TÉLI TÖRTÉNET

Hermán, a vasutas már harmadszor kiáltotta a megálló nevét, de nem szállt le senki, felszálló utas sem volt; a fehér, hóbo­rította tájban piszkosan, feketén zümmögött a vonat, deres ab­lakain át itt-ott arcok tűntek fel, kandi, kifelé leső szemek, le­heletpárák fátylai, fent, a hóterhes felhőkben varjak köröztek. Na, mi lesz, kiáltott hátra a mozdonyvezető, eresszen már! Nem jött még a busz, kiáltott neki Hermán és idegesen for­gatta a fejét, a mozdonyvezető káromkodott, hangja beleve­szett a dízel felerősödő dübörgésébe, és a vonat megrándult. Hermán vállat vont, aztán felemelte a tárcsát, mehet, k iá l­totta feleslegesen, legyintett, és befelé indult. Az utolsó kocsik haladtak el az épület előtt, amikor rozogán bebukdácsolt egy busz, a kicsapódó ajtón elsőként kiugrott egy fiú, és a vonat után vetve magát futtában letett az állomásnál két kanna tejet, majd vágtatott tovább, állj meg, te, kiáltott utána Hermán, András! András! Aláesel! Iszonyodva nézte, amint a fiú elkap­ja az utolsó előtti kocsi fogantyúját, felugrik a lépcsőre, és vidáman visszainteget. Az anyád istenit, mondta Hermán, csak úgy, magában, és megcsóválta a fejét. Aztán bevitte a két kan­nát, ezért majd jön Szikszai, a fuvaros, és viszi a csarnokba. A vonat után nézett, és még egyszer megcsóválta a fejét.

András zsebre gyűrte a sapkáját, kihajolt, hogy a szél bele­kapjon szőke üstökébe, s kimenjen belőle a fésülés, aztán dö­römbölt az ajtón, két fiú nevetett rá bentről, integettek, aztán a peron zsúfoltságában nehezen, szinte dulakodva nyitották ki az ajtót, és gyorsan felrántották a lépcsőről. Szia, szia, köszön­tek neki, majdnem lemaradtál, jó reggelt, mondta András han­gosan, és büszkén nézett körül, na és a múltkor, kérdezte, ami­

1

kor a kanyarnál leptem fel? Piros volt, égett az arca a hideg­től, és boldogan lihegett. Az utasok csendben szorongtak egy­más mellett a hideg peronon, a levegőt cigarettafüst ülte meg, András körülnézett, Vera itt van, kérdezte halkan, besodró- dott, mondta az egyik fiú, és cigarettát vett elő, András szeme elsötétült, a másik fiú egy pakli kártyát kevergetett, beszállsz, kérdezte Andrástól, nem, felelte a fiú rosszkedvűen. O is meg­állhatott volna itt, mondta. Ahogyan ti is. Ne törődj vele, vi­gasztalta az egyik fiú, és hatalmas füstcsomót fújt felfelé. Az­tán rátette a lábát a kilincsre, övéről vastag alumíniumkereszt lógott az ágyékára egy láncon, kezdjük, mondta, társa a tér­dére osztotta a lapokat. Szótlanul játszottak, és fújták a füs­töt hunyorogva, néha megálltak, egymásra néztek, és nevetés­ben törtek ki. A vesztes ilyenkor a fejét csóválta, és a szűk far­merzsebből tízfillérek kerültek elő. A vonat egyhangúan kat­togott, ringatózott, a gyenge fényben furcsa árnyékok szab­dalták át az arcokat, néha mocorgott valaki, hogy gémbere- dett tagjai görcsét valahogy feloldja, megmozdultak ilyenkor a többiek is, ásítoztak, aztán egyszerre megbolydult a tömeg, valaki kiabált, engedjenek ki, vécére kell mennem! M éltatlan­kodó vita támadt, András ernyedt közömbösséggel figyelte, jaj, istenem, mondta egy nő, hát ne nyomjanak már agyon! Rettenetes, mondta, az ajtó mellett guggolt, rettenetes! N agy falatokat tört a kezében lévő kalácsból, és két ujjal egészen hát­ra, a zápfogára tette, foghíjas száját kitátva. Rettenetes, mond­ta újra tele szájjal, a mellette lévő kosárban tyúkok vartyogtak. Az átjáró ajtó előtt egy nagyon öreg, görnyedt, sovány ember állt fekete télikabátban, viaszfehér, közönyös arccal, két öreg­asszonyra támaszkodva, úgy tűnt, nem is lélegzik, hát élet ez, kérdezte feléje fordulva a foghíjas asszony, most csak tessék mondani, hát élet ez? Morzsák peregtek vastag bundájára. Az öregember nem válaszolt, félig lehunyt szemmel nézett maga

8

elé, az SZTK-ba visszük, mondta az egyik öregasszony, ha­bár... Elhallgatott, szabadon lévő bal kezével legyintett. A fog­híjas asszony rágása lelassult, összehúzott szemmel nézte az idős embert egy darabig, meg van érve, mondta aztán. Ez az ember már meg van érve. Lehet azt már látni, hogy meg van érve. Vihetik ezt már akárhová. Tudja, az a legrosszabb, hogy elengedi magát teljesen, folytatta az öregasszony az arca elé kötött vastag kendő mögül, hát gondolhatja, milyen nehéz ne­künk emelni ezt a nagy testet. A foghíjas asszony bólogatott, és újabb falatokat rakott a szájába, istenem, mondta, istenem. A másik öregasszony nem szólt semmit, csak mosolygott, pi­ros és pufifadt volt az arca, gyulladt szeméből lassan szivárgott a könny, nézze meg, folytatta emez, csak nyugodtan nézze meg a lábát, teljesen ki van tartva, nem is azon áll, mi tartjuk, hát most mondja... Be kellett volna menni, szólt közbe valaki, oda­bent biztosan átadta volna valaki a helyét, elvégre egy beteg ember, hát persze, mondták mások is, mért nem mennek be? Ja j, kedves, nem tudnánk idejében leszállni! A múltkor is el­vitt a vonat bennünket a nagy tömegben, istenem, istenem, mondta a foghíjas asszony, drága jó atyám! Nem akar menni se, folytatta az öregasszony, úgy kell vinni, mint a gyereket. Hirtelen rikácsolni kezdtek a tyúkok, kétségbeesetten repdes- tek szárnyukkal, az asszony visszaigazította őket a kosárba, nyughassatok már, na, mondta nekik, aztán újra csend lett, csak a vonat kattogott, András kifelé nézett az ablakon, dér­lepte, szikár fák, bokrok rebbentek el a tájjal, míg a távolab- biak mintha kísérnék a vonatot, elálmosodott, érezte, hogy a rászoruló testek nyomására szétlapul a zsebében a kolbász, de nem volt hová elhúzódni. Tulajdonképpen semmi baja, hal­lotta később az öregasszony hangját, csak nem akar már élni, a húgom például sokkal betegebb. Sokkal, de sokkal. O, mu­tatott a másik öregasszonyra, az este is kijött belőle minden.

9

A bundás asszony nyögve felemelkedett, jaj, istenem, mond­ta, a derekam! Leseperte bundájáról a morzsákat, aztán meg­igazította fejkendőjét, én sose viszek a piacról haza tyúkot, mondta valakinek, sose. A végén már adom, amennyiért kél. A fene tudja, miféle nyavalyát szed össze a piacon a másétól, és vigyem haza a többihez? Kétszázat hoztam tavasszal a kel­tetőből, ilyenkor ebből pénzelünk. Hangosan szívni kezdte a fogát, aztán ásított. Istenem, mondta, jóatyám.

A vonat lelassult, külvárosi házak, elhanyagolt raktárépü­letek között fékezett surrogva, András is ásított, és megpró­bált nyújtózkodni, bent vagyunk, mondta, már éppen kezd­tem elaludni, állva. Az egyik fiú letörölte az ablakot, és kiné­zett, á, mondta, még a Fűtőháznál sem vagyunk, összeszedték a kártyát, készülődtek. Segítsen majd valaki, emberek, mond­ta az öregasszony, legyenek majd szívesek, nem bírjuk ketten levenni! Tessék még várni, szólt valaki, még megy a vonat! Hangosodó beszéd, tolongás támadt, vonatdudálás hallatszott kintről, aztán fülsértő csikorgással felüvöltöttek a fékek. A fi­úk feltépték az ajtót, leugrá ltak a m ég mozgó szerelvény­ről, és az aluljáró felé futottak, szia, mondta ott András a két fiúnak, én még várok itt. Idegesen toporgott a betonon, mi­közben emberek rohantak el mellette, a vonatok ontották ma­gukból a tömeget, amely nyüzsgő masszaként hullámzott az aluljárók felé, ki lassan, ki gyorsabban, csomagokkal, táskák­kal, ismerősöknek kiabáltak, egy alacsony, fekete ember tén- fergett közöttük csak úgy, télikabát nélkül, zsebre dugott kéz­zel, cigaretta füstölgött a szájában, és a hóna alá szorított, csu­pasz hegedű fáján egy ráfagyott köpés fehérlett. Jeges szél su­hant olykor át a tömegen. András később m eglátta V erát Kesszel Rudival, Vera, Vera, kiabált felugrálva, a lány észre­vette, integetett, majd bent találkozunk, kiáltotta, és nevetve sodródott egy csomó bátyus asszony között, mögötte Kesszel

10

Rudi ment, diplomatatáskáját a feje fölé tartva. András tanács­talanul állt egypár pillanatig, dühös volt, elkések, hasított be­le hirtelen a félelem, és rohanva megindult le a lépcsőn, átve- rekedte magát a lökdösődő, lármás embertömegen, az állomás épületén keresztül kirohant a buszhoz, még épp elérte, az utol­sók közt szállt fel, jaj, a belem, kiáltotta valaki, amikor nagyot nyomott a tömegen, hogy becsukódhasson mögötte az ajtó. E pillanatban megszólalt a Vagongyár szirénája, negyed, gon­dolta a fiú megkönnyebbülve. Fél hatra kellett a műhelyben lennie.

Fél hatkor elsőként ért a sötét műhelybe, hűvös volt és csend, felgyújtotta a villanyt, bekapcsolta a szárítókemencé­ket, megnyitotta a gőzt a lemosókádaknál. Fél hat után négy­öt perccel érkezett a magas, kancsal művezető, lepakolt elke­rített kis fülkéjében, felvett egy festékfoltos köpenyt, aztán kijött, kezet fogott a fiúval, fagyos volt a keze és a szája lila a hidegtől, megszemlélte az előkészületeket, bólintott. Kezét dörzsölgetve benézett a festőkabinokba, aztán Andrással ki­nyitották a szárítókemencék ajtaját, jó l van, mondta a mű­vezető, akkor melegedjünk egy kicsit. Leültek az egyik ke­mence szája elé egy szárítóállványra, s a kiáramló m eleg le­vegőben elbóbiskolva néhány pillanat múlva szinte egyszer­re billent le a fejük. Portulácska, a sánta takarítónő így ta­lált rájuk reggelente, amikor vedreivel csörömpölve m egér­kezett. A művezető krákogott, arca bosszús volt és mogor­va, András pedig ásítozva bebandukolt a lemosóhelyiségbe, hogy megkezdje a napi munkáját. Korábban kellene jönnünk dolgozni, mondta egyszer a művezető Andrásnak, hogy ren­desen kialudhassuk magunkat. András nevetett akkor, de a művezető arca komoly maradt, szinte ábrándos. Vigyázzon a daruval, mondta később, oldalmenetben akadozik egy kicsit. A fiú értetlenül nézett utána.

11

Esztike jött legkésőbb, a Robogó Csontváz, egy hihetetle­nül sovány csiszolónő, Portulácska már várta, képzelje, fogad­ta izgatottan, hajnalban elvitték Gézát. Esztike köszönt min­denkinek, aztán kinyitotta a fiókját, m ilyen Gézát, kérdezte aztán óriási szemeit a takarítónőre szegezve, hát a férjemet, mondta Portulácska csalódottan. Valami politikai ügy, tette hozzá később. M indig jár a pofája. Ha most nekem elviszik vagy két évre, pont most, mikor ezek az áremelések vannak... Esztike, a Robogó Csontváz már nem figyelt, csiszolóvászna­kat szedett elő a fiókjából, marokkövet, megnyitotta a csapot, és félrecsavart nyakkal várta, hogy a tartálya megteljen vízzel. Keze, mint egy több helyen eltört ág, a csípőjén. M it gondol, kérdezte a takarítónő, szóljak a művezetőnek? M iért akar ne­ki szólni, kérdezte Robogó Csontváz értetlenül, Portulácska ismét csalódottan nézett rá, hát nem érti, kérdezte sírós han­gon, nem, mondta Esztike, és tényleg nem értette. Feltüne­deztek a festők is, átköszöntek az asszonyoknak, nyitogatták a kabinokat, állványokat készítettek elő meg munkadarabokat, zümmögtek a festékkavaró motorok, aztán lassan felerősödött a légbetáplálók és az elszívók zaja, a kabinokban sziszegő su­garak metszették át a bágyadt, téli napsütést, ami a festékfol­tos ablakok apró kockáin szűrődött be, András szerette nézni a festőket, ahogyan a szórópisztollyal színes csíkokat húznak egymás alá, sorban, a lemezekre, aztán fordítják a zsámolyt és keresztben, a szép, tiszta színek frissen, nedvesen csillogtak, fiityörésztek közben a festők vagy daloltak, mindegyiknek meg­volt a magáé, Bánát bácsi például legtöbbször azt énekelte, hogy Krasznahorka büszke vára, Galambos, aki nemrég sze­relt le, katonanótákat énekelt, a Diákkislányt, vagy azt, hogy Elindul az üteg, még Venyige úr is énekelt, aki pedig a leg- ügyetlenebb volt az egész brigádban. A művezető nem éne­kelt, de időnként odaállt Bánát bácsi kabinja elé, és karba font

12

kézzel, komoly arccal hallgatta. Fél nyolckor jött be a nagy­darab bérfelírónő, sima, ápolt arcán hervadhatatlan mosoly, mindenkihez odament, köszönt, jó reggelt, jó reggelt, az egész nő a kövér tisztaság és derű makulátlan üdeségét sugározta, Andrással is kezet fogott, szerbusz, szépséges Andrisom, mond­ta neki, és megsimogatta a fiú arcát, András a rajongó tekin­tet sugárzásában valóban szépnek, daliásnak érezte magát, imádta a bérfelírónőt, és nemcsak ezért, hanem mert ő meg a H ey Jude-ot fütyölte egész nap, és rendesen, mint egy férfi, és közben mosolygott, csak mosolygott.

András a saját munkáját is szerette. A lemosó ajtaja előtt járt el mindenki, és az ajtó egész nap nyitva volt, hallgatta a bérfelírónő fütyölését, és közben rakta az anyagokat a külön­böző zsírtalanító kádakba, lúgos oldat, öblítő, ferrodit, megint öblítő, akkor foszfátfürdő, ezután forróvizes öblítés és szárí­tás forró levegővel. Az alkatrészekkel megrakott merülőkosa­rat kis futódaruval mozgatta, kényelmes munka volt, tiszta, jött-ment a kádak elé emelt dobogón, és egyedül őrá volt bíz­va minden. A bejárat mellett gőzölgő kádban lúg forrt zubog­va, ebben főzte le az elrontott alkatrészekről a festéket, eze­ket aztán újrafestették, a padlót és a falakat sárgás csempe bo­rította, amire állandóan szivárgott a víz, a kifröccsent vegysze­reket azonnal belemosva a lefolyóba. Egy kis kézikocsin a ka­binok elé hordta a lemosott alkatrészeket, aztán újakat vitt be, így ment ez egész nap, csak az bántotta, hogy neki nem volt hallása, nem tudta fütyölni a H ey Jude-ot, ezt a művezető mondta neki, hogy kérem, András, maga ne fütyöljön, mert magának nincs hallása. És ha nem hagyja abba, itt őrülünk meg mindnyájan. Kérem. András szerette a művezetőt, és hall­gatott rá. Egyszer azt mondta neki a magas, görbe ember, hogy fiam, magából olyan festőmunkás lenne, hogy na. H a akar­ja, festőt csinálok magából. A fiú megköszönte szépen, mást

13

nem mondott. Venyige úr kabinjában álltak akkor, Venyige úr kabinja ajtajára valaki ráfújta rezisztánnal, hogy PASLAZ JÓZSI KINEZER, András nem tudta, mit jelent ez az egész, Bánát bácsi azt mondta, azért kinézer, mert mindig kinéz, ha elmegy valaki a kabinja előtt, és hogy pasla, Bánát bácsi min­dent meg tudott magyarázni, azt is mondta, hogy a munka­morál azt jelenti, hogy ezután munka közben morogni kell, a művezető akkor összeszidta, azt mondta neki, vén bolond, gyűlés volt, és mindenki nevetett. M inden festő kabinjában voltak feliratok, a legtöbb helyen az, hogy NEM ADLAK MASNAK, ez a szórópisztoly fölött volt, pirossal, de például Kesszel Rudi kabinjában az is ott állt, hogy TRINK TRINK, meg az, hogy I W A N T YOU, ezt András le is másolta, előt­te azonban megkérdezte, hogy m it jelent. O is szeretett vol­na feliratokat csinálni, de a csempére nem lehetett, mindent lemosott róla a víz.

