Sabine Ebert

A BÁBA NYOMÁBAN

General Press Kiadó ALAPÍTVA 1988–BAN

A mű eredeti címe

Die Spur der Hebamme

© 2007 by Droemersche Verlagsanstalt Th. Knaur Nachf. GmbH

& Co. KG,

Munich, Germany

www .sabine–ebert.de

A kötet az AVA International GmbH (www.ava–intemational.de)

közreműködésével jelent meg.

Hungarian translation © dr. Réti Emese

© General Press Kiadó

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus

sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

Fordította

DR. RÉTI EMESE

Szerkesztette

KISS BÉLA

A borítótervet KISS GERGELY

készítette

ISSN 2060–6230

ISBN 978 963 643 501 1

Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ

1138 Budapest, Viza utca 9–11. fszt. 2.

Telefon: 359–1241, 270–9201 Fax: 359–2026

www.generalpress.hu

generalpress@generalpress.hu

Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ

Irodalmi vezető KISS–PÁLVÖLGYI LÍDIA

Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN

Felelős szerkesztő SZALA BOGLÁRKA

Készült 33 nyomdai ív teljedelemben

Kiadói munkaszám 3637–13

Nyomdai előkészítés GREPENTA Kft.

Nyomta és kötötte KINIZSI NYOMDA Kft., Debrecen

Felelős vezető Bördős János

Szereplők

A regény fontosabb szereplőinek felsorolása. A történelmi

személyeket *–gal jelöljük.

Christiansdorf lakosai

Christian, a meisseni őrgróf, Otto von Wettin szolgálatában álló lovag, a telepesek vezetője*

Marthe, fiatal bába és a gyógynövények szakértője, Christian felesége A gyermekeik, Thomas és Clara, valamint Marthe

mostohalányai, Johanna és Marie

Randolf, Christian legádázabb ellensége, Christiansdorf várnagya

Richenza, Randolf felesége

Lukas, korábban Christian apródja, jelenleg lovagi vazallusa Jákob, Lukas öccse, Christian apródja Gero és Richard lovag, Christian barátai Herwart, az őrség kapitánya Christiansdorfban Jonas, kovács és a felesége, Emma

Karl, kovács, Marthe mostohafia Agnes, Karl felesége Mechthild, Christian szakácsnője

Till, Christian írnoka, korábban Ludmillus néven vándor énekes

Hildebrand, korábbi falugazda és a felesége, Griseldis Kuno és Bertram, őrök Christian szolgálatában Bartholomäus, plébános Hermann, bányamester Hans és Friedrich, egykor hallei sószállítók Peter és a testvére, Anna, árva gyerekek Hilbert, Christian káplánja Josef, kelmekereskedő Anselm, szabó

egy orvos Tilda, bordély tulajdonos Meissen Otto vonWettin, Meissen őrgrófja*

Hedwig*, a felesége Albrecht* és Dietrich*, az őrgróf fiai Sophia* és Adela*, az őrgróf lányai

Ulrik, cseh herceg*, Sophia férje Martin*, Meissen püspöke Susanne, Hedwig cselédje Josefa, javasasszony, Christian nevelőanyja

Főnemesség és papság Staufen Barbarossa Frigyes császár* Burgundiai Beatrix*, Frigyes felesége Oroszlán Henrik*, Szászország és Bajorország hercege

Matild*, Henrik felesége Jordan von Blankenburg, Henrik asztalnoka Dietrich von Landsberg*, Ostmark őrgrófja, Otto őrgróf

testvére Konrad, Dietrich von Landsberg fia Otto testvérei: Dedo von Groitzsch*, Heinrich von Wettin

gróf* és Friedrich von Brehna* Wichmann*, Magdeburg érseke Kegyes Lajos, Türingia tartománygrófja

Otto von Brandenburg*, Hermann von Weimar–Orlamünde*,

Dietrich vonWerben* és Bernhard von Aschersleben*, Medve Albert fiai és Hedwig fivérei

További személyek Ekkehart, Giselbert és Elmar lovagok, Randolf barátai Raimund, lovag Otto szolgálatában és Christian barátja Elisabeth, a felesége Sigrun, Lukas menyasszonya Sebastian, a gyóntatója

Berthold* és Conrad*, a Christiansdorf melletti falu urai, Randolf barátai Martin és Gertrud, egykor Christiansdorf lakói, átköltöztek

a szomszéd faluba Hilda, gyógyító

Melchior, a gyermek tolvajcsapat mestere és vezetője Aloisius, asztrológus

Prológus

Minden bátorságukat összeszedték, és útra keltek, hogy

idegen földön keressék a szerencséjüket és szabadon élhessenek. Nagyon sok szenvedésen mentek keresztül. Hamarosan elképzelhetetlenül sok ezüstöt találtak.

Gyorsan terjedt a hír, hogy Christiansdorfban csak a kezüket kell kinyújtaniuk, hogy sok pénzre tegyenek szert. Az embereknek azonban keserves szenvedések árán kellett megtanulniuk, hogy ez nem így van: a boldogságért mindenkinek meg kell küzdenie.

ELSŐ RÉSZ

Veszedelmes találkozások

Christiansdorf, 1173. március

–Uram, bordélyt kell építenünk! A harminc év körüli, sötét hajú, markáns arcú lovag

csodálkozva nézett le a nyeregből az idős asszonyra, aki a

hófúvással mit sem törődve elé szaladt, és térdre vetve magát, komoran ezt a furcsa kérést szegezte neki.

Alig hallható sóhajjal megállította a lovát. Napok óta

lovagolt a hóban–fagyban, csontig átfagyott, fáradt és éhes volt, de leginkább a felesége iránti vágy gyötörte. „Istenem az égben, tudom, hogy szeretnünk kell felebarátainkat, de ezzel a zsémbes asszonysággal ugyancsak próbára teszel” – gondolta.

A parasztasszony felháborodásában nem vette észre,

mennyire zavarja a férfit. Nem lehet végigmenni a falun anélkül, hogy ne botlana

az ember azokba a fedetlen keblű szégyentelenekbe, és ne

látná, ahogy sóváran meresztgetik a szemüket. Még a házas emberekre is kivetik a hálójukat. Attól a sok elvadult férfitól pedig, aki letelepedett itt, nincs nyugta a tisztességes fehérnépnek – panaszolta.

Téged biztosan nem zargat senki, futott át a lovag agyán, de aztán arra gondolt, hogy valószínűleg történt valami, ha az idős asszony ilyen időben elébe jött az útra. Elrendezem, Griseldis – felelte türelmetlenül. – Most menj vissza végre a meleg kályhához.

A tél ebben az évben csak nem akart véget érni, bár már március közepén jártak. Ha a hó nem olvad el hamarosan, nem tudják időben elkezdeni a vetést. Ha viszont igazak a hírek, amiket Meissenben uránál, Otto őrgrófnál hallott, akkor a falunak nemsokára nagyobb gondjai lesznek a megkésett vetésnél. Igen, uram, természetesen – hajolt meg sietve az öregasszony, és elsántikált, miközben a lovag indulásra ösztökélte lovát. Az már pontosan tudta,

hogy közel van az istállója, így magától is arra vette az irányt.

Mint mindig, amikor hosszabb távollét után hazatért, Christian most is körülnézett, és nyugtázta a hatalmas változást, amin a falu átment azóta, hogy körülbelül hat

esztendővel ezelőtt ideérkezett egy csoport frank telepessel. Elhagyták az otthonukat, és elindultak a bizonytalanságba. A veszélyekkel teli utazás végén

elhódítottak egy darab földet a vadontól, és művelhetővé tették. Hamarosan óriási ezüstbányára bukkantak: annyi bányász és kézműves költözött ide, hogy a négytucatnyi lakosból rövid idő alatt néhány száz lett. Rajtuk kívül azonban tolvajok, kalandorok és szajhák is érkeztek, akik nyilván bajt kevertek mostanában – legalábbis ezt vette ki Griseldis szavaiból.

A férfiak és nők üdvözölték urukat, tisztelettel hajoltak meg előtte. A többi faluval ellentétben náluk nyoma sem

volt a téli csendességnek: folyvást hallatszott a bányászok szerszámainak hangja a földek mellett lévő tárnákból, a kovácsok pedig a válogatóasztaloknál kalapáltak. A patakparti olvasztóhutákból gomolygó sűrű füst is a kemény munkára utalt.

Christian örömmel indult a háza felé, de nem Marthe fogadta, akire annyira vágyott, hanem csak egy cselédlány. „Mit ér a lövőbe látó feleség, ha még azt sem érzi meg, hogy jövök?” – gondolta csalódottan.

Istennek hála, hogy épségben hazatért, uram – üdvözölte a cseléd őszinte örömmel.

A férfi viszonozta a szívélyes köszöntést, majd így szólt: – Hol van a feleségem? – Sajnálom, uram. Asszonyom mondta, hogy

valószínűleg ma érkezik. Kész a leves, és a forró fürdő is várja, neki viszont el kellett mennie, mert az egyik tárnában baleset történt.

Legalább nem szüléshez hívták, futott át Christian agyán. Olyankor előfordult, hogy egész nap a színét sem

látta. A következő pillanatban elszégyellte magát, hiszen lehetséges, hogy egy ember megsérült vagy meghalt.

– Értesítsék, hogy megjöttem. Egy forró fürdő csodálatos lenne.

A cseléd távozott, Christian pedig lecsutakolta a lovát. A

mén túlságosan kiszámíthatatlan volt ahhoz, hogy egy lovászra bízza. Miután megetette, végre bement a házba, ahol már várt rá a tízéves Marie, felesége egyik

mostohalánya az első boldogtalan kényszerházasságából. A lányka kézen fogva vezette Christian fiát, Thomast, és félénken üdvözölte a férfit. A hároméves kisfiú apja elé rohant, átkarolta a lábát, aztán a karjával felfelé nyújtózkodott, és arra várt, hogy az felvegye. Édesapja arcához bújt, és azonnal hangosan méltatlankodni kezdett szúrós szakálla miatt.

– Később megborotválkozom – ígérte Christian mosolyogva. Gyengéden, büszkén nézett a fiára, aki fekete

hajával és sötét szemével mintha hasonmása lett volna. – Mit csinál a húgod? - kérdezte.

– Alszik. Még mindig nem tud járni – háborgott a fiú, apja nagy mulatságára. – De mindenki azt mondja, hogy nemsokára fog tette hozzá fontoskodva.

Clara kilenc hónapos volt. Bátyja születése óta lovag módjára vigyázott rá, és figyelte minden mozdulatát. A fiúcska rúgkapálva jelezte, hogy le akar szállni, majd apját a bölcsőhöz vonszolta, aki készségesen követte.

Meghatottan nézte a lányát. Míg Thomas rá hasonlított, a zöld szemű és gesztenyebarna hajú Clara édesanyja

tükörképe volt. A rózsás arcú csöppség édesen aludt, miközben száját úgy mozgatta, mintha éppen szopna. Christian mindennap hálát adott Istennek, hogy két

egészséges gyermekkel áldotta meg, és hogy a felesége túlélte a szülést. El sem tudta képzelni, hogy Marthe nélkül éljen: ő volt élete szerelme.

Mechthild, a szakácsnő lépett hozzá. Kér forró levest, uram? A fürdő is mindjárt kész.

Christian a konyhában evett, ami kissé távolabb állt a háztól, nehogy a lakóépület lángra kapjon. Ott melegebb volt, ezért az étel sem hűlt ki, miközben felszolgálták. A szakácsnő telemert egy tálat, és egy szelet kenyérrel odaadta urának. Christian, mielőtt belekóstolt, beszívta a

frissen sült kenyér és a finom leves illatát. Belemártotta a kenyeret Marthe különlegesen fűszerezett bablevesébe, aztán adott egy falatot a fiának.

A forró leves és a tűz melege jólesően járta át. Csak most vette észre, mennyire kimerült és átfázott, bár a hosszú lovaglás a hideg ellenére megizzasztotta. Gyógyításban jártas felesége azonnal levetetné vele a nedves ruháit, és forró vízbe ültetné. Fia elé tolta a maradék levest, aki egyre laposabban pislogott. Ha megetted, menj aludni.

A kicsi elhúzta a száját. Még nem – morgolódott. Fogadj szót, és akkor holnap kilovagolunk.

Thomas sugárzó arccal nézett rá. Christian megsimogatta fia selymes haját. Miután ismét rábízta Marie–ra, felment a hálószobába, ahol már várta a forró fürdő.

Élvezte, ahogy a teste lassan átmelegedett, közben gondolatai az utazás körül forogtak, amelyről éppen hazatért. Aggódott amiatt, amit hűbérurától, Otto őrgróftól hallott: a faluja és a saját sorsa ismét kockán forgott. Az ezüst ugyanis egyszerre volt áldás és átok, bizonyos jólétet

teremtett ugyan, főleg azokhoz az évekhez képest, amikor ideérkeztek, és nélkülözniük kellett. Ugyanakkor

felébresztette ellenségeik kapzsiságát is, és vért és szenvedést hozott.

Még jobban foglalkoztatta azonban, hogy néhány héten

belül kiderül, mi történt legádázabb ellenségével, akinek visszatértére már hónapok óta számított. Megesküdött, hogy megöli azt az embert. Az ajtó halk nyílása zökkentette ki a gondolataiból. Karcsú és törékeny felesége lépett be , havas köpenyben, örömtől sugárzó arccal sietett felé.

Christian felpattant, és kiszállt a dézsából. Marthe elvett egy törülközőt, hogy letörölje róla a vizet, ám a férfi megakadályozta, helyette szorosan átölelte és magához vonta.

– Hiányoztál.

Végtelen hosszúnak tűnő csók után az asszony kibontakozott a karjaiból, és nevetve válaszolt.

– Azt látom. – Tekintete végigsiklott a férfi testén,

átkarolta a nyakát, gyengéden megcsókolta, és a fülébe súgta: – Te is hiányoztál nekem.

Christian levette a nő főkötőjét, és beletúrt gesztenyebarna hajába, lecsúsztatta válláról a köpenyt, aztán az ágyhoz vitte. A vállát csókolgatta, kezével pedig a combját simogatta.

Marthe türelmetlenül kioldotta a ruháját. Néha nem értette, hogyan bír ki egyetlen napot is a férje nélkül. Valahányszor hosszabb távollét után hazaérkezett, mindig

szenvedélyesen estek egymás karjába. Most nem veszi le a ruháját, nem akart várni, ahogy szerelme sem. Szoros ölelésben forrtak össze, és hamarosan már csak mámoros nyögésük hallatszott. Összegyűrtem a ruhádat – mondta színlelt megbánással Christian, amikor már boldogan egymás mellett feküdtek. – így nem mehetünk le a terembe, mit szólna a háznép?

Marthe nevetett. Akkora zajt csaptunk, hogy a szomszéd faluban is hallották, nem hiszem, hogy ezek után a ruhám

állapota bárkit is meglepne. – Gyengéden megsimogatta a férfi arcát. – Úgyis tudja mindenki, mennyire szeretjük

egymást. – Kacéran csillogó szemmel folytatta. – Különben is, nem az a kötelességem, hogy jó feleségként minden kívánságodat teljesítsem?

Christian sem tudta elfojtani a nevetést. Ragaszkodom is hozzá.

A fiatalasszony felkelt. Segíts kikötni, a zöld ruhát veszem fel.

A férfi türelmesen kibogozta az összekuszálódott szalagokat. Ezután segített levenni a ruhát és az

alsóruhát, közben szerelmesen nézte feleségét. A két szülés alig változtatta meg az alakját. Tizenkilenc évesen majdnem olyan kislányosan vékony volt, mint azon a napon, amikor sok szenvedés után egymásra találtak. Csupán a keblei lettek teltebbek.

Amikor először találkoztak, nincstelen, egészen fiatal bába volt, és éppen menekült. Egy kegyetlen várúr le akarta vágatni a kezét és a lábát, mert a felesége halott

fiút szült. Christian akkor indult a telepesekkel a meisseni őrgrófságba, és megvédte az üldözőitől. A lány éles esze és a gyógyításban való jártassága hamarosan felkeltette az érdeklődését, de nem csak az övét. Elvitte ugyanis a meisseni várba, hogy meggyógyítsa az őrgróf legkisebb fiát. Épp ekkoriban történt, hogy meg akarták mérgezni Hedwig őrgrófnét, Marthe viszont meghiúsította a merényletet. Ezzel azonban magára vonta az ellenségeik figyelmét is.

Mikor megtalálták az ezüstöt, felgyorsultak az

események. Otto őrgróf Christian ellenségét, Randolfot nevezte ki a jövőbeni christiansdorfi vár várnagyává. Randolf feldúlta a falut, hamis vádak alapján bebörtönöztette és megkínoztatta Christiant, de Marthe Christian apródjával, Lukasszál – életüket kockára téve – megmentettek. Lelepleztek egy Otto őrgróf elleni összeesküvést is. Marthe gondosan ápolta Christiant, aminek köszönhetően a félholt lovag felépült. Christian megküzdött Randolffal, hogy megszabadítsa a falut tőle.

Mielőtt elindult a harcra, megvallották egymásnak érzelmeiket: így kezdődött a lovag és a fiatal gyógyító lány

lehetetlennek tűnő szerelme. Otto őrgróf vezeklésül elküldte Randolfot a Szentföldre,

az egyszerű miniszteriálist, Christiant és ifjú feleségét,

Marthét pedig nemesi rangra emelte. ..Végre megint tud nevetni”, gondolta Christian,

miközben némán ügyelte felesége mozdulatait. Túlságosan hosszú ideig I elleti lehetetlenül néznie, ahogyan a gond és a bánat emészti, a szerelem viszont mindkettőjüket meggyógyította, őt magát is a hosszai gyász után. A lélek

sebei azonban nem tűntek el teljesen, és ismét felszakadnak, ha elmondja neki, amit nem titkolhat el.

Mailbe fel akart állni, hogy kivegye a ládából a ruháját, a férje viszont megragadta a kezét, és visszahúzta az ágyra. A meztelen test látványa újra felélesztette vágyát, de

még erősebb volt benne az érzés, hogy bárcsak megvédhetné minden bajtól az ölelésével. Boldognak akarta látni.

A nő mellé bújt, és megsimogatta vállig érő haját, arcát, majd izmos karját. Végül felsőteste sebeit érintette meg sorra: ahogyan szokta, amikor egymás mellett feküdtek.

Christian fölé hajolt, és lassan végigcsókolgatta a testét. A fiatalasszony hamarosan türelmetlenné vált. Gyere – suttogta, és kézmozdulatával egyértelműen jelezte, hogy nem akar tovább várni. Szerelme majdnem két hétig volt távol. Egy örökkévalóságig. Istenemre, a háznép éhen hal, ha nem megyünk le végre. Fel kell kelnem, különben

elalszom, és két napig fel sem ébredek – sóhajtotta a férfi. Marthe elmosolyodott. Te vagy a ház ura. Itt

maradhatunk, a háznép ehet egyedül. Bár Christiannak nagyon is kedvére volt a javaslat,

mégis nemet mondott rá. Amikor ugyanis hazatért egy utazásról, este szokás szerint mindenki részt vett a vacsorán a nagyteremben, és elmesélték neki, mi történt a faluban a távolléte alatt. Bizonyára meghagytad a szakácsnőnek, hogy készítsen valami különlegeset. Nem

okozhatunk neki csalódást. – A böjt idejében jártak, ráadásul a készletek is eléggé kifogytak már, úgyhogy nem

igazán számíthatott másra, mint hústalan levesre vagy sózott halra.

Mielőtt lementek a nagyterembe, megnézték a

gyermekeiket, akik édesen aludtak a szomszéd szobában. Csodálatosak – suttogta Christian, és magához ölelte feleségét. Igen, azok. Isten hozott itthon.

Hírek

Lementek a nagyterembe, ahol a cselédek éppen az asztalok és padok felállításával foglalatoskodtak. Marthe mostohalányai segítenek nekik.

– Jól vagy, Johanna? – kérdezte Christian az idősebbiket, akivel nem találkozott, mióta megjött. Biztosan elkísérte Marthét a sebesült bányászokhoz.

– Igen, uram – felelte félénken, és tiszteletteljesen meghajolt, közben elsimította rakoncátlankodó szőke tincseit. – Habár sok a tennivaló: a láz, most meg a tárnabaleset. Két ember megsérült, de hamarosan ismét tudnak dolgozni.

– Biztos vagyok benne, hogy megtettél minden tőled

telhetni bátorította kedvesen. A tizenkét éves lányka már nagyon korán érdeklődni

kezdett Marthe munkája iránt, és alaposan megismerte a

gyógynövényeket. Az esküvő után a férfi magához vette felesége

mostohagyermekeit. A két bájos szőke teremtés szorgalmas és szeretetre méltó volt, igaz, még ennyi idő után is nagyon félénken viselkedtek a jelenlétében. Nehezen szokták meg, hogy nem egyszerű paraszt

gyermekeiként nevelkednek, hanem egy lovag házában. Ráadásul a falu lakói szigorúnak, de igazságosnak tartották Christiant, és ritkán látták mosolyogni, mivel

csak családja és barátai körében mutatta meg ezt az arcát. Marie általában vidám volt, nem úgy, mint nővére,

Johanna, aki sokszor viselkedett komolyan, és inkább befelé fordulva élt. Ugyanakkor már nyolcévesen bizonyította bátorságát, amikor Marthéval együtt megmentette a bátyja, Karl és a falusi kovács, Jonas életet. A két fiatalember Christian leghűségesebb szövetségesének számított, ezért Randolf szörnyű ítéletet

hozott róluk. Johanna és Marthe vállalták az életveszélyt, és odaosontak hozzájuk, hogy segítsenek rajtuk. Ha Christian nem érkezik meg kivont karddal az utolsó pillanatban, a két lányt is kivégezték volna. Szaladj el Bartholomäus atyáért, aztán Jonasért és a feleségéért.

Hívd el őket vacsorára – kérte Christian a lányt. – És hozd magaddal a bátyádat is.

Karl Jonasnál dolgozott a kovácsműhelyben, és apja

házában lakott. A lányka felkapta a köpenyét, és már futott is.

Nem sokkal később mind körülülték az asztalt, és vacsoráztak. Christian mellett a díszvendégek foglaltak helyet: a plébános, a bányamester és a falu bírája. Bartholomäus atya általában barátságosan viselkedett. Hat esztendővel korábban elhagyta kolostorát, és a telepesekkel tartott, hogy gondját viselje a lelkűknek. Hermann bányamester felelt a tárnákért és az

olvasztóhutákért. Jonas, a falu kovácsa csinos, vörösesszőke feleségével, Emmával érkezett. Fiatal kora ellenére a falubeliek három évvel ezelőtt bíróvá választották. Elődje, Hildebrand a vészterhes időkben gyávának bizonyult, az ő felesége, Griseldis rohant Christian elé, mikor a lovag hazaérkezett.

Marthe oldalán Gero és Richard lovag ült, a birtok nélküli testvérpár, Christian barátai, akiket három évvel korábban fogadott a szolgálatába. Két ember hiányzott a

társaságból: Lukas, Christian egykori apródja, akit bátorságáért az őrgróf személyesen ütött lovaggá, és az

öccse, Jakob, Christian jelenlegi apródja. Uruk hazaküldte őket, mert az édesapjuk súlyos betegségben szenvedett.

A hosszú asztalnál evett Christian teljes háznépe is:

Marie, Johanna, Karl, a szakácsnő, a cselédek, lovászok és az özvegyasszony Hiltrud, aki a ház urának megbízásából felügyelte a faluban a sörfőzést és a kenyérsütést. A férje furcsa körülmények között halt meg, miután ezüstlopással vádolta meg Christiant és Guntramot, a bányafelügyelőt, akit emiatt Randolf emberei fel is akasztottak.

Christian nem tartotta cinkosnak férje árulásában, ezért az asszony, aki rettegett a megtorlástól, mérhetetlenül hálás volt. Leste minden parancsát, és amióta erőszakos férje meghalt, valósággal kivirult.

A ház ura elégedetten nézett körül. Ebben a

társaságban sokkal jobban érezte magát, mint az intrikus és hízelgő udvaroncok között. Marthe mellett ült, akinek a boldogságtól sugárzott az arca, az emeleten aludtak a

gyermekei. Sajnos azonban már nem sokáig élvezheti ezt az idillt.

Miután mindenki befejezte az evést, töltetett magának egy kupa sört, és hátradőlt, majd megszólalt:

– Milyen hírek vannak a faluból? – Három gyermek meghalt a láztól – panaszolta

Bartholomäus atya. – Ezenkívül két leprás érkezett a legnagyobb havazásban. Építettünk nekik egy kunyhót a falu szélén, rendszeresen viszünk nekik ennivalót. Tűzifát

maguk is tudnak gyűjteni. Amint elolvadt a hó, tovább akarnak menni, már ha egyáltalán túlélik a telet...

– Griseldis panaszkodott, hogy bordélyházat kellene építeni. Mi történt? – érdeklődött tovább.

Jonas felnevetett. – Az egyik szajha szemet vetett Hildebrandra, aki nem

tiltakozott. A két asszonyság egymásnak esett, és mindenki szeme láttára összeverekedett.

Nem tűrhetünk el ilyesmit – vetette közbe a plébános

szigorúan. Talán egy bordély tényleg jó megoldás lenne. Legalább nem szennyezné be a bűnösök látványa a

többiek lelkét, és az asszonyoknak is jobb lenne. Szükség van a szajhákra – dörmögte a bányamester. – Az embereim és az őrök között is túl sok a legényember. Ha néha–néha

nem hálhatnak pénzért nőkkel, még nagyobb baj lesz. Máris verekszenek azért a néhány fehérnépért. Azt hittem, a sok kalandorral és tolvajjal együtt maguktól is idejönnek a szajhák – mondta Christian, és segélykérően Marthéra nézett, aki magában kuncogott. Érezte, hogy a férje szívesen ráhagyná e kényes probléma megoldását. A

következő misén ejtek néhány szót a testi bűnökről és a házsártos asszonyokról. Jó lenne, ha minél előbb ítélkezőnapot tartanál, fiam, mert az utóbbi időben nagyon elharapózott a lopás. Az őrséged elfogott egy fiút, aki el akarta lopni az özvegy Elsa erszényét – mesélte a pap.

Christian homlokát ráncolva nézett maga elé. Nem akart kézlevágással büntetni egy gyermekkorú tolvajt, de nem tűrhette azt sem, hogy elvegyék az emberektől munkájuk

gyümölcsét. Akadt elég tennivaló, és más falvakhoz képest itt a falusiak jól éltek. Ha valaki szükséget szenvedett, a válogatóasztaloknál érc darabolással megkereshette a kenyerét. Még a faluban élő betegeket és koldusokat is bőkezűen ellátták alamizsnával. Az ezüstből sokan annyira meggazdagodtak, amiről egykori hazájukban nem is álmodhattak.

Marthe férje karjára tette a kezét. Ezt az ügyet alaposan ki kellene vizsgálnod. Azt hiszem, valaki idehozott egy

csapat gyereket, és velük lopat magának. Kérdezd ki a fiút, aztán találd meg a megbízóját. Szerencsétlen félholt volt az éhségtől, és kékre–zöldre verték.

Nemsokára feloszlott a társaság, Christian pedig udvariasan megkérte a bányamestert, hogy maradjon még pár percet. Bocsánatkérően pillantott Marthéra azért, amit mondania kell. Otto őrgróf azt akarja, hogy rögtön húsvét után elkísérjem Goslarba, a császári udvari tanácsra. Újabb bányászokat kell toboroznom, mert az érctelepről

adott legújabb jelentés alapján az őrgróf mihamarabb el akarja kezdeni a kitermelést a közeli bányákban is.

A bányamester elképedve, sőt rémülten meredt rá. – A császár városában, az uralkodó szeme láttára kell

bányátokat toboroznia?

– Megértem az aggodalmát, bányamester uram, de az őrgróf parancsa egyértelmű – felelte Christian erélyesen. – Amikor megtalálták az ezüstöt, az őrgróf azonnal bányászokat küldött Christiansdorfba, hogy felgyorsítsa a kitermelést. Most újabb oka van rá, a lombardok által Barbarossának gúnyolt császár ugyanis itáliai hadjáratot

tervez, a német fejedelmek azonban nem igazán akarnak ebben részt venni. A hat évvel ezelőtti hadjárat katasztrófának bizonyult, és semmi sem biztosítja, hogy a mostani szerencsésebb lesz. Otto sok más főúrhoz hasonlóan ki akarja vásárolni magát a háborúból, ehhez

pedig ezüstre van szüksége. Sok ezüstre. Christian nyugodtabban folytatta. – Szívesen magammal vinném a Harzba az egyik

emberét. Nem kegyelmedet, mert az túlságosan feltűnő lenne. Egy munkást, akinek élnek ott rokonai, és csendesen meggyőzhetné őket, hogy költözzenek ide.

– Holnapra találok valakit – válaszolta Hermann elgondolkodva, majd megköszönte a vacsorát, és távozott.

Közeledett a pillanat, amikor Christian ismét kettesben marad Marthéval, és el kell neki mondania a legrosszabb hírt.

Karl azonban még ott álldogált, és láthatóan valami

nagyon nyomta a szívét. A kovácslegény duzzadt az erőtől, és a bajban mindig bátran viselkedett, most viszont igencsak ijedtnek tűnt. Jonas kissé előrelökdöste, Marthe pedig bátorítóan mosolygott rá. Christian karba fonta a kezét, és izgatottan várta, mi sül ki ebből.

Karl zavartan toporgott. Uram, szeretném megkérni, engedélyezze, hogy megházasodjak – bökte ki végre.

Christian meglepődött. Ki lenne a boldog ara? Agnes, a fővájár lánya. El tudom tartani, hiszen a

kovácsműhelyben rengeteg a munka – tette hozzá sietve, mivel húszévesen még túl fiatalnak számított a

családalapításhoz. Christian emlékezetébe idézte a lányt. Félénk,

gesztenyebarna hajú teremtés, aki egy kicsit hasonlít

Marthéra. Remélte, hogy a fiú őszintén szereti, és nem csak mostohaanyját akarja vele pótolni. Agnes bizonyosan jól járna ezzel a házassággal. Karl erős, jóképű fiatalember, kovácsként kitűnő parti, ráadásul a húgaival is mindig szeretettel bánt. Mit szól az apja? Beleegyezett. És a lány?

Karl mosolygott, és egészen elvörösödött. Ő is. Christian a vállára tette a kezét. Mikorra tervezitek?

Beleegyezik? – kérdezte a fiú olyan örömmel, mintha a jóváhagyás helyett nagy dühkitörésre számított volna. Természetesen, áldásom rátok. Májusban leszek

huszonegy – mondta Karl, szinte ujjongott az örömtől. Tehát a szénakaszálás után. Rendben? Ha a mostohaanyád egyetért, megkapjátok apád házát és

földjét. – Tudta, hogy Marthe örülni fog ennek, hiszen már beszéltek a dologról korábban.

– Nekünk adják, tényleg? – csodálkozott a legény. – Mi jól megvagyunk itt. Az apád az életét adta, hogy

megmentse Marthét. Tekintsd ezt a jogos örökségednek. – Jonashoz fordult. Mit szólnál hozzá, ha berendezne ott egy kovácsműhelyt? Mindig panaszolod, hogy alig győzitek a munkát. Mindketten felvehettek egy segédet, és megoszthatjátok a tennivalókat. Az egyikőtök dolgozzon a

bányászoknak, a másik a falubelieket lássa el azzal, amire szükség van: készítsen tűket, patkoljon, élesítse az ekevasakat. Vagy ahogy akarjátok, ebbe nem szólok bele. Csak ahhoz ragaszkodom, hogy a fegyverekkel te foglalkozz. Jonas bólintott.

– Jó javaslat. Megbeszéljük rögtön a részleteket? Karl szinte repült a boldogságtól. – Hadd vigyem meg előbb a jó hírt Agnesnek. – És már

el is rohant.

Jonas és Emma szeretetteljesen egymásra nézett, azután elbúcsúztak.

– Tudtál erről? – kérdezte Christian a feleségét még mindig meglepődve.

– Már jó ideje kivirágzott köztük a dolog. És mielőtt

megkérdezed, igen, beszélt velem, mert nem volt biztos benne, hogy megfelelő az időpont a kéréséhez, és nem tudta, mit szólsz majd hozzá – felelte mosolyogva.

Elindullak a hálószobába. – Miért lenne kifogásom ellene? Rendes, becsületes

ember – mormogta Christian.

– Boldogok lesznek együtt – mondta Marthe, amikor felértek. Megfogott egy kancsót, és teletöltött két kupát. – Halljam, mit titkoltál el mostanáig?

Christian egykedvűen leült. Tényleg semmit sem lehet elrejteni előle. Fáradtan hátrasimította a haját. Először is

bosszant, hogy hamarosan újra el kell mennem, és ezúttal nem kísérhetsz el az udvari tanácsra. Clara még úgyis kicsi egy ilyen utazáshoz, ráadásul megütközést keltene,

hogy magam szoptatom. Ezenkívül hallottad, hogy veszélyes láz terjed, amiben már három gyermek meghalt. Johannával reggeltől estig úton vagyunk, hogy ellássuk a betegeket. Jaj istenem, majdnem elfelejtettem. – Christian felugrott, és lerohant a lépcsőn. Felesége elhűlve nézett utána. Pár perc múlva visszajött egy kis csomaggal. – Ez a tiéd.

Meglepetten bontotta ki, és elállt a lélegzete. Egy sötétkék, prémmel szegélyezett kapucnis köpeny volt

benne. Meghatottan felvette, és megsimogatta a puha kelmét. Gyönyörű, de biztosan egy vagyonba került. Megengedhetjük ezt magunknak egyáltalán? Mindig ezt kérdezed, ha ruhát veszek neked. Tudod, hogy nem csak azért teszem, hogy egyszerűen cicomázzalak.

Marthe kissé gyanakvóan nézett rá. Azt akarod, hogy viseljem, mikor a beteget látogatom?

A félje határozottan bólintott. A drága ruha jelzi a rangodat. Ha továbbra is segíteni akarsz a betegeken,

mindenkinek tudnia kell, hogy már nem védtelen kis gyógyító vagy, akivel kedvük szerint bánhatnak. Ne feledd,

egyszer majdnem agyonvertek boszorkányságért. Marthe csendesen sóhajtott. Gyakran beszéltek erről, és

ez a téma mindig felzaklatta. Nem csak a pénz aggasztotta.

Általában egyetlen falu hűbérként nem volt elegendő, hogy a lovag fizethesse a felszerelését, és teljesítse ura felé a kötelezettségeit. Az ő falujuk azonban nagy és gazdag volt. Chnstian bevétele nagy részét az őrökre és a fegyverzetükre költötte, mégpedig okkal. Az ezüst nagy

kísértést jelentett a tolvajok számára: Christiansdorfnak már több támadással is szembe kellett nézni.

Marthénak magának is voltak ellenségei, ha itt nem is, akkor a szomszéd faluban, amelyet Christian vetélytársai kormányoztak, és ahol az az asszony is élt, aki egykor

boszorkánysággal vádoltak. Marthe annak idején úgy tudott elmenekülni az üldözői elöl, hogy első férje útjukat állta, és feláldozta érte az életét. Bizonyára így akarta

jóvátenni, hogy a kényszerházasságuk idején rosszul bánt vele.

Christian mindig azt mondta, hogy a drága ruhák páncélként védik, és erre bizony szüksége is volt, főként a férfi távollétében. Ezért ragaszkodott hozzá makacsul, hogy a betegek gondozása közben nemes hölgyhöz illően öltözzön. Marthe viszont nem szeretett úrnőként viselkedni. A szíve mélyén még mindig egyszerű lánynak érezte magát, így mindig megütközött rajta, ha egykori

útitársai meghajoltak, sőt letérdeltek előtte. A hatalom kétélű fegyver: könnyen megronthatja a gyakorlóját.

Nem tette fel a kérdést férjének, hogyan tartsa tisztán a drága holmit a parasztok és bányászok füstös, szűk házaiban.

– Köszönöm – suttogta, meghatódva a féltő gondoskodástól. Hirtelen komoly arccal nézett férjére. – Mi nyomaszt valójában. Amellett, hogy hamarosan újra el kell utaznod, és ismét ki kell kaparnod a gesztenyét Ottónak.

Christian pár pillanatig a semmibe bámult, majd ifjú feleségére nézett.

– Három békés, boldog évünk volt. A nyugodt időknek valószínűleg hamarosan vége.

Marthe kérdő tekintetet vetett, mire férje folytatta:

- Otto őrgrófnak jelentették, hogy Oroszlán Henrik év elején visszatért a szentföldi zarándoklatról. Azt beszélik, hogy a braunschweigiak ötszáz lovagjával együtt ujjongva fogadták. Állítólag értékes ereklyéket hozott, és pompás székesegyházat akar építeni. Az a hír is járja, hogy útközben mindenütt királyként vagy császárként fogadták.

Marthe rögtön megértette, hogy ez mit jelenthet. Hét évvel korábban Otto őrgróf több fejedelemmel és egyházi főméltósággal fellázadt Oroszlán Henrik, a nagyhatalmú szász–bajor herceg ellen. Christiannal jelen volt Würzburgban, amikor az udvari tanácsban a császár azzal

vádolta a lázadókat, hogy rátámadtak legbefolyásosabb és leghűségesebb vazallusára. A büntetést csak úgy kerülték el, hogy Oroszlán Henrik ellenségei beleegyeztek a

békekötésbe, de a béke elég törékenynek bizonyult. A zendülés legtöbb vezetője halott, Medve Albert, Türingiai Lajos, Christian von Oldenburg. Gondolod, hogy ennek ellenére háború lesz? – kérdezte halkan. Henrik hatalma és befolyása növekedett a zarándoklattal. Már csak ezért is ki fog törni a viszály közte és a többi herceg között, de talán még Henrik és a császár közt sem lehetetlen.

Marthe lehunyta a szemét. Látta maga előtt a korábbi kegyetlen fegyveres viszály miatt porig égett falvakat,

megcsonkított gyermekek és nők holttestét, halott férfiak sokaságát. Talán Christiannak is hadba kell vonulni hamarosan? A fosztogató és gyújtogató hordák ezúttal ide is elérnek? Hiszen Christiansdorf már nem egy félreeső, jelentéktelen falucska, hanem ezüstjéről ismert gazdag közösség. Ez még nem minden, amit el akartál mondani, ugye? – faggatózott tovább. Nem – Christian mélyet lélegzett, mielőtt folytatta. –Otto kémei jelentették, hogy a braunschweigi nagyúr kíséretében visszatért a Szentföldről

egy nemesi származású meisseni lovag is. Marthe összegörnyedt, habár már rég számított erre a

hírre. Randolf visszajött. A férfi, aki a társaival elrabolta és brutálisan megerőszakolta, amikor még alig volt tizennégy éves, aki Christiant hamis váddal bebörtönözte, és

majdnem halálra kínoztatta, és akit Otto bűneiért csupán zarándokútra küldött a Szentföldre. Hogy megvédje, Christian az ítélet után nehéz szívvel lemondott a párbajról, ehelyett azt kérte, hogy emeljék nemesi rangra Marthét.

Christian megfogta jéghideg kezét, és a mellére szorította, hogy felmelegítse.

– Talán nem ő az, vagy ha mégis, akkor lehet, hogy Oroszlán Henrik szolgálatába lépett. Különben biztosan hazajött volna a feleségéhez és a fiához.

Mindketten tudták, hogy közvetlenül az elutazása előtt feleségül vett egy fiatal özvegyet, hogy a birtokait ne kelljen kizárólag az intézőre hagynia. Távollétében a hitvese egy

fiút szült, aki majdnem napra pontosan annyi idős volt, mint az övék.

Marthe felemelte a fejét, és nyugodtan a férje szemébe nézett.

- Ezt te sem gondolod komolyan. Hány lovagot küldött még Ott a Szentföldre? Az őrgrófnak szüksége van rá, ahogy a császárnak Oroszlán Henrikre. A leggazdagabb vazallusok állítják ki a hadiáratokra a legnagyobb seregeket. Az őrgróf még több hatalmat fog ígérni neki,

hogy Meissenben tartsa – mélyet sóhajtott. Mindketten tudjuk, hogy Randolf hamarosan itt lesz. Isten irgalmazzon mindnyájunknak.

Ítélkezési nap

Marthét másnap hajnalban Emma kétségbeesve hívatta,

mert a gyermekei belázasodtak. A bába felkapta a kenőcsökkel és tinktúrákkal teli kosarát, és elrohant gyermekkori barátnőjéhez, aki ugyanabból a faluból

származott, mint ő. Christian sem tétlenkedett sokáig a házban, mert sok

mindent el kellett intéznie az utazás előtt. Kilépett az ajtón, és egy pillanatig élvezte a látványt. A hófúvás megszűnt, a fehér hó csillogott a napfényben, és csikorgott a talpa alatt.

Egy kis barna alak suhant el mellette, megbotlott, végül prüszkölve legurult a hóba. Hopplá! – Christian

villámgyorsan elkapta a fiút a köpenyénél fogva. A kis Christian volt, az első gyermek, aki a faluban született, és a szülők kérésére az ő nevét kapta. Már a hatodik évében járt. – Hogy van az édesanyád? – érdeklődött a falu ura. Jól, uram – felelte a fiúcska. Bertha férje volt az a

bányafelügyelő, akit Randolf hamis vádak alapján felakasztatott. A bányamester fogadta be, hogy gondoskodjon a házáról. Az ő felesége már régen meghalt,

a lányát pedig kitagadta, miután az boszorkánysággal vádolta Marthét, és a halálát követelte. Menj a házamba, kérj valamit enni a szakácsnőtől, és szárítkozz meg a tűz mellett – mondta Christian színlelt szigorral. A gyerkőc csillogó szemmel megköszönte, és már futott is a házba. A legtöbb falubeli különös gondot fordított rá, nemcsak félárvasága miatt, hanem inkább azért, mert otthonuk létrejöttének jelképét látták benne.

Christian bement az istállóba, és üdvözölte a lovát.

Magaddal viszel? Megígérted – hallatszott a háta mögül fia csengő hangja. Mosolyogva felé fordult.

– Szólj Marie–nak vagy a szakácsnőnek, hogy ne keressenek.

Thomas boldogan rohant vissza a házba. Christian megveregette Drago nyakát.

– Sajnálom, de a pajkos fiacskám miatt másik lovat kell választanom. – Habár a mén lassan túl öreg volt ahhoz, hogy egy lovagot a felszerelésével együtt cipeljen,

még mindig nagyon kiszámíthatatlanul viselkedett, és Christianon kívül nem tűrt meg senkit a hátán. A férfi

ezért gondosan ügyelt, hogy a fia ne menjen a közelébe, így később sem fog titokban ráülni.

Felnyergelt egy fiatal, temperamentumos mént. A

legtöbben úgy vélték volna, hogy ez sem alkalmas egy hároméves gyermeknek, Christian viszont azt akarta, hogy fia a lehető leghamarabb megtanuljon bánni a lovakkal. Ő maga elég tapasztalt lovas volt ahhoz, hogy a tüzes ménből engedelmes útitársat neveljen A fekete hátast nászajándékba kapták a barátjától, Raimundtól, aki

lovakat tenyésztett, és többször kölcsönkérte Dragót fedezőménnek. A nagyvonalú ajándékkal nem csupán ezt köszönte meg, hanem azt is, hogy egykor Marthe meggyógyította súlyos sebesüléséből, és megmentette az életét.

Thomas csillogó szemekkel már ott állt mellette. Christian maga elé ültette a nyeregbe, és kilovagolt a falu nyugati végéhez. Itt voltak az istállók, az őrség szállása és

a gyakorlótér, ahol néháy falubeli legényt is kiképeztek. A másik őrtorony a falu északi kapujánál állt, ahonnan a Meissenbe vezető utat tarthatták szemmel.

Az őrök éppen gyakorlatoztak, amikor Christian odaért. Elégedetten nézte Herwartot, a parancsnokot. Kitűnő lovag válhatott volna belőle, ha nemesi származású lenne. Körülbelül negyvenéves lehetett, sok harcban vett részt, és kora ellenére még mindig nagyon gyorsan forgatta a kardot.

Milyenek az új emberek? – kérdezte Christian. Gyorsabban forog a nyelvük, mint ahogy a kezük jár – felelte nevetve, amitől az idő véste ráncok elmélyültek az arcán. Intett egy vörös hajú, szeplős legénynek és egy kócos fekete hajúnak. – Ti ketten, az úr tudni akarja, mit tanultatok. Mutassátok meg!

A két fiú közelebb lépett, és meghajolt. Kuno és Bertram tizenhat éves volt, az első telepesekkel érkeztek, és majd kicsattantak a kalandvágytól. Veszélyes helyzetekben is

bátran viselkedtek, ezért Christian teljesítette leghőbb vágyukat, és megengedte, hogy kiképezzék őket. A vörös

hajú Kuno árva volt. Nevelőanyját, az öreg Gretét Randolf leszúrta, miután az asszony megátkozta. Bertram apja, az egykori korelnök és felesége, a házsártos Griseldis pedig

nem mert ellenkezni Christiannal. A két kalandvágyó legény hevességével pótolta a

hiányosságait a fegyverforgatásban. Gyorsabbak lettetek, de óvatlanabbak is – mondta Christian elismerően. Levette a kardját, és odaadta Herwartnak, aztán kért egy botot,

amivel az ifjak is gyakoroltak. Magához intette a vörös hajút. – Támadj, és igyekezz megvédeni magad.

Kuno kissé habozott. A többiek között is nehéz dolga volt, hiszen azok sokkal régebb óta gyakoroltak nála, ráadásul Christian legendás kardforgatónak számított. A

fiú többször látta saját szemével, amint példaképe nálánál magasabb és erősebb ellenfelet legyőzött, de nem akart szégyent vallani, tehát előrelendült.

Néhány csapás után Christian könnyedén kiütötte a kezéből a botot, és csak pár ujjnyira a nyaka előtt állt meg az ő fegyvere. Ha az ellenfeled magasabb nálad, legtöbbször felülről fog támadni. Te pedig egyáltalán nem számítottál a csapásra – magyarázta a fiúnak. A mindig hetyke Kuno most igencsak csalódottnak tűnt, és szégyellte magát.

Christian megismételte a mozdulatot, de sokkal lassabban.

– Ha elég gyors vagy, kihasználhatod a pillanatot, amikor az ellenfeled felkészül a csapásra, ilyenkor védtelen a felsőteste – folytatta, és alkalmat adott Kunónak, hogy „megszúrhassa”. – Tanuld meg előre látni az ellenfeled szándékát. Ettől függ az életed – mondta a lovag, és közben visszavette a kardját.

- Lejárattatok, szerencsétlenek! – ordította Herwart. – Ezért reggelig fogjátok fényesíteni a páncélokat, legalább végre megerősödtök.

- Ne most, Herwart – vágott a szavába Christian. Odavitte a fiút a két legényhez. – Vigyázzatok rá egy kicsit,

de maradjatok a közelben. Rátok akarok bízni valamit. Az utolsó mondattól Kuno újra felderült. - Igen, uram.

- Ne higgyétek, hogy ennyivel megússzátok – fenyegetőzött Herwart.

Christian nézte, amint fia örömmel követi a legényeket, hiszen tudta, hogy mindig kaphatók valami csínytevésre. Ezután bementek az őrök szobájába.

- Rögtön húsvét után ismét el kell mennem a császári udvari tanácsba. Amíg távol vagyok, a négy legjobb embered költözzön be a házamba.

Herwart felvonta a szemöldökét, de nem mert kérdezősködni. Ura úgyis elmondja, amit tudnia kell. Az

őrparancsnok az állát dörzsölgette. – Ha erősebb védelemre van szüksége, az a legjobb, ha

magam megyek. Gyakorlatozhatunk az udvaron is, akkor

mindig készenlétben lehetek. – Rendben – bólintott Christian megkönnyebbülten. –

Mi van azzal a kis tolvajjal, akit elfogtatok? – Épphogy hétesztendős, és máris tapasztalt

erszénytolvaj. A tömlöcben ül. – Herwart kivett a ládából egy összecsomózott vászonbatyut. – Ezt találtuk nála. Az öreg Elsa határozottan állítja, hogy az övé. Erről a hímzésről ismerte fel.

Christian kibontotta, kis réztálka volt benne, amiben a

vékony pfennigeket tartották. Mind megvan? Herwart bólintott. A feleségem úgy véli, hogy egy egész

kis tolvajbanda van a környéken, és valakinek a megbízásából lopnak. Én is így gondolom, de még nem találtunk bizonyítékot. Mindenesetre az utóbbi időben hemzsegnek a fiatal, ügyes tolvajok. Nem tudom, honnan jöhetnek, ráadásul télvíz idején. A falu árvái mind rokonoknál laknak. Hozd ide, és gondoskodj róla, hogy féljen tőlem.

Herwart mosolyogva bólintott. – Örömmel. Hamarosan visszatért a fogollyal, egy láthatóan

kiéhezett, koszos gyermekkel, aki minden erejével igyekezett bátornak látszani. Christian a szoba félhomályában is jól látta, hogy az arcát, a kezét és a

lábait verés nyomai borítják. Térdelj le a falu ura előtt! – kiáltott rá Herwart. A fiúcska azonnal engedelmeskedett. Holnap ítéletet mondok feletted – jelentette ki a lovag erélyesen. – Az akasztáshoz el kellene vigyelek Meissenbe, erre nincs időm. Tehát levágatom az egyik kezed.

Kegyelmes leszek. Választhatsz, hogy a jobb kezedet vagy a balt akarod.

A fiú holtsápadtan meredt rá, láthatóan nehezen uralkodott magán, de nem szólt egy szót sem. Ki segített? – kérdezte Christian előrehajolva. Azt nem mondhatom

meg, uram – felelte remegő hangon. Miért nem? Ha elmondod, enyhébb ítéletet kapsz.

A kis tolvaj hosszan küzdött magában, végül csendesen

megszólalt: Mert bántaná a húgomat. Christian barátságosabb hangra váltott. – A férfi, aki lopni küld titeket? A fiúcska bólintott, és megtörölte az arcát. – A mester gondoskodik rólunk, hogy ne haljunk

éhen. Senkink sincs rajta kívül. – Én csak azt látom, hogy ver benneteket, lopni küld,

és nem érdekli, hogy felkötnek érte – mondta Christian

élesen. – Hányan vagytok a bandában? Hol bujkál a mesteretek?

A gyermek sírva fakadt. – Uram, nem mondhatom meg, mert akkor agyonveri

a húgomat. – Mi a neved, és hogy hívják a testvéredet? – Peternek hívnak, őt Annának. Még hatéves sincs.

Csak mi mi maradtunk a családunkból – szipogta. – Mondd meg, hol van, és én gondoskodom róla, hogy

ne essen baja. A szavamat adom rá.

Pár perc múlva Christian kilépett a szobából, aztán szólította Kunót és Bertramot. A legények a fiával

játszottak az istállónál. Mindenféle rémtörténetet meséltek Thomasnak a hírhedt szláv hercegről, Radomirról, róla nevezték el Christian lovát.

– Tényleg bort ivott az ellenségei koponyájából? – kérdezte a kicsi csillogó szemekkel. Kuno tovább mesélt.

– Úgy bizony, ráadásul szikrázott a szeme. Hollófekete haja volt, mint amilyen Drago szőre, és ha meglátott egy szép lány…

– Mára elég, a rémtörténetekből – szakította félbe Christian. – Kuno, Bertram ismét álruhát kell öltenetek.

Öltözzetek bányász- vagy parasztruhába, és kutassátok át a kézművesek negyedét. – Pontos utasításokat adott nekik az alapján, amit a kis tolvajtól megtudott. – De várjatok

délutánig, mert addig még mást kell elintéznünk. Amikor Christian visszament a fiával a házba, Marthe a

konyhában köhögés elleni italt főzött. Az illatot jól ismerte, de még ennyi év után sem tudta, hogy kakukkfű az, vagy valami egészen más. A felesége ujjai most is bezöldültek, mint mindig, amikor gyógyfőzetet készített. Hogy van Emma és Jonas gyermeke? – érdeklődött, miután Thomas

hangosan üdvözölte édesanyját, és lelkesen mesélt az imént hallott rémmesékről. Még nem magas a láza, szerencsére Emma idejében szólt – felelte, miközben további gyógyfüveket darabolt fel.

Marthe láthatóan szomorkodott. Christian tudta, hogy magát hibáztatja, amiért nem menthette meg a gyermekeket. Egy járványban mindig a gyerekek és az idősek halnak meg először, ebben a fiatal faluban azonban alig éltek öregek. A keletre, ismeretlen földre vezető,

veszélyekkel teli útra szinte kizárólag fiatal, erős emberek vállalkoztak, hogy új életet kezdjenek. Megteszed, amit

lehet. Nem menthetsz meg mindenkit – próbálta vigasztalni. Elvette tőle a kést, és folytatta: – De egy gyereket megmenthetnél, ha nem riadsz vissza a

veszélytől. – Miközben beavatta a tervébe, látta, hogy lassan visszatér a nőbe az életerő: harag és kalandvágy látszott az arcán. Szólok Johannának, hogy fejezze be ezt – megtörölte a kezét, és felvette a férjétől kapott gyönyörű köpenyét.

Marthe céltudatosan elment a kézművesek és kereskedők negyedébe, ami az utóbbi három évben egyre nagyobb területet foglalt el. A bányászok és a parasztok mellett sok kézműves költözött ide: kötélverők, fazekasok, kádárok,

fémművesek, bognárok. Csak a cserzővargák és a szappanfőzők laktak kissé távolabb a mesterségükkel járó erős szag miatt. A kézművesek és a kereskedők a

paraszttanyáktól délre építették fel házaikat: hamarosan saját templomuk is lesz, az építkezés alapján pompázatosnak ígérkezett. Szent Miklósnak akarták szentelni, ezért a falunak ezt a részét máris Miklós–negyednek hívták. A bányászok lakhelyét Szászvárosnak nevezték, mert a legtöbb bányász Szászországból, a Harz hegységből, a császári városból, Goslar–ból származott.

A templomnak még épphogy az alapjai álltak: Marthe mindig elcsodálkozott, milyen mélyen kezdték az

alapozást, és hogy az első sor követ a hideg miatt szalmába burkolták. A kőfaragók műhelyeiből kihallatszott a munkazaj, épp az oszlopok díszeit faragták.

A kereskedők és a kézművesek bizonyára sokat kerestek, ha megengedhették maguknak, hogy kőtemplomot építsenek. A falu másik két temploma – az első, amit a telepesek nem sokkal a megérkezésük után emeltek, valamint a bányászok negyedében a Szent Jakabnak szentelt – egyszerű faépület volt.

Marthe elhaladt az épülő templom mellett, és befordult egy kis utcába, ahol néhány vézna kóbor kutya csatangolt.

A hó itt már latyakká olvadt, de még mindig elrejtette az utca mocskát. Szándékosan lassan ment, közben próbált lopva körülnézni. Vásárolt a gyertyaöntőnél, megállt a

fazekas asztalánál, megbeszélte az asszonnyal, hogy milyen mintás edényeket szeretne venni. Hamarosan érezte, hogy figyelik.

Az új kancsót és a batyuba csomagolt gyertyákat feltűnően maga előtt tartva elindult a kelmekereskedőhöz, aki ősszel érkezett ide, és megszemlélte a portékáját.

– Josef mester, négyrőfnyit akarok venni, nem egy bálányit – mondta, amikor a férfi túlságosan magas árat szabott. Az ontotta magából a szót, annyira dicsérte áruja minőségét, és alkudozni kezdett a fiatalasszonnyal. Marthe tudta, hogy a kereskedő rá akarja szedni, mert azt hitte,

hogy a nőket könnyebb becsapni. Mogorván félbeszakította a dicshimnuszt. – Tegyen sokkal jobb ajánlatot, akkor rendelek kegyelmednél. A férjem húsvétra

az egész háznépnek új ruhákat akar csináltatni. De ha ilyen magas árat kér, akkor majd Wolfram mesternél veszünk, Meissenben.

Nem szeretett így, uraskodva beszélni, de rá kellett jönnie, hogy néha szükség van rá. E szavak hallatára Josef mester arcára mohóság és zavarodottság ült ki, majd sűrű fogadkozások és meghajlások közepette az ajtóhoz kísérte vevőjét.

Amikor kilépett a házból, már tudta, hogy egy

gyerekcsapat követi láthatatlanul. Hamarosan megtalálta, akit keresett. Magához intett egy vézna, kócos kislányt, aki a hidegben rongyos ruhában, mezítláb álldogált, és szikrázó szemekkel nézett rá. Hé, te segíts hazavinni a holmimat, megfizetem – parancsolta. Igenis, nemes hölgy – suttogta, és közben Marthe derekát méregette. Az asszony tudta, hogy a köpenye alá rejtett erszényt keresi.

Marthe erősen megfogta a kezét, hogy ne szaladhasson el, és határozott léptekkel hazaindult. Szerette volna, ha a

félig meztelen gyermek mihamarabb meleg helyre kerül, és egyre kellemetlenebbül érezte magát, az emberek ugyanis

elkezdték bámulni a jelenetet. Bevitte a kislányt a konyhába, a tűz mellé terelgette, és

elvette tőle a vásárolt holmit. Kérsz valamit enni? –

kérdezte. A kicsi szeme felcsillant, bólintott, de aztán riadtan

meredt rá. Azt mondta, úrnőm, hogy megfizeti, ha segítek –

suttogta félénken. Így is lesz – nyugtatta meg az asszony, aztán elé tett egy tálka forró kását. – Tessék, edd meg. –

Szólt a szakácsnőnek, hogy vigyázzon a lánykára, aki farkasétvággyal esett neki az ételnek, ő maga pedig elment Christianért.

Amikor visszajöttek, a gyermek összerezzent, bekapkodta az utolsó falatokat, letérdelt, és tekintetét a

kardra szegezte. - A neved Anna, ugye? – kérdezte Marthe, mire a

kislány meglepődve pillantott rá. – Ez itt Christian, a falu

ura. Holnap ítélkezik a bátyád felett, akit lopáson kaptak. A kicsi riadtan nézett a lovagra, de senki sem szólalt

meg, ezért lassan felállt, és közelebb ment hozzá. Kérlek, uram, ne bántsd a testvéremet, nagyon jó leszek hozzád - suttogta, és felemelte rongyos ruháját, miközben a könnyeit törölgette.

Marthe és Christian komoran egymásra nézett. Nagyon jól tudták, hogy a nagyobb városokban lelkiismeretlen emberek gyerekekből tolvajbandát verbuváltak, sőt arra

kényszerítették őket, hogy undorító férfiak vágyait elégítsék ki. De hogy itt is? Ez a csontsovány kislány talán még hatéves sem volt!

Christian megköszörülte a torkát. – Engedd csak le a ruhádat. Itt senkihez sem kell

jónak lenned így. – Ha levágatja a kezét, uram, akkor nem tud többé

dolgozni, a mester elkergeti, éhen fog halni, én meg teljesen egyedül leszek – szipogta.

Áruld el, hol a rejtekhelyetek! Én pedig gondoskodom róla, hogy rendes szállásotok és elég ételetek legyen, és

nem kell lopnotok érte, vagy férfiakhoz jónak lenni – próbálta meggyőzni Christian. Megbüntet minket és a többieket, mind meghalunk – zokogta a lányka, a kezét

harapdálva. A szavamat adom rá, hogy ez a mester nem árthat nektek többé. Ha a társaid itt maradnak, megkereshetik a kenyerüket becsületes munkával.

Christian másnapra az ítélkezéshez összehívta az egész falut. Meissenben a súlyos bűncselekményeket tárgyalták, amelyekért halálbüntetés járt, gyakorta idetartozott a lopás is. A bányászok közötti vitákat a bányamester rendezte el, az összes többi ügyben a falu urának kellett

ítéletet hozni. A kiszabott bírság egy része őt illette, ezenkívül használhatta a falu malmát, kenyérsütőjét, és sörfőzési joga is volt. Az ezekből bejött pénzt mindig a falu

védelmére költötte. A távollétében történt néhány incidens, ezekben kellett

határoznia. Először a borkereskedő emelt vádat a borbély ellen. Éppen két héttel gyertyaszentelő után vásárolta fel a borom felét. Ez nem bűntett – tiltakozott azonnal a borbély. Ebben igaza volt, ám amit tett, az nyilvánvaló pimaszság volt, ezért a tömegből mormogás hallatszott: az emberek a borkereskedőt támogatták, a borbélyt pedig inkább szidták.

Christian nyugalomra intette az egybegyűlteket. Minden évben gyertyaszentelőkor kicserélték a pénzt: az őrgróf megbízottjánál be kellett váltani a régi pfenniget újra. Négy érméért azonban csak három járt, a negyedik az őrgrófot illette. Tizennégy napig még lehetett fizetni a régi pénzzel is, de ha az embernek gyertyaszentelő után két héttel készpénze volt, és nem áruja, elvesztette a negyedét. Nem tiltották, hogy valaki megtartsa a régi pénzt, hiszen az ezüsttartalma megmaradt, ám fizetni nem lehetett velük.

Ezért mindenki igyekezett árura cserélni a pfennigeket. Hogy a borbély a borkereskedőnél a határidő utolsó

napján vásárolt, nem volt becsületes, másfelől azonban a kereskedőnek nem kellett volna eladnia a bort.

A borkereskedő szavai megerősítették Christian

gyanúját. Így akart bosszút állni, hogy a foghúzásért csak a fele árat fizettem ki, mivel eltörte az állkapcsomat.

– Igen, de rendbe is hoztam, teljesen ingyen – vitázott a borbély.

– Követelsz még valamit a kereskedőtől a kezelésért? – kérdezte Christian.

A borbély drámai mozdulatokat tett a karjával. – Nem, uram, én tisztességes ember vagyok. Ha nem

elégedett, joga van kevesebbet fizetni, de milyen dolog, hogy bíróság elé citál, amiért vásároltam nála. A vendégeim szomjasak, inni akarnak.

– Annyi bort adtál el neki, amennyit kért? – fordult a kereskedőhöz, mire az bólintott. – Akkor nem vádolhatod be ezt az embert. Be kell váltanod a pénzt, ahogy a törvény

előírja – rendelkezett Christian. A borbély örült, a kereskedő pedig elkomorult. Már épp

tovább akartak állni, mikor a falu ura visszatartotta őket. – Lehet, hogy jövőre gyertyaszentelő után két héttel

sok ember keresi fel a borbélyüzletedet, és régi pfennigekkel fizetnek majd. – A falubeliek pusmogása és nevetgélése elárulta, hogy burkolt javaslata értő fülekre talált. A legközelebbi pénzváltásnál a borbély aligha menekülhet meg a pénzüket nála „elköltő” vendégektől.

Ettől a borkereskedő is felvidult, a jelenlévők nevetése közepette távoztak.

Következőként Griseldis és az egyik szajha nyilvános verekedésének ügyét tárgyalták. A jelenlévők ehhez az esethez is bőségesen hozzászóltak. Nemcsak a körülmények ígértek jó szórakozást, hanem az is, hogy a két tréfamesternek számító fuvarost, Hanst és Friedrichet idézték meg tanúnak. A fivérek pár évvel korábban sót szállítottak Halle és Csehország között, és épp

Christiansdorfban tartózkodtak, amikor felfedezték az ezüstöt, így később ők vitték el a Harz hegységbe

megvizsgáltatni. Christian javaslatára ideköltöztek, és éppen ők látták meg, amint a két asszonyság egymásnak esik.

Az idősebbik, Friedrich megpróbálta színesen ecsetelni a jelenetet, de a hallgatóság nagy bánatára Christian nem engedte. Nem csupán azért akarta röviden tárgyalni az esetet, hogy megkímélje a két nőt a kínos részletektől, hanem mert sürgősebb ügyet is tisztázni kellett. Pénzbüntetésre ítélte őket, majd hozzátette: Legközelebb

mindkettőtöket pellengérre állítalak. – Erre a falusiakból ismét kitört a nevetés, hiszen sokan már előre elképzelték a látványt.

Christian ekkor elővezettette Petert. A tömeg elhallgatott, mert mindenki tudta, hogy most súlyos

bűneset következik. Marthe érezte, különös hangulat járja át a falubelieket: hirtelen csend lett, mindenki szigorú büntetésre várt. Akik az imént még nevetgéltek, most vért

akartak látni. A lopás majdnem olyan súllyal esett latba, mint a gyilkosság. Aki becsületes emberektől elvette munkájuk gyümölcsét, annak nem járt kegyelem.

Herwart, az őrparancsnok adta elő az ügyet. A fiú tolvaj. Ellopta az özvegy Elsa erszényét, és elég idős ahhoz, hogy megkapja méltó büntetését. – A fiúcska sápadtan állt Christian előtt, és a könnyeivel küzdött. A tömegből hallatszó gúnyos kiáltásokat a lovag egyetlen kézmozdulattal elhallgattatta. A fiú nem magának lopott,

hanem egy férfi megbízásából, aki egy csapat éhező árvát hozott két héttel ezelőtt a falunkba, hogy tolvajlásra kényszerítse őket. – Christian jelzésére az őrség egy vékony, piszkos báránybőrbe burkolózott, torzonborz szakállú férfit lökdösött elé, akinek a szeméből sütött a gyűlölet.

Előző nap Kuno és Bertram Marthe útmutatása alapján felkutatta a férfi rejtekhelyét, és amikor este a gyerekek visszatértek a zsákmányukkal, az őrség elfogta.

– Számold meg, hogy mind megvan–e. – Christian odadobta a batyut Elsának, az asszony csodálkozására.

– Te fattyú, kis patkány, elárultál, ezért agyonverlek a mocskos húgoddal együtt. – Rá akarta vetni magát Peterre, ám az őrség idejében lefogta.

– Senkit sem fogsz agyonverni – szólalt meg Christian dühösen. – Meg tudsz nevezni egy hiteles tanút, aki jótáll azért, hogy a nálad talált pénzt becsületes úton szerezted? – hangzott a kérdése. Az idegen köpködni kezdett, mire Herwart kemény ütést mért rá.

– Itt van tehát két tolvaj, egy felnőtt és egy gyermek – mutatott rájuk a falu ura. Marthe megsimogatta a mögötte reszkető Anna frissen megmosott haját.

– A fiút arra ítélem, hogy jóvátételként egy évig dolgozzon az özvegy Elsánál. Segítesz neki tűzifát gyűjteni,

vizet hozni, és megteszel mindent, amit rád bíz. Érted? – Peter szaporán bólogatott, közben letörölte örömében kicsorduló könnyeit.

Ha panasza van rád, ha meglopod, vagy meg akarsz szökni, nem menekülsz meg a büntetés elől – figyelmeztette a gyermeket szigorúan. A fiúcska letérdelt, és úgy fogadkozott. – Isten áldja meg a jóságáért. Elégedett lesz velem, uram.– Megöllek, le patkány! – ordította a bandavezér.

– Mától kezdve húsz mérföldnél nem jöhetsz közelebb a faluhoz. Hogy mindenki felismerjen, megbélyegzünk tüzes vassal – mondta ki az ítéletet Christian.

A tömeg elégedett volt az ítélettel, távolabb azonban néhány rongyos alak rémülten felkiáltott. Christian intésére Jonas megjelent az izzó szénnel és a vassal. A kovács éktelenül dühös lett, amikor Marthe és Christian elmesélte Anna történetét, hiszen a saját lánya is körülbelül annyi idős lehetett, mint ez az elhanyagolt gyermek, akit az a mocskos gazember férfiaknak adott el, és talán maga is megbecstelenítette. Aki itt akar maradni és becsületes munkát találni, jöjjön ide hozzám. A

többieket kitiltom a faluból, ha idemerészkedik egy is közülük, ugyanaz a büntetés vár rá, mint a mesterre! –

kiáltotta Christian abba az irányba, ahol a rongyos alakok álldogáltak. Közben az őrök lefogták a foglyot, és egy harmadik közeledett felé az izzó vassal. Megátkozlak téged

és az alattomos feleségedet! – ordította az elítélt. Elhallgass, különben a végén felköttetlek – parancsolt rá Christian.

Az őr rányomta a vállára a tolvajok jelét. A férfi felordított és összerogyott, végül nagy nehezen feltápászkodott. Megátkozlak benneteket. Jegyezzétek meg

a nevem! Még hallani fogtok Melchiorról, a tolvajok mesteréről! – üvöltötte, miközben a falubeliek gúnyos kiáltásai közepette elkergették. Rövid habozás után néhány nagyobb fiú követte.

Egy kislány és négy fiúcska, annyi idősek lehettek, mint

Anna és Peter, tétován álldogált. Marthe odament hozzájuk, és a szakácsnőre bízta őket. Menjetek vele, ad nektek ennivalót, aztán megbeszéljük, kinél lehet

szállásotok. Rendben? – mondta bátorítóan új védenceinek.

Mechthild habozás nélkül terelgetni kezdte a gyerekeket a megfelelő irányba.

– Rátok fér egy alapos fürdés is – morogta. Általában mogorván viselkedett, de valójában örült, ha anyáskodhatott valaki felettt (beleértve Marthét is), mivel a saját gyermekei meghaltak.

A tömeg lassan feloszlott, és hazafelé vagy a kocsmába

menet részletesen megtárgyalták a történteket. Marthe épp akkor ért oda a férjéhez, amikor Christian szigorú arccal a kis tolvajhoz beszélt.

– Ma nagy szerencséd volt, ugye tudod? – Nem fog csalódni bennem, nemes uram –

fogadkozott ismét – Megteszem, amit parancsol. Szolgálhatom kegyelmedet, ha letelik az évem az özvegynél?

– Majd meglátjuk – felelte Christian, majd Annára

nézett, aki a bátyjához rohant, és belecsimpaszkodott. – Egyelőre a húgodat vesszük magunkhoz.

Anna arcán még mindig rettegés ült. – Megátkozta kegyelmeteket. A mester mindenkit

megátkozott. Visszajön és bántani fog minket – suttogta.

Marthe megsimogatta az arcát. – Nem fog senkit bántani. Mostantól a meisseni

őrgrófság legbátrabb lovagja véd titeket.

Kényes beszélgetések

Marthe hangosan felsikoltott, és felriadt álmából. A következő pillanatban Christian az ágy mellett állt kivont karddal, és kereste, ki törhetett rájuk.

– Csak rosszat álmodtam – szólt a felesége. Egész teste remegett, még mindig maga előtt látta rémálma képeit: falhoz láncolták egy sötét tömlöcben, és vékony,

pókszerű ujjak végig akarták tapogatni meztelen testét. Amióta elmenekült a szülőfalujából, gyakran gyötörték

balsejtelmek, álomképek, amelyek így vagy úgy, de valóra váltak. A házasságkötésük óta azonban alig fordult elő ilyesmi, és azokat is mindig azzal magyarázta, hogy várandós, és nemsokára anya lesz. Az utóbbi három év bár

nem telt el eseménytelenül, azonban viszonylagos békét hozott, főként a korábbi véres esztendőkhöz képest.

Christian egy kicsit megnyugodott, és az ágy mellé tette

a kardot, ahol mindig tartotta. De nem feküdt vissza, hanem meggyújtott egy gyertyát, és kissé oldalra húzta az ágy függönyét, így némi fény érte a nőt, igaz, a hideget is jobban érezte. Férje így akarta elűzni az őt kísértő démonokat. Az átok miatt? – kérdezte végül.

Marthe visszafeküdt, és a semmibe bámult. A rémálma

túlságosan nyomasztotta, nem tudott beszélni róla. Talán igen, vagy a félelem, hogy visszajön és bosszút áll – felelte némi lelkifurdalással, hogy elhallgatta az igazságot.

Megrémült az álmában látott tömlöc szörnyű képeitől. Vajon a jövőre figyelmezteti az álom? Bárcsak itt lenne Josefa, a Meissenben élő javasasszony, aki Christiant felnevelte, miután az apját kivégezték, mivel Otto őrgróf apjának kémkedett, édesanyja pedig belehalt a bánatba. Josefa tudná, mit jelent a rémálma.

Christiant saját komor gondolatai kötötték le. Mit gondolsz, jobb lett volna felköttetni? Meissenben

valószínűleg inkább a fiút végezték volna ki, mint ezt a Melchiort – töprengett az ágy szélén ülve. Láthatóan nem zavarta a hideg, Marthe viszont nyakig magára húzta a takarót. Nem hittem volna, hogy ilyen sokan követik – folytatta a férfi.

– Igen, továbbra is lopni fognak neki, és hamarosan újabb kicsiket szerez, megveri, és „kedvességre” kényszeríti őket – felelte a fiatalasszony keserűen.

– Nem tehetjük jobbá az egész világot, éppen elég nehéz ebből a kis faluból békés helyet varázsolni – morgott türelmetlenül Christian. „Ha Randolf tényleg visszatér, akkor valószínűleg eltemethetjük ezt az álmot is” – gondolta elkeseredve.

A felesége felé fordult, és mintegy mellékesen megjegyezte:

– Amíg az udvari tanácsban leszek, Herwart néhány emberével beköltözik a házba. Ma reggel megbeszéltem

vele. Marthe meglepetten felült, és még jobban magára húzta

a takarót. – Mitől félsz? Christian kissé kényszeredetten nevetett. - A megérzés a te feladatod ebben a családban.

Egyszerű óvintézkedés. Felállt, eloltotta a gyertyát, és visszafeküdt az ágyba. Abban a pillanatban, amikor kialudt a fény, Marthe a szeméből kiolvasta az igazságot: a

férjét is a múlt démonai gyötrik.

Másnap Christian egész nap úton volt a fiával, Marthe

pedig egy kényes ügyet igyekezett elrendezni. Hívatta

Annát, aki a konyhában segédkezett: a ruhácska még nagy volt az alaposan megfürdetett kislányra, a szakácsnő egyik lánya hordta valaha. Szeretnéd meglátogatni a bátyádat? – kérdezte a gyermeket, aki nagy szemekkel nézett rá, és rögvest bólintott. Marthe elmagyarázta merre kell menni Elsa házához, és a kezébe nyomott egy

kakukkfűvel megtöltött kis zacskót. – Kérdezd meg udvariasan, hogy nélkülözni tudná–e a bátyádat fél napra, és eljöhet-e hozzám. Add át neki ezt köhögés ellen. Rendszeresen forraljon fel belőle egykanálnyit, és igya meg a főzetet.

Anna félénken elismételte a feladatait, aztán elszaladt. Hamarosan visszajött a testvérével együtt. A szép hölgy kívánsága parancs – mondta Peter, miközben mélyen

meghajolt az úrnő előtt, és hamiskásan mosolygott. Húgocskája csodálattal tekintett rá.

Marthénak örült a szíve, hogy a testvérek ennyire kivirultak. Mi mindenre jó egy lakhely, egy kis ennivaló, némi víz és szappan, na meg egy kevés figyelem, futott át az agyán. Fontos dolgot akarok rád bízni, de nem könnyű feladat. Csak mondja meg, úrnőm, mit tegyek, és máris indulok – felelte az egykori tolvaj csemete. Keresd fel sorban a falu szajháit, és kérd meg őket, hogy jöjjenek a

házamba. Mondd meg nekik, hogy fontos dologról kell beszélnünk – magyarázta el a teendőit Marthe. A fiú szeme tágra nyílt a csodálkozástól, de nem szólt egy kukkot sem, hanem elsietett. Az asszony biztos volt benne, hogy a fiú a lehető legjobban teljesíti a küldetést: mivel utcagyerekként élt a faluban már egy ideje, pontosan tudta, hol és mikor találhatja meg a nőket.

Valóban nem kellett sokáig várni, és az egész csoport megjelent. Voltak köztük fiatalok és idősek egyaránt. Két

várandóst is látott köztük, az egyikük ráadásul szülés előtt állt. Hangosan fecserészve vártak a falu urának háza előtt,

míg az úrnő behívatta őket. Adjunk pár jó tanácsot, hogyan láncolja magához a férjét? – tréfálkozott az egyik. Vagy talán törődjünk vele személyesen? Egy ilyen nemes,

erős lovag biztosan mindnyájunkkal elszórakozna – szólt közbe a másik. Arra nem lesz szükség, magunk is elboldogulunk – motyogta Marthe kissé elvörösödve.

- Hallottunk róla – kacarászott egy fiatal, dús szőke hajú szajha. Kinyílt az ajtó, Jonas érkezett meg. A kovács kimentette Marthét kínos helyzetéből, mivel őt magát

fogták körbe a nők. Micsoda erős fiatalember! Ha akarod, teljesítem minden minden vágyadat – évődött az egyik nő, és megsimogatta a férfi izmos karját; a többiek nevetésben törtek ki,

– Bula liba! Azt akarod, hogy elűzzenek, amiért házas

emberrel paráználkodsz? – förmedt rá egy idősebb, vörös hajú szajha.

Jonas közben kiszabadította a karját, és Marthe mellé

állt. Bíróként neki kellett volna elrendezni az ügyet, de mivel a kínos helyzetektől félt – bár általában semmitől sem rettent meg –, ezért a ház úrnőjének segítségét kérte.

Marthe hirtelen megszólalt: a szavaira csend támadt, mivel a nőket érdekelte, mit akar mondani. Javaslatot akarunk tenni nektek. Mindenki tudja, hogy egyre több gondot okoztok a faluban. Férjes asszonyok panaszkodnak, sőt még verekedés is kitört. A plébános pedig dühös a nyilvános paráznaság miatt. Néhány nappal

ezelőtt meg ismét összeverték egyikőtöket az utcán, hogy egy hétig nem tudott dolgozni. El akar küldeni minket? – kiáltott közbe a szőke hajú. – Majd meglátja, mennyi bajt okoznak a férfiak azután.

Marthe gyorsan megnyugtatta. - Nem, dehogyis. Azt javasoljuk, hogy építsetek egy

házat, ott élhettek és dolgozhattok. Nem kellene többé az utcán szerezni kuncsaftokat, és nem lenne több nyilvános botrány sem. Egy házat? Miért nem mindjárt egy palotát?

Ha megengedhetnénk magunknak egy házat, nem fagyoskodnánk az utcán - méltatlankodott az egyik

idősebb nő. Ezúttal Jonas vette át a szót. Több lehetőség is van.

Találhattok munkát a borbélynál, úgy tudom, nagyobb

fürdőt akar nyitni. Az a patkány! Keveset fizet, és ingyen várja el a szolgáltatásunkat – méltatlankodott valaki. Vagy a falu felfogad néhány embert, akik megépítik a házat. Beköltöztök, és havonta fizettek egy bizonyos részt a keresetetekből – folytatta Jonas, meg sem hallva a méltatlankodást. Nem akarunk bordélytulajdonost, hogy

megverjen minket, elvegye az összes pénzünket, ráadásul egy életen át ingyen szolgáljunk neki – mondta határozottan a vörös hajú, a többiek helyeslőén bólogattak. Ti döntitek el, hogyan működjön a ház. Nem kell most azonnal válaszolnotok. Beszéljétek meg, aztán

értesítsétek Jonas mestert. De az utcán nem lehet több botrány – fűzte hozzá szigorúan Marthe, közben minden szajhának a szemébe nézett. Szinte mindet ismerte, mert

az évek folyamán jártak nála különböző panaszokkal. A legfiatalabbat, egy nagyjából tizenkét éves lányt azonban még sosem látta. Igazán bájosan festett volna, ha az arcát nem borítják verés nyomai.

Feltűnés nélkül akart utánajárni a dolognak. Azzal bocsátotta el őket, hogy fontolják meg alaposan az ajánlatot. Csak a legidősebbet, a vörös hajút tartotta vissza. Hogy vagy, Tilda? – érdeklődött. Az utcanő egyszer segített neki szorult helyzetében, akkor megígérte neki,

hogy azon túl ingyen gyógyítja majd. Hidegben mindig rosszabbul érzem magam, de nem akarok nyavalyogni. Hanna sokkal rosszabb bőrben van, nem húzza már sokáig. A láz...

Marthe megtöltött egy üvegcsét haranglábtinktúrával, és gondosan bedugaszolta.

– Vidd el ezt neki. Vegyen be belőle naponta többször egy kanállal.

Az asszony őszinte csodálattal nézett rá, és letérdelt

előtte. – Isten áldja meg! Kegyed valóban egy szent. Mikor lát

az ember olyasmit, hogy egy szegény lányból nemes hölgy lesz, és mégsem feledkezik meg az elesettekről?

– Állj már fel – motyogta Marthe zavartan. Amikor az

asszony engedelmeskedett, még egyszer visszatartotta. – Ki ez a fiatal teremtés? Ki bánt el vele ennyire?

Tilda arca elkomorodott. Nem tudom, és jobb, ha kegyed sem – felelte kurtán, és elhagyta a házat.

Végre megváltozott az időjárás. A meleg szél és a négynapos eső elolvasztotta a havat, emiatt az összes mocsok az utca felszínére került és erősen bűzlött. Christiannak a húsvéti nagytakarításkor az utcát is fel kellene söpörtetnie, töprengett Marthe, miközben

igyekezett úgy átlavírozni az udvaron, hogy a cipője viszonylag száraz maradjon. A legtöbb falubeli biztosan nem örülne az ötletnek, de ez nem érdekelte

különösebben. Anna, aki a libákat őrizte odakint, izgatottan rohant be

a házba. – Két lovas közeledik, úrnőm. Marthe összerezzent. Biztosan Randolf, futott át az

agyán. Amióta Christian elmesélte a Braunschweigban történteket, mindennap abban a reménybe ringatta magát, hogy a gyűlölt férfi talán mégsem jön vissza. Mikor kilépett az ajtón, azonnal megkönnyebbült és elmosolyodott.

Lukas és Jakob érkezett meg. – Kegyed napról napra szebb, Marthe asszony –

üdvözölte nevetve Lukas, és kezet csókolt neki. Te pedig még mindig tréfát űzöl velem – felelte Marthe

vidáman. Christian barátai közül legjobban a nála mindössze három évvel idősebb lovagban bízott. Amikor megismerkedtek, Marthe egészen fiatal bába volt, és éppen menekült, a fiatalember pedig Christian apródjaként szolgált. A szőke legény, a várbeli cselédek kedvence,

mindig készen állt az incselkedésre. Különbözött a származásuk, az átélt veszedelmek viszont közel hozták

őket egymáshoz. Marthe úgy szerette, mintha a bátyja lenne. Nem tréfáltam – tiltakozott Lukas. Marthe a pillantásából azonnal rájött, hogy a férfi ki nem mondott

érzelmei semmit sem változtak: az apród nem húgaként szerette, de ura és legjobb barátja felesége nem lehetett az övé soha.

A kis Thomas érkezése oldotta fel a kínos pillanatot, valósággal rárontott Lukasra. Hadd üljek fel a lovára. Apa nem enged Drago közelébe – nyafogott.

Lukas felkapta, körbeforgatta, aztán ismét lábra állította. Később, ifjú lovag. A lovaknak most pihenni és enni kell.

Marthe az öccsével együtt behívta a házba. Gondoskodott róla, hogy mindketten kapjanak forró levest,

kenyeret és sört. Christian is megérkezett, és szívélyesen vállon veregette Lukast. Barátságuknak mit sem ártott a majd tízéves korkülönbség, és az a tény, hogy az ifjú

egykor Christian apródjaként szolgált. Lukas nagyon bátran viselkedett Randolf rémuralma idején, így kiérdemelte a falu urának barátságát; arról természetesen mindketten hallgattak, hogy ugyanazt az asszonyt szeretik. Hogy van édesapád? – érdeklődött Christian. Az öreg róka csodálatos módon meggyógyult, miután kizsarolta az eljegyzésemet – felelte a mindig jókedvű Lukas komoran. – A szomszédunk egyetlen fia meghalt egy lovagi tornán. Apám azt akarja, hogy vegyem feleségül a

legidősebb lányát, hogy a vagyont egyszer majd egyesítsük.

Ésszerűen hangzik – mondta Christian, mit sem törődve Lukas bosszússágával. Pontosan tudta, hogy nagy teher nehezedik az egykori apród vállára. A jó házasságkötéstől függött, hogy apja elő tudja–e teremteni fiatalabb testvérei lovagi felszerelését, illetve hozományát, ezért sürgette a dolgot. Még abba is belement volna, hogy az esküvő napján átadja fiának a teljes örökségét, az ifjú azonban

eddig nem sok hajlandóságot mutatott a nősülésre. Ezért hozták ki a kolostorból, de ne kelljen többet beszélnem

erről – vágott közbe Lukas szokatlanul nyersen, jelezve, hogy lezártnak tekinti a beszélgetést.

Ahogy közeledett Christian elutazásának napja, Marthe egyre szomorúbban számolta a még hátralévő napokat. A nappalokat könnyebben elviselte, hiszen lekötötték a gyerekek, a háztartás, a lázbetegek ápolása és a számtalan egyéb teendő. A falu apraja–nagyja örömmel készült a

húsvétra, hiszen véget ért a böjt, és az idő is melegebbre fordult. Mindenki azt remélte, hogy a földek és a mezők hamarosan kivirulnak. Marthe Mechthilddel felmérte, hogy mi maradt a kamrában, és kiszámolta, mire van még szükségük. Férje is egész nap úton volt: felügyelte az őrség

gyakorlatozását, megtárgyalta a bányamesterrel a tárnák hozamát, elment az olvasztárokhoz. Jonasszal és Karllal pedig az új kovácsműhelyt tervezték.

Esténként azonban, amikor magukra maradtak, egyre jobban sajgott a szíve.

Azt hittem, idővel könnyebben elviselem, ha elutazol, de minden csak nehezebb lett – mondta, és férjéhez bújt. Nem háborúba megyek – próbálta vigasztalni. Mindketten Mindketten tudták, hogy ez gyenge érv, hiszen annyi minden érheti az embert; bármikor meghalhat egy alattomos betegségben, balesetben, tűzvészben, vagy rablók támadhatják meg.

Marthe – ahogy az utóbbi napokban többször is – ismét felriadt álmából, ám ezúttal nem a tömlöc rémálma kísértette. Már az egész háznép aludt, mégis zajt hallott a nagyteremből. Először azt gondolta, hogy a tűz tört ki, de nem érzett füstszagot. Talán betörtek a házba. Aggódva nézte maga mellett az üres helyet az ágyban. Christian reggel ellovagolt a barátjához, Raimundhoz, aki szintén Otto őrgróf hűbérese volt, és a birtokai közvetlenül Randolfé mellett terültek el. Christian elutazása előtt

mindenképpen ki akarta deríteni, hazatért–e ellensége. Ha most Lukast vagy az őrséget hívja, felébreszti az

egész házat, ezért némi habozás után Marthe úgy döntött, maga nézi meg, ki vagy mi van a teremben. Ha a helyzet veszélyessé válik, még mindig kiálthat segítségért.

Elővette a tőrt, amit mindig a keze ügyében tartott, amikor a férje távol volt, és felvette a köpenyét. Mezítláb, hogy ne csapjon zajt, lassan elindult lefelé a lépcsőn. Számolta a fokokat, hogy elkerülje azt, amelyik a többinél hangosabban recseg. A házban hideg és sötét volt, de hamarosan pislákoló fényt látott meg lent.

Hogyan lehetséges ez? Hiszen minden este, lefekvés előtt körbejárta a házat, és ellenőrizte, hogy eloltották–e a gyertyákat, és befedték–e a tűzhelyet. Az összes háziasszony ezt tette, mert a feledékenység miatt könnyen lángba borulhatott egy ház Gyorsabban lépkedett, nem

törődött a lépcső recsegésével. Fájdalmas nyögést hallott, aztán fa koppanását. Talán megsérüli valaki?

Marthe sok mindenre felkészült, de arra a látványra

nem, ami fogadta. Lukas ült az asztalnál, az egyik kezével a fejét támasztotta, a másikban kupát tartott, előtte egy nagy kancsó állt az asztalon. Teljesen kétségbeesettnek tűnt. Amikor a halk sikoltásra felnézett, látszódott rajta, hogy jó úton halad a teljes lerészegedés felé. Még sosem látta ilyennek. A fiatalember maga volt az életkedv, néha kissé szemtelen. Mindig gondtalanul, sőt néha könnyelműen viselkedett. Mi ütött beléd? – kérdezte, miközben az asztalra tette a tőrt és megfogta a kezét.

Lukas ránézett, eltartott egy ideig, míg felismerte. Végül csak a fejét rázta, és nagyot kortyolt a kupából. Holnap fájni fog a fejed, ha nem hagyod abba az ivást, és nem fekszel le aludni – próbált a lelkére beszélni Marthe. Nem baj, legalább nem kell gondolkodnom – felelte mogorván. Elhúzta a kezét, és újra tölteni akart. Marthe határozottan arréb tolta a kancsót, hogy Lukas ne érhesse el, csak ha feláll. A férfi láthatóan nem tudta eldönteni, hogy vitába szálljon vele, nagy nehezen felkeljen, vagy egyszerűen

maradjon, ahol van, végül az utóbbit választotta. Az esküvő miatt búsulsz, igaz? – faggatta Marthe halkan.

Rájött, ez a dolog sokkal jobban megviseli a lovagot, mint amennyire beismeri. – Annyira csúf a menyasszonyod?

A férfi keserűen felnevetett. Kétszer láttam összesen.

Úgy öltözik, mint egy apáca, és úgy is viselkedik. Gyűlöl engem, és ez így is marad, amíg világ a világ. Honnan veszed ezt? Adj neki időt, hogy megismerjen. Reménytelen. A kolostorban akart maradni. Az apja kihozta, és rákényszeríti a házasságot.

Marthe nem szólt egy szót sem, ez felbátorította a fiatalembert, hogy folytassa a mondandóját.

– Mindenáron szűz akar maradni, hogy a mennybe jusson. Amikor meglátott, keresztet vetett, mintha magam lennék az ördög, és sivalkodott. Azt hiszi, a pokolba jut

miattam, tehát megajándékoz vele már itt a földön. Marthe az ajkába harapott. A helyzet valóban

kilátástalannak tűnt. Ha a lány csupán a

tapasztalatlansága miatt félne a házasságtól, hamarosan megkedvelné a férjét, efelől nem volt semmi kétsége. Lukas fiatal kora ellenére kiváló lovagnak számított, külseje kellemes, természete kedves volt. Így azonban? Az egyház azt tanította, hogy kizárólag a szüzek jutnak a mennybe, a hűséges, gyermeket szülő asszonyoknak és szemérmes özvegyeknek csak halvány esélyük van erre. Ha a menyasszony Lukasban azt az embert látja, aki elveszi tőle az esélyt, hogy a paradicsomba jusson, és megtelik a szíve

gyűlölettel... Nem akarom azt a lányt. Ha csak elképzelem vele a nászéjszakát... – kesergett tovább a férfi. Lehajtotta a fejét. – Sosem tartottam olyan nőt a karjaimban, aki nem akarta, de most úgy tűnik, hogy az ágyamba kell kényszerítenem egyet. – Nagyot sóhajtott, és beletúrt szőke hajába. – El sem hiszem, hogy épp veled beszélek erről. Senkinek sem mondom el, még Christiannak sem. A szavamat adom – nyugtatta meg Marthe. Közben a gondolatai sebesen kavarogtak. Annak idején kegyetlenül

megbecstelenítették, később szerelem nélküli házasságban kellett élnie. Arra viszont sosem gondolt, milyen lehet egy

férfinak az élete, akit a felesége gyűlöl. Mit érez az a férfi, aki nem annak örül, ha a felesége retteg, hanem ha szereti. Hirtelen nem is tudta, kit sajnáljon jobban: Lukast

vagy az ismeretlen menyasszonyt. És ha nem háljátok el a házasságot azonnal? Talán idővel magadhoz tudod édesgetni, vagy megpróbálhatod érvényteleníttetni a frigyet. Később pedig keresel egy olyan menyasszonyi, akivel szeretitek egymást.

A gyertya halvány fényénél is látta, hogyan néz rá Lukas, és a lelke mélyéig megrendült. A férfi észrevette, hogy elárulta magát, és gyorsan lesütötte a szemét. Az apáink megeskettek minket a keresztre, hogy ezt megakadályozzák, és felügyelni akarják a házasság

elhálását. Marthe iszonyodva kapta fel a fejét. Lukasnak az apja és

az apósa szeme láttára kellene rettegő menyasszonyával

eltölteni a nászéjszakát. Micsoda alávaló ötlet! Talán meg kellene ide hívnunk a jegyesedet – gondolkodott hangosan. – Akkor jobban megismerhetne téged, én meg beszélgethetnék vele, természetesen nagyon tapintatosan.

Lukas hirtelen felélénkült. Megtennéd? Nem fog sikerülni, annyira áhítatos. Legalább próbáljuk meg. Most pedig menj aludni, a végén meghűlsz ebben a hidegben.

Lukas reggelre sem lett jobb kedvű. Szótlanul megette a sózott halat, megitta a sört, amit Marthétól kapott, aztán türelmetlenül kiáltott Jakobnak, aki a lovaknál lebzselt. Gyerünk, öcsémuram! Elég a lustálkodásból! – utasította, hogy vegye magához a kardját, majd erőteljes csapásokkal valósággal nekirontott. Gyenge vagy, és lassú. Nem figyelsz arra, honnan jön a következő csapás! – rivallt rá, és olyan és olyan hévvel ütötte ki a kezéből a fegyvert, hogy az messzire repült. Jakob fülig vörösödve elindult, hogy

visszahozza. Ne rajta töltsd ki a mérged – figyelmeztette Marthe halkan, amikor észrevette, milyen dühödten néz

Jakob a fivérére. Az ifjúnak éppen eléggé megnehezítette a helyzetét, hogy a bátyja mellett képezték ki. Ráadásul nemcsak abba kellett beletörődnie, hogy nem ő örökli apja

birtokait, hanem azzal is meg kellett küzdenie, hogy talán sosem tud megfelelni bátyja elvárásainak. Lukasnak azonban esze ágában sem volt fékezni magát. Nem arról van szó, hogy mérges vagyok–e. Azzal nem teszek neki jót, ha kímélem. Meg kell tanulnia rendesen harcolni,

különben nem éli túl az első komoly összecsapást. Már akkor jobban vívtam, mielőtt apród lettem.

Marthe magában igazat adott neki. Amikor megismerkedtek, Lukas annyi idős lehetett, mint most az öccse, és valóban sokkal jobban bánt a fegyverrel. Majd

elsimítják az ellentétet, gondolta. E pillanatban sokkal jobban foglalkoztatta az a kérdés,

hogyan változtassa meg a leendő menyasszony

véleményét. Mire vállalkozott már megint? Ha a lány, akinek még a nevét sem tudta, valóban annyira áhítatos, valószínűleg megharagszik, ha megpróbál vele erről a kényes témáról beszélni. „Mégis tennem kell valamit. Ezzel tartozom Lukasnak, szívből szeretném, ha boldog lenne” – töprengett magában.

Christian érkezése zökkentette ki a morfondírozásból, s azonnal elé szaladt. Semmi – felelte a férje a fel sem tett kérdésre, miközben leszállt a lováról. Barátja szemmel

tartotta Randolf birtokát, sőt a személyzet körében forgó pletykákról is értesült kapcsolatai révén. – Még csak levél vagy futár sem jött, nemhogy maga a birtok ura.

Másnap indulásra készen állt a csapat. Christian a lovagjaival, az apródjával, hat katonával, akik a hazavezető úton védik majd a bányászokat. Elkísérte őket egy vájár is: neki Christian szép summát ígért, ha Goslarból elmegy a

rokonaihoz, és rábeszéli őket, hogy költözzenek Christiansdorfba.

Marthe látszólag nyugodtan álldogált a körülötte szaladgáló emberek között. Tekintete Christianra szegeződött: a férfi úgy ült a lován, mintha hozzánőtt

volna. Körülnézett, hogy ellenőrizze, mindenki nyeregbe szállt–e, és a csomagokat is rendesen elhelyezték–e.

Az asszony közelebb lépett. Mindig szívesen nézte Christian erőteljes, ruganyos mozgását: a könnyedség és a fegyelmezettség furcsa elegye áradt belőle. Most azonban elszorult a szíve, mikor arra gondolt, hogy el kell válniuk.

Vajon mit tervez a kiszámíthatatlan őrgróf? Sokat köszönhettek Ottónak. Ő hívta a telepeseket az őrgrófságba, földet és vetőmagot adott nekik az újrakezdéshez. Okosan gondoskodott róla, hogy a bányászok települjenek ide, és kitermeljék az ezüstöt.

Christiánt és Marthét nemesi rangra emelte, viszont Randolfot tette meg a falu urává, holott tudta, hogy Christiannal halálos ellenségek. Isten óvjon

mindnyájatokat – mondta kissé elcsukló hangon a fiatalasszony. Christiantól már a szobájukban elbúcsúzott. Vigyázzon rád és a gyermekekre az Űr. Ne aggódj, legkésőbb öt hét múlva itt leszek. – A férfi sem akart nyilvános búcsúzkodást. Még egyszer ránézett, aztán jelt adott az indulásra.

Marthe szemével követte őket, amint eltűntek az erdőben, ezután visszament a házba, hogy előkészítse Herwartnak és az embereinek a szállásukat. Minden erejét

össze kellett szednie, hogy ne uralkodjanak el rajta balsejtelmei. Pontosan tudta: annak ellenére, hogy Randolf erős férfi, nem állna ki becsületes párbajra senkivel.

1173 májusa, udvari tanács Goslarban

Otto őrgróf ragaszkodott hozzá, hogy Christian felkeresse a bányászokat Rammelsbergen, mielőtt megjelenik a

császári palotában. Így aztán a vájárral együtt elkanyarodott a bányász- és olvasztártelepülésre, míg az őrgróf, Hedwig őrgrófné és a kíséret tagjai bevonultak a császári városba.

Apródját, Lukast és a katonáit a főúri társasággal előreküldte. Christian nem akarta, hogy a fiatalember vele együtt bajba kerüljön, ha netán a császár megtudja, hogy a meisseni őrgróf az ő városában toboroz bányászokat.

Fritz, a vájár a testvére házához vezette, aki a főijével és a gyermekeivel élt a faluban. Az asszony felsikoltott, amikor meg látta a fivérét. Semmit sem tudott róla azóta, hogy évekkel korábban elindult az ismeretlenbe. Isten segítsen minket! Tényleg te vagy, vagy csak kísértetet

látok? – kiáltotta a könnyeit törölgetve. – Élsz és egészséges vagy!

Csak most jött rá, hogy a bátyja egy lovag kíséretében

érkezett, ezért hirtelen ijedten nézett rájuk. Bocsásson meg, nemes uram! – szólalt meg, miközben térdre ereszkedett. – Egészen összezavarodtam.

Mielőtt végtelen bocsánatkérését folytathatta volna, Christian leszállt a nyeregből, és igyekezett megnyugtatni. Állj fel! A férjeddel akarok beszélni. Semmi baj nincs – fűzte hozzá rögtön, amint észrevette az asszony ijedségét. Ő Christian lovag, a falum ura – mutatta be Fritz, mire az asszony ismét térdre vetette magát, és összekulcsolta a

kezét. Mit tehetnénk mi kegyelmedért? Szegény emberek vagyunk, ráadásul a férjem csak holnap este ér haza. Másik bányában dolgozik – magyarázta testvéréhez fordulva. – Túl hosszú az út, hogy naponta kétszer megtegye, ezért csak szombatonként jön. Jól van – nyugtatta meg Fritz. – Hívj be minket a házba, és helyezd el az úr lovát.

Sűrű mentegetőzés közepette kísérte be őket a szegényes hajlékba. Két kisgyermek játszott a döngölt

padlón. Idősebb testvéreik bizonyára a válogatóasztalnál dolgoznak, gondolta Christian. A szűkszavú vájártól

megtudta, hogy a húga és a sógora szorgalmas, de szegény emberek, akik nehezen tudják etetni öt gyermeküket. Előrelátóan hozott magával egy zsák kölest, amit most

átadott a hálás háziasszonynak. Kérlek, főzz nekünk valamit. – Így ők is jól jártak, megoldották az étkezést, és nem kellett elmennie a pénzváltóhoz, hogy a meisseni pfennigeket átváltsa ittenire.

Bosszantotta, hogy várniuk kell Fritz sógorára, és emiatt veszítenek egy napot. Szeretett volna minél előbb

körülnézni az udvar vendégei között, keresett valakit. Vacsora után az asszony felajánlotta saját ágyát, ő a gyerekekkel a padlón akart aludni. Christian azonban udvariasan visszautasította, és a lova mellett aludt a szalmán. A városba már úgysem érne be, a kapukat rég

bezárták. Útközben annyi bolha– és poloskacsípést szedett össze, hogy az pár, amit itt szerzett, már nem számított.

Másnap nem akart tétlenül üldögélni, ezért Fritz

megmutatta neki a bányát, a válogatót és az olvasztókat: több százan robotoltak mindenütt. Meglepte, milyen nagyok a rammelsbergi tárnák, hiszen már generációk óta bányásztak itt ezüstöt és rezet.

A nap delelőjéhez közeledett, amikor Fritz nővére izgatottan rohant oda hozzájuk. A férjem már megérkezett. Egy sebesültet hoztak haza. – Visszamentek a házikóba, ahol Fritz sógora hitetlenkedve üdvözölte őket, a haja és a ruhája füstszagot árasztott, valószínűleg

tűzgerjesztés miatt. A bányamester, Hermann egyszer elmagyarázta Christiannak, hogy ezzel a gyakran használt módszerrel lazítják meg az ércet. Tüzet raknak a tárnában, aztán megvárják, amíg kialszik, és a környezete kihűl.

Miközben a háziasszony sört hozott nekik, Christian előadta az őrgróf ajánlatát. Az őrgróf kíséretet ad mellétek az útra, biztosítja, hogy szabad emberként bányászhattok, ha lefizetitek az előírt részesedést. Beszéljetek Fritzcel,

hogy milyen az élet nálunk, és gondoljátok meg, elfogadjátok–e az ajánlatot. – Azonnal látta, hogy a szavai

nagy érdeklődést váltottak ki. Ha Fritz nem tudja meggyőzni a rokonait és a barátaikat, akkor senki, gondolta. Nem sokkal később magukra hagyta őket, és

elindult Goslarba. Ezalatt a császárvárosban a meisseni őrgrófné épp

hevesen kérdőre vonta férjét. A karcsú, szőke Hedwig több mint húsz évvel fiatalabb volt Ottonál, aki már jócskán

átlépte az ötvenet. A robusztus alkatú, markáns arcú férfi tiszteletet parancsoló jelenség volt, ám Hedwiget sem ez, sem mogorva ábrázata nem ijesztette meg. Megint ugyanazt a hibát akarod elkövetni? Annak idején is azt mondtam, amit ma. A Sötét Erdő nagy, de ez a két férfi

nem fér meg benne, főként azok után, ami Randolf zarándokútja előtt történt.

„Tényleg perlekedő fehérnép”, gondolta Otto, és

mogorván nézett a feleségére. Be kellett azonban ismernie, hogy az asszonynak legtöbbször igaza volt, sőt szinte mindig, ahogyan most is. Amikor azonban ilyen villogó szemekkel, kipirult arccal és szenvedélyesen beszélt, a férfinak egészen más gondolatai támadtak.

Néhány évvel korábban komoly viszály dúlt köztük, és az őrgrófnak hosszú időbe telt, míg helyreállította a békét. A lelke mélyén tudta, hogy durván bánt Hedwiggel. Először igaztalanul azzal vádolta, hogy házasságtörést követett el

Christiannal, és ezért egy éjszakán át láncra verve tartotta. Amikor rájött, hogy tévedett, ő maga került egy másik asszony hálójába. Elűzte feleségét öccséhez, Dietrichhez, Ostmark őrgrófjához. Sajnos azonban kiderült, hogy szeretője halálos ellenségének, Oroszlán Henriknek kémkedik, ráadásul menekülés közben majdnem megölte unokaöccsét, Konradot.

Azóta nem tartott állandó szeretőt (ez őt magát is meglepte), csupán utazásai alkalmával bocsátkozott rövid

életű kalandokba. Ő sem lesz már fiatalabb, úgyhogy megtanulta becsülni feleségét a hálószobában is.

Hedwig elhallgatott, és karba font kézzel nézett férjére. Elég jól ismerte ahhoz, hogy tudja, mi jár a fejében, de ez sohasem látszott rajta. Körülbelül másfél évtizeddel

korábban, tizenöt esztendősen megrémült, amikor hallotta apja döntését, hogy hozzáadja az őrgrófhoz. Otto azonnal beleszeretett, ő pedig gyorsan rájött, hogyan használhatja ki ezt, és bizalmas, okos tanácsadóvá vált. Egészen addig, amíg az őrgróf kémnő hálójába nem került, és elűzte őt az udvarból. Csak Csak Christian, Lukas és a fiatal Marthe

segítségével sikerült leleplezni az összeesküvést. A nagyúr térden állva esedezett a bocsánatáért, és megígérte, hogy megváltozik. Bár férje úgy hitte, minden endbe jött, az őrgrófné a szíve mélyén sosem bocsátotta meg, hogy megsértette.

Észrevette, hogy a férfi szemében megcsillan a vágy, ahogy tekintete a ruhája kivágására siklik. Öltözete a legújabb divat szerint szabadon hagyta keble egy részét. A

főúri asszony pontosan tudta, hogy harmincévesen is milyen szép. Gondoskodom róla, hogy azok ketten ne kerüljenek újra összetűzésbe. Megesketem őket – fogadkozott Otto őrgróf.

Beleegyezően férjére mosolygott: tudta, mi következik. Míg azonban korábban a férfi vágya benne is tüzet lobbantott, ez most elmaradt. Természetesen a világ minden kincséért sem mutatta volna ki valódi érzéseit, hiszen csak Otto oldalán szállhatott szembe az ellenséges

udvari intrikákkal. Becsukta hát a szemét, és egy másik arcról álmodott, amíg az ágyon feküdt.

Christiant mindig lenyűgözte Goslar: ahányszor átlovagolt rajta, megcsodálta az erős falakat, a tornyokat és kapukat, a sok templomot. A sűrűn beépített utcák a császárváros gazdagságát és erejét hirdették, amit az ezüstnek köszönhetett.

Amikor Barbarossa Frigyest császárrá koronázták, átadta Goslart unokaöccsének és trónja várományosának,

Oroszlán Henriknek, hogy kárpótolja, amiért ígéretével ellentétben nem tudta neki Szászországgal együtt azonnal visszaadni Bajorországot is. Öt évvel korábban azonban,

amikor a szász hercegek fellázadtak Henrik ellen, a segítségért cserébe a császár visszavette a gazdag várost unokaöccsétől.

Christian jól emlékezett Otto kárörvendő megjegyzéseire: Henrik herceg elvesztette a bányákkal együtt egyik fontos pénzforrását is, miközben ő maga

akkor nyittatott meg néhány tárnát. „Bárcsak ilyen gazdag és jól védett lenne az én falum is!” – gondolta. Az őrgróf már az első ezüstlelőhely megtalálásakor kijelentette, hogy egyszer Christiansdorfból gazdag város válhat. A lovag már most kitalálta a nevét: „a szabad hegyek városa”.

Azon töprengett, vajon tényleg így lesz–e. Ha a falu ilyen ütemben fejlődik, talán még az ő életében várossá fejlődhet, hacsak nem esik el csatában. A városok azonban

általában a nagy folyók vagy utak mentén jöttek létre, és nem az erdő közepén.

Amikor Christian megérkezett a pompás császári palotához, ismerős arcokat keresve körülnézett. Ellenségek vagy barátok helyett Otto öccsével találkozott először. A lovag tisztelet ni meghajolt Ostmark őrgrófja előtt. Sokkal tartozott Dietrichnek, aki három évvel korábban Marthe és Lukas rábeszélésére segített kiszabadítani őt Randolf börtönéből.

– Beszélnem kell kegyelmeddel. Kísérjen a szállásomra – szólította meg Dietrich kertelés nélkül. Amikor megérkeztek, a főúr mindenkit elküldött. Christian nem tudta, mit akar az őrgróf. Némileg hasonlított bátyjára, hiszen mindkettőjüknek markáns, kifejező arca és fekete haja volt (bár Ottoé már őszült), az alakjuk és a természetük azonban alapvetően különbözött.

Ottol zömök alkatú, gyakran mogorva kedélyű volt, mindenki rettegett dühkitöréseitől. A tíz évvel fiatalabb

Dietrich ezzel szemben karcsú alakjával olyan ruganyosan mozgott, akár egy vadmacska, és a császár kíséretében

eltöltött hosszú évek alatt kitűnő modorra tett szert. E pillanatban is teljesen nyugodtnak tűnt. Tudom, kit keres kegyelmed – kezdte Dietrich, amint négyszemközt

maradtak. – Készüljön fel rá, hogy hamarosan találkozni fog vele. Christian kezére pillantott, aki önkéntelenül megragadta a kardja markolatát, ám a nagyúr erélyesen rászólt. – Fékezze magát! Sejtem, hogyan érez, de nem támadhat meg egy embert, aki egy esztendőn keresztül fegyverrel védte a Szentföldre vándorló zarándokokat, és

még egy értékes ereklyét is szerzett. Ha kedves a saját, a családja és a faluban élő embereinek az élete, uralkodjon a dühén.

Christian mélyet lélegzett. Ismét megtiltják neki, hogy párbajra hívja Randolfot, és bosszút álljon azért, amit

Marthéval tett? Dietrich felállt és bort töltött maguknak, Christian

nagyra értékelte e különleges gesztust. A bátyám nehéz

helyzetben van. Randolf a Szentföldön védte Oroszlán Henriket, és Braunschweigba is elkísérte. Otto nem akarja, hogy a vetélytársához pártoljon, aki sokkal nagyobb hűbért adhat neki, és az ereklyét is Meissenbe kívánja hozni. Tehát meg fogja újítani a Randolfnak tett régi ajánlatát. Tudja, mire gondolok.

Christian megkövült arccal letette a kupát, olyan erővel, hogy csak úgy visszhangzott a terem tőle. Dietrich azonban nem jött zavarba, sőt elmosolyodott. Hedwig

úrhölgy és én szőttünk egy kis összeesküvést, hogy figyelmeztessük, és elviselhetővé tegyük a helyzetét. Nem beszélhet négyszemközt kegyelmeddel anélkül, hogy kockára ne tenné a jó hírét, ezért engem kért meg erre. Kicsikartunk Ottótól néhány biztosítékot kegyelmednek. Remélem, nem okoz nekünk csalódást. Nem, uram. Köszönöm – felelte Christian mereven. Az esti harangszó után a bátyám várja a szállásán. Ott leszek. Van még egy kérésem, leszámítva azt, hogy kegyelmed ne rontson rá

Randolfra, és ne döfje szíven, már ha van neki egyáltalán. Mit kíván, uram? Bizonyára tudja, hogy a fiam, Konrad

apród a bátyám udvarában, Meissenben. A vívás terén azonban nem halad úgy, ahogy szeretném. Örülnék, ha foglalkozna vele, ahányszor csak időt tud szánni rá.

Christian mélyen meghajolt. Ha megengedi, azonnal megkeresem. Christian olyan komor ábrázattal ment, hogy mindenki ijedten tért ki előle: gyors léptekkel igyekezett arra a helyre, ahol érkezésekor az apródokat látta gyakorlatozni. Az egyikük lóháton ült, és épp egy szalmabábut próbált

lándzsával megszúrni, a többiek pedig egymás mellett állva méregették a váratlan látogatót. Lukas és Arnulf, Otto tisztességben megőszült fegyvermestere felügyelték az eseményeket, és nem takarékoskodtak a bírálattal.

Christian Arnulfhoz fordult. Dietrich őrgróf azt kívánja,

hogy adjak néhány vívóleckét a fiának. – Miért? – Konrad, Dietrich egyetlen, házasságból

született fia kilépett az apródok sorából, és bizalmatlanul

végigmérte a lovagot. Bár Christian nem volt éppen jókedvében, mégsem

akarta a fiút a társai előtt lejáratni. – Az okokról kérdezze meg az édesapját. – Christian lovag szereti az olyan gyengéket, mit te –

hangzott egy lekicsinylő megjegyzés. Christian a hangról felismerte Albrechtet, Otto őrgróf

legidősebb fiát. A tizennégy éves, magas fiatalembert jóképűnek tartották volna, ha nem ül ki arcára az

életkorára nem jellemző megvetés. Már akkor is kiszámíthatatlan volt, amikor legutóbb találkoztak, és kegyetlenül viselkedett az öccsével.

Albrecht Hedwig bátyjának, Otto von Brandenburgnak az udvarában tanult, míg öccse, Dietrich apródként a császár kíséretéhez tartozott. Albrechtnek bizonyára be kellett mutatnia fegyverforgatási tudományát Otto fegyvermesterének, ám rossz tulajdonságai láthatóan nem mérséklődtek, hanem megerősödtek nagyhatalmú

nagyapja, majd annak utódja, a nagybátyja udvarában. … Isten óvjon bennünket attól a naptól, amikor ez a

szeszélyes kölyök átveszi a hatalmat Meissen őrgrófságában” – gondolta Christian.

– Kegyelmed valóban olyan jó kardforgató, mint

mondják? – mormogta Konrad, mert nem akarta válasz nélkül hagyni rokona sértését.

Christian idegei pattanásig feszültek, de nem méltatta válaszra az ifjút, inkább magához intette Lukast, akit ő tanított vívni. Tehetséges diák volt, minden fogást és fortélyt ismert, amivel a nála erősebb ellenfeleket is

legyőzhette. Eddig a pillanatig úgy gondolta, hogy egyenrangú félként állhat mesterével szemben, de Christian olyan erővel és dühvel támadott, hogy szinte rá sem ismert. „Mi ütött belé? Meg akar ölni?” – töprengett az egykori tanítvány. Lukas minden erejét bevetette, és a

legtöbb katonát valóban legyőzte volna, ura azonban egyre jobban sarokba szorította, végül hatalmas csapással lefegyverezte.

Az ifjú immár puszta kézzel próbált védekezni, és észre téríteni a férfit, aki láthatóan lassan kezdett újra tudomást venni a környezetéről. Mi ütött beléd, uram? Találd ki, mit tudtam meg – felelte, miközben a hüvelyébe tette a kardját. – A részleteket majd később elmesélem.

Christian az ámulattól megdermedve álldogáló apródokra nézett. A fiatalemberek korábban még lovagi tornákon sem láttak ilyen heves küzdelmet. Választ kapott a kérdésére? – fordult Konrádhoz, akinek kellett néhány

pillanat, hogy összeszedje magát. Megtiszteltetés lesz kegyelmedtől tanulni – mondta végül.

Eközben Dietrich őrgróf a kápolnába ment, ahol egy

karcsú, gyönyörű frizurát viselő szőke asszony térdelt az oltár előtt. A férfi keresztet vetett, és mellé térdelt. A fiatalasszony nem nézett rá, mégis pontosan tudta, kijött. Beszéltem Christiannal – mondta a férfi, és közben

meggyújtott egy gyertyát. Dicsérjük az Urat! Talán megakadályozhatjuk az újabb

szerencsétlenséget – suttogta Hedwig anélkül, hogy rápillantott volna. Amikor sógora letette a gyertyát, a keze mintegy véletlenül hozzáért az övéhez. Megremegett, és

akkor is, mikor egymás szemébe néztek. Ne tagadjuk tovább az érzéseinket, amelyektől oly régóta szenvedünk – suttogta a férfi, és megfogta a kezét.

Hedwig lesütötte a szemét, de nem húzta el a kezét. A kápolna a lehető legrosszabb hely a házasságtöréshez,

futott át az agyán A lelkében kavarogtak az érzések: hol félt, hol örült.

Van olyan cseléded vagy palotahölgyed, akiben megbízhatsz? – kérdezte Dietrich, miközben feltűnés nélkül az asszony keze mellé tette a sajátját. Susanne

mindig hűséges volt, sosem árulna el – felelte kimérten. Mondd azt Ottónak, hogy nem érzed jól magad, és menjen nélküled a császári találkozóra. Küldd el a

palotahölgyeket, vedd fel Susanne köpenyét, és gyere az első fogadóba Liebfrauenbergben – mondta Dietrich halkan, majd keresztet vetett, felállt és elment.

Hedwig mélyet sóhajtott. A férje szíven szúrná, ha rájönne, hogy megcsalja, de nem érdekelte. Régóta szerette Dietrichet, de eddig magának sem vallotta be.

Amint cselédje köpenyében, eltakart arccal a vendégház

felé sietett, Hedwig minden egyes megtett lépés után úgy érezte, hogy nem bírja tovább. A lábai mégis szinte maguktól vitték célja felé. Kalapáló szívvel állt meg az ajtóban: most még visszafordulhat, még nem történt semmi. Belépett, és látta, hogy Dietrich már a söntésben ül. A férfi azonnal felállt, karon fogta, és felvezette a lépcsőn az egyik szobába. Biztosan egy vagyont fizetett érte, hiszen az udvari tanács miatt a város megtelt vendégekkel. A fogadósok ugyanakkor már hozzászoktak,

hogy egyes alkalmi látogatók ismeretlenek akarnak maradni, és csendes helyet keresnek.

„Nincs visszaút” – gondolta, amikor belépett a szobába. „Most már házasságtörő vagyok, ráadásul vérfertőző módon a sógorommal hálok”, töprengett. Az egyház nem

tett különbséget a vérrokon és a házasság általi rokonság között még akkor sem, ha elő is fordult, hogy az özvegy a családi vagyon végett feleségül ment elhalt férje fivéréhez.

A szobában égett a tűz, kellemes meleget árasztott. Dietrich meggyújtott egy gyertyát, ő pedig, mintha támaszt keresne, az ajtónak dőlt, nehogy újra kinyissa és elfusson.

A férfi odament hozzá, levette a válláról a köpenyt, és gyengéden megérintene az arcát. Kedvesem – csupán ennyit mondott.

A nő becsukta a szemét, és a kezéhez szorította az arcát. Kedvesem.

Dietrich uralkodott magán, bár nagyon vágyott Hedwigre. A nőn látszott, hogy kész nekiadni magát, de nem sürgetheti. Biztos volt benne, hogy Ottón kívül nem

ismert más férfit, viszont nem feltételezte, hogy mogorva bátyja gyengéd szerető lenne.

Sok asszonyt meghódított már, de egyik után sem sóvárgott annyira, mint ahogy Hedwigre. Arra vágyott, hogy a karjában tartsa, és hogy a kedvese is boldog legyen. Gyere. – Lassan magához vonta. – Hadd csodáljalak meg. Megérdemled. – Óvatosan levette a fátylát, és megsimogatta a haját. Átölelte a derekát, végigcsókolta a nyakát, a vállát, közben gyönyörködött a látványban. Az

asszony kissé hátrahajtotta a fejét, és csukott szemmel átadta magát a gyengéd pillanatnak.

Szenvedélyes csókban forrtak össze. Oly régen szeretlek és vágyom rád – suttogta Dietrich a csók után. Lassan levette a nő ruháit, és végigsimította a testét, aztán a karjába vette, és az ágyhoz vitte. Úgy érezte, ha ő teszi meg, magára veheti bűnük teljes súlyát.

A tűz fénye bearanyozta a testüket. Gyönyörű vagy. – Hedwig beleborzongott a cirógatásba és csókokba, halkan

felsikoltott. Beletúrt a férfi hajába. Dietrich érezte, hogy fellobbantotta a tüzet, és eljött a pillanat: végre magáévá

teheti. Szenvedélyes volt, de végig figyelmesen bánt szerelmével.

Hedwiget ismeretlen érzések és vágyak öntötték el,

minden aggodalma elszállt. Már csak egyet akart: soha ne érjen véget ez a pillanat. „Mi Történt?” – gondolta zavartan, mégis boldogan. Tizenöt éve volt férjnél, de sohasem tapasztalt efféle szenvedélyt, és sok minden, amit Dietrich tett, hogy örömet szerezzen neki, újdonságnak számított. Vajon az udvarban tanulta mindezt? Végül is mindegy.

