Roald Dahl: Henry Sugar Lenyűgöző Története

Henry Sugar negyvenegy éves, gazdag agglegény volt. Gazdag azért, mert apjától jókora vagyont örökölt, agglegény, pedig azért, mert sajnálta volna megosztani a pénzét bármiféle feleséggel. Száznyolcvanöt centi magas volt, de korántsem olyan jóképű, mint gondolta. Nagyon választékosan öltözködött. Előkelő szabónál csináltatta öltönyeit, fehérnemű-készítőnél az ingeit, cipésznél minden lábbelijét. Drága arcszeszeket használt borotválkozás után, s teknősbékaolajos kenőccsel tartotta puhán a kezét. Tíznaponként járt borbélyhoz nyiratkozni, s ilyenkor mindig manikűröztette is magát. Felső metszőfogaira drága koronát rakatott, mivel eredeti színük betegesen sárga volt. Bal orcájáról plasztika sebésszel távolíttatott el egy szemölcsöt. Ferrarival járt; a kocsi legalább annyiba került, mint egy átlagos vidéki ház. A nyarat Londonban töltötte, de alighogy megérkezett az első októberi fagy, odábbállt a barátaival együtt a Karib-tengerre vagy a Riviérára. A barátai is egytől egyig vagyonos emberek voltak, akik nem keresték, hanem örökölték a pénzüket. Henry egész életében egyetlen szalmaszálat sem tett keresztbe, s jelmondata - melyet ő maga alkotott - ez volt: "Jobb egy enyhe szemrehányást elviselni, mint egy nehéz munkát elvégezni." Barátai ezt hallatlanul szellemes mondásnak tartották. A Henry Sugarhez hasonló emberek ellepik az egész földet, akár a moszat. Leggyakrabban azonban Londonban, New Yorkban, Párizsban, a Bahama-szigeteken és a Riviérán találkozni velük. Nem különösebben rossz emberek, de nem is jók. Nem is igazán fontosak: egyszerűen hozzátartoznak a tájhoz. Az ilyenfajta gazdag embereknek egyetlen közös tulajdonságuk van: az, hogy mindenáron még gazdagabbak akarnak lenni. Egymillióval sosem érik be, de kétmillióval sem. A még több pénz utáni vágyakozásuk örökké kielégítetlen marad. S mindez azért, mert állandóan rettegnek attól, mi lesz, ha egy szép napon arra ébrednek, hogy egy fillérjük sincs immár a bankban. Ezek az emberek nagyjából ugyanazokkal a módszerekkel próbálják növelni a vagyonukat. Részvényeket vásárolnak, és figyelik a tőzsdei árfolyamokat. Nagy tételekben ruletteznek és kártyáznak a kaszinókban. Fogadnak lovakra. Fogadnak bármi másra. Henry Sugar egyszer ezer fontot tett meg egy teknősbékára a Lord Liverpool teniszpályáján rendezett cammogó-versenyen. Ennek a kétszeresét tette föl Esmond Hanbury nevű barátja ellenében egy még ennél is ostobább fogadásra, amely úgy zajlott le, hogy kiengedték Henry kutyáját a kertbe, és az ablakból figyelték, mit csinál. Arra tették föl a téteket, vajon mit fog a kutya legelébb levizelni: falat, póznát, fát, avagy bokrot. Esmond falra szavazott; Henry, aki a fogadásra készülve már napok óta tanulmányozta a kutyája viselkedését, fára. Meg is nyerte a fogadást. Henry és barátai ilyen ostoba játékokkal próbálták elűzni a henye gazdagság gyilkos unalmát. Amint a fentiekből is kitűnik, Henry alkalomadtán attól sem riadt vissza, hogy becsapja egy kicsit a barátait. A kutyára tett fogadása semmiképp sem volt tisztességes dolog, de ami azt illeti, csalt a teknősbéka-futtatáson is: egy órával a verseny előtt titkon altatóport erőszakolt az ellenfél teknősbékájának a szájába. S most, hogy nagyjából képet alkottunk már magunknak Henry Sugar személyiségéről, kezdjük el magát a történetet. Egy nyáron Henry lekocsikázott Londonból Guildfordba, hogy Sir William Wyndham nevű barátjánál töltse a hétvégét. Sir William gyönyörű házban lakott, amelyet nem kevésbé gyönyörű kert övezett, de amikor szombat délután Henry megérkezett, már szakadt az eső. Sem teniszezni, sem krikettezni nem lehetett, s a házigazda pompás kerti úszómedencéjét is csak bánatosan nézhették a vendégek az ablakon át. Hiába, a nagyon gazdagokat nagyon megviseli a rossz idő; ez az egyetlen kellemetlenség, amelyet pénzzel nem küszöbölhetnek ki. Valaki azt indítványozta, kanasztázzanak jó magas alapon. Ezt mindenki remek ötletnek tartotta, csak az volt a baj, hogy öten voltak, így valakinek ki kellett maradnia a mulatságból. Sorsot húztak hát, s éppen Henry lett a vesztes. A többiek leültek játszani, Henry pedig, mivel kibicelni nem szeretett, kiment a nappaliból a hallba. Pár percig a festményeket bámulta a falakon, aztán unottan elkezdett járkálni a házban. Végül a könyvtárban kötött ki. Sir William apja híres könyvgyűjtő volt, s a könyvtár minden fala mentén a plafontól a padlóig sorakoztak a kötetek. Henry Sugarre mindez nem tett különösebb benyomást; nem érdekelték a könyvek. Legföljebb egy-egy krimit vagy rémregényt olvasott el olykor-olykor. Unottan járkált körbe a könyvtárban, hátha talál valami ilyesmit. De az idősebb Sir William a komoly, bőrkötésű könyveket szerette, s a szerzők neve sem mondott semmit Henrynek: Balzac, Voltaire, Ibsen, Johnson, Pepys. Unalmas marhaságok - gondolta Henry. Már éppen indult volna kifelé, amikor megakadt a szeme egy könyvön, amely egészen más volt, mint a többi. Olyan vékony volt, hogy észre sem vette volna, ha nem áll ki egy kicsit a többi közül. Amikor leemelte, akkor látta, hogy voltaképp csak egy kék papírba kötött füzet, amilyet a gyerekek használnak az iskolában. A borító nem volt megcímezve. Henry kinyitotta a füzetet, s az első oldalon, kézírással, a következőket olvasta:

Dr. John F. Cartwright:BESZÉLGETÉS IMHRAT KHANNAL,AZZAL AZ EMBERREL,AKI BEKÖTÖTT SZEMMEL IS LÁTOTT

BOMBAY, INDIA1934. december

Ez egész érdekes lehet, gondolta Henry. Továbblapozott. A folytatást fekete tintával írták, tisztán, jól olvashatóan. Henry állva elolvasta az első két oldalt, aztán azon kapta magát, hogy kedve támad tovább olvasni. Ez nemcsak érdekes, ez egyenesen lebilincselő! Leült egy bőrhuzatú karosszékbe az ablak mellett, kényelmesen elhelyezkedett, s elkezdte elölről az egészet. Henry a következőket olvasta a kis kék füzetben:"Én, John Cartwright, sebész vagyok a bombayi Közkórházban. 1934. december 2-án reggel az orvosi pihenőszobában teáztam három kollégámmal, dr. Marshall, dr. Phillips és dr. Macfarlane társaságában, amikor kopogtattak az ajtón. - Tessék - mondtam én. Kinyílt az ajtó, és egy hindu lépett be. Ránk mosolygott, és így szólt: - Elnézést a zavarásért, uraim. Megkérhetném önöket egy szívességre?Tudni kell: az orvosi pihenőszoba tiltott terület: ide csak az orvosok léphetnek be, hacsak nem nagyon sürgős esetről van szó. - Ez magánterület - mondta szigorúan dr. Macfarlane.- Tudom - felelte a hindu. - Tudom, és nagyon sajnálom, hogy így rátörtem önökre, uraim, de nagyon érdekes dolgot kell mutatnom önöknek.Mind a négyen zavarban voltunk, és nem szóltunk semmit.- Uraim! - mondta a hindu. - Én olyan ember vagyok, aki bekötött szemmel is lát!Most sem biztattuk, hogy folytassa; igaz, el sem küldtük.- Beköthetik a szememet, ha akarják - mondta. - Körülköthetik akár ötvenszer is, mégis el tudok olvasni egy könyvet.Úgy tűnt, teljesen komolyan beszél. Kezdtem kíváncsi lenni.- Jöjjön ide – mondtam neki. Engedelmeskedett. - Forduljon meg. Megfordult. Hátulról szorosan befogtam a szemét. - Namármost - mondtam - az egyik kollégám föl fogja tartani néhány ujját. Mondja meg, hányat mutat.Dr. Marshall feltartotta hét ujját.- Hetet - mondta a hindu.- No, még egyszer! - mondtam én.Dr. Marshall összeszorította mindkét öklét, és egyetlen ujját sem mutatta föl.- Egy ujj sincs - mondta a hindu.- No, még egyszer! - mondtam én.Dr. Marshall most is összeszorította az öklét.- Egy ujj sincs - mondta a hindu.Elvettem a kezem a szeméről. - Nem rossz! - mondtam.- Egy pillanat! - szólalt meg dr. Marshall. - Próbáljuk meg ezzel.Leakasztott egy orvosi köpenyt az egyik fogasról, és sálszerűen összetekerte. Körülfogta vele a hindu fejét, és hátul szorosra húzta. - Most próbáld meg - mondta. Előhúztam a zsebemből egy kulcsot. - Mi ez? - kérdeztem.- Kulcs - felelte.Visszaraktam a kulcsot, és föltartottam a kezemet. - Most mit tartok a kezemben? - kérdeztem.- Semmit - mondta a hindu. - Üres a keze.Dr. Marshall levette a köpenyt az ember szeméről. - Hogy csinálja? – kérdezte tőle. - Mi a trükkje?- Nincs benne semmi trükk - felelte a hindu. - Valóban látok a szemem nélkül is, miután évekig gyakoroltam.- Hogyan gyakorolta? - kérdeztem én.- Elnézést, uraim - felelte -, de ez az én titkom.- Akkor miért jött hozzánk? - kérdeztem.- Szeretném megkérni önöket egy szívességre - felelte.A hindu harminc év körüli, magas, barna férfi volt, amolyan kókuszdiószínű bőrrel. Kis fekete bajuszt viselt. A füle meglepően szőrös volt. Fehér vászonköntös volt rajta, csupasz lábán pedig szandál.- Tudják, uraim - folytatta a hindu -, jelenleg abból élek, hogy egy vándor színtársulattal utazom. Most érkeztünk Bombaybe. Ma lesz a nyitó előadás.- Hol? - kérdeztem.

- A Royal Palace Hallban - felelte. - Az Acacia Streeten. Én vagyok a fő műsorszám. A programon úgy vagyok feltüntetve, mint "Imhrat Khan, aki bekötött szemmel is lát". Most pedig az a feladatom, hogy minél nagyon reklámot csapjak a műsornak. Ha nem adunk el elég jegyet, nem lesz mit ennünk.- És nekünk mi közünk van ehhez? - kérdeztem.- Nagyon fogják élvezni - felelte. - Jól fognak szórakozni. Hadd magyarázzam meg. Tudják, amikor új városba érkezünk, rögtön elmegyek a legnagyobb kórházba, és megkérek néhány orvost, hogy kössék be a szememet. Megkérem őket, csinálják teljesen szakszerű módon. Biztosnak kell lenniük abban, hogy többször is körül van kötve a szemem. Azért kell ezt orvosnak csinálnia, nehogy bárki azt higgye, csalok. Amikor pedig teljesen be vagyok már kötve, kimegyek az utcára, és egy veszélyes dolgot művelek.- Mifélét?- Olyasmit csinálok, amit bekötött szemmel nagyon kockázatos megtenni.- Mégis, mi az?- Nagyon érdekes dolog - mondta. - Majd meglátják, ha előbb lesznek olyan kedvesek, és bekötöznek. Nagy szívességet tennének nekem ezzel, uraim.A többi orvosra néztem. Dr. Phillips közölte, hogy várják a betegei, s ugyanezzel az indoklással távozott dr. Macfarlane is. Dr. Marshall azonban azt mondta: - Miért ne? Élvezetes lesz, és nem is tart sokáig.- Én is benne vagyok - mondtam. - De akkor csináljuk valóban alaposan. Győződjünk meg róla, hogy semmiképp se leskelődhessen.- Nagyon kedves önöktől - mondta a hindu. - Kérem, tegyenek meg mindent, amit jónak látnak.- Mielőtt bekötnénk - mondtam dr. Marshallnak -, ragasszuk le a szemét. Aztán betapasztjuk a szemgödrét valami lágy, de tömör és ragadós anyaggal.- Például?- Mit szólnál valamilyen tésztához?- Az jó lesz - mondta dr. Marshall.- Helyes - feleltem. - Tehát te lemégy a pékségbe tésztáért, én pedig leragasztom a szemhéját a sebészeten.Kivezettem a hindut a pihenőszobából, végig a hosszú kórházi folyosón, át a sebészetre. - Feküdjön le ide - mutattam a vizsgálóasztalra. Lefeküdt, én pedig magamhoz vettem egy kicsiny, tetején szemcseppentővel ellátott palackot az orvosságos szekrényből. - Ezt kollódiumnak hívják - mondtam. - Hamarosan megköt a szemhéja fölött, úgyhogy nem tudja kinyitni a szemét.- És hogyan szedem le később? - kérdezte.- Alkohollal könnyen lejön - mondtam. - És tökéletesen ártalmatlan. Hunyja le a szemét!A hindu úgy tett, ahogy mondtam. Bekentem mindkét szemhéját kollódiummal. - Most tartsa csukva - mondtam -, amíg meg nem köt.A kollódium pár percen belül szilárd bevonatot képezett a szemhéján, és szorosan lezárta. - Próbálja meg kinyitni a szemét - mondtam.Próbálta, de hiába. Dr. Marshall jött be, kezében egy tál tésztával. Közönséges fehér kenyértészta volt, gusztusos és lágy. Kezembe vettem egy fél marékkal, és eldolgoztam a hindu szemén. Megtöltöttem vele mindkét szemgödrét úgy, hogy jusson egy kevés a környező bőrrétegre is. Aztán körös-körül jól odatapasztottam.- Ugye, nem nagyon kényelmetlen? - kérdeztem.- Nem - felelte a hindu. - Így nagyon jó lesz.- Kötözd be te! - mondtam Marshallnak. - Az én ujjam ragad.- Örömmel - felelte. - Csak figyelj! – Azzal egy vastag vattaréteget szorított a hindu tésztával borított szemére. - Üljön föl, kérem! - mondta dr. Marshall.A hindu felült.Dr. Marshall fogott egy három hüvelyk széles gézpólyát, és elkezdte betekerni vele a férfi fejét. A kötés most már abszolút szorosan tartotta a vattát és a tésztát. Dr. Marshall egy másik tekercs kötéssel körültekerte az egész fejet.- Kérem, hagyja szabadon az orromat, hogy lélegezhessek! - mondta a hindu.- Természetesen - felelte dr. Marshall. Befejezte a műveletet, és megtűzte a kötés szabad végét. - No, így megfelel? - kérdezte.- Remek! - mondtam. - Ezen semmiképp sem láthat át.A hindunak most már az egész feje szorosan be volt tekerve fehér kötéssel, csak az orra kandikált ki belőle. Azt a benyomást keltette, mintha most esett volna át valami súlyos fejműtéten.- Hogy érzi magát? - kérdezte dr. Marshall.- Nagyszerűen - felelte a hindu. - Fogadják elismerésemet, uraim! Igen jó munkát végeztek!- Hát akkor indulás! - mosolygott rám dr. Marshall.- Lássuk, most hogyan boldogul.

A hindu fölkelt az asztalról, határozott léptekkel az ajtóhoz sétált, kinyitotta, és kiment a folyosóra.- Szent ég! - kiáltottam. - Láttad ezt? Egyenesen a kilincshez nyúlt!Dr. Marshall arcáról lehervadt a mosoly. Hirtelen elfehéredett.

