TUDOMÁNYOS SZEMLE

ALAP Í TOTTA : Komárom-Es­z­ter­gom­Megye­Önkor­mány­zataFÔSZERKESZTÔ Virág­Jenô FÔSZERKESZTÔ-HELYETTES L.­Balogh­Béni MUNKATÁRSAK Csóti­Csaba,­Csortán­Fe­renc­(Bukarest),­Ham­berger­Ju­dit,­­Ress­Imre,­Seres­Attila,­Vesztróczy­Zsolt,­Zeidler­Miklós MÛSZAK I SZERKESZTÔ Modrián­Vilmos BOR ÍTÓTERV ­Sellyei­Tamás­Ottó

XXI I I . ÉVFOLYAM 86 . SZÁM MEG JELEN IK NEGYEDÉVENTE . FOLYÓIRATUNK AZ OKTATÁSI ÉS KULTURÁLIS MI NISZ TÉ R IU M, A NEMZETI KUL TU RÁ L IS ALAP PROGRAM, A KO MÁ ROM-ESZTERGOM ME GYEI ÖN KOR MÁNYZAT ÉS TATABÁNYA VÁ ROS ÖN KOR MÁNY ZATA TÁMOGATÁSÁVAL JELENIK MEG.K IADJA A KOMÁROM-ESZTERGOM MEGYEI ÖNKORMÁNYZAT LEVÉLTÁRA 2500 ESZTERGOM, VÖRÖSMARTY U. 7 .

Szerkesztôség: 2800 Tatabánya, Fô tér 6. – VárosházaTelefon: 34/515-700/344, 06-30/747-7890; Fax: 34/311-283E-mail: virag47@tatabanya.huHonlap: www.limesfolyoirat.hu; www.artlimes.huLevélcím: 2801 Tatabánya, Pf. 1244Nyomda: Alfadat-Press Kft., TatabányaHU ISSN 0238-9266 Nytsz.: 13/SZI/1207/K/91.

T Á R S A D A L O M T Ö R T É N E L E M M Û V E L Ô D É S

2010.2T U D O M Á N Y O S S Z E M L E

NEMZETISÉGPOLITIKA A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT

Ár: 300 Ft

Kevesen vitatnák, hogy a nemzetiségi kérdés jelentôs szerepet játszott 1918–1919 korábban nehezen elképzelhetônek tûnô eseményeiben, Magyarország felbomlásában, jelentôs területei elvesztésében. Annál is inkább, mivel a szomszédos (utód)államok igényei, majd a békekonferencia döntései nagyrészt éppen a nemzeti önrendelkezés elvén alapultak, kiegészítve azzal az állítással, miszerint a magyar nemzetiségi politika a dualizmus korában a kisebbségek asszimilációjára, felszámolására tört, gyakorlata pedig a nemzetiségek elnyomásának szélsôséges formáját jelentette. A nemzeti önrendelkezés elve – ami a „békecsinálók” értelmezésében Magyarország függetlenségének elnyerését is magában foglalta – a két világháború közti nemzetközi rendszer egyik fontos, mind-azonáltal nem a legfontosabb elve lett, kiegészítve a kisebbségi jogok doktrínájával. A Népszövetség védelme alá helyezett kisebbségvédelmi szerzôdések rendszere, a panaszjog biztosítása új megközelítést és új korszakot ígért – noha távolról sem juttatta nyugvópontra a kérdést.Ami Magyarországot illeti, 1919 bízvást töréspontnak tekinthetô a hazai nemzetiségpoli-tika történetében. Elsôsorban nem is azért, mert a Népszövetség égisze alatt létrehozott intézmény- és szerzôdésrendszer Magyarországot is kötelezte, hanem az ország nem-zeti és etnikai összetételében bekövetkezett drámai változások miatt. Míg az 1910-es népszámlálás szerint a Horvátország nélküli Magyarország lakóinak mintegy 54%-a volt magyar anyanyelvû, addig 1920-ban a lakosság közel 90%-a számított magyarnak. Míg 1918-at megelôzôen a legnagyobb nemzeti kisebbség, a románok lélekszáma meghalad-ta a 2,9 millió fôt (a sorban következô szlovákoké és németeké az 1,9 milliót), addig 1920-ban az 551 ezer német anyanyelvû a lakosság 6,9%-át, a 142 ezer szlovák anyanyelvû 1,8%-át tette ki. A soknemzetiségû Magyarország lényegében homogén nemzetállam lett. Ráadásul az ország területén maradt nemzetiségek társadalomszerkezete is megváltozott. A falusi németek jelentôs része kevéssé volt fogékony a német nemzeti eszmére, akár-csak az alföldi és pilisi szlovákok zöme. Míg az elsô világháborút megelôzôen a milliós nemzetiségek elitje akár tömegek mozgósítására is képes volt politikai céljai érdekében, most a nemzetiségek még egy-egy parlamenti képviselôt is csak a kormánypárt jóindu-latának köszönhetôen választhattak meg. […]Összeállításunk nem törekszik arra, hogy ezt a bonyolult kérdéskört átfogó igénnyel mutassa be. Arra törekedtünk, hogy annak kevésbé ismert, vagy az utóbbi idôben talán kevesebb figyelmet kapott aspektusaiba engedjünk betekintést. Három tanulmány a kérdéskör általánosabb szintjét, a nemzeteszmét járja körül, három írás pedig a gyakorlati nemzetiségi politika és a köztes szint bemutatását tûzi ki célul egy-egy esettanulmányon keresztül.Erôs Vilmos a konzervatív, de az idôk során felfogását jelentôsen megváltoztató, az új szellemi irányzatokkal, a népi nemzeteszmével folytatott vitát is vállaló Szekfû Gyula nézeteit tekinti át egy igen kritikus idôszakban, a harmincas évek végén és a negyvenes évek elsô felében. Paksa Rudolf tanulmánya a magyar szélsôjobb – a fajvédôk, majd Szálasi Ferenc – nemzetképét vázolja fel. Péterfi Gábor Szabó Dezsô felfogásán keresztül a népiek koncepcióiba is bepillantást enged.A következô részben Eiler Ferenc az 1919 és 1940 között legnagyobb létszámú hazai nemzetiséggel, a németséggel kapcsolatos politikát illusztrálja Harta példájával. Sárándi Tamás tanulmánya eddig kihasználatlan romániai levéltári források segítségével rekonst-ruálja az Észak-Erdélyben berendezkedô katonai közigazgatás nemzetiségpolitikai gya-korlatát. Magam pedig arra teszek kísérletet, hogy a nemzetiségpolitika három szintjének kölcsönhatását ragadjam meg, szintén Észak-Erdély példája segítségével. (Egry Gábor)

BEVEZETÉS:­ Egry­ Gábor:­ Nemzetiségpolitikák a két

világháború között­ •­ ÁLLAM-­ ÉS­ NEMZETESZMÉK:­ Erôs­

­Vilmos:­ A Szent István-i államtól Kárpát-Európáig; Paksa­

Rudolf:­Fajvédôk, nyilasok, hungaristák a nemzetiségi kérdésrôl;­

Péterfi­ Gábor:­ Szabó Dezsô és a nemzetiségi kérdés •­ NEMZETI-

SÉGPOLITIKÁK­ ÉS­ GYAKORLATOK­ •­ Eiler­ Ferenc: A nemzetiségi kérdés

Hartán, 1930–1945. Szereplôk, motivációk és törekvések;­ Sárándi­ Tamás:­

Kisebbségpolitika a közigazgatási gyakorlatban a katonai közigazgatás idején;

Egry­ Gábor:­ Tükörpolitika. Magyarok, románok és nemzetiségpolitika Észak-Erdély-

ben, 1940–1944 • SZEMLE:­Mészáros­Zoltán:­A délszláv államról (Bíró László könyvérôl)

SZERZÔINK

Egry Gábor történész (Budapest, Politikatörténeti Intézet)

Eiler Ferenc történész (Budapest, MTA ENKI)

Erôs Vilmos történész (Debreceni Egyetem)

Mészáros Zoltán történész, levéltáros (Szabadkai Történeti Levéltár, Szerbia)

Paksa Rudolf történész, kutató (Budapest, MTA Történettudományi Intézete)

Péterfi Gábor PhD, történelemtanár (Aszódi Evangélikus Gimnázium)

Sárándi Tamás történész, muzeológus (Szatmár Megyei Múzeum, Románia)

2010

.2 N

EMZE

TISÉ

GPO

LITI

KA A

KÉT

VIL

ÁGH

ÁBO

RÚ K

ÖZÖ

TT

LIMES 2010.2TUDOMÁNYOS SZEMLENEMZETISÉGPOLITIKA A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT

TATABÁNYA

TARTALOM

Nemzetiségpolitika a két világháború közöttSzerkesztette: Egry Gábor

BEVEZETŐ

Egry Gábor: Nemzetiségpolitikák Magyarországon, 1919–1944 ........................ 5

ÁLLAM- ÉS NEMZETESZMÉK

Erős Vilmos: A Szent István-i államtól Kárpát-Európáig. (Szekfű Gyula történetpolitikai gondolkodása az 1940-es évek első felében.) .. 15

Paksa Rudolf: Fajvédők, nyilasok, hungaristák a nemzetiségi kérdésről ............. 31Péterfi Gábor: Szabó Dezső és a nemzetiségi kérdés ........................................... 39

NEMZETISÉGPOLITIKÁK ÉS GYAKORLATOK

Eiler Ferenc: A nemzetiségi kérdés Hartán, 1930–1945. Szereplők, motivációk és törekvések.................................................................. 57

Sárándi Tamás: Kisebbségpolitika a közigazgatási gyakorlatban a katonai közigazgatás idején Észak-Erdélyben ................................................. 75

Egry Gábor: Tükörpolitika. Magyarok, románok és nemzetiségpolitika Észak-Erdélyben, 1940–1944 ........................................ 97

SZEMLE

Mészáros Zoltán: A délszláv államról a tények tükrében .................................... 113

Információk ......................................................................................................... 116

Limes 4 Limes

Limes 5 Bevezető

Egry Gábor

Nemzetiségpolitikák Magyarországon, 1919–1944

Kevesen vitatnák, hogy a nemzetiségi kérdés jelentős szerepet játszott 1918–1919 korábban nehezen elképzelhetőnek tűnő eseményeiben, Magyarország felbomlásában, jelentős területei elvesztésében. Annál is inkább, mivel a szomszédos (utód)államok igényei, majd a békekonferencia döntései nagyrészt éppen a nemzeti önrendelkezés el-vén alapultak, kiegészítve azzal az állítással, miszerint a magyar nemzetiségi politika a dualizmus korában a kisebbségek asszimilációjára, felszámolására tört, gyakorlata pedig a nemzetiségek elnyomásának szélsőséges formáját jelentette. A nemzeti önrendelkezés elve – ami a „békecsinálók” értelmezésében Magyarország függetlenségének elnyerését is magában foglalta – a két világháború közti nemzetközi rendszer egyik fontos, mind-azonáltal nem a legfontosabb elve lett, kiegészítve a kisebbségi jogok doktrínájával. A Népszövetség védelme alá helyezett kisebbségvédelmi szerződések rendszere, a panaszjog biztosítása új megközelítést és új korszakot ígért – noha távolról sem juttatta nyugvópontra a kérdést.1

Ami Magyarországot illeti, 1919 bízvást töréspontnak tekinthető a hazai nemzetiségpo-litika történetében. Elsősorban nem is azért, mert a Népszövetség égisze alatt létrehozott intézmény- és szerződésrendszer Magyarországot is kötelezte, hanem az ország nemzeti és etnikai összetételében bekövetkezett drámai változások miatt. Míg az 1910-es nép-számlálás szerint a Horvátország nélküli Magyarország lakóinak mintegy 54%-a volt magyar anyanyelvű,2 addig 1920-ban a lakosság közel 90%-a számított magyarnak. Míg 1918-at megelőzően a legnagyobb nemzeti kisebbség, a románok lélekszáma meghaladta a 2,9 millió főt (a sorban következő szlovákoké és németeké az 1,9 milliót), addig 1920-ban az 551 ezer német anyanyelvű a lakosság 6,9%-át, a 142 ezer szlovák anyanyelvű 1,8%-át tette ki. A soknemzetiségű Magyarország lényegében homogén nemzetállam lett.3 Ráadásul az ország területén maradt nemzetiségek társadalomszerkezete is megvál-tozott. A falusi németek jelentős része kevéssé volt fogékony a német nemzeti eszmére, akárcsak az alföldi és pilisi szlovákok zöme. Míg az első világháborút megelőzően a milliós nemzetiségek elitje akár tömegek mozgósítására is képes volt politikai céljai ér-dekében, most a nemzetiségek még egy-egy parlamenti képviselőt is csak a kormánypárt jóindulatának köszönhetően választhattak meg.4

Az ország nemzetiségi összetételének változása nem maradt hatás nélkül a nemzetiségi politika céljaira sem. Míg 1918 előtt a legfontosabb feladat a veszélyesnek tartott nemzeti mozgalmak szemmel tartása, esetleg pacifikálása volt,5 addig 1919 után a nemzetiségpo-litika feladatát nem elsősorban az immár sokkal kisebb fenyegetést jelentő kisebbségek szemmel tartása képezte, hanem – nem kis csavarral – az országterület részleges vagy

Egry Gábor 6 Bevezető

teljes helyreállításának elősegítése.6 Így aztán a két világháború közti nemzetiségpoliti-kában revízió és nemzetiségi kérdés (továbbá a területi integritás) nehezen elválasztható módon fonódott össze. Tekintettel a megváltozott etnikai viszonyokra, a magyar nemze-tiségpolitika sok vonatkozásban virtuális nemzetiségpolitikává vált, amely elsősorban nem csak egy adott kérdés kezelését, esetleg megoldását célzó szakpolitikaként működött, hanem egy nem létező állam eljövendő viszonyaira koncentrált. Ebben a megközelítés-ben a nemzetiségi kérdés főként a leszakadt nemzetiségek számára elfogadható, őket hazacsábító megoldások kidolgozását jelentette. Ez egyáltalán nem volt új gondolat, már 1918–1920 zavaros időszakában is ez volt a kormányzati nemzetiségpolitika egyik fő mozgatórugója. A különbség mindössze annyi volt, hogy akkor még lehetőség volt gyakorlati lépésekkel is demonstrálni a magyar állam elszántságát – például a rutén vagy a nyugat-magyarországi autonómiák –, a békeszerződés kijelölte határok érvénybe lépését követően már kevésbé.

Ez azonban nem szegte kedvét azoknak, akik arra a kérdésre keresték a választ, miként lehetne a reményeik szerint majdan ismét helyreállított Magyarország belső stabilitását megteremteni, természetesen azzal a kikötéssel, hogy ez azért ne sodorja veszélybe a magyarok pozícióit. Habár ez a kezdeti feltétel meglehetősen szűkre szab-ni látszik a lehetőségeket, a különböző tervek sora igen változatos megnagyobbodott Magyarországot képzelt el. Csak a legismertebbeket és a legfontosabbakat kiemelve, említésre érdemes Ottlik László (egyébként a Miniszterelnökség Kisebbségpolitikai Ügyosztályának munkatársa) „Új Hungária” terve,7 Bethlen István koncepciója Erdély esetleges önállóságáról,8 Teleki Pál tervei a visszacsatolt Kárpátalja autonómiájáról,9 a nyilasok törvényjavaslata,10 Bajcsy-Zsilinszky Endre elképzelése Erdély jövőjéről,11 vagy éppen Szekfű Gyula és Mályusz Elemér vitája a nemzetiségi autonómia lehetőségéről és szükségszerűségéről.12 Közös eleme volt mindegyiküknek, hogy egy megnagyobbodott ország belső stabilitásának lehetőségét kutatták, többnyire olyan módon, hogy az egyúttal a kisebbségek elégedettségét is kiváltsa.

Különbségek természetesen adódtak, ahogy nem egy esetben lényeges hasonlóságok is. Ottlik – többek szerint Bethlen által inspirált terve13 – például abból indult ki, hogy az első világháborút lezáró békerendezésről bebizonyosodott tarthatatlansága, és már a nemzetiségek is visszavágynak Magyarországhoz. Az eljövendő Magyarország a szentistváni eszmére épülne, ami egyszerre biztosítja a nemzetiségek jogait és a magyar-ság természetes vezető szerepét. Ennek az elképzelésnek persze kritikusai is voltak, két irányból is. Jancsó Benedek például taktikai szempontból tartotta hibásnak az integritás elvének hangoztatását, mert a nyugati közvélemény új világháborút lát a terv mögött, Bajcsy-Zsilinszky viszont Jászi „Keleti Svájcát” vélte felderengeni, ami nem biztosítaná a magyarság összefogó erejét.14

Ottlik elképzelése mögött, ahogy Bethlen önálló Erdélyről szóló terve esetében is, feldereng a két nagyhatalom közé szorult kis népek összefogásának évszázados eszméje, ami olyan, a Magyar Szemle konzervatívjaitól távol álló gondolkodókat is inspirált, mint Szabó Dezső, vagy az integrális revízió eszméjét az etnikai határok elvével szintén felváltó Németh László. A nyilasok ellenben egyáltalán nem akartak ellensúlyt képezni Német-országgal szemben, számukra a nemzetiségek jogai faji elkülönülésükből következtek.

Mindazonáltal ezek a koncepciók elsősorban az államszerkezet és az államszervezés kérdéseit érintették, ennek következtében meglehetősen elvont módon közelítették meg a nemzetiségi kérdést. A tényleges kisebbségi jogok részletes körülírására nem is nagyon

Egry Gábor 7 Bevezető

vállalkoztak, leginkább az 1918 előtt (és persze a két világháború közt a szomszédos államokban a magyarság számára) kiemelt szerepet kapott problémákat érintették. Nyelvhasználat, emberséges és anyanyelven zajló közigazgatás, és a ritkán részletezett „nemzeti” vagy „faji sajátosságok” megőrzésének a joga volt a leggyakoribb, amit a centralizált állami berendezkedésről lemondó tervezetek természetesen regionális közigazgatási jogkörökkel egészítettek ki. Utólag könnyű rámutatni az ajánlat(ok) hiá-nyosságaira, arra, hogy azok sokszor nem az adott pillanat igényeihez igazodtak, hanem sok szempontból az 1918 előtti hibákat akarták kiküszöbölni.15 Ezzel együtt kétségtelen tény, hogy a magyar szellemi és politikai élet nem egy kiválósága őszintén törekedett a nemzetiségekkel való megbékélésre, és ennek olykor kézzelfogható bizonyítékát is adta. A fentebb említettek közül példaként talán az 1918 előtt még a „kemény kéz” politikáját helyeslő Bethlent érdemes kiemelni. Ő miniszterelnökként is szakított arra időt, hogy saját maga intézkedjen: a Csehszlovákiához került területekről származó, Magyarországon tanuló fiatalok kötelezően vegyenek részt szlovák nyelvoktatásban. Később pedig, immár a magyar politika „nagy öregjeként” kiállt amellett, hogy a visszacsatolt Észak-Erdély középiskoláiban mindenki számára kötelező legyen a román nyelv tanulása.16

Ezzel együtt Magyarországon nem igen akadt olyan jelentős közéleti szereplő, aki számára a nemzetiségi kérdés megoldása ne fonódott volna össze a Magyarországot ért igazságtalanságok orvoslásával. Ez a kettősség nem csak az államkoncepciókban volt tetten érhető, hanem a kormányzati szerkezetben is. A nemzetiségi kérdést kezdetben külön minisztérium intézte, 1919 augusztusától 1920 decemberéig Bleyer Jakab (Jakob Bleyer), a budapesti egyetem tanára, a magyarországi németek egyik közismert és tekin-télyes vezetőjének irányítása alatt. Bleyer a területi integritás híve volt, minisztériuma pedig nem csupán a kisebbségi kérdéssel foglalkozott. Feladatai közé tartozott a megfelelő propaganda kifejtése is kül- és belföldön egyaránt, annak érdekében, hogy a határok Magyarország számára minél kedvezőbben alakuljanak. Később aztán a már megszállt vagy elcsatolt területeken élő nemzetiségek megfigyelésére is vállalkozott.17

Mindebben meglehetősen kiterjedt és aránytalan intézményrendszer segítette. A minisztériumon belül minden nemzetiség számára – tehát a pár ezer fős ruszinoknak is – egy-egy főosztályt állítottak fel. Ezek mindegyike külön-külön elnöki, sajtó- és propagandaosztályra oszlott, külön segédhivatala és számvevősége volt. A méltán túlzott méretűnek tekinthető minisztériumban mintegy 220 tisztviselő, zömükben menekültek dolgoztak.18 Emellett huzamosabb ideig működtek kormánybiztosságok is. A legtovább a Zsombor Géza vezette német kormánybiztosság, amely elsődlegesen a Saint Germain-i béke által Ausztriának ítélt, de csak 1921 őszén átadott Burgenland területén fejtett ki tevékenységet.

Bleyer távozását követően a minisztérium vezetését Steuer György, Bleyer államtitkára vette át, és Teleki Pál miniszterelnök megszüntette a feleslegessé vált ruszin, illetve tót főosztályokat. Az újabb miniszteri kinevezés elmaradásának fő oka azonban az volt, hogy az adott körülmények közt a költséges minisztériumi szervezet fenntartásától sokat remélni nem lehetett (a határok kérdése nagyjából eldőlt), és a megváltozott körülmé-nyek között a kormányzat nem látta szükségesnek fenntartását. Az 1922. február 10-i és október 27-i kormányülések véglegesítették a minisztérium megszűnését. A kisebbségi kérdés kezelésére kormánybiztosi rendszer felállítása mellett döntöttek, immár nem te-rületileg meghatározott, hanem általános hatáskörrel. Pechány Adolf lett a „Tót ajkúak” kormánybiztosa, Steuer a németeké, a délszláv ügyekkel csak egy szakreferens, Margitai

Egry Gábor 8 Bevezető

József foglalkozott.19 Steuer kormánybiztosi programja jól érzékelteti a szervezet célját is. Törekvései közt szerepelt a németek magyar hazafiságának fenntartása, a kétnyelvűség megerősítése, az önálló nemzeti mozgalom megszervezésére képes értelmiség kialaku-lásának megakadályozása.

A kisebbségi ügyek eközben lényegében átkerültek a Miniszterelnökség III. ügyosztá-lyából átalakított II. ügyosztályhoz. Ennek vezetője lett Pataky Tibor.20 Az új szervezeti beosztás és besorolás lényegében a második világháború végéig megmaradt, csak a reví-ziós sikerek idején kellett az osztályt egy, a belső és a külső nemzetiségekkel foglalkozó alosztályra felosztani. Az osztály feladata azonban továbbra is magában foglalta mind a magyarországi kisebbségek ügyeinek nyomon követését, mind a szomszédos orszá-gokban (sőt a diaszpórában) élő magyarok helyzetének megfigyelését. Az osztály ennek során változatos tevékenységet fejtett ki. Belefolyt a propaganda-akciókba, információ-kat gyűjtött, statisztikai anyagokat állított össze, javaslatokat tett a miniszterelnöknek. Forrásai, jelentéstevői közt fellelhetőek a csendőrség, a rendőrség, a külügyminisztérium és a szomszédos országokban működő magyar szervezetek is.

Az ügyosztály történetének első korszaka Bethlen István miniszterelnökségét öleli fel. Ő nem csak bizalmas vagy legalábbis kipróbált embereit helyezte a nemzetiség- és kisebbségpolitika kulcspozícióiba, de lényegében magának tartotta fenn a döntés jogát ezekben a kérdésekben. Utódai hozzáállásáról már kevesebbet tudunk, és az is biztos, hogy a területi revízió új helyzetet eredményezett: az ügyosztály történetének harmadik korszakát is jelentette.21

A szervezet vezetői megkísérelték az ügyosztályt a kormányzati nemzetiségpolitika központjává tenni. Paradox módon ezt segíthette a nemzetiségpolitika kettős célrend-szere is. A magyar kisebbségek ügyében a külügyminisztériummal, a hazai kisebbségek ügyeiben a vallás- és közoktatásügyi minisztériummal működtek együtt.22 Pataky, az ügyosztály rendelkezésére álló információkra alapozva szeretett volna általános szakpo-litikai kezdeményezésekkel élni a minisztériumok felé is.23 Ebben azonban – legalábbis a magyar kisebbségek tekintetében – versenytársakra talált a Társadalmi Egyesületek Szervezetének Központja koordinálásával működő félhivatalos szervezetekben (Népies Irodalmi Társaság, Rákóczi Szövetség stb.). Ezek maguk is hasonló szándékkal léptek fel. Ez a konkurencia is oka lehetett annak, hogy Pataky elképzelése nem valósult meg. Pontosabban a kormányzat egy tagolt, széleskörű intézményhálózatra támaszkodhatott. Ennek részei voltak az Államtudományi Intézet, a Külügyminisztérium főként követ-ségeken dolgozó tisztviselői és kisebbségi szakértők is (közülük volt olyan, aki később az ügyosztály munkatársa lett, pl. Flachbart Ernő), miközben a társadalmi szervezetek szerepe a húszas évek közepétől csökkent.24 A korszak folyamán ez az intézményes hálózat mindjobban kiszélesedett, és végül az ügyosztállyal kapcsolatban álló szakintézmények köre felölelte a budapesti egyetem Kisebbségjogi Intézetét, a Pécsi Tudományegyetem Kisebbségtudományi Intézetét, sajtópolitikája pedig olyan orgánumokra támaszkodhatott, mint a Láthatár, Kisebbségi Körlevél (a Pécsi Kisebbségtudományi Intézet kiadásában), Kisebbségvédelem (a budapesti Kisebbségjogi Intézet kiadásában).25

Mindenesetre az ügyosztály vezetőjének törekvése a szakpolitika teljességének megala-pozására már a nemzetiségpolitika következő szintjére mutat rá. Amíg az állameszme és az államkoncepciók meglehetősen elvont módon közelítik meg a problémát, a kormányzat egyik fontos feladata a nemzetiségek helyzetének, a nemzetiségi kérdéssel összefüggő problémák rendezése. Ehhez többnyire különböző szintű jogszabályok megalkotására is

Egry Gábor 9 Bevezető

szükség van, hiszen csak a jogi rendezés biztosíthatja a nemzetiségi jogokat, függetle-nül a közigazgatás résztvevőinek akaratától és szándékától, továbbá ez teheti azokat az állammal szemben is kikényszeríthetővé. A jogalkotás ugyan gyakorlati kérdések ren-dezésére irányul (pl. nyelvhasználat a közigazgatásban, iskolák oktatási nyelve, politikai testületeken belül a kisebbségiek helyzete stb.), de ezek sokszor átfogóan is elhelyezik a nemzetiségeket az államon belül.

A két világháború közt mindez két alapvető dokumentumon nyugodott: az 1868. évi XLIV. törvénycikken (az ún. nemzetiségi törvény) és a trianoni béke részeként becik-kelyezett (1921. évi XXXIII. törvénycikk) kisebbségi szerződésen. Mindkét jogszabály az egyént megillető jogokra koncentrált, azok biztosításával látta rendezhetőnek a kisebbségi kérdést. A magyar jogfelfogás – tulajdonképpen joggal – úgy tekintett a du-alizmus nemzetiségi törvényére, mint ami nem egyszerűen kielégíti a kisebbségvédelmi rendelkezések meglehetősen általános módon megfogalmazott követelményeit, hanem meg is haladja az abban meghatározott jogokat. Mindazonáltal a korszak kezdetén rövid ideig a nemzetiségi törvényben foglaltakat jelentősen kibővítő szabályozás született, a 4044/1919. sz. miniszterelnöki rendelet.26 A jogszabály jelentős mértékben bővítette a nyelvhasználat körét (még az országgyűlésre is kiterjesztette annak lehetőségét), kötelezte a hivatalnokokat, hogy két éven belül sajátítsák el az adott vidék nyelvét, és lehetővé tette az iskolák oktatási nyelvének szabad megválasztását.

Ehhez képest a következő rendelet készítőinek és kibocsátóinak szándéka arra irá-nyult, hogy a nemzetiségi törvényhez képest biztosított jogokat visszavegyék. Az új szabályozás Bethlen István vezette előkészítése során a 4044/1919-es rendeletet elemző Pataky rámutatott, hogy az messze túlmegy a dualizmus kori jogszabályon, és az adott létszámú nemzetiségi lakosságnak túlzás ilyen széleskörű jogokat biztosítani. Másfelől azt is megállapította, hogy eközben a nemzetiségi nyelvű oktatásügy exlex állapotban van. Az új rendelet (4800/1923. sz. miniszterelnöki rendelet) éppen ezért a közigazgatási nyelvhasználat terén az 1868. XLIV. törvényhez próbált visszatérni. Egyúttal szabályozták az oktatási nyelv kérdését is, bevezetve az iskolák három típusát. Az A típusú iskolákban az oktatás teljesen nemzetiségi nyelven zajlott, a B típusúakban a tantárgyak egy részét oktatták nemzetiségi nyelven, a C típusba tartozók esetében pedig a nemzetiségi nyelvet heti néhány órában tanították. Nemzetiségi iskolát ott kellett felállítani, ahol legalább negyven gyerek volt, és a szülők ezt kérték.27

Mint az jól látható, a kormányzat a nemzetiségi jogokat lényegében az iskolai okta-tási nyelv és a közigazgatási nyelvhasználat problémájával azonosította. Ugyanakkor a szakpolitikai problémák rendezésére továbbra is rányomta bélyegét az igény, hogy a magyarországi kisebbségi jogok kérdését összekapcsolják a szomszédos utódállamok problémáival. Az 1919-es rendeletet a területi integritás alapján álló Bleyer készítette elő, aki a kisebbségi jogokban a nemzetiségi lakosság megnyerésének eszközét is látta. Az 1923-as rendelkezések esetében felmerült mind a revízió kérdése, mind pedig azon igény, hogy a magyarországi példa segítse a magyar kisebbségek érdekérvényesítését. Például amikor az előkészítők konzultáltak Apponyi Alberttel, ő a jogok bővítését szorgalmazta revíziós céllal, és a kormányzat által megszabott irányelvek között is szerepelt, hogy az új jogszabály szolgáljon alapul a magyarok kisebbségi érdekérvényesítéséhez.28

A nemzetiségi politika tehát három fő célt követett: pacifikálni a kisebbségeket (megerősíteni lojalitásukat és akár gyorsítani nyelvi asszimilációjukat, erre szolgáltak a kormánybiztosságok), teljesíteni a nemzetközi kötelezettségeket és egyúttal megfelelő

Egry Gábor 10 Bevezető

jogi kereteket kialakítani, továbbá olyan nemzetiségpolitikát folytatni, ami vonzó lehet az elcsatolt területeken élők számára és hivatkozási alapot kínál a magyar kisebbségek vezetőinek is. Mindazonáltal a hazai közhangulat inkább az első célkitűzés iránt volt fogékony, ellenben a nemzetiségi jogok bővítése komoly ellenkezést szült. Elsősorban a németek ügye váltott ki indulatokat, nem teljesen alap nélkül. A különböző németországi szervezetek tevékenységét már 1918-at megelőzően is gyanakodva figyelte a magyar köz-vélemény egy része és a kormányzat, az első világháború után pedig a német kisebbségek ügye a hivatalos Németország és a kormány politikájának is része lett. A németországi aktivitást egy lojális országos szervezet révén kívánták ellensúlyozni, ennek elnöke Gratz Gusztáv volt külügyminiszter, operatív vezetője Bleyer lett. A minisztersége idején még „magyarón” Bleyer azonban ekkor már irányt váltott, és az integritás helyett a német nemzetiség jogait helyezte előtérbe.

A különböző németországi szervezetek egyre erősödő tevékenységét még fenyegetőbb színben tüntette fel a nácik hatalomra jutása. Nem véletlen, hogy a harmincas években egyre-másra törtek ki a viták a magyar szellemi életben a magyarországi németek kap-csán. Illyés Gyula, Kovács Imre, Szabó Dezső azt hangoztatták, hogy a „svábok” veszélyt jelentenek a magyarokra, és jelenlétük még az ország területi integritását is veszélybe sodorhatja. A német befolyást a kormányzat is egyre komolyabban vette, különösen azok után, hogy Magyarország mind közelebb került Németországhoz. Mindazonáltal még a Volksbund hivatalos engedélyezését, majd a 2. bécsi döntés nyomán megkötött nép-csoportegyezményt követően is megkísérelték egy lojalista mozgalom megszervezését és fenntartását.29

A nemzetiségpolitika természetesen nem merült ki a jogi keretek megalkotásában, azokat tartalommal is meg kellett tölteni. Erre a köz- és államigazgatás volt hivatott. Tekintettel azonban az egymással nehezen összeegyeztethető célokra, valamint a köz-hangulatra, a nemzetiségpolitika gyakorlata sokszor távol állt a jogszabályokban rögzítet-tektől. A nemzetiségi iskolák esetében például a hatóságok arra törekedtek, hogy minél kevesebb A és B típusú iskola működjön, és minél több C típusú. Ennek megfelelően az előbbiek száma folyamatosan csökkent, függetlenül attól, hogy fenntartójuk az állam vagy valamelyik felekezet volt. A C típusúak egy részéből viszont egyszerűen magyar tanítási nyelvű iskola lett.

Nehezebb megítélni a közigazgatás nemzetiségpolitikai tevékenységét. A korszak mindenesetre két részre osztható. A revíziós sikerekig a nemzetiségi kérdés lényegében csak a német és kisebb részben a szlovák lakosság ügyét jelentette.30 A kormányzat szemmel tartotta vezetőiket, megpróbálta felmérni, milyen könyvekhez, újságokhoz jutnak külföldről, akadályokat emelt azok behozatala elé, és próbált lojális hazai sajtót szervezni. Habár a német mozgalom jóval szervezettebb volt, mint a szlovák, a nácik hatalomra kerüléséig, illetve az Anschlussig mégsem tűnt olyan súlyúnak, mint amilyen 1918 előtt volt, hiszen területi konzekvenciái aligha lehettek. 1938 után ez a helyzet megváltozott. A visszacsatolt területeken igen jelentős számú nemzetiségi lakosság élt, ráadásul mindegyik körében voltak politikai tapasztalatokkal és szervezettséggel bíró csoportok. A lényegében homogén nemzetállamból ismét olyan ország lett, melynek lakosságán belül jelentős részt képviseltek a nemzetiségek.

Az 1941-es népszámlálás adatai szerint a 14,6 milliós lakosság 21%-a tartozott a nemzetiségekhez. 7,5% román, 3,6% német, 3,8% ruszin, 1,8% szlovák, 1,6% szerb élt Magyarországon, jelentősen nagyobb kihívást jelentve a politika és a közigazgatás számá-

Egry Gábor 11 Bevezető

ra, mint korábban. A külső tényezők ráadásul egyre inkább meghatározták a nemzetiségi politikát is. Ennek jeleként a népszámlálás során Magyarországon először kérdeztek rá (szakítva egy fontos doktrínával) külön a nemzetiségi hovatartozásra; többen, köztük Teleki Pál is abban bíztak, nem is alaptalanul, hogy a német anyanyelvűek egy jelentős része magyarnak vallja magát, ezzel is csökkentve a német nyomásgyakorlás lehetősé-gét. Ugyanígy a külső tényezők gyakoroltak befolyást a kisebbségpolitika gyakorlatára az úgynevezett kölcsönösségi nemzetiségi politika esetében. Ez a szlovák−magyar és román−magyar viszonyban is érvényesülő modell arra épült, hogy az egyes országok olyan elbánásban részesítették a saját területükön élő kisebbségieket, amilyenben a má-sik országban élő kisebbségnek része volt. Ám amíg ez a megoldás – a kezdeti súlyos jogsértések után – képes volt viszonylag stabilizálni a szlovákiai magyarok helyzetét, a magyar−román viszonyban atrocitások spiráljához vezetett, amelyet csak a tengelyha-talmak kisebbségvédelmi célú közbelépésével lehetett időnként megszakítani.31

A visszacsatolások azonban a kölcsönösségi politikától függetlenül is jelentős kihívást jelentettek a nemzetiségi politika kivitelezői számára. Az alaphangot mindenütt az átme-neti katonai közigazgatás adta meg, ennek tevékenységére a polgári hatóságok általában kevés, nemegyszer pedig semmilyen befolyással sem bírtak. A katonaság saját hatáskörben intézkedhetett kiutasításokról, letartóztatásokról, internálásokról, és a nemzetiségi lakos-ság kezelésében nem kötötték a jogszabályok. Mindezt tetézte néhány súlyos atrocitás is Észak-Erdélyben, ahol a bevonuló csapatok románok százait ölték meg. Ráadásul a román közigazgatás kivonulása és a magyar közigazgatás berendezkedése közti átmenetet könnyen kihasználhatták azok a helyi vezetők, akik saját pozícióikat szerették volna megerősíteni. Így aztán előfordult olyan eset, hogy a falu református lelkésze vette át a község irányítását, rendelkezett a kocsmanyitás jogáról, és megpróbálta áttéríteni a falu görög katolikus lakóit.32 Ezt rendszerint azzal indokolták, hogy a kisebbségi korszakban elszenvedett sérelmekért kárpótlás jár a magyaroknak.

A polgári közigazgatás általában szilárdabb viszonyokat teremtett, részben nem függetlenül attól, hogy a kormányzatok szerették volna megnyerni a kisebbségieket, és ehhez elengedhetetlennek látszott olyan kisebbségi jogok biztosítása, melyek az 1918 előtti helyzethez képest jogkiterjesztést jelenthettek. Autonómia ugyan csak a ruszinok esetében került szóba (és a terv el is bukott),33 de Észak-Erdélyben is olyan közigazgatási gyakorlatot szeretett volna meghonosítani a kormány, ami szándéka szerint kielégítheti a kisebbségek igényeit. Ide tartozott az anyanyelvi népoktatás, a tisztviselők kisebbségi nyelvi kompetenciájának megkövetelése, vagy a román nyelv kötelező tanításának be-vezetése a középiskolákban.

Mai ismereteink alapján nehéz eldönteni, hogy ebből ténylegesen mi valósult meg. Az biztos, hogy a kormányzat legfelső szintje igyekezett ellenőrzése alatt tartani a közigaz-gatást, és lehetőleg mérsékelni annak önkényét. Ez azonban nem módosított azon, hogy a kisebbségi elit és a helyi értelmiség jelentős része nem lett lojálisabb Magyarországhoz, mint ahogy azon sem, hogy a politikai gyakorlatot megalapozó állameszmét akár úgy is lehetett értelmezni, hogy a kisebbségeket leginkább folklorisztikus jellegzetességeik megőrzésének joga illeti meg. Hiába volt sok helyen tényleges előrelépés az 1918 előtti viszonyokhoz képest a közigazgatásban, két évtized múltán ez már kevésnek bizonyult a kisebbségek megnyerésére.

Mindenesetre ebben a négy évben talán még a korábbi időszakhoz képest is jobban egymásba fonódott és összesűrűsödött a nemzetiségpolitika említett három szintje és célkitűzései.34 A megnövekedett nemzetiségi lakosság immár praktikus kérdésként is

Egry Gábor 12 Bevezető

napirendre tűzte az államszerkezet és az állameszme problémáját, határozott és állandó nemzetiségpolitikát kívánt, aminek kivitelezése végre igazolhatta, hogy lehetséges-e a nemzetiségek és a még visszaszerezni óhajtott területeken élők megnyerése. Ha pedig erre a kérdésre a történelem nemmel válaszolna, a gyakorlati nemzetiségi politika akkor is megmutathatta: képes-e többre, mint 1918 előtti megfelelője? Mindez azonban egy sokak által nagyon is átmenetinek tartott helyzetben történt, ami szintén nem maradt ha-tástalan a nemzetiségi politikát illetően. Mind a magyar fél, mind a szomszédos országok vezetői arra készültek, hogy a területi kérdések – és így a nemzetiségi kérdés – végleges rendezésére a következő békekonferencián kerül sor. Ennek megfelelően a tervek és intézkedések jelentős mértékben a béke-előkészítésnek alárendelten születtek meg.

A magyar politikai elit is arra törekedett, hogy „megnyerje” a békét. Képviselői so-káig lehetségesnek tartották további területek megszerzését (ami egyre növekvő arányú nemzetiségi lakosságot is jelentett volna), közben azonban azt is szerették volna elérni, hogy a már meglévő területek nemzetiségi arányai is kedvezően alakuljanak. Nem csupán összességében – például a 2. bécsi döntést követő kölcsönös, százezres nagyságrendű menekülthullámnak nagy szerepe volt abban, hogy Észak-Erdély magyar többségűvé vált –, hanem stratégiainak tekintett térségekben is. Ehhez nem nagyon láttak más eszközt, mint a telepítést és a lakosságcserét. (Ezt a felfogást osztotta a román vezetés is.) A célterületek közül említhetjük a Mezőséget, ahol az elrománosodott vagy elrománoso-dással fenyegetett magyarok nemzetgondozását is megszervezték, a célcsoportok közül pedig a moldvai csángókat.35 Úgy tűnik, a magyar kormány a béke-előkészítés szerves részeként foglalkozott a lakosságcsere ügyével is, és meglehetősen kidolgozott tervek-kel is rendelkezett, hasonlóan román versenytársához.36 Ezek végső célja azonban már nem annyira a nemzetiségi kérdés kezelése volt, mint inkább a lehetőségekhez képest homogén nemzetállam megteremtése.

*

Összeállításunk nem törekszik arra, hogy ezt a bonyolult kérdéskört átfogó igénnyel mutassa be. Arra törekedtünk, hogy annak kevésbé ismert, vagy az utóbbi időben talán kevesebb figyelmet kapott aspektusaiba engedjünk betekintést. Három tanulmány a kér-déskör általánosabb szintjét, a nemzeteszmét járja körül, három írás pedig a gyakorlati nemzetiségi politika és a köztes szint bemutatását tűzi ki célul egy-egy esettanulmányon keresztül.

Erős Vilmos a konzervatív, de az idők során felfogását jelentősen megváltoztató, az új szellemi irányzatokkal, a népi nemzeteszmével folytatott vitát is vállaló Szekfű Gyula nézeteit tekinti át egy igen kritikus időszakban, a harmincas évek végén és a negyvenes évek első felében. Paksa Rudolf tanulmánya a magyar szélsőjobb – a fajvédők, majd Szálasi Ferenc – nemzetképét vázolja fel. Péterfi Gábor Szabó Dezső felfogásán keresztül a népiek koncepcióiba is bepillantást enged.

A következő részben Eiler Ferenc az 1919 és 1940 között legnagyobb létszámú hazai nemzetiséggel, a németséggel kapcsolatos politikát illusztrálja Harta példájával. Sárándi Tamás tanulmánya eddig kihasználatlan romániai levéltári források segítségével rekonstruálja az Észak-Erdélyben berendezkedő katonai közigazgatás nemzetiségpolitikai gyakorlatát. Egry Gábor arra tesz kísérletet, hogy a nemzetiségpolitika három szintjének kölcsönhatását ragadja meg, szintén Észak-Erdély példája segítségével.

Egry Gábor 13 Bevezető

Jegyzetek

1 Eiler Ferenc: Kisebbségvédelem és revízió. Magyar törekvések az Európai Nemzetiségi Kongresszuson (1925–1939). Budapest, 2007, Gondolat – MTA ENKI, 24–33. o.

2 A magyar statisztika az anyanyelvet – ez alatt a legszívesebben és legjobban beszélt nyelvet értették – a nemzeti hovatartozás jó indikátorának tekintette.

3 Homogén nemzetállam alatt értve mindazon országokat, melyekben a lakosság legalább 90%-a egyetlen – tituláris – nemzethez tartozik. Lásd Romsics Ignác: Nemzet, nemzetiség és állam Közép- és Kelet-Európában. Budapest, 1998, Napvilág Kiadó.

4 Tilkovszky Loránt: Nemzetiségi politika Magyarországon a 20. században. Debrecen, 1998, Csokonai Kiadó, 49. o.

5 Lásd például Egry Gábor: Egy másik kiegyezés. Adalékok az 1890-ik évi Sachsentag történetéhez. Korunk, 2004. április, 81–92. o.

6 Lásd pl. Bellér Béla: Az ellenforradalom nemzetiségi politikájának kezdetei. Budapest, 1976, Akadémiai Kiadó.

7 Ottlik László: Uj Hungária felé. Magyar Szemle, 1928. szeptember, 1–9. o.; Uj Hungária és Keleti Svájc. Magyar Szemle, 1929. október, 113–124. o.; Romsics Ignác (szerk.): Magyarok kisebbségben és szórványban. Budapest, 1995, Teleki László Alapítvány.

Ottlikról lásd Szabadfalvi József: Egy elfeledett társadalomtudós. Magyar Szemle, 2006. április. http://www.magyarszemle.hu/szamok/2006/2/egy_elfeledett_tarsadalomtudos (Letöltve: 2010. szeptember 18.)

8 Bethlen István: Az erdélyi kérdés. In Bethlen István: Válogatott politikai írások és beszédek. Szerk.: Romsics Ignác. Budapest, 2000, Osiris, 289–315. o.; Uő.: Emlékirat a nagyhatalmak béketerveiről és Magyarország revíziós céljairól (1940). In uo. 362–388. o.

9 Ablonczy Balázs: Teleki Pál nemzetről és társadalomról – a visszacsatolások előtt és után. In Fedinec Csilla (szerk.): Nemzet a társadalomban. Budapest, 2004, Teleki László Alapítvány, 151–170., különösen 157–160. o.

10 Tilkovszky Lóránt: A nyilasok törvényjavaslata a nemzetiségi kérdés rendezéséről. Századok, 1965. 6. sz. 1247–1258. o.

11 Bajcsy-Zsilinszky Endre: Transylvania. Past and Future. Geneva, 1944, Kundig. Részletek magyarul: Részlet Bajcsy-Zsilinszky Endre: „Erdély, múlt és jövendő” című könyvéből. Rubicon-Történelmi Magazin, l990. 4. sz. 14–15. o.

12 Erős Vilmos: A Szekfű-Mályusz vita. Debrecen, 2000, Csokonai Kiadó, 103–124. o.13 Zeidler Miklós: A revíziós gondolat. Budapest, 2001, Osiris, 144. o.14 Lackó Miklós: Válságkorszak–válságelméletek. Három alapmű az 1920-as évek szellemi életéről.

Múltunk, 2007. 3. sz. 4–39., 28–30. o.15 Ezzel persze már a kortársak közül is sokan tisztában voltak. Ők rendszerint arra hívták fel a

figyelmet, hogy az utódállamok nem magyar nemzetei egy-két évtized alatt olyan társadalmi változásokon mentek keresztül, melyek tükrében nem lehet visszatérni 1918-hoz. Lásd pl. Ravasz László: Erdély. Magyar Szemle, 1940. október.

16 Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL) K28. 267. cs. Az erdélyi értekezlet jegyzőkönyve.

17 Bellér: i. m. 18 Uo. 35–38. o.19 Uo. 159–160. o.20 Romsics: Magyarok kisebbségben és szórványban… i. m. 5. o.21 Bárdi Nándor: Egy fontos forrásfeltárás tanulságai. Regio, 7. évf. 1996. 1. sz.22 Szabados Mihály: A miniszterelnökség nemzetiségpolitikai osztálya és az Erdélyi Külön Szolgálat

munkájáról. Jakabffy Elemér Alapítvány Kortörténeti Gyűjteménye, Kolozsvár, K12.23 Romsics: Magyarok kisebbségben és szórványban… i. m. 5. o.

Egry Gábor 14 Bevezető

24 Bárdi Nándor: Egy fontos forrásfeltárás tanulságai. Regio, 7. évf. 1996. 1. sz.25 Szabados: A miniszterelnökség nemzetiségpolitikai osztálya… 2–3. f.26 Bellér: i. m. 42–43. o.27 Uo. 261. o.28 Uo. 29 Tilkovszky: Nemzetiségi politika… 92. o. Egyes hipotézisek szerint a kisebbségi ügyosztály

iratainak nagy mértékű megsemmisülése is összefügg a németek kérdésével. Eszerint az iratok megsemmisítése 1944. március 19-én történt, azért, hogy az ügyosztály vezetői fedezzék informátoraikat a hazai németek körében.

30 Az utóbbira lásd Tóth István: Szlovák nemzetiségi törekvések a két világháború között. Regio, 5. évf. 1994. 1. sz. http://epa.oszk.hu/00000/00036/00017/pdf/11.pdf (Letöltve 2010. szeptember 18.)

31 Az utóbbira lásd Holly Case: Between States. The Transylvanian Question and the European Idea during World War II. Stanford, California, 2009, Stanford University Press, 150–174. o..

32 1839/1941. ai. sz. véghatározat. MOL P 1356 Teleki Béla hagyatéka 1. cs.33 Ablonczy Balázs: Teleki Pál. Politikai életrajz. Budapest, 2005, Osiris; Uő: Teleki Pál nemzetről

és társadalomról… i. m. 34 Erre lásd Rónai András: A magyar nemzetiségi politika feladatai. Magyar Szemle, 1940. 2. sz.

57–65. o.35 Meinolf Arens – Daniel Bein: Die Moldauer Ungarn (Tschangos) im Rahmen der

rumänisch−ungarische−deutschen Beziehungen zwischen 1940 und 1944. In Mariana Hausleitner – Harald Roth: Der Einfluss von Faschimsus und Nationalsozialismus auf Minderheiten in Ostmittel- und Südosteuropa. München, 2006, IKGS Verlag, 265–315. o.

36 Viorel Achim: A második világháború évei alatti román lakosságcseretervekről. Múltunk, 2007. 4. sz. 4–17. o.; Szabados Mihály: Magyarország népcsere lehetőségei a béketárgyalásokon. Jakabffy Elemér Alapítvány Gyűjteménye, Kolozsvár, K13; Uő.: A miniszterelnökség nemzetiségpolitikai osztálya… i. m.

Limes 15 Állam- és nemzeteszmék

Erős Vilmos

A Szent István-i államtól Kárpát-Európáig(Szekfű Gyula történetpolitikai gondolkodása az 1940-es évek első felében)1

Szekfű történetpolitikai gondolkodásának alakulását már több tanulmány elemezte a vele foglalkozó szakirodalomban. Ezt azonban a harmincas évek végére, a negyvenes évek elejére vonatkozóan eddig többnyire úgy tették, hogy a politikai nézeteire, illetve például a publicisztikai tevékenységére összpontosítottak. A következőkben mindenek-előtt az Állam és nemzet című kötetben megjelent tanulmányaira koncentrálok, mert ezek elemzése viszonylag háttérbe szorult a jelzett historiográfiai munkákban. Különösen A nemzetiségi kérdés rövid története című szintézisére,2 amely alapjában véve összefoglalja, sőt majdhogynem az utolsó szót mondja ki Szekfű ilyen irányú nézeteiről, s talán ennek behatóbb vizsgálata sikkadt el leginkább az eddigiekben. Külön elemzést igényel még az is, hogy a kötet – mutatis mutandis – 1945-ben franciául is megjelent État et nation címmel, a Revue d’Histoire Comparée című folyóirat sorozatában.3

Melyek Szekfű tanulmányának legfontosabb gondolatai, megállapításai? Mindenekelőtt leszögezendő, hogy Szekfű a szóban forgó problémát négy fő korszakra osztva tárgyalja, amelyek: a középkor, a török pusztítás időszaka, a 18. századi bevándorlás, a 19. század. A középkori részben alapvetően összefoglalja az egyéb tanulmányokban (A magyarság és kisebbségei a középkorban, Még egyszer középkori kisebbségeinkről, A szentistváni állam, stb.) kifejtetteket. Döntő és alapvető jelentőségű itt az ún. Szent István-i állam fogalma, illetve az ún. szentistváni, értsd türelmes nemzetiségi politika. Utóbbit Szekfű két komponensre vezeti vissza: főként Hóman Bálint, Deér József, de Gombocz Zoltán és Németh Gyula kutatásaira is hivatkozva véli úgy, hogy a magyarság már a honfoglalást megelőző, pogány időszakában is rendelkezett e tulajdonsággal, amit a józan politikai érdek, Szekfű szerint a „politikai tehetség” diktált. Másrészt Szekfű szerint mindez a keresztény morálból, a magyar uralkodók „keresztény lelkületéből” is adódik, amely parancsolólag írja elő a másik ember tiszteletét (a természetjog alapján is).

