Hozleiter Fanny Mosolyka

Te döntesz

Libri Kiadó Budapest

© Hozleiter Fanny, 2013

Borítófotó: Vajda Viktor „Dupla Vé” Smink: Törköly Anita

Stylist: Bódi Eszter

Közreműködött: Kovács Barbara

Kovács Barbarának.Egy mesébe varázsoltál, ahol fantasztikus dolgokat élek át. Köszönöm a sok szakmai segítséget. Azt, hogy megtanítottál írni, kifejezni a gondolataimat, az érzéseimet szavakkal. Az erőt és az energiát, amit belém és az álmaimba fektetsz. A sikereket. Köszönöm, hogy vagy nekem, hogy a „Nővérem” vagy.

Leklek, és köszönöm, hogy ez egy olyan mese... A MI mesénk...

Előszó

Tizenöt éves koromban a kezembe került egy esettanulmány, amit rólam írtak. Teljesen véletlenül bukkantam rá, pakolászás közben. Emlékszem, egy kék, lefűzhető mappában volt.

Nagy zsivaj vett körül, mikor olvasni kezdtem. Esteledett, a család már hazaért. Az első néhány oldalt hamar átfutottam, majd kezdtem egyre jobban belemerülni. Aztán egy percre mégis megszakítottam az olvasást, amíg egy csendesebb helyre gurultam. Egyre jobban hajtott a kíváncsiság. Vajon mit írhatnak rólam?

...Fanny légzőizmainak gyengülése az életébe kerül...

...A kislány ekkor már túl volt élete felén...Tizenkét éves voltam, amikor ezt írták.Egyre nehezebben vettem a levegőt. Gyorsan összecsaptam a mappát.

Csak néztem magam elé, és nem értettem. Megijedtem. Majd újra kinyi­tottam, és még egyszer elolvastam. Tényleg ott volt, nem csak képzeltem.

Értetlenkedve ültem, majd zavartan tovább lapoztam, és nagyokat nyeltem közben. Hamar végeztem, talán még életemben nem olvastam olyan gyorsan, mint akkor. Túl akartam lenni rajta, közben azonban végig bennem volt a félelem, hogy mit rejt még a tanulmány. De nem volt más, „csak” ennyi. Összecsuktam a mappát és leejtettem a földre. A szám elé kaptam a kezem, és rágni kezdtem a körmömet. Repkedtek a kérdések a fejemben. Meg fogok halni? Mit jelent az, hogy a felén túl vagyok? Mennyi akkor az egész? És... és... és... mennyi van még?!

De legfőképp a miért érdekelt.Még néhány percig zavartan ültem a székemben a két szoba között.

Nem akartam, hogy bárki is megtudja, mit olvastam. Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy apukám elé álljak. Nem volt számomra

kérdés, hogy a szüleim már régen tisztában voltak ezzel, de mégis féltem. Nem akartam feltépni a sebeket. Úgyhogy inkább igyekeztem magamban rendezni a gondolataimat. Nem tudtam még pontosan, hogy mitől, de óvni akartam a körülöttem levőket.

Végül aztán összeszedtem magam, és mintha mi sem történt volna, a számítógéphez gurultam. Bekapcsoltam, és első dolgom volt megnyitni egy keresőt az interneten. Bepötyögtem azt a szót, amit az imént olvas­tam: „izomsorvadás”, majd enter. Rákattintottam az első találatok közül valamelyikre, és olvasni kezdtem.

Hamarosan megtudtam, hogy ez egy genetikai betegség, ami az iz­mok fokozatos leépüléséhez vezet. Több típusa is van, de a tünetek és a jellemzők alapján nem volt nehéz beazonosítani az enyémet.

...A betegsége típusával várhatóan tizennyolc évet élnek meg. Az izmok elsorvadnak, legyengülnek. Az izomsorvadás a légzőszerveket és a szívet sem kíméli...

Tovább keresgéltem. Újabb leírásokat olvastam el, de mindenhol ugyanazzal az ijesztő ténnyel találkoztam. Közben kikapcsolt körülöttem a világ. Nem hallottam a tévét, nem láttam, ki mit csinál, mikor mennek el mellettem, csak meredten bámultam a monitort. Majd számolgatni kezdtem. Ha most vagyok tizenöt éves, akkor már csak három évem lenne? Ez komoly? Nyugtatgattam magam, hogy ez nem így van, ez nem lehet igaz, de akárhányszor visszapillantottam a képernyőre, kiszúrta a szememet, hogy igenis, ez a valóság.

Aznap hamar lefeküdtem aludni. Igyekeztem higgadtan viselkedni, de belül vihar tombolt, üvölteni tudtam volna.

Arra vártam, hogy felébredjek ebből a rémálomból. De nem történt meg.

Reggel az volt az első gondolatom, hogy most még egy nappal kö­zelebb vagyok a tizennyolchoz. Elmentem az iskolába, de fejben nem igazán voltam ott, valahol egészen máshol jártam. Még mindig az este olvasottakat igyekeztem feldolgozni.

Matekórán épp valami nagyon bonyolult feladatot kellett megolda­nunk. Néztem a példát a táblán, de én közben valami egészen mást szá­molgattam. Ami még nehezebb volt.

Egy. Kettő. Három...Ennyi van még hátra.

Az annyi mint 1095 nap. Ami 26 280 óra...Döntenem kellett. Vagy beleőrülök és begubózom, vagy elkezdek élni

és kihasználom azt, ami még hátra van. Megcsinálom mindazt, amire igazán vágyom. A „kell” dolgokat felváltom azokkal, amiket szeretek. Hamar elhatározásra jutottam. Én élni akarok. És ha menni kell, akkor szép emlékek sokaságával teszem majd.

Felnéztem a táblára. Még mindig ott volt az az érthetetlen egyenlet. Ekkor megfogalmazódott bennem egy újabb kérdés. Minek ez nekem? Ettől nem leszek boldogabb, nem lesz több napom. Akkor minek is ülök itt?

Gyorsan kigurultam, le a hátsó lejtőn, ki a nagykapun, és irány a „nagyvilág”!

Egy

Mikor még édesanyám hasában voltam, édesapámmal megnézték a Funny girl című musicalt. A film végére pontosan tudták mindketten, hogy a kis pocaklakó a Barbra Streisand által alakított Fanny nevét kapja.

Apukám szerint szerelemgyerek voltam, akit már nagyon vártak. 1988. november 17-én, délután háromnegyed négykor láttam meg a napvilágot a hetedik kerületi Péterfy Sándor Kórház szülészeti osztályán. Felsírtam, lélegeztem, a végtagjaim és az ujjaim mind megvoltak, mozogtak. Még nem engedték, hogy az anyakönyvbe y-nal írják be a nevem, de akkor ez nem is volt annyira lényeges, csak az számított, hogy minden a leg­nagyobb rendben ment.

Egy sárga Ladával vittek haza a szüleim a szakadó hóban az óbudai kis lakásba. Boldog volt az egész család. A nagyszüleim imádtak, babus­gattak. Kezdetben igazán jó kisbaba voltam. Aztán nemsokára rájöttem, hogy ha ordítok és sírok, még többet foglalkoznak velem. Úgyhogy or­dítottam és sírtam. Anyuci és apuci pici kedvence lettem.

Szépen fejlődtem, és normális tempóban nőttem. Mozgékony, mo­solygós gyerek voltam. Aztán történt valami, amire senki sem számított.

Másfél éves koromban hirtelen valahogy kacsázó lett a járásom, furcsán emeltem a karjaimat, és néha nehezen tartottam meg a fejemet a nya­kamon. Ahelyett, hogy megemeltem volna, csípőből húztam magam után a lábaimat.

Orvostól orvosig jártunk. Fájdalmas vizsgálatok sorozata követke­zett, míg végül megállapították, hogy Kugelberg Welander-betegségem van, krónikus gerincvelői izomsorvadás, ami elvileg gyógyíthatatlan.

Tizennyolc évet jósoltak nekem. Fokozatos leépülést, kerekesszéket, majd egyre gyengülő légzést és szívműködést...

A szüleimet nagyon megviselte a hír, de nem voltak hajlandók elfo­gadni a diagnózis, nem adták fel. Nem törődtek bele. Eldöntötték, hogy minden erejükkel küzdeni fognak a betegség ellen, azért, hogy minél tovább élhessek. Rengeteg gyógymódot kipróbáltunk. Különféle keze­lésekre hordtak és mindenféle alternatív gyógyítókhoz, közben pedig rengeteget tornáztattak, mert ez volt az egyetlen dolog, amivel késleltetni lehetett az izmok sorvadását, ami a feltétele volt annak, hogy minél to­vább életben lehessen tartani.

A fél gyermekkoromat uszodában töltöttem. Anyukám úszásoktató volt, így engem is nagyon hamar megtanított úszni, biztonságban mo­zogni a vízben. Ott nem voltak nehézségeim. A medencében szabad vol­tam. Amit a szárazföldön soha, vagy csak nagyon nehezen tudtam volna megcsinálni, az a vízben ment könnyedén. Bukfenceztem, kézen álltam, futottam. Teljes volt az életem. Nem éreztem hiányt. Napi két-három órát mozogtam, aztán hazamentünk, és otthon is folytattuk. Az egész beépült a hétköznapokba, rutinná vált. Ez rengeteget segített a fizikai állapotom megtartásában, bár akkor ez bennem még nem tudatosult. Csak boldogan éltem a gyermekkoromat.

Anyum felkeresett hasonló helyzetű családokat, hogy ne kelljen egye­dül szembenéznünk a nehézségekkel, és persze hogy minél több infor­mációt szerezzen. Nem volt könnyű dolga, hisz akkor még nem volt internet. Rengeteg olvasott, kutatott a könyvtárakban. A szüleim min­den nap VANG akupunktúrára hordtak, emellett pedig agykontrollra, mágnesterápiára. Négykerekű görkorcsolyát adtak rám, hogy erősödjek. Ha elfáradtam, ölben vittek tovább. Otthon, a lakásban egyedül közle­kedtem, és ha elfáradtam, egyszerűen elestem.

Rengeteg pénzt elvittek a terápiák és kezelések, ami miatt sokszor na­gyon meg kellett húznunk a nadrágszíjat. Mégis boldog voltam, semmit sem hiányoltam. A családom szeretett, mindenem megvolt. Az állandó kórházba járás, a műtétek és a kezelések nem viseltek meg annyira. Nem láttam át akkor még, hogy miért is van ez a nagy küzdelem, de ez, sze­rintem, nem is baj. Kicsi voltam még, hogy megértsem. Annyit tudtam, amennyit akkor tudnom kellett erről az egészről.

Nem neveltek csodabogárként, sem pedig betegként. Számomra ter­mészetes volt, hogy vannak dolgok, amikre nem vagyok képes, vagy másképp csinálom, mint a társaim. Járni tudtam, de futni, fogócskázni a kertben sosem. Ám ez akkor engem nem is bántott, nem viselt meg lelkileg. Sosem éreztette velem senki, hogy más, hogy „hibás” lennék.

Vagyis de. Egyszer.Az egyik óvó nénim. Középsős lehettem, az egyik játszósarokban ül­

tem a kis piros egyenruhámban - akkor még kötelező volt. Éreztem, hogy egyre jobban kell pisilnem. Még mindig élénken él bennem ez az emlék, hosszú évekre rányomta a bélyegét az életemre. Szóltam az óvó néninek, hogy ki kellene mennem a mosdóra, mert ebben segítségre volt szükségem.

- Mindjárt, Fannykám! - felelte.Türelmesen vártam, hiszen pontosan tudtam, hogy nem vagyok egye­

dül a csoportban, nem csak velem foglalkoznak. Az évek során megta­nultam türelmesnek lenni, ha segítségre volt szükségem. Csak vártam, és vártam ott, a játékok között, de egyre jobban kellett. Igyekeztem, de végül nem bírtam tovább, bepisiltem. Halkan, félve szóltam megint, hogy mi történt.

- Mit csináltál?! - kiabált rám haragosan az óvó néni.Dühösen segített átöltözni. Hibásnak éreztem magam. Attól a naptól

fogva alig ittam a teámból, épphogy csak egy-egy kortyot, nehogy pisil­nem kelljen máskor is az óvodában.

1993-ban vizsgálat céljából izommintát vettek a jobb combomból, majd édesanyámmal Párizsba utaztunk a betegségem igazolása és gyógy­kezelés céljából. Ott is megerősítették a felállított diagnózis helyességét, és az eddigiek mellett L-karitin, Q10 koenzim, B2 vitamin és Vastarel szedését, valamint szénhidrátban gazdag és zsírban szegény diétát ja­vasoltak. Emellett elrendelték, hogy minden étkezéshez fogyasszak el két gerezd fokhagymát, amit nagyon nem szerettem. Viszont Párizs, az Eiffel-torony, az éjszakai város fényei teljesen lenyűgöztek. A Disneyland minden kezeléssel és műtéttel járó fájdalomért és kellemetlenségért kár­pótolt. Imádtam! A francia baguette pedig egyből a kedvencemmé vált.

Anyucikám mindig igyekezett valamivel inspirálni. Néha egyáltalán nem volt kedvem, erőm a napi több órás mozgáshoz. Szívesebben ját­szottam volna végig a délutánt, mint a többi gyerek. Nem tudtam, hogy

mekkora súlya van annak, hogy ne gyengüljek le, ő azonban pontosan tisztában volt vele, így egyetlen napot sem engedett kihagyni.

Volt egy kék műbőr táskája, az egyik fenti polcon tartotta elrejtve. Az volt az ő kincsesládikája. Apróságokat rejtegetett benne, de szá­momra nagyon értékes dolgokat. Tudta, hogy mennyire tudok örülni egy-egy matricának, egy új színesceruza-készletnek, radírnak vagy akár egy könyvnek. Ha látta rajtam, hogy nagyon nincs kedvem még az úszás után tornázni is, megjegyezte, hogy talán rejt nekem valamit aznapra az a bizonyos táska. Néha pontgyűjtést rendezett. Szerettem, mert jó érzés volt megdolgozni egy-egy meglepetésért. És közben fogalmam sem volt, hogy minden egyes ilyen alakommal valójában magamért, az életemért dolgoztam.

Például egy ilyen alkalommal kaptam az első körömlakkomat. Épp nyűgös és fáradt voltam, és nem volt kedvem nekivágni a betervezett sétának. Kétutcányit kellett volna aznap megtennem, de én inkább csak a játszótéren szerettem volna hintázni. Anyu ekkor elkezdett mesélni egy gyöngyházszínű, csillogó körömlakkról, amit tőlünk nem messze, a kisboltban látott.

- Nincs kedved megnézni, hogy tetszik-e, Fannykám? - kérdezte.Azonnal nagyobb kedvvel indultam neki a sétának, ami akkor már

igencsak nehezen ment. Hamar elfáradtam. Azonban a gyönyörű, csajos körömlakk ott lebegett célként a szemem előtt. Egy darabig mentem, aztán megálltam pihenni egy kicsit, majd irány tovább. Aznap végül háromutcányit sétáltam. Anyum nagyon büszke volt rám, és másnap már én is nagy örömmel mutogattam a lakkozott körmeimet apukámnak.

Ancus igyekezett minél kevesebb cukorral és édességgel tömni, hogy ne hízzak, mert akkor még nehezebben mozogtam volna, a gyenge iz­maim nem bírták volna el a súlyomat. A nasi nálunk esténként gyümölcs volt, reggel vagy napközben pedig egy-egy Túró Rudi. De például a müzli szeletet is sokszor bevetette motivációként. Nyáron, amikor lementünk Balatonakarattyára, naponta elsétáltunk a kilátóhoz, és ő előtte mindig más bokorhoz, fához vagy padhoz rejtett el egy-egy Cerbona szeletet, amit nagyon szerettem. Főképp az almásat, mert abban az egyben nem volt mazsola...

Hatévesen beírattak a szüleim táncterápiára. Sérült, mozgásukban korlátozott gyerekekkel voltam együtt, de nem szerettem, nem éreztem

magam odavalónak. Jobban élveztem, ha futkároztak körülöttem a töb­biek. Így a táncot hamar be is fejeztem.

Nem sokkal később Spanyolországba utaztunk találkozni Meir Schneiderrel, aki épp ott tartott előadást és kezeléseket. Meir Schneider szürkehályog és zöldhályog miatt, vakon született, majd a saját módsze­reivel 67 százalékosra sikerült fejlesztenie a látását. Gyógyíthatatlannak tartott izom- és idegsorvadásos betegeknél ért el hihetetlen eredménye­ket, nemcsak Amerikában, hanem a világon mindenütt, többek között nálunk is. A húsz nap alatt, amíg engem kezelt, nagyon sokat fejlődtem. A rengeteg tornától és a speciális masszázstól megnőtt az izomtömegem. Igyekezett újjáéleszteni a letapadt izmokat.

A spanyolországi időtöltés alatt egy kedves család kis panziójában laktunk, akik nagyon megszerettek minket anyuval. Elvittek bikavia­dalra, a tengerhez és vacsorázni is, életemben először ott ettem rákot. Emlékszem, egy falra szerelt, barna, tárcsázós telefonon hívtam fel aput, hogy elmeséljem neki, mennyi minden történt velem. Elújságoltam, hogy kaptam ajándékba egy új, gyönyörűséges, színes ruhát, amit én magam választhattam ki a boltban. Mennyire boldog voltam!

Hétéves koromra egyre többet betegeskedtem, és eléggé legyengültem. Még tudtam járni, de egyre nehezebben és lassabban. Csak néhány mé­tert tudtam megtenni, és gyakran összerogytam. Érezhetően gyengül­tem. Időközben Óbudáról Pestszentlőrincre költöztünk egy lakótelepi betonrengetegbe, a kilencedik emeletre. Volt ugyan lift, de elég gyakran elromlott, ilyenkor kézben, ölben vittek fel a szüleim.

Az első osztályt a Bókay Árpád Általános Iskolában kezdtem, Zsóka néninél, aki egy igazi tündér volt. Örömmel vállalta a tanításomat. Pon­tosan tisztában volt a képességeimmel, hogy miben és milyen mérték­ben van szükségem segítségre. Mégis, egy pillanatra sem volt kérdéses a számára, hogy szívesen lát az osztályában. Ekkor már egy speciális székkel hordtak iskolába a szüleim, ami leginkább egy nagyobb babako­csira hasonlított. Nem voltam képes hosszú távokat megtenni, rövidet is csak lassan, bizonytalanul. Állni már csak kapaszkodva tudtam. Viszont az osztálytársaim, a tanáraim így sem hagytak ki semmiből. Amikor én

voltam a hetes, ugyanúgy a feladatom volt a szivacs bevizezése és a tábla letörlése, amit valahogy meg kellett oldanom. Nem kivételeztek velem, inkább találékonyságra neveltek. Kivárták, míg odaálltam a tanár mellé, és jelentettem az osztály létszámát.

Reggel az iskolában édesanyám ültetett át a speciális kocsiból a pa­domba, onnantól pedig az osztálytársaim vagy a tanáraim segítettek mindenben. A kis csapat hamar befogadott, egyetlen csúfolódó, bán­tó megjegyzést sem kaptam tőlük. Igyekeztem a közösség értékes tagja lenni, teljes odaadással kivenni a részem a közös játékokból, az iskolai feladatokból. Ugyan lassabban írtam, mint a többiek, és a hosszabb szö­vegeknél elfáradtam, de mindig próbáltam tartani a tempót. Senkit nem zavart, hogy két kézzel jelentkeztem, mert az egyik kezemmel emeltem a másik karomat, vagy hogy miattam lassabban kell diktálni a tollbamon­dást. Sokszor fogócskáztunk úgy, hogy valaki tolt, vagy együtt tornáztak velem a szünetekben a terem hátuljában a szőnyegen. Örömmel szedték ki a táskámból a szükséges könyveket, az uzsonnát, az üdítőt. Mindenbe bevontak. Minden olyan természetesen ment.

Iskola után mindig az uszodába mentünk, ahol anyum az órái előtt gyorsan átöltöztetett és a medence szélére ültetett. Onnantól szabad vol­tam. Magamtól tudtam belehuppanni a vízbe. A mozgásom picit furcsa volt, lassabban úsztam jóval, mint a többiek, de a medencében nem tűnt fel senkinek, hogy bármi nagyobb problémám lenne. Aki nem ismert, nem tudta, hogy az a szék a medence szélén hozzám tartozik. Hétvé­genként sem maradhatott ki az edzés, nem volt megállás, de addigra már annyira természetes volt mindez, mint az evés, az ivás és az alvás.

Szombatonként az egyik osztálytársnőmmel, Judittal jártunk az imrei uszodába. Anyum kapott egy kulcsot a főnökétől, hogy még több lehe­tőségem legyen a mozgásra. Aznap csak a miénk volt a medence, olyan zene szólt a hangfalakból, amit mi szerettünk volna, és annyi játékot, matracot, labdát vihettünk a vízbe, amennyit csak akartunk.

Megrohamoztak az emlékek, az ízek, az illatok...Judit nagymamája minden egyes alakommal csomagolt nekünk va­

lami finomságot, amit a kemény munka és a sok lubickolás után elfo­gyaszthattunk. Frissen szedte a kertjükben az epret, amit porcukorral hintett meg, mellé pedig mennyei süteményeket csomagolt, amit oly nagy szeretettel készített el nekünk. Sokszor tapadt a piskóta aljára a kockás

szalvéta, de minket ez sem tudott eltántorítani, hogy percek múlva már csak morzsák maradjanak a műanyag tálban.

A szórakozás előtt mindig voltak feladatok, amiket meg kellett csinál­nom, csakúgy, mint az iskolában feladott leckéket. A víz pont annyira volt mély, hogy könnyedén fel tudtam benne állni, sőt még a séta is ment - ekkor már csak a medencében voltam képes erre. Huszonöt hossz volt a cél, amit minden egyes alkalommal le kellett sétálnom. Gyakran már nagyon nehezen mentek az utolsó méterek, és azt sem titkolom, hogy néha nagyon untam az egészet. Ilyenkor nyűgösködtem, és be akartam fejezni. Nem éreztem a jelentőségét az egésznek. Azt, hogy mennyire fon­tos volt minden egyes apró mozdulat, amit még magamtól meg tudtam csinálni. A nehéz pillanatokban Judit barátnőm mellém állt, megfogta a kezem, és aztán együtt csináltuk végig. Ketten sokkal könnyebb volt és szórakoztatóbb is. Nem engedtük, hogy kifogjon rajtunk az a pár méter. Egymást erősítettük - pontosabban ő engem, de nekem akkor csapat­munkának tűnt. Ancusom nagyon büszke volt rám, hogy nem adtam fel a vége előtt néhány lépéssel, és hatalmas puszit nyomott a homlokomra.

Aztán jöhetett a szórakozás. Megtöltöttük a medencét úgy ötven-hat- van kék és piros műanyag labdával, és mindig újabb és újabb játékokat találtunk ki velük. De az én kedvencem egy piros, rozsdamentes, kétol­dalas „mászóka” volt. Eredetileg egy műanyag medencének volt a lép­csője, de a számomra ennél sokkal többet jelentett. A szárazföldön, kint a játszótéren sosem tudtam mászni vagy csüngeni a mászókán, de ott, a vízben majdnem mindenre képes voltam. Nem éreztem akadályokat, és a gravitáció sem dolgozott ellenem. Több mint egy percig fel sem jöttem levegőért, csak bújtam ide-oda, „lógtam” a mászókán, pontosan úgy, ahogy azt a társaimtól láttam. A létra legfelső foka már kint volt a vízből, oda már csak felülni tudtam, de emiatt sosem bánkódtam, mert a másik három fok csak az enyém volt. Lépcsőztem, szteppeltem, még edzést is tartottunk rajta Judittal egymásnak.

Ne felejtsd otthon a fürdőruhád és a papucsod!Ezt írta ancusom a nyolcadik születésnapi meghívómra.

A medence egyik szélén műanyag poharak szívószálakkal, mindenféle rágcsálnivaló és üdítők. Ha bárki megéhezett vagy megszomjazott, ki se kellett másznia a vízből. Én is könnyedén ki tudtam szolgálni magamat, nem kellett segítséget kérnem. Imádtam ezt az önállóságot. Nem csillogó ruhában, meseszép frizurával vártam a barátaimat, hanem úszósapkában, a vízben. A buli hamar beindult, mentek a vízi csaták, a fejesek és a kü­lönböző versenyek. Semmiből sem maradtam ki. Hatalmas, különleges gyerekzsúr volt. Kint, a padokon színes lufik, a bejáratnál Boldog szüle­tésnapot! felirat. Tökéletes volt, nem is kívánhattam volna többet. Órákon át játszottunk, nevetgéltünk, alig akartunk kiszállni a medencéből, de három óra elteltével kezdett fogyni az energiánk. Szállingózni kezdtek a gyerekek kifelé a vízből. Csakhogy az ünneplés még közel sem ért a végéhez. Átöltözés, hajszárítás, majd édesapám ölbe kapott, visszavitt az addigra már sötétségbe borult uszoda egyik padjához, és leültetett. Egyre kíváncsibb voltam, hogy mi vár még rám, de ő nem volt hajlandó elárulni semmit. Néhány pillanattal később anyukámmal az élen egymás­ba kapaszkodva bevonultak a többiek, és közben azt énekelték nekem:

- Ez a nap más, mint a többi, ezt te is jól tudod. Másképp kel fel reggel a Nap és másképp jár a Hold. Köszöntünk hát téged, ha már így együtt vagyunk, és ajándékul fogadd el vidám kis dalunk, hogy...

Szó szerint megrohamoztak a többiek. Körbeálltak, és sorban átadták az ajándékaikat. Volt ott minden: matricák, zselés tollak, plüssállatok, társas, puzzle, saját készítésű párna. Imádtam az egészet! Életem egyik legjobb bulija volt.

Sosem felejtem el, hogy általános iskolásként, alsóban milyen összefo­gás volt értem. Szülők, tanárok, gyerekek, mind azon dolgoztak, hogy legyen elég pénzünk a gyógykezelésemre. Befőttesüvegekben gyűjtöttük az aprót. Az osztálytársaimmal mindenféle papírcsodákat hajtogattunk, majd néhány forintért eladtuk a nagyobbaknak, hogy könnyebben ki­utazhassunk külföldre. Mindenki támogatott és drukkolt.

Az emlékkönyvembe a legtöbben azt írták a különböző rajzok mellé: Kívánom, hogy tanulj meg járni és gyógyulj meg hamar!Mikor először utaztunk ki San Franciscóba Meir Schneider következő

kezelésére, olyan volt, mintha egy mesébe csöppentem volna. Akkor ott

már minden akadálymentesített volt. Liftek voltak a metróban, rámpák a lépcsőknél. Az állatkertben mindenhol jelölték, hogyan lehet kerekes­székkel megközelíteni az adott helyet. Imádtam!

A tengerpart, a levegő illata, a homok a talpam alatt, a játszóterek elvarázsoltak. A napi kezelések néhány órát vettek csak igénybe, aztán szabadok voltunk anyuval. Bejártuk a környéket, nagyokat sétáltunk. Hatalmas emelkedők és lejtők tarkították az utunkat, de anyu olyan erős volt, hogy nem fogtak ki rajta. Feltolt, visszafogott, áttolt.

Ellátogattunk az Alcatrashoz hajóval, etettünk fókákat, és átmentünk a híres Golden Gate hídon, a túloldalán, egy kínai étteremben ettem életemben először pálcikával. Meir felesége tanította meg, hogyan kell használni.

Abban az évben kint töltöttük a karácsonyt is. Mesés volt, egészen elvarázsolt az egész. Több ezer kilométerre voltam az otthonomtól és a családtól, de mégis úgy éreztem, itthon vagyok. Mintha már éltem volna itt valamikor...

Ezt a pár sort most találtam a naplómban, még kint írtam San Fran­ciscóban:

A kezelés után megálltam az asztal mellett, és egyedül lehúztam a lepe­dőt. Mindenki csodálkozott, és kitört a tapsvihar.

Pici fejlődések voltak, de nekem mégis hatalmasak! Akkor már jó ideje nem tudtam állni egyedül. Az utolsó kint töltött napon ezzel a pár sorral búcsúztam:

Érzem az új izmaimat. Sokat erősödtem, ügyesedtem. Hiányozni fog az itteni munka. A tanult feladatokat otthon folytatom!

Később még egyszer kiutaztunk Meir Schneiderhez, aki akkor épp Totnesben tartott kurzusokat. A tájékoztató anyagba beletették az én fényképemet is, és röviden leírták a történetemet, hogy támogatókat találjunk a további kezelésekre. Ezt is megtaláltam most a naplómban, gyerekes betűkkel rávésve:

Híres vagyok!!!!!Édes...Meir egyik tanítványa annyira megszeretett minket anyuval, hogy

elhívott magához pár napra Arizonába, a vörös kövek hazájába. Varázs­latos volt az egész. Sedona meseszép. Szívesen visszamennék oda, de a leginkább mégis San Franciscóba vágyom, ahol még csodás volt minden.

Szeretném újra a talpam alatt érezni azt a homokot, amin évekkel ezelőtt együtt álltunk édesanyámmal, és annyira örültünk az apró sikereknek, fejlődéseknek.

Nem sokkal később úgy alakult, hogy többé már nem éltünk együtt, egy családként. Édesapám sokat dolgozott vidéken, és a szüleim eltávolodtak egymástól. Anyuval néhány házzal arrébb költöztünk egy kisebb lakásba. Direkt első emeletit választottunk, hogy ha elromlik a lift, egyedül is fel tudjon vinni az ölében.

Mivel nem igazán szerettem a székemben ülni, kifejlesztettem egy speciális technikát: a csípőm és a popsim segítségével tudtam haladni, vagy a gurulós forgószéket hajtottam lábbal, hogy átjussak a szobából a konyhába.

Aput általában csak hétvégenként láttam, de néha hármasban is el­mentünk kirándulni vagy más programokra. Az ilyen alkalmakat nagyon szerettem.

Voltak nehéz időszakok az életünkben - például nem értettem, hogy miért nem lehet egy varázsütésre újra együtt a családom -, de összessé­gében igazán boldog gyerek voltam.

Addig a bizonyos pillanatig...

Kettő

Kicsi Fannykám!„Könnyű álmot hozzon a szél...Álmodj rétet, kis patakot...Aludj el kisember, aludj el...”Emlékszel erre a dalra? Éppen most hallgatom, levélírás köz­ben. Örömmel beszéltem veled telefonon! Megnyugtattál, hogy minden a legnagyobb rendben! Tetszett, ahogy felvet­ted, és beleszóltál. Büszke vagyok a telefonos kisasszonyra (vagyis rád)!

A munkámért kaptam egy kis pénzt, ez pont arra volt elég, hogy befizessem a csekkeket. Most arra várok, hogy minél többet dolgozhassak, és minél hamarabb megerősödjek. A lá­bam gyakran fáj - nem is merek vele sokat sétálni. Inkább kiülök a levegőre, pihenek és RÁD gondolok!

Már nagyon fáradt vagyok, pedig még csak most megyek hajat mosni és fürdeni. Reggel már hatkor készülődöm...

Hamarosan találkozunk, addig is bízom benne, hogy a ronda (bocs, de kiesik a toll is a kezemből) írásomból valamit ki tudsz olvasni.

Sokat gondolok rád!Mindjárt péntek!Sok puszi,Anyuci

Egy pillanat alatt változott meg minden. Ha előre tudom, hogy mi vár rám a következő másfél évben, azonnal az asztal alá bújok a világ elől. De nem tudtam, még csak nem is sejtettem...

Egyik reggel édesanyám leült mellém, oda, ahol minden nap feladta a cipőmet és hideg időben a kabátomat. Szorosan összehúzódva ketten is elfértünk azon a kis szekrényen.

- Beszélnünk kell, Fannykám. De erősnek kell lenned, és meg kell ígérned, hogy okos leszel.

- Mi a baj, anya?- Találtak egy csomót a jobb mellemben. Megállapították, hogy rossz­

indulatú, és a doktor bácsi azt mondta, meg kell műteni. Úgy hívják ezt a betegséget, hogy rák. Most egy nehéz időszak következik, de mi erősek vagyunk, és túl leszünk rajta.

- Értem, anya - bólogattam, de közben semmit nem értettem. Csak annyit éreztem, hogy fáj ott, belül, de nagyon. Láttam anyun, hogy nehéz beszélnie erről. Szomorú volt. Azt kérte, legyek erős, én pedig nagyon igyekeztem.

- Jövő héten, csütörtökön be kell mennem a kórházba, és másnap 11:00-kor betolnak a műtőbe. Fanny, ez azt jelenti, hogy nem foglak tudni emelgetni, iskolába hordani. Egy ideig most nem lehetek veled. Nagyon sokat gondolkoztam, hogy oldjuk meg ezt. Nem volt könnyű a döntés, de úgy gondolom, megtaláltam a legjobb megoldást. Beírat­talak egy speciális iskolába, ahol el tudnak téged látni, tornáztatnak, tanítanak, amíg én meggyógyulok. Ez egy bentlakásos intézmény, ahol hétköznaponként ott tudsz aludni. Tudom, kicsim, hogy ez neked na­gyon új, de nem hagyhatom, hogy az én betegségem miatt felboruljon a napi rutinod. Neked tanulnod, mozognod kell, társaságban kell lenned. Ezt én most nem tudom biztosítani neked. Előbb le kell küzdenem a betegséget, hogy utána újra együtt nézhessünk szembe az élettel. Értesz engem, Fannykám?

- Anya... Ez most azt jelenti, hogy el kell mennem valahová, ahol nem leszel velem?

- Igen, kicsim, de a hétvégéken találkozunk. Apuval megbeszéljük, hogy mikor tud érted menni, én pedig, ahogy tudok, rohanok hozzátok.

- De anya... én ezt nem szeretném! Anya, én félek! Az osztálytársa­immal sem fogok találkozni?

- Új társaid lesznek, de a mostani barátaiddal is tarthatod a kapcso­latot, hétvégén pedig találkozhattok is. Ez csak ideiglenes megoldás, kincsem, addig, míg újra el tudlak látni. Az elkövetkező hetekben én is segítségre szorulok majd, és fontos tudnom, hogy jó helyen vagy, ahhoz, hogy minden erőmmel a gyógyulásra összpontosíthassak. Nem aggód­hatok amiatt, hogy te épp kivel vagy, hogy jól vagy-e. Ezért kértem, Fannykám, hogy legyél erős és okos kislány!

Néhány percig még ültünk ott, összebújva a padon. Minden vágyam az volt, hogy álljon meg az idő. Hogy ne kelljen elmennem, és anya ne legyen beteg. Még csak néhány perce tudtam, hogy hamarosan minden megváltozik, és még közel sem dolgoztam fel, csak egyre jobban össze­kuporodtam. Bár nem voltam képes hátrálni, mégis úgy éreztem, mintha egyre hátrébb és hátrébb lépnék. Menekültem. Minden porcikámban éreztem, hogy tiltakozom, de nem szóltam egy szót sem. Tudtam, hogy azzal csak nehezítenék a helyzetünkön. Ezért inkább csendben marad­tam, és csak sodródtam az eseményekkel.

Még aznap lementünk Veresegyházára anyu testvéréhez, apu ott dolgozott akkor. Vele is meg kellett beszélni, hogy mi lesz a jövőben. Én nem voltam ott, amikor anyu elmondta neki, hogy beteg és milyen döntést hozott, a konyhában ültem elveszetten a tévé előtt, ők pedig kint beszélgettek a kertben. Tudtam, hogy a jövőmről van szó, és egyre inkább tudatosult bennem az is, hogy hamarosan se apu, se anyu nem lesz velem. Egyedül leszek egy csomó új ember között. Sírni tudtam volna, de nem tettem.

Hazafelé végig csendben voltam a kocsiban. Egy szót sem szóltam, mert éreztem, hogy abban a pillanatban, hogy beszélni kezdenék a do­logról, nem bírnám visszafojtani a zokogást.

Néhány nappal később elkezdtük bepakolni a holmimat a kedvenc kék utazótáskámba. Mindig azt vittem magammal, ha mentünk vala­hova, nagy örömmel, izgatottan hajtogattam bele a cuccaimat és a kis apróságaimat. De ezúttal egész más volt a helyzet. Alig tettem bele pár ruhámat, mert szerettem volna minél hamarabb visszajönni az idegen helyről. Azt gondoltam, ha nem teszek el sok ruhát, azzal lerövidíthetem az ott töltött időt, de ez sajnos nem ettől függött. Anyu bejött a szobába, és rám szólt, hogy alaposan gondoljam végig, mire lesz szükségem, mert

onnan nem tudok majd hazaugrani, maximum hétvégenként pótolha­tom, ami hiányzik.

Elérkezett a nap, amikor elindultunk az új iskolába. Sosem felejtem el, október 6-a volt. Szeles, hűvös nap. Az autóban csend volt, az ablakon át bámultam az épületeket, az embereket. Bárhol lelassítottunk, druk­kolni kezdtem, hogy még ne érkezzünk meg. Legszívesebben örökké a kocsiban maradtam volna. Azt éreztem, ha kiszállok, vége mindennek. Mindennél jobban vágytam arra, hogy az idők végezetéig ott ülhessek, tudva, hogy anyu velem van. Nem érdekelt semmi más.

De bármennyire is nem akartam, végül megálltunk egy hatalmas, régi építésű, barna épület mellett.

- Megérkeztünk, kincsem!Ha csak arra a pillanatra gondolok... még ma is összeszorul a gyom­

rom! Húztam az időt, ahogy csak tudtam.- Anya! Le van tekerve az ablak nálad!- Vegyük fel a táskámban levő pulcsit, mert fázom!- Adj egy puszit!Nem jártam sikerrel. Hamarosan minden apróságon túl voltunk, és

útban voltunk a kapu felé. Nagy lépcsősor állta el a bejárathoz vezető utat. Már kezdtem reménykedni, hogy valami közbejön, és nem jutunk be. Persze tudtam én, hogy okosnak kell lennem, hogy ez az én felada­tom, de magamban toporzékoltam, és vártam a csodát, a megmentőmet, bárkit, aki megakadályozza, hogy bemenjek abba az épületbe. De senki nem érkezett.

A portás már engedte is lefelé az emelőszerkezetet, amivel könnyedén feljutottunk a lépcsőkön. Minden annyira hideg volt és rideg. Idegen ar­cok, kerekesszékes gyerekek, bottal közlekedő fiúk és lányok mindenfelé. Megint csak azt éreztem, hogy összezsugorodom. Nem sokkal később egy hölgy körbevezetett minket az épületben. Egy nagy teherlifttel fel­mentük a második emeletre. A felvonóban semmihez nem hasonlítható bűz terjengett, alig vártam, hogy kiszállhassak.

Balra volt a nagylányok hálója. A folyosón végig szekrények sorakoz­tak, rajtuk nevekkel, matricákkal, poszterekkel. Szemben a mosdók és a fürdők. A szekrénysor mögötti szobában két nagy szoba, telis-tele ágyak­kal. Könnyedén körbe lehetett járni a helyiséget, mindenhol elég szélesek

voltak az ajtók, hogy könnyen elférjen a kocsi. A hölgy megmutatta a szekrényemet, amihez kulcsot is kaptam. Majd az ágyamhoz vezetett, ami két másik lányéhoz volt tolva. Bár ez engem akkor a legkevésbé sem zavart, sokkal inkább az, hogy hamarosan egyedül kell maradnom, és azt nagyon nem szerettem volna.

Szorongattam anyu kezét, aki hiába igyekezett felkelteni az érdeklődé­semet a környezet és az új emberek iránt. Közben a szabad kezével, hihe­tetlen ügyességgel rakosgatta a ruháimat a polcokra. Külön a nadrágokat, a felsőket, melléjük egy zacskóban az alsóneműket. Ágyneműt húztunk, a kedvenc, világítós, micimackós kispárnámat és a Brumi macimat be­tettük az ágyamba. Aztán eljött az idő, menni kellett lefelé az alagsorba, hogy találkozzam az új osztályommal, akikkel nemsokára elmegyünk a temetőbe megemlékezni az aradi vértanúkról. Semmi kedvem nem volt hozzá. De okos vagyok és nem sírok, ezt mondogattam magamban. Egy másik lifttel mentünk le, ami jóval kisebb volt, illatosabb és színesebb is. Mielőtt az osztálytermekhez mentünk volna, még megmutatták az ebéd­lőt és a könyvtárat is. Általában nagy érdeklődéssel szoktam figyelni az ilyen helyzetekben, de akkor, ott csak néztem magam elé, valójában nem igazán láttam semmit. Egyetlen dologra összpontosítottam csak: anyura. Megint előtört belőlem az az érzés, hogy ha megszólalok, biztosan elsí­rom magam. Leértünk a termekhez, ahol alig hallhatóan köszöntem a többieknek. Zavaromban és félelmemben csipkedni kezdtem a karomat, majd az ujjaimmal játszadoztam, míg anyu a tanárnővel beszélt.

- Anya... Anya... Anya...- Tessék, kincsem.- Pisilnem kell - mondtam suttogva.Mindent a lehető leglassabban csináltam. Percekig ültem a vécén, hogy

minél tovább húzzam az időt. Majd, mikor épp felhúzta volna anyu a nadrágomat, hozzábújtam, és zokogni kezdtem, hogy ne hagyjon ott. Előttem guggolt, én pedig szorosan magamhoz húztam, és a vállára dőlve remegtem.

- Anyu, én tudom, hogy... De nem megy! Próbáltam nem sírni, de..Már alig kaptam levegőt, görcsösen öleltem anyát. Ő a vállamnál fogva

kicsit hátrébb tolt, és a szemembe nézett.- Fannykám! Ne! Kérlek, ne nehezítsd meg a dolgom! Nekem sem

könnyű, de tudod, hogy erősek vagyunk, és túl leszünk rajta! Mutasd

meg, milyen okos lányom van! Szedd össze magad, és ne sírj! Kérlek, mert megszakad a szívem!

- De, anya...- Nem, kicsim, itt és most kell erősnek lennünk! Nekem mennem kell,

téged meg várnak a többiek.Csend ereszkedett ránk, csak néztük egymást.- Fanny! Voltak már nehéz pillanataink, és lesznek is még. De minden

akadályon és nehézségen túl leszünk! Érted? Nem tudlak így itt hagyni, ha sírsz... kérlek...

Nagy nehezen összeszedtem magam. Felöltöztünk és visszamentünk a többiekhez, akik már kabátban vártak, készen az utazásra. Valaki átvett anyutól. Azt mondta, itt az ideje elköszönni és indulni ki a buszhoz. Anyu megfogta a kezem, adott egy nagy puszit az arcomra, majd lema­radt. Ebben a pillanatban a korábbinál is hevesebb zokogásba kezdtem. A hölgy, aki tolt, próbált nyugtatgatni, de ez nem sokat segített. Mondtam neki, hogy csak még egy puszit szeretnék kapni anyukámtól. Néhány perce tűnt csak el anyu, így nem volt kérdés, hogy még a közelben van. Már meg is jelent. Erőtlen mosoly jelent meg az arcomon, mikor újra megláttam. Azt mondta, még az ajtóig elkísér, de aztán tényleg megy. Szeretné látni, hogy nem sírok, hogy összeszedem magam, kihasználom a helyzetet és megyek a többiekkel a programra. A padlót barna-fehér kockás kő borította, azt néztem meredten, miközben anyukám kezét szorongattam. Már csak méterek választottak el az ajtótól... Nem sírok, nem sírok! Egy simogatás, egy „Szia, kicsim”, és anya elment. Végleg. Összekuporodva ültem a kis piros székemben.

Kiértünk az udvarra, ahol már sokan vártak a buszon. Néhány ke­rekesszék üresen várta a csomagtartó mellett, hogy valaki összecsukja őket. Valaki megemelt, és felvitt a buszra, majd egy kétszemélyes ülés bal oldalára tett. Egyedül ültem ott a kusza gondolataimmal. A busz elindult. Én egyre jobban küszködtem a könnyeimmel. Csak magamban sírtam, egyre fáradtabban, nem volt már erőm semmihez, csak összekuporodva, elveszetten néztem ki az ablakon.

A megemlékezésen végig szomorú voltam, és potyogtak a könnyeim, de nem azért, amire sokan gondoltak. Mire visszaértünk az iskolába, már annyira kimerültem, hogy pityeregni sem volt energiám, a többiek legnagyobb örömére.

Akkoriban még sima talajon tudtam magam hajtani a manuális kerekesszékemmel. Bár nagyon lassan ment, de megcsináltam. Senkihez nem volt kedvem, egyedül akartam lenni, így nekivágtam az útnak felfelé, az ágyamhoz. Most még lassabban hajtottam, mint általában, hisz sehova, senkihez nem siettem. A hátsó, kisebb lifttel mentem. Egyetlen porcikám sem vágyott arra a szagra, amit a nagy felvonóban éreztem. A kicsinél lejjebb volt a hívógomb is, nem volt szükségem segítségre, és azt remél­tem, arra kevesebb emberrel találkoznom. A lehető leglassabban tettem meg a pár perces utat, néha meg-megálltam, majd mentem tovább. Mikor felértem a hálótraktushoz, senki nem volt még fent. Egyedül ültem ott a csendben. Majd valamiért azt éreztem, hogy hív az ágyam, oda kell mennem. Néha recsegett egyet alattam a parketta, minden neszt és zörejt tisztán hallottam, ahogy a saját szívverésemet is, miközben közeledtem a párnám felé. Valami volt ott. Mintha kilógott volna egy papír a paplan alól. Egyre izgatottabb lettem. Vajon mi lehet az? Felhajtottam a takaróm, és egy borítékot találtam az ágyamban. Gyorsan felvettem és magam felé fordítottam. A feladónál ez állt: Találd ki, hogy ki vagyok! A címzettnél pedig az: Hozleiter Fanny, erős kislány részére...

Gyorsan bontogatni kezdtem, szerettem volna szépen feltépni, de an­nál jóval izgatottabb voltam. A boríték könnyen szakadt, de nem érdekelt, csak a benne lévő levélre vigyáztam. A négyfelé hajtogatott papírból egy kartonból készült kutya esett ki. A nyakörvén az állt: Mostantól te vagy az új gazdám. Milyen nevet kapok?

Elmosolyodtam, majd szétnyitottam a levelet. Mikor megláttam anyu kézírását, nagyot nyeltem. Olvasni kezdtem.

Kedves, Drága Fannykám!Elkezdődött számunkra a komoly munka! Neked az új isko­la, a tanárok, a gyerekek, nekem a gyógyulás. Nehéz most nekünk egymás nélkül, de nyugodt vagyok, hiszen érzem, megértetted, ez számunkra most a legjobb megoldás és a leg­fontosabb. Szeretném, ha ügyes lennél, önálló, bátran beszélő, ha problémád van.

Sok új élményed lesz (éjszakázások...), új társakra találsz. Ügyesen tanulj! Ússzál, tornázzál! Sokat egyél, pihenjél!

Mire végigolvastam a levelet, már mások is felértek a vacsorából. Már nem voltam egyedül, a csendet felváltotta a hangzavar és a televízióból szóló műsor hangja. Ránéztem az órára, és megállapítottam, hogy hama­rosan kezdődik a Barátok közt. Egy olyan pont, ami a megszokott estéim része volt. Örültem. Óvatosan visszahajtogattam a papírt a majdnem kettészakadt borítékba, beletettem a kartonkutyámat is mellé. A com­bomra fektettem, és elindultam vele a szekrényemhez. Úgy gondoltam, ott lesz a legjobb helyen, bezárva, ahol senki sem bánthatja. Előszedtem a pizsamámat és a walkmanemet. Hozzá a Kozsó-kazettát és talán még a Hupikék törpikék 1-et is. Aztán zár becsuk, és irány vissza sorozatot nézni.

Épp kezdődött a főcím, mikor azt hallottam:- Fanny, gyere, fürdés, fogmosás...Valószínűleg, ha szólok, hogy szeretném előbb megnézni a filmet,

addig elmegy helyettem valaki más. De nem tettem, helyette csendben, szomorúan összeszedtem a mosakodáshoz szükséges holmikat. Levet­kőztettek, majd átültettek a zuhanyzóba betett székre. Tipikus fehér, nyolcvanas évekbeli, fémlábú csuda volt. A zuhanyzó fakózöld csem­pével körberakva, a zuhanyrózsa pedig a megszokott, nagyfejű, ősrégi, egykilós szépség. Csendben sodródtam az eseményekkel. Néhány percig vízzel locsoltak, majd a víz elállt, szappanozás és öblítés következett. Ha­mar kész lettem. Tehetetlen voltam, kiszolgáltatva idegen embereknek.

Kegyetlen volt. Folyton azt éreztem, hogy nem jó, hogy nyom, nem így vagy úgy szeretném, de meg voltam ijedve, és inkább hallgattam.

Még csak néhány órája hagyhattalak ott, de az én Kíváncsi Fáncsi lányom biztosan megtalálta már az üzenetem. Ugye?! Nagyon sokat gondolok rád, minden pillanatomban benne vagy... Csak kettőt kell aludni, és máris péntek, megy érted apa. Nagyon várlak haza, holnap pedig drukkolj 11:00-től. A műtét sikerülni fog, ne aggódj, csak küldj nekem sok erőt, és mosolyogj sokat, kérlek!

Nagyon sok (milliónál is több) puszit küldök (személyesen át is adom):

Anyuci

Persze senki más nem tehetett róla, én nem nyitottam ki a szám, és, mint tudjuk, néma gyereknek...

Szóltak, hogy öt perc múlva villanyoltás. Nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki, sőt inkább örültem, hogy mindjárt vége a napnak. Holnap már csütörtök, aztán péntek és szabadulok. Beemeltek az ágyba, takarót terítettek rám, és jó éjszakát. Lámpa lekapcsolva, ajtók becsukva. Betettem a fülhallgatót, és elindítottam a zenét. Azt hittem, könnyen elalszom majd, hiszen hosszú és fárasztó napom volt, de a megszokott dallamok hallatán megint kezdett úrrá lenni rajtam a kétségbeesés. Nem éreztem a szobám illatát, az ágyam puhaságát. Anyu most nem masszí­rozott meg, ahogy minden nap tette elalvás előtt. Nem volt jóéjt puszi, se simi. Semmi, amire igazán vágytam.

Voltunk vagy tizenketten a szobában, de én mégis teljesen egyedül éreztem magam. Egyre nagyobb levegőket vettem, és a pulzusom is egyre gyorsult. Nem akarok sírni, nem, nem... Majd elindult a lavina... lefolyt egy könnycsepp az arcomon. Igyekeztem halk lenni, a párnámmal tom­pítani a hangot, de nem bírtam sokáig. Kitört belőlem minden, ami az elmúlt néhány napban felgyülemlett. Az, hogy minden megváltozott. Óriási hiányérzetem volt. Hogy anyut másnap műtik, és én nem lehet ott vele, mellette.

Csak az én sírásom hallatszott a csendben. A többiek kedvesen kérdez­gették, hogy mi a baj, tudnak-e segíteni. Vigasztaltak, de én egyre jobban belehergeltem magam. Repkedtek bennem a „Mi lesz, ha...” kezdetű mondatok. Féltettem anyut, közben nem találtam a helyem, nem volt kihez bújni. A lányok nyugtatgattak, hogy a legtöbben sírtak az első este, hiszen csak néhányan voltak azok, akik szívesen jöttek el otthonról és laktak inkább a suliban.

- Beszélni szeretnék anyuékkal.- Már késő van, ilyenkor nem telefonálhatsz - mondta az egyik lány.- Csak úgy tudok megnyugodni, ha hallom a hangjukat - egyre hal­

kabban beszéltem, már alig kaptam levegőt. - Szólna valamelyikőtök az éjszakásnak, hogy jöjjön ide?

Az egyik lány, aki bottal nehézkesen, de tudott járni, felkelt az ágyából, és az ajtó felé sétált. Kinyitotta, a résen keresztül pont rám világított a folyosóról beszűrődő fény. Ekkor látták meg a többiek, hogy a szemeim

bedagadtak és vörösek, hogy nemcsak amolyan hiszti az egész. Össze­kuporodva, remegve feküdtem az oldalamon.

- Mi baj van, Fanny? - érdeklődött az éjszakai felügyelő.- Telefonálni szeretnék a szüleimnek... Nem tudok addig megnyu­

godni, míg nem beszélek velük. Kérem...Még hosszasan győzködtem, míg végül sikerült rávennem, hogy két

percre kimehessek telefonálni. Behozta a kerekesszékemet, és beleülte­tett. A szekrényemből kiszedtem egy nejlonzacskót, amiben az aprópén­zem volt, majd siettem a lifttel szemközt lógó telefonhoz. Leemeltem a kagylót, bedobáltam néhány húszforintost, és tárcsáztam apu számát. Már lehetett vagy fél tizenegy.

- Igen?- Apu, én...Ezután egy percig egyetlen érthető szó nem hagyta el a számat, csak

sírtam és sírtam.- Mi baj, Cula? Ne sírj, kérlek!- Nem tudok elaludni... Hiányoztok! Pénteken mikor jössz értem?- Délután, tanítás után! Kettőre ott vagyok, kincsem. Már csak egy nap,

és megyek érted! Kibírod, ugye? Nagyon fogok sietni, mire kijössz az óráról, én már ott foglak várni. Megígérem! Most menj, kérlek, aludni! Nyugodj meg, álmodj szépeket! Nagyon szeretlek és hiányzol!

- Jó, apu. Én is szeretlek. Szia!Néhány másodperc csend, még egyikünk sem rakta le a kagylót.- Itt vagy még, apu?- Itt, édesem!- Nagyon siess pénteken, kérlek! Sok puszi!Visszatettem a kagylót. Valamivel már nyugodtabb voltam. Arra gon­

doltam, hogy anyut nem lenne jó felhívni, mert nem szerettem volna megijeszteni. Holnap műtik... Nem! Nem hívom. Visszamentem az ágyamhoz, lefektettek. Kimerültem teljesen. Hamar elaludtam.

Reggel fél hétkor volt az ébresztő. Neonfényre és hangos rádiószóra kel­tem. Egy pillanatig reménykedtem, hogy ez az egész csak egy rossz álom, és anyu a megszokott forró kakaóval ébreszt. A szívószálat a számba teszi, és amíg megiszom, még csukva maradhat a szemem, majd jön a reggeli

nagy pusszantás. De hiába vártam, hamar rá kellett jönnöm, hogy ez a valóság, és ideje kinyitnom a szemem. Akik nem tudtak maguktól kikelni az ágyból, azoknak segítettek. Volt, akit emelővel ültettek át az ágyból a székére, máshoz egy vagy esetleg két ember elég volt. Miután rám került a sor, elindultam fogat és arcot mosni. Előszedtem a holmimat a szek­rényből, és felülről felöltöztem, de a nadrág felvételében segítséget kellett kérnem. Hamar elkészültem. Mondták, hogy mehetek is le reggelizni, aztán ha kész vagyok, az osztályterembe.

Nagy, kerek asztalok voltak az ebédlőben, rajtuk kis kosárban zsemle és kenyér. Mellette egy kis tányérban vaj és felvágott. A fehér bögrék le­fordítva sorakoztak egymás mellett. Tea volt és tejeskávé. Beültem néhány ismerős lány mellé, akik már elkészítették a szendvicsüket. Folyamatosan beszélgettek, nagy hangzavar és nyüzsgés volt körülöttem. Valaki már végzett is, mások csak akkor érkeztek. A zsemlék ketté voltak vágva, hogy ezzel már ne legyen problémánk. Nagyon megörültem, hiszen így nem kellett megkérnem senkit, hogy segítsen. Lassan megkentem vajjal a zsemle alsó és a felső részét is, aztán egy-egy szelet párizsit tettem rájuk. Külön szoktam megenni a két részt, és mindig a felsőt hagyom utoljára, mert azt szeretem jobban. A teáskancsóban már nem volt sok tea, de ez pont jól jött nekem, mert így könnyedén tudtam tölteni magamnak. Lassan ettem, már majdnem egyedül maradtam, mire végeztem. Össze­szedtem a morzsákat, és az ölemben elvittem a tányérom meg a bögrém a konyhás néninek, majd indultam le a termekhez.

A kis zöld lifttel mentem, aztán legurultam egy lejtőn, és már meg is érkeztem az osztályterembe. Beültem ahhoz az asztalhoz, amit előző nap megmutattak. Mindenkinek személyre szabott padja volt. Kivágva, hogy könnyebben odaférjünk. Kinek magasabb, kinek alacsonyabb. Mindenki egyedül ült. Én az első sorban kaptam helyet. Famintájú, műanyag borí­tású asztal volt az enyém egy fiókkal. Nemsokára megérkezett a tanárnő.

Az első óránk magyar volt. A terem akkora volt, mint egy nagyobb szo­ba, sok ablakkal. A tábla két sínre volt felfüggesztve, amit egy mozdulattal le lehetett húzni, úgy, hogy mi is elérjük. A harmadik óra utáni szünetben fel kellett mennem a gazdasági irodába leadni valami papírt. Visszafelé épp a kis lift előtt álltam, amikor elütötte az óra a tizenegyet. Vettem egy nagy levegőt, ökölbe szorítottam a kezem, és anyura gondoltam.

Most tolják be a műtőbe.

Becsuktam a szemem, és a szavai jártak a fejemben. Sikerülni fog. Minden rendben lesz.

Már becsöngetés után volt néhány perccel, úgyhogy siettem vissza az osztályba.

Az első nap tanórái szerencsére hamar elteltek. A napközis tanár­nőnkkel viszonylag hamar megtaláltam a közös hangot. Valahogy meg- éreztem, hogy itt ő lesz az én emberem. Az ebédlőben egy nagy ovális asztalhoz ült az egész osztály. Nem volt nagy a létszám, könnyen elfér­tünk. Emlékszem, akkor találkoztam életemben először a máglyarakás­sal. El nem tudtam képzelni, hogy mi lehet az. Amilyen furcsa kinézetű étel volt, annyira finom. Csodálkoztam magamon, hisz akkoriban nem szerettem a gyümölcsöket sem süteményben, sem más ételben, csakis frissen. Egyedül az aszalt szilvát kedveltem, a mazsolával viszont még mindig ki lehetett kergetni a világból. Az ebéd végén kezdtem érezni, hogy ideje lenne kimenni a mosdóba. Ekkor eszméltem rá, hogy elő­ző nap ugyanebben az időben voltam utoljára. Vajon elsírtam minden folyadékot a szervezetemből? Az iskolában még senkivel sem voltam a mellékhelyiségben, úgyhogy nem tudtam, kit kérhetek meg, hogy mű­ködik itt a dolog. Bátortalan voltam. Inkább még tartogattam egy kicsit. Mire visszaértük a terembe, már nagyon sürgetővé vált. Görcsöltem. Félve mentem oda a napközis tanárnőhöz, majd halkan megkérdeztem:

- Tetszik tudni nekem segíteni pisilni?- Persze, természetesen! Mondd majd, kérlek, hogyan tudok segíteni,

és megoldjuk.Szólt a többieknek, hogy mindjárt jön, aztán a mosdó felé vettük az

irányt. Átemelt, előrehajoltam, és a mackónadrág már lent is volt, én pedig végre, huszonnégy óra után elengedhettem magamat. Annyira megkönnyebbültem, hogy megemlítettem neki: rekordot döntöttem a visszatartás terén. Nem akart hinni a fülének. Majd megígértette velem, hogy máskor időben szólok, és nem tartogatom.

Ezúttal este sikerült megnézni a sorozatomat, majd fürdés és lefekvés következett. Minden könnyebben és vidámabban ment. Szinte boldog voltam, mert már éreztem a szabadulásom pillanatát. Már csak egy éj­szaka, és megyek haza! Hamar elaludtam.

Másnap reggel olyan voltam, mint akit kicseréltek. Energikus, mosoly­gós lettem, szívesen keltem, mentem reggelizni, és alig vártam az órákat.

Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor megszólalt a csengő, és én már ott sem voltam! Hajtottam fel az emeletre. Nagyon izgatott voltam. Kigurultam a liftből, és a tekintetemmel aput kerestem. Megijedtem. Nem láttam sehol! Kétségbeesetten előrébb mentem, és ekkor megpil­lantottam.

Bár nem tudtam futni, de mégis úgy éreztem, hogy rohanok édesapám karjai közé, aki nagy mosollyal várt engem. Végre! Végre! Elérkezett a pillanat! Újra biztonságban voltam. Az elmúlt két nap után újra bol­dognak éreztem magam. Mosolyogtam, és be sem állt a szám. Gyorsan felmentünk a cuccaimért, és már ott sem voltunk. Nem akartam beszélni a suliról. Legszívesebben besöpörtem volna az egészet a szőnyeg alá, és ha tehettem volna, soha többet nem is megyek vissza. Persze tudtam, hogy csak a hétvégére megyek haza, de a hétfővel akkor egy pillanatig sem foglalkoztam. A jelenben voltam, és újra magamra találtam.

A hétvégén nem tudtam találkozni anyuval, csak telefonon beszéltünk. Megnyugtatott, hogy jól van, csak még sokat kell pihennie. Fájt neki a műtét helye, de nem panaszkodott, inkább csak engem kérdezett, a suliról faggatott. Én viszont inkább minden másról fecsegtem, a végén pedig egy mondatban összefoglaltam az elmúlt napokat, nagyjából eny- nyivel: jó volt... Tudtam, hogy ez a telefonbeszélgetés nem szólhat arról, hogy soha többé nem szeretnék visszamenni oda. Nem sírhattam, ezért inkább nem is meséltem.

A vasárnapot már beárnyékolta a hétfő reggel gondolata. Újra szo- rongani kezdtem, és igyekeztem mindenféle apró trükköt bevetni, hogy ne kelljen visszamennem. Nem sikerült. Ezúttal nemcsak két napról volt szó, hanem egy egész hétről. Szomorúan, szótlanul pakoltam az utazó­táskába a cuccaimat, a kispárnámat és Brumi macit. Este nem akartam elaludni. Húztam az időd. Ha hamar elaszom, akkor a reggel is hamarabb elérkezik. Éjfél felé aztán kidőltem, és sajnos pontosan az következett be, amitől féltem. Pillanatok alatt megvirradt.

Apu ébresztgetett, hogy fél óra és indulás. A hétvégi csacsogó, mo­solygós kislány eltűnt, és helyette egy kedvetlen, szótlan Fanny ült be a kocsiba.

Emlékszem, megálltunk tankolni, majd apcus egy aprópénzzel teli nej­lonszatyorral jött vissza. Volt benne legalább ötven darab húszforintos és néhány ötvenes. Az ölembe rakta, rám nézett, és tündérien azt mondta:

- Most aztán akár minden órában felhívhatsz, édesem! Bármikor, amikor szükséged van rám, vagy csak beszélgetni szeretnél. Csak elég lesz, nem?!

Elmosolyodtam.- De, apcus, köszönöm!Az iskolában hamar elment a délelőtt, nem volt semmi probléma.

Jelentkeztem néhány szakköre, hogy lefoglaljam magam és ne gondol­kodjak. De ahogy közeledett az este, én úgy kezdtem pánikolni. Mene­külni akartam onnan. Minden porcikám tiltakozott, hogy bent aludjak, a tizenvalahány társammal egy szobában, két másik lány lábánál. Gyötrőd­tem és zokogtam. Addig-addig hergeltem magam, míg sikerült valóban megbetegednem. Lázas lettem. Az arcom kipirult, a testem remegett. Elértem a célomat. Felhívták aput, hogy a gyerek nincs jól, beteg, felke­rült a betegszobára, és ha tudnak, jöjjenek értem.

Már a gondolattól is jobban voltam, hogy nemsokára hazavisz. De azért még „okosan” mindent beleadtam a gyenge, lázas kislány szerepé­nek alakításába. Apu egy bő másfél órán belül már ott is állt az ajtóban.

- Édesem...Aggódó tekintettel nézett rám, és kérdezgetett, hogy vagyok. Még nem

eshettem ki a szerepből, ezért a dologra némileg rájátszva nyugtatgattam, hogy bár már sokkal jobban érzem magam, a fejem még nagyon fáj, és gyenge is vagyok. Aztán, amint kiértünk az iskola ajtaján, és beültünk a kék kombi Trabantba, már minden újra jó volt.

Azt éreztem, hogy apcus a cinkosom lesz az én kis játékomban, és ideje, hogy újra jól legyek. Ránéztem, és elnevettem magam. Máris min­dent értett. Tudta, hogy szükségem volt rá. Megbeszéltük, hogy kapok két napot a „gyógyulásra”, de aztán sipirc vissza. Természetesen anyu egyből tudta, hogy valójában semmi bajom, hallotta a telefonban, hogy minden rendben.

Így utólag, de legfőképp kívülről nézve, egy igazi hisztis, akaratos kislánynak tűnhetek, és az utóbbival nem is vitatkozom... De tényleg nagyon rossz volt akkor nekem, még most is, visszaemlékezve, életem egyik legnehezebb időszakaként él bennem.

Egy héttel később újra eljátszottam a kis színjátékomat. Bár már sok­kal kevésbé hittek nekem, az alakítás akkor sem maradhatott el. Majd történt valami.

Anyu felhívott.- Fannykám, fel kell nőnöd! Kérlek, legyél okos nagylány! Tudod, hogy

ha bármi baj lenne, apa ott van érted, hisz te vagy a kincse. Azt is tudod, hogy nem mond nemet, ha arra kéred, hogy vigyen haza. De ezt nem teheted meg! Nekem az a dolgom, hogy meggyógyuljak, erős legyek újra, apának pedig dolgozni kell. Nem engedheti meg magának, hogy hetente otthagyja a munkáját két-három napra, hogy veled legyen. Bár tudod, és látod is, hogy az elmúlt két hétben rögtön ott volt érted, ahogy hívták, de...

- Értem. Jó. Erős leszek.- Kicsikém, megígérem, hogy ahogy tudlak, kiveszlek onnan. De addig

bírd ki, és segíts nekünk apával! Neked az a munkád, hogy ott legyél az iskolában. Tanulj, és mozogj sokat!

- Rendben. Szeretlek, anya, és alig várom, hogy újra lássalak!- Én is, kicsikém!

Bár egyáltalán nem mosolyogva és vidáman, de megpróbáltam felnőni a feladathoz. A telefonbeszélgetések apuval és az anyutól meg a nagyitól érkező levelek tartották bennem a lelket.

Kicsi Fannykám!Ma hétfő van, elkezdődött egy új hét, de én már azon gon­dolkozom, hogyan lehetek veled a hétvégén!!!

Olyan sokat és jókat meséltél a múlt hétről! Ezeket újból végiggondolom, amikor egyedül vagyok - közben pedig na­gyokat mosolygok. Büszke vagyok RÁD, hogy szépen meg­értetted a feladatodat! Kérlek, használd ki a lehetőségeidet, és sokat MOZOGJÁL, próbáld meg a „pihenős gyakorlato­kat” - SIKERÜLNI FOG! Ugye, száguldozol a vízben a séták közben? Milyen új szakkörökre jelentkeztél? Lehet jelentkezni vívni? Ha bármire szükséged van (ruhák, tanulós dolog), a hétvégén megbeszéljük.

Gyűjtsd a jó történeteket, szeretnék sokat nevetni veled a hétvégén!

Legyél jó kislány!

Ügyeskedj, okosodj! Sok-sok puszi (átadom!!!) Anyuci

U.i.: Már nem sokáig mondhatom, hogy az én tízéves kislá­nyom! Hamarosan itt a nagy nap! Addig is készülök a meg­lepetésre.

Bár a hétköznapok nagyon nehezek voltak, és az iskolában töltött na­pok meg az éjszakák csak ritkán csaltak mosolyt az arcomra, a hétvégék kárpótoltak. Anyu már akkor nem emelhetett, ezért csak úgy tudtunk együtt lenni, találkozni, programokat csinálni, ha valaki segített nekünk, mellettünk volt. Nehéz volt megszokni, hogy amit azelőtt együtt meg­oldottunk, már nem ment. Kiszolgáltatott egy helyzet, de szerencsére nagyon sokan segítettek. Sok szervezést igényeltek az együtt töltött órák, de szüksége volt rájuk mindkettőnknek. Egymásból töltődtünk, és tar­tottuk egymásban a lelket.

Volt egy fiatal srác, akinek olykor fizettünk, hogy segítsen emelgetni engem. Bár anyut sosem kellett félteni szervezkedés terén, de nem vár­hattuk el a sok kedves baráttól, hogy valaki mindig ott legyen velünk. Inkább nem vettünk új ruhákat, vagy nem mentünk fizetős programokra, hanem helyette az összes pénzünket a fiúnak adtuk, csak hogy ne legyünk mindig másokhoz kötve, ha szeretnénk együtt lenni.

Péntekenként ancus DSK-t (diák sportkört) tartott az előző iskolám tornatermében. Gyakran voltunk ott együtt. Hozzá bújva, boldogan néztem a kézilabdázó gyerekeket. Igazából akár üres és sötét is lehetett volna a terem, én akkor is a fellegekben jártam volna, mert újra anyuval lehettem. Érezhettem az illatát, a bőre puhaságát és azokat az utánoz­hatatlan puszikat.

Egyik pénteken egy mini kézilabda várt rám a kispadon. Nem hittem a szememnek. Nem meséltem anyunak, de az előző DSK-n megpróbál­tam a lábaimat szétterpesztve pattogtatni a rendes kézilabdát. Csak két kézzel bírtam megfogni, de azért kipróbáltam eggyel is, ahogy a többiek­től láttam. Csakhogy mindig elejtettem, és elgurult. A közelemben levő

gyerekek visszagurították vagy visszadobták nekem, mégis zavart, hogy nem tudom megcsinálni, mert nem fér el a pici tenyeremben. Erre tessék, egy héttel később ott volt egy olyan, amivel én is meg tudtam csinálni, amivel azt érezhettem, mintha... Imádtam!

A bentlakásos suliban nem sok dologra mondhatom, hogy szerettem, talán a Boccia nevű labdajáték volt az egyetlen. A szakkör legalább arra a pár órára elterelte a gondolataimat. Jó voltam benne. Versenyen is indultam, és egyéniben első lettem!

Drága Fannykám!Hétfő este van (már eltelt az a nap, amelyik a legnehezebb!!!), és én nagyon fáradt vagyok (és Te?).

Reggel elmentem Óbudára, a régi iskolába, papírokat kel­lett intéznem. 12:45-től tesiórám volt az 5. b-vel. Tanítottam nekik a labdavezetést, kosárra dobást. 14:00-tól az usziban volt órám, a kisegítő iskolából jöttek heten. Olyan mozgé­konyak, fegyelmezetlenek voltak, hogy a végére berekedtem. Elmentem az ebédért - leves meg bukta, körte. Nem valami sok... (Ugye, te többet kapsz?).

Itthon jó nagyot fürödtem, hajat mostam, és az ÉN DRÁ­GA KICSI FANNYKÁMNAK MEGLEPETÉST KÉSZÍTET­TEM - erre még a szülinapodig várnod kell! BOCS!

Levélírás után megírom a naplódat (éppen most megy a rádióban a Házibuli c.film betétdala, amit annyira szeretsz), olvasok egy kicsit, megnézem a műsorokat a televízióban és RENGETEGET GONDOLOK RÁD.

Kedden egyedül leszek a tanfolyamon, jó lesz, mind a négy pálya az „enyém”. Mindjárt péntek, és újból találkozunk. Ad­dig is millió-ezer-száz-tíz-egy puszi:

Anyuci

U.i.: TISZTELT BOCCIA BAJNOK! TÖREKEDJ ARRA, HOGY MÁSBAN IS LEGYÉL A JÓK KÖZÖTT (torna, úszás, séta, állás)!

NE ADD FEL!!! Puszi:Anyuci

Elérkezett a születésnapom, amit annyira vártam már. Izgatott voltam és kíváncsi a meglepetésemre. Mindenre gondoltam, de az a csoda, amit aznap kaptam, még csak meg sem fordult a fejemben.

Hamar végeztem pénteken az iskolában, apcus korán jött értem. Fag­gattam, de semmit nem árult el. Megígérte, hogy mindent meg fogok tudni időben, csak legyek türelmes. Na, az az, ami nem volt rám jellemző. Egy igazi Kíváncsi Fáncsi ült hazafelé a kocsiban.

A mamánál, apcus szobájában egy új farmerszoknya és egy dzseki várt rám, de ez még közel sem volt a legnagyobb meglepetés aznap­ra. Anyuval megbeszéltük telefonon, hogy a DSK-n találkozunk. Mivel apcus tudta, hogy egy igazi kiscsaj a lánya, felvetette, hogy nem sze­retnék-e az új ruhámban menni anyuhoz, csinosan, hiszen mégiscsak születésnapos vagyok. Természetesen azonnal kaptam az alkalmon. A mamám előszedett a fiókból egy fekete nejlonharisnyát és felad­ta a kopogós cipellőmet - a lábtartómon képes voltam kopogtatni vele, ha már járni nem is tudtam benne, de az érzés azért ugyanúgy megvolt.

Aztán irány a tornaterem! Akkor még mindig nem sejtettem semmit. Aztán megláttam anyumat. Ő is csinos ruhában volt... Hűha, itt aztán tényleg készül valami, gondoltam. Apukám gyakran járt elegánsan, így ő rajta még nem tűnt fel semmi induláskor, de most már kezdett össze­állni a kép. Ohó, biztosan vacsorázni megyünk a kedvenc éttermembe! Felcsillant a szemem.

De még ennél is nagyobb dolog várt engem aznap délután. Apu felvitt a két lépcsőfokon, majd betolt a sötét tornaterembe. Nem igazán értet­tem, hogy miért van sötét. Majd kinyílt a szertárajtó a terem végében. Az én szavam pedig elállt. Nagyokat nyeltem, és fülig ért a szám. Anyu jött elöl, mögötte pedig a volt osztályom, a tanáraim, a barátaim, azok, akik fontosak nekem... és mind nekem, csak nekem énekelték Halász Judittól a Boldog születésnapot című dalt.

Annyira hiányoztak! Hisz egy hónappal korábban még mindennap együtt voltam velük, és aztán olyan hirtelen kellett elválnunk. Hihetetle­nül boldog voltam, mert akkor a régi életemhez tartozó emberek voltak számomra a legnagyobb ajándék. Egy pár órára újra visszacsöppentem a múltba. Körbeálltak, ölelgettek, puszilgattak, meséltek. Zsóka nénitől - az alsós osztályfőnökömtől -, emlékszem, egy saját készítésű répatortát kap­tam. Rengeteg játékot pakolt szét anyu a teremben, és vicces feladatokkal is készült, hogy igazán emlékezetes legyen a tizenegyedik születésnapom.

Elhozta otthonról azt a társast is, amit néhány éve azért kaptam, hogy mikor játszom, akkor se csak üljek egyhelyben a fenekemen. Szuper ötle­tes volt és egyszerűen elkészíthető. Nagyon szerettem, észre sem vettem közben, hogy csinálok valamit. Az ilyen dolgokat imádtam. Nem volt erőltetett, mégis játékos és izgalmas. Lényegében A4-es színes kartonla­pok voltak összeragasztva a hosszú éleknél, mint a harmonika. Anyu kék kartonpapírból készített hozzá egy nagy dobókockát, amit ha rendesen eldobtam, utána kellett másznom a földön. Minden lépésnél mozognom kellett, mászkálni a közel hétméteres pályán. A színeket követve a startról kellett eljutni a célig. Legjobb esetben is fél óráig mászkáltam, pakoltam a bábukat és mentem a nagy dobókocka után.

Rengeteget beszélgettünk és nevettünk. Mindenre kíváncsi voltam, amiről lemaradtam, mióta nem a többiekkel jártam iskolába. Elmondtam a régi tanáraimnak, hogy mennyire hiányoznak, és hogy visszasírom az együtt töltött időt, az órákat. Nagyon büszkék voltak rám, hogy már nem menekülök el a problémák elől, hanem igyekszem kihozni a leg­többet mindenből. Elmesélték, hogy gyakran kérdezgették ancust, mi van velem, sikerült-e beilleszkednem. Kezdetben aggódtak, hogy ilyen nehezen ment a beilleszkedés. Viszont biztosítottak róla, hogy bármi­kor szívesen várnak vissza, sőt ha bármilyen segítségre van szükségem, számíthatok rájuk.

Drága, kicsi, egyetlen kiscsillagom - Fannykám!Ma már rengeteget írtam, de neked mindenféleképpen Össze­szedem magam! Mire megkapod a levelemet, már mindjárt péntek, és újból találkozunk.

Reggel nagyon korán mentem az orvoshoz - apuval köz­ben beszéltem, rendben megérkeztél a suliba. Sokat kellett várnom, míg megtudtam, hogy mikor kell mennem újból kezelésre. Úgy néz ki, hogy kora reggel utazom egy órát met­rókkal, mire odaérek, lesz nyolc óra - mindennapos program lesz ez jan. 19-től. DE AZT MONDJA A DOKTOR BÁCSI, SZÉPEN ERŐSÖDÖM! Ezt kívánom neked is. Tudod, nem állhatok mögötted, MAGADNAK KELL MEGTENNED AZT A BIZONYOS PLUSZT!

Most egy kicsit pihenek majd - olvasgatok, aztán bebújok az ágyba és RÓLAD ÁLMODOM. Kérlek, szedd össze ma­gad, érdekeljen a tanulás, a mozgás! Ebben is önálló vagy. TE DÖNTÖD EL A JÖVŐDET!

Nagyon szeretlek, vigyázz magadra, csak az okos dolgokat halld meg a nagyobbaktól!

Puszi a négyzeten (most már tudod, mit jelent) és szív a köbön!

Anyuci

Kedves, drága, aranyos Fannykám!!!Jól rád ijesztettem szombaton az uszodában!! Nagyon össze­szorul a torkom, amikor eszembe jut a reagálásod. Érzem, hogy mindent megtennél, hogy egészséges legyek én is és TE is! Megint bebizonyosodott, hogy csak magunkra... Ismersz, hogy egyből keresem a megoldást. MEG IS FOGOM TA­LÁLNI! Addig nagy szükség van az okos Fannyra! Élni kell, tanulni kell, tornázni kell - mert nem szabad elhagynunk magunkat. Vannak azért, akik mindig mellettünk vannak, de nem mindig tudnak velünk lenni. (ÉRTED?!)

Beszéltem Timivel - akivel a Heim Pálban tornáztál -, Daninak hívják a kisfiát, 3 hónapos és jól vannak. Puszil, és ő is kéri, hogy NE ADD FEL! Utánanéz a lehetőségeknek. BIZTOS LESZ MEGOLDÁS!

Összességében nagyon megviselt a bentlakásos iskolában töltött idő. Bár nagyon igyekeztem, igazán mégsem tudtam beilleszkedni. Elviseltem a helyzetet, mert el kellett. A sulira egy rossz szavam sem lehet, sőt na­gyon sok családnak, gyereknek óriási segítség és jó, élvezhető megoldás is, de nekem nem volt az. A jegyeim leromlottak. Kezdtem elveszteni önmagam. Nyomasztott a légkör, az, hogy mindenki beteg körülöttem. Nem tudtam feldolgozni. Túl éles volt a váltás az életemben, hogy egy „ép” környezetből, hirtelen „betegek, sérültek” közé kerültem. Pluszban ott volt még anyum betegsége, a hirtelen rosszullétei, a gyengesége, a jóval kiszolgáltatottabb helyzetek. Nem bírtam. Összeomlottam. Már egyáltalán nem hasonlítottam arra a mindig vidám, erős kislányra. De ahogy tudtam, tartottam magam. Bíztam abban, hogy hamarosan talá­lunk valamilyen megoldást, hogy ne kelljen oda járnom.

Ancus pszichológushoz kezdett hordani, hogy újra visszanyerjem a régi önmagam. A beszélgetések során hamar elengedtem magam, min­dent elmeséltem, és nemsokára nyilvánvalóvá vált, hogy görcsösen me­nekülni akarok az új életemből, amibe néhány hónapja belecsöppentem.

Majd egyik napról a másikra megtörtént a csoda. Anyumnak szem­bejött egy hihetetlen lehetőség. A kisegítő iskola igazgatónője, amelynek a diákjait ő tanította úszni, felajánlotta, hogy járjak oda. A suli épülete lapos volt, akadálymentes, és reggeltől délutánig vigyáztak volna rám. Nagyon közel volt a lakásunkhoz, és mindenki iszonyú segítőkész volt ve­lünk. Szerették anyukámat, és többen engem is ismertek pici korom óta.

Gondolkodás nélkül beleegyeztem. Örömködtem nagyon, egy pillana­tig sem bántam, hogy megint egy új iskola, új közeg, mert úgy éreztem, hogy az elmúlt hónapokhoz képest bárhol jobb lesz. Főképp amiatt, hogy újra otthon lakhatok, aludhatok a saját ágyamban. Anyuval lehetek, és sokkal többet találkozhatok a barátaimmal.

Másnap, pénteken még bementem a suliba. Nem is lehetett rám is­merni. Éreztem, hogy hamarosan véget ér a szenvedés. Összepakoltam

Kérlek, jelentkezz, ha itthon vagy, és megtaláljuk a módját, hogy együtt legyünk!

puszi puszi puszi puszi puszi puszi puszi Anyuci

a holmim, és közben dalolásztam. Csak néhány embertől búcsúztam el, leveleket írtam, a párnájuk alá raktam, majd könnyű szívvel, boldogan távoztam az épületből. Soha többé nem akartam visszamenni oda, még csak az épület környékére sem.

Hétfőn hajnalban, mikor felébredtem már ott volt anyu egyik barátnője, aki segített felkelni az ágyból, felöltözetni, majd beültetni a székbe. Már az új iskolába mentünk. A Speciális Oktató és Fejlesztő Intézménybe (SOFI) többségében tanulási és viselkedési zavarral küzdő diákok ke­rültek be. Alacsony volt az osztálylétszám, a termek kicsik, a tanárok barátságosak. Az új osztálytársaim azonban első ránézésre nem voltak túl bizalomgerjesztőek. Sőt, elsőként három igen félelmetes kinézetű fiúval találtam szemben magam, akik ráadásul jóval idősebbek voltak, mint én. Mint utólag megtudtam, már többször ismételtek évet. Ott ültem előttük ismeretlenül a kis piros kerekesszékemben. Ekkor már félelem nem volt bennem, inkább a kihívást láttam a helyzetben.

Emlékszem, egész addigi életem alatt nem hallottam annyi csúnya szót, mint aznap. Voltak köztük olyanok, amiket nem is értettem. A fél füllel meghallott beszélgetésekről és történetekről nem is beszélve! Beke­rültem kis szende ártatlan kislányként a keménymag közé. Mégis sokkal jobban éreztem magam már az első napon, mint az előző helyen!

Mivel az oktatás színvonala nem felelt meg egy sima általános iskola elvárásainak, azt beszéltük meg, hogy magántanulóként visszatérek a régi iskolámba, ahol félévenként vizsgáznom kell majd, hogy rendes bizonyít­ványom lehessen. Borzasztóan élveztem, már előre. Egy kis szabadság, gondoltam, akkor tanulok, amikor szeretnék! A SOFI-ba pedig csak bejárok, és magam osztom be, melyik órán milyen tantárggyal akarok foglalkozni.

Már az első nap nagyon élveztem, hogy az összes kérdésre, kiadott fel­adatra kiráztam a kisujjamból a választ. Az elmúlt hónapokban elvesztett önbizalmam pillanatok alatt visszatért.

Sosem felejtem el, hogyan tört meg a jég az ijesztő nagyfiúk és köztem. Még első nap, a matekdolgozat közben lesúgtam egy számukra nehéz matekpélda eredményét. Igen, igen, ez bizony csalás, de tökéletes lehe­tőség volt a beilleszkedésre. Érdekes módon ettől nem kerültem bele az elnyomott, a kihasználható szerepébe. Inkább felnéztek rám. A következő

szünetben már körém is gyűltek, és érdeklődtek, kérdezgettek, ki is va­gyok, honnan jöttem és legfőképp, hogy miért vagyok kocsiban. Dél­utánra már a kis kedvencükké váltam, együtt tanultunk, és ott segítettem - többé nem súgtam -, ahol tudtam. Úgy magyaráztam el nekik a felada­tokat, ahogy én is megértettem: konyhanyelven, átláthatóan. Élveztem, hogy segíthetek. Pörögtem, és megint boldog voltam. Alig vártam, hogy mesélhessek anyunak délután.

Mielőtt reggel ott hagyott a suliban, szólt, hogy délután egy hölggyel fog értem jönni, akit még nem ismerek. Egy gondozónővel, aki főképp idősekkel foglalkozik, de volt olyan kedves, hogy elvállalta, hogy segít nekünk is, ahol tud. Kíváncsian vártam a találkozást.

Háromnegyed négykor megérkezett ancus. Egyedül jött, de mondta, hogy ne aggódjak, mindjárt Ica is itt lesz. Akkoriban már nem engedtem neki, hogy ő emelgessen, az orvos megtiltotta. Többször volt olyan, hogy inkább nem szóltam, ha a mosdóba kellett mennem. Óvni akartam.

Egyszer, még a legelején nem vettem eléggé komolyan, mert nem éreztem a súlyát a tiltásnak. Szóltam neki, mert épp nem volt velünk senki. Az évek során teljesen tönkrement a gerince a sporttól és a sok emelgetéstől. Ő azonban legyőzte a fájdalmat, és átemelt. Sosem fogom elfelejteni azokat a perceket. Bár tartotta magát, de látszott, hogy bor­zasztóan fáj neki, nem tudta eltitkolni előttem. Nagyon aggódtam, mert egyszer csak összerogyott, és percekig ült a fal mellett a görcsökkel küsz­ködve. Leírhatatlan volt. Ott ültem tehetetlenül, és bár tudtam, hogy nem csináltam semmi rosszat, mégis szörnyen éreztem magam, amiért édesanyámnak szenvedést okoztam.

Kijelentettem, hogy vissza már biztos nem ő fog tenni, bármennyi idő­be is telik, kivárjuk, amíg jön valaki és segít. Még hosszú percekig ültünk ott. Én a vécén, anyu a földön. Kínunkban már nevettük. Egyikünk sem tudott felállni. Elbeszélgettük az időt, és lassan a gerincfájdalma is csil­lapodott. A falnak támaszkodva, lassan felegyenesedett, és a telefonhoz ment, hogy segítséget hívjon, így menekültünk meg végül.

Ica fiatal, harminc év körüli, pörgős, mosolygós hölgy volt, szőke ha­ját befonva viselte. Egy piros kockás felső volt rajta, farmernadrággal. Még most is élénken él bennem a kellemes illata. Bemutatkoztunk egy­másnak, és megbeszéltük, hogyan tud segíteni rám adni az overálomat. Együtt mentünk hárman haza. Feljött hozzánk, és segített mindenben.

Megfürdetett, kiemelt a kádból, beültetett az ágyba. Onnantól már mi is meg tudtuk oldani anyuval a lefekvést.

Nagyon szimpatikus kis hölgy volt Ica, és én sokat meséltem neki. Mondhatni, be sem állt a szám, folyton produkáltam magam. Nagyon hálásak voltunk neki, mert már rég lejárt a munkaideje, a gyerekei pedig otthon várták, mégis maradt és segített. Onnantól kezdve minden reggel és este velünk volt. Hatalmas könnyebbséget jelentett nekünk, hogy na­ponta minimum kétszer ott volt, sőt volt úgy, hogy többször is, ha tudott.

Az iskolában minden a legjobban alakult. Összebarátkoztam az osztály­társaimmal, akik a szárnyaik alá vettek, óvtak, vigyáztak rám. Imádtam őket. Egy kis épületben volt az ebédlő, ahova mindig ők toltak át. Gyak­ran ment a harc, hogy ki vihet át aznap. Élvezték, hogy segíthetnek, én pedig igyekeztem a saját eszközeimmel meghálálni, hogy körbeugrálnak. Ezek a „kemény” srácok velem igazi tündérek voltak, pedig ismeretlenül, egy sötét utcában biztos nem mertem volna még elmenni sem mellettük. Szerettem őket, és egyáltalán nem érdekelt, hogy hiába voltak ötödikesek, a lexikális tudásuk megragadt valahol a második és a harmadik között, vagy hogy a bőrük színe sötétebb, mint az enyém. Kiegészítettük egy­mást. Én voltam az agy, ők a test. Szuper csapat voltunk.

Vittek magukkal az osztálykirándulásra, emelgettek a lépcsőn, és nem hagytak ki a bulikból sem. A „menők” bandájába kerültem, igazán ki­váltságos volt a helyzetem. Ha bárki megjegyzést tett a székemre vagy a helyzetemre, ők azonnal „orvosolták” a problémát, úgy, hogy én nem is tudtam róla. Bár voltak ijesztő helyzetek is, amikor egy-egy pillanatra nem a kedves, szeretnivaló barátokat láttam a társaimban. Meg kellett tanulnom kezelni ezt is. Megtapasztaltam akkoriban igazán kemény dol­gokat, amik lélekben megerősítettek. Tizenegy évesen szembesültem először a drogokkal, az alkohollal, az erőszakkal, az elnyomással. A fű fogalmával és a gumióvszer használatával, persze csak elméleti síkon. Mindezekről szerencsére én csak külső szemlélőként vagy hallomásból szereztem tudomást.

Sokszor megdöbbentem, hogy mennyire kirekesztőek tudnak lenni a többiek azokkal, akiket nem fogadnak el. Ilyenkor igyekeztem terelgetni őket. Furcsa volt átélni például, hogy egy hozzám hasonlóan kerekesszék­ben ülő iskolatársunkat egyáltalán nem vették emberszámba, míg engem

a tenyerükön hordoztak. Nem hagyhattam. Nem értem el százszázalékos sikereket, de egy idő után arról legalább sikerült meggyőznöm őket, hogy ha nem is kedvelik a másikat, ne rúgjanak bele...

Nekem sikerült semmi rosszba nem belekeveredni velük, és segíte­ni tudtam nekik is megtartani valamelyest a jó énjüket. Tapasztalatból tudtam, hogy igenis van bennünk jó, csak ki kell tudni hozni, és meg kell erősíteni. Hamar rájöttem, hogy az emberi kapcsolatokban a kulcs a szeretet. Szeress és viszontszeretnek. Egyre ritkábbak lettek a nehéz, ijesztő helyzetek. Kezdett csillapodni a rossz bennük. Minden szuper jól alakult, visszanyertem önmagam teljesen, sőt erősebb is lettem lelkileg. Újra mosolyogtam, és azt éreztem: a helyemen vagyok.

Ahogy telt az idő, Icával is egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Nagyon szerettem, mikor velünk volt. Egyre többet tudtunk meg egymásról. So­kat mesélt a négy gyerekéről és a munkájáról. Kitaláltuk, hogy összeho­zunk egy hétvégi közös programot. Fontos volt, hogy ne hanyagoljam el a gyakorlást a gurulós járókeretemmel, és Ica ebben is felajánlotta a segítségét. Megbeszélték ancussal, hogy elhozza a gyerkőceit, akik addig jókat játszhatnak a tornateremben.

Az autóban vártam őket. Szépen, libasorban érkeztek. Niki, Máté és Peti. Niki három hónappal volt fiatalabb nálam, a fiúk viszont még na­gyon picik voltak akkor, Petike nem töltötte be a harmadik évét, Máté pedig az első osztály végét járta. Mindannyian zavarban voltunk, csend­ben ültünk egymás mellett a kocsi hátsó ülésén. Mikor megérkeztünk a tornaterembe, ők hamar elfoglalták magukat a labdákkal, hulahopp­karikákkal és az egyéb eszközökkel. Én is szívesen játszottam volna velük, de nekem feladatom volt.

Egy nagyon kényelmetlen gurulós járókeretben állva kellett járkálnom, a lábaimmal hajtani a szerkezetet. Régen nem csináltam már, úgyhogy nagyon nehezen ment, és a combjaimat borzasztóan vágta a vászon, ami megtartotta a súlyomat. Sírtam, egy porcikám sem kívánta az egészet. Szívem szerint én is inkább labdáztam volna a többiekkel. A fiúk le-föl rohangáltak, nevetgéltek, én meg irigykedve figyeltem, hogy mennyire jó nekik. Később Niki, ez a vékonyka, szőke hajú, tündérarcú kislány odajött hozzám, és labdázni kezdtünk. Megállapodtunk anyummal, hogy

ha még húsz percig bírom, ha próbálok én is menni a labda után, akkor vár ránk egy nagy adag fagylalt a cukrászdában.

Egyre gyakrabban jött át Niki is hozzánk Icával az esti fürdetések ide­jére. Kezdtünk egyre jobban egymásra találni. Eljártunk úszni is, ott is az anyukája segített nekem ki- és beszállni a medencébe, öltözni. Teltek a napok, ancus szépen gyógyult, túl volt a kemoterápiás kezeléseken, elmúltak a mellékhatások.

Majd történt valami, amire senki nem volt felkészülve. Míg én apuval voltam hétvégén, anyut csigolyasérv gyanújával bevitték a mentők a Ki­rályhágó úti kórházba. A másfél órásnak mondott rutinműtét végül öt és fél óráig tartott. Kiderült, hogy a rák áttétes lett, megtámadta a gerincét, amit emiatt meg kellett vasalni. Ancus deréktól lefelé lebénult.

Úgy ébredt, hogy nem érezte a lábait. Csak élettelenül hevertek az ágyban, nem mozdultak.

Óriás sokk volt ez. Egy ilyen örökké mozgó, sportos embernek... aki­nek a lánya kerekesszékben ül, s most ő is mellé kényszerül...

A mai napig nem tudom, hogy volt ereje tovább küzdeni. Hogyan tudott ezután is töretlenül, őszintén hinni a gyógyulásban.

Túl gyorsan történt minden. Tizenegy évesen, mikor már épp azt hittem, hogy újra sínen van az életem, egyik napról a másikra arra éb­redni, hogy édesanyám kórházba került, és kerekesszékben hozhatjuk csak haza...

Nem tudtam felfogni. Nem tudtam kezelni a helyzetet. Mit kell ilyen­kor mondani? Mit kell tenni? Amennyire tudtuk, ő a kórházi ágyában fekve, én meg mellette a kocsiban ülve, szorosan öleltük egymást és zo­kogtunk.

Majd rám nézett és azt mondta:- Erősek vagyunk! Túl leszünk ezen is és meggyógyulunk!Míg anyu kórházban volt, én apummal laktam a mamánál. Ez végül

hónapokig húzódott, és én megint kiszakadtam a hétköznapokból. Kap­tam egy újabb élethelyzetet, amivel meg kellett küzdenem. Fel kellett nőnöm hozzá.

Gyakran látogattuk ancust, vittünk neki mindenféle finomságokat. Mama főztjét ebédre, olvasnivalót.

Hónapok óta nem voltam már otthon. Közel fél éve nem aludtam a saját ágyamban, nem éreztem az otthon illatát, hiányzott minden, amit az a lakás jelentett nekem, ahol évekig annyira boldog voltam. Mindennél jobban szerettem volna hazamenni. Akár csak beülni a szobám közepére és emlékezni. Feleleveníteni a szebbnél szebb pillanatokat. Újra abban a környezetben lenni, ahol a csodás hétköznapjainkat éltük édesanyámmal. Ülni a megszokott helyemen, a konyha végében. Az ablakkal szemközt reggelizni, ami pont a játszótérre nézett. A kedvenc lovas ágyneműmből ki­kelni és tudni, hogy este ugyanaz vár majd. Vágytam a biztonságot jelentő, megszokott dolgaimra. Szerettem volna a piros kanapén pihenni, a kedvenc sarkomban, a nagyszobában. Minden hiányzott, de legfőképp az anyukám.

Vele szerettem volna lenni, arra vágytam, hogy meggyógyuljon, és minden visszatérjen a régi kerékvágásba. Hozzábújni. Nem pedig egy kórházi ágyban látni, legyengülve. Annyira elveszettnek éreztem ma­gam. Szükségem volt a saját szobámra, hogy könnyebben viseljem az egyik legfontosabb ember hiányát az életemből. Túl sok minden volt, amitől túl gyorsan kellett elszakadnom. De bármennyire is szerettem volna, nem kaphattam vissza csak úgy, varázsütésre az édesanyámat a hétköznapjaimba, az otthonunk üresen várt vissza.

Megkértem anyut, hogy adja oda a lakáskulcsot apunak, és néhány nappal később el is látogattunk a lakótelepre. Mikor megláttam a hat­vanhetes számú háztömböt, már nagyon izgatott voltam. Bementünk a lépcsőházba. Alig vártam, hogy megérkezzen a lift, és felvigyen az első emeletre, a kettes ajtóhoz. Hazaértem!

Úgy várt minden, ahogy hónapokkal azelőtt ott hagytam. Elárasz­tott a kedves emlékek sokasága, ahogy körbejártattam a szemem az ott­honomon. Hirtelen nem is tudtam, hova menjek, mit csináljak, mihez nyúljak. Megkértem aput, hogy toljon a szobámba, az íróasztalomhoz. Lakner Artúr Édes mostoha című könyve volt az első, amit magamhoz öleltem. A nagy öröm ellenére, hogy visszatérhettem a kis zugomba, elfogott a szomorúság. Kinyitottam a könyvet ott, ahol egy kis papírral megjelöltük anyuval. Minden este egy kis sámlin ülve az ágyam mellett olvasott nekem belőle, ez kihagyhatatlan program volt. Csakúgy, mint az éjszakába nyúló masszázs. Még San Franciscóban tanulta meg anyu­kám Meir Schneidertől. A napi munka és a velem való plusz foglalko­zás ellenére is mindig volt ereje, hogy végigcsinálja az izomletapadást

meggátló masszázst a fejem tetejétől a talpamig. Emlékszem, sokszor elaludtam közben, és anyu is többször az ágyamra hajtotta a fejét, majd csukott szemmel, olykor már félálomban fejezte be. Egyetlen éjszakát sem hagyott volna ki.

Ott ültem, magamhoz szorítva a könyvet, és hullottak a könnyeim, hisz otthon voltam, de ő nem volt velem. Az ágyamban alszom ugyan, ami annyira hiányzott már, de ő nem fog mesélni nekem. Nem fog mellettem ülni a kis sámlin és masszírozni. De igazából egyiket sem szerettem volna annyira, mint hogy ott legyen velem, újra egészségesen, erősen.