- Utánamegyek! - mondta, és az ajtóhoz rohant. Én a nyomában. A hindu minden nehézség nélkül haladt előre a folyosón. Dr. Marshall meg én mintegy tíz lépéssel lemaradva követtük. Hátborzongató látványt nyújtott ez az ember, amint hatalmasan körülkötött fejével éppoly magától értetődően sétált a folyosón, mint bárki más. Különösen hátborzongató volt nekünk, akik tudtuk: a szemhéja le van ragasztva, a szemgödre be van tömve tésztával, s mindennek a tetejébe még egy vastag vattaréteg is van a kötés alatt. Egy bennszülött kórházi szolga jött a folyosón. Ételeskocsit tolt maga előtt. Amikor megpillantotta a bekötött fejű embert, hirtelen földbe gyökerezett a lába. A mi emberünk egyszerűen megkerülte az ételeskocsit, és továbbhaladt.- Ezt is meglátta! - kiáltottam föl. - Észre kellett vennie a kocsit! Láttad, hogy megkerülte? Ez egyszerűen hihetetlen!Dr. Marshall nem válaszolt. Az arca falfehér volt, és látszott rajta, hogy nem jut szóhoz a döbbenettől. A hindu a lépcsőhöz ért, és megindult lefelé. Ez sem okozott számára semmi gondot. Még csak a korlátot sem fogta meg. Többen is szembejöttek vele; mindenki megállt, megbámulta, és gyorsan kitért előle. A lépcső alján a hindu jobbra fordult, és megindult a kijárat felé. Dr. Marshall és én mentünk utána. A kórház bejárata nem közvetlenül az utcára nyílik, hanem egy elég meredek lépcsőre, amely akácfákkal övezett kertbe vezet. Kiléptünk dr. Marshall-lal a ragyogó napsütésbe, és megálltunk a lépcső tetején. Odalent a kertben vagy százan gyűltek össze. Köztük legalább ötven mezítlábas gyermek, akik örömrivalgások közepette siettek a bekötött fejű ember felé, amint lesétált a lépcsőn, és fölemelt karral üdvözölte őket.Ekkor megpillantottam a biciklit. Egy kisfiú tartotta a lépcső aljánál. Magán a biciklin nem volt semmi különös, de a hátsó kerék fölé egy jó másfél méteres hirdetőtáblát erősítettek.A táblán ez állt:

IMHRAT KHAN, AKI BEKÖTÖTT SZEMMEL IS LÁT.MA KÓRHÁZI ORVOSOK KÖTÖTTÉK KÖRÜL A SZEMEMET!MA ESTE ÉS EGÉSZ HÉTENMINDEN ESTE 7-KOR FELLÉPEKA ROYAL PALACE HALLBAN,AZ ACACIA STREETEN.EZT NEM LEHET KIHAGYNI!JÖJJÖN EL: CSODÁKAT LÁTHAT!

A hindu lejutott a lépcsőn, és egyenesen a biciklihez ment. Valamit mondott a fiúnak, aki elmosolyodott. Aztán - lássanak csodát - ez az ember a teljesen bekötözött fejével keresztülbiciklizett az udvaron, ki egyenesen a forgalmas utcára! A bámészkodók most még hangosabban éljeneztek. A mezítlábas gyerekek sikoltozva, nevetgélve utánaszaladtak. Talán egy percig követhettük még a tekintetünkkel: magabiztosan pedálozott a forgalmas utcán, nem törődve az őt előző autókkal és az utána rohanó gyerekekkel. Aztán befordult egy sarkon, és eltűnt a szemünk elől.- Egészen beleszédültem - mondta dr. Marshall. - Nem hiszek a szememnek!- Pedig így igaz - mondtam. - Egyszerűen sehogy sem távolíthatta el a tésztát a kötés alól. Egy pillanatra sem vesztettük szem elől. Ami pedig a szemhéját illeti, legalább öt percig kell alkohollal mosnia, amíg eltávolíthatja róla a ragasztót.- Tudod, mit gondolok? - kérdezte dr. Marshall. - Azt hiszem, igazi csodát láttunk.Megfordultunk, és visszasétáltunk a kórházba.

*

A nap hátralevő részében a betegeimmel voltam elfoglalva a kórházban. Este hatkor szabadultam el, akkor hajtottam haza lezuhanyozni és átöltözni. Ez az év legforróbb időszaka Bombayben; ilyenkor a levegő még naplemente után is tűzforró. Akkor is izzad az ember, ha csak ül a székén mozdulatlanul. Az arca gyöngyözik egész nap, az inge ragad. Hosszas hideg zuhanyt vettem, majd derekamon mindössze egy törülközővel megittam egy szódás whiskyt a verandán. Aztán tiszta ruhát öltöttem. Hét perccel hét előtt a Royal Palace Hall előtt álltam az Acacia Streeten. Nem volt valami impozáns épület. Olyan kis alkalmi színház csupán, amelyet olcsó pénzért ki lehet bérelni gyűlésekre vagy bálokra. A pénztárnál csak úgy nyüzsögtek a helybeliek, és a bejárat mellett egy nagy plakát azt hirdette, hogy a NEMZETKÖZI SZÍNTÁRSULAT játszik a héten minden este. A műsorban zsonglőrök, bűvészek, akrobaták, kard- és tűznyelők, valamint kígyóbűvölők szerepeltek, továbbá egy egyfelvonásos darab. A rádzsa és a tigriskisasszony. De mindezek fölött, a legnagyobb betűkkel ott állt: IMHRAT KHAN, A VARÁZSLÓ, AKI BEKÖTÖTT SZEMMEL IS LÁT.Vettem egy jegyet, és bementem. A műsor két óráig tartott. Nagy meglepetésemre fölöttébb élveztem az egészet. Mindegyik előadó kiváló volt a maga nemében. Kezdődött a zsonglőrrel, aki

konyhaedényekkel ügyeskedett: két serpenyőt, egy tepsit, egy óriási tálcát és egy lábast tartott egyszerre a levegőben. Aztán jött a kígyóbűvölő, aki egy hatalmas zöld kígyót táncoltatott meg a furulyájával úgy, hogy az állat csaknem a farka hegyéig fölemelkedett a földről. A tűznyelő tüzet nyelt, a kardnyelő pedig egy méternél is hosszabb, hegyes vívótőrt engedett le a torkán - alighanem a gyomráig. Végül pedig, harsány trombitaszóra megjelent a színpadon maga Imhrat Khan. Azokat a kötéseket, amelyeket a kórházban raktunk a fejére, mostanra már eltávolította. Imhrat Khan felkért néhány nézőt, hogy fáradjanak a színpadra, s kössék körül a fejét teljesen lepedőkkel, sálakkal és turbánokkal. Annyira körültekerték a végén, hogy alig tudta megőrizni az egyensúlyát. Kezébe adtak egy pisztolyt. Egy kisfiú jött be, és megállt a színpad bal oldalán. Ráismertem: ő volt az, aki reggel a kerékpárt őrizte a kórház előtt. A fiú egy konzervdobozt tett a fejére, és nyugodtan megállt. Halálos csend ült a nézőtérre, amint Imhrat Khan megcélozta a dobozt. Elsült a pisztoly; a golyó becsapódására mindenki felugrott a helyéről. A doboz lerepült a fiú fejéről, és nagy csattanással a földre esett. A fiú felemelte, és megmutatta a golyó ütötte lyukat a közönségnek. Mindenki tapsolt és éljenzett. A fiú mosolygott. A fiú most egy deszkafal elé állt, Imhrat Khan pedig jó szorosan körüldobálta késekkel. Fantasztikus látvány volt. Ilyen pontosan dobni még nyitott szemmel is kevesen tudnak, és akkor ez a rendkívüli ember, akinek annyira be van bugyolálva a feje, hogy úgy néz ki, mintha egy botra hatalmas hógolyót tűztek volna, teljes biztonsággal dobálja a késeket a deszkába - hajszálnyira a fiú fejétől! A gyerek egész idő alatt mosolygott, s amikor vége volt a mutatványnak, a közönség hangosan dobogott a lábával, és sikoltozott izgalmában. Imhrat Khan utolsó produkciója talán nem volt ennyire látványos, de rám igen nagy hatást tett. Egy fémhordót hoztak be a színpadra. Felkértek egy-két nézőt, vizsgálják meg a hordót; nem lyukas-e valahol. Nem volt lyukas. A hordót Imhrat Khan már amúgy is alaposan körülkötözött fejére tették. Egészen a könyökéig ráhúzták, úgyhogy csak az alkarját tudta mozgatni. Valaki egy tűt adott az egyik kezébe, cérnát a másikba. És ekkor egyetlen határozott mozdulattal, minden tétovázás nélkül befűzte a cérnát a tűbe. Egyszerűen nem értettem, hogyan csinálja. Mikor a műsornak vége volt, fölmentem a színfalak mögé. Imhrat Khant egy kicsiny, de tiszta öltözőben találtam meg. Ott ült egy közönséges széken, miközben a kisfiú éppen a sálakat és lepedőket tekerte le a fejéről, de még a felénél sem tartott.- Áá! - üdvözölt. - Itt van az én orvos barátom a kórházból! Fáradjon be, uram!- Láttam az előadást - mondtam.- És mit szól hozzá?- Nagyon tetszett. Csodálatos teljesítményt nyújtott.- Köszönöm - mondta. - Ez nagyon komoly bók.- Hadd gratuláljak a segédjének is - folytattam, a fiú felé biccentve. – Nagyon bátor gyerek.- Ő nem ért angolul - mondta a hindu. - De lefordítom neki.Azzal gyorsan mondott valamit neki hindiül, ő pedig ünnepélyesen bólintott, de nem felelt semmit.- Nézze! - mondtam. - Én ma reggel tettem önnek egy kis szívességet. Nem viszonozná valamivel? Nem vacsorázna velem ma este?A fejéről most már lekerült a kötés. Rám mosolygott, és azt kérdezte: - Azt hiszem, doktor, magát most majd megeszi a kíváncsiság. Ugye, nem tévedek?- Valóban, nagyon kíváncsi vagyok - feleltem. - Szeretnék elbeszélgetni magával.Ismét fennakadtam azon, milyen szőrös a füle. Ilyen szőrös fület még sohasem láttam. - Én még sohasem beszélgettem orvossal - mondta. - De nincs ellene semmi kifogásom. Örömmel vacsoráznék önnel.- Megvárjam a kocsiban?- Ha lenne olyan szíves - felelte. - Még meg kell mosdanom, és szeretnék ruhát is váltani.Elmagyaráztam, hogy milyen az autóm, és biztosítottam, hogy odakinn megvárom. Negyedóra múlva megjelent egy tiszta fehér vászonköpenyben és a reggeli szandálban. Nemsokára már kényelmesen üldögéltünk egy kis étteremben, ahová gyakran ellátogattam, mert itt készítették a legjobb curryt egész Bombayben. Én sört ittam hozzá, Imhrat Khan limonádét.- Nem vagyok író - kezdtem a beszélgetést. - Orvos vagyok. De ha elmondaná nekem a történetét elejétől végéig, ha elmagyarázná nekem, hogyan tett szert erre a csodálatos képességére, leírom olyan pontosan, ahogy csak tudom. És akkor talán közzé is tehetem a British Medical Journalben, vagy akár egy még híresebb folyóiratban is. És éppen mivel orvos vagyok, nem pedig író, aki pénzért talál ki történeteket, mindenki komolyabban fogja venni, amit írtam. Magának is jól jönne, ha híresebb lenne, vagy tévedek?- Nagyon sokat segítene rajtam - mondta. - De magának, miért érdeke ez?- Őrülten kíváncsi vagyok - feleltem. - Ennyi az egész.Imhrat Khan szájába vett egy adag currys rizst, és lassan majszolni kezdte. Végül így válaszolt:- Hát legyen, barátom! Benne vagyok.- Remek! - kiáltottam föl. - Mihelyt befejeztük a vacsorát, hazamegyünk, hozzám. Ott nyugodtan beszélgethetünk.Megettük a vacsorát, fizettem, és hazakocsikáztam Imhrat Khannal együtt.

*

A nappaliban ültünk le. Papírt és ceruzát készítettem ki magamnak a jegyzeteléshez. Van egy saját gyorsírásom, amellyel a betegeim panaszait szoktam lejegyezni, s így nagyjából mindent rögzíteni tudok, hacsak valaki nem beszél túl gyorsan. Azt hiszem, abból, amit Imhrat Khan mondott, egyetlen szó sem veszett el. Álljon hát itt pontosan úgy, ahogy ő mesélte:

“Hindu vagyok - kezdte Imhrat Khan. - 1905-ben születtem Kasmírban, Akhnur városában. Szegények voltunk, apám vasúti ellenőr volt. Tizenhárom éves vagyok, amikor egyszer csak jön az iskolánkba egy bűvész, és előadást tart. Ma is emlékszem a nevére: Moor professzornak hívják, mert Indiában minden bűvész professzornak mondja magát. Nagyon jók a trükkjei, nagyon mély benyomást tesznek rám. Úgy gondolom, ez igazi varázslat. Úgy érzem..., hogy is mondjam..., úgy érzem, igen erős bennem a vágy, hogy magam is megtanuljam ezt a varázslatot, ezért két nappal később megszököm hazulról, hogy megkeressem és kövessem új példaképemet, Moor professzort. Magammal viszem minden megtakarított pénzemet, tizennégy rúpiát, ezenkívül csak azt a ruhát, amely rajtam van. Fehér dhoti szandállal. Ez 1918-ban van, amikor tizenhárom éves vagyok. Megtudom, hogy Moor professzor Lahore-ba ment, ami Akhnurtól kétszáz mérföld, váltok hát egy harmadosztályú jegyet, és utánamegyek vonattal. Lahore-ban megtalálom a professzort. Valami nagyon vásári mutatványban bűvészkedik. Elmondom neki, hogy csodálom őt, és megkérem, vegyen föl segédjének. Elfogadja az ajánlatot. A béremben is megállapodunk: nyolc anna naponta. A professzor megtanítja nekem a karikatrükköt; nekem az lesz a dolgom, hogy a színház előtt bemutassam, és becsalogassam az embereket az előadásra. Ez hat hétig tart. Jobb, mint az iskola. De aztán bombaként robban bennem a felismerés, hogy Moor professzor nem igazi varázsló, az egész csak csalás, puszta kézügyesség dolga. A professzor nem a példaképem többé. A munkám már nem érdekel, ugyanakkor teljesen áthatja egész énemet valami nagyon erős sóvárgás. Mindenekfölött szeretném megtudni, miben rejlik az igazi varázslat, és szeretnék megtudni valamit a jóga titkos tudományáról. Ehhez azonban kellene keresnem egy jógit, aki hajlandó tanítványául fogadni. Ez nem könnyű. Az igazi jógik nem ácsorognak ott minden utcasarkon. Egész Indiában nincsenek túl sokan. Ráadásul mélységesen vallásos emberek. Ha tehát tanítómestert akarok találni magamnak, nagyon vallásosnak kell mutatnom magamat. Valójában én egyáltalán nem vagyok vallásos ember. Éppen ezért azt is lehetne mondani, csaló vagyok. Merő önzésből akartam elsajátítani a jóga tudományát. Arra akartam használni a jógik hatalmát, hogy általa híres és gazdag legyek. Namármost éppen ez az, amit egy igazi jógi mindennél inkább megvet. Az igazi jógi hisz abban, hogy ha a hatalmával visszaél, korai és hirtelen halált hal. A jógi sohasem gyakorolhat a nyilvánosság előtt. Tudományát csakis egyedül, rituálisan művelheti, különben halállal bűnhődik. Ezt én nem hittem el, és ma sem hiszem. Elkezdek hát egy jógit keresni. Faképnél hagyom Moor professzort, és eljutok Amritsar városába a Punjabon, ahol csatlakozom egy vándor színtársulathoz. Addig is meg kell élnem valamiből, amíg nem találom meg a titok nyitját, márpedig mint amatőr színész már az iskolában is sikereket arattam. Három évig járom ezzel a társulattal a Punjabot, s végül tizenhat és fél éves koromra én vagyok a társulat legjobban fizetett színésze. A pénzemmel takarékosan bánok, és sikerül is jelentős összeget, kétezer rúpiát félretennem. Ekkor hallok először egy Banerjee nevű emberről. Azt mondják, egyike a kevés igazán nagy jóginak Indiában, rendkívüli képességekkel rendelkezik. Elsősorban azt emlegetik csodálattal, hogy elsajátította a levitáció képességét, vagyis ima közben fölemelkedik a földről, s tizennyolc hüvelyk magasban lebeg. Hohó, gondolom. Ez az én emberem. Őt kell valahogy megkeresnem. Magamhoz veszem a megtakarított pénzemet, otthagyom a társulatot, és Rishikeshbe megyek, a Gangesz partjára, ahol állítólag Banerjee él. Hat hónapig járok Banerjee nyomában. Hol lehet? Merre járhat? Nem látta valaki? Hát persze, persze, mondják Rishikeshben, valamikor itt járt, de ez nem mostanában volt, és akkor sem látta senki szemtől szembe. Hát akkor hol lehet? Ó, azt már nem tudhatja senki. Hát honnan is tudhatnánk? Ki a megmondhatója, mit gondol és mit tesz legközelebb egy ilyen ember? Hiszen teljes zárkózottságban él, elvonul a világ elől. De igen. Igen, igen, igen, hát persze - mondom magamban. Ezt én is megértem. Minden pénzemet arra költöm, hogy megtaláljam Banerjeet, nem marad, csak harmincöt rúpiám. Azzal sem jutok semmire. Mégis Rishikeshben maradok, és abból élek, hogy bűvészként lépek föl itt-ott-amott. Moor professzortól tanultam egy-két trükköt, és a kezem természettől fogva nagyon ügyes. Egy nap aztán, amint ülök egy kis szállodában Rishikeshben, azt hallom, hogy Banerjeeről, a jógiról beszélnek. Egy utas azt állítja, hogy Banerjee a dzsungelben él, nem is messze innen, de az erdő mélyén, teljesen egyedül. De vajon merre? Az utas nem tudja. - Talán arra, észak felé - mondja bizonytalanul, és mutatja az irányt. Ez nekem elég. A piacra sietek, hogy tongát béreljek, tudja, azt az egylovas kocsit; és már éppen megalkudtunk a kocsissal, amikor arra jön egy ember, aki a közelben állt és hallgatózott; azt mondja, hogy ő is arra tart. Szívesen velem utazna egy darabig, és megfelezhetnénk a fuvardíjat. Örömmel veszem az ajánlatát, és el is indulunk, én meg a másik a kocsiban, a kocsis a bakon. Megyünk egy szűk ösvényen, amely egyenesen a dzsungel szívébe vezet. Aztán kiderül, milyen szerencsém van: szóba elegyedem az útitársammal, s ki másnak a tanítványa, mint magának a nagy Banerjeenek, és éppen most készül meglátogatni! Meg is mondom neki kereken, hogy magam is a jógi tanítványául szeretnék szegődni. Megfordul, rám néz hosszan, aztán vagy három percig egy szót sem szól. Végül halkan azt mondja: - Nem, ez lehetetlen!

