regi.tankonyvtar.hu · Web viewRetorika Adamik, Tamás A. Jászó, Anna Aczél, Petra Retorika írta Adamik, Tamás, A. Jászó, Anna, és Aczél, Petra Publication date 2004-03-31

Retorika

Adamik, TamásA. Jászó, Anna

Aczél, Petra

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Retorikaírta Adamik, Tamás, A. Jászó, Anna, és Aczél, Petra

Publication date 2004-03-31Szerzői jog © 2004-03-31 Tamás, Adamik; Anna, A. Jászó; Petra, Aczél

Kivonat

A retorika elméleti és gyakorlati vetületeire egyaránt kitekintő tudományos kézikönyv a klasszikus diszciplína teljes bemutatására törekszik.


TartalomELŐSZÓ ............................................................................................................................................ 101. AZ ÓKORI RETORIKA .................................................................................................................. 1

1. AZ ÓKORI RETORIKA FOGALMA .................................................................................... 11.1. FELHASZNÁLT IRODALOM ................................................................................. 2

2. AZ ÓKORI RETORIKA TÖRTÉNETE ................................................................................. 32.1. BESZÉDTANÍTÁS HOMÉROSZ KORÁBAN ........................................................ 32.2. A RETORIKA SZÜLETÉSE ÉS A SZOFISTÁK ..................................................... 62.3. A TUDOMÁNYOS RETORIKA ÉS A FILOZÓFUSOK ......................................... 82.4. AZ ÓKORI RETORIKA RENDSZERE ................................................................. 122.5. FELHASZNÁLT IRODALOM ............................................................................... 13

3. A RETORIKAI SZITUÁCIÓ: A SZÓNOKI BESZÉD FAJAI ÉS RÉSZEI ........................ 143.1. A RETORIKAI SZITUÁCIÓ .................................................................................. 143.2. AZ ÜGY MILYENSÉGE ........................................................................................ 163.3. A SZÓNOKI BESZÉD FAJAI ................................................................................. 173.4. A SZÓNOKI BESZÉD RÉSZEI .............................................................................. 183.5. ÖSSZEGZÉS ........................................................................................................... 243.6. FELHASZNÁLT IRODALOM ............................................................................... 24

4. A BIZONYÍTÁS ARISZTOTELÉSZ SZERINT: A PÉLDA ÉS AZ ENTHÜMÉMA ........ 254.1. A BIZONYÍTÁS LOGIKAI FAJTÁI ...................................................................... 264.2. AZ ENTHÜMÉMA ÉS SZÖVEGKÖRNYEZETE ................................................ 26

4.2.1. Az enthüméma és a valószínűségek meg ajelek viszonya .......................... 274.2.2. A példa mint az enthüméma formája ........................................................... 284.2.3. Az enthüméma és a toposzok ...................................................................... 294.2.4. Az enthüméma és a gnóma .......................................................................... 304.2.5. Az enthüméma viszonya az éthoszhoz (a jellemhez) és a pathoszhoz (az érzelemhez) ........................................................................................................... 304.2.6. A bizonyító és cáfoló enthümémák ............................................................. 314.2.7. A premisszák elhallgatása az enthümémában ............................................. 31

4.3. AZ ENTHÜMÉMA SAJÁTOSSÁGAI ................................................................... 314.4. SHAKESPEARE ÉS AZ ENTHÜMÉMA .............................................................. 324.5. BIZONYÍTÁS A HELLENISZTIKUS KORBAN .................................................. 344.6. AZ EPIKHEIRÉMA ÉS FELÉPÍTÉSE ................................................................... 364.7. AZ EPIKHEIRÉMÁVAL KAPCSOLATOS HIBÁK .............................................. 374.8. ÖSSZEGZÉS ........................................................................................................... 384.9. FELHASZNÁLT IRODALOM ............................................................................... 39

5. KIFEJEZÉSMÖD, STÍLUS (ELOCUTIO) ......................................................................... 405.1. ARISZTOTELÉSZ STÍLUSELMÉLETE ............................................................... 405.2. A HELLENISZTIKUS KOR STÍLUSELMÉLETE ................................................ 415.3. CICERO STÍLUSELMÉLETE ............................................................................... 455.4. QUINTILIANUS STÍLUSELMÉLETE .................................................................. 485.5. ÖSSZEGZÉS: HAGYOMÁNY ÉS ÚJÍTÁS .......................................................... 525.6. FELHASZNÁLT IRODALOM ............................................................................... 53

6. AZ EMLÉKEZÉS (MEMORIA) ......................................................................................... 546.1. AZ EMLÉKEZÉS MŰVÉSZETE A HELLENISZTIKUS RETORIKÁBAN ........ 546.2. AZ EMLÉKEZÉS CICERÓNÁL ............................................................................ 576.3. AZ EMLÉKEZŐTEHETSÉG QUINTILIANUSNÁL ............................................ 576.4. ÖSSZEGZÉS ........................................................................................................... 59


Retorika

6.5. FELHASZNÁLT IRODALOM ............................................................................... 607. AZ ELŐADÁSMÓD (PRONUNTIATIO) ........................................................................... 61

7.1. AC. HERENNIUSNAK AJÁNLOTT RÉTORIKA AZ ELŐADÁSMÓDRÓL ..... 617.2. CICERO AZ ELŐADÁSMÓDRÓL (ACTIO) ........................................................ 637.3. QUINTILIANUS AZ ELŐADÁSRÓL ................................................................... 647.4. ÖSSZEGZÉS ........................................................................................................... 667.5. FELHASZNÁLT IRODALOM ............................................................................... 66

2. RETORIKA A KÖZÉPKORTÓL NAPJAINKIG .......................................................................... 681. A RETORIKA A KÖZÉPKORBAN ÉS A RENESZÁNSZ IDEJÉN .................................. 68

1.1. AUGUSTINUS RETORIKÁJA .............................................................................. 681.2. A RETORIKA SZEREPE A KÖZÉPKORBAN ...................................................... 711.3. A KÖZÉPKORI RETORIKAI TANKÖNYVEK: ARTES DICTAMINIS ............. 741.4. RETORIKA A RENESZÁNSZ IDEJÉN ................................................................. 751.5. FELHASZNÁLT IRODALOM ............................................................................... 76

2. RETORIKA AZ ÚJKORTÓL NAPJAINKIG ...................................................................... 772.1. A BRIT RETORIKAELMÉLET ............................................................................. 772.2. RETORIKA A 20. SZÁZADBAN ........................................................................... 78

2.2.1. A retorika mint jelentés ............................................................................... 782.2.2. A retorika mint etikai érték .......................................................................... 802.2.3. A retorika mint a motívumok, okok kutatásának tudománya ...................... 802.2.4. A retorika mint az érvelés és megismerés tudománya ................................ 812.2.5. A retorika mint stílus ................................................................................... 822.2.6. A retorika mint műelemző módszer ............................................................ 832.2.7. A retorika mint fogalmazástanítás ............................................................... 83

2.3. ÖSSZEGZÉS ........................................................................................................... 832.4. FELHASZNÁLT IRODALOM ............................................................................... 84

3. MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET ............................................................................................. 851. A MAGYAR SZÓNOKLÁS TÖRTÉNETE ........................................................................ 85

1.1. AZ EGYHÁZI SZÓNOKLAT TÖRTÉNETE ......................................................... 851.1.1. FELHASZNÁLT IRODALOM ................................................................ 100

1.2. A POLITIKAI SZÓNOKLAT TÖRTÉNETE ........................................................ 1011.2.1. FELHASZNÁLT IRODALOM ................................................................ 110

1.3. AZ AKADÉMIAI ÉS EGYÉB ALKALMI SZÓNOKLAT TÖRTÉNETE .......... 1101.3.1. FELHASZNÁLT IRODALOM ................................................................ 113

1.4. A TÖRVÉNYSZÉKI BESZÉD TÖRTÉNETE ...................................................... 1131.4.1. FELHASZNÁLT IRODALOM ................................................................ 121

2. A RETORIKA TANÍTÁSÁNAK TÖRTÉNETE ............................................................... 1222.1. AZ ELSŐ RETORIKÁK ....................................................................................... 122

2.1.1. Latin nyelvű retorikák ............................................................................... 1222.1.2. Az első magyar nyelvű retorikák .............................................................. 1242.1.3. FELHASZNÁLT IRODALOM ................................................................ 126

2.2. A RETORIKÁK 1850 ÉS 1950 KÖZÖTT ............................................................ 1262.2.1. Szvorényi József és Laky Demeter retorikái ............................................ 1272.2.2. Acsay Ferenc retorikája, Szitnyai Elek és Babits Mihály a retorikáról .... 1302.2.3. Az iskolai retorikák ................................................................................... 1332.2.4. Az átalakult retorikák ................................................................................ 1402.2.5. A nagyközönségnek írt retorikák .............................................................. 1432.2.6. FELHASZNÁLT IRODALOM ................................................................ 143

2.3. A RETORIKA A PÁRTÁLLAMBAN (1948–1989) ............................................. 1442.4. A RETORIKA A RENDSZERVÁLTOZÁS UTÁN (1989-TŐL NAPJAINKIG) . 1482.5. FELHASZNÁLT IRODALOM ............................................................................. 150


Retorika

4. A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS .............................................................................................. 1521. A RETORIKÁRÓL ÁLTALÁBAN ................................................................................... 152

1.1. BEVEZETÉS ......................................................................................................... 1521.2. A RETORIKA KAPCSOLATA MÁS TUDOMÁNYÁGAKKAL ....................... 154

1.2.1. A retorika mint kommunikáció ................................................................. 1541.2.2. A retorika mint nyelvtan, nyelvművelés ................................................... 1541.2.3. A retorika mint szemantika ....................................................................... 155

1.3. A RETORIKA RENDSZERE ÉS ELEMEI .......................................................... 1551.4. RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS: A MEGGYŐZÉS RETORIKÁJA .................... 156

1.4.1. A meggyőzés retorikájának tényezői ........................................................ 1571.4.2. Népszerű retorika – meggyőző módszerek (A világ mint életérzés: egy reklámszöveg elemzése) ..................................................................................... 158

1.5. FELHASZNÁLT IRODALOM ............................................................................. 1602. A RETORIKA ÖSSZETEVŐI ........................................................................................... 161

2.1. A RETORIKAI KOMMUNIKÁCIÓ – A RETORIKAI SZITUÁCIÓ ................. 1612.1.1. A retorikai kommunikáció ........................................................................ 1612.1.2. A retorikai szituáció .................................................................................. 163

2.2. AZ ÉTHOSZ (ηθοζ) .............................................................................................. 1642.2.1. Az éthosz fogalmának történeti fejlődése és átalakulása .......................... 164

2.3. A PATHOSZ (ραθοζ) ............................................................................................. 1662.3.1. A pathosz fogalmának történeti fejlődése és átalakulása .......................... 1662.3.2. A pathosz mint az érvelő szöveg összetevője ........................................... 169

2.4. A LOGOSZ (λογοζ) ............................................................................................... 1692.5. FELHASZNÁLT IRODALOM ............................................................................. 170

3. LOGIKA ÉS ÉRVELÉS ..................................................................................................... 1713.1. A LOGIKA ............................................................................................................ 1713.2. A DEDUKTÍV ERŐ .............................................................................................. 172

3.2.1. A premissza és a konklúzió ....................................................................... 1723.2.2. Érvényesség és helytállóság ...................................................................... 1733.2.3. A kategorikus szillogizmus ....................................................................... 174

4. A SZILLOGIZMUSOK ÉRVÉNYESSÉGÉNEK ELLENŐRZÉSE (A VENN-DIAGRAMOK GRAFIKUS MÓDSZERE) .................................................................................................... 177

4.1. AZ ELOSZTÁS SZABÁLYA ............................................................................... 1834.1.1. A hipotetikus vagy feltételes szillogizmus ................................................ 1854.1.2. A választó szillogizmus ............................................................................. 1884.1.3. A szillogizmusok hatékonysága az érvelésben ......................................... 189

4.2. AZ INDUKTÍV ERŐ ............................................................................................ 1904.2.1. A valószínűség .......................................................................................... 1914.2.2. Az induktív érvelés elfogadhatóságának ellenőrzése ................................ 193

4.3. A DEDUKCIÓ ÉS INDUKCIÓ PRAGMATIKAI ÉS KOGNITÍV SZEMPONTÚ MEGKÖZELÍTÉSE ..................................................................................................... 1944.4. A MEGHATÁROZÁS, DEFINÍCIÓ ..................................................................... 195

4.4.1. A definíció fogalma és elemei ................................................................... 1954.4.2. A definíció fajtái ........................................................................................ 1964.4.3. A definíció alakzatai .................................................................................. 1984.4.4. A definíció szövegnyelvészeti megközelítése ........................................... 199

4.5. LOGIKUS ELLENTMONDÁS ‒ SZÓNOKI TŰZ. AZ ELME ALAKZATA ..... 1994.6. AZ ENTHÜMÉMA (ενθυμημα) ............................................................................ 200

4.6.1. Az enthüméma és a logikai szerkesztés .................................................... 2014.6.2. Az enthüméma és a metafora .................................................................... 2024.6.3. Az enthüméma és a pragmatika ................................................................ 2024.6.4. Az enthüméma jellege és az implikatúra .................................................. 203


Retorika

4.7. AZ ARGUMENTÁCIÓ ......................................................................................... 2044.7.1. Az argumentáció mint eredmény .............................................................. 2044.7.2. Az argumentáció mint eljárás ................................................................... 2194.7.3. Az argumentáció mint folyamat ................................................................ 220

4.8. A KLASSZIKUS RETORIKAI BIZONYÍTÁS ÉS AZ ÉRV ............................... 2204.8.1. Az érvek .................................................................................................... 2214.8.2. A jelek. A jelek típusai .............................................................................. 2254.8.3. A példák. A hasonlítás fajtái ...................................................................... 2254.8.4. A belső bizonyítékok és a hozzáállás megváltozásának folyamata .......... 2264.8.5. A cáfolás és a retorikai kérdés ................................................................... 2264.8.6. Irreleváns érvelések .................................................................................. 2284.8.7. Az irreleváns érvelések típusai és szerkezeti elemzése ............................ 228

4.9. FELHASZNÁLT IRODALOM ............................................................................. 2345. A SZÖVEG SZERKEZETE, A BESZÉD RÉSZEI ........................................................... 239

5.1. A RETORIKUS SZÖVEG TAGOLÁSA .............................................................. 2395.1.1. A bevezetés (principium) .......................................................................... 2405.1.2. Az elbeszélés (narratio) ............................................................................. 2435.1.3. A kitérés (digressio) .................................................................................. 2455.1.4. A témamegjelölés és felosztás (propositio, partitio) ................................. 2465.1.5. A bizonyítás (argumentatio) és a cáfolás (refutatio) ................................. 2475.1.6. A befejezés (peroratio) .............................................................................. 247

5.2. ELRENDEZÉS ÉS MINTA .................................................................................. 2485.3. FELHASZNÁLT IRODALOM ............................................................................. 254

6. A MEGGYŐZÉS ............................................................................................................... 2566.1. A MEGGYŐZÉS ELMÉLETEI ............................................................................ 256

6.1.1. A hozzáállás (attitűd) megváltozásának elmélete ..................................... 2576.1.2. Az önkéntes cselekvés elmélete ................................................................ 2616.1.3. A meggyőzés elmélete .............................................................................. 2616.1.4. A kritikai retorika megközelítése: a dramatizálás ..................................... 262

6.2. A MEGGYŐZÉS TÉNYEZŐI .............................................................................. 2636.2.1. A közlő ...................................................................................................... 2636.2.2. A befogadó ................................................................................................ 265

6.3. A MEGGYŐZÉS MÓDSZERTANA .................................................................... 2656.4. FELHASZNÁLT IRODALOM ............................................................................. 268

7. GYAKORLATOK .............................................................................................................. 2707.1. I. DEDUKTÍV ERŐ .............................................................................................. 2707.2. II. INDUKTÍV ERŐ .............................................................................................. 2727.3. III. DEFINÍCIÓ ..................................................................................................... 2737.4. IV. ENTHÜMÉMA ............................................................................................... 2747.5. V. KLASSZIKUS RETORIKAI BIZONYÍTÁS ................................................... 2757.6. VI. IRRELEVÁNS ÉRVEK ÉS A RETORIKAI KÉRDÉS .................................. 279

5. A RETORIKA ALKALMAZÁSA ............................................................................................... 2831. A SZÖVEGÉRTÖ OLVASÁS ............................................................................................ 283

1.1. A RETORIKAI ALAPÚ SZÖVEGÉRTELMEZÉS .............................................. 2851.1.1. A szövegben lévő információ dekódolása ................................................. 2871.1.2. Az olvasó sémái (meglévő tudásrendszere) .............................................. 2871.1.3. A szöveg egységeinek megértése .............................................................. 2921.1.4. Az olvasás fokozatai: a szó szerinti, az értelmező, a kritikai és a kreatív olvasás ............................................................................................................................. 311

1.2. AZ ISMERETKÖZLŐ MÜVEK OLVASÁSÁRÓL ............................................. 3191.2.1. Mit kell tudni a könyvben való tájékozódásról? ....................................... 3201.2.2. Mit kell tudni a könyv értelmezéséről? ..................................................... 320


Retorika

1.3. AZONOS TÉMÁJÚ KÖNYVEK OLVASÁSA .................................................... 3241.4. A GYAKORLATI ÉS A SZÉPIRODALMI MŰVEK OLVASÁSÁRÓL .............. 325

1.4.1. A gyakorlati könyvek olvasása ................................................................. 3251.4.2. A szépirodalom olvasása ........................................................................... 326

1.5. AZ OLVASÓ VÁLASZA A SZÖVEGRE (READER RESPONSE) .................... 3271.6. A FELOLVASÁSRÓL ........................................................................................... 3301.7. FELHASZNÁLT IRODALOM ............................................................................. 332

6. A FOGALMAZÁS ...................................................................................................................... 3351. A FOGALMAZÁS ÍRÁSBELI SZÖVEGALKOTÁS ...................................................... 3352. A FOGALMAZÁS FOLYAMATA .................................................................................... 336

2.1. A MONDATOK SZERKESZTÉSE ...................................................................... 3362.1.1. Az egyeztetés ............................................................................................ 3372.1.2. A szórend ................................................................................................... 3382.1.3. A vonzat .................................................................................................... 3382.1.4. Az egenes és a függő beszéd szerkesztése ................................................ 3392.1.5. A kötőszók alkalmazása ............................................................................ 3392.1.6. Az utalások ................................................................................................ 3412.1.7. A deixis ..................................................................................................... 342

2.2. A BEKEZDÉSEK SZERKESZTÉSE ................................................................... 3442.2.1. A bekezdés fogalma .................................................................................. 3442.2.2. A bekezdés egysége .................................................................................. 3482.2.3. Sajátos szerepű bekezdések ...................................................................... 348

2.3. A FOGALMAZÁS MEGSZERKESZTÉSE ......................................................... 3502.3.1. A retorikai helyzet ..................................................................................... 3502.3.2. Az elrendezés ............................................................................................ 355

3. A FOGALMAZÁSTÍPUSOK ............................................................................................ 3573.1. AZ ELBESZÉLÉS ................................................................................................. 3583.2. A FOLYAMATLEÍRÁS ......................................................................................... 3583.3. A LEÍRÁS .............................................................................................................. 3603.4. AZ EMLÉKIRAT, A NAPLÓ, AZ ÖNÉLETRAJZ ............................................... 3623.5. AZ ÉRTEKEZÉS ................................................................................................... 363

3.5.1. A LEVÉL .................................................................................................. 3653.6. AZ ESSZÉ ............................................................................................................. 366

3.6.1. Az érvelő esszé szerkezete ........................................................................ 3673.6.2. Az írásmű elhelyezése ............................................................................... 369

7. A LEGGYAKRABBAN HASZNÁLT KÉZIKÖNYVEK ........................................................... 3718. FELHASZNÁLT IRODALOM ................................................................................................... 3729. SZÖVEGGYŰJTEMÉNY ........................................................................................................... 374

1. HÁROM TANULMÁNY A RETORIKÁRÓL .................................................................. 3741.1. ZICHY ANTAL A SZÓNOKLATRÓL ................................................................. 3741.2. BABITS MIHÁLY IRODALMI NEVELÉS ......................................................... 380

1.2.1. Fogarasi diákjaimnak, az Értesítőbe ......................................................... 3801.3. RAVASZ LÁSZLÓ A BESZÉD MINT MŰALKOTÁS ....................................... 385

2. MAGYAR SZÓNOKI BESZÉDEK .................................................................................. 3892.1. KÖLCSEY FERENC GYERMEKGYILKOS R. d. M. ÜGYÉBEN .................... 3892.2. KÖLCSEY FERENC MAGYAR JÁTÉKSZÍN .................................................... 3932.3. KÖLCSEY FERENC EMLÉKBESZÉD KAZINCZY FERENC FELETT ......... 3962.4. BÁRÓ EÖTVÖS JÓZSEF A TUDOMÁNY NEMZETI HIVATÁSÁRÓL .......... 3992.5. KOSSUTH LAJOS 1848. JÚLIUS 11-I BESZÉDE A HADERŐ MEGAJÁNLÁSA ÜGYÉBEN ................................................................................................................... 4022.6. LÖW LIPÓT AZ ISTEN VELÜNK VAGYON! ................................................... 410

2.6.1. Eloima ....................................................................................................... 410


Retorika

2.6.2. Utóima ...................................................................................................... 4142.7. DEÁK FERENC FÖLIRATI JAVASLAT ............................................................. 4152.8. PROHÁSZKA OTTOKÁR SZENT ISTVÁN NAPJÁN, BUDAVÁRÁBAN, 1892. AUG. 20. ................................................................................................................................. 4262.9. APPONYI ALBERT A TRIANONI BÉKÉRŐL ................................................... 4312.10. RAVASZ LÁSZLÓ ISMERET ÉS ÉLET ........................................................... 4352.11. RAVASZ LÁSZLÓ ELMÚLIK, MEGMARAD ................................................. 4362.12. DÉRY TIBOR EMLÉKEZÉSE JÓZSEF ATTILÁRA ........................................ 4382.13. SCHEIBER SÁNDOR MILLIÓ HALOTT HEVER BENNEM, ÉS MINDEN HALOTT ÉN VAGYOK ............................................................................................................... 4402.14. KÁDÁR JÁNOS BESZÉD A SZOVJET-MAGYAR BARÁTSÁGI NAGYGYŰLÉSEN MOSZKVÁBAN, 1957. MÁRCIUS ............................................................................ 4422.15. ORBÁN VIKTOR BESZÉDE NAGY IMRE TEMETÉSÉN ............................. 4472.16. JÓKAI ANNA EMBER ÉS FORRADALOM .................................................... 4482.17. MÁDL FERENC EGÉSZ NEMZETET ÁTFOGÓ JELKÉP ............................. 453


A táblázatok listája1.1. .................................................................................................................................................... 273.1. .................................................................................................................................................. 1283.2. .................................................................................................................................................. 1323.3. .................................................................................................................................................. 1343.4. .................................................................................................................................................. 1353.5. .................................................................................................................................................. 1383.6. .................................................................................................................................................. 1383.7. .................................................................................................................................................. 1383.8. .................................................................................................................................................. 1393.9. .................................................................................................................................................. 1424.1. .................................................................................................................................................. 1674.2. 1. tábla ...................................................................................................................................... 2144.3. 2. tábla Az alakzatok szemioszintaktikus modellje .................................................................. 2144.4. 3. tábla A szemioszintaktikus modell fő kategóriái .................................................................. 2154.5. 4. tábla ...................................................................................................................................... 2164.6. .................................................................................................................................................. 2514.7. .................................................................................................................................................. 2626.1. .................................................................................................................................................. 3546.2. .................................................................................................................................................. 357


ELŐSZÓ„Eljön az idő, s társaid körében neked is fel kell állanod, s a köztanácskozásokban élő szóval részt venned; s érezni fogod, miképpen az ékesszólás, s mindaz, ami erre megkívántatik, oly szükség, mi nélkül köz dolgokban részt vevő polgár közvetetlen nem hat” – írja Kölcsey unokaöccsének a Parainesisben. Az idő eljött, s egyre több ifjú polgárnak kell ékesszólásával hatni a közügyekre, érveléssel, logikával és érzelemmel, hatékony beszéddel. Az idő eljött, s össze kellett foglalni a retorikáról szóló tudásunkat, hogy segítsük az iskolát, a közügyeket, mindenkit, aki kapcsolatba kerül a beszéddel, az olvasással, az írással.

Ezért született meg ez a könyv.

„A szónokság szabad nép körében támadt, s szabad nép életéhez tartozik. Énekhangja szelídíté meg a vad csoportokat; a mívelt nemzet tömegét szónoklat vezérli, s ennél fogva nem hiú gond az, melyet ékesszólás elérésére szentelünk. Szó szavat húz maga után; élő tanácskozásban fejlik ki, s tartatik fenn a szabadság szelleme; s jaj a nemzetnek, mely írott parancsokat némán olvas, s vakon engedelmeskedik!” – folytatja Kölcsey, s mi döbbenten olvassuk: mikor is írta ezt? kinek is szól mindez?

Visszakaptuk 1989-ben a demokrácia lehetőségét, s az azóta eltelt idő bebizonyította, hogy fél évszázados szünet után mert 1938-ban, majd 1950-ben szüntették meg tanítását – ismét szükség van a retorikára. Szükség van retorikai hagyományaink ismeretére, melybe nemcsak a klasszikusok, hanem a 19. századi hazai retorika ismerete is beletartozik, s szükség van a kihagyott ötven esztendőnek a megismerésére is, hiszen a retorika sokat fejlődött és változott külföldön a hazai szilencium idején. Közvetíteni kell tehát az új és a legújabb retorikai szakirodalmat, a tudományost és a népszerűt egyaránt.

Könyvünk három nagy fejezetre oszlik: egy elméleti-történetire, egy leíróra és egy alkalmazottra.

Az első, elméleti-történeti fejezet két nagy részből áll: egy egyetemesből és egy magyarból. Az egyetemes retorikatörténet Adamik Tamás munkája. Először a retorika meghatározásával foglalkozik, ismerteti a retorika kialakulását, az antikvitásban létrejött rendszerét; majd áttekintést kapunk arról, hogyan változott a retorika az időben, az egyes népek és korok mit tettek hozzá a klasszikus rendszerhez, mit hagytak el belőle, és mire vetették a fő hangsúlyt az adott kor igényei szerint. A magyar retorikatörténetet A. Jászó Anna írta meg: két nagy területet mutat be: a szónoklás (egyházi, politikai, alkalmi, törvényszéki) történetét, majd pedig a retorika tanításának történetét. A hazai retorika tankönyvekben nagy változás figyelhető meg: a 20. század első negyede után fokozatosan visszaszorult bennük az érvelés tanítása, mígnem a retorika tanításának eltörlése után el is tűnt a köztudatból. Nagyon is indokolt tehát a retorika teljes rendszerének visszaállítása.

A leíró fejezet Aczél Petra munkája. Témája elsősorban a logika és az érvelés kapcsolatának az ismertetése, az argumentáció, a beszéd részei, a meggyőzés lehetőségei.

Az utóbbi ötven év nagy retorikusainak munkásságára összpontosít. A klasszikus retorikának része volt a stilisztika – s ott is tárgyaljuk –, de a 19. század folyamán önálló diszciplína lett. Éppen ezért könyvünk csak a szükséges kapcsolódási pontokon érinti a stilisztika kérdéseit. Hasonló a helyzet az előadásmóddal: számos kitűnő kézikönyv áll az érdeklődők rendelkezésére, ezért nem foglalkozunk vele részletesen.

„Add hozzá, hogy a szónokság sok és mély tudományt, sok és lélekemelő gyakorlást, sok és szívrázó erőt kíván, s mondhatod-e haszontalannak a fáradságot, mely annak megnyerésére éveken keresztül fordíttatik?” – mondja Kölcsey. A retorika gyakorlat is, az elmélettel megtámogatott gyakorlat. Éppen ezért a leíró fejezethez gyakorlatokat csatolt szerzője, s talál az olvasó gyakorlatokat az alkalmazott fejezetekben is.

Ha egy művet a retorika szabályai szerint írtak meg, akkora mű olvasásában, megértésében segít a retorikai szabályok ismerete. A retorika szintetikus tevékenységet igényel, az olvasás analitikust, kiegészítik egymást. Az ötlet nem a miénk, az amerikai szakirodalomból származik, ott ugyanis erős a retorika és az olvasás kapcsolatának a kutatása és tanítása. Úgy gondoltuk, hasznos a könyv kiteljesítése egy olvasási fejezettel. Van olyan modern retorikai irányzat, amely azonosítja a retorikát a fogalmazással, rhetorical writing kurzusok és tankönyvek vannak az amerikai egyetemeken. Hasznosnak találtunk tehát egy fogalmazási fejezetet is, arra is gondolva, hogy segítsük az esszé tanítását. Mindkét alkalmazott fejezet A. Jászó Anna munkája.

A könyvet szöveggyűjtemény zárja le. Három kiemelkedően szép írást – egy beszédet és kétesszét – olvashatunk benne a retorikáról, majd magyar beszédeket közlünk időrendi sorrendben, egészen napjainkig. Ezeket a


ELŐSZÓ

beszédeket lehet olvasni, elemezni, vázlatukat elkészíteni, érvelésüket megfigyelni. Hiszen Kölcsey ezt is tanácsolta: „De ismerkedjél a régi és újabb kor nevezetes szónokaival [...]. Törekedjél ezeknek lelke- ikbe pillantani; törekedjél kitalálni a módokat, miknél fogva ők bámulatos nagyságra emelkedtek; törekedjél kilesni a forrást, honnan azt a lélekrázó erőt, azt a teljességet, azt a művészi színt és virágzást, miket minden soraik bizonyítanak, merítették; s ha törekedésed szerencsés leend, bővjutalmat hoz fáradságodért.”

A retorika segítséget nyújt a hatékony beszédben és írásban. Természetesen azt nem mondja meg, mit kell tennünk egy adott szituációban. Általános elveket fektet le, melyeket alkalmazni lehet meghatározott helyzetekben. Szempontokat nyújt, de az egyedi megoldást nem adhatja meg, azt a mindenkori alkotónak kell megtalálnia.

Találunk a könyvpiacon népszerű retorikákat, melyek könnyen, gyorsan tanítják a hatékony beszédet. Sokjó tanács, ügyes fogás van bennük, kétségkívül hasznosak. De tudásuk a javasasszony tudása. Az orvos tudása többet ér. Egy alapos retorika alapos ismereteket ad, ebben bízvajó szívvel ajánljuk könyvünket olvasóink figyelmébe.

Ezúton mondunk köszönetet lektorunknak, Bencze Lóránt professzornak hasznos tanácsaiért, észrevételeiért.

Néhány technikai megjegyzés: az idegen nyelvből vett idézetek után feltüntettük a fordítót – kivéve a mottók után –; ahol a szövegben nem szerepel a fordító neve, ott a szerző saját fordítását közli. Beljebb helyezéssel közöljük az illusztrációnak szánt szövegeket. A régi beszédek helyesírását – a kiadó gyakorlata szerint – közelítettük a maihoz.

A szerzők


1. fejezet - AZ ÓKORI RETORIKA1. AZ ÓKORI RETORIKA FOGALMA„A bölcsesség ékesszólás nélkül keveset használ az államoknak, az ékesszólás viszont bölcsesség nélkül többnyire árt, sohasem használ.”

(Cicero)

Mind a görög rhétor, mind a latin orator, eloquens és a magyar szónok főnév a szólni, beszélni, kimondani igére vezethető vissza (görög: eiró, latin oro, eloquor). A retorika közkeletű, legáltalánosabban elterjedt elnevezései is a beszédre utalnak az említett nyelvekben: görög: tekhné rhétoriké, rhértoriké, latin ars rhetorica, ars oratoria, ratio dicendi, eloquentia – szónoki mesterség, szónoki művészet, az ékesszólás művészete, szónoklattan. Szakszóként a rhétór Arisztophanésznál fordul elő először (frg. 945), a rhétoriké pedig Platónnál, aki a rábeszélés mestereként határoztatta meg Gorgiasszal (Gorgiasz 453a), később pedig ő maga így definiálja a retorikát: „a lelkek irányítása beszédek révén” (Phaidrosz 261a). A retorikának ez a meghatározása, amely a meggyőzésben látja a retorika lényegét, többé-kevésbé általánossá vált az ókortól kezdve egészen napjainkig (Volkmann 1885, 1–16; Lausberg 1960, 40-41).

Ezt a retorikafelfogást azonban éppen a meggyőzésre való összpontosítása miatt érték támadások az ókorban ugyanúgy, mint az újabb korokban. Platón legfőbb kifogása az volt, hogy a rosszról is meg lehet győzni, s a hatalom ezt teszi, márpedig az igazi retorikának, ha valóban művészet, az igazság feltárására és hirdetésére kell törekednie. Locke szerint az igazság megelégszik az egyszerű stílussal, ezért az alakzatok és a szóképek hajszolása eleve gyanús. Mivel a politikai szónokok gyakran visszaéltek e stíluseszközökkel, azaz az igazság elferdítésére vagy a semmitmondás elkendőzésére használták őket, a retorikus jelzőnek és a puszta retorika szókapcsolatnak jelentése a semmitmondással, sőt a hazugsággal vált egyenlővé (Dasenbrock 1987, 292–294).

Ezt veszélyt Arisztotelész is észrevette, s úgy próbálta meg kiküszöbölni, hogy a retorika meghatározásában nem a meggyőzést, hanem a meggyőzés tanulmányozását hangsúlyozta: „Fogadjuk el, hogy a retorika olyan képesség, amely minden egyes tárgyban feltárja a meggyőzés lehetőségeit.” (Rétorika 1. 2. 1355b) J. T. Kirby szerint Arisztotelész a platóni hatalom helyébe a tudományos kutatást helyezte, s ezzel kiküszöbölte a retorika ellen felhozott legfőbb kifogást (Kirby 1994, 14). Csakhogy Arisztotelész ezen meghatározása az ókorban nem változtatta meg a korábbi felfogást, ezenkívül Quintilianus azt is helyteleníti benne, hogy csak a feltárásra szorítkozik.

Quintilianus külön fejezetet szentel a retorika fogalmi tisztázásának. Mintegy tizenöt korábbi meghatározást vet alá kritikai vizsgálatnak, és rámutat gyenge pontjaikra. A meggyőzést, a rábeszélést hangsúlyozó retorikafelfogással szemben felhozza, hogy nemcsak szóval, hanem mással is rá lehet beszélni, például pénzzel, tekintéllyel, szépséggel stb. (2.15.1–23). Ha tehát egyrészt minden mással rá lehet beszélni (2.15. 9), másrészt a szónok sem mindig meggyőzésre törekszik (2.15.11), akkor a retorikának nem lehet egyetlen célja a meggyőzés. De helyteleníti azok meghatározását is, akik a szónok tevékenységét polgári ügyekre akarják leszűkíteni (2.15.19-20), illetvea retorikát csak beszédbeli jártasságnak vagy a becsapás művészetének tekintik (2. 15. 23-24). Végül is Kleanthész következő meghatározását fogadja el: rhetoricen esse bene dicendiscientiam – „retorika ajó beszélés tudománya” (2.15. 34). E meghatározás mentes az előbbiek hibáitól, ugyanakkor a beszéd és a szónok erényeit is magában foglalja: „Merta beszéd minden erényét egyszerre felöleli, egyszersmind a szónok erkölcseit is, mivel jól csak a becsületes ember beszélhet.” (2.15. 34) L. Pernot helyesen hívja fel a figyelmet arra, hogy Quintilianus kitágította a retorika határait azáltal, hogy a „meggyőz” ige helyett a „beszél” igét használja a meghatározásban (Pernot 2000,6). A fentiek értelmében a retorika nem az ékes, a cikornyás nyelvi ügyeskedést jelenti, hanem a tisztességes és tárgyszerű beszéd tudományát, amely az igazság feltárására és közlésére hivatott. Ezzel magyarázható az a tény, hogy az ókorban csak a becsületes ember érdemelte ki a szónok elnevezést, az, aki tehetségénél, szónoki képzettségénél és kiválójelleménél fogva egyaránt alkalmas arra, hogy városok ügyeit és sorsát intézze (Winterbottom 1964, 90–97). Ezt Quintilianus alapvetőnek tartja, ezért hangsúlyozza ismételten, például művének elején is: „Legyen hát a szónok olyan ember, akit valóban bölcsnek lehet nevezni, aki nemcsak erkölcseire nézve tökéletes (mert ez véleményem szerint nem elég, bár vannak, akik nem értenek velem egyet), hanem tudományára és egész beszédkészségére is.” (1. Előszó 18)

Quintilianus azon meglátása, hogy a szónok nem mindig meggyőzésre törekszik, hanem olykor csak leír, Austin beszédtettelméletére emlékeztet. Austin ugyanis megállapítja, hogy a nyelvi megnyilatkozásokban


AZ ÓKORI RETORIKA

nemcsakolyan kijelentések vannak, amelyek leírnak valamit, hanem olyanok is, amelyek tesznek valamit. Az előbbit constativenak, az utóbbit performativenak nevezi. Később Austin belátta, hogy ez a merev szétválasztás tarthatatlan, mert a szövegösszefüggéstől és a körülményektől függően minden kifejezés lehet constative is ésperformative is (1972, 2–7). Dasenbrock szerint az a kettősség, amelyet Platón, Locke felállított – objektív (filozófiai), rábeszélő (retorikai) –, megegyezik Austin kettősségével. Constative a filozófiai jellegű, performative pedig a retorikai jellegű megnyilatkozás. Ahogy azonban minden kijelentés egyidejűleg constative is és performative is, ugyanúgy minden beszéd egyidejűleg objektív is és performative is – állapítja meg (Dasenbrock 1987, 298).

Az Új klasszikus retorika című amerikai tankönyvben azzal az általánosan elterjedt meghatározással kapcsolatban, hogy „a retorika a meggyőzés művészete”, a szerzők két kérdést tesznek fel: a) Nem lehetne-e a retorikát részben tudománynak nevezni, szemben a művészettel? b) Miért kell a retorikát a meggyőzésre korlátozni? (Kindrick-Olpin-Patterson 1980, IX) Mint láttuk, Quintilianus is feltette ezeket a kérdéseket, és pozitívan meg is válaszolta őket: a retorika tudomány, s célja nemcsak a meggyőzés, hanem tájékoztatás, leírás stb. is. Quintilianus Kleanthész meghatározását vette át, aki a sztoa korai mestere volt (Kr. e. 331–232). A sztoikus felfogás szerint „a tudományok és a művészetek tárgya ugyanaz, csak a megközelítés módja különbözik” (Maróth 1988, 29). Ez az oka annak, hogy Arisztotelésztől eltérően, aki határozott különbséget tett tudomány (episztémé) és művészet (tekhné) között, a sztoikusok a tudományokra és a művészetekre egyaránt alkalmazták a művészet és a tudomány megnevezést.

Korunk felfogása is a retorikának ezt a tágabb értelmezését fogadja el, és a retorikát tudománynak tekinti. Wacha Imre megfogalmazásában „a retorika egyrészt a) műfajismeret, s ezen belül a prózai és verses (elbeszélő és leíró) műfajok ismeretének tudománya, másrészt b) a meggyőző nyilvános (szónoki) beszédnek, harmadrészt c) a prózai ékesszólásnak, az elegáns, választékos szónoki stílusnak a tana, negyedrészt d) szerkesztéstan. Mindezeken belül egyrészt deskriptív, rendszerező tudomány, másrészt preskriptív és gyakorlati célokat szolgáló tudomány.” (Wacha 2000, 54) Lényegében ugyanezt az egyetemességet fogalmazza meg Bencze Lóránt, csak oldottabb formában: „Ez a könyv nagyravágyó célt tűzött maga elé. Azt a célt, hogy tanítsa az élet hatékony utánzásának és irányításának sajátos, életbevágó és életadó módjait. Azt, hogy miközben maga is szórakoztasson, tájékoztasson, az ön- és a világismeretre segítsen. Hogy elvezessen a beszédben rejlő utánzás (mimészisz) és befolyásolás technéjére, mesterségére és művészetére. Hogy megtanuljunk hatékonyan beszélni és írni. Megragadjuk, és mesterei legyünk a hatékony és hajlékony beszéd és írás stratégiájának, a másik ember befolyásolásának, és rajta keresztül a világ alakításának. Mesterei a nyelvnek, amely a múltat idézi, amellyel ajelent megértjük, és amely ajövőt előrevetíti.” (Aczél–Bencze 2001, 9)

1.1. FELHASZNÁLT IRODALOMAczél Petra – Bencze Lóránt (2001) Mikor, miért, kinek, hogyan. II/I-II. Hatékonyság a nyelvi kommunikációban. Budapest, Corvinus Kiadó.

Adamik Tamás (1988) Arétorika fogalma és struktúrája. In Műalkotás – esztétikum – közönség az antikvitásban. Debrecen, 84–94.

Arisztotelész (1999) Rétorika. Fordította, a bevezetést és a jegyzeteket írta Adamik Tamás. Budapest, Telosz Kiadó.

Austin, J. L. (1970 [1962]) How to do Things with Words. New York, Oxford University Press.

Dasenbrock, R. W. (1987) J. L. Austin and Articulation of a New Rhetoric. College Composition and Communication, 38.

Kindrick, Robert L. – Olpin, Larry L. – Patterson, Frank M. (1980) A New Classical Rhetoric. Dubuque, Iowa, USA – Toronto, Ontario, Canada, Kendall – Hunt Publishing Company.

Kirby, J. T. (1994) The „Great Triangle” in Early Greek Rhetoric and Poetics. In Landmark Essays on Classical Greek Rhetoric. Ed. by E. Schiappa. Anaheim, California.

Lausberg, H. (1960) Handbuch der literarischen Rhetorik. München, Max Hüber Verlag.

Maróth Miklós (1988) Néhány szó a sztóikus esztétikáról. In Műalkotás – esztétikum, 28‒38.

Pernot, L. (2000) La Rhétorique dans l’Antiquité. Le livre de poche. Paris.


AZ ÓKORI RETORIKA

Quintiliani, M. Fabii (1965) Institutionis oratoriae libriXII. Lipsiae, Edidit L. Radermacher. Quintilianus, M. Fabius (1913,1921) Szónoklattana 1. kötet: I−VI. könyv, 2. kötet: VII−XII. könyv. Fordította Prácser Albert. Budapest.

Volkmann, R. (1885) Die Rhetorik der Griechen und Römer. Leipzig.

Wacha Imre [1994] A retorika kompetenciái. In A régi új retorika. Budapest, Szemimpex Kiadó, 53–88.

Winterbottom, M. (1964) Quintilian and the vir bonus. Journal of Roman Studies, 54, 90–97.

2. AZ ÓKORI RETORIKA TÖRTÉNETE„Az ékesszólás a béke kísérője, a nyugalom társa és a jól szervezett államnak úgyszólván növendéke.”

(Cicero)

Az ógörög irodalom, filozófia és tudomány eredményei oly mértékben kiemelkedőek, hogy egyes modern gondolkodók – például Renan – „görög csodáról” beszélnek. E csodálatra méltó görög szellemi teljesítményt Edith Hamilton így értékeli: „Amit a művészetben, gondolkodásban akkor létrehoztak, azt azóta sem múlták felül, elérni is csak nagy ritkán érték el, és a nyugati világ egész művészetére és gondolkodásmódjára rányomta bélyegét.” (Hamilton 1983, 11) Egyes kutatók négy tényezőben látják e rendkívüli szellemi teljesítmény zálogát: az egyén testi és szellemi képességeinek harmonikus fejlesztésében, amely a beszéd és a tett összhangját próbálta megvalósítani; a görög városállam autonómiájában, amely szemben a keleti despotizmussal, szabad polgárok közössége volt; a görög művészi látásmódban, amelynek a nemesség, az arányosság és a mérték a legfőbbjellemzője; s végül a hajlamban a tudományos spekulációra, amelynek alapját az a felfogás alkotta, amelyet Anaxagorasz így rögzített: „A szellem a király” (Humbert–Berguin 1947,12–13).

Mindezek a tényezők nyilván szerepet játszottak a görög kultúra formálódásában, azonban még fontosabb az a tény, hogy a görögök kezdettől fogva tanították anyanyelvüket, azaz tudományosan foglalkoztak vele, mintha ismerték volna a modern szociolingvisztikának Sapir–Worf-tételét, azazhogy a nyelv határozza meg a kultúrát (Jászó A. 1999,175–176). Ebben a fejezetben először bemutatjuk e tanítási folyamat fejlődését, amely végül is egy új tudomány, a techné rhétoriké, az ars rhetorica, azaz a szónoki művészet vagy szónoklattan kialakulásához vezetett, amely mint önálló tudomány, azaz mint önmagában kerek és tökéletes rendszer az ókorbanjött létre, s a Kr. e. 4. századtól a felsőoktatás anyagát adta. Azután felvázoljuk az antik retorika rendszerét, azazhogy milyen résztudományokat foglalt magában.

2.1. BESZÉDTANÍTÁS HOMÉROSZ KORÁBANA meggyőzésre való törekvés, a szónoklás feltehetőleg egyidős a nyelvvel; fejlődése szorosan kötődik a társadalmi és politikai élet alakulásához, különösen a társadalmi élet görög útjához, ahol is a szabad városban a szabad polgár személyesen intézte ügyeit a poliszon belül a népgyűlésen vagya bíróságokon. Jelentősége a homéroszi társadalomban már vetekszik a fegyverekével: amikor ez utóbbiak csődöt mondanak, az okos szavak veszik át szerepüket:

Lám, az akháj fiakat te legyőzöd, öreg, szavaiddal.

Bárcsak – Zeusz atya, Pallasz Athénaié meg Apollón! – volna tanácsosztó még tíz íly férfi köröttem! gyorsan omolna le városa úgy Priamosznak, az úrnak, elfoglalva karunk által s feldúlva egészen.

Íliász 2, 370–374. (Devecseri Gábor ford.)

A korai görög társadalmi élet szóbeli közlésen alapult: a politikai és a társadalmi érintkezés eszköze hosszú évszázadokig az élőszó volt, így az irodalomé, a filozófiáé és minden más tudományé is (Kennedy 1963, 3–5). Még később is, amikor az írás már általánossá vált, a görög műveket hangos olvasás céljából írták le, s a görög ember még magában is hangosan olvasott. Az élőszó fontosságának ez a felismerése késztette a görögöket kezdettől fogva arra, hogy a beszédet tanítsák. Az Íliászban már mint régóta bevett gyakorlattal találkozunk a beszédtanítással:

…Agg Péleusz teveled küldött el utamra aznap, hogy Phthíából téged az Átreidészhoz köldött, még gyereket, ki nem ért a közös viadalhoz, sem szónokláshoz, mely a férfit hírre segíti: éppenezért küldött, legyekén, aki mindenre kioktat, szónak szónoka légy és végbevivője a tettnek.


AZ ÓKORI RETORIKA

(9. 438–443)

Homérosz ifjú hősei nemcsak fegyverforgatásban gyakorolják magukat, hanem az ékesszólásban is. Nagy dicsőség számukra, ha megállják helyüket a testi erőt és ügyességet igénylő kézitusákban, de még nagyobb, ha az érvek csatájában is esélyesek a győzelemre. Hogy ezt elérhessék, régtől fogva ugyanúgy szónokversenyeket is rendeztek, ahogy sportversenyeket. Erre szintén az Íliász szolgáltatja a bizonyítékot:

Köztük szóra Thoász, Andraimón gyermeke, kélt most: legderekabb aitól, aki jártas a dárdavetésben, kézitusában; s hogyha akhájok közt vetekednek szónoklásban az ifjak, nem sok győzi le ott sem.

(15, 281–285)

A beszédtanításnak és a szónokversenyeknek meg is lett az eredményük: az Íliász teli van ragyogóbbnál ragyogóbb beszédekkel, mégis talán a 9. ének a legtanulságosabb a Homérosz-korabeli retorikai gyakorlat szempontjából. A retorikai szituáció a következő: a görögök folytonosan vereséget szenvednek a trójaiaktól, ezért végső kétségbeesésükben elhatározzák: követséget meneszteneka haragvó Akhilleuszhoz, hogy rávegyék: térjen vissza a harchoz. A követség tagjai: Odüsszeusz, Phoinix és Aiász. Mindegyikük beszédet intéz Akhilleuszhoz, hogy meggyőzzék: vissza kell térnie a harchoz, különben a trójaiak elpusztítják a görög sereget. Akhilleusz mindhárom beszédre válaszol, következésképp ugyanazon témáról hat beszéd szól, ígyjól tükrözik a korabeli retorikai gyakoklatot és érvelési technikát. Odüsszeusz beszédében már jelen vannak azok az elemek, amelyeket ajóval később kialakult retorika leírt és kanonizált. Legfőbb érve abban áll, hogy megkísérli bizonyítani: a görögök és Akhilleusz érdekei azonosak: mindegyiküknek használ, ha felveszi a harcot (9. 249–306). Phoinix beszéde két szempontból is személyes, szubjektívjellegével tűnik ki. Először saját életéről szól Akhilleusszal is kapcsolatban: Akhilleusznak apja helyett apja lett, tehát vanjoga tanácsot adni neki (9. 434–496). Másodszor a vallásos szempontok is azt javalják, feledje haragját, és térjen vissza a harchoz (9. 497–528). Végül Meleagrosz példájával bizonyítja, milyen tragikus következményekkeljár az, ha egy hős nem teljesíti kötelességét (9. 529–599). A harmadik követ, Aiász, durva katona. Jellemének megfelelően indulatosan szól, először Odüsszeuszhoz: „menjünk vissza, fölöslegesen vesztegetjük itt időnket”, majd Akhilleuszhoz kemény szavakkal:

…de neked kebeledben kegyetlen, vad szivet adtak az istenek és mindezt csak egyetlen lányért: hisz hét válogatottat adunk ma helyette, s még sok mást is e kívül. Lágyítsd már meg a lelked.

(9. 635–638)

Akhilleusz első válasza indulatos és szubjektív: holnap elhagyja Tróját seregével, „mert egyet kap a veszteg ülő s aki nagy hevesen küzd” (9. 318). Élvezze csak Agamemnón Briszéisz szerelmét. Ezután Agamemnón és sajátjellemével indokolja azt, miért hagyja el véglegesen a harcmezőt (9. 421–429). Phoinixnek röviden válaszol: elég tiszteletet szerzett már magának, nem érdemes visszatérnie a harchoz azért, hogy még többet szerezzen. Phoinix pedig jobban tenné, ha az ő pártját fogná, nem pedig Agamemnónét (9.607‒619). Ennek ellenére megígéri, hogy reggel még egyszer fontolóra veszi, hazatérjen-e. Aiász indulatos beszédére viszont megértően válaszol: igazat ad neki, de a rajta esett sérelemre hivatkozik: Agamemnón semmibe vette. Végül is megígéri, hogy reggel nem hajózik el, s ha Hektór arra merészkednék, hogy az ő táboráig hatoljon, fölveszi vele a harcot (9. 643–655).

Mindhárom beszéd másképpen hat tehát Akhilleuszra: az elsőn – bár az a legszakszerűbb – feldühödik, s kijelenti, hogy másnap elhajózik; a másodikkal szemben önérzetét emlegeti, s Phoinixet hűségére emlékezteti, mégis enged valamit kemény elhatározásából; Aiász durva szavai indítják meg legjobban, talán mert a durvaságot keresetlen őszinteségnek értelmezi, ezért dönt úgy, hogy mégsem hagyja el Tróját. E beszédekből nyilvánvaló, hogy a klasszikus retorika több tanítása – inventio, elrendezés, stílus – a gyakorlatban már létezett, függetlenül attól, hogy csak később osztályozták és neveztékel őket. Ajellemből (éthosz) merített érveket is hatékonyan alkalmazták már, de az érzelmieket (pathosz) is. Feltehetőleg a korabeli beszédtanításban is figyeltek a fenti eljárásokra (Kennedy 1999, 8–11). E tanításban fontos lehetett kiváló idősebb szónokok megfigyelése, formulák, témák, történeti példák és mondások gyűjtése, de legfőképpen a gyakoroltatás és gyakorlat, amelynek természetes kerete a szónokversenyekre való felkészítés és felkészülés volt.

Homérosz korában ilyen képzést csak kevesen kaptak: az Íliász nagy szónokai előkelő arisztokraták, többnyire királyok, mint Odüsszeusz, Nesztór, Akhilleusz, Agamemnón, Aiász stb. E tényt megerősíti Hésziodosz, aki Homérosz után mintegy ötven évvel élt és alkotott. Ö kifejezetten hangsúlyozza, hogy ajó beszédkészség, az ékesszólás a Múzsák adománya, s ők a királyokat tisztelik meg vele:


AZ ÓKORI RETORIKA

Van, hogy megtisztelnek a Zeusz-táplálta királyok

közt valakit s ránéznek már születéskor a Múzsák,

ennek nyelvét öntözi édes harmat, amannak

szájából mézízű szó folyik és mikor ítél,

ráfüggesztik a népek mind szemüket, s az igazság

biztos alapja tesz törvényt s a szavával azonnal,

súlyos bár a viszály, ő az, ki megoldja megértőn.

Mert a királyok azért eszesek, hogy a téren a népet

könnyen visszahelyezzék megsértett igazába,

megfordítva ügyét meggyőző lágy szavaikkal.

Hogyha a térre kilép, mint istenséget imádják

hízelkedve, s az összefutott népből kimagaslik.

Istenek születése 82–92.

(Trencsényi-Waldapfel Imreford.)

Tehát királyok kapják mega Múzsáktól az ékesszólás tudományát, azért, hogy segítségével a viszályokat elsimítva békét teremtsenek, s lehetővé tegyék, hogy az igazság érvényesüljön. Hésziodosz két nagy gondolatot sűrít bele az idézett részletbe. Az egyik, hogy a közösség ügyeit intéző személyeknek ajó és hatékony munkához szónoki képességre és képzésre van szükségük. Később éppen emiatt vált a retorika a felsőfokú oktatás anyagává: olyan sokoldalúan kiművelt tisztviselőket kívánt képezni, akik szókészségükkel megnyugtatóan intézhetik az adott polisz ügyeit. A másik pedig, hogy a királyok ékesszólásukat az igazság érdekében, az igazság kiderítésére és közvetítésére használják. Évszázadok múlva Szókratésznak éppen az lesz a legfőbb kifogása a születendő retorikával szemben, hogy a szó erejét a hamisság érdekében is fel lehet használni, pedig csak az igazság érdekében szabad élni vele. Ezt a gondolatot tehát már Hésziodosz felvetette.

Az idézett részletben Hésziodosz a megyőző beszédre a malakoszeposz (90), a „kellemes szó” kifejezést használja. Ebben az időben a retorika szót még nem ismerték „szónoklattan” jelentésben. Apeithó (rábeszélés, meggyőzés) szót alkalmazták a meggyőző erő jelölésére. Hésziodosz ugyancsak e művében isteni lénynek tekinti Peithót, akit Téthüsz szült Ókeanosznak:

Szent lánygyermekeket szült még Téthüsz, kik a földön Phoibosz Apollónnal s a folyókkal a zsenge fiúkat emberré nevelik – Zeusz bízta rájuk e tisztet –:

Peithó…

(Istenek születése 346–348.)

A korai görög költészetben és a vázafestésben Peithót Aphrodité lányának ábrázolták, s fő feladatát a szerelmi csábításban látták. Egy évszázaddal később azonban, amikor a retorika kezdett mesterségként kiformálódni, Peithót már politikai szövegösszefüggésben használták. Hérodotosz ugyanis ezt írja: „A hellének pedig el akarták foglalni Androszt, ezért körülzárták a szigetet. Mert a szigetlakók közül az androsziak tagadták meg elsőként az adófizetést, amelyet Themisztoklész rájuk rótt. Themisztoklész figyelmeztette őket, hogy az athéniak el tudnak velük bánni, mert két olyan hatalmas isten támogatja őket, mint a Meggyőzés és a Kényszer, az androsziak tehát nem úszhatják meg az adófizetést.” (8. 111; Muraközy Gyula ford.)

A Kr. e. 6. században keletkezett homéroszi Hermész-himnuszban már igazi bírósági tárgyalást ábrázol az ismeretlen költő. A csecsemő Hermész eltulajdonította Apollón marháit. Erre tanú is van, Hermész azonban makacsul tagad. Apollón a tolvajt Zeusz elé viszi, ám bírája előtt Hermész így védekezik:

engem csak tegnap szültek, s ezt tudja nagyon jól; izmos férfi a nyájhajtó, nem látszom olyannak.


AZ ÓKORI RETORIKA

(376‒377; Devecseri Gábor ford.)

Hermész itt a valószínűség érvét alkalmazza, amely később a retorika legfontosabb érvévé vált. Valószínű, hogy egy egynapos csecsemő nem tud elhajtani egy marhacsordát. Itt a tényről folyik a vita, tehát arról, hogy Hermész elkövethette-e a tettet.

2.2. A RETORIKA SZÜLETÉSE ÉS A SZOFISTÁKA Kr. e. 5. században a legtöbb görög városállamból elűzik a tirannusokat, és kialakul a demokratikus államforma, amelyben ki-ki szabadon keresheti igazát. E politikai változás következményeképpen ugrásszerűen megnő a szónoki gyakorlat. Soha nem látott igény mutatkozik az értelmes és meggyőző beszédre. Jól tükrözi ezt a változást a korabeli drámairodalom. Például a törvényszéki eljárásnak már jóval fejlettebb – azt is mondhatnánk: rafináltabb – változatával találkozunk Aiszkhülosz Eumeniszek című tragédiájában. Oresztészta Furiák azzal vádolják, hogy megölte anyját, Klütaimésztrát. Oresztész azzal védekezik, hogy jogosan tette, mert Klütaimésztra megölte apját, Agamemnónt. A vitás kérdés az, hogy jogosan tette-e. Pallasz Athéné vezeti a tárgyalást, de az ítéletet a zsűri hozza meg. Apollón szerint Oresztész jogosan ölte meg anyját, mert az apa fontosabb, mint az anya:

Megmondom ezt is, csak figyelj, s lásd, hogy helyes:

akit szülöttnek hívnak, annak anyja nem

szülője, csak dajkálja ő az új magot:

az adja, ki nemzi, s barátnő barátnak, ő

a sarjat őrzi, hogyha isten engedi.

S tekintsd e szómnak itt tanúságtételét:

apává lenni még anya nélkül is lehet:

itt áll a példa, Pallasz, nagy Zeusz magzata,

kit női méh sötétje nem táplált-nevelt,

de íly szép sarjat istennő se szül soha.

(657–666; Devecseri Gábor ford.)

A zsűri, a kar elfogadja tehát azt az érvelést, hogy az apaság szükségszerű, az anyaság viszont nem az, s ennek bizonyítéka (tekmérion), hogy maga Pallasz Athéné nem anyja méhéből, hanem apja fejéből született. Ezen érvelés gerincét annak meghatározása adja, hogy kit lehet szülőnek tekinteni. Apollón megoldása bizony szőrszálhasogatá- son alapul, s a bizonyítékul hozott példa a mitológiából való. Mindez arra figyelmeztet, hogy már a szofisták korában vagyunk (Kennedy 1994,14–15).

Aiszkhülosz fenti bírósági eljárása a korabeli athéni bírósági gyakorlatot tükrözi. „A klasszikus athéni bírósági gyakorlat legfőbbjellegzetességeaz volt, hogy a bírói testület jogilag képzetlen emberekből állt. Athéni polgárjoggal rendelkező férfi akkor lehetett bíró (dikasztész) és ítélkezhetett, ha mindkét szülője athéni polgár volt, és betöltötte már a harmincadik életévét. A bírák díjazása a Kr. e. 4. században egy képzett munkás napi keresetének megközelítőleg a harmada volt, ebből következik, hogy a bíróságokon leginkább idősek, tehetősebbek vagy szezonális munkások ültek. A bírák száma mai fogalmainkhoz képest óriási volt, a legkisebb testület 101 főt, a legnagyobb akár a teljes népgyűlést isjelenthette. A legtöbb per azonban 301, illetve 501 bíró előtt zajlott. Fontos volt, hogy páratlan számban ítélkezzenek, mert így lehetett elkerülni a szavazategyenlőséget (ha ez valamiért mégis bekövetkezett, a törvény értelmében az alperes nyert).” (Horváth 2001, 24) A bírákat sorsolással választották a férfi polgárok közül.

A vádló és védő maguk a peres felek voltak – lévén hogy Görögországban nem volt ügyvéd, ezért ki-ki maga intézte saját peres ügyeit. „A nőket a küriosz (szó szerint úr, törvényes képviselő), jobbára férj vagy a legközelebbi férfirokon képviselte. A nők minden peres ügyét tehát férfiak vitték, sőt nő tanúvallomást sem tehetett, helyette a küriosz tette meg ezt.” (Horváth 2001, 25) A tanúk vallomásait korábban vették fel, leírták, és a tárgyaláson hivatalnokok olvasták fel. A tárgyalásnak egy nap alatt be kellett fejeződnie. Mindegyik fél


AZ ÓKORI RETORIKA

meghatározott időt kapott, amelyet vízórával mértek. A bíróság titkos szavazással hozta meg ítéletét. A bírák tájékoztatására szolgált a vádbeszéd és a védőbeszéd: ennekalapján döntöttek. Fontos volt tehát, ki milyen beszédet mond, logikailag mennyire meggyőzően, s mennyire tud a zsűri érzelmeire is hatni. Ha a peres fél nem volt képes hatásosan szónokolni, hivatásos rétorral, azaz logographosszal íratta meg a beszédét, majd kívülről megtanulta, és legjobb képességei szerint előadta. Több ilyen beszéd maradt fenn Antiphón, Lüsziasz, Iszokratész és mások tollából.

A demokratikus Athén politikai és gazdasági ügyeit sorsolással egy évre választott hivatalnokok intézték. A törvényhozó hatalmat a felnőtt férfi polgárok gyakorolták a népgyűlésen (ekklészia), gyakran több ezren. Volt egy kisebb tanács (bulé), amely részint a sürgős ügyeket intézte, részint előkészítette az anyagot a népgyűlés számára. Bár a népgyűlésen mindenki felszólalhatott, a vezető szerepet a politikai szónokok (rétor) játszották, akika különböző politikai csoportosulások érdekeit képviselték. Voltak közöttük kiváló, feddhetetlen egyéniségek, de voltak demagógok is, akik a maguk hatalmáért, gazdagságáért szálltak síkra, kihasználva a néphangulatot.

Természetes, hogy ilyen körülmények között a nyilvános beszéd egyre fontosabb lett, és ugrásszerűen megnőtt azoknak a száma, akik a közügyek intézésében a szó erejével kívántak sikert elérni. Erre azonban csak úgy lehetett reményük, ha egy-egy tanítónál drága pénzért elsajátították az ékesszólás művészetét.

Antik adatok szerint a tanítók a szofisták köréből kerültek ki. Arisztotelész Szofiszti- kus cáfolatok című művéből tudjuk, hogy Gorgiasz úgy oktatta tanítványait a szó művészetére, hogy saját beszédeit könyv nélkül megtaníttatta velük (183b). Prótagorasz általános érvekről (úgynevezett közhelyekről) vitatkozott tanítványaival, akik az így elsajátított érvelési technikát később felhasználták szónoki gyakorlatukban. A tanításban fontos szerepetjátszott a minta: a mester beszédeinek, érvelési módszerének elsajátítása. Előfordult azonban, hogy a tanárok nem kész beszédeket adtak a tanulók kezébe, hanem olyan mintagyűjteményeket (vö. Bolonyai 2001, 26–30), amelyek a szónoki beszéd egy-egy részét tartalmazták, például Démoszthenész bevezetéseket írt politikai beszédekhez, Antiphón pedig bevezetéseket és befejezéseket.

A szónoki ismeretek elsajátításának másik útja a kézikönyvek tanulmányozása volt. A korabeli tankönyvekről szemléletes képet fest Platón Phaidroszában. Kissé gunyoros leírásából kiderül, hogy a korabeli szakíróka szónoki beszéd részeit tartották a legfontosabbnak a szónoki elméletben. [Szókratész] „Jó, hogy figyelmeztettél. Tehát először is bevezetést kell mondani a beszéd kezdetén; ugye ilyesmit értesz a művészet finomságain? [Phaidrosz:] Igen. [Szókratész:] Másodszorjön az elbeszélés, a mellette szóló tanúbizonyságokkal, harmadszor a bizonyítékok, negyedszer a valószínű érvek; sőt első- és másodrendű bizonyításról is beszél – azt hiszem-a szónoklásnak az a kitűnő bizánci ezermestere.” (266d–e)

Az első retorikai kézikönyvek nem maradtak ránk, az sem, amelyből itt Platón idéz, de az utókor megőrizte emléküket. Az antik hagyomány Koraxot és Teisziaszt tekinti a szónoki elmélet megalkotójának. Tevékenységük társadalmi hátterét Cicero így összegezi: „Az ékesszólás a béke kísérője, a nyugalomnak társa és a jól szervezett államnak úgyszólván növendéke. Így Arisztotelész is mondja, hogy csak miután a zsarnokokat kiűzték Szicíliából, és hosszú szünet után ismét törvényes úton kereshette ki-ki a maga igazát, csak akkor történt, hogy ez éles eszű és perpatvarra termett népnél a szicíliai Korax és Teisziasz a művészi szónoklás szabályait megírta. Mert azelőtt – úgymond – tervszerint és művészien még senki sem szónokolt, de azért már sokan beszéltek némi műgonddal és minták után.” (Brutus 45–46) Bizonyos ókori adatokból úgy tűnik, hogy a szürakuszai demokrácia létrejötte idején (Kr. u. 467) Korax a tanácsadó beszédet művelte, és nagy hatással alkalmazta a valószínűségen alapuló érvelést, továbbá leírta a hármas tagolású szónoki beszéd részeit: a bevezetést, az elbeszélést és a befejezést. Tanítványának, Teisziasznak érdeme a törvényszéki beszéd leírása és az, hogy a Korax feltárta három részhez még egy negyediket csatolt, a bizonyítást. Teisziaszról maradt fenn az az antik anekdota, hogy miután befejezte tanulmányait Koraxnál, nem fizette ki a tandíjat. Tanítója megfenyegette, hogy beperli, ha nem fizet. Teisziasz kijelentette: tehet, amit akar, ő akkor sem fizet, s döntését így indokolta meg: ha ugyanis megnyeri a pert, természetes, hogy nem kell fizetnie, ha pedig elveszíti, méltányos, hogy ne fizessen, hiszen mestere rosszul tanította. Újabban felmerült, hogy Korax és Teisziasz egyazon személy volt. A korax görög szó ugyanis varjút jelent, s a Korax Teisziasz csúfneve lett volna. Erre abból következtettek, hogy amit Platón Teisziasznak, azt Arisztotelész Koraxnak tulajdonítja (Cole 1991, 65–84). A Platón által emlegetett „bizánci ezermester” Theodórosz volt, aki Szókratész idejében Athénban telepedett le, és tankönyvében a szónoki beszéd részeit alrészekre osztotta (Radermacher 1951, 70–76).

A szicíliaiak kezdeményezése tehát eljutott Athénba, amely ez idő tájt vált a görög szellemi élet középpontjává. A demokratizálódás itt is felvetette az igényt a retorikai kézikönyvek iránt, és soha nem látott szónoki tevékenység virágzását tette lehetővé. A Kr. e. 5–4. században működött az úgynevezett tíz attikai szónok: Antiphón, Lüsziasz, Andokidész, Iszokratész, Iszaiosz, Démoszthenész, Aiszkhinész, Lükurgosz, Hüpe-


AZ ÓKORI RETORIKA

reidészés Deinarkhosz (vö. Horváth 2001,135–143). De a filozófia is kivette a részét a retorika elméleti kérdéseinek tisztázásából. Gorgiasz athéni követségének éve (Kr. e. 427) az a határpont, amikor a szicíliaiak új tudománya világhódító útjára indult. Gorgiasz, aki Teisziasz tanítványa volt, mint szofista a meggyőzést tartotta a retorika legfontosabb feladatának. Platón a következőket írja róluk: „De nyugodtan hagynánk Teisziasztés Gorgiaszt, akik belátták, hogy többre kell becsülni a valószínűt az igaznál, s akik a szó hatalma által a kicsit nagynak, a nagyot meg kicsinek tüntetik fel, az újat archaizálva, a régit modernizálva adják elő."

Gorgiasz különbséget tett a szó anyagi és szellemi természetű része, azaz hangalakja ésjelentése között. Szerinte mindkét rész képes hatni, ezért a szónoknak ki kell aknáznia mindkettő lehetőségeit, azaz háromféle beszédben kell jártasnak lennie: a természetbölcselők, a szónokok és a dialektikusok beszédében. A természetbölcselők a tudást, a szónokok a művészi beszédben való jártasságot, a dialektikusok pedig a helyes logikát biztosítják számára, hogy „a kellőt mondja helyesen". E három beszédfajta közül a szónoki beszéddel foglalkozott a legtöbbet: ezt tanította és gyakorolta. Erről írja a következőket: „egyetlen beszéd nagy tömeget gyönyörködtetett és győzött meg, mert művészien volt megírva, bár nem az igazságot mondta.” Az ilyen beszéd képes eloszlatni a félelmet, megszüntetni a bánatot. Kidolgozására nézve közel áll a költészethez. A költői hatást azon alakzatok révén éri el, amelyeket a halikarnasszoszi Dionüsziosz gorgiaszi alakzatoknak nevez, a szicíliai Diodórosz pedig fel is sorolja őket: antitheszisz, iszokólon, pariszon és homoioteleuton.

Drerup szerint (Drerup 1901, 261) a legfontosabb közöttük az antitézis, a többi három ennek szolgálatában áll. Az antitézis Gorgiasz A nem létezőről vagy a természetről című értekezésében a logikai szükségszerűség kifejezője, a Helené magasztalása című beszédében pedig a stílus ékesítésének eszköze. Az iszokólon (tagmondat-egyenlőség) igen alkalmas ellentétek és gondolatpárhuzamok kifejezésére. Apariszon (szóegybeesés): egy szó hangzásbeli egybeesése egy másikkal vagy annak egy részével. Olykor ez az egybecsengés szójátékot (paronomászia) alkot, ezért egyes kutatók a szójátékot is a gorgiaszi figurák közé sorolják. A homoioteleuton (rím) igen alkalmas arra, hogy a mondatvégek kiemelésével a párhuzamot vagy az ellentétet markánsabbá tegye, s ezáltal a szöveg tagolását elősegítse.

Gorgiasz szónoki sikereinek másik oka beszédeinek éles logikájában és az illendőség megtartásában keresendő. A Helené magasztalása elején kijelenti, hogy a kellőt mondja helyesen. A „helyesen” a logikai helyességre, a „kellő” pedig az illendőségre, azaz az alkalomszerűségre vonatkozik, a kairoszra, amelynek felfedezését a hagyomány Gorgiasznak tulajdonítja. Ez annyit tesz, hogy Gorgiasz a helynek, az időnek és az alkalomnak megfelelően adta elő beszédeit, s ezáltal valószínűnek tüntette fel mondanivalóját. Például amikor fel akarja menteni Helenét azon vád alól, hogy könnyelműen elhagyta férjét és családját Parisz kedvéért, felsorolja azokat az okokat, amelyek a logikai valószínűség alapján számításba jöhetnek: „Vagy a Sors akaratából, vagy az istenek szándéka, vagy a Szükség döntése miatt tette, amit tett, vagy erőszaktól elragadva, vagy beszédtől meggyőzetve.” Ezután a felsorolt okok mindegyikével kapcsolatban bizonyítja, hogy a gyenge nő nem tehetett ellenük semmit, tehát erőszaknak engedelmeskedett, elhagyva férjét és családját, ezért ártatlan. Az okok között ott található a meggyőző beszéd, amelynek ugyanúgy nem lehet ellenállni, mint a fizikai erőfölénynek vagy az isteni erőnek. A művészi beszéd tehát ilyen hatást képes kifejteni, ezért nevezi Gorgiasz „nagy hatalomnak” (Adamik 1998, 27–28).

A prózastílus kidolgozásában fontos szerepet játszott Gorgiasz kortársa, az ugyancsak szofista Thraszümakhosz (Kr. e. 5. század közepétől). Megalé tekhné (Nagy kézikönyv) című munkájában tárgyalta az érzelmek felkeltésének és lecsillapításának kérdését, a stílust és az előadásmódot. Úttörő érdemeket szerzett a prózaritmus alkalmazásával: Arisztotelész szerint ő élt először beszédeiben apaian ritmussal (– uuu, illetve uuu –). Peripoliteiasz (Az államról) című munkájában a korabeli athéni politika bírálatát adja, s talán itt fejtette ki azt a tanítását, amelyet később Platón az Állam című munkájában elítél: az az igazságos, ami az erősebb érdeke. Sajnos művei közül egysem maradt fönn, és az antik szerzők rá vonatkozó utalásai is rövidek és esetlegesek, ezért nem tudjuk pontosan, mit tanított. Valószínűnek tűnik azonban, hogy fontosnak tartotta a próza időmértéken – a hosszú és rövid szótagok váltakozásán – alapuló ritmusát, beszédeiben körmondatokat alkalmazott, és kerülte a hiátust. Gorgiasztól eltérően nem használt költőieskedő stíluseszközöket. Világos, feszes szerkezetű mondatokat alkotott, gondot fordított a szóválasztásra, éppen emiatt tekintik őt egyesek a közepes stílus megalkotójának.

2.3. A TUDOMÁNYOS RETORIKA ÉS A FILOZÓFUSOKA Kr. e. 4. század elejétől egyre fokozódik az ellenszenv a szofisták tevékenységével szemben, s a velük folytatott vitában formálódik ki a tudományos retorika, a tekhné rhétoriké, amelynek megteremtői közül három alkotó emelkedik ki: Iszokratész, Platón és Arisztotelész.


AZ ÓKORI RETORIKA

Iszokratész (Kr. e. 436–338) Prodikosznál, Szókratésznál és Gorgiasznál tanult, majd 392 táján Athénban nyitott iskolát, amely nagy hírnevet szerzett neki, mert sok kiválóság nála kapta magasabb műveltségét. Talán éppen azért döntött úgy, hogy maga is iskolát nyit, mert meggyőződése volt, hogy nevelési elvei hatékonyabbak kortársaiénál. Az európai művelődéstörténetben fontos határkő Iszokratész retorikai iskolája: vele kezdődik a felsőfokú oktatás, s alakul ki a ma is irányadó hármas fokozat: az alap-, közép- és felsőoktatás.

A szofisták ellen című értekezésében a korábbi és a korabeli szofisták kritikáján keresztül mutatja be saját nevelési programját. E szofisták fizetség reményében több tudást ígérnek a tanítványoknak, mint amit teljesíteni tudnak: sőt nemcsak tudást ígérnek, hanem boldogságot is. Azt ígérik továbbá, hogy a beszéd tudományát olyan egyszerűen tanítják meg tanítványaiknak, mint az ábécét: a teremtő művészetet meghatározott szabályok közé akarják szorítani. Pedig ajó beszédkészség kialakításához tehetség és gyakorlat kell, továbbá módszeres oktatás, amelyet Iszokratész így ír le: a beszéd készítéséhez szükséges „elemek közül minden egyes tárgyhoz a megfelelőeket válasszuk ki, egymással vegyítsük, és ügyesen rendezzük el, továbbá hogy ne hibázzunk az alkalomszerűségben, hanem egyrészt megfelelően változatossá tegyük a gondolatokkal, másrészt ritmusosan és művészien formáljuk meg a kifejezésekkel. Ez bizony nagy műgondot igényel, ezért férfias és találékony lélek kell hozzá. A tanulónak nemcsak megfelelő tehetséggel kell bírnia, hanem meg kell ismernie a különféle beszédfajtákat, és gyakorolnia kell használatukat. A tanárnak pedig képesnek kell lennie az ismeretek oly pontos kifejtésére, hogy semmit se hagyjon el abból, amit meg kell tanítani, ami pedig a többit illeti, neki kell olyan példaképet szolgáltatnia, hogy azok a tanulók, akik az ő irányítása alatt formálódtak, és képesek őt utánozni, tüstént kitűnjenek azzal, hogy hatásosabban és megnyerőbben beszélnek, mint mások” (22 híres beszéd, 1995, 27-28).

A politikai beszédek tanítóit pedig azért ítéli el, mert nem törődnek az igazsággal, a törvényszéki beszédre oktató tankönyvszerzőket pedig azért, mert nem fordítanak figyelmet az erkölcsre. Annak ellenére, hogy az erény nem tanítható Iszokratész szerint, a törvényszéki és a politikai beszédet alkalmasnak tartja a róla való elmélkedésre. A retorika erkölcsi megalapozásával messze túllép a szofistákon. Fontosnak tartja, hogy a szónok milyennek mutatja magát: ez azonban nem hamis látszat, hanem a mindenjózan ember számára belátható valószínűség. Retorikai iskolájának alapvető szerepe volt abban, s hogy az ékesszólás a tudományos érdeklődés és a felsőfokú oktatás középpontjába került, hogy olyan filozófusok, mint Platón és Arisztotelész, vizsgálódásuk tárgyává tették. Iszokratész ugyanis A szofisták ellen című munkájában filozófiának nevezi a szónoki művészetet, és a nevelésnek filozófiai alapot akar adni. Ez az oka, hogy Platón Phaidroszában filozofikus hajlamúnak mondja.

Platón (Kr. e. 427–347) két művében is foglalkozik a retorika témájával: a Gorgiasz- ban és a Phaidroszban. E két műben bizonyos fejlődés mutatkozik meg Platónnak a retorikához való viszonyában. A korábban keletkezett Gorgiasz három részre oszlik. Az első rész főtémája a retorika és jellege (447–460), a másodiké a retorika és az etika, de ez utóbbi háttérbe szorítja az elsőt, azaz a retorika az igazság függvényévé válik (461–480), a harmadiké pedig az igazságos élet (481–528). Mivel Platón ez utóbbi kérdést tárgyalja legrészletesebben, nyilvánvaló, hogy ezt tartja a legfontosabbnak. Igaza lehet A. E. Taylornak, amikor ezt írja: „Élet és életmód a dialógus valódi tétje, nem a retorika és értéke, pontosan úgy, ahogy az Államnak a tétje nem a különböző és egymással vetélkedő politikai-gazdasági rendszerek értéke és érdeme, hanem az igazságosság, a mértéktartás és a végső ítélet.” (Taylor 1997, 155) Hasonló következtetésre jut W. R. M. Lamb: az igazság, ajó és az igazságos alkotja a vita lényegét, és Platón Szókratész szavaival indokolja meg, miért fordított hátat a politikai életnek (Lamb 1983, 254–255).

A. Croiset viszont határozottan kijelenti, hogy a dialógus a retorikáról szól, de az emberi boldogság szempontjából nézve. Ez viszont attól függ, hogyan válaszoljuk meg azokat a kérdéseket, amelyeket Szókratész a második és harmadik részben vet fel. Gorgiasz és Pólosz a maguk részéről nem engedik meg az erkölcstelenséget, Kalliklész viszont az „erősebb jogának” hangsúlyozásával kifejezetten védelmébe veszi az erkölcstelenséget. Miért kapcsolta Platón Gorgiasz és Pólosz ártatlan állásfoglalásához Kalliklész cinikus és erkölcstelen felfogását? – teszi fel a kérdést Croiset. Nyilvánvalóan azért – válaszolja –, mert Szókratész elítélése világosan megmutatta, hogy azok a szónokok, akik vádbeszédeikkel arra indították a bírákat, hogy Szókratészt halálra ítéljék, visszaéltek a szó hatalmával, ésjogtalanságra használták azt, aminek egyetlen létjogosultsága: az igazság védelme. Erre viszont csak a filozófia képes, ezért Platón, „a filozófia főpapja irgalom nélkül kiátkozza a retorikát” (Croiset 1942, 95).

Véleményem szerint a Gorgiasz nem a retorika kiátkozásáról szól, hanem a korabeli retorikai gyakorlat elítéléséről. Az athéni demokrácia sok véres példája bizonyítja, hogy az államférfiak nem tudják, mi a retorika lényege, és milyen célok érdekében használható. Az a szónok, aki a szó erejével az igazság érdekében él, sugallja már a Gorgiaszban, „arra használja a szónoklást, hogy rossz tetteinket napfényre derítve a legnagyobb rossztól, ajogtalanságtól is megszabaduljunk”, és „aki jó szónokká akar válni, igazságosnak kell lennie, s tudnia


AZ ÓKORI RETORIKA

kell, mi az igazság”. Platón tehát nem veti el eleve és elvileg a retorikát, hanem létjogosultságát és fogalmát az igazságtól teszi függővé.

Hogy valóban ez lehetett a véleménye, azt a 10–15 évvel később írt dialógusa, a Phaidrosz bizonyítja. E műben három beszédet vizsgál Szókratész, majd felveti a kérdést, mi „ajellegzetessége ajó és nem jó írásnak". E kérdésről vitatkozva felvázolja egy tudományos retorika körvonalait, amely retorika már méltó a tekhné, a mesterség, a művészet elnevezésre. Annak a szónoknak, aki ilyen retorikával van felvértezve, a következőket kell tudnia:

a) világosan kell látnia „az igazságot abban a kérdésben, amiről szólni akar”. Nem azt kell tudnia, mi tűnik igaznak, szépnek ésjónak, hanem azt, mi igaz, szép ésjó;

b) tudnia kell a sokfelé szétszórt dolgokat együtt látva egy fogalomba foglalni, és a fogalmat ismét fajokra tagolni, a természetes ízületek szerint. A dialektikusok alkal- mazzákjól ezt a logikai műveletet;

c) ez a tudás azonban csak akkor ér valamit, ha természetes tehetséggel és gyakorlással párosul;

d) a szónoknak ismernie kell az emberi lelket. Tudnia kell, mire milyen hatást tud gyakorolni, vagy mitől milyen hatást tud elszenvedni. Továbbá ismernie kell a lélek és a beszéd fajait, és tudnia kell, melyik lélekfajtára melyik beszédfajta hat. Amikor már jól tudja, milyen embert milyen beszéddel lehet meggyőzni, és van érzéke „a kellő pillanat iránt is”, azazhogy mikor és milyen stílusban kell beszélnie, „akkor szerzett igazi és tökéletes szónoki művészetet”. Mindezt csak nagy fáradsággal és hosszú idő alatt lehet elsajátítani – mondja Szókratész.

Azt a tudományos retorikát, amelynek csak a körvonalait vázolta fel Platón, Arisztotelész (384–322) írta meg Rétorika című, három könyvből álló munkájában. Abból indul ki, hogy „a retorika a dialektika párja”, önálló tekhné (mesterség, művészet), megvan a maga sajátos módszertana. A korábbi szerzők ennek csak kis részét dolgozták ki, de azt sem megfelelően. Hibáikat és hiányosságaikat is felsorolja: nem írtak a bizonyítás gerincéről, az enthümémákról, inkább csak arról, hogyan lehet az indulatokat felébreszteni, melyek a szónoki beszéd részei, s figyelmüket csak a törvényszéki beszédre fordították. E szakírók tehát nem tudományos alapon művelték a retorikát, hanem inkább a szócsavaró „becsapás” műfogásait ismertették. Nem tisztázták a retorika elvi alapjait, s elhanyagolták a bizonyítás retorikai eljárásait, s ezáltal nagy károkat okoztak: „A retorika hasznos, mert az igazság ésjog természettől fogva erősebb az ellenkezőinél, úgyhogy ha az ítéletek nem olyanok, mintamilyeneknek lenniük kellene, szükségszerűen a szónok a hibás, és méltó az elmarasztalásra.” (1.1.1355a) Arisztotelész retorikai rendszerében tehát a bizonyítás áll a középpontban, mégpedig a logikai bizonyítás. Gorgiasz még úgy határozta meg a retorikát, hogy „az a meggyőzés mestere”, Arisztotelész szerint nem ez a retorika feladata, „hanem az, hogy feltárja minden téren a meggyőzés lehetséges módjait” (I. 1. 1355b).

Az I. könyvben az inventio (feltárás) alapkérdéseit mutatja be. Ismét meghatározza a retorikát, majd osztályozza a bizonyítékokat, amelyek lehetnek retorikán kívüliek (például a tanúk, a bűnjelek) és retorikáén belüliek. Ez utóbbiakat a retorika módszere szolgáltatja. Három fajtájuk létezik: az első a szónok jellemében rejlik, a második a hallgatóságra tett hatásban, a harmadik pedig a beszédében. Jellemével (éthosz) győz meg a szónok, ha hitelt érdemlőnek tűnik. A hallgatóságon keresztül úgy győz meg, ha hat érzelmeikre (pathosz), „mert nem ugyanúgy ítélünk, ha bosszúsak vagy vidámak vagyunk, ha szeretünk vagy gyűlölünk” (I. 2.1356a). Beszédével akkor győz meg, ha a tárgyhoz illő logikai eljárással bizonyítja az igazságot. E logikai eljárások a dialektikában az indukció és a szillogizmus, a retorikában pedig a példa és az enthüméma, mert az enthüméma retorikai szillogizmus, a példa pedig retorikai indukció.

„Amikor sok hasonló esettel bizonyítjuk, hogy valami úgy van, az a dialektikában indukció, a retorikában példa.” Például:

Aiszóposz, amikor a szamosziak előtt beszélve védelmezett egy demagógot, akit főbenjáró bűnnel vádoltak, a következő mesét mondta el: „A róka át akarván kelni egy folyón, beszorult egy sziklaüregbe. Mivel nem tudta magát kiszabadítani, hosszú ideig szenvedett, mert igen sok kutyatetű mardosta. Arra vetődött a sündisznó, észrevette őt, megszánta, és megkérdezte tőle, hogy leszedje-e róla a tetűket. Nem – válaszolta a róka, és amikor sündisznó megkérdezte, miért nem, így szólt: Ezek márjóllaktak, és csak kevés vért szívnak ki belőlem. Ha leszeded őket, más tetűkjönnek, éhesek, s a maradék véremet is kiszívják.” Így hát nektek sem fog ez már sok kárt okozni, szamoszi férfiak, mert már meggazdagodott. De ha halálra ítélitek, helyette mások jönnek, szegények, akik meglopván benneteket, elherdálják a maradék közpénzt is. (2. 22.1396b)

„Amikor pedig bizonyos dolgokból valami más, rajtuk kívül levő dolgok következnek azért, mert azok általában


AZ ÓKORI RETORIKA

vagy többnyire olyanok, azt a logikában szillogizmusnak, a retorikában enthümémának nevezzük.” (I. 2. 1357a) Az enthüméma abban különbö- zika logikai szillogizmustól, hogy csonka: egyikvagy mindkét premisszája hiányzik-a szónok ugyanis feltételezi a hallgatóságról, hogy tudja a premisszákat –, és csak a konklúziót mondja; például: „Ha ajelen bajok oka a háború, akkor békével kell őket orvosolni.” „Nem is szerelmes az, aki nem mindig szeret.” Az enthümémák tehát olyan állításokon alapulnak, amelyek a legtöbb esetben adva vannak, de olykor másképpen is lehetnek, tehát valószínűek, és csak lehetségesek, de nem szükségszerűek, minta logikai szillogizmusok; például: „Az önmérsékletjó, mert a mértéktelenség káros.”

A 3. fejezetben Arisztotelész így határozza meg a szónoki beszédet és fajait: „A beszéd három dologból áll össze: a beszélőből, amiről beszél és akihez beszél; a beszéd célja az utóbbira irányul, azaz a hallgatóra. A hallgató szükségszerűen közönség vagy ítélő, mégpedig vagy elmúlt események megítélője, vagy az ejövendőké. Az eljövendő események megítélője például a népgyűlés tagja, az elmúltaké például a bíró, a szónoki képességé az egyszerű közönség. Így szükségképpen három válfaja van a szónoki beszédnek: tanácsadó, törvényszéki és bemutató.” (I. 3.1358b) A tanácsadó beszéd ajö- vőre irányul, a törvényszéki a múltra, a bemutató ajelenre. A tanácsadó célja a hasznos vagy a káros, a törvényszékié ajogos vagy ajogtalan, a bemutatóé a szép vagy a rút. Ezután vizsgálja a tanácsadó beszéd tételeit: béke, boldogság, hasznosság, államformák (4-8); a bemutató beszéd tételeit: az erény és bűn, az igazságosság, bátorság stb. (9); végül pedig a törvényszéki beszéd tételeit: ajó és kellemes, gonosztevők és sértett felek, törvények, bizonyítás stb. (10–15).

A II. könyv elején megállapítja, hogy már tudjuk, honnan kell venni az érveket mindhárom beszédfajtához. Csakhogy ez nem elég a meggyőzéshez. A szónoknak ismernie kell az érvelés, a bizonyítás minden eljárását: az érzelmieket ugyanúgy, mint a logikaiakat. Az egész II. könyvet a bizonyításnak szenteli. Sokszor éppen azzal győzünk meg, hogy valamilyen jelleműnek mutatjuk magunkat, vagy valamilyen érzelmet keltünk a hallgatóságban és a bírákban. Mindezt akkor tudjuk elérni, ha megismerkedünk a különféle érzelmekkel és felkeltésük eljárásaival (1–11. fejezetet), továbbá az emberi jellemek sajátosságaival (12–17). De még ezeknél is fontosabb a logikai bizonyítás: a lehetséges és lehetetlen érve, a példa, a velős mondások (gnómák), az enthümémák és az általános érvek (18–26. fejezet).

A III. könyvben a beszéd stílusára (1–12. fejezet) és felépítésére (13–19. fejezet) vonatkozó tanításait fejti ki. E könyv elején rögtön felhívja a figyelmet arra, hogy e könyv témája szerves egységet alkot az előző könyvekben foglaltakkal: „Három olyan dolog van, amit a beszéddel kapcsolatban tárgyalni kell: az első, milyen forrásból származnak a bizonyítékok, a második a stílussal kapcsolatos, a harmadik, hogyan kell elrendezni a beszéd részeit.” (III. 1. 1403b)

A III. könyvjelentősége abban áll, hogy az első tudományosan megalapozott prózastíluselméletet nyújtja. A stílus egyetlen erénye az illő világosság, mely a közhasználatú és az alapjelentésű szavak, valamint az „idegenszerűséget” szolgáltató metaforák dialektikus egységében ölt testet. Arisztotelész felfogása szerint az illő világosság hordozói azok a stíluseszközök is, amelyeket a korábbi, illetve a későbbi rétorok az ékesség eszközeinek tekintettek, például az ellentét, a ritmus, a periódus stb., mivel az illően világos stílus egyben ékes, kellemes és szellemes is.

Arisztotelész Rétorikájával megszületett az első tudományos szónoklattan. A későbbi szakírók csak kiegészítették, bővítették ezt a rendszert, például Theophrasztosz (372−288) a stíluserények és a stílusnemek tanával, Hermagorasz (Kr. e. 2. század közepe -1. század eleje) a retorikajogi vonatkozásaival, az ügyállás (sztaszisz) tannal, mások pedig az előadásmód és a memóriafejlesztés kidolgozásával. Ez utóbbi szerzők tanításait csak műveik töredékeiből és más szerzők utalásaiból ismerjük, mert munkáik nem maradtak ránk. Fennmaradt viszont az első rendszeres latin nyelvű retorikai kézikönyv, Cornificius A C. Herenniusnak ajánlott rétorikája a Kr. e. 80-as évekből, amely mindazt a fejlődést hűen tükrözi, amely az Arisztotelész utáni görög retorikában végbement, mert a szerző görög források felhasználásával írta le az akkorra kialakult retorika rendszerét. E rendszert tovább gazdagította Cicero (Kr. e. 106−43) a Deinventione (A feltárásról), De oratore (A szónokról), Orator (A szónok) című műveiben, főleg a három stílusnem árnyaltabb kidolgozásával és a prózaritmus korábbinál részletesebb leírásával.

A ókori retorika Quintilianus (Kr. u. 35–100) Institutio oratoria (Szónoklattan) című művében ér fel a fejlődés csúcsára. Az Institutio oratoria a legnagyobb szabású antik retorikai kézikönyv, amelyben Quintilianus leírja a szónok, azaz az egész ember nevelésének elveit, módszereit és célját a bölcsőtől a nyugalomba vonulásig. E művében összegezi, rendszerezi, értékeli és saját húszéves oktatói tapasztalata alapján kiegészíti mindazt, amit az ókorban a görög és latin szerzők e témakörben létrehoztak. A retorika rendszerét a nevelés folyamatába ágyazva vizsgálja, diakrón és szinkrón szempontokat egyaránt érvényesítve. Ez az első olyan retorikai kézikönyv, amely a görög és latin szakírók műveit, továbbá az egész görög és latin szépirodalmat felhasználva fejti ki témáját, a gyakorlatban és az elméletben egyaránt érvényesítve. A feladat nagyságával magyarázható a


AZ ÓKORI RETORIKA

mű terjedelmessége: tizenkét könyvből áll, azaz a ránk maradt antik retorikák közül a legterjedelmesebb.

Az I. könyvelőszavában elmondja, hogy amikor húszévi tanítás után nyugdíjba vonult, többen sürgették, hogy írjon a retorikáról. Hosszas unszolás után vállalkozott e nehéz feladatra, főleg azért, hogy új utakon járhasson. Az új megközelítés egyik alapelve, hogy a szónok nevelését a csecsemőkorban kell kezdeni. A másik pedig az, hogy tökéletes szónokot kell nevelni, aki nemcsak kiváló szónoki képességgel és képzettséggel rendelkezik, hanem tisztességes is, tehát szónoki tudásánál és jelleménél fogva egyaránt alkalmas városok ügyeinek és sorsának intézésére.

Ezután ismerteti műve felépítését, elnézést kérve azért, hogy apróbb ésjelentéktele- nebb kérdéseket is tárgyal. Véleménye szerint azonban ezek is a retorikához tartoznak, ezért alapvetőek: „Mert az első könyv azt tartalmazza, ami megelőzi a szónok munkáját": az írás és olvasás, a grammatika, zene, geometria, az előadásmód. „A másodikban a retorikaoktatás első elemeit fogjuk tárgyalni, s azt a kérdést fogjuk vizsgálni, mi a retorika lényege”: a retorikaoktatás kezdete, a tanár kiválasztása, az első retorikai gyakorlatok, a tanulókkal való egyéni foglalkozás, a retorika fogalma, célja, hasznossága, kapcsolata más tudományokkal. „Ezután öt könyvet (3–7. könyv) szentelünk a feltárásnak (inventio), mert ehhez kapcsojukaz elrendezést (dispositio), négyet (8–11. könyv) pedig a kifejezésformának, a stílusnak, ide tartozik ugyanis az emlékezetbe való vésés (memoria) és az előadásmód (pronuntiatio) is.” Quintilianus tehát a retorika hagyományos öt részének kilenc könyvet szentel, mégpedig úgy, hogy e részek közül főrészeknek az inventiót és az elocutiót tekinti, az előbbihez kapcsolja a dispositiót, az utóbbihoz pediga memoriátésapronuntiatiót. „Lesz még egy könyv (12. könyv), amelyben magát a szónokot kell nevelnünk: ebben, amennyire gyengeségünk engedi, azt mondjuk el, milyenek legyenek erkölcsei, milyen szempontok vezessék az ügyek vállalásában, tanulmányozásában és előadásában, milyen legyen stílusa, mikor fejezze be ügyvédi tevékenységét, és ezután mivel foglalkozzék.” (1. Előszó, 21–22).

2.4. AZ ÓKORI RETORIKA RENDSZEREA klasszikus antik retorika négy tárgykör kombinációjából építette fel rendszerét: a szónoki beszéd részeiből, a szónok feladataiból, a szónoki beszéd fajaiból és a perügyvitel jogi vonatkozásaiból.

Aszónoki beszédnek hat részét különítették el: bevezetés, elbeszélés, tétel, bizonyítás, cáfolás és befejezés. Külön részként tartották számon a kitérőt, amely bármely részben helyet kaphatott az alkalomtól függően. A bevezetés (exordium) célja a hallgatóság megnyerése, érdeklődésének felkeltése, jóindulatra és befogadásra hangolása. Az elbeszélés (narratio) a tényállás rövid, világos és illendő ismertetése, a helyszíneknek, a szereplő személyek társadalmi helyzetének, az időpontoknak megvilágítása. A tételben (divisio) a szónok röviden utal arra, hogy a tényállással kapcsolatban mivel ért egyet ellenfelével és mivel nem, és álláspontját hogyan kívánja kifejteni. A bizonyítás (confirmatio) a szónok álláspontját támogató érvek és bizonyítékok logikus előadása, illetve bemutatása. A cáfolás (confutatio) az ellenkező vélemények és álláspontok helytelenségének és hamisságának kimutatása. E két rész egybe is olvadhat, illetve párhuzamosan haladhat. A befejezés (conclusio, peroratio) a beszéd művészi lezárása, amely röviden összegezi a bizonyítás legfőbb pontjait, és igyekszika hallgatósággal és a bírákkal érzelmileg is elfogadtatni azt, aminek helyességét logikailag már belátták. Érzelmi ráhatás nélkül ugyanis nem biztos a győzelem. A kitérő (egressio) nem állandó része a beszédnek, és a helye sincs meghatározva. Célja többféle lehet: a hallgatóság pihentetése, az ellenfél lejáratása, helyszínek, tárgyak sajátos vonásainak ecsetelése érzelmi ráhatás céljából stb.

A szónoki beszéd részeivel kapcsolatos ismeretanyagot kombinálták a szónok feladataival, amelyek a következők: feltárás (inventio), elrendezés (dispositio), a megfogalmazás, stílus (elocutio), előadás (pronuntiatio) és emlékezetbe vésés (memoria). Mindegyik feladat szűkebb és tágabb értelemben szerepel az antik retorikában. Az inventio szűkebb értelemben jelenti a konkrét üggyel kapcsolatos anyaggyűjtést, az indítékok feltárását, a megoldás megtalálását. Tágabb értelemben pedig a retorika elméletét, azaz mibenlétének, módszertanának és céljának feltárását. A dispositio szűkebb értelemben egy meghatározott esettel kapcsolatban feltárt anyag logikus elrendezése, azaz az ügy érdekében elmondandó beszéd vázlata, struktúrája. Tágabb értelemben az elrendezés, a struktúra elméletét vizsgálja, a szónoki beszéd részeit, azok sorrendjét, felépítését, célját. Az elocutio szűkebb értelemben a feltárt és elrendezett anyag formába öntése, nyelvi megfogalmazása. Tágabb értelemben pedig a stíluselmélet, azaz azt vizsgálja, mi a stílus, milyen erényei (világosság, illőség, nyelvhelyesség, ékesség) és nemei (egyszerű, közepes, fennkölt) vannak. Az ékesség keretében tárgyalják az alakzatokat és a szóképeket, továbbá a szöveg tagolását: tagmondat, mondat, körmondat, prózaritmus. A pronuntiatio szűkebb értelemben a kész beszéd előadásmódjának kidolgozását jelenti, azaz hogyan adjuk elő egyes részeit: milyen hangerővel, beszédtempóval és hangnemben, milyen gesztusok kíséretében. Tágabb értelemben pedig az előadásmód elméletét, módszertanát tárja fel. Végül a memoria szűkebb értelemben az


AZ ÓKORI RETORIKA

elkészült beszéd fejben való rögzítését jelenti, a korábban kidolgozott előadásmódnak megfelelően. Tágabb értelemben pedig az emlékezőtehetség kutatását: milyen a természetes memória és milyen módszerekkel lehet fejleszteni. Az antikvitásban az előadásmódnak és a memorizálásnak óriási szerepe és jelentősége volt, mert nem léteztek hangosító és rögzítő, felvevő berendezések, a könyv pedig drága kincs volt, csak kevesen jutottak hozzá: mindezeket az előadásmódnak és a memóriának kellett pótolnia.

A fenti két tárgykör egymáshoz való viszonyát, kidolgozását tovább árnyalta a szónoki beszéd fajainak témaköre. Minden szónoki megnyilatkozás három szónoki beszédfajta valamelyikébe volt sorolható: a bemutató (demonstrativum), a tanácsadó (deliberativum) és a törvényszéki (iudiciale) beszédfajtába. A bemutató beszéd valamely személy dicséretét vagy elmarasztalását szolgálta, például amikor tisztségre jelölték, kitüntették vagy ünnepelték. A tanácsadó beszéd célja a rábeszélés valamire vagy a lebeszélés valamiről. A rábeszélés vagy lebeszélés történhet nagy horderejű gazdasági vagy politikai ügyekben, de a magánéleti érintkezésben is. Lényege, hogy aszóban forgó döntés pozitív és negatív kihatásait egyaránt objektívan feltárja, és a helyesnek tartott megoldás mellett, illetve a helytelen ellen érvel. A törvényszéki beszéd pedig a peres eljáráshoz kapcsolódik: a vádat vagy a védelmet képviseli. A szónoki beszéd részeit és a szónok feladatait mindhárom beszédfajtában másképpen kellett kidolgozni és alkalmazni. A törvényszéki beszédhez szorosan kapcsolódott a logika, a tanácsadóhoz a politika, a bemutatóhoz az etika, és mindháromhoz, különösképpen a törvényszékihez, a jog.

A fenti témakörök tárgyalását befolyásolta az ügyállás (gör. sztaszisz, lat. status, constitutio) tana, amelyet a Kr. e. 2. században Hermagorasz dolgozott ki, a Herenniusnak ajánlott retorika pedig így határoz meg: „Az ügyállás az alperes első védekezése, egybekapcsolva a felperes vádjával.” (1. 11. 18) Négy fajtája van: következtetésen (coniecturalis), meghatározáson (definitiva), jogosságon (legitima) és kifogáson (translatio) alapuló ügyállás. Az elsőben a tényt vitatják: Megtetted. Nem tettem meg. Megtette-e? A másodikban a tény mibenlétét vizsgálják. Megtetted. Megtettem, de nem azt, hanem ezt. Melyiket tette? Minek minősíthető az, amit tett: egyszerű lopásnak vagy szentségtörésnek (például ha valaki templomból lop). A harmadikban ajogosságon vitáznak. Megtetted. Megtettem, de jogosan. Jogosan-e? A negyedikben a tettes elismeri tettét, elismeri, hogy megtette, amivel vádolják, s azt is, hogyjogtalanul tette, de azt állítja, hogy el kell napolni a tárgyalást, vagy le kell váltani a vádlót vagy a bírákat (e téma monografikus feldolgozását lásd Montefusco 1986). Az ügyállás tehát alapvetően befolyásolja a védő- és vádbeszéd felépítését, érvelési rendszerét is: „A vitás pontoknak vagy ügyállásoknak (sztaszisz) ez a rendszere elvben a valóság minden területén fellépő problémát tartalmazta, gyakorlatban azonban a szónoklatok elemzését s még inkább a mintabeszédek lehetséges fajtáit jelölte ki.” (Bolonyai 2001, 27)

2.5. FELHASZNÁLT IRODALOM22 híres beszéd. (1995) Budapest, Móra Kiadó.

A. Jászó Anna (1999) A szemantikai relativizmusról. In Ember és nyelv. Tanulmánykötet Keszler Borbála tiszteletére. Szerk. Kugler Nóra és Lengyel Klára. Budapest, ELTE BTK Mai Magyar Nyelvi Tanszék.

Adamik Tamás (1998) Antik stíluselméletek Gorgiastól Augustinusig. Budapest, Seneca Kiadó.

Adamik Tamás (1989) Retorika. Világirodalmi Lexikon. Budapest, Akadémiai Kiadó, 624-637. Arisztotelész (1999) Rétorika. Fordította, a bevezetést és ajegyzeteket írta Adamik Tamás. Budapest, Telosz Kiadó.

Bolonyai Gábor (2001) Antik szónoki gyakorlatok. Budapest, Typotex Kiadó.

Cole, Th. (1991) Who was Corax? Illionois Classical Studies, 16, 65–84.

Cornificius (1987) A. C. Herenniusnak ajánlott rétorika. Fordította, bevezetéssel ésjegyzetekkel ellátta Adamik Tamás. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Croiset, A. (1942) Platon. Oeuvres completes. III. 2. Gorgias – Menon. Paris.

Drerup, E. (1901) Theodoros von Byzanz.JCPh Suppl. XXVII.

Hamilton, E. (1983) The Greek Way. New York-London.

Horváth László (2001) Az athéni Hypereidés beszédei és stílusának ókori megítélése. Budapest.


AZ ÓKORI RETORIKA

Humbert, J. – Berguin, H. (1947) Histoire illustrée de la Littérature Grecque. Paris, Didier.

Kennedy, G. (1963) The Art ofPersuasion in Greece. Princeton, Princeton University Press.

Kennedy, G. (1994) A New History of Classical Rhetoric. Princeton, Princeton University Press. Kennedy, G. (1999) Classical Rhetoric and Its Christianand Secular Tradition from Ancientto Modern Times. Chapel Hill-London

Lamb, W. R. M. (1983) Plato in Twelve Volumes. III. Gorgias (The Loeb Classical Library). Cambridge, Mass. – London.

Lysias beszédei (2003) Szerk. Bolonyai Gábor. Budapest, Osiris Kiadó, Sapientia humana. Montefusco, Lucia Calboli (1986) La dottrin degli„status” nella retoricagreca e romana. Hildesheim-Zürich-New York.

Platón (1984) Összes művei. Budapest, Európa Kiadó.

Radermacher, L. (1951) Artium Scriptores (Reste der voraristotelischen Rhetorik). Österreichische Akademie der Wissenschaften, Philosophisch-historische Klasse, Sitzungsberichte 227, 3. Vienna.

Taylor, A. E. (1997) Platón. Fordította Bárány I. – Betegh G. Budapest, Osiris Kiadó.

3. A RETORIKAI SZITUÁCIÓ: A SZÓNOKI BESZÉD FAJAI ÉS RÉSZEI„A retorika hasznos, mert az igazság és a jog természettől fogva erősebb az ellenkezőinél, úgyhogy ha az ítéletek nem olyanok, mint amilyeneknek lenniük kellene, szükségszerűen a szónok a hibás, és méltó az elmarasztalásra.”

(Arisztotelész)

Arisztotelész a következő megállapítással kezdi Rétorikáját: „A retorika a dialektika párja: mindkettő olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyeket valamiképpen minden ember egyaránt megismerhet, és nem tartoznak semmiféle külön tudományhoz. Ezért töb- bé-kevésbé mindenkinek köze van mindkettőhöz, hiszen bizonyos fokig mindenki megpróbál kijelentéseket cáfolni és indokolni, védekezni és vádolni. A hétköznapi emberek közül egyesek ezt ösztönösen teszik, mások gyakorlással szerzett jártasságból.” (1. 1) Azt, ami az egyszerű embereket és a képzett szakembereket valamilyen üggyel kapcsolatban megszólalásra készteti, retorikai szituációnak, magyarul beszédhelyzetnek nevezzük. A retorikai szituációtól függ az ügy milyensége, ettől pedig a szónoki megnyilatkozás fajtája, de ettől függnek a szónoki beszéd részei is. Ennek megfelelően négy kérdésről fogunk beszélni: l. a retorikai szituációról, 2. az ügy milyenségéről, 3. a szónoki beszéd fajairól, 4. a szónoki beszéd részeiről, és 5. röviden összegezzük az első négy pontból levonható tanulságokat.

3.1. A RETORIKAI SZITUÁCIÓLloyd F. Bitzer szerint fontos a retorikai szituáció értelmezése, de érdemben még nem foglalkoztak vele. Szerinte a retorikai szituáció azoknak a kontextusoknak az összessége, amelyeknek hatására a szónok beszédet mond, vagy pontosabban „személyek, események, tárgyak, viszonyok szövevénye, és az a kényszer, amely határozottan megnyilatkozásra késztet” (Bitzer 1968,1–2). Alan Brinton megkérdőjelezi Bitzer azon megállapítását, hogy eddig még nem foglalkoztak a retorikai szituációval, s azzal sem ért egyet, hogy ilyen szükségszerű összefüggés lenne a retorikai szituáció és a retorikai megnyilatkozás között. Brinton szerint a retorika mint esztétika súlyt vet a formára, mint etika válaszol egy szituációra. A retorikaelmélet tehát a szituációk bizonyos fajtáira adott megfelelő válaszok normatív elmélete (Brinton 1981, 234–247).

Egyetérthetünk Brintonnal abban, hogy nem Bitzer vizsgálta először a retorikai szituáció fogalmát. Jelentőségét már az antikvitásban fölismerték, jóllehet nem így nevezték. Például Arisztotelész – mint majd látni fogjuk – éppen a retorikai szituációk különbözősége miatt különítette el egymástól a három beszédfajtát (Rét. 1. 3). Cicero szerint maga a retorika mint tudomány sajátos retorikai szituáció szülötte: Szürakuszaiból elűzték a zsarnokokat, s a demokrácia létrejöttével ki-ki az elszenvedett sérelmek orvoslását kereste, s ez a retorikai szituáció annyira felduzzasztotta a peres ügyeket, hogy a régi módon nem lehetett belátható időn belül elintézni őket. Hogy az ügyintézést felgyorsítsák, új technét dolgoztak ki, a retorikát (Brutus 45-46). Az idősebb Seneca világosan látta, hogy Augustus idején a retorika politikai okokból szorult vissza a Forumról az iskola falai közé,


AZ ÓKORI RETORIKA

s a valódi beszédeket az iskolai minta- és próbabeszédek váltották fel, mert a császári adminisztráció intézte az ügyeket, nem a szónokok (vö. Bolonyai 2001, 37–41). Ez a retorikai szituáció késztette arra, hogy reagáljon ezekre a változásokra Controversiae et suasoriae (Törvényszéki és tanácsadó mintabeszédek) című munkájában.

A retorikai szituáció fontosságát bizonyítja az illőség vagy a tárgyszerűség elve is, amelyet a görögök kairosznak éspreponnak, a rómaiak aptumnak és decorumnak neveznek. Az antik rétorok határozott különbséget tettek a belső és külső illőség, azaz az esztétika és a stílus megkívánta és a körülmények megkívánta személyi és tárgyi illőség között, mert ez is a retorikai szituáció függvénye. Cicero így foglalja össze a kérdést: „A szónoknak ügyelnie kell arra, mi a helyénvaló, nemcsak gondolatai, hanem kifejezései tekintetében is. Mert nem élhetünk ugyanolyan fajta kifejezésekkel a szónoki beszédben a vagyoni helyzettől, a viselt tisztségektől, a tekintélytől, az életkortól vagy a helytől, az időponttól, a hallgatóságtól függetlenül, hanem a beszéd minden egyes részletében, akárcsak az életben, tekintetbe kell vennünk, mi a helyénvaló. Ez magától a szóban forgó ügytől függ s a szereplőktől: azoktól, akik beszélnek, és azoktól, akik hallgatják őket.” (Aszónok 71–72)

Bitzer a retorikai szituációban fontos elemnek tartja a kényszert. Brinton szerint helyesebb, ha érdekről beszélünk. Valóban gyakran egyének, pártcsoportok, államok érdekejátszott közre retorikai megnyilatkozások létrejöttében, de a retorikai elmélet alakulásában is. Az antik rétorok is tudatában voltak ennek. Quintilianusnak több olyan megállapítása van, amelyből nyilvánvaló, hogy a szónoki beszédben szerepet játszhat a „pártosság". Például egy helyütt azt mondja, hogy nemcsak a saját pártjának a szemével, hanem az ellenfél pártjának (pro adversaparte) szemével is látnia kell a dolgokat (7.1. 4). Az érdekeltséget utilitasnak, hasznosságnak nevezi, s kijelenti, hogy ennek érdekében olykor el lehet tekinteni a retorika előírásaitól (2. 13. 7). A retorika szabályrendszerének bonyolultabbá válását a társadalmi helyzet egyre bonyolultabbá válásával magyarázza, s e változásban fontos tényező az alkalom (occasio) és a kényszer (necessitas). Quintilianus tehát a retorikai szituációban a kényszert is valóságos elemnek tartja, s e tekintetben Bitzer elképzeléséhez áll közel.

A magyar retorikákban nem szerepel a retorikai szituáció szakkifejezés, vagy ha szerepel is, mást értenek rajta. Például Wacha Imre A korszerű retorika alapjai című könyvében a retorikai szituáció értelmében a beszéd tárgya, a megnyilatkozás eszméje szakkifejezést használja. Ezt írja ugyanis e címszavak alatt: „A szónoki, a közéleti megnyilatkozás tulajdonképpen nem más, mint a valóság egy-egy jelenségére, kérdésére vonatkozó gondolatok – a partnerhez, a beszédhelyzethez és még sok egyébhez illően – célszerű elrendezésben történő kifejezése. Ennek írásbeli kifejtése az írásmű (cikk, tanulmány stb.), élőszóbeli kifejtése a beszédmű (előadás, felszólalás, hozzászólás stb.). A megragadottjelenség, kérdés-amiről az írás, előadás, beszéd szól – adja a megnyilatkozás tárgyát.” (Wacha 1994, 177) Gáspári László Retorika című tankönyvében ilyen értelemben találkozunk a retorikai szituáció kifejezéssel: „A retorikai szituáció az a kommunikációs alaphelyzet, amely minimálisan feladóból (beszélőből), üzenetből (beszédből) és címzettből (hallgatóból) áll, és amelyben a beszélő arra törekszik, hogy beszédével valamilyen hatást gyakoroljon a hallgatóra, valamilyen meggyőződést alakítson ki benne.” (Gáspári 1988, 8) Amit itt Gáspári – Vígh Árpádot követve (Vígh 1981, 418) – a retorikai szituáción ért, valójában a kommunikációs modell egyszerűbb változata. E három tényezőt – beszélő, beszéd, hallgató – Arisztotelész a beszéd összetevőinek tekintette. Ezt írja ugyanis: „A beszéd három dologból áll össze: a beszélőből, amiről beszél, és akihez beszél; a beszéd célja az utóbbira irányul, azaz a hallgatóra.” (Rét. 3. 1) A retorikai szituáció tehát komplex jelenség, amelynek jelentésében fontosak a következő elemek: a) a retorikai megnyilatkozás válasz egy szituációra, b) a beszéd retorikai jelentőségét a szituációtól kapja, c) a retorikai szituáció úgy létezik, mint a retorikai megnyilatkozás szükséges feltétele, d) több retorikai szituáció létrejöhet anélkül, hogy retorikai megnyilatkozást hozott volna létre, e) egy szituáció annyiban retorikai, amennyiben megnyilatkozásra szólít fel, s ez megváltoztathatja a szituációt, f) egy megnyilatkozás retorikai, ha egy szituációra adott válaszként funkcionál, g) végül a szituáció ellenőrzi a retorikai választ olyan értelemben, amilyenben a kérdés ellenőrzi a választ és a probléma megoldását. Ezek szerint a retorikai szituációt így lehetne meghatározni: „A retorikai szituáció úgy definiálható, mint személyek, események, tárgyak viszonyok összessége, amely olyan tényleges vagy lehetséges szükséget teremt, amely teljesen vagy részben megszüntethető, ha egy beszéd, amely beleszól a szituációba, arra készteti az emberi döntést vagy cselekvést, hogyjelentősen módosítsa ezt a szükséget.” (Golden 1984, 20) Eszerint minden retorikai szituációnak három eleme van: az első a szükség, a második és a harmadik elem komplex, nevezetesen a hallgatóság, amelyet döntésre vagy cselekvésre kell késztetni, és a kényszer, amely a szónokot arra indítja, hogy hasson a hallgatóságra. A szükséglet valamilyen tökéletlenség, amelyet sürgősen meg kell szüntetni, például az az anya, akinek leányát egy részeg vezető elütötte, felszólalhat a részeg vezetés ellen, amely a közlekedés biztonságát fenyegeti, vagya nukleáris rakéták terjedése olyan potenciális veszélytjelent, amely arra indítja az államok szakértőit, hogy ellenőrzésük alá vonjanak minden rakétát. A hallgatóság nem akármilyen embereketjelent, hanem olyan emberek csoportját, akik érdekeltek abban, és hatalmuk is van hozzá, hogy tegyenek valamit a szóban forgó tökéletlenség megszűntéért. A kényszer elhatárolás és alkalom arra nézve, hogy minekérdekében milyen módon kell beszélni (Cooper 1989, 20–22). Haa retorikai szituációt kombinájuka retorikai


AZ ÓKORI RETORIKA

kommunikációval, amelyet fentebb Gáspáritól idéztem, világos képet kapunk arról, hogyan funkcionál a nyilvános beszéd (lásd erről részletesen Cooper 1989, 23–31).

3.2. AZ ÜGY MILYENSÉGEA retorikai szituáció tehát létrehoz egy ügyet (causa), amely tárgyul, vagy Quintilianus szerint anyagul (materia) szolgál a szónok számára, aki az ügy megoldására vállalkozva az anyagot témává emeli. Ezt az anyagot, azaz a beszéd indítóokát, a szónok az intellectio, azaz a megismerés folyamatában tárja fel (SzabóSzörényi 1988, 27). Az ilyen anyagot a sztoikusok hypothesisnek nevezték, mert azt az adott események, hely, idő és körülmények meghatározzák; az olyan anyagnak, amely nincs meghatározva név, hely stb. által, thesis a neve. Quintilianus szerint a retorika tárgya lesz minden dolog, amiről beszélni lehet.

Mivel mindenféle dolog lehet a beszéd anyaga, természetes, hogy e sokféle anyag más és más minőségű lehet. A C. Herenniusnak ajánlott rétorika szerint: „Négyféle ügy van: tisztességes, becstelen, kétes és érdektelen. Az ügyet akkor tekintjük tisztességesnek, ha olyasmit védelmezünk, amit mindenki szerint védelmezni kell, vagy olyasmit támadunk, amit mindenki szerint támadni kell; például a bátor férfit védelmezzük, az apagyilkost támadjuk. Becstelennek tekintendő az ügy, amikor tisztességes dolgot támadnak, vagy becstelent védelmeznek. Kétes az ügy, amikor részben tisztességes, részben becstelen. Érdektelen, amikor jelentéktelen dologról van szó.” (1. 3. 5) Hermagorasz szintén négyféle ügyet különböztetett meg: tisztességest, paradoxot, kétest és érdektelent. E két négyes felosztásban csak egy eltérés van: Hermagorasz paradoxot említ ott, ahol Cornificius becstelenről beszél. A másik három minőség egyezik. Cicero öt minősítést különböztet meg: tisztességes, csodálatra méltó, jelentéktelen, kétes és homályos (Inv. 1. 20). Quintilianus szerint is általában öt fajtát különböztetnek meg: tisztességes, jelentéktelen, kétes vagy kétértékű, csodálatra méltó és homályos (4. 1. 40–41), de ő még hatodikként hozzáteszi a turpe, a rút fajtát.

Az ügyeknek ez a minősítése a felek vagy a pártokjogi vagy etikai képviselhetőségé- vel függ össze. A szónok ugyanis hol ajogilag vagy etikailag erősebb ügyet, azaz felet vagy pártot képviseli, hol a gyengébb lábakon állót (Lausberg 1960, 56). Az ügy milyensége tehát megszabja beszédének struktúráját, érvelését és terjedelmét.

A tisztességes (honestum) ügyet a legkönnyebb képviselni, mert megfelel a publikum jogi és etikai értékítéletének. Az ilyen ügyben a személy és a dolog is tisztességes, például „Scipio, miután legyőzte a punokat, azt kéri, hogy az ünnepi játékokat babérkoszorúval a fején nézhesse végig: Scipiónak mind személye, mind kérése tisztességes” (Augustinus: Rhet. 18). Az ilyen ügyben a dialektikus elem háttérbe szorul, a szónoknak nem kell ravaszkodnia, hogy a kérés helyességéről meggyőzze a hallgatóságot, inkább arra törekszik, hogy felékesítse, felnagyítsa Scipio személyét és érdemeit.

Olyan ügyet, amely a publikum jogérzékének, igazságérzetének a képviselhetőség szempontjából problémát okoz, kétesnek (dubium vel ancepsgenus) nevezik, mivel a tisztességes (honestas) és a tisztességtelen (turpitudo) keveredik benne. Ilyen ügyben a tisztességtelen elem vagy a szereplő személyt, vagy a dolgot érinti.

Az olyan ügynek a képviselhetőségi fokát, amely sokkolja a publikum jogérzékét, a görög rétorok paradoxonnak, a latinok admirabilének, szó szerint csodálatra méltónak mondják, mivel csodálkoznak, egyáltalán hogyan lehet ilyet állítani. Ez esetben tehát az admirabile retorikai terminus, és annyit jelent, mint a közvéleménnyel ellentétes, vagy ahogyan Cicero fogalmaz, „amelytől visszariad a hallgatóság lelke” (Inv. 1. 20). A C. Herenniusnak ajánlott rétorika ezt turpénak, becstelennek nevezi, s így határozza meg: „amikor tisztességes dolgot támadnak vagy becstelent védelmeznek". Például ha egy elítélt valamilyen érdemet szerez, s ennekjutalmául vádlója halálát kéri. A személy és amit kér, egyaránt becstelen. A becstelen ügy képviselete igen nehéz, mert az ellenfél vagy ellenpárt képviseli a tisztességes ügyet. Ezért az ilyen ügyek gyakran szerepelnek iskolai retorikai gyakorlatokban, mert igen alkalmasak arra, hogy a tanulók érvelő technikáját fejlesszék.

Az olyan ügyet, amelyet a publikum igazságérzete, értékítélete érdektelennek ítél, a görögök adoxonnak, közönségesnek, a latinok humilénak, jelentéktelennek nevezték. Például egy szegény ember elad egy használt kabátot, de egy másik szegény jelentkezik, azt állíván, hogy tőle lopta azt, és visszaköveteli. Az ilyen ügy képviselhetőségi foka csekély, mivel azellenfél bagatellizálhatja, ráadásul a szónok számára sem erkölcsileg, sem anyagilag nem hasznos. Izgalmas kihívást jelenthet azonban az író számára, hogy a kis emberek kis ügyeit irodalmi szintre emelje, életszagúan, mégis magas színvonalon ábrázolja, például Petronius Satyriconja, Bohumil Hrabal vagy Mándy Iván írásai.