Mindezeken kívül Szekfű meglehetős akríbiával (például a szintén nyelvész Kniezsa István eredményeit is felhasználva) tárgyalja a magyarság települési területének, a be-költöző és itt talált nemzetiségeknek a kérdését, s egyik fő problémája az asszimiláció. A Szent István-i állam fogalmából, illetve a türelmes nemzetiségi politika téziséből adódó lényeges megállapítása, hogy nem volt mesterséges (főleg nem erőszakos) asszimiláció ebben az időszakban (csak természetes), a beköltöző nemzetiségeket a királyok hadi, gazdasági stb. érdekek alapján telepítették le, akár egy tömbben, akár pedig a magyar-ság közé elszórva.4 Szekfű a fejezet végén egyébként Mályusz Elemérre hivatkozik a magyar népesség arányának középkor végi (értsd kb. Mátyás-kori) meghatározásánál: Mályusz szerint ez kb. 77% lehetett, de ebbe nem érti bele a nemességet. Szekfű formális

Erős Vilmos 16 Állam- és nemzeteszmék

becslést végez az utóbbira vonatkozóan is, s 85–87%-ra emeli a magyarság részarányát, hozzáfűzve, hogy ez még mindig nem adja meg a középkori Magyarország igazi képét, mert nem tükrözi eléggé az egyéb, lelki, kulturális, politikai komponenseket. „A magyar lakosság percentszámát a privilegizáltak beszámításával nyugodtan felemelhetjük 77-ről 85−87%-ra – írja Szekfű. – Ami még mindig nem adja meg a középkor végi Ma-gyarország igazi képét, mert ez az ország lélekben, kultúrában, politikai tehetségben [kiemelés – E. V.] és mindabban, ami egy föld lakosságát európaivá teszi magyar volt. Erről a magaslatról bukott le Magyarország 1526 következtében.”5

A következő nagyobb fejezetben Szekfű a 16–18. századi nemzetiségi viszonyok alakulását elemzi. Érdemes megjegyezni, hogy ebben a részben is hasznosítja korábbi munkáinak eredményeit, sőt alapvetően azokra épít. Ezek közül különösen a Magyar Történetet, illetve a közelmúltban megjelent, eredetileg angol közönségnek szánt ösz-szefoglalásának magyar változatát, valamint a mindezeknél korábbra visszanyúló török kori kutatásait lehet megemlíteni.6 A török kori viszonyok elemzésének – megjegyzem – szinte már pályájának kezdete óta alapvető jelentősége van Szekfű történeti-történet-politikai nézeteiben. E nézetek veleje, hogy Szekfű a Magyar Történetben a magyarság legnagyobb sorscsapásának tekinti a török pusztítást, s ezért nagy harcot folytatott mindazon történészekkel és történetpolitikai közírókkal (Takáts Sándorral, Milotay Istvánnal, de Németh Lászlóval, részben Szabó Dezsővel is, illetve – főként a harmincas években – a turanistákkal),7 akik részint elnézőbbek voltak a török iránt és a magyarság keleti, ázsiai kapcsolatait hangsúlyozták, részint egyenesen a magyar történelem ilyen jellegű súlypont-áthelyezését tartották fontosnak. Természetesen e felfogás alapvetően meghatározza a jelen tanulmányban kirajzolódó képet is, hiszen Szekfű részletesen bemutatja a török hódítás során bekövetkező veszteségeket, az ennek nyomán a ma-gyarság kárára megváltozott nemzetiségi arányokat, a szerbek, románok, rutének stb. térnyerését. Különösen kiemelném, hogy Szekfű jelentős mértékben épít, és lényegében egyetértően hivatkozik Szabó István Ugocsa megye című munkájára (mindennek lesz még jelentősége).8 Szabó szerinte elvégezte a hiányzó településtörténeti kutatásokat egy megye esetében a korszakra vonatkozóan.9

Megjegyzendő az is, hogy Szekfű ebben a fejezetben számos oldalvágást tesz az ún. népi szemlélet képviselői irányába. Szerinte például a tatár pusztításokat sem a „népiség” érdekei (azaz a magyar népiség meggyöngítésének szándéka), hanem meztelen hadi és gazdasági érdekek mozgatták. Ugyancsak anakronisztikus szerinte a magyar főurakat, kitüntetetten gróf Pálffy Miklóst azzal vádolni, hogy a magyar „népiséget” gyengítette (tehát a magyarság ellensége volt), amikor jobbágyait a Dunán Budától feljebb, magyar királyi területre szállíttatta, s ezzel megnyitotta a későbbi idegen bevándorlás előtt az utat. Szekfű itt is aláhúzza a magyarság (nyilván a magyar vezető réteg) politikai tehetségét, mert szerinte ebben a korban is jól bánt a nemzetiségekkel, „respektálta – akárcsak a középkorban – a nem magyar nemzetiségek szellemi szükségleteit”,10 például minden nép a saját nyelvén tarthatta az istentiszteletet. Összességében Szekfű a korszak mérlegét úgy vonja meg, hogy akik a „néptalaj”, népszámlálási statisztika stb. segítségével szemlélik történetünket (értsd a népi szemlélet, közelebbről a népiségtörténet képviselői), pusztu-lásnak, nemzeti katasztrófának tekinthetik e korszakot. Akik viszont a nemzet számára elsősorban a politikai, lelki és műveltségi értékeket tartják fontosnak (nyilván ő is közéjük tartozik), azoknak egyáltalán nem ilyen sötét a kép, hiszen ez az időszak európai mér-cével is mérhető alkotások kora. „Aki a nemzetet népszámlálási statisztika, »néptalaj«

Erős Vilmos 17 Állam- és nemzeteszmék

nagysága vagy letöredezése és hasonló materiális eszközök közvetítésével szemléli, az tényleg azt hihetné, hogy a magyarság e korban árnyékká vált, kitörlődve az európai realitások sorából. A valóságban a török kor századaiban sokat szenvedett, sokat vesz-tett, de ahelyett, hogy elpusztult volna, a keresztény népek sorában oly magasra hágott, mint talán korábban sohasem. Történetünket és benne nemzeti nagyságunkat nem lehet a »népiség« kategóriáiba begyömöszölni [! − E. V], nagyságunkat mindenkor a lélek, s benne a politikai és műveltségi érték adta, mely ezekben a századokban nem tört meg, inkább soha nem látott virágokat hozott, mégpedig nemcsak a legmagasabb műveltség körében, Zrínyiben és Rákóczi Ferencben, nemcsak vallási téren Pázmányban és Melius Péterben, Dávid Ferencben, akik mind külön színt jelentettek Európa spektrumában,11 hanem a Balassa Bálint vezette utolsó végvári katonában, s a török iga alatt vért izzadt jobbágyban is, aki nemzetiségét s annak hagyományait ekkor sem hagyta el.”12

Szekfű tanulmányának következő fejezete a 18. századi bevándorlást, illetve a török utáni újratelepülést elemzi. Felfogásának behatóbb boncolásakor itt is utalni kell az előz-ményekre, az egyéb műveivel való összefüggésekre, hiszen a 18. század általa kifejtett új értékelésének már a Magyar Történetben lerakta az alapjait. Ennek alapvető konstituense az, ahogy az újratelepítést, illetve a nemzetiségi viszonyok változását tárgyalja. Döntő momentum ebben az ún. 18. századi magyar barokk fogalma, közelebbről az egész 18. század új, pozitív értékelése, amelynek további elemzésére itt nincs lehetőség. Ami a jelen értelmezés szempontjából alapvető jelentőségű, s megteremti az írás korábbi feje-zeteivel való kontinuitást és konzisztenciát, az a népi szemlélettel való – időnként már éles – polémia, amely Szekfű számos kijelentésének alapjául szolgál. Alapvető motívum például, hogy Szekfű tagadja a Habsburg-telepítések népi indítóokát, azt, hogy annak célja a magyar népi erő gyengítése lett volna, ami együtt jelentkezik a vallási kérdéssel. Vagyis azzal, hogy a katolikus Habsburgok (németek) egyfajta népiségi harc, tehát a németség erősítése miatt kívánták gyengíteni, sőt üldözni a protestáns magyarságot. Ugyanez a helyzet az arisztokrácia, illetve a nagybirtok kérdésében is: mint az előző részben, Szekfű itt is visszautasítja azt a vádat, miszerint nem képviselték a magyar népiség érdekeit, hiszen az idegen származású jobbágyok betelepítésével, a magyar jobbágyság terheinél előnyösebb feltételek biztosításával végeredményben a magyar népi erőt gyengítették. (Látható, hogy Szekfű mind a német – korábban például Heinz Zatschek, Hermann Aubin, aktuálisan Konrad Schünemann –, mind a magyar – Mályusz Elemér és Szabó István képviselte – népiségtörténeti alaptézisekkel polemizál.) Határozottan tagadja azt a nézetet is, miszerint az alföldi jobbágyság a földjével való valamiféle ösztönös, misztikus összefonódás miatt a török utáni korszakban az Alföldre való visszatérésre vágyódott. „Magyarországot a mi svábjaink nem germanizálták, s arra két évszázadon keresztül kísérletet sem tettek – olvashatjuk Szekfű írásában, igazolásul a fentiekben vázoltakhoz. – A germanizálás gondolata még megvolt tehát a bécsi körökben, legalább a felszabadító háborúk diadalain lelkesedő napokban, de annak semmi nyoma sincs, mintha ugyanezen vezető körök azzal a gondolattal indították volna meg és hajtották végre a török alól a felszabadítást, hogy ezzel a németség népi határa [kiemelés – E. V.] keletre előnyomul-jon, a Duna völgyét biztosítsa a maga és kultúrája számára. E felfogás szerint a német telepítés a magyar pusztában és mocsarakban ezt a célt szolgálta, a népiség területének, a «néptalaj«-nak [! − E. V.] több száz mérföldre való kiterjesztését, a legbiztosabb eszkö-zökkel, német parasztoknak a földbe gyökereztetésével. Nem kell mondanunk, mennyire anakronisztikus ez a felfogás is, hiszen a politika akkori irányítói, német fejedelmek és

Erős Vilmos 18 Állam- és nemzeteszmék

tanácsosaik csakúgy, mint a nem németek, egész Európában dinasztikus és legföljebb állami szempontokat követtek, népi és nemzeti indítékok [! − E. V.] teljességgel távol voltak tőlük és koruktól, bizton nyugodtak az ismeretlen jövő méhében.”13

Szekfű tanulmányának utolsó fejezete végül a 19. századi fejleményeket, azaz a modern magyar nemzetállam kialakulásának időszakát veszi górcső alá. Természete-sen erre a részre is igaz, hogy alapvetően épít a korábbi tanulmányaiban kifejtettekre, például a Magyar Történet, illetve a Rövid magyar történet megfelelő fejezeteire, de akár a Schittenhelm Ede című írást is említhetjük 1848/49-el kapcsolatban. Perdöntő fontosságúnak tekinthető, hogy a francia nyelvű État et nation című kötetbe bekerült 1926-os tanulmányának egyik fejezete,14 amely bizonyítja: alapvető folyamatosság ér-vényesül Szekfű ilyen irányú gondolkodásában. Az értelmezés szempontjából szintén jelentősnek/jelentéssel bírónak gondolom a francia kötet másik, addig sehol meg nem jelent (s eddig senki által nem elemzett) írását is, amely lényegében meghosszabbítja, azaz a 19. század végéig (gyakorlatilag saját koráig) terjeszti ki a megelőző időszak fo-lyamatainak elemzését.15 (Mindenképpen a saját koráig való meghosszabbítást, azaz a kontinuitás megteremtését igazolja az erdélyi szász történetírásról szóló tanulmánynak a francia nyelvű kötetbe való felvétele. Szekfű ebben a két világháború között, főként a harmincas években e területen is uralkodóvá váló népi, „völkisch” szemlélettel szállt erőteljesen szembe. Utóbbinak a régi ismerős Roderich Goos, vagy mondjuk Maja [Philippi-] Depner a legfontosabb szószólói, stílusosan – ha lehet itt használni ezt a fogalmat – „fürmenderei”.)16

Mindezek alapján 1942-es írásában Szekfű lendületesen vázolja fel a korszak fő folyamatait, így a magyar rendi nacionalizmus kialakulását, a nemzetiségek öntudatra ébredését, a magyar nyelv hivatalos állami nyelvvé tételéből adódó konfliktusokat stb. Az 1926-os tanulmányban bírálata döntően a Kossuthék, illetve a felvilágosodás és a liberalizmus által képviselt nemzetállami gondolat ellen irányul (francia nemzetfogalom), amely egyoldalú, a történeti tényezőkkel nem számoló racionalizmusában mesterségesen (s így végeredményben erőszakosan) kívánja megteremteni a nemzeti és állami határok azonosságát, azaz a nemzeti kisebbségek asszimilációját. Szekfű ezzel szemben ismét Széchenyire hivatkozik, aki a keresztény erkölcsre, a természetjogra és a humanizmusra apellálva képviseli a nemzeti kisebbségekkel szembeni méltányos politika Szekfű által optimálisnak tartott verzióját. Hogy ez milyen politikai keretekben történne meg, arról itt kevés szó esik, de Szekfű ír a gyakorlati megvalósíthatóságról is, hiszen szerinte az 1849-es nemzetiségi törvény, vagy Kossuth 1849 utáni konföderációs elképzelései már szakítást jelentenek a korábbi, doktriner nemzetállami elvekkel.

A fejlődés végpontját, egyfajta betetőződését (egyúttal a korábbi, „ősi” magyar, mondhatni Szent István-i elveken alapuló politikai hagyományhoz való visszatérést) a Deák és Eötvös által megfogalmazott 1868-as nemzetiségi törvény jelenti. Ennek alap-vető üzenete ugyanis az ún. „politikai nemzet” gondolata, amely ragaszkodást jelent a történeti magyar állam területi integritásához, azonban a nemzeti egyéniségek, kisebb-ségek jogait is pontosan, a politikai gyakorlatban megvalósítható és megvalósítandó formában rögzíti, így nem pusztán a természetjogra, humanizmusra hivatkozó elvont idea. „Eötvös azonban – írja Szekfű az 1868-as törvény elvi alapjai kapcsán – ha nem is az elvekben, de hitt ez erkölcsben és abban, hogy az emberek képesek jóakarattal úgy szabályozni egymás közti viszonyaikat, amint azt az emberi méltóság és természet [! − E. V.] joggal megkívánja minden egyén számára. Mint liberális politikus, az államot nem

Erős Vilmos 19 Állam- és nemzeteszmék

kényszerítő intézménynek tekintette, állami szabályozással csak addig élt, ameddig a rendezés érdekében szükségesnek látszott, s ehhez képest a bármily nemzetiséghez tar-tozó egyének szabadságát az állammal is tiszteletben tartatta. De Eötvös sem mondott le az állam magyar jellegéről, az új berendezést történeti patinával Deák segítségével vonta be és építette szervesen történetünkbe, amikor az államélet magasabb köreiben megtartotta a magyar hivatalos nyelvet és kialakította a »politikai nemzet« [kiemelés – E. V.] fogalmát. A politikai nemzetbe [kiemelés – E. V.], Deák fogalmazása szerint, minden állampolgár beletartozik, nemzetiségi különbség nélkül és mint annak tagja, teljes egyenjogúságot élvez. A magyarság itt tényleg ugyanazt a szabadságot adta meg a nem magyaroknak, mellyel önmaga is rendelkezett, többet nem lehetett adnia, s hogy amit adott, azt komolyan gondolta és adta, azt bebizonyította Deák, amikor az újvidéki szerb gimnázium dolgában síkraszállott az anyanyelvű középiskolai oktatás mellett, más alkalommal pedig megkövetelte, hogy a nemzetiségek színházait és kulturális intézményeit az állam ugyanolyan arányban támogassa, mint a Nemzeti Színházat és más magyar művelődési célokat.”17

Ebből a szövegrészből világosan látszik, hogy Szekfű nézeteihez a politikai nemzet fogalma áll legközelebb, az egész általa felvázolt folyamat egyfajta végpontjának, be-tetőződésének tekinti az 1868-as nemzetiségi törvényt, Eötvös és Deák alkotását, ami előadásában a magyar történelem korábbi korszakaiban is érvényesülő „politikai tehetség” nagyszabású bizonyítéka. S hogy ez a politikai nemzetfogalom a népi nemzetfogalommal szemben konstituálódik, azt számos egyéb bizonyíték mellett (vö. például Népiség, nem-zet, állam, A népi elv két arca, Lírai történetszemlélet című tanulmányaival a harmincas évekből), világosan igazolja éppen a 19. századi fejleményekre, illetve az 1848–1849-es eseményekre vonatkozóan a már említett Schittenhelm Ede című írás 1937-ből, amelyre Szabó Dezső írt vitriolos és roppant terjedelmes választ Ede megevé ebédem címmel a Ludas Mátyás Füzetek vonatkozó évfolyamában. Szekfű cikkének apropója – mint isme-retes, s mint írja is – a budai hegyekben, lakásának közelében tett sétája volt. Ennek során felfedezte az 1848–49-es forradalom és szabadságharc során elesett német nemzetiségű, de magyar (tehát a magyar ügyért, mondhatnánk patrióta motívumokból életét áldozó) Schittenhelm Ede sírját. Szekfű szerint ez az eset példaértékű és világosan bizonyítja, a hagyományos (ősi) magyar (Szent Istvántól származó) politikai nemzet létét, a termé-szetes asszimiláció lehetőségét és példáját, hiszen 1848-ban egy olyan német születésű honvéd adta életét a magyarság politikai függetlenségéért, akinek származása, vérsége és neve okán inkább az ellenkező oldalon kellett volna harcolnia.

Szekfű mindebből egy általánosabb, saját kora politikai viszonyait is megvilágító, sőt cselekvési alternatívát is ajánló (illetve azt mindenképpen sugalló) alternatívát is felvázol. Szerinte ugyanis Schittenhelm Ede esete világos bizonyítéka, hogy a magyarság számára nem alkalmas a hitleri Németországban uralkodóvá vált, a faji-vérségi-leszármazási – tehát Volkstum – alapon álló nemzetfogalom. Ez a birodalom határain kívül előírja a németség számára a disszimilációt, azaz népi egyéniségük és kultúrájuk megőrzését, amely persze egy (immár nem túl távoli) újjárendezés alkalmából politikai színtérre is áttevődik, hiszen alapjaiban segítheti elő a Harmadik Birodalom hegemóniáját jelentő Új Európa megteremtését. Szekfű írásában konkrétan utal arra, hogy a hitleri Birodalom a „népközösségi” gondolatra alapítva az államon kívül élők számára is ugyanolyan jogo-kat adott, mint az állami határokon belül élőknek, ezt azonban kizárólag nagyhatalmi helyzete miatt teheti meg és érvényesítheti. A magyarság azonban, mint „kis nép hiába

Erős Vilmos 20 Állam- és nemzeteszmék

vállalkoznék leszakadt testvéreinek hasonlóan erélyes összefogására: a kisebbségek védelmének azon »népi« és »faji« [kiemelés – E. V.] megvalósítása, melyet a Németbi-rodalom megkezdett és folyton növekvő nemzetközi befolyásával támogat, gyönge és kis nép számára nem valósítható meg, ebből a szemszögből mondhatjuk, hogy a »völkisch« gondolat épp a németség fejlődésére és felemelkedésére a legnagyobb jelentőségű ta-lálmány, s a német hegemónia terjeszkedésének legcélszerűbb eszköze.”18

Szekfű szerint azonban ez a szemlélet a magyarságnak nem előnyös, fölösleges, mert a középosztály (sőt az egész magyarság) meggyengítését segíti elő, hiszen fő célja a disszimiláció, ami végső, leginkább szélsőséges formájában a magyar állami egység és szuverenitás ellen is irányul. Ezzel szembeállítva ismét megerősíti, hogy a magyarsághoz való tartozás inkább tudatos dolog, tudati kérdés, s a középosztályt éppen azért bírálja, mert e gondolattól elmaradt, s nem a nemzeti műveltség elsajátítását, mélyítését tekinti fő céljának, pedig ezen alapulhat társadalmi-politikai vezető szerepe is: „Ne felejtsük el – írja Szekfű –, hogy elsősorban nemzeti tudományunk, művészetünk, műveltségünk az, ami megkülönböztet más népektől, ami igazán határvonalat alkot köztünk és ide-genek közt, s így az a középosztály, mely széles rétegeiben elmaradt ettől az igazán magyarrá tevő műveltségtől, következésképpen a nemzeti út felismerésében sem eléggé biztos többé.”19

Amint erről már szó esett, Szekfű írására Szabó Dezső írt maró, támadó kritikát. Szabó ebben sok tekintetben összegzi a két világháború közötti berendezkedésre, a kö-zéposztályra, az ún.„neonacionalizmus”-ra és Klebelsbergre irányuló korábbi kritikáját, melynek számos eleme jogosnak tűnik. (Így a radikális földreform és a parasztság kér-dése, a kultúrfölény gondolatának elvetése, a felekezeti probléma felvetése, a szomszéd népekhez való közeledés, általában a demokratikus berendezkedés stb.). Szabó nézetei alapjában mégis fundamentalistáknak tekinthetők (Az elsodort falu kísért itt is), hiszen végső soron az „idegen”, német/sváb származású középosztályt teszi minden problémáért felelőssé, ezért utasítja el a Szent István-i nemzetfogalmat. Magyarán disszimilációra, a németségnek (azután persze a zsidóságnak is) a magyarságból való kiszorítására ösz-tönöz, s nézetei itt érintkeznek Németh László gondolataival. Itt szeretném felhívni a figyelmet Szabó István nézeteire is, melyek mind Szabó Dezső, mind Németh László eszméivel érintkeznek. (Minderre még visszatérek.) Szabó István 1943/44-es cikksoro-zatában ugyanis három korszakot különböztet meg a magyar nemzettudat változásában/alakulásában: a 19. század közepéig a rendi (nemesi) nemzetfogalom volt az uralkodó, ezután a liberális politikai nemzetfogalom kerül előtérbe (főként 1867 után), saját korának „uralkodó eszméje” azonban a népi nemzet gondolata kell legyen, amelyet legmagasabb rendű formájában szerinte a Mályusz-féle népiségtörténeti iskola valósít meg. Szabó nézetei emellett több ponton érintkeznek a Szekfű által kifejtettekkel, de például éppen az 1868-as nemzetiségi törvény, illetve a liberális „politikai nemzet” fogalmának érté-kelése alapvetően különbözik: míg Szekfű mindezt a fejlődés végpontjaként, logikus betetőződéseként értelmezi, Szabó csak egy fejlődési fokozatként; szerinte ugyanis a fogalom, illetve az erre épülő történettudomány nem tud mit kezdeni például a nemzeti kisebbségekkel. Sőt, pontos ismeretei sincsenek e kisebbségek számáról, statisztikai összetevőiről, területi megoszlásukról, mozgásuk irányáról, ezért aztán a magyar törté-nettudomány jogosan helyezi érdeklődésének középpontjába – főként Mályusz nyomán – ezt a kérdéskört. (Elismeri ugyan Szekfű és Hóman Magyar történetének érdemeit

Erős Vilmos 21 Állam- és nemzeteszmék

ebben, de ott csak inkább előzetes lépéseket regisztrál, Mályusznál viszont egyenes és kifejezett áttörést.)20

Ismét visszatérve Szekfű gondolatmenetéhez, a század utolsó felének tendenciáiból végül a dualizmus korának nemzetiségi problémáit elemzi. A korszak fő hibájának azt tartja, hogy az Eötvös és Deák alkotta nemzetiségi törvényt nem tartották be, a hivatalos magyar politika (illetve részben a publicisztika is) inkább az erőszakos asszimilációra törekedett, bár lépései szerinte korántsem voltak annyira agresszívek, mint azt a ma-gyarság ellenségei (Robert W. Seton-Watson, Harold Steinacker) állították. Ráadásul ezt az erőszakos asszimilációt, illetve ezzel karöltve a magyar nagyhatalmi, imperialista ábrándokat többnyire olyanok terjesztették, akik eredetileg nem magyar származásúak voltak, s az újonnan jött és gyökértelen (az „ősi” magyar tradíciót nem ismerő) neofiták túlbuzgóságával, mértéktelen sovinizmussal kívánták bizonyítani magyarságukat.21 A mérleg persze Szekfű szerint nem jobb a nemzetiségi oldalon sem, hiszen a francia nemzetállam eszméjének megfelelően a nemzetiségi kisebbségek végső soron vagy önálló nemzetállam kialakítására (szlovákok), vagy a meglévő saját államukhoz való csatlakozásra törekedtek, ami lehetetlenné tette a megegyezést. Bíró Sándor kutatásainak eredményeit említi példaképpen, aki új forrásaival világosan bizonyította a kiegyezést lehetetlenné tevő intranzigens román irredenta befolyását a magyarországi román nem-zetiségi politikára.22 Felveti természetesen az asszimiláció kérdését is, sőt a korszak egyik legpozitívabb vonásának tekinti a nagymértékű német és zsidó asszimilációt, ami szerinte természetes folyamat volt, a magyar „szellemi fölény” eredménye, s mindenek-előtt az értelmiség, a középosztály tagjait érintette. Voltak persze ennek árnyoldalai is (ezek a negatív hatások saját korában érezhetőek), hiszen számon tart felületesen, rosszul asszimiláltakat is, akik éppen ekkoriban (tehát a 30-as évek végén, 40-es évek elején) bizonyították ezt azzal, hogy nagyban igyekeztek disszimilálódni egy előnyösebbnek vélt politikai helyzet és ideológia hatására.

Amint korábban szó esett erről, Szekfű mindezzel jóval nagyobb terjedelemben foglalkozik franciául megjelent írásában, ami lehetőséget ad 1942-es tanulmányának behatóbb értelmezésére, elemzésére is.23 Amint erről szintén volt már szó, 1926-os tanulmányát meghosszabbítja a század végéig, s az írás első felében lényegében megis-métli, amit korábban kifejtett, és ismét az Eötvös−Deák-féle elképzelést tekinti irány-, sőt példamutató elképzelésnek. Behatóan elemzi, hogyan tett le minderről a magyar politika (Beksics Gusztáv, Grünwald Béla) és főként a publicisztika, de jóval nagyobb energiát fordít az osztrák (Ludwig Gumplowitz, Steinacker), német, erdélyi szász, cseh (Edmund Bernatzik), román (Aurel C. Popovici), rutén nemzetiségi törekvések túlzó, irredenta és soviniszta jellegének a bemutatására. Rámutat arra is, hogy mindezek a mozgalmak felváltva (mindig a saját pillanatnyi érdeküknek megfelelően) használták a francia, illetve a német nemzet-fogalmat; ha önálló állami léttel bírtak, akkor állam és nemzet határait akár erőszakosan is azonossá kívánták tenni (asszimilációra törekedtek), ha nem, akkor pedig a disszimiláció programját hirdették. Különösen jelentősnek tartom a Paul de Lagarde, Heinrich von Treitschke és mások (Raimund Friedrich Kaindl, Ernst Hasse) által képviselt nagynémet, pángermán ideológiával való szembefordulást. Ez az etnikai nemzetfogalomra épített, azaz a nemzetet vérségi, faji, nyelvi-leszármazási, egye-nesen biológiai egységnek tekintette, amelynek fő feladata a népek, fajok egymás között a létért folytatott erőszakos harcában való helytállás, a más, alacsonyabb rendű népek leigázására való törekvés, s amelyből így teljesen hiányzott a más népek iránti tisztelet, megbecsülés. A németeknél mindezt az Alldeutscher Verband testesítette meg, amely

Erős Vilmos 22 Állam- és nemzeteszmék

a jelzett nemzetfogalom alapján (még Treitschkét is felülmúlva) meghirdette a németek világuralmi törekvéseit, szemben Bismarck politikájával, amely az „államrezonon”, a hatalmi egyensúly (és így végső soron a politikai nemzet) gondolatán épült fel.

„L’association dite »Alldeutsches24 Verband«, qui par les notions de »Volkstum« et de »Volksboden« a préparé l’avénement du nationalsocialisme [! − E. V.], essaya d’étendre l’hégémonie allemand sur toute L’Europe carpathique [kiemelés – E. V.], en mobilisant les minorités vivant en dehors des frontieres du Reich. Les membres de cette association furent donc les antagonistes acharnées de Bismarck, et tandis que le chan-celier se contenta jusq’au bout de la participation de la Hongrie a la Triple-Alliance, les »Alldeutsch« voyaient les plus grand obstacle de leurs projets précisement dans le conscience politique des Hongrois. Pour eux, Treitschke n’était plus une autorité.”25 („Az »Alldeutsches Verband«-nak nevezett egyesület, amely a »Volkstum« és »Volksboden« fogalmak által a nemzetiszocializmus útját egyengetve a német hegemóniát a Harmadik Birodalom határain kívül élő kisebbségek mozgósításával megkísérelte egész Kárpát-Európára [kiemelés – E. V.] kiterjeszteni. Ennek az egyesületnek a tagjai tehát esküdt ellenségei voltak Bismarcknak, hiszen amíg a kancellár mindvégig megelégedett azzal, hogy Magyarország részt vesz a Hármas Szövetségben, addig a »pángermánok« terveik megvalósításának a legfőbb akadályát éppen a magyarok politikai öntudatában látták. Számukra már Treitschke sem jelentett tekintélyt.”)

A tanulmány értelmezésére – s különösen a jelzett Kárpát-Európa fogalomra – még visszatérek, fontosnak tartom már most kiemelni, hogy Szekfű ebben az írásában megol-dást is sugall a nemzetiségi ellentétekre. Szerinte történelmi párhuzam van/lehet a vallási és nemzetiségi tolerancia történelmi fejlődése között: miként a 16–18. századi hosszú harcok eredményeképpen megszületett a vallási felekezetek békés egymás mellett élését valló felfogás (amely szerinte nem elsősorban a protestáns racionalizmusból, hanem a keresztény-humanista „természetjogból” származott), ugyanúgy megszülethet a megelőző két évszázad nemzetiségi küzdelmeiből a nemzetiségek természetjogának elismerését, a toleranciát és az egyéniségek kölcsönös tiszteletét jelentő új felfogás. Ez Szekfű szerint szintén a keresztény valláserkölcsi, „természetjogi” felfogás alapján valósulhat meg.26

Hogyan lehet összegezni Szekfű nagyszabású tanulmányának fő gondolatait, és miként értelmezhető mindez? Mindenekelőtt feltétlenül leszögezendő: Szekfű írásának aktuális, történetpolitikai vonzatai voltak (ez természetesen nem meglepő a szekfűi életműben), közelebbről pedig az, hogy munkája alapvetően a politikai nemzet gondolatára épít.27 Ez a politikai nemzet, azaz a magyarság „politikai tehetsége”, amely az ún. Szent István-i állam fogalmának is az alapja, Szekfű szerint az egész magyar történelem differentia specifica-ja, amely mindenkor (tehát a középkorban, a török hódítás idején, a 18. században és az újabb kori történelemben is) meghatározza a nemzetiségekhez való viszonyulás alapjait. Nem lehet kétséges az sem (a korábbiakban számos szövegrészlet kiemelésével utaltam minderre), hogy ez a politikai nemzet fogalom az ún. népi nemzet fogalmával szemben konstituálódik és konfrontálódik, azaz magából az oppozícióból nő ki, hiszen az itt elemzett szövegből is nyilvánvaló Szekfű számos nyílt vagy (ritkábban) bújtatott polémiája a népi/népiségi/„völkisch” alapokon nyugvó szemlélettel és történetfelfogással. Számos példa található még erre a Népiség, nemzet, állam, A népi elv két arca, Lírai történetszemlélet című írásokban, vagy akár a Történetpolikai tanulmányokban is.28

A népi szemlélettel való konfrontáció központi szerepét Szekfű ekkori szemléletében világosan bizonyítja, tovább erősíti a francia nyelvű kötet utolsó tanulmánya az erdélyi

Erős Vilmos 23 Állam- és nemzeteszmék

szász történetírásról, amely (mint korábban erről esett szó) magyarul is megjelent a Magyarságtudomány című folyóiratban, illetve első része a Revue d’Histoire Comparée 1943-as évfolyamában. Szekfű ebben a nagylélegzetű esszében a 16. századtól tekinti át az erdélyi szász történetírás fejlődését. (Ennek bizonyos elemeivel – Scheseus – már pályájának első éveiben is foglalkozott.) Ez értelmezése szerint egyértelműen összhangban áll a szász nemzeti öntudatra ébredéssel. A tanulmány szűkebb szakmai szempontból is roppant alapos, számos részlettel, részletes elemezéssel világítja meg az addig összefüg-gően sehol nem vizsgált problematikát. Különösen Honterus, valamint a magyarság nagy ellensége, August Ludwig Schlözer, aztán a 19. századból a Teutschok, Georg Daniel és Friedrich, utána pedig a két világháború közötti időszak műveit emeli ki. (A fejlődés vonalát tehát itt is elvezeti egészen a saját koráig.) Különösen a Teutschokról írottakra (tehát a 19. századra vonatkozó megállapításokra) hívnám fel a figyelmet. Szekfű máshol is többször idézi őket, akik a romantikus népi gondolattól, a népközösség felfedezésétől ihletve írták meg saját népük történetét, nyilvánvalóan elősegítve egyfajta népi öntudatra ébredést is. Szekfű szerint ez akkor az alapvetően pozitív romantikához tartozott, nem voltak nagynémet felhangjai (mint például Steinackeréknél), sőt kifejezetten humaniszti-kus tartalma volt. „Mindketten megegyeztek abban – írja Szekfű a két Teutschról –, hogy a körülményektől követelt engedményekre mindvégig hajlandóak voltak, akceptálták, bár szeretet nélkül a magyar államban létet és bármennyire németnek is érezték magu-kat, a szász népi egyéniség [kiemelés a következőkben is – E. V.] fenntartásában látták az egyedüli lehetőséget. Ezt a népi egyéniséget egyformán támogatták kifejlésében, a történetírói munkásság mellett elsősorban az egyházban, azután a »Vereinban« és a szász társadalmi élet minden megnyilvánulásában.”29

Ez a tendencia, tehát a népi, „népközösségi” gondolat érvényesítése azután a két vi-lágháború közötti időszakban (Szekfű saját korában is) folytatódott, azonban elvesztette minden humanisztikus tartalmát, s már a Habsburgok 16. századi erdélyi politikájában is a német „Südostpolitik” egyfajta előképét láttatta. Eszerint a dinasztia szászokhoz való viszonyát is ez az anakronisztikus „népközösségi” (majdhogynem néptársi) gondolat determinálta. Amint erről részben már esett szó, különösen két művet emel ki, a régi ismerős R. Gooss könyvét (Gooss-ról már 1912-ben is recenziót írt) és M. Depnerét, aki az erdélyi fejedelemségről írt munkájában képviseli ezt az ideológiát.30

Nyilván joggal vetődik fel a kérdés: mi a tartalma a Szekfű által a népiséggel szemben felvonultatott politikai nemzetfogalomnak, illetve mi az üzenete Szekfű korának (mond-juk) politikai-szellemi-tudományos viszonyaival való összefüggésben?31

Szekfű itt bemutatott szövegeiből és más tanulmányaiból, illetve az ezzel kapcsolatos szakirodalomból32 is meglehetősen egyértelmű, hogy számára a politikai nemzet fogalma mindenekelőtt az ún. Szent István-i államot jelentette. Pontosan soha nem definiálta a fogalmat, és ennek tartalma/jelentése nyilvánvalóan bővült, de legalábbis változott, új elemekkel és hangsúlyokkal telítődött életművének kiteljesedése során. Például a húszas években nyilvánvalóan fontos kultúrfölény-gondolat – úgy tűnik – fokozatosan elgyengül, elhalványul (bár még itt is vannak nyomai, viszont ez akár a népiek, például Szabó Dezső, Németh László vagy Bajcsy-Zsilinszky Endre kritikájának hatása lehet), s fokozatosan átadja helyét egy, a Duna-völgyi népek egységét, egymásra utaltságát jobban hangsúlyozó elképzelésnek. Persze nem feledhető, hogy a fenti szövegben is szüntelen a magyar politi-kai tehetségről, sőt magyar kulturális-szellemi fölényről beszél, azaz a magyarság vezető szerepét továbbra sem kérdőjelezi meg. A Szent István-i állam legfontosabb tartalma

Erős Vilmos 24 Állam- és nemzeteszmék

Szekfűnél mégis az, hogy – bár tartalmaz alárendelten etnikai, bizonyos esetekben faji (pl. a népfaj fogalma a Történetpolitikai tanulmányokban) összetevőket is – a magyar-ságot mindenekelőtt történeti, sőt szellemi, kulturális, lelki képződménynek tartja (ezt erősítik a korábbi idézetek pl. Széchenyitől, de a 16–17. századi magyar kultúrára való utalások is). Vagyis, noha nem tekinti problémamentesnek az asszimiláció lehetőségét, mégis az idegeneknek, más nemzetiségeknek a magyarsággal való együttélését, a ma-gyar kultúrába, történelembe – vagyis a nemzetbe – való integrációját, valamint ennek a kultúrának az európai (keresztény?) értékekkel való átitatását, megtermékenyítését egyenesen a magyarság fennmaradása legfontosabb előfeltételének tekinti. Külön tisz-tázandó kérdés még, hogy ebben milyen (nyilván nagy) szerepe van Szekfű katoliciz-musának, a történelmi vezető/„uralkodó” osztályokhoz, rétegekhez való viszonyának (s általában a szociális reformok kérdésének), és az is világos, hogy a fogalom egyik fő üzenete nyilvánvalóan a területi integritás, a revízió,33 azaz a történelmi Magyarország egységéhez való ragaszkodás.34

A fenti tanulmány(ok) elemzése kapcsán fel szeretném hívni a figyelmet (ez eddig nem történt meg a Szekfűvel foglalkozó irodalomban) Szekfű és a Revue d’Histoire Comparée körének (persze ismert) kapcsolatára. Hiszen nem feledhető, hogy az Állam és nemzet című kötet, benne a korábban elemzett tanulmány, a már jelzett módosításokkal, franciául a folyóirat könyvsorozatában jelent meg 1945-ben, illetve – amint erről szintén szó esett – 1943-ban, a folyóirat első évfolyamában publikálták Szekfű erdélyi szász történetírásról szóló cikkének első részét is, amelynek ideológiai/eszmei vonatkozásaira korábban utaltam. Nyilvánvaló kapcsolódási pont Szekfű és a folyóirat szerkesztői kö-zött az a tény, hogy Benda Kálmán és Kosáry Domokos, a Revue d’Histoire Comparée szerkesztői Szekfű közvetlen tanítványai, akik életük végéig mesterüknek tekintették őt, azaz joggal felételezhetjük, hogy ekkor is eszmetársai voltak. És hogy ez a kapcsolat nem korlátozódott pusztán a megjelenésre (bár tudjuk, ez is számít, Mályusz Elemér például soha nem publikálhatott a lapban), azt világosan bizonyítja a francia fordítás szóhasználata, amely immár nem Szent István-i államról, hanem Kárpát-Európáról szól a történelmi Magyarország kereteire vonatkozóan.35 Kárpát-Európa fogalomról pedig ismert, hogy a már többször említett Revue d’Histoire Comparée, az 1943-ban, a Teleki Intézet kiadásában megjelent folyóirat, történetpolitikai és tudományos programjának vezérfogalma volt, amit Kosáry Domokos fejtett ki bővebben (inkább tudományos szem-pontból) a folyóirat első számában.36 Mindez nem volt előzmények nélküli, hiszen – amint Kosáry Domokos több, az 1980-as években közzétett megnyilvánulásából kiderült37 – már 1939-ben megalakult az ún. Kárpát-Európa csoport, amely végeredményben (hiszen tagjai alapvetően történészek voltak, például Szekfű régi barátja és levelezőtársa, Török Pál, de Hajnal István is) sok vonatkozásban az Annales-hez közelálló történetírói program megvalósítását tűzte ki céljaként. Előtérbe helyezte a társadalomtörténeti, alkalmanként strukturális szempontokat, és mindenképpen az összehasonlító megközelítési módot, sőt a regionalizmus módszerét is. Természetesen nem lehet kétséges a politikai üzenet sem: például Mályusz Elemér népiségtörténetének, vagy a hivatalos politikának egyértelmű német tudományos és politikai orientációja helyett a francia, illetve ezzel összefüggő, angolszász kapcsolatok előtérbe helyezése. Konkrét tudományos programként azután Kosáry Domokos fogalmazta meg a fő célkitűzéseket Az összehasonlító történelem néhány problémája című, már említett 1943-as, immár emblematikus cikkében.38 Kosáry ebben (Marc Bloch nyomán) veti fel alapvető fogalmi keretként a folyóirat által

Erős Vilmos 25 Állam- és nemzeteszmék

művelendő összehasonlító társadalomtörténeti kutatás számára Kárpát-Európa fogal-mát, szerinte ugyanis több közös, általános vonás van e régió fejlődésében. Ezek közül mindenekelőtt a földrajzi feltételeket, a faji egységet (a fajt történelmi tekintetben értve), az etnikai sokféleséget, a társadalmi fejlődés sajátosságait (pl. nincs római előzmény, eltérően a Nyugattól, nem a burzsoázia hozza létre a nacionalizmust, reneszánsz és reformáció felemásan és gyökértelenül jelentkezik) emeli ki. Összességében tehát ez a program Kárpát-Európa régiójának a Nyugat fejlődésével való összehasonlító elemzését tartja a legfontosabbnak, amelynek azután világos politikai üzenete is van: nem átmeneti zónának tekinti e területet, főként nem a kelet-európai fejlődés valamiféle variánsának, hanem a nyugati fejlődés egy konkrét, sajátos (e sajátosságokat kell felfednie a folyó-iratnak) képződményének. Hogy ez konkrétan milyen politikai kereteket implikált – pl. Bibó István szerint Habsburg-restaurációt, ami erősen kétséges –, arról nyilván nem nyilatkozhattak Kosáryék, de egyértelmű, hogy a nyugati – francia, angol – polgári, demokratikus parlamentáris rendszereket tekintették mintának, s így mind a német-, mind a szovjetellenes alapállást.39

Természetesen nem állítható teljes bizonyossággal, hogy Szekfű minden részletében osztotta e nézeteket, hiszen saját magyar nyelvű szövegében nem szerepel a fogalom ilyen módon. Ugyanakkor jól tudott franciául, nem lehet kétséges, hogy a végső válto-zathoz beleegyezését adta, és esetében is voltak előzményei ennek az orientációnak.40 Nem feledhető az sem (azonkívül, hogy a Kárpát-Európa Kör tagjai közül sokan az ő tanítványai közül kerültek ki), hogy Kosáry Domokos ekkor is alapvetően osztotta Szekfű nézeteit, politikai és tudományos tekintetben is mesterének tartotta, tehát jogos a feltételezés kettejük nézeteinek ekkori alapvető párhuzamairól.41

Mit lehetne még kiemelni Szekfű tanulmányából? Egy módszertani kérdést, amely persze egyáltalán nem független a politikai mondanivalótól. Lehetetlen nem észrevenni, hogy bár Szekfű írásában több alkalommal is elutasítja a mérésre (ma kvantifikációt mondanánk), számolásra (népszámlálásra), statisztikai adatokra összpontosító történetírói metódust (ezen persze főként a népiségtörténeti szempontokat érti),42 tanulmányából süt a társadalomtörténeti megközelítés igénye, sőt ténye. Láthattuk például, hogy érvelése szerint a középkori magyar királyok nemzetiségekhez való viszonyát (vagy a beköltöző nemzetiségek magatartását, letelepedését) nem valamiféle visszavetített, anakronisztikus népi megfontolás, összetartozás érzés stb. (a magyar népiség erősítése vagy gyengítése), hanem csupasz hadi vagy gazdasági érdek határozta meg. De ugyanez érvényes, és ugyan-ezek az érvek hangoznak el a 18. századi Habsburg telepítési politika, a 16–17. századi főúri „jobbágypolitika” vonatkozásában is, s nem lehet kétséges, hogy nagyon hasonló munkál mondjuk a dualizmus kori asszimiláció problémáit feszegető fejtegetésekben. Természetesen lehet mindebből hiányolni a konkrét alapkutatásokat, esettanulmányokat, új forrásbázisra (mélyfúrásra) alapozott tudományos-metodikai eszköztár kiépítését, s fel lehet róni Szekfűnek azt is, hogy nem foglalkozott a modern történeti demográfia olyan alapkérdéseivel, mint a termékenység, a halandóság, járványok stb. Azaz lehet mindezt egy, a magyar történelmet (a történeti demográfiát, a nemzetiségi kérdést, a nemzettu-dati problematikát) nemzeti sorskérdésként interpretáló (s így tudománytalan), a crocei értelemben vett etiko-politikai, legjobb esetben prezentista „politikai társadalomtörté-netként” lesajnálni/minősíteni.43 Nagy kérdés azonban, hogy a második világháború árnyékában erre volt-e szükség és lehetőség.44 Másrészt az mindenképpen leszögezendő, hogy Szekfűnek ez a tanulmánya (s például a teljes francia kötet) inkább alapvetően

Erős Vilmos 26 Állam- és nemzeteszmék

problémacentrikus, a szintetizálás igényével készült eszmetörténeti, közelebbről poli-tikai eszmetörténeti munka. Ennek pedig minden aktuális üzenetével, Szekfű kedvenc kifejezésével retorikai, „homiletikus” ingrediensével együtt az a jelentősége, hogy „helyi érték” szempontjából a „modern” társadalomtörténeti megközelítéssel egyenértékű,45 s a későbbi (szintén modern) nacionalizmus-kutatások fontos előzményeként értelmezhető/értékelhető.

Jegyzetek

1 A publikáció elkészítését a TÁMOP 4.2.1./B-09/1/KONV-2010-0007. sz. projekt támogatta. A projekt az Új Magyarország Fejlesztési Terven keresztül az Európai Unió támogatásával, az Európai Regionális Fejlesztési Alap és az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósult meg.

2 Vö. Szekfű Gyula: A nemzetiségi kérdés rövid története. In uő: Állam és nemzet. (Tanulmányok a nemzetiségi kérdés történetéről.) Budapest, 1942, 85−177. o. Újból megjelent In uő: Nép, nemzet, állam. (Válogatott tanulmányok.) Válogatta, szerkesztette és a kiegészítő jegyzeteket írta Erős Vilmos. Budapest, 2002, Osiris Kiadó, 476–546. o.

3 Filológiai jellegű megjegyzés: Dénes Iván Zoltán már részben rámutatott arra, de a kötet kézbevételével ez rögtön kitűnik, hogy a francia nyelvű kiadás alapvetően eltér a magyartól. A francia változat ugyanis Szekfű 1926-os, a magyar nyelvkérdést felvázoló írásának egy részlete, utána következik egy korábban sehol nem publikált munka a magyar nyelv és a kisebbségek történetének 19.századi alakulásáról. A francia kötet gerincét is „A nemzetiségi kérdés rövid története” alkotja. (A francia változat azonban már a címében is különbözik, s nem egyszerűen a magyar szöveg fordítása, hanem – például a középkorra vonatkozóan – Szekfű egyéb írásainak ötvözésével készült.) Az utolsó tanulmány az erdélyi szász történetírásról szól, ami nem szerepel a magyar nyelvű kötetben, korábban a Magyarságtudományban, illetve első része magában a Revue d’Histoire Comparée című folyóirat 1943-as évfolyamában jelent meg. Vö. Jules Szekfű: État et nation. Paris, 1945, Les Presses Universitaires de France /Bibliotheque de la Revue d’Histoire Comparée, IV./, illetve uő: L’historiographie des Saxons de Transylvanie. I. Revue d’Histoire Comparée, 1943.

4 Szekfű a természetes asszimiláció két lehetőségét vázolja fel: a felsőbb, nemesi rétegek számára szinte automatikusan történik mindez a (magyar) nemesi jogok elnyerésével. Az alsóbb társadalmi rétegek számára pedig az 1351. évi törvények hozzák meg ezt, amikor a korábbi szabadságaikat elvesztvén, egységes szolgáltatásokat állapítanak meg számukra.

5 Szekfű: Nép, nemzet, állam… 494. o.6 Vö. mindezekhez még Steven Bela Vardy: The Ottoman Empire in European Historiography:

A Reevaluation by Sándor Takáts. In uő: Clio’s Art in Hungary and Hungarian America. East European Monographs. Boulder, Colorado, 1985. (Distributed by Columbia University Press.) 129−145. o.

7 Vö. mindezekről még Erős Vilmos: Sebestyén Gyula bírósági pere Szekfű Gyulával. In Történeti Tanulmányok XVII. Debrecen, 2009/2010. (Megjelenés alatt.)

8 Vö. Szabó István: Ugocsa megye. Budapest, 1937 /Magyarság és nemzetiség/.9 Szekfű: Nép, nemzet, állam… 498. o.10 Uo. 506. o.11 Itt egyébként nyilvánvaló az utalás Szekfű szövegében Keyserling híres művére. Vö. Graf Hermann

Keyserling: Das Spektrum Europas. Heidelberg, 1928, Niels Kampmann Verlag.12 Szekfű: Nép, nemzet, állam… 508. o. Itt érdemes felfigyelni, Szekfű szinte kínosan ügyel, hogy a

katolikus és protestáns oldalt egyforma mértékben szerepeltesse.

Erős Vilmos 27 Állam- és nemzeteszmék

13 Uo. 512. o. Látható, hogy Szekfű szövege egyenesen tobzódik az – itt éppen német – népi felfogás elleni kitételekben. A textus nyilvánvalóan a német népi szemlélet egyik markáns képviselőjével, Konrad Schünemann-nal polemizál, aki nevezetes és a magyar történészek által jól ismert könyvében azt bizonyítja, hogy Mária Terézia telepítési politikája ilyen (tehát a Szekfű által éppen a jelzett szövegben cáfolt) motívumokból származott, azaz a német népi erő keletre történő kiterjesztését szolgálta. Hogy bizonyosan Schünemann-nal vitatkozik Szekfű, az a jelen szövegéből persze nem teljesen egyértelmű (a francia változatból sem), de bizonyos a Rövid magyar történetben, ahol Szekfű szintén külön fejezetet szentel e kérdésnek, s ott Schünemann művére hivatkozik. Vö. Szekfű Gyula: Rövid magyar történet, 1606–1939. Budapest, 2002, Osiris Kiadó, 153.o. [Schünemann-nal egyébként Szabó István is igen harcosan vitatkozik, már a harmincas évek elején. Lásd A harmadik út felé. (Szabó István történész cikkekben és dokumentumokban.) Szerk. Erős Vilmos. Budapest. 2006, Lucidus Kiadó, /Kisebbségkutatás Könyvek/.] Igen fontos egyébként Szekfű szövegének folytatása is, ahol leszögezi: a szóban forgó telepítési politika motívumai (népi helyett) legfeljebb vallásiak,de leginkább gazdaságiak, és a merkantilista gazdaságpolitikából vezethetők le. (Vö. Szekfű: Nép, nemzet, állam…) Ugyanez a helyzet azután Szekfű interpretációjában a nagybirtokosokkal. Szerinte ugyanis – amint erről szó esett – őket sem lehet megróni azért, hogy idegen, nem magyar jobbágyságot telepítettek birtokaikra, hiszen őket is elsősorban gazdasági, nem pedig népi érdekek vezették, s ezért alkalmazták szívesen a földműveléshez jól értő szlovák (tót), sváb (német) és magyar munkaerőt. „Voltak azután egyes katolikus urak – írja Szekfű –, a 18.század első felében főként, a katolikus restauráció évtizedeiben, akik szívesebben láttak katolikust, mint protestánst birtokaikon, s adataink vannak arra, hogy a református magyar jobbágyságtól megvonták a vallásgyakorlatot, néhol egyenesen elküldték, több esetben ezek maguktól elköltöztek oly vidékre, hol vallásukat szabadon gyakorolhatták. Ez bizonyára káros dolog volt az örök magyarság szempontjából, azonban semmiképp nem írható fel bűn gyanánt az akkori nagybirtokosoknak, akik nem vetkőzhették le saját rendi és állami jellegű magyarságukat, nem vehették fel előre a még csak néhány évtizeddel később megszülető nyelvi nacionalizmust, sem pedig a kétszáz évvel későbbi új népi szemléletet.” (Szekfű: Nép, nemzet, állam… 513. o. Kiemelések – E. V.)

14 Vö. Iratok a magyar államnyelv kérdésének történetéhez, 1790−1848. Szerk. és bev. Szekfű Gyula. Budapest, 1926, Magyar Történelmi Társulat; Szekfű: Nép, nemzet, állam… 293−453. o.

15 Vö. La langue hongroise et les minorités. In Jules Szekfű: État et nation… 31−103. o.16 Az osztrák történész egy könyvéről egyébként Szekfű már 1913-ban recenziót ír, illetve levelezésük

megtalálható EKK, G 628 R. Goos levelei Szekfű Gyulához. A recenzióról vö. Szekfű Gyula: Roderich Goos: Österreichische Staatsvertraege. Fürstentum Siebenbürgen. Történeti Szemle, 1913, 621−626. o.

17 Szekfű: Nép, nemzet, állam… 534−535. o.18 Szekfű: Állam és nemzet… 215. o.19 Uo. 225. o.20 Vö. mindezekről részletesen Erős Vilmos: Asszimiláció és retorika. (Szabó István: A magyar

asszimiláció címü tanulmányának rekonstrukciója.) Debrecen, 2005, Csokonai Kiadó /Csokonai Disputa Könyvek/.

21 Szekfű szerint ez is inkább verbális vagdalkozás volt, s a magyar nemzetiségi politikánál jóval erőszakosabb, agresszívabb volt pl. a lengyel kisebbséggel szembeni német−porosz.

22 A Szekfű és Bíró Sándor közötti viszonyhoz vö. Szekfű Gyula levelei Bíró Sándorhoz. A Magyar Tudományos Akadémia Kézirattára. Ms 4297/247−265.

23 Vö. La langue hongroise et les minorités…24 Sic! Helyesen természetesen Alldeutscher Verband.25 Jules Szekfű: État et nation… 84. o.26 Uo. 89. o.

Erős Vilmos 28 Állam- és nemzeteszmék

27 Hogy Szekfű és például Hóman Bálint vagy Deér József (azaz a szellemtörténet képviselői) nézetei hátterében a politikai nemzet gondolata áll, azt Mályusz Elemér is felvetette már híres-hírhedt, A magyar történettudomány című könyvében. Mindezekről részletesen lásd Erős Vilmos: A Szekfű−Mályusz vita. Debrecen, 2000, Csokonai Kiadó. A korabeli véleményekhez Egyed István: Politikai nemzet, népi nemzet. Budapest, 1939. Hóman és a politikai nemzet fogalom kapcsolatáról legújabban pedig Erős Vilmos: Hóman Bálint és a historiográfia. Korunk, 2010. 9. sz. 62–70. o.

28 Mindezekre részletesen Erős: A Szekfű−Mályusz vita…29 Szekfű: L’historiographie des Saxons… 356. o.30 Uo. 368.. o.31 Meg szeretném itt jegyezni, hogy jelen sorok írója itt sem tekinti feladatának állást foglalni a

politikai nemzet − népi nemzet oppozíció kérdésében (azaz nem kívánja eldönteni, melyiket tekinti pozitívabbnak). Amikor Szekfű ilyen jellegű nézetei a szélsőjobboldal és a faji alapú ideológia ellen irányulnak, akkor teljesen egyet kell vele érteni. Viszont az is kétségtelen, hogy a népi nemzet fogalmára építők (pl. Mályusz E., Szabó I., Németh L., Szabó D.) a történettudományban határozottabban érvényesítették az akkor modernnek számító társadalomtörténeti nézőpontokat, politikai téren radikálisabb társadalmi reformokat kívántak. Ebben az írásban a legfontosabb a konzisztencia bemutatása, a fogalmak értelmezéséhez még számos további tanulmányra van szükség. Mindezekhez lásd Erős: Asszimiláció és retorika… Legújabban Romsics Gergely: Nép, nemzet, birodalom. (A Habsburg Birodalom emlékezete a német, osztrák és magyar történetpolitikai gondolkodásbna 1918−1941.) Budapest, 2010, Új Mandátum Kiadó.

32 Vö. például ifj. Bertényi Iván: Szekfű Gyula. In Trianon és a magyar politikai gondolkodás 1920–1953. Szerkesztette Romsics Ignác. Budapest, 1998, Osiris Kiadó, 51–69. o.

33 Vö. még mindehhez Szekfű Gyula: A szentkorona eszme. Magyar Nemzet 1941. 73. 5-6.34 Aminek konkrét, reális politikai megvalósításában persze Szekfű például Bethlen Istvánhoz

kötődően is, többféle alternatívát is megfogalmaz.35 Korábban már idéztem Szekfű francia fordításban megjelent szövegének egy részletét, amelyből

egyértelmű a fogalom használata. Hozzátenném ugyanakkor, hogy a francia szövegben végig így szerepel (a Szent István-i állam helyett), azaz több ponton megjelenik. Felbukkanása tehát nem tekinthető véletlennek, sőt úgy gondolom, hogy kifejezetten elvi jelentősége van Szekfű nézeteinek értelmezése szempontjából. Példaként még az État et nation 81. oldalán található részletet idézném, amely bizonyítja, hogy több helyen is előfordul a kifejezés. Szekfű itt arról ír, hogy – mint erről esett szó – a 19. század elején a nemzet és állam határait azonosnak tekintő francia nemzetfogalom vetette meg az ekkor induló nemzetiségi mozgalmak alapjait, Európának ezen a részén is. „Il est indubitable que vers la fin du siecle, c’était encore l’idée francaise de la nation, ce produit de la fin du XVIII-e siecle, qui dominait en Europe carpathique [kiemelés – E. V.]. Chaque peuple dominant s efforcait d’avancer, d’une maniere quelconque, les frontieres de la nation jusqu’aux frontieres de l’État et d’assimiler les elements d’idiome différent entravant cette extension.” État et nation… 81. o. („Kétségtelen, hogy a század végén Kárpát-Európát [kiemelés – E. V.] még mindig a 18. század végi terméknek tekinthető francia nemzeteszme uralta. Minden uralmi helyzetben lévő nép némiképp arra törekedett, hogy nemzeti határait az államhatárokig terjessze, és hogy az ennek útjában álló más nyelvű elemeket asszimilálja.”) De a fogalom előfordul még többek közt a 47., 53., 89. oldalakon is. [A francia nyelvű szövegek fordításában Lajtai L. László volt segítségemre, akinek ezúton mondok köszönetet. – E. V.]

36 Magyarul megjelent Kosáry Domokos: Az összehasonlító történelem néhány problémája. In Helyünk Európában. (Nézetek és koncepciók a 20.századi Magyarországon.) I−II. Budapest, 1986, Magvető Könyvkiadó, I. 646−663. o.

37 Kosáry Domokos: »Kárpát-Európa« kutatás a Teleki Intézetben. (Tóth János interjúja.) Valóság, 1983. 9. sz. 32−41. o.

38 Vö. 36. jegyzet.

Erős Vilmos 29 Állam- és nemzeteszmék

39 További lényeges kérdés persze a Szent István-i állam és a Kárpát-Európa koncepciók egymáshoz való viszonyának a tisztázása, azaz például, hogy mennyivel több ez a Kárpát-Európa elképzelés? A két teória között mindenféleképpen összekötő kapocs az, hogy a magyarság mindkét megközelítésben történeti-kulturális képződmény (és ennek keretében értelmezendő viszonya az államhoz), fontos az európai/nyugati orientáció (a magyar történelemnek az európaiba való beágyazottsága), és nyilván a faji, „völkisch”, de a harmadik utas elképzelésekkel (végső soron a népi elvvel) történő radikális szembeszegülés is. A Kárpát-Európa fogalom talán jobban hangsúlyozza a francia−angol orientációt (akár Szekfű Habsburg-pártiságával, illetve legitimizmusával szemben is), illetve – talán leginkább – a szomszédos, kis népekkel való kooperációt, azaz a magyarság vezető szerepéről, birodalmi igényeiről való lemondást, ezzel a „kultúrfölény” gondolatától való végleges megszabadulást. Ezt Szekfű esetében nem lehet teljes biztonsággal állítani. További differencia lehet a katolikus szempontok hiánya a Kárpát-Európa fogalom esetében, pedig Szekfű francia nyelvű tanulmányának végén is részben a keresztény humanizmus (már Szent Istvánnál érvényesülő) természetjogi felfogásában látja az állami-nemzeti elfogultságokon való felülemelkedés alternatíváját. État et nation … Vö. Befejező sorok.