Letöröltem a könnyeimet, majd vettem egy nagy levegőt, és igyekez­tem úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna. Semmi­képp sem szerettem volna, hogy apu sírni lásson. Neki is nagyon nehéz volt, de igyekezett mindenben helytállni és a lehető legtöbbet megadni nekem. Nem nehezíthettem meg a dolgát azzal, hogy szomorúnak lát.

Ő már nem lakott velünk ebben a lakásban, neki itt minden idegen volt. Én viszont úgy ismertem minden részét, mint a tenyeremet. Közele­dett az este, biztonságos helyre kellett vinni a kis Bellánkat. Így neveztem el a szürkésbarna Marutinkat, ugyanis BEL 014 volt a rendszáma. Anyu mindig nagyon vigyázott rá, hisz tudta, hogy kocsi nélkül igencsak ne­hézkes volna a szállításom. Lopták már el egy korábbi autónkat, úgyhogy tudtuk milyen nehéz az élet egy ilyen helyzetben. Esténként egy őrzött parkolóba vittük Bellát tőlünk néhány utcányira, reggel pedig inkább ko­rábban elindultunk érte. Apu is oda vitte el akkor este az autót, én pedig addig egyedül maradtam a lakásban. Ismét hullani kezdtek a könnyeim a rám törő emlékektől, de aztán nagy mosoly ült ki az arcomra. Abban a sarokban ültem, azon a piros kanapén, amire már oly rég vágytam! Ott néztük anyuval minden pénteken együtt a Dallast. Rettentően hiányzott, de erősnek kellett lennem.

Nemsokára újra felkerestük Icát, és megkértük, hogy ha van egy kis ideje, megint segítsen nekünk.

Édesapámnak egyik nap el kellett mennie egy fontos találkozóra. Hirtelen senkire nem tudott rábízni, de egyedül nem szeretett volna hagyni. Felhívta Icát, és megkérte, hogy vigyázzon rám, természetesen fizetségért. Mivel pontosan nem tudta megmondani, mennyi időről lenne szó, azt beszélték meg, hogy átvisz hozzájuk, és majd elleszek Nikiékkel.

Akkor találkoztam először Ica legnagyobb lányával, Hajnival. Tizen­hat éves volt, barna hajú, magas, első ránézésre csendes lány. Nagyon kedvesen fogadott ő is. Sokat beszélgettünk, aztán együtt megvacsoráz­tunk. Később Nikivel játszottunk nagyokat. Hamar elrepült az idő, és már esteledett is. Mielőtt még pont kellemetlenné vált volna, hogy olyan sokáig maradok, értem jött apcus. Nagyon hálás volt Icáék segítségéért, nem győzte megköszönni, hogy vigyáztak rám.

Nikivel megint nagyon egymásra találtunk, és néhány hét alatt el­választhatatlanok lettünk. Gyakran aludt nálam, órákat beszélgettünk és játszottunk. Egyik este annyira édes volt, a kis vékonyka mutatóujját előrenyújtotta, és finoman megbökte a bal combomat.

- Te ezt most érezted? - kérdezteElmosolyodtam.- Igen, nagyon is éreztem, hogy hozzáértél a lábamhoz.- Akkor te komolyan érzel mindent? Én azt hittem, hogy semmit!- Bizony, bizony! Mindent. Sőt, a talpam is csiklandós, de azt inkább

ne próbáld ki, csak hidd el nekem.Kuncogott. Elmagyaráztam neki, hogy teljesen nyugodtan merjen

kérdezni bármit, mert nem tud vele megbántani. Szívesen mesélek.Aznap este majdhogynem nem aludtunk semmit. Belejött a kérde­

zősködésbe, én pedig nagyon élveztem.Édesapám és Ica a hetek, hónapok alatt egymásba szerettek. Gyak­

ran voltunk együtt, Niki pedig folyamatosan nálam aludt. Reggelente együtt mentünk iskolába, majd délután ő jött értem, hazatolt, és együtt tanultunk, játszottunk. Hetente kétszer úszni is elvitt minket Ica, és utá­na hazafelé mindig megálltunk a sarki boltban egy-egy sajtos-párizsis zsömléért. Olyan finomat csak ott lehetett kapni, a kimerítő mozgás után pedig mindig jólestek a finom falatok. Amolyan ötödik gyereke lettem Icának. Már mindenből ötöt vett négy helyett. Vittek magukkal kirándulni, fagyizni. Megszerettek nagyon.

Ancus eközben már minden porcikájával vágyott haza. A kórház hosz- szú távon felőrli az embert. Ica ápolónői végzettséggel is rendelkezett, úgyhogy felajánlotta a segítségét: beadja neki az orvosságokat, szemmel

tartja, ha kell. Apu pedig megígérte, hogy amikor csak tud, mellette lesz. Anyu a barátaira, a volt kollégáira, a régi tanítványai szüleire is számít­hatott. Hatalmas összefogást és szervezkedést igényelt a hazajövetele, de sikerült. Újra otthon volt, és láthatóan újra boldog.

Apura és Icára sok terhet rakott ez a helyzet. Olykor szükségük volt egy-két óra pihenésre, kikapcsolódásra, de tényleg mindenben számít­hattunk rájuk anyuval. A lakást néhány nap alatt teljesen átalakította apcus, hogy anyu könnyebben közlekedhessen benne, elférjen a mos­dónál, és az ágyat is aládeszkázta, hogy ki-be szállásnál ne kelljen en­gem annyira mélyről emelni. Minden nap reggel friss újságot hozott anyunak, akihez naponta legalább négyen jöttek látogatóba. Váltották egymást. Mindenki segített valamiben. Volt, aki vasalt, hogy azzal neki már ne kelljen foglalkozni, más rendet rakott, fürdették, tornáztatták anyut Icával. Azokban a rövid időszakokban, amikor épp egyedül volt, anyu rengeteget olvasott a különböző gyógyulási lehetőségekről és ke­zelési formákról.

Nikivel nekem eközben kinyílt a világ. Szépen, óvatosan feszegettük a határainkat. Mikor apu elengedett minket, hogy kószáljunk a lakótele­pen, mi biztos, hogy átmentünk az úttesten. Ha annál is tovább engedett, mi a szomszéd kerületben kötöttünk ki. Rengeteget voltunk a játszótéren, piknikeztünk, kártyáztunk, beszélgettünk. Száguldoztunk a lejtős utakon, Niki felállt a kerekesszék hátsó részére, én pedig a fékekkel korrigáltam az irányt.

Anyu sokat segített mindkettőnknek a tanulásban. Biológiából és a földrajzból mindig kiírta a lényeget, hogy nekem már csak meg kelljen értenem, aztán megtanulnom.

Zavaros volt kicsit minden, de mégis nagyon jó volt, hogy újra ott­hon volt ancus. Közben pedig egy új nagycsalád vett körül. Lett négy „testvérem” és egy második „anyukám”. Niki már egy ideje apának hívta apumat, amitől én nagyon boldog voltam. Egyik nap, mikor csak ketten voltunk otthon, megkérdeztem ancust, hogy őt zavarná-e, ha én is anyu­nak szólítanám Icát. Csak akkor éreztem át a kérdés súlyát, mikor már kimondtam. Eszem ágában sem volt megbántani az én édesanyámat, hisz nekem ő marad örökre az igazi, az egyetlen! Máig nem tudom kitörölni az emlékezetemből az arcát, miközben válaszolt. Nem mondta, hogy nem, sőt. Annyit felelt csak, hogy ha úgy érzem, csak nyugodtan, de

előtte nyelt egy nagyot, és egyáltalán nem mosolygott. Nem haragudott rám, hiszen jól tudta ő is, hogy nem bántásból kérdeztem, hanem csak így akartam a magam módján megköszönni Icának, hogy velünk van. Nagyon rosszul éreztem magam, hogy megkérdeztem. Végül soha nem neveztem Icát anyunak, de nagyon közel kerültünk egymáshoz.

Élénken él bennem egy jelenet, ami a konyhánkban történt. Ketten voltunk otthon anyummal, és én borzasztóan szomjas voltam, de egy pohár sem volt lent a pulton, a szekrényt viszont nem értük el. Már épp lemondtam volna róla, hogy igyak, mondtam is neki, hogy mindegy, majd megvárom, míg jön valaki és segít.

- Fenéket! Megoldjuk! - mondta édesanyám, és már gurult is a sa­rokba a partvisért.

- Anya, mire készülsz? - kérdeztem.- Leveszek neked egy bögrét.Bátran és határozottan pöckölgetni kezdte az egyiket, amíg bele nem

sikerült akasztani a fülébe a söprű nyelét.- Jaj, anya vigyázz! Leesik és eltörik! - kiáltottam.- Na és? Van másik! - nevetett ő. - Ez csak egy tárgy, nehogy már

kifogjon rajtunk!És tényleg megoldotta. Ekkor értettem meg, hogy mindent meg kell

próbálni, még ha olykor veszélyesnek is tűnik. Mert ha nem teszi meg az ember, azzal eleve kizárja a siker lehetőségét.

Egyik este kitaláltuk Nikivel, hogy reggel majd mi ketten megoldunk mindent, és mire felébrednek a szüleink, mi már el is indulunk az is­kolába. Hamar felállítottuk a haditervet. Korán ébredtünk, és meg is csináltunk ketten mindent. Nikire nagyon igaz a mondás, hogy kicsi a bors, de erős. Kiemelt az ágyból, átrakott a székbe, felöltöztetett, és máris indulásra készen vártuk a többiek ébredését. Élveztem, hogy egy kicsit szabadabb vagyok. Néhány pillanatra igazi „önálló” nagylánynak éreztem magam, aki ügyesen elmegy suliba, majd hazajön, a szülei pedig büszkék lehetnek rá. Ehhez Niki adta nekem a legnagyobb löketet. Jó volt, hogy nem voltunk a felnőttekhez kötve. Délután értem jött a suli­ba, aztán elmentünk haza anyuhoz. Varázslatos módon a vékonyka kis

leányzó megoldotta, hogy a két kerekesszékkel lejusson az első emeleti panellakásból az utcára. Nagyon jó délután volt.

Az este viszont nagyon megviselt.A szobámban feküdtem az ágyban, anyu pedig a nappaliban, a kihúz­

ható kanapén. Már késő volt, néhány órája csak mi ketten voltunk otthon. Megvolt a fürdés, a hajmosás, a vacsora, minden letudva. Lefeküdtünk, és úgy gondoltuk, ebben a rövid időben már biztosan semmi gond nem akad majd. Mindketten szépen alszunk majd.

Hirtelen meghallottam a nagy csendben, hogy anyu sír. Teljesen tehe­tetlen voltam. Pedig mennyire jó lett volna átmenni hozzá, és csak mellé feküdni, megnyugtatni! Simogatni az arcát, átölelni. Én a párnába fúrt fejjel zokogtam a saját ágyamban, ő pedig az övében, a másik szobában. Végül így aludtunk el.

Anyu állapota romlani kezdett. Megint hónapokig jártunk apcussal a kórházba. Látogattuk, amikor csak tehettük. Egyik nap épp mentünk haza anyutól, és mindketten nagyon csendben ültünk a kocsiban. Majd apu mégis megtörte a csendet. Vett egy nagy levegőt, és azt kérdezte:

- Mi lesz, ha anyukád már nem lesz köztünk? Erre is fel kell készül­nünk...

- Tudom - feleltem. - De azt még nem tudom, hogy lesz... Még nem készültem fel rá, hogy elengedjem. Ne beszéljünk most erről, kérlek...

Pár nappal később együtt Icával és apuval együtt megint bementünk anyuhoz. Lefürdették, rendbe rakták, és én minden erőmmel azon vol­tam, hogy sírás helyett mosolyogjak rá, hogy lássa, jól vagyok. Apu meg­etette egy kis főzelékkel, majd betakargattuk, és ott hagytuk, mert nagyon fáradt volt. Még megfogtam a kisujját, úgy, ahogy régen is mindig tettem, aztán indultunk haza.

Ezután egyik napról a másikra megtiltották nekem, hogy látogassam.Otthon voltunk, épp nagyokat nevetgéltünk Nikivel a szobámban.

Picit elengedtem magam, úgy döntöttem, megengedek magamnak egy kis önfeledtséget.

Megcsörrent a telefon, de nem hallottam, ki az. Mégis egy pillanatra belenyilallt a fájdalom a gyomromba. Aztán újra elterelődött a figyel­mem. Épp valami nagyon vicces dolgon kacagtam nagyokat, mikor édes­apám beállt az ajtóba, rám nézett és azt mondta.

- Ne nevess Fannykám...- De miért apu, ez annyira...Félbeszakított.- Anyukád meghalt.A nevetés zokogássá változott. Beletemettem az arcom a tenyerembe,

és alig kaptam levegőt. Niki szorosan ölelt. Ott már nem voltak szavak. Órákig csak ültem a sarokban, és sírtam. Kimerültem teljesen.

Tizenkét évesen ott maradtam anya nélkül. Az egyik legfontosabb kincsem nélkül.

Aztán furcsa érzés kerített hatalmába. Miután már egy könnycsepp sem jött ki a szememből, megkönnyebbültem. Sírás helyett nevetni kezdtem. Emlékszem, aznap este, mikor fürdeni mentünk Nikivel, apu nagyon szigorú tekintettel nézett rám, és szólt, hogy nem illik nevetni ilyenkor. Nehezen tudtam volna megfogalmazni, de én azt éreztem, hogy anyu sem szeretné, ha betegre bőgném magam. A borzasztó nehéz súly pedig, úgy éreztem, lesett a vállamról. Vagy talán csak fel sem fogtam igazán, mi történt...

Lefekvésnél aztán újra teljesen elvesztem. Éreztem a hatalmas űrt a mellkasomban. Az üzeneteit olvasgattam, és fel akartam hívni.

Rengeteget beszélgettünk akkor este Nikivel. Nosztalgiáztunk.Végig ott volt mellettem, simogatott, ölelt.Addig fent volt, míg én álomba nem sírtam magam.Másnap nem mentünk iskolába. Míg a szülők dolgoztak, mi otthon

maradtunk, emlékeztünk. Főképp én, Niki pedig végig mellettem volt. Igazi támasz volt, pedig még annyira gyerekek voltunk...

Lezárult egy korszak az életemben. De nem felejtődött el, hisz azóta sem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék anyura. Számtalan mozdulatomban és tettemben él tovább. Ő az én példaképem. Olyan emberré szeretnék válni, amilyen ő volt.

Az elvesztése egy egészen új fejezetet nyitott az életemben, egészen új kihívásokkal. Egy új fejezetet, amiben elkövettem egy súlyos hibát.

Három

Nagy változások következtek az életemben. Kiszakadtam abból a környe­zetből, ami éveken át az otthonomat jelentette. Elköltöztünk ugyanabban a kerületben egy házba, együtt Icáékkal, mint egy nagy család. A konyha és a fürdőszoba nagyon jó állapotban volt, de a szobákra és a kertre ráfért egy alapos felújítás.

A két panellakásért kapott pénzt beleöltük a házvásárlásba és az átala­kításba. Szépen lassan minden lépcső helyére lejtő került. A küszöbök eltűntek, amit tudtunk, akadálymentesítettünk. Míg apu kint munkál­kodott, Ica belül varázsolt otthont a házból. A szobák elosztása nem volt előnyös, egymáson keresztül kellett átjárkálnunk. Nem voltak külön szobák, egyik a másikból nyílt. A konyhából lehetett bemenni a fiúkhoz, aztán jött a csajok birodalma, amin Nikivel és Hajnival hárman osztoz­tunk. Aztán egy kis gardrób, majd apuék szerencsésebben eldugott zuga.

Az életünk főképp a konyhában zajlott. Élveztem, hogy hirtelen ilyen sokan vesznek körbe, ritkán voltam egyedül. Esténként igazi csajos be­szélgetéseket tartottunk, sokáig fent voltunk.

De nemcsak ez változott. A mackónadrágokat és a könnyen felvehető ruhákat kezdtem egyre inkább nőcisebb, szűkebb cuccokra cserélni.

A vizsgákat általában közepes eredménnyel teljesítettem. Gyakran az utolsó pillanatra hagytam a tanulást. Kezdtem egyre inkább belevet­ni magam az életbe. Elkezdődött a dackorszakom. Nehéz volt velem, nagyon nehéz. Gyűlöltem a kötelezettségeket, a tornát. Kati, egy fiatal, nagyon aranyos gyógytornász éveken keresztül járt ki hozzám. Míg anyu élt, könnyebb dolga volt velem, de utána egyre kezelhetetlenebb lettem. Akkor sumákoltam el a mozgást, amikor csak tudtam. Szívesebben néz­tem a tévét, vagy lógtam a játszótéren a barátaimmal. Folyton kifogásokat

kerestem, hogy miért ne menjünk úszni, és hogy épp miért nem tudok mozogni vagy a fűzőt felvenni.

Elvesztettem a hitemet és a lelkesedésemet. Anyu minden erejével küzdött, de mégsem tudta legyőzni a betegséget. Akkor meg minek eről­ködjek? Nélküle kevésnek éreztem magam a harchoz.

Jó nagy falat húztam fel magam köré, amit senkinek nem engedtem áttörni, pedig annyian próbálták, szívvel, lélekkel. Mindent bevetettek, hogy ne hagyjam el magam, ne gyengüljek. De én nem vettem komolyan. Ellentmondtam, amiben csak tudtam.

Kati igyekezett a tornával kihozni belőlem a legtöbbet, de én in­kább csak beszéltem és beszéltem. Bohóckodtam. Nem volt semmi kedvem megmozdítani bármimet. Hiába imádtam őt, de a tornát egy kicsit sem. A házi feladatok többségét sem csináltam meg. Rövidebb időszakokra ugyan fel lehetett ébreszteni a lelkesedésemet, de nem voltam kitartó semmiben, mindig a lustaság és a dac nyert. Végül tel­jesen átestem a ló túloldalára. Egyáltalán nem vettem komolyan sem­mit. Nem hallgattam senkire. Nem tudatosult bennem, hogy mit teszek magammal. Folyamatosan asszisztáltam a gyengülésemhez, az állapo­tom romlásához. Hatalmasat hibáztam, de ezt már csak jóval később értettem meg.

Ekkoriban kaptam életem első elektromos kerekesszékét apukámtól. Egy használt, Németországban kiselejtezett szobai modell volt, leginkább egy forgószékre hasonlított. Ennek köszönhetően sokat bővült az ön­álló mozgásterem. Könnyen tudtam irányítani, és imádtam, hogy egy gombnyomásra felemelkedett az ülése. Így a tér is kitágult: már elértem a mosogatót, láttam magam a mosdó feletti tükörben, és az egy méternél magasabb polcokról is egyszerűbben le tudtam venni a dolgaimat.

Csak úgy száguldoztam vele a szobában. Ha elég nagy lendületet vet­tem, át tudtam szállni belőle az ágyamba egyedül. Annyira jó volt! Végre akkor feküdtem le, amikor akartam. Nem kellett folyamatosan kérni, hogy ide vagy oda toljanak, már én irányítottam. Persze, nem volt tel­jesen veszélytelen a használata, főképp, ahogy én csináltam. Beleakadt a felelőtlenül lelógatott lábam, és bekapta a kerék a trapéznadrágom szárát, úgy, hogy a lábfejem és a bokám bánta. A falakon és a bútorokon ott maradtak a vezetési stílusom nyomai. Mire megtanultam rendesen

kezelni, kanyarodni vele, kicentizni a széleket, már majdnem mindenen hagytam egy-egy sérülést, karcolást, horpadást. Kezdetben nagyon nehéz volt felmérni, hogy hol férek el vele és hol nem.

Nyaranta Siófokra jártunk a családdal. A két fiú és a szülők egy nya­ralóban aludtak, mi viszont Nikivel kiharcoltuk, hogy a parton sáto­rozhassunk. Az volt ám az igazi élet! Nem voltunk egyedül, de mégis. A parttól ötven méterre, egy ismerősünk büféjének a hátsó kertjében állította fel apu a kis iglunkat. Kalandos időszak volt. Reggelente meglá­togattak, de akkor mi általában még az igazak álmát aludtuk. Esténként későn feküdtünk, úgyhogy a kelés gyakran délutánra csúszott. Mindent ketten csináltunk Nikivel. Segített lezuhanyozni, kiemelt a sátorból és öltöztetett.

Szabadifürdőn hatalmas bulik voltak a kék nagy csúszda körül, Nikivel jókat szórakoztunk ott. Éjszakánként órákat átbeszélgettünk a csendes parton az épp aktuális nagy szerelemeinkről. Áhítoztunk és reményked­tünk. Akkoriban még elég kishitű voltam. Nem hittem, hogy bárkinek is kellhetek kerekesszékben. Bár igyekeztem, de igazán nem láttam ma­gamban a nőt.

Nagyoknak hittük magunkat, pedig akkor még éppenhogy csak ti­zenöt évesek voltunk. Számomra Niki jelentette a szépséget. Szerettem volna olyan lenni, mint ő. Igazi babaarcú, tökéletes alakú gyönyörűség. Csak végig kellett sétálnia a parton, és máris minden fiú őt akarta. Riva­lizálás sosem volt köztünk, hiszen úgy gondoltam, esélytelen vagyok vele szemben. Imádtuk egymást, és minden apró titkunkat megosztottuk a másikkal. Legjobb barátnőknek nyilvánítottuk magunkat. Tervezgettük a jövőt, a családot, a gyerekeket. Kitaláltuk, hogy egy ikerházban fogunk lakni egymás mellett, és egymás születendő gyerkőceink a keresztanyja leszünk.

Sok barátot szereztünk nyaranta, akik évközben is gyakran jöttek fel hozzánk látogatóba. Élveztem a pezsgést magam körül, mert egyébként gyakran éreztem úgy, hogy unatkozom, nincs élet körülöttem.

Az általános iskola után nem tudtam, hova tovább. Az intézmények többsége nem volt felkészülve egy kerekesszékes diákra. Speciális suliba pedig nem akartam járni. Kihívás volt megtalálni a megfelelő helyet, de a sokadik próbálkozásra felvettek egy gimnáziumba néhány percre az otthonunktól magántanulónak. Az iskola egyáltalán nem volt akadály- mentes, de nem zárkóztak el tőle, hogy befogadjanak.

Sosem fogom elfelejteni az első napomat a Hunyadi Mátyás Gimná­ziumban.

Az udvaron volt az évnyitó, ahova könnyedén bejutottunk a hátsó nagykapun. Bár már megvolt az elektromos kerekesszékem, az utcán nem igazán lehetett vele közlekedni, mert a kerekei túl kicsik voltak hozzá, lakásba tervezték. Ezért édesapámmal érkeztem a tologatós pi­ros kerekesszékemben - amit egy ideje leginkább már csak Trabantként szoktam emlegetni. Kötelező volt matrózblúzt felvenni, amivel egyálta­lán nem voltam kibékülve, de egy órával az ünnepség után már ez volt a legkisebb gondom. De ne szaladjunk ennyire előre.

Kezdjük ott, hogy ki szeretné, ha gimis korában még bárki kísérgetné az iskolába? Hát, én sem rajongtam az ötletért, de nem volt mit ten­ni. Időben elindultunk otthonról, átsétáltunk a parkon, és hamar meg is érkeztünk. Nagy izgalom volt bennem, hogy milyenek lesznek az új osztálytársaim, a tanáraim. Amiatt aggódtam a legkevésbé, hogyan fo­gadnak majd. Egyáltalán nem féltem, hogy kinevetnek, összesúgnak a hátam mögött, vagy esetleg kiközösítenek. Gondoltam, a legnagyobb természetességgel, feltűnésmentesen begurulok, és szépen megismer­kedem a többiekkel.

Mikor megérkeztünk, beálltunk a 9. D csoportjába. Néhány perccel később el is kezdődött az évnyitó, pontban nyolckor. A Himnusz alatt én voltam az egyetlen, aki ülve maradt, de ehhez már hozzászoktam az évek során. Az ünnepség után mindenki elindult az osztálytermekbe. Mi megvártuk, míg a többiek bemennek, majd apu lépcsőfokonként, háttal felhúzott a lépcsőkön, ami a bejárathoz vezetett. Mire felértünk, már minden ajtó zárva volt, a termekből nem hallatszott zsivaj. Halkan, lassan végigmentünk a hosszú folyósón. Kerestük a tizenhármas termet. Mikor megtaláltuk, apu bekopogott. Nem voltam felkészülve arra a kínos két percre, ami az ajtónyitás után várt rám. Immár esélyem sem volt, hogy feltűnésmentesen érkezzem meg.

- Jó napot, kezicsókolom! Meghoztam a Fannykát! - szólalt meg édes­apám. Én legszívesebben ráüvöltöttem volna. Fannykááááát?! Apuuuuu! - Hova tolhatom? - tette még hozzá gyorsan.

Síri csend volt, az összes szempár ránk szegeződött. Egyre kellemetle- nebbül éreztem magam. Kínosan mosolyogtam. Nem maradt már más­hol hely, csak az első padsor középen, pont szemben az osztályfőnökkel. Egy fiú mellé kerültem, aki egyből segített kivenni a széket, hogy oda­férjek. Nagyon kedves volt. Apukám beigazgatott, megkérdezte, mikor jöjjön értem, végül pedig nyomott egy nagy puszit az arcomra. Egy nagy puszit... Remek! Mi jöhet még? Szerettem volna láthatatlanná válni, de sajnos nem sikerült.

A tanárnő bemutatkozott, mesélt magáról, majd miután megosztott velünk néhány, a tanítást érintő hasznos információt, valami olyat mon­dott, amitől megint csak nem repestem túlságosan a boldogságtól. Jót akart, de akkor sem kellett volna. Nem tudhatta. Így elhangzott az a bizonyos mondat, amitől ki tudtam volna futni a világból:

- Szeretném felhívni a figyelmüket az előttem ülő két társukra. Bi­zonyára észrevették, hogy ők mások, mint önök. Tessék rájuk nagyon odafigyelni!

Oh, neee!!! Magamban ordítottam. Már csak ez hiányzott!A padtársam látássérült volt. A két „béna” ott elöl, látjátok... Grrr...Miután felszállt a lila köd a fejemből, persze megértettem, hogy a

tanárnő egyáltalán nem akart rosszat, sőt kedves és figyelmes szeretett volna lenni. Új volt még neki a helyzet, nem tudta, hogy kezelje. Fogalma sem volt, milyen a stílusom, hogy állok a helyzetemhez. Ahogy lehető­ségem nyílt rá, beavattam az én kis világomba, és azt is elmeséltem neki, hogy egy jó nagy fekete pontot kapott emiatt tőlem. De ez volt az első és egyetlen ilyen eset. Nagyon hamar megszerettem, és azt pedig imádtam, ahogy a továbbiakban kezelte a dolgokat.

A két osztályfőnöki órában ismerkedős, csapatépítő játékokat játszot­tunk. Ez szuper helyzeteket teremtett a beszélgetésre. Nekem a boríték- húzásos móka tetszett a legjobban. Mindenki talált benne egy papírt, amin egy ismert, valós vagy kitalált karakter, mesehős, irodalmi vagy történelmi pár egyik felének a neve szerepelt. Az volt a feladat, hogy üvöltözés, hangoskodás nélkül megtaláljuk a párunkat, és egymás mellé üljünk. Hozzám Csongor került Vörösmarty drámai költeményéből, és

Tündét megtalálni volt a küldetésem. Mindenki össze-vissza mászkált egyik padtól a másikig. Valaki egyből meglelte a párját, mások csak hosz- szú keresgélés után. Hamar találkozott Jancsi és Juliska, Rómeó és Júlia, és természetesen Stan és Pan sem maradhatott ki. Én végül Kitti szemé­lyében találtam meg Tündémet. A középső padsor negyedig padjához ültünk le, ahova könnyedén és bátran manőverezett el engem. Ezután öt percünk volt, hogy néhány fontos dolgot megtudjunk a másikról, és egy­két mondatban bemutassuk őt az osztálynak. Kitti hamar rájött, hogy a humor mindkettőnknek kedvelt fegyvere. Így egy frappáns jellemzéssel állt elő: Fanny egy gepárd, aki sebesebben fut bárkinél, utol senki nem éri!

Imádtam őt ezért a mondatáért. Át is törte vele a falat, ami a többiek és közöttem húzódott. Már nem volt kérdés, hogy szabad-e nevetni. Hogy értem és szeretem is a viccet, és egyáltalán nem veszem bántásnak. Mosolygott az osztály.

Hamar eltelt a nap, és az elejét leszámítva nagyon jól éreztem magam. Mikor végeztem, felhívtam aput, hogy jöjjön értem, ő pedig negyed órá­val később meg is érkezett. Ekkor már majdnem üres volt az épület, senki nem járkált a folyóson. Nagyon örültem, mert így nem látták, ahogy ledöcögünk a lépcsőkön, a fejem közben hátraesve lógott a nyakamon, mint egy élettelen izé, míg apu vissza nem segítette. Akkor már nagyon gyenge voltam, nem tudtam megtartani, így mindig hátranyekkent.

Az óráim szervezésében a legtöbb tanár nagyon rugalmas volt. Igyekez­tek úgy összeállítani az órarendemet, hogy mindig a földszinti termek valamelyikében legyek. Az osztálytársaim is nagyon kedvesek voltak, ha át kellett menni valahová, vagy fel az emeletre, vittek magukkal, nem fe­lejtettek ott sehol. A lányok közül volt, aki bátortalanabbul, mások pedig határozottan toltak, a fiúk pedig egyenesen raliztak velem.

Ebben az időszakban állandóan igyekeztem megtalálni a saját egyéni­ségemet, összhangba hozni a bennem formálódó nőt a kerekesszékkel, de nem ment tökéletesen a projekt. Nem voltam kibékülve a testem­mel. Közben pedig egyre görcsösebben akartam, hogy betoppanjon az életembe az a fiú, aki mindennel együtt szépnek lát, és imád engem. Mesélni akartam a többieknek a pasimról, bemutatni őt, együtt ban- dázni. Túlságosan is akartam, csakhogy csajként továbbra sem tudtam megszeretni magam. Egyetlen porcikámat sem kedveltem úgy igazán.

Így viszont hogy is akarhattam, hogy belém szeressen valaki? Azt gon­doltam akkoriban, hogy több esélyem lesz, ha interneten ismerkedem, mert így meglesz rá a lehetőség, hogy előbb megkedveljék a belsőmet, és úgy már a külső nem lesz annyira ijesztő. Órákat ültem délutánonként a könyvtárban a számítógép előtt, és cseteltem. Minden egyes alkalommal lelkesen gurultam be az épületbe, hittem benne, hogy most megtalálom. Sokszor azonban pofára estem, mert túlságosan beleéltem magam egy képzelt valamibe.

Csakhogy akkor nem láttam más lehetőséget az ismerkedésre.Mennyire furcsán gondolkodtam! Így, tíz év távlatából meglepnek a

tini gondolataim, visszaolvasva a naplóimat. El sem hiszem, hogy ezeket én írtam:

Most is az ő SMS-ét várom. Annyira jó, mikor keres vagy ír. Látnom kell... Annyira szeretném, ha tényleg sikerülne, nagyon. Már megint róla álmodozom. Oda vagyok érte. Ő az első, akit nem zavar, hogy mozgássérült vagyok. Habár, nem tudhatom... Csak reménykedem, ha meglát, akkor is így fog hozzám viszonyulni. Feladta a képeit postán, remélem, ha­mar megérkezik. Már nagyon kíváncsi vagyok.

Sikerült megint beleélnem magam, és ebből megint csak pofára esés lesz, mint mindig. Soha nem fog eljönni a nagy Ő? Várhatok rá évekig, és még harmincévesen is szűz leszek! Amit nem akarok! Pedig tényleg próbálkozom. Ha a hátam nem lenne ferde, és púpom sem lenne, talán jobb lenne... Vagyis biztos! Rengeteget álmodozom arról a „szerencsétlen”

fiúról, aki képes lesz velem lenni. Ha csak egy átlagos na­pomra gondolok, már az borzasztó. Csak álmaim és terveim vannak, de igazi jövőm nincs!!!

De nem is teszek érte. A fél napomat tornával és tanulás­sal tölthetném. Ha ügyvéd szeretnék lenni, tennem is kellene érte!!! De nem, inkább ülök a nagy fenekemen, és nézem a tévét. Már a gyűrűs ujjamat sem tudom mozgatni a bal kezemen. Ha így folytatom, csak feküdni fogok, és majd pe- lenkáznak. Valóban ezt akarom? Nem! Akkor...

Tegyél ellene valamit! Kezdj el mozogni! Áhhhh...Épp írt Ádám. Méghozzá ezt: „Bevallok valamit... Engem

nem érdekelsz... nekem... KELLESZ!!!”Este megbeszéltük, hogy kitaláljuk, hogy hol találkozzunk.

Ez egy nagy kérdés nekem. Hideg van, de nem akarok ka­bátban lenni. Olyan hely kéne, ahol meleg van. Olyan égő lesz odaállni az elektromos kocsival! Én biztosan annak tartanám a helyében. Niki azt ajánlotta, hogy menjünk a McDonald’sba, és akkor elkísér, mert ő is ott találkozik egy fiúval. Dupla randi, de izgalmas! Egyszerűen teljesen beleél­tem magam, megőrülök! Nem bírom kivárni a tíz órát. Arra gondolok, hogy lehet, hogy bűn ronda... de az is lehet, hogy tökéletes. Ki tudja? Én tudni fogom, mert mindenképpen ta­lálkozom vele, ha törik, ha szakad...

A fizikai állapotom egyre romlott. Annyira legyengültem, hogy már na­gyon nehezen tudtam egyedül hajtani a mechanikus kerekesszékemet. Pár métert percek alatt tettem meg. Egy padka, egy emelkedő simán kifogott rajtam. Felmerült, hogy kapok egy utcai elektromos széket, ami­vel könnyebben közlekedhetek. Viszont szöget ütött a fejemben a gon­dolat, hogy az még bénásabb. Abban még kevésbé leszek csajos, inkább csak erősíti a nyomi képet. Közvélemény-kutatást végeztem. Bárkivel találkoztam, megkérdeztem, hogy szerinte melyikben vagyok bénásabb. Fölényesen nyert az elektromos szék, így aztán végképp semmi kedvem nem volt lecserélni a kis piros vázas szépségemet.

Végül mégis felírattuk az elektromos széket. Hosszú procedúra volt, de két hónap után végül megérkezett: begurult egy nagy, masz- szív elektromosszék a teraszomra. Közel sem volt szerelem első lá­tásra, de sokadikra sem. Körbejártam, nézegettem. Borzasztónak találtam. Úgy éreztem, mintha egy olyan „ruhát” akarnának rám erőltetni, amitől kiráz a hideg, ami nem én vagyok. A fekete műbőr ülést rikító citromsárga huzat borította, amelyen egy hatalmas felirat díszelgett, valami Rehab-Generál, ha jól emlékszem. Szörnyű volt a dizájnja. A fejtámasz váza szintén sárga volt. El sem tudtam képzelni,

hogy mostantól ezzel közlekedjek az utcán. Mintha egy mini kukásautó lett volna!

Néhány nappal később átalakíttattam. De szüksége is volt egy alapos átszabásra. Fejtámasz, a sárga váz és a huzat: viszlát! Alakult. De továbbra is úgy éreztem, hogy a kerekesszék hord engem, nem pedig én őt. Csak szépen lassan törtem be az új „cipőmet”.

Néhány héttel később történt az első fellángolás, amikor a gimiben elkészült az akadálymentesítés. Megéreztem a szabadság ízét, amit az új széknek köszönhettem. Csak úgy száguldoztam a „Fanny-lejtőn”, amin most már könnyedén, egyedül jutottam be az iskolába vagy át egyik teremből a másikba.

Első nap, amikor az új kocsimmal megérkeztem, a fiúk körbeálltak. Csak úgy csillogott a szemük. Ők máris az új játékot látták benne, amivel jókat lehet szórakozni. Nyomkodták a dudámat, az elakadásjelzőt és a sebességszabályozót. Kérleltek, hogy hadd próbálják ki. Végül abban maradtunk, hogy mihelyst leérettségiztünk, övék a pálya.

Emlékszem, mennyiszer lavíroztam végig a padok mellett heverő hátizsákok között, hogy elférjek, de senkinek semmi kárt ne okozzak. Rengeteget fogócskáztunk és taxiztunk a többiekkel. Az első szinten teljesen szabad voltam, de ha az alagsori büféből kellett valami, vagy az emeleten volt óránk, akkor továbbra is az osztálytársaim segítettek. A kirándulásokra lelkesen vittek magukkal. Hányszor hoztuk rá a ta­nárnőre a frászt...

Mindig figyelt, hogy nekem akadálymentes szállásom legyen. A bulik viszont általában az emeleten, a legeldugottabb szobákban voltak. Egyik alkalommal például egy meredek létrán vittek fel a fiúk ölben a faház padlására, mikor pár percre magunkra hagyott Krisztina tanárnő. Majd mikor visszaért, hiába kereste, hogy hova tűntem. Mikor végül megta­lált egy römiparti kellős közepén, halálra aggódta magát, hogyan fogok épségben lejutni onnan...

A négy év alatt szerencsére semmi baj nem történt, úgy óvtak a többi­ek, mint a hímes tojást. Pedig megjártuk Olaszországot, Prágát, voltunk a világ vége után kettővel egy kis erdei faházban és Sóstón is.

Már csak az, hogy egyedül jártam iskolába, rengeteg kalandot hozott. Mindig meg kellett küzdenem valamilyen új kihívással. Apróbb, olykor

pedig nagyobb feladatok elé állított az élet, már nem mondhattam unal­masnak a napjaimat egyáltalán.

Az egyik esős, szeles reggelen például határozottan Mary Poppinsnak éreztem magam, és az ablakokból valószínűleg tényleg annak is látszód- tam. Az egyik kezemmel irányítottam a székemet, a másikkal próbáltam tartani az esernyőt, de a szél belekapott, és a kezemet a magasba emelte, mert a hurokba dugtam a kézfejemet, hogy az ernyő el ne repülhessen - nélkülem. Pillanatok alatt bőrig áztam, az ernyőm pedig a bal oldalamnál repkedett valahol a karommal együtt. Aztán fennakadtam a bejárati ajtón, mert összecsukni már nem tudtam egyedül. Mire bejutottam, már annyira rácsavarodott a kézfejemre a madzag, hogy lilulni kezdett, de megemelni nem volt már erőm, így végül végighúztam magam után a folyosón.

Szorultam be villamos sínek közé a székem első két kis kerekével, úgy, hogy csak másodperceim voltak, hogy kimenekítsenek. Merültem le félúton, és defektet is többször kaptam.

De akadtak más jellegű nehézségek is. Sosem sikerült a tizenöt perces szünet alatt megenni a szendvicsemet, hiszen az evés, rágás is sokkal lassabban ment, mint másoknak. De ez szerencsére senkit nem zavart. Az viszont engem nagyon, hogy a nagyobb betegségek után órák alatt folyamatosan az én kisegérszerű köhécselésemet kellett hallgatniuk a többieknek, mire újra kaptam rendesen levegőt. Hetek kellettek, hogy kitisztuljon a tüdőm, de annyit nem akartam hiányozni az iskolából.

Az utolsó órákat sokszor kihagytam, mert haza kellett „rohannom” a mosdóba, hiszen azt ott, egyedül nem tudtam megoldani.

De lényegében minden ment a maga medrében. Éltem egyik napról a másikra. Álmodoztam. Csak valahogy nem értékeltem eléggé mindazt, ami körbevett. Túl természetes volt és megszokott. Mindennap menni az iskolába, tanulni, dolgozatokat írni, szembenézni a kihívásokkal.

Aztán minden megváltozott. Mert ekkor rátaláltam arra a bizonyos esettanulmányra. A gondolat, hogy hamarosan mindennek vége lehet, fejbevágott. Adott némi fűszert a „szürke” hétköznapokhoz.

Másnap, miután megtaláltam az orvosi jelentést magamról, az iskolá­ban, a matekórán ülve eldöntöttem, hogy nem hagyom veszni a maradék

három évemet. Nem fogom zokogva magamra húzni a redőnyt, inkább kihasználom, ami még hátravan és elkezdek ÉLNI! Nem fogok szomor­kodni, hanem örülök, hogy még mennyi mindent átélhetek. Kihozom a lehető legtöbbet a helyzetemből, és egy szuper lehetőségként tekintek a dologra.

Megfogalmazódott bennem, hogy a tanulástól nem leszek boldogabb. Nem lesz tőle több napom. Óra után gyorsan kigurultam az iskolából, le a hátsó lejtőn, ki a nagykapun, és irány a „nagyvilág”.

Nem tudtam, hogy merre, csak mentem. Nem volt konkrét cél, csak lenni akartam, és azt csinálni, amihez kedvem támad. Szép idő volt, ragyogott a nap. Minden rám eső sugarát élveztem. Egy játszótéren kö­töttem ki, néztem a futkározó, nevető kisgyerekeket. Jó volt ott lenni. Úgy éreztem, bármit megtehetek. Beszippantottam a szabadság illatát. A hátam mögött hagytam a korlátokat, amik megakadályozhattak volna abban, hogy éljek. Egy pad mellett ülve végiggondoltam, hogy mit aka­rok csinálni az elkövetkező három évben. A továbbtanulásra felesleges lett volna alapoznom, hiszen nem lesz tovább. Egy pillanat alatt szerte­foszlott a jogi pályáról szőtt álmom. Hisz örülhetek, ha leérettségizni lesz időm.

Akkor a tizenöt éves fejemmel azt hittem, hogy a bulik jelentik az életet. Az őrültebbnél őrültebb élmények habzsolása. Eldöntöttem, hogy bele fogom vetni magam az éjszakába. Mellette pedig a nyaralások, az utazások, a kalandok lettek a cél. Persze, ennek a megvalósításához pénz­re volt szükségem, így azt is eldöntöttem, hogy dolgozni fogok. Ne a családomtól keljen elvennem, hisz már amúgy is kevés volt. Nagyon vágytam az anyagi függetlenségre. Arra, hogy a boltokban ne csak né­zegessem a holmikat, hanem megengedhessek magamnak egy-egy új szépséget, vagy hogy gondolkozás nélkül beülhessek egy cukrászdába.

Nem találtam egyből munkát, de kitartóan kerestem, mert végig ott lebegett a szemem előtt a cél. Tudtam, mit akarok, és kitartottam mellette. Az iskolában egyre kevesebbet láttak, főképp csak a vizsgákon jelentem meg. Reggelente elindultam ugyan a suliba, de általában egy parkban kö­töttem ki vagy egy játszótéren, ahol elnézelődtem, élveztem a nap meleg sugarait a bőrömön, beszélgettem a szülőkkel, közben pedig bújtam az álláshirdetéseket. Jóformán bármit elvállaltam volna, de kerekesszékkel, tizenévesen, végzettség nélkül komoly kihívás volt bármit is találni.

Nem tudom, hol lennék most, ha akkor nem indul el az az „időzítő”, ha nem kapom meg azt a löketet az élettől. Ha nem érzem, hogy el fogom veszíteni, amim van. Vajon valahol punnyadnék egy tévé előtt, pattogatott kukoricát tömve az arcomba?

Át kellett értékelnem mindent. Új korszak kezdődött. Munka, sze­relem, kalandok. A határaim feszegetése. Őrültségek. A hibák, amiket el kellett kövessek ahhoz, hogy megtanuljam, mi is számít valójában az életben. Hogy megtaláljam önmagam, és harmónia költözzön a lelkembe.

Egyik osztálytársammal, Brigivel akkoriban nagyon összehangolódtunk. Félénk, csendes és visszahúzódó lány volt, kezdetben nem találtam őt szim­patikusnak. De ő folyamatosan, egyre jobban nyitott felém. Újra és újra megpróbált közelebb kerülni hozzám, és végül sikerült kinyitnia bennem valamit. Életem egyik legnagyobb ajándékát kaptam tőle. A barátságát.

Egyik este egyedül voltam otthon, a többiek családi programra men­tek, ahova nekem nem volt kedvem velük tartani. Hosszas kérlelés után sikerült rávennem őket, hogy maradhassak. Bár imádom a pörgést és a zsivajt magam körül, de néha jó egy kicsit egyedül maradni, pár órára hallani a saját gondolataimat.

A család hajnali kettő felé volt várható, és még csak éjfélt ütött az óra, mikor nagyon sürgetővé kezdett válni, hogy kimenjek a mosdóba. Nyug­tattam magam, próbáltam elterelni a gondolataimat, és igyekeztem olyan pózt találni a kerekesszékben, amiben egy kicsit legalább csillapodik az érzés. Úgy döntöttem, telefonálok Briginek, hogy meséljek neki az elmúlt napokról, és megérdeklődjem, jobban van-e a megfázás után. Gondol­tam, ezzel is gyorsabban telik az idő. Már ágyban volt, de még nem aludt, nézett valami dokumentumfilmet. Nem fektettem túlzott hangsúlyt a mosdó témára, talán épp csak hogy megemlítettem, de néhány perccel később furcsa hangokat hallottam a háttérből. Utcazajt.

- Te mit csinálsz, édes? Futsz az erkélyen? - kérdeztem.- Nem. Elindultam át hozzád, hogy ne kínlódj addig, míg meg nem

érkeznek. Segítek.- Ezt nem mondod komolyan?! De drága vagy! Nagyon köszönöm!Kiegészítettük, formáltuk egymást. Együtt határokat döntöttünk le.

„Nem akadály, megoldjuk!” Ezzel a felkiáltással egy nap nekiindul­tunk, hogy meghódítsuk a várost a Trabantommal. Egészen addig, ha valahova menni akartam, általában hatalmas kerülőket tettem az ala­csonypadlós járatokkal, ami elég sok időt vett igénybe. Brigi viszont megváltoztatott mindent.

Elterveztük, hogy elmegyünk egy közeli bevásárlóközpontba. Ponto­san emlékszem, egy szerdai napon volt. Gyorsan vázoltam az útvonal­tervet, hogy hová kellene elsétálunk, ott mire szálljunk majd fel, és ez mennyi idő lesz. A villamos helyett, ami percek alatt elvitt volna az úti célunkhoz, csakhogy arra a lépcsők miatt nem tudtam felszállni.

Brigi bólogatott, de láttam rajta, hogy valamit forgat a fejében. Egyszer csak azt kérdezte:

- Nem megyünk mégis inkább villamossal? Sokkal hamarabb odaér­nénk, és így több időnk lenne nézelődni.

Én csak nagyokat pislogtam.- Nem hinném, hogy ez olyan jó ötlet... - feleltem bátortalanul. Nem

igazán tetszett a villamosozás ötlete.- Ne aggódj, megoldjuk! - mondta a legnagyobb nyugalommal, ha­

tározottan Brigi.Hittem neki, és belevágtunk az ismeretlenbe. Miután a megállóhoz

értünk, nemsokára jött is a villamos. Mi addigra már ki is találtuk, ho­gyan oldjuk meg a feladatot. Megkértünk két erős fiút, hogy fogják meg elöl és hátul a kocsimat, és emeljenek fel. Csak sajnos a korlát túl szűk­nek bizonyult, éppen hogy nem sikerült. Kedvesek, segítőkészek voltak a fiúk, de nem volt mit tenni, végül sajnálkozva széttárták a kezüket, és elmentek a villamossal. Ha nem, hát nem. De legalább megpróbáltuk.

- Irány az előző útvonal - mondtam Brigusnak.- A fenéket! A következőre felszállunk! Csak a korlát másik oldalán

kell próbálkozni, úgy láttam, az egy picivel szélesebb - válaszolta ő lel­kesen és könnyedén.

Végül sikerült! Fent voltunk! Széles mosoly ült ki az arcomra, hiszen akkor utaztam életemben először villamoson. A mai napig emlékszem arra a negyedórás útra és arra, hogy mennyire csodálatos volt. Új volt az egész, és nagyon élveztem. Semmi különleges nem látszott az ablakokból, csak a szokásos lakóházak, boltok meg emberek, de nekem mégis fülég ért a szám. Apró akadály, de a leküzdése mégis hatalmas boldogsággal töltött el.

Akkor kezdtem el azon gondolkozni, hogy miért nem látok mégsem a körülöttem ülők arcán örömöt. Végül rájöttem. A megszokás, a természe­tesség az, ami megmérgezi a hétköznapokat. Ha természetes valakinek, hogy könnyedén felszáll a buszra, vagy feljut lift nélkül az emeletre, már nem is értékeli. Hisz minden nap átéli.

Útközben lelkendeztem Briginek, hogy ez mennyire jó és hatalmas élmény, hisz mióta az eszemet tudom, még sosem utaztam villamoson, sőt itthon még metrón sem voltam, csak külföldön, ahol akadálymen­tesek. Meglepődve nézett rám Brigi. Nem sokat gondolkozott, hanem mosolyogva kijelentette:

- Akkor most fogsz!Az 50-es villamos végállomásánál pont át lehetett szállni a metróra

a Határ úton.Amíg oda nem értünk, végig azon gondolkoztam, hogy ha félek a

kihívásoktól, automatikusan kizárom az életemből az új élmények lehe­tőségét. Akkor nem is élek igazán. Márpedig nekem épp az volt a célom. Ettől kezdve azonban egyre jobban bővült a lehetőségek tárháza.

A lépcső előtt megálltunk. Úgy éreztem ott magam, mint Mózes, csak előttem nem a tenger nyílt ketté, hanem az embertömeg. Mind elmen­tek kétoldalt mellettem. De édes, nézelődik, gondolhatták. Hosszas vá­rakozás után végül sikerült találnunk két fiatalembert, akik levittek az aluljáróba. Csak egy sötét alagút volt, de számomra mégis nagy élmény.

Végül a Nyugati pályaudvar lett cél. A metróból kiszállva azonban nem számoltunk a mozgólépcsővel. Brigi egy pillanatra sem esett pá­nikba - velem ellentétben -, hanem már kész is volt a terv a fejében. Ráhúzott háttal egy lépcsőfokra, megtámasztotta a nagy kereket, közben pedig hátradöntött, hogy ne eshessek ki a székből. Az első kerekeim ott lebegtek a magasban, én pedig már úton is voltam felfelé. A biztonság kedvéért megkértünk valakit, hogy fogjon meg elölről, nehogy véletlenül leguruljunk, és letaroljuk az embereket. Tiszta vidámpark volt!

Feljutottunk. Imádtam. Éreztem, hogy élek.Begurultam a bevásárlóközpontba, és hosszú percekig csak ámulva

néztem a vízesést, a millió színes, világító lámpát, a kirakatokat.Aznap Brigi egy kicsit még jobban kinyitotta nekem a világ kapuját.

Egyre fontosabbá vált a számomra, hogy adjak a külsőmre, hogy jól érezzem magam a bőrömben, és persze hogy felfigyeljenek rám a fiúk. A hajamat az eredeti barnáról intenzív vörösre festettem, a körmeimet lakkozni kezdtem. Nem azt figyeltem, hogy mennyire könnyű felvenni egy-egy ruhadarabot, hanem inkább azt, hogy mutat rajtam.

A bulik terén, azt hiszem, egy kicsit el is szaladt velem a ló. Az Operánál volt a törzshelyünk, egy pincehelyiségben. Amint beálltam a pub lépcső­sora elé, lentről már lehetett is hallani:

- Megjött a táncoslábú, hozzátok le!Imádtam azt az időszakot. Egyre több emberrel ismerkedtem meg.

Kaptam bókokat, flörtöltem srácokkal, néhányukkal össze is jöttem. Ez sokat segített abban, hogy kezdjem megszeretni, elfogadni magam, hogy kialakuljon az egészséges önbizalmam. Már nem a székem hordott en­gem, hanem én őt. A kukásautóból jaguár lett! Úgy viseltem, mint egy dögös csizmát. És ennek hatására mások is elkezdték nem a kerekes­székest látni bennem, hanem a csajt.

Heti legalább négy estét szórakozóhelyeken töltöttem. Elkezdtem do­hányozni, inni, felelőtlenül hajszoltam mindent, amit jónak vagy menő­nek tartottam. Nehéz volt megállítani, ha valamit a fejembe vettem. Csak mentem, és azt hittem, ez az, amitől igazi az életem.

Nem bánom ezeket, mert mindenből tanultam. Csak egyetlen dolgot csinálnék szívesen vissza.

Azon a héten már ötödik alkalommal akartam este elmenni otthonról, de édesapám nem akart elengedni. Mire én könnyedén azt mondtam neki:

- De apu! Most gondold el, hogy mi van, ha ez lehetne az utolsó bulim, és te nem engedsz el! Mi van, ha holnap meghalok?

Már ahogy kimondtam, megbántam. De már késő volt, kicsúszott a számon. Végül persze apu elengedett, de az volt életem egyik legrosszabb estéje. Haragudtam magamra. Ezt nem lett volna szabad megengednem magamnak.

Egyik éjszaka majdnem meglincseltek egy csajt a barátaim, akinek mi­kor rám nézett a tánctér közepén, a következő mondat hagyta el a száját:

- Mit keres ez itt? Nem is tud táncolni, akkor meg minek ül ott?Én nem is hallottam - ha hallom, akkor sem érdekel -, de a barátai­

mat nagyon felbosszantotta. Egy alapos fejmosás lett a következménye.

Miután hazamentem, nem tudtam elaludni. Gondoltam, nézem egy kicsit a tévét. Ahogy nyúltam a kis szekrény felé, véletlenül levertem a távirányítót. Nem voltam még álmos, és a helyzet is dühített, nem hagy­hattam, hogy ennyi kifogjon rajtam. Lehajolni nem tudtam, a lenyúlás még esélyes lett volna, ha épp a kezem ügyébe esett, de nem láttam se­hol. Mivel már pirkadt, nem volt teljesen sötét, így a mobiltelefonomat hívtam segítségül. Vadul fényképezni kezdtem az ágyam körül, hogy a fotókat visszanézve megtaláljam, hová bújt el a távirányító. Szerencsémre csak centikkel volt hátrébb, mint ameddig a karom elért, így a telefonom­mal vissza tudtam pöckölgetni, majd felvettem. Siker! Azon az éjszakán igazán kiélhettem a kreativitásom!

Ha a rózsaszín napszemüvegem mesélni tudna...Boldogan mentem a kis szépségemet a hajamra tolva, épp nem sütött a nap, de nem számított. Beleszerettem. Az utolsó darabot vettem meg belőle. Aznapra Gárdony volt a cél, vonattal. Gondoltam, hasznos lesz a parton. Az is lett volna, de nem úgy alakult...

A Trabanttal indultunk útnak, hárman csajok. Néhány utcányira jár­tunk még csak, mikor az autókám első két kis kereke megakadt egy látszólag nem túl magas járda szegélyében, én pedig, mint a filmekben, kirepültem belőle. Pár pillanatnyi képszakadás, aztán kitört belőlünk a nevetés, mert a kedves férfi, aki azonnal odajött, hogy segítsen, kicsit furcsán közelítette meg a helyzetet. Fordítva próbált visszatenni a székbe. A fejem a lábam irányában állt, a lábamat pedig a hátrészhez próbálta bepakolni. Nem értette, miért nem passzolok a Trabantom ülésébe. Az­tán csak sikerült rájönnie a „titok” nyitjára.

Az eséstől felszakadt a fejem és vérzett, így a nevetésből hamarosan zokogás lett, de nem azért, mert megsérültem, hanem mert az új szem­üvegem állt bele a buksimba, és ripityára is tört, azt sajnáltam annyira.

Mindenki szerez sérüléseket az évek során, miért pont én maradjak ki a buliból? Az ilyen esetek után sem vágytam arra egyáltalán, hogy bu­rokban éljek. Még azután sem, hogy egy hatalmasat zakóztam a Trabiból a mozgólépcsőn, hazafelé egy buliból. Niki barátja tartott megdöntve az egyik lépcsőfokon, és minden szuperül is ment, míg a cipőfűzőjét be nem kapta a gépezet. Próbált állva maradni, a cipőjét is megmenteni, és

közben még rám is vigyázni, de az utolsó pár centiméternél - ahol van egy minimális szintkülönbség - nem tudta már megemelni az első kere­keket, így újra a földön landoltam. Elájultam pár percre, arra eszméltem, hogy egy BKV-s ráz vadul, és kérdezgeti, hogy jól vagyok-e. Bár sajgott mindenem, de könnyedén rávágtam:

- Jól lennék, ha nem rázna!Niki barátja aggodalmas arccal, hófehérre sápadva hajolt fölém, és

azt hajtogatta, hogy ne haragudjak. Dehogy haragudtam! Hisz nem volt szándékos! A kisebb sérüléseket és a fájdalmat leszámítva, így vissza­emlékezve, egész jó buli volt repülni egyet. A srác utána még napokig hívogatott, nagy lelkiismeret-furdalása volt, de próbáltam megnyugtatni, hogy túl fogom élni. Természetesen, amennyire lehetett, itthon fino­mítottam a történteket, hogy apu ne rémüljön meg nagyon. És persze legfőképp azért, hogy legközelebb is elengedjen.

Brigi később szintén magántanuló lett egy betegség miatt. Együtt regiszt­ráltuk magunkat egy diákszövetkezethez, és hamarosan kaptunk is egy alkalmi irodai munkát.

Hetekig jártunk be együtt a belvárosba. Minden reggel és délután legyőztük a lépcsőket. Naponta utaztunk busszal és metróval. Mentünk, és boldogok voltunk, hogy lehetőségünk volt pénzt keresni. Brigi félénk­sége egyre inkább kezdett eltűnni, bátran odament az emberekhez, hisz mindig szükségünk volt segítségre. Bennem pedig minden egyes nappal erősödött a meggyőződés: nincs lehetetlen!

Óriási segítség volt ebben egy olyan barát, mint Brigi. Nem minden­napi dolgokat vitt végbe velem, mellettem, értem. Megtehette volna, hogy egyedül jár dolgozni, hogy nem nehezíti azzal a helyzetét, hogy előtte még eljöjjön értem, majd délután hazahozzon tömegközlekedéssel. Indulhatott volna sokkal később, és jóval előbb is ért volna haza. De ő örömmel vitt és hozott magával, biztosítva ezzel, hogy nekem is lehessen munkám. Dolgoztunk egy isten háta mögötti gyárban, ahol a magazinok megadott oldalszámához kellett szóróanyagokat betennem a futószala­gon. Egy ideig szórólapot osztogattunk Budapest különböző pontjain.

De eközben is folyamatosan bújtam az újságokat és az internetet, hogy további pénzkeresési lehetőségeket találjak. Pár hónappal később találtam is egy nagyon jó ajánlatot. Tőlünk alig néhány utcára keres­tek telefonos operátorokat. Nagyon megörültem, hisz oda egyedül is el tudtam jutni a Jaguárommal, nem kellett utazgatni, lépcsőzni. Na­gyon szerettem volna ezt a munkát, és úgy éreztem, illene is hozzám, hisz kommunikálni nagyon szeretek, és azt gondoltam, jól is tudok. Jelentkeztem is hamar, de nincs mit szépíteni, az írásbeli felvételi első körénél elvéreztem. Rettentően sajnáltam, mert akkor épp ez a munka segíthetett volna hozzá, hogy legalább egy belföldi utazásra összejöjjön a pénzem.

Úgy döntöttem, hogy nem adom fel: én akkor is ott fogok dolgozni. Fejleszteni kezdtem magam a marketing és kommunikáció területén, tanultam, érdeklődtem hozzáértőknél. Majd újra nekifutottam a három­fordulós felvételinek. Ezúttal simán átmentem a teszteken, és felvettek. Nagyon boldog voltam.

Az iroda egy kétemeletes épületben volt. A mosdó a másodikon volt, én viszont lent dolgoztam. Így állásom lett ugyan, de óvatosan kellett bánnom az ivással. Ami nem jelentett gondot, hisz az évek során már hozzászoktam ehhez. Segítség nélkül még ha lent is lett volna, akkor sem érek vele semmit. Végül úgy alakult, hogy ha szükséges volt, a pihenő­időmben hazamehettem elintézni a dolgomat.

Nagyon jó kis társaság alakult ki a munkahelyemen: szerettem őket, és ők is engem. Volt, hogy a főnököm a gurulós forgószékében ülve belekapaszkodott az elektromos kocsimba, és azt kiabálta: Taxi! Taxi! A munkatársak arcán széles mosoly terült el. Nem túl gyakori látvány, hogy a felettesed egy kerekesszékkel autósat játszik. Imádtam ezeket a pillanatokat.

Nem volt megkülönböztetés, aminek kimondottan örültem. Nem éreztem egy csepp sajnálatot sem a főnökeim és munkatársaim részéről. Ha bármire szükségem volt, könnyedén és szívesen segítettek.

Gyakran ácsorogtam a Túró Rudi automata előtt arra várva, hogy jöjjön valaki, mert nem értem fel a pénzbedobó nyílást. Juditot például így ismertem meg.

Egy születésnapi üzenetben ezt írta nekem:

Drága Fanny!Mindenekelőtt nagyon boldog születésnapot kívánok neked, és kívánom, hogy váljon valóra, amit szeretnél, nagyon- nagyon megérdemled, kívánom, hogy legyen erőd a min­dennapokhoz! Maradj mindig ilyen mosolygós, mindennekörülős!

És küldök neked torta helyett egy halom virtuális Túró Rudit

Az évek során a mindennapjaim részévé vált, hogy naponta nagyon sokszor kérjek segítséget. Senkitől nem várom el, viszont nagyon jól esik, és hálás vagyok érte. Ilyen volt a hidegebb időszakokban a ka­bát le- és felvétele munkába érkezve és elmenetelkor, csakúgy, mint az ajtók kinyitása, becsukása. Főképp férfi főnökeim voltak, és több­ször harcot vívtak, ki legyen a szerencsés, aki levetkőztethet, és ki az, aki felöltöztethet. Szerettem, hogy a lányt látták bennem, és nem a kerekesszékes, sajnálni való munkatársat. Olykor egy-egy kedves bókkal is boldogítottak, ami külön jól esett. Szuper emberek vettek körül. Sokat nevettem velük. Új barátságokat is kötöttem, nem is akár­milyeneket.

Néhány hete dolgoztam még csak az Első Pesti Telefontársaságnál, amikor megismerkedtem egy kedves, mosolygós, örökmozgó sráccal.

Hogy miért pont ezt? Mert a pöttyös rudiról mindig te jutsz eszembe A legelső találkozásunk ugyanis az EPT Túró Rudi automatájánál volt.

Sosem felejtem el: ott álltam, és egy vékonyka hangot hallottam a hátam mögül: „Segítenél venni egyet?” Hátra­néztem, és egy hatalmas, gyönyörű, mosolygós szempárral találtam szembe magam. Persze, picit zavarban voltam, de annyira kedves voltál, és annyira természetesen kezelted a helyzetet, így ez gyorsan elmúlt. Mindig úgy gondolok rád, mintha nem is a székben ülnél. Rengeteget tanultam, tanulok tőled, és ezt köszönöm!!!

Sok szeretettel puszillak:Judit

Kezdetben csak méregettük egymást, majd egy kampánynak köszönhe­tően egy területre kerültünk, nem messze ültünk egymástól. Imádtam, ahogy beszélt. Be sem állt a szája, amikor tehette, viccelődött, mindenki arcára mosolyt csalt a stílusával.

Mai napig tartó szoros barátságunk egy hajtogatott békával kezdődött. Elkezdtünk játszani a főnök kisfiával, amíg az anyukája el nem intézte az irodában, amit kellett. Leó egy papírbékával igyekezett a kisfiú kedvében járni, ami bár még ugrálni is tudott, inkább hasonlított egy vergődő pa­pírgalacsinra. Jókat nevettem a próbálkozásain, majd beszédbe elegyed­tünk. Az elkövetkező hetekben egyre többet tudtunk meg egymásról. A munkahelyen kívül is belekeveredtünk egymás életébe. Megismer­kedtem a családjával, a barátaival. Szerettem velük lenni. Szép emlékeim vannak arról az időről. Nemcsak Leót, de az öccsét, Krisztiánt is nagyon megszerettem, csakúgy, mint az anyukájukat. Az első nem otthon töltött szilveszterem is náluk volt.

A társaság hamar befogadott. Igazi barátság alakult ki köztünk a fiúkkal. Nem voltak köztünk tabutémák. Gyakran jártunk el bulizni Krisztiánnal és a barátaival. Csigalépcső, pincehelyiség nem jelenthe­tett akadályt, többen megfogtak és már emeltek is fel. Télen rodeóztunk a jeges járdán, és játszottunk dodzsemeset is. Amikor náluk aludtam, mindenben segítettek. Mosdó, fürdés, még az öltözésben is. Nem volt kellemetlen, hogy egy mozgássérült is van a csapatban. Nagyon vigyáztak rám. Imádtam velük lenni.

Amikor otthon voltam, éjjel-nappal szólt a Roxy rádió. Rengeteget hall­gattam zenét útközben is, amikor csak megtehettem. A ritmus mozgásra késztetett. Táncolt a lelkem, a zene felszabadított. Gyakran betelefonál­tam a kívánságműsorba, hogy én is kérjem az aktuális kedvencemet. Vic, a műsorvezető már egy „sziából” megismert. Imádtam a hangját. Egyre többet beszélgettünk adáson kívül is, majd fényképet cseréltünk, és végül megszületett az alábbi történet, amit ő írt meg az internetes oldalán. Évekkel később bukkantam csak rá, de hatalmasakat nevettem. Ha kicsit szókimondóbb is, mint ahogy én fogalmaznék, egyetértettem minden egyes sorával.

Szex in the tolókocsi

Egyszer, még ifjú vitéz koromban fűzögettem egy hallgatókát az adáson kívüli térben...

Fotót küldött - gyönyörű, szexi, szeplős pofi, szikrázó mo­soly -, megnevettettem... meg picit komolykodtunk is, aztán persze egyre inkább brutalizáltuk, szexussal dúsítottuk a be­szélgetést... Mélyebb és mélyebb rétegeibe hatolva a témának, lassan lebeszéltük, hogy mit is fogunk tenni... hmm...

Mikor már a randi időpontját is belőttük nagyjából, s bú­csúzkodni kezdtünk, ő még idedobta:

- Figyelj csak! Mondanom kell valamit... Szóval én nem tudok járni.

Mire én:- Mármint nem tudunk járni, baba? Semmi gond, attól

még randizhatunk!- Nem. Arról van szó, hogy én... szóval...- ÁÁÁÁ, várjál már! Te mozgáskorlátozottka vagy?- Igen. És megértem, ha mégsem...- Ugyanmááár! Ez nem gáz!!! Tolókocsis csajszival még

úgysem voltam!;-)De vegyük csak elő a gondolatot! Miért jön az emberekben

az a fura, lelkiismeret-furdalás illatú érzés, amint felmerül, hogy egy mozgássérülttel így vagy úgy durvulni... viccelőd­ni, perverzkedni!? Miért gáz arról mesélni, hogy felállnék a tolószék karfájára, hogy így férjek hozzá a szájához...

Jó, jó... Egy mozgássérülttel valószínűleg nehéz a tenger­parton egymás felé szaladni a naplementében, viszont bár­mikor játszhatunk fókásat...

De tényleg! Mire kellene olyan nagy műgonddal tapintattal lenni?

Nem hiszem, hogy aki tolószékben éli a mindennapjait, való­ban azt akarná, hogy vele kevésbé legyen laza az ember... nincs ott szükség halk szavú óvatoskodásra, uramisten sajnálatra...

Egy mozgásában korlátok közé szorított ember épp ugyan­úgy tele lehet őrült, észvesztő vágyakkal, buja képekkel... így

aztán a hozzájuk közeledés is úgy klafa, ha rendes lendülete van!

Az, hogy valaki így vagy úgy nyomi (nem megsértődni, csak vicceskedem, rossz szándék nélkül), csak egyszerű att­ribútum. Mint hogy valaki szőke vagy barna, kövér vagy sovány. Szinte nem is számít, csak az egyén viszonya önnön tulajdonságaival!

Hisz hány szép testű lány szorong, hogy kövér, vagy hány egészséges pók azon, hogy hű de beteg... Az ember a lényeg ott, a porhüvelyen belül!!!

Nem gerjeszt be külön az állapot, hogy hű, olyat akarok, erre indulok be, nem fetisizálom a rokkantságot, de nem is utasítom el, és akiben van egy kis mechanikus működésen túli, igazi emberanyag, az nem hajtja le a fejét komolykodva az esettel találkozva, hanem inkább örül, hogy a lány lábait fel lehet hajtani a füle mellé...;)

Tehát szexre fel, lakosság, járókerettel, kerékkel, mankóval, üvegszemmel vagy ezek nélkül, de igazán és nagyon - nagyon csináljátok!!!

Nyics Viktor

Akkoriban nagyon szerettem a Fincsi falóba járni. Ott készítették a világ legfinomabb palacsintáit. Iskolából vagy munkából hazafelé szerettem begurulni és meglepni magam egy-egy finomsággal. Mindig frissen sü­tötték a palacsintát. Imádtam, amikor még nem olvadt el a kakaópor a meleg tésztában. Meg a túrósat, mazsola nélkül persze!

Mikor „belépek” valahova, szeretem körbejártatni a tekintetem a helyen. Ez azon a bizonyos napon is így történt. Úgy emlékszem arra a hétfőre, mintha csak tegnap lett volna. Nagyon jól éreztem magam a bőrömben. Egy rózsaszín, vállamról leeső felső volt rajtam egy egyszerű farmernadrággal, a hajam pedig kiengedve. A madarak kint boldogan csicseregtek, a nap pedig hétágra sütött. Magában már ez is elegendő volt a vidámságomhoz, de azon a napon megláttam valakit...

A pult mögül egy kedvesen mosolygó srác köszönt rám, akit azelőtt nem láttam. Hamar elvesztem a szemeiben. Bár nem álltam a lábaimon, mégis remegni kezdtek, a szívem pedig a torkomban dobogott. Másod­percekig csak néztük egymást, és nem jutottunk szóhoz. Majd a srác egyik munkatársa megtörte a csendet. Leadtam a rendelésem, fizettem és az asztalhoz mentem. Míg vártam, oda-oda pillantottam. Úgy érez­tem, több volt abban a tekintetben, mint egy átlagos kedves srácéban. Nem telhetett el tíz percnél több, míg a tálca finomsággal megérkezett az asztalomhoz. Mind a ketten zavarban voltunk, de szerintem főleg én. Megköszöntem, majd gyorsan vissza is ment a pult mögé. Gondolkozni kezdtem. Nem értettem. Ennyire nem ismerném fel a jeleket? Már ott tartottam, hogy meggyőztem magam: csak beképzeltem az egészet, nem volt semmiféle különleges pillantás, remegő lábak, bizsergő has. Igye­keztem elhessegetni a fejemben motoszkáló gondolatokat. Megettem a két túrós palacsintámat, majd megemeltem az üdítős poharat. Alatta egy összehajtott papírt találtam. Halkan felnevettem. Szétnyitottam. Egy telefonszám mellé ez volt ráírva:

Ha bármikor kívánnál friss palacsintát... Levente Gondolom, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy legalább ötször ol­

vastam el az üzenetet. Összeszedtem a holmim, majd vetettem még egy pillantást Leventére. Elköszöntem, és elindultam hazafelé. Úgy éreztem, ez túl szép, hogy igaz legyen. Újra és újra belenéztem a táskám zsebébe, hogy tényleg ott van-e az a papír. Ott volt.

Néhány nappal később egy biliárdszalonba mentünk Brigivel. Be­szélgettünk, elmélkedtünk, de közben végig az járt a fejemben, hogy felhívjam-e Leventét. Bátortalan voltam. Mégis, mit mondjak neki? Úgy döntöttem, erőt merítek egy kis tequilából. Bejött. Tárcsázni kezdtem a cetlire felírt számot. Hosszasan csörgött, de nem vette fel. Már épp letenni készültem, mikor meghallottam a vonal végén a hangját.

- Halló, tessék!Izgatott lettem, de igyekeztem természetesen viselkedni. Megleptem,

de nagyon örült. Összeszedtem minden bátorságom, és elhívtam egy két nappal későbbi házibuliba az egyik barátomhoz. Terelni kezdte a témát, kitérve a válasz elől. Aztán a beszélgetésünk átváltott egy kis laza flörtölésbe. Néhány perccel később már minden porcikám arra vágyott,

hogy pénteken találkozhassak vele. Rövid csend után azonban feltett egy olyan kérdést, ami hidegzuhanyként ért:

- Ugye, tudod, hogy nekem van valakim?Mégis honnan tudtam volna? Ezt nem írta oda a telefonszáma mellé.

Mégis, zavaromban gyorsan rávágtam, hogy igen. Sodródtam tovább az eseményekkel, míg végül megbeszéltük a találkozót. Mikor letettem a telefont, belém fagyott a szó. Brigi csak nézett rám, ahogy meredten bambultam az asztalt. Aztán felnéztem, és annyit mondtam:

- Van valakije. Mégis szeretném újra látni.

A buli már javában tartott, mire a mi kis csapatunk megérkezett. Min­denki elvegyült, mi pedig Leventével a ház egyik csendesebb zugába, a konyhába húzódtunk be, elbújva a pult mögött. Órákon át beszélgettünk, s közben nagyokat nevettünk. Jó volt vele lenni. Nagyon jó...

Csodálatos érzés volt, hogy kerekesszék ide vagy oda, vonzónak talál. Nőnek éreztem magam mellette. Egy igazi nőnek. Nem firtattam a ba­rátnőkérdést, csak élveztem a pillanatot. Azt, hogy közel volt hozzám. Velem szemben ült egy széken, és sokszor csak mosolyogva néztük egy­mást. Forrt a levegő, és egymás csókjára vágytunk. Tudtuk, hogy nem helyes, amit teszünk, de a vonzalom jóval erősebb volt. Kudarcot vallott az ellenállásunk. Megcsókolt. Remegett kezem-lábam, a szívem heve­sen vert. A karjai közt a fellegekben jártam. Úgy éreztem magam, mint egy mesében, megérkezett az én hercegem a fehér lovon. Minden olyan könnyűnek tűnt vele. Azon az éjszakán nem gondoltunk a szabályokra. Másnap délutánig együtt voltunk. Csodás volt az az este. Otthonról ezt az SMS-t küldte nekem:

Akkor este elgondolkodtam az ágyamban. Tudtam, hogy mibe megyek bele, ismertem a játékszabályokat. Nem a legszebb dolog volt, amit művel­tem, de nem én voltam egyedül a „hibás”. Ehhez mindketten kellettünk.

Köszönöm ezt a remek estét, a meghitt hajnalt, az érdekes dél­előttöt, és a csodás délutánt! Alig várom, hogy újra lássalak, bár háborog a szívem, de azt tudom, hogy kellenél nekem...

Az eszem azt hajtogatta, hogy még az elején vagyunk, kiszállhatok, a szívem azonban mást diktált. Végül a belső kis hangra hallgattam, amit egyszerűen nem tudtam elnyomni. Nem szálltam ki. Szükségem volt rá. Arra, ami általa lettem. Boldog.

Titokban találkozgattunk. A Fincsi falóban sem tudhattak rólunk, így maradtak a lopott csókok, az elcsípett pillantások. Leírhatatlanul boldognak éreztem magam. Leventét viszont egyre jobban megviselte a hazugság. Az, hogy becsapja párját, aki otthon várja. Nagyon szerette őt, csak már kihűlt a kapcsolatuk. A barátnője azonban továbbra is bor­zasztóan ragaszkodott hozzá, neki Levi jelentette az életét. Emiatt nagy volt rajta a nyomás. Már többször megpróbálta elhagyni, de a lány min­den alkalommal nagyon megzuhant lelkileg. A szerelem kihűlt, de mivel ő is fontos volt Levente életében, továbbra is mellette maradt. Nekem viszont így is kellett. A lányról pedig igyekeztem tudomást sem venni. Önző voltam, mert mikor velem volt, a fellegekben jártam. Olyan volt ő nekem, mint a drog. Függő lettem. És Levente is így érzett.

Néhány nappal később munka után átjött hozzám, de mintha nem lett volna önmaga. Láttam, hogy teljesen meg van zavarodva. Elmondta, hogy nem képes ezt tovább csinálni. Majd elhangzott az a bizonyos szó is, ami annyira tud fájni. Vége.

Hosszú percekig összeölelkezve sírtunk mindketten. Nem akartuk elengedni egymást, de mennie kellett, otthon már várták. Az ajtóban még megcsókolt, majd becsukta maga mögött, és elment.

A székemben ültem, mégis összerogytam. Zokogva mentem vissza a szobámba, ahol még mindig ott várt az illata. Nem kaptam levegőt, pedig a fájdalomtól üvölteni tudtam volna. Néhány perccel később fel­hívtam Brigit, és a sírástól alig érthetően annyit mondtam:

- Elment, vége! Nem bírom...Húsz perccel később Brigus már az ágyam szélén ült, és simogatta a

hátam. Mellettem maradt, míg álomba nem sírtam magam.Fájt, nagyon fájt, de nem haragudhattam.

Éjjel-nappal Rád gondolok. Keveset alszom, ezt így már nem bírom. Gyötör a hazugság. Mégis, veled lenni oly jó és könnyed. Szívem tiéd, a büntetést pedig vállalom.

Néhány napig nem voltam képes a kedvenc palacsintázom felé gu­rulni. Még ha hiányzott is, igyekeztem tiszteletben tartani a döntését. Nem akartam megnehezíteni egyikünk helyzetét sem. Tudtam, ha újra látnám, csak még rosszabb lenne. Igyekeztem minden szabad percemet kitölteni, hogy ne tudjak gondolkodni. Nehezen ment, nagyon nehezen. Ö volt az első férfi az életemben, aki mellett azt éreztem, hogy nem számít a kerekesszék. Elengedhettem magam, és boldog lehettem. Egyet­len mondattal képes volt a fellegekbe repíteni, erőt adni, mosolyt csalni az arcomra.

Egy péntek kora délutáni napon éppen teljesen belemerültem a vásár­lásba. Úgy gondoltam, jót tesz a lelkemnek, ha megajándékozom magam valamivel. A cipők között nézelődtem, próbálgattam a felsőket, nadrá­gokat válogattam. Eközben váratlanul megcsörrent a telefonom. Rejtett számról hívtak. Nem gondolkodtam, csak felvettem, és vidám, csicsergő hangon beleszóltam.

Nem számítottam rá, egyáltalán nem, de Levi hívott. Ahogy újra meg­hallottam a hangját, a szívem a torkomban dobogott, bár igyekeztem ezt leplezni. Azonnal mesélni kezdtem, hogy éppen egy bolt közepén ülök egy halom ruhával a kezemben, és azon töprengek, hogy vajon a barna vagy a fekete csizma mutatna jobban a lábamon. Azt is elmeséltem, hogy milyen kalandosan jutottam le az üzlet alsó részébe a lépcsőkön. Sejtet­tem, hogy a legkevésbé sem erről szeretne beszélgetni velem, de valahogy lepleznem kellett a zavaromat. Ahogy egy pillanatra elhallgattam, rögtön nekem szegezte a kérdést, hogy mikor megyek be hozzájuk.

- Hiányzol! - tette még hozzá.Vettem egy nagy levegőt, és vártam pár másodpercet, csak aztán vála­

szoltam. De közel sem azt, amit valójában szerettem volna. A napokban talán benézek, mondtam könnyedén.

Nem bírtam sokáig. Másnap estefelé bementem „két kakaós palacsin­táért”. Végül nálam kötöttünk ki újra. Elkezdődött megint, vagy abba sem hagytuk igazán? Csak az számított, hogy ismét a karjaiban voltam, fülig érő szájjal. Úgy éreztem, hazaértem. Leventével könnyű és csodálatos volt minden.

Pontosan tudtuk, hogy a tűzzel játszunk, de szükségünk volt egymás­ra. Az a néhány óra, amíg együtt voltunk, teljesen feltöltött. Folytatódott a titkolózás, de így is a fellegekben jártunk mindketten. Mint embert és

mint férfit is nagyon megszerettem, közel került hozzám, és fontos része lett az életemnek.

Akkoriban történt, hogy Brigus papírra vetette nekem néhány gondo­latát:

Drága Fannám!Most, hogy a születésnapod közeledik, egyre szükségesebbé válik a tény, hogy elmondjak neked pár olyan dolgot, amit amúgy soha, amit egyetlen embernek köszönhetek: NEKED!

Kezdjük a nyárral, amikor megismerkedtem a világ leg­jobb embereivel, köztük a legtündéribb pasival, akit imádok, szeretek és a mindenem...

Köszönöm, hogy megmutattad, mi mindent lehet kezdeni 17 évvel! Nem tudom, ki a legjobb barátnőm, illetve tudom...

De az én LB-m NEM ADHATJA FEL! Nem mondhatja azt, hogy nincs értelme, hogy fölösleges, mert úgyis meghal! Ilyet én nem akarok meghallani! Akármennyire is nem lát­szik rajtam - nem akarom, hogy látsszon - TILTAKOZOM a helyzet ellen, hogy ITT AKARSZ MINKET HAGYNI! Hogy egy perccel sem akarsz nekünk többet adni, mert LUSTA VAGY! Képes vagy végignézni, ahogy leépülsz, és SEMMIT NEM TESZEL! Ha nem magad miatt, akkor Nikiért, Robiért, de még LEVENTÉÉRT SEM? Azt mondtad, ha lesz, akiért csináld, akkor csinálod. DE EZT SEM LÁTOM! Rossz, hogy csak ennyi időnk van, és még ezt is megrövidíted!? MIÉRT??? A KU*** ÉLETBE!

Sok ember azt hiszi, hogy léteznek angyalok, őrangya­lok, akik segítenek élni. Ha tényleg vannak ilyenek, akkor engem az én San Franciscó-i angyalkám tanított meg élni! Akármennyire is azt hiszed, hogy el foglak felejteni, EZ NEM IGAZ! Olyan dolgokat hoztál létre bennem, amik soha nem halnak meg! Minden porcikámban benne van a fannys gon­dolkodás, és folytatni fogom, amit együtt elkezdtünk! És nem adom fel SOHA! Nagyon szeretlek!

Továbbra sem tettem semmit a betegségem ellen. Lusta voltam tornázni, mozogni. Vártam a sült galambra, arra, hogy majd valahogy megoldódik az egész. Pedig az izomsorvadás nem olyasmi, ami saját befektetett ener­gia nélkül javulni tud vagy elmúlik. Tudtam ezt, de sajnos nem érdekelt. Én magam segítettem elő a gyengülésemet azzal, hogy nem csináltam semmit. Egyszerűen élni akartam, amíg lehet. Nem láttam értelmét a mindennapi tornára, a küzdésre, a kezelésekre „pazarolni” a hátralévő időmet, helyette inkább azt csináltam, amihez éppen kedvem volt. Hi­báztam ezzel? Lehet, de az akkori agyammal ezt nem voltam hajlandó belátni.

Ebben az időszakban láttam életemben először az Édes november című filmet, ami azonnal a kedvencemmé vált. Tökéletesen tudtam azonosulni Sarával, akit Charlize Theron játszik. Sara nem mindennapi lány, és a kapcsolatait sem a hétköznapi módon alakítja. Havonta cseréli a férfia­kat az életében, de csak addig, míg a sors összehozza őt Nelsonnal, akit a filmben Keanu Reeves alakított. Nelson teljesen felborítja Sara addigi életét. Majd arra is fény derül, hogy a lány halálos beteg, de nem hajlandó kezelésekre járni, küzdeni a gyógyulásért, inkább csak él, kihasználja az időt, ami hátravan még a számára. Eltaszítja magától a férfit, akibe időközben beleszeretett, mert arra vágyik, hogy örökké szép emlékként éljen Nelson emlékezetében. Mindent megtesz, hogy a férfi ne láthassa szenvedni, meghalni őt.

Én is makacs voltam, pedig engem nem hagytak magamra. Brigi barátnőm nagyon sok energiát fektetett abba, hogy rávegyen a moz­gásra. Ez azonban a legtöbbször az én hibámból nem sikerült neki, pedig a szívét-lelkét beleadta. Amiért nagyon hálás voltam, viszont attól még nem mozdítottam a kisujjamat sem. Aztán végül mégis­csak megtalálta a megoldást. Tisztában volt vele, hogy akkoriban a legnagyobb hatással Levi volt rám. Elmesélte neki, hova vezethet az, hogy nem vagyok hajlandó semmit sem csinálni, hogy nem teszek meg mindent a gyógyulásom vagy legalábbis az állapotom stagnálása érdekében.

Először haragudtam rá, mert nem akartam, hogy Levente megtudja ezt. Aztán beláttam, hogy ez volt Brigi legjobb döntése, és később meg is köszöntem neki. Ott álltak előttem mindketten, és én már pontosan tudtam, hogy kész van „ellenem” a haditerv.

Mérges volt rám Levente nagyon, hogy ezt nem osztottam meg vele, és hogy nem küzdök a betegségem ellen, csak lógatom a lábam. Másnapra súlyzókkal és egy komplett edzéstervvel érkezett meg hozzám. Kényte­len voltam csinálni, amit mond, ha továbbra is vele akartam maradni. Bekeményített. Akármennyire is nem akartam mozogni, újra elkezdtem. Érte. Ő inspirálni tudott, lelkesített. Újra fejlődni kezdtem, és felvettem a kesztyűt az izomsorvadással szemben. Nem akartam tovább gyengülni. Nem akartam elmenni tizennyolc évesen...

Hónapokon keresztül csodásan ment minden. Nehéz volt elengedni, mikor hazaindult, de egy szót sem szólhattam. Nem is tehettem, hisz az elejétől fogva tudtam a helyzetéről, így mentem bele a „játékba”. De úgy éreztem, megéri ez a kompromisszum, hogy velem legyen. Boldog­gá tett.

Idővel egyre többet hallottam a lányról és a közösen nevelt kislá­nyukról, aki a nő előző kapcsolatából született. Sokszor én sem értettem igazán magamat, de érdeklődtem, kérdezgettem az otthoni dolgokról. Hamar megtudtam, hogy a párja egy nagyon kedves, szeretnivaló nő, akit még inkább csodássá tesz az, ahogy a gyermekével bánik. Ugyanakkor továbbra is igyekeztem nem tudomást venni róla, nem úgy gondolni rá, mint egy konkrét személyre. Ez mindaddig egész jól is ment, míg véletlenül meg nem láttam őt.

Egy játszótér mellett gurultam épp el, ahol mindhárman ott voltak. Láttam, hogy egy családot alkotnak és boldogok. Ott legalábbis annak tűntek. Ott álltam, néhány méterre tőlük, remegtem és a földbe gyöke­rezett a lábam - az mégiscsak furcsán hangzana, hogy a kerekeim... Egy centit sem voltam képes arrébb gurulni. Csak néztem őket, tehetetle­nül. Ekkor vált valóságossá az egész számomra. Néhány perccel később Levi észrevett. Nem tudom, milyen meggondolásból, de azonnal be is mutatott a párjának. Vagyis persze hogy tudtam, miért tette, csak nem akartam elfogadni. Nyilván a lány is sokat hallott már rólam - gyanítom, közel sem mindent -, és kíváncsi volt rám.

Igen, be kellett vallanom, hogy igaza volt Levinek, egy igazán bá­jos, szeretnivaló ember állt előttem, akinek valójában egy cseppet sem akartam ártani vagy fájdalmat okozni. A lány ekkor rámutatott a sok játszó kisgyerek között az ő tündéri, pici, szőke kislányára. Azt hittem, megszakad a szívem. Valami akkor és ott eltört bennem.

Szerettem Leventét nagyon, ez nem változott. De mégis más lett minden. Kevesebbet kerestem, ritkábban találkoztunk. Fájt, de egy iga­zi dögnek éreztem volna magam, amivel már nem tudtam elszámolni. Voltak napok, mikor már egyáltalán nem is beszéltünk. Én pedig nélküle újra beleestem abba a hatalmas hibába, hogy egyre kevesebbet tettem az egészségemért, a gyógyulásomért. Úgy éreztem, nincs miért.

Nem akarom letagadni, még hónapokig reménykedtem abban, hogy Levente egyszer elém áll, és azt mondja: vége, engem akar. Csakis engem. Később valóban vége lett a kapcsolatának, de nem miattam. Ekkora már mindkettőnk érzései átalakultak. Nem veszítettük el egymást teljesen, mert ahhoz túl fontosak voltunk a másiknak, de a lángolás megszűnt. Barátok lettünk. Olyanok, akik bármikor számíthatnak a másikra. Ha kellett, egymás vállán sírtunk, vagy átmulattunk együtt egy egész éjsza­kát. Néha még előjött az a bizsergés kettőnk között, de ez, azt hiszem, már örökké meg is fog maradni, hisz nem véletlenül találtunk akkor és ott egymásra...

A hétköznapok megtanították, milyen, amikor meg kell húzni a nad­rágszíjat, milyen beosztani, ami a családi kasszában landolt hónapról hónapra. Továbbra is heten éltünk együtt, minden ennyi felé osztódott. Emiatt kellemetlen szabályokat kellett bevezetni. A literes baracklevet csak felvizezve lehetett inni. Nem volt jó, ha falatonként kentem a ke­nyeremet, mert úgy több fogyott a vajból, mintha vékonyan megkentem volna az egészet. Legalább milliószor hallottam: „Beosztással kell élni!”

Akkor még nem értettem ezt, és lázadtam ellene, amikor csak te­hettem. A saját fizetésemből pedig éltem, mint „Marci hevesen”. Ami nem azt jelenti, hogy luxusutakra jártam, vagy márkás ruhákat viseltem, csak annyit, hogy ha elmentem egy cukrászda mellett, igenis bementem egy-egy sütiért vagy pár gombóc fagylaltért. Ha pedig úgy kívántam, repetáztam is. Ha beleszerettem egy ruhába a kínai áruházban, gondol­kodás nélkül megvettem. A hónap elején „mindent” megengedhettem magamnak, de a végén már inkább csak nagyokat nyeltem a frissen sült sütemények illatára vagy a kirakatok előtt elgurulva, mert alig néhány forint volt a zsebemben.

Ahhoz viszont már egészen könnyedén álltam, hogy hamarosan szá­momra lehet hogy véget ér az Élet nevű játék. Nikit azonban ez nagyon megviselte, és nem is igazán lehetett előtte beszélni az elmúlásról, arról, hogy mi lesz, ha... Emlékszem, épp az előrehozott érettségire készült. Rettegett, hogy történik velem valami, mert akkor biztos nem lenne képes tanulni, odafigyelni és gyorsan talpra állni csak úgy. Annyira ér­zékeny a drágám! Úgy szeretem.

Kegyetlen érzés volt, mikor egyszer felolvastam neki egy cikket, amit rólam, az életemről írtak az egyik női hetilapban. Háttal ültem a számító­gépnél, így csak az utolsó mondat után láttam meg, hogy összekuporod­va, a térdeit a hasához húzva sír, és közben azt suttogja: „Nem akarom, hogy meghalj!” Majd megszakadt a szívem. Még mindig megrohan egy erős fájdalom, ha erre gondolok.

Felemelő érzés ennyire fontosnak lenni valakinek, egyszerűen leírha­tatlan. Nagy ajándék, a legnagyobb!

Már csak egy év választott el a „bűvös” számtól, a tizennyolctól. A tizen­hetedik szülinapomon hatalmas bulira készültünk. A kinézett helyet - egy akadálymentes, fedett és fűtött kerthelyiséget - sokáig nem akarták kiadni nekünk, de a barátaim végül bevetették a „most lesz nagykorú” kártyát, így végül alibiként a tortámon is ott vigyorgott rám az egyes mellett a nyolcas. Mintha előretekerték volna az időt... De szerencsére nem ez történt! Miközben elfújtam a gyertyákat, mosolyogtam, és arra gondoltam: de jó, hogy még van egy évem!

Azon a nyáron igazán pezsgett körülöttem az élet. Hetente jártunk le a Balatonra, sokat buliztunk, és hajszoltam a mindenféle élvezeteket. Teljesen spontán éltem. Nemegyszer reggel még az ágyamban ébred­tem, este pedig már Szabadifürdőn hajtottam álomra a fejem a sátor­ban. Könnyedén és bátran vetettem bele magam az éjszakába a parton vagy az ottani szórakozóhelyek bármelyikében. Legtöbbször Brigivel vágtunk neki az egyórás gyalogútnak, hogy eljussunk Siófok pezsgő, élettel, fiatalokkal teli főterére. Míg sétáltunk, végig beszélgettünk, soha be nem állt a szánk. Néha komoly témákról, olykor pedig mindenféle bohóságokról. Az aktuális szerelmekről, tervekről, őrültségekről. Néha megálltunk egy-egy fa tövében, és sírtunk, egymást vigasztaltuk vagy épp egyikünk a másikat. Számtalanszor kérdezte Brigi tőlem, hogy miért

hagyom nyerni a betegséget. Miért nem küzdök ellene? De én nem érez­tem magamban az erőt a sok-sok kezeléshez, a kórházhoz, a folyamatos próbálkozáshoz. Végül azt válaszoltam neki: ha lesz valaki, egy férfi, akiért megéri küzdenem, megteszem. Kifogásokat és alibiket kerestem magam előtt is, hogy miért nem teszek semmit azért a dologért, amit annyira imádtam: az életemért. Még egy plusz óráért, egy napért, hétért, hónapért vagy akár egy évért.

Valamikor majd bepisiltünk a nevetéstől, de olyan is előfordult, hogy kitört a frász, mert lemerült az elektromos székem félúton. Volt, hogy egyedül indultam neki az éjszakának, majd „hazaérve” felébresztettem Brigit, hogy segítsen lefeküdni. Volt olyan is, hogy nem egyedül érkez­tem. Olyankor nem kellett felkeltenem, mert volt, ki „ágyba” tegyen.

Reggelente lángost vagy májkrémes, párizsis kiflit ettünk, amit a közeli boltban vettünk fillérekért. A legolcsóbb, de legfinomabb parizert azóta is ott ettem, nem beszélve a csokoládés buktájukról. Nem éltünk nagy lábon, inkább spóroltunk, hogy tovább ott maradhassunk a Balatonnál. Ugye, ugye, mégiscsak lehet valami abban, hogy „beosztással kell élni”! Volt, hogy csak egy pár virslit ettünk, de akkor nem is ez volt a fontos, közel sem! Csak az számított, hogy érezzem: szabad vagyok és boldog, de legfőképp azt, hogy még élek.

Brigivel naponta belógtunk zuhanyozni a közeli kempingbe. Szerez­tünk egy műanyag széket, amire átültetett, és már mehetett is a pancsi. Volt úgy, hogy hajnalban is belógtunk, mert annyira fáztunk, hogy min­den porcikánkkal forró vízre vágytunk. Délutánonként meg mentünk lehűteni magunkat az izzasztó napsütésben. Ha sátor nélkül érkeztünk csak egy-egy éjszakára, volt úgy, hogy a napozóágyakban aludtunk, azzal a pokróccal betakarózva, amin a kerekesszékben ültem, hogy ne fagyjunk szét. Ismerősöknél szálltunk meg, aludtunk pályaudvaron vagy vonaton, a lényeg az volt, hogy menjünk! A balatoni barátaink, akiknek ott volt büféjük vagy éttermük, bármikor szívesen láttak minket, de ezzel nem akartunk visszaélni, így csak néha használtuk ki a lehetőséget, hogy náluk együnk, főleg pizzát vagy hekket.

Néha egész csoporttal utaztunk le. Jött mindenki, aki élt és mozgott. Tőlünk zengett a vonat vagy a pályaudvar, mikor lekéstük a járatot és vártunk a következőre. Énekeltünk, egymás ölébe ültünk - főképp a többiek az enyémbe, ha már nem bírtak állni. Imádtuk a székemet, mert

hasznos volt. Pakolhattunk rá táskákat vagy akár konzerveket, tökéletes volt(am) csomagtartónak is.

Robi unokatesómról még nem meséltem, pedig nagyon fontos része az életemnek és a kalandjaimnak. Ő egyszerre rokon és barát. Mellet­te mindig biztonságban éreztem magam. Pici gyermekkorától kezdve sportolt intenzíven, és ennek meg is volt az eredménye. Olyan izomzattal rendelkezik, hogy fél kézzel is könnyedén tud dobálni engem. Persze nem az ereje miatt szeretem. Az csak a ráadás. Az ember az igazán fontos. Ha bajban voltam, mindig mellettem állt, megölelt vagy megmosta a fejemet. Hatalmasakat nevetek vele. Állandóan elkésik, ez tagadhatatlan, egysze­rűen nem tud pontosan megérkezni sehova, rengeteget vártam, vártunk már rá az évek során, de rá érdemes. Hatalmas partiarc, bármikor fel tudja dobni a hangulatot. Ráadásul igazán helyes pasi, akivel mindig büszkén, kihúzott háttal mentem bárhova és mutattam be bárkinek. Gyermekkorunkban rengeteget voltunk együtt a mamámnál hétvégen­ként és nyaranta. Egyikünk szülei sem éltek már együtt, így mindketten ugyanazokon mentünk keresztül. Szombat reggelenként együtt néztük a meséket, miközben majszoltuk a szomszéd néni sütijét. A kapcsolatunk az évek során egyre szorosabb és mélyebb lett. Hogy miket megéltünk mi együtt!

Egy nagyon kínos esetnél bizonyosodott be igazán, hogy bármikor, bármiben számíthatok rá. Nem valami játékról volt szó vagy arról, hogy melyik mesét nézzük, de még csak nem is párkapcsolati krízissel álltam elé.

Hárman voltunk épp egy másik unokatesónkkal. Nincs mit szépíteni rajta, egyszer csak megindult a hasam. Csakhogy még a buszon ültünk. Néhány perc választott már csak el a Balaton-parti mosdótól, de bár­mennyire is futottak velem, késő volt. Kínomban egyszerűen megmond­tam, hogy már nem szükséges annyira rohanni. Először nagyot nevettem, és ők is velem, de aztán felfogtuk, hogy mi is a helyzet. Másodperce­ken belül két centiméteresre zsugorodtam össze, és arra vágytam, hogy láthatatlan legyek, vagy hogy ez az egész ne velem történjen meg. Két pasival - még ha rokonok is - egyszerűen nem akarhat ilyesmit rendbe hozni egy nő! Még órák választottak el attól, hogy Brigus is csatlakozzon hozzánk. Kezdtem pánikba esni, mivel egyedül, bármennyire is akartam, nem tudtam orvosolni a problémát.