A férfi gyengéden megsimogatta az arcát, a haját és a kebleit, végül csendesen megszólalt:

– Mennünk kell, mielőtt keresni kezdenek. Hirtelen a szoba mintha kihűlt volna. – Nem tudom, hogyan bírok ki nélküled akár egyetlen

napot is – suttogta a nő szomorúan. – Én sem, de a bátyám megölne, ha rájön, hogy

megcsalod. Bűnösnek érzem magam, amiért veszélybe

sodorlak. A fiatalasszony megcirógatta az arcát. – Nem vagy bűnös. Én is akartam, és nem bántam

meg. Ez többet ér, mint az életem. Dietrich átölelte, aztán nagy nehezen elengedte, felkelt,

és odanyújtotta a ruháit. Ez képtelenség – fakadt ki Hedwig, miközben a haját fonta. – Amikor Otto hozzád száműzött, annyi lehetőségünk lett volna; most viszont alig tágít mellőlem. Első naptól fogva irigyeltem Ottót, de

sosem mertem beismerni. Amikor elhagytad a váramat, hirtelen rájöttem, hogy nagyon hiányzol, és hogy milyen sokat jelentesz nekem. Találkozhatunk még titokban az udvari tanács ideje alatt? – kérdezte az asszony bátortalanul. Kitalálok valamit, bár nagyon nehéz lesz – ígérte Dietrich.

Hedwig keserűen felnevetett. Életem legsúlyosabb vétkét követtem el, és meg sem gyónhatom. Minden pap azt parancsolná, hogy vessek véget e bűnös viszonynak, de

képtelen vagyok rá. Dietrich magához ragadta, és a szemébe nézett.

Kedvesem, ezt csak a halálos ágyadon gyónhatod meg. Előbb semmiképp sem fordulhatsz paphoz. Gyűlölik a nőket, főleg téged, mert Otto a befolyásod alatt áll. Ha nem

is adják ki a gyónási titkot, biztos, hogy tönkretesznek. Borzasztóan kemény vezeklést rónának ki rád. Az ellenségeid nyíltan kérdőre vonnának, és ez felébresztené Otto gyanakvását. És akkor véged. – Homlokon csókolta. – Hadd vezekeljek én helyetted. A férfiaknak könnyebben megbocsátanak.

Hedwig tudta, hogy a férfi tapasztalatból beszél. Hogy megőrizze őrgrófsága keleti határán a békét, feleségül kellett vennie egy lengyel királyi hercegnőt. Az áhítatos asszony azonban kezdettől fogva gyűlölte, és általában távol élt tőle. Dietrich sokáig egy miniszteriális fiatal

özvegyével osztotta meg az ágyát, akitől két gyermeke született. A főúr bőkezűen gondoskodott róluk. Ezután több asszonnyal is hált, de Hedwig biztos volt benne, hogy

őt nem csupán egy szeretőnek tekinti a sok közül, hiszen viszonyukkal mindketten óriási kockázatot vállaltak. Akármit is mondtak róla az ellenségei, Dietrich becsületes ember volt. Legyen, ha így akarod – suttogta, és fejére húzta a kapucnit. Én valamivel később hagyom el a házat. Odakint vár a leghűségesebb vazallusom. Vándorprédikátor–ruhában követni fog, és ha bármilyen veszély fenyeget, gondoskodik róla, hogy elterelje rólad a figyelmet. Nem tudja, ki vagy, de akár az életét feláldozza,

hogy biztonságban hazaérj, és ne leplezzenek le. – Még, egyszer átölelte és szenvedélyesen megcsókolta. – Gondolatban minden pillanatban veled leszek.

Hedwignek nem kellett félnie: baj nélkül visszajutott a szállására, ahol a cselédje várt rá. Amikor ágyba bújt, úgy érezte, a hazugságban van valami igazság: egyrészt a lelke repesett a boldogságtól, másrészt nyomorultul érezte magát. Újra és újra rátört az együtt töltött órák emléke, elöntötte a tűz, a férfi ölelésére, csókjára vágyott. Nem

tudta, mennyi idő telt el így, egyszer csak Otto rontott be hirtelen a szobába. Hogy van, kedvesem? – kérdezte

aggódva. Hedwiget kiverte a hideg veríték. Talán észrevette, hogy

megcsalta? Lehet, hogy már bélyeg izzik a homlokán?

Hirtelen hányinger fogta el, kiáltott Susannénak, a lány azonnal berohant egy tállal. Hedwig hányt, és érezte, férje furcsán néz rá. Egész testében remegni kezdett.

– Talán valami rosszat evett? – faggatta Otto türelmetlenül. – Reméltem, hogy legalább az ünnepi vacsorára elkísér.

– Legyen, kérem, kicsit türelmes! Nem tudom, mi a bajom.

Susanne félrerakta a tálat, aztán csendesen megszólalt: – Úrnőm már hat hete nem vérzett. Hedwig rémülten hanyatlott vissza a párnára. Állapotos.

A legutóbbi szülésbe majdnem belehalt. A teste hamarosan kigömbölyödik, és Dietrichnek nem a mai délután jut majd eszébe, ha meglátja, hanem az, hogy a

bátyjával hál. Otto boldogan rohant oda hozzá, és megfogta a kezét.

Drágaságom, annyira boldoggá tett – harsogta. Ez még nem biztos – motyogta Hedwig. Hívassak doktort?

Az őrgrófné tompán nemet intett. Maradjon csak itt, pihenjen. Küldetek valami ennivalót – nyugtatgatta a férje. Csak egy kis fehér kenyeret kérek – nyögte a nő. Már az

evés gondolatára is háborgott a gyomra. Kétségbeesetten becsukta a szemét.

A találkozás

Christian az esti harangszó közben érkezett meg az őrgrófhoz. Nyugalmat erőltetett magára, mikor belépett Otto és Hedwig szállására. Hatalmas ellensége már ott volt, Dietrich őrgróf figyelmeztetésének hála azonban

Christiant nem érte váratlanul a találkozás. Végigmérte Randolfot, aztán fél térdre ereszkedett hűbérura előtt.

A szentföldi tartózkodás megváltoztatta Randolf

külsejét. Arca lebarnult, és ez különös kontrasztot képezett világosszőke hajával, arckifejezése azonban ugyanolyan kegyetlen maradt. Habár a hosszú és fáradságos utazás vagy talán egy betegség miatt lefogyott, még mindig erősnek és fenyegetőnek látszott.

Christian a szeme sarkából látta, hogy ellensége arca egy pillanatra megrándul, ám az óriás rögtön erőt vett magán, és ismét közönyösen nézett maga elé.

– Álljon fel, Christian – szólt az őrgróf. A lovag engedelmeskedett és szótlanul megállt.

Mielőtt Goslarba indult, Christian elment Bartholomäus atyához, és meggyónta, milyen gyűlölet és bosszúvágy önti el, ha Randolfra gondol. A pap erélyesen megfeddte, és

ráparancsolt, hogy fékezze indulatait, amelyek kárhozatra juttatják.

– A bosszú egyedül Isten joga. Légy hálás a boldog

évekért, fiam, amelyek neked és a falunak jutottak. Három esztendeje nem volt rossz termésünk, nem sújtott minket háború, és senki sem halt éhen. Keveseknek adatik meg ennyi jó. A Mindenható most próbára tesz. Tégy meg mindent, hogy kiálld magadért és azokért, akiket védelmezned kell.

Mindenben követte a pap tanácsait, de a bosszúszomját nem tudta elűzni. A lehető leghamarabb meg akarta ölni a férfit, aki meggyalázta Marthét, ráadásul még

büszkélkedett is vele, és aki annyi nyomorúságot és halált hozott a falujára.

Otto láthatóan nem érzékelte, mennyire kínos a helyzet, Hedwig viszont holtsápadtra vált, úgy figyelte őket. Le sem vette a tekintetét Christianról, mintha így akarná jelezni, hogy ne hagyja magát provokálni. Sikerült megnyerni a bányászokat, hogy a tartományomba költözzenek - érdeklődött az őrgróf Tíz férfi a családjával készen áll az indulásra, köztük két tapasztalt olvasztár, uram.

Jó, nagyon jó. – Otto elégedetten hátradőlt a székén, de aztán ismét előrehajolt. – Meg kell szerveznünk, hogyan

termeljék ki az ércet, és mi legyen a falu dolga. Legfőbb ideje, hogy egy várat építsünk. – Magához intette Randolfot, aki ugyanolyan közönyös arcot vágott, mint

halálos ellensége. Most egyszeriben egymás mellett álltak. Christiannak óriási erőfeszítésébe került, hogy ne rántson kardot. Otto talán észrevette, hogy dühös, de viselkedésén ez nem látszott. Tudom, hogy a múltban voltak vitáik – kezdte, és felemel te a kezét, hogy elhárítson minden ellenkezést. – De nem tűrök vérontást a vazallusaim

között. – Szigorú tekintettel Christianhoz fordult. – Randolf súlyos vétkeket követett el kegyelmed és az emberei ellen, ezért vezekelt a Szentföldön, és immár bűneitől megszabadulva áll előttünk.

Ugyanilyen eréllyel beszélt a szőke óriással is. Randolf,

többé semmit nem követhet el Christian ellen. Az egykori zarándok lehajtotta a fejét, és a szívére tette

a kezét A szavamat adom, fenséges uram. Rendben.

Kezdjék meg azonnal a vár építését. Biztonságos helyen kell az ezüstöt őriznünk. Újfent kinevezem várnaggyá, de ne feledje, hogy Christian lovagot szolgálata jutalmaként nemesi rangra emeltem. Tehát egyenrangú félként kell bánnia vele, és békében kell együttműködniük – hangzott Otto döntése.

A nagyúr felszólítóan rájuk nézett. Mindkettőjüket szemmel tartom, és úgy fogok kegyelmetekkel bánni, mint császárunk a hadjáraton lévő embereivel. Aki megtöri a

békét, elveszti a vívókezét. Christian azon töprengett, hogy Randolf halála megéri

ezt az áldozatot, hiszen ugyanolyan jól vív bal kézzel is. Otto azonban láthatóan kitalálta a gondolatát. Hogy

biztos lehessek a dologban, szigorítom a büntetést. Bármelyikük is kezd viszályt, mindketten elvesztik a vívókezüket, és elveszem a hűbérbirtokukat. Ha valamelyikük megöli a másikat, azt kivégeztetem. Ez talán elegendő ok arra, hogy kerüljék az ellenségeskedést.

Az őrgróf hívatta a papot, aki egy aranykereszttel jelent meg. Esküdjenek meg a halhatatlan lelkűk üdvére, hogy

eltemetik a régi ellenségeskedést, és az érdekeimet védik Christiansdorfban.

Randolf előrelépett, és mogorva ábrázattal a keresztre

tette a kezét. Esküszöm a halhatatlan lelkem üdvére, hogy nem követek el ellenséget tettet Christian ellen. Ha megszegem ezt az esküt, sújtson örök kárhozat. – Meghajolt, hátralépett. Otto elégedetten figyelte a történteket, és most parancsolóan a másik férfira pillantott.

„Nem tudom megtenni. Lehetetlent követel tőlem”, gondolta Christian. Habozását látva gonosz mosoly futott át Randolf arcán. Hedwig az ajkába harapott, Otto őrgróf arca pedig elvörösödött. Várok – szólította fel fenyegetve.

Christian előrelépett, kezét a feszületre tette, és

eltökélten Otto szemébe nézett. Nem érdekelte, hogy a szavaival esetleg kockára teszi az életét.

– Esküszöm halhatatlan lelkem üdvére, a

feleségemére és a gyermekeimére, hogy mindenkor uram érdekét szolgálom, és nem ölöm meg Randolfot mindaddig, amíg uram ezt nem adja parancsba.

Sustorgásszerű hang futott végig a termen. Az őrgróf dühtől elvörösödve meredt rá. Mivel mind tudjuk, hogy Christian lovag becsületes férfiú, semmi ok a vitára – avatkozott közbe gyorsan Hedwig, mielőtt a férje ordítani kezdhetett volna. – Férjuram, amíg kegyelmed úgy kívánja, hogy Randolf lovagnak ne essen bántódása, nem érheti

baja. Mindenki más tömlöcbe vettetnék ezért az elképesztő pimaszságért. Szaván fogom kegyelmedet. Mostantól pedig eltemetik a viszályt, és együttműködnek! – üvöltötte a főúr.

Christian meghajolt, és egy lépést hátrált. Uram engedelmével azonnal visszatérek a faluba, hogy előkészíthessek mindent a bányászok érkezésére. Engedelmével én is hazatérnék a feleségemhez és a fiamhoz, akit akkor hozott világra, amikor a Szentföldön

voltam – vette át a szót Randolf. Mindketten addig maradnak, amíg el nem bocsátom kegyelmeteket – felelte a

nagyúr nyersen. – Sok mindent kell megbeszélnünk a vár építésével és egyéb ügyekkel kapcsolatban. – Némi gúnnyal ellenségeskedő vazallusaira mosolygott. – Így lesz

alkalmuk megtanulni a felügyeletem alatt, hogyan férjenek meg egymással.

Otto aggódó pillantást vetett Hedwigre, majd folytatta: Holnap a hajnali mise után beszélgetünk. Kegyelmed elmeséli, hogyan töltötte az időt a Szentföldön. Most pedig hagyjanak magunkra, a hitvesem nem érzi jól magát.

A két lovag meghajolt, és elhagyta a szobát. Christian ügyelt rá, hogy Randolf előtte menjen. Amikor kiértek, az felé fordult, és a béke jeleként felemelte a kezét. Ne félj, Christian. Megtisztult embert látsz magad előtt.

Christian ridegen nézett a szemébe. Nem félek tőled.

Ellensége mosolyt erőltetett az arcára. – Elismerem, voltak ellentéteink, de előfordul az ilyesmi férfiak között, és már régen történt. Végül is a viszály révén kaptál

nemesi rangot, ez megér néhány nap fogdát. Nem rólam van szó – sziszegte Christian.

Randolf úgy tett, mintha kutatna az emlékezetében. Ó, a szépséges feleséged. Esküszöm, nem kell félnie tőlem. A hitvesemmel összebarátkoznak majd, és a fiaink együtt nőhetnek fel. Ha húsz lépésnél közelebb mész a feleségemhez, ott helyben megöllek Otto engedélye nélkül is – mondta Christian indulatosan.

Randolf mosolya elszállt, a hangja ingerülten csengett.

Lehet, hogy téged nem érdekel az életed és a birtokod, mindig is vonzódtál a halálhoz. Nekem azonban eszem ágában sincs a csökönyösséged miatt mindent elveszíteni, amiért megküzdöttem. – Meg akarta ragadni Christian karját, de gyorsan letett róla, amint a szemében meglátta a néma figyelmeztetést. – Egyelőre nem kívánok sokat időzni a faludban, nem avatkozom hőn szeretett parasztjaid ügyeibe. Tehát szokj hozzá a gondolathoz, hogy egymás mellett kell laknunk. – „Ez a forrófejű bolond puszta

bosszúvágyból a végén még mindent elront. Óvatosnak kell lennem, hogy biztos legyek a dolgomban. Már tudom

is, mit teszek”, töprengett Randolf, miközben elsietett.

– Nyugodj meg! – próbálta csillapítani Lukas, amikor a barátaikkal meghallgatta ura rövid beszámolóját. – Végeredményben, éppen erre a helyzetre készülünk három éve.

Christian azonban mintha meg sem hallotta volna a szavait, Geróhoz és Richardhoz fordult:

– Egyikőtök hajnalban induljon haza. A fivérek egyetlen pillantással megértették egymást.

Szavak nélkül is mindig tudták, mire gondol a másik, és ezen a többiek gyakran tréfálkoztak. Egyszer Gero azt felelte, hogy valószínűleg együtt is fognak meghalni. Én

leszek az – mondta Richard. Rendben. Számolj be Marthénak mindenről, és egy pillanatra se hagyd magára. Kísérd el a betegekhez, vigyázz rá a házban, és éjjel őrködj

a szobája előtt – utasította Christian. Ahogy kívánod – csodálkozott Richard. – Szerinted tényleg szükség van erre? Herwart az embereivel a házban van. Ráadásul Randolf is itt marad egy ideig, és amúgy sem merne nyíltan támadni. Tedd egyszerűen, amit mondtam.

Lukas fürkészve figyelte barátját, és rettenetes gyanúja támadt. Christian túlzottnak tűnő óvatosságának csupán egyetlen, szörnyű magyarázata lehet, de senkinek sem mondhatja el, amire gondol, mert ha tényleg arról van szó,

és elterjed a pletyka, akkor mindenki azt várja majd, hogy Christian azonnal eltaszítsa a feleségét, akár bűnös, akár nem. Ez megmagyarázna néhány dolgot a múltból. Miért ment hozzá Marthe hirtelen az öreg Wiprechthez, mikor korábban hallani sem akart róla? Miért változott meg annyira? Mitől vált kétségbeesetté és életunttá?

Ha a félelmei valósak, semmi kétség, Christiansdorfra szörnyű idők várnak. Bármennyire is fegyelmezett Christian, egyetlen férfi sem tűrhet el hosszú ideig egy

ilyen helyzetet. Nem is beszélve Marthéról: hogyan fogja kibírni, hogy ennek a szörnyetegnek a közelében kell

élnie? Legszívesebben ő maga menne Richard helyett, hogy

megvédje az asszonyt, de ez túl feltűnő lenne. Christian

nem tudhatja meg, mire jött rá, ráadásul ugyanilyen fontos, hogy itt helyben visszatartsa attól, hogy őrültséget kövessen el.

Raimund hasonló okból aggódhatott. Otto vazallusaként kötelességed teljesíteni a parancsait – mondta a kelleténél keményebb hangnemben. – Kerüld el Randolfot,

amennyire csak lehet. A becsületed most nem azon múlik, hogy megölöd, hanem azon, hogy megtartod az Ottónak tett esküdet.

Miután Christian merev arccal távozott, Raimund visszatartotta Lukast.

– Kész mindent kockára tenni... Meg kell akadályoznod – mondta már–már tolakodóan.

Az ifjú lovag lemondóan legyintett.

– Tudom, de attól tartok, egy teve könnyebben átjutna a tű fokán...

Hedwiggel ellentétben Otto másnap nem töprengett azon, hogy Christiansdorfban esetleg újabb vérfürdőre kerül sor: egyértelmű parancsokat adott, és elvárta, hogy a vazallusai kövessék azokat. Ráadásul e pillanatban egészen más dolgok foglalkoztatták: sürgősen beszélnie

kellett az öccsével, ezért türelmetlenül várta az alkalmat, hogy elhagyhassa a pompás csarnokot, ahol a császár udvari tanácsot tartott. Dietrich azonban a császár közvetlen közelében állt, így nem tehetett mást, mint hogy kivárta, amíg szünetet tartanak.

Odakint esett az eső, a viharos szél befújta a finom permetet a várkastély nagy ablaknyílásain. Otto kabátja az egyik oldalon teljesen átnedvesedett. Sajnálta, hogy a gyűlést nem a téli teremben tartották, ahol kicsi, zárható

ablaknyílások voltak, ráadásul egy ügyes rendszer még a padlót is fűtötte.

A császár éppen azon igyekezett, hogy elsimítsa Hedwig bátyja, Hermann von Weimar–Orlamünde és az új türingiai tartománygróf közti ellentétet. Az ifjú Lajos

szöges ellentéte volt azonos nevű apjának, aki egykor a „Vas” ragadványnevet viselte, mert kezdetben gyengén kormányzott ugyan, de később erős kézzel biztosította tartományában a békét. Legidősebb fiát az egyház dicsérte áhítatossága és főként nagyvonalú adományai miatt (egyszer még „Kegyesnek” fogják hívni, gondolta gúnyosan

Otto), a világi uralkodókkal szemben azonban egyáltalán nem riadt vissza a vitától. Alig vette át a hatalmat, máris nyílt viszályt robbantott ki az Askani–házzal, főleg Hermann–nal Weimar és Orlamünde birtoklásáért. Az év eleje óta ostrom alatt tartotta a weimari várat, amihez

sógora értesülései szerint Lajos Oroszlán Henriktől kapott segítséget, nem sokkal az után, hogy a nagyúr visszatért a Szentföldről.

Szászország és Bajorország hercege közvetlenül a trón mellett állt, ridegen és büszkén nézett a nagy csarnokban összegyűlt fejedelmekre és érsekekre. Fekete haja kitűnt a drága, fehér prém mellett, amivel a köpenyét szegélyezték. Az idegenszerű mintával ékesített, aranyhímzéssel borított ruhadarabot valószínűleg a jeruzsálemi zarándokútra készíttette, vagy éppen az onnan hozott értékes ajándékok egyike volt, amiről a fél világ beszélt. Állítólag a szaracénok földjén megajándékozták két hatalmas ragadozó

macskával, amilyeneket keresztény ember még sosem látott.

„Oroszlán Henrik most kárörömmel nézheti, amint két legnagyobb vetélytársa, Medve Albert és III. (Vas) Lajos fiai egymással hadakoznak” – gondolta Otto mogorván. Sokkal jobban nyugtalanította azonban az a gondolat, hogy előbb–utóbb ismét csatároznia kell a braunschweigi nagyúrral, sőt ezúttal a türingiai tartománygróffal is. Örült, hogy annak idején sikerült épségben megúsznia a szász

fejedelmek lázadását hercegük ellen, hiszen a császár mindig megvédte Oroszlán Henriket. Otto igyekezett a

birodalom keleti felén elterülő őrgrófságát távol tartani a nagyurak viszályától, de ami sok, az sok. Például egy hatalmát állandóan fitogtató herceg, aki a császár

távollétében császárként viselkedik. A tárgyalások fárasztóak voltak, és láthatóan nem

vezettek eredményre: még az általában sugárzó és magával ragadó császár is elégedetlennek tűnt. Frigyes vörösesszőke hajában Otto először fedezett fel ősz tincseket. Nem volt nehéz kitalálni, mi dühíti a

„Rőtszakállút”: tehetetlenül kellett szemlélnie, hogy az észak-itáliai városok erős szövetséget hoznak létre ellene, mert a hercegei éppen egymással hadakoznak ahelyett, hogy egyesítenék seregeiket. Ráadásul a kölni és a magdeburgi érsek is sürgeti, hogy csaknem húsz esztendei

viszálykodás után egyezzen ki Sándor pápával, azaz hódoljon be neki. A császár Hedwig fivérén töltötte ki a dühét, bár Otto szerint ő volt az áldozat, és nem a bűnös.

Végre a császár és hitvese, Beatrix felállt, és véget vetett az aznapi vitának. Otto a testvére felé nyomult, és intett neki. Dietrich biccentett, majd udvariasan üdvözölt néhány nemest, párr szót váltott velük, azután követte a bátyját kifelé a sokadalomból. Élesen figyelő tekintetek vették körül őket, ezért alig beszélgettek, míg Otto és Hedwig szállása felé közeledtek.

Miközben a meisseni őrgróf azt ecsetelte, milyen rosszat tesz neki ez a nedves időjárás, Dietrich gondolatai

sógornője körül forogtak. Tudta, hogy elárulja a bátyját, mégis minden percben az asszony járt a fejében. Már a gondolattól is lángba borult a leste és a lelke.

Amikor az egyre jobban zuhogó eső mindenkit elűzött az utcáról, Otto végre rátért a lényegre. El sem hiszem. Alighogy Oroszlán Henrik hazatért, máris békétlenséget szít. A császár meg úgy fogadja, akár egy rég nem látott testvért vagy barátot. Lehet, hogy csak udvariasságból?

Dietrichnek kellett néhány pillanat, hogy összeszedje

magát. – Nem, őszintén örült. Szemtanúja voltam. – Némi

habozás mán halkan, de határozottan folytatta: – A császár téved. Előbb–utóbb kenyértörésre kerül sor a nagyobb hatalomért a birodalomban.

Otto kétkedve felvonta a szemöldökét, és ő is halkabban kezdett beszélni. Tudta, néha a falnak is füle van. Azt hiszed, hogy Oroszlán Henrik ki merné hívni a császárt? Harcolna a koronáért? Te nem így gondolod? Nem ezért szálltunk szembe vele pár évvel ezelőtt több tucat fejedelemmel és érsekkel együtt?

Otto kényszeredetten nevetett. Igen, ezért is. De legfőképp a saját helyzetünket éreztük veszélyben. Becsületbeli ügy. Meg hatalomharc. Most is ugyanez folyik: az az ifjú türingiai szemtelenül Hermann várát ostromolja. Úgy látszik, aki összefog Oroszlán Henrikkel,

az már bármit megtehet. Szégyen! Megérkeztek a szállásukra, lerázták a köpenyükről a

vizet. Otto a tűzhöz lépett, hogy felmelegítse a kezét,

ráparancsolt egy szolgára, hogy hozzon fűszeres forralt bort, végül nyögve leült.

Dietrich csalódott, ugyanakkor megkönnyebbült, hogy nem látta Hedwiget. Attól tartott, hogy elárulja magát egy óvatlan pillantással, ha találkoznak. Otto intett, hogy üljön le, ő azonban inkább állva maradt. Randolf ma reggel elmondta, mit tapasztalt a Szentföldön, miután csatlakozott Oroszlán Henrikhez – kezdte Otto komoran. – A braunschweigit olyan pompával fogadták, mint egy

császárt: temérdek ajándékot kapott Jeruzsálem királyától, antiochiai Bohemundtól és az ikóniumi szultántól. Igen, és előtte Konstantinápolyban Komnénosz Manuél is rendkívül szívélyesen bánt vele – tette hozzá Dietrich halkan, de jelentőségteljesen.

Otto egy pillanatra maga elé bámult. A gátlástalan, minden hájjal megkent bizánci császár volt Sándor pápa mellett Barbarossa Frigyes leghatalmasabb ellensége. Szerinted szövetséget kötöttek a császárunk ellen? –

kérdezte idegesen. Utálta, hogy az öccse több információval rendelkezett nála, de végül is ebben nem

volt semmi meglepő. Dietrich sok időt töltött a császári udvarban. Elkísérte az uralkodót az itáliai hadjáratra, és diplomáciai feladatokat is kapott. Randolf azonban nem

említette, hogy Henrik találkozott Manuéllal, és ez felébresztette benne a gyanút. Vazallusa talán akkor még nem tartozott Oroszlán Henrik kíséretéhez, vagy szándékosan hallgatta el a dolgot? Erről nem számoltak be a titkos jelentésekben, amiket kaptunk, de annyi bizonyos,

hogy nagyon jól megértették egymást – felelte Dietrich. Ennek háborúszaga van – vélekedett Otto.

Az öccse könnyedebben vette a dolgot. – A császár szerint a zarándokút szent dolog, ami

megtisztítja a lelket.

Otto megvetően legyintett. – Talán egy egyszerű kereskedőét vagy csuhásét, aki

tenni akar valamit a lelki üdvéért, de egy olyan emberét

aligha, akit csak a birtoka és a politikai befolyása érdekel. Dietrich karba font kézzel a falnak dőlt, a szemében

gunyoros fény csillogott. Ugyan – motyogta Otto, de a következő pillanatban már átkozta öccse borotvaéles eszét, hiszen megértette, min mosolyog, Előző nap éppen ő maga állította Christiannak, hogy Randolf megtisztult a zarándoklaton, és feloldozást nyert. – Jól van. Tudom, mit akarsz mondani – dünnyögte.

– Akkor tartsd rajta a szemed Christian faluján –

figyelmez–tette az öccse. A szolgák sült húst hoztak be, és letették a tálcákat az

asztalra. Kérdezzétek meg a hitvesemet, hogy megtisztelne–e

minket a jelenlétével? – parancsolta a meisseni őrgróf. – Nem érzi jól nugát – magyarázta testvérének. Talán láz? – érdeklődött aggódva Dietrich, nagyon szerette volna látni Hedwiget. Áldott állapotban van – felelte büszkén Otto.

Ekkor lépett be Hedwig: egy pillanatra megmerevedett,

de azonnal összeszedte magát, és főhajtással üdvözölte sógorát.

Dietrich megfogta a kezét, és meghajolt. Fogadjátok szerencsekívánataimat! Szívből örülök veletek együtt. – Amikor kiegyenesedett, mélyen az asszony szemébe nézett.

Nem lesz semmi baj, sugallta a tekintetével. A hír megrázta, de természetesen úgy a legjobb, ha Hedwignek nem kell kételkednie abban, hogy a gyermek a férjétől van.

Az asszonyon azonban nem csak a rosszullét látszott: kétségbeesés tükröződött a szemében. Dietrich a karjába akarta zárni, hogy megvigasztalja. Aggódik, mert az előző

szülése nagyon nehéz volt. Azonnal misét mondattam, hogy minden rendben legyen – mondta Otto, és megfogta a felesége kezét. – Remélem, ugyanolyan erős fiú és derék vitéz lesz, mint az elsőszülöttünk.

Hedwig arca még jobban elkomorult. Gondold meg jól,

mit kívánsz, férjemuram. Amit Albrechtról hallottam, az alapján nem tudom, képes lesz–e valaha is átvenni a meisseni őrgrófság trónját. Miket beszélsz? Erősebb a

koránál, jól bánik a karddal, és pontosan tudja, milyen feladat vár rá. Mindenki tudja, hogy jobban szereted a kisebbiket. Ez homályosítja el az ítélőképességedet – háborgott Otto.

Hedwig dühtől elvörösödve kapkodott levegő után, és kereste a szavakat, amivel visszavághatna a férjének.

„Hogy sértheti meg ennyire?” – gondolta Dietrich, és egyszeriben elszállt minden lelkifurdalása. Közelebb lépett a bátyához, és határozottan a szemébe nézett.

– Igaza van. Te ritkán látod az elsőszülött fiadat, és veled másként viselkedik, mint egyébként. Tehetséges katona lehetne, de hirtelen haragú és fékezhetetlen, ráadásul visszaél a helyzetével. Tegnap a saját szememmel láttam, hogy véresre korbácsoltatta az egyik lovászfiút egy semmiségért. Nem beszélve arról, milyen alattomosan gyötri az öccsét, pedig alig találkoznak

Otto megvetően nézett mindkettőjükre. – Asszonyfecsegés! Aki uralkodni akar, annak

idejekorán meg kell tanulni érvényesíteni az akaratát, és élni a hatalmával.

Élni a hatalmával, de nem visszaélni – rótta meg Dietrich. – Ugyanúgy szeretném, ahogy te is, hogy az unokaöcsém egyszer biztos kézzel és igazságosan

uralkodjon Meissenben. Ám félek, a jelleméből jelenleg hiányoznak az ehhez szükséges erények. Erények! Úgy beszélsz, mintha uralhatnánk azzal egy országot, hogy kedvesek vagyunk a parasztokhoz. Neked is tudnod kell, öcsém, hogy ha így teszel, kinevetnek, és csalnak az

adófizetéskor. Félniük kell az uralkodótól, hogy engedelmeskedjenek – dörögte Otto.

– Igen, de ne gyűlöljék. Min uralkodik az ember, ha halálra gyötri a parasztokat, és tönkreteszi az országát?

– Istennek hála, Albrecht nem gyengekezű. Majd

mindent megtanul a lovagi neveltetése során – erősködött az őrgróf.

– Remélem, igazad lesz. És bízom benne, hogy

elsőszülött fiad kellő türelemmel rendelkezik, és kivárja, amíg az öröködbe léphet – felelte az öccse.

Hazatérés

Marthe tudta, hogy egyszer eljön ez a nap, mégis

megfagyott a vér az ereiben, amikor megpillantotta. Mit akar itt? – rontott a kérdéssel a látogatónak, aki arrébb tolta a háznépet, és benyomult a terembe. Rámosolygott,

de ez csak még félelmetesebbé tette jéghideg kék szemét. Richard rögtön úrnője elé állt, és megfogta kardja markolatát. Milyen udvariatlanul fogad egy bűneitől megszabadult zarándokot – mosolygott ridegen a szőke óriás, és közelebb lépett.

Richard kivonta a kardját.

Marthe összeszedte minden erejét, és nem hátrált meg Randolf elől. Semmiképp sem akarta, hogy a férfi lássa a félelmét, vagy hogy a falhoz szorítsa, amíg egy helyiségben

tartózkodnak. Megérkezett Herwart az embereivel. Randolf ügyet sem vetett a fegyveresekre, és fegyvertelen

kezét feltűnően Marthe elé tartotta. Csupán udvariassági látogatást teszek, a jószomszédság jegyében, hogy a régi időkről beszélgessünk. Szüksége van a segítségünkre, úrnőm? – kérdezte Herwart. Minden rendben. Távozhattok – felelte az asszony.

Randolf megjegyzése, hogy a régi időkről akar beszélni, nagyon megrémítette. Senki sem tudhatja meg, hogy Christian nagy hatalmú ellensége mit tett vele évekkel korábban. Biztos vagy benne? – erősködött Richard; ő másmilyen parancsot kapott. Kérlek, várjatok az ajtó előtt,

amíg nem hívatlak titeket – parancsolta a ház asszonya határozottan. A közelben maradunk, úrnőm – biztosította Herwart, és embereivel együtt kiment. Richard követte

őket, miután bizalmatlanul végigmérte a vendéget, végül fegyverrel a kezében megállt az ajtó mögött. Úrnőnek szólítanak – gúnyolódott a férfi, amikor egyedül maradtak. – Majd elfelejtettem, hogy az őrgróf szeszélye nemes hölggyé tett, bár a modorod még mindig egy parasztasszonyé. Nem kínálod meg üdvözlőitallal a vendéget és jövendő szomszédot? – Randolf nem zavartatta magát: az asztalhoz ment, és töltött magának a kancsóból.

– Kegyelmed nem szívesen látott vendég – közölte

Marthe hidegen. Az óriás meg sem hallotta a választ, nagyot kortyolt az

italából, aztán letette a kupát. – Ennek a falunak mindig jó söre volt. Ez az egyik

előnye – közelebb ment az asszonyhoz. – Egy lépést se tovább! – figyelmeztette Marthe. Randolf hidegen mosolygott, de megállt. – Még mindig karcsú és hajlékony. Szebb, mint

valaha, és ugyanolyan rideg.

Marthénak a hideg futkosott a hátán: amint meglátta a férfit, aki bántotta, felsejlett előtte mindaz a szörnyűség,

amit vele tett. Mintha újra átélné a történteket. Érezte, ahogy a hatalmas termetű férfi súlyával ránehezedik, meztelen hátába kövek fúródnak újra átélte a fájdalmat,

amint megerőszakolja. Amikor már azt hitte, hogy vége a szenvedésének, odahívta a társait, akik addig kiabálva biztatták: „Most már a tiétek.”

– Ne aggódj, szépségem. Nem bántalak sem téged, sem Christiant. Esküt kellett tennem erre Otto előtt. – Randolf tekintete körbefürkészte a termet. – Azt mondják, szültél

egy fiút. Biztos vagy benne, hogy a férjedé, és nem az enyém?

Christian fia kilenc hónappal az esküvő után született; de semmi köze hozzá! – rivallt rá a fiatalasszony. Úgy. – Randolf ismét ivott a kupából, és letörölte a száját. –

Inkább az érdekel, nem zavarja, hogy az enyém voltál? Nem mardossa a féltékenység, amikor melletted fekszik? És neked nem hiányzik néha a szenvedély, amivel a

magamévá tettelek? Szenvedély? – Marthét elöntötte a gyűlölet, fékeznie kellett magát, nehogy odakint meghallják a szavait. – Letépte a ruhámat, a földre tepert, megkötözött, és rám vetette magát. Ezt kellene hiányolnom? – Mély levegőt vett, hogy megnyugodjon. – Még ha földi bíróság nem is ítélte el, a büntetését nem kerülheti el – sziszegte.

Randolf fölényesen mosolygott. Nem fenyegethetsz. Amint te is tudod, egyetlen bíróság sem ítélt volna el,

amiért elszórakoztam egy parasztlánnyal. Nem emeltél azonnal vádat, ahogy azt a törvény kimondja. Most már nem tehetsz semmit. – A férfi arcára kiült az ismerős gonoszság, amit eddig elnyomott. – Christian nagyon felbőszült, amikor a tömlöcben elmondtam neki, hogy elvettem a szüzességed. Hogyan sírtál és könyörögtél kegyelemért. A dührohama majdnem az életébe került.

Marthe dermedten meredt ellenségére. Ahogy látom, megbocsátott neked. Vagy talán a fattyaid mégsem tőle

vannak? Hagyja el a házat, különben Christian emberei kidobják – követelte az asszony határozottan. Rám

támadnának? – gúnyolódott a férfi. Igen, ha parancsot adok rá.

Randolf békülékenyen felemelte a kezét. Azért jöttem,

hogy megegyezést ajánljak neked. Kegyelmeddel nem egyezek meg semmiről. De igen. Várd meg, mit akarok mondani.

Marthe nyugalmat kényszerített magára, és karba fonta a kezét. Hallgatom.

Randolf leült, és kinyújtotta hosszú lábait.

– Tudom, mennyire rágja a férjed lelkét, hogy a magamévá tettelek, hisz oly kényes a becsületére. De nem állhat bosszút, mert akkor az őrgróf szigorúan megbünteti. – Kis szünet után kimondott szavai kardcsapásként érték az asszonyt. – Azt viszont nem tudja, legalábbis tőlem

nem, hogy a barátaim is elszórakoztak veled. Gondolom, nem mesélted el neki?

Marthe alig láthatóan nemet intett. Tudta, hogy Randolf

dicsekedett a megláncolt Christiannak a tettével. Neki azonban soha nem volt ereje, hogy a többiekről beszéljen, és arról is hallgatott, hogy a négy lovag többször is megismételte a szörnyűséget.

– Ahogy sejtettem. Mit gondolsz, mi történne, ha megtudná. Rögtön elűzne. Egyetlen becsületére adó férfi sem tűri el, hogy a felesége mindenki szajhája volt – folytatta az óriás közönyösen.

,,Összetörne a szíve. Végül mind a négyet megölné, nem

törődve az életével, a falujával és a lelki üdvével”, gondolta Martha rémülten.

– Látom, megértettél. Térjünk tehát a tárgyra. Gondoskodsz róla, hogy Christian ne okozzon gondot, miközben a várat építtetem. Én pedig teszek róla, hogy bűnös múltad a mi kis titkunk maradjon. Megegyeztünk?

Marthe bólintott, miközben a gondolatai cikáztak. – Tudtam, hogy megegyezünk – örvendezett Randolf,

és távozóban még odavetett néhány szót. – Legyünk jó

szomszédok. Ha elmeséled Christiannak, hogy itt jártam, feltétlenül mondd meg neki, hogy nem mentem hozzád

közelebb húsz lépésnél. – Nevetve kisétált az ajtón, megállt Richard előtt, és kiemelte a kezét. – Nyugalom, nem történt semmi. Baráti látogatás volt.

Két nappal Randolf látogatása után megérkezett Christian, az őrgróf parancsa miatt ugyanis tovább kellett Goslarban maradnia, mint szerette volna. Hazafelé végig vágtában tette meg az utat Lukasszal és az apródjával. Gero a katonákkal a bányászokat vezette Christiansdorfba.

Még le sem szerszámozta a lovat, mikor megtudta, hogy ellensége a házában járt. Hagyjatok magunkra – parancsolta megkövült arccal, és belépett a házba. Amikor kettesben maradtak, megragadta Marthe karját. – Mi ütött beléd? Ideküldöm az embereimet, hogy megvédjenek, te

meg kiszolgáltatod magad annak a szörnyetegnek? Nem volt elég, amit veled tett?

Marthe megijedt a férfi heves kitörésétől: még sosem

veszekedtek. Azzal fenyegetőzött, hogy elmondja másoknak is. Ezt nem hagyhattam – védekezett halkan, és könnyek szöktek a szemébe. Azt nem mondta el, mivel fenyegette meg Randolf.

Christian arckifejezése komor maradt. Az asszony letörölte a könnyeit, igyekezett elfojtani az érzéseit és nyugodtan beszélni. Richard csupán néhány lépésnyire volt. Azonnal beavatkozott volna, ha veszély fenyeget. Szerinted jókedvemből tettem? Nemcsak az én

védelmemről van szó, hanem rólad is. Tudok vigyázni magamra! – dörögte a férje, majd kirohant az ajtón. A fiatalasszony hallotta, ahogy az istállóajtó becsapódik, és lódobogás zaja távolodik a háztól. Hová vágtat Christian a sötétben? Talán Randolfnak igaza van, és a férje nem képes elviselni, hogy a feleségét megbecstelenítették? Lehet, hogy undorodik tőle? Eltaszítja magától? Ezek a gondolatok kavarogtak Marthe fejében, és kétségbeesetten kezébe temette az arcát.

Bárcsak beszélhetne Josefával! O az egyetlen, aki talán tanácsot tudna adni, de messze, Meissenben él, és bár

Christian többször megkérte, hogy élete alkonyára költözzön hozzájuk, mindig elutasította az ajánlatot. Kinyílt az ajtó, Marthe összerezzent. Bejöhetek? – kérdezte

Lukas. Az asszony pislogott, hogy elrejtse könnyeit, és bólintott. – Kilovagol egy kicsit a földekre, hogy kitisztuljon a feje. Mindig így tesz, ha nyugtalanítja valami – vigasztalta a lovag. Mindkettőjüknek töltött egy kis bort. – Idd meg, jót fog tenni.

– Megfeledkeztem a kötelességemről – mondta kissé szégyenkezve, mert nem hozatott ételt és italt a fiatalembernek.

– Nem baj. – Óvatosan letörölt egy könnycseppet a háziasszony pilláiról. – Majd később koldulok Mechthildtől

– folytatta a szokott hamiskás mosollyal: Marthe azóta nem látta ezt, amióta az eljegyzéséről mesélt. – Hamarosan lecsillapodik.

Marthe meggyőződés nélkül bólintott. Az ifjú lovag meg akarta fogni a kezét, de meggondolta magát. Legszívesebben átkarolta volna, hogy megvigasztalja, de az nem illett volna. Nem árulhatta el, hogy rájött a titkára, de nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Randolf nyers erővel leteperte és megerőszakolta az asszonyt. Végül megszólalt.

– Senkinek sem lesz könnyű, ha hosszabb időt tölt a faluban. Az őrgróf megeskette Randolfot és Christiant,

hogy megelőzze az újabb vérontást. – Majd röviden beszámolt a történtekről.

Marthe alig kapott levegőt, amikor meghallotta a büntetést, és már látta, amint Christian kezére lesújt a kard.

– Megbízol Randolfban? Természetesen nem – nevetett fel Lukas. – Habár azt

mondják, az örök kárhozattól még ő is fél. Inkább kinézem belőle, hogy keres egy kiskaput. Mindenesetre nem

követhet el semmit; igaz, Christian sem. Megint össze kell fognunk, hogy megmentsük a kezét és az életét. Rendben?

Rendben. – Marthe kicsit megkönnyebbült, bár még mindig félt, mi lesz, ha Christian hazajön. Attól azonban még jobban rettegett, hogy örökre elmegy.

Marthe még ébren feküdt az ágyban, amikor Christian

belépett a szobába. Késő éjjel lehetett, a házban teljes csend honolt, így hallotta, amint Richarddal vált néhány szót az ajtó előtt. Nem mozdult meg, amikor a férfi

belépett, majd leült az ágyra, mélyet sóhajtott, és felé fordult. Tudom, hogy ébren vagy.

Marthe felült. A beáramló holdfényben látta félje alakját. Sajnálom – mondta végül Christian, és fáradtan megdörzsölte az arcát. – Meg akartalak kímélni ettől. Nem

bírom elviselni a gondolatot, hogy újból találkoznod kellett vele.

Tudta, mennyire nehéz Christiannak, hogy nem állhat

bosszút Randolfon. Nem bujkálhatok életem végéig – igyekezett megnyugtatni. – Nem költözhetünk el, hiszen Otto őrgróftól kaptad a hűbért. És nem is akarom, hogy miatta feladjunk mindent: az életünket, a falunkat, a jövőnket és a gyermekeinkét. Beleőrülök. Nem bírom elviselni – ismerte be a lovag. Ezt a harcot nem nyerheted meg karddal – szólalt meg Marthe rövid hallgatás után.

Christian teljesen felé fordult, és ránézett. Azt hiszed, megúszhatjuk ép bőrrel?

– Nem tudom, de meg kell próbálnunk. Nem csak rólam van szó. Nem sodorhatjuk ismét veszélybe a falut. Annak idején azért keltünk útra, hogy jobb életet teremtsünk magunknak. Nem hagyhatjuk, hogy tönkretegye. – Lágyan odabújt a férjéhez és átkarolta. – Ezért kell kitartanod.

Ezen az éjjelen Christian olyan hévvel szeretkezett, hogy Marthe beleborzongott. Sokáig nem tudott elaludni.

Egy héttel később futár érkezett, és Christiant kereste.

A lovag éppen bemutatót tartott vívásból Jakobnak, hogy a fiú megtanulja, hogyan mozogjon, ha harcba keveredik. A

ház ura helyére tette a kardját, hátrasimította a haját, és a futárhoz lépett.

Mit akarsz? Uram, Randolf lovag üdvözletét küldi.

Üzeni, hogy holnap idejön az első építőmunkásokkal. Meghív, hogy légy jelen a vár területének és főfalainak kimérésénél.

Majd meglátom – felelte Christian, majd ételt és italt hozatott a hosszú utat megtett futárnak. El kell még mondanom, hogy uram mindenképpen tartja magát az

őrgróf parancsához, és jóakarata jeléül elkíséri a hitvese is – tette hozzá, miközben felhajtotta a sörét.

– Szívesen látjuk az úrnőt – felelte Christian, és intett apródjának, hogy folytassák a gyakorlatozást.

Aznap este Christian magához hívatta Karlt és Jonast. Amikor Randolf utoljára a faluban járt, majdnem halálra

korbácsoltatta a két fiatal kovácsot, ezért most gondoskodni akart róla, hogy másnap ne essen bajuk, és ne hagyják magukat provokálni. Alig ültek le a sörük mellé, amikor egy cseléd jelentette, hogy két kereskedő a Nicolai–negyedből beszélni szeretne Christiannal.

– Bocsásd be őket. – Kíváncsian várta, mit akarnak. – Josef mester, Anselm mester – üdvözölte szívélyesen a kelmekereskedőt és a szabót. A két férfi a legbefolyásosabbak közé tartozott az idetelepült

kézművesek és kereskedők között: bőven kaptak megrendelést, hiszen az emberek jól éltek az ezüstből. Hellyel és sörrel kínálta a váratlan látogatókat, és várta, hogy elmondják, miért jöttek.

A két férfi előbb egymásra nézett, aztán Jonasra, végül csak úgy maguk elé, mintha nem tudnák eldönteni, melyikük kezdje.

Christian a feleségére pillantott, és rögtön tudta, hogy ő is sejti, miről lesz szó. Egyikük sem örült. A lovagot mindig

meglepte, milyen gyorsan tejednek a hírek a faluban. Biztos volt benne, hogy látogatói nem hirtelen

elhatározásból jöttek, hanem alaposan meghányták–vetették a dolgot.

Az ősz hajú, megtévesztően kényelmesnek tűnő

kelmekereskedő megköszörülte a torkát, letette a kupáját, aztán magabiztosan megszólalt. Köszönjük, uram, a szíves fogadtatást. A Nicolai–negyedbeli kereskedők nevében jöttünk. – A férfi elhallgatott. Christian azonban nem reagált, hagyta kicsit szenvedni. Josef ismét megköszörülte a torkát. – Azt hallottuk, holnap

megérkezik az új várnagy, hogy megkezdje a vár építését. – Várakozóan nézett a falu urára. Így igaz. Az őrgróf parancsa, hogy építsünk várat az ezüst őrzésére és a falu védelmére – felelte végre Christian. Mi, kereskedők attól félünk, uram, hogy baj lesz. Miért lenne? – kérdezte a

lovag némi gúnnyal a hangjában. Még több ember fog ideköltözni, köztük lovagok a családjukkal. Jómódú megrendelők. Hamarosan bővítenetek kell az üzleteiteket,

hogy a növekvő keresletet kielégítsétek. Imádkozzunk, hogy így legyen – szólalt meg a szabómester. – Habár a lovagok nehéz vevők: nem fizetnek, vagy csak későn. – Ebben a pillanatban rájött, kinek a házában van, tehát gyorsan hozzátette: – Természetesen nem kegyelmedre és a vazallusaira gondoltam, lovagurammal mindig öröm üzletet kötni.

A kelmekereskedő attól tartott, hogy társa eltereli a beszélgetést, ezért ismét magához ragadta a szót.

– Azért jöttünk, mert aggaszt minket a hír. Az új várnagy évekkel korábban járt már itt, és akkor többen meghaltak.

– Nem kell félnetek – nyugtatta meg őket Christian. – Otto őrgróf a keresztre megeskette, hogy ilyesmi nem fordul elő többé. Randolf várnagyot a legszigorúbb büntetés fenyegeti, ha megszegi az esküjét. – „Bárcsak tényleg ennyire biztos lennék benne”, futott át az agyán, de személyes elszámolni valója nem tartozott a vendégeire.

A két látogató egymásra nézett. – Uram, tudjuk, hogy annak idején Randolf úr és

Jonas mesteri hevesen összetűztek egymással. „Végre a tárgyra térnek”, gondolta Christian. ,,Ó, ti

kishitűek.” Jobb lenne, ha másvalaki lenne a bíró, hogy ne

emlékeztesse a várnagyot minden alkalommal a vitájukra. Ez csak feltüzelné a dühét mindenki iránt – fejezte be mondandóját Josef, aztán megkönnyebbülten hátradőlt, és megtörölte a homlokát. A két férfi kerülte Jonas tekintetét, a bíró megvetően nézett rájuk.

– Valamennyi kereskedő és kézműves nevében beszéltek? Már van jelöltetek is a posztra? – kérdezte Christian hűvösen.

– Nincs, uram – felelte Josef, alig hihetően. – Csupán arra gondoltunk, hogy egy jómódú kereskedő talán jobban

kijön az új várnaggyal. – A falu dolga, hogy kit választ bírónak.

Tanácskozzátok meg, és válasszatok valakit – szólt

Christian. Josef és Anselm megkönnyebbülten felállt, meghajoltak,

és már távozni készültek, mikor a lovag visszatartotta őket.

– Egy szóra még. A két férfi már–már ijedten fordult hátra az ajtóban.

Talán jobb lenne, ha megpróbálnátok megszerezni a városi rangot Christiansdorfnak. Az utóbbi években több közeli település is város lett: Lipcse, Chemnitz, Zwickau,

Altenberg. Máris több száz lakosunk van, épül a harmadik templom, és hamarosan várunk is lesz. Városi polgárként több joggal rendelkeznénk a várnaggyal szemben. Őrséget kellene szerveznünk, városfalat emelni és ülnököket választani – vetette közbe bizonytalanul Josef. – Sok új kötelezettség és munka. Nem tudom, hogy megengedhetjük–e ezt magunknak, hiszen csak nemrég nyitottuk meg üzleteinket. – Ismét megtörölte a homlokát. – Talán először próbáljuk meg más módon. Ahogy

akarjátok – köszönt el vendégeitől Christian. Megfordult, és komoran Marthéra pillantott. Az asszony arcán

ugyanolyan megvetés látszott, mint az övén: mindketten utálták a gyávaságot és a folytonos habozást. Végül Christian Jonas vállára tette a kezét. Talán így lesz a

legjobb. Nem hiszem, hogy nyugodtan szembe tudnék nézni Randolffal – vélekedett Jonas. – Ráadásul mindig egy olyan embert látna bennem, akit a parancsára kis híján agyonvertek. Nem. Te szembe mertél szállni az önkényével. Ne aggódj, előbb–utóbb, ha a szükség úgy hozza, sokan fognak erre emlékezni – mondta Christian nyugodtan.

Másnap Randolf nagy kísérettel érkezett a faluba. Építőmunká–sok, lovagok, katonák jöttek vele, valamint egy drága ruhát viselő fiatal hölgy. Bartholomäus atya úgy

tanácsolta, hogy Christian vele együtt, teljes nyugalommal fogadja őket, embereit küldje távolabbra, de mind készen álljanak a beavatkozásra.

Randolf a kellő távolságban megállította a lovát, és feltűnő udvariassággal üdvözölte Christiant. Bemutatta neki az építőimestert, és megkérte, hogy tartson velük arra a helyre, ahol Otto őrgróf parancsa szerint fel kell építeniük a várat. A kiválasztott sziklaszirt a Nicolai–negyedtől északnyugatra terült el, egy patak folyt mögötte.

Marthe okosan a házban maradt, és kalapáló szívvel az ablakból figyelte az eseményeket. Megdöbbenve látta, hogy az idegen asszony elindult befelé. Meglepődött, de gyorsan

összeszedte magát, és elindult a hallba, hogy fogadja Randolf hitvesét.

– Kegyed bizonyára Marthe úrhölgy. Legyen üdvözölve, mostantól szomszédok leszünk – köszöntette a magas, fekete hajú asszony, sugárzó mosollyal, és Richenzaként mutatkozott. A hangja úgy sivított, mintha egy kést köszörülnének a kövön.

,,Úgy néz ki, mint Oda, a kémnő, aki évekkel korábban behálózta Otto őrgrófot”, gondolta Marthe. Érezte, hogy a

meglátszott nyájasság ridegséget és hideg számítást rejt. Udvariasan hellyel kínálta, bort töltött neki, és utasította a

cselédet, hogy hozzon valami harapnivalót. – Ne fáradjon, kérem. Tartottunk egy kis pihenőt

útközben, Csak szerettem volna megismerni kegyedet, és

ápolni a jószomszédi viszonyt – udvariaskodott Richenza. Némi cinkos mosollyal folytatta: – A férjeink nehéz helyzetben vannak. Sok minden forog kockán, a lelki üdvük és az őrgróf jóindulata. Nekünk, asszonyoknak kell gondoskodni róla, hogy ne forrjon fel a hangulat, és

minden rendben haladjon a maga útján. Tudom, hogy kegyed férje számos ügyben hallgat a szavára.

– És maga féken tudja tartani a férjét? – érdeklődött Marthe ugyanolyan könnyed modorban.

– Megteszem, ami tőlem telik – válaszolta Richenza

széles mosollyal. A cseléd kenyeret és húst hozott. Miközben a vendég

finom mozdulatokkal falatozni kezdett, Marthe feltűnés

nélkül végigmérhette. Amikor megtudta, hogy Randolf még a zarándokút előtt megházasodott, azonnal megsajnálta az ismeretlen asszonyt. Saját bőrén tapasztalta meg, milyen durva a férfi, és azt is tudta, hogy első felesége, Luitgard néhány héttel az esküvő után kivetette magát a meisseni vár egyik ablakából, hogy elmenekülhessen a házasság poklából, pedig tudta, hogy az öngyilkosság miatt örök kárhozat vár rá. Raimundtól azonban azt hallotta, hogy ezúttal magához méltó párra talált. Randolf háznépe

szerint az úrnő kemény kézzel irányította a birtokot, és a legapróbb vétséget is szigorúan büntette.

Marthe úgy tapasztalta, hogy a legtöbb nő, aki férje jelenlétében szemlesütve suttog, nagyon is határozottan kormányozza saját háztartását, ha férjeura hadjáratra vagy utazásra indul. Richenza azonban láthatóan cseppet sem rémült meg a férjétől. Marthe borzongva gondolt rá, mi történhet a hálószobájukban. Egyáltalán nem bízott benne, mégis elfogadta az ajánlatát. Talán így ők is jól

járnak, töprengett magában. Lármát hallottak, aggódva néztek egymásra, majd

kiszaladtak megnézni, mi történt. Marthénak elakadt a lélegzete a látványtól. Christian legyűrte Randolf egyik emberét. Bal kezével a vállát fogta, a jobb kezében lévő

kardját a hátához szorította, így tolta maga előtt. Kisebb bámészkodó tömeg alakult ki a falubeliekből és a mogorva ábrázattal álldogáló katonákból.

A nemes hölgyek követték az embereket arra a helyre, ahol Randolf felügyelte, amint az építőmester kijelöli a leendő vár alaprajzát. Christian Randolf elé térdeltette a

katonát, közben egy pillanatra sem engedte el, és megvetően a lovaghoz fordult. Íme, az egyik vazallusod. Rá akart rontani a válogatópadoknál egy lányra.

Randolfnak arcizma sem rezdült. Marthe lélegzet–visszafojtva figyelt, ahogyan Richenza is.

– Igaz ez? – kérdezte Randolf az előtte térdelő katonától.

A tömegben előrenyomakodott egy idősebb férfi. Kézen

fogva vezetett egy tizenkét év körüli rettegő lányt, aki görcsöcsösen próbálta összefogni szétszakított ruháját.

Csak tréfa volt. Nem tudhattam, hogy félreérti, és rögtön kiabáni kezd – erősködött a tettes. Állj fel – parancsolta Randolf. Christian eleresztette a katonát, aki azonnal engedelmeskedett urának. A lovag odalépett a támadóhoz, és egyetlen ökölcsapással a földre küldte. – Nem megmondtam, hogy viselkedjetek tisztességesen?! – üvöltötte.

Mivel az embere nem szólt egy szót sem, Randolf oldalba rúgta. A férfi vért köpött, és az egyik foga is kiesett. Felnyögött.

– Igen, uram. - Kelj fel, kutyafajzat! – dörögte a várnagy. Alighogy

felállt a földről, újabb ütéssel leterítette. Randolf rezzenéstelen arccal nézte, ahogy a férfi összegörnyed a lába előtt.

– Mostantól az istállóban szolgálsz. Takarodj a

szemem elől! – ordította. Az összevert vazallus nagy nehezen felállt, senki sem

mert segíteni neki. Lassan elindult, de ura hirtelen rárivallt, hogy álljon meg. Rémülten felé fordult.

– A fegyvereidet – hangzott a parancs. – Lovászként

nem lesz rá szükséged. A férfi remegő kézzel adta át a tőrét és a kardját, majd

amilyen gyorsan csak bírt, elsántikált. Randolf némi pénzt dobott a zokogó lánynak. – Kárpótlásul.

Az apa elvette az érméket, és meghajolt. Remélem, igazságot szolgáltattam – mondta Randolf körbenézve a tömegen, majd Christianhoz fordult. – Többet nem fordul elő ilyesmi.

Marthe halálra rémülten találta a mostohalányait, amikor visszament a házba. Félek – suttogta remegve a mindig nyugodt Johanna. Marthe átölelte, és

megsimogatta. Nem kell félned – mondta határozottan. Mindig az jár a fejemben, hogy mit tett Karllal és Jonasszal. Még mindig látom álmomban, ahogy az emberei felakasztják Bertha férjét, aztán ahogy leszúrja a tőrével Grete mamát – sírdogált a lányka.

Marthe némán magához szorította. Hogyan mondhatná neki nyugodt lelkiismerettel, hogy nem történik meg újra ez a rémség? Még Christian lovag sem tudott szembeszállni vele. Lefogatta, elvitette, azután visszajöttek,

és azt állították, hogy meghalt – zokogta Johanna. Az hazugság volt. Azért hozta ezt az áldozatot, hogy minket megmentsen – szólt közbe Marie. – Visszatért, és mindegyiket elkergette. Most is gondoskodik majd, hogy minden a törvény szerint történjen.

Az asszony hálásan mosolygott a lányra. Nem hagyhatjuk, hogy megfélemlítsen bennünket.

Ha a mindig nyugodt és bátor Johanna így megrémült, hogyan magyarázza meg a fiának, mi történik a faluban? A

hároméves Thomas már elég idős: mindent észrevesz és felfog, de nem elég óvatos, töprengett a ház úrnője.

Randolf és a felesége még aznap este elhagyta a falut,

Richenza túláradó udvariassággal köszönt el a ház asszonyától. A szomszéd faluban éjszakáznak, amit Randolf egyik híve uralt. Christian első győzelmének híre gyorsan körbejárt, és a falu új lakói kárörvendő gúnnyal néztek az idegenekre. Aki viszont emlékezett Randolf pár évvel korábban tartott vésztörvényszékére, az keresztet

vetett, és fellélegzett, hogy ezúttal nem történt katasztrófa. Hermann bányamester gyertyát gyújtott, Bartholomäus atya pedig az oltár elé térdelt, hogy szívből jövő hálaimát mondjon.

Az építőmunkások felépítették a jövendő vár közelében

kunyhóikat, hogy legyen hol aludniuk és tárolni a szerszámaikat. Az építőmester udvariasan kérte Christiant, ajánljon neki egy asszonyt, aki főzne rájuk. A

lovag az özvegy Elsához irányította. Az asszonyság eléggé határozott volt, hogy elboldoguljon egy csapat érdes modorú férfival. Ráadásul a kis Peter segített neki mindenben, és nagyon örült a pénznek is, amit kapott.

Eközben egy csapat kőfejtő elindult, hogy néhány mérfölddel arrébb anyagot keressenek az öregtorony építéséhez. Pár nappal később Marthe már kezdett reménykedni, hogy talán mégis sikerül baj nélkül átvészelni a helyzetet. Ekkor futár érkezett: Otto őrgróf

azonnal látni kívánja Christiant és hitvesét. A lovag észrevette, felesége mennyire elsápadt, és úgy

néz a jobb kezére, mintha utoljára látná. – Randolf maga is elismerte, hogy' az embere

jogtalanságot tett. Istenem, mit mesélhetett az őrgrófnak? – kiáltott fel az asszony, miután a futár távozott.

Christian megnyugtatóan a vállára tette a kezét. – Talán egészen másról van szó. Téged bizonyára azért

kéret, hogy Hedwig mellett légy a várandóssága idején. –

Marthe lehajtotta a fejét, hogy elrejtse félelmét. Otto őrgrófnál sosem lehetett tudni, mit tervez. Meg akarja

büntetni a férjét, vagy csupán egy új rendeletet hozott? Bármit el tudott képzelni.

Christiannak is hasonló gondolatai támadtak, de nem

beszélt róluk. Úgy döntött, hogy itthon hagyja az apródját, és csak Lukas kíséri el őket, ha Marthénak nélküle kellene visszatérnie. Richardot és Gerót pedig megbízta gyermekeik védelmével.

Josefa jóslata Nyugalom, nyugalom! – Christian hátradőlt, és megragadta Marthe lovának gyeplőjét. Az állat megérezte az erős fogást, és azonnal engedelmeskedett. – Észreveszi, ha elkalandoznak a gondolataid. A saját feje után kezd menni, és azt tesz, amit

akar – dorgálta szelíden a feleségét. Ragaszkodott hozzá, hogy megtanuljon lovagolni; szigorúan, de jól irányította. Könnyen beszélsz. Ülhetsz rendesen a nyeregben, és nem

kell kínlódnod ezzel a furcsa női nyereggel. Hogy maradjak a ló hátán, ha félig lelógok az egyik oldalon, hogyan irányítsam így? – panaszkodott Marthe.

Christian csendesen felnevetett. Majd megszokod. Úgy ám, Marthe asszony. Különben hamarosan eljön a nap, amikor a fiad kinevet az ügyetlenséged miatt – piszkálódott Lukas.

A fiatalasszony elfordította a fejét. A két férfi szinte a nyeregben nőtt fel. Hogyan is figyelhetne a lóra, amikor

annyi minden jár a fejében. Minél közelebb értek Meissenhez, annál komorabb gondolatok törtek rá.

Megpillantotta a várhegyet, ahol az őrgróf, a császári várgróf i püspök székhelye állt, és igyekezett összeszedni a bátorságát. Talán tényleg csak azért kérették ide, hogy segítsen Hedwignek. Nem kellene több gyermeket szülnie, gondolta Marthe. Az őrgrófné harmincéves. Ebben a korban a legtöbb parasztasszony már megtört, fogatlan vénség volt, ha egyáltalán élt még. Igaz ugyan, hogy

Hedwig anyja, Sophia tizenegy gyermeket hozott a világra, akik túlélték a csecsemőkorukat. Meg hát hogyan is

kerülhetné el, hogy teherbe essen? Büntetlenül nem utasíthatja vissza Ottot, ha éjjel bemegy hozzá. Marthe ugyan bábaként ismerte a füveket, és tudta, mivel lehet

megakadályozni a várandósságot, de ha segít neki, és az őrgrófné nem szül több örököst, az mindkét asszony halálát jelentheti.

Az udvarmester, aki vézna termetét leereszkedő modorral ellensúlyozta, szokatlanul hűvösen fogadta őket. Marthét rögtön Hedwighez küldte, Christiant pedig felszólította, hogy azonnal menjen a nagyterembe, ahol az őrgróf már várja.

- A vacsoránál találkozunk – köszönt el a hitvesétől. „Vagy a tömlöcben. Ha egyáltalán beengednek hozzád,

hogy bekötözzem a vérző kézcsonkodat” – gondolta Marthe

keserűen. Elszorult torokkal közeledett Hedwig szobája felé. Az ajtóban Susanne, az őrgrófné egyik szolgálója várta, akivel már a várban töltött első napján jó barátságba került.

Végre elaludt – suttogta a szeplős lány. – Nézni is szörnyű. Alig eszik, és szinte egyáltalán nem alszik. Ha beszél, olyan, mintha a gondolatai egészen máshol járnának. Mindennap főzök neki abból a teából, amit rosszullét ellen adtál. – Ha maguk között voltak, barátként

viselkedtek. Mások jelenlétében azonban egy cseléd nem engedhetett meg magának ilyen bizalmas hangnemet egy nemes hölggyel szemben. Kerestek tehát egy elhagyatott helyet, leültek a lépcsőre, és beszélgetni kezdtek. Tudod, mi nyomasztja?

Susanne bólintott. A legidősebb fia, Albrecht. Valóságos szörnyeteg. Nem találkoznak gyakran, mert apródként asszonyom bátyjánál él, de amit nemrég megtudott az udvari tanács idején... – Iszonyodva elhúzta az orrát. –

Isten óvjon bennünket, ha egyszer visszatér a várhegyre. Azt hiszem, az őrgrófné fél, hogy még egy ilyen gonosz

teremtményt hoz világra. – A lány keresztet vetett. Marthe érezte, hogy Susanne mondani akart még

valamit, de aztán az utolsó pillanatban meggondolta

magát. Veszélyes titokról lehet szó, ha pletykás barátnője sem meri elmondani. Inkább nem faggatta. Így is több gondja volt a kelleténél, ráadásul bárki kihallgathatta őket, itt sosem lehetett igazán egyedül az ember. Nem sokkal később az egyik palotahölgy az őrgrófnőhöz vezette.

Hedwig mindig örült Marthe jövetelének, most azonban félt a találkozástól. Vajon az éles szemű asszony rájön a titkára? Otto azt akarta, hogy viselje gondját hitvesének; azért hívta őt, mert nemesi rangja ellenére továbbra is

dolgozott bábaként, és nagyon jókat mondtak róla. A várhegyen mindenki arról pusmogott, miféle súlyos

bűnt követhetett el Dietrich őrgróf, aki két nappal

korábban érkezett. A férfi ugyanis vezekelt: szigorúan böjtölt, és az éjszaka egy részét a kápolnában töltötte. Az őrgrófné pedig folyton rettegett, hogy egyetlen pillantással elárulja magát, ha találkoznak. A várhegyen sosem lehetett egyedül. Minden erejét össze kellett szednie, hogy mellé üljön az asztalnál, és hogy ne rohanjon oda hozzá, hogy átölelje és megcsókolja. Szíve szerint éjjelente a szobájába hívta volna, és világgá kiáltotta volna, hogy mindenkinél jobban szereti.

Dietrich ugyanígy érzett – ebben biztos volt. Mindig udvarias sógora üdvözléskor megérintette a kezét, és szenvedélyesen nézett rá, amikor az udvartartás nem láthatta: a férfi is szerette és vágyott rá. Mi játszódhat le benne, amikor gömbölyödő testére néz? Maga előtt látja, amint Ottóval hál?

Mi lesz ennek a vége? Meddig rejthetik el titkukat a világ elől? És legfőképpen, mikor lehetnek végre újra kettesben? Mintha ez nem lenne épp elég, Isten nehéz

várandóssággal büntette szörnyű vétkéért. Milyen ember növekszik a testében? Lehet, hogy átkozott lesz egyetlen

boldog délután miatt. Talán négyszemközt kellene beszélnie a bábával. – Hagyjatok magunkra – parancsolta a

palotahölgyeknek, akik rögtön engedelmeskedtek. Hedwig összeszedte az erejét, és Marhéra mosolygott. – Hallottam, hogy a leendő várnagy megérkezett Christian lovag falujába, és minden szerencsésen zajlott.

Marthe fellélegzett e szavak hallatán. Otto nem akarja megbüntetni Christiant, amiért szembeszállt Randolf

emberével. Annál jobban aggasztotta viszont, ahogy Hedwig kinézett: az arca lesoványodott, a szemei körül sötét karikák éktelenkedtek. Mintha sötét felhő telepedne rá, és szinte agyonnyomná. Biztosan nem csak a várandósság miatt aggódik.

– Meséljen el mindent, a legapróbb részletekig – biztatta az őrgrófnő hamiskás mosollyal.

Még nem süllyedt bele teljesen a bánatba, gondolta

megkönnyebbülten Marthe. Így marad ideje azon töprengeni, hogyan kerüljék el a további gyermekáldást. Most az a legfontosabb, hogy az őrgrófné ezt a szülést baj nélkül átvészelje.

Miután az ifjú bába elmesélte, mi történt a faluban, rövid ideig csend borult a szobára. Ezután Hedwig halkan, szinte esedezve szólalt meg: Szükségem van a segítségedre. Az egész udvar arról pusmog, hogy nem tudom megszülni a gyermeket. Ráadásul kárörvendően

dörzsölik a kezüket, amiért alig tudok Otto ügyeivel foglalkozni. Segíts átvészelnem ezeket a hónapokat és elvégeznem a feladataimat. Mindenki azt tanácsolná, hogy kímélje magát – kezdte Marthe óvatosan, hiszen tudta, hogy az őrgrófné nem ezt a tanácsot akarja hallani, és nem is fogadná meg. Ehhez nincs joga egy fejedelemasszonynak, és egyre nagyobb szükség is van rám – felelte Hedwig nem kis büszkeséggel. Rövid ideig a semmibe bámult, aztán még halkabban folytatta. – Ottót

elviselhetetlen fogfájás gyötri, ami lassan felemészti. A döntéseit a hangulata szerint hozza meg, és ez sok bajt

okozhat, nem utolsósorban Christiansdorfra is, ahogyan ezt kegyed is pontosan tudja. Vissza kell nyernem a befolyásomat és az erőmet. – „Ráadásul el kell titkolnom,

mennyire utálom, nehogy észrevegye, kit szeretek valójában”, gondolta kétségbeesetten.

Marthe megnézte az úrnő pulzusát, és részletesen kikérdezte az állapotáról. Készítek egy gyógyitalt a rosszullét és a búskomorság ellen, meg erősítőt és teát, hogy jobban aludjon. De ez önmagában nem segít. –

Bátorítóan az őrgrófnéra mosolygott. – Csináltasson forró fürdőt. Az majd kipirosítja az arcát, én pedig kimasszírozok a testéből minden feszültséget. Tegye félre ezt a sötétbarna ruhát is, mert fáradtnak néz ki benne. Viseljen újra élénk színeket, pirosat és kéket. A baját nem

űzik el, de jobban állnak, és elrejthet velük mindent. Senki sem tarthatja gyengének.

Mélyet sóhajtott, aztán suttogva folytatta:

– Tudom, hogy nyomasztja néhány dolog, de talán ez majd megvigasztalja. Biztos vagyok benne, hogy gyönyörű lánya születik.

Pillanatnyi hallgatás után Hedwig meghatottan válaszolt:

– Kegyed szájából ez valóban megnyugtatóan hangzik.

Amikor Hedwig elengedte, Marthe elindult, hogy

megkeresse Christiant. Lement a lépcsőn, és az ajtóból benézett a pompás nagyterembe. Férje más nemesekkel együtt Otto előtt állt. Az őrgróf gazdagon díszített széken ült. Láthatóan könnyed hangnemben beszélgettek, semmi sem utalt arra, hogy baj lenne. Az asszonyka csendben hálaimát rebegett, aztán a konyha felé vette az irányt, hogy orvosságot készítsen az őrgrófnénak.

,,Orbáncfű, citromfű, palástfű, földi tömjén, mi kell még, és milyen keveréket készítsek?” – töprengett Marthe.

Gondolatai a megfelelő főzet körül forogtak, és ez okozta a vesztét. Amikor egy keskeny átjáróhoz ért, hátulról

megragadták, egy hatalmas kéz befogta a száját, és elvonszolták a sötétben. Az ismeretlen bivalyerős volt: hiába próbált védekezni, semmi sem használt. Egyszerűen

felemelte, és belökte egy sötét szobába. Az ajtó bezáródott mögöttük. A férfi a falhoz nyomta, és tőrt szegezett a nyakához. Bor és izzadság szaga áradt belőle.

Mit akarhat? – futott át Marthe agyán. Miért nem szól egy szót sem? Kintről lépteket hallott. Kinyílt az ajtó, és két férfi lepett be, a fáklyájuk fénye megvilágította az apró

helyiséget. Egyszeriben minden reménye elszállt: az a három lovag ejtette loglyul, akik Randolffal együtt többször megbecstelenítették.

Ha megmukkansz, elvágom a torkod – sziszegte a hájas Giselbert anélkül, hogy elvette volna a kezét a szájáról.

Ekkora testi erő ellen Marthe mozdulni sem bírt. Ereszd el. Csendben marad – mondta a magas, kifürkészhetetlen arcú Ekkehart.

Giselbert némi habozás után elvette a kezét, de továbbra is a falhoz nyomta és a tőrrel fenyegette. Az asszony levegő után kapkodott. A vörös hajú, mindig jól fésült Elmar közelebb lépett. Randolf nem tud erről. Az őrgrófnak tett esküje ránk nem vonatkozik, minket nem köt. Figyelmeztetünk, ha bajba kerül miattad, megölünk, de előtte még a szemed láttára végzünk a fattyaiddal – mondta hidegen. Intett Giselbertnek, hogy eressze el.

Marthe remegő térdekkel a falhoz támaszkodott. A

gyermekei, gondolta kétségbeesetten. Aztán összeszedte magát. Thomas és Clara biztonságban van, Christian és a barátai megvédik őket. Nem mutathat félelmet, ez az egyetlen fegyvere a három, nála jóval erősebb férfi ellen. Hirtelen éktelen düh öntötte el. Már nem vagyok védtelen, tizennégy éves kislány. Ha bajom esik, mindenki tudni fogja, hol keresse a bűnöst. Otto őrgróf kideríti az igazságot, Christian pedig bosszút áll értem – förmedt rá Elmarra. Már nem védtelen – gúnyolódott Giselbert. A

falhoz nyomta, és sokatmondóan vigyorgott. – Azt hiszem, még nem felejtettél el.

Ekkehart elhúzta a férfit. Elég volt – jegyezte meg közönyösen. – Már nem egy kis cseléd. Ha a ruhája elszakad, és megkérdezik, mi történt vele, tényleg bajba

kerülünk. A kövér lovag kelletlenül elengedte, és hátrább lépett.

Elmar megragadta az állát, és megvetően méregette. Egy gyenge fehérnép három harcedzett lovag ellen! Mit akarsz tenni? – A többiekhez fordult. – Talán nyomatékot kellene

adnunk a szavainknak. Ereszd el – mondta Ekkehart már–már unottan. – Megértettél minket? Csendben maradsz?

Marthe bólintott. Emelt fővel, bár remegő térdekkel lépett ki az ajtón. Odakint mélyet lélegzett, aztán amilyen gyorsan csak tudott, elfutott. Ezt sem mondhatja el

Christiannak. Vajon mennyi titkot visel el a szerelmük?

A szigorú szakácsmester szokása szerint magas sámlijáról irányította a konyhalányokat. Libát, halat sütöttek, keverték az ételt a kondérokban, vagy kenyeret szeleteltek, erre tették a különböző ételeket. Marthe mindig elcsodálkozott, hogyan lehet egy főszakács ennyire vézna.

Amikor megpillantotta a nemes hölgyet, elhallgatott, és mélyen meghajolt. Mindig is kedvelte Marthét, mert hatásos orvosságot készített Hedwig kisebbik fiának, Dietrichnek, amikor a kicsi betegeskedett. Nagyon

szokatlan, mondhatni illetlenlen, hogy egy lovag felesége a konyhába téved, de a várhegyen mindenki tudta, hogy az asszony jobban gyógyít, mint az orvos, aki korábban állt Otto szolgálatában. Nyilván azért jött, hogy segítsen az őrgrófnénak, aki sokat szenved a várandóssága miatt, egy fejedelemasszonynak ugyanis mindig ragyognia kell!

A szakácsmester nem vesztegette az időt, hogy tovább bonyolítsa az üdvözlést, mert a konyhában mindenkinek rengeteg dolga akadt. Az egyik cselédnek meghagyta, hogy

teljesítse Marthe összes parancsát. Az biztosan megváltozott a korábbi itt-tartózkodásához képest, hogy

ma már elképzelhetetlen volt, hogy ő maga álljon a tűzhelyhez. El kellett magyaráznia a kerekded cselédnek, akinek a hőségtől kipirult az arca, és a füstben könnyezett

a szeme, hogyan készítse el a főzetet. Miközben a cselédlányt figyelte, igyekezett

megnyugodni. Észrevette, hogy a húsokat nem nyárson sütik, hanem mind kondérban fő – bizonyára Otto őrgróf fájós foga miatt. A nagyúr nem tudta rászánni magát, hogy

hívassa a borbélyt, és kihúzassa, ezért olyan puhára párolták az ételt, hogy ő is megehesse,

Amikor az orvosság végre elkészült, Marthe bevitte Hedwig szobájába. Susanne már izgatottan várta. Christian lovaggal együtt meghívtak a nagyterembe. Siess,

mindjárt felszolgálják a vacsorát. A fiatalasszony megigazította a finom mívű fátylát tartó

pántot, lesöpörte rozsdavörös rátéttel díszített zöld

ruháját, és lement a lépcsőn. Hedwig és Otto a nagyterem végében állt Christiannal, Lukasszal és egy sötét hajú nemessel, aki éppen háttal állt neki. Amikor az úrnő intésére közelebb ment, a férfi megfordult, és tisztelettel meghajolva üdvözölte. Marthe úrhölgy, milyen öröm kegyedet viszontlátni.

Marthe térdre ereszkedett. Uram, úrnőm, Dietrich őrgróf. Álljon fel, és legyen a vendégünk az asztalunknál – szólította meg Otto.

Dietrich felsegítette, és bátorítóan rámosolygott. Kérni szeretnénk egy szívességet, azért hívattuk ide kegyedet és a férjét – mondta, és az arca elkomolyodott. – Elkísérem a császárt a következő itáliai hadjáratára. Az őrgrófságomat viszont nem hagyhatom őrizetlenül, mert a szláv törzsek lázadoznak a határon, és Henrik herceg is megragad minden alkalmat, hogy ellenem bujtogasson. A fiamnak idejekorán fel kell nőnie, ezért kértem meg a férjét, hogy vegye maga mellé apródnak, és neveljen belőle jó katonát.

Odahívta a fiát, aki addig komoly arccal kissé arrébb álldogált. Hajolj meg leendő lovagurad hitvese előtt –

szólította fel Dietrich. A tizenhat éves, karcsú fiú apja hasonmása volt. Azonnal engedelmeskedett, és ugyanolyan tiszteletteljesen köszöntötte az asszonyt, mint

az előbb az atyja. – Marthe úrhölgy, megtiszteltetés számomra, hogy

házukhoz tartozhatok. – Miénk a megtiszteltetés – felelte Marthe. Christianra

nézett: a férje sejthette, mire gondol. Ezért rémült félholtra? Micsoda szívtelenség Ottótól, hogy a futárral

nem üzent semmit, amitől megnyugodhattak volna. Minél többet gondolkodott rajta, annál valószínűbbnek tűnt, hogy az őrgróf szándékosan tartotta bizonytalanságban őket.

Otto őrgróf intésére elindultak a legnagyobb asztalhoz.

Az udvartartás a többi asztalnál foglalt helyet, amelyek hosszú sorokban álltak a nagyteremben. Egy pap elmondta az asztali imádságot, a cselédek és szolgák pedig

felszolgálták a vacsorát. Az ifjú Konrad rögvest eleget tett apródi kötelességének:

húst tett Christian és Marthe elé, közben apja szigorú tekintete követte. Az asszony érezte, hogy a fiatalember bizonytalan és mérges: eddig Otto udvarában teljesített szolgálatot egy lovag mellett. Az, hogy Christianhoz küldik, egyértelműen annak a jele, hogy atyja nem elégedett a fejlődésével. Adott ételt Lukasnak is, aki Marthe mellett ült. Ők ketten mentették meg, amikor élete kockán forgott

Oroszlán Henrik kémnője miatt. Konrad talán meg mindig nem heverte ki, hogy egy nő túszul ejtette az udvar szeme láttára, és mérgezett vastűt tartott a halántékához. Igaz, akkor még csupán tizenhárom éves volt.

Vajon mit idézhetett elő ez a lelkében? Szégyelli, ami történt, vagy attól fél, hogy megismétlődik? Esetleg mindenáron bizonyítani akarja a bátorságát, töprengett Marthe, és biztatóan az ifjúra mosolygott. Konrad rövid bólintással viszonozta. A fáklyák hullámzó fénye furcsa

árnyékot vetett mögötte: vajon arra emlékeztet, hogy hajszál híján meghalt, vagy veszélyt jövendöl?

Dietrich őrgróf kissé közelebb hajolt Marthéhoz. Azt hiszem, ha a fiam Christiansdorfban lesz, biztosak lehetünk benne, hogy a jövőben nem érkeznek majd hamis

hírek a faluból. Köszönet a bizalmáért és a védelméért – felelte őszinte hálával a bába. Marthe érzékeny megfigyelőképességével észrevette, hogy Dietrich hiába viselkedik tökéletesen udvariasan, és mutatja ki Christian iránt rokonszenvét, a férfi ugyanannyira kétségbe van esve, mint Hedwig. Furcsa sejtelem öntötte el, de nem

merte továbbgondolni. Ha igaza van, Hedwignek vége, amint a dolog kiderül.

Szerencsére senkinek sem tűnt fel, hogy alig evett, ugyanis a nemes hölgyek finom mozdulatokkal csak apró falatokat vehettek a szájukba. Marthe gondolatai

elkalandoztak. „Ez nem az én világom. Ott kellene ülnöm Susanne és a többi cseléd között, de akkor senki sem védhetne meg Randolftól és a hozzá hasonlóktól.”

Kitüntetve érezte magát, hogy Dietrich őrgróf mellett a főasztalnál foglalhat helyet, és ebből Christian ellenségeinek is tudniuk kell, hogy nem bánhatnak vele úgy, mint azelőtt.

Mégis ugyanaz a rémálom gyötörte minden utazás előtt Meissenbe vagy udvari tanácsra. Egy falka vadállat között járkált, egy pillanatra sem vették le róla a szemüket. Pontosan tudta, hogy azonnal széttépik, ha a félelem legcsekélyebb jelét is adja.

Másnap Dietrich őrgróf a kíséretével elindult a várába, Lands–bergbe. Előtte azonban magához hívatta a fiát. Használd ki a Christian lovagnál töltött időt. Sokat tanulhatsz tőle, és nem csak a fegyverforgatás terén. Igen, apám – felelte Konrad szemlesütve.

Az udvartartás nagy része kivonult az őrgróf búcsúztatására. Amikor kilovagoltak a kapun, Konrad csüggedten megkérdezte:

– A többi apród előtt mutatja majd meg, mennyi

minden hiányzik még belőlem, hogy jó lovag legyek? Christian és kísérete aznap még nem utazott el, mert az

őrgrófné ismét magához kérette Marthét. Ezért a fiú szokás szerint az appródokkal együtt gyakorlatozott, a lovag és Lukas irányításával. Ha Meissenben tartózkodtak,

mindig ők foglalkoztak várhegy ifjaival. Christian sejtette, mennyire fél Konrad a nyilvános

megaláztatástól. Már tudta, mi a gyengéje: a fiú balkezes, ez előnyére is válhat a harcban, de ahhoz ugyanolyan jól kell forgatni a kardot jobb kézzel is. Mindenekelőtt ezzel

fognak foglalkozni a következő hetekben. Biztatóan új védence vállára lelte a kezét.

– Nyergeid fel a lovadat, kilovagolunk. – Most, hogy az ifjú az apródja lett, megengedhette magának, hogy bizalmas hangnemben beszéljen vele.

A fiú megkönnyebbülten szaladt az istállóba. A várostól elég messzire lovagoltak, majd vágtában felmentek egy dombra. Konrad kiválóan lovagolt, unokatestvérével, a kis

Dietrichhel mar gyermekkorában vett néhány leckét Christiantól. A lovag megállt a dombtetőn, és maga mellé intette újdonsült apródját. Széles mozdulattal körbemutatott a csillámló folyón, az erdőkön, a szőlőhegyeken és a mezőkön.

– Szép országon uralkodik a nagybátyád. Vadban és termékeny földben gazdag.

– Csak emberekben szegény – vélekedett Konrad, akit láthatóan felszabadított a gyors lovaglás.

– Egy ország igazi gazdagságát az emberek adják. Vetnek, aratnak, felhasználják mindazt, amit Isten a mezőkön és a föld alatt ajándékoz nekünk – tette hozzá Christian.

Ahogy az ezüstöt kegyelmed falujában. Igen, nagyapád, akinek a nevét viseled, ezért hozatott telepeseket ide, ahogyan atyád és nagybátyád is.

Konrad megveregette lova nyakát, mintha meg akarná nyugtatni, ám a lovag tudta, hogy ezzel azt akarja jelezni,

valami nyomja a szívét. Kérdezd meg nyugodtan, amit akarsz. Kissé kényes dolog – ismerte el a fiatalember

zavartan. Senki sem hall bennünket, velem mindig nyíltan beszélhetsz.

Konrad rövid habozás után csendesen megszólalt: A

nagybátyám nem mindig bánik igazságosan kegyelmeddel. Néha azt hiszem, hogy szívesen lépne apám szolgálatába. Ki mondta, hogy a világ igazságos? – jegyezte meg Christian keserű iróniával. Aztán komoly arccal folytatta: – Kétségtelenül minden férfinak megtiszteltetés, ha atyád szolgálatába léphet, de az esküm a nagybátyádhoz köt.

Randolfot lovaguram fölé helyezte, pedig oly becstelenül viselkedett kegyelmeddel. Hogyan tudja ezt elviselni? – kérdezte már–már hevesen.

Christian egyenesen a szemébe nézett. Ha megkérném Otto őrgrófot, hogy bocsásson el a szolgálatából, és

mondjuk, csatlakoznék atyádhoz, a falum lakói teljesen ki lennének szolgáltatva Randolf önkényének. Magad is hallottad, milyen dúlást végzett pár évvel ezelőtt. A

telepeseknek jobb életet ígértem, ha idetelepülnek, nagybátyád földjére. Ez az ígéret felér egy esküvel. Most jön a kényesebb része, hadd magyarázzam el egy példával. A császár szilárdan kiáll Henrik herceg mellett, mert az unokaöccse és harcostársa, ráadásul mindig a legnagyobb sereget állítja ki. Ennek ellenére édesapád meg van győződve róla, hogy a császár nem a megfelelő emberbe helyezi a bizalmát, és előbb–utóbb kenyértörésre kerül sor köztük. Megesküdtem, hogy nem ölöm meg Randolfot,

csak ha Otto őrgróf megparancsolja. Ismerem őt apródkorom óta. Tudom, milyen gátlástalan és aljas. Csupán idő kérdése, hogy kimutassa nagybátyád előtt is a foga fehérjét.

Konrad kissé lehajtotta a fejét, így nézett rá. – Kegyelmed nemcsak veszedelmes ember, hanem

türelmes is. Értem. Ezután visszatértek a várhegyre. Christian rábízta

Lukasra új apródját, és elindult, hogy megkeresse a

feleségét. Még titokban el kellett intézniük valamit. Kihasználták a szürkületet, és elmentek Meissen egyik

legszegényebb negyedébe. – Már vártalak titeket – mondta Josefa, amikor

beléptek az aprócska kunyhóba. Christian lehajolt, hogy

beférjen az alacsony ajtón, és már ekkor látta, hogy a javasasszony összecsomagolta kevéske holmiját. Nem csodálkozott, hiszen már többször biztatta Josefát, hogy költözzön Christiansdorfba. Ismerte a nevelőanyját, és pontosan tudta, hogy megérzései biztosabbak, mint amit mások már megtörtént eseményekről mondanak.

– A városban mindenütt rólatok beszélnek – kezdte az idős asszony, és kimerülten leült. Hálásan vette tudomásul, hogy Marthe átveszi a háziasszonyi teendőket, és mindnyájuknak tölt egy-egy kupa sört. – A többit magam is kitalálom.

Marthe még sosem látta ennyire fáradtnak. Hófehér haja és hajlott kora ellenére eddig mindig tetterősnek tűnt, most viszont a falnak támaszkodott, és becsukta a szemét.

– Nem sok időm van már. Nem mehetek veletek– A holmimat , a füveimet és a magvakat Marthe vegye magához. – Christiain összetörtén hallgatta a szavait. Josefa lassan kinyitotta a szemet, és a távolba révedt.

Pár pillanat csend után rájuk nézett. Veszélyben vagytok. Téged, lányom, nagyobb vész fenyeget.

Marthe megborzongott, de nem Giselbertet és a társait látta maga előtt, hanem a rémálmában felsejlő börtönt. Bár meg sem szólaltak, Josefa megértette, mit akarnak

kérdezni. Emlékszel még, mit mondtam neked az első találkozásunkkor? – kérdezte Marthét.

Nem kellett sokat töprengenie, a szörnyű szavak beleégtek az emlékezetébe a lobogó tűzről, amin a javasasszonyokat és a bábákat megégetik, mert a doktorok és az egyház fél a tudásuktól, és el akarják pusztítani őket. Az új püspök be akarja bizonyítani, hogy az igaz hit védelmében a lehető legszigorúbban fellép a pogány babonák és a gonosz varázslat ellen. A változás kora

mindig veszélyes: még több vakbuzgó bukkan fel, mint máskor. – Az idős asszony hosszú szünetet tartott. Egyre

nehezebben beszélt. Marthe innivalót akart neki adni, de Josefa visszautasította. – Ismét használnod kell a képességeidet – mondta sürgetően.

Marthét elfogta a lelkifurdalás. Josefa nehéz lélegzése ellenére ugyanazt mondta ki, ami éppen átvillant Marthe agyán. Egész nap túlterheled magad munkával. Szép dolog az embereket gyógyítani, de bízz több feladatot a segítődre. Szükséged van minden érzékedre és erődre, hogy

felkészülj arra, ami következik, hogy időben felismerd, mit terveznek az ellenségeitek.

Josefa feje erőtlenül lehanyatlott, levegő után kapkodott. Marthe megitatta néhány korty sörrel. Fiam, hozz egy papot. Ha találsz olyat, aki hajlandó egy

javasasszonynak feladni az utolsó kenetet – suttogta. Christian a feleségére pillantott. Az asszonyka bólintott.

A lovag felállt, de nevelőanyja megragadta a karját, és

visszatartotta. – Vigyázzatok magatokra. Közeledik a gyávaság, a

hazugság és az árulók ideje. – Ezután becsukta a szemét. Christian másnap visszaküldte Lukast a faluba, hogy ne

aggódjanak értük. Konraddal és Marthéval csak az után tért haza, miután elrendezték Josefa temetését. Otthon az a hír várta őket, hogy Jonas helyett a falu lakói a kelmekereskedőt választották bíróvá.

Az utolsó boldog napok

A napra lehetett nézni, de az ifjú menyasszonyra nem: az utóbbi hónapok fenyegető hírei és szörnyűségei után elkélt a vidámság Christiansdorfban.

Gero vezetésével épségben megérkeztek a bányászok és az olvasztárok, és rögtön munkához is láttak. A hosszú tél

ellenére jó termés ígérkezett, és az eső vagy a vihar remélhetőleg nem 'teszi tönkre. Marthe ezeket a szép nyári napokat kegyelmi időként élte meg, mielőtt beköszönt a

rájuk váró rossz. Elhessegette aggodalmas gondolatait, nem akarta, hogy Karl esküvőjének napját bármi beárnyékolja.

Az egész falu a csodás ünnepségről beszélt, nem is törődtek azzal az újdonsággal, hogy egy őrgróf fia él köztük, akit Christian lovaggá.

Johanna és Marie leendő sógornőjüknek, a tizenöt éves Agnesnek ragyogó nyári virágokból fontak menyasszonyi

koszorút. Búzavirágkék ruhát viselt, amit apja a Nicolai–negyedben egy szabóval varratott neki. A bányafelügyelő eleget keresett ahhoz, hogy megengedhesse ezt magának, és ne az egyik szomszédasszony szője és varrja meg az ünnepi viseletét.

Karl ezüstgyűrűt készített bájos menyasszonyának, szép csavart mintával. Amikor Christian meghallotta, hogy a fiatal kovács ért az efféle finommunkákhoz is, megbízta,

hogy készítsen egy ugyanolyan mintájú medált, mintha Marthénak szánta volna. Ám amint Karl és Agnes a templom elé ért, hogy Bartholomäus atya összeadja őket, a lovag megkérte az ifjút, hogy tegye a lány nyakába az ékszert, amelyet Marthe korábban mutatós szalagra kötött. Ezután az egybegyűltek előtt bejelentette, hogy a pár nászajándékként megkapja Karl hajdani apjának földjét.

A fél falu ott ült a hosszú asztaloknál, a Christian háza

előtti mezőn. Eljöttek a telepesek, akik hat esztendővel korábban érkeztek ide, hogy megműveljék a földet, a bányászok, kézművesek és kereskedők. Mindenki, aki valamilyen módon kapcsolatban állt az ifjú párral vagy a szüleikkel.

Hiltrud napok óta sütött, főzött, több falubeli asszony, főként az özvegy Elsa segített neki a nagy munkában. Az ifjú pár a főasztalnál foglalt helyet, mellettük az egyik oldalon Christian és Marthe, Christian lovagjai, a két

apród, Konrad és Jakob ült, akik egyébként nagyon jól kijöttek egymással. Itt falatoztak még Karl testvérei is

Jonasszal és Emmával. A másik oldalon ültek a menyasszony szülei, Bartholomäus atya, a bányamester és Josef mester, az új bíró. A többi vendéget külön

asztaloknál helyezték el. A falu ura két zenészt hozatott Meissenből, hogy szórakoztassák a násznépet. A labdákkal zsonglőrködő mutatványost körülvették a gyerekek, köztük Thomas és Clara, aki bátyja nagy megelégedésére már szaladgált, és éppen kacarászva egy labdát próbált elkapni. Házassági próba! – kiáltotta Kuno, a násznép

pedig csatlakozott hozzá. Marthe mosolyogva megtöltött egy tálkát, és átadott a párnak egy-egy kanalat. Egyétek hát meg a levest, amit feltálaltak nektek. Aki az utolsó falatot kimeri, az lesz az úr a háznál – mondta a szokás szerint.

Karl és Agnes nevetve egymásra nézett, aztán gyorsan enni kezdtlek. Mielőtt azonban a tál kiürült volna, a menyasszony maga elé húzta, majd gyengéden Karl

szájába tett egy kanál levest, végül letakarta a kezével a maradékot. Ő ette meg az utolsó falatot, de hagytam még itt is egy keveset, az ember sohasem tudhatja – mondta, mire a vendégek ujjongani és tiltakozni kezdtek. – Ez nem ér! – kiáltotta Kuno.Jonas nevetett.

Akkor mást kell tenni. Kapd el, Karl. A vendégek ujjongtak, és elrángatták az asztaltól a

fiatalokat a következő játékhoz. Agnes kapott tíz lépés előnyt, fuss, ahogy csak bírsz – biztatta Emma. Agnes

nekiiramodott, Karl azonban hamar utolérte, és rálépett felesége lábára, ezzel jelezve, hogy ő győzött. Az egybegyűltek hangos ünneplése közepette az újdonsült férj megcsókolta az arát, és visszakísérte az asztalhoz.

Marthe a férjére mosolygott. Mindketten örültek az ifjú pár boldogságának és legszívesebben eltűntek volna a szobájukban, hogy kettesben lehessenek. Christian titokban megsimogatta az asztal alatt csípőjét. Marthe egy pillanatra boldogan behunyta a szemét.

– Ha lehetne, most rögtön összebújnék veled, itt az suttogta a férje, hiszen a nagy zsivajban senki sem meg.

Ez igazán nem lenne méltó a falu urához – felelte halkan, de a mosolya elárulta, hogy nem ellenezné. – Megígérem, ha türelemmel kivárod az éjszakát,

megjutalmazlak. Hosszú lesz a kívánságaim listája – incselkedett a férfi. Mindet teljesítem. – Marthe behunyta

szemét. Könnyezett. „Vajon meddig adatik meg még neki ez a boldogság? – gondolta hirtelen.

A zenészek újra rázendítettek, a násznép pedig hamarosan vad körtáncba kezdett. Természetesen egy

lovag és a hitvese nem csatlakozhatott hozzájuk, így megelégedtek azzal, hogy vidáman nézték a mulatozókat. Meglepődve látták, hogy Kuno Johanna körül forgolódik. A lányka most nem fonta be szőke haját, hanem kiengedte. Elpirult, és kissé félénken mosolygott a fiúra, akit

gyermekkora óta ismert, végül követte a táncba. „Istenem, nemsokára eladósorba kerül” – gondolta

Marthe. „Vajon Christian hozzáadná Kunóhoz, ha

megkéri? Johanna végül is a nevelt lánya, a fiatalember pedig leendő katona, akinek még sokat kell gyakorolnia a fegyverforgatás művészetét. Ráadásul a lány paraszti sorban született, így nem mehetne hozzá nemeshez. Jó úton haladt afelé is, hogy kiváló gyógyító váljon belőle. Kunóban pedig Christian bátor és hűséges emberre lelt.”

Marthe tekintete Lukasra siklott. A fiatalember mogorván nézett maga elé, láthatóan nem vett tudomást a körülötte zajló eseményekről, teljesen elmerült komor

gondolataiban. Az asszony sejtette, mi jár a fejében. Christian beleegyezett, hogy a menyasszonyát meghívják a faluba, Lukas azonban nem volt hajlandó már az esküvőre idehozni. Nem akarta, hogy ez is saját kényszerházasságára emlékeztesse.

Bartholomäus atya hamarosan megáldja Agnes és Karl nászágyát. Lukas elkapta Marthe tekintetét, felállt, és elindult a pár hete elkészült bordélyház irányába.

Lukas elég sokat ivott, de a bor nem űzte el sötét

gondolatait. A láthatóan boldog ifjú pár látványa felidézte benne azokat a képeket, amelyeket hónapok óta lát maga

előtt, és amelyektől kétségbe esik. Karl felesége bizonyára nem fog szemrehányóan zokogni, amikor a férjével a hálószobába mennek. Észrevette, milyen szemérmesen,

mégis boldogan mosolygott Agnes a vőlegényére, és hogy mennyire sugárzott Johanna tekintete, mikor követte Kunót a mulatságba. Látta, hogy enyeleg Marthe és Christian is.

Igaz, hogy a szerelem és a házasság két különböző dolog, hiszen a keresztényi frigy elsősorban a

kötelességteljesítésről szól, de talán elvárhatna némi kedvességet attól a nőtől, akit kényszerből vesz feleségül.

Egyre többször gyötrődött azon, miképpen vegye rá a nászéjszakán aráját arra, hogy önként háljon vele. Tudta, hogy a rangjabeli férfiak nem töprengenek ilyesmin: az

asszonynak teljesíteni kell a kötelességét a hitvesi ágyban, és ha önként nem hallandó, akkor kényszeríteni kell rá. Ő viszont ezt mindenképpen el akarta kerülni, azt azonban

biztosra vette, hogy az áhítatos leányzót nem győzheti meg türelemmel és kedves szavakkal.

Mit tegyen? Kérje meg a lány gyóntatóját, hogy parancsolja meg neki, engedelmeskedjen a férjének ugyanúgy, ahogy eddig az apjának? Itasson vele bort vagy Marthe egyik főzetét, hogy ne féljen? Vagy ő maga igyon annyit, hogy ne érezzen semmit?

Néha, legsötétebb pillanataiban elképzelte, hogy erőszakot alkalmaz, miközben a lány sikoltozik és

védekezik. Mindig gyűlölte magát ezért. Most csak egyvalaki űzhette el a gondját: Kathrin, a szőke, telt idomú szajha, aki mindig kedves mosollyal fogadta törzsvendégét. Láthatóan kedvelte őt és a pénzt is, amivel szolgálatait jutalmazta. Az esküvő után már arra sem lesz lehetősége, hogy egy kedves szajha karjaiban vigasztalódjon, Bartholomäus atya ugyan számos kérdésben megértő volt, a testi bűnök tekintetében azonban kérlelhetetlen.

A bordély a falu nyugati szélén, az őrtoronnyal szemben

állt, Lukas éppen elképzelte, milyen szenvedélyes csókkal és öleléssel fogadja majd a lány. Ezúttal nem kívánta a

szokásos gyengédséget, azonnal a magáévá akarta tenni, mindent el akart felejteni.

Bár sokat ivott, a veszély iránti ösztöne működött.

Valami nem volt rendben: szokatlanul nagy a csend az őrházban. Szinte mindenki a lakodalomban mulatott, mégis maradnia kellett volna itt néhány embernek. Egyszeriben kijózanodott, megállt, figyelt. Nem volt nála a kardja, végül is egy esküvőről jött. Elővette a tőrét, és az istállókhoz futott. A vér semmihez nem hasonlító szagát

érezte az etetőknél. Ott meglátta, amit már sejtett és amitől félt: két őr feküdt holtan. Az egyiküknek elvágták a torkát, a másiknak tőrt döftek a veséjébe. A két fiatalember az életével fizetett pillanatnyi figyelmetlenségéért.

Óvatosan körülnézett a sarokban, de nem látott senkit. Visszament az őrházhoz, és belesett az egyik kis ablakon. Körülbelül egy tucat idegent számolt meg, éppen

átkutatták a földszintet. Ketten soványak és rongyosak voltak, a többiek bőrmellényt viseltek, és alaposan felfegyverkeztek. Két férfi egyszerű, rövid láncinget is hordott. Az egyikük odaszólt a társának, hogy csendesebben kutakodjon.

Lukas lépteket hallott. A falhoz lapult és várta, ki kanyarodik be az épület sarkánál. Mielőtt az idegen ráeszmélhetett volna, mi történik vele, a földre került, és egy erős kéz fogta be a száját. A tenyeres–talpas

betolakodó kezében kardot tartott, de használni már nem tudta, mert Lukas tőre lesújtott rá. Amilyen halkan csak lehetett, elvonszolta a tetemet a halott őrök mellé, ahol nem fedezhették fel. A többi még mindig a házat dúlta.

Eggyel kevesebb, gondolta Lukas. Némi elégtételt jelentett számára, hogy a támadó ugyanúgy végezte, ahogy az egyik őr. Eleget látott, visszasietett a lakodalomba.

Christian rögtön látta rajta, hogy baj van. – Megtámadták a falut, két őr meghalt – jelentette a

lovag, és berohant a házba a fegyverekért. Christian felpattant, és elkiáltotta magát.

- Csendet! – A zenészek meglepetten hagyták abba a muzsikálást. A mulatozók dermedten meredtek rá. – Fegyveresek hatoltak be a faluba – mondta, miközben

magára kötötte a kardját! A lovagok is felfegyverkeztek, az apródok a parancsára vártak, és Herwartot is körülvették az emberei.

– Fogjátok közre az asszonyokat és a gyerekeket – parancsolta a falu ura a vendégeknek. Herwart néhány embere elszaladt lándzsákért és fejszékért. Karl és Jonas

szétosztotta a fegyvereket, majd beállt azok közé, akik a nőket és gyerekeket védték.

– Maradjatok együtt, akkor nem esik bajotok – nyugtatta Christian a rettegő falubelieket. Ezután csapatokba osztotta a fegyvereseit, hogy nézzenek körül az

egész faluban, hátha a támadók is szétszéledtek. Ő maga a lovagjaival és Herwart legtapasztaltabb embereivel az őrházhoz indult.

Amikor észrevette, hogy Konrad és Jakob is követi, hátrafordult.

– Ti itt maradtok! Ez parancs. – De uram... – próbált Dietrich őrgróf fia tiltakozni. – Még nem vagytok lovagok. Én felelek értetek

édesapátok előtt. Bújjunk el a nők és a gyerekek között? – ellenkezett

Konrad hevesen, szemei harci vágytól villogtak. Védjétek meg őket. Köztük a feleségemet és a gyermekeimet. Aki

nem engedelmeskedik, azonnal mehet vissza az apjához – e szavakkal elrohant az emberei élén.

Az őrház közelében Christian megállította a csapatát, és

előrement. A betörők még mindig az ezüstöt keresték. A társuk eltűnését még nem fedezték fel, ugyanis nem állítottak új őrt a helyére. Christian intésére a többiek kivont karddal az ajtó elé gyűltek. Legalább egy vagy két

foglyot akarok ejteni. Ezek nem vadorzó kis tolvajok. Egyik–másik kiképzett katona. Tudni akarom, honnan

jöttek – súgta. Jelt adott, mire benyomultak a házba. Az idegenek

káromkodtak, de azonnal a fegyverükért nyúltak. A szűk

helyen nehezen tudták használni a kardokat, mindenkinek figyelni kellett, hogy ne a társát sebesítse meg. A betörők hevesen ellenálltak, nem volt veszítenivalójuk.

Christianra vér fröccsent, néhány pillatanig alig látott tőle. Az egyik támadó feljajdult, és a földre zuhant, miután Lukas levágta a karját.

A lovag egyik emberét hátba szúrták, Gero két támadóval állt szemben: eléggé sarokba szorították.

Christian úgy döntött, nem érdeklik a foglyok, és elindult Gero irányába. A kisebb szobában élet–halál harc folyt. Egyetlen betörő sem menekülhetett el. Amikor már mind a

földön feküdt, Christian körülnézett. Két őrt megöltek a támadók. Egy fiatal legény a vérző combját fogta, a többiek viszont mind álltak a lábukon. Sokukon látott vérfoltot, de nem a sajátjuk lehetett.

Az egyik idegen még élt. A padlón nyögött, mellkasa erősen vérzett. Christian kardját a földre támasztotta, és odalépett hozzá. Tégy magadnak egy szívességet. Áruld el, ki küldött titeket, akkor gyors halálod lesz. – A sebesült hitetlenkedve meredt rá. – Különben itt hagylak, és három

napig tartó kínok közt fogsz elvérezni. Ez nem üres fenyegetés. Behatolt közületek valaki a faluba?

– Nem. Ma nem volt erős az őrség – nyögte ki alig hallhatóan a sebesült, nagyon nehezen tudott bármilyen hangot kiadni.

Christian rögtön megértette a szavak jelentőségét. Már többször támadtak rájuk, de eddig mindig a Meissenbe tartó szállítmányt próbálták elrabolni. Soha nem jártak sikerrel, mert az értékes rakományt természetesen

szigorúan őrizték, és ő maga is mindig jelen volt. A tolvajok láthatóan taktikát váltottak. Hírét vették, hogy

ünnepség lesz a faluban. Azt viszont nem tudták, hogy a lovag óvatosságból az esküvő előtt elküldte az ezüstöt Meissenbe.

– Ki árulta el, hogy ünnepség lesz a faluban? Nem érkezett válasz a kérdésre. A sebesült szájából vér

folyt, majd kilehelte a lelkét. Christian összeszedte az embereit. A sebesültet bekötözték egy vászonnal.

– Vigyétek a feleségemhez. Megsérült még valaki?

– Csak könnyebben, de elvesztettünk négy embert – felelte Herwart komoran. Dühösen a gerendára csapott. – Hányszor mondtam ezeknek a legényeknek, hogy...

A csapat a sebesülttel együtt visszatért a faluba. Christian szinte biztosra vette, hogy egyetlen tolvaj sem

maradt életben. A következő napokban át akarta kutatni a környező erdőt, hátha találnak egy tábort, esetleg újabb támadókra utaló jeleket. A sötétben nem lett volna értelme

elindulni, ráadásul a sérültet is el kellett látni. Ezenkívül tudatni akarta a falubeliekkel, mi történt, hiszen biztosan mindenki nagyon félt.

A lakodalom vendégei kiáltozni kezdtek, amint meglátták a véres katonákat. Marthe odaszaladt, elküldte Johannát tiszta vászonért, vizet hozatott, és megvizsgálta a sebet. Ha szépen gyógyul, nem veszíted el a lábad – próbálta vigasztalni a súlyosan sebesült fiút. A vérzést csak égetéssel tudta elállítani. Elkelne a faluban egy

felcser, gondolta. Christian parancsára behozták a faluba a két őr

holttestét. A lovag odahívatta Kunót és Bertramot, aztán megölt barátaikhoz ment velük.

– Jól nézzétek meg őket – parancsolt rájuk erélyesen. Nem kímélhette meg őket ettől a leckétől, mert még mindig nagyon könnyelműnek tartotta a két fiatalembert, akik csupán kalandnak tekintették a rájuk váró harcot. – Ti is lehetnétek a helyükben. Egyetlen pillanatig nem figyeltek,

és az életükkel fizettek érte. A két legény mélyen hallgatott. Kuno, Bertram! Igen,

uram. Mostantól a háznépemhez tartoztok, és az apródokkal fogtok gyakorlatozni.

A fiatalemberek csodálkozva hallgatták ezt a furcsa

döntést. Mit jelenthet ez? Christian nem adott magyarázatot. Nem mondhatta meg, hogy különleges felelősséget érez irántuk, mert attól elbíznák magukat. Nem akarta, hogy egy napon holtan heverjenek a lába előtt.

Bár a támadás miatt a lakodalom komoran végződött, a vendégek a szokás szerint mégis a nászágyhoz kísérték az ifjú párt, aztán feloszlott a társaság.

Marthe még mindig a seb tisztításával és bekötözésével

foglalatoskodott, amikor megjelent a kis Anna, és szólt, hogy a bátyja sürgősen beszélni szeretne az úrnővel.

– Küldd ide – mondta a gyermeknek. – Verekedtél? –

faggatta Petert, mikor meglátta, hogy az arca és a ruhája véres, az orra pedig feldagadt. Hideg vizes ruhával letörölte, és óvatosan megvizsgálta, nem tört–e el. Nem volt semmi komoly baja.

Nem ezért jöttem – motyogta, miközben letette az imént kezébe nyomott vizes kendőt. Hanem miért?

Odahajolt hozzá, és nagyon halkan súgta: – Ismerem az egyik halott tolvajt. Marthe feszülten várta, hogy a fiúcska folytassa.

– A mester bandájához tartozott – mondta lehajtott fejjel, és az ajkába harapott.

Az asszony látta, hogy a gyermek nagyon fél. Kérem, mondja meg Christian lovagnak, de ne árulja el a húgomnak, különben megint sírni fog, és rosszat álmodik.– Nem szólok neki, de vigyázz, nehogy meglássa, mielőtt eltemetik. Most pedig meséld el, miért verekedtél Klausszal.

Korábban Klaus is a tolvajbanda tagja volt, de az

ítélkezési nap után önként a faluban maradt, és azóta a válogatóasztaloknál dolgozott. Peter lapított. Miért? Lopni

akart? – erősködött az úrnő. Az esküvő, a mulatozó emberek kitűnő alkalmat kínáltak egy gyermekkorú, mégis tapasztalt tolvajnak.

– Soha többé nem teszi. Férfi módra elrendeztük a dolgot – biztosította a fiú.

Marthe ügyesen elfojtott egy mosolyt. Ezután megkereste Christiant, és elmondta neki, mit tudott meg Petertől.

A következő napokban Christian az embereivel alaposan átkutatta a falu környéki erdőt, megnéztek minden ismert rejtekhelyet, de csupán egy elhagyott táborhelyet találtak. Ez két dolgot jelenthetett: vagy minden támadó meghalt,

vagy a többiek rájöttek, hogy balul sült el az este, és elmenekültek.

Miután megbizonyosodtak, hogy sem fegyveresek, sem

törvényenkívüliek nem rejtőznek az erdőben, Christian Otto őrgrófhoz küldte Lukast, hogy jelentse neki a történteket. Katonákat is kellett toboroznia, hogy megerősítse Christiansdorf védelmét.

Hazafelé Lukasnak végre magával kellett hozni a menyasszonyát, hiszen semmi oka nem volt, hogy ne tegyen eleget a meghívásnak, vagy tovább halogassák a látogatást. Christian eközben még jobban nehezítette az apródok és őrök amúgy is szigorú ki képzését. Herwarttal

mindennap olyan keményen gyakorlatoztatták őket, hogy estére szinte összeestek a fáradtságtól.

A banda igen tájékozott volt, és a kiképzésük is jó lehetett, ezért Christian további támadásokra számított. Ha az őrtorony megépül, az ezüst biztonságban lesz, a rablók nem férhetnek hozzá. A tolvajok addig biztos ki akarják használni az időt. Ezt mindenképpen meg kellett akadályoznia, és azt is, hogy újabb őröket öljenek meg.

Lukas menyasszonya

Lukas menyasszonyának látogatása miatt Marthe kitakaríttatott és mindent gondosan előkészített. Ő maga a Nicolai–negyedbe indult, hogy a vendég tiszteletére feltöltse a borkészletet, és fűszereket vásároljon. A leendő várterületen már javában folyt a munka: több jómódú lovag, akik a várban fognak szolgálni, házakat kezdett

építtetni a családjának. Az elsőket már lassan be is fejezték. Az őrtoronynak nemcsak a tíz láb vastagságú alapja készült el, hanem a fal egy része is. Ha a kőfejtők és a kőművesek ilyen ütemben haladnak, akkor egy év alatt végezhetnek a vár központi részével.

És akkor hosszú távon el kell viselnünk Randolf és társai jelenlétét, gondolta Marthe szorongva. Megállt egy ház előtt, melynek a tulajdonosa nemrég halt meg. A

kézművesnek nem volt családja, most viszont egy öreg szolga sepregetett az udvaron, és egy asztalos javította az ajtót.

Ki költözik ide? – érdeklődött. Egy tudós doktor – felelte a szolga anélkül, hogy abbahagyta volna a munkát.

„Remélhetőleg nem olyan kuruzsló, akivel évekkel ezelőtt a várhegyen találkoztam” – töprengett Marthe. Annak idején az érvágásaival majdnem megölte Hedwig hatéves fiát, Dietrichet. A faluban viszont egyre többen

laktak, ezért hamarosan még Johanna segítségével sem tudja majd ellátni a betegeket. A borbélyhoz legtöbbször csak akkor fordultak az emberek, ha fogat kellett húzatniuk. Na, meg azok a vendégek, akik a fürdő után valamelyik cseléddel szórakoztak.

Marthét rossz érzés fogta el, ahogy a házat nézte. A legtöbb tanult orvos lenézte a gyógyító asszonyokat, pedig általában sikeresebben gyógyítottak egyszerű füveikkel, mint ők. Josefa komor jóslata villant át az agyán.

Hirtelen úgy érezte, bámulják. Megfordult. Lehetséges ez? Ludmillus? – kérdezte hitetlenkedve. A férfi arra a

tehetséges zenészre hasonlított, akit évekkel korábban az idevezető úton ismert meg, csak kicsit idősebb volt. Szokásos jókedve helyett kétségbeesést látott rajta,

rongyokba burkolózott, és a lantja sem volt nála. Ha a mutatványosaival és a tarka kocsijával érkezett volna a faluba, arról feltétlenül tudna. Marthe? – kérdezte a férfi ugyanolyan bizonytalanul. Igen, én vagyok. Így kiöltözve? Mi történt? – csodálkozott a jövevény. Hosszú történet.

Christian lovag feleségül vett, és Otto őrgróf mindkettőnket nemesi rangra emelt.

A férfi szeme egy pillanatra boldogan csillant fel, de aztán rögtön kihunyt belőle a szikra. Térdre ereszkedett, és lehajtott fejjel suttogta. Isten áldja, nemes úrnőm.

Az asszony odarohant hozzá, és felsegítette. Ugyan már! Nem kell letérdelned előttem, hiszen olyan sokat köszönhetünk neked.

Ludmillus vallomása sokat segített, hogy Christiant felmentették Randolf hamis vádja alól. A zenész kis híján az életével fizetett ezért, Lukas még apródként épphogy meg tudta menteni az orgyilkosok karmai közül. Gyere velem, rád férne egy jó adag rendes étel – mondta az asszonyka. Úgy döntött, nem megy a kereskedőnegyedbe, hanem hazaviszi Ludmillust. – A legjobbkor érkeztél. Hamarosan különleges vendégünk lesz. Talán felvidítja, ha énekelsz neki. – Ebben azért nem volt egészen biztos. Ha

Lukas menyasszonya (a nevét még mindig nem tudta) valóban annyira áhítatos, valószínűleg a táncot és a vidám éneket is az ördög művének tartja, ahogy a legtöbb egyházi ember is. Már nem énekelek – felelte egykedvűen. – Azért jöttem Chnstiansdorfba, hogy bányásznak szegődjek. Azt mondják, ez a legbiztosabb módja a meggazdagodásnak. Hívjon, kérem, Tillnek. Ez a valódi nevem.

Marthe elcsodálkozott, de nem szólt egy szót sem. Annyi keserűséget érzett a férfi szavaiban, hogy jobbnak látta, ha

nem faggatja az utcán. Amint a házba értek, meleg ételt és innivalót hozatott neki, aztán leült vele szemben.

Ludmillus, vagyis Till rengeteg ételt fogyasztott el, elég rég ehetett utoljára. Ha akarod, beszélek a bányamesterrel, hogy adjon neked munkát – ajánlotta Marthe.

– Az nagyon jó lenne. Az asszonyka tekintete önkéntelenül a férfi hosszú,

keskeny ujjaira siklott; milyen ügyesen szólaltatta meg velük a lantot!

– A bányászat nagyon nehéz munka. Senki sem játszik és énekel olyan szépen, mint te. Christian bizonyára tisztességgel megfizetne érte.

Luddmillus letette a kanalát, és úgy nézte a kezét, mintha még sosem látta volna, végül az asztalra

támasztotta. – Mit érnek az ügyes kezek, ha nem tudom velük

megvédeni a családomat? – kérdezte, és a tekintetében,

teljes reménytelenség tükröződött. – A feleségem és a lányom meghalt, ahogy Hilarius is. Meg akartam védeni őket... A gyilkosokat sosem fogják megbüntetni, hiszen csupán semmirevaló, bűnös vándorzenészeket öltek meg. – Előrehajolt, a szeméből sütött a fájdalom és a gyűlölet. – Nem folytathatom azt az életet, ami halált hozott a szeretteimre. Ha bányász leszek, talán idővel tisztességes embernek tartanak majd. Ha becsületes munkával keresem meg a kenyerem és letelepszem, hátha nem

kérdezgetnek a múltamról. Marthe megrendülten emlékezett vissza a szép, vörös

hajú fiatalasszonyra, a kislányukra és a mindig vidám Hilariusra, aki tehetségesen furulyázott és ügyes verseket írt. Szívesen megkérdezte volna, mi történt, de érezte, hogy a férfi nem akar beszélni róla. Nem talált szavakat, hogy megvigasztalja.

– Maradj itt egy időre. Találunk neked helyet, ahol alhatsz – javasolta a ház asszonya végül. A férfi továbbra

is némán meredt maga elé. Az arcáról azonban elutasítást olvasott le, így gyorsan hozzáfűzte: – Nem muszáj

énekelned. – „Habár jót tenne a lelkednek, még akkor is, ha a világ legszomorúbb dalát énekelnéd” – gondolta Marthe.

Ludmillus úgy énekelt, hogy képes volt a sírókat megnevettetni, és a nevetőknek könnyeket csalni a szemébe. Most, mintha a nevetés meghalt volna a lelkében. Azt kérte, hogy az istállóban alhasson, és hamarosan el is indult.

Amikor Christian megérkezett, beszámolt neki a történtekről. Nem küldhetjük a bányába – jelentette ki határozottan a lovag, majd az istállóba ment, hogy beszéljen a vendéggel.

Ludmillus nem aludt, csupán komor révületbe süppedt,

Amint felismerte Christiant, előtte is térdre ereszkedett, és lehajtotta a fejét. Nemes uram!