Verát nyolc óra után hozta fel a teherlift az első fuvarral, nyolcig a lakatosoknak vásárolta meg a reggelit a földszin­ten, András úgy intézte, hogy ki tudjon menni elé a folyosó végére, addig az alkatrészek az öblítővízben áztak, szia, mond­ta neki, úgy tett, mintha véletlenül lenne ott, borzasztóan sze­relmes volt Verába, hátracsapta a savvédő álarcot, megjöttél, kérdezte, a lány fekete sörénye szinte világított a liftben, V e­ra, Vera, mondta András, és a lány vállára tette a kezét, az csak nevetett, gyönyörű volt, nevetve járta végig a festőket, csiszo­lókat, ki, mit kér a büféből, aztán reggeli után fázósan dider- gett a szárítókemencéknél, fázom, mondta Andrásnak, a ke­zem fázik állandóan. Reggeli előtt bevásárló volt, reggeli után vizes csiszoló, András szívesen dörzsölte volna helyette a le ­mezeket a csiszolóvászonnal, és mártogatta volna a kezét egész nap a hideg vízbe, de nem lehetett, neki is volt dolga, így az­tán az apró szünetekben marokra fogta a lány kezét, és fújta,

14

fújta, jaj, de jó, mondta Vera, jaj, de jó. Fújnám én örökké, mondta a fiú, és elvörösödött, szájával simogatta a vízben meg­fonnyadt ujjakat. Vera nevetett, dohogott a kemence mögöt­tük, s a légbetáplálók halkan rezegtek. András szerette volna m egérinteni a lány arcát, de Vera olyan szép volt, hogy félt tőle, félt megérinteni, a nagy állvány mögött álltak pedig, aho­vá a festők is be-beugranak valakivel ebédszünetben, vagy ha kifogy az anyag, Andrásnak, ha arra járt, kacarászás, suttogó beszéd ütötte meg néha a fülét, ilyenkor elszégyellve magát, továbbment, aztán vissza a lemosóba, felvette a gumicsövet, és felfelé tartva a fejét, vizet locsolt sokáig az arcát védő ple­xire, vastag sugárban dörömbölt a műanyagon a víz, aztán lágyan végigfolyt a gumikötényén, le a csempére. M it csinál­jak, Pap bácsi, kérdezte a liftkezelőtől, a vénséges, összeszá­radt embertől, aki egész nap a teherlift sötét odvábán ült, és vaksin hunyorogva dohányzott. Csak ő tudta, hogy András szerelmes Verába, haj-haj, mondogatta az öreg megkopott hangján, és csóválta a fejét, haj-haj, egy ilyen erős legény. De többet ő sem tudott mondani. Kért egy cigarettát a fiútól, és kifizette, nem kell nekem ingyen semmi, mondta, csak, tudja, én nem vehetek, mert erős dohányos vagyok, és egyszerre el­szívnám az összest, úgy higgye meg, nem tudom, mi az elég. Szegény feleségem is mindig mondta, Alfréd, maga nem tud­ja, mi az elég. Soha nem evett egy falattal többet, soha nem ivott egy korttyal többet az én feleségem, mint ami kellett, az­tán egyszer bevett negyven darab altatót, és meghalt. M ost már sose tudom meg, miért hívott Alfrédnak, mikor én Gá­bor vagyok. Hátradőlve apró székén elmerengett, bocsásson meg, mondta később, nagy szünet után, bocsásson meg, ha megsértettem valamivel. András elpirult, dehogy, mondta, de­hogy. Tessék csak, nyugodtan. Berakta az öregnek a nehéz al­katrészeket, meg általában segített mindenkinek, de a harminc

15

fillérrel nem tudott mit csinálni, amit Pap bácsi egy cigaret­táért adott, tartotta a kezében, ne tessék már, mondta és szé- gyellte magát, bezzeg Kesszel Rudi nem gatyázott, Pap bácsi, mondta, én nem gatyázok ezzel a pénzzel, és messziről bele­dobta a forró lúgba, ahol azonnal szétfőtt az alumínium, csak úgy pezsgett, másik esetben meg kettétörte az ötvenfillércst, és visszaadta a felét, hogy Pap bácsi, ez a cigi csak huszonöt fillérbe került. Pap bácsit az ilyesmi már nem érdekelte, ha k i­fizette a pénzt, már egészen máshová nézett, valahová távol­ra, és egyszer elmondta Andrásnak, hogy őérte rövidesen jön­ni fognak repülőgéppel, és végre elviszik innen. M egkérte a fiút, hogy ezt kezelje diszkréten, és kért egy cigarettát...

Kesszel Rudi mutatványokat is tudott, feldobott egy pénzt a levegőbe, aztán különböző helyekről varázsolta elő, csak oda­nyúlt, és ott volt a forint. András nagyon irigyelte ezért, és sze­rette volna megtanulni, mert Verának nagyon tetszett, meg­nézte a művezető is egyszer, és azt mondta, csalás az egész. Portulácska nedves fűrészport szórt szét, csak így lehetett sep- regetni, hogy ne porozzon, aztán odajött ő is, ezt Géza bizto­san tudja, mondta, mert ő már ült börtönben, most is oda van, és nem lehet tudni, mennyit kap. A Szabadság étteremből vit­ték el, magyarázta Esztikének, állítólag már az asztalon állt, ha berúg, mindig fel akar állni az asztalra beszédet mondani, csak nehéz neki, az egyik lába le van vágva. Rudi feldobta a pénzt, mindenki felnézett utána, itt van, mondta a szeplős fiú ne­vetve, és kivette a forintost Portulácska fiiléből. Őrület, mond­ta a Robogó Csontváz inas kezeit tördelve, ez nem lehet igaz, én félek. A bérfelírónőt nem nagyon érdekelte a dolog, ren­dezgette papírjait a fülkében, és fütyölte a H ey jude-o t gyö- nycSrűen, közben rá-rámosolygott Andrásra, András visszamo- solygott, a végén elnevette magát, és arra gondolt, hogy m in­denütt kellene lenni egy ilyen valakinek, aki fütyöli a H ey

16

Jude-ot, és akire az ember rámosolyoghat, a vonaton is kellene lenni, szóval mindenütt. Ezt el is mondta Verának a reggeli­nél, amikor mindenki kipakolt, és kinyitották az egyik kemen­ce ajtaját, még a művezető is kijött enni, igaz, nem szólt egy szót se, csak eszegette vékony vajas kenyereit, öregebbnek lát­szott ilyenkor, kínálták a közös teával, de csak egy kis csészé­vel fogadott el. Pap bácsi nem jött ki a teherliftból soha, csak kinyitotta az ajtaját és szembeült velük, egy nagy nejlonzacs­kóból apró kenyérdarabokat eszegetett jóízűen, ha szóltak hoz­zá, lassan, lehunyt szemmel, derűsen bólogatott, de nem vála­szolt semmit. A festők tejet kaptak védőitalként, András is, mert ő meg savval dolgozott, a csiszolóknak nem járt, de András a magáét mindig Verának adta, a lány nem is evett mást, apró kis fogaival kitépte a zacskó egyik sarkát, és lassan kortyolgat­ta a hűvös folyadékot. András kolbászt evett vagy szalámit, fa- sírozottat, ilyesmit, adott volna a lánynak is, de annak nem kel­lett, olyan karcsú és hajlékony volt, mint egy hirtelen nőtt fűz, két marokkal át lehetett volna fogni a derekát.

Fél egykor Venyige úr beleejtette a szórópisztolyt a festék­be, és tele lett a szája a felcsapódó rezisztánnal. Egy ronggyal törölgette nyelvéről, fogai közül, szájpadlásáról a fanyar, bü­dös ragacsot, mindenki odament, hogy rosszul legyen a neve­téstől, Vera is, annyira nevetett, hogy rádőlt Andrásra, a fiú akkor átfogta a derekát, és olyan boldog volt, hogy azt k í­vánta, bárcsak esne bele Venyige úr pisztolya mindennap a festékbe. A végén aztán gargarizált Venyige úr egy kis hígító­val, és rendben is volt a dolog, de ők még az utcán is nevet­ték, meg a harm incegyes buszon, mivel az állomásra men­tek, Kesszel Rudi eljátszotta a jelenetet, öklendezett, csukló­ig vájkált a szájában. Volt még idejük a vonat indulásáig, Kesszel Rudi azt mondta Verának, hogy menjenek a tejbárba, igyanak valamit, Vera azt mondta, neki nincs pénze, dehogy

nincs, mondta erre Rudi, feldobott egy forintost a levegőbe, utánanéztek, Rudi is, aztán a lány hajából vette elő, tessék, mondta, ugye, hogy van, nevettek, átsétáltak néhányszor a vá­rótermen, András se tette fel a sapkáját, pedig kint az utcán fázott egy kicsit a füle.

Hatalmas tömeg zsongott a váróteremben, hosszú sorok álltak a pénztárablakok előtt, az újságárusoknál, a büfében, mindenütt, szünet nélkül beszélt a hangosbemondó, a vona­tok érkezésével, indulásával egész csoportok siettek ki, ille t­ve jöttek be, az automaták környékét vidáman táplálkozó, lár­más diákcsapat szállta meg, a telefonfülke m ellett egy kisfiú állt elszánt arccal egy sereg csomag mellett. Vera játszott a menetrendgéppel, Késszel Rudi pedig vett egy jegyet Tisza- csegére az automatából, pedig nem is oda utaztak, és Verának adta, Vera azt mondta, hogy ez hülyeség, váltsák vissza a pénz­tárnál, de Rudi feldobta a levegőbe a jegyet, mindnyájan utá­nanéztek, és a jegy eltűnt. Fennmaradt a levegőben, mondta Rudi, nevettek, hogy csinálod, kérdezte Vera, Kesszel Rudi ránézett, elmondom, ha, mondta, és itt megállt. M i ha, kér­dezte a lány, Rudi a füléhez hajolt, és súgott bele valamit, ami­be mindketten belepirultak, András csak ácsorgott m ellet­tük, rossz kedve volt, menni kellene, mondta, m indjárt be­jön a vonat. Elindultak a kijárat felé, Rudi néhány tánclépést tett magas sarkú csizmájában, aztán feldobott egy pénzt, hopp- iá, kiáltotta, és a másik kezével utána mutatott, felfelé néztek mások is körülöttük, végül már majdnem az egész váróterem, egymást kérdezgetve, mutogatva, Rudi pedig megperdült a sarkán, és egy vasutas fenekéből vette elő a pénzt, hangosan nevettek a körülöttük állók, Vera a mellére tette a két kezét, úgy kacagott, aztán megszólal t a szignál, és a bemondó vona­tokat, állomásokat sorolt fel, siessünk, kiáltotta András, hátha lesz még ülőhely! Lerohantak az aluljáróba.

18

Ülőhely már nem volt, de valahogy elhelyezkedtek a pe­ronon úgy, hogy támaszkodni tudjanak, csak Kesszel Rudi nem támaszkodott, mesélt, szerepelt állandóan, láttátok, mondta, átvertem az egész állomást, nem voltak észnél! Hosszú sálja végével körözött a levegőben, veszek egy rádiót hétfőn, mond­ta, egy Plútót, most jelent meg a boltokban, hordozható, IC- rádió és hangostelefon. M i az a hangostelefon, kérdezte Ve­ra, egy család szállt fel, férj, feleség, két tízévesforma kisfiú és egy óvodáskorú kislány az apja nyakában, sapkáján piros bojt, csomagokkal megrakva tétován fürkésztek hely után, aztán ők is lepakoltak a peronon. Újságárus sietett végig a vonaton ki­abálva az újságcímeket, aztán újabb utasok jöttek, mások ván­doroltak egyik kocsiból a másikba. András úgy igyekezett, hogy Vera mellett maradjon a tolongásban, hogy hozzáérhessen, de Kesszel Rudit is hozzájuk szorították, aki már kétszer is a lány fülébe sugdosott, és nevettek. N agy rántással elindult végre a vonat, s a kislány az apja nyakában felkacagott. Néhányan futottak a vonat után. András figyelte az ablakon át, hogy el- érik-e, de nem érték el, aztán egy pad m ellett döcögtek el, amelyen a fiú a reggeli öregembert látta üldögélni lelógó fej­jel, mellette a beszédes asszonyt, most egy zsebkendőt szorí­tott az arcához, és arrébb a másik öregasszony ült fura, félol­dalra dermedt tartásban, arcát letakarták egy kendővel. M eg­halt, kiáltott fel András meglepetten, reggel még láttam! Ki halt meg, kérdezte Vera, Kesszel Rudi súgott neki valamit, és a vállán hagyva a kezét, közelebb lépett hozzá. András kedvet­lenül válaszolt, reggel együtt utaztam azzal az öregasszonnyal, aki... Neked van ilyen tehénszagod, kérdezte Kesszel Rudi hangosan közbevágva, és fintorogva András hajába szagolt. Valaki felnevetett, András ránézett Rudira, aztán maga sem tudta hogy, pofon vágta a fiút. Hangosat csattant az ütés, fur­csa csend lett utána, Kesszel Rudi arca vérpirossá vált, s hal­

19

ványan kirajzolódtak rajta az ujjnyomok. Egy pillanatra úgy tűnt, visszaüt, aztán csak megtelt a szeme könnyel, és hátat fordított... András is elpirult, borzasztóan szégyell te magát, hogy megütött egy gyengébbet, Vera is elfordult, aztán kinyílt az átjáró ajtaja, és egy idős ember jött be egy hegedűvel, kö­szönt, majd álla alá szorítva hangszerét hegedülni és énekel­ni kezdett, hogy Édesanyám, te jó asszony, lassan elhalkult a zsivaj, bent a hűkében pedig felállt egy középkorú nő, és szi­gorú arccal énekelte a dalt, mellette egy részeg férfi aludt ölé­be zuhant fejjel. András elszorult szívvel nézett ki az ablakon, és mire a nótának vége lett, Vera eltűnt mellőle.

Andrásnak még este, otthon is rossz hangulata volt, jófor­mán nem szólt semmit, csak tette a dolgát némán, aztán azt mondta, hogy nem éhes, és vacsora nélkül feküdt le. Reggel fél négykor ébresztette az anyja, gyerünk, mondta keményen, a nyitott ajtón bevilágított az előszoba fénye. A fiú álmosan öltözött a hideg és sötét szobában, teheneket, bikákat tartot­tak meg disznót, az anyja elindult csörömpölő edényeivel és a lámpával, a fiú utána, át az udvaron. Fülledt meleg volt az is­tállóban, gőz, csípős trágyaszag. Az anyja felakasztotta a lám­pát, köhögött, András nekiállt, hogy kihordja a trágyát, az­tán szalmát hozott be, anyám, mondta váratlanul, mondani akarok valamit. M i lelt, kérdezte az anyja, meleg vízzel mos­ta a tehén tőgyét, hátra sem fordult. M eg akarok nősülni, mondta András. És elmegyek innen. Nem akarok itt élni a ta­nyán. Micsoda, kérdezte az asszony, lassan hátrafordítva a fe­jét, mit csinálsz te? Elmegyek, mondta a fiú. M eg akarok nő­sülni. Hát nem csinálhatom ezt örökké! M it csinálsz, kérdez­te még egyszer az asszony, és felállt a tehén mellől. Elmegyek, mondta András indulattól elfúló hangon, elmegyek! M ég ak­kor is ezt kiabálta, amikor az anyja végigcsapott rajta az ostor­ral, elmegyek innen, kiabálta, és az arca elé kapta a kezét, le­

20

csapott az ostor, aztán újra és újra, acsarkodtak egymásra, az anyja mocskos csavargónak nevezte, aki özvegy anyját itt hagy­ná egyedül valami rüfkéért, mert hajtja az a piszkos vére, a munka meg büdös, te lator, üvöltötte magából kikelve az asszony, és mindannyiszor lecsapott az ostorral, nem nézve, mit talál, a fiú azt kiabálta, hogy akkor is, akkor is, aztán, ami­kor már nagyon fájt mindene, bemenekült a bikák közé, oda az anyja nem merte követni. Agyonverlek, rikácsolta utána, az agyadat loccsantom szét, de én nem nevelek gazembert! A bi­kák fújtak, toporogtak, idegesek lettek a kiabálástól, rángatták a köteleket, szájukból csörgött a nyál, nyögtek, egyikük szar­vával dühödten a jászolnak esett, András orrba rúgta, hő, mondta, hő, aztán ismét orrba rúgta az állatot. Reszketett az idegességtől.