Jól van, gondolom én, majd meglátjuk. Megkérdem tőle, valóban fölemelkedik-e a földről Banerjee ima közben.- Igen- feleli -, ez igaz. De ezt senki sem láthatja. Senki sem lehet Banerjee közelében, amikor imádkozik.Megyünk még egy kicsit együtt a tongával, mindvégig Banerjeeről beszélgetve. Ügyes közbevetett kérdésekkel elég sok apróságot megtudok a mesterről, legfőképp azt, mikor szokott imádkozni. Nemsokára így szól az útitársam: - Hát én búcsúzom. Itt kiszállok.Miután leszállt, továbbmegyünk, de egy kanyar után szólok a kocsisnak, hogy álljon meg, és várjon. Gyorsan leugrom, és visszalopózom az úton: hol lehet Banerjee tanítványa? Már eltűnt a dzsungel sűrűjében. De vajon merre? Jobbra vagy balra tért le az útról? Nagyon csöndesen állok, és fülelek. Egyszer csak hallom az aljnövényzet zizegését. Ez csak ő lehet, mondom magamban. Ha nem ő, akkor egy tigris. De nem tigris: ő az. Most már látom is. Ott megy a sűrű bozótban. Erre nincs ösvény, úgy kell utat törni a bambusznádak és az indák között. Utánalopózom. Jó száz yarddal lemaradok mögötte, nehogy meghalljon. Én hallom őt. Ebben a sűrű bozótban nem lehet nesztelenül haladni, s ha szem elől vesztem is, ami gyakran megtörténik, hallani mindig hallom. Jó félórán át követem a nyomát. Aztán hirtelen nem csap többé zajt. Megállok, figyelek. A dzsungel néma. Már attól félek, nyomát vesztem. Kicsit odább kúszom, és hirtelen az aljnövényzeten át megpillantok egy kis tisztást, közepén két kunyhóval. Apró, ágakból és levelekből összeeszkábált építmények. A szívem a torkomban dobog, nagyon izgatott vagyok, mert biztosan tudom, csakis itt élhet Banerjee, a jógi. A tanítványt nem látom. Biztosan bement valamelyik kunyhóba. Teljes a csönd. Nagyon óvatosan felmérem a terepet a tisztás körül. A közelebbi kunyhó mellett látok egy kis vízgyűjtő medencét, mellette imaszőnyeget, ott meditálhat és imádkozhat Banerjee. A medencétől nem messze, talán harminc lépésre áll egy hatalmas baobab fa, gyönyörű vastag ágakkal, olyan vastagokkal, hogy az ember akár ágyat is vethet rajtuk, és végigfekhet rajta, mégsem látják meg alulról. Ez lesz az én leshelyem, gondolom. Ezen a fán fogok elrejtőzni, és megvárom, amíg Banerjee kijön imádkozni. Onnan majd mindent jól láthatok. A tanítványtól úgy tudom, Banerjee sosem imádkozik este öt-hat óra előtt, így még bőven van időm. Visszamegyek arra, amerre jöttem, hogy beszéljek a tonga kocsisával. Mondom neki, hogy még várnia kell. Ezért külön díjat kér, de ez most egyáltalán nem érdekel, mert olyan izgatott vagyok, hogy még a pénz sem számít. Várok a fullasztó déli hőségben a tonga mellett, végigvárom az egész fülledt délutánt, aztán úgy öt óra tájban visszalopózom a kunyhóhoz. A szívem olyan hevesen ver, mintha az egész testem lüktetne. Felmászom a kiszemelt fára, s úgy helyezkedem el az ágak között, hogy én jól lássak, de engem nem lehessen látni. Várok negyvenöt percet. Hogy honnan tudom, ilyen pontosan? Van egy karórám. Nagyon jól emlékszem rá. Tombolán nyertem, és nagyon büszkén viseltem. Rá volt írva a készítője is, az Islamia Watch Co., Ludhianában. És ha már van órám, mindennek pontosan megjegyzem az idejét, mert azt akarom, hogy ez az élmény pontról pontra megmaradjon bennem. Ülök fönn a fán, és várok. Aztán egyszer csak kijön egy ember a kunyhóból. Magas és sovány férfi. Narancsszín dhotit visel, a kezében tálca rézedényekkel és tömjénfüstölőkkel. A gyékényhez megy, és leül rá törökülésben, a tálcát maga elé teszi – mindezt nagyon nyugodtan, finom mozdulatokkal. Előrehajol, vizet vesz a tenyerébe a kis medencéből, és a háta mögé locsolja. Kezébe veszi a tömjénfüstölőt, és lassú, lágy mozdulatokkal lengeti maga előtt keresztbe. Aztán mindkét kezével a térdére támaszkodik. Mozdulatlanná merevedik, majd hosszan beszívja a levegőt az orrán át. Látom, amint belégzés közben megváltozik az arckifejezése. Az egész arca, mintha valami fényesség, valami... nem, nem tudom másképp nevezni, valami fény önti el az arcát, és az egész ember mintha átalakulna. Tizennégy percig marad mozdulatlanul ebben a helyzetben, aztán ahogy nézem, határozottan látom, hogy a teste lassan, nagyon lassan emelkedni kezd, felemelkedik a földről. Látom, amint alásüt a nap. Már tizenkét hüvelykkel a föld felett lebeg, tizenöttel, tizennyolccal, aztán hússzal, és nemsokára már kétlábnyi magasságban ül az imaszőnyeg fölött a levegőben. Mozdulatlanul gubbasztok fönn a fán, nézem, és azt hajtogatom magamban, most figyelj nagyon jól, légy benne biztos, hogy mindent pontosan látsz. Itt, a szemed előtt, mindössze harminc lépésnyire ül egy ember nagy méltósággal a levegőben. Valóban látod? Igen, látom. De biztos vagy benne, hogy nem csalnak az érzékeid? Biztos, hogy nincs semmi trükk? Biztos, hogy nem képzelődsz? Igen, biztos, mondom magamban. Egészen biztos. Csodálattal nézem őt. Még ott lebeg egy ideig, aztán lassan visszaereszkedik a földre. Szemmel látható, ahogy mozog. Látom, amint lassan, nagyon lassan alászáll, amíg ismét a szőnyegen nem ül. Az órám tanúsága szerint negyvenhat percet töltött a levegőben! Tudom, mert pontosan megnéztem És aztán, nagyon-nagyon sokáig, jó két óra hosszat teljesen mozdulatlanul ül, olyan mozdulatlanul, akár egy kőszobor. Azt sem látom, hogy lélegezne egyáltalán. A szeme csukva, az arcán még mindig ott az a bizonyos fény, meg valami halvány mosoly, amitől olyan az arca, hogy egész életemben sosem láttam hozzá foghatót. Végül megmozdul - először a keze. Aztán feláll. Újra lehajol, fölveszi a tálcáját, és lassan besétál a kunyhóba. Én teljesen a látott csoda hatása alatt állok. Nem bírom türtőztetni magamat, megfeledkezem minden óvatosságról, gyorsan lemászom a fáról, és egyenesen a kunyhóhoz rohanok, be az ajtón. Banerjee egy tál fölé hajol, éppen a lábát mossa. Háttal áll nekem, de hallja,

hogy berontottam, gyorsan megfordul, és fölegyenesedik. Döbbenten néz rám, és azonnal nekem szegezi a kérdést: - Mióta van itt? - Úgy kérdi, mint aki haragszik valamiért.Elárulom neki a teljes igazságot, hogy fenn voltam a fán, és meglestem őt; hozzáteszem, hogy életem leghőbb vágya a tanítványává lenni. Könyörgök, engedje meg, hogy a tanítványa legyek.Hirtelen kirobban belőle a düh, és kiabálni kezd velem.- Ki innen! - üvölti. - Takarodjon! Kifelé! Gyorsan kifelé! - Azzal dühében fölkap egy kis téglát, és hozzámvágja. - A tégla a térdem alatt talál el, és felsebzi a lábamat. Még mindig itt a helye. Megmutathatom magának. Tessék, itt van a térdem alatt.Banerjee szörnyen mérges, nagyon félek tőle. Megfordulok, és elrohanok. Keresztülrohanok a dzsungelen a tongáig, és visszavitetem magam Rishikeshbe. De éjszaka újra összeszedem a bátorságomat. Elhatározom: mindennapi visszamegyek Banerjee kunyhójához, és addig járok a nyakára, amíg tanítványául nem fogad, csak hogy végre nyugta legyen tőlem. Így is történik. Elmegyek hozzá mindennap, és ő mindennap dühös lesz, kiabál, üvöltözik, és én csak állok ott riadtan, de kitartóan, és megismétlem a kérést, hogy fogadjon tanítványául. Ez öt napig megy. Aztán a hatodik napon, teljesen váratlanul, Banerjee már nem dühöng. Szinte udvarias velem. Türelmesen elmagyarázza, hogy az ő tanítványa nem lehet ugyan, de ad nekem ajánlást egy másik férfiúhoz, egyik barátjához, aki maga is nagy jógi, és Hardwarban él. Ha őt fölkeresem, kaphatok segítséget és útmutatást.”

*

Imhrat Khan itt szünetet tartott, és kért egy pohár vizet. Hoztam neki. Lassan, hosszan kortyolt belőle, aztán folytatta elbeszélését:„Ekkor 1922-t írunk, és én csaknem tizenhét éves vagyok. Elmegyek Hardwarba. Megtalálom a jógit, és mivel ajánlólevelem van a nagy Banerjeetől, hajlandó nekem útmutatást adni. Miből áll ez az útmutatás? Természetesen ezen múlik minden. Ezt kerestem már mióta, ez után vágyakoztam - nem csoda hát, ha lelkes tanítvány vagyok. Az első lecke, a legelemibb szintű oktatás mindenféle bonyolult tornagyakorlatból áll. Ezek során lehet elsajátítani az izmok és a lélegzés fölötti uralmat. Néhány hét után persze a leglelkesebb tanítványt is elfogja a türelmetlenség. Megmondom a jóginak, hogy én a szellemi képességeimet szeretném fejleszteni, nem a testieket. Azt válaszolja erre: - Ha eléri, hogy uralkodni tudjon a teste fölött, a szellemi önkontroll magától megjön.Én azonban egyszerre akarom mindkettőt, és állandóan zaklatom a kérdéseimmel, míg végre azt mondja: - Nos, jól van, megtanítom néhány olyan gyakorlatra, amellyel a tudatos elmére lehet összpontosítani.- A tudatos elmére? - kérdem. - Ezt meg hogy érti?- Úgy, hogy minden embernek két agya van, a tudatos és a tudattalan. A tudattalan eleve nagyon összefogott valami, de a tudatos, az, amelyet mindenki használ, szétszórt. Egyszerre ezer meg ezer dologgal foglalkozik, mindazzal, amit az ember maga körül lát, meg azzal is, amire gondol. Ezért meg kell tanulni, hogyan összpontosíthatjuk ennek a figyelmét egyvalamire, egyetlenegy dologra, és semmi másra. Ha ezt valaki szorgalmasan gyakorolja, megtanulhatja, hogyan koncentrálhat minden figyelmével egyetlen tetszés szerinti dologra legalább három és fél percig. De ennek az elsajátítása mintegy tizenöt évet vesz igénybe.- Tizenöt évet! - kiáltottam föl kétségbeesetten.- Lehet, hogy többet is - felelte. - Tizenöt év az átlag.- De hát addigra öreg ember leszek!- Ne essen kétségbe! - mondja a jógi. - Nem mindenkinél tart ilyen sokáig. Van, akinek tíz év alatt sikerül, egy kevés embernek még ennyi sem kell, és egészen kivételesen születnek olyanok is, akiknek egy-két esztendő elég hozzá. De ez már legföljebb egy a millióból.- Kik ezek a kivételes emberek? - kérdezem én. - Látni rajtuk, hogy másfélék?- Egyáltalán nem - feleli. - Egyszerű utcaseprő vagy földműves is lehet kivételes ember. Persze maharadzsa is. Ezt nem lehet tudni addig, amíg valaki el nem kezdi a gyakorlást.- Valóban olyan nehéz - kérdeztem a jógit - három és fél percig csak egyvalamire összpontosítani a figyelmünket?- Szinte lehetetlen - feleli. - Próbálja csak meg! Hunyja be a szemét, és gondoljon valamire. Bármilyen tárgyra. Próbálja maga elé képzelni. Próbálja meg látni. Nem telik bele néhány másodperc, máris el fog kalandozni a figyelme. Mindenféle egyéb gondolat szivárog be az agyába. Más képek tolulnak föl. Nagyon nehéz dolog ez.Ezt mondja nekem a hardwari jógi. Ekkor veszi kezdetét számomra az igazi gyakorlás. Minden este leülök, behunyom a szememet, és megpróbálom magam elé képzelni annak az embernek az arcát, akit a legjobban szeretek: a bátyámét. Arra összpontosítok, hogy az ő arcát lássam magam előtt. De abban a pillanatban, amikor elkalandozik a figyelmem, abbahagyom, és pihenek pár percet, mielőtt újrakezdeném. Háromévi gyakorlás után - úgy, hogy egyetlen napot sem hagytam ki -