Az olyan ügyet, amelynek megértése bonyolultsága miatt problémát okoz a publikumnak, a görögök düszparakoluthétonnak, nehezen követhetőnek, a latinok pedig obscurusnak, homályosnak nevezték. A causa obscura képviselete nehéz dolog, mert bonyolultságát csak kevés szakember tudja átlátni, ennek ellenére esetleg


AZ ÓKORI RETORIKA

tömegekkel kell elfogadtatni. A szónok vagy az író számára mégis izgalmas feladat lehet egy komplikált problémát úgy kifejteni, hogy az átlagemberek is megértsék. Alapvető fontosságú tehát az ügy etikai jellege „tisztességi foka” (Martin 1974, 24), mert ettől függ képviselhetősége, kihat továbbá az üggyel kapcsolatos szónoki beszéd szerkezetére és érvelési rendszerére, hangnemére is. Kár, hogy a forgalomban levő magyar retorikák nem fordítnak rá kellő figyelmet, pedig ma is van minden retorikai megnyilatkozásnak tisztességi foka. Gáspári László Retorikája például említi A beszédformák címszó alatt, de részben mást ért rajta, s csak egy lábjegyzetben utal rá helyesen: „A képviselhető- ségi foka klasszikus retorikában a szónoki beszéd tartalmának a közvéleményhez, illetve a törvények által szentesített politikai, esztétikai, etikai stb. normákhoz való viszonya.” (1988, 29) E meghatározás Vígh Árpádtól származik (Vígh 1981, 423; 500), ám úgy tűnhet belőle, mintha az ügyeknek és beszédeknek tisztességi fokuk csak régen, a klasszikus retorika virágzása idején lett volna. Wacha Imre Korszerű retorika alapjai című munkája egyáltalán nem érinti. Kellő figyelmet fordít rá Szabó G. Zoltán – Szörényi László Kis magyar retorikája, de irodalmi szempontból vizsgálja (1988, 27–28). Pedig ettől függ tulajdonképpen az egész beszéd menete, hangneme, „az, ahogyan az egész ügyet tárgyalni kell”, ezt a latin rétorok a késő császárkorban ductusnak (menet, hangnem) nevezték. Martianus Capella például így határozza meg: „aductus az egész beszéden keresztül valamilyen formában megőrzött hangnem (tenor)” (Rhet. 20), amely lehet egyszerű (simplex), ha a szónok szavai világosan tükrözik szándékát; elmés (subtilis), ha a szónok szándéka más, mint ahogyan azt szavaival kifejezi; képes (figuratus), ha valamiféle szégyenérzet miatt nem nyíltan beszél; burkolt (obliquus), ha valamely félelem visszafogottságra készteti; vegyes (mixtus), ha a szeméremérzet és a félelem együtt akadályozza a nyílt beszédet (Martin 1974, 26–27).

3.3. A SZÓNOKI BESZÉD FAJAIAz Arisztotelész előtti rétorok többféle beszédfajtát ismertek. Iszokratész (Kr. e. 436–338) például négy beszédfajtáról szól: törvényszéki, tanácsadó, dicsérő és feddő beszédről. Az Anaximenésznek tulajdonított Retorika Alexandrinoszhoz (Kr. e. 4. század közepe) megkülönbözteti a törvényszéki és tanácsadó beszédet, s ezek hét alfaját különíti el: a rábeszélő, a lebeszélő, a dicsérő, a feddő, a vádoló, a védő és oknyomozó beszédet. Arisztotelész mindenféle szónoki megnyilatkozást logikai alapon három beszédfajtába sorolt. Mivel felosztása tudományos alapokon nyugszik, és a későbbi korok szakmunkái szinte változtatás nélkül átveszik, szó szerint idézzük:

A retorikának szám szerint három válfaja van, mert a hallgatóság is háromféle. A beszéd három dologból áll össze: a beszélőből, amiről beszél, és akihez beszél; a beszéd célja az utóbbira irányul, azaz a hallgatóra. A hallgató szükségszerűen közönség vagy ítélő, mégpedig vagy az elmúlt események megítélője, vagy az eljövendőké. Az eljövendő események megítélője például a népgyűlés tagja, az elmúltaké például a bíró, [a szónoki képességé az egyszerű közönség]. Következésképpen szükségszerűen három válfaja van a szónoki beszédnek: tanácsadó, törvényszéki és bemutató. A tanácsadó lehet vagy rábeszélés, vagy lebeszélés; mert akár magánemberként adnak tanácsot, akár közügyekben beszélnek a népgyűlés előtt, a kettő valamelyikét teszik. A törvényszéki lehet vádbeszéd és védőbeszéd, mert a peres feleknek vagy vádolniuk kell, vagy védekezniük.Abemutató beszéd tárgya dicséret vagy feddés.

Mindegyik beszédfajtának megvan a maga sajátos ideje. A tanácsadóé a jövő (aki valamire rábeszél vagy lebeszél, ajövendővel kapcsolatban ad tanácsot); a törvényszékié a múlt (ugyanis mindig valamilyen megtörtént eseménnyel kapcsolatban vádolnak vagy védekeznek); a bemutatóé többnyire ajelen, hiszen létező dolgokat magasztalnak vagy feddnek; de gyakran igénybe veszik a múltat is, felidézve azt, és a jövőt, feltételezve azt.

Mindegyiknek külön sajátos célja van: ahogyan háromféle beszéd van, úgy van három cél is. A tanácsadó célja a hasznos vagy a káros (a rábeszélő ugyanis ajob- bat tanácsolja, a lebeszélő a rosszabbtól térit el), ehhez veszi hozzá a többit: az igazságost vagy az igazságtalant, a szépet vagy a rútat. A törvényszékié ajogos vagy ajogtalan; és ehhez veszi hozzá a többit. A dicsérőé és a feddőé a szép és a rút, de ezeket is kiegészítik a többivel. Hogy mindegyik beszédfajta célja az itt említett, azt az bizonyítja, hogy a többi esetenként nem is vita tárgya. A vádlott például elismeri, hogy elkövette tettét, és hogy ártott; de azt sohasem ismeri be, hogyjogtalanul cselekedett. Ez esetben nem is lenne szükség perre. Ugyanígy, a tanácsadó másvalamit gyakran megenged, de azt sohasem ismeri el, hogy tanácsa hátrányos, vagy hogy a hasznosról akar lebeszélni. [...] Hasonlóképpen, a dicsérők és fed- dők nem azt nézik, hogy az illető hasznosat vagy károsat cselekedett-e, hanem gyakran azt dicsérik, hogy – nem törődve saját érdekeivel – valami nemes tettet hajtott végre.” (Rét. 1. 3. 1358b)

A mintegy 200 évvel később keletkezett, A C. Herenniusnak ajánlott rétorika átveszi Arisztotelész felosztását:

Három olyan ügyfajta van, amelyet a szónoknak vállalnia kell: a bemutató, a tanácsadó és a törvényszéki. A bemutató célja valamely meghatározott személy dicsérete vagy elmarasztalása. A tanácsadó beszéd egy


AZ ÓKORI RETORIKA

javaslatról szóló vitában, rábeszélést és lebeszélést foglal magában, a törvényszéki beszéd a peres eljáráshoz kapcsolódik, és vádat vagy keresetet, valamint védelmet tartalmaz. (1. 2. 2)

Kétszáz évvel később Quintilianus is részletesen foglalkozik ezzel a kérdéssel. Abból indul ki, hogy vita tárgya, három beszédfajta van-e vagy több. Arisztotelész óta a legnagyobb szerzők egyetértettek abban, hogy három beszédfajta van – mondja –, azonban hellyel-közzel voltak olyan szerzők is, akik ezt kétségbe vonták. Saját korában pedig – folytatja Quintilianus – egy igen tekintélyes szerző azt állítja, hogy „úgy tűnik, nemcsak több, hanem szinte megszámlálhatatlan beszédfajta van. Mert ha a dicsérő és feddő beszédet harmadik fajtának vesszük, melyik fajtába tartozik a beszédünk, amikor panaszkodunk, vigasztalunk, csitítunk, izgatunk, ijesztgetünk, bátorítunk, szabályokat írunk elő, homályos szavakat magyarázunk, elbeszélünk, kegyelmet kérünk, köszöne- tet mondunk, szerencsét kívánunk, rendreutasítunk, átkozódunk, lefestünk, megbízást adunk, jelentést teszünk, kívánságunkat, véleményünket fejezzük ki, és sok más egyebet teszünk?” (3. 4. 2) Ezután Quintilianus elnézést kér, amiért a régiek véleményét képviseli, tehát azt, hogy három beszédfajta létezik. Azok, akik azt tanítják, hogy sok beszédfajta van, a régiek véleményét úgy próbálják magyarázni, hogy az ő gyakorlatukban csak kevés ügyfajta szerepelt: a törvényszéki, a bemutató (alkalmi) és a tanácsadó (politikai), legfeljebb még a temetési beszéd. E háromféle beszéd háromféle hallgatóságot feltételez: a bemutató beszédre azok jönnek el, akik szórakozni vagy okulni akarnak, a tanácsadóra azok, akikjó tanácsot akarnak kapni, a harmadikra pedig azok, akik a peres ügyben érdekeltek (3. 4. 5-6).

Quintilianus tehát ugyanolyan fontos szerepet szán a hallgatóságnak, mint Arisztotelész: a hallgatóság milyenségétől függ a beszéd milyensége és fordítva. A modern retorika- és kommunikációelmélet még fontosabbnak tekinti a hallgatóságot. A reader-response (olvasói válasz) képviselői szerint „az olvasó kiemelkedő szerepet játszik a jelentés kialakításában, a szöveg értelmezésében” (Kneupper 1985,242). A hallgatóságot illetően gyakran tesznek különbséget a hallgatói táborok között. A szövegen kívüli hallgatóságnak nevezik a valóságos vagy aktuális olvasókat, akik kézbe veszik és olvassák a szöveget. Fontosnak tartják, hogy információkat gyűjtsenek a hallgatóságról, meghatározzák szükségleteit. Az írónak vagy a szónoknak kötelessége, hogyjól ismerje olvasóinak vagy hallgatóinak igényeit, és megfeleljen azoknak. Mások viszont azt állítják, hogy az író vagy a szónok hallgatósága mindig fikció, ezért a szövegen belüli hallgatóságra összpontosítanak, amelyet ideális hallgatóságnak neveznek. Ez viszont felveti azt a kérdést, hogy vajon az író megszólítja vagy megteremti-e olvasóit. A vitában fontos helye van a beszédközösség (discourse community) fogalmának, amelynek elvárásait, igényeit az írónak, szónoknak ismernie kell (Kneupper 1985, 249–251). Az ókori szónokok ez utóbbit alapvető fontosságúnak tekintették.

Ezután Quintilianus kifejti, hogy a bemutató beszédnek (demonstrativum) a görögben két elnevezése van, az egyik enkómiasztikon (dicsőítő beszéd), a másik pedig epideiktikon (bemutató, alkalmi vagy ünnepi beszéd), s apanegirikus is ebbe a beszédfajtába tartozik, s mindez azt mutatja, hogy a bemutató beszéd több beszédfajtát egyesít. De ugyanez áll a másik két beszédfajtára, a tanácsadó (politikai) és a törvényszéki beszédre is. A törvényszéki beszédnek, amellyel napjainkban az igazságügyi retorika foglalkozik, ma is több válfaja van, például ide tartozik a bíró beszéde, ítélete is (Tremmel 1985, 179–182). Quintilianus végül ezt a következtetést vonja le: „A szónoki beszéd többi fajtája mind e három valamelyikéhez tartozik, s nincs köztük egyetlenegy sem, amelyben valamit ne dicsérnének vagy feddenének, javasolnának vagy elleneznének, valami mellett ne kardoskodnának, vagy megakadályozására ne törekednének.” (3. 4.15) Továbbá, hogy mindegyiknek van közéleti (in negotiis) és magánéleti (in ostentatione) változata. Az, amit Quintilianus saját korában megfigyelt, nevezetesen, hogy egyesek szerint megszámlálhatatlanul sok beszédfajta van, azaz a három nagy beszédfajtát sok-sok alfajra osztották fel, mára egészen érvényre jutott. Mind Gáspári László (1988, 103–109), mind Wacha Imre retorikája (II. 13–231) a beszéd sok-sok műfaját ismerteti. Ennek oka részben abban is keresendő, hogy napjainkban a közérdekű kérdésekkel kapcsolatos retorikai megnyilatkozásokról másodkézből veszünk tudomást, s ennek sajátos műfajai alakultak ki. Ami annyit tesz, hogy csak a legritkább esetekben veszünk részt személyesen ilyen kérdésekkel kapcsolatos vitákon parlamentben, bíróságokon, minisztériumokban stb. Ezekről a média, azaz az újságok, folyóiratok, rádió, televízió, internet tájékoztat bennünket sajátos természetének megfelelő műfajokban. Éppen emiatt a modern retorika fontos feladata e médiumok vizsgálata, tanulmányozása: milyen szerepet és hogyan töltenek be a retorikai megnyilatkozások megformálásában, közvetítésében? A tömegmédiumok tájékoztatásának elvi alapjairól, funkcióiról, a ítájékoztatás buktatóiról, csúsztatásairól, tisztességi fokáról jó áttekintést ad Cooper (1989, 31–37).

3.4. A SZÓNOKI BESZÉD RÉSZEIA szónoklattan kidolgozása a szónoki beszéd leírásával kezdődött. Szürakuszaiban Kr. e. 467-ben Korax a szónoki beszédnek három részét, a bevezetést, az elbeszélést és a befejezést írta le, tanítványa, Teisziasz pedig hozzáadott egy negyediket, a bizonyítást. Ettől kezdve a rétorok a szónoki beszéd részeire koncentráltak, s


AZ ÓKORI RETORIKA

olykor bizony túlzásokba estek. Platón szerint a bizánci Theodórosz (kb. Kr. e. 450–400) tovább osztotta a bizonyítást: első- és másodrendű bizonyításról, cáfolatról és mellékcáfolatról beszélt (Phaidrosz 266d-e). Arisztotelész szerint ugyanezt tette az elbeszéléssel, amennyiben előelbeszéléstés utóelbeszélést különített el benne (Rét. 1414b). Platón arról is tudósít, hogy a pharoszi Euénosz (Kr. e. 400 körül) a szónoki beszéd részei között külön tárgyalta a rejtett célzást, a mellesleg beszőtt dicséretet és a csakúgy mellesleg elhelyezett ócsárlást (Phaidrosz 266d-e, 267a). A szofisták pedig úgy tanították a retorikát, hogy leírtak egy-egy beszédrészt, s azt kívülről megtaníttatták tanítványaikkal.

Arisztotelész foglalkozik először tudományosan a szónoki beszéd részeivel, amennyiben ráébred arra, hogy számuk és kidolgozottságuk az ügy milyenségétől és a szóban forgó szónoki beszéd fajtájától függ. Szerinte a szónoki beszédnek csak két állandó része van, amely minden szónoki megnyilatkozásban megtalálható: „A beszédnek két része van: mert szükségszerű, hogy beszéljünk a szóban forgó dologról, majd pedig igazoljuk véleményünket. Ezért lehetetlen úgy beszélni valamiről, hogy ne igazolnánk, vagy igazolni azt, amiről még nem beszéltünk; mert a bizonyító valamit bizonyít, és aki előre elmond valamit, az bizonyítás végett mondja el azt. E kettő közül az egyik a tétel, a másika bizonyítás; ez olyan, mintha valaki így osztaná fel: az egyik a kijelentés, a másik az indoklás.” (Rét. 3. 13. 1414a)

Az egyes beszédfajták és a beszédrészek viszonyát így írja le:

Napjainkban nevetségesen határozzák meg a beszéd részeit, mert az elbeszélés egyedül a törvényszéki beszédhez tartozik; de a bemutató és a tanácsadó beszédnek hogyan lehet elbeszélése olyan értelemben, ahogy meghatározzák; vagy cáfolata és epilógusa a bemutató beszédeknek? A tanácsadó beszédekben bevezetés, összehasonlítás és összefoglalás csak az esetben lehetséges, ha válaszbeszédről van szó. Mert a vádolás és a védekezés gyakran előfordul a tanácsadó beszédekben is, de ez nem a beszéd tanácsadójellegéből következik. Továbbá nem minden törvényszéki beszédben található meg a befejezés, például ha rövid a beszéd, vagy az anyag könnyen megjegyezhető; de gyakran rövidítés céljából is mellőzik. Eszerint a beszéd kötelező részei: a tétel és bizonyítása. E részek a beszéd sajátos összetevői; az összes rész pedig a bevezetés, a tétel, a bizonyítás és a befejezés; mert a cáfolat a bizonyításhoz tartozik; az összehasonlítás ugyanennek a fokozása, következésképpen a bizonyítás része. Aki ugyanis ezt az összehasonlítást teszi, valamit bizonyítani akar. Ez azonban nem célja a bevezetésnek és a befejezésnek, mert csak emlékeztetni akarnak. (3.13. 1414b)

Az Arisztotelész halálát követő két évszázadban összeállított görög retorikai kézikönyvek nem maradtak ránk. Fennmaradt viszont a Kr. e. l. század 80-as éveiben keletkezett A C. Herenniusnak ajánlott rétorika, amelynek szerzője valószínűleg Cornificius volt. A munka négy könyvből áll; a negyedik előszavában a szerző elárulja, hogy művét görög retorikák alapján állította össze. Ezért biztosra vehető, hogy a benne kifejtett re- torikaelméletjól tükrözi azokat a változásokat, amelyek a Kr. e. 3-2. századi görög retorikában végbementek. E munkából már egyértelmű, hogy a szónoki beszédnek hat része van:

A találékonyság a beszédnek hat részében érvényesül: a bevezetésben, az elbeszélésben, a tételben, a bizonyításban, a cáfolásban és a befejezésben. A bevezetés a beszéd kezdete, általa hangoljuk figyelemre a hallgató lelkét. Az elbeszélés olyan események kifejtése, amelyek megtörténtek vagy megtörténhettek. A tételben kifejtjük, mivel értünk egyet, és mivel kívánunk vitázni; ebben mondjuk el, milyen témákról szándékozunk beszélni. A bizonyítás bizonyítékainknak érvekkel támogatott kifejtése. A cáfolás az ellenkező álláspontok megdöntése. A befejezés a beszéd művészi lezárása. (1. 3. 4).

Ezután a szerző sorra veszi a szónoki beszéd részeit. A bevezetéssel (exordium) kapcsolatban rögtön megállapítja, hogy azt az ügy természete, milyensége határozza meg. Kétféle bevezetés van ugyanis: az egyik a közvetlen, ezt aprincipium szóval nevezi meg, a görögök pedigprooimionnak nevezik; a másik pedig a közvetett megközelítés, latinul insinuatio, görögül pedig epodosz. A közvetlen bevezetést így határozza meg: „A közvetlen bevezetés a hallgató lelkét tüstént alkalmassá teszi arra, hogy meghallgasson bennünket; célja, hogy hallgatóink figyelmessé, érdeklődővé, jóindulatúvá váljanak.” (1. 4, 6) Ezután az ügy milyensége és a bevezetés viszonyáról ír:

Ha kétes ügyet tárgyalunk, ajóindulat felkeltésével kezdjük a bevezetést, hogy az ügy becstelen része ne árthasson nekünk. Ha érdektelen az ügy, a figyelmet kell felébresztenünk, ha pedig becstelen, közvetett megközelítéssel (insinuatióval) kell élnünk (erről később lesz szó), hacsak nem találunk valamit, amivel az ellenfelet vádolva megnyerhetjük a hallgatóság rokonszenvét. Ha pedig tisztességes az ügy, tetszés szerint akár lemondhatunk a bevezetésről, akár nem. Ha nem mondunk le, vagy azt kell megmutatnunk, miért tisztességes az ügyünk, vagy azt kell röviden kifejtenünk, miről fogunk beszélni. Ha ellenben lemondunk a bevezetésről, akkor valamilyen törvényből, okiratból vagy valamely, ügyünket támogató érvből célszerű kiindulni. (1. 4. 6)


AZ ÓKORI RETORIKA

Ezután részletesen kifejti a bevezetés alkalmazásának módjait. A közvetett megközelítésről, az insinuatióról ezt mondja: „Három olyan alkalom van, amikor a közvetlen bevezetést nem alkalmazhatjuk, s erre pontosan figyelnünk kell; amikor becstelen ügyet képviselünk, azaz maga az ügy távolítja el tőlünk a hallgató rokonszenvét; amikor a hallgató véleményét már befolyásolták azok, akik korábban ellenünk szóltak; végül amikor kifárasztották a hallgatókat azok, akik előttünk beszéltek.” (1. 6. 9) Végezetül felsorolja a bevezetés hibáit, hogy azokat ismerve a szónok elkerülhesse őket.

Lüsziasz: A nyomorék védelmében, törvényszéki beszéd, bevezetés, egyszerű stílusban:

(1) Szinte hálás vagyok, tisztelt tanács, vádlómnak, hogy kezdeményezte ezt a pert. Eddig ugyanis nem volt alkalmam, hogy számot adjak életemről, most ezt tőle megkaptam. Megpróbálom hát bizonyítani beszédemben, hogy ez az alak hazudik, magam pedig ez idáig úgy éltem, hogy inkább dicséretet érdemlek,

semmint irigykedést. Mert úgy érzem, más indítéka nem volt arra, hogy ekkora veszélybe sodorjon, csakis az irigység. (2) Márpedig az olyan ember, aki irigyli azokat, akiket mások szánnak, mit gondoltok, milyen bűnre nem képes? Hiszen ha még a vagyonom megszerzése érdekében jelentett volna fel! De nem is ellenségeként akar bosszút állni rajtam, mert hitványsága miatt soha szóba nem álltam vele, sem mint baráttal, sem mint ellenséggel. (3) Nos hát, tisztelt tanács, világos, hogy irigy rám, mert ilyen szerencsétlen létemre is jobb polgár vagyok, mint ő. Mert bizony, az a véleményem, tisztelt tanács, hogy a test fogyatékosságait a lélek erényeivel kell pótolni. Ha ugyanis gondolkozásom és életmódom olyan lesz, mint testi fogyatékosságom, akkor miben különbözöm majd ellenfelemtől?

(Adamik Tamás fordítása)

Démoszthenész: II. Philippika, tanácsadó beszéd, bevezetés, fennkölt stílusban:

1. Athéni férfiak, valahányszor beszédek hangzanakel arról, hogy Philipposz a békeszerződéssel ellentétben erőszakos cselekedeteket hajt végre, azt látom, hogy az érdekünkben előadott beszédek nyilvánvalóan jogosak is, emberségesek is, és mindazok, akik vádolják Philipposzt, úgy tűnik, azt mondják, amit kell, mégsem valósul meg semmi sem abból, aminek meg kell valósulnia, s ami miatt érdemes volna meghallgatni őket. 2. Sajnos ma már városunk minden ügye olyan állapotba jutott, hogy minél jobban, minél világosabban kimutatja valaki, hogy Philipposz megszegi a veletek kötött békét, és az összgörögség ellen szervezkedik, annál nehezebb tanácsot adni arra nézve, hogy mit kell tennünk. 3. Ennek oka pedig abban rejlik, athéni férfiak, hogy bár a hódítókat nem szóval, hanem tettel és intézkedésekkel lehet megfékezni, mégis mindnyájan elmulasztjuk ezt: mi, politikusok mellőzzük ezeket a kérdéseket, tudniillik azt, hogy írásban vagy szóban javaslatot tegyünk, mert félünk a népszerűtlenségtől; helyette kárhoztatjuk Philipposz szörnyű tetteit és egyéb viselt dolgait; ti meg, akik itt ültök, Phi- lipposznál jobban értetek ahhoz, hogy a jogról beszéljetek, és mások beszédét megértsétek, ám ahhoz, hogy megakadályozzátok őt abban, amire most törekszik, végképp renyhék vagytok. 4. Az eredmény tehát – ahogyan én látom – logikus és szükségszerű: ki-ki abban jobb, aminek idejét és igyekezetét szenteli: Philipposz a tettekben, ti a szavakban. 5. Így hát ha még most is megelégedtek azzal, hogy szépen előadjátok: nektek van igazatok, az a legkönnyebb, amit tehettek, és nemjár semmiféle fáradsággal; ám ha arra kell törekednünk, hogy ajelen bajokat orvosoljuk, és a helyzet további romlását felfedjük, hogy ne jöjjön létre akkora hatalom, amelynek majd nem leszünk képesek ellenállni, akkor bizony változtatnunk kell tanácskozásunk módján; és azoknak is, akik beszélnek, meg azoknak is, akik hallgatják őket, a legkönnyebb és a legkényelmesebb út helyett a bennünket megmentő cselekvés útjára kell lépnünk.


Cicero: Manilius törvényjavaslata érdekében, bemutató beszéd, bevezetés, közepes stílusban:

1. Noha nékem, polgárok, a ti tömeges együttlétetek látványa mindig a lehető legkellemesebbnek, e hely pedig az ünnepélyes tárgyalásra legalkalmasabbnak, a szónoklásra legmegtisztelőbbnek látszott, mégis, a dicsőség lépcsőjétől, mely mindig a legkiválóbbak előtt nyílt meg, nem szándékom tartott vissza eddig, hanem azok az életelvek, amelyeket kora ifjúságomtól fogva magam elé tűztem. Mert ezelőtt életkorom miatt sem merészeltem volna e tekintélyes helyre, s úgy döntöttem, ide nem lehet más beszéddel lépni, csak olyannal, mit tehetség formált tökéletessé, szorgalom munkált csiszolttá, és úgy véltem, minden időmet barátaim időleges bajainak orvoslására kell átengednem. Így aztán ez helysem állt soha üresen, hogy ne lettek volna itt, kik ügyeteket védelmezik, meg az én magánemberek veszedelmeiben tisztán és feddhetetlenül fáradozó tevékenységem is elnyerte bőségesjutalmát a ti megítélésetek révén. Mert mikor a választógyűlés ismételt elnapolása miatt háromszor hirdettek ki elsőként praetornak az összes centuria szavazata alapján, könnyen felismerhettem, polgárok, azt is, rólam mit ítéltek, azt is, mit írtok elő másoknak. Most pedig, hogy van annyi tekintélyem,


AZ ÓKORI RETORIKA

amennyit ti e tisztségek megadásával nekem szántok, s van annyi beszédkészségem is a vitában, amennyit a törvényszéki ügyek csaknem mindennapi szónoki gyakorlata szüntelen tevékenységben élő ember számára megadhat, természetes, hogy ami tekintélyem van, azok előtt használom fel, akik azt adták nekem, amit pedig a szónoklásban elérhetek, azok előtt mutatom be, akike tevékenységem jutalmát megítélésükkel megadták. Leginkább azonban nézetem szerint annak örvendhetek jogosan, hogy ebben a számomra szokatlan helyről elhangzó műfajban olyan ügy jutott nekem, melyben a mondanivalót akárki megtalálhatja. Hiszen Cn. Pompeius egyedülálló kiválóságáról kell szólni, e beszédnek pedig nehezebb véget vetni, mint kezdetére lelni. Így nem is a mondandó bőségét kell keresnem, inkább a mértéket.

(Németh Béla fordítása)

Ezután következik az elbeszélés (narratio). Erről Cornificius a következőket mondja:

Az elbeszélésnek három faja van. Az első az, amelyben előadjuk a történteket, és a győzelem érdekében minden mozzanatot ajavunkra fordítunk; ezt olyan ügyekben alkalmazzuk, amelyek bírósági döntésre várnak. Az elbeszélés második fajtája az, amelyhez olykor bizalomkeltés, vádaskodás, átvezetés vagy valaminek előkészítése céljából folyamodunk. A harmadik fajta az, amely távol áll ugyan a polgári pertől, mégis érdemes gyakorlatot szerezni benne [...]. Ennek az elbeszélésnek két fajtája van, egyik az események, a másik a személyek körül forog.

Az eseményeken alapuló elbeszélés háromféle lehet: mitikus, történeti és valószerű. A mitikus nem tartalmaz valóságos, de még csak valószerű elemeket sem, mint a tragédiák témái. A történeti az, ami valóban megtörtént, de korunktól távol eső időben. A valószerű olyan kitalált eset, amely megtörténhetett volna, mint a komédiák cselekménye.

Az elbeszélés azon válfaja, mely személyek körül forog, legyen fordulatos, legyenek benne különböző jellemek; komolyság és könnyedség; remény és félelem, gyanú és vágy, tettetés, szánalom; legyen meg benne a valóság sokrétűsége és a szerencse forgandósága, a váratlan kellemetlenség és hirtelen öröm, az események szerencsés kimenetele. (1. 8.12)

Azért idéztük e narratióról szóló fejtegetéseket ilyen hosszan, mert kitűnik belőle, hogy az antik retorika műfajelmélettel is foglalkozott. A legutóbb idézett szöveg az elbeszélés azon válfajáról, amely a személyek körül forog, az antik regény leírását adja, tudtommal elsőként az antik irodalomtudományban. Lucia Calboli Montefusco részletesen foglalkozik A C. Herenniusnak ajánlott rétorika ezen utóbbi felosztásával, és Barwickot követve azt a megoldást fogadja el, hogy a szerző félreértette görög forrását, s azért különbözteti meg azt az elbeszélést, amely az események körül forog attól, amely személyek körül forog (Montefusco 1988, 56–57). Véleményünk szerint nem erről van szó, hanem arról, hogy Cornificius felfigyelt a saját korában terjedni kezdő új műfajra, a regényre, s az ebben szereplő személyek változatos sorsáról, kalandjairól vonta el azt az elbeszéléstípust, amelyet inpersonis, azaz személyekről szólónak nevezettel. Ez nem tartozik ugyan olyan ügyekhez – mondja –, amelyeket a szónoknak tárgyalnia kell, de érdemes foglalkoznia vele, mert tanulhat belőle. A személyekkel kapcsolatos elbeszélés eredetét illetően tehát Lausberggel értünk egyet, aki a lélektani regénnyel hozza összefüggésbe azt (Lausberg 1960,166, 561).

Ezután Cornificius az elbeszélés három követelményét tárgyalja: a rövidséget, a világosságot és a valószerűséget. A rövidségről többek között ezt mondja: „Úgy tudjuk röviden előadni az ügyet, ha onnan kezdjük, ahonnan szükségesnek látszik, s nem a legelejétől akarjuk felidézni; ha a részleteket mellőzve, a főbb mozzanatokat mondjuk el.” (1. 9. 14). A világosságról efféléket javasol: „Akkor adjuk elő világosan az ügyet, ha azt, ami előbb történt, előbb mondjuk el, […] itt ügyelnünk kell arra, hogy ne mondjunk semmit zavarosan, nyakatekerten, szokatlanul; ne kalandozzunk el más témára.” (1. 9. 15) A valószerűséget így írja le: „Valószerű lesz az elbeszélés, ha úgy mondjuk el, amint a szokás, a közfelfogás és a természetesség megköveteli; ha összhangban lesznek az időpontok, a személyek rangjai, a döntések okai, a megfelelő helyszínek.” (1. 9.16) A tételt (divisio) röviden írja le. Ennek két része van: az elbeszélés után a tényállással kapcsolatban először előadjuk, miben értünk egyet az ellenféllel, és miben nem. Ezután a felsorolásban (enumeratio) szám szerint megmondjuk, hány dologról kívánunk szólni. Ittjavasolja a szerző, hogy ez ne álljon három pontnál többől (1.10. 17).

Lüsziasz: A nyomorék védelmében, törvényszéki beszéd, elbeszélés, egyszerű stílusban:

(4) Hát erről legyen elég ennyi! Amiről pedig beszélnem kell, annyit fogok mondani, amennyit az idő enged. Vádlóm azt állítja, hogy nem jogosan kapok a várostól pénzt, mertjó erőben vagyok, következésképpen nem tartozom a testi fogyatékosok közé, továbbá olyan mesterséget folytatok, hogy a szóban forgó segély nélkül is


AZ ÓKORI RETORIKA

megélhetek belőle. (5) Azzal bizonyítja testi erőmet, hogy lóra tudok szállni, a mesterségemmel teremtettjólétemet pedig azzal, hogy olyan emberekkel vagyok együtt, akiknek telik a költekezésre.

Ami a mesterségemmel szerzett jólétemet és általában az életemet illeti, úgy vélem, mindnyájan ismeritek, röviden mégis szólok róla.


Démoszthenész: II. Philippika, tanácsadó beszéd, elbeszélés és tétel, fennkölt stílusban:

6. Először is, athéni férfiak, ha valaki nyugodt lélekkel nézi, milyen hatalmas már Philipposz, és mekkora terület felett uralkodik, és mégis úgy véli, hogy ez semmi veszélyt nem jelent hazánkra, mert mindez nem ellenetek irányul, ezen bizony elcsodálkozom, és mindnyájatokat egyformán arra kérlek, hallgassátok meg rövid gondolatmenetemet, amely engem a tiétekkel ellenkező következtetésre vezetett, nevezetesen arra, hogy Philipposz az ellenségünk, és ha úgy vélitek majd, hogy én látom helyesebben ajövőt, rám hallgassatok; ám ha azok véleményét részesítitek előnyben, akik Philipposzban bíznak, és neki hisznek, akkor hozzájuk csatlakozom majd.


Cicero: Manilius törvényjavaslata érdekében, bemutató beszéd, elbeszélés, közepes stílusban:

2. S most, hogy onnan kezdjem, ahonnan ez az egész ügy ered, vészterhes háborút vív adójövedelmeitek fizetői és szövetségeseitek ellen két hatalmas királyfi Mithridates és Tigranes, egyikük teljesen le nem győzve, másikuk felbőszítve, s úgy gondolja, itt az alkalom, hogy Ázsiát elfoglalja. A lovagrendiek, a derék férfiak, naponta kapják a leveleket Ázsiából, ahol nagy tőkebefektetéseik forognak kockán, melyeket a ti adójövedelmeitek behajtására kötöttek le: ők rendjükkel való kapcsolatom révén az állam ügyét s a vagyonukat fenyegető veszedelmet közölték velem. Hogy Bithyniában, amelyjelenlegati tartományotok, sok falu már csak hamu. Ariobarzanes birodalmát, mely a ti adófizető területekkel határos, teljesen az ellenség birtokolja. L. Lucullus, bár kiváló tetteket vitt véghez, ezt a háborút abbahagyja, az, aki a helyére került, nem elég felkészült, hogy ilyen fontos háborút viseljen. Az összes szövetséges és polgár egyetlen fővezért kér, kíván e háborúra, az ellenség ettől az egytől tart, kívüle senkitől. Látjátok, az ügy milyen, most arra figyeljetek, mire kerítsünk sort! Nézetem szerint először a háború jellegéről, aztán fontosságáról, majd a kiválasztandó fővezérről kell beszélnem. A háború olyan, hogy lelketeket izgalomba kell hoznia, s a befejezéséig kitartó buzgalomra kell lobbantania. A római nép dicsősége forog itt kockán, melyet ti őseinktől minden tekintetben nagyszerűnek, de éppen a hadviselésben kimagaslónak vettetek át. A szövetségesek és barátok jólétéről van szó, melyért komoly s nehéz háborúkat viseltek: a római nép legbiztosabb és legnagyobb jövedelem forrásairól van szó, melyeket ha elvesztetek, keresni fogjátok majd békétek díszét, háborútok támaszát; számos polgár vagyonáról van szó, akikkel nektek mind saját maguk, mind az állam érdekében törődnötök kell.


Cornificius a bizonyítást (confirmatio) és a cáfolást (confutatio) összevontan, igen részletesen ismerteti (1,18–2, 50), s ez természetes, hiszen ez a szónoki beszéd gerince, érdemi része. Mivel azonban ez a rész igen bonyolult, továbbá filozófiai, logikai és dialektikai vonatkozásai is vannak, külön tárgyalást igényel, ezért itt és most mellőzzük.

A befejezés (conclusio), amelyet a görögök epilogosznak neveznek, három részből áll: felsorolásból, fokozásból és szánalomkeltésből. „A felsorolással (enumeratio) összefoglalunk és emlékeztetünk arra, milyen dolgokról beszéltünk, hogy röviden felidézzük, de ne ismételjük meg a beszédet.” (2. 30. 47) „A fokozás (amplificatio) során valamely érvvel feltüzejüka hallgatóságot". A szánalomkeltés (conmiseratio) során szánalmat ébresztünk a hallgatóságban. „A szánalomkeltésnek rövidnek kell lennie. Semmi sem szárad föl ugyanis hamarabb, minta könny.” (2. 31. 50)

Lüsziász: A nyomorék védelmében, törvényszéki beszéd, befejezés, egyszerű stílusban:

21. De nem tudom, miért kellene tovább fárasztanom benneteket azzal, hogy aprólékos részletességgel védekezem minden állítása ellen. Mert ha a legfontosabbakra megfeleltem, miért kellene apró-cseprő dolgokkal fontoskodnom, ahogyan ő teszi. Arra kérlek tehát valamennyiőtöket, tisztelt tanács, hogy ugyanúgy vélekedjetek rólam most is, ahogyan korábban. 22. Vádaskodása miatt ne fosszatok meg attól az egyetlen adománytól, amellyel a sors megajándékozott hazámban, s egyetlen embertől meggyőzve ne vegyétek el tőlem azt, amit egykor valamennyien egyhangúlag megadtatok nekem. A város azért szavazta meg nekem ezt a járadékot,


AZ ÓKORI RETORIKA

tisztelt tanács, mert az istenség a legnagyobbtól fosztott meg, és úgy ítélte, hogy ajóra és a rosszra egyenlő esélye van mindenkinek. 23. Miután a sors megfosztott a legszebbtől és a legnagyobbtól, bizony a legszerencsétlenebb lennék, ha a vádlóm szavai miatt elvennétek még azt is, amit a városom adományozott nekem, mert gondoskodni akart az ilyen állapotban lévőkről. Semmiképpen se szavazzátok meg ezt, tisztelt tanács! De hát hogyan is érdemelnék tőletek ilyen elbánást?

24. Talán bíróság elé állítottam valakit, s az elvesztette vagyonát? Nincs olyan, aki ezt bizonyítaná. Vagy bajkeverő, arcátlan és kötekedő vagyok? 25. Nem rendelkezem olyan anyagi háttérrel, amely ilyesmit lehetővé tenne. Vagy talán túlságosan nagyképű és erőszakos vagyok? Ezt még vádlóm sem állítaná, ha nem akarná még ezzel is szaporítani hazugságainak számát. Vagy tán a harmincak idején nekem is nagy hatalmam volt, és bajt okoztam sok polgártársamnak? De hiszen veletek együtt én is száműzetésbe mentem Chalkiszba, s bár nyugodtan élhettem

volna szabad polgárként az itthon maradottakkal, mégis veletek együtt távozva vállaltam a veszélyt.

26. Ezért, tisztelt tanács, kérlek benneteket, ne bánjatok velem, az ártatlannal úgy, mint azokkal, akik sok bűnben vétkesek, hanem hozzatok rólam ugyanolyan ítéletet, mint a korábbi tanácsok, emlékezve arra, hogy nem a rám bízott állami pénzek kezeléséről adok számot, sem pedig hivatalom letelte után nem igazolom most intézkedéseimet, hanem csupán egyetlen járadékról beszélek. Így valamennyien olyan ítéletet fogtok hozni, amely igazságos, én pedig viszonzásul illő hálával tartozom nektek, ez az alak pedig megtanulja, hogy a jövőben ne a nála gyengébbekre acsarkodjék, hanem a hozzá hasonlókon győzedelmeskedjék.


Démoszthenész: II. Philippika, tanácsadó beszéd, befejezés, fennkölt stílusban:

37. Hát eleget mondtam ahhoz, hogy figyelmeztesselek benneteket. Attól viszont az összes istenek óvjanak, hogy mindez így bekövetkezzék. Mert én bizony nem akarnám, hogy akárki is elpusztuljon, bármennyire rászolgált is, mert bűn- hődése valamennyiünk veszélyeztetését és vesztét vonná maga után.


Cicero: Manilius törvényjavaslata érdekében, bemutató beszéd, befejezés, közepes stílusban:

24. Mivel a dolgok így állnak, C. Manilius, mindenekelőtt a te törvényed, a te akaratod, a te véleményed dicsérem, és teljes határozottsággal helyeslem, azután buzdítalak téged, hogy a római nép nevében maradj meg e véleményeden, és senki erőszakosságától vagy fenyegetéseitől ne rettenj meg. Mindenekelőtt van benned elégjellem és állhatatosság, úgy gondolom, azután, midőn ily sokaságot ily akarattal látunk magunk mellett állni, s ezt most másodszor, s ugyanazon ember hadvezérré választása ügyében látjuk, miért kételkednénk ügyünkben vagy véghezvitele lehetőségében? Én pedig, ha van bennem akarat, okosság, szorgalom, tehetség, ha valamit a római nép ejótéteménye s e pratori hatalom révén, ha tekintélyem, hitelem, állhatatosságom alapján megtehetek, ígérem, és kijelentem, hogy mindezt az ügy véghezvitelére, a te és a római nép rendelkezésére bocsátom; tanúmul hívom az összes istent s legkivált azokat, akik e hely, e templom fölött őrködnek, kik mindazok gondolkodását, akik az államügyek intézésébe bocsátkoznak, nagyon is átlátják, én ezt senki kérésére sem teszem, sem azért, mert úgy gondolom, hogy ezzel az üggyel Cn. Pompeius kegyét magamhoz kapcsolhatom, sem pedig azért, hogy bárki tisztségéből, akár a veszélyek ellen oltalmat keressek, akár segítséget a tisztségek eléréséhez, mert a veszélyeket, ahogy kell is az embernek helytállnia, feddhetetlenséggel vértezve majd visszaverjük, a tisztséget pedig nem is egyetlen embertől, és nem is erről a helyről kapjuk majd meg, hanem eddigi munkás életmódunktól, ha a ti akaratotok is úgy hozza majd.

Ezért, bármit kezdeményeztem is ebben az ügyben, polgárok, erősen állítom, hogy mindezt közérdekből kezdeményeztem, és annyira távol van tőlem, hogy abban a színben látszódjam, mintha valami jóindulatot keresnék, hogy még, tudom, sok haragot is szereztem magamnak, részben nyíltat, részben burkoltat, s ezek számomra feleslegesek, de számotokra a legkevésbé sem haszontalanok. Nekem viszont, polgárok, akit ilyen tisztségre emeltetek, ilyen nagy kitüntetésekkel halmoztatok el, elvem, hogy a ti akaratotokat, az állam méltóságát s a tartományok s szövetségesek jólétét az én minden előnyömnél és számításomnál többre kell becsülnöm.


Az antik görög és római retorika a Kr. e. l. századig a szónoki beszédnek a fentebb ismertetett hat részét dolgozta ki. Közben Róma kül- és belpolitikai életében óriási változások zajlottak le. A köztársaságból


AZ ÓKORI RETORIKA

császárság lett, s azon ügyek nagy részét, amelyeket a köztársaságban a rétorok, szónokok és ügyvédek intéztek, a császári adminisztráció szabályozta és hivatalnokaival intéztette. Ennek eredményeképpen a nyilvános szónoklás háttérbe szorult, pontosabban a forumról átkerült az iskola falai közé, és az igazi beszédeket felváltották az iskolai minta- és próbabeszédek (latinul: declamationes, görögül: progümnaszmata vö. Bolonyai 2001, 43-58). Ennek az is következménye lett, hogy a tartalomról a formára terelődött a figyelem, a rétorok és a szónokok beszédük művészi formájával, előadásmódjukkal igyekeztek tetszést aratni. Ennek a folyamatnak eredményeként a szónoki beszéd is egy új résszel gyarapodott, a kitérővel (görögül parekbaszisz, latinul egressus, egressio), amely Quintilianus (35–100) Szónoklattan (Institutio oratoria) című nagyszabású kézikönyvében jelenik meg először. Quintilianus nem tekinti ugyan új résznek, mégis külön tárgyalja, s ez is oka lehet annak, hogy végül is külön egységnek tekintették. Ezt írja ugyanis az első előfordulásnál: „A tárgytól való eltérés pedig, egressio, vagy mint újabban nevezni szokták, excessus, vagy kívül esik az ügy körén, s akkor nem lehet a része, vagy beleesik annak körébe, akkor meg csupán mint bővítés és díszítésjárul azon részekhez, melyek kiindulópontját teszik a kitérésnek.” (3.9. 4) A 4. könyvben aztán külön fejezetet szentel neki, s rögtön az elején megjegyzi, hogy a szónokok „mindjárt az elbeszélés után rendszerint valamely kellemes vagy tetszetős térre kalandoznak el a tárgytól, hogy minél nagyobb tetszést arassanak” (4. 3. 1). Majd megállapítja, hogy a szónoki beszédben bárhol lehet kitérőt tenni, de leginkábba bizonyítás előtt előkészítésképpen vagy a bizonyítás után ajánlásképpen, illetve pihentetés, szórakoztatás céljából.

Az antik retorikának talán egyetlen része sem bizonyult olyan maradandónak, mint éppen a szónoki beszéd egységeivel foglalkozó tanítás. Bármennyire leszűkült is egyes korokban a retorika tananyaga, a szónoki beszéd részeit tárgyaló előírásai mindig benne maradtak. A közkézen forgó magyar retorikák is részletesen foglalkoznak vele, egyrészt mert gyakorlati haszna van, egyszerűen szólva: mindennapi szükségletet elégít ki, másrészt mert egy-egy irodalmi műfaj struktúrájának feltárása és leírása a modern irodalomtudomány egyik legfontosabb feladata. Az antik rétorok a szónoki beszéd struktúráját vizsgálták, a modern szöveggrammatikusok, például Van Djkés munkatársai a „narratívum globális struktúráját”. Van Djkék globális struktúrája azért is érdekes, mert egybeesik a klasszikus retorika beszédrészeivel: az Einführung megfelel a bevezetésnek, a Komplikation a tényállás elbeszélésének, a Konfrontation a felosztásnak, az Auflösung a bizonyításnak és cáfolásnak, aKonklusion a befejezésnek (Adamik 1979, 90). Mint ez a példa is mutatja, nincs akkora szakadék a klasszikus és a modern retorika között, mint egyes modern kutatók állítják. E kérdésben talán A. A. Lunsfordnakés L. S. Edének van igaza, akik klasszikus és modern retorika hasonlóságainak egybevetésével bizonyítják, hogy e két rendszer közel áll egymáshoz, s azok a modern kutatók, akik ennek az ellenkezőjét állítják, többnyire járatlanok a klasszikus retorikában (Lunsford–Ede 1984, 45–49).

3.5. ÖSSZEGZÉSBefejezésül három gondolatot emelünk ki. a) Hogy a klasszikus retorikának a szónoki beszéd fajaira és részeire vonatkozó tanításai mennyire fontosak, azt egyfelől a modern retorikák, másfelől a szövegnyelvészet és a kommunikációelmélet mai elterjedése is bizonyítja. b) Az ügyek etikai minőségének, képviselhetőségének az a tanítása, amelyet az ókori retorika dolgozott ki, segíthet abban, hogy az ügyek előterjesztése a parlamentben, az önkormányzatoknál, a kari és egyetemi tanácsban körültekintőbb, objektívebb legyen, azaz az előterjesztéseket pró és kontra, mindkét fél vagy tábor bevonásával egyaránt megvilágítsák az előterjesztők: miért van rájuk szükség, milyen előnyökkel, milyen hátrányokkaljárnak, az előnyök fölülmúlják-e a hátrányokat. c) Quintilianusa kitérőről megjegyzi, hogy legyen rövid, mert a bíró a bizonyítás felé siet, mivel „minél előbb biztos akar lenni abban, milyen ítéletet hozhat” (quamprimum certus essesententiae cupit 4. 3. 8). E kijelentésből nyilvánvaló, hogy még a császárkorban sem voltak előre eldöntve az ügyek, tehát volt funkciója, értelme ajól érvelő nyilvános beszédnek. Nehéz ugyanis az emberekkel olyasmit elfogadtatni, amit nem akarnak elfogadni; nehéz, de nem lehetetlen, hajól érvelünk.

3.6. FELHASZNÁLT IRODALOM22 híres beszéd. (1995) Budapest, Móra Kiadó.

Adamik Tamás (1979) Az antik retorika szövegnyelvészeti vonatkozásai. In A szövegtan a kutatásban és az oktatásban. Budapest.

Arisztotelész (1999) Rétorika. Fordította, a bevezetést és ajegyzeteket írta Adamik Tamás. Budapest, Telosz Kiadó.

Barthes, R. (1970) L'ancienne rhétorique. In Communications, 16. Seuil.


AZ ÓKORI RETORIKA

Bitzer, L. (1968) The Rhetorical Situation. Philosophy and Rhetoric, 1,1–14.

Bolonyai Gábor (2001) Antik szónoki gyakorlatok. Budapest, Tipotex Kiadó.

Brinton, A. (1981) Situation in the Theory of Rhetoric. Philosophy and Rhetoric, 14, 234–247.

Calboli Montefusco, L. (1986) La dottrina degli „status” nella retoricagreca e romana. Hildesheim–Zürich–New York, Olms-Weidmann.

Cicero (1987) Válogatott művei. Válogatta és az utószót írta Havas László. Budapest, Európa Kiadó. Cooper, Martha (1989) AnalyzingPublicDiscourse. Ilinois, Waveland Press.

Cornificius (2001) Aszónoki mesterség. AC. Herenniusnak ajánlott retorika. Fordította, utószóval és jegyzetekkel ellátta Adamik Tamás. Budapest, Magyar Könyvklub.

Fuhrmann, M. (1987) Die antike Rhetorik. 2., durchges. Auflage. München-Zürich, AD Leeman – AC Braet.

Gáspári László (1988) Retorika. Egységes jegyzet. Budapest, Tankönyvkiadó.

Golden, J. L. – Berquist, G. F. – Coleman, W. E. (1984) The Rhetoric of Western Thought. Dubuque, Idaho, Kendall/Hunt.

Lausberg, H. (1960) Handbuch der literarischen Rhetorik. München, Hueber.

Lunsford, A. A. – Ede, L. S. (1984) On Distinctions between Classical and Modern Rhetoric. In

Essay on Classical Rhetoric and Modern Discourse. Edited by R. J. Connors, L. S. Ede, and A. A. Lunsford, Southern Illinois University Press.

Lysias beszédei (2003) Szerk. Bolonyai Gábor. Budapest, Osiris Kiadó, Sapientia humana.

Martin, J. (1974) Antike Rhetorik. Technik und Methode. München, Beck.

Montefusco, Calboli, L. (1988) Exordium narratio epilogus. Studi sulla teoria retorica greca e romana delle parti del discorso. Bologna, CLUEB.

Porter, James E. (1985) Reading presences in texts: audienceas discoursecommunity. In Kneupper, Charles W. (ed.) Oldspeak/newspeak. Rhetorical transformations. Arlington, Texas, Rhetoric Society of America.

Quintilianus szónoklattana (1912–1921) Fordította Prácser Albert. Budapest.

Reboul, O. (1984) La rhétorique. Paris, PUF.

Szabó G. Zoltán – Szörényi László (1988) Kis magyar retorika. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó. Tremmel Flórián (1985) Igazságügyi retorika. Pécs.

Vígh Árpád (1981) Retorika és történelem. Budapest, Gondolat Kiadó.

Wacha Imre [1994] A korszerű retorika alapjai. 1-2. kötet. Budapest, Szemimpex Kiadó.

4. A BIZONYÍTÁS ARISZTOTELÉSZ SZERINT: A PÉLDA ÉS AZ ENTHÜMÉMA„Hogy megkapj valamit, rábeszéléssel érd el, ne erőszakkal.”

(Biasz)

Arisztotelész meghatározása szerint „a retorika olyan képesség, amely minden egyes tárgyban feltárja a meggyőzés lehetőségeit.” (Rét. 1. 2) A retorika tehát feltárja az érvelés azon módjait, amelyeket beszédben és írásban alkalmaznak meggyőzés céljából. A meggyőzés itt az emberi viselkedés befolyásolásátjelenti, szóbeli vagy írottjelek által. Bár e meghatározás értelmében a retorika egésze a meggyőzés lehetőségeit vizsgálja és kutatja, a meggyőzés lehetőségeinek feltárása mégis sajátosan a retorikai invenció körébe tartozik – ha a szónok


AZ ÓKORI RETORIKA

öt feladata felől nézzük –, illetve a bizonyítás és cáfolás témakörébe, ha a szónoki beszéd részei felől szemléljük.

Arisztotelész így foglalja össze a retorika bizonyítékait: „A bizonyítékok közül egyesek rétorikán kívüliek, mások rétorikán belüliek. Rétorikán kívülieknek nevezem mindazokat, amelyeket nem mi gondolunk ki, hanem már korábban léteztek: a tanúk, a kínzással kicsikart vallomások, a dokumentumok stb. A rétorikán belüliek azok, amelyeket a módszer szolgáltat, és amelyeket mi hozunk létre. Az előbbieket csak alkalmaznunk kell, az utóbbiakat pedig meg kell találnunk.” (Rét. 1. 2) Ez utóbbiakat így írja le: „A beszéd által nyújtott bizonyítékoknak három fajtája létezik: az első a szónok jellemében van, a második a hallgatóságra tett hatásban, a harmadik pedig magában a beszédben, amely bizonyít, vagy úgy látszik, hogy bizonyít.” (Rét. 1. 2)

A szónoki beszéd bizonyítását, érvelési lehetőségeit így összegezi: „Ami pedig a meggyőzést illeti, amelyet a bizonyítás vagy a látszatbizonyítás szolgáltat: miként a dialektikában van egyrészt indukció, másrészt szillogizmus vagy látszatszillogizmus, ugyanígy van a rétorikában is: ugyanis a példa megfelel az indukciónak, az enthüméma a szillogizmusnak, a látszatenthüméma a látszatszillogizmusnak. Az enthümémát rétorikai szillogizmusnak nevezem, a példát pedig rétorikai indukciónak. Mindenki bizonyítással érvel úgy, hogy vagy példát alkalmaz, vagy enthümémát; e kettőn kívül nincs más. Ezért, ha bárminek a bizonyításához feltétlenül szükséges a következtetés vagy az indukció (ez pedig világos számunkra az Analitikából), akkor e két eljárás szükségképpen azonosa rétorikában és a dialektikában.” (Rét. 1. 2) Ez utóbbi idézet alapvető fontosságú két szempontból is. Az egyik az, hogy a retorika két legfontosabb bizonyítéka a példa és az enthüméma: rajtuk „kívül nincs más” – mondja Arisztotelész. A másik pedig az, hogy a „példa és az enthüméma” arisztotelészi felfogását csak úgy tudjuk értelmezni és megérteni, ha egész logikájának szövegösszefüggésében szemléljük, hiszen e két fogalommal kapcsolatban maga utal a dialektikára és az Analitikára. Jelen fejezet célja tehát, hogy kimutassa, hogyan viszonyul a retorikai bizonyítás – a példa és az enthüméma – a dialektika és a tudományos logika bizonyításához, az indukcióhoz és a szillogizmushoz, továbbá, hogy milyen szövegösszefüggésekben vizsgálja Arisztotelész az enthümémát. Ez utóbbi kontextusok talán hozzásegítenek az arisztotelészi enthümémajobb megértéséhez is.

4.1. A BIZONYÍTÁS LOGIKAI FAJTÁIArisztotelész logikai és retorikai rendszerét a következő művekben fejtette ki: Kate- goriák, Herméneutika, Első analitika, Második analitika, Topika, Szofisztikus cáfolatok és Rétorika. E művekben a filozófus olyan rendszert vázol fel, amely emberi tudományban képes az igazságot beszéddel keresni, bizonyítani, s arról képes meggyőzni. Arisztotelész azonban alapvető különbséget lát a tudományos, azaz a biztos bizonyítás és a valószínű vagy véleményen alapuló bizonyítás között. Három külön módszert dolgozott ki a megismerés és a meggyőzés milyensége szerint: a tudományos, a dialektikai és a retorikai bizonyítást.

A logikailag tudományos bizonyítás módszerét az Első és Második analitikában tárta fel. A dialektikus bizonyítás eljárásait a Topikában dolgozta ki: azaz a valószínűség alapján sajátos dialógus formában történő érvelést. A retorikát pedig úgy értelmezte mint módszert, amely feltárja a meggyőzés lehetséges eszközeit. A dialektika és a retorika abban különbözik a tudományos bizonyítástól, hogy valószínűségekkel foglalkozik, nem pedig a biztos ismereteket adó tudományos bizonyítással. A tudományos bizonyítás ugyanis biztos ismeretekkel dolgozik, mégpedig két logikai eljárással bizonyít: indukcióval, teljes felsorolással és dédukcióval, apodeiktikus szillogizmussal. Az Első analitikában a szillogizmus alakzatait elemzi, és a szillogizmus első alakzatát tartja a tudományos bizonyítás tökéletes formájának. Bár többször szembeállítja a dedukciót az indukcióval, mégis azt a nézetet vallja, hogy az indukció visszavezethető szillogizmusra (Elsőanalitika 2. 23), továbbá hogy „az indukció az összesek révén történik”. A tudományos érvelés sajátos vonása, hogy az okokat mint létokokat, rationes essendi keresi, amelyek különböznek a megismerés okaitól, rationes cognoscenditől.

A dialektika Arisztotelész felfogásában a vitatkozás tudománya kérdés-felelet formájában: egy bizonyos tétel támadása vagy védelme a valószínűség alapján. Valószínű az, ami a legtöbb esetben úgy van. Ilyen célból gyűjt össze Topika című munkájában mintegy 200 általános érvet (közhelyet), amelyekből premisszákat lehet venni szillogizmusok részére. Arisztotelész szerint a dialektika sajátos feladata abban van, hogy a kérdezés és a kutatás módszertanát szolgáltatja minden tudomány számára, azaz kritikai módszert biztosít minden téren. A retorika abban különbözik a dialektikától, hogy nem rövid kérdések és válaszok, hanem hosszú folyamatos beszéd formájában érvel. Elméletileg ugyanolyan egyetemes, mint a dialektika a valószínűséget tekintve, gyakorlatilag azonban három fő területe van: a törvényszéki, a tanácsadó és a bemutató beszéd, azaz emberi cselekedetekkel, jellemekkel, motívumokkal, érzésekkel foglalkozik, ezért szorosan kapcsolódik a politikához és az etikához.

4.2. AZ ENTHÜMÉMA ÉS SZÖVEGKÖRNYEZETE


AZ ÓKORI RETORIKA

J. H. McBurney (1994,175) szerint az enthüméma fogalmát akkor tudjuk megérteni, ha megnézzük, hogy Arisztotelész milyen fogalmakkal kapcsolatban, milyen szövegösszefüggésben tárgyalja. Valóban, Arisztotelész az enthümémát hét különböző fogalommal kapcsolatban vizsgálja: 1. az enthüméma, a valószínűségek és ajelek; 2. a példa és az enthüméma; 3. az enthüméma és a toposzok; 4 az enthüméma és a gnóma; 5. az enthüméma és a pathosz meg éthosz; 6. a bizonyító és cáfoló enthümémák megkülönböztetése; 7. tétel vagy tételek elhallgatása az enthümémában.

4.2.1. Az enthüméma és a valószínűségek meg ajelek viszonya

Arisztotelész két helyen is tárgyalja: az Első analitikában (2. 27) és a Rétorikában (1.2). Az Első analitikában a következőket írja: „Az enthüméma valószínű tételekből és jelekből való következtetés. A valószínű tétel és jel nem ugyanaz, hanem a valószínű tétel egy általánosan elfogadott tétel, hiszen valószínű az, amiről tudjuk, hogy legtöbbször úgy történik, vagy nem úgy történik, vagy úgy van, vagy nincs úgy; pl. »hogy gyűlöljük az irigyeket”, vagy »hogy szeretjük a szeretteinket«. Ajel pedig egy bizonyító tétel akar lenni, amely vagy szükségszerű, vagy általánosan elfogadott, mert aminek létéről van szó, vagy aminek korábbi vagy későbbi keletkezéséből keletkezett a dolog, az jele ama dolog megtörténésének vagy létének.” (2. 27) A Rétorikában pedig ezt találjuk: „Nos, enthümémákat valószínűségekből és jelekből alkotunk, ennélfogva szükséges, hogye kettő közül az egyik egybeessék a lehetségessel, a másik a szükségszerűvel. Valószínű az, ami gyakran megtörténik; azonban nem egyszerűen ez, ahogy sokan meghatározzák, hanem az, ami másképpen is lehetséges. Ez ugyanúgy viszonyul ahhoz, amihez képest valószínű, mint az általános a különöshöz. Az egyik fajta jel megfelel a különös általánoshoz való viszonyának, a másik az általános különöshöz való viszonyának. Ajelek közül azt, amely szükségszerű, bizonyosságnak nevezzük, annak, amelyik nem szükségszerű, nincs megkülönböztető neve.” (Rét. 1. 2)

A valószínű tehát olyan ítélet, amely a valószínű általános elvét fejezi ki, amely érvként alkalmazva nem bizonyítja a tény létezését, hanem feltételezve létezését, megkísérli indokolni azt. Például az az állítás, hogy „gyűlöljük az irigyeket”, nem feltétlenül bizonyítja azt, hogy „János gyűlöl”, hanem ha feltételezzük, hogy János gyűlöl, akkor ennek a gyűlöletnek lehetséges oka lehet az irigység.

Ami pedig ajelet illeti, Arisztotelész példái világosak. Egyes jelek a különös viszonyát fejezik ki az általánoshoz, például ha valaki azt mondaná: „Az, hogy Szókratész bölcs és igazságos volt, annak ajele, hogy a bölcsek igazságosak.” Ez kétségkívül jel, de cáfolható. Ha viszont valaki ezt mondaná: »Az, hogy lázas, a betegség jele« vagy »Az, hogy teje van, annak ajele, hogy gyereket szült«- az ilyenjel szükségszerű. Csak ezek a jelek azok, amelyek bizonyságok, mert egyedül ezek cáfolhatatlanok, ha valóban léteznek.” (Rét. 1. 2). McBurney mindebből arra következtet, hogy Arisztotelész azt érti valószínűségeken, amire fentebb úgy hivatkoztunk, mint rationes essendi, ajeleken pedig azt, amit fentebb rationes cognoscendinek mondtunk. A ratio essendi olyan érv, amely megkísérel indokolni egy tényt vagy elvet, feltételezve annak igazságát: kijelöl egy okot vagy indokot a tény létezésére. A ratio cognoscendi ezzel szemben ok vagy indok a tény létezésének elismerésére. Amikor tehát az enthümémát úgy határozza meg, „mint szillogizmus, amely valószínűségeken és jeleken alapul”, erre a megkülönböztetésre gondol. Ebből következik, hogy az enthümémát úgy lehet meghatározni, „mint szillogizmust, amelyet valószínű okokból, (biztos vagy bizonytalan) jelekből és példákból vonunk le”. Az enthüméma tehát valószínű premisszákból következtet, és bizonyos esetekben nélkülözi a formális érvényességet, sebben határozottan különbözik a logikai szillogizmustól; például ez a logikai szillogizmus tudományos:

1.1. táblázat -

Minden ember halandó. (Ez a nagyobb premissza)

Szókratész ember. (Ez a kisebb premissza)

Szókratész halandó. (Ez a konklúzió)

Ez az enthüméma egészen más:

Minden athéni szeret érvelni. (Ez a nagyobb premissza)

Szókratész athéni. (Ez a kisebb premissza)


AZ ÓKORI RETORIKA

Szókratész szeret érvelni. (Ez a konklúzió).

Ez az enthüméma struktúráját tekintve ugyanaz, mint a fenti szillogizmus. A különbség a premisszák bizonyosságának fokában van. Az enthüméma nagyobb premisszája ugyanis egyáltalán nem biztos, mert lehet olyan athéni, aki nem szeret érvelni. Ezzel szemben a logikai szillogizmusunk nagyobb premisszája minden körülmények között igaz: minden ember halandó, következésképpen a konklúzió is mindig igaz (Golden–Berquist–Coleman 1984, 55–56). Az enthüméma esetében igaz lehet a konklúzió, de nem szükségszerűen az.

Lüsziasz: A nyomorék védelmében, törvényszéki beszéd, bizonyítás, egyszerű stílusban:

(15) Azt állítja, hogy nagyképű, erőszakos és igen féktelen vagyok, mintha szelí- debb hangon, túlzások nélkül nem lehetne igazat mondani, csak nagy szavakkal.

Én viszont bízom abban, tisztelt tanács, hogy ti bölcsen meg tudjátok ítélni, milyen emberek tehetik meg, hogy önhittek legyenek, és milyenek nem. (16) Mert nem a szegényekre és a nincstelenekre jellemző az önhittség, hanem azokra, akiknekjóval többjük van annál, mintamennyi szükséges; de nem is a testi fogyatékosokra jellemző, hanem azokra, akik a leginkább bízhatnak testi erejükben; sem azokra nem jellemző, akik előrehaladtak már a korban, hanem a fiatalokra meg azokra, akik még fiatalosan gondolkodnak. (17) A gazdagok ugyanis pénzükkel megváltják a veszélyeket, a szegények viszont szorongató nincstelenségük miatt arra kényszerülnek, hogy önmérsékletet tanúsítsanak. A fiatalok méltán számítanak az idősebbek elnézésére, de ha egyszer az idősebbek hibáznak, fiatal és idős egyaránt a szemükre hányja hibájukat. (18) Az erősek, még ha nem éri is sérelem őket, nagyképűen megalázhatnak bárkit, akit csak akarnak, a gyengék viszont, még ha megalázzák is őket, nem állhatnak bosszút a sértegetőkön, s ha tán ők akarnának megalázni másokat, bizonyosan ők húznák a rövidebbet. Ezért úgy gondolom, hogy amikor a vádlóm a nagyképűségemet emlegeti, nem gondolja komolyan, amit mond, hanem tréfálkozik, és nem az a szándéka, hogy erről meggyőzzön benneteket, hanem az, hogy engem kigúnyoljon, mintha nagyon szellemes volna.


4.2.2. A példa mint az enthüméma formája

A második szövegösszefüggés, amely segít abban, hogy jobban megértsük az enthümémát, az, amely a példát úgy tárgyalja, mint az enthüméma egyik fajtáját. Már láttuk, hogy Arisztotelész általában szembeállítja az enthümémát és a példát. Az előbbit a szillogizmushoz hasonlítja, az utóbbit az indukcióhoz. De arra is felhívtuk már a figyelmet, hogy az Első analitikában azta nézetet képviseli, hogy az indukciót vissza lehet vezetni a szillogizmusra. Arisztotelész így teljesen következetes, amikor kijelenti, hogy a példa is visszavezethető enthümémára.

A szöveghelyek, amelyekben ezt a kérdést feszegeti az Első analitika 2. 24 és Rétorika

2.25. Az Első analitikában ezt írja: „Példa az, amikor az alfogalomhoz hasonló fogalmon át kimutatjuk, hogy a főfogalom a középfogalomra vonatkozik. [...] Ha tehát azt akarjuk bebizonyítani, hogy rossz dolog a thébaiakkal háborúskodni, akkor azt kell elfogadni, hogy rossz dolog a szomszédok ellen háborút viselni. Ezt hasonló esetek alapján fogadjuk el, például mert a thébaiaknak a phókisiak elleni háborúja rossz. Tehát, mivel a szomszédok elleni háború rossz, a thébaiak elleni háború pedig szomszédok elleni háború, ezért világos, hogy a thébaiak elleni háború rossz.” A Rétorikában a következőket írja: „Az enthümémákat négy forrásból meríthetjük; ez a négy: a valószínű, a példa, a szükségszerű jel és ajel. [...] Példából akkor, amikor egy vagy több hasonlón alapul, amikor elfogadjuk az általános tételt, s aztán következtetünk az egyedire. [...] Ami a példákból levont enthümémákat illeti, azok ugyanúgy cáfolhatók, mint a valószínűségek. Mert ha csak egyetlen olyan esetünk van, amely ellentmond, az érvet cáfolni lehet azzal, hogy nem szükségszerű, jóllehet több és gyakori esetre vonatkozó példavan.” A példát Arisztotelész részletesen tárgyalja a Rétorika 2. 20-ban. Itt kétfajtáját különbözteti meg: „A példának két fajtája van: az egyik megtörtént események elmondása, a másik ilyen események kitalálása. Ez utóbbiak egyik fajtája a parabola, a másik a mese, például az aiszóposzi és a lübiai mese.” Arisztotelész megfogalmazásából és a példáiból nyilvánvaló, hogy a példákkal való érvelés megfelel annak, amit ma analógiás érvelésnek nevezünk. Az analógiás érvelés lényege abban van, hogy egy vagy több példából általános érvényű kijelentést vonunk le, majd a szóban forgó esetre alkalmazzuk. Arisztotelész a történeti példát a következőképpen szemlélteti: „Történeti példát alkalmazna az, aki ilyet mondana: meg kell támadni a nagy királyt, nehogy elfoglalja Egyiptomot. Mert bizony korábban Dareiosz sem kelt át addig Görögországba, míg el nem foglalta Egyiptomot, s mihelyt elfoglalta, átkelt. És később Xerxész sem támadott addig, amíg Egyiptomot el nem foglalta; miután elfoglalta, átkelt Görögországba. Ugyanígy ez is, ha elfoglalja


AZ ÓKORI RETORIKA

Egyiptomot, ellenünk fogjönni, ezért nem szabad hagynunk, hogy elfoglalja.” (2. 20) A gyakorlatban az általános érvényű kijelentést nem hangsúlyozzák, ezért úgy tűnhetik föl, mintha részről következtetnénk a részre. Arisztotelész is tudja ezt, ezért fogalmaz így az Első analitikában: „Világos tehát, hogya példa nem is részből egészre, nem is egészből részre, hanem részből részre való következtetés, mégpedig amikor mindkét rész egy dolog alá tartozik, de az egyik rész ismert. És abban különbözik az indukciótól, hogy utóbbi az összes egyedi eset révén bizonyította azt, hogy a főfogalom a középfogalomra vonatkozik, és a főfogalomhoz nem kapcsolt szillogizmust, előbbi viszont kapcsol is, és nem is az összesből bizonyít.” (2. 24)

Démoszthenész: II. Philippika, tanácsadó beszéd, bizonyítás, fennkölt stílusban:

7. Nos hát, athéni férfiak, az én gondolatmenetem a következő: mit foglalt el Philipposz rögtön a békekötés után? Thermopülait és a phókisziak államát. S aztán? Mire használta ezeket a területeket? Olyan politika mellett döntött, amely a thébaiaknak kedvez, s nem a mi városunknak. De hát miért? Szerintem azért, mert számításaiban az a törekvés és vágy vezette, hogy mindent hatalma alá vessen, nem pedig a béke, a nyugalom és az igazságosság volt a célja, hiszen ráébred arra, 8. hogy a mi városunknak, a mi hagyományainknak semmi olyat nem nyújthat, semmi olyat nem adhat, amivel rávehetne benneteket arra, hogy saját önös érdekeiért bármely görög várost prédául vessetek neki, ellenkezőleg, mivel ti általában szót emeltek az igazság érdekében, kerülitek az efféle eljáráshoz tapadó gyalázatot, és mindenben szem előtt tartjátok a tisztességet, ugyanúgy szembe fogtok szállni vele, ha ilyen lépésre szánja el magát, mintha nyílt ellenségünk lenne. 9. A thébaiakkal kapcsolatban úgy okoskodott, s ez be is igazolódott, hogy a nekik nyújtott szolgálataiért mindent ráhagynak, tegyen úgy, ahogyan akar, s ahelyett, hogy ellenállnának vagy akadályoznák, az ő érdekében fognak fegyvert, ha azt parancsolja. 10. Ugyanilyen megfontolásból most a messzénéieknek és az argosziaknak kedvez. Rátok nézve, athéni férfiak, igen nagy dicséret ez, mert a fenti események azt mutatják, hogy az összes görög város közül egyedül ti nem áruljátok el a görögség közösjogait, s az irántuk valójóindulatotokat nem bocsát- játok áruba semmiféle kegyért, és természetes is, hogy rólatok ilyen véleményt alkotott, az argosziakról és a thébaiakról pedig az ellenkezőjét, hiszen nemcsak a jelent látja, hanem a múltból is következtet. 11. Feltételezem ugyanis, hogy tudja a történelemből, és hallotta is, hogy a ti őseitek, bár lehetőségük lett volna arra, hogy a többi görögön uralkodjanak, ha alávetik magukat a nagy királynak, nemcsak elvetették ezt az ajánlatot, amidőn Alexandrosz, Philipposz őse követként ez ügyben hozzájuk érkezett, hanem úgy döntöttek, inkább elhagyják saját hazájukat, és minden szenvedést vállalnak; utána pedig olyan hőstetteket vittek végbe, amelyekről mindenkor mindenki szívesen beszél, de méltóképpen elmondani senki sem képes, ezért én isjoggal mellőzőm őket (mert tetteik nagyobbak annál, mintsem bárki is szavakba foglalhatná); a thébaiak és az argosziak ősei viszont vagy a barbárokkal karöltve harcoltak, vagy nem léptek fel ellenük. 12. Tudja tehát, hogy e két nép csak saját hasznáért száll síkra, és nem törődik a görögök közös érdekeivel. Arra a következtetésre jutott: ha titeket választ, barátokra lel, de csak igaz ügyben, ellenben ha azokhoz csatlakozik, saját önző céljainak cinkosait találja meg bennük. Hát ez az oka annak, hogy akkor is és most is őket választotta, nem pedig titeket.


Cicero: Manilius törvényjavaslata érdekében, bemutató beszéd, bizonyítás, közepes stílusban:

20. Az van még hátra, hogy Q. Catulus tekintélyes véleményéről szóljak. Ö, midőn megkérdezte tőletek, ha egyedül Cn. Pompeiusra ruháztok mindent, és valami történik vele, kiben fogtok reménykedni, derekasságáért és tekintélyéért nagyjutalmat kapott, hiszen mindannyian azt mondottátok csaknem egyhangúan, hogy éppen benne lesz majd reménységetek. Olyan férfiú ugyanis ő, hogy nincs oly nehéz ügy, melyet körültekintésével irányítani, feddhetetlenségével ellenőrizni és rátermettségével elvégezni ne volna képes. Én azonban éppen abban vagyok az övétől szögesen eltérő véleményen, hogy minél kevésbé biztos az ember élete, és minél rövidebb ideig tart, annál inkább fel kell használnia az államnak a nagy ember életét és tehetségét, amíg a halhatatlan istenek engedik. Nem mondom el ezúttal azt, hogy őseink e helyen békében mindig a szokásosat, háborúban a hasznosat tartották szem előtt, hogy döntéseiket alkalmazták új idők új körülményeihez, nem mondom el, hogy két igen nagy háborút, a punok ellenit és a hispániait egyetlen hadvezér vívott végig, és hogy a két leghatalmasabb várost, melyek ezt a birodalmat leginkább fenyegették, Karthágót és Numantiát ugyanaz a Scipio pusztította el; nem említem meg, hogy nemrég úgy látszottjó- nak nektek és atyáitoknak, hogy a birodalom reménységét egyedül C. Mariusra bízzák, hogy ugyanő viseljen hadat Jugurtha, ugyanő a cimberek, ugyanő a teutonok ellen.


4.2.3. Az enthüméma és a toposzok


AZ ÓKORI RETORIKA

A toposzon forrást vagy helyet értünk, ahonnan érvet lehet meríteni. Arisztotelész háromféle toposzt különböztet meg. A Rétorika 1. 2-ben ezt írja: „Azt állítom, hogy a logikai és rétorikai szillogizmusok olyasmikre vonatkoznak, amiket általános érveknek (közhelyeknek) nevezünk. [...] ilyen például a »több és kevesebb« általános érve. Különös érvek viszont azok, amelyekhez egy-egy nem vagy faj premisszái tartoznak.” E helyen tehát kétféle toposzt különböztet meg: az általánost (a 2.19-ben a következőket sorolja ide: lehetséges-lehetetlen, megtörtént-nem történt meg, nagyság-kicsinység) és a különöset, például a tanácsadó beszéd sajátos forrásai: a boldogság, a hasznos ésjó, a hasznosabb ésjobb, az államformák és fajaik (1. 5-8), a bemutató beszédek sajátos forrásai az erények (1. 9), a törvényszéki beszédekéi a jogtalanság, a gyönyörvágy és a kellemes, ajogos ésjogtalan, törvények, méltányosság, a bűntett, bűnjelek és tanúk (1. 10–15), s hangsúlyozza, hogy ezekből lehet az enthümémák premisszáit venni. A Rétorika 2. 23–24-ben pedig 28 olyan toposzt (általános érvet) sorol fel, amelyekből az enthümémák érveit lehet meríteni, s ezt tekinthetjük a harmadikféle toposznak.

Ez utóbbiak közül az első így hangzik: „A bizonyító enthümémák egyik érve az ellenkezőjükből származik: azt kell ugyanis megnézni, hogy valaminek az ellenkezőjére az ellenkező állítás érvényes-e; ha nem érvényes, cáfolható, ha érvényes, bizonyítható, például, hogy az önmérséklet jó, mert a mértéktelenség káros. Vagy mint a messzé- néiek érdekében mondott beszédben: »Ha a jelen bajok oka a háború, akkor békével kell azokat orvosolni«.” (2. 23)

A második érv pedig az azonos tövű szavakból származik, például ajogos nem min- digjó, mert akkor a „jogosan” is mindig az lenne, márpedig nem kívánatos „jogosan” meghalni (2. 23).

A harmadik érv a fordított viszonyokból épül fel: ha az egyikről elmondható, hogy helyesen vagy igazságosan tesz valamit, akkor a másikról is, hogy ugyanígy viseli aztel, például a vámszedő így bizonyítja tevékenységének tisztességes voltát: „Ha nektek nem csúnya dolog azokat bérbe adni, akkor nekünk sem csúnya bérbe venni.” (2.23)

A negyedik a többől és a kevesebből származik, például: „Ha az istenek sem mindentudók, az emberek még kevésbé azok.” (2. 23)

Az ötödikaz idő figyelembevételéből adódik, például Iphikratész Harmodioszellen mondott beszédében: „Ha szobrot kértem volna arra az esetre, ha e tettet végrehajtom, mielőtt megtettem, megadtátok volna. De most, hogy megtettem, megtagadjátok tőlem? Ezért ha akartok valamit, ne ígérjetek, de ha megkapjátok, ajutalmat megadjátok” (2. 23) stb.

A fentiekből nyilvánvaló, hogy az általános és sajátos helyekből premisszákat lehet meríteni, az általános érvekből pedig érveket az enthümémák számára. E premisszákból és általános érvekből hozzuk létre az enthümémákat. Ha az enthüméma úgy kombinálja ezeket az elemeket, hogy azok ratio essendit hoznak létre, akkor az valószínű; ha viszont úgy kombinálja őket, hogy ratio cognoscendit alkotnak, akkor az olyan jel, amely a szillogizmus első, második és harmadik alakzatában van jelen.

4.2.4. Az enthüméma és a gnóma

A gnómát Arisztotelész így határozza meg: „A gnóma kijelentés, de nem valami egyediről, például, hogy milyen ember Iphikratész, hanem valami általánosról, de nem is minden általánosról, például nem arról, hogy az egyenes a görbének ellentéte, hanem csak arról, amire cselekvéseink vonatkoznak, és amit meg kell tennünk vagy el kell kerülnünk. Következésképpen, minthogy az enthümémák mintegy erre vonatkozó szillogizmusok, az enthümémák konklúziói és premisszái – mellőzvén magát a szillogizmust – gnómák, például:

Azért ajózan ember legjobban teszi, ha nem tanítja túl okosra gyermekét.

Ez gnóma, de ha hozzáfűzzük az okokat is, azazhogy miért, az egész egy enthüméma, például:

mert nem csupán a lustaság hírébe jut, de irigyelni fogják polgártársai. (Rét. 2. 21).

4.2.5. Az enthüméma viszonya az éthoszhoz (a jellemhez) és a pathoszhoz (az érzelemhez)

A retorikai bizonyítás két eszközét, a példát és az enthümémát gyakran szembeállítják az éthosszal, a szónokjellemével mint bizonyítékkal (jellemek, a fiatalok, az öregek, az érett korúak jelleme, a sors adta javak, a gazdagokjelleme, a hatalmasokjelleme: 2,12–17), és a pathosszal, tehát azzal, hogy a szónok milyen érzelmeket tud kiváltani hallgatóiban (harag, szelídség, barátság, szeretet, gyűlölet, félelem, bátorság, bizakodás,


AZ ÓKORI RETORIKA

szégyen,jótett, hála, szánalom, felháborodás, irigység, versengés: 2.1–11). Kérdés mármost, hogy Arisztotelész akarta-e ezt a szembeállítást, azaz kizárta-e az enthümémát az éthoszból és a pathoszból. E kérdés fontos, mert arról van szó, hogy a retorikában a logikai és az érzelmi bizonyítékok egységet alkotnak-e avagy sem. Arisztotelész retorikájában az enthüméma a meggyőző beszéd alapvető egysége, gerince. Az érzelmileg terhelt terminusok és állítások ugyanúgy lehetnek az enthüméma premisszái és érvei, minta logikai természetű terminusok és érvek. Azok a premisszák, amelyeket a szónok használ enthümémák alkotására, a legtöbb esetben semmi mások, mint a hallgatóság véleménye és hite, s ezeket úgy használja fel, mint a szóban forgó ügy okát és jeleit. Mint fentebb láttuk, ezeket a premisszákat általános és sajátos helyekből (toposzokból) vonja le a szónok. E közhelyek vagy általános érvek pedig többnyire az etika és a politika, az erények és hibák, továbbá az érzelmek területéről származnak. Azaz amit Arisztotelész az etikai és az érzelmi meggyőzésről mondani akar, azt a toposzokban adja elő, ezekről pedig kifejezetten állítja, hogy az enthümémák forrásai. Ezt az értelmezést javalja az a sorrend is, amelyben az enthümámát tárgyalja. Először úgy említi, mint a retorikai bizonyítás gerincét, másodszor felsorolja azokat a toposzokat, amelyekből enthümémák alkothatók, harmadszor pedig részletesen elemzi az enthümémák különböző fajtáit. Ha tehát a logikai bizonyítékok (a példa és az enthüméma), továbbá a szónokjelleme által nyújtott bizonyíték (az éthosz) és a szónok ébresztette érzelmek (a pathosz) egységet alkotnak, akkor Arisztotelész Rétorikájának struktúrája is logikussá válik.

4.2.6. A bizonyító és cáfoló enthümémák

E témáról a Rétorika 2. 22-ben ezt írja: „Most pedig beszéljünk az enthümémák elemeiről (az enthüméma elemén és tételén ugyanazt értem). Előbb azonban szóljunk arról, amiről előbb kell beszélni. Az enthümémának két fajtája van. Az egyik a bizonyító; bizonyítja, hogy valami létezik vagy nem létezik; a másik a cáfoló. Ezek úgy különböznek egymástól, mint a dialektikában a cáfolás és a szillogizmus. A bizonyító enthüméma olyan premisszákból következtet, amelyeket nem vitatnak, a cáfoló olyanokból, amelyek vita tárgyát képezik.” A Rétorika 2, 25-ben pedig ezt mondja: „Cáfolni ellenszillogizmussal vagy ellenvetéssel lehet. Az ellenszillogizmust nyilvánvalóan ugyanazon érvekből lehet megalkotni, mint a szillogizmust, mert szillogizmusokat valószínű tételekből alkotunk.” Továbbá: „Ajeleket és ajeleken alapuló enthümémákat, még ha igazak is, cáfolni lehet, ahogy az első könyvben elmondtuk, hiszen az nyilvánvaló az Analitikából, hogy egyetlen jel sem alkalmas szillogizmus alkotására.” E kijelentések az enthüméma lényegének megértése szempontjából rendkívül fontosak. A retorikai érvelések, amelyek szabályszerűek a beszédben, s amelyek a valószínűség igen magas fokán érvelnek, formailag fogyatékosak, mert formailag nem alakíthatók át érvényes szillogizmussá. Az apodeiktikus szillogizmushoz viszonyítva a retorikai szillogizmus, az enthüméma gyenge: logikailag értéktelen, de morálisan biztosnak tűnik, ezért alkalmas arra, hogy emberi dolgokban érveljünk vele.

4.2.7. A premisszák elhallgatása az enthümémában

Arisztotelésznek van olyan megállapítása, amelyből úgy tűnik fel, hogy az enthüméma hiányos vagy csonka szillogizmus. Ezt írja ugyanis a Rétorika 2. 22-ben: „Fentebb elmondtuk, hogy az enthüméma egyfajta szillogizmus, és hogy milyen értelemben szillogizmus, s miben különbözik a dialektikus szillogizmustól. Mert a gondolatmenetet nem szabad túlságosan messziről indítani, és nem szabad minden esetet felhasználni a következtetés levonásához; az előbbi ugyanis a terjedelme miatt homályossá válik, az utóbbi pedig a nyilvánvaló esetek miatt bőbeszédűvé.” Kérdés mármost, hogy a premisszák egyikének vagy másikának elhallgatása az enthümémában szükségszerű-e vagy sem. Ez azért fontos kérdés, mert a Kr. e. 1. századtól kezdve sokan úgy értelmezik az enthümémát, mint csonka szillogizmust (Jebb 1876, II. 291), mások pedig azt a nézetet képviselik, hogy a premisszák egyikének vagy másikának elhagyása puszta véletlen, például De Quincey (1893,145-146). Arisztotelész szavaiból és példáiból nyilvánvaló, hogy az enthümémában általában elmarad az egyik vagy a másik premissza, de ez „nem szükségszerű” – mondja McBurney (1994,185), azaz nincs olyan kijelentése Arisztotelésznek, amelyben azt állítaná, hogy a premisszák elhagyása szükségszerűjellemzője az enthümémának. Véleményem szerint a fentebb idézett kijelentése: „nem szabad túlságosan messziről indítani” és „nem szabad minden esetet felhasználni”, mert ez esetben a szónok homályos és bőbeszédű lenne, azt mutatja, hogy az enthüméma csonka, elliptikus formáját Arisztotelész lényegesjegynek tekintette.

4.3. AZ ENTHÜMÉMA SAJÁTOSSÁGAIA fentiekből levonható az a következtetés, hogy az enthüméma retorikai szillogizmus, amely a logikai szillogizmustól két lényeges pontban különbözik: a) formailag hiányos, elliptikus: egyik vagy mindkét premisszájael van hallgatva, nincs kifejezve, ezért csonka szillogizmusnak nevezik; b) premisszái nem biztosak, hanem csak valószínűek, ezért a konklúzió is csak valószínűség alapján bizonyít. R. L. Lanigan áttekintette az enthüméma fogalmával, értelmezésével kapcsolatos vitákat, és hasonló eredményre jutott (1974, 207–22). L. Bitzer azonban határozottan képviseli azt az álláspontot, hogy az enthümémák esetében sem a premisszák


AZ ÓKORI RETORIKA

elhallgatása, sem az elhallgatott premisszák valószínűsége nem a lényeg, hanem az, „hogy a premisszák a hallgatóság preszuppozícióiból vannak levonva” (1959, 399–408). Perelman és Olbrechts-Tyteca nem törődnek az enthümémával, de az érvelésben alapvetőnek tartják a tényeket, az igazságot és a preszuppozíciókat, s ez utóbbi aztjelenti, hogy a szónoknak azonosulnia kell hallgatóságával, mielőtt fölépíti érveit (1969, 63−110). S éppen ez az, ami az arisztolelészi enthümémát jellemzi: a hallgatóság műveltségi szintjének, etikai és világnézeti felfogásának megfelelő érveket kell alkalmazni. W. M. A. Grimaldi hangsúlyozza, hogy Arisztotelész etikai, értelmi és érzelmi tételekből alkotja meg enthümémáit, ezért az egész emberhez szólnak, azaz az értelmet, az akaratot és az érzelmeket egyaránt megmozgatják (1980, 22). K. Wallace hangsúlyozza, hogy az enthüméma olyan érvelési forma, amely túllép a dialektika határain (1971,15).

J. C. Raymond szerint (1984,142−144) Arisztotelész megváltoztatta a logikai szillogizmust: a fő premisszát elhagyta, mivel feltételezte, hogy a hallgatóság ismeri, másrészt míg a főpremisszának a tudományos szillogizmusban igaznak kell lennie, az enthümémában elég, ha csak valószínű, ha a hallgatóság így is elhiszi. Az enthüméma tehát sem formailag, sem tartalmilag nem olyan szigorú, mint a szillogizmus, de ugyanolyan rendszeres. E rendszert Arisztotelész részletesen kifejti a Rétorikában (I. 2. 1357a-57b), ahol a retorikai bizonyítékokat két fajtára osztja: enthümémára és példára. Az enthümémának pedig több alfaját különíti el azon előfeltételezések szerint, amelyeket a nagyobb premisszákban használ:

A gyakorlott rétor tudja, hogy a hallgatóság előfeltételezéseinek biztonsági foka változó. A valószínű az, ahogyan a világ általában működik, ahogyan az emberek általában viselkednek bizonyos körülmények között, ami többnyire úgy van, de nem kivétel nélkül, például – hogy Arisztotelész példájával éljünk – valószínű, hogy „gyenge ember nem támadja meg az erősebbet” (2. 24. 1402a). A szükségszerű jelek más jellegű előfeltételezések, ezekből logikai szillogizmusokat lehet alkotni (1. 2.1357b), például „láza van, tehát beteg". A szükségszerű jelre épített enthümémát nem lehet cáfolni – mondja Arisztotelész (2. 25.1403a) –, ha valóban létezik ez ajel. A nem szükségszerű jelre alapozott enthümémák vagy a részlegesről következtetnek az egyetemesre, például „minden bölcs ember igazságos, mivel Szókratész bölcs is volt, és igazságos is". Vagy álokoskodásra: „gyorsan lélegzik, tehát lázas". Ezen jelekből tehát hibás logikával következtettünk, de ez nemjelenti azt, hogy bizonyos embereket nem lehet efféle érvekkel meggyőzni. Az enthüméma kidolgozásával Arisztotelész két régi kérdést akart megoldani. l. Hogyan lehet logikusan érvelni olyan hallgatóság előtt, amely képtelen aprólékos logikai elemzésre? 2. Hogyan lehet logikusan érvelni akkor, amikor nem állnak rendelkezésünkre vitathatatlan főpremisszák? Ez két különböző probléma, de az enthüméma mindkettőt megoldja. Mivel az enthüméma arra alapoz, amit a hallgatóság már tud és hisz, sűrített formában, azaz elliptikusan fejez ki olyan gondolatmeneteket, amelyek bizony bonyolultak volnának, ha a hallgatóság feltételezéseit is bizonyítani kellene. Mivel tehát az enthüméma arra épít, amit a hallgatóság már tud és hisz, mentesül attól, hogy bizonyítsa ezt az első premisszát. S ez tökéletesen megfelel a gyakorlati okoskodás formájának és tartalmának, amelyet a szociolingvisztika így ír le: „A gyakorlati okoskodás arra a módra utal, ahogyan az emberek felhasználják köznapi tudásukat, és ahogyan ezt a tudást mindennapi életvezetésükben alkalmazzák: mi az, amit feltételeznek, mi az, amit soha nem kérdőjeleznek meg, hogy választják ki azokat a dolgokat, amelyekkel foglalkoznak, s hogyan illesztik egymáshoz a társadalmi érintkezésben a köznapi tudás különböző darabkáit, hogy fenntartsák a »normális” látszatokat. Ez egészen más, mint a logikus gondolkodás vagy a tudományos hipotézisek megfogalmazása és ellenőrzése – ezeket formális körülmények között sajátítjuk el, és nagyon specializált célok elérésére szolgálnak.” (Wardhaugh 1995, 228) Arisztotelész abban tér el Wardhaugh-tól, hogy mind az enthümémát, mind a példát logikusnak tekinti, mert afféle gyakorlati logika érvényesül bennük, amely képes meggyőzni az átlagembert.

4.4. SHAKESPEARE ÉS AZ ENTHÜMÉMAShakespeareJulius Caesar c. tragédiája azt mutatja, hogy írója tisztában volt az arisztote- lészi enthüméma lényegével és funkciójával (Golden−Berquist−Coleman 1984, 58-59), azazhogy az átlagembert, a tömeget csak gyakorlati érveléssel lehet meggyőzni. Brutus a népgyűlésen így indokolja meg, miért ölte meg Caesart:


AZ ÓKORI RETORIKA

„Bölcsességtek ítéljen meg, eszetek éberen figyeljen, hogy minél jobb bírák lehessetek. Ha van bárki ebben a gyülekezetben, aki Caesar szerető barátja, annak azt mondom, hogy Brutus nem kevésbé szerette Caesart, mint ő. Ha ez a barát azt kérdezi, hogy Brutus miért emelt kezet Caesarra, akkor ez a válaszom: nem azért, mert kevésbé szerettem Caesart, hanem azért, mert Rómátjobban szerettem. [...] Caesar szeretett engem: megsiratom; szerencséjéért örvendezem; bátorságáért becsülöm; de mert nagyra tört, leszúrtam.” Az igazságosságáról, szókimondásáról közismert Brutushoz méltó ez a beszéd. A hallgatóság eszére appellál, és logikusan érvelve fejti ki, miért ölte meg Caesart. Meg is győzi őket, de csak rövid időre.

Ezután következik Antonius beszéde, amelynek elsődleges célja az, hogy ellensúlyozza Brutus beszédének hatását. Bevezetésében Antonius a következő enthümémát alkalmazza: „A gyarló tett túléli emberét, Ajó gyakran a testtel porlad el.” (77–78) E kijelentés csonka szillogizmus, amely a valószínűségen alapul. Utána Antonius a következőt mondja: „Brutus megmondta: Caesar nagyra tört. Ha így igaz, hát súlyos vétke volt, S ő megfizetett érte súlyosan.” (80–82) Ez első két kijelentés egy enthümémát alkot, amely teljes formában így írható fel:

A nagyra törés súlyos hiba.(Nagyobb premissza)

Caesar nagyra törő volt.(Kisebb premissza)

Caesar súlyos hibát követett el.(Konklúzió).

Természetesen Antonius nem fogadja el ezen érvelés kisebb premisszáját vagy konklúzióját, de mivel a hallgatóság Brutusszal értett egyet, világosan kellett felvázolnia Brutus érvét, hogy kimutathassa gyöngeségét. Ennek érdekében ellenszillogizmust alkot, amelyjeleken alapul. Caesar nem lehet nagyra törő – mondja –, mert:

Rómába sok fogollyal tért haza,

Váltságdíjuk a közpénztárt növelte (90–91).

Ha a szegény sírt, Caesar könnyezett (93).

Láttátok, Lupercalián felkínáltam háromszor is a koronát, de ő eltolta magától (97–99).

A szónok hangsúlyozza, hogy e jelek nem nagyravágyásról tanúskodnak. Ezután az „idő” általános érvét alkalmazza:

Ti szerettétek egykor, volt is ok rá,

Mi tart most vissza, hogy gyászoljatok? (104–105).

E két sor szintén enthüméma, mely teljes formában kifejtve így fest:

Gyászolnunk kell azt, akit szerettünk.(Nagyobb premissza)

Mi egykor szerettük Caesart.(Kisebb premissza)

Ezért gyászolnunk kell Caesart.(Konklúzió).

Antonius tehát bizonyította azon tényekkel, amelyeket a nép is jól ismert, azaz a nép tudását használta fel premisszának, hogy Caesar nem volt nagyrávágyó, s azt is, hogy a nép méltán szereti őt. Ebből kiderült, hogy Brutus hazudik, tehát nem olyan becsületes, ahogyan mondja. Ezután már könnyű volt meggyőzni a népet arról, hogy Brutus becstelen, mert azt gyilkolta meg, aki őt a legjobban szerette:

Mert Brutus, tudjuk, Caesar kincse volt.

Ó, istenek, hogy mennyire szerette!

Ez volta legkegyetlenebb döfés. (183–185)

A fenti enthüméma az alábbi következtetést foglalja magában:

Akik barátjukat ölik meg, a legkegyetlenebbek.(Nagyobb premissza)


AZ ÓKORI RETORIKA

Brutus a barátját ölte meg.(Kisebb premissza)

Brutus a legkegyetlenebb.(Konklúzió).

Shakespeare az etikából veszi tételeit úgy, ahogyan ezt Arisztotelész kifejti a Rétorika 2.22-ben, mégpedig azon érvek formájában alkotja meg enthümémáit, amelyeket Arisztotelész a Rétorika 2. 23-ban ajánl: „az idő figyelembevételéből” és „a többől és kevesebből". Ezen érvelésével tökéletesen megfordítja a nép hangulatát, s ezt azért tudja megtenni, mert bizonyítja: nem igaz, hogy Brutus becsületes, Caesar pedig nagyra törő: épp az ellenkezője igaz: Brutus becstelen és kegyetlen, Caesar pedig szánandó áldozat. Miután Antonius e beszéddel elérte, hogy a nép megsajnálja a legyilkolt Caesart, már csak e sajnálatot kellett fokoznia ahhoz, hogy a nép ráébredjen, becsapták, s mihelyt ez bekövetkezett, sajnálata vészes haragba fordult:

Ez volt a legkegyetlenebb döfés;

Mikor nemes Caesar látta, hogy ő szúr,

A hálátlanság, nem az áruló kard,

Végzett vele: megszakadt nagy szíve;

Köpenyével beburkolta az arcát,

S Pompeius szobrának talapzatánál

(Melyből vér folyt) nagy Caesar elbukott.

Ó, micsoda bukás volt, emberek!

Én is, ti is, mindannyian elbuktunk,

Ahogy győzött a véres árulás. (185–194)

Az enthümémában sokkal több energia feszül, mint ahogyan általában gondolják. A hallgatóságban feltételezett, éppen ezért elhallgatott preszuppozíciókkal az enthüméma bevonja a hallgatókat a bizonyítás folyamatába, annak részesévé teszi, igazságérzetét érvényesülni engedi, s ezáltal érzelmeket ébreszt, ösztönöket szabadít fel benne, s ezzel meg is győzi. Mert igazi, vagyis cselekvésre késztető meggyőzést csak az érzelem tud kiváltani: szánalom vagy harag, gyűlölet vagy szeretet. Ezt annál inkább meg tudja tenni, mivel – ahogyan Holmberg mondja – kétértelmű, nyitva áll különböző, de egyaránt helyes értelmezések számára (1977, 238); mivel gyakorlati bölcsességen alapul (Self 1979,135); mivel olyan a beszédben, minta metafora a költészetben: az értelmet, az érzelmet és az akaratot egyaránt megmozgatja (Grimaldi 1972,16–17).

4.5. BIZONYÍTÁS A HELLENISZTIKUS KORBANA hellenisztikus korban alaposan átalakult a retorikai bizonyítás rendszere. Mivel azonban ennek a korszaknak (Kr. e. 300–100) görög nyelvű retorikái nem maradtak ránk, ha képet akarunk alkotni e változásokról, akkor az első latin nyelvű retorikát, Cornificius A C. Herenniusnak ajánlott rétorikáját kell tanulmányoznunk, mert a szerző határozottan állítja, hogy görög források alapján dolgozott. Ezt megerősíti azzal is, hogy az érvelések (argumentationes) említésekor megjegyzi: ezeket görögül epikheiré- máknak (epikheremata) nevezik. Érdemes idézni azt a mondatát, amellyel rátér a bizonyításra és a cáfolásra: „Hátravan még, hogy megmutassam, milyen módon lehet az anyaggyűjtést minden egyes ügyállásra, illetve ügyállásalfajra alkalmazni; és azt is, milyen érveléseket – görögül epikheirémának nevezik – célszerű alkalmazni, illetve kerülni; mindkettő a bizonyításhoz és cáfoláshoz kapcsolódik.” (2. 2. 2) Ebből a mondatból világos, hogy e korszakban kialakult az ügyállás (görögül: sztaszisz, latinul: status, constitutio) tana, s ettől függött az, milyen bizonyítást alkalmaztak.

E retorika a bizonyításokat a törvényszéki ügyek három ügyállása szerint osztja fel: a) következtetésen, b) törvényen, c) jogosságon alapuló ügyállás szerint.

A következtetésen alapuló ügyállás esetén, tehát amikor a tényről van szó, arról, hogy elkövette-e a tettet a vádlott vagy sem, az érvelésnek hat része van: valószínűség, kizárás, körülmény, bizonyítás, következmény és megerősítés.

Valószínűséggel azt bizonyítjuk, hogy a tettesnek érdekében állt vétkezni, és hogy sohasem riadt vissza az efféle


AZ ÓKORI RETORIKA

aljasságtól. (2. 2. 3)

A kizárással a vádló kimutatja, hogy az, amivel az ellenfelet vádolja, senki másnak nem állt érdekében, csak a vádlottnak. – E pontban a védőnek be kell bizonyítania, hogy másoknak is érdekében állt, vagy hogy mások is elkövethették azt, amivel védencét vádolják. (2. 4. 6)

A körülmény az, amivel kimutatjuk, hogy a vádlott kereste cselekedete elkövetésének kedvező lehetőségét. Ez hatféle lehet: hely, idő, időtartam, alkalom, a végrehajtás esélye és az eltitkolás esélye. (2. 4. 6)

A bizonyítás az, amivel a tettet határozottabb bizonyítékokkal és megalapozottabb gyanúval bizonyítjuk. (2. 5. 8)

A következménynél azt vizsgáljuk, hogy milyen jelek szokták követni a bűnösséget, illetve az ártatlanságot. (2. 5. 8)

A megerősítés az, amit a gyanú megalapozása után utolsónak alkalmazunk. Ennek vannak sajátos, és vannak közös általános érvei. Sajátosak azok, amelyekkel csak a vádló, illetve csak a védő élhet. Közösek azok, amelyeket az egyik ügyben a vádlott alkalmaz, a másikban a vádló. (2, 6, 9)

A törvényen alapuló ügyállás esetén, tehát amikor a vádlott elismeri a tettet, de azt állítja, hogy a törvény szerintjárt el, a következőket kell vizsgálni: a szövegező szándékát, a törvények előírását, a kétértelműséget, a tett pontos meghatározását.

Amikor úgy tűnik, hogy a szöveg írójának szándéka nem egyezik a leírt szöveggel, akkor, amennyiben a szöveg mellett szólunk, alkalmazzuk a következő érveléseket": az elbeszélés után dicsérjük a szerzőt, olvassuk fel a szöveget, majd kérdezzük meg az ellenfelet, hogyan értelmezi, azután indokoljuk meg saját értelmezésünket. (2. 9. 13).

Amikor két törvény ellentmond egymásnak, először azt kell megvizsgálni, hogy hatálytalanítja vagy nem korlátozza-e az egyik a másikat; másodszor hogy vajon a törvények úgy térnek-e el egymástól, hogy az egyik elrendeli azt, amit a másik tilt, vagy pedig úgy, hogy az egyik kötelez arra, amit a másik megenged. (2. 10.15)

Ha úgy véljük, hogy kétértelmű a szöveg, mivel két vagy több értelmet is lehet neki tulajdonítani, ilyen módon kell eljárni: először azt kell kutatni, kétértelmű-e. Azután azt kell megmutatnunk, hogyan hangoznék a szöveg, ha az írója úgy akart volna rendelkezni, ahogyan az ellenfelek értelmezik. Azután mutassuk ki, hogy értelmezésünk lehetséges is, tisztességes, helyes, törvényes, szokásos, természetes,jó és igazságos is, az ellenfeleké mindezeknek az ellenkezője. (2. 11. 16)

Amikor meghatározással élünk, először megadjuk a szó rövid meghatározását, így: „Felségsértést az követel, aki megrendíti az állam méltóságának alapjait. Mik ezek Q. Caepio? A szavazati jog és a magisztrátusok. Így hát amikor leromboltattad a hidakat, megfosztottad a népet a szavazati jogától, a magisztrátuszt pedig a döntési jogától.” Éppen így ellenkező értelemben: „Felségsértést az követ el, aki az állam méltóságában kárt tesz. Én nem tettem, sőt megakadályoztam a kárt: ugyanis megőriztem a kincstárt, szembeszállva a gonoszok szenvedélyével, nem tűrtem el, hogy méltósága egészen tönkremenjen.” Először tehát fejtsük ki röviden a szó jelentését, az ügyjavára alkalmazva; azután kapcsoljuk össze tettünket a szó meghatározásával; majd cáfoljuk meg az ellenkező meghatározás lehetőségét mint hamisat, semmitmondót, erkölcstelent vagyjogtalant. (2. 12. 17)

Független jogosságon alapuló ügyállással van dolgunk, amikor azt mondjuk, hogy az általunk beismert cselekedetetjogosan tettük, és ezért nem szorulunk az ügyhöz nem tartozó külső körülményekkel való védekezésre. Ez esetben azt kell vizsgálni, hogyjogos-e a cselekedet. Erről – ha adva van az ügy – akkor beszélhetünk, amikor már tudjuk, milyen válfajai vannak ajognak. Ezek a következők: a természetjog, a törvény, a szokásjog, a precedens, a méltányosság és helyesség, a szerződés. (2. 13.19)

A természeten alapul ajog, amit a rokonság vagy a kegyelet ír elő; e jog alapján gyámolítjáka gyermekek szüleiket, a szülők gyermekeiket (2. 13. 19)

A törvényen alapul az ajog, amit a nép parancsa szentesít, mint például: menj a törvény elé, amikor beidéznek. (2.13. 19)

A szokáson alapul az ajog, ami törvény nélkül ugyanúgy érvényben van, mintha törvényen alapulna; például, amit egy bankárnak befizettél, azt visszakövetelheted társától. (2.13.19)


AZ ÓKORI RETORIKA

Precedensről van szó, ha ugyanolyan ügyről már ítéletet hoztak vagy döntést terjesztettek elő. (2. 13.19)

A méltányosságon és helyességen alapul az a jog, amely az igazságot és a köz hasznát veszi tekintetbe; például az, hogy 60 évesnél idősebb, és akit betegség akadályoz, képviselőt állítson. (2. 13. 20) Szerződés ajog alapja, ha a felek valamiben egymás között megállapodtak, ha valamiben egymással megegyeztek. (2.13. 20)

4.6. AZ EPIKHEIRÉMA ÉS FELÉPÍTÉSEMiután Cornificius ismertette a három ügyállásnak megfelelő bizonyítási és érvelési fajtákat és eljárásokat, egy olyan érvelési sémát ismertet, amelyet a legtökéletesebbnek mond, nyilvánvalóan azért, mert mindhárom fenti ügyállás esetén sikerrel alkalmazható. Ez a séma feltehetőleg a hellenisztikus kor rétoriskoláiban és törvényszéki gyakorlatában alakult ki. Ezt megtámogatni látszik az a tény, hogy nagyjából ugyanebben az időben Cicero is leírja De inventione (A feltárásról) című ifjúkori munkájában. Mind Cornificius, mind Cicero szerint öt lépcsőből áll. Annak ellenére, hogy négy- és háromlépcsős változata is használatos, Cicero az ötlépcsős változatot megfelelőbbnek (commodior 35, 61), Cornificius pedig a legtökéletesebbnek mondja. Cornificius szerint e bizonyítási séma lépcsői a következők: 1.propositio (tétel), 2. ratio (indoklás), 3. rationis confirmatio (az indoklás bizonyítása), 4. exornatio (díszítés), 5. conplexio (öszszegzés). Az 1. fokot Cicero ispropositiónak nevezi; a 2.-at approbatiónak, ami nagyjából ugyanazt jelenti, mint a ratio: indoklás, bizonyítás; a 3.-at adsumptiónak nevezi, ami megfelel a szillogizmus középső terminusának vagy más szóval a kisebb premisszának; a 4.-et adsumptionis approbatiónak, azaz a kisebb premissza indoklásának nevezi; az 5.-et pedig ugyanúgy, mint Cornificius, összegzésnek vagy következtetésnek (37. 67). Cicero tehát szóhasználatában közelebb áll a logika szillogizmusához, mint Cornificius, aki a gyakorlati szónok szempontjából értelmezi az öt fokozatot: „A három rész propositio, assumptio, complexio, mai szóval két tétel (premissza) és a következtetés, és ezt bővíti ki két résszel, illetve a két tétel alátámasztásával, további megalapozásával: propositionis approbatio, assumptionis approbatio.” „Tehát már itt [ti. Cornificiusnál] a retorikai alakzat felé tolódik el az epikheiréma-felfogás, hiszen nincs szó (háromtagú) szillogizmusról.” (Bencze 2002, 35)

Sem Cicero, sem Cornificius nem nevezi ezt az ötlépcsős érvelési sémát epikheiré- mának, a bizonyítást tárgyaló rész elején azonban Cornificius – mint láttuk – megjegyzi, hogy a bizonyítást a görögökepikheirémának nevezik. Mivel a bizonyítás legtökéletesebb formájának az ötlépcsős sémát tartja, feltételezhetően magát ezt a sémát is epikheirémának nevezte. Ezt a feltételezést megerősíti Quintilianus, aki ezt írja: „Az epikheirémának egyesek négy, öt, sőt hat részét különítették el. Cicero főleg az öt rész mellett kardoskodott: nagyobb premissza, ennek indoklása, majd a kisebb premissza és ennek indoklása, az ötödik pedig a következtetés.” (5.14. 5) Majd megjegyzi, hogy ebből három rész a lényeg: „az első a nagyobb premissza (intentio), a második a kisebb premissza (adsumptio) a harmadik pedig a következtetés (conexio), mert az első és a második rész indoklása és díszítése el is maradhat.” (5. 14. 6) Ebből világos, hogy az epikheiréma úgyjött létre, hogy a hellenisztikus korban a szillogizmus mindkét premisszáját elkezdték indokolni, s ennek következtében a háromlépcsős szillogizmusból ötlépcsős érvelési séma lett, s idővel ez lett „az érvelés”, azaz az epikheiréma. Quintilianus szavaiból kitűnik, hogy Cornificius felfogását is ismerte, hiszen az első és második rész „indoklásáról és díszítéséről” (confirmatio etexornatio) beszél. Mint fentebb láttuk, Cornificius az ötfokozatos séma negyedik fokozatát díszítésnek (exornatio) nevezi.

Cornificius a következőképpen foglalja össze az epikheiréma lényegét és felépítését: „Nos, a legteljesebb és legtökéletesebb az az érvelés, amely öt részre oszlik: a tételre, az indoklásra, az indoklás bizonyítására, a díszítésre és az összegzésre. A tételben röviden felvázoljuk, mi az, amit bizonyítani akarunk. Az indoklás rövid kiegészítés formájában rámutat, hogy miért igaz az, amit állítunk. Az indoklás bizonyítása több érvvel erősíti meg a röviden előadott indoklást. A díszítést azért alkalmazzuk, hogy az érvelés bizonyítása után az esetet felnagyítsuk és kiszínezzük. Az összegzés röviden összefoglalja az érvelést, felsorolva részeit.” (2. 18. 28)

A kiváló didaktikus szerző minden jelenséget példával szemléltet; az epikheirémára az alábbi példát közli:

Tétel: „Meg fogom mutatni, milyen oka volt Ulixesnekarra, hogy Aiast megölje.” A tétel indoklása: „Igen veszélyes ellenségét akarta ugyanis eltenni láb alól, azt, akiről – nem alaptalanul – feltételezte, hogy életét veszélyezteti."

Az indoklás bizonyítása: „Úgy látta, hogy ő maga nem fog életben maradni, ha Aias életben marad; azt remélte, hogy halálával biztonságot szerez önmagának. Szokása volt, hogy hajogosan nem tehette, valamilyenjogtalanságot eszelt ki ellenfele elpusztítására – ezt bizonyítja Palamédés méltatlan halála is. Tehát egyrészt a veszélytől való félelem sarkallta, hogy megölje azt, akinek bosszújától félt, másrészt megszokta a bűnt, ezért habozás nélkül követte el ezt a gonosztettet.”


AZ ÓKORI RETORIKA

A díszítés: „Egyfelől minden ember kész ugyanis apró vétkekre, ha oka van rá, másfelől a legeslegnagyobb gonosztettekre is kaphatók, ha valamilyen biztos előny csábítja őket. Ha sokakat bűnre csábított már a nyereségvágy, ha többen bűnnel szennyezték be magukat hatalomvágyból, ha sokak készen voltak kis haszonért a legnagyobb csalásra, ki csodálkozhatikazon, hogy Ulixes szörnyű félelmében nem tartózkodott a gonosztettől? Ez a gyáva, kártékony és bűnének tudatában lévő alak nem akarta, hogy ellenfele – ez az igen bátor és feddhetetlen, ellenségeivel szemben kérlelhetetlen hős, akit igazságtalanságával felháborított és haragra ingerelt – életben maradjon: hát ki csodálkozhatik ezen? A fenevadak, amint tapasztaljuk, gyorsan és eltökélten törnek előre, hogy egy másik vadat megsebezzenek; ezért nagyon is elképzelhető, hogy Ulixes vad, kegyetlen és embertelen lelke sóvárogva áhítozott ellensége megsemmisítésére. Annál is inkább gondolhatjuk ezt, mivel az állatokban semmiféle, sem jó, sem rossz szándékot nem látunk, viszont azt tudjuk, hogy a vádlott mindig tele volt gonosz szándékokkal.”

Összegzés: „Ígéretemhez híven feltártam tehát az okot, amely Ulixest a bűntett elkövetésére késztette, bebizonyítottam, hogy ellenséges érzületének ádázsága és a veszedelemtől való félelem volt az indítéka; így bizonyosan beismeri, hogy ez volt gonosztettének oka.” (2.19. 28-30).

Cornificius még egyszer összefoglalja az epikheiréma felépítésére vonatkozó legfontosabb szabályokat: „Az az érvelés a legtökéletesebb tehát, amely öt részből áll; de nem szükséges mindig ezt alkalmazni. Előfordul, hogy el kell tekinteni az összegzéstől, ha az ügy oly rövid, hogy könnyen emlékezetben tartható; megesik, hogy a díszítést kell mellőzni, ha az ügy kevésbé tűnik alkalmasnak a nagyításra és a díszítésre. Ha pedig rövid az érvelés, és a tényállás isjelentéktelen és mindennapos, akkor a díszítést és az összegzést egyaránt mellőzni kell. Az utolsó két résszel kapcsolatban minden érvelésnél azt a szabályt kell szem előtt tartanunk, amelyet ismertettem. Tehát a legteljesebb érvelés ötös tagolású, a legrövidebb hármas; a közepes – a díszítés vagy az összegzés mellőzése miatt – négyes tagolású.” (2. 19. 30).

4.7. AZ EPIKHEIRÉMÁVAL KAPCSOLATOS HIBÁKCornificius szerint nem elég ismerni a legtökéletesebb érvelési eljárást. Legalább annyira fontos, hogy helyesen alkalmazzuk az egyes részeit, azaz ne kövesünk el formális hibákat: „Nos, minthogy kimutattuk, hogy a tökéletes és teljes érvelés öt részből áll, most azt vizsgáljuk meg, milyen hibákat kell kerülni az egyes részekben, hogy magunk is mentesek lehessünk tőlük, és ellenfeleink érvelését is e tanítás birtokában minden részében megtámadhassuk, és valamely részében megingathassuk.” (2. 20. 31)

E megállapítás után szerzőnk sorra veszi az egyes részekjellegzetes hibáit, példákkal szemléltetve őket.

Hibás a tétel,

amikor mindenkire vonatkoztatjuk azt, amit nem feltétlenül kell mindenkire vonatkoztatni;

amikor arról, ami ritkán fordul elő, kijelentjük, hogy sohasem lehetséges; amikor kijelenjük, hogy minden tényezőt felsoroltunk, pedig valamely fontos dolgot mellőztünk;

ha hamis felsoroláson alapul: kevesebbet említettünk ott, ahol több van; ha túlságosan messzire nyúl vissza (2. 20. 32 – 2. 22. 34).

Hibás az indoklás,

ha nem az adott tételhez igazodik, akár gyengesége, akár valótlansága miatt;

amely hamis okon alapul;

amely a tételnek nem szükségszerű okát adja;

amely nyilvánvalóan indoklásként szerepel, de ugyanazt mondja, mintatétel; amely kevésbé meggyőző okot hoz fel annál, mint ami a szóban forgó dolog által elvárható;

amit más tételre is lehet alkalmazni (2. 23. 35 – 2. 24. 37).

Hibás az indoklás bizonyítása,

ha kettős következtetést (dilemma) alkalmazunk;


AZ ÓKORI RETORIKA

ha azt, ami több dolgot jelent, egyetlen dolog biztosjeleként alkalmazzuk; ha olyasmit hozunk fel az ellenféllel szemben, ami másra is ráillik; amely banális védekezést foglal magában;

ha biztosnak, általánosan elfogadottnak tünteti fel azt, ami még most is vita tárgya;

amiről nyilvánvaló, hogy későn, az ügy megtörténte után mondjuk;

amit másra is lehet érteni, mint amire szánják;

ha hamis vagy túlságosan általános meghatározást alkalmazunk;

ha bizonyítéknak tekintjük azt, ami vizsgálat tárgya;

ha egy vitás kérdést egy másik vitás kérdéssel akarunk megoldani;

amikor a fővitapontot nem fejtjük ki eléggé, és mintha már elintéztük volna,

mellőzzük;

ha ellentmondunk annak, amit korábban mondtunk; ami a bírák vagy a hallgatóság érzülete ellen szól, hasérti a pártok vagy hallgatók érzületét;

ha nem indokoljuk meg azokat az állításokat, amelyekől ezt a tételben megígértük;

ha a szóban forgó ügytől eltérő témára térünk át;

ha nem azzal kapcsolatban védekezünk, amit a vádló gyanúsítása tartalmaz; ha valamely művészetet, tudományt vagy foglalkozást ócsárolunk művelőinek hibái miatt;

ha nem azt vizsgáljuk előbb, hogy bűntény történt-e, hanem rögtön azt, hogy ki követte el;

ha összehasonlítás esetén az egyik tényt túlságosan kiemeljük, a másikat viszont meg sem említjük vagy csak felületesen tárgyaljuk; ha összehasonlítás esetén azt gondoljuk, hogy ha az egyik dolgot dicsérjük, a másikat szükségszerűen ócsárolnunk kell (2. 24. 38 – 2. 28. 45).

Mivel a díszítés hasonlatokkal, példákkal, fokozással, korábban eldöntött ügyekkel és egyéb olyan dolgokkal történik, amelyek alkalmasak az érvelés felnagyítására és színesítésére, most vegyük fontolóra, milyen hibák fordulhatnak elő ezekben. (2. 29. 46)

Hibás

az a hasonlat, amely valamely részében nem hasonló, és hiányzik belőle az összehasonlítás megfelelő alapja, vagy az ellen fordítható, aki felhozza; a példa, ha annyira pontatlan, hogy megcáfolható, annyira erkölcstelen, hogy nem követhető; a korábbi ítélet, ha eltérő esetre vonatkozik, vagy olyan, hogy ellenfeleink több, illetve számukra megfelelőbb korábbi ítéletet tudnak felhozni;

azt bizonygatni és kimutatni egy tényről, hogy megtörtént, ha az ellenfelek elismerik; az ilyet ugyanis csak fel kell nagyítani; felnagyítani azt, amit még bizonyítani kell (2. 29. 46).

Hibás az összegzés,

amely nem abban a sorrendben foglalja össze a dolgokat, amelyben elmondtuk;

amely nem röviden summáz;

amelynek a felsorolása nem annyira határozott és egyértelmű, hogy abból megértsék, milyen tétel mellett érvelünk, mit bizonyítottunk az indoklásban, az indoklás bizonyításában, és mit az egész érvelésben (2. 29. 46).

4.8. ÖSSZEGZÉSA fentiekből nyilvánvaló, hogy a hellenisztikus kor retorikájában átalakult az arisztotelészi bizonyítás rendszere: a szillogizmust kibővítve retorizálták, s premisszái alapulhattak szükségszerűségen és valószínűségen, s ennek az érvelési sémának az epki- heiréma nevet adták. Az enthümémát pedig egyszerű stílusalakzattá degradálták, és


AZ ÓKORI RETORIKA

a stílussal (elocutio) kapcsolatban tárgyalták. A C. Herenniusnak ajánlott rétorikában Cornificius contrarium (ellentéten alapuló következtetés) néven a stílusalakzatok között (exornationes) így tárgyalja:

„Az ellentéten alapuló következtetés esetén két ellentétes állítás közül az egyik a másikat tömören és szilárdan megerősíti; így: »Mert aki saját érdekeinek is ellensége volt mindig, attól hogyan várhatod, hogy más ügyének barátja lesz majd?” Továbbá: »Mert akit barátságban hitszegőnek ismersz, arról miért gondolod, hogy ellenségként becsületes lesz? Vagy aki magánemberként elviselhetetlenül gőgös volt, hogyan remélheted attól, hogy hatalomrajutva előzékeny és önkritikus lesz? És aki magánbeszélgetésekben és baráti körben igazat sohasem mondott, az tartózkodik majd a hazugságtól a népgyűlésen?« Továbbá: »Akiket a hegyekről leszorítottunk, azokkal féljünk a sík mezőn harcolni? Amikor többen voltak, akkor sem bírtak velünk, most, amikor kevesebben vannak, féljünk attól, hogy legyőznek?« Az ilyenfajta alakzatnak tömören és ritmusosan kell befejeződnie, és amiként rövid és kerekded lezárása miatt kellemes hallgatni, akként hatásosan bizonyítja az ellentéttel azt, amit a szónoknak igazolnia kell, és a kétségtelenből fejti ki a kétest úgy, hogy nem lehet cáfolni, vagy csak nagyon nehezen.” (4. 18. 25-26)

Quintilianus is tanúságot tesz ezen változásokról: „Térjünk rá most az érvelésre; ezzel az elnevezéssel foglaljuk össze mindazt, amit a görögök enthüméma, epikheiréma, apodeixisz szavakkal jelölnek, bár náluk van némi különbség ezen elnevezések között, noha lényegük majdnem ugyanaz. Mert az enthüméma (amit mi ötletnek, megfontolásnak fordíthatnánk; mivel máshogy nem tudjuk, jobb a görög kifejezést használni) első jelentésben minden gondolat, mely elménkben megfogan, de most nem erről beszélünk. Másodikjelentése megokolt vélemény, harmadsorban valamely biztos érvelésen alapuló következtetés, amely vagy következményen, vagy ellentéten alapul; bár erre nézve nincs egyetértés. Vannak ugyanis olyanok, akik az előbbit epikheiréma névvel jelölik, a többséget azonban azon a véleményen találnád, hogy csak azt akarják enthümémának elfogadni, ami ellentéten alapul, és ezért ezt Cornificius ellentétnek nevezi.” (10. 1.1-2)

4.9. FELHASZNÁLT IRODALOMArisztotelész (1999) Rétorika. Fordította, a bevezetést és ajegyzeteket írta Adamik Tamás. Budapest, Telosz Kiadó.