Éppen csak megmosdott, és úgy ment ki a házból, hogy nem is köszönt az anyjának. Elment a kapuba készített kan­nák mellett, de tíz lépést sem tett meg, visszajött érte és fut­ni kezdett a buszmegálló felé. Alig érte el a buszt, nagy nehe­zen felgyömöszölte magát a két kannával, füst volt bent, és szólt a rádió. Nem szólt senkihez egész úton, de ahogy az ál­lomáshoz közeledtek, elfogta a szokott izgalom, zsebre gyűr­te a sapkáját és a kannák fülét megmarkolva feszülten várta, hogy a busz megálljon, már húzott ki a vonat, látta, aztán döc- cenve megálltak, nyílt az ajtó és ő rohant a bokáig érő hóban, állj meg, állj meg, hallotta Hermán hangját, ledobta a kan­nákat és nekiiramodva beérte még a vonatot, az utolsó előtti kocsi fogantyúját elkapva felugrott a lépcsőre és visszaintege­tett Ilermánnak. Egy kicsit lihegett, aztán hátrahajolt, hogy a szél belekapjon a hajába, majd zörgött az ajtón. Valaki háttal állt belül, Kesszel Rudi volt. Újra zörgött, megmozgatta a ki­lincset, de azt belülről lezárták, Kesszel Rudi izgett-mozgott, ahogy emelgette a kezét, a hóna alatt András m eglátta V e­

21

rát, nevetett a lány, látszott, hogy beszélgetnek, aztán Kesszel Rudi egy forintost vett elő, feldobta, a lány utánanézett, és a fiú látta kívülről, hogy a forintos ott maradt Kesszel Rudi ke­zében a hüvelyk- és a mutatóujj tövébe szorítva, ha lefordítja a tenyerét, persze, hogy nem látszik, tehát csalt, gondolta ke­serűen, nem dobja fel a pénzt, csak úgy tesz! Gyorsított a vo­nat, metsző szél rángatta a kabátját, és apró hócsillámokat ka­vart az arcába, ahogyan ott állt, szomorúan átkarolva a fogan­tyút. Nem kopogott többször.

22

ÉJSZAKAI MŰSZAK

Este tíz előtt a portán már senki sem köszön. A portás ül a bó­déjában és álmosan, gyanakvó szemmel néz kifelé az ablakon. Az emberek a buszok érkezésétől függően Idsebb-nagyobb hul­lámokban jönnek, halk beszéddel, morcosán, csendben. A gyá­ri belépőt sem mutatja senki.

Az öltözőben gőz, cigarettafüst és az embernyáj csípős test­szaga. A délutánosok közül sokan hamarabb megszöknek, ők már fürödnek, vagy lázasan öltözködnek. A fogasokon szana­szét utcai és munkaruhák, törölközők, a betonpadlón szemét, sár, víztócsák. „Valaki megint idepakolt a helyem re!” ,Jó es­tét!” „Szerbusztok!”, köszönnek. „Csukd be az ajtót, mert ki­hűl a mandulám!” A fal mellé a lócákra ülnek, nehézkesen, fá­radtan, ólmos tagokkal gyötrik le magukról a ruhát. „Nem tud­tál te se aludni?” „Én, komám, már alig vártam, hogy jöhes­sek!” „Gondolom, az asszony is, m i?” A pult mögött rokkant öregember adja ki és veszi be a ruhákat, aki jön, bemondja a számát, az öreg kiadja a munkaruhát és beveszi a „civilt”. A pult és a fal között százhúsz ember öltözik egy két méter széles és húsz méter hosszú folyosón. A pultban kicsiny fiókok a szappan és a papucs számára. Ezenkívül mindenki tart itt kü­lönféle rongyokat, elrothadt cipőt, szennyest, kenyeret, vasda­rabokat, cigarettát, gyűrűt stb. A fiókot mindenkinek be kell zárni lakattal, de ha valakinek nincs szappanja, egyszerűen le­rúg egy lakatot és viszi a másét. Az öreg nem szól. Nem lát. „Halega, én széttöröm a lelked, gyónj meg!” A hátsó sarokban egy csoport kártyázik gatyában, fiatalok, a közeli faluból jár­nak be, de korán jön a vonat, a kocsma meg bezárt. Váloga- tottan mocskos szavakkal szidják egymást közömbös hangon,

23

mintegy oda sem figyelve. A bank egy katonai sisak, az apró­pénzek m ellett két százas is piroslik. M ellettük egy pattanás­sal borított testű fiú húzza fel a nadrágját a tükör előtt, ágyé­kához egy papírlabdát gyűrve, hogy „dzsesszesen álljon”, nő­ies, ápolt szőke haja selyemként esik véresre vakart vállára. Tás­karádió szól, több is, néhány állomást egyszerre hallani. „Dra- kula, valaki megint elvitte a törölközőmet!” Az öregembert a pult mögött Drakulának hívják, az igazi nevét talán senki sem tudja. „Drakula, ha nem vigyáz itt a dolgokra, mi elhajtjuk ma­gát, mint a magzatot!” „Drakula, fusson ide gyorsan, siessen!” „Drakula, jöhetsz, szabad vagyok!” Az öreg a tömegben nem mindig tudja, hogy ki szólt neki, gyanakvó arccal liheg min­denkire, fáradtan csoszog egész nap, tűrve a többiek kegyet­lenségeit. „Drakula, húzza le utánam a budit, ha gondolja!” Néha kitör, rikácsol: „Szólok az igazgatónak! Rokonom az igaz­gató !...” Csak nevetik: „Az igazgató itt még soha nem volt, öreg, fél a bolhától!” A műszakkezdet közeledtével az öltöző hirtelen kiürül, az öreg lomhán az ajtóhoz csoszog, kinyitja sarkig és kimerültén, tátott szájjal liheg a kilincsbe kapaszkod­va... A sajtolóműhelyben már csend van, csak a kemencék mo­rognak, a délutánosok tesznek-vesznek takarítás ürügyén, a prések medvéje leeresztve egy felmelegített vasra, hogy a szer­szám ki ne hűljön. Az érkezők lassan jönnek, lustán, lerakják a táskáikat valahová a polcokra vagy a gép mögé, váltanak né­hány szót a délutánosokkal, aztán a kemencék elé állnak me­legedni. A hazamenők az irodához gyűlnek, beszélgetnek, ci­garettáznak. Aztán jön Mazsola, „Szedukszen, szedukszen!”, köszön mindenkinek. „Hogy vagytok, tündérek?” „Kibírnánk részegebben is !” „Félfájinul.” „Ahogy hagytál, farral a szád­nak!” Mindenkivel kezet fog, majd Nácit ellöki a kemencétől, és a helyére áll. „Fabulon a bőre őre, ne feküdj a hideg nőre!”, mondja aztán szigorú arccal. Alacsony, csúf, nyolcvankilós, bi­

24

valyerős ember, fején pörge kis kalappal, amit ő is, mint min­denki, a tisztítórongyból szedett ki, csak levágta a szegélyét. A műhely sötét és hosszú, a kemencelyukak világítanak, néhány elpiszkolódott lámpatest hunyorog. A terem túlsó végében há­rom asszony áll, a sorjázok, ott valamivel világosabb van. Ká­vészag. Aztán kijön az iroda ajtajában ácsorgó tömegből a dél- utános művezető, és megnyomja az elektromos kürt gomb­ját, tíz óra, a délutánosok egymással versengve, kiabálva rohan­nak az öltözőbe, az itt maradt éjszakások pedig csendesen to­vább beszélgetnek. Harmincas, csúnyácska, sovány nő hozza egy tálcán a kávét, elvesznek egy-egy pohárral, a nő zsebébe rakják a pénzt. „Annácska, maga főzte ezt a kávét, kiscsillag?” A nő ragyog. „Igen, mindig én főzöm...” „Fertelmes!”, Náci kiköp és kilöttyinti a kávé alját. „Mennyi petróval csinálja?” „Nincs abba petró!” „Hogyhogy nincs benne?! M it itat maga itt velünk tulajdonképpen?” Pálfi arca gömbölyű a nevetéstől. Imre úr odakacsázik elnyomorodott lábain, elvesz egy poha­rat, iszik, „hmmm!”, csettint, „tudjátok, hogy nem is olyan jó ez?” Ót Garincsának hívják, kisegítő. Bugyó agglegény, össze­száradt alkoholista, fintorogva iszik: „Megint semmi ereje en­nek. Nem tud maga pálinkát főzni, kedves!” Anna nevetgél, rossz fogait mutogatva. Négy gyereke van, egynek sem isme­ri az apját. A melegítők beraknak egy-egy lapát anyagot a ke­mencébe, aztán visszajönnek. Az éjszakás művezető is kijön, köszön, „akivel még nem találkoztam”, aztán ő is elvesz egy pohár kávét, ötforintossal fizet, „a többi a magáé”, mondja M a­zsola nagyvonalúan, a művezető elveszi a visszajáró pénzt, „a poharat azért el lehetne mosni, mondja undorral az arcán, „egy­általán, m it lehet magára bízni, ha ezt sem?” Átmegy a nők csoportjához, akik már rakják fel az anyagot az asztalra. Vaj­da, Mazsola melegítője nem iszik kávét, csak nézi a többieket és Annát, akibe évek óta szerelmes, de Mazsola szerint „ártány

25

módra viselkedik”, és ezért Anna „inkább magához nyúl”. A mű­vezető visszajön, bedob valam it a kemencébe, „el lehetne kezdeni, uraim, nem gondolják?” A csoport feloszlik, ki-ki a gépéhez megy. Beindítják a motorokat, felerősödő morgás, mely egyre fokozódik, és valahol az elviselhetőség határán meg­áll. Mazsola leül a gépe elé, bekapcsolja a reflektort, mely a szerszámot világítja meg, megjáratja a medvét néhány pedál­nyomással, ledobja a melegítő vasat, lesepri a revét, tapsol, „ad­jad, tündi-bündi!”, kiáltja, Vajda kikap a hosszú szárú fogóval egy darabot és a gép asztalára teszi, Mazsola megfogja fogójá­val, a szerszámra igazítja, lenyomja a pedált, lezuhan a száz ton­nával a medve, hatalmas dübörgéssel, belesajtolja az izzó anya­got a szerszám formáiba, és már ott a következő darab, a szom­széd gépnél Náci acsarkodik melegítőjére, aztán Bugyó, a kö­vetkező gépnél Pálfi, a dübörgés állandósul, majd felcsattog­nak a légkalapácsok is, a műhely végéből ropogás, reccsenés, excenterek Toppantják le a darabokról a sorját, megremeg a félhomály, villáinknak a vasak a melegítők repkedő fogói kö­zött, fütty, „Fidibusz, szerbusz, fidibusz!” Mazsola rikkant. „M ókuli!”, üvölti vissza Náci, „pár kedves szót, kedvesem!”, a melegítő visszaútban belevágja fogó végét a vízzel teli veder­be, de csak egy pillanatra, és már veszi is a következőt, nem nagyon néz semerre, az alárakó is csak az odor tükrére néz, az asztalra tett darabot csak a szeme sarkából látja, úgy nyúl ér­te, észnél kell lenni, a lesajtolt darabot a kefe hegyével kidob­ja a szerszámból a gép mögé tett vasládába, és ugyanazzal a mozdulattal végigsepri a szerszámot, és már ott a következő, rátesz, pedál, dörrenés, kidobás, gyorsan, gyorsan, a kemencé­ben az anyag nem éghet el, nem lehet gatyázni, Pálfi ugrik fel nemsokára, egy adagot már levert, most a melegítőjének segít, kis negyven-ötven darabos adagokat fog össze, és tepsibe rak­ja. „Tündi-bündi hercegem!”, ordít Mazsola a kis Vajdára, „mi

26

lenne, ha felébrednénk egy pettyet?” Csak a kis Vajda tud úgy melegíteni, hogy nem kell leállni közben, mert ha az egyik fé­lig kifogy, teszi be a másik tepsit, és mire amabból az összes anyagot kiszedi, addig ennek is felmelegszenek a tetején levő darabok. Mazsola átkozódik, Náci röhög, „mit röhögsz?” „Pi- pilnem kell!” „Lökd oda az asszonynak!”, a műhely lassan át- melegszik, az asszonyok sápadt arccal hajolnak be a géplám­pa fényébe ernyedt, úgy felejtett vonásokkal, kezük már ko­nyákig fekete és a homlokuk is, olykor öntudadan mozdulat­tal csapják félre a kezükkel az előrecsúszott fürtöket, szemük mindig megrebben a gép reccsenésekor, s egy picit hátrahő­kölnek. Anna készíti az új kávéadagokat az iroda melletti satu­asztalon, roppant szerszámok között, összeégett kis rezsón. Ga- rincsa, azaz Imre úr imbolyog végig egy üres ládával, nyitva hagyja az ajtót, amikor kimegy, vad hideg csap be. „Garin- csa! A csontod mondja a húsodnak, hogy oszo lj!” Garincsa visszajön, „tessék?”, Mazsolához megy, és az arca alá hajol, „aj­tó !”, ordít rá Mazsola, és a szeme felé bök egy meleg vassal, Garincsa elugrik. M ost Náci is felpattan, hogy segítsen a me­legítőnek, a légkalapácson énekelnek a fiúk, a géppel veretik a ritmust: Ju lcsa , ha bejössz a laktanyába...” Az asszonyok is rá­zendítenek, de egyes részeknél kuncogva abbahagyják, fekete kezüket szájuk elé kapva. Sűrű füst gyűlik lassan a mennyezet­re. Ejfél felé már vörösen izzik a kemencék száján körbe a vas­lemez is. M eleg van. Imre úr időnként a hűtővederből locsol a melegítőkre, Mazsola is belevág egy rongyot a vederbe, és a kalapja alá teszi. „Mi van, mi van?!”, ordítja a kis Vajdának, aki egy pillanatra emiatt kivárt, „nem akarsz dolgozni?”, veri az asztalt a fogóval, „segítség!”, szétcsapja a kezét, „ki akar csi­nálni a melegítő”, Pálfi és Náci felröhögnek, csak Bugyó dol­gozik hallgatag megszállottsággal, miután az első másodper­cekben felismerhetetlenné keni össze az arcát, melegítője, az

27

öreg Mező, minden adogatásnál rácsapja a vizes fogót, de nem veszi észre, hogy az arcán is folyik már a víz, „tönkreteszi a gyárat!”, kiabál tovább Mazsola, és arra is van ideje, hogy gesz­tikuláljon, sőt egyszer fel is ugrik, megkerüli székét, kiabál, közben azonban kezei automataként dolgoznak, „lefokoztat- lak a sárga földig!”, a felugrást és a körbejárást Náci is kipró­bálja, aztán Imre úr biceg oda, nézi őket egy darabig, legyint, „ha a fiam hülye lesz, kovácsot nevelek belőle”, mondja és me­nekül. Pálfi vágja nyakon egy ronggyal, amely csupa kenőcs, „hideg szél fúj, édesanyám...” egyszerre üt a két légkalapács, a művezető kijön, megáll az irodaajtó előtt, látszik az arcán, hogy eddig aludni próbált, aztán körülmegy lassan a műhelyben, megáll a kis Vajda mellett, bedob valam it a kemencébe, az­tán a présgéphez megy, Mazsola háta mögé, „nem reped?” „Nézze m eg!” „A m éret?” „Az is van !” Felvesz pár darabot, nézegeti, negyvenkét éves, nagy fejű, fekete ember, őszülő drót­hajjal, Mazsola felkiált, a művezető odakapja a fejét, de ő Ná­cinak int, mindketten röhögnek. Anna jön most oda, mond va­lamit a művezetőnek, aztán mindketten bemennek az irodába, a kis Vajda utánuk néz, kis idő múlva Anna kijön, és egy po­hár kávét mér ki, cukrot tesz bele, az asszonyok a gépük mö­gül oda-odapillantanak. „Tündi-bündi!”, ordít Mazsola, mert a kis Vajda megtorpant egy kicsit, „kicsi lett a gatya? Tegyük már magunkat egy kicsit!” A melegítő hirtelen felgyorsul, vé­letlenül két darabot vesz ki, s az egyik leesik a betonra, „látod, milyen sertés vagy?”, korholja Mazsola. Náci ismét felpattan, a kemence mögé hit, majd sietve vissza, menet közben gom­bolva nadrágját, Mazsolához rohan, hátba vágja, „pár kedves szót!”, aztán leül, kopog a gép asztalán. Garincsa oldalaz el a gépek között, „sok hülye”, legyint, aztán nekiül egy láda anyag­nak, hogy átszámolja. Nemsokára Anna jelenik meg az iroda ajtajában, arca közömbös, csak a kis Vajda vél felfedezni rajta