másfél percig tudok már a bátyám arcára összpontosítani. Jól haladok. De egy érdekes dolog történik: miközben ezeket a gyakorlatokat csinálom, valahogy elvesztem a szaglásomat, mindmáig sem tér vissza. Aztán már nincs miből fönntartanom magamat, pénzt kell keresnem, így elmegyek Hardwarból. Kalkuttába költözöm, ahol több a munkaalkalom, és csakhamar egész jól keresek, mint bűvész. A gyakorlást azonban szorgalmasan folytatom. Minden este, akárhol legyek is, leülök egy csöndes sarokba, és a bátyám arcára összpontosítok. Néha, a változatosság kedvéért, most már valami kevésbé személyeset is próbálok magam elé képzelni, például egy narancsot vagy egy szemüveget. Ez egyelőre nehezebben megy. Egy nap Kalkuttából Daccába utazom, Kelet-Bengáliába, hogy bűvészbemutatót tartsak egy ottani kollégiumban, s daccai tartózkodásom alatt véletlenül elvetődöm egy fakír bemutatójára, aki tűzön jár. Nagyszámú közönség verődik össze. Egy domb aljában mély árkot ásnak. A domboldalon a nézők százai ülnek. Az árok jó huszonöt láb hosszú. Megtöltötték farönkökkel, tűzifával, faszénnel és az egészet leöntötték petróleummal. Aztán meggyújtották, úgyhogy a gödör vörösen izzik. Olyan nagy a forróság, hogy akik szítják a tüzet, védőszemüveget viselnek. Erős szél fúj, fehérre hevíti a parazsat. Előlép a tűzjáró fakír. Csak egy kis ágyékkötőt visel, a lába csupasz. A sokaság elnémul. A fakír végigsétál az árkon, végig az izzó faszénen. Egy pillanatra sem áll meg. De nem is siet. Egyszerűen végigsétál a fehéren izzó szénen, kilép túloldalt, és még csak meg sem perzselte a lábát. Felmutatja a nézőknek a talpát. Mindenki lenyűgözve nézi. Aztán még egyszer végigsétál az árkon. Most kicsit lassabban halad, s én közben felismerem az arcán a tiszta és teljes koncentrálás jeleit. Ez az ember, mondom magamban, gyakorolt már jógát. Sőt, minden bizonnyal jógi. A bemutató után a tűzjáró felteszi a kérdést a nézőknek: akad-e közöttük olyan bátor, aki lemegy mellé, és végigsétál a tűzön? Izgatott moraj fut végig a tömegen. Hirtelen hevesebben kezd verni a szívem. Itt a nagy lehetőség. Nem szabad kihagynom. Kell, hogy legyen elég hitem és bátorságom! Muszáj megpróbálnom. Most már több mint három éve gyakorolom az összpontosítást; itt az ideje, hogy komolyan próbára tegyem magam. Amíg ezen töröm a fejemet, egy önkéntes jelentkező előlép a nézők közül. Egy fiatalember. Bejelenti, hogy szeretne megpróbálkozni a tűzön járással. Ennek hatására én is előlépek, és bejelentem elhatározásomat. A nézők mindkettőnket megéljeneznek. A tűzjáró átveszi a dolgok irányítását. Azt mondja, először a másik jelentkezőnek kell mennie. Leveteti vele a dhotiját, mert az, mint mondja, biztosan lángra kapna. Le kell vetnie a szandálját is. A fiatal férfi engedelmeskedik. De most, hogy már közel a tűz, és érzi az árokból feléje áradó rettenetes hőséget, úgy tűnik, megijedt. Kicsit hátra is lép, és kezével védi a szemét a forróságtól.- Nem muszáj nekivágnia, ha nem akar - mondja a tűzjáró.A nézőtér csendben figyel: a helyzet kezd drámai fordulatot venni. A fiatalember, bár most már pokolian fél, be akarja bizonyítani a bátorságát,és azt mondja: - Dehogynem akarok!Azzal nekilendül, és az árok fölé rohan. Rálép a tűzre egyik, majd a másik lábával. Fájdalmasan fölsikolt, kiugrik a gödörből, és elterül a földön. Ott fekszik szegény, és sikolt a fájdalomtól. A talpa csúnyán megégett, helyenként lejött róla a bőr. Két barátja odarohan, és elcipeli.- Most maga következik - mondja a tűzjáró. - Készen áll?- Készen - válaszolom. - De csendet kérek arra az időre, amíg felkészülök.Az emberek ismét izgatottan mormognak. Az imént voltak szemtanúi, hogy egy ember csúnyán megégette magát. Akadhat még egy őrült, aki próbálkozni mer? Valaki felkiáltott: - Ne tegye! Elment a józan esze? És mások visszhangozzák a kiáltást; arra ösztökélnek, lépjek vissza. Én feléjük fordulok, és magasra emelt karral csendet kérek. Mindenki hallgat, és rám figyel. Minden szem rajtam függ. Teljesen nyugodt vagyok. Lehúzom fejemen át a dhotimat. Levetem a szandálomat. Csaknem meztelenül, egy szál alsónadrágban állok ott. Mozdulatlanná merevedem, lehunyom a szememet. Kezdek összpontosítani. A tűzre koncentrálok. Semmi mást nem látok magam előtt, mint a fehéren izzó széndarabokat, s arra összpontosítok, hogy nem forrók, hanem hidegek. Ez a szén hideg, mondom magamnak. Nem égethet meg. Lehetetlen, hogy megégessen, hiszen egyáltalán nem is meleg. Eltelik egy fél perc. Tudom, hogy nem szabad túl soká várnom, mert csak másfél percen át vagyok képes teljes összpontosításra. Koncentrálok tovább. Olyan erősen, hogy valamiféle transzba esem. Rálépek a szénre. Elég gyorsan végigsétálok az árkon. És íme, nem égtem meg! Elszabadul a pokol. A nézőközönség üvöltve éljenez. A fakír odarohan hozzám, és megvizsgálja a talpamat. Nem akar hinni a szemének: nincs rajta égési seb.- Hé! - kiált föl. - Ez meg micsoda? Maga jógi?- Még nem, uram - felelem büszkén -, de jó úton vagyok afelé.Aztán gyorsan felöltözöm, és távozom, menekülve a nézők elől. Természetesen nagyon izgatott vagyok. Kezdődik - mondom magamban, végre van valami hatalmam. És egész idő alatt a fejemben jár valami más, valami, amit az öreg hardwari jógi mondott. Azt mondta:- Egyes szent emberek olyan fokra fejlesztették a koncentráló képességüket, hogy megtanultak a szemük nélkül látni.Nos, mindegyre ez jár az eszemben, és arra vágyom, hogy valaha én is szert tehessek erre a képességre. S miután ilyen sikeresen kiálltam a tűzpróbát, elhatározom, ezentúl ez lesz a fő célom: megtanulni, hogy a szemem nélkül lássak.”

*

Imhrat Khan itt szakította meg másodszor az elbeszélését. Kortyolt a vízből, hátradőlt a székén, és lehunyta a szemét.“ - Megpróbálok mindent a helyes sorrendben elmondani - mondta. - Nem szeretnék kihagyni semmit.- Idáig nagyon jól ment - mondtam. - Kérem, folytassa csak!- Helyes - felelte.Szóval itt élek Kalkuttában, hátam mögött a tűzpróbával. És most meghoztam ezt az elhatározást, hogy egy dologra fogok koncentrálni: hogy a szemem nélkül lássak. Ideje hát némileg módosítanom a gyakorlatokat. Esténként most már egy gyertya elé ülök le, meggyújtom, és a lángot nézem. A gyertyalángnak három különálló része van: kívül egy sárga, középen egy mályvaszín, és legbelül egy fekete. A gyertyát az arcomtól tizenhat hüvelyk távolságra teszem le. A láng pontosan egy vonalban van a szememmel. Nagyon fontos, hogy ne legyen se följebb, se lejjebb, nehogy mozgatni kelljen a szememet. Kényelmesen elhelyezkedem, és a láng közepébe, a feketeségbe bámulok. Ez csak azt segíti elő, hogy összpontosítsam a tudatos elmémet, hogy minden mástól megtisztítsam. Egészen addig nézem a feketeséget a lángban, amíg valóban csak azt látom, minden más eltűnik körülöttem. Akkor lassan lehunyom a szememet, és szokás szerint egyvalamire kezdek koncentrálni, azaz rendszerint a bátyám arcára. Ezt minden este megcsinálom lefekvés előtt, és 1929-re, amikor huszonnégy éves vagyok, már három percig tudok összpontosítani egy dologra, mielőtt elkalandozna a figyelmem. És ekkoriban, amikor tehát huszonnégy éves vagyok, kezdek felfigyelni arra, hogy bizonyos mértékig behunyt szemmel is látom a dolgokat. Nagyon fejletlen képesség ez, nem több valami furcsa, halvány érzésnél, hogy ha behunyom a szemem, és nagyon, rendkívül erősen összpontosítva figyelek, akkor látom az előttem levő tárgy körvonalait. De lassan kifejlődik a belső látásom. Azt kérdi, mit értek belső látáson? Elmagyarázom úgy, ahogy a harwari jógitól tanultam. Minden embernek két látása van, mint ahogy két szaglása, ízlelése és hallása is. Az egyik a külső érzék, az a többé-kevésbé jól fejlett valami, amelyiket mindenki használja; de emellett van egy belső is. Ha kifejleszthetnénk ezeket a belső érzékeinket, szagolhatnánk az orrunk, ízlelhetnénk a nyelvünk, hallhatnánk a fülünk és láthatnánk a szemünk nélkül is. Remélem, érti, mit mondok. Hogy az orrunk, a nyelvünk, a fülünk és a szemünk - hogy is mondjam - csupán eszköz arra, hogy az adott észleletet az agyba továbbítsa. Szóval ekkoriban az a célom, hogy a belső látásomat eddzem meg. Estéről estére elvégzem a szokásos gyakorlatokat a gyertyával meg a bátyám arcával. Aztán pihenek egy kicsit, iszom egy csésze kávét. Utána bekötöm a szememet, ülök a széken, és megpróbálok látni, igazán látni, nemcsak magam elé képzelni minden tárgyat a szobában anélkül, hogy a szememet használnám. És lassan megjön az eredmény. Nemsokára már egy csomag kártyával gyakorolok. Leveszek egy lapot a tetejéről, háttal magam felé tartom, és megpróbálok átlátni rajta. Aztán a másik kezemben tartott ceruzával lejegyzem, hogy szerintem melyik lap volt az. Veszem a következő kártyát, leírom azt is. Végigmegyek ilyenformán az egész csomagon, utána pedig ellenőrzöm az eredményt. Rögtön az első próbálkozásom hatvan-hetven százalékos sikerrel jár. Végzek egyéb gyakorlatokat is. Térképeket vásárolok, bonyolult hajóstérképeket is, és kiszögezem a szobám falára. Órákon át nézem őket bekötött szemmel, próbálom kibetűzni a város- és folyóneveket. Négy éven át folytatom estéről estére ezt a gyakorlatot. 1933-ra - ami ugye, csak tavaly volt -, azaz huszonnyolc éves koromban már el tudok olvasni egy könyvet. Beköthetem a szememet, mégis tökéletesen olvasok a könyvből. Végre a kezemben van a hatalom, amire vágytam. Most már egészen biztosan rendelkezem vele, és mert égek a türelmetlenségtől, azonnal be is veszem a bűvészi repertoáromba. A közönség imádja a mutatványt. Hangosan és hosszan tapsolnak. De senki sem hiszi el, hogy a mutatvány igazi: mindenki azt gondolja, ez is csak egy a számos trükk közül. Hiába, mégis csak bűvész vagyok, márpedig a bűvészekről mindenki tudja, hogy becsapják az embert. Ügyes trükkjeik vannak, semmi több. Így aztán senki sem hisz nekem. Még azok az orvosok sem, akik a lehető legtökéletesebb módon bekötik a szememet. Arra a lehetőségre nem gondolnak, hogy az ember nemcsak a szemével továbbíthat képeket az agyba.- Hanem? - kérdezem közbe.- Hogy egészen őszinte legyek, nem tudom pontosan, hogyan is látok a szemem nélkül. Csak azt tudom, hogy amikor be van kötve a szemem, egyszerűen nem azt használom, hanem valami mást. Valamelyik másik testrészemet.- De mégis: melyiket? - kérdeztem.- Azt hiszem, bármelyiket, csak az a fő, hogy a bőrömet semmi se takarja el. Ha például egy acéllemezt tartana a szemem elé, és mögé egy könyvet, azt nem tudnám elolvasni. De ha a kezemet a lemez mögé nyújthatom, úgy, hogy a kezem 'lássa' a könyvet, akkor már elolvasom.- Megengedné, hogy ezt most kipróbáljuk? - kérdeztem.- Természetesen.- Csak az a baj, hogy nincs itthon acéllemezem - mondtam. - De talán az ajtó is megteszi.Felálltam, és a könyvespolchoz léptem. Levettem az első könyvet, amelyik a kezembe akadt. Az Alice Csodaországban volt az. Kinyitottam az ajtót, és megkértem látogatómat, hogy álljon mögé

úgy, hogy ne lássam őt. Találomra kinyitottam valahol a könyvet, és egy székre helyeztem az ajtó felém eső Oldalán. Aztán úgy helyezkedtem el, hogy őt is lássam, meg a könyvet is.- Nos, el tudja olvasni? - kérdeztem.- Nem - felelte. - Természetesen nem.- Helyes! Most egyik kezét nyújtsa át az ajtó innenső oldalára, de csakis a kezét!A kezét az ajtó mellett átnyújtotta úgy, hogy közte és a könyv között ne legyen semmi. Ujjai szétnyíltak, enyhén remegni kezdtek, és olyasféleképpen tapogatták a levegőt, akár a rovar csápjai. A kézfejét fordította a könyv felé.- Próbálja meg olvasni baloldalt, fentről! - mondtam.Talán tíz másodpercet kivárt, aztán folyékonyan, minden akadozás nélkül olvasni kezdte:“ - No, kitaláltad-e már, mi a különbség a holló meg az íróasztal közt? - vallatta Alice-t a Kalapos.- Nem. Tessék megmondani - kérlelte.- Nekem halvány sejtelmem sincs róla - felelte a Kalapos.- Nekem sem - mondotta Április Bolondja.Alice fáradtan fölsóhajtott:- Hát nem sajnálják az időt ilyen ostobaságokra pazarolni - méltatlankodott. - Olyan találós kérdést tesznek föl, amelyikre nincs is válasz.”- Tökéletes! - kiáltottam izgatottan. - Most már hiszek magának! Maga egy valódi csoda!- Köszönöm, doktor úr - mondta ünnepélyesen. - Ennek igazán örülök.- Csak még egy kérdést! - mondtam. - A kártyákkal kapcsolatban. Mikor hátulról nézte őket, mögéjük tette-e a kezét, hogy felismerhesse őket?- Úgy látszik, a maga figyelmét semmi sem kerüli el - felelte. - Nem így volt. Ami a kártyákat illeti, azokon valamilyen módon valóban átláttam.- Ezt mivel magyarázza? - kérdeztem.- Nem tudom megmagyarázni - felelte. - Talán a kártya nem olyan tömör, mint egy fémlemez, és jóval vékonyabb az ajtónál. Én nem tudok erre más magyarázatot adni. Végül is sok minden van a világon, doktor, amit nem magyarázhatunk meg.- Hát igen - mondtam. - Ez igaz.- Most, ha nem haragszik, megkérném, hogy vigyen haza - mondta. – Nagyon elfáradtam.”Hazavittem a kocsimmal.

*

Aznap éjjel le sem feküdtem. Az izgalomtól úgysem jött volna álom a szememre. Hiszen éppen egy csodának lehettem szemtanúja. Nincs az az orvos a világon, aki ne bújna ki a bőréből, ha megtudja, hogy ilyen ember létezik! Amit ő tud, az forradalmasíthatná az egész orvostudományt! Sőt, azt is mondhatnánk, orvosi szempontból ő a legfontosabb ember az egész világon. Nekünk, orvosoknak kellene ezentúl gondot viselnünk rá; minden lépését figyelni kellene. Nem szabad kiengedni a kezünkből. Meg kell tudnunk pontosan, hogyan továbbítható az agyba egy adott kép a szem kikapcsolásával. És ha ezt tudjuk, megtaníthatjuk látni a vakokat, hallani a süketeket. Semmiképp sem hagyhatjuk, hogy ez az ember teljes ismeretlenségben éljen továbbra is, olcsó szobákban háljon, és másodrangú színpadokon lépjen föl Indiában, a világ végén. Annyira föllelkesültem ezektől a gondolatoktól, hogy még aznap éjjel tollat, jegyzetfüzetet vettem a kezembe, és nagy gonddal, részletesen elkezdtem leírni mindent, amit Imhrat Khantól hallottam. Nem volt nehéz, hiszen megvoltak a jegyzeteim. Öt órán át írtam megállás nélkül. Másnap reggel nyolcra, mikor ideje volt már bemennem a kórházba, befejeztem az írás legfontosabb részét - azokat az oldalakat, amelyeket az imént olvastak. Aznap reggel nem találkoztam dr. Marshall-lal a szokásos teaszünetig. A rendelkezésre álló tíz percben gyorsan összefoglaltam a történteket. – Ma este újra elmegyek a színházba - mondtam. - Feltétlenül találkoznom kell még vele. Rá akarom beszélni, hogy ne utazzon tovább. Nem szabad szem elől vesztenünk.- Veled tartok - mondta dr. Marshall.- Helyes - feleltem. - Megnézzük az előadást, aztán elvisszük vacsorázni.Aznap este háromnegyed hétkor megérkeztünk dr. Marshall-lal az Acacia Streetre. Leparkoltam az autót, aztán elsétáltunk a Royal Palace Hallhoz.- Itt valami baj van - mondom. - Gyanús, hogy nem áll itt senki.Valóban senki sem várakozott az utcán, s a színház ajtaja zárva volt. Az előadást hirdető plakát még ott díszelgett a helyén, de láttam, hogy hatalmas fekete betűkkel ráfestették: A MAI ELŐADÁS ELMARAD. Csak egy öreg kapus állt a bejárat mellett.- Mi történt? - kérdeztem tőle.- Valaki meghalt - felelte.- Kicsoda? - kérdeztem, bár nagyon is jól tudtam, ki az.- Az, aki bekötött szemmel lát - mondta a kapus.- Hogyan halt meg? - kérdeztem izgatottan. - Hol és mikor?- Állítólag az ágyában - felelte a kapus. - Lefeküdt aludni, és reggel nem ébredt föl. Előfordul az ilyesmi.