Aristotelés (1979) Organon. Szerkesztette és magyarázójegyzetekkel ellátta Szalai Sándor. Fordította Rónafalvi Ödön és Szabó Miklós. 1. kötet: Katégoriák, Herméneutika, Első analitika. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Bencze Lóránt (2002) Repül a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg. Azepikheirémáról, különös tekintettel ókori és középkori fogalomtörténeti alakulására. In A klasszikus retorikai bizonyítás. Budapest, Trezor Kiadó.

Bitzer, L. F. (1959) Aristotle's Enthymeme Revisited. QuarterlyJournal of Speech, 45, 399–408.

De Quincey, Th. (1893) Essays on Style. In Rhetoric and Language. Ed. by F. N. Scott. Boston.


Grimaldi, W. M. A. (1972) Studies in the Philosophy of Aristotle's Rhetoric. Hermes, 25.

Grimaldi, W. M. A. (1980) Aristotle, Rhetoric I. A Commentary. Bronx.

Holmberg, C. B. (1977) Dialectical Rhetoric and Rhetorical Rhetoric. Rhetoric and Philosophy, 10.

Jebb, R. C. (1876) Attic Orators. 1-2. kötet, London, King.

Kopperschmidt, J. (1981) Quintilians De argumentis. In Rhetorik, 2, 59–74.

Lanigan, R. L. (1974) Enthymeme: The Rhetorical Species of Aristotle's Syllogism. Southern Speech Communication Journal, 39.

Lysias beszédei (2003) Szerk. Bolonyai Gábor. Budapest, Osiris Kiadó, Sapientia humana.

McBurney, J. H. (1994) The Place of the Enthymeme in Rhetorical Theory. In Landmark Essays on Classical Greek Rhetoric. Edited by E. Schiappa. Davis CA, Hermagoras Press.

Perelman, Ch. – Olbrechts-Tyteca, L. (1969) The New Rhetoric. A Treatise on Argumentation. Notre Dame,


AZ ÓKORI RETORIKA

Indiana, Notre Dame Press.

Raymond, J. C. (1984) Enthymemes, Examples, and Rhetorical Method. In Essays on Classical Rhetoric and Modern Discourse. Carbondale, IL, Southern Illinois University Press.

Self, S. L. (1979) Rhetoric and Phronesis: The Aristotelian Ideal. Philosophy and Rhetoric, 12.

Shakespeare, W. (1994)Julius Caesar. Fordította Illés László. Budapest, Európa Könyvkiadó.

Sprute, J. (1975) Topos und Enthymem in der aristotelischem Rhetorik. Hermes, 103, 68–89.

Wallace, K. (1971) The Fundamentals of Rhetoric. In The Prospect of Rhetoric. Ed. by L. F. Bitzer and E. Black. Englewood Cliffs, NJ, Prentice-Hall.

Wardhaugh, R. (1995) Szociolingvisztika. Fordította Pap Mária. Budapest, Osiris Kiadó.

5. KIFEJEZÉSMÖD, STÍLUS (ELOCUTIO)„Én azt szeretném, ha a szavakkal való törődés a dolgok iránti igényességből fakadna, mert a legjobb szavak a dolgokhoz tapadnak, és saját fényükkel világítanak.”

(Quintilianus)

5.1. ARISZTOTELÉSZ STÍLUSELMÉLETEGorgiasz kezdeményezése után (Adamik 1998,11–28) Arisztotelész rakta le a tudományos stilisztika alapjait Rétorikájának 3. könyvében. Tanításait a stílus erényével kezdi: „Fogadjuk el, hogy a stílus erénye az, hogy világos legyen (mert a beszéd egyfajta jel, úgyhogy ha nem tesz világossá valamit, nem tölti be szerepét), és ne legyen tárgyánál sem alacsonyabb, semszárnyalóbb, hanem hozzáillő legyen.” (3.2.1404b 1–4) Az illőség hozzáfűzésével korlátozza a világosság fogalmát. A szóban forgó valósághoz köti, s ezáltal élő, reális, s éppen ezért izgalmas világosságfogalmat teremt: a világosság akkor az igazi, ha a dolgok világosságának tükörképe, s ezt biztosítja az illőség követelménye. Ezt az értelmezést megtámogatja a Poétikának az a mondata, amely kissé szűkszavúan, de ugyanazt a gondolatot hangsúlyozza: „A stílus erénye, hogy világos legyen, és ne lapos.” (22. 1458a) Itt is korlátozza a világosság fogalmát, de csak lefelé, fölfelé nem. A költészet lehet szárnyaló, azaz az illőség elve nem érvényesül benne olyan következetesen, mint a prózában.

Arisztotelész szerint „a stílus világosságát a névszókés igék közül a közhasználatúak biztosítják” (Rét. 3. 1. 1404b 5–6). Csakhogy a világosság önmagában lapos, s ezt elkerülendő olyan szavakat is alkalmazni kell, amelyek nem közhasználatúak, mert „a megszokottól való eltérés az ünnepélyesség látszatát kelti” (Rét. 3. 2. 1404b 8), ezért „a nyelvezetet idegenszerűvé kell tenni” (Rét. 3.2.1404b 10–11). Az idegenszerű ugyanis csodálkozást vált ki, a csodálkozás pedig kellemes. A prózában azonban kevesebb idegenszerű nyelvi eszközt szabad alkalmazni, minta költészetben, s azt is el kell rejteni, mert különben mesterkéltek leszünk. Ezt a hibát úgy kerüljük el, ha köznyelvi szavakból válogatunk. Tájszavakat, összetett és új képzésű szavakat csak ritkán szabad alkalmazni, mert túlságosan költőivé, dagályossá teszik a prózát. Ezt Arisztotelész súlyos hibának tekinti, és fagyosságnak nevezi (Rét. 3. 3).

A közhasználatú és alapjelentésű szavakon kívül egyetlen olyan szófajta van, amelyet Arisztotelész fenntartás nélkül ajánl a próza számára, s ez a metafora. A metafora egyetemes használatát így indokolja meg: „A világosság, a kellemesség és a különlegesség többnyire a metafora sajátja, s ez az, amit nem lehet mástól eltanulni.” (Rét. 3. 2. 1405a 8–1) Jó metaforák alkotására olyan ember képes, aki képes észrevenni a hasonlóságot a különböző dolgok között: „A metaforát, mint korábban mondtam, rokon, de nem nyilvánvaló dolgokból kell venni, ahogy például a filozófiában ahhoz kell éleselméjűség, hogy igen eltérő dolgok között is észrevegyük a hasonlóságot [Morpurgo-Tagliabue 1967, 156–175,187]. Ilyen alapon mondta Archütasz, hogy nincs különbség a bíró és az oltár között, mert e kettőhöz menekülnek azok, akiket igazságtalanság ért.” (Rét. 3. 11.1412a)

Felmerül a kérdés, miért tűnika világosság önmagában banálisnak, miért kell a kifejezést az említett eszközökkel „idegenszerűvé” tenni, továbbá, hogy a stíluseszközök puszta alakzatok-e, vagy pedig megfelel nekik valami a valóságban. E fontos kérdésekre az illőséggel kapcsolatban válaszol. A stílus illőségét így határozza meg: „Illő lesz a stílus, ha megfelel az érzelmeknek és a jellemnek, és arányos a tárggyal.” (Rét. 3. 7. 1408a 10–11) Majd külön is meghatározza mindhárom követelményt: a) „Arányosakkor lesz, ha fenséges


AZ ÓKORI RETORIKA

tárgyról nem beszél hevenyészetten, vagy egyszerű dologról ünnepélyes stílusban, és ha az egyszerű szó nem kap díszítő jelzőt, mert különben komédiának tűnik.” b) „A stílus akkor fejezi ki az érzelmeket, ha sértésről a haragos ember nyelvén szól; istentelen és rút dolgokról a méltatlankodó és az iszonyodó nyelvén; a dicsérendő dolgokról a csodálkozók, szánalmat keltőkről a szánakozók hangján szól; és hasonlóképpen a többiről is.” c) „Ajellemeknek való megfelelés aztjelenti, hogy bizonyosjelekkel kifejezésrejuttatjuk: stílusunk összhangban van az emberek egyes osztályaival és állapotával.” A fenti szavakból nyilvánvaló, hogy az illőség a kifejezés valósághoz kötöttségének, realizmusának szavatolója.

Arisztotelész stíluselméletének szerves része a körmondatról, aperiodoszról szóló tanítás. A nyelv mint a valóság mozgásának hű tükrözője a valóság történéseinek ritmusát is tükrözi (Zehetmeier 1930,200-208). Ez annyit tesz, hogy elképzelésünk a nyelvről csonkává válik, ha nem vesszük figyelembe ritmusát, amelynek kettős szerepe van. Egy esztétikai – a kellemesség érzését kelti bennünk – és egy logikai: valóságos mozgásukban ábrázolja a dolgokat. Eszerint kétféle szöveg létezik. Az egyik, amelyben nincs körmondat, a másik, amelyben van: „A szöveg szükségszerűen vagy folyamatos, és a kapcsolás biztosítja egységét, mint a dithüramboszok előjátékaiban; vagy összefonódott, mint a régi költők antistrófáiban.” (3. 9. 1409a) Az előbbi egységét a kapcsolás biztosítja, az utóbbiét a ritmus.

A folyamatost így határozza meg: „Azt nevezem folyamatosnak, amelynek önmagában nincs végpontja, hacsak a téma, amelyről szó van, véget nem ér. Határtalansága miatt nem kellemes.” (3. 9.1409a 29) A kellemetlenség okát lélektanilag magyarázza: az ember szereti maga előtt látni a célt, s hogy célbajusson, minden erőfeszítést megtesz. Az összefonódott szöveg pedig körmondatokból áll, amelyeket így határoz meg: „Körmondatnak nevezem azt a mondatot, amelynek kezdete van, önmagában befejezett, és terjedelmejól áttekinthető.” (3.9.1409a 35) Ezt ajól áttekinthetőséget a ritmus biztosítja, mert a ritmusos szöveg jól megjegyezhető. A ritmusról szóló rész – a 3. könyv 8. fejezete – és a körmondatot tárgyaló 9. fejezet egységet alkot. A prózaritmust tárgyaló 8. fejezet ezzel a megállapítással fejeződik be: „A paiannak két, egymással ellentétes formája van. Az egyik a kezdéshez illik, egyébként erre is alkalmazzák; ez az, amelyikegy hosszúval kezdődik, és három röviddel zárul. [...] A másikennekellenke- zője: három röviddel kezdődik, és egy hosszú zárja le.” „Szükségszerű, hogy hosszú szótag zárja le a mondatot, és világos legyen a befejezése, mégpedig nem az író és nem az írásjel, hanem a ritmus révén.” A struktúra szempontjából van egyszerű és összetett periódus. Az egyszerű periódus fogalma sok vitára adott alkalmat (Wilkinson 1970,67, Adamik 1983,181–197).

Arisztotelész szerint az illően világos stílus történésükben ragadja meg a dolgokat, s ezáltal szemléletessé válik: „Azt állítom, hogy szemléletes hatást az kelt, ami a dolgokat mozgalmasságukban ábrázolja.” (3. 11. 1411b 25–26) Homérosz stílusában is az a megkapó, hogy mindent mozgónak és élőnek ábrázol. A túlzásokban mindig van valami fiatalosság, a fiatalok ugyanis forrófejűek, könnyen dühbegurulnak, a dühös ember pedig túloz.

Ugyanerről a valóságlátásról tesz tanúságot a stílusról szóló rész utolsó fejezetében, amelyben megállapítja, hogy az írásmű a lehető legnagyobb pontosságra törekszik, a beszédmű pedig az előadhatóság legnagyobb fokára. Ez az oka annak, hogy a gyakori kötőszóelhagyás és a szóismétlésjól érvényesül és helyénvaló a szabad előadásban, de primitívnek tűnik írásban, jóllehet az ismétlés igen alkalmas a nagyításra, a kötőszóelhagyás pedig a sokaság érzetének fölkeltésére.

Valóságalapja van azon megállapításának is, hogy mindegyik beszédfajtának más a stílusa. A népgyűlési tanácsadó beszéd olyan, mint a sematikus rajz, s ennek az az oka, hogy nagy tömegekhez szól, ezért az apróbb részleteket ki kell hagyni belőle. A törvényszéki beszéd ezzel szemben részletességre, pontosságra törekszik, mert a bírákat pontosan kell tájékoztatni. A bemutató beszédnek a lehető legpontosabbnak kell lennie, mert olvasásra szánták, így adatait könnyen ellenőrizni lehet, és a stílusa sem lehet hevenyészett. Ugyanakkor a dicséretnek és feddésnek határozottnak kell lennie: ille- niük kell a szóban forgó személyekhez. Ehhez azonban ismerni kell minden nép értékrendjét, mert másképpen kell dicsérni a spártait, és másképp az athénit. Arisztotelész a stílussal kapcsolatos fejtegetéseit röviden így összegezi: „A stílussal kapcsolatban fölösleges olyan további megkülönböztetéseket tenni, hogy kellemes és nagyszerű legyen.” (3.12.1414a 18–20) Mégpedig azért, mert ha megvalósítjuk azt, hogy illően világos legyen, akkor kellemes is lesz. Mert ha szószátyár, akkor világos sem lesz, de akkor sem, ha túlságosan tömör. Nyilvánvaló, hogy a középút a megfelelő. Arisztotelész tehát a stílussal kapcsolatban is eljutott a középérték (meszotész) fogalmához, ugyanúgy, mint etikájában és metafizikájában (Hardie 1968, 130; Düring 1966, 447–450).

5.2. A HELLENISZTIKUS KOR STÍLUSELMÉLETEA C. Herenniusnak ajánlott rétorika négy könyvből áll. Az 1−3. könyvben az inventiót (feltárás), a dispositiót (elrendezés), apronuntiatiót (előadásmód) és a memoriát (emlékezőtehetség), a 4.-ben pedig az elocutiót (stílus)


AZ ÓKORI RETORIKA

tárgyalja. A 4. könyvhöz írt terjedelmes előszóból kitűnik, hogy a szakmai részeket a szerző, Cornificius, görögből fordította, éppen ezért a kifejtő részeket nem is tekinti sajátjának (4. 7.10). E hátrányt a stílusjelenségeket szemléltető példáinak rómaiságával akarja ellensúlyozni: ezeket nem másoktól kölcsönzi, hanem maga írja.

A nyelvi formára, a stílusra vonatkozó tanításait a következő terv szerint fejti ki: „Előbb arról szólok, milyen nemekből kell állnia csaknem mindig valamennyi szónoki stílusnak, azután azt mutatom meg, milyen követelményeknek kell mindig megfelelnie.” (4. 7.10) Feltűnő, hogy itt nem határozza meg, mit ért stíluson, ezt azonban azért nem teszi, mert korábban már megtette, mégpedig a következőképpen: „A stílus az adott tárgynak megfelelő szavak és mondatok megtalálása.” (1. 2. 3) A szerző stíluselméletének leírásakor figyelembe kell vennünk ezt a meghatározást, mert ha ezt nem tesszük, egyéb nehézségeink támadnak. Például egyes kutatók kifogásolják, hogy a stíluserények között a szerző nem tárgyalja az illőséget (Stroux 1912,66–67), pedig ha figyelembe vették volna ezt a meghatározást, észrevették volna, hogy Cornificius éppen az illőség (aptum) alapján határozta meg a stílust.

A stílusnemekkel kapcsolatban rögtön kijelenti, hogy „csaknem mindig valamennyi stílus” valamilyen stílusnemhez tartozik. A stílusnemeknek ez a megkövetelése azt sejteti, hogy egy már régen kialakult tanításról van szó, amelyet mint nyilvánvaló tényt mindenki elfogad. A bevezető mondat második része, tudniillik hogy az elocutiónak milyen követelményekkel kell rendelkeznie, a stíluserényekre utal. Ebből pedig az következik, hogy a hellenisztikus korban kialakult a stílusnemek (genera dicendi) és a stíluserények (virtutes elocutionis) tana, és a stílussal kapcsolatos ismeretek e két téma köré csoportosultak.

Cornificius először a stílusnemekkel foglalkozik: „Három stílusnem van – én formának nevezem –, minden helyes beszéd ezeket alkalmazza: az első a fennkölt, a második a közepes, a harmadik az egyszerű. Fennkölt az, amely magasztos szavak csiszolt és ékes szövevényéből áll. Közepes az, amely alacsonyabb, de mégsem a legalacsonyabb rendű és a leghétköznapibb szavakból áll. Egyszerű az, amely leereszkedik a legáltalánosabban használt tiszta köznyelvig.” (4. 8.11) A szerző az egyes stílusnemeket a következő példákkal szemlélteti (a példák elemzését lásd Marouzeau 1954, 194; Calboli 1969, 290–291).

A fennkölt stílus:

Hát van köztetek, bírák, olyan, aki eléggé megfelelő büntetést tudna kigondolni annak, aki az ellenségnek akarta elárulni hazáját? Mily gonoszságot lehetne e bűnnel egybevetni, mily méltó büntetést e gonoszságra föltalálni? Azokat, akik szabad embert bántalmaztak, akik családanyákat megbecstelenítettek, másokat pedig megsebeztek vagy megöltek, őseinka legsúlyosabban büntették: erre a tettre, mely a legborzasztóbb és a legbecstelenebb, különleges büntetést nem hagytak hátra. Az egyéb gonosztettek esetében egyeseket vagy keveseket ért jogtalanság más bűne folytán, ám akik erre a bűntettre vetemedtek, egyetlen tervükkel valamennyi polgárt rettenetes bajjal készek tönkrezúzni. Ó, elvadult szívek! Ó, véres gondolatok! Ó, emberségből kivetkőzött emberi fajzat! Mit merészeltek tenni, vagy mit forgattak elméjükben? Hogy miként tör be ujjongva az ellenség a városunkba, felforgatva őseink sírjait, ledöntve a falakat? Hogy hogyan omlik le a borzalmas tűzvésztől fölégetett város, miután kifosztották templomait isteneinknek, lemészárolták legjobbjainkat, másokat szolgaságba hurcoltak, családanyáinkat és szabad polgárainkat kiszolgáltatták az ellenség rút vágyának? E bűnösök csak akkor hagynak föl tervük végrehajtásával, ha már látják legszentebb hazánk siralmas hamvait. Szavakkal nem tudom kifejezni, bírák, hogy e tett mily becstelen, de mégsem nyugtalankodom, mert ti nem szorultok énrám. Államunkat hőn szerető lelketek könnyen megtanít titeket arra, hogyan vessétek ki azt, aki árulón tört mindnyájunk életére, abból a városból, amelyet ő a legocsmányabb ellenségek rút uralmával kívánt elpusztítani. (4. 8.12)

A közepes stílus:

Látjátok, bírák, kikkel háborúskodunk: szövetségeseinkkel, akik megszokták, hogy értünk harcoljanak, és birodalmunkat velünk együtt erénnyel és igyekezettel őrizzék. Ezek saját magukat, gazdagságukat és erejüket szükségképpen ismerik, ugyanakkor azonban közelségük és minden dolgunk közössége folytán azt is megismerhették és felbecsülhették, hogy mire képes minden téren a római nép. Amikor úgy határoztak, hogy ellenünk háborút kezdenek, kérdem én, miben bízva igyekeztek vállalni ezt a háborút,jóllehet tudták, hogy szövetségeseink legnagyobb része hűségesen kitart mellettünk; jóllehet látták, hogy nincs sok katonájuk, nincsenek alkalmas hadvezéreik, és nem áll rendelkezésükre állami kincstár? Egyszóval semmi olyan feltételük nincs meg, ami a hadviseléshez szükséges. Még ha szomszédaikkal viselnének háborút határkérdések miatt, még ha úgy vélnék, hogy az egész harc eldőlhet egyetlen csatában, akkor is minden tekintetben felszereltebben és felkészültebben kellene támadniuk. Hogyan kísérelhették meg akkor, hogy ily csekély erőkkel magukhoz ragadják a földkerekség uralmát, azt az uralmat, melyet minden nép, király és nemzet – részben erőszaknak


AZ ÓKORI RETORIKA

engedve, részben önszántából – elfogad, mert a római nép legyőzte fegyvereivel vagy nagylelkűségével. Kérdezhetné valaki, ugyan miért? Hát Fregellae lakói nem szánták rá önmagukat önként ugyanerre? Éppen ezért nem lett volna szabad ezeknek elhamarkodottan dönteniük, hiszen látták, hogyan jártak amazok. Mert akik nem jártasak a történelemben, és nem képesek rá, hogy minden ügyükre korábban történt eseményekből keressenek példát, tudatlanságból igen könnyen tévedésbe esnek. Azok viszont, akik tudják, mi történt másokkal, mások sorsából könnyen megítélhetik saját döntéseiket. Tehát minden ok nélkül, minden remény nélkül fogtak fegyvert? Ki hiszi el, hogy ilyen ostoba legyen valaki: meg merje támadni a római nép birodalmát, ha semmi sincs, amire támaszkodhatnék? Következésképpen szükségszerűen létezett valami ilyesmi. Mi más lehetett az, mint amiről beszélek. (4. 9.13)

Az egyszerű stílus:

Történt egyszer, hogy a barátom elment a fürdőbe. Miután lezuhanyozott, kezdték ledörzsölni; aztán éppen amikor elhatározta, hogy lemegy a medencébe, hát ez váratlanul így szólt hozzá: „Hé, fiatalember, szolgáid az előbb szemtelenkedtek velem; szolgáltass elégtételt!” Az ifjú elpirult, hiszen korához képest oly szokatlanul vonta kérdőre egy idegen. Az meg még hangosabban megismételte ugyanezt, és még megtoldotta mással is. Ez éppen csak ennyit válaszolt: „Engedd meg legalább, hogy utánanézzek a dolognak!” Mire az olyan hangnemben kezdett kiabálni, hogy könnyen az arcába kergethetné a vért bárkinek: olyan arcátlanul és sértően, hogy nyilván nem a napóránál gyakorolta be, hanem a színpad mögött és más hasonló helyeken. Az ifjú zavarbajött. Nem is csoda, hiszen még tanítójának szavai csengtek a fülében, és nem szokott hozzá az efféle gyalázkodás- hoz. Ugyan hol is láthatott volna egy ilyen szégyenérzetétől megfosztott pojácát, aki azt hiszi, hogy nincs már egy fikarcnyi becsülete sem, amit elveszíthetne, és már mindent megtehet anélkül, hogyjó hírének ártana? (4. 10. 14)

Cornificius tárgyalásmódjának igényességét mutatja, hogy az egyes stílusnemekhez közel eső hibákra is felhívja a figyelmet: „Mert a fennkölt stílushoz, amely dicsérendő, közel esik az, amely kerülendő; ezt helyes szóval dagályosnak mondhatnánk. Mert amiként a daganat gyakran hasonló a test egészséges részéhez, gyakran fennköltnek tűnik a műveletlenek előtt az, ami dagályos és nagyhangú, amikor valamit új vagy régies szavakkal, vagy máshonnan otrombán átvett metaforákkal fejezünk ki, vagy súlyosabbakkal annál, mint amit a tárgy megkíván, ilyenféleképpen: „Mert aki elleneinek áruba bocsátja hazáját, nem fog az kellőképpen megbűnhődni, ha hanyatt-homlok letaszítják a neptunusi mélyedésekbe.” (4.10.15) A közepes stílusnem hibája az, ha széteső, szétfolyik, azaz nem tud logikusan és férfiasan kibontakozni (4. 11.16). Akik pedig egyszerű stílusnemre törekszenek, gyakran száraz és vértelen beszédmódhozjutnak (4.11. 16).

Cornificius továbbá megjegyzi, hogy mindegyik stílusnemnek megvannak a maga stíluseszközei. Ezekkel azonban csínján kell bánni, mert ha mértéktelenül alkalmazzuk őket, az ellenkező hatást érjük el velük. Fontos továbbá az is, hogy az egyes stílusnemeket váltogatni kell, mert ezzel elejét vehetjük az unalomnak (4. 11. 16).

Ezután rátér másik nagy témájára, a stíluserények tanára. Az erény (virtus) szó helyett azonban a dolog (res) szót alkalmazza. A tökéletes stílus három erényt egyesít: „a választékosságot, a szerkesztettséget és a fenséget". „A választékosság eredményeképpen minden egyes gondolat érthetőnek és szabatosnak hat. Két eleme a helyes latinosság és a világosság.” (4.12.17) A stíluserényeknek az a négyes rendszere, amelyet e retorikában is találunk, Arisztotelész után alakult ki, valószínűleg Theophrasztosz dolgozta ki (Adamik 1998, 80-83). A négy stíluserény közül az illőséget (aptum) már felfedeztük a stílus meghatározásában. Az elegantia két stíluserényt egyesít: a latinosságot (Latinitas) és a világosságot (explanatio). A latinosság a nyelvhelyesség követelményét tartalmazza, azt, hogy a beszéd mentes legyen a nyelvi hibától. Két olyan nyelvi hiba van, amelyet a szónoknak kerülnie kell: a soloecismus és a barbarismus. A soloecismus szintaktikai hiba, amelyet így határoz meg: „Soloecismusról akkor beszélünk, ha szókapcsolatokban az utóbb következő szó nem kapcsolódik szabályosan az előzőhöz.” (4.12.17) „Barbarismus esetén a szavakban ejtünk valamiféle hibát.” (4.12.17) Itt e két fogalommal a szerző nem foglalkozik többet, mert megírandó grammatikájában kívánja részletesen tárgyalni őket. A világosságot közhasználatú és alapjelentésükben használt szavakkal (usitatis verbis etpropriis) teremtjük meg. A szerző a világossággal kapcsolatban Arisztotelész tanítását visszhangozza.

A szerkesztettség (conpositio) a csiszolt, míves szófűzéstjelenti. Ezt úgy valósíthatjuk meg, ha kerüljük a hiátust, a feltűnő hang- és szóismétléseket, a szintaktikailag összetartozó szavak túlzott elválasztását (hyperbaton) és a lélegzést akadályozó, hosszú körmondatokat. Mindezeket a hibákat példákkal is szemlélteti (4.12. 18).

Végül következik a negyedik stíluserény, az ékesség, amelyet a dignitas (ékesség, nemesség, érték, megbecsülés, méltóság, tisztesség) szóval jelöl. Így határozza meg: „A fenség az, ami a beszédet díszessé teszi, változatossággal ékesítve. Szó- és gondolatalakzatokban jut kifejezésre. A szóalakzat magának a beszédnek finom csiszoltságában áll. A gondolatalakzat fensége nem a szavakban, hanem magukban a gondolatokban


AZ ÓKORI RETORIKA

rejlik.” (4.13.18) A fennmaradt ókori retorikai irodalomban elsőként Cornificius tesz különbséget a szó- és gondolatalakzatok között. Ez azonban nem jelenti, hogy ő dolgozta volna ki elsőként az alakzatok tanát, hiszen hangsúlyozza: ő csak átvette a görögöktől a retorika szabályrendszerét. Meghatározása még nem pontos; majd Quintilianus fogja precíz meghatározások alapján határozottan elkülöníteni a szó- és gondolatalakzatokat. Az alakzat jelentésében az exornatio (díszítés, felékesítés) szót alkalmazza. A szóalakzatot a verborum exonatio, a gondolatalakzatot pedig a sententiarum exornatio szókapcsolattal fejezi ki.

Ezután 35 szóalakzatot ismertet. Listája tanulságos mind a terminológia, mind jelentés szempontjából: repetitio (anafora), conversio (epifora), conplexio (összekapcsolás, szümploké: az anafora és epifora együtt), traductio (átvezetés, az annomináció egyik fajtája), contentio (ellentét), exclamatio (felkiáltás), interrogatio (kérdés), ratiocinatio (okoskodás), sententia (velős mondás), contrarium (ellentéten alapuló következtetés, enthüméma), membrum (tagmondat, kólon), articulus (a tagmondat része, szó, szószerkezet, komma, szintagma), continuatio (körmondat, periódus; ennek értelmezéséről lásd Gotoff 1973, 218−223), conpar (tagmondat-egyenlőség, iszokólon), similiter cadens (a rímnek esetvégződésen alapuló formája, homoioptóton), similiter desinens (a rímnek a hasonló végződésen alapuló formája, homoioteleuton), adnominatio (szójáték), subiectio (kérdés-felelet, hüpophora),gradatio (fokozás, klimax), definitio (meghatározás), transitio (átmenet), correctio (helyesbítés), occultatio (mellőzés), disiunctum (elkülönítés), coniunctio (összekapcsolás), adiunctio (hozzákapcsolás), conduplicatio (kettőzés), interpretatio (értelmezés), commutatio (felcserélés),permissio (megengedés), dubitatio (kétkedés), expeditio (kizárás), dissolutum (kötőszóelhagyás, aszündeton), praecisio (félbeszakítás), conclusio (következtetés) (4. 13. 19 – 4. 30. 41).

E listából kiderül egyrészt, hogy a szerző minden görög terminust lefordított latinra. Mivel szerinte a rómaiak nem ismerték ezt a témakört, nem is voltak megfelelő szavaik az egyes alakzatokra, ezért úgy véli, az általa adott elnevezések idegenszerűek lesznek majd a római közönség számára. Ez be is következett: egyes latin terminusait az iskolai gyakorlat átvette, másokat kritizáltak, ismét mások visszhang nélkül maradtak. Másrészt a „szóalakzat” címke olyan zsák a szerző számára, amelybe mindent bele lehet hányni. A listába ugyanis az igazi szóalakzatok gondolatalakzatokkal és egyéb stílusjelenségekkel – például a körmondat és részei – és más érvelési sémákkal vegyülnek (Kennedy 1972, 118–121). Mindebből következik, hogy a Kr. e. nyolcvanas években sem a görög, sem a latin rétoroknak nem volt még világos fogalmuk a szóalakzatokról, és a terminológia sem volt egységes.

Alátámasztja ezt Cornificius következő eljárása. A szóalakzatokon belül elkülönít egy csoportot, s a következőket mondja róla: „Hátravan még az a tíz szóalakzat, amit szándékosan nem szétszórva tárgyalok, hanem a fentiektől elválasztva, mert valamennyi egy fajtába tartozik. Valamennyi sajátossága ugyanis az, hogy bennük a szavak eltérnek köznapi jelentésüktől, és bizonyos bájjal más értelemben szerepelnek a beszédben.” (4. 31. 42) E meghatározásból egyértelmű, hogyatropusokról, aszóképekről van szó, de a tropus szót még nem ismeri, tehát nem talált a görögben sem külön elnevezést a szóképekre, ezért sorolta őket a szóalakzatok közé. Ám hogy külön csoportba sorolva meg is határozza őket – tudniillik hogy a tulajdonképpeni jelentésüktől eltérőjelentésben szerepelnek-, azt mutatja, hogy tisztában van lényegükkel. A következő szóképeket elemzi és értelmezi: nominatio (hangutánzás, onomatopoiia), prono- minatio (névcsere, antonomaszia), denominatio (metonimia), circumitio (körülírás, periphraszisz), transgressio (átlépés, hüperbaton),superlatio (túlzás, hüperbolé), intellectio (szinekdokhé), abusio (képzavar, katakhrészisz), translatio (névátvitel, metafora) és permutatio (allegória) (4. 31. 42 – 4. 34. 46).

Befejezve a szóalakzatokat, a következő megjegyzéssel tér át a gondolatalakzatokra: „Most maga a téma sürget, hogy nyomban rátérjünk a gondolatalakzatokra.” (4. 34.46) Rögtön ezután 19 gondolatalakzatot vesz sorra: distributio (szétosztás), licentia (szabadosság), deminutio (kisebbítés, litotész), descriptio (leírás), divisio (felosztás), frequentatio (halmozás), expolitio (finomítás), commoratio (elidőzés), contentio (ellentét), similitudo (hasonlat), exemplum (példa), imago (rövid képes hasonlat), efictio (személyleírás), notatio (jellemrajz),sermocinatio (beszéltetés), conformatio (megszemélyesítés),significatio (nyomaték, emfázis), brevitas (tömörség) és demonstratio (szemléletesség) (4. 35. 47 – 4.55. 69).

A középkorban Cornificius stilisztikája rendkívül népszerű volt (vö. Dickey 1968, 1–40). E siker titka a stílusjelenségek tárgyalásának kitűnő módszerességében rejlik. A stílusjelenségek tárgyalását három lépésben végzi el: a) meghatározza, b) példával szemlélteti, c) a példák alapján megállapítja a szóban forgó stíluseszköz funkcióját. Hogy ez valóban így van, azt az elsőként tárgyalt szóalakzattal, szóképpel és gondolatalakzattal szemléltetjük:

Anafora esetében egymás után egy és ugyanazon szóval kezdjük a mondatokat, akár hasonló, akár eltérő gondolatokat fejeznek ki; így: „Nektek kell tulajdonítunk ezt, nektek kell hálát adnunk, nektek hoz dicsőséget ez a tett.” Továbbá: „Scipio felforgatta Numantiát, Scipio eltörölte Karthágót, Scipio békét szerzett, Scipio


AZ ÓKORI RETORIKA

megőrizte az államot.” Továbbá: „Te próbálsz megjelenni a Forumon, te próbálod meglátni a fényt, te próbálsz szemünk elé kerülni? Merészelsz megszólalni? Merészelsz tőlük bármit is kérni? Merészelsz felmentésért könyörögni? Mit tudsz felhozni mentségedre? Mit merészelsz követelni? Mit kell hát szerinted megengedni neked? Nem szegted meg esküdet? Nem árultad el barátaidat? Nem emeltél kezet szülődre? Nem fetrengsz végül is mindenféle becstelenségben?” Ebben az alakzatban sok a báj, de még több a méltóság és az erő. Ezért, úgy vélem, a beszéd díszítésére és kifejezőerejének fokozására kell alkalmazni. (4.13. 19)

Ezen alakzatok közül első a neologizmus, mely abban áll, hogy ha valaminek nincs neve vagy nem eléggé megfelelő a neve, magunktalálunk rá megfelelő szót, akár hangutánzás, akárjelentésátvitel révén. Hangutánzással, ahogy őseink alkalmaztak ilyen szavakat: ordít, bőg, mormog, sziszeg. Jelentésátvitellel, például: „Ahogy támadást intézett a köztársaság ellen, tüstént recsegni kezdett az állam.” Ezzel az alakzattal ritkán kell élnünk, nehogy a gyakori új szavak visszatetszést keltsenek. Ám ha megfelelően és ritkán alkalmazzuk, nemcsak hogy nem bántó az újdonság, hanem még ékesíti is a beszédet. (4. 31. 42)

Szétosztásról beszélünk, amikor bizonyos meghatározott feladatokat több dolog vagy személy között osztunk szét; például: „Aki közületek, bírák, kedveli a szenátus nevet, az szükségszerűen gyűlöli ezt az embert; ez ugyanis mindig arcátlanul támadta a szenátust. Aki aztakarja, hogy államunkban a lovagi méltóságnak igen nagy tekintélye legyen, az szükségszerűen a legnagyobb büntetéssel kívánja ezt sújtani, nehogy becstelenségével e tiszteletre méltó rendre szégyent és gyalázatot hozzon. Ti, akiknek szülei még élnek, mutassátok meg az ő megbüntetésével, hogy nem szívlelitek a becstelen embereket. Ti pedig, akiknek gyermekeik vannak, szolgáltassatok példát arra, hogy mekkora büntetések várnak államunkban az efféle emberekre.” Továbbá: „A szenátus tiszte az, hogy tanácsával segítse az államot; a tisztségviselők tiszte az, hogy buzgón és gondosan végrehajtsák a szenátus akaratát; a nép tiszte az, hogy szavazatával a legjobb ügyeket és a legalkalmasabb embereket válassza és támogassa.” És: „A vádló feladata, hogy felsorolja a vádakat; a védőé, hogy ezeket megcáfolja és elhárítsa; a tanúé, hogy elmondja, amit tud és hallott; a vizsgálóbíróé, hogy mindezeket feladatuk elvégzésére késztesse. Ezért, L. Cassius, ha eltűröd, hogy a tanú érveljen és vádaskodjék, ahelyett hogy elmondaná azt, amit tud vagy hallott, összetéveszted a tanú jogát a vádlóéval, támogatod a lelkiismeretlen tanú szándékát, és kétszeres védekezésre készteted a vádlottat.” Ez az alakzat sokrétű. Röviden sok mindent átfog ugyanis, és kinek-kinek megszabván a feladatát, egyenként több dolgot elkülönít. (4. 35. 47)

A 4. könyvet és az egész művet Cornificius a következőképpen fejezi be:

Gondosan egybegyűjtöttem a stílus felékesítésének minden eszközét. Ha szorgalmasan gyakorolod magadat bennük, Herenniusom, beszédedben méltóság, fenség és vonzóerő is lesz, igazi szónokként fogsz szólni, és mondanivalódat nem közönséges nyelven, nem száraz és dísztelen stílusban fogod előadni. Most pedig szüntelenül azon leszünk- hiszen közös ügyünkről van szó-, hogy rendszeres tanulással és állandó gyakorlással sajátítsuk el a retorika szabályrendszerét. (4. 56. 69)

5.3. CICERO STÍLUSELMÉLETEA pharszaloszi csata után (Kr. e. 48) Cicero ismét kiszorult a politikai életből, s vissza- vonultságában két eltérő jellegű, mégis azonos kérdést feszegető művet alkotott Kr. e. 46-ban. Brutus címen a római retorika történetét dolgozta fel a kezdetektől saját koráig. Orator (Szónok) címen pedig a tökéletes szónok alakját vázolja fel egy könyvben. E két munkát saját szónoki gyakorlatának védelmére írta a korabeli atticistákkal szemben (Jahn 1851,13–23). Mivel stílustanításának kiforrott változatát az Oratorban fejtette ki végleges formában, az alábbiakban e mű alapján vizsgáljuk stíluselméletét, melynek ismerete elősegíti Cicero beszédeinek mélyebb megértését (Norden 1898, I, 214).

E művében azt vizsgálja, mi teszi a szónokot tökéletessé. M. Antonius, a kiváló szónok mondta, „hogy sok világos beszédű szónokot látott ugyan, de ékesen szólót egyet sem” (Or. 5.18). Ezt az ékesen szóló szónokot keresi Cicero, a három stílusnemből kiindulva: „ezekben külön-külön jeleskedtek is némelyek; de fölöttébb kevesen mindegyikben egyaránt, és mi éppen ezt tűztük ki célul.” (Or. 5. 20) A tökéletes szónok az lesz, aki mindhárom stílusnemben hatékonyan tud beszélni: „Az ékesszóló szónok tehát – őt keressük ugyanis Antonius útmutatásai alapján – az lesz, aki a Forumon és a közügyeket illető kérdésekben úgy beszél, hogy bizonyít, hogy gyönyörködtet, hogy megindít. A bizonyítás szükségszerű, a gyönyörködtetés kellemes, a megindítás maga a győzelem. Mert a per megnyerésében valamennyi közül ez képes a legtöbbre. De amennyi feladata van a szónoknak, annyi stlílusnem van: az egyszerű a bizonyításban, a közepes a gyönyörködtetésben, a fennkölt a megindításban; ez utóbbiban van a szónok minden ereje.” (Or. 21. 69) Ez az a híres hely, amely igazolja, hogy Kr. e. 46 táján Cicero már határozottan egybekapcsolta a szónok három feladatát a három stílusnemmel: az egyszerű bizonyít vagy tanít, a közepes gyönyörködtet vagy megnyer, a fennkölt megindít vagy magával ragad.


AZ ÓKORI RETORIKA

Ezzel az egybekapcsolással Cicero továbbfejlesztette a görög retorikaelméletet (Douglas 1957,1–17). De továbbfejlesztette saját elméletét is, mert a szónok három funkcióját a De oratoréban (A szónokról) is többször tárgyalja, ám nem a három stílusnemmel kapcsolja össze, hanem az illőséggel (aptum, decorum) kapcsolatban vizsgálja (Fiske 1929, 90 skk.).

A második terület, amelyen Cicero az ókori stíluselméletet gazdagította, a három stílusnem részletes leírása. Ö azonban nem stílusnemekről, hanem szónokokról beszél. Először azt a szónokot írja le, „akit egyesek egyedül tartanak attikainak” (23. 75), azaz azt, aki egyszerű stílusban beszél. Ez higgadt és egyszerű, a nyelvszokást utánozza, a tanulatlanoktól inkább lényegileg, mint látszatra különbözik. A hallgatók olyan természetesnek tartják, hogy úgy képzelik, így ők is tudnának beszélni. „Mert sokan úgy vélik, mi sem könnyebb, mint az egyszerű stílusú beszéd utánzása; de ha valóban megkísérli valaki, meglátja, hogy mi sem nehezebb ennél.” (27. 76) Úgy tűnik azonban, hogy nemcsak Cicero egyes kortársai estek abba a hibába, hogy az egyszerű stílusnemet nem tekintették műprózának, hanem modern kutatók is. H. M. Hubbel két szempont alapján vonta le a fenti következtetést: a hiátus (magánhangzók találkozását szóhatáron) és a ritmus szempontjából (Hubbel 1966,173–186).

Az egyszerű stílusnemet ígyjellemzi: Bár nem a legvérbőbb, és nem is a legerősebb stílus, mégis friss és egészséges. Főbbjellemzői a következők: a) kerüli a prózaritmust és a körmondatokat; b) megengedi a hiátust; c) nem alkalmaz feltűnő stíluseszközöket: az elegantia (választékosság) és a munditia (nyelvi korrektség) a legfőbb jellemzője; d) a négy stíluserény közül – illőség, latinosság, világosság, ékesség – a negyedikkel, az ékességgel csínján bánik; e) metaforát (tralatio) viszont gyakrabban használhat, de nem ékesítés, hanem tanítás céljából; szó- és gondolatalakzatokat csak korlátozott mértékben alkalmazhat, csak olyanokat, amelyek észrevétlen maradnak; g) a szellemesség, a humor s annak mindkét faja, afacetiae (szellemesség, irónia) és a dicacitas (élcelődés mások rovására) az egyszerű stílusnem legsajátosabb vonása (23. 75 – 26. 90).

A középső stílusnemet így határozza meg: „A másik stílusnem gazdagabb, és valamivel erőteljesebb, mint az imént tárgyalt egyszerű; de higgadtabb a hamarosan sorra kerülő fennköltnél. Ebben a nemben szinte elenyészően kevés az ideg, de lehető legtöbb a kellemesség. Gazdagabb ugyanis, mint az előbbi magvas stílus, de higgadtabb, mint ama ékes és áradó.” (26. 91) Minden stílusékesítmény helyénvaló benne, sebben legtöbb a kellemesség. A metafora, a metonímia és egyéb szóképek igen kellemessé teszik ezt a stílusnemet, de minden szó-, gondolatalakzat és közhely otthonos benne. „Ragyogó, virágos, festői és csiszolt nyelvezetű szónoki beszédfajta ez, mely a szavak, a gondolatok minden báját magához köti.” (27. 96)

A fennkölt stílusú szónokot így festi: „A harmadik az a pompás, bőven áradó, méltóságteljes, ékes, akiben valóban a legnagyobb erő van. Ennek pompáját és szóbőségét mindenkor megcsodálták a népek, és eltűrték, hogy államügyekben a legtöbbre vihes- se. Ezt a lendületes, harsányan zengő ékesszólást csak megcsodálják, csak bámulattal tekintenek föl rá, de senki sem reméli, hogy elsajátíthatja valaha is. Ez az ékesszólás az, amely megérinti a lelkek húrjait, s tetszés szerintjátszik rajtuk. Hol összezúz mindent, hol belopódzik a szívekbe; újfajta viselkedés magvait hinti el, és kigyomlálja a régit.” (28. 97) A másik két stílusnemben könnyű kitűnni, könnyű nagy szónoknak lenni: ebben igen nehéz, mert nagy benne a bukás veszélye. Ha ugyanis a szónok csak ebben gyakorolja magát, csak ezt ismeri, megvetendő. Aki ugyanis az egyszerű stílustjól alkalmazza, bölcsnek mondható; a közepes stílusú szónok, ha megfelel feladatának, kellemes lesz; de ha ez a nagy szóbőségű szónok csak ezt tudja, őrültnek tűnik. A fennkölt stílusnem csak akkor helyénvaló, ha előbb egyszerű stílusban meggyőző adatokat és tényeket közöltünk, s a közepessel megnyertük a hallgatóság rokonszenvét (vö. Adamik 1995, 90–93). Ha mindezt már elértük, akkor lehet a fennkölt stílussal megrendíteni, azaz végképp meggyőzni a hallgatóságot (28. 99).

E három stílusnem leírása után Cicero kijelenti Brutusnak, hogy megvan hát a tökéletes szónok: „Mert az ékesen szóló kis ügyekben egyszerűen, nagy ügyekben méltósággal, középszerűekben mértéktartóan képes beszélni” (29,100). Az egyes stílusnemekre Cicero saját beszédeiből hoz példát. Az egyszerű stílusra a Caecina védelmében elmondott beszédét említi példaként: „Az egész beszédem Caecina védelmében a praetori döntés szavaival volt kapcsolatos: meghatározással kifejtettük a bennfoglalt gondolatokat, felidéztük a polgárjogot, a kétértelmű szavak jelentését megállapítottuk.” (29.102) A középső stílusnemre példaként említett Manilius törvényjavaslata érdekében című beszédéről így nyilatkozik: „Manilius törvényjavaslata érdekében dicsérő beszédet kellett tartanunk Pompeiusról; mértéktartó stílussal juttattuk érvényre a dicsérő beszéd minden gazdagságát.” (29. 102) A fennkölt stílus szemléltetésére felhozott Gaius Rabirius érdekében mondott védőbeszédéről ezt állapítja meg: „Rabirius perében az állami felség egészjoga forgott kockán, ezért abban a nagyítás minden nemét lángra lobbantottuk.” (29. 102)

A harmadik témakör, amelyben Cicero továbbfejlesztette elődei tudományát, a prózaritmus. E témakört három részre osztja. Az elsőben az egymás után következő szavak sima, zökkenőmentes kapcsolásátvizsgálja, ajó


AZ ÓKORI RETORIKA

hangzást (44.149–49.164). Izgalmasabb és újszerűbb a második rész témája. Itt Cicero leírja azt a prózaritmust, amely a szórenden és bizonyos alakzatokon alapul: „De nem elegendő a szavak értelmes elrendezése; az is lényeges kérdés, hogyan végződnek a mondatok. Hiszen ahogy mondtuk, ezt is fülünk ítéli meg. A mondat zárulása vagy a szavak elrendezésétől függ, és ez mintegy magától ritmusos, vagy bizonyosfajta szavaktól, melyek összecsengenek; ezek hasonló végződésük alapján, illetve a rokon vagy ellentétes fogalmak szembeállítása révén természetüknél fogva ritmusosak, még ha nem csiszolgatjuk is őket szándékosan.” (49.164) Ezt a ritmust Gorgiasz alkalmazta először tudatos stíluseszközként, s a gorgiaszi figurák – a párhuzam, az ellentét, az iszokólon (tagmondat-egyenlőség) – igen alkalmasak létrehozására. Cicero saját beszédeiből közöl példát erre a prózaritmusra:

Van tehát, bírák, olyan – nem írott, hanem velünk született – törvény,

amelyet nem tanultunk, nem örökül kaptunk, nem olvastunk,

hanem magától a természettől vettünk, merítettünk, szívtunk magunkba;

nem oktattak vagy tanítottak reá,

hanem hozzáidomultunk és átitatódtunk vele.

(49. 165; Milo védelmében, 4. 10; Boronkai Iván fordítása)

Ezután Cicero rátér a prózaritmus másik fajtájára, amely a hosszú és rövid szótagok váltakozásán, vagyis az időmértéken alapul. A görögök már több mint 400 éve ismerik ezt a ritmust – mondja –, a latinoknál viszont még most is újdonságszámba megy. Mivel e témát saját szónoki gyakorlata szempontjából is igen fontosnak tartja, részletesen foglalkozik vele, a következő szempontok szerint: eredete, oka, természete és használata (52. 174). A prózaritmusnak ezt a válfaját Thraszümakhosz alkalmazta először, s Iszokratész tökéletesítette (52,176). A régiek észrevették, hogy amit véletlenül ritmusosan és megfelelően mondtak, az a hallgatóság körében tetszést arat. Ennek oka abban rejlik, hogy minden emberben született adottságként megvan a mérték, a ritmus érzete, s ez megszabja a tagmondatok és körmondatok hosszúságát, és csak az kellemes számára, ami kerek egész és lehatárolt (53. 178).

A ritmus természetével kapcsolatban Cicero megállapítja, hogy nehéz megragadni törvényszerűségeit, ezért egyesek még létezését is tagadják. Pedig létezik ez a ritmus (numerus), s lényege a hosszú és rövid szótagok váltakozása. E ritmus következtében a körmondat menete felgyorsul, majd lelassul: „Mert a már oly gyakran emlegetett körmondatot maga a ritmus ragadja, sodorja magával egészen a befejezésig, amikor is nyugvópontra tér.” (56. 187) Ez a ritmus azonban nem azonos a verses szövegek metrumával – állapítja meg Arisztotelész szavait megismételve –, mégis a költészetben használatos verslábak szolgáltatják, hiszen bármilyenek legyenek is, három típusra vezethetők vissza: ahol az arány 1–1 (– uu), az daktilus, ahol 1–2 (u), azjambus, ahol 1-másfél (– uuu), az paian. Cicero szerint az a helyes, ha különböző verslábakat alkalmazunk vegyítve. Ha ugyanis mindig csak egyféle verslábat használunk, feltűnővé válik. Egyébként sem szabad, hogy a próza túlságosan ritmusos legyen, mert így vers lesz belőle, ami ugyanolyan hiba, mintha ritmustalan lenne. A ritmus funkciója ugyanis az, hogy tagolja a beszédet; ez a tagolás pedig amellett, hogy gyönyörűséget okoz, a megértést is szolgálja (58. 198).

A ritmus használatával kapcsolatban bevezetésként megjegyzi, hogy azok, akik felfedezték a prózaritmust, a bemutató beszédekben alkalmazták, s helyesen, mert a törvényszéki beszédekhez nem illik, de megfelelő céllal itt is alkalmazható. Csak akkor szabad alkalmazni, ha valamit ki akarunk emelni, fel akarunk nagyítani. Ö maga is élt vele a De signisben, amikor fel akarta magasztalni Cerest, a segestai Dianát és Szüra- kuszait. A ritmusos körmondat azonban csak akkor hatékony, ha már ráhangoltuk a hallgatóságot, ha már hagyja magátvezetni, mert várja a folytatást. Igazi helye azonban a befejezésben, a peroratióban van. De itt sem szabad sokáig körmondatokban beszélni, hanem át kell térni rövidebb egységekre, arra, amit a görögök kommának (szószerkezet) és kólonnak (tagmondat), a latinok pedig incisumnak (szószerkezet) és membrumnak (tag, tagmondat) neveznek. A körmondat (periodus, circuitus, ambitus, continuatio) tagmondatokból, a tagmondatok pedig szavakból vagy szószerkezetekből épülnek fel. De a körmondat részei önálló egységként is megjelenhetnek. Az antik retorika szemlélete szerint ugyanazt a gondolati tartalmat elő lehet adni körmondatban, mint kerek egész logikai egységet, de feltördelhetjük nagyobb egységekre, mondatokra vagy tagmondatokra, illetve kisebb egységekre, szavakra vagy szószerkezetekre, s ezt a darabosságot vagy szaggatottságot az előadásmóddal is kiemelhetjük. Mindezeket Cornificius is tárgyalta a membrum (tagmondat), articulus (szó, szószerkezet) és continuatio (körmondat) néven az alakzatok között (4. 19. 26–27).


AZ ÓKORI RETORIKA

Cicero azonban sokkal részletesebben tárgyalja, mert saját szónoki gyakorlatában is fontosnak tartotta a prózaritmust (vö. Schmid 1959, 29) és a körmondatokat, azonban a leghatékonyabban akkor érvényesülnek, ha a másik kettővel váltogatjuk őket (Primmer 1968, 88-93). Erre Papirius Carbónak, a Kr. e. 90. év néptribunusának egyik beszédéből idéz példát. A beszéd elmondásakor ő is a hallgatóság között volt, s emlékszik, hogy az idézett rész hallatán a tömeg felzúgott gyönyörűségében. Először incisim (szószerkezetben) szólalt meg, két szószerkezetet mondott, s a szószerkezetek két-két verslábból álltak:

O, Marce Druse, patrem appello.

„Ó, Marcus Drusus, atyádat idézem."

Ezután membratim, azaz egy mondattal folytatja a szónok, amelynek két része három-három verslábból áll:

Tu dicere solebas sacram esse rem publicam.

„Azt szoktad mondani, szent és sérthetetlen az állam."

Majd következik egy körmondat (ambitus), amely dichoreus clausulára végződik:

Quicumque eam violavis sent, ab omnibus esse ei poenas persolutas.

„Mindazok, akik megsértették, valamennyien megbűnhődtek érte."

Végül az egész gondolatmenetet a következő membrummal zárta le:

Patris dictum sapiens temeritasflii comprobavit.

„Az atya szava bölcs, ezt fia vakmerősége megmutatta."

Cicero szerint az utolsó mondat dichoreus clausulája a hallgatóságból üdvrivalgást váltott ki. Ha Carbo comprobavit flii temeritast mondott volna – állítja Cicero –, jóllehet a temeritas paiant alkotott volna, nem okozott volna ekkora örömet. A clausulákkal kapcsolatban megállapítja, hogy ő a clausulán nem az utolsó verslábat érti, hanem az utolsó előttit is, sőt bizonyos esetekben a hátulról számított harmadikat is (64. 216). A fontosabb clausulák között megemlíti a krétikuszt, a paiant és aszpondeuszt, amelyről megjegyzi, hogy különösen hatásos a kommában és a kólonban, mert a rövidséget súlyossággal pótolja (64. 218).

5.4. QUINTILIANUS STÍLUSELMÉLETEMint fentebb láttuk, Quintilianus a kifejezésmódhoz (elocutio) kapcsolja az emlékezetbevésést (memoria) és az előadásmódot (pronuntiatio), ennek az egész témakörnek négy könyvet (8–11) szentel.

A 8. könyv előszavában előbb összefoglalja a megelőző könyvek tartalmát (1–12), majd részletesen kifejti, hogy a szónok feladatai között a stílus a legfontosabb és a legnehezebb. E téren tévedtek az atticisták, akikből az erő, és asianisták, akikből pedig a józanság és mérték hiányzott (Dihle 1977,162–177). Ezután az 1. fejezetben először a szóválaszás és szófűzés fontosságát emeli ki. A szóválasztást a négy stíluserény – nyelvhelyesség (vö. Adamik 1988, 395-399), világosság, illőség és ékesség –, a szófűzést a nyelvhelyesség, az illő elrendezés és az alakzatok szabják meg (8. 1. 1–3; vö. Guillemin 1960,188–189). A2. fejezetben a stíluserények közül avilágosságot tárgyalja, s hangsúlyozza, hogy ezt úgy érhetjük el, ha a szavakat a tulajdonképpeni jelentésükben (proprietas) használjuk (8. 2. 1–24).

A 3. fejezetben az ékesség (ornatus) fogalmát írja le. Az ékesség nem öncélú, hanem hasznos: „De az ügynek sincs ám kárára az efféle beszédbeli ékesség. Mert akik szívesen hallgatnak, jobban is figyelnek, könnyebben is hisznek, ha hatalmába keríti őket a gyönyörűség, sőt olykor még a csodálat is elfogja őket.” (8. 3. 5) Majd ismét hangsúlyozza, hogy ez a szépség férfias, olyan, mint a versenyló és az atléta teste: szebb is, de alkalmasabb is a küzdelemre, mert „az igazi szépség sohasem választható el a hasznosságtól” (8. 3.11). Ezután meghatározza az ékességet: „Ékes az, ami több a világosnál és az elfogadhatónál.” (8.3.61) Ezután azokat a stíluseszközöket sorolja fel, amelyek ezt a többletet biztosítják; összefoglaló néven mívességnek nevezi (cultus) őket: a szemléletesség (enargeia), amely több mint a világosság, mert láttatja a dolgokat; ugyanezt a célt szolgálja a hasonlat (similitudo), a tömörség (brevitas), a nyomaték (emphaszisz) és a tiszta egyszerűség (apheleia) (8. 3. 62–89). Az említett stíluseszközök valamiféle többletet biztosítanak: „A szónok legnagyobb ereje a nagyításban és a kicsinyítésban áll.” (8. 3. 89)


AZ ÓKORI RETORIKA

A nagyítás és a kicsinyítés stíluseszközeit a 8. könyv 4. fejezetében tárgyalja: ha többet mondunk a valóságnál, ha fokozást (incrementum), hasonlítást (comparatio), következtetést (ratiocinatio), halmozást (congeries) alkalmazunk. Quintilianus idejében a velős mondások (sententia) divatosak voltak, a szónokok szinte vadásztak utánuk, ezért külön fejezetben tárgyalja őket, és két fajtájukat különíti el: a régiekét és saját koráét (8. 5. 3–35).

A 8. könyv 6. fejezetében a szóképeket vizsgálja, és így határozza meg: „A szókép valamely szónak vagy kifejezésnek előnyös átvitele sajátjelentéséből másjelentésbe.” (8. 6.1) A szóképre a troposz görög szót használja, amely Cicerónál jelent meg először az ókori retorikában (Brutus 17. 69). Quintilianus szerint a filozófusok és a grammatikusok között nagy csatározások folynak a szóképekkel kapcsolatban. Ö nem kíván részt venni e vitában, azt azonban hangsúlyozza, hogy nemcsak azt tekinti tropusnak, amikor egy szó áll egy másik helyett, hanem azt is, amikor ajelentések és a szerkezet formái is megváltoznak (8. 6. 2).

A szóképek ismertetését a metaforával (translatio) kezdi, mert ez a leggyakrabban alkalmazott és legszebb stíluseszköz. Így határozza meg: „Egészében véve a metafora rö- videbb hasonlat; abban különbözik tőle, hogy a hasonlat csak hasonlít egy dologhoz, a metafora pedig azonosít vele.” (8. 6. 8; vö. Adamik 1978,113–126) Végül óv mértéktelen használatától. Ha ugyanis mértéktelenül alkalmazzuk, beszédünk allegóriává vagy talánnyá válik. Ezután sorra veszi a többit: szinekdoché – rész egész helyett és viszont (8. 6. 19–22); metonímia – ok okozat helyett és viszont (8. 6. 23-28); antonomaszia – rendes név helyett valami más (8. 6. 29–30); onomatopoiia – új szó alkotása, neologizmus (8. 6. 31–33); katakhrészisz – latinul abusio, megfelelő névvel nem rendelkező vagy rendelkező dolgoknak olyan nevet adunk, amely közel esik hozzájuk, de nem teljesen illik rájuk: képzavar (8. 6. 34–36); metalépszisz – latinul transsumptio, szóátvitel, a megszokott elnevezés helyett egy másikat használunk (8. 6. 37–39); epitheton – díszítőjelző (8. 6. 40–43); allegória – mást mond szavakkal, és mást az egésszel (8. 6. 44, 53); irónia – latinul inlusio, az ellenkezőjére gondolunk annak, amit mondunk (8. 6. 54–58); periphraszisz – körülírás (8. 6. 59–61); hüperbaton – átlépés, a szintaktikailag összetartozó szavak elválasztása egymástól. Ezt egyesek a szóalakzatok közé sorolják, de Quintilianus szerint tropusnak is lehet tartani, „mert az értelmet kettőből kell összerakni” (8. 6. 62–67); hiperbola – túlzás (8. 6. 68–76).

A 9. könyv 1. fejezetében azt tisztázza, mi a különbség a szóképek és az alakzatok között. Mivel aszóképekés az alakzatok részben azonos szerepet töltenek be, egyes rétorok a szóképeket is alakzatoknak tartják, mások csak egyes szóképeket sorolnak az alakzatok közé, például aperiphrasziszt, a hüperbatont és az onomatopoiiát. Ezért lényeges je- gyekalapján el kell különíteni a szóképeket az alakzatoktól, azaz meg kell állapítani a közöttük levő különbséget. E célból meghatározza mindkettőt. A szóképet így: „A tropus tehát olyan szöveg, amely a természetes és első jelentéséből át van víve egy másikba, a beszéd ékesítése céljából, vagy – ahogy a legtöbb grammatikus meghatározza –: a szó arról a helyről, amelyben sajátos, átvitetik arra a helyre, amelyben nem sajátos.” (9.1. 4) Az alakzatot pedig így: „Az alakzat, ahogyan az elnevezéséből is világos, a beszédnek bizonyos alakja, amely eltér a közönséges és elsőként adódó formától.” (9.1. 4) Majd megállapítja a két meghatározás közötti különbséget. A tropusokban szavakat használunk más szavak helyett. Ez történik a metaforában, a metonímiában, az anto- nomásziában, a metalépsziszben, a szinekdochéban, a katakhrésziszben, az allegóriában és többnyire a túlzásban is, mert az átvitel szavakkal és jelentésekkel is megtörténhetik. Az onomatopiia esetében új szót alkotunk, de ezt is más szó helyett alkalmazzuk, azon szó helyett, amelyet használnánk, ha nem alkottunk volna újat (9. 1. 5–6). A peri- phrasziszban is ez a folyamat játszódik le, de egy szó helyett többet alkalmazunk. Az epitheton, amely az antonomásziával rokon, egy másik szóhoz kapcsolása révén válik tropussá. A hüperbaton esetén a szórend változik, éppen emiatt sokan nem tartják tropusnak. Azonban az átvitel folyamata itt is lejátszódik, a saját helyéről a szót más helyre tesszük át. Az alakzatokban nincs átvitel: „Ez nem történik meg az alakzatokban: mert alapjelentésű szavakból is, és természetes rendben elhelyezett szavakból is jöhet létre alakzat.” (9. 1. 7)

Az alakzatokkal (figura) kapcsolatban azt vitatják, mi az alakzat, hány neme és faja van: „Mert kétféle értelemben használják: az egyik értelemben a gondolat bármilyen formáját értik rajta, ahogyan a testekben is, bármilyen helyzetben vannak is, van bennük valamiféle alak. A másik értelemben sajátosan csak azt tartják alakzatnak, amiben indokolt eltérés van a mindennapi, szokásos gondolkodás- és beszédmódtól, például ülünk, heverünk, hátratekintünk.” (9. 1. 10–11) Az első értelemben minden alakzat lenne, s ez esetben a szó értelmét veszítené. Caecilius szerint, aki görögül írt a tropusokról és az alakzatokról Augustus idején, Apollodórosz volt ezen a véleményen. Quintilianus a második értelmezést tartja helyesnek, mert csak így van értelme az alakzatos és az alakzattalan szöveg megkülönböztetésének. A második értelmezés hívei között is vannak azonban túlzók; például Zoilosz csak azt tekintette alakzatnak, amivel mástakart mondani, mint amit ténylegesen mondott. Quintilianus elveti ezt a nézetet, és még egyszer leszögezi: „Alakzat legyen tehát a szövegnek valamely műfogással megújított formája.” (9. 1.14)

Arról is sok vita folyt, hányféle neme van. Egyesek úgy vélték, hogy csak egy. Ezen belül is voltak, akik azt állították, hogy ez az egy a szóalakzat, mivel a szavak változása a gondolatot is megváltoztatja. Mások amellett


AZ ÓKORI RETORIKA

kardoskodtak, hogy csak gondolatalakzat létezik, mivel a szavak a gondolatokhoz alkalmazkodnak. Quintilianus szerint: „Mindkét tábor véleménye nyilvánvalóan szőrszálhasogatás. Mert egyrészt ugyanazt a gondolatot másképp lehet kifejezni, de az értelme a formája megváltoztatása után is ugyanaz marad, másrészt a gondolatalakzat több szóalakzatot is foglalhat magában. A gondolatalakzat ugyanis a gondolat megfoganásában, a szóalakzat a nyelvi megformálásban áll. Ebben a kijelentésben például: »Már, már, Dolabella, sem tégedet, sem gyermekidet” gondolatalakzat is van (aversio, elfordulás a bírótól), de szóalakzat is: »már, már” (ismétlés) és megrövidítés, amely ünnepélyessé teszi a kijelentést, liberum a liberorum helyett.” (9.1. 15–16)

Miután elkülönítette egymástól a szó- és gondolatalakzatokat, eldönti, hogy melyiket tárgyalja előbb: „Amiként pedig természettől előbb fogan meg a gondolat a lélekben, mint ahogy kimondjuk, úgy előbb azokról az alakzatokról kell szólni, amelyek a gondolatra tartoznak.” (9. 1. 19) A gondolatalakzatok sokrétűek és rendkívül hatékonyak, mert mindennéljobban hatnak az érzelmekre (9.1. 21). Ezután azt a kérdést válaszolja meg, hogy hány faja van a gondolatalakzatoknak. A görögök ugyanis azt állítják, hogy annyi, ahány érzelem. Ez tévedés – mondja Quintilianus – mert ha érzelmeinkről beszélünk, nem mindig alkalmazunk alakzatokat. E tekintetben jobb Cicerót követni, aki középutat képveselt, s ezt bizonyítandó, hosszan idéz Cicero De oratore és Orator című munkájából (9. 1. 26–45).

A 9. könyv 2. fejezetében vizsgálja a gondolatalakzatokat. Azzal kezdi, hogy csak azokat a gondolatalakzatokat tárgyalja, amelyek eltérnek az egyszerű beszédmódtól, mégis oly mértékben a beszéd kiválóságához tartoznak, hogy nélkülük szinte meg sem lehet érteni a beszédet. Ezek mint a nagyítás és kicsinyítés eszközei a bíró szeme elé varázsolják a dolgokat, érzelmeket ébresztenek, mozgalmassá, élővé, jelenvalóvá teszik a problémákat. „Ha ezek hiányoznak, holtan hever a beszéd, mint a test éltető lélek nélkül.” (9. 2. 4)

Van-e egyszerűbb, mint a kérdés (a magyarban költői kérdésnek nevezzük), mégis ha úgy tesszük fel, hogy nem várunk rá választ, a bizonyítás hathatós eszközévé válik: „Meddig élsz még vissza, Catilina, béketűrésünkkel?” (9. 2. 7). De alkalmazható ez az alakzat méltatlankodás, csodálkozás, felszólítás, kétségbeesés kifejezésére is (9. 2.10). Tárgyalásokon hatékony a megelőzés (prolépszisz, praesumptio), amikor magunk hozzuk fel az ellenünk szóló vádakat (9. 2.16–18). Szavaink hitelét erősíti a kétkedés (dubitatio), amikor bizonytalanságunknak adunk hangot (9. 2. 19). Rokon ezzel a tanakodás (communicatio), amikor az ellenféltől vagy a bíráktól kérünk tanácsot; Celsus ezt támogatásnak (sustentatio) nevezte (20–25). Az érzelmek felkeltésére szolgál a színlelés (simulatio): úgy teszünk, mintha haragudnánk, örülnénk, csodálkoznánk stb.; ezt egyesek felkiáltásnak (exclamatio) hívják; a felkiáltás azonban csak akkor alakzat, ha tettetjük (9. 2. 26–27). Ugyanez vonatkozik a szabadosságra, amit Cornificius licentiának nevez, a görögök pedig parrhésziának (9. 2. 27–29). Merészebb a megszemélyesítés (fictiones personarum, proszópopoiia), amelyet mások beszéltetésnek (sermocinatio) neveznek (9. 2. 29–37). Bámulatos hatást kelt az elfordulás (aposztrophé), ti. a bírótól a vádlotthoz fordulunk (9. 2. 38-39). A szemléletesség (sub oculos subiectio), Celsus hüpotüpószisznak nevezi, inkább láttatja, mint hallatja a dolgokat (9. 2. 41–43). Az iróniát (eiróneia) egyesek tettetésnek (simulatio) nevezik; hatékony és bonyolult alakzat, a szóképekkel is érintkezik (9. 2. 44–53). Igen alkalmas az indulatok kifejezésére az elhallgatás (aposzió- pészisz), amit Cicero reticentiának, Celsus obticentiának nevez; de nevezik félbeszakításnak (interruptio) is (9. 2. 54–57). Az érzelemkeltés eszköze a jellemrajz (éthopoiia) (9. 2. 58–63). A nyomaték (emphaszisz) is az alakzatok közé tartozik, amikor valamit rejtetten, burkoltan jelentünk ki (9. 2. 64). Ezzel rokon a sejtetés, célozgatás (suspicio), ami Quintilianus napjaiban gyakori gondolatalakzat volt, Tacitus is gyakran élt vele. Mivel politikailag kényes, Quintilianus részletesen tárgyalja (9. 2. 65–99). Az összehasonlítás (conparatio) esetében átmeneti stíluseszközről van szó (9. 2. 100-101). Végül a különböző szakíróktól felsorol olyan stílusjelenségeket, amelyekkel kapcsolatban vitatható, hogy gondolatalakzatok-e (9. 2. 102–107).

A szóalakzatokkal a 9. könyv 3. fejezetében foglalkozik. Rögtön az elején megállapítja, hogy a szóalakzat fogalma folytonosan változik. A régiek a vonzatokat is alakzatnak tekintették. A szóalakzatoknak azonban két fajtájuk van: az egyik megújítja a kifejezésmódot, a másik a szavak elrendezésében áll; előbbit grammatikai, az utóbbit retorikai alakzatnak nevezik (9. 3. 2). Az előbbinek annyi fajtája van, ahányféle hiba. Mert ezek az alakzatok hibák lennének, ha gondatlanságból követték volna el őket, nem pedig szándékosan. Ilyenek az egyeztetési „hibák” nemben, számban és esetben; például Vergilius timidi dammaet mond, s ezt az indokolja, hogy dámszarvas mindkét nemben van (9. 3. 6). Alakzat az is, amit heteroiószisznak (megváltoztatásnak) hívnak, amihez hasonló az exallagé (változás), például nequeea resfalsum mehabuit (9. 3.12). Ugyanilyen a fölösleges hozzáadás (9. 2. 18), a zárójeles közbevetés (parentheszisz) (9. 3. 23–27).

A második fajtába azok az alakzatok és a hozzájuk hasonlók tartoznak, amelyeket többnyire felcseréléssel, hozzáadással, elvétellel és szórenddel képezünk, s azért alkalmazzuk, mert az újdonság ingerével hatnak a hallgatóságra, s a hibákhoz való közelségük miatt kedvesek is, mint a csípős vagy a savanykás íz az ételben (9. 3. 27). Közülük hatékonyabb az, amely hozzáadással történik, ilyen a megkettőzés, az ismétlés (9. 3. 28–35). Ennek egyik fajtáját a görögök epanodosznak, a latinok pedig regressiónak hívták, ekkor megismétlünk egy


AZ ÓKORI RETORIKA

szót, de ellentétes értelemben; hasonló apolüptóton, amikor az esetvégződéseket variáljuk, és a többszörös ismétlés, aploké (9. 3. 36–44). Olykor a tagmondatokat szinonim szavakkal kezdjük vagy fejezzük be, ezt egyesek szinonimának, mások elválasztásnak nevezik; de eltérő jelentésű szavakat is ismételhetünk, ennek diallagé a neve, s a kötőszavak elhagyása miatt tömör. Ennek aszündeton, az ellenkezőjének, amikor több kötőszót használunkpölüszündeton a neve (9. 3. 45–54). Feltűnőbb a fokozás, a klimax, ezért ritkábban kell használni; ez is hozzáadással történik (9. 3. 54–57). Azok az alakzatok, amelyek elvétellel képződnek, a rövidség és újdonság miatt kedvesek. Egyik faja, amikor egy szót hagyunk el, de az a szövegösszefüggésből kikövetkeztető, a másik, amikor a kötőszók maradnak ki, a harmadik az összevonás (epezeug- menon), amikor több tagmondatot kapcsolunk ugyanazon állítmányhoz (9. 3. 58–64). Ettől különbözik az elkülönítés (distinctio), amitparadiasztolénak is neveznek, amely különbséget tesz a hasonló dolgok között (9. 3. 65).

Az alakzatok harmadik fajtája az, amely hasonló, azonos vagy ellentétes szavakkal hívja fel a figyelmet. Ide tartozik aparonomaszia, amit latinul adnominatiónak (szójátéknak) neveznek és az antanaklaszisz (visszaverődés), amikor ugyanaz a szó ellentétes értelemben tér vissza (9. 3. 66–74). A hasonlónak négy fajtája van. Az első az, amikor egy szóhoz hasonlót keresünk, ez apariszon; második, amikor a tagmondatok végei összecsengenek (homoioteleuton), s ennek legszebb megnyilvánulása a trikólon; a harmadik az esetvégződések egybecsengése a homoioptóton; a negyedik a tagmondat-egyenlőség, az iszokólon (9. 3. 65–80). Az ellentétnek (contentio, antitheton) több fajtája van, aszerint, hogy egy szót vagy többet állítunk szembe; antimetabolé az, amikor ugyanazon szó eltérő alakjait helyezzük szembe egymással (9. 3. 81–86).

Végül megjegyzi, hogy régen több jelenséget soroltak a szóalakzatok közé, és saját korában is van, aki több alakzatról beszél. Ennek oka, hogy olykor alig különböznek a szóalakzatok a gondolatalakzatoktól, például ha a kérdés a gondolatra vonatkozik, akkor gondolatalakzat, ha a szóra, szóalakzat stb. Cicero is több szóalakzatot sorolt fel a De oratorében, mint a később írt Oratorban, tehát korrigálta önmagát. Végül hangsúlyozza, hogy alakzatot csak indokolt esetben használhatunk, azaz természetüknek megfelelő sajátos funkciókban szabad élni velük, tehát többletjelentés érdekében szabad alkalmazni, következésképpen ha indokolatlanul sűrűn használják őket, az ellenkező hatást érik el (9. 3. 87–102).

A 9. könyvben külön fejezetet szentel a szerkesztéstannak (compositio), amelynek tárgya a szófűzés. Azzal indít, hogy Cicero után nem merne erről a témáról írni, ha Cicero kortársai és utódai nem nyilatkoztak volna róla. Ha ők merészeltek, miért ne tehetné megő is. Vállalkozik tehát e feladatra, de Cicero nézetét képviseli, s csak itt-otttérel tőle. Vannak, akik nem törődnek a szófűzéssel, mert azt tartják, hogy elég, ha természetes módon beszélnek. Ha ez igaz lenne, akkor egyrészt fölösleges lett volna az egész retorikaelmélet kialakulása, másrészt azt látjuk, hogy a tanult és gyakorlott íjász szebb tartással, jobban célba talál, mint a tanulatlan. „Miért gondolják hát, hogy a szépség gyöngíti az erőt, hiszen egyetlen dolog sem hatékony művészet nélkül, s a művészetet mindig követi valamiféle báj?” (9. 4. 7) Ezért vallja igen sok művelt ember, hogy aszófűzés gyönyörködtetésre és megindításra egyaránt alkalmas (9. 4. 9). Ezenkívül az emberi természet sajátja, hogy kedveljük a dallamot és a ritmust. A püthagóreusok például lantszóval serkentették, illetve nyugtatták magukat. Ha ez így van, a beszédben is érvényesül a dallam és ritmus, tehát nem mindegy, hogyan fűzzük össze a szavakat. Ha egy szépen csengő mondatban felcseréljük a szavakat, ezért van, hogy bár grammatikai értelme megmarad, varázsát elveszíti (9. 4.10–14). De a szófűzés fontosságára utal az a tény is, hogy minden jelentősebb írónak megvan a maga ritmusa, még azoknak is, akikről azt tartják, hogy ritmustalanok, például Lüsziasznakés Hérodotosznak is. Mit kell hát megtanulniuk azoknak, akik helyesen akarnak szerkeszteni?

Kétféle szöveg van. Az egyik kötött, a másik kötetlen. A kötetlen szövegnek is van persze ritmusa, de nem olyan, minta kötötté. A kötött szövegnek három formája van: a szószerkezet (komma), a tagmondat (kólon) és a körmondat (periodosz); a szerkesztésben pedig három fontos dolog van: a sorrend (ordo), a kapcsolás (iunctura) és a ritmus (numerus) (9. 4. 19–22).

A sorrend esetében fontos, hogy erősebb szóra ne következzék gyengébb, mert a mondanivalónak folyton erősödnie, emelkednie kell. Van bizonyos természetes sorrend is, például férfiak és nők, éjjel és nappal, kelettől nyugatig; vagy a névszó előzze meg az igét (9. 4. 23–32). A kapcsolás egyarántjelentős a szókapcsolatok, a tagmondatok és a körmondatok esetében. A szókapcsolatok esetében ügyelni kell arra, hogy az egymás mellé kerülő szavak együtthangzása ne emlékeztessen illetlen szóra. Továbbá ne kerüljenek egymás mellé magánhangzók, mert így hangűr (hiatus) keletkezik. Ugyanígy kerülni kell a kellemetlen hangzású mássalhangzók összekapcsolását. Tagmondatok esetében a fentieken kívül fontos a sorrend is (9. 4. 32–44). A szókapcsolatok vagy ritmusosak, vagy metrikusak. Bár mindkettő verslábakon alapszik, mégis nagy különbség van közöttük. Az elsőben az időmérték a fontos, a másodikban a sorrend is, továbbá a ritmusos szöveg terjedelme tetszőleges, a metrikusé meghatározott (9. 4. 45–51). A verssorokat a prózában kerülni kell, mert a prózaritmusban a változatosság a fontos, a körmondatok végén azonban észrevehetően felerősödik a ritmus, mert a gondolat befejezése szünetet kíván, s ilyenkor a hallgató elgondolkozhat a hallottakon. Ugyanilyen


AZ ÓKORI RETORIKA

ritmikus a körmondat eleje is, mert felhívja a figyelmet arra, hogy új gondolatmenet kezdődik. De a közbülső részekben is legyen megfelelő lüktetése, ne tegye a rövid szavak sora darabossá őket (9. 4. 52–78). Ezután Quintilianus felsorolja és értékeli az egyes verslábakat (9. 4. 79–86), és leírja használatukat a körmondatban (9. 4. 87–111). A verslábakat tehát ismerni kell, de ennél fontosabb a megfelelő érzék és ajó fül (9. 4.112–121). Majd rátér a szószerkezet, a tagmondat és a körmondat tárgyalására (122–130), végül pedig azt vizsgálja, hogy a szónoki beszéd egyes részeihez milyen szófűzés illik (9. 4.130–147).

Cornificius saját példáival szemlélteti a stílusnemeket, Cicero saját beszédeivel. Quintilianus kiemeli a stílusnemek tanát a stíluselméletből, és külön tárgyalja a 12. könyvben a szónok alakjához kapcsolva. Eljárásának oka nyilvánvalóan az, hogy fölismerte: az ezüstkorban keveredtek a stílusnemek és műfajok, s ezáltal a gyakorlatban fellazult a három stílusnem tana, azaz sokféle stílus alakult ki. Csak ezzel magyarázhat- jukaztaz újítást, amellyel művének 10. könyvében találkozunk. Ennek 1. fejezetében aszóbőségről ír, azaz a retorikai tanulmányait befejező szónoknak szó- és gondolatbőségre kell szert tennie a legjobb szerzők műveinek olvasásával és a legjobb szónokok hallgatásával. Ebben azzal nyújt segítséget, hogy kritikai áttekintést ad a görög és római irodalomból műfajok szerint (Bolaffi 1956, 532–543; Steinmetz 1982, 11–32). E könyv 2. fejezetében arra nézve ad tanácsokat, hogyan kell okulni a nagy szerzők műveiből, hogyan kell utánozni őket. A 3. fejezetben pedig az írásbeli könnyedség, ajó fogalmazás elsajátításához nyújt segítséget, a 4.-ben a stilisztikai csiszolás, a javítgatás fontosságát emeli ki, az 5.-ben az írásbeli gyakorlás eljárásait ismerteti, a 6.-ban a gondolkodásról, az elmélkedés képességének fejlesztéséről szól, s végül a 7.-ben a rögtönzésről, a rögtönző képesség megszerzéséről.

A rögtönző képesség elsajátítását tekinti Quintilianus a stúdiumok koronájának. Ez a szónoki nagyság fokmérője. A közjó érdeke ugyanis olykor nem tűr halasztást, s a szónoknak nincs ideje felkészülni, ám a művelt szónoknak nincs is szüksége erre, mert van mihez nyúlnia, van miből merítenie. De rögtönzésre késztetheti a szónokot a körülmények váratlan megváltozása is. Rögtönzés esetén legfontosabb a gondolatmenet: tudnunk kell, mit akarunk mondani, mert hasztalan a sietség, ha nem tudjuk, hova sietünk (10. 7. 1–7). Gazdag készletek, nagy tudás birtokában a szónok, ha tudja, miről kell beszélnie, friss képek sokasága villan fel előtte, azaz mondanivalójának mélystruktúrája, ezt kell gyorsan rögzítenie, merte felvillanások gyorsabbak, semhogy pontosan le lehetne őket jegyezni. Itt létfontosságú, hogy a szónok ne ragadjon le a szavak válogatásánál, mert különben a felvillanó gondolatmenet szertefoszlik (10. 7. 14). A nagy munkával megszerzett rögtönző képességet állandó gyakorlással lehet megőrizni.

5.5. ÖSSZEGZÉS: HAGYOMÁNY ÉS ÚJÍTÁSA fentiekből kitűnik, hogy a retorika stílustanítása Gorgiasztól kezdve folytonosan gazdagodott, s az idő múltával egyre nagyobb gondot fordítottak a trópusok és alakzatok meghatározására, alfajaik elkülönítésére és funkcióik megállapítására. Az antik retorika örökségét az újabb korok is átvették, tovább árnyalták, s főleg az osztályozásban figyelemre méltó eredményeket értek el. Az ókori retorika az adjekció (hozzáadás, bővítés), a detrakció (elhagyás, csökkentés), az immutáció (helyettesítés) és a transzmutáció (sorrendcsere, sorrendváltoztatás) alapján – ha a mai nyelvészet szemszögéből nézzük – megkülönbözteti aszó hangalakját érintő hangalakzatokat, a szó jelentését érintő szóalakzatokat (tropusokat), a mondat szerkezetét érintő mondatalakzatokat, illetve a nagyobb egységekkel élő gondolatalakzatokat.

A liege-i retorika, a mücsoport hasonlóképpen elkülöníti a szó formáját módosító metaplazmusokat, a szó jelentését módosító metaszemémákat, a mondat formáját megváltoztató metataxisokat és a mondat jelentésének síkján a metalogizmusokat. E változtatások metabolikus műveletei az elhagyás, a hozzáadás, az elhagyás + hozzáadás és a permutáció műveletei által jönnek létre. E kétféle felosztást egymásra vetítik, s ezzel egy tizenhat mezős táblázatot kapnak, amelybe valamennyi lehetséges alakzattípus elhelyezhető; például az ellipszis és azeugma elhagyással képzett metataxis.

Jean–Jacques Robrieux egyszerűbb, az ókorihoz közelebb álló osztályozást alkalmaz:

1. Az értelemi alakzatok (figures desens) a tropusokat foglalják magukban, a metaforát, a metonimiát, a szinekdochét stb. (Robrieux 2000, 46–61).

2. A szóalakzatok (figures de mots) a szavak hangalakján alapuló változásokat ölelik fel, például neologizmus, archaizmus stb., valamint a hangzásbeli egyezéseket, asszonánc, alliteráció stb. (Robrieux 2000, 62–82)

3. A gondolatalakzatok (figures depensée) az irónia, a paradoxon, a nagyítás és kicsinyítés alakzatai, a megszemélyesítés stb. (Robrieux 2000, 83–117).


AZ ÓKORI RETORIKA

4. A szerkesztési alakzatok (figures de construction) a párhuzamon és az ellentéten, az ismétlésen és a halmozáson alapulnak, például a kiazmus, antitézis, aszündeton, allip- szis, anakoluthon stb. (118–140).

Heinrich F. Plett az alakzatokat szemioszintaktikai szempontból a nyelvi síkok szerint a következő osztályokba sorolta:

1. fonológiai, 2. morfológiai, 3. szintaktikai, 4. szemantikai, 5. grafémai, 6. textológiai és 7. intertextuális alakzatok. Ezen osztályok mindegyike két alosztályra oszlik az elhajlás két alaptípusa, az agrammatikus és a szingrammatikus elhajlás szerint:

A magyar retorikai szakirodalomban Szörényi László és Szabó Zoltán Kis magyar retorikája az alakzatokat fonológiai, szintaktikai, szemantikai és pragmatikus alakzatokra osztja fel, majd külön tárgyalja a négy változáskategória mondatalakzatait (Szörényi–Szabó 1997,108–1067). Szathmári István stíluskutató csoportja pedig a funkcionális alakzatelmélet kutatásában értel maradandó eredményeket. Hol tart ma a stilisztika című kiadványukjól reprezentálja a csoport kutatási profilját (Szathmári 1996). A kognitív stilisztikáról (Bencze 1996, I/1–2), a trópus- és alakzatkutatásról kiváló áttekintést nyújt Bencze Lóránt (Bencze 1996, 234–309). Az alakzatok világa című sorozatuk pedig az alakzatelméletről (Gáspári 2001) és az egyes alakzatok funkciójáról, például a retorikai kérdésről (Szikszainé 2001), az ismétlésről és az ellentétről (Heltainé 2001) stb. nyújt tanulságos elemzéseket.

5.6. FELHASZNÁLT IRODALOMAdamik Tamás (1978) Megjegyzések a hasonlatelmélethez. Filológiai Közlöny, 24.113–126.

Adamik, T. (1988) Bemerkungen zum Barbarismus. ActaAnt. Hung., 30. 395–399.

Adamik Tamás (1995) Cicero stíluselmélete. In Cicero öröksége. Debrecen, 90–93.

Adamik Tamás (1998) Antik stíluselméletek Gorgiastól Augustinusig. Budapest, Seneca Kiadó. Arisztotelész (1999) Rétorika. Fordította, a bevezetést és ajegyzeteket írta Adamik Tamás. Budapest, Telosz Kiadó.

Bencze Lóránt (1996, I/1–2) Stílus és értelmezés a nyelvi kommunikációban. Budapest, Corvinus Kiadó. Bencze Lóránt (1996) A trópusok, az alakzatok és a metaforaalkotás. In Szathmári István: Hol tart ma a stilisztika? (Stíluselméleti tanulmányok) Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 234–309.

Bolaffi, E. (1956) La critica filosofica e letteraria in Quintiliano. Latomus, 15. 532–543.

CornificiRhetorica ad C. Herennium (1969) Introduzione, testo critico, commento a cura di G. Calboli. Bologna.

Cornificius (1987) A. C. Herenniusnak ajánlott rétorika. Latinul és magyarul. Fordította, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Adamik Tamás. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Dickey, M. (1968) Some Commentaries on the De inventione and Ad Herennium of the Eleventh and Early Twelfth Centuries. MRS, 6,1–40.


AZ ÓKORI RETORIKA

Dihle, Albrecht (1977) Der Beginn des Atticismus. Antike und Abendland, Berlin, 162–177.

Douglas, A. E. (1957) A Ciceronian Contribution to Rhetorical Theory. Eranos, 55.1–17.

Düring, I. (1966) Aristoteles. Darstellung und Interpretation seines Denkens. Heidelberg.

Fiske, G. C. (1929) Cicero’s De oratore and Horace’s Ars poetica. Madison.

Gáspári László (2001) A funkcionális alakzatelmélet néhány kérdése. Az alakzatok világa 1. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.

Gotoff, H. C. (1973) The Concept of Periodicity in the ad Herennium. HSCPh, 77. 218–223.

Guillemin, A.–M. (1960) Cicéron et Quintilien. REL, 37.188–189.

Hardie, W. F. R. (1968) Aristotle’s Ethical Theory. Oxford, Clarendon Press.

Heltainé Nagy Erzsébet (2001) Az ismétlés és az ellentét alakzatai Sinka István Kadocsa, merre vagy? című kisregényében. Az alakzatok világa 5. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.

Hubbel, H. M. (1966) Cicero on Styles of oratory. Yale Classical Studies, 19.173–186.

Jahn, O. (1861) Ciceros Orator. Berlin.

Marouzeau, J. (1954) Traité de stylistique latine. Paris.

Morpurgo–Tagliabue (1967) Linguistica e stilistica di Aristotele. Roma, Edizioni dell'Ateneo.

Norden, E. (1898) Die antike Kunstprosa. 1–2. kötet, Leipzig.

Plett, Heinrich F. (2000) Systematische Rhetorik. München, Fink.

Robrieux, Jean–Jacques (2000) Rhétorique et argumentation. 2e édition revue et augmentée. Paris, Nathan.

Schmid, W. (1959) Über die klassische Theorie und Praxis des antiken Prosarythmus. Wiesbaden, Hermes Einzelschr. 12..

Steinmetz, P. (1982) Untersuchungen zur römischen Literatur des zweitenJahrhunderts nach Christi Geburt. Wiesbaden.

Stroux, I. (1912) De Theophrasti virtutibus dicendi. Lipsiae.

Szathmári István (szerk.) (1996) Hol tart ma a stilisztika? Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.

Szikszainé Nagy Irma (2001) A retorikai kérdés rövid tudománytörténete. Az alakzatok világa 3. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.

Szörényi László – Szabó Zoltán (1997) Kis magyar retorika. Budapest, Helikon Kiadó.

Wilkinson, L. P. (1970) Golden Latin Artistry. Cambridge, Cambridge University Press.

Zehetmeier, J. (1930) Die Periodenlehre des Aristoteles. Philologus, 85, 200–208.

6. AZ EMLÉKEZÉS (MEMORIA)„Az írás feledést fog oltani azok lelkébe, akik megtanulják, mert nem gyakorolják az emlékezőtehetségüket – az írásba bizakodva ugyanis kívülről, idegen jelek segítségével, nem pedig belülről, a maguk erejéből fognak visszaemlékezni.”

(Platón)

6.1. AZ EMLÉKEZÉS MŰVÉSZETE A HELLENISZTIKUS


AZ ÓKORI RETORIKA

RETORIKÁBANA ránk maradt ókori retorikák közül A C. Herenniusnak ajánlott rétorika tárgyalja elsőként az emlékezőtehetséget, a memóriát. Természetesen ez nemjelenti azt, hogy a Kr. e. 1. század nyolcvanas éveiben írtak először az emlékezésről. Arisztotelész még nem említi Rétorikájában, azonban a hellenisztikus kor retorikái feltehetőleg foglalkoztak vele, de ezek elkallódtak. Cornificius már a görög retorikában kialakult és megállapodott rendszert ültetett át latinra. Ezaztjelenti, hogy az ő korára már kialakulta szónok öt feladata: a feltárás vagy anyaggyűjtés (inventio), az elrendezés, azaz a felépítés, struktúra (dispositio), a nyelvi formába öntés, a kifejezésmód (elocutio), az emlékezetbe vésés, a kész beszéd kívülről való megtanulása (memoria) és az előadásmód (actio, pronuntiatio).

Cornificius így kezdi tárgyalni: „Most pedig térjünk rá az összegyűjtött anyagok tárházára, az emlékezőtehetségre. Hogy az emlékezőtehetség fejleszthető-e tanítással, vagy teljesen természetes adottságtól függ, erre más, alkalmasabb időben válaszolok. Most úgy beszélek róla, mintha már bizonyítottam volna, hogy az elmélet és az oktatás e téren is sokra képes. Úgy vélem ugyanis, hogy az emlékezőtehetségnek is megvan a maga tudománya. Hogy miért ez a véleményem, majd máshol indokolom meg. Egyelőre azt fejtem ki, milyen az emlékezőtehetség.” (3.16. 28) E szavakból arra következtethetünk, hogy a memória tana már régen kialakult, és módszertanát is rögzítették. Ennek lényegét dióhéjban így foglalja össze:

Nos, kétféle emlékezőtehetség van: az egyik a természetes, a másika kifejlesztett.

A természetes velünk született, és a gondolkodásunkkal együtt fejlődik; a kifejlesztett az, amit bizonyos irányítás és ésszerű képzés izmosít. Ahogy a született tehetség más téren is utánozza az elméleti tudást, az elmélet viszont erősíti és növeli a természetes adottságokat, ugyanúgy megtörténik e téren is, hogy olykor a természetes emlékezőtehetség, ha kiváló, hasonló lesz a kifejlesztetthez, a kifejlesztett viszont módszeres elméleti tudással megőrzi és továbbfejleszti a természetes adottságokat. (3.16. 28)

A szerzőt tehát pedagógiai optimizmus vezéreli: meggyőződése, hogy a meglevő természetes tehetség továbbfejleszthető, a hiányzó pedig pótolható. A továbbiakban ez utóbbiról beszél, tehát arról, hogyan lehet az emlékezőtehetséget fejleszteni:

Most a kifejlesztett emlékezőtehetségről fogok beszélni. A kifejlesztett emlékezőtehetség helyszíneken és képeken alapszik. Helyszínnek nevezzük azokat a dolgokat, amelyeket a természet vagy az emberi kéz körülhatároltnak, befejezettnek és felismerhetőnek alkotott, s így természetes emlékezőtehetségünkkel könnyen felfoghatók és megragadhatók, például egy épület, egy oszlopköz, egy szöglet, egy boltív és más hasonlók. Képeknek nevezzük annak a dolognak bizonyos formáit, jeleit és képmásait, amit meg akarunkjegyezni; például ha egy lóra, egy oroszlánra vagy egy sasra akarunk emlékezni, képét egy meghatározott helyszínen kell elhelyeznünk. (3.16. 28)

A szerző az emlékezéstudományt görög szóval mnémonicának nevezi. Ennek alapjait a helyszínek (loci) és a képek (imagines) szolgáltatják. Ezek olyan kulcsot adnak a tanulók kezébe, mint a viasztábla vagy a papirusz és a betűk:

Amiként azok, akik ismerik a betűket, le tudják írni azt, amit diktálnak nekik, és fel tudják olvasni, amit leírtak, akként azok, akik mnémotechnikát tanultak, el tudják helyezni helyszíneken azt, amit hallottak, és ezen helyszínek alapján emlékezetből elő tudják adni. Mert a helyszínek hasonlatosak a viasztáblához vagy a papiruszhoz, a képek a betűkhöz, a képek elrendezése és elhelyezése az íráshoz, az előadás pedig a fölolvasáshoz. Ha sok mindent meg akarunkjegyezni, sok helyszínt kell összegyűjteni, és a sok helyszínen sok képet kell elhelyezni. Úgy véljük továbbá, hogy e helyszíneket megfelelő sorrendbe kell raknunk, hogy a sorrend felborulása soha ne akadályozhasson a képek követésében, akárhányadik helyszínről van is szó, a sorozat elején vagy a végén, és felidézhessük azt, amit a helyszínekre bíztunk. (3.17. 30)

A sorrend fontosságát az emlékezésben a modern lélektan is bizonyította: „Egyszeri hallás után a listaszerű anyag felejtése gyors, és jellegzetes rendet mutat. Azonnali visszaidézéskor a lista elejére és végére jobban emlékszünk, mint a közepére; ezenkívül a visszaidézésta lista végével kezdjük” (Jakab 1997,1,361). Cornificius is érzi, hogy a sorrend alapvető fontosságú az emlékezésben, ezért a rávonatkozó ismereteket tovább finomítja:

Például, ha igen sok ismerősünket látnánk sorban állni, mindegy lenne számunkra, hogy a sor elejéről, végéről vagy közepéről kezdjük nevüket szólítani; ugyanígy történik a sorrendbe rakott helyszínek esetében is: a képekről emlékezve, bármilyen irányban haladva, bármilyen helyszín alapján felmondhatjuk azt, amit a helyszínekhez hozzárendeltünk; ezért vélem úgy, hogy a helyszíneket sorrendbe kell állítani. (3. 18, 30)


AZ ÓKORI RETORIKA

A helyszínek, képek és sorrend (ordo) tehát a leglényegesebb elemei ennek a módszernek. Közülük a helyszíneket és a sorrendet tartósabban kell megjegyeznünk, mint a képeket:

A kiválasztott helyszíneket erősen emlékezetünkbe kell vésnünk, hogy végérvényesen megragadjanak bennünk; mert a képek, mint a betűk, elmosódnak, amikor nem használjuk őket; a helyszíneknek, mint a viasztábláknak, meg kell maradniuk. És hogy véletlenül el ne tévesszük a helyszínek számát, jelöljük meg minden ötödiket: például az ötödik helyszínbe aranykezet teszünk, a tizedikbe egyik ismerősünket helyezzük, akinek neve Decimus. Könnyű lesz ezután, folytatva a sort, hasonló jeleket elhelyezni minden ötödik helyszínben. (3. 17. 31)

Ezután külön is foglalkozik a helyszínekkel. Ne legyenek forgalmas helyeken, különböző formájúak legyenek, hogyjól elkülönüljenek egymástól, közepes nagyságúak legyenek, közepes távolságra egymástól, s ne legyenek vakítóan fényesek, de sötétek sem. Legyenek könnyen áttekinthetők. Ilyen helyszínekből sokat kell összegyűjteni, és tartósan megjegyezni (3. 19. 32).

Miután alaposan leírta a helyszínek természetét és a sorrend fontosságát, ebből az is kiderül, hogy a helyszínek szerepe az, hogy a dolgok történésének sorrendjét segítsenek megjegyezni. A képek szerepe pedig az, hogy magukra a dolgokra emlékeztessenek:

Mivel tehát a képeknek hasonlóknak kell lenniük a dolgokhoz, mi magunknak kell kiválasztanunk minden dologhoz a hozzá hasonlót. [...] A dolgok hasonlóságát úgy fejezzük ki, hogy maguknak a dolgoknak a képeit nagy vonalakban összeállítjuk. […] Gyakran egyetlen jellel és egy egyszerű képpel jegyzünk meg egy egész eseményt; például amikor a vádló azt mondja, hogy a vádlott méreggel gyilkolta meg az áldozatát, és azzal vádolja, hogy örökségszerzés céljából tette, és hogy e tettnek sok tanúja és ismerője van. Ha ezt akarjuk először felidézni, helyezzük az egész esemény képét az első helyszínbe, hogy védekezéskor könnyen rendelkezésünkre álljon. […] Majd ugyanígy a többi vádpontot is szép sorjában elhelyezzük a helyszíneken. És valahányszor fel akarjuk idézni az ügyet, ha a helyszíneket elrendezzük és a képeket gondosan megjelöljük, könnyen emlékezetünkbe idézhetjük azt, amit akarunk. (3. 20. 33)

A dolgok megjegyzésének folyamatát a modern lélektan is hasonlóan írja le: „Értelmes anyagnál ajelentés őrződik meg, és nem a konkrét forma; ezért vagyunk képesek egy hallott és megértett szöveget saját szavainkkal elmondani (míg a szó szerinti felidézés rendszerint nem megy). Elbeszélő szövegből az esemény –, ill. cselekvésláncolat marad meg emlékezetünkben. [...] Érvelő, tudományos szövegekből az értelmes összefüggések, a logikai rend őrződik meg.” (Jakab 1997, I. 361)

A helyszínekés képek módszere szó szerinti tanulásra is alkalmas. Cornificius így ír erről:

A szavak hasonlóságát pedig úgy teremtjük meg, hogy minden egyes névnek és szónak az emlékét egy képpel jelöljük meg. [.] Ha a szavak hasonlóságát akarjuk képekkel kifejezni, nagyobb feladat hárul ránk, és képzeletünket erősebben kell foglalkoztatnunk. Ezt a következőképpen kell csinálni:

Királyaink, az Átridák, térnek haza.

Az első helyszínbe képzeljük oda a kezét az ég felé emelő Domitiust, amint éppen a Marcius Rexek korbácsolják. Ez idézi fel ezt: „Királyaink térnek haza.” A második helyszínen Aesopust és Cimbert öltöztessük Agamemnón és Menelaoszjelmezébe, mint az Iphigeneia előadásán. Ez lesz „az Átridák". Így ábrázoljunk minden szót. A képeknek ez a kombinációja azonban akkor hatékony, ha e jelekkel a természetes emlékezetet ébresztjük fel; például ha adva van egy vers, először magunkban vegyük át kétszer-háromszor, és csak azután ábrázoljuk a szavakat képekkel. Így támogatja a mesterségbeli tudás a természetet. (3, 21, 34)

A szerző itt a római történelem és a korabeli színházi élet ismeretét is bevonja a képek megalkotásába, hogy így azok alkalmasak legyenek a fenti tragédia szövegének megjegyzésére. A Cornificius leírta emlékezési módszer asszociáción alapul. A modern lélektan is tudatában van az asszociáció fontosságának, s így határozza meg:

Asszociáció, képzettársítás (lat. „társítás”): érzékleteink, észlelési élményeink, gondolataink emlékeinek összekapcsolódása, vagyis azon képességünk, hogy egyesek egymást felidézzék. Az asszociáció gondolata már Platón írásaiban feltűnik, Arisztotelész pedig a képzetek összekapcsolódásának szabályait is megfogalmazza Deanima (Lélekfilozófiai írások) c. művében. E szerint a visszaemlékezés – melynek során korábban birtokolt tudást vagy képzetet nyerünk vissza- lényege, hogy amikor keresünk valamit emlékezetünkben, akkor egyidejűség, oksági kapcsolatok, rész-egész viszonyok és megszokás által összekapcsolt képzeteink fonalán haladva jutunk vissza a keresetthez.

(Jakab 1997, I. 110)


AZ ÓKORI RETORIKA

Ezen a lélektani alapon dolgozták tehát ki a hellenisztikus kor rétorai a fentebb ismertetett modellt. Egyébként minden tanulás alapja az asszociáció: „Az asszociációs kapcsolat a tanulás eredménye; a tanulást úgy is értelmezhetjük, mint kapcsolatképzést.” (Lappints 1997, 1.112)

6.2. AZ EMLÉKEZÉS CICERÓNÁLCicero Kr. e. 56 táján befejezett De oratore (A szónokról) című dialógusában Marcus Antonius beszél a memóriáról. Rövid leírása három szempontból fontos. Az első az, hogy leírásában történeti szempontot érvényesít. Ez annyit tesz, hogy egyrészt utal Themisztoklésznek, a szalamiszi csata hősének (Kr. e. 480) közmondásosan csodálatos memóriájára, másrészt elmeséli, hogy a fentebb ismertetett, helyszíneken, képeken és sorrenden alapuló memorizálási módszer honnan származik. Elbeszélése szerint a fenti emlékezési művészetet a keószi Szimónidész (Kr. e. 557–468) egy csoda folytán fedezte föl. Történt ugyanis, hogy Szimónidész a thesszaliai Krannonban a gazdag Szkopasz házában lakomázott, és ott előadta azt a dalát, amelyet a ház ura rendelt tőle előre kialkudott honoráriumért. Miután a költő befejezte dalát, a háziúr az ígért pénznek csak a felét volt hajlandó kifizetni, s ezt azzal indokolta meg, hogy a versnek fele Kasztorés Pollux dicséretét szolgálta, következésképpen a honorárium másik felét adják meg ezek az istenek. Nem sokkal ezután, mesélik, Szimónidészhez egy hírnök érkezett azzal az üzenettel, hogy menjen ki, mert a ház előtt két ifjú feltétlenül beszélni akar vele. Szimónidész tüstént fölállt, kiment, de kint senkit sem talált. Amíg kívül volt, a ház, amelyben Szkopasz és vendégei lakomáztak, leomlott, és halálra zúzta a lakomázókat. A holttestek a súlyos falaktól oly mértékben deformálódtak, hogy az áldozatokat a temetéskor hozzátartozóik nem tudták azonosítani. Ekkor Szimónidész segített az azonosításban, mert emlékezett arra, melyik vendég melyik asztalnál ült. „Ezen eseménytől figyelmeztetve ébredt rá arra, hogy legfőképpen a sorrend az, ami az emlékezést segíti” – ezzel a megállapítással zárja le Antonius történeti kitekintését (2, 351–354).

A második az, hogy rendkívüli fontosságot tulajdonít az emlékezőtehetségnek a szónoklásban: a szónoknak ugyanis nemcsak a szóban forgó beszédét kell kívülről tudnia, hanem a precedenseket és a váratlan fordulatokra adandó rögtönzött válaszokat is. Szimónidész példája arra figyelmeztet, hogy az emlékezésben az érzékszervek közül a látás a legfontosabb: fülünkkel és gondolkodásunkkal azt tudjuk igazán rögzíteni, amit láttunk. Homályos és távoli dolgokat is láttatni tudunk, ha megfelelő képekbe öltöztetve közvetítjük őket. Azoknak a formáknak és testeknek azonban, amelyek a szem elé kerülnek, székhelyre van szükségük (sede opus est 2. 358), ezzel magyarázhatjuk a hátterek fontosságát. Hogy ez a módszer mennyire hatékony, azt az athéni Kharmadasz és az asiai Metrodórosz példája bizonyítja, akik ezzel a módszerrel tették emlékezőtehetségüket híressé (2. 360).

Cicero leírásának harmadik említésre méltó sajátossága az, hogy rövidebben tárgyalja az emlékezőtehetséget, mint Cornificius, mégis Cornificius nyomán fogalmaz, azaz a téma kifejtésekor ugyanazokat a szavakat alkalmazza: háttér (locus), kép (imago), sorrend (ordo), viasz (cera), betű (littera) stb. Végül pedig abból a tényből, hogy egyáltalán nem kritizálja e módszert, csak dicséri, arra következtetünk, hogy megbízhatónak tartotta. Sőt még védelmezi is azon lustákkal szemben, akik azt állítják, hogy „a képek súlya elnyomja az emlékezőképességet, és még azt is elhomályosítja, amit a természet önmagában is megtarthatott volna” (2. 360). Ez nem igaz – mondja, és a már említett Kharmadasszal és Metrodórosszal bizonyítja az ellenkezőjét.

6.3. AZ EMLÉKEZŐTEHETSÉG QUINTILIANUSNÁLAz ókori retorikák közül Quintilianusé tárgyalja a leghosszabban az emlékezőtehetséget. Ha a szónoknak nincsjó memóriája – mondja –, akkor minden korábbi munkája fölöslegessé válik. Sőt az egész oktatás a memórián alapszik, ezért nevezik az ékesszólás kincsesházának (thesaurus eloquentiae 11. 2. 1). Quintilianus itt Cornificius megállapítására utal, aki thesaurum inventorumnak, a feltártak kincsesházának nevezi a memóriát (3.16. 28). Nem akar azzal a kérdéssel foglalkozni, hogy mi a memória, csak azt hangsúlyozza, hogy csodálatos, még álomban is dolgozik, és az ékesszólás neki köszönheti felvirágzását, hiszen nemcsak a gondolatokat őrzi meg, hanem még a szavak sorrendjét is, és hamarabb cserbenhagyják a szónokot a hallgatók, mint a memóriája. Tudománnyal fejleszteni is lehet, azaz az elméleti tudás fejlesztheti a természetes adottságot. Igaz, Platón azt állítja, hogy az írás feltalálása árt a memóriának, mivel amit leírunk, azt már nem akarjuk emlékezetben tartani. Ez nem feltétlenül igaz, mondja Quintilianus, mert azt, amit napokig írunk azzal a szándékkal, hogy majd meg is tanuljuk, már ez a figyelem segít megjegyezni (11.2. 4–10). 0 is elmeséli, hogy az emlékezés művészetét (artem memoriae) Szimónidész fedezte fel (11.2.11–16). Ezután Szimónidészhez kapcsolódva ő is kifejti a helyek és a képek elméletét. Hasznos dolog, mondja, ha a leírt vagy az átgondolt dolgokat bizonyos jelekhez kapcsoljuk, mert ezek emlékeztetnek e dolgokra (11. 2. 17–19). Majd idézi Cicero véleményét arról, milyenek is legyenek ezek a helyek (11.2. 22). Túlzásnak tartja viszont Metrodorus eljárását, aki az állatöv tizenkét jegyében háromszázhatvan ilyen helyet különített el (11. 2. 22).


AZ ÓKORI RETORIKA

Az emlékezés művészetét, mint mondják, elsőként Szimónidész fejtette ki; közismert a története. Miután egy megkoszorúzott ökölvívóra, előre kialkudott árért megírta a költeményt, amilyet általában a győztesekről szoktak költeni, a pénz egy részét nem fizették ki neki, mert a költők módján gyakran elkalandozott témájától, és Kasztórt meg Polluxot dicsőítette. Kijelentették, hogy a tiszteletdíj másik részét azoktól követelje, akiket magasztalt. A hagyomány szerint ezek meg is fizettek neki. Nagy lakomát csaptak ugyanis ugyanezen győzelem tiszteletére, s Szimónidészt is meghívták rá. A lakomáról azonban váratlanul kihívják azzal, hogy két ifjú érkezett lóháton és haladéktalanul beszélni akarnak vele. Bár nem találta meg őket, de a folytatás megmutatta, hogy az istenek kegyesek voltak iránta. Alighogy kilépett, az ebédlőterem leomlott a lakomázókra, és úgy szétzúzta őket, hogy sem az arcukat, sem összeszedett tagjaikat nem voltak képesek semmifélejelről felismerni a rokonok, akik el akarták temetni őket. Ekkor Szimónidész – mondják – emlékezve arra, hogy ki–ki milyen sorrendben ült, a holttesteket azonosítani tudta. (11. 2.11–13)

Szimónidész ezen esetéből vonták le azt a következtetést, hogy az emlékezést segítik a lélekben rögzített helyek, erről ki–ki saját tapasztalata alapján meggyőződhetik. Mert ha egy idő után visszatérünk bizonyos helyekre, nemcsak rájuk ismerünk, hanem még az is eszünkbejut, hogy mit tettünk bennük, a személyek is felrémlenek előttünk, sőt az ott támadt gondolatok is eszünkbe jutnak. Ahogyan a legtöbb esetben, itt is a tapasztalat hozta létre a művészetet. Minél terjedelmesebb és minél jellegzetesebb helyszíneket válogassunk össze, például egy nagy házat sok-sok szobával. Ezekbe mindazt, amit meg akarunkjegyezni, elrendezzük, hogy gondolatunk késlekedés nélkül végigfuthasson minden részén. Először is arra ügyeljünk, hogy ne akadjon el az egyes dolgokon. Több mint erősnek kell lennie annak az emlékezetnek, amely más dolgokra emlékeztet. Majd a leírt vagy az elgondolt dolgokat értelmünkben valamely jellel megjelöljük, hogy az emlékeztessen rájuk. E jel lehet egy tárgy, például a hajózás, a katonáskodás vagy valamely szó. Mert egyetlen szó figyelmeztetésére az is eszünkbejut, amit elfelejtettünk. A hajózással kapcsolatos jel lehet egy vasmacska, a katonasággal kapcsolatos valamilyen fegyver. Mindezt így rendezik el: az első gondolatot a bejáratnál rakják le, a másodikat az átriumban, majd megkerülve a vízgyűjtő medencét, nemcsak a hálószobákban és a fogadótermekben helyezik a következőket, hanem a szobrok és más műtárgyak mellé is. Miután ezt így elvégezték, ha fel kell idézni az emlékezetet, sorra veszik ezeket a helyeket az elsőtől kezdve, és visszakérik mindegyiktől azt, amit rájuk bíztak, hogy képeik emlékeztessék őket. Így bármilyen sok is az, amire emlékezni kell, mintegy szíjjal összekötve, nem tévesztik össze az előbb állókat az utánuk következőkkel. Csak aztán kemény munkával meg kell tanulni mindezt. Amit a házról mondtam, ugyanazt lehet alkalmazni középületekre, hosszú útra, egy városnegyedre, sőt festményre is. Ilyen képeket el is képzelhetünk magunknak. Színhelyekre van tehát szükség, amelyeket elképzelünk vagy választunk, és képekre vagy képmásokra. Képek ismertetőjelek, amelyekkel megjelöljük azokat a dolgokat, amelyeket meg akarunk tanulni. Ahogyan Cicero mondja, a helyszínek viasztáblák, a képek betűk helyett állnak. A legjobb lesz, ha szó szerint idézem a következő részletet: „Sokjellegzetes, egyértelmű helyszínt kell összegyűjteni, melyek közepes távolságra vannak egymástól, és olyan képeket, amelyek elevenek, élesek és szembeötlők, gyorsan felidézhetők, mert megragadnak a lelkünkben.” (11. 2.17–22).

A neves ókori szerzők közül Quintilianus az első, aki bizonyos nehézséget lát e fenti módszerben. Bár elismeri, hogy hasznos, mégis felveti, hogy olykor lehetetlen minden gondolatot úgy ábrázolni, mint a tárgyakat, és nem lehet minden szót képpel megjelölni, például a kötőszavakat. Ezért a hosszabb folyamatos beszéd megtanulására más eljárást ajánl. Ha hosszabb beszédet kell kívülről megtanulni, célravezetőbb részekre osztani, és a részeket külön-külön megtanulni. Arra azonban ügyelni kell, hogy ezek a részek ne legyenek túlságosan rövidek, mert így a beszéd darabokra hullik. Ezért nagyobb önálló részeket válasszunk, s ha ezek nagyon hosszúak, osszuk ketté őket úgy, hogy bizonyos nyugvópontokat állapítunk meg bennük. Azokat a részeket viszont, amelyeket nehezebben tudunk megjegyezni, lássuk el bizonyos jelekkel, hogy ejelek segítsék fölidézésüket. A helyekés képek részleges használatát tehát Quintilianus ezen eljárás esetében is hasznosnak tartja (11.2. 27–31).

Fontos, hogy saját kéziratunkból tanuljunk, mert így nyomon követhetjük saját emlékezőtehetségünket. A törlést vagy közbeszúrást tekintsükjelnek, helyszínnek, afféle emlékeztető kapaszkodónak, mert a saját tapasztalásnak szintén szerepe van az anyag rögzítésében. Legjobb lenne csendben tanulni, így azonban figyelmünk elkalandozhatik. Ezt elkerülhetjük, ha hangosan tanulunk. Ezzel még az az előny isjár, hogy a hangos beszéd támogatja a memóriánkat. Arra azonban ügyeljünk, hogy ne legyünk nagyon hangosak, inkább csak mormolva tanuljunk (11.2. 32–33). Azt is megtehetjük, hogy mással olvastatjuk fel beszédünket, s hallás után tanuljuk meg. Jót tesz a tanulásnak, ha olykor-olykor próbára tesszük magunkat, hogy tudjuk-e már az eddigieket, mert ez is fokozza figyelmünket. Nagyjelentősége van a helyes felosztásnak a tanulásban: ha gondolatban felosztjuk beszédünket, s elmélkedünk a részeken, könnyebben megjegyezzük. Ha ezt módszeresen tesszük, beszédünk bármely részét bármikor fölidézhetjük. Előfordult–vallja Quintilianus–, hogy hallgatósága arra kérte, ismételjen meg egy részletet, s ezt mindig meg tudta tenni, pedig az ő memóriája csak közepes (11. 2. 34–39).

Ha azonban valaki azt kérdezné, hogy mi ajó emlékezőtehetség titka, arra ezt válaszolná: munka és gyakorlás.


AZ ÓKORI RETORIKA

Minél többet kell könyv nélkül megtanulni nemcsak fiatalon, hanem később is. Eleinte rövidebb szövegeket tanuljunk meg kívülről, majd később napról napra növeljük az adagot. Költeményekkel kezdjük, azután térjünk át a szónoklatokra, s legutoljára hagyjuk a lazább ritmusú szövegeket, például ajogi paragrafusokat. Fontos, hogy hagyjunk időt a leülepedésre. Olykor egy-egy éjszaka csodákra képes. Arra, amit aznap még nem tudtunk, másnap már tisztán emlékezünk. Amit ugyanis gyorsan, rövid idő alatt tanulunk meg, gyorsan el is felejtjük. Nem kell hát csodálkozni, hogyjobban megragad a lélekben az, ami hosszabb idő alatt rögzült benne (11.2. 40–44).

Kérdés mármost, hogy a szónoknak szó szerint meg kell-e tanulnia beszédét vagy elég, ha csak a gondolatmenetet és a sorrendet tanulja meg. Quintilianus szerint e kérdésre nem lehet általános érvényű választ adni, mert ha kedvezni akarunk az emlékezőtehetségünknek, és időnk is engedi, még az utolsó szótagot is meg kell tanulni. Ellenkező esetben ugyanis leírni is fölösleges volt (11.2. 44–45). De legfőbbképpen a fiatalokat kell ehhez hozzászoktatni. Ezért helytelen, ha súgó vagy írásos vázlat segítségét vesszük igénybe, mert ezzel hozzászoktatjuk magunkat a lustasághoz, és nem merünk felszabadultan szárnyalva beszélni. Ajó emlékezőtehetség ugyanis azt a látszatot kelti, hogy ott a helyszínen találtuk ki mindazt, amit mondunk. Ez a könnyed választékosság javára válikaz ügynek, és a szónoknak egyaránt (11. 2. 45-47). Haazonban az emlékezőtehetségünk szerényebb, és időnk sincs elég, nem célszerű a szó szerinti tanulás, mert könnyen belesülhet az ember. Ez esetben a gondolatmenetet kell az emlékezetbe vésni, a szavakat illetően pedig teljes szabadságot kell adnunk magunknak, mert mindenki ragaszkodik saját szavaihoz (11. 2. 48–49).

Napjainkban a retorikák nem tárgyalják a memorizálást – miért volt ez fontos az ókorban? A legfontosabb oka az volt, hogy a közfelfogás elvárta a szónoktól, hogy fejből, papír nélkül beszéljen. Általában sokkal nagyobb hallgatóság előtt beszélt, mint napjainkban, és jóval hosszabban. Nem voltak hangosító berendezések, következésképpen a hangerőn, a hangmagasságon és a tagoláson, azaz a beszéd ritmusán múlott csupán, hogy népes hallgatósága megértse a szónokot. A szónoknak egyaránt hatnia kellett a fülre és a szemre, mert amit hall és lát az ember, azt jobban megérti, mintha csak hallaná. Ha a beszélő papírhoz, könyvhöz van kötve, nem tud úgy egész testével kommunikálni, mint ha szabadon beszélne. Aki tehát azt akarta, hogy megértsék, azaz közölni tudja szándékát hallgatóságával, annak szabadon kellett beszélnie, mégpedig olyan ritmusban, amely egyaránt alkalmas gondolatok és érzelmek közvetítésére. A szükség kényszerítette hát rá a szónokokat az ókorban, hogy könyv nélkül és megfelelő ritmusban beszéljenek. De a memorizálás fontosságának más oka is volt: a könyvek kis példányszámban készültek, hiszen kézzel másolták őket, és drágán lehetett hozzájuk jutni. Olykor a tanulók nem tudták megvenni a tankönyvet, hanem kölcsönkérték rövid időre valakitől, jegyzeteket készítve belőle, megtanulták, s aztán visszaadták. Az ifjabb Plinius meséli nagybátyjáról, idősebb Pliniusról, hogy 160 könyvnyi kivonatolt feljegyzését Hispániában eladhatta volna 400 000 sestertiusért, ami egy lovagi cenzusnak megfelelő összeg, de nem tudott tőlük megválni (3. 5. 7).

Ajó memória tehát a siker záloga is volt, s azok, akiknek ez megadatott, híresek lettek. Quintilianus is felsorol néhányat közülük, hogy buzdítsa ifjú tanítványait: Themisztoklésznek olyan memóriája volt, hogy egy év alatt anyanyelvi szinten megtanult perzsául. Mithridatész király huszonkét nyelven beszélt, annyin, ahány népen uralkodott. P. Licinius Crassus Dives, amikor Asiában helytartó volt, öt görög nyelvjárásban beszélt olyan tökéletesen, hogy mindig azon a nyelvjáráson tárgyalt, amely az ügyfeleinek anyanyelve volt (Val. Max. 8, 7, 6). Kürosz pedig, a nagy perzsa király, minden katonájának tudta a nevét. Theodektészről, aki rétor és tragédiaköltő volt, az a hírjárta, hogy egyszeri hallásra bármilyen verset vissza tud mondani. Szókratész pedig ezt mondja Hippiaszról: „De az emlékezetbe vésés módszerét illető ügyességedet, úgy látszik, mégiscsak kifelejtettem; noha éppen ebben véled magad a legragyogóbbnak.” (Platón 1. 282) Ma már szinte el sem hisszük ezeket az adatokat, mert teljesen más technikai körülmények között élünk. Az idősebb Seneca, a filozófus Seneca apja, akinek megbízhatósága és becsületessége közismert volt, közli a következő hihetetlen adatokat: „Az öregség bizony már sok mindent elrabolt tőlem, a szemem fényét elhalványította, hallásomat eltompította, erős izmaimat elfárasztotta, s azok között, amiket még meghagyott lelkem részei közül, a memória a legérzékenyebb és legtörékenyebb, pedig hát éppen ezt támadta meg legelőször az öregség. Valamikor ez oly mértékben virult bennem, hogy nemcsak arra volt elég, amire a mindennapi életben szükség volt, hanem – nem tagadom – a csodájára jártak. Mert kétezer nevet, amelyet fölolvastak, ugyanolyan sorrendben visszamondtam, és amíg a tanárra vártunk, osztálytársaim összeállítottak egy kétszáz soros verset úgy, hogy ki-ki egy sort adott hozzá, s ezt hátulról kezdve az első sorig hibátlanul elszavaltam.” (Controversiae 1. praefatio 2)

6.4. ÖSSZEGZÉSE rendkívüli eredményesség annak a különös gondnak tulajdonítható, amellyel az ókorban a természetes memóriát fejleszteni igyekeztek. Az antik festészetet kutató művészettörténészek legújabban felfedezték, hogy bizonyos rajzok és festmények azzal a céllal készültek, hogy A C. Herenniusnak ajánlott rétorika szerzője által


AZ ÓKORI RETORIKA

elsőként részletesen leírt, a helyszínekre és képekre alapozott emlékezésművészetet szemléltessék. Például a szakirodalomban Tabulae Iliacae (Trójai képek) címen tárgyalt antik képsorokról legújabban nyomós érvekkel bizonyítják, hogy memóriafejlesztés céljából készültek. Ezek a képek meghatározott sorrendben a trójai háború eseményeit ábrázolják, s a háború menetében fontos történéseket képekkel és feliratokkal egyaránt rögzítik. Ez a tény érthetővé teszi azt is, miért beszél Quintilianus úgy a helyszínekről és képekről, mintha egy meghatározott képsort írna le. Azért, mert valóban létező, a memóriafejlesztésben ténylegesen alkalmazott képsorokra gondolt (Rouveret 1988, 166–176).