28

némi zavart, aztán a művezető is kijön, mosolyog, keze a zseb­ben. Anna a kávé körül rendezget valamit, az asszonyok a mű­hely túlsó végéből lelassulva figyelik. A légkalapácsnál a fiúk fütyürészésbe kezdenek, szándékosan hamisan, rázkódnak a nevetéstől, előttük forró halom a lekovácsolt darabok sokasá­ga. Imre úr a daruval egy siillyesztéket emel be egy üresen álló gép asztalára, kiakasztja a horgot, ráakaszt néhány táskát. Náci, Mazsola és Pálfi táskáit, és magasra emelve a műhely má­sik végébe m egy velük. „Mit okoskodik? Mondom, hogy ne játssza itt a szüzet. Na, nyomás.” A művezető hangja halk, ha­tározott. „Ne mondjon nekem ilyet, kérem, ne mondjon!” „Mit akar? Ne találja már ki, hogy letérdeljek.” Anna erre már nem szól semmit, egy termoszba önti a kávét, és újabb adagot ké­szít elő. „Én most bemegyek, öt perc múlva jöjjön utánam a kávéval. M eg vagyok értve? Nem csípem a sok dumát.” A be­járati ajtóhoz megy, bekapcsolja a melegítőbefúvót. Pálfi és Mazsola egymásra néznek, „gondolod?”, „gondolom!”, Náci felfigyel, ordít: „Melyik marha kapcsolta be azt a buzerátort?” „Mit gondolsz?”, Mazsola bohóckodva nevet, rázza a vállát, aztán felkiált. ,Jó !”, kiáltja válaszul Náci, aztán Pálfi: „jáó!”, majd egy leheletnyi szünet után „jóóó”, Bugyó visítja magas fejhangon, „jó”, kiáltja újra Mazsola, „jó”, válaszol Náci, és így megy tovább, végeláthatatlanul. Bugyó nyöszörög, jajgat, si- valkodik, arca élni kezd, „jóóó, jóóó, jóóó!”, s az ó hangot egy pedálnyomással hatalmas dübörgés zárja le. Mező görnyedten adogat, hangtalanul nevet, Garincsa is előbújik valahonnan, mintha nem értene semmit, mindegyikhez odamegy, az arcuk alá hajol, „tessék?, tessék?...” ütik, szúrják, bökdösik, „ha a fi­am valami okból hülye lesz, feltétlen kovácsot nevelek belő­le !”, mondja, majd a behívóhoz megy, kikapcsolja. Mazsola fel­áll, nyújtózkodik, aztán visszaül, a kis Vajda újabb adagot tol a kemencébe, egy pillanat az egész, mintha nem történt volna

29

semmi, már kígyózik is a fogója végén a tűz. Anna, elrendez­ve a kávét, az asszonyokhoz megy segíteni. Molánénak magya­ráz valamit, aki indulatos arccal bólogat neki, időnként söté­ten az iroda felé nézve. A két kalapácsos fiú ismét énekel, „nem kell nékem a pogácsa...”, aztán kijön a művezető, lassan az asszonyokhoz megy, megnézi, m it csinálnak, aztán szól Anná­nak: „azt mondtam, hogy menjen, seperje ki az irodát, nem?” Anna nem szól, lerakja a kezében levő vasakat: „gondolom, fel is lehetne mosni, mielőtt ellepné a ganajtúró bogár!” Anna el­indul, „jó magának!”, mondja a nagyszájú Moláné, és a töb­biek felé kacsint. „Mire gondol, M oláné?” „Amire akarok!” Az asszonyok nevetnek, a művezető elpirul. J ó lenne ezt az esze­lős viháncolást abbahagyni talán, míg komolyan nem veszem!” Megkerüli a gépet: „a kenés persze nincs ráhúzva megint! Majd szólok az igazgatónak, hogy szíveskedjen, mert maguknak de­rogál!” Lassan arrébb megy, áll egy kicsit a kalapácsok mellett, de útban van, bedob valamit a kemencébe, aztán tovább megy, „jóóó!”, sikítja Bugyó tenyereit a füléhez ellenzőként illesztve, aztán megnyomja a pedált, a melegítők zihálnak, szakad róluk a verejték. „Imre úr, van pálinkája?” „Micsoda? Pálinka? Ho­va gondol a művezető elvtárs?” „Ne dumáljon, elő vele, tu­dom, hogy van, minden éjszaka isznak, mint a gödény!” „Hogy nekem?...” „Ide figyeljen, ha nem adja elő, úgy kivágom a mű­helyből, hogy kiegyenesedik a lába, megegyeztünk?” Garincsa nem kap levegőt, válaszolna, „elő a táskát!” „Milyen táskát?” „A táskáját!” Garincsa hátramegy, nyomában a művezető, a daruval leengedi a három táskát, „m iért vannak ezek itt?” „Hogy a bogár bele ne másszon”, a művezető valamennyit ki­nyitja, aztán megáll, Garincsára mered, aki kiábrándult arc­cal nézi. „Maga hazudik, mint a sebesült katona!”, mondja az­tán a művezető és elsiet. ,Jó reggelt kívánok...”, éneklik a ka­lapácsnál a fiúk, a művezető az iroda felé tart, Mazsola rákö-

30

s/.ön, „nem találkoztunk mi már valahol?”, benyit az irodába, egy fél perc sem telik el, Anna jön ki, arca zavart, vödörért megy a szekrényhez, teleereszti vízzel. „Mókuli!” kiáltja Náci, „súgjad, bogaram!”, kiáltja Mazsola, „de halkan, meg ne hall­ja valaki!” Garincsa előtűnik ismét valahonnan. Mazsolához megy, mond neki valamit, aztán újra eltűnik a sötétben a gé­pek között, „állj le, tündi-búndi!”, kiáltja Mazsola a melegítő­nek, aztán fogójával kolompol a vödörben, „jóóó!” visítja Bu- gyó, és képzeletbeli m elleit válla fölött hátradobja, az asszo­nyok leállnak, dermedt tagokkal fordulnak le a székről, nyúj­tózkodnak, nadrágjukat húzogatják a köpenyen keresztül, az­tán Pálfi is leáll, majd a többiek, ahogy az anyag kifogy a ke­mencéből, „hessztink!”, tüsszenti az egyik fiú, a másik felkiált, „mi van, lesz eszünk, vagy nem lesz eszünk?”, a melegítők le- csökkentik a kemencék üzemét, a préseket kikapcsolják, majd­nem csend lesz, az emberi hangok idegenek, hangosak, meg­szólal egy rádió, valami távoli világ kései zenéje árad szét fur­csán. A vécében Garincsa az ülőkére terít, poharak, pálinka, jönnek sorban, isznak, „igyatok, inkább pocsékba menjen, mint kárba!”, Garincsa az ajtóban ül egy széken, kezében kistányér a pénznek, hét forint egy fél deci, „szappan, vazelin külön fi­zetendő”. Anna és a kis Vajda a légbetápláló m ellett az ab­lakpárkányra rakják az ennivalót, és egymás felé fordulva né­mán, komoly arccal esznek egy papírból, távol a többiektől, mint mindig. Hirtelen a művezető jelenik meg, kezében a pá­linkásüveg, mögötte Garincsa biceg, csípőjét riszálva méteres ívben, unott arccal. Az irodába mennek. A többiek egymásra néznek, de nem kommentálják az eseményt, az öreg M ező négy-öt vörösen izzó vasat rak ki a kemencéből a betonra, lá­basokat, csuprokat raknak rá, Pálfi vöröslő fogója közé fog egy jókora szalonnadarabot, kenyérre csorgatva a zsírját, sült hús, szalonna, kolbász szaga. Mazsola kenyeret pirít, az asszonyok

31

az ölükbe terített szalvétáról esznek, a férfiak csak úgy, kézből, a lábas fülét fogva összeégett markukba. Pálfi egy befőttes- üvegben savanyúságot hord szét, vesznek belőle, ki kézzel, ki villával. „Csak nem jó nekem ez az éjszakai műszak”, mondja Náci tele szájjal, „nem úgy alszik az ember”. „Az biztos!”, ne­vet fel Mazsola, „pláne, ha dolgozik az asszony!” „Bugyó, te hogy alszol nappal?” „Behunyt szemmel. Szóljon, ha valakinek jobb ödete van.” Nevetnek. „Én mire hazaérek a vonattal, olyan fáradt vagyok, hogy pisilni se akar előjönni, csak nagy rimán- kodásra!” „Egy madzagot kell rákötni, komám, én is úgy csi­nálom!”, percekig tart a nevetés, aztán Bugyó lecsapja kis alu­míniumlábasát, elfintorodik, „hiába, nem bírok enni, nem és nem !” „A gyomrod?” Bugyó nem válaszol, sápadt. „Mindjárt kijön az is belőled, amit meg sem ettél!” Já r s z te egyáltalán szemináriumra?” „Takarodjatok!”, szólal meg aztán Bugyó, „a ti beletek is szét fogja rázni a gép, nyugodjatok bele. M inden­kinek szétrázza. M eg hogy éjszaka enni! Tizenöt éve nem szok­tam meg, mit csináljak?” „Legalább két gatyát vegyél fel, ak­kor nem ráz annyira”, mondja M azsola, „vagy adnak itt az asszonyok egy dunsztos bugyit!” „Marhák”, mondja Bugyó és rágyújt. Carincsa jön a művezetővel, ő jön elöl, mégis ri- szálja a farát, az asszonyok felnevetnek. „Emberek, Imre úr pá­linkát hozott be, maguk meg ittak belőle, ki ivott belő le?” Csend. „Mondom magának, hogy tripperem van”, mondja Ga- rincsa, „és mosogatnom kell benne!” A művezető ügyet sem vet rá, megkérdezi még néhányszor, „leszondáztatom az egész bandát!” Garincsa egy gyufaszálat tesz a szájába. „Mindnyájan ittunk, igyon maga is, és hatszáz!”, mondja Náci, aztán feláll. Mazsola egy csontot rág elmélyülten, míg a művezető a bal­esetveszélyről beszél ingerült hangon, és arról, hogy nem hagy­ja annyiban a dolgot, Garincsa hangosan szellent, az asszonyok nevetve szedelőzködnek, „nem tűröm az ivászatot a műhely­

32

ben, vegyék tudmásul!”, fejezi be a művezető, „maga meg, ha megették egymást, menjen a tizenhat tonnásra lyukasztani!”, fordult Anna felé, „mert márna még nem sok haszna vo lt!” A gyárügyeletes néz be, nem szól, megáll az ajtóban, az órájá­ra néz, „gyűlés volt!”, kiáltja oda neki a művezető, aztán meg­nyomja az elektromos kürt gombját. Mazsola piszkos zsebken­dőt vesz elő, megtörli kését, kanalát, mindenki elpakol, Garin- csa viszont most kezdi kiszedni az elemózsiáját, „azt hiszem, ha a fiam hülye lesz, valahogy művezetőt csinálok belőle. Ná­ci!”, kiált a távolodó után. „Mi van?” „A fiad hogy tanul? Nem hülye? M erthogy apai ágon...” Náci lassan közeledik, moso­lyog, aztán hirtelen belemártja a kezét Garincsa híres gulyás­levesébe csuklóig, hogy a lé ldcsap az edény szélén, kivesz egy darab ázott húst, a szájába teszi. „Kérdeztél valamit?” „Hogy­ne, mostál kezet?” „Persze, vécéhasználat előtt m indig!” Fel- vonítanak a villanymotorok, remegés, „lazsukálunk, lazsuká- lunk?” Mazsola már a gép előtt ül, játszik a lábpedállal, a me­legítő beszúrja a fogót a kemencébe, tűzkígyó, dübörgés, a lég­kalapácsok dobolása is elindult. Az asszonyok még rakodnak fel az asztalra, Anna viaskodik egy ládával, végül sikerül neki a gép mögé húzni, bekapcsolja a gépet, Garincsa nemsokára be­fejezi az étkezést, az ivókúthoz megy, kiveszi protézisét, meg­mossa, majd újra visszateszi, aztán hatalmasat böffent, „app... szurdum!”, aztán bekapcsolja a légbefúvót, lehűlt a levegő.

Két óra felé kijön a művezető mogorván, Molánénak szól, hogy menjen a telefonhoz. „Ki a fene az, ilyenkor?” „Aki szo­kott! A férje!” „Nyolc éve nem hiszi el, hogy nem kurválkod- ni járok, hanem dolgozni!”, ingerülten csapja le a csipeszt, be­siet az irodába, „tessék! M i az isten...”, aztán mosolyog, sze­mét pára lepi el, értelmetlen szavakat súg a kagylóba. Huszon­két éve házasok. A művezető lép be az irodába, épp akkor, m i­kor leteszi a kagylót, „jó magának!”, mondja szembefordulva

33

vele, „miért?”, kérdezi értedenül a művezető, „mert akkor fog­ja meg, amikor akarja!” A művezető meghökken, elpirul, Mo- láné száját eltakarva nevet, odakint dübörög a műszak. „Ha gondolja, maga is m egfoghatja...”, szólal meg aztán a férfi, „meg is fogom a magamét!” Nevetve kifordul az ajtón, a mű­vezető a levegőbe bámul, aztán kinyitja a szekrényt, és elő­veszi Garincsa pálinkáját.

„Ide figyelj, ha eltöröd a fogómat, leköplek!” Bugyó már beszélget a géppel, „gondolom, világos”. Sápadt arcán fénylik a verejték, nem lát, nem hall. Náci Mazsolával társalog kiabál­va, „emlékszel? Szibériában!” „Egy kerthelyiségben...” „Ahol egyujjas kesztyűben játszott a zongorista!...” „De a farkasüvöl­téstől nem lehetett hallani!...” Pálfi fáradt arccal, hálásan rö­hög, ezerszer is hallhatta már. „Amikor jött a cári balett!...” „Brigádvállalásban!...” „És a prímabalerinának két piruett kö­zött leették a lábát a farkasok!...” Az egyik kalapácsos fiú leáll, ásítva a vécé felé indul melegítőjével, aki a kávés asztalnál le­marad. „Ez lehetett volna nagyobb is”, mondja Bugyó a gép­nek, „nagyon jól tudod, hogy mekkorát kell ütni. Ennek így semmi értelme.” Éppen csak a szája mozog, arca nagyon ko­moly. „És akkor Iván Ivanovicsnak azt mondtam, hogy Iván!...” „Én meg Szergej Szergejevicsnek, hogy Szergej...” Garincsa bóbiskolva számol az ajtó mellett, az asszonyok arca a fáradt­ságtól lassan lárvaszerűvé válik. Az álmosság iszonyú nyomás az agyban, a másik kalapácsos fiú is leáll, és a vécé felé megy, a melegítők bódult gépiességgel adogatják az anyagot, Mazso­la a combjait veri a fogóval, hogy ébren maradjon, olykor fel­kiált, „hej, Kamcsatka!...” „Hej, Novoszibirszk!...”, felel rá N á­ci is, tekintete tompa, időnként megrázza a fejét, Pálfi lerövi­dült mozdulatokkal rakja a darabokat a szerszámra, rég kiesett a ritmusból, időnként belemártja a kezét a hűtővízbe, és vé­gigsimít a homlokán. A hajnali krízis csak Bugyót hagyja érin-

34

tétlenül, mozgása egyenletes, csak a szemei vöröslenek, és egy kicsit jobban magába süpped. „Ez majdnem jó volt. Vén mar­ha létedre.” Végigsepri a szerszámot. „Nem gondolod, hogy egy nagy gazember vagy?” A gép higgadtan tűri a neki szánt megjegyzéseket, régóta ismerik egymást.