Christian leült az egyik szénabálára, és intett neki, hogy

helyezze magát kényelembe. A feleségem azt mondja, hogy jól fizető munkát keresel, és hozzá szállást. Jobbat is tehetnél, mint hogy bányásznak állsz. Mondtam a hitvesének, hogy már nem énekelek – felelte halkan, rezzenéstelen arccal. Nem is erre gondoltam. Szükségem van valakire, aki vezeti a könyvelést. Tudsz írni és olvasni, ugye? – Egykor a zenész azt mesélte, hogy kitanulta a hét szabad művészetet, mielőtt vándor énekes lett. – Elfogadod az ajánlatot?

Némi habozás után Ludmillus belecsapott Christian felé nyújtott tenyerébe. Akkor megegyeztünk. Kérj valami rendes ruhát és egy kényelmes alvóhelyet. Holnap nekilátsz a munkának – rendelkezett. Két nappal később megérkezett Lukas a menyasszonyával és a kíséretével. Arca mintha kővé vált volna, valószínűleg egész úton kínos udvariasságot kényszerített magára, és

nagyon nehezen tudott uralkodni magán. Most is mesterkélt előzékenységgel segítette le menyasszonyát a

lóról, és bemutatta. – Marthe úrhölgy, Christian lovag, ő a

menyasszonyom, Sigrun kisasszony.

A fiatal nő mosolyt erőltetett sápadt, keskeny arcára, úgy vette el Marthétól az üdvözlőitalt, és illedelmesen belekortyolt.

Marthe első pillantásra látta, hogy nem tud segíteni, még ha a legnagyobb jóakarattal próbál is. A lányt nagyon kimerítette az utazás, de ennek ellenére bájosan festett,

mindent elkövetett azonban, hogy hivalkodjon ezzel. Finom kelméből készült sötétszürke, dísztelen ruhát viselt. A divatjamúlt szabás semmit nem mutatott meg az alakjából. Nyilván nem elhunyt bátyját gyászolta ezzel az öltözettel, hanem az apácaruha helyett hordta Sigrun,

ahogy lányokhoz illik, nem fedte el barna haját. Fürtjeit olyan erősen kötötte fel, hogy a hosszú lovaglás során sem oldódott ki egyetlen tincs sem. Szemei lázasan vagy inkább

fáradtan csillogtak. Arcára kimerültség ült ki, így tizenhét éves koránál jóval idősebbnek látszott.

A fiatal nőt egy aszott, komor tekintetű gyóntatópap, egy özvegyasszony (a társalkodónője) és két cseléd kísérte el. Az újonnan toborzott katonákat Lukas már elküldte Herwarthoz.

Christian bevezette a vendégeit a házba, aztán a szobájukba kísértette őket.

– Pihenjék ki az út fáradalmait, később várjuk

kegyedet az asztalnál – mondta a lehető legudvariasabban. Ahogy meglátta Sigrunt, azonnal mélyen megsajnálta

Lukast. Marthe sem tehet semmit, bármilyen tapintatosan is próbálkozik majd, gondolta. Vigyázz, mit mondasz neki, mert minden szót továbbad a gyóntatójának – súgta Marthénak Lukas. A tekintetén látszott, hogy komolyan figyelmeztetni akarja. – Két nap utazás után tudom, hogy rosszabb, mint a legszörnyűbb rémálmom. Légy óvatos!

A gyóntató, Sebastian atya jött le elsőként a terembe.

Fürkésző tekintettel nézett körül, mintha keresne valamit, amin megbotránkozhat. Pillanatnyi jeges hallgatás után

Christian hellyel kínálta, és hozatott neki egy kupa bort. Csak gyenge sört és kenyeret. A dőzsölés halálos bűn. Talán elfelejtette? – dörögte a pap.

Christian arcizma sem rándult, hanem elküldte a cselédet sörért. Miközben az atya nagy kortyokkal ivott, az úton bizonyára nagyon megszomjazott, Sigrun és a társalkodónő is lejött.

Marthe tapasztalt gyógyítóként úgy látta, a fiatal nő nemcsak kimerült, hanem beteg is. Nem érzi jól magát?

Lázasnak tűnik. Készítsek lázcsillapító főzetet meg egy köhögés ellenit? Nincs szüksége pogány varázslatra, amilyet az öreg javasasszonyok alkalmaznak. Ha beteg, az Úr meggyógyítja. Vagy talán nem hisz az ima erejében? – intette le a pap éles hangon.

Christian határozott mozdulattal felállt, Marthe háta mögé lépett, és jól láthatóan a vállára tette a kezét. A hitvesem nem alkalmaz semmilyen pogány varázslatot.

Ugyanazokat a gyógyfüveket használja, amiket a kolostorokban a szerzetesek is termesztenek. Bartholomäus atya bármikor tanúsítja – felelte ugyanolyan éles hangnemben.

A vacsora csendben telt el, utána pedig a vendégek ridegen közölték, hogy imádkoznak, majd aludni térnek.

Miután a vendégek elhagyták a termet, Christian és Marthe mélyet sóhajtott, és egymásra néztek. Lukas a lelke mélyéig kétségbe esett.

– Nem lett volna szabad idehoznom. Féltem, hogy nehéz lesz vele, de arra csak útközben jöttem rá, milyen szörnyű ezzel Sebastiannal együtt. Legszívesebben visszafordultam volna, de nem tudtam volna semmivel megindokolni. Veszélybe sodorlak Marthe. Bocsáss meg – fakadt ki kínjában.

Lukas felállt, és térdre ereszkedett Christian előtt. Ha el akarsz bocsátani a szolgálatodból... Talán ez lenne a legjobb megoldás. Akkor hazaküldheted őt is.

Christian szinte felrántotta fiatal barátját. – Ezt verd ki a fejedből! Már apródként kockára tetted

miattam az életed, nem foglak az első nehézség láttán elűzni, mint egy kutyát. – Visszaültette a padra, és a kezébe nyomott egy kupa bort. – Sokkal rosszabb, ha arra

gondolok, milyen élet vár rád ezzel a jégcsappal. Tényleg nem lehet megakadályozni valahogyan az esküvőt?

Lukas lemondóan rázta a fejét. Az apa akarata törvény. Ez Isten rendelése. Hogy tehette

ezt veled atyád? Bizonyára ismeri, hiszen a szomszédotok lánya – méltatlankodott Marthe.

Christian többször találkozott Lukas apjával, ezért pontosan tudta, hogy nemcsak minden hájjal megkent, hanem gátlástalan is. Nem érdekli sem asszony, sem a saját fia.

Lukas keserűen felnevetett. Hisz kitűnő parti. Apám

szerint a férfit nem befolyásolhatja holmi asszonyi szeszély. A feleség dolga, hogy engedelmeskedjen, és ezt legkönnyebben úgy érheti el az ember, ha az ágyban

uralkodik rajta. Hatásosabb, mint a verés. – Lehajtott lejjel csendesen hozzátette: – Így viselkedett anyámmal is. Alig emlékszem rá, de azt tudom, hogy árnyékként járt–kelt a ház bán, és csak ritkán szólalt meg. Ha apám felemelte a hangját, vagy szigorúan ránézett, máris összerezzent. Bizonyára undorodott tőle, mégis hét gyermeket szült neki: amíg várandós volt, legalább békén hagyta. Mindenesetre nem ilyennek képzeltem a saját házasságomat – fejezte be szomorúan.

Marthe minden erejével igyekezett kedvesen bánni Sigrunnal, Másnap reggeli után sétára hívta a gyümölcsöskertbe, majd elment vele a templomba. A fiatal nő egyenes háttal, mereven lépkedett. A háziasszony azon töprengett, hogy ez a neveltetéséből adódik–e, vagy így mutatja ki, mennyire megveti a Christian házában uralkodó kedélyes viszonyokat.

Amikor az oltár előtt térdelve befejezték az imát, és felálltak, Sigrun arca megrándult a fájdalomtól. Mivel a

lány elég elutasítóan viselkedett vele, Marthe inkább nem kérdezett semmit. Egy olyan háztartásban azonban, ahol annyi ember élt, mint náluk, nehezen lehetett bármit is

titokban tartani. Hamarosan megtudta a cselédek pusmogásából, hogy a kisasszony alsóruháján véres csíkok vannak. Némi kérdezősködés után napvilágra került az igazság: hiába töltötte szinte az egész napot otthon, a kápolnában imádkozással, sőt gyakran fél éjszaka széttárt karral feküdt a hideg padlón az oltár előtt,

böjtölt és a legszigorúbban betartott minden parancsolatot. Gyóntatójának mindez nem volt elég: keményen ráparancsolt, hogy bűnei végett rendszeresen korbácsoltassa meg magát. A lány beengedte a szobájába, és mindenki mást kiküldött. Ezután alsóruhára vetkőzött,

egy gyertyát vett a kezébe, és tűrte, hogy a pap véresre verje. Ez történt előző éjszaka is.

Marthe elborzadt. Most ébredt igazán tudatára, milyen

szerencséjük van Bartholomäus atyával, Christian nem véletlenül őt kérte fel, hogy jöjjön a telepesekkel. Természetesen ő is megkövetelte, hogy rendületlen higgyenek a Mindenhatóban, a bocsánatos bűnöket azonban, amiket mindenki elkövet néha, elnézőbben kezelte. A büntetés ezekért általában tíz miatyánk és üdvözlégy volt.

Egyszerűen nem hitte el, hogy ez a mélyen hívő lány olyan bűnt követne el, amiért ekkora büntetést érdemelne.

Most először sajnálta. – Nem akarja megnézni a gyógynövényeimet? Épp úgy

rendeztem el őket, ahogy a kolostori kertekben szokás – mondta neki.

Sigrun némán követte, de amint elmentek a magas ágyások mellett, és megpillantotta a kolostorból ismerős növényeket elrendezést, Marthe először látott rajta érzelmeket. Álmodozó arccal lépkedett, és mindig előre tudta, mit talál a következő sorban. A bába Bartholomäus

atya elbeszélése alapján alakította ki ezt a rendszert. A magas ágyásokat fakerettel vették körül, földjüket

kövekkel védték az egerektől, és meghatározott sorrendben követték egymást, így a szerzetes, aki a kolostorban a betegeket ápolta, kiküldhetett bárkit növényért. Csupán

annyit kellett mondani, hogy hozzon gyógyfüvet balról a második sorból. Mivel nagyon jó megoldásnak tartotta, Marthe is rögtön alkalmazni kezdte.

Sigrunnal leültek egy almafa köré épített padra; a ház asszonya azon töprengett, hogyan fogjon bele a kényes

beszélgetésbe. Mivel okosabb ötlete nem volt, egyenesen rákérdezett a dologra.

– Valóban úgy gondolja, hogy ilyen kemény büntetést érdemlő bűnt követett el?

Minden ember szüntelenül vétkezik, még gondolatban

is. Az asszony maga a bűn Éva ideje óta. Ha már most vezeklek mindazért a kimondhatatlan szégyenért, amit a hitvesi ágyban kell eltűrnöm, Isten talán irgalmas lesz a

lelkemhez, még akkor is, ha fel kell áldoznom a szüzességemet – utasította rendre szigorúan, míg végül egy köhögési roham belefojtotta a szót. De nem Isten akarata, hogy az asszonyok gyermeket szüljenek? – próbálkozott óvatosan Marthe.

Sigrun arcán a gyűlölet és a gőg kifejezése keveredett. Ezt csak azért mondja, hogy mentse saját bűnét. Azt hiszi, nem vettem észre, mennyire élvezi a házasságot ahelyett, hogy alázattal elviselné? Hogy nem látom, hogyan néz a

férjére, és igyekszik szégyentelenül elcsábítani? A két asszony nem hallotta, hogy Lukas közeledik.

Egyszeriben előttük termett, és olyan félelmetesnek tűnt, amilyennek Marthe még sosem látta. Nem tűröm, hogy kegyed sértegesse a vendéglátóját és az én úrnőmet. A feleségemként engedelmességgel tartozik, tehát kezdje ezzel, és szokjon is hozzá. Marthe úrhölgy jó keresztény, aki igazán csodálatraméltóan irgalmas szívű és kedves mindenkivel. Még kegyeddel is! – rivallt rá keményen a

lányra. Komor tekintetét látva a menyasszony lesütötte a szemét, és elhallgatott. A férfi sarkon fordult, és

visszament a házba. Marthe utána futott, hogy elmondja, mit tudott meg a

cselédektől. Lukasnak egy pillanatra elállt a lélegzete,

majd el akart rohanni. Az asszony sejtette, mi a szándéka, ezért megragadta a karját. Gondolkozz! Nem támadhatsz rá Isten szolgájára! Az a kéjsóvár bakkecske! – zúgolódott a lovag, és a kardjáért nyúlt. Lukas, az isten szerelmére, ne! – kiáltott rá Marthe.

A fiatalember könnyedén kiszabadította a karját. Ugyan, mit számít? Úgyis rosszkedvemben vagyok.

Marthe követte, remélte, hogy megakadályozhatja a tragédiát Meg Christiant vagy egyik barátját sem hívhatta segítségül, mert a falu végén gyakorolták a katonákkal és

az apródokkal a lándzsa használatát. Láthatóan alábecsülte Lukast, mivel a jelenlétében általában jókedvű volt. Most viszont megismerhette a teljesen ellentétes

oldalát. Megállt a pap előtt, kivonta a kardját, és könnyedén

végighúzta a pengén a fenőkövet. A gyóntató összerezzent, aztán összeszedte minden bátorságát, és fenyegetően megszólalt:

Fegyverrel lép Isten szolgája elé? Dehogyis! Csupán beszélgetek atyámmal, miközben kiköszörülök néhány csorbát – felelte Lukas mintegy mellékesen. Leeresztette a kardot, a pap szemébe nézett, és élesen hozzátette: –

Mostantól kezdve felhagy azzal, hogy a jövendőbeli hitvesemet alsóruhában maga elé térdelteti és ütlegeli.

– Nem előttem térdel, hanem Isten előtt! – harsogta a pap. Az ifjú lovagot azonban nem tudta megfélemlíteni.

– Isten előtt a templomban, az oltárnál térdel. Ha vétkezett, mondasson vele imát a rózsafüzérrel és gyújtasson gyertyát. Ne feledje gyóntatójaként és nevelőjeként arra inteni, hogy nemcsak Istennek tartozik engedelmességgel, hanem a férjének is.

Végül olyan hangnemben, ami atyjának is becsületére vált volna, és amivel mindig elérte a célját, ráparancsolt a

papra. – Azt akarom, hogy az esküvőnk napján a

menyasszonyomat érintetlenül és tisztán adják át. Nem

tűröm, hogy fedetlen karral, vékony alsóruhában lássa egy férfi, akkor sem, ha Isten szolgája. Ezzel sarkon fordult és távozott.

Ettől kezdve a házban szinte megfagyott a hangulat, pedig már Sigrun érkezése óta is elég hűvös volt. Aki tehette, elmenekült, ha az egyik nem éppen kedvelt vendég közeledett. Marthe is feladta a próbálkozást. Hívatta Johannát, hogy látogassák meg a betegeket. Nem is akart

arra gondolni, milyen élet vár Lukasra egy ilyen nő mellett. Ritkán sajnált ennyire valakit. Holnap elutazunk – jelentette be Sebastian atya az egyik este mindnyájuk

megkönnyebbülésére. Amikor azonban másnap reggel Sigrun lejött a lépcsőn, Marthe már messziről látta, hogy magas láza van. A fiatal lány a lépcső alján megingott, és ha Christian nem kapja el időben, lezuhan. Kegyed beteg – szaladt oda hozzá Marthe. Kezdettől nyugtalanította a száraz köhögése és a szeme természetellenes csillogása, de hiába érdeklődött a hogyléte felől, mindig elutasították.

Most, hogy közelebb ment, rögtön látta Sigrun arcán és a füle mögött az árulkodó piros foltokat. Összerezzent, és

Christianra nézett, majd határozott utasításokat adott. Kísérjétek a szobájába, és ne engedjetek be senkit hozzá. Vigyétek ki a gyerekeket a házból, aludjanak a konyhában. A faluba senki sem jöhet be, és nem távozhat. Sigrun kanyarós.

A kanyarójárvány hat hétig tombolt Christiansdorfban. Marthe éjjel–nappal úton volt, hogy ellássa a betegeket.

Alighogy az egyik jobban lett, rögvest öt újabb eset jelentkezett. Egy hét alatt tíz ember halt meg, köztük az

özvegy Elsa is. A leprásokon kívül, akiket nem engedtek be a faluba, és

tavasszal tovább is álltak, ez volt az első járvány a

településen. A többi betegséggel szemben a felnőttek állapota bizonyult sokkal súlyosabbnak. Néhány nap alatt annyian betegedtek meg, hogy Hermann bányamesternek asszonyokat kellett a tárnába küldeni, nehogy szüneteljen a kitermelés. Otto őrgróf még a kezdet kezdetén elrendelte,

hogy másnak adja azt a tárnát, ahol három napnál tovább nem dolgoznak.

A földművesek nagyon nehezen boldogultak a betakarítással. Sokan nemcsak a kiütésektől szenvedtek, hanem görcsöktől és hányástól is. Egy gyermek a hallását

vesztette el, egy másiknak pedig az elméje károsodott. A súlyos betegek közé került Bartholomäus atya is: az állapota nem javult, bármivel is próbálkozott Marthe. A

pap idős kora és legyengült szervezete is nehezítette a helyzetét.

Christian nagyon aggódott a feleségéért, hiszen folyton a betegek között járt. Az asszony igyekezett megnyugtatni. Már voltam kanyarós. Akitől tanultam, azt mondta, hogy minden ember csak egyszer kaphatja el. Nem tudom, mi ennek az oka, de így van.

Mivel Johanna még nem esett át a kanyarón, Marthe nem vitte magával a betegekhez. A lány készítette a

haranglábtinktúrát és darabolta a kocsordot. Ezeket a bába szétosztotta a faluban, és pontos utasításokat adott, hogyan adagolják.

Sigrun állapota aggasztotta a leginkább. A sok böjt, virrasztás korbácsolás teljesen legyengítette. Marthe attól félt, hogy nem tudja megmenteni. Christian heves vitát folytatott Sebastian atyával, de a pap nem engedte, hogy a lányt kezeljék. Mivel a gyóntató vallási érvekkel védekezett, Christian hívatta az írnokát. Nagyon boldog volt, hogy a

Mindenható éppen most küldött valakit a házába, aki kiismerte magát a hitvitákban. Till, immár mindenki így

szólította, dörgedelmes szópárbajt vívott a makacs pappal arról, hogy a súlyos ragály ellen nem elég imával harcolni. Szemében ismét felcsillant az életkedv.

Sebastian atya viszont sehogy sem akart engedni, Christian pedig megunta a sok beszédet, és egyszerűen félretolta a papot, és azzal fenyegette meg, hogy kivont karddal kergeti Sigrun apjához, ha megakadályozza a lány kezelését.

– Menjen a templomba, és tegye a kötelességét: imádkozzon a kisasszony felépüléséért! – rivallt rá a lovag. Az atya sietve teljesítette a parancsot.

A láz nagyon megviselte a lány elkínzott testét. Marthe maga ápolta, hideg vizes borogatással és vigasztaló

szavakkal próbálta enyhíteni szenvedését, mikor a beteget lázálmok gyötörték. Nem kedvelte Sigrunt, rossz néven vette, hogy az áhítatosságával és gyűlöletével megkeseríti

Lukas életét. Most azonban betegen feküdt, segítenie kellett neki. Nem tehetett róla, hogy a faluba hozta a járványt, bár Marthe tudta, hogy sokan okolják emiatt.

Csodával határos módon a háznép nem betegedett meg: sem a gyerekek, sem az apródok nem kapták el a fertőzést. Amint Sigrun kicsit jobban lett, Marthe megpróbálta megitatni egy kis levessel. A láz azonnal visszatért. Egyszerűen nincs ereje – panaszolta evés közben Christiannak, Lukas pedig kifürkészhetetlen arccal meredt

maga elé. Hamarosan neked sem lesz, ha így folytatod. Menj, feküdj le, és aludd ki magad rendesen. Addig a kísérői ápolhatják. Végül is elég embert hozott magával – mondta a ház ura. Marthe nem ellenkezett, hiszen a férjének igaza volt. Ráadásul vigyáznia kellett magára, ismét várandósnak érezte magát.

A fiatalasszony másnap reggelig egyfolytában aludt. A lovag arra utasított mindenkit, hogy ne zavarják, ne ébresszék fel.

A parancsot nemcsak engedelmességből követték, hanem mert féltették az úrnőjüket. A cse lédek napok óta

aggódva figyelték, a szakácsnő pedig igyekezett pár falattal többet belediktálni, mivel nagyon lesoványodott.

Másnap Marthe arra ébredt fel, hogy odakint egy férfi káromkodik, egy liba meg panaszosan gágog. Az udvarról beszűrődő hangzavarból arra következtetett, hogy a rossz természetű öreg lúd megint megkeseríti a szolgák életét. Eddig csak azért nem került a fazékba, mert ez az álnok

bestia adta a legtöbb tojást. Az ablaknyíláson át látta, hogy a nap már magasan járt. Furcsán érezte magát, hogy az erős fény ágyban fekve találja. Hetek óta hajszolta magát, úgyhogy most néhány percig élvezte a csendet, a kellemes magányt, mielőtt felkészült a napi teendőkre.

A nagyteremben beszélgettek a cselédek, amikor viszont leírni a lépcsőn, elnémultak, és meredten néztek rá.

Mi történt? – kérdezte, miközben elöntötte a félelem.

Talán a gyerekek mégis elkapták a ragályt? Vagy talán valamelyik apród? Istenem, mit mondanak Dietrich őrgrófnak, ha az egyetlen örököse meghal, amíg az ő oltalmukra van bízva? Egy doktor érkezett a beteghez – felelte Mechthild kelletlenül. – A gyóntatója hívatta. Nem akartuk úrnőmet zavarni.

– Még nála van? – érdeklődött Marthe. Talán az idegen orvos ismer egy szert, amitől Sigrun talpra áll. Amikor Mechthild bólintott, felment a beteg szobájába. Kopogott,

aztán belépett. A látvány már az ajtóban letaglózta: egy feketébe öltözött férfi hátát látta, aki éppen egy véres pengét csomagolt kendőjébe, Sigrun alkarjából vér csöpögött a padlóra.

– Nem látja, hogy túl gyenge az érvágáshoz? – kiáltott felháborodottan.

Mihelyt a férfi megfordult, rájött, hogy már jól ismeri. Ugyanez a doktor volt, akivel évekkel korábban a várhegyen találkozott, amikor még egyszerű bábaként

meggyógyította Otto őrgróf kisebbik fiát. – Kegyelmed az új orvos a Nicolai–negyedben? – fakadt

ki önkéntelenül. A férfit egyáltalán nem lepte meg a találkozás, és

gyűlölettől fűtve ráripakodott.

– Igen, én vagyok. Miután elűzött a várhegyről, keresnem kellett egy új helyet. És mi lenne jobb, mint kegyed saját faluja?

Ekkor ott termett Christian. Ne fenyegetőzzön a házamban. Azonnal távozzon, és soha többé ne lépjen be ide – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Ó, a bátor

lovag, aki a kardjával kergetett el a betegeim mellől, hogy egy tudatlan füvesasszony lépjen a helyemre.

A doktor összecsomagolta a műszereit, és elindult az ajtó felé Christian előtt megállt. Ezúttal nem fognak elkergetni. Sok betegem lesz, és nem csak egy ostoba

őrgróf, aki a felesége szeszélyére hallgat. – Ezzel sarkon fordult, és távozott.

Alighogy a járvány elmúlt, megérkezett Otto őrgróf parancsa: Christian jelenjen meg a lovagjaival Meissenben, majd kísérjék el a császár soron következő udvari tanácsára. Lukas örült, hogy megszabadulhat a menyasszonyától, aki már úgy–ahogy felépült, de még túlságosan gyenge volt a hazautazáshoz.

Christian azonnal eldöntötte, hogy távollétében Marthe és a gyerekek költözzenek barátja, Raimund birtokára.

Semmiképp nem hagylak itt benneteket egyedül, amíg ez a fanatikus pap a faluban van. Még az is lehet, hogy újra tolvajok törnek Christiansdorfra, és Randolf is megjelenhet bármelyik nap.

Marthe ugyan nem akart elmenekülni az otthonából, mégis ellenvetés nélkül igazat adott férjének: túlságosan veszélyes lett volna a faluban maradni Christian nélkül. Összecsomagolt hát, Sigrunt a kísérői gondjaira bízta, és örült, hogy legalább újra találkozhat Raimund fiatal

feleségével, Elisabethtel.

Második rész

Marthe nyomtalanul eltűnik

Megvádolva

Marthe hirtelen megborzongott, abbahagyta a varrást, és felnézett. Raimund házában, a nagyterem ajtajában fekete csuhás szerzetes állt, nyakában drágakővel ékesített nagy

aranykeresztet viselt. A vonásai ragadozó madárra emlékeztettek. Habár a teremben sok ember volt, mégis rögtön a bábára szegeződött a tekintete, az asszony hátán

végigfutott a hideg. A pap körül egy pillanatra éjsötét árnyék jelent meg.

– Egy bizonyos Marthét keresek – mondta szinte követelő hanon, közben végig rajta tartotta a szemét.

Nem lett volna értelme hallgatni, hiszen a pap felismerte. Vajon honnan tudta, hogy néz ki?

Szorongva tette le az éppen megjavított gyermekinget, és felült.

– Én vagyok.

– Velem jössz Meissenbe! – Miért, nagytiszteletű atyám? – szólt közbe Elisabeth

udvariasan. – Áldott állapotban van, kerülnie kellene a hosszú utazást.

Sólyomtekintete végigsiklott Marthe alig gömbölyödő testén, és egy pillanatra valamiféle sajnálkozás látszott

rajta. A nő azonban biztosra vette, hogy a férfi nem ismeri a szánalmat.

– Inkvizíció elé kell állnia.

Habár a válasz nem lepte meg Marthét, mégis jeges félelem öntötte el a szívét. Mivel vádolják? – kérdezte Elisabeth immár kissé élesebb hangon. Ahhoz semmi közöd, asszony! Ne avatkozz olyan dolgokba, amelyekből semmit sem értesz – utasította rendre a pap gorombán. Nemes hölgy és hithű keresztény – ellenkezett. Azt majd az inkvizíció kivizsgálja. Talán kételkedsz az ítélete

igazságosságában? – Az idegen hangja metszővé vált, a tekintetéből sütött a gonoszság.

Marthe egy pillantással hallgatásra intette barátnőjét. Nem akarta a vesztét okozni. Természetesen nem, nagytiszteletű atyám – felelte végül Elisabeth halkan.

A szerzetes magához intette a háta mögött várakozó fegyvereseket. Kötözzétek meg a boszorkány kezeit, és vigyázzatok, nehogy megszökjön!

E szavakból Marthe rájött, hogy kimondták a halálos ítéletét. Miközben szorosan megkötözték a csuklóját, megértette, miért nézett rá a pap az előbb sajnálkozóan. Nem őt vagy a meg nem született gyermekét szánta, csupán csalódott volt, hogy nem alkalmazhat minden kínzást várandós nőn. Ráadásul nem végeztethette ki azonnal, csak a csecsemő világra jötte után.

Mielőtt kitaszigálták az ajtón, még egyszer ránézett a holtsápadt Elisabethre. Raimund felesége bárkit

kiutasíthatott a házából, kivéve egy egyházi személyt. Tudta, barátnője mindent megtesz, hogy értesítse Christiant, és segítséget szerezzen, azzal is tisztában volt azonban, hogy az inkvizíció ítéletével nem szállhat szembe.

A férfiak egy kocsira ültették, és erősen odakötötték hozzá. Marthe imádkozott, hogy a gyermekei ne lássák, amint elhurcolják: Elisabeth a sajátjaival együtt gyorsan a ház mögé vitette őket, nehogy a poroszlók szeme elé kerüljenek.

Útközben Marthe se enni, se inni nem kapott, és senki sem szólt hozzá egy szót sem, ráadásul az éjszakát is

megkötözve, a kocsin töltötte. Két őr állandóan szemmel tartotta, még a dolgát is előttük kellett elvégeznie: majd belehalt a szégyenbe, egyedül abban reménykedett, hogy a

ruhájától és a sötétségtől semmit sem látni. Szomjasan, éhesen, porosán és a félelemtől elgyötörtén

érkezett meg másnap délután Meissenbe. Az őrök a püspöki palotába vitték, de nem a bíróság termébe, ahogy várta, hanem a tömlöcbe.

Ha maradt is benne még szikrányi remény, a börtön sötétjében az is kialudt: amint lefelé taszigálták a lépcsőn, a fáklyák fényénél rothadó szalmát és a falakról meg a mennyezetről lelógó láncokat pillantott meg.

A férfiak megkötözve a bűzlő szalmára lökték, aztán

rázárták ajtót, és magára hagyták a sötétben. Most már szabadjára engedhette az érzelmeit: zokogott a kimerültségtől, a félelemtől és a meg nem született

gyermeke miatti aggodalomtól, és úgy érezte, soha többé nem tudja abbahagyni a sírást. Nem is hallotta meg a közeledő lépteket és a zár nyílását, csupán a fáklya fényére kapta fel a fejét. Hunyorgott a váratlan fényben, és ismét éles hangot hallott.

– Vegyétek le a kötelet, rakjátok a fáklyát a tartóba, és várjatok az ajtó előtt! Hagyjatok magunkra! – parancsolta a karvalyarcú.

Az egyik férfi odament, és kioldotta a kötelet. Megdagadt

csuklója hasogatott. Ahogy kívánja – hangzott az alázatos válasz, és a távolodó léptek nyomán az ajtó ismét bezárult.

Marthe le akarta törölni a ruhája ujjával a könnyeit, ám a pap ott termett, és megragadta az állát, fürkészően nézte az arcát. Könnyek? Ó! A boszorkányok nem tudnak sírni.

Mielőtt az asszony bármit mondhatott volna, ráparancsolt. Állj fel! – Inogva felemelkedett, miközben érezte magán érezte a férfi szúrós tekintetét.

A karvalyarcú pap remegő kézzel kihúzta a láncon függő

ezüstkeresztet a ruhája alól, amit Christiantól kapott ajándékba Engem nem csapsz be. – Ezzel letépte a láncot,

és a földre hajította. – Vetkőzz le! Marthe rémülten meredt rá. Nem hallottad? Vetkőzz le!

Hogyan kérhet ilyet tőlem? – nyögte a nő. Ellenszegülsz? –

kiáltotta diadalmasan, majd az ajtóhoz ment, és behívta a két fegyverest. – Vegyétek le a ruháját. Meg kell néznem, van–e a testén boszorkánybélyeg – parancsolta.

Marthe egyetlen lépést tudott hátrálni a vigyorogva felé kőzeledő férfiak elől, aztán hátával a falnak ütközött. Élesen sikoltozott, miközben az őrök letépték a fátylát és a

ruháját: a durva érintéstől eszébe jutott, hogyan gyűrte le egykor Randolf a cimboráival. A sötétség ellenére ugyanazt a kéjsóvárságot látta rajtuk, és érezte, hogy mohón fogdossák a mellét és a combját. Eresszétek el! – dörögte a pap. Az őrök engedelmeskedtek, hátraléptek, és bámulták,

ahogy a fiatal nő hasztalanul próbálja elfedni a mezítelenségét. A ruhája és az alsóneműje a börtön padlóján hevert. A karvalyarcú megvédte ugyan az őröktől,

mégsem könnyebbült meg. Sejtette, hogy a szándékai galádabbak, mint a durva katonáké. Láncoljátok meg, hogy megvizsgálhassam.

A fiatalabb a falhoz tolta, felemelte a karját, és a falhoz láncolta. Ezután a fekete csuhás ismét kiküldte őket.

Marthe rettegve várta, mi fog történni. Mielőtt hozzáment Christianhoz, többször meggyalázták, de sohasem félt annyira, mint ettől az embertől. Éjfekete csuhájában és az őt körüllengő árnyék miatt úgy festett,

akár a pokol küldötte. A szeme szikrázott, amint vékony ujjaival felé nyúlt. Marthe összerándult, de a láncoktól alig bírt mozdulni. Gyötrelmesen felnyögött, amikor a férfi keze végigsiklott a testén, és ott is hozzáért, ahol csak a férje láthatta. Ahogy megfogta belül a combját, az asszony sikoltozni kezdett a szégyentől és a rémülettől.

– Kiáltozz csak, boszorkány – sziszegte remegő hangon. Marthe ekkor döbbent rá, hogy a pap nem

boszorkányjeleket keres. Erről nem csak az arcán

megjelenő kéjvágy árulkodott. – Miféle bűnt akar elkövetni, hiszen az Isten szolgája!

– rivallt rá az asszony dühösen. A szerzetes visszahőkölt, mint akit rajtakaptak, de

csupán egy pillanatra. Hamarosan gonoszan

elmosolyodott, a szemében öröm csillogott, mintha nagyszerű ötlete támadt volna. Ebben a pillanatban Marthe rájött, mit tervez. Hirtelen meglátott a férfi kezében egy pálcát. Meghajlítgatta, majd suhintott vele egyet a levegőbe. Hátralépett, és összehúzott szemekkel méregette.

– Micsoda ördögi káprázat! Az asszonyi romlottság a bűnös testével! Viseld a büntetést a megátalkodottságodért, boszorkány, vagy ismerd be!

Nem vagyok boszorkány! – sikoltotta a bába. Pontosan tudta, hogy a papot nem érdekli a válasza. A szemében

ugyanazt a beteges vágyat látta, mint egykor Oswaldéban: a szülőfalujában élő katona sokáig üldözte. Mindenki rettegett tőle, mert azt élvezte, ha véresre korbácsolhatta

az embereket. Christian és Lukas az utolsó pillanatban mentették meg tőle, és megölték. Ezúttal azonban senki sem jön a szabadítására. Még a kiáltozását sem hallanák meg a vastag falakon keresztül. Mivel gyermeket vársz, nem büntethetlek meg, ahogy kell, de a pálcával is engedelmességre taníthatlak. Fordulj meg!

A falhoz nyomta az arcát, és meghallotta a szalma zizegését: a férfi hátralépett és felkészült. Nem látta az arcát, de biztos volt benne: azért vár az első ütéssel, hogy

még jobban féljen. A hatalmas ütlegek a vállától a csípőjéig felhasították a bőrét. Velőtrázóan felordított. Érezte, ahogy a vér lecsorog a hátán. A karvalyarcú nyögve folytatta művét még akkor is, amikor már eszméletlenül lógott a láncon.

Csak akkor hívta be az őröket, amikor magához tért a mámorából. Oldozzátok el! Holnap az inkvizíció előtt a saját lábán kell állnia – parancsolta.

A fiatalabb katona mogorván eloldozta, és hagyta, hogy

az eszméletlen test a földre zuhanjon. A csuhás megint keresztülhúzta a számítását: ezzel a véres, félholt

húsdarabbal nem sokra megy. Ekkor megpillantotta a fátylat tartó értékes pántot. Gyorsan felvette, és az inge alá rejtette. Ezért legalább kap pár garast.

–Kelj fel! – Marthe erős rúgásra tért magához. Mielőtt

felfoghatta volna, mi történik, éles fájdalom és hideg járta át a testét. Felemelte a fejét. Amikor a szeme hozzászokott a fáklya fényéhez, undort és rémületet látott a két férfi arcán, akik előző nap még kéjsóváran bámulták. Ez sokat

elárult a kinézetéről. Megérintette a bal arcát. Bizonyára ráesett, amikor eloldozták. Erezte, hogy bedagadt, és valószínűleg kék–zöld lehetett. Felállsz végre, vagy akarsz még pár ütleget?

Kínlódva felemelkedett, ekkor döbbent rá, hogy

mezítelen. Megpróbálta eltakarni magát a kezével, a két őr erre elvigyorodott és odahajított neki valami ruhafélét.

– Vedd ezt fel!

Remegő kézzel vette el a durva szövésű vásznat. Vezeklőruha, ami sem a lábszárát, sem a karját nem fedi el. Most értette meg, miért ragaszkodott Christian mindig ahhoz, hogy olyan színű és szabású ruhákat viseljen, amit az egyszerű emberek nem engedhetnek meg maguknak. Az inkvizíció nem nemesasszonyként fog bánni vele, jelenlegi állapotában koldusnak néz ki és pontosan ezt akarta a karvalyarcú. Így lássák a bírák vezeklőruhában, kócosan, szénával borított hajjal, mezítláb, piszkosan, szomjúságtól

és fájdalomtól elgyötörten, hogy alig tud megállni a lábán. Nagy nehezen felvette a ruhát. Minden mozdulatra

felhasadt az egyik seb a hátán, és ismét vérezni kezdett. Az őrök megláncolták a csuklójánál, és átvezették a pincén, majd fel a lépcsőn. A fél püspöki palotán keresztülgyalogolt, mire megérkeztek egy nagy ajtóhoz, ahol megálltak. Az egyik katona bement, majd végtelennek tűnő idő telt el, mire behívták. Ez is újabb eszköz arra, hogy megtörjék, gondolta Marthe.

Szédelgett, és úgy érezte, egy perccel sem képes tovább talpon maradni, ekkor végre kinyílt az ajtó, és beléphetett.

A magas, sivár terem végében, egy emelvényen hat egyházi méltóság foglalt helyet. Mind koromfekete talárt és nagy keresztet viselt. Marthe nem nézte meg alaposan őket, de

biztosra vette, hogy a karvalyarcún kívül egyiket sem látta még. A középen álló, díszes széken senki sem ült. Balra írnok várakozott, aki gondosan kerülte a tekintetét.

Habozott, majd a kegyetlenül rászegeződő tekintetek kereszttüzében közelebb lépdelt, hirtelen ismerős hang rivallt rá.

– Térdre, bűnös asszony! Azonnal engedelmeskedett, örült, hogy nem kell tovább

állnia. Nem akart a bíróság előtt elájulni. Az üres széktől balra ülő férfi megszólalt. Te vagy

Marthe, a bába és javasasszony, akinek származása

ismeretlen, és most Christiansdorfban él? Válaszolni akart, de már három napja nem kapott vizet,

ezért a szája teljesen kiszáradt. Hiába erőlködött, csak

nyögdécselni tudott. Íme, még a hangja sem emberi – harsogta a karvalyarcú.

A kérdező alaposan végigmérte. A szája kicserepesedett. Adtak neki vizet? Hozz egy kupával! – parancsolt rá az írnokra, az pedig rögvest elszaladt.

Marthe a langyos vizet a világ legfinomabb italának érezte. Minden erejét össze kellett szednie, hogy kis kortyokat igyon, nehogy kihányja az egészet. Miután végzett, letette a kupát a földre, és az üres széktől balra

ülő férfira nézett. Köszönöm, nagytiszteletű atyám. Akkor beszélj, ha kérdeznek! – utasította rendre egy másik pap.

A kérdező felemelte a kezét, és megismételte a kérdést. Te vagy Marthe, a bába és javasasszony, akinek származása ismeretlen, és most Christiansdorfban él? Igen, ezenkívül Christian von Christiansdorf lovag felesége, akiket Otto őrgróf kegyelme nemesi rangra emelt – felelte olyan határozottan, ahogyan csak telt tőle.

E szavak hallatán a hat férfi sustorogni kezdett. Ha

nemes, hogyan került ilyen állapotba? – hangzott a kihallgatást vezető pap mogorva kérdése.

– Ki ez a férfi? – töprengett Marthe. Senki sem mondta meg neki, hogy kik döntenek az életéről. Biztosan nem az új püspök, mert az övé lehet az üres szék. Vajon nélküle is

meghozzák az ítéletet? – Csak egy parasztlány, akit az őrgróf szeszélye

felemelt. Talán ördögi praktikákkal vette rá – mondta a karvalyarcú lekicsinylően. – És nem kell–e rangra tekintet nélkül üldöznünk a gonoszt. Ezenkívül ellenszegült,

amikor boszorkányjelet akartunk keresni rajta. Engedelmességre kellett bírni.

– Van rajta boszorkányjel? – tudakolta a kihallgatója. – Igen, egy lóláb alakú tűzvörös jel – dörögte a pap. Marthe levegő után kapkodott.

– Hol? A bal melle fölött. – Látni akarom.

Nincs ilyen jel rajtam! – kiáltotta az asszony. Látja, már megint ellenszegül – diadalmaskodott a karvalyarcú. Dühösen átment a termen, és letépte a vezeklőruhát, hogy mindenki lássa a nő fél mellét.

– Eltűnt! – kiáltotta meglepetést színlelve. – Istenemre, tegnap tisztán láttam. Biztos, hogy a gonosszal szövetkezik.

– Sosem volt rajtam efféle jel – ismételte Marthe, amilyen hangosan csak tudta, közben igyekezett a szakadt

ruhával eltakarni magát. – Hazudik, és tegnap szemérmetlenül közeledett felém.

A karvalyarcú pap az ég felé emelte a kezét. Uram, szabadíts meg minket a gonosz e küldöttétől. –A többiekhez fordult. – Mindenki hallhatja, hogy beleköltöztek a démonok. Csak egy megszállott állíthat ilyen ocsmányságot. El kell hallgattatni, mielőtt még több fertőt terjeszt a nagytiszteletű bíróság előtt.

A kihallgatás vezetője nem figyelt a javaslatra.

Rendszeresen jársz misére és gyónni? – kérdezte Marthé–tól, akinek már borzasztóan hasogatott a térde:

nem tudta, meddig bírja még ebben a testhelyzetben. Természetesen. Tudod, milyen súlyos váddal illetnek?

Marthe nemet intett. A vádló azt állítja, hogy az ördöggel

szövetségben pogány varázsigékkel és szerekkel mented meg a haldoklókat, másokat meg varázslattal akadályozol a gyógyításban. Ez nem igaz. Ki a vádló? Jogom van megtudni. Hívd be – adta ki a parancsot az írnoknak.

A férfi kisietett, de ezúttal gyorsan visszatért, kíséretében a doktorral. A tanult orvos láthatóan örült,

hogy Marthét megláncolva, szakadt ruhában, a földön térdelve látja. Hamarjában keresztet vetett, és alázatosan meghajolt a bírák előtt. Kitart a vád mellett, miszerint ez a fehérnép visszaél a bába–és gyógyító tudományával, és ördögi praktikákat használ? – kérdezte a kihallgatás

vezetője. Természetesen, eminenciás uram. A kérdező ügyet sem vetett a hízelgő megszólításra.

Tisztában van azzal, hogy ha hamisan vádolja, ugyanazt a

büntetést kapja, mint ami erre a nőre vár, ha bebizonyosodik a vád? Igen. Az orvostudományt a híres bolognai egyetemen tanultam, és mondhatom, tökéletesen jártas vagyok benne. Talán eminenciád is tudja, hogy Christiansdorfban kanyarójárvány ütött ki. Minden tanult orvos tudja, hogy ez ellen csak az imádság és az érvágás segít, hogy eltávozzanak a rossz testnedvek. Ez a nőszemély megtagadta ezen elismert gyógymódok használatát, sőt kigúnyolta azokat. A haldoklók, akiket

kezelt, ennek ellenére túlélték. Ez csak ördögi segítséggel lehetséges. Isten a bűnösök megbüntetésére küldte a járványt a falura, hogy jó útra térítse az embereket. Ez a nő pedig szembeszegült az Ur akaratával – harsogta a karvalyarcú.

Nem lehetséges, hogy az asszony gyógymódja egyszerűen jobb, mint a kegyelmedé? – kérdezte egy kétkedő hang bal felől. Hova gondol? – háborgott a doktor. – Ez a fehérnép semmit sem tud a gyógyításról, ezt már

évekkel ezelőtt megtapasztaltam, amint az ifjú őrgrófot eperrel eteti, holott minden művelt ember tudja, hogy a

nyers gyümölcs egészségtelen. A nagyuraknak, ha egyáltalán esznek, akkor is csak fán termő gyümölcsöt szabad fogyasztani. Minden, ami a földön nő, legfeljebb az

egyszerű népnek való. Az őrgróf kisebbik fia nyavalyatörős, ez a nőszemély meg többször megakadályozta, hogy a doktorok elismert módszerét alkalmazzam, és piócát tegyek a gyerekre. A saját fülemmel hallottam, hogy titokzatos szövegeket mormolt. Hazudik. Imádkoztam,

hogy Isten segítsen az ifjú Dietrich meggyógyításában! – kiáltotta Marthe.

– A boszorkány Istent káromolja, ha a szájára veszi a nevét – rikácsolta a karvalyarcú.

A kérdező ismét parancsolóan fe lemelte a kezét.

– Ne ítéljünk elhamarkodottan. Az ügy túlságosan súlyos ahhoz, hogy ne vizsgáljuk ki alaposan. – Az orvoshoz fordult. Ha jól emlékszem, és ha ő valóban

Christian lovag felesége, akkor kegyelmed miatta vesztette el az állását a várhegyen, igaz? – kérdezte Marthe meglepetésére.

A doktor elsápadt. – Ennek már sok éve. Azóta új, kényelmes állásom

van. – Igen, Christiansdorfban, amint hallottam. Tehát

ismét a versenytársa ez a nő. Kész megesküdni, hogy nem irigységből és bosszúvágyból vádolja? Ez az utolsó

alkalom, hogy visszavonja a vádat. Akkor rágalmazásért csupán a nyelvét veszti el.

A doktor a földre vetette magát. – Esküszöm, mindig azon fáradozom, hogy megvédjem

az embereket a gonosztól. Miért költöztem volna Christiansdorfba, ha nem azért, hogy véget vessek e boszorkány ördögi tevékenységének?

A pap újfent Marthéhoz fordult. A vádló nagyra becsült, tudós férfiú. Van rá tanúd, hogy keresztényi módon

gyógyítasz? Nem parasztasszony, akinek a fattyát kúráltad, hanem egyházi és nemes ember? Bartholomäus

atya Christiansdorfban, Otto őrgróf és Hedwig őrgrófné – felelte Marthe habozás nélkül. Más neveket nem akart említeni, nehogy bajba sodorja őket. Az őrgróf és a felesége

elég hatalommal bírnak, hogy az inkvizíció elfogadja a véleményüket. De vajon tanúskodnának mellette? Újabb ördögi félrevezetés: a pap egy héttel ezelőtt meghalt, az őrgróf és a hitvese meg úton van a császári udvari tanácsba, nem térnek vissza egyhamar – avatkozott közbe a karvalyarcú.

Bartholomäus atya meghalt? – futott át Marthe agyán, és mélységes gyász öntötte el. Tehát minden reménye oda, senki sem fog mellette szólni.

A kihallgatás vezetője elégedetlenül nézett körül. Ez komoly nehézségeket okoz. Valóban várjunk hetekig, amíg

ebben a sürgős ügyben ítéletet hozhatunk? Ahhoz ez a fehérnép túlságosan veszélyes. Istenítéletet javasolok: vessük alá a hideg vizes próbának, így gyorsan kiderül az

igazság – erősködött a karvalyarcú. Marthe kétségbeesetten azon töprengett, miért kívánja

ez az ember ennyire a halálát. Az istenítélet többi fajtája pár nap haladékot és némi

túlélési lehetőséget jelentett az áldozat számára. Tüzes vasat kellett megfogniuk, forró vízbe vagy olajba nyúlni, vagy izzó szénen sétálni. Ha a szörnyű sebek tisztán gyógyultak – ami ugyan elég ritkán fordult elő akkor az illető ártatlannak bizonyult, és életben hagyták, még ha

rövidke élete végéig nyomorék is maradt. Ha a seb üszkösödött vagy gennyesedett, az illetőt bűnösnek tartották, és elítélték.

A folyóban végzett vízpróba azonban mindenképpen halálhoz vezetett. Ha az áldozat nem süllyedt el, boszorkányként kivégezték, mondván, a tiszta víz nem fogadja be. Ha elsüllyedt, ártatlannak nyilvánították, ám a poroszlók általában nem húzták ki, és a szerencsétlen megfulladt.

Egyszer szemtanúja volt egy ilyen istenítéletnek. Egy fiatal nőt a szomszédja azzal vádolt meg, hogy megrontotta

a férjét és varázslattal elvette a tehene tejét. A szegény lány hiába bizonygatta az utolsó pillanatig az ártatlanságát, lelökték a hídról, és néhány férfi addig

nyomta rudakkal víz alá, amíg megfulladt. Marthe kétségbeesés és remény között vergődve várta a

kihallgatás vezetőjének döntését, aki eddig igazságosabban bánt vele, mint amire számított.

Pillanatnyi bénító csend után megszólalt: – Úgy legyen!

Marthe behunyta a szemét. – Állj fel! – parancsolta egy durva hang. Az asszony imbolygott, a lábai nem engedelmeskedtek.

Kihallgatója megparancsolta az írnoknak, hogy hívják be az őröket. Vigyétek a folyóhoz!

A férfiak megragadták és elvonszolták. Marthe érezte a hátán a karvalyarcú és a doktor diadalittas pillantását. Három lépés után hasogató fájdalmat érzett az altestében.

Összegörnyedt. A gyermek! Talán elveszíti? A magzatának még őelőtte meg kell halni? Nem mindegy, hogy most vagy a következő harangszókor? Ha vízbe fullad, legalább Christiant és a gyermekeit senki sem vádolhatja boszorkánysággal. Egyedül ebben talált e pillanatban vigaszt.

Az istenítélet hírére sok bámészkodó gyűlt össze. Az emberek lármásan követték a menetet: a hat papot és a félig meztelen, bedagadt arcú, szakadt, véres vezeklőruhát

viselő asszonyt, aki alig állt a lábán. A tömeg megnyílt a nagytiszteletű papoknak a kikiáltó nyomában, aki fáradhatatlanul hirdette, hogy boszorkánysággal vádolt bűnöst visznek a folyóhoz. Mire elérték az Elbát, már elég sokan összeverődtek.

A parton a karvalyarcú a komphoz ment. A révész lefoglta Marthét, míg testét szorosan körbetekerték egy kötéllel. Kétségbeesve ismerős arcot keresett a sokaságban, de amilyen szőrnyen nézett ki, senki sem

ismerte volna fel benne Christian lovag feleségét. Beismered ördögi bűnödet? – kérdezte a pap. Istenre és az

összes szentre esküszöm, hogy ártatlan vagyok! – kiáltotta Marthe, és kétségbeesetten imádkozni kezdett. Egy pillanattal később a földre lökték. A vallatója parancsára

az őrök levették róla a láncot, majd meghajlították a testét, hogy összekötözhessék a kezét és a lábát. Isten az égben, válaszolj nekünk. Ez a fehérnép boszorkány vagy egy ártatlan teremtés? – tette fel a szokás szerint a kérdést a kihallgatás vezetője.

Marthe már félig öntudatlan állapotban volt, mikor a kompra lökték. A szíve összerándult a félelemtől, halkan és gyorsan igyekezett befejezni az imáját. „Istenem, légy irgalmas szeretett férjemhez és ártatlan gyermekeimhez” – tette hozzá gondolatban.

A tömeg ujjongott, mikor a komp elindult. A kihallgatás vezetője és egy magas, szikár katona állt előtte, akinek az asszony nem látta az arcát. Állj meg! Itt elég mély. Dobd a

vízbe! – utasította a pap. Engedelmével még egyszer ellenőrzőm, elég szoros–e a csomó – szólalt meg a másik, a hangja ismerősen szólt.

Amikor meglátta az arcát, összerándult. Eddig azt hitte, semmitől sem fél jobban, mint a haláltól. Az őr ruhájában Randolf barátja, Ekkehart hajolt fölé, és szorosra húzta a kötelet a teste körül.

Miért épp ezen a módon akarja Randolf megöletni? – villant át az agyán.

– Tartsd vissza a lélegzeted! – súgta Ekkehart. Marthénak potyogtak a könnyei. Élete utolsó

pillanataiban el kell viselnie annak a gúnyolódását, aki megbecstelenítette. Behunyta a szemét, és némán imádkozni kezdett. Nemsokára megragadták és a vízbe lökték.

Elmerült, akár egy kő. Hirtelen fájdalmat érzett, a kötél rándult egyet, ő pedig megállt a zuhanásban. Minden porcikájával küzdött a halál ellen, de a kötelék nem

engedte, hogy mozogjon. Kinyitotta a szemét, hogy még egyszer utoljára láthassa, ahogy a vízen áthatol a napfény.

Visszatartotta a lélegzetét, amíg csak bírta, hamarosan azonban levegőt kellett vennie. A víz elárasztotta a tüdejét. Teste képtelen volt mozogni, akár egy pillanatra sem

tudott kiegyenesedni. Elsötétült előtte a világ.

Nyomást érzett a mellkasán, ami kipréselte a tüdejéből a vizet, és visszahozta az életbe. Összerándult, fulladozott, köpködte a vizet, végül ismét levegőhöz jutott. Erőtlenül a

földre hanyatlott. Ekkor jött rá, hogy valaki kihúzta a folyóból, aztán elvágta a kötelet a kezén és a lábán. Erős ütés érte a fapadlót, amin feküdt. Felsejlett előtte a komp: bizonyára partot értek.

Ekkehart talpra állította, az asszony valamiféle

aggodalmat látott az arcán. Talán Randolf haragjától félt, hogy még mindig életben van? Vagy vele találkozik elsőként a pokol tornácán?

Fülzúgását lassan a színjátékot bámuló tömeg tombolása váltotta fel, kihallgatója kézmozdulatára azonban egyszerre csend támadt. Mielőtt bármit mondhatott volna, a karvalyarcú kiáltott fel. A tiszta víz kivetette magából. Boszorkány!

Félelem és düh vegyült a hangzavarba. Öljék meg! A kihallgatás vezetője ismét felemelte a kezét, a sokasait

megint elhallgatott. Teljesen elmerült. A víz nem taszította ki. Csak azért van életben, mert ez a férfi kihúzta az utolsó

pillanatban, mielőtt megfulladt volna. Akkor ártatlan. Engedjék szabadon! – kiáltotta egy nő a tömegből, és egyre többen csatlakoztak hozzá. – Engedjék szabadon!

A karvalyarcú előrefurakodott. Ez az ügyefogyott elhibázta. Túl korán húzta ki a vízből. Már alig élt, amikor kihúztam, nem is mozgott – védekezett az álkatona. Talán ártatlan, de lehet, hogy Isten azért döntött így, mert a meg nem született gyermeke ártatlan lelkét akarta megmenteni. Nehéz kérdés – fontolgatta a kihallgató pap.

A bámészkodók újfent ordítozni kezdtek. Egyesek Marthe halálát, mások a szabadon engedését követelték.

Az asszony csuromvizesen, a hidegtől reszketve állt a zsivajban, és képtelen volt összeszedni a gondolatait. A végleges ítélettel megvárjuk, amíg a nagytiszteletű püspök

úr visszatér. Eminenciája bölcsessége fog határozni. Addig vigyétek vissza a tömlöcbe, mi pedig imádkozzunk este, hogy az Űr megadja nekünk a választ. Kikérdezem újra. Talán beismeri a bűnösségét – ajánlotta a karvalyarcú pap.

– Rendben. Menjünk vissza.

Amikor Marthe tudatára ébredt, mi vár rá, megszédült, és a földre zuhant. Erős karok felemelték. A hátán felhasadó sebek okozta fájdalom egy pillanatra felébresztette kábulatából. Felnézett. Ekkehart arcát látta homályosan. Becsukta a szemét. Túlságosan gyenge volt

ahhoz, hogy védekezzen a gyűlölt férfi ellen, bárhová is viszi.

Egy kéz óvatosan megrázta a vállát. Ébredj fel! Velem kell jönnöd – mondta Ekkehart halkan, aki furcsa módon még mindig katonaruhát viselt.

Marthe zavarodottan nézte a férfit, aztán a börtön falát és a láncokat, amihez korábban kikötözték. Hová? A karvalyarcú nem akar itt, most rögtön halálra kínozni? De azt akarja, és hamarosan idejön. Siess! Kiviszlek ebből a lyukból.

– Randolfhoz?

– Nem. Semmit sem tud erről. Igyekezz, nincs sok időnk.

– De miért...? – Az adósod vagyok. Megmentetted az életemet,

amikor megsebesültem – felelte a férfi, és felsegítette. Marthéban lassan felderengett a vadászbaleset emléke.

Akkoriban még boldogtalan házasságban élt Wiprechttel. Otto őrgróf vadászatot rendezett, hogy feltűnés nélkül megszemlélhesse Christiansdorfban az ezüstöt. Egy medve

megzavarodott, és rátámadt Ekkehartra, a karmaival felhasította a mellkasát. Otto egyik lovagja ráparancsolt,

hogy segítsen a súlyosan megsebesült férfin, különben őt is megölik.

– És az őrök?

– El vannak foglalva. A bába két lépést tett, de az altestébe hasító fajdalomtól

térdre rogyott. Mi az? – kérdezte a lovag türelmetlenül. A magzatom. Elvesztem – nyögte Marthe.

Ekkehart gyors elhatározással felemelte, és a vállára vette. Eggyel több ok, hogy mihamarabb eltűnjünk. –

Gondosan bereteszelte kívülről az ajtót, hogy ne vegyék észre azonnal, hogy eltűnt a fogoly. Ezután végigsietett a folyosón. A lépcső melletti helyiségből egy nő kéjes nyögése hallatszott, és néhány férfihang.

Marthénak fogalma sem volt, merre járnak és hová viszi

őt férfi. Már nem is érdekelte: lassan újra belesüppedt a boldog öntudatlanságba.

Hasító fájdalomra tért magához. Vastag köpenybe

burkolva ült egy ló hátán, erős karok tartották. A keskeny ösvényt mindkét oldalon erdő övezte. Mi a baj? Pihenned kell? – hallotta meg a háta mögül Ekkehart hangját. Elvesztem a magzatom.

A lovag megállította a lovat, leszállt, és őt is leemelte. Bevitte az erdőbe, egy puha mohával borított helyre, ahová az útról senki sem láthatott be. Megitatta egy kevés borral,

és némi hideg hússal kínálta. Hogyan segíthetek? – kérdezte nyugtalanul.

Az asszony összegörnyedt a fájdalomtól. Érezte, hogy vér csorog a lábán, aztán meglátta félig szakadt vezeklőruháján a nagy vörös foltot. Semmit sem tehetünk. Már túl késő – zokogta.

Ekkehart még jobban összehúzta rajta a köpenyt. Nem hagyhatlak itt, elvérzel. Még pár mérföld, aztán hozok segítséget.

Csupán árnyékokat és hangokat érzékelt, mintha álomvilágban lebegett volna. Puha ágyon feküdt, idős nő

nyugtatgatta. Érezte, ahogy ügyes kezek mosdatják, óvatosan puhítják varasodott sebeit a hátán, borogatást tesznek láztól hasogató fejére. Néha gyengéden felültették,

hígított bort vagy ismerősen illatozó főzetet itattak vele. Egyszer Ekkehart hangját hallotta, amint szigorúan

megparancsolta az öregasszonynak: – Senkinek sem beszélhetsz erről. – Nem teszem, uram – felelte.

Fogalma sem volt, mennyi idő telt el. Talán napok vagy hetek múlva ismét Ekkehart hangjára lett figyelmes.

– Túléli? – Nem valószínű. Láthatja, min ment keresztül

szegény teremtés. Már az is elég lenne, hogy sírba vigye.

Most még elkapja a lázat is, ami sok anyát öl meg a gyermekágyban.

Semmi nyom

Hedwig állapota miatt Otto őrgróf és kísérete ezúttal időben elindult az udvari tanácsra. Így nem kellett mindennap hosszú utat megtenni, és beiktathattak a chemnitzi kolostorban egy pihenőnapot, amelynek Otto

volt a várnagya. A betegápoló apáca mindent megtett, hogy megfelelően

ellássa Hedwiget. Az őrgróf vívódott, várjanak-e még egy

napot, hátha a felesége jobban lesz, esetleg küldje vissza Meissenbe, vagy egy időre hagyja itt a kolostorban.

A császár a türingiai Hermsorfba hívta fejedelmeit. Ez sokkal közelebb volt, mint Mainz vagy Worms, Hedwig ezért remélte, hogy meg tudja tenni az utat. Ezen az udvari tanácson ugyanis olyan döntéseket hoznak majd,

amelyek különösen közelről érintik a családját. A bátyja, Hermann és az ifjú türingiai őrgróf mostanra már nyílt háborút viseltek egymás ellen. A csehországi ügyek

rendezése pedig közvetlenül érintette, mivel az egykori cseh király, Szobeszláv egyik fiához, Ulrikhoz adta feleségül négyéves lányát, Sophiát. Ulrik menekültként élt Meissenben, így most velük tartott. Bátyját a jelenlegi cseh király tartotta fogva, aki a csehek és a császár hozzájárulása nélkül kaparintotta meg a koronát. A császár viszont meg akarta szerezni a csehek, a magyarok

és a lengyelek támogatását jövendő itáliai hadjáratához, ezért hajlott arra, hogy Ulrikot ültesse a cseh trónra.

„Nem is rossz” – gondolta Otto elismerően, hiszen annak idején felesége javasolta, hogy jegyezzék el Sophiát Ulrikkal. A lényeg, hogy a hitvese mielőbb jobban érezze

magát, és folytathassák az utat, nehogy lemaradjanak az udvari tanácsról.

Christian, mint mindig, Chemnitzben is Arnulffal együtt

felügyelte az apródok kiképzését. Lukasszal éppen egy merész fogást mutattak be, ami akkor segített, ha a kardok összeakadtak a markolatuknál. Villámgyorsan kell mozognotok – magyarázta éppen az ifjaknak, mikor a szeme sarkából meglátta, hogy egy lovas vágtázik felé.

Amint közelebb ért, felismerte benne Raimund egyik vazallusát. A vágta és komor arckifejezése megrémisztette Christiant. „Istenem, csak baja ne essen Marthénak és a gyermeknek” – fohászkodott némán. Álljatok meg és

várjatok! – kiáltotta a tanítványainak, akik csodálkozva engedték le a fegyverüket. Az összes apród Christiannal és Lukasszal akart gyakorolni, bár mindketten nagyon szigorúan fogták az apródokat. Szinte csak az őrgróf parancsa miatt szokta félbehagyni az oktatást.

Christian közben barátjával együtt elindult a porlepte lovas felé. A férfi megfékezte a lovát, és leugrott a nyeregből. Christian, a feleségét lefogták és Meissenbe vitték. Boszorkányság vádjával az inkvizíció elé kell állnia

– lihegte a futár. Christian úgy érezte, meginog a lába alatt a fold. Lukas

közelebb lépett, és kezét a futár vállára tette. – Mikor vitték el és mivel vádolják pontosan? - Háom nappal ezelőtt. Már a nagyteremben

megkötözték. Christian e szavak hallatán minden reményét

elvesztette. Ha Marthéval a rangja ellenére így bántak, akkor már halálra is ítélték.

– Nem tudunk többet. Elisabeth utánaküldött egy embert, hogy megtudja, hová viszik. Nekem azt

parancsolta, hogy értesítsem lovaguramat. De keresnem kellett kegyelmedet... – A futár bűntudatosan letérdelt, és lehajtotta a fejét.

– A gyermekeim? – kérdezte Christian, és alig mert levegőt venni, míg a válaszra várt.

– Elisabethnél vannak, biztonságban. Senki nem kereste őket.

A lovag szó nélkül sarkon fordult és elrohant. Lukas

adott egy ezüstöt a futárnak. – Megtetted, amit kellett. Nem tehetsz róla, hogy

szörnyű hírt hoztál. – Ezzel barátja után eredt. Az őrgrófhoz! – mondta Christian ellentmondást nem

tűrő hangon, és már el is viharzott az őr mellett. A várnagynak fenntartott vendégházban Otto és Hedwig lábai elé borult. Az uralkodópár csodálkozva nézett rá,

majd a nyomában érkező Lukasra, aki szintén letérdelt. Uram, kérem, bocsásson szabadságra, mert a feleségemet megrágalmazták, hogy boszorkány, és Meissenbe hurcolták az inkvizíció elé. O, mindenhatóm! – kiáltott fel Hedwig megrendülten. Honnan veszi ezt? Biztos benne? – faggatta Otto. Raimund egyik futára hozta a hírt. Látta, amint három nappal ezelőtt láncra verve elvonszolták.

Hedwig holtsápadt lett. Akkor a helyzet rosszabb, mint amitől tartottam – harapott az ajkába idegesen. Tudja,

mikor kezdődik a per? – kérdezősködött tovább Otto. Nem, de ki tudja, mit művelnek vele addig. Gyermeket hord a

szíve alatt – nyögte ki Christian kétségbeesetten. Természetesen induljon el azonnal, és nézze meg, mit tehet a feleségéért. Legyen óvatos, hiszen tudja, hogy az

egyházzal senki sem szegülhet szembe büntetlenül – mondta az őrgróf szokatlanul megértően.

Christian el akart rohanni, ám Hedwig megállította egy kézmozdulattal. Küldenünk kellene egy levelet Martin püspöknek, amiben megírjuk, hogy a fiatalasszonyt istenfélő teremtésnek ismerjük, és nem tartjuk képesnek

semmilyen gonosz cselekedetre. – Otto helyeslően bólogatott. Nyergeltessék fel a lovaikat, és csomagoljanak össze. Mire útra készen állnak, megíratjuk a levelet – jelentette ki az őrgrófné.

Christian és Lukas meghajolt, majd távoztak. Kint a

lovag magához hívta a közelben várakozó Konradot és Jakobot. El kell mennem. Amíg visszatérek, Gero és Richard folytatja a kiképzéseteket.

– Mi történt? – kérdezte Dietrich őrgróf fia aggódva, mert érezte, hogy nagyon komoly ügyről van szó.

Christian nem akart a rágalomról beszélni, de el kellett mondania a védenceinek, miért megy el.

– A feleségemet boszorkánysággal vádolják. Az ifjú összerezzent. – De hiszen ártatlan. Ugye nem bántják? – fakadt ki

izgatottan. – Már megtették – felelte Christian komoran, aztán

Lukasszal elrohant az istállóba.

Nem gondolod, hogy kicsit merész vállalkozás kezeskedni Christian feleségéért a püspöknél? – kérdezte Otto halkan, miután a két lovag távozott.

Hedwig felháborodott. Ezt meg sem hallottam, Otto von Wettin! Sokkal tartozunk ennek a fiatalasszonynak, hiszen megmentette az életemet és a fiadat. Segítenünk kell neki: rajtad kívül ki tudna? Martin püspök figyelembe veszi a

véleményedet. Ráadásul pontosan ltudod, hányszor rágalmazták már eddig is őket.

Otto egy pillanatra zavarba jött, hiszen az egyik rágalmat, tudniillik hogy Christian az őrgrófné szeretője volt, egy időben maga is elhitte.

Ezenkívül magam mellett akarom tudni, amikor megszülöm a gyermekemet – folytatta Hedwig indulatosan. A boldogtalan és reménytelen szerelme miatti kétségbeesés, valamint a férjével szembeni lelkifurdalás sokáig elnémították. Most azonban cselekednie kellett. Nem tudta, nem akarta sorsára hagyni Christian ifjú

feleségét, hiszen kedvelte. Otto erre sem szólt semmit, úgyhogy olyan érvet hozott fel, ami reményei szerint hatásos. – Nem tűrhetjük, hogy egy nemes úrhölgyet láncon vonszoljanak el, akár egy parasztlányt, egy cselédet vagy egy szajhát. Ezt még az egyház sem teheti meg. A

végén még engem is láncra vernek és bebörtönöznek. Tenned kell valamit! Igazad van, de mit tegyek? Nem hagyhatom itt az udvari tanácsot. Azután már késő lesz.

Ki tudja, mit kellett kiállnia annak a szegény teremtésnek ez alatt a három nap alatt. – Hedwig gondolatai úgy kavarogtak, mintha többhetes álomból ébredt volna fel. – Hadd menjek vissza Meissenbe. Mindketten tudjuk, hogy nem érkezel meg időben az udvari tanácsba, ha veled tartok. Beszélek a püspökkel. Adj mellém néhányat a legjobb embereid közül, ők majd kiderítik, ki rágalmazta meg a fiatalasszonyt.

Hedwig meglepetésére Otto egyetértett. Mikor indulsz?

Még ma. Kimenthetsz a várandósságommal. Talán jobb is lesz neked és Ulriknak, amíg a bátyáim vissza nem kerülnek a császár kegyébe. – „Dietrichnek nem fogok hiányozni”, gondolta Hedwig, mert a férfi ezúttal nem vett részt az udvari tanácson,

Amint útra készen álltak, Christian gondosan eltette Otto levelét, és Lukashoz fordult, akivel a futár érkezése óta egyetlen szót sem váltott. Megragadta barátja karját. Tudom, hogy velem akarsz jönni, és megtennél mindent,

hogy megmentsd Marthét. De más szívességet kell kérnem tőled. Vidd biztonságos helyre a gyermekeimet. Gondolod,

hogy Elisabethnél nincsenek biztonságban? Eddig azt hittük, hogy Marthénak sem eshet ott bántódása. Kérlek, ebben segíts.

– Rendben. De hol vannak biztonságban, ha az egyház hosszú keze utánuk nyúl? Apámnál nem keresnék őket, de oda nem mehetünk, különösen azok után, ami Sebastiannal atyával történt. – Lukas tekintete elkomorodott. – Ugye azt hiszed, ő vádolta be? Hogy én

tehetek mindenről, mert a házadba vittem? Marthe talán miattam hal meg?

A fiatalember térdre borult. – Nem élhetek ezzel a tudattal. – Lecsatolta a kardját,

és a földre dobta. – Ha emiatt történik mindez, ölj meg.

Tedd meg nekem ezt a szívességet. – Állj fel! – mondta Christian rekedten. – Nem tudjuk,

mi történt és ki vádolta meg. Szükségem van a

segítségedre. Vidd a gyerekeket Dietrich őrgrófhoz, és mondd el neki, amit tudunk. Az ő várában biztonságban lesznek.

– Sietek, ahogy csak tudok – fogadta meg Lukas. Ezután mindketten elvágtattak a maguk útján.

Mielőtt a meisseni várhegyre vágtatott volna, Christian a vesztőhely felé vette az irányt. Remény és kétségbeesés

közt vergődni semmi nyomát nem találta Marthénak, vagy annak, hogy megölték volna. A városban megszólított egy nőt, akiről úgy gondolta, tudhat a dologról.

– Mondd csak, nem végeztek itt ki a napokban egy asszonyt boszorkányságért?

A ruhája alapján cselédnek tűnő lány készségesen válaszolt, talán jutalmat is remélt a hírek elmeséléséért.

– Kivégzés nem, az ősidők óta nem volt, de három nappal ezelőtt vízpróbának vetettek alá egy asszonyt, hogy

kiderítsék, cimborál–e az ördöggel. Christiannak majdnem megállt a szíve. Hogy nézett ki?

Fiatal, törékeny, a haja vörösesbarna. Az arcát alig lehetett kivenni, annyira kékre–zöldre verték. A vezeklőruha cafatokban lógott rajta, a háta véres volt. Szegény teremtés

– fűzte hozzá gyorsan, amikor látta, mennyire megrémült a lovag.

„Mit tettek veled, szerelmem?” – gondolta a férfi, és feladta minden reményét, hiszen a vízpróbát senki sem éli túl. Hol találom a holttestét, vagy már elföldelték? – kérdezte fakó hangon. „Istenem, csak ne azt felelje, hogy a

hamvait szétszórták a szélben” – fohászkodott némán. Nem, uram, nem halt meg. Elmerült a vízben, ahogy a keresztények szoktak. Amikor a katonák kihúzták, visszatért az életbe. Kész csoda, ebben mi, asszonyok egyetértettünk. Ezután az inkvizítorok vitáztak, hogy

ártatlan, vagy Isten csak a meg nem született gyermeke lelkét akarta megmenteni. Végül visszavitték a püspöki palotába, hogy Martin püspök ítélkezzen felette – mesélte a

cseléd izgatottan. Christian pénzt adott az asszonynak, majd ügetésre

fogta a lovát. Azt mondják, hogy a püspök emiatt előbb visszatért az utazásáról! – kiáltotta utána a lány.

Christian gondolatai kavarogtak. Marthe talán még él. De milyen állapotban lehet? Miféle szörnyűséget tesznek vele ebben a pillanatban? Lehet, hogy a püspök, miután megérkezett, este rögtön elrendelte a kivégzését? Ha nem, akkor is bekövetkezhet bármelyik percben.

Életében először nem kímélte a lovát: a végsőkig hajszolva iramodott neki a várhegyre vezető útnak. Az emberek riadtan lapultak a házak falához, amint megpillantották az eszeveszetten vágtató lovast. Felnyergelve, verítékben úszva hagyta a hátast az udvaron.

Berontott a püspöki palotába. – Azonnal beszélnem kell a püspök úrral! – kiáltotta a

fogadóterem előtt posztoló őröknek. Amikor nem akarták

beengedni, valamivel nyugodtabb hangon hozzátette. – Az őrgróftól hozok sürgős üzenetet.

Az egyik őr eltűnt az ajtó mögött. Örökkévalóságnak tűnt, mire visszatért, és beengedte.

Christian nagy léptekkel átment a termen, illő

távolságban letérdelt a főpap előtt, és lehajtotta a fejét. Távozzatok! – parancsolta a püspök hűvösen.

Christian egy pillanatra kétségbeesett, aztán rájött, hogy az utasítás rá nem vonatkozik, csak a többiekre, akik viszont sietve engedelmeskedtek is. Az elődjénél jóval fiatalabb püspök, aki becsvágyó és hidegen számító ember

hírében állt, egy ideig szótlanul nézett rá, amikor kettesben maradtak.

– Kegyelmed Christian von Christiansdorf? Már vártam érkezését..

A lovag annyira kétségbe volt esve, hogy nem igazán

tudta, hogyan járjon el, de nem vesztegethette az időt szavai mérlegelésével.

– Nagytiszteletű püspök úr, a feleségemet hamis

váddal itt tartják fogva. Nem tudom, ki rágalmazta meg, de azt igen, hogy ártatlan. Isten nevében könyörgöm, engedje szabadon.

– Nem azt állította az őrnek, hogy levelet hozott az őrgróftól? Hogyan akar kegyelmet nyerni a feleségének, ha hazugsággal járul elém? – kérdezte a püspök élesen.

Christian gyorsan elővette az őrgróf levelét, és hálával gondolt Hedwigre, hogy ilyen előrelátó. A főpap intésére felállt, majd átadta a pergament. Ezután újra letérdelt, és

várta, hogy Martin püspök elolvassa az írást. A lovag a padlóra meredt, és magában Imádkozott. „Uram, add, hogy még életben legyen.”

Igen – jegyezte meg a püspök, miután elolvasta a levelet. Christian ránézett, és remélte, biztatást olvas le az arcáról. El kell ismernem, a felesége komoly rejtély elé állított minket. Először is, a püspökség legkiválóbb méltóságai sem tudtak megegyezni abban, hogy a vízpróba a bűnösségét bizonyítja, vagy az ártatlanságát – elhallgatott,

és Christian arcát figyelte. – Ekkor nyomtalanul eltűnt a bezárt börtöncellából. Eltűnt? Hogyan? Azt reméltem,

kegyelmed választ ad erre – vetette oda a püspök hidegen, majd felállt a székéről. – Kísérjen el!

Lementek a pincébe, két katona fáklyákkal világította

meg az utat. Martin intésére két őr is csatlakozott hozzájuk. Christian nem lepődött volna meg, ha őt is tömlöcbe vetik, de akkor a püspök bizonyára nem jött volna vele, villant át az agyán, hanem egyszerűen elvitette volna az őrökkel. Az egyik keskeny, sötét folyosón megálltak egy ajtó előtt. Nézze meg a reteszt! Be volt zárva,

amikor a felesége megmagyarázhatatlan módon eltűnt a börtönből.

Christian ránézett a zárra, aztán belépett a cellába. A látvány a lelke mélyéig megrázta. Olyan tömlöc volt, mint amilyenben őt magát is fogva tartották, mégis szinte eszét

vette a gondolat, hogy Marthét ide zárták be, sőt a cseléd elbeszélése szerint meg is kínozták. Meglátott valamit a padlón, odarohant, és felkapta. A zöld ruha foszlányát

tartotta a kezében, amit a felesége mindig szívesen hordott. Egy pillanatra az arcához érintette, aztán mint egy sebzett vad, felordított. Mit tettek vele? Mit műveltek vele?

Dühtől égve rá akart rontani az első emberre, aki a közelében volt. Az őrök azonban elálltak az útját. Mindegyikkel elbírt volna, de végül győzött a józan esze. Ráébredt, hogy kis híján megtámadott egy papot, ráadásul egy püspököt. Miközben az őrök lefogták, térdre

ereszkedett. Bocsásson meg, nagytiszteletű püspök úr. A főpap intett, hogy engedjék el. Erre voltam kíváncsi. Láthatóan tényleg meglepődött.

Ismerve a hírnevét, arra gondoltam, hogy valamilyen merész tervvel megszöktette a feleségét. Ez alapján azonban valóban nem tudja, hol bujkálhat – jegyezte meg mintegy mellékesen. Hogyan tűnhetett el egy őrzött börtönből? Valaki agyonverte és elföldelte. Valaki, aki kezdettől fogva a halálát kívánta! – üvöltötte Christian.

Fékezze magát, lovag, különben kidobatom, és akkor sosem tudjuk meg, hová lett a felesége – utasította rendre

a püspök erélyesen. Tudni akarom, ki vádolta meg? – követelte Christian.

– Csak a vádlott tudhatja, ki vádolta meg,

kegyelmednek nincs joga hozzá. Legyen nyugodt, tiszteletre méltó férfiúról van szó. – Ezzel sarkon fordult és elindult. – Menjünk fel – parancsolta. A lovag követte, közben kavarogtak az érzelmei és gondolatai.

– Ahogy mondtam, a felesége komoly rejtély elé állít bennünket – folytatta a püspök a beszélgetést, amint

visszaértek a díszterembe. – Ki kell derítenünk, hogyan szökött meg. Számítok a segítségére.

Christian nem felelt. Esze ágában sem volt kiszolgáltatni Marthét, ha életben találja, hogy aztán a püspök kivégeztethesse.

A főpap úgy beszélt tovább, mintha nem vette volna észre, hogy nem kapott választ. Ha nem találjuk meg, hogy ki csempészte ki titokban, akkor csupán két lehetőség

marad. Az egyik az, hogy valóban boszorkány, és a gonosz segítségével szökött meg. Ennek ellentmond, hogy kegyelmed, sőt az őrgróf és hitvese is arról biztosítanak, hogy nem kötött szövetséget semmilyen ördögi hatalommal. Így viszont csak egyetlen magyarázat lehetséges, Isten segítette. Akkor nem kizárt, hogy az asszony szent.

A főpap erélyesen a szemébe nézett. Keresse meg, és derítse ki, mi történt, hogy a végére járhassunk ennek a

különös ügynek. – Ezzel elbocsátotta Christiant, de mielőtt az ajtóhoz ért volna, a püspök megállította. – Találja meg gyorsan, nehogy megelőzze valaki, aki a másik állásponton van.

A keresés Semmi! – mérgelődött Christian, és az asztalra csapott. – Egy hónapig kerestük mindenütt, nagyon sok emberrel beszéltünk, de senki sem tudja, hol lehet. – Ezen a délutánon találkozott a várhegy egyik lovagi szállásán a barátaival, akik segítettek neki, és

mindannyian komolyan aggódtak. Lukas a kétségbeesés határán állt. Alig ismert rá urára: az arca be volt esve, a

szemei karikásak, és nagyon nehezen tudott uralkodni magán. Ha sem kegyelmed, sem mi nem szöktettük meg, akkor ki tehette? És ha tényleg megmentette egy

ismeretlen, miért nem üzent nekünk? Talán sikerült egyedül megszöknie, és most bujkál valahol – vetette közbe Raimund. – A falujukba nem mehetett, hiszen ott keresnék először. Négy hete tűnt el. Több tucat emberrel beszéltem, akik jelen voltak a vízpróbánál. Azt mondták, hogy már a folyó felé menet is alig állt a lábán – mondta

Christian tompán. Hirtelen felordított. – Megkínozták, aztán majdnem vízbe fojtották. Félholtan húzták ki, csak isteni csodának köszönhető, hogy magához tért. Mintha ez még nem lett volna elég, az egyik áhítatos gyilkos bejelentette, hogy rögtön folytatja a kihallgatását. Ezt nem

élhette túl. Légy óvatos, különben téged is megvádolnak. Gondolj a gyermekeidre – figyelmeztette Raimund halkan.

Christian nemigen hallotta a szavait, sóhajtva kezébe

temette az arcát. – Nincs más magyarázat. Meghalt. A magzattal együtt

halálra kínozták, aztán a gyilkosok titokban elföldelték, hogy ne legyen bajuk a túlkapás miatt.

Senki sem mozdult vagy szólalt meg, csupán Raimund tette vigasztalóan barátja vállára a kezét. A lovag felnézett, tekintete izzott a gyűlölettől.

– Minden követ megmozgatok, hogy megtaláljam a sírját és i gyilkosait is.

– Térj magadhoz! – Raimund erősen megragadta barátja vállát, nehogy elrohanjon, és az első útjába kerülő papot leszúrja. Nem emelhetsz panaszt az inkvizíció ellen, és nem támadhatsz karddal Isten szolgáira. Bele kell törődnöd, akármilyen nehéz is. Menjünk a templomba, gyújtsunk gyertyát, és imádkozzunk Marthe lelki üdvéért. Ennél többet nem tehetünk.

– Mind szerettük. Jó ember volt – mondta halkan Gero.

– Ne beszéljetek úgy róla, mintha halott lenne. Ezt nem tudom és nem akarom elhinni – háborodott fel Lukas.

– Nem láttad, amit én – ripakodott rá szokatlanul hevesen Christian, aztán újra a kezébe temette az arcát. – Még sírja sincs, ahol meggyászolhatnám. Azt sem tudom,

hogy megszentelt földbe temették–e. Valószínűleg feldarabolták, elégették, és a hamvait szétszórták a szélben.

Senki sem szólalt meg: mindnyájan tudták, hogy ez örök kárhozatot jelent. Félénk kopogás törte meg a

csendet. Egy apród lepett a szobába. Christian lovag, az őrgróf és a hitvese kéretik.

A lovag lassan felállt, és nehézkes léptekkel követte a fiút. „Megtört ember lett belőle, és ez az én hibám. Nem tudok ezzel együtt élni” – gondolta Lukas.

„Otto bizonyára azt akarja, hogy lépjek újra szolgálatba” –

töprengett Christian keserűen, miközben bementek a palotába. Az őrgróf előző nap tért vissza az udvari tanácsból. Hedwig négy hete megérkezett. Sem ő, sem az Otto megbízásából kutató férfiak nem derítettek ki semmit Marthe sorsáról. Az őrgrófnétól erről már korábban értesült.

Amikor azonban az úrnő arcán rémülettel vegyes megindultságot látott, a lelke mélyén felkészült a legrosszabbra. Nem sejtette, hogy az őrgrófnét az ő

kinézete rázta meg, és Otto is úgy nézett rá, mintha kísértetet látna, és megköszörülte a torkai, hogy leplezze a zavarát. Van valami hír, Christian? – érdeklődött Hedwig.

„Azt hittem, kegyednek lesz számomra” – futott át a lovag agyán. Nincs – felelte végül.

A főúri pár mereven nézett egymásra. Láthatóan nem akartak megszólalni, ezért ő beszélt tovább. Éjjel–nappal mindenütt kerestem, de semmi nyoma. Csupán a fátylát tartó pántot találtuk meg egy kereskedőnél, aki egy

ismeretlentől vette. Egyetlen magyarázat lehetséges: meghalt, és a tetemét elrejtették, hogy ne keltsen

feltűnést. Hedwig alig láthatóan bólintott. Mi is így gondoljuk.

Sajnáljuk, és osztozunk a gyászában, Christian.

Imádkozunk a felesége és a meg nem született gyermeke lelki üdvéért. – Kis szünet után elgondolkodva folytatta. – Tudnia kell, hogy hosszan beszéltem Martin püspökkel. Arra a döntésre jutott, hogy az istenítélet a felesége ártatlanságát bizonyította. Ez azt jelenti, ha mégis előkerül, akkor nincs mitől félnie, ha megtalálja a

holttestét, keresztény módon eltemetheti. Ez minden, amivel vigasztalhatom.

– Köszönöm, úrnőm – motyogta Christian lehajtott fejjel.

Ekkor Otto vette át a szót. A gyermekei már nincsenek

veszélyben. Magához veheti őket, a szolgálat pedig eltereli majd a figyelmét a bánatáról. Tudom, hatalmas a fájdalma. Mégis, ha egyszer egy leány a grófságomban

elnyeri a tetszését, aki vigaszt nyújthat, és jó anyja lehet a gyermekeinek, tudassa velem. Beszélek az apjával. Ne maradjon túl sokáig egyedül.

Christian döbbenten nézett az őrgrófra, hiszen legszívesebben világgá kiáltotta volna, hogy Marthén kívül egy nő sem érdekli, és vissza akarja szerezni, vagy nyomorultul elpusztul. A jobbik esze azonban azt súgta, hogy a főúr őszintén úgy gondolja, ez a legjobb megoldás.

– Szolgálatba állok, amint parancsolja – mondta végül.

– Várjon. Van még valami, amit tudnia kell – avatkozott közbe Hedwig.

,,Mi jöhet még?” – töprengett Christian. – Tudom, ki vádolta meg a feleségét. A lovag dühösen a kardja után nyúlt, Hedwig azonban

lecsendesítette. – Megértem a haragját és a bosszúvágyát. Ha most

megöli, talán megbánja. Eljöhet a nap, amikor jól jön majd, ha nyilvánosan beismeri, hogy hazudott.

– Kérem, árulja el a nevét. – A doktor volt, aki egykor a szolgálatunkban állt, és

most kegyelmed falujában él. Christian gyorsan az őrgróf elé térdelt. Uram, kérem,

adjon még nekem három napot, mielőtt ismét minden

erőmmel a rendelkezésére állok. Hedwig és Otto aggódva egymásra nézett. Rendben, de

ne tegyen semmi meggondolatlanságot – dörmögte az őrgróf.

Christian öles léptekkel rontott be a terembe, ahol a barátai várakoztak. Gyere, indulunk haza – szólt oda Lukasnak.

A többiek csodálkozva bámultak rá, mire röviden elmondta mit tudott meg. Lukas felkötötte a kardját, és

máris indulásra készen állt. Szinte egész éjjel lovagoltak, reggelre meg is érkeztek Christiansdorfba.

Azonnal több tucat ember vette körül, reménykedve,

aggódva és félve kérdezték, van–e híre Marthéról – közülük is sokan keresték az asszonyt, de hiába.

Amikor nemmel válaszolt, a legtöbben őszintén bánkódtak Johanna sírt, Kuno átkarolta a vállát, hogy megvigasztalja. Marie keservesen zokogott, Peter, aki az özvegy Elsa halála óta Christiannál dolgozott lovászként, szemrehányóan nézett rá, én az arcát törölgette.

Christian és Lukas azonban nem hallgathatta sokáig a részvétnyilvánításokat. Ellátták a lovakat, ittak egy kevés

bort, aztán elindultak az orvos háza felé. A férfi egy pillanatra megmerevedett, amikor felismerte

látogatóit, de hamar összeszedte magát. Miben segíthetek? Nagy fájdalmaim vannak – felelte Christian mogorván. Pontosan hol? Mi a baj? Hiányzik a feleségem, te kutya! – ordította a lovag, és kardját a doktor mellének szegezte. – Enyhítené a fájdalmamat, ha látnám, hogy úgy szenvedsz, ahogy neki kellett a te bűnöd miatt.

A doktor elsápadt. Téved! Semmi közöm a felesége

eltűnéséhez. – Ne fáradj, te torzszülött! Szükséged lesz az erődre –

förmedt rá Lukas, miközben megkötözte. A falu lakói csodálkozva figyelték, ahogy Christian a

nyergéhez erősítette a kötél végét, amivel a doktor kezét

összekötötték. – Megrágalmazta az úrnőtöket, Marthét: azt állította,

hogy boszorkány. Miatta veszett nyoma – tudatta az összegyűlt emberekkel.

Jajgatás és szitkozódás hallatszott. Marthét a legtöbben kedvelték még azoknak is megváltozott a véleményük, akik

korábban nem rokonszenveztek vele – mint például Griseldis. Rájöttek ugyanis, hogy gyógyító nélkül nem boldogulhat a falu és az asszony sokkal szívélyesebb volt a leendő jéghideg várúrnál.

Christian szó nélkül nekiiramodott. A doktor nyüszítve

rohant utána, Lukas követte ugyanolyan mérgesen. Nem tartottak pihenőt, de a lovagnak többször lassítani kellett, hogy az orvos tarthassa a lépést. Nem állt szándékában

megölni a rágalmazót, azt akarta, hogy a saját lábán érkezzen a várhegyre, és így beteljesíthesse a bosszúját.

Amikor látták, hogy nem érnek a városba az éj beállta előtt, tábort vertek az erdőben. Lukas egy fához kötözte a doktort. Amint a férfi ismét elkezdte bizonygatni az ártatlanságát, a tőrét a nyakához szegezte.

– Még egy szó, te rühes kutya, és itt helyben leszúrlak, de előtte még kivágom a rágalmazó nyelvedet!

Az orvos rögvest elnémult.

Másnap Christian újfent bejelentkezett Martin

püspöknél, ezúttal rögtön beengedték. Christian von Christiansdorf, hírei vannak számomra? - kérdezte a főpap, és izgatottan előrehajolt. Nem, nagytiszteletű püspök úr. Azért jöttem, hogy vádat emeljek az ellen, aki aljas indokból megrágalmazta a feleségemet. Követelem, hogy vessék alá istenítéletnek.

Kijelentésére csodálkozás és hangos pusmogás kélt a teremben. A püspök a homlokát ráncolta. Ismeri azt az

embert? Kint van az ajtó előtt, az egyik lovagom őrzi. Vezesse be!

A püspök undorral nézett a férfira, aki a tudósok

öltözetét viselte, és azonnal a lába elé vetette magát. Enyhe rúgással arrébb taszította. A doktor. Olvastam a vallomását. A vízpróba kimenetele és egyéb körülmények kétségtelenül bizonyították, hogy a boszorkánysággal vádolt asszony nem követett el efféle bűnt. Mit hoz fel a védelmére? Nemde kötelességünk leleplezni a gonoszt, ha

mégoly ártatlan külsőt ölt is? – heveskedett a doktor. Látta a megvádolt asszonyt repülni? Igen, többször is, teliholdkor! – kiáltotta az orvos örömmel, mint aki mentőkötelet kapott. Ezzel bebizonyosodott, hogy hamis vádló – jelentette ki a püspök erélyesen a doktor

rémületére, majd hozzátette: – Az egyház által elismert tény, hogy a boszorkányok nem tudnak repülni. Ha valóban a bolognai egyetemen tanult volna, mint azt

állítja, akkor ezt tudnia kellene. Üdvös lenne megtiltani az ilyen gyermekmesék terjesztését.

A főpap Christianhoz fordult. – Mivel ez az ember bizonyítottan hamis váddal illette

a feleségét, ugyanaz a büntetése, mint a boszorkányoknak. Kegyelmed azt mondta, hogy istenítéletet akar. Biztos ebben? Vízpróbának vessék alá?

Christian néhány pillanatnyi csend után válaszolt. – Nem, eminenciás uram. Tűzpróbát akarok.

Eltartott egy ideig, amíg mindent előkészítettek, és néhány szolga Meissen piacterén szétterítette a felizzított szenet. A látványosságra nagy tömeg gyűlt össze, és szörnyülködő izgalommal bámulták a vörösen fénylő, húszlépésnyi utat, amin az elítéltnek végig kellett mennie.

A bámészkodók nem tudták, kit vetnek alá a tűzpróbának, és miért, így csak vaktában találgattak.

Christian és Lukas egymás mellett álldogált, néha komoran egymásra néztek, de nem beszélgettek,

mindketten elmerültek saját gondolataikban, ugyanarra gondoltak.

Végre hangosan bejelentették a püspök érkezését. A

tömeg hódolattal letérdelt, és megvárta, amíg a főpap jelzi, hogy felállhatnak. Martin püspök a megkötözött, kegyelemért könyörgő doktorra mutatott. Ez az ember szándékosan hamisan boszorkánysággal vádolta meg Marthe úrhölgyet, aki négy héttel ezelőtt ártatlanságát bizonyítva kiállta a vízpróbát.

Hangos zsivaj hullámzott át a tömegen, ám a püspök kezét felemelve lecsitította az embereket.

– Az irigység, a gyűlölet tette hazuggá, emiatt rágalmazta meg az ártatlan nőt. Szigorú büntetést érdemel, hogy mindenkit eltántorítson a hasonló

bűntettektől. Az ártatlanul megvádolt asszony férjének, Christian lovagnak, aki Otto őrgróf szolgálatban áll, az a kívánsága, hogy vessük alá tűzpróbának. Helyt adunk a

kérésének. A főpap jelzésére az őrök elővezették a hevesen tiltakozó

doktort. Megállították az izzó szén szélén, aztán ráparancsoltak, hogy húzza le a cipőjét. Az orvos vonakodva engedelmeskedett, sokan pedig gúnyosan javasolták, hogy hagyja hátra drága lábbelijét, és akár a ruháit is tegye mellé.

Az orvos remegve felegyenesedett, keresztet vetett, és a bámészkodók nevetése közepette felemelte a talárját,

nehogy a széle tüzet fogjon. Ekkor az őrök az izzó szénre taszigálták. Velőtrázó kiáltás kísérte az első lépést: a férfi ordítva akart menekülni a hideg földre, de az őrök kíméletlenül tolták előre a lándzsáikkal.

A doktor pánikszerűen ugrált egyik lábáról a másikra, elgyötört kiáltása túlharsogta a tömeget. Végül rájött, hogy nagyobb léptekkel kell haladnia, ha véget akar vetni a szenvedésének. Amikor elérte az út felét, Christian egyetlen lépéssel az izzó szén végére állt, és rezzenéstelen

arccal nézett a rágalmazóra, A férfi rémülten megfordult, megbotlott és elesett. A ruhája azonnal meggyulladt.

Ordítása belevegyült a lángok pattogásába, végül elnémult, és már csak a tűz sistergése hallatszott.

A legtöbb ember keresztet vetett, néhányan azt

suttogták, kénszagot éreznek. Christian és Lukas mozdulatlanul állt, amíg a rágalmazó teste teljesen meg nem égett, majd együtt távoztak.

Bezárva

Marthe időtlenül és céltalanul töltötte napjait, mintha egy különös álomvilágban élne. Nem látta, mi veszi körül, és nem érzett semmit, csak a saját testét, ami hol tűzben égett, hol jeges verítékben úszott. Néha eljutottak hozzá

szófoszlányok, de a beszélgetést nem értette. Idővel meg tudott különböztetni két hangot: egy törékeny, idős nőét és egy parancsoláshoz szokott férfiét. Utóbbit mintha

ismerősnek találta volna, mégsem jött rá, kié lehet, nem is akarta kideríteni. A gondolkodás fárasztotta. Halálosan kimerült volt.

Olykor felismert egy–egy illatot, aromát, de nem tudta a nevűket. Soha nem nyitotta ki a szemét, mert az rettentően sok erőt követelt. A nappalok és éjszakák

váltakozását érzékelte, amikor mély álmából felébredt, és abba a furcsa, lebegő állapotba került. Ezúttal azonban megértette, mit jelentenek a kimondott szavak.

Megteszem, amit tudok – mondta az idős asszony. Meglepő módon meg tudta mozdítani a kezét.

Megtapogatta a lepedőt. Sima, finom lenvászon volt, a kézfeje a puha szőrmetakarójához ért. Hirtelen látni akarta, hol van. Most elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy kinyissa a szemét. Csoda! Szólj az úrnak. Magához tér! – Megpillantotta az idős asszony ráncos arcát, ívelt orrát és aggódó szemeit, amelyek most felragyogtak az örömtől és megkönnyebbüléstől. Kicsi, mégis erős kezei

felültették. Ápolója kupát tartott a szájához. – Igya meg, kedveském! Jót fog tenni. Nagyon féltettük az életét.

Marthe kissé zavarodottan kortyolgatta az italt, a hűs

vízzel hígított bort. Észrevette, hogy gyönyörűen hímzett, finom anyagból készült alsóruhát visel. Ekkor férfi lépteit hallotta, amint felfelé rohan egy lépcsőn. Az ajtó feltárult, és Ekkehart lépett be rajta.

Az asszony összerezzent, és elejtette a kupát. Összekuporodott, és teljesen magára húzta a takarót. Egyszeriben látta maga előttt, mi történt: letartóztatás, kínzás, kihallgatás, vízpróba, a gyermeke. Elvesztette a magzatát. Miért hozta ki Ekkehart a börtönből? Mi a

szándéka vele? – töprengett. A magas, szögletes arcú lovag láthatóan elszégyellte

magát, amint meglátta, mennyire megrémült. Ne félj!

Nagyon beteg voltál. Már majdnem lemondtunk rólad, de az öreg Hilda ez egyszer valóban felülmúlta önmagéi Tisztes jutalmat kapsz – szólt oda az idős nőnek, aki hamiskás mosollyal köszönetképpen némán meghajolt. Szerencsére tévedett a gyermekágyi lázról. Gondoskodj róla, hogy ismét erőre kapjon – parancsolt rá Ekkehart. Ezután kinyitotta a fal mellett álló ládát, turkált benne, végül kivett belőle egy gyönyörű piros–kék, gazdagon hímzett ruhát, és Marthe felé nyújtotta. – Ezt felveheted,

ha elég erősnek érzed magad, hogy felkelj. A nő kérdő pillantására hozzátette. Egykor a feleségemé

volt. – A ládára terítette a ruhát. –Meghalt az első gyermekünk születésekor. A kicsi sem élte túl. Sajnálom – felelte Marthe. Őszinte gyászt látott a lovag arcán. – Isten legyen kegyelmes ártatlan lelkükhöz.

Ekkehart sarkon fordult, és kirohant a szobából. Csak egy pillanat, hozok valami ennivalót – mormogta ápolója, és elsietett. Hamarosan fehér kenyérrel tért vissza, amit

tejbe mártogatott, és úgy etette betegét, mint egy kisgyermeket, Egy–két falatot elrágcsált, aztán fáradtan

visszafeküdt, és behunyta a szemét. Miután az idős nő távozott, ismét meghallotta Ekkehart

hangját. A fejeddel felelsz azért, hogy ne hagyja el a

szobát, és senki ne menjen be hozzá az öregasszonyon kívül. Igen, uram – felelte egy nyers férfihang.

Marthe magára húzta a takarót. Tehát fogságba esett. Másnap levest kapott, kenyeret és jó bort. Először

óvatosan belekóstolt, és mikor érezte, hogy a gyomra befogadja az ételt, és éhes is volt, nyugodtan befalatozta.

Ez jó jel – örvendezett az ápolója, aki egy pillanatra sem vette le róla a szemét. Az ajtó előtt posztoló őrt nem látta és nem is hallotta. Próbáljon meg felkelni – javasolta Hilda. Marthe lassan felemelkedett, és kissé inogva megállt. – Jó. Hamarosan menni fog. Vegye ezt fel, az úr

beszélni szeretne kegyeddel. – Ügyesen segített neki felöltözni, megfésülte a haját, elégedetten végigmérte, majd távozott.

Óvatosan, kalapáló szívvel ült le az ablak alatti kőpadra. Mit akarhat tőle Ekkehart? Egyáltalán, hová hozta? – futott át az agyán.

Kinézett a kis ablakon: a látvány igazolta, amire már a szoba formájából és berendezéséből következtetett. Egy öregtorony felső lakószobájában helyezték el. Otto őrgróf több falut adományozott Ekkehartnak Christiansdorf közelében, de egyikhez sem tartozott öregtorony. Talán ez a családi vára. A lovag az egyik legvagyonosabb nemes

Meissenben: saját birtokokkal rendelkezik, ahogyan Randolf és a többi barátja is. Apródkoruktól összetartottak, és megvetettek mindenkit, akinek a családja nem volt elég tekintélyes, és nem volt saját vagyona.

A keskeny nyíláson át nem tudta megállapítani, hol van, azt viszont észrevette, hogy elég sokáig fekhetett betegen. A fák lombja színesen pompázott, és a szél lefújta a leveleket az ágakról. Hirtelen ötlete támadt: felállt, és nagy

nehezen kinyitotta a ládát, amiből a férfi kivette a ruhát. Hátha talál valamit, amit szükség esetén fegyverként

használhat. Mielőtt még átkutathatta volna, meghallotta az ismerős lépteket. Gyorsan visszazárta a fedelet, leült a kőpadra, ölébe tette a kezét, és az ajtóra meredt.

Meglepődött, hogy Ekkehart kopogtat, mielőtt belép. Mintha nem az ő házában lennének, és nem a foglya lenne. Szigorú arcán mosolyféle jelent meg, amikor odament hozzá, és megfogta a kezét. Örülök, hogy jobban vagy.

Az asszony elhúzta a kezét, és lesütötte a szemét. Köszönettel tartozom, amiért megmentett – mondta mereven. Bár a férfi nem válaszolt, érezte, hogy ránéz. – Miért tette? Mi a szándéka velem? Ahogy mondtam, az adósod vagyok. Háromszor mentette meg az életemet:

kihúzott a vízből, kiszabadított a tömlöcből, és egy gyógyító asszonyt hozott mellém. Így már én vagyok az adósa. – Felemelte a fejét, és egyenesen a szemébe nézett.

– Tehát, mit követel cserébe? Semmit. – Mintha a kérdés kellemetlenül érintette volna a férfit. Akkor hazamehetek a férjemhez?

Ekkehart pillanatnyi kínos hallgatás után válaszolt. Attól tartok, ez nem lehetséges. Váltságdíjat követel értem? Küldjön futárt Christianhoz, bizonyára megegyeznek – mondta élesen az asszony.

A lovag védekezően felemelte a kezét. Nem. Félreértettél. Még mindig keresnek boszorkányság miatt. Ha megtudják,

hogy hol vagy, elvisznek, és újra bebörtönöznek. – Végig a szemébe nézett, miközben beszélt. – Nem akartalak magadra hagyni, amíg lázban feküdtél, most már viszont elmehetek Meissenbe. Csak akkor térhetsz haza, ha biztosak lehetünk benne, hogy minden vád alól felmentettek. Bizonyára Christiansdorfban keresnek először, de senki sem sejtheti, hogy itt vagy. – Elmosolyodott, Marthe még soha sem látta ilyennek. – Kíváncsi vagyok, hogyan magyarázzák az eltűnésedet. Az

örök biztosan nem mondták el, hogy épp egy szajhával szórakoztak. Különben sem találnák meg a nőt, mert jó

messze kerítettem neki megélhetést. – Nagy veszélyt vállalt miattam. Miért? – erősködött

Marthe.

Ekkehart habozott egy ideig. Rosszat tettem veled, most jóvá akarom tenni. Mit gondolsz, egyszer meg tudsz bocsátani? – felelte végül.

Marthe azonban nem tudta, mit érzett a férfi annak idején, amikor a nő ott feküdt előtte védtelenül, és Randolf a barátaival együtt megerőszakolta. Bódulatba került, ő is

mindenáron ki akarta venni a részét. Kezdetben nem számított: csak egy volt a számtalan cseléd közül, akik többé–kevésbé önként odaadták neki magukat. A würzburgi udvari tanácsba menet azonban alaposan szemügyre vette, amikor pedig Randolf hamis indokkal

magához rendelte, már teljesen a megszállottja volt. Később távolról látta, milyen bensőséges kötelék fűzi Christianhoz. Ettől kezdve semmi másra nem vágyott,

mint hogy egyszer rá is úgy nézzen, ahogy a férjére. – Sosem ütöttelek meg, nem úgy, mint a többiek. Azt

akartam, hogy önként légy az enyém – mondta, amikor az asszony nem reagált a szavaira.

Marthe felháborodott. – Nem önként lettem, és nem is leszek soha.

Megerőszakolt a barátai szeme láttára. – Nehezen tudott uralkodni magán, most, hogy ezt a szörnyű tervet hallotta. Minden erejét össze kellett szednie, hogy ki bírja mondani

a következő szavakat. – Hálával tartozom, amiért megmentett. Ha úgy gondolja, hogy megilleti az efféle jutalom, nem gátolhatom meg, hogy ismét erővel kényszerítsen. – Fáradtan megtörölte a szemét. – Engedljen a férjemhez, vagy hagyjon meghalni.

Ekkehart megkövült arccal sarkon fordult, és kiment. Az asszonyka hallotta, amint nyersen megismétli az ismeretlen őrnek a parancsot, hogy semmiképp se engedje ki a szobából. Nem sokkal később látta, amint egy drága

lovon elvágtat a várból. Vajon mit tervez? – gondolta aggódva.

Nagyon kimerítette a beszélgetés. Le akart feküdni, de az udvarról lárma hallatszott, és ez visszatartotta. Kinézett az ablakon, és megdermedt. Ekkehart tért vissza, de nem

egyedül. Egy világosszőke óriás, egy fekete hajú, fiatal nő, a hájas Giselbert és a vörös hajú, hiú Elmar kísérte.

Ekkehart még a falu utolsó házát sem érte el, amikor megpillantotta három barátját és Randolf feleségét.

Átkozódott, hogy éppen most látogatják meg, de örült is, hogy útközben találkoztak. Megijedt a gondolattól, hogy a vendégei az öregtoronyban várnak rá, és egy szerencsétlen véletlen folytán tudomást szereznek arról, hogy Marthe is ott van.

Talán vannak híreik, és nem kell Meissenbe lovagolnia. Gondosan elrejtette, mi jár a fejében: ez egyáltalán nem esett nehezére. Legyetek üdvözölve. Épp jókor jöttetek,

hogy megigyunk egy kupa jó bort. A barátai ujjongással válaszoltak, Richenza mosolyától

azonban kirázta a hideg. Nem értette, a mindig számító Randolf miért vette feleségül ezt a nőt. Kétségtelen, hogy igazi szépség. Ha azonban az ő hitvese lenne, sosem fordítana neki hátat, és tőrrel a párnája alatt aludna, bár egyébként is ezt teszi már régóta.

Hogyan érte el ez a nőszemély, hogy Randolf a tenyeréből eszik, mikor a lovag éppen arról hírhedt, hogy

kegyetlenül bánik a nőkkel, és ezért félnek tőle? – töprengett Ekkehart. Talán elvarázsolta? Önmagát is kemény embernek tartotta, de ennek az asszonynak a jelenlétében borsódzott a háta.

Visszafordította a lovát, a többiek is megsarkantyúzták a hátasokat. A forralt bor és a jó étel vonzotta a társaságot. A levegő hirtelen lehűlt: ebben az évben valószínűleg korán beköszönt a tél.

Remélhetőleg a háznépből senki sem árulja el egy

meggondolatlan megjegyzéssel, futott át Ekkehart agyán. Szigorúan megparancsolta, hogy hallgassanak, és a

cselédség túlságos félt tőle tőle, hogy ellenszegüljön, de biztosan pletykálnak a fiatal nőről, akit a felső szobában rejteget és őriztet. Attól is félt, hogy Marthe pánikba esik,

ha megtudja, kik jöttek a várba. De még nagyon gyenge volt, tehát biztosan nem próbálkozik olyan őrültséggel, hogy elszökjön. Akkor egyenesen Randolf karjaiba futna. Az asszony arcán tükröződő büszkeség és reménytelenség, amit a beszélgetésük közben látott, sokkal jobban felkavarta, mint azt korábban beismerte volna.

Amint a várba értek, eléjük szaladtak a lovászok, hogy elvigyék a lovaikat. Ekkehart lesegítette Richenzát, és a karját nyújtotta, hogy bevezesse a nagyterembe.

– Milyen hírek miatt jöttek ki kegyelmeteket a házból ebben időjárásban? – kérdezte, amikor mindenki

kényelembe helyezte magát, és a cselédek meghozták a bort.

Mielőtt Randolf válaszolhatott volna, a házigazda

felemelte a kezét. Várj egy percet. Adok néhány utasítást a szakácsnak.

Mit szeretne, szépségem? – fordult Richenzához. Remélte, hogy senki sem kérdezi meg, miért nem hívatja ide a szakácsot. Christian fejét ezüsttálcán – válaszolta, mire a többiek nevettek.

– Attól tartok, azzal nem szolgálhatok – tréfálkozott Ekkehart. és cinikusan elmosolyodott.

Az asszony tettetett durcássággal folytatta. Kezdetnek jó

néhány madárka, aztán lepjen meg valamivel a kiváló szakácsa. – Olyan pillantást vetett rá, amitől egy kevésbé fásult férfi elolvadt volna.

Ekkehart hamiskásan mosolygott. Akkor tényleg jobb, ha beszélek vele, bár addig nélkülöznöm kell a kedves társaságát.

Ahogy a lovag remélte, az öreg Hilda a konyhában egy erősen illatozó főzetet főzött. A javasasszony a szomszéd faluban lakott, de a várúr parancsára addig maradt, amíg

Marthét ápolni kellett. Magához hívta. Menj fel, és mondd meg neki, hogy ha kedves az élete, akkor semmiképp se

jöjjön ki a szobából. Rufusnak üzenem, ha meg akarja érni a holnapot, ne engedjen be rajtad kívül senkit.

Az idős asszony bólintott, kupába töltötte a főzetet, és

elindult. Ekkehartnak azonban eszébe jutott valami. Aztán keverj egy erős altatót. – A javasasszony ismét bólintott, és elsietett.

A szakácsmester, aki villámgyorsan finom falatokat tudott készíteni a váratlan vendégeknek előételként, nem várt a parancsra, hanem már nekilátott, hogy teljesítse

Richenza óhaját. Amikor Ekkehart belépett a konyhába, éppen a kalitkában erre a célra tartott énekesmadarakból készített mézes sültet. A lovászok mindig jelentették neki, ha vendégek érkeztek, ő pedig hamar megjegyezte, kinek mi a kedvence, és azt tálalta fel. Főéteknek készíts valami

különlegeset – adta ki a várúr az utasítást. Vadtál? Talán fogoly? – gondolkodott a szakácsmester hangosan, miközben a sült madarakat művészien elrendezte egy

tálon, és kis tálakba ecetes, fűszeres mártást töltött. Igen, a fogoly jó gondolat. Azt mondják, használ a férfiasságnak. Ez a szégyentelen teremtés bizonyára érti majd a célzást, és elégedett lesz. Márpedig, ha ő elégedett, a férfiak is azok lesznek, töprengett magában. Engedelmével, uram, máris beviszem a terembe az előételt. Ekkehart bólintott, aztán távozott.

Richenza szeme felragyogott, amikor meglátta, hogy ilyen hamar teljesítették a kívánságát. A szakácsmester

mélyen meghajolt és és elsőként az úrnőt kínálta a finomságokkal. Az asszony élvezettel falatozott, lenyalta az ujját, aztán mímelt duzzogással Randolfhoz fordult, miközben tovább evett. Kedvesem, nem tudnád elrabolni ezt a szakácsot? Ehhez képest mi csak paraszti ételt kapunk az asztalunkra. Túlzol – morogta Randolf savanyú ábrázattal, de azért hozzátette: – Ha akarod, kerestetek egy jobb szakácsot. Tedd azt, hiszen ismét bővítem a családfádat, ezért kettő helyett kell ennem – nevetgélt az

asszony, miközben diadalmasan körülnézett. Randolf vigyorogva fogadta barátai harsány

jókívánságait és vállveregetését. – Nézzenek rá, mennyi férfiasság – turbékolt Richenza,

és megsimogatta félje erős karját. – Néha arra gondolok,

hogy már a pillantásától is áldott állapotba kerülhetek. Nem mintha ennyivel beérném.

Úgy beszél, akár egy szajha a vendégéről, nem pedig ahogy egv nemes hölgynek illik a férjéről, gondolta Ekkehart undorral, a barátai viszont jót nevettek Richenza szavain. Irigyellek, Randolf. Talán cserélhetnétek szófukar

házigazdánkkal. A kiváló szakácsot a felülmúlhatatlan feleségedért – élcelődött Giselbert.

Újra meg kellene házasodnod. Azért ne az én feleségemet vedd el – helyeselt Randolf. A többiek ezen is csak nevettek. Eleget voltál egyedül, és a házasság sok

örömet nyújt, ha még nem felejtetted el. Ekkehart legyintett. Még nem jött el az ideje. A fiaid

egészségére. A már megszületettre és arra, akit a feleséged

hamarosan világra hoz! – Felemelte a kupáját, a vendégek követték a példáját. Nem csak ezért jöttünk – kezdte Randolf nagyot kortyolva a borból, aztán letette a kupát, kinyújtotta a lábát, és előrehajolt. – Christian és a felesége már megint bajt kever. – Dühösen asztalra csapott. – Ha akkor leszúrjuk, amikor még csak egy parasztlány volt, senkit sem zavart volna. Úgyis félholt volt miután elszórakoztunk vele. Egy pillanat! Jól értem, hogy a magatokévá tettétek, mielőtt hozzáment Christianhoz?

Mind a négyen? – vágott a szavába összehúzott szemmel Richenza. Figyelmeztetésből. Befeketítette az egyik barátunkat az őrgrófnál, amikor a szép Hedwignek egy kis mérgezett italt küldött – magyarázkodott Randolf.

Richenza körülhordozta a tekintetét, aztán hátravetette a fejét, és felnevetett. Ez tetszik nekem. Elkaptátok azt a kis senkiházit, és alaposan ráijesztettetek. Mindig erre fogok gondolni, ha Christiansdorfban leszek, nagyon jól fogok szórakozni. Christian is tud erről?

Amikor Randolf bólintott, eltűnt az arcáról a nevetés. Te bolond, talán eldicsekedtél vele? – sziszegte.

A hallgatásból megértette a választ. És azt hiszed, hogy ezek után békésen megférhetsz vele a falujában? – rivallt rá a férfira. Nem beszélhetsz így velem! – ordította Randolf,

és megragadta a karját. Richenza nem törődött a durva bánásmóddal, és

Ekkehartra nézett, aki nem vett részt a beszélgetésben, és karba tett kézzel állt mellettük.

Attól tartok, így még kényesebb az ügy, amiről beszélnünk kell. Jobb lenne, ha nem a nagyteremben

tárgyalnánk meg. Legyen egy kis türelemmel! Azonnal rendbe hozatom a szobát. – Azzal sarkon fordult, és felrohant a lépcsőn. Amikor belépett a szobába, Marthe ismét összerezzent. Falfehéren még mindig a padon gubbasztott.

– Láttad, kik jöttek? Az asszony bólintott. Hamarosan itt lesznek. Nem

találhatnak meg. Át kell menned egy másik szobába.

Marthe inogva felállt, Ekkehart pedig gyorsan a karjába vette, levitte az egyik kisebb vendégszobába, és lefektette az ágyra.

– Ideküldöm Hildát, az egyik emberem meg gondoskodik róla, hogy senki más ne jöhessen be. Mindenképpen maradj itt!

Kisietett, az ajtó elé parancsolta az őrt, és utasította az egyik cselédet, hogy tüntesse el az idegen nő nyomait a másik szobából.

Marthe a takaró alá kuporodott, és éberen várta, mi fog történni. Legszívesebben elmenekült volna, de tudta, hogy nem jutna messzire. Nagyon gyenge volt, alig bírt megtenni néhány lépést. Az ajtó előtt őr állt. Ráadásul Ekkehartnak igaza volt, Randolf és cimborái megtalálhatják.

Hamarosan megérkezett az öreg Hilda, és egy nagy

kupát nyújtott felé. – Igya meg, kedveském!

Az alig érezhető ismerős illat elárulta a bábának, mit kevertek a borba. Visszautasította az italt. Nem, ébren akarok maradni.

A javasasszony erélyesen a kezébe tette a kupát. Az úr azt kívánja, hogy igya meg. Aggódik, hogy nagyon felizgatja magát. Szüksége van az alvásra, kegyed még mindig nagyon beteg. Nem.

Az idős nő nyugtalanul rázta a fejét, és kelletlenül letette a kupát. Az úr mérges lesz. Szigorú ember, feltétlen

engedelmességet követel. – Elgondolkodva méregette az asszonyt. – De ahogy az úr bánik kegyeddel, abból arra következtetek, hogy azt biztosan nem akarná, hogy Rufus lefogja, és erővel itassam meg.

Szóval Rufusnak hívják az őrt, gondolta Marthe.

Titokban idehozta, gondoskodik a gyógyításáról, őrizteti, és odaadja a felesége kedvenc ruháját. Az apja akarata ellenért akarja megkérni kegyed kezét? – mormolta a

javasasszony. Vajon ki bánhatott el vele ennyire? – töprengett Hilda

nem először. És a gyermek, akit elvesztett, Ekkeharté lett volna? Ez megmagyarázná, hogy egyébként mindig szigorú és komor gazdája miért gondoskodik ilyen odaadóan a fiatal lányról. Akkor meg miért olyan elutasító? Talán özvegy, és nem akarja elfogadni a férje halálát. Lázálmában mindig ugyanazt a nevet kiáltotta. Férjnél vagyok – felelte Marthe kurtán.

Hilda magában dünnyögött. Talán mégis özvegy, és nem nyugszik bele a helyzetébe. Ha van férje, hol marad? Az ura nem az a fajta ember, aki bárkinek szívességet tesz. A sok óvintézkedés viszont arra utal, hogy nagyon kényes dologról lehet szó. Elkelne már itt az asszonyi kéz, és az úrnak is szüksége lenne feleségre – szólalt meg óvatosan. Szerették egymást, a lovag és a felesége? – érdeklődött Marthe. Nem mintha bármi köze lenne hozzá, de láthatóan az idős nő sem tartotta magában a kíváncsiskodást.

Kezdetben nem. Az asszonyka még igencsak fiatal volt, kicsit hasonlított kegyedre. Nagyon félt a férjétől, hiszen

magas, erős és szigorú. A gyermek érkezésének mindketten örültek, de nem tudta a világra hozni. A kicsi túl nagy volt, a feje beszorult. Három napig szörnyű

kínokat állt ki, semmit sem tehettem. Mindenki mélyen gyászolta.

Mikor halt meg? Egy esztendeje. Jó lélek volt, kedves és adakozó. Ugye nem árulja el, hogy mindezt elmeséltem? – aggodalmaskodott. – Sosem beszél róla, és nem kérte meg

más lány kezét. Ezért gondoltam, hogy talán kegyed az új úrnőnk.

– Már mondtam, hogy férjnél vagyok. Az urad nagy veszedelemből mentett meg. – Marthe maga is meglepődött a szavain. Talán elhitte, hogy Ekkehart önzetlenségből

segített neki azok után, amit tett vele? De hiszen ő is ott volt, amikor néhány héttel ezelőtt Giselbert a várhegyen megfenyegette! Igaz, végül elintézte, hogy sértetlenül

távozhasson. Mit jelentsen ez az egész? – Egyezzünk meg. Én nem árulom el, amit elmeséltél,

te pedig nem szólsz, hogy nem ittam meg ezt itt – javasolta Marthe, majd ásított, bár teljesen éber volt. – Nagyon elfáradtam. A bor nélkül is mindjárt elalszom.

– Rendben. Marthe sejtette, hogy a javasasszonyt nem tévesztheti

meg. Bárhogyan is van, most először örült az ajtó előtt álló őrnek. Ekkehart tényleg nem akarta, hogy Randolf

rátaláljon. Vajon miért? Amikor a házigazda felvezette a vendégeket a szobába,

már semmi nem utalt rá, hogy Marthe korábban ott tartózkodott. Az asztalon bort és édességet találtak, amiket a szakács küldetett fel.

Richenza nagy örömmel vett a nyalánkságból, aztán közönyös arccal leült, és hagyta a férfiakat beszélgetni. Ekkehart azonban biztosra vette, hogy Randolf fenyegetőzése ellenére rögtön közbeszól, mihelyt

szükségesnek tartja. Meglepődve látta, hogy Elmar és Giselbert csodálva, sőt vágyakozva néz asszonyra. Miről

van szó? – kérdezte Randolftól. Ahogy már mondtam, arról a fehérnépről. Bár jó Christiant komor tekintettel látni, ahogy reménytelenül keresi, sajnos elterjesztették a

várhegyen, hogy közünk lehet az eltűnéséhez. Ha Otto elhiszi, ellenséges lépésnek fogja tartani, és akkor tudod, mi történik. Az ördögbe is! – Elnézést kért a káromkodásért a feleségétől, bár az asszony mintha meg sem hallotta volna.

