Alexstraszához, de erre már nincs időnk; ször-

nyű balsejtelem gyötör és nyilvánvalóan azonnal vissza kell

térnünk a sereghez. Nevezhetjük ezt előérzetnek vagy tapaszta-

latnak is. Legyen bármi, vissza kell térnünk.

Malfurionnak rögtön Tiranda jutott eszébe, azután a lányról

testvére is.

– És az mennyi ideig tarthat?

– Nos, sárkányról van szó – Krázus megengedett magának

egy elégedett mosolyt –, ereje teljében. Azt hiszem, hamar ide-

ér és sebesen visszavisz minket.

***

Tiranda kezdett különlegessé válni Elún papnői között,

minthogy egyedül neki volt két árnyéka. Az egyik vele szüle-

tett, mint mindenkivel, a másikat Holdpehely Shandris néven

ismerték. Bárhová is ment, az árva követte, és kétségbeesetten

tanulni vágyó, lenyűgözött tekintettel nézett és hallgatott végig

mindent, amit megmentője tett vagy mondott. Amikor Tiranda

276

egy sebesült vagy beteg éjtünde felett imádkozott, a lány elis-

mételte magában a szavakat; ugyanígy mestere mozdulataival

is megpróbálkozott, félszegen, rejtve.

Maga Tiranda ellentmondásos érzelmekkel viseltetett ez

ügyben. Szülők vagy bármiféle rokon hiányában nem tudta,

hová küldhette volna a lányt. Persze, akadtak hasonló sorsú

gyermekek – sajnos nem is kevesen –, de ebben a lányban volt

valami, ami megérintette a lelkét. A munkája iránt mutatott he-

ves érdeklődés alapján akár novíciának is állhatna később, és a

templom mindig szívesen fogadta az új jelentkezőket. Akkor

pedig hogy nézne ki, ha félrelökné és többet nem törődne vele?

Mindemellett be kellett vallania magának, hogy Shandris jelen-

léte nem zavarja annyira, mint eleinte gondolta.

Másrészről voltak olyan helyzetek, amikor egy képzetlen és

tapasztalatlan lány nem lehetett biztonságban. A nővéreknek

időnként bele kellett vetniük magukat a frontvonalon zajló

eseményekbe, és a főpapnő parancsai szerint csoportokban vál-

tották egymást a harcban és a lelki szolgálatban. Természetesen

Tiranda egyáltalán nem akarta, hogy Shandris a démonok kö-

zelében is vele legyen, minthogy az ellenségnek nem okozott

semmiféle problémát, ha egy fegyvertelen fiatalkorút kellett

megölnie. Persze, ez sem volt ilyen egyszerű: a lány észrevét-

lenül a nővérek után lopakodott, amikor kilovagoltak, hogy fi-

gyelmeztessék Krázust és Malfuriont – az árvának később

olyasmi csúszott ki a száján, amit csak egy szemtanú mondha-

tott.

– Ne tovább! – parancsolta neki a papnő. – Kérlek, ne gyere

velem, amikor harcolni megyünk! Aggódom érted és nem tud-

nék vigyázni rád.

Shandris szárnyaszegetten bólintott, de Tiranda kételkedett

benne, hogy ezzel vége a beszélgetésnek. Csak remélni tudta,

hogy a lány értelmesebben gondolkodik, mint amennyire fana-

277

tikusan követni akarja őt. Miközben tovább tűnődött ezen, egy

másik nővércsoport kijelölt rangidőse közeledett felé. A maga-

sabb és jó pár esztendővel idősebb papnő mélyen elgondolkodó

arckifejezéssel ért oda.

– Üdvözlet néked, Marinda nővér! Mi vezérelt hozzánk?

– Üdvözlet néked, Tiranda nővér! – válaszolt keserűen a

másik. – A főpapnőtől jövök.

– Valóban? Talán hírei vannak számunkra?

– Meghalt.

Tiranda körül fordult egyet a világ. A tisztelendő anya, a

templom vezetője meghalt. Úgy nőtt fel, hogy az ő szavait

hallgatta, az ő tanításait figyelte, mint szinte minden hívő. Ő

volt az oka, hogy végül magára öltötte a novíciák köpönyegét.

– Hogyan történt?

Marinda arcán legurult egy könnycsepp.

– Eleinte titokban tartották előttünk, mert erre kérte segédje-

it. Miközben visszaszorítottuk őket, Suramarnál szúrta gyom-

ron egy démon. Ezt még túlélte volna, ha meg tudja gyógyítani

magát, de közben megtámadta egy kutya és már majdnem ha-

lott volt, mire a segítségére siethettek. Visszavitték a sátrába és

azóta kínlódott… talán egy órája hunyta le szemét.

Tiranda lehajtott fejjel mondott el egy imát a főpapnő üdvé-

ért, s Marinda csatlakozott. Shandris kérés nélkül ismételte a

szavakat, halkan, mint mindig. Mikor befejezték, az idősebb

papnő úgy nézett, mintha még mondani akart volna valamit.

Végül elszánta magát és folytatta:

– Más is van még.

– Más? Mi lehetne még?

– Halála előtt kijelölte utódját.

Tiranda bólintott; végeredményben ez értelemszerű volt. Az

új főpapnő bizonyára rögtön hírvivőket küldött szét, mint Mar-

278

indát, hogy a kint lévők is megismerjék a helyzetet. Számos le-

hetséges név jutott eszébe.

– És ki az?

– Még nem lépett hivatalba, nővér. Téged nevezett meg.

Tiranda nem hitt a fülének.

– A Holdanyára! Ne tréfálkozz, kérlek!

Shandris kislányosan visítozni és tapsolni kezdett, pártfogó-

ja odafordult és lesújtón nézett rá. Az árva elcsendesedett, de

tekintete büszkeségtől fénylett.

Keserű vonásaival, könnyes arcával Marinda nyilvánvalóan

nem tréfálkozott, és ez megijesztette Tirandát. Hogyan lenne

képes ő, aki még alig illeszkedett be a papnők világába, hirte-

len főpapnővé válni? Ráadásul háborús időben?

– Bocsáss meg, hogy ezt kell mondjam, Marinda nővér, de

bizonyára nem volt már magánál! Hogyan választhatott volna

engem, minden jóhiszeműségével együtt is?

– Elméje tiszta volt, nővér, még az utolsó pillanatokban is.

És tudnod kell, hogy korábban is említette a neved. Az idősebb

nővérek mind megértették… és vita nélkül elfogadták döntését.

– Ez… ez akkor is lehetetlen! Hogyan vezethetnélek én tite-

ket? Ily tapasztalatlanul, hogyan ölthetném magamra az ő jel-

vényeit? Számos nővér van még, aki sokkal jobban ismeri a hi-

tet, mint én!

– De egyiküknek sem sikerült úgy összhangba kerülnie a

Holdanyával, mint neked! Mind láttuk vagy éreztük. Mi több, a

katonák és a menekültek már legendákat költöttek rólad és

csodatételeidről. Gyógyítasz, miközben másoknak csupán imá-

ra telik…

Mindez új volt Tiranda számára.

– Miről beszélsz?

Marinda nővér elmagyarázta. Természetesen a nővérek

mindegyike ugyanúgy töltötte pihenőidejét, mint ő maga; oly

279

nagy szükség volt rájuk, nem tehették meg hát, hogy ne segít-

senek a rászorulókon. Eközben valóban sokakat sikerült meg-

gyógyítaniuk, de legalább annyi sérült és beteg akadt, akiknél

tehetetlenek voltak. Vagy jártasságuk, vagy az istennővel való

szorosabb kapcsolatuk hiányzott ahhoz, hogy elegendő erőt

nyerjenek Elúntól.

Ugyanakkor Tiranda sikerek töretlen sorozatával járt körbe,

és eladdig mindenkit felgyógyított, akinek erre volt szüksége.

Anélkül, hogy észrevette volna, sok olyanon is segített már,

akikről más nővérek lemondtak. És ha ez még nem elég lenyű-

göző; tette mindezt anélkül, hogy egy szemhunyásnyit pihent

volna az elmúlt napok során.

– Már az is csoda, hogy még képes vagy megállni egy hely-

ben, nemhogy harcolni vagy bármi mást tenni, Tiranda nővér!

Eszébe sem jutott, hogy bármi mást tegyen, mint teljesítse

kötelességét. Imádkozott az istennőhöz, és Elún válaszolt. Ő

mindig hálás volt ezért, s maga is felfrissült valamelyest min-

den egyes alkalommal, amikor a gyógyerő átáramlott lelkén.

Marinda kellett ahhoz, hogy rádöbbentse tevékenységének kö-

rülményeire, és arra, hogy jóval többet tett már, mint bárki más

a jelenlévő papnők közül.

– Ez nem lehet igaz!

– De az. Fogadd el, hogy igaz. – Marinda mély lélegzetet

vett, majd folytatta: – Te is tudod, hogy normális esetben ün-

nepséget tartanánk, hosszas ceremóniát számos hívővel. Ter-

mészetesen erre most nincs lehetőség, de megteszünk minden

tőlünk telhetőt a dolog helyességének érdekében. Ha engedé-

lyezed, visszahívom a többi nővért a csatából és…

– Miért? – kérdezett vissza erre a képtelen ötletre Tiranda.

Az imént némileg elveszett gondolatainak örvényében. Hirte-

len ráeszmélt, miről van szó: miatta akarják elvonni a harcból a

papnők értékes támogatását. Összeszedte magát és próbált új

280

rangjához méltón elég parancsoló lenni: – Nem! Nem engedhe-

tem meg!

– De nővér…!

Az új főpapnő felemelte állát és vitát nem tűrő pillantással

elhallgattatta a másikat, azután elszántan kinyilvánította:

– Úgy tűnik, nincs szavam ebben a dologban, de pusztán

egy ünnepség kedvéért nem fordíthatunk hátat a veszélyeknek!

Főpapnő leszek, ha így szól a döntés – legalábbis a háború vé-

géig –, de megtartom jelen öltözékemet!

– De hát a jelvények…

– Nem érdekelnek, és nincs ceremónia! Nem gyengíthetjük

a katonákat azzal, hogy elvonulunk a csatatérről. Senkinek sem

tenne jót, ha a katonák és a menekültek megtudnák, hogy a

tisztelendő anya meghalt. Harcoljunk és gyógyítsunk tovább a

főpapnő és Elún nevében, mint eddig is, mikor sérülten feküdt

a sátrában! Gondolom, ez érthető.

Marinda letérdelt:

– Igen, úrnőm. Engedelmeskedem.

– Kelj már fel! Ezt sem szeretném többet látni! Minden nő-

vér egyenlő a szívében, s mind Elúnnak hódolunk, neki tarto-

zunk tisztelettel. Én is, ti is, és nem akarom, hogy bárki meg-

alázkodjon előttem!

– Ahogy kívánod! – De az idősebb nővér nem kelt fel és

mintha még várt volna valamit Tirandától. Ő csak néhány hosz-

szú és kínos pillanat elteltével jött rá, mit kell még tennie.

Leküzdötte keze remegését és megérintette Marinda fejét.

– A Holdanya, a mindenkit vigyázó, nagyszerű Elún nevé-

ben megadom az áldást.

A papnő megkönnyebbülten sóhajtott fel, majd felállt és

tiszteletteljes, alázatos arckifejezéssel nézett az új tisztelendő

anyára.

– Közvetítem akaratod a többi nővérnek, ha engedélyezed.

281

– Igen… Köszönet érte!

Ahogy Marinda eltávolodott, Tiranda úgy érezte, menten

összeesik. Rosszabbnak érezte helyzetét, mint amikor először

kellett szembenéznie a vérszomjas démonokkal. Még hogy ő

vezérelje a rend helyi gyülekezeteit!? Kalimdor nyilvánvalóan

pusztulásra ítéltetett!

– Ez csodálatos! – kiáltott fel Shandris. Immáron nem bírta

tovább türtőztetni magát és újra tapsolt örömében. Odaugrott

megmentőjéhez és majdnem megölelte, de azután visszakozott

és próbált nagyon komoly arcot vágni. Ahogy az imént Marin-

da, úgy ő is letérdelt és várakozott.

Tiranda megverten nézett rá, azután megadta az áldást. A

lány vonásaira áhítat ült ki.

– Követlek életem végéig, úrnőm!

– Ne szólíts így! Továbbra is Tiranda a nevem.

– Igen, úrnőm.

Egy elkeseredett sóhajtással a főpapnő eltűnődött azon,

hogy mit tegyen. A tisztelendő anyáknak valószínűleg számta-

lan rituálét és imát kellett elvégeznie és elmondania, legalábbis

elődje igen sok kántálást és tiszteletadást vezetett. Emellett

mindennap hálát adtak a holdnak, amiért felkelt, s a többi isten-

ségnek a jóindulatukért. És a nemesekre is gondolnia kellett:

mindannyiuknak volt valamiféle beavatási rítusa, amelyhez ál-

talában a szentanya áldását és jelenlétét kérték…

Üres tekintettel bámult maga elé, inkább érezte csapdában

magát, mintsem megtisztelve. Hasztalan tűnődését végül egy

nyögés szakította félbe; a közelben sebesültek hevertek a me-

nekültek között, hozzájuk indult épp, amikor Marinda felbuk-

kant. A ceremóniák és a rituálék várhatnak még – ő személy

szerint azért csatlakozott a rendhez, hogy másokon segíthessen.

Odament a sebesültekhez és folytatta munkáját.

282

Tizennyolc

A királynő úgy döntött, kilovagol, és amikor a fejébe vett

valamit, a világ összes démona sem tudta volna lebeszélni a

dologról. Ez azt jelentette, hogy a kapitánynak esélye sem volt

arra, hogy meggyőzze. Személyes testőrsége gyalogosan,

Varo'then szakaszának egy mellérendelt része pedig éjszablyá-

kon ülve vette körül Azsharát, és az elmaradhatatlan szolgáló-

lányok kíséretében kilovagolt Zin-Azshariba. Pontosabban Zin-

Azshari romjai közé.

Eltelt némi idő, mióta utoljára elhagyta a palota falait. A dú-

lás óta először látta ilyen közelről birodalmát. Félig lehunyt

szemhéjai alól nézett végig a szemetes utcákon, az összedőlt

otthonokon, s az érintetlenül bomló tetemeken. Ajkait össze-

szorította, és időnként vágott egy fintort vagy grimaszt, amikor

nem tetsző dolgot pillantott meg.

Varo'then mogorván nézegette a palotán kívüli világot. Nem

akarta, hogy bármi is megzavarja királynője lelki nyugalmát, és

ha valamilyen ellenfelet kellett volna abban a pillanatban el-

pusztítania ezért, hát örömmel megteszi.

Az egyik ledőlt torony mögött ördögkutya lakmározott. Ha-

talmas agyaraival hangosan csámcsogott valamin, zabálásának

hangja sokáig elkísérte az úrnőt és menetét. Már lovagoltak egy

ideje és Azshara egy szót sem szólt, más pedig nem mert meg-

szólalni az engedélye nélkül. A felgárok éberen figyelték a

környéket, bár egyértelműen nem fenyegetett semmiféle ve-

szély. A démonok már ugyanolyan hűségesek voltak a tökéle-

tes nőhöz, mint a katonái, és akár a saját fajtájukat is kérdés

nélkül megtámadták volna. Persze, a királynő sosem kért volna

283

tőlük ilyesmit, minthogy semmiféle kellemetlenséget nem kí-

vánt a Légió urának, Sargerasnak.

– Gondolod, kedves kapitányom, hogy hamarosan megérke-

zik? – kérdezte hirtelen.

Szavai kizökkentették Varo'thent a saját gondolatmenetéből,

és zavartan nézett.

– Igen, Fények Fényessége?

– Ő, kapitány, Ő érkezik majd! A tiszt rögtön rábólintott:

– Természetesen, királynőm, hamarosan! Mannorot szerint a

kapu minden múló éjszakával egyre nagyobb és erősebb lesz.

– Valóban isten lehet az istenek közt, ha ekkora erő szüksé-

ges csak ahhoz, hogy átlépjen világunkra!

– Ahogyan mondod, királynőm.

– Nyilvánvalóan… csodálatos lehet – mormolta Azshara el-

bambulva, olyan hangsúllyal, melyet legfeljebb a szolgálólány-

ok hallhattak tőle néha-néha.

A sebhelyes éjtünde újra bólintott, próbálta elrejteni irigy

féltékenységét. Egy istennel nem vetekedhetett.

A Kalimdor egy részét borító, zöldes köd kezdett bekúszni

Zin-Azshari romjai fölé. Azshara szerint ettől a romok csodá-

latra méltón rejtélyes arculatot nyertek, és elképzelte magában,

hogy milyen lesz az újjáépített főváros, ha ugyanez a misztikus

pára lebeg majd épületei között. Nem, mégsem tűnt tetszetős-

nek a kép, de legalább addig is elrejti a sok kellemetlenséget,

mely annyira bántotta a szemét. Eltervezte, megkéri Sargerast:

az építkezések után, vagy már a romok eltakarítása után tűntes-

se el a ködöt.

Mikor egy valamikor tágas térre érkeztek, Azshara körülné-

zett. Megállította éjszablyáját és megsimogatta az állat fejét,

hogy így nyugtassa meg. A lángvörös szemű bestia – Sargeras

jelenléte a palotában mindenkit megfertőzött már – macskásan

dorombolni kezdett.

284

– A kapitány és én egyedül megyünk tovább egy kicsit.

Sem az éjtündék, sem a démonok nem örültek a bejelentés-

nek – kivéve Varo'thent, persze. Végignézett a kíséreten, s fel-

mordult.

– A királynő parancsára.

Ezzel a ténnyel senki sem vitatkozhatott, így a páros lassan

továbbléptetett, miközben a többiek ott maradtak a téren.

Azshara nem szólalt meg egészen addig, míg hallótávolságon

belül voltak, azután mosolyogva kérdezte:

– Minden rendben halad?

– Mire gondolsz, úrnőm?

A királynő a láthatárt kémlelte.

– A birodalmam megtisztítására. Azt hittem, mostanra ké-

szen lesz már.

– Arkhemón ügyel rá, hogy hamarosan befejeződjék, király-

nőm.

– Szívesen látnám, hogy ez megtörténik, lehetőleg még

Sargeras érkezése előtt! Hát nem lenne remek ajándék a jegye-

semnek?

Varo'then uralkodott magán és nagyot nyelve próbálta elfoj-

tani új életre kelt féltékenységét. Nagy nehezen sikerült ki-

nyögnie:

– Remek ajándék, csakugyan. Hamarosan a végére érünk.

– És mi késlelteti a befejezést?

– Számos összetevője van ennek, kezdve a szállítmányozás-

tól, a lehetséges esélyek megfontolásán keresztül…

Azshara közelebb hajolt, s fürkésző tekintettel nézett

Varo'then arcába.

– Kedves kapitányom! Úgy nézek ki talán, latba vetve min-

den képzelőerőt, mint valami harcedzett, veterán katona?

A férfi arca elfeketedett szégyenlős zavarában.

– Nem, Tökéletesség Látomása, egyáltalán nem!

285

– Akkor kérlek, ne beszélj nekem ilyesmikről. Egyszerűbb

lenne megmutatnod, nemde? – Ezzel a királynő felemelte egyik

kezét, tenyerén borsószemnyi kristálygolyó csillant. Pillanatok

alatt almányi méretűre növekedett, és a félhomály ellenére is

úgy csillogott, mintha a holdfény verődne vissza róla. – Meg-

tennéd nekem ezt a szívességet, kedves kapitányom?

A sebhelyes katona elvette a gömböt és összpontosított. Bár

messze elmaradt az Előkelőktől, rendelkezett némi jártassággal

a mágikus művészetek terén, s egy látókristály nem adta fel

neki a leckét. A tárgy azonnal képekké formálta gondolatait.

– Azt kérded, mi késlelteti a dolgokat, úrnőm? Úgy vélem,

talán ismerek néhány okot.

Emlékei közül előhúzta a vörös hajú varázstudó képét, és

Azshara csillogó tekintettel hajolt közelebb, hogy szemügyre

vegye a sohasem látott teremtményt.

– Jóképű, a maga idegen módján… határozottan férfias.

– Mágusnak nevezi magát, és igen nagy hatalommal rendel-

kezik. – Azután Varo'then előhalászta a másik mágus képét, és

a lánghajú eltűnt, helyette idősebb, bölcsebbnek tűnő alak je-

lent meg.

– Minden istenre! – hőkölt hátra Azshara. – Tetemet mutatsz

nekem?

– Nem, úrnőm. Bőrének színe – vagy színtelensége – ellené-

re ez a lény ugyanúgy életben van, mint mi. Amikor először ta-

lálkoztunk vele, még igen kicsiny veszélyt jelentett, de azután

kiderült, hogy feltételezhetően valamely betegségtől szenve-

dett… És kémeim azt jelentették, hogy felépülése óta ő is igen

nagy hatalmat mutat, mi több, egy sárkány társaságában jár.

Sikerült lenyűgöznie a királynőt:

– Egy sárkány társaságában?

286

– Igen, és vég nélkül csak gondot okoznak Arkhemón har-

cosainak. A sárkány már korábban, ő csak nemrégiben tűnt el,

de valahogy úgy érzem, visszatérnek majd.

– Talán személyesen mégsem olyan hullaszerű – jegyezte

meg a Fények Fényessége, miközben az éjtündékhez hasonla-

tos, de oly sápadt alakot nézegette. – És csupán ők akadályoz-

zák a tökéletes világ eljövetelét?

A kapitány haragosan összevonta szemöldökét.

– A mi fajtánkból is vannak néhányan, úrnőm. Eltévelye-

dett, értéktelen fattyak csupán, de sajnos jelentős ellenállást

mutatnak. Bocsáss meg, kérlek, a képek homályos mivoltáért,

de magam is csupán mások tekintetén keresztül láttam őket!

Azshara megbámulta az újabb alakokat. Egyikük feketébe

öltözött, haját hátrafogta, de laza copfban hordta; a másik tom-

pa színű, egyszerű öltözéket viselt. Arcuk annyira egyforma

volt, hogy a királynő először egy és ugyanazon személynek hit-

te őket. Azután cselekedeteikben, mozgásukban meglátta a kü-

lönbséget. Ikrek.

– Testvérek. Mily érdekes! – Mintha meg akarta volna érin-

teni az arcokat, úgy nyúlt a gömb felé. – De oly fiatalok még…

nem lehetnek vezetők.

– Erőteljes mágiatudóknak tűnnek, de valóban, egyikük sem

tekinthető az ellenállás vezetőjének. A nagyra becsült Holló-

csőr nemesúr hibáztatható a kialakult helyzetért.

– Kedves Kartaloszom… Mindig a legkedvesebb szolgá-

lómnak tartottam, és így hálálja meg.

A kapitány megszakította kapcsolatát a gömbbel, a képek

elhalványodtak és semmivé foszlottak. Tekintetében sötét ár-

nyak jelentek meg.

– A Feketebástya-erőd mindig is irigykedett a palotára, Fé-

nyek Fényessége.

287

– Úgy érzem, csalódtam Hollócsőrben – válaszolta a király-

nő. – Helyre tudnád hozni ezt a dolgot, Varo'then?

A férfi nem lepődött meg a kérésen.

– Nagy lehet az ára, de ha ez a kívánságod…

– Leghőbb vágyam, kedves kapitányom.

Azshara megsimította a férfi arcát, halovány érintéssel csu-

pán, azután szó nélkül megfordította éjszablyáját és elindult

vissza a kísérethez. Hosszú, áttetsző ruhájának uszálya lebegve

szállt utána. A tiszt hosszan nézte, mielőtt maga is követte, s

közben úrnője vágyain tűnődött. Hollócsőr Kartalosz csalódást

okozott neki, és ennél nagyobb bűn nem létezett a birodalom-

ban.

– Megteszem neked, királynőm – suttogta maga elé

Varo'then. – Megteszem neked.

***

Suramar messze elmaradt mögöttük, ahogy egyre inkább

visszaszorították a démonokat Zin-Azshari felé. Rónin varázs-

latával kezdődött az előrenyomulás, és azóta a katonák – majd

némi pihenés után a varázslók is – kegyelmet nem ismerve

csaptak le a rémek minden egyes csoportjára, amely megpró-

bált valamiképpen ellenállni az éjtünde erőknek.

Maga Rónin sem enyhített a nyomáson, kezdeti sikere nem

tette elbizakodottá. Pihent valamennyit, azután csatlakozott a

többiekhez és megragadta a helyzetből fakadó lehetőségeket.