Aztán megjelenik a művezető, szemmel láthatóan részeg, felfújt arccal, imbolyogva a tizenhat tonnáshoz megy, az asszo­nyok egymásra néznek. „Menjen be az irodába!”, mondja An­nának, komor arccal néz körül, keze a zsebben, Anna az iro­da felé indul, Pálfi feláll, lomhán kim egy az ajtó elé egy kis friss levegőt szívni, hajladozva nyújtózkodik. Garincsa csipe­szeket törölget egy ronggyal, recézéshez, szemével kíséri a mű­vezetőt. „Ez m egitta!”, kiáltja aztán Mazsolának, de az nem figyel, felemelt kalapjával körözve kiadja Vajdának a „lassú” jelet, „nem fogom a kezemet összetörni!”, kiáltja, „belőlem még zongoraművész is lehet!” „Annuskám, ne haragudjon, ne haragudjon, ugye, nem haragszik?” A művezető székéről félig lecsúszva Anna kezébe kapaszkodik, aki egykedvűen áll mel­lette az asztalnak támaszkodva. „Mindent megteszek magá­nak, higgye el, mindent, felemelem a pénzét, Annuska, csak ne legyen már ilyen... ne legyen már ilyen...” Iszik az üvegből, Annának is kínálja, de az csak a fejét rázza, „Annuska, maga azt el sem képzeli, nem szeretem a feleségemet, Annuska, utá­lom a feleségemet, maga azt el sem képzeli, m ilyen szeren­csétlen ember vagyok én ...” Keze simogatásra indul, Anna mozdulatlanul tűri. „Egy szerencsétlen ember vagyok, Annus­ka, kérem, daganata van a feleségemnek a méhében... tudja... Azt is tudom, hogy maguk, nézze, én tudom, hogy maguk utál­nak engem, én mindent tudok...” Felemelkedik, átölelné a nőt, aki készséggel szembefordul vele, de a lábai nem bírják, las­san lecsúszik a betonra, nyel, aztán lihegve úgy marad, szíve hangosan dörömbölve ver. Anna vár egy kicsit, majd megke­

35

rülve a lent ülőt, kimegy az irodából. A kis Vajda arcán kér­dés, Anna vállat von, Mazsola a kezét dörzsöli, álljt int a me­legítőnek. Garincsa közelebb jön, kezében nedves rongy, le­dobja a betonra a kis Vajda elé. Náci az iroda felé megy, „mű­vezető elvtárs, eltört a szerszám!” „Micsoda!” A művezető már újra a széken ül, két kézzel fogja az asztalt. „A szerszám.” Fel­áll, kibotorkál, igyekszik egyenesen járni, a kis Vajda felveszi a rongyot a betonról, és amikor a művezető a kemence elé ér, bedobja a tűzbe, hátraugrik, hatalmas lángcsóva csap ki, a mű­vezető egy pillanatra eltűnik benne, féljajdul, és e p illanat­ban Mazsola is, Náci is leönti egy vödör vízzel. „Mit csinál, ember!”, ordít a fülébe Mazsola, „menjen, feküdjön le, ha ré­szeg!” Pálfi fogja aztán kézen, és az irodába kíséri, arca láng­vörös, szemöldöke, szem pillája és a haja egy része leégett, szennyes víz csorog végig egész testén. „Nem lenne jobb, ha hazamenne?” A férfi kábult még, olykor megrázza a fejét, „mi volt ez?”, kérdezi dideregve, „mi történt?” „Triszeszes ron­gyot dobott a kemencébe!” „M iért?” „Azt csak maga tudja! Menjen haza, jobb lesz, ne találja itt a váltás részegen!” „Men­jen dolgozni, majd tudom én, hogy mit csinálok!” Odakint új­ra beindulnak a légkalapácsok, a két fiú aludt egyet a vécében, Bugyónak adva át az egyik helyet, ki egy rongykorongot tesz a hátához, és gyomra sajgására figyelve, végigjártatja szemét a feliratokon, ceruzát vesz elő és kiigazít egy páros jelenetet, az­tán hirtelen elalszik. A művezető nem néz semerre, úgy megy ki az ajtón, lehajtott fejjel, feltett kalappal, járása még kissé bi­zonytalan. Mazsola fejét a kis Vajda nyomja lefelé, „nyomjad, nyomjad!...” Mindkettőjük arca vörös az erőlködéstől. Anna a lefőzött kávét töltögeti szét a termoszból, tálcára rakja, és kör- beviszi. „A boltnál várjál meg, ne a kapunál”, mondja neki Vaj­da, „megveszem azt az üveg bonbonmeggyet, amiről szó volt”. „Ne vegyen nekem maga semmit, mert nem várom én ma­

36

gát sehol!”, feleli Anna, és a férfi szemébe néz, aki lassan el­fordítja arcát. „Mi van, tündi-bündi?!”, kiált fel hirtelen M a­zsola, az álmosan botorkáló Bugyóra nézve. „Apám, hogy itt mekkorát lehet aludni!” „A Sanoártól van, ami ott terjeng!” „1 lát esküszöm, csak itt alszom ki magam, mikor éjszakás va­gyok!” „Otthon nincs vécé?...”

Jó lesik a forró víz a zuhany alatt, csendben, révükén áll­nak, olykor lassan fordulva, görcsös, elromlott testek, lógó ha­sak, görnyedt hátak, borosták, gőz, mindenki lefelé néz né­mán, a négy zuhany áldása tizenöt-húsz emberre hull egyszer­re, a vízkőtől megsárgult, repedezett csempéken, a festékes, rozsdás csöveken nagy cseppek híznak, odakint Drakula ro­botol zihálva, fején egymásra rakott kalapok, sapkák, karján kabátok, siet, „Drakula, nyomás!”, kopognak a pulton, „ket- tőtizcnötös!”, kiabálnak, fütyölnek. Drakula mindet érti, min­denütt ott van, „az öreg Bartánál van pálinka, arra megyünk!” Mazsola egy picit pihen a fürdés után a falócán, izzad, „kened valamivel a lábad, vagy magától ilyen büdös?”, kérdezi N áci­tól, aki már a cipőjét húzza, és most rávillant egy nevetést, „Mókuli! Ronda gyümölcse anyád testének, miért nem öltö­zöl?” M azsola halkan szuszog, „legszívesebben itt aludnék. Semmi kedvem hazamenni. Legalább az asszony lenne otthon ilyenkor, csak egy percre, míg elalszom.” „Lenne pofád még ilyenkor is...” „Lenne a nyavalyát! Csak végigsimítanám a há­lát, mint a nyuszinak, és már aludnék is !” „Vegyél egy macs­kát! Nem drága!” „H ülye.” „Drakula, szórja ki a göncöt, de ne az ablakon!” M ár alig vannak, az öreg hordja be a pult mö­gé a kint hagyott munkaruhákat, elzárja a nyitva felejtett csa­pokat, lehúzza a vécét, mire visszaér, üres az öltöző, egy sál, egy törölköző lóg a fogason, az ajtóhoz csoszog, kinyitja sarkig, és tátott szájjal liheg a kilincsbe kapaszkodva. Odakint szür­kül. A ruhák közt imbolygó fények. Megvirradt.

37

A FÖLD SZAGA

A falu határában valamikor állt egy hatalmas nyárfa. Ú gy hív­ták, Bényei nyárfája. T íz ember sem bírta átfogni a karjával, olyan nagy volt. Azt mesélték a régi öregek, hogy régen ott volt az erdő közepe. Ez a Bényei meg egy betyár volt, és ott tanyázott. Szalonnát sütöttek, aztán mikor tovább mentek, vagyis hát befejezték az evést, akkor ez a Bényei leszúrta a nyársat a földbe, és otthagyta. Az meg megfakadt, és abból lett az a hatalmas nagy fa. Hát nem tudom. Lehet, hogy igaz, mert a környéken sehol nem volt nyárfa, csak tölgy. M eg egypár akác. De az is lehet, hogy Isten jelenése volt, hogy tudassa, láttassa, itt van, jelen van. Magas is volt. Ha eltévedtünk az er­dőben, csak fel kellett mászni valamelyik fára, és körülnézni. Ha megláttuk a Bényei nyárfát, már tudtuk, merre kell men­ni. Ebből is sejtem az isteni gondviselést...

Nem tudta azt semmi elpusztítani, pedig a villám is sok­szor belevágott, tépte a vihar, szaggatta, törte, és mégse. Olyan volt, mint egy élő csoda. Nem bírtunk rá felmászni se, pedig fent tele volt odúval, fészkekkel, úgy oltalmazta azokat, hogy nem lehetett kapaszkodni semmibe, mintha a sima falon mász­na az ember. Az alsó ágai meg magasan voltak, még létra se volt olyan hosszú, hogy elérjük. Buta emberek azt is mondo­gatták, hogy boszorkányok vannak benne, akik éjszaka kijön­nek, és mindenfélét csinálnak. Hívő ember az ilyesm it nem hiszi, én sem hittem, pedig csak gyermek voltam még, aztán a többi ember is elfelejtette lassan, ahogy jött ez a babona, úgy el is múlt...

Aztán a tiszteletes úr mesélte, Hogy a faluval, amikor akko­ra volt, mint Debrecen, úgyhogy már nem emlékszem, min

235

múlott, hogy nem ez lett a város, hanem az. De nem is ez a lényeg, hanem hogy ott, az erdő szélén kezdődnek a termő­földek, ott kezdték annak idején a tszcs-szervezést, hát én ott laktam akkor a családommal, amilyen szerencsém volt...

Sokan mesélik, hogy hogyan ment a szervezés, hogy leül­tették az embert télikabátban a kályha m ellé, meg ilyenek. Na, lehet, hogy volt olyan is, itt nem tudok ilyenről, viszont az én kezemet odaszorították az ajtóhoz, és az egyik nagyda­rab ember nekitámaszkodott az ajtónak, és vártak. Arra vigyáz­tak, hogy a bal kezemet szorítsák oda, hogy a jobbal majd alá tudjak írni. Tűrtem , szenvedtem, aztán aláírtam. M it tehet­tem volna Isten akarata ellen? Voltak önként belépők is, mert vagy semmi földje nem volt, vagy ha volt, nem ment vele sem­mire. M ert azért ehhez is érteni kell egy kicsit. Vagy ha ment is vele valamire, akkor elitta, elzüllötte, tudnék én most itt ne­veket mondani esőstől. Akkor volt olyan, akit kidobtak az el­ső emeletről az ablakon. Azt mondták, kiugrott. Pedig ők dob­ták ki. Nem halt meg, csak tört. Akkor volt a malom udva­rán egy nagy akna, olyan betonozott gödör. Vizet engedtek bele, és belehajtották azokat, akik még mindig kitartottak, és rájuk zárták az aknafedelet. Ott álltak térdig a vízben egy na­pig, ki meddig, mondták, hogy szóljon majd, aki be akar lép­ni, de sürgősen, mert ha betelik a létszám, akkor ők elmen­nek, elviszik a kulcsot, azok meg ott maradnak...

Arról nem is beszélve, hogy míg az embert agitálták, ad­dig volt arra is ember azok között, aki a feleségét megkörnyé­kezte, ha tetszett neki, ha nem. M árm int az asszonynak. Ott a gyerek előtt. Ki voltak éhezve, meg ettek, ittak, kívánták. Van itt egy ember, akiről sejti az egész falu, hogy így szüle­tett, de hát ő nem tehet róla, a család meg csak befogadta, mit csináljanak vele? Hát, nincs erről mit beszélni most már, csak azért érdekes, hogy ez a nagy fene népuralom, meg demokrá­

236

cia annak idején is a paraszttal kezdte. A paraszttal m indig le­hetett mindent csinálni. Ütni-vágni, elvenni tőle mindent, ve­zetni az orránál fogva, dolgoztatni, becsapni, hiába, mink va­gyunk legalul. Egy gyárban a legutolsó segédmunkásnak na­gyobb a becsülete, mint nekünk. Ez így volt mindig, és így is lesz, mondhatnak nekem akármit...

M ert dolgozni senki nem akart ebben az országban, de szarni, azt igen. M ár bocsánat. Csak nem volt mitől. Pedig mind élmunkás volt. H át akkor? Kinek van élelme? El kell venni a paraszttól. Az majd úgyis szerez magának. Vagy eszik makkot az erdőben. Nem ettünk? Dehogynem! Elásogattuk, amit tudtunk, dugdostuk, nekem akkor már három gyerek volt, annak nem mondhattam, hogy fiam vagy lányom, most nem eszünk, mert kellett a rozs meg a búza a városi munkásságnak. Csak néztek rám sokszor, azt hittem, a szívem szakad meg, m ikor mondta az egyik is meg a másik is, hogy éhes. Én is az voltam, meg az anyjuk is. Szóval dugtuk, amit lehetett, de ebben az országban mindenki feljelent mindenkit, itt nem le­het eldugni semmit, itt nem lehet elbújni, eltűnni, pedig ta­nyán laktunk, mégis volt, aki észrevette, és igyekezett elmon­dani, ahol kellett. Lett neki egy jó pontja. Engem meg a rend­őrök elvertek takarosan, és hát elvittek mindent, azt is, ami nem volt eldugva, elásva. A tűzhelyen mindig volt egy kis lá­bas, olyan, amibe rántást csinált az asszony, vagy tojást sütött, öntöttvasból volt, na, azt is. Nem tudom, melyik munkásnak volt rá szüksége. Meg a porcelán sótartót a falról. Imádkoz­tunk, de hiába...

Én már beteg vagyok. Rákom van. Ezt onnan vettem ész­re, hogy a múltkor bent voltam a kórházban, hogy csináljanak velem valamit, mert nem tudok nyelni semmit, csak levest. Fo­lyadékot. Operáljanak meg, vagy csináljanak, am it akarnak. M eg is ölhetnek. Mindegy, csak ne tartson soká. Nem csinál­

237

tak semmit, csak vizsgálgattak, meg motyogtak egymás között, láttam a szemükből, hogy énvelem már nem lehet csinálni semmit. Valamikor vallásos voltam, most már tudom, hogy nincs Isten. Nem lehet, és nem haragszom én senkire, Isten­re se. Ilyen az élet. Nekem ez lett rendelve. Akkor azt mond­tam a főorvosnak, vagy ott valakinek, hogy akkor én most el­megyek haza. Azt mondja, az nem lehet, egy csomó vizsgálat még hátravan, meg fogjuk gyógyítani a bácsit. M ég viccelt is, hogy levélben nem lehet vért venni. Na, mondom, vettek már maguk elég vért tőlem, odakint meg biztos nyomják be­le a lefolyóba, minek? Adják ki a ruhámat...

Haza. Azt mondtam. Hova haza? Harmadik helyen lakom, mióta megnősültem, és mindet magam építettem, majdnem egyedül. Az erdő alatt ami volt, az első, az volt a legszebb. Sző­lőlugas futott fel a tornácra, ott pihentünk. Egyik oldalon a tölgyes, a másik oldalon egy kis akácos. Közte hosszan végig a földem, tizenöt hold. Volt abban mindenféle föld. Szántó, rét, kaszáló, m indent meg tudtam term elni, ami kellett. Az akácos nem m ent végig a mezsgyén, oda ültettem magam, hogy legyen fám. Nem loptam az erdőt, pedig mindenki csi­nálta. Volt is annyi, amennyire szükségem volt. A réten nőtt annyi nád, hogy ki tudtam javítgatni a háztetőt, meg az istál­ló tetejét, a fészerre már nem mindig jutott, oda szalmát tet­tem a szálasából, csak az hamarabb elrohad. Sarat vertem, az­zal meg a falat lehetett javítgatni, katlant csinálni, ha szét­égett...

Lehettem volna én más is, nem paraszt, nagyapám moz­donyvezető volt. Pestet járta, úgy járt haza, mint egy úr, egyen­ruhában, azt mondta, menjek a vasúthoz, akkor lesz mindig kenyerem, ruhám, nyugdíj. Nem tetszett. Én a föld szagát sze­rettem. M ert annak más a szaga tavasszal, nyáron meg ősszel. Tavasszal az igazi. Szántáskor. M ikor az eke hasítja azt a jó,

238

zsíros földet, és jönnek a madarak féregre, bogárra. Nyáron megint más. Akkor már keveredik a rozs vagy a tengeri sza­gával meg amit vet az ember. Ősszel olyan édeskés, akkor a szántáskor is inás, szárazabb is, szinte érzi az ember, hogy ki van élve a föld, fáradt. M int én. Olyan...

Akkor kiléptem a tszcs-ből, ahogy lehetett, a feleségem iratkozott be, hogy meghagyják a háztájit. Nem lehetett már maradni, mert nem kerestem semmit, hiába volt akármennyi munkaegységem, a háztájiból éltünk, meg volt két tehenem még akkor, az ellátta a családot tejjel, még eladni is jutott, ha meg megellett, eladtam a borjút, abból vettünk valami kis ruhát, cipőt. M alacot is tartottam hárm at-négyet, az erdő­ben nőttek fel, jóformán makkon éltek, meg gyökereken, azok­ból öltünk aztán, kis, vékony szalonnájuk volt, hús se sok, de a feleségem nagyon be tudta osztani. Két-három karika kol­bász a krumplilevesbe, akkora, mint egy forintos, és m ind­járt más íze volt, a gyerekek meg örültek, mert véletlenül min­dig az ő tányérjukba keveredett a kolbász...