Hidegvérű, akár egy kígyó, futott át Ekkehart agyán. Van valami közöd az eltűnéséhez? – faggatta. Nincs. Az őrgróffal még csak–csak elboldogulnék, de Istennel! Te vállalnád az örök kárhozatot? Igaz, az ötlet kitűnő, akár tőlem is származhatna. Ezt az ostoba doktort odaküldeni

vádlóként, hogy ő vállaljon minden kockázatot. Egyetlen nyom sem vezetett volna hozzám. A fehérnépet pedig elégetik boszorkányként, vagy egy sötét tömlöcben

hallgattatták volna el örökre. Valószínűleg így is történt. – Randolf komoran bámult maga elé. – Sosem gondoltam volna, hogy egyszer még azt kívánom, bárcsak előkerülne. Tényleg senki sem tudja, hol lehet, vagy mi történt vele? – faggatózott Ekkehart annyira közönyösen, ahogy csak tudott. Nem. Tehát még mindig keresik?

Martin püspök csupán azért keresteti, hogy magyarázatot találjon az eltűnésére. A boszorkányság vádja alól felmentette.

Ekkehart nem mutatta ki, mit érez, mikor Elmar rosszindulatúan megjegyezte: Túl szép lett volna. Vele együtt talán a boszorkány fattyaitól is megszabadulhattunk volna, akkor Randolfnak nem kellene többé Christian miatt aggódni. Igaz, már most szinte a végét járja, ráadásul egy fehérnép miatt. Légy óvatos – figyelmeztette Giselbert, aki láthatóan kellemetlenül érezte magát. – Ha mégis boszorkány volt, ki tudhatja, nem tér–e vissza a pokolból kísérteni.

Ostobaság. Emlékezz csak, hogyan bántunk vele. Ha boszorkány lett volna, megakadályozza, vagy rég bosszút

állt volna rajtunk. De úgy látszik, engem elér még a sírból is – dühöngött Randolf.

– Talán még él. Lehet, hogy Christian megszöktette és

elrejtette valahol – vetette közbe Ekkehart. Randolf türelmetlenül megrázta a fejét. Ha láttad volna

az utóbbi időben, nem mondanád ezt. Én egyáltalán nem bánom. Már elegem van belőle, hogy a jelenlétében folyton a megtisztultat játsszam. Valaki azonban bebeszélte a szép Hedwignek, hogy közöm lehet ehhez az egészhez.

– Menjünk el együtt Meissenbe, és tegyünk ártatlansági esküt – javasolta Ekkehart. Ki kell találnia, hogyan csempészi ki a házból Marthét az elutazásuk előtt. Ha viszont segíteni akar a barátjának, mindenképpen ki kell adnia a nőt, akár tetszik, akár nem. Randolf

apródkoruktól a fegyvertársa volt. Egyszerűen la tartozott neki ezzel.

Randolf megveregette a vállát.

Köszönöm. A sors gúnyt űz belőlem: Christian harcképtelenné válik, mert a szajhája sajnálatosan meghal, és ahelyett, hogy végre jól járnék, ismét szövetkezik Hedwiggel. Minden rosszat az asszonyok okoznak ezen a világon. Én is akarok még egy kis bajt keverni. Össze kellene barátkoznom az őrgrófnéval – szólt közbe hirtelen Richenza.

A férfiak értetlenül néztek rá, úgyhogy türelmetlenül folytatta_ Érzem, hogy Hedwignek van valami sötét titka.

Jó lenni megtudni, mi. – Metsző pillantással a férjéhez fordult. – Te pedig jobb, ha kieszeled, mi teszel, ha egyszer Christian felhagy a kereséssel, és megint veled akar foglalkozni.

Mint mindig, Ekkehart most is átengedte a szobáját Randolfnak és a feleségének. Giselbert és Elmar kiválasztott magának két fiatal cselédlányt, és

visszavonult velük egy szobába. Miután megbizonyosodott róla, hogy a vendégei nyugovóra tértek, elindult a kis

szobába, ahol ilyenkor aludni szokott, és ahol most Marthe rejtőzött. Elküldte az őrt, majd halkan belépett.

Marthe felriadt, és rémülten nézett rá. Itt maradok

éjszakára – mondta a férfi. Az asszony gyűlőlettel pillantott rá, ami mélyen sértette. – Az ajtó előtt. Őrködni fogok – tette hozzá kelletlenül. Amikor látta a bába bizalmatlan arckifejezését, elővette a tőrét, közelebb ment hozzá, és mielőtt bármit tehetett volna, az ágyra dobta a fegyvert. – Vedd el! Így elhiheted, hogy nem kell félned tőlem.

Amikor azonban Marthe el akarta venni a tőrt, a férfi megragadta a kezét és visszatartotta. Esküdj meg, hogy nem fordítod magad ellen.

Marthe rémülete meglepetéssé szelídült. Esküszöm. Rendben. – Ekkehart elengedte, és megvárta, amíg elveszi

a tőrt, és a takaró alá rejti. Marthe visszafeküdt. Nem ringatta magát illúziókba. Pontosan tudta, hogy a fegyverrel sem tudná megvédeni magát a lovaggal

szemben. A férfi majdnem két fejjel magasabb volt nála, és húsz éve harcedzett katona. Előre megsejtené minden mozdulatát, és könnyedén lefegyverezné. Talán csak biztonságérzetbe akarta ringatni. Mindenesetre a legjobb lenne ébren maradni.

– Aludj végre – motyogta Ekkehart, aztán az ajtó elé húzta a padot és kényelembe helyezte magát. Ördög vigye a lovagiasságot. Amíg kettesben voltak a várban, eddig ismeretlen érzések ébredtek benne, Randolf jelenlétében

azonban lassan felülkerekedett a régi énje. Azt remélte, hogy megnyerheti magának az asszonyt, de csalódnia kellett. Amíg Christian él, nem lesz önként az övé, csak ha megözvegyül. Ezt biztosan meg lehet oldani anélkül, hogy bajba sodorná a barátját.

Fájdalmas viszontlátás

Christiansdorf lakóinak sosem kellett félni az uruktól,

csak ha bűnt követtek el. Amióta azonban ifjú felesége eltűnt, és lassan el kellett fogadnia, hogy meghalt, mindenki inkább elkerülte, sokakban egyenesen riadalmat keltett.

Christian rövid szakállt növesztett, és sötét hajával meg komor arckifejezésével még félelmetesebbnek látszott, mint egyébként. A legszörnyűbb a szemében tükröződő sötétség volt, mintha gondolatai a pokol mélyében járnának.

A háznépéhez tartozó lovagok sem viselkedtek másként. A fiatal Lukas úr korábban mindig tréfálkozott, most viszont alig lehetett ráismerni. Ráadásul Christian minden ésszerűség ellenére láthatóan nem akarta elfogadni, hogy a felesége halott.

A falubeliek ugyanúgy gyászolták, hiszen nem volt kihez segítségért fordulniuk, ha valaki belázasodott, vagy egy asszonynál eljött a vajúdás ideje. Mostohalánya, akit

ugyan sok mindenre megtanított, még túlságosan fiatal volt ahhoz, hogy egyedül boldoguljon. A bajokat tetézte Bartholomäus atya halála. A pap a lelkére beszélhetett volna a falu urának, hogy adja fel az értelmetlen keresést, és mondasson misét a felesége lelki üdvéért.

A falubeliek szomorúságuk ellenére is ezt gondolták. Sokan szívből imádkoztak a szerencsétlen fiatalasszonyért, aki nemcsak a mostohalányait és a vigasztalhatatlan férjét hagyta hátra, hanem két pici gyermekét is. Szegény

teremtések! Isten legyen irgalmas hozzájuk, és adja, hogy uruk ismét észre térjen, fohászkodtak az emberek. Ha esetleg újra megházasodik, remélték, hogy az új úrnő legalább feleolyan jóságos és adakozó lesz, mini Marthe.

Christian visszatért, keresése most sem hozott sikert. Lukas egész nap a lándzsa használatát gyakoroltatta Konraddal és Jakobbal, most elészaladt, és elvette a lova

gyeplőjét. Már nem kérdezte meg, talált–e valami nyomot: a válasz barátja arcára volt írva.

Úgy érezte, mintha tőrt döftek volna a szívébe. Ugyanúgy gyászolt, mint Christian, hiányzott neki Marthe. Sokszor nem jött álom a szemére, mert furdalta a

lelkiismerete a történtek miatt, bár immár mindnyájan tudták, hogy a doktor vádolta be az asszonyt. „Jobban kellett volna védelmeznünk” – jutott eszébe ezredszer is. Biztosra vette, hogy Christiant is ugyanez kínozza.

Szó nélkül elindultak a ház felé, az apródok egymásra néztek, és némán követték őket. Egész nap esett, mintha

dézsából öntötték volna. A katonák csuromvizesen jártak–keltek, a szakácsnő forralt bort hozott nekik. Christian elgondolkodva vette el a kupát, biccentett az asszonyságnak, és a falnak dőlt a nagyteremben, a tűz mellett. Johanna és Marie üdvözölték. Már régóta nem

merték megkérdezni ők sem, van–e híre a mostohaanyjukról. Johanna az ajkába harapott, Marie–nak potyogtak a könnyei.

– A gyermekei már alszanak, uram – suttogta, aztán zokogva elfutott.

Christiann vegyes érzelmekkel hallgatta e szavakat: a gyermekei jelentették az egyetlen vigaszt számára. Szerette volna magához ölelni a kicsiket, érezni az illatukat és a puha bőrüket. De mit feleljen fia egyre sürgetőbb kérdésére?

Anya nem jön többé haza. Meghalt! – kiáltozta Thomas legutóbb. – Mindenki ezt beszéli a faluban. – Habár a lovag

nem akarta elismerni, mégsem tudta, hogyan magyarázza el a kisfiának, mit érez. Honnan tudták, hogy Marthe Elisabethnél van? – tette fel hirtelen a kérdést, ami azóta foglalkoztatta, hogy beszélt Raimunddal.

Lukas, aki eddig komor gondolataiba merült, felnézett. Mit mondtál? Honnan tudták, hol van? Ezen töröm a

fejem egész idő alatt. Elisabeth azt mondta, azonnal odamentek, miután nem találták itthon. Ki árulta el nekik, hová rejtőzött? Rajtunk kívül senki sem tudta.

A kis Anna éppen fát hozott a terembe, és felemelte a fejét, mint aki meg akart szólalni, végül ledobta a

tűzrevalót a földre, a konyhába rohant. Nem sokkal később megjelent Mechthild, amint maga előtt terelte a lánykát.

– Bocsásson meg, uram, a kicsinek mondandója van – jelentette ki a meglepett lovagoknak.

Anna először Christianra, aztán Lukasra nézett, végül letérdelt, és lesütötte a szemét. Valami rosszat tettél? Vagy a bátyád? – kérdezte Christian türelmetlenül.

Anna gyötrődve felnézett. Én nem, uram, de a nemes hölgy igen. Ő árulta el az idegeneknek, hol van az úrnő – suttogta. Félve Lukasra pillantott – Kegyelmed menyasszonya.

Lukas összerezzent. Biztos vagy ebben? A saját füleddel

hallottad? – faggatta erélyesen a kislányt. A lányka bólintott. Honnan tudta? – nézett Lukas

Christianra. – Bizonyára kihallgatott bennünket. – Olyan

erővel csapott a falra, hogy be lefájdult a keze. – Az a bestia! Az az átkozott, ájtatos bestia!

A fiatalember az ajtóhoz rohant, egy pillanatra megtorpant. Távol leszek két napig. Hová mész az éjszaka közepén? – kiáltott utána Christian, barátját követve.

Lukas már az istállóknál járt, felkapott egy nyerget, és a lóvához ment. Ne tarts vissza! Ha uramként megparancsolod, hogy maradjak, akkor inkább bocsáss el a szolgálatodból – vetette oda szokatlanul gorombán Ne

menjek veled? – ajánlotta Christian. Ezt egyedül kell elrendeznem – felelte az ifjú komoran, és nyeregbe szállt.

Christian legszívesebben barátja után vágtatott volna, hogy megakadályozza, nehogy végzetes tettet kövessen el. Eléggé ismerte azonban Lukast ahhoz, hogy tudja, ezt az ügyet valóban neki magának kellett tisztázni.

Konradot és Jakobot a konyhába küldte, hogy egyenek, és szárítkozzanak meg a tűz mellett. Rövid töprengés után hívatta Tillt, az írnokát, hogy levelet diktáljon Dietrich

őrgrófnak. Otto testvére rendszeresen értesülni akart a fia előmeneteléről és arról is, Marthe nyomára bukkantak–e.

Arról számolhatok be kegyelmednek, hogy a fia mind a kardforgatásban, mind a lándzsa használatában sokat fejlődött. Már nem a fegyverforgatás jelenti a legnagyobb

nehézséget, hanem, hogy uralkodjon magán, és megfelelően használja az erejét. Biztosra veszem, hogy idővel ebben is sikeres lesz. – Egy pillanatig eltöprengett rajta, hogy nyugodt lelkiismerettel diktálhatja-e ezeket a mondatokat. Tudta, hogy Konrad és Jakob a háta mögött sokat zsörtölődött, de nem törődött ezzel. Ha nem értik

meg, hogy minden gyakorlatot komolyan kell venniük, akkor nem élik túl a harcot. Egyébként meg örülhetnek, hogy más lovagoktól eltérően ő nem veri beléjük ezt a leckét.

Tartott egy kis szünetet, hogy megbizonyosodjon róla,

Till le tudta írni a szöveget, ő maga pedig felkészült, hogy kimondja a szomorú tényeket. Kegyelmed volt olyan kedves, és érdeklődött szeretett feleségem sorsáról. Mély

bánattal tudatom, hogy a keresés nem hozott eredményt. Továbbra sem tudjuk, hol van, él–e még, vagy merre találjuk a sírját – elhallgatott, képtelen volt folytatni.

Egy ideig csak a toll sercegése hallatszott a pergamenen. Miután Till végzett, a csend sötét felhőként borult rájuk. Legalább az vigasztalja, hogy mindent megtett, hogy megvédje és bosszút állt érte – mondta végül az írnok tompán. Ha jobban védem, ma is itt lenne velem és a gyerekekkel - felelte Christian keserűen.

– Amíg én egy nagyúr várában énekeltem, a feleségemet és a lányomat lemészárolta egy rablóbanda. Hilaríus megpróbálta megvédeni őket, de nem sikerült neki. Amikor visszatértem mindhárman vérbe fagyva feküdtek. – Korábban az egykori vándor énekes sosem beszélt a lovagnak a családja haláláról. Némán ültek egymás mellett: két férfi, akik elvesztették a feleségét, és nem tudták, hogyan éljenek tovább.

Lukas dühösen vágtatott az éjszakában. Jól ismerte az

utat, és a hold is elég fényt nyújtott. Bőrig ázva, feldúltan érkezett meg reggelre apja birtokára. A lovásznak odavetette hátasa gyeplőjét, ügyet sem vetett a háznép

üdvözlésére, hanem azonnal berontott a hallba, ahol atyja a bizalmasaival reggelizett.

Nagy léptekkel átment a termen, és letérdelt a várúr előtt, aki összevonva dús szemöldökét, csodálkozva nézett rá, de nem szólt egy szót sem. Atyám és parancsolóm, kérem, kísérjen el Sigrun kisasszonyhoz és az apjához. Mit

jelentsen ez már megint? – háborgott a várúr, akit a háta mögött ravaszsága és ősz haja miatt „ezüstrókának” hívtak. Természetesen tudott a gúnynevéről, ahogy mindenről, ami a birtokain történt. Büszke volt rá, mert senki sem merte a kora miatt alábecsülni vagy becsapni.

Először húzódozol a házasságtól, akár egy szűz lány, most pedig alig várod, hogy láthasd. Ennyire sürgős, hogy hálj vele? – Az öreg harsányan nevetett, a többiek követték a

példáját. Lukas nem hagyta, hogy eltérítse. A legmélyebb

tisztelettel kérem erre a lovagi becsületem védelmében – makacskodott megkövült arccal.

Inkább kíváncsiságból, mint megértésből, de a vén róka felnyergeltette a lovát. Útközben bizalmatlanul méregette fia komor ábrázatát. „Vajon mit eszelt ki ez a bolond? Végül is önként akar elmenni a jövendőbelijéhez. Ez is valami. Talán hadba kell vonulnia, de előtte még betartja a

szavát, és oltár elé vezeti Sigrunt. Vagy csak asszonyra vágyik, de nincs pénze szajhára” – gondolta az öregúr. Tudta, hogy a fia ostoba módon túl komolyan veszi a lovagi becsületet, ezért nem ejtené teherbe ura egyik cselédjét.

Ha így hamarabb megtartják az esküvőt, neki az is jó, akár még aznap tegye magáévá. Kíváncsian várta, vajon legidősebb eléggé férfi–e a talpán, hogy engedelmességre kényszerítse a kényes kisasszonyt.

Hallgatag lovaglás után végre megérkeztek a szomszéd birtokra.

– Szólj a ház urának és a kisasszonynak, hogy itt vagyunk – parancsolt rá az „ezüstróka” az egyik szolgára, mire az meghajolt és elsietett.

Hamarosan megjelent a várúr, Brúnó. Ősz hajú, de Lukas apjával ellentétben testes és jól táplált volt. A két öregúr üdvözlésként vállon veregette egymást. A házigazda hellyel kínálta őket, aztán bort, kenyeret és sonkát hozatott. Pár pillanattal később lejött Sigrun. Sápadt fejét

görcsösen emelte felfelé, és mogorva arckifejezéssel lépkedett. Látni kívánt, atyám?

Nem én, hanem a jövendő férjed – felelte a várúr falatozás közben. – Halljuk, Lukas, mi hozott ilyen hirtelen a menyasszonyodhoz? Lukas egyetlen falatot sem evett,

csupán a borból ivott, most felállt, és összehúzott szemmel méregette a jegyesét.

– Igaz, hogy kegyed elárulta az egyház poroszlóinak,

hol tartózkodik Marthe úrhölgy? Sigrun először összerezzent, aztán kihúzta magát, és

dühösen megszólalt. Miféle poroszlókról beszél? Talán hazudtam volna egy

papnak? A nyomorult kém kiadott egy titkot, amit kihallgatod vágta a fejéhez Lukas, de mielőtt folytathatta volna, Bruno a szavába vágott. Fiatal barátom, nem tűröm, hogy a házamban sértegesse a lányomat. Várja meg, amíg a felesége lesz, akkor azt tehet, amit akar, de

addig tartsa be az udvariasság szabályait. Lukas kissé meghajolt a várúr felé, ám ugyanolyan

erélyesen folytatta. Azzal vádolom a lányát, hogy elárulta a hűbéruram feleségét. Úgy tudjuk, meghalt a meg nem született gyermekével együtt. – Ezután ismét Sigrunhoz intézte a szavait. – Marthe úrhölgy barátságosan fogadta kegyedet, megmentette az életét, amikor halálos beteg lett. Kegyed pedig kiszolgáltatta azoknak az embereknek, akikről tudta, hogy meg akarják gyilkolni.

Brúnó éktelen haragra gerjedve fordult a lányához. Igaz ez?

Sigrun összerezzent, de aztán határozottan felelt. Hogyan hazudhatnék az anyaszentegyház embereinek? Tudni akarták, hol van, nekem pedig meg kellett

mondanom. Ha inkvizíció elé állították, kiderült, hogy boszorkány vagy sem. Az istenítélet az ártatlanságát bizonyította. Kegyed miatt szörnyűségeket kellett elszenvednie. Megkínozták és majdnem vízbe fojtották, akár egy macskát. Úgy tudjuk, belehalt a gyötrelmekbe.

Hogyan tud ezzel a tudattal élni egy áhítatos teremtés? – förmedt rá egyre hangosabban a lovag.

Sigrun szólásra nyitotta a száját, de az apja ráordított. Hallgass! – Kérges kezével megtörölte az arcát. Először Lukasra, aztán a lányára nézett. – Egy kihallgatott titokkal

elárulni a vendéglátót! Ráadásul egy olyan úrhölgyet, akinek az adósa vagy! Soha senki sem hozott még ilyen szégyent erre a házra. Takarodj a szemem elől, mielőtt

nyomorékká verlek. Sigrun összehúzta magát, mintha az ütést akarná

elkerülni, aztán ingadozó léptekkel kihátrált a nagyteremből, miközben Lukas a következő szavakat vetette oda neki.

– Együtt kell élnem azzal a tudattal, hogy kegyeddel romlást vittem a hűbéruram házába. Kisasszonyomnak azonban egy életen át kell cipelni azt a terhet, hogy egy ártatlan halála szárad a lelkén. Most már tényleg van

miért vezekelnie. Legjobb, ha némasági fogadalmat tesz, akkor legalább nem okozhat több szerencsétlenséget.

E gyűlölettel teli szavak hallatán Sigrun sarkon fordult, és jajveszékelve elrohant.

A két idős lovag némán egymásra nézett. Lukas eléjük térdelt.

– Atyám, Brúnó úr, arra kényszerítettek, hogy megesküdjem: feleségül veszem Sigrunt. Mivel egy fiú engedelmességgel tartozik az apjának, beletörődtem, hogy

egy olyan asszony mellett élem le az életem, akitől undorodom. – Nem foglalkozott vele, hogy az öregurak

felháborodva közbe akarnak szólni – Évekkel korábban önként és őszinte szívvel tettem egy másik esküt, hogy megvédem a hűbéruramat és az övéit. Hogyan

feledhetném, hogy a menyasszonyom a hitvese halálát okozta? Nem érdekel, ha megbüntetnek kegyelmetek, kérelmezni fogom a püspöknél, hogy engedélyezze az eljegyzésünk felbontását.

Az „ezüstróka” felháborodottan rivallt a fiára.

– Nem tűröm, hogy amit tett – ha mégoly becstelen is –, ürügyül használd arra, hogy kibújj a házasság alól! Az apa szava törvény. Feleségül veszed, vagy kitagadlak!

Inkább birtok nélkül élek, mint becsület nélkül – vetette oda Lukas hűvösen, aztán biccentett az idős lovagok felé,

majd sarkon fordult és távozott. Többé nem vagy a fiam! – ordította dühtől égve az apja.

Lukas hátrafordult, és kifürkészhetetlen tekintetét

apjára emelte. Úgy legyen! Félholt volt a fáradtságtól, amikor másnap délután

visszaért Christiansdorfba. Csak mogorva eltökéltsége tartotta ébren. Nincs már családom, sem nevem, sem örökségem – mondta hűbérurának. És menyasszonyod sincs – feltételezte Christian.

Lukas közömbösen a vállát vonogatta. Azt hiszem, sosem engedhetek meg magamnak egy apródot. Ennek ellenére megtartasz a szolgálatodban?

Christian elengedte a füle mellett a kérdést. Gyere be, és hozass magadnak valami ennivalót. Úgy nézel ki, mint aki mindjárt összeesik.

Alig léptek be a terembe, mikor Peter izgatottan utánuk m hant. Christian úr! Christian úr! – kiabálta lélekszakadva. Ami kor a lovag felé fordult, a fiú nagy igyekezetében majdnem has ra esett a padlón. – A kiserdőben, ahová a disznókat szoktam kihajtani, egy idegen lovag várakozik, és azt mondja, hírei vannak

Marthe úrnőről. A két férfi szinte megdermedt: Lukas kissé

megtántorodott, Christian arca falfehérré vált. Megragadta a fiú vállát. Mit mondott pontosan? Miért nem jött veled? Azt mondta, titokban jött ide. Uram menjen hozzá egyedül

az erdőbe, és a lelkemre kötötte, hogy ne szóljak senki másnak.

Peter bizalmatlanul Lukasra pillantott: rádöbbent, hogy nem tartotta be az idegen parancsát. Csapdának tűnik – vélekedett Lukas. Hogy néz ki? Láttad már valaha a faluban? – faggatta Christian zavartan.

– Nem, még soha – A legényke kicsit gondolkodott, hogyan is írja le. Magas, erős. Talán annyi idős, mint kegyelmed.

A korától eltekintve szinte minden lovagra ráillik, gondolta Christian komoran. Mivel a nemesek jobban

táplálkoztak, mint a parasztok, és sok húst ettek, ráadásul a fiúk gyermekkoruktól gyakorolták a fegyverforgatást, a lovagok erősebbek és magasabbak

voltak az egyszerű parasztembereknél. – És a lova? – Sárga, nincs csillag a homlokán. Ettől sem lett okosabb. Felkötötte a kardját, és elindult

az istállóba. Lukas a nyomába eredt. – Veled megyek. Valaki tőrbe akar csalni. Christiian felnyergelte a lovát. Nem. A feltételei egyértelműek. Ha csapda, akkor is

jobb, ha csak az egyikünket fogják el. Maradj itt! Geróval

és Richard-dal intézd a következő ezüstszállítmányt. – Határozottan a barátja szemébe nézett. – Ez parancs. Ha a szolgálatomban akarsz maradni, teljesítsd. Ha örökre eltűnsz, sosem tudjuk meg, mi történt – ellenkezett az ifjú.

– Nem érdekel. Inkább meghalok, semmint elmulasszak egy lehetőséget, hogy talán megtalálom Marthét. – Azzal nyeregbe pattant és elvágtatott.

Lukas az ajkába harapott, aztán magához intette Petert. Elég bátor vagy egy kalandhoz?

A fiú széles mosolya mindent elárult. – Természetesen.

– Osonj utána, és rejtőzz el egy fa mögött, lesd ki, mi történik.

Peter neki akart iramodni, de Lukas visszatartotta. Légy

óvatos! Nem láthat meg senki, még az urad sem. Ugyanilyen észrevétlenül kell visszajönnöd.

Peter bólintott és elfutott. Lukas az istállóban maradt, kétség és remény között őrlődött. Addig nem mozdul, amíg biztosan nem tudja, mi történt az erdőben.

Sűrű köd telepedett a tájra, a környék félelmetes volt, Christian azonban nem törődött vele. Csak az hajtotta, hogy megtudjon valamit Marthéról, és attól sem ijedt meg, hogy ha ismét csalódnia kell, halálos csapdába eshet.

A kiserdőre, ahová a disznókat hajtották, már alkony borult ezért csak néhány lépés távolságból ismerte fel, ki várja. Amim megpillantotta Ekkehartot, gyors mozdulattal

kirántotta a kardját. Biztosra vette, hogy tőrbe csalták. Nem akarta olcsón adni az életét.

Ekkehart békülékenyen felemelte az egyik kezét, és a másikkal sem nyúlt a fegyveréhez. Egyedül jöttem. Hírt hoztam a feleségedről.

Christian dermedten nézett rá. A lelke mélyén felkészült rá, hogy végre megtudja, hol van Marthe sírja. Leengedte a fegyverét, és egészen közel ment a lovaghoz.

Ekkehart kantáron vezetett egy felnyergelt barna lovat.

Életben van. Christian úgy érezte, hogy egy pillanatra megáll a

szívverése. Hol van? Az oltalmam alatt. Fogva tartod? – förmedt rá Christian, és felemelte a kardját A vendégem. – Ekkehart néhány szóban elmesélte a történteket Christiannak. A lovag bizalmatlanul figyelt. – Nem hozhattam előbb hírt felőle. Attól függött az élete, hogy hihetően keresed–e. Csak most tudtam meg, hogy felmentették a vádak alól.

– Miért tetted? Milyen hasznot remélsz tőle, te vagy Randolf?

– Nem tartozom magyarázattal Randolfnak, ha kiegyenlítek egy régi adósságot – felelte Ekkehart élesen. – A feleséged egyszer megmentette az életemet, amikor a

falutok közelében megtámadott egy medve, és súlyosan megsebesültem.

– Akkor most már én vagyok az adósod – mondta Christian kissé erőltetetten – Elmehetek hozzá? Láthatom?

– Igen, de nagyon beteg. – Saját jól felfogott érdekében elhallgatta, hogy Marthe állapota ismét aggasztóan romlott

az után, hogy az asszony minden erejével igyekezett ébren maradni Randolf látogatásakor, ő maga pedig egy szobában aludt vele. – A birtokom legtapasztaltabb javasasszonya gyógyítja. Azt mondja, Marthénak elment az életkedve, és segítene, ha látna téged.

Menjünk oda – sürgette Christian. De nem a fekete méneddel. Vidd vissza, és gyere ezzel. Nem akarom, hogy a lovadról felismerjenek, és megtudják, ki járt nálam. – A

kezébe nyomta a barna ló kantárját. – Itt várlak. Amikor Christian elindult, Ekkehart utána kiáltott.

– Senki sem tudhatja meg, hogy részem van a szökésében, még az embereid sem. Találj ki valami elfogadható magyarázatot, hogyan került elő és hogyan szabadult ki a tömlőcből.

– A szavamat adom, ha tényleg elviszel hozzá – ígérte Christian, mert még mindig nem akarta elhinni ezt a csodát. Amit Ekkehart a javasasszonyról mondott, kicsit

hihetőbbé tette a dolgot. Eszébe jutott, hogy egyszer Raimund halálos betegen feküdt Christiansdorfban, és még Marthe tudománya is megállt. Ragaszkodott hozzá, hogy hozzák a faluba Raimund feleségét, EIisabethet. Nagyon szerette az asszonyt, így az visszaadta neki az életerejét.

Ilyesmit Ekkehart biztosan nem tudna kitalálni, töprengett Christian. Felébredt a szívében a remény, ugyanakkor kétségek is gyötörték. Mit tettek vele? Vajon

időben érkezik, ha tényleg haldoklik? Él – mondta Lukasnak, közben leszállt a lováról, és felüli egy másikra.

– Elmegyek érte. Istennek legyen hála! Veled menjek? Nem, és egyelőre senkinek se szólj – parancsolta Christian, aztán elvágtatott.

Útközben nem beszélgettek, és amikor végre megérkeztek Ekkehart várába, a házigazda Christian meglepetésére a lakótoronyba vezette egy őrzött szobához. Elmehetsz – parancsolta az őrnek, aztán beengedte a lovagot, ő maga azonban nem követte.

Eddig a pillanatig Christian azt hitte, hogy mindez csapda vagy egy kegyetlen tréfa. Most azonban megpillantotta szeretett feleségét, aki holtsápadtan feküdt az ágyon egy drága piros–kék ruhában A férfi oda akart rohanni hozzá, de egy idős asszony az útját állta Egyetlen

cseléd sem merészelne feltartóztatni egy nemest, és ebben a pillanatban senki sem akadályozhatja meg, hogy odamenjen a feleségéhez. A férfi azonban felismerte, hogy

egy javasasszony áll előtte, hiszen gyógyító nevelte fel, és gyógyító a felesége is. Kegyelmed nevét kiáltozta mindig lázálmában – mondta az asszony határozottan.

Christian bólintott. Türelmesnek kell lennie vele. A felesége sok szenvedésen ment keresztül. Néhányat csillapítottam, a hátán lévő sebek pedig idővel begyógyulnak.

Christian összerezzent e szavakra. A javasasszony még mindig nem engedte a beteghez, hanem komor tekintettel,

halkabban folytatta. – Az életkedve lassan kialszik. Soha ne hagyja

egyedül. Ha van gyermeke, fektesse mellé, talán ez visszahozza. Ilyen esetekben a leghatalmasabb erő, az egyetlen, ami segíthet, az anyának a gyermekei iránti szeretete. – Ezzel arrébb lépett, és végre odaengedte Marthéhoz.

Az asszony aludt. Christian rémülten látta, milyen sápadt és mennyire lesoványodott a láthatóan gondos

ápolás ellenére is. Óvatosan megcirógatta az arcát. Marthe kinyitotta a szemét és felé fordult. Amikor felismerte, a

tekintete felragyogott. A férfi megfogta a kezét, és az arcához emelte. Legszívesebben átölelte volna, de nem merte.

– Életben vagy. Marthe szeme könnybe lábadt. – Elvesztettem a gyermekünket. Christian gondosan elrejtette a bánatát. Te élsz. Később

lesznek még gyermekeink. Marthe behunyta a szemét. Haza viszel?

– Eléggé erősnek érzed magad hozzá? – Nem kérdezte meg Ekeharttól, hogy magával viheti–e, de egyetlen pillanatig sem habozna, hogy fegyvert ragadjon.

– Vigyél magaddal – felelte halkan, habozás nélkül. Óvatosan felsegítette.

– A fejedre tudsz tenni valamit? Az idős nő felé nyújtott egy finom vászonból készült

kendőt, Christian megvárta, amíg a felesége elkészül,

aztán felemelte, és a karjaiban kivitte. Ekkehart az ajtó előtt várt; hálás volt neki, hogy magukra hagyta őket a viszontlátáskor.

Magammal viszem – mondta határozottan, nem hagyott kétséget afelől, hogy nem állhat az útjába. Légy óvatos, nagyon gyenge. Hozok egy köpenyt, hideg van.

Christian elképedt ennyi gondoskodás láttán. Vajon mit forgat Ekkehart a fejében? Mindegy, gondolta, ezzel ráér később foglalkozni. Most csak az számít, hogy végre

hazaviheti imádott feleségét. Nem tudom, miért tetted mindezt, de köszönöm. Mondjuk úgy, hogy ideje volt jót cselekedni – felelte Ekkehart mogorván. Elindult, hogy utasításokat adjon a háznépnek, közben visszaszólt. – Nem Randolf áll a vád mögött. Azt akartam, hogy ezt tudd.

Christian bólintott, és lassan lement a lépcsőn. Felültek a lóra, Marthe a vállához dőlt, és becsukta a szemét. Végre hazamehet.

Újra otthon

Lukas szigorúan tartotta magát ura utasításához, és senkinek sem szólt a történtekről. Igaz, nehezére esett a hallgatás, hiszen látta maga körül, hogy az emberek gyászolják Marthét. Nem bízott a titokzatos idegenben sem, és aggódott miatta. Amikor Peter visszatért, és elmondta, mit látott, még inkább elfogta a szorongás. A fiú

ügyes volt, és eléggé közel tudott menni hozzájuk, hogy hallja a beszélgetés végét. Valóban Randolfról beszélt? – kérdezte Lukas izgatottan, és megragadta a gyerkőc vállát. Igen, uram – felelte Peter ijedten.

Lukas elengedte, és aprólékosan kifaggatta, hogyan

nézett ki a lovag és a lova. Az ördögbe is! Ez Ekkehart! Ő meg nem vágtathatott Christian után. Mit számítana, hogy megszegte a parancsot, ha ezzel megmenti barátját a

csapdából? A helyzet azonban nem így nézett ki: ha hűbérura önként követte az idegent, akkor az biztosan meggyőzte valamivel. Vagy talán Christian megint nem törődik a halállal, mint régen?

Lukas azzal nyugtatta magát, hogy barátja tud magára vigyázni- Megdicsérte Petert az ügyességért, és megfogadta magában, hogy másnap délig vár. Ha addig nem tér vissza Christian, elindul megkeresni, bármit is parancsolt neki. A kialvatlanságtól holtfáradt volt, ugyanakkor feldúlta az

aggodalom, és az is, amit az apjánál átélt. Mechthilddel kenyeret és sajtot hozatott, aztán arra

utasította, hogy vágjanak le egy tyúkot, és főzzenek belőle erős levest. A szakácsnő megdöbbent, és miközben előkészítette a szárnyas, fejcsóválva azon töprengett, miféle új idők köszöntenek rá, ha már egy ifjú lovag is beleszól a főzésbe.

Lukasnak esze ágában sem volt magyarázatot adni. Tudta, hogy Marthe mindig húslevest készíttetett, ha fel

akart erősíteni egy beteget, sokszor tréfálkozott is vele emiatt. Ha igaz, amit Peter kihallgatott, akkor az

asszonynak minden gondoskodásra szüksége lesz, és a lehető legjobban kell majd ápolni.

Hívatta az apródokat, akik éppen a lovagi páncélokat

tisztitották. Úgy vélte, az idegességét leginkább azzal tudja levezetni, ha kimerülésig gyakoroltatja velük a fegyverforgatást. Konrad és Jakob sokatmondóan egymásra nézett. Megszabadultak ugyan az utált, egyhangú munkától, Lukas arckifejezése azonban semmi jót nem ígért.

– Biztos megint meghallgathatjuk az ősrégi hőstettet, amikor a bátyám még apródként megvívott az apáddal – súgta Jakob a társának útközben.

– Fogadjunk? – ékelődött Konrad, miközben arrébb rugdalt egy követ.

Mindketten elvesztették volna a fogadást, mert Lukas szerint ebben a házban már elégszer elhangzott a történet. Nem sokkal később nagyon örültek volna, ha a történetet

hallgathatják meg' ahelyett, ami rájuk várt. Az apródok életlen gyakorlófegyverekkel vívtak. Jakob

egyszer a kezére támaszkodott, nehogy elessen, erre Lukas dühösen kioktatta őket: még a kezdők is tudják, hogy esés közben sohasem támaszkodnak a kezükre, és nem csapódnak háttal vagy fejjel a földnek. Oldalra kell gördülni, hogy sérülés nélkül gyorsan talpra ugorhassanak. Ezután egész idő alatt az esést gyakoroltatta velük. Rajtunk tölti ki a dühét, hogy le

kellett mondania az örökségéről – morogta Jakob, amikor a fivére végre enni küldte őket. – Hamarosan én öröklök mindent, ő pedig nincstelen lesz. – Szerencsétlenségére Lukas meghallotta a szavait. Megragadta a vállát, maga felé fordította, és olyan erővel vágta szájon hogy a fiatalember elesett. Nagyobb szükséged lenne észre, mint birtokra – vágta öccse fejéhez megvetően.

Vacsora után, a hideggel mit sem törődve, Lukas leült az istálló mellett. Itt hallja meg legkorábban, ha jön valaki.

Fáradt volt, és nyugtalan, nekidőlt a deszkafalnak. Hamarosan beköszöntött éjszaka. Elaludt, rémálmok gyötörték.

Éberen aludt, és az ösztönei annyira érzékenyek voltak, hogy azonnal felriadt, amint távoli patadobogás hallatszott. Felugrott, és a távolba nézett. A holdfényben látta, hogy nem hiába reménykedett. Christian érkezett meg, karjában egy mozdulatlan, vékony testet tartott. „Istenem, add, hogy még éljen” – fohászkodott magában.

Amikor Christian megállította a lovat, és a karjába adta az asszonyt, hogy leszállhasson a nyeregből, Lukas látta, hogy lélegzik Istennek legyen hála! – fakadt ki belőle az öröm, és érezte, hogy a szeme furcsán ég. Életveszélyben van – súgta Christian remegő hangon, miközben ismét a

karjába vette a beteget. Betegnek való ételt készíttettem Mechthilddel – mondta

a lovag, mire barátja kétkedőén nézett rá. Ő is

csodálkozott – tette hozzá Lukas sietve. Bementek a házba, ahol már mindenki aludt. Felvitték

Marthét úgy döntöttek, felébresztik Johannát. A legjobb az lett volna, ha idehívhatják Josefát, a javasasszony azonban már nem élt. A faluban nem volt orvos, bár nem is engedné, hogy a kétes orvosi módszereket alkalmazzák. A feleségén kívül senki sem tudott többet a gyógyításról, mint a mostohalánya.

Johanna szeme elkerekedett, amikor meglátta, hogy

Marthe hazatért. Ömlöttek a könnyei a megkönnyebbüléstől, és azonnal hozzálátott mostohaanyja ápolásához. Segített levenni a ruháját, majd ágyba fektették. Ezután megfogta a homlokát, hogy lázas-e és kitapintotta a pulzusát.

– Nincs magas láza. Azt hiszem, csak teljesen kimerült. Hagyjuk aludni, ha feljebb megy a láza, szóljanak.

Christian aludni küldte a lánykát. Nagyon nehezen

tudta leplezni az érzéseit. Amikor levetkőztették, meglátta a sebeket a hátán. A verés nyomai még most, hetekkel

később is jól látszottak. Leült a felesége mellé, hogy őrizze az álmát, és megesküdött, megöli azt az embert, aki ezt tette vele, bárki is legyen az illető. Az sem érdekelte, ha

pokolra jut miatta. A házban a kezdeti öröm után lassan elkezdtek aggódni

Marthe állapota miatt. Csupán pillanatokra nyitotta ki a szemét, és látszott rajta, nem ismeri fel, hol van. Alig

lehetett belediktálni pár falatot. Johanna beszélt Emmával és néhány idősebb, tapasztalt asszonnyal, levitte a lázát, és követte az öreg Hilda tanácsát, amit Christian elmondott neki. Soha nem hagyták egyedül a beteget, és amilyen gyakran csak lehetett, odavitték hozzá a

gyermekeit. Thomas élénksége és Clara esetlen ölelése is csak egy fáradt mosolyt tudott kicsalni belőle. Még mindig nem beszél? – érdeklődött Lukas, amikor Christian kijött a

szobából. Marthe már mélyen aludt. A férfi gondterhelten rázta a fejét. Ez nem csak betegség

vagy kimerültség. Nem tudom, mit tettek vele, de attól félek, hogy tönkretették, megtörték. Azt nem hiszem. Amióta ismerem, soha nem lehetett legyűrni. Soha – tiltakozott erélyesen Lukas, miközben bementek a nagyterembe. Richard és Gero várta őket. Most nem mehetek el – jelentette ki a ház ura. – Az ezüst elszállításával várunk, amíg lehet, az első havazás előtt

elindítjuk. Egyikőtök lovagoljon el az őrgrófhoz, és jelentse neki a helyzetet. Remélem, megérti, és pár napig még türelmes lesz. Hadd menjek én – javasolta Lukas. – Mindenképpen fel kell keresnem a püspököt, hogy feloldozzon az eljegyzési fogadalmam alól. Mit mondjak, ha a püspök úr vagy Otto megkérdezi, hogyan találtál rá? Hogy véletlenül felbukkant valaki, aki a tudtunk nélkül segített, és megmentette Marthét. Meg kellett esküdnöm, hogy nem árulom el a részleteket.

A három barát már tudott róla, mit tett Ekkehart. Ahogy Christian, ők is csak azzal tudták magyarázni a dolgot,

hogy a férfi meg akarta óvni Randolfot a bajtól. Természetesen megfogadták, hogy hallgatnak.

Hedwig és Otto örült a hímek, az őrgróf azonban méltatlankodott, hogy nem ismerheti meg Marthe titokzatos eltűnésének és visszatértének történetét. Megengedte, hogy Márton–nap után egy nappal indítsák útjára az ezüstöt Meissenbe.

Lukas az őrgróftól egyenesen a szomszédos püspöki palotába ment és kihallgatást kért. Nem kellett soká várnia, hamar bebocsátást nyert. Letérdelt, és előadta a kérését. A szikár főpap hűvös tekintettel méregette, talán kíváncsiságból, gondolta az ifjú lovag.

– A házassági ígéret ugyanolyan szent kötelék, mint a házasság, és nem bontható fel holmi szeszélyből, fiam. Hacsak nem tudod a közeli vérrokonságot bizonyítani, de

erről nincs szó a te esetedben. Ráadásul a hűbérurad felesége előkerült, így már nem vetheted a halálát a menyasszonyod szemére – fejezte be kioktató beszédét, közben fürkészve nézte az ifjút.

Lukas nehezen tudta leplezni a megdöbbenését. A püspöknek kiváló kéme lehetett Ottónál, ha már most mindenről tud. Amióta megérkezett, senki mással nem beszélt az ügyről a várhegyen. Ráadásul az őrgróftól való távozása óta alig telt el több idő, mint amennyi alatt egy ló

megtesz egy mérföldet. Érdekes, gondolta. – Asszony létére Christian felesége elég nagy feltűnést

keltett és jelentős zűrzavart okozott – folytatta türelmetlenül a püspök. Most pedig miatta mentselek fel az eljegyzési fogadalmad alól, hogy szembeszegülhess atyád akaratával? Azt hiszed, ez Istennek tetsző lenne, fiam?

„Ha nem szabadít meg az áruló némbertől, elszököm Svábföldre vagy Burgundiába, megváltoztatom a nevem, és

zsoldosnak állok” – futott át a lovag agyán, de természetesen ezt nem mondta ki. A menyasszonyom igen

áhítatos teremtés. Mindig Istennek akarta szentelni az életét, ez a szíve vágya. Ha visszatérhet a kolostorba, az bizonyára jobban szolgálja az Úr akaratát.

A püspök végigsimította az állát. Az apátnője is ezt írta nekem. Ráadásul kikényszerítették a házassági ígéretet. Talán eleget teszek a kérésednek, a döntésig azonban többet kell tudnom. – Előrehajolt, úgy festett, akár a zsákmányára lecsapni készülő héja. – Hogyan menekült ki a tömlöcből?

Lukas azonnal rájött, hogy akkor kapja meg a főpaptól az engedélyt, ha felfedi a titkot. Ha hazudik egy püspöknek, akkor egyetlen pap sem fogja feloldozni. Mégsem tehetett mást, hiszen megesküdött, hogy hallgat. Ekkehart sorsa nem érdekelte, azt viszont nem lehetett

tudni, Martin püspök nem fordítja-e Marthe ellen az ügy részleteit. Nem számolhatok be a részletekről, eminenciás uram. – Ez nem hazugság, nyugtatta magát, és remélte,

hogy a püspök elsiklik szavai kétértelműsége felett. – Marthe úrhölgy nem tud beszélni. Nagyon beteg, és amióta csodálatos módon visszatért, egyetlen szót sem szólt.

A püspök látható csalódottsággal dőlt hátra. Akkor ki kell várnunk türelemmel, amíg meggyógyul. Tisztázni kell ezt az ügyet. Számítok a segítségedre, fiam. Mivel egyelőre nem tudsz a szolgálatomra lenni, fizess egykori menyasszonyod kolostorának az apai hozományon felül húsz ezüstöt vezeklésként. További húszat a költségekre,

amelyek az engedély megszerzése során felmerülnek. Természetesen nem szavatolhatom, hogy meg is kapod, és eltart majd egy ideig a dolog.

Negyven ezüst. Ekkora összeget soha nem tud összeszedni, Legtehetősebb barátjának, Raimundnak sincs ennyi készpénze, gondolta Lukas rémülten. Ennek ellenére bólintott. Kölcsönt kell felvennie, és meg kell kérnie Christiant, hogy tavasszal engedje el néhány lovagi tornára. A lehető legmesszebb innen. Mostantól nem

engedheti meg magának azt a nemes gesztust, hogy a legyőzöttnél hagyja a felszerelését és a lovát, ami

egyébként díjként jár neki. – Ezenkívül még egy szolgálatot kell tenned nekem –

folytatta a püspök közönyösen.

Lukas meghajolt és várt. Bartholomäus atya halála után – Isten legyen kegyelmes áhitatos lelkéhez – új papot küldök Christiansdorfba. Vidd magaddal, amikor visszatérsz. – Intett a szolgának, hogy kísérje be. Amikor Lukas meglátta, ki lép be diadalmas ábrázattal a terembe, mintha villám sújtotta volna.

Lukas egy nappal később érkezett a faluba, mint várták. Christian arca kővé dermedt, amikor felismerte a barátja mellett szamárháton ügető férfit: Sebastian atya volt.

Lukas tekintete sem jósolt túl sok jót. Balsejtelme beigazolódott, amikor az ifjú lovag leszállt a lóról, és elmagyarázta a helyzetet.

– Christiandorf új papja. A püspök úr tegnap nevezte ki, és megbízott, hogy kísérjem ide.

Pillanatnyi jeges hallgatás után Christian megszólalt: Fogadja szerencsekívánataimat, atyám, új tisztségéhez.

– Utasította az egyik cselédet, hogy hozzon üdvözlőitalt, és rögtön hozzáfűzte. – Csak hígított sört. Végül is nem

akarunk a dőzsölés bűnébe esni. – Vajon elkárhozik, amiért nem volt képes lenyelni ezt a megjegyzést? Ez a csuhás mindnyájukra bajt hoz. Nem hív be a házába, Christian? – kérdezte a pap fürkésző tekintettel. – Amint a nagytiszteletű püspök úr elmondta, a felesége súlyos beteg. Bizonyára hiányzik neki az egyházi támogatás a gyógyuláshoz, és ha valóban annyira rosszul van, üdvös lenne, ha mielőbb gyónna.

Sebastian a tettetett aggodalom után a megszokott

fölényes hangnemre váltott. Az életmódja nem tetszik Istennek. Ha el akarja nyerni Úr kegyelmét, szüljön

gyermekeket, foglalatoskodjon szövéssel, gondoskodjon a háztartásról, és ne dolgozzon bábaként. Egyetlen tisztességes fehérnép sem tesz ilyesmit. Nem csoda, ha a

Mindenható bünteti. Christian önkéntelenül a tőréhez nyúlt, de azonnal

érezte, hogy egy erős kéz megragadja a vállát. Ne – súgta oda Lukas. Elég ideje volt útközben, hogy átgondolja az új helyzetet. – Romlást hozol mindenkire, Marthéra is.

Christian nyugalmat erőltetett magára. A feleségem súlyos beteg, nem tudna gyónni. Alig van eszméleténél, beszélni sem képes. Ha atyám segíteni akar rajta, mondjon imát a templomban a gyógyulásáért. Ezért hálás leszek.

Magához intette Petert. A fiú elkíséri a paplakba, és gondoskodik a szamaráról.

A legényke megfogta a kantárt, közben észrevette ura

figyelmeztető pillantását. Apró biccentéssel jelezte, hogy megértette.

Mit képzel róla az úr? Természetesen óvatos lesz, és egy szól sem szól a történtekről. Végül is ez a pap és a gőgös Sigrun kisasszony az oka mindannak, amit az úrnője elszenvedett, gondolta a fiúcska. Holnap elvárom a misén. Remélem, megjelenik a hitvesével együtt – vetette oda a pap erélyesen.

Ameddig Sebastian atya a közelben volt, senki sem szólt

egy szót sem, aztán Christian intett a lovagjainak, és mind bementek a házba. Mechthild bort hozott nekik. Ugye megfelel, még ha a dőzsölés bűnébe is esnek? – kérdezte az asszonyság csípősen. Senki sem nevetett, és a szakácsnő komor arcán is látszott, hogy ő maga sem viccel. Mindannyian tudták, hogy olyan idők jönnek, amikor mások jelenlétében minden szavukat alaposan meg kell gondolniuk.

– Meissenben azt tudtam meg először, hogy ezt a

túlbuzgó csuhást küldik hozzánk – kezdte Lukas a jelentését. – Sigrun visszament a kolostorba, így

elvesztette a posztját. Kijárta a püspöknél, hogy idehelyezze.

– Jutalmul, amiért részletesen beszámolt róla, milyen

bűnös, eretnek viszonyok uralkodnak mifelénk – fakadt ki Christian keserűen.

– Szerintem először azt kell kiderítenie a püspök nregbízásából, hogyan tért vissza Marthe – feltételezte Lukas, aztán rövid hallgatás után barátja szemébe nézett, és folytatta: – Ne érts félre, de azt hiszem, ebben a

helyzetben jobb, hogy Marthe nem tud beszélni. Egyelőre el kellene titkolni, ha megszólal.

Christian lassan felemelte a fejét. – Rendben. – Egyetértett, és tovább is gondolta a

dolgokat. Amíg Marthét a vetélése miatt újra meg nem

áldják, nem léphet be a templomba. Vajon mit követel majd az áldásért Sebastian? Ha a felesége közelébe engedi, az a vakbuzgó kiforgatja minden szavát, hogy mindenáron

boszorkányt faragjon belőle, az pedig egyenlő a halálos ítélettel. Aki másodszor is inkvizíció elé kerül, arra elkerülhetetlenül a máglya vár.

Meg kell akadályoznia, hogy Marthe gyónjon Sebastiannál. Egyetlen lehetősége maradt: a lehető leghamarabb építenie kell egy kápolnát, és saját papot hozni a házba. Hamarosan azonban beköszönt a tél, és nem lehet építkezni. Hol talál ilyen gyorsan egy istenfélő, mégis megértő papot, mint amilyen Bartholomäus atya

volt? Nem lenne szabad Marthét magára hagyni, szüksége

van rá, de mindenképpen Meissenbe kell mennie, hogy leszállítsa Otto ezüstjét, és keressen egy káplánt. Amíg másik papot talál, az a legokosabb, ha a feleségét némának tartják, ebben Lukasnak igaza van.

Isten megbocsátja ezt a hazugságot, már ha ez egyáltalán annak számít. Ekkor ismét barátja vette át a szót. Az őrgróf és az őrgrófné gyógyulást kívánnak. Otto

csak a Márton–napot követő napig hajlandó várni az ezüstre. Ha Martthe addigra felépül, akkor az ünnepekre a

várhegyre várnak benneteket. Hedwig hamarosan világra hozza a gyermekét, és örülne, ha Marthe segítene neki a szülésben.

Christian a kezébe temette az arcát, és töprengett. A barátai várták a döntését. Rendben. Először beszélek az építőmesterrel: kápolnát építtetek hálából, hogy Marthe megmenekült.

A többiek egymásra néztek, rögtön megértették a dolgot. Bölcs elhatározás – vélekedett Gero. És nagyon áhítatos – somolygott Richard.

Christian azonnal helyeselt. Így igaz. Mivel szent célról van szó, az emberek talán már most vasárnap

nekiláthatnak a munkának, ha kapok addig követ. Akkor Randolf nem panaszkodhat, hogy akadályozom az öregtorony építését. Néhány falubeli is biztosan segít.

Talán befejezhetjük még a fagy beállta előtt. – Geróhoz fordult. El tudod kísérni Tillt holnapután Meissenbe?

A lovag csodálkozva nézett rá. Természetesen. Minek? – Pénzre van szükségem a kápolna építéséhez.

Mindenem rámegy az őrségre és a felszerelésre. Kölcsönt kell felvennie a nevemben, és keresnie kell egy jó káplánt. Tanult ember, tudja, mire figyeljen. Talán a régi kapcsolatait is felhasználhatja.

Lassacskán mutatkoztak a javulás első jelei. Johanna, a szakácsnő, és sok segítőjük áldozatos munkájának köszönhetően Marthe, legalábbis testileg, kissé jobban lett. Gyarapodott a súlya, már nem volt aggasztóan sovány. A szemeiből azonban eltűnt a csillogás, lélektelenül nézett maga elé, mintha nem is érzékelné, mi történik körülötte. Bárki szólt hozzá, nem válaszolt.

Éjszakánként Christian égő szemekkel feküdt a felesége

mellett, meg sem merte érinteni. Mit tettek vele? – töprengett újra és újra. Bosszút forralt, és kétségbe volt

esve, mert nem tudta, hogyan segíthetne rajta. Minden vagyonát és rangját odaadta volna, ha szerelme olyan lenne, mint régen.

A háznépnek szigorúan megtiltotta, hogy Marthe jelenlétében megemlítsék, ki az új pap. Még Lukasszal is összeveszett emiatt.

– Nem segítesz rajta, ha teljesen elzárod a külvilágtól. Meg kell tudnia, hogy felkészülhessen rá – vitatkozott Lukas.

– Nézz rá! Már nem önmaga, inkább holt, mint eleven. Mondjam meg neki, hogy az ajtó előtt toporog egy újabb

ellenség, aki máglyára akarja küldeni? – felelte Christian hevesen. Igen, hogy megvédd! Mindig harcolt, sosem adta fel. Talán éppen ez az, ami kirántja ebből az állapotból. Ne

hagyd, hogy eltiporják! – erősködött Lukas. – Ne mondd meg nekem, mi a legjobb a feleségemnek.

Mit tudsz te róla? Nem ismered!

Lukas az ajkába harapott, hogy elfojtsa a választ. ,Jobban ismerem, mint te, ha nem is én vagyok a férje. Már akkor szerettem, amikor te még meg sem láttad benne az asszonyt” – gondolta keserűen. Felugrott, és szó nélkül kirohant.

Christian jó ideig egyedül volt, és a komor gondolataiba merült. Nem vette észre, hogy Till korábban bejött a szobába, hogy megbeszéljék megbízatása részleteit, így meghallotta a vita végét. Az írnok egy ideig vívódva

álldogált az ajtóban, aztán sarkon fordult, és ugyanolyan észrevétlenül távozott, ahogy jött. Felment a szobába, ahol Marthét a mostohalánya ápolta,

Christian elindult, hogy megnézze a feleségét, és már a lépcsőn szokatlan hangokat hallott. Csodálkozva benyitott, és alig hitt a szemének. Till, aki soha többé nem akart énekelni, csukott szemmel, térdét átkulcsolva ült a földön, és csodaszép dallamot dúdolt. A ház ura ismerte a dalt. Ludmillus korábban gyakran énekelt a katonáról, aki

kincskeresésre indult, és sok veszélyt kellett kiállnia, amikor viszont hazatért, megtudta, hogy az egyetlen

szerelme meghalt. Marthe hirtelen felült, és az énekesre bámult. A

szemében könnyek csillogtak. Most először látszott rajta

érzelem, amióta hazatért. Christian hálásan megfogta az asszony kezét, és a szívére szorította.

A levegőben érződött, hogy hamarosan havazni fog. Christian nem várhatott az ezüst elszállításával addig a

napig sem, amit az őrgróf engedélyezett, hiszen az utak órákon belül járhatatlanná válhattak. Nehéz szívvel parancsot adott, hogy készítsenek elő mindent: másnap indulnak.

A kötelességtudat és a felesége miatti aggodalom között

őrlődött: nem akarta magára hagyni szerelmét. Holnap hajnalban el kell indulnom az ezüsttel Meissenbe – mondta végül este Marthénak.

A nő hirtelen átölelte a férfi nyakát, és magához vonta. – Ne hagyj egyedül, kérlek – suttogta. Christian boldog volt, hogy Marthe végre megszólalt, de

még jobban furdalta a lelkiismeret. Bármit megtett volna az asszonyért, de ezt a kérését nem teljesíthette. Ha Otto részét elrabolják útközben, mert ő nem védelmezte, ahogy kell, akkor a főúr sem neki, sem az embereinek nem kegyelmez. Gyengéden arcon csókolta, és megcirógatta a haját.

– Nem akarod elmesélni, mi történt veled? – kérdezte csendesen. Josefa gyakran mondogatta, hogy a beszélgetés segít legyűrni a fájdalmat.

Marthe egy pillanatig maga elé meredt, aztán megrázta a fejét, képtelen volt megtenni. Amikor Ekkehart a várába vitte, még tudott beszélni róla, mert veszélyben érezte magát, és így védekezett. Most azonban nem bírta elviselni, hogy újra átélje a borzalmakat.

Végre barátok között volt, akik megvédték. Lassan

elengedhette a fájdalmát és a félelmét is, hogy sehol sincs biztonságban a karvalyarcútól és társaitól.

Tizennégy évesen, kiszolgáltatva Randolf és barátai kegyetlenségének, azt hitte, hogy ez a legszörnyűbb, ami történhetett vele, amit azonban most élt át, sokkal

rosszabb volt. Tudta, hogy a lovagok tette bűn, amiért megfizetnek, ha nem is itt, a földön, de az ítélet napján mindenképpen. Az inkvizíció azonban el akarta taposni, akár egy férget: helyénvalónak és szükségesnek tartják a halálát, pedig minden erejével azon volt, hogy Istennek tetsző életet éljen és az embereken segítsen.

Ezúttal megmenekült, de bármikor visszajöhetnek, és elvihetik Akkor már senki és semmi sem mentheti meg a máglyahaláltól: sem Christian rangja, sem a kardja, de még az őrgróf és Hedwig sem.

Fel kell hagynia a gyógyítással, és Johannának is. A

mostohalányának ne kelljen átélnie ugyanazt a borzalmat. Eszébe jutott Josefa vészterhes figyelmeztetése, és sokáig nem tudott szabadulni a gondolattól, végül nyugtalan

álomba merült, rémálmok zavarták. Christian szorosan átölelte és vigyázott rá.

Christian hajnalban csendben fel akart kelni, hogy ne ébressze fel a feleségét. Azt tervezte, szól Johannának, hogy maradjon vele. Amint megmozdult, Marthe úgy nézett rá, hogy majd beleszakadt a szíve.

Meglepetésére az asszony nem kérte, hogy maradjon

vele. Ehelyett egy pillanatig rámeredt, láthatóan mondani akart valamit. Aztán mintha hallgatózott volna, végül távolba merengő tekintettel motyogott. Valaki les rátok, félúton. Emberek halnak meg...

Christian szinte megdermedt. Marthe csupán kétszer jósolt tragédiát: amikor még úton voltak a falu felé a telepesekkel. Mindkét balsejtelme valóra vált. Eszébe sem jutott, hogy csupán azért beszél így, hogy visszatartsa. Ez nem vallana rá.

Gyorsan elhessegette a szorongását. Vigyázok, a legjobb embereimet viszem magammal. – Fölé hajolt, és homlokon

csókolta. – Holnap este itt leszek. Megígérem. – Mosolyt erőltetett magára, és odahívta Johannát, majd kiment.

Amikor kilépett a házból, hogy ellenőrizze az előkészületeket, meglátta, milyen vörös az ég. Megborzongott, amikor eszébe jutottak Marthe szavai. Elmondott magában egy imát.

Lukas szokatlanul komoly arccal várta az istállónál. Mielőtt bármit mondhatott volna, a fiatalember megszólalt. Bocsáss meg. Nincs jogom hozzá, hogy megmondjam, mi a legjobb a feleségednek.

Christian a fejét csóválta.

– Nem kell bocsánatot kérned. Talán igazad van. – Fél éjszaka ezen töprengett. Lukas vállára tette a kezét, és kicsit közelhúzta magához, hogy ne hallja senki, mit

mond. – Nézd az eget! – Vérvörös. Egy jel? Talán. – Christian elmesélte Marthe balsejtelmét. Lukas

keresztet vetett. – Megmondod a többieknek? Csak annyit, hogy figyelmeztettek, támadás készül. Helyes. Semmiképp sem derülhet ki, hogy a jövőbe lát, különben megint inkvizíció elé citálják, és még egyszer nem menekülhet meg – mondta Lukas.

Mielőtt az állig felfegyverzett csapat útnak indult volna,

Christian magához hívta Konradot és Jakobot. Remélték, ezúttal vele tarthatnak.

– Fontos megbízásom van számotokra – kezdte a lovag. Látta ugyan, hogy csalódottak, de nem törődött vele; azért próbálta lelkesíteni őket. – Rendkívül fontos megbízás, amihez valószínűleg több bátorság kell, mint az ezüst kíséréséhez.

Ez a kijelentés felkeltette a leendő lovagok kíváncsiságát.

– Teljesen megbízhat bennünk, uram – biztosította Konrad, és mélyebb hangon szólalt meg, mint szokott.

A falu ura határozottan a szemébe nézett. Erre szükség is lesz. Gondoskodnotok kell róla, hogy az új pap semmiképpen se férkőzhessen a feleségem közelébe, és

semmilyen körülmények között ne beszélhessen vele. Az apródok rögtön megértették a dolgot, és bólintottak.

– Tudom, hogy ez kényes feladat, de hivatkozzatok rám. Nyugodtan mondjátok, hogy ez a parancsom. Minden büntetést vállalok, erre a szavamat adom – bár nem hiszem, hogy idáig fajulna a dolog. Maradjatok a

teremben! Ha a pap meg akarja látogatni, mondjátok azt neki, hogy az úrnő alszik, és szigorúan megtiltottam, hogy felébresszék.

Erre a feladatra a két apródot alkalmasabbnak találta, mint a katonákat. Konradot, mivel egy őrgróf fiának

született, parancsolásra nevelték, így még egy pappal is elboldogult. Remélte, Jakob is elleste kérlelhetetlen apjától, hogyan viselkedjen ilyen helyzetekben.

Ahogy Christian sejtette, Sebastian atya röviddel a fegyveresek távozása után megjelent a házban. Vezess a beteghez! Imádkozni akarok vele – parancsolta Marie–nak, aki Clarával a karján futott össze vele. A lányka megrémült, segélykérően kereste Konradot és Jakobot. Az apródok egymás mellé álltak, s így elzárták a lépcsőhöz vezető utat. A ház úrnője súlyos beteg. Alszik. Urunk megtiltotta, hogy zavarják, atyám – szólalt meg Konrad udvariasan. Nem zavarom, fiam, hanem a lelki üdvével

törődöm – ellenkezett a pap kenetteljesen. – Elveszett lélek, akinek az egyház támogatására van szüksége. Bocsásson meg, atyám, de urunk nyomatékosan megparancsolta, hogy ne engedjünk be hozzá senkit, bárki is kívánja meglátogatni – erősködött Dietrich őrgróf fia továbbra is udvariasan, ám határozottan. Én nagyobb úrtól kapom a parancsot, tehát engedelmeskedj! – ripakodott rá Sebastian.

Konrad és Jakob egymásra nézett, aztán még

szorosabban egymás mellé álltak. Láthatóan elszánták magukat arra, hogy nem engedik feljutni. Sajnálom,

atyám, de ezt a hűbérurunkkal személyesen kell megbeszélnie – mondta Konrad olyan hangnemben, amit apja használt, ha valakit udvariasan, de ellentmondást

nem tűrve akart rendre utasítani. – Ha Isten is úgy akarja, holnap visszatér. Ha óhajtja, megvárhatja a nagyteremben.

Sebastian ellenkezni akart, de aztán meglátta, hogy Konrad mintegy véletlenül megfogja a tőrét, és hogy Jakobnál is van fegyver. Bizonyára nem támadnának fegyverrel Isten szolgájára, de nem is lökheti egyszerűen

arrébb őket. A pap felmérte, milyen eséllyel juthatna fel a lépcsőn a két magas, harcedzett és eltökélt apród mellett. Hamar belátta, hogy veszítene velük szemben.

Kiközösítéssel fenyegethetné meg őket, de pontosan tudta, hogy az egyik ifjú a meisseni őrgróf unokaöccse, a

másik egy régi nagyra becsült nemesi család sarja. Papi hivatala első napjaiban nem kezdhet hatalmi harcot, mert ehhez maga mellett kellene tudnia a püspök teljes

támogatását, a helyzete azonban messze nem szilárdult még meg annyira.

Ebben a pillanatban nem tehetett mást, mint hogy méltósággal távozik. A két gőgös fiatalúrral ráér később leszámolni. Sajnálta, hogy nem leplezheti le azonnal, mennyire velejéig romlott az a fehérnép, de ez csak idő kérdése. Megvető pillantással sarkon fordult, és elhagyta a házat.

Jakob mélyet sóhajtott, Konrad cinkosan mosolygott.

Leültek a nagyteremben, és élvezték, mennyire csodálja őket Marie és az időközben megérkező Johanna. Hamarosan velőtrázó sikolyt hallottak a hálószobából. Felugrottak, és valósággal beomlottak az ajtón. Marthe rémülettől tágra nyílt szemmel ült, a kis Clara pedig sírva fakadt a nagyteremben.

Véres nap

Christian és Gero a menetet vezette, Lukas Richarddal a szállítmány végét biztosította. Több fegyverest vittek magukkal, mint szoktak: két tucat katona állt Herwart

parancsnoksága alatt. Christian a legjobb embereit választotta ki. Bízott Marthe megérzésében, és úgy gondolta, a falu nincs veszélyben, mert nyilván az

ezüstszállítmányt akarják megtámadni. Eredeti terveivel ellentétben így csak Kunót és Bertramot hagyta otthon két idősebb katonával és az apródokkal. A két ifjúnak még legalább egy esztendő kellett, amíg igazi harcban vehetnek részt, és esélyük lesz a győzelemre. Mivel nem beszélt nekik a felesége figyelmeztetéséről, büszkén teljesítették a

rájuk bízott feladatot. Rövid és bensőséges beszélgetésben magyarázta el

Hermann bányamesternek, hogy ezúttal otthon kell

maradnia, mert úgy tudja, támadásra készülnek ellenük. Emiatt csak harcedzett katonákat vihet magával, nem tudná garantálni más biztonságát is. A bányamester aggódva megtörölte a homlokát, és Isten áldását kérte rájuk.

Az út egyharmadát baj nélkül tették meg. Ekkor

Christian egy szajkó hangjára lett figyelmes. Figyelmeztető

jel, amit még apródkorában megtanított Lukasnak. Kirántotta a kardját, és elkiáltotta magát. Fegyvert elő, pajzsot fel!

Herwart megparancsolta az embereinek, hogy vegyék körül az ezüsttel teli ládát. Nyílzápor zúdult rájuk, amire a legtöbben a földre vetették magukat.

Christian ügyesen harcolt, több nyilat is kivédett. Az egyik azonban olyan erővel ütődött a bőrrel bevont

fapajzsnak, hogy az eltörött. Számszeríj, futott át a lovag agyán hitetlenkedve, számszeríjat vetnek be, de hiszen az tiltott fegyver!

Két ló sebesülten rogyott össze. Nyerítve kapálóztak, ami csal fokozta a zűrzavart. Szinte ugyanebben a

pillanatban minden irányból fegyveresek rontottak rájuk vad ordítozással. Az alatt a röpke idő alatt, amíg odaértek a szállítmányhoz, Christian felismerte a taktikát, amelyet

Karl esküvőjén már látott. Jól felfegyverzett, harcedzett emberek támadtak rájuk, velük együtt néhány, késsel és buzogánnyal hadakozó rongyos férfi alkotta a rablóbandát.

Az idegenek rögtön felismerték, ki a csapat vezetője. Négyen rontottak rá, ő azonban lóháton ülve kezdetben előnyben volt velük szemben. Pillanatok alatt harcképtelenné tett két támadót, ám a harmadik egy buzogánnyal a lova lábára sújtott. A hátas nyerítve lerogyott. A lovag leugrott a hátáról, mielőtt még maga alá

temette volna, így távolabb került a támadóktól is. Dühösen felkiáltott, és szíven szúrta a Dragót megsebesítő férfit, majd a negyediknek a torkába döfte a kardját.

Christian gyorsan körülnézett, melyik embere küzd a leginkább szorult helyzetben. Lukast többen is körülvették, így odarohant hozzá. Az egyiknek megsebesítette a karját, majd egymás hátát biztosítva küzdöttek a rablókkal. Amikor a harc kezdett alábbhagyni, Christian a szeme sarkából meglátta, hogy valaki elindul a

tömegből. Habozás nélkül utánaeredt. A menekülő egy pillanatra megfordult: a lovag ismerősnek találta a vézna

suhanc arcát. Kardlappal a combjára csapott. Hallatszott, ahogy a csont eltörik. A fiú üvöltve a földre roskadt, és megfogta a lábát. Riadtan nézett üldözőjére, és várta a

halálos csapást, ám a férfi visszament a társaihoz. Christian tudta, hogy a fiú nem vérzik el, de nem tud

elmenni sem. Ráér vele foglalkozni, ha az emberei élete már nem forog veszélyben. A harc hamarosan befejeződött. Az „ezüstkalács”, ahogy az olvasztárok nevezték az ércből

kinyírt nemesfémet, épségben maradt. Sajnos ezt nem mondhatta el minden katonájáról és a lovakról.

Az egyik emberét elküldte a törött lábú fiúért, hogy kikérdezze, majd Herwarthoz sietett. Látni akarta, hányan haltak és sebesültek meg. A férfi éppen arra utasította a

katonákat, hogy tegyék halomba az útonállók tetemeit, aztán temessék el őket, nehogy a lelkűk kísérthessen.

Richard bal karja erősen vérzett, egy számszeríj

könnyeden áthatolt a páncélján. Szerencsére nem a vívókezem – mondta összeszorított fogakkal, miközben erős kötést tettek rá, hogy elállítsák a vérzést. Christian ragaszkodott hozzá, hogy a katonái megtanulják Marthétól, hogyan láthatják el legalább átmenetileg a sebesülteket, így szükség esetén mindegyik tudta, mi a teendő. Sosem hiányzott a csomagokból a kötszer és orvosság.

Az egyik katonát szemen találta egy nyílvessző, éppen

abban a percben halt meg, amikor Christian odaért hozzá. Egy másik nyögve feküdt a földön, Lukas térdelt mellette. A lovag azonnal látta, hogy már nem lehet megmenteni, egy harci buzogány szétroncsolta a fél arcát. Ő is letérdelt mellé, és megfogta a kezét Fázom – nyöszörögte a fiatalember belekapaszkodva, a szemében halálfélelem látszott. Bátran harcoltál. Isten megjutalmaz érte – mondta Christian halkan. A haldokló görcsösen lélegzett, és pár perccel később kilehelte a lelkét. Christiansdorf ura

keresztet vetett, aztán felállt. Herwart lépett oda hozzá. Három lovat vesztettünk,

uram, és... – Dragóra mutatott, az állat még mindig a földön feküdt, és láthatóan nem bírt felállni. Christian komoran elővette a tőrét, és elindult felé, hogy

megszabadítsa a kínjaitól a hűséges jószágot. Megnyugtatóan beszélt hozzá, a feje mögé térdelt. Kicsit habozott. Tegyem meg én? – kérdezte Lukas.

Christian némán megrázta a fejét. Bármennyire is nehezére esett, neki kellett megtenni. Végül gyors mozdulattal végzett a gyönyörű ménnel. Megvárta, amíg

elszáll belőle az élet, aztán a földbe szúrta a tőrét, és letisztította. Felállt, homályosan látta, hogy az emberei várnak rá.

Eközben meghozták a törött lábú útonállót. Herwart megköszörülte a torkát. Hatvanan voltak, ez az egy élte

túl. Mi legyen vele? Hatvan ember, töprengett Christian. Egy kisebb hadsereg. Honnan jöttek, itt az erdő közepén? Ki vezette és főként, ki küldte őket? A fogolyhoz lépett: a

suhancnak bizonyára nagy fájdalmai lehettek, mégis leplezetlen gyűlölettel nézett rá. Christian hirtelen felismerte. Te is azok közé tartozol, akik tavasszal Melchiorral együtt elhagyták a falut. Nem jártál volna jobban, ha maradsz, és becsületes munkával próbálkozol?

A fiú makacsul hallgatott, ezért erélyesebben faggatta. – Ki látott el titeket fegyverrel, és mondta el nektek,

merre megyünk? Kitől kaptátok a számszeríjat? Ki küldött benneteket?

– Nem árulom el a mesteremet. Átkozottak vagytok mind, a feleséged is! – üvöltötte a fiú, és szinte eszét vesztette a fájdalomtól.

– Kötözzétek meg! Átadjuk az őrgróf embereinek, majd ők szóra bírják, mielőtt kerékbe törik – rendelkezett Christian.

A rongyos suhanc holtra sápadt. – A mesterem bosszút állt. Mind átkozottak vagytok! –

kiáltozta.

Herwart dühösen megütötte, a fiú elájult. Azt majd meglátjuk – morogta. Intett, és a katonák feldobták egy ló

hátára. Üljön az én lovamra, uram. Sajnálom azt a csodás Dragot – mondta Herwart. Az őrparancsnok nem várt a válaszra, hanem elsietett, hogy újjászervezze a csapatot.

Igyekezniük kellett, ha sötétedés előtt Meissenbe akartak érni. Ráadásul havazni kezdett. Az útonállók sírjáról sem feledkezett meg, köveket hordatott rá. A saját halottaikat magukkal vitték, hogy keresztény módon temethessék el őket.

Ahogy a sok vért és halottat nézte, Christiant egyre jobban gyötörte a gondolat, hogy bár imádkoztak indulás előtt, de nem vettek részt misén. Talán el kellett volna menniük a templomba, hiszen tudta, hogy harc vár rájuk. Vajon mikor gyóntak utoljára a katonák? – töprengett.

Sebastian papi szolgálata nem csak a felesége életét sodorta veszélybe.

–Hatvan jól felfegyverzett férfi az erdőben, és senki sem vette észre őket? – gúnyolódott Randolf, amikor Christian jelentette a támadást az őrgrófnak. – És ki hiszi ezt el? Hazugnak nevezel? – háborodott fel Christian. – Okos dolog, főként hogy az őrgróf úr előtt teszed. Hiszen tudod, hogy nem hívhatlak ki párbajra. Ebből elég! – vágott közbe erélyesen Otto. – Christian, tisztíttassa meg a páncélját a vértől, és gondoskodjon az embereiről. Vegyenek részt az esti misén. Randolf bírja szóra a foglyot. A mise után

találkozunk. A két ellenségeskedő lovag meghajolt, és sietve távozott.

Christian éppen sötétedés előtt ért Meissenbe. Vérfoltos ruháik, két halottjuk nagy feltűnést keltett a várhegyen. Bevitte az ezüstöt a kincsárba, és gondoskodott róla, hogy ellássák a sebesülteket. Ezután rögtön az őrgrófhoz ment, hogy jelentést tegyen. Véletlen vagy sem, Randolf is a palotában volt, és nem mulasztotta el az alkalmat, hogy befeketítse Christiant azzal, hogy nem biztosította

megfelelően a szállítmányt. Christian a személyes gondjai miatt, amiket persze

mélyen sajnálunk, bűnös módon elhanyagolta a kötelességét. Vaknak és süketnek kell lenni ahhoz, hogy ne vegyenek észre egy ekkora sereget – mondta Randolf,

hangjából nem kevés gúny hallatszott ki. Elküldheted az embereidet az erdőbe, hogy kiássák és megszámolják a halottakat. Egyébként egész idő alatt arra vártunk, hogy várnagy uram erősítést ad mellénk – vágott vissza Christian.

Az őrgróf ekkor megelégelte a vitát, és mindkettőjüket kizavarta. Christian vizet hozatott, megmosta a kezét és az arcát. Küldtek hozzá egy apródot, hogy elvigye a páncélját megtisztítani. Az egyik cseléd tiszta ruhákat hozott, és összeszedte a vérrel szennyezetteket. Ezután elindult az

embereihez, hogy meggyőződjön róla, rendesen ellátták–e a sebesülteket.

Gero közben elrendezte a halottak felravatalozását. Az

egyiknek nem volt családja, a másik csak nemrég érkezett Meissenből Christiansdorfba erősítésként. Tudd meg, vannak–e rokonai itt. Szükségük lesz a segítségünkre – fordult Christian Herwarthoz.

Az őrparancsnok bólintott és elsietett. A sérülteket, állapotuktól függően, egy felcser vagy

néhány ügyesebb cseléd ellátta, majd a nagyteremben kaptak enni és inni. Richard súlyos sebe ellenére ott maradt, a csapat többi lovagjával együtt ugyanis arra

számított, hogy az őrgróf bármikor hívathatja őket. A karját időközben megfelelően rögzítették.

Add ide a páncélingedet. Talán az itteni fegyverkovács rendbe tudja hozni holnapra – ajánlotta Christian. Aztán komoran hozzátette: – Többet kellene fizetnem, hogy egy erősebbet tudj venni magadnak. Először inkább szerezz egy új lovat. Legfeljebb takarékoskodom, és nem hordom minden pénzemet a bordélyba – próbált tréfálkozni a fiatalember.

Látta, hogy Christian aggódva néz rá. Legalább van rendes felcserük, aki érti a dolgát.

Christian a katonáival elment az esti misére a dómba:

imádkoztak hallottaik lelki üdvéért, és hálát adtak Istennek, hogy ők életben maradtak. Ezután Lukasszal, Geróval és Richarddal együtt az őrgróf elé járult, ahogy az parancsolta.

Otto mellett foglalt helyet Hedwig: alakja eléggé megváltozott a várandósság miatt, láthatóan gondterhelt

és kimerült volt Mellette húsz év körüli férfi állt, aki egyszerű, de kiváló anyagból készült ruhát viselt: Ulrik, az egykori cseh király, Szobeszláv fia. Christian egy pillanatig azon töprengett, mit érezhet a fiatalember, hogy egy négyéves kislány férje, és körülbelül tíz esztendőt kell

várnia, amíg a házasságot elhálhatják. Hamar másra terelődtek a gondolatai, voltak nagyobb bajai is. Az ifjú bizonyára megtalálja, hogyan vigasztalódjon.

Mintegy végszóra megérkezett Randolf. Mit tudott meg a fogolytól? – kérdezte Otto őrgróf azonnal. Semmit. Meghalt, mielőtt bármit is kiszedhettem volna belőle – sajnálkozott a lovag.

Christian és Lukas jelentőségteljesen egymásra nézett. Randolf vagy elhallgat valamit, vagy a fiú nem jutott szóhoz, mert rögtön megölte. Senki sem hal meg ilyen hamar egy lábtöréstől, a vallatás alatt pedig mindenki beszél. Mindenki. Kár, hogv nem maradt idejük útközben

kihallgatni, de sokkal fontosabbnak tartotta, hogy a szállítmánnyal még sötétedés előtt a városba érjenek.

Otto láthatóan nem volt elégedett a válasszal. – Legközelebb legyen körültekintőbb – morogta.

Körülnézett a teremben. – Mit tudunk erről a bandáról? Christian előrelépett. A mise előtt Herwarttal és a

lovagjaival arról tanácskozott, hogyan állnak össze az események.

Néhány rabló egy bizonyos Melchior bandájához

tartozott, akit tavasszal elűztünk a faluból. Feltételezzük, hogy maga köré gyűjtötte az embereit. Jól ismerte a falut,

és bizonyára összefogott a fegyveresekkel. Azt nem tudjuk, ki állíthatott fel egy ekkora csapatot. Ha tavasszal felkötteti ezt a Melchiort, sok bosszúságtól kimélhetett

volna meg bennünket – méltatlankodott Otto. – Annak idején nem ítélkezhettünk főbenjáró

bűnökben – védekezett Christian. A fél falu gazemberekből áll. Christian uralma alatt a

parasztnépség láthatóan azt tehet, amit akar. Vaskézre van szükségük – avatkozott közbe Randolf. Erről bizonyára

gondoskodni fogsz, ahogy ismerlek. Csak vigyázz, ki ne irtsd a teljes lakosságot – jegyezte meg Christian cinikusan.

Otto őrgróf dühösen felemelte a kezét, és rájuk ordított. Hagyjátok abba ezt a vitát, mielőtt megfeledkezem

magamról. Asszonyokkal beszélek, vagy nemes férfiakkal? – Előrehajolt, és újra Christianhoz fordult. – Mit tudnak még?

– A kutatásunk ellenére nem találtuk nyomát ilyen nagy fegyveres csapatnak. Minden jel arra utal, hogy nagyon is tájékozottak voltak.

Még ez is! Áruló a faluban. Haladéktalanul keresse meg és tegye ártalmatlanná – parancsolta Otto. Lehetséges, hogy ők maguk kémkedtek. A következő hetekben átkutatjuk az erdőt. Ha maradtak még banditák, a hóban könnyen rájuk bukkanunk. Biztosra veszem, hogy e balsiker után nem töltik a telet az erdőben, hanem

megbújnak valahol és csak tavasszal jönnek elő. Törvényen kívüliek és kiképzett katonák. Furcsa keverék – vetette közbe az eddig csendben figyelő cseh nemesifjú. Használja fel a kapcsolatait, és derítse ki, melyik ellensége akarja megkaparintani az ezüstjét.

Otto ránézett Hedwigre, aztán elgondolkodva bólintott. Igen, ezt kell tennünk, ennek összeesküvés–szaga van. A lovagokhoz fordult. – Távozhatnak. Kövessenek el mindent az ügy tisztázására.

Amikor Christian is távozni akart, Hedwig visszatartotta. Christian, maradjon még egy szóra. – A

főúri asszony megvárta, amíg mindenki távozott. – Hogy van a felesége? Életben van, de csak árnyéka önmagának. Zavarodott, nem beszél – felelte a férfi elgyötörtén.

Bizonyára az nyomasztja, hogy elvesztette a gyermekét. Minél előbb újra viselős lesz, annál hamarabb túlteszi magát rajta – jegyezte meg Otto.

Christian nehezen állta meg, hogy ne tegyen csípős megjegyzést.

Hedwig mogorva pillantást vetett a férjére. Hozza ide az ünnepekre, mindkettőjüket szívesen látjuk. Számíthatok rá, ha eljön az időm? – érdeklődött az őrgrófné kedvesen.

Christian válasza keserűen csengett. A falum új papja félreérthetetlenül azt követeli, hogy ne gyógyítsa többé a

betegeket, és ne segítsen a vajúdóknak. Szerinte az nem méltó tisztességes, hívő asszonyhoz.

Otto meglepetten nézett rá.

Mégiscsak van különbség egy parasztfattyú és egy főúri gyermek világra segítése között – vetette oda mogorván. Az atya másként vélekedik. Kérem, ne tartsanak hálátlannak, hiszen tudom, milyen sokat tettek a feleségemért, de minthogy egyszer már inkvizíció elé hurcolták, nem tehetem ki újra életveszélynek.

– Ellenkezni mersz, vazallus, egy asszony szeszélye miatt? – ripakodott rá Otto.

Christian leoldotta a kardját, térdre ereszkedett, és az

őrgróf lába elé tette a fegyverét. Pontosan tudta, hogy elveszítheti a hűbérbirtokát, és akkor a falu ki lesz szolgáltatva Randolf kénye-kedvének. A Marthe iránti aggodalma azonban mindennél erősebb volt. Uram, bármikor kész vagyok a véremet ontani és az életemet adni uramért és úrnőmért. Minden szentre esdekelve kérem, ne követelje tőlem, hogy feláldozzam a feleségemet. – Elhallgatott és várt.

A termen csend uralkodott el, mindig ez előzte meg Otto

rettegett dühkitörését. Félő volt, hogy ezúttal Hedwig sem képes lecsillapítani. Az asszony először meg akart szólalni,

de aztán mégsem tette, az arcára kiült a kétségbeesés. Hálátlan... – Otto elnémult. Kereste a megfelelően sértő kifejezést, ám mielőtt újra üvöltözni kezdett volna, a veje a

szavába vágott. – Ma éppen ezt tette – jegyezte meg a cseh herceg

könnyedén. – Mit tett? – morogta Otto. – Kockára tette az életét, és a vérét ontotta

kegyelmedért, mikor megvédte az ezüstöt a rablóktól –

felelte nyugodtan Ulrik dühöngő apósának, és Christian kezére mutatott, amelyen a seb újra vérezni kezdett. – Egy becsületes férfi kötelessége, hogy hűségesen szolgálja az urát, és védelmezze a feleségét. A lovag pontosan ezt teszi.

Christian meglepetten hajolt meg ifjú szószólója előtt, és

feltűnés nélkül végigmérte. Érdekes dolgokat hallott Ulrikról. A császár a hemisdorfi udvari tanácsban, ahonnan Hedwig Marthe elfogása miatt távol maradt,

Csehország hercegi címét akarta neki adományozni. A fiatalember azonban lemondott erről a bátyja javára, akit atyja vetélytársai tizenkét éven át fogva tartottak. A császár parancsára szabadon engedték, és Prágában ünnepélyesen fogadták. Hamarosan azonban bátyja fülébe jutott, hogy nemcsak újra el akarják fogni, hanem meg is akarják vakítani, ekkor aztán Frigyes udvarába szökött, ahol – mivel Ulrik lemondott róla – megkapta a hercegi rangot. Csehországnak tehát immáron nem volt királya,

csupán egy hercege. Ulrik és bátyja a császár feltétlen hívének számított, így bizonyára könnyen rá lehet majd venni őket, hogy támogassák a közelgő itáliai hadjáratot. Nem is értem, miért éppen kegyelmedtől kell eltűrnöm újra és újra efféle pimaszságot – méltatlankodott Otto: cseppet sem nyugodott meg. Azt hiszem, van rá mód, hogy a felesége idejöjjön anélkül, hogy ártanánk a hírnevének – szólalt meg Hedwig csendesen – Megnyugtatna, ha a többi udvarhölgyemmel együtt jelen lenne a szüléskor. Talán jót

is tenne neki, ha más környezetbe kerülne egy időre. Amint Christianra nézett, látta, hogy a férfi szerint ez a

környezet aligha tenne jót a feleségének. Igaz, senki nem tudta, mit kellett elszenvednie, de Hedwig némi nyomozás után megtudta, hogyan folyt le a vízpróba, és milyen

szörnyű állapotba került a fiatalasszony. Biztosan felélednek a rettenetes emlékek, ha idejön, néhány lépésre a borzalmak helyszínétől.

– Tudom, mire gondol – folytatta az őrgrófné kissé erélyesen. – De nem rejtőzhet el egy életen át. Befogadom az udvarhölgyeim közé, és így mindenki látja majd,

továbbra is töretlenül élvezi a jóindulatunkat. Ez minden kétséget eloszlat a tisztességéről és jó keresztényi hitéről. – Ezután olyasmit javasolt Christiannak, amire még a lovag sem gondolt. – Az egyháznak újra meg kell áldania. Ne a falutok templomában térdeljen a pap elé, hanem itt, a

dómban áldja meg személyesen a püspök. A szemében gúnyos káröröm csillant meg, hogy borsot

törhet a pap orra alá, aki meg akarta akadályozni, hogy

egy hozzáértő bába is jelen legyen, amikor szül. – Tehát várjuk kegyelmeteket legkésőbb két hét múlva

– zárta le a vitát Hedwig.

A fekete lovas

Marthe és Christian megérkezése a várhegyre hatalmas feltűnést keltett. Természetesen mindenki tudott róla, hogy a fiatalasszony túlélte a vízpróbát, és titokzatos

módon eltűnt a püspök börtönéből. Christian kétségbeesett keresése sokakban együttérzést keltett, néhányan azonban rosszindulatú megjegyzésekre ragadtatták magukat. Megjelenése olajat öntött a tűzre, és a legvadabb híresztelések kaptak lábra a várhegyen.

Christian kinézete legalább ekkora feltűnést keltett.

Nem vágatta le rövid szakállát, amit Marthe eltűnése után növesztett, bár így elütött a többi férfitól, és komorabbnak festett, mint valaha. Nem vásárolt új lovat sem, Drago

helyett azt a tüzes mént lovagolta, amit egykor Raimundtól kapott. A fiatal hátast még nem képezték ki teljesen, de Christian biztos volt benne, hogy akár harci helyzetben is elboldogul vele. Egy jó ló rengeteg pénzbe kerül, neki pedig minden pfennigre szüksége van, hogy megvédje a falut, hiszen újabb támadásokra számíthattak. Ráadásul az új kápolna is hatalmas összeget emészt fel.

Tudatosan döntött a mén mellett, ahogy komor külsejét sem véletlenül hagyta meg. Fekete hajú és szakállú lovag, sötétzöld, szinte feketének tűnő köpenyben egy fekete ló hátán. „A fekete lovas!” – ahogy a falubeliek tiszteletteljesen nevezték, amikor Marthéval Meissenbe

indult. Ahogy számított rá, így nevezték a várhegyre érkezésekor is.

Christian pontosan ezt a hatást akarta elérni. Korábban

azért tisztelték, mert kiváló fegyverforgató hírében állt, és a legvadabb lovat is megzabolázta. Most azt akarta, hogy féljenek tőle, és senki se merészelje bántani őt vagy a feleségét.

Marthe az után is hallgatott, hogy megérkezett a várhegyre. Az őrgrófné szüléséig nincs semmi teendője, az emberek félelemből, együttérzésből vagy bizalmatlanságból

békén hagyták. Mivel jól ismerték a történetét, elterjedt a hír, hogy az átélt rettenettől nem tud beszélni, és talán még az elméje is megzavarodott egy kicsit.

Egy alkalommal Otto egyik vazallusa, akit ő nem ismeri, megdicsérte Christian előtt, milyen szép és illedelmes feleség. Marthe agyán villámként hasított át a felismerés: igen, a férfiak épp ilyennek akarják látni a nőket, némának, béketűrőnek n engedelmesnek.

Miközben Christian és Lukas az udvaron folytatta az

apródok kiképzését, ő csendben figyelte maga körül az embereket. A hallgatás hozta meg számára a gyógyulást.

Lassanként újra érzékelte a környezetét, de valahogy másként, sokkal világosabban fogott fel mindent. Mintha új, eddig nem sejtett tisztánlátással tekintene a világra:

lármás fecsegés, ostobaság, hiúság, bosszúvágy, leplezetlen kapzsiság töltött el mindent, néha azonban találkozott együttérzéssel és könyörülettel is.

,,Korábban már birtokában voltam ennek a tudásnak, csak nem láttam ennyire tisztán és világosan. Josefa mindig arra intett, hogy használjam a képességemet, én

azonban féltem tőle. Igaza volt: belemerültem a napi munkába, hogy elfussak e képesség elől. Gyáván viselkedtem, ezért nem ismertem fel a fenyegető veszélyt, és a karvalyarcú karmai közé kerültem” – töprengett hosszasan.

Hálás volt Hedwignek, hogy megvédi. Még jobban magába zárkózott. Fájdalmas élességgel tárult elé, amit a lelke mélyén mindig tudott, de az utóbbi időben nem

engedte magához az érzést: hogy Christian mennyire szereti és mennyire aggódik lile. Ez mélyen megérintette a szívét. Este a férjéhez simult: így jelezte, hogy visszatért hozzá.

A férfi meglepődött és megkönnyebbült, de mégis aggódva viszonozta a gyengédséget. Olyan finoman közeledett hozzá, amennyire csak lehetett. Marthe észrevette, szerelme fél, hogy fájdalmat okoz neki, vagy megsebzi, ezért némán bátorította, és viszonozta

szenvedélyét. Christian türelmes volt: tiszteletben tartotta a

hallgatását. Tudta, időre van szüksége, amíg túlteszi magát az átélt borzalmakon. Talán sosem lesz képes beszélni róla, mit tettek vele. Remélte, felesége egyszer majd elfelejti, vagy talán már elfelejtene. Tisztában volt vele, hogy néhány ember a múltja egy–egy darabját teljesen kitörli az emlékezetéből, ha valami szörnyűséget szenvedett el.

Mindketten tudták, hogy Martin püspök vagy a megbízottja engesztelhetetlenül faggatja majd, ha ismét

beszélni kezd. Marthe érezte, nem halogathatja a végtelenségig ezt a pillanatot, de most még hallgatott.

Amikor nem sokkal a megérkezésük után Martin

püspök magához hívatta, régen eldöntötte, hogy nem fog válaszolni a kérdéseire. Igaz, hogy nem tudsz beszélni, lányom? – érdeklődött. Az asszony bólintott. Emlékszel egyáltalán bármire a történtekből? – erősködött a főpap. Marthe a fejét rázta.

A püspök egyszerre érezte magát csalódottnak és megkönnyebbültnek. Szerette volna megtudni, hogyan szökött meg a bába a börtönből, ugyanakkor az emberei túlléptek a hatáskörükön, és nem megfelelően bántak a nemesasszonnyal. Jobb le hát, ha mindez nem kerül

napvilágra. Marthe néma imában kérte Isten bocsánatát a

hazugságért. Biztosra vette, hogy az Úr megbocsát neki,

mert jóságosabb, mint földi helytartói, és megérti az indokait. Bár szeretett volna felejteni, szenvedése minden részletére emlékezett: a karvalyarcú gonoszságára, hogy' milyen betegesen lelte örömét a szenvedésében, az őrök durvaságára, a testében égő fájdalomra, a halálfélelemre, amikor a hullámok összecsaptak a feje fölött, és Ekkehart váratlanul közbelépett. Bármennyire is nem értette a férfi indítékát, nagy veszélyt vállalt, hogy megmentse az életét Nem viszonozhatta azzal, hogy elárulja.

Ugyanaznap este látta viszont e lőször Ekkehartot azóta, hogy Christian elhozta a várából. Randolf, Richenza, Giselbert én Elmar társaságában találkozott vele a várhegyen, a nagyteremben ettek néhány lépésnyire tőlük. Ezúttal a szemébe mert nézni, és azonnal rájött, miért mentette meg a haláltól.

Ekkehart otthagyta baráti társaságát. Sosem ismerte volna be, de Marthéval való találkozás jobban felzaklatta, mint hogy el tudja viselni. Boszorkány vagy szent,

mindegy, mert megigézte, és nem tudta kiverni a fejéből. Egyedül akart maradni, hogy megnyugodjon. Le sem

vetkőzött, csak leheveredett az ágyra, és tépelődni kezdett. Amikor kinyílt az ajtó, úgy gondolta, egy apród, vagy valamelyik barátja jött érte, hogy visszavigye az asztalhoz.

Meglepetésére Randolf felesége állt előtte. Ruganyos léptekkel surrant be a szobába, bereteszelte az ajtót, és csábítóan mosolygott.

Mit akar? – kérdezte kelletlenül. A bor és rossz hangulata hatására már nem igyekezett leplezni az

asszony iránti ellenszenvét. Kegyelmedet – felelte még mindig mosolyogva, és közelebb lépett.

Ekkehartnak egy pillanatra elállt a szava. Tényleg azt akarta, amire a viselkedése utalt?

– A férje keresni fogja. Jobb, ha rögtön visszamegy

hozzá – felelte ridegen. – Randolf a legjobb társaságban van. Nem keres, amíg

az utolsó boroskancsó ki nem ürült, vagy teljesen le nem

részegedik. Hamarosan mindkettő bekövetkezik – mondta Richenza könnyedén.

Ekkehart hirtelen tökéletesen kijózanodott, és felült. – Azt mondtam, jobb lesz, ha távozik. Azt akarja, hogy

elmondjam a férjének, mit művelt? Mindenki szeme láttára korbácsolná meg, ha megtudná, hogy úgy viselkedik, akár egy szajha – folytatta nyersen.

Richenzára nem hatott a fenyegetés. Még közelebb ment a férfihoz. Az meg akarta ragadni a karját, hogy

kitessékelje a szobából, ekkor azonban az asszony teljesen váratlan dolgot tett. Letérdelt. Láthatóan nem csevegni akart: Ekkehart ruhája alá nyúlt, és gyorsan elérte a férfiasságát. A lovag felnyögött, minden korábbi gondolata elszállt. Biztos voltam benne, hogy meg tudlak győzni – enyelgett, miközben visszanyomta az ágyra. Eddig mindenkit levett a lábáról. Azok a férfiak, mint Ekkehart, akik nem néztek rá igazán mohó vággyal, különlegesen vonzó kihívást jelentettek neki. Egészen fiatal lányként,

amikor a gyámja éjszakánként bejárt a szobájába, megesküdött, hogy soha nem lesz a férfiak játékszere.

Annak idején senki sem segített rajta, sem Isten, sem a gyámja felesége, aki megvetően bámult rá, és azzal fenyegette, hogy a rangja ellenére szégyenpadra kötteti, ha

efféle aljas hazugságok hagyják el a száját. Richenza ekkor értette meg, hogy az asszony pontosan tudja, mit művel a férje, és örült, hogy legalább átmenetileg megszabadul a zaklatásától.

Richenza bosszút forralt. Amikor a nénikéje egy agyafúrt vénasszonyt küldött hozzá, hogy elmagyarázza

neki, hogyan tehet úgy egy tyúkhólyaggal, mintha még szűz lenne, a lány egyéb hasznos tanácsokat is kiszedett belőle. Az első férje gyenge ember volt, gyorsan megszabadult tőle. Randolf mellett ezerszer szórakoztatóbb volt az élet. Igaz, ezúttal óvatosabban

kellett eljárnia, ha azt akarta, hogy a férfi a tenyeréből egyen, és ugyan hol tudta volna jobban magához láncolni, mint az ágyban?

Ekkehart összezavarodott. Az asszony a barátja felesége, de úgy viselkedik, akár egy szajha, ezért gyűlölte és megvetette. Ugyanakkor azt kívánta, soha ne hagyja abba, amit éppen csinál. Becsukta a szemét, hogy ne lássa a fiatal nő diadalmas arckifejezését, amint az ölébe ül és kéjesen felsikolt. A lovag egy idő után durván a hátára lökte az asszonyt. Minden mozdulatával bizonyítani akarta, hogy ő a helyzet ura, és aláveti az akaratának. Gyűlölettel tette magáévá, végül kimerülten a hátára

feküdt. Richenza felkelt, megigazította a ruháját, mintha mi

sem történt volna. Az ajtóban visszafordult. – Hamarosan újra találkozunk, kedvesem. – Ezzel

sarkon fordult és távozott. A lelke mélyén ujjongott: most már a kezében van a férfi. Epekedik majd utána, és bármit megtesz, hogy ismét bemenjen hozzá. Persze észrevette, hogyan nézett az asztalnál arra a kis szajhára. Nemsokára kiszedi belőle a titkot, amit olyan gondosan őriz a barátai

előtt. Kideríti, mi köti Christian feleségéhez.

Ekkehart gondolatai a váratlan látogatás körül forogtak. Megvetette önmagát azért, ami történt, de nagyon jól

tudta, alig várja majd, hogy Richenza visszatérjen. Tisztában volt vele, hogy a nő csak játszik vele, és kémkedni akar, vagy felhasználni a saját céljaira. A veszély legcsekélyebb jelére, illetve ha az érdeke úgy kívánja, a némber azonnal megszabadulna tőle.

Melyiküket ölné meg Randolf először, ha rájönne a dologra? Ekkehart egyáltalán nem volt biztos benne, hogy barátja életben hagyná, ha nyíltan elmondaná neki, mi történt. A férfi elvakultságában nem hinné el, milyen romlott a felesége. Az asszony gyorsan az ujja köré

csavarná a hazugságaival. Ölje meg ő maga Richenzát? De hogyan szúrhatna le egy

várandós asszonyt, aki a fegyvertársa felesége,

bármennyire is erkölcstelen? Tovább töprengett, és arra jutott, hogy ez a fehérnép semmit sem tesz cél nélkül. Vajon mit forralhat? Villámként hasított belé a felismerés, hogy talán észrevette, amikor Marthéval egymásra néztek. Lehet, hogy sejt valamit? Mégiscsak meg kell ölnie. Hirtelen megrémült, hogy ha szembekerül vele, nem tenné el láb alól, hanem könyörögne neki a kegyeiért. Felállt, rendbe hozta az öltözékét, és kisietett a szobából. Figyelmeztetnie kell Marthét. De hogyan beszélhetne vele

titokban, ráadásul ilyen későn? Céltalanul bolyongott a folyosókon, átment az udvaron,

aztán önmaga is meglepődött, mikor elhagyta a várhegyet. Az őrök megmondták neki a jelszót, amivel késő éjjel is beengedték. Hamarosan Meissen legdrágább bordélyában találta magát. A tulajdonos bőbeszédűen üdvözölte a jól öltözött, ritka vendéget. Ekkehart rég nem járt már itt. Ifjú lovagként a barátaival olyan lányokat kerestek, akiket ingyen is megkaphattak. A felesége halála után gyászolt,

és csak néha–néha keresett vigaszt. Aki után mostanában epekedett, az nem lehetett az övé.

Hogy megszabaduljon Richenzától, meg kellett győződnie róla, hogy bármikor talál hozzá hasonlót. Hol, ha nem éppen itt. A legtüzesebb szajhádat akarom, és

fekete haja legyen parancsolta a bordélytulajdonosnak. A kövér gazda alázatosan meghajolt, egy pillanatig

gondolkodott, végül kiáltott az egyik lánynak. Néhány pillanattal később megjelent a lépcsőn egy telt

idomú, fekete hajú szépség. Csábosan mosolygott, megmutatta, hogy a fogai is egészségesek. Nem hiába, a

ház híres volt arról, hogy itt találhatók a legszebb, legtapasztaltabb és persze a legdrágább szajhák. A gazda hízelegve kérdezte: Tetszik kegyelmednek, nemes uram? – Amikor Ekkehart némi habozás után bólintott, megmondta az árát, és tartotta a markát. Szégyentelenül

sokat kért, de a lovag már tüzet fogott. A szajha valóban ismerte szakmája összes fortélyát,

Ekkehart mégis ürességet, sőt ellenszenvet érzett, amikor

elhagyta a házat. Mindezek ellenére másnap is elment. Ma gesztenyebarna hajút akarok, és ne úgy viselkedjen, mint a szajhák, hanem legyen illedelmes, akár egy nemes hölgy

A bordélytulajdonos nem csodálkozott, hozzászokott a legfurcsább kívánságokhoz is. Szolgálatkészen meghajolt. A férfiak általában túlságosan is szégyellős, unalmas feleségük helyett kerestek itt tüzesebb szeretőt, vagy éppen különös vágyaikat akarták kiélni, ám akadtak, akik azért áhítoztak szajhára, mert egy imádott, de elérhetetlen

asszonyt akartak helyettesíteni. A gazda felszaladt a lépcsőn. Ekkehart suttogást hallott,

majd lejött egy barna hajú lány. A lovag szíve megdobbant, amikor látta, hogy copfba kötötte a haját. Megjátszott félénkséggel mosolygott, és lesütötte a szemét.

– Ne szólj egy szót se! – parancsolt rá Ekkehart gorombán. Nem akarta hallani a hangját, hiszen meisseni beszéde egyáltalán nem hasonlíthatott Marthe stílusára. A lány bólintott, közel ment hozzá, körbefordult, aztán

lassan elindult felfelé a lépcsőn. Félúton megállt, visszafordult, és intett neki, hogy kövesse. A férfi várt egy

kicsit, végül utána futott. A szobában a fiatal nő testes vörösbort töltött neki, két kupával gyorsan felhajtott az italból.

A szajha egy ideig lesütött szemmel állt, majd felnézett, és bátorítóan rámosolygott. Jól ismerte az Ekkeharthoz hasonló vendégeket. Szerelmi bánata volt, egy elérhetetlen nő helyett akart hálni vele. A szerelem művészetét csak később vethette be, most még a félénket kellett játszania. Mintegy véletlenül hagyta, hogy a válláról lecsússzon a

ruha. A furcsa férfi hirtelen hozzálépett, és még lejjebb húzta a finom kelmét. Átkarolta, és csókolgatni kezdte a kebleit.

A lány észrevétlenül kioldotta ruhája szalagjait, így az a földre esett. Ekkehart zihálva az ágyra nyomta. A szajha

tudta, eljött a pillanat, amikor az illúziót valósággá változtathatja. Átölelte különös vendégét, és magához húzta. Felhagyott a megjátszott félénkséggel, hiszen a férfi

épp azt kívánta, hogy a vágyott asszony szenvedélyesen odaadja magát neki. Ő pedig pontosan ezt tette, de nyögdécselésen kívül egyetlen szót sem szólt.

A szajha arra gondolt, ha tetszett a lovagnak, visszatér hozzá. A ruhájából ítélve bőven volt pénze. A legtöbb vendéggel ellentétben nem bánt vele durván, ráadásul jól szórakozott azon is, hogy eljátszhatja az ártatlant. Gyengéden megsimogatta a férfi arcát, mielőtt szakmája fortélyaival eksztázisba hajszolta. Ekkehart zihálása egy

idő után szinte sírásnak hallatszott. Szerelmes bolond, gondolta a szajha vidáman, de együtt

is érzett vele, és még mindig tartotta magát a parancshoz, hogy nem beszélhet. Ekkehart örült, hogy a gyertya fénye épphogy pislákolt, mert így könnyebben elhihette, hogy a másik asszony mellett fekszik, akit képtelen volt kiverni a fejéből, amióta viszontlátta.

Úgy tervezte, Randolffal majd kitalálják, hogyan szabadulnak meg minél előbb Christiantól, de erről már

letett. Az lesz a legokosabb, ha minél távolabb tartja magát a minden hájjal megkent Richenzától. Végül is nem

figyelmeztethette Marthét, ha a közelébe megy, azzal csak gyanút kelt.

Reggel nagyvonalúan megjutalmazta a szajhát, mielőtt

elhagyta a bordélyt. Ottonál valamilyen ürüggyel elérte, hogy távozhasson a várhegyről. A birtokára menekült anélkül, hogy elköszönt volna a barátaitól. Csupán egy semmitmondó üzenetet hagyott nekik.

Amikor ezt Richenza a reggelinél meghallotta, dühösen lesöpörte az asztalról a kupát, amiből Randolffal együtt

ivott. Bocsássa meg az ügyetlenségemet, férjuram – próbálta leplezni kitörését, közben a fogát csikorgatta. Randolf láthatóan nem vett észre semmit. Intett egy apródnak, aki felvette az ivó edényt, és teletöltötte.

„Nem menekülhetsz el előlem. Hirtelen elutaztál, de ez

többet elárul, mint amit a következő éjszakán kicsalhattam volna belőled" – gondolta az asszony mérgesen.

A szülés

Néhány nap múlva ünnepelték a szentestét, és Hedwig ideje is közeledett. Marthe és Christian egyedül volt a várhegyen, a szobájukban. Az asszony nyugtalanul

álldogált, férje az ágyon ült és épp a csizmáját húzta le. – A tanácsodra van szükségem – mondta hirtelen. Christian felkapta a fejét: meglepődött, ugyanakkor meg

is könnyebbült. Ezek voltak az első szavak, hetek óta. Pontosan az ezüstszállítmány elindulása óta, amikor figyelmeztette, hogy támadás várható. Egyetlen szóval sem jelezte örömét, hogy újra beszél, nehogy megijessze, és ismét elnémuljon.

– Gyere ide – mutatott maga mellé az ágyon.

Marthe leült, és elmondta, min töprengett az utóbbi hetekben és mi aggasztja. Hangja eleinte meg–megremegett.

– Hivatalosan Hedwig udvarhölgyeként leszek jelen a lánya születésénél, de ha nem történik valami csoda, akkor segítenem kell. Az öreg bába már alig lát, a kezei merevek és csontosak. Az őrgrófné számít rám, különben kerestetett volna már másik bábaasszonyt. Ha viszont segítenem kell, nem maradhatok közben néma.

A férfi nagyon örült, hogy szerelme ismét beszél, de mindketten tudták, hogy csak most kezdődnek a nehézségek.

– Ha segítek Hedwignek, ellenszegülök Sebastian atya parancsának. Ha beszélek, a püspök rögtön értem küld, és

faggatni kezd, hogyan szöktem meg a börtönből. Ezenkívül újra mennem kell gyónni, először itt, később Sebastiannál.

– Nem térsz vissza a faluba, amíg nem épül fel a

kápolnánk. Itt maradsz Hedwignél, ő majd megvéd – döntötte el a kérdést Christian.

– Milyen életem lesz a jövőben? Abba kell hagynom a gyógyítást, de hogyan tehetném? Segítenem kell, ha valaki beteg – kesergett Marthe.

Mindketten tudták, hogy igaza van. Titokban már otthon ellátta Richard sebét, amikor az begyulladt. Hedwig és Otto engedélyt akar szerezni nekem a püspöktől. De mi lesz Johannával? Kihívja maga ellen Sebastian elvakult

dühét – töprengett tovább. Mielőtt Christian válaszolhatott volna, kopogtak. Marthe

úrhölgy! Az úrnő sürgősen hívatja. Az őrgróf gyermeke hamarosan világra jön.

Amikor Marthe belépett a szobába, a legtöbb nemesasszony, akinek jelen kellett lenni az eseményen, már megérkezett! A helyiséget elsötétítették, és a hideg vár

többi részével ellentétben szénnel töltött edényekkel fűtöttek, úgyhogy erős füst árasztotta el a szobát. Eltartott

pár pillanatig, amíg Marthe rá jött, nem az ő megjelenése miatt hallgattak el. Hedwig segélykérően fordult felé, szemében rémület tükröződött, a többi udvarhölgy pedig

az öreg bábára meredt, akinek reszkető kezéből éppen ekkor esett ki egy tál. Isten legyen velünk, ha elejti a gyermeket is – suttogta kezét tördelve a főudvarmester felesége.

Eldőlt a kérdés, gondolta Marthe keserűen. Jótevője nagy veszélyben forgott, nem nézhette tétlenül, hogy a

szülési fájásoktól szenved, és retteg, hogy minden rendben menjen – hiszen az előző vajúdásába is majdnem belehalt. Már hónapokkal korábban is látta, mennyire kétségbe van esve az őrgrófné.

Néma imát mondott, és Isten kegyelmére bízta a sorsát,

majd határozott léptekkel odament Hedwighez. Letérdelt az ágy mellé és megfogta a kezét.

– Ne aggódjék, úrnőm. Ezúttal minden rendben lesz,

ahogy hónapokkal ezelőtt ígértem. A szavai megnyugtatták Hedwiget. A körülötte állók

elképedtek, mintha villám csapott volna közéjük. – Újra tud beszélni. – Nem néma. Efféle megjegyzések hangzottak el, hol meglepett, hol

rosszidulatú hanglejtéssel, amit persze Marthe észrevett, és furcsa módon a fájdalmakkal küzdő őrgrófné is.

– Boruljatok térdre, és mondjatok hálaimát. Az Úr az ő

végtelen jóságával visszaadta Marthe úrhölgynek a beszéd képességét,hfogy segíthessen nekem ebben a nehéz órában – parancsolt rá a jelenlévőkre Hedwig.

Marthe azonnal rájött, hogy az úrnő már jó előre eltervezte, mi fog mondani. Elérte a célját, mert a bába beszédképességének visszatértét isteni csodának tulajdonította.

Az udvarhölgyek mind engedelmesen letérdeltek és imádkoztak. Marthe éppen utasításokat adott a

cselédeknek, mit készítsenek elő, mikor Richenza lépett oda hozzá csillogó szemekkel. Otto utasítására ő is az

udvarhölgyek közé tartozott, ha a palotába jött a férjével. – Kedveském, annyira örülök, hogy meggyógyult –

hízelgett és átölelte Marthét, akinek erre hideg futott végig

a hátán. – Kegyed nagyon kedves hozzám – felelte. Remélte,

Richenza nem veszi észre a borzongását. Nem nézett a szemébe, de a puszta érintésétől is megszólalt benne a vészharang. „Ez az asszony veszélyesebb, mint valaha, és nemcsak rám, hanem Hedwigre is” – futott át az agyán.

Mielőtt még a többiek is csatlakoztak volna a színpadias ünnepléshez, Marthe feléjük fordult.

– Szívből köszönöm, úrhölgyeim. Most azonban foglalkozzunk asszonyunkkal és gyermekével, és imádkozzunk értük.

Ismét Hedwig ágya mellé térdelt. – Ne féljen! Isten vigyáz úrnőmre. Az őrgrófné hálásan nézett rá. A testét ismét átjárta a

fájdalom. Amint kissé alábbhagyott, Marthe a hasára tette a kezét, hogy megállapítsa a gyermek fekvését. Már nem tart soká, hiszen a fájások egyre gyakoribbá váltak, és a magzatvíz is elfolyt már, még mielőtt a bába megérkezett volna.

– A fekvése ezúttal rendben van – mondta; legalább annyira megkönnyebbült, mint Hedwig. A grófné előző gyermeki majdnem farfekvéssel jött világra, de Marthénak sikerült az anya testében megfordítani a magzatot.

Összekötötte ruhája bő ujját, ami a hímzésen kívül minden munkában akadályozta, aztán ahogy egykori mesterasszonyától tanulta, alaposan megmosta a kezét, és tiszta libazsírt hozatott az egyik cseléddel. Repkényt, palástfüvet és sok mindent hozott magával, amire szüksége lehetett. A lelke mélyén tudta, hogy eljön ez a nap, és vállalnia kell a felelősséget.

„Isten ajándékozott meg ezzel a képességgel, azért, hogy az emberek javára fordítsd” – mondta sokszor Josefa, és

nem csupán a gyógyításra gondolt, hanem a jövőbe látásra is. Veszélyt érzett, amikor Richenza átölelte: tehát most

mindkét adottságára nagyobb szüksége lesz, mint valaha. Nem volt ideje használni a fájdalomcsillapítókat, mert

megindult a szülés, és a vártnál sokkal gyorsabban zajlott

a folyamat. Hedwig azonban olyan sok vért vesztett, hogy Marthe néhány percig attól félt, nem tudja megmenteni. Ha a gyermek túl nagy, mint Ekkehart feleségéé volt, és bennreked a méhben, vagy túl heves a vérzés, a legtapasztaltabb bába sem tehet semmit.

Szerencsére semmi baj nem történt, és hamarosan átadhatta a kimerült őrgrófnénak a lányát.

– Egészséges és erős – nyugtatta meg az édesanyát. Rögtön nagy sürgés–forgás támadt. A cselédek feltakarították a szülés nyomait, megtisztogatták és

bepólyálták a csecsemőt, megmosták, megfésülték és tiszta ruhába öltöztették úrnőjüket.

Otto hamarosan megérkezett, hogy megnézze a

gyermekét és a feleségét. Marthe emlékezett, a legutóbbi gyermeke születése alatt az őrgróf a szeretője karjaiban feküdt, miközben a felesége az életéért küzdött. Hedwignek bizonyára ugyanez jutott eszébe, mert önkéntelenül összerezzent, és el akart fordulni, mikor a férje berohant, és megfogta a kezét, hogy megcsókolja.

„Mit csinál?” – gondolta Marthe ijedten. Ha Hedwig elveszti Otto kegyét, mindennek vége. „Szedje össze minden erejét, és ne hagyja, hogy férje bármit

észrevegyen” – esedezett némán. – Örülök, hogy jól van, drágám – ujjongott Otto. A

lányára csupán rápillantott, de legalább nem tett megjegyzést, hogy nem fia született. Lassanként kezdte elfogadni Hedwig véleményét, miszerint a fiúk között szét kell osztania az országát, ahogy apja tette, vagy mindent a legidősebbre hagyni az általános szokás szerint. így viszont a kisebbeknek nem maradt szinte semmi; ráadásul az ő fiai már gyermekkoruktól nem jöttek ki egymással. A

lányokat viszont kiházasíthatja, és a friggyel szövetségeseket szerezhetnek.

Hedwig gyorsan összeszedte magát, és kedves mosollyal megköszönte félje jókívánságait. Nem sokkal később megérkezett a káplán, és az újszülöttet Otto egyik

testvéréről Adelának keresztelték. A valódi keresztelőt ugyan később nagy pompával tartották, de senki sem akarta megkockáztatni, hogy a kislány lelke elkárhozzon, ha esetleg meghalna a születése után, ahogyan akkoriban sok aprósággal történt.

– Futárokat küldök a testvéreimhez, hogy velünk ünnepeljék a keresztelőt – jelentette be Otto ujjongva.

Hedwig alig észrevehetően ismét összerezzent: Marthe érezte, ahogy elönti a kétségbeesés. Nem szabad felizgatnia különben belázasodik, aggódott. Az udvarhölgyek lassan

nyugovóra tértek. A szoptatós dajka megetette az újszülöttet, aztán magával vitte a másik szobába. Itt maradok – mondta Marthe az őrgrófnénak, aki teljesen

kimerült a szülésben. Hozzászokott már a virrasztáshoz. Csak a jó Isten tudta, miért akarja úgy, hogy a legtöbb gyermek éjszaka jöjjön világra. Hedwig ágya mellé húzott egy széket, és kényelembe helyezte magát, amennyire tudta.

– Köszönöm. Tudom, milyen veszélynek teszi ki magát miattam – suttogta az úrnő könnyes szemmel.

Marthe nem felelt, csupán elmosolyodott. – A lányom életére esküszöm, mindent elkövetek, hogy

megvédjem. Férjuram és én oltárt adományozunk a püspöknek a katedrálisba, hogy hálát adjunk gyermekünk születéséért, es kegyed segítségéről is méltón megemlékezzünk. Ezután már nem tilthatja el a gyógyítástól, és ezt a falujuk szigorú papjának is el kell fogadnia.

De mi lesz Johannával és darával? – töprengett Marthe rettegve.

– Richenzával legyen nagyon óvatos. A sok udvari

képmutató között ritkán látok ennyire jéghideg szívű hízelgőt – tette hozzá Hedwig halkan.

– Tudom, de úrnőmnek még jobban kell óvakodnia tőle. Figyeli kegyedet, keres valamit, amit asszonyom ellen fordíthat.

– Mindenki ezt teszi – jegyezte meg Hedwig lemondóan, és behunyta a szemét.

Marthe reggelre eldöntötte, mit tegyen. Ő maga nem léphetett be egyetlen templomba sem, mert a vetélése óta

még nem áldották meg, némán pedig nem tudott gyónni. Még reggeli előtt letérdelt a katedrális kapujánál, Christian pedig bement, és gyertyát gyújtott, hogy mindenki lássa, ahogy hálaimát mondanak Istennek, amiért Marthénak épp akkor adta vissza a beszéd képességét, amikor az

őrgrófnénak a legnagyobb szüksége volt a segítségére. Amikor Christian kijött, és fel akarta segíteni, egy pap lépett oda hozzájuk.