Minden egyes szörnyetegre úgy tekintett, mint amelyik képes

lehet ártalmat okozni a jövőben neki és családjának vagy akár

Verézának, ha ő ott, a múltban elbukik. Már rég nem érdekelte,

hogy miféle hatással lehet jelenléte a háborúra és a jövőre néz-

ve. Ha – Hakar halálát követően – sikerül akár teljesen felszá-

molniuk a Lángoló Légiót, akkor még az is előfordulhat, hogy

288

az eljövendő második betörés és dúlás teljesen elmarad, a Ve-

szedelem nem jelenik meg, s nem okoz akkora veszteségeket

Azerothnak.

Brox is hasonlóképpen túl volt már minden töprengésen.

Ork harcos volt, és az ork harcosok általában inkább harcolnak,

a jelennek élnek, mintsem a jövőn tűnődjenek. Az idők során

eleget gondolkodott a dolgokon, hogy tudja: a démonok teljes

pusztulásával esetleg népe sohasem talál majd utat erre a világ-

ra – ugyanakkor nem hitt benne, hogy valaha is tökéletesen ki-

irthatják a rémeket. Tehát zsákutcába került a következtetések

terén, így inkább másra hagyta a számítgatást, és megpróbálta

kiélni a szörnyek iránti gyűlöletét.

Az éjtünde sereg erőteljes éket szúrt a horda soraiba, s az

oldalszárnyakon a holdőrök végezték a tisztogató munkát. Az

eredárok és a nathrezimek időnként visszavágtak, de nem mu-

tattak akkora ellenállást, amit Illidan és csapata ne tudott volna

leverni.

– Hamarosan elérjük az Urae-dombokat! – kiáltott oda Jarod

Róninnak. – Azokon túl már Zin-Azshari következik!

– Jól megnyirbáltuk a hordát – válaszolt zordan a mágus –,

de még lehet elegendő utánpótlásuk, hogy megállítsanak! A

dombok közt helyzeti előnyhöz juthatnak!

– De ha elérjük a dombok túloldalát, máris mi szerzünk

előnyt!

– Reménykedjünk benne, hogy sikerül! – Rónin sohasem

tudta gyanakvás nélkül nézni a démonok hadmozdulatait. Még

a rémek napok óta tartó menekülése sem oszlatta el rossz érzé-

sét.

A szörnysereg teljes káoszban rohant be a dombság területé-

re.

Vajon mi történhetett a parancsnokaikkal? Bizonyára nem

engedték volna ennyire felpuhulni a vasfegyelmet, hacsak…

289

A mágus egy ideje már jelét sem látta annak, hogy

Arkhemón bármivel megpróbálkozott volna; védekezést vagy

ellentámadást indított volna. Mi több, mintha a horda egyene-

sen vezetők nélkül maradt volna. Lehetséges lenne? kérdezte

magában. Arkhemónt nem úgy ismerte, mint aki ilyen könnyen

eltűnik vagy feladja a küzdelmet. Valószínűbb volt, hogy visz-

szahúzódott, és a következő terve kivitelezéséhez legmegfele-

lőbb pillanatra vár.

– Járod! Meg kell találnom Broxot és Hollócsőrt! Szerencsé-

jére az ork a közelben volt, épp erőt gyűjtött a következő kiro-

hanásához.

– Menjünk! – mordult fel, amikor meghallotta a nevét, majd

csatlakozott a többiekhez. Rónin nem szívesen hagyta ott a

szakaszt, amelynek épp segített a harcban, de oly szörnyű gon-

dolata támadt, amelyet csak a parancsnok tudott igazolni vagy

megcáfolni.

Ugyanakkor Hollócsőr fellelése nem volt olyan egyszerű

feladat. A csapatzászlókat megtalálták ugyan, de hiába figyel-

tek mindenfelé, sehol sem látták a parancsnoki szekció lobogó-

ját, s nem hallották a határozott hangot, amint utasításokat ki-

ált. Végül találtak valakit, aki tudhatott a nemes hollétéről.

Csillagszem Desdel teljesen céltalanul őgyelgett a sereg kö-

zepe táján, ahol véletlenül sem érhette baj – macskája úgy né-

zett ki, mintha épp az imént fésülték volna meg a bundáját.

Rónin majdnem megkérdezte, hogy járt-e már valaha is a har-

cok közelében, de végeredményben Csillagszem is a parancs-

noksághoz tartozott és az adott pillanatban nem számított, mi-

lyen érdemekkel rendelkezett vagy nem rendelkezett emellett.

– Nagyuram! Nagyuram! – kiáltott oda a vörös hajú mágus,

miközben közelebb siettek. Az éjtünde ránézett, azután előha-

lászott egy csipetnyi port az egyik erszényéből és felszippantot-

290

ta azt. Kardja a hüvelyében pihent, markolata és gombja alap-

ján akár új is lehetett volna.

– Ez nem a megfelelő idő, varázstudó! – hordta le az em-

bert. – Mit akarsz?

– Hol találom Hollócsőr nagyurat? Beszélnem kell vele!

– Kartalosz eléggé elfoglalt jelenleg. Nem kellene inkább

visszamenned és varázsolnod valamit?

Rónin a saját idejében is találkozott az éjtünde fajtájával. A

Csillagszemhez hasonlatos vezetők nem csupán hatékonyság

tekintetében voltak értékelhetetlenek, de veszélyt is jelentettek,

ha túl magas rangba kerültek a parancsnokok között. Csak a

vágyaik kielégítésének éltek, s fogalmuk sem volt a háborúról,

színjátéknak tekintették csupán.

– Különösen fontos dologról van szó, nagyuram…

– Mivel kapcsolatban?

A mágus úgy érezte, menten felrobban. Nem volt ideje a

kukacoskodó ficsúrra, de tudta, hogy nem jut sehová, ha nem

győzi meg őt ügye fontosságáról.

– Tudnom kell, hogy tért-e vissza felderítő mostanában.

Hogy járt-e valaki a dombok között vagy azon túl.

Az éjtünde bosszúsan fújt egyet.

– Néhány órán belül magad is körülnézhetsz a dombok kö-

zött. Akár azok mögött is.

Rónin kezdte nagyon sajnálni, hogy még nem formált meg

valamiféle gyenge mágikus kapcsolatot önmaga és a parancs-

nok között, legalább az ilyen esetekre – amúgy Hollócsőr meg

is tiltotta ezt, bár nem mondta ki szó szerint, és talán nem is

kellett volna tudnia róla. A nagyúr úgy tartotta, minden hatal-

muk ellenére a varázstudók könnyebben áldozatul eshetnek va-

lamiféle elmeuralomnak, és egy ilyen kapcsolaton keresztül az

ellenség esetleg kifürkészhetné a terveit. Persze, Rónin szerint

a dolog eléggé nevetséges volt, de ugyanilyen nevetségessé tet-

291

te volna magát, ha vitába kezd egy ilyen varázskötelék miatt.

Ráhagyta hát a nemesre, bár sejtette, hogy egyszer még meg-

bánja majd.

– Csillagszem nagyúr! Hol találom a parancsnokot?

A nemes dölyfös képén talán a tűnődés jelei mutatkoztak

egy pillanatra, s végül így válaszolt:

– Kövessetek hát! Elvezetlek oda benneteket, ahol legutóbb

láttam őt.

Az ember egy megkönnyebbült sóhajjal léptetett utána.

Meglepetésére az éjtünde nem a frontvonal felé indult el, és

már majdnem ellenkezni kezdett, amikor rájött, hogy így időt

takarítanak meg. Hátul kevesebb katona képezte az élő falat,

amelyen mindenképpen át kellett hatolniuk.

Még így is értékes időt veszítettek, ahogy kanyarogva köze-

ledtek Hollócsőr legutóbbi felbukkanásának helyéhez. Eközben

az éjtündék továbbnyomultak a dombok felé, és a démonok be-

kényszerültek a szűkös szorosokba.

Lehet, hogy Csillagszemnek igaza lesz, gondolta a mágus

keserűen, és mire megtaláljuk a parancsnokot, addigra átjutunk

a dombságon és elérjük Zin-Azshari határát.

– Ott! – kiáltott fel végül Desdel és előremutatott. – Látod a

szakaszát?

Rónin nem látta.

– Hol?

– Ott, te ostoba! – rázta fejét a nemes. – Éppen most tűntek

el szem elől. Odavezetlek!

De ha Csillagszem hamar meg akart szabadulni az embertől,

akkor igencsak elszámította magát. A frontvonal gyorsan moz-

gott, és a tömegben nehezen haladtak előre – eközben a pa-

rancsnok folytonosan változtatta helyét. Rónin hiába figyelt,

egyszer sem pillantotta meg Hollócsőr szakaszának vértezeteit,

társai pedig már rég elkeveredtek valahol mögötte.

292

– A fenébe! – szitkozódott mellette a nemes, és letörölt egy

maroknyi felcsapódott sarat a mellvértjéről. – Megint ott volt!

Az imént láttam!

Átvágtak az egyre előbbre nyomuló vonalakon, de Holló-

csőrnek nyoma veszett. A dombok úgy magasodtak föléjük

sziklás oldalaikkal, mint valami hatalmas fogsor, és Rónin dé-

monokat látott mindenfelé, ahogy menekülésüket lelassította a

kényszerű mászás. Csillagszem ismét előremutatott, de a má-

gus szemébe por ment, és ő elfordulva próbálta kidörgölni, ki-

pislogni azt. Könnyein keresztül hirtelen meglátta, amit kere-

sett.

– Megvan! Ott van! – kiáltott fel.

– Nem, emerre… – Csillagszem rádöbbent tévedésére,

ahogy követte az idegen tekintetét: – Igen! Ott! Arrafelé!

Nem várva meg a nemest vagy az orkot, Rónin előrevágta-

tott, ámbár a sereg sűrűjén igen nehezen jutott át. Nem hagyta

magát eltéríteni; mindenáron el akarta érni a parancsnokot. Va-

lahol elöl üvöltözés hallatszott, megszólaltak a kürtök és dob-

szó vegyült hangjukba. A katonák tekintetébe rémület költö-

zött.

A mágus félve nézett körül és döbbenten látta, hogy sejtése

beigazolódott. A sereg szorosokban rekedt részének esélye sem

volt arra, hogy megmeneküljön a mindenfelől áradó démonok

elől, és a horda mindkét oldalról megkerülte a dombságot. Zöl-

den lángoló alakok özönlöttek minden irányból, még odafentről

is – hatalmas lövedékekként használt pokolfajzatok zuhantak

az éjtündékre.

A kapu nem nyújthatott elegendő támogatást ehhez. Nyil-

vánvaló volt, hogy Arkhemón azért hagyta, hogy a démonok

napokig fejvesztve meneküljenek, azért hagyta hamis győzelmi

mámorba merülni a védőket, mert eközben visszavonhatta se-

regeit Kalimdor más területeiről. Úgy tűnt, az éjtündéket tartot-

293

ta a legnagyobb akadálynak a Légió bevonulása előtt, és lépé-

seket tett az ellenállás felszámolására. Nagyobb sereget gyűj-

tött össze így, mint amekkorát az előző csapdához kiállított,

emellett a terepet is jobban megválasztotta.

***

Neltharion fejében mohón suttogtak a hangok. A fekete sár-

kány egyenként meghallgatta őket, egyforma figyelemmel for-

dult feléjük, még ha mind ugyanazt mondták is:

Itt az idő…

Itt az idő…

Itt az idő…

Magasra emelte a Sárkánylelket, s a többi megtestesülésen

végignézve mennydörögte:

– Itt az idő!

A többiek egyetértőn bólintottak, azután egyesével távoztak

a hatalmas barlangból. Csak amikor egyedül maradt – kivéve a

hangokat a fejében –, akkor mert módosítani valamelyest, s ak-

kor is csak halkan maga elé mormolta:

– Itt az időm.

Eljött a cselekvés ideje. Alig néhány perc telt el, és minden

szakadékukból, minden barlangjukból áradni kezdtek kifelé.

Ahol csak kijáratot leltek a vörösök központi fészkeként szol-

gáló barlangrendszerből, ott sárkányok ugrottak elő és kaptak

szárnyra.

A történelem kezdete óta sohasem gyűltek össze ily nagy

számban, s levegőbe röppenő tömegük csodálatos látványa

még őket magukat is lenyűgözte. A pikkelyekről visszaverődő

napfény szerteragyogta színeiket; vörös repült bronzos mellett,

aki misztikus zölddel társult odafenn, vagy épp suhanó árnynak

tűnő fekete férkőzött közéjük, esetleg vidáman szikrázó kékes-

294

fehér villant át a légen egy szempillantás alatt. Az öt raj egy-

ként készült fel a harcra.

Egyesek szárnya mintha átérte volna az egeket, mások csu-

pán szúnyogoknak tűntek mellettük. A korszakokkal ezelőtt

született vénekkel és a repülni tanuló kölykökkel együtt mind-

mind ott voltak és követték uraik, úrnőik, a nagy megtestesülé-

sek csatába hívó szavát.

Az elsők még nem indultak azonnal az Éjtünde Birodalom

irányába, ehelyett ott köröztek a vörös fészeknek helyet adó

hegység felett s megvárták, míg a többiek is felröppennek. Már

betöltötték az eget, több szinten lebegtek és szárnyaltak oda-

fenn, mire mind kijutottak a nyílt légbe.

A legendás behemótok egyidejű felemelkedése láttán, akár a

világ végének eljövetelét is sejthette volna bárki… és talán

nem is téved túl nagyot. A sárkányok megismerték a démono-

kat és megértették azt, milyen veszélyt jelentenek – valóban a

világ végét szándékozták megakadályozni azáltal, hogy – egy-

más után csatlakozva a hatalmas tömeghez – egyként csapnak

le a velejéig gonosz hordára.

Azután maguk a nagy megtestesülések is megérkeztek. Vö-

rös Alexstrasza, az Élet Forrása; Kék Maligos, a Mágia Ura;

Zöld Hiszéra, az Álmodó; s Nozdormu, az Időtlen hiányában őt

legidősebb hitvese képviselte. Fekete Neltharion, a Föld Őrzője

kényelmesen, utolsóként emelkedett a magasba.

Mancsában a kicsiny korong fényesen ragyogott, jelentékte-

lensége ellenére elkápráztatta a sárkányokat. Hatalmas üvöltés-

sel indult a démonok ellen, kiáltása visszhangot vert a távolab-

bi hegyeken is. Ahogy elszárnyalt, követték mind az egybe-

gyűltek. Eljött a leszámolás ideje.

Magukkal vitték a fegyverek leghatalmasabbikát, hogy azt

használják fel a világukat fenyegető ellenfelek leghatalmasab-

bika ellen, és ha ez nem bizonyulna elegendőnek, készek vol-

295

tak karmaikkal, agyaraikkal, pusztító leheletükkel támadni a

rémekre. Ha ez sem, akkor semmi sem lehetett elegendő.

***

Tiranda is hallotta a kiáltásokat és a kürtöket, s szívében

rögtön tudta, mit jelentenek, még ha tudata nem is fogta fel

azonnal. A háború menete újabb fordulatot vett. A horda ke-

ményen visszavágott sérelmeiért.

Röviden mentegetőzött a szerencsétlennek, akivel épp fog-

lalkozott, felugrott éjszablyája nyergébe és a már ott ülő

Shandrisszal együtt elsietett. A nővérek többsége már várta pa-

rancsait, és nemcsak azok, akik eredetileg is a vezetése alá tar-

toztak, de immáron mind a jelenlévők az ő szavát lestek. Mind

alázatosan lehajtotta fejét, ahogy a közelükbe ért.

– Hagyjátok ezt abba! – könyörgött nekik Tiranda; igen ké-

nyelmetlenül érezte magát új szerepében. – Felesleges ostoba-

ság!

– Várjuk parancsaidat – válaszolt az egyik szakasz vezető

tisztelettudóan.

Az egyház új főpapnője rettegett ettől a pillanattól. Egy do-

log volt megszervezni a segítséget – amelyet a menekülőknek

és a katonáknak nyújthattak testi-lelki téren –, s egy másik do-

log volt stratégiai döntéseket hozni a nővérek harci szereplésé-

vel kapcsolatosan.

Lehajtott fejjel elmormolt egy gyors imát és vezérletet kért a

Holdanyától, azután összeszedte magát és megpróbált kiková-

csolni valamiféle tervet.

– Egyenlő arányban oszlunk két csapatra és ott támogatjuk a

katonákat, ahol leggyengébb a frontvonal. Egy harmadik cso-

port hátul marad és megtesz minden tőle telhetőt a sérültekért.

296

A nővérek némelyike zavartan nézett; mind úgy hitték, küz-

delembe indulnak. Tiranda értette gondolatmenetüket s gyorsan

elmagyarázta, hogy bár a harc valóban elkeseredetten folyik,

nem hanyagolhatják el a katonák morális hozzáállását sem,

amit leginkább a háttérmunkával növelhetnek, vagy legalábbis

tarthatnak fenn.

– Gyógyítókra lesz szükség. Ha bármelyik katona talpra áll-

hat és felfrissülten erősítheti a frontvonalat, akkor segítenünk

kell rajta. Ha mind harcolunk és – a Holdanya mentsen meg et-

től – ott maradunk, akkor vége a nővéreknek, s népünk mara-

déka elveszítheti hitét. Hogyan élhetne tovább bármiféle re-

mény, ha nincs az Ő szeretete? – Arra még Tiranda sem mert

gondolni, hogy esetleg nem marad senki, akihez Elún szavaival

szólhatnak majd. Mindenáron meg kellett akadályozni a démo-

nok győzelmét.

– Hallottuk és engedelmeskedünk – válaszolták a rangidő-

sek szinte egyszerre. A többiek bólintással jelezték egyetérté-

süket.

– Marinda! Te vezeted a gyógyítókat!

– Igen, úrnő.

Ám Tiranda még folytatta:

– És ha odavesznék, neked kell átvenned a helyemet. A má-

sik éjtünde megütközve nézett:

– De úrnőm…!

– A lánc szakadatlan kell maradjon. Én megértettem ezt, s

szeretném, ha te is megértenéd.

– Igen, úrnő – bólintott Marinda dermedten. Akaratlanul is

végigpillantott a nővéreken, majd akárcsak Tiranda, ő is eldön-

tötte, hogy ki lehetne a legalkalmasabb e szerep átvételére, őu-

tána.

297

A főpapnő sóhajtott. Talán túl gyorsan hozott döntéseket, de

ezeket érezte szükségesnek, és nem kívánt időt szakítani arra,

hogy szavait fontolgassa a kialakult helyzetben.

– Csak ennyit mondhattam. A Holdanya békés fénye világít-

sa be ösvényetek!

Ezzel az ősi formulával bocsátották útnak a zarándokokat, s

mi lehetett volna szentebb zarándoklat, mint Elún nevében

küzdeni gyermekeinek fennmaradásáért? A papnők mindegyi-

ke felült hátasára s csapatokba gyülekeztek, miközben Marinda

kiválogatta közülük azokat a gyógyítókat, akik legjobbnak bi-

zonyultak.

Az egyik nővér odaléptetett Tirandához.

– Úrnő…! Vele mi legyen?

– Kivel? – Már annyira hozzászokott Shandris jelenlétéhez,

hogy eleinte nem értette, kire vonatkozik a kérdés.

Rádöbbenve, hogy háttérbe akarják szorítani, el akarják sza-

kítani halványától, a lány megmarkolta a főpapnő nyergét.

– Veled akarok maradni!

– Nem lehet.

– Jól nyilazok! Az apám tanított meg rá! Vagyok olyan jó,

mint bármelyikőtök!

A helyzet ellenére a fiatal lány dacos viselkedése mosolyt

fakasztott a legtöbb nővér arcára.

– Valóban? – gúnyolódott egyikük óvatosan.

Tiranda odafordult a nyeregben, és a lány vállára tette a ke-

zét.

– Itt kell maradnod!

– De hát…

– Szállj le, Shandris!

Az árva könnyes arccal szállt le a nagymacskáról. Elkereke-

dett szemekkel bámult megmentőjére, aki ettől szó szerint bű-

nösnek érezte magát.

298

– Visszatérek, Shandris. Tudod, hol várakozhatsz rám.

– Igen, úrnőm.

– És hagyd ezt, már kértelek! – tette még hozzá Tiranda,

majd a többiek felé fordult: – Induljunk! – Ha Elún erre a sze-

repre kérte fel, hát be kell töltenie, elhivatottan és megingatha-

tatlanul. Életben kell tartania a nővériséget, magukat a nővére-

ket – és a leendő nővéreket is, ha már itt tartunk.

Elhatározta, hogy megtesz mindent, amit csak megtehet

ezért. Akár fel is áldozza magát, ha ez bizonyul szükségesnek.

Shandris csak állt egy helyben és nézte, ahogy a papnők el-

tűnnek a katonák forgatagában. Arcát könnyek áztatták, keze

ökölbe szorult, szíve a harci dobok ritmusára vert és lelkébe

mélyen hasított bele minden egyes halálsikoly.

Amikor nem bírta tovább, futva megindult a frontvonal felé.

299

Tizenkilenc

Bár azt mondta Malfurionnak, hogy Korialstrasz hamarosan

megérkezik, Krázus mégis úgy döntött, jobb, ha várakozás he-

lyett elindulnak. Persze, nem azért, hogy lerövidítsék az utat –

amekkora távolságot így megtehettek, azt még egy öreg és be-

teg sárkány is pillanatok alatt leküzdötte volna.

Valójában azért indultak el, hogy a sárkánymágus valami-

képpen elterelje figyelmét saját türelmetlenségéről. Nagyon fel

szerette volna gyorsítani valamiképpen a haladásukat, de a leg-

utóbbi tévedése után nem mert újabb kaput nyitni. Így hát nem

maradt más választásuk, mint várni ifjabb önmagára, de ha egy

egész sárkányfalka sietett volna hirtelen a segítségükre, ő akkor

is úgy érezte volna, hogy már késésben vannak. Felgyorsultak

az események és bizton tudta, hogy kifogyott a lehetőségekből.

Arra számított, hogy Korialstrasz elég gyorsan el tudja vinni

őket a csata helyszínére, azután az ő a segítségével már talán

tehetnek valamit.

– Krázus mester! Azt hiszem, látok valamit mögöttünk.

A mágus azért imádkozott magában, nehogy esetleg

Neltharion egyik vadásza találjon rájuk, és óvatosan az eget

kémlelte. Egyetlen termetes alak közeledett határozottan felé-

jük – nyilvánvaló volt, hogy már észrevette őket. Krázus isme-

rős bizsergést érzett a tudatában és megengedett magának egy

megkönnyebbült mosolyt.

– Korialstrasz!

– Úgy legyen!

A vörös óriás erőteljes szárnycsapásokkal közeledett, s min-

den mozdulatával újabb mérföldeket hagyott maga mögött.

Alakja nőtton nőtt, míg végül a druida is megismerte. Krázus

300

látta a gyíkszerű pofára kiülő kifejezést is, s úgy vélte, fiatalabb

önmaga is a megkönnyebbülés maszkját viseli.

– Itt vagytok hát! – mennydörögte a behemót, miközben le-

szállt nem messze tőlük. – Repültem, ahogy tudtam, mégis

mintha órákig tartott volna minden pillanat.

– Örülök, hogy látlak! – üdvözölte a mágus. Korialstrasz le-

hajtott fejjel fürkészte Krázus tekintetét.

Mintha valamiféle aggodalom nyomasztaná.

– Igaz hát? – A kérdéshez társuló hangsúlyban benne rejlett,

hogy a sárkány már mindent tud a nyurga idegenről.

– Igen – válaszolt a másik önmagának. – Igaz.

– Neked pedig örökké hálás leszek – fordult oda a behemót

Malfurionhoz. – Az adósod vagyok.

– Nincs erre szükség.

– Mondod te! – horkantott fel a sárkány. – Nem te voltál a

halálodon.

Krázus kérdőn nézett.

– Megtámadtak, ugye?

– Igen. A Föld Őrzőjének rajából ketten! Iszonytató őrület

rágta őket, az egyiket elintéztem, de a másik elkapott. Feláldoz-

ták magukat, hogy megöljenek.

– Tartottam ettől. – Nem mondhatott többet, a varázslat

megakadályozta. Csalódottan tért rá egy olyan témára, amiről

beszélhetett: – Vissza kell térnünk Róninhoz és a többiekhez.

El tudsz vinni hozzájuk?

– Másszatok fel és már indulunk is!

Így tettek, és amint elhelyezkedtek a vállaknál, Korialstrasz

kiterjesztett szárnyakkal felugrott a levegőbe. Körözött egyet

találkozásuk helye felett, azután megindult nyílegyenesen az

éjtündék feltételezhető tábora felé.

Repülés közben Krázus rendszeresen hátranézett. Valahogy

biztos volt benne, hogy a sárkányok hamarosan elszánják ma-

301

gukat a cselekvésre, de mindeddig nem látott mozgolódást.