De jött egy csősz, egy piszkos szájú ember, és feladott a malacok miatt, hogy az erdőbe járnak, kárt okoznak a gazda­ságnak. M ég az is kijött a papíron, hogy hány forint kárt oko­zott a három malac. M ár harmadszor jelentett fel, akkor be kellett menni Debrecenbe a bíróságra. Mondom ott annak, aki elítéli az embert, hogy tessék már mondani, hogy ki szá­molta meg, hogy hány makkot evett meg az én disznóm, és hogy hány forint a makknak kilója? Nem menteni vele sem­mire, megbüntettek. Nem tudtam fizetni, erre lefoglalták a szecskavágót, aztán el is vitték. Nem tudtam mit csinálni, ha annyira kellett nekik, vigyék. Onnantól kaszával aprítottam, amit kellett, most mit tudtam volna csinálni? Ez a csősz egy rossz, részeges ember volt, ez, sajnos, későn jutott eszembe. M ert nekem a lugason mindig lett olyan száz-százötven liter

239

borom, amiből én jó, ha két litert megittam. A többit úgy el- kínálgattam, a maradékot meg tavasszal kiborítottam. Na, egy­szer megint jön ez a csősz, gondoltam egyet, megkínáltam. Hogy milyen finom bor ez! Hogy ő ilyen finom bort még nem ivott a faluban! Na, igyad akkor. Berúgott, mint a szamár, úgy vittem haza a puskájával együtt. Jön másnap. Van még abból a finom borból, m ert nagyon rosszul érzi magát. Na, attól kezdve mindennap kitettem neki a lugas alá az asztalra egy kis fonott demizsonban a bort, lehetett úgy két liter, oda be tudott menni akkor is, ha nem voltunk otthon, aztán mond­tam is neki, hogy ez a magáé, és ne törődjön semmivel. At­tól kezdve nem is törődött, mehetett a malac, de még a tehén is amerre látott az erdőben, nem volt már baj. M ég a szecska­vágót is visszaígérte, de mondtam neki, hogy hagyja, amit az Isten elvett, abba bele kell nyugodni...

Akkor a feleségem örökölt három hold földet az apjától, na, gondoltunk egyet, oda kellene költözni. Volt ott egy elég- romos ház, volt az tán százéves is, de olyan jó formájú. Na, el­adtuk a tanyámat egy embernek, aki tagja volt a tszcs-nek, mert csak olyan vehette meg. M i meg elmentünk a falu túlsó ha­tárába, ebbe a másik tanyába. Itt m ég nem volt tszcs, mert olyan volt a föld, dimbes-dombos, meg kiesett, messzire, nem kellett nekik, én akkor már a GÖCS-ben dolgoztam mint se­gédmunkás, sepregettem a forgácsot a gépek alól, beleraktam egy targoncába, és hordtam ki. Hétszázötven forintot keres­tem, mondtam, nem baj, ez is pénz, csak meglegyen a tíz évem a nyugdíjhoz. Kerékpárral jártam, télen csak egy hónapra vet­tem buszjegyet, mikor már nem lehetett menni. Hát elég volt. Bent is elég nehéz volt a munka, aztán hazabicikliztem, ettem valamit, és neki a földnek. Nagy pusztaság volt. Nehezen szok­tuk meg, főleg a gyerekek. Hiányzott az erdő, az a jó levegő. Itt csak a port fújta a szél egész nap. Nem nagyon já rt arra

240

senki, akinek a földje a közelben volt, az is egy másik úton járt, mert a mienken elakadt volna teherrel a homokban. A bicik­lit én is toltam a kövesútig, ott tudtam csak felülni, vagy ha eső esett, és lezokúlt a homok, akkor már ott is, de az ritkán volt...

Templomba eljártunk majdnem minden vasárnap. Én sze­rettem hallgatni a szép papi beszédet. Itt mindig jó pap volt, Vásárhelyi tiszteletesnek az apja is itt prédikált, aztán a fia jött, szép hangja volt, ahogy beszélt, ahogy énekelt. M eg aztán is­mert mindenkit, eljárt a családokhoz beszélgetni sokáig, ne­kem is ő hozta a bibliát, azóta olvasgatom, de már csak az Ú j­szövetséget. Egyszer elvitték, és nagyon megverték, hogy ne járjon a házakhoz. El akarták innen vadítani, de csak vissza­jött. Akkor hozattak egy másikat, aki a rendszer mellett pré­dikált, hogy milyen jó most nekünk, milyen boldogok vagyunk, mert ez már majdnem a mennyeknek országa. Vásárhelyi meg takarító kellett hogy legyen az iskolában. Lehet, hogy elmé- hetett volna máshová papnak is, de nem ment. A házakhoz már nem járt. M i mentünk oda őhozzá, de nem engedett be, csak a kapuig, ott néhány szóban elmondta, amit akartunk, és bement a házba. Félt, meg minket is féltett, mert ez az új pap kiprédikálta azokat, akik odajártak, hogy az Antikrisztust imád­ják. És név szerint. Na de hát Krisztus is megmondta, hogy imádkozni nemcsak a templomban lehet, így aztán nem já r­tunk tovább templomba. Összejöttünk hol ennél, hol annál, olvastuk a bibliát, imádkoztunk, énekeltünk. Én hittem az Is­tent, és hálát adtam neki, hogy segített kiszabadulnom a tszcs- ből, és megint a magam ura lehetek, megint sikerült talpra áll- nom, pedig elvették mindenemet...

A feleségem rögtön csinált egy kis virágoskertet a ház elé, hogy ne legyen olyan kopasz. Én meg elkezdtem fát ültetni mindenhová. A vizesebb helyre nyárfát, máshová akácot, az

241

mind a kettő nő nagyon gyorsan, az akác egy métert is egy év­ben. A feleségem testvéreitől megvettem a részüket, lett mind­járt kilenc hold. Ennyi elég, mondtam, keresek is, nem kell nagy lábon élni, csak békesség legyen. Itt is volt mindenféle talaj, sőt, itt ment a nagy csatorna, ami a belvizeket vitte el, na nem volt az olyan nagy, mi csak kanálisnak neveztük, de mégis érdekes volt, hogy egy folyó megy át a földemen. A gye­rekek roppantul élvezték, a folyó, azt mondták, mentek le ját­szani, nem féltettem őket, mert a nagy árok alján alig volt egy kis víz, nem lehetett bajuk. Volt a ház háta mögött egy kert is, szőlő, alma, barack termett benne, köszméte. Metszettem, rendbe hoztam. A két fiam már nagyobbacska volt, vasárna­ponként vizet hordtunk az almafák alá, mert annak sok víz kell, itt meg egy domb tetején volt a ház is, a kert is. Nem szeret­ték csinálni, főleg a nagyobb, Géza, az már ment volna inkább ki a világba. M ár legénynek érezte magát, na, nem azt mon­dom, dolgozott is, de sok baj volt vele. M ár akkor látszott, hogy baj lesz. Aztán vittem m indent Debrecenbe, a piacra. Szőlőt, almát, mindent. Felpakoltuk a biciklire, és toltam be már hajnalban, gyalog, ott bent leraktam egy ismerős kofa mel­lé, az asszony meg jött majd a busszal. Sokszor együtt men­tünk, mert tartani kellett a kerékpárt mind a két oldalon, olyan sokat raktunk. Hát mindent, ami volt. Nemcsak gyümölcsöt, hanem vajat, túrót, tejet. Szép árunk volt, meg tudták, hogy a feleségem tiszta asszony, hamar leadta valami kofának az egé­szet, és a következő busszal már jött is haza. Én meg mentem dolgozni. Tizenkét kilométerre laktunk a várostól...

Közben elmúlt a forradalom is. Itt a faluban nem volt sem­mi, a paraszt ilyenkor csak bámul, nem ért semmit. Jöttek ide valahonnan, feloszlatták a tszcs-t, engem nem érintett, nem voltam benne. M eg jöttek élelemért az éhező pesti munkások­nak, adni kellett. Nem nagyon értettük, hogy hogy van az,

242

hogy a munkás mindig éhezik, és akkor azt hiszik, hogy a pa­rasztnak mindig van miből adni. Azért adtunk, amit tudtunk, pedig abban az évben disznót se tudtam vágni, megdöglött mind a kettő. Nehéz év volt mindenképpen. Akkor jöttem rá, hogy a nagyobbik fiam iszik, éreztem a száján, meg a beszéd­jén. Akkor a feleségem is beteg lett, és azután már nem is lett egészséges soha, vér jött a szájából, hol jobban lett, hol rosszab­bul. Mentünk az orvoshoz, de hiába, azt mondtam, ha Isten akarja, meggyógyul, ha meg nem, vihetjük akárhová. Tavasz­ra valahogyan jobban lett, dolgozgatott is olyan könnyebb munkákat, az orvos is azt mondta, legyen a napon minél töb­bet. A lányom, Ilon kezdett el főzni, mosni, hogy az anyját kí­mélje. Ú gy volt pedig, hogy megy valami szakmát tanulni, de hát így...

Es megint jött a tagosítás, csak most már téesz-nek hívták. Kijöttek. Most nem behívatták az embert, és nem erőszakos­kodtak annyira. Elmondták, hogy nincs mese. V agy belépek, vagy elveszik a földet úgy. Adnak helyette majd valahol mási­kat, ahol kimarad. Mondtak azok mindent, hogy ha akarjuk, havi fizetés lesz, és hogy ez más, mint ami azelőtt volt. Csak hallgattam, de nem hittem semmit. Más se hitte. Azt mond­ta a papunk is, mert csak ő lett a pap, Vásárhelyi, hogy m in­dig is jobbágyok maradunk, csak másként hívnak bennünket. Ezt csak úgy, egymás közt mondta, nem a szószékről. Kérdez­tem tőle, hogy miért? M iért m indig a parasztot kell kisem- mizni mindenéből? Azt mondta, azért, mert a parasztnak min­dig van egy kicsi. M indig talpra áll, dolgozik. A munkásnak nincs semmije. Az urak meg nem adják. Nem léptem be, is­ten őrizz, hogy otthagyjam a gyárat, már a fizetésem is több volt, és a nyugdíjat is mindenképpen meg akartam szerezni. Akkor valamelyik kitalálta, hogy a fiam beléphetne. Géza, a nagyobbik. Lovat hajthatna mint fogatos, később traktort is

243

vagy aratógépet. Vagy itt akarja leélni az életét a tanyán? Ak­kor a fiú nem mondott semmit, de láttam rajta, hogy menne világgá. A lovat meg mindig többre becsülte, mint a tehenet. Ha befogtam a szekérbe, hogy a faluba menjünk ezért-azért, ő leszállt, szégyellt tehénszekérrel bemenni a faluba, inkább jött gyalog. Mondogatta is mindig, vegyünk lovat inkább, édes fiam, mondom neki, az nem ád tejet. M eg annak a gondozá­sa is más. A ló igényesebb. M egértettem én a fiamat, de úgy gondoltam, a jóisten majd csak eligazítja az ő sorsát is, amit tudunk, azt meg mi megtesszük. íg y gondoltam...

Akkor már éreztem, hogy a jóisten kezd elfordulni tólem. A kisebbik fiam is elkezdett inni, és ott akart hagyni engem m eg a családot. M ár ő is kijárta a nyolcat, ment volna vala­merre szakmát tanulni, de olyan gyenge volt a bizonyítványa, hogy csak vájártanulónak vették volna, oda meg én nem akar­tam, meg ő is félt tőle. A tanulásban nem tudtam neki segí­teni, az anyja se, Géza le se tette a vizsgát, Ilon meg kisebb volt, és az az igazság, hogy ő se nagyon szeretett tanulni. Azt mondta, minek, úgyis férjhez megyek. Elmentem a tiszteletes úrhoz, hogy adjon nekem tanácsot, mert ésszel én már nem győzöm. Amit bírok, megteszem, dolgozok, éntólem soha egy rossz szót, káromkodást nem hallottak, van élelmük, ruhájuk, m it tehetnék még? Nem vagyok gazdag, az Úr így rendelte, nem adhatok többet, csak amim van. Dolgozni meg csak kell nekik is, hogy legyen, a feleségem is beteg, segítsen. Azt mond­ta a tiszteletes úr, hogy itt már csak az Isten segíthet, mert a fiamat megszállta a Gonosz. Géza részeges lett, a kisebbik, Andris is rákap hamar. Nem tetszik nekik a tanyasi élet. F ia­talok, mennének társaságba, szórakozni. Élni. De hát úgy sze­rették valamikor, hogy szabadon élhetnek, emlékszem, mikor Gézát először vittem vonaton Debrecenbe, a kupéban leült a padlóra, úgy félt. És az utcán is úgy szorította a kezemet, hogy

244

majd eltört, és nyaggatott, hogy menjünk már haza innen. Hát az ám akkor volt, mondta a tisztelendő úr, most meg most van. Küldjem el hozzá a két fiút, én meg imádkozzak, hogy segít­sen meg az isten...

A csereföldet a falun túl adták, a falutól még vagy tíz kilo­méterre, menjek, műveljem, mert ha nem, elveszik tőlem. El­mentünk megnézni. Állami tartalékföld volt, amit soha, senki nem művelt, mégse nőtt ott még a gaz se, csak sárga, vékony szárú, csenevész kis valamik álltak ki a földből emitt-amott. Sívó homok volt az egész. Na, m it csináljak. Az asszony azt mondta, legalább próbáljunk vele valamit, hátha. Kiszántot­tam, bevetettem csillagfiirttel. Én azt hittem, a kutya se jár ar­ra, de rosszul gondoltam. Amikor megint kimentem, már sar- jadzott, nem úgy, ahogy elő van írva, de hát ez is valami. Ú gy gondoltam, hogy ha megnő, beleszántom, az javítja legjobban a talajt. Amikor megint mentem, már messziről láttam, hogy baj van. Szépen le volt kaszálva, és sehol semmi. Mondom, Is­tenem, miért engeded ezt, miért teszed ezt velem? Hát ezt ér­demiem? Nagyon, nagyon el voltam keseredve. Mondom ott­hon az asszonynak, hogy hallod? Nincs több dolog az idén a birtokon. Elloptak mindent. Csak sírdogált. Akkoriban amúgy is sokszor sírt. A gyerekek m iatt is, akkor a betegsége, a föl­dünket is sajnálta, na de hát én is. Odalett minden megint, a fasor, amit ültettem. A nyárfák, az akácost már lehetett vol­na vágni, a kanális mellé fűzfavesszőt raktam, hogy majd ko­sarat csinálok, minden trágyát ráhordtam a földre, meg vet­tem is, beállt minden. Olyan rozsom volt, mint a kőfal, a ka­száló tiszta here, akkora cső kukoricák, mint a karom. H át ez is kellett valakinek. M it csináljak? Háztájinak a gyümölcsöst hagyták, meg még egy kevés darabkát majdnem a kanálisig. Zöldség, ilyesmi ott termett, meg a szőlőből, almából pénzel­tünk valamit. Valahogy éltünk. A következő évben megint be­

245

vetettem csillagfürttel a csereföldet, és megint ellopták. Na, mindegy, otthagytuk. Bementem a tanácshoz, és elmondtam mindent, meg azt is, hogy nem kell a föld. M ég nevettek is, hogy hogy jártam mint új birtokos...

Beszorított a tsz megint teljesen. A kút kerítésen kívül volt, túl az úton, valamikor ez volt a szokás a tanyáknál, hogy ha valami vándor arra jár és megszomjazik, ihasson, vagy itathas­son lovat, tehenet akkor is, ha nincs a tanyában senki. Na, azt elintézték. Leszerelték a gémet, kivágták a kútágast, a kutat meg betömték. Azt mondta akkor valami ember, hogy nem kerülgetik itt a gépekkel, útban van. Ott maradtam víz nélkül a családdal, meg a jószággal. Akkor zárjam be a tyúkot, meg mindent, mert ha kárt csinál, baj lesz. Egyáltalán, jobb, ha be­kerítem magamat teljesen, úgy, hogy ki se lássak. Az utat be­szántották, mehettem, amerre akartam. A kanális mentén csap­tam egy ösvényt a kövesútig, hosszabb volt, de nem szóltak érte. De szekérrel már sehol nem tudtam közlekedni. A vizet egy másik tanyáról hordtam, vagy két kilométerre volt, a tsz-é volt az is, de hagyták. Aztán bementem a tsz-irodába, hogy akkor most hogy lesz. Ott maradtam víz nélkül, út nélkül, most mégis, hogy képzelik? Haljak meg? Vagy hogy? Azt mondták, maga akarta, öreg, mi megmondtuk előre, m iért nem lépett be? Nem jobb lett volna magának is? Na, akkor bementem Debrecenbe, a tiszteletes úr megmondta, hogy hova. Ott me­gint elpanaszoltam a bajomat. Volt ott egy idősebb ember, csak rágta a pennáját, láttam rajta, hogy ez nem olyan, ez meg­érti. Elkezdett telefonálni, aztán azt kérdezi tőlem, hogy nem akarok elköltözni onnan? Hát hová, kérdem tőle. Azt mond­ja, idefigyeljen, kap a téesztől egy telket valamennyi földdel, nekik meg hagyja ott a tanyát, úgy, ahogy van, csinálnak majd ott egy sertéstelepet. A mindenit, mondom, és hol lakjunk? A telken vagy a földön? Nevette. Nem, azt mondja, kap va­

246

lami pénzt is, hogy építhessen valamit, nem vagyunk mi rab­lók. A tanya nem sokat ér, kap érte húszezer forintot. Látta, hogy gondolkozok, ne gatyázzon, bátyám, azt mondja, értse már meg, hogy ott maga útban van. Jó, mondtam nekik, meg­beszélem a családdal. Csak beszélje nyugodtan, mondta, de tegye hozzá azt is, hogy nincs más választása, vagy ott pusz­tul...