– A nagytiszteletű püspök úr beszélni kíván veled, lányom. Kövess!

Christian vele akart tartani, ám a pap visszatartotta. – A püspök úr egyedül kíván szólni vele. – A lovag

megállt a palota előtt, kész volt rá, hogy beront, ha a felesége nem jön ki hamarosan.

Mintha megállt volna az idő. Az apró hópelyhek lassan fehérré változtatták a köpenyét a vállán. Elfoglaltnak tűnő emberek mentek el mellette, és a sűrű havazásban senki

sem törődött vele, mégis pontosan tudta, hogy többen is figyelik. Amikor a szeme sarkából látta, hogy két férfi közeledik felé, felkészült, hogy védje magát. Felismerte bennük Conradot és Bertholdot, a szomszéd falu urait, akik Randolf hűséges hívei voltak. Pár lépésre tőle megálltak.

– Arra vársz, hogy a püspök mégis máglyára küldje a feleségedet? Legalább nem fogsz fázni – gúnyolódott megvetően a testesebb Berthold, barátja pedig

rosszindulatúan nevetett. Berthold még be sem fejezte a mondatot, mert Christian

bal kezével tőrt szorított a torkához, jobb kezével pedig megmarkolta a kardját, és sakkban tartotta vele Conradot, akinek nem volt ideje fegyvert rántani.

– Térdre! Vonj vissza minden egyes szót! – követelte, égett a gyűlölettől.

Berthold elsápadt, de nem engedett. – Nem szúrhatsz le mindkettőnket ennyi ember előtt,

ráadásul a püspöki palota kapujában – felelte megjátszott könnyedséggel.

– Akkor intézzük el a szokott helyen – ajánlotta Christian gorombán.

Az elmúlt hónapok összes dühe kitört belőle. Berthold bizonytalanul Conradra nézett. Tudta, hogy

párbajban nincs esélye Christian ellen. Legutóbbi

összecsapásuk kor, néhány évvel korábban csupán két csapással lefegyverezte. Ugyanakkor nem csinálhatott bolondot magából mindenki szeme láttára: ott térdelt a

várudvaron, Christiannak egyedül sikerült két felfegyverzett férfit sarokba szorítania.

Christiansdorf ura kezdte elveszteni a türelmét. Ellenfelének igaza volt: nem álldogálhat a végtelenségig a püspöki palota előtt, két férfira szegezve a fegyverét.

– Ketten ellenem. Három férfi, négy kard – szólalt meg rezzenéstelen arccal.

– Rendben – felelte Berthold, miután barátjával egymásra néztek. Christian eltette a fegyvereit.

– Várd meg Marthét! – kiáltotta Lukasnak, aki éppen akkui érkezett meg. A fiatalember bólintott, és odaadta barátjának a kardját, hogy legalább a fegyverek száma megegyezzen.

A három férfi csendben kiment a várkapun az Elba partjára, ahol a viadalokat rendezték. Erre a helyre sem az őrgróf, sem a püspök nem látott ki. Mindketten megtiltották az efféle küzdelmet: az egyik azért, mert úgy gondolta, a lovagjai az ellenséggel harcoljanak, és ne

egymással; a másik meg azért, mert az egyház átokkal sújtotta a lovagi párviadalokat, és kiátkozta a résztvevőket.

Az erős havazás ellenére sem maradtak észrevétlen: több lovag is követte őket, hogy nézőként és tanúként jelen legyen az eseményen. Sőt fogadásokat is kötöttek, ki lesz a

győztes.

Eközben Marthe remegve lépett be a püspöki palotába. Minden egyes lépéssel az e falak közt átélt szenvedések jutottak eszébe. Mintha a hátán felhasadtak volna a

sebek, a csuklóját újra kidörzsölte volna a rozsdás lánc, a teste görcsbe rándulna, mintha ismét elvesztené a magzatát.

Pontosan tudta, hogy nem kerülheti el a következő perceket: ez az ára annak, hogy segített Hedwignek. Ezt az

árat meg kell fizetnie, ha tovább akar élni, és nem akar idegenbe menekülni, és feladni a gyógyítómunkáját.

– Lépj közelebb, lányom – szólalt meg Martin püspök

áhítatos hangon, és kinyújtotta a kezét, hogy a nő megcsókolhassa a gyűrűjét. Az asszony lesütött szemmel térdre ereszkedett, és ajkával megérintette az értékes zafírt. A hangnem és az, hogy a kegvelem jeleként elé tartotta a gyűrűt, azt mutatta, hogy pillanatnyilag nem kell büntetéstől tartania. Martin püspök azonban nem nyugszik addig, amíg rá nem jön a titkára. Óvatosan végigmérte a sovány, éles szemű főpapot, aki úgy nézett rá, mint a sas a zsákmányára.

– Amint hallottam, ismét tudsz beszélni, lányom. – A hangjába ezúttal némi gyanakvás vegyült.

– Igen, eminenciás uram – felelte az asszony, még mindig alázatosan lesütött szemmel.

– Hedwig úrhölgy Isten különös kegyelmének tartja, hogy éppen akkor kaptad vissza ezt a képességet, amikor a legnagyobb szüksége volt a segítségedre – folytatta a püspök.

Marthe nem nézett fel, de tisztában volt vele, hogy a

püspök minden rezdülését figyeli. Mivel nem kérdezett tőle semmit, hallgatott.

– Tehát ismét tudsz gyónni, hogy megáldhassanak, és újra járhass szentmisére?

– Igen, eminenciás uram.

A főpap láthatóan nagyon elégedett volt a válasszal. Ennek igazán örülök. – Pillanatnyi szünet után villámgyorsan kérdezett. – Mondd csak, lányom, a beszéddel együtt az emlékeid is visszatértek a perről és az istenítéletről?

– Nem, eminenciás uram – hangzott a válasz alázatosan, de határozottan. Már jó ideje készült erre a beszélgetésre, és pontosan eltervezte, mit fog mondani. Igaz, bűn hazudni egy püspöknek, de ha a főpap azt hiszi, hogy emlékszik a történtekre, valószínűleg titokban

eltetetné láb alól. Semmiképp sem derülhet ki, hogyan bántak a papjai egy nemesasszonnyal. Egyértelmű bizonyíték nélkül még az egyház sem vethette alá egy ilyen

eljárásnak. Ha egy egyszerű parasztlány lenne, a dolognak nem volna jelentősége. Nem adhatja ki Ekkehartot sem, végül is neki köszönheti az életét. Ebben a pillanatban is érezte, hogy a főpap pengeéles tekintete figyeli.

A püspök azon tűnődött, megbízhat–e a nőben? Nagyon szerette volna tudni, hogyan szökött meg a börtönből. A nyomozása semmiféle eredményre nem vezetett. Először arra gondolt, hogy Christian vagy egyik barátja szabadította ki, de ezt gyorsan elvetette. Biztosra vette,

hogy tényleg kétségbeestek – jól ismerte az embereket, különben nem jutott volna ilyen magasra.

Végül is, ameddig azt állítja, hogy nem emlékszik semmire, nem emel panaszt a kegyetlen bánásmód miatt. Kérdőre kell vonnia azt a vakbuzgó papot: egy nemesasszonyról letépni a ruhát, megvesszőzni és vezeklőruhát adni rá anélkül, hogy komoly bizonyíték lenne a kezében, sok bajt okozhat. Jobb, ha az elfajzott vágyait jobbágyokon és parasztlányokon éli ki, lehetőleg

minél távolabb innen. Van más lehetősége is, hogy a markában tartsa ezt az

asszonyt: ha bármi is azt mutatja, hogy emlékszik a történekre, ártalmatlanná kell tennie. Most azonban kegyes hangon folytatta.

– Lányom, hajlok rá, hogy higgyek neked. A vád nem bizonyult helytállónak, és a vízpróba is azt mutatta, hogy jó keresztény vagy. Kegyelmem jeleként személyesen gyóntatlak meg, hogy a reggeli nagymisén ismét áldást kaphass.

– Túlságosan jó hozzám, nagytiszteletű püspök úr. – A főpap azt gondolta, azért remeg a hangja, mert meghatódott; valójában azonban Marthe félt, hogy csapdába csalja. A gyónást komolyan kell venni és tiszta szívvel elvégezni. Most viszont önmagára és ki tudja még

hány emberre hozhat romlást, ha nem vigyáz a szavaira. A püspök parancsára felállt, és követte az oldalajtón át a kápolnába, a gyóntatószékbe.

– Bocsáss meg, atyám, mert vétkeztem. – Gyónd meg, milyen bűn terheli a lelkedet. – Ellenszegültem Sebastian atya parancsának. – Mesélj el mindent! – Az atya megtiltotta, hogy gyógyítóként és bábaként

dolgozzam. Amikor azonban tegnap este láttam, mennyire szenved az őrgrófné, és az öreg bába nem tudja teljesíteni a kötelességét, mert remeg a keze, visszatértem a régi szokásomhoz: világra segítettem a gyermeket.

– Tudatában voltál annak, hogy megszeged a tilalmat? Marthe alaposan átgondolta a választ. – Imádkoztam Istenhez, hogy bocsásson meg, és segítse

úrnőmet a gyermekével együtt. – Ismered a szükségkeresztelés szavait? – Természetesen, és el is mondtam, mivel a káplán nem

érkezett meg azonnal. – Milyen bűnt követtél el még? Marthe ismét jól megválogatta a szavait, de habozás

nélkül felelt. – Biztosan számtalant, hiszen minden asszony bűnös

Éva vétke óta. Szívből esedezem bocsánatért, és az összeset megbántam. Nem tudom felsorolni ezeket, mert az emlékezetemben hatalmas lyuk tátong.

– Ennek ellenére nem hagysz fel a szokásoddal, hogy keresztezed Isten akaratát, és gyógyítod azokat, akire próbatételként vagy büntetésként betegséget mért?

– Bocsássa meg a tudatlanságomat. Nem gondoltam, hogy Isten akarata ellen cselekszem. Azt hittem, jót teszek. Ez nem keresztényi kötelességem? Ugyanúgy, ahogy a jó

keresztények alamizsnát adnak a szegényeknek a templom előtt? Vagy ahogyan a nemes hölgyek könyörületességüket bizonyítják, amikor saját kezükkel osztanak ételt az éhezőknek?

Rövid csend után végül felhangzottak a feloldozó

szavak. – Menj, és mondj el tíz rózsafűzért, lányom. Holnap

reggel gyertyával a kezedben térdelj le a templom kapuja

előtt, ezután részt vehetsz a szentmisén. Ezennel feloldozlak bűneid alól.

Marthe kissé remegve elindult kifelé, és közben azon tűnődött, vajon Martin püspök megelégszik–e a válaszaival. Amint kilépett a kapun, Christiant kereste, de sehol sem találta. Lukas közeledett felé, és láthatóan megkönnyebbült, hogy épségben látja viszont.

– Christiannak el kellett mennie? – kérdezte, és rossz előérzete támadt.

– Ahogy vesszük. Gyere, menjük be a melegbe – tért ki Lukas a válasz elől.

Marthe azonban nem hagyta magát ilyen könnyen eltéríteni, ahhoz túlságosan jól ismerte a lovagot. Érezte, el akar titkolni valamit, ez pedig semmi jót nem jelenthetett.

– Hol van Christian? – erősködött az asszony immár határozottabban.

Lukas zavartan nézett rá. – Ne izgasd fel magad.

– Hol van? – Az Elba partján, éppen most vív meg Conraddal és

Bertholddal.

Marthe szája tátva maradt a rémülettől, rögtön oda akart rohanni. Lukas azonban elkapta a karját, és visszatartotta.

– Nem mehetsz oda. Ha híre megy a dolognak, bajba kerülhet; ráadásul nem szabad elterelni a figyelmét, amikor két ellenféllel küzd.

Az asszonyka dermedten meredt rá, minden erejét össze kellett szednie, hogy ne sikoltson fel.

Körülbelül egy tucat férfi gyűlt össze a titkos párviadalok

helyszínén, hogy tanúja legyen a kivételes eseménynek. Egy nagyra becsült lovag két ellenféllel vív meg, bár azok nem tartoznak a legjobb harcosok közé. Mindezek ellenére

mégiscsak ketten állnak eggyel szemben, és egy hölgy becsületéért folyt a harc, akit boszorkánysággal vádoltak. Ráadásul a három férfi évek óta ellenséges viszonyban állt egymással.

Christian szinte unott arccal készült a párviadalra. Tudta, mivel bizonytalaníthatja el a két férfit, ezért megvetően elmosolyodott. Már rég eldöntötte, milyen taktikát választ. Az ellenfelei arra számítottak, hogy szokás szerint jobb kézzel támad, ezért a bal oldalán

rontottak rá. Christian azonban Lukas kardjával a bal kezében lendült támadásba, és azonnal földre küldte Bertholdot, aki gyengébben vívott két ellenfele közül. Jobbjával kivédte Conrad szúrását, ezután villámgyors mozdulattal, a keresztvas mentén félkörben alulról elvezette a fegyverét, és a hegyét ellenfele torkának szegezte.

A jelenlévők elismerően felkiáltottak a merész harcmodor láttán. Conrad a szokásos mozdulattal jelezte,

hogy elismeri vereségét, Christian viszont a szeme sarkából látta, hogy Berthold feláll, és előretartott karddal

neki akar rontani. Elhajolt, és ismét földre küldte ellenfelét, aki ezúttal kardlappal megütötte saját térdét. Oldalra pillantott, és látta, hogy Conrad nem akar tovább

harcolni, ezért fegyverét Berthold nyakához tartotta. – Végeznem kellene veled – mondta jéghidegen. Berthold

képtelen volt megszólalni, csak bámult rá. – Hogy eleget tegyek hűbérurunk kívánságának, életben hagylak, ha biztosítékot kapok tőled. Feltétel nélkül elismered, hogy a

párviadal eredménye a feleségem ártatlanságát bizonyítja, és soha többet nem ártasz neki sem szóval, sem tettel.

Berthold némán bólintott. Christian leengedte a fegyverét, intett, hogy álljon fel. Mozgásra lett figyelmes a szeme sarkából gyorsan megfordult, de néhány lovag már

lefogta Conradot, aki rá akart támadni, pedig korábban megadta magát.

A nézők dühösen kiáltoztak a becstelen viselkedés

miatt. – Szégyent hozol az összes nemesre – vetette oda

Christian undorral, aztán éktelen haraggal rárivallt. – Térdre, mielőtt meggondolom magam, és élek a jogommal!

A két férfi zavarodottan engedelmeskedett. – Miféle biztosítékkal szolgálhattok? A szavatokra

láthatóan nem hagyatkozhatok. – Egy idősebb lovag, sokat próbált katona és Otto nagyra becsült vazallusa lépett Christianhoz, és a vállára tette a kezét. – Hagyd ennyiben.

Mindkét ellenfeledet legyőzted. A feleséged becsületéhez és istenfélő voltához nem fér kétség. Mind a tanúid vagyunk. – Körülnézett, a többiek helyeseltek. – Mindenkinek beszámolunk a harc kimeneteléről. Ha ez a két becstelen vétkezik ellened vagy a feleséged ellen, mindenki meg fogja vetni őket.

A szószóló hátrább lépett, és ismét körülnézett. – Így lesz, igaz? – Igen – hangzott a többi lovag válasza.

– Becstelen csőcselék – sziszegte Christian, aztán fenyegetően hozzátette: – Igazad van, élve többre megyek

velük, legalábbis egyelőre.

Ekőzben Marthe és Lukas hevesen vitáztak. – Megsérted, ha azt hiszed, nem bánik el azzal a két

senkiházival – fakadt ki az ifjú. Az asszony alig kapott levegőt e szavak hallatán. – Férfiak! Nem fogjátok fel, hogy az efféle harcokban

nem feltétlenül a jobb győz? A leggyakorlottabb harcos is

bajba kerülhet egy szerencsétlen véletlen miatt, vagy ha az alattomos ellenfele nem tartja be a szabályokat. Christian két olyan emberrel el vív, akik minden aljasságra képesek. Hiába hárít el egy-egy csapást, Conrad és Berthold is ugyanattól a mestertől tanult vívni, ők is ismerik az összes

mesterfogást. – Butaság. Csak az beszél így, aki még sosem tartott

fegyvert a kezében – tiltakozott Lukas erélyesen. – A kardja

nem fog eltörni. A kölni fegyverkovácsműhelyben készült, és köztudottan ott dolgoznak a legjobb mesterek. Igaz, hogy mindannyian Arnulftól tanultak vívni, de az még nem jelent semmit, hogy ismerik a mesterfogásokat. Az ütés ereje, a gyorsaság a fontos, meg az, hogy előre lássa, mit akar az ellenfele. Ebben Christiant senki nem múlhatja felül, főként nem azok ketten. Már itt majdnem a nadrágjukba csináltak. Bocsáss meg a durva szavakért. – Azzal kissé gunyorosan meghajolt.

Marthe azonban nem nyugodott meg egykönnyen: a férje talán már meg is halt, ráadásul egy ostoba vita miatt.

– A te jó híredet védelmezi – vágott vissza Lukas, és ahogy várta, ez ellen már nem hozhatott fel semmit. Marthénak eszébe jutott, mit beszélt a püspökkel. Lehajtotta a fejét, és az ajkába harapott. Már megint veszélybe sodorta Christiant, gondolta.

– Ugyan, ne aggódj. Meglátod, gyorsan végez azzal a két szájhőssel. Hamarosan itt lesznek – bátorította a lovag.

Bárcsak ő is ilyen bizakodó lehetne, futott át az asszony agyán. Ekkor fegyveres férfiak csoportját vette észre,

élükön Christian haladt. Határozott léptekkel odament hozzá.

– Mi történt a püspök úrnál?

– Mi történt a viadalon? – kérdezett vissza az asszony idegesen.

A férje elmosolyodott. – Hasznosan zajlott. Tanúk előtt győztem, és ez isteni

bizonyíték, hogy ártatlan vagy. Ha ez a két szerencsétlen még egyszer bármi rosszat mond rád, elvesztik a nemesség

előtt a becsületük maradékát is – mutatott a Bertholdra és Conradra, akiken a többi lovag jókedvűen gúnyolódott.

Az egyik lovag előretaszigálta a két vesztest. – Térdeljetek le, és kérjetek bocsánatot Marthe

úrhölgytől. Biztosítsátok a jóindulatotokról – parancsolta

Christian. Berthold és Conrad térdre ereszkedett, és néhány

bűnbánó szót nyögött.

– Annyira féltettelek. Mindenképpen vívnod kellett? – kesergett Marthe, amikor feloszlott a kis tömeg.

Igen – felelte Christian, és hirtelen elkomorodott.

Feloldozás és bosszú

A másnapi eseményekre igen sokan voltak kíváncsiak. A nagymise kezdetekor Marthe gyertyával a kezében a dóm előtt térdelt pompás új ruhájában, amit Hedwig

ajándékozott neki hálából Majd a teljes udvartartás szeme láttára belépett a katedrálisba, hogy magához vegye az oltáriszentséget. Termélszetesen az egész udvar tudott már Christian győzelméről, és az ügy egyértelműen eldőlt: Marthe jó hírét senki sem kezdhette ki ezután.

Christian és ő is pontosan tudta, hogy a veszély nem

múlt el, és még nem döntöttek arról, folytathatja–e a munkáját bábaként. A püspök emberei biztosan minden lépését figyelni fogják. Még véletlenül sem tehet semmit,

ami a legcsekélyebb gyanúra adhat okot. Ráadásul Sebastian ellenséges viselkedése miatt a faluban is nehezebbé válik az élet.

Alig kezdődött el a nagymise, hirtelen összerezzent. Valaki olyan mély gyűlölettel nézett rá, hogy önkéntelenül megfordult. A látvány villámcsapásként érte: a karvalyarcú! Gyorsan az oltár felé fordult. Ha észreveszik,

mennyire megrémült, senki sem fogja elhinni, hogy nem emlékszik, mi történt vele a letartóztatása után.

Elisabeth, aki mellette állt, észrevette hirtelen mozdulatát, és hátranézett. Ő is összerezzent, de Marthe megszorította a kezét, ezzel jelezte, hogy ne mutassa ki az

érzéseit. Barátnője rögtön megértette, mi forog kockán, magára öltötte legáhítatosabb arckifejezését, és figyelte, ahogy a püspök a misét celebrálja.

Christian is felfigyelt felesége néma sikolyára. Már akkor feltűnt neki a pap gyűlölettől eltorzult arca, amikor beléptek a templomba. Nem azért, mert Isten szolgájának nem lenne szabad gyűlölni senkit, hanem azért, mert egy pillanatra sem vette le a szemét Marthéról. Katonaként ösztönösen felismerte, ki az ellensége.

Látta, hogy Marthe lába megremeg, és elfehéredik a rémülettől. Megfogta a karját, hogy rátámaszkodhasson, az asszony közben már fegyelmezetten maga elé meredt, és

úgy tett, mini ha a misére figyelne. – Ki az? – súgta oda Christian. – Nem tudom a nevét – felelte remegő hangon. A világ

minden kincséért sem mondhatja el Christiannak, mit tett vele a karvalyarcú. Ha megöl egy papot, mindkettőjükre halál és örök kárhozat vár.

Christian felesége viselkedéséből azonnal tudta, hogy a

karvaly arcú nagy szerepet játszott a letartóztatásában és a kihallgatásában. Még mindig képtelen volt beszélni arról,

mit tettek vele. A férfi nem akarta faggatni, mert félt, ha újból át kell élnie a szörnyűségeket, az ismét megrendíti az egészségét. Látta a testén a kínzás nyomait, és pontosan

emlékezett arra is, mit mondott az idegen cseléd a vízpróbáról, és hogy milyen állapotban volt az asszony.

Ha ez a pap tehet az összes testi és lelki szenvedéséről, nem nyugodhat addig, míg bosszút nem áll rajta. Az sem érdekelte, ha ezért pokolra kerül. A pap gyűlölettel telt arckifejezése elárulta, hogy mindenáron meg akarja

semmisíteni Marthét... fogalmuk sem volt, miért. Ki kell derítenie, ki ez az ember, de nagyon óvatosnak kell lennie, nehogy bárki gyanakodjon rá, ha a csuhás hirtelen eltűnik.

Christian kihasználta a mise végén kialakult tülekedést, és Elisabethez hajolt.

– Honna ismered ezt az embert? – suttogta, és óvatosan a karvalyarcú irányába mutatott.

– Ő tartóztatta le a várunkban – felelte halkan, fojtott hangon.

És azonnal megkötöztette – folytatta gondolatban a lovag. Már ekkor meghozta az ítéletet. Miért? Ki állhat mögötte? Ki rendelte el a kínzást? Meg kell tudnia, mielőtt megöli. Inkább vállalta a pokol kárhozatát, mint hogy még egyszer elveszítse Marthét.

Egy pillanatig arra gondolt, hogy a mindig jól értesült kocsmárosoknál vagy a piaci kofáknál érdeklődik a vízpróba ürügyén, de elvetette az ötletet, mert semmi újdonságot nem tudna meg tőlük. Arról, hogy mi történt a börtönben, Marthén, a hóhérlegényen és az őrségen kívül csak Ekkehart tudhatott. Ott volt, és közvetlen közelről figyelte az eseményeket, mielőtt megmentette a feleségét, ki tudja, miért.

Ekkehart azonban pár napja meglepetésszerűen

elutazott. Ráadásul, hogyan fordulhatna ebben a veszélyes ügyben valakihez, akiben nem bízhat?

Az ünnepi vacsora a nagyteremben jó hangulatban telt.

Otto zenészeket és mutatványosokat hívott. Többször pohárköszöntőt mondott feleségére és újszülött lányára. Hedwig ugyan még ki volt merülve, de láthatóan megkönnyebbült.

Amikor Otto a felesége miatt viszonylag korán elbocsátotta a társaságot, Christian és Marthe is vissza

akart vonulni. Meglepetésűkre az ifjú cseh herceg, Ulrik lépett oda hozzájuk. Megfogta Marthe kezét, és meghajolva kezet csókolt.

– Marthe úrhölgy, kegyed valóban rendkívüli asszony – mondta mélyen a szemébe nézve.

Ezután mosolyogva Christianhoz fordult. – Most már értem, miért vállal érte annyi veszedelmet.

Marthe kissé zavartan nézett az ifjúra. Csak

udvariaskodott, vagy udvarolni akart neki? Christian mindenesetre így értelmezte. Habár hálával tartozott a hercegnek (elmesélte neki korábban, hogyan kelt az ifjú a védelmére Ottoval szemben), érződött, hogy kellemetlenül érzi magát, határozottan megragadta a karját, és kivezette a nagyteremből.

– Legszívesebben hazamennék – mondta Marthe, mikor ki

sőbb Christiannal együtt a barátaik, Lukas, Raimund, Elisabeth, Gero és Richard társaságában ültek a szobában. Előre félt állni a naptól, amikor a férje itt hagyja egyedül. Akkor senki sem segít majd neki, és nem is vigasztalják majd.

– Hogy Sebastian karmai közé kerülj – juttatta eszébe Christian kérlelhetetlenül.

– Igazad van. De hiányoznak a gyerekek, és te is hiányozni fogsz – felelte szomorúan.

– Félsz a paptól, aki a nagymisén szemmel tartott – jelentette ki kifürkészhetetlen arckifejezéssel.

– Jelenleg minden paptól félek, aki szigorúan néz rám – válaszolta az asszony kissé nyersen.

– Akkor mindenképpen maradj itt, és ne mozdulj

Hedwig mellől, amíg felépül a kápolnánk. Ha akarod, elhozom a kis Clarát. Thomast úgysem lehet elrángatni a lovaktól. A kicsi viszont jobb helyen van nálad – békítette Christian. – A következő napokban többször kell futárszolgálatot teljesítenem. Velem jöhet a kislányunk és

Marie. Az őrgrófnénak nem lesz ellenére, ha a legidősebb lányának van még egy játszótársa.

A barátai meglepődve néztek rá, amikor a futárszolgálatot említette, de egyikük sem szólt egy szót sem. Másnap Christian elhagyta a várhegyet, és

mindössze annyit mondott, hogy különleges megbízatása van.

Christian először a falujába lovagolt, hogy megnézze, mi történt a távollétében. A falubeliek megkönnyebbültek, és tisztelettel üdvözölték, a fia ujjongva rohant elé, és a kis Clara is kacarászni kezdett, amikor felismerte édesapját. Marie boldogan számolt be róla, hogy a kislány már egyre több szót ismer, és nagyon örült az ajándékba kapott kendőnek.

A háznép minden tagjának hozott egy kis apróságot

ajándékba. Kereste Johannát, mert sürgősen beszélni akart vele, de nem volt a házban. Kiment Herwarthoz, aki szokásához híven most is a gyakorlótéren folytatta az embereik kiképzését. Megtudta tőle, hogy alaposan átkutatták a környékbeli erdőt, de semmi nyomát nem találták sem fegyvereseknek, sem törvényen kívülieknek. Biztosra vehették, hogy bárki is az ellenség, nem fog támadni, amíg a hó el nem olvad, nehogy a nyomaikra bukkanjanak.

A két védence egyre jobban vív – mutatott Bertramra és Kunóra, akik éppen két idősebb férfival gyakorlatoztak.

Christian elégedetten látta, hogy a sok munka lassan meghozza a gyümölcsét.

Mielőtt visszament a házába, meglátogatta a kovácsot.

Jonas és Emma a gyerekekkel éppen ettek, amikor betoppant. Fel alartak állni, de a falu ura intett, hogy maradjanak, odahúzott egy széket, és leült közéjük. Emma kásával, kenyérrel és sajttal kínálta, majd mosolyogva sört töltött neki.

– Mechthild megharagszik, ha nem marad elég hely a gyomromban az ételeknek, amivel tele akar tömni – hárította el a kínálást. Később azonban rájött, hogy éhes, ezért nekifogott, közben pedig kifaggatta a házaspárt a falubeli eseményekről és arról, hogyan állja meg a helyét

Josef bíróként. Jonas megvetően zsörtölődött. Ameddig itt van kegyelmed, játssza a hűségest, de amint kiteszi a lábát, máris parancsolgat mindenkinek. Semmi más nem

érdekli, csak hogy minél jobban megtömje a zsebeit. Biztosan jól szórakozunk majd, ha látjuk, hogyan viselkedik, ha megjelenik Randolf.

– Nagyon hiányzik Bartholomäus atya – sóhajtott fel Emma.

Ahogy számított rá, a szakácsnő valóságos lakomával várta, és azon zsémbeskedett, hogy ura egész nap nedves

ruhában járt–kelt a faluban. Christian hagyta, hadd fecserésszen, aztán megkereste Tillt. Az írnok gondolataiba merülve üldögélt a félkész kápolnában, észre sem vette, hogy lassan beborítja a hó, mert a tetőt még nem építették meg.

Christian a vállára tette a kezét, láthatóan komor gondolataiból riasztotta fel. Betessékelte Mechthildhez.

– Hoztam valakit, fölötte anyáskodhatsz – tréfálkozott az asszonysággal.

Miközben Till ette a forró levest meg a kenyeret, megérkezett Johanna. Szőke haján hópelyhek csillogtak,

az arca kipirult a hidegtől. Marthénak igaza van, lassan nővé érik, ráadásul egészen kivirult, futott át Christian agyán. Ebben bizonyára jelentős szerepet játszik egy vörös

hajú legény is. Johanna elpirult, amint megérezte nevelőapja tekintetét.

Lesütötte a szemét, és ugyanolyan félénken üdvözölte, ahogy szokta. A falu ura kiküldött mindenkit, majd a lányhoz és Tillhez fordult.

– Üljetek le. Szeretném, ha őszintén válaszolnátok. Zaklat benneteket Sebastian?

A falu lakói közül, leszámítva Marthét és Christiant, akiket nem érhetett el, bizonyára a fiatal gyógyító lány és az egykori vándor énekes lehetett a legnagyobb szálka a

szemében. Ráadásul mindketten a falu urának háznépéhez tartoztak, és az írnok egy teológiai vitában is legyőzte.

– Nagyon szigorú. Főként a nőknek ír elő kemény vezeklést, Viszont nem akadályozza meg, hogy végezzem a munkámat – kezdte Johanna halkan.

– Ahhoz képest, ahogyan Sigrun gyóntatójaként viselkedett, eléggé tartózkodó. Úgy tűnik, mintha várna valamire, mielőtt lecsap ránk – vélekedett Till.

Az egykori énekes keserűen felnevetett. – Most nem annyira vidám az élet, mint Bartholomäus

atya idejében. A nevetést, az éneklést szörnyű bűnnek

tartja, nem is beszélve az ördög művéről, a táncról. Azt hiszem, hamarosan baj lesz a bordély miatt is. Számára az a pokol kapuja. Minden vasárnap dörgedelmesen prédikál ellene, mintha ezzel megakadályozhatná, hogy a férfiak a lányokhoz járjanak, legfeljebb majd a sátrakban és a pajtákban veszik igénybe a szolgáltatásaikat.

Christian másnap reggel egy kevésbé feltűnő teherhordó

lovon elindult, hogy megkeresse Ekkehartot. Szerencsére rögtön az első helyen megtalálta, ahol kereste: a családi

várában. Az egyébként általában kifürkészhetetlen arckifejezésű

lovag most láthatóan igen rosszkedvű volt. Éppen egy

legényt botozott meg az udvaron, csak akkor vette észre, hogy látogató közeledik, amikor már végzett. Eldobta a botot, és megtörölte a kezét. Durván ráparancsolt egy egészen fiatal, vörösesbarna hajú, keservesen zokogó lányra.

– Menj a szobámba, és várj meg.

A lányka rettegve engedelmeskedett a parancsnak, és még egyszer kétségbeesetten nézett rá a fiatal fiúra.

Christian legszívesebben közbeavatkozott volna, viszolyogva nézte a jelenetet. Ahogy Ekkehart tekintetével követte a rémült lányt, rádöbbent, miért mentette meg

Randolf barátja Marthét. Vajon mire képes, hogy megszerezze? – futott át az agyán.

A szögletes arcú lovag csodálkozva indult látogatója felé,

hamar megnyugodott, hogy Christian ezúttal is teljesítette a kérését, és senki sem ismerhette fel a lováról.

– Lovagoljunk egy kicsit – javasolta Christian. Tudta, hogy a szerencsétlen kislány félholtra rémül, ha sokat kell várnia, és rettegni fog attól, mi vár rá, de most semmiképpen nem akart tanúkat.

Ekkehart bólintott, és megparancsolta az egyik lovásznak, hogy nyergelje fel a lovát. Lassú galoppban, némán mentek az erdő széléig. A házigazda megállította

értékes hátasát, és így tett Christian is. – Meg kell tudnom, mi történt a feleségemmel a

tömlőcben és a vízpróbán. Ekkehart értetlenül bámult rá, ezért megmagyarázta,

miért látogatta meg ilyen hirtelen. – Nem tud beszélni róla. Meg kell tudnom az igazat,

hogy segíthessek neki meggyógyulni. Ekkehart elgondolkodva bólintott. Leszállt a lováról,

kikötötte, és nekidőlt egy hatalmas, behavazott

bükkfának. Miután Christian odament hozzá, sorjában elmesélt neki mindent. Hogy nem akart hinni a szemének,

amikor meglátta, miként vezetik Marthét láncra verve a püspöki palotába. Hogyan figyelte ki az eseményeket, és hallotta meg másnap a kikiáltótól a vízpróba hírét.

Elmondta, hogyan vonszolták vezeklőruhában az asszonyt, akin látszottak a kínzás jelei, az Elba partjára. Azzal folytatta, hogy gyorsan kiagyalta a tervét, a nagy tömegben leütötte az egyik őrt, felvette a ruháját, és a helyére állt. A vízpróba után egy horgas orrú pap dörgő hangon kijelentette, hogy folytatja a kihallgatást.

– Tudtam, hogy azonnal cselekednem kell, még egy vallatást nem élt volna túl. A csuhás mohón vágyott rá, hogy kínozhassa – fejezte be Ekkehart komoran.

Christian megtudta, amit akart, a szörnyű részletek a szívébe martak.

– Köszönöm. Az adósod vagyok – mondta, majd hazament.

Eközben Ekkehart az istállóba vitte a lovát, és elindult a

szobájába, hogy újra megpróbálja csitítani a gyűlöletét, és a beteljesíteni a vágyát a lánykával, aki rettegve várt rá. Hamarosan azonban rájött, hogy ezzel nem megy semmire. Másnap ismét Meissenbe indult. Richenza alig tudta leplezni diadalérzését, miikor megpillantotta. „El akartál menekülni előlem, mégis visszatértél. Soha nem szabadulsz” – ujjongott magában.

Christian éjjel ért haza, de biztosra vette, hogy Till még ébren van. Az írnok egyedül ült az üres nagyteremben. Komor gondolataiba merült, és a semmibe bámult.

– Mechthild azt mondta, hogy a sodrófával látja el a bajomat, ha még egyszer a hóban üldögélek, és nem figyelek az időre – szólalt meg szomorkás mosollyal, amint észrevette Christiant.

– Félelmetes jelenség – jegyezte meg a ház ura, és a lelke mélyén örült, hogy a szakácsnő vigyáz a védenceire.

Az írnok összeszedte magát, és megkérdezte urát, akar-e inni egy forró italt.

– Menjünk a konyhába, és nézzük meg, mit találunk – javasolta Christian, Till követte. Töltöttek maguknak egy-egy kupa bort, és csendben iszogattak. A ház ura hirtelen

megszólalt! – Amikor Meissenben jártál, hogy káplánt keress, hallottál valamit erről az emberről? – Megpróbálta olyan részletesen leírni Marthe kínzóját, ahogyan csak tudta. Nem lepte meg, hogy az írnok azonnal bólintott, és az arca még jobban elkomorodott.

Till ősszel több hetet töltött Meissenben, hogy új káplánt találjon a tavaszra elkészülő kápolnába. Sokat beszélgetett a katedrális környékén időző, megbízást remélő írnokokkal, törzsvendég lett abban a fogadóban, ahová a diákok és az írnokok jártak, hogy gyenge sör és

kevés élelem mellett okosan vitázzanak, és megbeszéljék a napi eseményeket. Till innen szerezte be a legtöbb információt.

Összeismerkedett egy segédírnokkal, aki a püspöki palotában dolgozott és mindig éhes volt. Kitűnő alkalomnak tűnt, hogy megtudjon egyet–mást Marthe ügyéről. A Christiantól kapni! útiköltségből meghívta néhány kupa borra, azzal az ürüggyel, hogy briliánsnak tartja az Arisztotelészről alkotott véleményé! és többet szeretne tudni róla. Az ifjú hamar lerészegedett, ezért az írnok utasította a kocsmárost, hogy egy ideig ne töltse tele a kupákat.

Gyerekjáték volt kiszedni belőle a részleteket az év legnagyobb feltűnést keltő esetéről. A szó magától terelődött a karvalyarcú papra, és amit megtudott, attól a hideg futkosott a hátán. Biztosította örök barátságukról, majd óvatosan a pad alá fektette, hogy kialudhassa a mámorát, és gyorsan eltűnt. A hallott szörnyűségek annyira felzaklatták, hogy kihasználta az adódó alkalmat, és távolról megnézte magának a férfit.

– A pokol papi ruhába öltözött követe – kezdte a

beszámolóját Till, és még most is kirázta a hideg. – Személyes küldetésének tekinti, hogy mindenkit kiirtson,

akire a boszorkányság leghalványabb gyanúja is vetül. Azt mondják, a legkegyetlenebb hóhér is tanulhat tőle, ha beismerő vallomást kell kicsikarni az áldozatból.

Mikor e szavakat mondta, Till gondosan kerülte Christian tekintetét. Ivott egy kortyot, hogy összeszedje a gondolatait, aztán folytatta.

– Senki sem tudja, ki a valódi megbízója, de mindenki fél tőle. tehát nagyhatalmú ember lehet. Ezért nem

mernek tenni ellene még akkor sem, ha minden határt átlép.

– Sokat utazik? – érdeklődött Christian. – Rendszeresen eltűnik pár napra, állítólag egy távoli

remetelakban imádkozik, és ott keresi a megvilágosodást.

Ilyenkor kutathatja fel az új áldozatát, vagy amint suttogják, bizonyos vágyait elégíti ki. – Till óvatosan figyelte urát. – Ő kínozta a feleségét, ugye? Sejtem, mi a

szándéka. Hallgatok, akár a sír. Ha segíthetek, vigyen magával, számíthat rám.

Christian nemet intett. – A legjobb, ha elfelejted a beszélgetésünket. – Senkit

sem 'rángathatott bele ebbe az ügybe. Elég baj, ha ő maga elveszti a lelki üdvét.

– Vigyen magával – kérte Till váratlan hevességgel. – Az ő fajtája hergelte fel ellenünk a rablókat, akik agyonverték a feleségemet, a gyermekemet és a barátomat.

Feltűnés nélkül megölhetném. Ne feledje, színész vagyok, bármilyen szerepet magamra öltök, és senki sem emlékszik rám, hacsak nem akarom.

Christian másnap ismét útra kelt, hogy Meissenbe vigye

Clarát és Marie-t. Csengő érmékkel meggyőzte a két egykori hallei sószállítót, Hanst és Friedrichet, hogy menjenek ugyanebbe a városba, és vigyék el a lánykákat a

kocsijukon. A beszédes testvérpár rajongott a gyerekekért, és kalanddá varázsolt vidám történeteivel a hosszú utat a

kicsiknek. Till öszvéren kísérte őket, és még a város határa előtt elbúcsúzott tőlük.

Marthe boldogan ölelte magához a lányát. A viszontlátás

örömébe azonban üröm is vegyült, Christiannak ugyanis hamarosan el kellett mennie, hogy végre újra a falu ügyeivel foglalkozzon.

– Jövök, amilyen gyakran csak tudok – ígérte a feleségének, de majd megszakadt a szíve, mikor látta, milyen szomorú.

Christian nem ment haza, hanem beköltözött egy fogadóim hogy onnan figyelje, ki érkezik a városba, és hogy ki távozik. Nem kellett soká várnia. Két nappal később Till rohant be hozzá, aki lovászként dolgozott a püspöki palota istállójában. Most nyergeltet fel egy lovat, és egyheti

útravalót visz magával – jelentette. Christian megköszönte a segítségét, és azt tanácsolta,

hogy azonnal térjen vissza a faluba. Az ablakból látta,

merre indult el a karvalyarcú, miután elhagyta a várost. Ezúttal nem a drága aranykereszttel ékesített fekete ruhát viselte, hanem csak egy egyszerű csuhát.

A lovag kifizette a számlát, és nyeregbe szállt. Nyugodtan tudta tartani a tisztes távolságot, hogy ne keltsen feltűnést. Hamarosan senki más nem utazott abba az irányba, így nem kellett mást tennie, mint követni a lónyomokat a hóban. Áthaladt egy falun, majd a következőnél meglátott egy elhagyatott síkságot, ami egy

erdőhöz vezetett. Rendben, gondolta mogorván. Távol az emberektől

akarta megölni Marthe kínzóját, hamarosan azonban meg kellett változtatnia a terveit. A falucska végén a ló nyomait emberi nyomok keresztezték, egy mezítlábas gyermeké vagy egy nagyon törékeny nőé, pontosabban nem tudta megállapítani, mert ismét havazni kezdett.

Egy darabon a mezítlábas nyomok szertefutottak, aztán egyértelműen dulakodás jelei látszottak. A gyermek vagy

nő láthatóan el akart futni, de elfogták, és a lóra rángatták. Christian mit sem törődött az óvatossággal, és

vágtázva követte az erdőbe a nyomokat. A fák egyre sűrűbben sorjáztak. Már attól tartott, hogy szem elől téveszti őket, mikor éles kiáltást hallott. Elindult, és

hamarosan egy omladozó viskót pillantott meg. Leugrott a nyeregből, megkötötte a lovát, elővette a tőrét, és berontott.

Sok szörnyűséget látott már életében, mégis rosszullét fogta el az elé táruló látványtól. A férfi felemelt csuhával állt, előtte egy meztelen fiú hajolt át egy fatuskón. A karján

és a lábán szabályos mintát alkotva vágások látszottak. A karvalyarcú rémülten fordult hátra, ugyanakkor düh fogta el, hogy megzavarták. Amikor meglátta a rá szegeződő fegyvert, rikácsolni kezdett.

– Isten szolgája vagyok. Ha bántani merészelsz, pokolra

jutsz! – Akkor ott találkozunk! – kiáltotta Christian féktelen

dühvel, és a szívébe döfte a tőrét.

A karvalyarcú egy pillanatra megmerevedett, aztán a halálra rémült gyermekre zuhant. Christian ellökte a hullát, és felsegítette a fiúcskát, aki tágra nyílt szemmel, némán meredt rá. Nem lehetett több hat–hét évesnél. A pap biztosan megölte volna, miután kiélte beteges vágyait. Most már értette, miért terjednek a Meissen környéki falvakban rémtörténetek, hogy az engedetlen gyerekeket elviszi az ördög, és soha nem kerülnek elő. A lovag havat tett a fiú sebeire, hogy elállítsa a vérzést. A gyerek vacogva

összeszedte a ruháit, és felöltözött. – Most már nem érhet baj – nyugtatta meg. – Azt mondta, hogy engedelmeskednem kell neki, mert

Isten szolgája – suttogta a gyerek rettegve. – Biztosan nem Isten szolgája volt, hanem az ördögé –

felelteChristian határozottan. – Eljön értem a pokolból, és magával visz? – sírdogált a

kisfiú. – Nem. A lelke örökre ott marad. Nem árthat többé

senkinek. Az elemózsiás zsákból kenyeret adott a gyermeknek, és

megnyugodva nézte, ahogy lassan újra erőre kap. Elviszlek az erdő széléig. Hazatalálsz onnan egyedül?

A fiúcska bólintott. A sebei nem voltak súlyosak,

begyógyulnak. Legalábbis a testiek. Elgyalogoltak az erdő széléig. Christian gondosan ügyeli

rá, nehogy a gyerek meglássa a lovát. Semmi szükség rá, hogy a környéken legenda terjedjen el a fekete lovasról.

– Ne mondd el senkinek! – kötötte a lelkére. A tisztásnál meglökte egy kicsit. – Na indulj! Az édesanyád már bizonyára keres.

A gyerek fel sem nézett, csak nekiiramodott. Christian egy ideig nézte, aztán visszament, hogy eldöntse, mit

tegyen a holttesttel. Mikor veszik észre, hogy a pap eltűnt? Egyáltalán, fogják keresni? – töprengett a lovag.

Először arra gondolt, hogy eltemeti a tetemet, és

feltűnés nélkül elterjeszti a városban a hírt, hogy a pap isteni sugallat hatására zarándokútra indult. Végül úgy döntött, hogy egy ilyen szörnyeteg nem érdemli meg, hogy sírba temessék. Hosszú ideig nem merészkedik ide senki a környékről. Mire keresni kezdenék Meissenben, addigra a farkasok már eltüntetik a nyomait. Ott hagyta a hullát a hóban.

Christian komoran tért vissza a falujába, egy kis elégtételt érzett.

HARMADIK RÉSZ

A gyávaság és az árulás ideje

Meissen, 1174 tavasza

– Ötezer ezüstmárka! – kiáltott fel Otto őrgróf elképedve. – Ez több kocsi rakománya! Honnan vegyek ennyit?

– Honnan? A császár üzeni, hogy pontosan tudja, mennyi a hozama goslari tárnáknak, és ahogy széltében–hosszában beszélik, a christiansdorfi még gazdagabb.

Nagyon is elvárható, hogy ennyit költs a birodalom javára – felelte az öccse, Dietrich szarkasztikusan.

Ostmark őrgrófja a császár üzenetével nemrég érkezett meg a meisseni várhegyre, és szinte azonnal magánbeszélgetésre vonult vissza a bátyjával és annak vejével. Rajtuk kívül csupán Hedwig volt jelen: sápadtan,

de fegyelmezetten ült, és egy apród, aki már–már félve húzódott be a sarokba, miután megtöltötte a kupákat.

A húsvét után, Aachenben megtartott udvari tanácsot

ezúttal nagy pompával ünnepelték. A császár, a császárné, a fiuk, Henrik német király is viselte a koronáját. A látványos külsőségek főként Szaladin szultán követének szóltak, aki azzal az ajánlattal érkezett, hogy ha a császár egyik leánya feleségül megy a szultán egyik fiához, akkor szabadon engedi az összes keresztény foglyot. A fia még a

keresztény hitre is áttérne. Természetesen senki sem vette komolyan az ajánlatot, főként a császár nem. Így azonban volt ideje és lehetősége, hogy teljes figyelmét a köve tkező

itáliai hadjáratra összpontosítsa. Barbarossa Frigyes óriási összeget követelt azoktól a fejedelmektől és egyházi főméltóságoktól, akik ki akarták vásárolni magukat a háborúból.

– Vagy kifizeted az ötezer ezüstmárkát, vagy szeptemberben a seregeddel felsorakozol az oldalán, amikor átkel az Alpokon – Dietrich adott némi időt, hogy bátyja megeméssze az üzenetét. Ezután mély levegőt vett,

és megismételte a császár fenyegetését. – Nyomatékosan emlékeztet rá, hogy Oroszlán Henriktől visszaszerezte Goslart és az ezüstbányákat, amikor a herceg az adósává vált. Könnyedén városi rangra emelhetné Christiansdorfot, és így az uralma alá kerülne.

Néhány pillanatig nyomasztó csend ült a szobára. Hedwig fázósan összehúzta magán a köpenyét. Van rá remény, hogy esetleg elenged valamennyit az összegből? –

érdeklődött óvatosan. Ötezer ezüstmárka hatalmas összeg. Ahogy mindenki, ő is pontosan tudta, hogy Otto csak nehezen tudna ennyit előteremteni. Talán beszélhetne a császárnéval... Évekkel korábban azon a bizonyos würzburgi udvari tanácson, amikor Otto majdnem elvesztette az őrgrófságot Beatrix császárné segített neki, és neki köszönheti, hogy a férje és szövetségesei helyzete végül jóra fordult.

– Esztelenség! A császár nem piaci kofa, akivel alkudni

lehet és én sem vagyok az. Becsületes férfi nem tesz ilyesmit – förmedt rá az őrgróf.

Dietrichet ismét elöntötte a düh, hogy bátyja ennyire faragatlanul bánik Hedwiggel. Gondosan elrejtette az érzéseit, még ha nehezére is esett. Az általános vélekedés szerint egyedül Otto dolga, hogyan bánik a hitvesével, sőt a legtöbb férfi csodálkozna rajta, hogy részt vehetett a bizalmas megbeszéléseken, és a férje nem küldte ki azzal, hogy inkább a fonóban felügyelje a munkát. Dietrich a

pillantásával figyelmeztette az őrgrófnét, nehogy elárulja sértettségét. Otto még véletlenül sem láthat mást az

asszonyban, csak az odaadó, hűséges feleséget. Közben viszont mindketten szenvedtek a titkos és veszélyes szerelem miatt, keresték az alkalmat, hogy tanúk nélkül is

találkozhassanak. – Mennyit követel a többiektől, akik ki akarják

vásárolni magukat a hadjáratból? Kíváncsi lennék, mekkora összegre értékel? – kérdezte a meisseni őrgróf mogorván.

– Nem te vagy az egyetlen, akit ez az összeg érzékenyen érint. A kölni érseknek ezer ezüstmárka kölcsönt kellett felvenni. A lüttichi püspök állítólag elzálogosította néhány birtokát, hogy összeszedje a sereg felszereléséhez követelt ezer ezüstöt. A császár dühös. Hat

esztendeje nem volt Itáliában. Ilyen még sosem fordult elő. A lombard városok szövetsége újra megerősödött, Milánót erős falak, földsáncok és őrtornyok veszik körül.

Egyébként azt beszélik, hogy bizánci pénzen építkeztek. A német fejedelmek azonban vonakodnak segíteni őt a hadjáratban.

– Nem csoda, ha arra gondolunk, milyen katasztrofális volt a legutóbbi – jegyezte meg Otto lekicsinylőén.

Annak idején, 1167 nyarán a császár Rómánál néhány nap alatt kétezer embert vesztett, a német nemesek, lovagok, főpapok színe–javát. Köztük volt a barátja és bizalmasa, Rainald von Dassel, a kölni hercegérsek is.

Legtöbbjükkel nem az ellenséges fegyverek végeztek, hanem egy szörnyű járvány, amelyet a hőségben a mocsarakból kirajzó rovarok terjesztettek. A legtöbben ezt Isten büntetésének tekintették.

– Hogy elkerülje a veszélyes hőséget, a császár ezúttal csak szeptemberben akar elindulni – folytatta Dietrich. – Mindent egybevéve, hacsak nem történik valamilyen csoda, akkor derülátó becslés szerint is legfeljebb nyolcezer fős serege lesz. És ebbe már kegyelmed cseh

csapatait is beleszámolták – fordult Ulrikhoz. – Időben ott leszek a csapatokkal, de ne feledjék, hogy

zsoldossereg. Nem lesz könnyű összetartani őket, és fenntartani a rendet, ha a zsold nem érkezik meg pontosan és nem zsákmányolhatnak – felelte a cseh

nemesúrfi. – Nyolcezer emberrel a lombard városok ellen nem sokra

megy – jegyezte meg kertelés nélkül Otto. – Évekkel ezelőtt Milánót ötvenezer katonával is csak nagy nehezen tudta bennni. A hadjárat már az előtt elbukott, mielőtt elkezdődött. Eggyel több ok, hogy távol maradjak ettől.

Szilárd elhatározásod, hogy követed a császárt? – kérdezte az öccsét kétkedve.

– Megesküdtem rá. Hogyan hagyhatnám cserben, ha mások alig állítanak ki sereget? – E szavak kimondásakor gondosan elkerülte Hedwig tekintetét.

– Oroszlán Henrik hadba száll vele? – érdeklődött Otto izgatottan. Szászország és Bajorország hercege a császár leghatalmasabb vazallusaként mindig a legnagyobb

sereget állította ki, kéve a legutóbbi, 1167–es balsikerű hadjáratot. A herceg ezt azzal indokolta, hogy több főnemes és főpap fellázadt ellene, köztük Otto, Dietrich, valamint két testvérük, Dedo és Frigyes is.

– A császár számít rá, de szerintem Henrik nem akar inii venni ebben a kalandban.

– Nocsak! Talán mégis van jó oldala a dolognak. Ha OroszIán Henrik ebben a helyzetben cserbenhagyja, akkor véget érhet a nagy barátság köztük – lelkendezett Otto.

– Lehetséges. A császár nagyon szorult helyzetben van. Ili távol marad, az kenyértöréshez vezethet.

– Alig várom azt a pillanatot. Most már kiváló apósa sem L hét a segítségére – kárörvendett a meisseni őrgróf.

Plantagenet Henrik angol király, Henrik apósa súlyos nehézségekkel küzdött. Nemcsak saját fiai lázadtak fel ellene, akiket anyjuk, Aquitániai Eleonóra bujtott fel az uralkodó ellen, hanem a papság is szembeszegült vele a canterburyi érsek meggyilkolása miatt, amit közvetlenül

vagy közvetve ő parancsolt meg. A körülmények és beszámolók ellentmondásosak. Azóta széltében–hosszában

erről beszéltek. Néhány hónappal korábban szentté avatták Thomas Becketet, és az emberek özönlöttek a sírjához.

Otto elmerült a gondolataiban. – Ötezer ezüstmárka. Hogyan teremtsem elő? –

Gorombán ráparancsolt az apródra, hogy hozza ide az őrparancsnokot. A fiú elviharzott, és hamarosan visszatért a katonával.

– Küldj futárt Christiansdorfba! Christian a bányamesterével együtt azonnal jöjjön Meissenbe. Egy másik futárt küldj Randolfért, hogy haladéktalanul jelenjen meg előttünk.

– Parancsára, uram! – Amikor Arnulf távozni akart,

Dietrich őrgróf utánaszólt. – Üzenem Christiannak, hogy hozza magával a fiatamat.

Az őrparancsnok meghajolt és elsietett.

Amikor Hedwig meggyőződött róla, hogy a környezetében mindenki mélyen alszik, óvatosan felkelt, magára vette a cseléd köpenyét, és kalapáló szívvel elindult az egyik vendégszoba felé. Marthéval készíttetett egy altatófőzetet, azt mondta, saját magának, de a palotahölgyek borába keverte. Vajon Dietrich teljesíti, amit a titkos üzenetben kért tőle?

Lassan egy év telt el első és eddig egyetlen titkos együttlétük óta. Már a férfi érintésének gondolatára is elöntötte a testét a tűz. Kétség és remény között tépelődve nyitotta ki a kis szoba ajtaját. A férfi odabent várt rá. Hedwig bereteszelte az ajtót, aztán átölelték egymást.

– Kedvesem – suttogta Dietrich karjaiban. Szenvedélyesen megcsókolták egymást. Dietrich érezte,

hogy az asszony sírdogál. Gyengéden megsimogatta az arcát, és letörölte a könnyeit. Annyira boldogtalan vagyok.

Semmi másra nem tudok gondolni, csak az együttlétünkre. Nem is értem, hogy bírtam ki majdnem egy

évig – szipogta Hedwig. Az őrgróf magához szorította. – Azt hiszed, én másként érzek? – sóhajtotta, majd

ismét megcsókolták egymást, és ölelésben forrtak össze. Kétségbeesésükben vállalták a veszedelmet, hogy

titokban Otto várában találkoznak. Szavakra nem volt idejük: gyors és viharos egyesülésben teljesült be a hónapok óta tartó vágyakozásuk. Dietrich az ágyra fektette, és szenvedélyesen a magáévá tette. Hedwig ajkát

kedvese nyakához szorította, hogy elfojtsa mámoros sikolyát.

– Nagyon féltettelek. Most meg elindulsz ebbe az eleve vesztes háborúba. Ne hagyj el, ne hagyj itt egyedül – kérlelte az asszony könnyek között.

„Mennyire magányos és boldogtalan lehet” – gondolta Dietrich szomorúan. Most bepótoltak minden gyengéd csókot, simogatást, érintést, amire vágyuk szenvedélye

miatt az előbb nem hagytak időt. Szerelmük hamarosan újra beteljesült, ezúttal gyengédebben, megvárva az örömteli eksztázis pillánatát. Kimerültén, boldogan, de a közelgő elválás miatt szomorúsággal feküdtek egymás mellett.

– Nem maradhatsz tovább – mondta ki Dietrich végül, amit mindketten tudtak. Segített megigazítani az asszony ruháját, ráterítette az egyszerű köpenyt, és a kapucnival eltakarta az arcát.

– Körülnézek, hogy van–e kint valaki – mondta a férfi. Úgy gondolta, ha bárki meglátja, azt hiszi majd, hogy egy cselédlánnyal vagy egy nemeskisasszonnyal múlatta az idejét, ez pedig bocsánatos bűnnek számított. Végigment a folyosón, majd hamarosan visszatért. – Mehetsz nyugodtan.

– Találkozunk holnap éjjel is? – kérdezte Hedwig félénken.

Dietrich megcsókolta a kezét.

– Túl veszélyes. Várjunk néhány napot, nehogy feltűnjön az embereknek.

– Nem akarok nélküled élni. Talán nincs már sok időnk. Nem bírom tovább Otto mellett.

Dietrich összerezzent, amint meghallotta a bátyja nevét.

– Ha ez megnyugtat, már nem ér hozzám éjszakánként.

Ez ugyan enyhítette a férfi féltékenységét, de annál nagyobb a baj, ha teherbe esik.

– Egyikünk sem hagyhatja el azt a helyet, ahová Isten rendelt minket – mondta Dietrich komoran. Nem

szökhetett meg a bátyja feleségével, bármennyire szeretett volna. Túl sok kötelezettség és eskü kötötte az őrgrófságához, a császárhoz és hideg szívű feleségéhez. Gyengéden homlokon csókolta kedvesét. – Légy türelemmel! Találunk módot, hogy együtt lehessünk.

Még egyszer kinézett a folyosóra, hogy valóban nem járkál–e senki, aztán kikísérte az ajtón szerelmét. Feltűnés nélkül követte, hogy meggyőződjön róla, baj nélkül

visszaért a szobájába. Alig várta, hogy újra a karjába zárhassa az asszonyt. Meddig mehet ez így? Mi lesz, ha kiderül a viszonyuk? Mit tenne Otto a feleségével? „Istenem, segíts meg engem és a nőt, akit mindennél jobban szeretek, még akkor is, ha ezzel vétek parancsolataid ellen” – imádkozott némán.

Christian és Randolf szakadó esőben, szinte egyszerre

érkezett a várhegyre, és Otto rögtön hívatta is őket. Dietrich őrgróf, aki a rossz idő ellenére az udvaron várta

a fiát, és szokatlanul kedvesen üdvözölte, meghívta Konradot, hogy vegyen részt a tanácskozáson. Az ifjú nagyon elcsodálkozott, mert azt hitte, rögvest számot kell adnia atyjának a fegyverforgatási tudományáról. Indulás előtt már–már kétségbeesve kérte Christiant, hogy tanítson neki egy vakmerő cselt, amivel az ellenfélt le lehet fegyverezni. A lovag azonban visszautasította. Könnyűnek

látszik, ám sok gyakorlást és gyorsaságot igényel. Győzd meg atyádat azzal, amit eddig tanultál, a többire majd

megtanítlak később. Konrad nem osztotta meg a kétségeit, hanem szó nélkül

követte apját, Christiant és a bányamestert a

nagyterembe.

Christian és Randolf csuromvizesen térdelt le az őrgróf elé, látszólag tudomást sem vettek egymásról. Egyébként is ritkán találták jókedvében hűbérurukat, most viszont Otto

komor arckifejezéséből gyanították, hogy különösen rossz hírt kaphatott.

– Álljatok fel! – szólalt meg az őrgróf. – A császár fél év mól va hadjáratot kezd a lombard városok szövetsége ellen. Vagy sereget állítok ki, vagy fizetek ötezer

ezüstmárkát. Még Randolf lélegzete is elakadt az összeg hallatán. – Bányamester, a következő hetekben meg tudja

duplázni a kitermelést? A háttérben várakozó Hermann előrelépett, és mélyen

meg hajolt. – Bocsásson meg, uram, de ez teljességgel lehetetlen.

Akkor is, ha a mostaniakon felül még száz tapasztalt bányászt és olvasztárt állítanánk munkába. Ráadásul nem is találnánk ennyi embert a Harzban, aki rögtön át tudna települni. A tárnát könnyű megnyitni, de a jó érc kitermeléséhez és olvasztásához idő kell.

Otto nem lepődött meg, mégis igencsak elégedetlenül kérdezősködött tovább.

– Hogyan lehet növelni a kitermelést? A bányamester igyekezett nagyon megválogatni a

szavait. – A férfiak megteszik, ami tőlük telik. Keményen

dolgoznak, hogy urunk elégedett legyen, és eltartsák a családjukat. Felvehetek néhány segítőt, és leküldhetek néhány emberré többet a tárnába.

– Tedd azt! Szükségem van a pénzre. Vagy mindnyájan velem akarnak jönni a csatába? – csattant fel

Otto. Még Randolf sem lelkesedett ezért a lehetőségért, bár a

háború mindig nagyobb zsákmánnyal kecsegtetett, mint

amit a parasztokból ki lehetett sajtolni. Valószínűleg ugyanazt gondolta, mint Otto: hogy a hadjárat sikertelenségre van ítélve.

Christiant inkább az aggasztotta, hogy háború esetén mennyi falubelit kellene az őrgróf seregébe küldeni.

– Tehát nem marad más választásom, mint különadót kivetni a háború miatt – jelentette ki az őrgróf határozottan. Christian–hoz fordult. – Mától kezdve minden szabad férfi a faludban tizedet fizet nekem. Április vége után esedékes az első rész.

Erélyesen felemelte a kezét, hogy Christian meg se szólalhasson.

– Ne nézzen ilyen szemrehányóan. Tudom, hogy a

telepeseknek tíz év adómentességet ígértem, és még csak hét telt el. Azért voltam ilyen nagyvonalú, mert akik az erdőből fáradságos munkával hasították ki a földet, nehezen élték volna túl a telet. Nézze meg most a faluját. Az egész birodalomban arról beszélnek, hogy milyen gazdag Christiansdorf és hogy még az egyszerű parasztoknak is telik bordélyházra. A szatócsok és kalmárok jó bort isznak hígított sör helyett, és a feleségüket finom kelmékben járatják, sőt hamarosan

talán selyemben és bársonyban. Még egy kőtemplomot is megengedhetnek maguknak. Nekem pedig pénzt kell kölcsönözni, hogy egy oltárt emeltethessek. Azonnal adózniuk kell, különben az egész őrgrófságban megduplázom a különadót, és akkor a jómódú parasztjai tényleg éhezni fognak. A többi falu már rég nem olyan tehetős, mint kegyelmedé.

– Adjon nekik, kérem, haladékot a fizetésre legalább az aratásig – vetette közbe Christian.

– A császár nem vár. Legyen őszinte, barátom, hányan élnek a faluban ténylegesen a földművelésből? A legtöbben

rég a bányában vagy a válogatóasztalnál dolgoznak, és csak a konyhakertet művelik. Nem is beszélve a kézművesekről és a kereskedőkről.

Otto összehúzta a szemöldökét, és keményebb hangnemben folytatta.

– Talán nem igaz, hogy a bányarészesedés kifizetése után sorban állnak a bordély előtt, megtelnek a kocsmák, az asszonyok pedig még több csecsebecsét vásárolnak?

Akkor az uruknak is ki tudják fizetni a tizedet, ahogy az isteni rend megköveteli.

Christian nem igazán mondhatott ellent, mert bár a falubeliek tényleg keményen dolgoztak, a földműveseknél sokkal jobban ment a soruk. Igaz, hogy Otto szavaiban

volt némi túlzás, mégis közeljárt az igazsághoz. Christiansdorflakói ugyan morogni fognak, de ki tudják fizetni az adót anélkül, hogy az éhezés fenyegetné őket.

Akit nagyon érzékenyen érint, azzal majd megállapodást köt.

Neki is pénzt kell kölcsönöznie, mert amije volt, azt az őrségre és a drága kőkápolnára költötte. Aki kőházban lakik, nem építhet vályogból templomot, mert azzal megsértené az Istent.

– Küldök két adószedőt, akik a várnaggyal házról házra járnak, és megállapítják, kinek mennyit kell fizetnie – rendelkezett az őrgróf.

„Ebből baj lesz” – futott át Christian agyán. – Elkísérheti valaki a faluból, hogy minden rendben

menjen? – Talán azzal gyanúsítja az embereimet, hogy csalnak?

– fortyant fel Otto. – Természetesen nem. Hogyan is tehetném? A főúr gyanakvóan a lovagra nézett. – Senki sem ért hozzá jobban, hogy a rejtett és mégis

vakmerő tiltakozást megfogalmazza, mint kegyelmed.

Felőlem velük mehet, aki akar. Mindenképpen fizetni fognak; aki megpróbál becsapni, az elveszti az egyik kezét.

Christian, kegyelmed személyesen felel az embereiért. Ha a kezemet követeled, már csak a balt adhatom, mert

a jobbot akkor vesztem el, ha Randolffal összeütközésbe

kerülök. Ezt pedig aligha kerülhetem el” – gondolta Christian keserűen.

Otto intett a még mindig csuromvizes Randolfnak és Christiannak, hogy lépjenek közelebb.

– A legkevésbé sem hiányzik, hogy egy rablóbanda megkaparintsa az ezüstöt, amit Christiansdorfban

bányásznak ki nekem. A télen kitermelt ércet azonnal hozzák ide, mielőtt a tolvajok ismét előmerészkednek. A várnak fel kell épülni mihamarabb. Randolf haladéktalanul költözzön oda, és gondoskodjon róla, hogy az építkezés a lehető leggyorsabban haladjon. Nem

érdekel, hogy a lakótorony vagy a háza készen van-e, felőlem alhat a puszta földön is. Mostantól minden szabad ember a faluból heti egy napot a vár körüli sánc építésén

dolgozik, kivéve a bányászokat. – Az őrgróf felemelte a kezét, hogy meggátolja az ellenkezést. – A saját érdekük, hogy a falu védelme biztosítva legyen. Talán van valami ellenvetése, Christian. Ha igen, akkor küldjön a seregembe száz felfegyverzett férfit.

Száz férfi! A falubeliek egyik része túl öreg, a másik túl fiatal a fegyverforgatáshoz. Hányan tudnak egyáltalán valójában bánni egy fegyverrel? Mennyien élnének túl egy háborút? – töprengett Christian kétségbeesetten.

– Adok egy tucat katonát az ezüst és a falu védelmére. Holnap indulnak. Három nap múlva hozzák ide a kitermelt ércet.l Randolf addig elintézi az ügyeit, és egy héten belül beköltözik a faluba. Most pedig menjenek, és szárítkozzanak meg, mielőtt a termet elönti a víz – rendelkezett Otto.

Dietrich őrgróf azt kívánta, hogy a fia maradjon vele, így

Christian egyedül indult felesége és lánya keresésére. Hamarosan megtalálta Marthét, az asszonyka ugyanis a

nagyterem előtt várt rá. Sápadtnak látszott, és a szokottnál is vékonyabbnak. Az arca azonban sugárzott az örömtől, amikor meglátta. Szertartásosan üdvözölték

egymást a sok udvaronc jelenlétében, majd Christian magához vonta és átkarolta a hitvesét.

– Remélem, jól van, férjuram – mondta Marthe. Vigyázott, hogy betartsa az udvari viselkedés szabályait, bár az udvar szertartásosságát idegennek érezte. Legszívesebben azonnal átkarolta volna szeretett férjét,

közel három hónapja nem találkoztak, így szinte elemésztette a hiánya. A férfi szoros ölelése elárulta, hogy ő is ugyanígy érez.

– Át kell öltöznie száraz ruhába, férjuram – adta elő a színlelt okot, hogy olyan helyre vonulhassanak el, ahol

kettesben lehetnek. Miközben elmesélte, hogy Clara az őrgrófnő lányával, Sophiával és más gyerekkel játszik a nevelőnők felügyelete alatt, elvezette abba a szobába, amit

rendelkezésükre bocsátottak. Alighogy Marthe bezárta az ajtót, egymás karjaiba

omlottak, és vad csókolózásba kezdtek. Christian felkapta és egy ládára ültette, felemelte a ruháját, és szenvedélyesen magáévá tette. Nem érdekelte Otto parancsa, csak imádott feleségével akart lenni, aki boldogan teljesítette a vágyait. Miután elengedték egymást, az asszony „a szerelmi ládából” elővette a száraz ruhákat, és odaadta a férjének.

Christian átöltözött, és a gyerekek csínytevéseiről beszélgettek. A lovag örömmel látta, hogy Clara jelenléte enyhítette Marthe magányát és az elvesztett magzat miatti fájdalmát. Az asszony le sem akarta venni a szemét szerelméről, amikor azonban férje felkötötte a kardot, elszorult a szíve.

– Hová kell már megint menned? – Felkeresem a jövendő gyóntatódat, Hilbertet, és

megkérdezem, négy nap múlva el tud–e jönni a faluba. –

Till talált egy fiatal papot, akinek nem volt saját plébániája, ezért örömmel vállalta a házi káplán és később

a gyermekek tanítójának feladatát. – Elkészült a kápolna? Akkor hazamehetek veled –

reménykedett Marthe. Nem akart tovább a férje és a fia

nélkül itt élni. El akarta hagyni az egyhangú, rideg palotát, amelynek lakóit nem lehetett kiismerni hízelgésük és álnokságuk miatt, hogy végre az otthoni feladataival foglalkozhasson. Hiányzott neki Mechthild megjátszott szigora, a szolgák szitkozódása, amint kergetik az udvaron

a gonosz öreg libát, Kuno és Bertrain bohósága és a kis Peter éles nyelve.

– Még nincs teljesen kész. Berendezünk Hilbertnek egy megjelelő szobát a házban. Velem kell jönnöd, szükségem van rád a faluban. – Röviden elmondta Otto

parancsait, és hogy attól fél, hamarosan nagyobb rablóbandára kell számítani a korábbinál. – Akkor nem lesz biztonságos a faluba vezető út.

Marthe némán bólintott. Olyan időkben, mint ami vár rájuk, bárki könnyen megérthette, hogy Christian maga mellett akarja tudni a családját.

A lovag megkönnyebbülésére Hilbert elfoglalja hivatalát annak ellenére, hogy még nem készült el a kápolna. Sovány alakja és viseltes csuhája arra utalt, hogy nehezen vészelhette át a telet. Persze az is lehet, hogy valóban nem érdekelték a világi dolgok. A fiatal pap mélyen hívő és okos volt, nem hitt el minden! azonnal. Ráadásul bátran

felvállalta, hogy egy olyan asszony lelki üdvéről gondoskodjon, aki inkvizíció előtt állt. Emiatt nem sok esélye volt, hogy valaha saját plébániát kapjon. Hilbert végignézte a vízpróbát, és az efféle igazságkeresést megbízhatatlannak tartotta, és azok közé tartozott, akik el akarták törölni.

Vacsora után Christian a parancs szerint megjelent az őrgróf előtt. Ezúttal csupán néhányan voltak jelen, Hedwig, Dietrich, Randolf és Arnulf, a fegyvermester.

Otto kertelés nélkül a tárgyra tért. A rablók nagy része jól felfegyverzett, harcedzett férfi volt Ez csak egyet

jelenthet: egyik ellenségem meg akarja kaparintani az ezüstömet, és még a császár előtt is bajba akar sodorni Vajon ki lehet az?

– Oroszlán Henrik messze van, és nagyobb gondokkal küzd, bár a támadás alattomossága rá vall – vélekedett Dietrich. – TaIán szökött katonák, akik a saját szakállukra fosztogatnak. Az ifjú türingiai tartománygrófot is képesnek tartom efféle tettekre. Folyton viszályt szít, amióta átvette az örökségét. Legyenek résen, és derítsék ki, ki áll a

háttérben – utasította Otto a lovagjait. – Randolf, ügyeljen rá, hogy legközelebb fogoly legalább addig életben maradjon, amíg válaszol a kérdésekre.

Az óriás megvetően elhúzta a száját, mégis udvariasan meghajolt.

– Ahogy kívánja. Otto a feleségére nézett, mire Hedwig megszólalt. – Ha a félelmeink igazolódnak, vérontásra számíthatunk

Úgy hallottam, Christian, magával akarja vinni a feleségét. Christian rögtön megértette, mire akar kilyukadni. Úgy

érezte, mintha követ nyelt volna. Bólintott. A főúri asszony folytatta. – Martin püspök egyelőre megengedi, hogy bábaként

dolgozzon, de csak a pap felügyelete alatt teheti. Ha jól emlékszem, Sebastian a neve. Ő fogja ellenőrizni, hogy Marthe keresztényi módon segít, és nem alkalmaz ártalmas pogány praktikákat.

Nem adják fel. Még mindig halálba akarják kergetni, gondolta keserűen Christian. Tudta, hogy Randolf minden pillanatban figyeli, tehát gondosan elrejtette aggodalmát. Biccentett Hedwig felé, aztán Dietrich őrgrófhoz fordult.

– A kialakult helyzet ellenére is azt kívánja, hogy a fia a faluban maradjon? Ha véres harcra kerül sor, nagyobb biztonságban lenne itt a várhegyen.

– Kegyelmednél jó helyen van – felelte Dietrich habozás nélkül. Nemrég meggyőződtem a fejlődéséről,

nagyon elégedett vagyok. Lekötelez. A fiamnak harci tapasztalatot kell szereznie: a szláv törzsek nem

nyugszanak az őrgrófságom határán, ráadásul Szászország és Bajorország hercege is minden alkalmat megragad, hogy viszályt szítson.

Amikor Christian másnap reggel Konraddal, a bányamesterrel és Otto katonáival elindult, hogy elhozza az ezüstöt, megígértette velük, hogy nem szólnak egy szót sem az őrgróf parancsairól. Ő maga akarta ismertetni a rendelkezéseket, amint visszatért Meissenből. El akarta kerülni, hogy a távollétében mindenféle híresztelések

kapjanak lábra, és feltüzeljék a hangulatot. Nem hiányzott neki, hogy lázadás törjön ki, aztán meg a várnagy ítélkezzen a falu lakóin. Két nappal később is ráér a rossz híreket a falu tudomására hozni.

Amint az út kiszélesedett, és már két ló elfért rajta

egymás mellett, a lovag intett Konradnak, hogy szegődjön mellé.

– Atyád nagyon elégedett volt a kardforgató

tudományoddal. Az apród arca ragyogott a látható megkönnyebbüléstől.

– Valóban? Apám annyira tökéletes, attól félek, soha nem lesz elégedett velem.

– Nem kell aggódnod. Nemcsak magadnak szereztél megbecsülést, hanem nekem is.

Konrad némi habozás után megszólalt. – Kérdezhetek valamit? – Természetesen.

– Miért nem tiltakozott hevesebben a nagybátyám parancsa ellen? Végül is a szavát adta a telepeseknek, hogy tíz esztendeig nem kell adót fizetniük. Az adott szó mégiscsak adott szó.

– Ez igaz. A császár azonban azt követeli, hogy vegyen részt a hadjáratában. Jobb, ha a falubeliek megfizetik a bevételük tizedét, mint ha minden fegyverforgatásra képes férfit hadba vezetnék, és a nagy részük elpusztulna a háborúban, aminek ráadásul nem igazán kedvezőek a

kilátásai. Hagyott néhány percet Konradnak, hogy

elgondolkodjon, aztán folytatta. – Legyünk őszinték! A többi faluhoz képest mi tényleg

bőségben élünk. Másutt sokan éheznének, ha a

nagybátyád megemelné az adókat. Okos ember csak olyan csatát vállal, amit meg is nyerhet. Az efféle helyzetekben csupán néhány engedményt érhetek el az őrgrófnál, hogy elviselhetővé tegyem az emberek életét, akikért felelős vagyok.

– Ebben igazi mester, lovaguram – jegyezte meg az apród hetyke mosollyal. – A várhegyen sokan beszélik, hogy kegyelmed gyakran felemeli a szavát, és bátran megmondja az igazat nagybátyámnak, nem érdekli, hogy mérges lesz.

– Igazán? – kérdezte Christian meglepetten. Aztán kesernyésen arra gondolt, nem sokra ment vele, hogy felemelte a szavát és néhányan biztosan örömmel látnák,

ha Otto ezért lecsapatná a fejét. Minden gond nélkül leszállították a télen kitermelt

ezüstöt Meissenbe. Másnap már indultak is vissza, ezúttal Marthe, Clara Hilbert, az új káplán is velük tartott.

– Annyira örülök, hogy végre hazamehetek – lelkendezett Marthe, miközben összecsomagolta a holmijukat.

– Ne örülj előre. A falu már nem olyan, mint amilyennek ismered – figyelmeztette Christian komoran.

A haditanács

Miközben hazafelé igyekeztek, nemcsak az égen gyülekeztek felhők, hanem Marthe szívében is. Azon töprengett, milyen élet vár rá. Egyfelől ott lesz Sebastian

atya, aki állandóan figyeli majd, és alig várja, hogy valamilyen bűnt bizonyítson rá, másfelől Randolf fenyegető jelenlétéhez is hozzá kell szoknia.

Ha a pap alkalmat talál rá, hogy inkvizíció elé citálja, nem kerülheti el a máglyát. Randolf pedig vajon megtartja a szörnyű titkot, ami összeköti őket? Ismét minden lépése vérontást jelent majd? Az járt a fejében, képes lesz–e nap mint nap megküzdeni ezzel a félelemmel. Talán jobb lett volna, ha a várhegyen marad.

Amikor megérkeztek a faluba, már javában tartott a lakodalom. A bányaelügyelő, akinek a lánya épp egy éve ment hozzá Karlhoz, ezúttal egyetlen fiát adta össze egy kötélverőmester legfiatalabb lányával.

Christian és Marthe leszállt a lóról, és egyenesen az

ünneplőkhöz ment, hogy gratuláljon az ifjú párnak és a szüleiknek. Karl és Agnes örömmel üdvözölték őket, az asszony boldogan mutatta kigömbölyödött hasát. A bába

úgy számolt, hogy pár nap múlva megszületik első gyermekük. Együtt örült a fiatalokkal, de feltűnt neki, milyen furcsa hangulat uralkodik az ünnepen.

A mátkapár láthatóan boldog volt, a szülők elégedettnek tűntek, és az asztalt is szépen, az évszaknak megfelelő bőséggel terítették meg. Mégsem táncolt senki, és nem is énekeltek. Amikor egy–egy vendég pohárköszöntőt mondott, beszéd közben végig félve Sebastian atyát nézte.

Töprengését Peter szakította meg, lélekszakadva

jelentette, hogy urához két látogató érkezett. Elég mogorvának látszanak – jegyezte meg grimaszolva.

A hír hallatára Marthe és Christian elbúcsúzott a vendégektől, és követte a többieket a házba.

– Sebastian tehet róla – felelt a lovag a fel sem tett kérdésre – A tánc és a zene az ördög műve, természetesen kivéve a szerzetesek áhítatos énekét. Az emberek nagyon óvatossá váltak, és jó okuk van rá.

A háznép Mechthild vezetésével felsorakozott, hogy

üdvözöljék a falu urát és feleségét. Thomas fakarddal felfegyverkezve anyjához rohant, és elújságolta, mennyit

fejlődött lovagi tudása. Húgának rögvest bemutatót is tartott.

A ház úrnője Johannára pillantott, már három hónapja

nem látta. A lányka tizennégy éves volt. Épp annyi, mint ő, amikor el kellett menekülnie a szülőfalujából. „Lassan férjhez kell adnunk – futott át az agyán –, mert ha Randolf és emberei megérkeznek, a szépsége nagy bajt hozhat rá.”

– Isten hozta. Örülök, hogy mind együtt vagyunk, és hogy mostantól nem egyedül kell gondoskodnom a falu betegeiről – üdvözölte kedvesen Johanna.

Marthe tudta, hogy nemcsak azért könnyebbült meg, mert nehéz esetekben tanácsot kérhet majd tőle, amit ő

maga is oly sokszor szívesen fogadott volna a tanítómesterétől vagy Josefától, hanem azért is, mert a lányka is félt Sebastian rosszindulatától.

A szakácsnő szokásához híven azzal fogadta, hogy az úrnőnek rendes ételre van szüksége, és Clara is soványabb a korához képest, azonnal kész is az ennivaló.

– Terítsek a vendégeknek is? – kérdezte Mechthild, de hangja azonnal elárulta, hogy bárkik is a látogatók, még száraz kenyeret és vizet sem szívesen ad nekik.

Legfőbb ideje kideríteni, kik a titokzatos vendégek, gondolta Christian, és a feleségével elindult a nagyterembe.

A helyiségben jeges csend uralkodott. Két idegen férfi bámult Jakobra, és látványosan hátat fordított Lukasnak, aki karba font kézzel állt, és elutasítóan meredt maga elé. Amikor a ház ura belepett, az idegenek felálltak és meghajoltak. Christian egyikükben felismerte a vén „ezüstróka” tiszttartóját. Úgy emlékezett, Gerald a neve.

– Isten áldása! – kezdte a tiszttartó, és azon nyomban

a tárgyra tért. – Urunk azt kívánja, hogy az ifjú Jakob urat még a mai napon hazavigyük.

– A kiképzése még nem fejeződött be – vetette ellen rögtön Christian.

– Az nem számít. Az édesapja megházasítja, és az az

óhaja, hogy haladéktalanul teljesítse a kötelességét, és vegye át az örökségét.

Christian tekintete először Lukasra, aztán Jakobra siklott.

– Urunk köszönetét fejezi ki, amiért az úrfit tanította, és hogy gondoskodik az azonnali hazatéréséről – fejezte be a mondanivalóját Gerald.

– De nem ma este. Vacsorázzanak velünk, aludják ki magukat, és reggel induljanak útnak – ajánlotta a ház ura

udvariasan. – A parancsunk úgy szól, hogy még ma térjünk vissza –

felelte Gerald ridegen.

Jakob felállt, láthatóan már összecsomagolt, amíg a lovag és felesége a násznéppel időzött. Egy pillantásra sem méltatta a bátyját, vállon veregette Konradot, végül meghajolt Christian előtt.

– Uram, köszönöm, hogy tanított, és hogy szolgálhattam kegyelmedet.

A lovag Jakob vállára tette a kezét, és megakadályozta, hogy sarkon forduljon és távozzon. Egyenesen a fiú szemébe nézett, aki láthatóan egyre kellemetlenebből

érezte magát. – Isten óvjon! Bármi is a terve atyádnak veled, soha ne

feledd, hogy mire tanítottalak a kardforgatásról és arról, milyen felelősséget visel egy nemesember.

Amikor Jakob szó nélkül távozni akart, Christian még egy szer utána kiáltott.

– Nem búcsúzol el a bátyádtól? – Látta, hogy a fiatalember szemében valami megcsillan, de a tiszttartó nem engedte szóhoz jutni.

– Nincs bátyja. Jakob úrfi az egyetlen fia és örököse urunknak – jelentette ki élesen. Az apród udvariasan

meghajolt Marthe előtt, de nem nézett a bátyjára, hanem távozott a két férfival

– Csak nem Sigrunt kell elvennie? Szegény fiú –

csúszott ki Marthe száján. – Nem kell sajnálnod – vetette oda Lukas. – Arról

értesített, hogy az eljegyzést végre felbontották, és a kolostorban marad. Az öcsém a húgát veszi el, és megkapja hozzá apánk birtokait! Amikor ezt meghallotta,

annyira megörült, mármint a földeknek, hogy attól kezdve levegőnek néz.

– Sajnálom. Nemcsak az örökségedet vesztetted el, hanem a testvéredet is. Jakob viszont még nem készült fel rá, hogy ennyi emberért vállaljon felelősséget – mondta

Christian. – Az öcsikém okoz még néhány meglepetést nekünk –

válaszolta epésen Lukas.

Tényleg nem sok jót ígér, hogy Jakob ilyen gyorsan szembefordult a bátyjával, futott át Marthe agyán is. Ha a rang és a birtok megszerzésének lehetősége miatt egyik pillanatról a másikra megtagadta Lukast, mennyire megrontja majd a hatalom, amint ténylegesen átveszi az örökségét?

– Döntött, és viselnie kell a következményeket – tette hozzá Lukas mogorván.

– És minden parasztnak és jobbágynak, aki az uralma

alá kerül. Láthatóan nem sokat ért, amit tanítani próbáltam neki – mondta Christian, és nem is próbálta leplezni a csalódottságát, kiment, és szólt a szakácsnőnek, hogy tálalhatja a vacsorát.

Habár Marthét és Christiant megvendégelték az esküvőn, mégsem mondtak le arról, hogy a háznéppel egyenek. A ház ura bemutatta Hilbertet: az új káplán megáldotta az

ételt, és elmondta az asztali imádságot. Vacsora után a lovag bevitte a számára berendezett vendégszobába és a

majdnem kész templomba. – Jó hely – mondta Hilbert, miközben tiszteletteljesen

körülnézett. Már csak a tető hiányzott, és a falakról a

vakolat. – A fazekas felesége igen szép indákat és levélmintát

fest. Ha nincs ellenére, hogy egy asszony díszítse a templomot, megkérhetjük rá.

– Ha Isten dicsőségét szolgálja, nem látok benne semmi kivetnivalót – felelte Hilbert.

Miközben Christian a káplánt vezette körbe, Till válaszút elé került. Tudta, hogy a lovag megölt egy papot, hogy megmentse a felesége életét. De vajon engedélyt adna arra is, amit ő tervez?

Az írnok jó megfigyelő volt, és meggyőződése szerint ura

tisztességtelennek tartaná a tervét, és nem egyezne bele. Lukas lovagot viszont nem zavarták a szabályok, főleg ha a ház úrnőjéről van szó. Lehet, hogy a fiatalember

uralkodott a vonásain, egy színészt azonban nem csaphatott be.

Till tehát felkereste Lukast, és feltűnés nélkül kihívta az udvarra.

– Ismeri az ősrégi történetet, amelyben egy futárnak egy lepecsételt levelet kell átadnia a királynak? – kérdezte mintegy mellékesen, ám a hanghordozása elárulta, hogy nem tréfál. Lukasnak még mindig az iménti összetűzés járt a fejében, ezért kissé ingerülten bámult az írnokra.

– A levélben az állt, hogy a futárt azonnal végezzék ki, de a férfi elolvasta a levelet, és átírta, így megmenekült a haláltól – mesélte Till.

Az ifjú lovag megértette, hová akar kilyukadni az írnok. Christian hozott a püspöktől egy lepecsételt levelet, amit Sebastian atyának kellett átadnia. Vándor énekesként tanul az ember egyet–mást, például azt is, hogyan kell bizonyos iratokat hamisítani, feltörni és visszahelyezni észrevétlenül egy pecsétet. – Érkezése óta most előszül

jelent meg hamiskás mosoly az arcán. – Adja ide nekem pár percre azt a pergament, aztán nézzen egy kicsit

másfelé. Lukas enyhe lelkifurdalással vette ki Christian

csomagjából a levelet, és bevitte Till szobájába. Hirtelen

megnyugodott, ahogyan látta, hogy Ludmillus felmelegíti a pecsétviaszt, amíg az leoldódik, és minden fenntartás nélkül elolvassa a püspök levelét,

Az énekes átfutotta az írást, és bólintott.

– Úgy van, ahogy a püspök mondta, Marthe úrhölgy gyógyíthat mindaddig, amíg Sebastian elkíséri tanúként a betegekhez.

– Akkor sok dolga lesz – jegyezte meg Lukas mogorván, miközben Till ügyesen újra összehajtotta a levelet.

Másnap vasárnap volt, és az emberek a templomba igyekeztek többségük fáradtan vagy éppen rosszkedvűen haladt célja felé. Azt fontolgatták, miért hívja össze Christian a főtérre az embereket a mise után. Biztosan nem jó híreket akar közölni.

Amint Sebastian atya megjelent, tekintetével rendreutasítóan nézett körül, mire a templomban folyó beszélgetés azonnal abbamaradt. Éppen el akarta kezdeni a misét, mikor nagy zajjal kinyílt az ajtó. Mindenki hátrafordult, hogy lássa, ki zavarja meg az istentiszteletet: sokan úgy vetettek keresztet, mintha maga az ördög lépett volna be.

Randolf mindkét ajtószárnyat szélesre tárta, és egy pillanatra megállt középen. Aztán hagyta maga mögött bezáródni a kaput és nem zavartatta magát, hanem átsétált a templomon. A kardját kint letette, de a sarkantyúi élesen csörömpöltek. Az első sorba érve megállt Christian mellett.

– Jobb, ha jelen vagyok, amikor közlöd a parasztjaiddal az új rendelkezéseket, nehogy megpuhítson a szánalom – gúnyolódott vele.

– Az hiányzik a legkevésbé, hogy ide gyere – vetette oda Christian.

Sebastian atya feddően nézett rájuk, majd belefogott a prédikációba.

Az eső ugyan elállt, mire a falubeliek összegyűltek a főtéren, a hangulat azonban semmivel sem lett jobb. Ahogy várni lehetett felháborodott vagy kétségbeesett kiáltások hangzottak fel, amint Christian ismertette az őrgróf parancsait. Az emberek azonban rögtön elnémultak,

amikor Randolf jeges tekintettel előhúzta a kardját. A régi telepesek még emlékeztek az öt évvel korábbi rögtönítélő bíróságra, és rettegve vetettek keresztet.

– Tedd el a kardot, ma nem lesz rá szükség – mondta Christian éles hangon, és megvárta, amíg Randolf

alattomos mosollyal engedelmeskedik. Ezután a falubeliekhez fordult. – Inkább azt akarjátok, hogy minden fegyvert fogni képes legény és férfi hadba vonuljon?

– A háború nem is olyan rossz. Az ember hírnevet és zsákmányt szerez! – kiáltotta egy fiatal legény.

– Gyakorlott fegyverforgató vagy? – kérdezte Christian keményen. – Aki nem az, könnyen meghalhat, vagy elvesztheti egyik végtagját. Az asszonyok és a gyerekek itt maradnak egyedűl, a földeket sem műveli senki.

Várt néhány pillanatig, hogy az emberek átgondolhassák szavait, azután folytatta.

– Pár nap múlva megérkeznek az őrgróf adószedői, és

megkérdeznek mindenkit, mennyi a vagyona, mennyit keresett. Ez alapján megállapítják, mennyit kell fizetni.

Randolf fenyegetően a kardja markolatára tette a kezét. – A félreértések elkerülése végett közlöm, hogy aki becsapja az őrgrófot, az tolvajként elveszti az egyik kezét. Személyesen gondoskodom róla, hogy az ítéletet azonnal végrehajtsák.

A tömegben rémült morajlás futott végig. – Honnan tudjuk, hogy az adót igazságosan állapítják

meg – kiáltotta az egyik bányász, a körülötte állók élénken helyeseltek.

– Josef mester, a falu bírája és az írnokom elkíséri az adószedőket. Ha vita tör ki, vagy valaki úgy gondolja, hogy nem képes előteremteni az összeget, forduljon hozzám –

próbálta megnyugtatni az embereket Christian. – Milyen megható! Egy igazi parasztbarát! – gúnyolódott

Randolf. Christian komoran ránézett, majd ismét a falubeliekhez

fordult.

– Ez még nem minden. Mint tudjátok, tavaly többször megtámadtak minket. Számolnunk kell azzal, hogy a rablók visszatérnek. Tartsátok nyitva a szemeteket, és azonnal jelentsétek, ha valami szokatlant láttok, vagy idegenek ólálkodnak a faluban.

Rövid szünetet tartott, majd végignézett az embereken, akiknek az életéért felelt.

– Az őrgróf küldött egy tucat derék katonát, de nektek

magatoknak is tenni kell a tulajdonotok és az életetek védelmében. Védőfalra van szükségünk, ezért az őrgróf úr rendelete szerint minden szabad férfinak heti egy napot dolgoznia kell az építésén. Randolf várnagy fogja felügyelni a munkát. – Felemelte a kezét, hogy lecsitítsa a keletkező hangzavart. – Tegyétek ezt mindannyiótok védelmében.

Ezután átadta a szót Randolfnak, aki leereszkedően közölte, hogy a következő héten egész háznépével a faluba költözik, és az építőmesterrel beosztja az embereket a fal

építésére. A tömeg még éppen csak oszladozott, amikor a várnagy nyeregbe pattant, és elvágtatott.

Mindenki hazament, Hilbert pedig elindult tiszteletét tenni Sebastian atyánál. Ekkor Christian magához hívatta Petert. A fiú büszkeségtől és izgalomtól kipirulva nézett körül a szobában, ahol urán és rajta kívül csak a többi lovag volt jelen. Ennek kalandszaga van, gondolta.

– Fontos és nem éppen veszélytelen dologról van szó. Ugye bízhatok a titoktartásodban? – kezdte Christian

komoly hangon, és kézmozdulatával jelezte, hogy nem vár megerősítést a kérdésére. – Biztosak vagyunk benne, hogy

Melchior visszatér a bandájával, hogy kémkedjen a faluban. Ezért mostantól nem dolgozol az istállóban.

Látta, mennyire elkeseredik a fiú, de mielőtt bármit

mondhatott volna, így folytatta: – Mától kezdve az egyetlen feladatod, hogy keresztül–

kasul jársz a faluban, és Melchior embereit keresed. Valahogyan álcáznod kell majd magad. Biztosan rájössz, hogyan tudod a legjobban.

Pillanatnyi elképedés után a fiú határtalan lelkesedéssel nézett urára.

– Kegyelmednek kémkedhetek! Nagyszerű! Mindenben számíthat rám.

Máris el akart rohanni, Christian azonban

visszatartotta. – Nem láthatnak meg, és semmiképp sem jöhetnek rá,

hogy felfedezted őket. Gondolj az ítélkezési napra! Ha

Melchior kezébe kerülsz, bosszút áll rajtad. – Ugyan, ahhoz el kell kapnia! – felelte a legényke

hetykén – Jól figyelj! – mordult rá a lovag, és magára öltötte a

legkomorabb ábrázatát, amivel el is érte a kívánt hatást. Peter kissé megszeppenve meredt rá. – Ez nem játék. A feladatod nagyon is fontos, és nem akarom, hogy bajod essen, hiszen akkor már semmi hasznodat nem vesszük. Ha valakit felismersz, azonnal jelented nekem vagy

valamelyik emberemnek. Megértetted? – Igen, uram. Segíthet a többi fiú is az egykori

bandából? – Megbízhatok bennük? Peter hevesen bólogatott. – Akkor hozd ide őket, beszélni akarok velük. Peter elrohant, és hamarosan négy fiúval tért vissza,

akik annak idején Melchior csapatába tartoztak, de úgy döntöttek, hogy a faluban maradnak, és becsületes

munkából élnek meg. Christian ugyanúgy alaposan a lelkére beszélt a büszkén elé álló legényeknek, mint a

lovászának. Tudta, hogy az egykori tolvajok ügyesen felderítik a terepet, jó megfigyelők, és mindezt észrevétlenül tudják csinálni. Azzal is tisztában volt, hogy

a bandavezér mostani követői is gyakorlottak ezen a téren, ráadásul idősebbek és nyilvánvalóan gátlástalanok. Nem akarta, hogy a gyerekek kalandvágyból meggondolatlanságot kövessenek el, és ez az életükbe kerüljön.

– A megállapodásunk titok. Mostantól a szolgálatomban álltok: ugyanannyi zsoldot fizetek nektek, mint Herwart embereinek. Ha azt akarjátok, hogy valóban elégedett legyek veletek, ügyeljetek rá, hogy ne essen bajotok.

Miután befejezték az evést, Christian a szobájába hívta

azokat, akikre az előttük álló harcban számított. Lukas, Gero, Richard, Herwart, Konrad, valamint nagy örömükre Kuno és Bertram is eljött.

Marthe kissé sápadt volt, mindenkinek bort töltött, aztán leült, mert a félje azt akarta, hogy ő is jelen legyen.

– Haditanács? – nézett körül Lukas. – Igen, haditanács – felelte a ház ura kurtán. Az

elmúlt hetekben sok intézkedést tettek, hogy megvédjék a falut: az őrtoronyban mindig álltak katonák, kivágták az

összes fát, ami akadályozta a kilátást. Miután a fagy megszűnt, a bányamester Christian parancsára eltorlaszolta a patakot, hogy a keleti szabad terület elmocsarasodjon. Így az esetleges támadóknak olyan úton kell közeledniük, amelyet a védők szemmel tarthatnak.

Az előkészületek befejeződtek, bármelyik napon elkezdődhetett a harc. Christian kertelés nélkül a tárgyra tért.

– Herwart két embere nem tért vissza az őrjáratról a

Sötét Erdőből. Semmilyen nyomot nem találtunk: sem holttesteket, sem ott bujkáló bandára utaló jeleket.

Feltételezzük, hogy a rablók a közelben vannak, figyelik a falut, és a következő támadást tervezik.

– Küldjék ki még több embert, hogy átkutassák az

erdőt? – kérdezte Herwart. – – Nem. Nincs értelme a céltalan kutatásnak. Öt vagy

tíz katonának sincs esélye egy jól felfegyverzett csapattal szemben, ráadásul nem nélkülözhetünk egyetlen védőt sem. Itt kell a nyomukra bukkanunk.

– Miközben kémkednek a faluban. – Herwart elégedetten bólintott.

– Pontosan. Az eddigi támadások azt mutatták, hogy tudják mi történik a faluban, még ha nem is minden részletében. Le kell lepleznünk az árulót, ha van

egyáltalán, és megfigyelni ólálkodnak–e nálunk idegenek. – Christian beszéd közben szinte felszólítóan Marthéra nézett, majd beszámolt róla, miben állapodott meg Peterrel

és a cimboráival. – Kuno, Bertram! – Igen, uram – jelentkezett a két tizenhét éves

fiatalember szokás szerint egyszerre. Komoly arccal, várakozással telve néztek urukra. Lerítt róluk, mennyire büszkék rá, hogy Christian meghívta őket a bizalmasai körébe.

– Tartsátok rajta a szemeteket a gyerekeken, ne kövessenek el semmi butaságot. Ha felismernek valakit,

titokban kövessétek az idegeneket, amíg megérkezem Herwart embereivel. Mindig legyen nálatok álruha.

A két ifjú nagy örömmel fogadta ezt a megbízást. Már többször vegyültek el sikeresen az ellenség táborában, például néhány évvel korábban is, amikor Christian döntő csatát vívott Randolf és emberei ellen, akik rettegésben tartották a falut.

– Rátok is vonatkozik a parancs, hogy semmi meggondolatlan hőstett. Figyeljétek őket, próbáljátok

kideríteni, hol a rejtekhelyük. Aztán gyertek vissza, kidolgozzuk a rajtaütési tervet, amivel legyőzhetjük a

bandát. Christian ekkor a lovagjaihoz fordult. – Mi négyen azzal törődünk majd, hogy a lehető

legjobban felkészítsük az őrparancsnok katonáit. Herwart, erősítsd meg az őrséget! Mától kezdve minden éjjel őrjárat fésülje át a falut.

Pillanatnyi habozás után Lukashoz intézte a szavait. – Tudom, hogy takarékoskodnod kell, mégis megérné

felújítani a bordélyházi kapcsolataidat. Ha egy nagyobb

csapat férfi bujkál a környéken, néhányan biztosan ellátogatnak oda. A lányok tudni fogják, kinek van idegen vendége.

Lukas bólintott. – Talán megkérhetnéd a bordély gazdasszonyát, hogy

titokban jöjjön ide, beszélnék vele – szólt közbe Marthe. „Sebastian miatt nem találkozhatok nyíltan Tildával. Lassan az életünk egyetlen nagy összeesküvés lesz” –

futott át az agyán. – Jó ötlet – helyeselt Christian, majd Tillnek adott

utasításokat. – Amikor az őrgróf adószedőivel körbejársz, figyelj mindenre, főleg a gyanús dolgokra, és akadályozd meg az erőszakot.

– Fegyver nélkül hogyan tehetném? – jegyezte meg a vézna írnok, és felemelte üres kezeit.

– Megmondom Randolfnak, hogy szabályos eljárás nélkül nem hajthatnak végre ítéletet.

– Különben a félkezűek falujává válunk – fűzte hozzá Gero komoran.

Christian elengedte a füle mellett az ellenvetést. – Ha bármi gond van, azonnal szólj nekem vagy a

lovagjaimnak. A közvetlenül mellette álló Konrad egyre nyugtalanabbul

feszengett, végül mégis megszólalt. – Uram, nekem még nem adott semmilyen feladatot. A lovag egyenesen a szemébe nézett.

– A kiképzésedet teljes erővel folytatjuk, főként a kardforgatást, földön és lóhátról egyaránt. Megtanítlak

azokra a nehéz fogásokra, amiket annyira szeretnél ismerni. Ha én vagy Lukas nem érünk rá, Gero és Richard tanít. – Keményebb hangon folytatta, mert tudta, hogy

Konrad egészen mást szeretne hallani. – A legszigorúbban megparancsolom, hogy tartsd távol magad a fegyveres harctól. Ha megtámadják a falut, neked kell gondoskodni róla, hogy a falu lakói eljussanak a templomba, te véded majd őket meg a családomat.

– De uram... – próbált ellenkezni Dietrích őrgróf fia.

Christian erélyesen félbeszakította. – Már megvitattuk ezt a kérdést. Még apród vagy, és

nem lovag. Isten és az édesapád előtt én felelek az életedért. Ez az utolsó szavam. – Észrevette, hogy Marthe falfehérré vált, és tekintete az ifjúra szegeződött.

Amikor minden feladatot elosztottak, Christian elbocsátotta az embereit, és a feleségéhez fordult. Megfogta a kezét: jéghideg volt, pedig égett a tűz a szobában.

– Mit láttál, amikor Konraddal beszéltem? – kérdezte kertelés nélkül. Bort töltött az asszonynak. Marthe reszketett, felhúzta a vállait, és erősen megmarkolta a boroskupát. Végül nagy nehezen megszólalt.

– Vérbe fagyva feküdt egy mezőn. Évekkel ezelőtt már láttam ezt a képet. Akkoriban azt hittem, Dietrich őrgróf az, de nem ő, hanem a fia.

Christian megrendült, és átölelte. A gondolatai cikáztak most veszített el egy apródot mohósága és hatalomvágya

miatt. Biztosra vette, hogy Jakob engedelmesen teljesíti apja parancsait. Látta, amint szeme diadalmasan felcsillant, hogy végre felülkerekedhet a bátyján, akinek pedig nem érhet a nyomába. A lovag meg volt győződve, hogy Konrad apja nyomdokain halad majd, jobban ellenáll az e világi kísértéseknek, és nagyon komolyan készül arra, hogy egyszer majd méltón kormányozhassa őrgrófságát. Attól, hogy elessen harc közben, csak úgy mentheti meg, ha a lehető legjobb kiképzést biztosítja neki, de még ez

sem jelenthet teljes biztonságot. – Ha erős támadás éri a falut, elküldöm Meissenbe vagy

a ciszterciekhez – mondta Christian. A szerzetesek félúton Meissen felé építették a kolostorukat Otto megbízásából, és a következő évben költöznek be.

– Jó. – Marthe mélyet lélegzett. Habozott, de a félje látta, hogy nyomja valami a szívét. – Van még valami, amit el kell mondanom.

Christian aggódva nézte lesoványodott arcát, gondterhelt tekintetét. Összeszorult a szíve. Eszébe jutott a vita, amit Lukasszal folytatott, és megint belehasított a

félelem, hogy a kínzás megtörte a feleségét. Lesz még valamikor olyan bátor és eltökélt, mint régen, amit annyira szeretett és becsült benne?

Szemrehányást tett magának, hogy talán túl sokat várt Marhétól. Lehet, hogy nem lett volna szabad megkérnie,

hogy vegyen részt a haditanácson, és nem kellett volna végighallgatnia a híreket a következő vérontásról. Jobb helyen lenne Johanna mellett a gyógyfüves kertben, vagy

Mechthildnél, aki felvidítaná pletykáival. Marthe sóhajtott, aztán belekezdett a mondandójába. – Múlt ősszel, amikor a rablók megtámadták az

ezüstszállítmányt, abban a pillanatban megéreztem a vérontást, amint megtörtént, Clara pedig sírva fakadt. Lehet, hogy tévedek, de alaposan figyeltem az utóbbi hetekben. Attól félek, hogy ő is... Christian nem jutott szóhoz a döbbenettől.

– Még nincs kétesztendős. Hogyan védjük meg? –

kiáltott fel kétségbeesetten az asszony. – Magam sem tudom, hogyan éljek így. Folyton résen lenni Sebastian miatt, és rettegni Randolftól, aggódni érted és a szeretteinkért. – Marthe az ölébe tette remegő kezét. – Alig két napja vagyok itt, és félek, nem bírom sokáig. Szégyellem, hogy ilyen gyáva vagyok. Csak ülök és várok. Várom, hogy történjen valami. Szörnyűség készül, elkerülhetetlen. Igazad volt. A falu már nem az a hely, amit ismertem

Észrevétlenül

Másnap Marthe elkezdte kezelni a betegeket, Sebastian atya gyanakvó pillantásai kísérték. Johannát elküldte a bátyjához azzal az indokkal, hogy segítsen mindenórás sógornőjének. Szerette volna, ha a lány – amennyire csak lehet – kikerül a pap látóköréből.

Először Friedrich és Hans, a két fuvaros érkezett, hogy szokás szerint gyógyírt kérjenek derék– és kézfájásra.

– Ide kell hívni az atyát – mondta a bába, amikor beengedte régi ismerőseit. Azóta ismeri őket, hogy a telepesekkel ideérkeztek.

– Hallottunk róla – felelte Friedrich, az idősebb testvér, és bátorítóan rámosolygott, közben ősz szakállát simogatta.

Sebastian atya már az ajtóban termett, mintha csak arra várt volna, hogy Marthéhoz hívják. „Nincs más dolga?” – töprengett a ház úrnője.

Christian megkérte Tillt, hogy megérkezésük után azonnal vezesse körbe a papot a gyógynövénykertben. Marthe most igazán örült neki, hogy a kolostori kertek mintájára rendezte el

Sebastian atya ragaszkodott hozzá, hogy megnézhesse az orvosságkészletet. Összevissza turkált a szárított

növények közüli beleszagolt minden kancsóba, és részletesen elmagyaráztatta az összes keverék összetételét. Marthe forrt a dühtől, de minden erejével igyekezett leplezni érzéseit.

– Kezdhetem a munkát? Ennek a két embernek fájdalmai vannak, nem szeretném sokáig váratni őket.

A pap méltóságteljes arckifejezéssel bólintott. – Tudok várni – szólalt meg erőteljes hangon

Friedrich. – Tegye csak a kötelességét, atyám, hogy

mindenki láthassa, hogy itt csak Istennek tetsző dolgok történnek. A kezem már régóta kínoz, fél nap már nem

számít. Marthe csodálkozva nézett a fuvarosra, aki ismét

rákacsintott, amint megmutatta a kezét. A férfi visszajáró

beteg volt, mert a megfeszülő izmai miatt gyakran fájt a háta. Hans meg mindig a csúzOS kezére panaszkodott. A fuvaros hamiskás arckifejezését látva inkább nem kérdezett semmit. Talán attól tart, hogy a pap bűnös dolognak tartja, hogy vizsgálat közben megérinti a hátát?

Gondosan elmondott egy imát, mielőtt belemasszírozta az orbáncfűolajat Friedrich kezébe. „Ártani nem árt – gondolta–, hiszen a nehéz munkától biztosan nem csak a háta fájhat.”

– Ó, máris jobb! Ennek a növénynek csodás hatása van.

Nem hiába hívják Szent János füvének. Bizonyára ezért ilyen hatásos, Ugye, atyám?

Ha már így megszólították, Sebastian nem tehetett

mást, mint hogy kelletlenül helyeselt. Hans a pap háta mögött cinkosan mosolygott. Marthe megértette a szándékukat, és jót nevetett magában. A tréfás kedvű fivérek azért találták ki ezt a kis játékot, hogy segítsenek neki, és nem voltak egyedül. Hamarosan Bertha kért komoly arccal angyalgyökeret hascsikarás ellen. Egész délelőtt érkeztek a falubeliek, és mindenki egy szent nevét viselő orvosságért jött.

Marthe meghatódott a segítőkészségen, és jókat

mulatott, Sebastian atya természetesen nem tudhatta, hogy a betegek többsége egyáltalán nem szenvedett abban a betegségben, amire olyan bőbeszédűen panaszkodott. A bábának fogalma sem volt róla, ki szervezte ezt a felvonulást, de így könnyebben elviselte, hogy a pap nem mozdult mellőle, és mindenbe beleszagolt, amit csak elővett.

„Kíváncsi vagyok, mit tesz, ha szüléshez hívnak? Felmászik a tetőre, és a szellőzőn les be?” – töprengett

Marthe komoran. A szüléseknél nem lehettek jelen férfiak, ezért üzente

Lukasszal a bordély–tulajdonosnőnek, hogy találkozzanak, amikor Agnesnél megindul a szülés. Nem számított nehézségre, de mint az első gyermekek általában, ez a

baba is biztosan hosszú vajúdás után jön a világra. Ha Isten is úgy akarja, éjjel zajlik a szülés, így Tilda feltűnés nélkül eljöhet, mintha ő is egy szomszédasszony lenne.

A néhány mulatságos pillanat ellenére, ahogy múlt az idő, Marthét egyre jobban idegesítette a tolakodó pap jelenléte, ahogy szorosan mellette állt, nehogy bármi is elkerülje a figyelmét, a gáncsoskodása, ahogy mindenbe belebeszélt, és a furcsa savanykás szag, ami áradt belőle. Minden

erejét össze kellett szednie, hogy ne remegjen a keze, és folyton attól félt, hogy elveszti az önuralmát. Jobb halántéka ismét lüktetett, közben állandóan azon

töprengett, meggyónja–e az új káplánnak, hogy gyűlöli Isten egyik szolgáját.

A körülményekre tekintettel Marthe örült, hogy a legtöbb falubeli nem szívesen kezeltette magát a bizalmatlan és egyáltaIán nem kedvelt pap szeme láttára. Általában csak valamelyik gyereket vagy cselédet küldték el orvosságért.

A háznép már akkor ellenszenvesnek találta, amikor még Sigrun gyóntatója volt. Mindig megtalálták a módját,

hogy titokban kifejezzék úrnőjük iránti szimpátiájukat. – Segítsek neki véletlenül hasra esni? – súgta oda Peter,

amikor az egyik körútjáról visszatért, hogy némi ennivalót kunyeráljon a szakácsnőtől. Mechthild mindig alaposan felvizezte a pap sörét, aztán megjátszott alázatossággal kérdezte, eléggé híg-e, nehogy a dőzsölés bűnébe essenek.

Marthe fejfájása egyre erősödött, néha már gondolkodni is alig tudott. Gyakran úgy érezte, nem Sebastian figyeli, hanem a karvalyarcú. Minden pillanatban azt várta, hogy

a rémisztő hang megszólal, és azt kiáltja: boszorkány, égessétek meg!

Esténként erős altatót készített magának, hogy valamennyire kipihenje magát, de még így is sokszor éles sikollyal riadt fel. Christian magához ölelte, igyekezett

megnyugtatni, de újra és újra gyötörték a rémálmok. Az álmában mondott szófoszlányokból Christian rájött,

kitől retteg. – A karvalyarcú nem bánthat többé. Senkinek sem

árthat már – nyugtatta meg magabiztosan. Felesége kérdőn nézett rá, de érezte, ennél többet nem árul el a

férje. Vannak dolgok, amikről még a házastársak is jobb, ha nem beszélnek.

A bajokat tetézte, hogy másnap megérkezett Randolf, hogy várnagyként itt telepedjen le. Vele jött a felesége, négyéves fia, számos szolgáló és az őrgróf két adószedője

is. Josef mester, a falu bírája egy kupa borral üdvözölte. A

lovag belekortyolt, elhúzta a száját, és átadta az italt az

egyik kísérőjének. A kelmekereskedő tisztelettel meghajolt. – Ha megengedi, szívesen látom nagyuramat és

hitvesét szerény házamban. Azonnal készíttetek is némi harapnivalót.

Randolf végigmérte a falu bíráját, és intett, hogy várjon. Ezután parancsokat üvöltött az embereinek, végül családjával és magas rangú vazallusaival követte Josefet.

A következő napokban megérkezett Randolf tizenkét lovagja is az apródjával. Néhányan a családjukat is magukkal hozták, és hamar benépesítették a vár környékét. A rövid tél miatt az új házak a várnagy lakhelyével együtt már majdnem teljesen elkészültek.

A tíz láb vastag falú öregtorony földszintjén kapott helyet az őrség. Később a toronyban akarták elhelyezni az ezüstöt is. Amíg azonban nem fejezték be az építkezést, addig nem tudták az eredeti célra használni: úgy tervezték

ugyanis, hogy kívülről csak létrákon lehet majd bemenni, amiket támadás esetén behúznak. Azt beszélték, hogy a

torony alatt van egy tömlöc is, néhányan már azt találgatták, ki kerül elsőként a sötét lyukba.

Randolf hajszolta az embereket, hogy gyorsabban

haladjon az építkezés. Két, állig felfegyverzett katona felügyelte a fal építését, amely az épületeket és az öregtornyot vette körül. Eközben Richenza pokollá tette a cselédek életét, akiket a faluban választott ki, hogy kiegészítse velük saját személyzetét. Hátborzongató hírek keringtek arról, hogy dührohamában félholtra verte

egyiküket valami semmiségért, és a mindössze nyolcéves gyerek napokig nem tudott járni. Azt is pusmogták, hogy előszeretettel ütlegeli őket a lovaglópálcával, és az egyik szolga emiatt vesztette el az egyik szemét.

Marthe tudta, hogy Richenza második gyermeke halva

született, a nyakára tekeredett a köldökzsinór. Minden együttérzése elszállt azonban, amikor megtudta, milyen kegyetlenül bánik, a kiszolgáltatott, védtelen emberekkel.

Borzongva gondolt Grete átkára: az asszony azt mondta, mielőtt a lovag leszúrta, hogy a fiai holtan fognak világra jönni.

Marthe a falusi pletykákból értesült arról is, hogy Randolf elsőszülött fia, aki majdnem egyidős volt Thomasszal, megbetegedett. Richenza azonban nem tőle kért tanácsot, pedig megérkezésükkor mímelt szívélyességgel kedves szomszédnak nevezte. A seborvoshoz fordult, akit ők hoztak a faluba, és a megégett

doktor házába költözött be. Megérkezése napján Sebastian atya felkereste.

– Fogadok, hogy nem eret vágat magán, és nem üti bele mindenbe nála azt a ronda orrát – gúnyolódott Kuno. Marthe már másnap megtudhatta, mi járatban volt a pap az orvosnál. Sebastian fennhéjázón kioktatta, hogy a kezelései mit sem érnek, mert nem vág eret, és nem a „négy nedv tana” szerint gyógyít. Most már kétszer annyira kellett vigyáznia minden lépesére a pap és a seborvos

miatt. Szinte állandóan a fülébe csengtek Josefa szavai a máglyáról.

Ehhez képest Randolf jelenléte egészen elviselhető volt. Az óriás nem ment a közelébe, bár ez akármelyik napon megváltozhatott. Ráadásul a várnagy kíséretében

felbukkant két ismerős: Kuno mostohabátyja, Martin és a felesége, Gertrud. A férfi annak idején makacsul járt Marthe után, sőt egyszer megpróbálta megerőszakolni. Kuno látta meg először, és nem akart hinni a szemének, mikor felismerte Randolf katonái között.

,,Anyánk forog a sírjában szégyenében. Árulófajzat! Azt az ember szolgálod, aki saját kezével ölte meg. Szégyen és gyalázat! Vigyen el az ördög!” – gondolta Kuno komoran.

Martin és a felesége, aki egykor Marthét boszorkánysággal vádolta meg, és a halálát követelte, öt

évvel korábban a szomszéd faluba menekült. Az, hogy idemerészkedtek, nem jelentett sok jót.

Még két régi ismerős állt Randolf oldalán: Griseldis és

Hildebrand, az egykori bíró. Ők felügyelték a várnagy háznépét.

Sebastian atya szigorúan megtiltotta a falu lakóinak, hogy Walpurgis éjszakáján szokás szerint tüzet gyújtsanak és ünnepeljenek, mivel ezt pogány szokásnak tartotta. Senki sem mert ellenszegülni. A legények csalódottak voltak, mert a tűzugráskor mindig évődhettek a kedvesükkel, és

néha titokban csókot is kaptak tőlük. A tiltás ellenére április utolsó éjszakáján mindenütt

kisebb csoportokba verődtek az emberek, és sört kortyolgatva beszélgettek a csillagos ég alatt. Marthe és Christian is együtt ült a barátaikkal a ház előtt, a nagy hársfa alatt, és élvezték a tiszta tavaszi éjszakát. Meghívták Jonast és várandós feleségét, valamint Karlt és Agnest is, akinek bármelyik pillanatban világra jöhetett a gyermeke.

Ahogy mindenki, ők is halkan a házról házra járó adószedőkről beszélgettek. Christian Tilltől és néhány

félénken előadott panaszból megtudta, hogy a kelmekereskedő egyáltalán nem segíti az embereket, sőt néha még magasabb adót javasol, ha olyan nőkről van szó,

akikkel korábban valami vitája volt. Ők választották bíróvá, viseljék a következményét – jegyezte meg Lukas lekicsinylőn.

Marthe figyelmét Agnes kötötte le. Amikor látta, hogy a fiatalasszony többször az ajkába harap, és a kezével a hátát támasztja, félbeszakította a beszélgetést.

– Mennyi ideje? – Délután óta – felelte Agnes fájdalmas hangon. – Akkor itt az idő. Menjünk a házatokba. A férfiak értetlenül néztek a két asszonyra. – Jön a baba, apa leszel – mondta Marthe mosolyogva

Karlnak. A fiatal kovács egy pillanatig dermedten bámult, aztán

felkiáltott.

– Istenem, segíts meg! Éppen most! Ilyen hirtelen! Christian megsimogatta a szakállát, hogy leplezze zavart

mosolyát. Eszébe jutott a nap, amikor első gyermekük megszületett.

Agnes felnevetett. – Mi az, hogy hirtelen, te bolond? Elég időd volt, hogy

hozzászokj a gondolathoz. Karl felugrott, ide–oda szaladgált, végül a feleségéhez

rohant, és megfogta a kezét.

– Biztosan nem tudok segíteni? Ígérd meg, hogy elboldogulsz!

Agnes ismét felnevetett, de ezúttal láthatóan erősebb fájdalmai voltak.

– Maradj itt, igyál a többiekkel egy–két kupával, közben imádkozz értem és a gyermekért.

Bár nem mutatta, de félt. Bízott Marthe képességeiben, és megnyugtatta, hogy ő is jelen van. Túl sokan haltak bele a szülésbe ahhoz, hogy könnyedén vehessék a dolgot,

a fájdalomról már nem is beszélve. Arcon csókolta a férjét, és gyengéden összeborzolta a haját. Újra elöntötte a testét

a fájdalom, felnyögött, és lassan a padra ült. Marthe mindent összeszedett, amire szüksége lehetett.

A kibírhatatatlan Sebastian atyával megállapodott, hogy

szólnak neki, ha megindul a szülés, és mihelyt világra jött a gyermek, azonnal odahívják, hogy megkeresztelje.

A bába belekarolt Agnesbe, és elindultak a házuk felé, Jonas és Karl meg hozták a szülőszéket. Marthe menet közben megfordult.

– Lukas, használd ki a szép estét, és látogasd meg Kathrint.

A szőke ifjú azonnal megértette a célzást, elmosolyodott, és lesöpört néhány morzsát a ruhájáról.

– Jó ötlet. – Útközben sem szállt el a jókedve, végül is

akadt már ennél kellemetlenebb feladata is.