A modern retorikák ma már nem tárgyalják a memóriát, például P. J. Corbett kijelenti, hogy kézikönyvében nem foglalkozik vele (Corbett 1999, 22). Kivétel Bencze Lóránt, aki két értékes fejezetet szentel az emlékezetnek (Bencze 1996, 312. skk.). A modern lélektanok annál inkább kutatják. A pszichológusok kísérletekkel vizsgálták az emlékezés mechanizmusát. Ebbinghaus értelmetlen szótagokat tanultatott, Bartlett viszont értelmes szövegeket. Mindkét kutató bizonyította, hogy az előzetes ismeretek befolyásolják az új anyag megtanulását. Az értelmes anyag megjegyzése könnyebb, mint az értelmetlené. Az értelmes anyag esetén ajelentés őrződik meg, nem a forma. Listák tanulásakor a listák elejére és végére jobban emlékezünk. Ez az úgynevezett szeriálispozíció (sorrendi helyzet) hatás. A. Baddeley vizsgálta a rövid idejű és a hosszú idejű emlékezés lélektani folyamatát. A rövid idejű emlékezésből az újonnan tanult anyag többszöri ismételgetés révén kerül át a hosszú idejű emlékezésbe. A hosszú idejű emlékezéshez egy nyugalmi időszak is szükséges a tanulás után; ez az úgynevezett konszolidációs periódus. Hasonlóképpen a modern lélektani kísérletek bizonyították, hogy a képi emlékezés kapacitása sokkal nagyobb a verbális emlékezésénél. Mindez azt jelenti, hogy az ókori retorikusok – Cornificius és Quintilianus – lélektanilag helyesen jártak el, amikor a memóriafejlesztésben és a szó szerinti tanulásban a megfelelő sorrendbe rakott helyszínekés képek asszociációs eljárását alkalmazták. A középkorban ez a képi vagy architektonikus memória oly mértékben el volt terjedve, hogy hatása szépirodalmi alkotásban is kézzelfogható, például Dante Isteni színjátékában és Chaucer A hírnév háza című művében. De a kódexek díszes iniciáléi is e díszes kiemeléssel kisebb logikus részekre osztották a művet amit Quintilianus is oly melegen ajánl a szónoki beszéd memorizálásakor –, s ezzel elősegítették hatékonyabb megjegyzésüket (Sloane 2001, 488–489). Az emlékezés tehát az emberi szellemiség fontos összetevője, azért kutatták szenvedélyesen oly nagy gondolkodók, mint Platón az ókorban, Augustinus a középkor elején és Paul Ricoeur, a kiváló esztéta és filozófus napjainkban.

6.5. FELHASZNÁLT IRODALOMAgostino, V. (1952–53) Simonide inventore della mnemotecnica in Ciceronee in Quintiliano. RSC, 1.125-127.

Aurelius Augustinus (1982) Vallomások. Fordította és ajegyzeteket írta Városi István. Az utószót írta Redl Károly. Budapest, Gondolat Kiadó.

Baddeley, Alan (2003) Az emberi emlékezet. Fordította Racsmány Mihály. Budapest, Osiris Kiadó.

Bartlett, F. C. (1986) Az emlékezés. Budapest.

Bencze Lóránt (1996) Mikor, miért, kinek, hogyan. I/1–2. Stílus és értelmezés a nyelvi kommunikációban. Budapest, Corvinus Kiadó.

Blum, H. (1964) Die antike Mnemotechnik. Leipzig.

Caplan, H. (1970) Memoria: Treasure–House of Eloquence. In Studies in Ancient and Mediaeval Rhetoric. Edited and with an Introduction by Anne King & Helen North Author: Caplan, Harry. Description, Ithaca, NY, 196–246.

Cicero, M. Tullius (1969) Deoratore. Edidit Kazimierz F. Kumaniecki. Leipzig, Teubner.

Cicero (1987) A szónok. Kárpáty Csilla fordítása. In Cicero válogatott művei. Budapest, Európa Kiadó, 203–286.

Corbett, Edward P. J. – Connors, Robert J. (1999) Classical Rhetoricfor the Modern Student. New York, Oxford University Press.

Cornificius, (1987) AC. Herenniusnak ajánlott rétorika. Latinul és magyarul. Fordította, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Adamik Tamás. Budapest. Akadémiai Kiadó.


AZ ÓKORI RETORIKA

Hajdu, H. (1936) Das mnemotechnische Schriftum des Mittelalters. Franz Leo – Bonset, Wien–Leipzig.

Jakab Zoltán (1997) Asszociáció. In Pedagógiai Lexikon. Budapest, Keraban, 1. kötet, 110–112.

Jakab Zoltán (1997) Emlékezés. In Pedagógiai Lexikon. Budapest, Keraban, 1. kötet, 360–363.

Lappints Árpád (1997) Asszociáció szerepe az oktatásban. In Pedagógiai Lexikon. Budapest, Keraban, 1. kötet, 112–113.

Platón (1984) Összes művei. 1–3. kötet. Budapest, Európa Kiadó.

Pléh Csaba (1986) A történetszerkezet és az emlékezeti sémák. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Quintilianus, M. Fabius (1913–1921) Szónoklattana. Fordította Prácser Albert. Budapest, Franklin.

Ricoeur, Paul (2000) La mémoire, l’histoire, l’oubli. Paris, Édition du Seuil.

Rouveret, A. (1982) Peinture et „art de la mémoire”, le paysage et allégorie dans les tableaux grecs et romains. In C. R.A. I., 1982, 571–588.

Rouveret, A. (1988) Les Tables iliaques et l'art de la mémoire. Bulletin de la société nationale des antiquaires de France, Paris, 166–176.

Senecae, Annaei (1872) Oratorum et rhetorum sententiae, divisiones, colores. Recognovit, Adolphus Kiessling. Lipsiae, Teubner.

Simondon, M. (1982) La mémoire et l’oublie dans la pensée grecque jusqu’ a la fin du V‘ siecle avant J.–C. Paris.

Sloane, Thomas O. (2001) Encyclopedia of Rhetoric. New York, Oxford University Press.

Yates, F. A. (1966) The Art of Memory. London, Routledge and Kegan Paul.

7. AZ ELŐADÁSMÓD (PRONUNTIATIO)„Amikor megkérdezték Démoszthenésztóí, hogy a szónoklásban mi az első, az előadásmódnak adta az első, a második és a harmadik helyet.”

(Cicero)

Már Arisztotelész felhívja a figyelmet az előadásmód fontosságára, s miután megjegyzi, hogy csak most kezdenek vele foglalkozni, ennyit mond róla: „Az előadásmód összefügg a hangerővel: hogyan kell az egyes érzelmeknek megfelelően alkalmaznunk, azaz mikor legyen erős, gyenge és közepes, és hogyan kell élnünk a különféle hangfekvésekkel, a méllyel, a közepessel, és milyen ritmusban kell beszélnünk az egyes érzelmek szerint. Mert három dologra fordítunk figyelmet: a hangerőre, a harmóniára és a ritmusra. Majdnem mindig az ehhez értők viszik el a díjakat a különböző versenyeken. És ahogyan ott napjainkban a színészek nagyobb sikert aratnak a költőknél, ugyanez a helyzet a politikai gyűléseken is, az államformák tökéletlensége miatt.” (Rét. 3. 1) Utolsó mondatában arra utal, hogy a politikai életben nem az ér el sikereket, akinek van mondanivalója, hanem az, aki mondanivalójátjól adja elő. Szerinte ajól rendezett államban kizárólag a mondanivaló helyessége volna a siker záloga, nem az előadásmód. Mivel pedig igen távol vagyunk még az ideális államtól, az előadásmódra nagy szükség van. Diogenész Laertiosz szerint Arisztotelész közvetlen utóda, Theophrasztosz már egy egész könyvet szentelt az előadásmódnak (5. 42–50), e műve azonban nem maradt ránk. Hasonlóképpen elvesztek a hellenisztikus kor retorikái is, amelyek már nyilvánvalóan tárgyalták az előadásmódot.

7.1. AC. HERENNIUSNAK AJÁNLOTT RÉTORIKA AZ ELŐADÁSMÓDRÓLAz első olyan retorikai kézikönyv, amely már módszeresen vizsgálja az előadásmódot, A C. Herenniusnak ajánlott rétorika. Cornificius munkájában azt a tanítást érjük tetten, amely a hellenisztikus korszakban alakult ki. Szerzőnk azonban nem volt megelégedve a korábbi szakírók tárgyalási módjával, ezért feltételezhetjük, hogy saját elképzelése szerint alakított a hagyományos tananyagon. Így kezdi ugyanis témáját:


AZ ÓKORI RETORIKA

Sokan vallják, hogy a szónok számára az előadásmód a legfontosabb, és a meggyőzésben is ennek van a legnagyobb szerepe. Én bizony nem egykönnyen állítanám, hogy az öt képesség közül az egyik a legfontosabb, és azt sem merném vak- merően kijelenteni, hogy az előadásmód egyedülálló jelentősséggel bír. Mert a megfelelő anyaggyűjtés, az ékes stílus, a beszéd részeinek művészi elrendezése és mindezek gondos emlékezetbe vésése előadásmód nélkül nem képes többre, mint az előadásmód egyedül, a többi nélkül. Ezért, és mivel még senki sem írt erről a témáról megbízhatóan – mindenkinek az volt ugyanis a véleménye, hogy nemigen lehet világosan írni a hangszínről, az arckifejezésről, a gesztusról, hiszen mindez érzék dolga –, és mivel az előadói készség megszerzése nagyon is kívánatos a beszédhez, az egész kérdést igen gondosan meg kell vizsgálnunk. (3.11,19)

Ezután megállapítja, hogy az előadásmód legfontosabb két eleme a hanghordozás és a testmozgás. Itt feltehetőleg Theophrasztosz tanításáról van szó, mert Cicero is e kettőt említi az Oratorban (55). A hanghordozásra vonatkozó tudnivalókat így összegezi:

A hanghordozás sajátos jellegét az elmélet és a gyakorlás alakítja ki. Három eleme van. A hangmagasság, a hangerő és a hanghajlékonyság. A hangmagasság legnagyobbrészt születési adottság; valamelyest növeli, de legfőképpen megőrzi az ápolás. A hangerő leginkább az ápolás eredménye; valamelyest növeli, de legfőképpen megőrzi az utánzó gyakorlás. A hanghajlékonyságot, azazhogy a beszéd közben a hangunkat tetszés szerint tudjuk változtatni, leginkább a szónoki gyakorlás fejleszti. Ezért a hangmagasságról és részben a hangerőről is, mivel az egyik születési adottság, a másik ápolás eredménye, csak annyit érdemes mondani, hogy a hangápolás módját azoktól sajátítsuk el, akik e szakmában járatosak. (3. 11.19–20)

Ezeket a szakembereket, akik a szónok hangjára, torkára ügyeltek, azokat ápolták görög szóval phonaszcinak nevezték. A hangerővel és a hanghajlékonysággal kapcsolatban azt tartja fontosnak, hogy „A hangerőt úgy tudjuk a legjobban megőrizni a beszédben, ha a lehető legnyugodtabb és -visszafogottabb hangon mondjuk el a bevezetést. Mert megsérül a légcső, ha erős hanggal töltjük meg, mielőtt még lágy hanggal bejárattuk volna. És iktassunk be hosszabb szüneteket, a lélegzetvételtől ugyanis felfrissül a hang, és a hallgatástól megpihen a légcső. Ne beszéljünk egyfolytában hangosan, hanem térjünk rá a társalgási hangnemre: e váltogatások ugyanis azt eredményezik, hogy minden hangfekvésben frissek maradunk, mert egyetlen hangnemben sem eresztettük szabadjára a hangunkat. Továbbá kerüljük az éles hangú felkiáltásokat, a magas és túlságosan éles felkiáltás ugyanis megüti és felsérti a légcsövet, és egyetlen felkiáltás tönkreteheti hangunk csengését. A beszéd vége felé egy lélegzetvételre, megszakítás nélkül kell hosszan beszélni, mert a torok felmelegszik, a légcső megtelik, és a hang, mellyel változatosan bántunk, egyenletes és állandó csengésbe csap át.” (3.12. 21) A továbbiakban szinte még egyszer megismétli a mondottakat a szónoki beszéd részeivel kapcsolatban (3.12. 22), majd rátér a hanghajlékonyságra:

Nos, a hang hajlékonyságát gondosabban kell megvizsgálni, mivel teljes egészében a retorika szabályain alapul. A hang hajlékonysága alapján megkülönböztetünk társalgó, vitázó és fennkölt hangnemet. A társalgó hangnem nyugodt, és közel áll a hétköznapi beszédmódhoz. A vitázó hangnem éles, és bizonyításra meg cáfolásra szolgál. A fennkölt hangnem haragra gerjeszti vagy szánalomra indítja a hallgató lelkét.

A társalgó hangnem négyféle lehet: komoly, magyarázó, elbeszélő, tréfálkozó.

A komoly hangnem méltóságteljes és visszafogott. A magyarázó visszafogott hangon közli, mi hogyan történhetett vagy nem történhetett. Az elbeszélő úgy adja elő a dolgokat, ahogyan azok végbementek vagy végbemehettek. A tréfálkozó valamely okból mértéktartó ésjóindulatú nevetésre késztet.

A vitázó hangnem lehet folyamatos és szaggatott. A folyamatosan vitázó hangnem gyorsuló és hangos előadásmód. A szaggatott vitázó hangnem ismételten közbeiktatott rövid szünetekkel tagolt, éles hangú beszéd.

A fennkölt hangnem lehet buzdító és megindító. A buzdító az a hangnem, amely valamely bűnt felnagyítva a hallgatót haragra gerjeszti. Megindító az a hangnem, amely a kellemetlenségek felnagyításával a hallgató lelkét szánalomra indítja. (3.13. 23–24)

Mivel tehát a hanghajlékonyság alapján háromféle hangnem van, s ez a három ismét nyolc alfajra oszlik, fontos tudni, milyen előadásmód felel meg mindegyiknek:

Komoly társalgó hangnem esetén teli torokból, de igen higgadt és visszafogott hangon kell beszélni: úgy azonban, hogy a szónoki beszédmódról ne térjünk át a tragikusra. Amikor pedig magyarázó a beszédünk, kissé emeltebb hangon, gyors megszakításokkal és tagolásokkal kell élnünk úgy, hogy magával az előadásmóddal oltsuk be és véssük bele a hallgató lelkébe azt, amit bizonyítani akarunk.


AZ ÓKORI RETORIKA

Amikor elbeszélő hangnemben adunk elő, változatos hangnemre van szükségünk, hogy úgy tűnjék: mindent úgy beszélünk el, ahogy történt. Ha azt akarjuk érzékeltetni, hogy valami gyorsan történt, lendületesen mondjukel, ha pedigazt, hogy vontatottan, mérsékeljük a tempót. Aztán hevesen, majd szelíden, szomorúan, vidáman beszéljünk, a szavakjelentése szerint váltogatva beszédünket.

Ha tréfálkozó a hangnemünk, finoman zendülő hangon, alig észrevehető mosollyal, a féktelen kacagásnak még a látszatát is kerülve, finom átmenettel térjünk át a komoly beszédről a tréfára.

Amikor pedig vitatkoznunk kell, ezt vagy folyamatosan, vagy szaggatottan kell tennünk. Folyamatos előadás esetén mértéktartóan fokozzuk a hangerőt, és idomítsuk a folyamatos szófűzéshez, és váltogassuk a hangfekvést, és beszéljünk gyorsan, hangosan, hogy a hangos előadás követni tudja beszédünk energikus áradását. A szaggatott hangnemben teli torokból kell minél hangosabb felkiáltásokat hallatni, és szerintünk annyi ideig kell tartaniuk a szüneteknek, ameddig az egyes felkiáltások tartanak.

Fennkölt hangnemben, buzdítás esetén alkalmazzunk igen magas hangot, egyenletes hangzású, mértéktartó hangerővel, gyakori váltásokkal és a lehető legnagyobb gyorsasággal. Megindítás esetén használjunk visszafogott, mély fekvésű hangot, gyakori megszakításokkal, hosszú szünetekkel és feltűnő váltásokkal. (3. 14. 24-25)

A testmozgás tárgyalását meghatározással kezdi: „A testmozgás a taglejtés és az arckifejezés bizonyos irányítása; hihetőbbé teszi mondanivalónkat. Arcunk tükrözzön szemérmet és erélyt, taglejtéseinkben viszont ne legyen feltűnő kecsesség, de darabosság sem, nehogy színésznek vagy kézművesnek nézzenek bennünket."

Ezután a fentebb ismertetett nyolcféle hangnemnek megfelelő testmozgás leírása következik:

A testmozgás tárgyalását ugyanazon felosztás szerint végezzük, mint a hang esetében tettük: mert ha komoly társalgó a hangnemünk, álló helyzetben ajobb kéz enyhe mozgatásával kell beszélnünk, örömteli, szomorú vagy közömbös arckifejezéssel követve beszédünk gondolatmenetét.

Ha pedig magyarázó-társalgó a hangnemünk, fejünket kissé előrehajtjuk, mert úgy természetes, hogy minél közelebb vigyük arcunkat a hallgatóhoz, ha valamire tanítani vagy erősen ösztönözni akarjuk.

Ha viszont elbeszélő-társalgó a hangnemünk, ugyanaz a testtartás látszik helyénvalónak, amit a komoly hangnemmel kapcsolatban az imént leírtam.

Ha tréfálkozó a hangnemünk, arcunknak bizonyos vidámságot kell tükröznie, gesztikulálás nélkül.

Ha folyamatos, vitázó hangnemben beszélünk, karunkat gyorsan mozgassuk, arckifejezésünket váltogassuk, tekintetünk szigorú legyen. Ha viszont a vitázó hangnem szaggatott, hevesen nyújtsukelőre karunkat,járkájunk ide-oda, olykor dobbantsunk lábunkkal, tekintetünk zord és merev legyen.

Ha fennkölt hangnemben buzdítunk, alkalmazzunk valamivel lassúbb és megfontoltabb taglejtéseket; egyebekben ugyanúgy tegyünk, mint a folyamatos vitázó hangnemben. Ha fennkölt hangnemben szánalmat akarunk kelteni, sírjunk, mint az asszonyok, verjük fejünket, olykor öltsünk szomorú és zavart arckifejezést visszafogott, de határozott taglejtések kíséretében. (3. 15. 26–27)

Cornificinus érzi, hogy úttörő és nehéz feladatra vállalkozott, amikor az előadásmódról módszeresen kívánt írni, ez az oka annak, hogy a következő mentegetéssel zárja le témáját:

Jól tudom, milyen terhet vállaltam magamra, amikor a testmozgást szavakkal, a hangot pedig leírással akartam utánozni. Ám ha nem bíztam is abban, hogy e kérdésről elég megfelelően lehet írni, és ha ez lehetetlen is, azt, amit leírtam, mégsem tartom haszontalannak, mert itt csak a legszükségesebbre akartam felhívni a figyelmet: a többit a gyakorlásra bízom. De tudnunk kell: ajó előadásmód lehetővé teszi, hogy úgy lássék, szívünkből beszélünk. (3.15. 27).

7.2. CICERO AZ ELŐADÁSMÓDRÓL (ACTIO)Cicero két helyen is foglalkozik az előadásmóddal. Először a Deoratore 3. könyvének a végén, ahol is Crassust írja le mintegy nyolcoldalnyi terjedelemben (3. 56. 213–61, 227). Másodszor a tíz évvel később keletkezett Oratorban foglalja össze röviden, két oldalban (17. 54–18, 60). Mindkét leírásjellege más, mint Cornificiusé, aki jó tanárként, didaktikusan tárgyalja a témát, úgy, ahogyan egy tankönyvhöz illik. Cicero a De oratoréban a


AZ ÓKORI RETORIKA

dialógus műfajának megfelelően oldottabb formában ismerteti, az Oratorban pedig tömör összefoglalását adja a tökéletes szónok szempontjából vizsgálva. Mindkét helyen eltér Cornificiustól abban, hogy a szónok öt feladata közül az előadásmódot tekinti a legfontosabbnak: „A szónoklásban egyedül az előadásmód uralkodik” -írja (3. 56. 213). Ezen értékelését egyrészt Démoszthenész szavaival bizonyítja, aki az első, a második és a harmadik helyet is az előadásmódnakjuttatta, másrészt azzal, hogy rossz szónokok gyakran legyőztek kiváló szónokokat pusztán azzal, hogyjobb előadók voltak (De oratore 3. 56. 213; Orator 17. 56).

De abban is eltér Cornificiustól, hogy lélektanilagjobban megalapozza az előadásmód fontosságát. Abból indul ki, hogy amikor Gracchus beszélt, még ellenfelei is elsírták magukat, mert szeméből, hangjából és gesztusaiból olyan őszinte fájdalom áradt. Később a szónokok, akik az igazság előadói is, ezt a színészekre hagyták, akik csak utánozzák az igazságot. De minden térenjobb a valóság, mint az utánzása. Mivel a lélek indulatát, amelyet az előadásban kifejezésrejuttatni vagy utánozni kell, sok minden elhomályosítja vagy elfödi, el kell távolítani azt, ami akadályozza, hogy minél tisztábban kifejezésrejuthasson. Mert a lélek minden rezdülésének természettől valamiféle arckifejezés (voltus), hang (sonus) és taglejtés (gestus) felel meg. Az ember ugyanis olyan, mint egy hangszer, teste is és hangja is úgy szól, mint a lant húrja: élesen vagy mélyen, gyorsan vagy lassan, erősen vagy gyengén, s mindezekben van egy középső minőség, és vannak szélső értékek, s ez rendkívüli változatosságot tesz lehetővé a különböző érzelmeknek megfelelően (3. 57. 215–216). Ezeketaz érzelmeket tragédiákból vett részletekkel szemlélteti: harag, szánalom, félelem, felindulás, öröm, szomorúság, s hangsúlyozza, hogy mindegyiknek más hang és más taglejtés felel meg (3. 58. 217–219).

A férfias testtartás, a kéz, az ujjak, a kar és a láb mozgása is, amennyiben a jelentést fokozzák, fontos. De az arctól függ minden, mégpedig a szemtől. Ez az oka annak, hogy a régi rómaiak nem szerették az álarcot. Az egész előadás ugyanis a lelkülettől függ, a lélek tükre pedig a szem. Ez az egyetlen érzékszervünk, mely a lélek minden rezdülését képes kifejezni (3. 59. 221). Az előadás tehát úgyszólván a test beszéde (est enim actio quasi sermo corporis), a szemet pedig azért kaptuk a természettől, hogy lelkünk rezdüléseit tükrözze. Ez az oka annak, hogy a hang után a második hely az arcé az előadásban: van benne valamiféle mágikus erő. A szavak ugyanis azokra hatnak, akik értik őket, a tekintet mindenkire: a barbárokat, a primitív népeket egyaránt megbabonázza (3. 59. 223). Cicero megállapítását a modern filmművészet is igazolja, amennyiben olykor egy-egy filmben a tekintet a legfontosabb kommunikációs eszköz. Végül a hang hajlékonyságának, a hangfekvések váltogatásának jelentőségét emeli ki, s ezzel kapcsolatban említi, hogy Gracchust, amikor szónokolt, egy fuvolás kísérte, és az illő hangfekvés váltogatásárajátékával figyelmeztette (3. 60. 225–226).

7.3. QUINTILIANUS AZ ELŐADÁSRÓLQuintilianus mintegy kétszáz évvel Cornificius után írja retorikáját, s ezen hosszú idő alatt sok minden megváltozott a retorika oktatásában. A legfontosabb változás Augus- tus korában következett be: ekkor a szónoklás a Forumról bevonult az iskolába, a retorikai iskolák számának gyarapodásával pedig a tananyagot is egyre módszeresebben dolgozták fel. Ez a változásjól megragadható Quintilianusnál: az előadásmódot mintegy negyven oldal terjedelemben tárgyalja, tehát jóval hosszabban, mint a korábbi szerzők. Tárgyalásmódjának külön értéke, hogy a korabeli elmélet és gyakorlat egyaránt tükröződik leírásában. Abból indul ki, hogy a latinban az előadásmódnak két elnevezése is van:pronuntiatio és actio. Mindkettő helyes – mondja –, az előbbi a szóbeli előadásról, az utóbbi a taglejtésről kapta a nevét, éppen ezért mindkettő használható. Magában az előadásban pedig „csodálatos erő és hatalom van” – állapítja meg, ezt mi sem bizonyítjajobban, mint az, hogy olykor nem az számít, amit mondunk, hanem az, ahogyan mondjuk (11. 3.1–2). E megállapítás igazát többek között Hortensius példájával bizonyítja, aki híres és mindenki által csodált szónok volt, leírt beszédei viszont jelentéktelennek hatnak, nagy hírnevét tehát előadásmódjának köszönhette (11. 3. 8).

Mivel pedig az előadásmód két részre oszlik, hangra és taglejtésre, s az előbbi a fülre, az utóbbi pedig a szemre hat, e két érzékszerv pedig a lélekre, előbb a hangról szól, majd a taglejtésről, de e kettőnek összhangban kell lennie. A hanggal kapcsolatban fontos, hogy milyen, és hogyan tudjuk használni. A természetes hangot ápolással és naponkénti gyakorlással kell fejleszteni (11. 3.15–29). Aszóbeli előadásnak hibátlannak, világosnak, ékesnek és illőnek kell lennie (11. 3. 30–65).

Az előadásmód pedig olyan legyen, mint maga a beszéd. Ahogyan annak kifogástalannak, világosnak, ékesnek és illőnek kell lennie, úgy ez is kifogástalan lesz, azaz hibátlan, ha kiejtésünk könnyed, világos, kellemes és urbanus, azaz nem lesz benne sem vidékiesség, sem idegenszerűség. Mert bizony nem ok nélkül mondják, hogy „barbár vagy görög”, mert az embereket úgy ismerjük fel a hangjukról, ahogyan a fémeket a csengésükről. Így érjük el azt, amit Ennius dicsér, amikor Cethegusról azt mondja, hogy „mézédes ajkú” volt, és nem azt, amit Cicero így marasztal el: „nem szónokolnak, hanem ugatnak". (11. 3. 30–31)


AZ ÓKORI RETORIKA

Előadásmódunk pedig először is akkor leszvilágos, ha a szavakat teljesen kiejtjük, mert egy részüket el szokták nyelni, más részüket pedig hanyagul mondják ki, mert a legtöbben nem ejtik az utolsó szótagokat, mivel az elsőkre a kelleténél nagyobb energiát fordítanak. De ahogyan elengedhetetlen a világos kiejtés, ugyanúgy kellemetlen és terhes minden hangzót külön kiejteni, mintegy megszámlálni. Mert a magánhangzók olykor igen gyakran összeolvadnak, olykor pedig bizonyos mássalhangzókat nem ejtünk a rákövetkező magánhangzók előtt. (11. 3. 33–34)

Ékes az előadásmód akkor, ha a hang könnyed, nagy, hajlékony, erős, kellemes, kitartó, csengő, tiszta, vágja a levegőt, és megül a fülben (mert bizony van olyan hang, amely hallgatásra született, nem nagysága, hanem sajátos csengése miatt), azonkívül legyen kezelhető, azaz feleljen meg minden kívánalomnak, legyen öble és terjedelme, mint ajó hangszernek. Ehhez járuljon az erős tüdő és a kitartó lélegzet, amely bírja a fáradozást. A szónoki előadáshoz azonban nem illik sem a túlságosan mély, sem a túlságosan magas hang. (11.3. 40-41)

Már itt az ideje, hogy arról szóljunk, mi az illő előadásmód. Nyilvánvalóan az, amelyik alkalmazkodik ahhoz a tárgyhoz, amiről szó van. A hangunk többnyire lelkünk érzelmeinek függvénye, és úgy szól, ahogyan megütik. De minthogy egyes érzelmeink igaziak, mások pedig csak színleltek és utánzatok, az igaziak természetesen törnek föl belőlünk, úgy, ahogyan szenvedünk, haragszunk, méltatlankodunk, de mentesek a művészettől, ezért ésszel és fegyelemmel irányítani kell őket. Viszont azoknak, amelyeket csak színlelünk, megvan a maguk művészete, de nem természetesek, ezért ezek esetében az a legfontosabb, hogy úgy beleéljük magunkat, mintha valóban léteznének, s igazi érzelmek irányítanának bennünket. Így a hang mint közvetítő, átsugározza a bírák lelkébe azt a lelkiállapotot, amelyet tőlünk nyert. (11. 3. 61–62)

A hanggal legyen összhangban a taglejtés. A taglejtés fontosságát bizonyítja az, hogy szavak nélkül, önmagában sok mindent ki tud fejezni. A szónok illő és kellemes megjelenését is a taglejtése és mozgása biztosítja: az egyenes és természetes testtartás, mely összhangban van a tekintettel, döntő szerepetjátszik a hallgatóság megnyerésében. Az arc jelentőségét kiemelik a színházi álarcok, maszkok, amelyek a szereplőkjellemének megfelelően szomorúságot, fájdalmat, vadságot stb. fejeznek ki. De legfontosabb a szem, a szemöldök és a száj játéka. (11.3. 66–81).

Az illendő megjelenés is a taglejtéstől és a mozgástól függ. Ez az oka annak, hogy Démoszthenész nagy tükörben nézve gyakorolta be az előadásmódot. [...] Ahogyan az egész testben, úgy a taglejtésben is a fej játssza a legfontosabb szerepet mind az imént említett illendőség, mind érzelmeink kifejezésében. Az illendőséget leginkább az egyenes és természetes fejtartás fejezi ki. A lehorgasztott fej ugyanis megalázkodást, a felvetett pedig önhittséget sugall, a félrehajtott fáradtságot, a hajlíthatatlan, merev ezzel szemben bizonyos lelki durvaságot tükröz. Azután minden mozdulata a beszédhez alkalmazkodjék, és legyen összhangban a taglejtésekkel, kövesse a kezek és az egész test mozgását: a tekintet ugyanis legyen mindig hűséges kísérője a taglejtésnek. (11.3. 69–70)

A döntő szerep azonban az arcé. Ezzel fejezhetünk ki könyörgést, ezzel fenyegetést, hízelgést, szomorúságot, vidámságot, emelkedettséget vagy nyomottságot. Ezen csüngeneka hallgatók, erre tekintenek, ezt lesik, még mielőtt megszólalnánk. Ezzel szeretünk némelyeket, másokat ezzel gyűlölünk, ezzel értjük meg a legtöbb dolgot, és ez az, ami olykor minden beszédet pótol. Ez az oka annak, hogy a színházi darabokban a rendezők álarcoktól kölcsönöznek érzelmeket, például Aerope a tragédiában szomorú, Medea kegyetlen, Aiax feldult, Hercules mogorva. (11.3. 72–73)

De az arcon is a szem a legkifejezőbb, amelyen keresztül a legjobban kiárad a lélek. Mozdulatlanul is vidámságtól ragyog, a szomorúságtól pedig úgyszólván elborul. Könnyeket is azért adott neki a természet, hogy a szív árulója legyenek, mert vagy a fájdalomtól törnek elő, vagy a boldogságtól gördülnek lefelé. Ha pedig mozgatjuk szemünket, figyelmes, nyugodt, öntudatos, szigorú, szelíd vagy zord lesz, mégpedig aszerint, ahogyan az előadásmód megkívánja. De ne legyen szemünk sohasem merev és szúrós, vagy bágyadt és bárgyú, vagy révedező és pajzán, megtört és kéjben úszó, sem kancsal, sem pedig – hogy úgy mondjam – fajtalan, mintha kívánna vagy ígérne valamit. (11. 3. 75–76)

Quintilianus rendkívül részletesen írja le a kéz szerepét, s ez az jelenti, hogy a korabeli szónoklásban a kéz munkájának rendkívül fontos szerepjutott a tetszés elnyerésében (11.8.82–116). Külön figyelmet szentel a hibás taglejtések lenyesegetésének, például a szónok ne csapkodja saját hátát, válla fölött hátranyúlva, ne verdesse folyton a csípőjét, ne szaladgáljon beszéd közben stb. (11. 3.117–136).

A kar mérsékelt előrenyújtása helyénvaló összefüggő, terjedelmesebb részek előadásában, feltéve, ha a vállak nyugodtak maradnak, és az ujjak a kéz kinyújtása közben lassan egyenesednek ki. De amikor valamit ékesebben és nagyobb szóbőséggel kell előadni, például efféléket: „sziklás és magános helyek felelnek a szavára”, a


AZ ÓKORI RETORIKA

karunkjobban kilendülhet oldalra, és e taglejtéssel együtt áradjon a szavunk is. A kezeknek pedig, amelyek nélkül csonka és erőtlen lenne az előadás, oly sok mozgást kell végezniük, hogy szinte alig lehet felsorolni, mert követik a szóbőséget. A többi testrészünk ugyanis segíti a beszélőt, ezek viszont-szinte azt mondhatnám – maguk beszélnek. Ezekkel kérünk, ígérünk, hívunk, elbocsátunk, fenyegetünk, könyörgünk, elutasítunk, félünk, kérdezünk, tagadunk; örömet, szomorúságot, kétkedést, beismerést, megbánást, mértéket, sokaságot, ritmust és időt fejezünk ki velük. Hát nem tudunk kézzel buzdítani, lecsillapítani, helyeselni, bámulatunknak vagy tartózkodásunknak utat engedni? Hát nem tölthetik be a névmások szerepét, amikor egy helyre vagy személyre rámutatunk? Bizony, az összes népek és nemzetek közismert nagy nyelvi sokrétegűségében a kéz tűnik számomra egyetlen közös nyelvnek minden ember számára. (11.3. 82–87)

Az előadásmód fontosságának növekedését sejteti az is, hogy Quintilianus részletesen foglalkozika szónok külső megjelenésével, ruházkodásával: ruhája, cipője, haja legyen tiszta és rendes. Ne legyen elhanyagolt, de túlságosan gondozott sem, mert mindkettőért megszólják, s veszít hiteléből. Tunikája például a térdhajlásig érjen, mert ha hosszabb, az nőies, ha rövidebb, akkor még centuriónak nézik. Az sem mindegy, hogyan viseli tógáját stb. (11. 3. 137–149). A szónok előadásmódját az is befolyásolja, hogy kik előtt, kiknek beszél. Bármilyen legyen is hallgatósága, azzal acéllal szónokol, hogy megnyerje, meggyőzze és megindítsa (11.3,150–160).

Quintilianus arra is kitér, hogyan kell előadni a szónoki beszéd egyes részeit, a bevezetést, az elbeszélést, a kitérőt, a befejezést. A bevezetést nyugodtan és egyszerűen, az elbeszélést már nagyobb dinamikával kell elmondani, a legváltozatosabb előadásmódot a bizonyítás igényli. A kitérés hangvétele legyen szelíd és nyugodt. A befejezésé legyen a leggondosabb, mert ebben szánalmat vagy gyűlöletet kell ébreszteni a hallgatóságban és a bírákban (11. 3, 161–176). Végül felhívja a figyelmet arra, hogy minden szónoknak saját egyénisége van, azaz az egyik szónok ezzel ér el sikert, a másik azzal. Ki-ki tanulmányozza, ismerje meg önmagát, ismerje meg saját titkát: mi az, amivel sikert remélhet, s azt fejlessze. De mindenben tartson mértéket, mert nem színésznek kell lennie, hanem szónoknak, azaz nem utánoznia kell, hanem feltárnia és közvetítenie kell az igazságot (11.3,177–184).

7.4. ÖSSZEGZÉSAz előadásmód részletekbe menő kidolgozását az ókorban az a tény tette szükségessé, hogy nem voltak hangosító berendezések. Korunkban, amikor mikrofon pótolja a hangerőt, az előadásmód veszített ugyanjelentőségéből, de a mindennapi szükség, a társadalmi elvárás mégis fenntartotta, ez az oka annak, hogy a legújabb magyar retorikák is gondot fordítanak rá. A Szónokok, előadók kézikönyve című kiadványban Wacha Imre ír részletesen a szöveg hangos megjelenítéséről, Bognár Elek pedig a szónoki magatartásról (Deme 1974, 152–205). Fischer Sándor Retorikájában Beszédtechnika és Beszédművészet címen értekezik igen hasznosan az előadásmódról (Fischer 1981, 91–209). Az előadói magatartásról pedig, azaz az előadásmód minden részletkérdéséről Montágh Imre közöl ma is nélkülözhetetlen ismereteket Figyelem vagy fegyelem?! című munkájában (Montágh 1986, 9–110). Több tanulmány foglalkozik az előadásmóddal a Wacha Imre szerkesztette Retorika című tanulmánygyűjteményben (Wacha 1988/1989, 54–67, 68–85, 166–178). Gáspári László Retorikájában a beszédtechnika címszó alatt tárgyalja az előadásmódot (Gáspári 1988, 30–60), Wacha ImreAkorszerű retorika alapjai című kézikönyvének utolsó fejezetét (X. A kommunikáció eszköztára) szenteli az előadásmódnak (Wacha II. 255–286). Egészen új oldalról, az elméleti nyelvészet felől közelíti meg Bencze Lóránt az előadásmódot, amikor Arámutatás és utalás (deixis és referencia) a nyelvben címen vizsgálja (Aczél–Bencze 2001, 194–205).

7.5. FELHASZNÁLT IRODALOMAczél Petra – Bencze Lóránt (2001) Mikor, miért, kinek, hogyan? Hatékonyság a nyelvi kommunikációban II/I–II. Budapest, Corvinus Kiadó.

Arisztotelész (1999) Rétorika. Fordította, a bevezetést és ajegyzeteket írta Adamik Tamás. Budapest, Telosz Kiadó.

Ax, W. (1999) Les lauriers de César. Zu einem humoristischen Fall moderner Rezeption der römischen Rhetorik. In Siegmar Döpp (Hrsg.): Antike Rhetorik und ihre Rezeption. Stuttgart, Franz Steiner Verlag, 145–163.

Bremmer, J. – Roodenburg, H. (ed.) (1991) A Cultural History of Gesture. From Antiquity to the Present Day. Cambridge, Polity Press.


AZ ÓKORI RETORIKA

Cornificius (1987) A. C. Herenniusnak ajánlott rétorika. Latinul és magyarul. Fordította, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Adamik Tamás. Budapest, Magyar Könyvklub.

Deme László (összeáll.) (1974) Szónokok, előadók kézikönyve. Budapest, Kossuth Könyvkiadó.

Fischer, Sándor (1981) Retorika. A közéleti beszéd gyakorlata. Második változatlan kiadás. Budapest, Kossuth Könyvkiadó.

Gáspári, László (1988) Retorika. Egységes jegyzet. Budapest, Tankönyvkiadó.

Gleason, M. W. (1995) Making Men: Sophists and Self–Presentation in Ancient Rome. Princeton, Princeton University Press.

Quintilianus M. Fabius (1913, 1921) Szónoklattana. Fordította Prácser Albert. Budapest, Franklin.

Kennedy, G. (1972) The Art of Rhetoric in the Roman World. Princeton, Princeton University Press.

Kennedy, G. A. (1999) Classical Rhetoric and Its Christian and Secular Tradition from Ancient to Modern Times. 2d ed. Chapel Hill, The University of North Carolina Press.

Krumbacher, A. (1920) Die Stimmbildung der Redner imAltertum bis auf die Zeit Quintilians. Padeborn.

Michel, A. (1960) Rhétorique etphilosophie chez Cicéron. Paris, PUF.

Montágh Imre (1986) Figyelem vagy fegyelem?! Budapest, Kossuth Könyvkiadó.

Pease, Alan (1989) Testbeszéd. Budapest, Park Könyvkiadó.

Piwonka, P. (1949) Lucilius und Kallimachos. Frankfurt a. M.

Reynolds, J. F. (ed.) (1993) Rhetorical Memory and Delivery. New York, Collier.

Scaglione, A. (1972) The Classical Theory of Compositionfrom Its Origins to the Present: A Hystorical Survay. Chapel Hill, University of North Carolina Press.

Wacha Imre (szerk.) (1988/1989) Retorika. Tanulmányok, témavázlatok, témaösszefoglalók a politikai retorika körépből. Budapest.

Wacha Imre [1994] A korszerű retorika alapjai. 1–2. kötet. Budapest, Szemimpex Kiadó.

Weidner, R. (1925) Ciceros Verhaltnis zurgriechisch-römischen Schulrhetorik seiner Zeit. Diss. Erlangen.


2. fejezet - RETORIKA A KÖZÉPKORTÓL NAPJAINKIG1. A RETORIKA A KÖZÉPKORBAN ÉS A RENESZÁNSZ IDEJÉN„Minthogy a szónoklás művészetének igaz és hamis dolgokról is meg lehet győzni az embereket, ki merné azt állítani, hogy a hamisság elleni harcban fegyvertelenül kell az igazságnak a maga védelmében helyt állnia?”

(Szent Ágoston)

1.1. AUGUSTINUS RETORIKÁJAA klasszikus antik retorika Quintilianus Szónoklattanában érte el a csúcspontot. Az utána következő két évszázadban semmit sem adtak hozzá ehhez a rendszerhez, inkább elvettek belőle, s az újonnan felmerülő igényeknek megfelelően alakítottak rajta. Erről tanúskodnak azok a kisebb retorikák, amelyeket C. Halm adott ki Rhetores Latini Minores (Kisebb latin rétorok) címen. E hanyatlás okát két tényezővel magyarázhatjuk: egyfelől az antik retorika vázlatosabb formában is elégséges volt ahhoz, hogy a császárság 2. és 3. századában a társadalmi igényeket kielégítse, másfelől az iskolai oktatás tananyagában is bizonyos csökkenés következett be. Ez a politikai és társadalmi helyzet csak a 4. század vége felé változott meg, amikor is a kereszténység előretörésével a keresztény tudományosság új feladatok megoldására alkalmazta a retorika szabályrendszerét.

A 4. század vége felé ugyanis a keresztény tudományosság homlokterébe a Biblia értelmezése került. E feladat megoldását Augustinus (Szent Ágoston, 354–430) végezte el De doctrina Christiana (A keresztény tanításról) című művében, melynek első három könyvét 396-ban, a negyediket pedig 426-ban fejezte be. Az 1. könyvben rögtön megállapítja, hogy az írás tanulmányozása két dolgon alapul: a helyes értelem megtalálásának módszerén és a megtalált igazság közlésének módján. Ezután kijelenti, hogy minden tudomány dolgokkal és jelekkel foglalkozik, mert a dolgokat jelek által ismerjük meg (1.4). Meghatározza ajelet (ajel az, ami önmagán kívül valami mást isjelöl), majd megállapítja, hogy a beszédjelek rendszere, következésképpen amikor Isten az igazságot és szándékát közölte az emberekkel, eztjelekkel tette. Ha tehát meg akarjuk ismerni az igazságot, előbb meg kell ismernünk ajeleket.

Minden Szentírás-magyarázat két dologra épül: az egyik az értelmezést kívánó helyek feltárásának módja, a másik pedig a megértettek előadásának módja. Előbb a feltárásról fogunk értekezni, s majd csak utána az előadásról. Nagy és nehéz teher ez, s ha már felemelni is nehéz, tartok tőle, hogy magunkra vállalni egyenesen meggondolatlanság. Így is lenne, ha elsősorban önmagunkban bíznánk. Miután azonban e mű létrehozásába vetett reményünket az táplálja, akitől ilyesféle elmélkedéseink során már sok adományt kaptunk, nem kell attól félnünk, hogy nem fog többet adni, ha egyszer már elkezdtük felhasználni ajándékait. (1. 1)

Minden tanítás vagy dolgokkal, vagy jelekkel kapcsolatos, de olyan módon, hogy a dolgokat jelek útján ismerjük meg. Sajátos értelemben e helyütt azt nevezem dolognak, amit nem használunk valaminek ajelölésére. Ebben az értelemben dolog a fa, a kő, a barom és a többi ilyesféle; az a fa viszont már nem, amelyről azt olvassuk, hogy Mózes a keserű habokba vetette, hogy megszűnjék keserűségük, és az a kő sem, amelyet Jákob a feje alá helyezett, sőt a kos sem, amelyet Ábrahám áldozott fel fia helyett. Ezek ugyanis oly módon dolgok, hogy egyúttal más dolgokjeleiként szolgálnak. Vannak azonban másfélejelek is, amelyeket kizárólag jelölésre használnak, mint például a szavak. Csak az használ ugyanis szavakat, aki valamitjelölni akar velük. Ennek alapján már világos, hogy mit neveznekjel- nek: azokat a dolgokat, amelyeket valaminek ajelölésére használunk. Ennélfogva minden jel egyúttal dolog is; ami ugyanis nem dolog, az egyáltalában semmi sem. Nem minden dologra igaz azonban, hogy egyúttal jel is. Ezért tehát, ha dolgok és jelek e megkülönböztetésekor „dolgokról” beszélünk, akkor ezt úgy tesszük, hogy jóllehet közülük némelyik alkalmas lenne valaminek ajelölésére, ez mégse tegye használhatatlanná előbbi felosztásunkat, amelynek során először dolgokról, majd jelekről beszéltünk; ésjól jegyezzük meg, hogy most azt kell szem előtt tartanunk, hogy mi a dolog maga, s nem azt, amit lényegén kívül még jelölhet. (1. 2)

Egyes dolgok élvezetre valók, más dolgok használatra, s megint mások maguk élveznek vagy használnak


RETORIKA A KÖZÉPKORTÓL NAPJAINKIG

másvalamit. Az élvezetre való dolgok tesznek boldoggá bennünket. Azok, amelyek használatra valók, segítenek bennünket boldogságra törekvésünkben, s mintegy támaszt nyújtanak, hogy eljussunk azokhoz, amelyek boldoggá tesznek bennünket, és hogy hozzájuk tapadhassunk. Mármost abban az esetben, ha mi, akik élvezünk és használunk más dolgokat, s arra rendeltettünk, hogy a kettő között legyünk, azokat a dolgokat akarjuk élvezni, amelyek használatra valók, akadályba ütközünk a számunkra megszabott pályán, sőt olykor el is térünk tőle, olyannyira, hogy csak lelassulva közelítünk az élvezetre való dolgok birtokbavételéhez, vagy még el is fordulunk tőlük az alantas dolgok iránti szeretetünk bilincsében. (1. 3)

(Városi István, Böröczki Tamás fordítása)

Ajeleket két nagy csoportra osztja: természetes és mesterséges (egyezményes) jelekre. Ez utóbbiak közé tartozik a nyelv és annak elemei, a szavak. Amikor tehát beszélünk, jeleket adunk. Jeleink, a szavak lehetnek alap- és átvitt jelentésűek. Ezeknek mindegyike lehet ismerős, ismeretlen és kétértelmű. A nyelvi jel természetével jár, hogy kétértelmű, mert a szavaknak van objektív (vis verbi) és szubjektív (voluntas signi ficandi) jelentésük. Mivel a Biblia is szavakból áll, az isjel, Isten ugyanis szavakba öntve közli szándékát az emberekkel, aszó kettős természetéből következik, hogy a Biblia értelmezésében is tudományos a szó szerinti és átvitt értelmezési mód. Minden olyan helyet a Bibliában, amely sérti a tisztes erkölcsöket, az emberi morált és méltóságot, átvitten, szimbolikusan kell értelmezni. Augustinus tehát az antik retorika és a dialektika felhasználásával kidolgozza a jelelméletet azzal a céllal, hogy tudományos alapot teremtsen a Biblia átvitt értelmezéséhez.

Mármost ajelek közül egyesek természetesek, mások pedig az emberek közti megegyezésen alapulnak. Természetes jelek azok, amelyek úgy teszik lehetővé, hogy önmagukon kívül valami mást is felismerjünk általuk, hogy nincs jelen semmiféle, a jelentésre irányuló akarat vagy szándék, mint ahogy például a füst tüzet jelez. Nem törekszünk ugyanis arra, hogy jelezze, de a tapasztalat körébe tartozó dolgok felismerése és megjegyzése révén akkor is rájövünk, hogy tűz van a közelben, ha csupán füstöt látunk. Ajelekezen osztályába tartoznak az állatnyomok is, és a haragos vagy szomorú ember arckifejezése szintén jelzi lelkiállapotát, még akkor is, ha ezt maga a haragos vagy szomorú ember egyáltalán nem szeretné. De bármely más, lélekben támadt indulatot is elárul az arcunk, még akkor is, ha nem törekszünk erre kifejezetten. Ajelek ezen osztályát azonban most nem célunkvizsgálni. Minthogy felosztásunkat érintette, nem lehet teljesen mellőzni, ám pillanatnyilag elegendő annyi, amennyit elmondtunk róla.

Mármost a megegyezésen alapuló jelek azok, amelyeket bizonyos élőlények állapítanak meg egymás között a maguk használatára, abból a célból, hogy amilyen pontosan csak tudják, megjelöljék lelkük indulatait, benyomásaikat és mindazt, amit a maga lelkében hordoz. Szándékunk tehát az, hogy ajeleknek ezt a csoportját vegyük szemügyre és tárgyaljuk meg, mégpedig amennyiben az embereket illeti, mivel azokat ajeleket, amelyeket isteni szándék állapított meg és a Szentírás foglal magába, szintén emberek fedték fel számunkra, nevezetesen azok, akik írásba foglalták. (2.1. 2–2, 3)

Két oka lehet annak, ha nem értjük meg a leírtakat: ha ismeretlen vagy kétértelműjelek elfedik az értelmét. Ajelek pedig vagy sajátosak, vagy átvitt értelműek. Sajátosnak mondjuk, ha olyan dolog jelölésére használjuk, amely miatt megalkottuk, mint például ha azt mondjuk „bos” (ökör), és arra a négylábú háziállatra gondolunk, amit a velünk latinul beszélő emberek ezzel a névvel illetnek. Átvitt értelműek, ha azokat a dolgokat, melyeket már sajátos nevükkel megjelöltünk, valamely más dolog jelölésére használjuk fel, mint amikor azt mondjuk, hogy „ökör”, s e két szótagon azt a négylábú háziállatot értjük, amelyet e névvel szoktunk illetni, ámde e háziállat által az örömhír hirdetőjére gondolunk, akit az Írás az Apostol magyarázata szerint ekképpen jelölt meg: ne kösd be a nyomtató ökör száját. (2. 10.15)

Az átvitt értelmű kifejezésekkel kapcsolatos kétértelműségek megoldása azonban, amelyekről a következőkben kell beszélnünk, nem mindennapi figyelmet és kitartást igényel. Most először is arra kell vigyáznunk, hogy ne betű szerint fogjuk fel a képletes kifejezéseket. Hiszen az apostol mondása erre is vonatkoztatható: a betű öl, a szellem pedig éltet. Amikor ugyanis úgy kezelünk egy képletes kifejezést, mintha azt szó szerint kellene értenünk, testi módon gondolkozunk. Márpedig semmit sem nevezhetnénk találóbban a lélek halálának, mint azt, amikor a lélek értelme, tehát az a képessége, amellyel az állatok fölé emelkedik, a betűkhöz való ragaszkodás miatt a test szolgájává válik. Mert aki a betűhöz ragaszkodik, úgy fogja fel az átvitt értelmű kifejezéseket, mintha azok is szó szerintiek volnának, és a szó szerint értendő dolgot nem hozza összefüggésbe valami más jelentéssel, hanem például ha a „szombat” szót hallja, nem gondol másra, mint az állandóan ismétlődő hét nap egyikére; vagy ha azt hallja: »áldozat”, gondolatai nem képesek túllépni az állatokból vagy a föld teremtményeiből álló szokásos áldozaton. Nyomorúságos lelki szolgaság az, ha valaki dolgokként kezeli ajeleket, mint ahogy az is, ha képtelen az értelem szemét a testi teremtmények fölé emelni, hogy ott az örök fényben részesüljön. (3. 5. 9)



(Városi István, Böröczki Tamás fordítása)

A kétértelműséggel kapcsolatban Augustinus foglalkozik tropusokkal, a szóképekkel is, mert ezek igen gyakoriak az Írásokban is, például az allegória, az irónia stb. Hasznosságukat így ajánlja: „Mégis ismeretükre azért van szükség az Írásban található kétértelműségek tisztázása során, mert amikor a kifejezések szó szerinti jelentéséből származó értelem képtelenséghez vezet, körül kell néznünk, hogy nem valamilyen szókép-e az, amit nem értünk. Ezzel a módszerrel többnyire feltárhatjuk azt, ami rejtve van.” (3. 29. 41) E kérdéssel kapcsolatban tér rá Tyconius bibliai hermeneutikájának ismertetésére. Tyconius a patrisztika korának egyik legeredetibb alakja. Életéről csak annyi tudható, hogy a 4. században Észak-Afrikában élt, a donatistákhoz tartozott, de őket is bírálta, ezért a donatista zsinat 380-ban elítélte. Liber regularum (Szabályok könyve) című munkáját a 4. század vége felé írta, ezért feltételezhető, hogy Nyugaton ez a legelső latin nyelven írt bibliai hermeneutikai kézikönyv. Annak ellenére, hogy Augustinus bírálja e munkát, hatása alól mégsem tudta kivonni magát. Elővigyázatra int ugyan e művel szemben, mégis részletesen ismerteti Tyconius hét szabályát (4. 31. 44–4, 37, 55).

Egy bizonyos Tyconius, aki donatista létére támadhatatlan írásokat tett közzé a donatisták ellen, és éppen azzal árulja el jellemhibáját, hogy nem akart minden tekintetben búcsút mondani nekik, írt egy könyvet, amelynek a Szabályok könyve címet adta, mivel hét szabályt ismertetett benne, amelyek mint kulcsok, képesek szerinte feltárni mindazt, ami a Szentírásban rejtve van. Első szabálya: az Úrésaz Úr teste; a második: az Úr kettős teste; a harmadik: az ígéretek és a törvény; a negyedik: a faj és nem; az ötödik: az idő; a hatodik: az ismétlés; a hetedik: az ördög és az ördög teste. Ha fejtegetése alapján megvizsgáljuk e szabályokat, úgy találjuk, hogy nem kis mértékben segítenek feltárni azt, ami a Szentírásban rejtve van. Ámde azért nem lehet pusztán e szabályok segítségével érthetővé tenni mindent, ami nehezen érthetően van megírva, hanem egyéb módokat is figyelembe kell vennünk, amelyeket Tyconius olyannyira nem volt képes e hetes számba belefoglalni, hogy ő maga is sok homályos pontot megmagyaráz úgy, hogy közben az említett szabályok egyikét sem alkalmazza: nem is szükséges, mert ott nem vetődik fel olyan kérdés, amely összefüggene e szabályokkal. JánosJelenéseivel kapcsolatban például azt kutatja, hogy miként kell értenünk a hét egyház angyalát, akiknek a parancs értelmében Jánosnak írnia kell; majd miután hosszasan fejtegeti a tárgyat, arra a következtetésre jut, hogy az angyalokon az egyházakat kell értenünk. A bő lére eresztett értekezésben azonban nyoma sincs az említett szabályoknak, és mégis az a benyomásunk, mintha a leghomályosabb dolgokat kellene megfejtenünk. Példaként elegendő ezt felhozni, ugyanis hosszadalmas és fáradságos munka lenne a kanonikus Írásban foglalt összes olyan homályos helyet összegyűjteni, amelyeknek megvilágításához egyáltalán nincs szükség az általa említett hét szabályra.

(4. 30. 42; Városi István, Böröczki Tamás fordítása)

A 4. könyvben tér rá arra a kérdésre, hogyan lehet közölni a megtalált igazságot a hallgatósággal. Ezt a témát – mint láttuk – az ókori retorika az elocutio (kifejezésmód, stílus) címszó alatt tárgyalta. Augustinus először határozottan síkra száll amellett, hogy a keresztény szónoknak is ismernie kell a retorikát, hogy érdekfeszítően és hatásosan tudja hirdetni a keresztény igazságot, majd két kérdést emel ki és tárgyal részletesen e témakörből: a szöveg tagolásának és a három stílusnem elméletének kérdését. Arisztotelész és Cicero nyomán megállapítja, hogy a szövegértelmezésben és a megtalált értelmezés közlésében alapvető fontosságú a szöveg tagolása. Cicero Orator című művének tanításait továbbfejlesztve részletesen foglalkozik a komma (szószerkezet), kólon (tagmondat) és aperiodus (körmondat) leírásával. Az az alapelve, hogy az egyházi szónoknak szükségszerűen tanítania kell, de ez önmagában nem elég, mert olykor gyönyörködtetésre és megindításra is szükség van, szintén Ciceróra megy vissza. Az egyszerű stílusban a szónok tanít, a közepesben gyönyörködtet és megnyer, a fennköltben pedig megindít és meggyőz. Cicero sorrendjét azonban megváltoztatja: előbb tárgyalja a szövegtagolást, majd utána a három stílusnemet. E változtatás oka nyilvánvalóan abban keresendő, hogy a szövegértés szempontjából fontosabb a tagolás, mint a stílusnem kérdése.

Minthogy a szónoklás művészetének segítségével igaz és hamis dolgokról is meg lehet győzni az embereket, ki merné azt állítani, hogy a hazugság elleni harcban fegyvertelenül kell az igazságnak a maga védelmében helytállnia, hogy tudniillik azok, akik hamisságról akarják meggyőzni hallgatóikat, már a bevezetésben képesek legyenek őketjóindulatúvá, figyelmessé és könnyen taníthatóvá tenni, ellenfeleik pedig ne tehessék meg ugyanezt? Talán úgy illik, hogy az előbbiek lényegre törően, világosan és hihetően adjákelő a hamisat, az utóbbiak viszont úgy beszéljenek az igazságról, hogy közben unalmat ébresztenek hallgatóikban, érthetetlen dolgokat mondanak nekik, s a végén senkit sem győznek meg közülük? Jó lenne, ha az előbbiek szofista érveikkel szorítanák háttérbe az igazságot, és győznének meg a hamisról, emezek meg képtelenek volnának megvédeni az igazságot, és megcáfolni a hamisságot? Amazok talán indítsák csak meg, űzzék tévedésbe hallgatóik lelkét, rémítsék meg szavaikkal, tegyék őket kedvük szerint szomorúvá vagy vidámmá, legyenek képesek bármire feltüzelni őket, emezek viszont lagymatagon és hűvösen ásítozzanak az igazság érdekében? Ki lenne annyira esztelen, hogy így gondolkodjék? Ha tehát az ékesszólásban valójártasság annyira központi



kérdés, hogy a jóra és a rosszra való rábeszélésben ekkora szerepe van, miért nem törekszenek a jók ennek megfelelő erőfeszítésekkel az elsajátítására, hogy harcba száljanak az igazságért, ha egyszer a gonoszok aljas és hiábavaló céljaik érdekében messzemenően igénybe veszik ezt az eszközt az igazságtalanság és tévelygés szolgálatára?


Nemcsak a retorika tanítja ezt, mondja Augustinus, hanem a természetes értelem is. A Szentírás szerzői és a szent apostolok retorikát nem tanultak – mondja –, mégis természetes könnyedséggel alkalmazták mindhárom stílusnemet. Éppen emiatt a stílusnemeket szemléltető példáikat már nem a pogány szerzők műveiből veszi, hanem a Bibliából, továbbá Cyprianus (Kr. u. 3. század) és Ambrosius (Szent Ambrus 340 k. – 397) műveiből. De tovább is fejleszti a három stílusnem elméletét azzal, hogy az egyszerű stílusban is észreveszi a fennköltséget. Ha olykor megesik, hogy a keresztény szónoknak kis dolgokról kell beszélnie, például arról a pohár vízről, amelyről Krisztus azt mondta, hogy nem marad el a jutalma annak, aki tanítványainak adja, e pohár víz nagy témává, az üdvösség eszközévé válik, következésképpen a szónoknak fennkölt stílusban kell róla szólnia. Ezzel szemben olyan nagy témáról, mint a Szentháromság egysége, egyszerű stílusnemben kell prédikálnia, hogy minden hallgató megértse.

Egy jeles szónok mondotta, mégpedig igen helyesen, hogy ajó szónoknak úgy kell beszélnie, hogy „tanítson, gyönyörködtessen és megindítson". Majd hozzátette: „a tanítás alapkövetelmény, a gyönyörködtetés kellemes, a megindítás pedig a győzelem ismérve.” E három közül az első, vagyis a tanítás követelménye az általunk tárgyalt dolgoktól függ, a másik kettő teljesítése pedig attól, hogy miként beszélünk. Aki tehát úgy beszél, hogy tanítani akar vele, az ne gondolja, hogy már mindent elmondott tanítványának, amit akart, amíg meg nem bizonyosodott róla, hogy a tanítvány megértette a dolgot. Mert lehet, hogy ő maga elmondta, amit ért, azt azonban nem gondolhatja, hogy annak is elmondta, aki nem értette azt meg. Ha viszont megértette, akkor bárhogyan mondta is, elmondta. És ha még gyönyörködtetni is akarja őt, vagy meg akarja indítani a lelkét, ezt nem tudja akárhogyan elérni, hanem nagyon is fontos, hogy milyen módon szónokol. És amint hallgatónkat azért kell gyönyörködtetnünk, hogy lekössük a figyelmét, úgy azért kell megindítanunk, hogy kedvet kapjon a cselekvéshez. Akkor gyönyörködtetjük, ha kellemesen beszélünk, s éppen így, akkor indítjuk meg, ha szereti, amit ígérünk, ha fél attól, amivel fenyegetjük, ha gyűlöli azt, amit kárhoztatunk, rajong azért, amit kínálunk neki, ha fájlalja azt, amit ilyennek festünk le, örül annak, amit örömtelinek hirdetünk, ha megkönyörül azokon, akiket szavainkkal könyörületre méltónak állítunk eléje, és kerüli azokat, akiktől ijesztő szavakkal óvjuk, s még sok egyéb történhet a nagyszerű ékesszólás által a hallgatóság lelkének megindítására. És mindezt már nem azért tesszük, hogy megtudják, mit kell tenniük, hanem hogy megtegyék azt, amiről tudják, hogy meg kell tenniük.


Augustinus tehát megteremtette a keresztény retorikát, amely egyfelől tágabb körű lett, mint a klasszikus pogány retorika, mert magába olvasztotta a dialektikát, a teológiát, továbbá a kultúra azon részeit, amelyeket a Szentírás értelmezése megkövetelt. Ám szűkebb körű is lett, mert a rétor hagyományos öt feladatát – inventio, dispositio, elocutio, memoria, pronuntiatio – kettőre redukálta, az inventióra és az elocutióra. E kettő egymáshoz való viszonyát azonban megváltoztatta, amennyiben az inventiót tekintette elsődlegesnek, és vele szemben háttérbe szorította az elocutiót. Augustinus retorikafelfogása kihatott az egész középkori retorikára, ezért is tárgyaljuk őt a középkori retorika keretén belül.

1.2. A RETORIKA SZEREPE A KÖZÉPKORBANA középkor (kb. 500–1400) minden részében tökéletesen kidolgozott retorikai rendszert örökölt az ókortól. Arra a kérdésre azonban, hogy mire használta ezt a rendszert, miben változtatott rajta, meglehetősen nehéz válaszolni, egyszerűen azért, mert nem ismerjük teljesen a középkori retorika korpuszát. Több középkori értekezés ugyanis nincs még kiadva, de ugyanúgy a könyvtárak polcain szunnyadnak azok a középkori kommentárok is, amelyeket Cicero De inventione (A feltárásról) és Rhetorica ad Herennium (A C. Herenniusnak ajánlott rétorika) című munkákhoz írtak. Tovább bonyolítja ezt a képet az a tény, hogy a középkor mintegy ezer évében sokat változott a társadalom retorikához való viszonya, s ettől függően a retorika hasznosítása is. Az is előfordult, hogy a középkor egyes századaiban, egyes iskoláiban a retorikát mint pogány tudományt gyanakodva szemlélték, vagy pedagógiai alapon feleslegesnek tekintették. Joannes Saresberiensis (Salisburyi János, 1115/20 k. – 1180), az úgynevezett chartres-i iskola kiválósága Cornificius-követőknek nevezi ezen irányzat követőit, akik azt hirdették, hogy a természet megtanít mindenkit beszélni, ezért fölösleges retorikával foglalkozni, helyette a filozófiát kell tanulmányozni. Velükszemben János hangsúlyozza, hogy a



retorika az etika és a kultúra letéteményese, és arra tanítja meg az embereket, hogy megfelelően kifejezésre juttassák szándékukat, és kölcsönösen megértsék egymást. Ennek ellenére megállapítható, hogy a középkorban a retorika áthatotta az egész kultúrát: iskolai tananyag volt, erről tanúskodnak a fennmaradt tankönyvek, s ilyen értelemben az antik kultúra továbbélésének mutatójává és a középkori eszmerendszer lényeges alkotóelemévé vált. Egyaránt befolyásolta a tudományos és szépirodalmat, de rányomta a bélyegét a kancelláriai hivatalos iratok struktúrájára és hangnemére is.

Ízléstelenül károg ez a família (de saját szavaival), s ebből is nyilvánvaló, hogy az ékesszólás valamennyi elvét elveti. Mert ahogy maga is tanúsítja, nem képesek egyszerre ügyelni az értelemre, valamint a nehezebb igeidők egyeztetésére. Bánom is én; beszéljen bár hamisan, csak helyesen értse. De egyáltalán nem nyugszik, mert hazug a szája és a lelke, így hát hamisan beszél és hamisan gondolkodik. Ezt mondja: fölöslegesek az ékesszólás elvei, mert az vagy a természet adománya, vagy természettől fogva hiányzik. Mondhatom, ennél tévesebb állítás nem létezik! Az ékesszólás az a képesség, melynek birtokában el tudjuk azt mondani, amit a lélek ki akar fejezni. Ugyanis valamiképpen a napfényre hozza és közrebocsátja azt, ami a szív rejtekében van. Mert nem az az ékesszóló, aki bármit bárhogyan hajlandó elmondani, hanem csak az, aki lelkének szándékát megfelelően adja elő. E megfelelőség viszont megköveteli azt a képességet (mely a könnyedséggel rokon), hogy szokásunkat követve utánozzuk a sztoikusokat, akik a szavakjelentésénekjobb megértése kedvéért a szavak eredetét is igen gondosan kutatták. Tehát ékesszóló az, aki könnyedén és megfelelően tudja szóval kifejezni, amit érez. Az erre szolgáló készséget igen helyesen nevezik ékesszólásnak. Mi lehetne ennél hasznosabb a gyakorlatban, előnyösebb a vagyonszerzésben, biztosabb ajóindulat elnyerésében, megfelelőbb a dicsőség meghódítására – nem tudnám megmondani.

(Metalogicon, 1. 7. Az ékesszólás ajánlása, Adamik Tamás fordítása).

A középkori retorika a latin Nyugaton bizonyos klasszikus és késő császárkori szövegek tanulmányozásával kezdődött, s ezek mindvégig irányadók maradtak mind a gyakorlat, mint az elmélet terén. A rendszeres retorikai képzés alapkönyvei közé tartoztak a következő művek: Cicero Deinventione című munkája, és az akkor szintén Cicerónak tulajdonított Rhetorica ad Herennium és Boethius (6. század) De topicis differentiis (Érvelési különbségek) című munkája. E művek a cicerói hagyományokat közvetítették, és az érvelés retorikai és logikai alapjait tanították a középkor folyamán. E retorikai és logikai hagyománnyal párhuzamosan a grammatikai hagyomány is erősen érvényesült, amely az írott és szóbeli megnyilatkozások előállítására, azok stílusára és szerkezetére összpontosított: Horatius Ars poeticája, Donatus Ars maiorja és Ars minorja. Ezt árnyalta a késő császárkor teológiája, szemantikája és bibliai hermeneutikája úgy, ahogyan az Augustinus De doctrina Christiana című, nagy hatású művében testet öltött. A középkor későbbi századaiban Quintilianus Institutio oratoriája is éreztette hatását, de csak a legnagyobb alkotóknál.

A retorika helyzetét árnyalta az a körülmény is, hogy a felsőoktatás anyaga is megváltozott. Az ókorban a retorika alkotta a felsőfokú oktatás anyagát, a középkorban ezt kiszorította a teológia, ajog és az orvostudomány. A kolostori iskolákban sem az igehirdetést tartották fontosnak, hanem a szemlélődést, a közelkerülést Istenhez. A középkori feudális államok nem teremtették meg azt a politikai, társadalmi életet, amelyben a szónoklás virágozhatott volna, s emiatt szerepét nem is annyira a beszédben látták, inkább abban, hogy segíti az adminisztrációs ügyintézést: levelek, okiratok és törvények megszövegezését és értelmezését.

A fenti változások ellenére a retorikát az egész középkoron keresztül alkalmazták, mégpedig többféle területen. Martianus Capella De nuptiis Philologiae et Mercurii (Phi- lológiaés Mercurius mennyegzője) című munkája (5. század), Cassiodorus (6. század) Institutiones divinarum et saecularium litterarum (Az egyházi és világi tudományok rendszere), valamint Isidorus (560–636) Etymologiaesive Origines (Etimológiák vagy eredetek) című műve alapján a retorikát a hét szabad művészeten belül a logikával és a grammatikával együtt a trivium részének tekintették és tanították. A logikát (dialektikát) az érvelés, a meghatározás és a felosztás tudományának, a grammatikát a helyes beszéd és írás, a retorikát pedig a kifejezés, a stílus és a kompozíció tudományának tekintették. Boethius (480–524) felfogásában a retorika a dialektikához kapcsolódik, annak sajátos formájaként. Amíg a dialektika kérdés-felelet formájában érvényesül, a retorika folyamatos beszéd formájában. A dialektika logikailag cáfolja az ellenfelet a vitatkozás során, a retorika a beszéddel a bírák meggyőzésére törekszik. Mivel a retorika már Boethiusnál a dialektikához kötődött, a későbbi középkori filozófusoknak nem volt nehéz az invenciót és a diszpozíciót átutalni a dialektikába, így a retorikára csak a kifejezésmód (stílus) és az előadásmód maradt, illetve a memória, de azt sok esetben elhanyagolták, mivel a templomi prédikáción kívül a középkori társadalom kevés teret biztosított a szónoklásnak. E változásokat hűen tükrözi Salisburyi János, aki Metalogicon című művében az úgynevezett cornificianusokkal szemben védelmébe veszi atrivium tárgyait: a grammatikát, a logikát és a retorikát, s egyben érdekes betekintést nyújt a kor kulturális viszonyaiba és legfőbb iskoláinak tanítási módszereibe. Ö a trivium mindhárom tárgyát alapvető fontosságúnak tartja, de a grammatikát és a retorikát a korszellemnek megfelelően a logika részének tekinti, a



poétikát pedig a grammatika körébe utalja.

Tervének célja igen világos: a logikát kezdi támadni, aztán hasonló haraggal üldözi a filozófia valamennyi ágát. De hát valamivel el kellett kezdenie! Úgy határozott hát, hogy azzal kezdi, amiről úgy vélte, hogy másokjól ismerik, saját eretnekségének pedigjobban megfelel. Nézzük meg most, és határozzuk meg, mi a logika. A logika (hogy a szó jelentése a lehető legteljesebben feltáruljon) a beszédnek vagy az érvelésnek a tudománya. Olykor leszűkítik, és csak az érvelés módjaira korlátozzák e szó jelentését. Akár a következtetés módjait tanítja, akár bármely beszéd szabályrendszerét szolgáltatja, kétségtelenül tévednek azok, akik haszontalannak mondják, hiszen ajózanabb megfontolás bizonyítja, hogy mindkettőre égetően szükség van. E kettős jelentést az eredeti görög szó hozta magával, ott ugyanis a logosz szó olykor beszédet, olykor indoklást jelent. Ám hogy minél szélesebbre táruljon jelentése, ajelen esetben mindenféle beszéd irányítását neki tulajdonítjuk. Így sohasem bizonyítják rá, hogy haszontalan, mivel egyetemesebb módon is megmutatkozik, hogy egészében nagyon hasznos és szükséges. Ha ugyanis – ahogy gyakran mondják – szükséges a szó használata (ezt senki sem tagadja), minél rövidebb úton lehet elsajátítani, annál hasznosabb e tudás, és annál megbízhatóbb.

(I. 10 . Arról, hogy mit jelent a logika szó)

A szabad művészetek között első a logika; a logikának arról a részéről kapta a grammatika a nevét, amely a beszédtanítás elemi ismereteivel foglalkozik. Így a logika szó jelentése igen széles körű, mert nemcsak a vitatkozás tudományára korlátozódik. A grammatika a helyes beszéd és írás tudománya, és az összes szabad tudományok kezdete. De minden filozófia bölcsője is, és – hogy úgy mondjam – az egész irodalomtudomány első táplálója. Ö fogadja a természet öléből született gyenge csecsemőket, táplálja gyengeségüket, a filozófia felé vezeti növekvő lépteiket, s az édesanya gondoskodásával irányítja és őrzi a bölcs egész életét.

(I. 13. Miért hívják a nyelvtant grammatikának?).

A nyelvtan más dolgokban is utánozza a természetet. A költészet szabályai ugyanis világosan kifejezésre juttatják a szokások természetét, s arra utalnak, hogy a költőnek követnie kell a természetet:

Formál minket a természet: kebelünkbe is érzést, indulatot kelt, elszomorít, vagy kedvre deríthet, földre tipor, súlyos gonddal nehezíti a szívünk, s azt, ami így forrong bennünk, kifejezzük a nyelvvel.

(Horatius: Ars poetica 108–111.

Szepessy Gyula fordítása)

Mégpedig úgy, hogy a természet útjáról nem tér le a költő, sőt egész lényével, mozdulatával, hangjával és teljes igyekezetével hozzá akar idomulni:

De előbb te zokogj keserűen,

másként nem siratom sorsod, nem könnyezek érted.

(Uo. 102–103.)

Ha meg akarsz örvendeztetni, előbb magad örvendezz, mert:

Ha szavad bántón, hamisan cseng, vagy szundítok, vagy kacagok.

(Uo. 103–104).

Eközben nemcsak a verslábakra és az időmértékre kell tekintettel lenni, hanem a korokra, helyekre, időpontokra is, és más olyan körülményekre, amelyeket ajelen esetben nem érdemes megemlíteni, hiszen minden a természet műhelyéből kerül ki. Olyannyira otthon van a poétika a természet dolgaiban, hogy sokak szerint nem is része a nyelvtannak, hanem önálló tudomány, és nem tartozikjobban a grammatikához, mint a retorikához. De mindkettővel rokon, mivel mindkettővel vannak közös szabályai. Civakodjék ezen, aki akar (bár igazán nem szándékom, hogy viszályt szítsak), mégis mindenki engedelmével úgy vélem, a költészettant a nyelvtanhoz kell kapcsolni úgy, mint tudományának anyjához és táplálójához. Jóllehet egyikük sem teljesen természeti jelenség, és mindkettőjobbára az embert dicsérheti mint lényegének szerzőjét és feltalálóját, mégis a természet is követeli jussát mindkettőben. Akárhol van is az igazság, a költészettan vagy a nyelvtan tárgykörébe tartozik, vagy ki kell zárni a szabad művészetek köréből.



(I. 17 . Arról, hogy a költészetben is a természetet utánozzuk)

A szentbeszédeket többnyire az antik retorika előírásai szerint állították össze, de voltak olyanok is, akik új utakon jártak, mint például Alkuin (Alcuinus, 730 k. –814), a Ka- roling-reneszánsz egyik legnagyobb tanítója, Dialogus de rhetorica et virtutibus (Párbeszéd a szónoklattanról és az erényről) címen önálló retorikát is írt. Hrabanus Maurus (776856), aki az antik receptek mellett saját ötleteit és tapasztalatait is felhasználta beszédei elkészítésekor, és mint egyházi elöljáró papjainak képzéséről is gondoskodott De clericorum institutione (Az egyháziak tanításáról) című művében is. Különösen gyors fellendülés következett be az igehirdetésben a kolduló szerzetesrendek (például a ferences és a domonkos rend) megalakulásával, amelyek sajátos feladatuknak tekintették a prédikálást, és rendjeik szellemének megfelelően újfajta stílust teremtettek meg a 12–14. században.

Ám a retorikának ez az ősi szerepe háttérbe szorult egy újabb szereppel, a levélírással, az oklevélszerkesztéssel szemben. A levél és egyéb hivatalos dokumentumok írása az ars notaria (jegyzői tudomány) területéhez tartozott, és sajátos „hivatalos” stílust teremtett meg, melynek fontos követelménye volt a világosság, az illőség, bizonyos ritmus és a formulák, például az alázatossági formula (formula devotionis), az arenga (az írásba foglalásjelentősége) stb. Az oklevél elvben három részre tagolódik: ünnepélyes bevezető rész (protocollium), az oklevél tárgyául szolgáló jogi tény vagy intézkedés (contextus), a befejező rész (eschatocollium), s e főrészek tovább tagolódnak, például fohászkodás (invocatio), a kiállító neve, rangja (intitulatio) stb.

1.3. A KÖZÉPKORI RETORIKAI TANKÖNYVEK: ARTES DICTAMINISAzokat, akik a dokumentumokat készítették, notariinek vagy dictatoresnek, azokat a kézikönyveket vagy tankönyveket pedig, amelyek a dokumentumok előállításának szabályrendszerét tárgyalták, dictamennek nevezték. Az ókori retorikai hagyományok alapján e kézikönyveknek három válfaja alakult ki: a költészet, a levélírás és a prédikálás kézikönyve. A források és a funkciók közössége rokonította egymással e műfajokat.

A cicerói retorika és a horatiusi poétika hagyományainak ötvözésével létrejöttek a középkori költészettanok, az artespoetriae a latin nyelvű iskolák tankönyveiként. A grammatikai képzés eredményeként alakultak ki, de retorikai célokat szolgáltak, s aránylag rövid idő alatt felvirágoztak: 1175 és 1280 között Franciaországban, Angliában és Németországban. Időrendi sorrendben a legjelentősebbek a következők: Matthaeus Vindo- cinensis: Ars versificatoria (Verstan, 1175 körül), Galfridus de Vinosalvo: Poetria nova (Új költészettan, 1208–1213), Johannes de Garlandia: Poetria de arteprosayca, metrica et rithmica (Költészettan, a prózai metrikus és ritmikus művészetről, 1252), Eberhard: Laborintus (1280). E kézikönyvek a feltárással, az elrendezéssel, a stílussal és az írás fajaival foglalkoznak, a metrikussal (az antik időmértékes formában írt versekkel) és a ritmikussal (a himnuszok hangsúlyos és rímes formájával). Céljuk az volt, hogy elősegítsék az utánzáson alapuló versírást, de bevezettek a hagyományos és középkori költészetelméletbe is.

Galfridus Poetria novája Horatius Ars poeticájával szemben hangsúlyozta újdonságát, és főleg a versírás technikáját tárgyalta.

Az ars dictaminis vagy ars dictandi (a levélírás művészete), igazi középkori műfaj, amely a királyi kancelláriák igényeit elégítette ki. Ezek részben az antik levélirodalom elméletére (Démétriosz: De elocutione, Kr. u. l. század), és gyakorlatára támaszkodtak, részben pedig az új bürokrácia igényei szerint fejlődtek. Lényegében a retorikai elocutio (kifejezésmód, stílus) témakörét tárgyalják, meghatározzák az írás fajait, majd a szónok feladatait és a szónoki beszéd részeit a levélírásra alkalmazzák. A stílussal kapcsolatban fontosnak tartják a szóválasztást és a ritmust (cursus), az alakzatokat és a szóképeket (colores). De az olyan hagyományos témákat is részletesen tárgyalják, mint a stílusnemek és a stíluserények tana. Az első ilyen jellegű munkát Monte Casino-i Albericus írta Dedictamine (A fogalmazásról) címen 1079 körül. Néhány évtized múlva egymás utánjelentek meg hasonló művek, például Bolognai Hugo: Rationes dictandiprosaice (A prózaírás elvei, 1119–1124), Anonymus: Rationes dictandi (1135), Baldwin Liber de dictaminibus (1147–1161) stb.

A harmadik műfajnak, a prédikálás művészetének (arspraedicandi) nem volt ókori előzménye. A 13. század első negyedében azonban tömeges igény jelentkezett, amelyet gyorsan ki kellett elégíteni. A prédikálás ugyanolyan régi, mint a kereszténység, s úgy tűnhetne, hogy az ókori retorika ehhez is segítséget nyújtott, különösen Augustinus a De doctrina Christiana című munkájában. Ez a mű azonban nem ad rendszeres segítséget a szentbeszéd felépítéséhez, s erre akkor nem is volt tömeges igény. Ezt az igényt a IV. lateráni zsinat teremtette meg 1215-ben, amely kötelezővé tette az évenkénti gyónást minden keresztény számára (vö. Sloane 2001, 477). A prédikáló rendek is ebben az időben keletkeztek: a dominikánusok 1216-ban, a franciskánusok 1223-ban. A



pasztorálás, a lelki gondozás olyan tömeges méretűvé vált, hogy képzett egyházi szónokok egész seregét tette szükségessé. Hogy ezt elősegítsék, beszéd- és példagyűjteményeket állítottak össze, s olyan kézikönyveket, amelyek kézzelfogható segítséget nyújtottak szentbeszédek írásához.

A 13. századtól ugrásszerűen megnő a prédikációs gyakorlat. Az ekkor keletkezett szentbeszédek három típusba sorolhatók: a) egyszerű és világos írásmagyarázat; b) a tanult hívők megszólítását célzó, művelt egyetemi beszédek; c) az egyszerű nép épülését biztosító népies szónoklatok, a nép nyelvén, anekdotákkal, csodás történetekkel és példákkal fűszerezve. Az Artes praedicandik a művelt egyetemi beszédekre összpontosítanak, s ilyen a kézikönyvből a 13. századtól a reformációig mintegy 300 maradt fönn. Az előzmények közül megemlíthetjük Guibertus de Novigento (1053–1124) Liber quo ordinesermofieri debeat (A könyv arról, milyen sorrendet kövessen a beszéd), Alanus de Insulis (1114?–1203) De artepraedicatoria (A prédikálás művészetéről) című művét.

Az ars praedicandi legjellemzőbb válfaját Thomas Chobham (Chobham nevű faluban született Angliában; 1208 körül Párizsban tanított, 1214-től Salisbury katedrálisának kanonokja, ezért Thomas of Salisburynek is nevezik) alkotta meg Summa de arte praedicandi (A prédikálás művészetének summája) címen. E mű kritikai kiadását Franco Morenzoni készítette el a Corpus Christianorum sorozatban, 1988-ban. A művet Prologus (Előszó) vezeti be, majd hét hosszú fejezet következik: 1. Mi a prédikáció?

2. Hányféle prédikáció van? 3. Ki prédikálhat? 4. Mit kell hirdetni? 5. Kiknek kell prédikálni? 6. Miről kell prédikálni? 7. A prédikálás művészetéről.

Az Előszóban kifejti, hogy az ember testből és lélekből áll, s három veszély fenyegeti: a betegség, a tudatlanság és a bűn. E három bajnak megvan az ellenszere: az orvostudomány, a tudomány és az erény. A bűnök legyőzésére szolgál a filozófia és a teológia, melynek olvasással, vitatkozással és prédikálással lehet birtokábajutni. A prédikálás elsődlegességét bizonyítja az a tény, hogy ezt a tudósoknak és az egyszerű lelkipásztoroknak egyaránt művelniük és gyakorolniuk kell. Ebből következik, hogy elsőrendű kötelességük megtanulni prédikálni. Majd az Írás négyféle értelmezését említi. Annak a tüzes szekérnek a négy kereke, amely Illés prófétát elragadta, a négyféle értelmezési módot szimbolizálja: a szó szerintit (historia), a morális (tropologia), az allegorikusat (allegoria) és az eschatalogikus értelmet (anagoge). Végül röviden összefoglalja Tyconius hermeneutikájának hét szabályát (3–14). Ezzel is sugallja, hogy a prédikáció középpontjában a Szentírás értelmezése áll.

E kézikönyvekben jelentős helyet kap a kifejezésmód, a stílus, ezen belül is a stílusnemek és a stíluserények tana. Jól kitűnik ez a Cicero De invetione és a Rhetorica ad Herenniumhoz írt korabeli kommentárokból. Például a Stockholmi Szkholion címen ismeretes kommentárban a stílusnemek és alakzatok tanának továbbfejlesztésével találkozunk, amennyiben az egyes alakzatoknak is megkülönböztették egyszerű, közepes és fennkölt változatát a három stílusnemnek megfelelően.

1.4. RETORIKA A RENESZÁNSZ IDEJÉNA reneszánsz korban (kb. 1400–1600) a retorika továbbra is betölti azokat a szerepeket amelyeket a középkorban betöltött, de megújult és elmélyült formában. Az elmélyülés mutatója többek között az, hogy előtérbe kerülnek az antik retorika nagy klasszikus alkotásai: Arisztotelész Rétorikája, Cicero De oratore és Orator című művei és Quintilianus Institutio oratoriája. E rangos munkákatjó kiadásokban, nyomtatott könyv formájában teszik közzé, kommentálják, stílusukat utánozzák, s a klasszikus retorika szabályrendszere áthatja az egész szellemi életet. Nagyobb teret kap a nyilvános beszéd, de ezzel párhuzamosan a retorika érezteti hatását a társadalmi élet minden területén, integráló, esztétikai orientációjú tudománnyá válik, amely megtanít a társadalmilag igényelt beszéd-, írás- és viselkedésmódra, s bizonyos eleganciát tesz kötelezővé a mindennapi életben ugyanúgy, mint a szellemi életben. Lényegében a művelt hercegi és királyi udvarok „udvari emberének” viselkedési normáit szabja meg.

A retorika feladatkörének kitágulását jól tükrözi Conte Baldassare Castiglione (1478–1516) Il Cortegiano (Az udvari ember, 1516) című munkája, amely arra kíván megtanítani, hogyan lehet kedvező benyomást kelteni a korabeli társadalmi élet minden területén: a könnyedén szellemes és kellemes társalgási hangnem az udvarlásban és a politikai tanácskozásban egyaránt kötelezővé válik. A tréfát, a humort Castiglione ugyanolyan fontosnak tartja-sazókori retorikához hasonlóan foglalkozik a humor elméletével –, mint a latinban és a görögben valójártasságot. Maga is műveli a tudományokat és a művészeteket, s mindezt könnyed választékossággal teszi. A retorika a költészetbe is behatol: a verseket a szónoklattan előírásai szerint írják, például a retorikai distributio (felosztás) és recapitulatio (összegzés), azaz az érvek elegáns taglalása és összegzése fontos szerephezjut a reneszánsz költészetben.



Báramozgalom Itáliából indult ki, áthatotta az egész akkor ismert világot: Itáliából egész Európába, innen a tengerentúli kolóniákon keresztül Amerikába, Ázsiába, Afrikába és Óceániába is eljutott. A retorikának ezt a vezető szerepét a kulturális és szellemi életben jól tükrözik a korabeli képi ábrázolások, például Gregor Reisch lexikonában, aMargarita Philosophicában (Filozófiai gyöngy, 1507) egy fametszet ábrázolja a Retorikát karddal felövezett fényes királynőként. Liliom sarjad az ajkából, királyi trónuson ül, és tanácsadóként az antik tekintélyek veszik körül: a filozófus Arisztotelész és Seneca, Vergilius, a költő, a történetíró Sallustius és a törvényalkotó Iustinianus.

Arról, hogyan viszonyulta humanista ember a retorikához, hű képet kaphatunk Philipp Melanchtontól (1497–1560), aki lelkes híve és terjesztője volt a reformáció eszméinek. Első retorikája 1519-ben Wittenbergben jelent meg Philippi Melanchtonis de Rhetorica libri tres (Philipp Melanchton Retorikája három könyvben) címen. A klasszikus felosztást követi, amennyiben az inventiót, dispositiót, elocutiót, memoriát és apronuntiatiót egyaránt tárgyalja, igaz a két utolsót rövidebben. Ám a szónok öt feladatát kibővíti a hermeneutika és a szentbeszéd témakörével, és erősen hangsúlyozza a dialektika fontosságát. Később rövidített változatban is közzétette művét Institutiones rethoricae (Szónoki tanítások, 1521) címen. E munkájában a terminológiai pontosságra és az elvi kérdések tisztázására helyezi a hangsúlyt. Retorikájának harmadik változatát 1542-ben jelentette meg Elementa rethorices (A retorika elemei) címen két könyvben. Az első könyvben az inventiót és a dispositiót ismerteti, a másodikban pedig az elocutiót. Ezen utolsó retorikájának rendkívüli népszerűségét mutatja, hogy Melanchton halálának évéig, 1560-ig 33 kiadásban jelent meg.

A nagy általános retorikák mellett, amelyek a szónok klasszikus öt feladatát tárgyalják, páldául Georgius Trapezuntius (kb. 1395–1493) Rhetoricorum libri V (Retorika öt könyvben, Velence 1433/1434) és Niculaus Caussinus Eloquentiae sacrae et humanae parallela (A szent és a világi ékesszólás párhuzamai, tizenhat könyvben, Paris, 1619), megjelennek sajátos retorikai munkák, amelyek egy-egy műfajt tárgyalnak, például Erasmus Methodus conficiendarum epistolarum (A levélírás módszertana, 1522), című munkájában a levélírással, a De duplici copia verborum ac rerum (A szavak és dolgok kettős bőségéről, 1512) című művében pedig a stílussal foglalkozik. A klasszikus retorikának korábban elhanyagolt részeiről is igényes művekjelennek meg, például a memóriáról Johannes de Romberch Congestorium Artificiose Memorie (A mesterséges emlékezőtehetség kompendiuma, 1533), John WillisMnemonica (Az emlékezés művészete, 1618) és az előadásmódról, például John Bulwer: Chironomia (Gesztikulálás, 1644) című munkájában részletesen ír az előadásmódról és a taglejtésről stb.

A reformáció és az ellenreformáció korában (16–17. század) az élőszó ismét fontos szerephezjut az egyházi prédikációban, s kialakul a gazdagon áradó, mégis árnyalt barokk stílus, mely a logikára éppúgy hatni kíván, mint az érzelmekre, például Magyarországon Pázmány Péter (1570–1637), Franciaországban pedig J. B. Bossuet (1627–1704) beszédeiben.

1.5. FELHASZNÁLT IRODALOMAdamik Tamás (1979) Augustinus jelelméletének terminológiája és funkciója. Antik Tanulmányok, 26, 76–86.

Adamik Tamás (1982) Grammatika, rétorika, logika Joannes Saresberiensisnél. Antik Tanulmányok, 29, 39–50.


Szent Ágoston (é. n.) A keresztény tanításról. Városi István fordításának felhasználásával fordította, az Előszót és ajegyzeteket írta Böröczki Tamás. Paulus Hungarus – Kairosz Kiadó.

Balázs János 1987 Hermész nyomában. Budapest.

Baldwin, C. S. (1928) Medieval Rhetoric and Poetic. New York, Macmillan Company.

Bencze Lóránt (1996) Mikor, miért, kinek, hogyan? Sílus és értelmezés a nyelvi kommunikációban. 1–2. kötet. Budapest, Corvinus Kiadó.

Cameron, A. (1991) Christianity and the Rhetoric of Empire. Berkeley–Los Angeles–London, University of California Press.

Charland,T. M. (ed.) (1936) Artes praedicandi: Contribution a l’histoire de la rhétorique au moyenage. Paris.

Conley, T. M. (1990) The Rhetoric in the European Tradition. Chicago–London, Chicago University Press –



Longman.

Copeland, R. (2001) Medieval Rhetoric. In Encyclopedia of Rhetoric, 469–479.

Fináczy Ernő (1926) (1985) A középkori nevelés története. Budapest.

Hamesse, J. – Hermand, X. (éd.) (1993) De l’homélie au sermon. Histoire de la prédication médiévale. Louvain–la-Neuve, Université catholique de Louvain, Publications de l'Institut d'études médié- vales.

Kelly, D. (1991) TheArtsofPoetryandProse. Turnhout, Belgium, Brepols.

Kennedy, G. (1980) Classical Rhetoric and Its and Secular Tradition from Ancient to ModernTimes. Chapel Hill, The University of North Carolina Press.

Longere, J. (1983) La prédication médiévale. Paris.

Murphy, J. J. (1974) (1990) Rhetoric in the Middle Ages. Berkley–Los Angeles–London.

Plett, H. F. (2001) Renaissance Rhetoric. In Encyclopedia of Rhetoric. Oxford, 672–683.

Quadlbauer, F. (1962) Die antike Theorie dergenera dicendi im lateinischen Mittelalter. Sitzungsberichte der Österreichischen Akademie der Wissenschaften 241, 2. Wien.

Salisburyi János (2003) Metalogicon. Fordította, az előszót és ajegyzeteket írta Adamik Tamás. Budapest, Szt. István Társulat.

Sloane, Thomas O. (szerk.) (2001) Encyclopedia of Rhetoric. New York, Oxford University Press.

Thomas de Chobham (1988) Summa de arte praedicandi. Cura et studio: Franco Morenzoni. Corpus Christianorum, Continuatio Mediaevalis, LXXXII, Turnholti.

Tyconius (1997) Szabályok könyve. Fordította és ajegyzeteket írta: Czachesz István. Budapest, Hermeneutikai Kutatóközpont.

2. RETORIKA AZ ÚJKORTÓL NAPJAINKIG„A retorika a félreértésnek és ellenszereinek a tanulmányozása.”

(I. A. Richards)

2.1. A BRIT RETORIKAELMÉLETA17. században új pezsgést hozott a retorikai kutatásokba, és a retorikán belül az esztétikai kérdésekre, a retorika és a szépirodalom viszonyára terelte a figyelmet Pszeudo– Longinosz (Kr. u. 1. század) A fenségről című értekezésének felfedezése, amelyet a görög eredetiből N. Boileau (1636–1711) fordított le franciára, s ezáltal közismerttétette egész Európában. Ugyancsak e századtól kezdtek tudományelméleti alapon foglalkozni a szónoklattannal olyan filozófusok, mint Francis Bacon (1561–1626), René Descartes (1596–1650), John Locke (1632–1704), Giambattista Vico (1668–1744) és David Hume (1711–1776). A retorikaelmélet igazi megújítói azonban a brit retorikusok, Hugh Blair (1718–1800), George Campbell (1719–1796) és Richard Whately (1787–1863).

Hugh Blair skót lelkész a gyakorlatban, majd az edinburghi egyetem retorika- és irodalomtanáraként elméletben is művelte az ékesszólást. Mintegy húszévi tanítás után nyugdíjba vonult, s nem sokkal ezután, 1783-ban tette közzé Lectures on Rhetoric and Belles Lettres című művét, melyet Kis János 1838-ban Blair Hugo rhetoricai és aestheticai leckéi címen magyarra fordított. E művének gerincét egyetemi előadásainak anyaga alkotta. Előszavában Blair utal is arra, hogy hallgatói lejegyzésében gondolatai tökéletlen formában kerültek a nagyközönség elé, ezért autentikus formában akarta rögzíteni tanításait. Műve óriási sikert aratott, Anglia és Amerika iskoláiban tankönyvként használták. 1783-tól 1873-ig hatvankét teljes kiadása és ötvenegy rövidített változata jelent meg, és több nyelvre lefordították. E nagy siker oka több tényezőnek köszönhető. Első és legfontosabb az volt, hogy Blair szolid filozófiai és pedagógiai alapon egységes és logikus retorikai, irodalmi és irodalomkritikai ismeretekkel vértezte föl hallgatóit. Negyvenhét előadása öt nagyobb témakört ölel fel. Öt



előadásban foglalkozik az irodalomkritikával, az ízléssel és a tehetséggel, négyben a nyelvvel, tizenötben a stílussal, tízben az ékesszólással és tizenháromban olyan szépirodalmi kérdésekkel, minta költészettan, a történelmi és a filozófiai próza. Sikerének másik titka abban keresendő, hogy jól ötvözte a klasszikus retorikát korának újabb követelményeivel. Így tanításainak történelmi gyökerei is voltak, de saját kora elvárásainak is megfelelt. Cicero, Quintilianus és Longinosz eszméit szintetizálni és integrálni tudta saját kora gondolkodóiéval.

George Campbell, skót lelkész és nevelő 1776-ban jelentette meg The Philosophy of Rhetoric (A retorika filozófiája) című művét, amely e korszak egyik legfontosabb retorikaelméleti munkája. A mű első felében olyan lélektani alapfogalmakat tárgyal, mint asszociáció, szimpátia, erkölcsi megfontolás. A meggyőzés mint végeredmény a tanítás, a képzelet, az érzelem és az akarat közreműködéséveljön létre. A meggyőzésben azonban fontos szerepjut a kifejtésnek és a bizonyításnak. E tevékenységben a szónok mint közlő a hallgatóság igényeinek megfelelő világosságra törekszik, hiszen legfontosabb feladata, hogy hallgatóival megértesse magát, s ezáltal fantáziájukat mozgásba hozza. Rendszerében nem a beszélő és a retorikai szituáció az elsődlegesen fontos, hanem a hallgatóság.

Amit Campbell lélektani alapon kívánt elérni, azt Richard Whately logikai érvekkel próbálta kikényszeríteni a hallgatóságból. Elements of Rhetoric (A retorika elemei, 1828) című könyvében a retorikát az argumentációra, az érvelő beszéd tanulmányozására szűkítette le, mert a retorika sajátos feladatát az érvek feltárásában és elrendezésében látta. A bizonyítékokat a priori ok-okozati érvekre és jelekre osztotta, s az utóbbiak közé sorolta a tanúvallomásokat. A 18. és a 19. századi retorikaelméletben az előadásmód is a figyelem homlokterébe került. Thomas Sheridan (1719–1788) 1762-ben tette közzé Lectures on Elocution (Előadások az ékesszólásról) című munkáját, melyet az előadásmódnak – hanghordozás, testmozgás, gesztikuláció – szentel. Az ő kezdeményezését folytatja Gilbert Austin Chironomia (Gesztikulálás, 1806) című nagyszabású művében, melyben részletesen tárgyalja az előadást követő testmozgást, taglejtést, és az egyes mozdulatokat képekkel is szemlélteti.

2.2. RETORIKA A 20. SZÁZADBANBlair, Campbell és Whately több kiadást megért művei termékenyítően hatottak az amerikai retorikai oktatásra és kutatásra. Először Amerikában is a kommunikáció írott formáit kezdték vizsgálni, a múlt század végén azonban a szóbeli közlésre terelődött a figyelem. E változástjól mutatja, hogy 1893–1894-ben 52 amerikai egyetemen állítottak fel beszédtanszéket. Lényegében ezzel kezdődött meg az a folyamat, amely a 20. században a retorikaelmélet megújulásához vezetett. E században a retorikai kutatások a retorikának egy-egy részét vagy aspektusát ragadták ki, s azt állították kutatásuk középpontjába. Ennek megfelelően a retorikát vizsgálták, 1. mintjelentést; 2. mint etikai értéket; 3. mint motívumot és okot; 4. mint érvelést és megismerést; 5. mint stílust; 6. mint műelemző módszert, és végül 7. mint fogalmazástanítást.

2.2.1. A retorika mint jelentés

Ajelentés kérdéseivel Ivor Armstrong Richards (1893–1979) foglalkozott a legbehatóbban, először a Charles K. Ogdennel (1889–1957) közösen írt Meaning ofMeaning (A jelentés jelentése), majd Philosophy of Rhetoric (A retorika filozófiája, 1936) című munkájában, melyben így határozza meg a retorikát: „A retorika a félreértésnek és ellenszereinek a tanulmányozása.” Richards elméletének középpontjában a szövegösszefüggés áll. Eszerint reagálásunkat a bennünket ért hatásokra múltbeli tapasztalataink határozzák meg. E hatásokat folytonosan szelektáljuk, egybevetjük múltunkkal, s múltbeli tapasztalataink alapján osztályozzuk, elemezzük, míg végül eljutunk ajelentésükhöz. A szavak szintén hatások, s mint ilyenek, szimbólumok, azaz valami helyett állnak, ami nincs jelen. Jelentésüket múltbeli tapasztalataink és a jelen szituáció szabja meg, „a technikai kontextus".

Richardsjelentéselmélete a szövegösszefüggésen és a szortírozás folyamatán alapul. Eszerint a szavaknak nincs állandó, önálló, objektív jelentésük, mert kinek-kinek más a múltbeli tapasztalata. De akkor hogyan értik meg egymást az emberek? Az irodalmi kontextus alapján: egy adott szó jelentését az előtte és az utána álló szavak határozzák meg, s az így meghatározottjelentés a kollektívjelentés. Az emberek szavakkal (szimbólumokkal) kommunikálnak, s e szavak valóságos dolgokra (referent) utalnak (helyettük állnak) egyfelől, másfelől bizonyos gondolatot (reference) ébresztenek az emberekben. Általános vélemény szerint egy adott szó hallatán mások gondolatai is ugyanazok, mint a miéink, pedig ez csak ritkán fordul elő. Richards híres példája a macska szó, mely a macskára mint állatra, külső tárgyra (referent) utal, ám az, akinek a technikai kontextusban negatív élménye volt a macskával, veszélyes állatra gondol (reference), akinek viszont pozitív, kedves kisállatra. Ha történetesen ugyanez a két személy kezd el beszélgetni egymással a macskáról, ugyanazt a szót használják, de másra gondolnak: ez az inkongruencia félreértést okoz közöttük. Richards fenti gondolatát a következő háromszöggel szemlélteti:



(A mai szakirodalomban többnyire a reference az, ami Richardsnál a referent, vagyis ajel- tárgya reference, nem pedig a gondolat.) E szemantikai háromszög hasznos modell, mert rávilágít arra, hogy ajelentés valójában nem a szóban van, hanem az emberekben. Richards egy absztrahálási folyamat végén jut el oda, hogy a szó azon kontextus hiányzó része, melyben kifejti hatékonyságát, s ez indítja Richardst arra, hogy behatóbban foglalkozzék a kontextus fajaival. Az ember az őt ért hatásokat feldolgozza: analizálja, összehasonlítja és osztályozza. Mivel ez a folyamat leginkább a metaforában ragadható meg, Richards a metaforát tekinti a nyelvi rendszer szívének. A metafora a gondolatok érintkezése, egymásra való kölcsönhatás folyamán jön létre: tranzakció a gondolatok között. A gondolkodás metaforikus: összehasonlítások útján halad előre, s a nyelvi metaforáknak is ez az alapja. Mivel tehát a nyelv metaforikus természetű, a metafora természetének mélyebb ismerete a nyelv működésénekjobb megértéséhez vezet.

Hasonlóképpen a nyelvi közlés jelentését kívánja megérteni Roman Jakobson (1896–1982), amikora poétikai funkció vizsgálata kapcsán leírja a nyelvi kommunikáció összetevőit. A feladó üzenetet küld a címzettnek. Az üzenet olyan kontextust igényel, amelyet a címzett is ismerhet, és szavakba foglalható, és olyan kódot, amely teljesen vagy részben közös a feladó és a címzett számára, továbbá olyan kontaktust – fizikai és pszichikai kapcsolat a feladó és a címzett között –, amely lehetővé teszi, hogy kapcsolatba lépjenek és maradjanak egymással. E tényezők összessége a következő modellbe foglalható:

E tényezők mindegyike a nyelv más-más funkcióját határozza meg, melyek hierarchikus rendben érvényesülnek. Egy adott üzenet nyelvi szerkezete alapvetően az uralkodó funkciótól függ. Bár a legtöbb üzenetben a referenciális (kognitív) funkció az elsődleges, a kutatónak a másodlagos funkciókra is figyelnie kell. E funkciók a nyelvi közlés tényezőinek megfelelően a következő sémában ábrázolhatók:

Az emotív funkció a feladó magatartását, érzelmeitjuttatja kifejezésre azzal kapcsolatban, amiről beszél. A tiszta emotív réteget az indulatszók jelenítik meg. A konatív funkció a címzett felé irányul, és legjellemzőbb nyelvi, grammatikai eszköze a vokativus és az imperativus. A referenciális funkció egy harmadik személyre vagy dologra irányul, akiről vagy amiről szó van. A fatikus funkció célja az, hogy létrehozza, meghosszabbítsa a kommunikációt, például: Halló! Figyel? stb. A metanyelvi funkció a közlemény nyelvére irányul, például: „Érti, hogy mit mondok?” A poétikai funkció magára a közleményre irányul: a verbális művészetnek uralkodó, meghatározó funkciója mind a költészetben, mind a prózában. Ajelek érzékelhetőségét fokozza, ajelek és tárgyak hatékony szétválasztását segíti elő.

Richards és Jakobson az antik retorikaelméletet fejlesztette tovább, amennyiben a jelentéssel kapcsolatban – tudva vagy nem tudva – olyan gondolatokat fejtett ki, amelyek már az antik retorikában és dialektikában fölmerültek. Már Augustinus elkülönítette – Arisztotelész nyomán – a dictiót (szó, jel), a rest (külső dolog, referent) és a dicibilét (gondolat, reference). Johannes Saresberiensis e hármas viszony alapján műelemző modellt állított fel a szerző szándékának kiderítésére. A nyelvi közlésben, a beszédben már Arisztotelész három tényezőt különített el egymástól: „A beszéd három dologból tevődik össze: a beszélőből, amiről beszél, és akihez beszél; a beszéd célja az utóbbira irányul, azaz a hallgatóra.” (Rét. 1. 3. 1358b)



2.2.2. A retorika mint etikai érték

Platóntól kezdve napjainkig sokan tanulmányozták a retorika és az etika viszonyát, és már Platón hangsúlyozta, hogy a szónok beszédkészségét csak az igazság érdekében használhatja. A filozófia és a logika módszerével és eszközeivel fel kell tárni az igazságot, az emberi értékeket, a humanizmus alapelveit, s azokat a retorika hatékony eszközeivel kell közvetíteni és hirdetni. A retorika célja tehát az igazság és a rend megvalósítása a társadalmi életben. Ugyanezt a véleményt képviseli Richard M. Weaver The Ethics of Rhetoric (A retorika etikája, 1953) című könyvében, amelyben nyolc esszét egyesít, amelyek az igazság egy-egy oldalát vizsgálják. Phaidrosz és a retorika természete című első esszéjében kapcsolódik Platón azon felfogásához, hogy a szónok csak becsületes ember lehet, aki szereti az igazságot, mert olyan lelke van, amely összhangban áll az isteni értelemmel. Következésképpen legfőbb célja, hogy az igazságot, a méltányosságot és a jót feltárja és közvetítse hallgatósága javára.

Következő esszéjében, amelya Retorika etikája címet viseli, kifejti, hogy olyan retorika alkalmas etikai értékek föltárására és közvetítésére, amely dialektikai alapokra épül. Ezután különbséget tesz a körülményekből és a meghatározásból adódó érvek között. Könyvének utolsó fejezetében két szélsőséges értékre hívja fel a figyelmet: ajóra és a rosszra. Ajót az „Isten”, a rosszat az „Ördög” terminussal nevezi meg. Az „Isten” terminus az egyetemes értékeket öleli fel, amelyek ezértjók és kívánatosak, s olyan más terminusokhoz kötődnek, mint haladás, tudomány, tény, modern, demokrácia, szabadság és igazságosság. Az „Ördög” pedig ezek ellenkezőihez kötődik, a rosszhoz, a kerülendőhöz, a kommunizmushoz, a fasizmushoz stb.

Weaver felhívja a figyelmet arra, hogy a retorika célja az egész ember, és szerepe abban van, hogy megszólítsa, figyelmeztesse őt. Továbbá hangsúlyozza, hogy az érvek hierarchikus rendszert alkotnak a legalacsonyabbtól, a körülményekből adódó érvektől az ok-okozati érveken keresztül az analógián és hasonlóságon át a legmagasabbig, a meghatározásból adódó érvekig. Waever felfogása szerint „a nyelv igehirdetős természetű”: „Végül is sohasem szabad figyelmen kívül hagynunk az értékek rendjét mint a retorika végső szentesítését. Senki sem élhet céltudatos életet az értékek bizonyos rendje nélkül. Mivel a retorika választásra késztet bennünket, a választás pedig etikai értékek alapján történik, a szónok számunkra hitszónok, s nemesen teljesíti feladatát, ha szenvedélyeinket nemes célok felé irányítja, s aljas, ha szenvedélyeinket arra használja, hogy összezavarjon és lealacsonyítson bennünket.”

2.2.3. A retorika mint a motívumok, okok kutatásának tudománya

A retorika alkalmas arra is, hogy leleplezze azokat, akik visszaélnek a szó művészetével, s a tömegek félrevezetésére és manipulálására használják azt. Napjaink amerikai retorikája fontos feladatának tekinti, hogy a vezető politikusok nyilatkozatait elemezze, és feltárja igazságtartalmukat. Például a közelmúltban meggyőzően kimutatták, hogy Johnson elnök a vietnami háború idején hogyan és mikor vezette félre az amerikai népet, s ezek a kutatások az elnök bukásához vezettek. Ám az amerikai retorikusok azt is kimutatták, hogy Martin Luther King éppen azért tudott oly nagy hatást gyakorolni a tömegekre, mert a retorikát az igazság közvetítésére alkalmazta.

Ezen irányzat legmarkánsabb képviselője a híres amerikai kritikus, filozófus és író, A. Kenneth Burke (1897–1993). Retorikaelméletének középpontjában a megnyilatkozások okainak, motívumainak kutatása áll. Sajátos elméletét több művében is kifejtette, a legegyértelműbben az A Grammar of Motives (A motívumok nyelvtana, 1945) című művében, majd ennek folytatásában, az A Rhetoric of Motives (A motívumok retorikája, 1950) című könyvében. Az előbbiben az emberi cselekvés alapmotívumait öt tényezőben, a tettben, a színtérben, a cselekvőben, a módszerben és a szándékban találja meg, az utóbbiban a gyakorlati cselekvéshez vezető magatartásmódok kialakulását írja le, s a cselekvések mechanizmusának mozgatórugóit keresi.

Kenneth Burke terminusai napjaink retorikaelméletének szerves részévé váltak, például a drámaiság, a fentebb említett öttényezős (pentász) rendszer, az azonosulás, a motívum stb. A cselekvések motívumait Burke a logikai hangsúlyviszonyok mozgásában keresi, s elméletében a drámaiság azértjátszik fontos szerepet, mert a nyelvet és a gondolkodást cselekvésmódnak tekinti. Elmélete fontos szerepet játszott az 1970-es évek retorikai megnyilatkozásainak kritikai vizsgálatában, igazságtartalmának kiderítésében. Az azonosulás terminusa hozzájárult az etikai bizonyíték, a retorikai viszonyulás és a hallgatóság fogalmának tisztázásához. Burke szociológiai oldalról közelíti meg a retorikát. Szerinte az elidegenedés komoly problémát okoz az emberi viszonyokban, s kiküszöbölésében fontos szerepet szán az azonosulásnak, amely azt az egyesítő erőt jelenti, amely a retorika eszközeivel közelebb hozza egymáshoz az embereket.

Legnagyobb újítása a motívumok (okok) kutatása, Burke ugyanis motívumon a végrehajtott cselekvés okát érti. The Rhetoric ofHitler’s Battle (Hitler harcának retorikája) című tanulmányában már 1941-ben kimutatta Hitler



Mein Kampfjának tömegeket manipuláló hazugságait, a felelőtlenség erkölcstelenségét. Természetesen a cselekvés motívumainak kiderítése az antik és a középkori retorikában is súlyponti kérdés volt, s ennek kiderítésére hét tényezőt vizsgáltak: ki, mit, hol, milyen segítséggel, miért, hogyan, mikor. Burke tehát az antik és középkori retorika továbbfejlesztőjének tekinthető.

2.2.4. A retorika mint az érvelés és megismerés tudománya

Igen erős az az irányzat, amely a retorika lényegének az argumentációt, az érvelést tekinti, s fő feladatát az érvelés természetének és eszköztárának feltárásában és alkalmazásának leírásában látja. Ezen irányzat legnagyobb hatású képviselői az angol Stephen Toulmin és a belga Chaim Perelman.

Toulmin filozófus létére logikával és tudományelmélettel is foglalkozik. Az 1958-ban publikált Uses of Argument (Az érvelés alkalmazása) című munkájában bírálja a szillogizmuson alapuló formális logikát, mert véleménye szerint nem biztosít megfelelő módszert a megismeréshez, s helyette olyan argumentációs modellt állít fel, amely jobban megfelel az emberi döntésekhez vezető gondolkodási folyamatnak. Fontos fogalma az érvelésmező (fields of argument), mert megkülönböztet érvelésmezőtől függő és független érveket. Ha az érveket vizsgáljuk, meg kell állapítani róluk, hogy az érvelésmezőtől függetlenek-e vagy sem. Az érvelésmező az a szövegösszefüggés, amely körbefogja a szóban forgó érvet, és megszabja hatékonyságát: „Két érv akkor tartozik ugyanahhoz az érvelésmezőhöz, ha az adatok és a konklúziók mindkettő esetében azonos logikai típushoz tartoznak; külön érvelésmezőhöz tartoznak viszont, ha a megerősítés vagy a konklúziók nem azonos logikai típusúak.” Ugyanazon érvelésmezőhöz tartozó érveket lehet összehasonlítani. A különböző érvelésmezőhöz tartozó érveket vizsgálni kell, mert nehéz, szinte lehetetlen összehasonlítani őket.

Minden igazoló érv állapotát meg kell vizsgálni abból a szempontból, hogy ez az állapot hasonló-e vagy sem. Toulmin szerint az érvnek van olyan ésszerű formája vagy sémája, amely hasonló fokozatokon megy keresztül, függetlenül az érvelésmezőtől. Ez az érvelés bizonyos tényekből, a nyilvánvaló adatokból (data) indul ki, az indokláson (warrant) keresztül az állítás (claim) felé. A tényállás lehet valamely korabeli esemény vagy statisztikával megtámogatott tény. Világos és egyértelmű tényállás nélkül az érvelésnek nincs szilárd alapja. Az állítás megfelel a konklúziónak, azaz az érvelés utolsó tételének. Az érvelés gondolatmenetében a tényállás az első, az állítás pedig az „azért"-tal bevezetett következtetés. Indoklás (warrant) a neve annak a műveletnek, amely lehetővé teszi, hogy a tényállásból eljussunk az állításig. Az érvelés ezen modelljét Toulmin így ábrázolja:

Példával szemléltetve ezen érvelési sémát:

Ahogyan a példából is kitűnik, ezen érvelés valószínűségen alapul, mint az arisztotelészi enthüméma. Perelman korszakalkotó műve is 1958-ban jelent meg Párizsban La nouvelle rhétorique (Az új retorika) vagy Traitéde l’argumentation (Értekezés az érvelésről) címen. A könyv három nagy részből áll. Az első rész Az érvelés keretei (17–82), a második Az érvelés kiindulópontja (87–248), a harmadik pedig Az érvelési technikák címet viseli.

Az érvelés keretei részben Perelman kifejti, hogy az új retorika az érvelés elmélete. Az érvelést mindig valaki intézi valakihez – a szónok a hallgatósághoz –, azzal a céllal, hogy a hallgatósággal elfogadtasson valamit. Az új retorika ugyanúgy meggyőzésre törekszik, minta régi, igyekszik elnyerni a hallgatóság beleegyezését,



odaadását; ez a folyamat elvi meggyőzéssel kezdődik, végül azonban gyakorlativá válik. Az érvelés feltételezi a szándékok találkozását, a szónok szándékát, hogy meggyőzzön, ne pedig parancsoljon vagy kényszerítsen, továbbá a hallgatóság pozitív attitűdjét, hogy meg akarja hallgatni a szónokot. Ez a kölcsönösjóindulat szükséges általában és a konkrét ügyben is. A hallgatóság rendkívül fontos szerepetjátszik az érvelésben, mert a szónoknak, ha meg akarja győzni hallgatóságát, érveit hozzá kell igazítania. A hallgatóság fogalma igen tág, az egyetlen hallgatótól a tömegig, a művelt szakembertől az egyszerű, tanulatlan munkásig mindent felölel. Az érvelés értéke tehát nemcsak az érvelés hatékonyságától függ, hanem a hallgatóság milyenségétől is, amelyet a szónok meg akar szólítani. A szónok érvelésének ezért azon a felfogáson, hiten kell alapulnia, amelyet a hallgatóság magáénak vall.

Az érvelés kiindulópontja című második részben Perelman kifejti a hallgatóság ragaszkodásának tárgyait: anyagi javak, igazságok, előfeltételezések, értékhierarchiák, előnyök. A szónoknak tudnia kell, hallgatósága hogyan vélekedik a ragaszkodásnak eme tárgyairól. Tudnia kell továbbá azt is, hogy a hallgatóság mit tekint erős és mit gyenge érvnek, s mi az, ami felrázza, vagy ami közömbös számára. Az, amit a hallgatóság elfogad, vélemények, meggyőződések nagy és meghatározatlan halmaza. A szónoknak ki kell választania e halmazból a meggyőzés szempontjából fontos elemeket, s ezeket jelenlevőként kell ábrázolnia. Azzal, hogyjelenlevőként festünk le, kiemelünk, felnagyítunk bizonyos dolgokat, érzelmileg is közel visszük a hallgatósághoz, mert ajelen levő dolgok hatnak az érzelmekre. A szónok feladata éppen az, hogyjelen nem levő, időben és térben távoli dolgokat úgy fessen le, mintha jelen lennének. A jelent, a jelenlevőséget megteremteni, a szónok sajátos és fontos feladata. Ennek megoldására és sikeres elvégzésére dolgozta ki a retorika a szó- és gondolatalakzatokat meg a szóképeket. Már Arisztotelész fontosnak tartotta ezt a megjelenítő erőt: „inkább láttatnunk kell az éppen történőket, mintazejövendőket”, írja. A szemléletesség szerinte éppen aztjelenti, hogy a szónok a hallgatóság szeme elé állítja, mozgalmasságukban ábrázolja a dolgokat, s ezáltal érzelmeket ébreszt bennük, mert érzelmi elfogadás nélkül nincs meggyőzés.

A harmadik rész, Az érvelési technikák címen Perelman a közhelyek, az általános érvek és a valóság viszonyával foglalkozik. E közhelyeket összekapcsoló (asszociatív) és szétválasztó (disszociatív) csoportokra bontja. Az összekapcsoló közhelyeken az úgynevezett logikai érveket, továbbá az ok-okozati és az ellentéteken alapuló érveket érti. A szétválasztó közhelyek pedig a valóság és látszat, a rejtett és nyilvánvaló viszonyán alapulnak. Az összekapcsolás, az asszociáció kvázilogikai érvei hasonlóka formális logika bizonyító érveihez, de csak hasonlók. A valóságon alapuló asszociációs érvelésnek két fajtája van; az egyik az egymásutániság sorrendjén, a másik az egyidejű létezésen alapul. Az egymásutánisággal kapcsolatos érvekben az ok-okozati kapcsolatjátszik fontos szerepet. Az egyidejű létezéssel kapcsolatos érvelésben döntő jelentőségű a cselekvő személy és a tettei között fennálló viszony feltárása, azaz ajellem, az éthosz. A valóság struktúrájára alapozott érvelésben a legfontosabb a példa, a modell és az analógia.

A szétválasztó, a disszociációs érvelés legalább olyan fontos, mint az összekapcsoló, ennek ellenére a retorikai hagyomány gyakran megfeledkezik róla. Fontosságát kiemeli az a tény, hogy a filozófia történetében ugyanolyan gyakran fordul elő, mint napjaink pártpolitikai vitáiban. A szétválasztás, a disszociáció az összeférhetetlenségek megszüntetését végzi el. A társadalmi valóságot általában látszatok formájában fogjuk fel, s ezeket a valóságra utaló jeleknek értelmezzük. A valóságról minden embernek van valamiféle fogalma, amelyet a jelenségek megítélésekor kritériumként alkalmaz. Mindazt, ami összhangban van egy adott értékkel, értékesnek és igaznak tekintjük, ami pedig szemben áll vele, azt puszta látszatnak. A disszociáció, az elkülönítés eljárásával mindenféle eszme valóságos létezését kétségbe vonhatjuk, például amellett érvelünk, hogy bizonyos igazság nem igazság, hanem látszatigazság, egy bizonyos párt politikája nem a demokrácián alapul, hanem csak látszatdemokrácián. A disszociáció értékvesztést, értékcsökkentést jelent. Arról, amit a hallgatóság vagy annak egy része addig értéknek tartott, kimutatjuk, hogy látszat csupán. Ilyen értékcsökkentést akkor tud sugallni a szónok, ha fel tudja vázolni az igazi érték fogalmát, s ehhez viszonyítva a kritizált valóságot látszatnak tünteti föl.