Akkor már éreztem, hogy rosszul nyelek, nem akar lemen­ni az étel. Az orvos azt mondta, idegesség, rendezzem az ügye­im et, és majd elmúlik. De nekem Isten megsúgta az igazat, kint álltam az udvaron, valahogy hirtelen meg kellett állnom, és izzadtam, izzadtam, de menni meg nem tudtam egy lépést se. Se kiáltani, szólni, semmit. Na, mondom magamban, most hagyott el az Isten. M ost ment ki belőlem. M ert az előbb azt mondtam, hogy nincs Isten. Hát azt úgy kell érteni, hogy ne­kem, velem nincs többé. Itt hagyott magamra, minden bajom­mal. Aztán mikor jobban lettem, bementem a házba, és lefe­küdtem. Elővettem a bibliát, de nem láttam olvasni, csak ka­varogtak a betűk előttem. Megértettem mindent. Istennek nin­csen velem többé dolga. Aztán úgy emlékszem, elaludtam. Aludtam sokáig. A feleségem azt mondta, alig lélegeztem, már azt hitte, meg is haltam, rázott, de nem ébredtem fel, kinyi­tottam a szemem, aztán megint becsuktam, és aludtam tovább. Aztán, mikor már jobban lettem, elmentem a tiszteletes ú r­hoz, és elmondtam neki mindent. Azt mondta, ilyen nincs. Is­ten nem hagy el senki emberfiát, akárki legyen is az. Engem mégis elhagyott, mondtam, tudom. Elmondott egy könyör­gést ott előttem Istenhez, aztán azt mondta, verjem ki a fe­jemből az egészet, ez nem lelki, hanem testi betegség lehet, és Isten továbbra is velem van. Adott egy másik könyvet, imád­ságok voltak benne, hogy mostantól ebből imádkozzak. Az or­voshoz is elmentem, megvizsgált, és azt mondta, magának sem­

247

mi komolyabb baja nincs, de az idegei össze vannak kavarod- va. Fogadja el a tsz ajánlatát, hagyjon ott mindent, jöjjön be a faluba, és megváltozik minden. Vágjak bele az építkezésbe, kössem le magam, azt mondta, ne a bajokkal foglalkozzak ál­landóan, mert megzavarodok...

Géza fiam aztán csak belépett a tsz-be. Mástól tudtam meg. Azt mondta egy ember, hogy hé, a fiad' meg ott szekerezik az öreg Szilágyi két lovával a tsz-majorban, meg az állomáson is látták rakodni. Nagyon szégyelltem magam. Az öreg Szi­lágyival valamikor együtt gyerekeskedtünk, most meg a tőle elvett lóval az én fiam szekerezik. Mondom neki, mikor este hazajött, hogy akkor most hogy van. így , azt mondja. Hogy ő nem fog itt megrohadni a tanyán, hát vegyem már észre, hogy más világ van, mint amit a bibliában olvasok. Mondom neki, hogy fiam, te azt nem tudod, hogy abban mi van, mert még soha a kezedbe nem vetted, csak ha arrébb kellett tenni. O már nagykorú, ha nem tetszik, el is költözik innen. Különben is, nemsokára bevonul, és aztán őt errefelé nemigen látják egy­hamar. Hát nem veszem észre, hogy bekerített a tsz teljesen? Jövőre a hidat is elbontják, nem tudok átmenni a kanálison, csak a falu alatt, az irodán hallotta. Idegen volt. Az arca, a sze­me, a teste. Csak néztem rá, nem tudtam mit mondani. 0 meg kiment bort inni. Azt se mondhattam neki, hogy ne igyon...

Akkor békültünk megint össze, mikor bementem a tsz-iro- dába, hogy akkor hol van az a telek, mert meggondoltam ma­gam. A fiam is ott volt, örült nagyon. Ott már mindenki a ha­verja volt, együtt ittak, gondolom. ígérték, hogy adják a foga­tot, ha fuvar kell, segítenek, csak csináljam minél hamarabb. Nem tetszett, de muszáj volt. Nem szaporítom a szót, elad­tam a teheneket, egynéhány tyúkot, két malacot hagytam meg csak, a szekérre se volt szükség tovább, se a gépkapára, ekére, szóval kifuccsoltam magam teljesen. Ne sirassa, mondta Gé­

248

za fiam, kiszántom én magának, amit kell, mire más felébred, meg oda viszem, ahová akarja. Ur lesz. Andris meg jöhet ra­kodni hozzám, legalább keres egy kis pénzt, maga úgyis nyug­díjba megy nemsokára, a többit bízza ránk. Itt már magától nem vehetnek el semmit, a faluban, és nem is kell belépni se­hová. A templom is közelebb van. Ki volt ez már tervelve. Jö t­tek a cimborák vályogot vetni, még egy szekér tégla is került valahonnan, alapnak. Gondolom, lopták. Gyorsan haladt az építkezés, mindenki örült, csak én nem. Az asszony is megpe- dzette, hogy lehet, hogy jobb is így, ott már nem lehetett él­ni, meg is öregedtünk ahhoz, hogy tanyán lakjunk, pláne úgy, bekerítve. Két szobát csináltunk, középre konyhát úgy, hogy később majd lehet még hozzátoldani. A gyerekek örültek, ölel­tek, csókoltak, hogy ne szomorkodjak már, hanem csináljam. M eg töltsék. M ert ittak állandóan, én ilyet addig még nem lát­tam. M ég Hon lányom is ivott, és nem is úgy, ahogy a nőknek illene, hanem mint a férfiak, három decit borból. Reggel meg a féldeci pálinkát. Csak néztem...

Nem mentem többet a templomba, minek? Nem olvastam az imádságos könyvet se. Igaz, időm se nagyon volt, a gyár­ban is sokszor kellett túlórázni, mióta bevezették, hogy a for­gácsot le is kell darálni, és berakni a vagonba. És bejött a há­rom műszak. Vállaltam, mert kellett a pénz az építkezéshez, meg hogy nagyobb legyen a nyugdíj. A tiszteletes üzent, hogy mi van velem. Nem mondtam az illetőnek semmit, nem volt már dolgom a pappal sem. Aztán eljött, ki a tanyára, mert még ott lakhattunk, amíg az új ház elkészült. Kérdezte, hogy va­gyok, rendbejöttem-e már Istennel. Megmondtam neki őszin­tén, hogy nem jöttem rendbe, mert ő engem elhagyott. Mond­ta, hogy ez nem így van, hát nem látom, hogy mennyire segít engem a jóisten, hogy telket kaptam, új házat építek ilyen idős korban, a gyerekeim is velem vannak, mellettem, szeretettel,

249

hát nem Isten keze van ebben mindenütt? A feleségem beteg­sége is m egállt, igaz, nem teljesen egészséges, de nem elég ez nekem bizonyságul? Szép darab földet is kaptam, ezerkét­száz négyszögöl, és mindenem megvan szerényen, becsüle­tesen. Nem mondtam neki rá semmit. Hogy a dolgokat így is lehet magyarázni, meg úgy is. Hogy a gyerekeim lassan elzül- lenek, kiűzettem a paradicsomból, és hogy, tulajdonképpen beteg az egész családom. Ki így, ki úgy. És hogy milyen iszo­nyatos munkám, erőm ment veszendőbe az életem során, m i­kor mások, hitetlenek, danolva jönnek-mennek a világban, é l­nek, szórakoznak, és mégis többre mentek, mint én. H ogy a gyerekeim idegenek lettek, nincsenek szeretettel irántam, és legszívesebben eltemetnének a feleségemmel együtt. Tudom. Az ilyet megérzi az ember. Elővette az imádságos könyvet, ol­vasta, hogy mondjam utána. Nem mondtam, mert nem tud­tam szólalni, csak a könny folyt a szememből. Azt mondta, el­jön máskor is. Azt mondtam, ne jöjjön...

Csak az a daráló, az rettenetes zajjal volt. Pláne akkor, ha a forgácsba belekerült egy csapágygyűrű, sivított a gép, vo­nított őrülten, majd belesiketültem. Ha éjszakás voltam, még­is ott aludhattam egy félórát, egy órát, arra nem járt senki. Az­tán úgy egy jó fél év után észrevettem, hogy nem hallok jól. Hát, azt mondja az üzemorvos, magának tényleg van egy kis károsodása. Hol dolgozik? Mondom neki. Hát igen, azt mond­ja, az nem tesz jót magának. Ráírta a papíromra, hogy el kell engem onnan tenni máshová. Mutatom a művezetőnek. Azt mondja, idefigyeljen. Hárman vannak ott, a másik kettőnek semmi baja a fülével, csak magának. H át maga ezt elhiszi? Öregszünk, bátyám, ennyi az egész. Csak meg kell szokni, és semmi baj. M eg aztán nem is tudom, hová lehetne magát e l­helyezni, máshol nincs hely. Esetleg átmegy az udvarosokhoz, de ott, tudja, hogy nincs pénz. Itt meg látja, hogy mindig van

250

túlóra, akkor a műszakpótlék is csak valami. M aga nemsoká­ra nyugdíjba megy, nem mindegy, hogy mennyivel, higgye el nekem. De ha gondolja, áttehetem . Bár énszerintem jobb, ha marad. Erővel bírja, majd adok fiildugót, és nem lesz sem­mi baj. Most m it csináljak? Igaza volt. Bedugtam a fülemet, és maradtam. A pótlékokkal együtt már annyi volt a pénzem, mintha szakmunkás lettem volna. Becsültek is, mert bírtam erővel. Egy talicska, ha telerakja az ember a darálékkal, van tán egy mázsa is. Én toltam ki, be a vagonba. És a műhelyben se kellett utánam kiabálni, hogy vigyem már el a forgácsot, m ire kellett, már ott álltam , vettem le a védőpajzsot és v il­iáztam a forgácsot a talicskába. Csak a fülemben a dugót nem bírtam megszokni. Ú gy éreztem, hogy a fejem kétszer akko­ra lett tőle. Egyszer aztán kivettem, zsebre vágtam, hogy ha jön valaki, visszateszem. Soha nem jött senki...

Aztán meghalt a feleségem. Lassan elszáradt, mint a fák. V ittem orvoshoz, kórházba, hazajött. Itthon akar meghalni, azt mondta. M ár virágoztak a rózsái, amit ültetgetett az új ház elé, meg a verbéna, flox, csak ő tudta, mi minden még. Kitet­tem a székét a kertbe, ott sütkérezett. Köhögött. Vért. De azt mondta, nem fáj. Aztán látom egyszer, hogy félre van a feje. Rögtön tudtam. Géza katona volt, Andris állt be helyette fu­varosnak, de dolgozott Ilon is Debrecenben, valami vendég­lőben, nem volt otthon senki. Kértem az utcán egy embert, hogy szóljanak az orvosnak, meg a papnak, meghalt a felesé­gem. Addig is kivittem egy széket és leültem mellé. Imádkoz­tam megint, de csak azért, hogy ne pereljek az Urral, ne árt­sak a feleségemnek. Aztán jött az orvos, a pap, bevittük a ház­ba. Az orvos papírokat írt, aztán elment, hogy majd elviszik hamarosan a halottat a halottasházba, intézkedik, mert meleg van. A pap ottmaradt addig is, imádkozott, énekelt. Én csak magamban. A temetésre sokan jöttek, pedig én csak egyet vár­

251

tam, a fiamat, Gézát. M ióta bevonult, csak egyszer jött haza, berúgott, összeverekedett másokkal a kocsmában. Csúnyán vi­selkedett, végigokádta itt az utcát. Aztán összevesztünk, és megütött. Ennek már több mint egy éve. írtam neki a halále­setről, meg azt, hogy felejtsünk el mindent, én mindent meg­bocsátok, m ert szeretem. Nem válaszolt, abból gondoltam, hogy majd jön. De nem jött. Ú gy temettük el szegény felesé­gemet, nélküle. Ilont egy ember hozta ki autóval, de az kint maradt, szólt a kocsiban a zene. Andris meg volt illetődve, ő nagyon anyás volt, most nem volt ittas, izzadt a sír mellett, folyt róla a víz, vagy a könny. Sokan voltak. Jöttek a testvé­reim Bagosról, Hadházról, Pércsről, nagy, komoly fekete em­berek. Beszélgettünk, hogy szétszórt bennünket a sors. M ár nem is járunk egymáshoz, nem találkozunk, csak temetésen. Öten voltunk, mind fiú, apám vallásosan nevelt bennünket, ők meg is tartották. Csak hallgattak komolyan, mikor mondtam, hogy én már nem hiszek. Nem mondtak semmit sokáig. Az­tán elbúcsúztak, hogy akkor majd a legközelebbi temetésen. Vajon melyikünk lesz az? János? István? Sándor?

Ja , még nem is mondtam, kivágták a Bényei nyárfáját. Azt mesélték itt, hogy nehezen bírtak vele. Daru kellett hozzá meg a tűzoltók. A tuskóval nem bírtak, próbálgatták, aztán otthagy­ták a földben. Valamelyik gyökér talán még kihajt.

252

TE KÖVETKEZEL

Apa mindig szomorú, állapította meg Retek, a kisebbik fiú, a nagyobbik vállat vont, igen, mert részeg. M indig? M indig. És az szomorúsággal jár? Hogy nem ihat többet, vélte a nagyob­bik, meg hogy hányás- és húgyszaga van. Néha te is iszol és mégse... amaz csak legyintett, várd ki a végét. A nagyobb fiút Fecskének hívták az utcában, mert gyors volt, mint a penge­villanás, a háta pedig fekete, egy New York-feliratú, éjszínű dzsekit viselt a felsó' testén, alatta pedig semmit, ugyanis nyár van. Amellett a késével azonnal szúr, Retek pedig olyan mocs­kos, mint egy koldus, így aztán elkerülik őket a többiek. Fecs­ke most tizenhat éves, ezt a ruhadarabot két éve szerezte va­lahol, az is lehet, hogy lopta, estefelé ki szokott menni Retek­kel, az öccsével az állomásra, néha reggel is, vannak vonatok, amelyek félórákat várnak az indításig, néhányan korán beszáll­nak, esznek, isznak, majd minden csomagjukat a fülkében hagyva menniük kell a vécébe, pedig az ilyenkor tilos. V agy leszállnak gyanúdanul még két üveg sörért. Fecske pedig gyors és éles szemű, ha más nincs, felszól az utasnak a peronról: Vár­ják a mozdonynál! Kicsoda? M it tudom én, siessen, azt mond­ták - és itt leírja az illető külsejét, akit maga előtt lát - , ugye maga az? Na, menjen oda, fontos! M ért nem ő jön ide? Nem akar fenn maradni a vonaton! És én? M aga a lépcsőről is be­szélgethet! Sokan beveszik. A fiúk pedig dolgoznak. Retek lent áll, figyel, nem jön-e vissza az utas. Fecske pedig a kocsiban. A legtöbb ember a korai felszállásnál olyan fülkét keres, ahol még nem ül senki, és ez nekik jó.

Napközben sörös, üdítős rekeszeket mozgatnak két nagy boltnál vagy ülnek a napon valahol, hazamenni nincs értelme,

461

majd csak este. Iskolába egyikőjük sem jár, az apjukat Retek mi­att már büntetik, de nem törődik vele, nincs miből kifizetni, ál­lása ezen a környéken szinte senkinek nincs, ő is feketén dolgo­zik, és mindent. Este nagy pakkal érkezik, abban aztán van min­den, hús, levespor, szappan, még banán is. Boríték. Hol m it le­het lopni. Bánáti Zoltánnak hívják a negyvenes férfit, a fiúk ap­ját, a fizetési meghagyások, felszólítások, határozatok erre a név­re érkeznek, a férfit azonban nem érdekli, gáz még van, mert azt meg tudja buherálni akkor is, ha elzárják, a villanyt is, más meg minek? Hajnalban kettőkor indul, sofőr jön érte, egy te­herautó tulajdonosa, kavicsokat dobál az ablak üvegére, hogy társa felébredjen, a férfi össze is kapja magát gyorsan, és men­nek. Kopasztott, állítólag friss baromfit szállítanak a keleti fél ország boltjaiba és nyitásra ott kell lenni. Ott vannak.