40 Vö. A magyarság és a szlávok. Szerk. Szekfű Gyula. Budapest, 1942, Magyarságtudományi Intézet. Új kiadása: Budapest, 2000, Lucidus Kiadó /Kisebbségkutatás Könyvek/, illetve Szekfű: Nép, nemzet, állam…

41 Kosáry és Szekfű kapcsolatához csak néhány alapvető tény: ismeretes, hogy Szekfű-tanítvány volt, s doktori értekezésének témáját is – a Görgey-kérdés története – Szekfűtől kapta. Ebben rehabilitálta Görgeyt a nemzeti romantikus iskolával szemben. 1943-ban tanulmányt írt Szekfű születésnapi kötetébe, angol nyelvű magyar történeti összefoglalásához Szekfű írt előszót. A háború után megjelent (de a háború alatt írt) Kossuth-monográfiáját is Szekfű ihlette, mint ahogy az 1960-as, 70-es, 80-es években is számos alkalommal pozitívan idézi fel Szekfűt. (Például a magyar kapitalizmus fejlődéséről folytatott vitában, a két világháború közötti magyar történetírásról írott cikkében, a Teleki Intézet, valamint a Magyar Nemzet működéséről való visszaemlékezésében stb.) Bisztray Gyula 1960-as években készült feljegyzéseiben egyébként megemlít egy konkrét anekdotát is 1944–45-ből, amelyből világos, hogy Szekfűt és feleségét a német megszállás idején Kosáry Domokosék bújtatták. Lásd például Szekfű, a szellemi irányító. (Beszélgetés Kosáry Domokossal.) In Magyar Nemzet. 50 év emlékkönyv, 1938–1988. Budapest 1989, Pallas Lap- és Könyvkiadó Vállalat, illetve Múltunkról öncsonkítás nélkül. (Kosáry Domokossal beszélget Hanák Gábor.) In Kosáry Domokos: A történelem veszedelmei. Írások Európáról és Magyarországról. Budapest, 1987, Magvető, 513–535. o.; Bisztray Gyula: Néhány személyes emlékem Szekfű Gyuláról. Egyetemi Könyvtár Kézirattára, G 635.

42 Amely persze a jelzett módszertani invenciók mellett szintén szüntelenül élt a retorikai eszközökkel, magyarán amögött is világos a retorikai üzenet. Vö. Erős: Asszimiláció és retorika…

43 Részben ilyen szempontból bírálja Szekfűt, de Szabó Istvánt vagy Wellmann Imrét is Faragó Tamás: Parasztságtörténet – tudóssors – történetírás. (Meditációk Szabó István tanulmánykötete kapcsán.) In uő.: Tér és idő – család és történelem. Társadalomtörténeti tanulmányok.(1976–1992.) Miskolc, Bíbor, 296−307. o.

44 Szekfű Gyula: Aki a partról nézi. Magyar Nemzet, 1940. 109. 7. o.45 Azaz az egysíkú, egyoldalú politikai eseménytörténet, a „histoire evenementielle” meghaladását

jelenti ez.

Limes 31 Állam- és nemzeteszmék

Paksa Rudolf

Fajvédők, nyilasok, hungaristák a nemzetiségi kérdésről

1924 őszén a fajvédő mozgalom vezérkara politikai pártot alakított Magyar Nemzeti Függetlenségi Párt néven.1 A kortársak rendre kifogásolták a függetlenségi hagyományra utaló névválasztást, mivel Kossuth liberalizmusát nem tartották összeegyeztethetőnek Gömbösék jobboldali radikális programjával. Anélkül, hogy ebben a kérdésben utólag igazságot akarnánk tenni, jegyezzük meg, hogy a névválasztás nem volt teljesen alaptalan. Ha ugyanis megnézzük, hogy mit gondoltak a fajvédők államról, nemzetről és a nemze-tiségekről, akkor szembeszökő a hasonlóság a 19. századi függetlenségiek nézeteivel.2 A fajvédők ideálképe a 19. század végi Magyarország volt – mégpedig Habsburg függés nélkül. Ebből tehát egyenesen következett, hogy az 1920-as években a Szent István-i Magyarország teljes revíziója volt programjuk első követelése. Vonatkozó nézeteik közül – a jelen keretek között – hármat érdemes még megemlítenünk.

A fajvédő program egyik kulcseleme a Habsburg-ellenesség, s az ország független-ségének megóvása mindenféle államszövetségi koncepcióval szemben. Ezért nem csak a Monarchia vagy akár a dinasztia restaurációját utasították el, de bármiféle dunai államszövetséget is. (E tekintetben tehát valóban „függetlenségibbek” voltak a késői Kossuthnál is.) Habsburg-ellenességük egyenes következménye volt, hogy szabad király-választók voltak, s legmarkánsabb politikai ellenfelüknek – legalábbis e szempontból – a legitimistákat tekintették.3

Az ország élére szabadon választott királyt állítottak volna. Alapvetően hittek ugyanis abban, hogy az ország ezeréves, követendő hagyománya a királyság államformája. Ezt leginkább Szent Korona-kultuszukban érhetjük tetten. Elképzelésük szerint a Szent Korona önmagában megtestesítette az állam és nemzet egységét – minden szempont-ból. A királyság melletti kiállásuk már csak azért sem volt kérdéses, mert a legutóbbi köztársasági kísérletet (a Károlyi Mihály-érát és az annak szerves folytatásaként látott tanácsköztársaságot) okolták Trianonért. E nézeteiket legfeljebb praktikus szempontból változtatták meg annyiban, hogy nem ragaszkodtak ahhoz, hogy az állam élén király álljon, de azt szerették volna, ha legalábbis egy kézben összpontosítja az ország első embere a hatalmat.4 Az erőskezű vezető iránti igény már csak azért sem meglepő, mivel a fajvédő pártban minden más pártnál elevenebb volt a militarizmus.

Programjuk a nemzetiségek vonatkozásában jóval kevésbé részletező. Lényegében egyetlen kisebbségről szólnak: a zsidóságról, amelyet a századelőn terjedő faji antisze-mitizmus hatására immár önálló „népfajként”, azaz önálló nemzetiségként határoztak meg, s akiknek társadalmi-gazdasági szerepvállalását országos arányszámuknak meg-felelő szintre akarták visszaszorítani. A fajvédők nemzetiségekről alkotott nézeteit nem

Paksa Rudolf 32 Állam- és nemzeteszmék

is annyira programjukból, hanem egyéb állásfoglalásaikból, sajtójukból, neves tagjaik publikációiból ismerhetjük meg. Ezek közül kiemelhető a numerus clausus bevezetéséért vívott küzdelmük, melynek során Budaváry László már 1920-ban az 1939-es második zsidótörvényre kísértetiesen emlékeztető javaslatot tett, amit azonban sem a Teleki-kor-mány, sem a kormánypárt nem tekintett tárgyalási alapnak.5 Gömbös Gyula, Zsilinszky Endre és a fajvédő sajtó (élén a Szózattal) azonban a Budaváry-féle nézeteket hirdette. Így tettek 1924 őszén is, amikor pártjuk zászlót bontott Kecskeméten. Mindebből azonban még nem rajzolódik ki nemzetiségpolitika.

A fajvédő politikusok a nemzetiségi kérdésben határozottan asszimiláció-pártiak voltak. E logika mentén értelmezhetők azok a nyilatkozatok, amelyek az asszimilálódott zsidóságot és más nemzetiségeket is befogadták a nemzet tagjaivá, miközben a nemze-tiségekben mindvégig az állam egységére veszélyes elemeket láttak, akiket asszimilálni kell. Tehát ebben is hűen követték a 19. századi felfogást. Jellemző e kérdésben Gömbös Gyula 1923-ban mondott parlamenti beszéde: „teljesen egységes turáni fajú magyart ma találni nem lehet, de van egy magyarországi faj, amely annyira összeidegződött már a honfoglalókkal, hogy ennek tagjait, különösen azokat a családokat, amelyek évszá-zadokon keresztül kereszteződtek a magyar fajjal, s mint egységes magyar elem éltek vérségi kapcsolatban a tiszta turáni fajhoz tartozókkal, igenis oda lehet állítani, mint igazi magyar fajt.”6 Tudjuk, hogy Gömbös honvédelmi miniszterként, majd miniszter-elnök–pártvezérként is e szellemben cselekedett.7 Asszimiláció-pártiságának adta jelét akkor is, amikor elrendelte a katonatisztek névmagyarosítását, majd szorgalmazta azt a hadseregen kívül is.8

Sajátos nézeteket vallott azonban a nemzetiségek kérdésében Méhely Lajos, a fajvédők körében nagy tekintélyű tudós.9 Méhely a fajbiológia hazai prófétája volt, elképzelései a fajelméletek körébe sorolhatóak, ezekkel túlment fajvédő politikustársain. Méhely tekintélyes számú önálló kötetet és publicisztikát írt, utóbbiak jelentős részét az általa szerkesztett A Cél című folyóiratba. A korszakban elterjedt szociáldarwinizmus képvise-lőjeként úgy látta, hogy az „emberi fajok” közt „létharc” van, aminek legjellemzőbb és legnyíltabb megnyilvánulása a háború. Az első világháborús magyar vereség okának azt tartotta, hogy a magyarságot megrontotta a zsidósággal való fajkeveredés. Koncepcióját a „fajában él a nemzet” mottóban fogalmazta meg. A „nemzet” számára olyan speciális biológiai egység („faj”) volt, amely vérében és antropológiai jegyeiben hasonló egyedekből áll. A „magyar faj” szerinte két részből: „ugoros keletbalti” és „törökös turáni” elemekből tevődik össze. Mindezek fényében nem meglepő, hogy véleménye szerint a magyaror-szági németek sose lehetnek magyarrá, a zsidóság pedig elkorcsosítja a magyarságot. Előbbi nézete miatt az egyoldalú németorientációt is veszélyesnek látta, noha a német fajvédelem eredményeiért lelkesedett. A zsidóság esetében pedig faji alapú szeparálást javasolt, de elűzésüket erkölcsileg gyalázatosnak tartotta, kiirtásuk lehetőségével pedig a harmincas-negyvenes években sem számolt. A zsidókérdésben vallott nézeteit egyik követője, Bosnyák Zoltán vitte tovább, aki A Cél szerkesztését is átvette tőle, majd az 1944-ben alapított Magyar Zsidókérdés-kutató Intézet igazgatója, az intézet lapjának, a Harcnak pedig szerkesztője lett.10

Méhely fajbiológiai nézetei átvezetnek a magyar nemzetiszocialisták világába. Ők ugyancsak a fajelmélet keretein belül értelmezték a nemzetiségi kérdést. Ha megnéz-zük a harmincas évek elején született magyar nemzetiszocialista pártok programjait, azok élén rendre megtaláljuk a követelést, hogy „nemzettag/néptárs csak turáni vagy

Paksa Rudolf 33 Állam- és nemzeteszmék

árja származású egyén lehet”.11 Ezzel a programponttal azonban kimondottan csak a zsidóságot akarták kirekeszteni az állampolgárok köréből. Programjuk tehát, bár meg-fogalmazásában a fajelmélet terminológiáját használja, valójában a fajvédőkével rokon, bár annál radikálisabb. A magyar nemzetiszocialista programoknak az asszimilált nemzetiségekkel ugyanis nem volt bajuk, részletesebb nemzetiségi programot nem is hirdettek; idegenellenességük a zsidóság és a Habsburgok ellen fordult.

A nemzetiszocialista pártvezérek és teoretikusok közül elsőként Szálasi foglalkozott részletesebben a nemzetiségek kérdésével. 1935-ben kiadott programjában az államigaz-gatásban anyanyelvhasználatot és korlátozott területi autonómiát ígért a kisebbségeknek.12 Szálasi álláspontja nagyon megengedő a revízió kérdésében: noha helyesnek vélné az Ősföld (a Kárpát-medence) ismételt együvé tartozását egy magyar szupremácia alatt szervezett konföderációs államban (Hungária Egyesült Földek), de csak az érintettek népszavazással szentesített akaratából és a nagyhatalmak beleegyezésével.13 Nézetei Kossuth Duna-konföderációs tervének, valamint Ottlik Lászlónak, a Magyar Szemle hasábjain a húszas évek végén publikált Új Hungária-koncepciójának hatásait mutatták.14 Sajátos korjelenség, hogy ezek miatt korabeli politikai ellenfelei nemzetietlenséggel vádolták.15 Figyelemreméltó az 1935-ös programban az is, hogy a zsidókérdésben még a fajvédő álláspontot hirdette, azaz a zsidóság számarányának megfelelő korlátozást írna elő, miközben a kortárs magyar nemzetiszocialisták – ahogy arra utaltunk – ekkor már az állampolgári közösségből való kiszorításukat követelték.

A betiltott és más néven újjáalakult Szálasi-párt 1938-as programjában hasonló igé-nyek fogalmazódtak meg, mint az 1935-ös Szálasi-szövegben. A Hubay Kálmán tollából született program azonban nem tekintette egyenrangú partnernek a nemzetiségeket: mindössze olyan intézmények felállítását és fenntartását követelte, „amelyek révén népi sajátosságaikat, kultúrájukat területileg csorbítatlan és egységes magyar birodalmunk szolgálatában és javára ápolhatják”, azonban a „kisebbségektől ugyanazt a tudatosan cselekvő hazafiságot és hűséget követeli, mint a magyar nemzettestvérektől”.16 Szálasi, valamint híveinek többsége között valószínűleg mindvégig megvolt ez a különbség a nemzetiségek és a többségi magyarság viszonyát illetően.

A kérdés súlyát mutatja, hogy amikor Szálasi kifejtette hungarizmusnak nevezett ideológiáját, amit csak a börtönévek során (1938 és 1940 között) véglegesített, akkor önálló fogalmi rendszert dolgozott ki a kérdés kezelésére.17 Mindenekelőtt nem használta a nemzet-nemzetiség megkülönböztetést, s nem beszélt kisebbségekről se. Szemében csak népek/népcsoportok léteztek, melyek békés együttélését a Kárpát-medencében a „Pax Hungarica”, Európában pedig a „konnacionalizmus” biztosította volna. Ki kell emelnünk azt is, hogy 1935 és 1938 között Szálasinak a zsidókérdésben is megváltozott az álláspontja, amit az „aszemitizmus” fogalmával írt le.18 E változás hátterében részben németországi utazásának tapasztalatait, részben pedig más magyar nemzetiszocialista mozgalmakkal való együttműködésének hatásait fedezhetjük fel. Szálasi azért vezet-te be az aszemitizmus fogalmát, hogy megkülönböztesse magát az antiszemitáktól. Megfogalmazása szerint: „a Hungarizmus nem az antiszemitizmust (zsidóellenes-séget) hirdeti, hanem az aszemitizmust (zsidómentességet). A Hungarizmus nem fog zsidótörvényeket hozni, mert a törvények jogokat is biztosítanak, a zsidóságnak pedig még ahhoz sem lehet joga, hogy jogtalanul éljen ebben a közösségben, melyet eddig kizsarolt.”19 Azt azonban hangsúlyoznunk kell, hogy Szálasi a zsidómentes országot a zsidóság kivándoroltatásával kívánta megteremteni. Naplójegyzeteiben a zsidóságot

Paksa Rudolf 34 Állam- és nemzeteszmék

gyakran hasonlította kártevő bogarakhoz, amelyek ellen védekezni kell, és meg kell szabadulni tőlük, de nyilvánvalónak tartotta, hogy Isten azért teremtette őket, hogy legyenek. Úgy képzelte, hogy a zsidóságnak valahol saját államot kell létrehoznia és működtetnie. Tagadhatatlan azonban Szálasinak a zsidóság iránti dühödt ellenszenve: a zsidókat okolta minden problémáért, s őket mindenféle elnyomás és kizsákmányolás elkövetőiként és haszonélvezőiként azonosította. Gondolkodásában a „zsidó” kifejezés leginkább metaforaként szerepel: a rossz dolgok általános okaként jelent meg. Ha va-lamit tehát e jelzővel hozott összefüggésbe, akkor azzal nem csupán azt mondta, hogy az számára elfogadhatatlan, hanem egyúttal felmentette magát minden további érvelés alól. Ugyanígy bármely történelmi folyamat megbélyegzéséhez elég volt csak annyit mondania, hogy „elzsidósodott”. Így tudta például „megmagyarázni”, hogy kezdetben előremutató szellemi irányzatok (például a liberalizmus) hogyan válhattak rosszá (el-nyomóvá, kizsákmányolóvá és a nemzetiszocializmus ellenségévé). Szálasi szavaival: „A zsidót azért teremtette a jó Isten, hogy a társadalom magasabb szerkezete: a nemzet tudja, mikor piszkos, mikor van nagytakarításra szüksége. Ugyanaz a nemzet testében, mint a sváb, poloska, tetű, bolha, rüh az egyénen vagy a környezetében.”20 Másutt: „a zsidók akkor számolhatnak csak egyáltalában megbecsülésre, ha önmaguk erejéből, teljesen természetes szükségből kifolyóan kiharcolják, ha kell fegyverrel az új hazáju-kat. Ne álljanak a kényelmes állásponton, hogy a többi nemzetek és népek kötelessége az, hogy ők a zsidóság, hazához jussanak. Amíg így viselkednek – tehát a valóságban saját vérhazát nem is kívánnak – ne csodálkozzanak, ha a vendéglátó népek bennük csak élősdieket látnak és tapasztalnak, mert akinek nincs vérhazája, az a másik nép hazájában saját maga számára csak zsákmányhazát lát és talál.”21 „A hanyatlás és zsidó fertőzés egy, mindig együtt jár: nincs hanyatlás zsidófertőzés nélkül, nincs olyan zsidófertőzés, amely ne hanyatlást idézne elő.”22

Szálasi úgy gondolta, hogy minden népnek – amelyik képes fennmaradni – meg kell találnia azt a földet, ahol államot tud szervezni önmagában, vagy más népekkel együtt alkotott nemzetként. Az államalkotó képességet fejezte ki az elhíresült „talajgyökeres és honképes nép” kifejezéssel. E gondolat jegyében akarta a Kárpát-medencét is újraszer-vezni. Továbbra is vallotta, hogy a hungarista állam olyan vonzó lesz az egykori Szent István-i állam népei számára, hogy ezek népszavazással fognak új, közös államot alkotni „Hungária Egyesült Földek” néven. Szálasi megfogalmazásában: „A Hungarizmus nem a Csonkaország, nem is csupán a magyar nép testére van szabva, hanem a Kárpátok ölelte Duna-medence területén fekvő ezeréves Nagy-Hazára és az abban élő összes honképes és talajgyökeres népcsaládokra, melyek a magyar nép vezetése és irányítása alatt, az-zal együtt jelentik a magyar Nemzet erkölcsi, szellemi, anyagi és politikai, társadalmi, gazdasági egységét. De ezenkívül a Hungarizmus védője a világ minden táján elszórt és kenyérgondok miatt kikényszerített népcsalád tagjainak. Joga és kötelessége vissza-telepítésük a Nagy-Hazába. A Hungarizmus nemcsak azáltal biztosítja a magyarság és az itt élő népcsoportok békéjét, a Pax Hungaricát a Kárpát-Duna medencében, hogy Hont és Hazát ad a népcsoportoknak, továbbá, hogy kultúrautonómiát (nyelv, iskola, népművelődés, önkormányzati közigazgatás és bíráskodás, önkormányzatok kebelén belül érdekképviseleti gazdasági önkormányzat) biztosít számukra hűségrendszerében, hanem szabad akaratmegnyilvánuláson alapuló népszavazással fogja szentesíteni a Kárpát-Duna medencében a területén élő népcsoportok erkölcsi, szellemi és anyagi jólétét a Magyar nemzet fennhatósága alatt.”23

Paksa Rudolf 35 Állam- és nemzeteszmék

Az így létrehozandó hungarista állam az ún. „konnacionalizmus” jegyében illeszkedett volna az új, nemzetiszocialista Európába. A konnacionalizmus kifejezésen a nemzetiszoci-alista nemzetek közösségét értette, az ezek közti testvéri jóviszonyt és munkamegosztást. Szálasi szavaival: „A Hungarizmus külpolitikája az európai nemzetközösség nemzetiszo-cialista rendjének elismerése. Gyakorlata a konnacionalizmus. Az a gyakorlat, melyben az Európában egymás mellett élő nemzetiszocialista államok egymás erkölcsi, szellemi és anyagi, valamint politikai, társadalmi és gazdasági életét kiegészítik és a Magyar nemzet haza és honterületével együtt e közös európai érdekközösséget képezik.”24 Elkép-zelése szerint Európában három meghatározó nemzetiszocialista állam volt: az olasz, a német és a magyar. Ezek közül Szálasi elismerte a németek vezető szerepét, de Hitler elképzeléseitől jelentősen eltérően a nemzetiszocialista államok viszonyát egyenrangú felek együttműködésének képzelte. Naplójában egyébként Hitlert többek közt azért is kritizálta, mivel imperialisztikus és a német felsőbbrendűséget hangsúlyozó politikájával a nemzetiszocializmus eszméje ellen hangolta Európa népeit. Szálasi tehát elsősorban fajelmélet-mentes és toleránsabb nemzetiségi politikája miatt tartotta saját hungarizmusát jobb nemzetiszocializmusnak, mint annak hitleri változatát.

A teljes területi revízió ilyen sajátos megvalósulásában mélységesen hitt. Jellemző azonban, hogy a Kárpát-medence hungarista államát nem nevezte Magyarországnak, hogy azzal ne keltse a magyar szupremácia látszatát. Azért vezette be a Hungária Egye-sült Földek kifejezést, hogy kihangsúlyozza: itt egy olyan politikai nemzetről van szó, melyet több népcsoport alkot. Saját szavaival: „A Kárpátok ölelte Duna-medence erköl-csi, szellemi, anyagi egységre kényszerítő hatása mindig nagyobb volt, mint az ezt az egységet megbontó törekvések bármelyik irányból.”25 Szálasi tehát a 19. századi politikai nemzetfogalmat újította meg nemzetiszocialista szellemben, miközben Kossuth Dunai konföderációjának vízióját és Ottlik László Új Hungária-koncepcióját gyúrta össze.26

Szálasi nemzetiségpolitikai elképzelései jegyében született a nyilas „Törvényjavaslat a Magyar Szent Korona területén élő népcsoportok önkormányzatáról és anyakönyvve-zetéséről”, melyet Hubay Kálmán és Vágó Pál terjesztett be 1940. június 7-én a parlament elé.27 Ez a nemzet-nemzetiségek megkülönböztetés helyett egyenrangú népcsoportokról szólt, melyek összessége alkotja az államot. Az egyes népcsoportok a tervezet szerint széleskörű önkormányzati jogokkal rendelkeztek volna. Szálasi a törvényjavaslattól azt remélte, hogy „meg fog szűnni ez a buta ellenségeskedés, amint az állam a nem-zetiségben csak népcsoportot fog látni”, a másik oldalról pedig azt remélte, hogy így minden kisebbség „elsősorban hazát és hont fog látni, mely nélkül […] adottságait nem mozgathatja jóra, szépre, igazra.”28 A törvényjavaslat ugyan – Szálasihoz hasonlóan – megfogalmazta, hogy a magyar népnek lesz vezető szerepe az országban, Teleki Pál miniszterelnök azonban ennek segítségével jó érzékkel állította be nemzetárulónak a nyilasokat. A törvényjavaslat egyébként azért is született sajátos pillanatban, mert éppen a Teleki-kormány készült a visszacsatolt Kárpátalján területi autonómiát bevezetni. Eközben a magyarországi németséget egyesíteni akaró Volksbund éppen saját népcsoportjuknak követelt a beterjesztett törvényjavaslatban foglaltakhoz hasonló kollektív nemzetiségi jogokat. A Hubay−Vágó-féle javaslat azonban nem csak a magyarországi németeknek, hanem minden más nemzetiségnek (kivéve a zsidóságot) is megadta volna e jogokat – összhangban Szálasi nézeteivel. Viszont – és ez újdonság – nem területi alapon állt. A javaslat széleskörű autonómiát adott volna az egyes népcsoportoknak, ami a kortársak szerint az állam integritását veszélyeztette. Ráadásul a javaslat beterjesztőit a német im-

Paksa Rudolf 36 Állam- és nemzeteszmék

perializmus szekértolóinak tekintették, holott a Volksbund és a nyilasok rossz viszonya ekkoriban még tovább romlott, s a Harmadik Birodalom sem támogatta a javaslatot. Németország nem nézett jó szemmel semmiféle olyan elképzelést, amely egy magyar birodalmon belül biztosított volna autonómiát a nemzetiségeknek, mivel saját céljainak sokkal inkább megfeleltek a kívül-belül megosztott Kárpát-medencei államok, mint egy birodalmi ábrándokat dédelgető Magyarország, amely a revíziók során egyébként is látványosan megnövekedett. Összességében a javaslat sorsa csúfos bukás lett. A beter-jesztőket a parlament összeférhetetlenségi bizottsága nemzetárulás címén megfosztotta mandátumuktól. A kormány által szervezett nyilasellenes kampány pedig bomlást oko-zott a Szálasi-pártban. A kormány végül is elérte, hogy önmagát Nagy-Magyarország védelmezőjének, a nyilasokat pedig a Szent István-i Magyarország elárulójának állítsák be a közvélemény előtt.

Szálasi azonban messzemenőkig komolyan gondolta az egyes európai népcsopor-tok egyenrangúságát, mint ahogy a nemzetiszocialista államok partnerségében is hitt. Jellemző, hogy a Nyilaskeresztes Párt Erdélyben román tagozatot is létrehozott. Ebbe ugyan alig léptek be erdélyi románok, arra viszont alkalmas volt, hogy megerősítse a közvélekedést a Szálasi-párt nemzetárulásáról. Ugyancsak sajátos – a nemzeti sérelmeket a nemzetiszocialista testvériség jegyében felülíró – esemény volt, amikor Szálasi üdvözlő táviratot küldött a hatalomra került vasgárdista vezérnek, Horia Simának. Szálasinak a népek egyenlőségére vonatkozó elképzeléseiből fakadt az is, hogy 1944. április 3-án Edmund Veesenmayertől, a teljhatalmú német birodalmi megbízottól aziránt érdeklő-dött, hogy a paritás jegyében miért nincs Magyarországnak is teljhatalmú megbízottja Németországban.29

Az utolsó, említésre méltó szélsőjobboldali programot 1940 őszén az Imrédy Béla vezetésével alakult Magyar Megújulás Pártja hirdette meg. Imrédy közel sem rugasz-kodott el annyira a magyar füleknek kedves elképzelésektől, ahogy azt Szálasi tette. Ő – a kormánypárthoz hasonlóan – a Kárpát-medencében olyan magyar államot képzelt, melyben a vezető szerepet vivő magyar népnek „készséggel alá fogja magát rendelni mindaz a nem magyar fajú, nem magyar nyelvű népiség, amely az ország határai kö-zött él.” Elismerte ugyan, hogy a nemzetiségeket is megilletik bizonyos kollektív jogok, azonban csak annyiban, amennyiben „ennek a kollektív életnek és megnyilvánulásai-nak célja nem elkülönülés, félreállás, hanem szerves bekapcsolódás abba a nagyobb, magasabbrendű kollektivitásba, amelynek vezetése a magyarság kezében van.”30 Ugyan-ezt még egyértelműbben fejtette ki a párt programja, melynek legutolsó pontja szerint „akarjuk olyan korszerű nemzetiségi politika intézményes bevezetését, mely a magyarság vezető szerepének és a magyar állam megbonthatatlan egységének biztosítása mellett, a magyar nép jelleméből fakadó jóindulattal és a nemzetközi szerződések becsületes végrehajtásával, megadja a velünk élő más népiségeknek mindazokat a jogokat és lehe-tőségeket, amelyek sajátos egyéniségük ápolását és népi fejlődésüket biztosítják, s ezzel a közös magyar hazában testvéri együttélésünket szilárdan megalapozzák.”31

A fentiekből kitűnik, hogy a két világháború között a szélsőjobboldal keveset fog-lalkozott a nemzetiségi kérdéssel. Jobbára csak a zsidókérdés, esetleg a magyarországi németek ügye érdekelte őket. A zsidókérdés tekintetében három markáns szélsőjobboldali álláspont körvonalazható. A fajvédők a zsidóságnak a gazdasági-társadalmi életben való „arányosítását” követelték. A fajelmélet divatjának hódoló magyar nemzetiszocialisták pedig állampolgárságuktól is meg akarták őket fosztani. A harmadik álláspont Szálasié

Paksa Rudolf 37 Állam- és nemzeteszmék

volt. Ő az első írásaiban még fajvédő nézeteket vallott, a harmincas évek második felére azonban kialakult „aszemitizmusa”. Ez azt jelentette, hogy a zsidóságot kitelepítette volna a Kárpát-medencén, sőt Európán kívülre. A többi nemzetiség ügyében még eny-nyire sem volt körvonalazható nemzetiségpolitikája a szélsőjobboldali csoportoknak. A fajvédők – élükön Gömbössel – a nemzetiségekben potenciális állambomlasztókat láttak, akiket asszimilálni akartak. A harmincas években – főleg a német disszimilá-ciós törekvések hatására – elviekben elfogadhatóvá vált a szélsőjobboldaliak számára bizonyos fokú kollektív nemzetiségi jogok megadása, ahogy azt Imrédy programja mutatja. A nemzetiségi kérdésben átgondolt koncepciója azonban egyedül Szálasinak volt a szélsőjobboldali táborban. Ő Kossuth Dunai Konföderációjának és Ottlik László Új Hungária-koncepciójának ötvözésével egyfajta területi autonómiát adott volna a nemzetiségi területeknek, melyek együtt alkották volna a Hungária Egyesült Földeket. Később Szálasi annyiban módosította nézeteit, hogy a nemzetiségek autonómiáját nem területi alapon képzelte, hanem széleskörű kollektív nemzetiségi jogokat adott volna. E koncepciót jelenítette meg a nyilasok 1940-es nemzetiségi törvényjavaslata. A korhan-gulatra jellemző azonban, hogy a népcsoportok egyenlőségében hívő Szálasi nézeteit a kortársak nemzetárulásnak bélyegezték.

Jegyzetek

1 Paksa Rudolf: A Magyar Nemzeti Függetlenségi Párt megalakulása és a fajvédők programja. Sic Itur ad Astra, 2005. 3–4. sz. 59–88. o.

2 Lásd Fajvédőkiáltvány. A Magyar Nemzeti Függetlenség Párt programja. 1924 október. Budapest, 1924, Stádium.

3 A fajvédők külpolitikai iskolázottságáról és ez irányú nézeteik alakulásáról lásd Pritz Pál: A fajvédők külpolitikai nézetei (1919–1936). Századok, 1990. 5–6. sz. 617–669. o.

4 Vö. Bajcsy-Zsilinszky Endre: Nemzeti radikalizmus. Budapest, 1930.5 Lásd Nemzetgyűlési Irományok 1920−1922. III. kötet, 338. o.6 Nemzetgyűlési Napló, 1922−1926. XVIII. kötet, 159−160. o.7 Vonyó József: A magyarországi szélsőjobboldali csoportok és a kisebbségi kérdés a két világháború

között. In Népek együttélése Dél-Pannóniában. Tanulmányok Szita László 70. születésnapjára. Szerk. Lengvári István – Vonyó József. Pécs, 2003, Pannónia Könyvek – Magyar Történelmi Társulat, 627. o.

8 Gömbös nézeteinek alakulásához lásd Gergely Jenő: Gömbös Gyula. Politikai pályakép. Budapest, 2001, Vince Kiadó. Vö. Vonyó József: Gömbös Gyula és a jobboldali radikalizmus. Pécs, 2001, Pro Pannonia.

9 Méhelyről lásd Ungváry Krisztián: Értelmiség és antiszemita közbeszéd. Beszélő, 2001. 6. sz. 74–92. o.; Méhely gondolatait ismerteti Gyurgyák János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Budapest, 2007, Osiris, 261–266. o., bibliográfiáját és a rá vonatkozó irodalmat lásd uo. 591–593. o.; Vö. Gáspár János: Méhely Lajos és a tudományos fajvédelem Magyarországon. Budapest, 1931, Stephaneum.

10 Legjelentősebb műve Bosnyák Zoltán: A magyar fajvédelem úttörői. Budapest, 1942, Stádium.11 E programok megtalálhatóak: Magyarországi pártprogramok, 1919–1944. Szerk. Gergely Jenő

− Glatz Ferenc − Pölöskei Ferenc. Budapest, 1991, Kossuth. (A továbbiakban: Pártprogramok 1991.)

12 Szálasi Ferenc: Cél és követelések. 1. Budapest, 1935, Egyetemi ny. /A Nemzet Akaratának Pártja kiadványai/.

13 Szálasi külpolitikai nézeteiről Ungváry Krisztián: Szálasi Ferenc. In Trianon és a magyar politikai gondolkodás 1920–1953. Tanulmányok. Szerk. Romsics Ignác. Budapest, 1998, Osiris.

Paksa Rudolf 38 Állam- és nemzeteszmék

14 Ottlik László: Új Hungária felé. Magyar Szemle, 1928. 9. sz.15 Lásd például Budaváry László: Zöld bolsevizmus. A nemzetietlen nyilas-mozgalom hűséges és

döbbenetes képe. Budapest, 1941, Nemzeti Élet.16 Pártprogramok 1991, 425. o.17 Szálasi Ferenc: Út és Cél. Budapest, 1938, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda. Vö. Szálasi Ferenc

börtönnaplója 1938–1940. Szerk. Csiffáry Tamás. Bevezető és jegyzetek: Sipos Péter.Budapest, 1997, Budapest Főváros Levéltára – FILUM. (A továbbiakban: Börtönnapló.)

18 NB az „aszemita” kifejezést Szálasi Bangha Bélától vette, de azt egészen más értelemben használta, mint a páter.

19 Szálasi Ferenc: Út és cél. (1938.) In Szálasi Ferenc: Hungarizmus. 1. A cél. Szerk. Gede Tibor. Budapest, 2004, 108. o.

20 Börtönnapló, 62. o.21 Uo. 132. o.22 Uo. 133. o.23 Szálasi Ferenc: Út és cél… 107. o.24 Uo. 108. o.25 Börtönnapló, 92. o.26 Akkurátusan vezetett börtönnaplójából tudjuk, hogy ismerte Kossuth elképzeléseit. Vö.

Börtönnapló, 239. o.27 A törvényjavaslat sorsáról lásd Tilkovszky Lóránt: A nyilasok törvényjavaslata a nemzetiségi

kérdés rendezéséről. Századok, 1965. 6. sz. 1247–1258. o.28 Börtönnapló, 210. o.29 Az említett eseteket idézi Ungváry Krisztián: Szálasi Ferenc… 127., ill. 131. o.30 Imrédy Béla: Az új Európa irányadó eszméi. Különlenyomat az Új Magyarság 1940. évi 151. és 152.

számaiból. Budapest, 1940. Idézi Vonyó József: A magyarországi szélsőjobboldali csoportok… 634–635. o.

31 Pártprogramok 1991, 513. o.

Limes 39 Állam- és nemzeteszmék

Péterfi Gábor

Szabó Dezső és a nemzetiségi kérdés

1. Magyar nemzetiségpolitika a két világháború között

„A hajdani mezőváros, Magyarigen, most is nagy falu volt. De már nemigen volt Magyarigen: lakói nagy részben románok voltak”1 − írja Szabó Dezső Életeim című önéletrajzában. Az erdélyi származású író a visszaemlékezés tanúsága szerint ekkor, kamasz diákként (16 évesen) szembesül először a többség és kisebbség kérdésével: míg szülővárosában, Kolozsvárott a magyarok alkották a város többségét, Magyarigenben a település neve félrevezető, hisz a magyarok nem jelentik a falu többségét. A település magyar lakosságát 1848-ban a románok kiirtották. Csak a református lelkész és a tanítónő (az író nővére) képviselte a faluban a magyar etnikumot a 19. század végére.

A fenti példából is látható, hogy nemzet és nemzetiség egymáshoz való viszonya nem volt konfliktusoktól mentes a Kárpát-medencében. Az Osztrák−Magyar Monarchia szétesése és az új, vagy megnagyobbodott „nemzetállamok” (Csehszlovákia, Jugoszlávia, Nagy-Románia) első világháború utáni létrejötte sem hozta el a nemzetiségek megbé-kélését a térségben. A trianoni békeszerződés következtében közel három és fél millió magyar került az ország határain kívülre, s bár a győztes nagyhatalmak „az utódállamok kötelességévé tették, hogy nemzetiségeik anyanyelvének megőrzéséről, tehát kulturális autonómiájának megteremtéséről gondoskodjanak, ám ennek garanciái elmaradtak, így e rendelkezések többnyire nem valósultak meg”.2

Ha elfogadjuk, hogy minden olyan államot nemzetállamnak tekintünk, amelyben az ál-lamalkotó domináns többség aránya eléri az össznépesség legalább kétharmadát, a másik egyharmad pedig kisebbségi és nem társnemzeti helyzetben van,3 akkor a népszámlálási adatok tükrében kijelenthetjük, hogy Magyarországnak az első világégést követően im-máron önálló nemzetállamként kellett szembenéznie a kisebbségi kérdéssel.4 Sorsdöntő változást jelentett, hogy az addig döntően soknemzetiségű ország nemzetiségeinek majd mindegyikét szinte teljesen elveszítette.5 Egyedül a német nemzetiség – bár ez is jelentős mértékben megcsappant – képviselt a maga több mint félmilliós lélekszámával komoly súlyt a trianoni Magyarországon.6 A két világháború közötti magyar külpolitikát ket-tősség jellemezte a kisebbségi kérdés kapcsán, hiszen a határon túli magyar kisebbség megőrzésének és a békés határrevízió elérésének7 egyszerre kívánt megfelelni úgy, hogy támogatta a kisebbségek jogvédelmét, ugyanakkor szorgalmazta a határok korrekcióját, azaz a Horthy-korszak diplomáciája a békés revízió és a kisebbségvédelem összehan-golásán munkálkodott.

Péterfi Gábor 40 Állam- és nemzeteszmék

2. Szabó Dezső nemzetállama

Szabó Dezső (1879–1945) Kolozsváron végzett középfokú tanulmányai után Buda-pestre kerülve az Eötvös Kollégium hallgatója lett. Finnugor nyelvészeti tanulmányait feladva, középiskolai tanárként járta be az országot. 1910-ben szervezőként vett részt egy tanári tiltakozó mozgalomban, s ennek keretében éles vitába került Tisza István miniszterelnökkel. A polémia, melynek révén országos ismertséget szerez – a Nyugat és a Huszadik Század köreihez közelítette őt. Szabó az első világháborút követően az elsők között vizsgálta a magyarság hanyatlásának okait Az elsodort falu című regényében.8 Művének újdonsága, hogy a magyar jövő építésénél már nem a szerinte „megbukott történelmi osztályokal”, hanem a parasztságból származó középosztállyal számol. Kez-detben a keresztény kurzus aktív támogatója, az általa is remélt reformok elmaradása után azonban az ellenforrdalmi rendszer ellenzékeként fejtette ki haláláig írói, publicisztikai és pamfletista tevékenységét.9

A Horthy-korszakot – a dualizmus korához hasonlóan – írásaiban mindvégig kemény kritikában részesítette. Szerinte a fennálló hatalom által hirdetett – a közvélemény széles körei által óhajtott – Szent István-i magyar birodalom megvalósítása lehetetlen, hiszen a Trianon következtében elszakadt nemzetiségek nem akarnak visszatérni. Még kevésbé kívánatos a Habsburg-restauráció, hiszen több évszázados uralmuk szerinte csak szenvedést hozott a magyarokra. 1923-ra Szabó Dezső végleg szakított az ellenfor-radalmi rendszerrel, s írásaiban a német „térfoglalás” veszélyeire hívta fel a figyelmet. 1927-től kezdve foglalt határozottan állást a magyar önállóságot veszélyeztető Ansch-luss- és Mitteleuropa-tervek ellen. Szerinte Magyarországon a legitimista, irredenta és „antijudaista” propaganda gerjesztése is végeredményben a Közép-Európában terjesz-kedni kívánó Németország érdekét szolgálja. A német nagyhatalomra példaként tekintő nyilasok politikája csak az ország további csonkulását eredményezheti. Ezért az író mélyen megvetette a nyilas mozgalmat. A magyar külpolitika vezérelve szerinte csak a semlegesség biztosítása lehet.10

Szabó Dezsőnek a nemzetiségi kérdés megoldására adott válasza logikailag csak úgy értelmezhető, ha ismerjük a szerző nemzetfelfogását. A nemzet, írja Szabó 1938 februárjában A holnap nácionalizmusa című írásában, „egy külön történelmi műhely munkásainak egyeteme a közös nyelv, közös kultúra, közös történelmi célok egysé-gében”.11 [Kiemelés: P. G.] Az állam pedig a nemzet egyetemes életformája, a „nemzeti munka egyetemének termő, fejlesztő, védő szervezete”.12 Milyen formát nem ölthet az új állam? – teszi fel a kérdést. A történelemben előforduló zsákmány-államokat (francia rendi királyság, „részvénytársaság Állam”, „Über-Staat erő-állam”) nem tartja követendő példának, mert ezekben az uralkodó történelmi osztályok, saját érdekeiknek megfelelően a tömegeket kihasználva, a zsákmány állandóságának biztosítására törekedtek. Ezért az „új nacionalizmus” „szabódezsői” államában nincs kiváltságos osztály,13 egyetlen nemzetfenntartó elem van: a nemzeti munka egyeteme.

Súlyos kritikát fogalmaz meg az egyoldalúan közösségelvű nemzetiszocialista és államszocialista rendszerekről, melyekben „az egyén csak atom, […] élettermése csak annyiban jogosult, amennyiben az Állam életcéljait szolgálja: ideológikus, gazdasági vagy hatalmi érdekeit. Az irodalom csak Állam-irodalom, a művészet csak Állam-mű-vészet, a kultúra csak Állam-kultúra, a gazdasági alkotás csak Állam-gazdaság, a sajtó csak Állam-sajtó lehet.”14 A sztálini kommunizmus szerinte is a korábbi birodalmak

Péterfi Gábor 41 Állam- és nemzeteszmék

imperialista nacionalizmusát folytatja: „óriási tömegünnepélyek rendeztetnek, hogy a tömegszuggesztió roppant ragályával, csoda alkalmi himnuszokkal s égő szónoklatok-kal a nácionalista heveny a lehető legmagasabb történelmi mámorrá fokozódjék.”15 A hitleri „Über-Staat állam” „dopping-nácionalizmusát” is elutasítja, s megállapítja, hogy e „mindenható Államok” amellett, hogy a háború állandó veszélyét jelentik, megnyirbálják az egyén alkotó ösztöneit is. Szabó Dezső államában a nevelésnek éppen az a célja, hogy megőrizze, továbbfejlessze az egyénben a teljes, az integrális embert.

Törekszik-e Szabó Dezső állama – s ha igen, hogyan – a kisebbségek kultúrájának megőrzésére, fejlesztésére? – tehetjük fel a kérdést. Az író szerint minden nemzetnek a maga sajátos viszonyai, arányai szerint kell a kisebbségi kérdést megoldania az egyéni és közösségi elv alapján, azaz nincs általános recept, „nincs wilsonizmus”, a helyi történelmi adottságokat kell figyelembe venni a kérdés kezelésekor. Majd kijelenti: „A Nemzet, az Állam mindenekelőtt lelki egység: négy elalkudhatatlan […] követeléssel. 1) A nemzeti munka minden egyes egyedének benne kell lennie a közösség minden tényében uralkodó nemzeti nyelv egységében. 2) A Nemzet minden egyes egyedének benne kell lennie a nemzeti kultúra egységében. 3) A nemzet minden egyes tagja a Nemzet életérdekeinek, szerves történelmi céljainak, különarcú történelmi műhelyének egységében termi meg az életét. 4. Nincs magánföldbirtok, csak örökbérlet. Az ország egész teste elidegeníthe-tetlen egészében a közösségé: a Nemzeté. ”16 [kiemelések − P. G.]

Az egyéni elvből következően a nemzet bármely tagja szabadon használhatja nyelvét, s olyan kultúrában részesítheti magát, amilyenhez hajlamot érez. A fenti sorok világosan mutatják, hogy Szabó Dezső nemzetkoncepciója az államnemzeti felfogáshoz illeszkedik (nemzet = állam), ugyanakkor kultúrnemzeti vonásokat is tartalmaz. Véleménye szerint minden államban csak egyetlen nemzet lehet, ezért minden állampolgár nemzetiségétől függetlenül ennek az oszthatatlan államnemzetnek a tagja, ebből adódóan mindenkinek beszélnie kell a nemzeti nyelvet. Ez az államnemzet történelmileg kialakult nyelvi-kul-turális közösség, mely a kisebbségekhez a 19. századi, egy magyar politikai nemzetet elismerő felfogás alapján viszonyul.

Államnemzet és kultúrnemzet kettőssége nem újkeletű vonás a magyar politikai gon-dolkodás történetében, hiszen már Szűcs Jenő rámutatott a modern magyar nemzettudat kialakulásakor jelenlévő kettősségre, nevezetesen: a 19. századi magyar nemesség a Habsburgok ellen a magyarságot kultúrnemzetként, a magyarországi nemzetiségekkel szemben pedig államnemzetként definiálta.17 Ez a felfogás él tovább a dzsentri származású Szabó Dezsőnél is, amikor a külső veszélyekkel (elsősorban a német terjeszkedéssel) szemben a kelet-európai kis államokat, s így a magyarságot is kultúrnemzetként határozza meg, ugyanakkor a nemzetiségi kérdést államnemzeti szemszögből vizsgálva jut arra a következtetésre, hogy a kisebbségeket nem szükséges közösségi jogokkal felruházni.

Az államnemzetben való gondolkodás térnyerése nyilvánvalóan összefüggött azzal, hogy Trianon következtében – Mohács után újra – megszületett a magyar nemzetállam, de a kultúrnemzet egyharmada ezen a kereten kívül rekedt, így nem véletlen, hogy a nemzeti tudat mindkét formája tovább él Magyarországon.

Péterfi Gábor 42 Állam- és nemzeteszmék

3. Mi a magyar?

Szabó Dezső A holnap nácionálizmusában a nemzet kifejezés mellett zárójelben többször szerepelteti a faj fogalmát, jelezve, hogy szinonimaként használja a két szót, s mivel 1938-at írunk, rögtön leszögezi: „a faj itt történelmi fogalom, történelmi eredmény és így mellékes, hogy több és hány elemből tevődött össze.”18 Írásait áttekintve kijelent-hető, hogy az író nemzetfelfogása messze nem következetes, hiszen az általa vallott „magyar faj = magyar parasztság” tétel arra utal, hogy Szabó a nemzeten elsősorban a parasztságot értette.

Voltak, akik ebből a diszkriminatív nemzetfelfogásból (és a gyakran emlegetett fajfo-galomból) az író fajbiológiai nemzetképére következtettek,19 míg mások ezzel szemben azt hangsúlyozták, hogy Szabó nem Hitler fajfogalmát előlegezte meg, hanem − Ady Endre felfogását folytatva − a történeti magyarságot értette a magyar faj fogalmán.20 A magyar jelleg keresése a harmincas évek derekán egyre jobban foglalkoztatta a hazai szellemi élet képviselőit. Ebben döntő szerepet játszott a nácizmusban testet öltő külső veszély, melynek imperializmusa, a német faji felsőbbség mítoszára támaszkodva, egyre nyilvánvalóbb lett.

Számtalan tanulmány vetette fel a kérdést: mi a magyar?A legátfogóbb kísérlet e téren a Szekfű Gyula szerkesztésében megjelent, közel

hatszázoldalas kötet volt 1939-ben.21 Benne többek között Ravasz László, Babits Mihály, Keresztury Dezső, Kodály Zoltán és Szekfű Gyula fejtették ki nézeteiket. Megálla-pításaik, a lényeget illetően, egybecsengtek. Eszerint, amit magyarságnak nevezünk, elsősorban nem fizikai, testi, hanem lelki, szellemi tünemény, s mint ilyet, a történelem alakította ki.

Szabó Dezső 1934-ben arra a kérdésre, hogy mi a magyar, a következő választ adta. „De hát: mi az, hogy magyar? A magyarság már vegyült faj volt, mikor bejött az ország-ba. Azóta összeházasodtak mindenféle szláv, germán, román, zsidó, örmény és egyéb elemekkel. Minden magyar vérében legalább nyolc-tíz faj vérének egyesült árja folyik. Ki hát: a magyar? […] A magyar faj, mint a francia, olasz vagy német: hosszú századok közös vérének, közös nyelvének, a közös anyagi és pszichikai hatók együttműködésének eredménye. […] Magyar mindenekelőtt az: akiről senki sem merheti állítani azt, hogy nem magyar.”22

Szabó fogalomtárában a faj tehát történeti képződményként jelenik meg. Ugyanakkor − ennek a történetileg kialakult nemzetfogalomnak ellentmondva – az író a fenti idézet mellett számtalanszor megállapította, hogy a vérségi származást alapul véve a magyar-országi németekben ellenséget lát. Levonható-e ebből a nyilvánvalóan diszkriminatív megszorításból az a következtetés, hogy Szabó Dezső a fajbiológiai álláspont képvise-lője, egyik első megfogalmazója lett volna? Ennek a kérdésnek a megválaszolásához két további kérdést kell feltennünk. 1) Felsőbbrendűnek tartotta-e Szabó a magyarságot a nemzetek közti viszonylatban? 2) Hogyan vélekedett a fajbiológiai álláspontot nyíltan felvállaló náci rezsimről, illetve annak ideológiájáról?

Ami az első kérdést illeti, írásai alapján kijelenthető, hogy Szabó nem fogadta el a magyarok faji felsőbbrendűségének tézisét. A második kérdés kapcsán pedig leszö-gezhetjük, hogy az író nem hitt a „tiszta fajban”, elutasította azt az álláspontot, mely e „tisztaságot” vérvizsgálattal vagy leszármazási vonalak levéltári ellenőrzésével próbálta megállapítani. Sőt, éppen ő volt a szélsőjobboldali nyilas ideológia egyik legkritikusabb

Péterfi Gábor 43 Állam- és nemzeteszmék

elutasítója, akinek írásaiban a magyarságot pusztulással fenyegető második világhábo-rú ellen tiltakozva újra jelentkeztek a felvilágosodás és a francia forradalom korábban megtagadott értékei.23 Láthattuk, hogy Szabó következetesen szembeszállt a náci ter-jeszkedéssel s annak rasszista ideológiájával, ebből adódóan nem lehetett a faji gondolat képviselője. Ugyanakkor azt is hangsúlyoznunk kell, hogy Szabó történeti fajfogalmát súlyosan beárnyékolja s vitathatóvá teszi az a tény, hogy a magyarországi németekben élete végéig a vérségi származás alapján látott ellenfelet.

4. A bethleni nemzetiségpolitika kritikája

Miután elméleti áttekintést adtunk arról, hogy Szabó Dezső miként gondolkodott a nemzet, az állam és a kisebbségi kérdés kapcsolatáról,24 megvizsgáljuk, hogy a magyar-országi nemzetiségek és a határon túli magyarok helyzetét hogyan látja a szerző, milyen gyakorlati javaslatokat fogalmaz meg.

Milyen legyen a nemzet (= faj) viszonya a nemzetiségekhez a megcsonkított ország-ban? A kisebbségi kérdés tárgyalásakor Szabó Dezsőnek A magyar nyelv védelme és a kisebbségek25 és a Haláltánc a kisebbségi kérdéssel26 című tanulmányaira támaszkodunk. Ezekben elsőként a trianoni békeszerződés okait nemzetiségi-nyelvi szempontok szerint megmagyarázó sajtóvélekedéseket vette számba.

Az első magyarázat szerint azért következett be az 1920-as katasztrófa, mert a ma-gyarok nem tanulták meg nemzetiségeik nyelvét. A második vélekedés az idegen európai nyelvek nem-tudását jelölte meg az ország felosztását eredményező béke előzményeként. Szabó Dezső ezek kapcsán ironikusan így reagált: „A fiumei magyarnak elég lett volna lanyhán elvakkantania magát: − Signori, lasciatemi in pace!27 - És az Adriai tengerben még mindig a mi adresszünkre ikráznának a halak.”28 E közhangulatkeltésnek szerinte egyetlen oka van: a pángermánizmus ügynökei Hitler hatalomra jutását követően megpró-bálják a német kisebbséget minél kedvezőbb helyzetbe hozni Magyarországon.29 Hiszen ha sikerül ráirányítaniuk a figyelmet arra, hogy a határon kívüli magyar kisebbségek kímélése csak a hazai kisebbség (elsősorban a németség) megbecsülésével érhető el, akkor szerinte az egyik legjelentősebb nemzetiség újabb győzelmet érhet el a többségi magyarok rovására.

E magyarázatok sorába illesztette be az író Bethlen István miniszterelnök azon, né-metajkúak előtt tett kijelentését,30 miszerint „nem a nyelv a fontos, hanem az érzés”.31 Szabó Dezső a következő érveket hozta fel e kijelentés kapcsán. 1) Az érzések változnak, a nyelv azonban örök egy nemzet életében. 2) Ha a nyelv annyira nem fontos, miért olyan fontos a németek nyelve? 3) Ezen logika mentén mi lett volna, „ha egy hasonló bölcsességű államférfi rábeszélte volna a költő Zrínyi Miklóst és Petőfi Sándort, hogy a nyelv nem fontos, írhatják műveiket a származásuk nyelvén?”32 Mindezek alapján Szabó Dezső arra a következtetésre jutott, hogy az ilyen kijelentések eredményezték a német nyelv előretörését a magyar rovására a fővárosban és vidéken egyaránt.

Megállapítható, hogy a fenti álláspont az akkori politikai vezetés és Bethlen István nemzetiségpolitikájának teljes félreértése, illetve elferdítése volt. A korabeli elit és a miniszterelnök kisebbségpolitikája három alapelvre épült.33 Egyrészt felismerték, hogy a kisebbségekkel való előzékeny bánásmód magyar érdek, mert csak ez teszi lehetővé (és hitelessé) a tőlünk elszakított magyar kisebbségek megvédését. Szabó Dezső viszont nem

Péterfi Gábor 44 Állam- és nemzeteszmék

tett egyenlőséget a Trianon következtében határainkon túlra került magyar kisebbségek és a magyarországi nemzetiségek jogi helyzete közé,34 így eleve elutasította az egyenlő elbánás elvét.35

Másodszor Bethlen a revízió támogatásához a világháborút lezáró békeszerződéssel szintén elégedetlen Németországgal kereste az együttműködést. A magyar−német vi-szonyt pedig nagymértékben befolyásolta a honi német kisebbség helyzete. Ezért szakított a felső politikai vezetés és Bethlen a korábbi asszimilációs törekvésekkel, s törekedett a legnagyobb létszámú magyarországi kisebbséggel jó viszonyt fenntartani.

Harmadrészt az exkormányfő is belátta, hogy csak mintaszerű kisebbségi jogalkotással lehet visszacsalogatni az elszakadt idegen ajkú lakosságot. Más kérdés, hogy a politikai közvélemény államigazgatásban dolgozó képviselői – Szabóhoz hasonlóan – a történel-mi Magyarország bukásának egyik legfőbb okát „a túlzottan megengedő nemzetiségi politikában látták, s ebből adódóan a bethleni nemzetiségi jogalkotás érvényesülését elszabotálták.”36 Összegezve: a kormányzat és Bethlen felismerték, hogy a dualista Ma-gyarország asszimilációs nemzetiségpolitikája nem követhető a megváltozott körülmé-nyek miatt, ezért tartották fontosnak – a revíziót és a szentistváni gondolatot szem előtt tartva – egy, a magyarországi kisebbségek számára kedvező, a határon túliak számára pedig vonzó kisebbségpolitika követését. Ebből adódóan hangoztatták, hogy a jó haza-fiság nem a nyelvtől, hanem a meggyőződéstől („érzésektől”) függ. Szabó mindezekről láthatóan nem tud vagy nem vesz tudomást, őt csak a németellenes indulata vakítja el, s ragadtatja ebben az esetben teljesen téves következtetésekre.