Reménykedett benne, hogy talán még lesz ideje tenni valamit

Neltharion árulása ellen. Ha az ördögi korong elpusztulna,

avagy – talán jobb is lenne – olyasvalaki kezébe kerülne, aki

még nem fertőződött meg sem a sárkány őrültsége, sem a dé-

monok gonoszsága által, akkor legyőzhetnék a hordát és saját

fajtája is megmenekülhetne attól, hogy a kihalás szélére kerül-

jön.

– Közel lehetünk – kiáltott fel később Malfurion. – Sűrűsö-

dik a köd!

Való igaz, a Légiót mindenhová követő, romlott köd hama-

rosan beborította őket. Nem akart vakon repülni, így

Korialstrasz először azzal próbálkozott, hogy földközelben ma-

rad, de rendszeresen fel kellett emelkednie a fák és egyéb aka-

dályok miatt. Amikor a dolog végképp megoldhatatlannak tűnt,

mégiscsak úgy döntött, hogy felszárnyal a ködhatár fölé.

A nyirkos gonoszság sűrűjében Krázus hiába hunyorgott,

nem látott el fiatalabb önmaga orrán túlra, esetenként még ad-

dig sem. Korialstrasz is csupán a szaglására hagyatkozhatott,

ha képes volt követni egyáltalán bármiféle irányt.

– Valahol csak vége van! – csattant fel dühödten a sárkány.

– Megtalálom, még ha addig…

Szárnyas alak megjelenése forrasztotta torkára a szót. A

Végzethozó azonnal visszaröppent a ködbe, amint meglátta a

sárkányt. Korialstrasz nyomban az üldözésére indult, Krázus és

Malfurion ijedten kapaszkodott a pikkelyek szélébe.

– Hagyd! – kiáltott előre a mágus. – Meg kell találnunk a

csatát! – De a szárnyak által keltett szél elfútta szavait. Meg-

ütögette Korialstrasz nyakát, de a kemény pikkelyeken keresz-

tül így sem tudta felhívni társa figyelmét.

– Csináld varázslattal! – javasolta Malfurion, és Krázus szí-

vesen megtette volna, de előbb megfontolta a dolgot. Ha a

302

meglepetéstől Korialstrasz hátrahőköl, akkor akár le is eshet-

nek a hátáról. A sűrű ködben esély sem lett volna rá, hogy a

sárkány összeszedje őket, mielőtt földet érnek.

Kényszerűen hagyták hát, hogy a sárkány folytassa az üldö-

zést. Nem tehettek mást, mint hogy ráhajoltak a vörös nyakára

és reménykedtek benne, hogy vagy gyorsan elkapja a démont,

vagy hamar feladja. Persze, visszaemlékezve saját fiatalkori ha-

tározottságára Krázus nem hitte, hogy az utóbbi lehetőségnek

bármi esélye lenne. Makacssága igen gyakran fordult ellene az

élete során.

A démon újra megjelent elöl. A félelmetes harcos olyan

gyorsan repült tüzes szárnyaival, ahogy csak tudott, bár már

nyilvánvalóan felismerte a tényt, hogy nem lehet ellenfél egy

ilyesfajta óriásgyíknak. A mágus összevonta szemöldökét. A

Végzethozóknak megvolt a magukhoz való eszük, és a miszti-

kus ködben sokkal jobban tájékozódtak, mint bármelyikük. Ez

is biztosan ki tudott volna találni valamiféle módot, hogy leráz-

za üldözőjét, de csak sietett előre, nyílegyenesen.

– Malfurion! Készülj fel! Megtámadnak! – világosodott meg

Krázus előtt az igazság hirtelen.

A druida rögtön körülnézett, ellenfelet keresett a ködben, és

alig néhány pillanat múltán talált is eleget. Minden irányból

szárnyas rémek vetették rájuk magukat. Közel tucatnyian

emelkedtek fel Korialstrasz alatt, és hasát, lágyékát támadták –

mások felülről akarták lecsapni vagy a mélybe taszítani a két

lovast. Elöl és hátul hasonlóképpen számos démon közeledett.

Korialstrasz felüvöltött dühében és lángözönnel árasztotta el

az előtte felbukkanó Végzethozókat. Többségük még időben

elmanőverezett, de némelyiküket elérte a láng és nem mene-

külhettek. Közben a sárkány csapott egyet a farkával, és buzo-

gányként használva azt, három szörnyeteget söpört félre. A le-

vegőben maradt ellenfelek java része közben odaért, és ijesztő

303

fegyvereikkel csapkodva, néhol sikerült belevágniuk a kemény

pikkelyekbe.

Odafenn körbevették Malfuriont és Krázust. Egy gyors va-

rázslattal a mágusnak sikerült narancsszín pajzsot teremtenie

maguk fölé, de a démonok kérlelhetetlenül csapkodták, így

hamar elgyengítették azt. Közben az éjtünde benyúlt egy er-

szénybe az övén s magvakat vett elő, majd ellenfeleik felé dob-

ta azokat. Az apró magok akadálytalanul áthatoltak a pajzs ma-

radványain, s elérve a rémeket, hirtelen vaskos indákká növe-

kedtek. Kiterjedtek minden irányba, hiába csapkodta őket a re-

pülő ellenség, gyorsabban növekedtek, mint ahogy fogyatkoz-

tak.

Különböző végtagokat ragadtak meg és tartottak fogva. A

lefogott szárnyú Végzethozók sikoltva zuhantak a mélybe, le-

vegőben maradt társaikat az ő súlyuk rántotta le, ahogy a hirte-

lenjében odatermett növényzet egymáshoz kötötte őket.

Az egyik démon átmetszette a pajzsot, és nem túl jelentős,

de annál fájdalmasabb sebet ejtett Krázus vállán. A mágus ha-

ragra gerjedve kiáltott el egy hatalommal átitatott szót, és ellen-

felének már üvölteni sem maradt ideje; a következő pillanatban

húsa olvadt viaszként folyt le csontjairól. Belső szervei és

csontjai követték a masszává vált lényt, s egyetlen szempillan-

tás alatt eltűntek a mélységet rejtő ködben.

Hiába pusztították azonban ilyen gyors ütemben, még min-

dig mintha mindenfelől Végzethozók vették volna körbe őket.

Krázus kezdte úgy érezni, mintha szándékosan várakoztak vol-

na, az éjtündéket segítő sárkány visszatérésére. Ironikus volt,

hogy éppen a démonok tartják fel, amikor még lett volna va-

lamennyi ideje megmenteni népét Neltharion árulásától.

Máskor Korialstrasz lebukott volna, ám ez a lehetőség most

veszélyeztette volna utasait. Egyéb képességeire kellett ha-

gyatkoznia, minthogy azoknak is jó hasznát vehette. Az egyik

304

Végzethozó túl közel merészkedett, és az előrekapó állkapcsok

közt lelte meg végzetét. A sárkány kiprüszkölte a maradványo-

kat és fejét rázva mormolta:

– Szörnyű íze van! Szörnyű!

Krázus és Malfurion feje fölül elmúlt a közvetlen veszély,

de a mágus gyanakodva nézett körül – a Légió szinte soha nem

támadott egyetlen hullámban. Szinte mindig a háttérben tartott

egy csapatot, amely a megfelelő pillanatra várt. Az éjtünde ol-

dalt észrevett négy démont a szárnycsapkodástól valamelyest

megritkult ködben, ahogy egymás mellett repülve közelednek.

Mintha valami hosszú, vaskos kötéldarabot hoztak volna.

Amint közelebb értek látszott, hogy nem kötelet, hanem rugal-

mas fémcsíkot hordoznak. Krázus gyanakodva nézett el a má-

sik oldalra, és a homályba burkolózva felfedezett egy hasonló

társaságot.

– Nézd! – szólt Malfurionnak, ujjával mutatva az irányt.

A druida is meglátta őket, és értetlenül kérdezte:

– Mit tervezhetnek vajon?

– Nyilván a szárnyakat akarják lekötözni vagy akadályozni,

amíg elvonják Korialstrasz figyelmét! Meg kell állítanunk

őket!

Miközben beszélt, két újabb csoport jelent meg hasonlóan

felszerelkezve. Biztosra akartak menni, és ahogy közeledtek, a

többi démon megújult erővel, szinte őrjöngve vetette rá magát

az áldozatokra. A két varázstudó próbált a cselvetésre összpon-

tosítani, de a szörnyek nem hagyták.

Erőteljes szélroham támadt és egymáshoz csapkodta, szét-

szórta a fentről közeledő rémeket. Malfurion lihegett – a va-

rázslás egyre nagyobb erőfeszítést igényelt –, de sikerült némi

időt nyernie Krázusnak.

Baloldalt a lehetetlenül hosszú fémszálat cipelő démonok

már majdnem elérték Korialstrasz szárnyát, és ha sikerül rá-

305

hurkolniuk szerszámukat, azzal véget is vethetnek a küzdelem-

nek. A mágus a druidától kölcsönzött ötletet, és a maga módján

létrehozott villámmal sújtott le az egyik Végzethozóra. A nyers

elemi energia nemcsak a célpontot, de – fémterhükön keresztül

– mindannyiukat megégette. Az első holtan zuhant alá, a többi-

ek fogásra képtelenül, ernyedt kézzel és sikoltozva szóródtak

szét.

Bár az egyik ilyen csapatot Krázus elintézte, azonkívül még

legalább öt közeledett. A többi szárnyas harcos tovább folytatta

őrült támadását.

– Kapaszkodjatok, ahogy csak tudtok! – mennydörögte a

sárkány, és ők azonnal engedelmeskedtek. – Akaszd be a lábad

is! – kiáltott előre Krázus Malfurionnak. – Gyorsan!

Épp csak sikerült biztos fogást találniuk a pikkelyeken, ami-

kor Korialstrasz hirtelen a hátára fordult röptében, de nem állt

meg, hanem folytatta a forgást. A mozdulat meglepetéskent ér-

te a Légió harcosait, és a szárnyak szétcsaptak közöttük.

Forgás közben a vörös behemót megeresztett maga köré há-

rom rövid lángcsóvát is, és az első kettő beborított néhány

Végzethozót. Az utolsóval senkit sem talált el, de legalább

szétszórt egy csoportot.

– Vigyázz! – kiáltott Malfurion, de már elkésett vele. Ha-

talmas, lángoló lövedék találta mellkason a sárkányt, és az ütés

erejétől Krázus majdnem leesett. Lába kicsúszott a pikkely

alól, ahová beakasztotta, s csupán kezeivel kapaszkodva lógott.

Társa nem érte el és nem tudott segíteni rajta, minthogy saját

magát is alig bírta megtartani.

A fegyvernek használt pokolfajzat pörögve zuhant alá a ma-

gasból. A köd miatt még annyi elégtételük sem lehetett, hogy

tudják, a szörnyeteg bizonyosan összezúzta magát odalent. A

többi démon kérlelhetetlen nyomás alatt tartotta áldozatait:

Krázus épp csak el tudott hajolni egy lecsapó penge elől, ami-

306

kor végre sikerült visszakapaszkodnia Korialstrasz hátára.

Malfurion közben újabb magvakat dobott fel, de a tanulékony

rémek ezúttal szinte mind elkerülték a megnövekvő indákat.

Csupán néhányat sikerült elkapnia varázslatával, ők valószínű-

leg a második hullámban csatlakoztak a küzdelemhez.

Mire Krázus rendesen megkapaszkodott és újra beakasztotta

lábait, az egyik négyes már elkezdte a sárkány jobb szárnyára

tekerni a hosszú fémszálat. A mágus előrenyújtott ujjakkal rá-

mutatott a csoportra, és ismét egyetlen hatalomszót kiáltott el.

Körmei leugrottak ujjairól, s röptükben egyszerre kikeményed-

tek, megnövekedtek. Mire a démonokhoz értek, alkarnyi tüs-

kékként döfték át őket. Miközben nyugtázta zuhanásukat,

Krázus fájdalmas grimasszal dörzsölgette ujjait – melyeken

már növekedni kezdtek az új körmök.

Minden oldalról Végzethozók vették körbe őket, s egyetlen

reményük a menekülés maradt. Korialstrasz könnyedén meg-

oldhatta volna a dolgot, ha nem törődik utasaival – de törődött

velük, s nyilvánvalóan a Légió szárnyas katonái is ez utóbbi

tényre alapozták helyezkedésüket és meg-megújuló támadásai-

kat.

Tovább kellett menniük, már így is túl sokat késlekedtek. A

sárkány valahogy érezhette, hogy idősebb énje feszült, emiatt

hátrakiáltott:

– Kapaszkodjatok meg!

A küzdelem felgyorsult forgatagában utasainak eszébe sem

jutott, hogy lazítsanak fogásukon, így a figyelmeztetés majd-

nem feleslegesnek bizonyult. Mindketten arra fordították ere-

jük és figyelmük java részét, hogy fenn tudjanak maradni a vö-

rös behemót hátán, így akkor sem estek le, amikor az óriásgyík

élesen alábukott. Szárnyait behúzta és zuhanó kőként szágul-

dott a talaj felé; mire a meglepett démonok feleszméltek, áldo-

zataik már jóval alattuk voltak, elérhetetlen távolságban.

307

Malfurion kiáltott valamit, érthetetlenül, s Krázus összeszo-

rított fogakkal kapaszkodott. Közben átvillant agyán, hogy

mindig is ez volt az egyik kedvenc taktikája. Az ellenfelek

többsége, még a sárkányok közül is sokan gondolták azt a ter-

mete miatt, hogy egy helyben maradva hatékonyabban küzd

majd, mintha manőverezni kezdene.

A sárkány behúzva tartotta szárnyait és csak annyira moz-

gatta őket, hogy megtartsa az irányt. Lehetetlennek tűnt, de

utasai kitartottak és fennmaradtak a hátán. Krázus megrémült

egy pillanatra, hogy a sűrű ködben Korialstrasz talán nem látja

majd meg időben a földet, de azután különös dolog történt – a

köd eltűnt. Mintha valamely elképzelhetetlenül nagy teremt-

mény vágott volna utat magának a párában, csupán foszlányo-

kat hagyva maga után. Még egy távolabb eső dombság is kivá-

lóan látszott a magasból.

A vörös hím diadalmasan felüvöltött, és zuhanásból szár-

nyalásba váltva lelassított. Utasai idegesen néztek körül, s

megkönnyebbültek, amikor nem látták jelét a Légió harcosai-

nak. Korialstrasz újra eredeti céljuk felé indult, oly sebesség-

gel, amelyet a Végzethozók képtelenek lettek volna követni.

Krázus mögött Malfurion levegő után kapkodott.

– Remélem, nem kell még egyszer ilyesmit csinálnom! Biz-

tos vagyok benne, hogy az éjtündék nem repülésre termettek!

– Utazásunk eseményeire visszatekintve nem is hibáztathat-

lak ilyetén érzéseidért! – kiáltott vissza a mágus, azután előre-

bámulva csak magának mormolta oda: – És megint úgy érzem,

mintha ez már megtörtént volna egyszer. Végtelenül zavaró.

Társa csak hitetlenkedő fejrázását látta hátulról.

– Mi a baj? Megint démonok?

– Annak még talán jobban is örülnék!

– Ezt meg hogy érted?

308

– Nézd, miként vágott utat magának a tisztaság ebbe a rom-

lott kipárolgásba, amely kezdetektől fogva egyre csak sűrűsö-

dött, mióta a Lángoló Légió betette a lábát Kalimdorra!

– Talán népem győzelemre áll, azt jelzi!

Krázus azt kívánta, bár osztozhatna a druida derűlátásában.

Magasra emelt fejjel beleszagolt a levegőbe, mint Brox tette

oly gyakran, és amit érzett, az igazolta minden félelmét. Köz-

ben Korialstrasz pofájára is meglepett kifejezés ült, ahogy ér-

zékeny orrával maga is megérezte ugyanazt.

– A saját fajtánkat érzem! – süvöltötte hátra utasainak. –

Sokukat! Támadásba lendültek hát!

– Ez mit jelent? – értetlenkedett ismét Malfurion. A mágus

sziszegve szűrte a szavakat fogai között: – Azt jelenti, hogy az

iménti démonok nagyobb kárt okoztak, mint képzeltem.

– De hát szinte sértetlenül elmenekültünk!?

Krázus jobban örült volna még néhány sebnek ahelyett,

aminek a bekövetkezését sejtette. Bizonyos volt benne, hogy

túl sokat késlekedtek, és a többi sárkány már jóval előttük jár.

Szagukon kívül nyomuk sem volt már ott, ahol eltakarították a

ködöt maguk elől.

– A többi sárkány előttünk jár, Malfurion, és minden bi-

zonnyal az vezeti őket, aki…! – Nem tudta folytatni, de a drui-

da ennyiből is megértette, kiről és miről beszél.

A sárkányok csatába indultak és magukkal vitték azt a ször-

nyű dolgot is, amellyel bizonyosan véget vetnek a démonok

dúlásának – bármi másnak is azután.

***

Mérföldekkel előrébb a sárkányok tömkelege sebesen haladt

célja felé. Neltharion vezetésével alacsonyan repültek, és a

Sárkánylélek semmivé foszlatta előttük, köröttük a romlott kö-

309

döt. Már ezzel is lenyűgözte a szárnyas behemótokat, köztük a

többi nagy megtestesülést, s még gondolatban sem kérdőjelez-

ték meg többé az eszköz hatalmát.

Maga a Föld Őrzője inkább figyelt a fejében suttogó han-

gokra, mintsem a többi sárkányra vagy a közelgő csatára. Kö-

zel már! Közel már! mondogatták elméjében. Hamarosan! Ha-

marosan! ígérgették.

Igen hamarosan mindenki meghajlik majd az ő dicsősége

előtt, és helyrehoz mindent, ami elromlott a világban.

– Mit kívánsz tőlünk? – kérdezte Alexstrasza közelebb röp-

penve.

Hogy idenyújtsd a torkod… gondolta Neltharion, de erőt

vett magán, s a helyzethez illően válaszolt:

– Mindent úgy teszünk, ahogyan korábban megbeszéltük.

Csapjatok le egyszerre, ahogy kértem, miután a Sárkánylélek

elvégezte a dolgát.

– Ilyen egyszerű lenne?

Igen, könnyedén lezárjuk ezt a korszakot…

– Ilyen egyszerű lesz.

Alexstrasza nem kérdezett többet, és Neltharion hálás volt

ezért. Már a korcs fajtársak közelsége is mértéktelenül feldühí-

tette, és a felesleges fecsegés miatt majdnem eszét vesztette az

imént.

A Sárkány lélek folytatta munkáját, és a Föld Őrzője moz-

golódást látott a távolban. Mintha ezer hangya nyüzsgött volna

odalent. Hamarosan elérik a csatát, a démonok főseregét, s vá-

gyai beteljesülésének közelségétől a gigantikus fekete bestia

alig bírta visszafogni kitörő örömét.

Türelem… mormolták a hangok. Türelem!

Először Brox látta meg őket. Amikor egy pillanatra megállt

a démonok pusztítása közben, letörölte homlokáról és kirázta

szeméből az izzadságot, majd valamely megérzéstől vezérelve

310

felnézett, megpillantotta az első behemótokat, amint épp meg-

érkeztek a csatatér fölé. Annyira elámult a hatalmas bestiák

mögötti végtelen sárkánytömegen, hogy – lenyűgözöttségét ki-

használva – egy felgár majdnem a fejét vette. Az utolsó pilla-

natban tért ki a penge elől, hogy néhány ütésváltás után ő vágja

le a szörnyet.

Az ork vállat vont és horkantott egyet. Nem szólt senkinek;

hamarosan úgyis mindenki látni fogja ugyanazt, amit ő. Úgy

vélte, kifejezetten érdekes lesz így harcolni tovább.

Rónin soha nem érte el Hollócsőrt. Bár megtalálta, a csata

kibontakozásakor mondanivalója már érvényét veszítette, s in-

kább arra fordította erejét, hogy tegyen valamit a körülötte har-

colókért. Gyors varázslatokkal segítette meg őket mind az el-

lenfelek pusztításában, mind saját képességeik felerősítésében

– rövid ideig bár, de javított a helyzeten, ugyanakkor tudta,

hogy egyedül nem sokáig bírja majd. Sajnos, a holdőrök meg-

fogyatkoztak valamelyest, és egy részük amúgy is Illidant erő-

sítette saját hatalmával, így az embernek fogalma sem volt róla,

hogyan szerezhetne még segítséget.

Már abbeli aggodalmával sem tudott foglalkozni, hogy

Malfurion testvére egyre óvatlanabbá és kiszámíthatatlanabbá

vált. Úgy dobálta varázslatait jobbra-balra, mintha kavicsok

lennének csupán, s odáig jutott elvakultságában, hogy eseten-

ként éjtündéket is sikerült megölnie egy-egy támadással.

A frontvonal egysége felbomlani látszott a közelben, ahol

három pokolfajzat és néhány Végzethozó szúrt éket a katonák

közé. Szétszórták a védőket és utat nyitottak a felgároknak.

Azok átözönlöttek a résen és mindent leszúrtak vagy össze-

szabdaltak, ami az élet legapróbb szikráját mutatta.

A vörös hajú mágus elmutogatta egy varázslat mozdulatait,

elmormolta a hatalmat összpontosító ősi szavakat, de amikor

épp befejezte volna varázslatát, robbanás rázta meg a megcél-

311

zott területet. A szörnyetegek tetemei tépetten, összetörten re-

pültek mindenfelé, és Rónin kényszerűen új helyet keresett,

ahová kiöntheti a már összegyűjtött mágikus energiákat. Az

egyik domboldalt választotta, amelyről tömegesen áradtak lefe-

lé a rémek, és lyukat ütött áramlásukba.

Csak ezután engedte meg magának, hogy megdöbbenjen az

iménti robbanáson. Nem érdekelte volna igazán a dolog, ha

nem lett volna az áldozatok között számos éjtünde is; a túlélők

segítségért kiáltozva próbálták elszorítani vérző sebeiket, vagy

csak hevertek a földön magatehetetlenül.

Szitkozódva kutatta Illidant a tömegben, és következő csa-

pását – fanatikus tombolását – látva rádöbbent, hogy a varázs-

lót immáron végletesen elborította a mágia általi gyilkolás

öröme, és az ezzel együtt járó hatalomérzet. Nem törődött faj-

társainak pusztulásával, talán már észre sem vette azt.

Feledve a démonokat, Rónin megpróbálta odaverekedni

magát az elborult elméjű testvérhez. Felelősségre kell vonnia,

lehetőleg azonnal – nem történhet meg újra az, amit az imént

már kétszer megtett. Illidan észrevette az ember közeledtét, s

diadalmas vigyorral köszöntötte.

Azután álmélkodó arccal bámult Rónin fölé és mögé, majd

vigyora kiszélesedett, szemei elkerekedtek az örömteli csodál-

kozástól. Bár Rónin nem szerette volna, ha bármi eltereli fi-

gyelmét a harcról és Illidanról, azért odapillantott, s maga is le-

nyűgözve bámulta a látványt.

A hirtelenjében kitisztult égen sárkányok közeledtek – sár-

kányok százai közeledtek. Elöl hatalmas fekete repült, a nap-

fény ezer színben verődött vissza a pikkelyei közé ékelődő

drágakövek és fémtelérek sokaságáról. Markában a nap sugara-

it is elhalványító fénnyel kicsiny, sárga korong fénylett, melyet

– némi hunyorgás után – jellegtelensége ellenére a mágus

azonnal felismert.

312

– Ne…! – kiáltott fel erőtlenül Rónin. Dalaran történelmi

feljegyzései között egyetlen olyan esemény szerepelt, amely-

nek során a sárkányok ekkora tömegben gyűltek össze, és az

rosszabb kimenetelű lett a világ számára, mintha hagyták volna

a démonokat szabadon tombolni. Legalább ne most…! Csak ne

most…!

313

Húsz

Kevés dolog létezett a világok összességében, ami megré-

míthette Arkhemónt. Minden helyzetet kielemzett – éjtündék,

nagy hatalmú mágusok, sárkányok. Azonban ezúttal megren-

dült hideg nyugalma, mivel sohasem képzelte volna, hogy ek-

kora számban találkozik a hatalmas bestiákkal. Eladdig azt fi-

gyelte meg, hogy a szárnyas óriások távol maradnak a világ

eseményeitől, mi több, nyilvánvalóan nem is vették észre, hogy

közeleg világuk végzete. Természetesen számba vette, hogy

némelyikük szerencsét próbál majd, kalandor módra megtá-

madja a hordát. Ellenük külön csapatokat állított ki Végzetho-

zókból, akik a köd takarásában várakoztak. Csupán azt nem

vette figyelembe, hogy a sárkányok esetleg mégis fellázadnak,

s fajuk egésze egyként támad rájuk.