2.2.5. A retorika mint stílus

Vannak olyan irányzatok is, amelyek a retorika feladatát a stílus, pontosabban az alakzatok és tropusok vizsgálatára korlátozzák. A liege-i mű-csoport retorikusai a Rhétorique générale (Általános retorika, 1970) című kiadványukban strukturalista alapon vizsgálják a nyelvi normától (zéró fok) eltérő nyelvi jellegzetességeket (écart), amelyeket összefoglaló néven métaboles-nak (alakzatoknak) neveznek. A jelentő (Saussure: signifiant) síkján megkülönböztetnek metaplasmusokat (hangalakzat) és metataxisokat (mondatalakzat), a jelentett (Saussure: signifié) síkján metaszémákat (szemantikai alakzat: a tropusok) és metalogizmusokat (gondolatalakzat). Az összes alakzatot négyféle eljárás valamelyikével lehet generálni: elvétellel, hozzáadással, elvétellel és hozzáadással egyszerre, s végül felcseréléssel. Ezen irányzat elveiről, módszeréről és célkitűzéseiről



magyar nyelvenjól tájékoztat a Helikon című folyóirat (1977). E rendszerben az alakzatok között tárgyalják a tropusokat is. Történeti szempontból nézve a mű-csoport alakzatelmélete Arisztotelész és Quintilianus rendszerét fejleszti tovább. Arisztotelész ugyanis a normától eltérő „idegenszerű” szavakat szintén elvétellel, hozzáadással és felcseréléssel hozza létre (Poétika 21–22). Quintilianus, aki az antik retorikában elsőként rendszerezte és különítette el egymástól a tropusokat, a szó- és gondolatalakzatokat, a nyelvi hibák, a barbarismus és a szoloecismus létrehozására ugyanazt a három eljárást sorolja fel, mint Arisztotelész, csak a felcserélést még felosztja immutációra és transmutációra.

Ugyanezt az irányzatot képviseli H. F. Plett német retorikus, aki Systematische Rhetorik (Rendszeres retorika, 2000) címszó alatt az alakzatokat tárgyalja. Célja, hogy a retorikai elocutiót szemiotikai, nyelvészeti, pragmatikai és esztétikai alapon rendszerezze. Vizsgálódásainak középpontjában három problémakör áll: 1. az alakzatok rendszere, 2. az alakzatok pragmatikája, 3. az alakzatok esztétikája. Mivel azonban Plett az alakzatokat a műelemzés és műértés, azaz a hermeneutika szemszögéből vizsgálja, akár a következő irányzathoz is sorolhatnánk.

2.2.6. A retorika mint műelemző módszer

A modern irodalomtudomány fontos feladatának tekinti az írásművek szerkezetének, struktúrájának és jelentésének feltárását. Vlagyimir Propp a varázsmese struktúráját írja le A mese morfológiája című könyvében, amely magyar fordításban is megjelent 1975-ben. Teun A. van Djkés munkatársai pedig a narratívum globális struktúráját vizsgálják Zur Bestimmung narrativen Strukturen auf der Grundlage von Textgrammatiken (A narratív struktúrák szöveggrammatikai alapon történő meghatározásához, 1974) című munkájukban. Roland Barthes Poétiquedu récit (Az elbeszélés poétikája, 1977) című könyvében az elbeszélés (récit) strukturális analízisét végzi el, az elbeszélés nyelvezetét, funkcióit, cselekményét, szereplőit vizsgálva. A francia narratológiai kutatásokról magyar nyelvű elemzések találhatók a Híd című folyóiratban (1981,1982). Mihail Bahtyin (1895–1975) Problemi tvorcsesztva Dosztojevszkovo (A Dosztojevszkij-életmű problémái, bővített kiadás, 1963) című könyvében a regény felépítését és az idősíkok funkcióját vizsgálja. A magyar kutatók közül Petőfi S. János ért el maradandó eredményeket a narratívum struktúrájának kutatásában. Jurj Lotman a strukturális szemantikai elemzés módszereit alkalmazta a narratívum-elemzésében Sztruktura hudozsesztvennovo tyekszta (A művészi szöveg struktúrája, 1970) című munkájában. A Biblia és a keresztény szövegek értelmezésében is egyre inkább tért hódít a retorikai megközelítés, különösen Paul Ricoeur munkásságában (Temps et récit-Az idő és elbeszélés 1–3., 1983–1986).

2.2.7. A retorika mint fogalmazástanítás

A retorika napjainkban egyre inkább magára vállalja a fogalmazástanítás nehéz feladatát. R. L. Kindrick, L. R. Olpin és F. M. Patterson A New Classical Rhetoric (Új klasszikus retorika, 1980) című könyve az írás művészetébe kívánja bevezetni olvasóit. E. P. J. Corbett és R. J. Connors Classical Rhetoric for the Modern Student (Klasszikus retorika modern tanulószámára, 1965, negyedik kiadása 1999) című kiváló retorikai kézikönyve is elmélyült gonddal tárgyalja a szöveg felépítését (256–336) és a kifejezésmódot, a szóválasztástól a mondatszerkesztésig (337–483).

2.3. ÖSSZEGZÉSNapjaink retorikaelméleti kutatásaiban előtérbe került annak vizsgálata, milyen is az antik retorika struktúrája, továbbá miben különbözik a későbbi korok retorikájának rendszerétől. Douglas Ehninger szerint az ókori retorika rendszere grammatikai jellegű, ami annyit tesz, hogy az antik retorika legnagyobb eredménye a beszéd szintakszisának leírása, a vele kapcsolatos fogalmak tisztázása és elnevezése. Ezzel szemben a 18. századi új retorika (Campbell) lélektani természetű. A grammatikai és logikai kiindulópont helyett ismeretelméleti, lélektani kiindulópontot választott. Képviselői nem az ügy természetét elemezték, hanem a hallgató, a befogadó értelmét és lelkivilágát vizsgálták. Azokat az utakat és módokat kutatták, amelyeken keresztül a hallgatóság eljutott ahhoz, amit vall, hisz és érez. A brit retorika tehát lélektani alapokról indulva a hallgatóságra összpontosított. Ehninger az egyetemes retorikaelmélet harmadik korszakának a 20. század harmincas éveitől napjainkig tartó időszakot tekinti. Ezen utolsó időszakban sokrétű retorikai kutatások folynak, az igen eltérő irányzatok egy szempontból mégis közös nevezőre hozhatók: a retorikát a megértés, a megromlott emberi kapcsolatok orvoslása eszközének tekintik. Ha tehát az ókori retorikát grammatikai természetűnek, az új brit retorikát lélektani természetűnek nevezik, akkor napjaink retorikáját szociológiai természetűnek kell tartanunk. Napjainkban a magán, a nemzeti és a nemzetközi életben megromlottak az emberi kapcsolatok, s ennek következtében sérülnek a személyiségek, eluralkodik a depresszió, az elidegenedés, és kiéleződnek az ellentétek az emberek és a népek között. Ilyen körülmények között a retorikára hárul a feladat, hogy a kommunikációs



nehézségeket megszüntesse, s lehetővé tegye, hogy az emberek akarják megszólítani egymást. Ha ugyanis a megszólítás szándéka fölébred bennük, a megértés reménye is felcsillanhat.

2.4. FELHASZNÁLT IRODALOMBencze Lóránt (1996) Mikor, miért, kinek, hogyan? 1. Stílus és értelmezés a nyelvi kommunikációban. 1–2. kötet, Budapest, Corvinus Kiadó.

Benoist, J.–M. (1975) La révolution structurale. Paris, Grasset.

Conley, T. M. (1990) Rhetoric nt he European Tradition. Chicago–London, Chicago University Press – Longman.

Connors, R. J. – Ede, L. S. – Lunsford, A. A. (1984) Classical Rhetoric and Modern Discourse.

Carbondale–Edwardsville, Southern Illinois University Press.

Cooper, M. (1989) Analyzing Public Discourse. Illinois Northern Illinois University.

Corbett, P., J. – Connors, R., J. (1999) Classical Rhetoricfor the Modern Student. Fourth Edition. New York–Oxford.

Ehninger, D. 1968 On Systems of Rhetoric. Philosophy and Rhetoric, 131–135.


Kindrick, Robert L.– Olpin, Larry L. – Patterson, Frank M. (1980) A New Classical Rhetoric.

Dubuque, Iowa, USA – Toronto, Ontario, Canada, Kendall – Hunt Publishing Company.

La nouvelle rhétorique. Essais en hommage a Chai’m Perelman 1979 Revue Internationale de Philosophie, 33.

Perelman, Ch. – Olbrechts–Tyteca, L. (1958) La nouvelle rhétorique. Traité de l’argumentation. Paris, PUF.

Perelman, Ch. (1982) TheRealm of Rhetoric. Notre Dame, Indiana, University of Notre Dame Press. Plett, H. F. (2000) Systematische Rhetorik. München, Wilhelm Fink Verlag.

Reboul, O. (1984) La rhétorique. Paris, PUF.

Ricoeur, Paul (2001) Lherméneutique biblique. Présentation et traduction par Frangois–Xavier Amherdt. Paris, Cerf.

Sloane, T. O. (2001) Encyclopedia of Rhetoric. Oxford, Oxford University Press.

Ueding, G. – Steinbrink, B. (1994) Grundrifi der Rhetorik. 3., überarbeitete und erweiterte Auflage, Stuttgart–Weimar.

Vígh Árpád (1977) A retorika újjászületése. Helikon, 23.


3. fejezet - MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET1. A MAGYAR SZÓNOKLÁS TÖRTÉNETE„Arra, hogy valamely szónoklat a népet elragadja, mindenekfelett az szükséges, hogy az nemcsak szép beszéd, hanem hogy szép tett legyen.”

(Eötvös József)

Az Arisztotelész meghatározta három beszédtípussal (tanácsadó, bemutató és törvényszéki) szemben a régi magyar retorikák négyféle beszédtípust tárgyaltak: az egyházi, a politikai (közügyi), a törvényszéki beszédet, valamint az akadémiai és egyéb alkalmi szónoklatot. Az egyházi és az akadémiai beszéd tulajdonképpen a bemutató típusba tartozik, a politikai megfelel a tanácsadó beszédnek. A magyar retorikatörténet első részét úgy mutatjuk be, hogy a magyar retorikák által meghatározott beszédtípusok történetét írjuk le, s ezáltal lényegében nem térünk el a klasszikus felosztástól. A magyar retorikatörténet második részét a retorikai szak- és tankönyvek története, vagyis a retorika tanításának története alkotja.

Régi retorikáink összehasonlították a különféle beszédtípusokat, mégpedig nehézségi fokukalapján (Szeberényi 1849; Blair 1838). Az egyházi beszéd abból a szempontból könnyebb a többinél, hogy a szónokot óvja az egyház tekintélye, hosszabb ideig készülhet beszédére, versenytársak nélkül szónokol, a hallgatóság pedig feltehetőleg egy véleményen van vele, hiszen a hívők látogatják a templomot. Az a tény viszont nehézzé teszi, hogy kimért rendje van, megformálásának kell tehát hatásosnak lennie. A különféle hitviták idején az egyházi beszéd megváltozik: erősen érvelőjelleget ölt. A politikai szónoknak meg kell küzdenie tekintélyéért. Arról kell beszélnie, ami az országgyűlésben vagy egyéb gyűléseken napirenden van, az ő témája is meg van szabva. Hallgatóságának egy része nincs vele egy véleményen, egy szellemileg ellenséges táborral kell megküzdenie. Beszéde viszont nincsen kimért rendhez kötve, mint az egyházi beszéd, érveit tetszése szerint csoportosíthatja. Sokszor rögtönöznie kell. A törvényszéki szónok szűkebb körben mozog, mint a politikai, alkalmazkodnia kell a törvényekhez és az ügyrendhez. Közönsége – főleg ha esküdtszék előtt és nyilvános tárgyaláson beszél – összetett. A törvényszéki szónoknak alaposan fel kell készülnie a perbeszédre, de ha a replikákra kerül sor, rögtönöznie is kell. Az akadémiai és egyéb alkalmi szónoklatokban kevesebb a dinamizmus, következésképpen stílusukkal kell lekötniük a hallgatóságot.

A fenti összehasonlítás alapján érthetővé válik, miért soroltuk egy csoportba – a bemutató beszédfajtába – az egyházi és az akadémiai beszédet: a stílus előtérbe kerülése miatt. Az egyházi beszédet azonban szokás a tanácsadó beszédfajtába is sorolni. Az kétségtelen, hogy a hitviták beszédei inkább tanácsadó beszédek, hangsúlyos szerepet kap bennük az érvelés. Az egyházi beszédek többsége azonban nem hitvitázó beszéd.

Egészen bizonyos, hogy Magyarországon az államalapítástól kezdve mindegyik beszédtípus létezett, és az is bizonyítható, hogy oktatták a retorikát. Az egyházi szónoklás mindig is magas színvonalú volt. Az azonban tény, hogy a szónoklás „a polgári társadalomban nagy fontosságú dolog” (Blair 1838, 364), következésképpen a politikai szónoklás nálunk a 19. század első felében bontakozott ki, s azóta felül nem múlt csúcsokra jutott. Többen a hazai szónoklást azonosítják a 19. századi politikai szónoklással, Babits Mihály például ezt írja: „.. .a legnagyobb szónokok a legnagyobb emberek voltak, s olvasva beszédeiket, megismered hazád legnagyobb embereit. A szó az ember; senki sem titkolhatja el önmagát, nem adhat mást, mint ami benne van. Így domborodik ki szavaikból előtted hazád jelenének három nagy teremtője: Széchenyi, Kossuth, Deák.” (Babits 1909) Ezen okból helyezi a súlypontot a 19. századra Vígh Árpád is retorikatörténetében (Vígh 1981), szemlélete természetesen indokolható. A magyar retorikatörténet azonban sokkal szerteágazóbb, ezért láttuk szükségesnek újból áttekinteni. A 19. századi társadalmi igények fellendítették a retorika oktatását is, különösen 1868 után, vagyis a népoktatási törvény, majd az első „független” tantervek megszületése után. 1948 és 1989 között hosszú szünet volt, s napjainkban újra „nagy fontosságú” lett mind a szónoklás, mind a retorika oktatása. Manapság az érvelés tanítása került előtérbe, legalábbis visszakapta elvesztett pozícióját; következésképpen a retorikai tankönyvek történetének megírása új feladat–Vígh Árpád stilisztikai indíttatásával szemben, illetőleg mellett – az érvelés szempontjából.

1.1. AZ EGYHÁZI SZÓNOKLAT TÖRTÉNETE


MAGYAR RETORIKATÖRTÉNET

„Az egyházi beszédek rendszerint templomi szónoklatok. Céljuk: a hívek vallásosságának emelése, a hitélet ébrentartása s az erkölcsökjavítása. Eszközei: a meggyőzés és a megindítás egyaránt. A beszéd hatása nem látszik meg olyan látható formában, mint a tanácskozó és a törvényszéki beszédeknél, ahol határozat és ítélet nyomon követi a szónoklatot. Az egyházi beszéd hatása a híveknek csak későbbi életében, de így valósággal cselekvésekben nyilatkozik meg – ha komoly és tartós hatású volt a beszéd.” (Ady–Lengyel 50) Az egyházi beszédnek vagy prédikációnak két fajtája van: a homília és a sermo. Az evangélium felolvasása után a felolvasott evangéliumi részlet részletes kifejtése a homília, a Szentírás egy részének, a textusnak szónoki magyarázata, versről versre haladva. A homília görög eredetű szó, jelentése „társalgás, oktatás”. A szabadon választott tárgyról szóló tételes beszéd a sermo. A prédikáció vagy egyházi beszéd tehát rendszeres, tételes beszédet jelent. Az egyházi beszéd elméletével foglalkozó tudomány a homiletika. A homiletika egyházi retorika, az egyházi beszédre vonatkozó ismeretek tana.

A homíliára Prohászka Ottokártól idézünk példát (főpásztori szózata az 1913. évi nagyböjtre). „Kedves Híveim! Az Úr Jézus eljövetelét közénkaz Evangélium úgyjelzi: Elközelgett hozzátok az Istenországa, s ezzel nemcsak azt mondja, hogy az Istenországa közeledik, hanem azt is, hogy az Úr Jézus lehozta közénkaz Istenországát, s lehozta úgy, hogy akarta, hogy az az isteni ország köztünk és bennünk legyen. […] Azért elhatároztam, hogy Szent Pál nyomában megmagyarázom nektek, kedves híveim, e nagyböjt alkalmából azt a fontos kérdést, hogy miben áll voltaképpen bennünk az Isten országa, s ezáltal útmutatást adok nektek, hogy azt, amit Krisztus nekünk hozott, azt a legjobbat, amit adni akart, magatok számára lefoglaljátok, s ugyanakkor megtapasztaljátok, hogy az olyan lelkületet s érzületet méltán hívhatja az evangélium s Szent Pál is »Isten országának«.

E célból fölveszem Szent Pálnak egy híres mondását a Rómaiakhoz írt leveléből: »az Isten országa nem étel és ital, hanem igazság, béke és öröm a Szentlélekben.« (14,17) Szent Pál e szavakkal megmagyarázza nekünk, hogy mi az az Istenországa mibennünk, s azt háromféle lelki tulajdonságba fekteti, nevezetesen azigazságba, a békébe s az örömbe. Abbana mértékben, melyben ez a hármas lelkület s érzés uralkodik bensőnkben, abban a mértékben lesz bennünk az Istenországa. Figyeljetek hát jól, kedves híveim, magyarázó szavaimra, mert ha valami, hát bizonyára az Istenországa megérdemli, hogy azt jól megértsük, s hogy megértvén jól, azután önmagunkban is megalapítani tudjuk.”

Eddig a beszéd bevezetése, lényege az evangéliumi tétel közlése. Ezután a beszéd három hosszú részre tagolódik, mindegyik elején ott a tétel, a következőképpen: 1. Az Isten országának első jellege az igazság. 2. Az Isten országának másodikjellege a békesség. 3. Az Isten országának harmadikjellege az öröm, mert lehetetlenség, hogy ne örvendjünk, ha Istent bírjuk s Istenéi vagyunk. A befejezésben visszatér a kiinduló tételhez: „Így gondoltam el magamnak az Isten országát, melyről az apostol mondja, hogy az nem étel és ital, hanem igazság, béke és öröm a Szentlélekben. Valóban isteni ország, isteni ajándék, isteni alkotás az ilyen érzület, s boldog ember, ki ez Istenországát lelkében hordozza. Ha nincs meg bennünk, szerezzük azt meg, szerezzük meg azáltal, hogy szívvel-lélekkel átadjuk magunkat Krisztusnak. Ha pedig megvan, akkor zárjuk szívünkbe, s tapasztaljuk meg, hogy az Úr édes is, erős is, igazságos is, kegyelmes is. Tapasztaljuk meg, hogy sokat ad – hogy többet ad, mintha mindegyikünket gazdaggá s tudóssá, lángésszé és művésszé tenne.

Hiszen egész országát, az Istenországát adja, mikor arra képesít, hogy igazság szerint éljünk – az ő békességét bírjuk, s az ő örömeit élvezzük. Ezt az országot kívánom nektek, kedves híveim,jobbat nem kívánhatok, mert Isten sem adhatjobbat. Amen!” (Székesfehérvár, 1913. január 15.)

Prohászka beszéde kristálytiszta példája a homíliának, vagyis a textus magyarázatának. Mindemellett az a tény is érzékelhető benne, hogy az egyházi beszédben állandóan visszatérő és gyakori beszédrész a tekintélyérv, elsősorban a Szentírás (itt Róm 14,17), másodsorban a katolikusoknál az egyházatyák, a szentek és a pápák nyilatkozatai.

Az egyházi beszéd szerkezetét a következőképpen határozták meg: 1. a jelmondat (sentetia sacra, textus): ez rendszerint az evangéliumból vett idézet, egyjelentős és rövid mondás, amelynek illenie kell az alkalomhoz, és magában kell hordoznia a beszéd csíráját; 2. az alaptétel: ez a beszéd tárgyátjelöli ki, ajelmondathoz, az időhöz, a helyhez és a hitszónokhoz kell alkalmazkodnia; 3. a tételosztó: a beszéd tárgyát osztja részekre, azt tanácsolják, hogy az egyházi beszéd két vagy három részből álljon; 4. a kifejtés: kétféleérvet lehet alkalmazni, a) olyanokat, melyek a felvett igazság mellett kétségbevon- hatatlanul bizonyítanak, b) olyanokat, melyek önmegadásra bírják a hallgatóság akaratát. Ezután következik a zárszó, melyben a hitszónok „vagy az erény mennyei jutalmát tárja föl a maga szívolvasztó gyönyörűségében; vagy a bűn rettenetes büntetését sorolja el a maga vérfagylaló iszonyatosságában, s beszédét megrázkódtató imaszavak közt érzékenyen bezárja” (Laky 1864,109,115). A fentebb idézett Prohászka-beszéd is ezt a szerkezetet követi.

Az egyházi beszéd felépítése minden bizonnyal az antikvitásban gyökeredzik, lehetséges, hogy mintája a chreia



vagy chria (görögösen, illetőleg latinosan, magyarul kria). Aszó olyan bölcs mondástjelent, melynek ismerjük a szerzőjét (ellentétben a szentenciával, melynekjelentése szintén bölcs mondás, de szerzője ismeretlen). A chria a szónoki előgyakorlatok egyik fajtája volt, melynek során egy tételt – egy bölcs mondást – kellett a tanulónak kifejtenie. Elsősorban a buzdító szándékú ünnepi beszédet gyakorolták a segítségével. Ilyen előgyakorlatokon tanulták a fogalmazás alapjait nemzedékek százai, Cicerótól egészen Shakespeare-ig, Csokonaiig vagy Kossuth Lajosig (Bolonyai 2001).

Az egyetemes egyházi beszéd első virágkora a 4–5. század. Második nagy korszaka a 12–14. század, felvirágoztatásához nagymértékben hozzájárultak az e korban keletkezett kolduló szerzetesrendek (ferencesek, domonkosok), akiknek hivatásuk volt az igehirdetés. Ettől kezdve a liturgia keretén kívül, sőt a templomon kívül is tarthatnak egyházi beszédeket. Későbbi fellendüléseka 16. század közepétől a 17. század végéig (a reformáció és az ellenreformáció idején), valamint a 19. sz. közepén voltak.

A hazai prédikációtörténetnek a következő korszakolásátadja Kudora János: 1. a hittérítés kora 896–1116; 2. a hitfenntartás kora 1116–1526; 3. a hitviták kora 1526–1790; 4. a nemzeti újjáébredés kora 1790–1896 (Kudora 1902). A további korszakolás a következő lehet: 5. a nagy egyházi szónoklatok, Prohászka Ottokár, Ravasz László és Mindszenty József kora 1896–1948; 6. az egyház elnyomásának kora 1848–1989; 7. a demokrácia kora 1989-től.

A prédikációkat nehéz az antik beszédfajtákkal egyeztetni – ezzel nem is törődtek a középkor folyamán –, leginkább a bemutató beszéddel állnak rokonságban. (A szertartás maga a drámában gyökeredzik, de ezen kapcsolatok fejtegetése messzire vezetne.) Az itáliai humanizmus felvirágzásakor, majd a reformáció és az ellenreformáció korában előtérbe került a meggyőzés, ezért az ekkori prédikációk inkább a tanácskozó beszédtípushoz hasonlítottak. A protestáns lelkészektől nemcsak a Biblia alapos ismeretét követelték meg, hanem a retorika megtanulását is (Kecskeméti 1996). A katolikus beszédekre az érzelmekre hatás isjellemző volt, különösen a barokk korszakban.

1. A magyar egyházi szónoklat egyidős a kereszténység felvételével. Az első hittérítők idegenek voltak, eleinte tolmács segítségével prédikálhattak, de később valószínűleg megtanultak magyarul. Ezt bizonyítani nem tudjuk, de egy általános lélektani megfigyelés segítségünkre lehet: az egyszerű nép barbárnak tartja az idegen beszédet, s kineveti, nem fogadja el. A hittérítés pedig sikeres volt. Az elsők között lehetett maga Szent Gellért, aki prédikációival csodálatot és elismerést váltott ki a királyból és a hozzáértő pécsi püspökből (Tarnai 1984, 21; Mór pécsi püspök magyar volt). Szent Gellért maga választotta bibliai passzusokat magyarázott. (Ezeket a kiválasztott passzusokat a 13. század teoretikusai themának nevezték.) Eleinte bizonyosan tolmács segítségével prédikált, de később megtanulhatott magyarul, másképpen nemjavasolta volna, hogy Boldogasszonynak nevezzék Jézus anyját, értenie kellett az ősi magyar szó jelentését és szépségét. Két legenda maradt fenn róla (a nagyobb és a kisebb), a Szent Gellért marosvári püspök, Magyarország mártírja címűből idézünk Jelenits István fordításában (ebben a 13. századi legendában olvasható a „magyarok szimfóniája” a malmot hajtó asszony énekéről):

Mór püspök pedig magánál tartotta Gellért urat a Szent Kereszt megáldásának napjától egészen Péter és Pál ünnepéig. Azon az ünnepen Gellért úr beszédet mondott a népnek arról az igéről, hogy Ezek az irgalmasság férfiai. A pécsváradi apát pedig szintén jelen volt az ünnepi istentiszteleten, mert őt is meghívta a püspök. Utána magával vitte Gellértet, és Pécsváradon tartotta szent Benedek napjáig. Akkor beszédet mondotta népnek arról az igéről: Az igaz virul majd, minta liliom. Ezen viszont Mór püspök volt jelen. A püspök meggyőződött arról, hogy Gellért mestere az igehirdetésnek, és azt mondogatta, hogy mióta elkezdődött Magyarországon Isten igéjének magvetése, ilyen klerikust még nem láthattak ezen a vidéken. [...]

Amikor tehát elérkezett a boldogságos Szűz ünnepe, Gellért liturgikus ruhában fölment az emelvényre, vagyis az ambóra, tolmácsként Konrádot, a fehérvári prépostot vette maga mellé, és beszédet tartotta nép előtt arról az igéről: A napba öltözött asszony. Nem volt a Szentírásnak olyan részlete, amelyből ne hozott volna föl példát. A király és a nép és minden keresztény álmélkodva csodálta, hogy az isteni igéből akkora vigasztalást merít. A király nagyon meg is szerette emiatt.

Szent Gellért nagyobbik legendájának fenti részlete három tényt mindenképpen bizonyít: hatásos szónok volt; a homília műfaja volt szokásban, vagyis a Szentírás egy-egy tételének kifejtése; s latinul beszélt, ezért tolmácsra volt szüksége. A malmot hajtó asszony énekének nem értette a szövegét, hiszen megkérdezte: „Valter, magyarázd meg nekem, mi ez a különös dallamú ének, amely zengésével arra késztet, hogy hagyjam abba az olvasást?” (V. Kovács Sándor 1984). Megjegyezzük, hogy Szent Gellért nagy műve, a Deliberatio supra hymnum trium puerorum – Elmélkedés a három fiú himnuszáról – Szentírás-magyarázata olvasható magyar fordításban (Karácsonyi–Szegfű 1999).



A kora középkor papi literátusainak két fő tevékenységük volt: az oklevélírás és a prédikáció. Az oklevélírás technikáját a francia egyetemek retorikai kurzusain sajátították el (Horváth János 1944,14; Balázs 1987,171–193). Ismerjük III. Béla 1181. évi híres rendelkezését, mely szerint ajelenlétében megtárgyalt ügyekről oklevelet kell kiállítani. Az oklevélírás elterjedésével mintagyűjteményeket, úgynevezett formuláriumokat állítottak össze, majd részletesen megfogalmazták az oklevelek kiállításának szabályait. A papok egészen bizonyosan összehasonlíthatatlanul több prédikációt mondtak el, mint amennyi oklevelet kiállítottak. Az is bizonyos, hogy ismerték a beszéd retorikai felépítését, s az is, hogy értő módon hallgatták és ítélték meg egymás beszédeit. Van egy adatunk arra, hogy a történetíró szakszerűen méltatta Dezső érsek szekszárdi beszédének világosságát és hatását. A első esztergomi zsinat végzése „arról intézkedik, hogy nagyobb egyházakban az evangéliumot és szentleckét kell exponálni, a kisebbekben a Hitvallást és a Miatyánkot, de a prédikálás módjáról nem szól. Csak feltételezni lehet, hogy a határozathozók szeme előtt Gergely pápa Liber pastoralisa lebegett.” (Tarnai 1984,21) A prédikációt a homíliatípussal lehet azonosítani, ez volt az általános Európa–szerte. A pap az erkölcsi fejtegetést, az exhortációt ehhez tette hozzá.

Azt soha nem fogjuk megtudni, hogyan prédikált az Árpád-kori magyar pap, s kinyomozhatatlan, miképpen hangozhatott a falusi templomi beszéd (Tarnai 1984, 257). A magyar nyelvű prédikáció meglétét fényesen igazolja első nyelvemlékünk, a Halotti Beszéd és Könyörgés.

A Halotti Beszéd és Könyörgés egy 1192 után megkezdett és 1203 előtt befejezett misekönyvben olvasható. „A misekönyvet legelső ismertetőjéről, Pray Györgyjezsuita történetíróról (T1801) Toldy Ferenc Pray-kódexnek nevezte el” (Jakubovich–Pais 1929). A Pray-kódex ún. sacramentarium, a misének csak egyes részeit tartalmazó könyv. (A teljes misekönyv neve missaleplenum,plenarium.) Szent István király II. Decretumának

I. fejezete szerint a püspökök kötelesek voltak ellátni az egyházakat a teljes mise elmondásához szükséges liturgikus könyvekkel. A Pray-kódex olyan részleteket is tartalmaz, melyek nem szerves részei a misének – késői, úgynevezett vegyes vagy kevert sacramentarium volt, ezért kerülhetett bele a Halotti Beszéd –, az egyetlen ismert Árpád-kori magyarországi sacramentarium. A kb. fél évszázaddal későbbi Németújvári Misekönyv már plenarium, azaz teljes misekönyv. Ezek a tények azt bizonyítják, hogy az államalapítástól létezett szertartás, s vele együtt egyházi szónoklat.

A Pray-kódex nyolcadik egysége különféle miséket tartalmaz, közöttük vannak a temetési szertartások, itt található a Halotti Beszéd és Könyörgés (1813 óta az Országos Széchényi Könyvtár őrzi).

„A Halotti Beszéd s a hozzátartozó könyörgés (helyesebben imádkozásra felhívás: monitio) első oly nyelvemlékünk, mely irodalmi szempontból is figyelmet érdemel. A temetési szertartási rend értelmében, mely a Pray-kódexben is olvasható: a koporsónak a sírba lebocsátása és szentelt vízzel meghintése után beszédet kell mondani a néphez; a beszéd után a pap földet hint a sírba (háromszor, a szentháromság nevében), elmond egy antifonás zsoltárt (latinul), majd könyörgésre hívja fel a népet (ez a »monitio«), s aztán különböző imádságokat mond (latinul). A szertartás itt nem ismertetettelső része egészen latinul folyt. Eszertartási rendbe a mondott helyeken illeszkedik bele a mi Halotti Beszédünk és Monitiónk.” (Horváth János 1944,83) Horváth János szerint a Halotti Beszéd eredetileg is beszéd volt, sokszor elmondhatták, míg végre valaki írásban is rögzítette. Azért állíthatjuk ezt, mert nem ragaszkodik a latin eredetihez, szerzője „fejből dolgozott”, innen van ma isjól ható magyaros szövege. „Latin retorikai elemek is olvadtak bele stílusunkba, ilyen a komplex szemlélet egyjegyének kiemelése (látjátok szömötökkel) a nyomaték kedvért, latin példára, aminek különben magyar analógiái is lehettek.” (i. m. 86) A Könyörgés ezzel szemben szó szerinti fordítás, egyetlenegy bonyolult mondat. Az eredeti beszédet közöljük először mai nyomtatott betűkkel, majd mai átírással, de nem folyamatosan, hanem a beszéd részei szerint, tehát retorikai szempontból tördeljük.

A Halotti Beszéd és Könyörgés 1200 körüli eredetije

Latiatuc feleym zumtuchel mic vogmuc. ysa pur es chomuv uogmuc. Menyi milostben terumteve eleve miv isemucut adamut. es odutta vola neki paradisumut hazoa. Es mend paradisumben uolov gimilcictul munda neki elnie. Heon tilutoa wt ig fa gimilce tvl. Ge mundoa neki meret nu(m) eneyc. ysa ki nopun emdul oz gimilstwl. halalnec halalaal holz. Hadlaua choltat terumteve istentvl. ge feledeve. Engede urdung intetvinec. esevec. oz tiluvt gimilstwl. es oz gimilsben halalutevec. Esoz gimilsnecvvl keseruvuolavize. hug turchucat mige zocoztia vola. Num heon muga nec. ge mend wfoianec halalutevec. Horoguvec isten esveteve wt ez muncasvilagbele. es levn halalnec es puculnecfeze. es mend w nemenec. Kic ozvc. miv vogmuc. Hug es tiv latiatuc szumtuchel. isa es num igg ember mulchotia ez vermut. ysa mend ozchuz iarov vogmuc. Wimagguc uromc isten kegilmetez lelicert. hug iorgossun w neki. es kegiggen. es bulscassa mend w bunet. Es vimagguc szen achscin mariat. es bovdug michael archangelt. es mend angelcut. hug uimaggonoc erette. Es uimagguc szent peter urot. kinec odut hotolm ovdonia. es ketnie. hug ovga mend w bunet. Es vimagguc mend szentucut. hug legenec neki seged



uromc scine eleut. hug isten iv uimadsagucmia bulsassa w bunet. Es zoboducha wt urdung ildetuitvl. es pucul kinzot- viatwl. es vezesse wt paradisu(m) nugulmabeli. esoggun neki munhi uruzagbele utot. es mend iovben rezet. Es keassatuc uromchuz charmul. Kirl. [Kyrieleyson] Scerelmes bratym uimaggomuc ez scegin ember lilki ert. kit vr ez nopun ez homus vilag timnucebelevl mente. kinec ez nopun testet tumetivc. hug ur uvt kegilmehel abraam. ysaac. iacob. kebeleben helhezie. hug birsagnop ivtua mend w szentii es unuttei cuzicun iov felevl iochtotnia ilezie wt. Es tiv bennetuc. clamate III. K. [Kyrieleyson]

Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk: bizony, por és hamu vagyunk.

Mennyi malasztban teremtette meg kezdetben a mi ősünket, Ádámot, és a Paradicsomot adta vala neki házául. És mondá neki, hogy a Paradicsomban levő minden gyümölccsel éljen. Csupán egy fa gyümölcsétől tiltá őt. De mondá neki, miért ne egyék: bizony, ki napon enni fogsz a gyümölcsből, halálnak halálával halsz. Hallá teremtő istenétől, hogy meg fog halni, de feledé. Engede ördög intésének, és evék a tiltott gyümölcsből, és a gyümölcsben halált evék. És a gyümölcsnek oly keserű vala a leve, hogy torkukat megszakasztotta vala. Nem csupán magának, hanem mind ő fajának haláltevék. Haraguvék Isten, és veté őt ez kínos világba; és lőn halálnak és pokolnak fészke, és mind ő nemének.

Kik azok? Mi vagyunk. Ahogy ti is látjátok szemetekkel: bizony egy ember sem múlhatja ez vermet. Bizony, mind ahhozjárókvagyunk. Imádjukurunk Isten kegyelmét ez lélekért, hogy irgalmazzon őneki, és kegyelmezzen, és bocsássa mind ő bűnét! És imádjuk a szent asszony Máriát és boldog Mihály arkangyalt és mind angyalokat, hogy imádjanak érte! És imádjuk szent Péter urat, kinek adatott hatalom oldania és kötnie, hogy oldja mind ő bűnét! És imádjuk mind a szenteket, hogy legyenek neki segéd urunk színe előtt, hogy Isten az ő imádságuk miatt bocsássa ő bűnét! És szabadítsa őt az ördög üldözésétől és a pokol kínzásától, és vezesse őt Paradicsom nyugalmába, és adjon neki mennyországba utat és minden jóban részt! És kiáltsátok urunkhoz háromszor: kyrie eleison! Szerelmes barátaim! Imádkozzunk e szegény ember lelkéért, kit az úr ez napon ez hamis világ tömlöcéből mente, kinek ez napon testét temetjük, hogy az úr kegyelmével Ábrahám, Izsák, Jákob kebelében helyezze, hogy bírságnapra jutva, mind ő szentjei és kiválasztottjai között úgy illessze őt, hogyjó felől jusson! És benneteket is. Clamate ter: kyrie eleison!

A tétel az emberiség halandóságáról szól (a beszédnek mind a latin eredetije, mind a magyar változata teológiai szempontból közhely). A beszéd magva a halandóság okát beszéli el: Ádám és Éva vétke a halandóságot és a pokol büntetését hozta az emberiségre. A temetés résztvevőire is vonatkozik ez a megállapítás: „Kik azok? Mi vagyunk.” Mást nem tehetünk, csak imádkozhatunk (tulajdonképpen könyöröghetünk, az imádkozni jelentése „könyörögni” volt), felsorolja, ki mindenkihez. Imádságunk célja a pokoltól való szabadulás és a mennyországbajutás. Ezután következik a könyörgés a halottért, végezetül: mindnyájunkért, minden halandóért: Isten az utolsó ítélet napján (a bírságnapon) keltse életre a halottat és „benneteket is". Így lesz a beszéd kerek egész, műalkotás. A monitiót el szokták választani a beszédtől, stílusát is másnak ítélik meg; retorikai szempontból azonban szoros egységet alkot a beszéddel (vö. Balázs 1987, 167–171; Nagy L. János 1995, 98–111; Szikszainé Nagy 1998).

A beszéd logikai menete az egyedtől a fajhoz, majd a nemhez tart, megállapítja a nemfogalom tartalmát: mi vagyunk; visszatér az egyedhez és a könyörgő közösséghez, mindenkit egyesítve az emberi nem fogalmában:

Könyörögjünk érte, hiszen mindnyájunkért könyörgünk!

A beszéd hatásos fokozás az összegező csúcspontig: „Kik azok? Mi vagyunk.” Az imára késztetés (könyörgés a bűnbocsánatért) felsorolás, azon belül fokozás (Isten, Mária, Mihály arkangyal és az összes szent), a könyörgés (az ítéletért) is fokozás, melynek csúcspontja az üdvözülés: helyünk az Istenjobbján. Ha hangosan mondjuk a beszédet, észrevesszük a ritmusát: a csúcspont előtti és utáni rész rövid, viszonylag egyenlő hosszúságú egységeket tartalmaz, átlagosan 11–12 szótagot foghatott egybe a beszélő. A Halotti Beszéd mind logikájában, mint formájában remekmű.

A magyar kódexekben számos prédikáció maradt fenn, különösen a Tihanyi-, az Érsekújvári- és az Érdy-kódexben (Balázs 1987). A régi prédikációtörténeti munkák közlik ezeket a prédikációkat, illetőleg



prédikációrészleteket (Mihalovics 1900–1901; Kudora 1902). A magyar prédikátorok – a beszédek fordítói – meglehetősen szabadon kezelték az eredeti latin forrást, a prédikációk irodalmi szintű magyar változatai voltak az eredeti szövegeknek (Tarnai 1984,263). Prédikációkés prédikációvázlatok még mindig lap- panganak kódexeinkben, legutóbb egy Szent László-sermo latin eredetijét és magyar fordítását tették közzé (Madas 2003).

Az első prédikátorok művelt, iskolázott, a retorikát tanulmányozó emberek voltak (Balázs 1987). Az iskoláztatás az államalapítással egyidős, s a középkori rendszernek megfelelően a retorikát is tanították a trivium részeként. Erre bizonyíték „A XII. századi esztergomi diákjegyzet” (Mészáros 1973), természetesen latin nyelven. Nincs kizárva annak a lehetősége, hogy a szöveget Magyarországonjegyezték le, s valószínűleg az esztergomi káptalani iskolában használták a 13. században. Az is lehetséges azonban, hogy egy külföldön – Franciaországban – lejegyzett szövegről van szó. A kézirat jegyzeteket tartalmaz: latin nyelvtanból (grammatica), a latin szövegek helyes kiejtésének gyakorlataiból (prosodia), a szóbeli és írásbeli művek stilisztikájából (rhetorica), az írásművek alkotásának elméletéből (dictamen), valamint a naptárszámításból (computus). A diákjegyzet harmadik, retorikával foglalkozó fejezete a Rhetorica ad Herennium IV. könyvét (melyet függetlenül is használtak a középkorban, vö. Murphy 1974,21), mégpedig az alakzatokat tartalmazza, középkori szokás szerint a colores elnevezést használja. „A középkori iskola gyakorlati célkitűzéseket követett a retorika s a szónoki ékesítések megtanításával. Egyrészt, mivel a diákokjobbára klerikusok voltak, s legnagyobb részük továbbra is egyházi szolgálatban tevékenykedett, ezért szükségük volt a szónoki beszéd külső formai jegyeinek ismeretére. Másrészt – és ez számunkra az előzőnél sokkal fontosabb és hasznosabb volt – ezt a retorikai tudást elsősorban a fogalmazás, a levélírás, a hivatali adminisztráció terén használták fel.” (Mészáros 1973, 20) Az esztergomi diákjegyzet jelentősége nagy: azt bizonyítja, hogy az egyházi emberek koruk műveltségének színvonalán állottak, ismerték a retorikát, akár külföldön, akár itthon sajátították el tudományát. Megvan a századokon átívelő folytonosság.

Kódexeinkben nemcsak prédikációk maradtak fenn, hanem egyéb, személyes jellegű beszédek is. Az egyik legszebb közülük Assisi Szent Ferenc beszéde a gubbióifarkashoz, mely a Jókai–kódexben olvasható (mai írással idézzük, valamint elkülönítjük a kódex szövegét és a szentbeszédét, s a beszéd egységeinek megfelelően tagoljuk; a szómagyarázatokat zárójelben a szövegben helyezzük el; Jókai–kódex, 148–150):

Az szörnyő farkas mendenestől fogván szája felnyitván Szent Ferenc ellen fut vala, ki ellen Szent Ferenc veté keresztnek jegyét [...] és keményen megnyitott száját belrekeszté. És annak utána hozzá híván őtet, mondá neki:

Jöjj ide, Atyámfia farkas, és Krisztusnak felőle parancsolok neked, hogy sem nekem, sem egyébnek valakinek árts.

Csuda: legottan kereszt levén belrekeszté ő szörnyő száját, és az parancsolat le- vén: legottan magát feje hajtván leterjeszté Szent Ferencnek lábaihoz: farkasból lőn bárán. De ezképpen fekvőnek mondá:

Atyámfia farkas, te töttél sok kárt ez tartományban iszanyú gonosz tételmeket tökéllettél (tetteket vittél végbe). Teremtetteket irgalmasság nálkől (nélkül) elvesztvén, de nemcsak oktalan természeteket (állatokat) el vesztettél és megölél és megmarál, de es embereket istennek személyére teremtetteket. Azért te méltó vagy szörnyő halálval miképpen gonosz tolvaj gyilkos, kiért mend te ellened övöltnek és zúgnak. Es teneked mend ez váras ellenséged.

De Atyamfiam farkas, én akarok teközted és ez emberek közt békességet tenni, úgy, hogy tetőled továbbá meg ne sértessenek. És teneked menden elmúlt vétkedet megbocsátják, úgyhogy sem ebek, sem emberek továbbá nem összöznek (ellenségeskednek).

És az farkas testének és farkának és fileinek és fejének hajtásával mutatja mendenképpen fogadni azokot, kiket Szent Ferenc mond vala. És mondá Szent Ferenc:

Atyámfiam farkas, dehogy kell teneked ez békességet tenned, én fogadom teneked, hogy addéglan adatok neked elég eleséget ez várasnak emberi miatt, míglen élsz, úgyhogy továbbá éhséget nem vallasz. Mert én hiszem, hogy te valamit gonoszól töttél, te éhségednek gyölhözségéért (megszüntetéséért) tötted. De én atyámfia farkas, miért én keresek neked ily kegyelmet, akarom, hogy fogadjad énnekem, hogysonha valamely lelkest (élőlényt) meg ne sérts, avagy embert, sem valami kárt mendennemőállatban tenni ne merj. Fogadod énnekem úgy.

És az farkas tettetésjegyét kit feje hajtván fogad vala tenni ment azt kik neki parancsolatnak vala. És Szent Ferenc mondá:

Atyámfia, én akarom, hogy te adjad énnekem hitedet, hogy bízván hihetnek annak, kit fogadsz.

És mikoron kiterjesztette vala Szent Ferenc kezét hitvételéért, az farkas felemelé első jobb lábát, és szépen veté



Szent Ferencnek kezébe, az hogyjegyét adhatja vala.

A gubbiói farkas megszelídítése híres történet, és méltán híres Szent Ferenc beszéde is, többek között a megszólítás – atyámfia farkas – miatt. Mindenekelőtt a megszólítással nyerhette meg a farkast, hiszen testvérének nevezte (az atyám fia a testvérem). Ajóindulat megnyerését a befejezés kézfogása, azaz hittétele igazolja. A beszéd maga egyszerű alku. A tényállás: mindenki a farkas halálát akarja. A szent megígéri, hogy gondoskodik a farkasról, mert – s ez az érvelés lényege – a farkast a szükség, az éhség vitte a bűnbe. Cserébe a farkasnak meg kell ígérnie, hogy senkit soha nem fog bántani; s a farkas „pacsit adva” erősíti meg fogadalmát. Igaz, hogy ajelenet latinból van fordítva, de a magyar szöveg elevenségével máig hat.

2.A második korszakból két ferences szerzetes emelkedik ki: Temesvári Pelbárt és Las- kai Ozsvát. „A korszak végén Temesvári Pelbárt hatalmas alakja áll s amit ő latinul megírt, azt tudós rendtársai már csak a magyarul tudó apácák kolostori irodalmába szórják szét, vetőmag módjára.” (Horváth János 1944, 57 kk.) Temesvári Pelbárt (1435 k. –1504), valamint tanítványa, Laskai Ozsvát ferences szerzetesek voltak a legkiemelkedőbb egyházi szónokok a 15. század végén. Itt jegyezzük meg, hogy ferences szerzetes volt a törökellenes harcok nagy szónoka, Kapisztrán János is. Beszédeit nem magyarul mondta, mégis oly nagy hatással szónokolt, hogy a parasztok és a katonák lelkesülten követték.

Temesvári Pelbárt két nagy beszédgyűjteményt írt, az első a Szűz Máriáról szóló, a Stellárium (az 1480-as években), vagyis a boldogságos szűz Csillagkoszorúja; a második a háromkötetesPomerium, azaz Gyümölcsöskert, amely a szentek ünnepére, az állandó ünnepekre s a nagyböjtre szóló prédikációkat tartalmaz. Művei megjelentek nyomtatásban, s beszédgyűjteményei oly gyorsan terjedtek el, hogy húsz év alatt szinte évente kiadták őket. Európa-szerte közkedvelt és használt művek voltak mintegy száz éven át. Irodalomtörténészeink különösképpen példáit dicsérik, melyek között magyar népmesék is vannak. Prédikációit korán, már 1510 tájt lefordították magyarra. Temesvári Pelbárt nem magukat a beszédeket írta le, hanem a beszédek nyersanyagát, vázlatát, hiányzik belőlükaz elhangzó szónoklatokrajellemző elevenség (Jelenits 1995). Lehetséges, hogy ezért voltak olyan kedveltek, mert az egyházi szónoka maga képére formálhatta őket. A Gazdagságról szóló beszéd bevezetését és végét közöljük. Ez a Pomerium második részéből a nyári szakasz 42. beszéde.

Pünküsd utáni 14. vasárnapon, második beszéd arról, hogy a gazdagságot nem kell szeretni, mert veszedelmes és káros

Máté 6,24

„Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak”. Kedveseim, arra tanít a mi Üdvözítőnk, hogy csak Istennek szolgáljunk, és ne a Mammonnak, vagyis a gazdagság ördögének. Mert a gazdagság szolgálata akadályt vet Isten szeretete elé. [.] Először beszélünk a két szolgálat ellenkezéséről, másodszor a gazdagsághoz való vonzódásnak gonosz voltáról, harmadszor a kárhozat veszedelméről. („.kilenc módja van annak, hogy valaki a gazdagság vagy a vele való foglalkozás miatt a kárhozat veszedelmébe jut.

Ezért ezeket igen gondosan kerülni kell.” A kilencedik módot és a beszéd befejezését közöljük.)

Kilencedszer a rosszra csábítással (sollicitando). Mert amikor valaki túlságos igyekezettel iparkodik gazdagodni vagy gazdagságát megtartani, s az aztán elfojtja elméjében a lélekre való gondot és az Istennel kapcsolatos ügyeknek megfontolását, azt, ami az üdvösség szempontjából szükségesekre vonatkozik, az kárhozatos, mint ki is fejtettük az első beszédben.

Ó, azért lelkeket elsodró örvény, gazdagságot kedvelő fösvénység, ó, kívánságnak lobogó tüze, ó, pestistermő méreg, mely rengeteg embert elveszítesz, kárhozatba süllyesztesz!

Példának vehetjük utolsóra azt, amit Cluny Péter beszél el, és benne van a Példák könyvében. Egy monachus (szerzetes) élete végéhez érkezett, lelkét egy angyal látomásban a pokol kapujához vezette, megszemlélte a különböző büntetéseket, és megijedt, de az angyal vigasztalta. Látott néhány ördögöt, amint futkostak, és csúfot űztek egy gazdag ember lelkéből, amelyet akkor ragadtak el, vitték a pokolba, s állították az ördögök fejedelme elé. Az ilyesféleképpen rendelkezett vele: „Ültessétek ezt a lelket egy ékes zsöllyébe, öltöztessétek díszes ruhákba, mert mindig ilyenekben telt öröme.” Be is ültették egy ércből készült és kiolthatatlanul égő székbe, és ugyancsak lángoló köpönyeget adtak rá. Akkor az ördögök fejedelme azt mondta: „Adjatok neki a mi italunkból!” És íme, a pénz fölolvasztott és izzó ércét mindenféle bűzzel keverve arcába loccsantották, s az aztán lángokba szakadva szétáradt belein, tagjain. Akkor két tűzzel teli szarvat helyeztek a fülére, kezdték fölszarvazni, s a szarvak iszonyú szikrákat vetettek szemén, orrán, fülén, minden testnyílásán át. Aztán



behajították egy üregbe, amely tele volt mindenféle kígyóval, ezek, mint az asszonyok ölelése, minden tagját harapdálták, szaggatták. Ó, hogy üvöltött! „Jaj, jaj!” – kiáltozta, magát és az egész teremtett világot megátkozva stb. Miután ezt látta, annak a monachusnak lelke visszatért testébe, és elmondta, mit látott, aztán elköltözött testéből.

Ó, azért, kedveseim, arra kérlek mindnyájatokat, hogy a gazdagságnak előbb fölsorolt veszedelmeitől óvakodjatok, gyónjátok meg, ha némelyikbe vétkes módon beleestetek, hogy a bűnbánó gyónás által elkerüljétek a kárhozatot. Kérjük a mi Urunk Jézust, hogy adja meg nekünk ezt a szabadulást stb.

A beszéd világos szerkezetű, érvelésejól követhető. A végére hagyott utolsó érv tulajdonképpen a tekintélyérvek közé tartozik: tanúságtételen alapul, a szerzetes lelke látta és elmesélte a szörnyű pokolbeli büntetést. Olvasásakor eszünkbe jutnak az apokrif Apokalipszisek és Dante Isteni Színjátéka (Adamik 1997, 73). A szövegben elhelyezett stb. jelzi, hogy a pap kedvére formálhatja, kiegészítheti, aktualizálhatja a megadott beszédmintát.

3. A magyar prédikációtörténet harmadik korszakának elején, a 16. században a protestantizmus nagy lendületet adott a hitvitának, a vitázó iratok nagyrészt szónoklatok is voltak. Az egyházi szónoklat, a katolikus mise részét alkotó szentbeszéd is magas színvonalra jutott, s ezek a beszédek már mindig magyar nyelvűek. A katolikusok között Telegdi Miklós pozsonyi prépost, majd pécsi püspök prédikációi jelentősek.

A protestáns prédikációtörténet első korszaka 1557-től 1649-ig tartott, ez volt „az evangyeliom szakaszos magyarázatának korszaka” (Tóth Mihály 1864),jelentős prédikátorai: Meliusz Péter, Bornemisza Péter, Félegyházi Tamás, Szenci Molnár Albert, Alvinczi Péter és Geleji Katona István, az első magyar nyelvű grammatika szerzője. A második, 1649-től 1716-ig tartó időszak volt „a szabadon választott alapigék korszaka” (Tóth Mihály 1864),jelentős prédikátorai: Medgyesi Pál, Lorántffy Zsuzsanna udvari lelkésze, az első magyar nyelvű retorika szerzője; Kereszturi Pál, a Rákóczi fejedelmek udvari lelkésze; Komáromi Csipkés György; Tofeus Mihály, Apafi fejedelem udvari lelkésze; Pápai Páriz Ferenc. Még Dávid Ferenc unitárius lelkész érdemel említést. A protestáns prédikátorok külföldi egyetemeken tanultak, ismerték a korabeli német és angol retorikákat, és alaposan elsajátították a vitatkozás tudományát.

A katolikus hitvitázók között Monoszlói András pozsonyi prépost és Vásárhelyi Gergely jezsuita jelentős, Káldi György jezsuita, bibliafordító is kiváló szónok volt, s mindenekfelett Pázmány Péter, a magyar irodalmi nyelv egyik megteremtője.

A 17. században „a magyar bíboros Cicero”, Pázmány Péter (1570–1637) jezsuita, majd esztergomi érsek és bíboros emelte magas színvonalra az egyházi szónoklatot. A protestánsok elleni vitairatok egész sorát írta, s kiadta szentbeszédeit is. Fő művei: Hodoegus. Igazságra vezérlő kalauz (Pozsony, 1613), a katolicizmus védőirata a protestantizmus ellen; valamint prédikációinak gyűjteménye: A római anyaszentegyházszokásából minden vasárnapokra és egynehány innepekre rendelt evangeliomokrúl prédikációk (Pozsony, 1636). Ismerte és használta a 16. századi spanyol és olasz retorikákat, a magyar egyházi szónoklat középkori gyökereit, a magyar egyházi szónokok munkásságát. Prédikációi retorikai remekművek az előírt evangéliumi tételekre. Nyelvezete eleven, tele szemléletes szólásokkal, népies kifejezésekkel. Beszédei azért is életszerűek, mert elmondásuk után foglalta őket írásba. Személyes térítéssel mintegy harminc hívőt, közöttük több főurat térített vissza a katolikus hitre. „Pázmány sok tekintetben kortársai fölé magasodott, de talán leginkább azzal, hogy a szűkebb felekezeti érdekeket tágabb összefüggésrendszerbe tudta ágyazni, s az egyházi és a nemzeti szempontok egymást kiegészítve, egymással harmóniába rendeződve jelentek meg eszmevilágában.” (Bitskey 1986, 215-216) Egyik beszédét Riedl Frigyes retorikájából (1888) – rövidítve – idézzük, Riedl tagolását követve (a szómagyarázatokat a szövegben zárójelben helyezzük el):

Mily üdvösséges a magunk ismerése

I. Természet hajlandósága hozza minden embernek a tudásnak kívánását. Azért az emberi elme örömest vizsgálja nemcsak a föld színén látható állatok természetét, hanem a földbe temetett érceknek, sőt az egekben helyeztetett csillagoknak tulajdonságit. És miképpen Salamon király addig nem nyugodott, míg a legkisebb fü- vecskén kezdvén, a legnagyobb fák, barmok, röpülő, csúszó és úszó állatok mivoltát és minéműségét által nem értette elméjének nagy voltával: úgy a többi ember értelme tehetetlen, nemcsak a régen lett dolgoknak, hanem a természet titkainak és felséges dolgainak átalértésében.

De közönségesen abban vétkezünk csaknem mindnyájan, hogy amit legszükségesebb tudni, arról nem tudakozunk. Mert kicsoda közülünk, ki magába szállván, igazán akarná tudni és érteni, kicsoda ő? ki tudakozik magától: ki vagy? minémű vagy? mind természetedre, mind erkölcsödre és magadviseletére nézve? [...]



II. Nem csuda, hogy ily sokképpen jelentette Isten, mint kívánja, hogy magunkat ismerjük: mivel ennél hasznosb és üdvösségesb tudomány nem lehet. A többi tudományok felfújnak és kevéllyé tesznek, ez megalázza kevélységünket. A többi tudományok nélkül mennyországba juthatunk: de senki sem üdvözül, ha magát nem ismeri. Végezetre jobb és dicséretesb, aki ismeri magát, hogysem aki érti és tudja az egek forgását, a csillagok erejét, a többi teremtett állatok micsodaságát és tulajdonságát; mivel a magunk ismerete megfojtja a kevélység mérgét, belénk oltja az isteni félelemnek mennyei bölcsességét, az alázatosságnak tökéletességét szívünkbe gyökerezteti, és miként Isten a földet, mint erős fundamentumra, a semmire rakta: úgy a keresztény alázatosság, mint feneketlen mélységre ásatott fundamentumon, semmiségünk ismeretin épül.

Hogy azért voltaképpen tudjuk, kik vagyunk? Honnan jöttünk? Hová megyünk? és ebből az ismeretből igaz alázatosságra juthassunk: jer, szálljunk magunkba, és ki-ki közülünk kérdje magától: Mi voltál? Mi vagy? Mivé lész? mert nem különben, hanem ezeknek értéséből juthatunk magunk ismeretire.

III. Én is azért ennek a három dolognak magyarázására egyenesítem tanításomat: kérlek, ne járjon magatoktól távol gondoskodástok, ha ismerni akarjátok magatokat. (Arról beszél, hogy milyen nehéz önmagunk megismerése.)

IV. Annak okáért ha üdvösségesen akarjuk tudni: kik vagyunk, elsőben Istenünket kell alázatosan kérnünk, hogy lelki szemeinket felnyissa, és a magunk ismeretére értelmünket világosítsa. Azután józan és szorgalmatos gondoskodással meg kell tekintenünk micsodaságunkat és minéműségünket; azaz nemcsak természetünk alacsonyságát, hanem erkölcsünk fogyatkozását is kell értenünk.

Kétképpen lehet ez a magunkismerete: vagy egybevetéssel, úgy, ahogy az Istennek felséges méltósága, és az egyéb állatok természete mellé vetvén mivoltunkat, abból tegyünk ítéletet magunkról: vagy egybevetés nélkül mint magában vagyon, úgy szemlélvén természetünk állapotját, életünk forgását, végét, és erőtlenségük fogyatkozását. [...]

V. Szent Ágoston írja, hogy az oktalan állatok érzékenységük erejével sokképpen megelőznek minket. Mert nincs közülünk olyan messzelátó, mint a sas, erős, mint az oroszlány, oly gyors, mint a nyúl, olyjó szagló, mint a vizsla. Az oktalan állatok öltözve születnek, magok oltalmazására nékik a természet fogat, szarvat, körmöt vagy gyorsaságot adott, mellyel veszedelmek elől szaladnak; mihelyt születnek, járnak és úsznak, természetük szükségére való eledelt munka nélkül találnak, sőt betegségek orvosságit mester nélkül ismerik. Minket a természet fegyvertelenül és mezítelen vetett a sok veszedelmek közé, öltözetünket juhoktól, bogaraktól, barmoktól kell várnunk; hogy kenyeret ehessünk, száz különböző munkáktól kell fáradnunk, és oktalan állatok segítsége szükséges szántásunkhoz; eledelünk és táplálkozásunk halak, madarak, barmok halála nélkül nem lehet: azért, hogy mi egy-néhány esztendőt éljünk, sok ezer halállal mehet végbe. És mikor születünk, semmit sem tudunk, semmit nem mívelhetünk magunkjavára valót. Végezetre: az oktalan állatok közül sokan két- és háromszáz esztendőt élnek; a mi életünk rövid határra zsinóroztatik. Mivel pedig magokra való gondviseléssel is megelőznek az okosságtalan barmok, a szent írás sok helyeken arra igazít, hogy a hangyáktól, gólyáktól, fecskéktől vegyünk értelmet és okoskodjunk.

Mit mondjunk tovább? Vajon az érzéktelen állatok nem győznek-e meg sok dolgokban? Az egek nagysággal, szépséggel, felsőbb hellyel, az elementumok hatalmas cselekedetekkel, a virágokjó szaggal, szépséggel, mellyel a Salamon ékességét is megelőzik, az öreg fák gyümölccsel, sok ideig tartóssággal, a hó fejérség- gel, a gyémánt és egyéb drágakövek fényességgel sokképpen megelőznek minket.

VI. Ez az egybevetés kimutatja alacsonyságunkat. De ha másra való tekintet nélkül mivoltunkat és állapotunkat szemesen vizsgáljuk, nyilvánosabban ismerhetjük, kik vagyunk. Azért tekintsd meg: Mi voltál? Mi vagy? Mivé lész?

A beszéd gondolatmenete a következő (a kiemelések segítik követését) 1. az ember természetéhez tartozik a tudásvágy, ebbe belefoglaltatik önmaga megismerésének a vágya is; 2. Isten is kívánja az önismeretet: senki nem üdvözülhet, ha önmagát, múltját, jelenét, jövőjét nem ismeri. Az önismeret megalázza kevélységünket; 3. önmagunk megismerése nagyon nehéz, ennek ellenére törekednünk kell rá; 4. kétféleképpen történhet: ha egybevetjük magunkat az isteni felséggel; 5. ha egybevetjük magunkat a teremtett világgal (ennek az egybevetésnek az összefoglalását olvashatjuk az utolsó előtti bekezdésben); 6. az egybevetés kimutatja alacsonyságunkat, sebben az alázatos lelkiállapotban kezdhetjük meg az önvizsgálatot: múltunkatjelenünketjövőnket. Pázmány prédikációja az összehasonlítás logikai műveletét használja fel érvelésében. Megtartja a klasszikus rétorok tanácsát, miszerint két-három érvnél nem ajánlatos többet alkalmazni: két dologgal, az isteni felséggel és a teremtett világgal hasonlítja össze az ember gyarlóságát. Ezt a szikár keretet azonban szemléletes leírások sokaságával tölti ki. Különösen érzékletes az állatok világának



ajellemzése, ez a prédikáció méltán híres részlete.

„Pázmány prózájának két olyan jellegzetessége van, mely nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy évszázadok múltán is őszinte érdeklődéssel fordulunk hozzá, és esztétikai örömet találunk benne: festőisége és zeneisége.” (Tarnóc 1987,11) Az erkölcsi fogalmakat, a teológiai tételeket nem bonyolult magyarázatokkal érteti meg, hanem hasonlatokkal, költői képekkel eleveníti meg. Kosztolányi mondja, hogy Pázmány folyton elvont, teológiai kérdésekkel bíbelődik, de amit mond, csupa test (Bencze 1973). Mindenekfelett prózájának zeneisége, lüktetése lenyűgöző, akár versszerűen is tördelhetjük beszédeinek egyes részeit:

mihelyt születnek,

járnak és úsznak,

természetük szükségére való eledelt

munka nélkül találnak

sőt betegségek orvosságit

mester nélkül ismerik.

Összegzésül a következőt állapíthatjuk meg: „A barokk egyházi szónoklat – bár vérségi kötelék kapcsolja össze az antik hagyománnyal – céljának és sajátos természetének megfelelően önmaga útjátjárja; szuverén módon használja fel mindazt a tapasztalatot, melyet a klasszikus ókor felhalmozott, a középkor a szentatyák szellemében átformált, és a reneszánsz a maga emberközpontú, világos szemléletével feldúsított.” (Tarnóc 1987, 9)

Az első magyar nyelvű – angol mintákat követő – egyházi retorikát a 17. században Medgyesi Pál írta. Műve, melynek röviden használt címe: Docepraedicare (Taníts prédikálni), 1650-ben Bártfán jelent meg, és a prédikációkészítés szabályait tartalmazza, melyeket táblázatokba foglalva tesz közzé. Útmutatásai alapján igényesebb és egyszerűbb szónoklatot lehetett szerkeszteni, a hallgatóság igénye szerint. A hallgatósághoz való alkalmazkodás végig, felekezet nélkül jellemző hazai prédikációirodalmunkra. Medgyesi táblázataiban fontos a logikai elrendezés, a „szép módos rend” megteremtése. (Bartók 1981)

Debrecenben 1664-ban jelent meg Martonfalvi Tóth György Ars concionandiAmesiana című latin nyelvű homiletikai tankönyve, majd 1684-ben tanítványának, Szilágyi Tönkő Mártonnak szintén latin nyelvű egyház-szónoklattani tankönyve, a Bigapastoralis. Ez utóbbi egy kötetben foglalja össze az imádság és a prédikáció tudnivalóit (a biga kétkerekű kocsi, két ló húzza – a könyvben is két dologról van szó, erre utal a metaforikus elnevezés). Mindketten idegen mintákat használtak, igényes műveket hoztak létre. (Bartók 1983)

A18. században az irodalom és a nyelv (latin hatás) hanyatlásával a szónoklat is lehanyatlott. Az újjáébredést prédikációtörténészeink egyhangúlag II. József halálától és az 1790. évi országgyűléstől számítják.

4. A negyedik korszakban, a 19. században politikai életünk és nyelvünk emelkedésével az egyházi szónoklat is fejlődött. Jelentős szónokok a korban Haynald Lajos (1816–1891) kalocsai érsek, Schlauch Lőrinc (1824–1902) nagyváradi bíboros püspök, különösképpen Nagy Péter (1819–1884) erdélyi református püspök.

A 19. században kibontakozik és megszilárdul a magyar nyelvű homiletikai irodalom. A sort Tóth Ferenc könyve nyitja meg: Homilétika (Komárom, 1802). Tóth Ferenc a pápai református kollégium teológiaprofesszora volt, s homiletikáját tanítványai számára készítette. Könyvének elején jó retorikushoz méltóan meghatározza tárgyát: a homiletika azoknak a szabályoknak a tudománya, melyeket a prédikáció kidolgozásában és elmondásában követni kell; a prédikáció pedig az a beszéd, melyet a „Lelki Tanító” valamely hitbeli vagy erkölcsi igazságról tart, avégett, hogy a gyülekezet minden tagja a „a' fel-tett Igazságban világosíttasson, és kinek kinek erköltse jobbíttasson. – Tsak azt a' Prédikációt lehet Jónak mondani, a' mellynek ezen két charakterei meg vagynak.” (14) Háromféle prédikációt különböztet meg, ezek: a megvilágosító prédikáció, a meggyőző prédikáció, valamint a különös esetekben mondott prédikációk, közöttük legfontosabbak az esküvői és a temetési beszédek. A prédikáció felépítése: a textus (a Szentírás szövege), a matéria (a tanulság), a regula (a szabály, intelem). Minden homiletikának-ennek is – középponti fejezete a textus tárgyalása. Ezután következik a prédikáció formája, stílusa (ezt a terminust használja), megtanulása, orálása (deklamálása, elmondása) és gestálása (az actio, vagyis a szónok gesztusai). A homiletikák sokat foglalkoznak az előadással, különösen a pap megjelenésével és gesztusaival. Tóth Ferenc többek között ezt írja: „Az egész ruházatja, és maga kitsinosítása illendő, és tisztességes legyen. – A'főnek tehát borzasnak és pelyhesnek lenni



nem szabad: de a' módi és maskarás haj felsodorításoksem helybenhagyhatók. Kipirosított ortzával, megvastagított nyakkal, keszkenőkben bepólált ajakkal, kesztyűsen, szagos vízzel megöntözött keszkenővel, nem szabad a Lelki Tanítónak a' nép előtt megjelenni.” (i. m. 149) Említi könyvében, hogy a debreceni kollégiumban sok prédikációt őriznek, de homiletikát keveset írtak, mivel nem voltak hozzá tanítók. Forrásait is megemlíti, ezek német homiletikák, valamint Cicero és Quintilianus. A későbbi homiletikusok is ezeket a forrásokat használják.

A reformkor elején a homiletikák szerzői a terminológia magyarosítására is törekedtek. Gáti István homiletikájánakcíme: Fontos-beszéd tudománya vagy Oratoria (Sárospatak, 1828). Afontos-beszéd vagy papszó prédikációtjelent, Gáti meg is indokolja a papszó vagy papolás terminust: él a nép nyelvén olyan szólásainkban, mint „ne papolj annyit nékem, hjába papolsz, be szépen papolt” (i. m. 8). Később a homiletikára megalkották a paptan terminust (Zsarnay Lajos: Homiletika. Paptan. Sárospatak, 1847). Ezek a magyarítások azonban nem mentek át a használatba, nyilvánvalóan a miatt a stílusárnyalat miatt, amely a papol igejelentésében időközben kifejlődött, ti. 'Úgy beszél, szónokol, hogy a másik fél nem veszi komolyan', 'Sokat (össze)fecseg', 'Fontoskodva, oktató hangon beszél'. Eredeti jelentése 'Egyházi beszédet mond, prédikál', még Tompa Mihály is használta ebben az értelemben, de már Jókai is alkalmazta pejoratívjelentésben (vö. ÉrtSz.). Ajelentésváltozás a 19. század közepén történhetett.

A19. századi homiletikák- az irodalomjegyzékben fel vannak sorolva – kiteljesedése Kovács Albert kitűnő, alapos és áttekinthető könyve: Homiletika vagy egyházi ékesszó- lástan (Budapest, 1904). Kovács Albert a budapesti evangelikus-református teológiai akadémia professzora volt, könyve halála után jelent meg. Felépítése: I. A prédikáció elvéről; II. A prédikáció tárgyáról: A textusról, A föltételről, Az előterjesztési eszközökről (a prédikációt alkotó anyagokról, a magyarázásról, a bizonyításról, az indokolásról, az alkalmazásról, a beszéd hangulatáról); III. A prédikáció alakjáról: Az elrendezésről, A kidolgozásról, Az előadásról (elmondás, taglejtés).

5. A 20. század első felében az egyházi szónoklás jeles képviselői katolikus részről Prohászka Ottokár (1858–1927) székesfehérvári katolikus püspök, Tóth Tihamér (1889–1939) veszprémi püspök, egyetemi tanár, aki 1933 után nagy figyelmet keltett a rádióban elhangzó beszédeivel, Mindszenty József (1892–1975) hercegprímás; evangélikus részről Raffay Sándor (1866–1947); református részről Ravasz László (1882–1975) dunamelléki püspök. Figyelemre méltó tény, hogy míg a 19. században a politikai szónoklatjutott soha nem látott magaslatokra, addig a 20. században az egyházi beszédről állapíthatjuk meg ugyanezt. Ennek a váltásnak minden bizonnyal megvannak az okai: a kiemelkedő egyházi szónoklatokat megalapozhatta a 19. században megerősödött homiletikai irodalom egyrészt, másrészt a politikai szónoklat veszíthetett jelentőségéből, illetőleg áttevődött a kultúrpolitika területére (Klebelsberg beszédeire gondolunk), később –1950 és 1989 között – pedig elveszítette érvelőjellegét, retorikai szempontból érdektelenné vált.

„Prohászka Ottokár A diadalmas világnézet című programkönyve (száz évvel ezelőtt megjelent cikkeinek gyűjteménye) bevezetőjében leszögezi, hogy nem apológiát akar nyújtani, hanem harmóniát.” (Szabó 2002) A harmóniát pedig a szent szeretetben, az „amorsanctus”-ban lelte meg, s érzelmileg telített szónoklataiban a hit nyújtotta harmóniáról beszélt. Prohászka a harmóniát, illetőleg a harmónia szerepét fenomenológiai- lag is meghatározta (Bencze 1998): minden közösség (család, iskola, egyház, nemzet, állam, parlament/politika, emberiség) alapja az ellentétek/különbségek csorbítatlan fenntartásával való törekvés a harmóniára, s ezt a harmóniát a hit nyújtja. Ebben a paradoxonban arról van szó, hogy a különböző emberek és közösségek szabadsága összeütközik, ám a szabadság korlátozása nélkül kell a harmóniát elérni. A harmónia meghatározásával, továbbá azzal a tételével, hogy a harmóniát a hit nyújtja, megelőzte a későbbi teológiai gondolkodókat.

Prohászka hihetetlenül erőteljes szónok volt, korának minden egyes írójára, gondolkodójára hatott valamiféleképpen. „Aligha van közöttünk, akit Prohászka Ottokár püspök stílusa élőszóként ne ragadott volna meg, és aligha van köztünk, akit nyomtatásban is elragadó szava meg ne érintett volna.” (Bencze 1998) Stílusát neobarokknak szokták minősíteni, ezzel az állítással Bencze Lóránt vitázik, tudniillik a Prohászka stílusára jellemző mozgalmasság – a halmozás, a felsorolás, a fokozás, az érzékletesség, a sok felkiáltás és kérdés – nem feltétlenül a barokk sajátossága. Stílusában talán a legfeltűnőbb (Bencze 1998,157) az ellentétek és a paradoxonok halmozása (pl. neveld emberekké a barbárokat), a kiazmusos szerkesztés (Május elején ugyanaz a gondolatunk van, amely eltölt május végén), szinekdoché és párhuzamos szerkesztés (Legyen az férfi, legyen az nő, legyen az ifjú, legyen az leány, azaz férfi–nő–ifjú–leány = minden ember). Gyakran szerkeszt a cicerói „növekvő tagok törvénye” szerint, melyben a hosszabbodó egységek lelassítják a beszéd ritmusát, jelezvén a hallgatónak, hogy az egység a vége felé közeledik; az alábbi példában az anafora is megfigyelhető, vagyis azonos szó – amely – ismétlődik a tagmondatok elején (Bencze 1973):



lélek, amely érez,

lélek, amely lendületes,

lélek, amely rugalmas,

lélek, amelynek érzelme a szent Szűz tisztelete.

Ha végigtekintünk a katolikus prédikációk során – Temesvári Pelbárt, Pázmány Péter, Prohászka Ottokár –, elmondhatjuk, hogy jellemző rájuk az érzelmi ráhatás erőssége, de egyúttal a kristálytiszta szerkezet is. Fellelhető bennük a kódexekből öröklött szóhasználati folytonosság, sjellemző rájuk a közvetlenség. Sajátosságuk azonban mindenekfelett az érzékletesség, az orbis sensualium pictus, a körülöttünk lévő, érzékeinkkel felfogható világ szemünk elé állítása. Egy Prohászka-beszédben is úgy indáznak a növények, mint egy szecessziós festményen, stílusa inkább szecessziós, olykor naturalisztikus: „Úgy akarom az örömöt a lélek bajai s fájdalmai közé, mint ahogy szívesen látom lengeni a kalászt s a búzavirágot a barázdák göröngyei fölött"; „Képzeld el csak, kedves hívem, igazi élet lehet-e az, melynek nincs neki való világossága? Igazi élete van-e a fűnek a szénaboglya alatt, igazi élő hajtása van-e a burgonyának a veremben? dehogyis van; bizony színtelen, gyönge élet az s inkább rothadásnak, mint virágzásnak indul. Igazi élete van-e azoknak a lovaknak az angol kőszénbányában, melyek éveken át lent a mélységben füstös olajlámpák mellett húzzák a szénnel megrakott kocsikat, s ki nem jönnek a napvilágra?” (Főpásztori szózata az 1913. évi nagyböjtre)

Prohászka összes műveit Schütz Antal adta ki 1928-ban 25 kötetben. Beszédei két kötetben kaptak helyet. Schütz Antal az előszóban elmondja, hogy Prohászka beszédeit gyorsírással jegyezték fel, s nagyon sok helyen adták közre őket, folyóiratokban, különnyomatokban. Ezeket a közleményeket nem tartja hitelesnek, az összkiadásba a Prohászka által javított beszédeket vagy a saját maga által gyorsírással lejegyzett beszédeket vette fel. Érdekes módon az összkiadáson kívül rekedt beszédek közvetlenebbnek, elevenebbnek tűnnek, mi ezekből közöltünk fentebb, s az alábbi rövid beszéde sem szerepel az összkiadásban. Szándékosan egy átlagos beszédet közlünk, melynek hallgatói jámbor apácák voltak. Megfigyelhetjük szeretetteljes közvetlenségét és prózájának ritmikus voltát (A magyar Szt. Margit Mária kongregáció tagfölvételi ünnepélyen a Szt. Anna-templomban 1910. május 31-én mondott beszéd, fentebb idézett részleteit kiemeljük):

Kedves leányaim! Kedves keresztény hívek!

Május elején ugyanaz a gondolatunk van, amely eltölt május végén. Egy Mária-kongregációnak ugyanaz a célja van, amely a nagy keresztény anyaszentegyház híveit vezeti, lelkesíti, és ez neveli az embert, a világba beleállítja a tisztán nemes erőteljesebb, különb lelket. Mária tisztelői lévén, a Mária-kongregáció leányainak legyen feladata ezt a nagy gondolatot érvényesíteni, ezt a nagy célt szolgálni, hogy ezáltal rábízzuk a lelkünket és szívünket a boldogságos szent Szűz kezére, és hogy a kitűnő, remeklő, fölséges, művészi édesanya neveljen bennünket. Az ő szent Fia hasonmása, kedves keresztény hívek, ennek a különb embernek. Legyen az férfi, legyen az nő, legyen az ifjú, legyen az leány – a homlokán ott fénylik, a lelkén ott ragyog az eszményiségnek, a fennköltségnek, mondjuk ki: az erőteljes krisztusi hitnekjele. Aki ember akar lenni, aki különb ember akar lenni, aki egy világ dicséretére, dicsőítésére méltó akar lenni, annak az embernek nem lefelé, annak fölfelé kell iparkodnia. Annak az embernek küzdő szíve, törekvő lelke legyen. Ezt a törekvést, ezt a soha meg nem adást, az inspirációt nekünk a hit adja, az erősít, az lelkesít, a megrendülni nem tudó hit.

De, kedves lányaim, édes híveim, honnan vesszük ezt a hitet, ezt a fennköltséget, honnan vesszük ezt a rugalmas lelket, amely a világnak decadentiájában tud érvényesülni, inspirálni? Azt mondhatnám, nekem e részben egy különb valaki kell, nekem valami égi, fölséges hatalom kell, kéz, amely lenyúl a magasból s fölemel. A boldogságos szent Szűz keze, lelke, szíve, egész millieu-je, ez való ennek az erőteljes, bátor, fölfelé törekvő lelkületnek. Mert ugye, kedves híveim, hiába pántoljuk körül a legerősebb tölgyet, nem vaspánt kell annak, hanem élet kell abba, hogy folyton fölszíva a nedvet, megállja a helyét, éppúgy a hitbe érzelem kell. A hitbe gyengeség, mélység, áhítat, csodálat kell, mert csak az a hit acélos, édes híveim, amely által lelkivilágunk érzelmes, hangulatos. Ezt adja nekünk a boldogságos szent Szűz.

Édes, kedves híveim!

Nekem az a karácsony mindjárt más karácsony, ha az édesanyát ott látom térdelni játszó gyermekei között; nekem a szalma nem sistereg, ha az édes anyai kar átölel; nekem a tél nem nedves, nem rideg, nekem a vihar nem kegyetlen, ha az édesanya nyugtat meg, ha ringat, ha nevel. Édes, kedves híveim! Így vagyunk mi mindnyájan. Ez adja meg a mi hitünk, áhítatunk szépségét. Ezeket az elveket akarjuk mi a boldogságos szent Szűz szeretet által beoltani a mi hitünkbe. Az én hitem is érzelmes, nekem is van édesanyám! A hitem egy



fölséges hatalom, mely nem nyom le, hanem mindig fölemel engem. Még ha rám diktálják, hogy bűnös ember vagyok, akkor is lecsókolja rólam a megbélyegzést. Ez az érzelem való a huszadik század elejére, ez való minden kulturális embernek; lélek, amely érez, lélek, amely lendületes, lélek, amely rugalmas, lélek amelynek érzelme a szent Szűz tisztelete. Ez adja meg ajó úton járást. Édesanyám, boldogságos szűz Mária, légy te az én nevelőm, légy te az én inspirátorom!

De a hit nemcsak azáltal lesz erős, ha megvan benne az érzelem, hanem kedves, édes híveim, a hitnek tevékenynek kell lenni. Hiába van a fölemelő, a fölséges tan, hiába a nagy eszményi tan, ha nem bízunk benne, nem is segíthet az életben. És az élet oly folyam, melynek hajója a zátonyokat elhagyja. Akkor lehet tevékeny, erős hit a mi hitünk, ha inspirál engem, ha reggeltől estig egy oly finom motívum szövi át a lelket, ha kinő az én egész erős egyéniségem, ha úgy tudja beállítani a hitnek csillagait, az eszmét, ha úgy tudja nevelni az indulatot, a természetet, az ösztönt, az alacsony embert, hogy nem fárad bele, míg lelkét szépséggel át nem itatja. Ez hosszú munka, mondjuk, ez családi munka. Ebbe a gyermeknevelő munkába állítjuk bele az anyát. Az ő hivatása, hogy embert szüljön, hogy embert neveljen, hogy az ideáloknak legfölségesebbjét adja. Van ilyen anya: a boldogságos szűz Mária. Azért, kedves híveim, ha néha úgy érezzük, mintha ez a kereszténység zátonyra jutott volna, ha úgy érezzük, hogy egy hatalmas, erős áramlat sodorja, tudjátok, mit állítunk bele? A szép krisztusi életet, a szép krisztusi hitet. Ha a boldogságos szűz Mária minket szépekké, krisztusiakká nevelt, ha az életünkbe beleszövi a hitet, ha minket áldozni, ha minket érezni, ha minket küzdeni tanít Krisztusért, ha bennem az állatot legyőzi, ha az embert nemesíti, ha a természet szenvedéseit a kegyelemnek szépségével gyógyítja: úgy az egész világ tőlünk azt kívánja, hogy ne csak templomunk legyen, hanem ez a szentlélek temploma tiszta, nemes elveket, szép, fönséges és absztrakt dolgokat, fönséges embereket, lelki szépségeket, Krisztus hasonmásait fogadja magába. Édes, boldogságos szűz Mária! Nagy feladat, fárasztó, csodálatos, dicső, nagy munka ez, kérlek, segíts minket reá. Édes, kedves gyermekeim, bízzatok benne, a boldogságos szűz Máriajó nevelő, nem királyleányokat nevel, többet nevel ő: Krisztus hasonmásait, jó keresztényeket.

Ha én úgy gondolkozom, hogy a boldogságos szent Szűz azt akarja, hogy az embereket úgy neveljem, ösztönözzem, hogy ilyenek legyenek, megfogom az én édesanyám kezét: Vígy előre, nélküled ne tovább! Higgyétek el, sikerül nekünk a munkás, megbízható, kitartó, fegyelmezett, erőteljes, küzdő ember, sikerül a Mária-gyermek, sikerül a Mária-kongregáció, sikerül ajó keresztény. Édes, kedves híveim, gondoljunk arra, hogy imádkozni akarunk mindennap, de imádkozni nemcsak ajkkal, hanem élettel és tettel a boldogságos szent Szűzhöz a szép boldogító világért, a krisztusi erény kialakításáért. A Mária-kongregációnakez a nagy célja. Adja az Úristen ez új, nagy, szép, fönséges törekvések phosphoreszkálását, az anyaszentegyház boldogulására, a szülők örömére, vigaszára, Isten dicsőségére!

Ravasz László is különleges helyet foglal el nemcsak az egyházi szónoklás, hanem általában a magyar szónoklás történetében. Egészen bizonyosan a 20. század egyik legkiválóbb szónoka. A Kálvin téri templomban tartott prédikációira mindig elzarándokoltak az emberek. A beszéd mint műalkotás című tanulmányában azt fejtegeti, hogy a beszéd logikai dráma. Minden műalkotásban ellentétek feszülnek, s feloldásuk a művészi siker. A feszültség döntő fontosságú a drámában és a beszédben, de míg a drámában a megvalósítás az egész színházé, a beszédben egyetlen emberé: aki akkor teremti és adja elő az egész művet. A teremtéshez az szükséges, hogy bevonja hallgatóságát, s attól kezdve a nagy logikai dráma a hallgatóság lelkében zajlik: „Mert nemcsak arra megy ám ittajáték, hogy egy causalis tétel finalis tétellé alakuljon át, hanem arra is, sőt igazán csak arra, hogy a hallgatóság más legyen: felszabadult, meggazdagodott, győzelmet nyert, kollektív személy. A szónok csak billentyűzet; a sípok őserejében a hallgatóság közös lelkének ezer változatú szenvedélye zúg.” Ennyire ihletetten és felelősségteljesen szónoklatról még senki nem beszélt Pázmány óta. Ravasz László beszédei a szónoklás minden erényét egyesítik: a szilárd logikát, a világos előadásmódot, a 20. századi igényes, modern magyar nyelvet, a szemléletességet, a mozgalmasságot és az érzelmek széles skáláját. Egy rövid esküvői beszédét idézzük:

Eleve elrendelés a házasságban

Példabeszédek 18,22. Megismerte a jót, aki talált feleséget és vett Jóakaratot az Úrtól.

Mint minden a világon, úgy a szent házasság is akkor nyeri meg igazi értelmét és kerül a maga méltó helyére, ha az eleve elrendelés szempontjából nézzük. Alapigénk éppen erre tanít.

Sokan azt hiszik, hogy a házasság véletlen. Ezzel esetlegessé teszik, megrontják fontosságát, elveszik isteni kényszerűségét, s vagy múló viszonnyá, vagy kiszámíthatatlan balesetté változtatják. Mások úgy gondolkoznak, hogy a házasság egészen tőlünk függ. Az lesz a párunk, akit mi akarunk, s olyan lesz a házaséletünk, amilyenné mi alakítjuk. Pogány beszéd ez is, mint az a közmondás, hogy ki-ki a maga szerencséjének kovácsa. A házasság sokkal nagyobb dolog, hogysem tőlünk függene, s bár benne sok fordul meg rajtunk, mégis felettünk álló



forrásból ered, és tőlünk független mederben halad tova a házasélet patakja.

Alapigénk vonja helyes világításba a házasságot, amidőn arra utal, hogy a házasság Istentől ered és az Ö eleve elrendelésének egyik pászmája. Mikor még föld és ég sem volt, már eldöntötte egy örök határozat, hogy ti az idő egyik pontján egymásra találtok, és kézen fogva az Úr orcája előtt megálltok. Életetek minden pillanata közeledés volt e nap felé, melyet ezentúl vagy úgy visztek magatokkal, mint a patak a belefutott csermelyt, vagy az űzött vad a testébe tört nyílvesszőt.

Megtörténhetik, hogy ez a dekrétom már első találkozáskor felvillan a megfényesedő szemek előtt, de megtörténhetik az is, hogy két ifjú évekig él egymás társaságában, barátok vagy idegenek, talán éppen ellenségek, és nem tudják, hogy egyszer kiderül a nagy végzés, és ők megtalálják egymást.

Nem tűnő véletlen, nem emberi erőfeszítés: Isten örök rendelése eredteti a házasságot.

Ebből következik az, hogy igazi hitvestárs a másikban Isten legnagyobb ajándékát ismeri fel. Addig nem tudjátok, ki a másik, míg nem Isten kezéből fogadjátok el, mint az élet legnagyobb ajándékát. Tehát jó hitvesnek lenni nem érdem, hanem kegyelem, s érte nem embernek, hanem Istennek tartozunk hálaadással. Milton Elveszett Paradicsom című művében éppen az a legszebb részlet, amidőn Ádám és Éva egymás felé közelednek, mint két egymásnak ajándékozott csillag, mint két egymás számára teremtett világ.

De a házasság nemcsak ajándék, amit elfogadok, hanem küldetés, amit végrehajtok. Isten az örökkévalóságból azzal bocsátott el, hogy szolgálj egy másik lényt, áldozd neki oda a szívedet, és saját életed árán is életét gazdagítsd meg és ékesítsd fel. Ezért a házastársi szolgálat végső ihletője, nagy parancsolója maga az Isten. Ö rendelte az emberi szívet erre a szolgálatra, és Ö ad erőt e szolgálat betöltésére.

Fogjátok meg egymás kezét, és esküszóval tegyetek vallást arról, hogy házasságotok forrása és torkolata Isten örök kegyelme.

Ravasz László beszéde deduktív menetű, mint minden általános tételből kiinduló érvelés. Egészrész viszonyon alapul, hiszen a házasság az eleve elrendelés egy pászmája, sávja. A házasság ajándék, erről szól a beszéd nagyobbik része; ám a házasság küldetés is: ez a beszédnek az utolsó helyre tett, legerősebb érve. Röviden, egyetlen bekezdésben van megfogalmazva, de annál hangsúlyosabban: a küldetés, áldozat, szolgálat fokozással kap nyomatékot. Igazi csattanó. Az egész beszédet átfogja egy fogalomkör, a folyóvízé; kedves szóképek ezek: forrás, csermely, patak. Elkoptatott képek – mondhatnánk –, de a beszéd végén megkapják jelentésüket és jelentőségüket: házasságotok forrása és torkolata Isten örök kegyelme.

Az érvelés első része – a házasság ajándék, a 3–6. bekezdésig – is lendületes fokozás, csúcspontja a bibliai emberpár példája: Ádám és Éva egymás felé közelednek, mint két egymásnak ajándékozott csillag, mint két egymás számára teremtett világ. Ilyen minden házaspár, egymásnak teremtett világ.

Lehetséges, hogy Prohászka metaforái erőteljesebbek (tölgy, zátony, hajó, vihar), Ravaszéi lágyabbak, kicsinységet, gyengédséget villantanak fel (ajándék, pászma, csermely), mindez a témák különbözőségéből is adódhat. Ravasz László beszédében az érvelés erőteljes, kemény és tömör, s ez – bár más módon – olyan monumentalitást ad beszédének, mint Prohászkánál az érzelmek áradása.

6. A diktatúra idején, a szovjet korszakban (1949–1989) az üldöztetések következtében az egyházi élet visszaszorult. Közismert tény, hogy Mindszenty József üldöztetését közvetlenül az iskolák államosítása ellen, 1848 nyarán országszerte mondott beszédei váltották ki. Az is közismert tény, hogy a politikai élet is megváltozott. A demokráciákban viruló és szükséges politikai szónoklat teljesen átalakult: az érvelő beszédek helyét átvették a központi akaratot sulykoló agitációs-propaganda beszédek. Érdekes módon az egyház korlátozott, zárt körében a szónoklat reneszánszát élte, tulajdonképpen csak a templomokban lehetett igazi beszédeket hallani. Sík Sándor és mások beszédeit százak hallgatták meg.

Az egyházi szónoklat jelentős képviselőjének, Jelenits István piarista szerzetesnek, egyetemi tanárnak tevékenysége ma is irányadó. A homília műfaját is műveli, Szent- írás-magyarázataiban szintézist teremt a bibliakutatás új eredményei és a mai emberek igénye között. Minden beszédében, minden esszéjében van egy új szempont, új megvilágítás, mely elmélkedéseit élménnyé teszi. Írásaiban a tudós szóhasználatát is megfigyelhetjük (nyelvi, stilisztikai, összetéveszthetetlen saját stílusa, költői lehetőség, közhely, nyelvi jellegzetességek). A Betű és lélek kötetben összegyűjtött homíliák egyikét idézzük. Kétszeresen is érdekes számunkra: egyrészt kitűnő az írás gondolatmenete, másrészt megfogalmazza a szónoklat lényegét: az igen – igen, a nem – nem legyen, harmadrészt elképzelted velünk az emberiség egyik – talán legnagyobb hatású –



szónokát, Jézust magát.

„Soha még ember úgy nem beszélt."

(Jn 7,31–49)

Jézus körül sűrűsödnek az ellenséges indulatok. A főpapok és a farizeusok fegyvereseket küldenek ki, hogy elfogják. De azok visszatérnek – dolguk végezetlen. „Miért nem vezettétek elő?” – „Soha még ember úgy nem beszélt, ahogyan ez az ember.”

Hogyan beszélhetett, hogy még az elfogatására kiküldött fegyveresek is ennyire megilletődtekszava hallatára? Aszentírástudomány nyelvi,stilisztikai ismertetőjegyeket keres, amelyeknek segítségével az evangéliumok szövegében felismerhetők az ipsissima verba: Jézusnak minden bizonnyal hiteles „saját szavai". Ez a keresés nem reménytelen. Az evangélium szövegéből a szakismeretekkel nem rendelkező bibliaolvasó is kihallja Jézus beszédét, összetéveszthetetlen saját stílusát, hanglejtését.

Ennek a „hangnak” legszembeötlőbbjellegzetességeaz egyszerűség. Mózes mögött Isten hegyének mennydörgése, villámfényei kavarogtak. Ez az ember egy közülünk, a názáreti Mária fia. Isten dolgairól a hétköznapok nyelvén beszél. Példabeszédeiben megjelennek az utcán játszadozó gyerekek, a kenyeret dagasztó vagy elveszett drachmáját kereső asszony. Csak azért, mert a „szegényeknek” hirdette az evangéliumot, s azt akarta, hogy megértsék? Nem, ennél sokkalta többről van itt szó! Jézus azért beszélt ilyen egyszerű, hétköznapi szavakkal, mert Istenről így lehet legpontosabban beszélni. Ahogy Isten titkait is a „kicsinyek” értik meg legelőször: „Áldalak téged, Atyám […], hogy az okosak és a bölcsek elől elrejtetted ezeket, és a kicsinyeknek nyilatkoztattad ki. Igen, Atyám, így tetszett neked.” (Mt. 11,25–26)

De azért azt ne higgyük, hogy Jézus lemondotta nyelv költői lehetőségeiről. A hétköznapi beszéd eszközeit használta, nem révületben szólt, nem is „érzelmesen”, de Isten titkairól beszélt, nem a mindennapos emberi tapasztalat közhelyeit ismételgette. Példabeszédeit említettük: a kép önmaga is költői eszköz, a nyelv mintegy meghaladja benne önmagát.

Milyen lehetett a hőfoka Jézus beszédének? Nem volt örökké lázas, meggyőzni akart, nem lázítani, de azért újra meg újra fölizzott. Nagy ellentétekben például: „Boldogok vagytok ti, akik most sírtok […] jaj nektek, akik most nevettek!” (Lk 6,21–25) Ezek a paradoxonok feledhetetlenek: aki egyszer hallotta őket, volt min gondolkodnia.

A nyelvet – akárcsak a modern költők – olykor a legvégsőkig csigázta Jézus. Eljutott a groteszkig is, amikor például azok ellen fordult, akik más szemében meglátják a szálkát, de a magukéban a gerendát sem veszik észre (Mt 7,4). Képtelen képeket is alkalmazott, hogy Isten minden emberi logikát meghaladó észjárását s követelményét szóvá tegye: „Temessék el a halottak halottaikat!” (Lk 10,60); „Aki meg akarja menteni az életét, elveszíti, aki azonban elveszíti értem, megtalálja” (Mt 10,39); vagy: „Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni Isten országába” (Mk 10,25).

Persze ez a szemle önmagában még mindig nem mutatja meg, mitől illetődtek meg azok a fegyveresek. De a példákból nemcsak nyelvi jellegzetességek olvashatók ki, hanem egy szokatlan személyes jelenlét is, amely Jézus szavát súlyossá, hitelessé tette. A tanító Jézus: a nagypéntek és a húsvét Jézusa. Ha történetét nem ismernénk, szavából is kiderülne. Így az beszél, aki az életét teszi rá arra, amit mond.

Egészen ott volt minden mondata mögött – életismeretével, Isten dolgaiban való otthonosságával is. Nem mondott üres mondatokat, nem dolgozott előre gyártott, félkész elemekkel. Amit mondott, pontosan „ült”, illett a pillanathoz, és mégis az imádságban töltött éjszakák mélységeiről tanúskodott. Ezért röpültek a szavai, mint jól célzott nyilak, oda, ahol minden ember a legsebezhetőbb, ezért nem lehetett kitérni előlük. Ma is ilyenek.

„Akinek füle van a hallásra” (Mk 4,3 stb.), „aki az igazságból való” (Jn 18,37), az ma sem tud Jézus beszéde elől a hazugság, keserűség, cinizmus hordaléka mögé húzódni. Aki pedig befogadja, sokszor és szívesen hallgatja Jézus szavát, az lassanként maga is megtanul úgy beszélni, ahogyan ő. „Legyen a ti beszédetek: igen – igen, nem – nem!” (Mt 5,37)

7. Az 1989 utáni fordulat szabadságot biztosít az egyházi szónoklatnak. Nem lenne teljes a kép, ha nem tennénk említést a média nyújtotta új lehetőségekről: a rádió és a televízió alkalmat ad a szentbeszédekre, s általuk az egyházi szónoklatot sok ezren hallgathatják. Nagy élményt nyújtanak a Kossuth rádióban vasárnap délelőttönként sugárzott istentiszteletek, melyeken az ökumenizmus szellemében minden hivatalosan elismert felekezet teret kap (a magyarországi felekezetekre l. Kiss Jenő 1995, 112–124). Természetesen, ezzel a



lehetőséggel is – mint mindennel – vissza lehet élni: az USA-ban például prédikációs csatornák vannak, melyeken a „preacherek” vagy hitszónokok ontják a beszédeket. Ezeknek a futószalagon gyártott beszédeknek kialakult a sajátos rutinjuk, sőt megszületett a sajátos homiletikájuk is. Ilyennek tekinthető Rolf Zerfass Nevedet hirdetem. A homiletika alapelemei című könyve (é. n., Budapest, az eredeti mű megjelenési éve: 1987), melyből pontosan a homiletikáról nem lehet tájékozódni.

1.1.1. FELHASZNÁLT IRODALOM

Adamik Tamás (1992) Szónoklat. In Világirodalmi Lexikon 14. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Adamik Tamás (1997) Apokrif iratok. Apokalipszisek. Budapest, Telosz Kiadó.

Ady Lajos – Lengyel Miklós (1928) Retorika. Budapest, Athenaeum.

Babits Mihály (1978) Irodalmi nevelés. In Esszék, tanulmányok. Szerk. Belia György. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1. kötet, 87–99.

P. Balázs János (1981) Jókai–kódex. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Balázs János (1987) Hermész nyomában. A magyar nyelvbölcselet alapkérdései. Budapest, Magvető Könyvkiadó.

Bartók István (1981) Az első magyar nyelvű egyházi retorika. Irodalomtörténeti Közlemények, 1–16.

Bartók István (1983) Két XVII. századi magyar egyházi retorika. Irodalomtörténeti Közlemények, 447–462.

Bencze Lóránt (1973) Pázmány Péter és Kosztolányi Dezső prózastílusa. Budapest, ELTE.

Bencze Lóránt (1998) Prohászka-elmélkedés kultúrtörténeti hátterű, szövegstilisztikai szempontokon alapuló megközelítése és értelmezése. In Stilisztika és gyakorlat. Szerk.. Szathmári István, Budapest, 153–165

Bitskey István (1986) Pázmány Péter. Budapest.

Bolonyai Gábor (2001) Antik szónoki gyakorlatok. Budapest, Typotex Kiadó.

Gáti István (1828) Fontos-beszéd tudománya vagy Oratoria. Sárospatak.

Horváth János (1944) A magyar irodalmi műveltség kezdetei. Budapest, Magyar Szemle Társaság.

Jakubovich Emil – Pais Dezső (1929) Ó-magyar olvasókönyv. Pécs, Danubia.

Jelenits István (1978) Betű és lélek. Budapest, Szent István Társulat.

Jelenits István (1995) Temesvári Pelbárt. In22 híres beszéd. Budapest, Móra Ferenc Kiadó, 112–133.

Karácsonyi Béla – Szegfű László (1999) Deliberatio Gerardi Moresanae supra hymnum trium puerorum. Szeged, Scriptum Editor.

Kecskeméti Gábor (1996) A prédikáció műnemi besorolása és a prédikációelméleti gondolkodás korszakai. In Tarnai Andor-emlékkönyv. Budapest.

Kiss Jenő (1995) Társadalom és nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.

Kovács Albert (1904) Homiletika vagy egyházi ékesszólástan. Budapest.

Kudora János (1891) Katholikus egyházi szónoklattan. Budapest.

Kudora János (1902) A magyar katholikus egyházi beszéd irodalmának ezeréves története 896–1896. Budapest.

Kun Bertalan (1855) Egyházi szónoklattan. Miskolc.

Laky Demeter (1864) Ékesszólástan. Pest.



Madas Edit (2003) Egy ismeretlen középkori prédikáció Szent László királyról. In In virtutespiritus. A Szent István Akadémia emlékkönyve Paskai László bíboros tiszteletére. Szerk. Stirling János. Budapest, Szent István Társulat, 125–131.

Mihalovics Ede (1900–1901) A katholikus prédikáczió története Magyarországon. 1–2. kötet, Budapest.

Mitrovics Gyula (1878) Egyházi szónoklattan. Sárospatak.

Murphy, J. J. (1974) Rhetoric in the Middle Ages. Berkeley–Los Angeles–London, University of California Press.

Nagy L. János (1995) Halotti Beszéd. In 22 híres beszéd. Budapest, Móra Ferenc Könyvkiadó.

Pásztor J. (1986) Krisztus hirdetése a magyarországi református egyházban. Homiletika.

Prohászka Ottokár (1927) Összegyűjtött munkái. XIII. kötet. Élet igéi. Beszédek; XVII. kötet. Élet igéi. Beszédek. Sajtó alá rendezte Schütz Antal. Budapest, Szent István Társulat.

Ravasz László (1915) A gyülekezeti igehirdetés elmélete (Homiletika). Pápa.

Ravasz László (1935) A beszéd mint műalkotás. In Legyen világosság. III. 1941, Budapest.

Solymosi Elek (1912) Az egyházi szónoklat gesztuselmélete. Budapest.

Söveges Dávid (1985) Az igehirdetés retorikája. Katolikus Teológiai Főiskolai Jegyzetek, Budapest.

Szabó Ferenc (2002) Prohászka az amorsanctus trubadúrja. In Útjaidon. Ünnepi kötet Jelenits István 70. születésnapjára. Budapest, Szent István Társulat, 62–72.

Szikszainé Nagy Irma (1998) HB. – halotti beszédek – Kosztolányi: Halotti beszéd. In Stilisztika és gyakorlat. Szerk.: Szathmári István, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 43–69.

Tarnai Andor (1984) „A magyar nyelvet írni kezdik”. Irodalmi gondolkodás a középkori Magyarországon. Budapest.

Tarnóc Márton (1987) Pázmány Péter prédikációi. Budapest.

Tóth Ferenc (1802) Homilétika. Komárom.

Tóth Mihály (1864) A magyar protestáns egyházi szónoklat történelme. Debrecen.

Tóth Mihály (1866) Egyház-szónoklattan. Debrecen. (második kiadás: 1878)


V. Kovács Sándor (1982) Temesvári Pelbárt egy korszakváltás sodrában. Temesvári Pelbárt válogatott írásai. Budapest.

V. Kovács Sándor (szerk.) (1984) A magyar középkor irodalma. Budapest.

Zsarnay Lajos (1847) Homiletika. Paptan. Sárospatak.

1.2. A POLITIKAI SZÓNOKLAT TÖRTÉNETE„Tanácskozó (politikai) beszédeknek azokat a beszédeket nevezik, melyek testületek tanácskozásain hangzanakel. Céljuk: a felmerült esetekben a testület határozathozatalát bizonyos irányban befolyásolni.” (Ady–Lengyel 1928, 49) A politikai beszédek körébe tartoznak manapság elsősorban a parlamenti beszédek, továbbá a megyei és a városi, illetőleg községi képviselő testületi gyűléseken, a különböző egyesületek gyűlésein, valamint a választó- és népgyűléseken tartott beszédek.

Feltételezzük, hogy a politikai szónoklatok egyidősek az emberek szervezett életével, hiszen mindig szükség lehetett tanácsadó vagy a seregeket buzdító beszédekre. A különféle alkalmakkor a vezetők érvényesíthették természetes tehetségüket. A nomád életmódot folytató magyarságnak fejlett politikai rendszere volt, minden



bizonnyal megbeszélték a közös ügyeket.

Az államalapítással és az iskoláztatás terjedésével a szónoki tanultság is terjedhetett. Latin átdolgozásban és kivonatokban néhány beszéd maradt csak fenn. Még a 18. század is szegényes e tekintetben, mivel az országgyűlési naplókba nagy vonalakban jegyezték fel az elmondottakat. Csak 1832-től, a gyorsírás bevezetése után változott meg a helyzet.

Toldy Ferenc négy korszakot állapított meg politikai szónoklatunk történetében, felosztását megtarthatjuk, de természetesen ki kell bővítenünk. (A magyar politikai szónoklat kézi könyve. A legrégibb időktől a jelenkorig. Vagyis a kitűnőbb politikai szónokok életrajzi adatokban és jellemző mutatványokban feltüntetve. Kiadta Toldy István. A magyar politikai szónoklat történeti vázlatával Toldy Ferencz által. Pest, 1866)

1. Az első korszak Mátyás uralkodásának kezdetéig tartott. Történeti adataink szerint a főemberek gyűlésében, a bárók és nemesek gyűlésein tanácskozások folytak, minden bizonnyal magyar nyelven. A királyok és a főpapok tudtak latinul, valószínűleg sok főnemes is, hiszen iskoláink a kezdetektől voltak, ezenkívül sokan tanultak külföldi egyetemeken is. Kellett hogy legyen politikai beszédkultúra, hiszen Szilágyi Mihály és Mátyás király beszédei nem születhettek meg előzmények nélkül.

2. A második korszak Mátyás uralkodásától a szatmári békéig (1711) tartott. Nevezetes Szilágyi Mihály beszéde, melyet Mátyás királlyá választása érdekében 1458. január 22-én, a pesti gyűlésen mondott el, ez az első fennmaradt politikai beszédünk. A történetírók Mátyás király szónoki tehetségét is magasztalják. Vitéz János latinul mondta diplomáciai szónoklatait. Vetési László 1475-ben a pápa előtt hatalmas, latin nyelvű beszédet tartott, melyben a török elleni segítséget sürgette. Kiváló szónok volt Verbőczy István. Az 1505. évi rákosi gyűlésen mondott „izgató szónoklatot”, mégpedig az oligarchák ellen fellépő középnemesség érdekében (a rákosi gyűlés utáni frigylevélből olvasható ki beszédének menete). Az 1525. évi hatvani gyűlésen is szónokolt, s itt beszélt Árthándi Pál is, akinél „nagyobb szószóló az ország közett nem volt". Később Esterházy Miklós és Pál, valamint Wesselényi Ferenc nádorok tűntek ki jó szónoklataikkal. Természetesen, meg kell említenünk Pázmányt, majd a nagyságos fejedelmet,

Rákóczi Ferencet. Rákóczinak az 1705. évből a gyömrői táborban mondott beszéde maradt fenn (Kazinczy levéltárában).

3. A harmadik korszak 1711-től 1830-ig, az Akadémia megnyitásáig tart. A politikai szónoklat kibontakozását gátolta a cenzúra, valamint az a tény, hogy 1812 és 1825 között a király nem hívta össze az országgyűlést. 1825-től azután egyenes vonalú a fejlődés.

A szónoklat ekkor nagyrészt latin nyelvű volt, s a római retorika szabályait követte. Toldy ekképp jellemzi a szatmári béke utáni időket: „A nyolcéves szabadságharc legyőzetésével a kedélyek általános levertsége mellett a magyar szó is félénken visszavonult; deák rhetorika foglalt helyet nemcsak az ünnepélyes szertartásokon, hanem a megyei és országos tanácskozásokban is, és apáink 1715., 22. és 23-ban a haza jogai fenntartása és a nőági trónöröklés felett már deákul vitatkoztak.” „A 18. század végén lesz a nemesi nemzet latinul szónoklójogásznemzetté, melynek műveltsége, művelődése és nevelése is retorikai irányú.” (Kelemen 1937, 4) Még az 1790-es országgyűlésen is kevesen szólaltak fel magyarul. Ez volt szokásban egészen 1825-ig, Széchenyi István fellépéséig, „s az 1830-iki diétán már kénytelen vala a deák nyelv a nemzetivel a tért megosztani”.

A magyar nyelvű szónoklás mind fontosabb szerepet kapott. Ez került a művelődés középpontjába. A folyékonyan és hatásosan szónokló nemes lett az eszmény (Kornis, 1927). Az iskolákban továbbra is tanítják a retorikát, mind az elméletet, mind a gyakorlatot, olvastatják a klasszikusok remekműveit, beszédeket íratnak, szóbeli gyakorlatokat és versenyeket tartanak. Gróf Teleki László A magyar nyelv előmozdításáról buzgó es- dekléseiben (1806) kifejti, hogy az ékesszólásban látja a művelődés csúcsát. Azt javasolja, hogy alapítsanak klubokat az ékesszólás fejlesztésének előmozdítására, ahol a szónokok felkészülhetnek a politikai életre. Sürgeti a kiváló szónoki művek kiadását, retorika írását és a korszerűbb retorikatanítás bevezetését. A magyar nyelvű szónoklás következménye az lett, hogy a latinul nem tudó bocskoros nemesség is bekapcsolódhatott a politikai életbe, versengés alakult ki, s a tanácskozásokjeles szónokai közül választották ki a diétai követeket.

„A retorika akkori felfogása szerint a beszéd nyugodt, méltóságos felépítésű, át- meg átfonva történelmi ésjogi vonatkozásokkal; ezért mutatkozik a két tudomány sajátosan szürke, száraz nyelvének kevéssé előnyös hatása a politikai szónoklatokon. Hasonlóan sajátságos stílusuk volt a papoknak mint politikai szónokoknak: nem tudták kivonni magukat a prédikáció hatása alól.” (Kelemen 1937, 5) A szónokok példaképe kétségkívül Cicero volt, a hatalmas körmondatok, a gondos stilizálás és a folyékony szabadelőadás. A beszédeket megírták, megtanulták,



fejből mondták el, a rögtönzés csak később jött divatba, hiszen nagyobb rátermettséget, alaposabb képzettséget és készséget igényel. 1832-ben vezették be a gyorsírást, előtte csak az „elöl-ülők”, a király, a főhercegek, a nádor beszédei kerültek be az országgyűlési naplókba, a többiek beszéde csak kivonatban. Az átlagos beszédek szerkezeti és nyelvi szempontból eleinte gyengék voltak.

Érdekes, amit Kelemen Ferenc a beszédek és a viták hangneméről ír, minden bizonnyal idealizálja az akkori állapotokat (pontosan Jókai és Eötvös regényeiből tudjuk, hogy olykor heves szócsaták zajlottak): „A szónokok modora, hangja az előadás folyamán, ennek következtében a gyűlések és viták lefolyása teljesen más volt, mint a mai politikai és parlamentáris életben. A fegyelmezetlenségnek és durvaságnak az a mértéke, mely jelenleg mindenütt általános jelenség, ekkor még ismeretlen volt. Saját méltóságukat becsülve, egymás véleményét tiszteletben tartva fejtették ki nézeteiket, még ha vélemény-összeütközésről volt is szó. Nyílt személyeskedés, durva közbekiáltozás, sértő gúnyolódás, fenyegetés, egymás célzatos megzavarása nem fordult elő. De ha valaki mégis megfeledkezett magáról, akár egy pillanatra is, és e hibák valamelyikébe esett, az a tárgyalás vagy gyűlés egységesen elítélő véleményével találta magát szemben. (Pl. Tagen Mihály káptalani követ egy kijelentésével, amelyben egy követtársa szavainak igazságát kétségbe vonta, ma már szinte érthetetlenül súlyos és hosszadalmas parlamenti háborúságot idézett fel.)” (Kelemen 1937, 5–6)

A reformkor hajnalának legjelesebb szónoka minden kétségen felül Felsőbüki Nagy Pál volt (1777–1857), aki az 1807. évi országgyűlésen kezdte meg pályafutását mint az elnyomott magyar nép szószólója. Ekkor királyi dorgálásban részesült a magyar nyelv ügyében mondott szavaiért, úgyhogy megyéje az 1811. évi országgyűlésre felsőbb parancsra más követet küldött, 1825-től azonban nagy lendülettel dolgozott tovább. „Politikai és közgazdasági képzettsége nem múlta felül az átlagosat, de igen sok szónoki erénye volt, minta gyors felfogás, folyékony beszélőkészség, jog- és igazságérzet, nemes emberiesség, előnyös modor, kellemes külső és megjelenés. Sokszor beszéltrögtönözve, mindigtaláló, hatásos, élénk és magával ragadó volt. Hallgatóira sokféleképpen tudott hatni: súlyos logika, könnyed ötletesség, megkapó tréfa vagy gúny (Királyi válasz a latin nyelvről, 1839) mind rendelkezésére álló eszközök voltak. Pongyola, ömlendező hangú sohasem volt; a legindulatosabb küzdelemben sem feledkezett meg magáról, szónoklatában személyeskedésre sehol nem találunk példát. Bár nyelve nem tökéletes, mégis erőteljes, hatott a fiatal Kossuthra; dunántúliasan ejtette a szavakat, de kifejező és változatos arcjátékkal. [...] legremekebb beszédei azok, amelyeket két alapelve szolgálatába állított. Az első az, hogy a nyelv fontosabb, mint az alkotmány, mert az elveszett alkotmányt vissza lehet szerezni, vissza is tudtuk szerezni, de ha nyelvünk elvész, vele pusztul a nemzet is (Nyelvében él a nemzet). Ennek az elvnek szolgálatában nagy lendülettel és meleg hangon szónokol az országgyűlésen és megyéjében. A gondolat nagysága elragadó szavakat csihol ki lelkéből s e szavak Széchenyit fejedelmi alapításra indítják. Másik nagy eszméje a nép sorsának, a közállapotok javításának gondolata.” (Kelemen 1937, 8–9)

4. A negyedik korszak 1830-tól 1861-ig (Toldy azt írja, hogy napjainkig, tehát az 1860-as évekig) tart. Ekkor emelkedett művészi rangra a magyar politikai szónoklat. „Közéletünkben nagy szellemek indítják meg a reformokat; a legmagasztosabb emberi és nemzeti érdekek találnak apostolokat; a haladás eszméje melegít minden igaz magyar szívet.” (Névy 1878,106) Csengery Antal Magyar szónokok és statusférfiak. Politikai jellemrajzok (Pest, 1851) című könyve a következő szónokokat mutatja be: Felsőbüki Nagy Pál, Beöthy Ödön, Deák Ferenc, Bezerédj István, Szemere Bertalan, idősebb és ifjabb Wesselényi Miklós (1796–1850), Szentkirályi Móric, Eötvös József (1813–1871), Dessewffy Aurél (1808–1842), Kölcsey Ferenc (1790–1838), Széchenyi István (1791–1860), Szalay László (1813–1864).

Kétségkívül Kossuth Lajos (1802–1894) minden idők legnagyobb magyar politikai szónoka, de ő az 1851-ben kiadott Csengery-féle gyűjteményben nem szerepelhetett. „Kossuth Lajos – írja Névy László –, kiről ez időben nyilvánosan szólni nem lehetett, a haladó pártnak évek során át bálványozott vezére volt, kinek nevéhez a nemzeti átalakulás dicső műve van fűződve: valamennyi között a legnagyobb szónoki tehetség, olyan, minőt ritkán szülnek a századok.” (Névy 1878,106) A márciusi ifjak mindegyike kitűnő szónok volt, tudjuk a március 15-i események leírásából. A retorikai tankönyvek Nyáry Pál nevét említik (1816–1871), aki később Pest vármegye „nagy alispánja” lett. Petőfinek a forradalom és a szabadságharc alatt írt költeményei retorikai szempontból is remekművek, politikai szónoklatok (például az Akasszátok fel a királyokat lendületes érvelés). Kiváló és egyéni humorú szónok volt maga Jókai Mór, erről sokat lehet olvasni Mikszáth Jókai Mór élete és kora című művében.

Toldy István gyűjteménye már a szabadabb korszak szülötte. Az első kötetben a régiek között szerepel: Szilágyi Mihály, Verbőczy István, Pázmány Péter, Wesselényi Ferenc, Rákóczi Ferenc, Károlyi Antal, Orczy Lőrinc, Fáy Ágoston, Teleki József, Zichy Károly, Batthyány József, Ürményi József, Jezerniczky Károly, a reformkor nagy szónokai: Nagy Pál, Széchenyi István, Bezerédj István, Palóczy László, Kölcsey Ferenc, Beöthy Ödön, Klauzál Gábor, Deák Ferenc, Zsedényi Eduárd, Szentkirályi Móric, Szentiványi Károly, Eötvös József, Teleki László,



Batthyány Lajos, Batthyány Kázmér, Teleki Domokos, Dessewffy Aurél, Apponyi György; a második kötetben többek között: Lónyay Menyhért, Andrássy Gyula, Trefort Ágoston, Tisza Kálmán, Csengery Antal, Jókai Mór, Haynald Lajos. Ezeknek a beszédeknek a témája szinte kivétel nélkül a felirati javaslat.

A reformkori szónoklatok témáit ismerjük, történelmet alakítottak, történelemmé váltak. Most az az érdekes számunkra, hogyan hangozhattak el, és hogyan hatottak. Homlokegyenest különböző személyiségek teljesen eltérő stílusú beszédei egyformán célbajutottak. Wesselényi Miklós „Mennydörgő hangon előadott beszédei lenyűgözték a hallgatót, súlyával lenyomta őket, de nem pillanatnyilag, hanem tartósan. Nagy népszerűsége megszerzésében politikai szónoklata is jelentős szerepet játszott.” Kölcsey 32 politikai beszédet mondott, ebből a vármegyei gyűléseken 11-et. Nyilvános szereplését gondos retorikai tanulmányok előzik meg. Beszédeit a biztos ítélet, a megrázóan emberi hang és a klasszikus kidolgozás mintaképpé teszik, ő az újabb kori politikai szónoklat megalapítója. „Külső megjelenése és magatartása feltétlen figyelmet biztosított neki. Midőn szerény, magas, törékeny alakja feltűnt, fél szemétől megfosztott kopasz, komoly fejét a követek felé fordította és halk, tompa, mély, szinte síri hangján szólni kezdett, a máskor sokszor zajongó teremre néma csend borult. Az előadásban sohasem volt túlzó, a hatásvadászó dörgedelmesség és a finomkodó behízelgés egyformán távol állt tőle, a komoly férfi egyensúlyával, a korábbi bánatos, érzékeny hangtól megtisztulva, leszűrt egyszerűséggel szónokolt. Jellemző vonása a komoly nagyszerűség, nyugodtság, mely az elragadtatástól mindig megőrizte, nyelvi egyszerűség, zeneiség és művészet, továbbá a mély gondolatok és tiszta érzések, a logikus érvelés, a szabatosság, csín és hibátlan szerkezet.” A kortársak véleménye szerint nem volt nála nagyobb szónokunk Pázmány óta (Kossuth és Horváth Mihály jellemzését idézi Kelemen 1937).

Széchenyinek 120 beszédétjegyezték le, nagy részük felszólalás; ez elmondott beszédeinek csak egy töredéke. Beszédei főleg rögtönzések, még a vázlatot sem írta meg. „Ihletője az alkalom s ez az alkalomszerűség kiváló összhangban van azzal a retorikai stílussal, amelyet az angoloktól tanult. Ugyanis az ő hatásukra lett híve a kissé szerkezetlen, társalkodó hangú szónoklatnak, amellyel a szilárd és százados szónoki hagyomány ellenére élt. [...] Hangja nagyon változó, mindig kíváncsian, érdeklődve hallgatták szavait, de hallgatóira nem megdönthetetlen logika vagy magával ragadó, lázas lelkesedés útján hatott, hanem gondolatainak újsága, eredetisége és nagysága által.” (Kelemen 1937,12)

Beöthy Ödön a kor legnagyobb rögtönző népszónokainak egyike. Híres közbeszóló volt, egy-egy éles felkiáltásával egész beszédeket tudott tönkretenni. Eötvös József nyugodt, meggyőző, finom hangon szólt, bölcseleti tartalommal, de beszédei kissé szárazak voltak. Batthyányi Lajos német anyanyelvű volt, a magyart úgy sajátította el, mint Széchenyi; röviden és világosan beszélt, természetes gondolkodásmód és mértéktartásjellemezte. Deák Ferenc „nem rázta fel mennydörgéssel a nemzetet, de a problémák megoldásában, bármilyen nagyok voltak azok, egész nemzet sorsát eldöntők, elvitathatatlanul a legnagyobb. [...] Mélységes komolysága csodálatra méltó, sohasemjátszott a szavával, minden mondata meggyőződéséből sugárzik.” (Kelemen 1937, 23)

Kossuth Lajos politikai szónoklatunk történetében mindmáig az első és páratlan. Pályafutása viszonylag rövid volt, 1832-tól 1849-ig tartott. 200 politikai beszéd maradt fenn utána, nagy részük a parlamentben hangzott el. „Kossuth született ellenzéki, sokkal inkább tud támadni, mint védekezni. Bár teljesen nem készítette el beszédét előre, tehát mintegy fele részben rögtönzött, mégsem unalomkeltően hosszú vagy figyelmet elfárasztóan tartalmas szónoklata. Nagy fontosságot tulajdonít a világos, értelmes bevezetésnek és mind a tartalmi, mind az érzelmi súlypontot szükségszerűen magában hordozó befejezésnek. Nyelve szenvedélyes, színes, képszerű. Költői, világos, könnyen érthető, szabályosan szép, tiszta magyarságú, zenei stílusa van. [...] Szónoki egyéniségének teljesen megfelel az a vonzerő, mellyel külsőségeiben, megjelenésében bírt, és az a súly, amellyel ez a vonzerő eredmény- és hatáskeresésben szerepelt. Szép férfi volt, derék, magas termetével, megnyerő, szép arcával, komoly, választékos öltözékével már előre kellemes hatást gyakorolt. Gyönyörű, zengő hangja, sötét, tüzes szeme és mesteri fokig tökéletesített taglejtése az érzelmek minden lépcsőjén együtt haladt vele: az egyszerű jelentéktelenségben, a fenséges pátoszban, a lángoló szenvedélyességben és a komoly meghatottságban egyaránt harmonikus kiegészítői és felemelői voltak szavának. Ehhez járult még mindig betegesnek látszó fehér arcszíne, mely a hang, az érzelem, a szenvedély fokozásával lassan-lassan megszínesedett, kigyúlt, a teste előbbi beteges tartását elvesztve férfiasan acélos, parancsoló, szilárd, ruganyossággal és erővel telítetté vált, s ezzel hathatósan segített abban, hogy mindenkit békóba verve lenyűgözzön.” (Kelemen 1937, 29–30; Szikszainé Nagy 2002; Aczél 2003; Madarászné 2003; Balázs Géza 2003)

Az iskolai tankönyvek évtizedeken át Kossuth beszédein tanították a retorikát, beszédei még az angliai tankönyvekben is szerepeltek. Ma már patetikusnak érezzük, s meg kell mondani, hogy egyik-másik kortársa – maga Széchenyi, Csengery Antal – is kifogásolta, mert túlzottnak tartotta, szenvedélyességét. Szenvedélyessége, pátosza mögött azonban szigorú logika, fölényes tudás rejlik. Beszédeinek indítása – a közönségjóindulatának a



megnyerése, a captatio benevolentiae – mindig csodálatra méltó. Bizonyítási módszere többnyire narratív jellegű, narrációba ágyazott argumentáció: elbeszéléseket alkalmaz, melyek természetüknél fogva mozgalmasak, megragadják a képzeletet. Bravúrosan bánik a szillogizmusokkal, a bonyolult epikheirémával, a közönség gondolkodását megmozgató enthümémával, hatásosan alkalmazza az alakzatokat és a szóképeket (Aczél 2003). A szerkesztésben is mintaszerű (Madarászné 2003).