Annyira kellemetlenül éreztem magam, főleg amikor a történtek el­kezdtek érezhetővé is válni - szó szerint. Nem tudtam, hova bújjak, mit csináljak. Végül arra kértem a fiúkat, hogy toljanak el az egyik bódé mögé, amiről tudtam, hogy nem használják, és nem jár arra a madár sem. Úgy gondoltam, jó lesz „búvóhelynek”, míg a megmentőm meg nem érkezik. Mondtam Robiéknak, hogy hagyjanak ott nyugodtan, majd várok. Ezt gondoltam akkor a legjobb megoldásnak.

Láttam az arcukon, hogy hajlanak rá, de végül Robi mégis nemet mondott. Bár ő sem repesett az örömtől, de nem volt hajlandó ott hagyni a bajban. Láttam rajta, ahogy harcol magában, hogy menjen vagy ma­radjon. Valami hasonlót éreztem én is. Nem tudtam, minek örülnék job­ban: ha menne vagy ha segítene. Végül átéltük talán a legkellemetlenebb közös élményünket. Nem hagyott cserben. Még átöltözni is segített, és biztosított róla, hogy nem ez lesz a következő kerti sütögetés fő témája.

Ez egy olyan történet, amit nem akartam soha senkinek elmondani, így hát elmondtam most mindenkinek!

Egy nagyon kellemes, meleg nyári estén „sétálni” indultam a Balaton parton. Egyedül voltam, kellett egy kis kikapcsolódás. Pár óra, amit ma­gamra szánok, míg a saját gondolataimmal foglalkozom. Olykor megáll­tam a parton, és a csendes, nyugodt vizet néztem. A gyönge hullámok, amik megzavarták a víz sima felszínét, varázslatos képeket rajzoltak a tóra. Olykor kevésbé kellemes emlékeket idéztem fel magamban, máskor pedig mosolyogtam. Jól éreztem magam, harmóniában voltam. Majd továbbsétáltam, fel a kis utcákhoz. Csendes éjszaka volt, meglepően csendes. Éveken át nyaraltam ott, nem volt ismeretlen számomra a hely, sem pedig az emberek. Az egyik ismerősünk éjjel-nappali közértjéhez mentem, mert valami édességre vágytam. A nádszőnyeggel körbevett kis üzlet előtt egy fából készült piknikező asztal állt. Bár az útra szórt sóder nehezítette a dolgomat, ezek az apró akadályok sosem tudtak határt szabni nekem. Kezdett hűvösebbre fordulni az idő. Szerencsére vittem magammal egy farmerdzsekit, amit némi segítséggel gyorsan fel is vet­tem. Az eladó meginvitált egy kis beszélgetésre az üzlet elé, ahol akkor már összegyűltek páran. Csatlakoztunk a többiekhez. Néhányukat már látásból ismertem. Az asztal legtávolabbi végénél egy férfi ült, sötét ruhá­ban. Tetőtől talpig motoros felszerelésben volt. Miután bemutatkoztunk

egymásnak, nagyon gyorsan megtaláltuk a közös hangot. Sosem zavart, ha mások a helyzetemről, a betegségemről kérdeznek. Erik is ezt tette: érdeklődött, bele-belekérdezett a válaszaimba, kíváncsi volt minden­re. Élveztem vele a beszélgetést. Nem fogalmazta túl a kérdéseket, nem gondolkodott azon, hogy „szabad-e”, egyszerűen megkérdezte, amire kíváncsi volt. Én pedig örömmel válaszolgattam.

Egy órával később lementünk a partra, és ő leült egy napozóágyra velem szemben. Sokat, nagyon sokat nevettünk aznap este. Olyan érzés fogott el, mintha évek óta ismernénk egymást. Erik mosolygott, és csak úgy csillogott a két szép szeme, mikor egymásra néztünk. Imádtam min­den másodpercét annak az estének. Elmesélte, hogy hamarosan Írország­ba költözik új életet kezdeni. Sok mindent megélt már, de még vannak dolgok, amik megoldásra várnak az életében, és úgy érzi, most lett képes erre. Mikor arra terelődött a beszélgetés, hogy milyenek az esélyeim az életben maradásra, egy pillanatra lefagyott. Nehezen hitte el, hogy gya­korlatilag állandóan pengeélen „táncolok”. Arról is meséltem neki, hogy én már elfogadtam a helyzetemet, és elhatároztam, hogy addig élvezem az életet, amíg lehet. Nem bánkódom egyáltalán. Ekkor közbevágott. Azt mondta: nem, ezt verjem ki nagyon gyorsan a fejemből, hisz soha nem szabad feladni a küzdelmet. Akkor sem, ha vannak nehéz pillana­tok. Tudni kell bánni ezekkel a helyzetekkel, és egyszerűen továbblépni. Megígértette velem, hogy ha jelentett nekem valamit ez a találkozás, akkor elkezdek újra keményen küzdeni és tornázni. Márpedig sokat ért, el sem tudom mondani mennyit! Megfogadtam, hogy újra bizakodó leszek az esélyeimmel kapcsolatban. Megköszöntem neki, hogy ennyire bízik bennem, és azt is, hogy olyan dolgokat vágott a fejemhez, amivel felébresztett a méla beletörődésből. Majd néhány perc hallgatás után, míg csak néztünk magunk elé, megtörte a csendet. Annyit mondott:

- Hiányozni fogsz!Megszorítottam a kezét, és elmosolyodtam.Most is előttem van az arca, ahogy csillogott a szeme. Sosem felejtem

el azt a pillanatot. Már nagyon későre járt, kezdtünk elfáradni. Megbe­széltük, hogy másnap találkozunk és folytatjuk. A kezemet fogva kísért el a sátrunk elé, majd elköszöntünk.

Elindult vissza a bolthoz. Néhány métert tett csak meg, majd mégis visszafordult, és megcsókolt. Már nem kellettek szavak. Ezzel feltette

az i-re a pontot, így lett tökéletes a „véletlen” találkozás. Boldogan, és rengeteg élménnyel gazdagodva mentem aludni.

A másnapi találkozó sajnos elmaradt, vissza kellett mennie Győrbe. Hónapokon keresztül semmit nem hallottam róla, de aztán váratlanul egy üzenetem érkezett tőle:

Szia, Nyuszkó, kint vagyok Írországban, decemberben megyek haza karácsonyra! Hogy vagy? Tornázol? Majd meglátogat­lak, ha hazaérek! Puszó, légy jó! Erik

Azóta nem hallottam róla. Néhány órára volt csak része az életemnek, de ha egyszer újra látom, biztos, hogy a nyakába ugrom.

2006-ban volt a szalagavatóm, de pontosan úgy emlékszem minden pilla­natra, mintha csak tegnap lett volna. Sosem felejtem el azt a csodás estét! Mesés volt egy tánc erejéig igazi „hercegnővé” válni és egy lélegzetelállító fehér ruhában keringőzni. Ez volt az egyik álmom. Hogy besétálok egy mesébe, ahol minden csodaszép, és csak táncolok. Napokon keresztül ábrándoztam, mennyire szép lenne. Gyakorlatilag minden lány osztály­társam csak erről beszélt: a ruhákról, a frizurákról, a sminkekről. De én egyáltalán nem tudtam elképzelni, hogy ezt kerekesszékkel is meg lehet csinálni. Saját magamat nevettem ki, mikor a gondolataimban megjelent, ahogy kerekesszékkel ide-oda gurulgatva táncolni próbálok több száz ember előtt.

Még érettségi előtt voltunk, Brigivel és Robival épp hazafelé villamo­soztunk. Egész úton arról áradoztam nekik, hogy mennyire jó lenne, ha...

Néhány perc múlva feltették nekem a kérdést: ha tényleg annyira sze­retnéd, miért nem táncolsz? Elgondolkoztam... Rögtön a kifogásokat kerestem. Nem is tudok táncolni, meg amúgy is, ki csinálná ezt végig velem... Robi habozás nélkül rávágta:

- Ha szeretnéd, én nagyon szívesen táncolok veled! Bár még én sem tudom, hogyan, de megoldjuk!

Felcsillant a szemem, és egyből belelkesültem. Másnap már ki is választottam a ruhaszalonban a szépségemet, és lefoglaltam az idő­pontot a fodrásznál és a sminkesnél is. Mindenki nyitott volt az „őrült” ötletemre.

Elkezdtünk próbákra járni. A táncoktatónk egy csodás koreográfiával lepett meg minket. A hétvégéken külön bejártunk a suli tornatermébe gyakorolni.

Végül elérkezett a várva várt este. Az egész család, a barátok, min­denki izgatottan várta, hogy a két unokatesó hogy mutat majd együtt a parketten. Rajtam volt a gyönyörű hófehér ruha, csodásan érez­tem magam, de persze a torkomban dobogott a szívem az izgalom­tól. Megszólalt a zenénk, és én elindultam kifelé. Mindenki engem nézett. Az izgalmam elszállt, és táncolni kezdtem. Csak úgy repül­tem. Néhány másodperccel később Robi egy fehér rózsával meghajolt előttem, és kézen csókolt. Ekkor óriási tapsvihar tört ki a teremben, amitől csak még inkább a fellegekben éreztem magam. Megérkezett a másik páros is, akikkel felváltva pörögtünk be a középpontba. Mind­ez alig három perc volt talán, de ez volt életem egyik legszebb három perce.

Boldog voltam, hiszen sikerült: valóban „betáncoltam” az én kis me­sémbe, és minden percét élveztem. Köszönöm, Robi!

Amikor elkezdtem írni ezt a könyvet, megkértem az ismerőseimet, hogy ha van kedvük, osszanak meg velem egy-egy emlékezetes történe­tet, ami eszükbe jut rólam.

Baldavári Judit a szalagavatómat idézte fel:

Bennem van egy nagyon maradandó emlék rólad. Amire, ha visszagondolok, a hideg futkos a hátamon, és ezt a jó értelemben gondolom! Ez a hunyadis szalagavatótok, amin ott voltam. Soha nem felejtem el a táncotokat a pároddal. Gyönyörűek voltatok, és nagyon megható volt az egész (köny­nyeket csaltatok a szemembe, de szerintem a többi 600-800 nézőnek is!). Olyan alázatot éreztem benned is és a párodban is a zene, illetve a tánc iránt, hogy meg is feledkeztem róla, hogy székben vagy. Csak gratulálni tudok!!!

Akkor már huzamosabb ideje megint semmit sem tettem annak érde­kében, hogy ne gyengüljek, vagy hogy az izmaim tovább maradjanak életben. Egyre drasztikusabb változásokat tapasztaltam a testemen. Nem bírtam a hasamhoz húzni a lábamat vagy kinyújtani rendesen, nem tud­tam megfordulni az ágyban, megemelni a vaskosabb tankönyveimet vagy két oldalnál többet írni kézzel. A gerincem már nagyon elferdült, ami veszélyeztette a belső szerveim épségét. Nincs mit szépíteni rajta, bárme­lyik pillanatban összeroppanhatott volna a gerincoszlopom, mert nem volt elegendő izmom, hogy megtartsa. Kezdett úgy festeni, hogy nincs más választás, meg kell operálni. Amitől viszont rettegtem, és minden porcikám tiltakozott ellene. Nyolc órás műtét, elöl-hátul felnyitnak, szét­kalapálnak, összecsavaroznak... Hatalmas rizikóval járt volna, egyáltalán nem volt biztos, hogy túlélem-e, és ha igen, érezni fogom-e utána is a lábaimat. Nem segített az sem, amikor visszaemlékeztem édesanyám gerincműtétére. Ő ébredés után deréktól lefelé lebénult. Rettegtem, hogy ez velem is megtörténhet.

Brigi azt írta akkor egy levelében:

Nem tudom, mi lesz velünk, de már nem félek. Úgyis az fog történni, aminek történnie kell. Már nem érzek pánikot, félelmet a műtéted miatt. Érdekes módon nyugodt vagyok. Tudom, a legjobb dolog fog veled történni.

Ha elmész, hiányozni fogsz? Az esti beszélgetéseink, az, hogy mindent megosszak veled, nos, ezek biztosan. Ha meg­halsz, biztos, hogy egy kicsit én is meghalok. Viszont ez for­dítva is igaz. Én még élni fogok egy pár évig, és biztos lehetsz benne, hogy addig te is élni fogsz!

Olyan gyorsan repült az idő. Egyik nap arra eszméltem, hogy már csak egy hónap választ el attól, hogy betöltsem a tizennyolcat. Amikor nagy­korú leszek és egyben véget ér számomra a játék. Vegyes érzéseim voltak. Kavargott bennem minden.

Féltem nagyon, de közben izgalommal töltött el a tudat, hogy nem­sokára nagykorú leszek. De vajon leszek-e? Legalább pár órára! Nyilván

tudtam, hogy velem nem úgy fog történni, ahogy a mesékben. Nem úgy, mint Hamupipőkével, hogy mikor éjfélt üt az óra november tizenhe­tedikén, vége lesz mindennek. De mivel semmi sem volt biztos, egyre izgatottabb voltam. Sokat gondolkodtam. A felmerülő kérdések csak úgy cikáztak a fejemben. Tényleg ez lesz az utolsó születésnapom? Fájdalmas lesz, vagy csak elalszom egy szép nap után, és soha többé nem kelek fel?

Emlékszem, sokszor csak feküdtem csendben az ágyamban, már a tévét is kikapcsoltam, mindenki aludt körülöttem. Nekem azonban járt az agyam. A legnyomasztóbb kép az volt, hogy a szeretteim belépnek majd a szobába, ahol a holmijaim vannak, de én már nem vagyok. Leg­többször az üres székemet láttam, amibe már soha nem fogok beleülni. Majd elképzeltem, ahogy dobozokba pakolják az emlékeim darabjait. Láttam, ahogy lelassulva, kisírt szemekkel válogatnak, miközben pró­bálják visszatartani az újra és újra kicsorduló könnyeiket. Ezek a képek voltak azok, amiktől összeszorult a szívem. Ilyenkor hullottak a köny­nyeim, és a párnámba bújva igyekeztem tompítani a zokogást. Erősnek kellett lennem. Nem hagyhattam, hogy azt lássák rajtam: félek. Nem félek! Gyakran mondogattam ezt magamnak.

Azt éreztem, hogy bizonyára nekem a legkönnyebb. Hiszen amíg lehet, kiélvezem az élet minden apró örömét, és ha majd menni kell, bár nem szívesen, de millió csodás emlékkel a tarsolyomban hagyom itt a világot. Ők viszont itt maradnak. Nekik fájni fog, nekem viszont akkor már nem. Én nem érzek hiányt, de ők érezhetnek...

Majd rájöttem valamire. Én már így is rengeteget kaptam az élettől, és számtalan felejthetetlen élménnyel gazdagodtam. Megismerhettem a barátaimat, akiktől annyi mindent tanultam és olyan sokat nevettem velük. Megtudtam, milyen szeretni és szeretve lenni. Boldog voltam. Biztos lehettem benne, hogy hagyok bennük legalább néhány kedves emléket. Gyakran kértem őket, hogy inkább arra gondoljanak, mennyire szerencsések, mert nekik még van idejük újabb és újabb élményeket át­élni. Még bármit megtehetnek, amire igazán vágynak. Kértem, ha már így kell lennie, hozzák ki belőle a lehető legjobbat. Nézzék a dolgok jó oldalát! Mert van! Mint mindennek. Éljenek tovább úgy, hogy ne vegyék természetesnek az életet, mert nem az! Hiszen bármelyik pillanatban véget érhet. Nem a haláltól kellene igazán félni, hanem attól, hogy sosem kezdünk el élni...

A fizikai fájdalmaktól kevésbé féltem, attól viszont már inkább, hogy szomorúnak lássam a családomat és a barátaimat. Igyekeztem minden­kinek átadni azt, ahogy én gondolkodtam erről a dologról. Sokaknak nem is kellett magyaráznom, hogy én tényleg boldog vagyok. Tudták pontosan, látták rajtam. Arra kértem őket, ha már nem leszek, az együtt töltött szép emlékekre gondoljanak. Nehéz kérés volt, de szerettem volna, ha nem sírnak.

Egy idő után kezdtem tudatosan feltölteni közös emlékekkel mindenki batyuját, legalábbis azokét, akiket nehéz szívvel hagytam volna itt. Néha kicsit talán drasztikusan edzettem őket, hogy szembe tudjanak nézni a ténnyel: lehet, hogy hamarosan elmegyek. De mégis, kellettek ezek a helyzetek, amikor az egyik pillanatban sírtunk, a másikban pedig már a nevetéstől fuldokoltunk. Egyszer például tényleg négykézláb nevettünk a padlón kínunkban, az egyik bevásárlóközpont nyomi mosdójában. Szó szerint négykézláb! Vészhelyzet volt, menni kellett, már nem bírtam volna ki hazáig. Brigivel voltunk, csak mi ketten a Trabanttal. Átemelt, én előrehajoltam, két határozott mozdulattal már lent is volt a nadrágom, majd pár másodperccel később fellélegezhettem. Aztán jött a kihívás. Hogyan húzzuk vissza? Mert csak lefelé működik ez a módszer. Nem is tudom már, melyikünk fantasztikus ötlete volt, hogy higiénia ide vagy oda, letesz a földre négykézláb, és majd úgy visszahúzza rám a nadrágot. Az ajtó nem volt zártható, így csak remélhettük, hogy nem fog senki benyitni. Hát, nem jött be.

Én épp ebben az érdekes pózban szerencsétlenkedtem nadrág nélkül a padlón, Brigi pedig mellettem állva ráncigálta felfelé a nadrágomat, mikor benyitott a takarítónő... Azt hiszem, nem is kell tovább magyaráz­nom... Miután zavarában visszazárta az ajtót, kitört belőlünk a röhögés.

Egyszerűen tudnom kellett, hogy sikerült átragasztanom a számomra fontos emberekre az életszeretetemet.

Végül elérkezett a nagy nap! A születésnapom. Azt a bulit úgy szer­veztem, mintha tényleg az utolsó lenne. A legtöbben mit sem tudtak erről, csak a közeli barátoknak meséltem a jóslatról. Még véletlen sem akartam, hogy feketeruhás, szomorú búcsúbuli legyen az ünneplésből. Hát, nem is lett az!

Mindenki ott volt, aki akkor számított nekem. Úgy százhatvanan gyűltünk össze egy pub felső emeletén, ahová egy csigalépcső vezetett. Felfelé még elég döcögősen ment a lépcsőzés a Jaguárommal, de mire le kellett jönni, már mindannyian bátorra és erősre ittuk magunkat. Egy keménykötésű A4-es füzet járt körbe, amire egy hatalmas tizennyolcas szám volt rajzolva jó nagy karikában. Ez volt a meglepetésem: mindenki írt bele pár sort vagy rajzolt bele valamit nekem. Egész este fülig ért a szám, annyira jó volt ott velük. Mindenkit jól bevéstem az emlékezetem­be és jól megölelgetettem őket.

Másnap, mikor felébredtem, először csak a szememet jártattam körbe a szobán. Majd megmozgattam a kézfejemet, és örömmel könyveltem el, hogy még élek! Kaptam még egy napot ajándékba! Bár elég „macskaja- jos” napot, de mégiscsak az enyém volt, csak az enyém. Aztán másnap is felébredtem, és azután is... Nem tudtam, mi vár még rám, de tovább éltem, egyik napról a másikra.

Egy évvel később pedig betoppant valaki az életembe, aki mindent megváltoztatott.

Négy

Igazi romantikus mesének indult a történetünk...Hónapokon keresztül csak telefonon meg SMS-ben érintkeztünk. Olykor érkezett tőle egy-egy váratlan hívás vagy meglepetés. Órákat tudtunk me­sélni egymásnak. Imádtam hallgatni őt. Feltöltött. Rengeteget nevettem vele. Elérhetetlen volt, de mégis közel éreztem magamhoz.

Az első randink előtt éjszaka vele álmodtam. Jött felém az utca másik végéből egy hatalmas vörös rózsával a kezében, én meg nagy mosollyal az arcomon futottam a karjai közé. Mikor odaértem, szorosan magához ölelt, és én végre biztonságban éreztem magam. Semmit nem szerettem volna jobban abban a pillanatban, mint hogy az ölelése örökké tartson...

Másnap egy nagy fehér rózsával érkezett. Barna zakó volt rajta far­mernadrággal. Elegáns, kedvesen mosolygó férfi volt, aki rögtön levett a lábamról. Futás helyett gurultam felé, de azt teljes gázzal, mivel a szívem már a torkomban dobogott. Legszívesebben megöleltem volna, és sosem engedem el...

Csodás estét töltöttünk együtt. Vacsoráztunk, majd sétálni mentünk a környéken. Aztán hazakísért, és éjjel még küldött egy üzenetet:

Néhány nappal később újra találkoztunk a Nyugatinál, a bevásárlóköz­pont előtt. Zoli egy újabb hatalmas fehér rózsával várt rám. Teljesen levett

Köszönöm, kicsi baba, a mai estét. Remélem, még sok hason­ló élményben lesz részünk együtt. Azt hiszem, megfogtál... Imádlak.

a lábamról a mosolyával és az illatával. Leült egy padra, én pedig megáll­tam mellette a kerekesszékkel. Az épület oldalán kis kék fények cikáztak össze-vissza, nagyon hangulatos volt. Annyira jól éreztem magam! Csak rövid ideig voltunk együtt, de megérte az a húsz perc is. Hazafelé újabb üzenetet kaptam tőle:

Pont a zöldséges előtt mentem el, és azt gondoltam, hogy pezsgőzhetnénk egy kis eperrel.

Nagyon szívesen - küldtem a választ.

Hát akkor ne csak a gondolatainkban éljen ez az ötlet, én szívesen partner lennék hozzá... Pl. ha vasárnap szép idő lesz... Édes vagy száraz?

Édes.

Akárcsak te...

Az, hogy fülig ért a szám, nem kifejezés.Akkor már minden porcikám ki volt éhezve a romantikára.Este még beszélgettünk interneten is...

Zoltán: Hello Miss. Kicsi baba!Én: Szia, ÉdesZoltán: Cijjja! Ma is mozgalmas napod volt?Én: Imádom a mozgalmas napokat, igen.Zoltán: Illetve tudom, hogy az volt, hiszen találkoztunk. Én is imádom, ha láthatlak. Akkor vasárnap egy pezsgő & eper formáció? Persze nem erőltetem.Én: Imádni fogom.Zoltán: Én is veled! Tudod, jól érzem magam, amikor veled vagyok, olyan, mintha nem lennének gondjaim. És ha te is ezt érzed, már megérte. Én: Kimondottan boldog vagyok Veled! Azt hiszem, látszik...

Zoltán: Akkor ennek örülök. Igen, látszik, és ez is nagyon tetszik ben­ned. Úgy sugárzol, mint a napocska, és a fényedtől én is új erőre kapok, és veled nevetek!

Én: Imádlak...Zoltán: Én is! Valahogy úgy érzem, hogy nekünk találkozni kellett, de

örülök, hogy most találkoztunk először. Már nem ma, hanem a múltkor, mert így nem köt le a sok hülyeség, ami volt. Csak te!

Én: Nagyon örülök...Zoltán: Holnap mit fogsz csinálni?Én: Annyi biztos, hogy este mozi, a többi spontán jön majd.Zoltán: „Csakaszórakozás”... De megérdemled! Szívesen mennék én is,

de dolgozom. Tudod.Én: Tudom, édes. Megyünk majd még, remélem. Itt virítanak a szép

rózsáim előttem, amit Tőled kaptam. Olyan szépek.Zoltán: Biztosan megyünk, én szeretnék. Meg még sok időt veled tölteni.Én: Rajtam nem múlik, az biztos.Zoltán: Örülök, ha tetszik.Én: Más vagy, mint ezen a képen, ami most kint van. Ezen nem moso­

lyogsz. Na, majd csinálok én vidám képeket. Készülj!Zoltán: Melletted nem lehet nem mosolyogni! Addig nem mosolyog­

tam, míg nem találkoztunk. Most szép lassan megtanulok újra. Édes mac­kó, olyan szép baba vagy, hogy amikor először megláttalak, majd leesett a fejem a helyéről.

Én: Ne tessék túlozni!Zoltán: Semmi túlzás! Ha lenne a világon szép mosoly verseny, biztosan

te nyernéd.Én: Édes vagy! Köszönöm!Zoltán: A pezsgő lesz édes, meg te! Na jó, meg én.Én: Alig várom!

Vasárnap piknikezni mentünk. Gyönyörű, napos idő volt napközben, de estére rendesen lehűlt a levegő. Elé mentem a villamosmegállóba. Vietnami papucsban, térdig érő nadrágban és rövid ujjú pólóban várt rám. A közeli parkba mentünk, ahol letáboroztunk egy nagy gesztenyefa alá. Olyan volt, mint a filmekben. Már csak a piros-fehér kockás pok­róc hiányzott. Rengeteg finomsággal készült. Pezsgő és eper helyett J. P.

Chenet Cabernet-Syrah vörösborral, többféle sajttal és olíva bogyóval lepett meg. Desszertnek pedig profiterolt hozott. Az üveg bor szépen las­san elfogyott, mi pedig egyre jobban átadtuk magunkat az élvezetnek és a jókedvnek. Akkor este sok mindenre koccintottunk. A nyuszipuszikból - amikor csak az orrunk ért össze - hamar édes csókok lettek. Hosszú, érzésekkel teli. Még most is beleremegek, ha rá gondolok. Aztán csak összekulcsolt kézzel ültünk egymás mellett, és mosolyogtunk egymásra. Csodálatos volt.

Később még orgonákkal díszítette a hajam, és táncolt nekem az ut­cán. Nagyokat nevettünk, ölelkeztünk, csókolóztunk. Egy kirakat előtt megállva hátulról átölelt, és a fülembe súgta:

- Boldog vagyok! És komolyan gondolom veled!A fellegekben jártam. El sem hittem, hogy mégiscsak megtaláltuk egy­

mást a „hercegemmel”. Azzal a férfival, aki úgy fogad el, ahogy vagyok. Nem számít neki a kerekesszék, egyszerűen imád, és ezzel leírhatatlanul boldoggá tesz, és egésszé varázsolja az életemet.

Köszönöm. A mai este is csodálatos volt... - írta később otthonról.Az elkövetkező napok is felejthetetlenek voltak. Mint akit kicseréltek,

vagy inkább még jobban feltöltöttek élettel. Sokszor percekig csak mo­solyogva néztem az SMS-eit.

Lefekvésnél Zoli volt az utolsó gondolatom, reggel pedig ő volt az első. Madarat lehetett volna velem fogatni.

Egyik este a jövőről beszélgettünk. Feltette nekem a nagy kérdést: mi szeretnék lenni, ha nagy leszek. Elmeséltem, hogy legszívesebben ügyvédnek tanulnék. Gyorsan kérdőre is vont, hogy akkor miért nem. Egy pillanatig sem gondolkodtam, hogy hogyan kellene megfogalmaz­nom, hanem egyszerűen csak azt válaszoltam: mert az minimum hat év

Csak hogy nehogy azt hidd, hogy most épp nem rád gon­dolok...

Ha már alszol, szép álmokat, kedves kicsi baba... Most is rád gondolok...

tanulás, és nekem már nincs erre időm. Inkább másra akarom felhasz­nálni, ami még hátravan. Hatalmas csend lett, majd pár másodperccel később döbbenten azt kérdezte:

- Mi az, hogy nincs időd rá?! Ami még hátravan? Ezt hogy érted?Nem finomkodtam, egyenesen válaszoltam. Elmeséltem, hogy elmé­

letileg mivel jár az izomsorvadás. Hogy összesen tizennyolc évet jósoltak nekem az orvosok. Sőt, az elméletemet is, hogy miért nem szeretnék küzdeni már. Hogy miért fogadtam el a jóslatot. Könnyen tudtam beszél­ni róla, hiszen már beletörődtem, hogy hamarosan meghalhatok. Nem szomorkodtam, csak élni akartam, amíg tudok. Zoli már közel sem vette ilyen könnyedén, és nevetni sem tudott, amit igazából megértek. Nem így kellett volna megtudnia. Talán nem.

Egy ünneplés alkalmával hamarosan bemutattam a családnak. Tudták, látták, hogy mennyire boldog vagyok mellette, így - még ha nem is volt mindenkinek szimpatikus - örömmel fogadták. Az írásbeli érettségim előtt volt épp anyák napja, és együtt átmentünk felköszönteni a Ma­mámat, ahol végül spontán összegyűlt mindenki. Egy ízletes, többéves pálinka is előkerült. Régen láttam olyan felszabadultnak a családomat. Mosolyogtak, nevetgéltek, mindenki jól érezte magát. Bár szívesen ma­radtam volna tovább, de az érettségim miatt végül kénytelenek voltunk megbontani a társaságot, és elindultunk Zolival hazafelé.

Félúton azonban váratlanul megállt. Letérdelt az út kellős közepén, és az ölembe borult. Felnézett rám. Folyt a könnye. Nem értettem, mi történt, de csak egyre jobban szorított magához. Sosem felejtem, ahogy ölelt, és azt sem, ahogy azt mondta:

- Nem akarlak elveszteni! Nem halhatsz meg! Szükségem van rád!Akkor, ott, könnyeket csalt az arcomra...

Azt mondják, a szerelem csodákra képes. Az a mondat, a pillanat való­ban megváltoztatott mindent. Végre erőt adott ahhoz, hogy küzdjek a betegségem ellen. Azt éreztem, hogy Zolival képes leszek bármire.

Ez volt az a pont az életemben, amikor végleg eldöntöttem, hogy nem adom fel. Nem adom egykönnyen az életemet. Keresem a lehetőségeket a gyógyulásra, és megmutatom, hogy nincs lehetetlen.

Nem akartam meghalni, már nem volt olyan egyszerű azt mondani, hogy itt hagyok mindent, ha eljön az idő. Ott volt nekem Zoli, a családom

és a barátaim... Végre felnyílt a szemem, és megértettem, hogy felad­ni a legegyszerűbb. Bár előtte is számtalanszor próbált mindenki jobb belátásra bírni, de Zoli kellett hozzá, hogy igazán akarjak és elkezdjek küzdeni.

Brigivel összefogtak. Időpontot kértek egy gerinc- és gyógytornával foglalkozó specialistától. Nem kellett sokáig győzködniük, hogy meg­próbáljam. Mentem, mert már én is akartam. Belekapaszkodtam a re­ménybe, és én is kutatni kezdtem a lehetőségek után.

Zoli fizette a kezeléseket, Brigi pedig lelkesen elvitt, és mindenben segített. Beindult a szekér. Erre volt szükségem. Rájuk!

Minden csodásan alakult. Szép lassan jöttek a fejlődések, az újabb lehetőségek. Boldog voltam és nagyon szerelmes. Építgettem a jövőt a fejemben, együtt, Zolival. Arról álmodoztam, hogy egyszer a felesége leszek. Mellette állok majd a gyönyörűséges fehér ruhámban. Neki mon­dok majd igent és szülök gyerekeket. Számtalanszor végigpörgettem ezt a fejemben. Már nem tudtam volna elképzelni nélküle az életem. Egyre több közös dolgunk lett. Társkártyás telefonok. Mindenféle tervek. Min­den bizalmamat a kapcsolatunkba fektettem. Küzdöttem a betegség ellen, és közben egyre jobban kötődtem Zolihoz. Már elvesztettem önmagam, és csak a „mi” jöhetett szóba.

Aztán váratlanul kaptam egy hatalmas mellbedöfést.

Zolinak ki kellett költöznie az albérletéből. A volt élettársához költözött, elméletileg csak néhány hétre, míg nem talál új lakást. Mindenki figyel­meztetett, hogy nyissam ki a szemem, és vegyem észre, hogy valójában mi folyik itt. Naiv voltam. Hittem benne, hogy nem tenne velem ilyet, hisz szeret... Hittem, mert hinni akartam. Minden furcsaságra találtam magyarázatot, mert akartam. Nem tudom megmondani, mit miért tet­tem, csak sodródtam, nem lázadtam a sorsom ellen. Csendben tűrtem, közben pedig belül őrlődtem. Még én voltam neki hálás, hogy velem volt. Az a hatalmas tévhit élt bennem, hogy mivel én egy kerekesszékes nő vagyok, még ő tesz többet értem, azzal, hogy együtt van velem. Nem volt tiszta bennem a kép. Ragaszkodtam valakihez, akiben még min­dig ugyanúgy láttam a királyfit, mint az első másfél hónapban. Közben azonban kezdtem egyre kevésbé nőnek érezni magam mellette. A kez­deti, szenvedéllyel teli együttlétek után egyre ritkábban feküdtünk le

egymással. De továbbra sem szóltam a nő és az együtt lakás miatt. Aztán megint történt valami.

Még életemben nem éreztem magam annyira feleslegesnek, kiszolgál­tatottnak és értéktelennek, mint azon a napon.

Úgy terveztük, megünnepeljük a hónapfordulónkat. Nálunk épp senki nem volt otthon, a miénk volt az egész lakás. Tökéletes volt az alkalom arra, hogy nyugodtan együtt legyünk. Vacsorázzunk. Beszélgessünk. Szeretkezzünk.

Nagyon készültem. Főztem, takarítottam. Némi segítséggel lefüröd­tem, elkészültem és türelmesen vártam őt, de hiába. Mikor felhívtam, kiderült, hogy még el sem indult hozzám. Az egyik barátjával görkor­csolyázott a Hősök terén. Rosszul esett, de nem hisztiztem. Megint nem nyitottam ki a számat. Áttettük az ünneplést másnapra. Újra ki kellett találnom, megszerveznem mindent. Ki ébreszt fel reggel? Ki vesz ki az ágyból? Ki segít lefürdeni, felöltözni? Összekészíteni mindent, hogy újra rendben legyen estére. De hiába vártam. Megint eljátszotta velem majd­nem ugyanazt. Ezúttal nem indult haza időben Velencéről. Lekéste az utolsó vonatot.

Kiborultam. Mindezek után még megkérdezte: miért nem megyek le én hozzá.

- Nyuszika! Gondold csak el, milyen jót tudnánk romantikázni a par­ton este! Éjszakai fürdőznénk, és összebújva aludnánk a csillagos ég alatt.

Vacilláltam, hisz nekem nem annyi az egész, hogy felugrom egy vo­natra reggel, és már ott is vagyok. Mindent alaposan meg kellett szer­veznem. De néhány jól időzített mondattal és némi becézéssel végül megvett kilóra.

- Mucikám! Tudom, hogy meg tudod oldani, ha akarod! Nincs lehe­tetlen előtted. Ugye?!

Én barom! Persze, hogy megoldottam, mert akartam. De minek?Brigiék is épp Velencére készültek másnap vonattal strandolni. Reggel

indulás előtt átjött hozzám, kivett az ágyból, felöltöztetett, és elvittek magukkal. Megbeszéltük, hogy együtt lemegyünk, aztán ott már Zolival leszek, és majd ő hazahoz.

Gárdony előtt boldogan hívtam telefonon, hogy szóljak, megérkezett a meglepetés. De a telefonja ki volt kapcsolva. Nem estem pánikba. Biztos még alszik. Hívtam Robit - mert úgy tudtam, együtt vannak -, de ő sem

vette fel. Még elég korán volt, ezért úgy gondoltuk, hogy strandolunk egyet Brigiékkel, aztán, ha felébrednek a fiúk, úgyis megtaláljuk egy­mást. Órák teltek el, mire végül elértem őket telefonon. Nem hittem a fülemnek! Még az éjszaka kellős közepén kocsival hazavitette magukat az exével! Arra sem volt képes, hogy szóljon nekem, hogy ne menjek le feleslegesen.

Nem tudtam megszólalni. Nem volt bátorságom megmondani neki a véleményemet. Nem álltam ki magamért, és ezt a mai napig bánom.

Borzasztóan éreztem magam, de még közel sem volt vége a napnak. Három órával később visszajöttek Pestről Velencére - ha már lementem. Mikor megérkezett Zoli, adott egy puszit, azzal ott is hagyott, mondván, várják őt a vízisípályán. A saját barátom nem foglalkozott velem! Mások emelgettek és vittek be a vízbe, mert rá nem számíthattam. Nem akartam lemenni, ő hívott, és azzal áltatott, hogy mennyire jó lesz együtt. Aztán ez lett belőle.

Délután Brigiéknek indulniuk kellett vissza Pestre, egy találkozóra. Ahogy meg is beszéltük előre, ők csak levinni tudtak. Megkerestük Zolit, és átadtak neki. Rettentően rosszul éreztem magam. De tartottam ma­gam, nem akartam elkezdeni zokogni. Nem akartam bezavarni Brigiék estéjébe, így nem kértem meg őket, hogy vigyenek vissza, pedig szívem szerint azt kellett volna. Ahogy Zoli rám nézett, éreztem, hogy egyáltalán nem érti, minek is vagyok ott, hogy semmi kedve nincs hozzám. Nem akart tologatni, emelgetni, de a legfőképpen velem lenni. Ott ültem egy tehetetlen semmiként a Trabantban, és legszívesebben elmenekültem volna, de nem voltam rá képes. Nem beszélgettünk. Csak annyit mon­dott, visszavisz. Úgy éreztem magam, mint egy kidobott, megunt játék. Remegtem, és igyekeztem elfojtani a sírást. Szerencsére még ott voltak Brigiék. Visszaadott nekik, mint egy tárgyat.

- Most nem tudok vele foglalkozni. Nem vinnétek haza? - mondta.Szörnyen éreztem magam. Legszívesebben azonnal eltűntem volna

onnan. Egy szó sem jött ki a számon, nem voltam képes beszélni. Belül küzdöttem, de hiába. Végül Brigi úgy döntött, hazahoznak, a pályaudvar­ra meg kihív elém valakit, mert onnan már nem tudott tovább segíteni. Így legalább hazajutok, és véget ér ez a rémálom.

Útnak indultunk a vonathoz. Brigi tolt, Zoli pedig érthetetlen mó­don megfogta a kezemet. Nem téptem ki az övéből, már nem érdekelt

semmi. Csak ültem a székben, és néztem magam elé. Aztán egyszer csak elengedett.

- Nyuszika, ebből én most kiszállok.Még most is itt cseng a fülemben ez a mondat. Akkor ez annyit jelen­

tett, hogy a kapcsolatunknak többé már nincs jövője. Hogy nem férek bele az életébe. Csakhogy ezt talán nem így kellett volna... Talán nem.

Mikor megérkezett a vonat, kitört belőlem mindaz a fájdalom, a te­hetetlenség, amit addig elfojtottam. Akkor látott először igazán sírni. A többiek felraktak a vonatra, és már indultunk is Pest felé. Az út nehéz és fájdalmas volt hazáig. Kimerültem teljesen, a végén már könny sem jött a szememből.

Értem jöttek kocsival a Déli pályaudvarhoz. Hazafelé az autóban már alig voltam magamnál. A szobámban a millió közös kép újra belém döfte a kést, és még meg is forgatta egy kicsit. Niki mellém bújt az ágyban, és csak ölelt szorosan. Teljesen kimerülve, remegve, nyugtatóval aludtam el.

Éjjel kettő felé megszólalt a mobilom. Zoli hívott. Nem akartam fel­venni, de aztán mégis megtettem. Azonnal mentegetőzni kezdett, hogy mennyire sajnálja. Próbált bocsánatot kérni azért, amit velem tett. Elis­merte, hogy hibázott. Végül abban maradtunk, hogy másnap átjön, és beszéljünk.

Mivel szerelmes voltam, akármennyire is hiba volt, megbocsátottam.Szép lassan újra visszakerültünk a mókuskerékbe. Eljártunk vacsoráz­

ni, sétálni. Ritkán feküdtünk le egymással, de boldog voltam, mert az akartam lenni. Valami egészen mást képzeltem bele a kapcsolatunkba, mint ami valójában volt. A sok-sok problémát - ami továbbra is nyomta a szívemet - elfojtottam. A kis apróságokba kapaszkodtam. Néha úgy ala­kult, hogy tényleg sikerült egymásra hangolódnunk, és olyankor csodás volt vele. Viszont az esetek többségében nem volt velem, és olyankor hi­ányzott. Majd mikor megérkezett, nem tudtam önmagam lenni. Főképp az ő hangulatától függött, hogy épp milyen volt együtt. Egyre komolyabb nehézségei adódtak, alig láttam már mosolyogni. Így nagyon nehéz volt vele, még ha borzasztóan szerettem és rajongtam is érte.

Anyagilag egyre jobban rám támaszkodott, és én segítettem neki. Dolgoztam, és majdnem minden keresetemet arra költöttem, hogy neki segítsek. Lakbér, mosógép, televízió és a rengeteg telefonszámla, amit helyette fizettem ki. Sőt, még a banki tartozását is elrendeztem, hogy ne

kerüljön feketelistára. Elég volt egy kedves, becéző szó, és én ugrottam, mint egy kiskutya. Mekkora bolond voltam!

Időközben megkerestek a Csodalámpa Alapítványtól. Ez a szerve­zet gyógyíthatatlan betegséggel élő fiatalok kívánságait teljesíti, hogy maradandó élményekkel gazdagítsák a küzdelmekkel teli hétköznapjai­kat. Felajánlották, hogy nekem is teljesítik egy vágyamat. Néhány napig töprengtem, hogy mi is okozna örömet. Végül jött az ötlet: egy wellness hétvége Zolival. Ahol csak mi vagyunk, és egymásra figyelünk. Kicsit kizárjuk a gondokat, kikapcsolódunk.

Néhány hétre rá Éva, a Csodalámpa Alapítvány ügyvezetője boldogan hívott, hogy mit szólnék egy hévízi úthoz. Ugrálni tudtam volna örömöm­ben. Imádtam az ötletet! Azonnal rákerestem a Hotel Spa Hévíz honlap­jára, majd körbenéztem kicsit, hogy mi minden található a környéken.

Elérkezett a nagy nap. Felvettük Zolit, aki természetesen akkor is elkésett. Kellemetlen volt, de nem lepődtem meg rajta, számoltam a dologgal. Ezt is besöpörtem a szőnyeg alá a többi dolog mellé. Görcsösen boldog akartam lenni, ezért kénytelen voltam nem tudomásul venni ezeket.

Gyorsan leértünk. Meseszép volt minden, az idő is kellemesen őszies. Éva már ott várt minket. A fiúk kiemelték, majd összeszerelték a Jagu­áromat, aztán Zoli ölbe kapott, és máris az elektromos kerekesszékben ültem a szabadban. Csak ámultam és bámultam a környéket. Fülig ért a szám. Akadálymentes volt a hotel, így könnyedén jutottam be, nem kellett segítséget kérnem. A szobánkba rögtön beleszerettem. Harmo­nikus színek, szép bútorok, középen egy hatalmas franciaágy. Gyönyörű kilátás és hozzá egy nagy erkély. Tökéletesnek találtam a romantikusra tervezett pihenéshez.

Később Éváékkal ebédelni mentünk a hotel éttermébe. Útközben a fo­lyóson találkoztunk Éva férjével és a tündéri kislányukkal. Egy hatalmas virágcsokorral leptek meg, amit kis törpék díszítettek. Az ebéd a kedvenc fogásaimból állt, a végén pedig egy tortával is megleptek, amin a hévízi tófürdő marcipánmása díszelgett.

Körbevezettek alagsorban, ahol a wellness részleg helyet kapott. Alig vártuk, hogy kipróbálhassuk a medencéket és szaunákat. Aztán elbú­csúztunk Éváéktól, és elindultunk felderíteni a terepet Zolival. Csak úgy szaladt az idő. Jó volt együtt. A hely miatt, vagy a szituáció varázsa volt,

nem tudom, de úgy éreztem, előjött újra az a szikra, ami már régóta hi­ányzott a kapcsolatunkból. Kézen fogva, csókolózva sétáltunk boldogan. Az este is ebben a hangulatban telt. Rég nem voltunk úgy igazán együtt, de akkor éjjel megint minden rendben volt.

Másnap nehezen ment az ébredés, de a reggeli mégiscsak kicsalt min­ket a szobánkból. Majd masszázson vettünk részt, amit egy kisebb ki­rándulás követett a Festetics-kastélyban. Külön idegenvezetőt kaptunk, hazafelé pedig az őszi Balatont is meglestük. Hátul ültünk a kisbuszban, Zoli szorosan magához ölelt. Tudta, hogy nehezen tartom magam, fő­képp egy ilyen hosszú, kellemes, de fárasztó nap után.

Este nagyon jó hangulatban elfogyasztottuk a minibárban talált pezsgőn­ket, pontosan úgy, ahogy megálmodtam. Egy aprócska dolgot leszámítva...

Zoli egyik pillanatról a másikra elaludt, míg én kigurultam a friss levegőre, az erkélyre. Az ágy közepén feküdt, úgyhogy nem fértem a közelébe. Egyre hangosabban szólongattam, de hiába. Mikor már hosszú percek teltek el, kénytelen voltam megdobálni mindenfélével, ami épp a kezem ügyébe akadt. Nem maradhattam egész éjjel a kocsimban ülve. Végül nem volt más választásom, kigurultam a portára, és megkértem a recepcióst, hogy hívja fel a szobánkat, hátha arra felébred. A mobil­ja ki volt kapcsolva. Mikor visszaértem, már horkolt is. Egyre jobban bepipultam, és már mindent hozzávágtam, amit csak mozdítani tudtam. Végül egy nagyobb papírtömb végre megtette a hatását, és felébredt.

Másnap masszázsra mentünk újra, amit gyógyfürdőzés követett. Zoli­nak nem kellett beemelnie a vízbe, mert a medence mellett volt egy eme­lőszerkezet, ami megkönnyítette a dolgunk. Édes kettesben lubickoltunk, és sokat nevettük. Igazán boldognak éreztem magam. Mert továbbra is az akartam lenni. Nem tudom, hogyan csináltam, vagy hogy miért, de a különböző „apróságokat” megint csak a szőnyeg alá söpörtem. Nem akartam tudomásul venni, hogy az exbarátnője miatt van kikapcsolva a telefonja, aki úgy tudta, hogy Zoli most épp vidéken dolgozik. Vagy hogy titokban a fürdőszobából hívogatta őt. Néha eltűnt, és mikor visszatért, úgy csináltam, mintha mi sem történt volna. Egy dologra vágytam csak: hogy boldoggá tegyen, ami mindezek fényében talán furcsán hangzik, de mivel én akkor „nem tudtam” ezekről a dolgokról, egész jól ment. Bol­dogan éltem a kis álomvilágomban, amiben kívülről nézve tökéletesen eljátszotta a herceg szerepét.

Az utolsó reggelünkön ragyogó napsütésre ébredtünk. Zoli kivitt a fürdőszobába, aztán felöltöztetett. Borzasztóan vágytunk rá, hogy még egy napot ott tölthessünk. Ez végül teljesült is, mert az alapítvány meg­ajándékozott minket egy plusznappal. Nagyon boldogok voltunk. Az egész csütörtököt vígan töltöttük. Sötétedés után kéz a kézben sétáltuk körbe a varázslatos tófürdőt. A hold gyönyörűen ragyogott az égen, a víz gőzölgött. Egy tündérmesében éreztem magam. Majd az én hercegem hirtelen megállt előttem, és csak annyit mondott:

- Szeretlek!Annyira őszintének tűnt! Nem értettem igazán semmit, de akkor, ott

boldoggá tett ezzel. Az éjszakánk pedig ismét csodálatos volt.Másnap egy önkéntes jött értünk, hogy hazavigyen minket. Minden

szép volt és jó, míg véletlenül meg nem láttam valamit.Az én telefonom lemerült, így elkértem Zoliét, hogy felhívhassam

apumat, szólni neki, hogy nemsokára érkezünk, ahogy megígértem. So­sem turkáltam, nézelődtem más telefonjában, főképp nem az övében, de akkor egy kis hang arra késztett, hogy tegyem meg. Itt volt az alkalom! Nem volt sok időm, de nem is kellett. Az első szöveges üzenet, amit megnyitottam, az exétől érkezett:

Zavaromban azonnal kiléptem, és aput tárcsáztam, de nem vette fel. Visszanyújtottam a mobilt Zolinak, aki az anyósülésen ült. Nem tudtam megszólalni. Remegni kezdtem. Ezt már nem tudtam besöpörni a többi dolog közé.

Újra látnom kellett. Visszakértem a telefont, azzal, hogy hátha most már felveszi apu. De addigra kitörölte, hűlt helye volt az üzenetnek. Nem szóltam semmit. Még mindig ragaszkodtam hozzá valamiért.

Ezután eltelt öt hónap, ami főképp arról szólt, hogy én segítettem a szerelmemet... Játszottam az én kis „tökéletes” kapcsolatomat tovább. A miérteket azóta sem tudom. Azt gondoltam, szükségem van erre a kapcsolatra, görcsösen akartam. Kompromisszumok egész sorozatát

Én is szeretlek, Nyuszi!

vállaltam be, csakis azért, hogy velem legyen. Nagyon nem volt jó dön­tés, de akkor mégis ezt tettem valamiért. Könnyedén adtam fel magam, hiszen mellette csak nagyon ritkán tudtam valóban önmagam lenni. De őt is másnak láttam, mint aki volt. Azt a szerető, kedves férfit vettem csak észre benne, aki bármit megtett volna értem, aki sírt, hogy nem akar elveszteni. Azt a valakit, aki elérte nálam, hogy újra higgyek a gyógyu­lásban és igenis küzdjek érte.

Időközben a kutatásaimnak meglett a gyümölcse. Az interneten rá­találtam egy fiúra és az édesanyjára, akik őssejtterápiával próbálkoz­tak Ukrajnában, hogy megküzdjenek az izomsorvadásos betegséggel. Azonnal felvettem velük a kapcsolatot. Nagyon segítőkészek voltak, és mindenről részletesen beszámoltak nekem. A fejlődésekről, az eredmé­nyekről és a tapasztalataikról. Arról, hogy most, a sokadik kezelés után sokkal jobb fizikai állapotban van a kisfiú. Nagyon belelkesedtem, végre láttam rá esélyt, hogy előrébb jussak. Egyedül a kezelés ára riasztott meg egy kicsit, de akkor éreztem magamban annyi erőt, hogy bárhogyan is, de megoldjam. Két és fél millió forint rengeteg pénz volt már akkor is... De a gondolat, hogy ennyiért kapok egy esélyt, hogy tovább éljek, átértékelt mindent.

Tudtam, hogy segítségre lesz szükségem, mert egyedül nem fogok tudni összeszedni ennyi pénzt. Úgy gondoltam, mesélhetnék róla az embereknek, akik nem ismernek, nincsenek rendszeresen körülöttem, hogy milyenek is a napjaim. Arról, hogy milyen izomsorvadással élni, és hogy mekkora lehetőség lenne ez a gyógyulásra, az „apró” fejlődésekre. Úgy gondoltam, ha belelátnának az életembe, éreznék a súlyát a helyze­temnek, támogatnának, hogy eljuthassak a kezelésre. A legkézenfekvőbb eszköznek a médiát tartottam. Több száz levelet küldtem szét rádió­műsoroknak, tévécsatornáknak és újságoknak, de csak egy-két válasz érkezett, és azok is mind elutasítóak voltak: azt mondták, hogy nem fér bele a tematikába, vagy hogy eleget foglalkoztak már ilyen témákkal. Senki nem akart írni vagy beszélni a helyzetemről. Az elszántságom azonban továbbra sem lankadt, egyre jobban éreztem, hogy nekem meg kell próbálnom az őssejtterápiát. Nem akartam azon gondolkozni egész hátralevő életemben, hogy mi lett volna, ha kijutok.

Tovább kattogott az agyam, hogyan juthatnék el az emberekig, hogyan érhetném el, hogy tudjanak rólam és az álmomról.

Kézenfekvő megoldásnak tűnt, hogy kihasználjam az internet adta lehetőségeket. Nem voltam túlságosan otthon a témában, de pár nap alatt összeeszkábáltam magamnak egy ideiglenes honlapot. Az oldal a Mosolyka címet kapta. Feltöltöttem egy rövid leírást magamról és az álmomról. Fényképekkel és különböző dokumentumokkal egészítettem ki. Csináltam egy „Milyen volt a napom” című fülecskét, ahová napló­szerűen írni kezdtem a hétköznapjaimról, a kalandokról, a vizsgálatok­ról, a nehézségekről és a sikerekről. Csak néhány ember tévedt oda az oldalamra, de nem is várhattam, hogy egyből mindenki tudjon róla és olvassa, így kitartóan folytattam tovább.

Néhány héttel később szétküldtem az ismerőseimnek egy körlevelet, Sok kicsi sokra megy címmel, amelyben leírtam a tervemet és a támo­gatásukat kértem, illetve azt, hogy amennyiben szívesen teszik, küldjék tovább a levelet az ismerőseiknek.

Egy fantasztikus összefogás indult útjára - értem. Annyira élénken él bennem az a nap! Az üzenetek szétküldése után fürödni mentem. Nem telt bele fél óra, és megcsörrent a telefonom. A Halász család hívott, akikkel egy kiránduláson ismerkedtem össze. Az édesanya telefonált, hogy szeretnének segíteni, sőt már egy külföldön élő ismerősük is jelezte, hogy szeretne hozzájárulni a gyógykezelésemhez, csak szüksége van az utaláshoz a számlaszámom IBAN kódjára. Azt is hozzátette, hogy már tovább is küldték több barátjuknak az üzenetemet. Teljesen le voltam döbbenve. Fülig érő szájjal ültem a forró vízben, alig hittem, hogy eny­nyire szuper és édes ismerőseim vannak.

Másnapra minden álmomat felülmúlta az a levélmennyiség, ami a postafiókomban várt a különböző barátoktól, ismeretlenektől. Csodaként éltem meg azt a hitet, amit belém fektettek az emberek. Egyre több erőt kaptam a küzdéshez, ahhoz, hogy valóra váltsam az álmomat és esélyem legyen a gyógyulásra.

Két nappal később még inkább tátva maradt a szám, amikor meg­érkezett egy Franciaországban élő barátnőm támogatása. A távolból érkező segítség könnyeket csalt a szemembe, főképp, mivel akkor már évek óta nem találkoztunk, nem voltunk napi kapcsolatban. A következő napokban csak ámultam és bámultam. Meghatódva olvastam a leveleket. Csodálkozva néztem a számlakimutatásomat, egyszerűen nem hittem a szememnek. Olyan történetek érkeztek és annyi kedvességet kaptam,

hogy arra nehéz szavakat találni. Egy ismeretlen idős hölgy például száz forintot utalt át, ami a valódi értékénél sokkal, de sokkal többet ért ne­kem. Maga a szándék, az, hogy gondolt rám, a fellegekbe repített. Máskor pedig hitetlenül dörzsöltem a szememet, miközben a nullákat néztem. Egy vidéken élő pap kerek százezer forintot juttatott el nekem, mert is­meretlenül is hitt a gyógyulásomban. Az öttagú Halász családból pedig mindenki hozzátett valamennyit az adományukhoz, hogy kijuthassak Ukrajnába. Ki a fizetéséből, ki a zsebpénzéből.

Közben leérettségiztem. A fiúk nem felejtették el az ígéretemet, hogy kipróbálhatják a székemet, és én sem. Az egyik utolsó napon körbe­álltak, a Jaguáromra pályáztak. Óvatosan kiültettek az aula egyik bőrfoteljába, majd egymás hegyén-hátán elkezdtek teljes gázzal szá­guldozni a folyosón. Közben dudáltak és bekapcsolták az elakadás- jelzőt. Legalább hatan voltak a széken. Ki benne ült, ki a hátulján állt, ki pedig a többieken feküdt keresztbe. Annyira édesek voltak, ahogy játszottak vele! Előkerültek a mobiltelefonok, a többiek kameráztak. Nagyon élvezték, én meg közben kényelmesen ültem a fotelben. Elsé­tált az igazgatóhelyettes előttem. Először csak rám mosolygott, aztán felismert.

- Te jó ég, Fanny! Mit csináltak veled, hol a kocsid? - aggodalmas­kodott.

- Semmi baj, ne tessék aggódni! Én engedtem meg nekik.De ő meg sem hallotta, rohant a többiek után.- Azonnal szálljatok ki belőle, és adjátok vissza! - kiabálta.Végül nem kapták meg az igazgatóit, amit beígért nekik. Ellenben lett

egy zseniális videójuk, ami az egész iskolát bejárta.A gimnázium után nekiálltam újra állást keresni, de hamarosan kap­

tam egy ajánlatot a régi munkahelyemről, hogy szívesen várnak vissza. Örömmel mentem az ismerős környezetbe dolgozni. Hosszú ideig pi­ackutatással foglalkoztam, majd átkerültem az értékesítésre. Itt újabb barátokat találtam, akik végig mellettem álltak, és drukkoltak, hogy meg­valósíthassam az álmomat: kijussak az őssejtkezelésre, és elhajíthassam messzire a kerekesszékem. A névnapomra egy hatalmas meglepetéssel készültek. Az egész CC - azaz a Call Center - leállt néhány percre. Elő­került egy hatalmas virágcsokor a pult alól, ami mellé egy mindenki

által aláírt borítékot mellékeltek. Akkoriban szüntették meg az egy- és a kétforintost. Úgy gondolták, összegyűjtik és beváltják őket nekem, hogy ezzel is támogassák a célomat. Erről már korábban is tudtam, de hogy emellett mennyien dobtak be a közösbe a saját fizetésükből is, az meglepetésként ért. Nem jutottam szóhoz. Ennyi csodálatos és önzetlen emberrel körbevéve... Fantasztikus érzés volt! Ismét egy kicsivel közelebb kerülhettem az álmomhoz.

Később átkerültem az ügyfélszolgálatra, aminek nagyon örültem, mert kezdtem elveszteni a lelkesedésemet az ügyfelek hívogatása közben. Már­pedig annál rosszabb talán nincs is, mint mikor unott géphangon próbál eladni az ember egy terméket vagy szolgáltatást. Én általában a hajamat tépem, ha meghallom az „olvasott hangot” a vonal másik végén.

Kaptam az alkalmon, és átmentem a Reader’s Digest ügyfélszolgálatá­ra. Mindenki nagy örömmel fogadott, és sokat segítettek a betanulásnál. Fokozatosan megismertük egymást a kollégákkal. Nagyon jó kis társa­ság volt ez is, élén az egyetlen férfival. Jókat beszélgettünk a csajokkal, ha éppen nem volt bejövő hívás. Folyton azon törték a fejüket, hogyan tudnának nekem segíteni. Hogy milyen kapcsolataik vannak, vagy hogy mit lenne érdemes megpróbálni, kit lenne célszerű felkeresni. Ha meg­betegedtem, és ezért nem tudtam dolgozni menni, üzentek, felhívtak, érdeklődtek, hogy vagyok. Mindig nagy örömmel fogadtak, és így igazán jó volt munkába járni.

Április végén jártunk. Korán keltem, letusoltam és már úton is voltam Zoli felé. Nem szóltam előre, hogy megyek. Egész éjjel nem hagyott nyugodni, amit este mondott a telefonban: „Nyuszika, beszélnünk kell a jövőről.”

Tudtam, pontosan tudtam, mit jelent ez a mondat, és előre retteg­tem...

Kialvatlanul, smink nélkül, napszemüveggel a hajamban, a kedvenc barna kardigánomban jelentem meg a munkahelyén, a Duna-parton. Még sosem jártam ott. Nem tudtam hova megyek, csak abban voltam biztos, hogy találkoznunk kell. Azt éreztem, hogy lassan beleőrülök az állandó kattogásba, a különféle elméletek gyártásába.

Nagy kerülővel, több akadály legyőzése után végre megérkeztem. Nem mentem be, hanem az üzlet mellett megálltam, és felhívtam, hogy jöjjön ki ő hozzám. Azt a választ kaptam, hogy nem ment be, mert beteg. Nem érezte jól magát, ezért elment inkább reggel orvoshoz.

Több ponton is sántított ez a történet. Sosem ment el dokihoz - még nagyobb gondok miatt sem -, de főképp az volt gyanús, hogy tudtam: nincs tajkártyája...

De nem feszegettem a kérdést. Megbeszéltük, másfél óra múlva talál­kozunk nála. A félórás utat megint csak nagy kerülővel, jóval hosszabb idő alatt sikerült megtennem, mégis, mikor odaértem, ő még nem volt sehol. Megálltam a lakással szemben. Egy ideig csak néztem magam elé. Aztán felhívtam, hogy merre jár, de nem értem el. Egyre jobban dobogott a szívem. Szörnyen éreztem magam. Nem volt már semmi élet­kedvem. Le-föl gurultam az utcában, azt remélve, hogy mikor megfor­dulok, végre meglátom. Kezdtem még jobban magamba zuhanni. Több százszor lejátszottam a fejemben, hogy mi lesz, ha megérkezik. Bár tud­tam, hogy semmi esélye annak, hogy jó híreket kapjak, mégis remény­kedtem.

Már az út sem volt szokványos az üzlettől Zoliig. Még életemben nem hallottam BKV-buszon úgy rádiót hallgatni a sofőrt, hogy még a busz végében is tökéletesen lehessen hallani a zenét. Aznap mégis ez történt. Mintha kést döftek volna a szívembe, csak néztem ki az ablakon, és hal­kan énekeltem. Aznap akkor sírtam először. Közben remegtem és az ujjaimat tördeltem. Pontosan tudtam, hogy azért küzdök, azért megyek, hogy Zoli szakítani tudjon velem. Mégsem szálltam le egyik megállónál sem, csak mentem tovább, egyre közelebb és közelebb. Önszántamból kínoztam magam, és együtt énekeltem Zoránnal...

A szerelemnek múlnia kell,S ha múlik, akkor fájnia kell,Hogy érezd, mennyit ér, míg tart, míg él.A szerelemnek múlnia kell Akkor is, ha égig emel,És szép, hogy mást hiszel, mert mást ígér...

Hosszas várakozás után végre megérkezett. Még messze volt, de jóval hamarabb észrevettem, mint ő engem. Nem mosolyogtam. Rideg volt minden. De legfőképp ő.

Mikor odaért, egy könnyed, megszokott, már-már sablonosnak mond­ható csókkal köszöntött. Amolyan „muszáj” csók volt. Majd csendben, zavartan megálltunk a lakással szemben, a fa alatt. Lepillantottam... A papírzacskó a kezében mindent elárult... Benne volt a nadrágja, egy váltópóló és még pár éjszakára nélkülözhetetlen holmi. Hozzám is min­dig így érkezett. Teljesen lemerevedtem. Nem volt több kérdés. Nem aludt otthon... Magyarázkodni kezdett, hogy mi volt az orvosnál, de egy szavát sem hittem. Csak hallgattam, sodródtam az eseményekkel. Nem volt sok ideje, mert délután be kellett mennie dolgozni. De azt mondta, menjünk el sétálni egyet ott, a környéken, és beszéljünk.

Kézen fogott, én pedig csendben gurultam mellette, végig a földet nézve. Úgy másfél utcányira jutottunk, mikor elhangzott az a bizonyos mondat, amit sosem akartam hallani:

- Megismerkedtem valakivel, és szeretném vele megpróbálni...Valami megreccsent bennem. Borzasztóan fájt, amit mondott. Na­

gyokat nyeltem, de csak hallgattam tovább. Zavaros volt minden, de a lényeget megértettem: VÉGE.

Én viszont egyáltalán nem tudtam olyan könnyedén pontot tenni a kapcsolatunk végére, mint ő, bármennyire is sokat szenvedtem mellette. Egyre gyorsabban vettem a levegőt. Elengedte a kezem, én pedig lehajtott fejjel összekuporodva zokogtam a kocsimban. Nem sok mindent tudtam mondani... Egy elhasznált, kidobott rongynak éreztem magam, akit le­cseréltek egy szebbre, jobbra, de legfőképp egy újra.

Próbált vigasztalni, kérte, hogy ne sírjak, de nem ment. Ki akartam engedni a fájdalmamat. Közben pedig foggal-körömmel ragaszkodtam hozzá... Csókolni, ölelni akartam, vele lenni.

Az sem érdekelt már, honnan jött, kinél aludt, mit tett. Úgy éreztem, nélküle semmi vagyok. Kitépett egy részt a szívemből - akkor a legna­gyobb részt -, ami érte dobogott. Egy búcsúcsókkal még egyszer belém döfte a kést, jó mélyre, majd ott hagyott a Hollán Ernő és Radnóti Miklós utca sarkán azzal, hogy rohannia kell a villamoshoz, mert már így is késésben van. Még hozzátette, hogy majd megbeszéljük a dolgokat.

Mindketten tudtuk, hogy ennyi volt, ő mégis úgy tett, mintha nem lenne semmi eldöntve. Én pedig nagyon erősen belekapaszkodtam ebbe a mondatba. Arra gondoltam, hogy lehet, hogy nem is fog működni ezzel az új nővel, és akkor még bármi lehet. Elvakult voltam és gyenge. Ahogy befordult a sarkon, teljesen elhagytam magam. Csak az az egy dolog le­begett a szemem előtt, hogy szükségem van rá. Hogy nem tudok nélküle élni... Fogtam a telefont és tárcsáztam... foglalt volt. Azzal a lendülettel el is indultam utána. Úgy százötven méterrel járhatott előttem, láttam, hogy telefonál. Bár rohanni nem tudtam, de nem kíméltem sem magam, sem a kocsit, a maximumon nyomtam a Jaguáromat. Nem érdekeltek a padkák, a gödrök, nem finomkodtam. Csak őt néztem. Mentem utána, és közben folyamatosan hívni próbáltam. Legalább négy utcán keresztül gurultam mögötte, de ő egyre távolabb került. A Jászai Mari térnél el­vesztettem a tömegben. Ekkor azonban végre elértem telefonon. Kértem, könyörögtem neki, hogy jöjjön vissza, de nemet mondott.

Dagadtra sírtam a szemem, amit a napszemüveggel próbáltam elrej­teni. Igyekeztem elbújni, láthatatlanná válni. Beálltam a villamosmegál­lóba, és csak sírtam. Nem érdekelt senki. Nem foglalkoztam azzal, hogy hányan látnak.

Hosszú percekig egyetlen pontot néztem a villamos ablakán. Az első pár megálló alatt egyszerűen nem tudtam befejezni a bőgést. Egyre job­ban elgyengültem, már alig kaptam levegőt. Sosem sírtam még ennyire leplezetlenül. Nem szerettem, ha így látnak, de akkor tényleg semmi nem érdekelt. Egy hölgy megsimogatta a vállam, és megkérdezte, hogy tud-e segíteni. Halkan, akadozó hangon megköszöntem, de a fejemet ráztam. A kérdése egy pillanatra kizökkentett a mélabús állapotomból, de aztán hamar vissza is zuhantam. Magamba roskadtam.

Teljesen kikészültem. Én egyáltalán nem láttam a fényt az alagút vé­gén, amiről mindenki mesélt. Majd elmúlik, az idő mindent megold, blabla... Úgy éreztem, elvesztettem önmagam.

Ahogy közeledett az este, egyre jobban megbolondultam. Percenként néztem a telefonom, hátha hívott vagy írt Zoli, de semmi. Egy falatot sem ettem aznap. Nem tudtam megnyugodni, egyre jobban belehergeltem magam. Végig azon kattogtam, hogy most mi lesz. A szobámban a képek a közös pillanatokra emlékeztettek, amitől csak még jobban fájt. A plüss - szívecskére, amit tőle kaptam, rá sem tudtam nézni. Már nem volt erőm

sírni sem, és mire Niki hazaért, csak szorosan átöleltem és kimerülve hozzá bújtam. Aznap már nem hívott Zoli, én pedig életemben második alkalommal aludtam el Andaxinnal.

Másnap úgy ébredtem, mint akit agyontapostak. Az arcom teljesen el­deformálódott a sírástól, a szemeim alig látszódtak. Semmi kedvem nem volt élni. Egy pillanatra végigfutott a fejemen, hogy ez az egész csak egy rossz álom, és ideje felébrednem, de a polcomra rakott levél gyógyszer miatt hamar rájöttem, hogy ez bizony a valóság. Átaludtam az éjszakát, de egyáltalán nem voltam kipihent. Szerettem volna visszaaludni, mert addig sem érzem a hiányát, és nem rajta gondolkodom.

Betelefonáltam a munkahelyemre, hogy nem vagyok jól, nem tudok bemenni dolgozni. Délutánig fel sem keltem az ágyból. Aludtam, sírtam, titokban bevettem a gyógyszert. Nem akartam, hogy lássák, mennyire ki vagyok borulva. Csak néhányan tudtak az Andaxinról. Apu nagyon édesen próbált vigasztalni, megölelgetett, ahányszor csak bejött a szo­bánkba. Igyekezett belém tukmálni valami ételt, de semmi nem ment le a torkomon. Nem ettem, és alig ittam pár kortyot. Hófehérre sápadt arccal feküdtem az ágyamban, és felváltva sírtam meg aludtam. Nem lehetett rám ismerni. Másnap kénytelen voltam felkelni, mert apu úgy döntött, vége a szenvedésnek, és kitett a kocsimba, hogy menjek dol­gozni. Remegő kézzel, belassulva kiszedtem a szekrényemből egy újabb pirulát, és a mosdóban, a csapnál le is nyeltem. Mint egy élőhalott, úgy mentem az EPT-be. Elszántam rá magam, hogy dolgozni fogok, de mi­kor odaértem, váratlanul megrohamoztak az emlékek. Kivételesen nagy csend volt aznap, ami tökéletes alkalmat kínált arra, hogy gondolkodjak, belehergeljem magam a dologba. Beültem a helyemre, de nem voltam képes tárcsázni az ügyfeleket. A beszéd sem ment, féltem, ha megszó­lalok, elsírom magam. Úgyhogy kértem egy szabadnapot és eljöttem.

Mikor kiléptem az ajtón, megszólalt a Jóbarátok című sorozat főcím­dala. Zoli csengőhangja. A gyomrom egy másodperc alatt összerándult. Izgatott voltam, de igyekeztem leplezni, természetesen viselkedni, mint­ha teljesen jól lennék. Ez az első percben még működött is, de aztán a beszélgetés sírásba fulladt.

A következő napokban nagyon keveset beszéltünk, ami felért ná­lam egy kínzással. Függő voltam, érzelmileg továbbra is az ő rabja. Még négy napig Andaxinon és némi folyadékon éltem. Sokat aludtam

és még többet szenvedtem. Mikor egy hét múlva belenéztem a tükör­be, megijedtem a látványtól. Az arcom beesett, lefogytam és borzasztó sápadt voltam. Hiányzott a régi énem. Az a Fanny, aki nem szenved, nem akad ki ilyen dolgokon, és legfőképp nem nyugtatózza magát, ha­nem igyekszik a lehető legtöbbet kihozni a dolgokból. Természetesen senkinek nem megy varázsütésre a felejtés, de azt eldöntöttem, hogy nincs több gyógyszer. Ideje elkezdeni enni és inni rendesen. Kiszállni az ágyból normál időben, nem pedig egész nap pizsamában lézenge­ni. Újra elkezdeni hasonlítani egy nőre. Úgy gondoltam, azzal, hogy itt szenvedek a szobában, még a minimális esélyét is elveszítem annak, hogy éljek. Vele vagy nélküle... Bár az utóbbit még mindig nem tudtam elképzeli.

Eldöntöttem, hogy mostantól azon leszek, hogy újra együtt legyünk. Mindent meg fogok tenni azért, hogy visszajöjjön hozzám. Láttam rá reményt, hogy ez tényleg megtörténjen, mert látni akartam. Ezzel vi­gasztaltam magam: hogy csak idő kérdése, és Zoli visszatér hozzám. Tipikus védekező reflex.

Miután Zolival szakítottunk, elhatároztam, hogy kipróbálom a Pránanadi módszert, amiről már annyit hallottam, de addig valamiért nem foglal­koztam vele komolyabban. Még aznap, a villamosról leszállva felhívtam egy mestert, akit ajánlottak nekem, azzal, hogy a lehető leghamarabb időpontra lenne szükségem, mert úgy érzem, semmi más nem segíthet rajtam. Akkor még csak halvány fogalmaim voltak róla, miről szól az egész, de egy kis hang bennem folyamatosan azt hajtogatta, hogy menjek. Hogy most kell mennem. A hölgy a telefonban nagyon kedves volt, és néhány nappal későbbre meg is beszéltünk egy találkozót.

Végül a Pránanadi egyes fokozatának elvégzése tényleg rengeteget se­gített. Helyrerakta bennem a kusza gondolatokat, és komoly hatással volt az érzelmi világomra is. Megtanultam kezelni a ragaszkodás és a hiány érzését. Tisztábban látni és energiával feltölteni saját magamat. A Nadival kezdett megint színes lenni az életem. Elrugaszkodtam a materiális vi­lágtól, és egy kis spiritualitást csempésztem a mindennapjaimba. Nyitott lettem sok mindenre, aminek köszönhetően fantasztikus élményekkel, tapasztalatokkal gazdagodtam. Már nemcsak abban hittem, amit meg tudtam fogni, vagy láttam, hanem azt is igaznak tudtam gondolni, ami

nem kézzel fogható. A határaim kitágultak, és a lelkem kezdett hazata­lálni hozzám. Jó helyre, nagyon jó helyre kerültem.

A légzésfunkcióm a két évvel korábbi eredményhez képest 36 százalék­ról 67-re nőtt. A sok mozgásnak tényleg meglett az eredménye. Ennek mindenki nagyon örült, de legfőképp én. Sokkal könnyebben kaptam levegőt, ami kevesebb nehézséget jelentett a hétköznapokban.

Az új eredményeket látva végül jóváhagyták a gerinckorrekciós műté­temet is, amit igencsak szükségesnek láttak az orvosok, mert az állandó nyomás miatt egyre inkább veszélybe kerültek a belső szerveim. De még a neurológus és az aneszteziológus engedélyét is meg kellett szerezni.

Húsvéthétfőn Robival mozizni mentünk a belvárosba, a velem együtt százötven kilós Jaguárommal. Nagyon jól éreztük magunkat, csak úgy szaladt az idő. A film után még beszélgettünk, és nagyokat nevettünk. Majd egyszer csak a fejünkhöz kaptunk, merthogy esélyes volt, hogy az utolsó alacsonypadlós busz hamarosan elmegy. Valamiért nem estem pánikba, pedig anélkül nem jutok egykönnyen haza. Egy kósza ötletnek engedve tettem egy próbát a BKV ügyfélszolgálatánál: megkértem, hogy várjanak néhány percet az indulással. Gondoltam, vesztenivalóm nincs, legfeljebb azt mondják, hogy nem. Nagy meglepetésként ért a diszpécser válasza:

- Jó hírem van! Beszéltem a kollégával, és megvárják önt!Csak ámultam és bámultam. Hirtelen el sem hittem, hogy tényleg

sikerült elintéznem. Boldog voltam, hogy a jó esténk után mégiscsak könnyedén hazajuthatok. Robi csak ennyit fűzött hozzá, sanda mosollyal az arcán:

- Te kis pofátlan! Ezt bele kell majd írnod a könyvedbe. Na, irány haza!

Néhány nappal később láttam egy riportot a tévében. Dühös lettem. Egyáltalán nem a szereplőkre haragudtam, inkább a csatornára. Hóna­pokon keresztül számtalan levelet és e-mailt küldtem, hogy segítsenek, hogy mutassák be, hogy élek, hogy gondolkozom, és hadd meséljek

a terveimről. Néhány percet kértem csak, egy esélyt, de nem kaptam meg, sőt a legtöbb esetben választ sem kaptam.

A család története ennek ellenére nagyon meghatott, és drukkoltam, hogy nekik legalább sikerüljön, jó volt hallani, látni hozzám hasonló helyzetű embereket, akik ugyanúgy optimistán látják az életet, küzdenek az izomsorvadás ellen.

- A fiatal, sportos anyuka cipeli mindig mosolygós lányát, le az emelet­ről, fel az emeletre...

Ismerős volt ez a mondat, nagyon ismerős. Ezután még nagyobb el­szántságot éreztem, hogy a rengeteg szomorú, depressziós történet mel­lett, amit folyamatosan hallani, olvasni lehetett, én is elmesélhessem, hogy igenis lehet boldognak lenni a millió nehézség ellenére is. Valamint hogy megmutassam: nem adom fel. Elérem a célomat, és ha kell, ezerszer is felállok a padlóról.

Találtam egy másodállást a belvárosban. Minden lehetőséget igyekeztem megragadni, hogy több keresetem legyen. Tömegközlekedéssel jártam, egyszerűen begurultam a 4-es villamosba a körúton, amit könnyedén, egyedül is tudtam használni. Nem kellett megkérnem senkit, hogy hajtsa le a rámpát, nyissa ki az ajtót vagy emeljen fel. Azon a vonalon önálló voltam, és ezt borzasztóan szeretem.

Azon a napon is tömve volt a jármű, ahogy mindig szokott. Igyekez­tem vigyázni, nehogy átguruljak az emberek lábán a nehéz székemmel. Próbáltam nem az útban megállni, viszont már csak az ajtóval szemben volt hely, oda is épphogy csak befértem. Néhány megállóval arrébb egy mogorva leszálló odavetette:

- Elállja az utat ez a kocsis!Nem vitatom, tényleg nem a kijelölt helyen álltam, az ajtótól néhány

méterre, de a két oldalamon könnyedén lehetett le- és felszállni. A nagy tömegben pedig teljesen értelmetlen és nehéz is lett volna arra a pár megállóra beautókáznom, majd vissza, hogy kiszállhassak a villamosból. Ha ettől pofátlannak látszottam, hát sajnálom. Majd igyekszem megta­nulni repülni...

A mellékállás bevált. Fizetésnapon úgy döntöttem, megérdemlem, hogy meglepjem magam valami aprósággal. Bementem hazafelé egy nagy ruhaboltba, és cikázni kezdtem a sorok között. Ami megtetszett,

megtapogattam, hogy érezzem, milyen az anyaga. Amit nem értem el, azzal csak távolról szemeztem. Egyszer csak kiszúrtam egy pink felsőt az egyik legfelső polcon. Kíváncsi voltam a méretére, fazonjára. Annyira vonzott, hogy muszáj volt közelebbről is megnéznem, így megkértem a mellettem álló hölgyet, hogy vegye le nekem. Csakhogy kézbe fogva már egyáltalán nem tetszett annyira. Végül nem találtam semmi olyat, amibe első látásra beleszerettem volna, így tovább indultam keresgélni a megfelelő jutalmamat.

Egy drogériában kötöttem ki, ahol percekig álltam a parfümök előtt. Ha egy ilyen helyen nem célirányosan keresek egy adott illatot, nincs könnyű dolgom. A jó, minőségi márkák derékmagasságtól felfelé van­nak, ahol már nem érek el semmit. Újra segítséget kértem. Sikerült is találnom egy férfit, a biztonsági őrt, aki nyitottnak mutatkozott a tesz­telésre. A parfümvásárlás nem úgy megy, hogy kipróbálsz kettőt, és már meg is van a tökéletes választás, az, ami igazán „én vagyok”. Így percekig eljátszottunk.

- Ez? - kérdezte ő lelkesen.- Nem, nem! Kettővel arrébb! - feleltem.- Na, milyen?- Jó, jó, de nem az igazi... Lássuk inkább azt! - mutattam egy lila

üvegre.- Ez már jobb?- Jobbnak jobb, de valami édesebbet szeretnék. Esetleg az ott, a leg­

szélén? Az a barackszínű!Levette a citromsárgát. Elmosolyodtam.Nem volt könnyű, de a nyolcadik próbálkozásra megtaláltam a töké­

letes illatot. Én is boldog voltam, és az őr is örült, hogy vége a bulinak. Vidáman robogtam a pénztárhoz, felraktam a szalagra a választottamat, majd elővettem a pénztárcámat. De nem volt nálam elég készpénz. Úgy­hogy átnyújtottam a kártyámat.

- Ha az összeg helyes, zöld gomb, pin kód és újra zöld gomb! - darálta a pénztáros.

Bárhogy próbáltam, nem értem el a gombsort, túl magasan volt be­építve a pultba. Életemben először akkor adtam ki a kódomat egy vadi­degennek, de másképp nem tudtam volna megoldani. Így viszont végre az enyém lett a kis drágaság, és boldogan mehettem haza.

Mielőtt befeküdtem volna a kórházba, bepánikoltam. Minden percet ki akartam használni, mielőtt megműtenek, mert fogalmam sem volt, mi vár utána. Rengeteg veszéllyel járt a beavatkozás. Az orvosok nem tudták előre megmondani, hogy mire leszek képes. Aggódtam, és elkezdtem megint habzsolni az életet, a bulikat. Az a nyár telis-tele volt hihetetlen kalandokkal...

Gyerünk, hajnali háromkor le, a Lupa tóhoz! De imádtam azt az hajnalt... Egyik hétköznap Brigi áthozta néhány barátját egy spontán sütögetésre, akiket még nem ismertem. Hatalmasakat nevettünk, és jókat beszélgettünk a lobogó tűz körül. Az egyik fiúval, Danival egy kicsit komolyabb témák is szóba kerültek. Könnyedén nyíltunk meg egymásnak. Majd, mikor szóba került a Lupa, és én csak pislogtam, mert még nem is hallottam róla, nem gondolkozott sokat, hanem feldobta az ötletet, hogy akkor menjünk le.

Imádtam a spontán programokat, úgyhogy most sem vacilláltunk rajta sokat. Átöltöztettek, majd Dani könnyedén beemelt az autójába és már mentünk is. Mikor megérkeztünk, kiültetett egy pokrócra a ho­mokba. Könnyedén pakolgatott, igazgatott. Bíztam benne. Egy cseppet sem voltam zavarban. Szerettem az egészet. A többiek bementek a vízbe, és nagyokat lubickoltak. Szívesen tartottam volna velük, sőt nem is volt kérdés, hogy bevisznek, de előre kellett gondolkodnom. Hajnalban még kifelé hideg van, az pedig nem érte volna meg, hogy lebetegedjek. Viszont ott ülve, őket nézve is nagyon boldog voltam. Még sötét volt, az égen fent világított a hold. Rengeteget nevettünk. Mikor kijöttek, még ők is fáztak, így nem bántam, hogy kihagytam a fürdést. Aztán szépen lassan feljött a nap. Az a látvány örök emlék marad! Ültünk összekuporodva egymás mellett Brigussal, és néztük, ahogy a napsugarak egyre inkább beborítják az égboltot. Lélegzetelállító volt a hajnal. Megbeszéltük, hogy ha valamelyikünk nem élne, biztosan onnan, a napocska sugarain ülve néznénk, csodálnánk a világot.

Másnap Dani meglepett a figyelmességével. Termálfürdőzést tervezett estére, hogy ezúttal biztonságban velük lubickolhassak én is. Éjjel indul­tunk, és hajnali hat környékére értünk le Egerszalókra. Nyitásig együtt aludtunk az autóban, az egri vár lábánál. Majd hat órán keresztül élveztük

a jobbnál jobb medencéket, s közben nagyokat beszélgettünk. Meséltem neki a félelmeimről a gerincműtétet illetően, a vágyaimról és sok min­den másról is. Bár még csak két napja ismertem Danit, de máris nagyon megszerettem, és nagyon jólesett a biztatása. Végig emelgetett egyik me­dencéből a másikba, én pedig elengedtem magam, és élveztem a napot.

Egy másik alkalommal a Hajógyári szigetre készültünk Brigivel és a hú­gával, hogy egy jót szórakozzunk. Hárman vágtunk neki, csajok az útnak, a kis Trabantommal a fenekem alatt. Kőbánya-Kispesten megörültünk, mert a nagy lépcsősor mellett épp hat ellenőr álldogált. Gondoltuk, va­lamelyikük csak segít nekünk feljutni. Legalább egy percig „bokszoltak” egymás között, hogy ki legyen az „áldozat”, aki megmozdul!

Az 1-es villamoson viszont összetalálkoztunk egy nagyon lelkes, se­gítőkész fiúcsapattal, akik nemcsak hogy leemeltek a járműről, de elkí­sértek minket egészen a HÉV megállójáig, átsegítve minden akadályon. Annyira édes volt, az egyik srác, aki eleinte kimaradt az emelésből, til­takozni kezdett:

- Hé, várjatok, én is szeretnék segíteni!Végül az egyik part melletti szórakozóhelyet választottuk, ahol egy

kedves biztonsági őr ölben levitt a lépcsőkön, és egész este figyelt ránk, óvott mindenkitől. Sok ismeretlen odajött hozzám, és elmondták: meny­nyire jó látni, hogy mosolyogva, boldogan bulizom, mit sem törődve a kerekesszékkel. Hatalmasakat táncoltam a tömegben. Kiszúrtam egy pasit, akinek valami fantasztikus volt a mosolya. Gondoltam, ha még egyszer meglátom, elmondom neki, hogy gyönyörű a mosolya, és na­gyon jól áll neki. Órákon át nem került a szemem elé, úgyhogy kezdtem beletörődni, hogy ennek így kellett lennie. Buliztunk, ismerkedtünk, beszélgettünk. Már hajnal volt, mikor indulni készültünk. A biztonsági őr már jött is, és vitt fel a lépcsőkön. Aztán egyszer csak hirtelen előttem állt a szép mosolyú pasi, mintha csak rám várt volna. Nem teketóriáztam sokáig. Örömömben felkiáltottam, és elmondtam neki, hogy őt keres­tem már mióta, mert szólni akartam, hogy mosolyogjon nagyon sokat, mert nagyon jól áll. Elnevette magát. Éreztem, hogy jól esett neki a bók. Megköszönte, majd kezet csókolt, és egy hatalmas mosollyal az arcunkon mindketten mentünk az utunkra. Nem kellett ennél több, ez így volt jó, feltette az i-re a pontot.

Az egyik hétvégén a Zöld Pardonban kötöttünk ki Kittivel a gimiből. Fantasztikus este volt, rengeteg nevetéssel és tánccal. Egyszer csak a ko­csim felé mutatott egy nem éppen szomjas fiú a félhomályban.

- Srácok! Mit keres itt egy fotel?!Felnevettem, tetszett ez a reakció. Kitti hátrafordult, és a könnyeivel

küszködve csak annyit mondott, hogy az egy kerekesszék. Erre döbben­ten és zavartan arrébb állt szegénykém, pedig mi még órákkal később is nagyokat nevettünk az eseten. Akkor este nagyon sok kedves bókot kaptam és sokan perdítettek táncra, nem törődve a kis székecskémmel. Imádtam. Aztán egyszer csak előkerült a tömegből egy srác, aki nekem szegezett egy kérdést:

- Szép csajé vagy, de te most frankón székben vagy, vagy csak játszod?Felnevettem.- Szerinted ezt valaki eljátssza? Esetleg farsangon bénának öltözik?

Ez komoly?!Hajnalodott, fáradtunk, de még volt egy pár óránk az első alacsony­

padlós busz indulásáig, amivel haza tudtunk volna menni a belváros­ból. Beültünk az alvó, szuszogó emberek közé a székekhez, hogy Kitti is pihenhessen egy kicsit, de néhány perccel később máris egy újabb meglepetésben volt részünk. Egy siketnéma társasággal találkoztunk. Zabálnivalók voltak a fiúk. Bár mi nem értettük a jelnyelvet, de hamar feltaláltuk magunkat: szájról olvastunk és SMS-eztünk. Ők beszéd helyett sokkal több testi kontaktust használnak, hogy kifejezzék magukat. Min­den apró mozdulatra odafigyeltek, sokkal jobban, mint az átlagemberek. Hatalmas partiarcok voltak, csak úgy rázták a kis formás feneküket a zenére. Nem hallották, de egy lufi segítségével érezték a rezgéseket, amit tánc közben a kezükben tartottak.

Hamar elrepült velük az idő. „Megbeszéltük”, hogy a főbejárat előtt találkozunk, és együtt utazunk egy darabon. Kittivel hátul mentünk ki, ahol nem volt lépcső, majd megkerültük a Zöld Pardont. Könnyen ki­szúrtam őket a tömegben. Előttünk lehettek vagy tíz méterrel.

- Kitti! Kiabálj már nekik, hogy itt vagyunk!És a legszebb, hogy komolyan is gondoltam! Elnevettük magunkat, és

csak ekkor jöttünk rá, hogy mennyire nem tűnt fel, hogy siketek. Ők is ugyanúgy buliznak, élik az életüket és boldogok. Borzasztóan örültem, hogy megismerhettem őket, és alig vártam, hogy újra találkozzunk.

Egyik nap munka után átmentem Brigihez, és a nagy melegben a hű­vös szobában, a tévé előtt ragadtunk. Miközben az időjárás-előrejelzést néztük, egyszerre ugrott be mindkettőnknek: irány a Balaton! Hazaro­hantam, hogy összeszedjek néhány holmit, mert úgy gondoltuk, hogy az éjszakát már egy balatoni szórakozóhelyen töltjük majd. Brigi még indulás előtt elment ahhoz az idős nénihez, akihez két éve majdnem mindennap járt ápolni őt. Együtt megfürdették a férjével, majd megva- csoráztatta és lefektette.

Annyira csodáltam azt a bácsit, aki a Huntington-kóros felesége mel­lett maradt! Olyan szeretettel és gondoskodással ápolta, hogy az igazán szívet melengető volt. Fantasztikus volt hallgatni Brigitől, hogy mennyire óvja és figyel rá. Havonta befestette és levágatta a haját, megcsináltatta a körmeit, és a kedvenc ételeit főzte neki. Pedig a néni már nem tudott be­szélni sem, inkább csak kiabált értelmetlenül. Naphosszat ült a tévé előtt, és egy pontot nézett. Mintha már nem is ő lakott volna a testében. De a férje tudta, hogy mennyire fontos volt neki mindig, hogy ápolt és nőies legyen, ezért továbbra is külön figyelmet fordított erre is a mindennapi dolgok mellett. Ez az igazi szeretet. A mai napig meghat.

Mikor Brigi végzett, sietett hozzám. Nyolcra beszéltük meg az indu­lást, de fél kilenckor még nem volt sehol. Pedig nem az a késős típus. A villamosa lerobbant, így lekéstünk az utolsó vonatról. De nem estünk pánikba, mert menni akartunk. A Volánnal is befűrödtünk, de akkor sem adtuk fel, hogy másnap már a hasunkat süttessük a parton egy jó nagy pancsolás után. Szinte egyszerre vágtuk rá, hogy akkor menjünk az első hajnali járattal, addig meg bulizunk egy jót Pesten. Fellelkesültünk, átöltöztünk és már készen is álltunk az indulásra.

Percekkel később azonban furcsa hangok jöttek ki a Trabantból. De- fekt. De mi idegroham helyett röhögőgörcsöt kaptunk. Vajon mi jöhet még? Hány akadályt kell még legyűrnünk, hogy végre lejussunk? Egyre elszántabbak lettünk. Akkor is megyünk. Eldöntöttük.

Az én tündéri apukám csak ennyit kérdezett:- Tényleg menni akartok?Kiszállt az ágyból, és fél óra alatt orvosolta a kerékproblémát. Éjfélre

már bent is voltunk az élettel teli belvárosban. Végig be nem állt a szánk, mindenféléről beszélgettünk. Hamar elrepült az idő, és közben észre sem vettük, hogy átértünk Pestről Budára. A hajnali négyes vonaton

elszundítottunk. Brigi kiültetett az ülésekbe, ahol egész kényelmesen tud­tam pihenni egy órácskát. Hajnali hatra érkeztünk meg Szabadifürdőre, ahol akkor még kimondottan hűvös volt. Letelepedtünk a parton egy fa alá, kifektetett Brigi egy pokrócra, majd néhány perc múlva összebújva, hogy ne fagyjunk meg, újra álomba szenderültünk.

Patakokban folyt rólunk a víz, mikor felébredtünk. Kilenc felé már egyetlen felhő sem volt az égen. Gyorsan fürdőrucira cseréltük a me­leg ruhát, és csobbantunk egy nagyot a Balatonban. Igazi látványosság vagyunk, mikor bemegyünk vagy kijövünk a vízből. Brigi ölbe kap, és óvatosan lépdelve a lépcsőfokokon beletesz a vízbe, ahol az egyensúlyom megtalálása után már egyedül is szabad a pálya. Könnyedén mozgok, és így biztonságban lubickolhatok. Édesanyám megtanított, hogy otthon érezzem magam a vízben.

Miután jól lehűltünk, reggeli után néztünk. Egy konzerv májkrém­mel, egy-egy kiflivel és egy literes hideg vízzel kiültünk a sétányra. Brigi feltépkedte falatokra a kiflimet, hogy ne kelljen harcolnom az evésnél, majd az innivaló felét megitta, hogy könnyebben elbírjam az üveget.

Ahogy ott ültünk, megláttam egy ismerős arcot a tömegben. Brigus is észrevette és felnevettünk. Ott volt ő...

Az a férfi, akivel életemben először feküdtem le. Tizenhat éves voltam, és nagyon kíváncsi, hogy mi is olyan nagy szám a szexben. Miért vannak annyira oda érte az emberek. Emlékszem, mennyire zavart, hogy a csa­jok többsége körülöttem már túl volt az elsőn. Olyan menőnek tűntek, én sem akartam kimaradni belőle. Felkerült a „bakancslistámra” ez is.

Aztán július végén, egyik éjjel a szabadifürdői nagy csúszda alatt egy sátorban én is megtudtam, milyen is ez az egész. Spontán történt, nem beszéltük meg előre, csak úgy megesett. A pasinak volt egy zöldséges boltja nem messze a parttól, ott ismertem meg néhány évvel korábban. Nyaranta találkoztunk csak. Tizenkét év volt köztünk. Nem volt szó sem­mi szerelemről vagy kapcsolatról, csak szex volt, és csak egyszer. Nem bántam meg a kalandunkat, sőt boldog voltam, hogy bénaság ide vagy oda, már ez is a része lett az életemnek. Azt gondoltam, ez nagy dolog, és büszke voltam. Pedig akkor még csak épp belekóstoltam, még a közelébe sem jutottam az élvezetnek, amit a szeretkezés nyújtani tud...

Másnap, mikor találkoztunk Brigivel, mindkettőnk arcán ott ült az a bizonyos mosoly. Az az elégedett, „menő” mosoly. Mindkettőnk azon

az estén veszítette el a szüzességét. Volt miről beszélgetnünk az utána következő napokban...

Az augusztus 20-ai kirándulásom hasonló nehézségekkel indult, mint a balatoni utazás Brigivel. Kitti szülei meghívtak magukhoz Hévízre pár napra pihenni. Ők már lent voltak, és felajánlották, hogy mindenben nagyon szívesen segítenek, csak jussak le hozzájuk valahogy Pestről. Robival megbeszéltük, hogy együtt lemegyünk. Azonban indulás előtt nem sokkal felhívott, hogy elfelejtett egy programot, amit már nem tud lemondani, így sajnos nem jöhet velem, és nem is tud levinni. Se pánik, se harag nem volt bennem, viszont egyből beindultak az agytekervénye­im, hogy hogyan oldjam meg a helyzetet.

Majd megkérdeztem Robitól, hogy annyi ideje van-e még, hogy kivi­gyen a Déli pályaudvarra. Ebből már sejthette, hogy valamire készülök, úgyhogy nevetve rávágta, hogy igen. Szuper, gondoltam, akkor feltesz a vonatra, Kittiék meg majd levesznek Hévízen.

Gyorsan összepakoltam, és már úton is voltunk. Csakhogy semmi nem jött időben, pedig egyre jobban közeledett a vonat indulása. El kellett érnem a negyed ötös járatot, mert Robi csak azt tudta megvárni velem. Számolgattam, de egyre biztosabbá vált, hogy néhány perccel le fogom késni a balatonszentgyörgyi vonatot. Ezért újabb merényletre szántam el magam. Már tárcsáztam is a MÁV ügyfélszolgálatát. Elme­séltem a helyzetet, és megkértem, hogy csak néhány percet várjanak az indulással. Igazán segítőkészek voltak, és végül megegyeztünk kerek öt percben. Robi az utolsó métereknél már rohant a Trabanttal, de sikerült. Nekem meg fülig ért a szám, hogy ez sem fogott ki rajtam. A három óra utazás gyorsan elrepült, majd gyorsan leadtam a drótot Kittiéknek, hogy melyik vagonban találnak. Meglepetésemre a kalauz intézett eme­lőt, hogy könnyen le tudjak szállni a megállóban.

Újra ott voltam, ahol Zolival együtt töltöttünk pár napot. Igyekez­tem leplezni, de fájt viszontlátni ezeket a helyeket, és felidézni, ami­ket itt csináltunk. Akkor azt terveztük, hogy együtt fogunk visszatérni ide. Elsétáltunk a pad mellett, ahol egykor összebújva ültünk. Ugyan­abban az étteremben vacsoráztunk, néhány méterre attól az asztal­tól, ahol vele romantikáztunk. Bár nem akartam, és nem is érdemelte meg, de a szívem még mindig érte dobogott. Öt láttam, őt kerestem

mindenkiben. Vágytam rá, hogy újra ott legyen mellettem, hogy öleljen, csókoljon...

Vége lett a nyárnak. Elmúlt a lenge ruhák, a melegen sütő nap és a sza­badtéri bulik időszaka. Elérkezett a kedvenc három hónapom utolsó napja. Sajnáltam, de rengeteg élménnyel gazdagodtam. Tudtam, hogy most elkezdődik egy újabb korszak, amire nagyon koncentrálnom kell. Közeledett a műtét. Úgy éreztem, készen állok, hogy megvívjam a csatát. Már csak egy feladatom volt előtte. Szembenézni Zolival és rendezni mindazt, amit a nyakamban hagyott.

Továbbra is ott lakozott a szívem csücskében, ami ellen igyekeztem küzdeni, de nem ment könnyen. Pedig magamra hagyott a rengeteg tar­tozásával, amit egyáltalán nem fizetett rendesen. Pedig ő halmozta fel egyedül, mégis rajtam követelték. Igen, tudom, bolond voltam, nagyon bolond, hogy belementem. Eldöntöttem, hogy fél év után megkeresem, és aláíratok vele egy nyilatkozatot, amit előtte egy ügyvéddel elkészíttettem. Gondoltam, megegyezünk egy havi összegben. Nem akartam draszti­kusan, váratlanul beállítani, de hetekig nem értem el telefonon, és nem válaszolt az üzeneteimre sem. Feldühített, úgyhogy végül megjelentem a munkahelyén. Igyekeztem tartani magam, és a bennem felhalmozódott düh segítségével elnyomni a vágyakat és az érzéseket, amik továbbra is bennem éltek iránta.