Arkhemón – kényszerűen – gyorsan összeszedte magát.

Igencsak előrehaladtak már, és ezen a ponton Sargeras nem tűrt

hibákat. Választhatott az esetleges halál és ura kínzásai között;

könnyen eldöntötte, melyik sorsot tartsa ijesztőbbnek. Kinyúlt

elméjével, hogy összekapcsolódjon az eredárokkal és a

nathrezimekkel, megparancsolta nekik, hogy fordítsák minden

varázserejüket az új ellenség felé.

Szinte biztos volt benne, hogy a Légió mágiája előbb-utóbb

elbánik a hatalmas állatokkal, így teljes figyelmét az alant dúló

csatának szentelte. A varázstudók majd elintézik a sárkányokat

– elvégre az utóbbiak csupán e világ teremtményei voltak, e vi-

lág törvényeinek engedelmeskedtek, s a Légió sokkal erőtelje-

sebb forrással rendelkezett. Még ezek a behemótok sem állít-

hatják meg!

314

Tiranda és a körötte harcoló nővérek felszorultak egy domb-

tetőre, ahol csupán néhány feketére aszott tölgy állt. A démo-

nok csele következtében az éjtündék elveszítették majd minden

reményüket, s a nővérek jelenléte, példamutatása is csak arra

volt elegendő, hogy ne adják fel a küzdelmet.

Az új főnöknő már gyalogosan küzdött; éjszablyája felál-

dozta magát és egy penge elé ugrott, amelyet úrnőjének szán-

tak. Tiranda bosszúszomjasan csapott le a démonra, azután el-

mormolt egy imát a hű és bátor állat lelkéért. A tölgyekhez úgy

jutottak fel, hogy az egyik sérült papnőt húzták el a fákhoz és

ültették le azt remélve, talán ott könnyebben megvédhetik.

A magaslatról még kilátástalanabbnak tűnt a küzdelem.

Bármerre néztek, mindenfelől lángoló alakok vették körbe

őket, s a katonák egymás után estek el a kérlelhetetlen áradat

nyomása alatt.

– Ó, Holdanya! – mormolta Tiranda. – Hát semmit sem te-

hetsz már gyermekeidért? Vége egész világodnak, ha mi elbu-

kunk!

Ám úgy tűnt, az istennő már mindent megadott, amit meg-

adhatott, és a halál tovább tizedelte az éjtündéket. Tiranda leha-

jolt, remélve, hogy legalább a sebesült nővéren segíthet, köz-

ben azt kérdezte magától, kell-e még egyáltalán foglalkoznia

ezzel?

Hirtelen úgy érezte, mintha valaki figyelné. Az érzet olyany-

nyira erőteljes volt, hogy nem tudott tőle a gyógyításra össz-

pontosítani, és felegyenesedve körül kellett néznie. Először

nem látott semmi különöset, csupán amit addig -démonokat és

halott tájat –, azután még egyszer körülnézett. Csüggedt arcki-

fejezése hirtelen reménytelivé vált, ahogy meglátta az égen kö-

zeledő sárkányokat; sárkányokat százával és mindenféle szí-

nekben.

315

– Ó, Elún! – lehelte maga elé lenyűgözötten, azután össze-

szedte magát és megújult eltökéltséggel fordult ismét a sebesült

felé. Immáron nem félt semmitől; a Holdanya válaszolt az

imákra és olyan erőt küldött megsegítésükre, amelyre még a

Lángoló Légió sem számíthatott.

A sárkányok szétszóródtak az égen, ahogy Neltharion pa-

rancsolta. Próbálták egyenletesen elosztani rajaikat és teljes

mértékben kevert csoportokat alkottak, hogy kiegészítsék egy-

mást egyedi képességeikkel. A Föld Őrzőjét Alexstrasza,

Hiszéra, Maligos és a termetes bronzszín nőstény vette körül,

Nozdormu legidősebb hitvese. Ugyan a vörös óriás tekintete

ide-oda cikázott, mintha keresett volna valakit, a fekete pa-

rancsnokon olyannyira eluralkodott már az őrület és az utolsó

pillanatok örömteli várakozása, hogy egyáltalán nem figyelt fel

a sárkánykirálynő fiatalabbik hitvesének távollétére.

Odalenn a pöttöm alakok kezdték felismerni a felettük gyü-

lekező sárkánytömeg jelentőségét. Széles, fogakkal teli vigyor

jelent meg a Föld Őrzőjének pofáján; a közönség már várta az

előadást.

– Kezdődjék hát! – morogta. – Felfedem előttetek a Sár-

kánylélek hatalmát!

A kicsiny korong oly fényesen ragyogott fel, hogy még a

sárkányoknak is le kellett hunyniuk szemüket. Egyedül

Neltharion nem törődött a metszőn éles fénnyel, s csak bámul-

ta, annyira rabul ejtette saját alkotása.

Azután a Sárkánylélek a legtisztább aranyszínben villant fel,

s fényével végigsöpört az alant harcolókon. Ahol megérintette

a démonokat, szó szerint megsemmisítette őket. A rémek vo-

nyítottak és sikoltottak, ahogy testrészeik szertefoszlottak a

gyilkos fénytől. Úgy menekültek, próbáltak fedezéket keresni,

mint azelőtt soha talán. Fajtájuk kevéssé ismerte a félelmet, ám

ezúttal átélték az érzés legszörnyűbb formáit.

316

A védők előbb csak bámultak, rémült tisztelettel eltelve, úgy

ledermedve és elcsendesedve, hogy akár kőszobrok is lehettek

volna. Még a legdölyfösebb nemesek és varázstudók is léleg-

zetvisszafojtva nézték a hatalmat, melyhez képest az ő erejük

említésre sem méltó szikrák halmaza lehetett csupán.

Az éjtündék sokaságában Rónin egyre csak a fejét rázta és

döbbenten ismételgette:

– Nem! Nem! Nem!

Illidan a lehető legnagyobb irigységgel figyelte a mesébe il-

lő pusztítást. Rádöbbent, hogy minden tanulmánya és találé-

konysága ellenére hatalma messze meg sem közelíti azt, amire

a sárkányok képesek.

A másik oldalon Arkhemón meghökkenve nézte, ahogy

roppant haderejét úgy fújja el egyetlen támadás, mint pernyét a

szélvihar. Máris megérezte Sargeras csalódottságát és tudta,

hogy nem Mannorot vagy az Előkelők bármelyike, hanem ő

maga fogja elszenvedni uruk haragját.

Persze, a Légió megpróbált visszavágni, még ha hatástalanul

is. Az eredárok és a nathrezimek kifejezetten a korongra és

hordozójára összpontosították sötét mágiájukat, varázslataik-

nak el kellett volna olvasztania az eszközt és ki kellett volna

fordítania bőréből a nagydarab fekete bestiát, de hatástalanul

pattantak le a sárkány védelméről.

– Eljött az idő! – üvöltött fel a Föld Őrzője. – Teljesedjen ki

a szövevény!

Minden behemót elméje összekapcsolódott, s hatalmukat is

összeadva egyetlen roppant szörnyeteggé változtak, miközben

ott lebegtek az égen. Minthogy a korábbi rituálék során – a

nagy megtestesüléseken keresztül – a Sárkánylélekkel is össze-

kötötték magukat, így az is részévé vált az irtóztató erőnek,

amelyet így alkottak. Neltharion gúnyos kacaj kíséretében

összpontosított a koronggal a támadó varázshasználókra.

317

A legközelebbi hadurak tucatjával omlottak porrá, sikolyuk

röviden, de sokat mondóan hasított a légbe. A levegőbe emel-

kedett nathrezimek elégtek odafenn, ahogy az aranyszín fény

átsütött rajtuk s csupán csontjaikat hagyta meg, egészben bár,

de megfeketedve. A többi démoni varázstudó különféle ször-

nyű módokon lelte vesztét, ahogy az eszköz visszaverte rájuk

saját varázslataikat. Végül a legelszántabbak is menekülőre

fogták; nem rendelkeztek olyan hatalommal, amely elegendő

lett volna bármily gyenge ellenálláshoz. Sargerastól való félel-

müket feledve feladták a küzdelmet.

Amikor a maradék felgár, pokolfajzat és Végzethozó látta,

hogy a leghatalmasabbak, a parancsnokaik mily könnyedén el-

buknak vagy küzdelmet és célt feledve menekülnek, az ő bátor-

ságuk is úgy olvadt el, mint korábban társaik sokaságának hú-

sa. Arkhemón hamarosan nem lelt senkit, akinek utasítást adha-

tott volna, fenyegetései és szitkai nem találtak hallgatóságra, s

még akkor sem figyeltek fel jelenlétére, amikor maga ölt meg

több tucatnyit a körötte fejvesztve rohanók közül.

Hollócsőr az elsők között eszmélt fel, s harci láza az egekig

lobbant. A visszavonuló hordára mutatva elüvöltötte magát:

– Előre! Kalimdorért és Azsharáért!

Kiáltása magához térítette a hallótávolságon belül lévő ka-

tonákat, s az eszmélés körkörös hullámként terjedt tova. A se-

reg újra megindult, úgy tűnt, a háború kimenetele végleg eldőlt.

Csak Rónin habozott; csak ő tudta az igazságot. De hogyan

vitázhatott volna azzal, amit mindenki látott? A sárkányok el-

jöttek és megmentették világukat a démonoktól – csupán ennyi

volt nyilvánvaló.

Kétségbeesetten nézett körül az egyetlen olyan személyt ke-

resve, aki hasonlóképpen tudatában lehetett az igazságnak, aki

esetleg tanácsot is adhatott volna, mit tegyenek a továbbiakban.

318

***

Neltharion diadalittasan üvöltött fel, ahogy az apró démo-

nocskák szétszóródva pusztultak. Bebizonyította hát a Sárkány-

lélek hatalmát, az ő alkotásának hatalmát, felsőbbrendűségét!

Azután az egyik, akiről tudta, hogy elárulhatja, közbe meré-

szelt vágni a dicsőség e pillanataiban.

– Neltharion! – kiáltott rá Alexstrasza, hangjában feszültség

csendült. – A démonok megfutamodtak, a Sárkánylélek való-

ban nagyszerű munkát végzett! Ideje megtörnünk a szövevényt

és megtámadni a maradékot!

– Nem! – nézett vissza rá őrülten vigyorogva a fekete sár-

kány. Immáron esze ágában sem volt elrejteni vágyait, érzel-

meit. – Én mondom meg, mit teszünk! Csak én, Alexstrasza!

A többi nagy megtestesülés úgy bámult a Föld Őrzőjére,

mintha először látnák életükben. Maligos kifejezetten zavarba

esett ezektől a szavaktól.

– Jó barátom! Neltharion! Nem akart ő tiszteletlen lenni!

Csak ezt beszéltük meg, és hatékonyabb is lenne…

– Csendet! – üvöltötte a fekete ördög, és a korong újra fel-

villant mancsában.

Az összegyűlt rajok megmerevedtek a levegőben, szárnyaik

csapás közben dermedtek mozdulatlanságba, de nem zuhantak

le, minthogy a Sárkánylélek iszonytató hatalma a helyükön tar-

totta őket. Egyedül tekintetük csillogása mutatta, hogy egyálta-

lán tudatuknál vannak még, s a feketék kivételével mindegyi-

kük rémülten ismerte fel a szörnyű valóságot – a leghatalma-

sabbak egyike a saját fajtája ellen fordult.

– Nem lesztek az árulóim! Elveszem, ami joggal az enyém!

Kezembe veszem a sorsom! Minden és mindenki meghajlik

majd akaratom előtt! Helyrehozom a világot és olyanná formá-

lom, amilyennek lennie kellene!

319

Szörnyű tekintetével végignézett a csatatéren, de ezúttal

nem a Lángoló Légió túlélőit kutatta, hanem az éjtündéknek

sziszegte oda:

– Lássák hát mind, hogy csupán az én jóindulatom tarthatja

életben őket!

Az éjtündék mind győzelmi mámorban üldözték a menekülő

rémeket, s vágták őket, ahol érték; eközben csapott le rájuk a

korong hatalma. A vakító fénysugarak újra felvillantak és lera-

gyogtak az első sorokra, az éjtündéknek csupán a sikoltás kez-

detére maradt idejük, mielőtt testestől-lelkestől semmivé fosz-

lottak. A gyalogosok szemvillanás alatt tűntek el, az éjszablyák

lovasaikat vesztve rohantak tovább, előbb még arra, amerre az

imént ösztökélték őket, azután eszüket vesztve bármerre, amer-

re ösztöneik vezérelték lépteiket.

Semmi sem maradt a Sárkánylélek csapása után; még a te-

temek is elégtek. A sereg maradéka rádöbbent a helyzetre, és a

további támadás helyett menekülni kezdett. A két megfutamo-

dó haderő között csupán néhány szerves maradvány borította a

kiszáradt, megégett földet.

Káosz uralkodott mindenfelé. A támadók és a védők már

nem egymással törődtek; mindenki a fennen lebegő, rémülete-

sen fekete alaktól rettegett immár. A Föld Őrzőjének bomlott

kacaja és szavai felülmúltak minden zsivajt odalenn:

– Halljátok hát, férgek! Neltharion vagyok! Istenetek most

és mindörökké!

A hangok a fejében sikoltozni kezdtek gyönyörűségükben s

arra kérték, pusztítson még. Talán ez volt az egyetlen alkalom,

hogy Neltharion nem törődött velük. Ki akarta élvezni diadala

minden pillanatát, meg akarta törni a gőgös kis teremtményeket

odalenn, el akarta ismertetni velük felsőbbrendűségét. Később

is megtizedelheti őket, ha úgy tartja kedve. Amint belefárad ki-

csinyes létezésükbe.

320

– Térdeljetek le előttem! Most!

Sokan megtették, mások bizonytalanul és zavarodottan áll-

tak meg vagy menekültek tovább. A Sárkánylélek azonnal le-

csapott rájuk és vonakodásukkal együtt eltörölte lényük egészét

is. Fénye ezúttal egyszerre söpört végig a démonokon és az

éjtündéken. Az életben maradtak azonnal megértették a leckét

és letérdeltek új uruk előtt.

– Mindent láttam! – mennydörögte a szörnyeteg. – Végig-

néztem, ahogy gyönyörű világomat romba döntötte kicsinyes-

ségetek és hamis önérzetetek! Rendet hozok erre a világra! Tö-

kéletes lesz újra, és aki nem áll szolgálatomba, azt magam

pusztítom el!

Sziszegés hangzott fel oldalt és Neltharion odafordította ha-

talmas fejét. Bár mozdulatlanságba dermedt, Alexstraszának

elegendő erőt adott haragja, hogy legalább így kifejezze csaló-

dott dühét.

– És te… – mormolta oda a Föld Őrzője, feledve a lentieket.

– Te és a többi árulóm szintúgy csak addig élhettek még, amíg

eltűröm. Összeesküvésetek, ellenem szőtt terveitek miatt nem

érdemeltek jobbat!

Alexstrasza küzdött a dermedtség ellen, hogy megszólalhas-

son. Isteni kegyességét gyakorolva az őrült óriás megengedte

neki.

– Mit teszel, Neltharion! Miféle gonoszság fertőzött meg?

Árulóknak nevezel minket, de csak te árultad el fajtádat!

– Megengedtem, hogy szólj, kedvesem, de könyörgésre kel-

lett volna használnod a lehetőséget. Vádolni merészelsz ehe-

lyett?

A Sárkánykirálynő felhorkant e szavakra.

– Közöttünk senki sem követett el akkora bűnt, mint te

most! – Habozott néhány pillanatig, hangja megenyhült vala-

321

melyest: – Nem így ismertelek, Neltharion. Mindig is a békére,

a harmóniára törekedtél…

– Ahogyan most is! Ha mindenki behódol akaratomnak,

nem lesz többé káosz vagy háború a világban!

– És nem lesz több halál? Mennyinek kell még odavesznie a

„békéd” érdekében?

– De… – A fekete hangja elbizonytalanodott, majd tekinte-

tében az értelem helyét újra átvette az őrület. Azután megrázta

fejét, viaskodott önmagával: – Alexstrasza… nem….

– Küzdj az őrület ellen, öreg barátom! Elég erős vagy hoz-

zá! Emlékezz, ki voltál, s nyerd vissza önmagad!

Rossz szavakat választott. A Föld Őrzőjének tekintetében

újra fellángolt a harag, és védelmezőn magához szorította a ko-

rongot.

– Igen! Emlékszem, hogy mindig uralkodni akartatok felet-

tem! Elárultatok és elvettétek, ami jogosan az enyém! Tudtam,

már a kezdetektől fogva tudtam mindent. Hiába a mézesmázos

beszéd, nem adom nektek a Sárkány lelket!

– Neltharion…?!

– Csendet!

Alexstrasza ajka, nyelve újra megdermedt. Próbált megszó-

lalni, de a varázseszköz hatalma túl nagy volt, nem vehette fel

a küzdelmet ellene. A sötét óriás elintézettnek véve a dolgot, és

végignézett az alant összegyűlteken:

– Döntöttem! – kiáltott le. – És döntésem szerint ez a világ

csak a ti romlott fajtátok nélkül lehet újra tökéletes!

Előretartotta a Sárkánylelket, a korong felfénylett, és egy

karmazsinvörös óriás csapódott neki oldalról a fekete szörnye-

tegnek.

A számukra elképzelhető legszörnyűbb jelenet tárult szemük

elé – tökéletes pusztítás odalent, s csapdába ejtett sárkánytö-

meg odafenn. Krázus elkáromkodta magát:

322

– Túl késő! Neltharion elkövette árulását!

Amint kimondta, rögtön rádöbbent, hogy a varázs már nem

köti meg a nyelvét. Miért is lett volna szükség még rá, ha a

Föld Őrzője megvalósítja tervét?

– Szörnyűség! – üvöltött fel Korialstrasz. – Rabul ejtette

Alexstraszát! Megölöm ezért!

– Nyugodj meg! – kiáltott vissza Krázus. – Neltharion eleve

hatalmasabb nálad, és a Démonlélek is nála van!

– Démonlélek?! Ah! Milyen illő név ennek az ördögi alko-

tásnak!

A mágus nem akarta kimondani a nevet, amelyen később, az

ő idejében emlegették az aranyszín korongot, de kezdett hajlani

rá, hogy teljesen felesleges ilyesmi miatt aggódnia. Mintha a

dolgok az általa ismert történelem szerint haladtak volna, és

néhány kivétellel – mint például Hakar halála – az „idegenek”

befolyásoló szerepe egészen beleillett az események sorába.

Talán az irtóztató eszköz neve is az ő ajkait hagyta el először

ebben a formában, s nem más találta azt ki. Amúgy sem számí-

tott már semmi: akkor és ott jelen voltak egy olyan gonosz ha-

talom megszületésénél, amely mellett a démonok minden had-

ereje eltörpült.

– Mit tehetünk? – kérdezte Malfurion.

– A Démonlélek nem sebezhetetlen! Maga Neltharion a

megoldás: egyszerre alkotója és gyengéje a korongnak!

– El akarod pusztítani? Megmenthetnénk vele a népünket!

Krázus tekintete elsötétedett.

– Ez a fajta gondolkodás termeli a legtöbb szörnyűséget a

világban, druida! Minden más mód üdvösebb, mint annak a

gonosz eszköznek a használata! Magával rántana, biztosan te is

érzed!

Az éjtünde csendben bólintott. Bárki érezhette a korongból

sugárzó romlottságot most, hogy hatalma megnyilvánult.

323

– Nem bírom tovább a tétlenséget! – rázta meg a fejét

Korialstrasz, s minden figyelmeztetés nélkül ereszkedni kezdett

a dombság egy olyan része felé, amely a védők vonalai mögött

terült el, és talán kívül az őrült fekete Sárkány látóterén. Sebe-

sen leszállt és leparancsolta nyakából a két utast. Krázus csak

ezután merte megkérdezni:

– Mire készülsz?

– Jobban ismersz, mint bárki más. Tudnod kell a választ.

Tudta, és haloványan emlékezett is erre a döntésére, bár ami

valaha kőbe véshető történelem volt, az már érvényét veszítet-

te. Korialstrasz egyszer majdnem meghalt; a második alkalmat

biztosan nem ússzák meg. Mindez átfutott Krázus elméjén, de

nem tudott ellenkezni a sárkánnyal; maga is ugyanazt a szerel-

met érezte hitvese, a királynő iránt, s ugyanazon gyűlölettel vi-

seltetett Neltharionnal szemben.

– Támadj lentről és hátulról! – bocsátotta útjára fiatalabb

önmagát egy utolsó tanáccsal. – És minél előbb üsd ki marká-

ból a korongot!

– Megfogadom bölcs szavad – bólintott a behemót értőn,

azzal felugrott a levegőbe és erőteljes szárnycsapásokkal elsie-

tett. A hátramaradt utasok aggódva figyelték, ahogy gyorsul a

támadás előtt. A kocka el volt vetve, s Krázus nem kívánt több

időt vesztegetni megváltoztathatatlan dolgokra.

– Gyere! Minél előbb el kell érnünk a népedet. – Ezekkel a

szavakkal fordult Malfurionhoz, majd sietősen megindult a csa-

tatér felé. Minden méltóságot feledve rohant – a méltósághoz

egyébként is idő és türelem kell, nekik pedig egyikből sem volt

elegendő. Csak az számított, hogy minél előbb elérjék Rónint

és a társaikat.

Ugyanakkor a kérdés ettől még kérdés maradt: mit tehetnek

egyáltalán?

324

Futottak és futottak, de úgy tűnt, az éjtündék még mindig

ugyanolyan messze voltak, mint amikor elindultak.

– Túl lassú! – csattant fel Krázus. – Elkésünk, mire a köze-

lükbe érünk!

– Megpróbálhatok idézni valamit – lihegte vissza a druida. –

Talán Khenariosz küld valami gyors vadat.

– Kétlem, hogy ismét olyan szerencsénk lenne… talán ha

másképpen elérném Rónint…

A Sárkánymágus megállt, néhány mély lélegzettel kifújta

magát, azután megpróbált tudatával kinyúlni korábbi tanítvá-

nya felé. Könnyű dolog, többször is megtette már korábban, ám

ezúttal túl sok erő kavargott a csatatéren, túl sok zavaró ténye-

ző térítette el a mágikus érintést.

– Nem megy – ismerte be végül. – Úgy látszik, futnunk kell

tovább.

– Hadd próbáljam meg én is. Most már úgyis csak az szá-

mít, ha sikerül. – Malfurion látszólag teljesen felfogta a helyze-

tet, bár hangja kevésbé tűnt beletörődőnek, mint amilyen lehe-

tett volna.

– Kit akarsz szólítani?

– A testvéremet, természetesen.

A nyurga varázstudó különös tekintettel nézett rá.

– Javasolhatok másvalakit? Tirandát, esetleg.

– Tirandát? – Malfurion arca elfeketedett.

A mágus nem kívánta még inkább zavarba hozni az

éjtündét, de kénytelen volt meggyőzni:

– Amikor először találkoztunk, rajta keresztül sikerült kap-

csolatba lépnem veled. A segítségemmel most megtehetjük

ugyanezt, fordítva. Mi több, talán könnyebben találhat nekünk

valami szállítási lehetőséget.

Társa szótlanul bólintott, azután leültek egymással szemben

és a feladatra összpontosítottak.

325

– Tiranda… – lehelte maga elé a druida.

Krázus érezte, ahogy a két éjtünde közti kapcsolat felizzik, s

elméjük szinte azonnal összekapcsolódott, így igazolták feltéte-

lezését. Lehet, hogy a fiatalok nem tudták vagy még nem is-

merték el, de a szerelem már mélyebben kötötte össze őket,

mint sok más párt.

Malfurion? A papnő egyszerre volt megkönnyebbült és

meglepett. Hol vagy?

Most nincs időm elmagyarázni, válaszolta a fiú, közben

megpróbálta közvetíteni a sietségre való kényszert, amelyet

maga érzett. Hátasokra van szükségünk Krázussal. A déli dom-

bok között vagyunk. Tudsz küldeni egy nővért? Ezután meg-

próbálta elképzelni környezetüket és az odavezető utat, hogy

Tiranda is lássa, és elmagyarázhassa azt.

Magam jövök! válaszolta a papnő, és Krázus közbevágott,

mielőtt a druida ellenkezhetett volna: Közvetlenül követheti a

kapcsolatot. Bárki más könnyedén eltévesztheti az irányt.

A lány azonnal egyetértett vele, és kényszerűen Malfurion is

beleegyezett a dologba.