Lassan visszasétáltunk az autóhoz. Mérhetetlen szomorúságot és dühöt éreztem. Nem lett volna szabad előző nap hazaengednem ezt a becses embert. Otthon kellett volna lefektetnem és vigyáznom rá. Egy pillanatra sem lett volna szabad magára hagynom. Imhrat Khan csodákat művelt. Olyan rejtélyes és veszedelmes hatalmakkal állt kapcsolatban, amelyek fölötte állnak a közönséges embernek. Igaz, megszegte a szabályokat. Nagyközönség előtt tette a csodákat. Pénzt is elfogadott érte, s ami a legrosszabb, elárulta néhány titkát egy kívülállónak - nekem. Most pedig halott.- Hát ez a van - mondta dr. Marshall.- Igen - feleltem. - Mindennek vége. Most már senki sem fogja megtudni, hogyan is csinálta.Amit itt leírtam, az igazságnak megfelelő, pontos leírása mindannak, ami Imhrat Khannal való két találkozásom alkalmával lezajlott.

Dr. John F. CartwrightBombay, 1934. december 4."

*

- Nocsak, nocsak - mondta Henry Sugar. - Hát ez nagyon érdekes.Azzal becsukta a füzetet, és egy ideig az esőbe bámult a könyvtár ablakán át.- Ez - mondta magának Henry Sugar fennhangon - igen értékes információ. Ez megváltoztathatja az életemet.Az információ, amelyre Henry Sugar utalt, nem volt egyéb, mint hogy Imhrat Khan megtanulta hátulról fölismerni a kártyákat. Neki, az amúgy sem tisztességes szerencsejátékosnak, ez azt jelentette, hogy ha szert tudna tenni erre a képességre, valóban nagyon meggazdagodhatna. Henry pár percig arról álmodozott, mi mindent megtehetne, ha hátulról tudná azonosítani a kártyákat. Megnyerhetne minden kanaszta-, bridzs- és pókerpartit. És ami még fontosabb: a világ bármely kaszinójában bankot robbanthatna huszonegyben, vagy valamely más kártyajátékban, amelyet nagy tétekben játszanak! Az ilyen kaszinókban ugyanis, amint azt Henry nagyon jól tudta, a győzelem végül csaknem mindig egyetlen kártyán múlik, és ha az ember ismeri ennek az egynek az értékét, akkor nemigen veszíthet. De vajon képes lesz-e megtanulni? Miért ne? Az a gyertyalángos ügy nem tűnt túl nehéznek. Márpedig a könyv szerint lényegében csak ennyi kell hozzá: a láng közepébe bámulni, és annak az embernek az arcára összpontosítani, akit az ember a legjobban szeret. Persze, jó pár évbe telhet, amíg erőfeszítéseit siker koronázza, de ez igazán megéri, ha a végén az ember bankot robbanthat bármelyik kaszinóban.- A fenébe is! - mondta fennhangon. - Ennek sikerülnie kell!Aztán csöndesen elüldögélt a karosszékben, és tervet kovácsolt. Először is: az egészről senki másnak nem szabad tudnia. A füzetet legjobb lesz ellopni, nehogy bárki más elolvashassa. Különben még valamelyik barátja szintén megtudná a titkot. Sőt, mindig magánál fogja tartani a füzetet - az lesz a bibliája. Végül is aligha szerezhet be egy jógit tanítómesternek, de a füzet majd pompásan betölti ezt a szerepet. Fölállt, és a zakója alá rejtette a kékfedeles füzetet. Kisétált a könyvtárból, föl a hálószobájába. Kinyitotta a bőröndjét, és a füzetet jó mélyre, a ruhái alá rejtette. Aztán újra lement a lépcsőn, és megkereste a komornyikot.- Bennet! - szólította meg a komornyikot. - Nem adna nekem egy gyertyát? Akármilyen közönséges gyertya megteszi. A komornyikok sohasem firtatják, hogy egy úriember mit miért kér. Egyszerűen csak teljesítik a kérését. Bennet is csak annyit kérdezett:- Gyertyatartót is kér hozzá, uram?- Igen. Egy gyertya és egy gyertyatartó.- Meglesz, uram. Vigyem föl a szobájába?- Nem. Megvárom, amíg megkeresi.A komornyik hamarosan hozott gyertyát és gyertyatartót. Henry ekkor megkérdezte:- Tudna még egy vonalzót is adni?A komornyik hozott vonalzót is. Henry megköszönte a szolgálatait, és visszatért a szobájába. A szoba ajtaját magára zárta. Behúzta a függönyöket, hogy minél sötétebb legyen. A gyertyatartót a gyertyával a toalettasztalra helyezte, és odahúzott magának egy széket. Amikor leült, elégedetten állapította meg, hogy a szeme éppen egy vonalban van a gyertya csúcsával. Most a füzet utasítása szerint vonalzóval kimérte magának a távolságot, hogy a fény éppen tizenhat hüvelyknyire legyen az arcától. Tudta: a hindu annak az arcát képzelte maga elé, akit a legjobban szeretett, éspedig a bátyjáét. Henrynek nem volt testvére. Úgy döntött, hogy a saját arcára fog koncentrálni. Jó választás volt, mert az olyan ember, aki annyira önző, mint Henry, mindig a saját arcát szereti leginkább. Arról nem is beszélve, hogy ezt az arcot ismerte a legjobban. Olyan gyakran nézett a tükörbe, hogy pontosan tudta minden apró ránc helyét. Öngyújtójával meggyújtotta a kanócot. A gyertya lángja fellobbant, és egyenletesen égett.Henry mozdulatlanul ült, és a lángba bámult. A füzet igazat állított: a lángban, ha figyelmesen nézte az ember, valóban három részt lehetett megkülönböztetni. Ott volt a sárga külső réteg, középen a mályvaszín, s legbelül az a piciny, titokzatos, tökéletes feketeség. Erre az utóbbira összpontosította a figyelmét. És amint szilárdan rászögezte a tekintetét, egyszerre csak különös dolgot észlelt. Az agya hirtelen kiürült, nem

kalandoztak ide-oda a gondolatai, és úgy érezte magát, mintha be lenne zárva a láng belsejébe; mintha kényelmesen ülne a kis fekete lyukban. Henry minden nehézség nélkül idézte maga elé a saját arcmását. Most már csakis erre az arcra figyelt. Minden mást kitörölt az elméjéből. Ez tökéletesen sikerült is, de csak tizenöt másodpercig. Azután már kezdett elkalandozni a figyelme, kezdett a kaszinókra gondolni, meg a majdani nyereségeire. Ekkor elfordította a fejét, és pihent egy kicsit Túl volt hát a legelső próbán. Kellemes izgalomba jött: idáig minden jól megy! Igaz, tizenöt másodperc nem sok, de kezdetben az a hindu is sokat kínlódott. Pár perccel később újra megpróbálta. Egész jól ment. Stopperórája nem volt ugyan, de biztos volt benne, hogy most tovább tudott koncentrálni, mint az imént.- Ez fantasztikus! - kiáltott föl. - Sikerülni fog! Meg fogom csinálni!Életében semmi sem hozta még ennyire izgalomba. Ettől a naptól kezdve, függetlenül attól, hol tartózkodott, és egyébként mit csinált éppen, Henry minden áldott reggel és este elvégezte a gyertyás gyakorlatot. Olykor még napközben is. Életében először teljes meggyőződéssel vetette bele magát valamibe, és előrehaladása figyelemre méltó volt. Hat hónap alatt elérte, hogy három percen át képes volt összpontosítani a saját arcára - anélkül, hogy bármilyen más gondolat megzavarná. Érdekes: a hardwari jógi azt mondta a hindunak, hogy ilyen eredményhez jó tizenöt évig kell gyakorolni. De várjunk csak! Mondott a jógi valami mást is. Éspedig azt (és itt Henry izgatottan lapozta föl immár ezredszer is a kis kék füzetet), hogy igen kivételes körülmények között akadhat olyan ember, aki egy-két év alatt ki tudja fejleszteni magában ezt a képességet.- Úgy látszik, én vagyok az - mondta magának Henry. - Csakis erről lehet szó. Én vagyok az a bizonyos egy a millió közül, aki hihetetlen gyorsasággal tudja elsajátítani a jógik képességeit! Éljen és megint éljen! Nemsokára robbantok minden kaszinót a tengeren innen és túl!Henry ezen a ponton lelkesedése ellenére tőle szokatlan türelemről és józanságról tett tanúbizonyságot. Nem kapott azonnal a kezébe egy pakli kártyát, hogy ellenőrizze, fölismeri-e őket hátulról. Sőt, tartózkodott mindenféle kártyajátéktól. Mihelyt elkezdte a gyertyagyakorlatokat, felhagyott a bridzzsel, a kanasztával, a pókerrel. Nem járt baráti összejövetelekre sem, nem ruccant át egy-egy hétvégére gazdag cimboráihoz. Csak azzal törődött, hogy szert tegyen a jógiképességekre; amíg ez nem sikerül, minden más várhat. Úgy a tizedik hónapban Henry egyszerre azt észlelte - akárcsak Imhrat Khan annak idején -, hogy behunyt szemmel is kezdi homályosan látni a tárgyakat. Ha nagyon erősen nézett valamit, és csak arra összpontosított, már látta a körvonalait.- Kezdődik! - kiáltotta. - Menni fog! Tudtam, hogy menni fog!Egyre szorgalmasabban gyakorolt a gyertyával, és mikor letelt az első év, már nem kevesebb, mint öt és fél percig tudott koncentrálni a saját arcvonásaira! Ekkor döntött úgy: itt az ideje kipróbálni a dolgot a kártyákkal. Londoni lakásának nappalijában tartózkodott éppen; csaknem éjfélre járt. Elővett egy pakli kártyát, egy ceruzát és egy szelet papírt. Remegett az izgalomtól. A paklit háttal fölfelé maga elé tette, és elkezdett a legfelső kártyára koncentrálni. Először nem látott mást, csak a kártya hátlapjának mintáját. Egészen közönséges piros-fehér minta volt, egyike a leggyakoribbaknak. Aztán átirányította a figyelmét a kártya hátlapjáról a túlsó oldalára. Nagy erővel koncentrált a lap takart felére, és erőnek erejével nem gondolt semmi másra. Eltelt harminc másodperc. Aztán egy perc... kettő... három. Henry meg sem moccant. Minden erejét megfeszítve összpontosított. Próbálta felidézni a kártyalap túloldalát. Minden más gondolatot kirekesztett a fejéből. A negyedik percben aztán történt valami. Először csak homályos fekete foltok tűntek föl a kártyalap túloldalán, aztán nagyon lassan pikk formát öltöttek, és mellettük előtűnt az ötös szám is. A pikk ötös! Henry abbahagyta a koncentrálást, remegő ujjakkal a kártyához nyúlt, és megfordította.Valóban a pikk ötös volt az.- Megvan! - rikkantotta örömében, és fölpattant a székről! - Átláttam rajta! Haladok!Kis pihenő után folytatta, de most már stopperórával mérte az időt: azt is tudnia kellett, pontosan meddig tart. A következő kártya hátlapján három perc ötvennyolc másodperc múlva fölfedezte a kőr királyt. Most sem tévedett! És nem tévedett a következő alkalommal sem, pedig most már csak három perc ötvennégy másodpercet használt fel. Vagyis ezúttal már négy másodpercet javított az eredményén. A nagy izgalomtól és erőfeszítéstől kiverte a veríték.- Mára elég is lesz - mondta magának.Fölkelt az asztaltól, jó nagy adag whiskyt töltött magának, aztán leült pihenni. Nagyon elégedett volt az eredménnyel. Most már nincs más hátra, gondolta, mint addig gyakorolni tovább, amíg azonnal át nem lát minden kártyán. Meg volt róla győződve, hogy sikerülni fog. Hiszen már a második próbálkozásra négy másodpercet faragott le az idejéből. Most már abba lehet hagyni a gyertyázást, ezentúl csak a kártyákkal foglalkozik. Éjjel-nappal. Így is tett. És most, hogy már érezte a közeli siker ízét, egyre megszállottabban gyakorolt. Ki sem tette a lábát hazulról, legföljebb amikor ételt és italt vásárolt. Álló nap, sokszor késő éjszakáig, egyre a kártyák fölött görnyedt. Keze ügyében ott volt a stopper, hogy ellenőrizhesse az új meg új rekordidőket. Egy hónapon belül eljutott a másfél percig. Hathónapi keserves erőfeszítések árán letornászta az időt húsz másodpercre. De még ez sem volt elég. Ha az ember egy kaszinóban játszik, és az osztó a bemondásra vár, nem lehet húsz teljes másodpercig habozni. Három-négy

másodperc még elmegy. Több semmi esetre sem. Henry tovább gyakorolt. Csak az volt a bökkenő, hogy most már egyre nehezebben haladt előre. Húszról tizenkilenc másodpercre egyheti igen kemény munka után tornázta le magát. És újabb hét hónap telt el, mire tíz másodperc alatt is át tudott látni egy kártyán. Négy másodpercben határozta meg a célt. Tudta: ha ennyi időn belül nem tud átlátni a kártyákon, tudománya egy kaszinóban mit sem ér. De minél közelebb jutott hozzá, annál nehezebb lett újabb másodperceket lefaragnia. Négy hétbe telt, amíg eljutott tízről kilencre, újabb öt hét, amíg nyolc másodpercre javította a rekordot. Most már azonban egyáltalán nem érdekelte, milyen keményen kell gyakorolnia. Koncentrálóképességét oly nagy mértékben kifejlesztette, hogy egyfolytában akár húsz órát is képes volt gyakorolni. Teljesen biztos volt benne, hogy végül célhoz ér. Addig úgysem hagyja abba. Nap nap után, éjszakáról éjszakára ült a kártyák fölött, kezében a stopperrel, s minden erejével azon volt, hogy azt a pár makacs, fölösleges másodpercet lefaragja. Mert az utolsó három másodperc volt a legrosszabb. Pontosan tizenegy hónapba telt, amíg ezeket is leküzdötte. nagy pillanat egy szombat este érkezett el. Henry előtt az asztalon egy kártyalap feküdt, hátával fölfelé. Megnyomta a stoppert, és elkezdett koncentrálni. Azonnal meglátott valami vörös mintát. Nemsokára alakot is öltött, és kiderült, hogy kőr. Aztán a következő pillanatban a bal felső sarokban megjelent egy hatos szám. Henry újra megnyomta a stoppert. Ellenőrizte az időt: négy másodperc! Megfordította a kártyát. A kőr hatos volt! Megvan! Megcsinálta! Azonosította négy másodperc alatt! Ellenőrizte az eredményt egy másik kártyával is. Ismét négy másodperc alatt fölismerte benne a pikk dámát. Végigment az egész pakli kártyán, és minden lapnál mérte az időt. Négy másodperc! Négy másodperc! Ismét csak négy másodperc! Mindig megvolt a négy másodperc! Végre sikerült! Hála istennek! Kezdődhet a játék! Mennyi időbe is telt? Lássuk csak: három év és három hónap megfeszített munkájába. Most pedig: irány a kaszinó! De mikor kezdjük? Most rögtön. Miért is ne? Elvégre szombat este volt. Ilyenkor minden kaszinó tömve van: éppen ez a legjobb. Így kevésbé tűnnek föl a nyereségei. Bement a hálószobába, fölvette esti zakóját, és nyakkendőt kötött. Szombat este a nagyobb londoni kaszinókban elegánsan illik megjelenni. Úgy döntött, a Lordok Házába megy. Londonban több mint száz hivatalos kaszinó működik, de egyiket sem látogathatja a nagyközönség. Mindegyikbe csak tagsági igazolvánnyal lehet belépni. Henry tíz ilyen klubnak is tagja volt, de a Lordok Háza volt a kedvence. Ez volt az ország legjobb, legexkluzívabb kaszinója.