Görcsbe rándult a gyomrom, mikor megláttam. Éppen kiszolgált pár vendéget. Vettem egy hatalmas levegőt, legurultam a padkán, és míg ő bement, én leültem egy asztalhoz. Mikor meglátott, egy pillanatra leder­medt, de aztán zavarában igyekezett természetesen viselkedni. Miután köszönt, én, ahogy elterveztem, nekiszegeztem, hogy beszélnünk kell. Ideje elrendezni az anyagiakat. Néhány perces hebegés-habogás után annyit mondott, hogy dolgoznia kell. Nem voltam hajlandó megegyezés nélkül távozni. Egy pillanatra eltűnt, majd egy pohár Martinivel jelent meg. Pont úgy, ahogy szeretem, Y pohárban, narancskarikákkal és egy kis esernyőcskével a tetején. Menekülni akartam onnan, de legfőképp tőle. Túl lenni az egészen, és még véletlenül sem elgyengülni egy kedves szó hallatán. Igyekeztem határozott és komoly lenni.

Másfél órát vártam rá. Nem jópofiztunk, nem nevettünk, kettő perc alatt aláírta a nyilatkozatot és a megegyezést, majd elköszöntem és már gurultam is el onnan, olyan sebesen, ahogy csak bírtam. Aztán egy ut­cával arrébb, ahol már nem láthatott, kijött belőlem minden feszültség, és zokogni kezdtem. Fájt. Az egész. Az, hogy ez lett a meséből. Néhány aláírt papírfecni, egy nagy összegű tartozás, és a hatalmas közöny.

Elszaladt az idő, már éjfél felé járt. Minden buszomat lekéstem, és a belváros közepén voltam, amitől csak még kiszolgáltatottabbnak és rettentően magányosnak éreztem magam. Taxira nem volt pénzem. Ne­hezen kaptam levegőt a sírástól. Felhívtam Nikit, mert valakivel beszél­nem kellett, hogy ne omoljak össze ott, helyben. Picit megnyugtatott, majd megegyeztünk, hogy ne pánikoljak, induljak el hazafelé, ha pedig útközben lemerülne a kocsim akkumulátora, ő majd értem jön. Nagyon messze voltam még otthonról, de amúgy is ideje volt elindulnom, mert kezdett hűlni a levegő. Útközben iszonyúan tehetetlennek éreztem ma­gam. Folyamatosan akadályokba ütköztem, és akkor épp nem volt elég lelkierőm, hogy könnyedén nézzek szembe velük. Már két órája gurultam az Üllői úton, és még csak a felénél járhattam. A Népligetnél kénytelen voltam a forgalmas, többsávos autóúton átgurulni, mert az aluljáró nem volt akadálymentesített. Féltem, mert több oldalról is jöttek a kocsik, de igyekeztem figyelni és nem elüttetni magam, még ha akkor épp semmi kedvem nem is volt élni. Több helyen nem tudtam felmenni a padkára, mert túl magas volt, így az autók mellett voltam kénytelen továbbmenni, és csak remélhettem, hogy nem jönnek nekem.

Aztán végre megérkeztem a Határ útra. Gyakran sétáltunk innen kéz a kézben haza Zolival. Egy újabb döfés a szívembe. Még egyórányira voltam otthonról. Végigmentem ott, ahol annyi emlékezetes pillanatot töltöt­tünk. A törzshelyünk mellett, a kedvenc utcáinknál. Mindenről ő jutott eszembe. Végül az ajtónk előtt egy méterrel állt le a kerekesszékem. Én is kimerültem lelkileg teljesen. Niki kijött értem, betolt, és lefektetett aludni.

Egyre hidegebbek és szürkébbek lettek a napok, de nem hagytam, hogy a kedvemet szegje az időjárás. Igyekeztem összeszedni magam, és túl­jutni a történteken. Viszont egyre jobban fájt a gerincem. Sokszor kellett lefeküdnöm, mert nem bírtam a nyilallásokat. Már alig vártam, hogy hívjanak a kórházból a műtét időpontja miatt.

Egyik éjszaka fantasztikus álmom volt, amitől egészen feltöltődtem. Újra San Franciscóban voltam anyummal. Ellátogattunk azokra a he­lyekre, ahol tizenéves koromban voltunk. Azokat az illatokat éreztem megint, mint akkor vele. Kellemes volt és megnyugtató. Visszanyertem egy picit önmagam. Anyum San Franciscóban tanulta meg azt a speciális masszázst, ami segített életre kelteni a letapadt izmaimat. A Schneider- módszer a világ egyik legjobb mozgás- és mozgatásterápiája. Többször jártunk kint Meirnél, akivel idővel barátok lettünk. Sokat tanultam tőle, és anyu is. A családját is nagyon megszerettük, csakúgy, mint ők minket. Gyakran aludt nálunk a lánya, Adar, míg kint voltunk, és sokat jártunk össze. Közös vacsorák, utazások, játszóházak. A második utazásunkra Meir gyűjtötte össze a pénz nagy részét az ismerősei, barátai segítségével. A kezelés díját pedig elengedte.

Az álom után két héttel érkezett meg a várva várt hívás a kórházból. Várnak az ötnapos kivizsgálásra és a műtéti előkészületre. Valamint azt is szeretnék, hogy megismerkedjek a környezettel és a dolgozókkal, mert előreláthatólag hosszú időt fogok ott tölteni, míg lábadozok.

2008. október 13-án hajnali hatkor keltem. Gyorsan lefürödtem, és már indultunk is apuval az Országos Gerincgyógyászati Központba. Az elkö­vetkező öt napban kellett eldőlnie, hogy lesz-e műtét vagy sem. Féltem az egésztől, de a reményt is láttam a javulásra. Az volt bennem, hogy hajrá, gyerünk, vágjunk bele, mi veszteni valóm lehet? Hullámzottak az érzéseim, és számtalanszor pörgettem végig a lehetőségeket. Megijedtem, aztán a következő pillanatban újra belelkesültem.

Olyan volt, mintha ruletteztem volna az életemmel. Húszévesen fel­raktam mindenem a pirosra. Vagy nagyon nagyot nyerek, vagy elbukok mindent. Nem tudhattam.

Mikor megérkeztünk, apu levette az utánfutóról a Jaguáromat. Be­letette a pokrócot, majd kiemelt az autóból. Gatyába rázott, megigazí­totta a lábaimat. Az ölembe tette a nagy táskámat, és a kezembe adta a ridikülömet. Elindultunk a recepciós pult felé, hogy megtudjam, melyik „lakosztályt” kaptam. Az épületet nemrég újíthatták fel, nagyon tiszta volt, de mégis érződött a jellemző kórházszag. Egyikünk sem viselte jól,

ha tehettük, nagy ívben elkerültük a kórházakat, de akkor, ott nem fut­hattam el.

Még hárman vártak előttünk. Egyre jobban a hatalmába kerített a félelem. Remegtem és tördeltem az ujjaimat. Apun is éreztem, hogy kel­lemetlenül érzi magát, és csak miattam igyekszik türelmesen viselkedni, különben már nagyon menne kifelé az épületből. Ahogy teltek a percek, egyre több beteg és hozzátartozó vett minket körül. Azt éreztem, hogy fokozatosan megyek össze. Nagyokat nyeltem, igyekeztem visszafojta­ni a sírást. Nem tudtam volna szavakba önteni, miért, de úgy éreztem, zokogni tudnék. Legszívesebben bemenekültem volna egy asztal alá, és elbújtam volna az egész elől, de nem tehettem, erősnek kellett lennem. Apcusnak sem akartam megmutatni, hogy igazából mennyire rettegek. Tudtam, hogy még nem most lesz a műtét - ha lesz egyáltalán -, de innentől kezdve már tényleg komoly volt a játék. Nem az volt a kérdés, hogy megegyem-e a maradék Túró Rudit a hűtőből, vagy se. Itt most az életem forgott kockán.

Igyekeztem lefoglalni magam. Néztem a körülöttem lévő embereket, próbáltam elterelni a gondolataimat a műtétről. Megakadt a szemem egy orvoson, aki egy idős bácsival beszélgetett. Tisztán hallottam, hogy mit mondanak egymásnak. A bácsi feleségét másnap készültek megoperálni. Elköszönéskor kiült az aggodalom a férj arcára. Odaintett az orvosnak, és elhaló, remegő hangon azt mondta:

- Kérem, doktor úr, nagyon vigyázzon a feleségemre!Ez a jelenet még inkább meggyengített lelkileg. Nehéz volt őszintén

mosolyogni. Egy pillanat alatt megjelent a lelki szemeim előtt, ahogy az én szeretteim állnak ott... Megijedtem. Éreztem, hogy a vércukrom egyre jobban lecsökken, és elfehéredek. Ha nem ültem volna, talán ösz­sze is esek. Megkértem aput, hogy vegyen nekem a büfében egy csokit. Ottmaradtam egyedül, a gondolataimmal és a félelemmel. Úgy éreztem, most Nikire van szükségem. Azonnal felhívtam.

Néhány másodpercen belül fel is vette, de nálam addigra már eltört a mécses. Potyogtak a könnyeim. Mondtam neki, hogy nem bírom, gyenge vagyok és félek. De ahogy elhagyták a szavak a számat, azt éreztem, hogy megkönnyebbülök. Időközben apu is visszaért egy kókuszos csokival. Gyorsan elköszöntem Nikitől, letöröltem az arcomat, és igyekeztem min­den jelét eltüntetni a sírásnak.

Mire apukám mellém lépett, bennem már újra nagy nyugalom volt. Elszállt belőlem a feszültség, és eltűntek a görcseim. Sodródtam. Lesz, ami lesz. Már nem aggódtam, tudtam, hogy a lehető legjobb döntést fogom hozni.

Végre sorra kerültünk. Leadtam a beutalót és papírjaimat. A hölgy elmondta, hogy a negyedik emeletre kell felmennünk a nővérpulthoz. A 432-es szobát kaptam, két másik lánnyal. Végiggurultam a folyo­són, majd jobbra megtaláltam az ajtót. Mikor „beléptem”, három vas­rácsos ágyat pillantottam meg, mellettük egy-egy éjjeliszekrénnyel. A szoba végében volt egy mosdó tükörrel, mellette ki lehetett menni az erkélyre. Az egész szoba üres volt és rideg, de, gondoltam, úgysem leszek túl sokat ott. A nővér megengedte, hogy egyelőre az utcai ruhám­ban maradjak a kocsimban. Végre valami jó hír! Apu elérhető helyre pakolta az otthonról hozott finomságokat. A laptopomat az ágyba, a párna alá dugta, a ruhákat meg berakta a szekrénybe. A kedvenc bög­rémet a kis éjjeliszekrény tetejére tette, mellé egy barackos üdítőt, úgy, hogy meglazította a kupakját. Mindent elrendezett. Ekkor a nővérke tájékoztatott, hogy várnak az első emeleten, a pszichológusnál. Elsőre igencsak izgalmas programnak ígérkezett. Egy jó kis agyturkászás! Le­kísértem apcust az autóhoz, adtam egy nagy cuppantóst az arcára, majd elengedtem haza.

Az állapotfelmérésem egy húszoldalas kérdőívvel kezdődött, amit röpke tíz perc alatt le is tudtam. Mászkáltam még egy kicsit az emele­tek között, kimentem az udvarra, közben telefonálgattam. Nem telt el másfél óra, mire egymás kezébe adták a kilincset a barátaim. Elsőként Niki érkezett, hogy meglesse, hol fogok lakni az elkövetkező pár napban. Rengeteg édességet, gyümölcsöt és üdítőt hozott nekem. Nem tudott sokáig maradni, mert mennie kellett dolgozni, de nagyon feldobott, hogy láttam. Lementem vele a kapuig. Mikor elköszöntem tőle, pont megérke­zett Brigi. Kimentünk a kórházból, anélkül, hogy bárkinek szóltam volna. Nem úgy fogtam fel az egészet, mintha fogságban lennék. Mentem, mert menni akartam. Nem volt semmiféle jelentési kötelezettségem senki felé. Körbesétáltuk a környéket, ettünk, ittunk. Jókat beszélgettünk, nagyokat nevettünk. Zoli is épp arra járt, valamelyik utcában pont elkapott, nyo­mott egy biztató puszit az arcomra, majd ment is tovább. Megbeszéltük, hogy este még meglátogat munka után...

Igen, megint visszatért az életembe. Bármi is történt korábban, jó volt megint vele lenni. Találkozni vele és megölelni.

Aztán Brigivel visszalopakodtunk a „szállodámba”. Még kihasználtam az alkalmat, hogy ott van velem: segített pisilni. Búcsúzásként kimentünk még az erkélyre, és elszívott egy cigit, én pedig megettem egy fél csomag vaníliás karikát.

Nem sokkal később Levente érkezett. Imádtam, hogy ott van. A reggeli ijedelmet leszámítva nagyon élveztem azt a napot, fel sem tűnt, hogy kórházban vagyok.

Este még egyszer kiszöktem. Jó nagyot sétáltunk Zolival, aztán a hosz­szú nap után kifáradva „hazatértem”. Az ápolók igazán kedvesek voltak, átöltöztettek és ágyba tettek. Az egyik nővérke annyira aranyos volt! Betakargatott, és még egy puszit is adott a homlokomra, majd jó éjszakát kívánt. Még egy pillanatra visszahívtam, mert nem találtam a nővérhívót. Előre kellett gondolkodnom, hátha szükségem lesz rájuk az este, jobb, ha tudom, merre keressem. Elég furcsán volt beépítve a falba, egysze­rűen nem értem el. A nővérke lediktálta a privát mobilja számát, és azt mondta, ha gond van, hívjam csak nyugodtan.

Hajnali fél hétkor ébresztettek, hogy ha van kedvem, elvisznek für­deni. Nem sokat aludtam - bár az ágy meglepően kényelmes volt -, mert a bal oldali szomszédom egész éjjel horkolt. Tíz óra magasságában megérkezett hozzám a pszichológus. Lementünk a szobájába, ahol egy nagyon jót beszélgettünk. Nagyon élveztem. Csináltunk olyan teszteket, mint amit az amerikai filmekben látni, amikor a gazdag üzletembernek mindenféle pacákat mutatnak, és meg kell mondania, hogy mit lát a képeken. Később asszociációs teszteket végeztetett velem, amiből kide­rült, hogy fontos számomra a család, a barátok és Zoli is még mindig, nagyon... Lelkileg készen álltam a műtétre, határozottan tudtam, hogy mit szeretnék. Optimistán láttam a jövőt. Erős voltam mentálisan, de az akarásra, a küzdeni tudásomra nagy szükség is volt a műtét utáni felépüléshez. A pszichológus felkészített, hogy nagyon kemény időszak elé nézek, amikor semmi sem lesz biztos...

Brigi aznap is bejött hozzám segíteni és beszélgetni kicsit. Pránanadival rendbe tette a hátam. Aztán közösen megküzdöttünk egy sajtos-sonkás pizzával, amit rendeltem, mert a kórházi kajával ki lehetett volna kergetni a világból. Nagyon hamar összebarátkoztam az éjszakás nővérekkel, és

egy ott dolgozó beteghordó sráccal. Lekísért a földszintre, és megint könnyedén kilógtam az éjszakába. Zoli már várt a kapuban. Újra sétál­tunk egy nagyot a környéken, majd megvacsoráztunk és jókat beszélget­tünk. Néhányszor elsétáltunk a bejárat előtt, és láttam, hogy a beteghordó srác már lejött értem. Elköszöntem, és visszaindultam.

Korábban megbeszéltük, ha bárki kérdezi, azt mondjuk majd, hogy csak forró csokoládéért jöttünk le az automatához. Reméltem, hogy meg­úszom a kis szökésemet, és őt sem buktatom le. Olyan kedves volt, hogy falazott nekem. Beszálltunk a liftbe, de félúton a negyedik felé megállt. Beragadtunk. Rám tört a nevetés.

- Ezt nem hiszem el! - mondtam.Mindkettőnknél volt telefon, de egyiken sem volt térerő. Percekig re­

ménykedtünk, hogy beindul a felvonó, de nem volt szerencsénk. Kényte­lenek voltunk megnyomni a vészcsengőt, amivel viszont éjjel tizenegykor sokak figyelmét felhívtuk magunkra. A portás húsz perccel később kisza­badított minket a liftből. Végül csak be kellett vetni a forró csokis alibit.

A szerdai napom nagyon jól indult. Sokáig aludhattam, apum ébresz­tett dél felé. Otthon csinált nekem tejberizst, ami az egyik kedvencem. Azonnal be is faltam az egészet. Picit beszélgettünk még, majd segített összepakolászni a cuccaimat, pisilni, és ment is tovább dolgozni. Niki nem sokkal később érkezett, a kedvenc tábla csokimmal. Ő sem tudott sokáig maradni, de ezek a rövid látogatások is nagyon feldobtak. Utána a kórház gyógytornásza jött állapotfelmérésre, majd végül a dietetikus. Az étkezésemmel nem volt komoly probléma, viszont figyelmeztettek, hogy több fehérjét és húst vigyek a szervezetembe, mert egy picit híznom kelle­ne. Az ivással viszont nagy gondok voltak. Mármint nem úgy értem, hogy az alkohollal, kérem szépen! A napi folyadékbevitelem általában nem érte el a fél litert sem. Ezt nagyon sürgősen fel kellett volna turbóznom. Igen ám, csakhogy ez nem volt olyan egyszerű. Direkt rászoktattam magam a kevés folyadékra, hogy ne kelljen folyamatosan a mosdóba járnom, és emiatt állandóan segítséget kérnem. A munkából sem tudok csak úgy hazarohangálni. De megegyeztünk, hogy ha tehetem, figyelek erre is.

Nem sokkal később egy nővérke érkezett hozzám, hogy vért vegyen. Oh, gondoltam magamban, ezzel nem lesz gond. Sosem féltem a vér­vételtől. Kitettem a praclim, hogy tessék csak, szolgálja ki magát. Erre mondta, hogy most nem a megszokott módon kell csinálnia, hanem a

csuklómból kell kicsapolnia a szükséges mennyiséget. Na, ez így már nem hangzott annyira jól. Sőt! Felfordítottam a kezemet. A kézfejemet a bal tenyerébe fogta, lefújta fertőtlenítővel, majd lekapta a fecskendőről a védő műanyagot, és jött a szúrás. Áh... igen kellemetlen volt. Percekig szurkált, de csak nem indult meg a vérem. Én meg meredten néztem, ahogy ki-be húzogatja azt a fránya tűt belőlem. Hiba volt, hatalmas hiba. Éreztem, hogy egyre kevésbé vagyok jól. Rázott a hideg, kivert a víz. Elfehéredtem, és nem bírtam ülve tartani magam. Nagyon szerettem volna túl lenni rajta.

Észrevette a nővérke is, hogy nagyon kókadozom, úgyhogy abba­hagyta egy picit. A kezembe adott egy poharat, amit két kézzel is alig bírtam megtartani. Teljesen elhagyott az erőm. Nagyon furcsa, szokat­lan érzés volt. Pár perc pihenés után a másik kezemmel próbálkoztunk. Elsőre ott sem jártunk sikerrel, de két-három perc múlva végre elindult a vérem. Figyeltem, ahogy a kis műanyagcső megtelik a sötétpiros vér­rel, majd legyengülve bedőltem az ágyba. Csak néztem magam elé, és a légzésemre figyeltem. Nem voltam jól, nagyon nem.

Éppen hogy kipihentem a történteket, amikor megérkezett az anesz­teziológus. Azzal kezdte, hogy beszélnünk kellene. Nem volt túl biztató a hangja, úgyhogy tudtam, hogy nem fogok jó híreket kapni. Kiemelt az ágyból, és átmentünk egy közeli szobába, ahol négyszemközt maradhat­tunk. A szemüveges, harmincöt körüli, amúgy mosolygós fiatalember leült velem szembe a kanapéra, és nagyon komoly képet vágott. Egy kék színű orvosi köpeny volt rajta, amit picit még igazgatott, mielőtt beszél­ni kezdett volna. Elmagyarázta, hogy a műtétnek óriási a kockázata, a gyenge fizikai állapotom miatt. Az izomsorvadás következtében nagyon legyengültek az izmaim. Hozzávetőlegesen egy nyolcórás műtétről vol­na szó, amit előreláthatólag, nem könnyen, de meg tudnának csinálni. Ám ezután jönne még csak az igazán nehéz és veszélyes rész. Bonyolult feladatokkal és nagy rizikófaktorral kell számolni. Elöl és hátul is felnyit­nának, összecsavaroznának, nyújtanának, kalapálnának.

Vettem egy nagy levegőt, és igyekeztem tartani magam, miközben beszélt. Azt az elején is tudtam, hogy nehéz lesz, de arra nem voltam felkészülve, hogy ennyire. Kiderült, hogy a legkritikusabb pont az operá­ció utáni lábadozás időszaka. Az aneszteziológus kerek perec kimondta, hogy sokkal nagyobb az esély arra, hogy ezt nem élném túl, mint hogy

igen. Lélegeztetőgépre tennének, rengeteg cső lógna ki belőlem, és hosszú ideig nagyon nagy fájdalmaim lennének. Ha eközben összeszedek bár­milyen bacit vagy vírust, nem lenne erőm legyőzni. Őszintén elmondta, hogy ő nem lát rá sok esélyt, hogy élve le tudnának szedni a gépekről. Azt mondta, látja bennem az elszántságot. Nem sokszor találkozott még ennyire nagy lelkierővel rendelkező pácienssel, ami nagyon nagy előnyt jelent a felépülés folyamatában. De arra is felhívta a figyelmemet, hogy bármennyire is akarok majd levegőt venni, még ha az agyam azt is dik­tálja majd a testemnek, ha a tüdőm nem lesz rá képes, hiába akarom, nem fog sikerülni.

Ezek után még tovább sorolta a lehetséges kockázatokat és a várható következményeket. Csendben végighallgattam, és közben kezdtem egyre inkább kívülről szemlélni a dolgokat. Láttam magam, ahogy legyengül­ve, kiszolgáltatottan fekszem egy kórházi ágyban. Körülöttem gépek és rengeteg cső. Pittyeg mellettem a monitor, jelezve, hogy még élek. Alig leszek magamnál, és a fájdalmak miatt nem lesz erőm mosolyogni. A csa­ládom, a szeretteim viszont ott állnak majd, és nekem semmi erőm nem lesz tartani bennük a lelket, mert minden energiámra szükségem lesz az életben maradáshoz. Megijedtem. Nagyon. Nem engedhettem, hogy ekkora fájdalomnak tegyem ki őket. Ha egyedül lennék, könnyebben kockáztatnám az életem, de így nem tehettem. Úgy éreztem, felelősséggel tartozom nekik is. Nem akartam kikészíteni őket.

Nem volt egyszerű a döntés. Pedig összesen két lehetőségem volt. Igen vagy nem. A végleges válasz előtt még elküldtek egy neurológushoz is, aki több ilyen esettel találkozott már, hogy megtudjuk, ő mit ajánlana. Akkor már elsírtam magam. Nem bírtam tovább. Féltem, nagyon féltem, és nem magam miatt.

Mire visszaértem a szobába, már zokogtam. Kavarogtak bennem a gondolatok. Igenek és nemek repkedtek a fejemben, ide-oda. Jöttek az érvek, ellenérvek. Elvesztettem minden elszántságomat. Már nem tud­tam, mi lenne a jó döntés. Tanácstalan voltam.

Ekkor megcsörrent a telefonom. Niki hívott. Nem tudott semmit ab­ból, ami az elmúlt egy órában történt, mégis sírva, remegő hangon szólt bele a telefonba.

- Ugye, megígéred, hogyha megműtenek, felébredsz??! Nem tudnám elképzelni nélküled az életem...

Azt hittem, megszakadt a szívem. De meg kellett ígérnem neki. Nem hozakodhattam elő a bennem kavargó milliónyi kérdéssel. Erősnek kel­lett lennem.

Mikor leraktam a telefont, a combjaimra dőltem. Elfáradtam. Felad­tam.

Potyogtak a könnyeim. Már nem láttam a lehetőséget az egészben. Úgy éreztem, sokkal többet veszíthetek, mint amennyit nyerhetek. Rettegtem, hogy a műtétet követően arra ébredek - már ha felébredek -, hogy nem érzem a lábaimat, hogy lebénultam. Pelenkázni fognak egy életen át? Kizárt! Akkor már inkább élek tovább így, a pengeélen táncolva, addig, míg össze nem roppanok. De addig teljes lesz az életem. Eléggé kiszol­gáltatott voltam már így is. Kevésnek éreztem magam hozzá, hogy ennek nekifussak. A kis hang a fejemben azt súgta: ne tedd!

Néhány héttel később a neurológus rábólintott a műtétre. Addigra nekem is letisztultak a gondolataim. Visszatért az elszántságom. Az új orvos elmondta, hogy nagyon kockázatos, de ha meg akarom csinálni, akkor minél előbb tegyem, mert, ha tovább húzom, tényleg komolyan veszélyeztetem a légzőszerveimet. Végül beutalt egy kéthetes felkészítő „táborba”, egy tüdőszanatóriumba, hogy javítsanak kicsit a légzésfunk­cióimon.

Elküldtek nekem e-mailen egy videót. Este az ágyamba bekuporodva meg is néztem. Juszt László beszélgetett egy orvossal az őssejtbeültetésről, az így elért hatalmas eredményekről és a várható előrelépésekről. Egészen fellelkesedtem. Mindenképp találkozni, beszélni szerettem volna ezzel az orvossal. Elhatároztam, hogy minden követ megmozgatok. Miután kiengedtek a kórházból, két nappal később már meg is szereztem az elérhetőségét, és azonnal bejelentkeztem hozzá.

A huszadik születésnapomon, mikor elfújtam a gyertyákat, nem nehéz kitalálni, mit kívántam...

Anita szervezte meg a bulimat, akivel egy vecsési összejövetelen ta­lálkoztunk először. Eleinte láthatóan nem tudott velem mit kezdeni, de aztán az első közös táncunk után megtört a jég. Hamar rájött, hogy mennyire őrült vagyok, és hogy semmiféle finomkodást, sajnálatot nem

igénylek. Sőt, attól viszketek is! A születésnapom előtt kicsivel felhívott, hogy két hét múlva szombatra semmit ne tervezzek, mert ünnepelünk. Lefoglalt egy szórakozóhelyet, és megszervezett mindent. A hely felaján­lotta a belépők árát a tervezett őssejtterápiámra.

Fantasztikus este volt. Több mint százharmincan voltunk. Mind kö­rülöttem álltak, és a Happy birthday-t énekelték, én meg a kör közepén forogtam, és fülig ért a szám. Barátok, volt osztálytársak, kollégák, isme­rősök, mind ott voltak velem, imádtam. Csak úgy füstöltek a kerekeim a sok tánctól.

Mikor elérkezett a nagy nap, lelkesen indultam János doktorhoz a megbeszélt találkozóra a rendelőjébe. Annyira izgatott voltam! Végig­nézte a leleteimet. Elolvasta a gerincműtéttel kapcsolatos kockázatokat, majd azt javasolta, hogy hasznos volna növelni az izomzat teljesítő- képességet az őssejtterápiával. A gerincnél és a végtagokban is, még a műtét előtt. Azt jósolta, hogy kemény munkával platinabeültetés nélkül is látványosan kiegyenesedhet a deformitásom. Egy kisebb fokú görbületet pedig jóval könnyebb és veszélytelenebb megoperál­ni, mint egy 118 fokos, balra konvex gerincet. Tovább beszélgettünk. Végighallgattam, milyen sok jó tapasztalatot szerzett, és mesélt az el­ért eredményekről is, amiktől egyre lelkesebb lettem. Meg kellett hogy kérdezzem...

- Az állapotomat tekintve, ön szerint meddig juthatok el az őssejt­terápiával?

- A járásig!Olyan könnyedén és magától értetődően vágta rá!Azért azt is hozzátette, hogy rengeteg munkát kell belefektetnem, de

szerinte megéri. Minden szavát elhittem, mert hinni akartam. Elme­sélte, hogy az egész terápia orvosi felügyelet alatt folyik, az elejétől a végéig. Arról is érdeklődtem, hogy mi a különbség a kijevi és a kínai beültetés között. Azt mondta, hogy a kijevihez képest a kínai jóval tu­dományosabb. Míg Kijevben pár nap alatt túl vannak a páciensek az egészen, és küldik is őket haza, addig Kínában közel egy hónapig tart a kezelés, végig orvosi felügyelet alatt. Illetve még az is különbség, hogy ott differenciálják az őssejteket, mielőtt a szervezetbe kerülnek, így nem lehetnek vírusosak vagy tele baktériummal. Viszont a kezelés ára is jóval magasabb. Ötmillió forint.

Rengeteg pénz... De csak az járt a fejemben, hogy talán újra járha­tok! Annyira vágytam rá, hogy úgy döntöttem, bárhogy is lesz, meg kell próbálnom. Ki kell jutnom Kínába.

Újabb levelek százait küldtem el a tévécsatornáknak, de továbbra sem akart senki foglalkozni velem. Még több munkát vállaltam, és igyekeztem naponta bejelentkezni a Mosolyka weboldalon is, hogy minél többen a mosolyom mögé láthassanak.

A tüdőszanatóriumban töltött két hétre sem hagytam otthon a lapto­pomat. Folyamatosan írtam, hogy éppen mi történik a kórházban. Az ehetetlen ételről és kajarendelésekről csakúgy, mint a reggeli csoportos tornáról, ahol Csomós Mari művésznővel találkozhattam. Egy igazi tün­dér az a nő! Sosem felejtem el, ahogy azt mondta:

- Csak úgy sugárzol a boldogságtól és az élni akarástól!Majd megsimogatott, és nyomott egy nagy puszit a homlokomra.Hatalmas bulikat tartottunk a szanatóriumban, ahová nem egyedül

érkeztem, ugyanis Brigi is velem tartott. Ott nem tudták biztosítani az ellátásomat, ezért felajánlotta, hogy elkísér és mindenben segít. Úgy, hogy közben naponta bejárt Törökbálintról Kispestre, hogy tovább ápolja az idős nénit. Visszafelé mindig hozott friss hamburgert nekem az egyik gyorsétteremből. Ő egy igazi kincs...

A betegek az épület mellé jártak ki dohányozni - igen, egy tüdősza­natóriumban -, ahová néha Brigi is velük tartott. Egyik alkalommal egy ragyogó szemű, vékony bácsival érkezett vissza a szobánkba. Minden­képp szerette volna, ha megismerem.

- Ne aggódj, tündérem, hogy csak 57 százalékos a tüdőkapacitásod! Nekem csak 32, és mégis élek!

A hétvégére hazaengedtek. Egy gálaestre voltam hivatalos, ahol össze­találkoztam Delivel, akivel együtt jártunk alsóba, és nagyon jó barátnők voltuk. Közel egy évtizede nem láttuk egymást, úgyhogy nagyon meg­örültünk a találkozásnak. Még akkor este bemutatott egy barátjának, akit ő amolyan mesterének tartott. Rudi valami megmagyarázhatatlan melegséget és reményt sugárzott felém. Nagyon hamar megtaláltuk a közös hullámhosszt. Azt mondta, ha nagyon akarom, sikerülni is fog, ami csak még jobban megerősítette az elszántságomat. Megígértette ve­lem, hogy néhány hónappal később, a születésnapján már meglepem a fejlődésekkel. Megegyeztünk, hogy akárhol is dolgozik akkor éppen,

bemegyek hozzá, és megmutatom, hol tartok. Bízott bennem, így isme­retlenül is, ami rengeteg erőt adott a küzdéshez.

A következő héten visszamentünk Brigivel Törökbálintra, ahonnan végül a kemény munkának köszönhetően 62 százalékos légzésfunkcióval jöttem ki. Szép lassan fejlődtem.

A szétküldött üzeneteimre továbbra sem érkezett pozitív válasz, sőt való­jában semmi. De én csak egyre elszántabb voltam. Tudtam, hogy idővel el fogom érni, hogy érdekelje az embereket a történetem.

Az év utolsó előtti napján vásárolgatni indultunk Kittivel. Ez valójá­ban annyit jelentett, hogy nézelődtünk, de haza nem vittünk semmit, mert nem volt rá keret. De nem bántuk, mert így is boldogok voltunk. Sétálgattunk a körúton, villamosoztunk és nagyokat beszélgettünk. Na­gyokat nevettünk, amikor felidéztük az arcomat, miután meghallottam a hangosbemondóból:

- A járművet mozgásban korlátozott személy használja. Kérjük, bizto­sítsák számára a megfelelő helyet!

Értem én, hogy segíteni szeretnének, de én egyáltalán nem élveztem. Inkább valahogy úgy élem meg, mintha azt mondták volna be: „Figye­lem! Figyelem! Az épp beguruló hölgy orrán egy hatalmas bibircsók található, ha esetleg nem vették volna észre. Ne felejtsék el jól megnézni!”

Mintha csak egy ufó szállna fel... Köszönöm, az ilyen segítségből in­kább nem kérek. Aki szívesen megy arrébb, az e nélkül is megteszi, ha meglát.

Legtöbbször szerencsére nem is érdekelnek az ilyen helyzetek, és in­kább elütöm valami humoros megjegyzéssel: „Jó, jó, köszönöm a tapsot! Kérem, hagyják, nagyon kedvesek, hogy mind engem bámulnak, de hol van a nyomi? Mert én nem látom! Maguk?”

Szilveszter estéjén egy házibuliba mentünk Kittivel. Ott született meg a nagy ötlet, az elhatározás, ami végre elindított valamit...

Elhatároztam ugyanis, hogy egy évvel később már az asztal tetején akarok táncolni, és mindent meg fogok tenni, hogy ez tényleg így legyen. Meg kell próbálnom. Csak ki kellett tűznöm egy célt, gondoltam, amiért érdemes lesz felkelni minden reggel. Ami éltet és erőt ad, amikor nehéz.

Másnap már írtam is ki a Mosolyka weboldalra, hogy erről mások is tudjanak...

Brigivel az év első hetében elmentünk a megszokott helyünkre szolári­umba, ahol már jól ismertek minket. Ideje volt, hogy kapjunk egy kis színt, mert simán elmentünk volna Hófehérkének bármely válogatáson. Tudták, hogy mindig a nyolcas fekvőbe kérek tizenkét percet. Brigi segít levetkőzni, beemel a szoláriumba, majd kiszólunk, hogy indíthatják. Mi­vel nekem nem elég a szokásos pár perc, hogy csak úgy, könnyedén ledo­báljam a ruháim és befeküdjek a szoliba. Azon a szerdán begurultam az üzletbe, majd teljesen komolyan és határozottan, a kis kerekesszékemben ülve azt mondtam:

- Tizenkét perc lesz az állóban - majd szemrebbenés nélkül tovább beszéltem Brigihez.

Hirtelen nem is értettem a srác reakcióját. Kiguvadt szemekkel bámult a pult mögül, és zavartan visszakérdezett:

- Azt mondtad, az állóba szeretnéd?A fejemhez kaptam, hogy mekkora dili vagyok! Mindannyian nevet­

tünk. Szépen begurultam a fülkébe, majd Brigi behúzta az ajtót, és ne- kikezdtünk a készülődésnek, ahogy szoktunk. Vetkőzés közben mesélni kezdtem neki arról, hogy min gondolkoztam pár nappal azelőtt. Tipikus női dolgok jártak a fejem, és ezekből újabb és újabb kérdések születtek.

Vajon hogyan fogok majd járni? Milyen tempóban? Magasabb vagy alacsonyabb leszek Briginél? És a legfontosabb... Formás fenekem lesz?

Azt hiszem, azok is jókat mulattak, akik kintről végighallgatták az eszmefuttatásunkat.

Minden szépen alakult az év elején. A lelkem a helyén volt, és harmóni­ában voltam önmagammal. Nem tudtam, hogyan és miből, de pontosan éreztem, hogy ki fogok jutni Kínába. Hittem, mert hinni akartam, hogy nem fogom elszalasztani a lehetőséget. Minden porcikámmal vágy­tam erre. Ezzel a gondolattal ébredtem és ezzel feküdtem. Rengeteget blogoltam, meséltem a pici előrelépésekről az anyagi helyzetemben, az egyre romló fizikai állapotomról, az örömeimről.

Aztán egyik napról a másikra belecsöppent valaki az életembe, aki megváltoztatott mindent.

Egy hideg este épp az ágyamban ültem a laptopommal az ölemben, jól betakarózva. Az e-mail fiókomban, a levelek között egy nem mindennapi üzenet várt. Azonnal olvasni kezdtem.

Valami megmagyarázhatatlan melegség árasztott el akkor este. Minden levél nagy örömet okozott, és válaszolni is igyekeztem mindenkinek, de ritkán találkoztam a feladójukkal személyesen is. Nem tudtam beengedni minden embert az életembe egy bizonyos határ után. Barbinál viszont nem volt kérdéses, hogy találkozni szeretnék vele. Valami ott zizegett a levegőben...

Nem sokáig húztuk a dolgot, összehoztuk a találkozót. Sosem felejtem el azt a napot. Azt, amikor életem egyik legnagyobb ajándéka besétált az életembe.

Nagyon hideg volt azon a csütörtöki napon. Egy kiló naranccsal az ölemben és Robi társaságában vártam, hogy megérkezzen a busz, amin Barbi ült. Az első ajtónál szállt le. Zöld, térdig érő kabátban, piros keretes

Kedves Fanny!Elolvastam az egész blogodat, és várom nagyon a folytatást. Ez egy olyan mese, amiben a főhős biztos elnyeri a méltó jutalmát, és valóra válnak az álmai. Örülök, hogy az írás mellett döntöttél, szólj, ha bármiben segíthetek! Én újság­íróként dolgozom, most épp egy hónapja állást keresek, de megpróbálom eljuttatni én is a kollégáknak a történetedet.

Fantasztikus embernek tartalak téged és a barátaidat is. Ritka az olyan ember, mint te, aki ennyire nagyon éli az éle­tet, mindig mindenben megtalálja az értékeket, a szépségeket, és folyton mosolyog... Én hiszek benned, és tudom, hogy még 20 év múlva is olvasni fogom a kalandos kis életed tör­ténéseit.

Sokat kaptam tőled még így, ismeretlenül is. Köszönöm. Puszi, Barbi

szemüvegben és hatalmas mosollyal az arcán közeledett felénk. Olyan volt, mintha egy ezeréves barátommal találkoztam volna. Nem volt sem­miféle kínos csend, zavar. Minden annyira könnyeden ment. Mintha a másik felem lett volna mellettem.

Mivel nem volt alacsonypadlós járat, együtt sétáltunk haza, és út­közben még inkább bebizonyosodott, hogy nekünk (újra) találkoznunk kellett. Közös pontok, álmok, érzések. Többször előfordult, hogy nem kellett magyarázkodnom, mert Barbi pontosan értette és érezte a gon­dolataimat. Beszélgettünk a nagy álmomról. A célomról, hogy az asztal tetején táncoljak. Abban a néhány órában, míg Barbival voltam, végig rázott a hideg, mert annyira hasonlóan gondolkodtunk, mondhatni egy volt az utunk.

Miután megtudta, hogy rajongok a stand up comedyért, azonnal meg­ígérte, hogy bemutat egy nagyon jó barátjának, Safinak, aki Magyaror­szágon az egyik szülőatyja a műfajnak. Már ekkor fülig ért a szám, pedig valójában még fogalmam sem volt arról, hamarosan mennyire felforgatja az egész életemet ez a tündér leányzó.

Néhány perccel később az is kiderült, hogy Barbi Juszt Lászlót és a fiát, Balázst is ismeri. Együtt dolgoztak a Tévé ügyvédje című műsorban jó pár évvel azelőtt.

Az este hamar elrepült, de a varázslat a búcsúzással közel sem ért véget.

Másnap megcsörrent a telefonom. Nem hittem a fülemnek. Barbi hí­vott boldogan.

- Fannus! Megcsináljuk! Juszt Laciék elolvasták a blogodat, és rábó­lintottak egy forgatásra, amire annyira vágytál! Én fogom elkészíteni a riportodat!

A hívás után percekig csak ültem hatalmas vigyorral az arcomon. Tényleg azt éreztem, hogy egy mesébe csöppentem. Találkoztam egy Tündérrel, akinek varázspálca van a kezében.

Néhány nappal később megismertem Juszt Balázst. Gyönyörű mosolyú, jóképű pasi, akinek eszméletlen jó a humora. Pillanatok alatt megsze­rettem, nagyokat nevettünk és jókat sztorizgattunk Barbival együtt hár­masban. Átbeszéltünk mindent, és mindannyian nagyon vártuk a közös felvételt. A búcsúzás után fél órával nagy örömmel olvastam Balázs sorait:

Hamarosan elérkezett a várva várt szombat. Úgy terveztük, hogy az egész napot együtt töltjük a kamerák társaságában, majd egy kis pihenő után este szórakozni megyünk, együtt a barátokkal és a stábbal. Ragyogott a nap, és a kedvem is az egekben szárnyalt. Robival együtt kimentünk a megbeszélt időpontban a ház elé, majd indult is a forgatás. Egy picit lámpalázas voltam ugyan, de ez a jó társaságnak és hangulatnak köszön­hetően hamar elillant.

- Akkor most ki játszik engem? Kinek adjam át a kocsimat? Addig én futok egy pár kört, hogy ne fázzak!

Csak úgy repkedtek a poénok.Nem volt tapasztalatom arról, hogyan zajlik egy forgatás, hogy mit és

hogyan kell, de nagyon élveztem a sürgés-forgást a két kamerával körü­löttem. Elmentünk a közeli parkba, majd beültünk a kedvenc helyemre, hogy elkészítsük az első beszélgetős részt. Balázsék pillanatok alatt fel­szerelték a lámpákat és beállították őket. Minden olyan gyorsan történt. Arra eszméltem, hogy már rajtam is van a mikroport, Barbi előttem ül egy széken, és forognak a kamerák.

Akkor találkoztam Barbival életemben harmadszor, de pontosan éreztem, hogy megbízhatok benne. Nem kell magyarázkodnom, hogy még véletlenül sem szeretnék egy szegény, beteg kislányt viszontlátni a tévében.

Kezdtem izgulni, mert mindenki engem figyelt, a kamerák is rám szegeződtek.

Abban a félórában volt életünk első komoly, mély beszélgetése Barbival. A blogról már szinte mindent tudott és értett az életemről, ami megkönnyítette a beszélgetést, de azért voltak olyan dolgok, amivel ő is

Szia Fanny!Eszméletlenül boldog vagyok, hogy megismerhettelek! Ha nem vagyok teljesen antipatikus, baromira jó lenne össze­haverkodni veled, mert egy iszonyúan jó fej embernek tűnsz, és ritkán csalódok az emberismeretemben.

Egy dolgot kérnék csak: majd légyszi-légyszi meghívsz abba a buliba, ahol az asztalon táncolsz?

Balázs

akkor szembesült először. Könnyedén beszéltem, tabuk nélkül. Élveztem a helyzetet, és boldog voltam, nagyon boldog. Erre a pillanatra vártam már mióta. Arra, hogy belekiabálhassam a világba, hogy boldog vagyok. Hogy ne csak írjak róla, de meg is mutassam, hogyan élek, harcolok és tervezek.

Forgattunk még néhány számomra fontos helyzetbe, majd egy kis pihenés után nekivágtunk az éjszakának. BKV-val mentünk, és a stáb­bal közös utazás teli volt meglepetésekkel. Csodákra képes egy kamera! A buszvezető azonnal készségesen a segítségemre sietett, sőt ki is jelen­tette:

- Mi mindig nagyon szívesen segítünk mozgássérült utasainknak bármiben!

Természetesen ezt egyenesen a kamerába nézve osztotta meg a világ­gal. Nehezen bírtam ki nevetés nélkül, főképp, mikor a hangosbemon­dóból meghallottuk:

- Kedves utasaink! Kérem, kapaszkodjanak, nehogy bármi bajuk essen!A végállomás előtt még rákontrázott:- További jó utat és kellemes estét kívánok!Totálisan „életszerű” volt!A körúton választottunk ki egy szórakozóhelyet, ahol természetesen

tovább pörögtek a kamerák. Balázs mindenkit meghívott egy barack- pálinkára. Pár órával később, a sokadik kör után már fergeteges volt a hangulat. Rengeteget táncoltam, pörögtem azon az éjszakán is. Imádtam. Hajnali négy környékén indultunk haza, az utolsók között.

Hazaérve felnevettem, mert csak akkor láttam meg, hogy a cigi, ami a buliban megégetett, patkó formájú nyomot hagyott a kézfejemen. Ez egy jel, gondoltam. Biztosan szerencsém lesz!

Másnap a kevés alvás ellenére fitten és kipihenten ébredtem. Nem­sokára megérkezett Balázs, hogy elvigye a szalagavató DVD-met, mert abból is be akartak vágni a riportba egy kis részletet.

Egy meglepetéskönyvvel jelent meg az ajtóban, amiben idézetek vol­tak. Ő fordította néhány évvel ezelőtt angolról magyarra. Az első oldalra ezt írta:

Fannynak, mézes barack helyett...

A buli után Barbussal minden éjjel legalább egy órát beszéltünk, ha nem többet. Egyre jobban kezdtünk összenőni. Megmagyarázhatatlan volt az egész, de varázslatos. Hirtelen csöppentünk egymás életébe, de egyből szorossá vált a kötelék.

Amikor a vágószobában szerkesztette az anyagomat, közben is fo­lyamatosan telefonáltunk. Átbeszéltük a különböző részeket, hogy mit szeretnék inkább benne látni, hallani. Rengeteget nevettünk. Akkoriban minden tizedik szavam a „konkrétan” volt. Komoly kihívás volt úgy ösz­szevágni a riportot, hogy ne legyen túl sok belőle, de a mondanivalóm mégis értelmes maradjon.

2009. február másodikán, hétfőn reggel megmagyarázhatatlan kellemes érzéssel ébredtem. Kipattantam az ágyból, és készülődni kezdtem az esti élő adásra a Tévé ügyvédje stúdiójában. Nem tudtam, mire készüljek. Barbus csak annyit mondott, hogy ha van kedvem, hívjam el a barátai­mat, és hogy néhány szót beszélgetek majd Juszt Lászlóval.

Dalolászva, énekelve válogattam a ruháimat, majd „fejest ugrottam” a kádba, végül pedig harci díszben vártam a többieket. Közben felhívtam Barbust.

- Annyira jó kedvem van. Valami nagyon jó érzés van bennem az estével kapcsolatban! Nagyon várom! - mondtam neki.

Bohókás hangulatban, nevetgélve érkeztünk meg a barátaimmal az M1 stúdiójába a Kunigunda úthoz, ahol Barbus és Balázs már vártak minket. Nagy örömködés és puszihegyek után leadtuk a kabátokat, és körbevezettek minket. Hihetetlennek tűnt, hogy ott voltam. Azokban a díszletekben és a műsorvezetők között, akiket addig csak a kis fekete dobozban láttam otthon. Bepillantást nyertünk olyan részletekbe is, amit a tévében sosem látni. A nagy sürgés-forgásban egyszer csak ott állt előttem Juszt László, akinek Barbus azonnal be is mutatott. Egy szűk fekete póló és kék farmernadrág volt rajta. Nagyon kedves és közvetlen volt. Az első mondatai között megemlítette, hogy nagyon jó kis anyagot hoztunk össze Barbival, és hogy gratulál. Tátva maradt a szám, mert még mindig nem hittem el, hogy tényleg pontosan oda kerültem, ahová vágytam. Abba a stúdióba, amit néhány hónapja a meleg ágyamban fekve láttam a laptopomon.

Nagyon meglepődtem, milyen kidolgozott felsőteste van Juszt Lász­lónak, a képernyőn ez nem jött át. Csoda, hogy zavaromban meg nem dicsértem. Ahogy azt sem mondtam meg neki, hogy mi volt az a jelző, ami a találkozásunk után az eszembe jutott róla: csupa szív!

Az adásig még volt egy kis idő, amit a sminkszobában töltöttem. Ijesz­tően erős sminket csináltak, de megnyugtattak, hogy a tévén keresztül sokkal enyhébb és mutatósabb lesz. Nem volt más választásom, hittem nekik.

Elkezdődött az élő adás. Beköszönt Juszt László, majd lement a főcím. Ekkor mi még csak kívülről figyeltük az eseményeket. A reklám alatt ültünk be az első sorba a többiekkel. Teljes extázisban voltam. Robi ült közvetlenül mellettem, izgalmamban az ő kezét szorongattam. Aztán a stúdió elsötétült, és elindult a riportom a nagy kivetítőn, meg körben, a kis monitorokon is. Mindenhol magamat láttam. Fülig ért a szám, aztán meg hullani kezdtek a könnyeim. Éppen a rosszcsont kisfiamról meséltem, akit egyszer majd nagyon szeretnék megszülni és az édesanyja lenni. Futni utána, elkapni, hintáztatni. Közel nyolc percig az életem történetét néztem. Leírhatatlan élmény volt.

A riport után János doktorral beszélgetett Juszt László néhány per­cet. Mesélt az őssejtbeültetésről, az eddigi tapasztalatokról, a sikerekről. Megint csak fülig ért a szám. Aztán egy pillanatra csend lett a stúdióban.

Az, ami ott, akkor este történt, a legmerészebb álmaimat is felülmúlta. Még most sem hiszem el, hogy tényleg én éltem át, pedig minden egyes pillanatára pontosan emlékszem. Nem tudtam gondolkodni, csak moso­lyogni. Képzeletben körbe-körbe szaladgáltam és csókolgattam az összes ott levő embert örömömben.

Laci megtörte a csendet:- Miután elkészült ez a riport Fanny életéről, megmutattuk két ember­

nek, akik úgy döntöttek, összerakják a kezeléshez szükséges összeget...Elállt még a lélegzetem is. Egyik pillanatról a másikra az ölembe hul­

lott az a lehetőség, amiért annyit küzdöttem, és amiben igazán hittem! Ott volt az esély a kezemben, hogy javuljon az állapotom. Nem voltak többé anyagi korlátai annak, hogy elinduljak a gyógyulás útján. Renge­teg minden kavargott a fejemben. Küszködtem a könnyeimmel, közben pedig a fellegekben éreztem magam. Hallottam, amit Laci mondott, de

még nem igazán tudtam felfogni. Tényleg olyan volt az egész, ahogy Barbus az első levelében írta... egy olyan mese...

Hihetetlen volt az egész...Akkor még egy hónapja sem ismertem Barbust, de fenekestül felfor­

gatta az életemet, a lehető legjobb értelemben. Hitt bennem, az álma­imban, és segített megvalósítani azokat. Belökte a motort, ami évek óta nem mozdult előre néhány méternél többet.

Miután vége lett az élő adásnak, összeölelkezve, fülig érő szájjal hitet­lenkedtünk mindannyian, hogy ez az egész tényleg megtörtént. Aztán megláttam Barbust és Balázst. Legszívesebben a nyakukba ugrottam vol­na. Ők már több napja tudtak erről a hihetetlen ajándékról.

Bekapcsoltam a telefonomat, hogy felhívhassam aput. Persze ő is nézte az adást, de beszélnem kellett vele, együtt ujjongani. Néhány perc alatt közel ötven üzenetem érkezett. Rengetegen gratuláltak, és biztosítottak róla, mennyire nagyon boldogok, hogy sikerült. Örömmámorban úsz­tam.

A Kunigunda útról ünnepelni indultunk. Balázs berakott az autójába, majd elmentünk a Liszt Ferenc térre koccintani. Sosem fogom elfelejteni azt az estét. A kocsiban teljes hangerővel szólt DJ Bobo Respect yourself című száma, amit mindannyian hangosan énekeltünk. Elszáguldtunk a Westend City Center mellett, aminek az oldala meseszép volt a milliónyi kis világító, villogó fénytől. Imádtam az egészet. Akkor tudtam meg, hogy a bevásárlóközpont tulajdonosa, Demján Sándor volt az egyik, aki felajánlotta a pénzt a kezelésemre.

Egy étterembe mentünk, tudtam, hogy azon az estén ott dolgozik Zoli.Egyszerűen azóta sem tudtam elszakadni tőle. Még mindig remény­

kedtem, hogy rájön: nem tud nélkülem élni, szüksége van rám. A tar­tozásokat, azt, hogy nem tartotta magát a megbeszélt feltételekhez, egyszerűen besöpörtem a szőnyeg alá. Tudta, mivel lehet könnyedén levenni a lábamról. Pedig nem csak nekem okozott sok fájdalmat ez a kapcsolat.

Egyik alkalommal megbeszéltünk egy találkozót. Főzőcskézést tervez­tünk, aztán filmezést nála. Örültem, hogy újra vele lehetek, és bevallom, vártam is valamit az estétől. Még mindig ő jelentette számomra A férfit. Mint egy pincsikutya, úgy rohantam hozzá.

Nem mondtam el senkinek, mert nem akartam hallgatni a megjegyzé­seket. Otthon annyit tudtak, hogy átmentem egy barátnőmhöz, és kilenc felé érkezem.

Az este végül jól sikerült, az idő pedig hamar elszállt. Hazaszóltam, hogy kicsit később érkezem, ne várjanak. Nagyon élveztem Zoli társa­ságát. A lakásában azonban nem volt térerőm, és ráadásul nemsokára le is merült a telefonom. Az utolsó információjuk apuéknak az volt rólam, hogy megyek haza valamikor az éjjel. Végül azonban el sem indultam, ott aludtam nála. Csakhogy erről senkinek nem szóltam. Nem gondol­kodtam, egyszerűen jó volt ott lenni.

Délután ébredtünk fel. Addigra egy picit összeszedte magát a telefo­nom, és amikor olyan helyre mentem, ahol akadt egy kis térerő, a nem fogadott hívásokról értesítő SMS-ek elárasztottak. Majd az aggodalmas üzenetek is megérkeztek. Összesen huszonnégy üzenetem érkezett, és ebből tizenkilenc a nem fogadott hívások miatt. Csak ekkor eszméltem rá, hogy mennyire felelőtlen voltam. Legalább szólhattam volna, hogy egyáltalán ne várjanak.

Gyorsan visszahívtam aput, aki - teljesen jogosan - majd öt percig zúdította rám, hogy ezt mégis hogy képzeltem. Annyira aggódott, hogy nem aludt semmit, Még az éjjel végigment azokon az útvonalakon, ahol közlekedni szoktam, hogy hátha leragadtam valahol. Szegénykém, már mindenféle rémképeket látott, hogy valahol lemerültem, kiestem a szék­ből, bedőltem egy árokba...

Úgy sajnáltam az egészet. Nem ért annyit az az este, hogy ekkora bajt okozzak. Mikor hazaértem, még kaptam egy alapos fejmosást, majd apu szorosan átölelt.

„Nagyon szeretlek!”, mondta.Húsz év alatt egyszer sem okoztam ekkora ijedséget. És akkor meg­

ígértem, hogy ez volt az első és az utolsó alkalom.Az ilyen tapasztalatok ellenére is, egyszerűen meg akartam osztani

Zolival az örömömet. Fontosnak éreztem, hogy elmondjam neki, még akkor is, ha már nem voltunk együtt. Hiszen mégiscsak az ő hatására indultam el ezen az úton.

Ahogy beléptünk az étterembe, szembejött velem. Boldogan újságol­tam neki, hogy sikerült! Megvan a pénz! Mehetek Kínába!

Azonnal pezsgőt bontottunk, a társaság pedig egyre csak nőtt és nőtt. Kineveztük február másodikát a második szülinapomnak. Akkor este rengeteg mindenre koccintottunk. A zongorán pedig hamarosan fel­csendült egy dal, ami egy San Franciscóban hagyott szívről szólt... Zoli dúdolta a fülembe, miközben megint csak a fellegekben éreztem magam.

Hajnali kettőkor értünk haza, ahol tovább folytatódott az ünneplés. Egymás után háromszor megnéztük az adást az interneten. Egy pilla­natra beléptem a postafiókomba, ahol rengeteg kedves üzenet várt rám. Kezdtem tényleg elhinni, hogy sikerült. Elindulhatok megvalósítani az álmomat.

Öt

Másnap korán reggel már egy újságíróval ültem egy közeli kávézóban. Nem voltam túl kipihent, és nem múlt el az előző este hatása sem, de a férfi az interjú végén pillanatok alatt elérte, hogy magamhoz térjek:

- Mikor csinálhatunk anyukádról meg rólad egy közös fotót?Hirtelen nem hittem a fülemnek.Nem bántott meg, de teljesen értetlenül ültem ott. Végigfutott az agya­

mon a gondolat, hogy vajon hogyan akar cikket írni az életemről, ha ennyire nem figyelt? Gyorsan rövidre zártam a kérdést: kijelentettem, hogy a fotó több ok miatt sem tud megszületni, viszont szeretném a meg­jelenés előtt ellenőrizni, amit írt. És már gurultam is tovább dolgozni.

Útközben elmeséltem Barbinak az esetet. A lelkemre kötötte, hogy amint internetközelbe kerülök, írjak egy pár soros e-mailt is az újságíró­nak, hogy mindenképpen várom az anyagot, és az engedélyem nélkül nem jelenhet meg. Ezzel bebiztosítom magamat, nehogy butaságokat hozzon le.

Ez volt az első aranyszabály, amit megtanított nekem: hogy mindig legyen írásos nyoma mindennek, mert a szó elszáll, az írás viszont meg­marad.

Mikor megérkeztem a munkahelyemre, a biztonsági őr már jött is, hogy beengedjen az ajtónál. Volt belépőkártyám, de nem értem fel az érzékelőt, és az ajtót sem tudtam kinyitni azzal a kis erőmmel. De ezt már mindenki tudta, és figyeltek rám, ami nagyon jól esett.

Az irodában a munkatársaim pezsgővel vártak. Előző este mind szoro­san a képernyőkre tapadtak, így már nem is kellett elújságolni a fantasz­tikus híreket. Pontosan tudták, és együtt örültek velem. Ők is rengeteget tettek értem és hogy összejöjjön az őssejtkezelés, így közös sikerként éltük meg az egészet. Jelképesen koccintottunk a gyerekpezsgővel.

Nehezen tudtam a munkámra figyelni aznap. Teljesen máshol járt az eszem, gondolatban már Pekingben voltam, túl a kezeléseken...

A tévés szereplés egyik pillanatról a másikra alaposan felkavarta az éle­temet. Nem is gondoltam, hogy ennyi mindent köszönhetek majd neki.

Folyamatosan csörgött a telefonom és érkeztek az e-mailek.Megkeresett egy pécsi rádió műsorvezetője is, és felkértek közreműkö­

dőnek a Friss Juice című szórakoztató-interaktív műsorban, heti egyszeri beszélgetésre. Nagyon tetszett az ötlet. Örömmel bólintottam rá, miután Barbival is átbeszéltük a lehetőséget. Addigra a szárnyai alá vett, amire nagy szükségem is volt, mert nem akartam elveszni. Megtanított rá, hogy ne mondjak azonnal mindenre igent, csak ha biztos vagyok benne, hogy szeretném. Hogy nyugodtan gondoljam át a dolgokat és mérlegeljek. Ez volt a második szabály, amit belevésett a fejembe. Másnap már meg is csináltuk az első élő bejelentkezést a műsorba, amit nagyon élveztem. Épp a piacon voltam, le-föl gurulgattam a sorok között, miközben meséltem. Közben ismeretlen emberek mosolyogtak rám, és mindenki gratulált. Szokatlan volt, de nagyon jólesett, hogy ennyien megismernek.

Egyik reggel bevásárolni mentem. Hamar leragadtam a sajtos kifliknél, válogattam, keresgéltem. Közben egy idős házaspár odalépett hozzám.

- Segíthetünk? - kérdezték.Megköszöntem és elfogadtam a felajánlást. Miközben együtt kutattunk

a legsajtosabb kifli után, szóba elegyedtünk. Kedvesen érdeklődtek, hogy vagyok, és hogy mikor indulok Kínába.

- Láttuk magácskát a Juszt műsorában. Mindketten nagyon druk­kolunk!

Annyira édesek voltak, nagyon jól esett!De az egyik kolléganőm lepett meg a legjobban. Eldöntötte, hogy a

lapockájára tetováltatja a nevem kezdőbetűit. Először csak mosolyog­tam, csak később kezdtem felfogni, hogy komolyan gondolja. Hogy azt szeretné, ha örökre ott lenne neki, ahogy ő fogalmazott, „tolóerőnek”. Nagyon megtisztelő volt. Hamar meg is csináltatta.

Február közepén egy igazán hideg napon úgy tíz óra környékén sikerült kikászálódnom a jó meleg, puha ágyamból. Mozgalmas nap elé néztem,

fontos dologra készültem. Egy kicsit még lubickoltam a kád forró víz­ben, de aztán lassan indulni kellett. Minden pillanatát kiélveztem, míg melegben vagyok, mert tudtam, hogy percek alatt át fogok fagyni, ha kimegyek az utcára. A rossz vérkeringésem miatt nem viseltem túl jól a nagy hideget. De hajtott a lelkesedés, úgyhogy nekikészültem és gye­rünk! Több réteg ruhát adott rám apu, ami szükséges volt ugyan, de elég kellemetlen, mert így még kevésbé tudtam mozogni. Ezért is imádom a nyarat, olyankor nem lesz belőlem Michelin baba!

Még a belváros előtt várt rám egy huszonöt perces „séta” a kozmetiku­somhoz. Volt közelebb is, de olyan nem, aki segít átülni a kerekesszékből, majd vissza. Sokáig csak Brigivel tudtam elmenni, ő segített, de elég sok szervezést igényelt összehozni a három embert. A kozmetikus azonban az első találkozás után felajánlotta, hogy nagyon szívesen segít, mehetek nyugodtan egyedül is. Úgyhogy végül hozzá kezdtem el rendszeresen jár­ni az önkéntes kínzásra, amiért mi, nők képesek vagyunk még fizetni is...

Mikor végeztem, felhívtam a BKV ügyfélszolgálatát, ahol hosszú per­cekig a jól megszokott „Kérem, várjon!” szöveget hallgattam. Persze, mindezt az én telefonszámlám terhére. Szerettem volna megtudni, hogy mikor járnak alacsonypadlós járművek azokon a vonalakon, ahol aznap utaznom kell. Feleslegesen nem akartam ott ülni a megállóban, a nagy hidegben. Az első járat időben érkezett, viszont az átszállásnál előrelát­hatólag várt rám másfél óra várakozás egy olyan helyen, ahol nem volt semmilyen zárt, meleg rész, ahová behúzódhattam volna. Beletörődtem, hogy csontig fogok fagyni, de vissza nem fordultam volna. Akkor is megcsinálom!

Szép lassan gurultam a Nagykőrösi út felé, nem siettem sehová, még rengeteg időm volt. Majd nagy meglepetésemre beállt egy akadálymen­tes busz a megállóba. Tőlem ötven méterre. Amennyire a sok ruha és az erőm engedte, integetni kezdtem a sofőrnek, hogy várjon meg. Boldog voltam, hogy időben fogok odaérni a találkozóra. Minden tökéletesen alakult. Nem fagytam át, és máris a buszon ültem, útban a célom felé. Aztán mégiscsak hiba csúszott a tervbe. Pisilnem kellett...

Barbi felhívott útközben - mintha csak megérzett volna valamit -, hogy megkérdezze, merre járok, mit csinálok. Meséltem, hogy épp Ru­dihoz készülök, hogy meglepjem a születésnapján, ahogy megígértem neki néhány hónappal ezelőtt, de aggódom kicsit, hogy fogom kibírni

pisilés nélkül. Megkérdezte, mikorra érek a Nyugatihoz. Annyira édes volt, kérés nélkül átszervezte a programját, hogy tudjon nekem segíte­ni! Szóltam Delinek - akivel közösen terveztük a meglepetést -, hogy módosítsunk a találkozó helyszínén, majd hárman bezárkóztunk a bevá­sárlóközpontban a nyomi mosdóba - értsd a mozgássérült mosdóba -, és elkezdtek kicsomagolni a többrétegnyi ruhámból. Közben percenként kopogtak az ajtón.

Már az utolsó simításoknál tartottunk, mikor hatalmas dörömbölés kezdődött az ajtón. Résnyire kinyitottuk, és megláttuk a biztonsági őrt, aki felfuvalkodva ordított, hogy nem rendeltetésszerűen használjuk a mosdót, és azonnal jöjjünk ki onnan. Engem nem látott, csak a másik két lányt. De szerencsére, miután felvilágosítottuk, gyorsan békén is ha­gyott minket. Nyomtam két nagy puszit Barbus arcára, amiért segített, majd immár újra őszinte mosollyal az arcomon tovább indultunk Delivel a Moszkva tér irányába.

A várbuszok közül egyik sem volt alacsonypadlós, úgyhogy újabb kihívás előtt álltunk. Összetoboroztunk négy erős férfit, akik feltettek a buszra a Jaguárommal - lefelé már csak kettőt találtunk, így nem volt túl egyszerű vagy biztonságos a művelet, de megoldottuk. Az étterem, ahol Rudi főszakácsként dolgozott, néhány méterre volt a megállótól. Beültünk egy asztalhoz, majd kihívattuk, mintha csak átlagos vendé­gek lennénk, akik szeretnének beszélni az illetékessel. Mikor meglátott minket, nagyon megörült, és egyből a nyakunkba ugrott. Pillanatok alatt elénk varázsolt egy háromfogásos menücsodát. Istenien főz, imádtam az étel minden ízét, ami ott volt a tányéromban. A világ legjobb főszakácsa! Desszertnek túrós sütit kaptunk. Annyit ettem, hogy végül már azon viccelődtünk, lábra sem fogok tudni állni...

Sokat beszélgettünk, nevettünk. Rudi a fejébe vette, hogy bemutat a kungfu mesterének, Lacinak. Azonnal fel is hívta, és egyeztetett egy találkozót szerdára.

Az idő gyorsan elrepült, és végül lekéstem az utolsó alacsonypad­lós járatot, akkoriban hat után már nem indítottak ilyet. Bizonyára azt gondolták: a busz pihen a garázsban, a béna is maradjon otthon, vagy ott, ahol éppen van. Egy jóval hosszabb útvonalon tudtam volna csak hazamenni, több átszállással.

Bepipultam.

A francokat fogok ekkorát kerülni, órákat utazni és átfagyni a buszra várva, esetleg még jól meg is betegedni. Eldöntöttem, hogy márpedig rajta leszek valahogy a lépcsős buszon. Megkérdeztem a vezetőt, hogy mennyi idő van még az indulásig, mert olyan magasan volt kifüggesztve a menetrend, hogy nem láttam a kiírást. Mint kiderült, kerek nyolc per­cem volt rá, hogy megoldjam a felszállást. Körbe-körbe jártam a téren, és sikerült is összeszedem két embert, plusz még egy boltost és az egyik kedvenc vezetőmet. Ő volt az, aki azon a nyáron csak úgy engedett fel a buszra, ha előtte kap tőlem egy széles mosolyt.

Ők négyen végül sikeresen felvarázsolták a szűk ajtón a velem együtt százötven kilós elektromos székemet. Úton voltam hazafelé! Már csak negyedóra választott el a jó meleg szobától. Addigra már annyira át­fagytam, hogy kapaszkodni is alig tudtam, de nem panaszkodtam. Fent voltam a buszon, és úgy éreztem, szárnyalok, még ha ott is döcögött alattam a jármű.

Mire leszálltam, szitálni kezdett a hó, én pedig nagyon boldog voltam. Nem fogott ki rajtam a közlekedés! Ekkor egy gondolat, egy kép jelent meg a fejemben, amitől önkéntelenül is elmosolyodtam. Láttam, hogy már nem két kerékcsíkot hagyok magam után a hóban, hanem a magas sarkú cipellő nyomait, amiben végigsétálok az utcán.

Mikor hazaértem, és végre újra érezni kezdtem a végtagjaimat, beültem a gép elé, ahol egy e-mail várt Barbitól. Felnevettem. Egy táskáról küldött egy képet, aminek egy magas sarkú cipő talpa volt az alja. Azt írta, hogy én jutottam az eszébe, amikor meglátta, és most már az enyém. Imádtam ezért. Tuti, hogy belelátott a fejembe...

Gyorsan felhívtam, hogy megköszönjem, és elmondtam neki, hogy nem sokkal korábban milyen kép jelent meg előttem. Aztán Barbi va­lami olyat mondott, amitől teljesen libabőrös lettem, jó értelemben. Azt, hogy szerinte anyum segédkezett a találkozásunkban, bárhol is legyen most, mert tudta, hogy szükségünk van egymásra. És milyen igaza volt.

Nem sokkal később elterveztük Barbival, hogy elmegyünk a Tropica­riumba.

A kirándulás napján azonban valószínűleg bal lábbal vettek ki az ágyból. Nagyon furcsán és leírhatatlanul kezdődött az a kedd. Ürességet éreztem

a mellkasomban. Ebből tudtam, hogy közeledik a „megtelik a bili” napom. Néha egyszerűen elfáradok, lelkileg és fizikálisqn is. Semmi erőm moso­lyogni, elhagy az optimizmusom. A sok pici és a nagyobb problémák, a ki­hívások, a megoldásra váró feladatok elhasználják az energiáimat. Ilyenkor szükségem van egy kis töltődésre, hogy újra és újra szembe tudjak nézni a mindennapokkal és hogy mindezt ráadásul őszintén boldogan tegyem. Az ilyen „bili napokon” összegyűlik bennem minden. De aztán jól kisí­rom magam, eltelik néhány óra, és megint rendben vagyok. Erre azonban szükségem van ahhoz, hogy reggelente mosolyogva ébredjek, ne utáljam a kerekesszéket, türelemmel várjam az alacsonypadlós buszok érkezését, és ne boruljak ki minden egyes hirtelen elém tornyosuló akadálytól.

Akkor reggel természetesen még a busz is pont úgy érkezett a megállóba, hogy fél percen múljon, hogy lekésem. Ha futok, simán elérem, de így per­sze elment az orrom előtt. Nem baj... ez egy ilyen nap. Már vártam, hogy kiboruljak, hogy kijöjjön belőlem minden, és egyik pillanatról a másikra újra könnyűnek lássak mindent. Barbival a József körúton találkoztunk, onnan közösen vágtunk neki az előre megtervezett, akadálymentes útnak. Persze, rendesen körbe kellett utaznunk a fél várost, hogy kihagyjuk a kerekesszékkel (elvileg) használhatatlan járműveket, de akkor már ez nem érdekelt. Együtt minden sokkal szebb és élvezhetőbb volt. Barbi kézen fogott, és mentünk.

A sok szebbnél szebb színes hal hamar feldobott, nagyon élveztem. Főképp, mikor körbeúsztak minket a cápák, a ráják és a mindenféle pici halacskák. Barbi kedvence a csikóhal. Sokat kerestük, de sajnos nem voltak ott a megadott helyen.

Nagyokat beszélgettünk, és még sokáig mászkáltunk a bevásárlóköz­pontban. Betértünk egy boltba, és csodák csodájára épp szembejött ve­lünk egy zöld, csillogó szemű csikóhalat ábrázoló medál. Barbi kedvenc színe a zöld, és imádja, ha valami csillog - igazi kis szarka. Nem volt kér­déses, hogy megkapja a medált tőlem ajándékba. Felrakta a karkötőjére.

- Akárhányszor ránézel, gondolj valami kellemesre és jó dologra! Le­gyen ez a „hálaköved” - mondtam.

Később érkezett egy üzenet tőle:

Kezemen a csikóhalam, jókedvem most határtalan. Mosolyt csal a számra, köszönöm, te drága!

Este eljött értem kocsival Deli és Rudi. Elvittek a kungfu-iskolába, ahol megismertem Lacit, Rudi mesterét. Ahogy megérkeztünk, egyből jöttek a tanítványok, hogy levigyenek a lépcsőkön a pincehelyiségbe. Éreztem, hogy itt nagyon jó helyen vagyok, jó emberekkel körbevéve.

Hosszasan elbeszélgettünk az izomsorvadásról, a múltról és a terveim­ről. Laci teljesen ingyen elvállalta, hogy foglalkozik velem, tanít és edz. Biztos voltam benne, hogy ő ki fogja tudni hozni belőlem a maximumot. Erős, határozott férfi volt, belül azonban egy tündéri ember, ezt hamar megláttam benne. A két óra után, amit ott töltöttünk, újra csordultig tele lettem energiával, erővel.

Ez a nap végül mégsem lett olyan, mint amikor kiborul az a bizonyos bili...

Barbi később egy újabb álmomat is valóra váltotta. Egyszer épp csak megemlítettem neki, hogy mennyire szeretnék magamról egy olyan iga­zán dögös, nőcis képet, és ő már össze is hozta a fotózást egy nagyon ügyes barátnőjével.

Akkor ismertem meg Bolla Eszter fotóst. Akkoriban több testrésze­met nem szerettem, és a kerekesszéket sem akartam, hogy látszódjon a képeken. De éreztem, hogy Eszter érti a dolgát, jó kezekben vagyok, így elengedtem magam.

Az elkészült képeket látva végre sikerült egy picit magamba szeretnem. Vagyis nem is kicsit, nagyon! Igazi önbizalomtuningot kaptam! Egy igazi, hús-vér dögös nő nézett vissza rám a képekről. Most komolyan, szerin­tem mindenkinek szüksége lenne egy ilyen terápiára. Később akárhány­szor úgy éreztem, hogy nem vagyok elégedett magammal, csak elővettem a képeket, és visszatért a magamba vetett hitem!

Miközben az én dolgaim nagyon jól alakultak, és egyre közeledett az utazás időpontja Kínába, otthon sajnos egyre inkább elviselhetetlen lett a helyzet. Nem szerettem már hazajárni, amikor csak tehettem, máshol, másnál aludtam. Nem éreztem jól magam, menekültem onnan. Szörnyű volt reggelente a veszekedésekre, ordibálásokra, csapkodásokra kelni, és arra elaludni. Besokalltam, elfáradtam. Teljesen padlón voltam. Gyakran

zokogva, remegve ébredtem, csakhogy én nem tudtam felállni, felöltözni és elhúzni onnan a csíkot, ahogy bárki más tenné. Végig kellett hallgat­nom, néznem kellett mindazt, ami otthon folyt.

Nem volt egyszerű döntés, de végül összeszedtem a holmim, és apuval együtt átmentünk pár napra a mamámhoz. Mindent ott hagytam. Most a nyugalmam volt a legfontosabb. Az, hogy ne készüljek ki, hogy elég erős legyek az utazáshoz, az őssejtbeültetéshez.

Imádom a mamámat, örömmel fogadott, és ahogy tudott, kényeztetett. Viszont a háza tele volt akadállyal. Lépcsők a bejáratnál, szűk ajtók, kicsi szobák, magas csapok, küszöbök, szűk mosdók...

Bújni kezdtem a lakáshirdetéseket. Elég korlátozottak voltak a lehe­tőségeink, hiszen a bérleti díjnál és a fenntartási költségeknél a mini­málisra kellett törekedni. Ráadásul figyelembe kellett vennem a lakás kiválasztásánál az akadálymentességet és a közlekedést is. Apu nem akarta otthagyni Lőrincet, a belvárosba pedig pláne esze ágában sem volt beköltözni. Rengeteget telefonáltam és érdeklődtem, de persze egyik napról a másikra nem találtam rá a megoldásra. Viszont továbbra sem adtam fel, mivel tudtam, hogy valahol vár ránk egy tökéletes lakás, ami az új otthonunk lehet, a nyugalom szigete.

Három nappal később végül meg is találtam. A földszinti kis lakás nem volt teljesen akadálymentes, de nem számított, mert a nagyon kedvező bérleti díj hosszú távra is pénztárcakímélő megoldást kínált. Megérte a kompromisszum.

Másnap este már ott ültem a majdnem teljesen üres konyhában, és krumplistésztát ettem. Elgondolkodtam, és bevillantak képek a gyerek­koromról. A régi lakásunkról. Különös érzés kerített a hatalmába. Akkor jöttem rá, hogy egy szobát leszámítva pontosan ugyanaz az elrendezése az új otthonunknak, mint a Havanna utcai lakásnak, ahol évekig éltünk anyuval és apuval. Az is eszembe jutott, hogy évekkel azelőtt ott tettem meg az utolsó önálló lépéseimet.

1995-ben történt. Akkoriban sokat betegesedtem, nagyon legyen­gültem. Júniusban már csak segítséggel tudtam menni, szeptemberre pedig már úgy sem. Egyik este ültem a konyhánkban, épp befejeztem a vacsorát. Gondoltam, meglepem édesanyámat: besétálok hozzá a szobába segítség nélkül. Lassan, de biztosan felálltam a székről, majd a falnak támaszkodva elindultam a nagyszoba felé. Bár percekig tartott megtenni

azt a néhány métert, de végül sikerült, teljesen egyedül, és ennél nagyobb örömöt akkor nem is kívánhattam volna. Emlékszem, édesanyám éppen porszívózott. Az utolsó métereknél összerogytam. Alám fordult a bokám, és borzasztóan fájt. Édesanyám a sírásomra rohant ki az előszobába. Örömmel elújságoltam neki, hogy sikerült egyedül kijönnöm, de közben rendületlenül potyogtak a könnyeim. Nem tört el a lábam, csak meg­húzódott, de hetekig nem tudtam ráállni. Aztán annyira legyengültem, hogy később már nem ment egyáltalán a járás. Azok voltak az utolsó önálló lépéseim.

Másnap reggel nagyon nyűgösen keltem. Semmi sem volt jó, min­denhol állt a szennyes, nem találtam tiszta ruhát. Rám tört a tipikus „nincs egy rongyom sem, amit felvehetnék” érzés. Az albérletben nem volt még mosógépünk, apcusnak pedig a sok tennivaló mellett nem ju­tott még arra is energiája, hogy kézzel nekiálljon a gönceimnek. Amit megértettem persze, de a hisztis női agyamnak ez nem segített. Pufogva felöltöztem, és elindultam Kispestről Lőrincre a fodrászhoz.

Délután még mindig ott várt a szennyeshalom. Sürgősen kellett valami megoldás. Új mosógépet vásárolni nem tudtam, azt már nem engedhet­tem meg magamnak. Gondoltam, egy próbát megér, hogy utánakérdez­zek az ismerőseimnél, hátha van elfekvőben valakinél akár egy őskövület, a lényeg, hogy működjön. Kiírtam az egyik közösségi oldal üzenőfalára, hogy mosógépet keresek. Úgy éreztem, ennél többet nem tudok tenni, de máris sokkal jobban éreztem magam, hisz nem vártam arra, hogy valaki kitalálja a gondolataimat, hanem megtettem, ami tőlem telt.

Fél órával később üzenet érkezett egy kedves blogolvasómtól, akit ak­kor még csak virtuálisan ismertem, sosem találkoztunk személyesen. Épp porosodott egy mosógép a garázsban, amit kedvesen fel is ajánlott. Még aznap el is hozta hozzám, amiért hatalmas puszit nyomtam az arcára. Nem is tudta, mennyire boldoggá tett!

Este már ott ültem a konyhában, és gyönyörködtem a masinában, amiről reggel még csak álmodtam.

Néhány nappal később az egyik barátnőmmel elmentünk az Operaházba. Itt ismét felfedeztem egy jó oldalát a kerekesszéknek. Összesen három­száz forintba került a jegyem, ami töredéke a rendes árnak, mégpedig azért, mert nem foglaltam ülőhelyet!

Egy háromfelvonásos balettelőadásra mentünk. Imádtam, ahogy a ze­nén és a táncon keresztül megelevenedett előttem a történet. Varázslatos volt az egész. A szünetben épp az előtérben beszélgettünk, mikor az egyik kedves ott dolgozó úriember nagy mosollyal az arcán odasétált hozzánk.

- Maga az az őssejtes kislány a tévéből? - kérdezte.Lelkesen elmeséltem, hogy épp hol tart az utazás, majd elköszöntünk.

Aztán még visszafordult, és nagy integetések közepette hozzátette:- Nagyon drukkolok ám magácskának... és tudom, hogy sikerülni fog!Hazafelé menet akadt egy kis gondom a busszal. Ahogy kihajtotta a

rámpát a sofőr, láttam, hogy már csak a szentlélek tartja össze. Halkan meg is jegyeztem, és rákérdeztem, hogy biztosan el fog-e bírni. A sofőr gyorsan rávágta, hogy igen. Látszott, hogy siet, engem is türelmetle­nül tessékelt fel a járműre. De sajnos nem lett igaza. A rámpa leszakadt alattam, én pedig vagy negyven centit zuhantam lefelé. Az volt a sze­rencsém, hogy még akkor történt, amikor mind a négy kerék a rámpán volt. Néhány másodperccel később úgy estem volna hátra, mint annak a rendje! Inkább nem írnám le a vezető arckifejezését, de látszott rajta, hogy melegebb éghajlatra kívánt. Én viszont örültem, hogy nem sérültem meg, és már meg is volt a fejemben a B terv. Ha nincs rámpa, megkérek négy jóképű, erős férfit, hogy varázsoljanak fel a buszra. Így is történt. Csak egy dologgal nem számoltam. A busz addig nem tudott elindulni, míg nem érzékeli, hogy a rámpa újra a helyén van.

Hosszú percekig próbálgatta visszailleszteni a sofőr, de nem sikerült. Kénytelen volt feladni. Leszállított mindenkit a buszról, és csapkodva műszaki hibásnak nyilvánította. Az utasok fele láthatóan szívesen meg­fojtott volna egy kanál vízben, amiért „miattam” nem tudtunk tovább menni. De már csak ne kelljen bocsánatot kérnem, amiért én is használni szerettem volna a tömegközlekedést! Végig káromkodtak és pufogtak, amiért várniuk kellett a következő járatra. Csak egy dolog nem jutott az eszükbe. Míg nekik maximum tíz, tizenöt percet kellett ott dekkolniuk a másik jármű érkezéséig, addig ki tudja, hogy értem mikor jön egy újabb alacsonypadlós járat, addig meg fagyoskodhatok a mínuszokban.

Mégsem szidom a világot, mert felesleges...

Bár anyagilag igen kedvező volt az albérlet, nem volt teljesen akadály­mentes. Akárhányszor hazaérkeztem, telefonon felhívtam aput, hogy

jöjjön le értem a Trabanttal. Átültetett, majd a Jaguárt leláncolta a kor­láthoz, és fokonként felhúzott a lépcsőkön. Ha pedig mentem valaho­va, visszafelé játszódott le ugyanez. Csak olyankor mindig bennem volt előtte az izgalom, hogy vajon megvan-e még a székem, vagy ellopták.

Az akkumulátor töltése sem volt a legegyszerűbb mutatvány, a lépcső­házban ugyanis nem volt áramforrás. A konyhaablakunkból lógattunk ki egy hosszabbítót, és a ház előtt töltöttük az elektromos széket, az utcán.

A költözés után úgy másfél héttel nagy meglepetésre értem haza. Ahogy beléptem a lakásba, egyből észrevettem a rengeteg olyan holmit, ami addig nem volt. Fellelkesültem, hogy csak nem elhozta apu a régi lakásban maradt holmijainkat? De ő csak higgadtan mosolygott.

Furcsa módon az ajtómat is zárva találtam. Ekkor már azért tény­leg sejtettem valamit. Mikor megküzdöttem a kilinccsel, kiderült, hogy mégiscsak igazam volt!

Napközben, míg én szorgosan dolgoztam, apcus az összes cuccomat áthozta a lőrinci házból, és berendezte a szobámat. Mindenem ott volt. Már nagyon hiányoztak a saját bútoraim, az ágyam és a különböző ap­róságok. Egyből el is kezdtem kipakolni a dobozokból. Úgy éreztem ma­gam, mintha karácsony lett volna. Ezer éve nem látott emlékek kerültek elő. Magamhoz szorítottam a San Franciscóban kapott zenélős fehér ma­cimat, majd további kincseket szedtem elő. Régi emlékkönyvek, naplók, Barbie-k. De a legjobban mégis egy porcelánfejű babának örültem. Még együtt vettük anyuval Szlovákiában. Rég nem láttam már. Felkerültek újra a polcra a képeim és az apróságok. Annyira jó volt!

Másnap délutános voltam. Nyugodtan aludtam, nem kellett a vekkerre kelnem, és ágyba kaptam a tojásos nokedlit apcustól. Minden szép volt és tökéletes. Majd egy telefonhívás rendesen belerondított a szuperül induló napomba.

János doktor hívott, hogy csődbe ment a cégük, ami azt jelenti, hogy nem tudnak segíteni az utazás megszervezésben és az őssejtbeültetés lebonyolításában. És a kapcsolataival sem mennék semmire, mert eléggé elmérgesedett köztük a viszony. Elmondta, hogy rajta kívül még két sze­mély foglalkozott kiutaztatással, de ellenük meg adócsalás miatt eljárást indítottak. Pár percre teljesen lefagytam. Magamra maradtam, és nem tudtam, merre induljak, melyik kórházba. Kivel kellene beszélnem? Hogy működik ez az egész procedúra?

Másnap még munka közben is maileket küldözgettem, telefonálgattam. Nem vesztegethettem az időm. Tudtam, hogy lennie kell valamilyen megoldásnak.

Épp hazafelé döcögtem a macskaköves járdán, kerülgettem az útfel­bontásokat és a buszmegállóban az embereket, amikor egy váratlan hí­vást kaptam. Nem volt szám kijelezve. Nagyon meglepődtem.

Kínából hívott egy ismeretlen nő, Zsuzsi. Azt mondta, kint dolgozik a pekingi katonai kórházban koordinátorként, és szívesen segít nekem mindenben. Röviden átbeszéltük az első teendőket, és abban marad­tunk, hogy este skype-on még folytatjuk. Addig pedig e-mailben elküldi a fontosabb tudnivalókat.

Mikor letettem a telefont, csak akkor kezdtem magamhoz térni, hogy mi is történt. Ujjongva hívtam Barbit, hogy megvan a megoldás!

Kalandos volt a hazautam. Teljesen el voltam varázsolva. Nem figyel­tem, merre megyek, csak mentem. Egy fiatal vezető volt a buszon, akivel már többször utaztam. Emlékezett, hogy merre szoktam járni és hol szállok át. Mivel átépítések voltak, egy könnyebben járható utat ajánlott. Nem is gondolkodtam, csak hálásan megköszöntem a figyelmességét. Mikor megérkeztünk, még kedvesen elmondta, merre tudok átjutni a másik buszhoz, majd elbúcsúztunk. Amikor körbenéztem, csak akkor

Előlépett az a már-már humoros helyzet, hogy nem a pénz hiánya miatt nem valósulhatott meg a hosszú ideje dédelgetett álmom, hanem mert hirtelen nem volt kinek befizetnem.

Mozgósítottam mindenkit, aki csak eszembe jutott. Sorban vettem fel a kapcsolatot olyanokkal, akik már jártak kint. Egyszerűen nem aka­dályozhatott meg semmi, hogy menjek, hiszen menni akartam. Úgy döntöttem, hogy bárhogy is, de megoldom, meglesz az őssejtbeültetés.

Mi az, ami képessé tesz bennünket, hogy elérjünk egy célt, egy álmot? Csak ez a kis szó: akarom. Nincsenek legyőzhetetlen akadályok, csak emberek, akik nem hisznek az akadályok legyőzésében.

Kurt Dimberger

esett le, hogy már elköltöztünk, és egyáltalán nem vagyok jó helyen. Nagyon nem...

De semmi gond, gondoltam. Elindultam visszafelé. Percekig bóklász­tam a járdán, mert sehol nem találtam elég alacsony padkát, hogy lejus­sak. Hirtelen újra előttem állt a vezető. Elmeséltem, hogy kicsit kínos a helyzet, de kiment a fejemből, hogy már nem arra lakom, ahol azelőtt. Aggódott értem, hiszen már sötétedett. Kértem, hogy ne féltsen, hiszen a világ végéről is hazajutok, de nem engedett el egyedül. Igyekezett segíte­ni, gondolkodott, hogyan juthatnék vissza. Kért, hogy várjak két percet, majd hamarosan vissza is tért, de nem gyalog. A busszal!

Lenyitotta a rámpát, és feltessékelt. Nem hittem a szememnek, a szám pedig fülig ért. Éppen pihenője lett volna, de helyette elvitt engem majd­nem hazáig. Azért ne tessék aggódni, kedves BKV vezetőség, rövid távról volt szó, de a székkel komoly kihívás lett volna az útfelbontások miatt, körbemenni pedig nagyon hosszú. Nagyon hálás voltam, mert ez tényleg hatalmas segítség volt. Mikor újra elbúcsúztunk, még nagy mosollyal az arcán azt mondta:

- Láttalak ám a múltkor, te kis sztár...Mire hazaértem, már megérkezett az üzenet Zsuzsától. Nagyjából

ezeket tudtam meg belőle:A kezelési idő 25 nap, ami négy őssejtinjekciót jelent. Csontvelői,

köldökzsinórvéri, illetve köldökzsinór forrásból. A kezelés előtt még elvé­geznek mindenféle rutinvizsgálatokat Pekingben, hogy kiderüljön, min­den rendben van-e, valamint hogy megállapítsák, a beteg alkalmas-e a beavatkozásra. Labor, EKG és neurológia vizsgálatok várhatók főként. Az eredmények ismeretében kerül aztán felállításra a végleges kezelési terv.

Elsőként lumbálpunkció. Rutineljárás, amelynek során helyi ér­zéstelenítésben az ágyéki csigolyák között egy tűt vezetnek a gerinc liquorterébe, ahol a gerincvelő már véget ér, tehát nem sérülhet. Egy kis mennyiségű agyi-gerincvelői folyadék (liquor) felszívása után ezt össze­keverik az őssejteket tartalmazó oldattal, majd az egészet visszajuttatják a liquortérbe. A folyadékkeringéssel ezután a sejtek lassan (4-6 óra alatt) eljutnak a gerincvelőbe és az agyba. Az eljárás előnye, hogy egyszerű, biztonságos, fájdalommentes, és közvetlenül a központi idegrendszerbe juttatja a sejteket viszonylag nagy koncentrációban.

A második lépés az intravénás injekció.

Ennek során az őssejteket tartalmazó oldatot (fiziológiás sóoldat) a mindennapi orvosi gyakorlatból jól ismert intravénás infúzió formájában juttatják be a keringésbe, amelynek segítségével a sejtek mindenhová eljutnak a szervezetben, a sérült szövetekben pedig feldúsulnak. Ezzel az eljárással kevesebb sejtet lehet a célhelyre juttatni, de a keringéssel (a hajszálereknek köszönhetően) a sérülés minden helyére eljutnak.

Végül jöhet a rehabilitáció.A rehabilitációs program napi három foglalkozást tartalmaz, ami a

fizikoterápiát és a hagyományos kínai gyógyászati eljárásokat ötvözi: az akupunktúrát, a kínai masszázst, a moxát és az akupresszúrát. A foglal­kozások összetételét a terapeuták határozzak meg a beteg egyéni kon­dícióját figyelembe véve. Hétvégen és a transzplantáció napjain nincsen rehabilitációs kezelés.

Másnap elkészítettünk egy „home videót”, hogy kint lássák, mennyire és hogyan tudok mozogni. Emellett kiküldtem az összes orvosi papíromat is szkennelve. Aztán már csak várni kellett a válaszukat, hogy vállalják-e a beavatkozást.

Közben elkezdtem heti kétszer járni Lacihoz, a kungfu-suliba. Először csak felmérte az állapotomat, majd szépen, fokozatosan kemény mun­kába kezdtünk. Megtanított az imaginálásra: elképzelni a mozgásokat az elejétől a végéig. Fejben végiggondoltam, a testemmel pedig eközben „átéltem” a különböző parancsokat. Felálltam, leültem, sétáltam. Így úgy dolgoztattam meg az izmaimat, hogy közben végig egy helyben feküd­tem. Egyszerűnek tűnhet, de ha komolyan csinálja az ember, az sem meglepő, ha másnapra izomláza lesz. Egyik éjjel álmomban futottam. Mikor felébredtem, tényleg éreztem azokat az izmaimat, amelyeket fizi­kálisan is igénybe vettem volna.

Nagyon hasznosak voltak az imaginációs gyakorlatok. Izomlázat éreztem, amit azelőtt soha. Imádtam, hogy fáj mindenem. A munkából hazafelé elkezdtem fejben sétálni. Végig az utcán, de még a buszon is. Első nap nem tudtam teljesen a lakásig elérni, de egyre tovább és tovább jutottam. Nagyon élvezem!

Egyik nap torna után kaptam egy varázslatos masszázst is Gergőtől, akit ott ismertem meg, Lacinál. A hátamon szobrászkodott, gyurmázott, elsőre egy félórát. Egyszerűen csoda volt, amit velem művelt!

Nagyon sokáig gátlásaim voltak a gerincferdülésem, a bordapúp miatt, ami a hátamat „díszíti”. Kevés embernek engedtem meg, hogy hozzáér­jen, igyekeztem takargatni. Sokáig azt hittem, ha leterítem egy sállal a hátam, akkor már senki nem is látja. Persze, ez nem így volt. Nyáron, a kis fölsőknél különösen feszélyezett, de legfőképp a fürdőruhánál. Ke­vés férfi mellett tudtam elengedni magam a púp miatt, de Gergőnél ezzel nem volt semmi gond. A masszázs leírhatatlanul jólesett, de az még nagyobb ajándék volt, hogy a félórás kezelés után szemmel láthatóan kisebb lett a rondaságom! Mikor Gergő a végén felültetett, magasabb lettem pár centivel! Nagyon jól kilazított. Annyira élveztem! Tudtam, hogy a sok ülés miatt hamar visszamegy, és összegörnyedem újra, de nem számított, mert megbeszéltük, hogy heti kétszer, a torna után eljárok majd hozzá is, és így nemcsak egyre erősebb leszek, hanem a tartásom is sokkal jobb lesz.

Nagyon belelkesültem. Legszívesebben a nyakába ugrottam volna - ha tudok. De így csak egy hatalmas puszit nyomtam Gergő arcára. Boldog voltam. Hazafelé az összes kirakat ablakában megnéztem, milyen szépen ülök az eddigiekhez képest. Azzal a néhány centivel Gergő egyszerűen csodát művelt velem. A fellegekben jártam. Amennyire tudtam, még ki is húztam magam és peckesen tartottam magam a székben.

A villamoson furcsa volt, hogy nem a megszokott dolgok vannak szemmagasságban. Imádtam, és alig vártam a következő masszázst.

Mikor aznap este hazaértem, rohantam - úgy is mondhatnám, teljes gázzal nyomtam a kocsimat - a gépemhez, hogy megnézzem, érkezett-e már Zsuzsától válaszüzenet. Izgatott voltam, és nem is kellett csalatkoz­nom: a mail már ott várt a postafiókomban. Gyorsan olvasni kezdtem.

Szeretnélek tájékoztatni a konzultáción elhangzottakról. Dr. An főorvos úr elfogadja a jelentkezésedet az őssejt-transz­plantációs programra. A kezelés célja a tünetek, az életminő­ség javítása. A kezeléssel a romlási folyamat megállítható egy időre, azonban mivel magát az SMA-t nem tudják gyógyíta­ni ezért egy idő után visszaromlik a beteg állapota. A betegek kb. 70 százaléka reagál a kezelésekre, a maradék 30 nem tapasztal lényegi javulást...

A levél elolvasása után csak egy dolog maradt meg bennem: visszaromlik a beteg állapota...

Mindvégig tudtam, hogy ez is csak egy esély, és korántsem biztos a gyógyulás. De most mégis meginogtam, hogy akarom-e ezt az egészet. Rengeteg kérdés merült fel bennem. Mennyire romlik vissza? Draszti­kusan vagy csak a kiindulópontig? Mennyi ideig tarthat a „csoda”? Mire számítsak? Mi a legrosszabb, ami történhet a kezelés után a tapasztalatok szerint? Megéri a romlás ideiglenes megállításáért kifizetni a több millió forintot, vagy inkább használjam fel ezt az összeget arra, hogy itthon minden lehetséges kezelésen, tornán, terápián részt vegyek? Vásároljak belőle segédeszközöket, amivel megkönnyíthetem a hétköznapokat? Emelőket, vitaminokat? Menjek, ne menjek? Mi legyen? Mi a jó döntés?

Leírtam a kérdéseimet és az aggályaimat Zsuzsinak, aki nagyon ked­vesen egyből válaszolt:

A legrosszabb variáció, hogy a beteg nem tapasztal fejlődést, de a jelenleginél semmiképp sem lesz rosszabb az állapota. Sokan aggódnak a tumorképződés veszélye miatt is. Az ős­sejteknek két nagy csoportja létezik: a felnőtt őssejtek (csont­velői, köldökzsinórvéri) és az embrionális őssejtek. A felnőtt őssejtek esetében nem áll fent tumorgenezis veszélye, ezek az őssejtek nagy biztonsággal alkalmazhatók. Eddig egyetlen esetben sem tapasztaltak tumoros elfajulást. A „Gyakran fel­tett kérdések” című dokumentumban, amit elküldtem neked, olvashatsz bővebben erről a kérdésről is, illetve az átvihető fertőző betegségekről és a genetikai kilökődésről is.

A legjobb variáció pedig, hogy a kezelés a beteget az ön­állóbb élet fele segíti, a tünetek feljavításával. Az izomerő növelhető, a koordináció javítható, ezáltal a mozgás fejleszt­hető. Fontos azonban tudni, hogy az SMA összes tünetét nem tudja a kezelés teljesen felszámolni. A cél a tünetek fejlesztése és a romlási folyamat megállítása. Mivel magát a betegséget nem tudják gyógyítani, így egy idő után visszaromlik a be­teg az eredeti állapotra, de nem „drasztikusabbra”, ahogy írtad. Hogy mennyi idő múlva, az a beteg egyéni állapotától,

a betegség lefolyási idejétől függ. Figyelmedbe ajánlom K. Hajni történetet. Ő ataxiában, egy örökletes izomsorvadá­sos betegségben szenved. Eleinte nem is akarták őt elvállalni, mivel kellő tapasztalat hiányában nem tudhatták, hogy a kezelés eredményes lesz-e. A végén mindenki várakozását felülmúlták az eredmények. Kezelés előtt Hajni tolószéket használt, járni erős alátámasztással tudott csak, az egyen­súlya nagyon rossz volt, megállni egyedül pár másodpercre tudott, erősen dülöngélt, a beszéde remegett, nehezen volt érthető. Még a kórházban észrevettük, hogy Hajni újra tudott pohárból inni, a beszéde érthetőbb lett, ment neki a zsinór­járás, a guggolás. Az orvosok mindig a várható minimális eredményt kommunikálják a betegnek. Ők nem ígérhetnek túl. Ezt meg kell értened. Egyébként Hajniék nyáron vissza­jönnek hozzánk.

