SZERDA, 1971. AUGUSZTUS 18.

Hány „vezér" van Pusztaszeren? Pusztaszeren tavaly egye-

sültek a szövetkezetek, Hét-vezér néven. Nagy szükség volt erre a lépésre. A leg-szélsőségesebb földeken, gyenge termőhelyi adottsá-gok között így kialakultaik egy új nagyüzem körvona-lai, s a szakemberek a bel-terjesség, a gépesítés, a kor-szerű gyepgazdálkodás és a közgazdasági adottságok fi-gyelembevételével fejlesztési tervet készítettek. Szép és ígérő távlatokat mutatva. Rövid időn belül elérni kí-vánták azt a színvonalat, ami már a más homoki fal-vakban, községekben nap-jainkban megvalósult.

Sok tennivaló Ez az első esztendő a

gazdaság életében. Sajnos, mindig akadtak a faluban „kibicek", akik most nagy hangon hajtogatják; nem használt az egyesülés, lám-lám vetetlenül maradtak a földek, csődbe jutott a gaz-daközösség. Ez nem jó, mert a bizalmatlanságot táp-lálja.

Szakemberek, ha végigjár-ják a Hétvezér Tsz földjeit, épületeit, elszomorodnak. Van bőven tennivaló. S akik ismerik az első fél év ered-ményeit, értékelését, pénz-ügyi helyzetét, azok gyakran arra gondolnak: az (Illési példa ismétlődik-e meg? Az állam adhatja, fuvarozhatja millióit most már majd a pusztaszeri homokba? Ml a valóság, a reális helyzetkép?

— Öröklődött gondokkal küzdünk, a három gazda-ság egyesítése után egyik napról a másikra nem szü-lettek csodák, s nem ls vár-hatunk rá. Főleg a beruhá-zásokkal van problémánk, régi, elavult épületekben vannak az állatok, így aztán rossz a takarmányértékesí-tés, rossz a tejtermelés, sok-szor szakszerűtlen a takar-mányozás, nem megoldott az ellenőrzés, kicsik a termés-átlagok, alacsony az istálló-átlag. Jól tudjuk, az utolsó órában történt az egyesülés,

s látják erőlködésünket a tagok is. Egy-két ágazatnál szépen bejött ez az eszten-dő, de ez nem segít rajtunk. Nagy gondokkal, nagy prob-lémákkal küzdünk, és senki sem menthet meg bennünket a mérleghiánytól. A jövő még fontosabb. Mi lesz 1972-ben és aztán. Hogyan is bol-dogulunk? Az erővel, az akarással nincs is hiba, in-kább az anyagi alapokkal, a beruházásokkal. Segítség kell, ez vitathatatlan — so-rolja Szeri István téeszel-nök.

Ezen a nyáron a kalászo-sok jól fizettek a Hétvezér Tsz-ben. összesen 1379 hol-don díszlett, ebből 390 hold búza, 113 hold takarmány-búza termett. Terven felül alakult az átlag, és 38 va-gonnal takarítottak be töb-bet, mint számították. Külö-nösen a takarmánygabona adott szépen, a gyenge ho-mokon 22 mázsát is fizetett holdanként. Ebből okultak is: jövőre 2 ezier hold fölé emelik a kalászos területet, főleg a takarmánybúzát szorgalmazzák.

Kukoricából 269 hold, cu-korrépából 100, fűszerpapri-kából száz hold terem a közös gazdaságban. Jó lenne több is takarmányféléből. Hiszen egy egészségesebb termelési szerkezet elen-gedhetetlen, annál inkább, mert takarmányh lányos gaz-daság a pusztaszeri. Jellem-ző: jövőre már 50 százalék-kal kisebb, 350 ezer darab lesz a pecsenyekacsa-„ter-melése". Részben az épüle-tek, másrészt a takarmány-helyzet szorítja erre a szö-vetkezeti gazdákat. Ugyan-akkor a tervezettnél az idén 500 hízóval kevesebbet ad-nak át. Alapanyaghiánnyal, fórőhelygondokkal magya-rázzák ezt, s nem utolsó-sorban azzal, hogy nem volt rá pénzfedezetük.