*

A Lordok Háza egy impozáns György-kori épületben működött, London szívében; kétszáz évig hercegi rezidenciának használták. Később aztán megvásárolta egy fogadóiroda, és a magas mennyezetű termekben, ahol hajdan arisztokraták, sőt királyi hercegek ütötték agyon az időt ártalmatlan whistpartikkal, most egészen másfajta népség űzött egészen másfajta játékokat. Henry a Lordok Házához hajtott, és megállt a bejárat előtt. Kiszállt a kocsiból, de a motort nem állította le. Máris ott termett egy zöld libériás szolga: az ő feladata volt a vendégek autóját a parkolóba vezetni. Az utca mindkét oldalán már vagy egy tucatnyi Rolls Royce várakozott. Hiába, a Lordok Házába csak a nagyon gazdagok jártak.- Isten hozta, Mr. Sugar! - kiáltott a fogadópult mögött az az alkalmazott, akit azért fizettek, hogy minden arcra emlékezzen. - Nem láttuk már évek óta!- Nem értem rá - válaszolta Henry.Felment a faragott mahagóni korláttal szegélyezett, széles lépcsőn a pénztárhoz. Kiállított egy csekket ezer fontról. A pénztáros átadott neki tíz nagyméretű, szögletes műanyag zsetont, egyenként száz font értékben. Henry zsebre vágta a zsetonokat, s pár percet azzal töltött el, hogy körbejárt a különféle játéktermekben: a hosszú távollét után szükségesnek látta, hogy ismét hozzászokjék egy kicsit a hely levegőjéhez. A kaszinó zsúfolásig tömve volt. Jól táplált nők káráltak a rulettasztal körül, akár etetéskor a tyúkok. Keblükön és csuklóikon csillogott a sok gyémánt és arany ékszer. Sokuknak kékre volt festve a haja. A férfiak mind estélyi öltönyt viseltek, és egytől egyig alacsonyak voltak. Vajon miért van az, gondolkodott el Henry, hogy az ilyen típusú gazdagok mind rövid lábúak? Mintha félbehagyták volna a lábukat, szinte nem is volt combjuk. Legtöbbjüknek erősen domborodott a pocakja, karmazsinvörös volt az arca, és szivar lógott a szájából. Szemükben mohóság csillogott. Henry most mindezt észrevette. Életében először meglátta, milyen undorítóak tudnak lenni ezek a kaszinómadarak. Egészen mostanáig cimboráinak tekintette őket, vele egy vérből valóknak. Ma valahogy olyan közönségesnek tűntek előtte. Lehetséges az - kérdezte magától -, hogy az utóbbi három év során elsajátított jógiképességek a jellemét is megváltoztatták egy kicsit? A rulettasztalnál állapodott meg. Az emberek zsetonokat raktak egy hosszú zöld asztalra, azt próbálva eltalálni, melyik kicsiny lyukban fog megállapodni a fehér golyócska, ha legközelebb pördül a kerék. Henry a kerékre nézett. Hirtelen azon kapta magát, hogy csak úgy megszokásból elkezd koncentrálni rá. Nem volt nehéz. Olyan sokáig gyakorolta az összpontosítás művészetét, hogy szinte automatikusan ment már. Egy másodperc töredéke alatt teljes figyelmét a kerékre összpontosította. Semmi mást nem érzékelt a teremből: sem a zajt, sem az embereket, sem a fényeket vagy a szivarfüstöt: mindez egyszerűen kipárolgott az agyából, és csak a fényes rulettkereket látta, szélén a fehér számozással. A számok nullától harminchatig futottak. Jól látta mindezt, de aztán hirtelen elhomályosodtak, és eltűntek a szeme elől - kivéve egyet, a

tizennyolcast. Csak ezt az egyetlen számot látta most már. Eleinte kissé elmosódott volt, nem látta egészen tisztán. Aztán egyre élesebb lett a körvonala, majd kifehéredett, és egyre fehérebb lett mindaddig, amíg olyan fényesen nem tündökölt, mintha alulról kivilágították volna. Egyre nagyobb is lett, és mintha közeledett volna felé. Henry ekkor abbahagyta a koncentrálást; a környezete visszaúszott a látómezejébe.- Mindenki tett, uraim? - kérdezte éppen a krupié. Henry kivette zsebéből az egyik százfontos zsetont, és a tizennyolcas mezőre tette. Ezen a mezőn most egyedül az ő tétje állt. A krupié megpörgette a kereket. A kis golyó ugrált és gurult a kerék szélén. Mindenki feszülten figyelte. Aztán a kerék lelassult, majd meg is állt. A golyó még ugrott egy párat, aztán némi tétovázás után bepottyant a tizennyolcas lyukba.- Tizennyolcas! - jelentette be a krupié.Minden játékos felsóhajtott. A krupié segédje hosszú fanyelű gereblyéjével besöpörte a vesztesek tétjeit. Henryét azonban nem lehetett besöpörni: a száz fontjáért háromezerhatszázat kapott vissza, mert az egyetlen számra tett tét harminchatszorosan fizet. Kapott három ezres és hat százas zsetont. Henry most nagyon hatalmasnak érezte magát. Tudta: ha akarná, bankot robbanthatna itt. Pár óra alatt csődbe vihetné ezt az egész divatos helyet. Elszedhetne akár egymilliót is tőlük, és akkor a karcsú úriemberek, akik most faarccal söprik be a pénzüket, izgatottan futkosnának, akár a megriasztott patkányok. Megtegye vagy sem? Nagy volt a kísértés. Igen ám, de azzal csak maga alatt vágná a fát. Hirtelen fölfigyelnének rá, és soha többé nem engednék be a világ egyetlen kaszinójába sem. Az ilyesmitől tartózkodnia kell. Nagyon kell vigyáznia, nehogy felhívja magára a figyelmet. Hanyagul kisétált a rulett-teremből, és átment oda, ahol a huszonegyes játék folyt. Először megállt az ajtóban körülnézni. Négy asztalon folyt a játék. Különös, fogyó hold alakú asztalok voltak ezek; külső oldalukon magas széken ültek a játékosok, velük szemben, a homorú oldalon pedig az osztó. A kártyapaklik (a Lordok Házában egyszerre négy csomaggal folyt egy-egy asztalnál a játék) a cipőnek nevezett nyitott dobozban hevertek, ahonnan az osztó egyenként emelte ki őket. Így egyszerre mindig csak a következő kártyának a hátlapja volt látható. A huszonegy - kaszinónyelven ponton vagy vingt-et-un - igen egyszerű játék. Minden játékos addig kér lapot, amíg a lehető legközelebb nem jut a huszonegyhez. Ha ezt túlhaladja, veszített, és tétje az osztóhoz vándorol. A játékosnak csaknem minden egyes körben azt kell eldöntenie, hogy kérjen-e még egy lapot - amivel esetleg befuccsol - vagy megmarad annál a kevésnél, amije van, és esetleg így is veszít. Henry azonban egyszer s mindenkorra megszabadult ettől a gondtól: mivel négy másodpercen belül átlát az osztó által ajánlott bármelyik kártyán, könnyűszerrel eldöntheti, kérjen-e vagy sem. Henry tudománya az egész játékot alapjaiban rengette meg. A huszonegyezésnek minden kaszinóban van egy különleges szabálya, amelyet a házi huszonegyben nem szoktak alkalmazni. Otthon az ember megnézheti az első kártyát, amelyet kapott, és ha ez elég jó, magas tétet rak. A kaszinóban erre nincs lehetőség. Mindenki először bemondja a tétet, és csak utána kapja kézbe az első kártyát. Henrynek persze ez is édesmindegy volt. Ha ugyanis közvetlenül az osztó bal oldalán foglal helyet, mindig ő kapja a legfelső kártyát a cipőből. Így, mivel keresztüllát rajta, rögtön az első lapról tudni fogja, mennyit ér, és aszerint teszi meg a tétjét. Henry csöndesen megállt az ajtó mellett, és várta, mikor ürül meg egy hely valamelyik asztalnál az osztótól közvetlenül balra. Húsz percet kellett várnia, de végül sikerült.Felkapaszkodott a magas székre, és az osztóval felváltatta huszonöt fontos zsetonokra az egyik ezres zsetont, amelyet a ruletten nyert. Az osztó sápadt, fekete szemű fiatalember volt. Sohasem mosolygott, és beszélni sem beszélt fölöslegesen. A keze rendkívül keskeny volt, és matematikát hordott az ujjaiban. Elvette Henry zsetonját, és egy nyílásba süllyesztette az asztalon. Előtte egy fatálcán különböző színű kerek zsetonok sorakoztak: huszonöt, tíz- és ötfontos címletek. Volt belőlük egyenként vagy száz darab. Az osztó hüvelyk- és mutatóujjával leemelt az egyik oszlopból néhány huszonöt fontos zsetont, és Henry elé rakta. Nem kellett megszámolnia őket: tudta, hogy pontosan húsz darab. Annyira gyakorlott volt a keze, hogy egytől húszig pontosan annyi zsetont tudott leemelni az oszlopból, ahányat csak akart, és sohasem tévedett. Leemelt még egy húszas sorozatot, s mindkettőt Henry elé tolta, hiszen negyven járt neki. Henry kisebb oszlopokba rakta maga előtt a zsetonokat, és közben megnézte magának a legfelső lapot a cipőben. Bekapcsolta maximális figyelmét, s négy másodperc múlva megállapította, hogy egy tízest fog kapni. Megtett nyolc zsetont, azaz kétszáz fontot. Ennél nagyobb tétet a Lordok Házában nem lehetett tenni huszonegyesben. Megkapta a tízesét, majd másodszorra egy kilencest: összesen tizenkilenc volt tehát a kezében. Tizenkilencnél az ember megáll, idegesen vár, és abban bízik, hogy az osztónak nem lesz húsza vagy huszonegye. Így hát amikor az osztó ismét Henryhez ért, csak annyit mondott:- Tizenkilenc! - és máris fordult volna a következő játékoshoz.Csakhogy Henry közbevágott: - Várjon!Az osztó újra Henryre nézett. Felhúzta a szemöldökét, és hideg, fekete szemével átható pillantást vetett rá.- Be akar vágni tizenkilencre? - kérdezte gunyorosan.Enyhe olasz akcentussal beszélt, s némi megvetés is bujkált a hangjában. Az egész pakliban csak kétféle kártya lehetett, amelyik nem rontja el a tizenkilencest: az ász (ha egynek számoljuk) és a

kettes. Csak a bolond kockáztatja, hogy bevágjon tizenkilencre, különösen, ha kétszáz font a tétje. A következő kiosztásra kerülő lap jól látszott a cipő tetején. Legalábbis a hátoldala. Az osztó még nem nyúlt hozzá.- Igen - felelte Henry az osztó kérdésére. - Azt hiszem, kérek még egy lapot.Az osztó vállat vont, kivette a kártyát a cipőből, és Henry előtt a kilences és a tízes mellett máris ott feküdt egy treff kettes.- Köszönöm - mondta Henry. - Így már elég lesz.- Huszonegy! - jelentette be az osztó.Fekete szeme újra megpihent Henry arcán, de most már csodálkozást tükrözött. Henry kibillentette az egyensúlyából. Ez az ember életében nem találkozott még olyan játékossal, aki tizenkilencre bevágott volna. És nem elég, hogy Henry megdöbbentő hidegvérrel és határozottsággal kért még egy lapot, hanem még nyert is. Henry észrevette, hogyan néz rá az osztó, és azonnal rájött: otromba hibát követett el. Ennyire nem szabad ügyesnek lennie. Ezzel felhívhatja magára a figyelmet. Ennek soha többé nem szabad megismétlődnie. A jövőben okosabban kell gazdálkodnia különleges képességével. Néha erőnek erejével veszítenie is kell, olykor pedig nem árt egy kis szándékos ostobaságot is elkövetni. A játék folytatódott. Henry előnye olyan nagy volt, hogy alig tudta ésszerű korlátok közé szorítani a nyereségét. Időnként, hogy mentse a menthetőt, akkor is kért még egy kártyát, ha tudta, hogy befuccsol vele. Egyszer pedig, jóllehet látta, hogy elsőre ászt fog kapni, a legkisebb összeget tette meg, s utána félhangosan szidta magát, amiért nem mert többet kockáztatni. Egy órán belül pontosan háromezer fontot nyert, és kiszállt a játékból. Zsebre vágta a zsetonjait, és visszament a pénztárba, hogy készpénzre váltsa őket. Háromezer fontot nyert tehát huszonegyen és háromezerhatszázat ruletten: az összesen hatezerhatszáz. Lehetett volna azonban akár hatszázhatvanezer is. Már most megállapíthatta, hogy bizonyára gyorsabban tudna pénzt keresni, mint akárki más a világon. A pénztáros szemrebbenés nélkül vette át Henry kerek és szögletes zsetonjait. Acélkeretes szemüveget viselt, s a szem az üveg mögött nem is fordult Henry felé: csak a pultot és a zsetonokat nézte. Ez az ember is tudott számolni az ujjaival. De ennél többet is tudott. Az egész idegrendszere át volt itatva matematikával, trigonometriával, Pascallal és Euklidésszel. Valóságos emberi számoló- és számítógép volt, ezernyi huzallal a fejében. Öt másodpercébe telt megszámolnia Henry összesen százhúsz zsetonját.- Csekkben kéri, Mr. Sugar? - kérdezte. (Itt lenn, a földszinten a kaszinó minden alkalmazottjának névről kellett ismernie a klubtagokat.)- Nem, köszönöm - felelte Henry. - Készpénzben.- Ahogy parancsolja - mondta a szemüveges ember, majd felállt, és kinyitotta a széfet, amelyben bizonyára több millió font volt fölhalmozva.A Lordok Házának mércéjével mérve Henry nyereménye csöppet sem volt kiugró. Az arab olajmágnások mostanában szívesen időznek Londonban, és szeretnek játszani is - mint ahogy a távol-keleti diplomaták, japán üzletemberek, hazai tőzsdések és ingatlanügynökök is. Elképesztő összegek cseréltek itt gazdát mindennap, éppúgy, mint a többi londoni kaszinóban. A pénztáros visszatért Henry nyereményével, és maga elé dobta a pultra. Elég volt ez a pénz egy kis házra vagy egy jobb autóra is, de a Lordok Házának főpénztárosára mindez nem tett különösebb benyomást. Olyan arckifejezéssel számolta Henry elé az összeget, mintha egy csomag rágógumi árát pengetné le. Hohó, barátom, gondolta Henry, miközben zsebre vágta a nyereményét, fogsz te még csodálkozni is. Azzal kisétált a kaszinóból.- A kocsiját, uram? - kérdezte odakint a zöld libériás szolga.- Köszönöm, még ne - mondta Henry. - Előbb még sétálok egy kicsit.Éjfélre járt, az utcán kellemesen hűvös volt a levegő. A nagyváros még nem tért nyugovóra. Henry jóleső érzéssel tapogatta meg a mellényzsebét, amely csak úgy dagadt a sok bankótól. Egy óra alatt igazán szép kereset. Na de mi lesz ezután? Mi legyen a következő lépés? Ha így folytatja, egy hónap alatt összeszedhet akár egymilliót is. Sőt, többet. Valójában semmi sem szabhat határt a nyereségeinek. Henry azon törte a fejét a londoni este hűvösében sétálgatva, mit tegyen legközelebb. Namármost: ha ez nem igazi, hanem légből kapott történet lenne, ki kellene agyalnom hozzá valami meglepő és érdekfeszítő befejezést. Ami nem is olyan nehéz dolog. Mi sem könnyebb, mint egy meghökkentő csattanót találni. Így hát, mielőtt elmesélném szép sorjában, mi történt Henryvel valójában, álljunk meg egy pillanatra, és vizsgáljuk meg, hogyan fejezte volna be az elbeszélést egy jó író. Képzeljük el a jegyzeteit:1. Henrynek meg kell halnia. Ugyanis - akárcsak korábban Imhrat Khan - megszegte a jógik alaptörvényét, amikor személyes boldogulására használta föl képességeit.2. Az lesz a legjobb, ha valami megdöbbentő, szokatlan halálnemet tartogatunk a számára. Arra harap az olvasó.3. Például: Most hazamegy, elkezdi számolni a pénzét, közben hirtelen rosszul lesz, valami fájdalmat érez a mellében.4. Henry begyullad. Elhatározza, hogy azonnal ágyba fekszik. Levetkőzik, és indul a szekrényhez a pizsamájáért. Közben - úgy ahogy van, meztelenül – megáll a nagy falitükör előtt. Rábámul saját képére a tükörben. Ekkor automatikusan, merő megszokásból elkezd koncentrálni. És ekkor...5. Nos, ekkor azonnal átlát a saját bőrén. Ugyanúgy, ahogy nem sokkal előbb a kártyákon átlátott. Olyan ez, akár egy röntgenkép, csak sokkal pontosabb. A röntgen csak a csontokat és a sűrűbb