Kérdésedre válaszolva: igen, ajánljuk a kezelést, mert lassú lefolyású a betegség, fiatal vagy és a gyógytornát, mozgást komolyan veszed. Ezek azok a kritériumok, amikkel érde­mes nekifutni, azonban fontosnak tartjuk, és dr. An kifejezett kérése, hogy reálisan, korrektül tájékoztassuk a betegeket a lehetőségeikről.

A levél végére már tudtam, hogy még véletlenül sem dobom el magamtól a lehetőséget, az esélyt, hogy javuljon az állapotom. Megyek és megva­lósítom az álmom. Lábra állok, mert akarom, méghozzá nagyon. Nincs mese, nincs több kétség, irány Peking!

Nemsokára megérkezett Kínából a meghívó. Április 28-ra tűzték ki az utazás időpontját. Intézhettem a repülőjegyet, a vízumot, a biztosítást. Négy kezelés helyett ötöt ajánlottak.

Már csak tízet kellett aludni. Mind nagyon izgatottak voltunk, szá­moltuk visszafelé a napokat.

Hat

Ha Kínáról van szó, egyből egy tündérmese jut az eszembe. Az, ahogy kijutottam Pekingbe. Az a fantasztikus egy hónap, amit ott töltöttem Brigivel és Barbival. Azok az örökre szóló emlékek, amiket együtt éltünk át. Az őssejtbeültetéssel járó fájdalmak, a nehézségek mind eltörpülnek azok mellett a csodák mellett, amelyekben kint részünk volt.

2009. április 27-én indultunk délután kettőkor a Ferihegyi reptér 2B termi­náljáról. Kilenc és fél óra utazás várt ránk, míg megérkezünk egy teljesen más világba. Hajnalban kellett leszállnunk, plusz hatórányi volt az időeltolódás. Nem tudtuk, mi vár ránk, csak abban voltunk biztosak, hogy jönni akartunk.

Brigi akkor repült életében először, és nagyon szeretett volna az ablaknál ülni. Felszállás közben összekuporodtunk hárman középen, de később a csajok elfoglalták a szabad helyeket, így Brigi végre kilátott, pont úgy, ahogy szerette volna. Én pedig a felszabadult üléseken könnyen elfeküdhettem keresztben. Kényelmes nem volt ugyan, de a hátamnak nagyon jót tett, hogy vízszintben lehetett. A repülőn a mosdó a méretét tekintve leginkább egy kis skatulyára hasonlított. Komoly kihívás volt a bejutás. Alig fértünk el benne ketten Brigivel, aki ölben vitt az ülésektől odáig, Barbi pedig hő­siesen megküzdött az örökké visszacsapódó ajtóval a ki- és bemenetelnél.

Félúton megérdeklődtem Brigitől, hogy tetszik neki a repülés.- Nem jó! Már szeretnék inkább a földön járni - jelentette ki hatá­

rozottan.- Én is... csak nekem mindegy, hogy a földön vagy a gépen!Jót nevettünk...Egy közös ismerősünk néhány nappal korábban előállt egy frappáns

szóviccel, ami aztán az utazásunk jelmondatává vált: JÁRjunk sikerrel!

A reptéren már várt ránk Zsuzsi, aki nélkül eléggé elveszettek lettünk volna. A kerekesszékemet elkeverték, így máris kalanddal kezdő­dött a Kínában töltött idő. A gépen nem igazán tudtunk aludni, de a fáradtságot hamar elfeledtette velünk a kíváncsiság. Taxit fogtunk, felpakoltuk a bőröndjeinket, és már mentünk is a pekingi Katonai Kórházba.

A szobánk még nem állt készen, mire megérkeztünk, így Veráékhoz pakoltunk be, akikkel együtt érkeztünk Magyarországról. Tipikus nőként első utunk azonnal a mosdóba vezetett, ahol egyből egy furcsasággal találkoztunk. Rengeteg gomb sorakozott a vécé körül. Körbeálltunk, és Brigi - a csapat legkíváncsibb tagja - azonnal nyomkodni kezdte őket össze-vissza. Vajon mi mire való? Másodpercekkel később már konkré­tan muzsikált is. Nevetve találgatni kezdtük, vajon milyen haszna lehet eme fantasztikus funkciónak. Aztán a próbálgatásoknak köszönhetően, nincs mit szépíteni, telibe arcba kaptam a fenékmosó vizet, utána pedig beindult a szárító is.

Később Zsuzsi körbevezetett minket a környéken, megmutatta a közeli boltokat, gyorséttermeket, és közben rögtönzött előadást tartott nekünk a kínaiak kultúrájáról és szokásaikról. Majd egy közeli bevásárlóköz­pontban meghívott minket ebédre. Előre felkészített, hogy egy speciális kínai étterembe visz.

Tényleg különleges hely volt. Az asztal közepe kör alakban ki volt vágva, és alulról gázzal melegítettek egy fűszeres lével teli lábost. Mellette külön tányéron nyers zöldségek, száraz tészta, tofu, tojás, rák és majdnem papírvékonyságú csirkemell várakozott. Egy kisebb narancssárga mű­anyag tálkában szezámmagból préselt, korianderes szószt raktak elénk. Kétségekkel tele, de kíváncsian kezdtük belepakolni a forrásban levő lébe a tányérra előkészített dolgokat. Míg főtt az ebédünk, Zsuzsa lelkesen tanítgatott minket a pálcika használatára. Én már San Francisco óta tel­jesen elfelejtettem. Elsőre nem jártunk nagy sikerrel, de megfogadtuk, hogy addig haza nem megyünk, míg meg nem tanulunk azzal enni.

Végül az ebéd nem nyerte el mindannyiunk tetszését, az viszont, hogy az evéshez használt szalvétát egyszerűen ledobhattuk magunk mögé a földre, már sokkal jobban tetszett. Ez ott természetes. Sőt, azt is meg­tudtuk, hogy nem illik zsebkendőbe fújni az orrunkat, vagy ha mégis, tilos zsebre tenni. Ezért is köpködnek teljes nyugalommal az utcán vagy

bárhol máshol az emberek. A csajok csak úgy szökdécseltek jobbra-balra egy-egy ilyen jól irányzott köpés elől.

Ebéd után Zsuzsi elvitt minket a bankba, ahol az eurónkat átváltottuk jüanra. Felhívta a figyelmünket, hogy Kínában nem kell meglepődni, ha az automatából hamis pénzt kapunk. Célszerű még ott helyben, a kame­rák előtt ellenőrizni a bankjegyeket. Kitanított minket, hogyan vegyük észre a hamisított jüant.

A szobánk - amit nevezhetnék akár apartmannak is - közel hatvan négyzetméteres volt, két részre felosztva, plusz a fürdő. Volt két plaz­matévénk, hűtő, íróasztal, kanapé, vízmelegítő automata kütyü és még sorolhatnám. Még köszönő viszonyban sem volt a magyar kórházi kór­termekkel.

Még nem hittük el, hogy valóban ott vagyunk. Utaztunk fél napot, és máris tízezer kilométerre voltunk az otthonunktól. Egyik pillanat­ban még búcsúzkodtunk a családtól a reptéren, a másikban meg már meg is érkeztünk a világ másik végébe, Pekingbe, hárman, egymásra utalva. Huszonöt óra nem alvás után estefelé elérkezettnek ítéltük az időt, hogy koccintsunk egy jó kis hazai pálinkával, amit még a reptéren vettünk felszállás előtt. Majd jó hangulatban, kamerával a kezünkben nekiindultunk, hogy felfedezzük a várost. Hatalmas káosz volt az utcá­kon. A közlekedés teljesen kusza, nem várják meg, hogy a lámpa zöldre váltson. Nekik a piros nem tilos. Egyszerűen összecsoportosulnak, és együttes erővel átmennek az úttesten. Az autók folyamatosan dudálnak. Rengetegen közlekednek biciklivel és riksával. Az európai embert nagyon megnézik, ami már az első pillanatban feltűnt. Zavartalanul belebámul­tak az arcunkba akár percekig. Zsuzsa hamar megmagyarázta, ahogy azt is, hogy a fiatal lányok miért közlekednek a táskájukkal az arcuk előtt. A fehér bőr az előkelőség jele náluk, ellentétben a földeken dolgozó munkások lebarnult bőrével.

Éjszaka is nagy élet volt Pekingben, csak úgy zsizsegett a város. Ren­geteg árus lepte el a sétálóutcákat. A földre leterített pokrócokon bármit meg lehetett találni, amit csak szerettünk volna. Egy doboznyi sárga kiskacsánál és ékszerteknősnél hosszasan elidőztünk. Nagyon édesek voltak, csak azt nem értettük, miért viszik őket nejlonzacskóban... Vajon belőlük lesznek idővel a pekingi kacsák?! Később megtudtuk, hogy házi­állatnak viszik haza őket, és az sem meglepő, ha pórázon sétáltatják őket.

Később egy narancssárga fülű kutyával találtuk szembe magunkat. Természetesen azonnal le is fotózkodtunk vele. De amin a legjobban elkerekedett a szemünk, az egy kis gömb alakú kulcstartó volt, amiben egy élő aranyhal úszkált (szegény)!

Ekkor már kopogott a szemünk az éhségtől, de nem bíztunk a helyi ételekben, ezért inkább biztosra mentünk, és egy gyorsétteremben va­csoráztunk. Nevetésben megint csak nem volt hiány. Felrázva kaptuk meg a literes kólát, amit viszont már csak akkor fedeztünk fel, mikor Barbi a kupak lecsavarásánál arcon spriccelt vele, miközben én komó­tosan, mit sem sejtve ettem a csirkefalatokat. Akkor azért megfordult a fejemben, hogy te jó ég, kiket is hoztam én magammal: az egyik csajszi a fenékmosóval, a másik meg kólával locsolt képen, ráadásul mindezt néhány óra leforgása alatt... Vajon mi vár még rám velük az elkövetkező egy hónapban?!

Harminc óra ébrenlét után, az élményektől teljes eksztázisban végre vízszintbe kerültünk. Én feküdtem az ágyban az egyik szobában, míg a lányok a másikban osztoztak meg az ötszemélyes kanapén. Barbi a pár­nákból készített magának fekvőhelyet a földön, míg Brigi fent ágyazott meg magának. Abban maradtak, hogy majd cserélgetnek.

Éjszaka kopogásra ébredtünk. Mire felfogtuk, hogy egyáltalán hol vagyunk, és mi ez a hang, már vagy negyedszerre próbáltak bejutni a nővérek a zárt ajtónkon. Mivel az angol nyelvtudásuk hiányát még némi bátortalanság is fűszerezte, elég nehezen értettük meg egymást. Most egy cetlivel a kezükben állítottak be hozzánk az éjszaka közepén. Mivel Barbi sehogy sem értette, mit szeretnének, felkeltette Brigit, aki nagy nehezen kikászálódott az ágyból, és kivette a kezükből a papírt. Majd azzal a lendülettel vissza is fordult, hogy őt most hagyják békén az ilyenekkel, hisz még azt sem tudja, hol áll a feje. Szegény Barbi két óra alvás után magára maradt, szemben a két kínaival. Nem volt egyszerű dolga. De hosszas mutogatások közepette végül csak összerakta, hogy reggel vért szeretnének venni tőlem, készüljek.

Tartottam a vérvételtől a legutóbbi rosszullét miatt. Brigi a lelkemre kötötte, hogy sok vizet igyak, mert akkor jóval könnyebb lesz reggel a nővéreknek megtalálni a vénám. Így is történt. Feleslegesen aggódtam. Olyan óvatosan csinálták, hogy meg sem éreztem. Később akupunktúra következett, amitől viszont egyáltalán nem tartottam az itthoni emlékek

után, ellenben ez nagyon fájt. Feszültek az izmaim, remegtek bennem a tűk. Hatalmas krokodilkönnyeket hullajtottam, teljesen átáztattam velük az ágyat. Olyan pontokon szúrtak meg, ahol egyáltalán nem volt kelle­mes, sőt! A tűk háromnegyede eltűnt a combomban! Már a látványtól is rosszul lettem. Legalább huszonöt darab állt ki belőlem. Mikor bere­megtek, úgy éreztem, mintha áramot vezetnének beléjük, ami szépen végigfut az egész testemen. Édesek voltak a csajok, ahogy törölgették a könnyeimet. Én mozdulni sem mertem. Később az ágyam szélére ültek, hogy tartsák bennem a lelket, így viszont már az ágy is mozgott a tűkkel együtt bennem... Nem volt kellemes.

Az utána következő masszázs sem volt igazán relax élmény. Inkább a kínzás kategóriájába sorolnám. Úgy éreztem, mintha a belső szerveimet lapozgatnák jobbra-balra. Tényleg kellemetlen volt, és nagyon elfáradtam az egyórás kezelés végére. De úgy álltam ehhez is, hogy használ, ezért hősiesen, torzuló arccal igyekeztem kiélvezni, olykor apró felszisszené- sekkel kísérve. A csajok még így is irigykedtek, mert a masszázst egy igen jóképű, izmos, fiatal sráctól kaptam.

Másnap reggel hétkor keltünk, hogy legyen időnk lefürdeni a hasi ultrahang előtt. Míg a csajok nem itták meg a reggeli kávéjukat, nem volt tanácsos hozzájuk szólni, de aztán szépen lassan kezdtek felpörögni. Barbi egy széket rakott a tusolóba, Brigi pedig ráemelt. Így tudtuk meg­oldani a tisztálkodást kád nélkül. A lámpák a plafonon hőt is sugároztak, így a megfázás veszélye teljesen kizárt volt. Aztán felöltöztettek, és útra készen vártuk Zsuzsit.

A váróterem leginkább egy nagy bálteremre hasonlított, ahonnan ter­mészetesen szintén nem hiányozhatott a plazmatévé. Gyönyörűen kikö­vezett helyiség volt, hatalmas, kényelmes kanapékkal és üvegasztalokkal berendezve. A függönyök a nagy ablakok előtt tökéletes harmóniában voltak a berendezés színével. Egy kijelzőre írták ki a soron következő páciens nevét.

Az ultrahangon mindent rendben találtak, ezért tíz órára ütemezték be az első beültetést.

Nem tudtam elengedni magam, feszült voltam. Még csak elméletben tudtam, mi vár rám. Izgultam, de közben már nagyon szerettem volna túl lenni rajta. Tudni, hogy már bennem vannak az őssejtek. Úgy tud­tam, hogy az addigi tapasztalatok szerint - két év alatt - összesen két

embernek volt annyira fájdalmas a kezelés, mintha áramütés érte volna. Nagyon reméltem, hogy nem én leszek a harmadik. A legtöbb ember szerint nem fáj, csak kicsit kellemetlen...

A szobánkban várakoztunk, és minden egyes kopogásnál egyre feljebb ment a pulzusom. A beavatkozás előtt alaposan kitakarítottak, és egy fertőtlenítő lámpát is elhelyeztek néhány percre az ágyam mellett. Ekkor már nem volt szabad bemászkálni. Nem sokkal később egy maszkos, fiatal nővérke érkezett, és rám kötötte az infúziós sóoldatot. Amíg az csöpögött belém, egyre inkább fokozódott az aggodalmam. Nincs okom tagadni, féltem az ismeretlentől, a tűktől és az esetleges fájdalomtól.

Hirtelen három maszkos kínai doktor jött be a szobámba. Hangosan mondták a magukét, közben Zsuzsa az ajtóból felolvasta a különböző tudnivalókat és az esetleges kockázatokat, amit a beavatkozás előtt még írásban el kellett hogy fogadjak. Többek között azt is leírták, hogy a beavatkozás bénulást is eredményezhet, és a fertőzés lehetősége is fenn­állhat. A lányok addigra már eltűntek, ki kellett menniük a folyosóra, ahogy a felolvasás után Zsuzsának is távoznia kellett a helyiségből.

Az orvosok egy határozott mozdulattal magzatpózba fordítottak és lefogtak. Egy ismerős szempárt sem láttam, idegen volt minden és min­denki. Egyedül maradtam a hangos dokikkal és a félelmemmel.

Igyekeztem egy pontra koncentrálni. A kerekesszék karfáját szemel­tem ki, és amennyire bírtam, egyenletesen vettem a levegőt, hogy meg­nyugtassam magam. Éreztem, ahogy jóddal lefertőtlenítették a bőröm, majd egy középen kivágott papírt tettek a hátamra. Pár percig tapogattak, nyomkodtak, vizsgálgattak, majd belém szúrtak egy tűt. Megkaptam az érzéstelenítőt. Ekkor egy dió nagyságú helyen feszítő fájdalmat éreztem a gerincem alsó részénél. Nagyon nem volt jó, de utólag visszatekintve jóval kevésbé tűnik rettenetesnek, mint akkor ott. A félelem és az ijedség rátett az egészre egy jó nagy lapáttal. Az érzéstelenítés nem sikerült úgy, ahogy akarták, ezért újra próbálkoztak. Ismét elég kellemetlen volt, de még közel sem voltunk a végéhez. Nyomkodtak, toszogattak és már jóval hangosabban beszéltek, mint az elején. Érezhetően egyre ingerültebbé váltak. Egy árva kukkot sem értettem abból, ami körülöttem történik. Azt is mondhatnám, totál kínai volt az egész... Elkezdtem könnyezni, majd az újabb és újabb tűszúrásoktól és a fájdalmaktól hamarosan már zokogtam. Nem bírtam tovább.

Egy újabb határozott mozdulattal megfordítottak. Tudtam, hogy va­lami nagyon nincs rendben. Ijesztő volt. A hátam mögött matattak és közben nagy tűkkel vacakoltak. Újra megpróbálkoztak, de sokadszorra is sikertelenül. A doktor már kifejezetten ingerült volt. Levágta a kis asztalra a gumikesztyűjét. Átvette a helyét egy doktornő, aki még erő­teljesebben nyomkodta a hátam a gerincem körül. Már teljes pánikban voltam. Átitattam a párnát a könnyeimmel. Ott feküdtem teljes bizony­talanságban. Nem értettem, hogy mi volt a baj. Azt vártam, hogy végre döfjék már belém, és legyek túl rajta. Ehelyett hosszas tanakodás után összeszedték a cuccaikat, és kimentek a szobából.

Néhány másodpercig egyedül maradtam a milliónyi kérdéssel a fejem­ben. Addigra már tökéletesen asszimilálódtam a kínaiakhoz: a szemem annyira dagadt volt a sok sírástól, hogy csak egy vékony csíkon láttam ki. Mikor ránéztem a jobb kézfejemre, még jobban megijedtem, mert az infúziós kis műanyag csőbe elkezdett visszafelé folyni a vérem. Nem értettem, miért. Mire a lányok visszaértek, én csendben összekuporodva, kifáradva feküdtem az ágyban. Barbi nyomott egy nagy puszit az arcom­ra, Brigi pedig a kezemet simogatta.

Nagy szükségem volt rájuk, és mindennél jobban örültem annak, hogy újra mellettem vannak. Nem kaptam meg az első őssejtadagomat, amitől nagyon csalódott voltam. Iszonyúan zavart, hogy azt sem tudtam, mi volt a baj. Miért nem ment? Később elmondták, hogy a gerincdeformitásom miatt nem találták meg a bevezetéshez szükséges pontot.

Szépen lassan kezdtem megnyugodni. Kiderült az is, hogy nem gond, hogy visszafelé kezdett el folyni az infúziós csőben a vérem, egyszerűen csak lecsöpögött az oldat, és a vákuumnak ez volt a hatása. Csak annyit jelentett, hogy ideje kivenni a tűt a kézfejemből. Zsuzsi is újra bejött hozzám, és elmagyarázta, hogy semmi ok az aggodalomra. Meg fogják csinálni, csak legközelebb CT vezérléssel próbálják majd, úgy pontosan látják, hol és hogyan tudják könnyen bevezetni a tűt.

Eközben én még mindig összekuporodva feküdtem. Zsuzsi az egyik uj­jával finoman simogatni kezdte a kezemet, amitől végre teljesen megnyu­godtam. Kezdtem összeszedni magam. Mind arra jutottunk, hogy nincs veszve semmi. Már repkedtek is a poénok, és a sírás nevetésbe fulladt.

Amolyan igazi női vigasztalódásként Zsuzsi felajánlotta, hogy elvisz minket vásárolni egy nagy és híres helyi piacra, ahol az égvilágon minden

megtalálható, ami szem-szájnak ingere. Vera a kórházban maradt az apu­kájával. Neki a második szúrás után sikerült a beültetés. Ebből is kiderült, hogy csak azért, mert nálam nem ment, még nem egy borzasztóan nehéz dolog ez. A hős Vera például nevetve fogadta a kis sejteket!

A lányok átöltöztek, és én is rendbe szedtem magam, majd négyen csa­jok nekiindultunk a piacozásnak. Ott a hazai árakhoz képest rettentően olcsó a taxizás, így inkább mellőztük a tömegközlekedést. Viszont nagyon félnek a vezetők az európai kerekesszékesektől, ezért, míg Zsuzsi le nem intett egy kocsit, Brigiéknek el kellett bújniuk velem egy bokor mögé, hogy még véletlenül se lássanak, mert akkor biztosan nem áll meg senki.

Közel háromnegyed órát utaztunk, és annyit fizettünk, mint itthon öt percért. Az autóban még Zsuzsa kitanított minket, hogy minek mennyi a reális ára, nehogy átverjenek. Hamar megtanultuk az alkudozás sza­bályait és rejtélyeit.

A piac egy háromemeletes, liftes épületben volt, és egyik emeletről sem hiányozhatott a plazmatévé. A földszinten volt a cipők, táskák, kiegészí­tők birodalma, az elsőn a ruháké, legfelül pedig a technikai eszközök és minden más kapott helyett. Az árusok, ahogy meglátják, hogy európai vagy, egyből rád tapadnak, és megpróbálják elhitetni a hamisítványok sokaságáról, hogy valódiak. Egy ideig nem volt zavaró, de mikor már századszorra ismételtük el, hogy csak nézelődünk, már felment bennünk a pumpa. Ahogy ránéztünk valamire, azonnal ott voltak, és csak nagyon nehezen tudtunk megszabadulni tőlük.

Brigivel a végére nagyon belejöttünk az alkudozásba. Először alacsony árat mondtunk, majd mikor elértük azt a szintet, ami már nekünk is megfelelt, megvettük a kívánt holmit. Végül Fillérekért jutottunk min­denhez.

Lett három szabadnapunk, mivel ott is állami ünnep a május elseje, és abban az évben péntekre esett.

Reggel későn keltünk, nehezen ment az átállás. Lefürödtünk, összeké­szülődtünk és elindultunk bevásárolni. Ideje volt, mert a hűtőnk szinte semmi ehetőt nem tartalmazott. Egy közeli nagyáruházba mentünk. A bolt előtt kirakodóvásárt tartottak, nyüzsgő tömeg volt, rengeteg to­lakodó ember és nagy hangzavar. Bent nem sok mindenről tudtuk eldön­teni a polcokon, hogy vajon eszik-e vagy isszák, annyi idegen dologgal

találkoztunk. A tojásoknál teljesen ledöbbentünk, hogy milyen színes a választék, és ez szó szerint értendő. Volt ott többek között barna, zöld, sárga és fehér héjú tojás, egészen apró, közepes, normál és hatalmas mé­retű, lúd, liba, vadkacsa, fürj és még dobozolt főtt tojás is. Brigi tartott nekünk egy rögtönzött gasztronómiai bemutatót, majd továbbmentünk a zöldség-gyümölcs részlegre.

Ott sem voltunk egészen tisztában azzal, hogy mi micsoda. A banán náluk nagyon kicsi, a szőlő nagyon édes. Rengeteg színes, érdekes for­májú áruval találkoztunk. A csajok nagyon vállalkozó szelleműek voltak, és több bizarr kinézetű dolgot is a kosarunkba pakoltak. A sárkánygyü­mölcsre viszont mindannyian rácuppantunk.

Tejtermékeket nem igazán találtunk, se kenyeret. Inkább csak egy kalácshoz hasonló, édes tésztájú süteményt. Alaposan feltankoltunk kesudióval, mandulával és gumicukorral, valamint mindenféle ízesítésű és kiszerelésű instant levesekkel, tésztákkal. És természetesen az ébredéshez elmaradhatatlan kávé is kilószámra került a cuccok közé. Az üdítők közül Barbinak és Briginek a zöldteák jöttek be, míg nálam az édes gránátalma meg a rostos grapefruit- és narancslevek nyertek. A sima palackozott víz­nek volt valami kellemetlen mellékíze, így abból nem sokat vásároltunk. Zsuzsi felhívta rá a figyelmünket, hogy mindig legyen nálunk folyadék, és gyakran igyunk is, a nagy szmog és a száraz levegő miatt.

Május elseje volt, de mégis minden bolt nyitva tartott. Nem láttunk nagyobb felvonulásokat és más ünnepségre utaló jeleket sem, de en­nek az is lehetett az oka, hogy mi a város külső részén voltunk. Viszont izomlázam lett! Már éjjel mondtam a csajoknak, hogy úgy érzem, az akupunktúrától egyfolytában mozog a lábam, remeg az izmom, és nem tudom leállítani. Imádtam ezt az érzést, még ha kicsit kellemetlen is volt.

Az előttünk álló szabadnapokat kihasználva úgy gondoltuk, egy kicsit elengedjük magunkat. Elfelejtjük a fájdalmakat, a sikertelen beültetést, és egy cseppet sem szomorkodunk. Buliként fogjuk fel, és igenis kiélvez­zük az ittlétet. Ideje volt, hogy megint koccintsunk. Jókat beszélgettünk, nagyokat nevettünk. Ittunk a jövőre, a tervekre. Erre a könyvre, amit a kezedben tartasz. A leendő gyermekeinkre és az álmainkra. Arra, hogy a következő beültetés sikeres legyen, az őssejtek pedig segítsenek.

Időközben Barbi egy rejtett képessége is a felszínre tört. Kiderült, hogy tud hasbeszélni, amitől Brigi szó szerint fetrengett a kórházi szobánk

padlóján. Próbálta megtanulni ő is, amitől majd kiestem a kerekesszék­ből, annyira nevettem.

Barbi később megosztotta velünk, hogy a neve visszafelé „Arabrab Csávok”. Ez az információ újra olyan magasságokba emelte a beszélgetést, hogy már levegőt sem kaptunk a röhögéstől.

Már javában elmúlt éjfél, mikor kilógtunk a kórházból. Az utcákon még nagyban folyt az élet. A sikátorokban kártyáztak, nyüzsögtek, et­tek és ittak az emberek. Hangosan szólt a zene. A kocsisok dudáltak, a riksások kerülgették az autósokat. Nagyon hangulatos volt. A fákhoz végig biciklik voltak támasztva. Hatalmas arrafelé a szegénység, de mégis boldogok az emberek, és kitartóan küzdenek a megélhetésért. Megdol­goznak minden falatért.

Időközben mi is megéheztünk. Barbi jó újságíróhoz, riporterhez híven végig tudósított a kamerának, hogy hol is vagyunk éppen és mi történik. Egyszerűen még mindig nem tudtuk feldolgozni, hogy tényleg eljutot­tunk Ázsiába. Hatalmas élmény volt.

Mikor a lányok nagyon belemerültek egy témába, én egy kicsit ket­tesben maradtam a kamerával.

- Az az igazság, és ezt most remélem, senki nem hallja - tettem hozzá halkan -, hogy félek. Attól, hogy hiú ábránd csak, hogy valaha fogok tudni táncolni vagy járni... De arra is rájöttem, hogy jó küzdeni érte, még ha nem is sikerül. De talán sikerülni fog... Néha kicsit fáj, néha sírok, kudarcokat élek át, de akkor is csak megyek tovább. Itt vannak velem a barátaim, otthon pedig a többiek várnak. Apukám... Anyukám! Mert velem vagy ám most is, nem otthon vársz, te mindig itt vagy velem, anyu, mellettem! Amilyen nehezen megyünk most fel ezen a lejtőn, mert nekifutásból tesszük ám - Brigi tolt épp felfelé -, ezzel az erővel fogok én is menni, küzdeni az élet akadályai ellen! És ahogy a túloldalon ha­marosan könnyen legurulunk, úgy fogok én is szárnyalni a nehézségeket legyőzve... Igazából csak azt szeretném mondani mindenkinek, hogy bárhova és bármeddig is jutok el, köszönöm, hogy velem voltatok, hogy velem vagytok és lesztek is. Egyet mindenképpen fontos tudnotok. Iga­zán boldog voltam, az vagyok és az is leszek! Elmondhatom, hogy olyan dolgokat éltem át, amikre vágytam. Rengeteg mindent valósítottam meg az álmaimból. Ha csak ennyi jutott nekem az életből, már akkor is fülig ér a szám!

Brigi fizetésnél észrevette, hogy nincs meg a pénztárcája. Benne volt az összes pénze... Szerencsére pont aznap vette ki belőle a magyar személyi­jét, mert felesleges lett volna magával cipelnie, úgyis csak az útlevélre volt szükségünk. Valahogy egyikünk sem kapott szívrohamot, pedig Brigi biztos volt benne, hogy indulás előtt zsebre tette. Tudtuk, hogy eddig is minden úgy történt, ahogy lennie kellett, és hogy itt csak jó dolgok tör­ténhetnek velünk. Könnyed szívvel indultunk vissza a kórház felé. Szép nagy sétát tettünk odafelé és visszafelé is. Az egyik fa mellett megálltunk egy kicsit beszélgetni. És láss csodát, ott hevert a rózsaszín pénztárca, benne az összes pénzzel hiánytalanul! Pedig mászkáltak arra emberek, és a taxisok is ott álltak, nem messze. Eltelhetett azóta vagy egy óra, de senki nem nyúlt hozzá!

Végül kalandokkal telve, jókedvűen szöktünk vissza hajnali négy felé a „lakosztályunkba”. Lefekvés előtt még összedugtuk a kis kamerát és a fényképezőt a plazmatévével, és végignéztük az addigi felvételeinket. Majd öt óra tájt álomba szenderültünk.

Másnap szerettünk volna korán ébredni, de az éjszakázás után ennek elég kicsi volt a valószínűsége. Nem is sikerült. Mivel legutóbb Veráék nem tarthattak velünk a Selyempiacra, „feláldoztuk” magunkat, és be­vállaltunk egy újabb shoppingolást. Úgy döntöttünk, metróval megyünk. Kár volt.

Odáig még rendben is volt, hogy mindenhol található mozgássé­rült-lejáró vagy lift, és a jegy is borzasztóan olcsó. De az utasok állatok módjára viselkedtek. Teljesen tele volt a metró, de ők csak tolták befelé magukat. Ijesztő volt az a tömegnyomor. Egy hölgy kezéből a táskát is kikapta egy férfi, de egy másik nő elkezdte csapkodni a tolvajt, így kénytelen volt visszaadni. A megállóban - ahol szerettünk volna leszáll- ni - szerencsére már vártak ránk. A metró személyzete egy határozott mozdulattal kiemelt minket a tömegből, ezzel megmentve bennünket az elsodródástól. A kínaiakat cseppet sem érdekli, hogy kerekesszékkel közlekedik-e az ember. Náluk az éli túl, aki erősebb. Hazafelé maradtunk inkább a taxinál.

Este még lementünk egy internetkávézóba, hátha ott több esélyünk lesz kapcsolatba lépni az itthoniakkal. Végre frissíthettem a blogot, de ékezetek nélkül nehezünkre esett az írás, ráadásul a karakterek húsz

százaléka egészen máshol volt megtalálható, mint ahogy megszoktuk. Így nem voltunk túl sikeresek. A kínaiak egyébként itt sem hagytak fel a köp­ködéssel. A kórházat sem kímélik. Az is furcsa volt, hogy ennyire meg­néznek. Csöppet sem fogták vissza magukat, megálltak és fél méterről az arcunkba bámultak. Néha még össze is csoportosultak körülöttünk.

Visszamentünk a szobánkba. A lányok megvillantották a főzőtudo­mányukat: elkészítették az instant leveseket, amikről megállapítottuk, hogy teljesen más az ízük, mint az otthoniaknak. Mindegyik alapból picit csípős volt, ezért az enyémből „kifelejtették” az extra fűszeres zacsit, mert nem szeretem az erőset. Az övékbe azonban egy könnyed csukló- mozdulattal belehintették a pluszt is. Hamar megkedvelték, hogy evés közben és utána is lángol a szájuk.

Elalvás előtt még szerettünk volna lemenni szívni egy kis friss levegőt, de már hajnali negyed kettő volt, és különös módon nem engedtek ki a nővérkék. Sőt, úgy zavartak vissza minket, hogy csak na! Nem elég, hogy mi voltunk a késős magyarok, még elmenni is túl későn akartunk!

Másnap még pihentünk egy nagyot és sétáltunk a környéken, mert hétfőtől már kemény munka várt rám, valamint egy újabb próba a be­ültetésre.

A hétfői napot is végigizgultam, bár már sokkal kevésbé féltem a be­avatkozástól. Nagyjából tudtam, hogy mire számítsak, és felkészítettem magam lelkileg. Miután végiggondoltam, arra jutottam, hogy egy kis vacak fájdalom nem tántoríthat el a lehetőségtől, hogy megerősödjek. Hajrá! Túl leszek rajta!

Délelőtt már mind nagyon izgatottak voltunk. Kora délutánig ehettem csak, így beültünk ebédelni egy japán étterembe, ahol életemben először kipróbálhattam a szusit. Nagyon ízlett, és sokat is ettem, mert tudtam, hogy sokára lehet majd újra. Aztán összeszedtem minden bátorságo­mat, és elszántan vártam, hogy mehessek a CT-be. A csajokkal, míg arra vártunk, hogy kiderüljön, mit mond dr. Li Min, költöttünk egy bátorító dalocskát, ami az Őssejt Himnusz címet kapta.

Erős vagyok és bátor,Nem félek a mától,Pezseg a vérem a tánctól, Energikus vagyok a vágytól.

Elérkezett az idő. Hat óra tájban Zsuzsi kézen fogott, Barbi és Brigi pedig jókedvűen követtek. Irány a beültetés!

Együtt átmentünk a szemközti épületbe, ahol már vártak rám. Nevetve ültem a székben, és mosolyogva azt mondtam a kínaiaknak: megérkezett a sírós magyarotok, aki ezúttal bátor lesz!

A szoba hófehér volt, ahogy a CT is. Felfektettek az asztalra, majd a lányok kimentek. A Barbitól tanult mondatot mondogattam magamban: nyugodt vagyok és laza.

Hasra fordítottak, majd felhúzták a pólóm. Egy szürke pamut felső­ben voltam, rajta rózsaszínű balettcipőkkel, ezzel is a táncra ösztönözve magam. Kérdezték, hogy mi az a lila folt és körülötte a véraláfutás a há­tamon. Mondtam, hogy azok az előző próbálkozás eredményei a másik dokival. Elmosolyodtak és csak annyit mondtak: szörnyű!

Majd elkezdődött a beavatkozás. Ezúttal sokkal barátságosabb volt az érzéstelenítő beadása. Négy nappal azelőtt dió nagyságú feszítő érzésem volt, most viszont csak egy pici borsónyi. És egyből sokkal tompábbak lettek utána az érzések. Majd belém vezették a 15 centiméteres tűt, aztán hosszú percekre egyedül hagytak. Nyugtatgattam magam, hogy nincs sem­mi probléma. Mondogattam a kis mondatomat, és egyenletesen lélegeztem.

Eltelt legalább tíz perc, amíg megszólalni sem mertem, nehogy a tű elmozduljon, és hirtelen „áramütés” érjen. Mikor visszatértek, kiderült, hogy csak az őssejtjeimért mentek el a laborba. Újra matatni kezdtek raj­tam. Elég kellemetlen, vákuumszerű érzés volt a farkcsontomtól egészen a gerincem közepéig, ahogy leszívták a gerincfolyadékot. Ekkor már azért törtek elő belőlem felszisszenések. Mikor az őssejteket beadták, feszített, de nagyon, és az egész testem elzsibbadt. Forró hullám futott végig a hasamban. Leragasztották a bemeneti pontot, és boldogan fellélegeztem, mert meghallottam a „finish” szót. Nem volt szükség a CT-re, az orvos ezúttal könnyedén megoldotta.

Nagyon örültem, hogy végre bennem van a milliónyi kis őssejt. Min­denki boldog volt, és megnyugodtunk. Mire a csajok bejöttek hozzám, velem már madarat lehetett volna fogatni. Épp egy másik beteget hoztak hordágyon, az ő helyére átfektettek, és visszahoztak a szobánkba. Ter­mészetesen eltévedtünk az úton, ami amúgy kábé két perc lett volna, de mi csináltunk belőle vagy tízet. De ez most senkit nem érdekelt. Az volt a fontos, hogy túl vagyok a beavatkozáson, és minden rendben ment.

Hat órán keresztül nem volt szabad felülni, sem pedig enni vagy inni. Maximum benedvesíteni lehetett a számat, hogy ne száradjon ki nagyon. A nővérkék rám kötöttek néhány kütyüt, amik a szívverésemet, a pul­zusomat, a vérgázt és más fincsiségeket ellenőriztek. Emellett éjszakára kaptam egy antibiotikumos infúziót is.

Az első négy órát nagyon jól bírtam. A csajok mellém kuporodtak, és Szex és New York maratont tartottunk a laptopomról. Megnéztünk vagy nyolc részt. Ekkorra már nagyon kellett pisilnem, és az éhségről még nem is beszéltünk. Az én drága barátnőim negyedórán belül - nulla kínai tudással, de igen ügyesen rajzolva - szereztek a közeli boltból egy műanyag fekve pisiltető csodát. Így immár megkönnyebbülve nézhettem a maradék másfél óra elé.

Amint letelt az idő, nekiestem egy nagy adag levesnek. Majd be­gyűjtöttem az ügyes „gyerekeknek” járó meglepetéseimet is: két zacskó M&M’s-et és kesudiót. Nagyon fel voltam pörögve. Komoly küzdelem volt, míg a csajoknak sikerült ágyba dugni. Alig tudtam elaludni.

Másnap reggel korán, fitten ébredtem. Kipattant a szemem, készen áll­tam az őssejtjeim mozgatására. Úgy döntöttem, hogy ők lesznek az én kis kabalaállatkáim.

Megérkezett Tim Ho, az akupunktúrás hölgy, akit ezúttal nagy mo­sollyal köszöntöttem. Ellazultam, így sokkal kevésbé volt kellemetlen a kezelés, mint először. Később leváltotta Mr. Joe, a masszőr, aki valamilyen stimuláló bogyókat tett a fülembe, majd jól megdolgoztatott, miközben a lányok irigykedve néztek.

Délután fél három környékén végre ebédelhettünk, már kopogott a szemünk az éhségtől. Aznap megtaláltam az első kínai ételt, ami tényleg ízlett: egy rizses, gombás, húsos, különleges szósszal leöntött finomsá­got. Lassan kipipálhattuk a fogadalmunkat is, hogy addig nem megyünk haza, míg meg nem tanulunk rendesen enni az evőpálcikákkal. Az ötö­dik nap már sikerrel vettük ezt az akadályt is. A végén már konkrétan harcot vívtunk, ha a szobánkban nem volt elég pálcika, hogy ki ehet azzal.

Kimerített a nap, de este még várt rám egy jó kis torna a csajokkal. Úgy döntöttek, hogy ők is megmozgatják esténként velem együtt a habtestü­ket, így mindenkinek sokkal könnyebb, mert nem egyedül csinálja. Az

volt a szabály, hogy ha bárki csúnyán beszélt napközben, minden egyes szó után tíz büntető feladat várt rá este.

Akkor éjjel sem tudtak már kiszöktetni a csajok, ezért végül csak ők mentek le a közeli szálloda elé, ahol volt wifi. Két laptop is volt nálunk, de sem az enyém, sem pedig Barbié nem bírta tovább öt percnél áram nélkül, ezért nagyon gyorsnak kellett lenniük, hogy életjelet tudjanak adni és feltöltsék az előre megírt blogbejegyzéseket. Ha az idő még en­gedte, lementették az e-mailjeimet és a kommenteket, hogy ezek is tart­sák bennem az erőt.

Másnap erős fej- és hátfájással, gyengén ébredtem. Megijedtem, hogy baj van, de a doktornő hamar megnyugtatott, hogy minden rendben, a gerincfolyadék nyomása picit eltér az eddigiektől, ezért van a rosszullét. Közös megegyezéssel aznap elmaradtak a megerőltető kezelések, és pi­henésre ítéltek. A csajszik ágyba szállították az ebédet, ami újfent finom kínai volt.

Csütörtök reggel nyolckor a kedves akupunktúrás hölgy ébresztett a sok-sok tűjével, így hamar kipattantak a szemeim. Általában félóráig tartott a kezelés, de aznap negyedóra után már minden izmom remegett. Igazán tudnak valamit e téren is a kínaiak! Nem éppen egy leányálom, főképp mikor majdhogynem a talpamig átszúrják a lábamat, de annál inkább használ. Fürdés után úgy gondoltam, meglepem Barbiékat. Meg­kértem őket, hogy tegyék a kezüket a combomra, majd befeszítettem. Egy megkeményedett kis izmocskával találták szemben magukat, ami azelőtt nem volt ott. Percekig fogdosták, csodálkoztak és együtt örömködtünk.

Javult a folyadékbevitelem is, mert a lányok állandóan figyelmeztettek, mennyire fontos. Mr. Joe jól megdolgoztatott, miközben mi magyar dalo­kat énekeltünk, ő pedig kínaiakkal szórakoztatott minket. Az addig fájós helyeken kilazított, és már a masszázsa is sokkal élvezhetőbb volt, mint az elején. A currys csirkémet újra ágyba kaptam, amit nagyon élveztem.

Este még elmentünk egy csodálatos városnézésre. A fejfájásom csilla­podott, bár nem múlt el teljesen. Alig bírtam megtartani a nyakamon a fejemet, így egy sálat tekertünk köré, hogy picit segítsen. Már szükségem volt a levegőre, ezért mindenképp menni akartam.

Brigi beemelt a taxiba, a kerekesszék összecsukva, be a csomagtartó­ba, és irány. Az autóban megint rosszul lettem a levegőhiány miatt, de

kiszállás után ez hamar elmúlt. A varázslatos látvány, amit még most is nehéz szavakba öntenem, minden fájdalomért és gyengeségért kárpótolt. Egy mesebeli tóhoz, a Ho Haihoz látogattunk el. Egy teljesen más világba csöppentünk, ahol meglepő szokásokkal ismerkedtünk meg, de imádtuk az egészet. Az idő csodálatos volt, ragyogott a nap. A tóban idős bácsik fürödtek, a fiatalok a téren játszottak. Senki sem sietett sehova. Hossza­san elidőztünk a táncórán részt vevő néniknél: nem volt kérdés, hogy Brigiék is beszállnak táncleckéket venni. Ahogy a tó körül sétáltunk, a kis faépületekből kiszűrődött az idősebbek éneklése, ami még inkább varázslatossá tette az estét.

Sötétedés után Zsuzsa ajánlására beültünk egy helyi étterembe, ahol elfogyasztottuk életünk első igazi pekingi kacsáját a csajokkal. Megle­pődtünk, hogy sima forró vizet adtak mellé innivalónak, desszertnek pedig sós rizses süteményt, aminek a tetején porcukor volt. Ezt már csak a leginkább vállalkozó szellemű Brigi kóstolta meg a társaságunkból.

Másnapra még mindig nem múlt el teljesen a fejfájásom, ezért öt órán keresztül kétszer fél liter sóoldat „koktélt” kaptam intravénásan. Nehezen bírtam az ágyban fekvést. Olvasással, kínai szappanoperákkal és újabb Szex és New York részekkel foglaltam el magam.

A fejfájásom az infúziónak köszönhetően elmúlt, fellélegezhettem. Újra tele voltam energiával. A csajokat közben elküldtem egy kényez­tető masszázsra, amire néhány nappal korábban jelentett be Zsuzsi mindannyiunkat. Nem akartak egyedül hagyni, de én ragaszkodtam hoz­zá, hogy használják ki a lehetőséget, és élvezzék. Úgy gondoltam, igazán rájuk fér a pihenés az elmúlt napok után, amit végig mellettem töltöttek.

Kora este - még pont ki tudtak szöktetni a lányok - együtt lementünk a szemben álló szálloda elé wifit fogni. Ők ketten a kerítés szegélyén ültek, én pedig szemben velük a Trabantomban. Nehezen tudnám sza­vakba önteni az őrült hangulatunkat. Brigi egy olcsónak nem éppen mondható, ellenben igencsak hosszú magyarországi telefonbeszélge­tés után - ami alatt többek között megígérte, hogy nem vásárol semmi feleslegeset, mindezt percenként kétszázhúsz forintért - lobogó hajjal futni kezdett egy előttünk elsuhanó riksa után, ami tele volt „kincsekkel”. Ő legalábbis nagyon belelkesült miattuk. Pici kagylókkal kirakott, idió­tábbnál idiótább állatfigurák sokasága volt a kocsiban, amire úgy vetette rá magát, mint egy kisgyerek az édességes bódéra. Barbi utánakiabált,

hogy mindenképpen neki is vegyen valami ajándékot. Brigit megihlette a kérés, úgyhogy mindkettőnknek kiválasztott egy-egy apróságot. A le­hető legcsúnyább darabot emelte Barbi felé, hogy megmutassa, mit vá­lasztott neki. Barbi még reménykedett, hogy meggondolja magát, de nem jött össze. Megnyerte magának a kis rondaságot. Kijelenthetem, hogy könny gyűlt a szemébe, de nem a meghatódottságtól, hanem inkább a nevetéstől, amit a kutyafejű, kígyótestű, sárkányfarkú, agancsos, meg­határozhatatlan díszállat váltott ki belőle. A kis „szépségnek” az Alfréd nevet adtuk. Brigi szerint a szájában levő nagy gyöngyszem volt a grátisz ajándék. Estére Alfréd lett a legnagyobb arc a társaságunkban.

Lefekvés után hosszasan elábrándoztam. Nézegettem a combomat, és nem ismertem rá. Nagyon jó érzés volt, hogy ennyit fejlődtem. Élveztem, de nagyon. Ahogy egy blogos kommentben egy olvasóm megfogalmazta: „Kis izom az emberiségnek, nagy izom a Fannynak.”

Veráékkal együtt meglátogattuk a régiségpiacot, ami Ázsia egyik igazi jellegzetessége. Megérkezés után, még vásárlás előtt, jobbnak láttuk enni­való után nézni. Már csömörünk volt a kínai ételektől, nagyon vágytunk egy kis európaira. Amint megláttunk egy fehér embert, letámadtuk, és faggatni kezdtük, hol találunk valami ínycsiklandozó ebédet. Sajnos nem jártunk sikerrel, nem tudott semmit ajánlani. A mi szemünk viszont már kopogott az éhségtől. Kénytelenek voltunk ismételten egy helyi specialitásokban gazdag helyre beülni. Az étlapon szokás szerint csupa ismeretlen „finomság” szerepelt. Gondoltuk, biztosra megyünk, nem kísérletezünk az ismeretlennel: krumplit és rizst rendeltünk. Az utób­bit sajnos nem értették meg, mert nem volt erősségük az angol nyelv. A hosszas várakozás alatt hangosan korgó gyomorral hecceltük egymást az igazi hazai ízekről ábrándozva. Végre kihozták a rendelésünket, de kár volt. Egy tál sült krumpli, ami valami cukros-mézes mártásban úszott, tele szezámmaggal. Megmutatták, hogy kell enni: a pálcika segítségével vízbe mártjuk, így rákeményedik a mártás. Nos, mi inkább kihagytuk. Azzal a lendülettel már fizettünk is, és indultunk a piacra. Az éhségünk legalább elmúlt - igaz, az undortól. Szótlanul, letörve bandukoltunk, közben a vércukorszintünk már a föld alatt volt tíz méterrel. Még a piaci csecsebecsék sem tudtak minket jókedvre deríteni. Ám ekkor felfedez­tünk egy „sandwich” feliratot. Azonnal megindultunk a nyíl irányába, és végül ott várt minket a Kánaán.

Elérkezett a második beültetésem napja. Már izgatottan vártam. Korán keltem, én ébresztettem a csajokat. Várt ránk a fürdés, a készülődés. Izgultam, de már sokkal kevésbé, mint az első két alkalommal. Kezelés előtt megérkezett az antibiotikumos infúzió, amit ezúttal a jobb kezembe szúrtak, mivel a balon már sok volt a „lyuk”. Szurkoltam, hogy a múltkori doktornő végezze a beavatkozást, és hogy csak nők maradjanak velem a szobában. Ők jóval empatikusabbak voltak a férfiaknál. Mindkét kí­vánságom teljesült, de kicsit talán túl korai volt az öröm. Megkértük, hogy videózzanak a beültetés közben. Az első percek meg is vannak, ahogy az oldalamra fektetnek, majd megkezdik a fertőtlenítést. Aztán jött az érzéstelenítő és az első szúrás. Ekkor azonban történt valami. Leállították a kamerát.

Most sem sikerült bevezetni a tűt. A fájdalmak jóval erősebbek voltak minden eddiginél. Újra és újra próbálkoztak, finoman, lassan, de így is nagyon nehezen viseltem. Eltelt húsz perc, de még mindig nem jártak si­kerrel. Nem bírtam tovább. Kitört belőlem az ordítás. A sírástól már leve­gőt sem kaptam rendesen, de így legalább percekre csendben maradtam. Nem adom fel egykönnyen, de akkor azt éreztem: ennyi volt, nem bírom tovább. Elfáradtam, és kegyetlenül fájt a gerincemnél a döfködés. Már egy cseppet sem éreztem az érzéstelenítő hatását. Néztem Alfrédot, akit a csajok direkt odatettek a polcra, hogy ha szükséges, elterelje a gondo­lataimat. Egyre kevésbé éreztem képesnek magam arra, hogy elviseljem a nyilalló, erős fájdalmakat. Li Min doktornő kezét szorongattam, hátha így könnyebb lesz elviselni a szenvedéseket, de nem használt. Megfordult a fejemben, hogy kimondom: stop! Feladom. Elég volt. Ez kegyetlen. Zokogtam és közben igyekeztem megszólani, de levegőt is alig kaptam.

Aztán fejbevágott, hogy min is gondolkozom. Feladni? Nem tehe­tem, és igazából nem is akarom. Ha már idáig eljutottam, annyi em­ber támogatásával és biztatásával, egyszerűen nem tehetem meg, hogy

Gyerekek! Olyan jóízűen régen fogyasztottunk el egy egyszerű szend­vicset, mint akkor! Egyből visszatért az életkedvünk, és hamar elkapott a vásárlási láz is. Ismét fillérekért szereztünk meg valódi kis kincseket.

Este lecsópartit tartottunk. Zsuzsa prezentálta nekünk a hazai ízeket, helyi alapanyagokból. Azt elárulom, hogy sem tv paprika, sem pedig kolbász nem kapható arrafelé. De, Zsuzsinak hála, elég jól sikerült.

megfutamodom. Erősnek kell lennem, és nem csak annak látszani. Az álmaim miatt sem adhattam fel!

Vettem egy hatalmas levegőt, és összeszedtem a maradék erőmet. Be­fejeztem a sírást, és felkészültem az újabb szúrásra. Eldöntöttem, hogy sikerülni fog. Tíz perc kemény küzdés után végre megéreztem az ismerős forróságot a hátamban és a hasamban. Akkor már tudtam, hogy hala­dunk, hamarosan vége. Sikerült. Bennem voltak!

Ránéztem a dokikra, és elnézést kértem. Ők csak kedvesen megsimo­gatták a hátam. Nem volt könnyű dolguk, de ők sem adták fel, és ezért nagyon hálás voltam nekik.

A lányok is nagyon kimerültek a várakozásban és a nagy izgulásban. Együtt töltöttük a kötelező hatórás pihenőt, közben nagyokat beszélget­tünk, nevettünk.

A H1N1, azaz a sertésinfluenza Pekingbe is megérkezett, miközben kint voltunk. A repülőtéren találtak egy fertőzött személyt, ezért elővigyáza­tosságból egyre rövidebbre fogták a pórázomat. Kötelező lett az egyen­ruha, aminek a tervezője nem volt a legtehetségesebb, de nem akadtam fenn rajta, hiszen ahogy elhagytuk a kórházat, azonnal vettem is le.

A délutáni vizit olyan volt, mintha nem is hozzám jöttek volna, ha­nem Alfihoz. Körbeállták vagy hatan, kikapkodták egymás kezéből, és jó alaposan szemügyre vették a mi büszkeségünket, miközben jó nagyokat nevettek.

Legnagyobb örömünkre Zsuzsi elvitt minket egy olasz étterembe. Két hét után végre ehettünk egy igazán jóízű meleg ételt. Rettentően jólesett a sajtos csirke, a rák és a penne.

Ó, és majdnem kihagytam az egyik legfontosabbat! A reggeli öltözés közben egyszer csak azt éreztem, hogy meg tudnám ülve tartani a keze­met a magasban. Ezt gyorsan el is újságoltam a csajoknak. Barbi sikítva hívta Brigit, mert miután megemelte, tényleg meg tudtam tartani. Azelőtt erre nem voltam képes. Egyszer talán arra ébredek, hogy azt érzem, fel tudok állni és sétálni...?

Az akupunktúrát is egyre jobban viseltem, sokkal kevésbé fájtak a szurkálások már, mint az elején. Mr. Joe úgy döntött, hogy talpmasszázst is kapok a hátralévő időben, aminek igazából csak addig örültem, míg meg nem tapasztaltam, hogy közel sem olyan kellemes, mint ahogy én

azt elképzeltem. Erőteljesen nyomkodta a reflexpontjaimat, nem finom­kodott. Fogytam vagy fél kilót minimum a masszázs közben.

A beültetések utáni napokban csínján kellett bánni a fürdéssel, nem érhette víz a hátamat. Barbi lett a „fürdető nénim”. Egyik nap azonban megint nagy ordibálásba fulladt a zuhanyozás. A jobb felső karom a bicepsznél izmosabb lett, mint Barbié. Aki, nincs mit szépíteni, ezen kellőképpen ki is akadt, hiszen Brigivel minden este tornáztak, én meg egyszerűen csak felébredtem, és ott volt az az izom. Gyorsan el is ne­veztek Popeye-nek. Akárhányszor elmentek mellettem, megfogdosták az új kis izmocskámat, és mind nagyon boldogok voltunk ettől az újabb pici fejlődéstől.

Aznap délután úgy döntöttünk, kulturálódunk egy kicsit. A Tiltott Város volt a kitűzött cél. Indulás előtt felcsaptuk az útikönyvet, és át­tanulmányoztuk, hogy mit is fogunk látni, mit kell tudni a hely törté­nelméről. Majd felkaptam a „csini” egyenruhám, és már szöktünk is ki a kórházból. Taxiba szálltunk, ahol az első dolgom volt megszabadulni a kórházi hacukától. Ráböktünk a térképre, majd autókáztunk vagy negyvenöt percet. Ismét fillérekből megúsztuk az egészet. Aztán amiatt is ujjonghattunk, hogy mennyire olcsó volt a belépőjegy, sokkal többre számítottunk. Három jüant kellett fizetnünk fejenként, ami átszámítva akkor száz forint sem volt.

Hatalmas bokrokkal és fákkal, szép, kínai mintás díszítésű épületekkel találkoztunk. Zöld volt mindenfelé, ameddig csak elláttunk. Üldögél­tünk az egyik padon, gyönyörködtünk a szökőkutakban és sokat fény­képeztünk. Csak kevés nevezetességet találtunk meg azok közül, amik a könyvben le voltak írva, de nem bántuk, mert így is nagyon jól éreztük magunkat. Órákat töltöttünk a Tiltott Városban. Csak kifelé tudatosodott bennünk, hogy miért nem leltük a különleges szobrokat és építményeket sehol. Voltunk olyan tufák, hogy egy ajtóval arrébb mentük be, így mi valójában csak az előkertben jártunk...

Felnevettünk, majd legyintettünk egyet, hiszen így máris megvolt a másnapi program: a valódi Tiltott Város megtekintése. Még kinéztünk a hatalmas Tiananmen térre, ahol akár egymillió ember is elfért egyszerre.

A H1N1 elleni óvintézkedések egyre jobban megszigorodtak. Már nem volt szabad a kijárás a betegek számára egyáltalán. Sem egyenruhában,

sem maszkban. Bármikor megállíthattak a katonák és elkérhették a sze­mélyazonosságot igazoló papírokat. A csajok kaptak a nővérektől kilé­pőkártyákat, amivel igazolhatták magukat, rám azonban előreláthatólag két hét szobafogság várt. Nem repestem a boldogságtól, de tudtam, hogy az egészségem a legfontosabb, nem éri meg kockáztatni, még akkor sem, ha rengeteg látnivaló várt volna még rám. Eldöntöttem, hogy hasznosan fogom tölteni a maradék két hetet a négy fal között is, elzárva a világtól. Internet-hozzáférésem nem volt, így maradtak a kínai szappanoperák és a Ki mit tud, valamint a sok torna, olvasás és filmnézés a gépemről. Az ágyamban megírtam az újabb blogbejegyzéseket, a lányok pedig elmen­tek egy szállodába, ahol volt net, és feltöltötték, hogy senki ne maradjon le a történésekről. Aztán hazahozták a friss kommenteket és üzeneteket, amik végig tartották bennem a lelket és örömmel töltöttek el.

Napról napra szigorodott a kijárási tilalom. Nemsokára hőkapukat szereltek fel a kórház bejárataihoz.

Elérkezett a harmadik őssejtbeültetés napja. Lefürödve, felöltözve vár­tam a kezelést. Megjöttek a nővérek, kifertőtlenítették a szobát, majd jött az antibiotikumos infúzió is. Megint nem sikerült elsőre bekötni. Igazából nem is értettem, miért egy sokkal vastagabb tűvel csinálják, mint eddig. Néhány perccel később egy másik nővér érkezett szerencsét próbálni. Kezdtem megint egyre rosszabbul lenni a folyamatos szurká- lástól, de igyekeztem tartani magam. Nem ettem és ittam akkor még semmit, mert nem volt szabad. De így is émelyegtem sajnos. Barbiék próbálták elterelni a figyelmemet, mondogatták, hogy ha valami ennyire nem kezdődik jól, az csak jobban végződhet. Újabb lelkes nővércsapat érkezett megküzdeni a vénámmal. Már épp kezdtem volna viccelődni, hogy engem aztán nem felejtenek el itt egyhamar, amennyit küzdöttek velem... De végre sikerült, a harmadik csapat győzött! Bent volt a helyén a branül, könnyedén csöpögött az infúzió. Már nagyon szerettem volna túl lenni a beavatkozáson, de az idő lassan telt. Végül megérkezett Dr. Li Min. Meglepő módon ezúttal megengedte, hogy a lányok bent maradja­nak a szobában, sőt még kamerázhattak is. Nem értettem, hisz a múltkor mindenkinek ki kellett mennie. A doktornő egy infúziós tasakot muto­gatott nekem, amiről kezdetben fogalmam sem volt, hogy mi lehet. De aztán fogta, és bekötötte az antibiotikumos helyére. Akkor értettem meg, hogy ez alkalommal intravénásan kapok őssejteket. A folyadék majdnem

teljesen átlátszó volt, picit zavaros. Ott úszkáltak benne a sejtecskék. Megkönnyebbültem, hogy ezúttal nem lesznek nagy fájdalmak.

Örültem, hogy így is kapok kezelést. Megkérdeztem a doktornőt, hogy az eddigi tapasztalatok szerint melyik a hatékonyabb. Elmagyarázta, hogy a lumbálpunkcióval jóval több őssejtet lehet bejuttatni a szervezetbe, viszont ezzel több helyre jut el. Arra a döntésre jutottam, hogy az utol­só beültetést mégiscsak gerincbe szeretném, még ha meg is kell érte szenvednem. Úgy közvetlenül a központi idegrendszerbe jutnak majd az őssejtek.

Zsuzsinak vissza kellett utaznia Magyarországra, míg mi kint voltunk, de szerencsére nem maradtunk segítség nélkül. Ott volt nekünk Reni, aki kint élt és tanult kínai szakon. Rajta kívül még egy szimpatikus kínai srácra is számíthattunk. Reni vidám, mosolygós leányzó volt. Nagyon örültünk neki. Már hallott rólam, sőt a Tévé ügyvédje riportfilmjét is látta, mielőtt kiérkezett Kínába.

A hátam még pár napig nagyon fájt, és a szúrások helye is kellemetlen volt, ha bárki hozzáért. A lányok igyekeztek még óvatosabban emelgetni és fürdetni. Újabb fejlődéseket vettünk észre. Oldalfekvésből már jóval könnyebben fordultam a hátamra, mint előtte. Az egyik zuhanyzás után pedig két lábon jöttem ki a fürdőből! Nem történt csoda, csak imitáltuk a lányokkal a járást, de így is nagyon élveztem. Brigi nyakába kapasz­kodtam, Barbi pedig a nadrágomnál tartott. A lábaim a földön voltak, és szépen lassan pakolgattam őket egymás elé, egészen az ágyig.

Bár be voltam zárva, mégis csodás napokat éltem át a kínai kórházi szobában. Rengeteget nevettünk a csajokkal, beszélgettünk és játszot­tunk. Egyik este kis cetlikre szavakat, mondatokat írtunk fel, majd ösz- szegyűrtük őket, és mindenkinek sorban húznia kellett egyet a kupacból. Az volt a szabály, hogy arról mesélj, ami először az eszedbe jut az olvasot­takról. Én többek között a „bánom, hogy nem tettem meg” cetlit húztam ki. Hosszas gondolkodás után a húszéves fejemmel kijelentettem, hogy nincs olyan dolog, amivel kapcsolatban úgy érzem, hogy meg kellett volna, de nem tettem.

Aztán beszélgettünk a nehézségekről is. Egyhangúan megállapítottuk, hogy márpedig igenis kellenek ezek is az életünkbe. Mert így leszünk csak képesek igazán örülni az apró sikereknek. Számtalan ember riad

vissza az olyan feladatoktól is, amik pedig nem haladnák meg a képes­ségeit, vagy esik depresszióba például egy-két fölösleges kiló miatt, mi­közben annyi minden másban meglelhetné a boldogságát, ha akarná!

Már csak néhány nap volt hátra a hazautazásig. Olyan hamar eltelt az az egy hónap! Az egyik szemünk sírt, a másik pedig nevetett, hogy kedden már repülünk haza. Borzasztóan vártuk, hogy találkozzunk a családdal és a barátokkal, és nem utolsósorban azt is, hogy együnk valami hazai finomságot. Viszont már előre tudtuk, hogy hiányozni fog a keleti világ. Az a varázslat és nyugalom, ami ott volt. Nem mellesleg nagyon jó volt kiszakadni az otthoni dolgokból, egy kicsit távol lenni minden problémá­tól. Tudni, hogy egy ideig nincs munka, nem csörren meg naponta tízszer a telefonunk, és legfőképp, hogy nem volt más dolgom, mint gyógyulni.

Egyik kint töltött napra sem tudnám azt mondani, hogy unalmas volt. Az utolsó öt napunk azonban kifejezetten komoly kihívásokat tartogatott.

Sikerült hamis pénzt kapnunk a bankautomatából. A közel kétszáz forintos hívásfogadási díjjal mit sem törődve telefonáltak a bankom ügyfélszolgálatától, hogy tudom-e, hogy Kínában használják a kártyám. Hosszú percek kellettek, míg meg tudtam győzni őket, hogy igen, tudom, én használom, másnapra mégis letiltották. Nekünk pedig akkor kellett volna kifizetni a kezelés árának második felét. Felhívtam az infóvonalat, és percenkét közel hétszáz forintért megbeszéltük, hogy egy alkalomra feloldják a korlátozást, de ez is csak egy nappal később volt lehetséges. Szerencsémre volt nálam egy társkártya, amin viszont be volt állítva egy limit, de azért így is kisegített a pácból.

Egy nappal később pedig az előzőleg lekorlátozott kártyámat benyelte az automata. Akkor már ezen is csak hatalmasakat nevettünk, és kíván­csian vártuk, hogy mi következik még.

Ahogy közeledett a kedd, egyre jobban vártuk, hogy mehessünk már haza. Már mindenki nagyon hiányzott. Lázban voltunk, csomagoltunk.

Indulás előtti nap, hétfőn lett volna az utolsó beültetés. Az elején úgy volt, hogy öt kezelés lesz, de az első sikertelensége, valamint a kifizeté­sek csúszása miatt kifutottunk az időből. Nem baj, gondoltam, ennek is biztosan megvan az oka.

Attól, hogy én nem hagyhattam el a kórház területét, a csajokat még nem akartam magam mellé láncolni. Legalább ők lássák azt, amit én már nem fogok! Egyáltalán nem akartak hosszabb időre ott hagyni, de akkor is elzavartam őket világot látni. Addig én tornáztam, filmeztem és aludtam.

Órákkal később érkeztek vissza, amit már a folyosóról beszűrődő hangos nevetésből tudtam. Valami ronda hajdísszel a fejükön léptek be az ajtón, majd gyorsan előkapták a kamerát és csak meséltek és mesél­tek. Ömlött belőlük a szó, közben pedig nagyokat röhögcséltek. Valami olyasmiről beszéltek, hogy mindenki velük akart fotózkodni, de nem igazán értettem, miről hablatyoltak. Megnyugtattak, hogy semmi gond, nézzem meg inkább a felvételt.

Hát, tényleg nehéz lett volna leírni a jelenséget. A valódi Tiltott Vá­rosban, egy kisboltban vásároltak hajpántokat. Kiültek egy térre, és fel­rakták őket a fejükre. Ettől kezdve nem akartak hinni a szemüknek. Mindenki mutogatott rájuk, az emberek mosolyogtak, és szó szerint sorban álltak, hogy lefényképezkedhessenek a csajokkal. Köréjük tö­mörültek az emberek. Egy fél órára helyi látványossággá váltak. Ahogy levették a fejükről a hajdíszt, már senki nem figyelt rájuk többé. Eltűnt a csillogás.

Később kiderült, hogy a leggonoszabb kínai királynő játékkoroná­ját öltötték magukra. Aztán megkértek a lányok, hogy csukjam be a szemem, majd nagy susmusolást és nevetgélést hallottam. Elkezdték énekelni a magyar himnuszt. Ekkor már én is kinyitottam a szemem. Díszpárnán hozták a meglepetésemet. Az olimpiai falunál megvették nekem a pekingi olimpiai aranyérem másolatát, és belekarcoltatták a nevem. Nagyokat mosolyogtam, és örültem az ajándékomnak.

Vasárnap reggelre erős fejfájásra ébredtem, és megint nagyon gyenge voltam. Nem bírtam el a félliteres üdítőt. Fájtak az izmaim. Nyugtatgat­tam Brigiéket, hogy nincs baj, hamar elmúlik, de nem így történt. Egész nap rosszul voltam, és hétfőre sem múlt el. A kezelés előtti zuhanyozás­nál még a hajmosás is fájt, sőt ahogy a víz hozzáért a bőrömhöz, még az is kellemetlen volt. Ijesztő volt a szokatlan érzés. Mindenképp szólni szerettünk volna Li Min doktornőnek, hogy gond van. Hosszas kézzel- lábbal mutogatás után végre megértették a nővérek is, akikkel addigra telefonon már Reni is beszélt a problémáról.

Elnapolták a beültetést, a doktornő pedig intravénás kezelést javasolt. A nővérek behoztak egy pici műanyag fiolát, amiben speciális kínai, kegyetlen illatú gyógylötty volt, hogy azzal csillapítsák a panaszaimat. Leteszteltettem a csajokkal, akik galád módon elhitették velem, hogy fi­nom. A szárított százlábútól kezdve mindenféle különleges, gyógyhatású izét tartalmazott a csodaszer. Bizarrnak hangzott, de fél órával később tényleg minden panaszom elmúlt.

Aznap magyar idő szerint este fél kilenc körül élőben felhívtak a Tévé ügyvédje stúdiójából. Pekingben akkor már hajnali fél három felé járt. Nagyon fáradtak voltunk, de igyekeztünk tartani egymásban a lelket, fő­képp ők bennem, mert nekem kellett beszélnem Juszt Lacival telefonon. Játszottunk, hátha úgy könnyebben ébren maradok. Úgy kellett egymás­sal beszélgetni, hogy mindig a másik mondatának az utolsó betűjével kezdtük a következőt. Már annyira le voltam lassulva, hogy nem mindig emlékeztem, mivel végződött az előző mondat. Aggódtak is szegénykéim, hogy mi lesz, ha megcsörren a telefon.

Végül azért sikerült addigra összeszednem magam. Egészen feléb­redtem és pörgött az agyam. Elmeséltem Lacinak az elmúlt napokat, és eldicsekedtem a fejlődésekkel. Adás előtt mailben elküldtem egy képet a karom közötti különbségről, és pár másik fotót, ami kint készült. A tele­fonbeszélgetésünk közben ezeket játszották be. Meséltem, hogy nagyon lassan, de haladok a táncolás felé, úgyhogy még van ideje leckéket venni. De aztán koptathatjuk majd együtt a parkettát.

Végre eljött a kedd. A bőröndök bepakolva, az utazós ruhák elöl. A fürdés is kész. Megérkeztek a nővérkék. Elsőre sikerült a szúrás, így szerencsére hamar túl voltam az utolsó kezelésen. Lélekben akkor már otthon voltunk. Ebéd után még aludtunk egy nagyot a lányokkal, hogy bírjuk az estét és a hosszú repülést.

Kipihenten, izgatottan ébredtük. Sokként ért, hogy a legnagyobb nad­rágomat sem lehetett rendesen összegombolni: az utolsó két hétben csak melegítőnacikban voltam, így nem tűnt fel, hogy a gyorskajáknak - és talán az új izmoknak - köszönhetően megnőtt a méretem. A végén már ezen is csak nevettünk. Azon viszont már kevésbé, hogy indulás előtt fél órával megérkeztek a nővérkék az utolsó antibiotikumos infúzió­val, és mikor megmérték a lázam, hőemelkedést mutatott. Aggódtunk, hogy a végén még nem engednek át az ellenőrzésen, mert a reptéren is

hőkamerák voltak a H1N1 miatt. De gyorsan orvosoltuk a problémát egy lázcsillapítóval. Aztán megérkezett Reni is a kínai sráccal, hogy se­gítsenek kijelentkezni és eljutni a repülőtérre. Elköszönésnél a nővérkék tisztelegve búcsúztak tőlünk.

A repülőút nem volt zökkenőmentes. Majdnem végig légörvényben utaz­tunk, ami jobbra-balra dobálta a gépünket. Nehezen aludtunk el, de szerencsére úgy már gyorsabban telt el a tíz és fél órás út. Azt álmodtam, hogy lezuhant velünk a gép, így elég kellemetlenül érintett, hogy mikor felébredtem, még mindig fent zötykölődtünk a levegőben.

Leszállás után néhány perccel már hívtam is aput, hogy megérkeztem. Addigra már az egész család kint várt rám nagy izgalomban. Akik segí­tettek a gépből kiszállni, kedvesen kérdőre vontak.

- Nem úgy volt, hogy egy nappal előbb érkeztek?Látták a Tévé ügyvédje adását, és nem számolták bele az időeltolódást!Hajnali hat környékén értünk ki a csomagjainkkal. Egymás nyakába

ugrottunk. Jó volt újra itthon...

Rengeteget mesélek Kínáról, és sokat nosztalgiázunk a lányokkal is, mégis sokszor elgondolkodom, hogy valóban megtörtént-e ez a mese velem... Tényleg ott voltam? Nem csak álmodtam? Aztán újra és újra megnézem a kint készült képeket, a videókat, és megbizonyosodom róla, hogy valójában ébren álmodtam.

Ha tehetném, nem kérdés, hogy azonnal visszamennék néhány hétre abba a mesevilágba, egy pár újabb izmocskáért. A fejlődések pedig itthon is folytatódtak.

Csakhogy újra egy komoly választás elé állított az élet...

Hét

A hazaérkezésem után nem kellett rögtön visszamennem dolgozni, így volt időm szépen lassan visszarázódni az itthoni dolgokba. Összeállítani a mozgásban gazdag heti terveket, leszervezni a kezeléseket, az akupunk­túrát, a rendszeres úszást. Újra járni kezdtem Gergőhöz masszázsra és Lacihoz tornára. Az eredmény érdekében muszáj volt nagy hangsúlyt fektetni a rehabilitációra, hogy tovább tudjak fejlődni.

Két napja voltam csak itthon, de már úton is voltam a kungfu-suliba, hogy beszámoljak a fejleményekről és megmutassam az apró fejlődése­ket. Útközben a buszon megismert egy hölgy.

- Mikor mész az őssejtkezelésre? - kérdezte.Vidáman mesélni kezdtem, hogy néhány napja érkeztem haza.Kiült az arcára a szomorúság, de én hirtelen nem értettem, hogy miért.- Ó. Ezek szerint nem sikerült, látom... Jaj, de sajnálom! - tette hozzá.Nem volt meglepő reakció, felkészültem rá. Az őssejt egyfajta csoda­

szerként él a köztudatban, amit miután megkapsz, másnap egyszerűen felébredsz, és újra egészséges vagy. Pedig közel sem úgy működik, mint a gyógyszerek többsége, mint például egy fájdalomcsillapító, amit ha lenyelsz, fél óra múlva már érezhető is a hatása. Ez annál jóval hosszabb és bonyolultabb folyamat. A laikusok csak azt látták, hogy kimentem ötmillió forintért Kínába, és mégis még mindig kocsiban ülök. Ezért gondolták, hogy nem volt sikeres a kezelés. A pici - de számomra hatal­mas - fejlődéseket csak azok tudták észrevenni, akik előtte is és utána is láttak a mindennapokban. Akik tudták, milyen gyakran csuklott hátra a nyakam, vagy hogy milyen nehezen vettem fel egy felsőt, hogy milyen volt a tartásom.

Apunak néhány napra el kellett mennie vidékre dolgozni. Addig felváltva vigyáztak rám a barátaim. Az ilyen alkalmak mindig kalandos napokat jelentettek, rengeteg nevetéssel és kihívással.

Eleinte Kitti volt velem. Ölben hordott fürdeni, aminek köszönhetően alkalmanként kétszer bevertem a fejem az ajtófélfába: befelé és kifelé menet is. Néhányszor konkrétan a földön landoltam, de nem tudtam haragudni rá ezek miatt. Még ha fájt is picit, igyekszem megnyugtatni, még véletlenül sem akartam, hogy rosszul érezze magát a történtek miatt.

Spontán jöttek az őrültebbnél őrültebb ötleteink.Gyerünk szórakozni! A hajmosás ilyenkor kihagyhatatlan része volt

a készülődésnek. Gondoltuk, egyszerűbb és gyorsabb megoldást válasz­tunk, mint hogy megint be kelljen tennie a kádba. Beálltam a pici kony­hánk kellős közepére a kocsimmal, Kitti egy vízzel teli lavórt tett elém egy székre, én pedig belehajtottam a fejem. Kitti igyekezett gyorsan és kíméletesen eljárni, ügyelve arra, hogy a víz a hajamon kívül máshova ne menjen. De ennek az lett a vége, hogy az egész konyha úszott, és a ruhámból is csöpögött a samponos lé. Kalandos volt, és egy percet sem unatkoztunk! Lefelé majdnem legurultunk a lépcsőn, de még emiatt sem vesztettük el a lelkesedésünket. Imádtuk azt az estét.

Pár nappal később Brigi jött át a barátaival. Előtte bevásároltak, mert a hűtőben már egy doboz vajon és egy összeaszalódott paradicsomon kívül semmi nem volt. Velük is csak úgy rohant az idő.

Továbbra sem mentem vissza dolgozni, ami viszont egyre inkább szűkre szabta az anyagi lehetőségeinket. Mérlegelnem kellett. Munka mellett se időm, se energiám nem maradt volna magamra, a fejlődésemre. Nem hagyhattam veszni az elért eredményeket. A kiadásunk azonban sokkal több volt, mint a bevételünk, így egyre rosszabbul álltunk. Bár nagyon

Mikor megérkeztem Gergőékhez, ők teljesen el voltak ájulva, és nagyon elégedettek voltak az elért eredményekkel. Vagy ezerszer el­mondták, hogy szemmel látható a változás. Laci gyorsan meg is emelte a gyakorlatok számát, Gergő pedig ezúttal nem finomkodott a masz­százsnál. Utólag elmondta, hogy kezdetben rettentő törékenynek látott, és emiatt félt rendesen hozzám nyúlni, de ennek már vége.

jól tudtam, hogy a pénz nem minden, mégis, mikor már azon kellett gondolkodnunk, hogy másnap miből veszünk fél kiló kenyeret, az már tényleg rányomta a bélyegét a mindennapokra. Egyre feszültebbek vol­tunk apuval. Ezt pedig akaratlanul is egymáson vezettük le. Nem voltak felhőtlenek a napjaink, ami egyre inkább megviselt lelkileg. Legszíve­sebben elmenekültem volna a balhétól, nyugalomra vágytam, de megint nem vett körbe harmónia.

Rudolf barátom - aki egyben a világ egyik legjobb szakácsa - meg­lepett egy ötlettel. Az étteremben, ahol dolgozott, összeszervezett egy jótékonysági vacsorát nekem. Összeállított egy hatfogásos menüt, mellé finom borokat és műsort is rendelt. Fent, a várban tervezte az egész programot.

Elhívtam az estre Juszt Lászlót és a fiát, Balázst is köszönetképpen, valamint Demján Sándort, aki sajnos épp külföldön volt, emiatt nem tudott részt venni a vacsorán. Viszont a másik, addig névtelen támoga­tóm szívesen elfogadta a meghívást. Így végre neki is megköszönhettem a hatalmas felajánlását és a bizalmát. A megnyitó után átadtam nekik a Pekingből hozott kis apróságokat.

A fogások közben különféle műsorszámokkal kedveskedtek nekünk a különböző művészek. Volt lantelőadás, kungfu-bemutató, ének és stand up comedy. Nagyon jól sikerült az egész este, és a befolyt összeg is nagy segítséget jelentett. Sok kedves és önzetlen emberrel találkoztam akkor este.

Egyetlen dolog árnyékolta be a felhőtlen boldogságomat, de igye­keztem titkolni, azt mutatni, hogy minden a legnagyobb rendben van. Nem pánikolhattam, pedig végig görcsben volt a gyomrom. A jótékony­sági vacsora kezdete után negyedórával kaptam egy telefonhívást. Az egyik barátom szerelmi bánat miatt öngyilkossággal fenyegetőzött. Fel­váltva hívtak a közös ismerősök, hogy csináljak valamit, mert tudták, hogy nagyon közel állunk egymáshoz, és abban bíztak, hátha én tudok hatni rá.

Mikor meghallottam, az első pillanatban elöntött a düh. Hogy akar­hatja eldobni bárki is önszántából a legnagyobb kincsét, az életét? Millió embernek állandóan meg kell küzdenie a holnapért - többek között nekem is -, más meg könnyedén lemond róla? Ráadásul pont ő? Aztán mégis erősebbnek bizonyult az aggodalom. De tehetetlen voltam, hisz

nem hagyhattam ott a vendégeimet. Hatalmas félelem volt bennem. Bíztam benne, hogy „amelyik kutya ugat, nem harap”, de nem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy mi van, ha mégis megteszi. Erőltetett mosolyt varázsoltam az arcomra, ami csak ritkán fordult elő velem, de vissza kellett mennem beszédet mondani.

A telefonomat rezgőre állítva letettem magam elé az asztalra, majd belekezdtem. Épp valami vicces megjegyzésemen nevetett a társaság, amikor elkezdett rezegni a mobilom. Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Végigfutottak a fejemben a lehetőségek. Felvegyem, ne vegyem? Hallgassak, vagy elmondjam mindenkinek, mi történik? Közben per­sze nagyon aggasztott, hogy vajon miért hívnak. Vajon mi történhetett? Ugye, nem...

Végül hatalmas görccsel a gyomromban gyorsan befejeztem a beszéde­met, és rohantam valami csendesebb helyre visszahívni a barátomat. Picit végre megnyugodhattam, mert kiderült: sikerült a többieknek lebeszélni róla, és arról is biztosítottak, hogy vigyáznak rá, míg oda nem érek.

Mindenki életében vannak nehézségek, kinek kisebbek, kinek nagyob­bak. Többeknek már az is problémát jelent, ha fel kell állni valamiért a kényelmes fotelból, mások pedig egész életükön át néhány lépésért küzdenek. Az, hogy mit nevezünk nehézségnek, igencsak relatív...

Én sem vagyok képes az év minden napján mosolyogni, és mindenben meglátni a szépet. De az esetek többségében azért sikerül.

Brigi néhány évvel ezelőtt azt mondta nekem:- Fanny, a te titkod az, hogy nem „sétálsz” el a dolgok mellett, és képes

vagy gyermeki örömmel, de egy felnőtt tapasztalatával élni az életet!

Időközben megüresedett a lőrinci akadálymentesített házunk. Újra várt a régi hely, ami tíz évig az otthonomat jelentette. Amihez a sok „rossz­nál” sokkal több jó emlékem kapcsolódott. Hosszas töprengés után úgy döntöttünk apuval, hogy visszaköltözünk.

Persze ennek is megvolt az ára, de minek nincs? Hosszú és kusza történet, de a lényeg, hogy volt rá fél évünk, hogy összeszedjünk három millió forintot. Fogalmam sem volt, hogy honnan és hogyan, de biztosan tudtam, hogy valahogy megoldjuk.

Nem húzhattam tovább, vissza kellett mennem dolgozni. Nehéz volt összeegyeztetni a munkát a mozgással, beosztani az időmet és az

energiáimat, de nem volt választásom - legalábbis akkor azt gondoltam. Valamiből élni kellett, fizetni a kezeléseket és a számlákat, a hétköznapi szükségleteinket.

A kollégáim nagyon örültek nekem. Főképp ők adtak erőt, hogy bejár­jak napról napra. Viszont magától a munkától már lassan a hideg rázott. Nem éreztem úgy, hogy tényleg ott kellene ülnöm hosszú órákon át, és a néha őrült, depressziós ügyfelekkel beszélgetnem. Nem tett már boldog­gá. Úgy éreztem, hogy ennél jóval többet tudnék tenni az emberekért, magamért. Hasznosabb dolgokra is fordíthatnám az időmet. Már nem ez volt álmaim munkája. Szerettem volna felmondani.

Barbin kívül jóformán senki sem támogatta az ötletemet. Azt hajto­gatták, hogy a mai világban egyáltalán nem könnyű állást találni, főképp nem mozgássérültként. Viszont mégsem hagyott nyugodni hónapokig a gondolat, hogy ha beérem kevesebbel, sosem szerzem meg azt, amire igazán vágyom. Tudtam, hogy kockázat nélkül nem nyerhetek. Egyre gyakrabban játszadoztam a gondolattal: felmondok... nem mondok... Felmondok!

Egyik nap munkába menet elgurultam egy buszmegálló mellett, ahol épp három tizenhat év körüli fiúcska álldogált. Nagyokat nevetgéltek. Vicces szeretett volna lenni az egyik, ezért felém fordult, és néhány méterről rám mutatott:

- Te, figyu! Nézzétek már, milyen jó feneke van a csajnak! - majd nevettek tovább.

Jót mosolyogtam magamban, mert volt humorérzéke a srácnak. Gon­doltam, nem hagyom ennyiben. Visszafordultam.

- Hát még ha látnád, akkor hogy tetszene! - mondtam mosolyogva.Teljes ledöbbentek. Imádtam.

Laci, az edzőm beajánlott egy talpreflexológus ismerőséhez. Nelly egy igazi tündér. Idősebb, ősz hajú, mosolygós nő, akit az első pillanattól fogva össze-vissza akartam ölelgetni. Olyan valaki, akiből árad a szeretet és az önzetlenség.

Komoly kaland volt eljutni hozzá, de Barbi és Gergő segítettek. Né­hány lépcsőfok vezetett a lifthez. Leláncoltuk a kerekesszékemet lent, majd Gergő ölben vitt fel a lakásáig, ahol betett egy kényelmes fotelbe.

Hatalmas volt a szobák belmagassága. Minden rendezett és kellemes. Nelly leült velem szemben, majd néhány percre egy félig teli lavórba áztatta a lábam. Gergő és Barbi végig ott maradtak velem a kezelés alatt.

Némi beszélgetés és nevetgélés után belekezdett Nelly néni a masszí­rozásba. Kiemelte a jobb lábam a vízből, megtörölgette és az ölébe rakta. Kibontott egy tégely krémet. Először finoman átvizsgálta a talpamat. Az első pár percben kellemes volt, de aztán hamar lefagyott a mosoly az arcomról. Az egész testem befeszült, és Barbi kezét szorongattam köz­ben. Potyogtak a könnyeim, amit Gergőm törölgetett édesen, miközben simogatta a fejem. Rettentően fájt, de hittem benne, hogy megéri, ezért igyekeztem nem nyavalyogni.

Húsz percig tartott az első kezelés. A végén fellélegeztem, de már ér­tettem, hogy miért olyan hasznos a talpreflexológia. Beindította a vérke­ringésemet, felpezsdítette a testemet. Jóval energikusabbnak, erősebbnek éreztem magam. A fájdalmat egyáltalán nem, viszont az utána elfogó érzést minden alkalommal alig vártam.

Éjjel arra ébredtem, hogy zsibbad a lábam, és kényelmetlenül fekszem. Melegem volt, folyt rólam a víz. Próbáltam kitakarózni, de alig bírtam kihúzni a kezeimet a takaró alól. Centinként igyekeztem megszabadulni a paplan súlyától. Perceken át próbáltam szabaddá tenni a jobb karomat, de egyre kevesebb esélyt láttam rá, hogy sikerül. Minden egyes neki­rugaszkodás előtt hatalmas levegőt vettem, és eltökéltem magamban, hogy ezúttal biztosan sikerül. Viszont egy idő után már egyáltalán nem mozdult a kezem, pedig annyira akartam! Ekkorra már még inkább el­zsibbadt a lábam.

- Megőrülök! Vááá! - dühöngtem hangosan két mély levegővétel közben.

Kezdtem elveszíteni az uralmat a gondolataim fölött. Már én sem hittem igazán, hogy megoldom, pedig végig ezt mondogattam magam­ban. Nagyon ideges lettem, hogy nem tudom önállóan megemelni vagy kinyújtani a végtagjaimat, hogy végre elmúljon a fájdalom. Tehetetlenül feküdtem tovább ugyanabban a pózban, mint mikor felébredtem.

Nem bírtam tovább tartani magam, zokogni kezdtem. Elszomorított, hogy ennyire sem vagyok képes. Más fel sem ébred igazán, csak pilla­natok alatt átfordul a másik oldalára és alszik tovább. Én meg, mint

egy szerencsétlen fadarab, hiába próbálkozom már egy jó ideje, semmi eredménye.

Eszembe jutott, hogy felhívom aput a mobilomon, hogy jöjjön át a másik szobából segíteni. Az ötlet jó volt, de csak ekkor gondoltam végig, hogy a telefonom is a fejem felett van, a párna alatt, amiért szintén oda kellene nyúlni valahogy, ráadásul épp azzal a kezemmel, amit „fogva tart” a paplan. Semmivel sem voltam közelebb a megoldáshoz, a kibo­ruláshoz viszont annál inkább. Elengedtem magam, és engedélyt adtam magamnak arra, hogy szenvedjek egy picit. Bőgni kezdtem, és amennyire képes voltam rá, mozogni, rángatózni próbáltam, hogy történjen már végre valami. Bármi! Csússzon pár centit arrébb a lábam, kerüljön kijjebb a kezem, legyen végre kevésbé rossz abban a pózban lenni. Indulatból akartam megoldani a helyzetet, de csak egyre rosszabb lett.

Végül kínomban nevetni kezdtem magamon, hogy még a könnyei­met sem tudom letörölni, pedig nagyon csikizett, ahogy folyt végig az arcomon. Kezdtem teljesen elveszteni a hitem és a maradék erőmet is. Kezdtem feladni, lemondtam róla, hogy kényelmes pozícióba helyezked­hessek és aludhassak tovább reggelig. Becsuktam a szemem, és próbáltam elaludni, mit sem törődve a kényelmetlenségekkel.

Eltelt néhány újabb perc ebben az állapotban, de aztán történt valami. Hirtelen nagyon felidegesítettem magam, már megint.

- Mi az, hogy nem sikerült?! Ilyen nincs! Csak van valami megoldás...Elszámoltam magamban tízig, majd összeszedtem minden erőmet.

Elhatároztam, hogy valahogy akkor is megoldom: megkaparintom a telefonom. Kitűztem a célt.

A karom be volt hajlítva. A másik kezemmel éppen elértem a kö­nyökömet alulról. Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Elkezdtem felfelé lökdösni. Lassan, de haladtam. Már elértem a fülemet is. Zseniális! Bol­dog voltam, innentől már könnyebb dolgom volt. Belekapaszkodtam a fülembe, majd elfordítottam a fejem, amennyire tudtam, hogy ezzel is felhúzzam még egy picit a karomat. Egyre közelebb jutottam a célhoz. Kezdett visszatérni belém a hit.

- Sikerülni fog, sikerülni fog! - mondogattam magamnak halkan, és már el is hittem.

Egy ponton túl már a hajamba kapaszkodtam. Felcsavartam a mu­tatóujjamra, és így minden újabb tekerésnél még közelebb kerültem a

fejem búbjához. Végre! Elértem! Eljutottam addig a pontig, ahonnan már könnyebben mozgatom a karomat. Lecsúsztattam a párnán a kézfejemet, és megérintettem a telefonomat. Micsoda megkönnyebbülés! Viszont még mindig be voltam takarózva, és Masni kutyám is pont úgy feküdt keresztben az ágyamon, hogy maximum csak vele együtt tudtam volna leszedni magamról, ami az ő „csekély” öt kiló súlyával már sok volt ne­kem. Viszont örültem, hogy végre fent van a kezem, és úgy döntöttem, ha már úgyis hívni akartam aput, inkább nem bénázom tovább.

A telefonom vakító fényére már teljesen felébredtem a kómából, ami az ébredés után még rajtam ült. Kipattantak a szemeim. A madarak is csiripeltek, világosodott. Megijedtem, hogy már elmúlt hajnali négy. Az a választóvonal: négy óra után már nem szeretem felkelteni aput, mert sokszor ilyenkor már nem tud visszaaludni, és így a maradék két és fél óra pihenést is elveszem tőle, ami pedig igazán ráfér. Az órám kereken hat órát mutatott, de úgy éreztem, egyszerűen nem bírom ki azt a har­minc percet, míg megszólal az ébresztő a másik szobában. Így nem jó szívvel, de eldöntöttem, hogy segítséget kérek. Apu utolsóként szerepelt a híváslistámban, keresnem sem kellett sokáig.

Csörögni kezdett a telefonja. Furcsa, de valahogy mégis reméltem, hogy nem ébred fel rá. Igyekeztem röviden csörögni, közben mégis arra vágytam, hogy meghalljam a mocorgását a nagy csendben, majd az aj­tónyitódást. Tudjam, hogy jön. És jött is.

Édesem! Kómás fejjel, de nagy mosollyal kérdezte, hogy mit segít­sen. A hangokra végre Masni is leugrott az ágyamról. Apu kitakart és megfordított. Nagyon jó érzés volt a hosszú, kemény küzdelem után. Éreztem, hogy újra folyik a vér a lábamban, és simogat a hűsítő szellő, ami az ablakomon beszökött a szobámba. Fellélegezhettem.

Borús, esős időre ébredtem azon a csütörtökön. Sok dolgom volt a városban, ezért gyorsan összeszedtem magam, és nekiindultam. Út­közben találkoztam egy idős bácsival, aki mesélni kezdett nekem az éle­téről.

Hosszú ideig zenész volt, harmonikás, és sokat járt külföldre. Majd egy tűzeset után mindenét elvesztette: leégett a háza, az autója és egy kicsit ő is megégett. Életmentő műtétek sokaságán esett át, majd végül kerekesszékbe került. De nem adta fel, és a hosszú évek munkájának

köszönhetően most újra bottal járt. Sokat küzdött, rengeteg fájdalma volt, de nagyon örült, hogy él! Büszkén újságolta, hogy már hetente háromszor jár társastáncra. Majd, időt sem hagyva nekem, hogy én is elmeséljem merész tervemet, annyit mondott:

- Neked is sikerülni fog! Táncolni fogsz, csak ne add fel! Elmosolyodtam. Elköszöntem, s mentem tovább.Útban a következő úti célomhoz, megálltam a zebra előtt, vártam,

hogy zöldre váltson a lámpa. Esni kezdett az eső. Körülöttem minden vizes lett, de rám egy csepp sem esett. Nem értettem, úgyhogy felnéztem, és ekkor észrevettem, hogy egy kedvesen mosolygó néni fölém tartja az ernyőjét. Meglepődtem. A korábbi bácsi és ez a néni is olyan volt, mintha egy meséből lépett volna elő. Annyira szívet melengető volt velük a találkozás! Elkísért a legközelebbi fedett helyre, majd elbúcsúztunk.

Még a kínai utazás előtt megkerestek az egyik legnevesebb női magazin­tól, hogy azt szeretnék, ha megírnám a saját történetemet, az álmaimat a „Vallomás” rovatuk számára. Imádtam ezt az ötletet, de megküzdöttem azért a cikkért rendesen. Még kint kezdtem el írni Pekingben. Órákon át dolgoztam vele, míg a lányok elmentek kikapcsolódni egy kis masz­százzsal. Majd mikor visszatértek, nagy lelkesen elkezdtem felolvasni nekik a művemet.

Hát, nem finomkodtak, főképp Barbi. Kerek-perec megmondta, hogy szörnyű. Erőltetett, sokszor értelmetlenek, összefüggéstelenek a mondataim, több helyen pedig annyira bölcs akarok lenni, hogy az már túl sok.

- Fannus, írd újra az egészet, ez borzalom! - mondta.Elöntötte az agyamat a düh. Hiszen órákon át dolgoztam vele, ő meg

percek alatt az egészet a kukába dobja! Azt ajánlotta, hogy ne akarjam kijavítani, hanem kezdjek bele egy teljesen újba, mert az sokkal könnyebb lesz, mint a már felépített vázat megpróbálni átfabrikálni.

Pufogtam magamban, de nagyon. Semmi kedvem nem volt megcsi­nálni megint. Napokig felé sem néztem a cikknek. Aztán később meg­értettem, hogy miről is beszélt Barbi. Folyamatosan próbált tanítgatni, egyengetni, mert, bár a blogra is állandóan írnom kellett, valójában nem

tudtam igazán jól bánni a szavakkal. Ő viszont gyakorlott újságíróként rengeteg trükköt tanított és hasznos tanácsokat adott nekem, amiket azonnal magamba szippantottam. Író akartam lenni, annak ellenére, hogy a gimnáziumi éveim alatt utáltam a fogalmazásokat, a helyesírá­som pedig vállalhatatlan volt. A nulláról kezdtem, de komoly terveim voltak, és nem volt kérdés, hogy meg kell tanulnom írni. Helyesen és élvezhetően.

Aztán egyik este, ahogy a kertben ücsörögtem a csillagos ég alatt, hirtelen megértettem, hogy nem elég azt leírnom egy-egy történetnél, hogy hol vagyok és épp mit csinálok, hanem valahogy oda kell varázsol­nom az olvasómat, hogy ő is ott érezze magát mellettem. Ehhez viszont mesélnem kell az illatokról, a hőmérsékletről, hogy minek milyen a ta­pintása, hogy mit vált ki belőlem... Oké, hogy itt van mellettem a pohár, de mennyire közel? És üveg vagy műanyag? Van benne valami vagy üres? Árnyékot vet az asztalra vagy nem is ott van, hanem a polcon? Rásüt a nap, vagy beleesnek az esőcseppek a kertben?

Változtatnom kellett a megközelítésen. Nemcsak az életemet látni színesen, de ezt a látásmódot az írásban is felhasználni. Aztán egy pil­lanatnyi képből, érzésből elkezdett kibontakozni előttem a történetem. Újraírtam az egész cikket, és ezt a verziót már Barbi is imádta, minden egyes sorát. Zongorázni lehetett a két írás közötti különbséget. Igaza volt, be kellett ismernem. A mai napig elégedett vagyok vele, és büszkén fogom mutogatni majd az unokáimnak.

Barbi tanított meg arra is, hogy az „újságíró vagyok” mondat varázs­erővel bír. Egy nyári estén igazi csajos bulit csaptunk a belvárosban egy kellemes kis helyen. A nagy melegben csak úgy csúsztak a hideg fröcs- csök, mi pedig egyre inkább belemerültünk az izgalmasabbnál izgalma­sabb témákba. Elrohant az idő. Szívesen hagytam volna magam sodródni a hangulattal, nem foglalkozva azzal, hogy hány óra, de nem tehettem. Muszáj volt figyelnem, hogy még járjanak az alacsonypadlós buszok, mikor elindulok.

Felhívtam a BKV ügyfélszolgálatát, de sajnos rossz híreket kaptam. Az aznapi utolsó - és egyben egyetlen - akadálymentes járat lerobbant, és lépcsős busszal tervezték pótolni. Épp nem voltam harcos kedvemben, így beletörődtem, hogy erős férfiakat kell majd toboroznom megint, hogy feljussak a tömegközlekedési eszközökre. Barbi viszont bepipult, amiért

Végül hallgattam a belső hangra, és felmondtam a munkahelyemen. Fo­galmam sem volt, mihez kezdek majd, hogy mikor találok új állást és milyet, de mertem változtatni, és ez nagyon felvillanyozott. Jó volt ki­mondani, hogy vége. Magam akartam dönteni a sorsomról. Apu nagyon aggódott értem, félt, hogy nem találok még egy ilyen „jó” munkát, én viszont biztos voltam benne, hogy sokkal jobbat is fogok!

Nellynél, a talpreflexológián is egyre jobban alakultak a dolgok. Már kevesebb krokodilkönnyet hullajtottam, és fejlődéseket is tapasztaltunk. Már nem beleesett a lábam a lavórba, hanem szépen erőből beleemeltem, úgy, hogy közben alig rezdült meg a víz. A kezelés végén pedig egyedül vettem fel a bebújós topánkámat. Kellett hozzá vagy öt perc, de én csi­náltam, segítség nélkül!