Kossuth munkamódszerétjól illusztrálja az alábbi beszédvázlat. Látjuk, hogy a bevezetést kidolgozta, majd a vázlatot rögzítette, s a befejezést csak nagy vonalakban vetette papírra. A beszéd a következő címet kapta: A kiváltságrendszer lebontása a forradalom elkerülésének feltétele. 1847. november 29. előtt hangzott el. (Közzéteszi Szabad György: Kossuth Lajos üzenetei. Budapest, 1994, 82–83; a szöveget átírtuk a mai helyesírás szerint.)

Mi tudjuk, hogy a nemesség politikai életének annihilációja vagy egyenest csatavesztésre vezetne, vagy legalább forradalmakba bonyolíthatna; én e gondolattól borzadok, mert megtanultam a históriából, hogy a forradalmak napjára gyakran a szolgaság hosszú éjjele következik. E fegyverhez csak a kétségbeesés folyamodhatik. Kétségbeesni pedig csak annak szabad, kinek már nincsen mit vesztenie. Nekünk, Istennek hála, még van.

S azért én, ha lelkemben hazám jövendőjét átgondolom, nem úgy áll annak képe előttem, hogy abból a nemesség egészen hiányoznék, hanem úgy, hogy a nemesség a néppel szabadságban eggyé forrva olyan, mint testvérek között a hű elsőszülött; a család vezére, a háznak erős szegletköve, melynek edzett ereje az ifjabb testvérbe önbizalmat önt, mely elöl megy a család harcaiban, mely a megtámadott közös ház legveszélyesebb pontján őrködik; szóval úgy áll előttem a nemesség, mint melynek egyedüliségét nem követelő, de erkölcsi ereje s históriai súlya által tehetős befolyása képezi azon gyűjtő magvat, melyből a közszabadság növénye csírába indul.

Az tehát a kérdés: miként lehet a nemességnek ezen politikai súlyát fenntartani? A kérdés az, vajon az adómentesség koldus szabadalmáróli lemondás ezt megrontja-e, vagy talán éppen erősíti? Én amondó vagyok, hogy nemcsak meg nem rontja, nemcsak erősíti, sőt azadómentességrőli lemondás a nemesség politikai lételének életfeltétele.

Egypár axiómát akarok kimondani, mely az élet könyvéből, a históriából van absztrahálva.

Első axióma az: hogy egy oly állapot, miszerint a státus rendes közterheiben épp azon osztály ne vegyen igazságos részt, mely a státusnak legfőbb javát mondhatni egyedül élvezi, sok időre már most fel nem tartható.

Második az: hogy a XIX. század polgári heréket nem tűr.

1. ik az: hogy az ország létele adót kíván. Ez kötelesség. Aki megvonja a státustól a polgári kötelességet, attól a státus meg fogja vonni a politikai hatalmat.

2. ikaz: hogy a politikai kötelesség nem abban áll, hogy a kénytelenségnek engedjünk, hanem abban, hogy a kénytelenséget megelőzzük.

Aki e szózatra nem hallgat, az meg fog lepetni a kénytelenség által, és mindenét odaadandja semmiért.

További axiómája az, hogy amely testület az életben alappal nem bíró, s így azért feltarthatatlan előnyökhöz ragaszkodik, az a feltarthatókat is kompromittálja.

A magyar politikai szónokok ismerték a nagyvilág – különösképpen az angol parlamentarizmus – nagy szónokait. Ezen állításunkat nemcsak Hugh Blair retorikájának magyarra fordítása (1838), nemcsak az egyes retorikák hivatkozásai bizonyítják, hanem Szalay László Státusférfiak’ és szónokok’ könyve című 484 oldalas munkája, mely a forradalom előestéjén, 1847-ben jelent meg Pesten. Ismerteti a híres államférfiak pályáját, a híres parlamenti beszédeket, perbeszédeket, s részleteket közöl az elhangzott szónoklatokból. A tartalom: Duport, Fox, Pitt (az ifjabb), Mirabeau, Chatam (az idősebb Pitt), Guizot, O'Connell, Thiers. Később is kiadtak hasonló könyvet (György Endre: Angol államférfiak és szónokok a jelenkorból élet- és jellemrajzokkal, szónoki mutatványokkal. Budapest, 1874).

A politikai szónoklás nagy korszakában megszületett a politikai szónoklás tankönyve is. Szeberényi Lajos Politikai szónoklattan. Alapos útmutatás nyilvános beszédekben és a parlamenti vitatkozásban (Pest, 1849) című műve az első és utolsó politikai retorikatankönyvünk. Megható a könyv előszavának bizakodó hangulata. A „tettek mezején” sem felesleges a szó – írja. Az előszó alatt 1848. novemberi dátum áll. A politikai szónoklat tana egy elméleti részből (1–174) és példákból, beszédrészletekből (177–392) áll. A reformkor minden nagy



szónoka szerepel benne, és a következőktől idéz még beszédrészleteket (nem soroljuk fel, akiket Szalaytól vett át). Angolok: Lord Chesterfield, Gratan, Shiel, Washington, Sheridan. Franciák: Lafayette, Barrere, Carnot, Garnier–Pages, Robespierre, Pastoret, Isnard. Németek: Rotteck, Duttlinger, Welker, Gagern, Itzstein, Liebenstein, Jordan, Sander, Braun. Feltételezésünk szerint nemcsak példaként tekintettek a nyugati parlamenti életre, hanem rokonszenvet éreztek a hozzánk hasonló helyzetű skótok (Hugh Blair edinburghi retorikus) és írek (O'Connell) iránt.

Szeberényit tulajdonképpen egy német retorika lefordítására kérték fel, de inkább eredeti művet írt, mely a mi körülményeinkhez alkalmazkodik. Forrásai között szerepel a skót Blair és a kortárs magyar Bitnitz is. Példái nagyonjók, sokat idéz Kölcseytől.

Meghatározása szerint (4) a beszéden „olly müvészi szóbeli előadást fogunk érteni, melly által valamelly tárgy kifejtetik, fölvilágosíttatik, vagy bebizonyíttatik, s mellynek célja a hallgatók meggyőzése és rábeszélése". Háromféle tárgya lehet: ösmeretterjesztés, érzésbuzdítás és akaratélesztés, ez utóbbi a legfontosabb. Áttekinti a szónoklat történetét. A szónoklat anyaga című fejezetben az invencióról értekezik, végül a beszéd alakját mutatja be. Ezen stilisztikát, valamint szóbeli előadást, azaz szavalást ért, s egy aforizmagyűjteményt is közzétesz.

Az invenciónál tárgyalja az anyag feltalálásának belső és külső forrásait. A belső forrás az érvelés logikai (észtani) módja, melyet röviden ismertet. „Az anyag föltalálásának első kútfeje tehát az értelmezés” (22), a második a fejtegetés. „Az értelmezés nagy hasznára lehet a közügyi, a fejtegetés pedig a törvényszéki szónoknak” (27). „Harmadik belső kútfeje a szónoklati anyagnak a bizonyok” (vagyis az érvek, 29). A beszéd logikai elrendezése nagyon fontos, mert „a logicai elrendezés általában azon előnnyel bir, hogy a hallgatót a fölfogásban segíti, mivel minden egymásból fejlik, s a részek egymástól függenek” (24). De ugyanilyen fontos az érzelmi ráhatás. Ezzel egy külön rész foglalkozik, mert a szónok „ha célt érni ohajt, elkerülhetetlenül szükséges, szavait nem egyedül az észhez, de a szívhez is irányozni, és az érzéseket s szenvedelmeket is felkölteni” (44). Ezért a szónoknak a lélektudományban isjártasnak kell lennie; ez a fejezet részletesen ír a különféle érzelmekről. Az elméleti rész végén elhelyezett aforizmagyűjteményből a szónokok szükség szerint válogathatnak.

A következő beszédfajtákat veszi föl: egyházi, közügyi (parlamentáris, tanácskozási), törvényszéki, alkalmi beszéd. Iskolai retorikáinkban ez a felosztás később állandósul. A törvényszéki beszédnek három fajtáját különíti el: a vádbeszédet, a védőbeszédet és a tájékozó beszédet. Ez utóbbi rendszerint az elnök dolga, tartalma az ügymenet összefoglalása. Természetesen tárgyalja a beszéd részeit. A kidolgozásról szóló fejezet címe: Az irályról általában, különösen annak tisztaságáról. Szól a stílus értelmességéről, szabatosságáról, kerekdedségéről, ez utóbbi cím alatt foglalkozik a körmondatokkal, a széphangzással és az arányossággal. Az alakzatokról és a szóképekről (a képes beszédről) szóló fejezet érdekes címe: Csín. A előadásról szóló fejezet két témát tárgyal: „Az előadás két elemből áll, aszerint, minta beszéd szavakkal adatik elő, s ezek a test helyzetétől és tagok mozgásától kísértetnek. Az első szavalásnak, a második cselekvésnek neveztetik. Szavalásnak nevezzük a beszédben foglalt eszmék és érzések szóbeli előadását.” (149) A szavalás tehát szóval való kifejezést jelent. Tágabb értelemben használták (mai jelentése leszűkült a versmondásra).

Szeberényi részletesen írja le a parlamentáris szónoklat szabályait, tulajdonképpen az angol parlament házirendjét ismerteti (55–62). Magas követelményeket állít az országgyűlési szónok elé, akinek ismernie kell ajogotés az alkotmányt, más országok politikai viszonyait, s tudnia kell – ez a mai politikusoknak is a figyelmébe ajánlható – „melly eszközök legalkalmatosabbak a közjólét előmozdítására, bátorság és határozottság minden akadályokkal szembeszállani, előítéletekrőli lemondás, túlemelkedés az önzés mindennapiságán".

A retorikai irodalomban vissza-visszatérő kérdés, hogy a szónok betanult beszédet mondjon-e, vagy rögtönözzön. A politikai vitákban nagy szerepe van a rögtönzésnek, sőt „a közügyi szónoklatokhoz legalkalmatosabb a rögtönzés” – írja Szeberényi. – „Mert csak a rögtönzött beszéd, mellyet ajelen pillanata szült, illő az időhez és a körülményekhez, a beszéd rohama új nagyszerű eszméket ébreszt a lélekben, mellyek az író-asztalnál míg a szívből a főbe, innen a kézbe, ebből a tollba, a tollból a papirosra és aztán csak hosszabb idő után jutnak az ajakra, egészen meghidegülnek, míg a rögtönzésnél az ajak egyenesen a szívtől, melegétől áthatva kapja azokat. És habár ez sokszor mesterkéletlen, egyszerű, azért hatását a hallgatókra nézve még sem téveszti el, mert úgy mondatik, mint azt ők magok mondanák.” (53)

Az alábbiakban felsorolunk néhányat a Szeberényi által idézett tanácsokból:

Két ízben felhozott ok ollyan, mint a melegített ebéd.



Ha látod, hogy a hallgatók szemei bágyadtságtól lezáródnak, s csaknem elalszanak, nem szabad dudálnod, hogy még mélyebb álomba szenderítsd őket.

Előadásod legyen egyszerű, élénk, megragadó, és lássékmeg már a tények rendéből, mint ered és fejlődik bizonyaid sorozata.

Ne légy túlzó a taglejtésben, nehogy csak nézzenek, ahelyett, hogy hallgatnának. Hangod se vont, se igen gyors – se tompa, se sikító ne legyen, nehogy a hang a gondolat hátrányává szolgáljon.

Ha tudós vagy, ne használj műszavakat, azon szín alatt, mintha te sokkal többet értenél belőle, mint mi, s mintha nem volnánk méltók hallani.

Ha a huszonkilencedik szónok a kérdést kimerítette, ne tárgyald harmincadszor, bizonyaid sorozatában ne menj föl Ábrahám ősapáig. Ne szólj arról, hogy Isten a mennyet és földet teremtette, s hogy valaha a világnak vége lesz, de végezd magad is beszédedet.

Karold föl a kérdés új oldalát, mi által a kedélyek kellemesen félretérítetnek, s szellemdúsnak fogsz tartatni.

Ha mindig érdekes akarsz lenni, légy mindig változatos.

Ügyes szónoknak nem az a nehézsége, hogy szavakat találjon; hanem hogy tudja, mikor mondott eleget.

Ha attól tartasz, hogy a rögtönzés folyamától elragadtatva nem szűnöl meg kellő időben: köttess lábadra egy szálat, s ha azt valamelly készséges barátod által megrántatni érzed, szűnjél meg és lépj le.

Ne öklözd a szónokszék márványlapját, nehogy ahelyett, hogy lelkesedésedben osztoznának, félelmet gerjessz, miszerint kezeidet megsebesíted.

Beszéded hevében ne állíts ollyat, mit utóbb meg kellene bánnod, s ne fogadd el a harcot olly küzdtéren, mellyet előbb meg nem vizsgáltál. Mert elleneid színlett nagylelkűsége könnyen lesre csalhat.

Többet ügyelj arra, mit elhallgatnak előtted, mint amit mondanak – arra, mit elrejtenek előtted, mint amit lelepleznek.

Szólj, hogy valami fontosat mondj, nem pedig csupán azért, hogy beszélj.

Végre gondold meg, hogy törvényeitektől a nép boldogsága és boldogtalansága, ótalma vagy elnyomatása, nemesbítése vagy erkölcstelenítése függ. Úgy beszélj tehát, mintha hallgatna! Úgy beszélj, mintha látna! Tartsd mindig magasztos és tiszteletre méltó képét szemeid előtt.

5. Az ötödik korszak alkotmányunk helyreállításától, tehát az 1861. országgyűléstől 1948-ig, önálló államiságunk eltörléséig tart. Az 1861-es országgyűlésen „újra teljes erejével, egész fenségében szólalt meg a politikai szónoklat. A régiekhez új tehetségek csatlakoztak; de legfényesebben jelent meg »a haza bölcsének”, Deák Ferencnek (1803–1876) hódító ékesszólása, s az a két felirat, melyekben a nemzet törvényesjogait a nemzet egyértelmű helyeslése, sőt csodálata mellett védelmezi, a világirodalom e nemű művei között első rangot foglal el. Visszaállítatván az alkotmány, a politikai szónoklat úgy az országgyűlésen, mint más téren tehetséges férfiak ajkain hangzik, s azon magaslaton áll, melyre a művelt nemzeteké emelkedett.” (Névy 1878,106) Deák Ferenc első felirati beszédét (1861. május 13-án mondta el) csaknem minden retorikatankönyv közli, a régebbiek teljes terjedelmében (nagyon hosszú beszédről van szó, Négyesy retorikájában húsz oldal). Deák összefoglalta és megvilágította benne Magyarország törvényesjogait, ez alapján indulhatott meg a kiegyezés a nemzet és az uralkodó között. A király leiratot küldött az 1861. február 2-án megnyílt országgyűlésnek, melyben elfogadhatatlan alkotmányt kívánt ráerőltetni a nemzetre. Erre válasz a felirat. Ezek a körülmények magyarázzák meg Deák beszédének a címét. A beszéd maga óriási retorikai siker volt, mert elmondása előtt az országgyűlés többsége ellenkező álláspontra helyezkedett (tiltakozó határozatban óhajtottak megállapodni). A felirati javaslat végül 155 : 152 arányban győzött. Deák beszéde alkotmánytörténeti fejtegetés, érvelése a pragmatica sanctióra épül. A hatásos befejezést idézzük (Négyesy 1901 alapján).

Ezek igénytelen nézeteim; ezek fővonásai azon politikának, melyet én követni óhajtok. Lesznek talán, kike politikát nem találják eléggé merésznek; lesznek, kik azt félénknek fogják mondani.

Igenis, uraim! ezen politika nem a kockáztató merészség politikája, hanem az óvatosságé, nem félénk, hanem erőnkhez s helyzetünkhöz van mérve. (Helyeslés.) Harcban s a cselekvés terén gyakran szükséges a merészség,



mert az erőt felfokozza, s ezáltal a sikert biztosítja. De köztanácskozásban inkább szeretem a szilárdsággal párosult óvatosságot. (Helyeslés.) Merészség a politikában csak akkor van helyén, midőn tetemes erőre támaszkodik, e nélkül mindig kocka, mely többnyire vakra fordul.

Félénk, sőt gyáva az, ki önszemélyét félti, midőn hazájának sorsa forog kérdésben; de ki maga nem fél, hanem félti a hazát (Hosszas éljenzés.), óvatos, nem azért, hogy magát baj ne érje, hanem hogy a haza ne szenvedjen, az, uraim, nem félénk, nem gyáva. (Helyes! Éljen!)

Önsorsunkról magunk rendelkezhetünk, s ha kockára tesszük azt, önmagunk szenvedjük kárát. De mások sorsát, mit a bizalom hitünkre bízott, a haza sorsát,

mely becsesebb előttünk saját életünknél, féltenünk kell minden veszélytől, s a szeretet óvatosságával kell azt megőriznünk; kockáztathatunk mindent a hazáért, de a hazát kockáztatnunk nem szabad. (Helyes!)

Tudom én azt, hogy ellenségeink a lefolyt nehéz idők alatt csordultig töltötték méltatlan szenvedéseink poharát. Tudom, hogy jólesnék a fájdalomnak keblünkbe fojtott árját kiöntenünk, s tudom, hogy midőn a méltó neheztelésnek fölzaklatott indulata elragad, kárt és veszélyt, mi abból következhetnék, fontolóra venni fölötte nehéz. Érzem én is mindazt, mit minden magyar érez azok ellen, kik annyi életet s annyi életörömöt, annyi boldogságot földúltak e hazában. (Zúgás.) De érzem keblemben azon erőt is, hogy jobban tudom szeretni e hazát, mint gyűlölni ellenségeinket; s inkább elfojtom szívemben a keserűséget, semhogy oly lépésre ragadjon, mely káros lehetne a hazára.

Oly időben, mikor a méltatlan szenvedések özöne minden honfikeblet fellázított, s a feldúlt bizalom helyébe gyanakodás, sőt talán gyűlölség lépett, könnyebb a merészség politikáját követni, mint az óvatosságét. Ilyenkor a keserűség szava minden kebelben visszhangra talál, s a felzúdult szenvedély örömestebb hallgat a merész tanácsra, mint az óvatosság intő szavára. Izgatott időben könnyebb az indulatok árját követni, mint azt a hon érdekében csillapítani.

Aki ellenben a hon erejét a helyzet veszélyeihez mérve azon meggyőződésre jutott, hogy több óvatosságra van szükség, mint merészségre, s el van határozva a türelmet vesztett kedélyek ingerültségével szemben szilárdság mellett óvatosságot is tanácsolni, gyakran kiteszi magát a félreértéseknek, sőt talán gyanúsításoknak is, miket eltűrni csak azért, hogy a haza ne szenvedjen, lelki erőt kíván s politikai bátorságot. (Helyeslés.) Az óvatosság, még ha túlzott volna is, mindig figyelmet érdemel, mert a túlzott merészség több kárt okozhat, mint a túlzott óvatosság.

Tisztelem én a közvélemény hatalmát, s tudom, hogy az oly hatalom, mely vagy elsodor, vagy eltipor. De tudom azt is, hogy izgatott időben gyakran fölötte nehéz elhatározni, mi a valóságos közvélemény, mert minden ember hajlandó közvéleménynek tekinteni azt, amit maga óhajt, s több ízben tapasztaltam, hogy nem a leghangosabb szó volt a valóságos közvélemény.

De van egy hű barátom, kinek szava még a közvélemény szavánál is fontosabb előttem, kivel én soha nem alkuszom, mert parancsát szentnek tartom, s kinek neheztelését magamra nézve a legsúlyosabb csapásnak tekinteném, és ezen hű barátom: önlelkiismeretem.

Ennek parancsát követtem, és most is, midőn nyíltan, határozottan és tartózkodás nélküljelentettem ki meggyőződésemet; a tisztelt ház határozni fog belátása szerint, én teljesítettem kötelességemet.

Nincs egyéb hátra, mint benyújtanom az általam indítvánozott felirati javaslatot, mit ezennel teljesítek. (Szűnni nem akaró zajos éljenzés.)

Deák beszédének befejezése hatalmas alakzat – praesumptio –, elébe megy a várható vádnak, a gyávaság vádjának. Előre cáfolja úgy, hogy tisztázza a gyávaság és az óvatosság fogalmát. A szónok ethosza az alap, végül erre hivatkozik, lelkiismeretére.

A 19. század végének kiváló szónoka volt Tisza Kálmán (1830–1902). A 20. század első felének nagy hatású szónokai Apponyi Albert, Tisza István, Ugron Gábor, Klebelsberg Kuno, de tulajdonképpen politikai szónokoknak tekinthetők a nagy egyházi szónokok, Prohászka Ottokár, Ravasz László és Mindszenty József is.

6. A hatodik a szovjet fennhatóság, a kommunista uralom kora 1948-től 1989-ig. Ez a retorika elölésének, háttérbe szorításának időszaka. A retorika oktatását az 1950. évi tanterv is eltörölte. Az egyházak működését erősen korlátozták. A politikai szónoklat is kihalt, bár a népnek igen sok beszédet kellett hallgatnia. Ezeket a beszédeket a kommunista párt központi bizottságának direktívái szerint készítettékel, rendszerint felolvasták



őket, következésképpen eltűnt belőlük a szónok egyénisége, ethosza és pathosza, személyes meggyőződése és szenvedélyessége. Vitáról szó sem lehetett, a pártfegyelem megkövetelte az egységes megnyilatkozást: a kerületi és az alsóbb szinteken lévő párttitkárok kijegyzetelték, újraírták, majd felolvasták a központi direktívákat, az ismétlések ismétlései cirkuláltaka kisebb-nagyobb fórumokon szerte az országban. Természetesen, a kortársaknak pozitív képet kellett festeniük a szónoklatról: „...a nyilvánosság előtt elhangzó előadások, beszédek a múltban soha nem töltöttekbe olyan fontos feladatot népünk politikai nevelésében és műveltségének fejlesztésében, mint manapság, a szocializmus építése során. Nézzünk bárhová az életben, azt tapasztalhatjuk, hogy társadalmi életünknek nincs olyan területe, ahol erre hivatott agitátorok, szónokok vagy – a nyilvános beszédben különösebben nem iskolázott – egyszerű dolgozók is ne próbálnák kihasználni az élőszóban rejlő felbecsülhetetlen nevelő és mozgósító erőt: szocialista fejlődésünknek fontos, nélkülözhetetlen eszköze a felvilágosító, a hibákat feltáró és javító, új feladatokra ösztönző – kisebb vagy nagyobb tömegek előtt elhangzó – szó.” (Terestyéni 1960,107) Az idézetből is kiviláglik, hogy a szónoklat alárendelődött az agitációs-propaganda (agitprop) tevékenységnek. Ezek a politikai beszédek tulajdonképpen nem is a tanácsadó beszéd műfajába illettek, inkább bemutató beszédek voltak.

A szovjet korszak vezéregyénisége és vezérszónoka kétségkívül Kádár János. A szovjet-magyar barátsági nagygyűlésen 1957 márciusában elmondott hosszú beszédéből idézünk (Internacionalizmus, szolidaritás, szocialista hazafiság, Budapest, 1977, Kossuth Könyvkiadó, 8)

[...] Tisztelt elvtársak! Kedves barátaink! Mint önök előtt ismeretes, az októberi ellenforradalmi támadása 12 esztendős szocialista építőmunka menetét szakította meg hazánkban.

A Hitler-fasiszta és a horthysta iga alól történt felszabadulásunk után békés úton szocialista forradalom ment végbe Magyarországon, a munkásosztály és forradalmi pártja vezetésével. A párt irányította munkás-paraszt állam és a társadalom más szervezett erői, a dolgozó tömegek, az elmúlt 12 évben a magyar nép életében történelmijelentőségű alkotásokat hoztak létre az élet minden területén.

Népünk megszüntette országunkban a kapitalista földbirtokos osztály kiváltságait, társadalmi tulajdonba vette a termelési eszközöket, a parasztság kezébe adta a földet, megszüntette a kiváltságosok előjogait, a faji, felekezeti, nemzetiségi és szociális jellegű hátrányos megkülönböztetéseket, és elindult a szocialista társadalom felépítésének útján.

Építőmunkánk eredményeként az ország ipara több mint háromszorosára növekedett; fejlődött a mezőgazdaság, a közlekedés, a kereskedelem, a kultúra, a közoktatás. Népállamunk az egész béralap 30 százalékánál magasabb összeget fordított évente ingyenes társadalombiztosításra, gyógykezelésre, üdültetésre, valamint a dolgozóknakjuttatott más közvetlen előnyök fedezésére.

A magyar nép hatalmas és lendületes építőmunkája közben – melyhez hasonlót népünk történelme nem ismer – az utóbbi években különböző hibák jelentkeztek az állam, a párt korábbi vezetésében. Ezek a hibák lényegükben a pártélet és a pártvezetés lenini elveinek megsértéséből eredtek.

A maga módján jól megszerkesztett beszéd tulajdonképpen egy hatalmas felsorolás. Ennek megfelelően rövidebb-hosszabb, többnyire szerkezeti szempontból egyszerű bővített mondatok sorából áll. Tárgyilagosnak tűnik, nyelvi szempontból korrekt, de kétségkívül e mondatszerkesztés miatt eluralkodik rajta a monotónia. Az egyhangúságot fokozzák a korra jellemző kötelező sztereotípiák: elindult a szocialista társadalom felépítésének útján, a magyar nép hatalmas és lendületes építőmunkája. S még inkább fokozta a szónok előadásmódja, beszéde és gesztustalansága.

Ez a felsoroló, monoton, bár a maga módján bonyolultnak tűnő mondatszerkesztés az utódok beszédeiben jelentősen egyszerűsödött, olykor látványosan redukálódott.

A beszédek és a dialektikus vitatkozások mintapéldái Lenin szónoklatai, valamint a bolgár Dimitrov perbeszédei voltak (vö. Lengyel Dénes fejezetével a Szónokok, előadók kézikönyvében, Budapest, 1974). Elsősorban Kádár János, Münnich Ferenc, Marosán György beszédeiből kellett idézni, így a felsorolásra hozott példa Marosántól való: „Millió és millió vörös zászló hirdeti ma szerte a világon a nemzetközi munkásosztály gigászi erejét. A lenyűgöző seregszemlétől meginognak a kapitalizmus korhadt gerendái.” (Terestyéni 1960,193) Egy-két kiemelkedő esemény megtörte ugyan az agitprop monotóniáját, ilyen esemény volt Nagy Imre beszéde 1953-ban, az 1956-os beszédek, később Pozsgay Imre fellépése a nyolcvanas évek végén.

7 . Napjaink retorikáját 1989-től, a demokratikus fordulat évétől számítjuk. A korszak kezdetét Orbán Viktornak Nagy Imre temetésén elmondott, bátor beszéde jelenti. 1989. június 16-án hangzott el a Hősök terén. Orbán



Viktor kétségkívül korunk egyik legképzettebb és legnagyobb hatású szónoka, sokan – idősek és fiatalok – lelkesednek érte, elsősorban azért, mert beszédeiből meggyőződés és őszinteség árad. A retorikai hagyományt szerencsésen ötvözi a modern igényekkel: megőrzi a pátoszt, de soha nem dagályos; beszédei logikusak, érvelése világos és meggyőző; képszerűségével, szemléletes példáival, ritmikus ismétléseivel az érzelmekre is hat, a szó szoros értelmében megindít. Nagyszerű szónokokjelentkeztek a fordulat után, akik hatásának retorikai oka még nincs feltárva. Bizonyos azonban, hogy az amerikai elnökválasztás nyomán kialakult médiaretorika isjelen van mára magyar politikai szónoklásban. Korszakunk beszédeinek elemzése ajövő feladata lesz.


Aczél Petra (2003) Logikus szenvedély. Kossuth Lajos bizonyításánakjellemzői. In A klasszikus retorikai bizonyítás. Régi új retorika. 4. kötet. Szerk. A. Jászó Anna – Aczél Petra, Budapest, Trezor Kiadó. Balázs Géza (2003) Kossuth mint szónok. A klasszikus retorikai bizonyítás. Régi új retorika. 4. kötet.

Szerk. A. Jászó Anna – Aczél Petra, Budapest, Trezor Kiadó.

Csengery Antal (1851) Magyar szónokok és státusférfiak. Pest.

Csengery Antal (1898) Jellemrajzok. Budapest.

Kelemen Ferenc (1937) A magyar politikai szónoklat története a mult század első felében. Budapest. Kornis Gyula (1927) A magyar művelődés eszményei 1777-1848. Budapest.

Madarászné Marossy Ágnes (2003) Miért voltak hatásosak Kossuth beszédei? In A klasszikus retorikai bizonyítás. Régi új retorika 4. kötet. Szerk. A. Jászó Anna – Aczél Petra, Budapest, Trezor Kiadó. Magyar írók és államférfiak. Emlékbeszédek és elnöki megnyitó beszédek. Pest, 1868.

Szalay László (1847) Státusférfiak és szónokok könyve. Pest. (második kiadás: 1864–1865)

Szeberényi Lajos (1849) Politikai szónoklattan. Pest.

Szikszainé Nagy Irma (szerk.) (2002) Kossuth Lajos, aszó művésze. Debrecen, Debreceni Egyetem. Teleki László (1806) A magyar nyelv előremozdításáról buzgó esdeklései.

Terestyéni Ferenc (szerk.) (1960) Nyelvtan – stílus – szónoklás. Budapest, Kossuth Könyvkiadó.

Toldy István (1866) A magyar politikai szónoklat kézikönyve. Pest.

1.3. AZ AKADÉMIAI ÉS EGYÉB ALKALMI SZÓNOKLAT TÖRTÉNETEAz alkalmi beszédek célja tárgy szerint változik. Sokféle beszéd tartozik ide: a) szorosan vett alkalmi beszédek: megnyitó, üdvözlő, beiktató, pohárköszöntő, szoboravató stb.; b) emlékbeszédek. Ezek már csak formailag beszédek, tulajdonképpen valamely kiváló személyiség munkásságát méltató tanulmányok; c) tanító (paraenetikus) beszédek. Bennük erkölcsi tanítás, intés, buzdítás szólal meg, elsősorban az ifjúsághoz szólnak. Tárgyuk szerint az egyházi beszédekkel állnak rokonságban, de ezek is csak formailag beszédek (vö. Ady–Lengyel, 1928, 50–51).

Két beszédtípusnak van nálunk nagy hagyománya, az emlékbeszédnek és a halotti búcsúztatónak. Mindkettő világi jellegű gyászbeszéd, hagyományuk ma is él.

„A legújabb korban az egyesületi élet fejlődésével a szónoklatnak egyéb fajai is jelentékeny lendületet vettek ugyan, de kiválóan irodalmi fontosságúak az akadémiai szónoklat termékei. Alkalmat e műfaj kifejtésére leginkább a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság ülései és ünnepei szolgáltattak.” (Névy 1878, 108) Az Akadémia évkönyveiben olvashatók az elnöki, beiktató, székfoglaló és emlékbeszédek, a Kisfaludy Társaság pedig Évlapjaiban tette közzé az alkalmi beszédeket.

Az emlékbeszéd a világi jellegű gyászbeszéd műfaja (Éder 1971, 4), egyidős a Magyar Tudós Társaság (Magyar Tudományos Akadémia) létrejöttével és a reformkori szónoklat fellendülésével. Ezek a beszédek egyesítik a halotti búcsúztatót és a tudós pályaképet, mégpedig nagyszabású, a korra jellemző módon. Híresek Kölcsey emlékbeszédei Kazinczy és Berzsenyi felett, Eötvös József emlékbeszédei Kőrösi Csoma Sándor, Szalay László



és Széchenyi István felett (vö. Magyar írók és államférfiak. Emlékbeszédek és elnöki megnyitó beszédek. Pest, 1868), Toldy Ferenc beszédei (Összegyűjtött munkái 5. és 6. kötetében találhatók; mint az Akadémia titkára és a Kisfaludy Társaság igazgatója sok emlékbeszédet mondott), Kemény Zsigmond beszéde Vörösmarty felett, Kazinczy Gábor beszéde Szemere Pál felett, Gyulai Pál beszéde Eötvös József felett.

Az emlékbeszéd szép példája Lévay József szónoklata, melyet a nagyszalontai Arany János-emlékszoba megnyitásakor mondott el. Összhangban van benne a tények felsorolása és az emelkedett hangnemű méltatás. A tiszteletet az ószövetségi kép – megfogja itt majd oldani saruit – fokozza.

Lévay József beszéde az Arany-emlékszoba megnyitásán (1885)

Ha eszmélkedni és érezni tudó magyar ember ezen alföldi derék városig vándorol, Kelet zarándokaként meg fogja itt majd oldani saruit, s felmagasztalt érzéssel fordítja szemét az ég felé, mely kedvét találta abban, hogy egy szegény családi tűzhelyen itt pattanjon ki a magyar költői szellem egyik leghatalmasabb és legvarázslóbb szikrája.

Azért tehát az a szerény családi ünnepély, melyet itt most Arany János emlékének szentel a szülőföld kegyelete, nem csupán Szalonta városának szűk hangjai.

Az Arany–emlékszoba kis ablakából az egész nagy magyar hazára lövell és árad szét az ott lebegő szellem fénye és melege.

Senki nem vehet pedig részt ez ünnepélyen méltóbb joggal és őszintébb örömmel, mint a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság, melyeknek nevében és képviseletében szólani szerencsém van. A Kisfaludy Társaság volt Arany költői munkásságának legelső nyilvános mezeje. Feltűnése után csakhamar ott lépett Toldijával a halhatatlanság csarnokába. Működése évek során át együvé volt forrva e társaság törekvésével, sikereivel, s hattyúdalaként utolsó nagy művét is ott mutatta be nemzetének. Hosszú időn keresztül a legszorosabb kapcsolatokkal volt fűzve az Akadémiához is, mely őbenne mindig egyik legnagyobb díszét tekintette, s a kegyelet egy nemével szorította kebléhez mindaddig, míg onnan őt a halál le nem szakasztotta.

Nincs már többé helye az Arany János elvesztése felett való merengésnek. A keserv és bánat sűrűbb elemei a mélyre szállottak s lecsillapodtak immár. A felszín tükrében nyugodtan szemlélhetjük a költő alakját – büszkeségtől eltelve csügghetünk példáján – élvezhetjük örökbecsű műveit, s oltárt alkothatunk földi élete apró emlékeiből.

Szeretni a hazát; tűrni, fáradni, áldozni érte, fölemelő gondolat, s méltó magasztos célja a férfiú élettörekvésének. De a nagy hazában szeretni egy kisebb hazát, azt a rejtett zugot, azt a falut vagy vidéket, ahol először láttuk meg a napot, ahol gyermeki és ifjúi szebb éveink lefolytak: bizony ez is a szívet átható és örökre kísérő édes érzelem, mely magát a honszeretetet is csak fokozza és erősbíti.

És ezt az érzelmet senki sem táplálta hűbben és sóvárgóbban, mint Arany János. Ez kísérte őt pályafutásán egészében sírja széléig; ez hangzik felénk meghatóan számos költeményéből, mely szíve legegyénibb vonatkozásait tolmácsolja.

Mint irigyli az ismerős alföldi fakó szekeret, mely a fővárosból vissza, Kelet felé indul! Mint sóhajt a tündérszép Margitsziget tölgyei alatt az egyszerű és független falusi élet után! Mint esdekel a dalos fecskéknek, „isten kőmíveseinek”, hogy: „rakjanak ott egy fecskefalt; megpihen a költő az alatt!". Oly szépen, mint igazán mondja Gyulai Pál gyönyörű emlékbeszédében, hogy Arany „az akadémiai palota büszke falai közt, szülőföldje valamelyik szerény házára gondolt, melynek fás kertje van és kertre nyíló szobája; Pest fényes utcáin Szalonta egyszerű házsorai tűntek föl lelkében; a Városligetben bolyongva, szállani vágyott a szellővel, a felleggel Kelet felé. Mint kalitkába zárt madár, zöld erdőről álmodozott, hol szabad fészkén vidámabban énekelhet.”

Alig tudtam én egykor megérteni, hogy azt, ami után a költő ily epedve sóvárgott-ami az ő mélyen érző és merengő lelkének álma volt: miért nem valósította meg akkor, midőn a sors külső kedvezése megengedte immár neki, hogy azt beérje, s úgyszólván érett gyümölcsként leszakassza... Ah! pedig tudnom kellett volna, hogy a hosszú küzdésben kifáradt és szárnyaszegett lélek nem ölelheti többé régi hévvel eszményeit! hogy az ideális képek megvalósulásának küszöbén ott áll a kiábrándulás! hogy az elköltözés pillanatait sejtő fecske nem rak immár fészket magának az eresz alatt!

Íme! amit a sors magtagadott Aranytól, míg köztünk élt és szenvedett: szülőföldje megadja neki most, midőn földi alakja közülünk örökre elköltözött. Íme, önök, polgártársai, testvérei visszahívják őt a távolból, ide telepítik állandóan, neki szentelvén egy szobácskát gondos berendezéssel, melyben minden bútordarab, minden



apró tárgy az övé, minden az ő napjainak, éjeinek, dicső munkásságának s életének mintegy szemtanúja volt. Ö használta, ő érintette ezeket, s visszahagyta rajtuk lelkének részeit; sőt többet: itt, ezeken és ezek körül lebeg egész szelleme, sjótékonyan fog hatni mindazokra, akik valaha az örök szép eszméjétől megihletve, ezt a küszöböt kegyeletesen átlépik.

Igenjól van az úgy, hogy a haza különböző vidékein, kisebb városainkban sfalvainkban is legyenek minél számosabb gócpontok s apró oltárok, melyekhez jeleseink emlékétől melegedni s lelkesülni járhasson a térő utód. Ne csak a büszke főváros temetői fedezzenek minden drága hamvat, ne csak annak fényes csarnokai őrizzenek minden, előttünkszent emléket: látogasson el a kegyelet buzogni, a hazafiság lelkesedni, a nemzetiség erősbödni távoli szép vidékeinkre is. Debrecen és Széphalom, Sümeg és Nikla, Hanvaés Szalonta intsen magához bennünket titkos bájjal és erővel, s dobbantsa meg ott szívünket, költse föl önérzetünket Csokonai és Kazinczy, Kisfaludy és Berzsenyi s Tompa és Arany emlékezete.

Legyen áldás az önök rokonszenvének ezen szép tanúbizonyságán, s kísérje óhajtásuk szerinti teljes siker nemes törekvésüket. Legyen ez hosszú időkön át egyik hirdetője Arany nevének s dicsőségének; buzdítója a föld göröngyei közül magasra törő magyar lelkek szárnyalásának, de egyszersmind tiszteletre gerjesztő szószólója Nagyszalonta város kegyeletének is, mely halhatatlan szülötte emlékét s az azzal egybekötött eszméket ekképpen becsülte meg! A halotti beszédet a ravatalnál és a sírnál évszázadokig az egyházi szónokok tartották. A halotti búcsúztató világi válfaja viszonylag régi jelenség. Divatosak voltak – már a barokk korban biztosan – a halottat búcsúztató versek, énekek. A kliséket mindig személyre szabva újraírták – ahogyan ez manapság is megfigyelhető –, s legföljebb a kántor énekelte. A kántor pedig világi ember volt (másképpen Éder 1971,4). Meg kell említenünk Csokonai Vitéz Mihály Halotti versek címmel írt búcsúztatóját, melyet 1804-ben fel is olvasott gróf Rédey Lajosné temetésén. Az 1880-as években vált általános szokássá a halotti búcsúztató, mégpedig a Kisfaludy Társaság elhunyt tagjai fölött elmondott gyászbeszéd formájában. Az első halotti búcsúztatót Gyulai Pál mondta el Arany János ravatalánál, ezt a beszédet csaknem minden iskolai retorikatankönyv idézte (megjegyezzük, hogy ez a teljes beszéd, talán a legrövidebb a magyar retorikatörténetben, Riedl 1902,178).

Gyulai Pál beszéde Arany János ravatalánál

Oh halhatatlan halott! Mielőtt elhagyád e csarnokot, küzdelmeid, szenvedéseid és dicsőséged csarnokát, fogadd búcsúját a Kisfaludy Társaságnak is, mely először koszorúzta meg lantodat, s melynek kebelében zengted hattyúdalod is. Egy nagy költő és egy jó ember hunyt el benned, nagy elmédet csak nagy szíved múlta felül. A hazafi, férj, atya és barát példányképe voltál. A költő és ember egy volt benned. A képzelet magas röptét s a szív mély érzéseit, a szenvedély erejét s az örök erkölcs igaz cultusátegyesítéd műveidben. A népköltészetből merítéd ihleted, régi hagyományaink lelkesítettek, s egyszerű népének formájában ki tudtad fejezni az ó- és új-kor remekíróin művelt szellemed egész gazdagságát. A magyar nyelvművészet felülmúlhatatlan mestere, az irodalom méltóságának képviselője s a magyar népjellem valóságos typusa voltál, minden erényével, gyöngeségei nélkül. Oh, mennyit vesztettünk benned, oh, mennyi mindent takar e koporsó.

A fájdalom elfojtja a szót, csak könnyeink omlanak. Isten veled, Isten veled, Isten veled!

Gyulai a beszédet 1882. október 24-én a Kisfaludy Társaság megbízásából és mint Arany barátja mondta el a nagy költő ravatalánál, mely a Magyar Tudományos Akadémia oszlopcsarnokában volt felállítva, ugyanabban az épületben, amelyben Arany János mint akadémiai főtitkár hosszú éveken át lakott. A Kisfaludy Társaság pályadíjjal tüntette ki Arany első két művét, Az elveszett alkotmánytésa Toldit, s a Kisfaludy Társaságban olvasott fel részleteket Arany halála előtt utolsó nagy művéből, a Toldi szerelméből – erre utal Gyulai beszéde elején.

Az emlékbeszéd és a halotti búcsúztató közötti különbségek a következők: a halotti búcsúztatóban „a friss gyász fájdalma uralkodik, az emlékbeszédre inkább az idő múltával kialakuló és az időbeli távolság arányában növő megnyugvás ajellemző; az előbbinél a gyászolók vesztesége és vigasztalásuk feladata a fontos, az utóbbinál inkább a halott emlékezetére, alakjának felidézésére esik a hangsúly.” (Éder 1971, 5) A halotti búcsúztatók rövidek, az emlékbeszédek hosszabbak. Mindkét beszédben közös a cél, az elhunyt iránt kegyelet, tisztelet és megbecsülés kifejezése. Az emlékbeszéd azonban általános tanulságokat is megfogalmaz, nagyon szépen teszi ezt Lévay József, amikor a lokálpatriotizmusra, a hazaszeretetre és az önbecsülésre hivatkozik beszéde végén.

Éder Zoltán a következő beszédeket közli: Kosztolányi Dezső emlékezése Király Györgyre (1922), Déry Tibor emlékezése József Attilára (1939), Illyés Gyula beszéde Vass Elemér emlékháza avatásán (1959), Gyergyai Albert emlékezése Babits Mihályra (1961), Illyés Gyula beszéde Szabó Lőrinc emléktáblája előtt (1964), Kovalovszky Miklós beszéde Berda József síremlékének avatásán (1968), Baróti Dezső beszéde a mártírírók



emlékművénél (1970), Keresztury Dezső beszéde a fasizmus és a háború áldozatául esett írók emlékére (1970).

Az akadémiai emlékbeszédek nemes hagyományát Glatz Ferenc újította fel főtitkársága idején. Az emlékbeszédeket kiadják, a sorozat címe: Emlékbeszédek az MTA elhunyt tagjaifelett. Ezek a megemlékezések azonban inkább tanulmányok, meglehetősen terjedelmesek, az értekező próza stílusában. Némiképpen hasonló a Magyar nyelvész pályaképek és önvallomások című sorozat, amelyet az Eötvös Loránd Tudományegyetem fonetikai tanszéke adott ki, s amely a 70. kötetnél befejeződött, bár nincsen megírva a sorozat minden egyes darabja. Ezekben a kötetekben az önvallomások után egy méltatás kap helyet, melyet egy kortárs barát írt: a méltatások a laudáció típusába sorolhatók, beszéd jellegűek. A sorozat érdekessége, hogy az önvallomásról hang- és videofelvétel is készül. Glatz Ferenc saját beszédeit is folyamatosan publikálja, a sorozat első kötete: Tudománypolitikai reformról, Akadémiáról. Beszédek, cikkek, jegyzetek. 1996–1997.

Az 1970-es és 1980-as években több tanácsadó kiadvány jelent meg a magánéleti események szervezéséről, az első a sorban: Kövessi Erzsébet (szerk.) Családi események társadalmi megünneplése. Budapest, 1970. A kötetet 19 szerző írta, a fővárosi tanács végrehajtó bizottsága adta ki, azzal acéllal, hogy-mint a szerkesztő írja-marxista szemlélettel bonyolódjanak le a családi ünnepek, s ezáltal is hozzájáruljanak az emberek marxista neveléséhez. A kötet első része az ünnepségek – polgári temetés, házasságkötés, névadó – szervezéséről szól. A második rész az ünnepségek lebonyolításának elméleti és gyakorlati kérdéseit tartalmazza: az ünnepségek felépítését, a dekorációt, a zenét taglalja. Az elmondottakat a kötet végén sematikus rajzok szemléltetik, közlik például az asztalok elrendezését. A harmadik rész, Amit az ünnepség szónokának tudnia kell, egy retorikai és egy nyelvhelyességi-stilisztikai részre oszlik. A szerzők felsorolják a feltétlenül elkerülendő hibákat, s a beszéd hangzó megformálásához is sok tanácsot adnak. A könyv utolsó fejezete – az ötletek, módszerek – nagyon is hasznos tanácsok gyűjteménye. A szerzők például leírják, hogyan kell viselkednie egy temetési szónoknak, hogyan kell előbb felvennie a beszédéhez szükséges adatokat (ezt közlik vázlatos elrendezésben), majd milyen beszédet lehet szerkeszteni az adatokból (közlik a mintabeszédet). Ajánlólistát adnak a különféle alkalmakkor – pohárköszöntőknél is – mondható versekről és idézetekről.

Sokat foglalkozik a családi ünnepekkel Wacha Imre is A korszerű retorika alapjai című könyvében, névadó, esküvői, nyugdíjas búcsúztató és temetési beszédet tárgyal. Az alkalmi beszédek retorikája régi hagyomány, már első latin nyelvű retorikáinkban is hosszú fejezetekés szemléletes, színes leírások voltak a különféle üdvözlő és búcsúbeszédek illeméről és díszítéséről (Imre Mihály 2000).


Ady Lajos – Lengyel Miklós (1928) Retorika. A középiskolák V. osztálya számára. Budapest, Athenaeum. Bencze Lóránt (1993–2003) „Boldog a nép, amely tud ünnepelni”. Válogatott alkalmi és ünnepi beszédek, előadások. Budapest, Corvinus Kiadó.

Éder Zoltán (1971) Halotti és emlékbeszédek a XIX. és a XX. századból. Budapest, Népművelési Propaganda Iroda.

Glatz Ferenc (2002) Tudománypolitikai reformról, Akadémiáról. Beszédek, cikkek, jegyzetek 1996–1997. Budapest, Pannonica.

Glatz Ferenc (szerk.) (2002) Emlékbeszédek az MTA elhunyt tagjaifelett 2001. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia.

Grétsy László (szerk.) (1970) A szónoklástan főbb kérdései. Budapest, TIT Országos Központja. Imre Mihály (2000) Retorikák a reformáció korából. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó.

Kövessi Erzsébet (szerk.) (1970) Családi események társadalmi megünneplése. Budapest, Fővárosi Művelődési Ház.

Ottlik Károly (é. n.) Protokollkódex. Budapest, Dinasztia Kiadó.

Rácz Zoltán (1981) Családi események, társadalmi szertartások. Budapest, Kossuth Könyvkiadó.

Wacha Imre (1994) A korszerű retorika alapjai. 1–2. kötet. Budapest, Szemimpex Kiadó. (gazdag bibliográfiával)

1.4. A TÖRVÉNYSZÉKI BESZÉD TÖRTÉNETE



„A törvényszéki beszédeket (perbeszédek) a bíróság, rendszerint a törvényszék és esküdtbíróság előtt tartják. Céljuk a bírót vagy a bírákat az ítélet meghozatalánál valamelyik irányban befolyásolni. Tehát a törvényszéki vagy perbeszéd a bírák akaratára kíván hatni. A bíróság előtt tárgyalt ügyek vagy bűnügyek, vagy polgári (vagyoni) ügyek. A bűnügyekben vannak védő- és vádbeszédek. Amazokat a védőügyvéd (esetleg maga a vádlott), ezeket a vádló vagy ügyvédje (közös néven: a magánvád) és az ügyész (közvádló) tartja. Polgári ügyek tárgyalásában a két ellenfél (felperes és alperes), illetve rendszerint ezek ügyvédjei tartanak perbeszédeket. Bűnügyekben a fölmentés vagy elítélés, polgári ügyekben az egyik vagy másik fél javára szolgáló ítélet kieszközlése a cél. A polgári ügyekben tartott beszédben a bizonyítás és a meggyőzés a fontos, bűnügyekben azonban (különösen esküdtbíróság előtt) a megindítás fegyvere nélkülözhetetlen.” (Ady–Lengyel 1928, 49–50) A vád- és védőbeszéden kívül megkülönböztethetünk egy harmadikfajta, úgynevezett tájékoztató beszédet: ez az elnök összefoglalása, ítélethirdetése.

A törvényszéki szónok sokkal szűkebb körben mozog, minta politikai szónok, erősen kötik a törvények. Nagy általánosságban azt lehet mondani, hogy „a vádbeszédben óvakodni kell minden szenvedélyességtől, nehogy az ügyvéd bosszúvágyat áruljon el ahelyett, hogy csupán igazságot követelne” (Szeberényi 1849, 65); a védőnek ez tanácsolható: „Minthogy pedig védenced képviselője vagy, és őszól általad: mutass a fennforgó ügy iránt szeretetet, melegséget. Ha közönyösen szólsz mellette, nem felelsz meg hivatásodnak, és a bírákban sem vagy képes iránta hajlandóságot gerjeszteni."

A vitás kérdések tisztázása, a bíráskodás egyidős lehet az emberi társadalommal. A magyarság politikai szervezetének kialakulása a pusztákat járó török nomád népekhez hasonló módon történt. A társadalom alapegysége a család, a nagyobb egység a nemzetség, melynek élén a nemzetségfő állt. A nemzetségek a közöttük keletkező vitás kérdések rendezésére bírákat választottak. Ebből a rendszerből alakult ki a törzshadnagyok bírói hatásköre, akik a nemzetségek közötti vitás kérdéseket mint döntőbírák rendezték. Ha a bíró rátermett katona is volt, a nemzetségek vezére lett, s így létrejött a vérségi és a gazdasági alakulatokból a törzs, majd a törzsszövetség (a vérszerződés első alkotmányunk). A társadalmi-katonai-politikai szervezet kialakulása, majd megerősödése szükségessé tette ajogi rendszer kialakulását is. A magyar állam megalapításakor, a királyságban a király volt alattvalóinak legfőbb bírája, függetlenül társadalmi helyzetüktől. Nagyboldogasszony napján általános törvénynapot tartottak Székesfehérvárott, ekkor bárki megjelenhetett a király előtt, s előadhatta panaszát vagy kérelmét. István király szentté avatása után a törvénynapot Szent István király napján tartották. Ezenkívül a királyi udvarban állandó ítélőszéket tartottak, a király nevében a nádorispán ítélkezett. Országjárás idején a király és a kíséretében lévő nádorispán is ítélkezett. Ebben az időben nem mondhattak nagy beszédeket, de az ügyét bárki előadhatta, így kellett lennie valamiféle törvényszéki szónoklásnak.

A „bírói hatalom az állam jogvédő tevékenységének alapja, amelynek folyományaképpen az állam a polgári, büntető és közigazgatási konkrét ügyeket kötelező erővel eldönti. A magyar közjog értelmében a bíróság mint felségjog a királyt (államfőt) illeti, a király azonban a bíróságokat nem személyesen, hanem csak a törvény által kijelölt bíróságok útján gyakorolhatja.” (Új idők lexikona) A bírósági szónoklás felvirágzása az esküdtszék intézményének köszönhető. Legelőször Angliában hoztak létre esküdtszéket, majd a 19. századi Franciaországban, később pedig Oroszországban, a 19. és a 20. század fordulóján. Különösképpen színvonalas volt a francia törvényszéki szónoklás (Tremmel 40). Érdekes, hogy míg a politikai szónoklat terén angol szerzőket fordítottak le a 19. században, addig a törvényszéki szónoklásban a franciákat tekintették mérvadónak, s francia törvényszéki szónoklatokat tettek közzé magyar nyelven. Egy időben – 1867 és 1919 között – nálunk is működött az esküdtszék intézménye, de megszüntették (1848-ban iktatták törvénybe, de ténylegesen 1867-től működött). Az esküdtszék előtt elmondott perbeszédek izgalmasabbak, nagyobb bennük az érzelmi ráhatás igénye, hiszen itt részben vagy teljesen laikusokat kell meggyőzni. Mindeztjól érzékelhetjük az amerikai filmekben. Végül is minden emberben él a természetes jogérzék, ezért mindenkit érdekelnek a bírósági ügyek, sokan eljárnak a nyilvános tárgyalásokra.

Ajogi nyelv eleinte – mint minden tudomány nyelve – latin volt. A18. század folyamán váltunk befelé élő „prókátori nemzetté” (Toldy 1866). Jól érzékelteti ezt Jókai És mégis mozog a föld című regényében: „Diákul beszélnek. Decséry gróf Tacitus válogatott nyelvén; Korcza úr annál keresetlenebb konyhalatinsággal. Óh! milyen jólesik mind a kettőnek, hogy kibeszélheti magát az édes anyanyelvén. Azon a nyelven, amelyben nevelkedett; amelyen gondolkozik, amelyen éjjel álmában beszél, amelyen az Úristent megszólítja és viszont megérti; amely a királynak és a nemesembernek a nyelve; amely megkülönbözteti az urat a paraszttól, a férfit az asszonytól; amely a »Corpus Juris” és a privilégiumok nyelve; a holtak és az örökké élők nyelve: a világ nyelve, mely előtt minden nemzet meghajol, s a »senki« nyelve, mely senkit meg nem aláz. Korcza úr csak akkor volt beszédes, akkor volt közlékeny, hadiákul beszélhetett, s Decséry gróf tündökölt, ékesen szóló lett, úr volt, ha latinra fordulta beszéd; magyarul csak alázatosan tudott megszólalni.” (Unikornis, 135). Ajogi nyelv magyar



voltáért is a reformkorban kellett megküzdeni, éppúgy, minta többi tudomány magyarságáért: a nyelvújításnak – a közhiedelemmel ellentétben – nem a köznyelv, hanem a szaknyelvek területén volt a legtöbb harca és a legtöbb eredménye.

Kölcsey védőbeszédei tulajdonképpen beszédtanulmányok, soha nem mondta el őket (Védelem P.J. számára, Gyermekgyilkos R. d. M. ügyében). Minden bizonnyal a magyar nyelv gyakorlása is oka volt elkészítésüknek, annak kipróbálása, hogy el lehet-e mondani magyarul a legnehezebb jogi problémákat.

A törvényszéki beszéd legjelesebb képviselői Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Eötvös Károly (1842–1916), a tiszaeszlári per védője; Polónyi Géza (1848–1920), Vázsonyi Vilmos (1868-1926). Mindnyájan mint politikai szónokok is jelentősek. Kölcsey országgyűlési beszédei jogi érvelést ésjogpolitikai fejtegetést is tartalmaznak, ilyen például az örökös megváltás ügyében tartott beszéde.

Ajogászok a perbeszédgyűjteményekből tanulmányozhatták a beszédek technikáját, azt azonban figyelembe kell venni, hogy ezek nem az eredeti, „élesben” elmondott beszédek, hanem utólag javított változatok. 1945 előtt inkább védbeszédeket jelentettek meg, 1945 után érdekes módon vádbeszédeket, s a szakirodalom is többet foglalkozik a vádbeszéddel, mint a védőbeszéddel. Van ugyan néhány perbeszédgyűjtemé- nyünk, ám az utóbbi évtizedekben ilyeneket sajnos nem adtak ki, így a szakirodalom a régebbi beszédekre támaszkodik.

Tremmel Flórián Igazságügyi retorika című könyve az első és legteljesebb összefoglalás (év nélkül jelent meg, 1985,1994 – Wacha, 1994), ez alapján foglaljuk össze a vád- és a védbeszéd problematikáját.

A perbeszédek helye a perben meghatározott: a bizonyításfelvétel és a határozathozatal között hangzanakel, közvetlenül a határozathozatal előtt. A büntető eljárásokban ez a hely szabályozva van, a polgári perekben nincs. Mindig a vádbeszédet kell előbb elmondani, utána a védőbeszédet. A fellebbezési tárgyalásokon is elhangozhatnak a perbeszédek. „Szűkebb értelemben csak a vád- és védbeszéd tartozik a perbeszéd fogalmi körébe, tágabb értelemben azonban ide tartoznak a sértett, a magánfél és az egyéb érdekelt felszólalásai, a vád- és védbeszédekre adható válaszok, sőt egészen tág értelemben a vádlott utolsó szóhoz való joga, illetve annak gyakorlása is” (Tremmel 11), sőt ide sorolható az ítéletnek az indokolása, vagyis a bírói ítélethirdetés. A perbeszédeket nem lehet felolvasni, mindig szóban hangzanakel. Természetesen fel kell rájuk készülni, nem lehet rögtönözni. A nyilvánosság ténye is fontos, a tárgyalás egyik alapja, tudniillik „az állampolgárok ellenőrzésének lehetősége fontos biztosítéka az igazságszolgáltatás demokratizmusának, törvényességének, alaposságának, nem beszélve a nyilvános büntetőjogi felelősségre vonás általános nevelő hatásáról (Tremmel 14–15). Ez utóbbi szempontból jelentős a bíró ítéletindoklása.

A perbeszédeket a következők tarthatják: a vád részéről az ügyész vagy magánvádas ügyben a magánvádló; a védelem részéről a védő vagya terhelt. A bíróság elnöke a perbeszédeket félbeszakíthatja, ha az ügyhöz nem tartozó kitéréseket vagy felesleges ismétléseket tartalmaznak.

A perbeszédek egymással szemben álló ítélettervezetek, az igazságszolgáltatást szolgálják. Feladatuk az, hogy meggyőzés útján járuljanak hozzá a határozatok megalapozottságához és törvényességéhez. A perbeszédek tartalma szabályozott. Az ügyésznek foglalkoznia kell a bizonyítás anyagával, a bizonyítékok értékelésével, indoklással ellátott indítványt kell előterjesztenie minden olyan kérdésben, amelyről a bíróság dönteni fog: a minősítésre, a fő- és mellékbüntetésre stb. vonatkozólag. A védőbeszéd tartalmával kapcsolatban nincsen semmilyen követelmény, de a védőnek mindenképpen nyilatkoznia kell arról, hogy a vád szerinti bűncselekményben a vádlott bűnösségét megállapíthatónak tartja-e. Ha nem, akkor a vádlott felmentésére tesz indítványt, ha igen, akkor az enyhítő körülmények figyelembevételével indítványt tehet az alkalmazandó büntetésre.

Általában a legnagyobb gondot a perbeszéd felépítése okozza. A perbeszéd – különösen a vádbeszéd – szerkezete a következő: 1. a bevezetés, 2. a tényállás előadása, 3. a bizonyítékok mérlegelése, 4. ajellemzés, 5. ajogi minősítés, 6. a büntetés kiszabása, 7. a befejezés. Sokan külön résznek tekintik az átvezetést mind a bevezetés után, mint a befejezés előtt; néha elkerülhetetlen egy-egy epizód megvitatása rövid kitérésben (Tremmel 45–46).

A bevezetésnek rövidnek, lényegre törőnek kell lennie. Élményszerű elbeszélés is lehet, ha a bűnügy természete megengedi (Tremmel 81):

1959. április óta a zalaegerszegi piacon többször előfordult, hogy a vásárló asszonyok idegesen kutattak karkosarukban vagy zsebükben pénztárcájuk után – de nem találták!



Zavartan adták vissza a vásárolt árut, mert a heti vagy félhavi konyhapénz eltűnt.

Egyesek zsebtolvajlásra gondoltak, s feljelentéseket tettek a rendőrségen, mások azt hitték, hogy elvesztették a pénzüket, s nem tettek feljelentést. De este gondterhelten hajtották fejüket álomra, talán ugyanakkor, amikor az „Arany Bárány” vagy a „Vén Diófa” vendéglők asztalánál összekoccantak a lopott pénzből vásárolt itallal megtöltött poharak.

Zsebtolvajok „dolgoztak” a zalaegerszegi piacon.

Ez a két vádlott, akik oly ellenségesen néztek most egymásra.

A tényállás ismertetése egyszerű ügyekben el is maradhat, bonyolult ügyekben azonban gondot okoz, milyen részletesen, milyen sorrendben, milyen összefüggésben ismertesse az ügyész a tényállást. Sokszor célszerű a tömör ismertetés, hiszen ítélethirdetéskor úgyis végig kell hallgatni a tényállás részletes ismertetését. Logikai vagy időrendi sorrendet lehet követni, bonyolult ügyekben ajánlatos epizódokkal színesíteni az elbeszélést. Az alábbi tényállás ismertetés kitűnő összefoglalás (egy fiatal, önbetörés bűntettét elkövető orvos tárgyalásán hangzott el, Tremmel 86):

A vagyonszerzés démona lepte meg őt. Fékevesztett szenvedéllyel anyagi javak után törekedett. Rohamosan és könnyűszerrel akarta gyarapítani azt a vagyont, mely a sors kedvezéséből birtokábajutott.

E merész szándéka véghezvitelében kezére játszott az a sötét múlttal bíró M. Sándor, kit hozzá vérségi kötelékek fűztek.

Az anyagi javak bőséges szolgáltatására alkalmas médiumnak látszott a Trieszti általános biztosító társaság, melynél dr. T. Samu összes vagyonát betöréses lopás ellen biztosította.

Ezután megkezdte bűnös szándékának véghezvitelét.

Betörő szerszámokat vásárolt.

Ezek segélyével pénzszekrényét titokban, hónapokon keresztül fúrta, és lakásán olyan helyzetet teremtett, mintha nála betörőkjártak volna.

Biztosítva levő összes értékpapírjait és ékszereit magához vette.

Hogy pedig bűnös cselekedetét leleplezze, és magáról minden gyanút elhárítson: a múlt év december havának 21-ik napján feleségével együtt Bádenbe utazott.

Innen több ízben bement a közel fekvő Bécsbe. Itt testvérének, M. Sándornak tudatos közbenjárásával eladta a biztosított és a pénzszekrényből titokban kivett értékes dolgokat.

Aztán feleségével együtt visszatért Budapestre.

Felesége természetesen kétségbe volt esve, midőn családi fészküket feldúlva találták.

A bizonyítékok mérlegelését gyakran összekapcsolják a tényállás ismertetésével. A bizonyítékokat gondosan kell mérlegelni, utoljára hagyva a legsúlyosabbat. Az erős bizonyítékokat egyenként és nyomatékosan kell értékelni, a gyengébbeket – különösen a közvetett bizonyítékokat – ajánlatos csoportosítani, összevonni. Ezen a ponton szükségesek az alapos ismeretek, az itt elkövetett hibák később nehezen javíthatók. „A védőnek kötelessége vitatni a tényállást még akkor is, ha a vádbeszéd vagy alsó fokú ítélet »köztudomásra” hivatkozik. [...] De még inkább kötelessége a védőnek fellépnie, ha úgy látja, hogyjogellenes, törvénysértő módon beszerzett bizonyíték a vád pillére.” (Tremmel 94–95)

Ajellemzésnek sokoldalúnak kell lennie. Tremmel azt írja, hogy az igazságügyi retorikák kevés figyelmet szentelnek a sértettjellemzésére. Erre jó példák vannak a francia retorikákban, ilyen részletes és megindítójellemzés Kölcseyé, bár perbeszédejogi és stílusgyakorlat volt.

Ajogi minősítés kizárólag jogi érvelésen alapul: a minősítési indítvány együtt jár a vonatkozójogszabály idézésével, értelmezésével és jogértelmezési módszerekkel való kifejtésével, illetve ajogszabállyal kapcsolatos bírói gyakorlatra való hivatkozással és a tényállásból valójogi következtetések levonásával (Tremmel 99).



A büntetés kiszabásával kapcsolatos indítványnak összhangban kell lennie az addig elhangzott részekkel.

A befejezésnek hatásosnak és rövidnek kell lennie.

A perbeszéd hét része közül leginkább ajellemzés mozgatható, a védő is felhasználhatja, sőt olykor az irónia eszközével is élhet. Tremmel egy híres orosz bírósági szónok, Plevako esetét idézi (Tremmel 114):

Egy idős asszony állt vádlottként a bíróság előtt. Az volt a vád ellene, hogy ellopott egy 50 kopejkás bádog teafőzőt.

Az ügyész vádbeszédében elmondta, hogy az anyóka szegény, a lopásra a szűkség vitte rá, s bár a lopás lényegében jelentéktelen, a ténye mégis fennáll, a magántulajdon szent, minden a tulajdonon nyugszik, és ha azt az emberek kényükre kedvükre megingathatják, elpusztul az ország.

Az ügyész után Plevakót, a védőt illette a szó:

Sok bajt, sok csapást kellett már kiállnia Oroszországnak fennállása több mint ezer esztendeje alatt. Pusztították a besenyők, a polovecek, a tatárok. mindenfelől rárontottak, elfoglalták Moszkvát. Oroszország mindezt kibírta, legyűrte. A megpróbáltatások csak edzették, erősítették, de most, most. egy anyóka ellopott egy 50 kopejkás öreg teafőzőt. Ezt Oroszország már természetesen nem bírja ki, menthetetlenül belepusztul.

E szavak után Plevako leült.

A bíróság felmentette az öregasszonyt.

A védőbeszéd többféle lehet, három alaptípusa van: teljes egészében ellentétben áll a vádbeszéddel; a vádbeszédhez képest kiegészítő, módosító jellegű; lényegében csatlakozik a vádbeszédhez (ilyenkor lehet enyhítő körülményekért folyamodni). A védőbeszédben ajánlatos a vádpontokat előre venni, és csoportosítva tárgyalni, az enyhítő körülményeket a beszéd végére hagyni, és egyenként, alaposan, részletezve előadni.

Tremmel retorikai szempontból elemzi a perbeszéd részeit, mégpedig a hatás szempontjából. A bevezetés és a befejezés, valamint ajellemzés nyújtja a szónoknak a legnagyobb lehetőségeket. Hatásos a motívum kifejtése, különösképpen a tényállás ismertetésekor. A gúny és humor eszközeivel is lehet élni, de ezek kényes eszközök.

A vád- és védőbeszédre válaszolni lehet, ez a válasz a replika. Ezen a ponton vita bontakozhat ki, s ez az úgynevezett „éles vita” a bírósági tárgyalás legizgalmasabb része, csúcspontja. Itt érvényesül legjobban ajogászok rögtönzési és szónoki készsége. Kitűnő replikázó volt Deák Ferenc. A replika hármasszabálya a következő: röviden és pontosan fel kell idézni aszóban forgó tételt; határozottan meg kell állapítani a tétel tévességét; indokolással, esetleg külön elemzéssel és következtetéssel helyre kell igazítani. Tremmel azt írja, hogy csak egyetlen hazai perbeszédgyűjtemény fordít figyelmet a replikára (Szöllösy Oszkár: Vádbeszédek. Budapest, 1926). A replikánakerénye a rövidség, Tremmel Kozma Sándor főügyész replikáját idézi, mely egy kényes sajtóvétségi ügyben hangzott el (Tremmel 117, egyébként Zöldi könyvéből):

Mielőtt a védő úr előadásának cáfolatához fognék, kénytelen vagyok legelőször is nem az érvek, hanem a védelem taktikájára nézve egy határozottan visszautasító nyilatkozatot tenni.

A védelemnek sok szabad, de nem tartom, hogy minden szabad volna.

Egy erős, törvénybe ütköző kifejezést simábbá tenni, máshol a kétes értelmű szót jobbra magyarázni, a szándékot szelídebbnek föltüntetni, mint aminő eredetileg volt: ez tán megengedhető, s hogy e módszerhez nyúl a védő, megérthető.

De nem értem és nem is tartom megengedhetőnek azt, hogy a védő az inkriminált szavak grammatikai, szótári értelmét megtagadva, azoknak természetes értelmét kicserélje, megváltoztassa.

Szitás Benedek a védőbeszédről írt kitűnő könyvében sokat foglalkozik az előadásmóddal, érdekesen és hasznosan ír a gesztusról (Szitás 1977, 108–123), illusztrációi szemléletesek:

A legnagyobb probléma: mit csináljon a szónok a kezével? – Ha letámaszkodik az asztalra, félő, hogy odaragad a keze, s többé mást nem tud csinálni vele egész beszéde alatt. Testtartása amolyan púpos lesz. Ha nem támaszkodik, ne is simogassa kezével állandóan az asztalt. Ez is rossz szokás. A szónok keze nem portörlő. Ne legyenek sztereotíp mozdulatai, ne csörgesse kulcscsomóját, ne gyűrögesse zsebkendőjét, tördelje golyóstollát,



markolássza cigarettáját. Kezét ne tegye zsebre – ez modortalanság, tiszteletlenség. A csípőre tett kéz inkább a népitánchoz illik, mint a szónoki emelvényre. Vadul, oda nem illően ne csápojon a levegőben.

Haaszónoknemtudjól gesztikulálni, inkább maradjon mozdulatlan-ez többet ér, mint a rossz taglejtés. [...]

A következőkben majd be fogok mutatni néhány gesztusfajtát. Ezeknek így csokorba kötése nem jelenti azt, hogy egy beszédben mindet alkalmazni kell, mert az örökösen gesztikuláló szónok is megszokott, unalmas lesz.

„Szép az a taglejtés, amelynek van nyugodt elindulása, folyamatos kiteljesedése és kidolgozott befejezése, s mindez azonkívül még a beszéd tartalmával és a szónok arckifejezésével is szabályos egységbe olvad. A kéz feladata elsősorban, hogy a szép taglejtés vonalát megadja.” (P. Szabó József: A szónoki taglejtés, 15)

A taglejtés akkor kifejező, ha a szónok könyökét a törzsétől el meri távolítani.

A test oldalához szorított könyökkel végzett gesztus semmitmondó, szinte észre sem lehet venni. Azért is mondják azt, hogy a félénk szónoknak a könyökébe száll a bátorsága.

A gesztust, éppen azért, hogy szembetűnő legyen, általában mell- és vállmagasságban kell végezni. Magasabbra csak a felfelé mutató gesztusok érhetnek.

A gesztus sohasem takarhatja el a szónok arcát. Az arc előtt levő kéz egyrészt töri a hangot, másrészt nem engedi érvényesülni az arcjátékot és a tekintetet.

A gesztust egy ideig tartani kell, mert nemcsak észrevenni, hanem megérteni is kell, ki kell hámozni belőle az értelmet. A kissé kitartott gesztus fokozza a beszélő biztonságérzetét. A kapkodó gesztus olyan, mintha a szónok – elnézést apórias hasonlatért – röptében legyet akarna megfogni. A kapkodó gesztus a nézőben a kapkodó gondolkodás érzetét kelti, az indokolatlanul lelassított gesztus viszont a pózolásét.

Ha mindkét kézzel gesztikulálunk, a kezek párhuzamosan általában ne dolgozzanak. [...] Figyeljük csak meg a karmestert! Jobb kézzel az ütemet, bal kézzel a színt, a dinamikát adja meg. Párhuzamos karokkal ritkán dirigál. – A szónok a hallgatóság figyelmének karmestere. A kezek tehát némi aszinkronban, „spat- reakcióban” mozogjanak egymáshoz képest. Ez változatosabbá, kifejezőbbé teheti a taglejtést. [...]

A következőkben lássunk néhány példát a fontosabb gesztusokra. A gesztusok osztályozását sokféleképpen el lehet végezni. Amilyen gazdag a szónok mondanivalója, olyan gazdagok lehetnek gesztusai is. Ez a bőség az osztályozást nehézzé teszi. A magam részéről igyekszem leegyszerűsíteni a felosztást, ezért a fundamentum divisionisnak a mondat fajait tekintem, még ha ez azzal a veszéllyel is járhat, hogy egyfajta gesztus többféle értelmezésben, többféle mondatban is szerepelhet.

Kijelentő gesztus:

Talán ez a csoport a leggazdagabb. – A taglejtés első feladata, hogy mutatással felhívja a figyelmet. Mutatni előre, oldalra, lefelé és felfelé lehet. Az előremutató gesztus kb. az áll magasságából indul ki. A mutatóujj egyenes, míg a többi ujj alatta behajlítva van. (1. kép) A vízszintes előremutató gesztus általában igazságok bizonyítására alkalmas. Az oldalt mutató gesztus lényegében hasonlít az előzőhöz, csak a kar kb. a váll meghosszabbított vonalában lendül előre. (2. kép) A védőbeszédben így mutassunk rá a tőlünk oldalt levő vádlottra.

Minden mutató gesztus fontos szabálya, hogy a tekintet arra irányuljon, amerre a mutatás iránya van, mintegy a szónok önmagának is fedezze fel azt, amire a figyelmet ráirányítja.

A lefelé mutató gesztusnál ügyeljünk arra, hogy a mutatás iránya sohase a szónoki emelvényen, íróasztalon stb.



belülre, hanem azon kívülre történjen. (3. kép) Ilyen gesztust alkalmazzunk, ha például azt mondjuk, „ott, azon a helyen állt a vádlott". [...]

Felsorolás esetén [...] a felsorolt tagokat szemléletesen az ujjunkon is számolhatjuk. Vigyázzunkarra, hogy a „fölösleges” ujjaink hajlítva maradjanak. (4. kép)

Minden felsorolásnak valami funkciója van a beszédben, általában egy következtetés előkészítésére szolgál. Erre tekintettel az elsoroló gesztust általában következtető gesztussal fejezzük be. (5. kép) Ilyenkor a karok lazán távolítsanak a törzstől. A tenyerek nyitva felfelé mutassanak. „Lám, ilyen egyszerű.” – mondjuk ennél a gesztusnál.

Ha a következtetést nem ilyen behízelgő módon, hanem ellentmondást nem tűrő módon, parancsolólag kívánjuk tolmácsolni, úgy taglejtésünk némileg hasonlít a lefelé mutató gesztushoz, mégis azzal a különbséggel, hogy nem a mutatás irányába nézünk, hanem a hallgatóra. „Ez az, amit be kell bizonyítani” – fejezi ki ez a gesztus. (6. kép)

Különösen a védőbeszédben fontos az érvelés, meggyőzés. Nem mindegy, hogy ezt milyen taglejtésekkel kísérjük. A meggyőzéshez használt leggyakoribb az ún. Fénelon-gesztus. (A francia felvilágosodás egyik előfutáráról, Frangois Fénelon íróról és teológusról elnevezve.) Ebben az esetben a kar kb. a homlok magasságából előre lefelé kb. 45 fokos szögben mozdul el a testtől. A hüvelyk- és mutatóujj „O” betű alakot formál, míg a többi ujj lágy párhuzamban követi a mutatóujjat. A könyök a testtől el kell távolodjon. Végezhetjük egy kézzel (7. kép), vagy a nagyobb nyomaték kedvéért két kézzel (8. kép).

A magyarázó gesztus egy másik formájánál a kéz minden ujját csúcsba összefogjuk (9. kép), vagy mindkét kéz ujjait látszólagos rendezetlenségben tartjuk (10. kép). Minden magyarázó gesztusnál a „munkában” levő kart könyöktől alkarban fel-le mozgassuk. Ez az érvelésnek nagyobb nyomatékot ad. Minden érvelést is következtetés fejez be, tehát a magyarázó gesztust következtető gesztus fejezze be. (5. és 6. kép) [...]

Kérdő gesztus:

A kérdés valójában élénkítő, figyelemfelhívó, ezért az ehhez kapcsolódó taglejtés hasonlít a felszólító gesztushoz. Egyik módja lehet, ha a kéz a mutatáshoz hasonló helyzetben vállmagasságig emelkedik fel, de a tenyér a test felé mutat. (11. kép) „Az a kérdés, hogy.” – kérdezzük ezzel.



Az ügyvédek számára igen gyakori, hogy ülve kérdeznek, ezért erről pár szót szólni kell. Az ülő ember inkább csak az alkarral gesztikuláljon. Furcsán hathat akárcsak a könyöknek is vállmagasságig való felemelése. A kéznek a fej fölé való emelése amolyan „kapaszkodás"jelle- gű lehet. Támasszuk tehát könyökünket az asztalra, s lényegében a képen látottakhoz hasonlóan kérdezzünk. (12. kép)

Másként kérdez az, aki biztos a dolgában, és másként, aki csak kérlel. A fölényesség, magabiztosság érzékletes kifejezése a mellen összefont kéz, felemelt fej, felülről lefelé irányuló tekintet. (13. kép) – A kérlelés érzelmilegjobban aláfestett, behízelgő jellegű megnyilvánulás. A kérlelés kifejezi a szónok bizalmát aziránt, hogy a hallgatók kérését elfogadják, teljesítik. (14. kép) […]

Érzelmi gesztus: [...]

Az örömöt, a rajongást a mell előtt egymásra tett kéz (15. kép), a mély érzelmeket, meggyőződést az összekulcsolt kéz (16. kép), a szónokban dúló, feszülő érzéseket a mell előtt keresztbe tett kar és ökölbe szorított kéz (17. kép), a meglepődést, visszahőkölést a széttárt kar, nyitott, kifelé fordított tenyér, kissé hátrahajló felsőtest (18. kép) fejezi ki legjobban.

Összefoglalás. Áttekintettük a magyar szónoklás történetét. A hazai retorikai irodalomnak megfelelően egyházi, politikai, akadémiai és törvényszéki szónoklatot tárgyaltunk. Ez az áttekintés csak vázlatos lehetett, egyrészt a sok mindmáig feltáratlan részlet, másrészt a rendelkezésünkre álló terjedelem következtében. A kiemelkedő egyéniségeket is csak röviden jellemezhettük. Remélhetőleg rendszerezésünk, válogatásunk és megállapításaink



helytállók, sjó alapot szolgáltatnak egy részletes magyar retorikatörténet megírásához.


Ady Lajos – Lengyel Miklós (1928) Retorika. A középiskolák V. osztálya számára. Budapest, Athenaeum.

Balog N. Imre (1936) A törvénykezési szónoklásról. Magyar Jogászegyleti értekezések. 1–2. füzet. Budapest.

Baumgarten Izidor (1898) Vádbeszéd. Elmondotta... Gárdos Lajos bűnügyében. Budapest, Márkus.

Baumgarten Izidor (1916) Két beszéd. In Büntetőjogi Tanulmányok. Budapest, 301–302.

Bolgár György – Kárpáti László – Traytler Endre (1965) A bűnügyi védő munkája. Budapest, Közgazdasági és Jogi Kiadó.

Eötvös József (1905) Beszédek. 1–3. kötet. In Összes munkái. 8–10. kötet. 2. kiadás. Budapest, Révai.

Eötvös Károly (1904) A nagy per, mely ezer éve folyik s még nincs vége. 1–3. kötet. In Eötvös Károly Munkái. 10–12. kötet. Budapest, Révai.

Fábián Béla (szerk.) (1913) A Désy–Lukács pör. Előszóval ellátta Andrássy Gyula gróf. Budapest.

Fekete Sándor (1976) A nemzet prókátora. Emlékezés Deák Ferencre. Budapest, Magvető Könyvkiadó.

Huberth Gusztáv – Müller Viktor (1928–1929) Perbeszédek gyűjteménye. Válogatott vád- és védőbeszédek. 1-2. kötet. Pécs–Budapest.

Kónyi Manó (szerk.) (1882–1898) Deák Ferenc beszédei. 1–6. kötet. Budapest, Franklin Társulat.

Kölcsey Ferenc minden munkái. (1840–1848) 6. kötet. Országgyűlési és megyei beszédek. Pest, Heckenast.

Kölcsey Ferenc (1876) Válogatott szónoki művei. Budapest, Franklin Társulat.

Kölcsey Ferenc (1892) Beszédek. Győr, Gross.

A nürnbergi per vádbeszédei. (1955) Budapest, Szikra Kiadó.

Naumann, Bernd (1966) AzAuschwitzper. Budapest, Kossuth Kiadó.

Oppler Emil (1929) Az ügyvédkedés művészete. Budapest, Grill.

Perényi László – Kovács István (1959) A vádbeszéd. Ügyészi kiskönyvtár 1. sz. Budapest, Athenaeum.

Schönwald Pál (szerk.) (1975) Az utolsó szó jogán. (Beszédek. Dokumentumgyűjtemény.) Budapest, Kossuth Kiadó.

Szabó Imre (1946) A nürnbergi per és a nemzetközi büntetőjog. Budapest, Officina Kiadó.

Szitás Benedek (1977) A védőbeszéd. Budapest, Országos Ügyvédi Tanács.

Szöllösy Oszkár (1926) Vádbeszédek. Budapest.

Tóth Lőrinc (1876) A szóbeliség, közvetlenség és nyilvánosság rendszere a polgári törvénykezésben, magyar szempontból. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia.

Tóth Lőrinc (1887) Berryer válogatott törvényszéki beszédei. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia.

Tremmel Flórián é. n. [1985] Igazságügyi retorika. Pécs (második kiadás: 1994).

Vádbeszéd-gyűjtemény. (1960) Közzéteszi a Legfőbb Ügyészség tanulmányi csoportja. Budapest, Közgazdasági és Jogi Kiadó.

Vádbeszédgyűjtemény. (1962) Közzéteszi a Legfőbb Ügyészség. Előszó: Farkas Sándor. Budapest,



Közgazdasági és Jogi Kiadó.

Végh Arthur (1886) Lachaud védőbeszédei. Magyar Jogászegyleti Értekezések 28. Budapest.

Vészi Mátyás – Wagner Lilla (1929) Az ügyvédi hivatás művészete. Budapest, Grill.

Zöldi Márton (1903) Magyar perbeszédek. Pécs.

2. A RETORIKA TANÍTÁSÁNAK TÖRTÉNETE„Minden szavad az értelem kedvéért legyen, az értelem pedig az igazság kedvéért.”

(Riedl Frigyes)

2.1. AZ ELSŐ RETORIKÁK2.1.1. Latin nyelvű retorikák

Retorikai irodalmunk kezdete az Esztergomi diákjegyzet. Az esztergomi káptalani iskolában használták a 13. század folyamán. Lehetséges, hogy ajegyzetet egy hazai iskolában készítették, de az is, hogy valamelyik francia iskolában írta le tanárának előadását egy ott tanuló magyar egyházi ember. Az esztergomi diákjegyzet öt részből áll, retorikai fejezete a Rhetorica ad Herennium IV. fejezetét tartalmazza, a stíluseszközöket (Mészáros 1973). Elgondolkodtató az a tény, hogy miért csak a stíluseszközöket tartotta ajegyzet hajdani készítője megtanulásra és megtanításra érdemesnek? A válasz a következő lehet: az egyházi beszéd szerkezetét meghatározta a mise rendje, adva volt, az érvelés lehetőségei is meg voltak szabva; következésképpen a kidolgozás, a díszítés került előtérbe.

A trivium elrendezésének megfelelően – grammatika, dialektika, retorika – tanították mindenütt, így nálunk is a retorikát, évszázadokon át latin nyelven.

A grammatikajelentőségével a régiek tisztában voltak: alapja mind a dialektikának, mind a retorikának; tudták, hogy csakis a grammatika tökéletes ismerete teheti az embert sikeressé és eredményessé a többi diszciplínában. Ezt a rendszert a régiek illusztrációkban, az emblémákban is kifejezték, a metszeteket versekkel magyarázták. Egy ilyen verset közlünk az alábbiakban (Téglásy Imre fordítása, közli Imre Mihály 2000, 522):

Van három csodaszép, eltérő ruházatú hajadon,

Ezek egy talapzatul szolgáló leányzó fölött állnak.

A Történetírás egyszerű, az idő fénye, őre

És az igaznak szülője, ki dicsőséget oszt ajóknak.

Nem hajhász kegyet, saját érzelmeinek ellenáll,

Másokra hagyja a bírálatot, és ő senkiről sem ítélkezik.

A történeteket sorrendben, egyszerűen, a kezdetektől adja elő.

A mögötte következő Retorika bővebb beszédű.

Ő a bíró előtt szószaporító perpatvarokkal jön elő,

És uszályos lepelbe öltözve sétál.

És átvitt értelmű beszéddel igyekszik hasznot húzni az ügyekből,

Miközben csinosan kifestve kelleti magát.

Célját csupán kitárt tenyérrel és hosszú dárdával akarja elérni,

Erőszakkal semmit sem sürgetve, kedvesen nyűgöz le.



Következik a Dialektika, aki nem ápolt öltözete miatt nyers.

A kútba rejtett igazságot éles elmével kikutatva

Közelharcba veti magát és a legyőzöttet még gúzsba is szorítja,

Soha egy tapodtat sem akar engedni a maga igazából,

Mert tőrrel vadászik, szúr és ésszel

Ádázul erősen gyötrő bilincsbe ver.

Sokféleképpen hasonlították már Phoebus sugarához.

De nem mégy sokra velük a Grammatika nélkül,

Mert ő a maradandó munka alapja,

Semmit nem tesz örök érvénnyel az, aki gyenge a Grammatikában.

A Történetírás szárnyas kutya, a Retorika khiméra,

A Logika szfinx. Valamennyi a Szűzön, a hengeres oszlopon áll.

Számunkra két fontos információ van a fenti versezetben. Az egyik az, hogy a grammatika nélkül semmire sem lehet menni; aki nem ismeri a grammatikát, az nem tud továbblépni, a grammatikai tudás minden egyéb ismeretnek az alapja, a helyes írás és a helyes beszéd tudománya (ars bene loquendi scribendique). A retorika viszonylatából értjük meg igazán a grammatikának ezen ókori meghatározását. Továbbá: a retorikában a logikai bizonyítás műveletei: a meghatározás, a felosztás, a részekre osztás, az összehasonlítás, az ok-okozati viszonyok stb. a lényegesek. Ezeket a műveleteket a legegyszerűbben és a legtermészetesebb módon a grammatika tanítja meg: aki például elsajátítja egy grammatikai meghatározás felépítését, az könnyedén alkalmazhatja tudását a retorikában. Ezeket az összefüggéseket a régiek világosan látták, csak a 20. századra homályosodtak el, azon folyamat következtében, melynek során fokozatosan eltűnt a logikai bizonyítás hazai retorikáinkból, majd maga a retorika oktatása is megszűnt. – A másik érdekesség a történetírás ide kapcsolása, de ennek megvan az oka. A történeti munkák őrizték meg a beszédeket, sőt maguk a történetírók – így Thuküdidész – konstruálták a hadvezérek beszédeit (Bencze 1996). Az ókori retorikusok – így Cicero – felfogása szerint a történetírás a költészethez áll közel, inkább szépirodalmi műfaj. Ez a hagyomány öröklődött az évszázadokon át, egészen a 20. század közepéig. Későbbi hazai iskolai retorikáink mindig tárgyalják a prózai műfajokat, körüket különbözőképpen határozzák meg, de a történetírást mindig bemutatják.

Nagyon gazdag a reformáció retorikairodalma. A magyar diákok németországi egyetemeken tanultak, s német szerzők latin nyelven írt retorikáit használták, sőt jól ismerték és használták az angol szerzők korabeli retorikáit is. Hazánkban is jelentek meg ilyen retorikák, például Nagyváradon 1656-ban. Imre Mihály szemelvényeket közöl magyar fordításban a korabeli retorikákból, s egy terjedelmes tanulmányban összegezi a külföldi retorikai irányzatokat, valamint a hazai kezdeményezéseket (Imre Mihály 2000).

Pécseli Király Imre (1591 k.–1641 k.) az első olyan hazai szerző, aki az egész retorikára kiterjedő elméleti művet írt (Imre Mihály 2000, 445. kk.). 1612-ben írta Isagoges

Rhetoricae című művét, három kiadása is volt, s a legelterjedtebb hazai retorikai műnek számított. A klasszikus három ókori beszédfajta – tanácskozó, törvényszéki, bemutató – mellé felvesz egy negyediket, a genus didascaliumot, s a tanító beszédet érti rajta.

A latinul író szerzők között a leginkább ismert Buzinkai Mihály (1620 k. – 1683). Petrus Ramus retorikai-bölcseleti elveinek követője volt. 1658-ban, majd 1659-ben adja ki retorikai műveit, ezek: Institutionum rhetoricarum libri duo, Institutiones oratoriae, az előbbi az élokúció (elocutio), az utóbbi az invenció (inventio) és a diszpozíció (dispositio) tárgyalása. Ő is négy beszédfajtát különít el, a didaktikus beszédet röviden tárgyalja, ezzel szemben a bemutató beszéd fajait gyakorlatiasan részletezi. „Természetesen helyet kap a menyegzői, házassági, halotti; ez utóbbinak több alfaját különíti el. Nem hiányozhat belőle az elhunyt dicsérete, érdemeinek számbavétele, a fájdalom és a veszteség kifejezése, de hangot kell kapnia a vigasztalásnak is. A fájdalom kifejezése azonban nem lehet szertelenül mértéktelen; úgy fejezzük azt ki, mintahattyú párja elvesztésekor: szárnyait kiterjeszti a szélben, saját sorsát elsiratja, ahogy a fecske panaszos hangú énekkel saját



szomorúságát kifejezi. A hátramaradottak örökre lelkükben hordozzák majd az eltávozott kiválóságának emlékezetét. A vigasztalásnak azonban arra is kell figyelnie, hogy az itt maradottak majd fokozatosan lelkük nyugalmát is megtalálhassák, ennek külön fejezetben vizsgálja a jellemzőit: De Oratione Consolatoria.” (Imre Mihály 2000, 449) A házassági, a halotti beszédek magyarul hangozhattak el, még ha elméletük latinul volt is megírva.

A korszak retorikai műveltségét bizonyítja az a tény is, hogy Szenci Molnár Albert latin-magyar szótáraiban (1604, 1611, 1621) számos retorikai és irodalomelméleti címszó található (Imre Mihály 2000,466–477). Imre Mihály könyve 1711-ig felsorolja a könyvlisták adatai alapján a retorikákat, Melanchton 131, Ramus 100, Buzinkai Mihály 32 adattal szerepel, tehát ismerték és használták ezeket a könyveket.

Latin nyelvű nyelvészeti irodalmunk egyik csúcsteljesítménye Verseghy Ferenc műve, az Analyticae Institutionum Linguae Hungaricae, mely Budán jelent meg 1817-ben. 1972 és 1977 között a Szolnoki Verseghy Könyvtár kiadásában magyarul is napvilágot látott A magyar nyelv művészi felhasználása címen. A harmadik rész anyanyelvünk esztétikájának ismertetése, az ékes magyar beszéd céljáról és forrásairól című fejezet ismerteti a körmondatot, a szóképeket és az alakzatokat, majd A hazai szónoklattan és a költészettan kivonata, kiegészítve a magyar hivatalos nyelvről szóló függelékkel című fejezet következik. Az ékesszólásról szóló rész valójában csak áttekintés, a levelekről és a kisebb művekről (elbeszélés, aesopusi mese, beszédecskék, chria) szóló tudnivalókat is tartalmazza. A szónoklat fogalmával és a beszéd fajaival foglalkozik, megállapítván, hogy minden beszédfajta visszavezethető a három arisztotelészi beszédfajtára. A következő beszédfajtákat sorolja fel: a törvényszéki beszéd, a védőbeszéd, philippica, dicsőítő beszéd, gyászbeszéd. A beszéd részeit tárgyalja még, valamint a közmondások használatáról tesz megjegyzéseket. A stílust tartja a legfontosabbnak, s valóban a stilisztikai fejezet sokkal részletesebb. A további fejezetek a verstanról és a műfajokról szólnak.

Született még néhány latin nyelvű retorikai munka a 19. század első felében is. Népszerű tankönyv volt Grigely József: Institutiones oratoriae in usumgymnasiorum Regni Hungariae et anexarumprovinciarum (Buda, 1808), tizenkettedik kiadása 1847-ből való.

Ez a retorika a Ratio Educationis utasításait követte, s – mint a sok kiadás bizonyítja – használták gimnáziumainkban (Vígh 1981, 59). Meg kell még jegyeznünk, hogy ez a mű már a stilisztika önállósodására mutat.

2.1.2. Az első magyar nyelvű retorikák

A magyar nyelvű retorikákat a grammatikaírás alapozza meg, melyet 1539-től, Sylvester János Grammatica Hungaro–Latina című művének megjelenésétől számítunk. A később kezdődő magyar nyelvű grammatikaírás maga után vonta a többi diszciplína magyar nyelven való művelését. Érdemes volna régi grammatikáinkat végigpásztázni a retorika szempontjából, egészen bizonyosan találnánk bennük retorikai utalásokat.

Az első magyar nyelvű retorika Medgyesi Pál egyházi retorikája, mely 1650-ben Bártfánjelent meg (lásd 168). Úgy tűnik, ez után a mű után meglehetősen nagy szakadék tátong (Vígh 1981, 463–466).

A következő magyar nyelvű retorika Szenthe Pál – „Mohátsi Predikátor” – Magyar Oskola című könyvecskéje, mely 1792-ben jelent meg Pesten. „A' Nemzet' Javára, Született Nyelvének előmozdítására, lejendő kipallérozására készítette” – áll a címlapon. A könyv három részből áll: I. magyar grammatika, II. magyar oratoria, III. magyar poésis. Azon retorikák közé tartozik, melyek fontosnak tartják és tárgyalják a mondatszerkesztést: „Az Ékes-szollás, ollyan Mesterség, melly azt tanítja, hogy kell jól, ékesen, és illendő bövséggel szóllani. Az Ékessen-való Szóllásnak három részei vagynak. 1. Az első azt adja-elől, Mi a' Periodus, Kerekmondás. 2. A' Második, mik ékesitik-mega' Kerek-mondást. 3. A' Harmadik azon Módokat számlája-elő, mellyek szerént szokták elrendezni a' gondolatokat.” (Szenthe 1792, 93) Nagyon gyakorlatiasan tehát a mondatszerkesztést és az elrendezést veszi fel. Az elrendezést is egyszerűen oldja meg, a beszédnek négy része van: „fel-tétel, ok-adás, bővítés, be-fejezés". Az érvelést is tárgyalja, mégpedig a szillogizmust igen röviden, s bemutatja, hogy a chria módjára lehet bővíteni, majd ekképp zárja le a kétoldalnyi fejezetet: Elég ennyi.

Péczeli József ír még egy tanulmánysorozatot az „ékesen-szóllásról”, az akadémiai „ditséretekről”, a „prókátorságban” megkívánt beszédről, a retorika és a festészet kapcsolatáról a Mindenes Gyűjtemény 1791. és 1792. évi számaiban, francia források alapján. Péczeli a meggyőzés fontosságát hangsúlyozza, s azt fejtegeti, hogy a meggyőzést a hallgatósághoz való alkalmazkodással lehet elérni (Vígh 1981, 62).

A magyar nyelvű retorikai irodalom – Szenthe, Péczeli –, jelentkezését a 18. század végi politikai eseményekhez lehet kapcsolni, mégpedig az 1790-es országgyűlés hazafias és nyelvfejlesztő törekvéseihez. Ezek a törekvések



azonban átmenetileg megszakadtak, egyemberöltőnyi időre. A retorika azután a reformmozgalmakkal párhuzamosan bontakozik ki a 19. század első felében.

A 19. század első felének politikai küzdelmei fellendítették a szónoklást (Felsőbüki Nagy Pál az 1807-es országgyűlésen jelentkezett heves beszédeivel) s vele együtt a retorikai irodalmat is. A magyar nyelvért való küzdelem pedig megteremtette a magyar nyelvű retorikákat. A19. század elejétől kezdve a magyar nyelvű retorikáknak két típusát különböztethetjük meg: az egyik tisztán retorika, ilyen Szeberényi Lajos Politikai szónoklat-tana (lásd 185); a másik típus- kétségtelenül Hugh Blair művének hatására – komplex esztétika-stilisztika-poétika, melynek csak egy része a retorika, ilyen Bitnitz Lajos terjedelmes, 484 oldalas könyve, A’ magyar nyelvbeli előadás’ tudománya. Ez a helyzet 1868-ig áll fenn, a tanügyi reformok után készített tantervekhez írt retorikák már más kombinációk, a retorikát ugyanis a prózai művek elméletének keretében tárgyalják.

Bitnitz Lajos A’ magyar nyelvbeli előadás’ tudománya című műve 1827-ben jelent meg Pesten. Nyelvezetén érezhető a szaknyelv megteremtéséért vívott küzdelem. Célja, hogy magyarul írjon, s ezt a nemes célt előszavában meg is fogalmazza: „Lehetetlen vérző szív nélkül tekinteni némellyek' vétkes gondatlanságát, kik édes nyelvünket megvetvén, idegen hangon dadogják lelkek állapotjait, vagy azt tudományos vizsgálásra méltónak nem tartván, azon úgy szólnak, úgy írnak, miként tulajdon nyelvén szólni, írni minden mívelt Franczia, Angol és Német pirulna.” Már csak azért is magyarul kell a tudományos műveket publikálni, mert „újabban sürgetik” a magyar nyelven való tanítást. Bitnitz könyve nyelvfilozófia, esztétika, stilisztika, majd második része szól a „prosa' nyelvéről". Fejezetei: az oktató előadás (itt szerepel az akadémiai előadás), a történeti előadás, a levelek nyelvbeli előadása, a tiszti előadás (ez a tisztségviselőkelőadása, például a törvényszéki vagy az udvari előadás). Ezután következik a terjedelmes poétikai fejezet, ehhez kapcsolódik az „oktatás az ékesszólás' nyelvéről". Tárgyalja a beszéd osztályait, majd a beszéd létrehozását: első a beszéd alaptermészetének meghatározása, következik a fő gondolat feltalálása, a beszéd elrendezése és előadása. Végezetül egy-egy fejezet foglalkozik az egyházi, a polgári és a vegyes beszéddel. Az érveléssel részletesen nem foglalkozik.

A retorika célját a következőképpen fogalmazza meg (423) „.. .az ékesszólás' nyelvének közelebbi czéja nem az oktatásban és a meggyőzésben, mint a prosáé, nem az érző tehetség' megilletésében, mint a' költésé, hanem az akaratnak szabad cselekedetekre való buzdításában és serkentésében áll. Következik továbbá, hogy az ékesszólás' nyelvének mezeje szinte olly különös és magában elhatározott, valamint a' prosa' vagy költés' nyelvéjé.” A szónokkal szemben magas követelményeket támaszt: lelki tehetséggel kell bírnia, filozófusnak, nagy emberismerőnek kell lennie, s rendelkeznie kell az elmondás szépségével.

A korszak sokat idézett műve az ismeretlen szerzőjű nagyenyedi retorika: Az ékesenszóllás’ vagy Rhetorica’ elemei (Nagyenyed, 1839). Érdekessége, hogy latin nyelvű példákat ad, s ez anakronisztikusnak tűnik a nagy reformkori szónoklatok, a nyelvújítás győzelmének idején. Meg kell említeni még Pap Ignác Ékesszólástan című könyvét, (Veszprém, 1847).

Ezekre a reformkori retorikákra erősen hatott Hugh Blair (1718–1800) edinburghi lelkész és retorikaprofesszor 1783-ban megjelent Lectures on Rhetoric and Belles–Lettres című világhírű, számos nyelvre lefordított műve. Magyarul 1838-banjelent meg: Blair

Hugó’ rhetorikai és aesthetikai leczkéi. Némely kihagyásokkal és rövidítésekkel angolból Kis János... által címen (Budán, 1–2). A kétkötetes, tekintélyes mű ma is élvezhető olvasmány, a reformkori és a későbbi retorikusok sokat idézik, a tankönyvek szemelvényeket közölnek belőle. A könyv első részében az ízlésről és a szépségről, a nyelv eredetéről, szerkezetéről, a stílusról, a mondatalkotásról, a képes előadás eredetéről és természetéről, a beszédbeli képekről (tulajdonképp az alakzatokról) értekezik. „Most egy fokkal fölebb lépünk” – mondja, és a huszadik leckében következik az „Ékesszólás vagy nyilvános szónoklás” bemutatása. Részletes retorikatörténeti fejezetekkel kezdődik, hosszú görög és latin idézetekkel megtűzdelve (nyilván akkor ezeket még el tudták olvasni az emberek mindenütt a földön). Hangsúlyozza, hogy „a polgári társadalomban nagy fontosságú dolog” (364) a beszéd, éppen ezért hosszasan foglalkozik „a beszéd bizonyító, szenvedelem-gerjesztő, 's befejező részeinek” szerkesztésével. „A' magyarázat, mellyet az ékesszólásról adtam, ennek minden nemeit magában foglalja, akár oktatásra, akár rábeszélésre, akár gyönyörködtetésre célozzanak. De minthogy a' beszédnek legfontosabb tárgya a' cselekvésnek vagy magaviseletnek intézése, azért az ékesszólás ereje leginkább akkor mutatja ki magát, midőn cselekvésre kell bírni. 'S minthogy az ékesszólás főkép erre nézve tétetett mesterséggé, ezen tekintetben méltán mondatik rábeszélés' mesterségének.” (359) Blair a retorikai fejezetek után a történetírással (históriai írás), a poétikával a verseléssel, végezetül a drámával (színé- szeti poézis) foglalkozik.




Az ékesenszóllás’ vagy Rhetorica’ elemei a’ romai nyelvre alkalmazva’ a’ tanúló ifjuság’ közönséges leczkék’ számára. (1839) Nagyenyed.

Blair Hugó’ rhetorikai és aesthetikai leczkéi. Némely kihagyásokkal és rövidítésekkel angolból Kis János... által. (1838) Buda.

Bitnitz Lajos (1827) A’ magyar nyelvbeli előadás’ tudománya. Pest.

Pap Ignác (1847) Ékesszólástan. Veszprém.

Szenthe Pál (1792) Magyar Oskola. Pest.


2.2. A RETORIKÁK 1850 ÉS 1950 KÖZÖTTA19. század brit retorikájára az ékesszólás (eloquentia) hangsúlyozása jellemző (Sloane 2001,524). Nálunk is hatott ez a szemlélet, már csak azért is, mert Hugh Blair skót retorikus művét magyar fordításban is ismerték (Vígh 1981, 93–110). Mi sem jellemzi jobban ezt a szemléletet, mint Szvorényi József és Laky Demeter nagy hatású műveinek Ékesszólástan címe, valamint a stilisztikát, verstant, poétikát és retorikát együttesen tárgyaló módja.

Szvorényi műve valóban középponti jelentőségű (Vígh 1981, 255–267, Gáspári 1988,23), az utána készült retorikák forrásként használják: az 1868 utáni retorikák jobban támaszkodnak rá, a 20. század elejiek kevésbé. Ez utóbbiakra már Acsay Ferenc,

Riedl Frigyes, Négyesy László és Zlinszky Aladár retorikái hatnak; didaktikusabb megoldások – például ötletes szemléltetés –, jellemzők rájuk.

A retorikák mindig adnak példákat, de eleinte nem közölnek beszédeket. Deduktív, azaz tétel-példa elrendezésűek. Teljes beszédeket és beszédelemzéseket később kezdenek közölni, az első ilyen munka Góbi Imréé 1888-ból.

A magyar retorikákjellemzője a retorika kiterjesztése a prózai művek szerkesztésére: mindenekelőtt a történetírást mutatják be, több retorika elkülönítve tárgyalja a nagy- és a kisepikai műveket, Riedl pedig már a levélírást is felveszi.

A terminológia az 1868 utáni korszakban változott – ez idő tájt változott meg a nyelvtanírás terminológiája is (Adamikné Jászó 1990, 200) –, Névy László e tekintetben a nagy újító. Lényegében a 19. század utolsó negyedében alakult ki a ma is használatos terminológia. A modern terminológia kialakulásával párhuzamosan egyre kevesebb a tankönyvekben a latin és a görög párhuzam. Ennek oka egyrészt az lehet, hogy az egyértelmű terminusokat nem szükséges már a latin-görög megfelelőjükkel megerősíteni, másrészt pedig az, hogy a latin és főleg a görög nyelv tudása már nem olyan általános, mint a 19. század első felében volt.

A 19. századi retorikák tárgyalják az előadást. A szónoklat szavalásáról, azaz „szóval való elmondásáról” beszélnek, a szavalás terminust tehát eredeti, tágabb értelmében használják, nem csak a versmondásra értve. A szónoklás azonban versmondásszerű volt: emeltebb hangfekvés, deklamálás, recitáló jelleg, erőteljes ritmikusságjellemezte. A 20. századi retorikákban a „szavalás” mint terminus eltűnik; ennek oka az, hogy a szavalás jelentése már csak a versmondásra vonatkozik, de a szónoklat szavalásszerű jellege is eltűnt, előadása közeledett a mindennapi beszédhez, ekkor vált olyanná, amilyennek ma is tapasztaljuk. A 20. századot mára prakticizmus, a funkcionalitás, nem az eleganciajellemzi.

A retorikák tananyaga az évek múlásával fokozatosan szegényedik. A19. századi retorikák még részletesen foglalkoznak az előadásmóddal, tárgyalják – bár nem mindegyikük – a memorizálást is. Riedl – sőt követve több szerző is – már kihagyja ezt a két fontos fejezetet, viszont könyve végén fogalmazási témákat ad vázlatokkal: ezen megoldása átbillenti a retorikát a fogalmazástanítás felé. Az 1924-es tanterv utáni retorikákban már visszaszorul az érvelés is, az Alszeghy–Sík-féle retorika még inkább a fogalmazástanítást alapozza meg. 1938-ban eltörlik a retorika tanítását, némiképpen tovább él a fogalmazástanításban, de nagyon sok olyan ismeret feledésbe merül, melynek jelenleg kárát látja a közoktatás. Ezzel a folyamattal a magyar retorika



leszakad a nyugati retorikáktól, ott ugyanis – különösen az angolszász országokban – megmaradt a folytonosság, sőt a 20. század második felétől a retorika reneszánszátéli, erről tanúskodnak a kitűnő szakkönyvek, közöttük a Thomas Sloane által szerkesztett, 2001-ben megjelent retorikai enciklopédia.

Itt nincs arra lehetőségünk, hogy minden egyes retorikát ismertessünk, ez szükségtelen is, hiszen többé-kevésbé egymást utánozzák, bár mindegyikben van eredeti ötlet vagy ügyes szemléltetés. A fontosabb, a meghatározó műveket emeljük ki tehát, a kevésbé fontosakat csak megemlítjük.

A retorikák ismertetésekor a következőkre összpontosítunk:

Hogyan értelmezi a szerző a retorikát, mit vesz fel tárgykörébe?

Melyik fejezetben tárgyalja a logikai bizonyítást?

Mit tárgyal a bizonyítás címszó alatt, tárgyalja-e a logikai érvelést vagy sem?

Milyen beszédfajtákat vesz fel?

Tárgyalja-e a memorizálást és az előadást?

Kiknek a beszédeit közli? Teljes beszédeket közöl vagy csak részleteket? Fűz-e a

közölt beszédekhez magyarázatokat és/vagy vázlatot?

Milyen a retorika felépítése általában?

Milyen a szemléltetése?

Bőven idézünk részleteket, mégpedig olyanokat, amelyekből ma is lehet tanulni, s amelyek egyedi és szemléletes módon fogalmaznak meg fontos ismereteket.

2.2.1. Szvorényi József és Laky Demeter retorikái

Két kiemelkedő szerző alkotott az elnyomás és újjáébredés korszakában: Szvorényi József és Laky Demeter. Mindketten alapos összegzést tettek le az asztalra, mindkettőjük Ékesszólástana tudományos teljesítmény és gimnáziumi tankönyv is egyben. Közösjellemzőjük, hogy –mint reformkori elődeik és klasszikus, valamint angol mintáik – szélesebb körben gondolkodnak: művük esztétika, poétika és stilisztika is egyben.

Szvorényi József (1816–1892) nyelvtudós, irodalomtörténész, pedagógus, ciszterci szerzetes, az egri cisztercita gimnázium igazgatójavolt. Ékesszólástana kiemelkedő helyet foglal el a magyar retorikatörténetben. 1851-ben jelent meg, és 1877-ig még hét kiadása látott napvilágot. Harmadik, átdolgozott kiadását ismertetjük: Ékesszólástan, vezérletül a remekírók fejtegetéses a szép-írásművek kidolgozásában. Részben átdolgozott s példákkal bővített harmadik kiadás. Pest, 1858. A 206 oldalnyi könyv stilisztika és poétika, tartalma (foglalata) a következő: a könyv első része a stilisztika (fejezetei: az irály általában, a költői irály, az írásmódok fajai s ajó irály segédeszközei), verstannal; a könyv második része a poétika (írásmű-nemek), első fejezete a kisebb írásműveket, második fejezete a nagyobb írásműveket mutatja be. A nagyobb írásművek között kapott helyet a Szónoki beszéd (140–179), ez a retorikai fejezet. Könyvét gimnáziumi oktatásra szánta, előszavában tananyag-beosztási javaslatát is közli: az első részt a 4. osztálynak, a második rész első felét, a kisebb írásművek bemutatását az 5.-nek, a szónoki beszédről szóló fejezetet a 6.-nak, végül a többi nagyobb írásművet – színmű, regény, eposz – tárgyaló részt a 7.-nekjavasolja.

Az Ékesszólástan retorikai fejezete a szónoki beszéd meghatározásával kezdődik: „Szónoki beszédnek (oratio) azon szóbeli előadást nevezzük, melynek föladata a hallgatóságot valamely személyes vagy közügy érdekében, vagy ellenében meggyőződésre és cselekvésre bírni. Innét a szónoklat a rábeszélés, vagyis oly élőszóbeli előadás művészete, mely eszközli, hogy a hallgatóság valamit elhiggyen, megtegyen vagy elmellőzzön, s a ki ezeket kivívni képesítve vagyon, szónoknak mondatik.” Szvorényi különbséget tesz meggyőzés és rábeszélés között: a meggyőzés a hallgatók értelmét veszi célba, a rábeszélés akaratukra is hat.

A szónoknak – beszéde megalkotásakor, sikere érdekében -1. a beszéd tartalmára és 2. szerkezetére kell ügyelnie. Szvorényi első helyen tárgyalja az argumentációt és az érzelmi ráhatást. Az argumentáció módja – a dedukció (a szillogizmus és a szónoki szillogizmus), valamint az indukció – a beszéd szerkezetéről szóló, második részben kap helyet.



1. A szónoki beszéd tartalma című fejezet elején a következő indoklás olvasható: „Minthogy a szónok tiszte a meggyőzés- és rábeszélésben áll, s ezen kettős feladatát csak okoskodás és megindítás által érheti el; innét a szónoki beszéd tartalmas egyszersmind belső kellékei lesznek: 1) Az alapos okok vagy bizonyítékok (argumenta), minthogy ezek által szerez meggyőződést. 2) Az indítékok (affectus), mert a rábeszélés, vagyis cselekvésre bírás főképpen attól függ, ha a szónok az értelem meggyőzése mellett, a kedélyre is hatva megindít."

A meggyőzés és a rábeszélés kettős feladatának (okoskodás és megindítás) megfelelően két nagy fejezetben tárja az olvasó elé az érvelés (bizonyítékok címen) és az indulatgerjesztés eszközeit. Az okoskodást ma érvelésnek mondjuk, a bizonyítékokat érveknek, az okforrásokat az érvek lelőhelyének (érvforrásoknak) vagy egyszerűen érveknek. Szvorényi rendszerét (részletezés nélkül) az alábbi táblázatban foglaljuk össze.

3.1. táblázat -

Bizonyítékok Indulatgerjesztés

Tárgyilagos (belső) okforrások Képzelem (phantasia v. visio animae)

Határozás (definitio) bölcsészeti szónoklati

Fölrészelés (enumeratio partium)

Rokonszenv (sympathia) Indulatcsillapítás

Környűletek (circumstantiae v. adiuncta)

Nem és faj (genus et species)

Ok és okozat (causa et effectus)

Előzők és következők (antecedentia et consequentia)

Hasonlítás (similitudo)

Ellenkezők (contraria)

Egybevetés (comparatio)

Tekintélyi okforrások

Példa

Idézet

(törvény, elővélemény, oklevelek, tanúk)

2. A szónoki beszéd szerkezete című fejezet két részre oszlik: szónoklattani előgyakorlat- okra és magára a szónoki beszéd szerkezetére (a szónoki műbeszéd alkata).

A szónoklattani előgyakorlatok (progymnastmata rhetorica) „kisebb, de bevégzett egészet képező beszédművek”, ezek a köztárgyalás vagy nemi-tárgyalás (tractatio a genere), a dicsérő tárgyalás (oratio laudatoria), a mondat- vagy példatárgyalás (chria) „valamely tanulságos mondatnak, vagy követésre méltó cselekvénynek, vagy mindkettőnek együtt, ajánló és kimerítőbb tárgyalása".

A szónoki beszéd három részből áll, úgymint „1) a bevezetés (exordium), melynek föladata a hallgatóság előkészítése s a beszéd tárgyának előterjesztése. 2) A tárgyalás (tractatio), mely a kifejtést és okoskodást foglalja magában. a) A kifejtésben (narratio), ha megkívántatik, a fölvett tárgy magyarázatát s arróli nézeteit világos rövidséggel terjeszti a szónok a hallgatók elé. b) Az okoskodásban (argumentatio) az alap- és melléktételeknek



valóságát okokkal bizonyítja, vagy pedig az előfordulható ellenvetéseket cáfolja. 3) A befejezés (peroratio), hol a tárgyalásból kifejtett eredményt, mint elismerendőt, röviden összefoglalva még egyszer a hallgatók elé állítja, s ezeknek cselekvői hozzájárulásukat kikérve.” Szvorényi részletesen tárgyalja az egyes beszédrészeket. A tárgyalás feladata az „alaptétel valóságáról meggyőzni a hallgatóságot”. A hallgatóság meggyőzése a kifejtés (narratio) és az okoskodás (argumentatio), azaz a bizonyítás és a cáfolás által történik. „Bizonyítani (confirmare) szónoklattanilag véve annyi, mint a beszédben előforduló főbb állításokat alkalmas okokkal megerősíteni”, ez pedig az okszerkezés, vagyis a bizonyítékok elrendezése által történik. Az „okszerkezés” főbb fajai a syllogismus vagy okkötés, az okhalmozás vagy inductio, a dilemma és az okfejlesztés (sorites).

Szvorényi részletesen tárgyalja a szillogizmust, megkülönböztet bölcseleti és szónoklati szillogizmust. A bölcseleti szillogizmuson belül hármas vagy teljes okkötést, valamint rövidült okkötést tárgyal, ez utóbbiban vagy a főtétel, vagy az altétel el van hallgatva (a rövidült okkötés tulajdonképpen az enthüméma, de ezt a terminust nem használja). Megkülönbözteti továbbá a szónoklati szillogizmust, ez három, négy vagy öt tagból alakul (ez az epikheiréma). Az okkötés deduktív művelet, az okhalmozás induktív. „A cáfolás (confutatio) azon része a tárgyalásnak, melyben a kifejtett nézetek ellenében támadott vagy támadható kételyeket s ellenvetéseket megelőzzük, eloszlatjuk, visszautasítjuk."

A retorika utolsó egysége A szónoki beszéd elszavalása, fejezetei: szóejtés, hanglejtés, taglejtés (testtartás, kézlejtés, arckifejezés). A „beszéd elszavalása” címbeli szókapcsolata beszéd szóval valóelmondásátjelenti, tehát a szavalás terminust akkoriban tágabb, azaz „szóval való elmondás” értelemben használták, nem csak a versmondásra értették. A szónoki beszéd az akkori szokás szerint hangzásában ritmikus lehetett, bár Szvorényi nem ír a prózaritmusról. Megerősíti ezt a feltevést az első fonográffelvétel, melyen Kossuth hangja hallható. Feltűnő a beszéd magasabb hangfekvése, recitálásszerű ritmusa.

Szvorényi József retorikája logikus felépítésű, alapos és részletes. A bemutatott jelenségre mindig ad példát, általában egy-egy bekezdése a tételből és a példából áll. Példáit elsősorban a 18. század és a 19. század elejének irodalmából veszi, sokat idéz Kisfaludy Sándortól, Berzsenyi Dánieltől és Vörösmarty Mihálytól, valamint a szónokok közül Kölcseytől. Kossuthot nem idézi, ám ebből nem vonhatunk le következtetéseket sem ízlésére, sem politikai nézeteire vonatkozólag, hiszen könyve a Bach-korszakban született (Névy írja, hogy Kossuthot nem lehetett ekkor idézni, Névy 1878).

A szigorú elméleti jelleg mellett rendkívül elevenek és gyakorlatiasak Szvorényi tanácsai, melyeket az egyes megállapításokhoz fűz hozzá. Az indulatgerjesztésről szóló fejezet után jegyzeteket helyez el, melyekben jónak látja „a szónoklatban használatosabb indulatfajok miségét s gerjesztési külön szabályait [...] előterjeszteni". Ilyenek „az öröm és a szomor”, a szeretet és a gyűlölet, a harag és engesztelődés, a remény és a félelem, a „könyör”, a szemérem, a „vetélyszenv” (aemulatio). Teljes terjedelmében idézzük a taglejtésről szóló fejezetet:

Taglejtés

A szónoki taglejtés vagy cselekvés (actio) a test egész külsejének a kifejezett gondolatok- sérzeményekkel összhangzó alkalmazása, vagy Tullius (Marcus Tullius Cicero) szerint: a testnek beszéde. A cselekvésben

1) A testtartásra szükség ügyelnünk, miszerint a) föllépésünk illemes és mél- tóságos legyen, 1Öhogy a nézőségre már előleg megnyerő benyomást tehessünk; b) helyezzük testünket egyenes, de fesztelen állásba, úgy, hogy az se büszke, se félénk merevséggé se fajuljon által; c) nem szükség, hogy a test szoborként mozdulatlanul maradjon, hanem kellő alkalommal kissé majd előre, majd hátra hajolhat, de minden szelesség vagy színészies mozdulatok nélkül.

2) A kézlejtés igényel figyelmet, melynek átalánosb szabályai a) hogy a kéz mozdulataival csak oly eszméket kísérjünk, melyek jelentőbbek, fontosak vagy méltósággal bírnak, mint isten, ég, táj, tenger, ész, szív sat., mert nincs ízetlenebb, mintha a szavaló kezével szüntelen hadonáz; b) a kézjártatást olyképen intézzük, hogy az se korán, se későn, hanem az illető kifejezésekkel összhangzón történjék; mire nézve c) kezünket halkan mozdítsuk és vigyük azon helyzetbe, a hol lennie kell a közelgő gondolat elérkezésekor, s mindaddig úgy tartsuk, míg csak az ki nem fejeztetik; d) a kar könnyedén hajladozzék, hogy se mereven kinyújtva s föl-alájártatva ne fűrészelje a levegőt, se pedig felső része a testhez ne tapadjon; végül e) kézlejtésrejobb karunk szolgáljon; kivevén, ha némely indulat vagy fogalom érzékítése mind a két kar mozgásba hozását kívánná.

3) Ügyeljünk az arckifejezésre is, minthogy ez leghűbben tükrözheti az előadás kellő bensőségét: miért is a) arcunk kinyomása mindig összhangzatban legyen a kifejezett gondolatok- s érzeményekkel; szemeinket se földre ne szegjük, sejelentéktelenüljobbra-balra ne forgassuk; c) a hallgatósággal se kacérkodjunk; hanem a kifejezés természetéhez alkalmazkodva minden figyelőt szemléljünk a nélkül, hogy tekintetünket valamelyikre



szegezzük, kivévén, ha az előadás csak egyhez intéztetik.

Szvorényi könyve nem tartalmaz teljes szövegeket. A szövegpéldák egy külön könyvben találhatók: Kürcz Antal: Olvasmányok műfajilag rendezvegymnasiumok és reáltanodák használatára, tekintettel Szvorényi József Ékesszólástanára, az V. és a VI. osztály számára.