Marthe vegyes érzelmekkel lépett a házba. Mikor Karl, Johanna es Marie apjának felesége volt, itt lakott ő is. Wiprecht első felesége az idevezető úton tüdővészben meghalt. A halálos ágyán megígértette a bábával, hogy gondoskodik a gyermekeiről.

Amint megérkeztek arra a helyre, ahol később felépítették a falut, Griseldis sürgette, hogy menjen hozzá az idős özvegyemberhez, legyen saját háztartása, és ne maradjon védelem nélkül A javaslat hallatán először

elborzadt. Útközben már hozzászokott a gondolathoz, hogy mindenképpen férjhez kell mennie, ha nem akar éhen halni, de valahogy mindig úgy gondolta, hogy egyik fiatal férfi veszi majd feleségül.

Csak azután egyezett bele a nászba, hogy Randolf a barátaival megbecstelenítette, és megfenyegették, hogy ártanak Christiannak, ha bárkinek elmeséli a dolgot. Wiprechttel a házasság az első naptól kezdve katasztrofális volt. A férfi azzal vádolta, hogy boszorkány, és bűbájjal

elvette a férfiasságát. Itt, ebben a házban támadt rá egy nehéz fahasábbal, amikor Johanna védelmére kelt, és

bizonyára agyonveri, ha Karl nem lép közbe. A házban sok minden megváltozott azóta, hogy Agnes

vezeti a háztartást és Karl kovácsként szép jövedelemre

tesz szert. Egy ládában gondosan szőtt vászon pihent, a tűz fölött vasüst függött, az ablaknyílásokat disznóhólyag fedte. A sarokban fűzfavesszőből font bölcső jelezte, közeleg a boldogságuk.

Marthénak nem volt ideje, hogy a múlton és a változásokon töprengjen, mert a szüléshez érkező

asszonyok miatt a ház hamar elkezdett nyüzsögni. Sebastian atya elmondott egy imát Agnesért és a születendő gyermekért, majd kiküldték. Láthatóan örült, hogy nem kell jelen lennie, amikor olyan illetlen történik, mint a születés.

A bába az ágyra fektette Agnest, majd alapos kézmosás utált gondosan megvizsgálta.

– Eltart még egy ideig. Ha akarsz, járkálhatsz, az

megkönnyíti a dolgokat. Az asszonyok közben kibontották a kismama haját, és

levették a ruháit, csupán egy vászoning maradt rajta, nehogy csomó akadályozza a szülést. Az asszony sápadt volt, de bátran tartotta magát, a bába ezalatt bátorítóan beszélt hozzá.

Mivel még bőven volt ideje, Marthe rábízta a leendő anyát a szomszédokra, ő maga a ház mögé húzódott Tildával. A bordély vezetője köpenybe burkolózott, így

senki sem ismerhette fel. Tilda suttogva beszámolt a helyzetről. – Eddig a várnagy emberein kívül más idegen nem jött

hozzánk. Több vendégre lenne szükségünk. Amióta az új pap naponta ellenünk prédikál, sokan csak titokban jönnek, vagy egészen elmaradnak. De ez az eldurvult népség! Tegnap az egyik lánnyal olyan csúnyán elbántak, hogy legalább egy hétig nem tud dolgozni. Ráadásul az atya miatt kegyed sem segíthet.

Marthe gondolkodott kicsit. – Ma éjjel megpróbálok odamenni. Ne zárd be az ajtót,

és a lánynak mondd meg, hogy maradjon ébren. Tilda hálásan nézett rá, de aggódott is érte. – Áldja meg a jóisten! Nyitva tartjuk a szemünket. Ha

idegen érkezik, rögtön elküldök valakit, hogy jelentse kegyednek. Mi is félünk a támadástól.

Amikor Tilda indulni akart, Marthe visszatartotta. – Egy ideje foglalkoztat valami, amiről az utóbbi egy

évben majdnem megfeledkeztem. Ki volt az a gyereklány,

aki annak idején a társaiddal együtt a házunkban járt? Ki verte meg olyan szörnyen?

Felkavarta, amit Tildától némi habozás után megtudott. Legszívesebben azonnal szólt volna Christiannak, most azonban Agnesnek nagyobb szüksége volt rá. A fájások

ugyan nem erősödtek gyorsan, de látta a fiatalasszony szemén, hogy fél, ezért úgy döntött, nem hagyja egyedül.

Hazaszaladt, elővett egy tinktúrát, és megbízta Petert,

hogy vigye el a bordélyházba. Tilda tudni fogja, hogyan használja.

A legénykének nem okozott gondot, hogy észrevétlenül bárhova bejusson.

Reggelre megszületett Agnes egészséges kisfia. Ugye, milyen gyönyörű? – suttogta az ifjú anya, és sírva fakadt a kimerültségtől és a boldogságtól. Miután az asszonyok megmosdatták és rendbe hozták a kismamát, behívták Karlt, és gratuláltak neki. A fiatal kovács meghatottan és

kissé esetlenül megfogta az apró élőlényt, és rögvest át is adta a feleségének Leült az ágy mellé, némán arcon csókolta feleségét, majd megfogta a kezét.

Marthe határozottan kiküldött mindenkit, hogy az ifjú szülők egy időre magukra maradhassanak. A szép pillanatot azonban megzavarta Sebastian atya, aki azért jött, hogy megkeresztelje a kicsit, és meggyőződjön róla, hogy minden istennek tetsző módon folyt le.

A kovács és a felesége Marthét és Christiant kérte fel

keresztszülőknek, akik örömmel mondtak igent. A lovag érmékkel teli perselyt ajándékozott keresztgyermeküknek,

és a szülőkkel együtt szívből örült. Christian már éppen indult Herwarthoz, amikor a

felesége megállította, és halkan elmondta neki, mit tudott

meg Tildától. – Ez biztos? Semmi kétség? – érdeklődött a lovag.

Martin bólintott: a kétségbeesett kislány annak idején szorult helyzetben Tildához fordult segítségért. Már régen ki kellett volna faggatni. Az én hibám, hogy csak most

tudtuk meg a dolgot – sóhajtott Marthe szomorúan Christian azonnal elindult a Nicolai–negyedbe.

A lovagra tisztelettel néztek, amikor belépett a szabó

házába. Hívd ide a mesteredet, és hagyj minket magunkra – parancsolta az inasnak, aki azonnal engedelmeskedett.

Hamarosan megjelent Anselm mester, és bőbeszédűen

üdvözölte. – Elég a fecsegésből! – szólt rá Christian gorombán. Az

asztal fölé hajolt, amin a férfi a szöveteket szabta. – Azonnal vegye rá a barátját, a falu bíráját, hogy igazságosan vessék ki az adót. Nem érdekel, hogyan éri el. Ha egyetlen panasz is érkezik hozzám, mindenkinek elmondom, milyen gyalázatosan bánt a gyámleányával.

A szabómester holtra sápadt, és hebegni kezdett. – Nekem nincs gyámleányom.

Christian megragadta Anselm ruháját, és magához húzta.

– Már nincs, te kutya! Az ágyadba kényszerítetted a lányt, és elzavartad, amikor várandós lett. Mivel nem sokkal az után történt, hogy ideköltöztél, senkinek sem tűnt fel, hogy valaki hiányzik a házadból.

Erősen kellett uralkodnia magán, hogy haragjában meg ne üsse a férfit.

– Az apját kellett volna pótolnod, ehelyett szajhává

tetted! – Undorodva ellökte magától, Anselm majdnem elesett.

Christian az ajtónál visszafordult. – Ne feledd! Egyetlen panasz, és mindenki megtudja,

mit műveltél. Ne reménykedj abban, hogy úgysem hisznek

majd a lánynak. A lovag dühtől égve elindult hazafelé. Kuno azonban

félúton megállította. – Itt vannak. Peter meglátta Melchior egyik emberét.

Az előőrs

Az egyik legény az, aki már annak idején is Melchiornak dolgozott. Bertram és Peter szemmel tartja. Én meg iderohantam, hogy jelentsem kegyelmednek – hadarta Kuno.

– Jól tetted. Hol van, egyedül jött? – Egyedül van. A Nicolai–negyedből jött, és kifelé ment a

faluból. Észrevétlenül követtük.

– Egy kém, biztosan a faluban tartott terepszemlét. Nem süt a hold, ideális időpont a támadásra. – Christian intett Kunónak, hogy induljanak, és gyors léptekkel az őrtoronyhoz mentek.

Herwart már értesült a dologról, mert Bertram, miután követte a betolakodót, visszajött jelentést tenni.

– Elhagyta a falut, és ott bújt el – mutatott az őrparancsnok egy körülbelül ötvenlépésnyire lévő bokros területre. A kém jól megválasztotta a rejtekhelyét, mert

onnan beláthatta a faluba vezető utat, az erdő pedig csupán néhány lépésnyire terült el.

– Ha most rontunk rá, beszalad az erdőbe, és elég ideje lesz, hogy figyelmeztesse a társait – morgolódott Herwart.

– Várunk, amíg a többiek is megérkeznek. Amint beosonnak a faluba, követjük és tetten érjük őket – határozott Christian,

A keskeny holdsarló alig adott egy kis fényt. Christian az őrtoronyba gyűjtötte az embereit. Megparancsolta, hogy mindenki viselkedjen úgy, ahogy szokott. Semmi sem utalt

rá, hogy felfedezték a betolakodókat, és kétszer annyian őrködtek, mini egyébként, köztük négy lovag is. A türelem nem tartozik az erényeim közé – zsörtölődött Lukas. Christian mellett állt, onnan kémlelt ki a kis

ablaknyíláson, közben a fenőkést húzogatta a már régen megélesített tőr pengéjén. Hirtelen megmerevedett. – Ott!

A sötétben alig láthatóan megmozdultak az ágak. A kém elindult.

– A pokolba! Kövessük? – szitkozódott Lukas.

Christian visszatartotta. – Várj még egy kicsit! – Ahogy számított rá, három

alak bontakozott ki az erdő homályából. Odamentek a

kémhez, beszélgettek, aztán lapulva elindultak a falu felé. - Pimasz banda! Közvetlenül az őrtorony mellett

akarnak elosonni – morgott Herwart. A hangja ugyanakkor elégedetten hangzott: Christian terve bevált, a lehetséges támadókat sikerült jól szemmel tartható útra kényszeríteni.

Egy pillanatra felhő takarta el a holdsarlót, ám amint elhúzódott, Christian észrevette, hogy a betolakodók a bordély mögött a Nicolai–negyed felé haladnak. A

kereskedők ezüstjére fáj a foguk, vagy ez csak elterelő hadművelet? – töprengett a lovag, végül gyors döntést hozott.

– Lukas, Kuno, gyertek velem, a többiek itt maradnak. Lehet, hogy ez csupán az előőrs.

Kuno sugárzott a büszkeségtől. Talán ma vesz részt élete első valódi fegyveres harcában? Furcsa bizsergés járta át a testét.

A három lovag tisztes távolságból követte a

betolakodókat, ám hamarosan közelebb kellett férkőzniük, nehogy szem elől tévesszék őket a szűk utcákon. Ahogy

Christian számított rá, összefutottak Bertrammal és Peterrel.

– Azt hiszem, a bányamester házába igyekeznek –

súgta a legényke. – Ügyes vagy. Most pedig indulj haza – parancsolt rá a

fiúra. Intett Bertramnak, hogy csatlakozzon hozzájuk. Az éjszaka csendjét csak néhány kutya vonítása és egy tehén bőgése zavarta meg. Christian és az emberei kihasználták a lármát, és észrevétlenül előhúzták a kardjaikat.

A betolakodók valóban a bányamester házához lopakodtak. Megálltak, hallgatóztak, hogy csend van–e bent, aztán kivágták az ablakot fedő olajos vásznat. Két férfi felemelt egy cingár legényt, aki macskaként siklott be a keskeny nyíláson. Egy felnőtt férfi át sem fért volna

rajta. Lukas felemelte a kardját, és Christianra nézett, várta,

hogy jelt adjon a támadásra. A lovag azonban nemet intett.

Egy pillanattal később halvány fény gyűlt a házban, és a retesz kinyílt az ajtón. Mikor mind a négy tolvaj bement a házba, és behajtotta maga mögött az ajtót, a falu ura és a kísérői közelebb mentek Felemelt karddal álltak az ajtó előtt. Bentről suttogás és kutakodás nesze hallatszott.

Christian az embereire nézett, aztán intett nekik. Nagy zajjal rontottak be a házba. Sikoltást hallottak. Az egyik tolvaj elkap! Berthát, a gazdasszonyt, a kis Christian anyját. Bal kezével a száját fogta be, a jobbal kést nyomott

a nyakához. – Le a kardokkal, vagy megölöm! – ordította az égett

arcú rabló, tekintete izzott a gyűlölettől, látszott rajta, hogy nem vaktában fenyegetőzik.

Bertha szeme tágra nyílt a félelemtől, és felnyögött. Christian leengedte a kardját, és lassan átvette a bal kezébe, közben egy pillanatra sem vette le a szemét a támadóról.

– Nyugalom – mondta, és úgy tett, mintha le akarná

tenni a kardot. Félúton azonban megállt, gyors mozdulattal felegyenesedett, és teljes erővel az idegen

könyökébe szúrta a pengéjét. A férfi felordított, és elejtette a kést. A lovag elrántotta az asszonyt, és oldalra lökte. Rárontottak a betolakodókra.

A harcnak gyorsan vége lett. Kunónak még sikerült a lábánál fogva visszarángatni a cingár legényt, aki az ablakon át próbált megszökni. Christian rögtön felismerte: ő is Melchiorral jött egy évvel korábban a faluba, és követte a „mesterét” ahelyett, hogy tisztességes megélhetést keresett volna. A másik három láthatóan

idősebb volt. Az egyiknek a fél füle hiányzott, a másiknak az egyik keze. Nyilvánvalóan mindnyájukat elítélték már valamiért.

A lármára természetesen az összes lakó felkelt a házban, és rémülten gyűltek össze. A szőrmébe

burkolózott bányamester elképedve állt, a kezében gyertyát tartott. Amikor a betörők már megkötözve feküdtek a földön, Bertha Christianhoz rohant és térdre

borult. – Köszönöm, uram. Zajt hallottam, és meg akartam

nézni… – suttogta még mindig holtra rémülten. – Sosem hagynám, hogy a fiad még az anyját is

elveszítse – próbálta megnyugtatni a lovag mosolyogva, az asszony azonban teljes testében remegett. Felsegítette, és leültette a padra. hiszem, ráférne egy kis szíverősítő. Ha lenne olyan jó – fordult a bányamesterhez.

Hermann felocsúdott dermedtségéből, keresztet vetett,

aztán elszaladt borért, és nem tette szóvá, hogy ez épp a gazdasszony feladata lett volna. Christian megitatta az asszonyt, Bertha keze ugyanis remegett, és talán nem is merte volna elvenni az italt munkaadója kezéből. A lovag körülnézett. Meglátott egy köpenyt a fogason, levette, és a gazdasszonyra terítette. Közben egy cseléd felélesztette a tüzet, kellemes meleg fény árasztotta el a szobát.

A tűz nemcsak a megkötözött tolvajokat világította meg, hanem a nyomokat is, ahogyan a tolvajok a rejtett pénzt

keresték. Eltologatták a bútorokat, és felásták a tűzhely előtt a padlót. A bányamester töltött egy–egy kupa bort

Christiannak, Lukasnak, Bertramnak, Kunónak és saját magának is.

– Bele sem merek gondolni, mi történhetett volna

velünk. Hogyan hálálhatnám meg? – mondta izgatottan. Christian megköszörülte a torkát. Úgy, hogy nem beszél

erről senkinek, aludni küldi a háznépet, és éjszakára átadja nekünk ezt a szobát meg egy másikat.

– Természetesen. Hozassak valami ennivalót?

– Nem szükséges. Az egyik szolgája el tud vinni egy üzenetet Herwartnak?

Hermann egy fiatal szolga kivételével mindenkit aludni küldött. Megbizonyosodott róla, hogy Bertha jobban van, majd ő is távozott a hallból, de előbb még újra köszönetét

mondott a falu urának és az embereinek. Christian megkérte a szolgát, hogy várjon. A tolvajokhoz

fordult. Tudta, hogy legkésőbb reggel át kell adnia őket

Randolfnak, de nem bízott benne, hogy a várnagy önként elmondja majd, mit szedett ki belőlük.

– Tudjátok, ki vagyok? – kérdezte mogorván. – A fekete lovas – rebegte a fiatal legény, aki bemászott

az ablakon. – Fogd be a pofád! – rivallt rá Bertha támadója. Christian az égett arcú mellére tette az egyik lábát. – Rossz válasz. – A többiekre nézett. – Többen is vagytok

a faluban? Hol a rejtekhelyetek? Ki küldött titeket?

– Tőlünk ugyan nem tud meg semmit – sziszegte az égett arcú gyűlölködve.

– Azt majd meglátjuk – felelte Christian megvetően. Ha szerencsétek van. Ahogy a várnagyot ismerem, először megkínoztat titeket, aztán vagy felnégyeltet, vagy karóba húzat: ezt a két kivégzési módot különösen kedveli. Az akasztás már valóságos kegyelemnek számít.

Az égett arcú látta, hogy a társai holtra sápadnak. – Senki sem beszél. Elátkozták őt is, meg a

boszorkány feleségét is! – ordította a többieknek. Christian dühösen felállította a foglyot, és ököllel arcon

vágta. – A feleségem nem boszorkány, és jobban tennéd, ha

félnél tőlem! – rivallt rá. Odalökte a férfit Kunónak. – Vidd

innen, és őrizd. Menj vele – utasította Bertramot. A két katona karon ragadta a foglyot, és a kamrába

hurcolta. – Senkiházi. Először hagyja, hogy elfogják, aztán

sértegeti Marthe úrhölgyet – csóválta a fejét Kuno, és alaposan oldalba vágta a tolvajt. – Ezzel itt nem szerzel

barátokat, és azzal sem, ha a derék Berthát fenyegeted. – Földre taszította az idegent, és fölé hajolt. – Mindketten istenfélő asszonyok. Igaz, hogy Christani lovag azt mondta, őrizzelek, te kutya, de azt nem tiltotta meg, hogy jó modorra tanítsalak.

Miután a banda vezetőjét kivitték, Chnstian elővette a

tőrét, és i többiekhez lépett. – Azt hiszem, a várnagynak nem lesz mindannyiótokra

szűksége, és nem kell sértetlennek sem maradnotok. – Ahogy számított rá, nem kellett erőszakhoz folyamodnia, hogy szóra bírja a vezér nélkül maradt tolvajokat.

A legfiatalabb kezdett beszélni, de hamarosan a többiekből is áradt a szó, az enyhébb büntetés reményében. Azt állították, egyedül jöttek, és úgy gondolták, egy gazdag christiansdorfitól könnyebb ellopni

az ezüstpénzt, mint a jól őrzött ércet. Igaz, hogy Melchior a mesterük, de még nincs itt. Úton van a banda többi tagjával. Őket küldték előőrsnek, hogy kikémleljék a környéket, de a saját szakállukra kezdtek dolgozni, és elkapták őket.

Christian e szavak után elküldte a bányamester szolgáját Herwarthoz, hogy jelentse neki a történteket, és hogy ma éjjel már nem várható újabb támadás.

– Most kiderül, igazat mondtatok–e. Ha az embereim

egyetlen idegent is meglátnak, könyörögni fogtok, hogy gyorsan végezzétek – fenyegetőzött. Átható szagot éreztek:

a legfiatalabbnál hatásos volt az ijesztgetés. – Mikor jön a banda többi része? Ki küldött benneteket

ide.

A törvényenkívüliek egymásra néztek. Christian fenyegetően a fiú elé állt, aki végül megszólalt.

– A mester megöl minket, ha eláruljuk. – Akkor sietnie kell, mert már holnap lógni fogtok –

jegyezte meg Lukas közönyösen.

A fiú sírva fakadt, és elmondott mindent, amit tudott. Christian és Lukas komoran egymásra pillantott, amint meghallották, milyen veszedelem közeledik Christiansdorf felé. Melchior új bandát gyűjtött maga köré. Ezúttal nem gyerekeket toborzott, hanem gátlástalan tolvajokat és

gyilkosokat. Gazdag zsákmány ígért nekik, ha kirabolják az „ezüstfalut”. A mesterük egész télen úton volt, és törvényen kívülieket gyűjtött, a körülbelül ötvenfős banda

hamarosan ideér. Ám ez is csak előhad. Katonai támogatást kapnak a türingiai tartománygróftól, az ifjú Lajos szeretett volna egy részt Otto őrgróf ezüstjéből. A két megsemmisítő vereség után most nagyobb csapatot küld.

Christian ismét elküldte a bányamester szolgáját Herwarthoz hogy küldjön néhány embert a foglyok őrzésére. Ezután Konradot hívatta, ezekkel a hírekkel nem várhatott reggelig.

Marthe fél éjszaka a hallban üldögélt, és várta, hogy a férfiak visszatérjenek. Peter lelkesen mesélte neki, milyen titkos feladatot kapott Kunóval és Bertrammal. Az asszonyka fázott: beburkolózott egy meleg kendőbe, és egyre jobban belesüppedi komor gondolataiba. Összerezzent, amikor kopogtattak.

– Hermann bányamester küldött Christian lovag megbízásából, hogy Konrad úrfi haladéktalanul menjen el

hozzá – hangzott egy férfihang kintről. – Ki az? – kérdezte Marthe a biztonság kedvéért,

hiszen éjjel volt, a falut megtámadták, és szinte az összes férfi elhagyta a házat.

– Friedrich, Hermann bányamester lovásza – hangzott

a válasz. Felismerte a hangját, de az is lehet, hogy tőrt tartanak a nyakához, és amint ajtót nyit, berontanak a házba.

- Várj! – kiáltott ki, és felrohant, hogy felébressze Konradot. Az apród a hírek hallatán gyorsan felébredt álmából. Felöltözött, aztán magához vette a tőrét és a

kardját. Fegyverrel a kézben állt Marthe mellett, amíg az asszony résnyire nyitotta az ajtót. Megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor látta, hogy valóban a lovász várakozik odakint.

– Már mindenütt gonosztevőt látok – mentegetőzött.

– Jobb az óvatosság, főként egy ilyen éjszakán – nyugtatta meg Konrad. Korábban ugyan csalódott volt, hogy Christian nem vitte magával, most mégis elégedettség

töltötte el. Ki tudja milyen kaland vár rá? Miután Herwart embereire bízták a foglyokat, Christian

Lukasszal és Konraddal elindult Randolf házába. Fellármázták a rémüt háznépet, és az egyik cselédet elküldték a ház uráért.

A várnagy a lehető legmogorvább hangulatban jött le a lépcsőn, ám amint meglátta, kik várják, nem tudta leplezni meglepetését. A cseléd nem merte megmondani, ki keresi az éjszaka közepén.

– Szokatlan látogatók, szokatlan időben. Minek köszönhetem a megtiszteltetést? – gúnyolódott a szőke óriás. Már rég visszahízta, amit a szentföldi zarándoklat idején fogyott, és lassanként a kövérség jeleit lehetett látni rajta. Ez még félelmetesebbé tette a megjelenését.

– Megtámadták a falut. Küldj néhány embert a bányamester házába, ott találnak négy foglyot – számolt be Christian röviden az eseményekről, és nem reagált a gúnyolódásra.

Christian és Lukas közönyösen figyelte, amint Randoll káromkodva rugdosni kezdte a nagyteremben alvó

embereit, hogy felébredjenek. Konrad mögöttük állt, onnan szemlélte, ml történik. Amikor a három férfi nem követte a várnagy embereit, Randolf dühösen azon töprengett, mire

várhatnak. Talán arra számítanak, hogy vendégül látja őket éjszakára?

– Vannak más híreim is. Beszélhetnénk valahol nyugodtan? – szólalt meg Christian.

Randolf a döbbenettől szóhoz sem jutott, némán intett, hogy kövessék. A ház még eléggé félkésznek látszott, az

asszonyházat viszont már fényűzően berendezték. A hatalmas ágyfüggönyt összehúzták, így nem látszott, hogy a ház úrnője alszik vagy ébren van. A falakat hímzett kárpit borította. Oldalt több nagy láda sorakozott. Farudakon lógott Randolf páncélinge, egy szőrmekabát,

valamint egy szőrmével és hímzéssel ékesített köpeny, ami bizonyára Richenzáé volt.

Randolf az asztalhoz kísérte vendégeit. Annyira

elbizonytalanodott, hogy egy pillanatra elgondolkodott, megkínálja–e borral gyűlölt ellenségét és az undorító Dietrich fiát. Nem felejtette el, hogy az őrgróf évekkel korábban elcsalta őt a birtokáról, és azon a napon Christian megmagyarázhatatlan módon eltűnt a tömlöcéből. Amikor hazaért, csak az őröket találta meg, leszúrva.

Az üdvözlőital gondolatát gyorsan elvetette, és megszólalt.

– Miről van szó? – Bármennyire nem tetszik nekem sem, de eljött az idő,

amikor együtt kell működnünk, hogy megvédjük a falut és az ezüstöt –– felelte Christian nyugodtan.

Randolf nem titkolta diadalérzését. Otto álma teljesül. Egymás oldalán harcolunk a közös ügyért – jegyezte meg leplezetlen rosszindulattal. – Kifogytál a katonákból és a lovagokból? Nem boldogulsz a segítségem nélkül néhány útonállóval?

– Több, mint néhány rabló, valóságos sereg. Segítséget kell kérnünk Ottotól – felelte Christian nyersen.

Randolf elgondolkodva dörzsölte az állát, miközben Christian beszámolóját hallgatta.

– Szerinted ez a csőcselék mindezt nem csak kitalálta,

hogy elkerüljék az akasztófát? A fiatal Lajos tényleg ennyire arcátlan lenne?

Minél tovább gondolkodott a dolgon, annál hihetőbbnek találta. A türingiai helyében ő is ezt tenné. A gazdag zsákmány reménye és a lehetőség, hogy az egyik riválisát a császár előtt lejárassa, túlságosan csábító. Mindehhez

gyilkosokat és tapasztalt tolvajokat felhasználni – nagyon is jó és sokat ígérő ötlet.

– Kifaggatom a banditákat, mielőtt felköttetem őket – jelentette ki Randolf.

– Szerintem át kellene adni őket az őrgrófnak. Négy

törvényen kívüli vallomása ugyan nem elég, hogy nyilvánosan bevádolja a türingiait, mégis jobb lenne, ha mindent a saját fülével hallana – vetette ellen Christian.

– Egyetértek. Küldjük őket a várhegyre, de csak hármat. A vezérüket itt akarom felakasztatni. A hulláját kitesszük elrettentésül a falu szélére. Ez majd megoldja a többiek nyelvét – határozott Randolf.

Amikor befejezték a beszélgetést és mindannyian felálltak, kopogtak az ajtón. Egy katona jelentette, hogy meghozták a foglyokat.

Vitessük a börtönbe őket, vagy meg kívánja nézni a jómadarakat, uram?

– Tömlöcbe velük – parancsolta a várnagy. A kihallgatással várni akart, amíg Christian elhagyja a házat. Ki tudja, mit szedhet még ki belőlük? – Kísérd le a vendégeimet – utasította a meglepett katonát. – Holnap találkozunk a kivégzésnél – vetette oda búcsúzóul ellenségének, és magában hozzátette: „… nagy kár, hogy nem a tiéden”.

Amint a látogatók után bezáródott az ajtó, kis kéz húzta szét a nehéz függönyt.

– Micsoda nagyszerű hírek! – mosolygott Richenza. A nő éjszaka közepén sem tűnt álmosnak. Randolf rájött, hogy minden szót hallott, és ismét előre gondolkodik. –

Christian maga adja a kezedbe a fegyvert, amivel eltakaríthatod az útból.

Randolf nem akart hinni a fülének. – Hogyan? – kérdezte mérgesen, mert fogalma sem volt

mire gondol a felesége. Talán percek alatt kieszelt valami galád tervet? Ez rá vallana.

Az asszony türelmetlenül forgatta a szemét. – Nem érted? El kell hitetned Ottoval, hogy a türingiai

tartománygróf ellen szilárd bizonyíték kell ahhoz, hogy bevádolhassa. Nem elég néhány megfélemlített tolvaj vallomása. Beszéld rá, küldje titokban Christiant Lajos

várába bizonyítékot szerezni. Ezután az ifjú fejedelem tudomására hozod, hogy…

Randolfnak tetszett az ötlet, egyetlen részletet

leszámítva. – És az esküm? Richenza elfintorodott, de aztán más taktikát választott.

Kisimította csillogó fekete haját, és előrehajolt, dús keblei kilátszottak a takaró alól.

– Egy jó tanács még nem a világ. Ha kétségeid támadnak, menj zarándokútra Angliába annak a Becketnek a sírjához. vagy Kölnbe, a háromkirályok csontjaihoz. Nem elégelted még meg, hogy Christian előtt

játszod az engedelmest? Richenza az ujjával végigsimította az ajkát, és

elgondolkodva a férfi hidegkék szemébe nézett. – Felhasználhatnád a kapcsolatodat Oroszlán

Henrikkel, végül is a Szentföldön végig mellette voltál. Nincs talán Dankwarderode várában egy nagy hatalmú ember, akinek elszámolni valója van itt valakivel? A türingiainak pénz kell, miután befejezi a pompás palota építését, üres lesz a kincstára. Bizonyára egy csinos

összegért hajlandó lesz kiadni egy foglyot. Képzeld el Christiant egy olyan ember börtönében, aki semmi mást

nem akar, mint bosszút. Az asszony csábítóan mosolygott: Randolfot lenyűgözte,

milyen ravasz, gátlástalan és ármányos tervet képes

kovácsolni. Ebben szinte felülmúlhatatlan volt. Néha kellemetlenül érintette ez a tény. Ő maga inkább hatalmas testi erejét vetette be, az erőszakban bízott, és nem a gondosan kitervelt intrikában.

Nagyon is vonzotta viszont az elképzelés, hogy Henrik emberei lassan halálra kínozzák Christiant, ráadásul

senki sem fogja tudni, hol van, sőt azt sem, él–e még egyáltalán.

Az asszony rájött, mire gondol, és elmosolyodott. – Megkérheted az egyik barátodat erre a szívességre.

Kérdezd meg Ekkehartot, biztosan megteszi. – Ezután

félretolta a takarót: Randolf mohón rávetette magát.

Az őrgróf döntése

Miután a bányamester lovásza és Konrad elment, Marthe kissé megkönnyebbülve ült le a nagyteremben. Örült, hogy vérontás nélkül végződött támadás, és Berthának sem esett baja. Nézte, ahogy lassan leég a gyertya, és egyre jobban háborgott magában Amikor a férfiak harcba

indultak, nem tehetett mást, mint hogy várt, bármi is történjen közben a távolban. Egyedül azzal tehetné hasznossá magát, ha az érzékeire figyelne, és megpróbálna

felfedezni a rejtett dolgokat. Mostanában viszont nem használhatta ezeket a képességeit. Apránként felőrölte, hogy a pap állandóan felügyelte, és bármikor újból bíróság elé állíthatták.

Kuno és Bertram érkezése szakította félbe a tépelődését. A két fiatalemberen nyoma sem volt a fáradtságnak,

izgatottan meséltek sikeres bevetésükről. Hol van Christian, Lukas és Konrad? – vágott a szavukba.

Az ifjak elnémultak, és kissé bizonytalanul egymásra

néztek. – A várnagynál – felelte végül Kuno, és zavartan turkált

vörös hajában. Marthe összerezzent. Nyugalmat erőltetett magára,

aztán részletesen elmeséltette, mi történt. Miután aludni küldte a két vitézt, ismét leült a nagyteremben.

Bizonyára jobban tette volna, ha alszik néhány órát, de ki akarta használni a ritka pillanatot, hogy egyedül van.

Gondolkodnia kellett. Ha a rablók igazat mondtak, hamarosan mindenre elszánt sereg támad a falura. A türelmi időnek vége.

Még mindig koromsötét volt, amikor Christian, Lukas és Konrad visszatért. A lovag nem csodálkozott rajta, hogy Marthe még felöltözve ül a hallban. Az asszony egy

pillanatig habozott és kérdőn nézett rá, mielőtt üdvözlésként átölelte.

Szótlanul felmentek a szobájukba. Ott Christian elmesélte, amit még a felesége nem tudhatott. Magához vonta az asszonyt, hogy megnyugtassa, és meglepődve tapasztalta, hogy gyengédségét heves szenvedéllyel viszonozta. Mielőtt elaludt, Marthe arra gondolt: Jöjjenek csak! Készen állunk!

Másnap reggel Randolf összehívatta a falu lakóit, hogy

lássák, amint az egyik tetten ért tolvajt kivégzik. Viharos szél söpört végig a tájon, felkavarta a homokot, lebegtette a nők szoknyáit, összekuszálta mindenki haját. Aki elhagyta a nyugodt otthonát, és nekifeszült a förgetegnek, hunyorgott, hogy ne menjen tele porral a szeme.

Ennek ellenére mindenki otthagyott csapot–papot, hogy jelen legyen a tolvaj kivégzésén. Az első telepeseknek eszükbe julott a korábbi rémes emlék, amikor Randolf hamis vád alapon felakasztatta Bertha férjét. Csak az

nyugtatta meg őket, hogy ezúttal Christian lovag nem akart közbelépni, hanem karba font kézzel, közönyösen

állt a várnagy mellett. Randolf egyszerűen kihozatta az elítéltet és a három

társát, hogy lássák vezetőjük végzetét. Legszívesebben

tényleg karóba húzatta volna, de sietniük kellett. Még aznap el akartak lovagolni Meissenbe. Ha a tolvajok igazat beszéltek, hamarosan heves támadásra számíthatnak. Legfőképpen azonban Richenza ármányos terve hajtotta.

A várnagy szinte unott hangon ismertette a bűnt és a bűntényt. Intett Sebastiannak, a pap viszont azt mondta,

nem oldozhatja fel az elítéltet, mivel nem tanúsított semmiféle megbánást. Ezután az őrök a falu nyugati végénél felállított akasztófához hurcolták, és a nyakára tették a kötelet.

– Átok a falura és minden lakójára! A testvéreim

bosszút állnak. Hatalmas sereg közeledik, és elpusztít benneteket! – kiáltotta a megégett arcú.

A tömegben sokan rémülten egymásra néztek és

keresztet vetettek. Randolf rezzenéstelen arccal intett az embereinek, mire azok kilökték a férfi alól a létrát. Az elítélt teste néhány percig görcsösen rángatózott, az arca elkékült, végül elernyedt, míg a tetemet már csak a szél mozgatta.

A falubeliek még egy ideig beszélgettek a történtekről, majd visszatértek a munkájukhoz. Többen újra keresztet vetettek, hogy megvédjék magukat az átoktól.

Marthe épp indulni akart, mikor látta, hogy a seborvos

oda megy Randolfhoz, beszél vele, a várnagy pedig tisztelettel bólint. A doktor az akasztotthoz ment, és egy edénybe összegyűjtötte a lefolyó testnedveit. A kivégzettek vérét és vizeletét csodaszernek tartották sok betegség gyógyításában, ezért később biztos a vérét is lecsapolja, gondolta az asszony mérgesen.

Marthe még nem találkozott a seborvossal, aki nyilván szükségtelennek tartotta, hogy beszéljen vele. Elszomorodott, hogy az akasztófáról szerzi be az

orvosságait: tehát tőle sem tanulhat semmit. Sokat hallott már arról, hogy a zsidó doktorok milyen eredményesek.

Csalódottan indult haza, hogy elkészítse Christian, Lukas és Konrad úti csomagját. Ez elterelte a gondolatait: már nem az orvos járt a fejében, hanem azért aggódott,

hogyan végződik férje és Randolf közös utazása.

Hogy még aznap Meissenbe érjenek, Randolf parancsára a három foglyot rákötötték egy–egy lóra, és úgy szállították a várhegyre.

Christian és Randolf a menet élén lovagolt egymás mellett, de egész úton egyetlen szót sem váltottak egymással. Az ellenséges hallgatás közben mindketten a környéket figyelték, nem követi–e őket valaki. A csapat közepén haladt az őrség a rablókkal, a sort Lukas és

Konrad zárta. Amíg el nem érték az erdőt, a viharos szélben nagyon

nehezen tudták irányítani a lovakat. Amikor elhagyták a

sík terepet, Konrad intett Lukasnak, hogy léptessen mellé. – Nem túl kockázatos, hogy Christian egyedül lovagol

Randolf és az emberei között? – kérdezte az apród épp annyira hangosan, hogy a fiatal lovag hallja, de a többiek ne értsék a szavait. – Ha rátámadnak, nem tudunk segíteni.

– Ha tekintettel ölni lehetne, már két hullánk lenne. Ne aggódj, ha komoly veszély fenyegetne, Christian nem hozott volna magával – próbálta nyugtatni az apródot

fanyar mosollyal. Konrad mérgesen megrántotta a lova kantárját. – Utálom, hogy mindig hazaküld, ha harcra kerül sor.

Tegnap még Kunót és a barátját is magával vitte, holott én sokkal régebben gyakorlom a kardforgatást. Talán semmirekellőnek tart?

Lukas meglepetten nézett a fekete hajú ifjúra. – Szó sincs róla. De apródok nem vehetnek részt

harcban. Kegyelmed is megtette az apámmal együtt, hogy

kiszabadítsák Christiant – ellenkezett a fiatal őrgróf. Lukas értette, mi megy végbe Konrad lelkében. Idősebb

voltam nálad, ráadásul nem vagyok egy őrgróf egyetlen örököse. – Cinkosan elmosolyodott. – Ennek is megvan az előnye, megszeghettem bizonyos szabályokat.

Így is lehet venni – morogta kelletlenül az ifjú. – De akkor miért hozott most magával?

– Örömet akar szerezni a nagybátyádnak azzal, hogy találkozhattok. Meg hogy tanulj egyet–mást.

Konrad egy pillanatig azon töprengett, alkalmas–e a pillanat, hogy tovább kérdezzen. Végül úgy döntött, hogy a

fiatal, mégis tapasztalt lovag talán választ adhat arra, ami a szívét nyomja.

– Miért nem köszönt el tőlünk Marthe úrhölgy, ahogy máskor? – Az asszony szokásától eltérően a házban kért áldást rájuk, és a nagyteremben maradt. Nem kísérte ki

őket a kapuig, hogy megvárja, míg eltűnnek a szeme elől. – Bizonyára valami dolga akadt – dörmögte Lukas. Konrad biztosra vette, hogy nem ez az igazi ok. A lovag

felesége – bármennyire is elfoglalt volt – mindig úgy köszönt el az útra kelőktől, ahogy illik. Végül is az ember sosem tudhatja, hogy viszontlátja–e őket, vagy sem. Veszedelem nem csak az utakon és az erdőben fenyegette az utazókat.

– Randolfhoz van valami köze, ugye? – faggatózott tovább.

– Semmi oka, hogy kedvelje a várnagyot azok után, amit Christiannal és a faluval művelt. Ideje megtanulnod,

mikor nem tanácsos kérdezősködni – pirított rá Lukas. Konrad szégyenkezve elhallgatott. Lukas hátramaradt,

hogy biztosítsa a menetet. Ismét komor gondolatok törtek rá Marthéról és Randolfról. Bárcsak sose jött volna rá a titokra, futott át az agyán.

Nem pihentek útközben, ezért, és mivel májusban már hosszabbak a nappalok, még alkonyat előtt megérkeztek a

várhegyre. Átadták a foglyokat Arnulfnak, és azonnal jelentkeztek az őrgrófnál. A nagyurat azonban nem látták,

csak hallották. A palotát ugyanis elöntötte a fojtogató füst. A főúr dühös szavaiból kiderült, mi történt.

– Ki volt az a bolond, aki nedves fát tett a tűzre?

Szedjétek ki a kandallóból, és hozzatok szárazat! Igen, uram!

– Azonnal, uram! – hangzott az udvarmester válasza. Néhány pillanattal később a férfi sértődött arccal rohant el az érkezők mellett. Egyetlen szó nélkül kisietett, majd odakint parancsokat osztogatott.

A lovagok Dietrich őrgróf fiával átvágtak a füstfelhőn, és közvetlenül Otto előtt álltak meg. Amikor térdre akartak ereszkedni, az őrgróf egy intéssel megtiltotta nekik.

– Mellőzzük a formaságokat. Menjünk innen gyorsan, amíg ismét rend lesz.

Elfojtotta a köhögési rohamát, és intett, hogy kövessék az asszonyházba. Hedwig egy pergamen fölé hajolva ült és mosolygott, ám rögtön elkomorodott, amint megpillantotta

Randolfot. Otto még mindig köhögéssel küszködött, és

megparancsolta egyik apródnak, hogy töltsön mindnyájuknak bort. Mélyet lélegzett, aztán végigmérte a két komor arccal álldogáló lovagot.

– Nézzenek oda! Christian és Randolf békésen együtt! Megint bepanaszolják egymást, vagy észre tértek végre, és békét kötnek – kérdezte némi gúnnyal.

Együk sem felelt a kérdésre. Ha Otto kezdetben várt is

választ, gyorsan megfeledkezett róla, mihelyt meghallotta Christian jelentését. Egy ideig csend honolt a gyertyákkal kellemesen megvilágított szobában. Végül az őrgróf szinte elkínzottan a feleségéhez fordult.

– Tényleg idáig merészkedne? Mielőtt az asszony bármit mondhatott volna, Randolf

ragadta magához a szót. – Talán titokban elküldhetne valakit Eisenachba, hogy

bizonyítékot szerezzen az ifjú Lajos cselszövésére. Akkor

vádat emelhetne ellene a császárnál. – Christianra pillantott, ezzel jelezte, kire bízná a feladatot.

Otto azonban visszatalált a régi határozottságához, és csak legyintett.

– Nincs annyi időnk. És mire mennénk vele? Ejtsetek

foglyul néhány rablót, és máris lesz bizonyíték. Randolf látható csalódottsággal bólintott. Hedwig

viszont éppúgy észrevette az iménti jelzést, ahogyan Christian is, és feltűnés nélkül a falu urára mosolygott.

– Te mit tennél, Konrad? – bátorította Otto unokaöccsét véleménye elmondására.

Dietrich őrgróf fia kihúzta magát. – Erősítést küldenek Christiansdorfba, és

megerősíteném a falut, amennyire csak lehet. A rablókat sarokba szorítanám, hogy egy bizonyos helyen támadjanak, és felkészülten várnánk őket – felelte habozás

nélkül. – Megerősítésre alig marad időnk. Bármelyik nap

támadhatnak – vetette közbe Christian.

– Nem tudok erősítést küldeni, sőt el kell vennem néhány embert – felelte Otto őrgróf, és fáradtan végigsimította az arcát.

Christian és Lukas komoran egymásra nézett, és várták a magyarázatot.

– Ezt nem teheti, bácsikám! Hogyan tartóztathatna fel a falu száz fegyverest? – méltatlankodott Konrad.

– Nincs más választásom – utasította rendre Otto keményen az ifjút. – Ha tehetném, úgy cselekednék, ahogy

javasoltad. Jól átgondoltad a tanácsaidat. A császár azonban haladéktalanul meg akarja kapni az ezüstöt, ezért el kell küldenem a szállítmányt.

Az őrgróf ismét Christianhoz és Randolfhoz fordult. – Ha nem jönnek ma ide, futárt küldök kegyelmetekért,

El kell kísérniük az ezüstszállítmányt a császár várába, Trifelsbe.

– Tud erről a türingiai tartománygróf? Ha igen, akkor a szállítmányt támadja majd meg, és nem a falut – jegyezte

meg Christian. Otto letörölte a homlokát.

– Éppen ez a baj: az ilyesmi nem marad titokban. Végül is nem én vagyok az egyetlen uralkodó, aki kivásárolja magát a hadjáratból.

– Férjuram, az új hírek tudatában nem hagyhatja teljesüli védtelenül Christian faluját – avatkozott közbe Hedwig, és letette a pergament, már egyébként sem olvasta jó ideje. – Ha kifosztják Christiansdorfot, az nemcsak sok életet követel, hanem bizonytalan időre a bányászat is szünetelni fog.

Otto körülnézett, aztán elküldte az apródot a konyhába ennivalóért, és kiküldte a szolgálókat. Intett a lovagoknak és az unokaöccsének, hogy üljenek le az asztalhoz.

– Hogyan vigyük el az ezüstöt a császárhoz anélkül, hogy védtelenül hagynánk a falut és a bányát?

Olyan sokáig tanácskoztak, hogy Hedwignek új gyertyákat

kellett hozatni, mert az összes csonkig égett. Otto sajnálkozva nézte a már üres húsostálat, végül összefoglalta a helyzetet.

– Mindenki arra számít, hogy két szállítmányt indítunk el: egyet csalinak és a valódit. Tehát amilyen gyorsan csak lehet, indítsunk útnak egy harmadikat, amely elég jelentéktelennek néz ki, mielőtt a támadók összeverődnek. Christian lesz az ezüstszállítmány parancsnoka. Az összes fegyveresét hozza magával, az én

katonáimmal együtt három csoportba osztjuk őket. Randolf gondoskodik a falu és a bánya védelméről. Kérje meg a barátait, hogy küldjenek embereket.

Christian gondosan elrejtette az érzéseit, Randolf pedig tiszteletteljesen meghajolt. Nagyon is elégedett volt az őrgróf döntésével: Otto ugyan nem küldte kémkedni ellenségét Eisenachba, a szállítmány kísérése alatt viszont sok minden történhet vele. Majd gondoskodik róla, hogy így legyen. Igaz, hogy ez felségárulás, de Richenza biztosan

kitalálja, hogyan terelje el magáról a gyanút. Az asszonynak igaza van, túl régóta játssza már az

engedelmes vazallust. Christian hangja zökkentette ki a bosszú tervezéséből.

– Jobb lenne, ha az unokaöccse átmenetileg itt

maradna a várhegyen. – Igaza van, Christian – helyeselt rögtön az őrgróf. – De én nem akarok elbújni és várni, amíg elmúlik a

veszély. Az gyávaság lenne – fakadt ki Konrad, és önkéntelenül megfogta a tőrét.

– – Te vagy atyád egyetlen örököse, és egyszer majd át kell venned az őrgrófság irányítását. Ha bajod esik, megszakad a családi ágatok – utasította rendre Otto őrgróf.

A megjegyzéstől Randolfnak váratlanul új ötlete támadt.

Az lenne a legtökéletesebb bosszú Dietrich ellen, ha a fiát gyorsan elérné a végzete.

– Apád amúgy is hamarosan érted küld. Látni akar,

mielőtt hadba vonul. Fel kell készülnöd rá, hogy helyettesítsd a távollétében. Ráadásul a hírek szerint nyugtalanság van a határvidéken. Amint látod, lesz dolgod bőven – csillapította felindult unokaöcsét Otto.

Konrad engedelmesen lehajtotta a fejét. Nem tetszett neki nagybátyja döntése. Christiant kockázatos küldetéssel bízta meg, közben a falut teljesen kiszolgáltatott helyzetbe taszítja. Randolf valóban tapasztalt és rettegett katona, de tényleg megvédi majd

Christiansdorf lakóit? Ha most tovább ellenkezne, Otto valószínűleg kidobná,

és bepanaszolná az apjánál a méltatlan viselkedése miatt, ő viszont semmiképp sem akart szégyent hozni Christianra.

Otto véget vetett a tanácskozásnak. Miután mindenki távozott, Hedwig felháborodottan fordult a férjéhez.

– A legkisebb csapattal küldöd Christiant Trifelsbe? Ha bármi kitudódik a tervedből, a biztos halálba küldöd.

Otto mérgesen az asszony fölé hajolt. – Most már a katonai dolgokba is beleavatkozol?

Azokhoz egyáltalán nem értesz. Jó esélye van rá, hogy sikerrel járjon. Ha nem, akkor lovag módjára végzi, és a kötelessége teljesítem közben hal meg. Minden

uralkodónak szembe kell nézni azzal a döntéssel, hogy feláldozza az embereit.

Hedwig szeretett volna válaszolni, de nem tudott megszólalni. Egyszerűen felállt és kiment.

Másnap reggel az őrgrófné magához hívatta Christiant, mielőtt visszatért volna a faluba, hogy összeállítsa az ezüstöt kísérő csapatot.

– Hozza ide a kedves feleségét, és csak utána induljon el az ezüstszállítmánnyal – mondta, és minden erejét

összeszedte, hoy se sajnálkozás, se aggodalom ne látszódjon rajta.

A lovag mélyen meghajolt.

– Megtiszteltetés és öröm lesz számára. – Örült, hogy a felesége és a gyermekei Hedwig védelme alá kerülnek, amíg ö távol lesz, legalább emiatt nem kell aggódnia. A küldetést illetően viszont nem lehetett túlságosan bizakodó. Azzal, hogy Otto rábízta az ezüstszállítmány vezetését, hivatalosan elismerte katonai képességeit. Ebben a helyzetben azonban senki sem örülne ennek a kétes dicsőségnek: ha hiba csúszik az őrgróf számításába, a biztos halálba indulnak.

Az ezüstszállítmány

Amikor Marthe meglátta, hogy Christian, Lukas és Konrad hazaérkezik, már tudta, hogy ismét baj közeledik. A férje röviden elmondta, hogyan döntött az őrgróf. A bába

görcsösen összekulcsolta a kezét, és elfehéredett. Nem kellett nagy jóstehetség hozzá, hogy vérontást lásson maga előtt.

– Még semmi ok a kétségbeesésre, a terv sikerülhet. Ha mégsem, nem adjuk könnyen az ezüstöt – próbálta Christian vigasztalni.

– Ezúttal ne Radomiron lovagolj. Árulás leselkedik rád. A támadók a fekete lovast fogják keresni – mondta Marthe, imilyen nyugodtan csak tudta.

Christian elgondolkodva nézett rá, aztán elment Herwarthoz, hogy ismertesse vele az új parancsokat, majd

a két fuvarost kereste fel. Elterelő hadműveletet tervezett, hogy növelje sikerük esélyét, ehhez pedig szüksége volt rájuk.

Miután Hans és Friedrich habozás nélkül igent mondott a tervére, a lovag magához hívta Kunót és Bertramot.

– Otto őrgróf azt parancsolta, hogy vigyem magammal valamennyi fegyveresemet, ti azonban itt maradtok. – Mielőtt tiltakozhattak volna, megragadta Kuno vállát, és

egyenesen a szemébe nézett. – A kiképzésetek még nem fejeződött be, ennek ellenére azonban a legmegbízhatóbb embereim közé sorollak titeket. Kuno, neked és a barátodnak kell gondoskodni a mostohalányom, Johanna biztonságáról.

A legények arckifejezése rögtön megváltozott. Tiltakozás helyett megértés és büszkeség sugárzott róluk. A vörös hajú hajú ránézett Bertramra, majd komoly arccal válaszolt: Uram, számíthat ránk.

Marthe rossz érzéssel indult Meissenbe. Ezentúl mindig el kell majd menekülnie és a sorsára kell hagynia a falubelieket, valahányszor Christian távol van? Most viszont tényleg nem maradhatott itt egyedül. Legszívesebben Johannát is magával vitte volna a várhegyre. Nem örült neki, hogy a lány itt marad a faluban, ahol Randolf és Sebastian atya uralkodik majd,

ráadásul sem Christian, sem a lovagjai nem védhetik meg. Johanna azonban eltökélte, hogy marad. Az egyébként

mindig energikus Mechthild lázasan feküdt, és ápolnia kellett, Emma pedig napokon belül szülhet. A kovács és a felesége alig várta, hogy megszülessen a gyermek, mert egy

évvel korábban az asszony elvetélt. – Ha csak lehet, maradj a házban. Ha elmész, takard el

a hajad, hogy ne kelts feltűnést – tanácsolta Marthe, aggódott érte.

Nem felejtette el Susanne tanácsát: a világot mindenható és gyakran erőszakos férfiak uralják, egy

csinos lány pedig jobban leszi, ha észre sem veszik. Kuno és Bertram biztosan mindent megtesz majd, hogy megvédje Johannát. Szívből remélte, hogy senki sem merészeli bántalmazni Christian mostohalányát vagy háza népét.

Az indulás előtti estén Marthe és Christian meglátogatta a

kovácsot és vörösesszőke feleségét. Emma éppen Karl és Agnes kisfiában gyönyörködött.

– Tehát egyedül hagynak minket – jegyezte meg keserűen Jonas, amint meghallotta, hogy az őrgróf parancsa értelmében nemcsak Christian vonul el, hanem az összes embere is.

– A távollétünkben nem valószínű, hogy megtámadnak titeket – próbálta megnyugtatni Christian.

Jonas lenyelte az ellenvetését, hogy épp elég a faluban

lévő ellenség, végül is Christian nem önként hagyta el őket. Nincs más választása, bármennyire is keserű ezt kimondani.

A lovag láthatóan kitalálta, mire gondol. – Ne hagyjátok magatokat provokálni – mondta szinte

kérlelő hangon. – Tartsatok a bányamesterrel. Neki van a legnagyobb befolyása, és elég bátor hozzá, hogy beavatkozzon, ha Randolf elragadtatja magát.

– A többiek úgyis csak behúzzák fülüket–farkukat,

vagy átállnak az ő oldalára. Hildebrand bíróként csak gyáva volt, de a kelmekereskedő! Micsoda patkány! – tette

hozzá Karl megvetően. – Mit vársz tőlük? Egyszerű parasztemberek és

vájárok. Egész életükben azt prédikálták nekik, és azt

verték beléjük, hogy engedelmeskedjenek. Christian felállt, és szótlanul Jonas vállára tette a kezét,

mielőtt elment. „Miért érzem úgy, hogy a búcsú hosszú időn szól?” – gondolta a kovács.

– Isten óvja kegyelmeteket, és adja, hogy épségben visszatérjenek! – kiáltotta utánuk Emma: a hangja szokatlanul remegett.

Vacsora után Christian bement az immár elkészült kápolnába. Letérdelt az oltár elé, és lehajtott fejjel némán imádkozott „Mindenható Uram, védd meg a falumat, a

családomat és az embereket, akik elkísérnek erre a veszélyes útra.” Halk lépteket hallott. Marthe térdelt le mellé.

Ezután elment Hilbert atyához gyónni. Láthatóan a katonák is fontosnak tartották, mert hamarosan kisebb sor várakozott a gyóntatófülke előtt.

A hajnali mise után útnak indultak. Amikor a falu keleti

határánál elérték az erdőt, Christian szokásával ellentétben visszanézett. Évekkel ezelőtt, amikor megérkeztek a telepesekkel, jobb életet akartak teremteni maguknak. Vajon mi lesz ebből az álomból?

Elhessegette nyomasztó érzéseit, és Lukasra pillantott. A fiatalemberen azonban látszott, hogy hasonlóan komor gondolatok foglalkoztatták.

– A falu Randolf kezébe kerül. Elárulom és cserbenhagyom az embereket – mondta keserűen.

Mikor Meissenbe érkeztek, a várhegyen már nagy sürgés-forgást találtak. Két szállítmányt állítottak össze.

Az egyiket Arnulf, Otto fegyvermestere vezette, a másikat Christian egyik barátja Raimund. Az erősen őrzött csoportok egy időben, de különböző irányba indultak el.

Arra számítottak, hogy az út első felében érheti őket támadás.

A rablók természetesen hamar észre fogják venni, hogy üres ládákat zsákmányoltak. A terv kiagyalói abban reménykedtek, hogy azonnal üldözőbe veszik a másik szállítmányt, és így elvesztik Christian nyomát.

Az ő csapata nem a várhegyről indult, hanem sószállítmánynak álcázva a piacról. Ez a lovag ötlete volt. Abban bízott, hogy a rablók nem figyelnek fel két, sóval megrakott szekérre. A só ugyan értékes árunak számított, de nem sokra mentek vele: nagy mennyiségben nem

tudták eladni és felhasználni. Ezenkívül találhattak jóval csalogatóbb zsákmányt is.

Hans és Friedrich a lovag kérésére három napon át

kínálta eladásra a sót Meissenben, hogy eleget tegyenek az árumegállító jognak. El akarták hitetni, hogy a fuvarosok visszatértek régi foglalkozásukhoz, és Csehországba viszik az árut, méghozzá kétszekérnyit. Senki sem tudhatta meg, hogy a só Otto szakácsmesterének konyhájából számlázott.

Éjszaka az őrgróf kamarása titokban a kocsikra rakatta az ezüstrudakkal teli ládákat. A szekereken még maradt hely, hogy a fegyveresek elrejtőzzenek rajta. A tervek

szerint a chemnitzi kolostorból futárok viszik majd a hírt, ha megtámadják a másik két csapatot. A túlélők azonnal csatlakoznak Christianhoz.

– Isten óvjon! – köszönt el Christian Raimundtól, aki szinte egy időben indult el Arnulf szállítmányával.

– Téged is – hangzott a válasz szokatlanul komolyan. A két férfi lovat cserélt, és Marthe tanácsára Christian

világosabb köpenyt öltött magára. Raimund a tekintetével a feleségét, Elisabethet kereste.

A szobájukban már szenvedélyesen elbúcsúztak, mert az asszony nem bírta volna sírás nélkül elengedni erre a veszedelmes küldetésre. Most sehol sem látta, ezért

Marthéra mosolyogott, aki éppen akkor lépett oda hozzá, hogy áldást kérjen rá.

– Egyszer megmentetted az életemet. Most talán viszonozhatom azzal, hogy én leszek a csalétek, és így Christian eljut a céljához. Támadjanak inkább rám. Ne

hívd magadra a bajt szavakkal – kérte Marthe, miközben összeszorult a szíve a bánattól.

A két csapat elindult. Christian, Lukas, Gero és Richard várt egy darabig. Herwart emberei feltűnés nélkül őrizték a „sósszállítmányt”, ami Csehország felé vette az irányt.

Hamarosan a négy lovag is elvágtatott, és a város határán kívül csatlakozott hozzájuk.

Christian pénzt adott a két fuvarosnak új kocsira, a

kamarásnak is jutott belőle a segítségéért, ezután hazaküldte őket, majd néhány szót intézett az embereihez.

– Bármi is vár ránk az úton, a legfontosabb, hogy az ezüst sértétlenül eljusson Trifelsbe. Rajtunk múlik, hogy Otto őrgróf teljesíti–e a császárnak tett ígéretét, és hogy a fivéreiteknek, apáitoknak vagy fiaitoknak háborúba kell–e menni. Isten legyen velünk!

Mindenki némán imádkozott, aztán elindították a lovakat. Néhányan fuvarosnak öltöztek, mások szokásos

kísérőnek, a legtöbben azonban a szekereken rejtőztek el. Christian és Lukas haladt elöl, Gero és Richard pedig a menet végét biztositotta.

Ameddig a városból még láthatták őket, Csehország irányába tartottak. Később jelentős kitérőt tettek, és visszafordultak nyugatra. Zavartalanul haladtak néhány mérföldet. Amikor egy erdőbe érkeztek, Christiannak feltűnt a nagy csend: egyetlen madár sem énekelt. Lukasra nézett, társa bólintott.

– Itt vannak. – Kihúzták a kardokat, és harcra készen maguk elé emelték pajzsaikat.

Marthe a várhegyről figyelte férjét és a menetet, amíg el

nem tűntek a szeme elől. Szorongó érzés fogta el, úgyhogy rosszullétre hivatkozva kérte Hedwigtől, hogy bocsássa el. Az őrgrófnő aggódva nézett rá, de faggatózás nélkül bólintott.

Marthe különösebb cél nélkül hagyta el az úrnő szobáját. Alig tett meg pár lépést, amikor Ulrik, az ifjú cseh herceg került vele szembe.

– Látom, nagyon aggódik. Nincs szükség rá. A félje rendkívül bátor katona.

– A bátorság nem véd meg az árulástól – felelte az asszony komoran.

– Ne szomorkodjon! Isten megvédi a bátrakat.

A bába nem tudta hálával fogadni a vigasztalást, talán a fiatalember mohó tekintete miatt.

– Az őrgróf ma ünnepséget rendez. Remélhetem, hogy ott Viszontlátom kegyedet?

– Rendkívül illetlen volna, ha mulatságba mennék, mialatt a férjem veszéllyel teli küldetésen van – válaszolta meglehetősen nyersen.

– Látom, kegyed nemcsak okos, hanem erényes is – hízelgett Ulrik, de még mindig nem engedte útjára az

asszonyt. – Ne aggódjon a jó híre miatt. Megkérem az apósomat, hogy hívja meg az asztalához. Kegyed mellett fogok ülni, így nem érheti szó az erkölcsösségét. Senki és semmi nem foszthat meg bennünket egy ilyen varázslatos hölgy társaságától.

Kezet csókolt Marthénak, és mosolyogva a szemébe nézett. A fiatalasszony lesütötte a szemét, és gyorsan elhúzta a kezét.

– Sok hölgy él itt, aki előkelőbb és szebb nálam, nekik

kell ma az őrgróf asztalánál ülniük – válaszolta kellő udvariassággal, ugyanakkor eléggé elutasítóan. Éreztetni

akarta, hogy nem kapható semmilyen szerelmi viszonyra. Ulrik azonban tovább erősködött. – Lehet, de kegyedben van valami különösen vonzó.

Talán azért, mert nem is tud róla. Asszonyom túl fiatal és túl szép ahhoz, hogy bánatba merüljön, amíg a férje távol jár. Különben hosszú ideig magányra ítéli magát.

A férfi mosolygott, a szavai mégis burkolt fenyegetésnek' hangzottak. Ismét kezet csókolt, és közben bizalmaskodva a nyelvével megérintette a nő kézfejét.

Marthe elrántotta a kezét, és szó nélkül elrohant. A legkevésbé sem hiányzott neki, hogy egy fülig szerelmes cseh herceg bátorításnak vegye bármely gesztusát.

Megkereste a gyermekeit, akik a többi udvarhölgy csemetéjével játszottak, Marie vigyázott rájuk. Thomas

kérlelte, hogy meséljen neki a bátor Roland vitézről. Clara az ölébe mászott, és egyre laposabban pislogva hallgatta. De ma a gyermekei sem tudták megnyugtatni, sőt

észrevette, hogy idegessége átragad a kislányára. Visszavonult egy időre. Magába merült, és próbált

Christianra gondolni. Még a nap fele sem telt el, amikor elkínzottan felnyögött. Tudta, hogy a férjét és az embereit elárulták.

Marthe rosszat sejtve Clarához rohant. A kicsi keservesen sírt és remegett a félelemtől. Nem hagyhatta, hogy a

kislány beszéljen a látomásáról, ha nem akarta, hogy mindketten máglyára kerüljenek. Hirtelenjében nem jutott eszébe más, mint hogy adott a kicsinek egy gyenge altatót, és rábízta az egyik dajkára

Amikor a kislány végre elaludt, Marthe a templomba rohant, gyertyát gyújtott, és az oltár előtt térdelve áhítatosan imádkozott. A betérő emberek bizalmatlanul méregették, de nem szóltak hozzá.

Visszatért a palotába, megállt az egyik ablaknál,

ahonnan láthatta, ha futár érkezik, és várta a vészterhes híreket. Hamarosan megpillantotta Lukast, amint bevágtat

a kapun. Verítékben úszott, holtsápadt volt. Megsebesült: kimerült lovát csupán a lábával irányította. Jobbjával görcsösen szorította bekötözött bal karját. Amikor a

várudvaron nagy nehezen leszállt a lováról, a bába látta, hogy vér borítja.

Az asszony lerohant a lépcsőn. Amint a férfi meglátta, még lobban elsápadt. A lovag szemében szomorúság, önvád és együttérzés tükröződött. Nem szólt egy szót sem, hanem azonnal a palotába futott Ottohoz.

Marthe követte, és remélte, hogy nem küldik ki a teremből. Lukas sebe még mindig vérzett, amikor lehajtott fejjel Otto elé térdelt. A bába észrevette, hogy a sérülést be sem kötözték, a lovag elszorítással próbálta megállítani a vérzést.

– Hozz tiszta vásznat a kötözéshez, és szaladj el a szobámba a tinktúrákkal teli kosárért – utasította az első arra járó cselédet. Lukasnak sürgősen segítségre volt

szüksége, de előbb jelentést akar tenni az őrgrófnak. Ő pedig nem tágít egy tapodtat sem, mielőtt meg nem tudja, mi történt Christiannal és az embereivel.

– Árulás! Elárultak bennünket! – nyögte Lukas, és még féltérdre ereszkedve is ingott.

Otto annyira belemerült a beszélgetésbe, hogy észre sem vette a lovag érkezését. Most hirtelen megfordult. Lukas láttán holtra sápadt, és megmarkolta a széke karfáját.

– Bocsásson meg! – mondta a lovag akadozó hangon.

Szinte utolsó erejével összeszedte magát. Marthe szíve majd kiugrott a helyéről, rettegett, milyen szavakat hall majd. A halántékában megérezte az ismerős szúró fájdalmat.

Otto egy kupa bort hozatott a rossz hír hozójának, de Lukas nemet intett. Marthe tudta, hogy nem engedheti el a karját, különben még több vért veszítene. Határozott léptekkel előrement.

– A sebet be kell kötözni, különben elvérzik. – „Hol

marad a cseléd a vászonnal?” – töprengett. – Azzal még várhatunk – szólalt meg Lukas, majd ismét

az őrgrófhoz fordult. – Elárultak minket. Alig tíz mérföldre innen megtámadtak bennünket. Több mint százan. Tudniuk kellett, hogy ez a valódi szállítmány. Számszeríjjal

lőttek ránk. Csak akkor jöttek elő a fedezékből, amikor az embereink többsége már meghalt, aztán végeztek a maradékkal. – Üveges tekintettel nézett az őrgrófra, aki előrehajolt a székén.

– Az ezüst?

– Ellopták. Uram, a végsőkig harcoltunk, de mire előjöttek már mindegyikünkre tíz támadó jutott. Rajtam kívül egyvalaki élte túl, elvágtatott, hogy értesítse Arnulfot és Raimundot.

Marthe összerezzent. Csak egy. Lukas egyre halkabban

beszélt. Az asszony a szájára szorította a kezét, így várta, huny Otto feltegye a kérdést, amit ő nem tehetett fel.

– Ki?

– Egy fiatal katona. Ez nem lehet. Képtelenség, hogy a többiek halottak.

Chrintian nem halhatott meg. Hogyan engedheti ezt Isten? – kavargott benne a kétségbeesés.

– Mi van Christian lovaggal? – kérdezte Otto tompán. – Gero és Richard meghalt. Marthe megszédült. Valaki megfogta a karját, és

támogatta, nem látta, ki az. – És Christian? – faggatózott Hedwig.

– Öt rohanták le először. Nyolc vagy tíz embert megölt, mielőtt legyűrték. A harc közepette úgy láttam, hogy nem ölték meg, hanem megkötözték és elvitték. – Lukas ereje elfogyott, és ájultan zuhant a padlóra.

– Hívjátok végre a seborvost! – kiáltotta Otto türelmetlenül

Marthe kiszabadította magát az idegen szorításából, és a lovaghoz rohant. A cselédlány előkerült, odavitte neki a kötszert és a kosarat.

Otto megparancsolta, hogy minden rendelkezésre álló harcképes férfi vegye üldözőbe a rablókat, és szerezze

vissza az ezüstöt. Marthe szinte semmit sem vett észre ebből. Hasogatott a

feje, minden erejével igyekezett a kétségbeesését félretenni

és a sebesültre figyelni, és próbál nem gondolni arra, amit hallott. Félig öntudatlanul felvágta Lukas ruhájának ujját. Apró szilánk állt ki a sebből. A nyílhegynek még a karjában kellett lenni.

– Biztos benne, hogy el tudja látni ebben a helyzetben? – kérdezte Otto egyszerre szigorúan és együtt érzőn. – Pihenjen le! A seborvos hamarosan itt lesz.

Marthe könnyes szemmel nemet intett. Mind halott, Christian eltűnt. Nem halhat meg még Lukas is azért,

mert ő nem teszi a dolgát. Szüksége van a segítségére. Később pedig ki kell deríteniük, mi történt a férjével.

Mivel az asszony ragaszkodott hozzá, Otto egy szobába

vitette a lovagot, hogy ott Marthe elláthassa. Aztán kiküldött egy csapatot, hogy hozzák a várhegyre a lovagok és a katonák tetemét.

Marthe tudta, hogy Otto seborvosának van egy speciális eszköze a nyílhegy kihúzására, ezért megkérte, hogy segítsen. Szerencsére Lukas még eszméletlen volt, amikor a felcser ügyes mozdulattal kiszedte a darabokat, a

fájdalomtól azonban magához tért. Amikor a lovag meglátta az asszony kisírt szemét és

elkínzott arcát, egy pillanatra becsukta a szemét. Tudta jól, bármennyire is szeretné, nem halogathatja a dolgot.

– Sajnálom. Csak a kardját hozhattam el. A lovamon kell lennie – suttogta.

Az asszony legszívesebben zokogott, ordított volna, hiszen nemcsak saját fájdalmát érezte, hanem a lovagét is. Szó nélkül a férfi fogai közé tette a tőre markolatát, hogy

ne harapja el a nyelvét, miközben kitisztította a sebét, és a doktorral kiégették, hogy elálljon végre a vérzés. Végül

udvariasan megköszönte a felcsernek a munkáját, és nagyvonalúan megjutalmazta. Bekötözte a sebet, felsegítette Lukast, és megitatta egv kevés vízzel hígított

borral. Sok vért vesztett, tehát mindenképpen innia kellett. A fájdalom csillapítására később ad neki orvosságot.

Lukas két adagot is megivott, annyira szomjazott. Látta az asszony szemében a mélységes bánatot.

– Tényleg mind meghaltak? – kérdezte Marthe tompán.

A férfi a semmibe bámult. – Elárultak minket. Pontosan tudták, hogy mi szállítjuk

az ezüstöt – ismételte meg szinte szóról szóra a nagyteremben elmondottakat.

– Láttad, hogy halottak? – makacskodott az asszony.

– Mindenki, kivéve az ifjú meisseni Hannest és talán Christiant. Nem láttam a holttestét. Végeztem néhány támadóval aztán hátulról leütöttek. Valószínűleg azt

hitték, meghaltam, és ez mentett meg. Hannes ütlegekkel térített magamhoz, amikor elmentek. Ezután elvágtatott, hogy értesítse a többieket. Lecsuktam a társaim szemét, és idejöttem.

Lukas értette az asszony ki nem mondott kérdését. – Van rá remény, hogy még él. Miért vitték volna el a

tetemét? Egy nyíl eltalálta a lábát, mégis úgy harcolt, mini egy oroszlán. Hallottam, hogy valaki azt kiáltja, őt hagyjátok életben, az őrgróf szép summát fizet majd érte. –

Teljesen kimerülten lehanyatlott. Marthe újra megitatta, aztán hagyta aludni Az asszonyt döntötték a komor gondolatok.

Marthe egy cseléddel egész éjjel Lukas mellett virrasztott, aki hamarosan mély, lázas álomba merült. Rémálmában kiáltozott, parancsokat adott: láthatóan újra átélte a mészárlást.

A beteg csak reggel felé nyugodott meg. Marthe aludni küldte a cselédet, és gondoskodott róla, hogy valaki

vigyázzon a lovagra. Ő maga Ottohoz indult: az őrgróf sápadtnak és kialvatlannak látszott. A bába útközben

hallotta, hogy eddig nyomát sem találták az ezüstnek. Elcsukló hangon számolt be róla, hogy Lukas szavaiból

ítélve Christiant foglyul ejtették, és Eisenachba, Wartburg

várába hurcolták. – Könyörögve kérem, próbálja meg kiváltani a

hűbéresét. – Hogyan tegyem? – fakadt ka az őrgróf. – Vádoljam

meg Lajost bizonyíték nélkül, hogy elraboltatta az ezüstöt és az egyik lovagomat? Nem üzent hadat. Nem, meg kell

vámunk, amíg elküldi a követelését a váltságdíjra, addig türelemmel kell lennie.

Marthe azonban nem tudott és nem akart várni. A megérzése azt súgta, hogy minden nap számít. Alázatosan lehajtotta a fejét és remegő hangon ellentmondott a

nagyhatalmú őrgrófnak. Elképedt moraj zúgott végig a termen.

– Mindig az életét kockáztatva harcolt nagyuramért.

Elárulták, amikor urunk megbízatását teljesítette. Nem küldhetne, ha nem is közvetítőt, legalább egy futárt Eisenachba, hogy körülnézzen?

Otto elkomorodott. Marthe most már sajnálta, hogy nem várta meg Hedwig érkezését: az őrgrófné talán támogatta volna. Néhány pillanatnyi jeges csend után az őrgróf megszólalt.

– Tud még Lukas valaha is fegyvert fogni a kezébe? – Remélem, igen. De időbe telik, amíg a sebesülése

meggyógyul – felelte a bába. Egy kicsit megnyugodott, hogy témát váltottak.

– Ha eléggé megerősödött, menjen el Eisenachba, és derítse ki, ott van–e Christian. Ha igen, tárgyaljon a kiváltásáról – jelentette ki Otto mogorván.

Erélyes kézmozdulattal jelezte, hogy befejezte a beszélgetést.

– Távozhatsz. Légy türelemmel. Sürgetőbb gondom is van jelenleg: ötezer ezüstmárkával tartozom a császárnak.

Marthe megértette, hogy bármit mondana, az csak ártana az ügyének. Elhagyta a nagytermet, és lázasan

azon töprengett hogyan szerezzen bizonyosságot Christian sorsáról, és miként segítsen rajta. Nem utazhatott Eisenachba. A jelenlegi helyzetben biztosan nem érkezne

meg élve, és ha mégis, miből váltam ki a férjét? Ráadásul nem hagyhatta magára a gyermekeit és a sebesült Lukast. Abban sem volt biztos, tényleg az a megérzése Christian életben van, vagy csak kétségbeesetten vágyik rá.

Ulrik követte, és megint útját állta. – Lukas lovag még jó ideig nem vállalkozhat ilyen

hosszú utazásra – kezdte sajnálkozó hangnemben. – Ha kívánja, elküldöm néhány emberemet Lajos tartománygrófhoz, hogy felajánlják a váltságdíjat. Már ha

tényleg ő tartja fogva. – Kezet csókolt az asszonynak, közben a tekintete végigsiklott a testén.

– Ez igen nemes cselekedet lenne – mondta a bába, de a

hangjából kihallatszott a bizalmatlanság. – Nem annyira a nemesség, mint a kegyed iránti

mélységes csodálatom indít erre. Bízom benne, hogy asszonyom hálásnak mutatkozik ezért.

– Miféle hálára gondol? – kérdezte Marthe élesen, bár a férfi viselkedése nem hagyott választ maga után.

– Jöjjön ma éjjel a szobámba. A szavamat adom, hogy senki sem fogja megtudni.

Marthe szava egy pillanatra elakadt ettől a

kendőzetlenségtől. – Az ajánlata Isten törvénye ellen való, szégyent hoz az

apósára, akinek a házában él, és sértés rám nézve – felelte végül.

A fiatalember elmosolyodott. – Természetesen először tiltakoznia kell, kedvesem. Ez

ajánlat része, de most rövidítsük le, az idő sürget. Már alig várom, hogy a karomban tartsam. Minden pillanat, amit habozással tölt, közelebb viheti a férjét a halálhoz.

Kegyednek nincs más választása. Azt akarja, hogy egyszer majd szemrehányást kelljen tenni magának, hogy

Christian a makacssága miatt halt meg? Marthe végtelen ürességet érzett. Mély levegőt vett, hogy

válaszoljon, de a sok izgalom, az aggódás Christianért és

az átvirrasztott éjszaka legyűrte. Elsötétült körülötte a világ, és összeesett.

Ulrik elkapta. Először azt hitte, hogy a fiatalasszony csak eljátssza az ájulást, hogy megőrizze a jó hírét, de mégis elfogadhassa az ajánlatát. Hogy csak alkalmat ad rá, hogy a karjában vigye a szobájáig. A sápadt arcból és

kihűlt bőrből azonban rájött, hogy tényleg baj van. Odahívta az egyik szolgát.

Rosszul lett a bánattól. Vigyétek a szobájába.

Marthe erőteljes pofozgatásra ébredt. Susanne hajolt fölé megkönnyebbülten, és hideg italt adott neki.

– Hogy érzed magad? – kérdezte a szeplős szolgáló. –

Hedwig küldött, hogy gondoskodjak rólad. Nagyon aggódik érint.

A bába nem felelt, a gondolatai egyetlen dolog körül forogtak. Elfogadja–e Ulnk ajánlatát? Ellenére volt, hiszen Isten törvényeit is megszegné. Ezenkívül a férje, egyetlen szerelme eltaszítaná magától emiatt. De nem bánná. Ennyi halott mellett a legfontosabb, hogy Christian megmeneküljön.

Érezte, hogy szeretett férje vállalta az örök kárhozatot,

hogy megmentse őt a karvalyarcútól. Neki is kockára kell tennie az erényét és a lelkét azért, hogy kiszabadítsa. Mindenekelőtt azonban eleget kellett tennie egy szomorú kötelességének.

Megkérte Elisabethet, hogy kísérje el a kápolnába, ahol felravatalozták a falu elesettjeit. Raimund felesége aggódva várta a híreket a férjéről. Raimund, Christian, Gero és Richard apródkoruk óta jó barátok voltak, ezért a fivérek halála mélyen lesújtotta.

Marthénak minden erejét össze kellett szednie, hogy be tudjon lépni a templomba, és megpróbált felkészülni arra,

ami ott várt rá. Lassan elhaladt a holttestek mellett. Mindegyiket ismerte. Sokszor vendégül látta őket a házukban, néhányan szinte a családhoz tartoztak.

A halottakat megmosdatták, és új ruhát adtak rájuk. A lovagok páncélingén azonban még mindig látszott a vér nyoma. Egyeseknek hiányzott a lába vagy a karja. A testekbe nyílhegyek fúródtak.

Alig bírta visszatartani a könnyeit, amikor megpillantotta a fiatal arcokat. Sosem nevetnek,

tréfálkoznak többé, nem kiálttanak hetykén a lányok után. Herwartot, az őrparancsnokot annyira összekaszabolták, hogy csak az ősz hajáról ismerte fel.

Marthe belekapaszkodott Elisabeth kajába, amikor odaértek Gero és Richard teteméhez. A fivérek egymás

mellett feküdtek, mindkettőjüknek átvágták a torkát. Az asszonyka letérdelt, keresztet vetett, és némán imádkozott a lelki üdvükért. Ezek az emberek az életüket adták azért,

hogy Lukas, Arnulf, Raimund és Christian megmeneküljön. Igazságért fohászkodott, azt kívánta, hogy az árulók és gyilkosok fizessenek meg bűnükért.

Elisabeth mellett térdelve sok minden eszébe jutott: szaval, tréfák, amiket tőlük hallott. Hányszor kezelte a gyakorlatozás közben szerzett kisebb–nagyobb sérüléseiket. Arra gondolt, mennyi jót tehetett volna még értük, de már nem lesz rá alkalma. Hosszú idő után felállt, ki akart menni gyors, határozott léptekkel, de nem sokkal

később összeroskadt, és keserves zokogásban tört ki. Elisabeth felsegítette, átkarolta, és hagyta, hogy

barátnője ráborulva sírjon. Neki is patakokban folytak a könnyei.

– Vissza kell mennem Lukashoz – szipogta Marthe, miközben megtörölte a szemét.

– Nem, pihenned kell. Lukasra vigyáz az egyik apród. Azt a parancsot kapta, hogy azonnal szóljon, ha a lovag rosszabbul van – mondta Elisabeth.

Marthe azonban nem akart pihenni. Bosszút kell állnia a holtakért, le kell lepleznie az árulókat, és ki kell

szabadítania Christiant. Ha ehhez Ulrik szeretőjévé kell válnia, megteszi. De először egy másik lehetőséget akart megpróbálni.

Néhány nappal később ismeretlen lovas érkezett Randolfhoz Christiansdorfba. Bebocsátást kért, és bizalmasan akart beszélni a várnaggyal.

Amint az idegen távozott, Randolf diadalittasan hívatta a feleségét és a barátait. A szolgával pedig a legjobb borából hozatott. Csillogó szemekkel emelte a kupát Richenza felé.

– Christiansdorf mostantól csak a miénk. Itt az ideje,

hogy új nevet kapjon. A felesége kissé összehúzott szemmel elmosolyodott. – Sikerült a terv. Nagyszerű! Most már csak az a kis

boszorkány áll az utunkban. Kitaláltad már, hogyan akadályozd meg, hogy a fattya örökölje mindazt, ami minket illet?

Ekkehart megköszörülte a torkát. – Lenne egy javaslatom – mondta. Remélte, hogy

Richenza elhiszi, közömbös neki a téma. Amikor befejezte a mondandóját, Randolf harsányan felnevetett. Ilyen csodálatos, gálád tervet már rég hallottam tőled, barátom. Ugye továbbadod nekünk, ha már végeztél vele?

Ekkehart felállt, hogy időt nyerjen a válaszra, és nyugalmat kényszerített magára.

– Jobb, ha azonnal Meissenbe lovagolok, mielőtt megelőz valaki

Johanna

Christiansdorf lakói örökre emlékezetükbe vésték azokat a napokat, amikor Randolf pusztító orkánként söpört végig a

falun. Véres uralmának kezdetét Johanna érezte meg elsőként. Odament hozzá egy legény, és erélyesen rászólt.

– Urunk parancsa, hogy jelenj meg előtte. A lány leengedte a kezét, meg sem bírt szólalni. Randolf

volt gyermekkora rémálma: nem démonok, sárkányok vagy vademberek ijesztgették, legszörnyűbb félelmei a szőke óriáshoz kötődtek. Még most is szörnyű álmok gyötörték éjjelente, látta, amint felakasztatja Guntramot,

megöli Kuno anyját, az öreg Gretét, aztán véresre vereti Karlt, a bátyját és Jonast. Ő is tudta, hogy Randolf és Christian halálos ellenségek. Csendben, de hűségesen tisztelte nevelőapját. Látta, hogy a mostohaanyja, akinél nem ismert bátrabb nőt, ha csak lehetett, elkerülte a

várnagyot Vajon mit akarhat tőle? Biztosan nem orvosságot.

Randoll és a családja mindig a seborvost kereste fel. Mit

fog tenni vele? – töprengett rettegve. Legszívesebben sikoltozva elrohant volna, de a lábai mintha földbe gyökereztek volna.

– Siess! Az úr nem szokott hozzá, hogy várjon sürgette a legény.

Johanna lassú mozdulatokkal kezet mosott, feltűzte a hajét, es kendőt kötött a fejére. Körülnézett, van–e a közelben valaki, aki segíthetne neki. Hiába, a várnagy parancsával nem szegülhetett szembe sem ő, sem más,

mióta Christian lovagjai elmentek. Ahogy szokta, a kenőcsökkel és orvosságokkal teli

kosárért nyúlt, de a fiú rászólt. Ezekre nem lesz szükséged.

Ránézett Mechthildre, és a tekintetével kérte a falfehér szakácsnőt, hogy értesítse a többieket, aztán vonakodva követte a küldöncöt az öregtoronyba.

Amikor belépett a terembe, ahol Randolf a feleségével és néhány emberével ült, nem nézett a szemébe, hanem

szemlesütve némán letérdelt. A ház ura még jobban meg akarta felemlíteni, ezért először úgy tett, mintha nem

venné észre. A lányka tudta, hogy a lovag rá akar ijeszteni, de képtelen volt nyugalmat erőltetni magára. Egész testében remegett.

A fiú krákogott, jelezte, hogy teljesítette a parancsot. Randolf tekintete végigsiklott rajta. – Á, Christian gyámleánya – mondta olyan hangon, hogy

a lány hátán a hideg futkosott. – Állj fel, és ne félj! – szólalt meg Richenza már–már

vidáman. – Itt senki sem akar rosszat a nevelőapának. Ez

az őrgróf kifejezett kívánsága. Ez azt is jelenti, hogy Christian távollétében gondoskodnunk kell rólad.

– – Kegyed nagyon jóságos – felelte Johanna. Cseppet sem nyugodott meg ettől, éppen ellenkezőleg, rosszat sejtett. Ahogyan Randolf a testét bámulta, az szörnyű

gyanút ébresztett benne. De hát mellette ül a felesége. Csak nem akarja...

– Hány éves vagy?

– Tizenhárom, nemes uram. – Randolf a feleségére nézett, aztán elégedetten hátradőlt.

– Épp elég idős – vélekedett a várúrnő félhangosan. Súlyos vádak jutottak el hozzám veled kapcsolatban – szólalt meg Randolf.

A döbbenettől Johanna ránézett egy pillanatra, de rögtön újra lesütötte a szemét. Megrémült a férfi hideg tekintetétől.

– Sebastian atya méltatlankodik, hogy kétes dolgokat

művelsz, az embereket gyógyítgatod ahelyett, hogy szőnél és fonnál, ahogy illik.

– De uram... – próbált ellenkezni Johanna, Randolf azonban csendre intette.

– Hallgass! Talán azt akarod mondani, hogy Isten szolgája téved? A mostohaanyádhoz hasonlóan az inkvizíció elé akarsz kerülni varázslás és istenkáromlás miatt? Azt hiszed, te is megmenekülnél, csak mert neki véletlenül sikerült?

Johanna még jobban magába roskadt. – Egyszer és mindenkorra felhagysz ezzel – parancsolt

rá Randolf. Úgy tett, mintha akkor jutnának eszébe ezek a szavak. Johanna azonban biztosra vette, hogy már jó előre elpróbálta ezt a jelenei.

– Ez nem elég, hogy lemosd magadról a bélyeget – folytatta a várúr, és tettetett töprengéssel az állát simogatta. – Meg kell akadályozni, hogy efféle vádakkal illessenek. Christian sajnos nincs itt, nem tudja megvédeni a jó híredet, és ki tudja, mikor tér vissza, már ha egyáltalán visszatér.

Johanna Randolf hanglejtéséből megérezte, hogy Christian soha többé nem tér vissza. Összeszorult a szíve, és pár pillanatba telt, amíg a következő szavak tartalmát valóban felfogta.

– Addig én leszek helyette a gyámod, befogadlak a

házamba hogy megóvjuk a jó híredet. A lányka látta a férfin, mennyire élvezi, hogy halálra

rémítette. Pontosan tudta, nem kell sok idő hozzá, hogy

Randolf és az emberei rávessék magukat. Senkit sem hívhatott segítségül.

– Meg sem köszönöd ezt a kegyet? – mérgelődött a várúr.

– Túl nagy tisztesség ez nekem, nem vagyok rá méltó. Talán jobb lenne, ha a bátyám házába költöznék. Ő vigyázhatna rám – suttogta.

Randolf felnevetett, és hideg tekintettel méregette. – Mire menne egy kovács? Nem, madárkám, csak

nálam vagy biztonságban. Az atya biztos akar lenni benne, hogy istenfélőn és illedelmesen viselkedsz. Christian sosem bocsátaná meg nekem, ha a távollétében bajod esne, amiért nem vigyáztam rád.

Az embereire nézett. Mind harsányan felnevettek. – Hogy teljesen eltereljük rólad a gyanút, feleségül

adlak az egyik hívemhez – jelentette ki Randolf. Johanna nemet akart mondani, de a várúr pillantása

megnémította, levegőt is alig bírt venni. Randolf

körülhordozta a tekintetét a vazallusain. A lány azonban tudta, hogy már rég meghozta a döntését, és meg is

állapodott a kiválasztottal. – Wulf, a tiéd. Egy erőteljes, kopasz férfi lépett elő, több mint egy fejjel

magasabb volt nála, az arcáról lerítt a brutalitás. Johannát félelem és undor járta át.

– Köszönöm, uram – mondta, és elvigyorodott. Kivillantak a tossz fogai. Úgy bámult rá, mintha már a tekintetével le akarná vetkőztetni.

– Kiváló katona. Örülhetsz, hogy őt választottam – mondta Randolf.

Johanna rettegett a várúrtól, mégis bátran ellentmondott neki.

– Bocsásson meg, uram, de senki más, csak a

mostohaapám adhat férjhez. – Ostobaság! Christian nincs itt, és senki sem tudja,

mikor tér vissza, ha egyáltalán visszatér. Az esküvő a

legjobb mód rá, hogy lecsillapítsuk Sebastian atyát, és hogy eltereljük rólad a gyanú árnyékát. Gondoskodásom jeléül még hozományt is adok neked.

Randolf előrehajolt. Akár egy ragadozó, mielőtt elkapja a zsákmányát.

– Hálásabb is lehetnél. Ne feledd, honnan származol! Ne húzódozz tovább. Mutasd meg a vőlegényednek a hajadat!

A férfiak fenyegetően néztek rá. Habozva kikötötte a kendőjét, közben arra gondolt, hogy Randolf embere

nemigen fog várni a nászéjszakáig. Ebben a házban senki sem akadályozná meg, hogy idő előtt elvegye azt, amit ura neki ígért. Nem is tudta eldönteni, mi a szörnyűbb, az, hogy ez a durva alak erőszakot tesz rajta, vagy pedig az, hogy feleségként egy életen át ki lesz neki szolgáltatva.

– Micsoda szépség! Igaz, Wulf? A „vőlegény” ostobán vigyorgott, a többiek nevettek. – Holnap megtartjuk az esküvőt, utána a tiéd. Addig

vigyetek az egyik vendégszobába, hogy megvédjük a jó

hírét – rendelkezett a várúr. Két férfi lépett mellé. Johanna el akart menekülni, ám a

másik kettő elállta az útját. Az egyikük karon ragadta, és az udvaron keresztül Randolf házába hurcolta. Lehajtott fejjel lépkedett, közben lopva körülnézett, hátha meglát

valakit, aki segíthet szorult helyzetében. Láthatóan senki sem vett róla tudomás! Sem az építőmunkások, sem a vizesvödröket cipelő cselédlány.

Őrzője egy apró szobába vezette. Miután becsukta az ajtót, hallotta, hogy rázárja a reteszt. Kis mécses világította meg az ab laktalan helyiséget. Johanna

félelmében végigtapogatta a falakai, menekülési lehetőséget keresett, de nem talált sehol.

Végül lekuporodott az ágyra, a szoba egyetlen bútorára. Összegömbölyödött, és próbálta átgondolni a helyzetét. Mindig ugyanarra a következtetésre jutott. Christian

bizonyára meghalt, különben Randolf nem merne így viselkedni.

Most már Kuno sem segíthet. Mit is tehetne? A várúr

biztosan őrizteti, hogy meg ne szökjön. Az is lehetséges, hogy az egész esküvőt azért eszelte ki, hogy csaléteknek használja. Azt akarja, hogy Kuno és a barátai meggondolatlanul fellázadjanak ellene, ami miatt aztán megbüntetheti őket. Nincs semmi remény. Christian nem jön vissza többé, a falu teljesen ki van szolgáltatva Randolf kénye–kedvének. Holnaptól annak a szörnyű embernek a felesége lesz, de lehet, hogy már ma éjjel ráveti magát.

Hamarosan kinyílt a retesz. Johanna rémülten felugrott, és a szemközti falhoz lapult. A várnagy lépett be apró börtönébe és egyre közeledett hozzá.

– Csak meg akartam győződni róla, hogy rendes szállást kap' tál. Milyen étvágygerjesztő kis galamb! Túl jó annak a kopasznak. Tudod, az a hír járja róla, hogy kissé durván bánik a nők kel.

A lány igyekezett oldalra kitérni előle, és tágra nyílt

szemük bámult rá. – Milyen szép, aranyszínű haj. Gyere, mutasd meg

uradnak! Johanna remegve engedelmeskedett. A nagydarab

várnagy immár közvetlenül előtte állt, és ujjaival a fürtjei

közt turkált. A vörös hajú betört már? – A lányka megdermedt e szavak hallatán.

Randolf a vállára tette a mancsát, és végighúzta ujjait a nyakán. Johanna rémülten nyöszörgött.

– Úgy látom, nem. Úgy viselkedsz, mint a szűz lányok – nyugtázta elégedetten a férfi. Szinte megrészegedett attól, hogyan fél és reszket a lányka.

Lassan megfogta a nyakát: szinte erőlködés nélkül kiszoríthatná belőle a lelket, de sokkal élvezetesebbet

tervezett. Folytatja, amit annak idején a mostohaanyjával elkezdett. Szinte már családi hagyomány.

Richenzának kétségtelenül sok előnyös tulajdonsága

van: kielégíthetetlen és gátlástalan az ágyban. Ugyanolyan lelkiismeretlen, mint ő, a cselszövésben pedig túltesz még rajta is. Mégis kellett neki egy fiatal, ártatlan teremtés. Hallani akarta, ahogy félelmében sikoltozik, amikor ráveti magát, és engedelmességre kényszeríti.

A legszebb az egészben, hogy bármit is tesz, mindenki csak a gyámleánya iránti gondoskodást látja mindaddig, amíg a ruhája épen marad. Wulf bármire kész lesz megesküdni, hogy a nászéjszakán érintetlen volt. Kár is

annak az alaknak adni. Lehel, hogy inkább megtartja magának, míg rá nem un. Talán egyszer megnézi, Wulf hogyan teszi magáévá.

Randolf hátrább lépett. – Vetkőzz le! – parancsolta. A lányka megdermedt. A várúr megpofozta, Johanna a földre zuhant. – Ahhoz vagyok szokva, hogy teljesítik a parancsaimat.

Talán hívjam az őröket, hogy segítsenek? – fenyegetőzött.

A lány nehézkesen felállt, és rémülten bámult maga elé. A várnagy ostort húzott elő az övéből, és a kezéhez

ütögette Igyekezz! Elvörösödött a szégyentől, és a lehető leglassabban

levette a ruháját, majd gondosan összehajtogatta.

Rettegett a rá váró erőszaktól, de ha a többi vadállat is bejön, csak még rosszabb lesz.

– A többit is! – rivallt rá a férfi. Remegő kézzel levette az alsóruháját is. Gyorsan

előresimította a haját, hogy elfedje a kebleit.

– Meztelen, akár Éva, és ugyanolyan csábító is. – Randolf közelebb lépett, és félretolta a haját. Bal kézzel megragadta a vállát, olyan erővel, hogy a lány mozdulni sem bírt, a másik kezét meg a combjai közé tette.

Johanna felsikoltott, aztán sírva fakadt a szégyentől és

a rémülettől. Puha bőr, meleg test. Egy holtra rémült szűz. Mennyire

hiányzott már ez neki. A vágy olyan gyorsan tört rá, hogy

nem tudott megszabadulni a nadrágjától. Dühödten vette tudomásul, hogy a vászon nedves lett.

Az ördögbe is! Ráadásul nem várhatja meg, míg újra tettre kész lesz, mert a felesége nagyon is egyértelmű pillantást vetett rá, amikor elhagyta a nagytermet. Kellemetlen fehérnép. Meddig kell még eltűrnie, hogy a saját házában parancsolgasson neki?

Nem maradhatott tovább, nem feküdhet be a felesége ágyába a lány szűzi vérével a testén. Később kell

visszajönnie, hogy elvegye az ártatlanságát. Szégyen és gyalázat, hogy a saját házában titokban kell ide–oda osonnia.

Mérgesen az ágyra lökte áldozatát. Csak az a gondolat kárpótolta az elmaradt gyönyörért, hogy a lány halálosan retteg majd, amíg egyedül marad, és várja, hogy visszatérjen. Ettől még jobban élvezni fogja majd.

– Itt vársz, ameddig visszajövök! Ne merészelj betakarózni vagy felöltözni – parancsolt rá durván.

Sokatmondóan újra elővette az ostort, és elhúzta a lány arca előtt, aztán kiment az ajtón, és bereteszelte.

Johanna, amint egyedül maradt, felöltözött, elővette az övéből a kését, és lekuporodott az ajtó mellett. Úgy döntött, nem várja meg meztelenül az ágyon fekve, hogy a

várúr megbecstelenítse, aztán átadja az embereinek. Még ha a kisméretű késsel nem is sebesítheti meg komolyan, a férfi dühében biztos megöli. Ez még mindig jobb, mint az a sors, amit neki szánt. Kalapáló szívvel üldögélt, és figyelte, közeledik–e Randolf.

Alig tette ki a lábát Johanna a házból, Mechthild elindult megkeresni Kunót és Bertramot. A két fiatalember kilovagolt a megmaradt lovakkal, hogy gyakorlatoztassák a hátasokat. Amin! meglátta őket, intett, hogy jöjjenek vissza.

Kuno szeplős arca falfehérré vált, amikor a szakácsnő izgatottan beszámolt a történtekről. Christian rábízta a lány biztonságát, a hanyagsága miatt viszont most annak

a szörnyetegnek a kezébe került. Nem lett volna szabad egyedül hagynia.

– Tudja valaki, mit akarhat tőle? Mechthild nem felelt, csak a fejét rázta. – Biztosan semmi jót – vélekedett Bertram, miközben

meg fogta barátja lovának a kantálját. – Gondoskodom a lovakról, menj nyugodtan a házba.

Kuno ehelyett megállt a Christian birtoka előtt lévő mogyoróbokornál, amit még Marthe ültetett. Az

öregtornyot kémlelte, mintha átláthatna a vastag falakon. Legszívesebben egyenesen odament volna, hogy Johanna kiadását követelje, de így, ha szerencséje van, csak kinevetik. Valószínűbb azonban, hogy megbotoznák, és egy időre tömlöcbe vetnék. Cselhez kell tehát folyamodnia. Először is kideríti, hol van, és milyen veszély leselkedik rá.

Elindult megkeresni Petert. Amióta Christian és Marthe elhagyta a falut, leginkább az orrát lógatta. Még mindig kutatott Melchior emberei után a faluban, bár hivatalosan

Randolf katonái őrködtek. Kuno tudta, hogy ma Mechthild munkát adott neki. Hol bujkálhat? – töprengett.

Kuno füttyentett, és a fiú már ott is tennett. – A kis barátnőd még mindig Randolf konyhájában

dolgozik?' – kérdezte tőle. Richenza nem sokkal az

érkezésük után felfogadta a tolvajbanda egykori tagját. – Igen. Elmenjek hozzá? Kuno töprengett pár pillanatig. Ha Johanna veszélyben

forog, be kell osonnia Randolf házába, és ez kétszer aligha sikerülhet. Ugyanakkor ki kell deríteni, mi történik ott, és

hol a lány. Nem tudta, kitegye–e a legénykét ekkora veszedelemnek?

Peter láthatóan kitalálta, mire gondol. – Ne feledd, mit tanultam korábban. Engem senki sem

kap el. Elmosolyodott, és hívta a testvérét. – Add kölcsön a

ruhádat, Anna. A lányka értetlenül bámult rá, ám a bátyja kézen fogta,

és az istállókhoz kísérte. Hamarosan megjelentek ismét.

Peter Anna ruháját viselte: mivel a kislányra még nagy volt, rá pont illett. A húga fülig vörösödve egy takaróba burkolózott.

– Mit jelentsen ez? – méltatlankodott Mechthild. Peter csak nevetett, és kivett a foltozókosárból egy

kendőt. Bekötötte a fejét, két ujjával felemelte a szoknyáját, pukedlizett, sűrűn pislogott. Végül magas hangon csivitelni kezdett.

– A várnagy nemes hitvese azt parancsolta, hogy

mától a konyhájában dolgozzak. Mechthild és Kuno meglepetten bámultak rá. – Tökéletes – jelentette ki az időközben megérkező

Bertram. – Konyhalányként bejuthat. Mechthild már meggyógyult a lázból, és a régi életerővel

tolta maga előtt Annát, így mentek be a házba. – Keressünk neked valami ruhát. Nem szaladgálhatsz

nadrágban vagy lópokrócban – csóválta a fejét. A két idősebb fiatalember Peter lelkére kötötte, hogy

vigyázzon magára. A fiú azonban már elszaladt, és közben szemtelenül riszálta a hátsóját.

– Egyszer a merészsége miatt még bajba kerül – jegyezte meg Bertram félig viccesen, félig aggódva.

– Reméljük, nem ma. Mit gondolsz, mit akarnak

Johannától? Ha nem jön vissza hamarosan, akkor valaki dicsekvéséből tudjuk majd meg. – Bertram sejtette, mi megy végbe barátja lelkében: Kuno szerette Johannát, és bármit megtett volna, hogy megmentse. Ő maga is kedvelte a lányt, ráadásul Christian mindkettőjüknek meghagyta, hogy védjék meg. Ez szent kötelességük volt.

Mit szólna Marthe, ha tudomást szerezne róla? Aggódással azonban most nem mentek sokra.

Megjátszott vidámsággal veregette meg barátja vállát. – Mindenesetre szerezzünk álruhát. – Be akarta

tessékelni a házba, ám Kuno nem mozdult.

- Innen akarom figyelni, mi történik. Ki kell találnunk, hova bújtatjuk el szükség esetén.

Először ki kell hozni onnan – gondolta Bertram. Nem

könnyű rejtekhelyei találni. Ha Randolf kerestetné, az emberei biztos átkutatják a falu minden zugát. Christian bizalmasainál kutakodnának először, például Jonasnál és Karlnál. Nem sodorhatják veszélybe őket. Eszükbe jutott a bordély is. Tilda bizonyára segítene, de túl nagy a kockázata, hogy valamelyik lány véletlenül vagy szándékosan kifecsegi. Nem vihetik ki a faluból sem, hiszen lehet, hogy törvényen kívüliek bujkálnak az erdőben. Egymás után el kellett vetniük ezeket az

ötleteket. – Hol marad már az a semmirekellő? – szitkozódott

Kuno – Ugyan nem vagyok semmirekellő, de ha rám

gondoltál, itt vagyok – hallatszott a bokorból Peter hangja. Nevetve előlépett és pukedlizett.

– Megállj, kölyök! – morgott Kuno, de végül megkönnyebbülten túrt a hajába, és intett a fiúnak. – Mit tudtál meg?

– Férjhez akarják adni. – Mikor? Kihez? Beszélj már! – sürgette Kuno.

Peter tudta, hogy most nem tréfálkozhat. – Már holnap. Randolf egyik katonájához, egy

kopaszhoz. Addig is bezárták egy szobába.

Látta, hogy barátja nagyon aggódik, ezért gyorsan hozzátette:

– De tudom, hol, és csak egy retesz van az ajtón. Ki is hozhattam volna, de nem tudtam, hogyan kerüljük ki az őröket.

Kuno és Bertram részletesen kifaggatta a ház elrendezéséről és Johanna hollétéről. Aztán bementek a házba, hogy Mechthildtől kérjenek segítséget a tervükhöz.

A szakácsnő, Bertram, Peter és Anna hamarosan megnézték Kuno álruháját. Kopott ruhájához mélyen a homlokába húzott csúf kendőt viselt. Az arcát bepiszkolta,

a hátára roskatag puttonyt tett. Rongydarabbal púpossá változtatta magát, összegörnyedt, és botra támaszkodva csoszogott.

– Hihetően fest – nyugtatta meg Bertram. – Bekössem az egyik szemem? – kérdezte, de nem várt

válaszra, már úgy is tett. Mechthildhez fordult. – Tegyünk próbát.

A szakácsnő szólt az egyik szolgának, hogy hozza be a vén gonosz libát. A férfi káromkodva teljesítette az

utasítást, és hamarosan megjelent a dühödten csapkodó madárral.

– Remélem, végre a fazékba kerül – morogta. – Nem, tedd kosárba! Az anyóka eladja – felelte

Mechthild. A szolga épphogy rápillantott az „anyókára”, aztán

beletette a libát a puttonyba, és segített Kunónak a vállára venni. Köszönöm, fiacskám. Isten megjutalmaz érte! – selypítette Kuno öregasszonyosan.

– Remélem is, ennyi kínlódás után – dörmögte a szolga Vigyázzon, öreganyám, nehogy ez a bestia kiugorjon a

kosárból. – Biccentett az „anyókának” és a szakácsnőnek, majd morogva ment a dolga után.

A jelenlévők egymásra néztek, Kuno elmosolyodott.

– Kezdődhet a móka. – Ha ezt én mondtam volna, megkapnám a magamét,

hogy legyek óvatosabb – méltatlankodott Peter csibészesen, kapott is egy barackot a fejére. A legények nevettek, Mechthild pedig kissé aggódva Isten áldását kérte, hogy sikerüljön a terv.

Nem sokkal később a vörös hajú fiatalember megérkezett Randolf házához.

– Takarodj innen, vénség! Semmi keresnivalód itt – ripakodott rá az őr.

– Ó, kérlek, ne üldözz el egy szegény öregasszonyt –

rimánkodott Kuno elváltoztatott hangon, és alázatosan hajlongott. – Hoztam egy szép libát. A konyhába kell vinni. Az úrnő rendelte. Nem bosszanthatom fel.

– Mutasd, vénség! – A katona kelletlenül közelebb lépett. Kuno hátrált, és védekezően maga elé emelte a kezét.

Nem kellett megjátszania a félelmet, ugyanis mostohatestvére állt előtte.

Gazember, gondolta ezredszer is. Vajon felismeri? Megfordult, és Martin orra elé tartotta a puttonyt.

– Nézd csak meg, derék vitéz. Egy ilyen szép, kövér liba igazi ünnepi lakoma lesz a ház urának és asszonyának.

A katona bizalmatlanul a kosárba nézett, és rögvest

visszahőkölt, mert a madár vadul gágogott. Kuno magában jót nevetett. Beválik a csel. – Szépséges liba – ismételte remegő hangon, és közben

bolond módjára rángatta a fejét. – Látom. Indulj a konyhába, vénség! – morogta Martin. – Köszönöm, fiacskám. Isten megjutalmaz érte. –

„Dögvésszel”, tette hozzá magában. Hamarosan sikoltozás zavarta meg az őrséget a

kockázásban. Martin kiment megnézni, mi történt, és nem

akart hinni a szemének. Az egyik kukta kergette az öregasszonyt az udvaron, aki elesett, majd nagy nehezen

feltápászkodott. A liba közben kiugrott a kosárból, és ide–oda röpködött.

– Fogjátok meg a libát! Fogjátok meg! – kiáltozta a

lisztes arcú kukta, és maga is a gágogó, vadul csapkodó szárnyas után rohant.

Martin kihívta a társait. Jó ideig üldözték a megvadult jószágot, mire végre elkapták. Eközben senkinek sem tűnt fel, hogy a kukta és az anyóka sehol sincs.

Randolfnak egész este az járt a fejében, hogy Johanna meztelenül gubbaszt az ágyon kuporogva. Biztosan az ajtóra mered, és félholtra rémülve várja, amíg megérkezik. Elképzelte, amint magáévá teszi a síró, sikoltozó lányt, és ez úgy felkorbácsolta a vágyát, hogy már az sem érdekelte,

ha Richenza leleplezi. Végül is ő a ház ura, úgy érezte, mindenáron meg kell

szereznie a lányt, méghozzá azonnal. Szapora léptekkel

közeledett a szobához, ahová bezárta áldozatát. Türelmetlenül eltolta a reteszt, és feltépte az ajtót. Kigondolt néhány gonoszkodó megjegyzést, hogy még jobban megfélemlítse a lánykát, de mikor belepett a szobába, szóhoz sem jutott.

Az ágy üres volt. Körülnézett, de tudta, hogy az apró szobában sehová sem lehet elrejtőzni, csak az ágy alá, ott viszont nem találta. Dühtől égve kirohant, és üvöltve hívta az őröket.

– A lány eltűnt. Kutassatok át minden zugot! Az őrparancsnok csoportokba rendezte embereit.

Keresték mindenütt: az öregtoronyban, a környező épületekben és az istállóban is. Semmi nyoma. Sajnálom, uram – jelentette kis idő múlva a parancsnok.

– Kutassátok át ezt az átkozott falut. Nem érdekel, hány parasztot kell kihajtani a házából. Hozzátok ide a vörös hajúval együtt. Fogadok, hogy ő szöktette meg.

Miközben az emberei szétszéledtek, Randolf a konyhába

ment, ahol a cselédek még dolgoztak. Ha már a szőke ártatlanságot nem kaphatja meg azonnal, legalább itt

kárpótolja magát. Bár akit kiválasztott, az nem olyan szép, és kérges a keze, de ugyanúgy könyörög majd kegyelemért, ha ráveti magát.

Az utolsó haladék

Hedwig Marthe kétségbeesett könyörgésére mégis elküldött egy futárt Eisenachba, hogy tudakozódjon. A sors iróniája hogy az őrgrófné a vejét, Ulrikot kérte meg

erre a szívességre. A főúri asszony azzal győzte meg a férjét, hogy már régen esedékes az udvariassági látogatás Lajosnál, hiszen a cseh herceg csapataival hamarosan

hadba vonul a császár oldalán. Feltűnés nélkül tájékozódhat, mert a tartomány grófnak érdekében áll a jó viszony ápolása.

– Bízunk benne, hogy megbízható értesüléseket szerez indította útjára Hedwig a vejét, aki nem tehetett mást: meghajolt és összecsomagolt.

Marthe hálás volt, ugyanakkor némi szégyennel azon töprengett, vajon Hedwig megsejtette–e, miféle becstelen ajánlatott tett neki Ulrik. Vajon elhiheti azokat a híreket,

amiket az ifjú hoz? Amikor elhagyta a nagytermet, sokatmondó, komor pillantást vetett rá.

Ugyanazon a napon futár érkezett, és jelentette, hogy Arnulf, valamint Raimund csapatai megtalálták az ezüstrablókat, és lekaszabolták a támadókat. Ők maguk alig szenvedtek veszteséget Otto végtelenül

megkönnyebbült, és hálaadó istentiszteletet mondatott. Marthe átölelte Elisabethet, aki elsírta magát örömében,

hogy férje életben van.

– Magaddal vinnéd a gyermekeimet, amikor hazatérsz? Itt csak halált és pusztulást látnak, nem akarom kitenni őket ennek – kérdezte barátnőjétől.

Elisabeth rögtön beleegyezett. – Természetesen. Gondoskodom róla, hogy eltereljék a

figyelmüket. Játszhatnak a gyermekeimmel, Thomas pedig majd foglalkozhat a lovakkal. Igazad van, ez a hely nem tesz jót nekik.

A fiú, ahogy sejteni lehetett, meghallotta, hogy az édesapja valószínűleg meghalt, és az anyját faggatta.

– Ugye hazugság, hogy apám halott? Annak idején azt mondták rád is, hogy meghaltál, mégis visszajöttél.

Mit mondhatna neki? Hiszen ő maga sem tudta, hogy a

megérzése vagy csupán a kétségbeesett remény súgja a szívének, hogy a férje még él. Marthe örült, hogy legalább a gyerekei jobb körülmények közé kerülnek – őt szinte

szétmarcangolta a bánat és a fájdalom. A gyógyulófélben lévő Lukas sem érezte magát jobban,

rántásul bűntudat gyötörte: vétkesnek tartotta magát társai pusztulásában. Gero, Richard, Herwart és többiek temetésén egymás mellett álltak. Bár nem váltottak egy szót sem, és nem is néztek egymásra, mégis tudták, hogy mindketten egyformán szenvednek. Konrad kétségbeesetten igyekezett fegyelmezni magát. Ragaszkodott hozzá, hogy csak a végtisztesség megadása

után teljesítse apja parancsát, és térjen haza Landsbergbe. A következő, perzselően forró napok úgy teltek el, hogy

semmi hír nem érkezett Christian felől. Igyekeztek beletörődni barátaik halálába, és megbékélni a gondolattal, hogy talán Christian is így járt.

Egy héttel a temetés után megjelent Marthénál az udvarmester. Az asszony éppen Lukas sebét kötözte.

– Marthe úrhölgy, az őrgróf azonnal beszélni kíván kegyeddel.

Marthe összerezzent a váratlan felhívásra. Talán hírt kapott Christianról? Kérdőn Lukasra nézett, de a fiatalember csak a fejét rázta. Nem tudta, mit akarhat

Otto, mégis az volt az érzése, ez az egész nem jelent semmi jót. Gyorsan rendbe hozta a haját, hogy elkísérhesse.

A palotában Otto néhány bizalmasa körében várta. Marthe meglepetésére köztük volt Ekkehart is, aki láthatóan nem sokkal korábban érkezett. A jelenlététől csak még rosszabb érzés fogta el. Hedwigre pillantott, aki

együttérzőn nézett rá. Felkészült a rossz hírekre, Otto szavai mégis villámcsapásként érték.

Az őrgróf Ekkehartra mutatott, és rögtön a lényegre tért. – Ez a kipróbált katona és érdemdús lovag megkérte kegyed kezét. Nem akarunk soká várni asszonyom

kiházasításával, ezért úgy döntöttem, hogy teljesítem a kérését. Kegyednek kiváló parti, nekem pedig biztosíték, hogy végre béke és nyugalom költözik Christiansdorfba.

Marthe elképedten nézett először az őrgrófra, aztán Ekkehartra. A lovag nagyon is elégedettnek tűnt. Forogni kezdett vele a terem. Végül nagy nehezen megszólalt.

– Uram, már férjnél vagyok. Semmi bizonyíték rá, hogy Christian halott.

Az őrgróf már–már sajnálkozva nézett rá, aztán intett egy fiatalembernek, aki poros ruhája alapján futár lehetett. Otto zavartan megköszörülte a torkát.

– Meg akartam kímélni a látványtól kedves

asszonyomat, de ha másként nem tudom meggyőzni a férje haláláról...

A futár egy ládikát hozott elé, a főúr rámutatott. – Nézzen bele! Marthe remegő kézzel nyitotta ki a ládikát, és épphogy

sikerült elnyomnia a sikolyát. Alaktalan húsdarab hevert benne.

– Vejem kérésére Lajos tartomány gróf elküldte Christian szívét. A férje halott. Osztozunk kegyeddel a

gyászban, és fájlaljuk, hogy elvesztettünk egy bátor lovagot, de bele kell törődnie a lénybe.

Marthe teljesen elkábult, mintha kicsúszott volna a lába alól a talaj. Lukas mellé lépett, és megfogta a karját. Az asszony arra gondolt, mindez hazugság. Bárkinek a szíve

lehet, akár egy állaté is. Ulriknak jó oka van rá, hogy Christian halálhírét keltse. Ő viszont megérezné, ha a férje már nem élne.

– Bocsásson meg, uram, de én ebben semmi bizonyítékát nem látom a férjem halálának.

Otto arcvonásai megmerevedtek.

– A gyászára való tekintettel megbocsátom a merészségét, hogy kétségbe vonja egy tartománygróf szavát. Lajos azt írja, hogy az emberei találtak az úton egy súlyosan sebesült férfit, és elvitték Wartburgba, hogy meggyógyítsák. Minden erőfeszítés ellenére a lovag, aki

még meg tudta mondani a nevét, belehalt a sérüléseibe. A nyári hőség miatt tanácsos volt ott helyben eltemetni, ezért nem küldték ide a testét. Nyugodjon bele. Mind

sajnáljuk Christian halálát. Marthe kétségbeesetten Hedwigre pillantott, az őrgrófné

azonban csak komoran nézett maga elé: eléggé tanácstalannak tűnt.

– Kérem, uram, legalább az illendő gyászévet adja meg Természetesen Otto egyetlen szavát sem hitte el, de időt kollcll nyernie.

– Sajnálom, de nem tehetem – hangzott a nagyúr ellentmondást nem tűrő válasza. – A helyzet megköveteli,

hogy Christian hűbérét minél előbb erős férfi vezesse. A kegyed özvegyi jussát leszámítva, odaadhatnám az egészet. Ekkehart érdemdús lovag ezenkívül jó barátja Randolfnak, így megszűnik a viszály Christiansdorfban. Legyen hálás, hogy a lovag megkérte a kezét. – Az őrgróf előrehajolt, és szigorúan méregette. – Különben máshoz adom férjhez. Mindenképen kiházasítom, méghozzá gyorsan. Szüksége van megélhetésre, védelemre. Valakire, aki gondoskodik kegyedről és a gyermekeiről.

– Köszönöm fenséged jóságát, kegyelmednek pedig a megtisztelő ajánlatát. Mégis, kérem, adjanak időt, hogy

meggyászolhassam a férjemet. – Nem halt meg, gondolta, és erőteljes mozdulattal bezárta a ládikát, majd odaadta a futárnak. Ssajnos ezen a helyen nem beszélhetett

látomásokról és megérzésekről, hiszen biztosan jelen volt a püspök kémje is.

– Kap egy hetet, aztán a nemes Ekkehart oltár elé vezeti – rendelkezett Otto, és jelezte, hogy távozhat.

Csak egy hét! Marthe lelkét átjárta az irtózás. Képtelen volt Ekkehartra nézni. Túlságosan élénken élt az

emlékezetében a lovag tisztességtelen ajánlata, hogy önként adja oda neki magát, mikor korábban erőszakot tett rajta. El kell szöknie, de hová. És mi lesz a gyermekeivel?

Az eddig csendben álldogáló Lukas előrelépett, és

letérdelt őrgróf elé. – Uram, ha Marthe úrhölgyet mindenképpen ki akarja

házasítani, akkor adja hozzám. Christian úgy kívánta,

hogy nőül vegyem, ha vele történik valami. Marthe először Lukasra, aztán Ekkehartra nézett. Úgy

érezte, egy rémálom közepében van. Nem elég, hogy Otto férjhez akarja adni, ráadásul Ekkeharthoz, most még Lukas is hátba támadja. Miért viselkedik mindenki úgy, mintha Christian halott lenne?

Az őrgróf meglepetten nézett a szőke lovagra. – Elhiszem, hogy ez volt Christian végakarata, de már

odaígértem Ekkehartnak. Nem vonhatom csak úgy vissza

a szavamat, és sok minden szól a vetélytársa mellett. – Akkor párbajozzunk férfi módra – sürgette Lukas. – Képtelenség! Kegyelmed sebesült, nem állhat ki

senki ellen. Gondolkodnom kell. Majd holnap kihirdetem, hogyan döntöttem. – Otto intett, hogy Marthe és a két lovag távozzon.

Marthe magából kikelve rohant ki a várudvarra, és

majdnem összeütközött egy kosár szalmát cipelő cseléddel. Lukas követte, es még időben megfogta, hogy el ne essen.

A cselédlány, aki nyilvánvalóan nem régen szolgált az udvarnál, rémülten görnyedt össze, és próbálta felszedni a széthullott szalmát. Az asszony azonban ügyet sem vetett

rá, hanem dühösen Lukashoz fordult. – Hogy képzeled ezt? És én még azt hittem, hogy a

barátja vagy! Lukas ijedten elengedte a karját. – Hozzád sem érek. Esküszöm mindenre, ami szent –

próbálta megnyugtatni az asszonyt, aztán halkabban

folytatta. – Én is azt hiszem, hogy Christian még él. Időt akarok nyerni, és szeretnélek megvédeni ettől a gazembertől. Ha a házasságot nem háljuk el, bármikor semmissé tehető. Akkor nem esel bigámia bűne alá, ha Christian visszatér.

– – Tudom, hogy nem halt meg. Hogyan akadályozzam meg az esküvőt?

Lukas óvatosan leszedte a ruhájára ragadt szalmát.

– Szerintem is él még. Talán azért mondom ezt, mert képtelen vagyok beletörődni az elvesztésébe. Ahogy a te halálhíredet sem akartam elhinni annak idején. Végül csodálatos módon előkerültél. – Körülnézett, hogy nem hallgathatja–e ki őket valaki. – Ha akarod, segítek megszökni, azonban tudnod kell, hogy kegyvesztetté válunk a gyermekeiddel együtt. Soha nem térhetünk vissza a faluba. El kell hagynom a posztomat, ahova Otto rendel, és elvesztem a lovagi rangom, ha elfognak. De

habozás nélkül megteszem, ha így akarod. – Bocsáss meg. Ez már túl sok nekem, nem bírom

tovább – mondta Marthe a könnyeivel küszködve. Lukas legszívesebben átölelte volna, hogy

megvigasztalja, de nem tehette mindenki szeme láttára. Nyugtalanul körülnézett, hogy nem keltettek–e máris a kelleténél nagyobb feltűnést. Ekkor megpillantott egy ismerős arcot.

– Mit keres ez itt? – szaladt ki a száján. Marthe

megfordult és nem akart hinni a szemének. A gyors lovaglástól ziláltat! és porosan Kuno szaladt feléjük.