Nem kedvezett a tavasz Pusztaszeren. Háromszáz-húsz hold volt az a terület,

amit fel se szántottak, nem műveltek meg. Tetőzte ezt, hogy 123 hold silókukoricát nem vetettek el, s bizony most ilyen nagy terület ter-mése hiányzik, gondokat okoz. Jóllehet, könnyen ta-lálnak magyarázatot: elöre-gedett a géppark, magasak a termelési költségek, ha nem szántják fel a terüle-tet, kisebb a ráfordítás, je-lentős a részesművelés, ami sokat elvisz, s hiába vettek 1,4 millióért gépeket, a két műszakot nem tudták beál-lítani, megszervezem, csak későn. Július elején. Azóta mutatkozik némi haszna, a szőlőterületek tiszták, az er-dőtelepítésnél is háladgat-nak. Ám a szövetkezet sor-sán, idei helyzetén ez mit sem változtat. Lényegében „eltemetett" gazdaságról van szó, olyan speciális helyzet-bsn élő közösségről, amelyi-ket nemcsak a gyenge ter-mőhelyi adottság nyom, ha-nem a „késői" egyesülés is. A gazdasági mechanizmus-ban a termelőszövetkezetek közötti differenciálódás meg-maradt, napjainkban már kiéleződött a verseny egy-egy beruházás elnyeréséért, állami támogatásáért. A pusztaszeriek semmiképpen sem az első sorban állnak. Ügy is fogalmazhatnánk: nincsenek szinkronban az idővel. Többszörösen hátrá-nyos helyzetben vannak az örökölt, elaprózott, termelési szerkezetekből, a szakosítás hiányával, egyik évről a másikra még a mechaniz-musban sem tudnak alap-vető eredményt felmutatni.

A türelmetlenség jogos. Ahhoz azonban alaposan számba kell venni a tenni-valókat, hogy 1972-ben már ne ismétlődjenek meg az idei gondok. S nyár közepén ne arról „pusmogjanak" néhá-nyan a faluban: nullára sza-ladt a szövetkezet. Néhány hét múlva kezdődik a szü-ret. Négyszázötvenhét holdon kínálja kincsét a föld, s az egyik legjobb termésátlaggal a Hétvezérben dicsekedhet-nek. Az őszibarack is szé-pen fizetett. Mindez azon-

ban kevés. Ha v^igjárunk a területen, a majorokban, a tíz évnél idősebb, elavult, szánalmas, megroppant ál-lattenyésztési épületeket, ki-csit elszomorodunk. Nehéz lesz ugyanis helytállni a versenyben, elfogadható eredményeket produkálni, ugyanakkor a kívánatos és elengedhetetlen épület, gépi beruházásokat elővarázsolni. Még állami segítséggel is.

A tennivalók mutatják magukat. A legnagyobb ész-szerűséggel megszervezni az őszi munkákat, a betakarí-tást és a jövő évi „termelést", ószi vetést, talajelőkészítést stb. A veszteséges ágazato-kat minél hamarabb meg-szüntetni, felülvizsgálni, mérlegelni azokat a területe-ket, ahol problémák mutat-koznak. Az indokolatlanul magas munkabéreket meg-szüntetni, s ugyanúgy, mint a függetlenítettek létszámát csökkentették, más területe-ken is tudnak jelentős ősz-szegeket megtakarítani.

Levonni a tanulságokat! Elkészülték a beruházási

tervek is, de ezek csak évek múlva hoznak hasznot, ha megvalósulnak. Mert ezért még verekedniük kell a pusztaszerieknek. És saját erőt, pénzforrást felmutatni munkájukkal.

A legfontosabb talán még-is az, hogy tisztázni a gaz-daközösségben, a vezetésben a helyzetet, az eddig szer-zett gazdálkodási tapaszta-latokat, s egyszer s minden-korra „egy nyelvet" kialaikí-tani. Szerencsére egy vezér van Pusztaszeren: a Hétve-zér Tsz. Igaz, némi ellenvé-lemény tapasztalható az „al-vezérek" között. Ez pedig nagyon rossz. Félre viheti a közös szekeret. A puszaszeri vállalkozás, az egyesülés megéri a bizalmat, de meg-követeli a támogatást is.