Laky Demeter (1818–1902), az ékesen szóló premontrei szerzetes a szabadságharcban nemzetőrtiszt, majd négy évig láncra vert rab volt. Szabadulása évében, 1854-ben adta ki irálytanát, mely hamarosan felkerült a bécsi cenzúra jegyzékére. 1862-ben megjelent Irály- és költészettana sikeres gimnáziumi tankönyv lett, kilenc kiadást ért meg. Ékesszólástan. Gymnasiumi használatra (Pest, 1864) című könyve – Szvorényié mellett – a korszak másikjelentős műve. Laky is ókori, valamint francia, német és angol retorikák alapján dolgozott, esztétikai fejezetekkel kezdi művét, mint Hugh Blair. A bevezetésben ezenkívül logikai alapismereteket is közöl, azokat, amelyek szükségesek az érveléshez (a principium vagy axioma és a syllogismus). Az ékesszólástan meghatározása arról árulkodik, hogy megfogalmazója a retorikát a gyakorlatban is művelte (premontrei szerzetes-tanár volt): „Tudományos rendszere azon műszabályoknak, melyekből megtanulunk észhez és szívhez szólni; azaz a valót szép alakban, vagyis talpra-esetten kimondani. [...] E szépműtan lényege nem abban áll, hogy szabályait ismerjük, hanem hogy fölfogjuk e szabályok szellemét és alkalmazásmódját, s gyakorlati alkalmazás által mintegy életet adjunk neki; mert enélkül a szabályok ismerete holt és meddő tudomány marad.” (Laky 1864,10)

Laky Ékesszólástanának felosztása a következő: I. feltalálás (inventio), II. elrendezés (dispositio), III. előadás (elocutio). Az elocutión belül tárgyalja az előadásmódot is: „Az előadás a művészi irány fönsőbb élveit és a szavalatot tárgyalja, közölve egyuttal a mimelés és taglejtés alapvonásait is, vagyis a test ékesszólását.” (17)

A föltalálás (inventio) alatt mutatja be az érvek forrásait (úgy, mint a mai amerikai retorikusok – vö. Connors-Corbett 1999 –, tehát nem a szónoki beszéd tárgyalási részében), terminológiája különleges, úgyhogy idézzük:

1) Szónoklati belforrások, vagyis észre-hatás

Értelyezés (definitio)

Értelyezés

tárgyrajz (descriptio, diatyposis)

tárgyrajz-képzés

alakrajz (prosopographia)

jellemrajz (ethopoeia, characterisatio)

az értelyezés gyakorlati alkalmazása

az értelyezés vagy szórajz készítésmódja

2) Részlelés (enumeratio partium)

részlelés vagy részekre osztás

részlelési mód részlelő okoskodás

előzmények, következményekés körülmények

hasonlatosság (similitudo)

összehasonlítás (comparatio)

ellenkezők (contraria)

Szónoki műgyakorlatok címén csak a chriával foglalkozik részletesen. A szónoki beszéd fajtái közül az ünnepi beszédet emeli ki, ezenkívül az egyházi beszédnek szentel nagy figyelmet.

2.2.2. Acsay Ferenc retorikája, Szitnyai Elek és Babits Mihály a retorikáról



„Rhetoric is not one of the branches of study wherein we can trace progressive improvement from age to age, because its most consummate period was in the youth of scienceand literature; Aristotle, the earliest, isalso the best systematic writer on the subject.” – A retorika nem olyan tudományág, melyben korszakról korszakra nyomon követhetünk bármely fejlődést, mert legtökéletesebb szakasza a tudomány és az irodalom ifjúkorában volt; Arisztotelész – a legkorábbi – egyúttal a legjobb rendszerező író ebben a tárgyban – írja Richard Wately.

1867 után megszülettek a hazai modern retorikák. Modernné kidolgozottságuk, tudományos megalapozottságuk és a terminológia megújítása tette őket. Elsősorban Acsay Ferenc retorikáját illeti a dicséret. Utódai, az iskolai retorikák szerzői már inkább a retorika népszerűsítésével, szemléletessé tételével voltak elfoglalva. Ez így van rendjén, látjuk- mint azt Whately, az egykori dublini érsek is megfogalmazta-, hogya retorika nem progresszív tudomány, s ez a tulajdonsága természetéből adódik. Ezért nem is várhatjuk iskolai retorikáinktól, hogy újdonságokkal álljanak elő.

Richard Whately logikája 1872-ben már a tizedik kiadásánál tartott (ezt ismerjük), a retorika fogalmáról a következőket írja: „The word Rhetoric, in its primary signification, had reference to Speaking only; but it has gradually, furthered by Printing, assumed such extension, that it now comprehend all prose composition”, azaz A retorika szó elsődlegesjelentésében csaka beszédre vonatkozott; de a nyomtatás fokról fokra követte, s oly elterjedtségnek örvendett, hogy ma már az összes prózai fogalmazást értjük rajta. A retorika tehát átalakult a prózai művek elméletévé, prózai művek alkotását, azaz a fogalmazástanítást jelenti. Ebben az átalakulásban jelentős szerepet játszott a könyvnyomtatás, az a tény, hogy a nyomtatott művek száma megsokszorozódott, a szóbeli műveké fölé kerekedett. Whately azt írja, hogy retorikája voltaképpen érvelő fogalmazástan (Argumentative Composition). Ehhez fejlődött ki azután az angol nyelvterületen az érvelő művek olvasási technikáinak a tanítása (vö. Mortimer Adler híres könyvével könyvünk olvasási fejezetében).

A magyar tantervek a prózai műfajok elmélete és a retorika közé egyenlőségjelet tettek. Ezt a felfogást tükrözi Acsay Ferenc bencés szerzetes tanár monumentális műve, Aprózai műfajok elmélete, mely 1889-benjelent meg. Mint a szerző mondja, kísérletet kíván tenni a prózai műfajok rendszeres elméletének megalkotására. Azóta sem született hasonlójellegű összefoglalás. A 790 oldalas könyv egyetlen kiadástért meg, a mindennapi gyakorlat számára túlságosan részletes lehetett; a tankönyvszerzők azonban forrásként használták, állandóan hivatkoznak rá. Pedig a könyvben sok jó gyakorlat van, Acsay sok példán mutatja be a tárgyalandójelenséget, s az elmélethez elemzéseket is csatol.

Acsay a klasszikusokon kívül használta az angol Richard Whately retorikáját és logikáját, elsősorban az érvelést vette innen. Ezenkívül támaszkodott Bain English composition and rhetoric című művére is, a korabeli nyelvtudományra, a fizikai hangtanra, s mindenekfölött a nyelvtanírásnak az 1880-as években, Simonyi Zsigmond által kifejlesztett mondatközpontú szemléletére (A. Jászó 1991).

A könyv első része A mondat és a szakasz (bekezdés) című fejezettel kezdődik. Acsay jól látja, hogy az alap ajó mondatalkotás, de ez még nem elég – mondja –, jó szakaszalkotásra is szükség van. A mondatról szóló fejezetben tárgyalja a szavak számát a mondatban, a rövid és a hosszú mondatokat, az összetett mondatokat stilisztikai szempontból, ezen belül a mellé- és az alárendelő összetett mondatokat, a mondat főgondolatának a helyét, valamint a körmondatot. A szakaszról szóló fejezetben tárgyalja a szakasz mondatainak kapcsolódását (világos vonatkozását), a szakaszbeli mondatok egyensúlyos szerkesztését, a szakasz bevezető mondatát, valamint az egységet és a következetességet a szakaszban. Bekezdéseket elemez úgy, hogy megszámozza a mondatokat, és elemzi a közöttük lévő nyelvtani viszonyokat, rámutatva a helytelen szerkesztésre is. Acsay az első szerző, aki foglalkozik a bekezdés szerkesztésével, elemzéseiben fellelhető a mai szövegtan csírája. Akkoriban, tehát az 1880-as években alakította át Simonyi Zsigmond a nyelvtanírást, mégpedig mondattani alapú tankönyveivel, érthető, hogy a figyelem a mondatra terelődött. Nyilvánvalóan a mondattannak középpontivá válása hívta fel Acsay figyelmét a mondat- és a bekezdésszerkesztés fontosságára. Nemcsak a körmondattal foglalkozik tehát, hanem tágabb értelemben a mondatszerkesztéssel is (A. Jászó 1991).

A következő fejezet (117–476) az írásművek felosztását tárgyalja, ezek a leírás, az értekezés, a történetírás, ahogy az iskola is tanítja. Az értekezésről szóló fejezetben – s ezt a megoldást több iskolai retorika is követi – kapnak helyet a logikai műveletek (az értelmi tevékenység módjai) az ismeretek általánosításának módjai, a fogalom meghatározása és felosztása, az ítélet, az indukció és a dedukció.

A könyv második része (477–790) tárgyalja a szónoklatot. A szónoki beszéd fajainak felsorolásával kezdődik a szónoklatról szóló terjedelmes rész, ezek: a törvényszéki, a politikai, a tanácskozó, az egyházi beszéd; intelmi, buzdító beszédek; alkalmi beszédek; az emlékbeszéd. Ezután következikAszónok magatartása hallgatóival szemben című fejezet. A rábírás (meggyőzés) bemutatásának felépítését közöljük:



3.2. táblázat -

A rábírás

A) Rábírás értelem útján, érvek segélyével

1. Az érvek meghatározása és felosztása

2. A valódi érvek

Okból az okozatra következtetés

Az okozatról az okra vont következtetés

A tanúságtétel

Az analógia

Az egybevetés

A példa

Az ellentét

A tapasztalás

3. Az érvek meggyőző ereje és elrendezése a bizonyításban

Kinek kötelessége bizonyítani?

A múltra vagy ajövőre nézve kell-e bizonyítanunk?

4. A cáfolás

B) Rábírás érzelmek útján

1. Általános észrevételek az érzelmek szerepéről és felkeltésmódjáról a szónoklatban

2. Az érzelmek felkeltése

Az egyéni érzelmek... Az önérzet, hiúság, büszkeség, szégyenérzet – Félelem, remény; az indulatcsillapítás... Öröm, szomorúság – A részvét érzelme és a társas érzelmek – Az erkölcsi érzelmek: vallásos érzelem – szeretet, bizalom, tisztelet, csodálat – Harag, elkeseredés, gyűlölet, ellenszenv, bosszú

3. Befejező megjegyzések

A szónoki beszéd stílusáról szóló fejezet első része a világossággal és az érthetőséggel foglalkozik az egyes szavakra és a mondatokra vonatkozólag. Az érzelemkeltés vagy a hatásosság eszközei: a hasonlat és a megszemélyesítés; a nyomósító jelzők, az alakzatok, a kérdés és a felkiáltás. Végül a szónoki és a költői stílus közötti különbséget tárgyalja. Az utolsó fejezet foglalkozik a szónoki beszéd szerkezetével. Három példát elemez, Szemerének egy alkalmi beszédét, Kölcsey védőbeszédét, Deák felirati javaslatát. A függelékben az élőszóbeli előadást mutatja be: 1. az emberi hang kiejtése, a lélegzés és a hang (itt támaszkodik a korabeli fonetika eredményeire); 2. az előadás természetes alaphangja, a taglejtés; 3. a beszéd, a szónoki előadás, a színészi előadás, a felolvasás, az olvasás, a szavalás (itt már versmondás értelemben szerepel a terminus).

Retorikaelméleti összefoglalás Szitnyai Elek dolgozata: Eszmék a meggyőző előadás kellékeihez (1887, Selmecbánya). Egy iskolai értesítőben jelent meg, ezért ez a színvonalas traktátus nem lehetett hatásos (Vígh 1981,295). Ő is idézi az angol szerzőket, elsősorban Macaulay-t: „A parlamentáris kormány a szónak kormánya.



Ilyen kormány alatt a szónoki tehetség a legbecsesebb mindazon tulajdonok között, melyeknek egy politikus birtokában lehet, és ez a legmagasabb fokban lehet meg valakiben, a nélkül, hogy ítélőtehetség, akaraterő, az emberek jellemének, az idők jelének felismerése, a nélkül, hogy a törvényhozás, a nemzetgazdaságtan alapelemeinek ismerete, vagy valami tehetség a diplomatia vagy hadviselés iránt, – vele össze volna kapcsolva.” (Szitnyai 1887, 5) „Az igazság útjában annyi akadály sehol sem áll, mint a politikai szónoknál [...] a politika nem tudományokhoz tartozik, melyekhez mindenki ért, vagy legalább szeret érteni, mint például a neveléshez, az orvosláshoz és a nyelvészethez, anélkül azonban, hogy soknak csak egy kis fogalma is lenne ezen dolgokról.” (16-17) Érvelését Stuart Mill logikája alapján dolgozta ki.

A legbecsesebb fejtegetés Babits Mihály esszéje, melyet fogarasi diákjainak írt 1909-ben: Irodalmi nevelés. Egy tantárgy filozófiája tanulók számára. Ő az egyetlen, aki egységben látja a gondolkodást és a beszédet (a stilisztikát és a retorikát, melyet az ókor egynek tekintett, és retorikának nevezett), valamint az olvasást és az írást (a tanulmányt teljes terjedelmében idézzük, lásd a Szöveggyűjteményben).

2.2.3. Az iskolai retorikák

Az 1868-as népoktatási törvény utáni gimnáziumi tantervek előírták a retorika tanítását a hatodik osztályra. Agymnasium tanítási terve, 1879 a következőt írja: „VI. osztály Rhetorika, a prózai műfajok elmélete, tekintettel azok történeti fejlődésére, főleg a görög, latin és magyar irodalomban. Megfelelő szónoki művek és rhétorikai értekezések olvastatása."

Az Eötvös József-i népoktatási tanterv (1869) felépítése átgondolt, megtervezett, egyszóval zseniális volt. A retorika tanítása az elemi iskolai beszéd- és értelemgyakorlatokban és a fogalmazástanításban volt előkészítve. A beszéd- és értelemgyakorlatok elnevezésű tárgy a szókincs és a gondolkodás fejlesztésére összpontosított: gyakoroltatta a felosztás, a részekre osztás és az összehasonlítás műveletét, ezáltal játékosan, észrevétlenül, a környezet tárgyain szemléltetve előkészítette a nyelvtan és a nyelvtant követő retorika tanítását. Erre épült a gimnázium anyaga: az 1-3. osztály a leíró nyelvtant bővítette mondattani alapon (Jászó 1990), s ezt követte a nyelvtan rendszeres áttekintése. A nyelvtanra épült 4.-ben a stilisztika és a verstan, 5.-ben a szerkesztéstan, 6.-ban a retorika, 7.-ben a poétika, 8.-ban az irodalomtörténet. Az 1899. évi tanterv 5. osztályra tette a retorikát, összevonta a szerkesztéstannal, 6.-ra tette a poétikát, a 7-8. osztály kapta az irodalomtörténetet, valamint a nyelvtani összefoglalást, tekintettel a magyar nyelvtörténetére. Ez a beosztás állandósult hosszú időre. A tanterv Góbi Imre és Szántó Kálmán tankönyveit ajánlotta (az akkori szerzők teljes sorozatokat írtak: irálytant (stilisztikát), retorikát és poétikát, némelyikük irodalomtörténetet, illetőleg olvasókönyveket is).

A tantervekhez szóló utasítások hangsúlyozzák, hogy a műveket „magyarázó tárgyalással” kell tanítani, tehát olvasmányokon, sőt a hangsúly az olvasmányokon van. Az elméleti anyag pedig arra van szánva – ahogy az 1880. évi utasítás megfogalmazza –, „hogy a különböző nyelvű olvasmányok magyarázatában nyert általános becsű felvilágosítás ne maradjon szakadozott ismeret, és merőben az esetlegességre bízva, hanem idő szerinti rendszeres egybefoglalásban kellő kiegészítést és biztosságot nyerjen.”

A tanítás elmélete a 20. század elejétől fokozatosan megváltozott, s a tanítás eltolódott a gyakorlat felé az elmélet rovására. Az 1905. évi népiskolai tantervben például nem nyelvtani anyag van előírva, csak nyelvtani magyarázatok. A gimnáziumi anyagot és a retorikát illetően a fordulat az 1924. évi tanterv; az 5. osztályban marad ugyan a retorika, de a tanterv megfogalmazása ekképp hangzik: „retorikai tanulságok levonása és összefoglalása. (A prózai műfajok áttekintése.)” Az elmélet háttérbe szorítása meglátszik az 1924 utáni retorikákon, illetőleg a régebbi retorikák átdolgozásain, az érvelés, vagyis a logikai rész tűnik el belőlük elsősorban. Az 1938-as tanterv már nem említi a retorikát.

Az iskolai retorikák közös vonása a retorika tág értelmezése: tartalmába sorolták a prózai művek elméletét, de a prózai művek tartalmát különbözőképpen határozták meg: egyesek bevették a szépirodalmi alkotásokat, így a regényt és az elbeszélést, mások csak a történetírást és az értekezést. A tantervi utasítás pedig egyértelmű e tekintetben: a történetírást és a tudományos értekezést sorolja fel a szónoklat mellett. A verses (költői) műfajokkal a poétika foglalkozott. Elkülönítették a stilisztikát, hiszen más osztály anyaga volt, de szorosan kapcsolódott a retorikához, a retorikát megelőző osztály anyagát alkotta. Ezért az iskolai retorikákban az élokúcióval foglalkozó fejezetek rövidek, mindössze a stíluserényeket tárgyalják, hiszen a stílus részletes tanítása már megtörtént. (Most csak a retorikák bemutatására összpontosítunk, de egy alaposabb elemzésbe be kell vonni a stilisztikákat is.)

2.2.3.1. NÉVY LÁSZLÓ RETORIKÁJA

A tantervekhez kapcsolódó retorikák sorát Névy László tankönyve, a Rhetorika. A prózai műfajok elmélete.



Középiskolák és magánosok használatára (Budapest, 1878) nyitja meg. Névy elvégezte a retorika témájának a körülhatárolását; megújítását, vagyis a tanterv szerinti bemutatását (nemcsak a klasszikusok, hanem korabeli retorikák és lexikonok alapján is dolgozott); terminológiájának megújítását. Retorikája deduktív rendszerű, azaz először kifejti témáját, utána adja a példát. Ebben a retorikában nincsenek beszédek, ezért Névy Az írásművek elmélete című régebbi művéhez utalja könyvének használóit.

Névy az előszóban megírja, hogy nem volt könnyű témáját körülhatárolnia, ebben Kármán Mór volt segítségére. (Kármán Mór középponti alakja volt az 1868. évi népoktatási törvény utáni reformoknak, nemcsak a gimnáziumi, hanem az elemi iskolai olvasókönyvek tartalmát is befolyásolta, vö. Jászó 1990.) Névy retorikájának felépítése – a bevezetés és a retorika meghatározása után – a következő: I. szakasz: Az elbeszélés, A) Való események előadása: a történetírás, a történetírás története, B) Költött események előadása: regény és novella. II. szakasz: A szónoklat (műbeszédnek is nevezi). III. szakasz: Az értekezés.

A retorika meghatározása megalapozza a tankönyv felépítését. Névy László szerint „A rhetorika szónak tágabb és szűkebb jelentése van. Tágabb értelemben mindazon prózai műfajok elméletétjelenti, melyekben a csinosabb előadásmódnak az úgynevezett ékesszólásnak (eloquentia) helye van; szűkebb értelemben pedig csak a szónoklat elméletét.”

A szónoklatról szóló II. szakasz általános bevezetéssel kezdődik: A szónoklat általában, a műbeszéd eredete és első osztályozása: itt a klasszikus hagyományoknak megfelelően tanácskozási, törvénykezési és kitüntetési (ez utóbbi mai terminussal bemutató beszéd, genus demonstrativum) beszédet különböztet meg. A szónoki beszéd tárgya. A tétel, a tétel megválasztása. – Ezután úgy halad, ahogyan a klasszikus világ mesterei kijelölték a bemutatás menetét, tehát: a feltalálás, az elrendezés, a kidolgozás, a betanulás és a szóbeli előadás.

Az I. fejezet a feltalálásról szól, itt mutatja be a meggyőzés és az indulatgerjesztés lehetőségeit; terminológiája csaknem megegyezik a maival, személyében a retorikai irodalom terminológiai megújítóját tisztelhetjük (zárójelben megadja a latin megfelelőket, sőt görög betűkkel a görög megfelelőket is). Az érvet a következőképpen határozza meg: „A meggyőzés kifejtéssel és bizonyítással történik. Mindazt, ami a tárgy kifejtésére és bebizonyítására szolgál, érvnek vagy bizonyítéknak (argumentum) nevezzük. Az érv tehát rhetorikailag nem csupán ok, hanem bármely adat, mely valamit támogat.” (40) A meggyőzés, valamint Az indulatgerjesztés és rábírás című fejezetek felépítése a következő:

3.3. táblázat -

A meggyőzés Az indulatgerjesztés és rábírás

Az érvek Érzelmek és indulatok

Belső érvek Az akarat

A megindítás eszközeiAz értelmezés

Nem és faj

Az egész és részei

Ok és okozat

A megelőző és következő

Körülmények

Hasonló és hasonlatlan

Egyező és nem egyező

Az ellentétek



Egyéb tárgyi közhelyek

3.4. táblázat -

Tekintélyi érvek

A példa

Idézet

Törvény és tanúk

Cáfolás

A cáfolás több módjai

A II. fejezet a szónoki beszéd szerkezetét tárgyalja: az elrendezés általában, a szónoki beszéd főrészei, a szónoki beszéd bevezetése, a tétel és felosztása, a tárgyalás a szónoki beszédben, a szónoki beszéd befejezése.

III. fejezet: a szónoki beszéd előadása. Felosztás, a szónoki beszéd irálya (azaz stílusa, az irály nyelvújítási szó volt, de nem vált elfogadottá), az okoskodás szónoki formái (itt szerepel az okkötés, vagyis a szillogizmus, és a dilemma, melyet Névy kétélű okkötésnek nevez, az enthümémát nem tárgyalja), folyékonyság és hangidom a szónoki irályban (részletesen, jó példán foglalkozik a prózaritmussal), hatályosság a szónoki irályban, a szónoki beszéd fajai, úgymint egyházi, politikai, törvényszéki, akadémiai, alkalmi beszéd – tehát ötféle beszédet különít el. Az egyházi beszédek alfajai: hitágazati (dogmatikai), erkölcsi (moralis) és fejtegető (homília) beszédek, s ide sorolhatók még a halotti beszédek, de csak azok, amelyek a szertartás részeként tartatnak. Az akadémiai beszéd egyik alfajának tartja az erkölcsi irányú intelmi beszédet, ilyennek tekinti Kölcsey Parainesisét. Másik alfaja az emlékbeszéd, mely tulajdonképp a bemutató beszéd (genus demonstrativum) alfaja (genus laudatorium, azaz dicsőítő beszéd, laudáció). Az alkalmi beszédet társadalmi beszédnek is nevezi, ilyenek: gyász- és ünnepi beszédek, üdvözlő, beköszöntő, megnyitó, bezáró, búcsúbeszédek, katonai és iskolai beszédek.

IV. fejezet: a betanulás, V. fejezet: a szavalás: a szavalás feladata, a szavalás elemi feltételei, a helyes szóejtés, a szünetek, az értelmi hangsúlyozás, a szavalás művészi feltételei, a hanglejtés, hangfestés, az időtartam, a taglejtés. VI. fejezet: a szónoklat története.

A memorizálással későbbi és mai retorikáink kevesebbet törődnek, ezért ezt a részt közöljük:

Útmutatások a betanulásra

1. Terjedelmesebb beszédek betanulását csak élénk, erős emlékezőtehetség bírja meg; minthogy pedig ilyent nem mindenki nyer a természettől, sőt a nyert iselsat- nyulhat kellő gyakorlat hiányában, arra kell törekednünk, hogy gyakorlat által fejlesszük ki az isten adományát, s tegyük erőssé az eredetileg gyenge tehetséget is.

E gyakorlatnak azonban lehetőleg rendszeresnek kell lennie. Kevésen és könnyűn, egyszersmind oly műdarabokon kell kezdeni, melyek tartalmuknál és alakjuknál fogva vonzzák, érdeklik lelkünket. Kiválóan a költemények kínálkoznak ilyen gyakorlatra. A rhythmikus beszédben számos támasztékot talál az emlékezet, melyek folyóvá teszik a lélek előtt az egész szöveget.

Az időre nézve, mikor legfogékonyabb az emlékezet, nem minden ember természete egyforma; általában az esti órák ajánlatosak, úgy azonban, hogy az este tanultak a következő reggel ismételtessenek. Számtalan tapasztalás mutatja, hogy a kipihent lélek csodálatos élénkséggel idézi vissza a megelőző nap szellemi benyomásait. Hogy a gyakori ismétlés által mindig mélyebben és maradandóbban vésődnek az emlékezetbe a betanultak, mondanunk is felesleges.

2. A gondos szónok már a beszéd tervezésénél és kidolgozásánál is ügyel arra, hogy a betanulás könnyű, a megtartás biztos lehessen. A természetes, átlátszó elrendezés, az egyszerű szerkezet, a főbb eszméknek kidomborítása nagy szolgálatot tesznek az emlékezőtehetségnek. Azonban a részletekben is lehet könnyíteni a



dolgot, éspedig az által, hogy lehetőleg arányossá és rhythmikussá tesszük a beszédet.

A dallamos, arányos beszéd, mely tetszetős hangmenetével a fület is kellemesen érinti, különösen a művészileg tagolt körmondatok már alakjoknál fogva is könnyebben beletapadnak az emlékezetbe, mint a rendetlen mondatszerkezet.

3. Tanácsos a beszédet saját kéziratunkból betanulni, mert az ismeretes vonások, a bekezdések, egyes nyomatékos szók helyzete, sőt a netaláni törlések, javítások is megannyi támogatói az emlékezetnek. Addig, míg egy-egy jelentékenyebb részt biztosan el nem tudunk mondani, ne haladjunk más részre; a félig betanultat sokkal könnyebben összezavarjuk az új eszmékkel, mint azt, amit mint biztos sajátunkat mintegy félretehetünk, míg másnak elsajátításával foglalkozunk.

4. Hatalmasan támogatja az emlékezőtehetséget a hallás is. Célszerű ennélfogva, hogy ne csendesen olvassuk a betanulandó szöveget, hanem halk hangon; szavaló hanghordozás ugyan még nem szükséges ekkor, de nem árt, ha már most értelmes hangsúlyozással ejtünk minden szót, mert az így megtanult szöveget sokkal könnyebb aztán kellő szavalati színezéssel tökéletesbítve előadni.

5. A kezdő szónoknak feltétlenül ajánlandó, hogy előadását szó szerint tanulja be. Sokféle körülmény hathat rá zavarólag, s ha teljesen biztosnak nem érzi magát, könnyen kieshetik sodrából. Másrészről azonban önállásra kell törekednie, hogy magát a gondolatot tartsa birtokában, melynek szükség esetében, ha a szóra nézve elhagyja emlékezete, képes legyen más oda illő formát is adni. Az sem felesleges, ha nagy terjedelmű beszéd vázlatát, legalább a fő pontokat kjegyzi a szónok, s ejegyzetet maga elé teszi. A parlamentben rendesen így tesznek a szónokok. Aki például másnak beszédére akar felelni, különösen, ha több pontot akar megvilágítani, cáfolni, helyreigazítani, ily jegyzetek nélkül aligha fogja feladatát teljesen s kellő rend szerint megoldani.

Huzamos gyakorlat képessé teszi a szónokot arra, hogy szó szerinti betanulás nélkül, sovány vázlat után, sőt rögtönözve is teljes sikert arasson beszédével. E gyakorlat ugyanis, feltéve, hogy hivatásának él, lelkiismeretes és sokoldalú tanulmányokat végez, otthonossá teszi neki a tért; a hallgatók tekintete nemhogy nem zavarja, sőt lelkesíti őt; a gondolatok csattanó kifejezése pedig mindig akkor terem ajkán, mikor szüksége van rá. És ez az eszményi cél, mely felé már a szónoklat-tanulónak törekednie kell.Verbőczy István, a Szónoklattan. Iskolai és magánhasználatra (Budapest, 1870,1878) kötet szerzője, pécsi ciszterci tanár „alkotmányos nemzeti életünkjelentékeny tényezőjét” látja a szónoklásban. Könyvét azonban nem igazítja még a tantervhez, hiszen anyagába felveszi a stilisztikát is. Művén erősen érzik Szvorényi hatása, tulajdonképpen Szvorényi könnyített kiadásának tekinthető. Az érvelést okkötésnek nevezi, a következőket ismerteti: csonka okkötés (enthymema, okhalmozás [inductio]), okfejlesztés (sorites), hasonság (analogia), szarvas okoskodás (dilemma; a dilemma is kettős, mint az ökör szarva, innen az elnevezés).

2.2.3.2. GÓBI IMRE RETORIKÁJA

Góbi Imre gimnáziumi tanár Rhetorika. Agymnásiumok VI. osztálya számára (Budapest, 1888) című könyvénekjellegzetessége, hogy csak a történetírást és a szónoki beszédet tárgyalja retorika címen. Elméleti anyaga rövid és tömör, példatára viszont gazdag, mégpedig a célból, hogy – a tanterv előírásának szellemében – a tanárok olvasmányokon figyeltethessék meg az elméletet. Góbi az olvasmányokatjegyzetekkel és vázlattal látta el az otthoni olvasás megkönnyítése érdekében. A következő beszédeket mutatja be ily módon: az ifjabb Pitt beszéde a rabszolga-kereskedésről, Perikles beszéde az athéni népgyűlésen 431-ben Kr. e., Deák Ferenc: A közös iskolákról, Antonius beszéde Caesar holtteste felett, Kölcsey Ferenc: Védelem P. J. számára, Plataea megbízottai- nak beszéde, Perikles emlékbeszéde a háború első halottai felett, Eötvös József: A tudomány befolyása az életre, Nikias beszéde katonáihoz. Tematikájának megfelelően a retorika történelmi olvasmányokat is tartalmaz. Az utolsó fejezeta Rhetorikai értekezések címet viseli, és a történetírásról és a retorikáról szóló értekezések kaptak helyet benne. Góbi részleteket közöl Blair Hugó rhetorikai és aesthetikai leczkéiből, Toldy Ferenc Egy pillantás a magyar politikai szónoklat történetére című művéből, valamint közli Csengery Antal Deák Ferenc mint szónok című tanulmányát. Góbi Imre könyvét méltán ajánlotta a tanterv. Egy rövid bekezdést idézünk belőle:

Gúny és humor a bizonyításban és cáfolásban. A gúny és humor magában véve nem bizonyít és nem cáfol semmit; de belévegyülhet a bizonyításba és cáfolásba.

A régi szónokok, Demosthenes, Cicero s a többiek sokszor nem tartanak mértéket az ellenfél kigúnyolásában; felhordják magánélete botlásait, kalandjait, testük-lelkük fogyatkozásait; kapva kapnak a pletykákon; gyanúsítanak, rágalmaznak, ócsárolnak. Az újabb kori szónokokjobban ügyelnek a társas illedelemre, a tanácskozó testületek méltóságára. A gúnyolódás, az ellenfél nevetségessé tétele azonban mindig kétes sikerű;



elkeseredést, konokságot támaszt, s útját vághatja a meggyőzésnek (capacitálásnak). Egy esetben igazán helyén van: midőn pöffeszkedő álokoskodást, veszedelmes rossz szándékot, célzatos ámítást kell leplezni.

2.2.3.3. Dengi János Rhetorikája

Dengi János Rhetorika. A prózai műfajok elmélete. Olvasmányokkal s ezek magyarázatával középiskolai használatra (Új kiadás, 1892) című kötete Névy és Góbi műve között helyezkedik el: részletes retorika, mint Névyé; a történetírást és a szónoklattant tárgyalja, mint Góbi, de az értekező prózát is felveszi. Példatárajobban közeledik saját korához: Blair: A szónoklatról s a szónoki mű szerkezetéről, Blair: Démoszthenész és Cicero, Kölcsey Ferenc: A magyar nyelv ügyében, Kossuth Lajos: Örökváltság (hírlapi cikk), Deák Ferenc: Felirati javaslat, Csengery Antal: Deák Ferenc mint ember és szónok, Eötvös József: Elnöki megnyitó, Gyulai Pál: Br. Eötvös József (emlékbeszéd), Schlauch Lőrinc: Hinni és tudni. A beszédekben megjelöli a részeket, az argumentáció helyét, s a beszédek után magyarázatokat és szerkezeti vázlatot közöl.

2.2.3.4. PINTÉR KÁLMÁN RETORIKÁJA

Pintér Kálmán Rhetorika és olvasókönyv. Iskolai használatra (Budapest, 1895) bevezetésében a prózáról általában, a retorika fogalmáról, a retorikai stílusról és a prózai műfajokról ad áttekintést. A könyv első része az elbeszélő prózát (elbeszélés és történetírás), második a szónoki prózát (az érvelés részletes tárgyalásával), harmadik az értekező prózát elemzi. Az olvasmányok az elmélet fejezeteihez igazodnak. A szónoki művek között vannak egyéni példái: Kölcsey emlékbeszéde Berzsenyi felett, Kölcsey jellemzése Eötvös Józseftől, Eötvös József jellemzése Gyulai Páltól, Deák Ferencjellemzése Csengery Antaltól, Vörösmarty emlékszobránál Toldy Ferenctől.

2.2.3.5. KOLTAI VIRGIL RETORIKÁJA

Koltai Virgil Rhetorika és olvasmányok a rhetorikához. Középiskolák számára (Budapest, 1901, második, javított kiadás) című kötete felhasználta Acsayt, Négyesyt, Zlinszkyt, Riedlt. Alapos, jó tankönyv, mint a többi. A könyv első része az elmélet. A feltalálásnál (invenció) részletezi a megismerés módját: az indukciót és a dedukciót, valamint a fogalom kifejtését, továbbá a bizonyítást és a megindítást. Ezután következik a szerkesztés (diszpozíció). Ezek az ismeretek minden prózai műre vonatkoznak. Ezt követi a különös rész: A) a leíró művek, B) az elbeszélés, C) az értekezés. A szónoklat a második részben kap helyet, a történetírás után, mégpedig: a szónoki beszéd, tárgya és célja, szerkezete és stílje, a külső hatás eszközei; a szónoki beszéd fajai. Öt beszédet közöl (Kossuth, Deák, Kölcsey, Eötvös, Gyulai), vázlattal és jegyzetekkel. A beszédvázlatok közlése hasznos újítás volt retorikáinkban.

2.2.3.6. Bartha György és Tordai Ányos Retorikája

Bartha György és Tordai Ányos Retorika a középiskolák V. osztálya számára (Budapest, 1913) című könyvének első részében a szerzők olvasmányokat közölnek, a szónoki beszédeket más-más szempontból elemzik (tárgya, forrásai, szerkezete, előadása, fajai). Alapos,jó retorika, talán az utolsó a részletes, gazdag tartalmú iskolai retorikák sorában.

2.2.3.7. RIEDL FRIGYES RETORIKÁJA

Riedl Frigyes Rhetorika és rhetorikai olvasókönyv című műve 1888-ban jelent meg először, harmadik, javított kiadása Budapesten, 1897-ben látott napvilágot. Az 1905-ös tantervhez Riedl ismét hozzáigazította könyvét, majd 1926-ban Pintér Jenő dolgozta át, 11., utolsó kiadása 1933-ból való. Csaknem ötven évig használták, kétségkívül az élvonalbeli retorikák közé tartozik, azzá tette Riedl tekintélye és közismertsége, s minden bizonnyal az tény is, hogy pedagógiai meggondolásból gyakorlatias újításokat vezetett be. Ilyen újítás a sok példa, a szemléletes táblázatok, a nagy olvasmányanyag.

„Minden szavad az értelem kedveért legyen, az értelem pedig az igazság kedveért” – írja az előszóban megszívlelendő tanácsként. A kötet tartalma: elbeszélő, értekező és szónoki próza, tehát a történetírás, a regény, a beszéd, az értekező próza, a leírás, a levél. Az indoklást az elméleti rész végén olvashatjuk: „A prózai műfajok elméletének neve retorika. E szó szorosabb értelemben annyit tesz, mint szónoklattan (rhetor görögül = szónok). Mi azonban bővebb értelemben használtuk a retorika szót. A retorika elnevezésen e szerint nemcsak a szónoklásnak, hanem az összes prózai műfajoknak elméletét értjük.” A prózai műfajok közül kiemelten kezeli a történetírást. Az elméleti rész rövid, az 55. oldalig tart, az 55-243. oldalig olvasmányok kaptak helyet, az elméleti résznek megfelelő elrendezésben.

Riedl könyvének elején tárgyalja az invenciót és a diszpozíciót, fejezetei: Feltalálás, szerkezet, stílus; Az írásmű



tárgya; Az anyaggyűjtés (itt találhatók a logikai műveletek); Az anyag elrendezése. Ezek a lépések általánosak ugyanis, minden prózai műfajban szükségesek (ezen megoldása feltétlenül eltolja a retorikát a fogalmazástanítás felé). A tankönyv induktív menetű, világosan magyaráz, jó példái vannak; az ismereteket ügyes táblázatokban foglalja össze, ezek a következők:

3.5. táblázat -

Az író működése A működés eredménye

1. Az anyag feltalálása (Invenció)

2. Az anyag elrendezése (Diszpozíció)

3. Az anyag kidolgozása (Elokució)

A mű tartalma A mű szerkezete A mű fogalmazása

3.6. táblázat -

A tapasztalás (az anyaggyűjtés egyik forrása)

I. A magam tapasztalata II. Mások tapasztalata

a) önkénytelen a) olvasás

b) szántszándékos b) társalgás útján

1. megfigyelés

2. kísérlet

3. utazás

3.7. táblázat -

Az okoskodás (az anyagszerzés másik módja)

I. Fő elmeműveletek II. Segédeszközök

a) a következtetés (syllogismus) és a dedukció

b) az indukció

a) Belső érvek

1. a definíció

2. a divízió

3. az oksági kapcsolatnak

1. a körülményeknek

megfontolása (hely, idő, mód stb.)

b) Külső érvek

1. törvények

2. a Biblia

3. jeles írók

A szerkezet főszabályai: 1. legyen egységes, azaz a mű tárgyára (témájára) vonatkozzék mindaz, amit írunk; 2. legyen kapcsolatos, azaz minden rész függjön össze a megelőzővel és a következővel; láncszem láncszemhez csatlakozzék. Az események egymásból folynak az elbeszélésben, a gondolatok egymásból következnek az okoskodó előadásban. 3. A részek, ámbár kapcsolatosak, mégis határozottan elválnak egymástól. A következő rész ne mondja ugyanazt, mint az előző.



1. Legyen arányos, azaz minden rész terjedelme feleljen meg fontosságának. 5. A részek áttekinthető módon legyenek csoportosítva: az eseményeket időrendben, a leírt tárgyakat helyzetük szerint adjuk elő. Okoskodásoknál az egyszerű megelőzi a bonyolultabbat, adatoknál az olvasó által már ismert adat megelőzi az ismeretlent. 6. A szerkezet legyen haladó, azaz az olvasó érezze, hogy minden szakasz előbbre viszi, a tárgyra vonatkozólag valami újat mond. Az olvasó tehát folyton jobban és jobban közeledjék a célhoz. 7. A szerkezet legyen kerekded. Az olvasó érezze, hogy a mű folytonosan haladva, tartalmának megfelelően egy bizonyos pontnál befejeződik, és ekképp egy összefüggő, fejlődő, a végén zárt egészet alkot.

A szónoki beszédről szóló fejezet tömören tárgyal minden idetartozó tudnivalót. A meghatározás ekképp szól: „A beszéd és a történetírás közt tehát az a lényeges különbség, hogy a történetírás elbeszél, hogy felvilágosítson, a szónok pedig érvel, hogy rábeszéljen. A beszédnek legfontosabb részei e szerint 1. a bizonyítás (érvelés), 2. a rábeszélés (akarat megindítása)” (24). Bemutatja a beszéd részeit, fajait (politikai, törvényszéki, egyházi, emlékbeszédek, alkalmi beszédek); beszél az írásmű tárgyáról, anyagának feltalálásáról és elrendezéséről (itt kap helyet a szerkezet, a következtetés – szillogizmus és dilemma, különféle kombinációi: az epikheiréma, dilemma és soros –, a példa; tisztázza az indukció és a dedukció különbségét; bemutatja a belső és a külső érveket. Részletesen tárgyalja a beszéd elrendezését. Az ismereteket az alábbi táblázatban foglalja össze:

3.8. táblázat -

A beszéd részeinek táblázatos átnézete

I. Bevezetés a) Jóindulat ébresztése (fellépéssel),

b) figyelemgerjesztés (tárgyjelentőségével).

II. Tétel a) Kitűzött tárgy megnevezése.

b) A tárgy felosztása.

III. Elbeszélés (Politikai beszédeknél a helyzet rajza.)

a) Időbeli,

b) térbeli,

c) okozati körülmények.

IV. Bizonyítás Az érvek felsorolása. (Legerősebb érv a bizonyítás végén.)

V. Cáfolás Az ellenérveknek kapcsolatukból való kibontása és megrontása.

VI. Befejezés a) Összefoglalás egészen röviden.

b) Indulatgerjesztés. A hallgatóság akaratára való hatás és megindítás.

Hat beszédet közöl: Kossuth Lajos beszéde a haderő megajánlása végett, Deák Ferenc a felirati javaslatról, Pericles beszéde Athén dicsőségéről, Mily üdvösséges a magunk ismerése (Pázmány Péter), Mirabeau beszéde a rendkívüli adó érdekében, Gyulai Pál beszéde Arany János ravatalánál. A beszédeket római számokkal tagolja (a hosszú beszédeket csak részben közli, tartalmi összefoglalókat ad a kihagyott részek helyén, ez a technika általánossá vált a későbbiekben). A beszédekhez kitűnő vázlatokat és jegyzeteket csatol.

Pintér Jenő átdolgozása az 1924. évi tanterv nyomán készült. A logikai rész rövidebb benne.

2.2.3.8. ZLINSZKY ALADÁR RETORIKÁJA

Zlinszky Aladár A prózai műfajok mintái és törvényei. Középiskolák számára (Budapest, 1900) című



terjedelmes tankönyve (272 oldal) nagyalakú, modern küllemű, nagyonjó példákat felvonultató alkotás. Előszavában ezt írja: „Utasításainkjelölték ki a reformnak útját, midőn a rhetorikát a szónoklat elmélete helyett általában a prózai műfajok elméletévé tették. Ebben iskolakönyveink megelőztéka külföldi hasonló rhetorikákat, melyek még mindig csupán a szónoki beszéd elméletével foglalkoznak. Az ókornak a könyvnyomtatás feltalálása előtt mindene az élőszó volt, az ismeretek terjesztésére egyetlen eszköze a beszéd, nem csoda, hogy előkelő helyet juttatott neki szellemi életében. De ma, a papír és a könyvek korában, az írott szó fontosabb lett az élőnél, s bár a magyar szellemi élet fejlődésének jelentékeny része szónoklatban hangzott, a többi prózai műfajok is teljes érvényre emelkedtek. A tudomány terjedésével és a történeti tudat felébredésével az értekező és elbeszélő próza hasonlójoggal követel helyet magának.” Olyan megállapításokat fogalmaz újra, melyek márjó ideje benne vannak retorikatanításunkban.

Retorikája olvasmányokra és elméleti részre oszlik. Az általában olvastatott szónoki beszédeket közli a levelek, naplók, a történeti olvasmányok és az értekezések mellett.

A szerkezet különös alakjai cím alatt mutatja be az elbeszélő, az értekező, a szónoki, a párbeszédes alakot, valamint a levélalakot. A feltalálásról szóló fejezetben olvashatjuk az elbeszélést, az okoskodást (a belső és a külső érveket) és a megindítást.

2.2.3.9. NÉGYESY LÁSZLÓ RETORIKÁJA

Négyesy László Rhetorika. Prózai olvasmányok. Elmélet. Gymnasiumok és reáliskolák V. osztálya számára (Budapest, 1901) című könyvének erénye világos, szép, olvasmányos stílusa. Annyiban induktívjellegű, hogy elöl vannak benne az olvasmányok, utána az elméleti rész.

Négyesy könyve tehát olvasmányokra és elméleti részre oszlik. Az olvasmányok szerkezete: I. Elbeszélések (itt kapott helyet a történetírás), II. Értekezések, III. Levelek (római és magyar levelek nagy gyűjteménye), IV. Irányművek (például erkölcsi intelmek), III. Beszédek (Emlékbeszéd Kazinczy Ferenc felett Kölcseytől, Emlékbeszéd Körösi Csoma Sándor felett Eötvöstől, A nemzeti védelemről. Kossuth beszéde 1848. július 11-én, Deák Ferenc első felirati beszéde, Emlékbeszéd Arany János ravatalánál Gyulaitól, Beöthy Zsolt Ezredévi ünnepi beszéde, Pericles halotti beszéde Thukydidesből). Az elméleti rész első fele általános szerkezettan (ez Négyesy régebbi szerkezettanának beolvasztása), második fele a prózai műfajok alkotását tárgyalja, ezek: a leírás, azelbeszélés, az értekezés, a beszéd, az irányművek; a felépítés tehát követi az olvasmányokat.

Az Általános szerkezettan három nagy fejezetből áll. I. Az előadás nemei és formái című fejezet először az előadás három főnemét határozza meg, ezek: 1. a közlő (elbeszélő), 2. az értekező (megbeszélő), 3. a rábeszélő előadás. Az előadás formái: a folytonos előadás és a beszéltető forma. A közlés formái az élőszó és az írás (nyilvános olvasmány, levél). II. A belső rend (szerkezet) a következőket tárgyalja: a gondolatok egymásutánja, egység, haladás, folytonosság, teljesség, tagoltság (részek), a részek rendje, a szerkezet, a kezdet, a végpont, a szerkezet három fő mozzanata, a szerkezet elve a dolgozat célja szerint. III. A feltalálás: a mű eszméje, a tartalom feltalálása, az ismeret, a tapasztalati ismeret, az elméleti ismeret, az inductio, a deductio, a meghatározás, részelés és felosztás, képzelet, érzelmek, ítélet és ízlés. A logikai műveletek tehát az invenció részét képezik Négyesy művében, éppúgy, mint Riedlnél.

A beszéd című fejezet részei: a beszéd fogalma (a beszéd élőszóbeli rábeszélő mű), a beszéd fajai politikai, törvényszéki, egyházi, akadémiai, alkalmi), a beszéd tartalma (gondolati, érzelmi), a beszéd szerkezete, a szónoki előadás. (Érdekes, hogy a szónoki előadás teljességgel háttérbe szorul, mindössze egyetlen bekezdés.)

A századforduló után számos kisebb-nagyobb retorika született. A középfokú tanítóképzők számára nagyon lecsökkentették a retorika anyagát. Bánóczi József – Weszely Ödön műve iskolát teremtett: Poetika, retorika és olvasókönyv. Budapest, 1905. A logikai elemeket egyáltalán nem tárgyalják, s kialakítják azt a modellt, amely máig is él az alsó fokú fogalmazástanításban: az írásmű tárgya, a cím, az alapeszme, az írásmű anyaga, az anyag föltalálása, a tapasztalás, az elmélkedés, az anyag elrendezése, a szerkezet, a kidolgozás, az előadás módjai (közlő, értekező, rábeszélő). Vannak olyan tanítóképzős retorikák, melyek tulajdonképpen olvasókönyvek, alig van bennük elméleti ismeret (ilyen például Sarudy Ottó tankönyve).

2.2.4. Az átalakult retorikák

Az 1924. évi tanterv a gimnázium 5. osztályában hagyta a retorikát (ez a mai 9. osztálynak felel meg). Az anyanyelvi tanulmányok sorrendje a következőképpen alakult: a nyelvtan tanítása az elemi iskola 2. osztályában kezdődik el, s a nyelvtan adja a gimnázium első három évének anyagát. A negyedik osztály anyaga a stilisztika, mely arra tanít, „miként válik előadásunk élőbeszédben vagy írásműben egyaránt világossá, szabatossá és



magyarossá, sőt művészibb alakjában szemléletessé, elevenné, és végül miként nyerhet esetleg beszédünk az elevenség mellett ritmikus tagozódást is, amidőn aztán az előadás módját már versesnek nevezzük.” (Ady-Lengyel 1928, 4) Az 5. osztály anyaga a retorika, a 6.-é a poétika, s az utolsó két évben a diákok irodalomtörténetet tanulnak.

A retorika tárgya: 1. az írásművek szerkezete, 2. a prózai műfajok, tehát tárgyában lényegében nem változott, módszerében azonban nagyon átalakult, mivel retorikai magyarázatokká süllyedt. Megbomlott az elmélet és a gyakorlat egészséges egyensúlya, a gyakorlat került előtérbe (Grétsy 1968). Ez a szemlélet beleillett a két világháború közötti korszak pedagógiájába, az akkori fogalmazástanítás az élményt hangsúlyozta, az érdekes témát, az ötleteket, nem pedig a szerkezetet.

2.2.4.1. ALSZEGHY ZSOLT ÉS SÍK SÁNDOR RETORIKÁJA

Alszeghy Zsolt és Sík Sándor Retorika a gimnázium, reálgimnázium és reáliskola V. osztálya számára (Budapest, 1928) című tankönyve az új, 1924. évi tanterv alapján készült, az iskolai retorikák utolsó típusa. Két részből áll, első része a szöveget tartalmazza, a második az elméleti rész. A szövegek felosztása: leírások, történeti olvasmányok, értekezések, szónoki beszédek (Isten igéjének hallgatása, Pázmány; A haza védelméről, Kossuth; A felirati javaslatról, Deák; Kazinczy Ferencről, Kölcsey; A tudomány nemzeti hivatása, Eötvös; Arany ravatalánál, Gyulai; Rákóczi koporsójánál, Prohászka; A trianoni békéről, Apponyi). A hosszú beszédeket tartalmi magyarázatos rövidítéssel közlik, mindenütt vannak lábjegyzetek. A beszédek után következik a retorikai vázlat, a beszéd részei és a logikai műveletek feltüntetésével.

A retorika itt is a prózai írásművek elméleteként tárgyaltatik, a tankönyv ennyiben követi elődeit. Tartalmi részletességben azonban már más: erősen redukálja a retorikai ismereteket, másrészt szétszórja és az egyéb prózai művek tárgyalásába építi be őket. Ezáltal erősen fogalmazástanítássá válik. Felépítése a következő: Az írásmű – Tárgy, tartalom, alapeszme; Az írásmű forrásai (a tapasztalás, az okoskodás); A szerkezet. Az írásmű célja: „Az írásmű vagy elbeszél valamit, vagy megbeszél valami tételt vagy dolgot, vagy rábeszél bennünket valami cselekvésre. Ezt a hármas célkitűzést vévén alapul, az írásműnek három faját vesszük fel: az elbeszélő (leíró és történeti), a megbeszélő (értekező), a rábeszélő (szónoki) írásművet.” A szerzők az értekezés kapcsán mutatják be az induktív és a deduktív módszert (itt tárgyalják igen röviden a szillogizmust), a meghatározást, a külső érveket. Az értekezés formája és fajai című fejezetben az értekezésnek három formáját különböztetik meg: folyóbeszédes értekezés, párbeszédes értekezés és levél. A tartalom feldolgozásának módját tekintve az értekezésnek négy fajtáját különböztetik meg, ezek: a tanulmány, az esszé (még essay-nek írva), a cikk és a bírálat (kritika). A rábeszélő írásmű a szónoki beszéd. Az első fejezet a szónoki beszéd feltételeit (megjelenés, hangstílus, anyag, elrendezés) taglalja.

Ez a korszak az intuitív, élményszerű fogalmazások íratásának korszaka. Ennek megfelelően a retorikában erősen csökken a retorika logikai része, és erősen kiemelődik a tömegre hatás jelentősége. Ez az erősen csökkentett anyag mentődött át az 1950 utáni korszakba fogalmazástanítás címén, a szónoki beszédek, az értekezések és a történetírás tárgyalása nélkül, csak az elbeszélésre, a leírásra és a levélre összpontosítva.

A szónoki beszéd szerkezetének tárgyalása érdekes, a sorrend: a szónoki beszéd célja, a részletek, a befejezés, a bevezetés, a tárgyalás (egy féloldalnyi az érvelés), a közönség. Az utolsó részt idézzük:

A közönség. A tárgyalás anyagának megválogatását a szónok a közönséghez szabja. A műveltebb közönség más érvelést kíván, mint az egyszerű hallgatóság; amaz az elme finomabb műveleteit is megérti, és követni tudja, emez egyszerű, közérthető gondolatokat kíván.

A szónoki beszéd tömeghez szól; a tömegnek pedig más a lélektana, mint az egyes emberé. Elsősorban kevesebb az ellenálló képessége: könnyebben hajlik, jobban alkalmazkodik a lelke, de csak a tömegérzések irányában; az egyének érzése elnémul a tömeg érzésével szemben.

A tömeg lelkületének egyik vizsgálója így érteti meg ezt a jelenséget: ha két ember egy vadon erdőn keresztül egy irányban halad, anélkül, hogy tudnának egymásról, és mindketten meglátnak egy fenevadat, mindkettőjükben egyenlő rémület támad. De ha észreveszik egymást, egyszeribe bátrabbak lesznek.

A tömeget könnyebben keríti hatalmába az érzés, mint az értelem. Jobban megragadja tehát az, amit magára nézve előnyösnek tart, mint az, ami feltétlenül igaz. Alapjában mindent a maga közös érdekéhez mér, de nem annyira az értelmével, mint inkább a szívével. [...]

A tömeg fölött a szónoknak uralkodnia kell; uralkodik azzal, hogy a maguk emberének tudják, akitől tehát



magukra csak jót várhatnak; mélyebbre és messzebbre ellátónak ismerik, akitől tanulhatnak; az ügyet, amelyről szól, a maguk ügyének tekintik. A szónoknak e három gyeplőt kell megtartania vagy ügyesen kivetnie ahhoz, hogy sikere legyen.

Kisebb számú hallgatóság meghittebb, elvont érvekkel dolgozó, finomabb kidolgozású beszédet követel; a szónok mélyebbre ereszkedhetik problémájában, úgy, mintha csak egyes emberrel váltana szót. A tömegben az egyesek közösséggé kovácsolódnak, elmosódnak az egyéni színek, jobban uralkodnak az általános emberi vonások. A szónoknak erre a közös emberi magra kell építenie.

A tömeg nem viseli el a túlzsúfoltságot, mert az a látást korlátozza; nem bírja el az elmélet túlsúlyát; sikertelen marad vele szemben az elvontság; a beszédben is életnek kell lennie, érzéstől lüktető életnek, amelyet a tömeg a maga életévé tudjon tenni.

Ezt az életet elsősorban az érzés adja meg; az érzés, amely a szónok meggyőződéséből árad, és uralkodik a közönségen is. Ezért fontos, hogy a közönség a szónok szavát a meggyőződés szavának tudja és érezze, mert hit nélkül hitet sugá- roztatni nem lehet. „Ha meg akarsz ríkatni, előbb sírnod kell magadnak is.” (Horatius)

2.2.4.2. ADY LAJOS ÉS LENGYEL MIKLÓS RETORIKÁJA

Ady Lajos és Lengyel Miklós Retorika a középiskolák V. osztálya számára (Budapest,1928) című köteténekjó meghatározásait többször idéztük. Ady Lajos – a költő testvére-először Endrei Ákossal írt középiskolai retorikát, mely 1914-benjelent meg. Most a nagyon sikerült, átdolgozott változatot idézzük. Ez a változat azértjó, mert megtartja a retorika lényegét, de úgy, hogy szemléletes lett és olvasmányos: gyerekeknek szóló nyelven.

A szerzőpáros a retorikát egyértelműen fogalmazástanításként fogja fel: „A retorikai tanulmányok célja. Ez évi munkatervünk ismét továbbvisz egy lépéssel a nyelvi tanulmányainkban. Tavaly az írásműnek főleg a külseje, megjelenési formája érdekelt bennünket; azt kutattuk, miként fejezhetjük ki gondolatainkat és érzéseinket világosan, szabatosan és magyarosan. Ez évben pedig az írásmű belső alakjának a törvényeit fogjuk tanulmányozni, azokat a szabályokat, amelyek szerint elhelyezést nyer az írásművek tartalma.” A retorika felosztását a szerzők táblázatban foglalják össze:

3.9. táblázat -

A teendő A munkálat neve Az eredmény

Gyűjtés Feltalálás (invenció) Tartalom

Elrendezés Megszerkesztés (diszpozíció) Szerkezet

Szavakba foglalás Előadás (elokúció) Stílus

A szerzők nagy erénye, hogy törekszenek a pontos megnevezésekre és a fogalmak világos tisztázására. Az írásművek szerkezete című nagy fejezet első részének a felépítése a következő:

I. A tartalom összegyűjtése (invenció)

1. Tárgy és tartalom

2. Az írásművek felosztása tárgyuk szerint

3. Az írásmű tartalma

4. Az írásmű tartalmának forrásai

5. A tapasztalás (a megfigyelés, a kísérlet; a források)

6. Az okoskodás

A) A következtetés I. Az indukció



II. A dedukció (szillogizmus, a rövidített szillogizmus vagy enthymema, a kibővített szillogizmus vagy poliszillogizmus és epicheiréma, a kettős szillogizmus)

B) Az okoskodás rendező munkálatai (a meghatározás, a felosztás, az oksági kapcsolat)

Az írásművek szerkezete című fejezet második része az elrendezés, hasonlóképpen világos felépítésű és megfogalmazású. Ezután következik a prózai műfajok bemutatása.

A következő beszédeket közlik, a végükön igenjó vázlatokkal: Thukydides: Pericles halotti beszéde, Kossuth Lajos: A haderő megajánlásáról, Apponyi Albert gróf: Ünnepi beszéd Kossuth Lajos budapesti szobrának leleplezésén, Deák Ferenc első felirati javaslata, Vaszary Kolos: A millennium ünnepére, Beöthy Zsolt: Ezredévi ünnepi beszéd, Eötvös József báró: Emlékbeszéd Kőrösi Csoma Sándor felett, A tudomány nemzeti hivatásáról, Kölcsey Ferenc Parainesiséből, Emlékbeszéd Kazinczy Ferenc felett, Shakespeare Julius Caesarjából Antonius beszéde.

2.2.4.3. DROZDY GYŐZŐ RETORIKAI SEGÉDKÖNYVE

Drozdy Győző műve, Az ékesszólás tudománya (1939) négykötetes gépirat, kereskedelmi forgalomba nem került, előszava szerint barátainak készítette. A viszonylag rövid elméleti bevezetőt hatalmas példatár, aforizmák, közmondások, bölcs mondások és különféle, a szónoklatban felhasználható idézetek tömege követi. A kötet kincsesbánya, amit ma is hasznosítani lehetne. Ilyen kitűnő könyv még Bognár Elek A szónoklás és előadás művészete című terjedelmes, jól illusztrált munkája, valamint Szabó József A szónoki taglejtése (1941).

2.2.5. A nagyközönségnek írt retorikák

Úgy tűnik, ebben a korszakban nem volt szükség a nagyközönségnek írt retorikákra. Az érettségizett emberek – akik a hivatalokat betöltötték, s felkészültek a formális nyelvhasználati színtéren való szereplésre – a gimnáziumban megtanulták a retorikát. A politika színterén jelentkezett azonban egy új osztály, a munkásság. A szervezett mozgalmi életben szükség volt retorikai ismeretekre, hiszen az agitátoroknak rendszerint nem volt középiskolai végzettségük. Ezt az igényt elégíthette ki Vanczák Jánosnak, a vas- és fémmunkás szövetség titkárának kis könyvecskéje, a Gyakorlati szónoklattan munkások számára (Budapest, 1907). A könyv első része a retorikai ismeretek praktikus és rövid ismertetése, második részében (a 19–88. oldalig) mintabeszédek találhatók. Van közöttük értekezleten, gyűlésen elmondható beszéd, május elsejei beszéd, előadás a nyolcórai munkaidőről, az általános választójogról. A munkásszónok tárgyai a következők: „1. az egyszerű agitatorikus beszéd, műhelyek értekezletein, szakmák gyűlésein a munkaviszonyokról, keresetről, életszükségletekről és a küzdelemről, amelyet folytatni kell, hogy a munkásság igényei kielégítést nyerjenek. 2. A politikai mozgalom ismertetése, a pártirodalom propagálása, a polgári politikai pártok és az uralkodó társadalmi osztályok ténykedésének kritikája nyilvános gyűléseken, a pártprogram, gazdasági küzdelem ismertetése stb.” Ezek a szempontok élednek újra az 1950 utáni pártállami korszak retorikájában.


Acsay Ferenc (1889) A prózai műfajok elmélete. Budapest.

Adamikné Jászó Anna (1990) Az anyanyelvi tárgyak tanítása a népiskolában 1868-tól 1905-ig. Budapest.

Ady Lajos – Endrei Ákos (1914) Retorika. A középiskolák V. osztálya számára. Budapest, Athenaeum.

Ady Lajos – Lengyel Miklós (1928) Retorika. A középiskolák V. osztálya számára. Budapest, Athenaeum.

Alszeghy Zsolt – Sík Sándor (1928) Retorika agimnázium, reálgimnázium és reáliskola V. osztálya számára. Budapest, Szent István Társulat.

Babics (Babits) Mihály (1908–1909) Stilisztika és retorika a gimnáziumban. Egy tantárgy filozófiája tanulók számára. In Fogarasi M. Kir. Állami Főgimnázium értesítője, 3–14; második: 1910, Nyugat, I. 177–188; harmadik: 1924, Irodalmi nevelés. Irodalmi problémák, 232-250.

Bánóczi József – Weszely Ödön (1905) Poétika, retorika és olvasókönyv a tanító- és tanítónőképző intézetek II. osztálya számára. Budapest. (Második kiadás: 1908)

Bartha József – Prónai Antal (1904) Retorika a középiskolák V. osztálya számára. Budapest. (Ötödik kiadás: 1926)



Bencze Lóránt (1996) Mikor, miért, kinek, hogyan? I. Stílus és értelmezés a nyelvi kommunikációban. 1-2. kötet. Budapest, Corvinus Kiadó, 323–325.

Bognár Elek (1940) A szónoklat és előadás művészete. Budapest. (Ötödik kiadás: 1944)

Corbett, Edward P. J. – Connors, Róbert J. (1999) Classical rhetoricfor the modern student. 4. kiadás, New York, Oxford University Press.

Dengi János (1890) Rhetorika. A prózai műfajok elmélete. Budapest, Eggenberger. (Harmadik kiadás: 1892)

Drozdy Győző (1939) Az ékesszólás tudománya. 1–4. kötet. Budapest.

Gaal Mózes (1899) Kis magyar retorika. Pozsony-Budapest, Stampel. (Második kiadás: 1911)

Gáspári László (1988) Retorika. Budapest, Tankönyvkiadó.

Góbi Imre (1888) Rhetorika. Agymnásiumok VI. osztálya számára. Budapest, Franklin Társulat. (Harmadik kiadás: 1908)

Jády József (1876) Ékesszólástan. Tanodai és magánhasználatra. Pápa. (Második kiadás: 1883)

Koltai Virgil (1900) Rhetorika és olvasmányok a rhetorikához. Budapest, Athenaeum. (Második kiadás: 1901)

Kürcz Antal (1867) Olvasmányok műfajilag rendezve. Pest.

Laky Demeter (1864) Ékesszólástan. Pest.

Négyesy László (1901) Rhetorika. Budapest, Lampel. (Negyedik kiadás: 1912)

Névy László (1878) Rhetorika. A prózai műfajok elmélete. Budapest, Eggenberger. (Negyedik kiadás: 1895)

Pintér Kálmán (1895) Rhetorika és olvasókönyv. Budapest, Hornyánszky. (Második kiadás: 1900) Répássy János (1873) Irály-, költészet- és szavalástan. Eger.

Riedl Frigyes (1888) Rhetorika és rhetorikai olvasókönyv. Budapest, Lampel. 1926 után Pintér Jenő átdolgozásában. (Tizenegyedik kiadás: 1933)

Sarudy Ottó (1904) Poetika, retorika és olvasókönyv a tanító- és tanítónőképző intézetek II. osztálya számára. Budapest.

Sloane, Thomas (2001) Encyclopedia of Rhetoric. New York, Oxford University Press.

Szvorényi József (1851) Ékesszólástan. Eger.

Verbőczy István (1870) Szónoklattan. Tanodai és magánhasználatra. Pécs. (Második kiadás: 1878)


Whately, Richard (1872) Logic. Rhetoric, London, Charles Griffin. (Tízedik kiadás, első kiadás: 1828) Zlinszky Aladár (1900) Rhetorika. A prózai műfajok mintái és törvényei. Budapest.

2.3. A RETORIKA A PÁRTÁLLAMBAN (1948–1989)Az 1948-tól 1989-ig, a rendszerváltásig terjedő korszak két szakaszra bontható: az 1970-ig tartó kemény diktatúrára és az utána következő enyhébb időkre, a puha diktatúrára. Az első korszakban a retorika alárendelődött a pártmunkának, az agitációspropaganda tevékenységnek. A második korszakban már kezd feltámadni az igazi retorika, bár a fogalma körül sok a félreértés, s ezek máig nem oszlottak el.

Mint láttuk, a hazai retorikaírás mindig tartotta a kapcsolatot a nyugat-európai szakirodalommal, a klasszikuson kívül elsősorban az angol szakirodalom hatott rá, de a magyar retorikusok jól ismerték a korabeli német és francia műveket is. Ezakapcsolat 1950-ben megszakadt, nem jutottak el Magyarországra olyan szerzők munkái, mint Stephen Toulmin, Chaim Perelman, valamint az utánuk következő nemzedék írásai. Ez az elszigeteltség is hozzájárult a retorika körüli olyan téveszmék kialakulásához, mint hogy a retorika csak beszédtechnika, csak



hordószónoklás, csak a megtévesztés a célja (Wacha 2002).

A retorika iskolai tanítása 1950-ben megszűnt. Az 1950. évi tanterv az általános gimnázium számára már csak nyelvtant tartalmaz. A négyosztályos gimnáziumi tananyag felépítése a következő: 1-2. osztályban leíró nyelvtan, 3.-ban a szó alakja és jelentése, szóalkotás, 4.-ben nyelvtörténet és nyelvjárások. Nincsen se stilisztika, se retorika. Az oktatásirányítók érezték ennek az állapotnak a lehetetlenségét, ezért 1964-ben a tanterv már előírta a szerkesztéstant, az 1978. évi tanterv felvette a stilisztikát, végül a 2000. évi kerettanterv a 10. osztályra (ez a klasszikus gimnázium 6., a négyosztályos gimnázium 2. osztályának felel meg) egy félévre előírta a retorikát.

1. A retorika helyzete a pártállami korszak első felében sajátosan alakult. 1950-ben – mint láttuk – iskolai tanítását megszüntették. Az 1964-ben bevezetett szerkesztéstan a középiskolák 2. osztálya számára némiképp felélesztette, de alacsony óraszáma és a folyamatból való kiszakítottsága miatt ez a tantárgy nem oldott meg semmit (az alsóbb osztályokban addig is kellett tanítani a fogalmazások szerkesztését, ez a szerkesztéstan már későn került a tanulók elé).

A retorika a mozgalmi életben tovább élt, s alárendelődött a kommunista párt agitá- tori feladatának, kimerült a propagandisták képzésében (ez a cél már régebben is megvolt, vö. Vanczák János retorikájával). A tendenciózusság a leginkább a beszédfajták kijelölésében nyilvánult meg. Ha eltekintünk a tendenciózusságtól, e retorikai könyveknek volt egy nagy pozitívumuk: a népművelés, s benne a nyelv művelése, pallérozása. Átveszik tehát a tankönyv szerepét, tanítanak, felvilágosítanak, s ez minden időben önálló és fontos feladat. Értékelésükkor ezért szét kell választani a politikát és a szakmát.

Kétségkívül tükrözi a pártszellemet a Nyelvtan – stílus – szónoklás című könyv (Kossuth Kiadó, 1960). Előszava világosan fogalmaz: „Ezt a könyvet felnőtteknek szántuk, akiknek nincs lehetőségük arra, hogy beüljenek az iskola padjaiba, akik azonban rajta vannak, hogyírásos ésélőszavas kifejezési módjukat javítsák és fejlesszék. Számos dolgozó, aki – akár a népgazdaság területén, akár a hivatali és társadalmi élet különböző pontjain – belenőtt egy-egy felelősségteljes munkakörbe, gyakran nyelvi-stilisztikai nehézségekkel küzd, amikor írnia, diktálnia, vagy a nyilvánosság előtt szólnia kell, s esetleg nemegyszer kénytelen olyan kritikát hallani, hogy írása »papírízű”, erőtlen, hogy beszéde unalmas, jellegtelen, nem ösztönöz tettekre stb.” A megfogalmazás eufémizmusát ‒ „belenőtt egy felelősségteljes munkakörbe” – ma már nem mindenki érti: arról van szó, hogy pártkáderek vezető pozícióba kerültek iskolázottság, gyakran érettségi nélkül, s tekintélyüket nemigen őrizhették meg, ha képzetlenségük nyilvánosságra került. Ezért szerveztek számukra retorikai tanfolyamokat, írtak elő különféle gyorstalpalókat.

A Nyelvtan˗stílus szónoklás célja is a szintre hozás, első része a fogalmazás művészete és a szónoki művészet, második a nyelvtanhoz kapcsolt nyelvhelyesség, helyesírás és stilisztika. A könyv nyelvi-nyelvtani része kitűnő, a kor jeles tudósai írták, s szándéka is helyeselhető: manapság is ráférne a nyelvi képzés korunk műveletlen politikusaira és televíziós sztárjaira. Erőteljesen hangsúlyozzuk, hogy a nyelvművelés sosem volt politikai kérdés, sosem volt a hatalom kiszolgálója. Népművelői feladat, melyet az adott korszakban adott körülmények között lehetett művelni. Szakmai szempontból a fogalmazási-retorikai rész is sikerült, de magán viseli korának jellegzetességeit (a nyelvtan és stilisztika végül is politikai szempontból semleges terület); ne felejtsük el, hogy 1956 után és az 1963-as amnesztia előtt vagyunk.

A fogalmazást taglaló rész a szerkesztéstani ismereteken kfvül a vázlatot és néhány fogalmazásfajtát tárgyal, ezek: a lefrás, a jellemrajz, a kádervélemény, az elbeszélés, a jelentés, a levél, az életrajz, ajegyzőkönyv, a kivonat vagyjegyzet, a közlemény és érte- sftés, az értekezés. A szerző tárgyilagos, szakszerű ismereteket közöl, példái mindig kitűnőek, nyilvánvalóan az a célja, hogy a jó mintákat a pártmunkások követhessék. A korszak tipikus műfajának, a kádervéleménynek mintaszövegét adjuk közre (készítőjének igen nagy a felelőssége, tömörnek és egyértelműnek kell lennie – imigyen szólnak a tanácsok):

KÁDERVÉLEMÉNY

Nagy István elvtársról

Nagy István elvtárs, aki jelenleg 27 éves, három éve dolgozik üzemünkben mint esztergályos szakmunkás.

Ez idő alatt öntudatos, megbfzható munkaerőnek bizonyult. Őszinte ember, aki véleményét minden helyzetben bátran kimondja. Megnyilatkozásában azonban nemegyszer túlságosan heves. Mentségére szolgálhat, hogy szavait, bírálatait segítő ésjavító szándék vezeti.



Tagja az üzem egyik legjobb eredménnyel dolgozó brigádjának. Munkaíegyelméért, hozzáértéséért, segítő készségéért munkatársai szeretik és becsülik. – Családi életével példát mutat: két gyermekével sokat törődik. Felesége az Élelmiszeripari Minisztérium Tejipari Igazgatóságánál bizalmas munkakört tölt be. Egyébként „Az élelmiszeripar kiváló dolgozója".

Nagy István kiváló szakember, kétszeres újító, és maga is a szakma „kiváló dolgozója” cím birtokosa. Nézete szerint a szakmai fejlődésben nem lehet megállás. Állandó látogatója a szakmai továbbképző tanfolyamoknak. – Munkája mennyiségi és minőségi tekintetben is figyelemre méltó. Különösen a görbetengelyek megmunkálásában ért el jó eredményeket. Tejesítménye 110% körül mozog. Tudását az egyetemen szeretné fejleszteni. Felvételét kérte a Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karának levelező tagozatára.

Nagy István két éve tagja az MSZMP-nek. Három éve vesz részt üzemünk KISZ-szervezetének munkájában. Ennek vezetőségi tagja, és szerkesztője egyik alapszervünk faliújságjának. Az újság az ő munkája nyomán érte el szellemében és formájában azt a színvonalat, amelyet vártunk tőle. – Különféle társadalmi munkákért több ízben részesült dicséretben. – Részt vett a „József Attila olvasómozgalomban” is, és elérte az arany fokozatot. Példája többekre buzdítólag hatott.

Fentiek alapján Nagy István elvtársat alkalmasnak tartjuk az említett egyetemen való továbbtanulásra, és ezért felvételrejavasojuk.

(Dátum) (Aláírások)

A kádervélemény a korra jellemző sztereotípiákat tartalmazza, bizonyára feltűnik az olvasónak, hogy egy szó sincs benne Nagy István iskolai végzettségéről – egyáltalán van-e érettségije –, matematikai tudásáról (mai terminussal azt mondhatnánk, hogy megszegi a mennyiségnek Grice-féle maximáját).

A könyv értekezésről szóló fejezete tartalmazza az érvelésről való tudnivalókat: „Az állásfoglalást meg kell indokolni, alá kell támasztani. Az érvelés annál hatásosabb, minél jobban tanulmányozta az értekező a téma szakirodalmát, minél több tényanyagot gyűjtött össze. Ezeknek birtokában sikeresen kell az esetleges ellentétes véleményekkel vitáznia: az ellenvetéseket logikus és szakszerű cáfolással meg kell semmisíteni. Végül képesnek kell lennie arra, hogy fejtegetéseinek, bizonyításának végső következményeit levonja és összegezze.” Sajnos, teljes egészében hiányzik a régi retorikák logikai anyaga, az érvelési technikák ismertetése, ezzel szemben a következőjó tanács olvasható: „A fenti kívánalmaknak csak úgy tudunk eleget tenni, ha szüntelenül tanulmányozzuk a marxizmus-leninizmus klasszikusainak szilárd eszmei állásfoglalását tükröző írásait, eljárásait, és azoknak ismeretében igyekszünkjó munkamódszert kialakítani a magunk számára.” (97) A marxista sztereotípiák alkalmazását két okból is javasolták: egyrészt nehogy önálló gondolata legyen bárkinek is, másrészt a beszélő védeni tudja magát, ha felelősségre vonják. Azt megértjük, hogy a képzetlen embereknek sok mintabeszédet kell adni (ezt tette Vanczák is), de azt már kevésbé, hogy az érvelésben is a mintára, vagyis a marxizmus-leninizmus szalonképes klasszikusaira kellett támaszkodni (ott is változott a személyek idézhetősége a koncepciós perek függvényében).

A szónoki művészetről szóló fejezet három nagy részből áll: a) a szónoklatra való felkészülés (a beszéd céljának meghatározása, a téma körülhatárolása; az anyaggyűjtés; a szerkezet kidolgozása), b) a szónok nyelve és stílusa, c) az előadásmód (a szónoki beszédmodor, gesztikuláció és arcjáték). A beszédfajtákról nincs szó, hiszen a beszéd azonossá válik az agitációs-propaganda beszéddel (szó sem lehet egyházi vagy törvényszéki, de még tanácsadó beszédről sem). „Különösen fontos szerepet töltött be a szónoklat attól kezdve, hogy a politikai-társadalmi harcok porondján megjelent a munkásosztály. A dolgozó tömegek nevelésének, a forradalmi eszmék terjesztésének, a kizsákmányolás elleni harcokra való mozgósításnak leghatásosabb eszközévé vált az agitátorok, a szónokok szava. E küzdelmek során főképpen tartalmában és részben formájában is új ékesszólás született; ennek egyik legkiválóbb művelője Lenin volt, aki mint propagandista és agitátor igen magas színvonalra emelte a szónoklás művészetét.” (108) Érdekes, hogy a fogalmazási részben ajegyzetelés milyen hangsúlyt kap; a jegyzetelés kétségkívül nagyon fontos, mindenkinek ismernie kell a technikáját. Itt azonban a korszokásról is szó van: a Központi Bizottság anyagait az alsóbb és még alsóbb szintek párttitkárai kijegyzetelték, és a gyűléseken visszamondták. Olykor egy ember háromszor is végighallgatta ugyanazt: például egy iskolaigazgató a tanács oktatási bizottságában, az iskola vezetőségi ülésén, majd a tantestületi ülésen; ha szerencséje volt, s kiemelt pártbizottsági tag is volt, még több ismétlésre nyílt alkalma. Az ismétlések számát az is növelte, ha egy kerület összes tantestületének volt egy plenáris délelőttje, s azután az egyes iskolákban kellett „megvitatni” a hallottakat.

Tudományos fórumokon már nagyon korán szóvá tették a stílus és a hangzó beszéd siralmas állapotát (az 1951-es budapesti nyelvművelési ankéton, 1959-es pécsi stilisztikai és az 1965-ös egri beszédművelő konferencián). A



kritika és a helyzetfelmérés nyomán fellendült a nyelvművelés, a stilisztika és a beszédművelés (Fábián 1984, Grétsy 2000).

A nyelvművelés kérdésköre az ókortól kezdve a retorikába tartozik, a helyes nyelvhasználat ugyanis feltétele a nyilvános megszólalásnak. Ismeretes Arisztotelész tanácsa: kergesd ellenfeledet nyelvhelyességi vétségbe, s azonnal nyert ügyed lesz. A stílus alapkövetelmény, ezért a nyelvhelyességgel foglalkozó fejezetnek helye lehet – mint fentebb is láttuk-egy retorikában. Az iskolában a nyelvhelyesség a retorikait megelőző grammatikai stúdium témája, éppen ezért a régi iskolai retorikákban nincs helye, vannak azonban nyelvművelő tanácsok a nagyközönségnek, a „magánhasználatra” írt retorikákban, például Szeberényiében. A nyelvművelés története fel van dolgozva (Fábián 1984). A rendszerváltozás előtt és után sok nyelvművelő kiadvány látott napvilágot, itt nem részletezzük őket. A figyelmet azonban – kissé előre szaladva az időben – felhívjuk rájuk, és elsősorban a Nyelvművelő kézikönyvet (1-2., 1980, főszerkesztő Grétsy László és Kovalovszky Miklós), a Nyelvművelő kéziszótárt (1996, szerkesztette Grétsy László és Kemény Gábor), az Édes Anyanyelvünk és a Magyartanítás című folyóiratokat ajánljuk. Ezenkívül haszonnal és élvezettel forgathatja mindenki Grétsy László Anyanyelvi őrjárat 1-2. című kis köteteit, a bennük lévő rövid írások retorikai szempontból is remeklések.

A helyes kiejtés tulajdonképpen a nyelvművelés része, de szorosabb szálak fűzik a retorikához: a szónoki beszéd előadása fontos kérdés, éppen ezért a régi retorikák is tárgyalták. Korszakunkban mint fontos és politikamentes, tehát zavartalanul művelhető terület előtérbe került. A helyes kiejtéssel foglalkozó szakirodalom két részre osztható: tekintélyes része a helyes kiejtés normáival és tanításával foglalkozik, s ugyancsak nagy része a beszédhibák, valamint az ejtéshibák felismerésével és javításával.

A beszédtanító könyvek, fejezetek, tanulmányok felépítését jól tükrözi Wacha Imre fejezete a Szónokok, előadók kézikönyvében, felépítése: a szöveg hangzása és hatása, a helyes beszédlégzés, a tiszta hangképzés, a mondat hangeszközei, a hangerő és a hangsúly, a hangmagasság és a hanglejtés, beszédtempó, beszédszünetek, a mondat hangeszközei a szövegben (Deme 1974). (Számos fonetikai tanulmány, alapkutatás született ez időben, ezek nem tartoznak a retorika témakörébe, bár sok szakkönyv felsorolja őket.) Jelentős lépés volt a beszédtanítás bevezetése a tanító- és tanárképzőkben. A beszédtanftó mozgalomnak hangsúlyt adott Kodály Zoltán tekintélye, majd pedig a Péchy Blanka által elindított Kazinczy-verseny (Fábián 1984) és a Beszélni nehéz körök mozgalma, jelenleg Deme László és Kerekes Barnabás vezetésével.

A beszédhibák diagnosztizálása és javítása logopédiai probléma, a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógia Főiskola irányítja ezt a tevékenységet, s országszerte működik a beszédjavító intézetekjól szervezett hálózata. A logopédusok csak a beszédhiba fogalmát ismerik, számukra a kiejtési hiba is beszédhiba. Az azonban kétségtelen tény, hogy az apróbb eltérések a köznyelvi kiejtési normától nem tartoznak a beszédhibák körébe. A magyar nyelv könyve éppen ezért bevezette a kiejtési hiba (ejtéshiba) fogalmát, Vértes O.

András nyomán meghatározta fogalmát, s tanácsokat ad korrigálásukra (Jászó 1991, 142‒152).

Fischer Sándornak A beszéd művészete (Budapest, 1966) című kitűnő könyve is népszerű volta maga idejében. A tanítóképzőkben Hernádi Sándor Beszédművelését (1977) használják tankönyvként, az ő érdeme a tantárgy bevezetése és anyagának kidolgozása; gyakorlatait azóta sokszor és sok formában adta ki, sőt fel-felbukkannak a különféle iskolai tankönyvekben is. A logopédiai indíttatású (eredetileg szurdopedagógus volt) Montágh Imre beszédművelő munkái ma is népszerűek. Ő már a testbeszéddel is sokat foglalkozik, s retorikai alapgyakorlatokat is ad (Montágh 1986).

Sajnos, minden igyekezet ellenére az ifjúság beszéde nem abba az irányba változott, amelybe a nyelvművelés terelni szerette volna. A szakirodalom által kifogásolt helytelenségek ahelyett, hogy visszaszorultak volna, elterjedtek: a gyors, hangsúly nélküli, monoton beszéd, az elmosódott artikuláció, az időtartam rövidítése, az enyhe raccsolás és selypesség, az orrhangzós beszéd általánossá vált (Adamikné Jászó 2000). Az okok összetettek, közöttük feltétlenül szerepet játszik az iskolákban a beszélgetés visszaszorulása, a tesztes számonkérés és gyakorlás előtérbe kerülése. A helyzetet reménytelenné teszi, hogy egyre rosszabbul beszélő generációk kerülnek be a tanárképzőkbe, s az iskolákban a magyarórák száma egyre csökken: 1956 óta minden tanterv csökkentette a magyarórák számát. Az is gond, hogy a nagy nézettségű televízióban megjelentek a beszédhibás bemondók, s állandó jelenlétük akarva-akaratlanul elmossa a határt a hibás és a jó technikájú beszéd között.

Tény, hogy a mikrofon általánossá válása szükségtelenné teszi az erős hangot. A szónoknak azonban változatlanul energikusan kell beszélnie, különben érthetetlenné válik.

Kitűnő összegzése a nyelvművelés- és beszédtechnika-központú oktatásnak Rónai Béla és Kerekes László



könyve, a Nyelvművelés és beszédtechnika. Tanárképző főiskolai tankönyv (Budapest, 1974). Ma is tanítják Bakos József tanulmányait a tanári beszéd hangalakjáról és retorikájáról (Bakos 1967, 1968, 1970).

2. A korszak második felében már szerencsére elmarad a politikum a retorika mellől. Három retorikai munka emelkedik ki ebben az időben: Fischer Sándor: Retorika. Budapest, 1973; Deme László (szerk.) Szónokok, előadók kézikönyve. Budapest, 1974. Írták: Bognár Elek, Deme László, Duró Lajos, Fábián Pál, Lengyel Dénes, Wacha Imre; Gáspári László: Retorika. Budapest, 1988, tanárképző főiskolai jegyzet.

Fischer Sándor Retorikája a feladatát betöltő, hasznos kézikönyv volt a maga idejében. Részletesen tárgyalja a szónoki beszéd megalkotásának lépéseit, a valódi retorikai irodalomra, elsősorban Quintilianusra támaszkodva. Az érvelésnél röviden tárgyalja a szillogizmust és az enthümémát, sőt Antonius beszédének egy részletét elemzi az enthümémák szempontjából. A kidolgozás címszó alatt bemutatja a stílus követelményeit. Sok példát idéz – sajnos csak részleteket – mind a világirodalom, mind a hazai irodalom nagy szónokaitól. A beszédfajták között a politikai, ajogi, a tudományos beszédet részletezi (ezzel követi az iskolai retorikakönyvek hagyományát), valamint a társadalmi élet beszédeit, és mint újdonságot a rádiós és televíziós beszédet is tárgyalja (az egyházi beszédet kihagyja, csak az előszóban emlfti). Könyvének fele – a kor szokásának megfelelően – beszédművelés, rendkívül hasznos és gyakorlatias, tele jó tanácsokkal (e sorok írója is tanított a könyvből, és jónak találta).

Gáspári László Retorikája nagyrészt beszédművelés és stilisztika, de már tartalmaz egyetemes és magyar retorikatörténeti áttekintést, s tárgyalja a szónok feladatait, vagyis azt, hogy milyen lépésekben kell a beszédet elkészfteni. Gáspári tevékenységére nyilván hatott Vígh Árpád könyve, a Retorika és történelem (Budapest, 1981), valamint a Helikon című folyóirat 1977-es, retorikával foglalkozó száma, mely a retorika újjászületéséről adott hírt. Vígh Árpád tájékoztatta a hazai közvéleményt a nyugati retorika egyik ágáról, a liege-i iskoláról, ez kétségkfvül érdeme (aHelikon 1977. évi retorikai száma). Fellendülést adott a retorikának Arisztotelész Retorikájának és a Rhetorica ad Herenniumnak modern magyar fordítása, mindkettőt Adamik Tamás készftette el. Ugyancsak ő frta a Világirodalmi Lexikon „Retorika” és „Szónoklás” szócikkeit, melyekben teljes körű tájékoztatást adott a retorika nyugati irányzatairól. A labda – úgymond – fel volt adva, de fenn is maradt egy időre. A közoktatás figyelme a nyolcvanas és a kilencvenes években a szövegtan és a kommunikációtan felé fordult. Ezek az irányzatok sok eredményt hoztak, de nem nyújtották azt a gyakorlatnak, amire a modern retorika képes. A szövegtan elméleti jellegű maradt, a kommunikációtan pedig elszaladt a könnyű, gyorsan elsajátftható technikák felé, elsősorban az üzleti élet gyors változásait és a média igényeit követve és kiszolgálva.

2.4. A RETORIKA A RENDSZERVÁLTOZÁS UTÁN (1989-TŐL NAPJAINKIG)Kölcsey mondásának igazságát napjainkban fogtuk fel teljesjelentőségében. A retorika a puha diktatúrában bontakozgatott ugyan, de kibontakozni teljes tartalmában mégsem tudott. Lelke ugyanis az érvelés, épp ezért a vélemény szabad kifejtése szólásszabadság nélkül nem létezhet. Nem véletlen, hogy hazai virágkora a reformkorra, majd az Alkotmány visszaállftásának idejére, az 1860-as évekre esik. Napjainkban újjászülte a visszakapott – s remélhetőleg megszilárduló – demokrácia. Elérkezett az idő arra, hogy teljes fegyverzetben lépjen fel, ötvözve a hagyományokat a modern, nyugati retorika eredményeivel. Az idő elérkezett, mivel 2000-ben a Nemzeti Alaptanterv kerettanterve bevezette a retorikát a középiskola 10. osztályába, a 2005-ben bevezetendő érettségire pedig előírta az esszét.

Wacha Imre egy nagy, kétkötetes műben összegezte mindazt a tudást, amit a 20. század második fele a retorikáról felhalmozott: Akorszerű retorika alapjai 1-2. könyvét terjedelmes bibliográfia egészíti ki, melyben nemcsak a szorosan vett retorikai művek, hanem az érintkező szakirodalom is megtalálható.

Korunkban az emberek és a mű közé iktatódottegy világhatalommá vált szervezet, a média: közvetft, ismereteket terjeszt, magyaráz, manipulál. A 20. század eleji iskolai retorikák a prózai műfajok között már megemlítették a cikket, az újságfrás alapműfaját.

Fischer Sándor már tárgyalja a rádiós és a televíziós beszédet Retorikájában. Az 1970-es években az iskolai oktatásban megjelent a kommunikáció tanítása – valószínűleg amerikai mintára, hiszen az 1960-as években volt az USA-ban egy nyelvi kommunikációs program, amely különféle neveken azóta is létezik (Banton Smith 1986, 331). A kommunikáció tanítása később egyre több műfaj felvételével finomodott. A 2000. évi keret tanterv már részletesen leírja a kétszemélyes, a kiscsoportos és a tömegkommunikáció műfajait és tanításuknak egymásra épülő rendszerét. Wacha Imre követte a kor igényét, könyvében ugyanis összegzését adja a mai kommunikációs műfajoknak, de természetesen oly módon, hogy beépíti őket eddig meglévő tudásunkba. A retorika új szempontú



meghatározása a következő: „a retorika a közérdekű kérdésekkel foglalkozó, nyilvános és a nyilvánosságnak szóló kommunikáció elméleti és gyakorlati tudománya.” (Wacha 1994, 26)

Wacha Imre könyvének nagyobb fejezetei a következők: Mi a retorika? A retorika fogalmáról; a nyilvánosság előtti megszólalás alapelvei; a kommunikáció sikerének (elő)feltételei; A kommunikáció főbb formái; A közéleti, a nyilvánosság előtti megszólalás meghatározói (determinálói); A felkészülés – A nyilvános szereplés előkészítése – Az inventio; Az anyag elrendezése, megszerkesztése – A dispositio; Az élőszóbeli (beszélt) és az írott megszólalás- és megnyilatkozásfajták főbb típusai, műfajai és szerkezeti, tartalmi sémái; Ajó fogalmazás alapelvei – A kifejezés – elocutio; A kommunikáció eszköztára. A második kötet nagy részét a nyolcadik fejezet, vagyis a megszólalásfajták leírása adja. Az olvasó a beszédfajták egészen aprólékos felosztását és bemutatását kapja itt, valóban mindenki megtalálhatja a neki szükséges típust. A szerző a (kereskedelmi) tárgyalás leírásába építi be az érvelési technikákat. A könyv bizonyos értelemben követi a hazai retorikai hagyományokat: a régi iskolai retorikák tárgyalták a prózai műfajok elméletét; Wacha Imre könyve ezt a területet dolgozza ki korunk igényeinek megfelelően.

A klasszikus, a hazai és a modern hagyományokat ötvözi Bencze Lóránt és Aczél Petra retorikája, a Mikor, miért, kinek, hogyan? (Aczél‒Bencze 2001), melyben a gyakorlatok és a vázlat Aczél Petra munkája, a többi fejezet Bencze Lóránté. A könyv az értelmi és az érzelmi ráhatás lehetőségeit tárja fel, de úgy, hogy ötvözi az érvelés bemutatását a beszéd elkészítésének lépéseivel. Tartalma tehát a következő: az anyaggyűjtés és -elrendezés; a vázlat; a bekezdés; a bevezetés és a befejezés; az elbeszélés; a leírás és a jellemzés; a példa, az illusztráció; az elemzés; a folyamatelemzés; az ok-okozati elemzés; az összehasonlítás és a szembeállítás; az analógia; a felosztás és az osztályozás; a meghatározás; a rámutatás és az utalás; a hallgatásról és az odafigyelésről; a stílus és a sikertelen kommunikáció; kifürkészhetetlenek a hatás csodálatos titkai és rugói (az érzelmi ráhatás).

Bencze Lóránt volt az, aki az egyetemi oktatásban az 1980-as évek elején felélesztette a klasszikus és a modern alapokon nyugvó retorika oktatását. Az első retorikai előadás és szeminárium az ELTE Szerb utcai tanári klubjában volt – a rektor támogatásával, néhány professzor ellenzésével – Sinkovics Imre, majd Bánffy György színművészek közreműködésével. Ma már a magyar szakosoknak kötelező tantárgy az egyetemeken és a főiskolákon egyaránt. Bencze Lóránt régebbi publikációiban elsősorban a stílus kérdéseivel foglalkozik. A gyakorlatban is műveli a retorikát: 2003-ban jelent meg beszédeinek gyűjteménye.

A régi új retorika program az Eötvös Loránd Tudományegyetem Tanárképző Főiskolai Karán, a Magyar Nyelvtudományi Tanszéken indult el. A tanszék új vezetője, A. Jászó Anna ebben jelölte ki a tanszék tudományos kutatási feladatát, de oly módon, hogy összekapcsolta a gyakorlattal. A tanszék 1999-ben határozta el az évente megismétlődő retorikai konferenciák és szónokversenyek megrendezését, s azóta minden november első hetének végén sor kerül az immár nemzetközivé nőtt rendezvényre.

A tematikájukban egymásra épülő konferenciák célja a retorika feladatának megfogalmazása, helyének megkeresése egyrészt modern kommunikációs-internetes világunkban, másrészt a nyelvtudomány régi és új diszciplfnái között. A retorika újraértelmezése úgy lehetséges, hogy áttekintjük a klasszikus retorikai örökséget és a modern külföldi retorikai iskolákat, eredeti források felhasználásával, s egyeztetjük őket a hazai hagyományokkal (a magyar retorikatörténet koránt sincs megfrva, sok benne a feltáratlan terület). Ezért viselik a konferenciák és a versenyek anyagát közlő kötetek a Régi új retorika cfmet. Eddig öt kötetjelent meg: az első a retorika egyetemes történetét tekinti át, a második témája a szónoki beszéd részei és a beszédfajták, a harmadiké a klasszikus retorikai bizonyftás, a negyediké a modern retorikai bizonyftás az ötödiké a szónoki beszéd kidolgozása.

A pedagógus-, jogász- és teológusjelölteknek kifrt szónokversenyek célja a felkészítés a közéleti, szakmai, pedagógiai szerepekre, a komplex nyelvhasználat színvonalának emelése, hagyományteremtés, valamint a felújftott középiskolai retorika tanítás segítése. A szónokverseny kétfordulós. Első részében egy előre meghatározott témában kell a versenyzőknek egy legfeljebb hatperces beszédet megírniuk, megtanulniuk és előadniuk. Az első, 1999-ben megtartott verseny témája a következő volt: Szükség van-e a retorikára a harmadik évezredben? A következő versenyek témái: Ment-e a könyvek által a világ elébb?; Mi az, mi embert boldoggá tehetne? Kincs, hír, gyönyör?; A hölgyek „játszva többet tehetnek, mint küzdve mi: ők egy körtánccal a magyar táncot, egy dalocskával a magyar népdalt, egy beszélgetéssel a magyar nyelvet divattá tehetik. Divat hatalmasabb, mint logika” (Kossuth); „Magyar vagyok. Mi mostan a magyar...”- Európában? A második fordulót a háromperces rögtönzések alkotják, témájukat másnap, fél órával a verseny előtt kapják meg a szónokok. A versenyeken elhangzott beszédeket közöljük – a legjobbakat elemzésekkel –, kitűnő kutatási anyagul szolgálhatnak a jövőben, az elmélet és a gyakorlat számára (nagyon kevés a beszédgyűjtemény, főleg a 20. századból). A beszédekről videofelvétel készült, így együtt tanulmányozható a leírt és az elmondott változat.



A kötetekben közöljük az „év beszédét”, vagyis az általunk legjobbnak ítélt közbeszédet.

2.5. FELHASZNÁLT IRODALOMAczél Petra – Jászó Anna (szerk.) (2000) A régi új retorika. Budapest, Trezor Kiadó.

Aczél Petra – Jászó Anna (szerk.) (2001) A régi új retorika. A szónoki beszéd részei és a beszédfajták. Budapest, Trezor Kiadó.

Aczél Petra – Jászó Anna (szerk.) (2002) A régi új retorika. A klasszikus retorikai bizonyítás. Budapest, Trezor Kiadó.

Aczél Petra – Jászó Anna (szerk.) (2003) A régi új retorika. A modern retorikai bizonyítás. Budapest, Trezor Kiadó.

Aczél Petra – Jászó Anna (szerk.) (2004) A régi új retorika. A szónoki beszéd kidolgozása. Budapest, Trezor Kiadó.

Aczél Petra – Bencze Lóránt (2001) Mikor, miért, kinek, hogyan? Hatékonyság a nyelvi kommunikációban.II/1-2. Budapest, Corvinus Kiadó.

Adamik Tamás (1970) Retorika. In Világirodalmi Lexikon. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Adamik Tamás (1979) Az antik retorika szövegnyelvészeti vonatkozásai. In A szövegtan a kutatásban és az oktatásban. Szerk. Szathmári István, Várkonyi Imre. MNyTK, 154. Kaposvár.

Adamikné Jászó Anna (szerk.) (1991) A magyar nyelv könyve. Budapest, Trezor Kiadó.

Adamikné Jászó Anna (2000) Változott-e húsz év alatt a főiskolások kiejtése és olvasása? In Beszédkutatás 2000. Szerk. Gósy Mária. Budapest.

Bakos József (1967) A „tanári beszéd” hangalakja. Magyar Nyelvőr, 2,161‒171.

Bakos József (1968) A „tanári beszéd” nyelvi formálása. Magyar Nyelvőr, 1, 54‒72.

Bakos József (1970) A „tanári beszéd” retorikája. Magyar Nyelvőr, 4, 456‒463.

Banton Smith, N. (1986) American Reading Instruction. Newark, Delaware.

Bencze Lóránt (1997) Mikor, miért, kinek, hogyan? I/1-2. Stílus és értelmezés a nyelvi kommunikációban. Budapest, Corvinus.

Deme László (szerk.) (1974) Szónokok, előadók kézikönyve. Budapest, Kossuth Kiadó.

Deme László (1978) Közéletiség, beszédmód, nyelvi műveltség. Budapest, Kossuth Kiadó.

Fábián Pál (1984) Nyelvművelésünk évszázadai. Budapest, Gondolat Kiadó.

Fischer Sándor (1966) A beszéd művészete. Budapest, Gondolat Kiadó.

Fischer Sándor (1975) Retorika. Budapest, Kossuth Kiadó.

Gáspári László (1988) Retorika. Budapest, Tankönyvkiadó.

Grétsy László (szerk.) (1970) A szónoklástan főbb kérdései. Budapest, TIT Országos Központja. Grétsy László (2000) Nyelvművelés. In Pannon enciklopédia. Magyar nyelv és irodalom. Szerk. Sipos Lajos. Budapest.

Hernádi Sándor (1976) Beszédművelés. Budapest, Tankönyvkiadó.

Montágh Imre (1976) Tiszta beszéd. Budapest, Kossuth Kiadó.

Montágh Imre (1986) Figyelem vagy fegyelem?! Budapest.



Rónai Béla – Kerekes László (1974) Nyelvművelés és beszédtechnika. Budapest, Tankönyvkiadó. Szikszainé Nagy Irma (1993) Retorikai szöveggyűjtemény. Debrecen, KLTE.

Vígh Árpád (szerk.) (1977) A retorika újjászületése. Helikon, I.


Wacha Imre (1978) Beszélgessünk a beszédről. Budapest, Kossuth Kiadó.

Wacha Imre (1994) A korszerű retorika alapjai 1-2. Budapest, Szemimpex Kiadó.

Wacha Imre (2002) Szónoklatelemzések tapasztalatairól. In A régi új retorika. A klasszikus retorikai bizonyítás. Szerk. Aczél Petra – Jászó Anna. Budapest, Trezor Kiadó.


4. fejezet - A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS1. A RETORIKÁRÓL ÁLTALÁBAN„Aki a nyelv mestere, az a szakmájában is alkotó, aki a nyelv kontárja, bármily iskolázott is papíron, csak értelmiségi segédmunkás.”

(Bencze Lóránt)

1.1. BEVEZETÉSA római-afrikai Martianus Capella Mercurius és Philologia házassága (Kr. u. 410–439) című allegóriájában Mercurius, az elokvencia istene, Apollo tanácsára megkéri a doctus virgo, a legtudósabb szűz, Philologia kezét. Az istenek tanácsa támogatja a nászt, és bejelentik Philologia halhatatlanná válását. Az ünnepélyes ceremóniát az égben tartják, amely után Mercurius szolgálóleányai, akiket Philologia hozományul kapott, bemutatkoznak. A Hét Szabad Művészet tudományait megszemélyesftő hölgyek mindegyike előadja a tudományszak egy-egy könyvnyi, enciklopédikus összefoglalását. Retorika (5. könyv) gyönyörűséges és öntudatos. Alakja Minervához hasonlóan méltóságteljes, dfszruháját alakzatok dfszftik, ékkövekkel kirakott deréköve pedig az elokvencia színeit muta^a. Fegyverei vannak, amelyekkel megvédi magát, avagy támad, fején koronát hord. Retorika mögött szónokok sora következik, közöttük Démoszthenész és Cicero. Retorika Cicerót méltatja, elméleti és gyakorlati erényeit taglalja. Saját művészetéről cicerói tanok alapján, ékesszólóan beszél. A martianusi allegóriát egy ismeretlen művésztől származó, Mantegna tarotkártyájaként ismert ábrázolás is őrzi (lásd 1. kép), melyről nyilvánvalóan hiányoznak az alakzatok, de jól látszik a törekvés a cicerói eszmény: a bölcsesség és az ékesszólás ötvözetének bemutatására. Ez a nőalak évezredek után is ifjúnak és harciasnak látszik. Szépsége tiszteletet parancsoló, koronája méltóságot tükröz.

Hogyan ábrázolná az ikonográfia napjainkban a retorikát? Melyek emlékeztető és felidéző jegyei, milyen emblémákat hordoz számunkra? Szó, cselekvés, erő, hatalom, igazság. Szavak, amelyek életeket, életek, amelyek szavakat tettek hitelessé. Gondolkodás, amelyből új nyelv, nyelv, amelyből gondolkodás épül.

Retorika alakja Mantegna tarotkártyájáról, 1467 előtt (M. Knoedler & Co., New York)

A retorika egyszempontú szövegtan, a nyelven élő másik nyelv, rendre törekvés, szórajz és tudat- építés: „A retorika a rend keresése, nyelvi rendszerezés. Akárcsak a klasszikus esztétika, az általános rend alapjának az észt, a rációt tekinti: az érvelés a logika eszközeivel történik. Ugyanakkor azonban a beszéd nemcsak az agyat kell, hogy meggyőzze, hanem az érzéseinket is. Ha az ember tökéletes értelmi lény lenne, nem volna szükség sem ékesszólásra, sem költészetre: egy száraz, színtelen szillogizmus is azonnal meggyőzné. Az ékesszólás tehát az indulatok és érzelmek megfékezését ésjó irányba terelését is szolgálja.” (Kibédi Varga 1998, 54)

Egy nyelvtudomány, amelyben mindenről szó van: elsősorban a szóról van szó. És arról, hogy a szó mire képes. Empíria, mert a hatásból vezeti vissza az eszköztárat, és mesterség, mert az eszközökből építi fel a hatást. Elemző módszer, mert rendszersze- rűen működik, és előállító módszer, mert pragmatikus szemléletű.

A retorika gyűjtőnév: mesterség, művészet, gyakorlat. A retorika gyűjtőfogalom: teret kap benne szó, szöveg és


A RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS

beszéd, beszélő, tárgy, téma és hallgató. A retorika helyettesített fogalom, megtaláljuk a kommunikáció, a szövegtan, az irodalomelmélet, a stíluselmélet, a pszichológia és a szociálpszichológia tudományterületein.

A retorika gyűjtött fogalom, amely a logikából, a matematikából, a filozófiából táplálkozik, az etikából és a poétikából merít. A retorika alkalmazott fogalom: belőle élnek a társadalom gyakorlatai: a politika, a tömegkommunikáció, benne gyökerezik a marketing és a public relations.

A beszédre épül, a tevékenységen alapszik, az alkotó lélekhez kapcsolódik, és úgy működik, akár az orvostudomány, amelyben a természetet kell taglalni. Balázs János felhívja a figyelmet arra, hogy a görög-latin retorikákban bizonyos fokú fiziológiai szemlélet uralkodik, többek között a nyelvi közlés egységeinek megnevezésében (Balázs 1981, 60‒61). Meglátása nemcsak az elemek megnevezésére vonatkozhat, hiszen magának a retorikának a definíciója is lehet ilyen jellegű. Platón például így fogalmaz Phaidrosz című dialógusában (Platón II. 787): „Az orvostudománynak ugyanaz a jellege, minta retorikának: mindkettőben a természetet kell taglalni.” Az orvos, véleménye szerint, a testtel, a rétor a lélekkel foglalkozik, a két tudomány összessége tehát egyfajta antik embertudomány, antropológia.

A retorika nemzetközi és magyar tudománytörténetéből származó definíciói egyfelől általánosságát, másfelől sokszínűségét bizonyítják. Az alapvető terminus technikusok mögött korok és tudományos-elméleti iskolák megközelítései mutatkoznak: igények és elvárások, amelyekkel az ókori tant, gyakorlatot, tekhnét meghatározták. Wacha Imre a retorika és segédtudományai kapcsolatát egy több atomból álló molekulának tekinti, amelyben a következő atomokkal számol: beszédtechnika-fonetika-fo-nológia-gesztusnyelv-nonverbális kommunikáció-grammatika-hermenutika-(nyelvi)illemtan-etikett-protokoll-kommunikáció-elmélet-logika-meggyőzéslélektan-műfaj- és műnemtan-nyelvhelyesség-stilisztika-szemantika-személyiség-lélektan-szemiotika-szövegtan-szövegtipológia-verstan stb. (Wacha 2000, 59)

A retorika tekhné (τεχνη), ars: egyszerre művészet, mesterség és gyakorlat. Arisztotelész Nikhomakhoszi etikájában így definiálja a terminust: „Minthogy pedig a házépítés: mesterség/tekhné/, s lényege szerint gondolkodással párosult alkotó lelki alkat is, s minthogy nincs olyan mesterség, ami ne volna egyúttal gondolkodással párosult alkotó lelki alkat is, s fordftva: ebből következik, hogy a mesterség és az igaz gondolkodással párosult alkotó lelki alkat egymással azonosak. Minden mesterség valaminek a létrejöttére irányul, akár valaminek az elkészftésében nyilvánul meg, akár pedig annak /spekulatfv/ vizsgálatában, hogy miképp jöhet létre olyasmi, aminek létezése éppúgy lehetséges, mint a nemlétezése, s aminek a kiindulópontja az alkotásban /létrehozásban/, nem pedig az alkotott műben van, mert a mesterség nem arra vonatkozik, ami szükségképpen létezik vagy jön létre, sem pedig olyan dolgokra, amelyek természeti okokra vezethetők vissza, mert ezeknek a kiindulópontja önmagukban van. Minthogy pedig az alkotás /létrehozás, poiészisz/ és a cselekvés /praxis/ mástjelent, a mesterséget szükségképpen az alkotás, nem pedig a cselekvés körébe kell utalnunk.” (Arisztotelész 1997, 1140a). Szent Ágoston az érvelést mesterségnek tartja, amely a számolás tudományával együtt a „lélek értelmi képességeihez tartozik” (Szent Ágoston II. 31. 48).

Thomas Hobbes (1998, 157) szerint ez a mesterség a kifejezés esztétikumának megteremtését célozza: „A rétorika: mesterség, mégpedig a mfves beszéd mestersége, mely két részre oszlik:

1. A beszéd ékesftésére, melyet ékesszólásnak;

2. A kiejtésmód ékesftésére, melyet ékes hangzásnak neveznek."

Iszokratészt idézi aNagyenyedi tankönyv (1839), amikor a mesterség meghatározással él: „az ékesenszóllás olyan mesterség, amely a kicsiből nagyot és a nagyból kicsit tud csinálni."

A kicsiből nagyra, nagyból kicsire vonatkozó megfogalmazás a retorikai ampli- fikáció vagy bővftés eljárására utal, amely egyszerre ékesft és hatályosft a beszédben; tehát az elrendezésre, a kifejezésre és a hatásra egyaránt vonatkozik.

„A retorika művészet – ez a művészet mesterséget jelent /tekhné/ [...] A retorika olyan módszer, amely az ember legjellemzőbb tulajdonságára, a beszédre épül. [...] Szabálygyűjtemény formájában jelentkezik – ezek a szabályok logikai szempontok szerint kapcsolódnak. A retorika rendszerjellegű, funkciója a szöveg előállftása"; Így terjeszti ki Heinrich Plett (1987,132) a 20. századi irodalomtudomány közelftésében a tekhné fogalmát, a szabály- és rendszerszerűség tulajdonságának kiemelésével. Ebből kiindulva a retorika meghatározásában a művészet, képesség, gyakorlat és módszer lehet a kulcsszó, egyúttal azonosfthatjuk a belőle eredő vagy terminológiáját használó nyelvi diszciplfnákkal.



A retorika nem csupán az irodalom és nyelvészet által nyeri meghatározásait, eszközei és kategóriái átszűrődnek más, nem a nyelvre, a beszédre és a verbális kifejezésre épülő tudományokba is. A közgazdaság-tudomány területén alkalmazott marketing történetének mintegy három évtizede alatt, alapirányait meghatározó szavainak rövi- dftéséből betűszavakat hozott létre: a 4P-t (price = ár, product = termék, place = hely, promotion = reklámozás), majd a 4C-t (cost and value = költség és érték, conv- enience = kényelem, communication = kommunikáció, costumer needs = fogyasztói szükségletek). A harmadik évezred kezdetén egyfajta paradigmaváltás körvonalazódik az új fogalomcsoport, a 4E révén: environment = környezet, education = nevelés, empathy = empátia, beleérzés, ethics = etika. Megfigyelhető, hogy a marketing valójában a retorikai kommunikációs összetevőket; a tárgyat, a beszélőt, majd a hallgatót képezi le alapfogalmaival. A tárgytól a beszélő felé (4P —” 4E) haladva egyre nagyobb jelentősége lesz a kereskedelem etikájának, morális felelősségének is (vö. Gaál Béla: Közösségi marketing. Előadás. KPMG-BME Academy, 2003).

A retorika valójában a szó fegyvere az igazság kifejezésére és a gondolat fegyvere a hazugság elutasítására. Szent Ágoston (IV. 2. 3) ezt így fogalmazza meg:

Minthogy a szónoklás művészetének segítségével igaz és hamis dolgokról is meg lehet győzni az embereket, ki merné azt állítani, hogy a hazugság elleni harcban fegyvertelenül kell az igazságnak a maga védelmében helytállnia, hogy tudniillik azok, akik hamisságokról akarják meggyőzni hallgatóikat, már a bevezetésben képesek legyenek őket jóindulatúvá, figyelmessé és könnyen taníthatóvá tenni, ellenfeleik pedig ne tehessék ugyanezt? Talán úgy illik, hogy az előbbiek lényegre törően, világosan és hihetően adjákelő a hamisat, az utóbbiak viszont úgy beszéljenek az igazságról, hogy közben unalmat ébresztenek hallgatóikban, érthetetlen dolgokat mondanak nekik, s a végén senkit sem győznek meg közülük? Jó lenne, ha az előbbiek szofista érveikkel szorítanák háttérbe az igazságot, és győznének meg a hamisról, emezek meg képtelenek volnának megvédeni az igazságot, és megcáfolni a hamisságot? Amazok talán indítsák csak meg, űzzék tévedésbe hallgatóik lelkét, rémítsék meg szavaikkal, tegyék őket kedvük szerint szomorúvá vagy vidámmá, legyenek képesek bármire feltüzelni őket, emezek viszont lagymatagon és hűvösen ásítozzanak az igazság érdekében? Ki lenne annyira esztelen, hogy így gondolkodjék?

1.2. A RETORIKA KAPCSOLATA MÁS TUDOMÁNYÁGAKKAL1.2.1. A retorika mint kommunikáció

A retorika kommunikáció, míg ennek műveletei, annak funkciói vannak. A klasszikus retorika veti fel annak igényét, hogy a kommunikációt mint a beszéd gyakorlati szempontú művészetét, mesterségét vizsgálják. A meggyőző kommunikáció ugyanakkor kiegészítője lett ajellemzően nyilvánosság elé szánt beszédekre kidolgozott retorikai rendszernek. A kommunikáció transzmissziós modellje olyan folyamat, amelyben a gondolatok és eszmék, a szociális viszonyulások újra- és újraformálása, dekódolása történik A konstitutív modellben a kommunikáció minta nyelvjelensége; társadalmi gyakorlat és forma mutatkozik

A retorikai modell az üzenet megszületéséhez szükséges elemeket tartalmazza, a kommunikációs modellek (Shannon‒Weaver 1949, Jakobson 1972) az üzenet viszonyrendszerét ábrázolják. A retorika azt írja elő, milyen legyen, a kommunikáció azt modellálja, milyen lett a beszéd.A szövegnyelvészet tárgya – az előbbiekhez kapcsolódva – az, mi s milyen lehet a szöveg, beszéd. A retorika szövegtudomány, a szövegnyelvészeti alapvetéseket is tartalmazza. Szövegnek tekinthető az, ami a szövegszerűség ismérveinek eleget tesz: kohézív, koherens (okság és cél viszonyában megjelenthető, az idő, a cselekvés és a valóságismeretek feltárásával), jellemzi a szándékoltság, amely a szövegező; az elfogadhatóság, amely a befogadó részéről mutatkozik, és amely lehetővé teszi az együttműködést. Rendelkezik hírértékkel, eleget tesz a helyzetszerűségnek, és relevánssá válik, az intertextualitás révén pedig szövegtípusokba sorolható. A szövegszerűség ismérveinek eleget tevő szöveg kommunikatív lesz (Beaugrande-Dressler 2000,23‒36). A retorika a pragmatika előfutára, a pragmatikai szemlélet és a kognitfv nyelvészet egyaránt újraértelmezi a retorikát.

1.2.2. A retorika mint nyelvtan, nyelvművelés

A retorika sajátos nyelvtan, nyelvművelés, és mint ilyen, a grammatikához is kapcsolódhat. Adamik Tamás meglátása szerint, az antikvitásban a retorika látta el azokat a feladatokat, amelyeket ma a grammatikától várnak el (Adamik 1979, 83). Arisztotelész a Rétorika III. könyvében, a stílus általános kérdéseiről szólva, külön fejezetben fogalmazza meg a nyelvhelyesség öt kritériumát, köztük a kötőszavak helyes alkalmazását, a nemek megfelelő használatát, illetve a többes és egyes szám hibátlan felhasználását, alkalmazását (Arisztotelész 1982,1407b). Ilyen jellegű gondolkodásmódot példáz Szvorényi Ékesszólástana, amikor a körmondatok terjedelmének fejtegetése kapcsán az összetett mondatok tagjairól, elő- /protasis/ és utószakról /apodosis/ beszél



(Szvorényi 1877, 84‒86). Később a következő szavakkal tér ki, a ki, mely, mi kötőszavak használatára: ezen „visszahozó névmások illesztésénél vigyázattal kell lennünk” (uo. 89). A retorika és nyelvművelés kapcsolata mutatkozik Geleji Katona István Titkok titka című, nagy lélegzetű teológiájához (1636) csatolt szövegében, a Magyargrammatikátskában, ahol a helyesfrási megjegyzések mellett számos utalást tesz a helyes /stílusos/ nyelvhasználatra (vö. Szathmári 1968, 234‒237). Helmut Bonheim azt álltja, hogy a különféle alakzati eljárásoknak (adjekció/hozzáadás: elején, közepén, végén, detrakció/leválasztás: ua.) nagyjából azok a műveletek felelnek meg, amelyeket a nyelvészek toldalékolásnak neveznek, mikor prefixumot, sufixumot, infixumot vagy ezek kombinációit fűzik a szóhoz, majd felteszi a meglehetősen provokatív kérdést: „szükséges-e kétfajta terminológia?” (Bonheim 1977, 73) Douglas Ehninger (1968,1970) a filozófiai és elméleti retorikai iskola követőjeként a retorika rendszerét egyfajta nyelvtanhoz hasonlította, amelynek jellege grammatikus, hiszen a beszéd szerveződésének alapvető szintjeit és formáit, tulajdonságait és további lehetőségeit írja le. A grammatikusjelző a retorika építkezésének rendszerszerűségére is utal (Ehninger 1968, 132‒135). A retorika nyelvtana tulajdonképpen a beszédre vonatkozó nyelvművelésként is értelmezhető, amelyben a helyesség fogalmát a nyelven kívüli körülmények is támogatják.

A retorikának a stílussal és a stilisztikával való lényegi kapcsolata akár történetén, akár tartalmán keresztül kimutatható (vö. Balázs 1961). A stilisztika egyike azon tudományágaknak, amelyek ezt a kapcsolatot a terminusok többségét megtartva elismerik, hiszen a stilisztika a mai napig egy feltételezett, teljes értékű retorikának a résztudománya lehetne. Általánosan elfogadott az a nézet, mely szerint a stilisztika tulajdonképpen a szónoki beszéd elkészítéséhez szükséges, hagyományosan előírt kidolgozási fokok közül az elocutióból fejlődött ki. Vígh annyiban módosítja, illetve árnyalja ezt, hogy Plett (1987, 144‒146) négyféle stílusfelfogás-csoportjából (1. a stílus mint egy szerző vagy feladó kifejezése, 2. a stílus mint a szövegben rejlő minőségeknek az olvasóra vagy hallgatóra gyakorolt hatása: ez a stílus receptív vagy affektív felfogása, 3. a stílus mint a valóság utánzása egy szövegben: ez a stílus mimétikus vagy reflexív felfogása. 4. a stílus mint a nyelv specifikus kombinációja: ez a szöveg szempontjából a kombinatorikus vagy immanens stílusfelfogás) a másodikhoz kapcsolja a kifejezést (elocutiót) (Vígh 1988,300). Vígh úgy gondolja, hogy a stilisztika akkor lépett a retorika helyébe, amikor az elöregedett szabálygyűjteménnyé vált. Emellett a stilisztikák, ékesszólástanok, irálytanok éppolyan gyakorlati tudományok kívántak lenni, de nem „a retorika egyszempontúságával”, hanem az egész nyelvhasználatra kiterjedve (uo. 295). „A retorikából, poétikából kinőtt stilisztika soha nem volt önálló tudomány, hacsak nem lépett ezek helyébe”, állapítja meg végül (uo.).

1.2.3. A retorika mint szemantika

A retorika sajátosjelei és jelvonatkoztatásai miatt a szemantikának is szolgálhat tárgyául. Todorov a trópusokról és figurákról szólva igencsak elmarasztalja azokat, akik a „retorika halála” után gúnyolódtak azon az aprólékos osztályozó szenvedélyen, amely címkével igyekezett ellátni a szavak mindenjelentésárnyalatát. Ezekatudósok, írókelfelejtkeztek arról, hogy a figurák megfelelnek „valaminek". A retorikusoknak a trópusokra és figurákra vonatkozó gondolatai szemantikai jellegűek voltak, „s azzal, hogy nem voltak hajlandók folytatni a retorikusok munkáját, az első modern nyelvészek vakságra ítélték tudományukat tárgyának egy nagy részére nézve” (Todorov 1977,31). A retorika szemantikája a szemiotikai megközelítésben gyökerezik, a nyelven mint retorikai kódon és annak vonatkoztatásán alapszik. A szemantika mind a logikai szerkesztésben (predikátumkalkulus, kijelentéskalkulus), mind az alakzatok, a megformálás szintjén a retorikai attitűd egyik szempontjaként működik.

A retorika tehát mindenre vonatkozhat, ami a szóban, szövegben, a megnyilatkozásban, a beszéd során létrejön. Kibédi Varga Áron (1998, 52) szavaival élve „nem más, mint átfogó kísérlet minden emberi beszéd, azaz szóbeli közlés kodifikálására, szabályokba foglalására".

1.3. A RETORIKA RENDSZERE ÉS ELEMEIA retorika rendszere a maga teljességében az ókori retorika eredménye, amint azt a történeti feltárás során láthattuk. E rendszer elemei a retorikai szituáció összetevőire, a szónokra, a tárgyra és a hallgatóra vonatkoznak. A tárgy témává, majd üggyé válása ré- vénabeszéd részeinek, a sajátos nyelvi kifejezések létrejöttének eszközei és kellékei leírhatóvá válnak.

A retorikai rendszerben a szónok háromféle szándékkal (értelmi, mérsékelt érzelmi és szenvedélyeket célzó érzelmi) öt lépésben

1. az inventio (feltalálás, anyaggyűjtés):



„invenire quid dicas” /fellelni, amiről beszélünk/,

2. a dispositio (elrendezés):

„inventa disponere” /elrendezni azt, amit felleltünk/,

3. az elocutio (kifejezés):

„ornare verbis” /hozzárendelni a szöveghez a szóékítményeket, a figurákat/,

4. a memoria (megtanulás):

„memoriae mandare” /az emlékezetre bízni/,

1. a pronuntiatio (előadás):

„agere et pronuntiare” /taglejtések és dikció, hangosítás/

hozza létre a beszédet. Az utóbbi két lépés nem tartozik szorosan a szöveg előállításához, Roland Barthes (1997,119) ezért nevezi a „szöveg dramaturgiájának”.

A hallgatóság (akroatész) viselkedéséhez igazítva (ítél vagy szemlél) a beszéd faja (genus) háromféle lehet:

a) törvényszéki beszéd (genus iudiciale), amely szűkebb értelemben a perbeszédek, tágabb értelemben a döntés meghozatalát célzó beszédek faja. A törvényszéki beszéd ideje a múlt, témája az igazság vagy igazságtalanság, műfajai a vád- és védőbeszédek, a társadalmi drámák ítéletet megfogalmazó beszédei és minden olyan megfogalmazás, amely döntéshez vezet, s amelyet a szigor vagy a megbocsátás indulata vezérel;

b) tanácskozó beszéd (genus deliberativum). Idősíkja ajövő, témái az előny vagy a hátrány. Műfajai a politikai beszédek, a választási kampányok beszédei, a reklámok, az erkölcsi intelmek, parainesisek. Indulata a félelem és a remény;

c) bemutató beszéd (genus demonstrativum). A bemutató beszéd idősíkja a jelen, funkciója pedig, hogy dicsér vagy elmarasztal. Témakörei a szépség és a rútság, indulatai az öröm vagy gyűlölet. Bemutató beszédekaz alkalmi beszédek, a dicséretek, méltatások, az ismertetők (vö. Plett 1987,135‒136).

A három beszédfaj magába olvaszthat másféle, részletesebb beszédtípus osztályozásokat is. Fischer Sándor (1975) például politikai,jogi, tudományos, atársadalmi élethez tartozó, televíziós és rádiós beszédfajokat említ. Ezek közül témájuk és hallgatóságuk szerint valamennyi átsorolható a fenti rendszerbe: a politikai a tanácskozó beszéd kategóriájába, ajogi a törvényszékiébe, a tudományos a bemutatóéba, a társadalmi és tömegkommunikációs megszólalások pedig, az érintett témától függően, a három tf- pus valamelyikébe.

A szónok a beszéd meghatározott fajában hozza létre annak szerkezetét, melyet az alábbi részekre tagolhat:

1. bevezetés (exordium vagy principium),

2. elbeszélés (narratio),

3. kitérés (egressus vagy digressio),

4. témamegjelölés és/vagy felosztás (propositio/partitio vagy divisio),

5. bizonyftás (argumentatio vagy confirmatio),

6. cáfolás (confutatio vagy refutatio),

7. befejezés (conclusio vagy peroratio).