Kiknek (a többséget alkotó magyaroknak vagy a nemzetiségeknek) vannak jogos követelései Magyarországon? − tette fel a kérdést Szabó Dezső. Először az egyházat vette nagyító alá, s megállapította, hogy a püspökök, teológiai professzorok többségében német, kisebb részben szláv származásúak. A Magyarországon többségben levő magya-rokat a plébániákon − a hitoktatóktól kezdve a sírásókig bezáróan − lehet megtalálni. Azaz egyházi téren a magyarságnak vannak teljesítetlen jogos kívánságai. Ugyanígy végigvette a magyar főrendi ház, a parlament, az egyetemek, a közigazgatás, a honvé-delem irányító elemeit, s újfent kijelentette, hogy nem a németek, hanem a magyarok „elnyomatása kiált a lelkekbe”.37 A pénzügy, a kereskedelem és az ipar vezető tisztségeit elemezve megállapította, hogy itt a zsidók (kisebb arányban a németek) birtokolják a pozíciók legjavát. Következtetése szerint Magyarországon az irányítás szempontjából a legfontosabb állásokat nem a magyarok, hanem főként a németek és a zsidók töltik be. Azaz a milliónyi tömegű magyarságnak, mint igazi kisebbségnek az igényeit kell első-ként kielégíteni. Ez a megközelítés figyelmen kívül hagyja, hogy a katolikus egyház nem nemzeti, hanem szupranacionális szervezet,38 ahogyan az arisztokrácia sem tekinthető származásilag nemzeti rétegnek az egész Európára kiterjedő házassági kötelékei miatt. A nagytőke természeténél fogva szintén nemzetközi, s nem nemzeti „intézmény”. Tehát itt nem „magyarspecifikus” problémákkal, hanem nemzetközi jelenségekkel találkozunk.

A hadsereg felső vezetésében a német származásúak túlsúlyára vonatkozó megállapítás főként Szabó Dezső és Bajcsy-Zsilinszky Endre írásai nyomán vált ismertté a két világ-háború közötti időszakban. Ezt azért hangsúlyozzuk, mert az 1945 utáni évtizedekben – főként a publicisztikában, de időnként a történetírásban is – gyakran lehetett találkozni azzal a véleménnyel, mely a tábornoki kar nemzetiségi (német) hovatartozását döntőnek tekintette Magyarország második világháborús szereplését illetően. Szakály Sándor kuta-tásai ugyanakkor meggyőzően tisztázták, hogy a magyar katonai elit németbarátságának

Péterfi Gábor 45 Állam- és nemzeteszmék

gyökereit nem a származás kérdéskörénél kell keresni, hanem sokkal inkább „a német Wehrmacht 1938 és 1941 közötti sikereiben, az első világháborút lezáró igazságtalan békediktátumokban, az egykori osztrák−magyar−német politikai és katonai szövetség-ben, valamint a magyar revíziós igények német részről történő – egyáltalán nem teljes körű és teljes – támogatásában.”39

Szabó Dezső – szembehelyezkedve a bethleni nemzetiségpolitikával – megkérdője-lezte a legnagyobb lélekszámú magyarországi nemzetiség magyarsághoz tartozását, s elutasította a Magyarországon 1867 óta végbement asszimiláció módját. A kiegyezés alapbetegségének tartotta, hogy a magyarság vezetői teljesen félreismerték az asszimi-láció lényegét és módszereit, és „a közvetlen asszimilációban látták a magyar Nemzet egysége megteremtésének legfőbb feladatát. […] Az asszimiláció buzgó munkájában megfeledkeztek arról, elhanyagolták azt, amihez asszimilálni akartak: a magyarsá-got. Hiszen természetes, hogy a magyar Nemzet […] legfőbb feladata az lett volna: úgy megerősíteni a magyarságot, olyan arányban helyezni sorsa irányításához, a történelmi élet szervezéséhez […]: hogy csupán belső hatalmi helyzete természetes nemzetformáló erő legyen.”40 [Kiemelés − P. G.] Ezt indokolta volna az a tény, hogy a magyarság olyan csekély számú, rokontalan népe Európának, melyet állandóan fenyeget „a germán és a szláv tenger halálos veszélye.”41

Látható, hogy Szabó Dezső ott is ellenséget lát, ahol nincs ellenség. Ezt mutatja, hogy felfogásában a Magyarországon letelepedő és a magyarságba beolvadó németek és zsidók asszimilációját – a közvélemény jelentős részéhez hasonlóan – elutasítja az író. Véleménye szerint a magyar állam vezetése olyanok kezébe került, akik származásuk, neveltetésük miatt nem kaphattak magyar lelket, ezért képtelenek a magyar nemzeti érdekek képviseletére – miközben a magyarsággal azonosított parasztság kisebbségben van saját hazájában –, s így a zsidó és német asszimiláció végső soron negatívan befo-lyásolta az asszimiláló nemzet fejlődését.

Ez a megközelítés nem számol(hat) azzal, hogy a betelepülő németek és zsidók a maguk évszázados ipari, illetve kereskedői tapasztalatukkal gazdagították a magyar nemzeti kultúrát, hiszen ab ovo hiányoznak az író fogalomtárából a „magyar zsidó” vagy „magyar sváb” kifejezések. Továbbá felhívjuk a figyelmet a magyar „kisebbségi többség” sorsát a „többségi kisebbségek” között elhelyező „szabódezsői” álláspontra, amely a kisebbségek dualizmus kori „túlhatalmából” csak arra a következtetésre juthatott Trianon után, hogy a maradék ország kisebbségeivel szemben nem szabad engedékeny nemzetiségpolitikát folytatni.

Az elmondottak azért fontosak, mert ezen összefüggések nélkül nem érthetők Szabó Dezsőnek a nemzetiségi kérdésről kifejtett nézetei. A kisebbségi kérdés megoldásakor szerinte a következő tényezőket kell figyelembe venni. 1) Elsőként meg kell vizsgálni, hogy az egyes nemzetiségek száma hogyan viszonyul a többség számához. Megállapí-totta, hogy míg a régi Magyarországon a magyarság száma kisebb volt, mint az összes nemzetiségeké együttvéve, addig „csonka Magyarországon” a magyarság az összes kisebbségekkel szemben nagy többséget jelent. 2) A második felvetés szerint megvizs-gálandó, hogy „milyen természetes, vérszerinti hátvédje van az ország határain kívül a nemzetet megalkotó fajnak és milyen az egyes nemzetiségeknek.”42 Szerinte a magyar nép rokontalan Európában, míg a többi nemzetiség (német és szláv „tenger” és a „világ-hatalommá nőtt zsidóság”) mögött jelentős természetes erőforrás áll, ebből következően a magyaroknak több biztosítékra és erősebb korlátokra van szüksége a többi nemzettel szemben. 3) Fel kell tenni a kérdést, hogy milyen az egyes nemzetiségek történelmi-

Péterfi Gábor 46 Állam- és nemzeteszmék

jogi helyzete a többséggel szemben. Indoklásában a történeti jogra hivatkozva kijelenti, hogy ez az elvégzett munkával és a meghozott véráldozattal arányosan illeti meg a nemzetiségeket. „Annyi bizonyos: mi voltunk az elsők, akik a történelmi Magyaror-szág területén egy külön egységes gondolatú történelmi közösséget építettünk meg. És az is bizonyos, hogy azoknak a nemzetiségeknek jó részét, melyek ma új követelésekkel döngetik a magyar Állam biztonságát s a magyarság jóhiszeműségét: mi telepítettük be időről időre a nemzeti háztartás bizonyos funkcióinak ellátására. Vagy pedig: hálátlan és hűtlen királyaink [sic!] hozták be őket azzal a sunyi gyilkos gondolattal, hogy ezek a betelepített idegen rétegek hadi bázisok legyenek az ellen a magyarság ellen, melynek mindent köszönhettek.”43 [Kiemelés: P. G.]

Ebből következően nem lehet egyenlőséget tenni a „magyar kultúra tégláiul behozott” nemzetiségek és a trianoni hatalmak által „máról holnapra áttelekkönyvezett” idegen impériumok hatalma alá került magyar kisebbségek jogi helyzete közé. Az író tehát kü-lönbséget tesz a Trianon után kisebbségi sorsba kényszerített magyarok és az évszázadok óta Magyarországon élő nemzetiségek jogi helyzete közé.

Kétféle kisebbség van – fejti ki A magyar jövő alapproblémái című tanulmányában.44 Az egyik a történelmi kisebbség, a másik a modern hódítás kisebbsége. Az első olyan népcsoport, mely évszázadokon át része volt a honfoglaló nemzetnek, a másodikat azok a népelemek alkotják, melyeket fegyveres hódítás „tép ki földdel együtt egy történelmi Nemzet testéből”.45 Teleki Pál tudós politikus − a történeti megközelítés módszerét al-kalmazva − szintén differenciáltan kezelte az egyes kisebbségek jogi státusát, s kiemelte, hogy a hagyományos és önkéntes kisebbségek mellett a világháborút követően Európában nagy számban jöttek létre a magyarhoz hasonló kényszerkisebbségek, amelyek jogvé-delméről Európa nem feledkezhet meg.46 Szabó Dezső – a korszak uralkodó ahistorikus nemzetfelfogásához kapcsolódva – a nemzetiségi kérdést a magyar történelem egységes problémájaként kezeli, s így visszavetíti egy olyan korba, amikor modern értelemben vett nemzetiségek nem léteztek.

5. Javaslat a nemzetiségi kérdés megoldására

A nemzetiségi kérdés részletes szabályozására két tervezetet dolgozott ki az író a ki-sebbségekkel foglalkozó tanulmányaiban.47 A javaslatok közös távlati célja: elfoglalni „az ország életének minden stratégiai pontját”, azaz megvalósítani az „új magyar honfogla-lás” programját. Eszerint a magyar nyelv az állam nyelve, érvényesülését a kollektív elv határozza meg, míg a kisebbségi nyelvek használatát az individuális elv szabja meg.

A közösségi elvből az alábbiak következnek. 1) A magyar állam minden polgárának teljesen kell bírnia beszédben és írásban a magyar nyelvet. A másfél évvel később született tervezetben: a magyar nyelv anyanyelvi tökéletességgel kötelező. 2) A közéletben csak a magyar nyelv használható a következő fórumokon: törvényhozás, állami, megyei és községi hatóságok, bíróságok, hadsereg, csendőrség, rendőrség, közlekedés, nyilvános hirdetések. Csak olyan közhivatalnok dolgozhat, aki magyar középiskolában vagy ma-gyar főiskolán szerezte képesítését. 3) A közoktatás nyelve az oktatás minden ágában a magyar nyelv, minden olyan városban és községben, ahol a lakosságnak legalább harminc százaléka magyar. Olyan községekben, ahol a nemzetiségek aránya legalább ötven és legfeljebb hetven százalék, az állam megengedi, hogy az illető kisebbség saját költségén

Péterfi Gábor 47 Állam- és nemzeteszmék

iskolát tarthasson magának. Azokban a községekben, ahol az idegen ajkú lakosok aránya meghaladja a hetven százalékot: az állam kötelessége az illető kisebbség számára iskolát fenntartani. Viszont: minden olyan községben, ahol a magyar lakosság aránya legalább tíz százalék: az állam köteles magyar iskolát fenntartani.48 Ahol a magyar lakosság aránya nem éri el a tíz százalékot: az állam köteles gondoskodni arról, hogy a magyar gyermekek valamilyen módon magyar iskolába járhassanak. Az államnak kötelessége gondoskodni, hogy egyetlen magyar gyermek ajkán se aludjék ki a magyar nyelv. 4) Az egyházak kötelesek magyar nyelvű istentiszteletet tartani ott is, ahol csak csekély számban élnek magyar hívek. 5) A népiskolák nyolc osztályában magyar gyermekeket semmiféle idegen nyelvre nem szabad tanítani. 6) A nemzetiségekkel kevert vidékeken a közösséget csak magyarok képviselhetik. 7) Az országhatáron belüli ingatlaneladásokat, vételeket egy állami szerv a magyarság szempontjai szerint irányítja.

Az egyéni elvből az alábbiak következnek. A kisebbségek minden olyan településen, ahol legalább harminc százalékát alkotják a lakosságnak, nyelvük és kultúrájuk ápolá-sára kulturális és társadalmi egyesületeket tarthatnak fenn, és saját templomukban az istentiszteletet a saját nyelvükön tarthatják. Minden nemzetiség a maga faji kultúráját és nyelvét is szabadon művelheti. Erre a célra művelődési egyesületeket, népiskolákat alapíthat. Az állami népiskoláknál, ha valamelyik nemzetiség aránya legalább huszonöt százalékot tesz ki: az állam köteles gondoskodni, hogy az illető nemzetiségű gyermekek vallásra saját nyelvükön oktattassanak, s nyelvük nyelvtanának oktatásában is része-süljenek. Az író az 1936-os tervezetben tehát korlátozás nélkül engedélyezte volna a nemzetiségi egyesületek alapítását.

A fenti sorok alapján a nemzetiségek a polgári egyenlőség minden jogából részesülhet-nek ugyan, de nem együttesen (közösség), hanem az államnemzet egyéneiként. Ahhoz te-hát nincs joguk, hogy önkormányzatot, autonómiát kérjenek,49 hiszen ennek megadásával az állam elismerné, hogy kulturális, gazdasági és politikai életüket az államtól részben függetlenül intézhetik. Szabó Dezső nemzetállamában az autonómia elvének bevezetése pedig az állam szuverenitásának, a nemzet egységének teljes tagadását jelentené.50 „Őrült az, aki azt hiszi: hogy egyszerre lehet mindkét politikát folytatni: asszimilációs nemzeti és autonómiás kisebbségi politikát”51 – fogalmazza meg világosan elképzelését.

Szabó Dezső nem kerülhette meg a trianoni békediktátum által elszakított magyar ki-sebbség helyzetének vizsgálatát. A hivatalos kormánypolitikát elutasította, ehelyett olyan külpolitikai viszony megteremtésére gondolt a szomszédos államokkal, mely nagyobb életlehetőséget tud biztosítani e kisebbségi sorsba kényszerített magyaroknak. Eszerint a megmaradást három tényező garantálhatja. A külpolitikai viszony alakulása mellett a kisebbségi magyarság „életereje, nyelve, kultúrája, gazdasági érdekei védelmében és megszervezésében”, illetve annak a „kulturális áramlatnak az ereje, melyet a magyar külpolitika és kultúrpolitika meg tud teremteni a magyarországi és az idegenben élő magyarság közt.”52 Az író azonban arra nem gondolt, hogy a trianoni ország határain belül alkalmazott asszimilációs nemzetiségpolitika nem szolgálja a kisebbségi magyarok érdekeit, hiszen a nemzetiségi kérdés mintaszerű rendezése nélkül Magyarország nem követelheti hitelesen a határokon túl élő magyarok jogvédelmét.

Péterfi Gábor 48 Állam- és nemzeteszmék

6. A kelet-európai népek sorsa

Miután megvizsgáltuk, hogy Szabó Dezső miként gondolkodott a nemzet fogalmáról, illetve a nemzetiségi kérdés kezeléséről, röviden azt is áttekintjük, hogy az író miként képzelte el Magyarország és a környező nemzetek egymáshoz való viszonyát. Ezt in-dokolja, hogy a magyarországi nemzetiségek java része (pl. csehek, szlovákok, szerbek) saját állammal rendelkezett, melyek lakói közt nagy számban voltak magyarok is.

A magyar külpolitika irányítói az 1920-as években a megbékélési politika részeként jószomszédi viszony kialakítására törekedtek a szomszédos államokkal. Ez minimális célkitűzésként a modus vivendi érdekében a párbeszéd fenntartását jelentette. A meg-egyezési politikát a nagyhatalmak is szorgalmazták. Céljuk az volt, hogy a térségben élő államok vitáikat békés úton intézzék el egymás között. Bethlen István miniszterelnök meggyőződése szerint a jószomszédsági viszony kiépítése lehet garancia arra, hogy a határon túli magyar kisebbség érdekei ne sérüljenek. A megegyezési törekvéseknek ugyanakkor határt szabott – az integrális és etnikai érveket kombináló revíziós prog-ramok mellett – a térségben élő államok részéről a területi kérdésekben való kompro-misszumkészség hiánya.

A magyar−román viszony minimális normalizálódásának egyik állomásaként Magyar-ország és Románia 1924-ben több egyezményt írt alá, melyben kölcsönösen lemondtak az 1919–1920-as háborúskodás és megszállás címén támasztott jóvátételi igényekről, valamint a kereskedelmi kapcsolatokat a legnagyobb kedvezmény elve alapján rendezte a két ország. Bethlen értékrendjében a szomszédos államok kapcsán több okból a Ro-mániával való megegyezés állott első helyen. Maga is erdélyi lévén, az ottani magyarság érdekei különösen közel állottak hozzá, valamint ott élt a legnagyobb lélekszámú magyar kisebbség. Továbbá a latin szomszédhoz való közeledés ellensúlyozhatta a szláv és a német uralmi igényeket a Duna-medencében.53

A miniszterelnökhöz hasonlóan erdélyi származású Szabó Dezső is a magyar és román nép közeledését hangsúlyozta egy 1926-os keltezésű magánlevélben. Ebben arról írt, hogy egy új külpolitikai gondolat foglalkoztatja, amit most kezd részleteiben kidolgozni.54 A magánlevélből megtudhatjuk, hogy az új irány a magyar és román népnek „a német és pánszláv veszedelemmel” szembeni összefogását tűzi ki célul. Egy évvel később Szabó azt hangsúlyozta, hogy a mai magyar külpolitikának a „keleteurópai föderáció”55 kossuthi gondolatát kellene követni.

A „keleteurópai föderáció” megvalósításának részleteit legalaposabban 1935-ben, a Magyarország helye Európában: Kelet-Európa56 című tanulmányban fejtette ki. Ezen írás kiindulópontja: Kelet-Európát – két középnagyságú államot (Lengyelország, Tö-rökország) leszámítva – a nagyhatalmi politikának kiszolgáltatott kis államok alkotják. Szerinte még Lengyelország és Törökország is csak valamely nagyhatalommal szoros kapcsolatban hitetheti el magával, hogy független, önálló irányítású sorsa van. Ezért szükséges e kis államoknak egymással összefogniuk.

Szabó Dezső több közös pontot sorol föl a kelet-európai népek esetében. Elsőként a terjeszkedő Németország és Oroszország okozta közös veszélyre figyelmeztet. Német-országot a gazdasági és katonai szervezettsége s a Kelet-Európa felé terjeszkedő politi-kája miatt tartotta veszélyesnek a független kis államok szemszögéből. Közös továbbá Oroszország fenyegető jelenléte, hatalmas népességével és területével.57 Az író szerint a bolsevista Oroszország terjeszkedő nacionalizmusa akadályozhatja a kelet-európai

Péterfi Gábor 49 Állam- és nemzeteszmék

népek fejlődését. A szláv népek összefogásától nem tartott az író. Szerinte a csehek, a szlovákok, a lengyelek és a többi szláv nép az önálló egyéni fejlődés útját fontosabbnak tartja a pánszlávizmust felkaroló orosz nagyhatalmi politikánál. Jóval súlyosabbnak ítélte meg a Németország és Oroszország esetleges összefogása révén kialakuló helyzetet, hisz a térség felosztása szerinte az összes kis állam szuverenitását fenyegeti.

A közös veszély mellett Szabó Dezső a kelet-európai népek közös múltját, történelmét emeli ki. Kijelenti, hogy ezen államok többsége évszázadokon át csatatere volt a nyu-gat-európai katolicizmus és a Félhold küzdelmének. A Nyugat és Kelet közti küzdelem szerinte „szükségszerűen hasonló lelki képletek kialakulására vezetett”.58 Ahogyan létezik a nyugat-európai ember fogalma, ugyanúgy megkülönböztethető a kelet-európai ember típusa. Az író szerint az összefogás mellett szól e népek gazdasági és társadalmi adottságainak hasonlósága is. Példaként hozza fel, hogy ezen államok ipara elmaradott a nyugati országokhoz képest, és közös társadalmi örökségük a „folytonos idegenbe háza-sodás”59 során létrejött arisztokrácia, valamint a német és zsidó túlsúlyú középosztály. Így ezen országokban a nemzet legfőbb letéteményese a lélekszámát tekintve is legnagyobb parasztság. A feladat közös: a parasztságból új vezetőréteget kell szervezni.

Az együttműködés szempontjából hátrányként fogalmazza meg e népek túltengő nacionalizmusát, ugyanakkor szerinte egyik kelet-európai nemzet sem elég erős ahhoz, hogy a másik számára reális veszedelmet jelentsen. Ahhoz pedig még kevésbé van erejük, hogy külön-külön védjék meg magukat Németország és Oroszország hatalmi túlsúlyával szemben. Ha pedig e kis népek bármelyike a német szövetségben keresne menedéket az orosz veszéllyel szemben, vagy Oroszországéban a német hódítás kivédésére, az Szabó Dezső szerint nem jelentene mást, minthogy e népek a szolgaság különböző változatai közül választhatnának. A közös veszély, a közös múlt s a hasonló gazdasági és társa-dalmi helyzet Szabó Dezső szerint kikényszeríti a „kelet-európai államok történelmi együttműködését”.60

Az új történelmi összefogás szerinte katonai, külügyi, gazdasági és kulturális téren, valamint a határok kérdésében a következőképpen lenne megvalósítható: a konföderáció katonai téren olyan szövetséget jelent, mely minden külső támadással szemben közös védekezést ír elő. Ez Szabó szerint az Osztrák−Magyar Monarchia rossz tapasztalatai alapján nem jelentene közös hadsereget vagy közös vezényleti nyelvet. Másodszor a ke-let-európai összefogás közös külpolitikát követel. Ennek irányító szerve a tagországok külügyminisztereiből álló Tanács. A közös szervezet mellett minden nemzet megtartaná saját külügyminisztériumát és önálló külképviseletét. Harmadik pontként a tagországok gazdasági együttműködését szorgalmazza. A kulturális összefogás célja az volna, hogy „biztosítsa e népek teljesen önálló, szabad egyéni megépülését”.61 A kelet-európai népek egyetemein létesített tanszékek révén e nemzetek megismerhetnék egymás történelmi, szociológiai, földrajzi, gazdasági, etnológiai, irodalmi és politikai termését. Ezzel – a nyugat-európai kultúrához hasonlóan – meg lehetne ismertetni a világgal a sajátos ke-let-európai kultúrkincset. A kelet-európai konföderáció következő pontjaként a határok kérdéséről értekezik az író. Szerinte a határok a közeljövőben át fognak alakulni, s „az a folytonos ellentétekre vezető politikai és gazdasági jelentésük, mely ma még annyira megvan, fokozatosan szűnni fog s úgy szólva inkább a közös pszihéjű történelmi egységek öntudati elemeivé nemesülnek”.62

A kelet-európai államok együttműködésének megvalósításában Szabó Dezső – elfe-ledve a kisállamiságból fakadó korlátokat – kulcsszerepet szán a magyar kormánynak.

Péterfi Gábor 50 Állam- és nemzeteszmék

Javaslatot tesz egy informális kelet-európai parlament létrehozására, melyben a térség szakértői szabadon vitatnák meg a konföderáció politikai, gazdasági és kulturális módo-zatait. E testület az író szerint teljesen független lenne a mindenkori kormányoktól, hisz célja a napi politizálás helyett a kelet-európai összefogás előkészítése lenne. Az állandó parlament – Budapest központtal – a „tudomány szenvedélytelen letörhetetlenségével folytatná a maga munkáját”. Emellett működne egy Keleteurópa című folyóirat, mely „munkatársakat szervezve mind e népek kiválóságai közt: állandóan ismertetné e né-pek politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális életét”.63 Nagy szerepet szánt e munka elvégzésében a magyar egyetemi és főiskolai ifjúságnak, főként a kelet-európai gondolat propagálásában s a közös baráti (nemzetek közötti) kapcsolatok kialakításában.

Arra a kérdésre pedig, hogy a konföderáció létrejöttéig Magyarország milyen külpoli-tikát kövessen, az író ezt feleli: „…olyan külpolitikát, mely nem teszi egyik nagyhatalom védtelen zsákmányává sem a magyarságot. Olyan külpolitikát, mely a németséggel szemben is védelmet jelent. Olyan külpolitikát, mely a lehető legtöbb kíméletet jelent az idegen impériumok alatt élő magyarságnak. Olyan külpolitikát, mely lehetőleg nem jelent semmi kockázatot a magyar vér újabb ömlésére.”64

Szabó Dezső véleményünk szerint elsősorban a német Közép-Európa tervek ellenében fogalmazta meg a magyar szupremáciára épülő Kelet-Európa tervet. Írásaiban vissza-térő elem a Kelet-Európát, s benne Magyarországot potenciálisan veszélyeztető német terjeszkedés bírálata. A németség útja című tanulmányában kifejtette, hogy a magyar külpolitika fő feladata keresni a megértést „Keleteurópa és a Balkán egyvégzetű kisebb népeivel, az összefogás közös védelmét építeni meg a német harapás és az orosz talány ellen.”65 A Kelet-Európa elnevezés sem véletlen, hisz az első világháború idején a Közép-Európa kifejezésnek rossz csengése volt (legalábbis azok számára, akik – mint Szabó Dezső66 – felfigyeltek a német expanzió lehetséges káros következményeire),67 hiszen ez alatt Németországnak a Balti-tengertől a Földközi-tengerig terjedő gazdasági−politikai érdekszféráját értették. Összefoglalva: a nagyhatalmaktól függő politika helyett egy, a kelet-európai nemzetek történelmi kiegyezésére és összefogására épülő, a belső refor-mokat megvalósító koncepció lehet garancia az író szerint a magyarság fennmaradására és fejlődésére.

Emellett nyilvánvaló, hogy Szabó Dezső térségünkkel kapcsolatos írásai nem füg-getlenek a 30-as évek közép-európai történéseitől s az erről szóló közírói, politikusi elemzésektől. Hiszen ekkorra már látható volt, hogy az első világháború után létrejött új államok nemzeti ideológiája milyen komoly feszültségekkel van megterhelve (elegendő itt a jugoszláv, illetve a csehszlovák nemzet ellentmondásos fogalmára utalni), továbbá a gazdasági bezárkózásnak milyen hátrányai vannak az egybetartozó nagy vámterülethez képest. S ha az ismét polgárjogot nyerő német Mitteleuropa-elképzeléseket és Németor-szág megnövekedett kelet-, közép- és délkelet-európai gazdasági aktivitását is ide soroljuk, kiderült, hogy válságban van a közép-európai nemzettéválás új szakasza.

A Kelet-Európa terv átfogó értékelésénél megkerülhetetlen az európai politikai erő-viszonyok számbavétele. A nagyhatalmi politika domináns jellegéből következően fel kell tennünk azt a kérdést, hogy volt-e igény a nagyhatalmak részéről egy konföderáció kialakítására a térségben a két háború között. Megállapítható, hogy az első világháború után a győztesek is törekedtek a Baltikumtól a Földközi-tengerig terjedő, a német és/vagy orosz terjeszkedést felfogni képes konföderatív struktúra létrehozására. Azonban gyorsan kiderült, hogy az egymás közötti ellentétek, éspedig nemcsak a győztesek és

Péterfi Gábor 51 Állam- és nemzeteszmék

vesztesek közötti, hanem a győztesek közötti ellentétek miatt is, ez az együttműködés nem fog létrejönni, vagy ha erőszakkal létrehozzák, akkor nem fog működni.68

A kis államok kooperációt gátló ellentéteire példa az 1921-ben magyarellenes éllel megszerveződő kisantant, valamint az 1920-as lengyel−litván háború következtében kialakuló lett−lengyel, illetve litván−észt−orosz együttműködés. Az 1919–1921-ben megszerveződő regionális együttműködési rendszerekről pedig kiderült, hogy éppen arra alkalmatlanok, amire legelsősorban szánták őket: Németország feltartóztatására.69 A harmincas évek közepétől az egész térség a német nagyhatalmi politikától függött. Mindez azt jelentette, hogy a konföderatív struktúra megalkotására reális esély nem lehetett.

Innen nézve jó szándékú értelmiségi utópiának kell tekintenünk Szabó Dezső Kelet-Európa tervét. Már Kossuth és Jászi is a „jövő szempontjából” alkotta meg tervezetét, a Trianon utáni Magyarországon még nyilvánvalóbb volt a terv megvalósításának számtalan nehézsége. Ugyanakkor a kedvezőtlen adottságokkal együtt is egyre többen ismerték fel – Wesselényi Miklós, Teleki László, Kossuth Lajos, Klapka György, Nicolae Bălcescu, Ady Endre, Bartók Béla, Jászi Oszkár, Szabó Dezső és Németh László nyomdokain ha-ladva – a „dunai gondolat” jelentőségét, azt, hogy a kelet-közép-európai népek sors- és kultúrközösséget alkotnak.

Szabó Dezső – súlyos ellenmondásoktól terhes – koncepciójának lényeges eleme, hogy a szerző a kül- és belpolitika összefüggéseit egységben szemlélve hangsúlyozza, miszerint a mindenkori külpolitika egyben a belpolitika függvénye is. Azaz a magyarságnak – az egyébként elodázhatatlan – belső reformok révén kell vonzást gyakorolnia a szomszé-dos – hozzá hasonlóan kis – nemzetekre. Ez azt is jelenti, hogy Magyarország a Szent István-i „nagynemzet”-koncepcióból következő igényeit átmenetileg felfüggesztve keresi a nagyhatalmak felé szintén kiszolgáltatott kis nemzetekkel az összefogás lehetőségét. Ennek kapcsán joggal merülhet fel, hogy Szabó Dezső „elvileg” elutasítja a hagyomá-nyos „nagynemzet”-koncepciót, ugyanakkor − a magyarságnak fenntartva a „primus inter pares” szerepet a Duna-medencében – mégsem mond le a kelet-európai térségben betöltendő magyar szupremácia igényéről.

Szabó erősen magyarságcentrikus gondolkodását bizonyára zavarta a kisnemzeti lét tudata, de azt is hangsúlyozta, hogy egy nép nagysága nem lélekszámában, illetve az általa lakott területek nagyságában mérhető. „A nemzetek sorsa – írja 1935-ben70 – elsősorban teremtő és szervező gondolatuk és morális magatartásuk erejétől, és nem a népesség számától függ.” Magyarország tehát hivatását nem azzal valósítja meg, ha visszaszerzi régi területeit, hanem a területi elv érvényesítése helyett olyan morális erőre kell szert tennie a Duna völgyében, mellyel képes lehet egy szövetség megteremtésére. A magyarságnak erkölcsi magatartásával és szervezőerejével kell az egyenlők közt elsőnek lenni. (Ez a gondolat megelőlegezi Németh László „mintanemzet” koncepcióját.)

Kiemelendő továbbá, hogy a Duna-menti népek összefogásának gondolatát határ-kiigazítás nélkül képzelte, úgy, hogy ezzel a konföderációban résztvevő kelet-európai kis nemzetek az első lépést tennék meg az egységes – a határok jelentőségét elveszítő – Európa felépítésének folyamatában.71 S amit szintén nem szabad elfelejtenünk: felnőtt egy olyan, Szabó Dezső külpolitikai programját is magába szívó – többek között a népi írókból verbuválódó – nemzedék, amely nyitottnak mutatkozott (volna) a szomszédos népekhez való közeledésre.72

Péterfi Gábor 52 Állam- és nemzeteszmék

Az 1920-as status quót többnyire érvényesítő 1947-es párizsi békekonferencia s az azt megelőző hitleri, majd követő sztálini birodalmi – minden más külpolitikai utat, így a konföderációt (is) elvető – politika felülkerekedése a térségben azonban elodázta a Duna-menti népek valós, mély megbékélését. A mából visszanézve ugyanakkor látható, hogy a „dunai gondolat” meghiúsulásáért nem lehet kizárólag a nagyhatalmi viszonyokat hibáztatni, hiszen a Szovjetuniónak a térségből való kivonulása óta lehetőség nyílt egy „dunai együttműködés” kialakítására. Ennek elmaradásában bizonyára szerepe volt an-nak, hogy Kelet-Közép-Európa népei nem képesek legyőzni az egymás iránti gyanakvást, s a konföderáció kultúraközpontú gondolata sem volt képes fölváltani a területcentrikus szemléletet (sem 1989 után, sem 1944 előtt).

7. Összegzés

Szabó Dezső – elsősorban nem szépíróként, hanem publicistaként – számottevő befo-lyással bírt a két háború közötti Magyarországon, s azok egy részének körében is, akik hatalommal nem rendelkeztek. Ellentmondásokkal megterhelt nemzetfogalom, ezzel összefüggésben kirekesztő attitűd a magyarországi németekkel szemben, s a kiegyezés egyoldalú értékelése az egyik oldalon. A mérleg másik serpenyőjében pozitívumként ott van a szélsőjobboldaliság következetes elutasítása, a parasztság középosztályba szerve-zésének követelése, a Duna-menti népek összefogásának sürgetése, valamint a határok jelentőségét elveszítő Európa-gondolat hangsúlyozása.

Megállapíthatjuk, hogy súlyos ellentmondás feszül a konföderációs terv és a kisebb-ségvédelmi javaslat között. Nevezetesen: ha a nemzetek jelentős önállósággal bírnak egy szövetségi rendszerben – s olyan (19. századi), a kisebbségekre nézve diszkrimi-natív nemzetiségpolitikát folytatnak, amilyet Szabó Dezső javasolt –, vajon képesek-e hatékonyan működtetni egy konföderációt? A túlságosan is nacionalista nemzetiségi tervet a magyarigeni románok nyilvánvalóan nem fogadták volna el egy megvalósuló konföderációban az 1930-as évek közepén.

Jegyzetek

1 Szabó Dezső: Életeim. Budapest, Püski, 1996. I. kötet, 208. o.2 Gergely Jenő – Pritz Pál: A trianoni Magyarország 1918−1945. Budapest, Vince, 2000, 47. o.3 Romsics Ignác: Nemzet, nemzetiség, állam Kelet-Közép- és Délkelet-Európában a 19. és 20. szá-

zadban. Budapest, Napvilág, 1998, 15. o.4 A trianoni Magyarországon a magyarok aránya meghaladta a 88%-ot (forrás: Magyar Statisztikai

Zsebkönyv 1940. Budapest, Magyar Királyi Statisztikai Hivatal, 1940, 22. o.), míg az 1910-es nép-számlálás adatai szerint a történelmi Magyarország polgárainak 54,4%-a vallotta magát magyar-nak.

5 Az 1920. évi népszámlálás adatai szerint 1910-hez képest a románok aránya 16,1%-ról 0,3%-ra, a szlovákoké 10,7%-ról 1.8%-ra, a szerbeké 2,5%-ról 0,2%-ra, a horvátoké 1,1%-ról 0,5%-ra csök-kent. Lásd Pritz Pál: Nemzetiségek és külpolitika Magyarországon a harmincas években. In uő: Magyar diplomácia a két háború között. Budapest, 1995, Magyar Történelmi Társulat, 276. o.

6 Az 551 211 fős magyarországi németség önmagában nagyobb súlyt képviselt, mint az összes többi kisebbség együttvéve. Uo.

Péterfi Gábor 53 Állam- és nemzeteszmék

7 Szarka László: Revízió és kisebbségvédelem. In uő: Duna-táji dilemmák. Nemzeti kisebbségek – kisebbségi politika a 20. századi Kelet-Közép-Európában. Budapest, 1998, Ister, 162–169. o.

8 Szabó: Az elsodort falu. Budapest, Püski, 1995.9 Szabó Dezső életrajzához lásd Gombos Gyula: Szabó Dezső. Budapest, 1989, Püski; Nagy Péter:

Szabó Dezső. Budapest, 1979, Akadémiai; Szőcs Zoltán: Szabó Dezső életének áttekintő krono-lógiája. Budapest, Szabó Dezső Emléktársaság, 2000; Az elsodort író − In memoriam Szabó De-zső. Szerk.: Gróh Gáspár. Budapest, 2002, Nap Kiadó; Szabó Dezső: Tanulmányok, esszék. Szerk.: Gróh Gáspár. Budapest, 2007, Kortárs.

10 Péterfi Gábor: Szabó Dezső és Féja Géza Trianon-reflexiója és külpolitikai nézeteik. Doktori (PhD) disszertáció. ELTE BTK, 2009, 54–73. o.

11 Szabó Dezső: A holnap nácionalizmusa. SZDÚM (Szabó Dezső Újabb Művei) 5. (1938. március) 37. o. (A Szabó Dezső Füzetek – továbbiakban: SZDF – 1–30. száma után az író új címet adott Fü-zeteinek: Szabó Dezső Újabb Művei – továbbiakban: SZDÚM)

12 Uo. 45. o.13 Nemcsak az ún. nemzetfenntartó elemek szűnnek meg Szabó Dezső nemzetállamában, hanem az

osztályfogalom is eltűnik az utópikus elképzelés szerint. Az új Állam ugyanis intézményesen biz-tosítja, hogy a „nemzeti munka minden rétegének arravaló gyermekei a szellemi, gazdasági, tár-sadalmi élet hajlamaiknak megfelelő helyeire neveltessenek, és a nemzeti munka minden réte-gének szellemi munkára nem, vagy alig képes gyermekei a nemzeti munka nekik illő feladatait lássák el. Így a szülők érdeme nem válhatik az utódok élősdiségévé. […] A megfelelő erők e foly-tonos mozgósításában úgyszólván minden családnak lesz képviselője a nemzeti munka legkülön-bözőbb fokain, a nemzet egyetlen osztállyá egységesül: a nemzeti munka osztályává.” Uo. 46–47. o.

14 Uo. 31. o.15 Uo. 34. o.16 Uo. 65–66. o.17 Lásd bővebben: Szűcs Jenő: Nemzet és történelem. Budapest, 1974, Gondolat.18 Szabó: A holnap nácionalizmusa… 17. o.19 Nagy Péternek az íróról szóló – elfogult – monográfiájában Szabó Dezső a faj(biológia)i gondolat

megtestesítőjeként jelenik meg, akinek az eszméiből az irodalomtörténész szerint logikusan követ-kezett a hitleri gázkamra, a „hungarista gyepű, a Számonkérő Szék és a munkaszolgálat” világa. (Vö. Nagy: Szabó Dezső… 580. o.) Bár a magyar fajelmélet átvett néhány gondolatot (pl. az idegen-ellenességet) a magyar fajvédők eszméiből, mégis, a lényeget tekintve ez a megközelítés vélemé-nyünk szerint teljesen félrevezető. A magyar fajvédők ugyanis radikálisan szembefordultak a náci ideológiával (példa erre Bajcsy-Zsilinszky Endre pályája), a nyilas mozgalmat pedig éppen ma-gyar fajvédelmi oldalról kritizálták. Szabó egyébiránt annyira öntörvényű gondolkodó volt, annyi-ra szemben állt minden ideológiával, hogy politikai-eszmetörténeti szempontból egyik irányzat-hoz sem sorolható be, írásai alapján mégis talán a fajvédőkhöz állt legközelebb.

20 Szabó Dezső egykori híve, Gombos Gyula monográfiájában arra a következtetésre jutott, hogy Szabó történeti, s nem fajbiológiai képződményként használta a faj fogalmát. Felfogásában „ma-gyar mindaz, ami történetiségében hordja magyar jellegét: ami a közös múlt, a közös hagyomány, a közös kultúra, a közös küzdelmek emléke […]; vagyis ami a történelem műve.” Vö. Gombos: Sza-bó Dezső… 330–332. o.

21 Mi a magyar? Szerk.: Szekfű Gyula. Budapest, 1939, Magyar Szemle Társaság.22 Szabó Dezső: Karácsonyi levél. SZDF. 1. (1934) 4–5. o.23 Lásd Szabó Dezső Lelkek az éjszakában, Elkergetett istenek és A döntő probléma c. írásait.24 Szabó Dezső A holnap nácionalizmusa címü írásában leszögezi, hogy a tanulmányban nem Ma-

gyarországra koncentráltan elemzi a kisebbségi kérdést, hanem az egyetemes történet általános ta-nulságait vizsgálja.

25 Szabó Dezső: A magyar nyelv védelme és a kisebbségek. SZDF. 2. (1935. ápr.) 8. 19–31. o.), ill. Szabó Dezső: Az egész látóhatár. I. Budapest, 1991. Püski, 224–231. o.

Péterfi Gábor 54 Állam- és nemzeteszmék

26 Szabó Dezső: Haláltánc a kisebbségi kérdéssel. SZDF. 3–4. (1936–37.) 23–24.sz. 28–54. o.27 Azaz: „Hagyjanak békén uraim!”28 SZDF. 1935. 8. sz. 21. o. 29 Szabó nem vesz tudomást arról, hogy a határon túli németek felkarolása nem Hitlerrel kezdődött,

sőt Hitler kezdetben e téren kifejezetten visszafogott volt.30 A beszéd az 1935-ös országgyűlési választási kampányban hangzott el.31 SZDF. 1935. 8. sz. 22. o.32 Uo. 23. o.33 Lásd bővebben Gratz Gusztáv: Bethlen külpolitikája és kisebbségpolitikája. Magyar Szemle, 1934.

október, 128–135. o.34 SZDF. 1936–37. 35–36. o.35 A korszak vezető legitimista politikusa, Apponyi Albert − eltávolodva a századfordulón képviselt

magyarosító álláspontjától − az elsők között hangoztatta az egyenlő elbánás elvét a magyarorszá-gi nemzetiségek és a határon túli magyar kisebbségek kérdésében. Példa erre a Szent István Aka-démián tartott előadása, ahol kijelentette: „Csonka-Magyarországon található kevésszámú nem magyar ajkúakkal szemben azt a politikát kell követnünk, amelyet óhajtanánk a tőlünk elszakadt magyarsággal szemben követni.” In Apponyi Albert: Megemlékezés IV. Károly királyról. (Szent István Akadémia 1922. április 9-i rendkívüli ülése IV. Károly emlékére.) Budapest, 1922, 18. o.

36 Pritz Pál: Gratz Gusztáv Bethlen Istvánról. In Magyar évszázadok – Tanulmányok Kosáry Domo-kos 90. születésnapjára. Budapest, 2003, Osiris, 248–260. o.

37 SZDF. 1936−37. 33. o.38 Az egyház szupranacionális jellegéből következően Magyarországon ebben az időben az egyhá-

zi elitnek őseit tekintve kb. a fele volt magyar, a többiek német és szlovák nemzetiségűek voltak. Az esztergomi érsekségben a szlovákok, a csanádi püspökségben, Győrött vagy Szombathelyen a német származásúak számaránya volt jelentős. Lásd Gergely Jenő: Az egyházi elit 1919–1944. RUBICON, 18. ( 2007) 4–5. sz. 33. o.

39 Szakály Sándor: A katonai elit Magyarországon 1919-1945. RUBICON, 18. (2007) 4−5. sz. 41. o.40 Szabó Dezső: A végzet ellen. SZDÚM. 5. (1938. jún.) 41. o.41 Uo. 27. o.42 SZDF. 1936–37. 34. o.43 Uo. 36. o.44 SZDÚM, 1938–39. 119–120. o.45 Uo. 120. o.46 Teleki Pál a hagyományos, önkéntes és kényszerkisebbség fogalmának megkülönböztetéséről

(részlet). Időszerű nemzetközi politikai kérdések a politikai földrajz megvilágításában. Különnyo-mat a „Jancsó Benedek Emlékkönyv”-ből. Budapest, 1931, 16–17. o.

47 Kronológiai-tematikai sorrendben ismertetjük a két javaslat főbb elemeit úgy, hogy kurziválva kö-zöljük a későbbi tervezet pontjait abban az esetben, ha eltérés mutatható ki a gondolatoknál. In SZDF. 1935/8. 28–31. o.; SZDF. 1936–37. 50–51. o.

48 Kivéve, ha nincs magyar nyelvű felekezeti iskola az illető községben.49 Szabó Dezső A magyar jövő alapproblémái címü írásában kitér az autonómia kérdésére: „Van-e

joga a történelmi kisebbségeknek teljes autonómiát követelni? Vagyis: hogy politikai, gazdasági, kulturális és szociális életüket teljesen saját tetszésük szerint intézzék, teljesen függetlenül az Ál-lamtól és a Nemzettől? […] Nincs. Nincs. Nincs.” In SZDÚM, 1938–39. 122. o.

50 Uo.51 Uo. 125. o.52 SZDF. 1935/8. 30. o.53 Lásd még Fülöp Mihály − Sipos Péter: Magyarország külpolitikája a XX. században. Budapest,

1998, Aula, 143–144. o.

Péterfi Gábor 55 Állam- és nemzeteszmék

54 P. Gulácsy Irén: Szabó Dezső új művének motívumairól. Nagyvárad, 1926. október 3. Gulácsy közli a teljes hozzá intézett levelet. Idézi Nagy Péter: Szabó Dezső. Budapest, 1964, Akadémiai Ki-adó, 412. o. Szabó Dezsőt és Gulácsy Irént a húszas évek második felében irodalmi barátság fűzte egymáshoz, ami a húszas évek végére felbomlott, főként az „erdélyi lélek”-viták hatására.

55 Szabó Dezső: Zugligeti levelek. Tizedik levél: Kossuth. Esti Kurir, 1927. nov. 6. 252. o.56 Szabó Dezső: Magyarország helye Európában: Kelet-Európa. SZDF. 2. (1935. május) 9.sz.57 Szabó Dezső írásaiban állandó gyanakvással szemlélte a Szovjetuniót: a pánszláv gondolat vezető

hatalmát, kommunista államot és mindenekelőtt a magyarságot veszélyeztető nagyhatalmat látott a sztálini birodalomban. Vö. Szabó Dezsőnek Az új kereszteshadjárat, A holnap nácionalizmusa és az Európa c. írásait. Az 1920-as években a Szovjetuniónak kifejezetten rosszak voltak a kapcso-latai az újonnan megalakult szláv államokkal. 1933-tól pedig − Hitlerék hatalomra jutásával össze-függésben − a moszkvai vezetés az ún. békepolitika jegyében a kollektív biztonság megteremtését tűzte ki céljául. Ez a status quo-párti felfogás szakítást jelentett azzal a korabeli szovjet felfogás-sal, mely az európai nemzetállamok forradalmasítására törekedett. Az új irányvonalból követke-zett, hogy a Szovjetunió közeledett az iránta eredetileg ellenséges közép-európai szláv államokhoz is. Sőt, a legújabb kutatások szerint a szovjetek 1935-től nekifogtak annak, hogy Csehszlovákiát európai katonai bázisukká építsék ki. A náci Németország bekerítését célzó politika a lengyelek esetében – többek között a lengyelek oroszfóbiája miatt – már nem járt sikerrel. A szovjet pártveze-tés 1939 augusztusa előtt rehabilitálta a pánszlávizmust. (A pánszlávizmushoz és az orosz birodal-mi gondolathoz lásd Gecse Géza: Bizánctól Bizáncig. Budapest, 2007, Nemzeti Tankönyvkiadó, 215–221. o.) Szabó Dezső (is) fent említett írásaiban a Szovjetuniónak a harmincas években ismé-telten a szláv népek felé nyitó politikáját – eltúlozva annak valódi súlyát – értelmezhette a pánszláv veszély megnyilvánulásaként.

58 SZDF, 1935. 21. o.59 Uo. 22. o.60 Uo. 23. o.61 Uo. 26. o.62 Uo. 27. o.63 Uo. 29. o.64 Uo. 29−30. o.65 SZDF, 1934/4–5. 42. o.66 Szabó Dezső már az első világháború idején is – a Nyugat publicistáival ellentétben, de Ady End-

réhez hasonlóan – a németekkel való sorsközösség ellen foglalt állást.67 Graydon A. Tunstall amerkai történész az első világháború alatti német Mitteleuropa-koncepciók

kapcsán hangsúlyozza, hogy a német−osztrák−magyar szövetség gondolatát mindvégig Németor-szág erőltette. Bécs – a német hegemóniától való félelem miatt − mindig is tartott ezektől az elkép-zelésektől, s ugyanígy kétkedve fogadták a magyarok is a terveket, melyekből azt olvasták ki, hogy alárendelt szerepet szánnak nekik. „A Mitteleuropa-kifejezést olyan rosszízű elképzelésekkel hoz-ták kapcsolatba, mint a pángermánizmus, a Drang nagh Osten (keleti előretörés), a Lebenssraum (élettér)… Ebben az értelemben a Mitteleuropa a hódítás, az elnyomás, a militarizmus, a poroszo-sítás, az agresszió és az annexió képzetét idézte fel.” – teszi hozzá Tunstall. Lásd Magyarország és a nagyhatalmak a 20. században. Szerk.: Romsics Ignác. Budapest, Teleki László Alapítvány, 1995. 23–26. o.

68 Romsics Ignác: Az Osztrák−Magyar Monarchia felbomlása és a Duna-táj nemzetiségi feszültsé-geinek továbbélése. In uő: Helyünk és sorsunk a Duna-medencében. Osiris, Budapest, 1996, 312–313. o.

69 Uo. 313. o.70 SZDF. 1935/6. 54–55. o.71 „És ez a keleteurópai szervezkedés talán kezdete lesz egy minden egyes államnak legnagyobb

biztonságot és legszabadabb egyéni fejlődést jelentő európai együttműködési rendszernek.” In SZDF. 1936−37. 38. o.

Péterfi Gábor 56 Állam- és nemzeteszmék

72 Szabó Dezső konföderációs elképzelése hatással volt a népi írók külpolitikai gondolkozására. Ezt az állítást egy 1933-ból, 1937-ből és 1946-ból származó forrás is alátámasztja. Féja Géza 1933-ban pl. arról ír, hogy a magyarság csak úgy kerülheti el a német gazdasági és politikai hatalomnak való alárendelődést, ha a Duna-völgyi népek felé közeledik. (Lásd Féja Géza: A beteg Középeurópa. Szabadság, 1933. március 19. 10. o.) 1937-ben, a Márciusi Front megalakulásakor a Duna-konföde-ráció politikai programmá lett. Ennek kapcsán hirdette meg Kovács Imre a „dunai Monroe-elvet”, miszerint „a Duna völgye a Duna-völgyieké”. (Lásd Kovács Imre: Dunakonföderáció. Magyar Út, 1937. április 1. 6. o.) „Az a tény – írta 1946-ban (a népi írók java részét tömörítő) Nemzeti Paraszt-párt napilapja, a Szabad Szó –, hogy magyar földön volt a szomszéd népek kulturális fejlődésé-nek egy-egy fontos állomása, hogy a mi Kossuthunk vetette fel a dunavölgyi konföderáció eszmé-jét, hogy a mi Bartókunk munkálkodott zenei téren a közös dunavölgyi műveltség érdekében, hogy íróink – Szabó Dezsőtől kezdve a népi írókig – mind-mind hívei a dunai gondolatnak (kiemelés − P. G.), arra kötelez bennünket, hogy kövessük őket.” In Rádiófigyelő: Dunavölgyi gondolat. Sza-bad Szó, 1946. június 9.

Limes 57 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

Eiler Ferenc

A nemzetiségi kérdés Hartán, 1930–1945Szereplők, motivációk és törekvések*

Magyarországi német nemzetiségi törekvések a két világháború között

A 20. század első évtizedéig a külön fejlődési utat bejáró, a társadalmi és gazdasági mobilizációs csatornákat sikerrel alkalmazó, ugyanakkor azonban gyorsan asszimilá-lódó városi (polgári, munkás), és a nyelvi, kulturális hagyományait még őrző paraszti lakosságból álló magyarországi németek − az erdélyi szászok és a bácskai/bánáti svábok kivételével − nemzetiségpolitikai szempontból lényegében passzívak voltak.1 Az említett regionális közösségektől eltekintve nem alakultak ki politikai és gazdasági érdekkép-viseleti szerveik sem. Ebben az időszakban nem beszélhetünk még magyarországi németekről, mint közösségről, a német identitást kohéziós elvként felismerő és azt fel is használó társadalmi csoportról. Az első világháború végétől kezdve fogalmazódnak meg először hangsúlyosan az ilyen irányba mutató elképzelések.2

1924-ben Bleyer Jakab tényleges vezetésével kezdte meg működését a Magyarországi Német Népművelődési Egyesület (MNNE), a magyarországi németek érdekképviseleti szervezete, amelyet azonban a végrehajtó hatalom bizalmi embereinek (Gratz Gusztáv) vezetésbe való bejuttatásával az első pillanattól kezdve folyamatos kontroll alatt tartott. Az alapszabály szerint szigorúan kulturális egyesületként definiált egyesület fő célki-tűzése az volt, hogy a kisebbségi kérdés iránt fogékony helyi aktivistákra építve olyan hálózatot hozzon létre elsősorban a falusi német lakosság körében, amelyre támaszkodva a német kisebbség idővel egységes, érdekeit képviselni tudó, a magyar közvélemény által is elfogadott társadalmi csoportként jelenhet meg. Bleyer credója az volt, hogy a magyarországi németek eltérő etnikai (német) és nemzeti (magyar) identitása valójában probléma nélkül összeegyeztethető egymással.3 Irányítása alatt a szervezet kulturális és oktatási igényeket fogalmazott meg a kormánnyal, a közigazgatással és az egyházakkal szemben. Nem töreked(het)ett az egyesület politikai reprezentációra, csupán az MNNE helyi tagcsoportjainak szabad működését s a hatékony nemzetiségi oktatás intézményi hátterének megteremtését kívánta elérni. A magyar kormányok bizalmatlansága, a köz-igazgatás és az egyházak ellenállása miatt azonban nem tudott komoly eredményeket felmutatni, annak ellenére sem, hogy a német kormánynál több ízben is interveniált, külső

* A tanulmány elkészítésében az MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíj segített.

Eiler Ferenc 58 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

politikai nyomásgyakorlást kérve.4 Ezért 1933 decemberében bekövetkezett halála előtt pár évvel egy jórészt maga által kinevelt, s németországi ösztöndíjakkal is támogatott fiatal értelmiségiekből álló csoportot hozott létre Népinémet Bajtársak (Volksdeutsche Kameradschaft) néven, amelyre támaszkodva meg kívánta újítani a magyarországi néme-tek érdekképviseletét célul kitűző politikáját. Halála után azonban az egyesület azonnal belső válságba sodródott. 1936 elejéig utóda feltétlen híve (és veje), Kussbach Ferenc lett. A Gratz-hoz és Franz Basch-hoz kötődő irányzatok hatalmi harca eredményeként végül a magyar kormány támogatását élvező Gratz-csoport szerezte meg az MNNE feletti ellen-őrzést és a (már Bleyerhez képest is jóval radikálisabb) Népinémet Bajtársak kikerültek a vezetésből. A vereséget szenvedett frakció Basch irányítása alatt önálló szervezkedésbe kezdett, s ez a csoport lett a magja a később megalakult Volksbundnak.