Sz. Lukács Imre

Lengyel diákok Szegeden

Néhány napja hagyta el Szegedet az a 25 diákból, és öt tanárból álló lengyel csoport, amely két hétig látta vendégül Lengyelor-szágban a szegedi JATE Ságvári Gyakorló Gimnázi-um 25 diákját. A lengyel csoport vezetője, Tadeusz Rostanski elmondta, 1970 őszén. Nyíregyházán, egy UNESCO-konferencián ta-lálkozott a Ságvári gimná-zium igazgatója, dr. Val-kusz Pál és az UNESCO-kapcsolatok vezetője, Ko-vács Béla tanár a varsói UNESCO-blzottság titkárá-val, dr. Dzserzsenszkivel. ö mondotta: Varsótól észak-keletre, a mintegy 130 ezer lakosú Olsztyn városában a Kopernikusz gimnázium UNESCO-felelőse vagyok, és már többször jártam Ma-gyarországon. Még a hábo-rú óta szívügyem a magyar nyelv és kultúra, s örömmel vettük fel a kapcsolatot, és szerveztük meg a cserét. UNESCO-kapcsolataink ré-vén a Ságvári gimnázium-mal szerződést kötöttünk, így magyar barátaink biz-tosítottak nekünk 5 napot gyönyörű fővárosuk megis-merésére, egy visegrádi ha-jókirándulásra, 6 napot Ti-hany mellett, a balatoni Ki-lián-Expressz nemzetközi sá-tortáborban, ahonnan hajó-kirándulásokat tettünk, majd négy napot Szegeden.

— Vendéglátóink gondos-kodtak arról — folytatta Tadeusz Rostanski —, hogy ne legyen nagyon csípős a szegedi paprika. Egyszer igazi „szöged! halászlét" ebédeltünk a Tápé alatti halászcsárdában. A hosszú délelőtti városnézés, és az algyői olajmező megtekinté-se után nagyon ízlett a gye-rekeknek is. Csak a túrós-csuszából maradt kevés a tányérokon, hiszen jóllak-tak hallal, ami nálunk ls főeledel. A tanárok megkós-tolták a csikóstokányt is, azon a napon, amikor a lengyel gyerekek a magyar

Lázár Ervin

Zuhanó-repülés

20. — Én a későbbi vonattal megyek — mondta

Csapó, csak úgy ötletszerűen — a kocsiját javí-tották —, már nupokkal előbb beszélgettek ró-la, hogy most mindannyian vonattal mennek, és jót piálnak az űton. Nem tudni. Csapó miért mondta mégis, hogy a későbbi vonattal megy. Talán csak egyszerűen nem volt kedve fölkelni az ágyról, ahova ebéd után leheveredett, vagy nem látta értelmét a pesti utazásnak. Mit csi-nálna ezen a kettős ünnepen? Amúgy is utálta az ünnepeket. Vagy talán tervezett valamit?

Mindenesetre, amikor a többiek elmentek, még sokáig hevert mozdulatlanul az ágyon, szinte kalaton mozdulatlanságban, aztán hirte-len fölugrott, kiment a reptérre, beült a re-pülőbe és felszállt.

Könnyen megtalálta a pusztát, térkép nélkül is. Látta az iskolaépületet — tudta, hogy ott la-kik a lány —, és egészen alacsonyan — majd elvitte az egyik fordulónál a kéményt — két tiszteletkört írt le az épület fölött. Aztán le-szállt a lucernaföldre, és megindult az iskola felé. Egy öregasszony állt az udvaron, kicsit ijedten nézett rá. látszott, hogy az előbbi mély-repülés miatt megrémült.

— Maga az, Gyuszi? — mondta aztán, és Csapó furcséllkodva nézett rá, mert nem emlé-kezett az öregasszonyra.

Megmondta, hogy a tanítónővel szeretne be-szélni, közben izgatott lett, mint egy zöldfülű kamasz, egyik lábáról a másikra nehezedett.

— Elment — mondta az öregasszony. — Most indul a vonatja.

A falusi állomás két kilométerre esett. Csa-pó a géphez futott és beindította.

Elúszott a táj fölött, látta az országút szürke szalagját, ahol egyszer a Piros FIAT-tal megállt a lány mellett. A ligetet is látta, ahol a lány sírva kiszállt.