Ha az apjuk kiteszi a lábát, Fecske mindjárt ébren van, ők Retekkel a kis szobában alusznak, a nagyfiú szerint egymillió csótánnyal együtt, de ez csak becslés, egyszer kétszázhetvenet fogtak össze, számoltak meg, akkor eldugult tőle a vécé-le- folyó, de lehet, hogy nem amiatt, hanem a romlott, savanyú almapaprika akadt fent benne, amit az apjuk borított a kagy­lóba. Két Bandi-heverő az övék, lassan már mindketten túl­növik a hosszabbítót is rajta. Retek félálomban látni szokta, amint Fecske átoson a nagyszobába, ahol egy nagy tükör van, mindjárt az ajtó mellett, ebben nézegette magát az anyjuk, míg itt volt, és ez elől vitték el a vidáman röhögcsélő mentősök az elmeosztályra, csak előbb rádobtak egy pufajkát a meztelen testére. Ez előtt nézegeti magát Fecske is pucéron, az ágyé­kán gyötrelmesen lassan sarjadó szőrzetet, mikor leszek már férfi? Aztán az izgalomtól már nem is tud elaludni, az öccse ágyába fekszik, menj arrébb, aki nem is bánja, reggel mindig fázik egy kicsit, és Fecske ilyenkor fura dolgokat mond, be nem áll a szája, amitől megint jól el lehet aludni. Hallod, kér­

462

dezi a felálomban kókadó fiútól, tegnap mesélték! A N agy­erdőn egy kisfiút elkaptak a cigányok és egy hordóba zárták. Miért? Mert a cigányok dögöt esznek, tudtad? Nem. Na. Azért zárták bele egy hordóba, hogy ott haljon meg, mert akkor éde­sebb a húsa. Ne! De! Nem bántották, nem hengergették meg a hordóval, csak bedugták a dugóval és vártak. Hogy meghal­jon. Es hogy vették ki onnan? M eg hogy tették bele? A lyu­kon? Hát ez az, mondta Fecske, ezt én sem tudom.

Hülyeség, gondolta Retek magabiztosan, ezt is most talál­ta ki, és már épp aludt volna, elképzelve a hordót, az erdőt, a nagy bajuszú cigányokat, és félálomban nevetett, ahhoz szel­lemnek kellett lenni annak a gyereknek, hogy beférjen a lyu­kon, utána meg ki onnan, hogy megegyék, de ha meghalt, ak­kor hogy? O, egy picit még megpróbálta magát beleképzelni a hordóba, és azt is, hogy meghal, amitől elaludt. Reggelre kelve a bátyját a padlón találta, horkolt, csótányok futkostak rajta, álmában mozgott a szája, keze, lába apró rángásai mu­tatták, most is él, harcol, de az is lehet, hogy boldog. Fecs­kének a földszinten lakó, sápadt arcú Miranda volt a nagy sze­relme, legalábbis ő azt mondta, a negyvenes nő alig látott és más baja is lehetett, mert furcsán járt, a házmester szerint úgy, mint aki beszart. Viszont Fecskét kedvesnek, udvariasnak ta­lálta, még magázta is, maga egy úr, mondta a fiúnak, mikor az lesegítette a lépcsőn. Vagy át az úttesten, a M ini-bárba, M i­randa ott reggelizett, ebédelt és vacsoráit és úgy jött haza, mint a vakok, fehér bottal, de ha Fecske kéznél volt, akkor úgy, mint egy normális ember. A fiú kivette a botot a kezéből, fogjon karon, parancsolt a nőre, ne tapogassa itt a betont! M iranda nevetett, vannak még gavallérok, mondta, fogalma sem volt róla, hogy m indig Fecske az, aki segít rajta. És valami M i- rinda nevű lónyálat ivott. Egyszer a fiúk is megkóstolták, de többször nem.

463

Sört annál inkább, bár nem nagy mértékben, de a boltve­zetők azzal fizettek meg kólával, Fecskének még nem lett vol­na szabad dolgozni, Reteknek pláne, ezt a boltosok is tudták, így aztán úgy vélték, fizetni sem szabad. Csak az üveget kér­ték vissza, am it a fiúk lelkiism eretesen vissza is szo lgáltat­tak, miközben otthon, a zilált előszobában halomra gyű lt a mindenféle üres üveg, flakon, a göngyöleggel együtt, a vissza­váltást is a fiúk intézték. A sört általában inkább az apjuk ter­melte be, neki már lehetett inni, dolgozni, meg is nősülhe­tett, ha akart, volt szőr a micsodáján, a felnőtteknek mindent szabad. Fecske pedig hajnalonként sivatagi történeteket m e­sélt Reteknek, beduinok, sátrak, benne perzsaszőnyeg a ho­mokon, meg egyáltalán mindenütt perzsaszőnyeg, hiszen per­zsák, na. Retek nem volt benne biztos, hogy a perzsák kicso­dák egyáltalán, és hogy milyen a perzsaszőnyeg, de ezen me­gint lehetett álmodozni, Fecske azt mondta, hosszú, fehér ru­hában járnak, a fejükön turbán, a szőnyeg pedig olyan, m int egy tájkép. Bele van szőve az erdő, még a cigányok is. Na most, ha sivatag, akkor hol van ott erdő, kérdezte Retek, mert ez már több volt a soknál. Hát ez az, mondta Fecske tűnőd­ve, ezt én sem tudom. Biztos valami festményen látták. H át nem érted? Nem az a fontos, hogy van-e a sivatagban erdő, hanem hogy ők látják!

Nézd meg, mondta az egyik hajnalon, soha nem leszek fér­fi. A nagy tükör előtt álltak pucéron, Reteknél még nyoma sem volt a férfiasság díszének, de nekem már lenni kellene, kiabált Fecske idegesen, majd aludni tértek. Nem volt már sör, az ap­juk mind megitta. Mesélj valamit, kérte Retek, attól majd elal­szunk. Fecske azonban most nem mesélt. Tudok én milliót, mondta, tele van az agyam elvarázsolt királykisasszonyokkal, hős, páncélos, sisakos lovagokkal, de most nincs kedvem. M ed­vékkel, akik elrabolják az em bereket és szolgálni kell őket.

464

M árm int az embereknek a medvéket. M ézet gyűjteni, vakar­ni a hátukat, mert azt nem tudják, ilyesm i. V agy a világszép tündérlányról, aki elment a tengerbe a víz alá a kedveséért. Énértem például, pedig vak volt. Apánk azt mondta, feleségül fogja venni M irandát. Mirandát, kérdezte Retek élénken, az nagyon jó lesz! Akkor itt lesz mindig és kísérgetjük, le a lép­csőn, fel a lépcsőn, meg ki, a M ini-bárba! Akkor is, ha nem akarja! Arra is gondolt közben, hogy a nő, még ha vak is, k i­pakolja azt a sok lomot a kádból és akkor meg lehet fürödni. És levakarja a falakról azt a rengeteg pucérnő-képet, amiket az apjuk vág ki mindenféle újságokból, tesz majd helyette egy nagyot, ami az egész falat beborítja, tengert, pálmafákkal, Is­tenem! Retek látott ilyet valahol és az alatt szeretett volna alud­ni. T án még főz is. M ármint M iranda. M ajd mutatják neki, mi, merre van. A vécé ajtón 22-es szám van, a fürdőszobáén 57, a konyháén 43, majd megtanulja! Ezek a számok egy bu­gyi-csomagban voltak, amit az apjuk vásárolt a két évvel ez­előtt valahol felszedett nőjének, akinek még bugyija sem volt.

Fecske tudott olvasni, Retek nem, a nagyfiú történetei, me­séi a boltokban fellelhető mindenféle képes olvasmányokból származtak, Retek elhallgatta volna naphosszat. M ost azon­ban mást mesélt. Azt mondta, Mirandát ő akarta feleségül ven­ni, de belátja, hogy ez nem megy, ő még nem férfi. Nincs sző­re ott, ahol kellene lenni. Az apjának meg van. Retek mindeb­ből nem sokat értett, fogalma sem volt, mi köze a szerelem­nek a szőrhöz, az ő felfogása szerint a szerelem egyfajta áb­rándozás volt, mikor a fiú és a lány ugyanazt álmodják egymás m ellett az ágyban. Azt már óvodáskora óta tudta, hogy a fér­fi néha beledugja a micsodáját a nőbe, de ez az ő gondolatá­ban olyan volt, mint a nyiratkozás vagy a körömvágás. Az ap­juk, ha nem volt nagyon részeg, néha az erkélyen sétált le- föl meztelenül, keze az ágyékán, de nem pisilt, hanem ciga­

465

rettázott, Fecske is lihegett sokszor az ágyában a falnak for­dulva, ilyenkor hiába szólt neki, a fiú nem válaszolt, a vécébe pedig be sem engedte, a kulcslyukon át persze lehetett látni mindent. Retek most valamit megsejtett a bátyja bánata lát­tán, segíteni szeretett volna. Beszéljünk Mirandával, javasolta azon a hajnalon, mikor zápor verte az ablakot és villámok vág­ták szét az éjszakát. M ikor, kérdezte Fecske élénken, és m it mondjunk neki? Most, válaszolta Retek, és nem kell neki mon­dani semmit, elmeséled neki a tündérlányt, aki lement a ten­gerbe a kedveséért. M ert azt én is nagyon szeretném hallani. És majd ott alszunk tovább, én a fotelben, ti meg álmodtok. Együtt.

M ezítláb, kis gatyában mentek le a földszintre egymásra pisszegetve állandóan, Fecske egy régimódi, téli kucsmával a kezében, majd oda tartom, mondta, úgysem lát, érted? Retek még most sem értette pontosan, de ráhagyta, igen, persze. O a történetre volt kíváncsi. Fecske most szerette az öccsét és na­gyon. Valaki mellette van. Egyszer adok neked valami nagy dolgot, súgta Retek fülébe, micsodát, kérdezte Retek, még én sem tudom, válaszolta a nagyfiú, de nagy dolog lesz. T e min­dig mellettem vagy, azért. Az ajtó előtt toporogtak egy kicsit, Retek már nyomta volna a csengőt, mikor a bátyja felfedezte a félhomályban a kilincset. Nem volt kulcsra zárva az ajtó. Az előszobában szőnyeg, képek a falon, telefon egy kis asztalkán, botok. Fehérek. Bent, a szobában fülledtség, egy nagy ágy, amin elfért volna hat ember is, most csak Miranda horkolt rajta, a másik szélén az apjuk, háttal egymásnak, Retek rögtön látta, hogy nem együtt álmodnak. Álltak egy kicsit a szobaajtóban majd Fecske megtalálta a vécét, belevizelt a kagylóba, nem húz­ta rá a vizet, hanem belevágta a szőrös sapkát a lébe.

Azért elmesélhetnéd a tündérlányt, kérlelte Retek már oda- fönt, a szobájukban a bátyját, aki most nem feküdt mellé, lát­

466

szott rajta, ideges, nem is forgolódik a paplan alatt, hanem bi­zonyára csak néz bele a sötétbe. Tündérlány, mondta később, azért ment utána annak a fiúnak, mert azt hitte. M it hitt? Nem tudom. Lehet, hogy nincsenek is tündérlányok. Vagy mert vak volt és beleesett a vízbe. És megfulladt. Két nap múlva felpuf- fadt és széthordták a testét a halak. A ragadozók, tudod. A pi- ranhák, amikről a múltkor meséltem. És a fiú, kérdezte Retek aggódva. A fiú meg ott fekszik azóta is a tenger fenekén. És vár. Vagy meghalt ő is. Hagyjál már! Én hagynálak, mondta Retek, csak te nem hagyod magad. Kint elállt már az eső, csak a fülledtség maradt a szobában, és a félhomályban lomhán fut­kosó csótányok, a nyitott ablak összefogdosott függönyét lágy szél mozgatta. Én vagyok az a fiú a tenger fenekén, szólalt meg sokára Fecske, Retek már félig aludt, de azért hallotta, itt fek­szem a vízben, folytatta a bátyja, és nem jön értem senki.

Reggel az állomáson kezdték, Fecske nem volt formában, szerezhetett volna sok mindent, de csak egy bélyegalbumot hozott, két csomag hamburger-kinézetű eledelt, valamint egy kemény fedelű diplomát, ami arról szólt, hogy az illető (Kiss Emil) igazából mérnök lett, ezt m indjárt Reteknek adomá­nyozta, a bélyegalbumot pedig rövid vizsgálódás után belevág­ták a kukába. Kilenc óra tizenkét perckor Fecskének sikerült lopni az Unió áruházból egy óriás-posztert, amin csupa ten­ger volt, pálmafák, napfény. Sebtapasszal ragasztották fel Re­tek ágya mellé, a kisfiú mindjárt feküdt is volna alá, de a báty­ja rádörrent: majd este! Gyerünk. T izenegy óra tájban M iran­dát kísérték, de most egy kicsit hosszabban, a nő nem is na­gyon értette, Bánáti úr, hajtogatta, nem erre szoktunk menni. Nem hát, mondta neki Fecske, mert hogy maga most nem Bá­náti úrral sétafikál. Hát kivel, kérdezte a nő még mindig mo­solyogva. Velem, mondta Fecske magabiztosan, Bánáti úr ma­gát még a vécébe se kísérte ki soha. Nekem azt mondta, cso­

467

dálkozott Miranda ártadanul, pedig már akkor a Kossuth ut- ca-Piac utcai kereszteződés csúcsforgalmának kellős közepén voltak, az autósok látták a fehér botot, a fiút, aki vezeti azt a vak nőt, meg egy kisebbet, aki mellettük botladozik, egy ide­ig türelemmel voltak, de aztán elkezdődött a dudálás. Fecske a villamossíneken állította meg a nőt, Miranda, kiabálta a nő szájába, nekem még nincs szőr a micsodámon, de áll, meg min­den, így nem vagyok jó magának? Nem vagyok Miranda, mél­tatlankodott a nő, és azt sem tudom, maga kicsoda! És hogy beszél?! M iről?! A szerelemről, kezitcsókolom, mondta Fecs­ke, merev volt már az arca és kegyetlen. Tetszik tudni, mi az? Nem? Akkor itt tessék megrohadni.

A Kistemplomtól nézték, hogy forgolódik M iranda magá­ra hagyva az immár türelmetlen forgalom kellős közepén, ne­vették, látták, hogy egy férfi kivezeti a gócból, a nő pedig el­lenkezik, a sikoltozását nem hallották a forgalom zajától. Ha­zamegyünk, mondta később Fecske, ma már nincs kedvem dolgozni, nézzük a tengert és a pálmafákat. Retek örült a h ír­nek, neki máskor sem volt kedve dolgozni, de hát mit csinál­jon akkor? A nagy poszter alá ültek az ágyra, itt-ott meg kel­lett igazítani a ragtapaszt, de azért így is csodálatos volt, Fecs­ke mégsem volt boldog. Cseréljünk majd ágyat, mondta ké­sőbb, jó? Innen, alulról úgysem látod rendesen, én meg úgy érezhetem magam, mint az a fiú, aki a víz alatt vár. Retek ki­próbálta, a bátyja ágyából tényleg jobban látszott a kép, jó, mondta, ó, innen tényleg szebb! Fecske egy nejlon szatyorból vékony, de erős kötelet húzott elő, megrángatta, nem szakadt, ezt fogom majd neked adni, mondta az öccsének, aki hanyatt fekve a másik ágyon még mindig a képet bámulta, az mi, kér­dezte most. Fecske arca elváltozott, tudod, kezdte némi gon­dolkozás után vontatottan, tulajdonképpen én sem tudom, a szállítóktól loptam, jó hosszú. De rögtön sejtettem, hogy ez

468

egy fontos dolog. Sok mindenre jó, fel is akaszthatja magát rá az ember, ha akarja. Tudod, milyen az? Nem, válaszolta riad­tan Retek, esze ágában sem volt felakasztani magát. Fecske fel­húzta a lábát maga alá, és mosolygott. Azt hallottam, hogy mi­kor a nyakadba teszed a hurkot, megrántod a fejed, rögtön m egjelenik előtted két aranyos, vidám kis ördög, és csiklan­dozni kezdenek mindenütt, te meg csak kacagsz, nevetsz, hú- zódol előlük, a kötél meg egyre jobban szorítja a nyakad. Úgy halsz meg, nevetve, boldogan. Én nem, mondta Retek, nem akarok meghalni. De, mondta Fecske elgondolkozva, ezt fo­gom neked adni, mert utánam te következel.