Magyarország a második bécsi döntés ellentételezéseként írta alá 1940-ben a bécsi népcsoportegyezményt, amely az 1939-ben alakult Volksbundot a magyarországi néme-tek egyetlen legális szervezetének ismerte el.5 A kezdeti német világháborús sikerek, valamint az a tény, hogy Németország immár nyíltan is védhatalomként léphetett fel a német kisebbséget érintő kérdésekben, az MNNE-hez képest nagyobb, még ha továbbra is meglehetősen korlátozott játékteret biztosított a Volksbund központi szerveinek, ame-lyek ezt igyekeztek is kihasználni, és rendkívül agilisan láttak hozzá a helyi csoportok megalakításához és felfuttatásához. A magyarországi Volksbund vezetője, Franz Basch számára a bleyeri értelemben vett kettős identitás csupán üres, idejétmúlt fogalom volt. Ennek megfelelően mindenkor „magyarországi németekről” beszélt, s a közösség Ma-gyarországhoz való kötődését a Heimatliebe („hazaszeretet”) kifejezéssel adta vissza.6 Számára az elsőrendű kérdés valójában már az volt, hogy miként lehet németként élni Magyarországon. A társadalmi, kulturális és politikai emancipáció megvalósításának eszközét és a németség megmaradásának esélyét az asszimiláció megállításában, (le-hetőség szerint) a disszimilációban és a népcsoport autonóm önkormányzatának meg-valósításában látta, szorosan támaszkodva a Harmadik Birodalom politikai segítségére, és igazodva a Németországban kidolgozott kisebbségpolitikai irányelvekhez.7 Másfelől azonban a magyar kormány igyekezett korlátozni a Volksbund tevékenységi körét, és megakadályozta, hogy szemben Szlovákiával vagy Romániával „állammá váljék az államban”.8 A közigazgatás erélyesen lépett fel helyi szinten is – a német−magyar szö-vetség dacára –, és igyekezett a tagcsoportok aktivitását olyan mértékben korlátozni, amennyire erejéből csak futotta.

Harta – egy német falu a Duna bal partján

Harta a dunavecsei járás egyetlen, német anyanyelvű lakosok által (is) lakott települése volt. Míg az 1723-ban, német telepesek által alapított falu a 19. század közepéig lényegében tiszta német községnek számított, addig a 19–20. századi népszámlálási adatfelvételek egyre nagyobb arányú magyar lakosság jelenlétét regisztrálták.

Eiler Ferenc 59 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

A hartai lakosság anyanyelvi megoszlása (1880−1941)

Összlakosság AnyanyelvNémet Magyar Egyéb

1880 3794 – 100% 2678 – 70,6% 866 – 22,8% 250 – 6,6%1890 4402 – 100% 3020 – 68,6% 1325 – 30,1% 57 – 1,3%1900 4767 – 100% 3110 − 65,2% 1561 − 32,8% 96 − 2%1910 4967 – 100% 2962 – 59,6% 1968 – 39,6% 37 – 0,8%1920 5035 – 100% 3494 − 69,4% 1480 − 29,4% 61 − 1,2%1930 5419 – 100% 3568 – 65,8% 1767 – 32,6% 84 – 1,6%1941 5815 – 100% 3574 − 61,5% 2181 − 37,5% 60 − 1%

Az adatfelvételek puszta számsorai azonban elfedik azt a tényt, hogy maga a falu, az idők folyamán egyre növekvő külterületek nélkül, majdnem tiszta német település maradt a két világháború között is.9 Az 1930-as népszámlás Hartán (külterületekkel együtt) a lakosság 65,8%-át találta német anyanyelvűnek. A külterületeken ekkoriban 2103 személy élt.10 Közülük 1475 személy volt magyar és 552 német anyanyelvű. Így 1930-ban a 3316 lakosú településen 3016 német anyanyelvű személy élt, ami a lakosság 90,9%-át tette ki, míg a magyar anyanyelvűek aránya csupán 8,8% volt.

Az alföldi falvakhoz hasonlóan a lakosság túlnyomó többsége Hartán és a szomszéd településeken is a mezőgazdaságból élt. Az ipar, építőipar és a szolgáltatási szektor a keresők arányát tekintve valamivel kevesebb személyt foglalkoztatott Hartán, mint a járás többi, hasonló nagyságú településén, a közlekedési ágazat azonban a hartai dunai hajósok révén nagyobb szerepet töltött be a falu életében, mint a többi településen.11

A mezőgazdasági népesség viszonylag kis hányada tartozott Hartán is a közép- és gazdagparaszti réteghez.12 A hivatalos statisztika szerint a mezőgazdaságból élő, önálló termelőtevékenységet folytató személyek és segítő családtagjaik mindössze 23,5%-a élt 20 holdnál nagyobb területből. Ez ugyan a többi, magyarok által lakott településsel összevetve jelentős arányszámnak tűnik, de eltörpül a 0−5 holdat művelők, időnként napszámos munkára is rákényszerülő 36,8%-ával, valamint a kimondottan fizikai foglal-kozásúak – jelentős részben, de nem kizárólag a falu határában található nagybirtokokon dolgozó – 36,5%-ával szemben. Az adatok azonban valójában nem tükrözik a tényleges helyzetet, s így maximum orientálhatnak a hartai gazdaságok nagyságát illetően. A hartai parasztok jelentős részének ugyanis voltak olyan földbirtokai vagy bérleményei, amelyek kívül estek a község közigazgatási határain, s így nem kerültek be a felmérésekbe. Ez a tény pedig csaknem minden kategóriában radikálisan felfelé tolta el a családok által művelt földterület nagyságát: „Hartán… bevett szokás, hogy a patajiak és a soltiak eladó földjeiket ott doboltatják, tudván, hogy a vevő csak hartai német lesz.”13

Eiler Ferenc 60 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

A mezőgazdasági népesség megoszlása a gazdaság nagysága (önállóak és segítő családtagok) és foglalkozási viszony szerint

Harta Dunapataj Dunavecse SoltNépesség 3808 – 100% 4204 2754 6064Önállóak 1829 – 48% 2056 – 48,9% 1380 – 50,1% 2635 – 43,5%Segítő cs. tag 597 − 15,7% 555 – 13,2% 265 – 9,6% 765 – 12,6%Összesen 2426 – 63,7% 2611 – 62,1% 1645 − 59,7% 3400 – 56,1%0−1 kh. 164 – 6,8% 343 – 13,1% 150 – 9,1% 327 – 9,6%1−3 kh. 429 – 17,7% 606 – 23,2% 348 – 21,2% 863 – 25,4%3−5 kh. 290 – 12% 338 – 12,9% 277 – 16,8% 525 – 15,4%5−10 kh. 426 – 17,6% 599 – 22,9% 306 – 18,6% 649 – 19,1%10−20 kh. 493 – 20,3% 450 – 17,2% 313 – 19% 577 – 17%20−50 kh. 297 – 12,2% 190 – 7,3% 165 – 10% 325 – 9,6%50− kh. 274 – 11,3% 70 – 2,7% 59 – 3,6% 68 – 2%Egyéb önálló és segítő 53 – 2,2% 15 – 0,6% 27 – 1,6% 66 – 1,9%

Fizikai foglalkozású 1374 – 36,1% 1591 – 37,9% 1106 – 40,2% 2653 – 43,8%

Szellemi foglakozású 8 – 0,2% 2 – 0% 3 – 0,1% 11 – 1%

Forrás: Az 1941. évi népszámlálás. I. Budapest, 1975, KSH könyvtár és Dokumentációs Szolgálat – Magyar Országos Levéltár, 204−206. o.

Mind a kis-, mind a közép- és gazdagparasztok értékvilágának központi eleme Hartán a föld volt, s életük központjában a gyarapodás, az előrejutás egyetlen eszközeként elismert munka állt, amiből szociális helyzettől, nemi hovatartozástól függetlenül a lakosság min-den rétege szigorúan kivette a részét.14 Harta már a századfordulón is ismert volt lakóinak szorgalmáról és gyarapodásáról.15 Erdei Ferenc is kiemelte a német község lakóinak szorgalmát és munkabírását: „Félelmetesen biztos ez a nép kispolgári előrehaladásá-ban, s a biztonság alapja a kíméletlen és visszaesés nélküli munka.”16 „Sok hartainak Patajon túl van földje a pusztákon, fölkel hajnal két órakor és keresztülhajt a falun, mielőtt a patajiak fölkelnek. A hartai zsellérek minden távolságra elmennek munka után, s lankadatlanul dolgoznak otthonmaradt családtagjaik is.”17 A szomszéd települések lakói hasonlóképpen emlékeztek a hartai svábok munkához való hozzáállására: „Olyan munkás emberek voltak, hogy olyat még nem láttam, pedig sok helyen jártam. Jó volt velük dolgozni, szerettek is… Itt vagy dolgozott valaki, vagy megszökött.”18

A hartai társadalmon belül az 1920-as évek végéig alapvetően a szociális helyzet, ezzel összefüggésben a paraszti társadalomban elfoglalt hely és az egyházi hovatarto-zás szerint érhetők csupán tetten törésvonalak.19 Erdei a harmincas évek közepén nem érzékelt komoly társadalmi feszültséget a szegény és a gazdag paraszti rétegek között. „Társadalmuk éppen olyan kiegyenlített kispolgári, mint a bácskai németeké. Nincs akut ellentét a gazdák és zsellérek közt.”20 A ma még élő, a két világháború között iskolába járó generáció azonban még emlékszik a társadalmi különbségekből adódó ellentétekre. „Sok szegény ember volt Hartán… A faluban természetesen jelen volt egy feszültség a szegényebb és a gazdagabb rétegek között. Ezt gyerekként átéltem én is. A gazdag gyerek lenézte a szegényt. A gazdagnak volt uzsonnája, almája, a szegénynek nem.”21

Eiler Ferenc 61 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

Ez a törésvonal azonban nem fenyegetett nyílt ellenségeskedésekkel, hiszen a vagyoni helyzet által megrajzolt társadalmi hierarchiára adottságként tekintettek. Az ebből való kitörésre vagy a kemény munka eredményeként megspórolt pénzen való földvásárlás útján nyílt – korlátozott – lehetőség, vagy pedig a falu elhagyásával, a fővárosba való költözéssel.22

A másik meghatározó törésvonal a felekezeti hovatartozás volt. Hartán a lakosság 53%-a evangélikus, 19%-a pedig református volt.23 Ez többé-kevésbé le is határolta a faluban élő német lakosság körét. Katolikus csak a környező nagybirtokokon élő és dolgozó mezőgazdasági munkások, bérlők, a tanyákon élő lakosság és a nagybirtokosok egy része volt. Nekik nem is volt a településen templomuk. A vallási törésvonal meg-határozó szerepet a házasságkötéskor kapott. A családok ugyanis – a kor felfogásának megfelelően – lehetőség szerint ragaszkodtak hozzá, hogy gyermekeik ugyanazon fe-lekezethez tartozó személlyel kössenek házasságot.24 Így vált a nemzetiséghez tartozás és a szociális háttér mellett a felekezeti hovatartozás a házasságot megelőző, a másik kettővel lényegében azonos erősségű szűrővé. A lelkészek szigorúan számon tartották, és időről időre jelentették is az egyházi felső vezetésnek, hogy gyülekezetükben adott időszakban hányan adtak reverzálist.

A hartai németek identitása

A nemzetiségi problematika az 1930-as évek legelején bukkant fel Hartán. A település német közössége sem az azt megelőző időt tekintve, sem az 1930–1940-es évek eseményeit és azok mozgatórugóit vizsgálva nem járt be atipikus utat. Lényegében ugyanazokkal a problémákkal szembesült, s azokra hasonló választ adott, mint a legtöbb magyarországi német falu. Különbségek csupán a szervezettség fokában és a helyi konfliktusok mélysé-gében figyelhetők meg. Ezek természetesen településről településre változóak voltak.

A hartai őslakosok számára német voltuk a harmincas évek elejéig az egyén és a közös-ség szintjén is csupán egy volt az identitás önmeghatározásban fontos szerepet betöltő al-kotóelemek közül. A nemzetiségi hovatartozás az értékek hierarchiájában addig sohasem került kizárólagos, mindent felülíró helyzetbe. A közösség evidenciaként megélt német identitása lényegében egy premodern állapotot konzervált, és a helyi viszonyok által némileg módosított változatának felelt meg. Ennek legfontosabb összetevői a megőrzött és a hétköznapok szintjén is használatban maradt nyelv mellett a közös származás tudata, valamint a szomszéd falvakétól eltérő munka- és tárgyi kultúra, továbbá a hagyományok voltak.25 Fennmaradása jelentős részben annak volt köszönhető, hogy a magyar falvak gyűrűjében fekvő településre az endogámia volt jellemző, amit nemcsak az eltérő nyelv és kulturális háttér erősített, hanem a falu lakosainak konzekvens, a szomszéd települések katolikus lakossága felé lezáró protestantizmusa is.26 Német identitástudatuk – hasonlóan a többi magyarországi német telepes faluhoz – egy prenacionális állapotot rögzített. Az evidenciaként megélt hartai német identitásba ugyanis nem épült be a német nemzettu-dat. Németországra nem tekintettek anyaországként, mivel a közösség tagjainak ősei a németországi területekről elvándorolva, új állami főhatalom alá kerülve szükségképpen kimaradtak a német nemzetté válás 19. századi közös történelmi élményéből.27 A hartai németekre is igaz volt az a megállapítás, hogy „a haza mint élettér és tapasztalati keret, a megélhető, belakott és elsajátított tér, a helyhez való ragaszkodás és földhözkötött-

Eiler Ferenc 62 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

ség, a megélt idő, az emlékezetben megőrzött történelem, a kollektív cselekvés mind Magyarországra vonatkoznak.”28 A hartaiak számára tehát ebben az összefüggésben mindenekelőtt a lokális identitás volt meghatározó, ami természetszerűleg együtt járt a közös múlt, nyelv és vallás tudatával.29

A magyar nemzeti ébredés és nemzetépítés folyamata nem hagyta érintetlenül a hartai német közösség identitását sem. A húszas évekig alapvetően három olyan fontos történelmi esemény történt, amely a magyar nemzeti történelem szövetébe fonta a helyi történelem szálait, s az eseményekbe való bekapcsolódással, a közös élményekkel tovább erősítette a magyar államra fókuszáló patriotizmust. Az 1848−49-es szabadságharcból Harta 134 nemzetőr kiállításával erejéhez képest rendkívüli mértékben vette ki a részét, s ez az emlék a vállalására mai napig büszke lakosság tudatában mély nyomot hagyott.30 Hasonlóan fontos esemény volt az első világháborúban való részvétel, s az elesett katonák emlékének ápolása. A harmadik fontos esemény a Tanácsköztársaság s annak leverése volt, amelyben helyi szinten – anélkül, hogy a falun belül ellenségeskedések törtek vol-na ki – a lakosság egy része pro és kontra exponálta magát.31 Mindezek az események azonban csupán érintőlegesen befolyásolták a közösség identitását, amelyben továbbra is a nyelv, a hagyományok és a lokalitás maradt a meghatározó összetevő, de rögzítették, tudatosították – ha nem is a hétköznapok szintjén – a magyar államhoz és a politikai nemzethez való tartozás tényét.

A magyar nyelv ismerete és használata már jóval a századforduló előtt megjelent a hartaiak életében. A közösségen belüli kommunikáció és az istentiszteletek nyelve to-vábbra is megkérdőjelezhetetlenül a (hartai) német maradt, viszont a férfiak túlnyomó többsége a századfordulón már beszélt magyarul, jelentős részben a katonaság intéz-ményének, valamint a szomszéd falvak lakosaival való érintkezés szükségességének köszönhetően. Az állami és egyházi politika eredményeként a közigazgatás és az egyházi oktatási intézményekben zajló tanítás nyelve – az óvodában és az iskolában a harmadik osztálytól felfelé – már a 19. század utolsó harmadától a magyar volt. 1888-ban már a vallástan kivételével a magyar volt a tannyelv Hartán.32 A járási főszolgabíró egy 1922-es rendeletében az első világháború után felerősödött nacionalista közhangulatnak megfelelő érvrendszer alapján változtatta meg a hivatalos közösségi publikáció nyelvét, amikor elrendelte a magyar nyelvű községi dobolást.33

Amellett, hogy a nyelvtanulás jelentős részben tehát külső kényszerek hatására történt, gyakran mégis felvállalt, tudatos stratégia eredménye volt. Többen ugyanis azért küld-ték el gyerekeiket a szomszéd magyar településekre cselédnek, hogy azok ott rendesen megtanuljanak magyarul.34 „Nagyanyám 15−20-ban volt nagylány – mind a két oldalon tehetős gazdák voltak az őseim – és télen beadták Dunapatajra szolgálni, hogy megta-nuljon magyarul.”35 Az életnek valójában egyetlen olyan területe volt, ahol a magyar, minden tudatos állami és egyházi beavatkozás nélkül, csaknem teljesen kiszorította a német nyelvet a húszas−harmincas évekre. Ez az ünnepségeken, mulatságokon dalolt énekek szövege volt.36

Az 1941-es népszámláláson felvett ívek tanúsága szerint a lakosság 91,3%-a tudott magyarul. Ez a legkisebb arány volt a járás települései közül. A szlovák településnek számító Dunaegyházán a lakosok 98%-a vallotta azt, hogy beszéli az államnyelvet.37 Az önkéntes bevallás azonban valójában semmit nem árul el a lakosok tényleges nyelv-tudásának szintjéről.

Eiler Ferenc 63 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

Az 1930-as évek elejétől kezdve az addig jelentős részben reflektálatlan hartai német identitás kérdése bonyolultabbá, összetettebbé vált. Ekkoriban a lakosság egy – arányait tekintve kisebb – részében megjelent és megerősödött a magyarországi és össznémet-séghez való tartozás gondolata és érzése. Ennek a változásnak a belső elégedetlenség megléte mellett legalább olyan fontos oka volt, hogy a Magyarországi Német Népműve-lődési Egyesület ekkor Hartára is kiterjesztette agitációját, és sikerült is megalapítani a szervezet helyi csoportját. Később, a világháború alatt pedig a Volksbund szervezte újjá az addigra szétesett közösséget, amely ekkor már a politikai helyzetnek megfelelően a közéletben is határozottabban lépett fel az MNNE-nél.

Az 1941-es népszámlálás volt az első a magyarországi népszámlálások történetében, ahol a kérdezőbiztosok nemcsak az anyanyelvre, hanem a nemzetiségre is rákérdeztek. Ekkor Hartán a lakosság 61,5%-a vallotta magát német anyanyelvűnek, miközben a német nemzetiségű rovatot mindössze 23,2% jelölte be, szemben a 76,7%, magát ma-gyar nemzetiségűnek vallók arányával. A két arányszám közötti jelentős eltérés nem magyarázható egyetlen indokkal. Kiindulásként rögzíthető, hogy mivel a kérdésfeltevés újdonság volt, a lakosság egy részének – feltehetően főleg az idősebb generációnak – már a fogalom értelmezése is érthető nehézséget okozhatott. A nemzetiség meghatározása ugyanis, szemben az anyanyelvvel, jóval komplexebb – önreflexióra építő – megközelítést kívánt. Bár a Volksbund helyi szervezete erre az időre már kiépült, s a korábbi időszak-hoz képest Hartán mindenképpen az újdonság erejével ható, a nemzetiségre vonatkozó öndefinícó elméleti és főleg politikai érvrendszereken nyugvó alátámasztása már nem volt ismeretlen, a német anyanyelvű lakosság nagy része mégis magyar nemzetiségű-nek vallotta magát. A hagyományosan óvatos paraszti társadalom félelme a Volksbund radikálisnak tekintett követeléseitől és fellépésétől kínálja erre az egyik magyarázatot, de nem elhanyagolható a Volksbund és az államhatalom küzdelmének eredményeként fellépő lojalitáskonfliktus sem. A magyarországi német paraszti társadalmakban ugyanis a haza és az ennek szinonimájaként értelmezett nemzetiség fókuszpontja addig a magyar állam, a magyar nemzetiség volt.

A nemzetiségi kérdés körüli küzdelem szereplői

Egy mozgalom abban az esetben érhet el sikereket helyi szinten, amennyiben prog-ramjára van fogadókészség a helyi társadalmon belül, tehát ha olyan célokat tűz ki maga elé, amelyekkel a közösség egy része azonosul, s talál olyan vezetőket, akik hajlandók felvállalni a célok megvalósulásában érdekelt közösség képviseletét. Ezek a feltételek Hartán az események ismeretében adottak voltak.

A hivatalosan 1932-ben alakult helyi csoport célkitűzései az évtized során nem változ-tak. Szerették volna elérni a német nyelvű evangélikus istentiszteletek számának növelését, s értelemszerűen a magyar nyelvű szolgálatok számának csökkentését. Emellett az addig C-típusú, magyar nyelvű oktatás felváltását a B-típusú, az órák felét magyarul, másik felét németül tartó tanítási renddel. Harmadik céljuk a német dobolási nyelv visszaállítása volt. Ezek voltak azok a témakörök, amelyekkel kapcsolatban kétségkívül létezett egyfajta belső elégedetlenség a hartai német társadalmon belül. Az elégedetlenség valódi mértéke ma már nem mérhető fel pontosan. Akkoriban a főszolgabíró és az evangélikus lelkész csupán néhány főre tette annak a csoportnak a létszámát, amely az ő szóhasználatuk szerint az egyébként „békés” lakosság körében elégedetlenséget szított.38 Akárhogy is,

Eiler Ferenc 64 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

a megfogalmazott törekvésekhez a helyi csoport megalakulásával az aktív vezetőkön kívül sokan csatlakoztak, s ezzel a mozgalom helyi szinten is tényezővé vált.

A nemzetiségi kérdés körül kialakuló viszonyok formálásában azonban nemcsak az érdekelt helyi közösség lépett fel aktívan, hanem külső aktorok is befolyásolták az események alakulását. Ezek egy része a mozgalom beindítása és eredményes működése érdekében fejtett ki tevékenységet, s közvetlenül vagy közvetve támogatta azt, másik része pedig éppen ellenkezőleg, a követelések és az aktivitás eredményességének kor-látozásában volt érdekelt, s mindent el is követett annak érdekében, hogy a lakosságot leválassza a mozgalom magjáról.

A helyi csoportot támogató legfontosabb külső szereplő, amely nélkül a helyi aktivitás is elképzelhetetlen lett volna, az MNNE volt. Vezetői személyesen mérték fel a hartai viszonyokat, s helyi találkozókon igyekeztek a szervezet törekvései iránt fogékony sze-mélyek körét bővíteni. A lakosság érdekeiknek megfelelő tájékoztatására/befolyásolására felhasználták a szervezet hetilapját, a Sonntagsblattot is, amely a harmincas években mintegy húsz példányban járt a faluba.39 Az MNNE vezetői helyben igyekeztek csök-kenteni a közigazgatással való súrlódás lehetőségét, ezért ha gyűlést tartottak, akkor azt idejében bejelentették. Ennek ellenére nem mindig sikerült elkerülniük az összeütközést, mivel a főszolgabíró azt is engedély nélküli gyűlésnek tekintette, ha ellátogattak a faluba, s ott csupán a vezetőkkel tárgyaltak.

A helyi csoportot támogató másik külső impulzus a Németországból érkező vándor-diákok (Wandervogelek) hartai megjelenése volt. A kirándulók csoportosan érkeztek a „tanulmányutak” egyik állomásának tekintett Duna melléki faluba. A harmincas évek legelején formálódó mozgalomra az evangélikus lelkész szerint kimondottan nagy ha-tással voltak ezek a németországi fiatalok, akik házaknál szálltak meg, nyomtatványokat osztogattak, de néhány napnál tovább sohasem maradtak a településen.40 A Németország-gal egyébként semmiféle kapcsolatot nem ápoló hartaiak számára ezek a találkozások minden bizonnyal izgalmasak voltak, hisz közvetlenül – tehát nem az amúgy is csak viszonylag kevesek által olvasott Sonntagsblatt hasábjairól – kaptak hírt az őseik földjén zajló politikai és gazdasági folyamatokról, és ami a lényeg, az „össznémet összetartozás gondolatáról”.

A helyi csoport működésének gyengítésében érdekelt, s ebben aktívan szerepet is vállaló aktorok a közigazgatás és az evangélikus egyház, illetve annak hartai lelkésze, Palotay Gyula voltak. Az egyes kulcspozícióban lévő személyek kapcsolati hálója több ponton is összeért, ami az információáramlást és esetenként a „nemzetiségi agitáció” elleni fellépést is jelentősen megkönnyítette. A nevét 1934-ben Polsterről Palotayra magyarosító lelkész például kimondottan jó kapcsolatot ápolt az 1938-tól alispáni tiszt-séget betöltő Endre Lászlóval, de a korábbi főispánnal is beszélő viszonyban volt.41 A dunavecsei járás főszolgabírója, Beniczky Péter a harmincas években az evangélikus egyházmegye másodfelügyelőjeként, majd utóda, Balthes Károly 1940-től az egyház-megye felügyelőjeként szoros kapcsolatot tartott fenn a hartai lelkésszel. Balthes a MOVE szárnyfelügyelője, s így ebben a tisztében felettese is volt Palotaynak, aki a hartai tagszervezet alapító elnöke is volt.42 Bár nincs rá közvetlen bizonyíték, de az adatokból úgy tűnik, hogy a főszolgabírók jelentéseiben időnként felbukkanó „bizalmi személy” kifejezés magát Palotayt takarta.

A közigazgatás szervezettségének s a téma kiemelt érzékenységének köszönhetően a jegyzőtől származó helyi információk villámgyorsan végigfutottak az igazgatás szintjein,

Eiler Ferenc 65 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

s a főszolgabírón, valamint az al- és főispánon keresztül szükség esetén a miniszterel-nökség illetékeseinek asztaláig is eljutottak. A főszolgabírók − a magyar közigazgatás nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos attitűdjéhez hasonlóan − a német mozgalmat valójá-ban rendzavarásnak, a Trianon után hangsúlyosan szükségesnek tartott magyar nemzeti összefogás egyik legfőbb akadályának látták, vezetőit pedig egyszerűen nemzetiségi izgatóknak tartották. A hartai jegyzőtől hivatalból értesültek a községben történtekről, illetve a folyamatban lévő ügyekről, s hangsúlyosan figyelemmel kísérték a járásuk egyetlen német településén történteket. Ha tudomást szereztek arról, hogy német akti-visták érkeznek a faluba, akkor riasztották a dunapataji csendőrőrsöt, hogy igazoltassák a megjelenteket, s a Wandervogelek mozgását is igyekezett korlátozni. Az is előfordult, hogy Beniczky főszolgabíró az evangélikus egyház másodfelügyelőjeként fellépett a hívek iskolával kapcsolatos törekvéseivel szemben, s ekkor tudatosan összemosta egyházi tisztsége révén megkérdőjelezhetetlen kompetenciáját, valamint közigazgatási tekintélyét, ami a panaszos híveket – legalábbis egy ideig – érthetően meghátrálásra késztette.43

A helyi kántortanító fiaként 1931-ben megválasztott Palotay Gyula hivatala elfogla-lásától kezdve hívei eltérő érdekei és törekvései közé szorult. Egyesek – állítása szerint a gyülekezet kisebb része – a német istentiszteletek számának növelését és a B-típusú oktatás bevezetését kérték tőle, míg mások a fennálló viszonyok változatlanul tartása mellett érveltek. Palotay meggyőződése volt, hogy a nemzetiségi mozgalom megjelenése kárt okoz gyülekezetének, sőt a falunak is, mivel az addigi „harmóniát” a nézetkülönb-ségek váltották fel a településen. A főszolgabíróhoz hasonlóan ő is rendzavaróknak minősítette a helyi csoport vezetőit és az MNNE Hartára ellátogató funkcionáriusait, a törekvésekhez csatlakozókat pedig megtévesztettnek. A mozgalom tevékenységét emel-lett (magyar) nemzethűségi szempontból is problematikusnak, s ezért károsnak tartotta. Palotay alapította meg Hartán – állítólag főispáni kezdeményezésre – a MOVE helyi csoportját, mely rövid idő alatt felduzzadt.44 Háta mögött a szervezet szárnyfelügyelői posztját betöltő főszolgabíróval, a népszerű és tevékeny lelkész sikerrel kapcsolta össze a testedzés mellett a magyar nemzeti érzések ápolására életre hívott, s a helyi értelmiség által irányított MOVE működtetését az ifjúság körében kifejtett színtársulat szervező tevékenységével is. Célja az volt, hogy a MOVE és a társulat segítségével amennyire csak lehet, ellensúlyozza a német mozgalom hatását.

A harmincas évek. Akciók és reakciók

A Magyarországi Német Népművelődési Egyesület megalakulása után azonnal hozzálátott helyi csoportjai kiépítéséhez, s ezzel kapcsolatban az érvényben lévő jog-szabályoknak megfelelően engedélyt kért a főispántól arra, hogy Hartán is tarthasson tagtoborzó gyűlést. A főispán és a miniszterelnökség azonban ez elől egy korábbi, Bleyer Jakabbal kötött, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyére vonatkozó szóbeli megállapodásra hivatkozva, mereven elzárkózott.45 A helyi egyesületek alakulását ugyanis csak olyan helyeken engedélyezte, ahol a német kisebbség nagyobb területen, többé-kevésbé zárt tömbben élt. Mivel azonban Hartát magyar falvak vették körül, ezért egy német szervezet alakítását „nemzeti szempontból” nemkívánatosnak tartotta. Az elutasítás mögött hú-zódó megfontolás egyértelmű volt: a közigazgatás azzal számolt, hogy külső behatások nélkül a település idővel magától asszimilálódni fog a magyarsághoz. A tagszervezet

Eiler Ferenc 66 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

megalakítása így le is került a napirendről, egészen a harmincas évek legelejéig, amikor az MNNE vezetői, immár figyelmen kívül hagyva a miniszterelnökséggel kötött meg-állapodást, eljutottak Hartára is.

Az MNNE figyelmét valójában egy sajtópolémia irányította ismét a falura, amely nem sokkal az új lelkész, Palotay Gyula beiktatása után zajlott egy magyarországi német nyelvű egyházi hetilap, a Gotthold hasábjain. A hartai hívek egy csoportja ugyanis levelet intézett a szerkesztőséghez, melyben a magyar nyelvű istentiszteleteket és a temetési rendbe iktatott magyar nyelvű gyászbeszédet sérelmezték.46 A lelkész a lap hasábjain válaszolt az őt ért támadásokra, s a magyar nyelvű istentiszteletek tárgyában Raffay püspök 1927-es rendeletére hivatkozott, mely szerint a vasárnapi két istentisztelet egyikét magyarul kell tartani, s amelyhez a püspök előzőleg megszerezte a presbitérium egyet-értő nyilatkozatát. A temetésekkel összefüggésben is visszautasította az őt ért vádakat, s a temetési rendet ismertetve közölte, hogy a három beszéd közül csupán a sír mellett elhangzó prédikációt tartja magyarul. „Azt hiszem annyi jogunk még van Magyaror-szágon, hogy 3 ilyen beszédből egyet magyarul is tarthatunk.” Végezetül arra kérte a szerkesztőséget, hogy a panasztevők nevét adja meg neki, hogy a politikai vezetőséggel együtt megindíthassa ellenük az eljárást.47

Palotay már a cikk megjelenése előtt érzékelte a szórványos elégedetlenséget. Ugyanis már egy hónappal az említett panasz publikálása előtt tájékoztatta feletteseit arról, hogy a hívek nagy része és a falu vezetősége is ignorálja a magyar nyelvű istentiszteleteket, és hogy igényként felmerült a hívek egy részében az oktatás nyelvének németre változtatása is. A fejleményekért a német Wandervogelek látogatásait és itthoni „közéleti férfiak” küldötteinek látogatásait tette felelőssé, akik szerinte állandóan „izgatták” a népet.48

Az MNNE hetilapja, a Sonntagsblatt is átvette a Gotthold híradását, s ettől kezdve néhány cikk erejéig figyelemmel kísérte a hartai eseményeket. A szervezet vezetősége pedig rajta tartotta a szemét az evangélikus gyülekezeten, s Kussbach Ferenc révén – az új kántortanító választása kapcsán – személyesen is felvette a kapcsolatot a lelkésszel, ismertetve vele a hartai németek követeléseit.49 Palotay azonnal tájékoztatta egyházi és világi feljebbvalóit, sürgős intézkedést kérve tőlük, mivel attól tartott, hogy a helyzet idővel mindenképpen elmérgesedik. Az oktatás nyelvével kapcsolatos kezdeményezés kapcsán a járási főszolgabíró sietett segítségére az egyházmegye másodfelügyelői tiszté-ben. Berendelte magához a renitensnek tartott személyeket a községházára, és a lelkész jelenlétében az egyházi és oktatási autonómia felfüggesztésével, valamint miniszteri biztos kirendeltetésével zsarolta meg őket, amennyiben továbbra is ragaszkodnak elkép-zeléseikhez.50 Ezek után a kezdeményezés egy időre lekerült a napirendről.

A már tisztán közigazgatási hatáskörbe tartozó dobolás kérdését is a főszolgabíró zárta rövidre, mégpedig a magyar közigazgatásban általánosan elterjedt nézeteket visszhangzó érvrendszerrel: „… intézkedtem az elöljáróságnál, hogy a publikáció csakis magyar nyelven történhetik. Ezen intézkedésemet arra alapítottam, hogy a képviselőtestület tárgyalási nyelve magyar, a tárgyalási jegyzőkönyvek magyar nyelven vannak vezetve, és Harta község lakosságának legfeljebb 1%-a az, s ez is vénasszonyokra esik, amely a magyar nyelvű publikálást ne tudná megérteni. Képtelen és lehetetlen állapotnak tar-tom, nemzeti érzésünknek minden oldalról letaposása idején, az Alföld közepén minden oldalról magyar községekkel körülvett községben megengedni és tűrni azt, hogy nem a hazai, hanem idegen nyelven történjen a dobolás, méghozzá olyan községben, ahol mindeni érti a magyar szót.”51

Eiler Ferenc 67 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

Az MNNE helyi szervezete hivatalosan 1932. november 6-án alakult meg egy kétszáz fős, előre bejelentett, nyugodt, hazafias hangvételű gyűlés után, 70 fővel.52 A főszolgabíró nem jósolt nagy jövőt a tagcsoportnak, mivel úgy látta, hogy „a hartai nép egyáltalán nem az, amely a társas életet kedveli, legkevésbé akkor, hogyha neki ezért még külön tagsági díjat is kell fizetni. Bizonyítja ezt azon körülmény is, hogy mindössze 70 aláírást tudtak összegyűjteni.”53 Ennek ellenére folyamatosan figyelemmel kísérte a hartai ese-ményeket, s mindent elkövetett annak érdekében, hogy a helyi egyesület ne erősödhessék meg. Ha az MNNE funkcionáriusai megjelentek Hartán, akkor rendszerint már csendőrök várták őket, s igazoltatták mind a vezetőket, mind a fogadásukra összegyűlteket.54 A Wandervogeleket pedig – ha időben értesültek jövetelükről – felszólították a falu mielőbbi elhagyására.55 A közigazgatás felsőbb szintjei annyira tartottak attól, hogy az ébredező nemzetiségi mozgalom ellenőrzése esetleg kicsúszhat a kezükből, hogy javasolták a Bel-ügyminisztériumnak – igaz, sikertelenül – a szomszédos dunapataji csendőrőrs Hartára való átköltöztetését is.56

A közigazgatás oldaláról érkező nyílt nyomás mellett az evangélikus lelkész vezetésével egy helyi szervezésű, bár valójában a főispán által kezdeményezett társadalmi szervezet létrehozása volt hivatott a német mozgalom ellensúlyozására a helyi társadalmon belül.57 A MOVE taglétszáma rövid időn belül több száz főre futott fel. Az evangélikusok körében népszerű és tevékeny lelkész sikeresen kapcsolta össze a többek közt a magyar nemzeti érzések ápolására hivatott, a helyi értelmiség által vezetett MOVE működtetését az ifjúság körében kifejtett egyéb irányú aktivitásával. Így például 1934. december 29-én, amikor a szervezet egyik országos vezetője ellátogatott a településre, az amatőr színtársulat egyik előadását a MOVE díszelőadásaként hirdették meg.58

A MNNE helyi szervezete a harmincas években nem fejtett ki folyamatos és komoly aktivitást. Ennek több oka is volt. Vezetőségéből hiányzott a helyi értelmiség, hisz annak tagjai kivétel nélkül a mozgalommal szemben foglaltak állást. Ezenkívül gyenge volt a nagypolitika felől érkező támogatás is, különösen azután, hogy Bleyer Jakab halálát követően a német mozgalmon belül országos szinten is súlyos, áthidalhatatlan ellentétek támadtak. Ráadásul a közigazgatás is mindent megtett annak érdekében, hogy a helyi szervezet kezdeményezéseit megtorpedózza, és az esetlegesen kívülről érkező támogatást megakadályozza. A helyi csoport végül 1940 januárjában jelentette be a főszolgabírónál az önfeloszlatását, anélkül, hogy a maga elé kitűzött célokból bármit is elért volna.59

A negyvenes évek. A Volksbund

A hartai Volksbund alakuló gyűlésén 150 érdeklődő jelent meg, közülük – feltehetően a főszolgabíró jelenlétének köszönhetően – mindössze 28-an léptek be azonnal a helyi csoportba.60 A szervezet taglétszáma azonban az évek során igencsak megnőtt, a hábo-rú végén már kb. 750 személyt számlált.61 A belépők – viszonylag – nagy száma több tényező együttes hatásának volt köszönhető. Egyrészt a harmincas években artikuláló-dott követelések továbbra sem teljesültek, ami a lakosság egy részében elégedetlenséget szült. Másrészt a Volksbund az MNNE-hez képest sokkal hatékonyabban léphetett fel a tagtoborzás területén. Helyi vezetői, aktivistái nemritkán házról-házra járva, közvet-lenül igyekeztek meggyőzni a falusiakat, hogy csatlakozzanak a Volksbund törekvései-hez.62 Emellett vonzerejét növelte, hogy a közösségi életbe is új színfoltot hozott, mivel

Eiler Ferenc 68 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

vendégelőadói szakmai előadásokat tartottak az új terményekről és növénytermesztési eljárásokról, s a szervezet helyi székhelyén, az ún. „Volksbund-házban” gyakran tartot-tak táncmulatságokat, ami főleg – de nem kizárólag – a fiatalokat csábította. Ezen kívül a vezetők a belépést fontolgató szegényebb rétegeket nemegyszer azzal győzték meg, hogy a hétköznapi élethez és a földműveléshez szükséges alapanyagok, eszközök vagy vegyszerek kedvezményes vételi lehetőségét helyezték kilátásba számukra.63 A helyi társadalomszervező kísérletek mellett a visszaemlékezők szerint adminisztrációs úton is növelték a taglétszámot, mivel elő-előfordult, hogy rokonok írattak be valakit tagnak, annak előzetes megkérdezése nélkül. A szervezetből viszont nem lehetett kilépni, mivel a vezetőség nem volt hajlandó a tagsági viszony megszüntetésére.64

Hartán a Volksbund vezetői a helyi viszonyokhoz képest viszonylag jómódú személyek voltak, és akadtak közöttük kifejezetten jómódúak is. A szociális összetételt az 1940-es adóösszeírás alapján vizsgálva megállapítható, hogy a szervezetben a helyi társadalom minden rétege képviseltette magát a leggazdagabbaktól kezdve a legszegényebbekig. A legtöbb adót fizető 200 személy 13%-a, 27 fő volt Volksbund-tag. Jelentős túlsúlyban voltak azonban a falu átlagához, vagy a szegényebb rétegekhez tartozók.65 A falu mó-dosabb gazdáinak nagyobb része távol tartotta magát a szervezettől, főleg azok, akik politikai szerepet is vittek a község életében.

A Volksbund amellett, hogy a helyi társadalom szervezésében alternatívát kínált, igye-kezett elképzeléseit a helyi politikában is érvényre juttatni. 1942-ben például az önkéntes SS-sorozás alkalmával 12 személyt állított ki, s ünnepélyes búcsúztatásukat a jegyző és a főszolgabíró határozott tilalma ellenére is megszervezték, ami egyértelmű demonst-ráció volt a közigazgatással szemben. Mivel a tömeg a Volksbund-háznál is folytatta a búcsúztató ünnepséget, az időközben kivezényelt csendőrség könnygázzal oszlatta szét a felszólításnak nem engedelmeskedőket.66 Az 1943-as önkormányzati választáson pedig a szervezet megpróbált a tisztújítás alkalmával a falu képviselő-testületébe is bekerülni, de igyekezete nem járt eredménnyel, s egyetlen posztra sem került Volksbund-tag.67

A jegyzőnek minden hónapban jelentést kellett tennie arról, hogy történt-e valamilyen nemzetiségi szempontból figyelemre méltó esemény a községben. Pintér Péter szorgalma-san be is számolt a településre érkező németországi csoportokról, a faluban pihenő német gyerekekről, a renitensnek tartott személyek magaviseletéről, és minden egyes előadásról, amelyet a Volksbund termeiben tartottak. Emellett a főszolgabíró gondoskodott arról is, hogy még inkább érezhető legyen a faluban a csendőrök jelenléte.68 Mivel a főszolgabíró a hartai evangélikus egyház felügyelője és a MOVE egyik szárnyfelügyelője is volt egyben, határozottan fellépett az ellen a gyakorlat ellen is, hogy a MOVE pénzügyi segítségével 1940-ben felépült evangélikus kultúrházban, ahol a MOVE cserében rendezvényeket tarthatott, és italmérést működtethetett, a Volksbund összejöveteleket tartson, amivel a szervezetet a saját és bérelt termeibe igyekezett visszaszorítani.69 A presbitérium, érezve a helyi társadalomban és konkrétan a két szervezet között kialakult feszültséget, úgy döntött, hogy a MOVE által nyújtott kölcsönt a gyülekezetnek minél előbb vissza kell fizetnie, hogy ezáltal a szervezet befolyásától teljességgel mentes lehessen.70

Az iskolakérdésben azonban változás történt 1942-ben. A V.K.M. rendeletére ekkor az evangélikus iskolában külön német tagozatot állítottak fel. 1943 októberében a református és az evangélikus iskolákban összesen 543 gyermek tanult, akik közül 472 német, 71 pedig magyar anyanyelvű volt. A református iskolában csak magyar tagozat működött, míg az evangélikusban 363-an C-típusú oktatásban vettek részt, ahol a tantárgyakat magyarul

Eiler Ferenc 69 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

tanították, a németet pedig külön tantárgyként. Mindössze 60 diák tanult anyanyelvén, németül.71 Az oktatást a tagozaton egy nem sokkal korábban a faluban letelepedő tehet-séges fiatal tanítóra bízták, aki a többi tanárral ellentétben nyelvileg is alkalmas volt a feladat ellátására. Ugyanezen a nyáron egy több mint 100 fős diákcsoport érkezett több hónapra a németországi Herne-ből Hartára.72 A lelkész feljegyzése szerint sok helyi diák látogatta ekkoriban a táborban működő iskola tanárának óráit.73

A Volksbund hartai és országos vezetői az evangélikus lelkészben látták a mozga-lom legfontosabb helyi kerékkötőjét. Palotay Gyula valóban rendkívül nagy informális befolyással bírt a lakosság jelentős részére. Ez nemcsak annak volt köszönhető, hogy a színvonalas és elkötelezett lelkészi szolgálat önmagában véve is tekintélyt szerzett neki, hanem annak is, hogy tevékenysége, közösségszervező aktivitása az egyházi kereteken túl is megnyilvánult. A lelkésznek a német nemzeti törekvésekkel szembeni, a harmin-cas évek eleje óta lényegében konstansnak tekinthető határozott kiállása nemcsak arra vezethető vissza, hogy megpróbálta a gyülekezet megosztottságát megszüntetni, hanem arra is, hogy meg volt győződve arról: a magyarországi németek a Szent István-i állam-eszme jegyében a magyar nemzet németül beszélő tagjai, s ennek megfelelően az etnikai alapon szerveződő politika törekvését mind a helyi közösség, mind Magyarország jövője szempontjából károsnak tartotta.

A feszült helyi hangulat mellett időnként kívülről is megpróbáltak nyomást gyakorolni rá. 1942-ben például a Volksbund egyik erdélyi szász származású körzetvezetője tett nála „tisztelgő látogatást”, és szemére vetette, hogy a lelkészek, tanárok és a közigazgatás németellenes beállítódása egyértelműen a magyarosító szándékban gyökerezik.74 Ennél veszélyesebb helyzetbe is került 1944. június 17−19. között, amikor az SS kényszersorozá-sok alkalmával a faluban megjelent német katonák életveszélyesen meg is fenyegették. Bár az inzultus a jelen lévő magyar ezredes közbenjárására békésen megoldódott, a sorozás után két német tábori rendőr szállt ki Hartára, Palotaynak a faluból való eltávolítását követelve. A konfliktusban ismét az ezredes sietett a lelkész segítségére, de a hívek is körbeállták a rendőrök autóját, attól tartva, hogy elhurcolják Palotayt.75

Ma már csak nyomokban rekonstruálható, hogy a Volksbund tevékenysége miként csapódott le a személyközi kapcsolatokban. A rendelkezésre álló egykorú forrásokat, de a visszaemlékezéseket is forráskritikával kell kezelni, mivel a háború alatti és utáni kiélezett politikai helyzet szükségképpen torzító hatással épül(hetet)t be a megnyilatko-zásokba. Az mindenesetre kétségtelen, hogy létezett feszültség a falun belül, mindenek-előtt a Volksbund és a MOVE szimpatizánsai között. Az egyik visszaemlékező szerint „akkor a községnek az a fele is összetartott, meg amaz a fele is abszolút összetartott. De ha baj volt, akkor a végtelenségig segítették egymást. Például ha valakinek leégett a háza, akkor nem volt olyan, hogy én nem megyek oda. Vagy ha épültek a házak, akkor is összefogtak.”76 Az viszont már nem állapítható meg ennyi idő távlatából, hogy az apolitikus tömeg hogyan viszonyult a szervezetekhez.

1944 nyarán azonban a lakosság többségének hangulata egyértelműen a Volksbund ellen fordult. A magyar kormány ugyanis engedélyezte a Waffen SS kényszersorozását a német településeken, s a listákra való felkerülés jogosságának felülvizsgálatában a Volksbund helyi vezetői is exponálták magukat. Az előző években az önkéntes jelent-kezés lehetőségével mindössze 28 férfi élt a faluból, amiből világosan kitűnik, hogy a német hadseregbe való bevonulási hajlandóság kimondottan alacsony volt Hartán.77 Az SS katonák történetei az SS feladatairól és halálozási arányairól ráadásul még óvatosabbá

Eiler Ferenc 70 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

tették az egyébként sem túl lelkes lakosságot, nem is beszélve arról, hogy ekkor már a szovjet hadsereg előrenyomulása az egyszerű emberek számára is feltartóztathatatlan-nak tűnt. A sorozási listára a falu férfi lakosságának nagy része felkerült, még azok is, akik korábban magyar nemzetiségűnek vallották magukat, sőt a MOVE tagok közül is 80-an.78 Ezzel szemben több olyan személy is lemaradt róla, akik a Volksbund elkötele-zett hívei, sőt hangadói voltak. A sorozás után a felháborodott, tiltakozó tömeg három Volksbund-vezetőt meg is vert.79 Végül a sorozási listák központilag elrendelt augusztusi felülvizsgálatakor a több mint 700 személyből „mindössze” 205-en kaptak behívót. Az érintetteknek azonban csupán közel 1/3-a vonult be ténylegesen, míg a többiek vagy elbujdostak, vagy azonnali hatállyal jelentkeztek magyar alakulatoknál.80

A sorozási akció közvetlen hatására mintegy 400 fő kérte a Belügyminisztériumtól nevének azonnali magyarosítását.81 Ez a lépés, amit feltehetően maga Palotay sugallt és koordinált, egyértelműen a félelemből táplálkozott. Az emberek ekkor már tisztában voltak azzal, hogy az eredetileg ártalmatlan felmérésnek hitt népszámlálási adatfelvétel milyen végzetes következményekkel járhat számukra.82 A kérvények hivatalos elbírálására azonban ekkor már nem kerülhetett sor. A front közeledtével Hartát először októberben a visszavonuló német csapatok szállták meg, s megkísérelték a falut kiüríteni. A lakosság határozott ellenállásán azonban ez a törekvés meghiúsult. Mindössze 40 család hagyta el a települést nyugat felé. Ezek vagy a Volksbundban játszottak vezető szerepet, vagy valamelyik családtagjuk lépett be önként az SS-be.83 Decemberben megérkeztek a szovjet csapatok is, s ezzel új, minden eddiginél nehezebb fejezet kezdődött a hartai németek történetében.

Eiler Ferenc 71 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

Jegyzetek

1 Wolfgang Aschauer: Zur Produktion und Reproduktion einer Nationalität: die Ungarndeutschen. Stuttgart, 1992, Franz Steiner Verlag, 67. o.

2 Bellér Béla: Az ellenforradalom nemzetiségi politikájának kialakulása. Budapest, 1975, Akadé-miai Kiadó.

3 Bleyer nemzetiségi koncepciójáról lásd Fata Márta: Bleyer Jakab nemzetiségi koncepciója és poli-tikája (1917−1933). Regio, 1994. 1. sz. 175–190. o.

4 Az MNNE működéséről, Bleyer politikai aktivitásáról, s a halálát követő utódlási harcról lásd Tilkovszky Loránt és Bellér Béla korszakkal foglalkozó műveit.

5 A Volksbund történetéről két eltérő alapállású monográfia is született. Tilkovszky Loránt 1978-ban megjelent művében a Volksbundban – némileg leegyszerűsítve – a Harmadik Birodalom „ötö-dik hadoszlopát” látta, míg Norbert Spannenberger 2005-ös könyvében egy olyan szervezetet áb-rázolt, amely története során folyamatosan változott. Volt kulturális szervezet, a német kisebbség emancipációs mozgalma és az NSDAP mintájára felépített népcsoportszervezet, amely Berlin és Budapest között folyamatosan őrlődött, s ezért eleve kudarcra volt ítélve. Tilkovszky Loránt: Ez volt a Volksbund: A német népcsoport-politika és Magyarország: 1938–1945. Budapest, 1978, Kossuth; Norbert Spannenberger: A magyarországi Volksbund Berlin és Budapest között. Buda-pest, 2005, Lucidus Kiadó.

6 Gerhard Seewann – Norbert Spannenberger (Hrsg.): Akten des Volksgerichtsprozesses gegen Franz A. Basch. München, 1999, Oldenbourg Verlag, XLVIII.

7 Lásd Gerhard Seewann: Das Ungarndeutschtum 1918−1988. In uő: Ungarndeutsche und Ethnopolitik. Ausgewählte Aufsätze. Budapest, 2000, Osiris – MTA Kisebbségkutató Műhely – Magyarországi Németek Országos Önkormányzata, 112– 113. o.

8 Spannenberger: A magyarországi Volksbund… 386. o.9 A külterületen fekvő hartai földek legnagyobb birtokosai 1935-ben a következők voltak: a Kalo-

csai Római Katolikus Érsekség (6672 kh), gr. Teleki József (4002 kh), a Hartai Királyi Országos Büntetőintézet (2517 kh), Boronkay György (710 hold), Törley Bálint és neje (698 hold), a Magyar Tudományos Akadémia (647 kh). Magyarország Földbirtokosai és földbérlői. (Gazdacímtár). A 100. kat. holdas és ennél nagyobb földbirtokok és földbérletek az 1935. évi adatok alapján. Ma-gyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 1937, 199−200. o.

10 Az 1930. évi népszámlálás. II. rész. Foglalkozási adatok község és külterületi lakotthelyek szerint, továbbá az ipari és kereskedelmi nagyvállalatok. Budapest, Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, 1934, 426. o.

11 Dr. Schmel Péter: Harta. In Gallé Tibor (szerk.): Adalékok Harta történetéhez. Budapest, 1983, 47. o.

12 Elfogadjuk Szilágyi Zsolt kategorizálását, amely szerint középparaszt az, aki 20−50 kh saját föl-dön gazdálkodik, aki 50−100 kh nagyságú földet bérel, illetve az, akinek 50−100 kh közötti gaz-dasága saját és bérelt földekből tevődik össze. A gazdagparasztok közé azok sorolhatók, akik 50−200 kh földet birtokoltak, akik 100−500 kh-at béreltek, illetve akik 100−500 kh vegyes gaz-daságokat üzemeltetnek. Szilágyi Zsolt: Szerkezeti alapvonások a Horthy-kori Kecskemét agrár-társadalmában. Korall, 2007. szeptember, 223−225. o.

13 Erdei Ferenc: Futóhomok. Budapest, 1977, Akadémiai Kiadó, 233. o.14 „Míg Patajon és Akasztón nem, Kiskőrösön és Hartán keményen kivették részüket a gazdasá-

gi munkákból az asszonyok is. A hartai hajósok feleségei maguk irányították az itteni gazdasá-got.” Sz. Kőrösi Ilona: Paraszti értékrend két nemzetiségi közösségben. In Bárth János (szerk.): Dunatáji találkozás. Kecskemét, 1992, 88. o. Hasonló megállapítást tett Fél Edit néprajzkutató is, aki a harmincas évek első felében monográfiát írt a településről. Fél Edit: Harta néprajza. Buda-pest, 1935, 36. o.

Eiler Ferenc 72 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

15 Mészáros Gyula megjegyzi, hogy a hartai parasztok szorgalmukkal kitűntek a környékbeli ma-gyar falvakkal való összehasonlításban. „Általában véve az ügyesség, a haszon-kereső számítás, de a másét soha nem kívánó vágy s józan erkölcsös élet jellemzik ezt a szájhagyomány szerint württenbergi falut, ahol a jólét-boldogulás nyomaival lépten-nyomon találkozunk.” Mészáros Gyula: Harta, Dunapataj, Kalocsa. (Kézirat, dátum nélkül, feltehetően a századforduló táján.) Néprajzi Múzeum, Etnográfiai Adattár, 000.732.

16 Erdei: Futóhomok… 13. o.17 Uo. 233. o.18 Sz. Kőrösi: Paraszti értékrend… 87. o.19 Hasonló képet vázol fel erről az időszakról Gerhard Seewann a magyarországi németek falvakban

fellelhető törésvonalakat vizsgálva. Gerhard Seewann: Siebenbürger Sachse, Ungarndeutscher, Donauschwabe? Überlegungen zur Identitätsproblematik des Deutschtums in Südosteuropa. In uő: Ungarndeutsche und Ethnopolitik… 100. o.

20 Erdei: Futóhomok… 233. o.21 Interjú J. K.-val. 2007. 08. 17. MTA KI, 4.22 „Hartai családnevek felbukkannak Budapest különböző kerületeiben, de legfőképpen a pesti ol-

dalon. Főleg Pesterzsébeten, Kispesten, meg hát a belvárosi részen dolgoztak. Az én apám is ott született, beszkártos volt. Apámnak az apja ment el a faluból… Ezek a pestre került hartaiak… evangélikus közösségekhez illeszkedtek. Leginkább pesti németajkú evangélikus közösségekhez.” Interjú P. G.-vel. 2006. 01. 05. MTA KI, 1.

23 Az 1941. évi népszámlálás. Demográfiai adatok községek szerint. Budapest, 1947, KSH, 582. o.24 „A két világháború között… református és evangélikus nem házasodhatott. Ha igen, óriási cirku-

szok voltak.” Interjú M. S.-sel és P. V.-vel. 2006. 11. 25. MTA KI, 4.25 Hasonló következtetést vont le Bindorffer Györgyi is a dunabogdányi németek két világháború kö-

zötti német identitásáról. Bindorffer Györgyi: Kettős identitás. Etnikai és nemzeti azonosságtudat Dunabogdányban. Budapest, 2001, Új Mandátum Kiadó – MTA Kisebbségkutató Intézet, 139. o.

26 Vö. Aschauer: Zur Produktion und Reproduktion… 71. o.27 Vö. Seewann: Das Ungarndeutschtum… 108. o.; Váradi Mónika Mária: Vörösvári történet. Pécs/

Budapest, 1996, MTA RKK Regionális Kutatási Alapítvány, 159–160. o.28 Bindorffer: Kettős identitás… 120. o.29 A magyarországi németek faluhoz és faluközösséghez való viszonyáról, a szülőfalunak az önmeg-

határozásban betöltött kiemelt szerepéről lásd még Seewann: Siebenbürger Sachse… 100−101. o.; Aschauer: Zur Produktion und Reproduktion… 71. o.

30 Dr. Schmel: Harta… 36. o.31 Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltára (a továbbiakban: BKMÖL), V. 336. 3. kötet. Köz-

gyűlési jegyzőkönyvek, 43−65. o.32 Halasi László: A Hartai Evangélikus Egyház története 1723−2003. Harta, 2003, 77. o.33 A közösség racionális megfontolásokon nyugvó ellenállását bizonyítja, hogy egy idő múlva a ve-

zetőség engedély nélkül ismét áttért a kétnyelvű dobolásra. A dunavecsei járás főszolgabírója a fő-ispánnak. Dunavecse, 1933. 05. 14. Pest Megyei Levéltár (a továbbiakban: PML), PPSK IV. 401. a. 19/1934. 36.