szöveteket mutatja ki. Henry viszont mindent lát. A gyűjtő- és vivőereket, bennük a vérrel. Látja a máját, a veséjét, az emésztőrendszerét. Látja, hogyan ver a szíve.6. Most odanéz, ahol a fájdalmat érezte a mellkasában, és azt látja... legalábbis azt gondolja, hogy látja... hogy az egyik vastag érben, jobb oldalt, a szív közelében van egy sötét kis csomó. Mit keres az a kis sötét csomó az érben? Nem lehet más, mint egy vérrög!7. A vérrög eleinte egy helyben marad. De aztán megindul! Nem halad többet egy-két milliméternél. Aztán a vér a csomó mögött felgyülemlik, és ismét előretolja egy kicsit. Nem is olyan kicsit: jó félhüvelyknyit, a szív irányába. Henry riadtan figyeli. Jól tudja, mint minden ember, hogy minden vérrög, amelyik elszabadul, és kalandozik az erekben, előbb-utóbb a szívbe jut. És ha elég nagy, és ott marad a szívben, akkor az ember meghal...No, szóval, ez igen frappáns befejezés lenne egy kitalált történethez, de ez a történet nem kitalált, hanem igaz. Semmit sem változtattam meg Henry és a kaszinó nevén kívül. Henryt nem Henry Sugarnek hívták. Az igazi nevét nem írhatom le. Mint ahogy - remélem, belátják - a kaszinóét sem. De ezektől az apróságoktól eltekintve a történet igaz. És ha már igaz, a valóságnak megfelelően kell befejeznem is. Így talán nem lesz olyan izgalmas, mint az előző változat, de azért nem is érdektelen. Hát valahogy így történt:Henry úgy egy órát sétált az utcán, aztán visszament a Lordok Házához a kocsijáért. Onnan hazahajtott. Valami nagyon zavarta: miért nem élvezi igazán a siker ízét? Ha három éve történik vele ilyesmi, mielőtt a jógagyakorlatokat elkezdte volna, nem tudná, hova legyen örömében. Táncra perdült volna az utcán, és berohant volna a legközelebbi éjszakai bárba, hogy pezsgővel ünnepelje meg a nyereséget. Az volt a furcsa, hogy valójában most teljesen hidegen hagyta az egész. Ha valamit érzett, inkább csak enyhe melankóliát. Hiába, túl könnyen ment a dolog. Eltűnt a kockázat izgalma: mindig tudta előre, mikor fog nyerni. Azt persze nem felejtette el, hogy ezentúl körbejárhatja a világot, és milliókat nyerhet. De vajon mi lesz ebben az élvezet? Henryben lassan kezdett derengeni, hogy semmi olyasmi nem szerezhet örömöt az embernek, ami korlátlan mennyiségben áll rendelkezésére. És különösen így van ez a pénzzel. Más. Vajon a sok jógagyakorlatozás során nem változott-e meg teljesen a világnézete is? Könnyen lehetséges. Henry azonnal lefeküdt, mihelyt hazatért. Másnap, későn ébredt. Most sem volt virágosabb kedvében, mint az este. És amikor kikászálódott az ágyból, és meglátta öltözőasztalán a vaskos bankjegyköteget, hirtelen undorral tekintett rá. Úgy érezte: ez neki nem kell. Magyarázatot erre akkor sem tudott volna adni, ha karóba húzzák, tény az, hogy nem kellett neki, nem és nem. Kezébe vette a bankjegycsomagot. Csupa húszasokban kapta; az annyi, mint háromszázharminc darab. Sötétvörös selyempizsamájában kisétált az erkélyre, és lebámult az utcára. Henry a Curzon Streeten lakott, London legelegánsabb negyedének, a Mayfairnek szívében. Az utca egyik vége a Berkeley Square-be, a másik a Park Lane-be torkollik. Henry lakása a harmadik emeleten volt, s a hálószobájából egy kis vaskorlátos erkély nyílt az utcára. Június volt, szép napsütéses délelőtt, lehetett úgy tizenegy óra. Vasárnap volt, mégis aránylag sokan sétáltak a járdán. Henry fogta az egyik húszfontos bankót, és leejtette az erkélyről. Azonnal felkapta a szellő, és a Park Lane irányába fújta. Henry nézte, merre száll. Ide-oda libegett a levegőben, s végül a szemközti járdára esett, egyenesen egy öregember lába elé. Az öreg hosszú, kopottas barna kabátot viselt, löttyedt kalapot, és nagyon lassan sétált az utcán. Egyedül volt. Meglátta a húszast, amint elvitorlázott az orra előtt, majd lehajolt, és fölvette. Mindkét kezébe fogta, rábámult, meg is fordította, közelebb tartotta a szeméhez, aztán felemelte a fejét.- Hé, maga ott! - kiabálta Henry, tölcsért csinálva a kezéből. - Az a magáé! Én küldöm!Az öreg mozdulatlanul állt, fogta a húszast, és nézte az alakot az erkélyen.- Vágja csak zsebre! - folytatta Henry. - Tegye el!A hangja messzire elhallatszott: többen is megálltak, és fölnéztek az utcán. Henry fogott még egy bankjegyet, és ledobta azt is. A bámészkodók odalent nem mozdultak, csak bámészkodtak. Fogalmuk sem volt róla, mi folyik itt. Csak annyit tudtak, hogy az a férfi az erkélyen kiáltott valamit, és éppen ledobott egy leginkább papírdarabra emlékeztető dolgot. Mindenki követte a tekintetével ezt a papírdarabot, amely ezúttal egy fiatal pár elé esett, akik kart karba öltve álltak a járdán. A férfi megpróbálta elkapni a mennyei ajándékot, amint az ellibegett mellette, de már csak a földről tudta felkapni. Fölvette és tüzetesen megvizsgálta. A bámészkodók az utca mindkét oldalán őt figyelték most. Többüknek úgy tűnt, mintha a papír valami bankjegy lett volna, és kíváncsian várták, valóban annak bizonyul-e.- Húsz font! - kiáltott a férfi -, egy húszfontos bankó!- Tartsa meg! - kiáltotta Henry. - A magáé!- Komolyan gondolja? - kérdezte a fiatalember, kinyújtott karral eltartva magától a húszfontost. - Tényleg megtarthatom?Hirtelen megélénkült az utca: a járókelőkön végigfutott az izgalom. Az utca közepére szaladtak, és megálltak az erkély alatt. Felemelték a karjukat, és ilyesmiket kiáltoztak: - Mondja, főnök, nekem nem ad? Ugyan dobjon már le még egy párat!Henry fogott öt-hat újabb bankót, és leszórta. Nagy volt a sikoltozás, amint a papírdarabok szétterültek a levegőben, és imbolyogtak lefelé. Amikor karnyújtásnyira értek a bámészkodókhoz, valóságos kis csetepaté fejlődött ki az utcán. No, nem volt veszélyes: az emberek inkább nevetgéltek az eseten. Azt gondolták, óriási hecc csupán. Itt van egy pizsamás ember, három

emelet magasban, és a levegőbe dobálja ezt a fene sok pénzt. A jelenlevők közül többeknek még sosem volt húszfontos a kezében. De most történt valami más is. Fantasztikus az a sebesség, ahogy a hírek terjednek egy város utcáin. Henry tettének híre futótűzként terjedt a Curzon Streeten és a környező kis és nagy utcákon. Az emberek mindenfelől tódulni kezdtek Henry erkélye alá: pár percen belül lettek vagy ezren. Csatlakoztak a tömeghez azok az autósok is, akik nem tudtak a torlódás miatt továbbhaladni. A Curzon Streeten kitört a káosz. Henry most fogta magát, és fölemelt karral egész maradék nyereményét a levegőbe dobta. Több mint hatezer font szállingózott lefelé a sikoltozó tömeg közé. Most már valóban nem mindennapi kavarodás támadt. Az emberek föl-fölugráltak, hogy még a levegőben elkaphassanak egy-egy húszfontost; lökdösődtek, tülekedtek, ordítottak, és sokan orra buktak; a tömeg csakhamar egymásba gabalyodott, üvöltő és rángatózó emberi masszává vált. Henry hirtelen azt hallotta, hogy a háta mögött, az egész zajt túlharsogva, hosszan és hangosan megszólal az ajtócsengő. Bement az erkélyről ajtót nyitni. Egy jól megtermett, fekete bajuszos rendőr állt előtte csípőre tett kézzel. - Maga! - mordult rá mérgesen. - Szóval maga az! Mit csinál maga itt?- Jó reggelt, biztos úr! - mondta Henry. - Sajnálom, hogy ilyen nagy csoportosulás támadt. Nem hittem volna, hogy ez lesz belőle. Csak megszabadultam egy kis pénztől.- Maga bajkeverő! - förmedt rá a rendőr. - Forgalmi dugót csinált! Zavargást szított, és elbarikádozta az egész utcát!- Mondtam már, hogy sajnálom - felelte Henry. - Ígérem, többet nem teszem. Úgyis szét fognak most már oszlani.A rendőr egyik kezét levette a csípőjéről, kifordította a tenyerét, és fölmutatott egy húszfontos bankjegyet.- Á,á! - örvendezett Henry. - Magának is jutott egy! Hát ennek igazán örülök!- Na csak ne örüljön olyan nagyon! - mondta a rendőr. - Volna egy pár kérdésem ezekkel a húszfontos bankjegyekkel kapcsolatban. Először is - kérdezte, miközben mellényzsebéből noteszt húzott elő -, honnan szerezte őket?- Nyertem - felelte Henry. - Szerencsés éjszakám volt tegnap. Azzal megadta a klub nevét, ahol a pénzt nyerte. - Nyugodtan ellenőrizheti - tette hozzá Henry. - Ők igazolni fognak.A rendőr leengedte a kezét a notesszel, és Henry szemébe nézett.- Az igazság az - mondta -, hogy hiszek magának. Elhiszem, hogy nyerte a pénzt. De ez még korántsem menti, amit tett.- Nem tettem semmi rosszat - mondta Henry.- Maga egy idióta, infantilis hólyag! - üvöltötte a rendőr, és kezdett ismét dühbe gurulni. - Eszetlen vadszamár! Ha már elég szerencséje volt ahhoz, hogy ilyen sok pénzt nyerjen, és mégsem akarja magának megtartani, azért még nem kell kidobni az ablakon!- Miért ne? - vigyorodott el Henry. - Nem mindegy, hogyan szabadulok meg tőle?- De nem ám! Így aztán semmiképp! - kiáltotta a rendőr. - Miért nem fordítja jótékony célra? Miért nem adja oda, ahol hasznát is veszik? Mondjuk egy kórháznak vagy árvaháznak? Tele van az ország olyan szegény árvaházakkal, hogy még karácsonyi ajándékot se tudnak venni a gyerekeknek! És akkor jön egy ilyen féleszű alak, mint maga, aki sosem tudta, mi az, hogy nélkülözés, és egyszerűen csak kiszórja a pénzt az utcára! Mindjárt megbolondulok!- Árvaházat mondott? - kérdezte Henry.- Igen, azt! - üvöltötte a rendőr. - Én is ott nevelkedtem, úgyhogy tudok róla egyet-mást! Azzal megfordult, és lesietett a lépcsőn. Henry nem mozdult. A rendőr szavai - és még inkább őszinte indulata – szíven ütötték.- Szóval árvaház? - kérdezte fennhangon. - Nem is rossz ötlet. De miért csak egy árvaház? Legyen sok árvaház. - És ekkor kezdett benne körvonalazódni az az ötlet, amely megváltoztatta egész életét. Henry bezárta az ajtót, majd izgatottan járkált föl s alá, és próbálta konkrétan pontokba szedni a teendőket.- Egy - mondta -: Akár mindennap nagyobb pénzösszeghez juthatok. - Kettő: Ugyanabba a kaszinóba legfeljebb évente egyszer térhetek be.- Három: Egyik helyen sem szabad túl sokat nyernem, mert ezzel magamra terelném a gyanút. Legyen a napi határ húszezer font.- Négy: Húszezer font háromszázhatvanöt nap alatt: vajon mennyi összesen?Henry papírt és ceruzát ragadott, mert ezt már nem tudta fejben kiszámolni.- Hétmillió-háromszázezer font - mondta hangosan. Nagyon helyes.- Ötös pont: Állandóan mozogni kell. Ugyanabban a városban legföljebb két-három napot szabad tölteni, nehogy szagot kapjon valaki. Londonból irány Monte-Carlo. Onnan Cannes. Aztán Biarritz, Deauville, Las Vegas, Mexico City. Onnan Buenos Aires, majd Nassau. És így tovább.- Hat: a nyert pénzen minden meglátogatott országban alapítok egy elsőosztályú árvaházat. Fölcsapok Robin Hoodnak: pénzt veszek el a bukmékerektől, és a gyerekeknek adom. Nagyon érzelgősen hangzik? Ha csak álom, akkor igen. De mivel valóság, ha tényleg meg tudom csinálni, nem lesz érzelgősség. Óriási - az igen, de érzelgős nem.- Hét: szükségem lesz egy segítőtársra, aki otthon ül, gondozza a pénzt, megveszi a házakat, és megszervez mindent. Egy pénzember, akiben megbízhatok. John Winston éppen megfelelne.