Hátasokat kell találnom, de azután hamar ott leszek! Azzal

Tiranda visszahúzódott és elfordította figyelmét. A kapcsolat

fennmaradt, de nem vonta el a lány gondolatait semmitől, ami

körötte zajlott, vagy amit tenni kívánt éppen.

– Hála a megtestesüléseknek! – sóhajtott fel a mágus, ami-

kor elszakította tudatát a pártól. Felsegítette társát és még hoz-

zátette: – így már látok esélyt.

– De mégis, mekkora esélyt és mire? Előbb a démonok, az-

tán meg ez! Kalimdor sorsa a pusztulás, biztos vagyok benne!

– Talán. Vagy talán mégsem. Megtesszük, ami tőlünk telik.

– A mágus felpillantott, arrafelé, amerre Korialstrasz elrepült.

A dombok elfedték előlük a csatatér feletti eget. – Ahogyan

mások is – tette hozzá komoran. – Ahogyan mások is.

326

Huszonegy

Korialstrasz olyan keményen csapódott neki Neltharionnak,

ahogy csak tőle tellett; olyan területet célzott meg a testén,

amelyet kisebb és lágyabb pikkelyek védelmeztek. A becsapó-

dása előtti utolsó pillanatban egy lángcsóvát is megeresztett a

megtestesülés szemei felé.

Sikerült meglepnie, de a Föld Őrzője nem ejtette el a koron-

got. Úgy fogta, mintha mancsa hullamerev lenne, és még a le-

vegőben eltaszítva, döbbenten arrébb bukfencezve sem eresz-

tette el. Korialstrasz felsziszegett próbálkozása hiábavalóságá-

tól – jól tudta, egyedül nincs semmi esélye a fekete szörnyeteg

ellen. Emellett érezte azt a vonzást is, amelyet a Sárkánylélek –

vagy helyesebben fogalmazva a Démonlélek – gyakorolt a faj-

tájára és sejtette, hogy Neltharion alig néhány lélegzetvételnyi

idő alatt a rabszolgájává teheti, akárcsak a többieket.

De Alexstrasza hitvese nem hátrált meg. Eltökélte, hogy a

halálig is harcol akár, ha ezzel megmentheti szeretett párját.

Még mielőtt Neltharion összeszedhette volna magát,

Korialstrasz újra nekicsapódott. Ezúttal behúzta és megmereví-

tette nyakát, csonttaréjos fejével a megtestesülés hasát célozta

meg. A Föld Őrzője levegő után kapkodva bucskázott ismét ar-

rébb a levegőben, karjaival ösztönösen hadonászott maga körül

és szorítása lazult, a korong kicsúszott mancsából.

– Neee! – mennydörögte a fekete és őrjöngve félretaszította

a másik sárkányt. Sebesen alábukott és sikerült elkapnia a Dé-

monlelket, mielőtt az földet ért volna. Ellenfele felé fordulva a

szörnyeteg felüvöltött: – Hogy merészelsz…?!

Mire Korialstrasz visszanyerte egyensúlyát, legnagyobb ré-

mületére ellenfele már feléje tartotta a korongot:

327

– Te is behódolsz!

Felvillanó fény borította el az ifjú vöröst. Égette, mint sem-

mi sem azelőtt, mintha pikkelyei elolvadtak, csontjai felizzot-

tak volna. Végtelen haragra gerjedt a kilátástalanságtól, és nem

visszakozott. Küzdött a fájdalom ellen, hogy minél közelebb

kerülhessen Neltharionhoz. A Föld Őrzője csalódottan üvöltött

fel. Őrületében el akarta pusztítani a másik sárkányt – és nem

uralkodni akart felette – így nem is állította meg, csak a táma-

dással törődött.

Összecsaptak, és ilyen közel a Démonlélek nem bizonyult

használhatónak; mindketten csak a fogaikra és a karmaikra ha-

gyatkozhattak. Korialstrasz megragadta a feketét, az a torka fe-

lé kapott, mire ő egy újabb lángcsóvát fújt a megtestesülés fejé-

re. Ezúttal sikerrel járt és a Föld Őrzője ellökte magától, füstöl-

gő pofával prüszkölt.

Ámde győzelme rövid életűnek bizonyult, és a karnyújtásnyi

távolságon kívülre került Neltharion, újra feltartotta a koron-

got. Őrült vigyorral kiáltott oda:

– Jól elszórakoztattál, Korialstrasz, de nem vagy több egy

szúnyognál!

Miközben beszélt, a Démonlélek felizzott, aranyszín kisu-

gárzása felerősödött, magába vonta a fekete óriást. Neltharion

röhögésében már egyáltalán nem rejlett ép elmére utaló jel, te-

kintete lángolt, egészen valószerűtlen görcsöktől vonaglott.

– Szúnyog vagy csupán! – ismételte szinte vidáman. – Mind

csak bogarak vagytok hozzám képest! – Egész testében meg-

remegett, mintha fel akarna robbanni, azután szabad mellső

mancsával lemutatott.

A talaj felpúposodott, a démonok és az éjtündék még távo-

labb menekültek a csatatér közepétől, így egymástól is. Izzó

magma és tűz lövellt a magasba, majd visszahullott mindazon

szerencsétlenekre, akik nem futottak elég gyorsan. Megterem-

328

tésekor Neltharion felesküdött a föld erőinek bölcs használatá-

ra, ám bomlott elméjében ezek már csupán a gyilkolás nagy ha-

talmú eszközeinek számítottak. Egész népe szeme előtt árulta

el születésének okát, önnön szerepét a világban, és az egyik

nagy megtestesülésből, annak ellentétévé változott.

Ez utóbbi tette közben Neltharion megváltozott. Hasadékok

jelentek meg testén s pikkelyei úgy szakadtak szét, mintha ki-

száradt és elöregedett papírból lettek volna. Sebeiből nem vér

folyt, hanem színtiszta, elemi tűz csapott ki. Újabb hasadékok

jelentek meg a mellkasán, az oldalán, a hátán, mintha valamely

szörnyű betegség pusztítaná hihetetlenül gyorsan. Pikkelyeinek

java része darabokra hullva levált, és bár már a látványa is kín-

zón fájdalmasnak tűnt, a Föld Őrzője mit sem törődött az

egésszel. Tekintete a korong hatalmát tükrözve izzott fel és

megállíthatatlanul röhögött, miközben szabadjára engedte a

pusztító erőket.

Korialstrasz majdnem elrettent, de megacélozva akaratát, új-

ra támadásba lendült. Felkészült a halálra és Neltharion felé

szárnyalt, közben gondolatban bocsánatot kért Krázustól, ami-

ért őt is magával rántja.

Elméje bomlottsága és őrülten őrjöngő öröme ellenére a fe-

kete felfigyelt ellenfele visszatérésére. Vigyorogva mutatott a

vörös sárkányra a Démonlélekkel.

A csapás elkábította és hatalmas erővel sújtotta le

Korialstraszt. Alig bírta valamelyest csökkenteni a zuhanás se-

bességét, és végül fülsértő robajjal ért földet. Neltharion nem

elégedett meg ennyivel: össze akarta zúzni azt, aki szembe-

szállt vele, s újra rámutatott a koronggal.

Villámló, kékes energia vette körbe a sötét szörnyeteget, és

Neltharion sziszegve rántotta magához alkotását. Védelmezőn

ölelte azt, közben dühödt üvöltéssel kutatta csapdába ejtőjét.

329

Korialstrasz homályos tekintete előtt mozgolódás támadt az

égen.

A többi sárkány kiszabadult. A vörös hímmel való küzdelme

és a lenti dúlás irányítása közepette a Démonlélek ura megfe-

ledkezett foglyul ejtett fajtársairól. Varázslata többé nem tartot-

ta vissza őket a cselekvéstől.

Egy csapat kék azonnal kivált a többiek közül és vadul kö-

rözni kezdtek a foglyul ejtett fekete körül annak a vezetésével,

aki korábban a Föld Őrzőjének legjobb barátjaként és legfőbb

csodálójaként tartotta magát számon.

– Neltharion! – kiáltotta csalódott haraggal Maligos. – Bará-

tom! Nézd, mivé leszel! Elpusztít a saját alkotásod! Add át és

véget vetek a rontásnak, melyet hordoz!

– Soha! – morogta vissza amaz. – Tudom, hogy magadnak

akarod! Megmutattam a hatalmát és magadnak akarod! Istenné

akarsz válni, de ez az én előjogom!

– De Neltharion…! – Maligos nem fejezhette be. A fekete

sárkány vészjóslón morgott és teste még tüzesebbé vált, a belő-

le és a korongból áradó aranyszín fény átégette magát a kékes

energiaketrecen.

– Nem hagysz más lehetőséget, öreg barátom! – mennydö-

rögte Maligos, miközben a másik megtestesülés fölé emelke-

dett. Társai úgy helyezkedtek el, hogy minden oldalról egyszer-

re támadhassák hatalmukkal. Minden sárkány közül a kékek

ismerték legjobban a mágia összetett törvényeit, ők biztosan át-

törhetik a fekete minden védelmét – erre gondolt Korialstrasz,

ahogy lentről figyelte a jelenetet.

Úgy köröztek a Föld Őrzője körül, ahogyan farkasfalka ke-

rülgeti a prédát. Közben Maligos testéből kobaltkék fény su-

gárzott ki.

– Nem engedhetem, hogy ilyen ocsmányság dúlja a világot!

– kiáltotta oda a fekete óriásnak. – S nem gondoltam, hogy

330

magam is részt veszek a megalkotásában! Úgy helyes, öreg ba-

rátom, ha magam semmisítem meg.

Színtiszta fehér fény íve csapott le a korongra, s aláhúzta

Maligos iménti szavait a megsemmisítésről. Ahol elérte az

arany kisugárzást, ott nem hagyott maga után mást, csak tiszta

ürességet, amely még a lég, még az ég darabjait is elfedte pusz-

ta fehérségével. Neltharion azonban nem szándékozott kivárni,

míg kiderül, valóban sérthetetlen-e a Démonlélek. Kiköpött, s

köpetéből feketén izzó gömb lett, amely a fehér csóva útjába

állva szikrák viharát keltette, mikor összeütközött azzal. A va-

kító villanás után sem a fehér, sem a fekete varázs nem létezett

többé.

Maligos dühödt üvöltéssel parancsolt támadást, de a hatal-

mas rém gyorsabbnak bizonyult. Maga elé tartotta a korongot,

ám ezúttal arany helyett tompa szürke fény áradt ki belőle min-

den irányba. A varázslatok ura azonnal teremtett valamiféle

védőpajzsot, amely mintha füstből lett volna. Akár köznapi füst

is lehetett, mert egyáltalán nem állította meg a fényszerű táma-

dást, amely keményen hátravetette a kék megtestesülést. Pö-

rögve taszította el, át a dombok felett, el a messzi láthatárig, s a

sárkány közben mindvégig csak üvöltött kínjában.

Azonban Maligos hitveseinek és fajtársainak sokkal ször-

nyűségesebb sorsot tartogatott a Föld Őrzője. Egyként, egy-

szerre aszalódtak össze mind, mint a napon szárított gyümöl-

csök; testük akár sárkányformájú bőrtömlő is lehetett volna,

ahogy üresen és szárazon aláhullott. Halálsikolyaik szörnyűbb-

nek tűntek minden létező hangnál, s bárhogy küzdöttek, egyi-

kük sem menekülhetett a szürke fény elől.

A többiek próbálták megmenteni őket, de túl későn már, s

amúgy is tehetetlenek lettek volna az elszabadult erőkkel

szemben. A kékek egy szempillantás alatt kiszáradt porhüvely-

331

lyé váltak, ahogy a korong magába szippantotta minden mági-

kus hatalmukat és életerejüket, lelküket is.

Odalent Korialstraszt egyszerre kínozta testi és lelki fájda-

lom, s egyik sem győzedelmeskedett. A vörös hím próbált fel-

emelkedni, erőt meríteni bánatából és dühéből, de sikertelenül.

Csak nyögött elhalón, próbálta szavakkal tagadni a rémálmot,

amely valóságként játszódott le előtte.

– Ostobák! – morogta a Föld Őrzője anélkül, hogy a szána-

lom legapróbb jelét mutatta volna áldozatai iránt. – Figyelmez-

tettelek, újra és újra. Isten vagyok! Ami létezik e világon, afe-

lett csak én rendelkezem! Ami élhet, az csupán az én engedé-

lyemmel élhet!

Egyetlen szempillantás alatt forgószelet teremtett a többi

sárkány közé, és halomba söpört falevelek módjára szórta szét

őket minden égtáj felé. Még Alexstrasza és Hiszéra ereje is ke-

vés volt, hogy ellenálljanak; a többiekkel együtt bukdácsoltak a

levegőben, mígnem jóval messzebbre kerülve újra egyensúlyra

leltek. A sárkányok százai közül egyetlen egy sem kerülte el

Neltharion varázslatát.

Az arányait terjesen elveszített testű szörnyeteg ismét a len-

tiek felé fordult. Rémisztő látványt nyújtott a pikkelyeit össze-

hasogató, lángoló szakadásokkal.

– Ti sem tanultátok még meg a leckét! – üvöltötte őrjöngve.

– De teszek róla! Teszek róla!

Azután előrenyújtotta szabad mellső mancsát és lemutatott,

majd egy hosszú pillanatig mintha habozott volna. Végül visz-

szahúzta mancsát; elhatározta magát.

– Meglátjuk, melyikőtök méltó arra, hogy imádjon! Harcol-

jatok tovább! Küzdjetek meg a kegyeimért! – Azzal ismét má-

niákusan felröhögve, a fekete szörnyeteg elrepült.

Korialstrasz hálát adott az isteneknek, hogy Neltharion ab-

bahagyta az őrült pusztítást, bár tudta, hogy csupán haladékot

332

kaptak. Néhány akaratlan mozdulatból ítélve a fekete talán rá-

jött, hogy ideje kezdenie valamit az elszabadult erőkkel, me-

lyek lassanként széthasogatták testét. Alexstrasza legyengült

hitvese csak remélni tudta, hogy nem talál megoldást, és nem

tér vissza később, hogy uralma alá hajtsa és „tökéletessé” tegye

a világot.

Korialstrasz újfent megpróbált felkelni, de teste nem enge-

delmeskedett. Reménykedve nézett fel az égre, de az újra ösz-

szesűrűsödő ködben nem látta jelét fajtársainak, népének. Ret-

tegni kezdett tőle, hogy mindannyiukat elérte ugyanaz a sors,

amellyel az őrült Neltharion Maligost és raját sújtotta. Élénk

képzeletében megjelent kedvese ernyedten és összeaszalódva, s

könnyek fátyolozták el imént kitisztult látását. Még ezek a

gondolatok sem szították fel eléggé haragját és elszántságát ah-

hoz, hogy fel tudjon kelni. Pihennie kellett, s bizonyos volt

benne, hogy Krázus sem segíthet rajta – valószínűleg hasonló

állapotban heverhet valahol, talán nem összetörve, de minden-

képpen magatehetetlenül.

Éles hang hasított fülébe és úgy tűnt, a pihenés nem adatik

meg neki soha már. Dobok és kürtök szóltak; a démonok újra

támadásba lendültek.

***

Rémálom. Krázus úgy érezte, valamiféle szörnyű rémálom

közepébe csöppent. Az egyik magasabb domb tetejére hágva

Malfurionnal együtt talált végre egy olyan pontot, ahonnan rá-

láttak, ha a csatatérre nem is, de legalább az égen zajló esemé-

nyekre. A mágus így nézhette végig, ahogyan fajtája áldozatul

esik egy őrült teremtménynek.

Látta, ahogy fiatalabb önmaga bátran – ha ostobán is –

megpróbál szembeszállni a fekete megtestesüléssel. A küzde-

333

lem végét előre megsejtette, bár továbbra sem emlékezett rá, és

tagjait jeges dermedtség öntötte el, amikor Korialstraszt földre

sújtotta a korong ereje. Bár érezte valamelyest társa fájdalmát,

ugyanakkor azt is megérezte, hogy a vörös sárkány egyelőre

életben maradt – kisebb győzelemként könyvelte ezt el.

De saját sorsánál, még az éjtündék sorsánál is jobban felzak-

latta az, ami a sárkányokkal történt. Maligos raja gyakorlatilag

megszűnt létezni, és a Mágia Ura egyre visszahúzódóbb lesz,

egyre inkább belesüpped magányos őrületébe. Eltűnik a vidám

óriás, átveszi birodalmát a baljós, zárkózott bestia.

A következő támadás – amely szétszórta a sárkányok ösz-

szességét a szélrózsa minden irányába – velejéig megrázta a

mágust. Egyfolytában azt hajtogatta magában, hogy

Alexstrasza rendben lesz, és a többiek is javarészt túlélik a csa-

pást. Így emlékezett a történelemre, de szíve mégis belesajdult

a látottakba.

Kétségbeesésében nem támadt jobb ötlete, ezért megpróbált

átalakulni. Bölcsebb és tapasztaltabb, küzdelemben jártasabb is

volt fiatalabb önmagánál, s remélte, hogy viszonyuk és kölcsö-

nös elgyengülésük ellenére talán sikerrel járhat. Azonban végül

csak annyit ért el, hogy arccal a földön kötött ki. Visszafogott

dühvel átkozta magát addigi élete minden egyes elkövetett hi-

bájáért és vétkéért; a sorsot és saját sorsformáló tetteit okolta a

helyzetért, amibe végül került.

– Krázus mester? – Malfurion felsegítette. Szégyellte, hogy

így elhagyta magát, ezért gyorsan felöltötte szokásos, csupán

hűvös nyugalmat mutató maszkját:

– Rendben vagyok, druida.

– Valamelyest ismerem, amin most keresztülmész, Krázus

mester – bólintott az éjtünde.

Társa majdnem rákiáltott, hogy sohasem ismerheti meg egy

hozzá hasonló korú és életúttal rendelkező teremtmény lelkivi-

334

lágát és érzelmeit – amott pedig százak vannak hozzá hasonlók

–, de visszafogta magát, mert rájött, milyen ostoba kitörés lett

volna ez. Malfurion igazat mondott: megértette a mágus érzel-

meit, hiszen mindkettejük népe a puszta túlélésért küzdött.

A druida a dombokat kémlelte, egyszer csak felkiáltott örö-

mében:

– Hála Khenariosznak! Ismét szerencsénk van!

Szerencse? Krázus követte az éjtünde tekintetét és örvende-

tes látvány fogadta. Tiranda tartott feléjük két nővér és két má-

sik hátas kíséretében. A főpapnő odaérve azonnal leugrott a

nyeregből és minden tartózkodás nélkül megölelte Malfuriont.

A másik két papnő udvariasan félrenézett. Krázus felfedezte,

hogy kivételes tisztelet csillan a tekintetükben, holott mindket-

ten idősebbek voltak a lánynál.

– Hála néked, Holdanya! – lehelte maga elé Tiranda. – Lát-

tam lezuhanni Korialstraszt, és attól féltem, hogy te is…

– Én is aggódtam érted – vágott közbe a druida Krázus vég-

telen szívfájdalmat érzett, mert az éjtünde pár önmagát és egy

másik lényt juttatta eszébe. Tudta, soha nem szabadulhat meg a

benső kíntól, ha nem állítják meg Nelthariont és a Légiót –

mindkettőt.

– Mennünk kell! – mondta halkan, mintha csak félve zavar-

ná meg az egymásra találás örömét. – Meg kell állítanunk a

démonokat, ha bármit is tenni akarunk a sárkány ellen. – A tá-

volban felharsogtak a kürtök.

Tiranda és Malfurion vonakodva engedte el egymást. Miu-

tán mind felültek az éjszablyákra visszafordultak, és elügettek

a csatatér felé. A kiáltásokat és sikolyokat előbb hallották meg,

mintsem akár egyetlen katona vagy szörnyszülött a szemük elé

került volna. Az elvakult küzdelem immáron annyira változé-

konnyá vált, oly gyorsan változtatott helyet és helyzetet, hogy

még a nemrégiben távozó papnőket is meglepte.

335

– Nem kellene ilyen közel lenniük – tört ki az egyik nővér-

ből. – Káosz uralkodik mindenhol!

A másik csak bólintott mereven, azután Tirandához fordult:

– Úrnő! Másik utat kell találnunk!

Malfurion és Krázus egyformán meglepődött a megszólítás

hallatán, és eleinte egyikük sem értette, mit jelent. Csak a lány

parancsoló beleegyezése hozott magával valamiféle sejtelmet a

rangokkal kapcsolatosan.

– Vezess, amerre jónak látod!

Továbblovagoltak és másik utat kerestek, hogy átjussanak a

frontvonalon. Találtak egy hátasokkal is járható ösvényt a

dombok között, de az is túl közel vitte volna őket a harchoz. Ha

azonban nem akartak értékes órákat veszíteni a kerülővel, ak-

kor – úgy tűnt – nem maradt más választásuk. Haladás közben

Krázus végignézett a csatatéren. A démonok úgy küzdöttek,

mintha még mindig magukénak akarták volna a világot, holott

Neltharionnal szemben ugyanakkora volt a túlélési esélyük,

mint az éjtündéké. Arkhemón bizonyára a gyors győzelemben

bízott és már azt tervezgethette, hogyan intézhetné el a sár-

kányt. A mágusnak sejtelme sem volt arról, milyen módon le-

hetne képes erre, de nem zárta ki a lehetőséget, hogy a pa-

rancsnok használható tervet eszel ki. Nem bízott már az általa

ismert jövő rendíthetetlenségében.

– Erre! – mutatta a papnő, aki a csapatot vezette az általa vá-

lasztott úton. Az ereszkedő ösvényen eltűnt egy kis időre a

többiek elől egy sziklafal mögött, amely a domb oldalát képez-

te. Követték, de épp csak elérték a kiszögellést, amikor a nővér

szembefordult velük és figyelmeztetést kiáltott.

Látszólag a semmiből ömlött ki a harcolók tömege és borí-

totta el a kicsiny társaságot. Kétségbeesett katonák és kegyet-

lenül vigyorgó démonok küzdöttek mindenhol. A csapat nem-

csak belekeveredett a csatába, de szó szerint szembekerült az

336

ellenséggel. Az elöl haladó nővér megpróbálta kivédeni egy rá-

támadó démon csapását, de elkésett a mozdulattal és a méretes

kard belevágott a nyakába és a mellkasába. Holtan fordult le

hátasáról, amely a következő pillanatban halálos sebet ejtett a

szörnyetegen, de már semmit sem tehetett lovasáért.

– Úrnő! – kiáltott a másik papnő. – Forduljatok vissza! –

Közben leütött egy közelebb merészkedő felgárt.

Azonban Tiranda nem rettent vissza a küzdelemtől, ehelyett

úgy vetette bele magát, hogy vadsága inkább emlékeztette

Krázust egy fajtársra, mintsem bármely halandó teremtményre.

A nővér segítségére sietett, és együtt vágtak a démonok közé.

A védők új erőre kaptak, és vonalaik – legalábbis ezen a ki-

csiny területen – újra rendeződtek.

– El kell érnünk Rónint és Hollócsőrt! – kiáltotta oda

Krázus, miután egy gyors varázslattal tovább javított a helyze-

ten. Nem tudta, meddig tud még talpon maradni, de nem bírta

tétlenül nézni a küzdelmet.

A legnagyobb erőfeszítéseik ellenére sem tudták átvágni

magukat a frontvonalon, és újra a testek áradatában találták

magukat. Hiába pusztultak sorra a démonok, a helyi viszonyok

javításán túl mit sem haladtak előre.

Krázus próbált a lehető legkisebb megterheléssel varázsolni,

de így is egyre gyengült. Fiatalabb önmaga kifáradt és jelentő-

sen megsérült, amikor szembeszállt Neltharionnal; ez igencsak

kihatott őrá is.

Malfurion hatékonyabbnak bizonyult. Porvihart korbácsolt,

mely elvakította a rémeket, így azok csak csapkodtak maguk

körül mindenféle célzás és védekezés nélkül, hátha eltalálhat-

nak valamit. A katonák könnyedén lekaszabolták őket.

A démonokra figyelve senkinek sem jutott eszébe felpillan-

tani az égre. A Föld Őrzőjének köszönhetően nem látták okát,

miért kellene bármire is számítaniuk odafentről. A rikoltás és a

337

termetes árnyék késztette a harcolók némelyikét arra, hogy fel-

nézzen, és szitkokat kiáltozva próbálták figyelmeztetni társai-

kat.

Két pokolfajzat csapódott közéjük. Egymás mellett értek

földet, és talán nem is túl magasról, mert szinte azonnal és sér-

tetlenül emelkedtek fel, hogy karmaikkal folytassák a pusztí-

tást. Csapkodva söpörték félre a katonákat – másokat a félreta-

szított testek temettek maguk alá.