A nagypapám egészségi állapota azonban eközben egyre romlott. Mikor hazaértem Kínából, vele töltöttem néhány napot Veresegyházán. Éreztem, hogy nemsokára egymásra vigyáznak majd odafent anyummal. Nem volt könnyű lélekben felkészülni az elvesztésére, de rengeteg szép emléket őriztem róla. Az utolsó komolyabb beszélgetésünknél elmesél­tem az én drága, félig siket nagypapámnak, hogy milyen volt Pekingben, és a terveimet is megosztottam vele. Elmosolyodott, rám nézett, és csak annyit mondott:

- Szeretlek, és büszke vagyok rád...Sokat jelentett ez nekem, nagyon sokat. Nyugalmazott alezredes volt

a nagypapi, ehhez méltóan a katonaság is tiszteletét tette a búcsúztatón. Nem gondoltam volna, hogy valaha is azt mondom egy temetésre, hogy csodaszép volt, de az övé valóban az lett. Zenekar és tisztelgő katonasor búcsúztatta.

A halála után találtam egy verset, ami a mai napig segít feldolgozni, hogy a szeretteim fizikálisan már nincsenek mellettem:

már sokadszorra szívom meg. Igaz, hogy mindig megoldom, de így nem volt veszélytelen az utazás. Újra felhívta az infóvonalat. Nem emelte fel a hangját, csak kedvesen érdeklődött, aztán a végén még hozzátette: új­ságíróként ezt nem fogja ennyiben hagyni.

Ahogy elhangzott a bűvös mondat, húsz percen belül már be is gurult egy alacsonypadlós busz a megállóba. Persze, hogy megoldható volt, ha akarták... Csak az esetek többségében senkit nem érdekel a másik.

A SZOMSZÉD SZOBA

A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog...Valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába.Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk egymásnak, egymás életében, ez mit sem változott. Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is beszéltél. Ne változtass a hangszíneden. Nevess ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken. Mosolyogj, gondolj rám - emlegesd fel a nevem nap mint nap, ahogyan annak előtte is, de ne árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést. Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt, hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok a közeledben - egészen közel. Nincs semmi baj.

(Henry Scott, holland kanonok)

Anyagilag kezdtünk teljesen mínuszba kerülni. Csak gyűltek a befizet­nivalók. Hónapról, hónapra éltünk. Azt játszottuk, hogy kitettünk az asztalra hat csekket, én pedig kihúztam, hogy melyik négyet fizetjük be. A pénz nagy része a kezelésekre ment el, még úgy is, hogy többen nem fogadtak el tőlem egy árva forintot sem érte. Gőzerővel belefogtam hát a munkakeresésbe.

Bújtam naphosszat az álláshirdetéseket. Számtalan helyre elküldtem az önéletrajzomat. Már direkt nem írtam bele, hogy mozgássérült va­gyok. Természetesen csak olyan munkákra jelentkeztem, amiket, úgy gondoltam, képes vagyok száz százalékig elvégezni, de a megváltozott munkaképességűeknek szóló speciális munkákat nagy ívben elkerültem. Nem akartam „nyomi” állást. Borítékokat nyalogatni, kosarakat fonni vagy gyöngyöket válogatni. Ennél értelmesebb, hasznosabb munkára

vágytam. Nem azért, mert a többi „büdös” lett volna, hanem mert épp azért hagytam ott az előzőt, hogy olyasmit csináljak, ami boldoggá tesz. Akkor viszont nem fogom beérni egy ahhoz hasonló vagy annál is ke­vésbé építő jellegű lehetőséggel!

Nem adtam fel, még akkor sem, mikor a sokadik kiküldött önéletraj­zomra sem érkezett válasz, vagy ha érkezett is, az interjú előtt berezeltek, mikor megtudták, hogy kerekesszékkel közlekedem. Persze volt olyan is, akit egyáltalán nem zavart volna, de az iroda vagy az üzlet a sokadik emeleten volt, lift nélkül.

Végül az önkormányzat segélyosztályán kötöttem ki, amitől nagyon rosszul éreztem magam. Nyomasztott a hely, az emberek. Próbáltam segítséget kérni, de az értelmetlen szabályok miatt nem jártam sikerrel, elutasították a kérelmemet.

Pár napon belül kikapcsolták az internetünket. Így még kevesebb esé­lyem maradt, hogy munkát találjak. A mobiltelefon-szolgáltatóm három napot adott, hogy kiegyenlítsem a tartozásom. Remek, gondoltam. Ha azt is elveszik tőlem, nekem végen. Azon intéztem mindent. Ha baj volt, segít­séget kértem, ha éjszaka szükségem volt bármire, azon hívtam aput. Ami­kor arra ébredtem, hogy nem kapok levegőt, a telefonom mentett meg. Ha pedig valami nem várt nehézségbe ütköztem - amiből nem volt kevés -, mindig a telefon segítségével oldottam meg. Nem szórakozásból kellett.

Csak kattogtak a fejemben a gondolatok. Se munka, se net, se te­lefon... Nem borulhattam ki, mert azzal semmivel sem lettem volna előrébb, csak még jobban belesüppedek a gödörbe. Vártam, kerestem, kutattam a megoldást. Siralmas volt a helyzet, de továbbra is hittem, hogy jól döntöttem, amikor felmondtam. Nem bántam meg a döntésemet.

Nelly néni elárult nekem egy fontos titkot. Megmutatta, hol találom magamon a „lesz*rom gombot”, ami segíthet, hogy ne bolonduljak bele a dolgokba. Még használati útmutatót is kaptam hozzá. Ez a bizonyos gomb a mellkasunk közepe táján található, és reggelente érdemes be­nyomni. Így napközben csak a szépet és a jót látod meg, a többit pedig nagy ívben...

Végre kaptam egy alkalmi munkalehetőséget az egyik ismerősömtől, amit otthonról is tudtam csinálni. A számlák befizetéséhez pedig köl­csönt kértem.

Hónapok teltek el, de még mindig semmi állandó munka nem volt kilátásban, az alkalminak pedig vége lett. Hideg tél volt, hetek óta nem láttam a napot, nem szívesen mászkáltam az utcákon. Fáztam. Begu- bóztam a meleg szobámba egy pokróccal. Sokat aludtam, és csak a ke­zelésekre jártam ki. Kezdtem begolyózni. A négy fal megőrjített. Nem volt nekem való. Egyre többet veszekedtünk apuval. Ő is feszült volt, és én is. A rokkantsági járadékból, a fogyatékostámogatásból és az utánam kapott ápolási díjából éltünk, ami még a számlákra sem volt elég. Apunak sem volt munkája. Hogy az ápolási díjat ne veszítse el, maximum négy órában lehetett volna dolgoznia. Márpedig az ő szakmájában - vendég­látós - nem volt könnyű ilyen állást találni. Főképp úgy, hogy bármikor szükségem lehetett rá, és akkor rohannia kellett hozzám, csapot-papot ott hagyva.

Mégis, mindketten dolgozni szerettünk volna. Nem adtuk fel, kellett, hogy legyen valamilyen megoldás. Bár apu nálam valamivel kevésbé hitt ebben.

Egy hónappal később végre felcsillant a remény. Találtam egy hirde­tést, amelyben fogyatékosok akadálymentességgel kapcsolatos ügyeivel foglalkozó asszisztenst kerestek. Megörültem. Irodai gyakorlatom volt, a témának pedig igazán a szakértője voltam. Hamar elküldtem az önélet­rajzomat, és izgatottan vártam a választ. Nagyon vágytam a munkára, mintha nekem tartogatta volna az élet ezt a lehetőséget. Végre egy hasz­nos munka! Néhány nappal később megérkezett a visszajelzés: várnak állásinterjúra. Boldog voltam, és alig vártam, hogy mehessek.

Elérkezett a szerda, az interjú napja. Szakadt az eső, erős szél fújt. Igazából senki nem akarta, hogy nekivágjak, de nekem nem volt kérdés, hogy megyek. Ez nem jelenthet akadályt! Pedig az iroda a világ másik végén volt, tőlünk kétórányira busszal. Mentem, mert menni akartam.

Ahogy beléptem az épületbe, még biztosabb lettem benne, hogy ott szeretnék dolgozni. Minden színes volt és akadálymentes. Az emberek is nagyon szimpatikusak voltak. Elmagyarázták a munkavégzés menetét, a bérezést és minden egyéb tudnivalót. Akkor már végképp minden porcikámmal vágytam erre az állásra. Sikerült megnevettetnem a társa­ságot, úgy éreztem, jól teljesítettem. Végül abban maradunk, hogy egy hét múlva értesítenek. Épp egy héttel később volt, november 17-én a születésnapom. Tökéletes ajándék lesz, gondoltam.

Aznap izgatottan ébredtem, alig aludtam az éjjel. Délben megcsörrent a mobilom. A torkomban dobogott a szívem. Reméltem, hogy a munka miatt hívnak, ahogy ígérték. Igen, ők voltak! Nagy boldogan vettem fel és szóltam bele a telefonba. Alig vártam, hogy megtudjam a döntést.

- Sajnáljuk, de a választásunk...Nem kaptam meg. Nagyon elszomorodtam. Annyira akartam ezt az

állást! Aztán arra gondoltam, hogy biztosan megvolt az oka, hogy miért így történt. Eldöntöttem, hogy továbbra sem adom fel, megtalálom a tökéletes munkát.

Vigasztalódás képpen megnéztem egy Szex és New York részt, amiben épp a tökéletes kérdéssel találkoztam: „A remény olyan drog, amiről le kell szoknunk? Vagy ez tart életben minket?”

Bence kihívásnak, egy kalandnak indult. Meg kellett hogy szerezzem. Az önbizalmamnak szüksége volt egy újabb sikeres hódításra. De aztán valami egészen más lett a dologból: a „lelki szeretőmmé” vált, akitől rengeteget kaptam, és általa lettem végül igazi nő. Imád, és én is imádom. Nem viszi túlzásba, pont akkor és úgy becéz, ahogyan és amikor szük­ségem van rá. Mindig ott van, ha kell. Szavak nélkül is értjük egymást. Szokatlan történet a miénk, de egy pillanatát sem bánom.

Lefeküdtünk egymással. Még csak két hete ismertem, amikor ott ta­láltam magam az ágyában egy szál férfipólóban. Bence akkor volt életé­ben először „béna” csajjal, akit nemcsak vetkőztetni kellett, de másnap reggel öltöztetni is. Aki ahelyett, hogy azt mondta volna: „bébi, várj egy kicsit, kimegyek a mosdóba”, megkérte, hogy ölben vigye ki, majd hozza is vissza. Aki, ha a mellkasán akart elaludni, megkérte, hogy segítsen megemelni a fejét... Egyikünk sem gondolta volna, hogy idáig vezethet egyetlen mosoly... Az a bizonyos mosoly.

Bence magas, deltás hátú, kellemesen izmos, öltönyös pasas volt, első ránézésre az az igazi elérhetetlen macsó típus, aki csak akkor áll veled szóba, ha legalább úgy nézel ki, mint azok a lányok, akik Hugh Hefnert körülveszik. Ha viszont nem vagy az a tipikus „design cica”, esélyed nincs.

Én pedig nem igazán tartoztam azok közé a lányok közé, akiknek a kerek fenekében lehet gyönyörködni az utcán, vagy a hosszú lábait mutogatni büszkén a haveroknak. Én nem ilyen voltam, de valahogy mégiscsak átjutottam a rostán, kerekesszék ide vagy oda. Nem titkol­tam, nem árultam zsákbamacskát. A képeim mellé belinkeltem a Tévé ügyvédjében lement kisfilmet is.

Nagyon ledöbbent. Leesett az álla, szólni sem tudott. Nem erre szá­mított. Bencében is az a kép élt a mozgássérültekről, hogy otthon ülnek a négy fal között, és élik a szürke kis életüket. Életvidám és őrült csajnak ismert meg, és ez nagyon tetszett neki. Rengeteget leveleztünk. Kibe­széltük a munkát, a párkapcsolatokat és a terveinket. Nem vetítettem, magamat adtam, és ezzel felkeltettem az érdeklődését. Imádtam a spon­tán kérdéseit, a legjobban azokat, amiket általában nem mer az ember megkérdezni egy „sérülttől”.

Bence is óvatosan, körülményesen fogalmazott, de nem kímélt. Ér­dekeltem, ezért kérdezett.

Attól, hogy kocsiban vagy, élsz nemi életet?Elmosolyodtam. Már percek óta tudtam, hogy mire akar kilyukadni,

de megvártam, míg rászánja magát, és nekem szegezi a kérdést. Az em­berek többsége - velem ellentétben - borzasztóan zavarba tud jönni a hasonló témáktól. Pedig felesleges, hisz ha olyat mond valaki, ami nem tetszik, legfeljebb leállítom, vagy kitérek a válasz elől. Egészséges keretek között nálam nincsenek tabuk.

Elmagyaráztam Bencének, hogy a szék nem korlátoz a szexben, csak áll­va ne akarjon velem senki... Megnevettettem. Elértem a célom. Aztán arra gondoltam, hogy még egy kicsit lesokkolom. Megpiszkálom a fejében élő „tipikus béna”-képet. Elküldtem neki egy képet Bolla Eszter sorozatából, amelyen fehérneműben pózolok. Megvolt a második sokk is. Imádtam.

Gondoltam, egy aranyos kis buta csaj vagy, vagy nem is tudom... Nem hiszlek el! Megleptél, és nem csak a fotóval. Neked agyad is van.

A mai napig nem értem, miért pont Bencét szúrtam ki a több ezer pasi közül a neten. Elsőre csak egy smiley-t küldtem neki, gondoltam, úgy­sem találkozunk soha, mehet nyugodtan a személytelen jópofizás. Ez azonban az átbeszélgetett esték után, egy hét alatt megváltozott. Tél volt

és nagyon hideg. Én értem oda előbb a megbeszélt helyre, direkt, hogy legyen időm átmelegedni, és újra tudjam mozgatni az ujjaimat. Ismertek már az ott dolgozók, segítettek levenni a kabátom és kivenni a széket az asztal mellől. Bence néhány percet késett, de ott volt. Egyikünk sem hitte igazán, hogy a másik valóban eljön. Kezdetben kicsit zavarban voltunk. Majd koccintottunk a találkozásra, és az első feles után már be sem állt a szánk. Élveztük egymás társaságát. A második pohárral már bátorra ittam magam, és teljesen eltűntek a gátlásaim. Nem a megszokott köny­nyen vágható és rágható ételt rendeltem. Hal és saláta helyett csirkemellet orly módra. Nem voltam zavarban, nem érdekelt, hogy gyenge vagyok, és egyedül nem tudom felvágni. Bence igazán tündéri volt, katonákra szeletelte nekem a húst. Nem volt kellemetlen kérni tőle, és ő is csak ennyit fűzött hozzá: „De édes vagy!”

A harmadik pálinka után felsegítette a kabátomat, és sétálni indultunk. Egész este csak mondtam és mondtam, be sem állt a szám. Énekeltem, pörögtem a kerekesszékkel. Majd anélkül, hogy körbenéztem volna, elin­dultam át az út másik oldalára. Elkapta a kezem, és visszahúzott, amivel megmentett egy gázolástól. Onnantól el sem engedte a kezem. Az egyik ut­casarkon lecövekeltem. Kértem tőle egy puszit, azt mondtam, anélkül nem tudok továbbmenni. Majd öt méterenként újra és újra megálltam. Nem volt ellenére a játék. Csókolgatni kezdte a nyakamat a szakadó esőben. Ismét nem voltam hajlandó tovább menni. Nem bírtam tovább, minden porcikámmal akartam. Most már nagyobb igényeim lettek: csókot köve­teltem. Megkaptam, amit akartam, és nem is akárhogy. Fantasztikus volt.

Másnapra elszállt a pálinka hatása. A fejem hasogatott. Kaptam egy üze­netet, hogy ha magamhoz térek, hívjam, hogy mire emlékszem. Minden megmaradt, és bár az éjszaka kellős közepén „Süss fel napot” éneklő nőcit nem biztos, hogy be kellett volna mutatnom, de a követelőzést nem bántam.

Éjszakákat beszélgettünk át. Egyik alkalommal felvetette, hogy menjek át hozzá. Nem köntörfalaztam, egyből sorolni kezdtem neki a „miben kell segíteni” listát, de meglepő módon egy picit sem riadt vissza. És én sem attól, hogy mindenben rá legyek utalva.

Két nappal később útnak indultam a nagy hidegben a város másik végébe. A harmadik átszállásnál háromnegyed órát kellett várnom.

Átfagytam teljesen. Üldögéltem a megállóban, jól bebugyolálva a ka­bátba, a sálba és a sapkába, és nem akartan elhinni, ami történt. Egy turista a kezembe nyomott egy Ötszázast! Hajléktalannak néztek! Til­takozni kezdtem, de a német férfi nem értette... Biztos azt gondolta, hálálkodom. Sietve ott hagyott. Kiszabadítottam a kesztyűből a teljesen átfagyott ujjaimat, és duzzogva felhívtam Bencét, hogy elmeséljem, mi történt. A pufogásból hamar nevetés lett. Mert utólag már tényleg vicces volt. Vacogott a fogam beszélgetés közben, úgyhogy édesen megkérdezte, mivel várjon: forró kakaó, esetleg tea? Az utóbbit kértem. Már alig vár­tam, hogy nála legyek. Végre megérkeztem a lakásához, kezdtem látni a fényt az alagút végén. Mióta ott lakik, egyszer nem romlott el a lift, de akkor este persze igen. Már úgy voltam, hogy visszafordulok, de Ben­ce nem engedett. Összeszedett néhány embert az utcáról, és felvittek a másodikra. Végre jó melegben voltam. Fél óra kellett, hogy kiengedjek.

Az este végül jól alakult, nagyon is jól. Minden pillanatát élveztem. Va­lamikor éjfél felé egymásnak estünk. Nem így terveztük, de egyáltalán nem bántam. A kívülről vad és érzéketlen oroszlán pasiból szelíd kiscica lett. Ak­kor este garantáltan átírtam a fejében a „szegény kis mozgássérült” képet.

Reggel a csókjaira ébredtem. Feladta a ruháimat, a csizmám, a ka­bátom, mindent megigazított rajtam, majd nagy mosollyal az arcomon „léptem” ki az ajtaján.

Végül nemcsak egyéjszakás kaland lett belőle, de nem is love story. Annál sokkalta több. A vonzalom nem múlt el, sőt egyre jobban nőtt, de nem ez lett végül a kapcsolatunk igazi alapja. Barátok lettünk. Olyanok, akik erőlködés nélkül órákat tudnak beszélgetni, akik között nincsenek tabuk. Imádtam, hogy mellette igazán önmagam lehettem. Nem érdekel­te, hogy séta helyett gurulok, vagy hogy sok mindenben a segítségére szo­rulok. Nem „bénaként” éltem a szemében. Szerettem, ahogy viselkedik velem, hogy büszke volt rám a barátai előtt, azt, amikor télen a kabátja zsebébe dugta a kezem, és ott melegítette fel, vagy amikor a teázóban kérdés nélkül öntött nekem a nagy kancsóból, mert tudta, hogy egyedül nem bírom el, és még arra is figyelt, hogy csak félig töltse a bögrét. Pici apróságoknak tűnnek, de mégis, hatalmas dolgok ezek. Szerettem, hogy velem, mellettem nem a macsó, szívtelen Bence volt, hanem az, akinek hatalmas a szíve, és igenis tud szeretni. Aki lebontott egy vastag falat bennem...

Sosem fogom elfelejteni, amikor először fürdetett meg. Ott ültem a teli kád mellett a lenge, szürke, hosszú ruhámban. Nem akartam levetkőzni előtte. Takargattam magam, ő meg csak kérdőn nézett rám. Nem értette, de én sem magamat, hisz nem egy idegen volt, aki még sosem látott vagy ért hozzám azelőtt. Mégis megkértem, hogy ruhástul tegyen be a vízbe, az illatos habok közé, amit meglepetésként varázsolt a kádba.

- Ugye, most csak viccelsz? - kérdezte.- Nem, nem! Komolyan gondoltam. Majd a vízben levetkőzöm.- Bolond vagy, édes?- Kérlek! Így szeretném.Erre, mint egy dacos kisgyerekről, fogta és levette rólam a ruhát, majd

ledobta a földre. Ott ültem előtte a nappali fényben meztelenül, feltárva minden egyes kis részemet, amit sosem akartam volna, hogy így lásson, szemtől szemben.

Nem tett be egyből a vízbe, hanem előbb még mosolyogva végigmért.- Kis bolondom... Ezt akartad takargatni? Szerinted, nem így akar­

talak eddig is, ahogy vagy?Majd szorosan átölelt és megcsókolt. Olyan szeretettel és finomsággal,

hogy nehéz szavakkal leírni. Elérte, hogy elhiggyem: neki így vagyok tökéletes, és nem szükséges feszélyezve éreznem magam. Csodás érzés volt ez az áttörés. Több lettem általa. Egy olyan nő, aki nemcsak hogy elfogadta magát, de immár vonzónak is érzi minden porcikáját...

December felé egy bevásárlóközpontból jöttem épp kifelé, mikor egy óvodáscsoporttal találtam szemben magam. Mikor elgurultam mellettük, egy kedvesen mosolygós kisfiú a kocsim felé mutatva felkiáltott:

- Ilyet kérek jövőre a Mikulástól!Annyira édes volt! Nagyon tetszett, amit mondott. Ők az a korosztály,

akik még gondolkodás nélkül, őszintén kimondják, ami megfordul a kis fejükben. Mikor kérdeznek, legtöbbször a velük lévő szülő vagy felnőtt jön tőle zavarba, pedig egyáltalán nem kellene. Mikor először találkoznak kerekesszékessel vagy más fogyatékkal élővel, új és ismeretlen dolog a számukra. Bámulják, érdeklődnek, de ez így is van rendjén. Hadd kíván­csiskodjanak, nem kell őket leszidni, hogy ne kérdezzenek butaságokat.

Ahogy az sem helyes, hogy a szülők ilyenkor zavartan elráncigálják a gyereket. Nem tilos beszélni ezekről a dolgokról, sőt szerintem kifeje­zetten kell is. Ha valakit ez esetleg rosszul érint, majd megmondja. Nem kell előre eldönteni, hogy így lesz. Ezért is támogatom nagyon az integrált közösségeket. Számtalan dolgot tanulhatunk egymástól!

December közepén hatalmas élményben volt részem. Tizenöt év után újra láttam a tévé tetején a port. Amikor lenéztem, nem a megszokott kerekeket láttam a földön, hanem a lábaimat. Igen! Sikerült! Hosszú idő után újra álltam egy járógép segítségével.

Épp olyannal, mint amilyen Forest Gumpnak is volt a filmben. Renge­teget küzdöttem, míg megerősödtem annyira, hogy meg tudjam tartani magam. Sikerült! Hatalmas élmény volt más szemszögből látni a világot, újra megtapasztalni, milyen érzés. A barátaim sorban jöttek látogatni, segítettek rám rakni, majd készülhettek az állva bolondozós képek százai. Először csak negyedórát bírtam benne, majd fokozatosan egyre többet és többet.

A következő jó hír az volt, hogy végre pozitív választ kaptam egy munkával kapcsolatban. A nagy hideg ellenére hatalmas örömmel és lelkesedéssel indultam az állásinterjúra. Egy számítástechnikai eszkö­zökkel foglalkozó cégnél kerestek adminisztrátort. Jó korán elindultam, de így is egy óra csúszással, teljesen átfagyva érkeztem meg. Közel három órán keresztül utaztam, aminek a túlnyomó részében az akadálymentes buszokra várakoztam a hidegben. Kijöttek értem az épület elé, és az ud­varon keresztül egy lifthez vezettek. Az első emeleten kiszálltunk, majd egy irodába mentünk. Izgultam, de nem voltam zavarban. Tetszettek az emberek és a környezet is. Megemlítettem, hogy ha nem gond, a kabátot magamon hagynám, hogy átmelegedjek, és indulás előtt ne kelljen majd felcibálniuk rám. Biztosítottak róla, hogy szívesen segítenek, de jobbnak láttam nem ezzel indítani. Így maradt a lila szövetkabát rajtam.

Úgy éreztem, a beszélgetés végül jól sikerült. Pár nappal később be is hívtak egy próbanapra. Ujjongtam, már alig vártam az új kihívást. Ismét órákkal előbb elindultam, de megint nem sikerült időben odaérnem az átszállások miatt. Egyszerűen nem jöttek a kiírás szerint az alacsonypad­lós buszok. Égett az arcom rendesen, de nem tehettem semmit. Meglepő módon még ők nyugtatgattak, hogy nincs semmi gond, megvárnak.

Végül jelentős késéssel, de megérkeztem. Egy hátsó irodába mentünk, ahol kaptam egy asztalt és egy gépet. A bejövő hívásokat kellett fogadnom, és egy rendszer segítségével információkkal ellátni az ügyfeleket. Emellett akadt még némi adminisztrációs munka és szervezési dolgok. Tökéletes volt, igazán nekem való. Imádtam. A közvetlen kolléganőm nagyon sokat segített, amit nem értem el, odaadta. Nagyon jól éreztem magam.

A próbanap végén elindultam kifelé, a lifthez. Elgurultam az ügyfél­szolgálati pult előtt, ahonnan egy kedvesen mosolygó srác, Tomi szólt ki utánam:

- Ugye, látunk még?- Nagyon remélem! - válaszoltam hangosan, nagy örömmel.Egyre jobban akartam ezt az állást. Főképp azután, hogy a legtöbben

a környezetemben azt mondták: nem leszek képes rá. Sok lesz a napi öt óra utazás, és mellette a nyolc óra munka. Még hogy nem leszek rá képes!? Be kellett bizonyítanom, hogy nincs igazuk.

Közeledett a karácsony. Életemben először egyáltalán nem éreztem az ünnepi hangulatot, nem csomagoltam ajándékokat, nem díszítettem fe­nyőfát, ami meghozhatta volna a kedvemet. Egyetlen csomag árválkodott a kis műfánk alatt. Nelly néni küldte, azzal az utasítással, hogy szenteste előtt nem bonthatom fel. Nem bánkódtam az ajándékok hiánya miatt, inkább csak a sok be nem fizetett számla aggasztott, az viszont nagyon.

Aztán mégis történt valami jó, ami kárpótolt a szegényes karácsonyért. Megkaptam az állást! Felvettek! Kezdtem látni a fényt az alagút végén, a megoldást az anyagi gondjainkra és az állandó bizonytalanságra. Másnap már munkába is álltam.

Vicces kis fintora az életnek, hogy minden reggel az előtt az iroda előtt mentem el, ahová korábban nem vettek fel. Amit így, utólag már egyáltalán nem bántam, így kellett lennie. Minden reggel hajnalban in­dultam, a dermesztő hidegben. Még sötét volt, de így reggelente láthat­tam a felkelő napot, ami melegséggel töltötte el a szívemet-lelkemet. Jól indultak a napjaim.

Ahogy megérkeztem, már nyomták is a fiúk a liftgombot, nyílt az ajtó és vették le a kabátomat. Öröm volt beérni.

Végre volt munkám, szerettem is, de súlyos kompromisszumot kellett kötnöm érte. Ott volt a rengeteg utazás, és ráadásul nem tudtam mos­dóba menni, míg haza nem értem. Azaz tizenkét órán át csak minimális

ivás és evés jöhetett szóba. Ügyelnem kellett, hogy még indulás előttre, majd pedig hazaérkezés utánra időzítsem a szükségleteimet. Beprogra­moztam rá magam. Az állásinterjún ez persze nem került szóba, de én ennek tudatában vállaltam el a munkát, és hittem, hogy képes leszek rá. Bizonyítani akartam.

Főképp férfiakkal dolgoztam a szervizben. Szerettem velük lenni, ked­veltem a humorukat és azt is, ahogy hozzám álltak. Öltöztettek, vetkőz­tettek, kényeztettek állandóan. Főképp Tomi. Az a bizonyos mosolygós srác az ügyfélszolgálatról. Ő lett a legnagyobb ajándék ott nekem. Na­gyon hamar megtaláltuk a közös hangot. Könnyen megnyíltunk egymás előtt. Meglepően könnyen.

Az év utolsó napján is dolgoztunk, leltár volt a szervizben. Hajnalban ébredtem, és késő délután értem haza. Megvacsoráztam, majd a fáradt­ságtól elaludtam. Szilveszterkor hosszú idő óta először nem használtam ki a bulimeghívásokat. Nem volt tánc az asztal tetején, ami miatt sokan csalódtak, de én nem bánkódtam. Már az is fantasztikus eredmény volt, hogy sikerült lábra állnom. Fejlődtem, egyre több mindent voltam képes megcsinálni. Nem érkezett meg a várva várt csoda, de helyette ott volt a valóság. A kitartó küzdelem árán kivívott picike sikerek, amik csak a külső szemlélőknek tűntek picinek. Számomra óriási eredmény volt már csak az is, hogy még mindig életben voltam, és a bejósolt folyamatos gyengülés helyett napról napra erősödtem.

Az év második napját már újra munkával töltöttem, mégsem panaszkod­tam. Örültem, hogy megint van állásom. Hajnalban a buszokon ülve volt időm gondolkodni, rendet rakni a fejemben. Nem unatkoztam. Minden nap volt bennem egy pici aggodalom és izgalom is, hogy vajon elérem-e a csatlakozásokat, vagy az orrom előtt fog elmenni a buszom, míg egyik nap Barbi azt nem mondta:

- Felesleges azon idegeskedni, ami már nem rajtunk múlik.Milyen igaza volt! Időben kint álltam a megállóban, indulásra készen,

megtettem, amit tudtam. Onnantól kezdve már nem az én kezemben voltak a történések.

Egy keddi napon úgy alakult, hogy konkrétan versenyt futottam az idővel. Kezdetben jól jöttek a járatok, de aztán az Örs vezér téren fél percem maradt, hogy átérjek az út túloldalára a következő buszomhoz.

Annyira „rohantam”, hogy amikor zöldre váltott a lámpa, csak előre fi­gyeltem, így nem láttam a pocsolyát, ami egy hatalmas kátyút rejtett. Nagyot dobott rajtam. Kijjebb csúsztam a székből, de szerencsére nem estem ki, „csak” onnantól kényelmetlenül ültem. Viszont a buszt elértem, így összességében boldog voltam.

Hazafelé, munka után folytatódott a kaland. Az Árpád hídnál min­den rendben ment, időben megérkezett az alacsonypadlós busz. Aztán az Örsön félórás várakozás után befutott a buszom, amivel már úton is voltam a Köki felé. Igyekeztem tartani magamban a lelket. Már csak egy átszállás, és otthon vagyok a jó meleg szobában. Mire kiértem Kőbánya Kispestre, már szakadt a hó és fújt a szél. Nem volt semmi fedett hely, ahová behúzódhattam volna. Így, ahogy múltak a percek, egyre inkább hasonlítottam egy kerekesszékes hóemberre, akit kiállítottak dísznek a gyerekek. Telt az idő, elment a harmadik járat is, aminek elvileg jónak kellett volna lennie, de sajnos mind lépcsős volt. Teljesen átfagytam, már nem éreztem a végtagjaimat egyáltalán. Az arcomon végigfolyó könny­cseppek melengettek csak egy kicsit. Kezdtem nagyon elfáradni. Nem akartam feladni, de egyre kevesebb volt a lelkierőm. Végül az ötödik buszra végre fel tudtam szállni. Fűtés ugyan nem volt rajta, de akkor már nem is számított. Már csak néhány perc, és otthon leszek!

Leszállás után, az utolsó métereknél erős hófúvás támadt, vacogott a fogam. Fájt már mindenem a hidegtől. Nem bírtam tovább tartani magam, kijött minden belőlem. A kapualjban már zokogtam. Nagy ne­hezen kiszedtem a táskámból a telefonom, amin alig bírtam benyomni a gombokat. Hívtam aput, hogy nyissa ki nekem az ajtót. Mikor meglátott, pontosan megértett mindent. Szorosan megölelt, és már tessékelt is be, a kályha mellé. Gyorsan megszabadított az átázott kabáttól, és forró teát nyomott a kezembe. A tűz melegétől lassan visszatért belém az élet, jéggé fagyott kezeim újra mozogni kezdtek. Legalább fél órát ott ültem, míg feltöltődtem. Aztán szép lassan valami megmagyarázhatatlan kellemes érzés kerített a hatalmába.

Nelly néni nagy csomagját a mérhetetlen kíváncsiságom és izgatott­ságom ellenére végül valóban csak karácsony estéjén bontottam fel. Rengeteg finomságot és apró meglepetéseket találtam benne, mellette kedves sorokat Nelly nénitől és néhány vendégétől. Csak úgy sugárzott a szeretet a dobozból. Hatalmas örömet okozott a figyelmessége. Szépen

visszacsomagoltam a dobozt, betettem a fa alá, majd átmentünk apuval a mamához, hogy együtt legyünk szenteste. Majd néhány napig nem is nyúltam a dobozhoz, csak gyönyörködtem benne. Minden egyes al­kalommal, mikor elgurultam mellette, nagy mosoly ült ki az arcomra.

A jéggé fagyós estén apcus édességet kívánt, így felnyitotta újra a csomagot. Aztán izgatottan odakiáltott nekem, hogy azonnal menjek a fához. Nem hittem a szememnek. A mogyoróhalom alatt néhány ki­csi, színes boríték bújt meg, bennük pedig kisebb-nagyobb címletekben bankjegyek. Drága Nelly nénim gyűjtötte az ismerősei és a vendégei körében. Néhányan üzenetet is írtak hozzá. A doboz oldalán pedig ez állt:

Legalább tíz percig csak mosolyogva ültem a borítékok felett. Közben pe­dig folyamatosan az járt a fejemben, hogy mekkora tündér az én Nellym és az ő angyalkái. Igazán ritka kincsek! Másnap mentem is rögtön a postára, hogy befizessem az elmaradt csekkhalom egy részét.

Akkor szembesültem először azzal, hogy a postahivatalokat átalakí­tották. Más lett az arculat. A régi, jól bevált ablakos rendszer helyére pul­tokat raktak be, de olyan magasságba, ahová nem láttam fel, és ahonnan engem sem vettek észre a székemben ülve...

A nehézségek ellenére is töretlen lelkesedéssel jártam dolgozni. Haj­nalban ébredtem, rétegesen felöltöztem, pokróccal bebugyoláltam a lábamat. A megállóban ide-oda gurulgattam, csakúgy, mint azok, akik fel-alá sétálnak, hogy ne fázzanak. Nem lett melegebb tőle, de automa­tikus volt...

Mínusz hat fok volt azon a szerdán. Reggel időben érkezett a tömött buszom. Nem volt választásom, fel kellett szállnom rá valahogy. Nem mondhattam, hogy majd megyek a következővel, mert nem lehetett

Minden alkalommal, amikor önzetlenül adunk, számunkra is tágasabbá válik a világ... Így gondolták ezek az angyalok is.

Áldott ünnepeket és egészségben gazdag boldog új évet kívánunk sok szeretettel!

tudni, mikor érkezik, vagy hogy jön-e egyáltalán újabb alacsonypad­lós. Megkértem a vezetőt, hogy hajtsa ki a rámpát, amit már legutóbb is szájhúzás kíséretében tett meg, de akkor reggel viszont már nem is hagyta szó nélkül:

- Fontos magának mindennap ezzel a busszal és pont ilyenkor men­nie?! - kérdezte morogva.

Meglepődtem, de higgadtan válaszoltam.- Igen, uram, mert dolgozni megyek.Gúnyos kacaj bukott ki belőle- Ja, persze!Ekkor már én is ingerült lettem. Milyen jogon dönti el a buszvezető,

hogy melyik járatra szállhatok fel és mikor? És főképp milyen jogon kérdőjelezi meg, hogy munkába megyek-e vagy sem. Ha csak a boltba mennék egy megállóval arrébb, akkor sem tilthatná meg, hogy felszálljak! Végül duzzogva felállt, és kisétált hozzám.

- Nem fogok leszállítani öt embert maga miatt - mormogta.Még szerencse, hogy ezt egyáltalán nem is vártam el tőle. Szépen meg­

kértem az embereket, hogy picit húzódjanak össze. Végül nem hajtotta le a rámpát, így két hölgy és egy férfi segített megemelni a székemet. A többi erős hím pedig nyugodt szívvel végignézte. A vezető pedig ha­talmas világfájdalommal az arcán, amiért ki kellett szállnia, visszasétált a helyére. Én bezzeg mit nem adnék azért a pár méter gyaloglásért, amit ő ekkora szenvedésként élt meg...

Mivel töltenék ki egy napot, ha nem lennék kerekesszékben? Sosem feküdnék le, nehogy véget érjen az a csodanap. Fogócskáznék, dögös magas sarkúkban sétálgatnék, mászókáznék a játszótéren, fára másznék és rengeteget táncolnék. Keringőznék és salsáznék. Nekifutásból ugranék fejest egy medencébe, és ugróköteleznék. Az összes számomra fontos em­ber nyakába beleugranék. Sétálgatnék a Duna-parton és a Városligetben, angyalkát rajzolnék a hóba vagy az avarba. És egyvalamit kipróbálnék nemcsak állva, de még fejen állva is...

Reggelente munkába menet rászoktam, hogy a Class Fm-et hallgassam. Néha találtam Morning Show „hallgatótársakat” a buszokon és a meg­állókban, akik fülhallgatóval a fülükben, pont akkor mosolyodtak el

magukban, amikor én is nagyokat nevettem Balázsék poénjain. Imádtam velük indítani a napokat.

Volt úgy, hogy éjjel kettő felé még mindig a számítógép előtt ültem, és vadul írtam az újabb és újabb bejegyzéseket a blogomra. Sokszor ösz- szevesztünk emiatt apuval, aki már ilyenkor rég az igazak álmát aludta, én meg felébresztettem, hogy megkérjem, fektessen le. Tudtam, hogy jogosan dühös. Én sem szerettem, ha felébresztenek, miután végre si­került elaludnom. Neki pedig félig kómásan még emelgetnie is kellett. Mégis, még mindig úgy éreztem, hogy az írás az az eszköz, amivel elő­rébb juthatok, amivel elérhetek valamit. Egy-egy ajtócsapkodós este után, miközben álomba sírtam magam, ez tartotta bennem a lelket. Azt hajtogattam magamnak, hogy egyszer még meglesz ennek a munkának gyümölcse. Ahogy meglesz az értelme a kukákban végzett írásoknak is, amit Barbi szörnyűnek ítélt, és újra meg újra megíratott, kijavíttatott velem. Ha éjjel, akkor éjjel...

A hajnali ébredések, az utazások, és mellette a sok munka kezdett egy­re inkább kifárasztani. Fél év gályázás után már nem maradt erőm a tornára, mikor hazaértem. Csak megvacsoráztam - vagy olykor még azt sem -, aztán egyből álomba is szenderültem. Nem volt már életem, csak állandóan a munka és a buszozás. Kimerítettek a hétköznapok, de nem akartam feladni ezt az állást. Nem voltam hajlandó beismerni, hogy valami nem megy, hogy nem vagyok rá képes. Hogy sok nekem.

Sokat segített, amikor sikerült elintéznem, hogy reggelente értem jöjje­nek egy olyan kocsival, amibe könnyedén begurulhattam a Jaguárommal, és így már csak hazafelé kellett buszoznom. Egy szállítószolgálat segített, ez viszont költségekkel járt. Részben állta a munkáltatóm, de még így is sokat csökkent a bérem, viszont reggelente legalább nem fagyoskodtam, és egy órával tovább aludhattam.

Újra elindult egy másik csatornán a Tévé ügyvédje, és én ismét meghívást kaptam a műsorba, hogy beszámoljak a fejleményekről, meséljek a Kíná­ban eltöltött időről. Jó volt újra találkozni Lacival és a többi ismerőssel a stábból. Három, kettő, egy és felvétel! Egyre rutinosabban mozogtam a kamera előtt, és kezdtem egyre összeszedettebben beszélni.

Egyre jobban kezdtem legyengülni, kimerülni. Zavart, hogy nem maradt semmi energiám mozogni, és így az őssejtkezeléssel elért fej­lődés is kezdett múlni. Néha már azon gondolkoztam, hogy megéri-e az egész ennyi pénzért. Megéri-e tönkretennem magam azért, hogy bizonyítsak... A vesém szépen lassan elkezdett tiltakozni a kevés ivás és napi két mosdóba járás ellen. Már hetente jártam az orvoshoz. Vé­gül begyulladt, kegyetlen fájdalmaim voltak, és óránként úgy éreztem, hogy szétrobban a hólyagom. De még mindig nem akartam beismerni, hogy túlvállaltam magam.

Aztán egy nap mégis kiborult a bili. Épp egyedül ültem bent az iro­dában, a kolléganőm már nem dolgozott ott. Repkedtek a fejemben a gondolatok. Mit csináljak? Nem akartam feladni, de nem bírtam. Sok volt ez így nekem. Ráadásul alig hozott a konyhára valamit, nem érte meg, hogy így tönkrevágjam magam.

Potyogtak a könnyeim. Összezavarodtam. De igyekeztem kifelé nem mutatni. Megtörölgettem az arcom, majd kimentem az ügyfélszolgálatra néhány dokumentummal. Kivételesen kerültem a kollégáim tekintetét, nehogy észrevegyék, hogy nincs rendben minden, de Tomi egyből ki­szúrta, hogy nem vagyok az igazi. Gyorsan megölelgetett, és érdeklő­dött, miért vagyok ilyen szomorú. Még sosem látott ilyennek. Ahogy kimondtam, hogy semmi bajom, már újra elpityeredtem. Elmeséltem neki mindent. Tökéletesen megértette a kétségeimet. Valóban megéri? Mérlegelnem kellett. Tomi egy hatalmas öleléssel és egy nagy puszival ki­csit megnyugtatott, úgyhogy valamivel jobb hangulatban gurultam vissza az irodába.

A legnagyobb közösségi portálon egy meglepően kedves és közvetlen üzenetet kaptam egy ismeretlen, Anna nevű fiatal lánytól. Nagyon bol­doggá tudnak tenni az ilyen levelek és a biztató sorok, ezekből sok-sok erőt merítek. Viszont sajnos nincs mindig időm, sem pedig energiám mindenkivel találkozni, még ha olykor nagyon szívesen meg is tenném. Sokszor még a levelekre sem sikerül olyan mélységben válaszolni, ahogy azt valójában szeretném. Pedig olykor egy-egy váratlan üzenet ment meg a kiborulástól.

Néhány levélváltás után azonban nem volt kérdés, hogy Annával ta­lálkoznom kell. Váratlanul toppant be az életembe, és hamar közel került hozzám. Az első találkozásra egy bevásárlóközpontban került sor. Könnye­dén megtaláltuk egymást, nem kellett piros rózsát tartanom a kezemben vagy pöttyös kalapot tenni a fejemre, elég volt a kis székemben érkeznem.

Anna egy igazán pörgős csajszi. Egy forró csoki mellett hamar megtalál­tuk a közös hangot, kicsit olyan volt, mintha már ismertük volna egymást. Az első találkozás után két évre előre betervezte a közös programjainkat, pontosan tudta, hogy mikor hova fog elvinni. Engem is felpörgetett a spontaneitásával és olykor gyermekded viselkedésével. Kicsit visszahozta azt a felszabadultságot az életembe, ami a tinédzser éveimet jellemezte.

A hosszú, hideg tél után végre beköszöntött a tavasz. Imádtam a kelle­mes friss illatot a levegőben. Teljesen feltöltődtem lelkileg és testileg is. Még akkor is képes voltam mosolyogni, mikor egy „kedves” buszvezető akkora lelkesedéssel hajtotta le nekem a rámpát, hogy egy egész porfelhő szállt bele az arcomba. Sebaj! Szépen felgurultam, és boldogan megkö­szöntem, csak hogy kicsit összezavarjam.

Másnap épp a kádban pancsikoltam, mikor eszembe jutott valami. Mosolyakciót hirdetek!

Egy órával később, már ez állt a blogom nyitóoldalán:

Néhány napra rá kaptam egy levelet, amitől még inkább a fülemig sza­ladt a szám. Új-Zélandról érkezett, Tündétől. Megírta, hogy már régóta tervezte, hogy megkeres, egy ideje nyomon követi a blogomat, ismeri a történetem. Ő nem mozgássérült, de ennek ellenére fantasztikusnak tartotta, hogy az Üj-Zélandon élő emberek teljesen természetesnek tekin­tik, ha bárkinek bármiféle fogyatékossága van. Ott ez olyan természetes,

Mosolyakció!Holnap (pénteken) öt órától húsz percig mosolyosztás az Örs vezér téren, a 85-ös busz megállójában, ahol várom az ala­csonypadlós buszomat! Ha épp nem jársz arra, mosolyogj valahol máshol. Ugye nem mondasz nemet?

hogy például a mesekönyvekben is sokszor kerekesszékes kisgyerekek a főszereplők. Az iskolában az oktatás részét képezi, hogy mi a teendő, ha a gyerekek egyik osztálytársa epilepsziás rohamot kap, vagy hogy miért fontos a cukorbetegeknek inzulinozni magukat. Nagyon sokszor látni a parkokban művégtaggal sétáló embereket rövidnadrágban, ez a látvány ott ugyanolyan természetes mindenkinek, mint a különböző bőrszín. Az értelmi fogyatékos kisgyerekek sem negatív érzést váltanak ki a környezetükből, hanem inkább kihívásnak tekintik, hogy hogyan lehetne őket is bevonni a játékba.

Mesélt a játszóterekről, ahol speciális játékok vannak kerekesszéke­seknek.

Új-Zéland híres a hihetetlen toleranciájáról.Tünde az új-zélandi magyar konzulátuson dolgozott, és az ottani Ma­

gyar szó című újság szerkesztője volt. Rólam akart vezércikket írni a következő lapszámukba. Az írás végül is fikció lett, de erőteljesen érző­dött rajta a történetem és a blogomon meghirdetett mosolyakció hatása. Nagyon megtisztelőnek találtam.

Ez a történet jelent meg az újságban:

A vén platánfa még magán viselte a tél nyomait, de a várva várt tavasz már feltartóztathatatlanul közeledett. A napsugár észrevétlenül kúszott be a csupasz ágak közé, kicsalogatva az apró rügyeket. Az öreg fa napról napra változott, átalakult, míg felöltötte tavaszi ruháját.

Míg a nap sugarai simogatták, ő egykedvűen figyelte egy zajos verébcsapat hangos veszekedését, amit szemmel látha­tóan egy félig megrágott zsemle megszerzése felett folytatott küzdelem váltott ki. Majd a figyelme továbbsiklott. Munkába siető embereket látott. Gyerekeket, kettesével-hármasával, nehéz iskolatáskával a hátukon, de a gondtalanság semmivel össze nem hasonlítható érzésével felvértezve. Az út túloldalán egy jellegtelen szürke kutya sétáltatta a jobb napokat is látott felöltőben utána siető gazdáját.

A platánfa elnézett a dolgukra igyekvő emberek felett, és miközben a régmúlt idők felkavaró tavaszaira gondolt, azt

latolgatta, vajon milyen lesz az idei. Amilyennek várják, amilyennek nemzedékek várták? Feladatokkal teli, munkát hozó, reményteljes terveket szövő? Vagy a természet ismét büntetni fog: árvizek, belvizek, világjárványok fenyegetnek majd minket, az önmagunk által gerjesztett nyugtalansággal, zavarkeltéssel, „politikai viharokkal” karöltve? Vagy végre egy felszabadító, és megnyugvást hozó, a természet és a tár­sadalom együttélésének lehetséges harmóniájára törekvő... ?

Épp egy hónapja volt a Nemzeti Ünnep évfordulója. Ma­gasra szállt a szíveknek oly kedves trikolor. S ez jól is van így, de talán az sem baj, ha vannak és lesznek olyanok is, akik a nemzeti színeket az ünnep elmúltával is magukon hordják, nem kitűzve, hanem a hétköznapokban, valahol ott, legbelül...

Ekkor egy váratlan dolog szakította meg a platánfa elmél­kedését. Egy kerekesszék állt meg a törzsénél. Egy törékeny, fiatal lány gurult oda vele. Szinte a semmiből bukkant elő, de az is lehet, hogy csak az egyre szaporodó embertömeg vonta el a fa figyelmét, emiatt nem vette észre a lány érkezését.

A lány egy papírlapot húzott elő a kerekesszék fogantyú­jára akasztott táskájából, és gondosan az ölébe fektette, míg ragasztószalagot varázsolt elő a zsebéből Letépett egy dara­bot (a fogával is rásegített), és magasra nyújtózkodva, kicsit ügyetlenül a fára erősítette a papírlap egyik sarkát. Majd gyorsan egy másik ragasztószalagot is letépett, és a papír következő sarkát is rögzítette. Még két ragasztócsík, majd a lány el is tűnt a semmiben, ugyanolyan észrevétlenül, mint ahogy érkezett.

Az emberek eleinte nem vették észre a fára ragasztott cetlit, elsiettek mellette, vagy épp elvonta a figyelmüket valami más. Egy fiatal pár állt meg elsőként a fa előtt, és ahogy elolvasták a néhány szavas feliratot, meglepett mosoly futott át az arcu­kon. Később egyre többen megálltak néhány pillanatra, míg átfutották a papírlap tartalmát. Ki mosolyogva, ki elgondol­kodva lépett tovább. Egy azonban biztos: a platánfa azon a napon érezte, hogy sokkal több melegség árad az emberekből,

Egyik pénteken épp hazafelé igyekeztem a munkából. Már sötétedett, az égen elszórva felhők kószáltak. Elment előttem a busz, de a menet­rend túl magasra volt kifüggesztve, nem láttam, mikor érkezik újabb alacsonypadlós járat. A megállóban épp nem volt senki. Fogalmam sem volt, mikor jutok haza, de gondoltam, szólok apunak, hogy kések, ne aggódjon. Tárcsáztam, majd ezt hallottam a telefonban:

- A kimenő hívásait számlatartozás miatt korlátoztuk...Kicsit bepánikoltam. Senkinek nem tudtam szólni, hogy merre járok,

miért kések. Azt reméltem, hogy lesz még pár napom, és mikor megka­pom a fizetésem, pótolom az elmaradásomat. De nem így történt. Csak abban bízhattam, hogy megcsörren a telefon, mert hívni még tudtak. Gondoltam, megpróbálok egy fülkéből hazatelefonálni, de nem értem el a kagylót, sem a gombokat. Így maradt a várakozás. Idővel megér­kezett a busz, úton voltam hazafelé. Mikor már nem jártam messze a lakástól, fejbevágott, hogy így bemenni sem tudok, hiszen nem tudok szólni apunak, hogy nyisson nekem ajtót. Végül bementem egy közeli szoláriumba, és megkértem az ott dolgozó hölgyet, hadd telefonáljak haza. Ezt megoldottam.

Csakhogy még várt rám az éjszaka kimenő hívások nélkül. De vala­hogy ezt is áthidaltuk: telefont cseréltünk apuval, így ha elzsibbadtam vagy valamilyen más okból volt szükségem rá, a saját számomat hívtam az övéről.

mint máskor. Azt viszont nem tudta eldönteni, hogy a kez­dődő tavasz volt-e az oka, vagy az a kis papírlap a törzsén, amire gondos kezek az alábbi pár szót írták:

„Holnap (péntek) 17 órától 17.30-ig mosolyosztás a 72-es busz megállójában, ahol várom az alacsonypadlós buszom. Ha épp nem jársz arra, akkor mosolyogj valahol máshol.

Ugye nem mondasz nemet?

Köszönet Hozleiter Fannynak, amiért kifogyhatatlanul osz­togatja a mosolyokat!

Máté Tünde

Egyre inkább kezdtek összecsapni a fejem fölött a hullámok. Semmi erőm nem volt már, egyáltalán nem tornáztam, egyre jobban gyengül­tem. Ez elszomorított. Elveszettnek éreztem magam, a munka teljesen beszippantott, és csak sodródtam az árral. Egy szoros ölelésre vágytam és édesanyámra, hogy megmondja, mit kellene tennem, mi a helyes, és mi nem. Napokon keresztül valójában könnyek rejtőztek a mosolyom mögött. Nagyon nem szeretek panaszkodni, így most sem tettem. Belül mégis feszített az egész, és egyre inkább ki akart jönni belőlem. A körü­löttem lévő emberek depressziós hangulata egyre jobban kezdett rám is áttelepedni. Leszívták a maradék energiámat is, pedig minden erőmmel igyekeztem ellenállni. Közben rengeteg dolog kavargott a fejemben, de legfőképp a megoldáskereséssel voltam elfoglalva. Nem azon kattogtam, hogy mennyire szörnyű az életem, vagy hogy milyen nehéz, hanem igye­keztem előrébb lépni.

Vészesen közeledett a határidő, amíg a hárommillió forintot ki kellett fizetnünk a lakásért. Továbbra is meg voltam róla győződve, hogy meg­szerzem, de hogy hogyan, arról még fogalmam sem volt.

Járni kezdtem a bankokat. Hitelt vettem fel tizenöt éves futamidőre. A határidő előtt két nappal sikeresen meg is érkezett a szükséges ösz­szeg a számlámra, amit még aznap ki is fizettem. Így a pénznek hamar hűlt helye maradt, de legalább megint egy dologgal kevesebb teher ült a vállamon.

Tovább dolgoztam, legfőképp a törlesztőrészletek miatt. Reggelente ér­tem jöttek a szállítószolgálattól és bevittek a munkahelyemre. Időközben nagyon megszerettem a sofőrt. Ahogy kigurultam az ajtón, már egy-egy rezdülésemből látta, hogy jól aludtam-e az éjjel vagy sem, jól indult a reggelem vagy sem. Néha nem mosolyogva jöttem ki az ajtón, hanem dagadtra sírt szemekkel, szomorúan, szótlanul. Az a fránya pokróc alat­tam... Hosszú percekig kellett igazgatni indulás előtt, hogy kényelmesen üljek, hogy sikerüljön megtalálni azt a pózt rajta, amiben egész nap kibí­rom, hogy ne zsibbadjon a lábam, vagy ne fájjon kegyetlenül a derekam. Centiken, sőt millimétereken múlik a boldogságom, ami rigolyának is tűnhet, pedig nem az. Legalább annyira fontos, mint a megfelelő cipő a futáshoz. A rengeteg picit erre, picit arra után - főképp úgy, hogy már késésben voltunk - sokszor láttam apu fején, hogy tele van a kéréseim­mel a hócipője. Én is egyre ingerültebb voltam a kiszolgáltatott helyzet

miatt, és ő is a látszólag felesleges piszkálódás miatt, aminek olykor az lett a vége, hogy egy-egy jól időzített megjegyzéssel rendesen bele-bele­szúttunk a másikba. Amiből olykor komoly reggeli csetepaté alakult ki, főleg az én lelkileg labilis állapotomban...

Annyira szerettem volna néha azt mondani neki, hogy menjen el horgászni a barátaival, vagy csináljon bármi olyat, amit szeretne. Egy kicsit levenni a terhet a válláról, hadd pihenje ki magát, kapcsolódjon ki. Bár veszekedtünk néha, pontosan tudtam, hogy nem mindennapi dolgokat tett és tesz is meg értem. Elviseli a millió rigolyámat, örömmel teljesíti a kéréseimet. Az esetek többségében nem ordítja le a fejemet, ha éjjel vagy hajnalban érkezem haza, neki pedig fel kell kelnie, hogy lefektessen. Éjjelente mosolyogva jön át, hogy megforgasson akár több­ször is az ágyban, ha elzsibbadok. Mos, főz, takarít rám, és mindenben igyekszik a kedvemben járni. Nem minden férfi csinálná mindezt végig a gyermekével úgy, ahogy ő. Csodálatos ember az édesapám, akire egy rossz szavam nem lehet, mert rá bármikor, bármiben számíthatok. Amit egyszer úgy szeretnék viszonozni! Meglepni azzal, amire mindig is vá­gyott, de sosem engedhettük meg magunknak: egy kis tóparti házzal, ahova eljárhat horgászni, tenni-venni, barkácsolni. Egy kis telekkel, ami csak az övé. Vagy eljutni egyszer odáig, hogy legyen annyi pénzem, hogy felvehessek magam mellé egy állandó segítőt, és ne háruljon mindig minden édesapámra...

Hónapokkal később végül felmondtam. Nem áldozhattam fel a munka és a bizonyítás miatt az egészségemet. Néha be kell ismerni, ha sok. Én megtettem.

Újra rábíztam magam a sorsra. Lesz, ahogy lesz, de eldöntöttem, hogy rendbe szedem az életem és a lelkemet. Vissza kell hogy költözzön belém a harmónia.

Ugyanakkor egy percig sem bántam, hogy ott dolgoztam. Már csak Tomi miatt is érdemes volt arra a munkahelyre mennem. Azért, hogy kapjak egy újabb kincset az életembe. Többé már nem voltunk kollégák, hanem barátok. Most már olyan helyet foglal el az életemben, ahonnan nem lehet kitörölni. A reggelente hozott friss bucik és sajtos párizsik, az ölelések, a puszik, az apró meglepetések és a figyelmességek... Ez mind csak a kezdet volt.

Sajnos kissé talán túl sokáig halogattam a felmondást. Teljesen le­amortizáltam a szervezetemet. Gyenge voltam, fizikailag és lelkileg is...

Az üzenetet egy különösen kedves orvostól kaptam. Kicsit nehéz mesél­nem arról a két hétről, mert nagyon megviselt, de tanultam belőle. Az élet figyelmeztetett, hogy nem tettem magamért eleget. Egy napig sem lett volna szabad elhanyagolnom a mozgást, nem engedhettem volna meg magamnak a kifogásokat. Minden egyes másodpercért meg kellett volna küzdenem, erőmön felül teljesítenem. De megvallom, egy kicsit elfáradtam a napi küzdésben, és úgy éreztem, kell egy kis „szabadság”. Egyáltalán nem arról volt szó, hogy feladtam. Egyszerűen csak megen­gedtem magamnak napokat, amikor szó szerint csak lógattam a lábam. De ezzel óriási hibát követtem el. A legnagyobb kincsemet tettem koc­kára: az életemet...

Újra a rólam készült esettanulmány egyik mondata lebegett a szemem előtt: „A légzőizmok gyengülése a kislány életébe kerülhet...”

Nehéz ezzel a gondolattal együtt élni, de megtapasztalni még ször­nyűbb volt. Lebetegedtem, és könnyelműen azt gondoltam, egy kis pi­henéssel hamar túljutok rajta. Csakhogy nem így történt. Az állapotom romlani kezdett. Hörghurutom, majd végül jobb oldali tüdőgyulladá­som lett. Nem tudtam rendesen lenyelni az antibiotikumot. A gyakori köhögésrohamok, és az, hogy olykor alig jutok levegőhöz, megrémített. Sokáig úgy éreztem, hogy ez a lélegzetvétel volt az utolsó, amire képes voltam. Rettegtem, hisz eszem ágában sem volt akkor és ott befejezni. Még nem... Kezdtem elveszteni a testem felett az uralmat, és már csak a lélek tartotta benne az erőt.

Telefont ragadtam, és orvosi segítséget kértem. Azt hajtogattam min­denkinek, hogy nem bírom tovább, egyszerűen elfáradtam. Ekkor már

Ritkán hatódok meg a munkám során, de ön kedden megha­tott. Rosszul volt és elfogadta. Inkább azt mondta, már jobb, és mosolygott. Igen, erre kevesen képesek...

úrrá lett rajtam a félelem, hisz bármennyire erőlködtem, alig kaptam levegőt. Elhomályosodott minden a szemem előtt. A többiek közben tehetetlenül tébláboltak körülöttem. Már vagy hatodszorra próbáltam meg segítséget kérni, de sem a háziorvos, sem pedig a mentő nem volt hajlandó kijönni. Azt mondták: nyugodjak meg, ennyi idősen még senki nem halt bele egy kis náthába. Nem hittem a fülemnek.

Végül sikerült elérnem az ügyeletet is, ekkor már zokogva, és így még inkább fulladozva próbáltam meggyőzni őket, hogy segítségre van szük­ségem. Életemben először akartam mentőt hívni, úgyhogy mindenki rendesen megrémült körülöttem. Tudták, hogy nagy baj van. További másfél órás küzdés után végre megérkezett az orvos, de addigra már teljesen eluralkodott rajtam is a félelem. Aztán az első mondata hallatán még inkább:

- Azonnal kórházba kell önt vinni, itt nem tudunk mit kezdeni ezzel a helyzettel.

Mielőtt megérkezett volna, félig öntudatlan állapotban folyamatosan azt hajtogattam magamnak: bármit, csak kórházba nem megyek!

Tudtam, hogy ezzel óriási veszélynek teszem ki magam, de saját fe­lelősségre, a többiek győzködése ellenére is kitartottam. Úgy éreztem, a szeretteimtől jobb ellátást kaphatok, több figyelmet. Nem szerettem volna kitenni magam annak, hogy a nővérhívó csengőt nyomkodva azon kelljen rettegnem, hogy vajon jönnek-e, vagy inkább még megisszák előtte a kávéjukat... A legtöbb esetben egy helyváltoztatás is segített, és édesapám meg a barátaim már kézjelekből is értették, hogy csak át kellene fordulnom egyik oldalról a másikra, hogy újra lélegezni tud­jak. Pontosan tudtam, hogy az életem nem játék, és azt is, hogy sokszor nincs más választás, kórházba kell menni. De ez most nem az az alkalom volt. Inkább összeszedtem a maradék energiámat, kértem egy nyugtató injekciót, és otthon maradtam.

Felírt az orvos egy köptető szirupot is, amit a nagynéném azonnal ki is váltott a közeli gyógyszertárban. Közben elkezdtem érezni a nyugtató hatását. Ildi a köptető mellett lóbalzsamot is hozott a gyógyszertárból. Percekkel később ennek köszönhetően a mellkasom és a hátam felfor­rósodott, és végre kicsit könnyebbé vált a légzés. A takarómmal kör­betekerve összekuporodtam a székemben, és csak néztem magam elé. Kába voltam, de mégis éreztem, hogy kezd visszatérni belém az élet.

A következő napok és éjszakák még eléggé megviseltek, de sokan tartot­ták bennem a lelket. Úgy éreztem, gyógyulok. Öt nappal később hirtelen mégis rosszabbra fordult az állapotom. Nem kaptam levegőt, és újra rám tört a félelem. Mindenkit győzködtem, hogy ne aggódjanak, jól leszek hamarosan, de közben belül rettegtem, hogy itt a vége. De a barátaim és apukám nem nyugodtak bele ebbe. Újra kihívták az ügyeletet. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy egy ritka kedves, emberséges orvos jött ki hozzám, akit valóban érdekelt, hogy mi a bajom. Mindeközben azt is megértette, hogy a kórház ki van zárva. Ha van hozzá elég erőm, hogy túléljem, akkor itthon szeretném, a saját környezetemben. Ha viszont vége kell hogy legyen, az ne egy vasrácsos, kórházi ágyban történjen.

A doktor úr végigsorolt minden lehetséges megoldást, végül pedig fel­írt egy nagyon erős, de hatásos gyógyszert. Elmondta, hogy a jobb oldali tüdőm tele van folyadékkal, amivel nem jó játszani, majd megígértette velem, hogy ha rosszabbodik az állapotom, engedem, hogy beutaljon a tüdőszanatóriumba. Megköszöntem. Talán nem is tudta, mennyit se­gített azzal, hogy elfogadta a döntésemet, és hogy minden lehetőséget megbeszélt velem.

Apum gyorsan kiváltotta a gyógyszert. Már este volt, és én csak néz­tem magam elé a sötétben, hallgattam a szívem gyors dobogását. Ekkor az eddigieknél is nagyobb félelem kerített a hatalmába, és rám nem jel­lemző gondolatok árasztották el a fejem. Szorongtam, és ezt nem csak én éreztem. Néhány perccel később Brigi jött be hozzám, és egyből azt kérdezte, mi baj van. Nem mertem, és nem is akartam hangosan kimon­dani a bennem motoszkáló gondolatokat. De nem bírtam, kitört belőlem.

- Nem akarok meghalni! Félek. Ha becsukom a szemem, vajon kinyi­tom reggel? Még szeretnék szülő, aztán meg nagyszülő is lenni! Elutazni

Kezdte visszanyerni az arcom az eredeti színét. Végignéztem a képeket a falamon, és végre melegség járt át a rettegés helyett. A boldog pillana­tok emlékei vettek körül, és már láttam az esélyt arra is, hogy újabbakat szerezzek...

Aznap este Brigi a Balatonról rohant fel, hogy mellettem legyen. Pon­tosan tudta, mikor mire van szükségem, hogy hogyan kell fordítani vagy megnyugtatni. A szobámban aludt, hogy vigyázzon rám és szükség ese­tén bármiben segítsen.

San Franciscóba... Már több mint tíz éve vágyok vissza oda. Még annyi tervem van!

Jól kisírtam magam, és a könnyekkel együtt a félelmem is elszállt. Elaludtam. Másnapra végre eltűnt a nagy kő, ami a lelkemet nyomta. Használt a gyógyszer, könnyebben lélegeztem. Éreztem, hogy gyógyulok, és újra visszatér belém az élet. Mintha újjászülettem volna. Még több elszántsággal, erővel álltam neki a mindennapi küzdelemnek.

Három nappal később egy kellemes meglepés állt az ajtómban. A mo­solygós, kedves doktor úr, akit magamban elneveztem Csoda dokinak. Visszajött, hogy megnézze, hogy vagyok. Csak ámultam, hogy lehet va­laki ennyire figyelmes. Megvizsgált, majd meglepődve megállapította, hogy tényleg sokkal jobban vagyok. Bevallotta, hogy ő legszívesebben már kedden gépre kötött volna, annyira súlyos volt az állapotom. Elmo­solyodtam, és csak annyit mondtam:

- Erős vagyok.- Azt látom - válaszolta.Pár napra rá éjjel kettő óra harminchatkor felriadtam. Nem kaptam

levegőt. Még olykor előjöttek az utóhatásai a betegségnek, nem tisztult ki rendesen a tüdőm. Megijedtem. Gyorsan kivettem a telefonomat a párnám alól, és tárcsáztam a másik szobában alvó apukámat. Nem telt bele húsz másodperc, és már nyílt is az ajtóm. Pont időben érkezett.

- Fordíts meg kérlek! - suttogtam erőtlenül.Fellélegezhettem. Újra jó volt, ismét kaptam levegőt. A rettegés elmúlt.

Megláttam, hogy apu mosolyog. Nem is értettem. Még egy perce sem volt, hogy felkeltettem, de ő ott állt mellettem, fitten és üdén, az éjszaka közepén. Annyira szeretem! Hozott nekem még egy pohár vizet, betakart és feljebb tekerte a fűtést.

Másnap papírra vetettem a bennem kavargó gondolatokat.

Anyu, hiányzol, nagyon hiányzol! Nem telik el úgy nap, hogy ne kívánnám azt, hogy mikor hazajövök, te is itt várj és meg­ölelj. Érezni szeretném azt a biztonságot és a mérhetetlen szeretetet, amit tőled kaptam még gyermekként. Köszönöm, ahogy neveltél, mindazt, amit átadtál, hogy megtanítottál játszva tanulni, nevetve küzdeni és boldognak lenni. Amit

Újra felvettem a kesztyűt, és még nagyobb elszántsággal kezdtem küz­deni. Új dolgok felé kacsingattam...

évekkel ezelőtt együtt kezdtünk el, azt most minden erőm­mel igyekszem megvalósítani. Szeretném, ha nagyon büszke lennél rám. Szeretném újra látni a mosolyod, ami élénken él az emlékeimben, szeretném, hogy boldog legyél, amiért va­lóra váltottam az álmunkat. Minden tettemben, lépésemben benne vagy, és tolsz előre. Még ha néha úgy is érzem, hogy nélküled nagyon nehéz, megmutatom az egész világnak azt, amire mindig is tanítottál. „Azt a bizonyos pluszt.”

Számtalanszor elmondtad: ha úgy érzem, hogy nem megy valami, ne adjam fel, inkább tegyek egy újabb próbálkozást, és csináljam meg. Sosem felejtem el, mikor a betegséged mi­att te is kerekesszékbe kerültél. Azt, ahogy együtt, egymáson próbáltunk segíteni. És arra is emlékszem, hogy azt mond­tad: mindent meg lehet valahogy oldani, és végül ezt meg is mutattad nekem.

Sokáig kerestem a miértekre a választ. Vajon miért let­tem beteg? Miért kellett téged elvesztenem? Miért küzdjek tovább? Mára azonban már tudom: azért, hogy megmutas­sam a világnak, hogy nincs lehetetlen, és legfőképp azért, hogy továbbadjam azt a végtelen küzdeni akarást, amit tőled tanultam.

Nyolc

Egyik masszázs után úgy alakult, hogy az unokatesóm barátja, Gyuri jött értem autóval, aki szintén kerekesszékes. Ahogy közeledett a megbeszélt időpont, egyre jobban bepánikoltam.

Talán még nem meséltem a „béna fóbiámról”...Miután kikerültem a bentlakásos speciális iskolából, egyszerűen nem

akartam többé kerekesszékesekkel találkozni. Nem bírtam egy légtérben lenni velük, de még egy utcán sem. Nagy bajok voltak a fejemben. Ha méterekkel előttem megláttam valakit székben, képes voltam lefordulni az első utcán, vagy átmenni a túloldalra. Nem tudtam kezelni a helyzetet, menekültem az ilyen találkozásoktól. Attól, hogy tükröt tartsanak nekem, vagy hogy lehúzzák a hangulatom.

Sajnos én is általánosítottam, hiszen korábban főképp szomorú, ha­ragos sorstársakkal találkoztam, akik között nem tudtam boldog lenni. Nem szerettem velük mutatkozni. Azt az íratlan „szabályt” pedig végképp nagyon utáltam, hogy még ha nem is ismerjük egymást, köszönnünk kell, mert „hasonló cipőben járunk”. Lázadtam ez ellen, de nagyon. Min­dig azt kérdezgettem a barátaimtól, akik nem értették, miért vagyok ezen ennyire kiakadva, hogy akkor a szőkék a szőkéknek, a szemüvegesek meg a szemüvegeseknek miért nem köszönnek?!

Gyuri is kerekesszékes volt. Egy balesetben sérült meg, lebénult de­réktól lefelé. Még sosem találkoztam vele azelőtt, és rettegtem, hogy míg hazaérünk, miről fogunk beszélgetni, hogyan fogom érezni magam. Az­tán mikor megérkezett, és beültettek mellé az autóba, bemutatkoztunk egymásnak, majd igyekeztem az útra koncentrálni. De aztán arra lettem figyelmes, hogy érdekel, amiről mesél. A Bamako rallyról beszélt, és arról, hogyan ejtőernyőzött. Ekkor már oda-oda pillantottam rá. Majd

meg is akadt rajta a szemem! Egy igazán jó pasi ült mellettem, akinek még humora is volt. Semmi alapja nem volt a hülyeségemnek, hogy nem fogunk megférni egy kocsiban, hogy kínos lesz és „nyomis” az egész.

Hamar egymásra hangolódtunk. Hazafelé végig a bénaságról témáz­tunk, az akadályokkal nehezített közlekedésről és a különböző vicces helyzetekről. Elmúlt a fóbia. Elszállt, kész. Gyuri talán nem is tudja, hogy akkor este mennyit segített nekem. Elindított egy olyan úton, amire már régóta készültem. Önkéntelenül is megmutatta, hogy más hasonló gondolkodású „bénák” is vannak az életben, rajtam kívül is. Hogy nem érdemes elzárkóznom előlük. Láss csodát, egyetlen pozitív élmény meny­nyi mindent meg tud változtatni...

Este nagy lelkesen hívtam a csajokat, és örömmel elújságoltam, hogy lett egy béna ismerősöm - aki magát is így hívja -, és ráadásul nagyon jó arc. Hatalmas kő esett le a szívemről. Már kezdett néha zavarni a hozzáállásom. Annyiszor végigfutott a fejemben, hogy ha én azt sze­retném, hogy természetesen kezeljenek, és ne skatulyázzanak be vagy különböztessenek meg, akkor én miért nem tudom ugyanezt megtenni a hozzám hasonlókkal? Ne már, Fanny! De ennek akkor és ott vége lett. Annyira boldog voltam.

Hamarosan meghívást kaptam egy SMA (Spinal Muscular Atrophy) találkozóra. A rendezvényt egy izomsorvadásos kislány szülei kezde­ményezték, lehetőséget akartak adni arra, hogy a betegségben érintett családok találkozzanak egymással, és együtt küzdjenek a holnapért. Hogy összefogva talán többet tudjanak tenni a betegség ellen.

Nagyon sokat gondolkoztam, hogy elmenjek-e. Sokáig biztos, hogy nem éltem volna a lehetőséggel, féltem találkozni, látni a sorstársakat. Úgy éreztem, nem lenne elég lelkierőm látni és hallani, hogy kinél mivel jár ez a betegség, nem akartam szembenézni mindezzel. Hosszú időn keresztül homokba dugtam a fejem. Úgy lázadtam az SMA ellen, hogy nem olvastam utána a dolgoknak, nem néztem meg a témába vágó ri­portokat, és legfőképp nem találkoztam hozzám hasonlókkal. Rettegtem látni azokat, akiknél már előrehaladott állapotban volt a betegség. Akik lélegeztetőgépen élnek, és még kevésbé tudnak mozogni, mint én.

Sosem felejtem azt a szívbemarkoló fájdalmat, amit egy néhány per­ces riport közben éreztem. Egy kislányról szólt, akit már csak a gépek

tartottak életben. A kisfilm után összeomlottam, és csak zokogtam. Órá­kig nem bírtam abbahagyni a sírást. Utána napokig nem tudtam moso­lyogni, csak gubbasztottam a szobám négy fala között. Milliószor futott végig a fejemben a gondolat: ez vár vajon rám is? Láttam a kislány arcán a fájdalmat, a küzdelmet. Nem csillogott a szeme. Akkor eldöntöttem, hogy tudatosan kizárom az ilyen információkat az életemből. Majd végül a sokadik meghívás után hallgattam a kis hangra, ami azt súgta: immár ott a helyem.

A találkozó előtt egy nappal tervezgetni kezdtem, hogy fogok eljutni a Bethesda kórházba tömegközlekedéssel. Végül az tűnt a legegyszerűbb­nek, ha felhívom a BKV ügyfélszolgálatát, ők mégiscsak jobban átlátják a vonalakat, mint én, gondoltam. Elmondtam, hova szeretnék eljutni, és hogy kerekesszékkel mennék. Hosszas gondolkozás után a hölgy az 1-es villamost ajánlotta. Mivel tudtam, hogy az a vonal nem akadálymentes, megköszöntem és megkértem, hogy inkább nézzen más lehetőség után. Újabb jó néhány perc telt el, de megint ugyanazt a választ kaptam, ha­tározottan állította, hogy nincs más megoldás. Végül úgy döntöttem, inkább majd én megoldom. Letöltöttem a BKV vonalhálózat-térképét, és tízpercnyi bogarászás után megtaláltam a megoldást. Mert nekem fontos volt. Aztán visszahívtam a hölgyet, hogy tájékoztassam őt is a lehetőségről...

Többen is szívesen eljöttek volna velem, de akkor és ott nekem Barbira volt szükségem. Ha édesapámmal mentem volna, akkor érte, az ő lelké­ért jobban aggódtam volna, mint a sajátomért. Végig azzal lettem volna elfoglalva, hogy őt erősítsem, hogy végig mosolyogni lásson, nehogy esetleg megijesszem a félelmemmel.

A találkozó tíz órakor kezdődött, de már háromnegyed nyolckor a buszon ültem, hogy időben odaérjek. Sikeresen vettem minden aka­dályt, és jóval előbb érkeztem a kórházhoz. Még kóvályogtam egy pi­cit, nem találtam a megbeszélt termet. A portás nénihez fordultam segítségért, de ekkor a hátam mögül meghallottam egy ismerős han­got. Dr. H. Ágnes volt, a gyermekkori neurológusom. Megörültem neki nagyon, bár biztos voltam benne, hogy ennyi év után már nem fog megismerni. Kedvesen útbaigazított, majd megköszöntem, hozzá­tettem, hogy ő valószínűleg már nem emlékszik rám, de mi ismerjük egymást.

- Te vagy a Hozleiter Fanny! - mondta mosolyogva a doktornő. Meg­lepett. Nagyon jól esett, hogy emlékezett rám.

Elkezdődött a hivatalos program. Először egy genetikus beszélt az SMA-ról, mint betegségről és a prenatális diagnosztikáról. Ezzel a vizs­gálattal még a terhesség alatt megállapítják, hogy a magzat örökölte-e a betegséget. Elmondta, hogy a 2009-es évben a válságra hivatkozva elvonták az intézményük finanszírozását, ezért jelenleg szünetelnek a genetikai vizsgálatok, így a prenatális diagnosztika is, ami megakadá­lyozhatná, hogy izomsorvadással jöjjenek a gyermekek világra. Majd dr. H. Ágnes is tartott egy rövid előadást. Kiemelte a légzés figyelésének és a légzőizmok erősítésének a fontosságát, és néhány szóban elmondta az éjszakai légzéstámogatás előnyeit és hátrányait. A legtöbbet a betegség ellátásáról beszélt, hogy mennyire nagy szükség lenne ebben a hely­zetben a komplex orvosi támogatásra. Ami akkor még nem volt biz­tosított Magyarországon. Pedig a neurológuson kívül számos további szakember segítségére is szüksége lenne az érintett családoknak. Például kardiológusra, pulmonológusra, gasztroenterológusra, ortopéd orvosra, konduktorra és pszichológusra. Tőlünk nyugatabbra már léteztek spe­ciális központok, ahol mindezek az ellátások egyszerre vannak jelen, és együttes erővel tudnak segíteni a családoknak. Ilyenre nálunk is nagy szükség lett volna, de ez akkor még csak álom volt.

Végül egy konduktor beszélt a gyógytorna nélkülözhetetlenségéről.A találkozó további részében a résztvevők meséltek saját magukról,

a gyermekeikről, a tapasztalataikról. Én kezdtem a bemutatkozást. Én voltam ott az egyetlen, aki gyerekként találkozott a betegséggel járó dol­gokkal, és már felnőttként is tudott mesélni a tapasztalatairól. Főképp szülők, nagyszülők jöttek el ugyanis a találkozóra. A pici, tündéri Julika volt az egyetlen gyerek, aki csendben ült felváltva hol az édesapja, hol pedig az édesanyja ölében.

Néhány percben összefoglaltam a hallgatóságnak életem fontosabb állomásait, majd gyorsan tovább is adtam a szót. Ahogy hallgattam a töb­biek történeteit, végig remegtem, és kavarogtak a gondolatok a fejemben. Beleláttam egy picit ezeknek a szülőknek a világába, abba, hogy milyen hatalmas erőre, kitartásra és lélekjelenlétre van szükségük nap mint nap SMA-s gyermekeik mellett. Pontosan azt a reményt és elszántságot láttam az ő szemükben is, mint amit édesanyám is képviselt, míg élt.

Egy fiatal anyuka került sorra. Elmesélte, hogy az izomsorvadás még nagyon új neki: akkor két hete tudta meg, hogy az ő szíve csücske beteg. Gyenge volt, remegett és a könnyeivel küszködött. Félt az ismeretlentől. Összeszorult a szívem - ahogy most is, mikor rá gondolok. Ahogy hall­gattam, egyre erősebben biztatott belül egy kis hang, hogy szólaljak meg. Engedtem neki. Elmeséltem most már valamivel részletesebben, hogy én hogyan éltem meg a betegséget. Meséltem édesanyámról is, de közben elcsuklott a hangom. Sírni kezdtem... Ettől féltem: hogy nem leszek elég erős... De végül jólesett, hiszen nem volt mit szégyellnem, kiadtam magamból. Ott pontosan tudta mindenki, hogy vannak nagyon nehéz és kegyetlen percei az SMA-nak. Néhány másodpercig mindenki csöndben maradt a teremben, csak a ventilátor zümmögése hallatszott. Én sem tudtam újra megszólalni. Barbi érezte, hogy ez a helyzet, ezért átvette a szót tőlem egy picit. Az együtt átélt kedves történeteinket mesélte el, és biztató szavakkal bátorította a szülőket. Majd arról kezdett beszélni, hogy ő is mellettem tanulta meg igazán, hogy a sok akadály, a fájdalom ellenére is igenis lehet boldogan, nagyon boldogan élni az izomsorvadás­sal. Ekkora már én is újra összeszedtem magam. Igyekeztem én is lelket önteni beléjük, és mosolyt csalni az arcukra. Nevettünk, sírtunk együtt, hisz mindannyian egy cipőben jártunk, átéreztük egymás fájdalmát.

Ágnes doktornő a találkozó végén mindenki történetéhez hozzáfűzött egy-egy gondolatot. Amikor rám került a sor, elmesélte, hogy az esetem nagyon emlékezetes neki. Karácsony előtt néhány nappal vitt be anyu másfél éves koromban egy rendelésére. Akkor állapította meg nálam az SMA-t, akaratlanul rányomva ezzel a saját ünnepére és a családoméra is a szomorúság bélyegét. Elmondta, hogy mennyire összeszorult a szí­ve, amiért nem tud segíteni, változtatni a diagnózison. Majd hozzátette, hogy anyum igazán csodálatra méltó nő volt, aki sokat tett értem és más beteg gyermekekért is. Együtt voltunk egyszer táborozni a doktornővel, és anyum volt az úszóoktató. Szeretettel és tisztelettel beszélt róla, ami az én kis szívemnek is végtelenül jó érzés volt.

Az egész végén odajött hozzám egy nagypapa, és megköszönte, hogy ennyire megnyíltam. Azt mondta, rengeteg erőt és hitet adtam neki az unokája ápolásához, és innen úgy megy haza, hogy tudja: nem fog egy­könnyen lemondani a kislányról. Még inkább küzdeni fog érte, és nem fél már, mert biztos benne, hogy boldog élete lesz a picinek.

Gyuri megismerése és az SMA-találkozó után elindultam egy új úton, és egyre sebesebben haladtam előre. Tenni akartam valamit másokért. Áthidalni azt a láthatatlan szakadékot, ami az „épek” és a mozgássérültek, a fogyatékkal élők között kialakult. Megismertetni a világunkat azokkal, akik számára az idegennek, félelmetesnek tűnt. Én már jól ismertem mindkét verziót: azt, amikor idegen és visszataszító, de azt is, amikor kalandos, izgalmas és könnyed. Majd hosszas töprengés és a Barbival átbeszélgetett éjszakák után megszületett az ötlet. A Begurulunk elne­vezésű kampány.

Egy nagyszabású rendezvényt is elképzeltünk hozzá, ahová minden­ki kerekeken gurulva érkezne: biciklin, görkorcsolyán, kerekesszékben. Azt akartuk, hogy senki ne érezze magát másnak amiatt, hogy nem a két lábán jár. Egy picit megfordítottuk volna a világot. Egy rövid időre az lett volna a „normális”, aki alatt kerekek vannak, és a járók lettek volna a „mások”. Terveztünk koncerteket, bulit hajnalig. Meg akartuk mutatni, hogy a fizikai képességeink nem szabhatnak határt a táncnak. Egy rekordkísérlet gondolatával is eljátszottunk: a legtöbb egyszerre ülve táncoló ember csúcsának a megdöntését. Padon, pokrócon, fa tetején, kerekesszékben, a földön, bárhol... A lényeg a tánc!

Végül támogatók hiányában az ötleteinkből csak a Begurulunk az is­kolákba program valósulhatott meg. Ahhoz nem kellett más, csak némi szabadidő és hogy bekopogjunk néhány ajtón. Nem vártam a sült ga­lambra. Elkezdtem csinálni valami olyat, amit hasznosnak éreztem és örömmel töltött el.

Az első előadásom a régi gimnáziumomban volt, közel harminc diák előtt. Nem terveztem meg előre, miről fogok beszélni, csak elkezdtem tabuk nélkül mesélni az életemről, hogy hogyan éltem meg a dolgokat.

Ezután a fiatal édesanyával is beszélgettem. Ő is megköszönte, hogy megmutattam: lehet mosolyogva élni ebben a világban, még ha néha kegyetlenül nehéz is.

Én akartam adni, segíteni ezeknek az embereknek, de végül sokkal többet kaptam attól a néhány órától, mint azt bárki is gondolná. Jó volt köztük lenni, beszélgetni velük és mosolyt csalni az arcukra. Nem bán­tam meg, hogy elmentem, egyáltalán nem. Leküzdöttem egy újabb fé­lelmemet, és ez csodálatos érzés volt.

Barbi néhány nappal később felhívta a figyelmemet egy lányra. Amikor rákerestem az egyik közösségi oldalon, a „magamról” résznél ezt találtam a profiljában:

Azonnal szimpatikus lett, és egyből tudtam, hogy meg akarom ismerni Molnár Marietta Laurát.

Marietta 2007. szeptember 16-án hajnali négy órakor egy balesetben sérült meg huszonhárom évesen. Kiesett egy budai szórakozóhelyről, hét méter magasból. Semmilyen tudatmódosító szert nem használt, egysze­rűen nekidőlt egy hangfogó lepelnek, ami alul nem volt rögzítve. A hely követett el mulasztást. Eltört öt csigolyája, és csípőtől lefelé lebénult. Szombattól keddig egyszerűen kiestek az életéből a napok. Arra ébredt, hogy egy kórházi ágyban fekszik, és csövek lógnak ki belőle. Megfogta a lábát, és ekkor megértette, hogy lebénult. Sokáig élet és halál között lebegett. A családját már felkészítették a legrosszabbra is. Átesett egy tüdőembólián és két agyhártyagyulladáson. A derekából folyt az agy­vize. Mégsem adta fel. Az első sokk után összeszedte magát, és harcolni kezdett az életben maradásért.

Mérlegelt, és végül eldöntötte: kiélvezi azt, ami maradt a számára. Hogy életben van. Ahogy azt a balesete előtt is mindig tette, mosolyogva állt az akadályok elé. Mindennap küzdött, mit sem törődve a néha kínzó fájdalmakkal. Először sikerült egyedül felülnie, majd megtanulta átemel­ni magát a kerekesszékbe. Azóta nem telt el úgy nap, hogy ne tornázott volna. Sőt, a lány, aki huszonhárom év alatt soha nem sportolt, elkezdett kosarazni, vívni, rögbizni, és még számtalan „őrültnek” hitt dologba be­levágott. Él, méghozzá nagyon is, a szó több értelmében. Autót vezet, könnyedén pakolja ki és be az aktív székét maga mellé. Mezőkövesdről

Igyekeztem megdöbbenteni őket, és minél inkább felkelteni az érdeklő­désüket. Annyira boldog voltam, mert láthatóan sikerült. Csak úgy itták a szavaimat, és várták az újabb és újabb történeteimet. Nagyokat nevettek és jókat kérdeztek. Imádtam!

A kerekesszékes is ember, csak ülve zuhanyozik.

felköltözött Budapestre. Önállóan, egyedül egy albérletbe. Az égvilá­gon mindent megcsinál, jó néhány „ép” embert megszégyenítő módon. Nem nyavalyog. Imád élni, dolgozik, sportol és másoknak tanítja, hogyan szálljanak át az ágyból a kerekesszékbe, vagy ha kiesnek, hogyan száll­janak vissza. Valamint segítséggel látja el a rászorulókat. Kerekesszékes vívóként pedig felkerült a világranglistára!

Amikor legelőször találkoztam Mariettával, begurult a kis piros szé­kével, és egyszerűen mindent vitt! Be sem állt a szánk. Hatalmasakat nevettünk. Hűlt helye volt már csak a „béna fóbiámnak”. Pillanatok alatt megszerettem a csinos, nőiességét büszkén viselő Mariettát. Mintha a kerekesszékek eltűntek volna alólunk, egyikünk sem törődött vele. Ki­beszéltük a bulikat és a párkapcsolati témákat is. A sok minden más mellett természetesen a szex sem maradhatott le a palettáról. Tipikus őrült, fiatalos, női beszélgetés volt. Egyből magaménak éreztem az „egy ágyban csak egy béna fér meg” elméletét...

Marietta személyében megtaláltam az első „béna” barátnőmet, akire büszke voltam, és imádtam vele lenni. Inspirált. Sőt, mindketten éreztük, hogy nekünk még dolgunk van egymással.

Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy mi lesz a mi „közös ügyünk” Ma­riettával: együtt begurulunk az iskolákba, a munkahelyekre, és tabuk nélkül mesélünk arról, miben más és mégis ugyanolyan az életünk, mint bárkinek. Nem siránkozunk, hanem inkább nevetünk és nevettetünk. Tökéletes párost alkottunk. Több témában is remekül kiegészítettük egymást. Míg én a tömegközlekedésről beszéltem, addig Marietta az autóvezetés rejtelmeibe vezetette be a fiatalokat. Enyém lett a munka, övé a sport témaköre.

Mielőtt megérkeztünk egy adott helyre, kitölttettünk a résztvevőkkel egy előre összeállított kérdőívet. Ezek segítettek felmérni, ki hogyan vi­szonyul a fogyatékkal élőkhöz, hogy mi az, ami érdekli őket és milyen sztereotípiák élnek a fejükben. A válaszokból kiindulva építettük fel az előadásunkat, amit interaktív foglalkozás követett. Lehetőséget biztosí­tottunk mindenkinek, hogy kipróbálják a kerekesszéket. Sorversenyekkel és ügyességi feladatokkal készültünk.

Az első közös előadásunk előtt nagyon izgatottak voltunk. A 15-17 éves korosztály válaszai, akik kitöltötték a kérdőívünket, sokszor igencsak

megdöbbentőek voltak, de sokat segített az őszinteségük abban, hogy mire készüljünk:

Ha meglátsz egy kerekesszékben ülő embert, mi(k) jut(nak) eszedbe? Foglalkoztat a téma, vagy tudomást sem veszel róla?

Sajnálom.Foglalkoztar, hogyan került kocsiba, hogyan élte meg.Nem szeretek odanézni.Hogyan lehet nekik segíteni?Nem tudok mit kezdeni velük.Ugyanúgy nézek rá, mint más emberre.Remélem, nem gondolnak úgy rám: „biztos megint egy

sajnálkozó, lenéző ember”.Sajnálom, majd arra gondolok, hogy biztos feltalálják ma­

gukat, jobbá teszik a helyzetüket.Mindannyiunknak úgy kéne élnünk, hogy minden nap

egy ajándék...Balesetek, genetikai öröklődés, kórház.Akár én is kerülhetek ilyen helyzetbe. Elgondolkodom, mi

lenne velem akkor. Szeretek focizni, és úgy le kellene róla mondanom...

Korlátozottság.Kitartás.Tudomást sem veszek róla.

Kelt-e bármiféle negatív vagy pozitív érzést benned egy sérült személy? Eddigi életed során milyen tapasztalataid voltak?

Negatív és pozitív is (életszeretet, nehézségek, vidámság). Negatív (végtaghiányosok látványa).Ugyanúgy gondolok rájuk, mint másra - semleges.Nem ismerek sérültet, de ha látok egyet, általában sajná­

latot érezek.Pozitív.Akarat, lelkierő kell ehhez az élethez.

Szerinted milyen konkrét akadályokkal találkoznak nap mit nap a mozgássérültek?

Öltözködés.Tömegközlekedés, padka, küszöb.Párválasztás, pártalálás.Munka.Szabadidős tevékenységekben korlátozva van.Otthoni nehézségek (túl magas polc).Tisztálkodás.Bevásárlás.Lépcsők.Önellátás: főzés, mosás, takarítás.Autóvezetés.Előítéletek.Sport.Szex.Primitív megjegyzések.

Ajánlottad-e már fel segítségedet kerekesszékesnek? Ha igen, miben? Milyen választ kaptál?

Buszról segítettem le tolószékest. Nagyon hálás volt, több­ször is megköszönte.

Jól esett segíteni.Sajnos nem volt rá lehetőségem még.Még nem, utcán nem is látni őket.Nem, de ha lenne segítségre szoruló, szívesen.Persze, nagyon sok mindenben (egyik rokonom

kerekesszékes). A válasz mindig pozitív volt.Igen, segítettem átgurulni az úton.

Ha vidám a kerekesszékes, mosolyog, az „kellemes” látvány. Másképp kell ránézni egy fogyatékkal élőre. Persze ez a fo­

gyatékosság fajtájától függ. Pozitív, mert a kitartás egy fontos dolog az életben.

Azt is megkérdeztük, hogy melyek azok a témák, amik a legjobban ér­deklik őket. Első helyen a párkapcsolat végzett, majd utána jöttek az akadályok, a különböző nehézségek. De felmerült még az autóvezetés, a saját élmények, az érdekességek, az önellátás, a sport, a közlekedés, a munka, a híres kerekesszékesek, a szabadidős tevékenységek és az elő­ítéletek kérdései is, legvégül pedig a továbbtanulás.

A legfontosabb célunk az volt, hogy egyfajta kellemes érzést varázsol­junk beléjük a sajnálat helyére, közben pedig a történeteinkkel formálni is szerettük volna az élethez való hozzáállásukat.

- Vajon mennyire érdekelheti ezeket a srácokat, hogy milyen bénának lenni? - kérdezte tőlem Marietta.

Határozottan rávágtam, hogy szerintem nagyon.Az első pár percben szándékosan megleptük őket, aztán arra töre­

kedtünk, hogy minél többet nevessenek. Előszedtük a tarsolyunkból a különböző humoros eseteket. Hamar feloldódtak, és ezt imádtuk. Nem voltak tabuk, hagytuk, hogy bármit megkérdezzenek, mi pedig szemreb­benés nélkül meséltünk a párkapcsolatainkról, arról, hogy hogyan oldjuk meg a fürdést vagy az utazást, és hogy milyen érzést vált ki belőlünk, ha sajnálnak vagy kinéznek valahonnan. A szünetben is folyamatosan jöttek, és kérdezősködtek tovább. Majd kivittük őket az udvarra, ahol kipróbálhatták a kerekesszékeket, amiket direkt ezért vittünk magunkkal: hogy ne csak beszéljünk arról, milyen, érezzék is.

Barbi ekkor hallotta meg véletlenül a lányok sugdolózását:- Nézd csak meg! Itt van Fanny és Marietta, imádják az életüket,

harcolnak, és nem ismerik a lehetetlent. Mi meg már azon is képesek vagyunk kiborulni, ha másnap dolgozatot kell írnunk...

A sorversenyek alatt szintén sokat nevettek. Azt az izgalmat, ami kiült az arcukra, sosem fogom elfelejteni.

Elértük a célunkat. Boldogok voltunk. Nem volt kérdés, hogy folytat­nunk kell, és minél több helyre el kell jutnunk.

Nehezebben kapnak munkát.Nem élhetik ki feltétlenül a vágyaikat.

Az egyik kereskedelmi csatorna készített rólam egy riportot. A végén D. Tóth András azt mondta: „Fanny számára tizennyolc éves kora óta minden nap egy ajándék. Egy valamire még viszont nagyon vágyik: egy, ahogy ő mondja, igazi rosszcsont kisfiúra...”

Aztán egy bevágás következett rólam: „Azt hallom magamban, ahogy mondja az a kis csöppség, hogy anya, anya! Egyszerűen lúdbőrözik a hátam, hogy ezt én hallani akarom, nekem ez kell! Hogy tudjam: ő az én gyermekem. Nyilván lehet, hogy csak álmokat kergetek, ha abban gondolkozom, hogy családot szeretnék, mert jelenleg saját magamat sem tudom ellátni, és egy gyerek azért nagyon nagy felelősséggel jár. De azt gondolom, hogy az álmok visznek előre, és az álmok miatt kelek fel minden reggel.”

Miután leadták az anyagot, alig akartam hinni a szememnek. Percek­kel a vége után szó szerint özönleni kezdtek a kedvesebbnél kedvesebb üzenetek. Mikor elkezdtem olvasni őket, nagy mosoly ült ki az arcomra, máskor meg a könnyeim potyogtak. Fantasztikus történeteket, régmúlt emlékeket idéztek fel bennem. Egy nagymama levelénél pedig egyenesen kirázott a hideg.

Nem sokkal később, az élő rádiózás varázsába is belekóstolhattam. Annyira élveztem, olyan volt, mintha nekem találták volna ki. Vala­hogy elkezdett megfordulni velem a világ. Egyre több felkérést kaptam

Kedves Fanny!Ma este láttalak a tévében, és azért írok, mert van egy uno­kaöcsém, akinél szintén izomsorvadást állapítottak meg az orvosok egyéves korában. Hétéves korában meghalt az anyu­kája rákban. Tizenéves koráig még járt, de aztán tolószékbe került. Ma közel ötvenéves, jól érzi magát, időközben megnő­sült, van egy szép nagyfia és boldog családi életet él. Kívánom, hogy neked is sikerüljön valóra váltani a terveidet. Sok sikert és jó egészséget kívánok a továbbiakban: egy nagymama

Ezek után még inkább hittem benne, hogy nincs lehetetlen.

rendezvényekre és különböző riportokra. Alig hittem el, hogy mindez velem történik. Néha ismeretlenek megszólítottak az utcán, vagy egy-egy előadás előtt. Magukhoz öleltek a boltban, vagy puszit nyomtak az ar­comra. Utánam kiabáltak, hogy „Mosolyka!” és kedvesen kérdőre vontak, hogy mikor érkezik már az újabb blogbejegyzés. Annyira hihetetlen volt az egész. Kezdtem immár sokadik alkalommal újra összeszedni magam, megtalálni a harmóniát a mindennapokban. Igyekeztem rendbe rakni az életem.

Kezdtem újra apró fejlődéseket tapasztalni magamon, a tüdőka­pacitásom is nőtt néhány százalékkal. De amint szárnyaltam egy picit, azonnal visszahúztak a földre az anyagi gondok. Zoli nem fi­zette a tartozását, vagy csak nagyon keveset. Tőlem viszont behaj­tók követelték a többszázezer forintot, amit ott hagyott a nevemen. Mondhattam én bárkinek bármit, bombázhattam levelek tömkelegé­vel az érintett céget, a papíron az adós helyén az én nevem és az én címem állt.