A vonat már kihúzott az állomásról, amikor a gcp a íoiu íolc ert. Csapó cgcsatn nusbwi a

vonat mellett repült. Ahogy elérte a mozdonyt, magasba lendült, fordult, újabb fordulat, és megint rácsapott a vonatra. A vicinális utasai fürtökben lógtak az ablakokban, csak Krisztina ült összeszorított foggal a fülke sarkában, hátát a pad támlájának feszítette.

Csapó tudta, hogy a következő állomáson vi-zet vesz a vonat. Előrerepült, az állomás melletti futballpályán beleszállt egy mérkőzés kellős kö-zepébe.

Végigrohant a vonaton, benézett a fülkékbe. A lány ugyanolyan mereven ült, mint koráb-ban, Csapó kicsit meglepődött.

— Nem láttál? — kérdezte, talán azért, hogy a lány most miért nem futott eléje.

— De igen — mondta a lány. — Eljöttem érted. A lány lassan, szomorúan rázta a fejét. — Nem jössz el velem? A lány erre sem szólt, csak a fejét rázta, de

most már hevesen, rövid mozdulatokkal. Eb-ben már undor is volt.

Csapó megdühödött, elkapta a lány karját, rángatni kezdte:

— Gyere! — Hagyjál! — mondta sírós bosszúsággal a

lány, de Csapó csak rángatta. Akkor már álló-helyzetbe rántotta a lányt, ő igyekezett kisza-badítani a karját Csapó markából, és azt mondta:

— Nem érted, hogy nem szeretlek! Mit rán-gatsz?

Többen is nézték a jelenetet a folyosóról, s végül egy magas, bajuszos, vadászkalapos, idő-sebb férfi lépett be:

— Mit csinál?! — mondta rendreutasítóan Csapónak. — Engedje el a hölgyet.

Csapó hirtelen kijózanodott, fáradtan leejtet-te a kezét, és szó nélkül kifordult a kupéból.

Nem utazott el. Két napig ki sem mozdult a szállásról. Kutyául érezte magát.

Bíróék, amikor megjöttek, már tudták a hírt; Csapó a vonat után repült a géppel.

— Ha ez fönt kiderül, oltári balhé lesz — mondta Bíró.

— Már kiderült, nem? — szólt oda ingerülten Csapó. — Intézkedj.

— Nagy marha vagy — mondta szomorúan Biró.

Csapó elszégyellte magát. — Nem akartalak megbántani. Bíró Csapó ágya szélére ült, szánalom meg

szeretet volt benne. — Nagyon ki vagy borulva — mondta mele-

gedi

Csapó várakozóan nézett rá. — Már régen szerettem volna mondani vala-

mit neked. Csak sehogy sem tudtam megfogal-mazni. Sokat gondolkoztam rajta. Azt hiszem, neked az a legnagyobb bajod, hogy csak saját-magadért akarsz élni.

— Ezt már mondtad egy párszor — felelte Csapó, nem ellenségesen, de azért a hangban benne volt az is, minek ennek ekkora feneket keríteni,

— Nem is ezen gondolkoztam — folytatta Bí-ró, ugyanolyan szeretettel —, hanem azon, hogy önmagáért úgy élhet legjobban az ember, ha másokért éL

— Ez egy blőd hülyeség — legyintett Csapó —, te is tudod. Azt hiszed, nem érzem rajtad ezerszer, hogy szeretnél úgy élni. mint én? Csak nem mered bevallani.

— Az lehet, hogy szeretnék, de mégsem úgy élek. Mer tudom, hogy így kell élnem. Ez az egyetlen lehetőség.

— Ne haragudj, fáj a fejem — mondta Csa-pó. Fölállt és elment.

Másnap félelmetesen jókedvű volt, nem tud-ták ml lelte — de azért valamennyien érezték, hogy ez a jókedv csinált, nem örömből fakadó.

Csapó a géppel is hülyéskedett, bravúrosko-dott a fordulóknál: majd-majd dugóhúzóba vit-te egyszer a gépet.

Bíró eleinte nem szólt semmit — aztán rári-pakodott. Csapó boldog lett, mintha erre várt volna. Azt találta ki, hogy minden felszállás előtt átrepül egy közeli magasfeszültségű veze-ték alatt.