Egy ilyen lövedék eltalálta Tiranda hátasát. Megütötte a

lány lábát is, de ő még időben leugrott, hogy ne essen komoly

baja. A másik nővér fel akarta segíteni maga mögé, de amíg

nem ellenfeleire figyelt, tüzes penge találta meg útját a szívébe.

Malfurion is próbált odasietni, ám az egyik pokolfajzat elérte,

és egy csapással leszakította éjszablyája fejét.

Krázus részben értetlenül, részben aggodalommal, részben

pedig már egykedvűen szemlélte az eseményeket, ahogy tuda-

tát elborította az eszméletvesztéshez közeli kábulat. A nyereg

szélébe kapaszkodott, egyik orcáján tenyérnyi zúzódás ékte-

lenkedett, és már nem volt képes varázsolni – ráadásul nagy-

macskáját elfogta a rémület, és lovasával együtt próbált minél

messzebb menekülni az ellenségtől.

Az elcsüggedt katonák közt keresztültörve Malfurion megta-

lálta szerelmét, ahogy egyik kezével a fejét fogja és fél térden

áll – sisakja mellette hevert a földön, egyik oldala csúnyán be-

horpadva –, csoda, hogy még élt egyáltalán.

– Tiranda! – kiáltott rá a fiú és kezét nyújtotta. A papnő

előbb csak nézett rá üres tekintettel, azután feleszmélt, és bele-

kapaszkodott. A druida kirángatta szerelmét a harc sűrűjéből,

és a lányt támogatva kutatott legalább időleges rejtekhely után.

Csak azzal törődött, hogy távolabb kerüljenek a csatatértől.

Magát szidalmazta gondolatban, amiért belement abba, hogy a

papnőt hívja segítségül.

338

Felrángatta Tirandát egy domboldalra, de még ott sem lehet-

tek biztonságban, minthogy a küzdelem követte őket, és nem

sokkal mögöttük zajlott tovább. Körülnézve kiderült azonban,

hogy abban a pillanatban ez volt a legjobb választás.

A dombtetőn még maradt néhány zöldellő növény, a druida

megérintette az egyiket, és nedvét kérte. Letépett egy zöld leve-

let, és csészeként tartva, a lány szájába csepegtette róla a vizet.

Tiranda felnyögött és Malfurion megigazította a fejét, hogy az

ő vállán pihenhessen.

– Nyugalom, kedvesem, nyugalom.

– M-malfurion… a többiek…

– Jól vannak – hazudta. – Mindjárt kitisztul a fejed. Csak

beütötted, amikor elestél.

– Hel’jara! Egyenesen átment rajta…

Malfurion átkozódott magában. Ha az egyik nővér halála

eszébe jutott, akkor valószínűleg a többiekre is emlékszik.

– Próbálj megnyugodni!

De hiába kérte, ha ő is csak feszültséget árasztott magából.

Hirtelen úgy érezte, mintha valaki figyelné őket. Akaratlanul is

hátrapillantva, mintha egy árnyat látott volna elsuhanni a

domboldalon. Egyik keze ökölbe szorult – talán valamelyik

támadónak sikerült átjutnia a katonákon?

– Tiranda! – suttogta. – Beszélek Krázussal. Nincs messze,

pihenj addig.

A lány tekintetében ott rejlett a hitetlenség, hogy valami

nincs rendben ezekkel a szavakkal, de nem válaszolt.

Malfurion remélte, hogy a lány tudata nem tisztul ki túl gyor-

san és elhitetheti vele, hogy a mágus valóban a közelben van

valahol. Óvatosan lefektette Tirandát a földre és gyorsan kö-

rülnézett.

Arrafelé indult, ahol az árnyat vélte látni az imént. Gondo-

latban lázasan kutatott mindazon varázslatok után, melyet fel-

339

használhatott a környezetében. Az egész táj mohón kereste a

lehetőséget, hogy segítsen elpusztítani a démonokat.

Valaki vagy valami volt ott a közelben, érezte a jelenlétét.

Egy helyen nyomokat talált, de azok kisebbek voltak a szörny-

harcosok lábánál. Alacsony termetű alak lehetett, vagy inkább

valami állatféle; lába leginkább a kecskééhez hasonlatos. Úgy

tűnt, többen is voltak.

Megállt néhány kiszáradófélben lévő fa közelében; elöl va-

lami a köveknek súrlódott. Futni kezdett a zaj felé és felkészült

a támadásra. Azonban az egyik fa vaskos törzsét megkerülve

nem démont talált, ehelyett egy éjtünde sietett el. Túl gyorsan,

és már el is tűnt a szeme elől, ahogy lefelé inalt a domboldalon.

Nő volt, de nem vértes és nem taláros; köznapi ruhát viselt,

mint a menekültek.

Malfuriont meglepte a dolog. A menekültek rég szétszóród-

hattak félelmükben, és a kaotikus csatában egyáltalán nem let-

tek volna képesek életben maradni. Félve, hogy túl sokáig

hagyja egyedül Tirandát, inkább visszasietett oda, ahol a lány

feküdt. Semmit sem tehetett egy épp elrohanó menekültért;

amúgy is csak a szerelme számított már.

Értékes időt vesztegetett el azzal, hogy a másik éjtünde után

rohangált. Botladozva futott vissza a lányhoz, és megkönnyeb-

bülten felsóhajtott, amikor meglátta a fekvő alak lábait. Felérve

a dombtetőre megkerülte az utolsó fát, és irtózat költözött szí-

vébe.

Tiranda fölé rémisztő alak hajolt. Deréktól lefelé kecske le-

hetett talán, felsőteste valamiféle keveréke volt éjtündének és

démonnak. Patás lábain meglepő gyorsasággal indult el a drui-

da felé, homlokán baljós szarvak meredeztek ívesen. Ám a leg-

szörnyűbb mégsem idegen külseje, hanem a tekintete volt.

Malfurion senkinek sem mondta még el, de azok a szemek

egy ideje már kísértették álmaiban. Azok a fekete kristálysze-

340

mek középen vörös erezettel, szinte magatehetetlenné tették sö-

tét izzásukkal. Lord Xaviosz visszatért a halálból és eljött érte.

341

Huszonkettő

A frontvonal szinte folyékonynak tűnt, oly gyorsan változ-

tatta helyzetét minden harcoló. Ennek dacára Hollócsőr egy-

szerre próbált rendet tartani és erőt önteni katonáiba. Bármeny-

nyit vitázott is vele azelőtt, Rónin hálás volt a nemes ennyire

elszánt konokságáért, és mert ily nagy befolyással rendelkezett

katonái felett. El sem tudta képzelni, hogy egy olyan ficsúr,

mint Csillagszem Desdel képes lett volna bármi hasonlóra.

Végül a parancsnok is meglátta őt, és kiáltozva lovagolt oda.

– Mágus! Szükség van rád amott! Nem itt hátul!

– Egyikünknek melletted kell maradnia, nagyuram! – ellen-

kezett Rónin. Valójában azért akart a közelben lenni, hogy leg-

alább néhány szót elcsíphessen a jelentésekből, de a védelem

felajánlását is komolyan gondolta.

– Jobb szeretném, ha a holdőröket és Illidant segítenéd! –

Immáron Rónin mellé érve Hollócsőr először árulta el, hogy

osztja a mágusok aggodalmát: – Örülnék, ha te vezetnéd őket.

Önuralomra van szükségünk. Már így is túl nagy a káosz, nem

kell nagyobb.

Rónin ezzel nem tudott vitatkozni. Már korábban is felelős-

ségre akarta vonni Illidant, és mióta újra harcolniuk kellett, úgy

érezte az ifjú varázsló jelenlétét, mintha tűzoszlopként állt vol-

na a csatatéren. Túl sok hatalmat vont ki a Forrásból, s közben

saját bajtársaiból is. A fekete sárkány után az ember nem akart

még egy pusztító őrültet látni, aki gátlások nélkül ereszti át

magán a sötét energiákat.

– Ahogy kívánod, nagyuram! – Azzal előreösztökélve háta-

sát, Illidan felkutatására indult. Könnyen megtalálta baljós ér-

zései forrását: az ifjú és kísérete talán az egyetlen csoport volt,

342

amely nem áramlott együtt a tömeggel. Hollócsőr személyes

varázstudóját ezüstös fény vette körül, oly erős, hogy elvakítot-

ta az ott harcolókat – ám ő maga is elvakult már a hatalomtól, s

egyáltalán nem törődött a körötte lévőkkel.

Amikor Rónin közelebb ért, a feketébe öltözött alak épp el-

eresztett egy tucat robbanó lövedéket a démonok felé, s azok

darabokra szakadva pusztultak el. Néhány éjtünde katonát is ért

a varázslat; ők ugyanilyen módon lelték vesztüket. Az egyik

holdőr összeesett. Illidan ráüvöltött a többire és azok mint a

birkák engedelmeskedtek. Gyakorlottan vettek fel újabb alak-

zatot, amelyben úgy tarthatták fenn a vezetőjüket segítő ener-

giahálót, hogy magatehetetlenné vált társuk nem akadályozta

őket.

Mit képzel, meddig mehet el? gondolta Rónin. Ha így foly-

tatja, hamarosan mindenki halott lesz körülötte.

Illidan újabb varázslatba kezdett, közben észrevette a má-

gust és vigyorogva odabólintott. Annyira elégedett volt magá-

val, hogy egyáltalán nem figyelt fel a saját maga által okozott

halálra. Nyilván azt sem vette észre, hogy a sereg a vereség kü-

szöbén áll.

– Rónin mester! – kiáltott oda. – Láttad a…

– Mindent láttam, Illidan! Hollócsőr megparancsolta, hogy

vegyem át a vezetést! Össze kell hangolnunk a támadást és

helyre kell állítanunk legalább a rend látszatát.

– Hogy átvedd? – Az éjtünde tekintetében egyszerre villant

értetlenség és harag. – Tőlem?

– Igen, tőled! – Nem látta okát, hogy kiengesztelje a varázs-

lót. Egy egész nép – egy egész világ – sorsa függött a helyes

cselekvéstől.

Illidan jól látható keserűséggel vette tudomásul a parancsot,

és beletörődve kérdezte:

– S mit tegyünk?

343

Rónin elsősorban pihenési lehetőséget akart biztosítani a

holdőröknek, ám ehhez el kellett távolítania közülük az ifjút.

Úgy is segíthetnek, ha közben erőt gyűjtenek.

– Próbáltam kapcsolatba lépni Krázussal, de nem válaszolt.

Annyi mágia szabadult már el itt, hogy az is nehezítheti a dol-

got, de a te köteléked a testvéreddel nyilvánvalóan sokkal erő-

sebb. Arra kérlek, találd meg őket! Szükségünk lesz a segítsé-

gükre.

A varázsló szeme elkeskenyedett, talán rájött, mi végre kéri

ezt a mágus. Mindenesetre bólintott:

– Könnyen megtalálom Malfuriont. Mire is mennénk az ő

hatalma nélkül, ugye? – Azzal el is indult, mielőtt tiszteletbeli

mestere bármit válaszolhatott volna. Az ember hosszan nézett

utána és megértette, hogy többet nem is várhat el a forrófejű if-

jútól.

Azután a holdőrökhöz fordult, és látta arcukon a megköny-

nyebbülést. Nem érdekelte már őket, hogy nem közülük való,

csupán azzal törődtek, hogy jó vezetőjük lesz.

– El kell söpörnünk az első vonalakat. Ez nagyjából ugyan-

úgy megy majd, mint eddig, de pihenhettek is közben. Kapcso-

lódjunk össze és kezdjük!

Ahogy lenyugtatta magát és felkészült a varázslásra, még

egy utolsó pillantást vetett arra, amerre Illidan eltűnt a tömeg-

ben. Idővel, gondolta a mágus, majd megérti és értékelni fogja.

Legalábbis remélem.

A varázsló egyáltalán nem értette meg és nem értékelte a

döntést. Egész életében meg kellett felelnie a szemeinek, me-

lyek miatt mindenki nagyra hivatottnak tartotta, majdani élő

legendának. Úgy hitte, a háborúval együtt eljött az ő ideje. Faj-

tája pánikba esett és már nem volt képes kiállni a népirtó dé-

monok elé – ennél alkalmasabb pillanatot sohasem lelt volna

arra, hogy bemutassa képességeit és valóban legendássá váljon.

344

Feltéve, hogy a két leginkább tisztelt személy nem árulja el.

Hollócsőr a szárnya alá vette és az ismeretlenségből egy szem-

pillantás alatt nemesi rangra emelte. A Holdőrség maradékának

élére állította, és ő igen hatékonyan töltötte be ezt a posztot.

Erre most elveszi tőle a vezetőséget és átadja azt valakinek,

aki még csak nem is éjtünde. Mély tiszteletet érzett Rónin iránt,

de ez azért mégiscsak sok volt. A mágus is kimutatta a foga fe-

hérjét: ha bármennyire megbízott volna őbenne, akkor rögtön

visszautasítja a kinevezést. Így azok ketten ellopták tőle a lehe-

tőséget, hogy bebizonyítsa, valóban nagyra hivatott. Lefokoz-

ták, már csak arra volt jó, hogy az olyan nagyon megbecsült

testvérét keresgélje.

A múltkori sötét gondolatok megújult erővel támadták elmé-

jét, s bár épp azon dolgozott, hogy ikerkötelékükön keresztül

felkutassa Malfuriont, félig meddig reménykedett benne, hogy

holtan találja már. Nyilván hősiesen harcolt valahol, és ha el-

bukott, Tiranda bizonyára igen bánatos. Természetesen, nála

mindig vigaszra lelhet…

Tiranda képének felidézése eloszlatta az elméjére telepedett

sötét felhő java részét, és Illidan egy pillanatra megbánt min-

den olyan képzelgést, amellyel bizonyosan fájdalmat okozott

volna a lánynak, ha valóban megcselekszi. Hogy is akarhatott

lelki fájdalmat okozni neki csak azért, hogy azután hozzámen-

jen feleségül? Malfuriont választotta és kész, nem volt mit ten-

ni ez ügyben.

És igen – minden lassúsága ellenére – el kellett ismernie

testvére ösvényének hatékonyságát. Talán Róninnak igaza volt

és valóban szükséges némi plusz a csata megnyeréséhez. Első-

sorban ezzel kell foglalkoznia és elhatározta, hogy később tér

majd vissza a mindhármukat érintő kérdésekre.

Brox keményen lecsapott és félig lefejezte a felgárt, amikor

az megpróbált rátámadni. Körülötte Járod és szakaszának ma-

345

radványa rendíthetetlenül ellenállt a démonok áradatának.

Többségük már rég elveszítette hátasát, és gyalogosan kénysze-

rült szembeszállni az ellenséggel. Vállvetve küzdöttek.

Egy félbetépett lobogó bukkant fel, éjszablyás katona vere-

kedte vele át magát a tömegen. Az ork felmordult meglepeté-

sében, mivel a zászlónak Hollócsőr közelében kellett volna

lennie; hát már a parancsnok sem tudott rendet tartani maga kö-

rül?

Ismét odanézett és félelme beigazolódni látszott: a fekete

madaras lobogó máris eltávolodott, holott ő maga alig néhány

lépésnyit változtatta helyét. Azután Hollócsőrt is meglátta a

közelben; épp eltakarított egy szörnyet az útjából és búcsúzóul

még fejbe is rúgta. Igen hatásos látványt nyújtott személyes

testőreivel az oldalán és zöldes démonvérrel borított vértezet-

ben, ahogy kiszámított pontossággal szúrt és vágott – még a

veterán harcos is lélekemelőnek érezte a Feketebástya-erőd

urának jelenlétét. Alapvetően nem sok tisztelettel viseltetett az

éjtündék iránt, de Hollócsőr született harcosnak bizonyult, oly-

annyira, hogy akár ork is lehetett volna.

A katonák erőt merítettek a nemes közelségéből, gyakorlati-

lag már azzal is elszántabbá tette őket, hogy megmutatta ma-

gát. Az arcokon büszkeség látszott és olyasfajta bátorság, mely

bizonyosra vette a halál eljövetelét, de addig is arra ösztökélte

őket, hogy tovább küzdjenek a győzelemért.

A nagyurat oly sokan vették körbe, hogy néha úgy tűnt, saját

katonái veszélyeztetik a testi épségét. Több penge is alig hü-

velyknyire suhant el a közelében, de Hollócsőr nem foglalko-

zott velük, csak az ellenség fegyvereit vette számításba. Azután

az egyik éjszablyás sokkal közelebb került a parancsnok hátá-

hoz, mint azt Brox szükségesnek tartotta.

Árnydal Járod arcán zord kifejezés ült, amely egyáltalán

nem hasonlított a többiekéhez, emellett különösmód úgy tűnt,

346

inkább a nemesen tartja tekintetét, nem a démonokon. Az ork

arrafelé indult, Járod a nevét kiáltozva kérdezte, hogy hová ro-

han.

– Figyelmeztetnem kell! – kiáltott vissza a zöld bőrű harcos

előremutatva.

A kapitány odapillantott, és bár nem látta azt, amit a másik

felfedezett, gondolkodás nélkül követte.

– El innen! Engedjetek! – üvöltött rá Brox az elébe kerülő

katonákra. Közben látta, hogy a lovas Hollócsőr mögött he-

lyezkedni próbál, szándéka egyre nyilvánvalóbbnak tűnt. Egyik

kezében kardját és a gyeplőt fogta, a másikkal tőrt húzott elő

övéből – ami használhatatlan eszköz volt a Légió harcosaival

szemben.

– Vigyázzon! – kiáltott az ork, de hangját elnyomta a csata-

zaj.

Az orvgyilkos hátasa ellépni kényszerült, így a próbálkozás

lehetősége elúszott, és a tündének újra helyezkednie kellett.

Katonákat lökdösve félre útjából Brox magasra emelt fejszéjé-

vel integetett, remélve, hogy Hollócsőr észreveszi és felismeri

a fegyvert.

A nemes nem figyelt fel rá – de az áruló igen. Arcára két-

ségbeesés ült ki, s elszántan előrelendült. Brox a tőle telhető

legnagyobb hangon üvöltött figyelmeztetést, és a nemes végre

észrevette. Az alkalmatlan közbevágáson meglepődve fordult

oda, de már túl későn. Az orvgyilkos tőre a nyakát érte és Hol-

lócsőr összerándulva odakapott, de addigra az áruló visszarán-

totta a fegyvert, és áldozata már csak saját kiömlő vérét tapo-

gathatta.

A körötte harcolók még mindig nem vették észre, mi törté-

nik éppen. Az áruló eldobta a tőrt és megpróbált eltűnni a hely-

színről, de a testek áradata ellene dolgozott. Brox hangos csa-

takiáltással és fejszéje lapjával próbálta eltakarítani útjából a

347

katonákat; azok már kezdték azt hinni, hogy megőrült. Az ork

már nem kiáltott figyelmeztetést, csak az árulót akarta elkapni.

Hollócsőr remegve bukott előre, testőrei ekkor figyeltek fel

rá. Ketten is elkapták, mielőtt a porba hullott volna, és megtá-

mogatták maguk között. Brox végre sikeresen odaverekedte

magát és kiabálva mutatott oldalra:

– Ott! Ott!

Néhányan igencsak értetlenül néztek, de legalább ketten

gondolkodás nélkül követték. Az orvgyilkos még nem tudott

kikeveredni a tömegből és hátra-hátranézve látta, hogy üldözői

már közel járnak hozzá. Vonásaira végletes elszántság ült ki és

parancsot vakkantott hátasának. A nagymacska odacsapott egy

katonára maga előtt, és az még el sem esett igazán, amikor már

egy másikat is megtépett. Az éjtündék nem támadtak vissza –

valószínűleg úgy hitték, az állat őrült meg.

Brox hatalmas ugrással vetette előre magát, és szinte pont az

éjszablya mögé érkezett, majd ugyanazzal a lendülettel előre-

csapott. Az ütés lappal ért célba, alig sértette fel az állat szőrét,

de ahhoz elég erős volt, hogy felkeltse a figyelmét. Lovasa pa-

rancsait figyelmen kívül hagyva az állat megpördült és azonnal

támadott. Az áruló leugrott, mielőtt túl közel ért volna ellenfe-

léhez.

Az ork alig kerülte el a hosszú karmokat, az éjszablya szi-

szegett és újra előrelendült. Brox alulról felrántva fejszéjét be-

levágta a pengét a nagymacska állkapcsába, és elengedve a

nyelet félrelépett a lendülettől majdnem rázuhanó test elől. Éles

fájdalom hasított a bal karjába, és az orvgyilkos már emelte

fegyverét, készült a következő vágásra.

Járod akasztotta meg a pengét és felnyögött, ahogy a csapás

ereje majdnem térdre kényszerítette. Az áruló a kapitány felé

rúgott, de ő hátralépve elkerülte. Nem számított azonban a hal-

348

dokló éjszablya görcsös csapkodására, és az egyik mancs hátba

találta, előretaszította.

Amint a nagymacska vonaglása alábbhagyott, Brox kisza-

badította fegyverét és otthagyta a gurgulázó, lassan vérmocskos

szőrhalommá változó teremtményt. A gyilkos vállal rontott ne-

ki, és a veterán harcos hátratántorodott az ütközés erejétől, alig

bírta visszanyerni az egyensúlyát. Időközben valamelyest ki-

tisztult a terep – a frontvonalat ezúttal az éjtündék szorították

hátrébb.

– Büdös szörnyeteg! – üvöltött az áruló és szúrt, épp csak

elkerülve Brox fülét, aki válaszképpen térden rúgta volna, de

fürge ellenfele félreugrott.

Az ork nem hagyott neki időt, és utána csapva oldalba talál-

ta. Fejszéje átvágta a vértet, és belemetszett az izmokba, né-

hány bordát is eltörhetett. Az orgyilkos meglepetten nézett,

kardja majdnem kihullott kezéből. Azután magára talált, és

megszorította a markolatot, botladozva indult ellenfele felé.

Brox eladdig bambán bámuló kísérete végre megmozdult, és

az ork elé lépve támadtak. Az áruló több szúrástól esett el,

utolsó lélegzetével még vérbe fúló hangon felhörgött:

– Azsharáért…

Közben Járod is feltápászkodott. Fogta az egyik karját, de

egyébként sértetlennek tűnt, vértezete megállította a nagy-

macska karmait. Az ork és a kapitány Hollócsőr szakasza felé

fordult, ahol a testőrök épp vállukra emelték a nemest, és pró-

bálták elvinni valamerre a csatatérről. A parancsnok szemei

csukva voltak, mintha csak elaludt volna, de Brox túl jól ismer-

te már azt az ernyedtséget, amellyel az egyik kar lelógott, és azt

a békés kifejezést, amely az arcra telepedett. Nem sikerült idő-

ben figyelmeztetnie, és az éjtündék vezére, a Feketebástya-erőd

ura életét vesztette.

349

***

A patás alak megállt néhány lépésnyire, és mulatva billen-

tette oldalra fejét.

– Talán nem szereted a meglepetéseket, Viharhozó

Malfurion? Vagy talán annyira megváltoztam volna, hogy kor-

látozott halandó elméd nem képes kitalálni, ki vagyok? – Gú-

nyosan előadott egy meghajtást: – Engedd meg hát, hogy be-

mutatkozzam! Xaviosz nagyúr vagyok Zin-Azshariból, egyko-

ron még őfelsége szolgálatában – s egykoron még éjtündeként.

– Láttalak meghalni! – hitetlenkedett a druida. – Elégetett

a…

– Te öltél meg! – csattant fel vádlón a démon, arcáról eltűnt

a jókedv, harag vette át a helyét. – Szétszórtad a testem!

Lépett egyet előre; Malfurion kifejezetten örült ennek. Mi-

nél távolabb kerül az a förtelem Tirandától, annál jobb.

Khenariosz is egyfajta tünde-állat keverékformát viselt, amikor

az anyagi világban járt, de ami a királynő néhai tanácsadójából

lett, az egyáltalán nem sugárzott nemességet, mint a félisten;

csupán a teremtésre képes gonoszság büszkeségét. Ilyesmi szü-

lethet, amikor egy minden tekintetben undorító elme alkotni

próbál valami újat, s hatalommal ruházza fel azt.

– Te öltél meg! – mondta újra Xaviosz, közben fenyegetőn

előredőlt. – És ezzel rosszabb sorsra kárhoztattál, mintha csu-

pán meghaltam volna! A bukás egyenlő az árulással a nagysze-

rű Sargeras szemében, s mivel istenként megtehette, kínzásnak

vetett alá ezért!

A Légió által elkövetett borzalmakat ismerve az éjtünde el

sem tudta képzelni, milyen lehet az a kínzás, amely magától a

horda urától származik. A démonok nem ismertek kegyelmet.