Kuno és Bertram úgy határozott, hogy amennyiben sikerül

a mentőhadműveletük, mégiscsak jobb, ha Johannát Meissenbe hozzák. A faluban nem volt biztonságban, hiszen bármikor elárulhatták, a közelben lévő ciszterci kolostorba pedig nem léphettek be nők.

Bíztak benne, hogy útközben nem rontanak rájuk rablók, mivel valószínűleg az ezüstöt hajszolják. A

bányamesterrel kitalálták, hogyan magyarázzák meg Kuno távollétét, ha Randolf úr fogná először gyanúba.

Amikor a fiatalember beosont a szobába, Johanna majdnem nekirontott a késsel. Elképedve bámult az „anyókára”, aki Randolf helyett lépett be hozzá. Végül a

mosolyáról ismerte fel. A lányka a nyakába ugrott, és örömében sírva fakadt.

Kuno pár pillanatig élvezte, hogy hozzáérhet. Még sosem

álltak ennyire közel egymáshoz, hiszen Johanna már nem parasztlány volt, hanem Christian lovag gyámleánya. Nem késlekedhettek, ezért elővette a szoknyája alól a kuktaruhát.

– Vedd fel, sietnünk kell! – suttogta Kuno. Ezt Johanna is pontosan tudta.

– Randolf bármelyik percben bejöhet – mondta halkan a lányka. A vörös hajú legény gyorsan elmagyarázta a tervét, miközben elfordult, hogy a lány átöltözhessen.

Miután sikerült észrevétlenül elhagyniuk a várat, az erdőszélre mentek, ahol Bertram felnyergelt lóval várta őket. Megkönnyebbülve adott át a barátjának egy fegyvert és némi elemózsiát.

Kuno járt már néhányszor Meissenben Christian kíséretében, ezért remélte, hogy a sötétben sem téved el. Szerencsére a telihold és a tiszta éjszaka kedvezett nekik. Bertram felsegítette Johannát a nyeregbe. Ezután elbúcsúzott tőlük, és felkészült rá, hogy szembenézzen a

dühöngő Randolffal, aki bizonyára rajta keresi majd a barátját. Aztán a menekülők – immár a saját ruhájukban –

elvágtattak. „Remélem, épségben megérkeznek Meissenbe, Randolf

pedig elhiszi a mesémet, és nem ver agyon” – gondolta, és

sietve visszatért Christian házába. Eközben Kuno hajszolta a lovát az éjszakában. „Bátor

lány – gondolta, közben erősen tartotta. – Ha fél is, nem mutatja.”

A lány nem mesélte el, milyen megaláztatás érte aznap este, ezt a titkot örökre meg akarta őrizni.

Éjszaka vágtattak az erdőn át, ahol talán a halál várt rájuk, mégis kevésbé félt, mint attól a sorstól, amit Randolf szánt neki. Még fáradtságot sem érzett, olyan hevesen vert a szíve. Hajnaltájban Kuno megállt, hogy a lány pihenhessen egy kicsit. Ő maga is nagyon fáradt volt,

de addig nem tudott aludni, amíg Johanna nem volt biztonságban.

Gyengéden nézte a fiatal lányt, és azon töprengett,

Christian megengedi–e, hogy feleségül vegye. Vajon a lovag megérkezett-e épségben az ezüsttel a császárhoz? Miért nevezte ki magát Randolf hirtelen Johanna gyámjának?

Kuno rendíthetetlenül vidám természete miatt nem süllyedt komor gondolatokba. „Várjatok csak, amíg Christian visszatér. Majd meglátjuk, ki kit vesz feleségül” – gondolta. Az út vége felé a nap a korai óra ellenére erősen sütött. Az utóbbi napok, bár szokatlanul nagy hőség és szárazság tombolt. Kuno Meissenben még a várhegy előtt

ott hagyta Johannát a piacon a vásárló cselédek között, ő maga pedig elindult megkeresni Marthét, hogy a segítségével biztonságba helyezzék a lányt.

Szerencsére rögtön meglátta az asszonyt, amint belépett a várkapun. Lukas is vele volt, és láthatóan megsebesült. Mit jelentsen ez? Nem kellene már Christiannal úton lennie a császárhoz a szállítmánnyal? Hirtelen mintha ólom nehezedett volna a kezére és a lábára.

– Mi történt? – kérdezte Marthe és Lukas egyszerre. Kunót annyira belepte a por, hogy a haja szürkének látszott, és a

szeplői is eltűntek. Láthatóan félholt volt a fáradtságtól, de a szemei élénken villogtak.

– El kell bújtatni Johannát. Randolf kinevezte magát a

gyámjának, és már ma feleségül akarta adni az egyik emberéhez – számolt be gyorsan az eseményekről, azt viszont nem merte megkérdezni, miért van itt az ifjú lovag.

– Istenem! Hol van? Mit művelt vele? – kiáltott fel Marthe tudtán, mert a legszörnyűbb képek sejlettek fel a lelkében. Johanna ugyanazt a borzalmat élte át, amit ő?

– Ne aggódjon, időben kihoztam onnan. A közelben várakozik. Mielőtt idekísértem volna, meg akartam keresni kegyedet. Hála Istennek, hogy rögtön találkoztunk – nyugtatta meg szokatlanul komoly arccal.

– Akkor ne vesztegessük tovább az időt. – Azzal Lukas

elindult a várkapu felé. Marthe követte a két férfit, és aggódva faggatta a vörös hajú legényt a történtekről. Amikor ki akart menni, egy idősebb, ősz szakállú őr útját

állta. – Úrnőm, azt az utasítást kaptuk, hogy nem hagyhatja

el a várat. A saját biztonsága érdekében – mondta udvariasan, de határozottan.

– Ki rendelkezett így? – kérdezte Lukas parancsoló hangnemben.

– Az őrparancsnok. – Lehetetlen. Arnulf még úton van az ezüsttel. Engedd

ki! – követelte, és félre akarta tolni a férfit. Az őr

meghajolt, de határozottan elállta az utat. – A távollétében Ekkehart lovag tölti be a posztot. Csak a kötelességemet teljesítem.

Marthe rémülten Lukasra nézett, a férfi nagyon dühös lett.

– Várj az istállóknál. Hamarosan visszajövök – súgta. Ott nem keltenek feltűnést. Kunóval sietve távoztak.

Marthe elkeseredetten megfordult, Ekkehart állt előtte. – Mit jelentsen ez? Már megint a foglya vagyok? –

förmedt rá. A szögletes arcú lovag kicsit félrevonta, hogy senki se

hallja, miről beszélnek. – Kérlek, ne tekintsd magad fogolynak, hanem

vendégnek, ahogy annak idején – csitította érdes, mégis

megnyerő hangon, közben majdnem felfalta a tekintetével. – Bocsáss meg, hogy nem tartottam be a formaságokat, mielőtt megkértem a kezed az őrgróftól. Féltem, hogy visszautasítasz, vagy valaki megelőz.

– Mivel félt, hogy kikosarazom, elintézte, hogy Otto odaígérjen engem és Christian faluját, akár egy hadizsákmányt. Milyen kényelmes megoldás!

– Gazdag vagyok, és befolyásos. Megvédhetlek az inkvizíciótól is – győzködte az asszonyt.

– Nem azt kívánta, hogy önként adjam oda magam? Most pedig újra rám kényszeríti az akaratát.

– Hogy a feleségem legyen, a legnagyobb tisztelettel.

– Mi a különbség? – kérdezte megvetően. Ezzel sarkon fordult és elment, hogy a férfi ne lássa a könnyeit.

Bármennyire is vészterhes idők jártak rá, Marthénak rejtekhelyet kellett találnia Johanna számára. Ha Randolf Ekkeharttól megtudja, hogy itt van, követelni fogja, hogy adják ki a lányt és azt, aki idehozta. Mivel Christiant halottnak tekintették, mindenképpen új gyámot jelölnek ki

a mostohalányának. Mindegy melyik lovagot, úgysem szólhatna bele.

Megkereste a szakácsmestert. A füsttel teli helyen izzadó kukták és cselédek készítették a reggelit, a mester éppen drága fűszereket mért. Tiszteletteljesen meghajolt, amikor meglátta a szokatlan látogatót.

– Szükségem van a segítségedre – súgta oda neki Marthe.

– Parancsoljon velem – felelte készségesen, és gondosan

bezárta a sáfránnyal teli ládikát. – Fel tudnál venni egy lányt cselédként? Szorgalmas, és

soha semmi rosszat nem követett el. Kezeskedem érte, de senki sem tudhatja meg, hogy én hoztam ide.

– Ha ezzel szívességet tehetek kegyednek.

– Annak veszem. De semmi esetre se küldd a nagyterembe felszolgálni.

– Biztonságban lesz nálam, esküszöm – nyugtatta meg a vékony szakácsmester.

Marthe megköszönte a segítséget, kiment az udvarra, és addig sétálgatott, amíg feltűnés nélkül el nem jutott az

istállókhoz. Semmi keresnivalója nem volt arra, ráadásul a várhegyet sem hagyhatta el, és ezt nyilván már mindenhol tudták.

Johanna pontosan olyan poros és fáradt volt, mint Kuno, mégis elszántnak tűnt.

– Bántott? – faggatta mostohalányát. Gondosan

figyelte minden rezdülését. – Nem. – Amint Johanna megérezte Marthe fürkésző

tekintetét, lehajtotta a fejét. – Kuno még épp idejében érkezett.

Amint Lukas látta, hogy Kuno keze ökölbe szorul, megnyugtatóan a vállára tette a kezét.

– Jól cselekedtél. Christian büszke lenne rád. A két fiatal szeme felragyogott, de rögtön el is

komorodtak.

– Gondolja, hogy Christian még él? – kérdezte Johanna remegő hangon, miután Lukas röviden elmesélte a történteket.

– Igen – felelte határozottan a lovag. – De most ki kell találnunk, hol bújtassunk el titeket.

– A szakácsmester felvesz a cselédei közé. Találj ki magadnak egy másik nevet és takard el mindig a hajad. Akkor senki sem ismer majd fel. Nem találkozhatunk mások szeme láttára, mert Ekkehart is itt van, és biztosan

figyeli minden lépésemet. Johanna bólintott. Elég volt, ha tudta valakiről, hogy

Randolf barátja, máris félt tőle. – Te sem mehetsz vissza – fordult Lukas Kunóhoz. –

Randolf gyorsan rájön, hogy te szabadítottad ki, ha nem

talál meg még ma. – Gondoskodtunk magyarázatról. Haza kell mennem,

nem hagyhatom cserben a többieket. Marthe és Lukas egymásra nézett. Nem szívesen

engedték volna vissza a fiút a faluba, ahol Randolf kénye–kedve szerint garázdálkodhat.

– Először is aludd ki magad – rendelkezett a lovag. Odahíta a tisztes távolságban dolgozó lovászt, és adott neki egy pénzérmét. – Hozz nekünk egy vödör vizet, és hadd aludjon itt a futárom délig.

A lovász hálásan megköszönte a pénzt, és elrohant

vízért. Marthe hozott a konyhából kenyeret, hideg sültet és

sört

Johanna és Kuno megmosta az arcát, ivott egy keveset, de az evéshez túl fáradtak és zaklatottak voltak.

– Jobb, ha máris a konyhába mész – Marthe elmondta, hogyan jut oda, és leírta a szobájába vezető utat is, ha esetleg bajba kerülne. – Ha lehet, a szakácsmesterrel üzenj.

Johanna félénken, de hálásan Kunóra pillantott, aztán elindult a konyhába. A vörös hajú legény leheveredett a szalmáira és azonnal elaludt.

Marthe és Lukas egy ideig csendben álldogált. Az egyik ló idegesen topogott a közelben. A napfényben porszemcsék keringtek a levegőben.

– Ha Randolf ezt merte tenni, tudhatja, hol van Christian, és biztosra veszi, hogy nem tér vissza – mondta ki az asszony azt, amire mindketten gondoltak.

– Mi a megérzésed?

– Hogy életben van. Talán a tartománygróf fogva tartja. Odamegyek, és

megpróálom megkeresni. – Képtelenség, hogy egy hét alatt bármit is elérj. – Próbálj időt nyerni az őrgrófnál.

– Egyetlen feltétellel fog időt adni – felelte Marthe, és az ajkába harapott.

– Tudom. Ha megkíméled a döntéstől. Nem tudja, hogy Christian végakaratát szegje meg, vagy az Ekkehartnak tett ígéretét vonja vissza. – Gondterhelten nézett az asszonyra, aztán mélyet sóhajtott. – Otto úgysem

a javamra fog ítélni. Biztos benne, hogy akkor lesz a faluban nyugalom, ha Ekkehartnak adja.

– Ezt a feltételt szabom én is Ekkehartnak. – Tényleg ilyen nagy tétben akarsz játszani? – Christian így akarná.

Lukas riadtan meredt rá. – Christian soha nem akarna ilyesmit. Azt akarná,

hogy boldog légy.

– Azért vezette ide a telepeseket, hogy szabadon, jobb életre találjanak. Ha Randolf egyedül uralkodhat a falun, minden, amit tett, hiábavaló volt – ellenkezett Marthe.

A tekintete az istállók poros gerendái irányába, a semmibe révedt.

– Soha nem akartam hatalmat, soha nem tudtam elfogadni azt a helyet, ahová Isten rendelt. Rosszul döntöttem, és gyáva voltam. Ha viszont feleségül megyek Ekkeharthoz, megkövetelhetem, hogy tartsa féken

Randolfot. Ez lesz az én vezeklésem. – Abban nem bízol, hogy ez nekem is sikerülne? Az asszony egyenesen a szemébe nézett. – Bízom benned, ezért kérlek, hogy keresd meg. Ha

Christian még él, te megtalálod.

Visszamentek a palotába, hogy beszéljenek az őrgróffal. Otto azonban elfoglalt volt, így Hedwigtől kértek

kihallgatást. Az őrgrófné sajnálkozva nézett rá.

– Ha az esküvőről van szó... Nem tudjuk lebeszélni róla. – Tudjuk, hogy Ekkehart mellett döntött – jelentette l–i Marthe.

Hedwig bólintott. Ekkehart láthatóan nagyra becsüli kegyedet. Talán nem is olyan rossz választás, mint amilyennek e pillanatban tartja.

Lukas figyelmét nem kerülte el Marthe keserű arckifejezése. Mi történhetett, amikor a várában rejtegette? – töprengett nyugtalanul.

Az őrgrófné Lukashoz fordult. – Sajnálom. Sokat ártott kegyelmed magának azzal,

hogy eltaszította a menyasszonyát, és így elveszett az öröksége. A férjem nem adhat lovaguramnak egy olyan fontos hűbért, mint Christiansdorf. Kiállnék

mindkettőjükért, esküszöm, de sem mire sem mennénk vele.

– Szeretnénk az őrgrófnak olyan egyezséget ajánlani,

amely mindenkinek megfelel – vette át a szót Lukas. Valójában nehezére esett kimondani e szavakat, hiszen ha nem jár sikerrel, akkor nemcsak önként lemond Marthéról, hanem kiszolgáltatja Christian egyik halálos ellenségének is.

Hedwig meglepetten felvonta a szemöldökét. – Biztosra veszem, hogy érdeklődéssel fogja hallgatni a

javaslatot. Marthe és Lukas követte az őrgrófnét a nagyterembe.

Otto éppen egy tanácskozáson vett részt, Ekkehart is ott volt. Hedwig finoman megérintette a vállát, aztán súgott neki pár szót. A főúr láthatóan nagyon meglepődött.

Ekkeharton, Lukason és Marthén kívül mindenkit kiküldött. A szögletes arcú lovag idegesen méregette vetélytársát. „Nem veszed el tőlem. Te nem. Akkor sem, ha le kell szúrnom téged, akár egy veszett kutyát” – gondolta dühösen.

– Beleegyezik tehát abba, hogy feleségül menjen a

nemes Ekkeharthoz – nyugtázta Otto látható örömmel. – Amennyiben uram ad Lukas lovagnak két hónapot,

hogy keresse a férjemet. Ha addig nem tér vissza Christiannal, igent mondok a frigyre – felelte remegő hangon a bába. Szívből remélte, hogy két hónap elegendő

lesz. – Negyven nap haladékot adok, nem többet –

határozott az őrgróf. Csupán negyven nap! Marthe kétségbeesetten Lukasra

pillantott, de a férfi bólintott. Talán a másik kérésével több sikerrel jár.

– És szeretném, ha jövendőbeli férjem is ígéretet tenne valamire.

Otto őrgróf ugyan megdöbbent, mégis intett, hogy beszéljen.

Marthe határozottan, minden szót hangsúlyozva és

egyenesen Ekkehart szemébe nézve folytatta: – Ha megesküszik, hogy a falu lakóit mindennemű

önkénytől megvédi, a szavamat adom, hogy a határidő

lejárta után feltétel nélkül a felesége leszek. – Egyetért ezzel, Ekkehart? – kérdezte Otto. Randolf barátja habozás nélkül beleegyezett. Mivel már

közel érezte vágya beteljesülését, nehezére esett várni. Ráadásul aggasztotta, nehogy Richenza bajt keverjen. De a legfontosabb az volt, hogy negyven nap múlva Marthe mindenképpen az övé lesz. Gondoskodtak róla, hogy Christian soha ne térjen vissza.

Randolf bosszúja

Randolf forrt a dühtől. Az őrök másnap reggel jelente tték, hogy sehol sem találták Johannát. Nem sokat tehettek azonkívül, hogy átkutattak néhány házat, és megnézték a templomot, hátha ott keresett menedéket a lány.

Sebastian atyával biztosan tárgyalhatna a kiadásáról, a falu azonban túl nagy ahhoz, hogy ne rejtőzhessen el benne valaki, különösen sötétben. A legtöbb falusi nem

jobbágy, akivel kényük–kedvük szerint bánhatna, hanem tiszteletre méltó kereskedő és bányász, akik az őrgróf védelme alatt állnak.

Ez a magyarázat azonban egyáltalán nem fékezte a haragját.

– És miért nem hoztátok ide a vörös hajút, ti barmok? Fogadok, hogy ő szöktette meg. Kiverem belőle az igazságot, azt is megbánja, hogy megszületett.

– Nincs itt. A barátja azt állítja, hogy a bányamester a szerzetesekhez küldte, hogy...

Randolf céklavörös fejjel üvöltözött. – Nincs itt? És az nem jutott eszetekbe, kutyák, hogy

épp most viszi el a lányt, ki tudja, hová? Miért nem

hoztátok ide a másikat, hogy őt verjem agyon? – Szedd össze magad! – sziszegte Richenza a fülébe. Még

nem jött el az ideje, hogy Christian emberei közül bárkit

csak úgy agyonverhess. Az őrgróf azt nem bocsátaná meg neked

Randolf kelletlenül kiszabadította a karját, a felesége belekarolt, hogy lecsillapítsa.

– Hozzátok ide a fiatal kovácsot! – parancsolta. Amint az őrök távoztak, ráförmedt a feleségére. – Ne avatkozz a dolgaimba, asszony, főleg ne az

embereim előtt! – Eddig mindig jó hasznát vetted a tanácsaimnak.

Csak azért vagy dühös, mert a kis szőke ártatlanság megszökött. Nem sikerült magad alá gyűrni? – feleselt Richenza hetykén.

Randolf dühében megpofozta az asszonyt. Richenza kezét bevörösödő arcára tapasztotta, és olyan pillantást vetett férjére, amitől mindenki más kővé vált volna.

– Jól gondold meg, kivel kezdesz ki. Olyan együgyű vagy, hogy nélkülem elvesztenél mindent – mérgelődött az asszony.

– Ugyan! Most már ki állhatna az utamba? Egy évig vártam ijedtt kutyaként. Végre eljött a nap, amikor

bosszút állhatok ezen a gőgös csőcseléken.

Randolf egyik szolgája beállított Karlhoz, és megparancsolta, hogy azonnal menjen a várba. A férfi rosszat sejtett.

A vizeshordóhoz ment, lemosta az arcáról a verítéket és a koszt. Köténye alá felvett egy inget. Felsőtestén még mindig látszották a szörnyű kínzás nyomai. Az öt évvel

korábban rámért hatvan korbácsütés (amit Randolf rendelt el) sebei hirtelen égni kezdtek. Jelt adott a segédjének, hogy értesítse Jonast, és elindult a várba.

– Hívatott, uram – mondta. Nehezen uralkodott magán, amikor a várnagy előtt állt. Biztosra vette, hogy

nem patkót vagy kést akar rendelni, hanem a húgáról, Johannáról fogja faggatni.

– A hanyagságod miatt elvesztettem az egyik lovamat.

A patkószeggel megsebesítetted a mellső lábát, így már használhatatlan. A kárt meg kell fizetned – dörögte Randolf.

Karl ugyanúgy tudta, mint mindenki a teremben, huny egyetlen ló sem bénult meg, amit ő patkolt a várnagy számára.i Egy lovag lovának az árát pedig egy életen át sem tudná megkeresni. Mielőtt bármit mondhatott volna, két őr megragadta, egy harmadik pedig teljes erővel megütötte.

Még az előtt felismerte Martint, hogy az arcon vágta. Ő vilii az, aki gyerekkorukban brutálisan megverte Karlt csak azért, mert Marthénak ajándékot mert készíteni. Annak idején Martin kiszemelte az ifjú bábát, az egyetlen eladósorban lévő lányt, az viszont kikosarazta.

A szemöldöke felrepedt, és vér folyt végig az arcán. A következő ütés a gyomrát érte, összegörnyedt. Martin szünet nélkül ütlegelte és rugdosta. Nemcsak elszámolnivalója volt a kováccsal, hanem Randolfnak is

bizonyítani akarta, mennyire hű katonája. Habár gyűlölte a mostohaöccsét, a gyanú, hogy köze van húga

szökéséhez, rá sem vetett jó fényt, hiszen ő sem vette észre a dolgot.

Karl félájultan hallotta Randolf parancsát.

– Tömlöcbe vele! Ütlegek közepette az öregtoronyba vonszolták, és

belökték a börtönbe. Nagyot esett, attól félt, eltört pár bordája. Leeresztettek egy létrát, két őr lejött, és a mennyezetről lógó lánchoz bilincselték. Az egyikük lágyékon rúgta, a fiatal kovács nyügve összeroskadt.

Még levegő után kapkodott, amikor kinyílt a zár, és maga Randolf jött le a létrán. Karl nehezen küzdötte le érzéseit: a haragot, hogy olyasmivel vádolták, amit nem tett, és a félelmet, hiszen nagyon jól emlékezett rá, amikor őt és Jonast szintén hamis vádak alapján

megkorbácsolták és napokra bezárták. Nyilvánvalóan Randolf sem felejtette el az esetet, mert

korbácsot vett elő az övéből, és az orra elé tartotta.

– Mindketten tudjuk, hogy itt tarthatlak életed végéig, és gondoskodom róla, hogy alig várd a halálodat. Hacsak nem .árulsz el valamit.

Karl hallgatott. Randolf várt néhány pillanatot, aztán ráordított. – Hol a húgod? – Hetekkel ezelőtt Marthe úrhölggyel és a gyermekeivel

Meissenbe ment, az őrgróf udvarába – válaszolta Karl megjátszott csodálkozással, mintha nem tudná, hogy nem

Marie–ról van szó. A várnagy ököllel az arcába csapott. A kovácsnak

elindult az orra vére. – Ne nézz bolondnak! A másik hol van, a füves

boszorkány? Karl összeszedte minden bátorságát. – Kegyelmed tegnap nem vette az oltalmába? Válasz helyett korbáccsal arcon ütötte. A bőre felrepedt,

a seb égett, és még több vér folyt le a kötényére.

– Hol van? – ismételte Randolf. - Nem tudom – nyögte a kovács összeszorított

fogakkal. Randolf intett a két őrnek. – Húzzátok feljebb! Vetkőztessétek le!

Elkínzott testét annyira felhúzták, hogy a lába már nem érte a talajt. Karl felordított. Az őrök megfordították, és lemeztelenítették erős felsőtestét. Végül a lábára fej nagyságú kőgolyót erősítettek. Ezután Randolf dühödten korbácsolni kezdte.

Minden ütés után megállt, és megkérdezte:

– Hol van? Az újra és újra megismételt „nem tudom” hatására egyre

erősebben csapott le a korbáccsal, hamarosan már ő maga is nehezen bírta erővel.

– Felelj végre! Utoljára kérdezem, különben előveszem a

feleségedet! Karl levegő után kapkodva, tágra nyílt szemmel meredt

a falra és csendben imádkozott Isten segítségéért.

Agnes Jonastól tudta meg, hogy a férjét a várba rendelték Sokáig rettegve várt, végül meggyőződött róla, hogy a fia mélyen alszik a bölcsőjében. Ekkor átrohant Emmához, aki egy héttel korábban Johanna segítségével világra hozta a kislányát.

– Mit tegyek? Menjek a várba kérdezősködni? – kérdezte kétségbeesetten.

– Semmiképp! – kiáltott fel Emma rémülten. Amikor évekkel korábban Jonas és Karl ki volt szolgáltatva a várúrnak, ő i megtapasztalta, milyenek Randolf emberei, és sokat szenvedett miattuk.

– Belehalok az aggodalomba. Ha odamegyek, mondaniuk kell valamit – panaszkodott Agnes.

– Nem mész oda! – közölte Emma határozottan. – Te nem tudod, milyen Randolf valójában, ha Christian nincs itt, és nem tartja féken. – A fiatalasszony arca

elkomorodott. Agnes nyugtalanul tördelte a kezét.

– Maradj itt, majd én utánanézek – mondta Emma eltökélten, és már el is indult. Agnes nem törődött a figyelmeztetéssel hanem utána rohant.

Jonas műhelyébe mentek. Ő is nagyon aggódott barátja és egyetlen segítője miatt.

– Elküldtem Petert, hogy szimatoljon körül – súgta a feleségének, közben egy izzó vasdarabot mártott a vizeskádba, ami sercegve és füstölve merült alá. Senki sem

tudhatta, nem hallgatózik–e Randolf egyik besúgója a környéken.

A Christian mellett álló falubeliek már rég kiépítették a maguk kémhálózatát. Élén Peter állt a csapatával. Már nemcsak azok tartoztak bele, akik egykor a tolvajbanda

tagjai voltak, hanem a velük egykorú fiatalok is. Többségük a válogatóasztaloknál dolgozott, hozzájuk csapódott a kis Christian, Barbara fia is. Jonas

csodálkozva és némi tisztelettel figyelte, hogy Peternél időnként megjelenik egy vékonyka alak, súg neki valamit, aztán eltűnik.

Abban a pillanatban be is toppant Peter, és szokatlanul komoly arcot vágott.

– Tömlöcbe zárták, mert állítólag kárt tett egy lóban. A várnagy azóta is vallatja.

Agnes sírva fakadt. Agyonveri. Ebben a pillanatban meglátták, hogy Randolf és tíz

embere Karl házához közeledik. – A gyermekem! – kiáltott fel Agnes, és el akart rohanni. – Maradj! A vesztedbe rohansz! – szólt rá Emma, és

megpróbálta karon ragadni, hogy visszatartsa, de már elkésett.

Jonas aggódva nézett a fiatalasszony után, majd Emmához és Peterhez fordult.

– Menj a bíróhoz, és mondd meg neki, hogy jöjjön ide. Azán vidd a gyerekeket biztonságos helyre – mondta a

feleségének, aki rögvest útnak indult. – Te pedig hozd ide a bányamestert, Bertramot és

Christian káplánját. – Peter bólintott, és szélsebesen elrohant.

Mivel tilos volt fegyvert hordania, Jonas megragadta a

nagy kovácskalapácsot, és elindult Karl házához. Pontosan tudta, hogy nem tartóztathatja fel Randolfot

és embereit, sőt valószínűleg ő is tömlöcbe kerül, mégsem hagyhatta cserben az asszonyt. Abban bízott, hogy megakadályozhatja a legrosszabbat, és legalább addig feltartóztatja őket, amíg megjön az erősítés.

Agnes halálra rémük, amint megpillantotta, milyen dühös az arca Randolfnak és embereinek.

– A férjed kárt tett a tulajdonomban, ezért ötven ezüstmárkával tartozik – dörögte a várúr, miközben benyomult a házba. Le kellett hajolnia, hogy ne üsse be a

fejét a gerendába. Amikor mindnyájan bementek, alig maradt hely a szobában.

Agnes ijedten visszahőkölt.

– Nincs ennyi pénzünk, uram. – Kutassátok át a házat. Először nézzétek meg, mit

ástak el a tűzhely alá – parancsolta Randolf, az emberei pedig rögtön neki is láttak a dúlásnak.

– Várjanak! Odaadom önként, amink van – sírdogált az asszony. Remegő kézzel kiszedett egy ládikából egy marék ezüstöt.

– Ez túl kevés – mondta a várúr hidegen, és minden további nélkül eltette a pénzt.

Agnes lehúzta az ujjáról a gyűrűt, és levette a nyakából az ezüstmedált, amit Christiantól kapott nászajándékba.

Randolf elvette az ékszereket, és gúnyosan a földre dobta.

– Ilyen olcsón nem szabadulhattok. Ledolgozhatod a tartozást szajhaként.

Intett az embereinek, azok megragadták, és az asztalra taszították. Agnes sikítani próbált, az egyik férfi azonban befogta a száját. Beleharapott a kezébe, mire a katona

megpofozta. A fájdalomtól kicsordult a könnye. – Tapasszátok be a száját, nehogy fellármázza a falut.

Az asszony védekezett, ahogy csak bírt, de a férfiak pillanatok alatt az asztalra szorították. Holtra rémülten látta, hogy a várúr a katonák szeme láttára akar erőszakot

tenni rajta. Ahogy közeledett Karl házához, Jonas tompa sikolyt és

parancsszavakat hallott, világosan tudta, mi történik. Nem törődött vele, hogy óvatos legyen. Teljes erővel rácsapott a kalapáccsal az egyik ajtógerendára, és ordítva berontott.

– Mi folyik itt?

Ezzel sikerült magára vonni a figyelmet a zsúfolt szobában. Néhányan megfordultak, és kardot rántottak, ő azonban egyenesen előrenézett. Láthatóan az utolsó pillanatban érkezett, mielőtt Agnest meggyalázták volna. Az asszonyka remegve felült az asztalon, két férfi lefogta,

de a ruhája még érintetlen volt. – Mit akarsz, kovács? – rivallt rá fenyegetően Randolf,

miközben megigazította a ruháját.

– Senkinek sincs joga ilyesmit tenni, még kegyelmednek sem – hangzott Jonas válasza.

– Itt én vagyok a törvény. Már elfelejtetted, kovács! – fenyegetőzött Randolf.

– Megbüntették kegyelmedet a véres tetteiért – ellenkezett Jonas, miközben kétségbeesetten arra gondolt, hol maradnak a többiek. „Nem sokáig tartóztathatom fel őket.” – Egy várnagy sem becsteleníthet meg nőket mindenki szeme láttára, és kínozhat embereket ok nélkül.

– Jó, hogy emlékeztetsz rá, nem mindenki szeme láttára – gúnyolódott a várúr. – Ezt a látványt nem neked szántam. Hallgattassátok el! – fordult az embereihez.

Az egyik Jonas mellett álló katona megcélozta a kardjával a torkát.

– Ne itt! Vigyétek el! Abban igaza van, nem hagyhatunk itt egy hullát! – ordította Randolf.

A katona elővett egy zsineget. Jonas felemelte a kalapácsot.

– Add meg magad, különben elfogjuk a te feleségedet is! – rivallt rá Randolf. Jonas egy pillanatig habozott,

hátranézett, hogy jön–e erősítés, aztán leengedte a kalapácsot.

Hárman rontottak rá, leütötték, megrugdosták, és

hátrakötötték a kezét. – Állj fel! Ha a barátod véres maradványa mellett fogsz

rohadni a börtönben, a feleséged magától jön majd el, hogy kegyelemért könyörögjön. – A várúr gúnyosan a kovács arcába nevetett, aztán kiadta a parancsot az indulásra.

– Vele mi legyen? – kérdezte az egyik embere, és Agnesre mutatott.

– Hozzátok őt is. Kap egy szobát, ott ledolgozhatja az adósságát szajhaként.

Agnest és Jonast durván megragadták és elvonszolták.

Peter először Christian házához ment, hogy elmondja a

történteket Bertramnak és a káplánnak. Bertram gyomra görcsbe rándult, miközben felkötötte a kardját. Remélte, hogy nem egyedül kell szembeszállnia egy csapat harcedzett és gátlástalan katonával, de bárhogy is lesz, nem hagyhatja cserben a többieket.

A káplán kezébe vett egy nagy fakeresztet, majd együtt elindultak. Peter ismét elrohant, eszébe jutott, hogy szól Agnes apjának, a tekintélyes bányafelügyelőnek. Hátha néhány embere is csatlakozik hozzá.

Eközben Emma biztonságba helyezte a gyermekeit Mechthildnél, aztán Josef mesterhez futott. A bíró azonban kereken elutasította a kérését.

– Nem kell emlékeztetned a kötelességemre, kovácsmesterné asszony – mondta ridegen, amikor az asszonyka elképedten figyelmeztette az esküjére, miszerint kiáll a falu lakói mellett. Ha a fiatal kovács elkövetett valamit, viselnie kell a következményeit. Ha igazságtalanság érte, később panaszt nyújthat be nálam.

Emma dühösen becsapta maga mögött az ajtót, és elsietett. Félúton találkozott a bányamesterrel,

Bertrammal és a káplánna: gyors léptekkel közeledtek. Rémisztő látvány tárult eléjük. Randolf emberei a vár irányába vonszolták a véresre vert Jonast, egy katona

pedig a vállára dobva cipelte a hevesen kapálózó Agnest. Emma holtra rémült, biztos volt benne, hogy ezúttal

nem hagyják életben a férjét. A bányamester megfogta a vállát.

– Menj biztonságos helyre, nem kerülhetsz te is a kezük közé. Mindent megteszek, hogy segítsek nekik.

A fiatalasszony ijedten bólintott, és visszament Christian házába. Majdnem összeütközött a szakácsnővel, aki istenkáromló módon szitkozódott.

– A pokolba ezekkel a kutyafattyaival! Elmegyek Karl gyermekéért, remélem, nem bántották.

Emma összerezzent, ám Mechthild hamarosan megjelent a kicsivel, és az arcán látszódott, hogy a csecsemőnek nem esett baja.

Mielőtt Randolf az embereivel elérte volna a várkaput, a bányamester útjukat állta. Mögötte állt Bertram, kezében karddal és a káplán felemelt kereszttel.

– Mit követtek el ezek az emberek? – kérdezte Hermann, és a foglyokra mutatott.

– Menj az utamból, bányamester! Ha panaszod van, keress fel holnap – dörögte a várúr.

– Nem hiszem, hogy az ügyet addig elhalaszthatjuk – felelte Hermann határozottan.

– Takarodj a szemem elől, vagy az embereim elsöpörnek – fenyegetőzött Randolf. Intésére a katonái fegyvert rántottak. Bertram gondolkodás nélkül ugyanezt tette, és Hermann megfogta az övébe tett tőr markolatát.

Randolf ideges lett: erre nem számított. Bertrammal nem törődött, de nem támadhatott rá nyilvánosan a bányamesterre és Isten szolgájára.

– Később előadhatod a panaszodat a várban – morogta, és jelzett a katonáknak, hogy tegyék el a fegyverüket.

Egy ideig toporogtak a tiltakozók körül, egymásra nézlek majd habozás nélkül követték a menetet.

– Vigyétek a kovácsot a tömlöcbe! – adta ki a

parancsotm ml amint a nagyterembe értek. A bányamester ismét elé állt. – Mit követett el? Mi a vád Karl és a felesége ellen? Randolf unott hangon elismételte a hamis vádakat.

Agnes halkan sírdogált. Nem látok az udvaron sántító

lovat. Kész megesküdni a keresztre, hogy igazak a vádjai? – szólt közbe Hilbert.

– Talán kételkedsz a szavamban, csuhás? – rivallt rá Randoll

– Jelentsem az őrgróf úrnak, hogy a szállítmány késik,

mert kegyelmed miatt az embereimnek nincs megfelelő szerszámuk? – ragadta magához újra a szót a bányamester.

Richenza megvető pillantása még jobban feldühítette Randolfot. Mielőtt megszólalhatott volna, komor ábrázattal bejött az egyik embere, és odasúgott neki valamit. A várúr megdermedt. Néhány pillanattal később mindenki láthatta, miért. Lukas közeledett határozott léptekkel, eltökélten, nyomában Kunóval.

– Istennek hála, gondolta Bertram. Nem is vetődött fel benne, hogy a lovag miért nincs úton Trifelsbe, és miért van bekötve a karja.

– Engedd el a kovácsokat! – követelte Lukas. – Mióta parancsolsz te nekem? – vágott vissza

Randolf. – Engedd el a két kovácsot és a fiatalasszonyt! –

ismételte meg Lukas. – Ne avatkozz olyasmibe, amihez semmi közöd –

háborgott a várnagy. Nagyon jól tudta, hogy tucatnyi szempár figyeli a vitájukat.

Lukas azonban nem jött zavarba.

– Nagyon is sok közöm van a dologhoz. Az őrgróftól jövök. Egyébként tudja, hol vagyok, ha esetleg az az

oktalanság jutna eszedbe, hogy rövid úton tegyél el láb alól. Mindenki tudja, hogy erős vagy, de azt is, hogy nem különösebben okos.

Randolfot újra elöntötte a düh, és a kardjáért nyúlt. – Ne bőszíts fel! Nem bírod megérteni, hogy

Christiannak és barátainak leáldozott az ideje? Most már én vagyok itt az úr. Te, föld és név nélküli kolduslovag, szedheted a holmidat, és eltakarodhatsz.

– Ott azért még nem tartunk – felelte Lukas. Tökéletesen leplezte nyugtalanságát. A lelke mélyén számolt azzal a lehetőseggel, hogy meg kell vívnia Randolffal. Egyébként ez sem zavarta volna, de a sebe még nem gyógyult meg teljesen, így ha alulmarad, Marthéra és

Christianra szörnyű sors vár. – Engedd el a két kovácsot, különben azonnal futárt

küldök az őrgrófhoz, hogy akadályozod az

ezüstkitermelést. Egyébként a fiatalasszony apja odakint áll két tucat mérges bányásszal, akik csáklyával fegyverkeztek fel. Nem hinném, hogy még sokáig türelmesen várnak.

– Ez lázadás! – üvöltötte Randolf. – Még nem az. Most még viszonylag békésen

elrendezheted a dolgokat – figyelmeztette Lukas. Egészen közel ment a várúrhoz, és halkan folytatta. – Különben az őrgróf azt is megtudja, mit akartál

tenni Christian gyámleányával. – Hátrált egy lépést, és rezzenéstelen arccal a várnagy szemébe nézett. – Akkor is megtudja, ha bárkit bántalom ér Christian háznépéből.

Randolf a hátában érezte Richenza hideg tekintetét, és ez jobban ingerelte, mint az, hogy vesztett. Kelletlenül megparancsolta, hogy engedjék el a foglyokat.

Jonas már lábra tudott állni, amikor kijöttek a börtönből. Karl Agnesre támaszkodott, aki még mindig remegett a

rémülettől és a férje miatti aggodalomtól. Amint Hilbert és a bányamester kivitte az összevert Karlt a várból, az ott

várakozó férfiak fenyegető szidalmakat kiáltoztak. Lukas felemelte a karját, hogy lecsitítsa őket, bár a

mozgás rettentően nehezére esett.

– Mind tanúk vagytok rá, hogy igazságot fogunk neki szolgáltatni, de nem ma. Most nem hagyhatjátok magatokat provokálni, ha nem akarunk vérfürdőt.

– Hogy a várnagy holnap másvalakit fogjon el és verjen félholtra? – kiáltotta egy fiatalember mérgesen.

Lukas folytatta, mintha nem hallotta volna az iménti megjegyzést.

– Nagyon bátran viselkedtetek. Csak úgy maradhattok épségben, amíg Christian visszatér, ha megőrzitek a nyugalmatokat, és továbbra is összetartotok.

– Mikor tér vissza? Mikor lesz már újra béke és igazság – kérdezte türelmetlenül egy másik falubeli. Ha Isten is úgy akarja, hamarosan – felelte az ifjú lovag. A hangján

nem hallatszódott keserűség, magában azonban imádkozott, hogy a barátja még életben legyen, ő pedig időben megtalálja. – Addig egyedül kell boldogulnotok. A bányafelügyelő és három embere kövessenek, tanácskozni fogunk. A többiek térjenek vissza a munkájukhoz.

Christian házában összegyűltek a férfiak. A holtra rémült Agnes magához szorította a gyermekét, Mechthild pedig sört adott neki, hogy megnyugodjon, aztán Emmával ellátták Karl sebeit.

– Még ma el kell utaznom. Néhány hétig magatokra lesztek utalva – kezdte a beszélgetést Lukas. Szándékosan elhallgatta, hogy Richard, Gero, Herwart és a többiek mind meghaltak. Attól tartott, hogy ez a hír kioltaná a falubeliek harci kedvét. Megegyeztek abban, milyen óvintézkedéseket tesznek, titkos rejtekhelyekkel, hírhálózattal és kémekkel.

Ha a helyzet nagyon rosszra fordul, a bányamester és Hilbert Meissenbe megy, és panaszt tesz az őrgrófnál.

– Nem hagyhatod a kis barátnődet egyedül a várban –

figyelmeztette az ifjú lovag Petert. Az egykori tolvaj csibészesen elmosolyodott.

– Már rég becsempésztem három emberemet, akik vigyáznak rá – mondta tele szájjal, közben a fülét vakargatta.

– Szép munka – ismerte el Lukas hamiskás mosollyal. – Ha a helyzet rosszabbra fordul, szöktesd ki onnan. Randolf először a védtelenekre fog rátámadni. – Ismét mindenkinek a lelkére kötötte, hogy ne hagyják magukat provokálni. Aztán megkérte Mechthildet, hogy csomagoljon neki útravalót, végül Till–lel beszélt.

– Kérlek, kísérj el Eisenachba. Jól ismered Wartburgot, pár éve elég sok időt töltöttél ott. Ez hasznunkra lehet a keresésben.

– Az életemet köszönhetem kegyelmednek, Christiannak pedig még többet. Mikor indulunk?

– Azonnal. Egyre kevesebb idő marad Christiannak és Marthénak is.

Lukas és Till még aznap elindult, Christiansdorf lakói pedig felvértezték magukat az eljövendő veszedelmes időkre. Nagyon jól tudták, hogy a Johanna, Agnes és a két kovács elleni támadás nem a véletlen műve. A várúr nagyon biztos lehetett a dolgában, ha így viselkedett. Az asszonyok behívták a házba a gyerekeket, és bereteszelték az ajtót, ha Randolf és emberei a faluban jártak. A fiatal lányokat figyelmeztették, hogy ne mutatkozz,i nak, ha

meglátják a várbelieket. A várúr fékezhetetlen dühét főként a saját emberei

éreztek meg: a cselédséget a legkisebb hibáért is kíméletlenül megverték, és jó néhány ütleget kaptak a katonák is. Karl és Kuno kárörvendve figyelte, hogy Martin bedagadt szemmel és hiányos fogakkal jár–kel a faluban.

A falat építőket minden apróságért szigorúan büntették, aki eddig saját maga ment dolgozni, ezután már a szolgáját küldte.

Amikor Sebastian atya a misén arra intette a falubelieket, hogy alázatosan engedelmeskedjenek

azoknak, akiket Isten föléjük helyezett, sokaknak megvolt a véleményük a papról, és azért imádkoztak, hogy Christian minél előbb térjen vissza.

Az esküvő

Marthe és Ekkehart esküvőjének kitűzött napja vészesen közeledett, de még sem Lukas, sem Christian nem tért vissza. A vár lakói lassan hozzászoktak, hogy az asszony

egyre több időt tölt a toronyban, és az utat kémleli, de hiába. Továbbra sem volt hajlandó elfogadni, hogy a férje meghalt, és nem érdekelte, ha a többiek bolondnak tartják

ezért. Kétségbeesetten azon töprengett, talán túl nagy tétben

játszott. Félt az Ekkeharttal kötött házasságtól, de attól még jobban tartott, hogyan reagál majd Christian a visszatérésekor a hírre, hogy újra férjhez ment.

Nem vigasztalta az a gondolat sem, hogy Otto nem

hagyott neki választási lehetőséget, és hogy az őrgróf akarata szerint már rég megtartották volna az esküvőt, ha nem sikerül időt nyernie. „Elárulom Christiant, és lehet,

hogy Lukast is a halálba küldtem a makacsságommal” – folyton efféle szemrehányásokat tett magának.

Szerencsére legalább a gyermekei biztonságban voltak Elisabethnél. Hogyan magyarázná el a fiának, hogy pár nap múlva férjhez megy egy másik férfihoz, holott szilárdan hisz az apja visszatérésében?

Éjszakánként menekülési terveket eszelt ki, ugyanakkor pontosan tudta, hogy nem fog elszökni, hiszen maradnia kellett a gyermekei, Johanna és a falu lakói miatt is.

Mostohalánya még mindig a konyhában dolgozott, és eddig senki sem ismerte fel.

Ekkehart nagyon udvariasan bánt vele, természetesen azért, mert biztos volt benne, hogy az esküvőt mindenképpen megtartják. Elhalmozta ajándékokkal, ékszerrel, selyemfátyollal és egy értékes ékszerdobozzal is meglepte.

Marthe minden alkalommal ugyanazokkal a szavakkal utasította vissza a figyelmességét. Elismerte, hogy illő nászajándékok, de a határidő lejártáig Christian feleségének tekinti magát, ezért nem fogadhat el ajándékot más férfitól.

Egyik nap nyilvánosan, a fél udvar előtt megszólította. – Miért sért meg azzal, Marthe úrhölgy, hogy

visszaküldi a nászajándékaimat?

A jelenlévők rögtön pusmogni kezdtek. Marthe érezte, hogy tucatnyian figyelik. Nem nézett Ekkehartra, hanem lesütött szemmel válaszolt.

– Ha valóban meg akar ajándékozni jövendőbeli férjem ként...

– Mondja meg, mit szeretne, és ha módomban áll, teljesítem – szólt közbe Ekkehart, miközben szívére tett kézzel meghajolt.

A bába hallotta, amint mögötte felsóhajt néhány hölgy,

és halkan megjegyzik: – Milyen megható, igazi nemes lovag! Marthe hirtelen egyenesen Ekkehart szemébe nézett. – Vesse latba a befolyását Christiansdorf várnagyánál,

hogy ne bántsa a falubelieket. Döbbent felkiáltások vegyültek a pusmogásba. Ekkehart

úgy érezte, mintha nyakon öntötték volna egy vödör jeges vízzel Idegesen kihúzta magát.

– Mindig csak ez, igaz? – sziszegte dühösen. – Csak a

parasztjaid számítanak, ezért akarsz hozzám jönni. – Engedje meg, hogy emlékeztessem rá, nem saját

akaratomból megyek kegyelmedhez, hanem mert ezt kell tennem. Hogy megszerezzen, megesküdött a falu lakóinak védelmére. Pontosan erre kértem most.

Ekkehart megkövült arccal meghajolt, és kirohant. Az udvartartás folytatta a halk cseverészést.

Marthe kétségbeesésében három nappal a határidő lejárta előtt felkereste a püspök egyik, szigoráról híres diakónusát. Biztosra vette, hogy fogadja, hiszen Martin

püspök nyilván nem felejtette el, hogy még mindig nem adott magyarázatot rá, hogyan jutott ki a tömlőéből.

Szorongva térdelt le a pap előtt abban a teremben, ahol annak idején összeverve és megkötözve kihallgatták.

– Nagytiszteletű atyám, a tanácsát kérem nehéz

helyzetemben – kezdte a bába, amikor a pap tisztelettel, de leplezetlen kíváncsisággal jelezte, hogy beszélhet. – Félek, hogy szörnyű bűnt követek el. Férjhez kell mennem, de mi

történik, ha hites férjem nem halt meg? Akkor megszegem a házassági hűség parancsát.

A pap csalódottan hátradőlt. – Ismerem az ügyedet, lányom. Kétségtelen bizonyíték

van rá, hogy az előző férjed meghalt, így nincs akadálya, hogy újra a házasság szent kötelékébe lépj. Ha Christian mégis életben lenne, akkor a Mindenható gondoskodik róla, hogy időben ideérjen, és kiment szorult helyzetedből. – A férfi önelégülten nézegette gyűrűkkel ékesített kezét, és

hidegen méregette Marthét. – Ne aggódj. Amennyiben nem bűnös testi örömért mész férjhez, hanem uradnak engedelmeskedsz, nincs mitől félned. Isten kegyelmébe fogad.

A pap idegesen hadonászva intett, hogy vége a beszélgetésnek. Marthe remegve felállt és távozott. Nincs számára menekvés, az utolsó reménye is elszállt. Elindult Susannéhoz, aki az egyetlen barátnője volt az udvarban, hogy kisírhassa nála magát.

Dietrich őrgróf egy nappal az esküvő előtt nagy kísérettel érkezett a várhegyre. Meg akarta ünnepelni fia lovaggá ütését, mielőtt csatlakozott a császárhoz az itáliai

hadjáratban. Az eseményre három nappal később került sor. Általában húszesztendős ifjakat ütöttek lovaggá, ám a helyzet úgy kívánta, hogy Konrad nagykorúként maradjon apja tartományának élén, amíg ő maga hadba vonul. Az ünnepségre és az azt követő lovagi tornára sorra érkeztek a vendégek.

Nem sokkal a megérkezésük után Dietrich hívatta Marthét. Hedwig és Konrad társaságában fogadta, az ifjú szinte dermedten meredt rá.

– Mélyen sajnálom a veszteségét. Christian lovag bátor és nemes szellemű ember volt. Nem sok hozzá hasonló van

– mondta az őrgróf komoran. Marthe lehajtotta a fejét, hogy ne lássák, szemei

könnybe lábadnak. Dietrich azon kevesek közé tartozott,

akik tudtak a látnoki képességéről. – Van még remény? – kérdezte halkan. A bába lassan felemelte a fejét. – Nem tudom elhinni, hogy meghalt. – Nem tudja elhinni, vagy nem akarja? – faggatta

Dietrich. A hangjában nem hallatszott keménység, ő is reménykedett.

– Nem akarom elhinni, de olyan sok idő telt el. Mindennap meghal belőlem is egy darab. Kegyelmed

bátyja megparancsolta, hogy holnap újra menjek férjhez. Dietrich meglepetten nézett rá. Kit szemelt ki férjéül? Mivel Marthe képtelen volt megszólalni, Hedwig

válaszolt: Ekkehart lovagot. Dietrich arcára valamiféle undor ült ki. – Hozzámegy Randolf barátjához? Nem tehetek mást. Ez

az ára annak, hogy béke legyen a falunkban – suttogta Marthe.

Dietrich megköszörülte a torkát.

– Értem. – Pillanatnyi hallgatás után hozzátette. – Csodálom a bátorságát. Ha lovag lenne, azt mondanám,

becsületes férfiú. A fiához fordult. – Kísérd el Marthe úrhölgyet a templomba, és imádkozz

Christian lelki üdvéért. Konrad szó nélkül felállt. Dietrich tekintetével követte

őket, amíg elhagyják a nagytermet, aztán odasúgta Hedwignek.

– Jobb sorsot érdemelne, ahogy te is.

– Az esküvő idején a nagyteremben fog inni. Időben visszavonulok – mondta az asszony alig hallhatóan. – Szinte szégyellem magam, hogy kihasználjuk ennek a szerencsétlen fiatalasszonynak a szomorú sorsát, hogy mi egy kicsit boldogok legyünk.

– Eleget voltunk már boldogtalanok. – Senki sem hallhatta a szavaikat, és Dietrich kézcsókjában is csak udvarias gesztust láthattak a külső szemlélők. Hedwíg

testét azonban elöntötte a tűz.

Az esküvő előtti éjszakát Marthe a templomban töltötte, hogy Christian és Lukas visszatéréséért imádkozzon. Mindhiába. A hajnali mise után is ott maradt, pedig már mindenki távozott, mikor ő még mindig az oltár elé térdelve fohászkodott.

Egy tisztes távolságban várakozó palotahölgy köhintett

és közelebb lépett. – Már várják. Fel kellene öltöznie az esküvőre. – Marthe

bizonytalanul felállt, és a szobájába ment. A cselédek már előkészítették a fürdőjét, megmosták és megfésülték a haját.

Fürdés után a palotahölgy pompás öltözetet adott át neki. A mélyvörös ruhát zöld és arany hímzés díszítette, és egy zöld alsóruha tartozott hozzá.

– Jövendőbeli férje küldte odaadó tisztelettel.

A ruha tökéletesen illett rá, bizonyára egy vagyonba kerülhetett. Ekkehart még egy finom művű aranypántot is

csináltatott, amivel az új selyemfátylat rögzíthette. Marthe mereven állt, amíg a palotahölgy felöltöztette.

– Kegyed úgy fest, akár egy királynő. Igazi szépség.

Nézze csak meg! – lelkendezett az asszony, miközben réztükröt tartott elé. A menyasszony közömbösen pillantott bele.

Marthét a templomba vezették, a keze jéghideg volt, a gyomra görcsbe rándult, a torka összeszorult. A kapuban várta a pap és jövendő férje. Amikor Ekkehart megpillantotta, elállt a lélegzete. Otthagyta az őt körülvevő férfiakat, a menyasszonyhoz ment, meghajolt, és kezet

csókolt neki. – Kegyed varázslatosan szép – mondta, miközben

karcsú alakját és hófehér arcát nézte. Gesztenyebarna

haján pompásan mutatott az aranypánt. Remélem, kegyelmed is betartotta a szavát – jegyezte meg halkan, de nyomatékosan.

– Christiansdorf börtöne és szégyenpadja is üres – felelte Ekkehart komoran.

A pap megköszörülte a torkát, Ekkehart hátralépett, és mindenki felsorakozott a templom ajtaja előtt. Marthe dermedten látta, hogy a vőlegény mellett ott áll Randolf, Elmar és Giselbert. Mindhárman komisz mosollyal

méregették. Miközben a pap megeskette, hogy a nemes Ekkehartnak

élete végéig engedelmes felesége lesz, aláveti magát az akaratának, Marthe érezte a három férfi éles pillantását, akik egykor jövendő férjével együtt meggyalázták.

– Végre az enyém vagy – örvendezett Ekkehart, amikor a pap kimondta az áldást. Két kezével megfogta az asszony

arcát, megcsókolta. Marthe nem ellenkezett, hiszen a szavát adta.

A vendégek, mind Ekkehart barátai, hiszen az övéi meghaltak vagy távol voltak, hangosan éljeneztek. A lakomát Otto nagytermében rendezték. Az őrgróf gazdagon

teríttetett meg becsült lovagja, egyben átmenetileg az őrség parancsnoka és felesége számára.

– A frigyetek hozzon békét, és kísérje bő gyermekáldás mondta a főúr pohárköszöntőként.

Marthe mosolyt erőltetett az arcára. Már rég elhatározta, hogy sosem fog gyermeke születni

Ekkeharttól, de nagyon is kívánta a békét a falunak, különben feleslegesen áldozza fel magát.

Az őrgrófné fájdalmas mosollyal átölelte. – Szívből reméltem, hogy Christian oldalán láthatom, de

talán Ekkeharttal is megadatik némi boldogság kegyednek

– próbálta vigasztalni. „Ha tudná, kihez adtak hozzá, másként beszélne” –

gondolta Marthe keserűen. Ahogy közeledett a

nászéjszaka, egyre többet gondolt az egykori erőszakra, a hála pedig, amit élete megmentéséért érzett, kezdett elhomályosodni. Összeszorult a szíve a gondolatra, hogy oda kell adnia magát Ekkehartnak.

A helyzetet még rémesebbé tette, hogy a férj legjobb barátjaként Randolf ült mellette, és gúnyosan vigyorgott rá.

– Milyen szerencse ér, kedveském! Végre egy igazi férfit kapsz az ágyadba – jegyezte meg, amikor Ekkehart

figyelmét elvonta egy apród, aki rózsavizet hozott a kézmosáshoz.

– Emlékszel még? – kérdezte, és félreérthetetlen mozdulatot tett a kezével a combja felé. Marthe egy pillanatra megdermedt, aztán a kését villámgyorsan a férfi kezéhez szorította az asztal alatt.

– Ne merjen hozzám érni, különben a kezébe mártom a kést – fenyegette meg.

A lovag olyan erővel kapta el a kezét, hogy a kés kiesett

belőle, és Marthe csak nehezen tudta elfojtani a kiáltását. – Ezt még ma éjjel megbánod. Nem felejted el

egykönnyen, hogy hozzád értem – sziszegte gyűlölettel teli pillantással. Nem hagyott kétséget a szándékai felől: a combja közé húzta az asszony kezét, majd ellökte, és

felnevetett. Marthe mereven előrenézett, észrevétlenül megdörzsölte

bevörösödött kezét, és igyekezett nem törődni Randolf fenyegetésével. Ekkehart becsapta volna az érzelmeit illetően? Vajon tud a barátja tervéről? – töprengett.

Még csak nem is védekezhet, ha igen, hiszen Ekkehart feleségeként mindenben engedelmeskednie kell neki.

– Nagyon sápadt vagy. Igyál egy kis bort, az jót fog tenni mondta a férje, amikor ismét felé fordult. Odanyújtotta neki a kupát, amit megosztottak a vacsora alatt.

Marthe némán megrázta a fejét, de Ekkehart makacskodott.

– Ettől majd megnyugszol. Nem kell félned. – Közben

gyanakvó pillantást vetett Randolfra és Richenzára: mintha ő mag a is aggódott volna.

A lovaggá ütési ceremónia és a lovagi torna miatt zenészek és mutatványosok érkeztek a várhegyre, most ők szórakoztatták a násznépet. A legnagyobb sikert egy medvetáncoltató aratta a hatalmas állat orrába karikát fűztek, és láncon ráncigálva kényszerítették, hogy felágaskodjon és forogjon.

,,Mi, nők is így élünk – futott át Marthe agyán,

miközben a megkötözött állat gonoszul villogó szemébe nézett. – Nem fűznek ugyan karikát az orrunkba, de fogolyként kell követnünk a férfiakat.” A vendégek jól mulattak, és sokat tréfálkoztak az ifjú párral.

Marthének egyáltalán nem lett jó a kedve a gondolattól, hogy a vendégek hamarosan a nászágyhoz kísérik őket. Folyton az ajtót bámulta, hátha Christian és Lukas belép rajta, de csupán a cselédek hozták az újabb adag ételt és italt. Ekkehart láthatóan alig bírt magával. A combját az

övéhez nyomta, és egyre gyakrabban pillantgatott a ruha kivágásában látszó kebleire. Végül a papra nézett, felállt,

és a menyasszony vállára tette a kezét. – Atyám, lenne olyan jó, és megáldaná a nászágyunkat? A társaság éljenzés közepette a nyomukba szegődött, és

a szobáig követte őket, amit az udvarmester bocsátott az ifjú pár rendelkezésére. „Mit tettem?” – gondolta Marthe kétségbeesetten. – „Christian, bocsáss meg nekem.”

A pap áldást mondott, szenteltvizet locsolt az ágyra, majd egy palotahölgy kivételével mindenkit kiküldtek. Ekkehart gyorsan megszabadult a ruháitól, és az ágyra

feküdt. Egy pillanatra sem vette le a szemét Marthéról, akit a palotahölgy vetkőztetett le.

Az asszony szégyentől elvörösödve bújt a takaró alá, és magára húzta. Egyetlen gondolat zakatolt a fejében: ez nem lehet igaz, ez csak egy rossz álom. Ekkehart fölé

hajolt. Látta a mellén a régi sebek helyét, amiket egykor ő kezelt. Nézte a kardforgatástól erős kezét, és ugyanazt ismételgette magában. „Most nem lehetek gyáva.”

Eközben a palotahölgy elrakta egy ládába Marthe ruháját, megigazította a takarójukat, és el akarta tenni a férfi holmiját is.

– Még mindig nem végeztél? Elmehetsz – förmedt rá. A palotahölgy eldobta, ami a kezében volt, és kinyitotta az ajtót, hogy tanúként beengedje a papot és néhány vendéget. Az atya ismét körüljárt a szenteltvízzel, és megáldotta őket. Marthe szinte semmit sem érzékelt, annyira megalázónak érezte a rámeredő mohó

tekinteteket. A szörnyűségek azonban még nem értek véget. A pap

felszólítására a vendégek távoztak, Randolf és barátai viszont maradtak. Giselbert és Elmar leült az ablak alatti padra, Randolf pedig a falnak támaszkodott, és fenyegetően nézte az asszonyt.

Richenza sem akart elmenni, de a férje elküldte. Mielőtt elhagyta a szobát, diadalmasan Ekkehartra mosolygott. Hamarosan beteljesedik a bosszúja, amiért a lovag

visszautasította. Randolffal együtt terveltek ki mindent, bár a férfi nem ismerte az asszony indítékait. Richenzát az

sem zavarta, ha a férje Christian özvegyével hál. Kárpótolta a tudat, hogy Marthe nem hívhat segítséget, bármennyire is undorodik majd.

Mindenekelőtt Ekkehartot akarta megalázni. Látta, mennyire elcsavarta a fejét az a boszorkány. Nem lesz ínyére, hogy osztozzon rajta a barátaival. Vajon Randolf azért küldte ki, mell kínosan érezné magát, ha előtte tenné a magáévá a nőt? Mindegy, volt még teendője a várhegyen. Észrevette, hogy Hedwig és finom lelkű sógora, Dietrich

egy óvatlan pillanatban furcsán nézett egymásra. Biztosan veszélyes titkot őriznek: eddig csak sejtette, de most már mérget mert volna rá venni. Azonnal utána akart járni a dolognak.

Richenza felemelt fejjel elindult kifelé, az ajtóból még

felszólítóan rámosolygott a párra, hogy tegyék a kötelességüket. Marthe legszívesebben felugrott volna, hogy kövesse, mert abban a pillanatban rájött, hogy

Randolf és a barátai a szobában maradnak. Láthatóan Ekkehartot is feszélyezte a három férfi

jelenléte. Megköszörülte a torkát. – Barátaim, nem kell itt várakoznotok. Hosszabb ideig

tart, amíg a menyasszonyommal teljesítjük házastársi kötelességeinket – tréfálkozott erőltetetten.

Randolf hetykén mosolygott. – Jobb, ha vannak tanúid a házasság elhalására. Végül

is a menyasszony már nem szűz, tehát nem lesz véres a

lepedő, hogy bizonyítsa. Amilyen agyafúrt ez a nőszemély, a végén képes mindent letagadni.

Marthe ereiben megfagyott a vér, de látta, hogy Ekkehartnak sem tetszik ez a fordulat. Most először érintette meg önként Megfogta a karját, úgy kérlelte.

– Megteszek mindent, amit akar, de nagyon kérem, küldje ki őket.

Ekkehart meglátta az asszony szemében a félelmet, és lassan rájött, mire készülnek a barátai.

– A menyasszonyom kissé félénk. Kérlek benneteket, hogy távozzatok.

– Mi az, hogy félénk! Már elégszer meghágtuk a szajhát mindannyian – gúnyolódott Giselbert.

Ekkehart nehezen titkolt dühvel felegyenesedett.

– Ő a feleségem, tehát beszélj róla tisztelettel. – Az ágyból kinyúlva odadobta Elmarnak az erszényét. – Ebből egy hétig mulathattok Meissen legjobb szajháival.

Randolf az ágy mellé lépett, és ridegen a vőlegényre nézett.

– Ahogy sejtettem. Ez a boszorkány az ujja köré csavart. Ezért vagyunk mi itt, a barátaid. A te érdekedben tanúsítani fogjuk a házasság elhálását. – Megkerülte az ágyat, és leült a ládára, amibe korábban a palotahölgy Marthe ruháját tette.

– Aztán mi következünk. Hiszen mindig megosztoztunk rajta – szólalt meg Elmar.

Ekkehart érezte, hogy szerelmi vágya elszáll, a vére

azonban lüktet az ereiben, mint a csata előtt. Körülnézett. A fegyverei, leszámítva a ruhái alatt rejtőző tőrét, elérhetetlenül messze hevertek. Tudta, hogy nem bír el mind a három férfival, de eltökélte, hogy nem adja oda az asszonyt harc nélkül most, amikor végre kizárólag ő birtokolhatja.

– Nem kapjátok meg. A férjeként megvédem a becsületét – jelentette ki határozottan.

– Milyen megható! – kiáltotta Giselbert.

Randolf felállt, és leoldotta a derekáról a kardját. Gyerünk, tedd a dolgod, vagy átveszem a helyedet!

NEGYEDIK RÉSZ

Életre–halálra

Christian nyomában

Lukas annyira hajszolta a lovát Eisenach felé, hogy Till alig bírta követni, bár a legkitartóbb hátast választotta, amit Christian istállójában talált.

Késő délután értek a hegy lábához, amelynek tetején a türingiai tartománygróf hatalmas vára magasodott. Lukas komoran meredt a kőtornyokra, mintha tekintete

átjuthatna a vastag falakon. Lehet, hogy Christian itt raboskodik az egyik tömlőében? De miért? Mi érdeke fűződik a tartománygrófnak az ismeretlen lovag elfogásához? Miért küldte el Ottonak Christian halálhírét? Ha a barátja még él, milyen állapotban lehet? Megkínozták? A sebe elüszkösödött, és talán le kellett

vágni a lábát? Megtudták, hogy Lajos az apja által építtetett pompás

palotában tartózkodik. Tillnek azt mesélték, hogy az

oszlopokat és oszlopfőket sasok, oroszlánok és pávák díszítik. Olyan az egész, mint egy templom vagy császári kastély. Nemcsak az asszonyházban volt kandalló, hanem még a lovagteremben is. Az efféle pazarlást más alkalommal Lukas furcsállotta volna, de most nagyobb gondja is akadt annál, hogy a lovagok fáznak–e, vagy

kellemes melegben múlatják az időt. Lukas terve szerint Till először egyedül szimatol körbe a

várban, ahol korábban hosszabb időt töltött, és a

cselédség között még voltak ismerősei. Talán megtud valamit Christian sorsáról Ha egy meisseni lovag kérdezősködik, az biztosan a tartomány gróf fülébe jut, hiszen a cseh hercegtől értesülhetett a történi i részleteiről. Ha az írnok bármilyen bizonyítékot talál arra, hogy Christian él, és Wartburgban tartják fogva, akkor Lukas katonának adja ki magát, és megpróbál bejutni az őrségbe. Ezután ki szabadíthatja barátját a börtönből.

Az a veszély nem fenyegette, hogy Ulrik felismeri, mert a cseh herceg már rég hazaindult, hogy összeszedje a sereget, amivel a császárhoz csatlakozik. Egyedül a sebesülése nehezítette meg a terve végrehajtását: megint elkezdett fájni. A gyors lovaglás közben eléggé

megerőltette, de most nem vigyázhatott rá. Ha az őrparancsnoknak bizonyítania kell az ügyességét, mielőtt felveszi, majd bal kézzel fog vívni. Szerencsére Christian

erre is megtanította apród korában. Lukas nem akarta megkockáztatni, hogy együtt lássák

Till–lel a várban, nehogy feltűnést keltsen, hogy mind a ketten egy sebesült meisseni felől kérdezősködnek. Kivett egy szobát az egyik olcsó fogadóban. Gondoskodott róla, hogy az írnok bőségesen kapjon ételt, ő maga sokkal kevesebbet engedett meg magának. Nem tudhatta, hogy a keresés mennyi pénzt emészt majd fel, mennyit kell költeniük ételre, a lovak etetésére és esetleg vesztegetésre.

– Marthe szerint a sérülések gyorsabban gyógyulnak, ha az ember nem eszik túl sokat – hárította el Till ajánlatát, hogy osszák meg az ételét. Hamarosan megveregette kísérője vállát, és sok szerencsét kívánt neki a nyomozáshoz.

Lukas rég átöltözött katonaruhába, a haját összekötötte, és a sapka alá rejtette. Csak a nemesek hordtak vállig érő hajat, úgyhogy ha be kell állnia az őrségbe, kénytelen lesz levágatni, hogy ne árulja el magát.

Ezzel még várt, amíg Till megtud valamit, lehetséges ugyanis, hogy mégis lovagként kell fellépnie.

Miután az írnok elindult, felment a szobába, amin többekkel osztozott. Kimerülten roskadt le a szalmára, de nem tudott pihenni a bogarak miatt. Nem sokáig üldözte a

bolhákat és poloskákat, mert egész más dolgok foglalkoztatták.

Összeszorított fogakkal leszedte a kötést a karjáról, hogy megnézze, mennyire súlyosbodott az állapota a megerőltetés miatt. Az egyik oldalon kicsit felhasadt a var, és vérzett, de gyulladásnak nem látta semmi jelét.

Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Később majd megkéri a gazdasszonyt vagy valamelyik lányát, hogy kötözze be újra.

Kinyújtózott, óvatosan betakarózott a köpenyével, és a sötétbe bámult: a teendőiről töprengett. Nem sok ideje maradt, de talán már holnap megtudja, hol van Christian,

és megszervezheti a kiszabadítását, vagy bizonyosságot szerez a haláláról. Akkor Marthénak hozzá kell mennie Ekkeharthoz.

Harmadszor is át kell élnie, hogy egy másik férfié lesz. Pontosan tudta, hogy Marthe élete végéig gyászolni fogja a férjét, bárkihez is megy nőül. De hogy éppen Randolf barátjához kényszerítik? Nem fogja kibírni...

Nem lett volna szabad ilyesmire gondolnia, mégis képtelen volt elhessegetni a gondolatait a nászéjszakájukról. Erőszakosan bánik vele Ekkehart, vagy gyengéden? Marthe sír majd, és védekezik, vagy mosolyogva adja oda magát? Nem is tudta, melyik lenne

szörnyűbb. Dühösen megrázta a fejét, hogy elűzze ezeket a vissza–

visszatérő gondolatokat. Egy részeg vendég zökkentette ki a töprengésből. A férfi botladozva és kiabálva tántorgott be a szobába. Amikor az ablakon keresztül akart könnyíteni magán, Lukas megragadta, és kitaszigálta az ámyékszék irányába.

Nem sokkal később káromkodva betódult a szobába a többi lakó. Ügyet sem vetettek a szolgálat nélküli

katonának vagy futárnak tűnő fiatalemberre. Éjjel alig tudott aludni a hortyogás és az egyéb zavaró hangok

miatt. A lovag lassan újra elmerüli komor gondolataiban. Reggel megkérte a gazdasszonyt, hogy cserélje ki a

kötését: csak hosszas rábeszéléssel és némi többlet

kifizetésével sikerül rávennie. Amikor rászólt, hogy mosson kezet, mielőtt a sebhez nyúl, az asszonyság úgy nézett rá, mintha seprűvel akarná kikergetni a házból.

Lukast sem kellett félteni, ha kellett, tudott ő is félelmetesen viselkedni. A fogadósnő morgott ugyan a rongyos és furcsa kívánságokkal előálló idegen miatt, de

azért kiment a kúthoz. Amikor visszajött, eléggé tisztának tűnt a keze. A lovag öntetett a sebre abból a tinktúrából, amit Marthe adott neki, és azzal a vászonnal kötötték be, amit szintén tőle kapott.

A gazdasszony sokat szitkozódott, de ügyesen bekötötte.

A lovag elégedetten rendelt kenyeret, sört és sajtot. A lova ellátásáról személyesen gondoskodott, aztán gyalog indult a várba, hiszen egy szolgálat nélküli katona nem engedhet

meg magának egy lovat. Till leírta az utat egy rejtekhelyhez, ott fognak

találkozni: egy kis átjáró a bozótban, a meredek kacskaringós út mentén. Talán titkos szerelmi fészek lehet. Lukas időnként hátranézett, hogy nem követi–e valaki, de csupán két fecserésző cseléddel találkozott, akik káposztát cipeltek. Ezután beosont az átjáróba, amit csak az látott meg, aki kifejezetten kereste. „Vajon Ludmillus egykor találkára járt ide?” – töprengett a lovag, aki

gondolatban még mindig régi nevén szólította a muzsikust. Wartburgban a jó zenészeket mindig szívesen látták, így hát ide menekült annak idején, amikor Meissenben felfedezte három gyilkos veszedelmes titkát. Lukas megmentette, majd a családjával és Hilariusszal azonnal elhagyta a várost.

– Keressétek Wartburgban a muzsikus Reinhardtot! – kiáltotta oda menekülésekor Marthénak és Lukasnak arra az esetre, ha tanúskodni kell Christian ártatlansága

mellett. Ugyanakkor mindnyájan tudták, hogy egy zenész a társadalom megvetett tagja, senki sem adna a szavára.

Christian karddal szerezte vissza rangját és becsületét. Reinhardt, Ludmillus, Till, vajon melyik a valódi neve? –

töprengett a lovag. Zajt hallott a bokrok között. Megfogta a

tőrét, de nem volt rá szükség: az érkezett, akire várt. – Itt volt – jelentette Till. A szeme egy pillanatra úgy

ragyogott, mint a régi időkben, de hamar el is komorodott. – Már elvitték Dankwarderodéba. Megkötözve, bekötött szemmel.

– Ez biztos? – kérdezte Lukas hitetlenkedve. Csalódott. Ha Braunschweigba kell mennie, Henrik várába, és ott elölről kezdeni a keresést, Marthe bajba kerülhet. Ráadásul nem értette, mit akar Oroszlán Henrik Christiantól.

Till azonban hevesen bólogatott. – Találkoztam egy lánnyal, Hilarius szerelmével a régi

időkből. Az apja felcser volt, és amióta meghalt, őt hívják a

sebesültekhez. A bátyjánál lakik, de neki se kedve, se tehetsége nincs atyja mesterségéhez. A lányt beküldték a börtönbe egy férfihoz, akinek nyíl sebesítette meg a lábát. Azt parancsolták neki, gondoskodjon róla, hogy élve eljusson Dankwarderodéba. A leírása pontosan ráillik Christianra.

– Teljesen biztos vagy benne, hogy az igazat mondta? – erősködött Lukas. Nem engedhettek meg maguknak semmilyen hibát. Ha Christian valóban Braunschweigban

van, akkor azonnal indulnia kell. Ha viszont tévednek, és még itt tartják fogva, élete legnagyobb baklövését követi el, hiszen nem érhet vissza időben. Biztosan igazat mondott. Pontosan leírta, hogy néz ki, és azt mesélte, a férfi nem engedte, hogy forró szurokkal kezelje a sebet. Azt követelte, hogy égesse ki, különben két nap alatt elüszkösödik. A láncok ellenére megfogta a bokáját, hogy a lába ne mozduljon el a művelet közben.

Lukas magában káromkodott egyet. Igen, ez Christianra

vall. – Mit mondott még? Hogy van?

– Megkötözték és megláncolták, akár egy vadállatot. Rettegtek, hogy megszökik, és megöl fél tucat embert. Útközben valami történhetett, mert csúnyán megverték. A

katonák azonban szigorú parancsot kaptak, hogy élve vigyék Braunschweigba.

Ez egyre rejtélyesebb, gondolta Lukas. Fogságba esett lovagokat nem szokott az őrség összeverni. Előfordul néha, hogy megláncolják, de joga van a rangjához illő bánásmódhoz. Ráadásul azért ejtettek foglyokat, hogy

váltságdíjat kapjanak érte, vagy kicseréljék másik rabra. Christian azonban nem olyan magas rangú személy, hogy Eisenach, Braunschweig és Meissen között efféle tárgyalás szóba kerülhessen. Otto nem fizetne váltságdíjat érte, és fontos túszt sem engedne el miatta. Arról nem is beszélve,

hogy az őrgróf börtönében nem raboskodott Oroszlán Henrik egyetlen embere sem, és Christian sem tudott semmilyen titokról, ami a herceget érdekelhette volna.

– A lány látta, amikor elvitték? Till bólintott. – Félholtan és láncra verve. De a lába legalább biztos,

hogy megmarad. – Azonnal indulok Braunschweigba. Elviszem mind a

két lovat. Gyalog kell eljutnod Meissenbe, amilyen gyorsan csak tudsz. Mesélj el mindent Marthénak, örülni fog, ha életjelet kap a férjéről. Meg kell győznie Ottot, hogy hosszabbítsa meg a határidőt, mert Christian

bizonyíthatóan él. – „Legalábbis pár napja még életben volt” – tette hozzá gondolatban.

Az írnok vállára tette a kezét. – Vigyázz magadra, hogy épségben Meissenbe érj.

Tudod, mi forog kockán. Till némi habozás után megszólalt. – Meg akartam kérdezni, kérni... Magammal vinném a

lányt. – A zenész láthatóan nagyon zavarban volt. – Siratta Hilariust. Igyekeztem megvigasztalni, tartottuk egymásban

a lelket, végül összemelegedtünk. Az egykori muzsikus olyan boldognak tűnt, hogy Lukas

felismerte benne Ludmillust. – Szabad vagy jobbágy? – kérdezte a lovag. Nem

kockáztathatta, hogy egy csapat fegyveres üldözőbe vegye

a szökevényt. Mivel el tudta látni a sebesülteket, nyilván különösen értékesnek tartották.

– Csak a bátyjától kell engedélyt kérnie. Együtt mennénk el hozzá, ha kegyelmed megengedi.

– Elhozzuk, ha túl leszünk az egészen, a szavamat adom rá. Adok melléd kísérőt is, hogy megvédjen titeket az úton.

– Elmehetek hozzá, hogy elköszönjek? Vár rám – kérte a férfi kissé csalódottan.

– Akkor ne várasd tovább. Hosszú utat kell még ma megtenned. – Azzal pénzes zacskót nyomott a zenész kezébe. – így gyorsabban célba érsz. Marthe már biztosan

halálra aggódja magát. Till hálásan köszönetét mondott, aztán kimászott a

bokrok közül. Lukas jó ideig várakozott a rejtekhelyen, mielőtt visszament a fogadóba. Nem sejthette, hogy a zenész nem búcsúzhat el új kedvesétől. Mielőtt Ludmillus a várkapuhoz ért volna, tőrdöfés érte a hátát. Már azt sem érezte, hogy megfogják a lábát, és berángatják a cserjésbe, hogy senki se találja meg a holttestet.

Lukas kifizette a fogadóban a számláját, elhozta

mindkét lovat és elvágtatott. Miután elhagyta Eisenachot, átöltözött nemesi ruhájába, és kiengedte vállig érő haját. Lovagként gyorsabban és biztonságosabban utazhatott. Úgy tervezte, csak Braunschweig előtt változtatja meg ismét a külsejét.

Mivel váltott lovakkal haladt, csak akkor állt meg, ha a hátasokat meg kellett etetni. Még indulása előtt vett egy zsák szénát erre a célra. Ahogy a Harz felé vágtatott, az áruláson töprengett, ami a barátai és fegyvertársai halálát

okozta. A támadók pontosan tudták, hogy az ezüstöt nem Raimund vagy Arnulf csapata szállítja. Semmi kétsége sem

volt afelől, hogy Randolf, vagy egyik szövetségese áll a rablás mögött, de ezt be is kellett bizonyítania. Arra a kérdésre azonban egyelőre nem talált választ, miért vitték

Christiant túszként Braunschweigba?

Tizenhárom nap múlva lejár a határidő, gondolta aggódva amikor megérkezett Oroszlán Henrik városába. Szerencsétlen szám. Ha Ottot nem sikerül meggyőzni,

hogy adjon még némi haladékot, Marthe két hét múlva Ekkehart felesége lesz.

A tudattól napról napra komorabb lett. Alig két–három nap áll rendelkezésére, hogy megtalálja Christiant, és megszervezze a szökését. Már esteledett, amikor áthaladt a

városkapun. Ezen az estén még lovagként mutatkozik, mert így nem tűnik fel, hogy két lóval érkezett, és a pénzváltó sem fog akadékoskodni Munkát úgyis csak

másnap kereshet. Azt hallotta, hogy ez a birodalom északi részének

legnagyobb és legjelentősebb városa. Az emberek sietősen jártak–keltek a szűk, kacskaringós utcákon. Mint minden városban, az utcákat itt is szemét borította. A hátsó udvarokból kiáramló szenny bűze mindent elárasztott a nyári hőségben. Mindezek ellenére Braunschweig nagyon jómódú városnak tűnt, erről tanúskodott a számtalan templom is. Nem csoda, hogy ez a település Lübeckhez

hasonlóan szilárdan támogatta Oroszlán Henriket, pedig a tartomány többi részében sok ellenséggel kellett szembenéznie. A városait ugyanis felvirágoztatta, gondolta Lukas.

Henrik Dankwarderode várát tette meg székhelyéül. A királyi palota mintájára építették, és pompásabb volt, mint Frigyes bármelyik kastélya. Braunschweig ezért vonzotta a kereskedőket és kézműveseket. Olyan sokan érkeztek, hogy Oroszlán Henriknek létre kellett hoznia egy új

városrészt, Hagent. Flamand telepeseket hozatott, akik kiirtották a vár északkeleti részén lévő erdőt, majd az

egész országból kézműveseket csábított ide. Igen, a braunschweigiak láthatóan hasznot húztak

Henrik hatalmi törekvéseiből és nagy udvartartásából.

Miközben áthaladt a gazdag polgárok lakónegyedén, Lukas azt is észrevette, hogy a herceg is nyert a város gyarapodásán. A többemeletes, díszes házak itt nem szorosan egymás mellett álltak, mint a kézműves-negyedben, hanem jókora telek vette körül őket, ágyásokkal, kúttal és istállókkal.

Christian meg van győződve róla, hogy a városoké a jövő. Talán igaza van. Összefutott egy utcagyerekkel, aki ravasz mosolyával és piszkos arcával a kis Peterre emlékeztette. Lukas némi pénzt ígért neki, ha elvezeti a pénzváltóhoz, és vigyáz a lovakra. A legényke azonnal

belement az üzletbe. Nem fogja ellopni a lovakat, hiszen biztosan akasztófára kerülne miatta, gondolta Lukas.

Mivel annak idején elég eisenachi pfenniget váltott be,

most nem kellett meisseni pénzt elővennie, így nem derül ki, valójában honnan érkezett. Miután a zsidó pénzváltónál végzett (hithű keresztény ilyesmivel nem foglalkozhatott), kifizette a fiút, aztán megkereste a város legpompásabb templomát.

Az esti mise épp a végére ért. Jól öltözött polgárok léptek ki a templomból, és pénzt dobáltak a kapunál várakozó koldusseregnek. Két cseléd kosárszámra pecsenyelével átitatott kenyérszeleteket osztott szét,

amelyek egy korábbi kiadós vacsorából maradtak meg. Lukas átfurakodott a tömegen. A templom szinte

teljesen ki ürült, csupán néhány nő és férfi imádkozott az oltár előtti oldalfülkékben. Meggyújtott egy gyertyát, majd az oltárhoz lépett, amelyet Sárkányölő Szent György ragyogó festménye ékesített. Letérdelt, és néma fohászba kezdett. „Lovagok védelmezője, segíts nekem, hogy megmenthessek egy bátor lovagot, akit te is szívesen látnál az oldaladon. Szembeszállt volna a sárkánnyal, de az

ellenségei nem álltak ki nyílt harcra. Segíts, hogy megtaláljam és kiszabadítsam, és ezzel megnyugvást adjak

egy meggyötört léleknek, a feleségének. Szeretem a nőt, ő viszont sosem fog mást szeretni, csak a férjét.”

Amikor elhagyta a templomot, már sötétség lepte a várost. Sietnie kellett, ha olyan szállást akar találni, ahol a lovakat is elhelyezheti. Visszament tehát az egyik városfal melletti negyedbe. A kiválasztott fogadó nem tűnt különösebben fényűzőnek, de lepusztultnak sem, ezért

nem kellett féltenie a holmiját. Meglepetésére a helyet egy fiatal, életerős asszony vezette.

– Három napra itt hagyom a lovakat. Lásd el őket rendesen, jól megfizetlek érte.

A gazdasszony örült a fizetségnek, és biztosította róla,

hogy nem kell aggódnia a lovakért. Valószínűleg nem szokott hozzá a Lukashoz hasonló, előkelő utazókhoz. Néhány vendéget arrébb parancsolt a zsúfolásig megtelt

söntésben, aztán kérés nélkül sört és sült csirkét hozott a nemesúrnak.

Egy jól táplált férfi, a ruháján lévő foltokból és a szagból ítélve talán kádár, méltatlankodni kezdett, de a fogadósnő rendre utasította.

– Várhatsz nyugodtan, már így is elég kövér vagy. Ez az ifjú lovag viszont úgy fest, mint aki jó ideje úton van. Ha nem sértem meg, uram – tette hozzá óvatosan.

Lukas udvariasan felemelte a kezét, nehogy galibát

okozzon. Talán jobban tette volna, ha egyszerű katonaként érkezik. Abban az öltözetben viszont gyanús lett volna, hogy két lovat vezet. Szerencsére itt leginkább kézművesek fordultak meg, senkit sem látott, aki a várbeliekhez tartozna.

A csirke nagyon ízlett neki, most érezte, mennyire éhes. Útközben, hogy ne vesztegesse az időt fogadók keresésével, csak szegényes útravalót evett. Az út nagy része amúgy is főként erdőkön haladt keresztül.

Vacsora közben figyelte, milyen ügyesen tartja sakkba a vendégeket a határozott fogadósnő, akit mindenki

Mariának szólított. A körülötte folyó beszélgetésből kiderült, hogy az asszony nemrég özvegyük meg, de láthatóan inkább örült neki, nem igazán búsult. Néhány

perc alatt fél tucat házassági adatot kapott, de mindegyiket hetykén visszautasította. Tréfáin az egybegyűltek hangosan nevettek, beleértve a kérőket is.

Amikor látta, hogy Lukas befejezte a vacsorát, és nem akar többet inni sem, megtörölte a kezét, és felajánlott egy szobát a férfinak. Egy cseléddel mosdótálat és vizet

hozatott, hogy az ifjú megmosakodhasson. Ő maga lepedőt terített a szalmazsákra.

– Nem maradhatok soká. Látja, mennyien vannak odalent. De ha bármit kíván, szóljon – mondta mentegetőzve.

– Szükségem lenne valakire, aki segít kicserélni a kötésemet.

– Hozok tiszta vásznat. Csak előbb meg kell etetnem az

éhes farkasfalkát. Nem könnyű egyedül egy asszonynak – felelte kissé zavartan.

– Miért nem mész férjhez újra? Kérőkben nincs hiány – tréfálkozott a lovag.

– Nem kell még egy naplopó, aki ingyen törzsvendégnek hiszi magát, és messzire elkerüli a munkát. Amíg lehet, egyedül akarom vezetni a fogadót. Előbb–utóbb a bátyám úgyis összeboronál az egyik semmirekellő barátjával, hogy elverjék, amit én a két kezem munkájával megkeresek.

A határozott fogadósnő hirtelen sebezhetőnek tűnt. Az ajkába harapott, mintha túl sokat árult volna el magáról, aztán leszaladt lármás vendégeihez. Lukas a vékony fa válaszfalakon keresztül hallotta, ahogy a legkötözködőbb alakot is megszelídíti, majd a cselédeket és a szolgákat utasítja.

Nem sokkal később kopogtak. A fogadósnő tért vissza: tiszta kötényt viselt, kezet mosott, és hófehér lenvásznat hozott magával.

– Hol sebesült meg? – érdeklődött udvariasan. Lukas leült egy sámlira. Az asszony ügyesen leszedte a

kötést, ami láthatóan megsínylette a hosszú vágtázást. A fiatalember meglepetten látta, hogy a sebe jobban gyógyul, mint remélte, bár még erős fájdalmat érzett.

– Hogyan szerezte ezt a csúnya sebet? – faggatta a fogadósod együttérzőn. Eltalált egy nyíl, és a hegye benne maradt. – Többet nem akart elárulni, túlságosan is fájt fegyvertársai halálának emléke A fiatal nő közelsége és gyengéd érintése egyre jobban felkavarta. Láthatóan az

özvegy is hasonlóan érzett. Kész – mondta, és elpirult. Nem indult el, hanem lesütött szemmel megállt.

„Magányos, és talán egy kis örömre vágyik” – futott át Lukas agyán. „Én sem öleltem már hetek óta asszonyt.” Átkarolta a derekát, és magához vonta.

– Nem vagyok szajha. – Tudom. Ha el akarsz menni, menj – mondta kedvesen. Az asszonyka nem mozdult. Lukas az ölébe ültette és

megcsókolta. A fogadósnő felsóhajtott, amikor a lovag simogatni kezdte. Végül átadta magát az élvezetnek, és hagyta, hogy a férfi a magáévá tegye.

Az alkimista

Lukas kora reggel elindult a várba, még mielőtt a többi vendég felébredt. Így senki sem csodálkozhatott, hogy az este érkezett lovag egyszerű katonaként hagyja el a

fogadót. A lovakat a fogadósnőre bízta. Az éjszaka csak keveset aludt, mert az asszony újra bement hozzá, miután mindenki távozott a söntésből. A lovag ennek ellenére nem érzett fáradtságot, csak hálát a gyengédségért. Minél közelebb ért azonban a várhoz, annál jobban elhatalmasodtak rajta régi félelmei.

A vár közelében nagy volt a sürgés–forgás. Henrik herceg szentföldi útja után pompázatos székesegyház építésébe kezdett. Lukas nem győzött csodálkozni a

katedrális hatalmas méretein, meglátta a tekintélyes bronzoroszlánt is, amelynek híre minden német tartományban érdeklődést váltott ki. Az idegen országból származó, hatalmas állatot kőből vésték ki: nyitott szájjal, kivillanó hatalmas fogakkal tekintett éberen a szemlélőre.

Műalkotás, jelkép, figyelmeztetés, amit Oroszlán Henrik állítatott fel néhány évvel korábban hatalma fitogtatására.

– Mit bámulsz? – Egy idegen taszigálta arrébb. Lukas önkéntelenül a kardjához nyúlt, ám az utolsó pillanatban meggondolta magát. Végül is nem lovagként érkezett, hanem szolgálatot kereső katonaként.

– Az élő bestiák is ilyen nagyok? – érdeklődött Lukas,

mint egy jövevény, aki mindenre rácsodálkozik. – Háromszor ekkorák – állította a férfi. – Nem idevalósi?

– Nem. Csak most érkeztem, szolgálatot keresek. A

várban? Őrként? – faggatózott a helybéli, és Lukas külsejét méregette.

– Pontosan. Tudnál segíteni, hogy bejussak? – Hát persze. Elviszlek az őrparancsnokhoz, de nem

ingyen. – Ha sikerül, meghívlak egy jó itókára. – Akkor gyere velem! Az őrparancsnok gyanakvóan nézett Lukasra. – Miért bocsátottak el?

– Magamtól jöttem el. A hűbéruram, Isten nyugosztalja meghalt valami titokzatos, lázas betegségben. Most az özvegy uralkodik a várban. Kegyelmed hagyná, hogy egy fehérnép parancsolgasson? Abból sosem sül ki semmi jó.

A parancsnok megértően bólogatott, aztán odahívta az egyik emberét, egy széles vállú, nagydarab férfit.

– Ő a legjobb katonám. Ha több mint húsz csapásig kitartasz ellene, felveszlek.

Lukas bólintott. Az ellenfele elvigyorodott, kivillantotta

hiányos fogazatát. – Lássuk, legényke, mit tudsz. Meg tudod egyáltalán

fogni a kardot? A férfi azonnal csapást akart mérni rá, de Lukas

ügyesen kikerülte az elsőt és utána a többit is. Tizenhét,

tizennyolc, számolt magában, és vigyázott nehogy túl sokat vagy keveset mutasson. A huszadik támadás után lefegyverezte ellenfelét, aki elképedve bámult rá.

– Sajnálom – mondta békülékenyen a lovag. Ki kellett állnia a próbát, de nem akarta, hogy a katona az ellensége legyen.

– Sajnálja – ékelődött az őrparancsnok, aztán nevetni kezdett. A többiek csatlakoztak hozzá, beleérve a legyőzöttet is. A férfi vállon veregette.

– Ezt még megbánod, ha letelik az időd Humbertnél –mondta nevetve, minden rosszindulat nélkül.

– Legszívesebben a kinti embereimhez osztanálak be, de van nálunk egy íratlan szabály: minden újonc egy hónapot szolgál a börtönőrök között.

Jobban nem is sikerülhetett volna, gondolta Lukas, és némán hálaimát rebegett az ég felé. Remélte ugyan, hogy ide helyezik, mert a börtönszolgálatot utálták a katonák a leginkább. Egyhangú, folyton a sötétben ülnek, és ha a börtönparancsok kegyetlen volt, sokszor kellett hallgatniuk a foglyok kiáltozását. A szolgálatot csak azért lehetett elviselni, mert a rabok rokonai megvesztegették az őröket a jobb ellátásért. Különben csupán azok a beteges alakok szerették ezt a helyet, akik élvezték, ha

védteleneket kínozhatnak. Elvezették a börtönőrökhöz. Három katona üldögélt a

bejáránál, és kockázott. – Az őrparancsnok küldött egy újoncot – mondta a

kísérője. – A legjobbkor. Holnap telihold van – vélekedett egy

ősz hajú, bozontos szakállú őr. – Miért? Mi történik itt teliholdkor? – kérdezte Lukas

mintegy mellékesen.

– Semmi különös. Majd meglátod. Ülj le és játssz – nyugtatta meg sietve az ősz hajú.

– Nem sok pénzem van – felelte Lukas. – Na és? Estére vagy semmid sem marad, vagy

megduplázod. Itt amúgy sincs szükséged rá. Később

megmutatom, hol alhatsz. Lukas tűkön ült, de kockázással kellett töltenie a fél

napot. Időnként megpróbálta a foglyokra terelni a szót, de Humbertnek, az ősz szakállú parancsnoknak nemigen volt kedve beszélgetni.

– Nincs több pénzem – jelentette ki a lovag megjátszott sajnálkozással.

– Akkor keresd meg a következő játékra valót. – Humbert egy kosár kenyérre és egy kancsó víznek látszó hígított sörre mutatott, amit már jó ideje itt hagyott egy

kukta. Végre, gondolta Lukas, bemehet a foglyokhoz. Ha

egyedül van, könnyebben megkeresheti Christiant.

– Hány vendégünk van? – kérdezte közömbösen. A parancsnok nevetett a „vendég” szó hallatán. – Most nincsenek sokan. Csak a szokásos. Néhány

gyilkos, két lótolvaj, egy szodomita. Mind a kivégzésükre várnak.

Lukas nyugtalanságát ügyesen leplezve végigjárta a cellákat, kiosztotta a kenyeret és a sört. Christian azonban nem volt köztük.

– Több nincs? – kérdezte, amikor visszatért.

– Csak a díszvendég – felelte Humbert, és a folyosó végen lévő masszív ajtóra mutatott.

– Ő nem kap enni? Az ősz hajú halkabban kezdett beszélni. Hamarosan

nem lesz szüksége rá. Bizonyára az asztalnoknak ajándékozták, ő pedig átadta az alkimistának.

Lukas észrevette a többiek rémületét. A legfiatalabb keresztet vetett. Sokatmondóan egymásra néztek, aztán Humbert megköszörülte a torkát.

– Legkésőbb ma este úgyis megtudnád, inkább elmondom most. Napnyugta után jön egy férfi, aki

alkimistaként és csillagjósként szolgál a hercegnél. Beengeded hátul, és ha azt mondja segítségre van szüksége, engedelmeskedsz neki. Senkinek sem

beszélhetsz arról, amit láttál. Az ősz hajú keresztet vetett, a többiek sietve követték a

példáját. – Legkésőbb holnap, de lehet, hogy még ma, ha az a

szerencsétlen már a végét járja, befejezi a dolgot. –

Közelebb hajolt mellkashoz. – Kivágja a szívet az eleven testből, és felhasználja a különböző szereihez.

Felegyenesedett. Hidd el, többet nem is akarsz tudni. Mindenesetre ma éjjel te őrködsz, vele együtt – egy vézna fiatal legényre mutatott.

A fiú ide–odacsúszkált a sámlin. – Most tényleg ott kell lennem? – Igen. Nincs kifogás. Legutóbb valami ürüggyel

elmaradtál. Ma nem teheted. Lukas legszívesebben berontott volna a hátsó tömlöcbe,

de várnia kellett estig, bármennyire is nehezére esett.

Vacsora után az őrparancsnok és az idősebb őr elment. Lukas a fiúval egyedül maradt, aki láthatóan egyre jobban félt. Vigyázz az alkimistával. Ha valami rosszat mondasz, békává változtat, vagy még szörnyűbb teremtménnyé –

súgta, és keresztet vetett. Lukas legszívesebben azonnal leütötte volna a legényt,

és berakja az egyik cellába. De meggondolta magát, mert ha megérkezik az alkimista, és nem találja a foglyot, nem marad elég ideje a menekülésre. Még nem tudta teljesen kidolgozni a tervét.

Egyre csak azt kérdezte magától, honnan tudja ennyire biztosan, hogy Christiant tartják fogva az ajtó mögött? És miért érdekli ennyire a lovag Jordan von Blankenburgot,

Oroszlán Henrik nagy hatalmú asztalnokát? Lépteket hallottak a lépcső felől. A vézna legény remegve

megszólalt. Ő az. Menj előre! Itt vannak a kulcsok. – Nagy vaskarikát nyújtott felé, és kiválasztott egy kulcsot. – Ez az.

– Maradj csak itt, majd én elrendezem – ajánlotta Lukas a legény nagy megkönnyebbülésére. Az éjszakai látogató csoszogó léptekkel közeledett. Amikor Lukas megpillantotta, szinte meg állt a szívverése, és nagyon örült, hogy a börtönben a fáklyák csak gyér fényt adtak. A

csillagjós fekete ruhát viselt, kopaszságát ujjnyi vastag, hosszú szakáll ellensúlyozta.

Lukas ereiben nem a külseje miatt fagyott meg a vér, hanem azért, mert felismerte a férfit. Aloisius néhány évvel korábban Otto asztrológusa volt, Christian viszont

leleplezte, hogy el akarta árulni urát, és merényletet szőtt Hedwig ellen. Titokzatos módon eltűnt, mikor támadás érte a várat, így az őrgróf nem tudta kivégeztetni. A

várhegyen azt suttogták, hogy varázslattal vált láthatatlanná, Lukas és Christian szerint azonban titkos megbízója szabadította ki

Nem csoda, hogy Aloisiust ennyire érdekli a fogoly, ha tényleg Christian raboskodik itt. A lovag fohászkodott, hogy az alkimista ne ismeije fel benne ellensége egykori apródját.

Aloisius azonban épphogy egy pillantásra méltatta: láthatóan lekötötte éjszakai teendője. Intett Lukasnak,

majd a kezébe nyomott egy batyut. Vidd oda, és nyisd ki az ajtót.

A lovag elvette a furcsán csörgő csomagot, és előreindult Örült, hogy az alkimista így nem láthatja az arcát. A zár szoruIt, de második próbálkozásra sikerült kinyitni.

– Zárd be az ajtót! Vedd ki a batyuból a tálkát, és fogd fel a vért – parancsolta Aloisius, miután mindketten beléptek a tömlöcbe. Elővette a tőrét, és elindult a fogoly felé, akit ülve úgy láncoltak a falhoz, hogy ne tudjon

megmozdulni. Erős bilincsekhez kötötték a karját, amelyet véres vágások borítottak. A testére és a lábára is láncokat

tekertek. – Egykor azt hitted, hogy megfenyegethetsz. Lám, így

változnak az idők – sziszegte a fekete ruhás gyűlölettel

telve, miközben élvezettel forgatta védtelen áldozata előtt a pengét. – Meséljem el részletesen, milyen nyomorultul pusztulsz el, hogy a haláloddal is engem szolgálj?

– Erre senki sem kíváncsi – morogta Lukas, miközben bal kézzel átfogta a nyakát, a jobbal pedig szíven szúrta.

Lelökte a tetemet, és undorodva oldalra rugdosta. – Mesélj az ördögnek a pokolban.

Igyekezett titkolni kavargó érzéseit, amikor barátja mellé térdelt, hogy megszabadítsa a láncoktól. Nem is annyira Christian kinézete rémítette meg. Számított rá, hogy

csontsoványan, bozontos szakállal, saját mocskában ülve és összeverve talál rá. Annak idején Randolf börtönéből is ilyen állapotban szabadította ki. Attól ijedt meg igazán,

hogy Christian láthatóan nem akart tovább élni, és feladta a harcot.

– Én vagyok az – nyugtatgatta Lukas, és közben lázasan kereste a megfelelő kulcsot a bilincshez. – Elismerem, korábban kellett volna jönnöm, de végül is még időben érkeztem.

Végre a szavai eljutottak Christian tudatáig. – Azt mondták, meghaltál. Mindenki halott – nyögte. – Tudhatnád, hogy nem kell elhinni minden badarságot

– felelte Lukas mímelt könnyedséggel. – Ki élte még túl az embereink közül? – faggatta

Christian, bár alig bírt beszélni, annyira kiszáradt. – Végre, ez az a kulcs – mondta Lukas. Örült, hogy nem

most kell felelnie a kérdésre. Christian kínlódva felnyögött, mikor kiszabadultak a napok óta felkötött karjai. Barátja gyorsan megdörzsölte egyiket a másik után, hogy kilazuljon az izomzat.

– Fel tudsz állni? – Felsegítette Christiant, de a férfi

megingott, és visszahanyatlott a földre. – Az a gazember majdnem minden vért lecsapolt az

ereimből. Velem nem jutsz ki a várból. Menj és gondoskodj Marthéról – suttogta egyre halkuló hangon. Christian verítékben úszott az erőlködéstől. – Azért örülök, hogy

legalább pokolra küldted! Lukas leültette barátját, és a falhoz támasztotta. – Én is örülök, de ma itt egyedül ő hal meg – vetette

ellen határozottan. Semmi kedve nem volt ebben a helyzetben életről és halálról beszélni.

Szó nélkül kiment. A vézna őr rettegve bámult rá. Ugye nem kell bemennem?

– Nem kell, majd én elrendezem. Eléggé félelmetes. Új fáklyára van szükségem. De ezért az adósom vagy.

A legényke fellélegzett, de az öröme nem tartott sokáig.

Lukas a háta mögé lépett, megfogta a nyakát, mire az őr ájultan összeesett. A hóna alá nyúlt, és bevonszolta a leghátsó cellába.

– Sajnálom, pajtás, de úgysem szeretnéd látni, mi következik – motyogta.

Megkötözte az őrt, aztán ránézett Christianra, aki csukott szemmel ült a falnál. Be kellett látnia, hogy barátja nem képes a saját lábán kijutni a várból. Egyetlen lehetősége maradt, a legkockázatosabb, bár hátha megkönnyíti a menekülést, hogy az emberek babonásan félnek az alkimista üzelmeitől.

– Halottat fogsz játszani. Nem is lesz annyira nehéz –

jelentette ki a fiatalember. Letépte a maradék ruhát a karjáról, hogy jól

látszódjanak a vágások, aztán a vállára vette a testet. Gondosan bezárta a börtönt, és eltette a kulcsokat. Hajnal előtt senki sem fog ide merészkedni önként, hiszen mindenki rettegett az alkimistától. Ha szerencséje van, időbe telik, amíg Humbert ráveszi a katonákat, hogy kinyissák a cellát, és megnézzék, mi történi a rabbal.

Néha a legegyszerűbb út a legjobb, gondolta, hogy

bátorítsa magát. Elindult a kapu felé. Én vagyok, az újonc – mondta az első szembejövőnek. Reggeli vívópartnere volt

az. Lukas egész halkan, szorongva folytatta. – Az alkimista végzett ezzel itt. El kell tüntetnem a

hullát, hogy senki ne lássa, mit művelt vele. Hidd el, te sem akarod tudni.

– Elhiszem – felelte, és gyorsan keresztet vetett, amikor meglátta a véres sebeket. Adott Lukasnak néhány kötelet. – Köss rá köveket, és dobd a vízbe. Az lesz a legjobb.

Rendben. Utána innom kell valamit, mert rémes volt odalent.

– Menj csak, pajtás. A többiek nem futnak el – nevetett a férfi.

Lukas némán hálaimát mondott, amikor nehéz terhével

kilépett a várkapun. Egyelőre nem fogják keresni, tehát marad ideje, hogy elkerülje az őröket és a körülötte somfordáló tolvajokat, és átjusson a városon.

Mariával megállapodott, hogy jelt ad neki, mikor megérkezik, az asszony pedig észrevétlenül beengedi. Eltartott egy ideig, amíg a fogadósnő kinyitotta az ajtót. Örült, hogy viszontlátja, de hamar elkomorult, amint meglátta a vállán cipelt testet. Egy barátom, akivel csúnyán elbántak. Számíthatok a segítségedre?

Sietve bevezette a házba. A szobában Lukas lefektette

barátját a szalmazsákra, az asszonyka pedig mécsest gyújtott. Összerezzent, mikor meglátta a sebesültet.

– Mindenható Isten! Ki tette ezt vele? – Ő lovag és nagyon jó ember – nyugtatta meg a

fogadósnőt. – Hoznál nekem egy vödör vizet, kötöző vásznat és borotvát?

Az asszonyka leszaladt, majd percekkel később visszatért a kért holmikkal.

– Elkelne neki egy kis erősítő is – mondta kissé habozva.

– Igen, főként sok innivaló – Lukas nemcsak azért kért folyadékot, mert Christian teljesen kiszáradt, hanem

emlékezett Marthe szavaira, amikor őt ápolta, miszerint sokat kell innia a vérveszteség miatt. A karján lévő vágásokból ítélve Aloisius többször megcsapolhatta a

vérét, a sebeket pedig nem kötözte be. Csoda, hogy nem vérzett el. Az alkimista valószínűleg

szándékosan rendezte így a dolgot, hogy tovább kínozhassa áldozatát. A falnak támasztva felültette Christiant, és meg akarta itatni, a férfi azonban (hiába volt nagyon gyenge) elvette a kupát, és óvatosan kortyolgatott.

Egészen lassan ivott, hogy ne hányja ki Lukas jó jelnek tekintette, hogy tudott uralkodni magán.

A fogadósnő nem sokkal később sörlevessel tért vissza, Bizonytalanul Lukasra nézett.

– Amilyen csúnyán elbántak vele, legalább egy hét kell,

amíg a barátja lóra ülhet. Gondolom, keresni fogják, de ha maradin akarnak, nem árulom el kegyelmeteket. Ha lovaguram barátja, bizonyára jó ember – tette hozzá némi

habozás után. „Igen, nagyszerű emberek vagyunk. Csak az a baj, hogy

ez általában tömlöcbe juttat minket, a gazemberek meg büntetlenül élik világukat” – gondolta Lukas keserűen. Ehelyett azonban így szólt: Kora reggel indulnunk kell. Napkelte előtt el kell érnünk a városkapuhoz. Ezt nem bírja ki ebben az állapotban – ellenkezett az asszony. Hidd el, kibírja. Most hagyj minket magunkra, le kell vágnom a ruháját. Úgysem jó semmire.

Amikor Maria távozott, Christian a barátja felé fordult. – Mitől vagy ilyen biztos a dolgodban? – kérdezte nem

kevés iróniával a hangjában. Lukas kibontotta a fogadósnőnél hagyott batyuját,

kivette belőle az új ruhákat és Christian kardját. – Őszintén szólva attól tartok, igaza van, de nincs időd

betegeskedni. Ha tizenegy nap múlva nem jelensz meg Meissenben, Otto férjhez adja Marthét Ekkeharthoz.

Christian a barátjára meredt, aztán csupán ennyit

mondott: – Segíts felkelni.

Majdnem megvirradt, mire Christian megmosakodott,

megborotválkozott és felöltözött. Lukas teljesen levágta a szakállát. Valamennyire visszanő, mire Meissenbe érnek, de addig szakáll nélkül nehezebben ismerik fel, ha esetleg üldöznék őket.

Maria útravalót adott nekik, és figyelmesen végigmérte Christiant. Igaz, hogy holtsápadt és nagyon sovány, de most már legalább látszik rajta, hogy lovag.

Lukas nagyvonalúan megjutalmazta a segítségéért. Amiért annyi jót tettél velünk, és a hallgatásodért –

mondta a fiatalember kissé zavartan, nehogy az asszonyka félreértse, miért fizet dupla árat. Maria elvörösödött, de kedvesen rámosolygott. – Isten óvja kegyelmeteket az úton!

És adjon neked egy jó férjet. Akkor nehéz dolga lesz – felelte a fiatalasszony tréfálkozva. Lekísérte a két férfit az istállóba, ahol a vendégek a lovaikat és az igásállataikat hagyták. Lukas nem hitte, hogy barátja egyedül lóra tud ülni, alig állt a lábán, és a sebesüléstől még mindig sántított. Felnyergelte a hátasokat, és várta, hogy segíthessen, ám Christian összeszorított fogakkal felhúzta magát a nyeregbe. Kicsit bizonytalanul ült, de bólintott, hogy indulhatnak.

Elsők között értek a város keleti kapujához, nem igazán figyelt rájuk senki. Vagy nem keresték Christiant, vagy senki sem ismerte fel a két lovagban az egyszerű katonát és a foglyot. Biztosra vették, hogy a rab nem élte túl az éjszakát, ráadásul a rettegett alkimista is meghalt, így hát nem valószínű, hogy bárkit is különösebben érdekel még a dolog.

– A kísérője rosszul van? – kérdezte a kapuőr udvariasan, amikor felhúzta a kapurácsot.

Lukas kissé aggódva a holtsápadt és dülöngélő Christianra nézett, aztán amilyen könnyedén csak tudta,

így szólt: – A braunschweigi bor kiváló. A körülöttük álldogálók nevetése közepette bántatlanul

elhagyták a várost.

Braunschweigtól öt mérföldre az út mellé irányították a lova kát, hogy észrevétlenül megpihenhessenek. Lukas egész idő alatt attól félt, hogy Christian egyszer csak leesik

a nyeregből, barátja azonban derekasan tartotta magát, bár keze–lába remegett az erőlködéstől.

Lukas ragaszkodott hozzá, hogy egyen a hideg sült csirkéből, amit Maria adott nekik, és megigya az összes sört. Az ital tápláló volt, és erőt adott, ezért útközben még

mindenképpen venni akart. Lukas igyekezett leplezni az aggodalmát, de azért

megkérdezte, ne pihenjenek–e mégis fél napot, hiszen éjjel

semmit sem aludtak. – Kibírom. Inkább meséld el, mi minden történt a

támadás óta – erősködött Christian. Lukas nem mondta el, hogyan dúlja fel ismét Randolf a

falut. Azt viszont mégsem hallgathatta el – bár tudta, hogy Christiant nagyon lesújtja majd a hír, és magát fogja hibáztatni –, hogy az ezüstöt szállító csapatból csupán ők ketten és egy fiatal meisseni katona maradtak életben. A veszteségeken ráérsz később töprengeni. A legfontosabb,

hogy az esküvő előtt Meissenbe érjünk – mondta Lukas erélyesen.

Christian szó nélkül a lovához támolygott, eloldozta, és felült rá. Isten áldja a makacsságát, gondolta Lukas, hiszen csupán az akaratereje tartotta életben.

Útközben Christian lassanként elmesélte, mi történt vele a fogságban. Valóban a türingiai tartománygróf adta el Oroszlán Henrik asztalnokának.

– Nem értem, miért akart Jordan von Blankenberg

megszerezni – faggatta ifjú barátja némi kétkedéssel. – Valaki elhitette vele, hogy én vagyok a felelős azért,

hogy a kémnője pár évvel ezelőtt Meissenben meghalt. – Hogyhogy? Akkor éppen úton voltál Collmberg felé,

hogy Otto előtt tisztázd magad a hamis vádak alól. Marthe

és én lepleztük le az alapján, amit Ludmillus mondott, és én akadályoztam meg, hogy megölje Konradot, viszont Randolf szúrta le az asszonyt – csodálkozott Lukas.

– Igen, ezen az érdekes összefüggésen én is sokat töprengtem. Jordán hívatta Aloisiust, és megkérdezte, ki vagyok. Az a sarlatán persze ujjongott, hogy a véletlen a

kezére játszott. Elhitette az asztalnokkal, hogy a véremből csodaszert tud készíteni, ezért Blankenberg átadott neki. Az a méregkeverő mindent megtett, hogy a lehető leglassabban végezzem.

Lukas remélte, hogy Christian útközben kissé erőre

kap, de az erőltetett vágta nagyon megviselte. Még rövid pihenőket is alig engedtek meg maguknak. Az ifjú lovag egyre jobban kételkedett benne, hogy idejében Meissenbe

érnek. Imádkozott, hogy Till sikerrel járjon, és Marthe az őrgróftól haladékot kapjon.

A visszatérés

– Gyerünk, tedd a dolgod, vagy átveszem a helyedet! –

Rali dolf mindössze kétlépésnyire állt Marthétól, aki nyakig betakarózott, és rettegve nézett fel rá.

Ekkehart gyors döntést hozott. Marthe fölött átlendülve

kiugrott az ágyból, és szálkás, izmos testével Randolf elé állt. Cseppet sem zavarta, hogy meztelen. Sokkal jobban izgatta, hogy a fegyverei elérhetetlen távolságban hevertek.

Nekiment Randolfnak, közben elvette a tőrét az övéből, és remélte, hogy Marthe is tudja, mit kell tennie. Az asszony az ágy túloldalára csúszott, mintha csak el

akarna távolodni a szőke óriástól, a következő pillanatban azonban lehajolt, és felkapta Ekkehart holmiját a tőrével együtt. Mielőtt Elmar meg a dagadt Giselbert felállhatott

volna, bal kezével előrántotta a pengét, a jobbal pedig szorosan fogta a testére tekert takarót.

„Úgy viselkedik, akár egy harcra kész férfi” – gondolta Ekkehart elismerően. – Boldog lesz a házasságunk. Elárasztom ruhákkal és ékszerekkel, minden éjszakát vele töltök, ő pedig nagyszerű fiúkat szül majd nekem. Már ha túléljük ezt.”

– Most már csak az enyém. Ha nem akarod, hogy a barátságunkat vér szennyezze be, akkor távozzatok azonnal mindhárman. Nem kapjátok meg, csak a holttestemen keresztül! – rivallt rá eltökélten Randolfra.

Elmar és Giselbert kardja markolatát fogva Randolf

mellé lépett. – Reteszeljétek be az ajtót – parancsolta az óriás. Elmar

végrehajtotta az utasítást, majd visszalépdelt barátja

oldalára. Pillanatnyi fenyegető csend után Randolf ráripakodott. – E miatt a szajha miatt elárulnád a barátságunkat? A

feleségem előre megmondta, hogy így lesz, de nem akartam elhinni, hogy ilyen mélyre süllyedhetsz.

Marthe újdonsült férje háta mögött keresett menedéket, és szorosan markolta a tőrt. Mielőtt Ekkehart bármit tehetett volna, kintről léptek zaja hallatszott, majd erőteljesen kopogtak az ajtón.

– Kinyitni! A házasságot nem szabad elhálni. Christian lovag visszatért! – kiáltotta egy férfihang.

Marthe megkönnyebbülten felsikoltott, Ekkehart összerezzent. Csak a szokásos tréfa, hogy zavarba hozzák az ifjú házasokat – vélekedett Randolf rezzenéstelen arccal. Jelt adott a barátainak, hogy lépjenek az ajtóhoz. Mindhárman kardot rántottak.

– Gyerünk, tedd a dolgod! Gondoskodunk róla, hogy senki se zavarjon, amíg nem végeztél. Felejtsük el egyelőre

a vitát! Ekkehart pillanatnyi bizonytalanság után eldobta a tőrt,

és Marthéhoz fordult. A bába az ágyból az ablakhoz menekült.

– Hallották, hogy a férjem visszatért! Azonnal

engedjenek hozzá! – Még ha így is lenne, nem hiszem, hogy kellenél neki

azok után, hogy egy másik férfival fekszel a nászágyban – gúnyolódott Giselbert hangosan, hogy elnyomja a szakadatlan kopogás és kiáltozás zaját.

Ekkehart Marthe felé indult, aki a falhoz lapult, és rászegezte a tőrt.

– Most már a feleségem vagy. Add ide a fegyvert! Elkapta a csuklóját, és a falhoz szorította. Nem

érdekelte, hogy közben megvágta az asszony karját.

Lefogta, és megpróbálta megcsókolni, de Marthe elfordult, így a szája csak az arcát érintette meg.

Kintről egyre erősebben dörömböltek. Nyissátok ki az

ajtót, vagy mindkettőtöket kiátkozlak! Ekkehart felismerte a pap hangját, aki összeadta őket.

Káromkodva engedte el az asszonyt, aztán az ajtóhoz ment.

– Ez a ti hibátok! Ha nem avatkoztok közbe, már rég a magamévá tettem volna, és senki sem kérdőjelezné meg a házasságunkat! – ordított a barátaira, végül eltolta a reteszt.

A pap felháborodva pillantott a meztelen férfira, mielőtt

belépett. – A házasságot nem szabad elhálni. Az asszony férje

életben van – ismételte meg korábbi szavait. – Honnan veszi ezt? Valaki rútul rászedte, hogy

megzavarja az esküvőmet! – ordította Ekkehart dühében. Csalódottságában megfeledkezett a tiszteletről, ami a papnak kijárt.

Válasz helyett Christian furakodott előre az atyát követő emberek sűrűjében. Marthe szíve majd kiugrott örömében,

ami kor meghallotta, hogy a férje él. Most azonban, amint sántikálva, karddal a kezében odalépett hozzá,

legszívesebben a föld alá süllyedt volna félelmében és szégyenében.

Christian agyában a legszörnyűbb képek kavarogtak. Az erőltetett vágta ellenére csak aznap értek Meissenbe, amikorra kitűzték az esküvőt, hacsak Till nem tudott haladékot kicsikarni Még éppen sötétedés előtt bebocsátást nyertek a városkapun, majd sietve a

várhegyre indultak. Berontottak Otto nagytermébe abban a reményben, hogy még ott találják a násznépet. Amikor meghallották, hogy az ifjú pár már visszavonult, és megáldották a nászágyat, Christian legszívesebben felordított volna dühében, akár egy sebzett vad.

Otto már ismét az asztalnál ült, és úgy meredt az érkezőkre, mintha kísértetet látna. Christian kétségbeesetten ébredt tudatára, hogy először hűbérura

elé kell állnia. – Keress valakit, aki feltartóztatja – súgta oda

Lukasnak. A fiatalember rögvest elrohant. Otto sem fecsérelte az időt beszéddel, amint

megbizonyosodott róla, hogy halottnak hitt lovagja jelent meg a színe előtt lesoványodva és sebesülten, de mégiscsak élve. Elkísérte a pár szobájához, akiknek az esküvőjét ő maga rendelte el. Most semmissé kellett nyilvánítani a házasságot.

A folyosón már elég sokan tülekedtek, a Lukas kíséretében érkező pap pedig az ajtón dörömbölt, és követelte, hogy engedjék be. Christiant fékezhetetlen düh és féltékenység öntötte el, amikor megpillantotta a meztelen Ekkehartot. Kardot rántott, és figyelemre sem méltatta a körülötte kiabálókat. Valaki megfogta a karját, de úgy rázta le magáról, mintha csak egy legyet kergetne el.

Ekkor meglátta Marthét takaróba burkolózva, amint

holtsápadtan a falhoz lapul, és tőrt szorongat a kezében. Megkönnyebbülten leengedte a kardját, és odarohant

hozzá. – Nem esett bajod? Az asszony a földre rogyott, és kezébe temette az arcát.

– Reméltem, hogy ez sosem történik meg, hogy Lukas idejében megtalál – suttogta, de nem mert férje szemébe nézni. – Bocsáss meg. – Azzal sírógörcs tört rá.

Christian ráterítette a köpenyét, és felsegítette. Mielőtt kimehettek volna, a pap útjukat állta. Távol kell tartania magát ettől az asszonytól – parancsolt rá. Ő a feleségem! –

rivallt rá Christian. E szavak hallatán Marthe szívéről nagy kő esett le. Ám a pap kinyilatkoztatása halálosan megrémítette.