Megvakartam a fejemet, majd a tenyerembe hajtottam az arcom. Egy meleg pokrócot terítettem magamra. Mielőtt behúztam a függönyt, per­cekig csak néztem ki az ablakon. Már hideg volt, sötétedett. Bent kelle­mes volt a hőmérséklet. Csak ültem, lélegeztem és hallgattam a csendet. Azon gondolkoztam, mennyire jó lenne ilyen nyugalomban lenni a nap minden órájában. Tudtam - vagyis reméltem -, hogy ilyen későn már a végrehajtók sem dolgoznak. Elhittem, mert el akartam hinni, hogy aznap már nem jöhetnek. Volt bő nyolc órám reggelig, míg újrakezdődik minden. Váratlan csengetés, gyomorgörcs. A szorongás, hogy vajon ki csengetett és miért jött.

Csakúgy, ahogy előző este is történt.Felgyorsult a szívverésem, levert a víz, és remegni kezdtem. Mit csinál­

jak, hova bújak? Mit tüntessek el? Dugjam a párnám alá a telefonomat? Tegyem a laptopomat a ruhásszekrénybe? Ott talán nem nézik meg, nem veszik el... Nem tudtam, hogy működik az egész procedúra, de egyetlen porcikám sem kívánta megtudni. Majd szerencsére kiderült, hogy csak a postás volt. Aminek örülnöm kellett volna, és azt is tettem,

de csak amíg ki nem bontottam a leveleket. Már az első sort elolvasva is újra remegni kezdtem.

...gépjárművét ezennel kivontuk a forgalomból...Nyeltem egy nagyot, és kinyitottam a következő levelet. ...bankunknál kedvezményét megszüntetjük, és az eddigi költségeket

a számlájára terheljük...Csak ültem ott, és próbáltam lassabban venni a levegőt. Azt éreztem,

hogy elfáradtam és tehetetlen vagyok. Egyszerűen nem tudtam több pénzt előteremteni, még ha vért izzadtam volna, akkor sem. Honnan? A kezemben a levelekkel legszívesebben ordítani kezdtem volna, és zo­kogva a fölre zuhanni.

De nem! Nem voltam hajlandó megadni magam az akadályoknak. Nem, nem és nem! A földet néztem magam előtt. Már vártam, hogy kiboruljak, hogy kiadjam magamból, szenvedjek egy kicsit. De csak nem ment. Valami üres fájdalom költözött hívatlanul belém. Tudtam, hogy nincs itt a világvége. Ahogy mindig minden, ez is biztosan megoldódik, csak rosszul viseltem, hogy az ilyen „kis apróságok” visszarántanak, mi­kor én szárnyalni akarok...

Örültem, hogy élek, hogy nem vagyok beteg, hogy könnyedén léleg­zem. Nem kívántam én nagy dolgokat, csak nyugalmat szerettem volna magam körül. Apu az ilyen helyzetekben addigra már egyáltalán nem hitte, hogy minden megoldódik. Ő mindig is pesszimista volt, az ellen­tétem ilyen téren. Naponta többször hallgattam tőle: „Mégis ezt hogy oldjuk meg? Mi jó van még nekünk ebben az életben? Csak folyamatosan a számlák érkeznek, a felszólítások és a rossz hírek. Mikor voltunk mi egy jót nyaralni utoljára? Mikor mehettem el horgászni? Végigdolgoztam az életemet, melletted voltam és vagyok most is, a nap huszonnégy órájá­ban, készenlétben állok, ha szükséged van rám, és ennyit nem engedhe­tek meg magamnak?! De nem számít, nem lenne semmi baj, ha legalább az otthonomban nyugodtan élhetnék, és nem kellene azon izgulnom, hogy miből fizetjük ki a lakbért. Ha most épp beteg lennél, nem lenne annyi pénzünk, hogy tankoljunk, és kocsival elvigyelek egy orvoshoz! Bár már kocsink sincs, mert kivonták a forgalomból... Mondd meg, mi lesz most? Mihez kezdünk?”

Nem tudtam a választ, de mindig igyekeztem megnyugtatni és vala­milyen megoldást találni mindenre. Mosolyt erőltettem az arcomra, és

tartottam benne a lelket. Nem láthatta rajtam, hogy néha egyszerűen fogalmam sincs, hogyan oldjunk meg egy adott helyzetet. Nem adhattam fel, mert mi ketten voltunk egymás támaszai, és ő akkor aggódott csak igazán, ha azt látta, hogy nem görbül felfelé a szám.

Erősnek kellett lennem, és kitartóan tovább mosolyogni...Nem voltak könnyűek és zökkenőmentesek a mindennapok, de to­

vábbra is mentem és csináltam, amiben hittem. Nem érdekelt, hogy volt olyan nap, mikor szó szerint keresgélnem kellett az aprót, hogy legyen miből megvenni a kenyeret: átkutatni a régen használt táskáim zsebeit, az asztalom fiókjait. Ahogy azt sem engedtem, hogy a kedvem szegje, mikor hetekig nem tudtam miből sampont vásárolni, ezért tusfürdővel mostam hajat. Nem akartam beszélni erről, nem akartam panaszkodni, nem vágytam arra, hogy sajnáljanak.

Nagy megkönnyebbülést jelentett, mikor apunak végre lett mun­kája. Felvették nem messze tőlünk a művelődési központba gondnok­nak. Négy órában dolgozott csak, mert egyébként elvették volna az ápolási díját. Ami annyira igazságtalan! Hisz attól függetlenül, hogy dolgozik, még ugyanúgy ellát engem is, mint azelőtt. Fürdet, öltöz­tet, főz rám. Ha hirtelen szükségem van rá, rohan hozzám, éjjel és nappal is.

Nem sokkal később megkeresett a kerületi családvédelmi központ vezetője, Judit, és nekem is munkát ajánlott. Ráadásul nem is akármi­lyet: olyat, amire mindig is vágytam. Éppen az okmányirodából jöttem ki, mikor elolvastam az e-mailjét. Szeles idő volt, esőre is állt, de az én lelkemben pillanatok alatt kisütött a nap. Végre beigazolódott, hogy nem csináltam őrültséget, mikor felmondtam. Nem hiába hittem, hogy megéri kockáztatni. Hogy nem szabad beérnem egy akármilyen állással, hanem csakis olyannal, ami igazán boldoggá tesz. Két órával később már bent is voltam az irodájában, hogy megbeszéljük a részleteket.

Számtalanszor megfogalmazódott már az évek során bennem, hogy gyerekek között szeretnék dolgozni, segíteni nekik, hasznos munkát vé­gezni. A Csibész Családvédelmi Központban pontosan erre kaptam meg a lehetőséget, sőt. Az intézményben olyan gyerekekkel foglalkoznak, akiknek gondjai vannak az élettel: a családdal, a sulival, a munkával. Hátrányos helyzetűek, anyagi gondokkal küzdenek, de egy kis odafigye­léssel könnyen a jó irányba lehet őket terelni.

A Csibészben hamarosan lett két „kislányom”: Niki és Kata. Első osz­tályosok voltak. Olvasni, számolni tanultunk együtt csütörtökönként, iskola után. A harmadik találkozásunk után a kis vékonyka, picurka Niki elém állt, és lesütött szemmel azt mondta:

- Fanny... szeretlek! - majd szorosan megölelt a csöpp kis karjával. Nagy szerencsém volt, hogy a négykerekű járgány alattam volt, mert

ha épp állok, biztosan eldobom magam attól a „kis” szeretetbombától! Egyik napról a másikra értünk el velük sikereket. Igyekeztem mindent játékosan elmagyarázni, megmutatni a gyerekeknek, pont úgy, ahogy anno én is megértettem a dolgokat. Különböző apróságokkal inspirálni őket, és rávilágítani arra, hogy miben igazán ügyesek. Játszva tanulni... Pont úgy, ahogy anyu tanította nekem. Jó volt látni, hogy ők is úgy tudtak örülni egy-egy matricának vagy színezőnek, mint régen én. Gyakran vittem őket az ölemben, amit nagyon élveztek.

A nagyobbaknak előadást is tartottam: meséltem nekik a hétköznap­jaimról, hogy mit hogyan oldok meg, milyen kihívásokkal kerülök szem­be nap mint nap. Tizennégy éves kortól voltak gyerekek a csoportomban. Mikor megérkeztem, láttam rajtuk, hogy nem igazán értik az egészet, hogy miért vagyok ott, miért kell nekik végighallgatni a történetemet. Láthatóan szívesebben csellengtek volna kint, a lakótelepen, és valami­lyen „menőbb” dologgal töltötték volna el a délutánt. Aztán öt perc alatt elkezdett megváltozni a helyzet. Figyeltem, ahogy bújnak ki a telefon­juk mögül, abbahagyják egymás szekálását és a folyamatos nevetgélést. Elkezdtek figyelni. Majd kérdésekkel bombázni. Egy óra leforgása alatt egy kisebbfajta csoda játszódott le a szemem előtt. A „kemény” fiatalok egyszerre kenyérre kenhető tündérekké váltak. A végén örömmel adták rám a kabátomat, és szó nélkül nyitották ki előttem az ajtót.

A következő csoportfoglalkozáson már közösen játszottunk külön­böző szituációs feladatokat, és nagyokat nevettünk együtt. A harmadik alkalommal úgy alakult, hogy nem tudtam ott lenni, de a kis szívemnek már az is végtelenül jól esett, hogy ennyire hiányoltak.

Az egyik foglalkozás után egy problémás, nagyon kevés embernek megnyíló lány mesélni kezdett nekem magáról, a hétvégéjéről az átme­neti szállón. Közel engedett magához, és ez nagyon meghatott. Szívbe markoló volt hallgatni a történetét, azt látni, hogy igazán sosem kapott szeretet. Hogy ő nem tudja, mit jelent az otthon és a biztonság, hisz

neki sosem volt olyan. Mégis hitt abban, hogy ki tud törni, levetkőzheti a származása miatti előítéleteket, és elérhet valamit az életben, nem kell már sokáig az utcán aludnia és lesz mit ennie.

Találkoztam nagyon kemény dolgokkal. Írni, olvasni nem tudó szülők, drogos gyerekek. Utcán élő családok. Faji előítéletek. Erőszak. Elnyomás. Mindig próbáltam nem a lelkemre venni, nem hagyni, hogy megviseljen, mert azzal nem segítek. Igyekeztem inkább megtenni értük, amit csak le­het, még ha csak annyit is, hogy velük vagyok. Persze, ez nem mindig sike­rült, néha hazahoztam a fájdalmukat, és csak bőgtem megállíthatatlanul.

Azért túlnyomórészt lélekemelő pillanatokat éltem át, ami miatt imád­tam a munkám. A kisfiúcskákat, akik a munkaidőm végeztével utánam kiabálták, hogy „Fanny néni! Fanny néni! Ne tessék még menni!” Majd megzabáltam őket egytől egyig! A mama-baba klubban pedig a kis mini manók vettek le a lábamról. Össze-vissza olvadoztam és mosolyogtam köztük. És a kollégáim is egyszerűen szuperek voltak! Nagyon élveztem az egészet! Megtaláltam végre a helyem, a tökéletes munkát. Megérte felmondani!

Kaptam egy váratlan hívást, amitől hirtelen nem is akartam hinni a fü­lemnek. Koni keresett, akivel még tizenöt évesen ismerkedtem meg. Ak­kor nagyon sokat mesélt nekem egy gyönyörű tóról, a kedvenc helyéről, ahol nagyon sok időt töltött gyerekként. Évekkel ezelőtt tett nekem egy ígéretet: hogy egyszer elvisz és megmutatja. Nagyon imádtam ezért az ötletért, de sosem vettem komolyan. Kerekesszékkel túrázni? Nem tűnt lehetetlennek, de azért tartottam volna tőle. Nem akartam, hogy emel­gessen, hogy megigazítsa a ruhám vagy hogy segítenie kelljen bármiben is. Akkor még nem tudtam elfogadni magam egyáltalán. Zavart a szék, a bénaság, a tehetetlenség. Nem szerettem kérni. Azt hittem, azt a tavat én sosem fogom látni.

Úgy látszik, ehhez is fel kellett nőni.Hat évvel később, reggel hét óra negyvennyolckor mégis arra keltem,

hogy irány a Jági-tó! Már nem féltem az utazástól. Attól, hogy Koni

emelgessen, hogy segítsen. Nem zavart a szék, a bénaság. Így gondol­kodás nélkül rávágtam:

- Vágjunk bele! Menjünk!Mindent megszerveztünk, előre leegyeztettünk, és egy szép tavaszi

napon neki is indultunk a túrának. A Nyugati pályaudvaron találkoz­tunk, és le is teszteltük az akkor még új, lépcsőmentes piros vonatot. Nem volt teljesen akadálymentes, de ez minket akkor egyáltalán nem érdekelt, megoldottuk. Már úton is voltunk Pilisvörösvárra, ahol egy kedves blogolvasóm és a párja vártak minket autóval. Elsőre nem akart beférni a székem, de mind nagyon segítőkészek és rugalmasak voltak, így végül megoldották.

Megérkeztünk az erdő széléhez, ahonnan már csak ketten mentük tovább Konival. Hosszú, göröngyös, homokos úton haladtunk egyre bel­jebb és beljebb. Imádtam, hogy ott lehetek. Csicseregtek a madarak, friss volt a levegő, minden egész egyszerűen varázslatos. Nagyokat nosztalgi­áztunk, és közben sokat nevettünk. Néhol percekre megálltunk, és Koni csak mesélt és mesélt. Megmutatta, hogy hol miket csinált. Nagyokat jajongtam a domboldalon felfelé, de Koni hamar megfogott, és máris biztonságban éreztem magam. Törtem a „lábam” alatt a tobozokat és az ágakat, messzire repítettem a kavicsokat, ahogy rájuk gurultam. Két me­sebeli szürke paripával is találkoztunk az erdő közepén. Ott egy picit én nosztalgiáztam azokról az időkről, amikor még lovagolni jártam, amikor még képes voltam megülni a paci hátán. Anyum gyakran hordott oda terápiás célból, de hamar szenvedéllyé változott a kötelesség. Szívesen csináltam. Egyből megbarátkoztam Bánattal, aki egy igazi csodaállat volt. Megérezte, ha nem volt jó kedvem, és ilyenkor minden egyes al­kalommal befurakodott a szépséges kis pofijával a nyakamhoz, amitől azonnal elnevettem magam.

Majd megérkeztünk egy picike tóhoz. Abban a pillanatban úgy érez­tem: ott vagyok, ahol éppen lennem kell. A különböző akadályokat és a félelmeimet leküzdve, boldogan. Még hogy soha nem fogom látni, mosolyogtam magamban. Győztem. Újabb határokat léptem át.

Néhány percig csak csendben ültem a tó partján, és nagyokat szippan­tottam a friss levegőből. Gyönyörködtem a látványban, és szárnyaltam. Mintha csak megmásztam volna a Mount Everestet. Aztán piknikeztünk

egy jót: Koni minden apróságra figyelt, és ha valamiben nem volt biztos, kérdezett. Imádtam, hogy nem fél a „bénától”...

A domboldalon lefelé menet kinéztem egy stéget magamnak. Elkép­zeltem, ahogy a szélén ülve lógatom a lábam, és csak élvezem a pillanatot. Koni ezt végül valóra is váltotta. Előre levitte a holmijainkat és leterített egy pokrócot. Azt hittem, hogy megzabálom, ahogy jött fel értem a fa­lépcsőkön.

- Meg tudsz ülni háttámla nélkül, vagy tegyelek a sarkára, hogy legyen minek támaszkodnod?

Még erre is figyelt, hihetetlen!Meredek volt lefelé, de biztonságban éreztem magam az ölében. Leül­

tetett a stégen, megigazgatott, lehúzta a derekamra a felsőm.Legalább másfél órát ültünk ott. Olykor csendben, máskor meg be sem

állt a szánk. A szitakötők, a kicsi kacsák és a békák kórusa elrepített egy másik világba, ahol szép minden, és könnyű az élet. Élveztem minden percét. Ott fogadtam meg, hogy többet nem mondom azt, hogy nem jutok el valahová a kerekesszékkel, mert ha igazán akarom, megoldom!

Pár nappal később orvosi vizsgálatra mentem. Miközben várakoztam a rendelőben, a hátam mögül meghallottam egy kedves női hangot:

- Nem te vagy a Judit lánya?- Rám tetszik gondolni? - kérdeztem meglepődve.- Igen. Te a Lóczi Judit lánya vagy, nem?- Igen!A hölgy nagyot sóhajtott, és rám mosolygott.- Nagyon szerettem őt. Mindkét fiamat ő tanította meg úszni...Egy pár másodpercig nem jutottam szóhoz. Megrohamoztak az emlé­

kek. Aztán megköszöntem a kedvességét, mert nagyon jól esett hallani, hogy ilyen szeretettel emlékszik édesanyámra. Majd szép napot kíván­tunk egymásnak.

Még hosszú percekig csak mozdulatlanul ültem, és mosolyogtam magamban. Emlékeztem. Többek között arra az úszóbajnokságra, ami ancusomról kapta a nevét a Park uszodában.

Csodálatos nap volt. Több mint, száznegyven gyerek jelentkezett a versenyre. Mikor begurultam az úszómester irodájába, azonnal megroha­moztak az emlékek. Ott tanultam, ott játszottam, puszikat osztogattam, míg anyura vártam hétköznaponként, suli után. Mélyen belém ivódott az uszoda illata. Egy picit elgyengültem. Kerestem, vártam, hogy honnan, melyik ajtón érkezik meg anyu. Vajon mikor viharzik be és nézi meg, hogy minden rendben van-e? Mikor ölel meg, és mikor mosolyog rám az ablakon keresztül? Pedig tudtam, hogy ezúttal tényleg a lehetetlent várom.

A verseny megnyitóján tartottam egy rövid beszédet. Picit remegett a hangom, nem sok választott el a sírástól, mikor megszólaltam, de a második mondat után már elöntött a hatalmas büszkeség, ami erőssé tett.

- Köszöntök mindenkit nagy szeretettel! Mikor legelőször meghallot­tam, hogy ez a mai verseny édesanyám emlékversenye lesz, leírhatatlan melegség árasztotta el a szívemet. Anyukám hosszú évekig dolgozott itt, a Park uszodában oktatóként. Az elmúlt tíz évben, mióta már nincsen köztünk, nem egy szülővel, azóta felnőtt tanítványával, volt kollégájával találkoztam, akik egytől egyig nagy hálával beszéltek Juci néniről. Óriási öröm számomra, hogy ennyien emlékeznek anyura, de legfőképp az, hogy ennyire nagy szeretettel. Én is itt, és természetesen tőle tanultam meg úszni. Gyerekként a fél életemet ebben a medencében töltöttem. A vízben szabad voltam, tudtam bukfencezni, futni és még számtalan olyan dolgot, amit a parton nem. Anyu megtanított úszni a boldog­ságban, és küzdeni az álmaimért. Eljutni A-ból B-be. A medence egyik végétől a másikig. És mindezt a tanítványainak is átadta. Emlékszem, hány versenyen sétált végig a tanítványai mellett, drukkolva, biztatva őket. Egyszer nekem is csinált egy kategóriát, egyedül indultam benne. Az volt a cél, hogy végigcsináljam, hogy legyőzzem önmagamat. Mind­egy volt, hány perc alatt sikerül. Igazán akartam, és sikerült is. Én is itt álltam, a dobogó legfelső fokán, a mamám ölében, ahol ma ti is sokan fogtok! Édesanyám egyik gyakran használt mondatával búcsúzom és kívánok mindenkinek nagyon sikeres napot: ha már úgy érzed, nem bírod tovább, ha elfáradtál... tudd, hogy képes vagy rá, meg tudod csi­nálni, és sikerülni fog!

Mariettával és a kerekesszékes kosaras fiúkkal meglepetésként megint ellátogattunk a régi gimnáziumomba. Beszélgettünk először a kilence­dikesekkel, majd a tizedikesekkel, végül pedig csapatokba rendeződve kosármeccseket és sorversenyeket játszottak. Nemcsak őket érte azonban meglepetés, hanem engem is, mikor megtudtam, hogy a főnökömmel, Judittal együtt Zitu, Andi és Eszter is eljönnek a Csibészből megnéz­ni, hogy is működik a mi „Begurulunk az iskolákba” programunk, mit művelünk ott a gyerekekkel. Nem számítottam rájuk, ahogy az iskola takarítónője sem készült fel arra a pillanatra, mikor Eszter egyszer csak kiszállt a kerekesszékéből az ajtó előtt, mindkét szárnyát kinyitotta, és az­tán, mintha mi sem történt volna, visszaült. Szegény nő, eléggé lesápadt! Látszott az arcán, hogy ezt a „csodát” nem tudja hova tenni.

A szakadó eső ellen sosem tudtam védekezni. Az ernyővel továbbra is mindig Mary Poppinst játszottam, az esőkabáttal pedig nem sokra mentem: befolyt a víz a hátamhoz, elázott a cipőm, és még a fenekem alá is jutott rendesen. Ha esett: három választásom volt: nem indultam el, elkéstem vagy eláztam. Egyik reggel a Csibészbe is ázott verébként érkeztem. Tündériek voltak a többek: azonnal megszárították a hajam, főzték a meleg teát, és rohantak ki száraz zokniért a kínai kisboltba.

Aztán pár nappal később behívattak az irodába, azzal, hogy beszélni szeretnének velem. Megijedtem. Vajon mit csináltam rosszul? Esetleg túl sokat késtem?

Mikor beléptem, mindenki szigorúan nézett rám. Peti kollégám szólalt meg először:

- Baj van...Totál levert a víz.Ekkor Zita egy piros csomagot húzott elő a háta mögül, és így folytatta:- Az a baj, hogy ha esik, te elázol!Erre már elnevettem magam. Édeseim! Vettek nekem egy olyan eső­

kabátot, amin csak a fejemet kellett kidugni, a többi része pedig teljesen eltakarta a lábamat és a hátamat. Így az egész székemet el lehetett dugni a víz elől. Szóhoz sem jutottam. Majd előkerültek a vízálló matricák is, amivel úgy gondolták, feldobhatják az egyszerű holmit. Mosolygós na­pocskák, szívecskés mackók és méhecskék. Fantasztikus emberek vettek körül.

Azt sem fogom soha elfelejteni, mikor Andi és Zita édesen megkér­dezték, hogy miért iszom olyan keveset. Alig fogyott a teámból egész nap... Elmeséltem nekik, hogy egyedül nem tudok elmenni a mosdóra, így inkább óvatosan bánok a folyadékbevitellel. Majdhogynem egyszerre vágták rá, hogy erről aztán szó sem lehet, igyak csak bátran, majd ők segítenek szívesen.

Az egyik korrepetálásom előtt már tényleg nem bírtam, úgyhogy hát­ramentem, hogy szóljak nekik. Látszott rajtuk, hogy kicsit megijedtek, de azért az izgalom is, hogy hogyan fogjuk megoldani a helyzetet. Hár­masban bezárkóztunk a nyomi mosdóba, és megcsináltuk. Hatalmasakat nevettünk és hülyültünk közben. Andi emelt, míg Zita a nadrágomat húzta. Borultak a tisztítószerek és zuhant a nyakunkba a vécépapír. Há­rom embernek elég szűkös volt a hely, de ez nem jelenthetett akadályt nekünk. Minden alkalommal egyre ügyesebbek, összeszokottabbak lettünk. Andinak és Zitának köszönhetően szabadabbá váltam, annyit ihattam, amennyi csak jólesett. Csúcs csajok voltak!

Még Bécsbe is elvittek magukkal. A Trabantommal mentük, mert csak az fért fel a buszra. A főnököm férje emelgetett, a csajok pedig vi­gyáztak rám. Eszter mellé ültem, akivel sok mindenről beszélgettünk az úton.

- Tényleg, Fannus, te hogy fürdesz?- Ebben is apukám segít...Elmagyaráztam, hogyan működik. Előre teleengedi a kádat, hogy

könnyebben mozogjak benne, majd levetkőztet.- Nem zavar, hogy meztelenül lát? - kérdezte csodálkozva Eszter.- Ó, édesem, ehhez már azért hozzászoktam az évek során! Persze

van, amikor kellemetlen, főképp azokon a napokon, de ezzel nem fog­lalkozhatunk.

Miután betesz a vízbe, már megoldok mindent. Majd leengedem, és apu kivesz. A többire megvannak ám a praktikáim! Felülről megtörülkö­zöm, de alulról már kihívás lenne ülve, úgyhogy erre ott a hajszárító...

- Képzeld, egyszer annyira fáradt volt apu, hogy míg én vígan pancsikoltam, addig ő a legbelső szobában elaludt - meséltem.

- Ú, és egész reggelig ott voltál?- Nem, azt azért nem, de eléggé kalandos volt felébresztenem. Főképp,

mert ezúttal nem vittem magammal a fürdőszobába a telefont, ahogy

szoktam, hogy ha készen vagyok, szóljak neki. Így hosszú percekig kia­báltam, végül azt találtam ki, hogy a zuhanyrózsát hozzáütögetem a kád széléhez. Arra már felébredt, és rohant is ki hozzám...

Városnézés közben a csajok hívták fel a figyelmemet arra, hogy lát­ványosság lettem. A híres épületek helyett inkább engem bámultak a turisták.

Az emberek többsége nem érti... Az arcukra van írva: „Mit mosolyog ott a kerekesszékben az a csaj? Tényleg boldog lenne? De hát nem is tud járni, szegény...”

De valójában bennem csak egy tükröt látnak, és ilyenkor magukat sajnálják. Mert én lehet, hogy nem tudok járni, de mégis boldog vagyok.

Az önirónia lett az egyik legerősebb fegyverem. Így még az egyre gyako­ribb fuldoklást is tudtam úgy köszönteni az életemben, mint egy rég nem látott barátot. Nem volt mit tennem, az élettársam lett. Az izomsorvadás velejárója, hogy a nyelés sem megy százszázalékosan. Egy ideig csak a lédús gyümölcsöktől és a száraz, morzsálódó ételektől jött elő, de aztán szépen lassan már egy levest vagy egy főzeléket sem tudtam könnyedén elfogyasztani. Viszont képes voltam egy egész szem borsót letüdőzni, amit percekkel később egészben varázsoltam vissza! De az ijedségtől fogytam legalább fél kilót, és a sok sírástól pisilnem sem kellett annyit...

Szépen fokozatosan alakítottam az én kis „bűvésztrükkjeimet”. Min­den egyes újabb nap elteltével megállapítottam, hogy az élet egy izgalmas kaland. A cél: túlélni és élvezni.

Gyakran ébredtem arra, hogy vattát tudnék köpni, annyira szomjas vagyok, és bármit megadnék egy pár korty vízért. Lefekvés után sokszor már nem volt szívem még egy dologért kiküldeni aput, elég sok apró­sággal nyaggattam így is minden este. Rövid idő leforgása alatt kellett mindig végigpörgetnem a fejemben, hogy mire lesz szükségem az éjszaka folyamán. Hogy és mit igazítson rajtam ahhoz, hogy ne ébresszem fel fél óra múlva. Igyekeztem kímélni, úgyhogy a pohár víz sokszor már nem is tűnt annyira fontosnak. Viszont voltak olyan éjjelek, mikor felébredés után csak arra bírtam gondolni. Annyira kattogtam rajta, hogy végül muszáj volt felébresztenem aput. Az évek során már megtanultam fek­ve is könnyedén, fuldoklás nélkül inni, de százból egyszer azért vicces történeteket is szült a módszer. Például előfordult, hogy mire visszaért

apu a konyhából, félig újra belealudtam, és a szám helyett a nyakamba öntöttem a teát. Majd zavartalanul aludtam tovább, aztán reggel hirtelen nem értettem, hogy mitől ragad a fél arcom.

Valami hasonló kaland történhetett azon az éjjelen is, mert reggel a párnám alatt egy poharat találtam. Késésben voltam, így gyorsan el is terelődtek a gondolataim. Negyed órám volt, míg értem jött a kisbusz, amibe csak be kellett gurulnom, és percekkel később máris a Csibészben voltam. Nem áztam, nem fáztam, nyáron pedig nem sültem meg, míg beértem. Ezt is Juditnak köszönhettem, egyik nap azzal lepett meg, hogy elintézte nekem, és azt is, hogy állják a költségeit.

Épp csak kiszálltam az autóból, mikor megrohamoztak a gyerkőcök.- Fanny, Fanny! - kiabálták.Annyira jó érzés volt! Az ajtóban a tizenhat éves Roland várt rám,

aki kedvesen kérdőre vont, hogy mikor olvashatja már a könyvemet. Fantasztikus volt hallani, hogy felkeltettem az érdeklődését. Hiába utált olvasni, kijelentette, hogy amit én írok, azt biztos el fogja, és hogy na­gyon várja már. Letettem egy félliteres teát az asztalra, és begurultam lepakolni. Mire visszaértem, kedves meglepetésben volt részem: Roland lecsavarta a kupakot és félig töltötte a műanyag poharat, amit aztán oda­nyújtott felém.

- Emlékszem, hogy neked így könnyebb. Tessék! - mondta.Elakadt a szavam, hogy egy ilyen „rosszfiú” mennyire figyelmes is tud

lenni. Nem hiába szeretem annyira!Elbeszélgettük az időt a gyerkőcökkel, és én egyre éhesebb lettem.

Gyorsan felhívtam a kispesti Laguna éttermet, hogy rendeljek valami finomat tőlük. Voltak annyira kedvesek, hogy felajánlották: minden nap küldenek nekem ebédet, bármit, amit csak szeretnék, hogy ezzel is tá­mogassanak.

Amíg vártam a mennyei bolognai spagettimet, három húsz év körüli srác sétált be hozzánk érdeklődni, hogy használhatják-e a számítógépet. Körbeállták a gépet, együtt próbáltak önéletrajzot készíteni maguknak. Felajánlottam nekik a segítségemet, amit örömmel el is fogadtak. Nem jártak túl sokáig iskolába, de munkatapasztalatuk annál több volt. Ha­mar elkészítettem a dokumentumot, igyekezve a hiányosságok helyett az értékeiket az előtérbe helyezni. Dolgozni szerettek volna, méghozzá nagyon, hisz terveik voltak. Látszott, milyen lelkesek.

- Lefotózzalak titeket, hogy képet is be tudjunk tenni az önéletrajzo­tokba? - ajánlkoztam.

- Köszönjük, nagyon kedves tőled, de én nem hiszem, hogy használna - mutatott végig magukon.

Majd megszakadt a szívem, borzasztó érzések kerítettek a hatalmukba.Látszott az arcukon, hogy pontosan tisztában vannak vele, milyen

előítéleteik vannak róluk az embereknek. Hogy a legtöbb esetben csak a bőrszínüket veszik észre az igyekezetük helyett. Lebeszéltek a képről. Kinyomtattam nekik az elkészült dokumentumokat több példányban, majd három mappában átadtam nekik, és sok sikert kívántam a munka- kereséshez. Hinni akartam, hogy nem kell majd túl sokszor csalódniuk. Hogy lesz olyan munkaadó, aki nem ítélkezik, hanem esélyt ad nekik a bizonyításra.

Nemsokára visszajöttek a fiúk sok-sok finomsággal felpakolva: meg akarták köszönni a segítségem, ezért a kisboltból hoztak pár apróságot. Jól esett nagyon a kedvességük. Megint megmutatták azt az oldalukat, amit sajnos az előítéletek miatt sokan nem vesznek észre, pedig ez is ott rejlik sokukban.

Ekkorra már az ebédem is megérkezett.- Ülj le nyugodtan enni! - mondta az egyik kollégám.- Üljek le?Nagyot nevettünk.Délután még megtanítottam kockapókerezni is a srácokat. Annyira

tündériek voltak, mikor egy pár pillanatra nem figyeltem oda, hatosra állították az összes kockát, mert épp vesztésre álltam a játékban. Pontosan láttam, hogy nem dobtam jókat, de ők teljes meggyőződéssel bizonygat­ták, hogy márpedig pókerem volt. Bár sosem szerettem a csalást, nem akartam elrontani az örömüket. Édesek voltak

Október elején, egy csütörtöki reggelen egy megmagyarázhatatlan üres­ség érzésével ébredtem. Nem találtam a helyem, pedig épp minden a legnagyobb rendben volt körülöttem. Nem értettem, mi a baj.

Nemsokára apu kiemelt az ágyból, és beletett a kerekesszékbe (le­het bal lábbal...). A nyomasztó érzésem tovább fokozódott. Az utcákon

szomorú arcokat láttam, az emberek roskadoztak a rengeteg gond alatt. Azt éreztem: aznap biztosan direkt ilyen mindenki. De aztán bepipultam. Magamra!

Ne nézz már te is lefelé! Emeld fel a fejed! Vegyél egy pár nagy levegőt, és erőszakold meg az arcodat, Fanny!

Először nehezen ment a mosolygás, de aztán szép lassan kezdtem ráérezni. Egyre több embert láttam vidáman, „dalolászva” jönni-menni az utcán. És ekkor rájöttem, mi volt a baj. Ébredés után a rossz szem­üveget vettem fel! Azt, amin át szürke és szomorú a világ. Nem is értem, honnan került elő, mikor már egy jó ideje mélyre eldugtam egy doboz aljára. Mekkora volt a különbség! Pedig csak én változtam. Aztán arra is rájöttem, hogy mi tudná az ürességet kitölteni bennem. Egy hatalmas ölelés!

Nem lehetne, hogy ma minden sarkon „ingyen ölelés” táblákkal álljanak az emberek? Imádnám! - írtam ki azonnal a facebook oldalamra.

Mire beértem dolgozni, a negyedikes Klaudiám is megérkezett. Kez­dett egyre kisebb lenni az űr bennem. Elmesélte, mi volt az iskolában, aztán nekiugrottunk a házi feladatnak. Annyira édes volt. Nyelvtanból közlekedéssel kapcsolatos tiltó mondatokat kellett írnia. Gondolkozott néhány percet a lelkem, aztán elmosolyodott.

- Ne parkolj mozgássérülthelyre, ha te nem vagy az!Legszívesebben megöleltem volna, és össze-vissza puszilgatom!Míg én bent voltam Klaudiával, addig látogatóm érkezett, de mivel

nem talált sehol, ment is hamar tovább. A postafiókomban viszont várt rám egy üzenet a rejtélyes idegentől, aki nem mellesleg a kolléganőim szerint egy igencsak jóképű srác volt.

Tamás egy rendszeres blogolvasóm volt, akivel azelőtt még sosem találkoztam. Nem jutottam szóhoz a meglepetéstől! Már tényleg

Szia!Hogy tudja az ember érvényesíteni az „ingyen ölelés” tábláját, ha elvonulsz tanulni nem sokkal a kiírás után? Szóval, ha említették, hogy kerestek, és nem tudnád, ki volt az, hát én!

levakarhatatlan volt a mosolyom. Bár sajnáltam, hogy elkerültük egy­mást, de a szándék így is felért egy nagy öleléssel! Fellélegeztem. Elszállt az üresség!

Aztán pár perccel később újra elakadt a szavam. Visszajött, és alaposan megölelgetett!

Utólag már örültem a reggeli megmagyarázhatatlan érzésnek, hiszen valami igazán fantasztikus sült ki belőle. Abban a kellemes hangulatban az alábbi néhány gondolat született meg a fejemben:

Egy spontán ötletnek engedve, Brigivel fogtuk az én kis élettársamat, a kerekesszéket, és belevetettük magunkat az éjszakába. Még hogy nem lehet „bénaként” táncversenyt nyerni, flörtölni, telefonszámokat bezse­belni?!

A huszonhárom évem alatt én soha nem fogócskáztam, nem másztam kötélre és nem táncoltam a két lábamon. Se las­sút, se pörgőset. Nem telt el úgy nap, hogy ne kértem volna segítséget, és ne mondtam volna ki a köszönöm szót. Nem sétáltam a szakadó esőben, és nem futottam bele egy for­ró napon a hűvös Balatonba. Nem ugróköteleztem, és nem másztam bordásfalra. Nem indultam zsákban futásban, és nem hulahoppkarikáztam.

Viszont megtudtam, milyen az, mikor azért szeretnek valakit, ami belül van, és nem a külső miatt. Azt, hogy mi­lyen egy őszinte ölelés, és azt is, hogy mennyit tud jelenteni a legapróbb fejlődés is egy embernek. Milyen az igaz barát és a szerető család. Több országban láttam a felkelő napot, és az égen ragyogó holdat. Kaptam váratlanul kedves üzenete­ket, és ébredtem egy szerető férfi puszijaira. Kaptam őszinte mosolyokat pici gyerekektől és felnőttektől. Számtalan meg­lepetéssel gazdagodtam. Megtanultam annak örülni, amim van, és nem azon szomorkodni, ami hiányzik az életemből.

Egy új szórakozóhelyre mentünk, ezért nem tudtuk, mire készüljünk, vajon mennyire „béna kompatibilis”, de nem estünk pánikba, mert tud­tuk, hogy mindent megoldunk. Nincs akadály, se lépcső, se szűk ajtó, semmi.

Kicsinosítva, felpörögve, vidáman indultunk neki az éjszakának. Két srác segítségével hamar felpattantunk a buszra. Csakhogy Kőbánya-Kis­pesten épp nem működöt a lift.

- El ne fuss addig! Hozok segítséget - kiáltotta Brigi.A Népligetnél volt a lépcső mellett működőképes felvonó, csakhogy

a kulcsáról senki nem tudott. Mindegy, ezt is megoldottuk. Majd vég­re megérkeztünk. Nem volt akadálymentes a hely, de örömmel fogad­tak, és azonnal repítettek fel a lépcsőkön a biztonsági őrök, bent pedig mindenhol utat nyitottak nekünk az emberek. Hamar beindult a buli. Átadtam magam a szórakozásnak, egyáltalán nem érdekelt, hogy ki mit gondol, hogy néz vagy néz-e egyáltalán. Brigivel táncoltunk, énekeltünk, körülöttünk pedig egyre nagyobb lett a társaság. Ismeretlenek jöttek oda, ölelgettek, puszilgattak és jól megtáncoltattak. Annyira élveztem! A táncversenynél végül a színpadon kötöttem ki. Egyszerűen zseniális volt az egész! Mikor már kellőképpen kitáncoltuk magunkat, élmények­kel feltöltődve indultunk a ruhatár felé. Hihetetlen volt, ahogy a srácok öltöztettek. Ki a kabátomat, ki a sálamat adta rám, sőt még arra is ügyel­tek, hogy a hajamat kiszedjék a ruha alól. Annyira édesek voltak!

Másnap reggel az ágyamban fekve elkalandoztak a gondolataim. Kicsit visszapörgettem az időt odáig, amikor még nem értettem a dolgokat.

Miért?! Miért?! Sokáig ordítani tudtam volna teljes tüdőből, aztán zo­kogva a földet verni a tehetetlenségtől. Miért születtem izomsorvadással? Miért pont én nem tudok járni? Néha látszólag egészen kis dolgoknál bo­rult ki a bili. Például mikor többszöri próbálkozásra sem tudtam levenni magamról egy szűkebb ruhát, vagy viszketett a talpam, és nem voltam képes megvakarni. Amikor leesett a szempillaspirálom, a fülbevalóm egyik párja vagy kiborult a púderem.

Aztán rájöttem, hogy fölöslegesen fecsérelem az energiát a dühön­gésre. Jobb lesz, ha inkább megvonom a vállam, és elkezdek játékként tekinteni az egészre. Abból gazdálkodom, amit kaptam. Nem néztem már, hogy másnak mi jutott, inkább elhittem, hogy az én eszközeimmel

is lehetséges élni, és nem is akárhogy. Aztán jöttek a sikerélmények, a pozitív visszajelzések. Tulajdonképpen rájöttem arra, hogy az izomsor­vadással egy „ajándékot” nyomtak a kezembe. Csak meg kellett látnom a lehetőséget, ami valójában rejlett benne. Az újfajta látásmódot, a fűszert a hétköznapokhoz.

Persze ez nem azt jelenti, hogy mindig minden könnyen ment. Fo­lyamatosan hullámzó az életem. Néha kiborul a bili, viszont gyakran mennek könnyen a dolgok. Még ott, az ágyamban fekve be is pötyögtem a telefonomba:

Néha elfáradok. Néha nehezen nevetek. Néha elbújnék a vi­lág elől. Néha fáj. Néha hiányzik valami. Néha nehéz kikel­ni az ágyból, és vígan mosolyogni a kerekesszékben. Néha csak ülök, és nézek magam elé. Néha félek. Néha törni, zúzni tudnék. Néha levegőért kapkodok. Néha rettegek, mert azt érzem, hogy nem leszek soha anya. Néha azt hiszem, csak álmodozom arról, hogy táncolni fogok. Néha potyog a köny­nyem. Néha görcsösen keresem a megoldást. Néha elfutnék. Néha gyűlölöm az izomsorvadást. Néha nagyon akarok va­lamit, de nem sikerül. Néha kudarcot vallok. Néha nem megy az írás. Néha remegek. Néha nem találom a helyem. Néha bekopog a végrehajtó. Néha utálom, hogy pengeélen táncolok. Néha elvesztek valakit. Néha látni sem bírom a kerekesszéket. Néha zavar, hogy néznek.

Viszont...Gyakran pörgök. Gyakran mosolygok. Gyakran belekia­

bálom a világba, hogy boldog vagyok. Gyakran könnyű minden. Gyakran úgy érzem, mindenem megvan. Gyakran sugárzom a kerekesszékben, mert jól érzem magam. Gyakran megölelném a világot. Gyakran úgy érzem, nincsenek hatá­raim. Gyakran tudom, hogy igenis lehet élni a betegségem­mel könnyedén. Gyakran látom magam anyaként. Gyakran érzem, ahogy táncolok. Gyakran letörlöm mások könnyeit és csalok mosolyt az arcukra. Gyakran mintha kifolynának a gondolataim, és tetszik, ahogy írok. Gyakran ajándéknak

tartom a gyógyíthatatlan betegséget. Gyakran imádom, hogy tudom, bármelyik percben vége lehet az életemnek, mert így minden pillanat értékes. Gyakran váratlanul belép egy tündér az életembe, és megváltoztat mindent. Gyakran érzem, hogy jó úton vagyok. Gyakran már fel sem tűnik a kerekesszék, mintha nem is lenne. Gyakran nem érdekel, ki mit gondol, csak élvezem az életet. Gyakran sikerül, amit nagyon akarok.

Miután felkeltem, félretoltam a halom csekket, a kitöltésre váró kérvé­nyeket az asztalon, és befaltam egy tábla csokit. Ezzel lőttek a fogyókú­rámnak, de nem érdekelt, mert jólesett. Megfordult a fejemben, hogy lassan igényelhetnék egy teherautót a kerekesszék helyett. Felnevettem, aztán elkezdtem készülődni, mert hosszú nap elé néztem. Kigurultam a fürdőszobába, kifésültem a hajam, majd elindultam felkutatni egy befőttesgumit a lakásban. Percekkel később a konyhapult alatti harma­dik fiók legalján találtam is egyet. Szeles, de napos idő volt, így jobbnak láttam összefogni a hajam, nehogy egy óvatlan pillanatban belefújja az arcomba egy széllökés, én meg elüssek pár óvatlan járókelőt. Volt a ne­szesszeremben pár hajgumi, de azokhoz túl gyenge voltam. A régi jól bevált „nagyi gumi” viszont remekül megtartotta a hajam, és segítség nélkül meg tudtam csinálni vele a frizurámat. Fél órával később már úton voltam vásárolni. Teljes gázzal nyomtam a Jaguárom, mert nem akartam elkésni a masszázsról. A hajamra persze figyeltem, de arra bezzeg nem, hogy szeles időben nem annyira ajánlott lenge szoknyában száguldozni az utcán. Aznap ezt egy életre megtanultam, mert a ruhám gyakrabban takarta az arcomat, mint a lábaimat, miközben „szaladtam” át a zebrán. Az autósoknak mondjuk tetszett, de nekem már kevésbé. Így viszont legalább egy pár pillanatra Marilyn Monroe bőrébe bújhattam. Ugye, megvan az a kép róla, ahogy a hófehér ruhájába belekap a szellő?

Egy közeli ruhaboltba igyekeztem, ahol elraktak nekem egy farmer- nadrágot. Nem lepődtem meg, mikor kifelé becsipogott az áruvédelmi kapu. Az évek során már hozzászoktam a kerekesszékem fantasztikus humorához: általában befelé nem szólaltatja meg a biztonsági kaput, de kifelé tízből nyolcszor felhívja rám a figyelmet, hiába nem álltam tolvajnak.

Tíz óra volt, engem pedig fél tizenegyre várt Péter, egy csupaszív, tün­déri nagypapa, hogy a délutáni előadásom előtt még átmasszírozza el­gémberedett lábaimat. Nem lakott tőlem messze, ezért még bátorkodtam beugrani előtte a közértbe is. Ott egy darabig eljátszottam a fotocellás ajtóval: meg kellett találnom azt a szöget és távolságot, ahonnan ülve is észrevesz az érzékelő, és kinyílik az ajtó. Majd gyorsan beiszkoltam a már megszokott „bejáratomon”: ott, ahol a bevásárlókocsikat szokták áttolni. Én magamat használtam kosárnak: amit elértem és elbírtam, azt az ölem­be pakoltam. Aznap épp nem kellett semmi olyan, amihez segítségre lett volna szükségem. A pénztárnál kukucskálni kezdett felém a sorból egy barna hajú, öt év körüli kisfiú. Az édesanyja nem szólt rá, sőt biztatta, hogy bátran jöjjön oda hozzám, és kérdezze meg, segíthet-e valamiben. Imádtam a kis csöppséget, és az anyukájának is adtam egy nagy piros pontot. A fiúcska lelkesen felpakolta a futószalagra a holmimat. Majd átnyújtottam a pénztárosnak a bankkártyámat, aki már automatikusan ütötte is be a pin kódomat. Az évek alatt eljutottam odáig, hogy a fél város tudja az elvileg titkos számsort, hiszen annyi helyen kértem már segítséget... Egy sportszelettel és egy nagy köszönömmel búcsúztam a kisfiútól és az anyukájától.

Kellemes idő volt, és kivételesen időben érkeztem Péterhez. A mesés kertjében kiültünk egy lombos cseresznyefa alá, ahova már előre ki­készített mindent. Masszázsolajak, krémek, kéztörlő és friss limonádé. Imádtam hozzá járni, annyira megnyugtató és harmonikus volt nála minden. Itt mindig feltöltődtem, és energikusabban indultam tovább. Leült elém egy kis összecsukható piros székre, majd egy másikra felrakta a lábaimat. Néhány összegörgetett törülközővel kitámasztotta alulról a térdemet, hogy kényelmes legyen. Egy óra teljes kikapcsolódás, fantaszti­kus beszélgetések, elgondolkodtató tanácsok és rengeteg pozitív energia: ez jellemezte a heti talpmasszázsokat.

Aznap nem mentem be dolgozni a Csibészbe. Judit, a főnököm na­gyon támogatta a „Begurulunk az iskolákba” kezdeményezésünket. A kerületen belüli sulik látogatásához szükséges összes kiadásunkat ő finanszírozta. Fizette a kerekesszékek bérlését és szállítását, és az előadá­sok napján nem kellett munkába se mennem. Csak annyit kért cserébe, hogy szuperül megcsináljuk a találkozót a gyerekekkel. A kolléganőim is bármikor elkísérhettek segíteni és részt venni a programban.

Aznap a régi általános iskolámba látogattunk vissza, két ötödikes osz­tályhoz, akik már a tornateremben vártak minket Mariettával. Érdeklőd­ve tekingettek ránk, de legfőképp az előkészített üres kerekesszékekre. Leültettük magunk köré a közel hatvan gyerkőcöt, és bemutatkoztunk. Arra biztattuk őket, hogy bátran kérdezzenek, akár közbe is vághatnak, ha valamit szívesen megosztanának velünk. Kezdetben kicsit félénken ücsörögtek a szivacsokon és a padokon, tőlünk egy-két méter távolság­ra. Aztán szép lassan belemelegedtünk a mesélésbe, ők pedig kezdtek feloldódni. Egyre több kezet láttunk a magasban, és a távolság is egyre csökkent.

Bátorítottuk őket, hogy nyugodtan hozzanak zavarba, tegyenek fel olyan kérdéseket is, ami szerintük ciki, de kíváncsiak a válaszunkra. Vé­gül elég megdöbbentő dolgokról érdeklődtek ezek a tizenkét éves gye­rekek! Például megkérdezték, hogy álmomban hogy látom magamat: székben vagy járóként? Elmeséltem, hogy általában nem vagyok mozgás­sérült az álmaimban, majd egy érdekes álmomat is megosztottam velük, aminek a mai napig nem tudom megfejteni a jelentését. Gyakran álmo­dom azt, hogy egy hegedűt tartok a kezemben és könnyedén sétálgatok vele, viszont ha valamilyen oknál fogva elejtem a hangszert, összerogyok.

Mariettát arról faggatták, hogy megvannak-e még azok a barátai, akik a balesete előtt voltak, és hogy ők hogyan kezelték a változást. Mindket­tőnket meglepett, hogy mennyire okosan és felnőttesen gondolkodnak ezek a gyerekek! Marietta elmesélte, hogy már csak néhány régi barátja maradt meg, mert sokan nem tudták jól kezelni, hogy most már több mindenre kell figyelni, másképp kell megtervezni egy bulit vagy egy utazást. Voltak olyanok is, akik finomkodtak vele és sajnálták, de arra meg neki nem volt szüksége.

A srácok arra is kíváncsiak voltak, hogy gyerekként csúfoltak-e engem az iskolában. Örömmel újságoltam nekik, hogy egyáltalán nem. Óriási szerencsém volt, mert egy rettentően jó osztályfőnököm volt, Zsóka néni, aki zseniálisan kezelte a dolgokat, és a társaim is nagyon elfogadóak, empatikusak voltak velem. Sosem hagytak ki semmiből. Még a Kékeste­tőre is feljutottunk és kenuztunk is együtt! Elmeséltem nekik, hogy van egy régi videofelvételem, amin a gurulós járókeretemben néptáncolok a többiekkel, utána pedig együtt fogócskáztunk. Amikor először néztem meg a felvételt, azt hittem, elromlott a lejátszó vagy beakadt a szalag. Én

voltam épp a fogó, és az osztálytársaim annyira lassan futottak, mintha lassított felvételt néznék, miközben kiabálták, hogy „úgysem kapsz el, Fanny!” Aztán rá kellett jönnöm, hogy semmi baja a kazettának, csak ők így alkalmazkodtak hozzám. Annyira megható volt látni ezt évekkel később!

Igyekeztük játékosan belevarázsolni a srácokat a hétköznapjainkba. Megtippeltettük velük, hogy szerintük hány kilós lehet a székünk, vagy hogy mekkora súlyt bírunk megemelni. Hogy szerintük melyek azok a sportok, amiket kerekesszékben is lehet űzni. Végül az interaktív felada­tok előtt még elmeséltem nekik egy valós szituációt az életemből, és az volt a feladat, hogy elmondják, ők hogyan oldották volna meg.

A történetem a következő volt: néhány órára otthon maradtam egye­dül. Édesapám kikészített egy üveg üdítőt az asztalra, csak elfelejtette meglazítani, lecsavarni nekem a kupakját. Egyre jobban kiszáradt a szám, muszáj volt, hogy igyak valamit. A csaphoz siettem, de nem tudtam kinyitni, túl erősen volt elzárva. Megpróbáltam a kenyérvágó recés kés­sel lefűrészelni az üdítős palack tetejét, aztán meg legalább egy lyukat csinálni rá, hogy kiszívhassam belőle a folyadékot. De ezzel sem jártam sikerrel, így tovább gondolkoztam. Ó, de hiszen ott a mélyhűtő, amiben jég van! Abból pedig lehet vizet csinálni. Visszaautókáztam a késért, mert annak az ajtaját sem tudtam csak úgy kinyitni. Benyomtam a kést, hogy megszűnjön a vákuum, és már kaparhattam is le a megfagyott vizet. Alig fél órával később már volt egy deci mirelithús- és zöldségízű folyékony valamim. De a lényeg, hogy nem adtam fel és megoldottam csak azért is.

Tetszett nekik a történet, és jobbnál jobb ötletekkel kezdtek bombázni.- Áthívtam volna a szomszédot, hogy segítsen kinyitni az üveget! -

mondta egy fiúcska.- Kiírtam volna a facebookra, hogy aki a legközelebb van, ugorjon be

segíteni - válaszolta egy másik kislány.- Átgurultam volna az üvegen, ami így szétdurrant volna, aztán

egy szívószállal felszívom az üdítőt a földről! - vicceskedett egy másik gyerkőc.

Aztán végre elérkezett az is, amire a legjobban vártak. Kipróbálhatták a különböző székeket. Akkora volt az érdeklődés Marietta különleges járgányára, hogy végül megmutatta, hogyan tud kiszállni belőle, és aztán abba is beleülhettek.

Ismét fantasztikus és sikeres órákat töltöttünk a gyerkőcökkel. A végen a búcsúzásnál alig akartak elengedni minket. Folyamatosan jöttek az újabb és újabb kérdések.

Hamar eltelt a nyár, és már benne is jártunk az őszben. Közeledett a csodanap, a november tizenhetedike. Vágytam valami igazán nagy őrült­ségre, amit addig még nem csináltam. Kevesebb mint egy hónap volt a huszonharmadik születésnapomig. Emlékezetessé akartam tenni. Meg­ünnepelni, hogy már öt évvel túléltem a nekem jósolt időt. Számtalan lehetőség fordult meg a fejemben. Ejtőernyős ugrás, fejes a tengerbe, egy kalandos utazás...

Végül egy levakarhatatlan mosoly mellett döntöttem. Egy tetoválás a jobb csuklómra, ami millió dolgot jelent a számomra. Azt, hogy sose felejtsem el, amit édesanyám a betegség ellenére mindig is tanított: mo­solyogjak, bármi is történjen, hisz ez az egyetlen dolog, amit senki nem vehet el tőlem. Amit nem veszíthetek el, mégis, bárkinek odaadhatom. A Mosolyka blogot, aminek annyi mindet köszönhetek. Barbit, aki az első pillanattól kezdve hitt bennem, tanítgatott és folyamatosan egyre kö­zelebb segített az álmaimhoz. A tetoválás párja az ő bal csuklójára került, egymásnak rajzoltuk fel őket. Igazi varázserővel bír a mi kis „smiley-nk”! Magában hordoz valami különös erőt, amit mi ketten együtt képvise­lünk. Rengeteget nevettünk, amikor felfedeztük, hogy ahogy a csuklónk mozog, úgy lesz egyre nagyobb az édes kis száj mosolya is a csuklónkon!

Pár héttel később újabb dolgot sikerült véghezvinni, egy újabb félelmet győztem le. Anyura gondoltam, és arra, hogy milyen büszke lenne rám, ha nemcsak a sebeimet nyalogatnám, hanem a tenni akarás vezérelne. Ezért vettem egy nagy levegőt, és ellátogattam a Tűzoltó utcai Gyermek- klinika Onkológiai osztályára, egy jótékonysági rendezvényre. Nem en­gedtem, hogy a fájó emlékek visszatartsanak. Mosolyt akartam varázsolni a kicsi manók arcára, akik ott küzdenek a rákkal.

Miután megérkeztem, bármennyire is erős akartam maradni, elgyen­gültem. Felszakítottam életem egyik legsúlyosabb és legfájóbb sebét. Újra annak a tizenkét éves kislánynak éreztem magam, akinek az anyukájánál

daganatot találtak. Végigpörgött a fejemben, hogy mennyire nehéz volt gyerekfejjel erősnek maradni, nem zokogni összerogyva az ágya mellett és toporzékolva válaszokat követelni. De aztán összeszedtem magam, és felnéztem a betegségükkel küszködő kis hétköznapi hősökre, akiknek csak úgy ragyogott a szeme, mikor Ördög Nóri az angyali jelmezében besétált hozzájuk. Sikítoztak, amikor a sztárok énekeltek és mesét mond­tak nekik. Nehéz szavakba önteni azt a csodát, amit ott átéltem. Boldog voltam, hogy elmentem, nagyon boldog.

Pár héttel később megszületett a Bab sztori. Sokat gondolkoztam, ho­gyan csalhatnék mosolyt - a blogíráson kívül - az olyan emberek arcára, akikkel nem találkozom nap mint nap. Hogyan lehetne egy pici örömöt csempészni a nehéznek látszó hétköznapokba. Nagyra vágytam? Lehet. De nem bírtam tehetetlenül olvasni a leveleket arról, hogy depresszióban fuldoklok, nincs sikerélményetek, és közben az jár a fejetekben, hogy „ez úgysem sikerülne”, „ez nekem nem megy”, „nincs megoldás”...

Úgy döntöttem, hogy megpróbálom nemcsak a saját életemet boldog­sággal, sikerekkel, könnyedséggel fűszerezni, hanem a tieteket is.

Kitaláltuk Barbival, hogy sorszámozott babszemeket fogok küldeni az embereknek. Benne volt a pakliban, hogy miután feltöltöm a blogra az ötletet, elvisznek a diliházba, de nem érdekelt. Egy próbát megért.

Még élénken élt az emlékeimben, amikor hatévesen, nehezen, lassan, a falnak támaszkodva odalépkedtem a konyhai ablakpárkányhoz, ahol a műanyag kefíresdobozok sorakoztak, bennük az elültetett kis babsze­mekkel. Boldogsággal töltött el, ahogy láttam fejlődni őket, ahogy egyre közelebb került a nagy nap, amikor új termést hoznak. Minden regge­lem örömmel indult emiatt, hiába kellett utána iskolába menni, tanulni, dolgozatot írni.

Megfogalmazódott bennem a kérdés, vajon nem lehetnénk egy kicsit újra gyerekek? Hittem, hogy a válasz igen. Vissza akartam hozni ezt az érzést, amikor még jelentéktelen apróságoknak is annyira tudtunk örülni. Mert igenis fontos, hogy indul reggel a napod, hogy milyen lelkiállapotban nézel szembe az ordibáló főnökkel, a betegséggel vagy a hitellel.

Ezért meginvitáltam egy kis játékra az olvasóimat.

Ültesd el te is az álmaidat, és engedd kivirágozni őket! Lo­csold meg minden reggel! Tedd jól látható helyre! Lássuk, mire képesek a kis sorszámozott babszemeim!

Hamar elültettem én is a saját babomat. A saját álmaimat. Hogy gyógyul­ni szeretnék, egy reggel arra ébredni, hogy meg tudok egyedül is fordulni az ágyban, és rá tudok mászni a mellettem fekvő férfira.

Aztán beindult a „Bab sztori”, és minden elképzelésemet felülmúlta! A fellegekben jártam. Az emberek történetei a velük történt csodákról, „véletlenekről” bearanyozták a napjaimat.

Pedig tényleg aggódtam, amikor közzétettem a felhívást. Elgondol­koztunk Barbival, hogy vajon rajtunk kívül érteni fogja-e bárki is az üzenetét. De aztán mégis belevágtam, és néhány perccel később már útjára is indult a csoda...

Drága Fanny!Mosolyogtam!!! Pedig tényleg nehéz mostanában. Fantaszti­kus ötlet, kérlek szépen, szeretnék jelentkezni a BAB-ért. Így, nagybetűvel. Elültetem, kiteszem a konyhaablakba. Minden reggel, ahogy félkómásan bekapcsolom a kávéfőzőt, rád fogok gondolni és arra, amit szeretnénk mindannyian, a vágya­inkra...

Szíven találtak a szívből jövő soraid és a szándékod! Ha még nincs gazdája, akkor én szívesen felnevelném a négyes számú babszemet, de ha az ötödik vagy a sokadik kerül hozzám, én azt sem bánom! Ígérem, szerető nevelőanyja leszek!

Úgy döntöttem, szeretnék én is egy sorszámozott babocs­kát, hogy ha ránézek, minden nap eszembe jusson, mennyi mindenem van, és örüljek neki... Majd küldök róla képet, hogyan nő!

Olvastam, hogy babot osztogatsz. Kérhetek én is egyet? Beiratkoztam a főiskolára, a te hatásodra. Igaz, ott to­

porogtam húsz percig előtte, és magamban beszéltem, aki arra járt, tuti hülyének nézett! :D De nekem is jár egy esély nem? Már korábban is be akartam iratkozni, de nem volt bátorságom, gondoltam, mit keresnék én ott, nem nekem való. Aztán olvasni kezdtem a blogodat, és rájöttem, hogy én is meg tudom csinálni. Mikor végzek, várlak a diploma- osztómra!

Várom, elültetem, babusgatom, nevelgetem, lefotózom, meg­mutatom. A kamrából már behoztam a virágföldes zsákot, hogy szobahőmérsékletű legyen... Nagy ölelések!

Próbálom nem feladni, és nagy segítségemre lenne a babod! Egy kis reménysugár a mindennapokhoz...

Nem könnyű szavakba öntenem mindazt, ami most bennem van. Mégis megosztom, és bevállalom ezt is, minden más jó mellett. Ezt az oldalamat is megmutatom, mert hozzám tartozik. Nem titkolom, hogy dagadtra sírt szemekkel ülök a gép előtt, teljesen elfáradva lelkileg. Nem szégyellem, mert so­káig bírtam és küzdöttem ma (is). Minden apró és hatalmas akadálynak belemosolyogtam az „arcába” és megoldottam. Segítséggel vagy segítség nélkül.

Most azonban mégis töltődésre van szükségem. Már túl vagyok az „üvölteni, csapkodni tudnék” perceken, kisír­tam magam, és nem gyengére, hanem erősre! Kezdem újra

Időközben nagy áttörést értem el az egyik írásommal, aminek a „Bevál­lalom” címet adtam. Több mint hétszázezer olvasóhoz jutott el, még csak elképzelni sem tudtam, az mennyi ember lehet! A poszt a következő volt:

összeszedni magam és visszacsalogatni a kis mosolyt a szám szélére. Azt, ami oly sokszor segít túlélni mindent.

A kiszolgáltatottság... Az az én nagy „mumusom”. Mikor a sokadik lépcsős busz megy el előttem, amire nem tudok felszállni. Mikor minden porcikám kezd átfagyni, fájni a hi­degben. Mikor leesik valamim, és nem tudom felvenni. Mikor szánakozva néznek rám az elhaladó autókból. Mikor nem tudok kinyitni egy félliteres üveget. Mikor nem jutok be egy ajtón, mert nehéz lenyomni a kilincset. Mikor az emberek legyintenek, és azt mondják: ez lehetetlen!

Pontosan tudom, hogy nem az! Csak akarni kell! Akar­nom kell bejutni az ajtón. Akarnom kell hazajutni. Akar­nom kell élni. Mindehhez pedig akarnom kell segítséget kérni. Fárasztó és megterhelő a lelkemnek folyamatosan kérni. És mindig jön egy pillanat, mikor elfogy az energiám. Ma az egyik percben még fülig ért a szám, a másikban meg már lecsordult az első könnycsepp, amit annyira szerettem vol­na visszafojtani. Végül átadtam magam egy rövid időre a „szenvedésnek”. Mindannak a kiszolgáltatottságnak, amit az év háromszázhatvanöt napjában általában könnyedén viselek.

Egy kérés fogalmazódott meg a fejemben. Szeretném, ha most végiggondolnád, mennyi mindenben vagy szerencsés. Gondolj, kérlek, az apró dolgokra, amik, ha jobban megné­zed, nem is annyira természetesek...

Legyen valami jó dolog is abban, hogy ma kiborult nálam a „bili”. Útjára indítok valamit, ami talán sokakat „fejbe vág”, elgondolkodtat, átértékel.

Annyi fájdalmat adtam ki magamból a sírással, legyen ennek is valami értelme! Vegyük úgy, hogy most helyettetek sírtam! Ti pedig - nem helyettem, hanem már velem együtt - nevessetek bele a világba, amiért ennyire szerencsések va­gyunk! Mert én ilyenkor is annak tartom magam. Legfőképp azért, mert tudom, milyen az, mikor szeretnek... Ez a leg­nagyobb kincsem!

A poszt végén megkértem az olvasóimat, hogy ha úgy érzik, varázsol­janak velem együtt a „rosszból” valami jót, és osszák meg az írásomat.

Több ezren tették meg, ami igazán boldoggá tett.

Újra összeszedtem, magam és tovább sodródtam az eseményekkel.Ördög Nóri és a legjobb barátnője, Törköly Erika meghívtak az álta­luk megálmodott Angels’ Army klubestjére. Engem jelöltek a „Hónap Angyalának”. Nehéz szavakba öntenem, hogy mennyi mindent kap­tam és éreztem akkor este. Életem egyik legmeghatározóbb és legfan­tasztikusabb néhány óráját töltöttem azokkal, akik ott voltak velem a Sofitel hotelben. El voltam teljesen varázsolva. Annyi csodálatos em­ber vett körül! Szinte lebegtem. Ahogy ott ültem Erika és Nóri mellett, pontosan azt éreztem, amire mindig is vágytam. Adni tudtam nekik valamit.

Bármely előadáson vagy találkozón könnyedén meséltem a beteg­ségemről. Akkor este azonban először fordult elő velem, hogy beszéd közben végiggurult egy könnycsepp az arcomon. Meghatódtam. Nóri és Erika arcán is ott volt valami, ahogy a többi lányén is. Egyik pillanat­ban még a sírás fojtogatta őket, a másikban pedig már azon nevettek, milyen kalandosan szereztem meg egy helyes kajakos srác telefon­számát.

Hihetetlen, milyen mámorban folytatódott az este. A beszélgetés után pár perccel már a Bódi Esztertől ajándékba kapott lila BodiEs-emet szo­rongattam, amire annyira vágytam. Rögtön elképzeltem, hányféleképpen fogom majd felvenni a multifunkcionális kiegészítőt, majd egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy Barbi szólongat:

- Fannus! Hol vannak a sorszámozott babok?- A táskámban, drága.- Csak ennyi?- Miért?- Nézz csak fel!Csak úgy kígyózott előttünk a sor. Egyik ámulatból a másikba estem.

Alig tudtam felfogni, hogy mindenki azért áll ott, hogy feliratkozzanak a babszemekért.

Azt a mai napig is nehezen tudom feldolgozni, hogy egy tündéri édes­anya otthonról jött vissza, miután elaltatta a gyermekét, csak azért, hogy

egy kicsit még beszélgessünk, és egy puszit nyomjon az arcomra. Az üzenetekről nem is beszélve, amiket azóta kaptam! Nagyon hálás voltam az Angels’ Armynak a szárnyakért. Annyi erőt kaptam, hogy azt éreztem, megyek és kiegyenesítem a pisai ferde tornyot!

Köszönöm, hogy csütörtökön „megismerhettelek”, és hogy azt a sok pozitív energiát, ami benned van, egy kicsit rám is átragasztottad!

Nagyon-nagyon szépen köszönöm azt a sok-sok pozitív energiát, amit tőled kaptam az Angels’ Spirit esten! Köszö­nöm szépen, hogy elküldöd nekem a babszemet!!! Nagyon várom!! Ha ránézek, mindig eszembe jut majd a mosolyod, az életerőd, és könnyebben fogom venni az akadályokat. Sajnos nem könnyű az életem nekem sem, de úgy érzem, hogy olyan hozzáállással, amit tőled tanultam csütörtö­kön, minden problémám meg fog oldódni, minden sike­rülni fog. Nagyon várom, hogy újra láthassalak! Megyek a nőnapi Spiritre is! Nagyon köszönök még egyszer mindent neked!

A szeretetet nemcsak te kaptad tőlünk, kölcsönös volt, mi is abszolút energiával és hittel feltöltődve jöttünk el onnan! Egyszóval mi is köszönjük Neked!!

Amióta láttalak, folyamatosan erőt kapok az emlékekből, abból, amiket mondtál és ahogyan hozzáállsz az élethez. Pl. tegnap, amikor bevásároltam, a kábé 15 kilós szatyrot kellett hazacipelnem, amitől korábban mindig ideges lettem, most viszont eszembe jutottál, és máris máshogy álltam a dolgokhoz, örömmel éltem meg azt, hogy képes vagyok rá...

Köszönöm még egyszer az élményt, azt, hogy fényt hozol az emberek életébe, és szerintem biztos, hogy fogunk még találkozni...

Nagy élmény volt veled találkozni, meg­hallgatni a történetedet és jól kisírni magamat...

Köszönöm a csütörtök estét, Fanny! Szuper csaj vagy, és őszintén mondom, hogy életem meghatározó élményét ad­tad! (Tudod, én voltam az, aki visszament ;-))

Nóri is elültetett egy babszemet az Angyalbázison, de csíráztatás köz­ben valahogy lába kélt. Aggódott, hogy Pityu, a vizslájuk a bűnös, de szerencsére kiderült, hogy csak a takarítónő varázsolta a szemetesbe a műanyag poharat, amit aztán a csajok megtaláltak. Így hetekkel később az ő babocskája is kicsírázhatott.

Később kitaláltam, hogy az óvodásokhoz is elviszem a „varázsbabokat” és együtt velük elültetem őket...

Az egyik kislány, Ágika azt mondta várakozás közben:- Már úgy izgulok...Mire az óvó néni megkérdezte:- Miért?- Hát mert mindjárt itt lesz Fanny... És tudod mi lesz akkor? Bulii!!! -

kiabálta.Mikor Barbival megérkeztünk a 18. kerületi Bóbita óvoda Zöld cso­

portjába, már az ajtóban gyülekeztek a gyerekek nagy mosollyal az ar­cukon. Pillanatok alatt igazi terülj, terülj asztalkát varázsoltak elénk: gőzölgött a frissen sült műanyag csirkecomb, érkezett kis csészében a forró tea, a pizzaszelet, a szétszedhető főtt tojás, a virsli és a gyümölcsök. Miután „teleettük” magunkat a játékcsodákkal, körbevezettek minket a gyerekek. Ellátogattunk a babaszobába, a konyhába és a jelmezek vilá­gába is. Megleptek a szebbnél szebb rajzokkal, mindegyiken volt valami, ami megmosolyogtatott.

Majd egy kék játékkoronával a fejemen beültem a kíváncsi tekintettel figyelő óvodások közé. Barbus is mellém telepedett egy zöld koronával a fején és egy kislánnyal az ölében. Ki a kis székekre, ki pedig a zöld szőnyeg­re kuporodva kezdte hallgatni a mesémet, amit a babokról írtam nekik.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény család. A ke­rekerdő közepén egy kis faházban laktak. A kamrájuk üres

volt, a padlásról elfogyott a szalonna, s már csak három babszemük maradt a befőttesüveg alján. Körbeülték a nagy asztalt, a közepére rakták a babokat, majd kérdően egymásra néztek.

- Most mi legyen? - kérdezte az apuka a családtól. - Mind éhesek vagyunk, de ebből már levest sem tudunk főzni...

Majd határozottan így szólt a három gyermekéhez:- Menjetek fiaim, próbáljatok szerencsét a városban! Út­

ravalóra megkapjátok a babokat.Édesanyjuk gondosan becsomagolta a babszemeket, majd

óvatosan belerakta a fiúk zsebébe. A lelkükre kötötte, hogy vigyázzanak rá, mert ezek nem akármilyen babszemek.

A legnagyobb gyermek hamar útnak indult. Már sötéte­dett, mikor a városba ért. Ment az egyik úton be, a másikon ki, de valójában fogalma sem volt arról, merre tart, mit akar. Egyre fáradtabban sétált a rongyos ruhájában, éhesen. Bár­hova bekopogtatott, egy falat kenyeret sem kapott, minden­honnan elzavarták. Az idő hűvösre fordult, zsebre dugta a kezét. Ekkor megtalálta az otthontól hozott babszemet. Nem hitte, amit az édesanyja mondott. Egy cseppet sem érezte, hogy varázsbabja lenne. Így fogta, és mérgében belehajította a közeli folyóba. Majd szomorúan, még éhesebben elindult haza.

Eközben már lassan a középső fiú is megérkezett a város­ba, csak ő épp egy másikba. Nagy nyüzsgés volt ott, jöttek- mentek az emberek. Ment, mendegélt a fiú, míg egy piacon találta magát. Frissen sült kenyerek illata kúszott az orrába, amitől egyre éhesebb és éhesebb lett. Pénze nem volt, de eszé­be jutott az otthonról hozott babszem. Elővette a zsebéből, és óvatosan kicsomagolta. Nézegette, forgatta, és közben elgondolkodott rajta, hogy mitől is lehet olyan különleges. Már vagy félórája ült a piac egyik sarkában, mikor hirtelen a homlokára csapott. Hát megvan! Bár ő maga nem hitte, hogy bármi különleges lenne azon a babon, de úgy döntött elhiteti az egyik árussal, hogy ez bizony egy varázsbab. Cserébe pedig kér tőle frissen sült kenyeret. Így is történt. A középső fiú

össze-vissza beszélt a babról, míg az egyik árus adott neki érte egy karéj kenyeret, amit gyorsan az utolsó morzsáig meg is evett. Jóllakottan indult haza, de üres kézzel.

A legkisebb fiú ekkor még messze járt a várostól, de vígan, lelkesen ment tovább és tovább. Arról ábrándozott, hogy né­hány nap múlva egy zsák arannyal tér majd haza, amiből életük végéig boldogan élnek, és sosem éheznek többet a csa­ládjával. Séta közben énekelt, dudorászott, majd megállt egy virágnál, és percekig gyönyörködött a színpompás szirmai­ban. Mélyen beszippantotta az illatát, és nagy mosollyal az arcán indult tovább. Három éjjel és három nappal ment, míg meg nem érkezett a városba. Ott egy útelágazás előtt találta magát. Néhány percig állt ott, és gondolkozott, hogy vajon jobbra vagy balra induljon tovább. Közben eszébe jutott a zsebében lapuló különleges babszem. Zsebre tette a kezét, és feltette magában a nagy kérdést: „Merre menjek” Hirtelen valami hangot hallott jobbról. Odapillantott, de nem látott semmit. Ekkor újra hallotta, de most még hangosabban. Gondolkodás nélkül elindult a hang után. Nem ment sokáig, amikor is meglátott egy szekeret, ami beleborult az árokba. Sietve rohant segíteni a kocsi alá szorult idős férfin. Kihúzta a szakállas bácsit a szekér alól, aki nagyon hálás volt, ami­ért megmentette. Ragaszkodott hozzá, hogy megvendégelje a házában a legkisebb fiút. Terülj, terülj asztalkát varázsolt eléjük az idős ember felesége. Volt ott sült oldalastól kezd­ve libapecsenyén át még túrógombóc is. Miután jóllaktak, belemerültek a beszélgetésbe. A legkisebb fiú elmesélte élete történetét, és azt, hogy honnan és miért indult útnak. A zse­bébe nyúlt, majd óvatosan kitette az asztalra a babszemet. Elmesélte azt is, hogy édesanyja felhívta a figyelmét arra, hogy ez egy különleges bab. A legkisebb fiú még mindig nem jött rá, miért, de hitt abban, amit anyukája a távozása előtt mondott, hisz ő sosem hazudott neki.

Az idős férfi elmosolyodott, megsimogatta a fiú fejét, és azt mondta:

- Igaza volt édesanyádnak, ez egy különleges babszem. Elárulom neked, hogy mi a titka. Ahogy ezt a babszemet a földbe teszed, vele együtt az álmaidat is elülteted. Ahogy locsolod minden nap, foglalkozol vele, idővel a bab kicsírázik, termést hoz, újabb babszemeket szül, amiket aztán újra elül­tethetsz, ahogy az álmaid is valóra válnak, ha hiszel bennük és teszel is értük. Pont úgy, ahogy te is tetted, fiam. Eljöttél otthonról, és elhatároztad, hogy egy zsák arannyal térsz haza, hogy soha többé ne kelljen a családodnak éheznie. Nem voltál önző, nemcsak magadra gondoltál, hanem a családodra is. Engem pedig kimentettél a kocsi alól. Hálám jeléül fogadd el tőlem ezt a kis pénz!

A legkisebb fiú nem hitt a szemének és a fülének. Való­ra vált az álma! Nagy boldogan, hálálkodva köszönt el az öregembertől, majd gyorsan hazafelé vette az útját. Újra vándorolt három éjjelen és három nappalon keresztül, da­lolászva, énekelve. Megállt annál a színpompás virágnál, amiben a városba jövet is percekig gyönyörködött, és újra beleszippantott. Úgy gondolta, ez lesz a tökéletes hely, hogy elültesse a különleges babszemet, amit otthonról hozott. Ahogy az eső öntözi majd, szépen lassan kicsírázik, és rajta ezernyi babszem terem majd, ami mások álmát is valóra váltja.

Itt a mese vége. Mondanám, hogy fuss el véle, de helyette kívánom, hogy neked is jusson abból az ezernyi csodababból, amit a legkisebb fiú ültetett el...

Végül azzal zártam a mesét:- Elmentem megkeresni azt a helyet, ahová a legkisebb fiú elültette a varázsbabokat. Van egy jó hírem! Megtaláltam! És nemcsak megtalál­tam, de mindenkinek hoztam is egyet belőle, hogy a ti álmaitok is valóra váljanak!

Hamar nyüzsgő tömeg gyűlt Barbi elé. A kis manók nagy lelkesen húzták ki a papírzacskóból a tarkababokat. Pillanatok alatt előkerült egy

tálnyi virágföld, benne a sárga és piros homokozólapátokkal. A tündéri óvó néni nagyon készült. Még az érkezésünk előtt pár nappal mosolygós fejecskés poharakat festettek a gyerekekkel, hogy abba ültethessék a már előre kicsíráztatott babokat, amiket gondosan ápoltam két hétig, hogy mire megyünk, eresszenek egy pici gyökeret.

Sorban elültettük a kicsik álmait. Sokan vágytak cicára, kutyára, de volt, aki a rossz álmaitól szeretett volna megszabadulni, más testvér vagy kertes ház után vágyakozott, vagy olyan nagyra szerettek volna nőni, mint az édesapjuk.

Tíz gyerek tíz különböző irányba akart elrángatni, hogy játsszuk ezt, vagy játsszuk azt. Érdeklődtek, hogy melyik gomb mire való a kocsi­mon, miért ülök székben, fáj-e a lábam... Nem fogytak ki a kérdésekből. Imádtam, hogy nincs bennük semmi gátlás, hogy mit szabad, mit nem. Amire kíváncsiak, azt meg is kérdezik.

Nagyon jól éreztük magunkat az oviban, alig akartunk eljönni Mese­országból. Az óvodából kifelé menet egy nagyon kellemes érzés kerített a hatalmába. Mintha színes lufik sokasága szállt volna velem a magas­ba, húzva, repítve a boldogság felé. Minden könnyű volt és varázslatos. Nem akartam, hogy véget érjen. Rájöttem, hogy ebben szeretnék élni, ezt csinálni minél intenzívebben. Menni és adni. Tenni valamit azért, hogy még többen mosolyogjanak körülöttem. Kinyitni az ajtókat, amik meseszép helyekre vezetnek.

Az óvodai fantasztikus élményem után boldogan bementem dolgoz­ni. Aztán fél órával később elkezdtem rosszul érezni magam, még ha a lelkem szárnyalt is. Mintha bujkált volna bennem valami betegség. Ezért inkább „hazazavartak”, hogy pihenjem ki magam.

Nem sokkal később ez a levél érkezett a kolléganőmtől:

Fannykám!Nem azért zavartunk ám haza, mert nem hiányzol nagyon! Hanem azért, mert nekünk te vagy a sorszámozott babunk, és szeretnénk, ha még sokáig itt lennél a cserepünkben. Tes­sék pihenni, töltődni ezzel a sok élménnyel, ami ma ért, és legyőzni a bacikat! Nagyon örülünk neked!

Hazafelé összetalálkoztam egy érdeklődő lánykával, és ezután került ki ez a poszt a facebook falamra:

A következő héten jókedvűen beálltam a kígyózó sor végére, és türelme­sen vártam a postán, hogy feladjam a varázsbabokat. Nem telt el néhány másodperc, mire a szomszéd sor elejéről megszólított egy férfi, hogy nyugodtan álljak elé, hogy hamar végezzek. Mosolyogva megköszön­tem, majd hozzátettem, hogy ráérek, és nem is lenne igazságos. Már épp újra elmerültem volna a gondolataimban, de ő kedvesen csak tovább győzködött.

- Tényleg nem szükséges, időm mint a tenger, köszönöm... - bizony­gattam.

Erre már a mögötte álló emberek is sorban rázendítettek:- Engem nem zavarna!- Engem sem!- Jöjjön csak, kedveském...- Kérem, most már mind nagyon szeretnénk!Annyira édesek voltak, hogy végül a hosszú sor végéről begurultam

előre. Nemhogy bárki dühöngött volna, de még körém is gyűltek, és ki a borítékokat segített felrakni a magas pultra, ki pedig a fizetésnél segédkezett. Egy hölgy bizonytalanul megkérdezte, hogy mi van a több száz borítékban, mert olyan, mintha bab vagy valamilyen mag lenne...

Egyre több fantasztikus levél érkezett az olvasóimtól. Amire sokszor már nem volt energiám, időm válaszolni, pedig annyira léleksimogatóak voltak!

Szülők! Ne már! Ne forgassátok el a gyerek fejét, megtiltva nekik, hogy szemügyre vegyék a kerekesszékemet! Semmi rosszat nem tett az a tündéri, szőke hajú, öt év körüli kislány, aki nagyra nyitott szemmel, mosollyal az arcán, érdeklődve kukucskált felém. Inkább engedjétek, hogy vigyem egy kört, taxisat játszva!

Drága Mosolyka!Hihetetlen, hogy milyen csodás személyiség vagy, és hogy mennyi mindent tudsz adni az embereknek. Elég ironikus, hogy épp ma találtam rá a blogodra. Éppen azon keseregtem, hogy milyen rossz nekem. Mi lesz, ha nem lesz fűtés? Mi lesz, ha jön a végrehajtó? De ezek a „nagy” problémák eltörpülnek a tieid mellett! Én már sok mindent megéltem, éheztem, ren­geteg rossz dolgon mentem keresztül, rémes gyerekkorom volt. A kislányom nem a mostani párom kislánya, az „igazi” apja lelépett szó nélkül, mikor egy hónapos volt. Ott maradtam a picivel étel, pelenka, tápszer, pénz nélkül. Másfél éves koráig egyedül neveltem. Anyukámmal éltünk, és sokat szenvedtem, éheztem, hogy anyunak, az öcsémnek és a picinek mindene meglegyen. Húszezer forintból éltünk négyen havonta. Kemény volt. De anyukám belém nevelte a pozitív életszemléletet. Volt olyan, hogy megfőztem a levest (csak krumpli volt benne meg víz és só), amiből az öcsém egy jó nagy tányérral evett, mi meg anyukámmal csak pár kanálnyit. Öcsém nagyon rosszul érezte magát, azt mondta: olyan rossz, hogy ő ilyen sokat eszik, mi meg semmit. Mire anyukám így válaszolt: „Tudod, neked sokat kell enned, mert nagyra kell nőnöd! Mi már a Szaszával megszoktuk, nekünk az is elég, ha a gyomrunk alján lötyög va­lami”. És nevettünk. Nevettünk, úgy, hogy még a könnyünk is kifolyt, pedig nem volt mit enni, rengeteg tartozás volt a fejünk felett, és bármikor az utcára kerülhettünk volna, mivel a főbér­lő nagyon el volt adósodva (ahogy most is). De mi nevettünk a legnagyobb nyomorunkon is. Anyukám tizennégy éves korom óta egyedül nevelt, nehéz élete volt, de megtanított nevetni a bajomon, a világon. És arra is megtanított, hogy mindenben meglássam a pozitív dolgokat. Pl. ha esik az eső, nem szitko­zódom, hanem fel a gumicsizmát, és gyerünk ki, ugrálni a pocsolyákban a kislányommal! Ilyen vagyok, mert ilyennek nevelt anyukám. De mióta összeköltöztem a párommal, és anyukám nincs itt, néha hajlamos vagyok elfelejteni (mint ma is). Mióta együtt vagyok a párommal (nagyon aranyos ember, és imádja a lányomat), már nem éhezek, az anyagi helyzetünk

is jobb (minden hónapban tudok pénzt küldeni anyukámnak), bár most sem rózsás, de boldog vagyok. Mert minden nap van mit enni, és most úgy érzem, hogy megérte a sok szenvedés, mert szeretet vesz körül, és jó életem van/lett. Hálás vagyok, amiért átmentem a sok rossz dolgon, és hálás vagyok neked, amiért a blogoddal és a hozzáállásoddal mosolyt csaltál az arcomra, és eszembe juttattad anyukám életfelfogását. Soha ne add fel, hidd el, sokan hiszünk benned! És ha még van le­hetőségem, szeretnék én is kérni egy sorszámozott babot (ha elfogyott, megértem

Áprilisban eldöntöttem, hogy leküzdök egy újabb „akadályt”, és tovább szélesítem a határaimat. Rengeteg dolog futott át az agyamon. Fejest ugrok valami őrültségbe? Lehet. De úgy éreztem, mennem kell. Ha min­dent elfogadtam volna, amire elvileg nem vagyok képes, akkor most is a négy fal között ülnék!

Többen próbáltak óvni, lebeszélni, de annál inkább hajtott a vágy, hogy megküzdjek végre egyedül a metróval! Egy olyan dologgal, ami milliók számára könnyedén elérhető, és a legnagyobb bosszúságot valószínűleg az okozza, ha épp elmegy az orruk előtt és várni kell rá néhány percet.

Az elektromos kerekesszékkel más a helyzet. Úgy hatalmas kihívás, és valljuk be, elég életveszélyes mutatvány, de mégis ott lebegett a szemem előtt, hogy megcsinálom, hogy képes vagyok rá.

A Tűzoltó utca volt a cél a kilencedik kerületben. Az autó, amivel mentem volna, indulás előtt nem sokkal lerobbant. Az idő pedig egyre jobban fogyott a koncert kezdetéig. Döntenem kellett. Körbebékávézom a várost az alacsonypadlós járművekkel, minimum három átszállással, vagy nekivágok az ismeretlennek. Az utóbbi mellett döntöttem. Három­negyed óra alatt simán beérhetek, és még a koncertről sem maradok le. Irány a 3-as metró!

). Ígérem, vigyázni fogok rá nagyon, a konyhámban lesz, minden reggel eszembe fogsz jutni, és az, hogy hogyan is kell látni a világot!nekünk!

Szeretettel ölellek!

Köszönöm, hogy vagy

Anna és Tomi vártak rám a Corvin-negyednél. Másfél óra volt a kon­certig, mikor felhívtam őket az őrült elhatározásommal. Nyitottak voltak. Bár mindnyájunkban ott volt egy pici aggodalom, hogy hogyan oldom meg a velem együtt százötven kilós Jaguárommal, de közben ott lebegett a szemünk előtt az is, hogy nincs lehetetlen.

Mielőtt nekivágtam volna az útnak, felhívtam a BKV ügyfélszolgálatát, hogy felmérjem a terepet, nem könnyebb-e valahol kijutnom a metróból. A diszpécser hölgy nagyon kedves és segítőkész volt. Felhívta a főnökét, majd hamar vissza is hívott.

Elmondta, hogy úgy tűnik, esélytelen bárhol is feljutnom, mindenhol lépcsők és mozgólépcsők állják el az utamat. Különben is, a metró veze­tősége azóta is jajveszékel, hogy nehogy megpróbáljam, mert szerintük életveszélyes vállalkozás lenne. Aztán a hölgy segítőkészen javasolt egy akadálymentes útvonalat.

Megköszöntem a kedvességét, de közben pontosan tudtam, hogy már egészen biztos, hogy nekivágok. Már csak azért is, mert azt mondták: esélytelen!

Egy alacsonypadlós busszal már úton is voltam Kőbánya-Kispest felé, ahol elvileg lifttel könnyedén lejutok egyedül is a metróhoz, és fel is tudok rá szállni. Még nem próbáltam, így nem tudtam, mi vár majd rám pon­tosan. Sokszor az elvileg akadálymentes helyek közel sem voltak azok...

Hamar rátaláltam a liftre, aminek a hívógombja lejjebb volt ugyan, mint az átlagos lifteknél, de én így sem értem el. Szerencsére épp jött le vele valaki, így gyorsan begurultam. Majd ott álltam, hogy be kéne nyomjam, hová szeretnék menni. Csakhogy nem fértem hozzá a gom­bokhoz. Nagy nehezen megfordultam az egy négyzetméternyi helyen, és hosszas próbálgatás után végre a lift elindult. Míg felértem, tipikus nőként megigazgattam a frizurám a tükörben, amit kivételesen sikerült a megfelelő magasságba rakni, pont láttam benne magam. Aztán át a felüljárón, még egy lift, és már meg is érkeztem a metróhoz, ami épp ak­kor érkezett be az állomásra. Megkértem egy férfit, hogy segítsen átjutni a szintkülönbségen, és már fent is voltam a járművön. Boldog voltam, hogy eddig minden egész könnyen ment, csakhogy pontosan tudtam, hogy még korai volna az öröm, hiszen a neheze még hátravan.

A sok szomorú, gondterhelt ember között nekem mégis fülig ért a szám, mert, talán furcsán hangzik, de élmény volt metrón utazni.

Könnyedén felszállni és gyorsan megérkezni a célomhoz, nem pedig kétórás utazással, hosszú várakozások után. Pár percre teljesen szabad­nak éreztem magam.

A Corvin-negyednél egy hölgy segített kiszállni, de közben a kezében maradt a bal lábtartóm. Na, jól folytatódik, gondoltam, majd nevetve Tomiék kezébe nyomtam, hogy szereljék már vissza a helyére, legyenek olyan szívesek.

Irány fel a mozgólépcsőn! Egyre jobban vert a szívem, elöntött az ad­renalin. Körülbelül ilyeneket mondogatott a kis hang a fejemben: „Hűha, biztos, hogy én ezt akarom? Persze, hogy akarod! Ne félj, megcsináljátok! Jó, de hogyan? Elölről, hátulról, oldalt? Megdöntve vagy simán? Hányan fogjanak és hol? A mozgólépcsőre menjünk fel vagy állítsuk meg? Mi történik, ha leesem? Nem fogsz! Ne félj, mert attól csak rosszabb lesz. A lényeg, hogy itt meg itt ne fogják meg, mert az labilis, ott a biztos csak. Legyél határozott és biztos magadban! Nem kérdés, hogy feljutsz épségben! Mutasd meg, hogy nem lehetetlen! Képes vagy rá!”

Tomi nyomott az arcomra egy puszit, Anna megölelgetett és neki­vágtunk. Úgy láttuk a legjobbnak, ha az álló mozgólépcsőre gurulok fel. Anna közben pillanatok alatt elintézte, hogy beindítsák nekünk. Tomi megdöntött, Anna meg elölről fogott. És igen! Úton voltunk felfelé! Ha­talmas boldogság volt! Még hogy lehetetlen...

Kaptam egy szívszorongató, de fantasztikus levelet egy édesanyától. Ar­ról írt, hogy az ő tündéri, tizenhét hónapos kislányánál izomsorvadást állapítottak meg.

Annyira szeretném, hogy olyan erős legyen, mint te, mert ő az én életem melengető napsugara. Nagyon szeretnék veled találkozni, csupa mosoly a kis lényed...

Így egyik nap, munka után ellátogattam a Tűzoltó utcai gyermekklini­kára.

Aznap reggel, ébredés után még az ágyamban leírtam néhány sor­ban, hogy mi az úti célom, majd a facebook oldalamon elkezdtem erős férfiakat toborozni, akik szívesen segítenek megint leküzdeni a mozgó­lépcsőket. Több levelet is kaptam, végül kiválasztottam két férfit, akikkel megbeszéltük a részleteket.

Tényleg ott is vártak a metrómegállóban. Egyszerűen fantasztikus em­berek voltak. Egyikük még egy hatalmas plüssállatot is hozott a kislány­nak, mert tudta, hogy hova készülök. Velem tartottak a kórházba is, és mosolyt csaltak az emberek arcára. Játszottak a kicsikkel, és beszélgettek a szülőkkel. Csak ámultam és bámultam, hogy milyen csodás emberekkel hozott össze a sors! Akik meg is vártak, hogy hazafelé is megkönnyítsék számomra a közlekedést.

Néhány héttel később egy rendezvényről mentem hazafelé, mikor várat­lanul sürgős dolgom akadt. Muszáj volt találnom egy mosdót, ráadásul olyat, amibe beférek, nem szűkek az ajtók. Végül egy szállodába mentem be, és megkértem a portást, hogy engedje használnom a mosdót. Arra is megkértem, hogy ha nem érek vissza tíz perc múlva, jöjjön értem.

Rám zárult az ajtó. Nem mozogtam túl könnyen a kis helyen, de leg­alább jó zene szólt közben a hangfalakból. Elővettem a táskámból a kis rózsaszín, szemüvegtokszerű, fesztiváli pisilőmet, aminek köszönhetően az utóbbi időben sokkal önállóbb lettem. Egy egyszerű műanyag, össze­szerelhető eszköz, amit arra találtak ki, hogy a lányok állva tudjanak pisilni a kevésbé higiénikus helyeken. Nem speciálisan „bénáknak szánt” kütyü, de tökéletesen tudom használni a kerekesszékben ülve is. Elvileg csak le kell húzni a nadrágon a cipzárt, odatartani, és pillanatok alatt „pasivá” változunk. De mivel én egyedül se kigombolni, se lehúzni nem tudom a nadrágomat, elkezdtem középen néhány centire kivágott alsókat hordani. Az első kedvenc nadrágom szétszabdalása még fájt, de aztán egyre köny­nyebben nyiszaboltam a harisnyát, melegítőt, cicanacit, mert megéreztem, hogy mekkora szabadságot kapok a kis trükknek köszönhetően.

Kézmosás közben örömmel megállapítottam, hogy végre találtam egy olyan nyomi mosdót, ahol jó helyre szerelték a tükröt. Megigazítottam a frizurám, és ezúttal nemcsak a homlokom vigyorgott vissza rám, ahogy a legtöbb helyen szokott! Aztán felkönyököltem a csap szélére, és kicsit elgondolkoztam. Egy kósza hajtincset piszkáltam, és közben, mint egy

igazi bolond, egymagamban mosolyogtam. Felidéződött bennem a sza­badság érzése, az első nap boldogsága, mikor huszonhárom évesen végre önálló lettem. Mikor először sikerült megoldanom a pisilést egyedül! Furcsán hangzik, de életem egyik legszebb napjaként gondolok vissza rá. Fantasztikus érzés volt, ahogy egy kávézóban egymagam ellátogattam felderíteni a mellékhelyiséget. Azon kívül, hogy a lámpa mozgásérzéke­lős volt, és természetesen álló magasságra volt beállítva, így a sötétben kellett elintézni a dolgomat, minden annyira könnyen ment! Tökéletes volt. Akkor nekem a mindent jelentette, hogy megszabadultam ettől a hatalmas korláttól, amivel egészen addig együtt kellett élnem. Előre gondolkodni, tervezni, hogy a napok folyamán mikor, hol és ki segítsen. Alkalmazkodni és folyamatosan kiszolgáltatva lenni másoknak. Szűkre szabni a programjaimat, és néha vadidegen emberektől segítséget kér­ni, ha már minden kötél szakadt. De most eljött végre az áttörés és a boldogság. A kis fesztiváli pisilő nélkül nem indulok el sehova, viszont így már bármikor kiköthettek bárkinél: jöhet a spontán randi, az egész napos kirándulás vagy az esti bulizás, ez már nem tart vissza semmitől!

Egy kilincs vagy egy befelé nyíló ajtó viszont igen... Fogságba estem a szálloda mosdójában! Számítottam rá, de azt reméltem, nem fog ki rajtam. Percekig próbálkoztam, nyomtam, húztam, toltam. Még neki is mentem teljes erőből, hátha úgy kijutok, de a harmadik Michael Jackson szám után be kellett ismernem, hogy erősebb nálam a zár. Türelmesen várakoztam egy darabig, mert arra gondoltam, majd csak jön a portás, és kiszabadít, hisz szóltam neki, hogy ha nem lát, jöjjön értem. De a The Way You Make Me Feel dudorászása közben már tudtam, hogy nem vette komolyan a srác, nem jön értem. Nem volt nagy kedvem megvárni, míg jön a takarító, úgyhogy inkább a tettek mezejére léptem. Mivel nem volt okostelefonom, amin kibogarászhattam volna a szálloda telefonszámát, felhívtam Annát.

- Ne nevess, de beragadtam a nyomi mosdóba.Nem nevetett. Visítva fetrengett a földön röhögéstől. Megvártam, amíg

egy kicsit lecsillapodik, majd folytattam.- Derítsd ki, kérlek, hogy mi a szálloda száma, és szólj oda a portára,

hogy beragadtam, Muci!Édes volt a portás, annyira kellemetlenül érezte magát, de megnyug­

tattam, hogy semmi gond. Gondolom, nem sok csajtól hallotta korában, hogy tíz perc múlva találkozzunk a mosdóban...

A kis pinkimnek köszönhetően már Bencét sem kellett megkérnem, hogy ölben vigyen ki a mosdóba, hanem csak nyomtam egy puszit az arcára, és megkértem, hogy várjon meg. Nem úgy, mint az első nála töltött éjszakán!

Továbbra is az életem része maradt, sőt. Imádtuk egymást, és a kémia is nagyon megvolt. Három év elteltével sem a love story kötött össze minket, hanem valami egészen más, amit igazán senki nem értett. De nem is kellett, hisz a karjai között én éreztem biztonságban magam, én voltam vele boldog, nem más. Mellette továbbra is a világ egyik legjobb nőjének éreztem magam. Nem feszengtem, és egy idő után már semmi sem volt tabu köztünk. Végigcsinált velem fuldoklásokat, törölgette a könnyeimet, miközben levegőért kapkodtam. Simogatta a hátam, amit azelőtt egyetlen férfinak sem engedtem. Az éjszaka kellős közepén ro­hant velem a mosdóba, mert elrontottam a gyomrom, amihez viszont továbbra is segítség kellett. Borogatta a homlokom, mikor rázott a hi­deg a láztól. Ébredtem az édes puszijaira, a simogatására, miközben azt súgta a fülembe: „Imádlak!” Mindenféle apróságokkal lepett meg, és bármilyen mélyponton is voltam, megnevettetett. Büszkén sétált velem kézen fogva, és értem jött bárhová, ha bajban voltam. Imádtam a mell­kasán álomba szenderülni és a karjaiban ébredni. Bence volt számomra a terápia, hiszen Zoli óta nem engedtem senkinek, hogy újra összetörje a szívem. Falat építettem magam köré, amin egyedül ő jutott át. Kap­csolatot továbbra sem akartam, de Bencétől így is megkaptam mindent, amire vágytam. Sőt, néha sokkal többet.