A szörnyű mesterséges tekintet sötéten izzott fel, ahogy a

rém folytatta mondandóját:

350

– Nem volt szám, mégis sikoltottam, nem volt testem, mégis

összehasonlíthatatlan fájdalmat éreztem. Nem hibáztathatom

uramat és parancsolómat, mert ő csak azt tette, amit minden

árulóval meg kell tennie. – A szatírszerű lény láthatóan meg-

borzongott. – És mindeközben egyetlen dologra tudtam gon-

dolni: újra és újra emlékezetembe idéztem, hogy ki miatt kell

kiállnom mindezt!

– Százak haltak meg miattad! – vitázott a druida. Közben

hátrébb lépett, hogy a rém még távolabb kerüljön a lánytól, ha

követi őt. Varázsolni akart, és nem szerette volna, ha Tiranda is

megsérül miatta. – Ártatlanok legyilkolásában vettél részt!

– Ártatlanok?! Bah! Tökéletlenek és tisztátalanok! Meg kell

tisztítani a világot tőlük, hogy csak a tökéletesek maradjanak és

csak ők imádhassák Sargerast!

– Sargeras el fogja pusztítani Kalimdort! Mindent elpusztít!

Xaviosz elvigyorodott.

– Igen. Így igaz.

Egyszerű beleegyezése váratlanul érte Malfuriont.

– De hát az imént még azt mondtad…

– Amit az ostobák hallani akarnak! – csattant fel ismét a

szörny. – Ami a jó Varo'then kapitány és az Előkelők fülének

való. Amiben valaha magam is hittem. Sargeras serege meg-

tisztítja a világot a követői előtt – azután eljő maga a Legnagy-

szerűbb, és megsemmisíti azt. A világ bűne: az élet táplálása.

Ilyen egyszerű.

A druida eleget hallott. Miközben Xaviosz beszélt, ő már

előkészítette varázslatát, és amikor befejezte, csak be kellett

nyúlnia az erszényébe néhány…

Erős karok ragadták meg, küzdött, de tehetetlen volt elle-

nük. Az előtte álló démonhoz hasonló rémek vették körbe ész-

revétlenül és fogták el, rángatták oda vezérükhöz. Az belehajolt

351

az ifjú arcába, ijesztő tekintete ismét felizzott, ám ezúttal mint-

ha elégedettség ült volna pofáján:

– Amikor a magasságos Sargeras visszaűzött erre a világra,

tette ezt azzal a paranccsal, hogy találjam meg neki tervei be-

teljesülésének késleltetőjét. Azt, aki lerombolta az első kaput és

megakadályozta a legnagyszerűbb korábbi érkezését.

Malfurion tovább küzdött a természetfeletti erejű karok el-

len. Xaviosz bűzös lehelete ritmikusan söpört végig az arcán.

– De azt nem közölte, hogy mennyire épen akarja viszont-

látni ezt a személyt. Elgondolkodtam rajta, hogy elegendő len-

ne-e bosszúmhoz, ha egyszerűen csak átadnálak neki? – Fel-

kuncogott. – „Nem”, mondtam magamnak. A Legnagyszerűbb,

Sargeras kívánsága az, hogy annyit szenvedj, amennyit csak

lehetséges, és én örömmel részt veszek e kívánság teljesítésé-

ben.

Az ifjú legnagyobb rémületére a démon megfordult és visz-

szament Tirandához, aki mindvégig mozdulatlanul hevert ott,

mintha elaludt vagy elájult volna. Odahajolt, pofája túl közel

került a lány ajkaihoz.

– Takarodj onnan! – dühöngött Malfurion, miközben az

egyik karmos kéz végigsimított az ezüstös hajon. Soha, egyet-

len teremtményt sem gyűlölt még igazán – a démonokat kivé-

ve, talán –, de akkor és ott akár puszta kézzel is széttépte volna

Xavioszt.

Haragja csak mulattatta a félállatot:

– Hamar rájöttem, hogy Viharhozó Malfurion szívében he-

lyet kapott két éjtünde. Az egyik a testvére volt – várjunk csak!

Igen, az ikertestvére volt, de mára eléggé eltérő érdeklődést

mutatnak ők ketten, kivéve egy bizonyos leányzót, akinek egy-

formán a kegyeit keresték.

– Elfogtál! Vigyél el és hagyd őket békén!

352

– Miféle megtorlás lenne abban? – kérdezte a rém felegye-

nesedve. Arcára kegyetlenség ült ki. – Hová lenne az örömteli

bosszú? És vajon mennyivel lenne nagyobb kín mindkettőt el-

veszíteni? – Felröhögött. – A testvéredet máris elveszítetted,

még ha ez nem is olyan nyilvánvaló. Persze, ezt a gyönyörűsé-

get itt, nem volt olyan könnyű megtalálni. Ezúton köszönöm a

segítségedet ebben a kényes kérdésben! – Ismét produkált egy

gúnyos meghajtást.

A többi démon együtt röhögött vezérükkel, és Malfurion új-

ra magát szidalmazta, amiért Tirandát hívta segítségül. Nem-

csak megsérült miatta a lány, de egyenesen a legfőbb ellensége

kezére adta őt.

– Elún nevére! Nem engedem, hogy hozzányúlj!

– Elún… – ízlelgette a szót Xaviosz, mintha eltűnődött vol-

na. – Csak egy istenséget ismerek, és őt Sargerasnak hívják.

Csettintett ujjaival és a többiek térdre kényszerítették az if-

jút. A szörnyeteg odasétált, patái csattogtak a köveken. Minden

lépése kalapácsütésként visszhangzott Malfurion fejében. Az-

után haragja ködét egy hang szúrta át, kimondatlanul, csak a

tudatában megjelenve: Testvér?

– Illidan? – tört ki belőle a név, mielőtt uralkodhatott volna

magán.

– Ó, igen – válaszolt a démon, úgy értve, mintha az éjtünde

a korábbi szavak magyarázatát kérte volna. – Őt viszonylag

könnyen elkaptam. Ugyanúgy szereti a kis papnőt, mint te, Vi-

harhozó Malfurion… és nem tudta elfogadni, hogy téged vá-

lasztott.

Szerelmes Tirandába? Tudta, hogy testvére törődik a

lánynyal, de nem gondolta, hogy emiatt. Túl későn eszmélt rá,

hogy Illidan is érzékeli felszínen lévő gondolatait, és a tudati

kapcsolaton keresztül egyszerre érkezett harag és szégyenke-

zés. Malfurion összerándult testvére érzelmeinek erejétől.

353

Xaviosz ismét félreértette.

– Meglep? Milyen intrikus a szerelem! Hogy fog ő szenved-

ni, amikor megtudja, mi történt veled, és mennyivel nagyobbak

lesznek a te kínjaid, amikor erre gondolsz?

Illidan! kiáltott gondolatban az ifjú. Tiranda veszélyben van!

Aggodalom helyett azonban nem érkezett más, csak utálat.

Akkor, gondolom, hozzád fordul segítségért, testvérem — ó,

természet nagy hatalmú és fenséges ura. Mert hát miféle segít-

séget is remélhetne egy pojácától, akit hamis álmokkal és ha-

mis reményekkel bélyegzett meg a szeme színe?

Illidan! Megfogják kínozni! Megfogják ölni!

Testvére azonban elhallgatott. A kapcsolat még fennmaradt,

de halványan; a másik fél visszahúzódott a további beszédtől,

avagy valami elvonta a figyelmét.

Illidan!

Malfuriont bűzös lehelet és Xaviosz pofája rántotta vissza

rémisztő helyzetébe, az utóbbi teljesen betöltötte látóterét. A

természetellenes tekintet belefúródott az övébe, kutakodón,

mintha a fejében zajló dolgokat fürkészné.

– Ennyi lenne hát csupán mindaz, ami a halálnál is rosszabb

sorsra kárhoztatott? – sziszegte a démon gyűlölködve. – Ha va-

lóban nem vagy több annál, amennyit mutatsz magadból, azt

kell mondjam, többet is kaphattam volna Sargerastól!

Ismét csettintett, és újabb szörnyetegek bújtak elő. A lányra

mutatott, közben elnézett a csatázok felé.

– Hamarosan ide is felérnek. Menjünk, mielőtt uralhatatlan-

ná válik a helyzet!

Visszafordult Tirandához, közben három társa – valószínű-

leg Előkelők lehettek valaha – felemelt kézzel varázslatba fo-

gott. Malfurion rögtön felismerte a Krázustól látott mozdulato-

kat és rájött, mit terveznek: másképpen nem is távozhattak vol-

na a dombtetőről, mint egy kapun keresztül. Ha képesek voltak

354

nyitni egyet valamely időn és téren kívül eső helyre, akkor

nyilván könnyedén megoldhatják, hogy hasonlóképpen jussa-

nak vissza Zin-Azshariba. Ha sikerül nekik, akkor a druida

minden reménye elvész.

Illidan! próbálta újra szólítani testvérét a gyenge tudati kap-

csolaton keresztül, de – a gondolatba sűrített minden sürgetés

ellenére – nem kapott választ. Magára maradt. A csatazaj egyre

közeledett, a három démon között fekete lyuk kezdett formá-

lódni a puszta légben.

Xaviosz személyesen hajolt le és vette karjaiba Tirandát,

közben elvigyorodott:

– A Legnagyszerűbb társaságát élvezheti majd, mielőtt

meghal.

Az átjáró szélesedni, növekedni kezdett, néhány szívdobba-

násnyi idő alatt akkora lett, hogy a szörnyek és foglyaik ké-

nyelmesen átfértek rajta. A többi rém előreengedte a vezért,

karjaiban a lánnyal, oly könnyedén tartva, mintha súlytalan

lenne.

Pendülés hallatszott és nyílvessző fúródott a démon vállába.

355

Huszonhárom

A sötét gondolatok elborították Illidant. Úgy tett, ahogy

Rónin kérte, és megkereste testvérét, de újra szembesülnie kel-

lett saját alkalmatlanságával és hiányosságaival. Nem érdekel-

te, hogy testvére és a szeretett nő mibe keveredett; csak az járt

a fejében, hogy Malfurionnak eszébe sem jutott versengeni

Tiranda kezéért, mégis elnyerte azt. Ártalmatlanul naiv testvére

csupán belebotlott az élet egyik legnagyobb nyereményébe,

miközben ő küzdött érte, és végül nem tudott többet felmutatni,

mint kegyvesztettséget.

Lelke mélyén azért mégiscsak megmozdult valami, ami azt

mondta, hogy meg kellene néznie, miként segíthet rajtuk. Leg-

alább Tirandáért tennie kellene valamit, minthogy valószínűleg

a Légió valamely mocskos szolgája fenyegeti – egy kis démon-

irtás sohasem árt.

Na igen, a Légió. Időnként elgondolkodott rajta, menynyivel

messzebb jutott volna már, ha Azsharát és az Előkelőket szol-

gálja tehetségével. Úgy tűnt, ők még abból is előnyt kovácsol-

tak, hogy szövetséget kötöttek a szörnyek urával – bizonyára

már le is szakíthatták ennek gyümölcseit. Krázus és Rónin sze-

rint a horda elpusztít minden életet, kezdve a királynő népével,

de nyilvánvaló volt, hogy valami nincs rendben ezzel az elmé-

lettel. Miért kötött volna Azshara szövetséget Sargerasszal, ha

ez a végzetét jelenti? Az Előkelőknek csak be kellene zárniuk a

kaput, és a veszély máris elmúlt. Ha ehelyett inkább nyitva tar-

tották, az csak azt jelenthette, hogy jobban tudták, mi a haszna

ennek az egésznek.

Illidan összeszorította a fogát. Előbukkantak a néhány nap-

pal korábbi gondolatok, és a kalapácsütések súlyához hasonla-

356

tosan nehezedtek elméjére. Oldalra nézett, ahol Rónin és a

holdőrök folytatták a küzdelmet, mi több, ugyanúgy, ahogyan ő

harcolt. A mágus nem olyan típusnak tűnt, mint aki egyköny-

nyen felad egy ilyen pozíciót, ha egyszer megszerezte azt.

Nemcsak Tiranda, de Hollócsőr és tiszteletbeli mestere is el-

árulta.

Illidan! jött testvére hangja a fejében, ezúttal egészen két-

ségbeesettnek tűnt. A varázsló nem válaszolt, nem is figyelt

oda a kiáltásra.

***

Tiranda kicsúszott Xaviosz karjai közül, de látszólag nem

ütötte meg magát nagyon. Nem riadt fel, ami igazolta

Malfurion sejtelmét, miszerint a szörny elvarázsolta.

Az egykori főtanácsos a vállához kapott, sebe erősen vér-

zett, de ő csak feldühödött rajta. Próbálta kitépni a vesszőt, és

amikor az nem engedte el húsát, csalódott haraggal letörte in-

kább.

A többiek még épp csak feleszméltek, amikor a druidát fog-

va tartó szatír-lények egyike görcsösen megrándult, majd vesz-

szővel a hátában előrebukott. A gyilkos vessző a két lapockája

közül állt ki.

Kiszabadult kezét használva az éjtünde az erszényéhez ka-

pott, és másik őrzője képébe szórta annak tartalmát. A démon

eleresztette és üvöltözve kapott a szemeihez, botladozva pró-

bálta kitörölni belőle a növényi darabkákat. A Khenariosz gon-

dos felügyelete mellett szedett gyógyfüvek némelyike szörnyű,

égető fájdalmat okozhatott, ha nemcsak a bőrt érte.

Az ifjú nem kereste megmentőjét, ehelyett tőrt rántott és

gyorsan elmetszette a megvakított teremtmény torkát. A szörny

még össze sem esett egészen, amikor a druida már el is hajítot-

357

ta a fegyvert Xaviosz felé, közben a szél segítségét kérte, hogy

vezérelje és gyorsítsa fel azt.

Sérülése alig lassította le a démont, és az Előkelők egykori

ura könnyedén kitért a penge elől. Röviden ellenőrizte, hogy

társai hol tartanak a kapu megszilárdításával, azután lehajolt

Tirandához. A harmadik nyílvessző alig hüvelyknyivel tévesz-

tette el, és egy fába fúródott mögötte. Xaviosz intett mindazok-

nak, akik nem a kapuval foglalatoskodtak; közülük kettő meg-

rohamozta Malfuriont, a többiek a láthatatlan íjász után indul-

tak.

A druida ismét egyik erszényéhez nyúlt és kicsiny golyót

dobott az egyik közeledő felé. Az megtorpant és hagyta a ma-

got leesni. Először semmi sem történt, de a következő pillanat-

ban előtörő fehér por lemosta a rém vigyorát. Olyan csapko-

dásba és tüsszögésbe kezdett, hogy végül térdre esett tőle, és

hiába kaparta le pofájáról és mellkasáról a bőrt, annak viszke-

tése cseppet sem enyhült.

Közben egy másik magocska röppent a másik förtelem felé,

de az átugrotta és elkapta Malfurion torkát. A vicsorgó képű

démon mögött az ifjú látta, ahogy Xaviosz próbálja ismét kar-

jaiba venni a lányt, de sérülése végül mégis jelentősnek bizo-

nyult és csak ép kezét használhatta. Húzni kezdte a fekvő testet

a kapu felé.

Kétségbeesett haragjából elszántságot kölcsönözve, a druida

próbálta eltaszítani magától támadóját. Közben sebesen kuta-

tott elméjében valamiféle varázslat után, amellyel gyorsan elin-

tézheti a rémet. A természetellenes teremtmény csak röhögött

Malfurion csapkodásán, azután szentségtelen szavak ömlöttek

ki szájából és áldozata érezte, hogy forróság önti el a nyakát,

mintha izzó és fojtogatón szoros vasgallért kerítettek volna kö-

ré.

358

A csata elérte a dombtetőt. Éjtündék és démonok küzdöttek

mindenhol, a hátul lévő katonák egyenesen belebotlottak

Xavioszba és alárendeltjeibe. A rém felmordult és Tirandát el-

engedve – másik karja egészen elmerevedett –, puszta kézzel

zúzta össze egy neki háttal álló alak nyakcsigolyáit. De még ő

sem szállhatott szembe az áradattal, és a következő pillanatban

elnyelte, teljesen körülvette a káosz. A kapuvarázst épp befe-

jezni próbáló rémek alig tudtak egy helyben maradni, hogy

folytassák tevékenységüket.

Malfurion nem bírt levegőt venni, és vigyorgó démona csa-

pásra emelte másik karmos kezét azzal a nyilvánvaló szándék-

kal, hogy véget vet kínjainak. Egy utolsó erőfeszítéssel a drui-

da ösztönösen nyúlt erszényéhez, és valamely megfoghatatlan,

elrévedő tudatállapotban, eltávolodott a való világtól. Elméje,

teste és lelke így küzdött öntudatlanul a túlélésért; beletörölte a

szörnypofába mindazt, amit a kicsiny zsákocskában talált.

Ellenfele eleresztette az éjtündét és félelemtől tágra nyílt

szemekkel ugrott hátrébb. Az éjtünde lehanyatlott, közben

érezte a heves hőt, amely a félállati alakból áradt, ahogy az bot-

ladozva és öklendezve próbált megszabadulni a szervezetébe

került anyagoktól. Azután lángra lobbant, teste belülről égett,

húsa hamar elfeketedett az éhes tűztől.

Az ifjú köhögve próbált levegőhöz jutni, miközben támadó-

ja izzó halommá zsugorodva esett össze. Mikor valamelyest

magához tért és egy pillanatra felidézte a történteket, Malfurion

rádöbbent, hogy Khenariosz minden tanítása valós hatalmat

hordozott. Sohasem képzelte volna, hogy egyszer még az élet

lüktetéséből fakadó hő fogja megmenteni valamiképpen – va-

lószínűleg tűzgyújtáshoz előkészített magokat nyeletett le a

rémmel. Valóban a természet hordozta magában a legnagyobb

erőket.

359

Malfurionnak sikerült összeszednie magát és körülnézve ki-

szúrta Xavioszt; egyik fajtársa takarította az utat előtte, ahogy

továbbvonszolta Tirandát a kapu felé. Gyűlöletéből merítve

erőt a druida felugrott és rohanvást támadott. A szörnyeteg ész-

revette és a másik rémre hagyva a munkát, szembefordult.

Egyik patás lábával dobbantott és kisebb rengés kélt, amely

földre küldte a körötte lévőket, velük együtt Malfuriont is. Ha-

sadék nyílt és futott gyorsan az ifjú felé, aki az utolsó pillanat-

ban gurult félre előle. Ellenfele röhögve ugrott oda a félig meg-

tisztított terepen, hangjának tónusa olyan gonoszságot sejtetett,

amitől a druida megborzongott.

– Hogy hős lehess, cselekedned kell valami hősiest! – kiál-

tott rá a rémületes figura. – Nem elég, ha csak a porban kúszol!

Az éjtünde megragadott egy kiszáradófélben lévő fűcsomót

maga előtt, de Xaviosz gyorsabb volt és megrúgta a kezét.

– Hagyjuk ezt, ha lehetséges! – A szatírszerű alak mintha

megnövekedett, bestiálisabbá változott volna. – Mondhatnám:

kérlek! – gúnyolódott tovább, miközben megragadta Malfurion

mellkasán a ruhát. – Sargeras élve akart, de talán a jelen hely-

zetben nem nagy baj, ha engedetlen leszek. Majd testvéred és a

nő kielégíti vágyait…

Hiába Khenariosz minden tanítása az élet tiszteletéről és

óvásáról, Malfurion agyát vörös köd borította el. Öltözéke

foszlányait otthagyva a karmok között kitépte magát a démon

kezéből és még ugyanazzal a lendülettel ráugrott, hogy földre

terítse.

Ép karját előrekapva Xaviosz torkon ragadta az ifjút, és így

megállva folytatta a felesleges tirádát.

– Talán mégiscsak meghagyom benned az élet nyomait.

Örömet fog okozni a tudat, hogy bosszúm kétszeresen teljese-

dik be.

360

A druida szinte ösztönlénnyé változott, sarokba szorított

patkányként küzdött. Rugdosása közepette egyik sarka a förte-

lem sebesült vállát érte, mélyebbre lökve ezzel a törött nyíl-

vesszőt. Az egykori Előkelő görcsösen összerándult és felvo-

nyított, ahogy a fémhegy csontot ért. Elejtette áldozatát, aki

földet érve rögtön oldalra gurult, és sikerült talpra ugrania.

– Nem hagyhatom… – morogta nyálát csorgatva, és nem tö-

rődve a vigyorgó szörnyeteg körül hirtelen összesűrűsödő sötét

erőkkel, újra támadásba lendült. Ám ezúttal nemcsak egyszerű-

en Xavioszt vette célba, hanem a vállából kiálló fadarabot ra-

gadta meg.

A halott, kiszárított növényi rész új életre kelt. Hirtelen

gyökereket növesztett, és a „talajából” áradó gonosz energiák-

tól maga is vérszomjas teremtménnyé változva, a rém testned-

veiből táplálkozott. Hiába tépte le magáról Malfurion kezét, a

démon már tehetetlen volt az élet hatalma ellen, s bőre alatt,

húsában egy fa kezdett növekedni. Testén vaskos hurkák jelen-

tek meg, ahogy a gyökerek egyre jobban befúrták magukat a

bőre alá, vállán a sebet széthasította a vastagodó törzs.

A förtelem ép keze fellángolt, ahogy próbálta kiégetni ma-

gából a fát, üvöltésében harag és kín hangzott. Végül az utóbbi

győzött; a benne növekvő élet szinte eggyé vált vele és ugyan-

azt érezték, ugyanazon teremtményként változtak tovább.

A szatírszörny görcsösen vonaglott, karmos kezeiből feke-

tés-vöröses gallyak és rügyek sarjadtak, szarvak helyett már

ágakat viselt a fején. A druida csak lihegve hevert ott előtte –

nem kellett már tennie semmit, csak figyelte, ahogy a természet

legyőzi a természetellenest, a rügyekből kibomlott levelek el-

veszítik démoni színeiket, kizöldülnek, és a törzs szépséges

kérget növeszt.

A fás torokból még felszakadt egy utolsó, kínterhes vonyí-

tás, de hamarosan az is elhalt. A szörnyeteg minden maradvá-

361

nya megsemmisült, felszívódott a harcolók közelében növekvő,

büszke tölgybe, melyen a sikoltó szájból is csupán nyitott odú

maradt. Az újonnan született fa még a jelen lévő démonok ártó

kisugárzása ellenére is gyönyörű, zöldellő lombot növesztett,

gyökereivel lerögzítette magát a dombtetőn, és a sziklás talajt

szétfeszítve keresett szilárd helyet magának. Az élet győzedel-

meskedett.

Öntudatra térve Malfurion próbált felkelni, de a varázslat túl

sokat kiszívhatott belőle, mert lihegve összeesett, mielőtt fel-

térdelt volna. A mellette tomboló csata ellenére sem akart mást,

csak összegömbölyödve megpihenni a csodás lombozat árnyé-

kában és békésen elaludni, fel sem ébredni már talán.

Azután Tiranda szépséges arca jelent meg a tudatában, és ő

úgy érezte, súlyos vasláncok húzzák tagjait, nem képes a lány

segítségére sietni. Küszködve felkönyökölt, és körülnézett.

Először csak harcoló katonákat és démonokat látott, azután

megpillantotta ellenfeleit. A kaput fenntartó három rém mellett

a negyedik már majdnem elérte célját.

Malfurion képtelen volt megszólalni, nemhogy felkiáltani.

Újra lehanyatlott és akaratát összeszedve csendesen a szél se-

gítségét kérte. Minden maradék hatalmát felajánlotta cserébe.

Örvény támadt a légben és szétlökte a förtelmeket a kapu kö-

rül. A druida a porban kúszva próbált közelebb kerülni szerel-

méhez és annak fogva tartóihoz.

Nyílvessző csapódott a démon mellkasába és az tántorogva

tett még egy lépést, azután előrebukott. Tiranda kicsúszott

karmos kezéből. Malfurion magában köszönetet mondott a

szélnek és láthatatlan segítőjének, majd nagy nehezen össze-

szedve magát sikerült felkelnie.

Ellenfelei felé botladozott a harcolók között, s tehetetlenül

nézte, ahogy egyikük kiválik a többi közül és felkarolja a pap-

362

nőt. A kapu megingott, vibrálni és lüktetni kezdett, de nem om-

lott össze.

A druida szótlan kiáltással vetette előre magát, de nem érhe-

tett oda időben. Valami elfütyült a démon feje mellett, magával

vitte a füle egy részét is, de az mintha meg sem érezte volna,

csak megfordult és a kapu felé indult terhével. Átlépett a sötét

nyíláson, és karjaiban a papnővel eltűnt. A másik két rém kö-

vette, és az átjáró már vészesen remegett. Amint a harmadik

démon is eltűnt a tátongó valóság-hasadékban, a kapu össze-

omlott, semmivé foszlott, és vele együtt minden remény arra,

hogy Malfurion megmentse szerelmét.