34 Fél: Harta néprajza… 126. o.35 Interjú J. G.-vel. 2007. 03. 04. MTA KI, 1.36 Fél: Harta néprajza… 127. o.37 Az 1941. évi népszámlálás. Demográfiai adatok községek szerint. Budapest, 1947, Központi Sta-

tisztikai Hivatal, 583. o.38 A dunavecsei járás főszolgabírója a főispánnak. Dunavecse, 1933. 05. 19. PML, PPSK IV. 401-a.

19/1934. 36.39 A dunavecsei járás főszolgabírója a főispánnak. Dunavecse, 1936. 06. 04. PML, PPSK IV. 401-a.

10/1936. 70.

Eiler Ferenc 73 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

40 Ismeretlen személy a Vallás és Közoktatásügyi Miniszternek. 1932. 03. 11. Evangélikus Országos Levéltár (a továbbiakban: EOL), BEEK, 262. cs. 348/1932.

41 Interjú A. N-nel. 2008. 07. 22. MTA KI, 2.42 A dunavecsei főszolgabíró a hartai elöljáróságnak. Dunavecse, 1944. 05. 01. BKMÖL, V. 336. 20.

d. 1855/1944.43 A pestmegyei alsó ág. hitv. ev. egyházmegye főesperese Raffay püspöknek. Apostag, 1932. 08. 22.

EOL, BEEK, 263. cs. 1183/932.44 A MOVE helyi szervezete 1934 májusában alakult meg 30 taggal. Palotay Gyula Harta község

Nemzeti Bizottságához. 1945. július 10. BKMÖL, XVII. 36. 12. d. 23/1945.45 A miniszterelnökség Pest vármegye főispánjának. Budapest, 1926. március. Magyar Országos Le-

véltár (a továbbiakban: MOL), K28-210-1926-T-60.46 Zurücksetzung der deutschen Gottesdienste? Gotthold, 1932. 04. 15. 54. o.47 Julius Josef Polster: Äußerung. Gotthold, 1932. 05. 31. 76−77. o.48 Ismeretlen személy a Vallás és Közoktatásügyi Miniszternek. 1932. 03. 11. EOL, BEEK, 262. cs.

348/1932.49 A pestmegyei alsó ág. hitv. ev. egyházmegye főesperese Raffay püspöknek. Apostag, 1932. 09. 20.

EOL, BEEK, 263. cs. 1343/932.50 A pestmegyei alsó ág. hitv. ev. egyházmegye főesperese Raffay püspöknek. Apostag, 1932. 08. 22.

EOL, BEEK, 263. cs. 1183/932.51 A dunavecsei járás főszolgabírója a főispánnak. Dunavecse, 1933. 05. 14. PML, PPSK IV. 401. a.

19/1934. 36.52 A dunavecsei járás főszolgabírója a főispánnak. Dunavecse, 1932. 11. 10. PML, PPSK IV. 401. a.

125/1932.53 Uo.54 Franz Rothen: An die Gemeinde Harta. Sonntagsblatt, 1933. 08. 20. 5. o.55 A dunavecsei járás főszolgabírója a főispánnak. Dunavecse, 1932. 09. 16. PML, PPSK IV. 401. a.

99/1932.56 A főispán a belügyminiszternek. Budapest, 1932. 11. 09. PML, PPSK IV. 401. a. 125/1932.57 A MOVE helyi szervezete 1934 májusában alakult meg 30 taggal. Palotay Gyula Harta község

Nemzeti Bizottságához. 1945. július 10. BKMÖL, XVII. 36. 12. d. 23/1945.58 „A már fent említett díszelőadás a MOVE helyiségében immár harmadszor került színre, s még

mindig zsúfolt nézőtér előtt… Ezt a testvériséget, jövőt építő érzést és emelkedett hazafias szelle-met jóleső megelégedettséggel tapasztalta gyakorlatilag is megnyilvánulni országos kiküldöttünk [V. Kereszty Ödön Országos lövészmester – E. F.] a németajkú Hartán.” MOVE, 1935. 01. 15. 5. o.

59 A dunavecsei járás főszolgabírója a főispánnak. Dunavecse, 1940. 02. 01. PML, PPSK IV. 401. a. 13/1940.

60 A dunavecsei járás főszolgabírója a főispánnak. Dunavecse, 1941. 03. 01. PML, PPSK IV. 401. a. 8/1941. 79.

61 A magyarországi németek kitelepítése és az 1941. évi népszámlálás. Budapest, 2004, KSH, 292. o.

62 A dunavecsei járás főszolgabírója a főispánnak. Dunavecse, 1942. 01. 07. PML, PPSK IV. 401. a. 8/1941. 281.

63 Jegyzőkönyv É. S.-né, S. P., és S. B. nyilvános főtárgyalásáról a Kalocsai Népbíróságon. Kalocsa, 1945. 05. 24. BKMÖL, XXV. 17. K. NB. 183/1945. 2.

64 Jegyzőkönyv B. J. nyilvános főtárgyalásáról a Kalocsai Népbíróságon. Kalocsa, 1945. 05. 24. BKMÖL, XXV. 17. K. NB. 193/1945.

65 MOL, XIX-B-I-at. 13. d. 319. Harta. (Belügyminisztérium Kitelepítési névjegyzékek.)66 A főispán a miniszterelnökségnek. Budapest, 1942. 05. 20. MOL, K 28-216-1942-20650.67 A Hartai Magyarországi Németek Szövetsége kéri ezen névsor jelölését. Harta, dátum nélkül.

BKMÖL, V. 336. 6. d. 3. t. 1943.

Eiler Ferenc 74 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

68 1941. 04. 1-én a főszolgabíró ismételten javasolta a vármegyének egy önálló csendőrőrs felállítá-sát Hartán, megkeresése ezúttal sem járt eredménnyel. Kétségtelen azonban, hogy a dunavecsei csendőrök ekkortól kezdve gyakrabban járőröztek a településen. A dunavecsei járás főszolgabírója a főispánnak. Dunavecse, 1941. 04. 01. PML, PPSK IV. 401. a. 8/1941. 106.

69 A dunavecsei járás főszolgabírója a hartai elöljáróságnak. Dunavecse, 1944. 05. 01. BKMÖL, V. 336. 20. d. 1855/1944. 151.

70 Halasi: A Hartai Evangélikus Egyház… 206. o.71 Tóth Ágnes: Nemzetiségi népiskolák Magyarországon az 1943/44-es tanévben. In Bács-Kiskun

Megyei Levéltár Forrásközleményei III. Kecskemét, 1998, 36. o.72 A gyerekeket ünnepélyes fogadtatásuk után a Deutsches Haus-ban osztották szét azok között a

családok között, akik hajlandók voltak szállást és ellátást nyújtani nekik. Karl-Heinz Sievert: Rückkehr der „Hartau-Buben” nach 50 Jahren. In: Deutscher Kalender, 1994. 53. o.

73 Palotay Gyula: A hartai ág. Hitv. Ev. Egyházközség félévszázados története 1901−1950. Harta, 1951. 07. 23. EOL, BEEK, 1120/1950. 8.

74 Palotay Gyula Raffay püspöknek. Harta, 1942. 03. 17. EOL, BEEK, 389. d. 789/1942.75 Palotay Gyula Raffay püspöknek. Harta, 1944. 06. 22. EOL, BEEK, 424. d. 1250/1944.76 Interjú A. N.-nel. 2008. 07. 22. MTA ENKI.77 Knipl István – Tánczos-Szabó Ágota: Volksbund szervezetek a Duna-Tisza közén – A zászlóbon-

tástól a megtorlásig. CUMANIA, 23. Kecskemét, 2007, 350. o.78 Jegyzőkönyv a hartai SS-sorozással kapcsolatos panaszok felülvizsgálatáról. Harta, 1944. 08. 12.

BKMÖL, V 336. 21. d. 22 biz./1944.79 A dunavecsei járás főszolgabírója a főispánnak. Dunavecse, 1944. 08. 16. PML, PPSK IV. 401. a.

30/1944. 29.80 A hartai jegyző a dunavecsei főszolgabírónak. Harta, 1944. 08. 14. BKMÖL, V 336. 21. d. 44.

biz./1944.81 Palotay Gyula a hartai Nemzeti Bizottságnak. Harta, 1945. 07. 10. BKMÖL, XVII. 36. 12. d.

23/1945.82 A félelem szerepét húzza alá az a tény is, hogy a kitelepítések lezárulta után az itthon maradtak je-

lentős része már nem kívánt élni a korábban felfüggesztett eljárás ismét aktuálissá váló foganato-sításával.

83 Palotay Gyula Raffay püspöknek. Harta, 1945. 08. 10. EOL, BEEK, 434. d. 778/1945.

Limes 75 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

Sárándi Tamás

Kisebbségpolitika a közigazgatási gyakorlatban a katonai közigazgatás idején Észak-Erdélyben

Amennyiben a 20. századi román−magyar kapcsolatokat az Erdélyért való küzdelem-ként fogjuk fel, akkor ebben a nemzetiségi kérdés mindig is kiemelt jelentőségű volt. Az 1940–1944-es időszak különösen izgalmas, mivel ekkor került leginkább előtérbe a kisebbségi kérdés (illetve ennek megoldása) és a határkérdés.1 Ennek megfelelően a politikai retorikában is minden eddiginél többet szerepelt a kisebbségi probléma. A magyar kormányok kisebbségpolitikájának ideológiai keretét az úgynevezett Szent István-i állameszme képezte. A korszakra vonatkozó magyar történetírás jelentős része megelégszik azzal, hogy a kisebbségi kérdés erre alapozott kezelése példaértékű volt.2

Teleki Pál miniszterelnök esetében ezt leginkább az 1867-es kisebbségi törvény tovább-fejlesztéseként jellemezhetjük. Azt azonban kevesen veszik figyelembe, hogy a kisebbségi kérdés Telekinél is elsősorban közigazgatási és nyelvkérdés volt, és szó sem esett benne a nemzetiségek közjogi alanyiságáról.3

A magyar nemzeti önkép kialakításakor a románság ellenpólus, úgynevezett „ők” csoport szerepét játszotta. Ennek köszönhetően a róluk szóló közbeszéd, illetve a rájuk való hivatkozás elsősorban a nemzetiségpolitikai diskurzus keretein belül nyilvánult meg.4 Más szóval azt is mondhatnánk, hogy ebben a korszakban a magyar kisebbségpolitika tárgya a román kérdés volt.

Mindezeket figyelembe véve meglepő, hogy a politikai gondolkodáson kívül mennyire háttérbe szorult a probléma, illetve mennyire másodlagos volt a gyakorlati intézkedések között. Ennek egyik legjobb példája a bevonulást követően Kolozsváron lezajlott úgy-nevezett erdélyi értekezlet, ahol sorra vették a magyar politika előtt álló és megoldásra váró feladatokat. Az értekezletet azonban egyértelműen az erdélyi magyarság problémái uralták. A kisebbségi kérdés − amelyet hangsúlyos volta ellenére sem vitattak meg külön − elsősorban két kérdéssel kapcsolatban merült fel: az oktatás-egyházügy és az 1921-es román földreform esetleges revíziójának vitája során.5

Ki kell persze emelni, hogy 1940 után már a kisebbségből többségbe került erdélyi magyar elit sem a kisebbségek egyenjogúságáért küzdött, hanem a magyar szupremá-cia megteremtéséért.6 Mindez kiderül − az erdélyi értekezleten kívül − az Erdélyi Párt programjából is, amelyben csak az egyéni kisebbségi jogok lehetősége merült fel, s az is feltételekhez, elsősorban a magyar állameszme és szupremácia elfogadásához kötötten.7 Ez a kettősség volt jellemző az egész korszakra. A nyilatkozatokban gyakran, míg a gyakorlatban csak bizonyos ügyek/esetek megoldása kapcsán került elő.

Sárándi Tamás 76 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

Jelen tanulmány arra tesz kísérletet, hogy az ekkor született, elsősorban közigazgatási intézkedések alapján próbálja meg bemutatni a kisebbségpolitikát, azt is csak a korszak első pár hónapjában működött katonai közigazgatás idejére vonatkozóan.

A nagybányai járás

Az esettanulmány tárgya az egykori Szatmár vármegye nagybányai járása.8 Kivá-lasztásakor a forrásadottságok voltak a döntőek, ugyanis ez a járás az egyik legjobban dokumentált a rendelkezésünkre álló levéltári anyag révén.

Szatmár vármegye két legnyugatibb járása, a mátészalkai és a fehérgyarmati Magyar-országnál maradt. Az 1926-os román közigazgatási reform során a nagykárolyi járást Szilágy megyéhez csatolták, az egykori Ugocsa vármegye halmi járását pedig Szatmár megyéhez. A katonai közigazgatás idején is ezek a megye- és járáshatárok maradtak érvényben. Így 1940 őszén Szatmár megyét nyolc járás (Avasfelsőfalu, Erdőd, Halmi, Kápolnokmonostor, Nagybánya, Nagysomkút, Szinérváralja, Szatmárnémeti) és három város, Szatmárnémeti, Nagybánya és Felsőbánya alkotta.9 Ezek közül Szatmárnémeti nemcsak megyeközpont, hanem törvényhatósági jogú város is volt.10 A másik két város az általunk vizsgált nagybányai járás területén feküdt.

A nagybányai járás mind területre, mind népességre a megye második legnagyobb járása volt. Harmincnyolc község11 alkotta, és az 1930-as népszámlálás szerint (a két várost leszámítva) 34 522 lakosa volt. Etnikai összetételét tekintve (85,9% román, 11,5% magyar, 0,1% német) a román lakosság aránya az egyik legmagasabb a megyében, meg-előzve olyan vidékeket is, mint az Avas. Ennek megfelelően a román elemhez köthető görög katolikus vallás volt a domináns (85% görög katolikus, 0,8% ortodox, 6,8% római katolikus, 5% református).12 A két város esetében sokkal vegyesebb a kép: Nagybányán a románok aránya 47% (magyarok 35%), míg Felsőbánya magyar többségű volt (34% román, 55% magyar).13

A járás a megye egyik legfejlettebb és legiparosodottabb vidéke volt. Már 1910-ben is a lakosság 27%-a foglalkozott iparral és bányászattal, s ez az arány valószínűleg csak nőtt 1940-re.14 Az ipar, elsősorban a bányászat, csak néhány településre korlátozódott (a két várost leszámítva Láposbányára, valamint Alsó- és Felsőfernezelyre). A két város tekintetében még egyértelműbb volt a kép: Nagybányán a lakosság 47%-a, míg Felsőbá-nyán a lakosság kétharmada élt iparból és bányászatból. Ezzel a két város iparosodottság tekintetében megelőzte Szatmárnémetit is.15 A megyében található nagy ipari egységek, főleg a bányák ide koncentrálódtak. A megyében két iparág, a fafeldolgozás, valamint a bányászat és az erre épülő vaskohászat és vegyipar volt fejlett. 1938-ban a megyében 69 ipari üzem és 42 bánya működött, ezek közül 13 ipari vállalat és 17 bánya a járás területén. A megyében található 6243 munkás 34,7%-a dolgozott a járás területén. A munkáslétszámot tekintve a megye legnagyobb iparágazata a fafeldolgozás volt, azonban ez elsősorban az avasi járásra koncentrálódott. A járás területén a második legnagyobb munkáslétszámot foglalkoztatta ez az ágazat, ami 173 munkást jelentett.16

Elmondhatjuk, hogy a járás sajátos képet mutatott a megye többi részéhez képest. Gazdasági tekintetben az egyik legfejlettebb vidéknek számított, azonban az érintett néhány települést leszámítva, a lakosság döntő többsége pár hold földből tengette életét. Ami a nemzetiségi összetételt illeti, a románok aránya az egyik legmagasabb volt a

Sárándi Tamás 77 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

megyében, míg a két városban már sokkal vegyesebb a kép.17 Mindebből következik, hogy az ipari munkások többsége is a román lakosság köréből került ki. Ugyancsak a román lakosság magas aránya, illetve a szegénység volt az egyik oka annak, hogy a megye nyugati felében létrehozott telepes falvak lakosságának egy részét a járás terü-letéről toborozták. Az ortodox lakosság elenyésző száma ellenére Nagybányán ortodox püspökség, illetve görög katolikus esperesség működött. Mindezeket figyelembe véve, az 1940. szeptember 7-én felálló magyar katonai közigazgatásnak nagy feladatokkal és kihívásokkal kellett szembenéznie.

A katonai közigazgatás szerkezete és létrejötte Szatmár megyében

Katonai közigazgatást mindig egy bizonytalan periódus áthidalására állítanak fel, amikor a régi közigazgatás már megszűnt, de az új még nem állt vagy nem állhatott fel. Minden új terület esetében (Felvidék, Kárpátalja) ehhez az eszközhöz folyamodott a magyar kormány, így természetes volt, hogy Észak-Erdély esetében is így jár majd el. A katonai közigazgatás leegyszerűsített eljárást jelent, ezzel biztosítják a lakosság ellátását, de ugyanakkor egyszeri, kötelező érvényű rendelkezésekkel is jár, amelyek ellen nincs fellebbezési lehetőség.18

A korabeli megfogalmazás ezen túlmenő célokat is megjelölt: „a Szent Istváni bi-rodalmi élet magaslatáról a román sovinizmus korlátok közé szorította Erdélyt, ami sebeket ejtett a néplelken. A katonai közigazgatás célja a felzaklatott népi erőket és a román uralom visszásságait a magyar birodalmi gondolat harmóniájával kiegyenlíteni. Ugyanakkor a román uralom visszásságai felkeltették az egész lakosságban az erős kor-mányzás utáni vágyat, amit majd erélyesen fog visszaállítani a katonai közigazgatás.” Igaz, azt is jelezték, hogy a 22 éves „román megszállásnak” pozitív hozadékai is voltak, amit majd szeretnének átvenni és beépíteni „a magyar birodalomba”.19

A katonai közigazgatás hármas tagoltságú volt: járási vagy városi, vármegyei, illetve hadsereg-parancsnokság. Ebben az esetben a járás jelentette az elsőfokú s egyben legfon-tosabb közigazgatási szintet. A polgári közigazgatás rendszerében ez a főszolgabírónak vagy a városi polgármesternek felelt meg. Három részből állt: katonai rész (parancsnoki szint), polgári rész (közigazgatási előadók csoportja) és az úgynevezett kisegítő személy-zet. Ez ideális esetben 20−22 embert jelentett. A parancsnoki szint három főből állt: parancsnok (általában tiszt vagy altiszt látta el ezt a feladatot), parancsnok-helyettes és segédtiszt, ezek mind a Honvédelmi Minisztérium kirendeltjei voltak. A polgári rész hat előadóból állt, közülük a legfontosabb a közigazgatási előadó volt. Emellett főleg pénz-ügyekkel és számvitellel foglalkozó előadók segítették a járási parancsnok munkáját. A legnagyobb számú csoportot a kisegítő személyzet alkotta (írnokok, küldönc, fogalma-zók), kb. 10−13 fő.20 A járási katonai parancsnok hatáskörébe tartozott a szakigazgatás, rendészeti jogkörrel is felruházták, ugyanakkor ő felelt a közigazgatási rendeletek gya-korlatba ültetéséért. A járási parancsnokok felügyelték a falusi jegyzők tevékenységét, ők feleltek ezek kinevezéséért és működéséért. A vármegyei parancsnokság a polgári közigazgatásban az alispánnak felelt meg, de szélesebb jogkörrel rendelkezett. Ez is három részből tevődött össze, de sokkal szélesebb volt a közigazgatási előadók köre. Ti-zenkilenc előadó segítette a vármegyei parancsnok tevékenységét, őket hat minisztérium: a belügyi, földművelésügyi, ipar- és kereskedelmi, pénzügyi, vallás- és közoktatásügyi,

Sárándi Tamás 78 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

valamint a közlekedésügyi delegálta.21 A vármegyei parancsnokok általában tábornokok voltak, ők feleltek a vármegyei szintű szakigazgatásért, valamint a járási parancsnokok munkájának összehangolásáért.

A harmadik szintet a hadsereg közigazgatási csoportja jelentette; ez a tartományi hely-tartói szintnek felelt meg, és ez irányította az egész közigazgatást.22 A katonai szervek (VKF) és a kormány közötti kapcsolattartás érdekében Teleki egy kormánymegbízottat nevezett ki bizalmasa, Papp József személyében.

A kettős (polgári és katonai) beosztás a hibák elkerülését is célozta. Járási szinten a polgári előadók feladata a parancsnok intézkedéseinek az előkészítése és tevékenységének szakszerű ellátása volt. Döntési jogköre csak a parancsnoknak volt, azonban minden egyes fontos kérdésben ki kellett kérnie az előadók véleményét. Ugyanez történt a vármegye és a hadsereg szintjén is; itt a kormánymegbízottat főleg személyi kérdésekben kellett megkérdezni, továbbá felülbírálhatta a bizonyíthatóan hibás döntéseket.

A látszólag jól kigondolt és felépített rendszer azonban csak első ránézésre volt töké-letes. Csak addig működött, amíg konkrét feladatok megoldása nem került napirendre. A korabeli beszámolók rendre arról szóltak, hogy a katonai parancsnokok nem kérték ki és nem vették figyelembe a közigazgatási előadók véleményét, így sok esetben téves döntést hoztak.23 A polgári csoport szerepe épp az lett volna, hogy a meghozott döntések szakszerűek és a törvényeknek megfelelőek legyenek. A meghozott intézkedésekben azonban sokkal inkább a katonák elképzelései érvényesültek, mint a polgáriak. A kine-vezett kormánymegbízottnak nemegyszer már csak az maradt hátra, hogy visszavonja a meghozott téves vagy jogsértő intézkedéseket.24 Sok esetben a parancsnokok a reváns vágyától fűtött „tanácsadókkal” vették körül magukat, akiket gyakran a személyes bosszú vezetett.25 Mások szerint a rendszer eleve téves elgondoláson alapult; Teleki ugyanis elfogadva a kormánymegbízotti rendszert, lemondott arról, hogy közvetlenül is ellenőrzést gyakoroljon a katonai közigazgatás felett.26 Így a miniszterelnök toleráns nemzetiségpolitikájának megvalósulására sem volt esély.

A bevonulásban közreműködő mindhárom hadsereg részt vállalt a katonai közigazga-tásból is. A 3. hadsereg központját Szatmárnémetiben állították fel, és Kölcsey István volt kirendelve mellé kormánymegbízottként. Október 3-ától kezdődően azonban csak az 1. hadsereg közigazgatási csoportja működött tovább Kolozsvár székhellyel. Így utasították a Szatmár vármegyei parancsnokságot is, hogy ettől kezdve minden ügyet továbbítsanak Kolozsvárra.27 Ez nemcsak az ügymenetet lassította, de megszűnt a közvetlen kontroll a járási és a vármegyei parancsnok fölött.

A nagybányai járásban a katonai közigazgatás 1940. szeptember 7-től működött. Ekkor táviratban jelentették a vármegyei parancsnoknak, hogy a parancsnokság megkezdte a működését, de egyelőre sem a parancsnok, sem a hadtápalakulat nem volt a helyén.28 Vitéz Sebestyén Béla vármegyei parancsnok szeptember 19−27-e között megejtett szemleútján már úgy találta, hogy a járási parancsnokságok mindenhol megkezdték a munkát, és a nehézségek ellenére a közigazgatás mindenhol zavartalanul működött.29

Egy későbbi kimutatás pontos képet ad a járási parancsnokság mellé kirendelt polgári előadók és kisegítő személyzet összetételéről. Három csoportba sorolta a polgári előadó-kat: kirendelt, átvett és felvett. A nagybányai járási parancsnokság polgári csoportja 13 főből állt, és részben eltért a többi járási előadói kar összetételétől. Csak ketten voltak Magyarországról kirendelve, nagy többségük (nyolc fő) az átvett kategóriába tartozott, korábban a román közigazgatásban is tevékenykedtek.30 Mindez azért is meglepő, mert

Sárándi Tamás 79 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

a vármegye egyik leginkább román jellegű vidékéről volt szó; ennek ellenére ebből a szempontból hasonlított az arányaiban sokkal számottevőbb magyarsággal rendelkező szatmári járáshoz.

A terület felmérése

A katonai közigazgatás legfontosabb feladata a községi és városi közigazgatás meg-szervezése, az igazságrendészet ellátása, a gazdasági élet elindítása, a közélelmezés meg-szervezése, a szociális ügyek és az oktatásügy megszervezése, a menekültügy kezelése és a zsidókérdés rendezése volt.31 Emellett fontos feladatának tekintette a birtokba vett terület minél alaposabb, sokoldalúbb felmérését, és több tucat erre vonatkozó rendeletet is kiadott. Ez egyrészt az addigi intézkedések végrehajtását és az esetleges hiányosságok összegzését jelentette,32 másrészt a meglévő állapotok felmérését, a polgári közigazgatás számára is hasznos információk gyűjtését.

A rendeletek egy része az egyszerű információgyűjtést célozta. Ilyen volt pl. a járás területén lévő meteorológiai állomások,33 a piactartási joggal rendelkező települések34 vagy a fürdők összeírása.35 Emellett voltak a meghozandó intézkedések előkészítését szolgáló felmérések, mint pl. a munkanélküliek, vagy a román államtól nyugdíjat nem kapó jogosultak összeírásai. A katonai közigazgatás nagy gondot fordított a szociális ellátásra, ami a pénzsegély mellett főleg munkához juttatást jelentett.36 A nagybányai járásban az összeírás tanúsága szerint nem volt munkanélküliség 1940 őszén. Ezzel szemben a város területén létezett, de a munkanélkülieket sikerült munkához juttatni.37 Töredékes adatok szerint a járás területén 60, katonai szolgálatot teljesített egyén nem kapott nyugdíjat, 50%-uk 1918-től kezdődően.38

Más intézkedéseknek már kisebbségpolitikai vonzatai is voltak, mint pl. a román épületek felmérésének, valamint a román hadsereg által elkövetett túlkapások összeírá-sának. A vármegyei parancsnok a 2936. számú táviratban kérte az épülőfélben lévő, ún. bizánci stílusú épületek összeírását. Az összeírás célja az volt, hogy megváltoztassák ezen épületek stílusát, és a „romános íveket” váltsák fel „magyaros motívumokkal”. A nagybányai járás területén az erdőszádai iskola állt építés alatt, a távirat nyomán a járási parancsnok intézkedett az épület stílusának megváltoztatásáról.39

A szakirodalom szerint a román kormánnyal ellentétben, a magyar kormány nem hozta nyilvánosságra a román atrocitásokat.40 Azonban ezek összeírása megtörtént. Az 1. hadsereg által kiadott rendelet kiemelte, hogy a román propaganda ellensúlyozását szolgálja az akció, és a Külügyminisztériumnak rövid időn belül több száz ilyen esetet bizonyító fényképre lenne szüksége.41 A vármegyei parancsnok jelentése szerint az általa igazgatott területen három túlkapás fordult elő, közülük az egyik Nagybányán.42

Az intézkedések következő csoportja − az egyke43 és az elrománosodás elleni küzdelem − már egyértelműen a polgári közigazgatás munkáját volt hivatott megkönnyíteni. Az 1. hadsereg közigazgatási csoportja által kiadott rendelet szerint a probléma megoldása a polgári közigazgatásra várt, de kért minden katonai parancsnokot, hogy munkájuk megkönnyítése érdekében írják le az e téren szerzett tapasztalataikat. Megjegyezte, hogy az elrománosodásnak nem a 22 éves román uralom az oka, hanem a hibák a „vallásügy, népnevelés, közigazgatás és földbirtokreformban keresendők”.44

Sárándi Tamás 80 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

A közigazgatás kiépülése és működése

A katonai közigazgatás és az egész négy év egyik legproblematikusabb kérdése a közigazgatás kiépülése és személyi összetétele. Mindez több szempontból is kulcsfontos-ságú volt. Egyrészt Teleki és más korabeli politikusok úgy vélték: a nemzetiségi kérdést elsősorban jó közigazgatással kezelhetik.45 A másik probléma a románok szerepe a köz-igazgatásban. A két világháború között a magyar kisebbség követelései között szerepelt az arányos részvétel és a szabad nyelvhasználat, s ugyanezt várták el a dél-erdélyi magyarok esetében. Nagy felháborodást okozott, amikor tömegesen bocsátották el őket a román közigazgatásból. Harmadrészt ez magyar−magyar konfliktussá is vált az úgynevezett „ejtőernyősök”, illetve ezek magas aránya miatt.46

Az alsóbb katonai közigazgatás két szintje épült ki. Egyrészt a járási parancsnokság, ezen belül főleg a polgári csoport47 koordinálta a járási közigazgatást és fontos döntéseket hozott, másrészt létezett a helyi, főleg falusi igazgatás. Az első felmerülő kérdés az elme-nekült román hivatalnokok száma volt. Erről elég pontos képet alkothatunk a nagybányai járás esetében is.48 A román tisztségviselőket illetően két kategóriát különítettek el: akik szeptember 13-a előtt (vagyis a magyar csapatok bevonulása előtt) és akik utána távoztak. A járásból – beleértve Nagybányát is – összesen 165 román tisztségviselő menekült el, ez a Szatmár megyéből elmenekült tisztségviselők 50%-át jelentette.49 A két kategóriát összehasonlítva, az augusztus 30-a és szeptember 13-a közötti intervallumban (vagyis önként) menekült el a tisztségviselők 74,5%-a.50 Ha a faluról elmenekülteket vesszük figyelembe, azt látjuk, hogy a járás esetében a falusi intelligencia 45,2%-a menekült el.51 Az elmenekült tisztségviselők legnagyobb hányada (34,39%) tanító, ezt követik a tisztségviselők52 (28,66%), majd az egyéb kategória (11,46%). A település adminiszt-ratív vezetőjének számító jegyzők/aljegyzők az elmenekültek 5,73%-át tették ki, míg a település szellemi vezetőinek tartott papok (görög katolikus és ortodox együttvéve) az elmenekültek 1,91%-át tették ki.53 A szabadfoglalkozásúak (mérnökök, orvosok) az elmenekültek 9,55%-át alkották.

Meglepően nagy arányban távoztak a falusi értelmiségiek (az összes tisztségviselő majdnem fele), közülük is a tanárok és tanítók. A másik meglepő adat a menekülteket illetően a városi tisztségviselők, ezen belül is az ipari tisztségviselők nagy aránya.54

A tisztségviselőket is érintő első menekülthullám végén, szeptember 7-én kezdte meg működését a járásban a katonai közigazgatás. A bevonulás előtt kiadott Utasítás szerint a katonai közigazgatás első és legfontosabb feladata a helyi közigazgatás megszervezése. Ezen belül az első lépés a helyben maradt tisztségviselők felmérése volt.55 A következő fázisban felülvizsgálták a helyben maradt román tisztségviselőket, illetve szükség szerint pótolták őket. Észak-Erdély esetében azonban az új közigazgatás egy bonyolult, több tényezős „játszma” eredménye volt, ennek pontos menete a mai napig sem ismert. Azért nem, mert nem volt pontosan szabályozva a kinevezések módja. A felvidéki és kárpát-aljai esetekből okulva56 és a visszaélések megszüntetése érdekében próbáltak javítani a helyzeten, ennek eredménye azonban még nagyobb zűrzavar lett.

A kiadott Utasítás szerint nem lehetett átvenni olyan közalkalmazottakat, akik nem feleltek meg a követelményeknek, kárt okoztak valamely közületnek, vagy a magyar nemzet érdekét súlyosan sértő tevékenységet folyattak. Kikötötték, hogy csak az a tisztségviselő jöhet számításba, aki megfelelő nyelvismerettel rendelkezik. Azonban végzettség és szakmai tudás elé helyezték − legfontosabb kritériumként − a megbízha-

Sárándi Tamás 81 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

tóságot.57 Ezzel eleve megkérdőjeleződött a közigazgatás szakmaisága és objektivitása, pl. az érzékenynek számító nemzetiségi kérdés kezelésében. Hasonló probléma volt, hogy soha nem szabályozták egyértelműen azt, hogy ki tekinthető megbízhatónak, így nagy teret engedtek a járási vagy vármegyei katonai parancsnok személyiségének. Az Utasítás a továbbiakban kimondta, hogy az átvett tisztségviselőt a megfelelő felülvizsgá-lat (priorálás) után meg kell hagyni a helyén,58 kivéve a román tisztségviselőket, akiket magyar többségű településekről román többségű településre kell helyezni.59 Amennyiben a menekülés vagy a priorálás utáni felmentés miatt üresedés állt be, azt helybeliekkel, vagy 1918 után Erdélyből elmenekült személyekkel kellett pótolni. Csak amennyiben ezek után is hiány mutatkozott, lehetett magyarországi tisztségviselőt igénybe venni, ehhez azonban minden esetben külön engedélyt kellett kérni a felsőbb hatóságoktól.60

Az előírások szerint kinevezési joga csak az illetékes parancsnoknak volt, igaz, csak megfelelő tájékozódás után tehetett lépéseket. Szakmai kérdésekben a közigazgatási előadóhoz, kinevezések esetében pedig a helyi magyarság vezetőihez kellett fordulnia.61 A katonai parancsnokok és a polgári előadók között rossz viszony uralkodott, az elő-adókat felsőbb utasításra megbízhatatlanoknak és korruptaknak tekintették.62 A katonai parancsnokok a helyi magyarság vezetőinek véleményét sem vették figyelembe, illetve bosszúvágytól fűtött egyénekkel vették magukat körül.63 Így a többtényezős játszmában fontos szerep jutott a katonai parancsnoknak: személyisége és a visszatért terület lakos-ságáról, az itt élő kisebbségekről alkotott nézetei döntőnek bizonyulhattak.

Mindenképpen fontos szerep jutott a helyi magyarság vezetőinek. Szatmár megye esetében részleteiben nem ismerjük ezt a folyamatot, de feltételezhető, hogy az hasonlóan zajlott, mint a Székelyföldön. János Áron kormánymegbízott levele szerint székelyföldi korútján Teleki felkérte őt, hogy alakítson vármegyénként egy-egy bizottságot, amelyik majd összeállítja a közigazgatásba felvenni javasolt személyek listáját. Vármegyénként 8−10 főből álló bizottságokat hozott létre, amelyekben a vármegyei parancsnok mellett szerepet kaptak a volt Magyar Párt helyi képviselői (később behívott országgyűlési képviselők), az egyház emberei, valamint a helyi közösség elismert tagjai (orvosok, mérnökök). A bizottságok minisztériumonként állították össze a jelöltek listáját, amelyet a helyi parancsnokok csak ajánlásként kezeltek.64

A kinevezéseknél a bécsi népcsoportegyezmény miatt kivételezett helyzetű német kisebbség véleményét is figyelembe vették.65 Erre persze csak bizonyos (elsősorban Beszterce-Naszód, Maros-Torda és Szatmár) megyék esetében került sor. Beszterce-Naszódban a képviselőik bekerültek a véleményező bizottságba, 1940 decemberében pedig a német kisebbség vezetője átadott egy kilenc főből álló listát az általuk kineve-zésre javasolt személyek neveivel.66 A román kisebbség semmilyen szinten nem jelent meg önálló csoportként a kinevezésekért folyó érdekérvényesítésben. Tagjai sem a vé-leményező bizottságba nem kerültek be, és arról sincs tudomásunk, hogy névjegyzéket terjesztettek/terjeszthettek elő.

Számolni kellett a különböző társadalmi szervezetekkel is, amelyek ugyancsak ajánlásokat fogalmaztak meg, illetve protezsálták tagjaikat. Itt elsősorban az 1918 után elmenekült erdélyiek szervezeteire gondolunk. Közülük az egyik legjelentősebb volt a Népies Irodalmi Társaság,67 tagjai közül került ki Papp József kormánybiztos vagy a már említett János Áron is. De ilyen volt még a Hunyadvármegyei Kun Kocsárd Köre nevű egyesület, az Erdélyi Férfiak Egyesülete vagy a Székely Egyetemi és Főiskolai Hallga-tók Egyesülete.68 Ugyanez történt helyi szinten is: a különböző szervezetek igyekeztek befolyásolni az eseményeket. Ezzel a céllal alakult meg Szatmárnémetiben is a magyar

Sárándi Tamás 82 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

lakosság érdekeit képviselő szervezet. Céljuk: a parancsnokság tudomására hozni a lakosság óhaját és megoldási javaslatokat tenni. Ugyanakkor ők is jelezték, hogy listát fognak összeállítani azokról, akiket közigazgatási állásra javasolnak.69

Végül szerepet kaptak azok is, akik személyes vagy rokoni kapcsolataikat kihasz-nálva közvetlenül a katonai parancsnokokhoz vagy a kormánybiztosokhoz fordultak, s figyelmükbe ajánlottak egyeseket, akik állást szeretnének. E csoport összetételét nehéz megítélni; lehettek közülük erdélyiek és magyarországiak is, de adott esetben levelük döntő lehetett egy-egy kinevezés esetében.70

Véleményünk szerint az új magyar közigazgatás 1940 őszén a fenti öt tényező kölcsönhatása eredményeként állt össze. A kutatás jelenlegi állása alapján nem lehet megmondani, hogy ezen csoportok közül melyik milyen mértékben tudta befolyásolni a kinevezések menetét.

A nagybányai járás esetében az alsó szintű közigazgatás kulcsembereinek számító jegyzőkön keresztül kívánom e folyamatot bemutatni. A vármegyei parancsnok szeptem-ber 19–27. között ejtette meg az első szemlekörútját, végigjárva minden járást. Jelentése szerint az új közigazgatás nagyrészt már felállt. A parancsnok beszámolója szerint minden jegyzői állás be volt töltve, hiány aljegyzőkben és írnokokban mutatkozott. Ezek pótlására 20−25 főt kért a kolozsvári parancsnoktól. Ugyanekkor október 4-ére vármegyei érte-kezletet hívott össze, ahol meg kívánta vizsgálni az összes jegyző helyzetét, felmentve a nem megfelelőket.71 A jelentésből kitűnik, hogy a kinevezések már megtörténtek, azonban az átvettek priorálása még nem. Egy korábban kiadott jelentésből megtudjuk, hogy a nagybányai járás esetében községi szinten 12 embert vettek át vagy fel: négy jegyzőt, egy írnokot és hét bírót. Közülük hét románul, míg öt magyarul beszélt.72

Ugyancsak szeptember végén a parancsnok már azt panaszolta, hogy a jegyzők nem küldik el jelentéseiket a megadott határidőre. Szerinte ez leginkább azon jegyzők ese-tében fordult elő, akik nem beszélték jól a magyar nyelvet. Ezért elrendelte, hogy ilyen esetekben segédszemélyzetet alkalmazzanak, magyarul tökéletesen tudó érettségizett személyekből.73 Ugyanez a probléma a hadsereg-parancsnokság szintjén is felmerült. Ezért utasították a vármegyei parancsnokokat, jelezzék, hogy hova s hány magyarországi jegyzőre van szükség, a közigazgatás szakszerűsége és a nem megfelelő nyelvismerettel rendelkezők betanítása végett.74 Szatmár vármegye esetében a vármegyei parancsnok tizenkilenc románul és nyolc csak magyarul tudó magyarországi jegyző kiküldését kérte.75

A felülvizsgálat során több jegyző nem felelt meg az elvárásoknak, így pár nappal ké-sőbb a parancsnok vármegyei szinten 18 magyarországi jegyző és 12 aljegyző kiküldését kérte, kikötve, hogy mindegyik megfelelő román nyelvismerettel rendelkezzen. A kért hivatalnokok ettől kezdve fokozatosan érkeztek a vármegyébe. Jellemző, hogy október 25-én a vármegyei parancsnok azt panaszolta, hogy a Belügyminisztérium által legutóbb kiküldött öt jegyző csak magyarul tud, pedig ő feltételül szabta a román nyelvtudást.76 A magyarországiak közül öt jegyző került a nagybányai járásba, ebből három csak románul, kettő magyarul és románul is beszélt.77 Így november közepére a járási parancsnok azt jelenthette, hogy minden jegyzői állás be van töltve.78

Ugyanebből az időből származik az első pontos kimutatás a járási közigazgatás ösz-szetételéről.79 Eszerint a nagybányai járásban a jegyzők szinte teljesen kicserélődtek, egy személy kivételével mindegyik újonnan felvett volt. 40%-uk Magyarországról kirendelt jegyző volt, míg 50% kötődött Erdélyhez (ebből 30% a megyéhez is).80 Nemzetiségi

Sárándi Tamás 83 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

tekintetben mindegyikük magyar volt, kettő kivételével valamennyien megfelelő szintű román nyelvtudással bírtak. Képzettség tekintetében is megfeleltek az elvárásoknak, egy kivételével mindegyikük rendelkezett jegyzői oklevéllel.

Az aljegyzők esetében már 60%-uk köthető Erdélyhez (közülük 40% a megyéhez is), míg 20%-uk magyarországi kiküldött volt. A román nemzetiségűek aránya elérte a 20%-ot, végzettség tekintetében mindegyikük rendelkezett érettségivel, és legalább idegen nyelvként beszélte a románt.

A falubírók esetében már teljesen más képpel találkozunk, nagy részük a román admi-nisztrációban is hasonló tisztséget töltött be. Ugyanis közülük csak 2,3% magyarországi, míg döntő többségük (73,8%) a falu szülötte volt. Nemzetiség tekintetében is gyökeresen más a kép, 70%-uk román nemzetiségű. Funkciójuk elnyerésekor valószínűleg nem az iskolai végzettségük volt a mérvadó (82,5% csak elemi iskolát végzett), hanem egyéni rátermettségük (ami nem derül ki a statisztikából) és vagyoni állapotuk (közel 30%-uk falusi viszonylatban jelentős földterülettel rendelkezett).

Az albírók esetében nagyon hasonló a kép, sőt valamivel még nagyobb a helyiek (85%) és a román nemzetiségűek aránya (82,5%). Végzettség és vagyon tekintetében a két tisztséget betöltők között nincs lényeges különbség.

A 40 faluból álló nagybányai járásban négy olyan falu volt, amelynek teljes admi-nisztrációját (vagyis mind a négy funkciót) magyarok töltötték be, közülük háromban 50% körüli volt a magyarok aránya, míg egyben csak 20%.81

Felmerül a kinevezettek alkalmazásának időtartama. Az Utasítás szerint ugyanis a ki-nevezetteket csak ideiglenes jelleggel alkalmazták a katonai közigazgatás időtartamára.82 Ennek ellenére sokszor előfordult, hogy véglegesítették őket. Így kész tények elé állították a polgári közigazgatást, ami csak nehezen változtathatott a közigazgatás összetételén. A nagybányai járás esetében nincs tudomásunk végleges kinevezésekről, s ezt a járási parancsnok egy rendelete is megerősítette; ezzel szemben a nagysomkuti járás esetében a parancsnok az egész járási közigazgatást véglegesként tüntette fel.83

Internálások, kiutasítások

A katonai közigazgatás intézkedései közül talán az egyik legtöbbet vitatott a tömeges internálások és kiutasítások kérdése volt. Ezt elismerte már a korabeli beszámoló is, akárcsak a román84 és magyar történetírás.

A kiadott Utasítás előírta, hogy „őrizetbe kell venni minden olyan személyt, akinek jelenléte a közrend, államérdek, vagy gazdasági okból aggályos”. Azonban ez esetben is elég tág teret engedtek annak eldöntésére, hogy kik is tartoznak ebbe a kategóriába.85 A katonai közigazgatás felállítása után azonnal elkezdődtek a tömeges letartóztatások és internálások. A katonai közigazgatás e téren sem tudta kellő tapintattal kezelni a prob-lémát; kihasználva a pontatlan szabályozást, illetve az igazságszolgáltatás szünetelését, kivizsgálás nélkül, egyszerű feljelentésre küldtek internáló táborba embereket, köztük öregeket is.86 Ez lehetőséget adott egyéni bosszúra és leszámolásokra, és magyarok is rosszhiszeműen feljelentgették egymást. A parancsnokok sok esetben azzal járultak hozzá a román−magyar viszony további elmérgesedéséhez, hogy az internálás előtt nem tájékozódtak az illető kilétéről, s nem kérdezték meg a magyarság vezetőit a szóban forgó

Sárándi Tamás 84 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

személy magyarsággal szembeni viselkedéséről.87 Mindez kiváltotta a magyar lakosság felháborodását, bizalmatlanságot szülve a magyar közigazgatás iránt.88

A tömeges kiutasítások nagy visszhangot keltettek Romániában, amire a román ható-ságok ugyanolyan intézkedésekkel válaszoltak. Ebben az esetben a túszhelyzetbe került kisebbségi vezetők (Gyárfás Elemér és Emil Haţieganu) kölcsönösen közbenjártak egyes internált vagy kiutasításra szánt magyar, illetve román értelmiségiekért.89 Annak ellenére, hogy a kormánybiztosok igyekeztek felülbírálni a hozott döntéseket (ezek azonban csak a kiemelkedő értelmiségieket érintették), s novemberre a hadsereg-parancsnokság is belátta a tömeges internálások és kiutasítások káros voltát,90 egyénileg mindez sokszor elnyúló szenvedéseket jelentett. Ilyen volt pl. Moldován Miklós 54 éves nagybányai lakos esete, akivel egy hónapi internálás után sem közölték, hogy miért tartóztatták le.91 Pop János székesegyházi és káptalani ügyvédet 36 nap internálás után szabadon engedték, de továbbra is naponta kellett jelentkeznie a rendőrségen, és este hat után nem hagyhatta el lakását.92

Teleki október elejéig mérséklően lépett fel a katonai közigazgatással szemben, azon-ban ekkor ellenintézkedésre szánta el magát, s a dél-erdélyi menekültáradatra válaszként tömeges kiutasítást rendelt el.93 Noha mindezt ideiglenes intézkedésnek szánta és továbbra is a megbékélés fontosságát hirdette, s a retorziók csak Nagyváradot és Kolozsvárt érin-tették, intézkedések történtek az esetleges újabb tömeges kiutasítások előkészítésére is. Elrendelték további kétezer román összeírását. Hangsúlyozták, hogy az illetőket nem kell letartóztatni vagy kiutasítani, csak listázni. Meghatározták a kiutasítandók körét is: 1. jómódú román anyanyelvűek; 2. hangadó pópák, tanítók, ügyvédek; 3. a katonai közigazgatás alatt ideiglenesen állásba helyezett román anyanyelvűek.94 A túlkapások azonban valószínűleg folytatódtak, mivel novemberben meg kellett ismételni, hogy az összeírás csak előkészület, s nem jelenti egyben az illetők letartóztatását.95 Annak ellenére, hogy tömeges kiutasításra nem került sor, az egyenkénti kitoloncolás, illetve az optálás szorgalmazása folytatódott a katonai közigazgatás egész időtartama alatt, tovább rontva a kisebbségi kérdés kezelésének esélyeit.

Menekültkérdés

A menekültkérdés szorosan összefüggött az internálásokkal. Ez nyilvánvalóan hozzá-járult a menekülési hajlam előidézéséhez, továbbá a kiutasítottak képezték a menekültek egyik kategóriáját. Mivel itt egy kétirányú folyamatról van szó (az észak-erdélyi román menekültáradattal párhuzamosan zajlott a dél-erdélyi magyarok menekülése), s a kérdés fontossága miatt (ami elsősorban a menekültek nagy számának tulajdonítható) a téma kibontása túlhaladja eme tanulmány kereteit, a továbbiakban csak néhány számadat közlésére szorítkozom a nagybányai járás vonatkozásában.

A katonai közigazgatás párhuzamosan foglalkozott a dél-erdélyi magyar menekültek elhelyezésével és összeírásával, de igyekezett nyomon követni a román menekülteket is.96 Már akkor igyekeztek különbséget tenni menekült és menekült (azaz önként eltávozott és kiutasított személy között), ezért négy kategóriába sorolták be őket: 1. a bécsi döntés előtt a híresztelések hatására elmenekültek; 2. a bécsi döntés után a felszabadító csapatok megérkezéséig eltávozottak; 3. a felszabadulás után elmenekültek; 4. ellenintézkedés alapján, hatóságok által kiutasítottak.

Sárándi Tamás 85 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

A továbbiakban csak a katonai közigazgatás idején, a nagybányai járás területéről elmenekültek adataival foglalkozom. Az eddig feltárt források szerint 1940 novemberéig a megyéből 1513-an menekültek el.97 Ebből 473 fő hagyta el a nagybányai járás területét, ami az összes menekült 31,2%-át jelentette.98

A fenti négy kategóriát alapul véve, a menekültek döntő többsége (65,5%) a magyar hadsereg bevonulása után hagyta el a területet, ezt követi a várakozás napjaiban eltávozot-tak aránya (24,9%). A másik két kategória menekültjei jóval kisebb arányt képviselnek: 1,9% menekült el a döntést megelőzően, míg a magyar hatóságok a menekültek 6,9%-át utasították ki.99 A harmadik kategória ilyen nagy aránya arra utal, hogy a menekülthul-lámot a katonai közigazgatás megjelenése és első intézkedései váltották ki.

Településenként messzemenően Nagybányáról menekültek el a legtöbben (59%), a másik város, Felsőbánya csak 10%-kal követi.100 A következő kategóriába tartozó te-lepülések (kb. 10%-kal) a járás nagyobb ipari és bányászati központjai közül kerültek ki (Alsófernezely, Kapnikbánya).101 Itt feltehetően a bevonulást követően meginduló, az ipart és bányászatot érintő átszervezések álltak a háttérben, mivel a bányák állami tulajdonba kerültek, a kohászati üzemeket pedig hadiüzemmé nyilvánították, a meg-bízhatóságot szigorú vizsgálatnak vetve alá. Ezt a feltevést részben alátámaszthatja a menekültek foglalkozási adatainak vizsgálata.102 A tisztviselőket (16,9%) a munkások csoportja követi (13,1%). Ha figyelembe vesszük, hogy a szabad foglalkozásúak (4,6%) fele mérnök volt (akik az iparhoz kapcsolódtak), akkor a járás menekültjeinek 1/6-át az ipari menekültek tették ki. Másrészt az ipari központok román többségű településeken helyezkedtek el, a munkások döntő többsége is román nemzetiségű volt, s az arányt csak növeltek a Regátból érkező mérnökök és szakmunkások.103

A menekülés oka az egyik legérdekesebb, de egyben a legvitathatóbb kérdés. Itt egyértelműen az optánsok vezettek (51,5%), vagyis akik önként kérték távozásukat.104 Ezt követte a regátiak csoportja, őket a magyar hatóságok eleve magyargyűlölőnek te-kintették (12,6%); döntő részük az alsófernezelyi bányákhoz és a vegyiparhoz köthető. Viszonylag jelentősnek mondható még a család és férj (9,3%), illetve a munka miatt áttelepülők száma (6,3%).

Külön figyelmet érdemel a kiutasítottak aránya. Kiutasítások csak Nagybánya te-rületéről voltak; a kiutasítottak fele regáti román vagy zsidó, akik esetében a hatóság indoklásként román állampolgárságukat jelölte meg.105 A kiutasítottak másik fele – ugyancsak a hatóságok szerint – önként kérte kiutasítását.106 Mindezeket figyelembe véve kijelenthetjük, hogy a járás területéről a katonai közigazgatás alatt nem történt kiutasítás retorzióként.

A menekültek egy másik csoportját a román telepesek jelentették, ők azonban csak elvétve jelennek meg a rendelkezésre álló kimutatásban. Ez a kategória főleg Bihar és Szatmár esetében volt jelentős, mivel a két világháború között az állam a magyar határ mellett tucatnyi falut hozott létre a határ védelme érdekében. A magyar kormányzat egyik törekvése az 1918-as állapotok visszaállítása volt, így általánosan elfogadott nézetté vált, hogy a telepeseknek távozniuk kell.

A Bihar vármegyei katonai parancsnok 500 telepes családot szólított fel távozásra, akik nagy része el is menekült, mire október 2-án a felsőbb hatóságok leállították az akciót.107 Szatmár megye esetében nem tudunk kiutasítási parancsról, azonban itt is megindult a telepesek menekülése.108 Bonyolította a helyzetet, hogy a telepesek egy része a megye keleti feléből érkezett Nagykároly környékére, épp a nagybányai járás területéről. Egy

Sárándi Tamás 86 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

október végi jelentés szerint a telepesek visszaáramlása folyamatban volt, addig az idő-pontig Lacfaluba 82 család tért vissza.109 Így ezek elmenekülésével a „probléma” nem oldódott meg, mivel továbbra is a megye területén maradtak.

Összegzés

A tanulmány a katonai közigazgatás gyakorlati nemzetiségpolitikájának bemutatására tett kísérletet. Mivel kevés kisebbségpolitikai vagy kimondottan kisebbségellenes intéz-kedés történt,110 a gyakorlati intézkedéseket próbáltuk kisebbségpolitikai szemszögből megítélni.

Mivel a korszakban a kisebbségi problémát sokan közigazgatási kérdésnek tekintették, kulcsfontosságúnak tűnik a közigazgatás összetétele111 és működése. A kinevezéseknél nehéz különbséget tenni a kisebbségellenes és a közigazgatás szakszerűségét célzó intéz-kedések között. Felmerül, hogy mennyire lehetett képes a kisebbségi kérdés kezelésére egy olyan közigazgatás, ahol a kiválogatás kritériuma a megbízhatóság volt s nem a szak-tudás. Ebből kiindulva egy másik probléma a katonai parancsnokok és a szaktanácsadók közötti nézeteltérés, az, hogy az intézkedésre jogosult parancsnok nem vette figyelembe a tanácsadó javaslatait. Persze az is felvethető, hogy amennyiben a megbízhatóság a fő szempont, s mindkét szereplő magyarországi, mennyivel mérvadóbb a szaktanácsadó véleménye, mint a katonai parancsnoké? A kinevezéseknél az Utasítás szerint is figye-lembe kellett venni a helyi magyarság vezetőinek véleményét. Ezáltal azonban szubjektív szempontok is teret kaptak, és lehetőség nyílt az egyéni bosszúállásra is. A kinevezések esetében nem a végzettség vagy a közigazgatási tapasztalat volt a mérvadó, hanem a 22 éves román impérium alatti viselkedés.112 A bevonulás után álláskérő levelek tucatjai érkeztek a parancsnokságokra, amelyekben – eddigi szenvedéseiket panaszolva – a levélírók a katonai parancsnok jóindulatába ajánlották magukat, biztosra véve kine-vezésüket. Ennek ellenére – Szatmár esetében is – a katonai parancsnok Kolozsvárról, illetve Magyarországról kért tisztségviselőket.113 A parancsnok azért is jobban megbízott a magyarországiakban, mivel az erdélyieket korruptaknak s megbízhatatlannak tartotta, és az előbbiek esetében a szakmai tapasztalat is adott volt.114 Itt ismét összeütközésbe került a nemzetiségpolitikai elvárás – az, hogy nemzetiségi vidékekre románokat vagy románul is tudókat nevezzenek ki – a közigazgatás szakszerűségével.115 Ez a lépés sem minősül egyértelműen kisebbségellenesnek, mivel a vármegyei parancsnok minden esetben kikötötte a román nyelvtudás szükségességét, illetve oktatójegyzők kiküldését is kérte a nem megfelelő nyelvismerettel rendelkezők betanítására.116

A gyakorlati megvalósulást figyelembe véve a kép vegyes. Egyrészt a községek esetében a jegyzői és aljegyzői apparátust teljesen kicserélték, másrészt a falvak élén meghagyták az addigi bírókat. Azt is mondhatjuk, hogy míg a községek románul is tudó magyar hivatalnokok irányítása alá kerültek, a falvak megmaradtak román vezetés alatt. A községi jegyzők esetében a magyarországi kinevezettek aránya kiemelkedően magas (40%) volt;117 a közigazgatási ranglétrán lefele haladva (aljegyzők, bírók, albírók) arányuk csökkent, s ezzel párhuzamosan nőtt a helyi, illetve a román nemzetiségűek aránya. Akárcsak egész Észak-Erdélyben, itt is elsősorban felelős beosztásokba kerül-tek a magyarországi tisztségviselők, ahol napi kapcsolatban álltak a lakossággal. Ezzel szemben állt a kinevezettek megfelelő szakképesítése (jegyzők esetében egy kivételével

Sárándi Tamás 87 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

mindegyik jegyzői oklevéllel rendelkezett) és román nyelvtudása (két jegyző román nyelvtudása volt elégtelen). Megvalósulni látszott Teleki elképzelése, hogy románul tudó emberek kerüljenek a helyi közigazgatásba. Persze a vizsgált minta (egy járás) túl kicsi ahhoz, hogy általános következtetéseket vonjunk le, ehhez további vizsgálatok és esettanulmányok szükségesek.