Ötödször csinálta, amikor valamit elhibázott, a kormánylapja beleakadt a drótba, a gép süket esetlenséggel zuhant a földre.

Valamennyien feléje futottak, fele úton ki-áltott fel Pálinkás:

— Állj! Ég! Akkor már látni lehetett a még picike, alatto-

mos lángnyelveket. A gépben nem mozdult semmi, lehet, hogy Csapó már akkor halott volt.

Mindenki megállt, csak Bíró rohant a gép fe-lé. Az ajtó letört. Csapó megcsavarodott test-tel feküdt a pilótafülke roncsai között. Bíró gyors mozdulatokkal dolgozott, kiszabadította Csapó testét az összepréselődött fémlapok közül, és kihúzta a gépből. A lángnyelvek akkor érték el a benzintartályt, a robbanás messze elhal-latszott. Mikor elült a füst, jól látszott a gép roncsa mellett a két elszenesedett holttest, de hogy melyik volt Csapó és melyik Bíróé, azt messziről nem lehetett megállapítani.

(Vége.)

tanulók szüleinek vendégei voltak. Nagyon jól éreztük magunkat a sándorfalvi téesz csikóscsárdájában. Lengyel és magyar dalokat is tanultunk egymástól. Re-méljük, hogy a sok címcse-rét, nyelvtanulást sok-sok levelezés követi, s az olsz-tyni Kopernikus Lyceum és a szegedi Ságvári gimnázi-um közti kapcsolatok tartó-sak maradnak.

Tátray Barna

NOPI KISLEXIKON a fagylaltról

Kedvelt kánikulai fo-tótéma: még a kutya is fagylaltot nyalogat. Ta-vasztól őszig — egyes országokban télen is — korhatár nélküli sztár a fagylalt, amelynek elő-állítási technológiája egyre biztonságosabb. A Szegedi Konzervgyár, amely négy évvel ez-előtt hódította meg a hazai piacot a kész fagy-lalttal, az idén már 200 vagonnal állít elő a n3'á-ri csemegéből.

# Csengőszó? Valaha a fagylaltos

csengőszóval jelezte ér-keztét. Ma már egyre kevesebb van a kis két-kerekű kocsikból, a vá-sárlók nagyobb bizalom-mal vannak a cukrász-da iránt A fagylaltnak másfél százados hazai története folyamán nem csak készítése, cso-magolása, de eladási módja is nagyot válto-zott. a múlt század de-rekán „édes nyalatnak" nevezett fagylalt igazá-ban századunk húszas éveiben vált népszerű-vé olasz vándoriparo-sok élelmessége folytán. Később, természetesen, a magyar mesterek is kitanulták a fagylalt-készítés csínját-bínját, s néhány évtized alatt el-hódították a hazai pia-cot a vendégárusoktóL

# Télen?

Nyilvánvalónak tűn-ne, hogy a legtöbb fagy-laltot az európai szülő-hazában, Olaszország-ban nyalogatják el. Akik már jártak a Szovjetunióban, tanúsít-hatják. hogy igaza van a statisztikának, ame-lyek az utóbbi ország-ban állapítják meg a viszonylag legmaga-sabb fagylaltfogyasz-tást. A Szovjetunió nagyvárosaiban még té-len is állnak sorban az utcai fagylaltospultok előtt. Magyarországon más a módi, s viszony-lag kevés az egész év-ben elfogyasztott fagy-lalt mennyisége. Mint-egy két és félezer vagon.

# Csomagolva?

Nálunk az utóbbi évek megváltoztatták a fagy-laltkészítés módját. Néhány év óta gyártja a nagykozári szövetke-zet a konzervfagylaltot, a nagykőrösi és Szege-di Konzervgyár a kész-fagylaltot. Kedveltté vált a krémfagylalt, a jégkrém és a parfé. A hazai csomagolt fagy-laltra pedig nemrégiben kapott szabadalmat a székesfehérvári tejipari vállalat. Ennek elterje-dése azonban akkor vá-lik lehetővé, ha nem-csak a vállalat mélv-hűtésre alkalmas hűtő-háza épül fel, hanem több lesz a mélyhűtő szekrény, pult az üzle-tekben is és cukrász-dákban is.