A sok jó után újra egy olyan kihívással kellett szembenéznem, amikor erősnek kellett lennem. Akkor fogalmazódott meg bennem ez a gondolat:

Kevés dolgot tudok pillanatok alatt megváltoztatni, de egyet bármikor: a hozzáállásomat. Állandóan a kezemben van a lehetőség, hogy döntsek. Feladom vagy megcsinálom. Sírok vagy nevetek. Depressziós leszek, vagy megoldást találok. Pánikba esem, vagy a lehetőségeimre koncentrálok.

Miután kigurultam az önkormányzattól, döntenem kellett. Hazaérve beleverem a fejem a falba, vagy kitalálok valamit, ami segíthet a hely­zetemen.

Ki akartak lakoltatni. Szükségem volt negyvenezer forintra, hogy kap­jak még egy kis haladékot. Másnapra. Fogalmam sem volt, mit tegyek, mert közel sem volt már elég pénz a számlámon.

De igyekeztem a lehetőségeimre koncentrálni és nem pánikba esni.Ekkor született meg a „Mosolyka bögre” ötlete, amit szintén Barbival

találtunk ki egy hosszas telefonbeszélgetés közben. Ráfestettem egy egyszerű bögrére egy szomorú arcocskát és egy hatalmas mosolygósat, melléjük pedig a feliratot: Te döntesz. Hogy legyen valami, ami a me­leg kávé, tea vagy a kakaó elfogyasztása közben arra figyelmeztet, hogy csakis rajtunk múlik, hogy épp milyen kedvünk van, hogy állunk neki a napnak és mit hozunk ki belőle. Egy kis segítség a mindennapokhoz tőlem, amivel egyúttal én is megoldhatom a problémámat.

Ahhoz, hogy összejöjjön a szükséges pénz, legalább ötven bögrének kellett gazdát találnom pár óra alatt, kábé egy akciós pizza áráért. De muszáj volt megpróbálnom a „lehetetlent”, mert nem bírtam tétlenül ülni a fenekem. Miután megosztottam a felhívást az üzenőfalamon, valami olyan történt, amire tényleg nem számítottam.

Csendben ültem a laptopom előtt, és vártam. Már nyugodtabb voltam, hiszen úgy éreztem, tettem valamit a problémám megoldása érdekében. Legalább megpróbáltam. Aztán este tíz óra felé elkezdtek érkezni a leve­lek, egyre többen rendeltek bögrét.

Úgy egy órával később már alig tudtam utolérni magam az olvasásban, annyi üzenetem érkezett. Reggelre több mint hatvan bögre lelt gazdára! Nem hittem a szememnek. Voltak olyan kedves olvasóim, akik előre elutalták nekem a jelképes összeget, hogy mehessek befizetni az elma­radást.

A bögre végül igazi csodákat hozott létre.Egy édesanya, aki egy éve vesztette el egy daganatos betegségben a

hároméves kisfiát, azóta csak ült a sötét szobában, és sírt. Aztán rátalált a blogomra, és a „Te döntesz” bögrére. Hosszú idő után először lépett ki a lakásból, hogy személyesen vehesse át tőlem. Összeszedte minden erejét, és eldöntötte: mostantól úgy fog tovább élni, hogy a kisfia büszke legyen rá!

Egyre többen vitték a bögréket maguknak és a szeretteiknek, hogy erőt adjon megváltoztatni az életüket. Hogy kevesebbet keseregjenek, és a kezükbe vegyék a sorsukat. A „Mosolykás bögre” kezdett önálló életre kelni, saját utakon járni. Beköltözött sokak mindennapjaiba. Már nem azért rendelték, hogy nekem segítsenek, hanem mert mankót láttak ben­ne, egy jelképes fejbevágást, amire sokaknak szüksége volt. Még külföld­ről is érkeztek megkeresések, és egyre több pozitív visszajelzést kaptam. Csakúgy, mint a hónapokkal azelőtt postára adott „varázsbabok” esetében.

Még év elején, február környékén érkezett hozzám egy levél, amit a kilenc éve tartó kemény küzdelméről írt egy nő, akinek a legnagyobb vá­gya az volt, hogy édesanya lehessen. Már kezdte feladni, de aztán rátalált a blogomra. Ma, amikor rád találtam, újra felcsillant a remény, hogy egy napom a kezemben tarthatom a kicsikémet! - írta nekem.

Biztos voltam benne, hogy egy napon valóra válik az álma, ahogy ab­ban is, hogy nemcsak ő, de én is a kezemben fogom tartani a gyermekét. Biztattam, és felajánlottam neki egy sorszámozott varázsbabot, hogy ül­tesse el az álmát és engedje szárba szökkenni. Aztán hónapokkal később meg is érkezett az örömhír. Megfogant az első „bab-baba”! Aki azóta már egészséges, gyönyörű kislánnyá cseperedett. Mindannyian tudjuk, hogy nem a bab miatt született meg ennek az asszonynak a gyermeke. A csodát ő maga vitte végbe, azzal, hogy nem adta fel!

Mariettával meghívást kaptunk a Családok Átmeneti Otthonába, ahol nagy lelkesen vártak minket a lakók. Egy teljesen más világba csöppen­tünk, mint amit az átlagemberek ismernek. Többgyermekes édesanyák, akiknek nincs másuk, csupán egy bőröndnyi használt ruhájuk. Nincs családjuk, és a többségük nem is ismeri az otthon fogalmát, hisz már ők maguk is árvaként nőttek fel.

Én felkészültem rá, hogy mi vár majd ránk, de Mariettát megdöb­bentette.

Kopott, szakadt farmernadrágban, lyukas pólóban, néhol pecsétes ingben ültek körbe minket a szülők, a pici gyerekekkel az ölükben.

Kezdésként meséltem nekik arról, hogy miben érzem a leginkább a különbséget az elektromos székem és Trabant között: hogy míg a

Jaguárommal könnyedén utána fordulok egy jóképű pasinak, a kézzel hajtós kerekesszékben ülve ehhez már segítséget kell kérnem. Elmond­tam, hogy a kiszolgáltatottság az én legnagyobb mumusom. Ezt az érzést ők is jól ismerték, és sokat meséltek nekünk róla. Ahogy Marietta is a balesetéről. Bele-belekérdezgettek, sok minden érdekelte őket. Aztán én tettem fel nekik egy kérdést.

- Kivel volt már köztetek olyan, hogy felajánlotta a segítségét egy mozgássérültnek?

Több kéz is a magasba emelkedett.- És olyan történt már veletek, hogy valaki gorombán visszautasította

a segítségeteket?Most csak egy kéz maradt a fent. A tulajdonosa elmesélte, hogy egy­

szer egy kerekesszékes férfi okozott neki negatív élményt azzal, amilyen stílusban leteremtette.

Megköszöntem, hogy megosztotta velünk az élményét, majd arra kértem mindenkit, hogy hallgassák meg a történetemet, és képzeljék el, olykor hogyan éljük mi ezt meg.

Több mint egy órája álltam már a buszmegállóban, mikor a távolban felderengtek egy alacsonypadlós jármű körvonalai. Megörültem és elin­dultam előre. Mire a busz megérkezett, hatalmas tömeg gyűlt a megálló­ba. Nekem már csak az lebegett a szemem előtt: el ne menjen nélkülem, fel kell rá szállnom! Igyekeztem áttörni az embereken, mielőtt becsukta volna a busz az ajtót. Ekkor hirtelen beugrott elém egy úr.

- Segíthetek valamiben? - kérdezte.- Nem! - ripakodtam rá türelmetlenül, és nyomtam is tovább a gázt.Annyira benne voltam az összpontosításban, hogy elérjem a kitűzött

célt, hogy egy teljesen más dimenzióba kerültem. Hiába akart kedves lenni, abban a pillanatban csak feltartott.

Végül lekéstem a buszt, szándékosan. Visszafordultam, és elnézést kértem a kedves úrtól, majd elmeséltem neki, hogy miért is jött ki az a nem olyan csúnyán a számon.

Mariettával bevallottuk nekik, hogy bár a legtöbbször mosolygunk, néha azért mi is vágyunk egy akadálymentes lakatlan szigetre, ahol egy kicsit összeszedhetnénk magunkat. Mert ez az élet rendje. Elesünk, fel­állunk. Újra elesünk, újra felállunk. Majd megint elesünk, de mi akkor is újra felállunk. Ettől még nem vagyunk gyengék, sőt. Ahogy ők sem azok!

Volt, akit terhesen, az utolsó héten tettek ki az utcára. Valakinek a lakásmaffia vitte el a házát, majd emiatt elvesztette a munkáját is. A több­ségük élete egyetlen pillanat alatt változott meg. Egyetlen rossz lépés romokba döntötte az addig felépített harmonikus mindennapjaikat. Volt egy apuka, aki megkért minket, ne ítéljük el, amiért otthonban lakik. Pedig nekünk meg sem fordult a fejünkben! Hiszen fogalmunk sem le­hetett róla, mi az oka annak, hogy ide került. Ítélkezés helyett mi inkább felnéztünk rájuk Mariettával. Ahogy hallgattuk a történeteiket, néha azt éreztük, hogy megszakad a szívünk.

Végül elmeséltem nekik még egy történetet egy kislányról, akit el­kezdtem rajzolni tanítani. Az volt az álma, hogy ezzel foglalkozhasson, de úgy érezte, nincs hozzá elég tehetsége. Heteken át gyakoroltunk, és közben egyre jobban belelkesedett, egyre ügyesebb lett. Egyik nap azon­ban nagyon letörve érkezett az órára, és kijelentette, hogy nem csinálja tovább. Nem értettem, mi történhetett. Majd hamarosan kiderült, hogy egy tanárnő az iskolájából azt mondta neki, hogy ne is remélje, hogy eb­ből meg lehet élni, válasszon valami rendes szakmát, és különben is, elég furcsán rajzol, szerinte nincs hozzá tehetsége. Meg tudtam volna fojtani azt a hölgyet! Hogy lehetett így elvenni a kedvét valamitől egy gyereknek?

Magam mellé ültettem a leányzót, és elkezdtem neki képeket muto­gatni az interneten. Nézelődtünk vagy egy negyed órát.

- De jó! Ez legalább olyan furcsa, mint az enyémek! - mutatott az egyikre. - Ilyesmit én is tudnék! Ez valami kis negyedikes rajza? - kér­dezte.

- Nem, szívem - feleltem. - Ezek Picasso képei.- Mármint a híres Picassóra gondolsz?- Persze, hogy őrá!Még beszélgettünk egy kicsit, és végül sikerült visszanyernie a lelke­

sedését. Megértette, hogy nem az számít, ki mit mond, hanem az, hogy tűzön-vízen át higgyen az álmában és valósítsa meg.

A beszélgetés végére mindannyian elgondolkoztunk. Az otthonban élők azon, amit mi meséltük, mi pedig azokon, amiket tőlük hallottunk, amit ott láttunk. Ahogy az egyik kétéves fiúcska nyakig koszosan, lyu­kas nadrágban egy fél virslivel a piszkos kezében ült a homokozóban, az elég sok mindent elmondott. Ahogy az is, amilyen lelkesen maj­szolta.

Marietta később elmondta nekem, hogy ezek után azt érezte, milyen végtelenül szerencsés, amiért van hova hazamennie, van családja, mun­kája és tud mit enni. Én pedig azokból a levelekből gyűjtöttem nagyon sok erőt, amiket pár héttel a látogatásunk után egy-egy darabka szakadt szélű papírra írtak nekünk.

Kedves Fanny!Nagyon örülök, hogy megismerhettelek. Számomra élmény volt veled beszélgetni. Főleg, mikor viccelődtünk. Elmesél­tem a lányomnak, hogy ott voltál, és hogy milyen nagyon kedves és aranyos vagy. Legközelebb, ha jössz, amit nagyon szeretnék, szeretne megismerni és beszélgetni veled. Nem tu­dom, hogy a többiek mit éreztek, hogy mi járt a fejükben, de számomra te voltál az, aki feldobta a társaságot, és egy kis boldogságot hozott a számomra. Alig ismerlek, és teljesen zavarba hoztál a kedvességeddel. Remélem, te is jól érezted magad. Szeretném, ha többször meglátogatnál minket. Csak annyit szeretnék mondani magamról, hogy én voltam, aki elkísért téged, és aki viccelődött veled. Oláh László. Remé­lem nem haragszol a csúnya írásomért. Vigyázz magadra és sokszor puszillak.

Szia Fanny!Ezt a levelet sok-sok erővel, egészséggel és szeretettel küldöm neked. Örülök, hogy megismerhettelek. El szeretném mon­dani, hogy egy nagyon vagány csaj vagy, mert sok egészsé­ges embernek példát tudsz mutatni azzal, hogy mindennek örülsz, még az apró dolgoknak is, és hogy minden nap új cé­lokat tűzöl ki, szépnek látod a világot és kihasználod az életet.

Engem lenyűgöztél, és elgondolkodtam azon, hogy az élet szép, és hogy soha nem szabad feladni. A reményben nincs semmi szégyellnivaló!

Köszönöm, hogy megismerhettelek!Barbi

A nagy pörgésben olykor egy pici pihenőt is kaptam. A Sziget Fesz­tivál szervezői küldtek nekem ajándékba néhány belépőt, aminek úgy örültem, mint majom a farkának. Hívogatott a tömeg, a sok mosolygós, boldog ember, a zene lüktetése, a fények varázsa, így kézen fogtam Barbit, és begurultam a tánctér közepére. Bekapcsoltam a kétoldalt villogó el­akadásjelzőt a székemen, és átadtam magam az élvezeteknek.

Rengetegen voltak körülöttem, de annyi helyem azért volt, hogy köny­nyedén foroghassak teljes gázzal körbe-köbe. Becsuktam a szemem, és a fellegekben éreztem magam, ahol minden a legjobb és a legszebb. Mire újra kinyitottam a szemem, már körülöttem állt az a sok-sok tündéri ember, és mindenki tapsolt, ujjongott, csápolt és biztatott, hogy csak így tovább. Táncoltam, és nem is akárhogy. Úgy éreztem magam, mint egy film főszereplője, a kamera pedig az én szemszögemből mutatta a képet. Másodpercek alatt tucatnyi nevető ember arca futott végig a belső képer­nyőmön, miközben a zene és a felém áradó szeretet simogatta a lelkemet.

A 20. Sziget Fesztivál életem végéig bennem fog élni. Mindaz, amit ott átéltem, láttam, éreztem. Fantasztikus volt! Miközben átfagyott ke­zekkel próbáltam megenni a pizzámat, odalépett hozzám egy negyven év körüli vidám férfi.

- Bon apetit! - mondta kedvesen franciául. Majd némi akcentussal, kicsit pöszén megkérdezte: - Mosolyka?

Hirtelen csak bólogatni tudtam a megdöbbenéstől, majd kinyögtem, hogy „Yes, I am.”

Boldogan nyomott egy puszit arcomra, majd elköszönt. Fogalmam sem volt, hogy honnan ismert, de tudta a nevem, és a döbbenettől szólni sem tudtam utána percekig. Felemelő érzés volt.

Hamar elkapott a fesztivál feeling. Délutánra már hűvös volt, de ez is csak az első vodkaalma elfogyasztásáig számított. Utána már mit sem foglalkoztam a hideggel. Kiszúrtam a tömegben egy Béla vagyok és bol­dog feliratú pólót. Nagyon akartam egy ilyet magamnak. Csak át kellene írni az „l” betűt „n”-re, és máris a „Béna vagyok és boldog” üzenettel gurulhatnék bele a nagyvilágba. Végül nem tudtam lecsalogatni a pólót a srácról, de nem sokkal később egy ugyanilyen kitűzővel gazdagított Anna barátnőm!

Teljes gázzal „futottam” a Free hug, free sex táblával rohangáló srácok után. A nagy, piros postaládának álcázott és a hatalmas göndör hajában kis papírzászlóval parádézó emberkét nem értem már utol, de ölelkez­tem egy Mariónak öltözött fickóval és egy turbékoló galambpárral is. Imádtam, hogy mindenkin úrrá lett a szabadság és a könnyedség érzése.

A második vodkaalmám elfogyasztása után már tényleg a kreatívsá­gom csúcsára értem, és felrajzoltam az olimpiai ötkarikát a porral borított padlóra, miközben az ölemben ülő Annával pörögtem.

Fél órával később igent mondtam Tomi barátomnak a házasságkötő sátorban. Majd újdonsült, imádott férjecskémmel - akivel házasságunk alapszabálya lett, hogy csalni egymást kötelező - a VIP részlegben kö­töttünk ki, ahol teljesen elvarázsoltak a különböző színekben pompázó felfüggesztett lampionok és a magával ragadó zene. Valahol épp félúton járhattam Mesevilág és Álomország határán, mikor egy káprázatosan szép, kék szemű férfi rám köszönt:

- Szia, Mosolyka!Újra sokkot kaptam. Tudta, ki vagyok! És egészen magával ragadó

volt a mosolya...Másnapra beborult, és újabb fokokkal csökkent a hőmérséklet, de

egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy a négy fal között ma­radjak. Előszedtem a szekrény mélyéből a télikabátomat, a sálamat és a szőrös csizmámat. Szegény apu, aggódott is, hogy vajon mit szívhattam előző nap, amitől ennyire elszállt az eszem, de megfázni semmiképp sem akartam.

Folyamatosan a tömeggel szemben közlekedtem, és nagyon élveztem. Sokkal jobb volt, mint egy 3D-s Nintendo játék! Törni kellett az utat, eljutni A-ból B-be, és közben vigyázni, hogy senki lábát ne törjem ripi­tyára, észrevenni a meglapuló gödröket, és nem elszalasztani a jóképű férfiakat, amiért természetesen plusz pont járt...

Épp a több századik „Mosolykás bögrét” pingáltam, amikor megcsörrent a telefonom. Meglepő hívást kaptam. A Frizbi főszerkesztője hívott, hogy szeretnének meghívni a műsorba. Nem tudtam, hogy mit mondjak. Pár óra gondolkodási időt kértem, hiszen ezúttal egy bulvárműsorról volt

szó, amiben úgy hemzsegnek a celebek, mint egy darab kenyér körül a hangyák. Nem akartam bekerülni a darálóba. Mérlegelnem kellett. Át­gondoltam, mit hozhatnék ki belőle, és hogy mit veszíthetek. Tanácsot kértem Barbitól is, majd döntöttem. Élek a lehetőséggel, de egy feltétellel: nem egy szomorú, sajnálni való, beteg kislányként fognak bemutatni, nem próbálják átszínezni az életemet.

A felvétel előtt felkészültem mindenre. Bennem volt a félsz, hogy hibát követek el, és az elmúlt évek kemény munkáját most egy pillanat alatt kettétöröm, de a kis hang azt súgta: csináljam meg, legyek bátor. Úgy­hogy hagytam: jöjjön, aminek jönnie kell.

Megérkezett a taxi, amit értem küldtek. Barbi és Anita elkísértek, és út közben folyamatosan dobálták rám a frappáns kérdéseket, hogy minden eshetőségre fel legyek készülve, és nehogy egy „rossz” válasz elrontson mindent. Mert ami egyszer elhangzik, azt már hiába próbálom később megmagyarázni.

A sminkben ülve már úgy éreztem: készen állok rá, hogy valami jót hozzak ki a dologból. Minden porcikámmal reméltem, hogy Hajdú Pé­ter érteni fog, és nemcsak egy cukin mosolygós beteg kiscsajt lát majd bennem, akiből műsorszámot akar csinálni a nézőknek. Én akartam kihasználni a lehetőséget, és nem engedni, hogy engem használjanak fel a show kedvéért!

A stúdióban ülve végül valami olyan történt, amire nem számítottam. Péterrel az első poén után kezdtünk egyre jobban egy hullámhosszra kerülni. Felváltva dobtuk fel a labdákat, amiket aztán úgy csaptunk le, mintha egy előre megírt forgatókönyvet követnénk. Pedig egyáltalán nem, minden spontán jött. Extázisba kerültem, és egyre jobban élveztem a beszélgetést. Imádtam. És a közönség is. Megleptem őket az őrültsé­gemmel. Például amikor kifejtettem, hogy én bátran megtehetem, hogy egyszerre iszom és vezetek, hiszen mit csinál velem a rendőr, ha a szon­dáztatásnál lebukom? Közli, hogy szálljak ki a kerekesszékből és toljam haza a járművet?

Pétert is egyre inkább kíváncsivá tettem az élethez és az izomsorva­dáshoz való hozzáállásommal. A végén kínálgatni kezdte a „Mosolykás bögrét” a nézőknek, hogy újra legyen pénzem kijutni a kezelésekre.

Nagyon élveztem az egész beszélgetést, de félve vártam, hogy néhány nappal később mi megy majd le belőle a tévében. Reméltem, hogy nem

vágják össze nagyon, és nem rajzolódik ki valami egészen más kép rólam, mint amilyen vagyok. Már másnap elkaptam a műsor beharangozóját a tévében, amivel a lehetőségekhez képest elégedett voltam. Várható volt, hogy valami „hűha” jellegű részt vágnak be, de nem volt annyira provo­katív az egész, mint szokott.

Egyre növekvő izgalommal vártam a Frizbi adását. Bekuporodtam az ágyamba, és végre tizenegy felé elkezdődött a riport. Meredten bámul­tam a képernyőt, és közben még levegőt venni is elfelejtettem. Remegett kezem-lábam. Néha jóízűen felnevettem saját magamon, és fennhangon kijelentettem: de bolond vagy, Fanny!

Tetszett, amit láttam! Elégedett voltam, sokkal jobban sikerült az egész, mint amit gondoltam. Műsor után pedig átkerültem egy másik dimenzióba! Miközben mi Barbival örömködtünk telefonon, elindult egy lavina. Mire letettük, már több mint harminc nem fogadott hívásom volt, és két tucat szöveges üzenetem érkezett. Csak pislogtam, hogy mi történik körülöttem. Családtagok, barátok és egy ismeretlen szám is, nyolcszor. Visszahívtam. Hajdú Péter vette fel.

- Fanny! Csináljunk valamit, mert lefagyott a rendszerünk, folyamato­san égnek a vonalak, jönnek a levelek és mindenki téged akar.

Sokkot kaptam. Hirtelen nem tudtunk mást kitalálni, minthogy kiírjuk az e-mail címemet, és mindenkit átirányítunk a Mosolyka - Kerekesszékkel a világ facebook oldalra. Minden fórumon köszönetet mondtam a hihe­tetlen nagy összefogásért, és türelmet kértem mindenkitől.

Ha nem velem történik, nem is hiszem el, ami akkor este történt. Nem túlzok, konkrétan másodpercenként potyogtak a postafiókomba a levelek. Még csak egy háromnegyed órája ért véget akkor a műsor, de már több mint hétszáz új üzenetet kaptam. Folyamatosan jöttek a kommentek, hogy hogyan lehet bögréhez jutni, ki mennyit szeretne, és hogy ki mit érez a riport után. Azt hittem, álmodom. Valahol az ezer- ötszázadik e-mail környékén, éjfél felé már egy teljesen más világban voltam. Mi ez az egész?! Csak ezt kérdezgettem magamtól. Mi történik? Csak álmodom?

Semmit nem aludtam. Reggel teljesen természetesen hagyta el a szá­mat, hogy egész éjjel ébren forgolódtam, miközben már a fél ország tudta, hogy nem tudok segítség nélkül megfordulni az ágyban, vagy megemelni egy kiló kenyérnél többet. Barbi nevetve kérdezett vissza:

- Hogy mit csináltál, Fannus? Forgolódtál?!- Jó, jó! Na, érted... szóval nem aludtam semmit! Csak próbáltam

feldolgozni ezt az egészet...Amikor a Frizbi adását követő napon kiléptem az utcára, az első sok­

kot fel sem dolgozva, már jött is a következő. Bár általában minden má­sodik ember azt mondja, hogy nem néz ilyen műsorokat, hirtelen még a sarki kisbolt előtt üldögélő néni is tudta, ki vagyok! Míg elértem a buszmegállóig, körülbelül heten állítottak meg, négyen szerettek volna ott, azonnal bögréhez jutni, egy édesanya pedig zokogva borult a vál­lamra, hogy köszöni, amit előző este kapott: új erőt és hitet ahhoz, hogy leküzdje a leukémiáját.

Délelőtt tovább özönlöttek a levelek. Már a háromezerhez közelítet­tünk, fogalmam sem volt, hogy fogom mind elolvasni, feldolgozni és még válaszolni is rájuk. Csak bele-belepillantani tudtam az írásokba, de nem volt akkor még időm igazán nekik állni. A telefonom folyamatosan csörgött. Újságírók, riporterek, üzletemberek és tréningcégek kerestek. Nem győztem türelmet kérni az emberektől. Ki kellett hogy vegyek két hét szabadságot a munkahelyemen, hogy rendezni tudjam magamban a gondolatokat és körülöttem is a dolgokat. Nemcsak e-mailben próbáltak utolérni, a Csibész vonala is folyton égett, hisz a műsorban megemlítet­tem, hogy ott dolgozom.

Igyekeztem mindenhol helytállni és a levelekre is válaszolni. Négy­ezer-kétszázharminchat... El sem tudtam képzelni, hogy fogom ezt ke­zelni, mindenkinek eljuttatni a bögréjét. Egyszerre húsz-harminc levélnél nem tudtam többre válaszolni. Nem akartam egy robottá válni, amelyik csak a Ctrl C - Ctrl V gombokat nyomogatja. Lassan haladtam, és so­kan nem értették, hogy miért nem érkezett tőlem legalább pár sor még hetekkel később sem. Sajnos ennyit bírt csak a kapacitásom. Kénytelen voltam beállítani egy automatikus választ, amiben a türelmüket kértem, mert senkit nem akartam megbántani. El akartam kerülni, hogy bárki is másképp érezze, hiszen mindenki levele nagyon sokat jelentett ne­kem. Nem tudtam minden felkérésre igent mondani, mert egyáltalán nem akartam hirtelen amolyan „tömegcikké” válni. Kezdett betelni a naptáram, és egyre több támogatást kaptam az emberektől. Annyira köz­vetlenek és mélyek voltak a levelek, hogy sokszor csak ültem a monitor előtt, és potyogtak a könnyeim, máskor meg remegtem olvasás közben.

Volt egy hölgy, aki egyszerre húsz darab bögrét kért. Az édesapja na­gyon beteg volt, annyira, hogy már nem is kapott kezelést. A lánya úgy fogalmazott, hogy egy nagyon kellemes helyre került, ahol pihenhet és erőt gyűjthet a folytatáshoz: a Magyar Hospice Házban. Oda szánta a bögréimet ajándékba.

Édesanyámra gondoltam és az ő küzdelmére. Hatalmas megtisztelte­tésnek éreztem, hogy az általam készített bögrécskék mosolyt csalnak majd az emberek arcára és talán egy kis erőt adhatnak nekik.

A Frizbi adás után pár nappal bekopogtatott az otthonomba a végrehajtó. Az az ember, akivel éveken keresztül leveleztem, kérleltem, hogy adjon lehetőséget a részletfizetésre. Teljesen levert a víz. Már annyiszor okozott gyomorgörcsöt még a gondolata is, hogy egyszer személyesen találkoz­nom kell vele. Rettegtem tőle. Aztán hirtelen megjelent az ajtómban, fe­kete bőrkabátban, és komoly arccal felmutatta az igazolványát. Már nem volt menekvés. Vége. Pakol és visz mindent, ami mozdítható, gondoltam.

Arra azonban egyáltalán nem voltam felkészülve, ami az érkezése után pár perccel következett. Remegve, levegő után kapkodva ültem előtte a kerekesszékben. Már semerre nem szökhettem. Minden olyan gyorsan történt.

A sokktól és az ijedségtől már az ájulás kerülgetett, mikor az ötven körüli férfi egy hatalmas ajándékkosarat varázsolt elő a háta mögül. Egyáltalán nem értettem, mi történik. Az egész túl zavaros volt. Egy végrehajtó, aki hoz, és nem visz? Micsoda hülyeség! Ilyen nem létezik!

A férfi feltette a konyhaasztalra a finomságokkal teli hatalmas kosarat, és azt mondta:

- Minden évben jót teszek egy emberrel. Idén úgy döntöttem, maga lesz az!

Előhúzott a táskájából néhány hivatalosnak látszó papírt, és elém rak­ta. Meg kellett törölnöm a szemem, mert azt hittem, képzelődöm. Ott volt előttem egy nullás igazoló dokumentum, amit csak alá kellett írnom, hogy ne legyen többé semmilyen tartozásom! Azt is hozzátette, hogy amit az adományokból automatikusan inkasszóztak a bankszámlámról, azt is visszautalja. Egyre kevésbé akartam hinni a fülemnek. A kezembe

adott egy kék színű műanyag tollat. Remegő kézzel megfogtam, és hitet­lenkedve, kissé csúnyán odafirkantottam a nevemet a kipontozott részre. Egyetlen pillanat alatt véget ért az éveken át tartó rettegés, bár akkor még nem fogtam ezt fel. Csak azt hajtogattam:

- Köszönöm! Köszönöm...A férfi elmesélte, hogy pár nappal azelőtt épp kapcsolgatta a tévécsa­

tornákat, amikor megütötte a fülét a nevem. Olyan ismerős volt neki. Majd végignézte a Frizbi riportját, és ezután eldöntötte, hogy megkeres.

Masni, az én édes kis szőrmók kutyám már a férfi ölében ült ekkor, és vígan élvezte a kényeztetést. Egy pillanat alatt vált K. Cs., a félelmetes, „gonosz” ismeretlen egy csupaszív, édes mackóvá a szememben, akit órákig tudtam volna ölelgetni.

Aztán tovább mesélt. Elmondta, hogy mennyire nem ismeretlen szá­mára az izomsorvadás, és hogy mennyire átérezte mindazt, amit hallott tőlem a riportban. A fiánál is ezt diagnosztizálták évekkel ezelőtt. Ők is minden nap együtt élnek ezzel a betegséggel, és mindennap küzdenek. Nagyot nyeltem, és csak ültem előtte szótlanul a kerekesszékemben. Ki­rázott a hideg. Ott ült velem szemben ez az ember, akit hetente százak szidnak és ítélnek el a munkája miatt. Akiről azt hiszik, hogy szívtelenül, könnyedén veszi el az emberektől mindenüket. Pedig valójában ő is csak egy érző szívű apa, aki mindent megadna azért, hogy ne kelljen ennyi­re közelről ismernie az SMA-t. Aki egyáltalán nem egy palotában él a családjával, aki igyekszik mindent megtenni, hogy a fia állapota javul­jon. Akinek néha megszakad a szíve, mert már nem tudja tovább húzni a dolgokat, és inkább rendel egy teherautót a kilakoltatott családnak, hogy ne veszítsenek el mindent, amit tudnak, vigyenek magukkal. A férfi, akitől ilyen sokáig rettegtem, végül annyira meghatott, hogy pillanatok alatt beköltözött a szívembe. Már nem egy végrehajtó volt, hanem egy hihetetlenül erős szülő, akire felnéztem. Épp olyan csodaszülő, mint az édesapám. Olyan, aki azért dolgozik, hogy segítsen a gyermekén!

Másnap, ébredés után az első dolgom volt, hogy megkeressem az aján­dékkosarat, hogy meggyőződjek róla, tényleg nem álmodtam az egé­szet. Ott volt. Gyorsan leültem levelet írni K. Cs.-nek. Megírtam neki, hogy még mindig nem tértem magamhoz, majd újra és újra köszönetet mondtam.

Hamar válaszolt.

Remélem, hogy a nevem hallatán már csak a jó emlékek ma­radnak meg önben. De olyan nehéz magázni! Engedelmével, ezután tegezzük egymást, már csak azért is, mert idősebb vagyok...

Remélem, már megnyugodtál és feldolgoztad a történteket. Ne feledd, a végrehajtó kétszer (vagy többször is) csenget! Annyira összeszorult a szívem, amikor megláttalak, éreztem, hogy nagyon megijedtél. Szerencsére a kosár megmentett...

Egy héttel később el is látogattam hozzájuk. Eljött értem autóval, és ebéddel vártak a családjával. Velük töltöttem egy egész napot. Minden­re figyeltek. Laktózmentes süteményekkel készültek, színes műanyag pohárban adtak inni, hogy elbírjam. Felszeletelték a húst, hogy könnyebb legyen. Annyira mesébe illő volt az egész!

Aztán hazafelé újabb csodás meglepetés várt rám. Tele volt a kocsi ajándékokkal, aminek egy része a Máltai Szeretetszolgálat egyik munka­társától, Lutas Csabától származott. Olyan eszközök, amivel úgy gondol­ták, megkönnyíthetik a mindennapjainkat. Egy elektromos ágy, amivel könnyedén önállóan fel tudok ülni, és a különféle funkciói segítenek kényelmesebb helyzetbe kerülni. Egy kádlift, hogy édesapámnak ne kellejen annyira mélyről felemelni, könnyebben menjen a fürdés. Egy általános hevederes emelőt is kaptam, amivel még a mamám is köny­nyedén, erőfeszítés nélkül be tud ültetni a kerekesszékbe vagy vissza, az ágyba.

A pénz tényleg visszakerült a számlámra, és az inkasszót is feloldották. Én pedig sodródtam tovább az árral. Még hetekkel később is csak az üzenetek töredékére sikerült válaszolni. Bár megpróbáltam egy táblázat­ban rögzíteni a megrendeléseket, az utalásokat, a címeket és az átvételi helyeket, de egyedül kevés voltam hozzá. Kezdett eluralkodni körülöttem a káosz. Közben jártam az országot, rengeteg előadást tartottam, ami bármennyire is fárasztó volt, lelkileg csordultig töltött mindig. Több száz öleléssel, puszival és történettel gazdagodtam, aminek köszönhetően a fellegekben éreztem magam. Törekedtem, hogy továbbra is egyedi és hiteles maradjak. Nem akartam eladni magam egyetlen cégnek vagy vállalkozásnak sem, és nem voltam hajlandó feladni az álmaimat sem!

A főnököm, Judit annyira édes volt és megértő, hogy egy időre el­engedett, hogy fel tudjam dolgozni és persze ki tudjam élvezni az elért sikereket. Bár borzasztóan hiányzott a csapat és a gyerkőcök, hetekig nem mentem be dolgozni. Pörögtem, és folyamatosan töltődtem lelkileg. A rólam megjelenő cikkek többségét nem olvastam el, ahogy az alattuk tobzódó kommenteket sem, mert a bulvár elferdített mindent, és az em­berekhez csak foszlányokban jutottak el a dolgok. Így a rengeteg csoda mellett természetesen támadásokat is kaptam. Néhányan haragudtak rám, mert sokadszorra is rólam szóltak a hírek. Azt gondolták, hogy elszállt az agyam. A sorstársak pedig azt feltételezték, hogy azt hiszem: csak én élek kerekesszékben, csak nekem vannak kudarcaim és sikereim. Megvádoltak, hogy kitalált történetekkel etetem a népet, és hogy már rég egy marketingstáb csinál helyettem mindent, miközben én vígan koktélozom valahol, és fürdőzöm a zsáknyi pénzemben, mert már csak az érdekel.

De én nem engedhettem meg magamnak, hogy a nagy hajtásban a negatív vélemények elszívják az energiáimat. Ezért inkább el sem ol­vastam az ilyen véleményeket, vagy ha mégis megtettem, akkor sem álltam le bizonygatni semmit senkinek. Tiszta volt a lelkiismeretem. Nem felejtettem el soha egy percre sem, hogy honnan jöttem és mennyit küzdöttem.

Akik nem a támadási felületet keresték rajtam, akik értették, hogy mi is a célom ezzel az egésszel, követni kezdték a Mosolyka - Kerekesszékkel a világ elnevezésű facebookos oldalamat. Hamarosan több ezren lettünk, egy óriási energiabomba-csapat, akikre mindig számíthattam! Én pedig igyekeztem viszonozni ezt, és minél gyakrabban mosolyt csalni az ar­cukra, az ilyen és ehhez hasonló posztokkal:

Fogkrém már alig volt a tubusban, de erőm semmi, hogy kinyomjam. Miután viszont rámentem a jobb első kerekem­mel, rögtön az elejébe iszkolt mind! Hogy mi mindenre nem jó egy kerekesszék...

A buszon át akarta adni a helyét egy bácsi. Egyem meg! <3 Vagy csak a székemre pályázott?

Akkor is megcsinálom! Tejberizst kívántam, de nagyon. Ülve pont nem látok bele a lábasba, így két választásom volt:A: Felállok, és lebukom, hogy valójában nem is vagyok

béna...B: Serpenyőben készítem el a vacsit...

Annyira szeretem, és tényleg szeretem az ilyen természetes reakciókat!

- Az a hely szabad? - kérdeztem a pincért.- Igen, hölgyem, nyugodtan foglaljon helyet.Aztán egyből kiült a zavar az arcára: „jaj, de hisz kerekes­

székes, már ül!”Csak mosolyogtam. De ebéd után belém bújt a „kisör­

dög”...- Ízlett önnek?- Ó, nagyon finom volt! Annyira sokat ettem, hogy lábra

sem bírok állni...Elnevette magát. Nyertem!

Felriadtam az éjjel. Álmomban nehezen, de lábra álltam és sétáltam. Készült róla fotó is, amit ébredés után, valahol még az Álomország határán keresni kezdtem. Majd rájöt­tem, hogy ez még(!) nem igaz. Elmeséltem apunak hajnalban, mire ő ezt válaszolta:

- Még elő kell hívni, addig aludj még egy picit... - majd megsimogatta az arcomat. <3

Two In One: Úgy gondoltam, szerelek egy hókotrót a székem elejére, ha már szakad a hó.

Reggeli párbeszéd apummal:- Melyik csizmádat veszed fel?- A feketét. A velúrosat.- De, Fannykám, térdig érő hó van, átázik!- Biztos, apu, hiszen ma annyit fogok sétálni a térdig érő hóban...

Kilenc

Közel 72 óra intenzív köhögés, láz és nem alvás után kezdtem elfáradni. Egyre kevésbé éreztem magamban az erőt, hogy megküzdjek az újabb és újabb levegővételért. Nem akartam feladni, valójában nem. Egy-egy pillanatban viszont, mikor már nem tudtam tisztán gondolkodni, a má­sodperc töredékére végigfutott a fejemben, hogy elengedem magam. Hátradőlök az ágyban, és megszabadítom magam a fájdalomtól, a to­vábbi küzdelmes óráktól. Percenként többször tört rám az érzés, hogy szeretném megtölteni levegővel a tüdőm, de valami megakadályozza. Igyekeztem higgadt maradni és összeszedni magam, messzire zavarni a negatív gondolatokat, amik szép lassan kezdték belém fészkelni magu­kat. Óriási harc dúlt bennem, miközben épp csak annyi levegő jutott a szervezetembe, hogy ne ájuljak el. A gyomrom üres volt, nem tudtam egy falatot sem enni a folyamatos köhögéstől. Már a félig töltött műanyag po­harat is labilisan emeltem. Az egyik percben arra gondoltam, hogy már nem kell sokáig bírnom, hamarosan jobb lesz, sokkal jobb. A következő­ben meg rám tört a rettegés. Mi lesz, ha a következő lélegzetvételnél már nem lesz ennyi erőm sem? Már harmadik napja nem aludtam rendesen, az erőm egyre jobban fogyott. Ültem az ágyban, körbepárnázva, hogy ne kelljen tartani magam, de már a fejem is lógott, zsibbadt mindenem, fájt a derekam. Próbáltam mocorogni, hogy jusson egy kis vér a lábamba is, de egy centit sem tudtam megmozdítani. A szám kiszáradt, de már nem voltam képes elvenni a polcról a narancslevet, pedig annyira közel volt! Egyre gyorsabban vettem a levegőt, ment fel a pulzusom, egyre kilátástalanabbnak láttam a helyzetet. Jött a pánikroham...

Elvesztettem a kontrollt a gondolataim felett. Egyetlen megoldást lát­tam csak: immár hatodszorra is felébreszteni aput, hogy segítsen. Percek

kellettek, hogy elérjem a telefonomat, ami alig egy kéznyújtásnyira volt tőlem. Édesapám azonnal átrohant a másik szobából, de én addigra már a maradék levegőmet is a sírásra használtam fel. Elfáradtam, nem ment tovább. Fogalmam sem volt, mi tenne jót, mivel segítsen, ezért csak kér­leltem, hogy csináljon valamit. Úgy bújtam hozzá, mint egy négyéves gyerek, aki csak annyit tud, hogy attól jobb lesz. Egyre ijesztőbb hangok törtek elő belőlem, miközben mint egy rongybaba feküdtem, már félig lelógva az ágyról. Már minden mozdulat fájt, az is, ahogy apu finoman ütögetni kezdte a hátam, hogy megkönnyítse a köhögést. Patakokban folyt rólam a víz, remegtem, mint a nyárfalevél. Fáztam, de közben olyan volt, mintha gőzölgött volna a testem. A gyomorsavam liftezett ben­nem, majd úgy döntött, távozik belőlem. Ettől megkönnyebbültem egy picit, és a kimerültségtől összekuporodva elaludtam. Már nem tudtam azon gondolkozni, mi lesz, ha arra ébredek... vagy egyáltalán fel sem ébredek.

Reggel folytatódott a küzdelem a leheletnyi levegőért, de már egy picit több erőt éreztem magamban a küzdéshez, mint éjjel. Újra felvettem a kesztyűt. Ébredés után nem sokkal megérkeztek a barátaim, hogy velem töltsék a napot, és megpróbáljanak mosolyt csalni az arcomra, amiben mindig is mesterek voltak. Ahogy megláttam őket, máris fülig ért a szám, annak ellenére, hogy továbbra sem tudtam rendesen levegőt venni. Egy­felől nagyon örültem nekik, másfelől viszont nem akartam látni a rémü­letet az arcukon, így minden tartalék erőmet felhasználva igyekeztem leplezni, mennyire rosszul vagyok. De túlságosan jól ismernek, nem hit­tek nekem. Barbi nem gondolkodott sokáig, azonnal tárcsázta az ügyelet számát, akik akkor már harmadszorra jöttek ki hozzám a négy nap alatt. Potyogtak a könnyeim, már nem tudtam mit mondani. Tomim a kezemet simogatta, Barbi pedig próbálta önteni belém a lelket. Mikor Anna bejött a konyhából, egy pillanatra láttam rajta a rémületet, de nagy levegőt vett és tartotta magát, csakúgy, mint a többiek. Két lihegés közben igyekeztem nyugtatgatni őket, hogy minden rendben lesz, mindjárt jobban leszek, de valójában mindannyian tudtuk, hogy az állapotom romlik.

Csengettek. Összerándult a gyomrom, nem volt jó érzésem. Megérke­zett az orvos. Már nem tudtam rendesen beszélni. Egy mondat azonban annyira fejbe vágott, hogy azonnal magamhoz tértem.

A barátaim egyszerűen zseniálisat alkottak körülöttem. Képesek voltak felkelteni az érdeklődésemet és elterelni a figyelmemet a rossz gondola­tokról. Mindenki pörögni kezdett, mintha tényleg valami fantasztikus dolog történne. Annával pakolni kezdtünk egy táskába, mintha nem is kórházba készültem volna, tettünk el mindent. Majd elhangzott a va­rázsmondat Barbitól: visszük a fényképezőt is!

Azonnal beindultak az agytekervényeim az őrültebbnél őrültebb kórházfotók gondolatára. Aztán derengeni kezdett az is, hogy néhány perccel azelőtt valami bulit is említettek. Bár abban nem voltam biztos, hogy nem csak hallucináltam. De csak addig, míg egy képüzenetet nem kaptam Anitától, aki időközben hazaugrott, hogy összeszedje a cuccait. Barbival ketten bevállalták velem az éjszakát a kórházban.

Még most is nevetnem kell, ha az üzenetre gondolok. Egy tál felszele­telt sárgadinnye, négy doboz kávé és egy üveg Bacardi. Nyilván az utóbbit nem nekem szánták, de elmosolyodtam, mert megfordult a fejemben, hogy ezt a végén még élvezni is fogom!

Semmi erőm nem volt, de abban biztos voltam, hogy úgy nem megyek sehova, ha nem zuhanyozhatom le magamról előtte a kilométerekről érezhető betegségszagot. Még véletlenül sem akartam az a béna lenni, aki még bűzlött is, amikor behozták a kórházba. A nőiesség akkor épp elég messze állt tőlem, de szükségem volt rá, hogy legalább a lehetőségekhez képest normálisan érezzem magam a bőrömben.

Nem sokkal később készen álltam az indulásra, immár tisztán, egy savlekötő kapszulával a gyomromban, amit a mamám még fürdés közben elővarázsolt, mert egyre nehezebben viseltem a liftezést a gyomromban.

Kórházba kell menni, ez itt már nem kívánságműsor!Tiltakoztam, de kicsúszott a kezemből az irányítás, már rendelték is

a mentőt, hogy beszállítson a Szent István kórházba.Kénytelen voltam hagyni magam sodródni az árral. A többiek bizto­

sítottak róla, hogy egy percre sem hagynak egyedül. Sőt, kitalálták, hogy csinálunk ebből az egészből egy bulit. De én akkor már csak gubbasz­tottam az ágyban. Gyűlöltem a kórházat, a szagát és egyáltalán mindent, ami azzal kapcsolatos.

Ekkorra már Anita is megérkezett. Sírva, értetlenkedve kérdeztem tőle, hogy ennek most miért kell így lennie... Nem értettem.

Megérkeztek a mentősök. Hitetlenkedve láttam, hogy mosolyognak, és a legnagyobb természetességgel és nyugalommal kérdezték, hogy akkor mehetünk-e. Mintha csak azt mondták volna: megérkezett a limuzin, várnak minket a VIP partin.

Amitől annyira rettegtem, hirtelen elkezdett érdekelni. Vajon milyen mentőautóban utazni? Tényleg olyan, mint a filmekben?

A két férfi pillanatok alatt belopta magát a szívembe. Barbival már bent is voltunk az autóban. A teljes csapat körénk gyűlt, hogy elbúcsúzzanak, és már kattogott is a fényképező. Apum és a mamám otthon maradtak, Anna és Tomi pedig kocsival jöttek utánunk. Még díszkíséretem is volt!

A negyedórás utat végigbeszélgettük, végignevettük. Egyre jobban voltam. A gondolataim már csak a különféle őrültségeken jártak, és nem a fuldokláson. A kórháznál kerekesszékestől kiemeltek az autóból, és már mentünk is a betegfelvételre. Ahogy begurultam a bejáraton, egyből megcsapott a kórházszag. Kezdett újra visszaköltözni belém a betegség és a félelem érzése. Fel a lifttel, be a kétszárnyas ajtón, és már ott is voltunk az intenzíven. Egy hatalmas terem, benne méterenként ágyak, rajtuk betegekkel. Még csak néhány másodperce voltam ott, de nagyon megijesztett a sok gép, a csipogások, a jajgatások. Menekülni akartam.

Ekkor érkeztek meg Annáék, kezükben a zöld, mosolygós arccal dí­szített párnámmal. Nem volt mese, már görbült is a szám, végre megint felfelé! A mentősök átadták a papírokat a főorvos asszonynak, és vál­tottak pár szót egymással. Majd a terem hátsó részébe kísértek, ahol különböző vizsgálatokat csináltak.

Aztán keresni kezdtek nekem egy szabad ágyat.- Szeretném, ha valaki bent maradhatna velem, hogy segítsen - kér­

tem.Azt a választ kaptam, hogy nem valószínű, hogy ez megoldható, de

nyugodjak meg, a nővérekre számíthatok.Hát, nem igazán nyugodtam meg, és nem is hagytam ennyiben. Ra­

gaszkodtam a kérésemhez, hogy szükségem van a barátaimra, és kije­lentettem, hogy akár fizetek is, de szeretnék külön szobát. Ekkor végre megértették, hogy nekem ez csak így fog menni, másképp egyszerűen nem bírom ki és nem is akarom.

Szerencsénk volt, az egyik VIP szoba épp szabadon állt, mintha csak a mi kis csapatunkra várt volna. Felkísértek a második emeletre.

Körbenézve egyből megértettem, hogy miért kaphattam meg viszony­lag olcsón azt a szobát. De nem számított, örültünk, hogy nem raktak be a betegek közé. Hisz különben sem betegeskedni jöttünk, csak ilyen helyen még nem jártunk... Muszáj volt viccet csinálni mindenből, mert másképp nem ment volna.

A kilenc négyzetméteres helyiséget hamar nevetés töltötte be. Míg én a székben ültem, Tomi már kényelmesen le is dobta magát az egyik ágyra, Barbi pedig a másik kerekesszékemben találta meg a helyét, míg Anna a kilátást dicsérte. Épp kezdtem elmerülni a rozsdás fémrácsos ágy egyik roskadozó részének a tanulmányozásában, mikor megérkezett a doktornő, hogy felvegye az adataimat és elvégezzen még néhány további vizsgálatot.

Egy üres A4-es lappal leült velem szemben. Az én lábaim addigra már kényelmesen egy széken pihentek, csak lazán, mintha otthon huppan­tam volna le a tévé elé. Kérésére a többiek kettesben hagytak bennün­ket. Ahogy ott ültem előtte a szürke melegítőnadrágomban és a néhány számmal nagyobb, zöld, kutyás polár hálóingben, kezdtem megint egy­re kevésbé élvezni a helyzetet. Valahogy minden olyan hivatalosnak és komornak tűnt. A mai napig nem tudom hova tenni, miért egy üres A4-es lapra írta fel a doktornő a válaszaimat pontokba szedve. Végül a nyomasztó légkört egy kérdéssel törte meg.

- Nem láthattam én már önt valahol?Gondoltam, most csak nem kezdem el felsorolni, hogy hol láthatott,

így csak annyit válaszoltam:- Nem tudom...Aztán beugrott neki, hogy egy riportot látott velem. Egész jól beleme­

rültünk a beszélgetésbe. Pillanatok alatt elszállt a rossz érzésem, könnyed és kellemes lett az egész. Mintha csak egy parkban futottunk volna össze.

Mikor végeztünk, visszatértek a többiek, és újrakezdődött a bolondo­zás. Mire megérkezett az ápoló, hogy bekösse a branült, már fergeteges volt a hangulat. Felajánlottam, hogy szívesen átadom a vérvétel lehetősé­gét bárkinek, de nem törték magukat a lehetőségért... Hát, én sem. Még mindig nem voltak a tűk a barátaim. Látták rajtam, hogy kezd kevésbé őszinte lenni a mosolyom. De a nővérke tündéri volt, azonnal belement a játékunkba. A branül beszúrásánál már együtt pózoltunk a fényképe­zőgépnek. Barbi nem kímélt, egész végig kattintgatott, egy részletet sem

hagyott ki. El akarta terelni a figyelmemet, ami tökéletesen sikerült is neki. A néhány perc alatt annyit nevettünk, hogy már a nővérke sem akart hazamenni a műszakja végén.

Ekkora már Anita is megérkezett. Mindent elhozott, amit a tőle kapott fényképen láttam, plusz ráadásnak egy tál frissen sült pogácsát és még milliónyi apróságot.

Egyre kevésbé ment a légzés, így egy oxigénpalackkal is gazdagodott a szoba. Néhány perccel később már úgy járt körbe a „levegő”, mint Bob Marlyéknél a dzsanga. Mindenki kíváncsi volt, milyen.

A következő napirendi pontunk a tüdőröntgen volt, ahová Tomi és egy kedves beteghordó kísért el. Egy másik épületbe kellett átgurulni, úgyhogy a liftben jól betakargattak. Cipőt nem vittem magammal a kór­házba, mert nem gondoltam, hogy sétálgatni is kell majd. Kénytelen voltam tartani a lábam, hogy ne érje a földet, míg átérünk. Fázni ugyan nem fáztam, de egyre közelebb kerültek a lábujjaim a betonhoz, nem bírtam megtartani, csak nagyjából félútig. Végül zseniális megoldást találtunk: balról Tomi fogta a nadrágomat, jobbról pedig a beteghordó, úgy kerülgettük a pocsolyákat és a kátyúkat.

Csak mi voltunk az épületben, így azonnal sorra kerültünk. Hamar felhúztam magam, mert az asszisztens Tomitól kérdezte meg, hogy bal­esetben sérültem-e meg. Miért nem tőlem?! Annyira nem tudta kezelni a helyzetet, hogy az félelmetes! Pedig semmi mást nem kellett volna ten­nie velem, mint úgy viselkedni, ahogy a többi ezer pácienssel szokott...

De aztán hamar túlléptem a dolgon, többek között azért, mert megint romlani kezdett az állapotom, miközben a röntgenasztalon feküdtem. Egyre inkább úgy éreztem magam, mint egy rongybaba. A gerincferdü­lésem miatt elbénáztak velem egy kicsit, majd Tomi édesen visszaemelt a székembe, nyomott egy puszit a homlokomra, és már igyekeztünk is visz- sza a szobába. Alig vártam, hogy újra az oxigénpalack közelében legyek.

Próbálták elrendezni a tagjaimat a kényelmetlen vaságyban, de csak nem találtam sehogy a helyem. Ötpercenkét kértem egy újabb kis igazí­tást. Felülni, lefeküdni, kipárnázni, arrébb rakni, letenni, felrakni. Már én is nehezen tudtam elviselni magamat, de a csajok jól bírták. Éjszakára hármasban maradtunk Barbival és Anitával, meg egy tündéri éjszakás nővérkével. Nem voltam felkészülve még egy pokoli estére, pedig nem volt más választásom. Folyamatosan fulladtam, légszomjam volt. Egyre

nyűgösebbé váltam. Intravénásan kaptam köptetőt meg antibiotikumot, de enni még mindig nem tudtam. Még a lábujjaim is görcsbe álltak, annyira igyekeztem megtölteni egy kis levegővel a tüdőm. Kényelmetlen volt minden, és semmi erőm nem maradt arra, hogy tartsam magam. Kezdtem nagyon elfáradni és hisztis lenni. Anitám az egyik ilyen pilla­natomban szólt rám:

- Most már elég, szedd össze magad!- Ne bántsd! - szólt rá halkan Barbi a másik ágyról.De mindannyian tudtuk, hogy akkor és ott szükségem volt erre. Nem

bántás volt, csak egy jóindulatú „fejbekólintás”. Az utolsó csepp erőmet is összegyűjtöttem, hogy szembenézzek a dolgokkal.

Kértem egy maszkot a kis cső helyett, amin addig az oxigént kaptam.Túl kellett élnünk az éjszakát - azaz nekem az ülve alvást, a fájdal­

makat és a légszomjat, a lányoknak pedig az aggódást, amiért látták, mennyire szenvedek. Az a szeretet, amit tőlük kaptam, mindaz, amit értem megtettek, a legnagyobb dolog volt, amit csak adhattak nekem.

Reggelre mindannyiunkon meglátszott a kialvatlanság. Barbira át­ragadtak a bacik, aminek egyikünk sem örült. Kértük, hogy ne hagy­ják ott a zsemlét és a joghurtot, úgysem fog elfogyni. Továbbra sem kívántam semmit. A nővér intravénásan beadta az orvosságokat, amitől nagyon ijesztő és szokatlan érzések törtek rám. Kezdtem azt gondolni, hogy megbolondultam. Végig éreztem, ahogy a hűvös folyadék csorog a karomban, majd a torkomban és végül a számban is megéreztem a borzasztó ízt. Zsibbadni kezdett az ajkam, és gyorsabban vert a szívem. Óvatosan próbáltam levegőt venni, de egyre jobban megijedtem, hogy mi történik velem. Riasztották a csajok az orvost, aki megnyugtatott, hogy ez normális, valószínűleg csak túl gyorsan juttatták az antibiotikumot a szervezetembe, pihenjek nyugodtan, és hamarosan elmúlik. Meg sem akarta mérni a pulzusomat, csak amikor külön megkértük rá.

Nem éreztem magam túl nagy biztonságban, hiszen alig figyeltek rám. Szóltam, hogy laktózérzékeny vagyok, mégis joghurtot hoztak reggelire. Zavart, hogy fogalmam sincs, mit adnak be nekem, hogy nem tudtam kontrollálni a dolgokat.

Nem sokkal később megérkezett apum két hatalmas szatyorral, hogy egy időre leváltsa a lányokat. Telepakolta a hűtőt, és szokásához híven azonnal elkezdett hajtogatni és rendszerezni mindent. Pár órára sikerült

elszundítanom. Arra ébredtem, hogy apu a másik ágyon hason fekve Indul a bakterházat néz a netbookomon, miközben a csokis golyóimat eszegeti. Majd megzabáltam! Mint egy jóllakott óvódás, boldogan lóbálta a lábait.

Rápillantottam a lehalkított telefonomra. Tizenöt nem fogadott hívás és legalább ennyi SMS. Olyanok is írtak, akikre nem is számítottam, de nagyon jólesett a figyelmességük. Délután már sokkal lassabban kaptam a gyógyszereket, így ezúttal nem volt nagyobb ijedség, és már kezdtem hozzászokni a korlátozott mennyiségű levegőhöz vagy épp a hiányához is, így már ez sem okozott nagyobb problémát. Mire Anitám visszaérke­zett, már nem voltam annyira rémisztő állapotban, mint mikor elment. Két nagy táskával és egy szatyorral állított be. Még jobban megtömte a hűtőt, telepakolta laktózmentes joghurttal, kakaóval, gyümölccsel és citromos vízzel. Már első este kijelentette, hogy egyszerűen nem bírja a nagy csendet a szobában, és a kórházszag sem éppen a kedvence, így többek között egy általa kistévének nevezett LCD televíziót és két hatal­mas vaníliás illatgyertyát varázsolt ki a csomagjából. Nagyot nevettem! Egy igazi nő! Annyira imádom! A röpke egyórás spontán tornaóráján szórakoztam a legjobban, amíg sikerült megtalálnia az antenna tökéletes helyét. Végül az infúziós állvány segítségével oldotta meg a kérdést.

Estére intravénásan kaptam egy légzéskönnyítő gyógyszert, amitől sokkal rosszabbul lettem, mint azelőtt bármikor. Borzasztó gyorsan vert a szívem, fájt mindenem, és kivert a víz, de a legnagyobb baj az volt, hogy teljesen bekábultam. Nem tudtam tisztán gondolkodni, és minden erőm elhagyott, mintha csak benyugtatóztak volna. Még a nyálam is kifolyt a számon. Egyre jobban bepánikoltam. Potyogtak a könnyeim, de ah­hoz sem volt elég energiám, hogy letöröljem. Ekkorra már készen állt a „fürdővizem” a lavórban, amiben ott várt egy édes elefántos szivacs, amit direkt nekem vásárolt Anita, hogy legyen mivel átmosdatni.

Élénken él bennem a tusfürdő illata, jázmin és olívaolaj volt ben­ne. Rettentően éreztem magam, csak néztem magam elé, miközben a barátnőm levette rólam a hálóinget, majd finoman áttörölte a nedves szivaccsal a testemet. Az arcommal kezdte, hogy egy picit lehűtsön a víz, hátha segít, hogy megnyugodjak. Rongybabaként feküdtem az ágyban, miközben ő akkora szeretettel fürdetett, hogy arra azóta sem találok szavakat. Kezdtek visszatérni a gondolatok a fejembe, és végig az járt az eszemben, hogy mennyire szerencsés vagyok, hisz ez tényleg nem

mindennapi dolog. Hány ember él egyedül, igaz barátok nélkül! Nekem viszont itt vannak ők! Anita óvatosan megtörölgette mindenem a tö­rülközővel, majd bekrémezett, hogy illatos és puha legyen a bőröm, és egy picit érezzem, hogy nő vagyok, majd egy tiszta hálóinget adott rám, és egy hosszú zoknit húzott az átmasszírozott, átmelengetett lábamra. Végül betakart, és nyomott egy puszit a homlokomra. Magamban száz­szor elmondtam, hogy köszönöm, de egy hang sem jött ki a torkomon.

Ő így is látta rajtam, hogy mennyire hálás vagyok mindezért.A legjobb az volt az egész szörnyűségben, amikor megértettem, hogy

ennek miért kellett így történnie...Hogy átélhessem újra és újra ezt a mérhetetlen nagy, őszinte szeretetet...A pánik és a rosszullét elmúltával kezdett visszatérni a jó kedvem.

Nagyon meleg volt a szobánkban, ezerrel ment a fűtés. Viccelődtünk, hogy olyan, mintha wellness hétvégén lennénk, szaunával, futópaddal meg tiszta oxigénnel. Még egy picit beszélgettünk az élet nagy dolgai­ról, majd arra a képre aludtam el, ahogy már majdnem kész a sál, amit Anitám azért kötött nekem a másik ágyon, hogy mostantól messzire elkerüljem a kórházi lakosztályt.

Éjjel legalább tízszer felébresztettem szegénykémet. Már a második után majd megszakadt a szívem, hisz láttam rajta, hogy egyre kimerül­tebb. De egyszerűen nem voltam képes megmozdulni abban az ágyban, még annyira sem, mint a sajátomban. Azt hiszem, azt az arcot soha nem fogom elfelejteni, amit akkor vágott, amikor azért ébresztettem fel, mert elzsibbadt a fülem. Látni kellett volna, mikor kiejtettem a számon:

- Kérlek, igazítsd meg a fülem, mert vissza van fordulva!Teljesen megértettem, miért hagyta el az a bizonyos szó a száját a drá­

gámnak. Ha teljesen őszinte akarok lenni, szerintem én nagyon messzire elküldtem volna magam a helyében. De amikor minden nehéz és fáj, még egy ilyen látszólag bagatell dolog is képes az őrületbe kergetni az embert.

Másnap már azon viccelődtünk a nővérkével, hogy hozzám nem hozni kell a reggelit, hanem inkább innen kellene elhordani a finomságokat a többieknek! Az ételek nemhogy nem fogytak, de egyre több lett belőlük. Mindenki hozott valamit, aki csak meglátogatott. Én viszont egyedül a gyorséttermi reggelit kívántam kólával. Csak néhány falat ment le a torkomon, de már ezzel is nagyon boldog voltam.

Akkor este már sokkal jobban voltam. Tomim maradt velem éjszakára, majd reggel Anna váltotta le. Ekkor eldöntöttem: elég volt a kórházból. Semmi értelmét nem láttam ott maradni. Naponta kétszer ha rám nézett valaki, azt is csak az ajtóból, mintha fertőző beteg lennék. Ehhez nem volt szükség rá, hogy ott legyek. Otthon legalább kényelmes környezetben küzdök a levegőért. Nem akartak elengedni, de már nem lehetett ott tartani. Meg sem vártam a zárójelentést, hívtam egy taxit, és egy órával később már magam mögött is hagytam a huszonkettes szobát minden fájdalommal és kínnal együtt.Igyekeztem csakis a jót vinni haza. A pil­lanatokat, amikor inkább a nevetéstől fulladoztam.

Még napokig küzdöttem. Maszkkal lélegeztem, hogy a legyengült szer­vezetemet messzire elkerüljék az újabb bacik. A csodanapomon, vagyis a születésnapomon az lett az őrültség, hogy kivételesen nem csináltam semmi őrültséget. Otthon feküdtem és gyógyultam tovább. A száj­maszkból pár pillanatra kibújva elfújtam a tortám gyertyáit, és közben a könnyeimmel küszködtem. Nem akartam sírni, azon a napon nem. De annyira gyengének éreztem magam...

Aztán egy kád meleg vízben mozdulatlanul összekuporodva végiggon­doltam az elmúlt egy hónapot. A zuhanásaimat és a szárnyalásaimat is. Átadtam magam a fájdalomnak és a felemelő, csodás érzéseknek. Hul­lámzott a lelkem, és feltörtek az érzelmek, amiket nem tudtam rendesen feldolgozni, mert nem volt rá időm, hiszen egyik impulzus ért a másik után. A rengeteg bögrerendelés, a millió üzenet, a Frizbis riportot követő visszajelzések, a történetek, a felajánlások. Majd mélyen belém nyilallt az a félelem is újra, amivel az utóbbi napokban többször találkoztam. Nem kapok levegőt! Majd jött a kórház emlékezetes szaga, az ott töltött napok. Nem engedtem ki a könnyeimet rendesen, idáig tartottam magam, ahogy bírtam, viszont most, a vízben eljött az ideje, hogy kiadjak magamból mindent, és újra erősre sírjam magam. Hogy vegyek egy nagy levegőt, és küzdjek tovább megint a holnapért.

Szükségem volt egy hónapra, míg visszanyertem a régi formám. Aztán belecsöppentem újra a pörgésbe, amit megint nem tudtam csak úgy feldolgozni, egyik pillanatról a másikra.

Rengeteget utaztam. Egyik este még az ország keleti részén volt elő­adásom négyszáz ember előtt, másnap meg már a másikban meséltem az ezerkétszáz fős hallgatóságnak. Sokszor nem is értettem, hogy mit csinálok, vajon miért figyel rám ez a csarnoknyi néző, és miért tapsolnak percekig állva. Csak menteni, és sodródtam az eseményekkel.

Volt, hogy órákon át „Mosolykás” bögrét dedikáltam. Úton, útfélen megállítottak, hogy közös fotókat készítsenek velem. Meghívást kaptam egyetemekre és csapatépítő tréningekre.

A Győri balett igazgatója, Kiss János felkért a kilencedik táncfeszti­vál védnökének. Majd Frédéric Viau-Davodeau, a „Smile to the World” nemzetközi projekt megálmodója Franciaországból kiválasztott a kis- filmjük arcának, amivel egyúttal a világ mosolynagykövete is lettem. Hihetetlen volt az egész! Hogy jutottam idáig, kérdezgettem naponta százszor magamtól.

Éjszakákon át csak festettem, csináltam az újabb és újabb bögréket. Gyakran már alig bírtam el őket, nagy nehezen rakosgattam át egyik helyről a másikra. Kiesett a festék a kezemből, és lecsukódott a szemem. Gyakran jöttek közben a csajok segíteni és szórakoztatni, a fiúkáim és apukám pedig felváltva jártak az üzletbe, hogy raklapszámra hordják haza a festésre váró bögrécskéket. Volt, hogy egy hét alatt kifosztottuk a polcokat, mert annyi megrendelés érkezett. De az is előfordult, hogy a több századik Te döntesz felirat elkészítése után teljesen elszállt az agyam, bolondozni kezdtem, és mindenféle őrültségek jutottak az eszem­be. Egy ilyen befáradt estén született meg az a bögre, amire a következőt festettem: Te döntesz: Ledöntesz vagy megdöntesz... Ez természetesen egy pasinál kötött ki!

Voltak dolgok, amik néha kegyetlenül visszarántottak a szárnyalásokból. Voltak, amik földhöz vágtak és megviseltek, bármennyire is próbáltam erős maradni és senkinek sem csalódást okozni. Volt, hogy elkéstem. Még most is fáj, feszít, ha azokra gondolok, akiknél kifutottam az időből. Akiknél túl késő volt...

Nagy örömmel ragadtam telefont, amikor végre elkészültek a bögrék a Hospice Ház hőseinek. Aztán egyből fel is váltotta az érzést a mérhetetlen fájdalom és harag, mikor meghallottam, hogy elkéstem, épp előző nap halt meg a hölgy apukája. Órákon át bőgtem. Nem tudtam megnyugodni, nagyon megviselt. Hiába igyekeztem, nem tudtam mindenkinek örömet okozni. Felhívtam újra a hölgyet, hogy bocsánatot kérjek, mire ő ked­vesen megnyugtatott, hogy a bögrékkel valójában nekem akart segíteni, az apukája betegsége csak a megfelelő apropót jelentette, hogy két legyet üssünk egy csapásra.

Nem volt könnyű az ilyenek után talpra állnom, de tovább kellett lép­nem. Nem engedhettem meg magamnak, hogy szenvedjek, mert annyian várták még a bögréket, és ha ott, akkor feladom, ha nem csinálom tovább, akkor az addigi munkámat is kidobom a kukába.

Márpedig én soha nem adom fel! Fogtam a bögrécskémet, és elolvas­tam rajta a feliratot: Te döntesz!

Húsvétkor nem is tojhatott volna szebb ajándékot a nyuszi nekem, mint az alábbi üzenetet, ami mellé egy fénykép is érkezett, rajta egy csapat mosolygós fiatallal, „Te döntesz” bögrékkel a kezükben:

Kedves Fanny!Veszprémben ismertelek meg, március elején, ahol fellépésed volt vagy ezerkétszáz ember előtt. Nagyon mély nyomokat hagytál bennem, ezért elhatároztam, elviszem a híredet a kis csapatomnak Nógrád megyébe. Húsvétkor az edzésünk azzal zárult, hogy kint a hóban a csokinyuszi mellett „Te dön- tesz” bögréket kellett keresniük a srácoknak, akik mostantól minden reggel eldönthetik, milyen napjuk legyen! Köszönöm szépen még egyszer, hogy vagy nekünk!

Sok szeretettel:Rainer és az edzőtársai

Nem sokkal később találkoztam valakivel. Valakivel, akinek a videó­it könnyekkel küszködve néztem végig újra és újra a YouTube-on, és közben mégis végig felfelé görbült a szám. Pont úgy, ahogy több millió embernek. Rázott a hideg, majd elöntött a forróság, aztán elkapott valami fantasztikus erő, amitől csak még biztosabb lettem az utamban. Nick Vujicic, ez a hihetetlen erővel megáldott férfi, aki karok és lábak nélkül született, mostanra mégis teljesebb életet él a meseszép feleségével és a tündéri kisfiával, mint sokan karokkal és lábakkal. Aki arra tanít, hogy ne azon dühöngj, hogy mid nincs, hanem azt vedd észre, amid van.

A Nem Adom Fel Alapítvány felkérésére én lettem a moderátor az első magyarországi látogatása során megrendezett sajtótájékoztatón a budapesti Four Seasons Hotelben. Utána együtt ebédeltünk Nickkel, este pedig még táncoltunk is. Igazi energiafeltöltés volt a vele töltött nap!

Előző este az ágyamban fekve próbáltam rendezni a gondolatokat a fejemben, összerakni a kérdéseket és felépíteni a beszélgetést. Nincs mit szépítenem rajta, rendesen be voltam tojva, hisz azelőtt még sosem mo­deráltam sajtóeseményen. Bedobtak a mélyvízbe Nickkel. Bármennyire bennem volt a félsz, hogy kevés leszek ehhez, a többtucatnyi kamerához és riporterhez, nem akartam megfutamodni. Inkább valahogy külön­legessé, emlékezetessé akartam tenni az egészet. Valami igazán nagyot alakítani. Mindent elolvastam, amit csak találtam Nick életéről. Jobban felkészültem, mint bármely vizsgámra egész életemben.

Időben érkeztünk a hotelhez. Remegett kezem-lábam, annyira izgatott voltam. Egyre több fotós és híradós érkezett. Bármerre néztem, minden­hol kamerák voltak. Nyugtatgattam magam, hogy minden a legnagyobb rendben lesz.

Majd begurult Nick.Nem sokkal később megnyitottam a sajtótájékoztatót, ahol mindenki

ott volt, aki csak számított. Nick első poénja után már pontosan tudtam, hogy nincs mitől félnem. Ugyanolyan bolond, mint én, a szó legjobb értelmében. Még hogy izzad a tenyere és remegnek a térdei?! Imádtam!

Nick egy nyilatkozatában azt mondta, hogy ő nem tartja magát szuper­hősnek. Én mégis arra kértem, hogy játsszon el a gondolattal, hogy az: kíváncsi voltam, melyik az a képesség, ami őt boldoggá tenné. Superman repülni tudása, vagy Hulk emberfeletti ereje? Ő elgondolkodva felhúzta a szemöldökét, és sármos mosollyal azt mondta:

- Wao! It’s a cool question!Szerette a kérdésemet! Nyert ügyem volt, és onnantól fogva minden

egyes pillanatot élveztem. Nick végül azt válaszolta, hogy olyan képes­ségre vágyik, amivel mindenki lelkét meg tudná gyógyítani. Beszéltünk arról, hogy gyerekként mennyit csúfolták, hogy milyen depressziós volt és hogy tízévesen öngyilkos akart lenni, megpróbálta egy kád vízbe bele­fojtani magát. Majd büszkén mesélt a kisfiáról, a házasságáról és azokról a bizonyos bőrcipőkről, amit mindig magával visz, hátha egyszer csoda történik és szüksége lesz rá. Mikor az ölelés ereje került szóba, én is gyorsan bejelentkeztem, le ne csússzak róla, és végül megígértettem vele, hogy egyszer együtt táncolunk majd az asztal tetején.

Elégedett voltam. Nagyon jó hangulatban zajlott a sajtótájékoztató, amit a végén több újságíró külön meg is jegyzett, úgyhogy pláne fülig ért a szám.

Ebéd közben aztán tovább beszélgettünk Nickkel. Érdeklődött, hogy mivel foglalkozom. Igyekeztem tömörem elmesélni mindent, és meg­említettem neki a nagy álmomat is, hogy egyszer könyvbe öntöm az életemet. Nagyon támogatta az ötletet, és biztatott, hogy csináljam meg minél hamarabb. Jókat nevettünk, és csak úgy szaladt az idő.

Este a város egy másik pontján, egy másik szállodában volt még egy exkluzív előadása, amit szintén én moderáltam. A világ első kizárólag sérültekből álló gospelkórusa, a Bolyki Balázs vezette Never Give Up olyan hangulatot varázsolt, ami egyszerűen leírhatatlan volt. Hegyeket lehetett volna megmozgatni az erejével. A Happy Day című számra el­csaltam Nicket táncolni. Nem az asztal tetején, de nagyon nyomtuk! Az előadása alatt csak úgy repkedtek a poénok. Kis csirkelábával hatalmas műsort adott: hullámzott, békejelet mutatott és édesen integetett is.

Felejthetetlen maradt számomra a találkozásunk. Remélem, hogy hoz­zá hasonlóan egyszer én is bejárhatom a világot, és mosolyt csalhatok az emberek arcára!

Néhány hétig újra szárnyaltam. Tele voltam energiával, de szépen lassan fogyott minden egyes nappal, amit a nagy pörgésben nem vettem észre. Annyira élveztem, hogy tele van a naptáram, rengeteg emberrel találko­zom és tényleg tudok valamit adni másoknak, hogy közben elhanyagol­tam magamat. Nem volt elég „énidő”, ahogy Nóriék mondják az Angels’

Armynál. Folyamatosan átéltem a nap mint nap érkező csodákat, de nem tudtam feldolgozni az élményeket. Még fel sem fogtam az egyiket, és már jött is a következő. A saját kis dolgaimat pedig csak söprögettem be a szőnyeg alá, míg a másokét igyekeztem megoldani. Csendesen fogytak az energiáim, míg egyik este, mikor épp hatalmas vihar tombolt odakint, egy villámlás után valami reccsenést éreztem magamban.

Kimerültem megint. Csak ültem az asztalom mellett, és Masni ku­tyámat simogattam az ölemben. Érezte, hogy nem vagyok jól, nagyon bújt. Apuval néhány órával azelőtt összekaptunk valami apróság miatt, és kifelé a szobájából véletlenül átgurultam a nagylábujján. Néha elő­fordult, de általában csak nevettünk rajta, amint túl volt a fájdalmakon, de akkor este valahogy nem ment, már mindketten túl fáradtak voltunk hozzá lelkileg és fizikailag is. Ő is nehezen bírta a hajnali ébredéseket és az éjszakai hazajöveteleket.

A vita után mindketten bezárkóztunk a szobánkba. Felhúztuk az or­runkat, és nem szóltunk egymáshoz. De aztán, ahogy ott ültem Mas­nival az ölemben, elkapott valami megmagyarázhatatlan félelem. Több mint másfél órája semmi zajt nem hallottam a szobájából. Végigfutott az agyamon, hogy mi van, ha egy ilyen őrültség miatt, egy kis apró né­zeteltérés miatt nem veszem észre, hogy rosszul van, hogy segítségre van szüksége, mert inkább játszom a kemény csajt. Gyűlölném magam, ha a makacsságom miatt vele bármi baj történne! Mindezt alig fél perc alatt játszottam le a fejemben, aztán már teljes gázzal rohantam is át hozzá. Az a néhány másodperc, míg elgurultam két szobával arrébb, óráknak tűnt. Rettegtem, hogy ha kinyitom az ajtót, azt látom majd, hogy ott fekszik az ágyon és nem lélegzik. Hogy csendben elaludt. Annyira siettem, hogy nekimentem a kisszekrénynek. Erre felriadt, és gyorsan felült.

- Mi a baj, kicsim?- Semmi, csak ölelj meg, kérlek!Annyira szorosan öleltem! Már nem is emlékeztem, hogy min vesz­

tünk össze, nem érdekelt, csak az, hogy jól van. Olyan szorosan bújtam hozzá, ahogy csak tudtam. Nem akartam elengedni. A fáradtságtól és a megkönnyebbüléstől potyogni kezdtek a könnyeim.

- Szeretlek, apu - súgtam neki halkan.- Én is, Fannykám! Nagyon, nagyon!

Az eső tovább szakadt, az én lelkem viszont megkönnyebbült. Ki­sírtam magam. Apu átemelt az ágyba, nyomott egy hatalmas puszit az arcomra, és jó éjszakát kívánt. Még órákig nem tudtam elaludni, járt az agyam. Niki jutott eszembe, az én kis húgocskám, akit hetek óta nem lát­tam. Ő sosem tudott elaludni, ha vihar volt. Nem szerette hallani, ahogy az ereszen csobog a víz és a tetőn kopognak az esőcseppek. Sokáig for­golódott ilyenkor, és tízpercenként kérdezgette, hogy fent vagyok-e még.

Megírtam neki SMS-ben, hogy épp rá gondolok, remélem, már alszik, és szépeket álmodik. Hamar válaszolt.

A tüdőm gyengesége miatt sosem tudtam egy igazán nagyot köhögni, inkább csak mint egy egérke. Körülöttem senki sem tudott aludni tőle, és egy idő után már nekem is idegesítő volt hallgatni. Milliószor rám szóltak: „Köhögj már egy rendeset!”

Elnevettem magam az üzenetén, és gyorsan felhívtam.Éppen sírt. Megijesztett.- Mi baj, Borsókám?- Annyira hiányzol! Mostanában olyan keveset találkoztunk, többet

látlak a tévében vagy hallak a rádióban.Aztán nagy csend lett a vonal végén.- Cuki! Nem tudom elképzelni nélküled az életem... - már még jobban

sírt. - Tudod, milyen kegyetlen azt hallgatni, ahogy egy-egy riportban arról beszélsz, hogy bármelyik pillanatban vége lehet az életednek? Hogy meghalhatsz?

Nem tudtam mit mondani. Majd megszakadt a szívem.Igyekeztem megnyugtatni, és gyorsan eltereltem a témát.- Emlékszel, mikor legelőször hoztad át Imit? Mikor bemutattad a

családnak? Éppen az ágyadon ült, mikor begurultam, és valamire azt mondta, hogy mennyire béna. Én meg gondoltam, kicsit megvicce­lem, úgyhogy mérgesen visszakérdeztem tőle, hogy mi baja a bénákkal.

Ó, Cukorka, bárcsak itt lennél velem! Annyira hiányzol! A közös estéink. Az sem érdekelne, ha egész éjjel köhécselnél mellettem, csak lennél itt...

Ő meg csak hebegett-habogott, hogy nem rám értette, neki aztán semmi baja, ne haragudjak, nem akart megbántani. Aztán pár másodperccel ké­sőbb már megsajnáltam, mert látszott, milyen apróra húzta össze magát. Felnevettem, és elmondtam, hogy csak hülyültem vele, mert kíváncsi voltam az arcára.

- Ó, igen, persze, hogy emlékszem! Végül átment a vizsgán. Mindig is fontos volt nekem, hogy a párom hogyan viselkedik veled, hogy áll hozzád - és már nevetett.

Aztán még egy kicsit elnosztalgiáztunk, hogy mennyi őrültséget csi­náltunk együtt, amiben Imi is benne volt. Hogy mennyire szuperül állt a dolgokhoz. Emelgetett, segített berakni a kádba, vagy egy-egy buli alkalmával hárman rohantunk ki a mosdóba, Imi emelt, Niki húzta a nadrágot. Jó csapat voltunk együtt.

- Képzeld, a múltkor Imi és Marci vittek el egy kezelésre - újságoltam, mivel ők akkor már nem voltak egy pár, de én továbbra is bármikor számíthattam Imire és a lelkes kis csapatára, akikkel anno Niki miatt sokat voltam együtt.

- De jó! - felelte ő.- Annyira édes volt! Nem is mondtam még: Marci valamelyik nap

felhívott azzal, hogy „Fannus, te egy hős vagy!” Nem értettem hirtelen, mire gondol.

- Amikor eltört a lába és gipszbe tették?- Igen, igen, akkor! Még csak két napja nem tudta rendesen megcsi­

nálni a dolgokat, de már ki volt borulva a drága!Már későre járt, és az eső is elállt. Elbúcsúztunk, mert másnap rá várt

a munka, én meg hajnalban indultam Győrbe.

Nem ébredtem kipihenten, egyáltalán nem, de nem akartam lemondani az előadást. Még sötét volt. Apu segített mindenben, rám adta az előké­szített ruhámat, beültetett a székbe, és már mentem is ki Sanyihoz, aki előállt a hintóval. Egy szürke kisbusszal jött értem, amivel taxizni szo­kott. Apu és ő megemeltek, és betettek hátulra. Nem akartam kiszállni a székből, hogy ha megérkezünk, ne kelljen megint külön emelgetni, igazgatni, gatyába rázni. Sanyi már túl jól ismert, nem először utaztunk együtt, úgyhogy mentünk is egyből a gyorsétterembe, ahol feltankoltunk reggelivel, aztán irány az autópálya. Útközben még kicsit elbóbiskoltam,

majd olyan nyolc felé meg is érkeztünk Győrbe, egy hatosztályos iskolá­ba, ahol már nagyon lelkesen vártak. A becsöngetés után néhány perccel már alig volt üres hely, majd végül teljesen megtelt felsősökkel az aula.

Mesélni kezdtem. Arról, hogy milyen hosszú és rögös utat kellett végig­járnom, míg el tudtam fogadni magam. Mire sikerült a kerekesszékemet inkább egy dögös kiegészítőnek tekinteni, mint egy nagy szörnynek, ami folyton a nyomomban jár, én meg menekülök előle. Arról, hogy édesapámnak mennyivel nehezebb volt a dolga: míg én már tizenhat évesen tudtam humort csempészni a hétköznapokba, repkedtek a „béna” poénok és a „szedd már gyorsabban a lábaidat” típusú beszólások, addig előtte akkor még nem lehetett ilyesmivel viccelődni. Megviselte. Sokáig óvtam, próbáltam rá figyelni én is és a barátaim is, hogy semmi olyat ne mondjunk, ami a betegségre utal, tegyünk úgy, mintha nem is lenne.

Aztán évekkel később bedobtam őt is a mélyvízbe. Elmentünk együtt megnézni az Életrevalók című filmet. Aggódtam, hogy fog rá reagálni, de szerencsére betalált, nagyon jókat nevetett rajta, itthon pedig még hetekkel később is idézett belőle.

Arról is meséltem a srácoknak, hogy néha direkt odamegyek az utcán azokhoz az emberekhez, akiken látom, hogy nem tudnak velem mit kez­deni. Megkérdezem tőlük, hogy mennyi az idő, vagy útbaigazítást kérek. Néhány mondat után láthatóan enyhül bennük a furcsa érzés: már nem egy guruló ufónak látnak.

De olykor direkt meg is döbbentem az embereket.Például, egyszer egy buliban egy már nem szomjas srác két dülöngélés

között megkérdezte, hogy mivel megy a székem.- Elemmel! - válaszoltam könnyedén. Ezer darab lapos elemmel, amit

naponta kell cserélni. - tettem hozzá gyorsan.- Tényleg?! - kérdezett vissza megdöbbenve.Végül megszántam, és elmeséltem neki, hogy két akkumulátorral, amit

hasonlóképp kell árammal feltölteni, mint a mobilját.Nem hagytam abba sztorizgatást, mert láttam, hogy élvezik. Elmesél­

tem, hogy keringtem a barátnőmmel a Papp László sportarénában egy Demjén koncert után, aki tíz méterrel előttem szaladt a liftet keresve, mert a kis járgányom lemerült, én pedig gyök kettővel gurultam utána. Egyszer csak teljesen természetesen hátrakiabált:

- Szállj már ki abból a székből, és gyere!

Egy mellettem álló srác nagyon elcsodálkozott.Nem bírtam megállni, annyira adta magát. Titokzatos arccal közelebb

hívtam magamhoz.- Elárulok neked egy titkot, de maradjon köztünk! - suttogtam. -

Nem vagyok ám béna, csak így olcsóbb volt a jegy.Imádtam azt az arcot!Nagyon figyeltek a diákok és sokat nevettek. A vége felé pedig bátran

kérdezgettek.- Hogy képzeled el az életedet, ha már édesapád nem lesz melletted?Belém nyilallt egy erős fájdalom, mikor ezt meghallottam. Nyeltem

egy nagyot, és azt válaszoltam:- Nem tudom. Rettegek ettől a pillanattól. Biztos, hogy meg fogom

akkor is oldani, nagyon sok barátomra számíthatok, de ebbe még nem mertem belegondolni. Másfelől viszont addigra már remélem, hogy lesz családom, férjem, akire számíthatok.

Majd jött a következő kérdés:- Gyereked lehet? Szeretnél?- Biológiailag lehet, genetikai vizsgálatok sokasága és fokozott or­

vosi felügyelet mellett. Sokáig úgy is gondoltam, hogy saját gyermeket szeretnék, de mióta gyerekekkel foglalkozom a Csibészben, akik közül sokan nem tudják, milyen az igazi otthon, a család, mert elhagyták őket a szüleik, azóta úgy érzem, inkább örökbe szeretnék fogadni. Ha csak egy vagy két gyerkőcöt ki tudok emelni abból a környezetből, otthont és szeretetet tudok biztosítani a számára, már megérte. De majd meglátjuk, ez még a jövő zenéje.

Beavattam a srácokat néhány kisebb praktikába is. Hogyan vásárolok úgy nadrágot, hogy nem tudom felpróbálni? Egyszerűen! A könyököm és a középsőujjam közötti távolság megegyezik a derékméretemmel! Én sosem a számozást nézem. Vagy előre leegyeztetem, hogy otthon meg­próbálnám, és ha nem jó, másnap kicseréltetem.

Meséltem a hajfestésről: hogy miután a fodrászom az üzletben felkeni, én a festékkel a fejemen gyorsan hazagurulok, mert ott könnyebben le tu­dom mosni a zuhannyal, mint hogy ott átültessenek a székbe, majd vissza. Arról is meséltem, hogy egy fáradtabb napon képes vagyok megérezni a különbséget a laptop és az asztali számítógép billentyűzete között. Hogy néha igenis nehéz benyomni a billentyűket vagy felemelni egy tollat.

Hamar elrepült az az egy óra, de megérte lemenni, bármennyire is fáradt voltam előtte. A gyerekek feltöltöttek.

Hazafelé megint elszenderültem egy picit. Majd félúton egy döccenés­re felébredtem. Akkor szólt Sanyi, hogy van egy meglepetése, mutatni akar valamit. Keringtünk egy kicsit a mellékutcákban, de aztán hama­rosan elakadt a szavam. Egy kilátóhoz mentünk a Balatonnál, ahonnan meseszép a látvány tárult elénk. Épp ment le a nap. Gyönyörű volt, de valami egész más miatt fojtotta belém a szót a táj. Sanyi pont oda ho­zott el, ahova kisgyermekként édesanyámmal is kisétáltunk mindennap, és útközben eldugta a Cerbona szeleteket, hogy rávegyen a mozgásra! A következő közös utazásunk alkalmával az autóban várt két müzliszelet, meglepetésként Sanyitól.

Még jó ideig nem tudtam nemet mondani, ha valaki segítséget kért tő­lem. Megszakadt volna miatta a szívem. Úgy éreztem, ha megvannak hozzá az eszközeim vagy a kapcsolataim, akkor kötelességem megtenni, amit tudok. De aztán be kellett látnom, hogy nem vagyok én Super Girl, hogy minderre jusson energiám. Nem volt könnyű döntés, de meg kellett húznom a határt. Mérlegelnem kellett, hogy ki, illetve hogy milyen ügyek mellé állok oda. Rá kellett jönnöm, hogy nem menthetek ki mindenkit a saját gödréből, mert a végén én maradok benne. Egy kicsit önzővé kellett válnom - ami miatt több támadást is kaptam -, de tudatosítanom kellett magamban, hogy így tudok a legtöbbet segíteni. Rájöttem, hogy az a legfontosabb, hogy magamat életben tartsam, hogy ne bukjak bele a csatámba, és megcáfoljam a jóslatot, hogy az izomsorvadásom gyógyítha­tatlan. Ha pedig a napi küzdelmek, a munkám és a magánéletem mellett jut még időm, energiám, kapacitásom másokra, akkor megteszem, amit tudok. Arra jutottam, hogy azzal tudok a leginkább segíteni, ha nemcsak beszélek arról, hogy hogyan kellene élni, hanem meg is mutatom. Ehhez viszont egy egész emberre volt szükség, aki száztíz százalékon pörög, és nem hullik darabokra, mert mindenkit meg akar menteni, még azokat is, akik nem hagyják magukat...

Zárszó

Nem mondhatom, hogy egy ponttól, egy bizonyos döntéstől hirtelen min­den tökéletes lett, és már semmi sem tud kizökkenteni a boldogságom­ból. Nem állítom, hogy minden leckét megtanultam, minden akadályt legyőztem. Ilyen sosem lesz, és ezt el is fogadtam. Bármilyen kegyetlen dolgokon mentem is át, nem hihetem azt, hogy nem jön több kihívás, hogy mostantól már minden könnyen fog menni. Mindig jön egy újabb hegy, amit meg kell másznom. Aztán még egy és a következő. Egy újabb álom, ami rengeteg kitartást és akaratot igényel. Ezt már tudom, mert az élet ilyen. Folyamatos körforgás. Hullámvölgyek. Néha lent, aztán fent.

Be kellett ismernem az évek során, hogy szükségem van a fejbekólintá­sokra is, mert különben minden olyan természetes lenne és megszokott. Nem élvezném a napsütést, ha előtte nem lenne hónapokig szakadó hó és sötétség. Mindennek két oldala van, és mindenben ott rejlik valami lehetőség. Persze, csak ha észre akarom venni...

Három napja nem tudtam már aludni, kegyetlen fájdalmaim voltak. Fogalmam sem volt, hogy mi a baj, mi történik a testemmel. Találtam egy csomót. Olyat, ami egyik napról a másikra szilva nagyságúra nőtt. Már nem tudtam kiülni a kerekesszékbe, csak feküdtem. Legyengültem. Persze, ebből is igyekeztünk viccet csinálni, de mikor már kétóránként szedtem a fájdalomcsillapítókat, zokogva felhívtam az orvosom, hogy segítsen. Történjen végre valami, mert nem bírom tovább.

Úgy éreztem, életem egyik legpokolibb és legkellemetlenebb napját élem át. Nézegettem a bal csuklómra tetovált „Ennek így...” feliratot, és csak arra tudtam gondolni, hogy ennek most épp miért kellett így történnie?!

Megérkezett a mentő. Minden erőmmel szurkoltam, hogy még vélet­lenül se fiatal férfiak lépjenek be a szobába, gondoltam, kevésbé fogom rosszul érezni magam ebben a szörnyű állapotban. De aztán már a csajok arcáról le tudtam olvasni, hogy a kívánságom nem teljesült. Kínomban már nevettem.

Két fiatal, jóképű mentős sétált be a szobámba. Azt hiszem, egyikünk sem számított a másikra. A helyzet komoly volt, de szokásunkhoz híven őket is sikerült megnevettetnünk. A kórházba menet már jókat beszél­gettünk, ami elég abszurd volt, de valójában már meg sem lepődtem úgy igazán. A váróteremben már egyre nagyobb fájdalmaim voltak. De aztán valami még abszurdabb dolog történt. Egyszer csak megakadt valakin a szemem. A mosolya mélyen beleégett az emlékezetembe, ahogy ott ült a többi ember között. Alig mertem odapillantani, hisz, valljuk be, nem voltam épp a legjobb formában. Sőt! Talán életemben nem festettem még annyira szörnyen, mint aznap. Így inkább csak oda-odalestem néha. Nem tudhattam, hogy vajon épp a feleségét kísérte be, valakinek az öccse, vagy esetleg csak egy izmos, édesen mosolygó csokoládéautomata-szerelő, aki épp a munkatársát várja, hogy visszaérjen a mosdóból. Mielőtt betoltak az orvosi szobába, összeakadt a tekintetünk.

Egy cisztát találtak bennem, amit azonnal el is kellett távolítani. A mű­tét után néhány nappal már az ágyamban feküdtem, megkönnyebbülve, és készültem elfelejteni az egészet.

Aztán hónapokkal később, mikor épp a váróteremben megpillantott férfi mellkasán pihentem, valahogy már inkább egy mesének tűnt az egész.

A műtét után két héttel kontrollra mentem. Hazudnék, ha azt monda­nám, nem reméltem, hogy ott lesz. A liftben felfelé arra vágytam, hogy ha kinyílik az ajtó, vele találjam szembe magam. Hinni akartam, hogy tényleg csak a szerelő volt, és talán épp megint elromlott az a nyavalyás automata. De nem volt ott. És a vizsgálat után kifelé menet sem láttam. Csalódott voltam, persze, de gondoltam, ennek így kellett történnie. Ez ennyi volt.

Aztán a földszinten szembesétált velem. Azonnal elöntött valami kellemes érzés, de egy hang sem jött ki a számon. Úgyhogy nyeltem egy nagyot, és mosolyogtam. Rám köszönt, én pedig visszaintegettem. Elszalasztottam az esélyemet.

Néhány nappal később rátalált a blogomra, és küldött egy üzenetet. Semmi különöset nem írt, csak érdeklődött, hogy vagyok. Megragadtam

az alkalmat. Érdekelt, ki is rejtőzik valójában a szép mosoly mögött. Valami megmagyarázhatatlan vágyat éreztem, hogy minél többet meg­tudjak róla.

Aztán hosszú levelezés után végre egy zöld lenkabátban vártam rá egy kávézóban. Édesen bénázott, ahogy próbálta lesegíteni rólam, amit aztán a bonyolult gombolásra fogtunk. A megmagyarázhatatlan kíván­csiságunk egymás iránt csak fokozódott...

Az „Ennek így...” tetoválás megint csak beletalált. Mert ennek az egész­nek, annak a „pokoli” dolognak így kellett történnie. Hogy megismerjem őt, aki életemben a második olyan férfi lett, aki mellett könnyedén en­gedtem el magam, és hagytam, hogy megsimogassa a hátam. Aki mellett inkább nem aludtam, csak hogy a szuszogását hallgassam és álmában is puszilgassam. Aki elérte, hogy újra higgyek a szerelemben. Aki előhozta belőlem a gondolatot, hogy mégiscsak szívesen szülnék gyermeket, mert őt örömmel tenném apává. Azt az érzést, hogy apró pillangók szálldos­nak a hasamban, amikor üzenetem érkezik, mert talán ő írt... Aki hosszú évek után újra megdobogtatta a szívem!

Fogalmam sincs, hogy fél évvel később még az életem része lesz-e, hogy lesz-e bármilyen szerepe a mindennapjaimban, de egyet tudok: hogy imádom őt. Imádom, (a)hogy megismertem, és hogy újra kinyitott bennem valamit.

Kevés dologban vagyok biztos, de az itt és mostban igen. Nem tudom, mi lesz a következő másodpercben vagy egy nappal, egy héttel később. Fogalmam sincs, de nem is kell tudnom, ezt egyre inkább érzem. Abban élek, ami éppen van.

Nemrég a neurológustól jöttem épp haza, ahol nem kaptam jó híre­ket. Cikáztak a gondolatok a fejemben. Néztem az utcán az embereket, akik lehajtott fejjel, unottan siettek a dolgukra. A legszívesebben rájuk kiabáltam volna: éljetek már, de úgy igazán!

Akkor nem tettem, de most bepótolom...

Ne gondolkozz túl sokat! Menj és cselekedj! Használd ki az életet! És sose feledd: te döntesz...

Köszönöm...

...Anyu, hogy megtanítottál játszva küzdeni és nevetve tanulni.

...Apu, hogy örökké a kis imádott, Golyófejűnek becézett lányod lehetek.

...Niki, hogy együtt mi vagyunk a CukorBorsók.

...Brigi, a barátságodat és a csodákat.

...Anita, hogy megszületett az „Ennek így...” és Noel.

...Robi, hogy sokkal inkább a barátság köt minket össze, mint a rokoni szálak.

...Tomi, hogy jóban-rosszban együtt, jobb „férjecskét” nem is kívánhatnék.

...Mama, az óvást és szeretetet, amit unokádként kapok.

...Nagymama, a világ legjobb édesanyját.

...BarbaMama és BarbaPapa, a lányotokat, akivel együtt tökéletes páros vagyunk és akinek a mesémet köszönhetem.

...Ágh Csaba, hogy ajándéknak tartasz.

...Edina, a legjobb bulikat.

...Anna, az őrültségeket.

...Családtagok, barátok, ismerősök, tanárok, kollégák, azt a rengeteg szeretetet és biztatást.

...Akadályok - amik valójában feladatok -, hogy megerő­sítettetek.

...Támogatóim, a bizalmat és a segítségeteket.

...Olvasóim, hogy vagytok, hogy hisztek bennem és mind­azt, amit tőletek kapok.

Ölellek titeket!

Ismerd meg szerzőinket és műveiket a libri-kiado.hu weboldalon,

kövesd az újdonságokat és nézz filmeket a nyugatiter.hu blogunkon,

csatlakozz közösségünkhöz a Facebookon!

www.facebook.com/mosolykaaa

A kötet megjelenését támogatta

Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője Felelős szerkesztő Angyalosy Eszter

Olvasószerkesztő Gilicze Gábor Borítóterv Mátai és Végh Kreatív Műhely Műszaki szerkesztő Kovács Balázs Sándor

Nyomdai előkészítés Készült 2013-ban az Alföldi Nyomda Zrt.-ben

Felelős vezető György Géza vezérigazgatóISBN 978-963-310-289-3