Egyértelműen kisebbségellenes intézkedésnek minősült az, hogy – a német kisebbség-gel ellentétben – a román közösség véleményét nem kérték ki a kinevezések alkalmából, és a románok nem terjeszthették elő az általuk kinevezésre javasoltak listáját sem. A kisebbség érdekérvényesítő képességét láthatóan nem számarányuk határozta meg (a románok számaránya jóval magasabb volt a németekénél), hanem az, hogy mennyire erős állam állt mögötte, támogatva érdekeit.118 Szintén problémásnak tűnik azon utasítás, amely előírta a román tisztségviselők elmozdítását a magyar többségű településekről. Ennek célja valószínűleg az lehetett, hogy az ilyen falvak közigazgatása tisztán magyar hivatalnokokból álljon össze, ezzel is elősegítve az asszimilációt, a román hivatalno-kokat pedig így próbálták úgymond „visszaszorítani” a tisztán román településekre és vidékekre.

A katonai közigazgatás legvitatottabb akciója az internálások és kiutasítások sora volt. Ezek a közigazgatás átvételétől folyamatban voltak, vagyis október 4-e előtt is sor került hasonlókra, ha nem is csoportosan és retorzióképpen. Bár a katonai közigazgatásról írt Tájékoztató is elismerte, hogy a legnagyobb hibák e téren történtek, ennek ellenére szükségesnek értékelték, mivel így elvégezhető volt az úgynevezett „tisztogató” munka. Szerintük így volt elkerülhető, hogy nemzetellenes „aknamunka” bontakozzon ki a ro-mánok körében, továbbá hozzájárult a 22 éves feszültség levezetéséhez is. Eszerint tehát a katonai közigazgatás egyfajta szelepként is funkcionált, s többeknek elégtételt adott azzal, hogy feljelentésükre internálótáborba került az általuk magyargyűlölőnek tartott román. Másrészt a katonai közigazgatást olyan időszaknak tekintették, amikor is meg-hozhatták a polgári közigazgatás számára felvállalhatatlan intézkedéseket, pl. a hivatal-nokok elbocsátását és internálását, értelmiségiek túszként való letartóztatását, az optálás szorgalmazását, a telepesek elűzését stb. Ezt azonban nemcsak a szakirodalom, hanem a korabeli források is elítélték, s az így kialakult létbizonytalanság kiváltotta a magyar társadalom rosszallását is. Hlatky Endre kormánybiztos szerint a katonai közigazgatás rövid időn belül eljátszotta a kezdeti lelkesedést azáltal, hogy elnyomóként tűnt fel.

Az eddigi kutatás egyik legfőbb tapasztalata, hogy a közigazgatás működtetésében kulcsszerep jutott a katonai parancsnokoknak (elsősorban járási és vármegyei szinten). Mivel egyes kérdések nem voltak kellően szabályozva, vagy egymásnak ellentmondó rendeletek láttak napvilágot, nagy teret kaptak a saját kezdeményezésre meghozott in-tézkedések, amelyek nagyban függtek az adott katonatiszt személyiségétől. Másrészt a szaktanácsadókkal fennálló rossz viszonyuk miatt nem volt fölöttük kontroll, nem volt aki tompítsa az intézkedéseik súlyát. A parancsnoki posztokra sok esetben nyugállományból visszahívott tisztek kerültek, akik alkalmatlanok voltak a feladatra, nem tartották be a rendeleteket, és törvénytelen intézkedéseket is hoztak.119 Kisebbségi szempontból pozitív és negatív intézkedéseket is foganatosítottak az egyes szakterületeken. A nagybányai járás esetében pozitívum, hogy a parancsnok ragaszkodott románul tudó tisztségviselők kiküldéséhez, szaktanácsadóinak többségét helyi szakemberekből válogatta, de felróható a menekültek nagy száma és − elsősorban − a munkások elmenekülése (ami nyilván-valóan a közigazgatás intézkedéseinek eredménye volt). A jövőbeni kutatás feladata

Sárándi Tamás 88 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

lesz a kérdés árnyalása azzal, hogy összeveti különböző járási parancsnokok különböző területeken hozott intézkedéseit. Hasonlóképpen kérdés: mennyiben történt változás a közigazgatás összetételében s az alkalmazott módszerekben a polgári közigazgatás életbelépése után?

Jegyzetek

1 L. Balogh Béni: Az „idegháború” kezdete. Magyar−román tárgyalások 1940 őszén. In Bárdi Nán-dor − Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja – Dunaszerdahely, 2006, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 101. o.

2 Ezen szint meghaladásához szükséges volna a Szent István-i eszme minél alaposabb vizsgálata, mivel az több volt, mint Teleki megnyilatkozásai. Másik eldöntendő kérdés, hogy ez mennyire te-kinthető példaértékűnek a korszakban, illetve mennyire jelentett ez korlátozott jogokat a kisebb-ségek esetében.

3 Bárdi Nándor: A múlt, mint tapasztalat. A kisebbségből többségbe került erdélyi magyar politika szemléletváltása 1940−1944. In Czoch Gábor – Fedinec Csilla (szerk.): Az emlékezet konstrukci-ói. Budapest, 2006, TLA, 21. o.

4 Egry Gábor: Az erdélyiség színeváltozása. Az Erdélyi Párt ideológiája: identitáspolitikai elemzé-si kísérlet. Budapest, 2008, Napvilág Kiadó, 137. o.

5 Bárdi: A múlt, mint tapasztalat… 21. o.6 Uo. 20. o.7 Egry: Az erdélyiség színeváltozása… 140–141. o.8 A járás területén a járási parancsnokságokon kívül még működött a két városi parancsnokság is

(Nagybánya és Felsőbányai városi parancsokság). Ezek elviekben egymástól függetlenül működ-tek (mindhárom a vármegyei parancsnokságnak volt alárendelve), de sok esetben az ügyek túl-haladták egyes parancsnokságok területét, emiatt az elemzésnél figyelembe veszem a városi pa-rancsnokságok intézkedéseit is.

9 Segédlet a katonai közigazgatás és hadtápszolgálat ellátására, Budapest, 1940, 133. o.10 A katonai közigazgatás alatt három típusú várost különböztettek meg: törvényhatósági jogú, me-

gyeszékhelyül szolgáló város és megyeszékhelyül nem szolgáló város vagy mezőváros. Szatmár-németi mellett Nagyvárad, Kolozsvár és Marosvásárhely rendelkezett még ugyanezzel a joggal. Ez amiatt is bírt jelentőséggel a katonai közigazgatás alatt, mert ezeket a városokat nem rendelték a vármegyei közigazgatás alá.

11 A különböző kimutatások különböző számokat használnak a járás településeinek számára vonat-kozóan, így ez a tanulmányban sem egységes. A különbözőség valószínűleg abból adódik, hogy nem minden esetben számolták be a két világháború között létrejött, vagy önállóvá vált falvakat.

12 Segédlet… 137–146. o.13 Uo. 142. o.14 1930-ra ez a szám elérte a 33,3%-ot. Bővebben lásd Opra Pál: Erdély lakosságának foglalkozások

szerinti megoszlása az 1930-as népszámlálási adatok alapján. Pro Minoritate, 2010 nyár, 34. o.15 Uo. 146−149. o.16 Uo. 165−170. o. Ez a járásban dolgozó munkások 7,9%-át jelentette.17 Erdélyi összehasonlításban is a járás az átlagtól eltérő képet mutatott. Egyrészt megfelelt az erdé-

lyi viszonyoknak, hogy a magyar lakosság főleg a városokban koncentrálódott, másrészt eltért a románok magas aránya az összlakosság és ipari munkásság tekintetében (a 38 községből egy volt magyar többségű − Koltó −, 26-ban pedig a magyar lakosság száma 10 fő alatt volt).

18 Sebestyén Elemér − Szabó Péter: Magyar katonai közigazgatás Észak-Erdélyben és a Székelyföl-dön 1940 őszén. Századok, 2008. 6. sz 1384. o.

Sárándi Tamás 89 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

19 Utasítás a katonai közigazgatás megszervezésére a felszabaduló Erdély területén. Budapest, 1940, 5. o. Az Utasítás egy 1940 májusában kiadott útmutatónak szánt könyvecske volt, amelyben igyekeztek számba venni és szabályozni a bevonulás után felmerülő összes problémát.

20 Direcţia Judeţeană Satu Mare a Arhivelor Naţionale (Szatmár Megyei Levéltár), Fond 14. Prefectura Judeţului Satu Mare – Administraţia militară maghiară (Prefektúra – Magyar katonai közigazgatás. A továbbiakban: DJSM), Kimutatás az Ugocsa járási katonai parancsnokság össze-tételéről, dos. 9. 40. o.

21 DJSM, Kimutatás a vármegyei parancsnokság összetételéről, dos. 9. 42. o.22 Sebestyén – Szabó: i. m. 1385–1386. o.23 Magyar Országos Levéltár (a továbbiakban: MOL) K 53 Észak-Erdélyi Ügyek Fővezérségi Kor-

mánymegbízottja, 1. doboz, Észleletek a katonai közigazgatásról, 64−66. o.24 Hlatky Endre kormánymegbízott beszámolójából kiderül, hogy csak azon téves intézkedéseket

vonta vissza, amiről írásos panasz érkezett hozzá és ami bizonyítható volt. Így a téves döntések nagy részéről ő is csak hallomásból tudott. Bővebben lásd MOL K 53, Észleletek a katonai köz-igazgatásról, 64−66. o.

25 MOL K 53, A katonai közigazgatás hiánya és hibái, 61−62. o.26 Szavári Attila: Magyar berendezkedés Észak-Erdélyben (1940. szeptember – 1941. április). Ma-

gyar Kisebbség, 2004. 4. sz. 277. o.27 DJSM, Hadsereg közigazgatási csoportja a vármegyei parancsnoknak, dos. 4., 5. 3. o.28 DJSM, Távmondat, 1940. szept. 7., dos. 1. 4. o.29 DJSM, Vármegyei katonai parancsnok a fővezérség polgári csoportjához, 1940. okt. 1., dos. 3. 3.

o.30 DJSM, Kimutatás a parancsnokság mellé kirendelt polgári előadókról, dos. 4. 276. o. Általá-

nosságban megállapítható, hogy az előadók nagy része Magyarországról kirendelt, az át-, illet-ve felvettek kategóriájába általában − 1−2 előadót leszámítva − a kisegítő személyzet tartozott. A legrosszabb az arány a vármegyei parancsnokságnál, ahol egy kivételével az összes előadó Ma-gyarországról kirendelt.

31 A továbbiakban csak azokkal a kérdésekkel fogok foglalkozni, amelyekkel kapcsolatban a rendel-kezésre álló forráscsoport új információkkal szolgál. A közélelmezés, gazdasági élet újjáindítá-sa vagy az oktatás megszervezése kapcsán a jelenlegi források nem szolgálnak olyan informáci-ókkal, amelyek segítségével árnyalni lehetne az eddigi képet. A zsidókérdés amiatt is kimaradt a vizsgálódásból, mivel ebben a korszakban a kormányzat nem kisebbségi kérdésként kezelte.

32 Alig pár nappal a közigazgatás megkezdése után, a 63/1940. sz. rendelettel a vármegyei parancs-nok máris elrendelte az addig megtett intézkedések összeírását. Ez egy 36 kérdésből álló kérdő-ív kitöltését jelentette, azonban a fellelhető iratokban nincsenek meg az ezekre adott válaszok. DJSM, Vármegyei parancsnok rendelete valamennyi járási parancsnoknak, 1940. szept. 10., dos. 1. 72. o.

33 690/1940. számú vármegyei rendelet, DJSM, dos. 2. 274. o.34 Kimutatás Nagybánya területén tartandó vásárokról, DJSM, dos. 2. 157. o.35 3971/1940. sz. vármegyei rendelet, DJSM, dos. 5. 207−208. o.36 Ezt a célt szolgálta az ún. Magyar a magyarért mozgalom. A kormány hathatós anyagi támoga-

tásával zajló szociális munka lebonyolítására hozták létre az Erdélyi Szociális Szervezetet, ami a helyi magyarság bevonásával végezte ezt a feladatot. A mozgalomról bővebben lásd Hámori Pé-ter: A magyar kormány szociálpolitikája a visszacsatolt Felvidéken és Észak–Erdélyben. In Bárdi – Simon (szerk.): Integrációs stratégiák… i. m.

37 Ezt munkahelyek teremtésével, vagy ínségmunka beindításával oldották meg. Hasonló jelentések érkeztek a vármegye egész területéről, ami szerint nulla, vagy elenyésző volt a munkanélküliek száma. DJSM, Nagybánya járási parancsnok a vármegyei parancsnoknak, 1940. szept. 30., dos. 2. 236. o.; DJSM, Nagybánya városi katonai parancsnok a vármegyei parancsnoknak, 1940. szept. 20., dos. 2. 237. o.

Sárándi Tamás 90 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

38 A kimutatás csak öt község adatait tartalmazza. DJSM, Kimutatás a nyugdíjasokról, dos. 3. 353−357. o.

39 DJSM, Vármegyei katonai parancsok a járási parancsnoknak, dos. 4. 186. o.; DJSM, Nagybányai járási katonai parancsnok a vármegyei parancsnoknak, 1940. okt. 18., dos. 4. 192. o.

40 Szavári: i. m. 273. o.41 A rendelet kiemelte, hogy az érintetteket „lerongyolt és megkínzott állapotban mutassák be”.

DJSM, 1. hadsereg katonai közigazgatási csoportja a vármegyei parancsnokoknak, 1940. okt. 9., dos. 4. 170. o. A külügyminisztérium sajtóanyagában található fotóalbum tanúsága szerint sikerült összegyűjteni az atrocitásokat bizonyító fényképeket. A propagandajelleg abból is kiderül, hogy a fényképek angol és német felirattal vannak ellátva. Egyelőre nem ismert, hogy miért maradt el ennek az anyagnak a széles körű nemzetközi propagálása. MOL K 66, 660. doboz.

42 A jelentés azonban csak a pusztadaróci gyilkosságot részletezi, a nagybányai esetről, ami valószí-nűleg a város területén volt, csak említést tesz. DJSM, Vármegye katonai parancsnok az 1. hadse-reg közigazgatási csoportjának, 1940. okt. 28., dos. 3. 54. o.

43 DJSM, 1. hadsereg katonai közigazgatási csoportja a vármegyei parancsnokoknak, 1940. okt. 27., dos. 6. 192. o.

44 A „küzdelem” azonban már a katonai közigazgatás alatt elkezdődött. A nagysomkúti járásban 1940 novemberéig 427 család 1062 tagja magyarosította el vagy vissza a nevét. DJSM, 1. hadsereg közigazgatási csoportja a vármegyei parancsnokoknak, 1940. nov. 18., dos. 10. 91. o.; DJSM, Ki-mutatás a névmagyarosításról a nagysomkúti járásból, 1940. nov., dos. 10. 345. o.

45 Hasonlóan vélekedtek ebben a periódusban az erdélyi magyarság vezetői is. Bővebben lásd Bárdi: A múlt, mint tapasztalat… 224. o.

46 Az magyarországi tisztségviselők erdélyi közigazgatásban való részvételére bővebben lásd Csilléry Edit: Közalkalmazottak és köztisztviselők Észak-Erdélyben a második bécsi döntést kö-vetően. Limes, 2006. 2. sz.

47 Ennek járási összetételével az előbbiekben már foglalkoztam, így erre külön nem térek ki ezúttal.48 DJSM, Nagybánya járásból elmenekült román tisztségviselők, dos. 8. 24−29. o.49 Az erdődi járás esetében − ahonnan igen kevés tisztségviselő ment el (15 fő) – csak a falusi értel-

miség, 6,1% menekült el. DJSM, Erdődi járásból elmenekült román tisztségviselők, dos. 8. 65. o. Mindehhez az is hozzájárul, hogy csak a szeptember 13-ig elmenekültek adatai vannak meg.

50 Megjegyzendő, hogy a városból elmenekült tisztségviselők 100%-a ebben a periódusban ment el, ami az elmenekült tisztségviselők 54,8%-át jelenti.

51 A számítás saját becslésen alapul, és az optimális esetet veszi alapul, amikor minden létező tiszt-ség be van töltve.

52 A tisztségviselők, illetve mérnökök aránya az itt található bányák és kohók miatt ilyen magas, ezen két kategória 100%-ban az iparhoz köthető.

53 Az elmenekült papok között találjuk Latiş Alexiu ortodox püspök-helyettest is, aki ugyancsak a bécsi döntés hírére már elmenekült.

54 Szatmár megye esetében csalóka lehet a szeptember 13-i határpont. A megyében már szeptember 7-én megkezdte működését a katonai közigazgatás, vagyis az első kategóriába soroltak egy része tartozhat az első intézkedések hatására elmenekültek, illetve a hatóság által kitoloncoltak kategó-riájába is.

55 Utasítás… 11. o.56 E két terület esetében igazoló bizottságokat állítottak fel, amelyek felülvizsgálták az összes hiva-

talnokot. Az itt tapasztalt visszaélések miatt Erdély esetében lemondtak ennek alkalmazásáról.57 A megbízhatóság és − korabeli kifejezéssel élve − az állameszme elfogadása a korszakban végig

az egyik legfontosabb kritérium, amit a kisebbségekkel szemben állítottak. Azt azonban nem ha-tározták meg pontosan, hogy mit értenek ez alatt. A kérdésre vonatkozóan lásd Egry Gábor: Az erdélyiség színeváltozása… 141. o. Felmerül a kérdés: miért helyezték ennyire előtérbe a hűséget? Ez valószínűleg 1918-ra vezethető vissza, a magyar politikai körök egy része ugyanis úgy vélte, a kisebbségek akkor elárulták a magyar államot. Az eljárás egyik groteszkbe hajló mozzanata volt,

Sárándi Tamás 91 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

amikor a megbízhatóságot kiterjesztették az egész lakosságra, s elrendelték a katonai parancsno-koknak, hogy írják össze, mennyire megbízható a román lakosság. A nagybányai járási parancs-nok ezt elintézte annyival, hogy a románok csak színlelik a megbízhatóságot, de sem a múltban, sem a jelenben nem voltak azok. (DJSM, Nagybánya járási parancsnok a vármegyei parancsnok-nak, 1940. szept. 21., dos. 3. 132. o.) Ezzel szemben a nagysomkuti parancsnok személyre lebontva és százalékos pontossággal megmondta, ki mennyire megbízható vagy sem. Legmagasabb szintet egy telekkönyvvezető ért el, ő 90%-ban volt megbízható. (DJSM, Nagysomkuti járási parancsnok a vármegyei parancsnoknak, 1940. szept. 20., dos. 3. 136. o.) Jellemző, hogy az adatok továbbítá-sakor a vármegyei parancsnok hasznavehetetlennek minősítette az egész összeírást. DJSM, Vár-megyei katonai parancsnok a 3. hadsereg közigazgatási csoportjának, 1940. szept. 28., dos. 3. 138. o.

58 Az Utasítással egy időben, 1940 áprilisában kiadott HM rendelet szerint nemcsak a tisztségvise-lőket, hanem a munkásokat is priorálni kellett bűnügyi, politikai és K (vagyis konspiratív) szem-pontból. Szükség esetén, amikor nem lehetett mással pótolni, megengedte büntetett előéletű egyén alkalmazását is. DJSM, HM rendelet az alkalmazandókról, 1940. április 22., dos. 6. 172. o.

59 Hasonló eljárást alkalmaztak a zsidó tisztségviselőkkel szemben is, akiket eleve megbízhatatlan-nak tartottak, így csak kivételes esetben engedték meg alkalmazásukat.

60 Utasítás… 11−12. o.61 A helyi magyarság vezetőinek elsősorban az Országos Magyar Párt tisztségviselőit, a papokat és

földbirtokosokat tekintették.62 Werth Henrik, gyalogsági tábornok, a Honvéd Vezérkar főnöke mindezen benyomásait egy szem-

leútja után vonta le. Szavári: i. m. 278. o.63 MOL K 53, A katonai közigazgatás hiánya és hibái, 1940. dec., 91−62. o. János Áron kormány-

megbízott is arról panaszkodott levelében, hogy a kinevezéseknél sehol nem kérték ki a véle-ményét, így saját bevallása szerint „a polgári szempontok érvényesítésére egyelőre nincs mód”. MOL K 53, János Áron levele Papp Józsefnek, 1940. szept. János Áron az 1. hadsereg mellé volt beosztva kormánymegbízottként, igazgatása alá tartozott a három székely megye, Maros-Torda, valamint Beszterce-Naszód.

64 MOL K 53, János Áron kormánymegbízott levele Teleki Pál miniszterelnökhöz, 1940. okt. 12., 26−29. o.

65 A bécsi döntés aláírásakor a román és a magyar kormányt kötelezték egy, a német kisebbség jog-állására vonatkozó egyezmény aláírására is, ami különleges jogokat biztosított nekik. A német ki-sebbség második világháború alatti helyzetére bővebben lásd Norbert Spannenberger: A magyar-országi Volksbund Berlin és Budapest között 1938–1944. Budapest, 2005, Lucidus Kiadó.

66 A névsorban nincs egyetlen egy Szatmár megyei sváb sem, de a levélből kiderül, hogy mind a szatmári, mind a nagykárolyi szervezet megtette a maga előterjesztését. MOL K 53, Erdélyi né-met népcsoport állás iránti kérelme, 1940. dec. 3., 167–169. o.

67 A társaság történetére és szerepére bővebben lásd Bárdi Nándor: A Keleti Akció. (I.) A romániai magyar intézmények anyaországi támogatása az 1920-as években. In Magyarságkutatás 1995−96, Budapest, 1996.

68 MOL K 53, Pénzügyi kinevezések, 1940. október 4., 152−153. o.69 MOL K 53, Szatmári fiatalok memoranduma, 1940. okt. 10., 125−126. o.70 Ezekről az esetekről tanúskodnak a „Kedves Józsi!” vagy „Kedves Józsi bácsi!” kezdetű levelek

Papp József kormánybiztoshoz. A K 53 fond második doboza több hasonló levelet is tartalmaz. De ehhez hasonló eset fordul elő Szatmár megyében is, ahol arra hivatkozva kér valaki állást, hogy felesége bátyja annak idején a prágai parlamentben kérte Kárpátalja Magyarországhoz csatolását. (DJSM, Kérés a vármegyei katonai parancsnokhoz, 82. o.) A kérés sikeresnek bizonyult, mivel rö-videsen kinevezték egy szatmárnémeti iskolához tanárnak.

71 A vármegyei parancsnok itt kétszer is ellentmondott egy korábbi utasításának − amikor Kolozs-várról kért pótlást, illetve magyarországi jegyzők kiküldését vetette fel –, mivel korábban a járá-si parancsnokoknak kiadott utasítása szerint vármegyei szinten több beérkezett álláskérés is van,

Sárándi Tamás 92 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

s kérte, jelezzék, hol s milyen hiány mutatkozik. DJSM, Vármegyei katonai parancsnok a járási parancsnokoknak, 1940. szept. 27., dos. 3. 119. o. Ugyanekkor ellentmondott az Utasításnak és az ezt megismétlő, a 3. hadsereg által kiadott parancsnak is, amely szerint csak abban az esetben kell a fővezérségtől magyarországi jegyzőt kérni, ha sem a román közigazgatástól átvett emberekkel, sem a visszatért területről nem lehet pótolni a hiányt. DJSM, Vármegyei katonai parancsnok a já-rási parancsnokoknak, 1940. szept. 17., dos. 1. 370. o.

72 Meglepő a bírók magas száma, tudva azt, hogy a katonai közigazgatás alatt a polgári bíráskodás nagyrészt szünetelt, és csak a sürgős esetekben folytattak eljárást. Mindez kitűnik egy későbbi je-lentésből is, amely szerint a nagybányai járás területén október végéig két bírósági tárgyalást tar-tottak. DJSM, Helyzetjelentés Nagybánya járásról, 1940. okt. 21., dos. 5. 227. o. Ugyanígy az is említésre érdemes, hogy a közigazgatásba át- vagy felvett emberek közül 40% csak magyarul be-szélt, holott a vármegyei parancsnok is kikötötte, hogy minden újonnan alkalmazottnak tudnia kell románul. DJSM, Kimutatás a Nagybánya városi és járási közigazgatásra át- vagy újra felvett tisztségviselőkről, dos. 1. 352. o.

73 DJSM, Vármegyei parancsnok a járási parancsnokoknak, 1940. szept. 25., dos. 3. 48. o.74 Itt az úgynevezett oktatójegyzőkről van szó, akiket az újonnan át- vagy felvett jegyzők mellé osz-

tottak be, amíg megtanulták a szükséges ismereteket. Ilyenekből vármegyénként 8−10 főt alkal-maztak. Bővebben lásd Tájékoztató… 31. o.

75 Figyelembe véve a lakosság nemzetiségi összetételét, magasnak tűnik a csak magyarul tudó jegy-zők aránya (27%). DJSM, Szatmár vármegye parancsnokának távirata az 1. hadsereg közigazga-tási csoportjához, 1940. okt. 8., dos. 4. 77. o. A katonai közigazgatás adatai szerint Erdély szintjén összesen 231 magyarországi jegyzőt alkalmaztak. Bővebben lásd Utasítás… 31. o.

76 DJSM, Vármegyei parancsnok az 1. hadsereg közigazgatási csoportjához, 1940. okt. 22.77 DJSM, Vármegyei katonai parancsnok a fővezérségnek, 1940. okt. 5., dos. 3. 300. o. Az érin-

tett öt település: Kapnikbányára, Bajfaluba és Szakállasdombóra csak románul tudó jegyző ke-rült, Hagymásláposra és Alsóújfaluba kétnyelvű. Hagymáslápos esetében indokolt a kétnyelvűség, Alsóújfaluban azonban az 1941-es statisztika csak 10 magyart talált.

78 DJSM, Nagybánya járási katonai parancsnok a vármegyei parancsnoknak, 1940. nov. 10., dos. 9. 187. o.

79 Ebben az időszakban egy községközpont közigazgatását négy személy vezette: jegyző, aljegyző, bíró és albíró, míg egy falu esetében kettő: a bíró és az albíró.

80 Az alsófernezelyi jegyző fogarasi születésű volt, vagyis dél-erdélyi menekült.81 A falvak név szerint: Misztótfalu, Koltókatalin, Giródtótfalu és Kapnikbánya.82 Utasítás… 12. o.83 DJSM, Nagybányai járási katonai parancsnok a vármegyei parancsnokhoz, 1940. nov. 15., dos. 9.

12. o.; DJSM, Kimutatás a véglegesen alkalmazott községi hivatalnokokról, dos. 7. 163−166. o.84 A téma román megközelítésének egyik legteljesebb összefoglalását adja Mihai Fătu – Mircea

Muşat: Teroarea horthysto-fascistă în nord-vestul României septembrie 1940 – octombire 1944. Bucureşti, 1985, ezen belül is főleg a 6. fejezet. A két nézet közötti különbséget jól jelzi, hogy a könyv szerint csak a püspökladányi táborba 1300 románt internáltak 1940 szeptemberében, míg a korabeli adatok ennyire teszik a katonai közigazgatás alatt összesen internált személyek számát. Bővebben lásd Fătu – Muşat: i. m. 176. o.; Tájékoztató… 40. o.

85 Szabó Péter szerint a nem magyar állampolgárságú zsidók és katonaszökevények mellett interná-lásra és kiutasításra számíthattak azok is, akik 1918 után költöztek a területre, vagy akik részesül-tek a földreformból. Sebestyén – Szabó: i. m. 1395. o.

86 A VKF által a katonai közigazgatásról kiadott Tájékoztató is e témát illetően a legkritikusabb, s elismeri, hogy itt történtek a legnagyobb mulasztások, s hogy az internálások 50−60%-a indoko-latlan volt. Szerintük azonban a közigazgatás végére sikerült nagyrészt kijavítani a hibát azzal, hogy elrendelték az internáltak szabadon bocsátását. Tájékoztató… 39−40. o.

87 Mindez annak ellenére történt, hogy a felsőbb katonai vezetés erre több rendeletben is utasította a helyi parancsnokokat. DJSM, 3. hadsereg parancsnoksága a vármegyei parancsnokokhoz, 1940.

Sárándi Tamás 93 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

szept. 14., dos. 2. 38. o. Egy hét múlva ugyanezt az intézkedést a vármegyei parancsnok is megis-mételte. DJSM, Vármegyei parancsnok a járási parancsnokoknak, 1940. szept. 24., dos. 2. 285. o.

88 Több esetben ismét a kormánybiztosok igyekeztek javítani a helyzeten, azzal, hogy felülbíráltak egyes döntéseket, illetve elrendelték az illető szabadon bocsátását. Ilyen esetről számol be Hlatky Endre, amikor elrendelte három nagyváradi román értelmiségi kiutasításának a felülvizsgálatát. MOL K 53, Hlatky Endre előterjesztése kiutasítás visszavonására, 192−195. o.

89 Gyárfás Hlatkynál járt közbe öt nagyváradi és kolozsvári értelmiségi szabadon bocsátásáért. MOL K 53, Hlatky Endre előterjesztése kiutasítás visszavonására, 192−195. o. Hasonló eset fordult elő Szatmár megyében is, csak a másik oldal kezdeményezésére, amikor is az ortodox pátriárka köz-benjárására szabadon engedtek két magyar értelmiségit, s cserében kérték Breban Alexandru nagybányai görög katolikus esperes szabadon bocsátását, akit a magyar hatóságok túszként inter-nálták. MOL K 53, Jelentés Breban Alexander nagybányai görög katolikus esperes letartóztatásá-ról, 1940. dec. 17., 211−213. o. A korszakban bevett szokás volt, hogy bevonulás után túszként le-tartóztatták az illető település értelmiségét jelentő személyeket, megakadályozandó az esetleges összetűzéseket, ami nyilvánvalóan túlzott intézkedésnek minősült. Főleg olyan esetekben, mint a Brebané is, aki a dokumentum tanúsága szerint decemberben még mindig internálva volt.

90 A novemberben kiadott 4787. sz. rendelet megtiltotta, hogy újabb egyéneket utasítsanak ki Romá-nia területére. Bővebben lásd Sebestyén – Szabó: i. m. 1396. o.

91 Saját bevallása szerint felesége magyar, gyerekei reformátusok, pénzügyőrként dolgozott, majd nyugdíjaztatása után magyar lapot szerkesztett a városban. A dokumentumból nem derül ki, de letartóztatásának oka talán román hangzású neve lehetett. DJSM, Levél a gyűjtőtábor parancsno-kának, 1940. okt. 24., dos. 5, 223−224. o.

92 Bevallása szerint nemességgel rendelkező, köztiszteletben álló ügyvéd, aki a minorita rendnek is ügyvédje volt 10 évig. Ebben az esetben sem derül ki a letartóztatás pontos oka, de feltehetőleg amiatt kötelezték a jelentkezésre, mert a földreformkor földet vásárolt a minorita rend birtokából. DJSM, Panasz a vármegyei katonai parancsnokságnak, dos. 9. 33. o.; DJSM, Panasz a vármegyei katonai parancsnokságnak, dos. 10. 304−305. o.

93 Később Teleki is elismerte a lépés hibás voltát, bevallása szerint egyszer elveszítették a fejüket. Bővebben lásd L. Balogh: i. m. 109. o.

94 DJSM, 1. hadsereg közigazgatási csoportja a vármegyei parancsnokoknak, 1940. okt. 11., dos. 4. 200. o. Az utasítás ezt sem tartotta elégségesnek, mivel a kiutasítások folytatására számítottak, ezért felhívták a parancsnokok figyelmét, hogy amennyiben lehetséges, írjanak össze többet, mint az említett kétezer főt.

95 Figyelemre méltó azonban, hogy a hibaként elismert, első tömeges kiutasítás ellenére még novem-berben is napirenden volt hasonló ellenintézkedés. DJSM, 1. hadsereg közigazgatási csoportja a vármegyei parancsnokoknak, 1940. nov. 3., dos. 8. 112. o.

96 A kérdőíveket az elmenekülés után állították össze a katonai közigazgatás hivatalnokai, így azok megbízhatósága néhány esetben kérdőre vonható, de arányaiban mindenképpen használhatóak-nak tartjuk.

97 1930-hoz viszonyítva 1941-re a megye román etnikumú lakossága 45 143 fővel csökkent. Mivel a megye lakossága növekvő tendenciát mutatott, a két szám közötti különbség döntő részét a bécsi döntés nyomán elmenekültek adják. Ehhez képest az 1513 regisztrált menekült kevésnek tűnik, fi-gyelembe véve, hogy a források szerint a menekültek nagy része 1941 tavaszáig hagyta el a terü-letet. A különbség okai közt megemlítendő, hogy ez a szám nem tartalmazza a Szatmárnémetiből elmenekültek adatait (valószínűleg onnan menekültek el a legtöbben), s feltehetően az adatsor sem teljes.

98 Az adatok szerint a járás nemcsak az elmenekült tisztségviselők, hanem az összes menekültek te-kintetében is felülreprezentált.

99 Mindegyik kategória arányaiban megfelel a megyei adatoknak. A legnagyobb eltérés a második kategória esetében van, ahol 7%-kal kevesebben mentek el a járásból, mint a megye területéről.

Sárándi Tamás 94 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

100 Mindez amiatt is figyelemre méltó, mert az adatsor szerint Nagybányáról szeptember 7-ig senki nem távozott el.

101 A menekültáradat a járás településeinek 1/3-át érintette.102 Az adatsor ebben az esetben azonban nagyon hiányos, mivel a legnagyobb kategóriát az ismeret-

len foglalkozásúak teszik ki (41%).103 Felsőbánya esetében (amelynek lakossága 86%-ban magyar volt) a bevonuláskor az ipari munkás-

ság 75%-a volt román. Az intézkedések hatására azonban két hónap alatt arányuk 48%-ra csök-kent. DJSM, Helyzetjelentés Felsőbánya városról, dos. 6. 58−61. o.

104 A területet önként elhagyók mind a 3. kategóriába tartoztak. A bécsi döntés hat hónapot engedé-lyezett a területet önként elhagyóknak. Azonban épp az internáltak esetében többször előfordult az, hogy csak optálási nyilatkozat aláírása után engedték őket szabadon. Bővebben lásd Sebestyén – Szabó: i. m. 1396. o. Emiatt az „önkéntes” jelleg sok esetben megkérdőjelezhető. A hatóságok nagy gondot fordítottak arra, hogy a távozók minden esetben nyilatkozzanak: a területet önként hagyták el. DJSM, Vármegyei katonai parancsnok Szatmár járási parancsnoknak, 1940. okt. 14., dos. 9. 155. o.

105 A vármegyei parancsnok külön parancsban tiltotta meg a román állampolgárok és a zsidók lete-lepedését a felszabadult területeken, ilyen esetekben azonnali internálást rendeltek el. (A román állampolgárok közé sorolták a regátiakat, arra hivatkozva, hogy ők soha nem rendelkeztek ma-gyar állampolgársággal. Ezzel azonban ellentmondtak a korábbi intézkedéseknek, amelyek sze-rint mindenki megkapta volna a magyar állampolgárságot, aki a visszatért területen tartózkodott a bécsi döntés idején.) A rendelet ugyanakkor kiemelte, hogy ezt az eljárást más kategóriák eseté-ben nem lehet alkalmazni. DJSM, A vármegyei parancsnok jelentése, 1940. szept. 25., dos. 3. 4. o. A fenti kiutasítottak valószínűleg ezen kategóriába tartoztak.

106 Egy utasítás szerint az optánsoknak, miután nyilatkoztak távozásuk önkéntességéről, kérniük kel-lett kiutasításukat. DJSM, Vármegyei katonai parancsnok Szatmár járási parancsnoknak, 1940 okt. 14., dos. 9. 155. o. Ezek alapján feltételezhetjük, hogy a nagybányai kiutasítottak tulajdonkép-pen optánsok.

107 Sebestyén – Szabó: i. m. 1385. o.108 A román történetírás szerint Szatmár megye esetében is tömeges kiutasításra és menekülésre ke-

rült sor pár nappal a bevonulás után, azonban az 1941 tavaszán a helyszínen járt magyar küldött-ség jelentése szerint a menekültek többsége még a falvakban volt. Bővebben lásd a Tolnai Megyei Levéltár Bonyhádi Székely Múzeum anyagában a Külföldi magyarokat hazatelepítő M. Kir. Kor-mánybizottság iratait. Eszerint csak elvétve fordulhatott elő tömeges menekülés, akkor is a helyi magyar lakosság magatartása miatt, és a menekültek fokozatosan, javaik eladása után hagyták el a területet.

109 DJSM, Nagybánya járási katonai parancsnok a vármegyei parancsnoknak, 1940. okt. 29., dos. 6. 186. o. A kérdés érzékeny voltát jelzi, hogy a járási parancsnok szóbeli utasításra közölte jelenté-sét. Felmerül a kérdés: a telepesek hatósági felszólításra vagy biztonságuk veszélyeztetettsége mi-att döntöttek a visszatérés mellett?

110 Ilyennek tekinthető a felsőbányai városi parancsnok intézkedése, amelynek nyomán drasztikusan csökkent a román munkások aránya, vagy az avasi járási parancsnok jelentése, mely szerint a köz-igazgatás célja a magyarosítás. A járási parancsnok a román tisztségviselők magyar területre való kinevezését javasolta. DJSM, Helyzetjelentés Felsőbánya városról, dos. 6. 58−61. o.; DJSM, Jelen-tés az avasi járásról, 1940. okt. 29., dos. 6. 219−224. o. DJSM, Helyzetjelentés az avasi járásról, 1940. nov. 20., dos. 10. 171. o.

111 Ez egyben a magyar−magyar konfliktus egyik legfőbb forrása volt, a magyarországi tisztségvise-lők magas száma miatt.

Sárándi Tamás 95 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

112 Sok esetben azonban lehetetlenné vált az egyéni érdek és a nemzeti elvárásnak való megfelelés egyeztetése, mivel ha az illető kitartott magyarsága mellett, elbocsátották a román adminisztráci-óból, ha pedig engedett a nyomásnak és nevet vagy vallást változtatott, 1940 után nem alkalmaz-ták. Ugyanígy felmerül a kérdés, hogy mennyire tekinthető „jó románnak” az, aki a magyar prio-rálás után is megtarthatta állását.

113 Emiatt nem valósult meg azon utasítás, amely szerint a közigazgatásban felmerülő hiányt első-sorban a román közigazgatástól átvett hivatalnokokkal és erdélyi származásúakkal kell pótolni, s csak az ezek után maradó üresedések esetében jöhetnek tekintetbe magyarországiak.

114 Másik megközelítés lehet az, hogy az erdélyi jelentkezők elutasításában nemcsak megbízhatatlan-ságuk volt a mérvadó, hanem nem megfelelő végzettségük is. Tekintve az erdélyi magyarok gyen-ge román nyelvtudását, sok esetben emiatt nem szerezhettek felsőfokú képesítést, s így nem váltak alkalmassá közigazgatási tisztség elfoglalására.

115 Ez konkrétan fel is merült, amikor a vármegyei parancsnok panaszkodott, hogy a magyarul nem tudó tisztviselők késve válaszolnak az utasításokra.

116 A helyzetre jellemző, hogy ennek ellenére csak magyarul tudó jegyzőket küldött a minisztérium.117 Magasabb, mint egész Erdély esetében. Csilléry kutatásai szerint az erdélyi közigazgatásban 30%-

ot tett ki a magyarországiak aránya.118 A német kisebbség esetében a hitleri Németország.119 Mindezt a tájékoztató is elismerte, jelezve, hogy a két és fél hónap alatt alkalmatlanság miatt a pa-

rancsnokok 26,4%-át váltották le, de többet le kellett volna.

Limes 97 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

Egry Gábor

Tükörpolitika*

Magyarok, románok és nemzetiségpolitika Észak-Erdélyben, 1940–1944

Néhány évvel ezelőtt joggal írta Benkő Levente összefoglaló igényű tanulmánya beve-zetéseként, hogy a nemzetiségpolitika a magyar fennhatóság alá került Észak-Erdélyben alig kutatott történeti probléma.1 Éppen ezért tett kísérletet arra, hogy a legfontosabb kérdéskörökben – a nemzetiségi személyek jogai, az oktatásügy, az egyházak és a kultúra helyzete – vázolja a magyar kormányzatok politikáját. Az azóta eltelt időszak szerencsére jelentős változást hozott, ma már nem csupán Tilkovszky Lorántnak, a kérdéskört a revízi-ós sikerekkel összefüggésben vizsgáló, kronológiailag 1941-ben lezáruló, valamint Benkő áttekintő jellegű munkája áll rendelkezésünkre. Bárdi Nándor elemzéseiből ismerjük a szakpolitikusok és a volt kisebbségi elit által kidolgozott nemzetiségpolitikai koncepci-ókat, azok közösségképét.2 Ablonczy Balázs mutatta be a reintegráció kulcsfigurájának, Teleki Pálnak az elképzeléseit,3 L. Balogh Béni pedig a nemzetiségpolitika és a külpolitika viszonyát vizsgálta, mindenekelőtt a román−magyar viszonylatban.4 Holly Case mutatta be a tengelyhatalmak kisebbségvédelemben játszott, paradoxnak tűnő szerepét,5 továbbá az állam és a kisebbségi egyének viszonyát,6 Tóth Pál Péter kezdeti lépései után Hámori Péter vizsgálta meg alaposan a szociálpolitika és a nemzetiségpolitika összefüggéseit.7 Számos fontos részkérdésről tudunk ma sokkal többet, az összetett probléma fontos dimenziói tárultak fel. Ugyanakkor ezek a munkák is azt mutatják, hogy a nemzetiségi politika átfogó bemutatásához még sok munkára lesz szükség.

Éppen ezért írásom nem a teljesség igényével született, nem is a kutatások jelenlegi állásának értékelését célozza. Tárgya – jelentős mértékben a fentebb felsorolt munkák-ra építve – a nemzetiségpolitika három aspektusának és szintjének egymáshoz való viszonya egy meghatározott esetben, adott körülmények között. Értelmezésemben a két világháború közti Magyarországon a nemzetiségpolitika három dimenziója különíthető el. Az első azzal foglalkozik, hogy miként is nézzen ki egy állam, amelyben több nemzet vagy nemzetiség él? Centralizált legyen-e vagy decentralizált, netán föderális berendez-kedésű? Milyen szerepet kapjanak és milyen helyzetet élvezzenek a kisebbségek, azok, akik nem tartoznak a tituláris nemzethez? Milyen viszonya legyen ennek az államnak a földrajzi térhez, illetve környezetéhez? Összefoglalóan államkoncepciónak, vagy a korszak kedvelt szavával élve: állameszmének hívhatjuk ezeket az elgondolásokat. A következő dimenzió a nemzetiségpolitika elvont, általános szintje, annak kijelölése, hogy

* A tanulmány az MTA Bolyai János Fiatal Kutató Ösztöndíj és a New Europe College Bukarest támogatásával készült.

Egry Gábor 98 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

mely szakpolitikák, szakkérdések tartoznak a nemzetiségpolitika keretébe, és ezeken a területeken az állam milyen jogokat biztosít a kisebbségeknek. Ezen belül elképzelhető a nemzetiségek kollektív jogalanyisága éppen úgy, mint néhány egyénileg érvényesíthető jog meghatározása. Fontos azonban, hogy mindez valódi jogintézmények, jogi eszközök megteremtésével jár, nem marad meg az államkoncepciók elvontságában. Ebben az értelemben ez a nemzetiségpolitika általános szintje is. Végül nem kerülhető meg az a kérdés sem, hogy a meghatározott jogokat, illetve az állameszmét miként érvényesíti a gyakorlatban – egyedi ügyekben vagy a mindennapokban általában – a köz- és szak-igazgatás. Megint csak nem a jogszabályok és rendelkezések mechanikus átültetéséről van szó. Azok érvényesülésének mutatói mellett fontos kérdés lehet a közigazgatás ösz-szetétele – vajon tagjai-e nemzetiségiek és milyen arányban? – vagy a mindennapokban kitapintható attitűdök. Akár a kisebbségiek felé, akár felőlük.

Ezek összefüggését a legegyszerűbb vertikálisan elképzelni, így a legáltalánosabbtól jutunk el a legegyedibb kisebbségpolitikáig. Eszerint az állameszméből következne a nemzetiségi jogok köre és a jogalkotás, ezeket pedig a közigazgatás „fordítja le” a min-dennapok nyelvére. Habár ez az összefüggés kétségtelenül létezik, nem tekinthetünk el két tényezőtől. Először is semmi sem garantálja, hogy az általánostól az egyedi felé haladva az egyes elképzelések átvétele, transzponálása teljes és zökkenőmentes lesz. Egyáltalán nem szükségszerű, hogy az állameszme keretében megfogalmazott elvekhez egyértelmű-en hozzárendelhetőek a nemzetiségek jogai – ilyenkor születnek az új államkoncepciók, mint például a személyi autonómia elve az ausztromarxisták estében. Ha azonban az innovációra nem kerül sor, akkor a két aspektus megfeleltetése problémás lehet. Ugyanez igaz a jogszabályok alkalmazására is. Másfelől a nemzetiségpolitika keretéből nem zár-ható ki sem annak tárgya, sem az arról alkotott kép. A nemzetiségek vezetői, képviselői többnyire maguk is rendelkeznek elképzelésekkel saját jogaikról, kívánatos helyzetükről, és ezt próbálják érvényre juttatni, esetenként korlátozva a nemzetiségi politika gyakor-latát, máskor befolyásolva annak elképzeléseit. Ugyanakkor a politika kidolgozóinak és alkalmazóinak is van elképzelésük a nemzetiségpolitika tárgyáról, a nemzetiségiekről és persze az így kialakított kép befolyásolja a célok kijelölését is. Például amennyiben a kisebbségiekben pusztán veszélyforrást látnak, egy olyan csoportot, amely jogait az állam aláásására használná fel, akkor nem valószínű, hogy bővítenék a kisebbségi jogok körét. Ezen túl a nemzetiségpolitika kivitelezőinek tapasztalatai is megjelennek a rendszerben, egyfajta visszacsatolásként. Gyakran kérik őket tapasztalataik összefoglalására a felsőbb szintekről – hiszen a minisztériumi hivatalnokok számára ilyen jellegű tudásuk felbecsül-hetetlen – és persze sokan közülük maguk is hajlamosak arra, hogy általános érvénnyel is összefoglalják gondolataikat. Az egyedi esetek általánosításának és a döntéshozókhoz való visszacsatolásának egyik útja éppen ez. Ugyanakkor a közigazgatási logika maga is hozzájárul ehhez. Időnként kényesebb ügyekben az igazgatás magasabb szintje elvonja a végső döntés jogát az alsóbb szintű hivatalnokoktól, más esetekben pedig a jogorvoslat miatt kell dűlőre jutniuk ezekben az ügyekben.

Összességében tehát a nemzetiségpolitika szintjei meglehetősen összetett rendszert alkotnak, amelyben minden szereplőnek befolyása lehet a végkimenetelre, és egyikük szerepe sem lebecsülhető; maga a nemzetiségi politika is nehezen érthető meg anélkül, hogy mindannyiukat figyelembe ne vennénk. Tanulmányom éppen erre tesz kísérletet egy nagyon jól meghatározott esetben. Fókusza ez a viszonyrendszer, a szintek és szereplők viszonya egymáshoz, ezért magának a nemzetiségi politikának az időbeli változásait csak

Egry Gábor 99 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

kevéssé követi. Szerencsére a vizsgált időtartam rövidsége ezt lehetővé is teszi úgy, hogy kirajzolódjon az is, miként alakult ki az, amit közkeletűen nemzetiségi politikának hívunk.

Észak-Erdély: nemzetiségpolitikai laboratórium?

A 2. bécsi döntés nyomán Magyarországhoz visszakerült területek alapvetően külön-böztek a trianoni béke utáni országtól. Az utóbbi nemzeti és etnikai értelemben lénye-gében homogén volt, Észak-Erdély viszont soknemzetiségű terület. Ebben a tekintetben akár egyedinek is tekinthető. Az 1938 végén megszerzett dél-szlovákiai és kárpátaljai területsáv túlnyomóan magyar többségű terület volt, az 1939 márciusában megszállt Kárpátalja pedig alapvetően homogén ruszin lakosságú. Észak-Erdély ezzel szemben nemzeti értelemben erősen megosztott. Nem lehet eldönteni, hogy vajon a visszacsatolt területeken a döntés pillanatában magyarok vagy románok éltek-e többen, az azonban biztos, hogy bárki volt is többségben, számbeli fölénye csak csekély lehetett.8 Volt még egy fontos tényező, ami megkülönböztette ezt a vidéket az említettektől. Az itteni magyarok jól szervezett és tapasztalt elitje mellett a románok is viszonylag széles körű intézményhálózattal bírtak, amit a nevükben fellépő jelentős középosztály működtetett. Ezzel a magyar politika és a közélet fontos figurái is tisztában voltak,9 sőt ezt a meg-figyelésüket sokan kiegészítették azzal, hogy az 1918-at követő két évtized társadalmi mobilitási folyamatai olyan mértékben átalakították a román társadalmat, ami korábban elképzelhetetlen kihívást jelentett a magyarság és a magyar állam számára. Egy öntudatos, szervezett közösséget láttak maguk előtt, olyan versenytársat, ami kisebbségi helyzetben is képes lehet a magyar pozíciók veszélyeztetésére.10

Volt azonban egy olyan tényező, ami nagymértékben korlátozta a románság mozgáste-rét: az említett középosztály nehezen felfogható mértékű menekülése szeptember−október folyamán. A Romániába menekültek adatainak feldolgozása nélkül nehéz pontosan felmérni ennek nagyságát, de egy-egy megye menekültjeiből úgy tűnik, hogy a városi középosztálynak akár háromnegyede is útra kelhetett a közeledő magyar csapatok elől.11 A berendezkedő új hatalom tehát – kicsit paradox módon – inkább az 1918 előtti viszo-nyokra emlékeztető helyzettel találta magát szembe. Kiterjedt falusi, paraszti népesség mellett nagyobb részben egyháziak és egy viszonylag szűk körű, a szabad pályákon mozgó városi középosztályi csoport alkotta a magyarországi románokat. Intézményeik is elsősorban az egyházakhoz kötődtek, valamint gazdasági szervezetekre korlátozódtak. A megelőző két évtizedet persze nyilvánvalóan nem lehetett meg nem történtté tenni, akár a tömegek politikai mozgósításából fakadó széleskörű társadalmi tapasztalatokra, akár a fontos társadalmi pozíciók megszerzésére gondolunk.

Sajátos volt a térség etnikai földrajza is. Amíg Kárpátalján, a másik több nemzetiségű területen egyértelmű volt a választóvonal a magyar tömb és a ruszin tömb között, addig a visszacsatolt keleti területek meglehetősen változatos képet mutattak. A térség két szélén – az Alföld keleti peremén és a Székelyföldön – magyar tömbök helyezkedtek el. Köztük vegyes lakosságú zónák – pl. Szilágyság, Kalotaszeg – és nagy román többségű területek – pl. Máramaros, Naszód-vidék – váltakoztak. Esetenként az utóbbiakból sem hiányoztak a magyarok, akiket azonban már szórványként tartottak számon.12 Amíg tehát Kárpátalján a fő kérdés az volt, hogy a magyar állam és közigazgatása miként viszonyul a döntő többségében nemzetiségi és falusi lakossághoz, esetleg azt kellett még eldönte-

Egry Gábor 100 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

ni, hogy mit kezdjenek az egymással is versengő, külső támogatással nem rendelkező elitcsoportokkal, addig Erdélyben a politikai értelemben egységes román középosztály kezelése mellett változatos helyzetekben kellett érvényre juttatni a nemzetiségpolitika elveit a mindennapokban is. Észak-Erdély a magyar nemzetiségi politika legösszetet-tebb kihívása lett, egyúttal lehetőség arra, hogy a megelőző két évtizedben kidolgozott elképzeléseket végre átültessék a valóságba.

Kinek az állama?

A magyar nemzetiségpolitikai gondolkodás egyik kulcskérdése mindig is az állam volt. Ennek nemzeti vagy nemzetiségi jellege, berendezése, a nem magyar etnikai csoportok jogai és azok viszonya az államhoz a reformkortól kezdve végigkísérte a nemzetiségi kérdést. A magyar nemzet fogalma és a magyar államhoz való viszony kulcsfontosságú volt a deáki „politikai nemzet” szándéka szerint etnikai értelemben semleges fogalmában éppen úgy, mint a Lex Apponyi rendelkezései között, melyek a tanulók magyarsághoz tartozásra nevelését helyezték előtérbe. Mindez hagyományosan kiegészült a történeti hagyománynak a nemzettudatban játszott kiemelkedő szerepével, amit az állameszmére vonatkozóan a magyarság államalkotó, államszervező képességének koncepciója foglalt össze.

Trianon után az utóbbi egyáltalán nem szűnt meg, sőt. Ugyanakkor a revízió igénye és a dualizmus korának kritikája együtt szükségessé tette a korábbi felfogás újragondolását is, hiszen azt kevesen remélhették reálisan, hogy az új nemzetállamok többségi nemze-teihez tartozók milliói lelkesen térnek vissza a régi Magyarországhoz. Az újragondolás szükségszerűsége nem jelenti azt, hogy a két világháború közt megfogalmazott elkép-zelések egy irányba mutattak volna. Éppen ellenkezőleg, a hagyományos, centralizált felfogástól a változatos, föderalisztikus jegyeket mutató terveken át a népcsoportszer-vezeten alapuló tervekig sokféle elképzelés került napvilágra. Ezek közül a legtöbbnek közös vonása volt, hogy továbbra is az állami berendezkedést és a magyarság szerepét helyezték középpontba, ennek jegyében fogalmazták meg az állameszmét, és várták el az ehhez való hűséget az ország minden lakosától.

Mit is lehet tudni magáról a leggyakrabban szentistváninak nevezett eszméről? Leg-fontosabb jellemzője továbbra is annak történetisége. Az évezredes kárpát-medencei jelenlét és államalkotó tapasztalat a legtöbb gondolkodó számára a vezetésre való elhi-vatottság legfontosabb bizonyítéka is volt. Teleki szellemes megjegyzései arról, hogy a magyaroknak már akkor országgyűlésük volt, amikor még lovon ültek,13 egyúttal ennek a felsőbbrendűség-tudatnak is a kifejezése volt. Ehhez képest a két világháború közti évtizedek sokak számára nem egyszerűen a jogfosztottság időszakának tűntek, hanem az arra alkalmatlan népek vezető szerepbe kerülésének is. Hogy ez mennyire fontos lehetett akár a jogbiztosítás eszközeként is, azt jelzi Mikó Imre eszmefuttatása a két világháború közti román nemzetiségpolitikáról. Mikó azt sejteti, hogy a rossz nemzetiségpolitika megfosztja a románokat attól, hogy jogot formáljanak Erdélyre, hiszen nem képesek az ott élők jogait biztosítani.14

Mindez azt is jelentette, hogy Magyarország és a nemzetiségek viszonyát is újra kellett értelmezni. A szentistváni eszme értelmében az országnak nem csupán a magyarok, hanem a nemzetiségiek is egyenjogú polgárai, Magyarország számukra is haza. Ez

Egry Gábor 101 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

azonban – mint Pataky Tibor, a kisebbségi ügyosztályt vezető államtitkár megfogalmazta – kizárja a kisebbségek elkülönülését. Csak akkor lelhetnek hazára a Duna-medencében, ha magyar patrióták lesznek. Magyarországnak és a kisebbségpolitikának ehhez kell megteremteni a feltételeket azzal, hogy nem akadályozza „szellemi és gazdasági kulturális erőik” fejlesztését.15 Az azonban egyáltalán nem volt világos, hogy vajon az államhűség feltételének teljesítése megelőzi-e a szabad fejlődéshez szükséges jogok biztosítását, vagy éppenséggel a szabad fejlődés vezethet el a kisebbségiek államhűségéhez? Balogh Artúr például, az Erdélyi Párt szakpolitikusa azt hangsúlyozta, hogy az a kisebbségi, „aki nincs megelégedve a magyarországi viszonyokkal”, az csak azért érezhet így, mert ellensége Magyarországnak, hiszen minden oka meg lenne az elégedettségre.16

A kárpátaljai autonómia tervének kudarca 1940 végére azt is jelezte, hogy az ál-lamszerkezet nemigen módosítható, a centralizált berendezkedésen belül nincs helye nemzetiségi autonómiáknak. Noha az ilyen irányú elképzelések nem tűntek el teljesen, a nemzetiségi politikában szerepet nem kaptak, sőt fel sem merülhettek. A nemzetiségi politika feladata Észak-Erdélyben is a kisebbségek helyzetének rendezése volt az egy-séges államkeretben

Integráció vagy ellenőrzés?