Mindez elviselhetetlen kínt okozott az éjtündének és össze-

esett ott, ahol épp volt, nem is törődve a heves küzdelemmel,

amely már egészen elborította, teljesen magába fogadta őt. Újra

legyőzte Xavioszt, s biztosította ezzel, hogy a Légió megérke-

zéséért felelős kéz ne cselekedhessen többé – mindezt mennyi-

re hiábavalóan! Magukkal vitték Tirandát, s ki tudja, miféle

kínzásoknak vetik alá!

Könnyek csorogtak le az ifjú meggyötört arcán, az ég el-

szürkült odafenn, de ő észre sem vette. Bánata elmondhatatlan

volt, s önmagát átkozta gyengeségéért. Elbukott és ezen semmi

sem változtathatott már.

Cseperegni kezdett, majd záporra váltott, sűrűn hullott,

ahogy a druida könnyei patakzottak. Vihar kélt, de Malfuriont

nem érdekelte, villámlott és mennydörgött, az ő komor, sötét

hangulatát tükrözte. Tiranda nélkül már semmit sem érzett iga-

zán fontosnak.

A szél zúgva gyászolta veszteségét. A domb tetején újonnan

született tölgy hajladozott és lombját rázta, ahogy az erőteljes

légrohamok mindent megtámadtak az őrület szélén egyensú-

lyozó éjtünde körül…

363

Végül egy hang rángatta ki kétségbeesése mélyéről. Előbb

csak zavaró nyűgként motoszkált elméje egy hátsó zugában,

azután egyre erősödött, és a druida a fülére tapasztotta kezét,

hátha kizárhatja és visszatérhet a gondolatait elnyelő sötétség-

be. Azonban a hang egyre csak erősödött és egyre csak a nevét

kiáltozta.

Malfurion! Malfurion! Térj magadhoz! Mindenkit megölsz!

Ismerte a hangot, és bár olyannyira ki akarta zárni fejéből, a

figyelmeztetés mégis kijózanította valamelyest. Körülnézett és

egy készülőfélben lévő természeti katasztrófát talált. Az eső

olyan erővel zuhogott és a szél úgy fújt, hogy semmi sem ma-

radhatott állva. Különösmód rajta kívül csak az általa teremtett

fa maradt sértetlen a dühöngő viharban.

– Mi…? – kérdezte volna zavarodottan, de amint elkezdte,

rögtön szertefoszlott tudatának iménti állapota is, és a vihar hir-

telen őt is megtámadta. Lenyomta a sárba és pokoli erővel

csapkodta tagjait.

Azután az egész hirtelen abbamaradt, ahogy az elemek dúlá-

sa közepette, hatalmas alak jelent meg fölötte. A szárnyas óriás

akár maga a halál is lehetett volna valamely formájában, és fel-

nézve a druida rádöbbent, hogy ismerőst lát. Megkönnyebbül-

ten sóhajtott, ahogy a mennydörgést is túlharsogó hang ismét

megszólította:

– Éjtünde! Maradj ott, ahol vagy! Szörnyű ez a káosz, és

nem akarlak összezúzni véletlenül.

Korialstrasz lenyúlt és óvatosan egyik mancsába vette az if-

jút, azután megindult vele felfelé. Borzasztó harcot vívott a vi-

har ellen, de hősiesen küzdött és egyre magasabbra kerültek.

Malfurion már azon is elcsodálkozott, hogy a sárkány egyálta-

lán túlélte a fekete megtestesülés támadásait, nemhogy képes

volt újra repülni és az iszonyatos dúlás közepette megmenteni

őt.

364

Ahogy emelkedtek, egyre inkább belátta a tájat maguk alatt.

Mindkét sereg csak a meneküléssel törődött; a démonok Zin-

Azshari felé, az éjtündék az ellenkező irányba futottak. A ter-

mészet vált egyetlen ellenfelükké, tombolása szó szerint ingo-

vánnyá változtatta a növényzetétől megfosztott tájat. Egy ma-

gas, kevésbé sziklás domb összeomlott, és a fele rácsúszott egy

csapat felgárra. Egy éjszablya szakadékba zuhant lovasával

együtt, ahogy karmaival hiábavalón próbált megkapaszkodni a

felhígult talajban.

Malfurion megpillantott egy magányos alakot a káosz köze-

pén, ahogy épp próbált lejutni arról a dombról, amelyiknek a

tetején ő megküzdött Xaviosszal. A nő egyik kezében íjat szo-

rongatott, hátán tegezből meredezett ki a nyílvesszők szára. Sár

ömlött körülötte, félig betemette a fiatal lányt is. Úgy tűnt, fe-

lette a domb egy része épp lezúdulni készül.

– Várj! – kiáltott fel a druida Korialstrasznak. – Ott! Segíts

rajta, kérlek!

A sárkány habozás nélkül megindult lefelé, egyenesen a

küszködő éjtündéért. Az annyira csak saját menekülésére fi-

gyelt, hogy egészen addig egyáltalán nem vette észre a közele-

dő óriást, mígnem a hatalmas mancs körbefogta és felkapta.

Felsikoltott és csak akkor hallgatott el, amikor Korialstrasz át-

tette a másik mancsába, Malfurion mellé.

Először csak nézett meglepetten, de rájött, hogy valószínű-

leg az a híres sárkány mentette meg, akiről annyit beszéltek a

katonák. Hamar túltette magát az ijedtségen.

– Tiranda úrnő! Hol…?

A druida csak a fejét rázta. Tekintetébe csüggedtség költö-

zött és ezt megértve a lány elsírta magát, félig bánatában, félig

dühében – keze elfehéredett, ahogy íját szorongatta.

Újra a vihart figyelve Malfurion ráeszmélt, hogy az nem

alakulhatott ki természetes módon, mert túl gyorsan született.

365

Ugyanakkor nem lehetett a Légió műve, sem saját népe munká-

ja; valószínűleg még Illidan sem hagyta volna, hogy valami

ennyire kicsússzon az irányítása alól. Gyanakodott a fekete

sárkány visszatérésére is, de nyomát sem lelte Neltharionnak

vagy a félelmetes korongnak.

Feltette a kérdést Korialstrasznak is, hogy ki vagy mi okoz-

hatta, de nem ő válaszolt, hanem a nyakában ülő kapaszkodó

alak, akit aranyszín félgömb védett meg az elemek tombolásá-

tól:

– Te, Malfurion.

Az éjtünde utoljára akkor látta Krázust, amikor félelemtől

megvadult hátasa magával vitte, és a mágus kábultan ült a nye-

regben. Zúzódása még mindig rosszul nézett ki, de tartásában

és tekintetében ugyanaz a határozottság csillant, ami mindig is

jellemezte.

Ámbár iménti kijelentése valahogy nem tűnt egészen értel-

mesnek:

– Hogyan? Én nem…!

– Bánatod szülte ezt a vihart, druida! Kétségbeesésed kisu-

gárzott a természetbe. Csak akkor ér véget, ha te visszanyered

régi önmagad és képes leszel újra reménykedni valamiben.

– Te megőrültél!

Azonban most, hogy Krázus szavain akaratlan elgondolko-

dott, érzett valamiféle rokonságot a viharral. Hirtelen gondolat-

tól vezérelve kinyúlt tudatával és megérintette a tajtékzó felhő-

zetet, felkutatta a benne rejlő szellemeket, de rögtön visszako-

zott attól, amit talált. Nem is maga a vihar taszította, hanem az

elemi tombolásnak az a része, amely őbelőle magából fakadt.

Nyilvánvaló volt, hogy ő teremtette a szörnyűséget, s valami-

képpen beleoltotta saját szomorúságát, csüggedését. Így történ-

hetett meg, hogy az égi jelenség mindent feldúlt maga alatt, te-

366

kintet nélkül pusztított ellent és társat, ártalmas volt magára a

természetre is.

Szörnyeteg lettem, mint Neltharion vagy a démonok! gon-

dolta.

Krázus megérezhetett valamit társa belső vívódásából, mert

lekiáltott:

– Malfurion! Ne hagyd, hogy érzelmeid eluralkodjanak az

értelmeden! Nem szándékosan történt és megállíthatod, ha a

segítésnek, és nem a pusztításnak szenteled magad!

De mégis, mi végre? Újfent Tiranda jutott eszébe, aki a

Lángoló Légió urának kezébe került, hogy kedvére kínozza.

Nélküle semminek sem volt értelme már.

Ugyanakkor Tirandára gondolva mégiscsak felébredt szívé-

ben a küzdeni akarás. Miatta történt a pusztítás, bár ő soha nem

engedett volna meg ilyesmit. Egész életében mélyről fakadóan

tisztelte az életet, és a druida hirtelen úgy érezte, nem marad hű

szerelméhez, ha megcsalja a lényét vezérlő jóságot és hagyja

tovább tombolni a vihart. Az emlékét is elárulná annak, akit

nem sikerült megmentenie.

Ránézett a mellette kapaszkodó lányra, aki szinte gyermek

volt még, mégis feláldozta volna magát a papnőért. Néhány év

múlva lehet csak novícia maga is, de már megmutatta, mire ké-

pes, mekkora bátorság és áldozatkészség rejlik a lelkében.

A druida habozás nélkül újra a vihar felé fordult, ám ezúttal

nem kért, hanem akaratával elnyomta a szél vadságát, elnyomta

a felhők haragját, s uralkodott mindenen, ami a dúlást okozta.

A szél enyhült az éjtündék oldalán s felerősödött a démonok

felett – az eső követte példáját. Malfurion feje lüktetve fájni

kezdett, ahogy erővel rákényszerítette akaratát az elszabadult

szellemekre. Minden égi jelenség mozgásba lendült, s cseppet

sem enyhülve megindult Zin-Azshari felé.

367

A druida sóhajtva enyhített szorításán; a szellemek immáron

a kérésnek is engedelmeskedtek. Sóhajtva ernyedt el a sárkány

mancsában, a lég egyre tisztult körülöttük, s odafentről Krázus

kiáltott le:

– Remek munka! Jól csináltad!

A vihar három napon és három éjjelen keresztül tombolt,

végül az egykori főváros mellett torpant meg. Alkotója nyugta-

lan keserűségével űzte, hajtotta a démonokat vissza, amerről

jöttek. Sajnálatos módon a védők nem tudták elég gyorsan ösz-

szeszedni magukat ahhoz, hogy üldözőbe vegyék az ellenséget;

a nyert időt sebeik nyalogatásával töltötték ott, ahol épp sike-

rült megállni, a Neltharion által teremtett vulkanikus terület

szélén. Sokuk számára nem a Légió vagy a Démonlélek pusztí-

tása okozta a legnagyobb veszteséget – Hollócsőr Kartalosz

nagyúr halála elhalványította mindezt.

Lehetetlen volt illő temetési ceremóniát rendezni, de az

éjtünde parancsnokok így is kitettek magukért. Csillagszem

nagyúr javaslatára hat éjszablyát fogtak egy kocsi elé, s végig-

húzatták azt a sereg és a menekültek sorfalai között. Egy emel-

vényen hevert keresztbe tett karral a nemes, összehajtott

klánzászlaját a kezébe helyezték, testét éjszakai liliomok füzé-

rei vették körbe. A kocsi előtt egy szakasz katona haladt, mind

a Feketebástya-erődből, élükön a személyes testőrséggel. Mö-

götte egy másik szakasz s mellette is néhányan, megakadá-

lyozva a tömeg próbálkozásait – sokan szívesen megérintették

volna a testet – legalább egyszer életükben – hogy így búcsúz-

zanak el tőle. Szerte a táborban kürtök harsogtak gyászindulót.

A felvonulás után Hollócsőr testét a csatában odaveszett ka-

tonák tetemei között helyezték el, a sereg tábora mellett, egy

sík területen. Korialstrasznak kellett elégetnie őket, mivel csak

a sárkányláng volt elég heves ahhoz, hogy a mindent magába

ölelő és átitató pára ellenére is eltüntesse a hullákat.

368

A temetési szertartás után a druida félrevonult volna, hogy

magányába zárkózzon, de ez lehetetlennek tűnt, mivel a fiatal

lány – aki Shandris néven nevezte magát és segített nyilaival a

démonok elleni küzdelmében – folyton a nyomában volt. Újra

és újra megkérdezte Malfuriont, hogy mikor akar Tiranda után

indulni, de ő nem tudott válaszolni. Végül a papnőket kérte

meg, hogy vegyék szárnyaik alá a lányt – legalább ne zaklassa

egyvégtében.

Csillagszem nagyúr – akit a többi nemes is elismert rangidős

parancsnoknak – átfésültette a tábort, s újabb árulók után kuta-

tott. Fellelték az orvgyilkos két társát, és eredménytelen valla-

tást követően kivégezték őket. Úgy tűnt, Csillagszem ezzel le-

zártnak tekintette az ügyet, és inkább a stratégiai megbeszélé-

sekkel foglalkozott.

Krázus és Rónin próbálta meggyőzni az új parancsnokot,

hogy szükséges lenne más fajok segítségét kérni, de javaslatuk

süketebb fülekre talált, mint valaha.

– Hollócsőr nagyúr már rendelkezett ez ügyben, és én tiszte-

lem az emlékét annyira, hogy ne változtassak a döntésén – vá-

laszolta a nemes, azután szippantott egyet az erszényében tar-

tott fehér porból.

Ezzel lezárta a témát, de a probléma korántsem szűnt meg.

A Légió hamarosan összeszedi magát, és Arkhemón bizonyára

máris újabb csapást tervez. Még ha az éjtündéknek sikerül is

visszaverniük őket, állandó utánpótlást kapnak a nyitva álló

kapuból, mi több, ha az Előkelők és a démonok megerősítik azt

– nos, ez a lehetőség maradjon inkább kimondatlan. Maga

Sargeras, ha átjut, pusztán karja egyetlen intésével elsöpör

bármely sereget, talán az egész világgal együtt.

Mindez több mint elegendő volt ahhoz, hogy Krázus döntés-

re jusson. Összehívta a többieket és bejelentette az egyetlen le-

369

hetőséget, amelynek segítségével még elkerülhették a végső

katasztrófát:

– Hollócsőr tévedett és Csillagszem csak egy ostoba ficsúr.

Kalimdor többi lakójának segítsége nélkül biztos a vereség.

– Csillagszem sohasem állna szóba velük – ellenkezett Já-

rod. Lehetett bármilyen szolgálatkész katona, a hangjából ér-

ződött, hogy a parancsnoki posztra került nemest ő sem tisztel-

te.

– Akkor nekünk kell megtennünk ezt az ő nevében. – A má-

gus végignézett az egybegyűlteken, mielőtt folytatta. – A sár-

kányokra már nem számíthatunk… talán többé már sohasem

számíthatunk rájuk. Korialstrasz körberepül, hogy felkutassa

őket, de amíg a korong Neltharion kezében van, addig bizo-

nyosan tehetetlenek lesznek. El kell mennünk a törpökhöz, a

taurenekhez, a furbolgokhoz, és meg kell győznünk őket a szö-

vetség fontosságáról.

Rónin a fejét rázta.

– Csak azok láthatnak okot a szövetségre, akik maguk is ta-

lálkoztak már a Légióval. Az éjtündék általában véve ugyan-

úgy szeretnék holtan látni őket, mint a démonok. Évszázados

ellenségeskedésről van szó, Krázus, ezt ne feledd!

A nyurga alak komoran bólintott, azután elnézett a láthatat-

lan főváros felé.

– Ha nem tehetünk semmit, akkor mind meghalunk. Vagy a

Légió, vagy a Démonlélek miatt, de biztosan végünk.

Malfurion nem jelent meg a megbeszélésen; az utóbbi na-

pokban lázasan kutatott a hatalmas táborban. Kétségbeesett

tervet szőtt, és az egész seregben csupán egyvalaki volt olyan

őrült, hogy csatlakozzon hozzá. Meg akarta menteni Tirandát

és egyetlen egy olyan éjtünde létezett, aki hozzá hasonló okok-

ból, hozzá hasonló tűztől hajtva segíthetett volna neki, de

Illidan szó szerint eltűnt.

370

Már két napja kereste testvérét, de nem találta, és végül

odamerészkedett a holdőrökhöz. Mintha csak testvére tanácsát

szerette volna kikérni a közelgő előrenyomulással kapcsolat-

ban, úgy beszélgetett a varázslókkal. Elküldték a rangidőshöz;

a kopaszodó, ritkás szakállú férfi egy nagy kövön ült a sátor

előtt és felnézett, ahogy a druida odalépett hozzá.

– Üdvözlet néked, Viharhozó Malfurion! – mondta a taláros

éjtünde felemelkedve, és félretette az imént olvasott tekercset.

Bár Malfurion ösvényében továbbra sem bíztak, varázslatainak

ereje miatt már örvendett némi tiszteletnek.

– Bocsáss meg a zavarásért, Fűzfolyam Galar'thasz! A test-

véremet keresem, de nem lelem semerre.

A varázsló tekintetébe nyugtalanság költözött.

– Nem szóltak?

– Miről? – kérdezett vissza Malfurion feszülten.

– A testvéred… eltűnt. Kilovagolt, hogy felmérje a sárkány

által végzett pusztítást a vulkanikus területen, és nem tért visz-

sza.

A druida hitetlenkedve nézett Galar'thaszra.

– Illidan egyedül lovagolt ki? Testőrök nélkül?

– Szerinted – válaszolt a varázsló lehajtott fejjel –, meg tud-

ta volna állítani bármelyikünk is?

Malfurionnak el kellett ismernie, hogy nem.

– Akkor kérlek, mondj el mindent, amit tudsz!

– Keveset. A vihar elvonulása utáni éjjelen indult el és meg-

ígérte, hogy napkeltére visszatér. De két órával napkelte után a

hátasa visszajött nélküle.

– Milyen állapotban?

Galar'thasz nem mert a druida szemébe nézni.

– Az éjszablya eléggé… tépettnek tűnt. És véres volt a bun-

dája. Próbáltuk kideríteni, hogy az ő vére-e vagy sem, de túl

371

sok erőteljes mágia szemetelte már tele ezt a vidéket. Csillag-

szem nagyúr szerint…

– Csillagszem szerint? – vágott közbe a druida, egyre idege-

sebb lett. – Ő tud erről és nekem egyáltalán nem mondták el?

– Csillagszem nagyúr szerint biztosan odaveszett, és a hol-

takra már nem érdemes időt pazarolni. Az életben maradtakra

kell fordítanunk erőinket. A testvéred a saját elhatározásából

lovagolt ki és sajnálom, Viharhozó Malfurion, de ez volt a pa-

rancsnok döntése.

Az ifjú nem bírta tovább hallgatni. Megfordult és elrohant; a

veszteség szíven ütötte. Illidan halott! Lehetetlen! Minden kü-

lönbözőségük és a legutóbbi cserbenhagyás ellenére még min-

dig ugyanazt a testvéri szeretetet érezte iránta, mint amelyben

felnevelkedtek. Illidan nem halhatott meg! Hiába járt ez a fejé-

ben, tagjai remegni kezdtek, gerincén hideg futott végig. Meg-

állt, és üres tekintettel bámult maga elé – befelé figyelt.

Ha testvére valóban odaveszett volna, arról tudna. Ugyan-

úgy érezné, mint ahogy érzi a saját szívverését, és bizonyosan

tudná, ha halott lenne. Minden hallott szó ellenére bizonyos

volt benne, hogy testvére még él.

Végignézett a lecsupaszított tájon, távolba révedőn, mintha

át akarna látni a dombokon. Azon gondolkodott, hová mehetett

Illidan, és a lehetséges válasz aggodalommal töltötte el.

372

Huszonnégy

A lerombolt város bűze a legkevésbé sem zavarta a csuklyás

köpönyegbe burkolózó alakot, ahogy lassan végiglovagolt az

egyik sugárúton, amelyik tele volt szeméttel. Enyhe, szemlélő-

dő érdeklődéssel nézegette a földbe tiport otthon-fák és össze-

dőlt épületek maradványait. A hihetetlenül lassan bomló tete-

mek láttán megvetés ült vonásaira.

Hátasa hirtelen felmordult és izmai megfeszültek; a lovas

megszorította az állat hátán tekergőző csápokat, így ösztökélte

továbbhaladásra. Az ördögkutya vonakodva bár, de engedel-

meskedett. Amikor mégsem haladt megfelelő sebességgel, a

hátán ülő alak kezeiből fekete energia szikrái pattantak át a

csápokra, de nem táplálták, hanem kínzón, bár nyomtalanul

megégették a démoni ebet. Az nyüszítve gyorsított.

Ahogy a feldúlt városban haladt egyre csak előre és előre, a

csuklyás alak számos figyelő tekintetet vett észre. Semmit sem

tett ellenük; nem volt dolga az őrökkel, és ha azok békén hagy-

ták, akkor ő sem kívánt feleslegesen erőt pazarolni rájuk.

Habozó hátasa ismét megállt egy útkereszteződésnél, lovasa

azonban nem fenyítette meg újra; az állatszörny közeledő faj-

társakat érzett. Bizonyosnak tűnt, hogy nem hagyják tovább-

menni, s támadni fognak. Ostobák.

Három felgár rohamozott szemből. Kegyetlen vicsorgásuk-

kal, veszélyesnek tűnő szarvaikkal és lángoló fegyvereikkel va-

lóban ijesztő látványt nyújtottak, de nem jelentettek komoly

fenyegetést.

Kétoldalt rejtőzködő ördögkutyák vártak a megfelelő pilla-

natra, és feltételezve, hogy a kétlábú harcosok elvonták áldoza-

373

tuk figyelmét, előrontottak. Csápjaikkal mohón csaptak előre a

magányos varázshasználó felé.

A csuklyás lovas csak szipákolt egyet a jól ismert trükk lát-

tán és egy gyors mozdulattal letépte hátasa egyik csápját, hogy

az ne akarjon csatlakozni a többiekhez. A kutya felvonyított, de

nem merte levetni hátáról a varázslót, így csak állt remegve,

miközben az alak a felgárok felé dobta a végtagot. A csáp

megnövekedett, inas hurokká változott és csípőmagasságban

érte a három rémet. Azok egymáshoz szorultak, felbuktak

egymásban, kapálózó végtagok kupacává váltak, ahogy a va-

rázskötél egyre jobban körbetekeredett rajtuk.

Alig hagyta el kezét a csáp, az idegen rögtön oldalra muta-

tott, és az arról közeledő démont lángok ölelték körbe. Lendü-

lete miatt még előrebucskázott néhány métert, azután izzó ha-

lomként esett össze. Az égő hús szaga azonnal beleolvadt a

környéket elborító bűzbe.

A másik ördögkutya egy ugrással a hátas mellé ért, csápjai-

val ráakaszkodott a betolakodó mellkasára és oldalára. Nem si-

került azonban kiszívnia belőle a mágikus erőket – ehelyett

azon kapta magát, hogy ő táplálja életerejével a prédáját. Féle-

lemmel teli tekintettel próbálta elhúzni szívószerveit a testtől,

de képtelen volt rá. Megremegett, húsa kiszáradt és bőre löty-

tyedt zsákká változott zörgő csontjain.

Még volt ideje egy gyászos nyüszítésre, mielőtt felismerhe-

tetlen halomként esett össze. A lovas letépte magáról a még

mindig rajta függeszkedő csápokat, és indulásra ösztökélte há-

tasát. Egyetlen pillantást sem vesztegetett a két tetemre vagy a

küszködő felgárokra.

Érezte, hogy egyre többen gyűlnek köré, de senkinek sem

akaródzott megpróbálkozni egy hasonló lerohanással. Tiszta

útja volt, így hamar elérte célját: a kaput a magas falban, mely-

374

nek tetejéről semleges arckifejezést öltő éjtünde őrök néztek le

rá. Felnyúlt és hátradobta csuklyáját.

– Szolgálataimat ajánlom a királynőnek! – kiáltott fel

Illidan, nem is az őröknek, inkább azoknak, akik a falakon be-

lül döntéshozói szerepet töltöttek be. – Szolgálataimat ajánlom

a királynőnek és a Légió urának!

Türelmesen várakozott, sietség vagy nyugtalanság nélkül. A

kapu egyik szárnya hamarosan nyílni kezdett, a zsanérok nyi-

korgása visszhangot vert a romokon, mintha a halott város szel-

lemei nyögtek volna fel. Amint a rés elég széles lett, a varázsló

kényelmesen belovagolt, és a bejárat bezárult mögötte.

A történet folytatódik a sorozat harmadik részében.