John Winston Henry könyvelője volt. Ő kezelte jövedelmi és adóügyeit, befektetéseit, és egyáltalán minden pénzügyét. Már tizennyolc éve ismerték egymást, és ezalatt össze is barátkoztak. De ne felejtsük el, hogy John Winston mindeddig léha aranyifjúnak ismerte Henryt, aki még sohasem tett semmi hasznosat életében.- Elment az eszed? - kérdezte John Winston, amikor meghallotta Henry tervét. - A világon senki nem tudja, hogyan lehet kifosztani egy kaszinót.Henry előhúzott a zsebéből egy vadonatúj pakli kártyát.- No, majd meglátod - mondta. - Játsszunk egy kis huszonegyest. Te leszel az osztó. És ne gondold, hogy cinkelve vannak a kártyák. A pakli vadonatúj. Winston irodájában ültek a Berkeley Square-en, és egy órán át ünnepélyesen huszonegyeztek. A nyereséget gyufaszálban számolták: egy-egy gyufa ért huszonöt fontot. Henry nyereménye ötven percen belül harmincnégyezer fontra rúgott! John Winston alig akarta elhinni.- Hogy csinálod? - kérdezte. - Tedd a paklit az asztalra - felelte Henry. - Hátlappal fölfelé. Winston engedelmeskedett. Henry négy másodpercig koncentrált a legfelső kártyára. - Ez egy kőr bubi - mondta. Az is volt, persze.- A következő egy kőr hármas - mondta, és megint nem tévedett. Végigment szép sorjában az egész paklin.- Hogy csinálod? - kérdezte ismét John Winston. Ez a mindig hidegvérű ember most tágra nyílt, csillogó szemmel nézett Henryre. - Tudsz róla, hogy amit művelsz, az lehetetlen?- Nem lehetetlen - mondta Henry. - Csak nagyon nehéz. A világon ez idő szerint egyedül én tudom megcsinálni.John Winston íróasztalán megszólalt a telefon. Fölemelte a kagylót, és kiszólt a titkárnőjének: - Most ne kapcsoljon több hívást, Susan, amíg nem szólok megint. Még a feleségemet se. - Várakozásteljesen nézett Henryre.Henry részletesen elmagyarázta neki, hogyan tett szert képességére. Mesélt a kék füzetről, Imhrat Khanról, s arról, hogyan gyakorolta három éven át az összpontosítást. Mikor befejezte, John Winston megkérdezte: - Tűzön nem próbáltál járni?- Nem - felelte Henry -, és nem is fogok.- És honnan gondolod, hogy a kaszinókban sikerülni fog ez a kártyatrükk?Henry beszámolt neki előző esti látogatásáról a Lordok Házában.- Hatezerhatszáz font? - kiáltott föl John Winston.- Valóban ennyit nyertél?- Miért? - kérdezett vissza Henry. - Éppen most nyertem tőled harmincnégyezret, nem egész egy órán belül!- Igaz.- Hatezer volt a legkevesebb, amennyit nyerhettem - tette hozzá Henry. – Nagy erőfeszítésembe került, hogy ne legyen több.- Te leszel a leggazdagabb ember a földön.- Nem akarok az lenni - felelte Henry. - Már nem.Azzal elmondta az árvaházakkal kapcsolatos tervét.Amikor befejezte, megkérdezte barátját: - Segítesz nekem, John? Leszel a pénzemberem, bankárom, titkárom és mindenesem? Évente milliókat fogunk bezsebelni.John Winston, óvatos és megfontolt könyvelő lévén, semmire nem mondott igent a pillanat hevében. - Előbb látni akarlak akció közben - mondta.Aznap este együtt mentek a Ritz Klubba, a Curzon Streeten. - Most egy darabig nem teszem be a lábamat a Lordok Házába - magyarázta Henry.A rulettasztalnál mindjárt előszörre száz fontot tett a huszonhetesre. Bejött. Másodszor a négyesre tett ugyanennyit, bejött az is. Az annyi, mint hétezerötszáz font. Egy arab megkérdezte Henrytől: - Épp most vesztettem el ötvenötezer fontot. Maga hogyan csinálja?- Szerencsével - válaszolta Henry. - Egyszerűen szerencsével. Átmentek a huszonegyes-terembe, ahol Henry egy fél óra leforgása alatt nyert további tízezer fontot. Itt megállt. Kinn az utcán John Winston megszólalt:- Most már hiszek neked. Csatlakozom hozzád.- Holnap kezdjük - mondta Henry.- Te tényleg minden este meg akarod ezt csinálni?- Hát persze - felelte Henry. - Nagyon gyorsan utazom majd egyik helyről a másikra, egyik országból a másikba. És mindennap feladom neked a nyereséget a bankokon keresztül.- Tudod, ez mennyi pénz lesz évente?- Több millió - felelte vidáman Henry. - Én úgy hétmillióval számoltam.

- Ebben az esetben itthon nem csinálhatjuk - mondta John Winston. - Az egészet elvenné az adóhivatal.- Nekem mindegy, te hol akarod felütni a főhadiszállást - felelte Henry. – Ezt a te belátásodra bízom.- Svájcba megyek - mondta John Winston. - De nem holnap. Én nem tudok csak úgy hirtelen összepakolni és elrepülni. Nem vagyok egyedülálló agglegény, mint te, aki senkinek sem tartozol számadással. Nekem meg kell beszélnem a dolgot a feleségemmel és a gyerekeimmel is. Értesítenem kell az üzlettársaimat. El kell adnom a házamat. Kell vennem egy újat Svájcban. Ki kell íratnom a gyerekeket az iskolából. Ez pedig, barátom, mind időbe telik.Henry elővette a zsebéből a tizenhétezerötszáz fontot, és átnyújtotta neki. - Itt van egy kis aprópénz az ideiglenes kiadásaidra - mondta. - De megkérlek, siess. Én minél hamarabb el akarom kezdeni.John Winston egy héten belül Lausanne-ban nyitott irodát, a Genfi-tóra néző domboldalon. A családja már készülődött, hogy csakhamar utánamegy. Henry pedig nekilátott a kaszinók megkopasztásának.

*

Egy év alatt valamivel több mint nyolcmillió fontot utaltatott át John Winstonnak Lausanne-ba. A pénz hetente ötször átvándorolt a svájci ÁRVAHÁZ ÜH. kasszájába. Kettejükön kívül senki sem tudta, honnan származik a pénz, és mire használják föl. A svájci hatóságokat egyáltalán nem érdekli, kinek honnan van a pénze. Különben is: Henryé bankokból érkezett. Mindig a hétfői átutalás volt a legnagyobb, mert az a szombati és a vasárnapi nyereményeket is magába foglalta. Henry bámulatos sebességgel száguldozott a világban, s John Winston sokszor csak abból tudta, hol jár, hogy melyik bankból érkezett éppen a pénz. Ha egy nap Manilából, másnap már Bangkokból, de jött mindenhonnan Las Vegastól és Williemstadtól kezdve San Juanon, Nassaun és Biarritzon át Londonig. Jött mindenhonnan, ahol csak komolyabb kaszinó van a világon. Hét évig minden ment simán. Addigra csaknem ötvenmillió érkezett Lausanne-ba, s John Winston már három árvaházat alapított a pénzen: Franciaországban, Angliában és az Egyesült Államokban egyet-egyet. Ezenkívül öt másiknak az ügyében folytatott már tárgyalásokat. Akkor azonban egy kis hiba csúszott a számításba. A kaszinótulajdonosok bizonyos fokig kapcsolatban állnak egymással, s bár Henry mindig ügyelt arra, hogy egy helyen ne nyerjen túl sokat, idővel mégis megelőzte a híre. A nagy leleplezésre Las Vegasban került volna sor, ahol Henry elkövette azt a hibát, hogy egyenként százezer dollárt gombolt le három szövetséges kaszinótulajdonosról. A dolog a következőképpen történt. Másnap reggel, amint Henry a repülőútra csomagolt, kopogtak az ajtón. Egy boy lépett be, és suttogva közölte Henryvel, hogy két férfi vár rá a hotel halljában. Mások a hátsó kijáratot őrzik. Mind nagyon kemény fickók, tette hozzá a boy, és ő nem sokat adna Henry életéért, ha most egyszerűen lesétálna a lépcsőn.- De miért mondta ezt el nekem? - kérdezte Henry.- Miért áll az én oldalamon?- Én nem állok senkinek az oldalán - mondta a boy. - De mindenki tudja, hogy sokat nyert tegnap, és arra gondoltam, hogy talán nem lesz hálátlan ezért a kis információért.- Köszönöm - mondta Henry. - De hogyan meneküljek el? Ha kijuttat innen, kap ezer dollárt.- Nem lesz nehéz - felelte a boy. - Vegye le a ruháját, és öltözzön át az én egyenruhámba. Fogja a táskáját, és sétáljon ki a főbejáraton. Csak kötözzön jól össze, mielőtt elmegy. Nekem itt kell feküdnöm, ártalmatlanná téve, nehogy azt gondolhassák, ha megtalálnak, hogy segítettem magának. Majd azt mondom, hogy pisztollyal kényszerített.- De honnan vegyek kötelet? - kérdezte Henry.- Hoztam magammal - vigyorodott el a boy.Henry magára öltötte az aranymintás zöld egyenruhát. Egészen jól állt rajta. Aztán tisztességesen megkötözte a boyt, és zsebkendővel betömte a száját. Bedugott a szőnyeg alá tíz darab százdolláros bankjegyet, hogy a boy később kivehesse onnan. Lenn a hallban látta a két tömzsi, fekete hajú banditát, akik vizsla szemmel nézték a liftből kilépő embereket. A boyegyenruhát viselő férfira azonban, aki egy útibőrönddel keresztülsietett a hallon, ügyet sem vetettek, és így nyugodtan kisétálhatott az utcára.Henry a repülőtéren kicseréltette a jegyét, és elrepült a legközelebbi géppel Los Angelesbe. Ezentúl nem lesz könnyű dolga - gondolta magában. De a boy adott egy jó tippet. Los Angelesben, pontosabban Hollywoodban Henry megkereste a filmipar legjobb maszkmesterét, Max Engelmant. Már a telefonon át nagyon rokonszenvesnek találta.- Mennyit keres? - kérdezte Henry.- Hát úgy évi negyvenezer dollárt - felelte Max.- Tőlem megkapja a százezret - mondta Henry -, ha velem tart, és csak engem sminkel.- Miben utazik? - kérdezte Max.- Majd elmondom - felelte Henry, és így is történt.Max volt tehát a második ember, aki tudott a dologról. És amikor Henry neki is megmutatta, hogy átlát a kártyákon, mint korábban John Winstonnak, Max nem tudott hova lenni a csodálkozástól.- Ember! - kiáltott föl. - Maga vagyonokat kereshetne!

- Már kerestem is - felelte Henry -, legalább tíz teljes vagyont. De szükségem volna még tízre.Mindent elmondott Maxnak az árvaházakról: hányat alapított már John Winston, hány van éppen folyamatban.Max alacsony, kreol bőrű emberke volt, aki a náci megszállás elől menekült ki Bécsből. Sosem nősült meg; nem tartozott senkihez. Most nagyon föllelkesült. - Ez fantasztikus! Ez a legőrültebb ötlet, amit életemben hallottam! Ember, én benne vagyok! Máris kezdhetjük!Ettől kezdve Max Engelman mindenhová Henryvel utazott, s egy hatalmas bőröndben páratlan paróka-, álszakáll-, bajusz- és egyéb kellékgyűjteményt cipelt magával. Harminc-negyven különböző alakban tudta előállítani Henryt, akit az előre értesített kaszinótulajdonosok is hiába próbáltak most már azonosítani. A valódi Henry Sugart többé nem látták. Alig egy év telt el a Las Vegas-i eset után, és Henry meg Max máris visszamerészkedett ebbe az oly veszélyes városba. Egy szép, csillagfényes nyári éjszakán Henry nyolcvanezer dollártól fosztotta meg az első kaszinót a három közül. Ezúttal idős brazil diplomatának volt álcázva, s a kaszinó tulajdonosai sohasem tudták meg, ki kopasztotta meg őket. Most, hogy Henry mindig álcázva jelent meg a kaszinókban, természetesen gondoskodni kellett hamis tagsági igazolványokról és útlevelekről is. Monte-Carlóban például mindenkitől kérik az útlevelét, mielőtt belépne a kaszinóba. Nos, Henry Max segítségével tizenegyszer is bejutott ide, tizenegy különböző útlevéllel, ugyanannyi álöltözetben.Max imádta ezt a munkát. Nagy élvezettel alkotta meg az egyre változó személyiségeket Henrynek. - Ma egy teljesen újat találtam ki! - jelentette be egyszer. - Csak várj, amíg meglátod! Ma arab sejket csinálok belőled!- Van egyáltalán arab útlevelünk? - kérdezte Henry.- Van minden - válaszolta ilyenkor Max. - John Winston küldött egy pompás útlevelet Abu Bin bej sejk nevére!És így ment ez vég nélkül. Max és Henry az évek során már szinte testvérként élt. Igazi mai keresztes lovagok voltak: sebesen röpültek városról városra, megfejték a kaszinókat, és a nyereményeket azonnal elküldték John Winstonnak Svájcba, ahol az ÁRVAHÁZ ÜH. egyre gazdagabb lett…

*

Henry tavaly halt meg, hatvanhárom évesen, miután húsz évig űzte mesterségét. Noteszába háromszázhetvenegy kaszinó skalpját jegyezte be, huszonegy országból. Mindet többször meglátogatta, és soha egyikben sem veszített. John Winston elszámolása szerint összesen száznegyvennégymillió fontot nyert. Szerte a világon összesen huszonegy árvaházat alapított: minden országra jutott egy, ahol járt. Ezeket John és stábja igazgatta Lausanne-ból. De honnan tudom én mindezt, én, aki nem vagyok sem Max Engelman, sem John Winston? Hogyan jutottam hozzá a történethez? Elmondom. Nem sokkal Henry halála után John Winston felhívott engem Svájcból. Úgy mutatkozott be, mint az ÁRVAHÁZ ÜH. társaság cégvezetője, s megkérdezte, nem látogatnék-e el Lausanne-ba, hogy megírjam a szervezet rövid történetét. Fogalmam sincs, honnan tudta a telefonszámomat, vagy ki ajánlott neki. Biztosan van valami listája írókról is, arra rábökött egy tűvel. Azt mondta, jól meg fog fizetni, majd hozzátette:- Nemrég hunyt el egy igen figyelemreméltó ember, Henry Sugarnek hívták. Azt hiszem, széles körben ismertté kellene tenni az életművét.Tudatlanságomban megkérdeztem tőle, valóban elég érdekes-e a sztori ahhoz, hogy megjelenhessen.- Ha nem, hát nem - mondta az a férfi, aki most száznegyvennégymillió fonttal gazdálkodott. - Felejtse el az ajánlatomat. Majd megkérek rá valaki mást. Rengeteg író van még a világon.Ezzel horogra akadtam. - Nem, nem - mondtam. - Ne tegye még le. Csak legalább pár szóban elmondhatná, ki volt Henry Sugar és mit csinált. Sohasem hallottam még róla.John Winston öt perc alatt vázolta nekem Henry Sugar titkos pályafutását. Nem volt már titok: Henry meghalt, és sosem játszhat többé. Lenyűgözve hallgattam John Winstont.- A legközelebbi géppel utazom - mondtam én.- Köszönöm - felelte John Winston. - Hálás lennék érte.Lausanne-ban találkoztam a hetvenes éveiben járó John Winstonnal, meg a hasonló korú Max Engelmannal. Még egyikük sem tért magához a Henry halála okozta megrázkódtatásból. Maxot még jobban megrázta az eset, mint John Winstont, hiszen több mint tizenhárom éven át elválaszthatatlanok voltak egymástól.- Nagyon szerettem Henryt - mondta komoran Max.- Nagy ember volt. Sohasem törődött önmagával. Semmit sem tartott meg a nyereményéből, csak ami az útiköltségre és az étkezésekre kellett. Egyszer, amikor Biarritzban voltunk éppen, feladott a bankban félmillió frankot Johnnak. Ebédidőben voltunk éppen. Bementünk egy egyszerű kisvendéglőbe, ettünk egy omlettet egy üveg borral, s amikor a számlát hozták, kiderült, hogy egyikünknél sincs készpénz. Hát ilyen ember volt. John Winston elmondott nekem mindent, amit

csak tudott. Átadta nekem az eredeti kék füzetet is, John Cartwright 1934-es bombayi beszámolójával, és én szóról szóra lemásoltam.- Henry ezt mindig magánál tartotta - mondta John Winston. - A végén már kívülről tudta az egészet.Betekinthettem az ÁRVAHÁZ ÜH. üzleti könyveibe is, melyekbe John Winston húsz éven át nap mint nap bevezette Henry nyereségeit. Imponáló látvány volt, mondhatom. Amikor mondókájának végére ért, így szóltam:- Mr. Winston! Ebben a történetben van egy lyuk! Szinte semmit nem mesél nekem Henry utazásairól és kalandjairól a világ nagy kaszinóiban!- Ez már Max története - mondta John Winston.- Erről ő tud, mert ő tartott vele. De azt mondja, ő maga is szeretne próbálkozni az írással. Már el is kezdte.- Akkor miért ne írja meg ő az egészet? - kérdeztem.- Nem akarja - felelte John Winston. - Ő csak a barátságukról akar írni. Fantasztikus sztori lesz az is, ha valaha befejezi. De ő is öreg már, akárcsak én, és nem hiszem, hogy a végére fog érni.- Még egy kérdés - mondtam. - Maga állandóan Henry Sugarként emlegeti. De azt mondta, nem ez volt az igazi neve. Nem akarja, hogy megírjam, ki is volt valójában?- Nem - mondta John Winston. - Megígértette Max-szal meg velem, hogy ezt sohasem áruljuk el senkinek. Persze előbb-utóbb úgyis rájön majd valaki: végül is egy ismert angol család fia volt. De nagyon megköszönném, ha maga nem nyomozna utána. Nevezze egyszerűen csak Mr. Henry Sugarnek.És lőn.