Az államszervezet és az állameszme problémáján túl, a nemzetiségpolitika gyakorlati kihívásai között a legelső a 2. bécsi döntéssel Magyarország fennhatósága alá került, nagyjából egymillió román helyzetének meghatározása, integrációjának módja volt. A kormányzati politikai akarat kezdetben egyértelmű volt: modus vivendit kell találni. Nem pusztán azért, mert sokan a jó, példaértékű nemzetiségpolitikában látták annak eszközét, hogy további területek kerüljenek Magyarországhoz, hanem azért is, mert nehezen elkép-zelhetőnek tűnt az új berendezkedés konszolidációja, ha ekkora tömeg áll vele szemben ellenségesen.17 Különösen annak tudatában, hogy – mint azt a magyar elit számos jelentős figurája hangsúlyozta – a két világháború közti társadalmi átalakulások nyomán ez a románság már sokkal öntudatosabbnak és szervezettebbnek tűnt, mint az 1918 előtti. Az sem volt természetesen mellékes, hogy a román kisebbség helyzetének rendezése egyúttal a Bukaresthez való viszonyt is meghatározta, illetve attól is függött.

Viszonylag kevés forrás áll a rendelkezésünkre arról, hogy miként képzelte el a magyar politikai vezetés a helyzet rendezését és intézményesítését. Az első lépéseket persze a katonai közigazgatás tette meg, nem feltétlenül a politika szándékaival megegyező mó-don.18 A végső rendezés – és a katonai közigazgatás okozta károk mérséklése – viszont a kormány felelőssége volt. Úgy tűnik, Teleki és néhány más közéleti személyiség (pl. Bethlen István, Ravasz László) kezdetben tudomásul vette, hogy a románok képviseleté-ben fellépő csoportok közösségük egységes képviseletét kívánják megvalósítani, és ennek megfelelően kezdtek tárgyalásokba a politikai reprezentációt illetően. Ugyanakkor ezek a megbeszélések kiterjedtek a nemzetiségpolitika legszélesebb körére is.

Mint említettem, kevés forrás maradt fenn a kapcsolatfelvételről és annak tartal-máról. Egy négy évvel később készült feljegyzésben a tárgyalások egyik résztvevője, Liviu A. Lăzar számolt be Iuliu Maniunak azok lefolyásáról.19 Eszerint a döntőbírósági ítélet kihirdetése után Lăzar készített egy memorandumot az észak-erdélyi románok kívánságairól.20 Ezt egyeztette Emil Haţieganuval, a kolozsvári egyetem professzorával,

Egry Gábor 102 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

a Nemzeti Parasztpárt ottani vezetőjével, aki a lefektetett alapelvekkel egyetértett. Kö-zösen véglegesítették az emlékirat szövegét, amit aztán megmutattak Iuliu Hossu görög katolikus és Nicolae Colan görögkeleti érseknek. Az ő egyetértésük birtokában Botár István képviselő révén találkozót eszközöltek ki Teleki Ernő gróftól, aki aztán eljuttatta a szöveget a miniszterelnökhöz. Teleki Pál szeptember folyamán Kolozsvárott két ízben is megbeszélést folytatott a románok képviseletében fellépőkkel.

Az 1940. szeptember 12-én, a kolozsvári városházán lezajlott találkozón Haţieganu, Lăzar, a két püspök, valamint Simeon Nemeş volt szenátor, Eugen Dunca volt prefektus és két bankigazgató, Marius Peculea és Valeriu Ghircolaş vettek részt. A kétórás tárgya-láson Teleki hosszan ecsetelte elképzeléseit, majd Haţieganu és a püspökök válaszoltak, és egyúttal előadták a magyar csapatok bevonulása során elszenvedett sérelmeket. A memorandum nem került szóba.

A következő találkozóra is a városháza épületében került sor, ezen a püspökök és Nemeş nem tudtak részt venni. A visszaemlékezés szerint Teleki az emlékirattal a kezében lépett be a terembe, és azt egész idő alatt nem tette le. Idézte a kormány románokra vonatkozó programját és megerősítette, hogy román képviselőket fog behívni a parlamentbe. Kérte Haţieganut, hogy a jelöltekről juttasson el hozzá egy listát, amit ő majd elfogad. A lista első változata még az ülésen elkészült, és a püspökökkel való egyeztetést követően elküldték a miniszterelnökségre. Végül azonban – amint azt magyar források is megerősítik – a kölcsönösségi nemzetiségi politika beköszöntével (elsősorban az október 4-i tömeges kiutasításokról van szó) a kormány nem szándékozott foganatosítani a behívásokat, a románok pedig tudatosan passzivitásba vonultak.

Mindazonáltal a románok által átnyújtott memorandum, amit ezek szerint Teleki alaposan tanulmányozott, nem érdektelen olvasmány.21 Az észak-erdélyi románok veze-tői – részben „saját szakállukra” – ajánlatot tettek a magyar kormánynak, hogy milyen feltételekkel vállalnák a betagozódást. Ezek az elképzelések igen jelentős mértékben különböztek a kisebbségi jogokra vonatkozóan Bukarestben megfogalmazott elvárások-tól.22 A bukaresti kormány első számú szakértőjének számító Sabin Manuilă (egyébiránt a Statisztikai Hivatal elnöke) már augusztus 30-án a románok teljes autonómiáját tartotta elfogadható megoldásnak, a román népcsoport német mintára történő megszervezésével. Elutasította, hogy a magyar kormány korlátozhassa a román népcsoport legális vezetősége által irányított köz- vagy magánjogi intézmények működését, visszavonjon bármely, a bécsi döntésig a románok által megszerzett jogot. A románokra is vonatkozó törvények csak akkor legyenek érvényesek, ha a román népcsoport által delegált képviselők többsége részt vett azok megszavazásában – javasolta. Az egyházak esetében politikamentességet ajánlott, cserébe azért, hogy a magyar kormány semmilyen ellenőrzést ne gyakoroljon működésük felett. Elképzelése szerint az iskolák a román népcsoport kezelésébe kerül-nének, a magyar kormány köteles lenne ugyanakkora államsegélyben részesíteni azokat, mint Románia teszi, továbbá nem lennének megszüntethetőek vagy átszervezhetőek. A román népcsoport tagjait nem kötelezhetnék katonai szolgálatra. A népcsoport külön kormányát annak tagjai a magyar állam befolyása nélkül választanák meg. Javasolta továbbá egy háromtagú, nemzetközi bizottság létrehozását az elnemzetietlenítés esete-inek kivizsgálására.

Manuilă maximalista, a korszak német megoldásait adaptáló terveivel összehasonlít-va, az észak-erdélyiek emlékirata mérsékelt és konzervatív volt. Konzervatív abban az értelemben, hogy nem a népcsoportszervezetet, hanem lényegében az 1918 előtti és a

Egry Gábor 103 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

két világháború közti modellt kívánta érvényre juttatni. Az egyéni jogok és az általános jogrend alapján létrehozott intézmények működtetése jelentették a lényegét. Az is elkép-zelhető, hogy a memorandum szerzői a magyar kisebbségi gondolkodásból is merítettek, amikor a románok konstruktív munkáját ajánlották fel Magyarországnak, lényegében Kós Károly Kiáltó szó című esszéjének érvelését megismételve. Eszerint bármiféle ellenséges viszony a magyar államhoz, annak aláásására tett kísérlet nem csak a magyar államra, hanem a románokra nézve is káros lenne. A konstruktív munkában való részvétel pedig nem a kisebbség, még kevésbé saját személyes előnyük keresése miatt fontos, mivel meggyőződésük, hogy szerepük kizárólag ez lehet. Azt remélik – folytatták –, hogy a magyarok is tanultak az elmúlt 22 év hibáiból, és nem fogják mindazt elkövetni, amit a románok. A magyar kormány mértéktartó és objektív intézkedésekkel lecsendesíti Erdély minden népét, tartós és jogállami rendet alakít ki. Ennek érdekében dolgozták ki prog-ramjukat, ami megnyugtathatja a feltüzelt szellemet, elvezethet a magyar és a román nép békés együttműködéséhez. Nem kérik egyezmény megkötését vagy kisebbségi törvény meghozatalát, csupán a románok objektív érdekeinek érvényre juttatását.23

A program – ebből kettő is volt, egy maximális és egy minimális – átfogta az élet minden területét, és az uralomváltással előre látható problémákra keresett megoldást. Foglalkozott a mezőgazdasággal, a kis- és nagyiparral, a bankokkal, a szövetkezetekkel, közoktatással, népműveléssel, közhivatalokkal, magántisztviselőkkel, az egyházakkal, a helyi közigazgatással, az adókkal, az igazságszolgáltatással, a szabad foglalkozásokkal, a törvényhozási képviselettel és a nemzeti színek használatával. Ebben a formában jelezte azt is, hogy a román kisebbség képviselői számára a nemzetiségi politika kiterjedt lénye-gében minden kérdésre. Ugyanakkor a legsürgetőbbnek nagyon is praktikus problémákat láttak, a félelmek eloszlatását. A szülőket az iskolák sorsát, a parasztokat a földreform során szerzett földjeik jövőjét, a nyugdíjasokat a járandóságuk kifizetését illetően kellett megnyugtatni, biztosítani kellett a vetőmagot, a határ átlépését a gazdák számára.

A memorandum pontjai közül érdemes kiemelni azokat, melyek a későbbiek során a legfontosabbnak bizonyultak. Kérték a földreform során kiosztott kisbirtokok megőrzését, és azt, hogy az állam tartózkodjon mindenféle telepítéstől. Ezzel szemben elfogadták volna a román telepek felszámolását, ha maguk a telepesek ezt kívánják. Az alapfokú oktatást egyházi kézbe kívánták helyezni, a középiskolák sorában román nyelvű szakképző iskolák alapítását kérték. A „nemzeti tárgyak” (történelem, irodalom, földrajz) oktatása román nyelven történjen, valamint tanítsák Románia földrajzát és történelmét is. Vezes-sék be a magyar, a román és a német nyelvek tanítását minden erdélyi középiskolában – javasolták. Felvetették egy román egyetem vagy párhuzamos tanszékek létrehozását. A kérések közt volt, hogy a román többségű területekre román hivatalnokokat nevezzenek ki, és minden erdélyi tisztviselőtől követeljék meg a három erdélyi nyelv ismeretét. A járások nemzeti kikerekítésére is javaslatot tettek, egyúttal román közigazgatású megyék kialakításával, máshol az etnikai arányosság elvének figyelembe vételével. A román falvakban pedig román polgármesterek (bírók) kinevezését szerették volna elérni. Végül említésre érdemes még az a kérés is, hogy a magyar jelvényekkel egy időben szabadon használhassák a nemzeti színeket (de nem más államok lobogóját).

A javaslat nem csak a bukaresti elképzelésekhez képest tűnhetett mérsékeltnek, hanem szerzői láthatóan arra is ügyeltek, hogy bizonyos érzékeny kérdéseket – például az állam-szerkezetet, az állam egységét, az autonómiát – ne érintsenek. Ehelyett inkább a magyar kisebbség két világháború közti követeléseinek egy részét tették magukévá, valamint a

Egry Gábor 104 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

dualizmus korának egyes elgondolásaihoz nyúltak vissza. Az persze elég egyértelmű, hogy összességében nehezen elfogadható intézkedéscsomagot jelentett. Egyes elemei azonban szinte biztosan megtermékenyítően hatottak a miniszterelnök elképzeléseire, még ha esetleg a saját képére formálva terjesztette is elő azokat.

Hatása talán leginkább az észak-erdélyi politikát – és ezen belül a nemzetiségi politikát is – megalapozó, 1940 októberében tartott erdélyi értekezleten mérhető le. A tanácsko-záson Teleki, a kormányzat szakpolitikusai, néhány megkerülhetetlen személyiség (pl. Bethlen István és Ravasz László) és az erdélyi magyar elit vitatta meg a teendőket.24 Noha a fő probléma nem a kisebbségpolitika volt, a hozzászólásokból, Teleki megjegyzéseiből mégis kibontakozott annak néhány lényeges eleme is.

Ezek – nem meglepő módon – egybeestek a román memorandum legfontosabb pont-jaival is. Néha még az is „igazodott” az észak-erdélyi román javaslatokhoz, ami fel sem merült. Így például a résztvevők osztották azt a nézetet, hogy a megelőző két évtizedben nagyon sok olyan változás történt, amelyekhez a nemzetiségpolitikának igazodnia kell, de az államszerkezet átalakításának lehetősége fel sem merült. Sem a Manuilă pontjai közt szereplő népcsoport-berendezkedés formájában, sem az autonómia vagy a decent-ralizáció képében. Kárpátalja autonómiája ekkor már lekerült a napirendről, az állam egységét ebben a formában nem kérdőjelezték meg, és Teleki Erdély általa is fontosnak tartott sajátosságait sem a közigazgatás keretei között tervezte érvényre juttatni. He-lyette tanácsadó és tanácskozó testületeket hozott létre, mint az Erdélyrészi Gazdasági Tanács. Ugyanakkor Teleki azt is elvetette, hogy a nemzetiségi politikának közvetlenül a megelőző 22 év tapasztalataira kellene épülnie és azokra reflektálnia. Pedig ezt az igényt nem csak a román memorandum fogalmazta meg széleskörű kisebbségi jogok biztosítása érdekében, hanem erdélyi magyar politikusok is, éppen ellenkező előjellel. Az értekezleten Paál Árpád állt ki a leginkább nyíltan amellett, hogy a nemzetiségpolitika célja nem lehet más, mint két évtized jóvátétele.25 Vele szemben Teleki – saját, türelme-sebb elképzeléseit védelmezve – azt emelte ki, hogy a magyar állameszme ezer éves, a magyar nemzet küldetése szintén, ilyen történelmi hagyományok mellett hiba lenne a kisebbségpolitikát alárendelni az elmúlt éveknek, és eljátszani a kárpát-medencei vezető szerep lehetőségét azzal, hogy elidegenítik a nemzetiségeket.

Mindazonáltal az értekezleten meglepően keveset foglalkoztak a szó szoros értel-mében vett nemzetiségi politikával.26 Mind a megszólalók, mind a miniszterelnök az erdélyi magyarok megerősítése, integrációja felől közelítette meg a problémát, és ennek részeként foglalkozott a nemzetiségekkel − elsősorban, de nem kizárólag a románokkal. Ez a megközelítés a legfontosabb kérdések meghatározásában egybeesett a román me-morandumok súlypontjaival, mindenekelőtt a földreform és az egyházak fontosságának megítélésében. Csakhogy amíg a románok meg akarták őrizni az 1918 óta bekövetkezett változásokat, a megjelentek azok olyan korrekcióját tartották fontosnak, ami újra a ma-gyarok kezébe adja a földet, megerősítve ezzel azt a földműves réteget, amely a nemzet erejének letéteményese.27 Ezzel szoros összefüggésben fel akarták számolni az ortodox és görög katolikus egyházak megszerzett pozícióit: birtokait, templomait. Az oktatás és az iskolán kívüli nevelés kérdése kapcsán is azt emelték ki, hogy ezek révén, a magyar történelem, irodalom és földrajz tanítása segítségével kell elérni, hogy a románok lojálisak legyenek és magukénak érezzék Magyarországot.28 Szóba került még a templomok átala-kítása vagy lebontása, a középületek külsejének megváltoztatása is,29 továbbá mérlegelték

Egry Gábor 105 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

annak lehetőségét, hogy miként vonhatnák ellenőrzésük alá a hatalomváltás és az ezzel járó gazdasági problémák miatt bajba került román szövetkezetek egy részét.

Fontos látni, hogy a kulcskérdések mibenlétének azonos megítélése éppenséggel nem a közeledést, hanem inkább a távolodást szolgálta, a célkitűzések különbsége miatt. A magyar elképzelések változtatni kívántak a meglévőn, a román szándékok annak fenntartására irányultak. Ráadásul a nemzetiségi politika alanyaként mindenekelőtt a megnyerhetőnek gondolt falusi tömegek jelentek meg. Ennek megfelelően, az esetleg meglévő jó szándék ellenére sem volt elképzelhető a román elit és a magyar politika meg-egyezése. Ha Teleki, amint azt Liviu Lăzar állítja, az értekezlet idején pontosan ismerte a román elképzeléseket, akkor azzal is tisztában kellett lennie, hogy az általa is felvállalt politikához a románok vezetői nem nyerhetők meg. Viszont úgy tűnik, mind ő, mind társai elképzelhetőnek tartották ezt a „nép” esetében. Mikó Imre egyenesen azt állította, hogy a falvak lakóit pusztán a jó közigazgatás és közellátás megnyeri Magyarországnak, azonban „a nacionalizmus korában a lehetetlenségek közé tartozik” ezt elérni egy olyan középosztály esetében, ami egy másik államra tekinthet sajátjaként.30

A magyarosítás politikai programja fel sem merült, azt lényegében egyöntetűen hibának tartották, helyette valamilyen megengedő hozzáállás lehetőségét és fontosságát hang-súlyozták. A domináns vélemény szerint, ha ezt sikerül tudatos neveléssel kombinálni, akkor lehetőség nyílhat a románok megnyerésére. Ehhez persze szükséges a nemzetisé-giek – illetve intézményeik – ellenőrzése is. A lojalitás és hűségre nevelés célkitűzése jól illeszkedett az állameszme magyarságközpontú jellegéhez. A magyar hivatást meg-testesítő és egyidejűleg azt szolgáló állam ilyen értelemben nem is nemzetiségpolitikát folytatott, hanem magyarságpolitikát. A magyarok helyzete megerősítésének rendelte alá a nemzetiségi kérdést is. A nemzetiségek helyzete, jövője, jogai és lehetőségei attól függtek, mennyire erősödik meg a magyarság, illetve a kormány milyen intézkedéseket tart ehhez szükségesnek. Úgy látszik, Észak-Erdélyben az integráció – nem függetlenül a kölcsönösségi politika kezdetétől – hamar lekerült a napirendről, helyette a kisebbsé-giek ellenőrzése és megnyerése került előtérbe. (Ennek jó példája a pártatlan és román nyelven folytatott közigazgatás előnyeinek kiemelése is.)31 Ennek során gesztusokra is sor került.

Volt még egy kérdés, a telepítéseké, ami szinte emblematikusan mutatta, milyen szo-rosan összefonódik a nemzetiségi politika a magyarság megerősítésével. Az értekezlet résztvevői mind egyetértettek azzal, hogy a Regátban élő magyarokat – gyorsan vagy fokozatosan – Magyarországra kell telepíteni. Nem csupán a Bukarestben és más város-okban (Brăila, Galaţi) élőket, hanem a bukovinai székelyeket és a moldvai csángókat is. Ezzel egy időben amellett szálltak síkra, hogy a székelyek népességfeleslegét viszont nem lenne szabad Erdélyen kívülre terelni. Minden együtt volt tehát ahhoz, amint azt többen sejttették32 vagy éppen ki is mondták,33 hogy a telepítésekkel a magyarságot erősítsék meg. Akár egyes, már létező falusi közösségek kiegészítésével, akár a szórványterületek benépesítésével.34

Egry Gábor 106 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

A gyanú árnyékában?

Noha Teleki 1941 áprilisában véget vetett életének, és utódai jóval kisebb teoretikus igénnyel közelítettek a nemzetiségi kérdéshez, a nemzetiségi politika lényegében az általa lefektetett vonalon haladt tovább. (Erről gondoskodott a szakpolitikusok és szakértők folytonossága is.) Emellett mind Bárdossy Lászlót, mind Kállay Miklóst ugyanaz az állameszme mozgatta, a magyarság vezető szerepét kívánták kiteljesíteni. Ennek meg-felelően a nemzetiségpolitika koncepciója is megmaradt, gyakorlata viszont jelentős mértékben függött a helyi közegektől.

A fentebb már említett gesztusok mindenekelőtt az oktatás területére terjedtek ki. Mint azt láttuk, ez a román kérések sorában is helyet kapott, azonban a magyar fél a kívánságokat csak részben teljesítette, főként az oktatás nyelvére vonatkozóakat. Így ke-rült sor a román nyelv kötelező tárgyként való bevezetésére a középiskolákban, az elemi iskolai román nyelvű oktatás fenntartására az állami iskolákban (a VKM 24.024/1940. sz. rendelet kimondta, hogy a lakosság nyelvén kell tanítani, ahol a község vegyes nyelvű, ott párhuzamos osztályokban), a román nyelven értő tanítók széles körű alkalmazására. Igaz ezek jelentős része, kb. kétezer fő magyar volt, miután csak 861 román tanító tett fogadalmat.35 Nem került ellenben sor a román középiskolai oktatás igényként megfo-galmazott bővítésére: négy egyházi középfokú oktatási intézmény (három tanítóképző, egy háztartási iskola) mellett kizárólag román nyelvű állami középiskola csak Naszódon működött. Ezek mellett négy gimnáziumi tagozat és két polgári iskolai tagozat volt elér-hető. Összességében tehát tizenegy különböző típusú középiskola kínált román nyelvű képzést.36

A közigazgatásban községi szinten számos román tisztviselőt, vezetőt alkalmaztak, és úgy tűnik, a román lakosságú falvakban a községi bírók is elsősorban románok vol-tak. A rendelkezéseket többnyire két nyelven tették közzé.37 Ugyanakkor a városokból a román nyelv kiszorult, nem függetlenül azok etnikai arculatának megváltozásától. Bizonyos szimbolikus engedményekre is sor került, a román nemzeti színek viselését is engedélyezték (ez is része volt a román kéréseknek), de a helyi magyarok ezt sokszor sérelmezték. Így aztán a hatóságok szerették volna arra ösztökélni a románokat, hogy inkább tekintsenek el az ilyen jellegű demonstrációktól.38

Az egyházak esetében volt a politika a legkevésbé megengedő. Az 1918 után román állami kézbe adott iskolák visszaszármaztatására vonatkozó kívánság merev elutasításba ütközött. A lelkészek, főként az ortodoxok hatósági megfigyelése általános gyakorlat volt. Számuk amúgy is jelentősen csökkent: 368 ortodox pap közül csak 204-en jelentkeztek a hatóságoknál, ami nyilvánvalóan nem csak azzal függött össze, hogy nem egy ízben valóban erőszakos magatartásuk miatt maguk is számítottak a megtorlásra, hanem a bevonulás során papok ellen elkövetett atrocitások, gyilkosságok terjedő híreivel és rémhíreivel is.39 A legrosszabbul a templomok jártak. Ezeket, főként ott, ahol nem voltak jelentős számban hívek, tudatosan elhanyagolták, esetenként a közlekedés biztonságára hivatkozva le is bontották.40

A legfontosabb kérdés mindazonáltal kezdettől fogva a nemzetiségiek megbízhatósága volt. Ezt legtöbbször a magyar nyelvtudással azonosították; azt, aki beszélt magyarul – bármilyen okból – nem egyszerűen könnyebben elfogadták, hanem alkalmasnak látták arra is, hogy a fentebb említett magyarhű, államhű népnevelést is segítse. Ezt illetően tanulságos Szeremley Ákos jelentése. Szeremleyt a katonai közigazgatás mellé rendelték

Egry Gábor 107 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

ki tanácsadónak tanügyi kérdésekben. Lelkiismeretesen végigjárta Szatmár és Máramaros megyéket, hogy felmérje az iskolák és a tanítók állapotát.41 Örömmel regisztrált min-denkit, aki tudott magyarul, román tanítókról tett megjegyzései közt ilyeneket találunk: „látszik, hogy házukban akkor is ápolták a magyar nyelvet, amikor tilos volt”.42 Javaslatai elsősorban akörül forogtak, miként lehetne a tanítók megfelelő kiválasztásával gondos-kodni a gyerekek célzatos neveléséről. Felvetette, hogy ki kellene cserélni a tanítói kart, a fiatal románokat magyar nyelvtanulás ürügyén magyarlakta területekre helyezni és ott felejteni, Erdélybe románul tudó magyarokat hozni. Szeremley elképzeléseiben a nem-zetiségpolitika formálóinak gondolatait is felismerhetjük. A térségi, járási központokban több magyar tanítót javasolt, mint románt, hogy ezeken a településeken a magyar tanító magyar szellemben nevelje a román gyerekeket. Viseljenek Bocskai-sapkát, a napot kezdjék zászlófelvonással és zárják annak bevonásával. Az óvodában minden tárgyon legyenek magyar színek, az óvónő magyarul beszéljen. Kétségeit is kifejezte a tanítók felkészültségét illetően, hiszen a helybéliek nem tanultak magyar történelmet, nincsenek kellő irodalmi ismereteik. Egy népszerű történeteket tartalmazó kötet összeállításával segítette volna őket.43

A feladat ellátásában az iskola mellett komoly szerepet szántak az ifjúsági szerve-zeteknek is. Már az erdélyi értekezleten is felmerült, hogy a leventeszervezet szerepét erősítenék. A leventék megszervezése el is kezdődött, és a kormányzat törekedett rá, hogy legyenek román nyelvű leventeoktatók, ne csak magyarok. Azt is belátták, hogy a magyar leventeoktatók önkénye, erőszakoskodása ellentétes hatást válthat ki, ezért az ezzel kapcsolatos panaszok kivizsgálására és orvoslására törekedtek.44

Mindez azt is elárulja, hogy az állameszmében megjelenített és a nemzetiségpolitika céljául kitűzött hűség nem pusztán állampolgári lojalitást jelentett, hanem jóval többet. A cél a magyar történelemfelfogás elsajátításával, a magyar nyelvtudás lojalitás-kritéri-umként kezelésével az volt, hogy a Magyarországon élő románok egyre inkább román anyanyelvű magyarként azonosítsák magukat, és természetesen minél inkább kétnyelvűvé váljanak. Ez egybevágott azzal az elképzeléssel – és gyakorlattal – is, hogy a középosztály helyett inkább a népet kell megnyerni.

Mindennek tükrében érthető és értékelhető a gyanakvás, amivel a közigazgatás azokat kezelte, akik nem illeszkedtek be a felkínált keretek közé Már említettem, hogy leginkább az ortodox és görög katolikus papok voltak a hatóságok figyelmének tárgyai, és persze a fentebb említett okokból a tanítók.45 Az utóbbiak esetében olyan gyerekcsínyek is közigazgatási fellépésre adhattak okot, mint amikor a kormányzó képén valaki kiszúrta volna Horthy szemét.46 Az előbbieknek sokszor minden lépése gyanút keltett. Kiváló példája ennek Ládán János révi (Vadul Crişului) ortodox pap, akit 1940. szeptember elején helyeztek át a faluba egyházi felettes hatóságai. Ládánt folyamatos megfigyelés alatt tar-tották, de a hatóságok enélkül is számos bejelentést kaptak róla. Ezek szerint nem tartott istentiszteletet a kormányzó születésnapja alkalmából, sem pedig március 15-én, továbbá arra bujtogatta a falu román lakosait, hogy román nyelvű iskola vagy tagozat beindítását kérjék, valamint rendszeresen felkereste a nagyváradi román konzulátust és kisebbségi panaszokat juttatott el hozzájuk. Felmerült, hogy kapcsolatokat tart fenn a faluhoz közel húzódó határon keresztül, és Romániából származó propagandát terjeszt.47

Mindezek nem csak a helyi panaszosok, hanem az alsóbb szintű hatóságok szemé-ben is problémát jelentettek, ám Ládán ügye egészen magas szintig eljutott. A felsőbb szervek viszont úgy értékelték, nincs bizonyíték arra, hogy a pap valóban államellenes

Egry Gábor 108 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

tevékenységet folytatna. Noha kétségtelenül nem tűnt a magyar uralom elszánt hívének, tettei nem sértettek szabályokat.48

Ha a konkrét eset általánosabb tanulságait tekintjük (számos olyan üggyel együtt, melyek során alsóbb hatóságok lépései kerültek magasabb szintre), feltűnő, hogy a ro-mánokkal közvetlenül érintkezők kiindulópontja a gyanakvás volt. A hűség és lojalitás olyan jellegű kinyilvánítását várták – és némelyek ki is akarták ezt kényszeríteni –, mint ami a magyarokra volt jellemző. Ami nem egyezett meg ezzel, az gyanút keltett, a gyanú pedig akciót szült. Viszont a felsőbb szervek – noha a gyanakvás tőlük sem volt idegen – nagyon sokszor visszafogták az alsóbb szintű hatóságokat, felülbírálták azok értékelését, és megakadályozták, vagy legalább kivizsgálták önkényes akcióikat. Ebben természetesen szerepe volt annak is, hogy a 2. bécsi döntés után a tiszti vegyes bizott-ságok és két, külön erre a célra kiküldött vizsgálóbizottság formájában a kisebbségvé-delem nemzetközi szervezetei is létrejöttek. Ezek folyamatosan figyelemmel kísérték a sérelmeket, egyúttal a mögöttük álló Olaszország és Németország súlya és diplomáciai lehetőségei azt is biztosították, hogy a két kormány valóban megpróbálta visszafogni saját közegeit.49 De bizonyosan szerepet játszott az is, hogy a nemzetiségi politika ki-dolgozói bíztak abban, hogy megfelelő, korrekt politikával képesek lehetnek megnyerni a románok tömegeit Magyarországnak.

Ugyanakkor az is világos, hogy helyi szinten ezek a megfontolások sokkal kisebb teret kaptak. A felsőbb hatóságok visszafogott hozzáállása nemegyszer ütközött a lakosság fellépésével. A magyar lakosság időről időre megkérdőjelezte a románok jogait, elége-detlenül szemlélte intézményeiket, sőt helyi vezetőik időnként arra is kísérletet tettek, hogy erőszakkal állítsák helyre az 1918 előtti helyzetnek megfelelő viszonyokat. Igaz, ebben nem feltétlenül kaptak segítséget az állami szervektől,50 de azért társra lelhettek a közigazgatás helyi közegeiben is. Ezek a helyi viszonyok akár faluról falura is változ-hattak, ám az elég nyilvánvalónak tűnik, hogy a kormányzat mindenhol elsősorban a nyugalom fenntartásában volt érdekelt.

Magyarságpolitika nemzetiségi politika helyett: a konszolidáció reménytelensége?

A magyar nemzetiségi politika tehát szorosan összefüggött az állameszme és az állam-szerkezet kérdésével. Noha az előbbi esetében nem beszélhetünk teljes konszenzusról, a politikai életben jelentős befolyással bírók − a konzervatív liberálisoktól az organikus nemzeti megújulás hívein át a népiség képviselőiig − abban egyetértettek, hogy a ma-gyarságnak a történelem ezer évével igazolható küldetése van a Kárpát-medencében. Ez a küldetés magában foglalt valamiféle vezető szerepet is, és tekintettel annak területi vonatkozásaira, egyúttal azt is jelentette, hogy a magyarok állama szükségszerűen több nemzetiséget foglal magában. Ugyanakkor 1940 végére eldőlt, hogy az államszerkezetben nem lesznek olyan jelentős változások, melyek ehhez a tényhez igazodnának, vagyis a nemzetiségeknek nem lesz kollektív jogállása.

A nemzetiségpolitika feladata mindezek alapján a magyarság küldetésének kiteljesítése, szolgálata volt. A visszacsatolt területeken ez a magyarok megerősítését és a megelőző két évtized változásainak korrekcióját jelentette. Ennek rendelődött alá a nemzetiségi kérdés, és csak olyan politika jöhetett szóba, amely ezt segítette. Mindazt, amit a két vi-lágháború között a magyar kormányzat keretei közt vagy a kisebbségi szerveződésekben

Egry Gábor 109 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

megfogalmaztak autonómiáról és kollektív jogokról, most ezzel ellentétesnek látták. Sőt, még a viszonylag mérsékelt – az államszerkezet problémáját nem feszegető – igényeket is csak részben voltak hajlandóak kielégíteni. Ugyanakkor a korszak nemzetiségpolitikára valóban befolyással bíró szereplői úgy értékelték, hogy az asszimiláció nem járható út, ahogy az 1918-as viszonyok teljes helyreállítása sem, és olyan megoldást kell találni, ami közelebb hozza a románokat a magyarokhoz. Ennek célcsoportja nem a román nemzeti közösséget szervező és vezető román elit volt − a velük kezdeményezett tárgyalások hamar megszakadtak –, és néhány gyakorlati kérdés, például a szövetkezetek problémája kivételével ők is a passzivitást választották. Helyettük a román népet próbálták megnyerni. A pártatlan és emberséges közigazgatás, az iskolai és a községekben viszonylag kiterjedt közigazgatási nyelvhasználat, néhány szimbolikus engedmény mellett a népnevelés szol-gálta volna ezt a célt. A nyelvi asszimiláció helyett inkább az önazonosság átalakítása lett a nemzetiségi politika célja.

Ebben a keretben a hűség és a lojalitás, valamint ennek kifejezése kapott nagy je-lentőséget. A magyar nyelv használata, a magyar történelem és irodalom ismerete, az ünnepekhez való viszony a magyarok iránti lojalitás vagy a magyarság kínálta keretek elutasítása ellentétpárjában nyert értelmet helyi szinten is. Ez a közigazgatási csatornákon keresztül eljutott a politikát alakítók szintjére is. Ők maguk sem feltétlenül bizalommal viseltettek a románság bizonyos csoportjai – az értelmiség, a tanítók és a lelkészek – iránt, de a problémát elsősorban a népnevelés révén látták megoldhatónak, nem pedig egyszerű közigazgatási lépésekkel.

Mindezek eredményeként a szó átfogó értelmében vett és egységes szakpolitikaként felfogott nemzetiségi politikáról aligha beszélhetünk a vizsgált időszakban. (Ami nem azt jelenti, hogy részkérdésekkel ne foglalkoztak volna nagyon is alaposan.) Valójában magyarságpolitika folyt, ennek célja a magyarság megerősítése volt. Kiváló példája ennek a szociálpolitika és a szórványpolitika összefonódása,51 vagy az ONCSA észak-erdélyi története,52 vagy a telepítések problémája. Ennek következtében azonban hamar világossá lett, hogy a nemzetiségi politika lehetőségeinek legerősebb korlátja a magyarságpolitika: minden, ami a magyarok megerősítésével ellentétes, nem kívánatosnak minősült vagy minősülhetett. Egyfajta tükörpolitika alakult ki, ami nem is a nemzetiségekkel foglal-kozott – ezen a téren elsősorban a konfliktusok megszüntetésére törekedett –, hanem a magyarokkal.

Ez nagyjából megfelel annak a fordulatnak, amit Bárdi Nándor a kisebbségi magyar elit szemléletváltásaként ragadott meg. Eszerint a Magyarországra került kisebbségi ve-zetők elsősorban hatalmi kérdésként tekintettek a kisebbségi kérdésre, amit a magyarság megerősödése old majd meg, olyan módon, hogy nem lesz esély egy 1918-hoz hasonló változásra.53 Ezt egyúttal olyan társadalmi reformként fogták fel, ami egybeesett Teleki Pál társadalomszervező elképzeléseivel is. Benkő Levente ezzel szemben azt hangsú-lyozza, hogy egy esetleges konszolidációt főként a nemzetközi fejlemények és a Dél-Er-délyből kiindult kölcsönösségi nemzetiségi politika akadályozott meg. Figyelembe véve az állameszme, a nemzetiségi politika és a gyakorlat összefüggését és viszonyrendszerét, a magyarság középpontba állítását, inkább az tűnik valószínűnek, hogy a konszolidá-ció – ezalatt nem pusztán a nyugalmas viszonyok megteremtését, hanem a kisebbségi közösségek betagozását is értve – eleve lehetetlen volt. A kisebbségi elit kívánságai és a magyar politika ajánlata csak részletekben találkozott egymással, még akkor is, ha Teleki tagadhatatlanul megpróbált néhány kulcskérdésben – akár egyoldalúan eljárva is – komp-

Egry Gábor 110 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

romisszumnak felfogható megoldást találni. A kölcsönösségi politika kezdete legfeljebb annyiban járult ehhez hozzá, hogy az eleve reménytelennek tűnő megbeszélések végleg megszakadtak, és a románok tudatosan is vállalták a passzivitást. A magyar politika a nép megnyerése révén éppen annak az elitnek a megkerülésére törekedett, amely egyedül lehetett képes alkura. Mindezek tükrében ilyen rövid idő alatt a konszolidáció nehezen volt elképzelhető, legfeljebb a Teleki által sokat emlegetett történelmi távlatban.

Jegyzetek

1 Benkő Levente: Magyar nemzetiségi politika Észak-Erdélyben (1940–1944). Pro Minoritate, 2003/Ősz, 7–41., 7. o.

2 Bárdi Nándor: A múlt, mint tapasztalat. A kisebbségből többségbe került erdélyi magyar politika szemléletváltása, 1940–1944. In Czoch Gábor – Fedinec Csilla (szerk.): Az emlékezet konstrukciói. Budapest, 2006, Teleki László Alapítvány, 237–293. o.

3 Ablonczy Balázs: Teleki Pál nemzetről és társadalomról – a visszacsatolások előtt és után. In Fedinec Csilla (szerk.): Nemzet a társadalomban. Budapest, 2004, Teleki László Alapítvány, 149–162. o.; Uő: Teleki Pál. Budapest, 2005, Osiris, különösen 456–476. o.

4 L. Balogh Béni: A román−magyar viszony és a nemzetiségi kérdés, 1940–1944. PhD-disszertáció. ELTE BTK, 2009.

5 Holly Case: Between States. The Tranylvanian Question and the European Idea. Stanford, 2009, Stanford University Press.

6 Uő: A City Between States: The Transylvanian City of Cluj-Kolozsvár-Klausenburg in the Spring of 1942. A dissertation submitted to the Department of History and the Committee of Graduate Studies of Stanford University in partial fulfillment of the requirements for the degree of a Doctor of Philosophy in History and Humanities. 2004.

7 Hámori Péter: Magyar társadalomszervezési kísérletek Észak-Erdélyben. Korall 18. (2004), 65–97. o.

8 Az 1930-as és az 1941-es népszámlálás adatait nem csupán az adatfelvétel módszereinek különbözősége miatt nem lehet közvetlenül összevetni egymással. 1940 szeptemberében nagyarányú népvándorlás indult meg Erdély két része, valamint Magyarország és Észak-Erdély között. Ennek hatásait a következő népszámlálás időpontjáig csupán becsülni tudjuk.

9 Ravasz László: Erdély. Magyar Szemle, XXXIX. k., 4. (158.) sz, 1940. október, 225–230. o.; Bárdi: A múlt, mint tapasztalat… i. m.

10 Bárdi: A múlt, mint tapasztalat… 267. o.11 Háromszék megye Magyarországhoz csatolt részéből az ottani románok 30%-a menekült el.

Arhivele Naţionale Istorice Centrale (a továbbiakban: ANIC) Ministerul Propagandei Naţionale, V. Informaţii, dosar 1022.

12 Tóth Pál Péter: Szórványban… Hozzászólás Vetési László vitaindító írásához. In Magyar Kisebbség, 2000. 3. sz. http://www.hhrf.org/magyarkisebbseg/0003/m000304.html (Letöltve: 2005. 12. 05.)

13 Ablonczy: Teleki Pál… i. m.14 Mikó Imre: Erdély és a nemzetiségi kérdés II. Ellenzék, 1942. december 24. 7. o.15 Bárdi: A múlt, mint tapasztalat. … 268. o.16 Uo. 270. o. Lásd még Egry Gábor: Az erdélyiség „színeváltozása”. Kísérlet az Erdélyi Párt

ideológiájának és identitáspolitikájának elemzésére, 1940–1944. Budapest, 2008, Napvilág Kiadó.

17 Megemlítendő még az is, hogy Teleki Pált olykor romantikus erdélyiségtudata is arra ösztönözte, hogy a közigazgatást emberséges fellépésre ösztönözze. Ablonczy: Teleki Pál nemzetről és társadalomról… i. m.

Egry Gábor 111 Nemzetiségpolitikák és gyakorlatok

18 A katonai közigazgatás nemzetiségpolitikai tevékenységére lásd Sárándi Tamás alapos tanulmányát ebben a számban.

19 ANIC Fond Emil Haţieganu, dosar 21. 19–21. f.20 Uo. 7–16. f.21 Uo.22 Uo. 5. f. Sabin Manuilă összefoglalója az észak-erdélyi románok szükséges és kívánatos jogairól.

Bécs, 1940. augusztus 30.23 Uo. 7–8. f.24 Az értekezletről bővebben lásd Bárdi: A múlt mint tapasztalat… 263–267. o.; Ablonczy: Teleki Pál

nemzetről és társadalomról… 164–166. o.; Egry: Az erdélyiség „színeváltozása”… 68., 139. o. A jegyzőkönyv megtalálható MOL K 28, 267. cs. [A továbbiakban: Erdélyi jkv.]

25 Lásd Bárdi: A múlt, mint tapasztalat… i. m. Továbbá Erdélyi jkv. Ezt Tusa Gábor később úgy összegezte, hogy a magyar kisebbség legfontosabb tapasztalata szerint a kisebbségi kérdés pusztán hatalmi kérdés. Bárdi: A múlt, mint tapasztalat… 249–250. o.

26 Uo. 263. o.27 Bethlen István hozzászólása Erdélyi jkv. 110. f., Toldalaghy Mihály hozzászólása 118–120. f. 28 Valamint azt is, hogy az erdélyiek ilyen téren kialakult hiányosságait is pótolják.29 Kiss Elek hozzászólása, Erdélyi jkv. 137., Teleki Pál hozzászólása 139. f.30 Idézi Bárdi: A múlt mint tapasztalat… 272. o.31 Ablonczy: Teleki Pál nemzetről és társadalomról … i. m. 32 Lásd Mikó Imre vagy Teleki megjegyzéseit. Erdélyi jkv. 145. f. 149–150. f.33 Uo.34 A Kisebbségpolitikai Ügyosztályon ezzel kapcsolatban részletes tervek is készültek. Lásd

Szabados Mihály: A hazai és külföldi magyar szórványok és szórványmagyarok számadatai. Jakabffy Elemér Alapítvány (a továbbiakban: JEA) Kortörténeti Gyűjteménye, Kolozsvár, K5; Uő: Magyarország népcsere lehetőségei a béketárgyalásokon. JEA K13.

35 Benkő: Magyar nemzetiségi politika… 21–23. o.36 Uo. 37 Uo. 13. o.38 Uo. 14. o. Egyébiránt ez lényegében az 1914-es állapot felelevenítése volt. Lásd Sándor József

belügyminiszter vonatkozó rendeletét 8400/1914. számmal. 39 Benkő: Magyar nemzetiségi politika… 17. o. 40 Uo. Figyelemre méltó, hogy a közlekedés akadályozását a templomok bontásának okaként már

Teleki is említette az erdélyi értekezleten. Erdélyi jkv. 139. f.41 Jelentése megtalálható MOL P 1077 Keleti Akció, 19. kötet, 72–88. o.42 Uo. 77. o. Pop János falusugatagi román tanítóról. 43 Uo. 80–81. o.44 MOL K 28 83. cs. 138. t. 1942 O 18846 3–4. f.45 Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a rendőrség a gyanúsnak ítélt román középosztálybeliekkel

olykor éppen olyan kegyetlenül járt el, mint minden államellenesnek tartott személlyel.46 MOL K 28 83. cs. 138 t. 1943 O 27942 2. f.47 MOL K 28 83. cs. 138. t. 1942 O 18846 5–21. f.; A román diplomatákkal fenntartott kapcsolatokra

ál ta lában panaszkodtak a magyar hatóságok. Benkő Levente: Magyar nemzetiségpolitika… i. m. 20.48 MOL K 28 83. cs. 138. t. 1942 O 18846 10. f.49 Holly Case: Between States… i. m. 150–174.; L. Balogh Béni: A román−magyar viszony… i. m. 50 MOL P 1356, Teleki Béla hagyatéka. Hegyi Mózes református lelkészt a főszolgabíró akadályozta

meg abban, hogy erőszakkal áttérítsen görög katolikusokat.51 Tóth Pál Péter: Szórványban. A magyar és a vegyes (magyar-román, román-magyar) családok

helyzete Észak-Erdélyben 1942–1944 között. Budapest, 1999. Püski52 Hámori: Magyar társadalomszervezési kísérletek Észak-Erdélyben… i. m. 53 Bárdi: A múlt, mint tapasztalat… i. m.; Egry: Az erdélyiség „színeváltozása”… i. m.

Limes 113 Szemle

A délszláv államról a tények tükrében*

Bíró László neve jól ismert a délszláv állammal foglalkozók körében, számos cikket publikált, előadást tartott, a téma kiváló kutatója. E könyvében is igen ala-posan, tényszerűen foglalta össze a délszláv államról összegzett ismereteit. Impozáns és meggyőző az a szakirodalmi tájékozottság, amely a szöveg megírását eredményezte, és tiszteletet parancsoló az az adatmeny-nyiség, amelyet átnézett és felhasznált. Hiánypótló munkát írt, hiszen ahogy ezt említi is (90. lábjegyzet), a délszláv állam eseménytörténetét ugyan már többször fel-dolgozták, ilyen formában azonban eddig nem foglalkoztak a délszláv állam bemu-tatásával. Következetesen kerüli, hogy az eseménytörténettel foglalkozzon, noha lehet, munkája legértékesebb része lenne, ha az adatok alapján új megvilágításba helyezi azt. Hasonlóan lényeges megköze-lítésében, hogy nem a magyar kisebbség szempontjából vizsgálódott, hiszen ennek is van már irodalma. Ezzel az időszakkal különösen azért fontos foglalkozni, miként azt a szerző is kiemeli, mert az „első Jugo-szlávia” korszaka ideológiai megfontolások

miatt nem kapott elég figyelmet az ún. „má-sodik Jugoszlávia” fennállásának évei alatt. Hiánypótló tehát ez a könyv, különösen a magyar nyelvterületen.

Problémát jelent azonban, hogy nem gondolták végig, egy jól szerkesztett adattárat állítanak-e össze, vagy pedig a korszak olvasmányos bemutatását vállalják. Egy-egy fejezet vagy részlet igen izgalmas, azután a szöveg elszürkül és nehezen olvas-ható a sok statisztikai adat miatt. A szöveg általában akkor lendületes és olvasható, amikor a szerző az előzményekről ír, és az egyes összefüggésekre próbál rávilágítani, pl. amikor Szerbia 1918 előtti történelmé-hez nyúl vissza. Azonban gyakran elakad, amikor a statisztikai adatokat csak ismer-teti, de nem elemzi. Az adatgazdagság és az olvasmányosság akkor egyeztethető össze, ha gondosan tagolják a szöveget, és ha végiggondolják a fejezetek tartalmát, alfejezetekre osztását, és azt, hogy mit érdemes elmondani a szövegben és mit ábrázolni rajzokkal, táblázatokkal.

A könyv használhatóságát ezért csök-kenti a szöveg tagolatlansága, így a szöveg egészében véve nem eléggé olvasmányos, ugyanakkor nem is kézikönyv, ill. adattár, amit a kutató és a laikus időről időre elő-vesz, hogy valamit gyorsan megtaláljon. A szerző gyakran a statisztikai adatok sűrű

* (Bíró László: A jugoszláv állam 1918–1939. História könyvtár, monográfiák. Budapest, 2010, MTA Történettudományi Intézete)

Limes 114 Szemle

erdejébe viszi az olvasót, s ritkán próbálja saját következtetéseit kifejteni, pedig ez fontos lenne, mert alig van olyan ember, aki ilyen alaposan ismerné a délszláv állam két világháború közötti történetét.

A szerző logikusan építkezve ad leírást a délszláv államról. Először a természeti viszonyokat, majd a társadalom alapvető jellemzőit vizsgálja meg, hogy ezután rátérjen az ország jogi architektúrájára, s végül a gazdaságot és az oktatáspolitikát vizsgálja. A könyvben hosszasan taglalja az ország megalakulását, s ez a könyv egyik izgalmas és érdekes fejezete, adatok tekin-tetében pedig minden eddigi magyarorszá-gi kiadványnál részletesebb, és lehetőséget kínál a délszláv állam jellegzetességeinek mélyebb megértéséhez. Megvilágítja a vidovdáni (víd-napi, szent-vitus napi) rend-szer létrejöttét, s a politikai rendszer jobb megismeréséhez ad fontos kapaszkodókat. A gazdaságtörténeti részben igen érdekes a valutarendszert elemző rész, de a kérdés jobb megértése miatt fontos lett volna, hogy a nehézipart és a könnyűipart elkülönítve elemezze, és a külkereskedelem, valamint a külföldi tőke szerepét is elkülönített fejeze-tekben tárgyalhatta volna. Minden fejezet-ben találhat az értő olvasó érdekes részeket, számomra az adórendszer alakulása volt ilyen, ugyanis jelentősen leépíti az ezzel kapcsolatos sztereotípiákat. A mezőgazda-ságban a kolonizáció kérdését is hasonlóan érdekes módon világította meg.

A könyv legizgalmasabb része az ország berendezkedéséről és annak változásairól szól (politikai és adminisztratív intézmény-rendszer), ebből némi rálátás nyílik a törté-nések dinamikájára. Hiányossága azonban, hogy ilyen alapos és részletekben gazdag adatgyűjtés után a szerző nem kísérelte meg a történések mélyebb okait feltárni, és azokra alaposabb magyarázatot adni. Az adatok ilyen részletes megismerésével az eseménytörténet új értelmet nyerhetett volna, sőt az is elképzelhető, hogy egy új

paradigma rajzolódna ki. A szerző által feltárt adatok ismeretében úgy tűnik, hogy Jugoszlávia útja determinált, kényszerpá-lyás volt, sokkal inkább, mint ahogy azt ma hiszik. Már az első fejezetben leszögezte a szerző, hogy az ország részeit nem lehetett volna egymás mellé illeszteni, mert olyan nagyok voltak a regionális különbségek.

Néhány fontos dolog mégis kimaradt a könyvből. Először is nem magyarázza meg, hogy miért zárja le vizsgálódásait az 1939-es évvel, s ez azért sem érhető, mert esetenként egészen 1941-ig vizsgál egy-egy kérdést. Célszerű lenne a könyv elején egy olyan fejezet, amelyben kifejtené a szerző, hogy miért éppen 1918 és 1939 a korszak-határ. Az 1918-as év jó kiindulópont, mivel nagyjából ekkor került a majdani ország hozzávetőleges területe a délszláv állam szuverenitása alá, noha elvben a béke-megállapodások lezárását is kezdőpontnak tekinthetnénk. Ellenben a záró időpont nehezen tartható, mert Jugoszlávia történe-tében az 1941-es év jelenti a „természetes” végpontot. 1939-ben ugyan átszervezik az országot, de ez 1929-ben is megtörtént. A délszláv állam 1941-ben szűnt meg átme-netileg, és logikus lett volna eddig követni a történéseket, különös tekintettel a struk-turális változásokra.

Fontos lett volna a jugoszláv hadsereg és rendvédelmi szervek tényszerű bemu-tatása, ez rendkívül fontos jellemzője a korszaknak. (A hadsereget ugyan elemzi egy fejezet, de az annak csak a megalaku-lására koncentrál). A diplomáciai testület, az ügyintézés, a bürokratikus rendszer bemutatása is hasznos lett volna. A két világháború között a kulturális élet jelen-tősen megélénkült, így pl. a színházi élet, a varieté és más populáris műfajok, elkészül-tek az első filmek, a kávéházi élet nagyon sajátos és jellemző volt, a könyvkiadás is bővült, mindezt a számok tükrében igen érdekes módon lehet megjeleníteni. Ezek-nél még fontosabbak azok a társadalmi

Limes 115 Szemle

szervezetek, tornaklubok, amelyek nem csak a mindennapokra hatottak, hanem a nemzeti érzelmek kifejezésében is döntő szerepük volt. Egy ország jellemzéséhez az is hozzátartozik, hogy milyen egyéb szervezetek jönnek benne létre, a belőle induló emigráns csoportokra is oda kellett volna figyelni. Vélhetően a szerző és a kiadó azok érdeklődésére számított, akik a délszláv államról már valamilyen isme-retekkel rendelkeznek. A „kmetrendszer”, vidovdáni rendszer, valamint más kife-jezések részletesebb kibontása azonban előnyére vált volna a könyvnek. A közölt térképek is értékesek, bár nem illeszkednek szervesen a szöveghez.

A kritikai észrevételek ellenére le kell szögeznünk, hogy komoly létjogosultsága és erényei vannak a könyvnek. A könyv-

ben felhalmozott, kétségtelenül értékes adatokat ugyan elemzőbben lehetett volna kezelni, s nagyobb figyelemmel a szöveg gondozására és egy megfelelőbb struktúra megtalálására. Célszerűbb lenne az is, ha az ország architektúráját és annak válto-zásait esetenként ábrákkal szemléltetnék (a választási rendszert, a törvényhozást, a társadalom strukturáltságát stb. igen jól lehet ábrázolni), miként a szövegben található táblázatok is érthetőbbé teszik könyvben feltárt adatmennyiséget. Kétség-telen ugyanakkor, hogy a magyarországi közönség számára számos ismeretlen és az eddiginél jóval több tényt közölt könyvében a szerző. Reméljük, a szerző és a kiadó már elkezdte tervezni az újabb, bővített, telje-sebb, jobban használható kiadást.

Mészáros Zoltán

Következő számunk tartalmából:2010/3. szám: Ideológia és politikai gyakorlat 1989 után. I.

* * *

Előző számaink megrendelhetők a szerkesztőség címén: 2006/2. sz.: Észak-Erdély 1940–1944; 2006/3–4. sz.: 1956 – Európai szemmel

2007/1. sz.: Magyarok és lengyelek; 2007/2. sz.: Dél-Felvidék 1938–1944 2007/3. sz.: Dunántúl, mint régió; 2007/4. sz.: Dunántúliság, pannonizmus

2008/1. sz.: A Monarchia történeti képe; 2008/2–3. sz.: Magyarságkép a 20. században 2008/4–2009/1. sz.: Aktuális Balkán; 2009/2–3. sz.: Délvidék 1941–44. I-II.

2009/4. sz.: Nemzet és nacionalizmus + melléklet 2010/1. sz.: Revízió, propaganda, kisebbségi kérdés, 1938–1944

* * *

Folyóiratunk megvásárolható Komárom-Esztergom megyében:

a LAPKER hírlapárusítóinál

Budapesten: Írók Boltja (Andrássy út), Teleki Téka (Bródy S. utca) Szlovákiában: Madách-Posonium Könyvesbolt, Rév-Komárom

* * *

Szerkesztőségünk levélcíme: 2801 Tatabánya, Pf. 1244; Tel.: 34/515-700/344 (Városháza, Virág Jenő),

vagy 06-30/747-7890, E-mail: virag47@tatabanya.hu

Honlap: www.limesfolyoirat.hu www.artlimes.hu

Szemlénk megrendelhető a szerkesztőség levélcímén, könyvtárak számára a Könyvtárellátó Kht-nál (1134 Bp., Váci u. 19.)

INFORMÁCIÓK