– Ezt még ki kell vizsgálni. Végül is magam adtam össze életre szólóan egy másik férfival – mondta az atya ridegen.

– A házasságot nem háltuk el – tiltakozott Marthe erélyesen.

– Hallgass, bűnös asszony! Amíg az egyház eldönti,

melyik házasság érvényes, vigyétek az asszonyházba, és gondoskodjatok róla, hogy ne jusson egy férfi sem a közelébe – rendelkezett a pap ellentmondást nem tűrően.

Marthe dermedten nézett rá, aztán Christianra. Lehet, hogy a férje megjelenése ellenére Ekkeharthoz adják?

– Öltözzön fel végre kegyelmed! – rivallt a mérges Ekkehartra az atya. – Mindkét lovagot várom a reggeli mise előtt a püspöknél – tette hozzá komor pillantást vetve Christianra. Intett az egyik őrnek. – Vigyétek, és

gondoskodjatok róla, hogy ne lássa és ne beszélhessen vele férfi.

Marthe szándékosan nem vette fel az Ekkeharttól kapott drága ruhát. Szorosan összefogta magán Christian köpenyét, és a kapucnival takarta el a haját. Kétségbeesetten a férjére nézett, aztán hagyta, hogy elvezessék.

Otto őrgróf megparancsolta Christiannak, Ekkehartnak és Lukasnak, hogy kövessék. Az embertömeg lassan

szétoszlott, mindenki a hihetetlen eseményekről beszélt. Christian figyelmét nem kerülte el Randolf pillantása:

elképedve és gyűlölettel nézett rá. Menet közben az őrgróf odaszólt az óriásnak. – Csatlakozz hozzánk, hiszen nemcsak arról van szó,

melyik házasság érvényes, hanem az ezüstfalu jövőjéről is. Előbb azonban légy olyan jó, és keress valakit, aki felébreszti és idehívja a hitvesemet.

Talán közben sikerül megegyezésre jutni a viszálykodókkal, gondolta.

Hedwig azzal az ürüggyel távozott, hogy nem érzi jól magát, Dietrich pedig hamarosan követte. Azt állította, azért hagyja ott a násznépet, hogy beszéljen a fiával, mielőtt Konrad a templomba megy imádkozni a lovaggá ütése előtt.

Mindketten tudták, hogy őrültségre készülnek, de nem tehettek másként. Konrad lovaggá ütése után Dietrich azonnal elindul, hogy kövesse a császárt Itáliába. Senki

sem tudhatta, mikor tér vissza, vagy visszajön–e egyáltalán a hadjáratból.

Ismét a vendégszobában találkoztak, amit Hedwig szándékosan szabadon hagyott, pedig a vár tele volt vendégekkel. Egymás karjaiba omlottak, szenvedélyes csókban forrtak össze. Dietrich levetkőztette kedvesét, és végigsimogatta a testét. Az asszony mámorosan sóhajtozott a vágytól. Régen kívánta már ezt a pillanatot, és egyre türelmetlenebbé vált.

Dietrichet is hajtotta vágya, de nem akarta elsietni a szerelem perceit. Csókjaival és érintésével csigázta fel Hedwiget, végül átadták magukat a gyönyörnek. Szenvedélyesen ölelték egymást az ágyban, kéjes sikoltások és nyögések hagyták el a szájukat, míg beteljesült a szerelmük.

Sokáig feküdtek némán egymás mellett. Hedwig megcirógatta szerelme arcát, és próbálta visszatartani a könnyeit. Nemcsak a boldogságtól sírt, hanem a

kétségbeeséstől is. Az örömük nem tarthatott sokáig, és nagy árat fizettek érte. Mindketten összerezzentek, amikor

kopogtak az ajtón. – Uram, jöjjön gyorsan! – hallatszott egy fojtott hang

kintről.

Dietrich még a gyertya halovány fényénél is látta, mennyire elsápad Hedwig. Gyorsan felöltözött és kiment. Váltott pár szót leghűségesebb vazallusával, aki mindig feltűnés nélkül gondoskodott róla, nehogy leleplezzék őket titkos találkozóikon.

Hamarosan visszament a szobába.

– Otto kerestet. Menned kell. – Ügyesen segített az asszonynak felöltözni. Ráterítette az egyszerű köpenyt, és mélyen az arcába húzta a kapucnit. – A lovag elrendezi, hogy észrevétlenül a szobád közelébe érj. Találj ki valami jó magyarázatot, miért nem voltál ott, aztán siess a

nagyterembe. Egy ideig még itt maradok, nehogy együtt lássanak minket.

Hedwig rémülten bólintott, majd kiment az ajtón.

Mindig félt, hogy egyszer elérkezik ez a pillanat. A lovag várt rá a folyosón, és nem éreztette vele, hogy tudja, kivel áll szemben. A lépcsőhöz vezető út szabad. Követem, és ha valaki felfedezi kegyedet, mielőtt eljut a nagyterembe vezető folyosóra, végzek vele.

Az őrgrófné intett, hogy felkészült, aztán futott előre, ahogy a lába bírta. Észrevétlenül odaért ahhoz a lépcsőhöz, ahol elrejtette saját, hímzett köpenyét. Kicserélte a két ruhát, majd nyugalmat erőltetett magára,

és leszaladt a lépcsőn.

Elsőnek éppen Richenza jött vele szembe. – Úrnőm, már mindenütt kerestük. Hol volt? – kérdezte

színlelt aggódással. – Az árnyékszéken. Hol másutt? Még nem hallotta, hogy

a vacsora megártott? Azt hiszem, nem kell beszámolnom kegyednek az emésztésemről – felelte hidegen.

– Természetesen nem, úrnőm – rebegte Richenza tiszteletteljesen, és gyorsan meghajolt.

Megvárta, amíg az őrgrófné eltűnik a nagyteremben, aztán azon kezdett töprengeni, hol folytassa a nyomozását. Amióta Randolf kiküldte a nászszobából, a palotában

járkált, ki akarta deríteni, hová tűnhetett Hedwig és Dietrich. Elképzelte, mi történik közben Christian özvegyével. Ettől megélénkült a fantáziája, és szinte mámoros gonoszság vett rajta erőt.

Körülnézett, honnan jöhetett az őrgrófné, ha nem az árnyékszékről. Megpillantotta a keskeny lépcsőt. Elindult

felfelé, ha marosan ujjongott magában. Ismerte a férfit, aki a lépcső tetején állt: Dietrich bizalmasa. Bizonyára az őrgróf is itt rejtőzik az egyik szobában, és várja, hogy észrevétlenül távozhasson. Vagyis nincs a fiával a kápolnában. Ez elég gyanús ahhoz, hogy Randolf rávegye

Ottot, tegyen fel néhány kellemetlen kérdést a szajha feleségének és áruló öccsének.

– Mit keres itt, nemesasszonyom? Talán eltévedt? –

kérdezte Dietrich vazallusa bizalmatlanul. – Hogyan tehet fel egy úrhölgynek ilyen kínos kérdést? –

felelte, és csábító pillantást vetett a férfira. – Egy kis nyugalmat keresek idefent. Rémesen megfájdult a fejem a nagyterembeli lármától és füsttől. Nem is reméltem, hogy egy ilyen erős lovagot találok itt.

Bájos mosolya nem a várt hatást váltotta ki. – Jobb lenne, ha visszatérne a nagyterembe, mielőtt

olyasmit kezdenek mondani kegyedről, ami árthat a jó

hírének – javasolta kelletlenül a férfi. Szóval mégis titok lappang itt, gondolta diadalmasan.

Biztosra vette, hogy a szép Hedwig és kedves sógora bűnös viszonyt folytat Otto háta mögött. A világ minden kincséért sem távozik innen, hiszen Dietrich nem rejtőzhet örökké. Homlokára szorította a kezét.

– Nem érzem jól magam. Kérem, kísérjen el az ablakhoz, talán a hűvös levegő jót tesz. – Azzal segélykérően belekarolt a lovagba, az kelletlenül megtette, amit kért,

aztán rögtön kiszabadította a karját. Richenza ügyet sem vetett a lovag mogorvaságára, és

újra megfogta a karját. – El ne engedjen, mert mindjárt összeesem – nyafogott,

és közben úgy helyezkedett, hogy a keble súrolja a férfi

testét. Eddig az asszony mindig célt ért ezzel, Dietrich

vazallusa viszont úgy viselkedett, mintha tüzes vashoz ért volna. Megragadta a karját, és a lépcső felé taszigálta. Lekísérem, akkor kereshet valakit, aki a segítségére lesz.

Richenza most már biztosra vette, hogy az egyik szobában Hedwig hűtlenségének bizonyítéka rejtőzik. Határozott léptek hallatszottak. Az asszony álmélkodva nézett a megjelenő alakra. Miért nincs a férje Ekkehart szobájában, és hogyhogy nem a boszorkánnyal

szórakozik?

Randolf forrt a dühtől, és teljesen elvesztette az önuralmát. Először Ekkehart száll szembe a barátaival, méghozzá fegyverrel, és megakadályozza, hogy újra a magévá tegye Christian feleségét. Aztán még megjelenik az a fattyú is, holott már rég halottnak kellene lennie.

Nem érdekelte, hogy Ekkehart megkapja–e az asszonyt, ha nem osztozhat rajta vele. De ez a Christian! Kilenc élete van, akár a macskának? Ráadásul Otto küldöncnek használja, hogy keresse meg azt a kellemetlen nőszemélyt.

A nagyterem előtt találkozott az őrgrófnéval, aki odavetette neki, hogy vigyázzon a hitvesére, mert egyedül járkál a sötét folyosókon, és ez veszélyezteti a jó hírét.

Már a lépcső alján felismerte Richenza hangját, és éppen el akart csábítani egy férfit. Ezen az átkozott napon még fel is szarvazzák? Azt már nem! Dúlva–fúlva rohant fel a lépcsőn. Akkor érkezett, amikor a férfi éppen rendre utasította az asszonyt. Céda!

– Randolf, kedvesem! Végre itt vagy. Rosszul éreztem

magam, de ez a kedves lovag a segítségemre sietett. Randolf felismerte a férfiban Otto öccsének bizalmasát,

és észrevette, hogy undorodva néz a feleségére. – Törődjön a hitvesével, különben a viselkedése rossz

fényi vethet kegyelmedre – vetette oda Dietrich vazallusa.

Randolfnál ekkor betelt a pohár. Egyetlen ugrással ott termett, és teljes erőből arcul ütötte Richenzát. Áruló szajha!

Az asszony a falnak csapódott és összerogyott. – Te bolond! – nyögte. Utolsó gondolata az volt, hogy

most már senki sem leplezi le Hedwiget.

Randolf sarkon fordult, de a lovag visszatartotta, és némán a Richenza feje körül megjelenő vérfoltra mutatott. A szőke óriás ránézett mozdulatlan feleségére, úgy vélte, már rég kiérdemelt egy alapos verést a viselkedése miatt.

– Le kellene vinni, és hívni a seborvost – tanácsolta

Dietrich vazallusa csendesen. Randolffal ellentétben ő tudta, hogy már nem lehet segíteni a nőn.

– Csak színjáték! Hagyja csak itt. Idővel megunja és

felkel, ha nem figyel rá senki – felelte Randolf megvetően, aztán lesietett a lépcsőn, végül is Ottonál fontos megbeszélés zajlik.

Dietrich bizalmasa megvárta, amíg Randolf eltűnik, aztán jelzett urának, hogy távozhat. Végül hívott valakit, hogy vigye le a holttestet.

Christian alig bírt uralkodni magán, miután Marthét

elvitték tőle. Igaz, Lukastól megtudta, hogy Otto rendelte el a házasságot, mégis irtózatos düh öntötte el, hogy a felesége egy bezárt szobában feküdt Ekkeharttal a nászágyban, ráadásul Randolf és barátai is ott voltak.

Csak akkor nyugodott meg kissé, amikor meglátta, hogy Marthe tőrrel a kezében tartja távol magától a férfiakat. Eszerint nem történt meg, amitől félt. Otto hangja zökkentette ki a töprengésből.

– Azt hittük, kegyelmed meghalt – szólalt meg az őrgróf,

és némileg zavartan megköszörülte a torkát. Időközben mindenki megérkezett, akit a főúr hívatott:

Christian, Lukas, Ekkehart, Randolf és Hedwig is jelen volt. Az asszony kissé nyugtalannak tűnt, de nagyon örült, hogy a halottnak hitt lovag visszatért.

A pap is tudomást szerzett a tanácskozásról, és ragaszkodott hozzá, hogy részt vegyen rajta. A lovagoktól távolabb álldogált, mivel senki sem engedélyezte, hogy közelebb lépjen, vagy hogy helyet foglaljon.

– Elmondja nekünk csodálatos visszatérésének történetét – kezdte a beszélgetést az őrgróf.

A pap közbeszólt. – A püspök nem fog örülni, hogy a felesége miatt ismét

nehéz döntést kell hoznia – jelentette ki, és közben a két férfi felé fordult.

– Levehetem a válláról a döntés súlyát. Kész vagy

karddal elrendezni a dolgot? – hívta ki Christian Ekkehartot.

– Bármikor, amint meggyógyultál. Nem állok ki olyan

ellenféllel, aki még sántít egy harcban szerzett sérülés miatt – hangzott Ekkehart válasza.

– Ezzel ne törődj. Vissza akarom kapni a feleségemet, még ma! – rivallt rá Christian.

– Elég! – dörögte Otto. – Bármennyire is örülünk, hogy életben van, Christian, amint megjelent, újra kitört a viszály. Nem tűröm, hogy két ilyen kiváló lovag életre–halálra párbajozzon. Tartogassák a bátorságukat és a vérüket az ellenségeink ellen. Érthető? – Mogorván a két

férfira nézett, de nem hagyott nekik időt a válaszadásra. – A házasságot nem hálták el? – fordult Ekkeharthoz. A lovag nehezen bírt uralkodni magán. – Nem. – Jelentse ezt a püspöknek. Most pedig hagyjon

magunkra, túlságosan világi dolgokról kell beszélnünk – közölte Otto a pappal, aki ezek után kénytelen volt távozni.

– Christian, hogyan lehetséges, hogy életben van,

amikor Lajos tartománygróf azt az üzenetet küldte, hogy meghalt? – követelt magyarázatot az őrgróf. Még a szívét is

elküldte, vagy legalábbis valamit, amit annak nevezett – tette hozzá Hedwig. A tartománygróf eladott a szász hercegnek – felelte Christian kurtán.

– Miért érdekelné őt a személyed? – szólt közbe szokásos rosszindulatával Randolf.

– Én is ezt kérdeztem magamtól, amikor megláncolva raboskodtam. Csak egyetlen magyarázat van. Valaki elárulta neki az ezüst szállításának minden részletét.

Valaki, aki tudta, hogy Aloisius, felséges uram egykori asztrológusa, Dankwarderode várában lelt menedéket.

Otto eddig nyugodt arckifejezése elkomorodott Christian szavaira. Amit azonban a lovag ezután mondott, az végképp feldúlta.

– Fenségedet elárulták. Ez az árulás sok derék ember életébe került, és uram majdnem elvesztette az ezüsttel együtt a császár jóindulatát is. Tegye fel a kérdést, a

jelenlévők közül ki tudott mindenről, kinek vannak kapcsolatai Braunschweigban, és kinek származik haszna az árulásból.

Randolfra pillantott, erre az felugrott, és tőrét az asztalba döfte. Ezt nem kell eltűrnöm ettől a jöttmenttől! – fordult Ottohoz. – Uram, mindenki füle hallatára megsértette a becsületemet. Jogom van párbajra hívni.

– Ahogy nekem is jogom van hozzá. Istenítéletet követelek. Párbajt életre–halálra – jelentette ki

nyomatékosan Christian. Elég! – üvöltötte az őrgróf. – Randolf húzza ki a fegyverét az asztalomból, Christian pedig hagyjon fel az efféle alaptalan vádaskodással!

Egy apród lépett a nagyterembe, és megilletődötten állt meg az ajtóban. Mi az? – rivallt rá az őrgróf.

Az apród mélyen meghajolt, félénken hátralépett, aztán jelentette.

– Randolf lovag hitvesét holtan találták. Pillanatnyi jeges csend után Randolf megrendülten

összerezzent. – Az lehetetlen. Csak egyetlen ütés volt.

– Bizonyára szerencsétlenül esett, és beverte a fejét. Most ravatalozzák fel a kápolnában – folytatta az apród, és félve nézett az óriásra.

– Menjen oda azonnal – utasította Otto. Randolf kábultan elhagyta a nagytermet.

Amikor bezárult mögötte az ajtó, Otto Christianhoz fordult.

– Nem akarom, hogy még egyszer efféle hallatlan gyanúsítgatásokkal illesse az egyik leghűségesebb

vazallusomat. Különben beváltom a fenyegetésemet, amit akkor mondtam, mikor várnaggyá neveztem ki Randolfot. Tartsa tiszteletben a gyászát, aztán együtt gondoskodjanak az ezüst zavartalan kitermeléséről és szállításáról

Mogorván Ekkehartra és Lukasra nézett. – Ez kegyelmetekre is vonatkozik. Egyikük sem vesz

részt a holnapi lovagi tornán, nehogy véletlenül megöljék

egymást. Mérgesen csóválta a fejét. – Nem tudom, mi ütött a lovagjaimba. Rémesebben

viszálykodnak, mint egy tucat piaci kofa. Menjenek, már elég késő van. Holnap nem akarok semmiféle vitát, ne rontsák el a pompázatos ünnepséget, amit az unokaöcsém lovaggá ütésére szerveztünk. Minden más ügyről később tárgyalunk.

Christian, Lukas és Ekkehart felállt, szertartásosan

meghajolt, majd távozott. Még a vak is észrevette volna azonban, mekkora ellenségesség feszül köztük.

A lovagi torna

A meisseni őrgróf vára már napokkal korábban megtelt

magas rangú vendégekkel, akik Otto unokaöccsének lovaggá ütésére és az azt követő lovagi tornára érkeztek. Még a nagyteremben is aludtak néhányan. A várudvaron

sátrak sorakoztak, a városban nem maradt egyetlen szabad szálláshely sem.

Reggel azonban a legtöbben nem az ünnepségről és a viadalról beszélgettek, ahogy várható lett volna, hanem az előző napi elképesztő eseményekről. Az esküvőről, amit nem sikerült nyélbe ütni, mert az özvegy férje nagyon is elevenen megjelent a várban, és egy nagyra tartott lovag feleségének a hirtelen haláláról. Ellentmondásos

híresztelések keringtek. Féltékenységében agyonütötte szépséges feleségét? Vagy valóban szerencsétlenül elesett? A hirtelen megözvegyült férj komor arcáról semmit sem lehetett leolvasni.

Az embereket azonban sokkal jobban foglalkoztatta

Marthe és Christian története. Épp olyan, mint a mostanság divatba jött lovagregények: egy veszedelemben forgó asszony, egy halottnak hitt hős, akit a barátja

kiszabadít a börtönből, és így az utolsó pillanatban megmenti a feleségét.

Marthe, Christian, Lukas, sőt még Ekkehart és Randolf sem tehetett egy lépést sem a várban anélkül, hogy ne meredjen rájuk tucatnyi szempár, és az emberek ne kezdjenek rögvest pusmogni.

Ekkehart, aki hetek óta másra sem tudott gondolni, csak

az annyira áhított nászéjszakára Marthéval, nem volt képes napirendre térni afölött, hogy vetélytársa váratlanul visszatért. Este dühösen berontott a bordélyba, ahol törzsvendégnek számított.

Az első elébe kerülő lányt magával cipelte, és olyan durván bánt vele, hogy a sokat próbált szajha nyöszörgött a fájdalomtól. Amikor végzett, kihajította az ágyból, bort követelt, és az eszméletlenségig leitta magát.

Reggel hasogató fejfájással ébredt a feldúlt szobában.

Szó nélkül dupla árat fizetett a bordély tulajdonosának, aztán visszalovagolt a várba. Feltett szándéka volt, hogy

mindenkit leüt, aki a háta mögött nevetgél vagy sutyorog.

Elmar és Giselbert azzal töltötte az éjszakát, hogy kellő mennyiségű borral vigasztalja Randolfot, aki felesége elvesztése miatt bánkódott. Maga sem tudott mit kezdeni az érzéseivel. Nem akarta megölni Richenzát, hiszen a fia anyja volt, viszont ahogy telt az idő és egyre többet ivott, annál dühösebb lett az asszonyra.

Kétségtelenül szajha volt, ezenkívül pimasz és kellemetlen természetű. Nem tudta biztosan, hogy az asszony felszarvazta-e, de azt igen, hogy nem élte volna túl azt a napot, amikor kiderül a hűtlensége. Minél inkább beleavatkozott az ügyeibe, Randolfnak annál inkább elege

lett belőle. Amit meg az ágyban nyújtott, azt bármelyik bordélyban megkaphatja. Pokolba a sötét lelkével!

Senki sem vonja felelősségre, amiért megverte a

feleségét. Ehhez joga van, és különben is rég rászolgált. A fiáról amúgy is a dajka gondoskodik, amíg elég idős lesz a lovagláshoz és a fegyverforgatáshoz.

Most megszabadult Richenza állandó közbeavatkozásától, figyelő tekintetétől; az asszony mindig korlátozni akarta. Egy hozzá hasonló férfit azonban senki sem gátolhat semmiben. Fél éjszaka ivott a barátaival. Minél inkább lerészegedett, annál élénkebben képzelte el, hogyan tombol majd akadálytalanul az ezüstfaluban.

Csak amikor reggel zúgó fejjel felkelt, akkor jutott el lassan a tudatáig, hogy Christian élve visszatért. Pillanatok alatt felébredt. Beledugta a fejét egy hideg vizes hordóba, aztán hátrasimította a haját. Tiszta fejre volt szüksége, hogy megvédje magát a gyanúsítással szemben, és végleg leszámoljon néhány emberrel, aki már régóta az útjában áll.

Christian és Lukas visszavonult a szobájukba. Bár nagyon kimerültek a hosszú lovaglástól, mégsem jött álom

a szemükre. Nem hagyta őket nyugodni a látvány, ami a nászszobában tárult eléjük, és a tény, hogy valóban az

utolsó pillanatban érkeztek. Hová tűnhetett el Ludmillus? Lukas a töprengés közben

is talált némi megnyugvást. Christian lelke azonban

háborgott a féltékenységtől és a haragtól, hogy nem láthatja a feleségét.

– Nem tehetsz neki szemrehányást. Otto nem hagyott számára választási lehetőséget – szólalt meg Lukas hosszú hallgatás után.

Jó ideje halogatták már ezt a beszélgetést. Remélték, hogy idejében a várhegyre érnek, és így nem kell szót vesztegetni a dologra.

Amikor Christian továbbra is makacsul hallgatott, Lukas erélyesen rászólt.

– Jobban örülnél, ha én veszem feleségül, te meg elpusztulsz a börtönben?

– El kellett volna szöknie – fakadt ki dühösen Christian.

Én is ezt javasoltam, és hidd el, kész lettem volna vállalni ennek minden következményét. Marthe azonban azt mondta, te azt akarnád, hogy maradjon.

Christian elképedve nézett barátjára. – Úgy gondolta, azt akarnám, hogy éppen Ekkeharthoz

menjen feleségül? – Ez volt az egyetlen lehetősége, hogy megvédje a falut.

Ekkeharttal megígértette, hogy féken tartja Randolfot. És gondolj, amit akarsz, de állta a szavát. – Lukas mély sóhaj

után folytatta – Arra gondolt, így elérheti, hogy a falubeliek jobb életéről szőtt álmod megvalósuljon.

Amikor Christian végre felfogta ezeket a szavakat, megrendülten beletúrt a hajába. Nem sejtette, hogy Lukas régen rájön, miért kerüli Marthe Randolfot és barátait, így ő is pontosan tudja, mekkora áldozatot hozott az asszony azzal, hogy gyakorlatilag önként kiszolgáltatta magát nekik.

Marthénak sem jött álom a szemére. Kavarogtak előtte a

nap eseményei: az esküvő, Randolf leplezetlen fenyegetőzése az asztalnál, Ekkehart mohó pillantása, aztán ahogy mégis kész volt megvédeni a barátaitól.

Felidézte Christian váratlan visszatértét, sebesült, kimerült alakját, a tekintetéből áradó szemrehányást, sőt talán gyűlöletet, amitől legszívesebben a föld alá süllyedt volna. Bármennyire is örült, hogy a férje él, mégis kissé megkönnyebbült, hogy egyelőre nem találkozhatnak. Nem

tudta, hogyan viselkedjen vele, a férfi bizonyára úgy érzi, elárulta őt.

Mivel előző éjjel a templomban imádkozott Christian és Lukas megérkezéséért, és egy szemhunyásnyit sem aludt, végül mély álomba merült, amiből reggel szörnyű

rémképek riasztották fel. Egy palotahölgy ébresztette és sürgette.

– A nagytiszteletű püspök úr látni kívánja még a reggeli

mise előtt. Összerándult a gyomra. A palotahölgy segítségével

felöltötte a Christiantól kapott egyik ruháját, és fátyollal fedte el a haját.

A palota előtt már várta egy szolga, hogy a püspökhöz kísérje. Útközben látta Lukast, amint bátorítóan rámosolyog, de ő mégis nyomorultul érezte magát.

Christian és Ekkehart már ott volt. Egyikükre sem nézett rá, miközben átment a termen, és térdre

ereszkedett. Martin püspök éles pillantást vetett rá: úgy méregette, akár egy szemtelen legyet. A főpap összekulcsolta a kezét, és lehajtotta a fejét.

– A diakónusom, akitől három nappal ezelőtt tanácsot kértél, azt jelentette nekem, hogy nem kéjvágyból, hanem urad iránti engedelmességből egyeztél bele az esküvőbe. Ráadásul, amint látom, eléggé elsiették a dolgot. – Senki sem szólalt meg a teremben, feszülten várták a folytatást. – A helyzet annyira egyértelmű, hogy nem is kell felsőbb

fórumtól tanácsot kérnem. Mivel a második házasságot nem hálták el, érvénytelennek nyilvánítom.

Marthe alig mert levegőt venni. A két férfi is fegyelmezetten uralkodott magán, bármennyire is nehezükre esett.

– Ekkehart visszakövetelheti a nászajándékait, és jogában áll bármikor megházasodni. Christian törvényesen a feleségének tekintheti az asszonyt.

A püspök intett, hogy a kihallgatásnak vége. Nem érdekelte, hogy egyedül nem dönthetett volna a második házasság érvénytelenítéséről. Fontosabbnak tartotta, hogy

ezt a sok bajt okozó nőszemélyt mielőbb egy férfi uralma alá helyezze. Ha nem így tesz, az asszonynak még a végén eszébe jut, mi történt vele a fogsága alatt, az viszont semmiképp sem kerülhet napvilágra. Mivel Christian visszatért, amúgy sem tudna feltűnés nélkül

megszabadulni tőle, a lovag viszont elég okos ahhoz, hogy hallgatásra bírja a feleségét, ha esetleg mégis visszatérnének az emlékei.

A két férfi szótlanul meghajolt. Christian megvárta, amíg Marthe feláll, aztán a karját nyújtotta neki, hogy együtt távozzanak. Ekkehart gyűlölettel teli pillantást vetett mindkettőjükre, aztán sietős léptekkel eltűnt.

Marthe szótlanul, merev arckifejezéssel hagyta, hogy a férje kivezesse, aztán együtt mentek a reggeli misére. Bármennyire is nehezükre esett a hallgatás, nem

beszélhettek arról, mi nyomja a lelkűket, mert rengetegen vették körül őket. Amikor a tömeg elindult a mise után reggelizni, Christian a konyhakertbe vitte a feleségét, amit a szakácsmester a palota mögött alakított ki. Ott az asszony szemébe nézett.

– Mit tettek veled? Marthe lesütött szemmel felelt. – Semmit. Annyira szégyellem magam. Félek, hogy nem

tudsz nekem megbocsátani, hogy nem akarsz többé tudni

rólam, hogy megvetsz és meggyűlölsz. Christian egy pillanatig megrendülten hallgatott, aztán

magához vonta a feleségét, és megsimogatta a hátát. – Semmitől sem kell félned, esküszöm. Rettentően

aggódtam érted, rettegtem, hogy mi lesz veled. – Az

asszony hitetlenkedve nézett rá, még mindig nagyon elgyötörtnek érezte magát.

– Lukas alaposan a lelkemre beszélt – ismerte el a férfi halvány mosollyal. Magához szorította, és arcon csókolta. – Nem ismerek nálad bátrabb asszonyt.

Marthe komoran megrándította a vállát.

– Mi mást tehettem volna? Otto nem hagyott számomra választási lehetőséget.

– És te alkudoztál vele, mintha a piacon lennél – tette hozzá Christian, nem állva meg, hogy ne élcelődjön kicsit. – Azért azt meghallgattam volna.

Elindultak a nagyterembe. – Gyere, menjünk reggelizni. Farkaséhes vagyok. Aztán

üdvözöljük Konradot, és sok szerencsét kívánunk neki. Ez

az ő nagy napja. Christian megértette, hogy a jövőben szemmel kell

tartania Ekkehartot, ugyanakkor el kell nyomnia lappangó féltékenységét, hogy Marthe megnyugodjon, és újra bízni tudjon benne.

A reggeli már javában tartott, ám mielőtt leülhettek volna, összetalálkoztak Raimunddal és Arnulffal, akik visszajöttek Trifelsből, miután sértetlenül eljuttatták a császár ezüstjét.

Christian örömmel, megkönnyebbülten ölelte meg barátját, és üdvözölte egykori tanítómesterét. Majd egymás mellé ültek, és legyilkolt társaikra emlékeztek.

– Isten legyen irgalmas a lelkükhöz. Mind jó ember volt – mondta ki Arnulf, amire mindnyájan gondoltak. A férfiak keresztet vetettek, Marthe imádkozott a halottakért.

Lassanként feloldódott a feszültség köztük. Evés közben elmesélték egymásnak, mi minden történt az utóbbi hetekben. Marthe sok szörnyűséget hallott, közben érezte,

hogy a régi meghittség és bizalom fokozatosan újjáéled köztük.

– Meg kellene néznem a sebeidet és Lukasét is – vélekedett a bába, és csodálkozva nézett körül. – Hol van tulajdonképpen?

Christiannak is csak most tűnt fel, hogy barátja nincs ott. Talán útközben ellátja még néhány jó tanáccsal Konradot a lovagi viselkedésről – mondta kissé meglepődve. Szegény fiú, a legjobb tanácsadóba botlott ez ügyben – élcelődött Raimund.

Christian a nagyasztal irányába nézett, ahol Otto, Hedwig, a káplán és Dietrich mellett helyet foglaltak az őrgróf testvérei is: Heinrich von Wettin, Friedrich von Brehna és a terebélyes alkatú Dedo von Groitzsch. Otto felállt, és a karját nyújtotta Hedwignek, ez azt jelentette,

hogy most már ők is távozhatnak. – Menjünk, keressük meg őket – javasolta Christian.

Még nem találkozott Konraddal, hiszen az ifjú a szokások

szerint böjtölt, és az éjszakát a templomban, az oltár előtt imádkozva töltötte.

Átverekedték magukat a tömegen. A nagyteremben az ünnepség miatt még a szokottnál is többen zsúfolódtak össze: sokan tündöklőén színes öltözetet viseltek. Először Raimund látta meg Konradot. A fiatalember ünnepi viseletben, sápadtan álldogált az udvaron egy kis csoport közepén.

Amikor Konrad megpillantotta őket, az arca felderült.

– Annyira örülök, hogy élve viszontláthatom lovaguramat, és hogy kegyed, Marthe úrhölgy, nem Ekkehart felesége.

Christian elhárította apródja kérdéseit. – Ez a te napod. Isten óvjon és segítsen mindabban,

amit lovagként és atyád örököseként véghez kell vinned. Biztos vagyok benne, hogy méltó leszel apáduradhoz.

– Bárcsak én is olyan bizonyos lennék benne, mint kegyelmed! Alig várom, hogy lovag lehessek, de ha

végignézek e nemesurak között, tudom, hogy egy–két évet még tanulnom kellene lovaguramnál. Az utóbbi heteket

apámnál töltöttem, és ismét úgy éreztem, nem léphetek a nyomába.

Christian megnyugtatóan a vállára tette a kezét. Jó

apród voltál. Ha úgy gondolod, hogy szükséged van még néhány vívógyakorlatra, bármikor szívesen rendelkezésedre állok.

– Hol van az édesanyád? Nem jött el e jeles napra? – érdeklődött Marthe. Még sosem látta Dietrich hitvesét, Dobronegát férje oldalán.

– Nem, a birtokán maradt, távol tartja magát apámtól. Voltaképpen alig ismerem. Amióta a nagybátyámhoz küldtek apródnak, nem láttam, és előtte se gyakran, ha jól emlékszem felelte Konrad csendesen. Amint meglátta Marthe szemében az együttérzést, gyorsan hozzátette: – A

nagynéném mindig olyan volt számomra, mint az édesanyám.

A ragyogó ruhába öltözött udvarmester közeledett

feléjük, hogy magával vigye Konradot, közben harsonák jelezték az ünnepség kezdetét. A ceremóniára ácsoltak egy faemelvényt a várudvaron, ahol a díszvendégek foglaltak helyet. Dietrich, Hedwig és Christian, aki tanítómestereként szintén ott állhatott, megindultan nézte, ahogy Otto őrgróf ünnepélyes szavak kíséretében unokaöccse derekára köti az ékkövekkel díszített kardot, majd átadja neki a lándzsát, a sarkantyúkat és a sisakot.

Az emberek ujjongtak, amikor meglátták a lovagi

öltözetben a karcsú ifjút. Otto figyelmeztette a fiatal lovagot, hogy mindig teljesítenie kell a rangjával járó kötelességeit, és meg kell felelnie a lovagi erényeknek. Ezután egy pap megáldotta a csillogó fegyvereket.

Amikor a ceremónia végre befejeződött, elsőnek Dietrich lépett a fiához, és átölelte.

– Büszke vagyok rád – mondta, mire Konrad szeme felragyogott. Christian ugyanilyen szívélyesen kívánt minden jót egykori tanítványának.

– Az adósa vagyok. Lenyűgöző, mennyit fejlődött a vívótudása kegyelmed oktatása révén – fordult Konrad

apja Christianhoz. – Őrgróf úr sohasem lesz az adósom. Ahhoz túlságosan

elköteleztem magam kegyelmednek és a Wettin–háznak –

felelte Christian udvariasan.

Az ifjú lovag kiadós ételeket kapott, hiszen már egy napja böjtölt. Bort töltöttek a vendégeknek, akik sorra köszöntötték Konradot. Az ünneplők teljesen körülvették.

Amikor a tömeg kissé feloszlott, Christian meglátta egykori apródját, Jakobot. Igazán nem számított rá.

Az ifjú udvariasan meghajolt Marthe és Christian előtt, aztán odament egykori apródtársához, és átölelte.

– Pünkösdkor engem is lovaggá ütnek. Ha Isten is úgy

akarja, fiatal hitvesem még előtte megajándékoz egy egészséges örökössel – büszkélkedett. Legalább ebben a tekintetben megelőztél – tréfálkozol Konrad, és

megveregette barátja vállát. Időközben Lukas is megérkezett: komoran álldogált, és

megvetően méregette öccsét, aki természetesen észrevette az indulatot bátyja szemében.

– Igaz, hogy minden emberetek odaveszett, mikor megtámadták az ezüstszállítmányt? Mindig nagyra tartottad a vívótudományodat, folyton hajszoltál, a végén mégsem tudtatok elbánni néhány senkiházi rablóval – vetette oda bátyjának becsmérlően.

Lukas határtalan dühvel ragadta meg öccsét. – Tiszteletre méltó férfiak voltak, akikkel egykoron egy

asztálnál ültél, akik megosztották veled az ételüket, és akiknek a kisujjába több becsület szorult, mint beléd valaha fog. – Mérgesen a földre taszította, letörölte a láthatatlan mocskot a kezéről, sarkon fordult, és elment.

– Nem lett volna szabad így beszélned – utasította rendre halkan Konrad, aztán felé nyújtotta a kezét, hogy felsegítse. Mindnyájukat ismerted. Nem tisztességes

harcban maradtak alul: gyáván tőrbe csalták őket, semmi esélyük sem volt a túlerővel szemben.

Jakob letörölte magáról a port. Bátyja elleni izzó gyűlölete kiült az arcára.

– Elfelejtetted, hogy bánt velünk? Hányszor alázott meg,

és mondta, sosem lesz belőlem jó katona? – Ez nem mentség a szavaidra. Az irigység és a gyűlölet

rossz tanácsadók – mondta Konrad szokatlanul méltóságteljes szigorral.

– Úgy teszel, mintha ez olyan egyszerű volna. Nézzük csak meg Christiant! Hová juttatta a becsületről szóló

fecsegése és a hűbéresi hűsége? Börtönbe és majdnem a sírba! – vetette ellen Jakob.

– De, ez nagyon egyszerű – válaszolta Konrad szenvedélyesen. – Az ember vagy tartja magát a lovagi becsület szabályaihoz, vagy nem. Ha úgy döntesz, hogy

áthágod őket, akkor menthetetlenül azok közé kerülsz, ahová Randolf is tartozik.

Jakob hitetlenkedve meredt rá, aztán szinte félénken

megkérdezte: – Ennek ellenére lehetek az apródod a lovagi tornán?

Tulajdonképpen ezért jöttem ide. Konrad hamiskásan elmosolyodott. Erre életem végéig

nagy örömmel fogok emlékezni. Kövess, apród!

Marthe és Christian hallották a vitát. A lovagot nagyon feldühítették Jakob szavai, de büszkén figyelte, amint

Konrad rendre utasítja. Lukas ismét csatlakozott hozzájuk. – Gazember! Már a ceremónia előtt is láttam, most pedig

idemerészkedett, hogy hencegjen előttem, milyen nagyszerű férj és fiú.

Christian meg akarta vigasztalni a barátját, de elakadt a szava, amikor Marthéra pillantott. Az asszony kővé váltan meredt a semmibe; a férfi megragadta a vállát. Mi a baj?

Marthe alig talált szavakat.

– Konrad nem vehet részt a lovagi tornán. Beszélned kell Dietrich őrgróffal.

– Az lehetetlen! Ha nem áll ki, a többi lovag kineveti. – Megint láttam azokat a képeket. Véresen feküdt a

küzdőtéren – suttogta falfehéren.

Marthe semmiképp sem beszélhetett a látomásairól, egyéb oka viszont nem volt, hogy visszatartsák Konradot, és ne vegyen részt a lovagi tornán. Christian habozás nélkül a karját nyújtotta feleségének, majd intett Lukasnak, hogy kövesse őket. Meg kell próbálnunk tanúk nélkül beszélni Dietrich őrgróffal.

Amint a nap delelőre ért, a hírnökök bejelentették, hogy kezdődik a lovagi torna. A messziről ideutazott, rangos vendégsereg színpompás tömege bevonult a viadal helyszínére.

Papok ezúttal nem jelentek meg az eseményen, az

egyház ugyanis már évtizedekkel korábban megtiltotta a lovagi tornák rendezését. A sok haláleset miatt a részvétel szinte öngyilkossággal ért fel, az pedig a legszörnyűbb

bűnnek minősült. Emellett más halálos vétkeket is táplált, például a kéjvágyat, hiúságot, kapzsiságot, gyűlöletet és irigységet. Ráadásul néhány lovag és a családja tönkre is ment, hiszen a legyőzött kénytelen volt átadni a győztesnek a fegyvereit, a lovát és a páncélingét.

A tilalommal azonban senki sem törődött. Túlságosan nagy volt a csábítás, hogy egy lovag sok néző előtt bizonyítsa fegyverforgatási tudományát, dicsőséget szerezzen, és elnyerje a szép hölgyek kegyeit. Tovább

sarkallta őket a kitűzött jutalom, és hogy soha nem törlik le magukról a bélyeget, ha gyávának bizonyulnak.

Először két táborra osztották a lovagokat, a két csoport pedig megküzdött egymással: köztük volt Dietrich őrgróf fia is. A nézők lelkesen kiáltoztak, amikor a ragyogó páncélt viselő Konrad a küzdőtérre rúgtatott.

Már kisorsolták, melyik lovag hova kerül, és a két csoport felsorakozott egymással szemben.

Christian, Lukas, Ekkehart és Randolf az őrgróf

parancsa szerint nem vehetett részt a lovagi tornán. A főúr attól tartott, a lovagok kihasználják a zűrzavart, és

leszámolnak egymással. Christian minden jót kívánt Konradnak. Rosszulesett neki, hogy nem harcolhat mellette, főként Marthe figyelmeztetése után, de nem

tehetett semmit: Ottot nem lehetett meghajlítani. A nézők ujjongtak, amikor a herold megadta a jelet,

hogy kezdhetik a viadalt, és a két csoport előretartott lándzsával nekiiramodott. A lovagok páncélja és sisakja csillogott a napfényben, a lovak patájának dobogásától pedig szinte semmit sem lehetett hallani. Felkavarodott a

por, úgyhogy a nézők alig láttak valamit az eseményekből, ráadásul a szél az emelvény felé fújta, ahol az őrgróf, az őrgrófné és a díszvendégek foglaltak helyet.

Christian, Marthe és Lukas a küzdőteret határoló korlát mellett állt, hogy jól lássa, hogyan vív Konrad. A lovag

kardja markolatán tartotta a kezét: készen állt, hogy beavatkozzon, ha egykori apródja életveszélybe kerülne. Az sem érdekelte, ha emiatt kitiltják a viadalról, és Konradot

kigúnyolják. Megnyugodott, mikor látta, hogy Raimund az ifjú oldalán lovagol, és nem mozdul mellőle.

Az alapján, ami az elmúlt hetekben történt, nem lepődtek volna meg, ha valaki éles kardot csempész a szabály szerint használt életlenek közé, vagy más módon tör Dietrich fiának életére.

A felek irtózatos robaj közepette ütköztek meg: lándzsák törtek, lovak nyerítettek, testek zuhantak a földre. A nyeregben maradt lovagok továbbvágtattak, megfordultak,

és újra alakzatba rendeződtek. Ekkor a por kissé feloszlott, így a nézők láthatták, mi történt. Az egyik csoportból három lovag esett le a lóról, a másikból öt, Konrad azonban sértetlenül ült a paripáján. Bizonyára eltalált egy lovagot a lándzsájával, és az eltört, mert Jakob odarohant hozzá, hogy új fegyvert adjon át neki.

A földre zuhant lovagok közül hatan elsántikáltak, ketten azonban komoly sérülést szenvedtek: őket egy sátorba vitték, ahol a seborvos már készenlétben várt a

sebesültekre. Marthe és Lukas tudta, milyen ügyes, olyan jól vette ki az ifjú karjából a nyílhegyet.

A két csoport ismét felsorakozott, és a herold jelt adott, erre összecsaptak. A sorok gyorsan ritkultak, Konrad derekasan helytállt. Christian nagy megelégedésére

biztosan ült a nyeregben, és szemmel tartotta az ellenfeleket is.

Négy „ütközet” után az egyik csoport teljes vereséget szenvedett. A győztesek között négyen maradtak nyeregben: köztűk volt Konrad és Raimund is. Marthe fellélegzett, amikor a herold kihirdette a harc végét.

A négy győztes a tömeg ujjongása közepette felsorakozott a díszvendégek emelvénye előtt. Hedwig értékes jutalmakat osztott ki, majd az ünneplésben fürödve a lovagok elhagyták a küzdőteret.

A segítők összeszedték a fegyverdarabokat, a kikiáltó

pedig bejelentette, hogy lándzsás lovagi párbaj következik.

Miközben átvette a díját Hedwigtől, Konrad kizárólag apját figyelte. A küzdelem előtt Dietrichen látszódott, hogy nagyon aggódik, és ez kétségeket ébresztett benne. Talán az édesapja mégsem bízik a képességeiben? Most viszont büszkeséget látott az arcán, ahogy Ottoén is. Boldogan látta, hogy nagyszerűen kiállta az első lovagi próbát.

Tekintetével Christiant kereste, és örömmel látta, hogy elégedetten néz vissza rá. „Ez életem legszebb napja” – gondolta.

Konrad diadalittasan ment a sátorba, ahol a lovagok levehették a páncélt, megmosakodhattak és átöltözhettek. Jakob már várt rá, hogy elvehesse a páncélingét, sisakját és a páncél alatt viselt textilvértet.

– Nagyszerűen vívtál. Mintha maga Szent György lennél – lelkendezett az apród.

– Te pedig szégyentelenül túlzol – nevetett Konrad. – Nehéz volt, mintha valódi harcot vívtam volna, és örültem, hogy egyáltalán nyeregben tudtam maradni.

– Nem nagy dicsőség, ha mindenkinek megparancsolják, hogy fogja vissza magát, és csak úgy tegyen, mintha

megtámadná kegyelmedet, de közben arra vigyáz, hogy egy haja szála se görbüljön az ellenfélnek. Amint viszont kegyelmed hozzáér a lándzsájával, rögvest leesik a lóról –

gúnyolódott egy hang a hátuk mögött hűvösen. Mindkét fiatalember megfordult, és az alakra bámult,

aki észrevétlenül lépett a sátorba. – Hazugság! Ez becstelenség lenne – háborgott Konrad.

– Talán az apja és a nagybátyja félt a szégyentől, hogy az első összecsapáskor leesik a nyeregből – folytatta a férfi.

– Lehet, hogy nincs harci tapasztalatom, de nagyszerű tanárom volt – felelte Konrad, amennyire nyugodtan csak tudta.

– Valóban? Szerintem egy senkiházi. Mindenkit lemészároltak, akit eddig kiképzett. Ő maga pedig

feltűnően sok időt tölt idegenek börtönében, mert túl könnyen fogságba esik, ha komoly harcra kerül sor.

– Kegyelmed egy bátor és becsületes férfiút sérteget. Egy

szó sem igaz abból, amit mond – vágott vissza Konrad. – Rendben. Akkor bizonyítsa be, milyen jól megtanította

vívni és a lándzsával bánni. De nem olyan harcban, ahol az ellenfelei titkos parancsra úgy vigyáznak kegyelmedre, akár a hímes tojásra. Álljon ki párviadalra! Habár ahhoz biztosan nincs elég bátorsága. – A betolakodó megvetően végigmérte, aztán elindult kifelé.

– Kiállok! Kegyelmed kénytelen lesz bocsánatot kérni tőlem és Christiantól – szólt utána Konrad.

Jakob útját állta. – Ne tedd! Csak provokál. Már bebizonyítottad a

képességeidet. Hagyd annyiban!

Miután a fia kiválóan helytállt a viadalon, Dietrich őrgróf utat tört magának a tömegben, hogy megkeresse és gratuláljon neki

Ezúttal nem vált be a jóslat, gondolta

megkönnyebbülten Nagyon aggasztotta, amit Marthe és Christian mondott, de tisztességes módon nem tarthatta

vissza Konradot a harctól. Nem tehetett mást, mint hogy magában imádkozott, és bízott fia képességeiben.

Most már csak át akarta ölelni Konradot, és elmondani

neki, mennyire büszke rá, de nem találta a sátorban. Csupán egykori apródtársa, Jákob álldogált bent.

– Hol a fiam? – kérdezte türelmetlenül. Az apród térdre ereszkedett. Holtsápadt volt. Bocsásson

meg, nagyuram, de nem lehetett visszatartani. – Visszatartani? Mitől? Miről hebegsz itt?

Jakob szinte kétségbeesve nézett a nagyúrra. – Párviadalra akar jelentkezni. Dietrich őrgróf egy pillanatra megdermedt, aztán

kirohant a sátorból. Alig tett meg pár lépést, amikor összefutott Marthéval, Christiannal és Lukasszal.

– Jöjjenek gyorsan! Fel kell tartóztatnunk a fiamat. Ki akar állni párviadalra. Beszélnünk kell a herolddal, mielőtt Konrad butaságot követ el, és jelentkezik a párharcra.

Marthe rémülten felsikoltott, a két lovag pedig Dietrich mögött átfurakodott a tömegen. Túl későn érkeztek. Még nem értek oda a küzdőtérhez, amikor felhangzott a kikiáltó bejelentése. Párviadalra jelentkezett a nemes Konrad, Ostmark őrgrófjának fia, akit éppen ma ütöttek lovaggá, és fényesen helytállt a csoportharcban.

Miközben a tömeg ujjongott, Dietrich a kísérőivel az emelvényhez ment. Az őrgróf kétségbeesetten kérlelte Ottot.

– Ezt meg kell akadályoznod! Ma már tisztességgel megállta a helyét. Nem kell ennél több.

Eközben a herold a küzdőtérre szólította Konrad ellenfelét, egy ismeretlen lovagot, aki Svábföldről jött, kifejezetten a lovagi tornára.

Dietrich és Christian tapasztalt harcosként rögtön látta, hogy a férfi veszedelmes ellenfél: erős testalkatával bárkit könnyen kibillenthetett a nyeregből, és láthatóan a lova is tökéletesen engedelmeskedett neki. Aggódva néztek

egymásra, de nem tehettek semmit. Ha most visszaléptetik a küzdelemtől, sosem mossa le magáról a gyávaság

bélyegét. A két lovag tompa lándzsát vett a kezébe. A kikiáltó

ismét megszólalt.

– A nemes Konrad az őt kiképző lovag hitvese, Marthe úrhölgy iránti tiszteletből vív. A nemes Kilian küzdelmét hercegünk szépséges feleségének, a fenséges Hedwignek ajánlja.

Hedwig és Marthe aggódva tettek eleget kötelességüknek: felálltak, és megvárták, amíg a bajvívók

az emelvényhez lovagolnak, és leeresztik a lándzsájukat, hogy áldást kérjenek rá. Mindkét asszony rettegett.

– Isten óvjon! – suttogta Marthe. Konrad sugárzó örömmel nézett rá, az asszony minden erejét összeszedve mosolygott, nehogy a félelme elbizonytalanítsa az ifjút.

Az ellenfelek megfordították a lovaikat, és elfoglalták a pozíciójukat. Zászlójelre, előretartott lándzsával megindultak.

Marthe a férjétől tudta, hogy két módja van, hogy kibillentsék az ellenfelet a nyeregből. Az első az, ha a fejére vagy a nyakára céloznak a hosszú lándzsával, ezeket a testrészeket azoban nehéz volt eltalálni, mivel a lovak gyorsan vágtáztak, és a fegyverek is súlyosak voltak. A második lehetőség, ha megütik a pajzs leggyengébb pontját: ahol fogták. Ekkor a bajvívó vagy leesett a lóról, vagy eltört a lándzsája. Mindkettő az ellenfél győzelmét jelentette.

Önkéntelenül is visszatartotta a lélegzetét. Hedwig és Dietrich alig bírt ülve maradni. Az első összecsapáskor egyikük sem talált. A nézők felkiáltottak, mert a lovasok épphogy célt tévesztettek. Konrad és Kilian ismét elfoglalta a kijelölt helyét.

Másodjára mindkét bajvívó fegyvere célba talált. Konrad lándzsája eltörött ellenfele pajzsán, a sváb harcos lándzsafeje pedig teljes erővel eltalálta az ifjú vállát, aki elvesztette az egyensúlyát, és hátrazuhant. A lába beakadt

a kengyelbe, a ló jó darabig vonszolta Mindenfelől kiáltozás hallatszott. Christian habozás

nélkül leugrott az emelvényről, és minden erejét össze kellett szednie, hogy megállítsa a vágtázó lovat. Kiszabadította egykori apródja lábát, aztán óvatosan a

földre fektette. Konrad szájából vér csordogált. A segítők odarohantak,

hogy a felcserhez vigyék, de Marthe rájuk szólt. Hadd nézzem meg, hogy egyáltalán mozgathatjuk–e. Christian hátrébb parancsolta a segédeket.

Marthe Konrad mellé térdelt, és megfogta a kezét.

– Tudsz beszélni? – Nagyon fáj – nyöszörögte. A szájából habosan tört fel a

vér. A bába összeszedte minden erejét, hogy ne látszódjon

rajta a kétségbeesés, és felállt. Vigyék a seborvoshoz, de

nagyon óvatosan. Fektessék valami keményre, a legjobb egy széles deszka lenne.

Közben Dietrich őrgróf is odaért. Kérdően pillantott

Marthéra. Az asszony elfordult, hogy Konrad ne lássa. Azt hiszem, egy borda vagy a lándzsa egy darabja átszúrta a tüdejét... Még nem tudom, mennyire súlyos a sebesülése, de hívatnia kellene egy papot – tette hozzá némi habozás után.

Dietrich dermedten nézett rá, azután Christianhoz fordult. Kérje meg a bátyámat, hogy hívjon egy papot. Nem akarom magára hagyni a fiamat.

A lovag bólintott, és az emelvényhez sietett. Otto és

Hedwig felpattant a székéről; holtra rémülve hallgatták Christian szavait.

Mindnyájan tudták, hogy egyetlen pap sem lesz hajlandó meggyóntatni a haldoklót, és feladni rá az utolsó kenetet, hiszen a lovagi torna résztvevőit egyházi átok sújtotta. Ha a viadalon haltak meg, nem temethették el őket keresztény szertartások szerint, ez pedig örök kárhozatot jelentett.

A főúri pár néma egyetértéssel nézett egymásra. Az

őrgrófné Dietrichhez ment, míg férje a testvéreivel elindult megkeresni a papot, aki reggel megáldotta Konrad

fegyvereit. Máskor Otto magához rendelte volna, de ezúttal személyesen kellett a pap elé járulnia, hogy kegyelmet kérjen Isten szolgájától az unokaöccsének.

Marthe egyre jobban aggódott Konrad életéért. A seborvos komor arccal közölte, hogy nem tehet semmit. Vagy meggyógyul magától, vagy belehal.

Dietrich a fia ágya mellé térdelt, megfogta a kezét, és halkan beszélni kezdett hozzá. Marthe és Christian pár lépéssel távolabb állt meg tőlük, hogy ne zavarják őket e

szomorú, mégis bensőséges pillanatokban. A sátor bejáratára szegezték a tekintetüket, úgy várták, hogy megérkezzen a pap.

Hedwig könnyekkel a szemében állt mellettük. Kedvelte az ifjút, és nem csupán azért, mert hasonlított az

édesapjára. Gyakran kívánta, bárcsak idősebb fia, Albrecht feleannyi lovagi erénnyel bírna, mint Konrad.

Végre kinyílt a sátor ajtaja: Otto lépett be rajta a

testvéreivel és egy pappal. A tiszteletes azonnal a sebesülthöz ment.

– Fiam, tudod, hogy vétettél az egyház parancsa ellen, és ezért nem adhatom fel az utolsó kenetet? – kérdezte szigorúan.

Konrad válaszolni próbált, de csak hörgő hangok jöttek ki a száján.

– Atyám, kérem, legyen elnéző – kérlelte Dietrich, aki egyre nehezebben tudott uralkodni magán. – Egész éjjel

böjtölt, imádkozott, és meggyónta a vétkeit. Megkapta a feloldozást. Adja meg neki a végső áldást, és vegye le róla az egyházi átkot, hogy keresztényi temetése lehessen, ha az Úr magához szólítaná. Esküszöm, hogy sem én, sem ő nem vesz részt többé lovagi tornán, ha Isten kegyelméből mégis életben marad. Még nagyon fiatal. Túlságosan i§ú ahhoz, hogy súlyos bűnei lehetnének – szólalt meg Hedwig.

A pap bizonytalanul körülnézett, végül beleegyezett.

– Rendben. Hagyjanak magunkra. Elhagyták a sátrat, mindenki mélyen megrendült.

Végtelennek tűnő idő telt el, amíg a pap is kijött. – Feloldozást nyert a bűnei alól. Most már maradjanak

mel ette.

Dietrich, Otto és Hedwig a haldokló ágyához ment. Chris tian, Marthe és Lukas kissé távolabb imádkozott.

Marthe alig mondta el a harmadik üdvözlégyet, amikor Konrad átadta lelkét az Úrnak.

A párbaj

– Az én hibám. Isten megbüntetett a vétkeimért – súgta elhaló hangon Dietrich őrgróf. Fia holtteste mellett térdelt, eltakarta arcát, hogy ne lássák a könnyeit.

A lovagi torna félbeszakadt. A halottat megmosdatták, felöltöztették és felravatalozták. Otto és a többi testvér tehetetlenül álldogált Dietrich mellett, mindnyájukat

nagyon lesújtotta unokaöccsük halála. Apjának nagy tervei voltak Konraddal, Ostmark őrgrófsága most örökös nélkül maradt, és vele az ő ága is kihal.

Hedwig legszívesebben odarohant volna hozzá, hogy ölelésével vigasztalja, és vele együtt sírjon, ám a férfi utolsó szavai eltántorították ettől. Dietrich legnagyobb

bűne kétségkívül a vele folytatott viszony volt. Lehet, hogy ő is vétkes Konrad halálában? Talán ő követte el a nagyobb bűnt? Ha nem enged saját és Dietrich

érzelmeinek, lehet, az ifjú, akit fiaként szeretett, még ma is élne. Kedvese is biztosan meggyűlöli és eltaszítja magától – rágódott az asszony magában.

Marthe, Christian és a barátaik kissé távolabb álltak meg az őrgróf családjától, őket is lebénította a bánat és a gyász. Ekkor a püspök diakónusa lépett be, és elég tapintatlanul krákogni kezdett, hogy felhívja magára a figyelmet.

– Mi az? – mordult rá Otto.

A diakónus jelentőségteljes arckifejezést öltött magára. – A püspök rendelkezése szerint a halott nem

részesülhet keresztényi temetésben, és nem ravatalozható

fel Isten házában. Hedwig rémülten felsikoltott. Dietrich holtsápadtra vált

arccal fordult meg. Otto homlokán lüktetett az ér: fékezhetetlen dühkitörés közelgett.

– Idejön, és ezt merészeli az arcomba vágni? Az a felkapaszkodott püspök azt hiszi, megparancsolhatja, hogy az unokaöcsémet, egy hercegi származású lovagot a temetőn kívül földeljék el, akár egy tolvajt vagy gyermekgyilkost? Örök kárhozatira ítélve? – üvöltötte.

Félrelökte a diakónust, és kirohant. – Gyertek velem! – kiáltotta a testvéreinek és Hedwignek.

Amikor a főúri család távozott, Christian a halott mellé

térdelt. – Miért voltál ilyen könnyelmű, miért tetted kockára

fiatal életedet? – kérdezte halkan, mintha Konrad válaszolhatott volna rá.

– Én tudom – hallatszott az ajtó felől egy remegő hang. A gyászolók megfordultak, és hitetlenkedve néztek Jakobra, aki nyilván azért jött, hogy elbúcsúzzon a barátjától.

– Én tudom – ismételte, majd habozva közelebb lépett,

de a tekintetét egy pillanatra sem vette le a halottról. – Miért? – kérdezte Marthe, mielőtt Lukas kidobhatta

volna öccsét, vagy Jakob maga menekült volna el. Az asszony ugyanis észrevette, hogy nemcsak a gyász ült ki az arcára, hanem a szégyen is.

– Provokálták. Meg akarta védeni a saját és kegyelmed becsületét, én pedig nem tudtam visszatartani – felelte Jakob elgyötörten.

Christian felállt, és visszatartotta Lukast, aki majdnem

nekirontott az öccsének. – Meséld el, mi történt. Attól megkönnyebbül a lelked –

szólalt meg nyugodtan. Jakob szégyenkezve lesütötte a szemét, és mint aki még

mindig képtelen felfogni, mi történt, beszámolt az idegen

lovagról. Időnként szinte segélykérően nézett halott barátjára. Amint mondandója végére ért, jeges csend telepedett a szobára.

Christian igyekezett megőrizni a nyugalmát. Ezt jelentened kell Otto őrgrófnak és Konrad édesapjának. Méghozzá egyedül. Otto nem hinne nekünk.

Jakob ijedten nézett körül. – Most megmutathatod, mennyi bátorság szorult beléd.

Nem gondolod, hogy ezzel tartozol a halott barátodnak? – förmedt rá Lukas keserűen.

Jakob még egyszer ránézett Konrad holttestére, némán

bólintott, és nehéz léptekkel távozott.

Otto és fivérei azonnali bebocsátást követeltek a püspökhöz. Egyetlen alacsonyabb rangú egyházi személy sem merte feltartóztatni őket. Berontottak a főpap fogadótermébe.

– Igaz, amit hallottam? Meg akarja tagadni az unokaöcsémtől a keresztényi temetést annak ellenére, hogy a halálos ágyán meggyónt, és feladták rá az utolsó kenetet? – ordította dühtől égve a meisseni őrgróf.

Martin püspök közönyösen nézett a palotájába

hívatlanul betörő társaságra: a két őrgrófra, a három grófra és Hedwigre, bár ezt a fehérnépet egyébként sem tartotta fontosnak. Közben azonban alig tudta titkolni diadalittasságát. A Wettinek mindig is azt hitték, hogy beleavatkozhatnak az ügyeibe, állandóan azon igyekeztek, hogy az egyházi hatalmat a világi alá gyűrjék. Mennyit vitázott velük, míg végre átengedték neki a falvaktól behajtott adót, pedig az mindenképpen az egyházat illeti. Ma azonban végre megmutathatja, ki az erősebb.

Milyen ironikus, gondolta. A lovagok a fegyvereikkel gyengébbek nála, pedig ő sosem fog a kezébe kardot.

Egymáshoz támasztotta az ujjait: ez már szinte szokásává vált, úgy vélte, méltóságot kölcsönöz neki.

– Mutasson több alázatot az anyaszentegyház magas

rangú szolgája előtt. Ezzel kifejezi Isten előtti alázatát. Különben hogyan akar kegyelmet nyerni az Úrnál? – utasította rendre Ottot ridegen.

Dietrich őrgróf a bátyja elé lépett, és letérdelt a főpap előtt.

– Egy apát lát maga előtt, aki most vesztette el egyetlen örökösét. A fiam istenfélő ember volt, mindig azon igyekezett, hogy Istennek tetsző életet éljen, és betartsa a lovagi élet szabályait.

Dietrich néhány pillanatra elhallgatott, elakadt a

hangja. Végül nagy nehezen folytatta. – Valóban örök kárhozatra akarja ítélni, és ezzel még

több terhet róni egy kétségbeesett apára?

Ránézett Hedwigre és a fivéreire. – A halott legközelebbi rokonaival együtt térden állva

könyörgök nagytiszteletű atyámhoz, hogy kegyelmezzen a fiamnak.

Hedwig alázatosan térdre ereszkedett, a többiek követték a példáját. ,,Az örök kárhozat túlságosan szörnyű büntetés az unokaöcsémnek. Ha ezzel megmenthetem Konrad szerencsétlen lelkét, inkább megalázkodom ez előtt a csuhás előtt, bármennyire is nehezemre esik” – gondolta

Otto. A püspököt azonban nem hatották meg e szavak. – A pápai zsinat már több mint harminc éve egyházi

átokkal sújtotta azokat, akik részt vesznek ezeken az istentelen viadalokon. Wichmann érsek pedig megerősítette a döntést, amint ezt mindnyájan tudják. – Martin püspök felemelte a hangját. – Azt hitték, hogy figyelmen kívül hagyhatják az egyházat. Most viseljék a következményét, amit önmaguk idéztek elő. A fia halálával

Isten világosan figyelmezteti mindazokat, akik nem hajlandóak betartani a pápa rendeletét.

Martin püspök elégedetten tekintett végig az előtte kétségbeesetten térdelő, könnyeikkel küszködő főurakon.

– Meg van kötve a kezem. Forduljanak az érsekhez,

talán ő megadja az engedélyt. Addig azonban a fia nem kerülhet megszentelt földbe.

Dietrich a fivéreivel és Hedwiggel együtt lassan felállt, majd némán elhagyták a püspöki palotát. Otto átkarolta porig sújtott öccse vállát, és a lakosztályába vezette a társaságot.

Dietrich leroskadt az egyik padra, és a kezébe temette az arcát. Az én hibám. Ez a büntetés a vétkeimért. – Teljesen összeomlott, és zokogásban tört ki. Hedwig az ajkába harapott, záporoztak a könnyei, és kétségbeesésében a földet bámulta.

– Mindannyian elutazunk Wichmann érsekhez, és kérelmezzük, hogy oldja fel az átkot – jelentette ki Otto, és testvéreire nézett, akik rábólintottak a döntésére. – Az

unokatestvérünk. Mellette álltunk, amikor Hedwig apjával együtt az Oroszlán Henrik elleni lázadást vezette. Nem fogja hagyni, hogy a rokonának ilyen borzalmas sors jusson osztályrészül – mondta, mintha önmagát is bátorítani kellett volna.

Dietrich felemelte a fejét, és megtörölte a szemét. – Nem tudom, mennyire számíthatunk rá. Amíg

Oroszlán Henrik a Szentföldön tartózkodott, Wichmann védelmezte a birtokait, most pedig mindenképpen rá

akarja venni a császárt, hogy béküljön ki Sándor pápával – mondta elcsukló hangon.

– Az nem zavarja, hogy a nagyprépostjának van egy lánya, de az unokaöcsémnek nem akar kegyelmet adni – morogta Otto.

Dietrich mintha meg sem hallotta volna bátyja szavait. Üzenetet kell küldenem a császárnak, hogy csak később csatlakozhatok hozzá az itáliai hadjáratban.

A szobára csend borult, mindenki elmerült a komor

gondolataiban. Kis idő múlva halk kopogás hallatszott. – Mi az? – szólalt meg Otto kelletlenül.

Egy apród lépett be félénken. – Az apród, aki ma felséged unokaöccsét szolgálta a

lovagi tornán, beszélni kíván urammal. Azt állítja, fontos

mondandója van. Otto az öccsére pillantott: Dietrich izgatottan bólintott.

A meisseni őrgróf intésére Jakob lépett a szobába, és térdre ereszkedett a nagyúr előtt.

– Mit kívánsz közölni velünk? – szólította meg Otto Jakob mélyet sóhajtott, és lesütötte a szemét.

– Éppen segíteni akartam Konradnak levenni a páncélt, amikor bejött egy lovag, és felheccelte. Fenséged unokaöccsét és mesterét, Christiant sértegette. Azt is mondta, csak úgy bizonyíthatja mindkettőjük bátorságát és rátermettségét, ha párviadalra áll ki. Erre Konrad

elrohant, hogy jelentkezzen a heroldnál. – Ki volt az a lovag? – érdeklődött Dietrich megkövülő u Jakob nagyot nyelt.

– Randolf lovag. Pillanatnyi jeges csend után Otto rárivallt. – Christian küldött? Újra megpróbál az egyik hű

emberem ellen fordítani? – Valóban ő küldött, uram, de csak az után, hogy

elmeséltem neki a történteket. Azt mondta, ezzel tartozom Konrádnak. Tudnia kell, uram, hogy már hónapok óta nem tartozom Christian háznépéhez. Összetűzésbe kerültem vele és a bátyámmal, mivel atyám engem tett

meg örökösévé. – Szóról szóra akarom hallani, mi történt a sátorban a

csoportos harc után – szólalt meg Dietrich. Jakob elmesélt mindent. Amint mondandója végére ért,

Otto hívatta Christiant.

A lovag feleségével és a barátaival még mindig Konrad mellett virrasztott. Gyötörte az önvád: talán nem képezte

ki elég jól az ifjút. Ugyanakkor pontosan tudta, hogy a párviadalokban gyakran tapasztalt harcosok is

megsérülnek. Talán korábban oda kellett volna menni hozzá, akkor vissza tudta volna tartani attól az ostobaságtól, ami az életébe került.

„Marthe megérezte, de nem mondhatta el, nekem viszont tudnom kellett volna, hogy hiába ért véget szerencsésen a csoportharc, még nem múlt el a veszély” – gyötrődött tovább magában Christian. Ekkor halk léptekre lett figyelmes. Kelletlenül megfordult, hogy lássa, ki

zavarja meg a gyászukat. Egy nagyon fiatal, alig nyolc év körüli apród volt.

– Christian lovag, az őrgróf beszélni kíván kegyelmeddel. Egyedül – mondta csendesen, és félénken a halottra pillantott. A lovag felállt, és némán követte az ifjút.

Nem lepte meg, hogy Ottot a fivéreivel és Hedwiggel együtt

találta az asszonyházban. Az arcukon kétségbeesés, undor és gyűlölet látszott.

Otto őrgróf kertelés nélkül a tárgyra tért. – Christian, annak idején megesküdött rá, hogy nem öli

meg Randolfot, amíg én parancsot nem adok rá. Feloldom az esküje alól: azt akarom, hogy ölje meg. Kész kiállni Randolffal életre–halálra?

– Igen – felelte a lovag habozás nélkül. Nem érdekelte, hogy még nem nyerte vissza teljesen az

erejét, és hogy a lábsérülése miatt még sántított egy kicsit. Túlságosan régóta várt erre a napra.

– Rendben. Hivatalosan is berekesztem a tornát, így alkalma lesz istenítéletre kihívni. Nincs elég bizonyíték ahhoz, hogy bíróság elé citáljuk árulás vádjával, az istenítélet azonban majd megmutatja a bűnösségét.

Az őrgróf rövid habozás után a maga módján bocsánatot kért.

– Igazságtalanságot követtem el kegyelmeddel, hogy

annyi éven át nem hittem el a Randolf elleni vádjait. Becsületes lovagnak és hűséges vazallusnak tartottam.

Most már látom, hogy áruló, és meggyilkolta az unokaöcsémet. – Aztán dühösen hozzátette: – Azt akarom, hogy ölje meg! – Végül csendesen így szólt: – A fivéreimmel

ma éjjel imádkozunk Konrad lelki üdvéért és kegyelmed győzelméért.

Christian és Randolf napfelkeltekor vívott meg egymással. A torna harcmezején fakorlátokkal határolt területet

jelöltek ki, ezt a küzdő felek nem hagyhatták el. A szabályok szerint egyikük sem viselt páncélt, fegyverként pedig kizárólag kardot és fapajzsot használhattak.

A küzdőtér az emelvény előtt terült el, ahonnan Hedwig előző nap átadta a boldogan mosolygó Konradnak a díjat.

Szemben az ellenfelek egy–egy kifeszített ponyva mögött várakoztak, nehogy idő előtt rontsanak egymásnak. Mindketten magukkal hoztak egy hordágyat, hiszen

csupán egyikük hagyhatta el a párbaj helyét élve. Rengeteg ember gyűlt össze, hogy tanúi legyenek az

élet-halál harcnak. Otto valamennyi lovagja jelen volt, tudták, hogy Christian és Randolf évek óta halálos ellenségek. Sokan nem utaztak el, amikor meghallották, istenítéletre készülnek, hogy eldöntsék, áruló–e a meisseni őrgróf egyik legbizalmasabb embere. Azt pusmogták, ráadásul mindennek köze van Konrad halálához.

A herold előlépett. Síri csend támadt.

– Ma életre–halálra vívott párbajra áll ki egymással két lovag, akik urunk, Otto meisseni őrgróf szolgálatában állnak. A kihívó Christian von Christiansdorf. Azzal vádolja a nemes Randolfot, hogy elárulta hűbérurát, és felelős a császárnak szánt ezüst elrablásáért. Habár a kincset visszaszerezték, több mint egy tucat nagyszerű katona esett el a támadáskor. A felmerült gyanú nem bizonyítható egyértelműen, ezért a harc kimenetele dönti el, melyik lovag mondott igazat. A legyőzöttet bűnösnek

tekintjük: ha nem leli halálát a párbajban, azonnal ki kell végezni. A hűbérbirtokától megfosztják.

A halálos ellenségek egymás után a küzdőtérre léptek. Meg kellett esküdniük a keresztre, hogy övék az igaz ügy, és a másik fél becstelen. Először Randolfra került sor.

Látta, hogy ellenfele lesoványodott a börtönben, és még mindig biceg a sebe miatt. Nem törődött az esküvel, testi erejére hagyatkozott, tökéletesen biztosra vette a győzelmét. Lehet, hogy Richenza céda volt, abban viszont nem tévedett, hogy mivel a barátait küldte Wartburgba és

Dankwarderodéba az üzenettel, őt magát senki sem gyanúsíthatta szószegéssel.

Most végre nyilvánosan örökre eltakaríthatja az útból gyűlölt ellenségét, és tisztázhatja magát minden gyanú alól. Ez csak növelte a diadalittasságát. Lekaszabolja ezt a

fattyút, és még hősként is ünnepük majd, ráadásul megkaparintja az őrgrófság leggazdagabb faluját. Ha Ekkehart még mindig bolondul az újdonsült özvegyért,

akkor némi pénzt kell áldoznia rá, hogy megkapja – ezekkel a gondolatokkal ment vissza a ponyva mögé.

Christian a feszületre helyezte a kezét, és határozott hangon elmondta az esküjét.

Habár mindenki ismerte a párbaj szabályait, a herold kötelessége szerint elismételte azokat. Aki elhagyja a küzdőteret, vagy földre zuhan, vesztesnek nyilváníttatik. Ha a vádló győz, felszólíthatja a legyőzöttet, hogy ismerje be bűnét. Ha a vádlott győz, követelheti, hogy a legyőzött

adja meg magát. A győztesnek joga van a legyőzöttet azonnal megölni. – Rövid, de hatásos szünet után folytatta. – Adja Isten, hogy a harc végén kiderüljön az igazság.

A jelenlévők imát mondtak, majd kürtszó jelezte, hogy kezdődhet a harc. Az ellenfelek a küzdőtérre léptek: láthatóan mindketten elszánták magukat, hogy megölik a másikat.

Christian jobb kezével megmarkolta a kardját, és jeges

tekintettel méregette Randolfot. Tudta, nincs a megfelelő testi erőben, mert a sérülése és a börtön nagyon

megviselte, de ez egyáltalán nem érdekelte. Hajtotta a vágy, hogy bosszút álljon Randolfon

mindazért, amit Marthéval tett, amiért őt börtönbe vetette

és megkínozta, amiért feldúlta a faluját, bátor katonái haláláért, és persze legutóbbi hetek bűneiért, amit Johanna, Karl, Agnes és Jonas ellen követett el; ezekről Marthe és Lukas számolt be neki a párbaj előtti napon.

Előző este nagyon meglepődött felesége viselkedésén Arra számított, hogy az asszony sírva fakad, és

kétségbeesik Otto döntése miatt, mert semmi esélye nincs ebben az állapotban hatalmas termetű ellenfelével szemben. Marthe azonban nyugodtan a szemébe nézett, és csak ennyit mondott:

– Öld meg.

Christian biztos volt benne, hogy a felesége hisz a győzelmében. Többre nem is volt szüksége. Marthe is igazságot akart szolgáltatni mindenkinek, akit Randolf

megölt vagy megkínzott. Főleg azonban Konradért akartak bosszút állni, a védencükért, a fiatal és kötelességtudó ifjúért, akit Randolf aljas módon csapdába csalt és halálba kergetett. Lesújtotta őket, hogy a fiatalember meghalt, és hogy a püspök örök kárhozatra ítélte a lelkét.

Raimund sem kételkedett a győzelmében: meggyőződése szerint Isten az ő oldalán áll, és nem hagy büntetlenül annyi gonoszságot, mint amennyit Randolf elkövetett. Lukas józanabbul vélekedett. Úgy gondolta, hiába erősebb

Randolf, Christian sokkal jobb vívó nála. Ráadásul jó oka volt rá (és már régóta is várt), hogy megfizessen a várnagy szörnyű tetteiért.

Barátai elkísérték Christiant a fegyverkovácshoz, hogy megélezze a kardját, és felajánlották neki, hogy gyakorolnak vele, ő azonban elutasította. Nem akarta sérült lábát túlerőltetni: pontosan tudta, hogy gyorsan be kell fejeznie a harcot, ha győzni akar.

Marthe az emelvényen kapott helyet, közvetlenül Dietrich

őrgróf mellett. Sokkal szívesebben álldogált volna Lukas és Raimund társaságában, és velük imádkozott volna férje győzelméért, barátai legalább vigasztalták és bátorították

volna. Ehelyett úrhölgyként kellett viselkednie. Azt várták tőle,

hogy illedelmesen, kezét az ölébe nyugtatva üljön, miközben a férje, a szerelme élet–halál harcot vív. Legszívesebben sírva fakadt és elrohant volna.

Minden erejét össze kellett szednie, hogy Christian ne lássa rajta, mennyire fél. Rettegett, hogy épp most veszíti el, amikor csodával határos módon visszatért. De nem kételkedhetett. Nyugalmat erőltetett magára, és nem nézett a hordágyra, amit a férjének magával kellett hoznia,

hogy halála esetén gyorsan azon vihessék el a tetemét. Christian győzni fog, az igazság az ő oldalán áll. Akkor végre a Randolf okozta rémálom véget ér számára éppúgy,

mint a falunak.

A bajvívók hanyagul vállukra tették a kardot, és jó ideig gyűlölködve méregették egymást. Mindketten várták a megfelelő pillanatot a támadásra, a csapásra, amely mindent eldönt.

Egyszer csak Randolf nekilendült. Christian felemelte a pajzsát, hogy kivédje az ütést, de megtántorodott a

támadás erejétől. Randolf teljes erőből nyomta lefelé a pajzsot, míg Christian térdre nem rogyott. A nézők kiáltoztak, ő azonban semmit sem hallott. Oldalról egy hirtelen mozdulattal megszúrta az óriás lábát: az felordított a fájdalomtól és a dühtől, majd térdre esett.

Christian felugrott és hátraszökkent. Randolf is felállt, és újult erővel támadt rá. Christian ezúttal pajzsával hárította el a csapást. Oldalra lépett, és teljes erejével halálos ellensége védtelenül maradt vállára és nyakára

sújtott. Randolf felordított, térdre zuhant, és döbbenten nézte a

sebéből ömlő vért. Utolsó erejével megpróbálta eltalálni Christian lábát, de az könnyedén elhárította a szúrást, majd olyan erővel ütötte meg ellenfele mellét a kardlappal,

hogy a férfi hátraesett. Christian mellé lépett, kardja hegyét a torkához tartotta.

– Christian lovag a győztes – jelentette be a herold, ám ő nem figyelt rá, és a nézők kiáltásaira sem. A lelkében harc dúlt, semmi másra nem vágyott, mint hogy megölje Randolfot, a becsülete viszont berzenkedett ellene, hogy

egyszerűen leszúrjon egy földön fekvő embert. Talán jobb, ha mégis az őrgróf hóhérjára bízza. Hadd rettegjen néhány perccel tovább, és szégyenüljön csak meg a végsőkig a többi lovag előtt.

Randolf azonban eldöntötte a kérdést, amikor

gyűlölettel telve ráordított. – Mire vársz? Gyáva vagy ahhoz, hogy a saját kezeddel

ölj meg? Meséljek még egy kicsit arról, mit tettem a te ... ?

Nem fejezhette be a mondatot, mert a szavak annyira feldühítették Christiant, hogy a testébe döfte a pengét. Mintha egy pillanatra mindent elborított volna körülötte a fenyegető sötétség. Kihúzta a kardot a holttestből, és az emelvény felé fordult

Nem hallotta a herold szavait, sem a tömeg ujjongását. Csupán azt látta, hogy Marthe sápadt, mégis megkönnyebbült arcát könnyek borítják, Otto elégedetten ül, Dietrich pedig komoran bámul maga elé: elégtételt

nyert. Vége, futott át az agyán. A sokaság lassan körülvette. A lovag felemelte a kardját,

hogy megköszönje az ünneplést, aztán átugrott a korláton, az emelvényhez ment, és térdre ereszkedett. Egy apród rohant oda hozzá az üzenettel: Otto őrgróf hívatja.

Christian szinte kábultan ment fel a falépcsőkön. Otto és Dietrich felállt, a többiek követték őket az etikett szerint. Konrad apja a vállára tette a kezét.

– Köszönöm, hogy bosszút állt a fiamért. Ettől nem támad fel ugyan, de megnyugtató tudni, hogy a gyilkosa

pokolra került. Christian meghajolt, majd térdre akart ereszkedni

hűbérura előtt, ám Otto megfogta a karját, és nem

engedte. – Sosem felejtem el, amit értünk tett – mondta. Otto őrgróf intésére az ujjongás abbamaradt. – A párbaj kimenetele egyértelmű: az áruló

megbűnhődött. Hűséges lovagomat, Christiant érdemeihez méltón megjutalmazom. – Az őrgróf egy pillanatra

elhallgatott, és Hedwigre pillantott. Elégedett lesz a döntésével, gondolta. A mai nappal e lovagot Christiansdorf várának várnagyává teszem.

Újra felharsant az ujjongás, a legtöbb embernek azonban fogalma sem volt róla, mit jelent ez valójában

Christiannak, Marthénak és a barátaiknak. Végre megvalósíthatják az álmukat, és jobb életet teremthetnek a telepeseknek.

Természetesen tudták, hogy a boldogság sosem lesz felhőtlen, hiszen Sebastian atya továbbra is árgus szemekkel figyel majd mindenkire, főleg Marthéra. Jönnek majd újabb tolvajok, állhatatlan emberek, hízelgők és árulók vetik majd el a viszály magját. Mindezek ellenére azonban végre lehetőségük lesz, hogy véget vessenek a véres önkényuralomnak.

Christian kicsit megszédült, amikor Otto megfordította, hogy az ünneplők lássák. Szinte nem is érzékelte a

körülötte történő eseményeket, csak azzal törődött, hogy végre Marthéhoz mehessen. Az asszony sírva borult a nyakába.

– Vége – zokogta. Néhány perccel korábban ugyanerre gondolt ő is.

Lassan mindenki visszatért a várhegyre, közben néhány katona oldalra vonszolta Randolf holttestét.

Christiansdorf ura és úrnője

Konrad halála miatt nem rendeztek semmilyen ünnepségei Dietrich és fivérei úgy határoztak, mindaddig böjtölnek, míg eldől, az ifjú lovagot megszentelt földbe temethetik–e.

Nemcsak az őrgróf családja virrasztott a halott mellett, jelen volt Christian, Marthe és a barátaik is. A teremben teljes csend honolt, csupán néha hallatszott az elsuttogott fohász pár szava. Másnap az összes vendég távozott.

Dietrich őrgróf levelet küldött a császárnak, amiben beszámolt a történtekről, és a megértését kérte, hogy csak később csatlakozhat hozzá a hadjáraton, előbb gondoskodnia kell egyetlen törvényes örököse lelki üdvéről.

Nem sokkal később Otto, Dietrich és a két fivérük elindult Magdeburgba, hogy rábírják Wichmann érseket, oldja fel az egyházi átkot, és engedje, hogy Konradot

keresztényi módon, megszentelt földbe temethessék el. Raimund hazatért a birtokára, hogy Elisabeth végre

megtudja, életben van, és ne hánykolódjon tovább a szörnyű bizonytalanságban. Visszakapta a lovát, amit Christiannak adott kölcsön, és annak idején Ulrik herceg hozott magával Eisenachból. Megígérte Marthénak és Christiannak, hogy a feleségével együtt mielőbb hazaviszik Thomast és Clarát.

Christian, Marthe és Lukas a hazavezető út első felét az őrgróf családjával tette meg. Velük utazott Johanna is: a lány sugárzott a boldogságtól, hogy már nem kell bujkálnia és rettegnie Randolftól. Arnulf küldött velük egy csapat katonát a christiansdorfi vár és az ezüst védelmére, hiszen az új várnagy emberei szinte mind meghaltak.

Félnapi lovaglás után Christianék délre fordultak, és követték a falu felé vezető utat. Nemigen beszélgettek,

mindnyájan elmerültek a gondolataikban: Konrad halálán, Christian győzelmén és a falu jövőjén töprengtek.

Johanna viszont boldogan várta, hogy viszontláthassa Kunót, útközben többször eszébe jutott az ifjú, és el is pirult a gondolattól, hogy nemsokára találkoznak. Ahogy

közeledtek a faluhoz, Christiant egyre jobban érdekelte, kivel találkoznak először.

Hirtelen éles füttyszó hallatszott, hamarosan Peter szaladt elébük, és széttárt karokkal, mosolyogva térdelt le.

– Végre újra itt van, uram. Már éppen ideje volt.

Kisvártatva megjelent Kuno és Bertram is, akik Peter jelzésére érkeztek. Kuno jelentést tett urának, de közben alig tudta levenni a szemét Johannáról.

– Randolf és a lovagjai nincsenek itt. A katonái a várban laknak, de nem merik bántani az embereket, a kovácsokat

is békén hagyják. Csak a kis Hannét kellett kihoznunk a vár konyhájából. Most a bányamesternél dolgozik cselédként, és Bertha viseli a gondját.

– Derekasan helytálltatok – dicsérte meg a lovag. – Randolf miatt nem kell aggódni: soha többé nem jön vissza.

Kuno és Bertram tágra nyílt szemmel bámult egymást, de nem mertek faggatózni. Az úr úgyis elmond mindent, ha eljön az ideje. Peter viszont kérdezősködni kezdett, ám Bertram oldalba vágta, hogy elhallgattassa.

Marthe és Lukas jót derült a fiú kotnyelességén, de Christian is nehezen állta meg nevetés nélkül. A menet

ismét elindult, hogy végre mielőbb a faluba érjenek. Lukas kivont karddal elsőként vágtatott a faluba, és

elkiáltotta magát. – Adjatok helyet Christiansdorf urának és úrnőjének! Az emberek riadtan néztek körül. – Üdvözöljétek Christiansdorf urát és úrnőjét – szólalt

meg ismét a lovag, mire a falubeliek előreszaladtak és térdre ereszkedtek.

– Hála a Mindenhatónak, hogy visszatértek – ujjongott

mindenki. Mechthild keresztülfurakodott a tömegen, és üdvözlő itallal köszöntötte az érkezőket.

Miközben Christian nagyot kortyolt az italból, és továbbadta a kupát, Marthe elgondolkodva nézett végig az előtte térdelő falusiakon. Christiansdorf úrnője, mondta az

imént Lukas, és ő még mindig kellemetlenül érezte magát. Nem akart úrnő lenni, nem akarta, hogy az emberek leboruljanak előtte, hiszen néhány évvel korábban az útitársuk volt, és velük egyenrangú. Jól tudta, a hatalom sokakat megront, de megtanulta az élet leckéjét: szükségük van a rangra, hogy megvédhessék a falu lakóit.

A hatalmat nem dobhatja csak úgy el az ember. Kizárólag rajtuk múlik, hagyják–e, hogy megrontsa őket.

Christian viszonozta az üdvözlést, és maga is meglepődött, hogy lovát nem a háza, hanem a vár felé irányította. A várnagy nincs itt – közölte Randolf egyik

katonája bizalmatlanul. – A várnagy előtted áll. Eressz be minket, és hívd össze

a katonákat – parancsolta a hüledező őrnek. A strázsa

válaszolni akart, de látta Christian mogorva tekintetét, ezért inkább szó nélkül elsietett.

A falubeliek, akik Christiant kísérték, izgatottan összesúgtak a hír hallatán. Néhányan elfutottak, hogy odahívják az ismerőseiket, nehogy elszalasszák az érdekes fejleményeket.

Az új várúr lóháton ülve fogadta az őrséget. Elbocsátlak mindnyájatokat a szolgálatból, keressetek új helyet. Randolf meghalt, Otto őrgróf pedig engem tett meg

várnaggyá. A katonák nem hittek a fülüknek, meglepődve és

mogorván bámultak rá, Christian azonban nem hagyott időt az ellenvetésre.

– Ha van elég eszetek, gyorsan eltűntök innen. Különben megkérdezem a falubelieket, mit műveltetek, és felelősségre vonlak titeket érte, vagy egyszerűen az emberekre bízom az ítélkezést.

Néhányan azonnal a kapuhoz szaladtak, mások sietve

összeszedték a holmijukat, és csak utána mentek el. Christian jelzésére Kuno és Bertram a bejárathoz ment,

hogy elvegye a fegyvereiket. – Szerencsés utat, te gazember – sziszegte Kuno a

mostohatestvérének, Martinnak. – Jobban teszed, ha

többé nem mutatkozol itt. Ismerek egy kovácsot, illetve kettőt, akik szívesen kivernék belőled a lelket.

Martin körülnézett, hogy Gertrud követi–e, aztán önhitt ábrázattal elindult. Hamarosan azonban egyre sietősebben lépdelt, végül futásnak eredt. A többi katona is dicstelenül menekült, a falubeliek pedig nevetve gúnyolódtak rajtuk.

Christian leszállt a nyeregből, és átadta a lovát az egyik lovásznak. Hildebrand és Griseldis sietett elé üdvözlőitallal. Gyorsan térdre vetették magukat.

– Maradhatunk uram szolgálatában? A háznépet felügyeltük eddig – érdeklődött alázatosan a félj.

Christian rezzenéstelen arccal nézett rájuk. Sosem heverték ki, hogy már nem Hildebrand a falu bírája. Örömmel álltak Randolf szolgálatába, hogy legalább

néhány ember felett uralkodhassanak. Griseldis láthatóan megsejtette, mire gondol. – Meg kell értenie, uram! Azért léptünk a várnagy

szolgálatába, hogy megvédjük a háznépet, és biztosítsuk az úr jóindulatát.

– Meg tudsz nevezni egyetlen szolgát vagy cselédet, akit megvédtetek a veréstől?

A házaspár szégyenkező hallgatásából Christian megértett mindent.

– Csak olyan embereket akarok magam körül látni, akiktől tudom, hogy hűségesek hozzám, ti azonban túlságosan is gyorsan átálltatok Randolf oldalára. Talán a bányamester adhat nektek munkát.

Hildebrand és Griseldis szó nélkül elhagyta az udvart. Christian körülnézett, aztán intett az egyik legénynek,

akiről tudta, hogy Peter titkos csapatához tartozik. Elküldte a szakácsért.

– Van elég ennivaló és sör az éléskamrában néhány

tucat ember számára? – Mielőtt azonban a szakácsmester felelhetett volna, leintette. – Beszélj Mechthilddel és

Hiltruddal. Készítsetek egy nagy üst ennivalót, és hozzatok egy hordó sört. Ünnepeljen ma este velünk mindenki, aki akar. – Az összegyűltek ujjongtak, a háznép pedig

nekilátott teljesíteni az utasítást.

Christian zavartalanul akarta megbeszélni Marthéval és Lukasszal, mit kell tenniük a következő napokban, ezért

bementek az asszonyházba. A két férfi már járt itt, amikor értesültek a falut fenyegető támadásról.

Marthe borzongva felhúzta a vállát. – Mindenképpen itt kell laknunk? – kérdezte. Futkosott

a hideg a hátán a gondolattól, hogy ugyanabban az ágyban

aludjon a férjével, amelyben Randolf is feküdt. Christian azonnal megértette, mi jár az asszony fejében.

– Addig a házunkban maradunk, amíg mindent át nem

alakítunk a magunk kedve szerint. Ezt a mesterművet odaadjuk a papnak, természetesen a magas rangú vendégei számára – mutatott a nehéz függönnyel díszített ágyra. Biztatóan a feleségére mosolygott.

Marthe igyekezett derűs arcot vágni. A történtek után biztosan kell egy kis idő, amíg kapcsolatuk újra a régi lesz, de talán néhány kettesben töltött meghitt óra is elegendő lesz hozzá. Majd kiderül.

A várudvaron felállították az asztalokat és a padokat,

hogy megünnepeljék Marthe, Lukas és Christian visszatérését, na és persze a várnagyi kinevezését.

A házaspár mosolyogva fogadta a jókívánságokat, aztán Christian felállt. Hirtelen mindenki elcsendesedett, a várúr arca elkomolyodott.

– Kérlek, imádkozzatok velem Konrad lelki üdvéért. Ármány miatt kellett meghalnia, élete legszebb napján, amikor lovaggá ütötték.

A hír sok vendéget mélyen megrázott, hiszen szép

emlékeket őriztek az ifjúról: mindig udvarias és segítőkész volt velük. Keresztet vetettek és fohászkodtak. Mechthild a

szemét törölgette. – Emlékezzünk meg Richard és Gero lovagokról,

valamint a bátor katonákról, akiket elárultak. Életüket

áldozták azért, hogy a férfiaknak és a legényeknek ne kelljen háborúba menni. Életűk árán védtek meg titeket. – A falubeliek közösen imát mondtak értük.

Christian a feleségére és Lukasra nézett: csak ők tudták pontosan, mi minden történt az utóbbi hetekben. És csupán ők sejthették igazán, mit hozhat számukra a jövő.

Lukasra bizton számíthatott. Vajon Marthénak lesz elég ereje hozzá? Képes lesz valaha megint szívből nevetni, mint a sok borzalom előtt? Végignézett a falu lakóin. Az ünneplők között látta a mosolygó Jonast és Emmát, Karlt, aki védelmezőn ölelte át Agnest. Kuno és Bertram a

közelben álldogált, a bányamester bizalmasai körében, és a két fuvarossal meg Berthával tréfálkozott. Peter egyik barátja éppen odasúgott valamit Lukasnak, talán azt, hogy

Kathrin már várja a bordélyban. A falu bírája kimentette magát azzal, hogy beteg. – A rossz lelkiismeret biztosan súlyos kórság – jegyezte

meg Lukas a szokásos pimaszságával, amikor megérkezett a hír. Sebastian atya sem jelent meg, bár senki sem tudhatta, nem rejtőködik–e a közelben, hogy mindent kifigyeljen. Előbb–utóbb mind előjönnek majd a vackaikból: az ellenségek, a gyávák, az árulók és a hízelgők.

Már holnap beszélnie kell a lovagokkal, akiket Randolf fogadott fel, és már a hűbérbirtokon laktak, hogy hűséget esküsznek–e neki, vagy feladják az itteni a szolgálatot. Ma azonban ünnepelni akart a barátaival.

Christian felemelte a kupáját. – Azért vándoroltunk ide, hogy jobb életet teremtsünk

magunknak, bár tudtuk, hogy az út veszélyekkel teli. Csak rajtunk áll, mindnyájunkon, hogy ez sikerül–e. Esküszöm, hogy megőrzöm az igazságosságot. Most vigadjunk, és

emlékezzünk a halottainkra. Holnaptól pedig dolgozzunk újra az álmaink meg valósításáért.

A falu lakói ujjongtak, és erre ürítették a kupáikat. Christian leült, és újra végignézett rajtuk. Mélyet lélegzett. Talán túl sokat ígért? A christiansdorfiakért viselt

felelősség súlyosan nehezedett a vállára. Marthe a férjére pillantott, aztán titokban megfogta a

kezét. Egymásra mosolyogtak, szavak nélkül is értették egymást.

Epilógus

Chiavenna, 1176 januárja

Christian heteken át utazott a behavazott bajor vidéken, és télen alig járható hágókon kelt át. Végre megpillantotta

úti célját, Chiavennát. Az olasz mintára épült városka a comói püspök birtokaihoz tartozott: a császár itt állította fel táborát, hogy találkozzon Oroszlán Henrikkel.

Csodálkozva nézte az idegen, napsütötte tájat, a pálmákat és más növényeket, amelyeket eddig csak a templomok festményein látott. Mennyire örülne Marthe,

ha itt lehetne, gondolta. Otto igen kényes megbízással küldte ide, ezért felesége nem kísérte el, de előrehaladott várandóssága miatt egyébként sem lett volna tanácsos

ilyen hosszú útra indulnia. „Talán mostanra már harmadszor is apa lettem” –

töprengett örömmel, és imádkozott, hogy anya és gyermeke egészséges legyen. Nem érdekelte, hogy fia vagy lánya születik, boldog volt. Marthe eddig mindig előre megmondta, hogy kislányt vagy kisfiút vár, most azonban titkolózott.

A hatalmas elkerített területre felépített császári tábort nem lehetett eltéveszteni, sok száz ló és színes sátrak

garmadája mutatta az utat. Az udvaron egy tizenhat–tizenhét év körüli apród jött elé. Kegyelmed Christian von Christiansdorf, igaz? – üdvözölte tiszteletteljesen, miközben megfogta a kantárt, hogy a lovag leszállhasson a lováról.

– Honnan tudod a nevemet? – kérdezte Christian. Meglepődött, ugyanis nem emlékezett rá, hogy valaha is találkozott volna az ifjúval.

– Az urammal jelen voltam a lovagi tornán, és láttam, ahogy legyőzte párbajban azt az óriást. Ráadásul mindössze két csapással! Lovaguram nagyszerűen vívott,

bár az elején senki sem fogadott volna kegyelmed sikerére. Hetekig nem beszéltünk semmi másról – áradozott az apród. Végül eszébe jutott, mi a feladata. Füttyentett egy lovásznak, aki elvezette Christian hátasát. Ezután meghajolt. – Ostmark őrgrófja már várja. Megtiszteltetés,

hogy odakísérhetem. Dietrich arca felderült, amikor meglátta Christiant. – Éppen időben jött. Ha nem csalatkozom nagyot, akkor

emlékezetes esemény szemtanúja lesz. Nemrég megérkezett Oroszlán Henrik. – Szünetet tartott a hatás kedvéért. – A serege nélkül... a csapatai az Alpok túloldalán táboroznak.

Mindketten tudták, hogy a császár éppen erre a seregre vár. Az itáliai hadjárat viharosan kezdődött. Mintha Isten ítéletét hajtaná végre, úgy rontott rá Lombardiára. Először porig égette Susát. A város egykor mélyen megalázta: nem akarták kiengedni a város falai közül, ezért Barbarossa

Frigyes kénytelen volt álruhában menekülni, a császárné pedig cselből ott maradt. A következő célpont, Asti azonnal megadta magát. A Lombard Szövetséghez tartozó sok város és piemonti szövetségeseik behódoltak a császárnak, így megszerezte Albát, Paviát, Acquit és Comót.

A Lombard Szövetség ettől kezdve Alessandria védelmére összpontosított. A város úgy akarta kigúnyolni a császárt, hogy annak a Sándor pápának a nevét vette fel, akit Barbarossa sosem ismert el egyházfőként.

A császár csak nagy nehézségek árán tudta fenntartani Alessandria ostromát. A saját sorai erősen fellazultak,

több zsoldoscsapat elvonult, köztük Ulrik cseh katonáinak egy része is. Már útközben is több gondot jelentettek, mint segítséget, összetűzésbe kerültek ugyanis az ulmi

polgárokkal, és sokan meghaltak. Ráadásul a cseh csapatok késve is érkeztek, a lengyelek pedig nem is jöttek meg.

A hadiszerencse elpártolt a császártól. Hónapok óta tárgyalt a várossal, de semmi eredményre nem jutott. Mindenki tudta, ha a maga javára akarja fordítani az

ostromot, erős seregre van szüksége, például olyan csapatokra, amilyenekkel csak Oroszlán Henrik rendelkezett, ő azonban láthatóan nem szándékozott beavatkozni.

Frigyes ezért találkozóra hívta Chiavennába. A herceg

ezt nem utasíthatta vissza, hiszen unokatestvére, a császár mindig megvédte a ballépései ellenére is. Itt és most eldől, hogy Barbarossa továbbra is kitart–e Oroszlán

Henrik mellett, vagy kenyértörésre kerül sor. Otto őrgróf első kézből akart értesülni a dolgok

állásáról. Ha Henrik mégis támogatja a császárt, és ennek fejében még több hatalmat kap, annak beláthatatlan következményei lennének a birodalmon belüli erőviszonyokra nézve. Elküldte tehát Christiant erre a fáradságos útra az Alpokon át, bár a lovagnak várúrként is éppen elég teendője akadt. Az őrgróf azonban kijelentette, hogy kizárólag ő képes egy szigorúan titkos üzenetet – ami

semmiképpen nem kerülhet idegenek kezére – még télen is eljuttatni a címzetthez.

Christian nem tehetett mást, mint Lukasra bízta a várat a faluval együtt, elbúcsúzott a feleségétől és a gyermekeitől, aztán útnak indult.

A lovag hálásan fogadta a felé nyújtott kupa bort, aztán átadta Dietrichnek bátyja lepecsételt levelét. Otto beszámolt benne a legújabb fejleményekről, a szóba jöhető szövetségesekről. Mindenki felkészült arra az esetre, ha

kitör a viszály a császár és Oroszlán Henrik között. Mialatt Dietrich a levelet olvasta, Christian a kiváló

burgundit kortyolgatta, és az őrgrófot figyelte. A főúr komorabbá vált, mióta fia meghalt. Testvéreivel gyötrelmes hónapokat álltak ki, amíg Wichmann érsek végre

engedélyezte, hogy Konradot megszentelt földbe temethessék. A szertartáson ő is jelen volt Marthéval együtt. Mindenki előtt megidéződtek a hajdani szőrnyű események.

Nemcsak Dietrich könnyei záporoztak a sírnál, ezért senki sem csodálkozott, amikor végül Hedwig, Otto engedélyével, átölelte, hogy megvigasztalja.

A halotti torra Christian magával vitte Ludmillust is. A zenész teljesen eltűnt, már mindenki lemondott róla, de

mindnyájuk örömére váratlanul újra felbukkant. Eisenachban leszúrták ugyan, de a kedvese hosszú

keresés után rátalált, és addig ápolta, amíg meggyógyult.

Később megtudta, hogy a lány bátyja akarta megölni. Nem akarta, hogy a húga elmenjen a zenésszel, mert akkor nem vehette volna el tőle a sebgyógyításért kapott pénzt. Ludmillus sokáig élet és halál között lebegett, ezért nem küldhetett üzenetet Meissenbe. Hónapokba telt, mire felépült és hazaindulhatott. Nagyon örült, hogy Christiant és Marthét együtt találta a legjobb egészségben, amikor megérkezett. A káplán összeadta a lánnyal, aki természetesen vele tartott. Ezután ismét énekelni kezdett,

és újra a régi nevén szólíttatta magát. A temetésen megható dalt énekelt a halott Konrad, a bátor és becsületes ifjú lovag emlékére, amely mindenkinek mélyen megérintette a szívét.

Dietrich őrgróf a levél végére ért, és elégedett arckifejezéssel a tűzbe dobta.

– A szövetségeseink készen állnak. Ha ma kenyértörésre kerül sor a császár és Oroszlán Henrik között, a herceg olyan túlerővel találja magát szembe, ami ellen semmi

esélye. – Felállt, és kinézett az ablakon. – Kezdődik a találkozó. Kísérjen el!

Christian némi aggodalommal nézett le a köpenyére. A hosszú út láthatóan megviselte. Attól tartok, ebben a rongyos öltözékben nem járulhatok a császár elé.

Dietrich utasítására az egyik szolga hozott Christiannak egy új köpenyt. Ez megfelelő lesz. Maradjon a háttérben, jobb lenne, ha Jordan von Blankenburg nem látná meg kegyelmedet. – Az őrgróf már ismerte a lovag fogságának és kiszabadulásának történetét. – Szeretném, ha

szemtanúként beszámolna a bátyámnak arról, ami itt történik.

A császár és Henrik herceg közötti sorsdöntő beszélgetésre nem szűk körben került sor, hanem az udvartartás előtt. Dietrich úgy tudta, erre a császárné

beszélte rá a férjét. Beatrix ugyanis már régen nem bízott Oroszlán Henrikben, Frigyes azonban láthatóan még mindig hűséges és megbízható barátjának tartotta.

Beatrix, aki a szépségével és a mosolyával sokszor elbűvölte az udvart, most mereven, kifürkészhetetlen arckifejezéssel ült Frigyes oldalán. Tekintetét hűvösen Henrikre szegezte, aki felemelt fejjel, leereszkedően nézett a társaságra.

A mindig tökéletesen viselkedő császárt láthatóan kihozta a sodrából Henrik megnyilatkozása.

– Mit jelentsen ez, unokatestvérem? Még hogy öreg vagy már a hadjárathoz? Ha jól emlékszem, néhány esztendővel

fiatalabb vagy nálam. A termen halk nevetés futott végig. – Idősebbnek érzem magam. Ráadásul a két

hercegségemben túlságosan sok a teendőm, nem tudok hadjáratba menni.

Egy pillanatra csend borult a teremre. A császár arcára hitetlenkedés ült ki.

– És ezeket a hercegségeket nem nekem, a császárnak köszönheted? Nem emlékszel, hogy mindenki tanácsa

ellenére neked adtam őket? Ez a hála érte? Amikor a herceg büszkén hallgatott, a császár szinte

könyörgőre fogta. – Unokatestvérem, szükségem van a seregedre, hogy

térdre kényszerítsem a Lombard Szövetséget. Nem

védtelek meg az irigyeiddel és ellenfeleiddel szemben, akik sokszor panaszt emeltek nálam? Érsekek és hercegek ellenében?

Oroszlán Henrik továbbra is hallgatott, karját keresztbe fonta. A császár arca most már haragossá vált.

– Mit kell még tennem, hogy bizonyítsd a hűségedet irántam, aki a császárod vagyok? Talán boruljak térdre előtted? – kérdezte szokatlanul kemény hangon.

Ezek a szavak élénk érdeklődést váltottak ki a teremben. A hercegek és udvaroncok izgatottan

sustorogtak. Henrik herceg tett egy lépést előre. Add vissza Goslart,

unokatestvérem, akkor küldöm a sereget.

Halálos csend ült a teremre. Az egyetlen zajt a császárné selyemruhájának suhogása keltette, amikor Beatrix férjéhez hajolt, és békítően megfogta a kaiját. Frigyes arca falfehérre változott. Christian is pontosan tudta, hogy ez az esemény példátlan. Henrik valóban ennyire hatalmasnak és pótolhatatlannak hiszi magát, hogy az egész udvartartás előtt zsarolja meg a császárt?

Barbarossa Frigyes nem sokkal császárrá választása után odaadta Goslart Oroszlán Henriknek. Amikor

azonban a herceg ellenlábasai, köztük Otto és fivérei, fellázadtak ellene, a támogatásért cserébe visszakövetelte a várost. Ha most enged a követelésnek, az összes vazallusa előtt elveszti a tekintélyét. Ráadásul egy kimeríthetetlen ezüstforrás hullik Henrik ölébe, így akkora hatalomra tesz szert, hogy senki, még a császár sem szállhat szembe vele többé.

Frigyes kiszabadította a karját, és felállt. Mindenki visszatartotta a lélegzetét.

– Herceg, elfelejti, ki előtt áll – szólalt meg jegesen, közben a testvéri megszólításról áttért a hivatalosra és a

királyi többes használatára. – Mi, az Isten kegyelméből uralkodó császár nem hagyjuk, hogy a vazallusaink feltételeket szabjanak számunkra. Távozhat, herceg úr.

Ebben a pillanatban Henrik elsápadt. Még mielőtt megszólalhatott vagy elmehetett volna, Frigyes összehúzta magán a köpenyét, és kiviharzott a teremből. Beatrix követte, miután megvető pillantással illette Oroszlán Henriket.

Alighogy a császári pár elhagyta a termet, hangzavar támadt. Oroszlán Henrik hirtelen eléggé egyedül érezte magát, csupán az asztalnok állt mellette. Dühösen körülnézett, aztán magára húzta drága köpenyét, és Jordan von Blankenburggal a nyomában elrohant.

Dietrich őrgróf nem bonyolódott bele a kialakult vitába, ehelyett alig észrevehetően bólintott néhány magas rangú vendégnek, aztán jelt adott Christiannak, hogy kövesse a

lakosztályába. Az apród bort töltött, ezután az őrgróf elküldte, hogy hozzon ennivalót a vendégének.

– Ennél jobban nem is alakulhatott volna a dolog – örvendezett Dietrich, miközben leült az asztalhoz, és elővett egy tiszta pergament. – Ma sok futár viszi hírül az egész országban, hogy a császár térdre borult Oroszlán Henrik előtt, de a herceg ennek ellenére megtagadta tőle a támogatását.

Christian meglepődve pillantott az őrgrófra.

– Tudom, mit akar mondani: nem így történt. De kit érdekel? Hogyan magyarázná el az egyszerű embereknek, mit jelent Henrik követelése? A hatás ugyanaz lesz. Senki sem fog kételkedni benne, hogy Oroszlán Henrik megalázta és elárulta a császárt. Ezért természetesen büntetést érdemel.

Dietrich tollat ragadott, és írni kezdett. Más esetben lediktálta volna, most azonban senki sem tudhatta meg, ki terjeszti a hamis híreket. A lényeg, hogy a császár és

főként a császárné ne keveredjen bele az ügybe. Beatrix tervelte ki az egészet néhány hűséges nemes, köztük

Dietrich segítségével. El kell érniük, hogy Frigyest a nép olyan ártatlannak lássa, mint a ma született bárányt, aki nem tűrheti tovább hálátlan vazallusa arcátlanságát,

Henriket pedig az egész ország bélyegezze meg az elvetemültsége miatt. Beatrix már régen felismerte, miféle játékot űz a herceg, és mekkora hatalomra tett szert, és így fenyegetéssé vált a császár számára. Férjével ellentétben ő régóta nem bízott a főúrban. Mivel előre látta a találkozó kimenetelét, megtette a szükséges

óvintézkedéseket Frigyes tudta nélkül, de az ő védelme érdekében. Véglegessé kell tenni a szakítást a hűtlen unoka–testvérrel.

– Ne nézzen rám olyan szemrehányóan, Christian – mondta Dietrich, miközben pecsétviaszt csepegtetett a

pergamenre. – A politika piszkos üzlet. Ma tucatszámra írnak meg efféle leveleket, és küldenek szét az országban. Ezt vigye el a bátyámnak.

Belenyomta a gyűrűjét a viaszba, majd átadta az írást Christiannak.

– Sajnálom, hogy ilyen gyorsan útra kell kelnie, de az idő sürget. A hírnek mielőbb el kell jutnia az emberekhez, hogy a császár vissza ne léphessen és ki ne békülhessen Oroszlán Henrikkel. Ha ez megtörténne, olyan helyzet alakulna ki, ami mindannyiunk kárára válna.

Az istállóban nagy volt a sürgés–forgás: Christiannal egy időben sok futár vitte a császár állítólagos térdre borulásának hírét urához. „Mi vár ránk?” – töprengett a lovag, miközben lovával az Alpok alig járható hágóin átkelt. A választ azonban nem tudta.

Nem szakíthatta meg az erőltetett vágtát Meissen felé, hogy elmenjen a falujába, így azt sem tudta meg, hogy Marthe egészséges és erős fiúnak adott életet.

Amikor végre megérkezett a várhegyre, azonnal

beengedték Ottohoz. Az őrgróf kihajtogatta a pergament, és átfutotta. Az arcára kiült a diadal érzése, és pontosan

azt mondta, amire Christian számított. – Az oroszlánvadászat megkezdődött. Állítson ki

csapatokat, Christian, háborúba vonulunk.

Utószó

Ebben a kötetben A bába titka című regényemben

elkezdett történetet mesélem tovább. Amikor arra a kalandra vállalkoztam, hogy regényt írok a Saalétól és az Elbától keletre elterülő Érchegységbe érkező telepesekről,

akik megalapították a mai Freiberg városát, rögtön rájöttem, hogy ehhez nem lesz elég egy vagy két kötet.

A keleti tartományok 12. századi benépesítése hatalmas átalakulást jelentett. A történészek szerint annak idején nagyjából kétszázezer ember indult el, hogy megműveljen egy idegen tájat, és jobb életet biztosítson magának. Hogy

ez mekkora vállalkozás volt, azt ma sem tudjuk igazán elképzelni.

1168–ban hatalmas fordulat következett be a szász

történelemben, amikor a meisseni őrgrófság egyik falujában, Christiansdorfban (nevét alapítójáról kapta) kivételesen jó minőségű ezüstöt találtak. Freibergben ma is büszkén emlegetik, hogy a városukban és az Érchegységben talált nemesfém alapozta meg a szász uralkodók legendás gazdagságát.

Középkori mércével mérve nagyon gyorsan, alig húsz esztendő alatt a kis, elhagyatott erdőmélyi faluból város nőtt ki, ami azzal járt, hogy az egykori szolgáknak meg

kellett tanulniuk polgárrá válni. Mindez a háttérben zajlott, hiszen a legnagyobb

figyelmet ekkor az egyházi méltóságok és a fejedelmek egymás közti harca kapta; ezek közül is kiemelkedett Otto von Wettin meisseni őrgrófnak és fivéreinek Oroszlán Henrikkel, Barbarossa Frigyes császár után a leghatalmasabb herceggel vívott küzdelme.

A 12. századi források elég szegényesek és gyakorta ellentmondásosak, mégis igyekeztem lehetőleg eme ismeretekre alapozni a könyvemet. Marthe receptjei

például Bingeni Szent Hildegárd orvosságain alapulnak, aki Barbarossával egy időben élt.

Freiberg fejlődésének részletei – éppúgy, mint az udvari tanácsban, illetve a fegyveres harcokban felbukkanó történelmi személyek – megfelelnek az ismert tényeknek.

Némi írói szabadságot megengedtem magamnak, ezért magyarázattal tartozom az olvasóknak.

Konrad, Dietrich fia, a mai Niederlausitz őrgrófja valóban egy lovagi tornán halt meg, de ez nem 1174–ben történt, ahogy a regényben szerepel, hanem 1175–ben. Az azonban tény, hogy Konrádtól az egyházi átokra hivatkozva először megtagadták az egyházi temetést. Dietrich, Otto és a fivéreik kénytelenek voltak elutazni Halléba a zsinatra Wichmann érsekhez, és ahogy arról a Wettin–ház krónikája, a Lautersberger Chronik beszámol, könnyek között kellett kérniük az átok feloldását. A vita hónapokig

elhúzódott, ami Konrad családjának bizonyára sok szenvedést okozott. Dietrich csak ez után, 1176 végén követte a császárt Itáliába.

Dietrich és Hedwig kapcsolata fikció szüleménye. A férfiak által írt régi krónikákban „perlekedő fehérnépként” ábrázolják. A jövő azonban megmutatta, hogy igaza volt mindabban, amit Ottonak tanácsolt. Erős a gyanúm, hogy a férfi krónikaírók rossz néven vették, hogy beleavatkozott Otto ügyeibe.

Az is az én feltételezésem, és nem bizonyított tény, hogy III. Lajos türingiai tartománygróf, aki az egyháznak tett

nagyvonalú adományai miatt megkapta a „Kegyes” nevet, el akarta rabolni Otto ezüstjét. A hagyomány viszont úgy tartja, hogy Christiansdorfot és Freiberget már korábban

is megtámadták az ezüst miatt. Tény, hogy hatalomra kerülése után azonnal fegyveres harc robbant ki közte és a jelentős családok között, például az Askani–házzal és különösen Hedwig testvéreivel, Hermann von Weimar–Orlamündével, valamint Bernhard von Aschersleben–nel. A konfliktusból a meisseni őrgróf sem maradt ki, sőt

1184–ben Lajos fogságba ejtette Ottot, és Wartburg várában őriztette.

Otto és Hedwig lánya, Sophia valószínűleg nem négyéves volt, hanem idősebb, amikor összeházasították Ulrik cseh herceggel. Ebben a korban a Wettin–ház

tagjainak születési dátuma bizonytalan. Otto korát is csupán az alapján lehet megbecsülni, hogy mikor jelent meg apja oldalán az udvari tanácsban. Hedwig és

gyermekeinek életkorát a cselekményben úgy állapítottam meg, hogy már az első kötetben utalhassak az Albrecht és Dietrich között később kitörő testvérviszályra. A történet kezdetén tehát Albrecht nem lehetett több hét–nyolc évesnél, különben már elküldték volna egy másik udvarba apródnak. A gyermekkori „házasságkötés” a főnemesség körében egyáltalán nem számított ritkaságnak.

Sebastian alakját Konrad von Marburgról, a Wettinekkel rokonságban álló Árpád–házi Szent Erzsébet gyóntatójárói

mintáztam.

Néhány megjegyzés a boszorkányperekről. Az inkvizícióról kialakult kép, a kegyetlen kínzások és a kiszabott ítélet elkerülhetetlen volta, a máglyahalál csak a 15. századtól kezdve igaz. Az irtózatos boszorkányperek többsége nem a sötétnek titulált középkorban zajlott, hanem jóval később, és Németország nem is minden részére volt jellemző.

Szászországban „mindössze” kilencszáz esetet dokumentáltak, ezeknek csupán egy része végződött

halálos ítélettel. Előzményei azonban, ha más formában is, de már jóval

korábban léteztek. Főként a rontástól való babonás félelem

miatt vádoltak be embereket. A pert eredetileg gyakran azért folytatták le, hogy megvédjék a vádlottat a lincseléstől. Például 1090–ben Freisingben az egyház akarata ellenére égettek meg három asszonyt boszorkányság miatt. A 906–ban íródott Canon episcopi évszázadokon keresztül megkérdőjelezhetetlen törvényt

jelentett, ebben ördögi tulajdonságnak nevezik a boszorkányok repülését és az ember állattá változó képességét.

A vádlónak bizonyítania kellett állítását, különben rá hullott vissza a büntetés. De mégis, hogyan bizonyítható,

hogy a gonosz szomszédasszony rontása végett nem ad tejet a tehén? Ezek az ügyek általában pénzbüntetéssel végződtek. Ha viszont az áldozat egy egyházi személlyel

került szembe, semmi esélye sem volt. 1150 körül Észak–Franciaországban és Németországban

az eretnekek szokásos büntetése volt a megégetés. 1225–ben eretnekségért és boszorkányságért ítélték halálra Elke von Repgowot is. A „hidegvíz–próbát” később Szászországban eltörölték, továbbá megtiltották, hogy a fejedelem hozzájárulása nélkül nemest eretnekséggel vádoljanak, és emiatt megkínozzanak.

A legendák körébe tartozik, hogy 1176–ban, Chiavennában a császár térdre borult Oroszlán Henrik előtt, bár az esemény újra és újra felbukkan a 19. századi elbeszélésekben és a monumentális festményeken. A híresztelés sok évvel az eset állítólagos megtörténte után kapott lábra, és vélhetően arra szolgált, hogy Henriket címeres gazembernek bélyegezzék.

A császár és Oroszlán Henrik között nyilvánvalóan

kenyértörésre került sor, hiszen addig Barbarossa Frigyes mindig megvédte unokatestvérét, bármilyen jogsértést is

követett el. Henrik azonban túlságosan hatalmassá vált, és azt gondolta, kizsarolhatja a császártól az ércben gazdag Goslart. Ezzel átlépett egy láthatatlan határt. A

császár ellene fordult, és ettől kezdve mindent elkövetett, hogy perbe fogja és megfossza a hatalmától a szász–bajor herceget. Dietrich őrgróf jelentős szerepet játszott az események alakításában. Erről, kedves olvasóm, most csak annyit mondhatok, hogy folytatása következik.

1176–ban bizonyíthatóan egyik Wettin sem tartózkodott Chiavennában. Otto kivásárolta magát a hadjáratból, Dietrich pedig ekkortájt még azzal volt elfoglalva, hogy elrendezze fia számára az egyházi temetést. A regényemben ennek ellenére odaküldtem Christiannal

együtt, azért, hogy az olvasó „szemtanúja” lehessen a kivételes eseményeknek. Igaz, hogy a térdre borulás híres legenda, de bizonyosan nem úgy zajlott le, ahogyan

általában leírják, ezért megalkottam a saját verziómat, és összekötöttem a legendát a „nagypolitika” történéseivel. Nem ez az első eset, hogy a politikai cél elérése érdekében már Barbarossa Frigyes korában is manipuláltak és intrikáltak.

Most pedig szeretnék köszönetét mondani a kutatásban való részvételért és a szakszerű segítségért a

következőknek: dr. André Thieme – Szász Történeti és Néprajzi Intézet, Drezda; dr. Rainer Sennewald – bányászati szakértő; Jens Kugler és dr. Manfred Jakel; Hans Friebe – freibergi numizmatikus; a prágai Merlet vívóiskola hallgatói; prof. Georg Unland – a Műszaki Egyetem bányászati akadémiájának rektora; Ilse Wagner – lektor; a Pax et Codex vívóiskola szakértőinek Landsbergben – az ő útmutatásuk alapján született meg a Christian és Randolf közti párviadal.

Külön köszönet illeti meg Angéla KieBlinget – Freibergi Régészek Egyesülete; és Gábrielé Meifínert, aki átfogó

ismeretekkel rendelkezik a boszorkányságról és a boszorkányperekről, így szakértő szemmel olvasta a félig kész kéziratot is, és értékes útmutatásokat adott.