A kifejezésben az alakzatok eljárásaival él, a tanulásban a képes-asszociációs technikára támaszkodik, az előadásban a szfnészi kelléktárat mozgatja.

1.4. RETORIKA ÉS MEGGYŐZÉS: A MEGGYŐZÉS RETORIKÁJA



A harmadik évezred retorikája válaszút előtt áll: egy újfajta ékesszólás, a meggyőzés és manipuláció elokvenciájának tanává válik, vagy meghatározza a meggyőzés racionális és nyelvi szempontjait, és rendszerré épfti a hatást.

Az új retorika már beszédre, frásra és frott beszédre egyaránt vonatkozik. A kommunikáció ma már multimediális és virtuális. A sokkszerűségükkel felvillanyozó szövegek szimbólumokként élnek tovább bennünk.

A retorika eszközeinek egy új jelrendszeren kell működnie; azon az új nyelven, amelyen már jobban értjük egymást: az érvényesülés nyelvén, a meggyőzés jelrendszerén.

A meggyőzés nem csupán szociálpszichológiai fogalom, tény. Alapja logikai, kifejeződése pragmatikai. Az argumentáció gondolkodásunknak nem csupánjelensége, hanem rendező elve, a narratfv struktúrában éppen úgy jelen van, mint az érvelő szövegekben. A meggyőzés csak akkor válhat tanftható nyelvvé, ha a logika és a pragmatika egybefonható. A formális logikától az analógia logikáján keresztül nyflik meg a matematikai szigorúságú rendszer. A logika, ha van „miértje”, keretté válik; játékos alkotófolyamattá.

„Arisztotelész logikája zárt, pontos fogalmakkal dolgozik, szigorúan azonosft és kizár. Mondhatjuk: igazoltat. Aki nem felel meg, azt kidobja. Az analógiás logika megvi- lágftó képeket mutat: ez és ez olyan mint. [...] Az analógiás logika a bölcsesség, a szfv a szeretet, a kör. Az arisztotelészi az ész, a tudás, az ismeret, a négyszög.” (Czakó 2002, 263‒264)

A távolodás a formális logika dedukciójától annak kifejeződése, hogy a retorika önálló rendszer, a logikai törvények alapján szervezi, de nem csupán velük alkalmazza eszközeit. Az indukció ugyanakkor már az analógiás logika felé visz, a retorikai érvforma, az enthüméma pedig jellemzően pragmatikus: a „négyszög körré tétele". A retorika alkalmazza a logikát, de nem az ismeretek tisztázására, hanem az akarat megmozdítására. „A retorika az ésszerűségnek a képzelethez való igazítása az akarat megmozdítása érdekében.” (Bacon 1944,156‒157) A retorika logikája célszerű: a meggyőző hatást indukálja. A gondolatok következtető rendjén kívül nincs más, ami egységes alapot teremthetne az egyedi meggyőzéshez, csak a logikusságjegye. A logika a retorika diszpozíciója, amelyen keresztül a gondolatokat emberekhez, az embereket a gondolatokhoz igazítja (vö. Corbett‒Connors 1999, I). A retorika a logikára épülő szimbolikus nyelv, amellyel az emberből mint szimbólumhasználó lényből együttműködést váltunk ki.

A logikai ismeretek nélkül a retorikai módszer valóban csak formatár. Hiszen a retorikának egyszerre kell a gondolkodásban gyökereznie és a beszédre vonatkoznia.

1.4.1. A meggyőzés retorikájának tényezői

A meggyőzés retorikájának kiindulópontja tehát a retorikai szituáció és annak argumentációra képes összetevői: az éthosz, a pathosz és a logosz.

Az éthosz a beszélőre vonatkozik és arra, ahogyan ez a beszédben, szövegben megnyilvánul. Az éthosz nem egyszerűen a személyiség, hanem annak lenyomata a beszéden; a jellemvonások, a szakszerűség, a hozzáértés nyelve, kifejező funkció, emocionálisjegy. Az éthosz is érv, amennyiben a hiteles forrásért fogadjuk el egy közlemény, üzenet, szöveg igazságtartalmát. Az éthosz is alakzat, amennyiben jelenlevővé tesszük ezt a hiteles forrást. Az éthosz beszédrész is lehet a klasszikus retorikai struktúrában.

A pathosz a hallgatóra vonatkozik, a hatás kulcsfogalma. A kifejezés szépsége és ereje, hatalma és annak formája. Érv, amennyiben a hallgató bevonását és cselekvésre sar- kallását célozza, alakzat amennyiben a nyelvi formatár legnagyobb része hozzátartozik, valamint, az éthoszhoz hasonlóan, beszédrész.

A logosz a retorika logikája: maga a beszéd, a szöveg a szó. A tárgy, amit megragadunk, a gondolkodás rendje, amivel megragadjuk. A logosz tehát mindaz, ami lehetővé teszi az éthosz és pathosz rendszerré való összekapcsolását.

A meggyőzés retorikájának központi fogalma nem a beszédfaj, hanem az érvelés, az argumentáció.

A rövid üzenetek korában, amikor a beszédhez egy képernyő nyújt nyilvánosságot, amikor a rádióhullámokon a szavak halkíthatók és hangosíthatók, a szöveg műfaját már a hatás foka szervezi. Jó rétor a fejvadász és a szlogengyáros. Nem szövegformákban, hanem szöveghatásokban kereshetjük a típusok taxonómiáját: a beszédrészek kihagyása, a klasszikus struktúrához képest az elhagyás vagy hozzáadás már a meggyőzés



alakzattanának része, és a nem a retorika műfajtanáé.

A 2003-2004-es tanévtől a retorika kap egy félévet az iskolák 11. évfolyamán. A stúdium célja, hogy a diákok felismerjék és megkülönböztessék a narratfv és argumentatfv szövegeket, képesek legyenek a releváns és hatékony véleményformálásra, a társadalmi boldogulásra. A retorika tehát nem maradhat a beszédek tudománya. A retorikának, a meggyőzés hatásának kódjaként, valóban új nyelvvé kell válnia.

Az argumentáció újabb elméletei modelleket szolgáltatnak a nyelvi tudás szintjén arra, hogy a megnyilatkozásban létrejöjjön a hatás. Az argumentációt így nem a beszéd formálja hatásossá, hanem a szónoki szándék, amely a beszédben nyilvánul meg. Az alakzatok rendszerező elve is lehet tehát a meggyőzés és az argumentáció.

A meggyőzés retorikája az elrendezést és a beszéd szerkezetét a meggyőző folyamat egységeként, a változás állomásainak kijelölésére, a változások bekövetkeztére alkalmazza. A szerkezetben tehát nem a szövegművet, hanem a hatást keresi.

A meggyőzés retorikája tehát a klasszikus retorika meggyőző szempontú átszervezése: a klasszikus hagyomány elemeit a retorikai szituáció miértjén keresztül rendezi.

A 20. századi magyar nyelvű retorikai szakirodalom, a retorika oktatásának tankönyvirodalma a logikát legtöbbször igen szűkre szabottan, a logikai alapokon nyugvó retorikai beszédrészeket azonban terjedelmesen tárgyalja. A felsőoktatásban a jogászok, tanftók és tanárok képzésében találjuk meg a retorikát, amelynek felépítése minden esetben más. Ajogászképzésben a logikai és etikai rendszerek, a tanító- és tanárképzésben a beszéd mint struktúra ismerete, a beszédművelés kap hangsúlyos szerepet. A retorikai rendszer azonban e két hangsúlyos rész ötvözetéből válhat csak igazi szövegtudománnyá, társadalmi gyakorlattá, új nyelvvé. A modern szóbeliség és írásbeliség szövegkultúrájában a retorika nem adhatja fel, hogy a nyelvben élő második nyelvként a szóbeli gyakorlat szervezőjévé váljon.

1.4.2. Népszerű retorika – meggyőző módszerek (A világ mint életérzés: egy reklámszöveg elemzése)

A népszerű retorikák, a menedzsereknek szánt könyvsorozatok eredményes kommunikációról, sikeres tárgyalásról, hatékony érvelésről szóló kötetei retorikák. Retorikus retorikák, felépftésük nem a bemutató, hanem a tanácskozó beszédfaj szerkezetét követi. Arról szólnak, mi előnyös és mi hátrányos a beszédben, és nem arról, mi szép és mi rút. Hibájuk csupán annyi, hogy nem nyelvi tudást, hanem nyelvi mintátadnak. Az „így lehet” helyébe az „így kell!” felszólítását teszik. Olvasóik nem választanak, hanem kapnak: a szavakon keresztül jól jövedelmező állást, barátokat, sikereket.

A reklámok szövegezői, a copywriterek, a sajtómegjelenések szervezői, a nagyvállalatok márkanév bevezetését végző, „brandingért” felelős vezetői ilyen minták. Retorikát használó szakemberek, olyanok, akik által a menedzserképzés példákkal gazdagodhat. Egy rövid üzenetbe, megnyilatkozásba érzést, rációt, felszólítást kódolnak. Az életérzésekből gyúrt óriásplakátok és szignálok, szlogenek és kampányok üzeneteinek mozaikjából áll össze a mindennapi meggyőzés. Ennek felvillantására a reklámfotóhoz kapcsolódó rövid elemzés is lehetőséget adhat.

A szlogen a fogyasztás vezényszava. A gyorsuló és rövidülő információcsere nyelvkapuőre (vö. Balázs 1998, 105, 120), norma, amelyhez viszonyítva a vágyaink és oktalanul gerjesztett szükségleteink tárgyát verbalizájuk.

Egy áru és a piacon megtalálható, más márkajelű produktum között – amint ez Ogilvy nyomán a reklám és marketing szakma vezérelvévé vált – nem lehet racionális különbséget tenni. A szlogenek tehát nem a logikusnak, az ésszerűnek szólnak. A szlogenek segítségével és a reklámüzenetek szövegével együtt úgy érezhetjük, hogy élményt, életérzést, jövőt veszünk.

A szlogen azonban nem csap be, csak a befogadó szeretne becsapódni. A szlogen retorikai működésének felfedésével ugyanis láthatjuk, mi a szándék, és tudhatjuk, hogy teljesülésével elsősorban kinek az érdekei érvényesülnek.

A modern kor médiarajongója a hírektől is szórakozást vár elsősorban, és nem tájékoztatást. A BBC vezérigazgatója a híradót a szórakoztatás műfajának nevezte (vö. Aronson 1998, 88).

A néző, hallgató, olvasó, gyűjtőnéven: a fogyasztó rajongani, szeretni, ragaszkodni vágyik. A szlogen hamar hat,



egy kis agyvíz, és – akár a leggyorsabb porleves – már oldódik is: előismeretek, előzmények, hasonlóságok, az éthosz és a pathosz gyakran irrelevánsan összekapcsolt egyvelegén át valóban a gyomorba kerül. S ott szinte emésztés nélkül, gyorsan felszívódik.

A szlogen a retorika etikán kívüli tartományaiban remekműnek számít: logikája induktív, heurisztikán alapuló, analógiát vagy példát alkalmazó, képesen enthümematikus, szinte metaforaszerű. A régi ismeretből a vonzó újat hozza létre, a rövidség (brevitas) erényével rendelkezik. Ez a logika, akár a klasszikus retorika előírásában, a pathosz segítségével érkezik el a tudathoz. Az éthoszt pedig a szlogen pótolja, az íz nem eredeti ugyan, de majdnem az: ha az ismert humorista adja el a sört, akkor mindenki remélhet annak elfogyasztása révén legalább 15 perc hírnevet.

A szlogen egy marketingfolyamat állandó kontextusa, amelybe az éppen aktuális termékre vonatkozó üzenet beilleszkedik. Lényeges, hogy közérthető legyen, a közbeszédre épüljön, valószínűségét ne a logikai helyességre, hanem törvényen kívüli bizonyítékokra vagy a nyelv denotatív funkciójára alapozza.

Szlogent bogozni jó retorikai gyakorlóterep: a szál végül valóban egyszerű, egyenes vonallá, csomók nélküli alapanyaggá válhat. Ezt így, megfejtve, már bármire hasznosíthatjuk.

A szlogen mint argumentáció az összes ismeret alkalmazását mutatja: az érvek, érvformák, enthüméma, toposzok teljes kelléktára sziporkázik bennük.

A képen látható reklám, egy mosogatógép reklámja, kiváló példa erre. A szlogent a márkajelzés alatt találjuk: „Kompromisszumok nélkül". A kifejezés vét a világosság szövegerénye ellen, de, mint már említettük, ez csupán kontextus, amit majd az aktuális üzenet stimulál meggyőzővé (akár anélkül, hogy ajelentéssel tisztában lennénk). A képi üzenet sivár, egy félig nyitott ajtajú mosogatógépet látunk. Ehhez társul azonban az ösztönző kérdés és az apró betűvel szedett, meggyőző minibeszéd.

„Melyik nő hajlandó egy életen át hang nélkül mosogatni?” A kérdés megformálása, különös tekintettel a kérdőszóra, figyelmet érdemel. Hiszen nem az szerepel, hogy „hány?” sem az, hogy „milyen?”. Nem alakítja eldöntendővé a „van-e olyan?” rákérdezés sem.

A „melyik” a választást implikálja: a rendelkezésre állók közül kijelöl. Egy piaci helyzetet modellál, megelőlegezi a válogatás helyzetét. Az analógia mosogatógép és nő között, ha távolról is, de körvonalazódni kezd.

A „nő” kifejezés funkcionális stilisztikai semlegessége egy objektívnek ható szemszöget emel be a jelentéselemek közé, a „hajlandó” (meg akarja tenni – nem akarja megtenni) a „képes” (meg tudja tenni – nem tudja megtenni) helyett újra egy, már másodlagos választás lehetőségét körvonalazza.

Az „élet” a műszaki nyelv tropizmusával (élettartam) válik majd metaforikussá, a „hang nélkül” szintén az átértelmezés során válik expresszívebbé, mint a „hangtalanul".

Nincs ilyen nő. Egyik sem ilyen. A kérdés megválaszolásán továbbhaladva nem torpanunk meg megkérdezni: miért is lenne ez a cél? Miért kellene hang nélkül mosogatni?! A szlogen érvelő játéka nem lenne élvezhető, ha ilyen kritikusan állnánk ahhoz, amit megértettünk. De hol van még a megértés...! Az interrogációra adott válasz: „egyik sem”, a kizárás kategorikus premisszájával arra késztet, hogy menedéket keressünk, valami megoldást az ellentmondást nem tűrő tagadásra. És akkor, a nyitott „szájú” mosogatógép képe, a funkcionalitás alapján



induktívan formálódó analógia eszközével segítségünkre siet. Az „egyik nő sem” konklúziójára a minibeszéd utolsó mondata hasonlóan felosztott kategorikus állításként válaszol: „Csakis a Miele". Se így, se úgy nem kötöttünk kompromisszumot. A kontextus élni kezd. Ez is ajándék, amit szeretni lehet: hogy a „csakis"-ra, és nem az „egyiksem"-re törekszünk. Az analógia (nő-mosogatógép) irreleváns ugyan, sőt a metonimikus szemlélettel (a konyhában dolgozó nő működteti a gépet) még a kérdés is alaptalanná válik, a szlogen és az üzenet mégis működni kezd.

A minibeszéd társsá személyesíti a hangtalan mosogatógépet, történetté emeli a gép és használója kapcsolatát. És szellemes kalanddá teszi a reklám olvasását. Valakiknek (nők) az ellenében ugyan, de mosolyt ébreszt. És talán, egy kis házastársak közötti torzsalkodás után, vásárlási kedvet is.

A szlogen, az összerántott világkép és az eladható életérzés szimbóluma új szövegtípus: a szövegtest minimális, nem mondatot, hanem megnyilatkozást kell elemeznünk.

A retorika választhat: használattá vagy mesterséggé válik. A használat az eszközökre, a mesterség a szellemiségre reflektál. A mesterségben minden lépéshez ideológia, hit, akarás szükséges, célja az alkotás. A használathoz tevékenység szükséges, célja a fogyasztás. A retorika, ha a meggyőzés és hatás struktúráit keresi, a használatot mesterséggé teheti.

1.5. FELHASZNÁLT IRODALOMAdamik Tamás (1979) Az antik retorika szövegnyelvészeti vonatkozásai. In A szövegtan a kutatásban és az oktatásban. Szerk. Szathmári István, Várkonyi Imre, MNyTK 154. Kaposvár, 83‒93.

Arisztotelész (1982) Rétorika. Ford. Adamik Tamás. Budapest, Gondolat Kiadó.

Arisztotelész (1997) Nikhomakhoszi etika. Ford. Szabó Miklós. Budapest, Európa Kiadó.

Aronson, Elliot (1995) A társas lény. Ford. Erős Ferenc. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Az ékesenszóllás vagy Rhetorica Elemei a romai nyelvre alkalmazva, a tanúló ifjuság s közönséges leczkék számára (1839) Nagyenyed.

Bacon, Francis (1944) Advancement of Learning. London, Oxford University Press.

Balázs Géza (1998) Magyar nyelvkultúra az ezredfordulón. Budapest, A-Z Kiadó.

Balázs János (1961) Történeti bevezető. In Stilisztikai tanulmányok. Budapest, Gondolat Kiadó. Balázs János (1981) A nyelvi elemzés két európai modellje. InÁltNyTan. 13. Szerk. Telegdi Zsigmond – Szépe György, Budapest, Akadémiai Kiadó, 53‒64.

Barthes, Roland (1977) A retorikai elemzés. Helikon, 1977. 1.135‒139.

Barthes, Roland (1997) A régi retorika. In Thomka Beáta (szerk.): Az irodalom elméletei. 3 kötet, Pécs, Jelenkor Kiadó, 69-175.

Bencze Lóránt (1996) Mikor, miért, kinek, hogyan? I/1. Budapest, Corvinus Kiadó.

Beaugrande, Robert de – Dressler, Wolfgang (2000) Bevezetés a szövegnyelvészetbe. Ford. Siptár Péter.

Budapest, Corvina Kiadó.

Bonheim, Helmut (1977) A klasszikus retorika megújítása. Helikon, 1977.1. 72‒84.


Covino, William A.(ed.) (1995) Rhetoric: Concepts, Definitions, Boundaries. Boston, Allyn and Bacon. Czakó Gábor (2002) Beavatás. Az eldobható föld. Budapest, Czakó Gábor és a Boldog Salamon Kör kiadásában.

Ehninger, Douglas (1968) On Systems of Rhetoric. Philosophy and Rhetoric. 1. kötet, 131‒144.

Ehninger, Douglas (1970) Argument as Method: Its Nature, Its Limitation and Its Uses. Speech Mono- graphs.



38.101‒110.


Hobbes, Thomas (1998) Logika rétorika, szofisztika. Ford. Bánki Dezső. Budapest, Kossuth Kiadó.

Jakobson, Roman (1972) Hang-jel-vers. Ford. Barczán Endre et al. Budapest, Gondolat Kiadó.

Kibédi Varga Áron (1998) Retorika és strukturalizmus. In Uő: Szavak, világok. Pécs, Jelenkor Kiadó, 48-60.

Ogilvy, David (2001) Ogilvy a reklámról. Ford. Török András, szerk. Sívó Mária. Budapest, Park Kiadó.

Platón (1893) Gorgias. In Platón válogatott művei. 1. kötet. Ford. Péterfy Jenő. Budapest, Franklin Társulat.

Platón (1984) Phaidrosz. In Platón összes művei. 2. kötet. Ford. Kövendi Dénes. Budapest, Európa Kiadó.

Plett, Heinrich (1987) Retorika és stilisztika. In Kanyó-Síklaki (szerk.): Tanulmányok az irodalomtudomány köréből. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 131‒167.

Quintilianusszónoklattana tizenkét könyvben. (1913) Ford. Prácser Albert. Budapest, Franklin Társulat.

Shannon, C. E. – Weaver, W. (1949) TheMathematical Theory of Communication. Illinois, Urbana.

Szathmári István (1968) Régi nyelvtanaink és egységesülő irodalmi nyelvünk. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Szent Ágoston. A keresztény tanításról. Ford. Böröczki Tamás. Budapest, Paulus Hungarus- Kairosz.

Szvorényi József (1877) Ékesszólástan. Vezérletül a remekírók fejtegetése ‒ s a szép‒írásművek kidolgozásában. Pest, Heckenast.

Todorov, Zvetan (1977) Trópusok és figurák. Helikon, 1977.1. 30‒40.

Vigh Árpád (1988) A stilisztika útjai és lehetőségei. Helikon, 1988. 3‒4.

Wacha Imre (2000) A retorika kompetenciái. In A. Jászó Anna – L. Aczél Petra (szerk.): A régi új retorika. Budapest, Trezor Kiadó, 53‒89.

2. A RETORIKA ÖSSZETEVŐI„Amit Madame de T. mond, az mind egy művészet gyümölcse, a társalgás művészetéé, mely egyetlen mozdulatot sem hagy kommentár nélkül, mindennek sajátos értelmet ad; ezúttal például a hölgy megadja a lovagnak a csókot, amiért az esedezik, de csak úgy, hogy beleegyezését a maga módján értelmezi: csupán azért hagyja megcsókolni magát, hogy a lovag gőgjét a kellő mértékben alábbszállítsa. [...] Nem azért társalognak, hogy kitöltsék az időt, hanem éppenséggel a társalgás szervezi, kormányozza az időt, s szabja meg azokat a törvényeket, melyeket tiszteletben kell tartani"

(Milan Kundera)

2.1. A RETORIKAI KOMMUNIKÁCIÓ – A RETORIKAI SZITUÁCIÓA retorikai szituáció egy beszéd megszületésénekelőképe, a meggyőző retorikai kommunikáció, pedig a közlésfolyamat megkülönböztetett formája. A retorikai szituáció a meggyőző szöveg köré szerveződik, a retorika kommunikációs helyzete a beszélőből (éthosz), a hallgatóból (pathosz) és a tárgyhoz kapcsolódó üzenetből (logosz) áll. Külön kell tehát választanunk a retorikai kommunikációt, amely a közlés folyamatát sematizálja, és a retorika szituációt, amely a beszéd köré épülő folyamatot mutatja meg. Míg a retorikai kommunikáció a közlésfolyamat sajátos modellje, addig a retorikai szituáció a meggyőző szöveg megszületéséhez szükséges összetevők viszonyrendszerének, valamint létrejöttének, mozgásának és megszűntének folyamataként írható le.

2.1.1. A retorikai kommunikáció

Az Arisztotelész által leírt kommunikációs helyzet három alaptényezőjével olyan viszonyrendszert vázol fel,



amelyben értelmezhetővé válik az illőség (kairosz, preopon, aptum, decorum), a tárgyhoz, beszélőhöz és hallgatóhoz való igazodás elve, amely a kommunikatív szöveg szándékoltságának és elfogadhatóságának feltétele. Az illőség valamennyi kidolgozási fokban megjelenik, a feltalálástól az előadásig, és hiba volna egyedül a szöveg stílusának tulajdonságaként kezelni. A retorika kommunikációs modellje, a retorikai beszédhelyzet nem azonos a totális kommunikáció közlésfolyamatával:

Ebben ugyanis a beszélő és hallgató egyidejű, kölcsönös interakciója valósulhat meg. Ugyanakkor nem fogadható el a klasszikus retorikai helyzet sémájaként a következő modell sem:

Itt annak az egyoldalú kommunikációnak látjuk a vázlatát, amelyre sem egyidejűség, sem kölcsönösség nemjellemző. Az írott információközlést (kivéve e-mail, internet), illetve megszorításokkal a médiakommunikációt írhatjuk le így.

A retorikai helyzet sematizált modelljét így rajzolhatjuk meg:

A beszélőtől a hallgatóig egyértelmű az információ áramlása, a beszélő szerepe azonban a közlésfolyamat szempontjából nem egyenrangú a hallgatóéval, annak hozzájárulása nem feltétlenül egyidejű vagy kölcsönös (vö. Wacha 1994, 26‒30).

A retorika kommunikációs modellje tehát olyan közlésfolyamatot ír le, melyben a metanyelvi és poétikai funkció a sikeres meggyőző szövegre irányítja a figyelmet. A retorikai kommunikáció egyszempontú, amennyiben az üzenet sikerességére koncentrál. A retorikai alapon szerveződő szöveg tehát nem műfaja, hanem általános kerete a sikeres kommunikáció megnyilatkozásainak. A közlésfolyamatban megszülető üzenet, a retorikus helyzetben létrejövő beszéd azonban viseli a nem nyelvi tényezők jelenlétének bélyegét is. A klasszikus retorika a nyelvi üzenet meghatározottságára hét kérdőszóval utalt: quis, quid, ubi, quando, quibus auxiilis, cur, quomodo (ki, mi, hol, mikor, milyen segédeszközökkel, miért, hogyan). Azon túl, hogy ezek ajegyek meghatározták az összegyűjtött anyagból témává formálódás folyamatát, s így a beszéd tárgya üggyé (események, személyek, hely, idő és körülmények meghatározó komplexuma) válhatott, jelenlétüket a megnyilatkozás megszövegezéséből, a kijelentések nyelviségéből is érezhetjük.

A modern kommunikációtan tízre bővítette a kommunikáció meghatározó tényezőinek (determinánsainak) számát. Így a ki, kinek, mit, miért, mikor, hol, hogyan (szóban/írásban), miképpen (milyen stílusban), kinek a jelenlétében, milyen körülmények között tényezők sorában már három új elemet találunk (vö. Wacha 1994,26-30). A szövegtípusok kommunikációs szempontú leírásában a szakirodalom a következő, szövegen túli tényezőkkel számol:

1. a kommunikáció iránya;

2. a kommunikációs partnerek száma, helyzete, viszonya (jelen vannak-e, hány befogadó van, milyen a társadalmi helyzetük, műveltségük iskolázottságuk);

3. a kommunikációs folyamat típusa (a nyilvánosság foka);

4. a kommunikációs cél (informálás, meggyőzés, érzelemkifejezés stb.);

5. a téma tárgyalásmódja (leíró, érvelő, szemléltető, asszociatív) (vö. Eőry 1995,131).

A retorikai beszédhelyzetben a meggyőzés célja válaszol a közlés miértjére. A meggyőző kommunikáció modelljében az üzenet tehát a kitűzött és azonosított célok dialógusát hozza létre. A dialógus-modell a retorikai kommunikáció beszédhelyzetének lehetséges sémáját mutatja be (vö. Zentai 1999,199):



2.1.2. A retorikai szituáció

Az ókori retorikatörténet egyik alapvető fogalmának alapos s egyben vitatott leírását Lloyd Bitzer adja a 20. század második felében.

Ahogy a válasz a kérdésre születik meg, úgy válaszol a retorikai szituációra a retorikus szöveg. Lloyd Bitzer úgy véli, hogy a szöveg valójában válasz a helyzetre, így a helyzet szükségszerű feltétele a retorikus szöveg megszületésének (a gondolat Hans Georg Gadamernél (1960) is megjelenik, aki szerint minden szöveg válaszkéntjön létre valamilyen kérdésre). A retorikai szituáció Bitzer szerint nem más, mint „személyek, események, tárgyak és viszonyok együttese, amelyben egy tényleges vagy lehetséges szükséglet merül fel, s ezt a szükségletet akkor lehet részben vagy egészen kielégíteni, ha a szöveg, beszéd, amely a szituációban létrejön az emberi döntést és tevékenységet úgy tudja korlátozni és kényszeríteni, hogy az a szükséglet lényegi módosításához vezessen.” (Bitzer 1969, 6)

A retorikai szituáció három fő alkotóeleme ennek alapján:

1. a szükséglet (exigence), amely a retorikai helyzet szervező elve. A szükséglet csak abban az esetben tekinthető retorikainak, ha képes arra, hogy megváltozzon, és ha a pozitív változáshoz beszédre, közlésre van szükség, vagy az kíséri. Bitzer osztja Arisztotelész nézetét, mely szerint a retorika területe nem a szükségszerű, hanem a valószínű (doxa). Tehát a törvényszerű szükségletek (természeti jelenségek, az idő múlása stb.), amelyeken nem lehet változtatni, nem tartoznak a retorikai vizsgálódás körébe;

2. a hallgatóság (audience), amely azokból és csakis azokból a személyekből áll, akik vagy befolyásolhatók a beszéd által, vagy a változás közvetítőivé válhatnak. A retorika „hallgatóság” fogalmának két kritériuma tehát az, hogy a) képes legyen a döntéshozatalra, b) képes legyen közvetíteni a döntéshozók felé;

3. a kényszer, korlát (constraint); ez olyan körülményeketjelent, amelyek megakadályozzák vagy befolyásolják a beszélőt abban, hogy képes legyen a szükséglettel foglalkozni. Egy komoly társadalmi pozícióra pályázó személy számára ilyen korlátként jelenhet meg az esetleges negatív beazonosítás. Amerika egyik leismertebb botrány-talkshow-jának műsorvezetője ezért tekintette akadálynak nemzetközi ismertségét, amikor a szenátori címért pályázott.

1980-ban Bitzer a kényszer fogalmával a „források” (resources) fogalmát felelteti meg, valamint kidolgozza a retorikai szituáció fejlődési modelljét. A fejlődési modell azokat a szakaszokat ábrázolja, amelyeken keresztül a retorikai szituáció létrejön, majd megszűnik. Bitzer a következő állomásokat rögzíti:

1. eredeti, kezdeti szakasz, amelyben a szükséglet létrejön, és valaki észreveszi;

2. érési szakasz, amelyben a szükségletjelen van, és mind a beszélő, mind a hallgatóság felfigyelt rá; a hallgatóság könnyen megszólítható, és készen áll arra, hogy módosítsa a szükségletet; hozzáférhetők a korlátok is. E szakasz igen rövid ideig tart;

3. romlási szakasz, amelyben az alkotóelemek konfigurációja olyan módon változik, hogy a szükséglet módosítása egyre nehezebbé válik;

4. a megszűnési szakasz, amelyben az összetevők különválnak és eltűnnek, a szükséglet nem érzékelhető.



Ha valamely beszélő ez utóbbi szakaszt kívánja megcélozni, nyilvánvalóan hasztalan próbálkozik majd.

Bitzer a retorikát a funkcionális interakció kritikai módszerének tekinti, amelyben a szituáció, szituacionalitás lényeges szerepet játszik.

A funkcionális interakció alapvetései az alábbiak:

‒ az emberek igényeiket és szükségleteiket összehangolják a külső, fizikai világgal;

‒ az emberek szükségleteiket összehangolják mentális környezetükkel;

‒ a világ, amelyben élünk, mentális és fizikai környezetek együtteséből áll;

‒ ha interakcióba lépünk valakivel, akkor felmerül egy szimbolikus, illetve retorikai szempont;

‒ mindig van egy szükséglet és egy kielégítés mint a totális környezet pragmatikus alkotóelemei, és a retorikai interakció ezek összekapcsolására irányul.

A szituacionalitás szempontja tehát nem tagadja az egyén alkotó aktivitásának hatását és erőfeszítését, mely üzenetek készítésére és előadására irányul, hasonlóképpen nem tekint el a gondolat környezetformáló szerepétől. Sokkal inkább arra utal, hogy a gondolatok és dolgok a valóság részei, és felhívja a figyelmet a pragmatikus kommunikáció és a tényleges, valóságos történelmi állapotok közötti szoros kapcsolatra.

Bitzer objektivizmusát, melynek értelmében a szituáció mint az emberi érzékeléstől, felismeréstől és interakciótól független, valóságos dolog létezik, többen bírálták. Richard Vatz szerint egy szituáció sem lehet független attól, aki, ami alkotja és interpretálja, valamint a retorikától, amellyel jellemzi (Vatz 1973,154). Ugyanakkor a szituációra adott válasz és a szituáció létrehozásának kettőssége a beszéd által egyidejűleg érvényesülhet. John Patton a következőképpenjárult hozzá az e témában kialakult tudományos vitához: „A retorikai szituációjelentése kettős folyamat, egyfelől a felismerésből (úgy mint az észlelés tisztasága) és pontossága, másfelől az intencionális, művészi, emberi tevékenységből jön létre.” (Patton 1979, 49).

A retorikai szituáció leírásához segítséget nyújt M. A. K. Halliday (1985) kulcsfogalma, a szituációs kontextus, amely a társadalmi környezet és a nyelv funkcionális szerveződésének viszonyát, kölcsönhatását ragadja meg. A kontextus elemzése három összetevőt mutat: az első az interakció természetére (field), a másik a benne résztvevőkre, az ő szerepükre (tenor) a harmadik a szövegre vonatkozik; annak retorikai műfajára, a kommunikáció csatornájára (mode). A Halliday-féle három összetevős modell tehát a retorikai kommunikáció és a retorikai szituáció vegyülékének tekinthető.

A retorikai beszédhelyzet és a retorikai szituáció a meggyőző üzenet feltételrendszerét és folyamatát ábrázolja. A meggyőző üzenetben tehát három összetevő jelenléte érhető tetten: az éthoszé, a pathoszé és a logoszé.

2.2. AZ ÉTHOSZ (ηθοζ)„Az éthosznak nincs ereje, hogy hegemón hatalomrajusson, mégsincs hatalom, mely létét és működését hatályon kívül helyezhetné. Honnan az erőtlennek ez az ereje, s honnan erőtlensége?” – írja Ancsel Éva (1984, 7). A beszédben megjelenőén, ajellem, szavakkal megrajzolva, az éthosz fogalmának évezredes történetét ilyen és ezekhez hasonló definíciók kísérik. Az éthosz nem csupán fogalom, eszköz, hanemjelenség: a hatás, a szándék, valamint a közlő egész jellemének különleges egyvelege.

2.2.1. Az éthosz fogalmának történeti fejlődése és átalakulása

Lüsziasz (Kr. e. 445‒380) retorikai munkásságához kapcsoljuk a terminus technicus megjelenését, aki az éthopoiia technikájának kifejlesztésével, a beszéddel történő jellemábrázolást tette lehetővé. A retorikai képzés gyakorlatában egyrészt olyan mintabeszédeket (meleté, epideixisz) készítettek, amelyeket a valóságban is élő embereknek tulajdonítottak (éthopoiia), másrészt amelyek régebben élt személyektől származhattak (eidólopoiia), harmadrészt nem létező jellemeket mintáztak (proszópopoiia) velük. Az éthopoiia önmagában is többféle lehetett: erkölcsi, amikor ajellem hangsúlyos benne, és érzelmi, ha az érzelmek határozzák meg döntően, valamint vegyes; ha mindkét összetevő megjelent.

Lüsziasz logográfiája ajellem hitelességét a személy sorsára, családi körülményeire, korábbi tetteire való utalással alapozta meg. Amennyiben erre nem volt lehetősége, olyan morális érvekkel élt, amely helyettesítette



ezeket, amint erről Dionüsziosz Halikarnasszeusz is beszámol. A szofisták és Lüsziasz bírálójaként Platón különbséget tesz logográfia és pszichagógia között. A logográfia a szó varázslata: a bűvös eszköz értő használata arra, hogy bármit elhitessünk. A pszichagógia ezzel szemben a filozofikus szónokiság fogalma, az igaz szó tekhnéje. A helyes retorikában az igazság fejeződik ki; az éthosz ebben az értelemben a nyelv, ajellem és az igazság lélekben meglévő harmóniája. Az igazság, amiről a beszédnek szólnia kell, a beszélőben megtestesül, s a beszédnek ezt kell kifejeznie. Iszokratész elismeri, hogy az igazságosság nem tanítható, és „...nem létezik egyetlen olyan művészet sem, amely képes lenne felkelteni ajózanságot és az igazságosságot azokban, akik természettől fogva képtelenek az erényre” (A szofisták ellen, 21. fordította Adamik Tamás), de az arra való törekvés, hogy valaki jól tudjon beszélni, jobbá és értékesebbé tehet.

Az arisztotelészi retorikában az éthosz a bizonyítás erejéhezjárul hozzá, s a beszélőt megbízhatónak mutatja a hallgatóság előtt. A logikai tisztaságon túl három dolog megléte tehet valakit elfogadhatóvá Arisztotelész szerint: a bölcsesség (phronészisz), az erény (areté) és ajóakarat (eunoia) (Arisztotelész 1378a). A három fogalom egyfelől a bizonyítás eszközeinek hármasságát tükrözi, másfelől a retorikai beszéd helyzetének modelljét alkotó beszélővel, hallgatóval és tárggyal feleltethető meg. Az areté a beszélő erkölcsi karaktere, amely a bizonyításban az éthosz forrása. Az eunoia a hallgató felé fordulásban valósul meg, a bizonyítás alkotóelemei közül a pathoszt körvonalazza, a phronészisz, amely a magabiztosság és tapasztalat vonásait ötvözi, a logosz fogalmával korrelál, és a tárgyat idézi. A Rétorika ugyanakkor az emberi természetet bizonyos típusokba sorolja, ismerhetőnek és így a beszéd által befolyásolhatónak tekinti.

A római retorikában Cicero újrafogalmazza mindazt, amivel a szónok érzelmeket vált ki. Ilyen a méltóság (dignitas), mindaz, amit elért (res gestae) és az előmenetele (existimatio). A cicerói éthosz eltávolodik a beszélőben megtestesülő igazság képzetétől, a fogalom közelebb kerül a szándékolt hatás alapeleméhez, a pathoszhoz. A Quintilianus-féle éthosz a mesterséggel felruházott, erkölcsös, jó embert jelenti a „vir bonus dicendiperitus” eszményében. A szónoknak éreznie kell azt, amit majd hallgatóságában felébreszt, az őszinteség benyomása azon múlik, hogy a stílus emelkedettsége az előidézendő, előérzett emóciókból származik-e.

Szent Ágoston keresztény retorikája Iszokratészhez hasonlóan vallja, hogy „Ha arról van szó, hogy hallgatóságunk engedelmes legyen, a beszéd bármily fenségénél nagyobb súllyal esik latba a szónok magánélete” (Szent Ágoston IV. 27. 59). A vir bonus felidézése mellet Szent Ágostonnál megjelenik a Szentlélek által inspirált hitelesség, egy felsőbb forrás ereje az egyén megnyilatkozásában. A felsőbb inspiráció gondolata már túllép az éthoszon: „És ki más biztosíthatná, hogy azt mondjuk, ami szükséges, és úgy mondjuk, ahogyan szükséges, ha nem az, akinek szavainkkal együtt mi is a kezében vagyunk? Ezért hát [...], amikor elérkezik a beszéd órája, jusson eszedbe, hogy a jó lelkületű emberhez inkább az úr mondása illik: Ne aggódjatok előre, hogy hogyan vagy mit beszéltek. Mert megadatik nektek abban az órában, hogy mit mondjatok. Hiszen nem ti vagytok, akik beszéltek, hanem Atyátok Lelke az, aki beszél belőletek. /Mt 10,19-20/” (Szent Ágoston IV. 15. 32.)

A reneszánsz kor főként a római retorika hagyományait ápolja, a ciceróiánus éthosz, a „conciliare” szándéka él tovább. A makulátlan jellem és a szerénységre képes szónok eszközként használhatja az éthoszt. Machiavelli a Fejedelem (2001, 91) című művében

ígyír:

.. .A bölcs uralkodó tehát ne legyen szótartó, ha ez a magatartás kárára válik, s ha az okok, melyek miatt ígéretet tett, megszűntek. Ha az emberekjók lennének, ez az elv kárt okozna; de mert gonosz indulatúak, nem tartanák meg adott szavukat veled szemben; így hát neked sem kell megtartanod velük szemben. Különben is a fejedelem mindig talál rá alkalmat, hogy csalárdságát jó színben tüntesse fel. [...] Deeztatermészetétjól el kell titkolnia, és nagy szenteskedőnekés színlelőnek kell lennie: olyan ostobák az emberek, s olyannyira csak a mának élnek, hogy aki be akarja csapni őket, mindig megtalálja köztük a maga emberét.

A 18. századi szakirodalom egyik sajátos vonulatát jelenti a belletrisztikus (Belles Lettres), a széptudományokhoz sorolt retorika, melynek nemzetközi érvényű szintézisét Hugo Blair Lectures on Rhetoric and Belles Lettres című munkája adja (1783). A Kis János fordításában mintegy fél évszázaddal később magyarul is megjelenő és igen nagy hatású tudományos munka két új fogalommal, a passzív és az aktív retorika fogalmával dolgozik. A passzív retorika jellemzője az ízlés, amely finomság és csinosultság együttese (delicacy and correctness), az aktív retorikáé a zsenialitás; az a teremtő erő, amely a végrehajtás tehetségét működésbe hozza. Az éthosz ebben a tekintetben az ízlés része, amely azután megmutatkozik a beszédben mint alkotásban is. George Campbell Philosophy of Rhetoric (1776) c. művének 9. fejezetében az éthosz úgyjelenik meg, mint a hallgatóban a szónokéhoz hasonló érzelmek keltése a beszéd útján. A magyar retorika szakirodalmából Névy, Szvorényi, Szeberényi 19. századi retorika-tankönyveiben nem találkozunk az éthosz bővebb kifejtésével, Góbi



Imre (1888, 26‒27) Rhetorikája a megindítás eszközei közé sorolja a szónok egyéniségét, s a szónok belső meggyőződésének kifejezéseként csak mint a pathosz forrását taglalja. Acsay Ferenc, aki Richard Whately alapján 1889-ben a teljes műfajtan részeként naprakész retorikát ír, ismét az igaz jellem és a szerénység szükségességéről és a szavahihető, felkészült szónok éthoszáról beszél (493‒494).

A 20. század az én jelenlétének és kifejezésének problematikájaként dolgozza föl a szavakban megjelenő önkifejező valóságát. Az éthosz jelensége a közlő énje és a külvilág között feltételezhető, és valamiféle szubjektív pszichét reprezentál. A szavaink mi vagyunk, ahogy Arthur Vogel írja: „Mint ahogyan testünkben lakozunk, azért, mert mi vagyunk a testünk, ugyanúgy vagyunk saját szavaink is.” (1973, 92; vö. Baumlin 2001, 273) A posztmodern retorika a motiváció, nem pedig a logika vagy érzelem szempontjának tekinti az éthoszt, amely a „szükségletek, az akarat, a cél, a hiány, a frusztráció, a gyengeség és a vágy forrásaiból táplálkozik” (Walter 1964,41). Ez ellen az éthosz ellen, amely tömegeket vonz akár az immorális felé is (gondoljunk a 20. század félelmetes hatású szónokaira), inkább küzdeni kell a kritika és az azonosítás eszközeivel (vö. uo. 43). Kenneth Burke az éthoszt a hallgatóval való azonosulás képességével határozza meg: a hallgató viselkedését, hangját, tónusait, attitűdjét visszaadó beszéddel ezt érjük el, míg Corder, az etika retorikájának képviselője, és Halloran szerint az éthosz önmagunk és a másik vagy mások együttes jelenléte.Az éthosz, amely a gyönyörködtetés szónoki szándékának kulcsfogalma, a kifejezés kommunikációs funkcióját látja el. Egyúttal az érvformákat alkotó kijelentésekhez tartozó megerősítésekés igazolások egyik forrása. Az éthosz a retorikai szituáció viszonyrendszerében a kijelentések értéktársításának feltételeit, igazságértékének hitelesítését adhatja meg. Ugyanakkor tekinthető a pathosz szándék- és hatásbeli előképének, úgy is megragadhatjuk, mint a retorikai szituáció érvényességét és a pathosz biztosítékát.

2.3. A PATHOSZ (ραθοζ)Az éthosz a beszélőből ered, a pathosz pedig az, ahogy az éthosz a hallgatóhoz elér. A pathoszban, a szenvedélyeket célzó érzelmi szándék eszközében fejeződik ki a meggyőzés mint a beszéd tulajdonsága és mint a hallgatóra tett hatás. Ugyanakkor a pathosz a nyelvi kifejezés, az expresszivitás retorikai-logikai úton terelt formája, a fennkölt stílus használatának eredménye.

A retorikai hármas rendszerek:

‒ az éthosz, a pathosz és a logosz;

‒ az egyszerű, a közepes és a fennkölt stílus;

‒ a tanítás, a gyönyörködtetés és a megindítás szándékai

a beszélő, hallgató és tárgy retorikai beszédhelyzetének történeti paradigmáiként is tekinthetők.

A pathosz mint az éthosz testvérfogalma, mint az éthosz és logosz együttes kifejezőereje és mint az alakzatos, díszített stílus jellemzője egyaránt, de nem azonos hangsúllyal van jelen a tudománytörténetben és az elméletekben.

A pathosz terminusa a görögpaszkhó igével áll kapcsolatban, melynekjelentése „kiállni valamit, szenvedni, tapasztalni”, általában véve „valamiféle állapotba kerülni". A pathosz fogalmában valamennyi jelentéselem tovább öröklődött, a görög retorikai hagyományban is így honosodott meg. A pathosz tehát az emberi léleknek olyan állapota, amely a nyelv és beszéd által a lélekre gyakorolt hatás eredményeképpen jön létre. Ilyen értelemben a pathosz a szenvedély és az érzelmek összevetéséből, egymásra hatásából alakul ki. Ugyanakkora pathosz, bár csupán egyike a bizonyítás forrásainak, nyilvánvalóan magában foglalja az éthoszt és a logoszt is, amennyiben a hallgató lelkének befolyásolása a cél. A pathosz pragmatikai alakzata a pathopoiia, mely egyfelől a szónok lelkének, másfelől a hallgatóság lelkének megindításával éri el hatását. A felkeltett érzelmek többek között a félelem, a gyűlölet, az őrület, a harag.

2.3.1. A pathosz fogalmának történeti fejlődése és átalakulása

A görög Thraszümakhosz (Kr. e. 460) és Gorgiasz (Kr. e. 483‒367) egyaránt a pathosz retorikai értelmezésére törekedtek. Thraszümakhosz retorikai tárgyú kézikönyvében jelezte, hogy a pathosznak, pontosabban az érzelmekhez fordulásnak a bevezetésben és a befejezésben van leginkább a helye. Gorgiász, aki hozzá hasonlóan nagy hatású szofista szónok volt, úgy vélte, hogy a beszédek olyanok, akár a bódító szerek (pharmaka); félelmet, örömet, elkeseredést keltenek a védtelen hallgatóban, amint azt a Helena dicsérete című beszédében kifejtette.



Platón az emberi lelket három részre osztotta: nousz, az értelem és az ész, ahol az okok és a szellem lakoznak, a thümosz, a lélek és szív, ahol a szellemmel átitatott szenvedélyek uralkodnak, és az epithümétikosz, a rekeszizom alatt található hely, ahol a testi vágyak, kívánságok találhatók (vö. Állam 435b‒441a). A pathosz a kebelbe zárt szenvedélyes szellem megnyilvánulása, keveréke akaratnak, oknak, szellemnek és szenvedélynek.

Az arisztotelészi retorikában a pathosz a döntés, az ítéletalkotás motivációja, minthogy az emberek különböző ítéletei azon múlnak, hogy örömöt vagy fájdalmat éreznek-e. Tizenhatpathét állapít meg, nyolc kontrasztpárban, amelyek a motiváció forrását adhatják. Ezek:

4.1. táblázat -

1. + a harag

1. ‒ a szelídség;

2. + a barátság/szeretet

2. ‒ a gyűlölet;

3. + a félelem

3. ‒ a bátorság;

4. + a szégyen

4. ‒ a szégyentelenség;

5. + a hála

5. ‒ a hálátlanság;

6. + szánalom

6. ‒ jogos felháborodás;

7. + nagylelkűség

7. ‒ irigység;

8. + versengés

8. ‒ lenézés.

(vö. Arisztotelész

1378b‒1389a)

A pathék tárgyalásához Arisztotelész az érzelmeknek („hogyan lesz valaki haragossá, milyen emberekre szoktak haragudni és mi miatt”, 1378a) és a hozzájuk kapcsolható enthümémáknak és ellenérveknek katalógusát adja, amelyben a pathosz eszköztára leírható rendszerként mutatkozik.

Az egyéni pathé a meggyőződésen alapszik, ezért képes egy meggyőződés alapjait megváltoztatni, és a hallgatóságot elmozdítani egyik érzésről a másikra. Arisztotelész szerint a szónok lényegi feladata, hogy feltárja a háttérben meghúzódó, a meggyőződést alkotó, nem felfedett elemeket. Azarisztotelészi éthosz-fogalom összetevője, a jó akarat explicit kifejeződése a pathosszal történik, az érzelemkeltés tárgykörébe tartozik.



Arisztotelész tehát nem gyengébb érzelmek (éthosz) és erősebb érzelmek (pathosz) között tesz különbséget, hanem az érzelmek forrása (éthosz) és az érzelmek felhasználása és hatása (pathosz) között.

A római retorika pathoszát a színpadiasságjellemzi; a pathosz a szónoki hatás kelléke, és nem lényegi valója lesz: „De nem elég részvétkeltéssel kedvezően hangolnunk a bírák lelkét – én például kisgyermeket tartok karjaimban védőbeszédem közben; vagy más alkalommal, amikor felszólítottam az előkelő vádlottat, hogy mutatkozzék meg a nyilvánosság előtt, magasba emeltem kisfiát, és a fórumot fölverte a sírás, jajgatás.” (Cicero 38.) A hatályosság kelléke, amely a lelket borzolná, néha megnevetteti a hallgatóságot. Quintilianus ír arról az esetről, amikor a patetikus csúcspontnál két rabszolgának kellett behoznia a halott ember viaszképét, de, mert nem tudták, mi az, és hogyan kellene viselkedniük, ki-be járkáltak a képpel, a derülő hallgatóság előtt (vö. Green 2001, 559).

Cicero a görög ethikon eszközét szelíd, kellemes hangvételűnek írja le, a pathetikont azonban hevesnek, csupa tűznek, melynek jellegzetes vonása a sodró lendület: „ez a szónoki beszéd legfőbb hatalma” (37.). A „cicerói” szónoknak éreznie kell azt a hatást, melyet a hallgatóknak címez: ez adja meg hitelét. A hiteles forrás pátoszának fogalma azonban különös módon önmagát magyarázza: a pathoszt, amit a hallgatóság érez, a hiteles szónok hasonló érzései teszik őszintévé, a szónok hitelessége viszont azon múlik, hogy képes-e a patetikus érvelésre. A Deoratore című munkájában Cicero a szónok hármas szándékaként a tanítást (docere), ajóindulat elnyerését (conciliare) és az érzelem (movere) felkeltését jelöli meg. Az Oratorban ezeket módosítja, a tanításból bizonyítás (probare), ajóindulat elnyeréséből gyönyörködtetés (delectare), az érzelmek felkeltéséből megindítás (flectere) lesz. Jól látszik az esztétikai szempont egyre erőteljesebbjelenléte; a beszélőről és hallgatóról a beszédre eltolódó figyelem igenjelentős és a retorika történetét nagyban befolyásoló mozzanat. Cicero második szándék-hármasságából eltűnik a részletekre való összpontosítás: nem csupán ajóindulat, nem pusztán az érzelmek kézben tartása a cél. Megindítani immár az egész embert, az egész hallgatóságot kell.

A C. Herenniusnak ajánlott rétorika a bevezetéshez és a befejezéshez kapcsolja a pathoszt: a szánalom, az érzelem felkeltését. A kézikönyv a pathosz módszertanát és alkalmazását formulákhoz, alakzatokhoz és szövegrészekhez köti: így az taníthatóvá, elsajátíthatóvá válik. Egyúttal az esztétikai szempontú megközelítés révén a pathosz funkcionálisan a kifejezőerőhöz, az alakzatokhoz, majd az alakzattanhoz kapcsolódik, és önálló retorikái iskolát indít el (vö. Rhétoriquegénérale, 1970).

A pathosz a középkorban, Szent Ágostonnál megszűnik az ésszerű és ésszerűtlen hatás tárgyának lenni: az akarat (voluntas) irányításának eszköze és a szeretet kifejezése lehet. Augustinus ugyanakkor a cicerói stílusminősítéseket a cél szerint tovább tisztázza. Míg Cicero mindhárom szándékot és stílusnemet a meggyőzés hatásának kiváltására szánta, addig Augustinus az egyszerű (humilis) stílust a tanítás szándékához, a közepes (mediocris) stílust a gyönyörködtetéshez, ajó szeretetéhez, a fennkölt (gravis) stílust az akarat irányításához kapcsolta. A páthoszt a moralitással kötötte össze, ettől nem veszélyes az okoskodáson kívül eső hatás.

A humanista Daniele Barbaro Dialogo della Eloquenza című művének (1557) eszménye az ékes beszédű úr, akinek a bölcsesség és a szívekhez szólás képessége ad felhatalmazást a városállam vezetésére, igaz keresztény és szent szónok, akinek pathosza is emelkedett és morális.

A reneszánsz Rudolfus Agricola az affectus fogalmát mint a lélek kitörését jellemzi (De inventionedialecticae, 1479 körül, 1515 posztumusz kiadás). A pathosz egyfajta társadalmi dísz, az ítéleteket az alapozza meg, akire vonatkoznak. Agricola szerint egynémely nyelvi kifejezés nem csupán ajelentésénél, hanem szerkezetekbe kapcsolódásánál, hangoztatásánál fogva (elocutio) képes a pathosz létrehozására. Az érzelmek felkeltése kapcsolódhat érzelmektől fűtött emberek leírásához, különösen akkor, ha a leírás maga tükrözi az érzelmeket, valamint a dialektika topikája képes a patetikus hatás kiváltására. A fogalom később, a páduai Antonio Riccoboni 1588-asParaphrasis című írásában is megjelenik, ahol a megindítás képességeinek szolgálatában álló eszközöket jelenti.

A 17. század egyik összefoglaló munkájában Bartholomaeus Keckermann az érzelmeket és az akaratot, annak irányítását teszi retorikája (Systema rhetoricae, 1606) fő mozgatórugójává. A retorika elsődleges célja, hogy bármire rávegye a hallgatót.

A karteziánus filozófia hatására élesen szétváló érvelés és pathosz két irányba visz: az érvelő szövegek tanulmányozása és a szorosabb értelemben vett retorika, a rábeszélői erő vizsgálatának, valamint a szöveg kidolgozottságának, nyelvi gazdagságának leírása felé. Campbell művének első fejezetében utal arra, hogy az érvelésnek nincs szüksége a pathoszra, hogy célhoz érjen, de élnie kell a pathosszal ahhoz, hogy hatást érjen el (Campbell 1776,1. 7).



A korai 20. századi retorika elmélete az érzelmek helyett az érzékekhez fordul. I. A. Richards a pathosz pszichológiájának alapelemeként az engram fogalmát hozza létre, amely az elme által rögzített beállítódásbeli és asszociációs komplexum. A szónok által az engramra való bárminemű utalás előhívja annak egészét, és ezzel mentális válaszokat hív elő. A hallgatónak ugyanakkor az a feladata, hogy a saját előismeretein alapuló elvárásait félretegye annak érdekében, hogy az interpretációból megértse a beszélő szándékát. A Richards által megalkotott engram fogalmának újszerűsége az emelkedett stílustól ismét az éthoszhoz való közelítés. Ebben az éthoszban már a hallgatóság éthosza is megjelenik, egyfajta együtt-létezésként.

A Toulmin-féle érvelési mező és a perelmani új retorika egyértelműen a háttérismeretek a kontextusok és a beállítódás pszichológiai tényezőinekjelenlétére hívja fel a figyelmet. Az új, argumentációs retorika az érvelés kontextusának tekinti a pathoszt, amennyiben az nem a tragédiák érzelemfelkeltését, hanem érzékek és benyomások egymásra vonatkoztatását célozza. A modern retorika alakzattana szenvtelen műveletrendszerek megalkotásával, az argumentatív szemlélet az érvelés újrafelfedezésével már nem használja a pathoszt. Mindent rendszerbe állít ugyanakkor, ami azt létrehozza. Tehát minden a pathosz felé vezet. Ahogy Arisztotelész mondja (1356a), még a logosz is.

2.3.2. A pathosz mint az érvelő szöveg összetevője

A magyar szónoklás történeténekjelentős rétoraitól olvasható beszédekjó minták, ami a beszéd szerkezetét, az érvrendszerek alkalmazását illeti, de a modern olvasó és beszélő számára pathoszukés az abból fakadó közönségsiker távolinak tűnik. Ami elismerésünk annak a hagyománynak szól, melyben ők nagy szónokokként maradtak meg. A gondolat közvetítésének tisztasága, az éthosz Pázmány vagy Kossuth, Kölcsey vagy Deák beszédeiben megkérdőjelezhetetlen. Pathoszuk azonban a mai hallgató számára már nem hatás, hanem hagyomány.

A szó elszáll (verba volant) fenyegetése ellen az éthosz és a logosz véd: az éthosz emlékezni, a logosz fejben tartani segít. A pathosz pedig nem a szót vési be, hanem a pillanatot és gondolatot: a beszédhelyzet pillanatnyi egészét és összetevőit. A pathosz tehát szükségképpen több mint érzelmek felkorbácsolása: ha az éthosz a motiváció, és a logosz a prezentáció eszköze, akkor a pathosz az alkalmazásé.

2.4. A LOGOSZ (λογοζ)A meggyőzés harmadik pillére, az argumentáció kerete. Aszó és mindaz, amit a szóval elérhetünk. A logosz dekódolásához a retorikai nyelv működését kell megértenünk.

A logosz a retorika története során az érvelés szerkezetének, a nyelv racionalitáshoz és a hatáshoz való közelítésénekjelensége volt. A korai görög retorikusok a szó tanárának, orthosz logosznak nevezték magukat, a retorika a szó mestersége volt (logón tekhné). A többjelentésű logosz tehát a szóra, a szövegre és mindarra a helyzetre vonatkozott, amelyben érveltek.

Prótagorasz (Kr. e. 485‒410), a szofista retorika alapvetéseként és a döntésre szánt beszéd szubsztanciájaként, minden tárgyban két logoszt (logoi) határoz meg, és a gyengébbik logosz erősebbé tételére szólítja hallgatóit. A tárgyban meglévő kettősség az állításokat az ellentétük tagadásából fakadó erővel is felruházza. Prótagorasz úgy tartotta, hogy a gyengébbik logosz megtámogatásával a tárgy addig fel nem tárt tulajdonságait is megismerhetjük. Dissoi logoi (Kr. e. 4. sz.) című munkájában kifejti, hogy minden lehetjó is, meg rossz is, igazságos és igazságtalan, igaz és hamis, bölcs és oktalan. A szónok ezek megragadásával voltaképpen elszakad a tárgytól, annak valódi természetétől, és létrehozza a beszéd valóságát, a beszéd és közlés önálló birodalmát. A logosz tanulmányozása ugyanakkor a világban fellelhető viszonyok megismerésére is szolgálhat, a szubjektív emberi megítélésekkel szemben. Gorgiasz a Nemlétezőről szóló munkájában kifejti, hogy a logosz nem egy a létezők között, hanem a beszéd hatalmának művészete. Platón a logográfia és pszichagógia megkülönböztetésével létrehozza a logosz addigi gyakorlatának filozófiai-pszichológiai ellentétét, a pszichagógiát. Míg a logosz a szó hatalma a szofistáknál, addig Platónnál a tudás és igazság manifesztálódása, amelynek nem szubsztanciális tulajdonsága a beszéd. Arisztotelész retorikai szintézise a logosz számára a retorika mesterségén belüli, és nem azon felüli helyet biztosít.A logosz a bizonyítékok feltalálásának rendszere, amely az érvhelyeket, toposzokat is magában foglalja. A logosz működésével jön létre az enthüméma és az érvelés egésze, amelyhez az éthosz és a pathosz is kapcsolódik. A logosz a klasszikus retorika kognitív fogalma a világról, és pragmatikai fogalma a beszédről. A logoszhoz kapcsolt toposzok Cicerónál (Topica, Kr. e. 44), Quintilianusnál (Institutio oratoria, 5. 4‒6, 5. 9.1) egyre nagyobb figyelmet kapnak, később elméletük, toposztanként, önálló diszciplínává válik. Quintilianus a logoszhoz kapcsolt érvelés tipológiáját is megalkotja, amikor érveket, példákat és jeleket különböztet meg.



Az egykori erő és hatalom, mely az értelemre és a beszédre támaszkodik, kellékké szűkül, két irányban: az érvek és bizonyítás forrásai, és a bizonyítékok szervezése felé. Az argumentáció mint eredmény felfogásában az érvelési modellek az ésszerű, egyúttal hatásos gondolkodás viszonyában írják le a logoszt. Létrejön a kommunikációs ésszerűség fogalma (Habermas 1989), amely a kommunikációs partnerek szükségszerű feltételezéseinek ésszerűségi normáit tartalmazza.

Megszületik tehát a retorikán kívül értelmezett, a világot és annak tényeit a kommunikátorokkal összekötő logosz. Az irodalomelméletben (P. de Man, N. Frye) ezzel párhuzamosan megjelenik a logosz nélküli retorika, az alakzatok tana, a képzelet nyelvének eszköze (vö. Wells 2001, 456‒468).

A logosz tehát a szóból épít gondolatot, a gondolatból szót. A retorikai rendszer része, azé a rendszeré, amelyet egyúttal értelmez.

A logoszt a logika, az enthüméma, az argumentáció és az érv fogalmaiban találhatjuk meg. Értelmezésének állomásait és szintjeitjelentik a formális logika érvformái, a logika és a pragmatika találkozójával létrejövő enthüméma, az argumentáció modelljei, az érv és a szöveg egésze. A logoszt tehát a továbbiakban a (I.) logika az (II.) argumentáció, valamint a (III.) szöveg és annak elrendezése szintjén tárgyaljuk.

2.5. FELHASZNÁLT IRODALOM22 híres beszéd (1995) Budapest, Móra Könyvkiadó.

Acsay Ferenc (1889) A prózai műfajok elmélete. Budapest, Kókai Lajos.

Ancsel Éva (1984) Éthosz és történelem. Budapest, Kossuth Kiadó.

Arisztotelész (1982) Rétorika. Fordította Adamik Tamás. Budapest, Gondolat Kiadó.

Baumlin, James S. (2001) Ethos. In Thomas O' Sloane (ed.): Encyclopedia of Rhetoric. New York, Oxford University Press.

Bitzer, Lloyd (1969) The Rhetorical Situation. Philosohy and Rhetoric, 1. 1‒15.

Bitzer, Lloyd (1980) Functional Communication: A Situational Perspective. In White, E. E. (ed.): Rhetoric in Transition: Studies in the Nature and Uses of Rhetoric. Pennsylvania, University Park, 21‒38.

Blair Hugó’ rhetorikai és aesthetikai leczkéi. Némely kihagyásokkal és rövidítésekkel angolból Kis János... által. (1838) Buda.

Brinton, Alan (1981) Situation in the Theory of Rhetoric. Philosophy and Rhetoric, 14. 234‒248. Burke, Kenneth (1962) The Rhetoric ofMotives. Berkeley, University of California Press.

Campbell, George (1988) The Philosophy of Rhetoric. Edinburgh, 1776. Kiadta: Lloyd Bitzer, Carbondale.

Cicero, M. T. (1987) A szónok. Cicero válogatott művei. Ford. Kárpáty Csilla. Budapest, Európa Könyvkiadó.

Corder, Jim W. (1978) Varieties of Ethical Argument. Freshman English News, 6.1-23.

Eőry Vilma (1995) Stílusrétegek, szövegtípusok. In Laczkó Krisztina (szerk.): Emlékkönyv Szathmári István 70. születésnapjára. Budapest, 128‒133.

Gadamer, Hans Georg (1960) Wahrheit und Methode. Grundzüge einer philosophischer Hermeneutik. Tübingen, Mohr.

Góbi Imre (1888) Rhetorika agymnásiumok VI. osztálya számára. Budapest, Franklin Társulat.

Green, Lawrence D. (2001) Pathos. In Thomas O' Sloane (ed.): Encyclopedia of Rhetoric. New York, Oxford University Press.

Habermas, Jürgen (1989) The Structural Transformation of the Public Sphere. Translated by Thomas Berger-Frederick Lawrence. Massachusets, Cambridge University Press.



Halliday, M. A. K. – Hasan, R. (1985) Language, Context and Text: Aspects of Language in a Social-Semiotic Perspective. New York, Oxford University Press.

Halloran, S. M. (1975) On the End of Rhetoric, Classical and Modern. College English, 35.621‒631.

Imre Mihály (szerk.) (2000) Retorikák a reformáció korából. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó.

Kundera, Milan (1996) Lassúság. Fordította Vargyas Zoltán. Budapest, Európa Könyvkiadó.

Machiavelli (2001) A fejedelem. Budapest, Kossuth Kiadó.

Névy László (1895) Rhetorika. A prózai műfajok elmélete. Budapest, Eggenberger-féle Könyvkereskedés.

Patton, John (1979) Causation and Creativity in Rhetorical Situations: Distinctions and Impli- cations. QuarterlyJournal of Speech, 65. 36-55.

Perelman, Cháím – Olbrechts – Tyteca, Lucie (1969) The New Rhetoric: A Treatise on Argumentation. Translated by John Wilkinson, Purcell Weaver. USA, University of Notre Dame Press.

Perelman, Chaím (1982) TheRealmofRhetoric. Translated by William Kluback. London, University of Notre Dame Press.

Richards, I. A. (1936) The Philosophy of Rhetoric. New York, Oxford University Press.

Szeberényi Lajos (1849) Szónoklat-tan. Alapos útmutatás nyilvános beszédekben és a parlamenti vitatkozásokban. Pest, Heckenast Gusztáv.

Szent Ágoston: A keresztény tanításról. Fordította Böröczki Tamás. Budapest, (s. a.), Paulus Hungarus – Kairosz.

Szvorényi József (1877) Ékesszólástan. Vezérletül a remekírók fejtegetése -sa szép-írásművek kidolgozásában. Pest, Heckenast Gusztáv.

Toulmin, Stephen (1958) The Uses of Argument. Cambridge, Cambridge University Press.

Vatz, Richard E. (1973) The Myth of the Rhetorical Situation. Philosophy and Rhetoric, 6.154‒161.

Vogel, A. (1973) Body Theology. New York.

Wells, Susan (2001) Logos. In Thomas O'Sloane (ed.): Encyclopedia of Rhetoric. New York, Oxford University Press.

Whately, Richard (1963) Elements of Rhetoric. 1828. Kiadta Douglas Ehringer, Carbondale.

Zentai István (1998) A meggyőzés útjai. Budapest, Typotex Kiadó.

Zentai István (1999) A meggyőzés csapdái. Budapest, Typotex Kiadó.

3. LOGIKA ÉS ÉRVELÉS„Egyébként az emberek természettől fogva eléggé képesek az igazság felismerésére, s többnyire el is találják az igazságot.”

(Arisztotelész)

3.1. A LOGIKAA logika azon törvényeket tárgyalja, melyeket az emberi értelemnek gondolkodás közben követnie kell, ha helyesen akar gondolkozni; a szónoklattan pedig avval foglalkozik, hogyan találhatunk alkalmas érveket, s hogyan kell őket alkalmasan elrendeznünk. (Acsay 1889, 502)

A retorika logikája két úton nyeri érveit: deduktív vagy induktív okoskodás révén.



3.2. A DEDUKTÍV ERŐA dedukció vagy visszakövetkeztetés az információ rögzítésének, további általánosításának, aktualizálásának módja, az argumentáció egyik lehetséges formája. A deduktív okoskodás során általános igazságok alá egyedi tényeket, fogalmakat rendelünk annak érdekében, hogy a kiinduló igazságot még általánosabbá tegyük. A deduktív erő eszköze a szillogizmus.

A szillogizmus a formális logika érvformája. Jellemzően olyan szerkezet, amely három állításból, két premisszából és egy következtetésből áll. Az érvényes és helytálló szillogizmusokban ezek a premisszák relevánsan megalapozzák, bizonyítják a konklúziót.

3.2.1. A premissza és a konklúzió

A premissza az az állítás vagy kijelentés, amely a bizonyítékot tartalmazza, a konklúzió az az állítás, amely a bizonyítandó tételt tartalmazza.

Ezen állításoknak vannak a mondatban jelölőik, olyan szavak vagy szócsoportok, amelyek bevezetik, és ezáltal megmutatják a konklúziót, illetve a premisszákat.

A konklúziójelölők – mint például az így, tehát, ebből következik, arra következtethetünk – segítenek megtalálni a konklúziót. A premisszajelölők – például annak fényében, azon oknál fogva – a premisszák felismerésében igazítanak el. Egy érvelésben a konklúzió más formális logikai struktúrával, újabb szillogizmussal összekapcsolva válhat premisszává, ekkor 1. proszillogizmusról beszélünk. A proszillogizmusok érvelése az úgynevezett létraérvelés. A kifejtett, mintegy szöveggé formált szillogizmus az 2. epikheiréma, amely végigrajzolja és szemléletesen bővítve fejti ki a bizonyítandó tételt:



3.2.2. Érvényesség és helytállóság

Az érvelés és a szillogizmus vizsgálatakor formai és tartalmi szempontokat vehetünk figyelembe. Formailag helyes a szillogizmus és az argumentáció, ha a premisszák megfelelően támasztják alá a konklúziót. A szillogizmus tartalmilag akkor helyes, ha premisszái igazak. A formai szempont teljesülése érvényessé, az erre épülő tartalmi szempont érvényesülése helytállóvá teszi a szillogizmust. A formailag helyes érvelés tehát érvényes, a formailag helyes és tartalmilagjó, igaz érvelés helytálló lesz.

Az érvényes érvelés tesztje az, ha megvizsgáljuk, hogy a premisszák igazsága esetén igaznak kellene-e lennie a konklúziónak. Ha erre a kérdésre a válasz igen, akkor a szillogizmus érvényesnek tekinthető. A helytállóságnak két feltétele van: az, hogy a szillogizmus érvényes legyen, tehát a premisszákból következzen a konklúzió, másfelől, hogy az összes premissza igaz legyen. Tehát a szillogizmus lehet 1. érvényes és helytálló, 2. érvényes, de nem helytálló, 3. nem érvényes és nem helytálló. Nem lehet azonban egyszerre helytálló, de nem érvényes. A szillogizmus formája a befogadó számára igazsággá tehet hamis állításokat, ha érvényes az érvelés. Ugyanakkor



a nem érvényes és nem helytálló szillogizmusoknak is lehet igaz vagy elfogadható a konklúziója, de az érvformában felhasznált bizonyítékok ezt nem, vagy nem relevánsan támasztják alá, tehát a struktúrától független az igazságértékük.

Például:

A turizmus Szombathelyen is számottevő hasznot termel, de Sopronban mégjelentősebb. Sopron környékén járva sok embertől hallottam, hogy a szállodák tele vannak külföldiekkel, és magam is láttam, hogy az ismert helyeken nagy a forgalom. Néhányan, akik régóta itt élnek, azt is mondták, hogy Szombathely tulajdonképpen a soproni idegenforgalom hatásait élvezi.

A konklúzió: Sopron idegenforgalma nagyobb, mint Szombathelyé.

A következtetés igaz, de a szillogisztikus érvelés nem érvényes, mert a premisszák – a szállodák tele vannak, nagy a forgalom – nem támasztják alá lényegien és megfelelően a konklúziót. Szent Ágoston így ír erről (II. 33. 51.):

Előfordul azonban olyasmi is, hogy egy állítás hamis, a következtetési eljárás azonban mégis igaz. Tegyük fel, hogy elfogadjuk ezt az állítást: „ha a csiga állat, van hangja". Ha tehát elfogadtuk, és bizonyítást nyert az is, hogy a csigának nincs hangja, akkor, minthogy a következtetett tétel miatta kiinduló tételt is el kell vetnünk, végül az lesz a következtetetésünk, hogy a csiga nem állat. Ez az állítás ugyan hamis, de a hamis tétel elfogadása által mégis helyes kapcsolat jött létre a következtetés egyes lépései között. Azaz: egy állítás igazsága önmagából meríti érvényességét, egy következtetésé azonban a következtetést végrehajtó ember véleményéből, s abból, hogy elfogad egy állítást. [.] azért foglalunk igaz következtetésbe hamis állítást, hogy az az ember, akinek a tévedését ki akarjuk javítani, megbánja, hogy elfogadta azt a bizonyos tételt, amelynek a következményéről belátja, hogy elvetendő. Ennek alapján már könnyű elfogadnunk, hogy ugyanúgy, ahogy a hamis állítások esetében is lehetségesek igaz következtetések, az igaz állítások esetében is lehetségesek hamisak.

A formális logika háromféle deduktív érvformát különböztet meg: a 1. kategorikus, a 2. feltételes vagy hipotetikus és a 3. választó vagy diszjunktív szillogizmust.

3.2.3. A kategorikus szillogizmus

A kategorikus szillogizmusban az állítások kategóriákat viszonyítanak kategóriákhoz. A közöttük lévő viszony lehet univerzális és partikuláris, mindenre vonatkozó vagy egyedi, lehet bennfoglaló (inkluzív) vagy kizáró (exkluzív). Kategorikus szillogizmusnak tekintjük azokat az állításokat vagy kijelentéseket, amelyek vagy megerősítenek, vagy tagadnak valamit anélkül, hogy feltételeketjeleznének, vagy alternatívákatjelöl- nének meg. Az állítások négy lehetséges fajtáját az ABC ékezet nélküli első négy magánhangzója jelöli:

• A állítás: Minden ember halandó = univerzális állítás. Modellje: Minden B az C.

• E állítás: Egyetlen ember sem halandó = univerzális tagadás. Modellje: Egyetlen B sem C.

• I állítás: Némely ember halandó = partikuláris állítás. Modellje: Némely B az C.

• O állítás: Némely ember nem halandó = partikuláris (egzisztenciális) tagadás. Modellje: Némely B nem C.

A jelölő magánhangzók kiválasztásának oka, hogy az állításokat jellemző két latin ige vokálisai:

AFFIRMO (állítom, megerősítem), ehhez kapcsoljuk tehát az A és az I állításokat;

NEGO (tagadom), ehhez kapcsolódik az E és az O állítás.

Az állítások osztályozásához mennyiségi és minőségi szempontokat is rendelünk. A mennyiségi vizsgálat alapján egy állítás univerzális vagy partikuláris, a minőségi szempont érvényesítésével állító vagy tagadójellege írható le.

Az univerzális állításokat a minden, semmi névmások alakjai, állító és tagadó formái

(mindegyik, semelyik, minden egyes, egyik sem), a negatív predikációt, a partikuláris állításokat a néhány, némely, sok, kevés névmások, számnevek alakjai, jelentésbeli változatai jelölik. Az univerzális állítások más



állításokat is tartalmaznak. Az a megállapítás, mely szerint minden ember halandó értelemszerűen azt is állítja, hogy nincs olyan ember, aki ne lenne halandó, illetve azt, hogy nem igaz, hogy némely ember nem halandó. Az univerzális tagadás esetén annak állításával, hogy egyetlen ember sem halandó, azt is kijelentjük, hogy nincs olyan ember, aki halandó lenne, valamint hogy nem igaz, hogy némely ember halandó.

Az A állítás ellentéte az O állítás, az I állításnak pedig az E állítás mond ellent. Mindkét esetben a párok egyik tagja pontosan azt tartalmazza, ami a másik tagadásához szükséges.

1. Ha az A állítás igaz, az I állításnak is igaznak kell lennie; hasonlóképpen, ha az E állítás igaz, az O állításnak is igaznak kell lennie.

Ha tehát minden ember halandó, akkor néhány ember természetszerűleg az, amennyiben pedig egyik ember sem halandó, akkor ennek értelemszerű részeként néhány ember sem halandó.

2. Ha az I állítás igaz, akkor abból semmilyen dedukció, visszakövetkeztetés nem lehetséges az A állításra; hasonlóan az O állítás igaz volta esetén ez érvényesül az E állításra is.

Ha megállapítjuk, hogy némely ember halandó, ebből nem következtethetünk arra, hogy minden ember az. Másképpen, a partikuláris állításból nem következtethetünk az univerzális állítás igazságára; azt bizonyítanunk kell.

3. Ha az A állítás igaz, akkor az E hamis; és ugyanígy, ha az E állítás igaz, akkor az A állítás hamis.

A priori elvként érvényesíthetjük, hogy valaminekállításával annak ellentétét tagadjuk. Ennek felismerése a szillogizmus dekódolásában, létrehozásában vagy cáfolásában is szerepet játszhat. „A bizonyító enthümémák egyik érve az ellenkezőjükből származik: azt kell ugyanis megnézni, hogy valaminek az ellenkezőjére az ellenkező állítás érvényes-e; ha nem érvényes, cáfolható, ha érvényes, bizonyítható [...] »Ha jelen bajok oka a háború, akkor békével kell azokat orvosolni«...” (Arisztotelész 1397a)

4. Ha az A állítás hamis, ebből nem következtethetünk az E állításra; így, amennyiben az E állítás hamis, nem vonhatunk le belőle következtetéseket az A állításra.

Amint azt a 3. pontban megállapítottuk, egymásnak ellentmondó állítások nem lehetnek egyidejűleg igazak. Hiába mondanak azonban ellent egymásnak, mindkettő lehet hamis. Ilyen módon, ha hamisnak tekintjük azt, hogy egyetlen ember sem halandó, abból nem következik, hogy minden ember halandó lenne. Ebben az esetben ez az állítás is hamis lehet.

5 Ellentmondó állítások esetén (A és O, E és I), amennyiben az egyik igaz, a másik szükségképpen hamis. Ennek alapján az alábbi lehetőségek valósulhatnak meg.

5.1. Ha A állítás igaz, akkor O állítás szükségképpen hamis.

5.2. Ha A állítás hamis, akkor O állítás szükségképpen igaz.

5.3. Ha O állítás igaz, akkor A állítás szükségképpen hamis.

5.4. Ha O állítás hamis, akkor A állítás szükségképpen igaz.

5.5. Ha E állítás igaz, akkor I állítás szükségképpen hamis.

5.6. Ha E állítás hamis, akkor I állítás szükségképpen igaz.

5.7. Ha I állítás igaz, akkor E állítás szükségképpen hamis.

5.8. Ha I állítás hamis, akkor E állítás szükségképpen igaz.

6. Amennyiben az I állítás igaz, ebből nem vonhatunk le következtetést az O állításra; hasonlóképpen, ha az O állítás igaz, ebből nem következik az I állításra nézve semmi. Ha az I állítás hamis, akkor az O állítás igaz, ha az O állítás hamis, az I állítás igaz. Az alárendelt ellentmondások (szubkontráriák) esetében mindkét állítás lehet igaz, de nem lehetnek egyidejűleg mindketten hamisak.

Tehát, ha némely ember halandó, annak igazsága egyszerre teljesülhet a némely ember nem halandó állításának igazságával, de nem következtethetünk egyikből a másikra. Valójában egyik a másik tagadásából



következtethető ki.

A fenti megállapításokat összegzi és ábrázolja a szembenállások négyzete:

A kategorikus állításokból álló érvelések gyakran fordulnak elő a mindennapi kommunikációban:

Premissza: Minden gyermek szereti a meséket.

Premissza: Minden meseszerető ember fantáziája élénk.

Konklúzió: Minden gyermek fantáziája élénk.

Premissza: Egyetlen sikeres üzletember sem kezdő már a szakmájában.

Premissza: Egyetlenkezdő sem tudja még, mi az érvényesülés útja.

Konklúzió: Egyetlen sikeres üzletember sem tudja, mi az érvényesülés útja.

Egzisztenciális állításokból (bizonyos tulajdonságú dolgok létezését állító kijelentésekből) is létrejöhet következtetéssor, mint alább:

Premissza: Némely érv merő ostobaság.

Premissza: Némely ostobaság többet használ, mint a bölcsességek.

Konklúzió: Némely érv többet használ, mint a bölcsességek.

Kategorikus szillogizmusnak tehát azon két premisszából álló következtetéseket nevezzük, amelyek három tulajdonságot tartalmaznak (B, C, D), és premisszáik, valamint konklúziójuk a fent bemutatott, kategorikus állítások típusának valamelyikéhez tartozik. Az első két premisszából következik a következtetés. A kategorikus szillogizmus három terminusra épül:

• főterminusra, amely a következtetés állítmányi része;

• mellékterminusra, amely a konklúzió alanya;

• középső terminusra, amely mindkét premisszában megjelenik, de nem található meg a konklúzióban. (A formális logikában a fő- és mellékterminusjelölésére az S, P, a középső terminusjelölésére az M betűjelet használják.)

A szillogizmus három állítását az érvforma szempontjából nagy premisszának, kis premisszának és következtetésnek (konklúzió) tekintjük. A nagy premissza az, amely a főterminust, a kis premissza az, amely a mellékterminust tartalmazza.

Az alábbi klasszikus példában tehát a következő megfigyeléseket tehetjük.

1. Minden ember halandó. ÷ Nagy premissza, amely a főterminust: „halandó”, foglalja magában.



2. Szókratész ember. ÷ Kis premissza, amely a mellékterminust: „Szókratész”, tartalmazza.

3. Szókratész halandó. ÷ Következtetés, amely a fő- és a melléktémát is tartalmazza a predikatív szerkezetben.

A séma terminusai és az azokat tartalmazó állítások, amelyeket e fenti szillogizmus is példáz, a mindennapi kommunikációban felcserélődhetnek. Nyilvánvalóan természetesebb kijelentésnek hat, ha az alábbi módon fogalmazunk: Szókratész megfog halni, hiszen őis ember, mint mi, valamennyien. A szillogizmusból itt már hiányzik az odaértett főterminus, mely szerint az ember halandó. Azt azonban, hogy az első tagmondat a következtetés, a magyarázó tagmondat kötőszava mutatja.

A kategorikus szillogizmus három tulajdonságot ábrázoló, elvont szerkezete az alábbi módon ábrázolható:

P1 (B, C)

P2 (C, D)

K (B, D)

4. A SZILLOGIZMUSOK ÉRVÉNYESSÉGÉNEK ELLENŐRZÉSE (A VENN-DIAGRAMOK GRAFIKUS MÓDSZERE)A fenti séma alapján létrehozható szillogizmusok száma igen nagy (256), ám csak kicsiny hányaduk helyes. A logika helyességi vizsgálatának egyik eljárása a Venn-diagramok grafikus módszere. A John Venn által kialakított grafikus módszer monadikus, avagy egyargumentumú predikátumok és belőlük képzett, egyszerű kvantifikációs állítások ábrázolására alkalmas, valamint a következményrelációk eldöntésére. A Venn-diagramokat események, emberek, helyzetek, koncepciók egybevetésének, valószínű teljesülésének módszereként széles körben alkalmazzák. A grafikus eljárás alapvető feltétele a három terminus, három lényeges elem megléte. A tulajdonságokat ez esetben körökként, halmazokként rajzoljuk meg. A Venn-diagramok a megjelenített tartalmak összevetésével a premisszák, kijelentések érvényességét és a konklúzió relevanciáját, érvényességét mutatják meg.

Egy kategorikus állítás két tulajdonságot tartalmaz, így két, egymást metsző körrel rajzoljuk meg viszonyukat.

Az ábra három tartományra oszlik, amelyeken a kategorikus állítások valamennyi típusa megmutatható.

A B kör C-t nem metsző részében azok a tulajdonságok helyezkednek el, amelyek csak B tulajdonsággal rendelkeznek.

A B és C kör egymást metsző cikkelye a mindkét tulajdonsággal bíró dolgokat, fogalmakat tartalmazza.



A C kör B kört nem metsző halmazrészében csak C tulajdonságú dolgok vannak.

A állítások tartalmát a következők megfontolásával jeleníthetjük meg:

1. kategorikus Minden B az C. (A állítás, univerzális, állító),

2. Egyetlen B sem C. (E állítás, univerzális, tagadó).

Az 1-2. kijelentések egyúttal ellentéteik tagadását is állítják, tehát azt, hogy 1. nincs olyan B, ami nem C, illetve azt, hogy 2. nincs olyan B, ami C. Az ábrázolás szempontjából az univerzális állítások arról szólnak, hogy bizonyos tulajdonságú dolgok nem léteznek. A nem létezőket mutató körcikkelyt ilyenkor besötétítjük:

1. Minden B az C.

A diagram csak annyit mutat meg a B tulajdonságú dolgokból, amelyek teljes egészében C tulajdonságúak is, vagyis csak a metsző körcikkelynyi részt hagyja szabadon. A C kör üres tartományairól ilyenkor nem rendelkezünk információval.

2. Egyetlen B sem C.

Ebben az esetben tagadjuk, hogy lenne olyan B, amely C is, a besötétített halmazrészt tüntetjük el.

Az egzisztenciális, illetve partikuláris állítások (I és O állítások, állítók vagy tagadók) bizonyos tulajdonságú dolgok létezését vagy nem létezését, hiányátállítják, ilyenkor a megfelelő tartományba xjelet teszünk.

3. Némely B az C.



1. Némely B nem C.

4. Némely B nem C.

A Venn-diagramok jól mutatják a szembenállások négyzete alapján kidolgozott szabályszerűségeket is, hiszen az ábrázolás kétféle módja lehetővé teszi, hogy több állítás közös diagramját is létrehozzuk:

1. Minden B az C.

3. Némely B az C.

A következtetés helyessége és érvényessége a benne megjelenő harmadik tulajdonság megjelenítésére szolgáló harmadik kör megrajzolásával, a premisszák közös ábrázolásával fog kiderülni.

Premisszák rajza (bal) és Konklúzió rajza (jobb)

Amennyiben az első diagramon ábrázolt két premissza rajza tartalmazza, fedi a másik diagramon láttatott konklúzió rajzát, akkor helyes a következtetés. Ha ugyanis a konklúzió rajza látható a premisszák diagramján,



akkor a következtetés tagadásának rajza már nem fér rá a diagramra, tehát nincs olyan lehetőség, amely a premisszák és a következtetés igazságát megfordítaná.

Nézzük a kategorikus állításokból fentebb létrehozott kategorikus szillogizmusok Venn-diagramjait ahhoz, hogy dönthessünk helyességükről!

P1: Minden gyermek szereti a meséket.

BC

P2: Minden meséket szerető ember fantáziája élénk.

CD

K: Minden gyermek fantáziája élénk.

BD

Modellje:

Minden B az C.

Minden C az D.

Minden B az D.

Diagramja:


A premisszák Venn-diagramja kimutatja, hogy a konklúzió rajzát fedi, tartalmazza a premisszák rajza. A következtetés megjelenik a premisszákban, tehát azok releván- san támasztják alá a következtetést; itt érvényes és helytálló kategorikus szillogizmusról van szó.

Az univerzális tagadó állításokból létrehozott szillogizmus vizsgálata hasonlóképpen történik:

P1: Egyetlen sikeres üzletember sem kezdő már a szakmájában.

BC

P2: Egyetlen kezdő sem tudja, mi az érvényesülés útja.

CD

K: Egyetlen sikeres üzletember sem tudja, mi az érvényesülés útja.

BD



Modellje:

Egyetlen B sem C.

Egyetlen C sem D.

Egyetlen B sem D.

Diagramja:


A diagramon megjelenített premisszák ábrája nem tartalmazza a következtetés diagramját, tehát a konklúzió nem következik a premisszákból.

Egzisztenciális állítások vizsgálatánál a következőt tapasztalhatjuk:

P1: Némely érv merő ostobaság.

BC

P2: Némely ostobaság többet használ, mint a bölcsességek.

CD

K: Némely érv többet használ, mint a bölcsességek.

BD

Modellje:

Némely B az C.

Némely C az D.

Némely B az D.

Diagramja:




Az előző példához hasonlóan itt ismét azt látjuk a Venn-diagram ábrázolásának segítségével, hogy a premisszák nem tartalmazzák a konklúziót, az érvelés tehát nem érvényes.

Egy olyan szillogizmus esetén, amely vegyesen tartalmaz univerzális és partikuláris vagy egzisztenciális állításokat, a grafikus elemző módszer ugyanígy alkalmazható:

P1: Minden munkahelyi program kötelező.

BC

P2: Minden, ami kötelező, unalmas és élvezhetetlen.

CD

K: Néhány munkahelyi program unalmas és élvezhetetlen.

BD

Modellje:

Minden B az C.

Minden C az D.

Néhány B az D.

A diagram alapján a szillogizmus érvényesnek, helyesnek tekinthető, mert a metsző körcikkek fedik egymást.



4.1. AZ ELOSZTÁS SZABÁLYAEgy kategorikus szillogizmus érvényességét az elosztás szabályának alkalmazásával is ellenőrizhetjük. Egy fogalom akkor tekinthető elosztottnak, ha az adott kategória valamennyi részéről és eleméről mond valamit. Az elosztott témát vagy fogalmat másképpen univerzálisnak, a nem elosztott témát vagy fogalmat partikulárisnak is nevezhetjük. A fogalom elosztottságának eldöntésekor segítségünkre vannak a mennyiségüket jelölő szavak, névmások, valamint az az alapelv, amely szerint minden tulajdonnév (például Szókratész), minthogy az adott dolog egészére utal, elosztottnak tekinthető. Az A és E állítások alanyai, valamint az I és O állítások állítmányai szükségszerűen elosztottak Az állítmány elosztottságának vizsgálatához a legkézenfekvőbb az alábbi két megállapítást alapul venni:

1. Egyik állító premissza állítmánya (Avagy I) sincs elosztva.

2. Minden tagadó állítás állítmánya ( E vagy O) elosztott.

A állítás

Abban a kijelentésben, hogy minden ember halandó, nyilvánvaló, hogy a halandóság tulajdonsága az adott osztály vagy csoport valamennyi tagjára vonatkozik. Ugyanakkor mégsem jön létre fogalmi egyenlőség az emberi lények és a halandó lények között, ez utóbbiak magukban foglalják az előbbieket. Az eredeti állítás ilyen módon minden emberre, de nem minden halandóra vonatkozik, tehát az ember fogalma elosztott, míg a halandóság fogalma nem az.

E állítás

Az univerzális tagadó állítás (Egyetlen ember sem halandó) esetén a két fogalom kapcsolat nélkül, külön áll, halmazaik egyike sem foglalja magában a másikat. Vagyis az „emberek” minden egyes tagja ki van zárva a „halandó lények” mindegyikét magába foglaló csoportból. Mindkét fogalom a maga teljességében mutatkozik, mind az alanyként, mind az állítmányként megjelenő fogalom elosztott.

I állítás

A partikuláris állítás szerint némely ember halandó, tehát van olyan mező, amely mindkét fogalom része, ilyen módon tehát az emberek egy része és a halandók egy része egy és ugyanaz. Ez esetben nyilvánvalóan sem az alany, sem az állítmány nincs elosztva.



O állítás

A partikuláris tagadásban (Némely ember nem halandó) az ember fogalma nincs felosztva, hiszen nem vonatkozik a csoport összes tagjára. Az állítmányként szolgáló fogalmat azonban ez nem szűkíti le, így a halandó itt elosztott témának tekintendő.

Az érvényes szillogizmusok hat feltételnek felelnek meg, ezek a szabályok a forma helyességét biztosítják:

1. Három és csakis három téma, fogalom vagy dolog lehetjelen a szillogizmusban.

2.A középső terminust legalább egyszer el kell osztani.

3. A konklúzióban nem lehet a terminust vagy a dolgot elosztani, ha korábban nem osztottuk fel a premisszákban.

4. Nem vonható le következtetés két partikuláris premisszából.

5. Nem vonható le érvényesen konklúzió két tagadó premisszából.

6. Ha a premisszák egyike tagadó, a következtetésnek is tagadónak kell lennie.

A Venn-diagram grafikus módszerével már láttuk ezeknek a szabályoknak a működését. Vizsgáljuk tehát meg a választott szillogizmusban a feltételek teljesülését!

P1. Minden ember halandó.

P2. Szókratész ember

K. Tehát Szókratész halandó.

1. A szillogizmusban három és csakis három dolog, téma vagy fogalom jelenik meg: ember, Szókratész, halandó. Az ember középső témája kétszer fordul ugyan elő, de a jelentett mindkét esetben ugyanaz.

2. A középső témát egyszer legalább el kell osztani. A fenti szillogizmus középső témája az ember, amely a nagy premisszában mint felosztott fogalom szerepel (minden ember), tehát a feltétel itt is teljesült.

Az osztatlan középső hibája mutatható meg az alábbi példában:

Minden egyetemista törekvő.MindenB az C.

Minden fiatal törekvő.MindenD az C.

Minden fiatalegyetemista.MindenD az B

Ha a középső terminus a két állító premissza állítmányát adja, akkor bizonyosan



nem lesz elosztva, és így logikus következtetés nem vonható le a premisszákból.

3. E szerint a szabály szerint a konklúzióban található elosztott fogalmat már korábban el kell osztani ahhoz, hogy az érvelés érvényes legyen.

A példában a következtetés: Tehát Szókratész halandó, tartalmaz egy elosztott fogalmat, a tulajdonnevet. Látjuk azonban, hogy a fogalom a kis premisszában már elosztott formában szerepelt. A halandó, a korábbiakban lefektetett alapelv alapján (1. egyik állító premissza állítmánya sincs elosztva) nem elosztott fogalom.

A szillogizmus tehát a harmadik szabálynak is megfelel.

E három szabályszerűség érvényesülése általában azt jelzi, hogy az érvelés érvényes, de a további elemzés még alaposabbá teheti a vizsgálatot.

4. A példában a premisszák mindegyike univerzális, tehát a feltétel, mely szerint két partikuláris premisszából nem vonható le következtetés, kielégítően teljesült.

5. Egyik premissza sem volt tagadó, így a két utolsó szabályhoz is igazodott a szillogizmus; annak érvényességéről mindent kizáróan megbizonyosodtunk.

4.1.1. A hipotetikus vagy feltételes szillogizmus

A mindennapi kommunikáció során gyakran találkozunk a másik típusba tartozó feltételes vagy hipotetikus szillogizmusokkal. A feltételes szillogizmus kezdő állítása egy antecendesből és egy következtető tagmondatból, előtagból és utótagból áll, amely a ha-akkor szerkezetben szervezi az érvformát.

A feltételes szillogizmus előtagjának igazságtartalmában benne van a következtetés tagmondatának igazsága is, például: 1. Ha rákos, akkor meg fog halni.

Ugyanakkora második, következményes tagmondat igazsága nem feltétlenül jelenti az előtag igazságát: 2. Ha megfog halni, akkor rákos.

Nyilvánvaló, hogy a rákon kívül sok más oka lehet annak, ha valaki meghal. Hasonló, derűsebb példa a következő: 3. Ha képes szülni, akkor biztosan nő és 4. Ha nő, akkor biztosan tud szülni.

Egy feltételes állításban a feltételezett igazságot a deduktív erő az egyedi esettel erősíti meg, minta következőkben:

1.

P1. Ha rákos, akkor meg fog halni.

P2. Rákos.

K. Tehát meg fog halni.

3.

P1. Ha képes szülni, akkor biztosan nő.

P2. Képes arra, hogy gyermeket szüljön.

K. Tehát nő.

Ugyanakkor, a következő érvelések már első olvasás után is megkérdőjelezhetők:

2.

P1. Ha rákos, akkor meg fog halni.

P2. Meg fog halni.

K. Tehát rákos.



illetve

4.

P1. Ha képes szülni, akkor nő.

P2. O nő.

K. Tehát képes szülni.

A hipotetikus szillogizmus érvényessége tehát az alábbiakban modellálható:

Ha B, akkor C

B.

Tehát C.

Nem érvényes formáját pedig az alábbi séma mutatja:

Ha B, akkor C.

C.

Tehát B.

Vizsgáljuk meg a következő négy hipotetikus érvelést! A feltételt tartalmazó premissza, az antecedens ugyanaz, de a szillogizmusok más-más formát mutatnak:

1. Ha Gurmel Gergely szerepel a színdarabban, a nézők nagyon élvezik az előadást, jól szórakoznak.

Gurmel Gergely szerepel a színdarabban.

A nézők élvezik az előadást, jól szórakoznak.

Ha B, akkor C.

B.

C.


A nézők élvezik az előadást, jól szórakoznak.


Ha B, akkor C.

C.

B.


A nézők nem élvezik az előadást, nem szórakoznakjól.

(Tehát) Gurmel Gergely nem szerepel a színdarabban.

Ha B, akkor C.

Nem C.

Nem B.




Gurmel Gergely nem szerepel a színdarabban.

(Tehát) A nézők nem élvezik az előadást, nem szórakoznakjól.

Ha B, akkor C.

Nem B.

Nem C.

A megállapított érvényesség modelljéhez viszonyítva, példáinkról az alábbiakat mondhatjuk:

1. az első következtetés érvényes, és ha a premisszák igazak, akkor a következtetés is igaz, tehát az érvelés helytálló. Ezúttal azonban annyit jelenthetünk csak ki biztosan, hogy érvényes az érvforma;

2. ez az érvelés nem érvényes, hiszen a fentiekben már megállapítottuk, hogy az utótag állítása második premisszaként nem megalapozottá, érvénytelenné teszi a következtetést;

3. a szillogizmus érvelése érvényes, hiszen az egyik premissza tagadó, tehát a konklúzió is tagadó (lásd a kategorikus szillogizmus hat alapszabályát);

4. ebben az esetben a szillogizmus érvelése nem érvényes, mert az előtagot tagadjuk, de ezzel nem zárjuk ki azt, hogy a nézők élvezzék az előadást.

Ugyanakkor a második és negyedik érvelés érvényessé formálható, amennyiben a csak ha, hacsak nem megszorító kifejezések bekerülnek a premisszákba:

2.1. Csak ha Gurmel Gergely szerepel a színdarabban, akkor élvezik a nézők az előadást és szórakoznakjól.

A nézők élvezik az előadást, ésjól szórakoznak.


4.1. Csak ha Gurmel Gergely szerepel a színdarabban, akkor élvezik a nézők az előadást és szórakoznakjól.

Gurmel Gergely nem szerepel a színdarabban.

A nézők nem élvezik az előadást, és nem szórakoznakjól.

A feltételes érvelések érvényessége mindezek alapján a következő kritériumokban ragadható meg:

amennyiben a kis premissza (a második premissza)

1. állítja az előtagot, a feltételes premissza előzményét); a következtetés érvényes /1. példa/;

2. állítja a következményt (az utótagot, a feltételes premissza következményét); a következtetés érvénytelen /2. példa/;

3. tagadja a következményt; a következtetés érvényes. /3. példa/;

4. tagadja az előtagot; a következtetés érvénytelen. /4. példa/

A feltételes érvelésekben tehát két gyakori hibát szoktunk elkövetni: az előtag tagadását és az utótag állítását.

Három feltételes állításból is születhet érvényes hipotetikus szillogizmus, mint az alábbiakban:

Ha szereted Szabó Magda regényeit, akkor értesz ajó könyvekhez.

Ha értesz ajó könyvekhez, akkor az önéletrajzi ihletésű modern magyar prózát is kedvelni fogod.

Ha szereted Szabó Magda regényeit, akkor az önéletrajzi ihletésű modern magyar prózát is kedvelni fogod.



A szabály az alábbi modellel állapítható meg ebben az esetben:

Ha B akkor C.

Ha C akkor D.

Ha B akkor D.

Nézzük meg ugyanakkor az előtag-utótag felcseréléséből létrehozott szillogizmust!


Ha az önéletrajzi ihletésű modern magyar prózát kedveled, akkor értesz ajó könyvekhez.

Ha szereted Szabó Magda regényeit, akkor kedveled az önéletrajzi ihletésű modern magyar prózát.

Nem érvényes az érvelés, még akkor sem, ha a következtetés igazsága önmagában elfogadható. Ahogyan nem érvényes az alábbi változat sem:


Ha szereted Szabó Magda regényeit, akkor az önéletrajzi ihletésű modern magyar prózát is kedveled.

Ha értesz ajó könyvekhez, akkor kedveled az önéletrajzi ihletésű modern magyar prózát.

Nem érvényes feltételes állításokból álló szillogizmusok azok, melyek az alábbiak szerint leírhatók:

Ha B, akkor C.Ha B, akkor C.

Ha D, akkor C.Ha B, akkor D.

Ha B, akkor C.Ha C, akkor D.

A feltételes szillogizmusok, amennyiben helytállók, összekapcsolódhatnak és szillogizmusláncot is alkothatnak: „Ha a szavak használata nem helyes, akkor a fogalmak értelme zavaros, nem lehet szabatosan cselekedni; ha nem lehet szabatosan cselekedni, akkor az erkölcs és művészet nem virágzik, a büntetés értelmetlen; ha a büntetésnek nincs értelme, a nép nem tudja hová lépjen, és mit tegyen. A bölcs első dolga, hogy fogalmait szavakká, szavait pedig tettekké tegye.” (Kung ce)

4.1.2. A választó szillogizmus

A választó vagy diszjunktív szillogizmus esetében a kiinduló állítás egy választó mondat, amely egymást kölcsönösen kizáró fogalmakat tartalmaz. Az alternatíva egyik tagjának tagadásával a másikat állítjuk. Ha tehát igaznak fogadunk el egy „vagy” állítást és a „vagy” egyik oldalán található terminust tagadjuk, akkor a másik oldalon lévő állítást el kell fogadnunk. Természetesen csak abban az esetben, ha azok egymást kizárják. Hiszen egy olyan választó mondat, amelyben az alternatíva fogalmai nem zárják ki kölcsönösen egymást, például Katalin vagy építészmérnök, vagy építtető, az egyik tagadása nem vezet a másik igazságának elfogadásához.

Nézzünk egy példát és vonjuk el az érvényes sémákat!

A spaniel kutyakölykök barnák vagy feketék lehetnek.

BC

Nem barnák a kiskutyák.

B

A most született spanielkölykök feketék.

C

Tehát:



B vagy C.

Nem B.

C.

A diszjunktív szillogizmusok további érvényes formáit az alábbiakban ábrázoljuk:

4.1.3. A szillogizmusok hatékonysága az érvelésben

A logikai sémákból építkező érvelés, a logikus közlemény hatásaira vonatkozó kísérletek korai eredményeiről Knower számol be 1936-ban. Kétféle szöveget közölt a hallgatókkal, az egyiket logikai elvek alapján szervezett, a másikat meggyőző formában: érzelmeikre, szükségleteikre apellálva. A kétféle elrendezési mód nem mutatott lényeges különbséget a beállítódás megváltozásának elérése szempontjából. A későbbi kísérletek (Lefford 1946, Feather 1964) azonban kimutatták, hogy a formális szillogizmusok érvényességüktől független elfogadása vagy elutasítása jellemzően függ attól, hogy a befogadónak van-e előzetes tudása, szubjektív elfogultsága a következtetéssel kapcsolatban. Tehát a befogadó konklúzióval kapcsolatos beállítódásának erőssége szoros összefüggésben van azzal, hogy a logikai szerkezetet érvényesnek tekintse. Ugyanakkor a szillogizmusok érvényességének megítélésére való képesség általában segíti a véleményformálás képességének létrejöttét (vö. Bettinghaus 1977,188).

Hegel szerint minden, ami értelmes, hármas dedukción alapul (vö. Fónagy 1990,

1. . A formális logikai gondolkodás tehát egyfelől lehetővé teszi, hogy a meggyőzés tudatos szervezés eredményeképpen szülessen meg, másfelől pedig, hogy a dekódoláskor elemeire tudjuk bontani az argumentációt, és külön tudjuk választani az általa kiváltott hatás racionális és emocionális részét. „A logikával felvértezett szónok, ha valóban járatos a logikában, nem bővít, hanem a dolgot egyszerűen fejezi ki, mert nyilvánvalóan az ésszerűségre és a tiszta észre van tekintettel, és arra vágyik, hogy pusztán csak a dolgot ismerje meg. De heves érzelmet, amire a szónok kiváltképpen törekszik, puszta magyarázattal és bizonyítással nem lehet elég hatásosan kelteni, hanem egyszerű magyarázatoknál és bizonyításoknál bővebb előadásra van szükség.” (Keckermann, vö. Imre 2001,190).

A szillogizmusok megszerkesztettségüknél fogva gondolatalakzatokat is létrehozhatnak a transzmutáció és az immutáció műveleteinek segítségével. Szillogisztikus alakzat a chiazmus („Magyarországon nem a rendőrségnek van köztársasága, hanem a köztársaságnak rendőrsége"), az irónia, az enthümémához kapcsolódó formák, valamint a paradoxon: „csak az képes hatalmasan hatni, ki saját korának embere, míg ellenben ki korát megelőzi, csak halála után él, ki pedig korától elmaradt, élve is halott.” (Kossuth Lajos: A korszerű az igazán hatékony. 1846. augusztus 20.)

A szillogizmus érvényességének ismerete a beszédlogika épülését, a csúsztatások értő felismerését szolgálhatja.



A szillogizmus érvényes és helytálló formáiból mind az érvelés előállításában, mind annak dekódolásában törekedhetünk az igazság kifejezésére, értelmezhetjük a manipulációt. A szillogizmus linearitásának és a digitalizáció kommunikációjának összevetéséből ugyanakkor Nyíri Kristóf arra a következtetésre jut, hogy „A szóbeli gondolkodás operacionális: nem általánosító szillogizmusokban mozog; nem érzékel elvont logikai azonosságot vagy ellentmondást; konkrét célok, fizikai műveletek mentén szerveződik.” (Nyíri 2000, vö. Balázs 2002, 70). A retorika szempontjából a szillogizmus tehát a gondolkodás tisztaságának lehetséges biztosítéka és kifejeződése, mely a retorikai nyelv szerves része.

4.2. AZ INDUKTÍV ERŐAz indukció az egyedi ismeretből állapít meg általánosabb tudást. Ez az új ismeret többet ér, mint azok, amelyek bizonyítékként alátámasztják. Minden bizonnyal indukcióval jutottunk arra a tételre is, hogy minden ember halandó, hiszen nem volt egy partikuláris példa sem, amely ennek ellentmondott volna. Az indukciót nem az összes eset ismeretében, hanem példának tekinthető ismeretek alapján hozzuk létre. Ezek az ismeretek származhatnak tapasztalatból és elméletből, külső vagy belső forrásból. A természettudomány következtető módszere induktív, a matematikáé deduktív. A deduktív érvelés az általánosból a különösre, az egyetemesről az egyedire irányítja a figyelmet. Az indukció és a dedukció összekapcsolódik, amennyiben az indukció szolgáltathatja a dedukció főtételét, s a dedukció altétele is az indukció útján bizonyosodik be.

Míg a dedukció az ismeret értelmezésének és osztályozásának, addig az indukció az ismeret megszerzésének gondolati folyamata: „Valamennyi ismeretünket ugyanis indukció útján szerezzük; a legegyszerűbbet úgy, minta legösszetettebbet.” (Acsay 1889, 193) Az indukció vizsgálatának módszere két eszközön: az analógián és a különbségtételen múlik. Ezt egészítheti ki az, ha egy bizonyos változással párhuzamosan bemutatjuk, hogy a bizonyítandó fogalom is a várható módon változott: ez a változtatás módszere.

Az analógia a hasonlóság vagy megegyezés módszere, amelyet példákkal alkalmazunk, és amellyel a hasonlóság bármely – külső, belső, körülmény-, viszony és szempontbéli – meglétét mutatjuk meg. Ugyanakkor ez nem elegendő erő valami elfogadására. Az analógia az összehasonlítás alapjára utal, tehát bizonyos mértékben, ha csak erre épül az induktív érvelés, olyan kétértelmű és könnyen cáfolható lehet, akár a metafora a szónoki szövegben. Az analógia általános szerkezete ez:

Az analógiával tehát azt feltételezzük, hogy amennyiben két dolog, fogalom egy szempontból hasonlít egymásra, akkor hasonlítani fognak egy másik szempontból is.

Például:

Aki így vezet a városban, mások testi épségét veszélyeztetve, őrült sebességgel, annak el kellene venni ajogosítványát, vagy még inkább le kellene csukni, mielőtt igazán gyilkos lesz belőle.



Aki ilyet tesz, annak el kell venni ajogosítványát.

Eddig a pontig az analógia megfelelőnek látszik. Azonban, ha a gyorshajtás konklúziójának a veszélyeztetés premisszáját tekintjük, vagyis azt, hogy az illetőt le kell csukni, akkor látnunk kell, hogy az alkalmazott analógia kiterjesztése túlzó, a két dolog közötti különbség nyilvánvalóvá válik.

Ha tehát egy ifjúnak a számára ismeretlen szerelem érzését úgy írjuk le, hogy a szerelem sötét verem, nyilvánvalóan csupán az érzés egy adott irányát mutatjuk meg. Az ő értelmezésében ugyanakkor a fogalom egészére vonatkozik az analógia: a szerelem teljes mértékben kilátástalannak, negatívnak tűnhet. Átformálva, egy deduktív érvelés nagy premisszájaként még tisztábban meg fog mutatkozni az analógia egyoldalúsága:

Pv Minden szerelmes sötét veremben érezheti magát.

P2. Péter szerelmes.

K. Péter sötét veremben érezheti magát.

Az analógia megtalálása jellemzően nem ad elégséges erőt az induktív érvelésnek. Fontosabb a különbözés módszere, vagyis hogy megtaláljuk, miben más a két fogalom, dolog, ebből ugyanis könnyebben megragadhatjuk az ok-okozati összefüggést.

A különbözés egy feltételezett analógia tagadásának feltételezése, s ilyenkor az indukció folyamata az oksági viszony felfedezésére irányítja a figyelmet. Az alábbi példában ezt tapasztaljuk:

Az egyetemi hallgatónak problémája adódik az intézményi szabályzattal. Nyilvánvaló, hogy amikor saját helyzetét latolgatja, hasonlóságokat, és különbözéseket keres az esetek összevetésében:

„A dékán úr eddig még a nem különösebben eredményes diákok számára is engedélyezte egyszer, hogy negyedszerre is felvehessenek egy vizsgát, ha háromszor megbuktak.

Én már háromszor buktam, most mennék negyedszer, de eddigi tanulmányaim során nagyon jól teljesítettem.

Dékán úr nekem is engedélyezni fogja, hogy ismét levizsgázzak."

Az analógia kézenfekvő, a különbözőség pedig tovább erősíti a konklúzió valószínűségét. Nem lehetetlen ugyan, hogy a dékán megtagadja az engedélyt, de minden bizonnyal különösnek találnánk.

Azt az érvelést nevezzük induktíve erősnek, amelyben a bizonyítékok, ha egyszerre élnek az analógia és a különbözés eszközével, valószínűvé teszik a konklúziót. Mivel a jó és a rossz forma elkülönítése itt nem olyan egyértelmű, a deduktív érvelésben alkalmazott érvényesség és helytállóság fogalmait ezúttal nem használhatjuk. Az induktív érvelés kulcsszava tehát, formailag és tartalmilag, a valószínűség.

4.2.1. A valószínűség

A valószínűség korrigált valóság, az, amely ajózan ész számításai szerint a legtöbb esetben minden bizonnyal bekövetkezik. Ilyen értelemben megismételhető, kategorizálható, ellentétben a realitással, a ténnyel, amelynek az a hibája, hogy egyedüli, nem ismételhető, és nem általánosítható (vraisemblance-vrai, Rapin 1675, vö. Kibédi Varga 1998, 49-51). A valószínűség ezek szerint nem annyira a valóságra hasonlít, mint az eszmei valóra. A valószínűség fogalmában, amely úgy mutatja a dolgokat, ahogyan lenniök kellene, megnyilatkozik az általánosra és a rendre való törekvés (vö. Kibédi 1998,50). A valószínűség valójában metafizikai norma, ideológiai, eszmei közös nevező. A retorikai beállítódás a valószínűségen alapszik, az elvárhatón és elfogadhatón. Feltételezhető, hogy a retorikai eufemizmus nem a megnyilatkozás, mondanivaló enyhítését szolgálja, hanem a valószínűség látszatát erősíti, ha például a komoly elké- sést egy munkaebédről azzal magyarázzuk, hogy teljesen elfeledkeztünk az eseményről, akkor nem pusztán a társasági viselkedés szabályai ellen vétettünk, hanem a retorikai-logikai érvényesség ellen is. Nem valószínű ugyanis, hogy valaki a munkájávaljáró programot munkaidőben elfelejti.

A valószínűség fogalma a logikában a matematika és statisztika módszerével határozható meg. A valószínűség kiszámítható. Ha a vizsgált események között minden esemény egyformán valószínű, akkor az erre az eseményhalmazra vonatkozó valamely A állítás P(A) valószínűsége:

P(A) = a kedvező esetek száma / az összes esetek száma.



Kedvező az az eset, amelyre A állítás igaz. Egy olyan eseménysorozatban, amelyben két pénzérmét dobunk fel egyszerre, egymás után, egy kétforintost és egy ötforintost, a következő esetek lehetségesek:

kétforintos: fejfejírásírás

ötforintos:fejírásfejírás

Az összes lehetséges variációból egyszer teljesülhet az, hogy mindkét érme azonos felével van fölfelé, vagyis a négy, egyenlően valószínű esetből egyszer: ennek mindössze negyednyi, 25 százalékos a valószínűsége. Annak a valószínűsége, hogy egyik érmén az írás, másikon a fej lesz fölül 50 százalék, hiszen, amint látjuk, az összes valószínű eset felében ez következik be (Zentai 1999,173).

Ha tehát két pénzérme dobálása kapcsán mérlegeljük a lehetséges változatokat, akkor az A állítás („legalább egyszer írást dobok"), esetében a kedvező, vagyis az állításra nézve igaz esetek száma három, az összes eseteké négy. Tehát 3/4 = 75 százalék a valószínűsége annak, hogy két érmét dobálva legalább egyszer az egyik, az írott felével lesz felfelé. Egy állítás esélye, vagyis valószínűségének lehetősége az alábbi módon ábrázolható:

A állítás esélye = a kedvező esetek száma / kedvezőtlen esetek száma.

Ez az esély a fenti esetben 3:1 aránypárban állapítható meg.

A valószínűség és annak lehetősége, az esély fogalmai természetesen összefüggenek. Bármely kijelentés valószínűsége nagyobb, mint ugyanennek a kijelentésnek bármely más kijelentéssel való együttes állításáé. Ez az úgynevezett konjunkciós szabály, amelyet a mindennapi kommunikáció során számtalanszor megszegünk (Zentai 1999, 173-176). Az előzetes ismeretek alapján az alábbi négy állításból legtöbbször az asszociációinkhoz legközelebb állót, és nem a legvalószínűbbet (1) választjuk. Ez azonban a figyelmes beszélő számára felhatalmazást adhat a cáfolatra. Tekintsük a következő példát!

Margit 54 éves hajadon. Érettségi után elvégezte a Külkereskedelmi Főiskolát, de soha nem dolgozott a saját szakmájában. Zenerajongó, naponta több órát tölt zenehallgatással. Rendszeres olvasója a Burda varró magazinnak.

1. Margit a főiskola elvégzése óta nyelvtanárként dolgozik.

2. Margit azért olyan sikeres nyelvtanár, mertjó a hallása.

3. Margit a klasszikus zenét szereti, különösen Bachot.

4. Margit tanárként dolgozik, ott takarékoskodik, ahol tud, ezért ruháit is maga varrja.

A valószínűbb állítás az, ami kevesebbet állít. A fenti példából ez az 1. állítás. Képzettársításaink sokszor és sokféleképpen befolyásolják következetéseinket, és sokszor teszik támadhatóvá érveléseinket, amennyiben az a valószínűn alapszik. A rövid szöveg alapján a Margitról kialakított képünk ugyanis közelebb áll a 2., 3., 4. állításokhoz.

A valószínűség érzékelése magasabb szintű gondolkodási sémáink alapján, heurisztikák működésével történik. Heurisztikának nevezünk minden olyan szabályt, következtetést, érzékelést, elvet, amely egy bizonyos fajta szituációban többnyire érvényes, de nem mindig az. Az ember szinte minden gondolatmenetében heurisztikus eljárásokat követ, így képes az összes lehetőség és következmény végiggondolása nélkül döntéseket hozni, elhatározásokrajutni, véleményeket alkotni (vö. Mérő 1997, 105). Az egyik ilyen heurisztika a „rögzítés és igazítás” heurisztikája, amely során bizonytalan helyzetekben történő ítéletalkotáskor az adott jelenség kezdeti megfogalmazásából, kezdeti részletszámításból megragadunk valamely kiindulási értéket vagy fogalmat, és ehhez igazítjuk döntésünket. Kísérletek mutatják, hogy a határidőket ilyen alapon alul-, a sok lépésből álló folyamatok végső kihozatalát viszont túlbecsüljük.

Egy kísérletben a vizsgált személyek fele azt a kérdést kapta, hogy 10 százaléknál több vagy kevesebb az afrikai országok aránya az ENSZ-ben. A másik csoporttól ugyanezt kérdezték, azzal a különbséggel, hogy itt 65 százalék volt a viszonyítási alap. Ezután mindkét csoporttól azt kérdezték, hogy pontosabban mennyi lehet az afrikai országok aránya. Akik az első kérdésben 10 százalékhoz viszonyítottak, azok itt átlagosan 25 százalékot becsültek, akiknek az első kérdés 65 százalékról szólt, azok átlagosan 45 százalékot mondtak (a valóságban kb. 30 százalék, a kettő közé esik a helyes arány). Tehát a magasabb kezdő arány magasabb becslési értékekre vezetett a második kérdésre adott válaszokban (Mérő 1997, 243) A „rögzítés és igazítás” heurisztikája



pszichológiai realitás, tehát egyike gondolkodási sémáinknak.

A „hozzáférhetőség” heurisztikáját olyankor alkalmazzuk, amikor egy esemény, történés valószínűségét emlékeink vagy tapasztalataink alapján kell megbecsülnünk. Ezekben az esetekben a rendelkezésünkre álló belső forrásainkból válogatunk, és annak megfelelően határozzuk meg az esemény valószínűségét, hogy mellette vagy ellene találunk-e több példát. Ha valami elromlik egy gépkocsiban, elsőként a leggyakrabban meghibásodó alkatrészt vizsgáljuk meg. Ha visszafordulunk az útról, mertajeges felületen balesetet szenvedett gépkocsit látunk, akkor ezt a heurisztikát használtuk (Mérő 1997, 242–246). Kahneman és Tverskye kettő mellé harmadik alapheurisztikaként a „reprezentativitást” veszi fel. A „reprezentativitás” heurisztikájával diagnózisokat állapítunk meg, és az alapján ítélünk, hogy az illető eset, tény, körülmény, személy mennyire felel meg a tényről, esetről, körülményről alkotott tipikus képnek, s hogy az adott eset mennyire képviseli az elvont esetet. Ha egy személy képzettségét nem ismerjük, de tudjuk, milyen beosztásban és hol dolgozik, valamint rendelkezünk hozzá kapcsolható, előzetes ismeretekkel és benyomásokkal, akkor valószínűsíthetjük, hogy mi a végzettsége.

Ezeka heurisztikáka gondolkodás sémáihoz, a mintázatérzékeléshez kapcsolódnak. Bár eredményeik sokszor helyesek, mégsem teljesen racionálisak logikai, illetve matematikai értelemben. Felmerülhet a kérdés, hogy ebben a formában valóban léteznek-e, vagy csak egyéb gondolkodási folyamatok lecsapódásai, hogy egymástól függetlenül vagy együttesen működnek-e közre a döntéshozatal folyamatában?

A heurisztikáka logikai-retorikai eszközrendszerben is megnyilvánulnak. A „rögzítés-igazítás” heurisztikája a közlemény sorrendiségének tudatosságában, illetve abban, hogy a kiinduló tétel általános és ismert igazság legyen, tehát törvényszerűen továbbléptesse a figyelmet. A „hozzáférhetőség” heurisztikájához az induktív érvelésből a példa, a „reprezentativitás” heurisztikájához a dedukció fogalma kapcsolható.

4.2.2. Az induktív érvelés elfogadhatóságának ellenőrzése

Az érvelés induktív erejét és elfogadhatóságát az M-E-I módszerrel vizsgálhatjuk. Az eljárás voltaképpen olyan folyamat, amelyet az érvelés alapos végiggondolásakor mindannyiszor végrehajtunk. A módszer elnevezése azon kérdések kezdőbetűjéből áll össze, amelyeket ilyenkor felteszünk.

1. Megfelelőek-e a bizonyítékoka konklúzió bizonyításához?

2. Elegendőek-e, hogy garantálják a konklúzió elfogadását?

3. Igazak-e?

Az első kérdés a bizonyítékok relevanciája felől tudakozódik, arról, hogy azok valóban olyanok-e, amit a következmény levonása megkíván. A második kérdés mennyiségi és minőségi kritériumokat vet fel, vagyis azt, hogy mindent magukba foglalnak-e a bizonyítékok ahhoz, hogy a konklúziót igazolják. Minthogy az induktív érvelés a valószínűre, és nem a valóra támaszkodik, a harmadik kérdés kapcsán elegendő azt eldöntenünk, hogy valószínű-e a premisszák igazsága.

Ha mindhárom kérdésre (megfelelő-e?, elegendő-e?, igaz-e?) igen a válasz, akkor az induktív érvelés elfogadható.

Vizsgáljuk meg a következő esetet!

Boldizsár középiskolás, fáradékony fiú, kitűnő matematikából, minden dolgoza- tátjelesre írja meg. Másnap témazárót írnak matematikából, ezért a fiú sokat tanul, és időben lefekszik. Az édesanyja ebből arra következtet, hogy a holnapi té- mazárójól fog sikerülni.

A M-E-I módszer alkalmazásával kiderülhet, hogy M: a bizonyítékok relevánsak (sokat tanul, kipiheni magát), de E: távolról sem elegendőek, hiszen sok miden hozzájárulhat ezen kívül ahhoz, hogy Boldizsár sikeresen tegye tanúbizonyságát felkészültségének. A második kérdésre így nemmel válaszolhatunk, tehát induktíve nem tekinthetjük erősnek az édesanya érvelését.

Alkalmazzuk a módszert egy másik esetre is!

Egy adott műsorban érdekes témát vetett fel a műsorvezető és azt alaposan, kimerítően és élvezetesen tárgyalták a meghívott vendégek. Egy másik csatornán ugyanez a műsorvezető ugyanezzel a stábbal hasonlójellegű, beszélgetős programot készít. Ebből az következik, hogy túlzottan magamutogató emberről van szó, aki bármit



megtesz azért, hogy állandóan képernyőn legyen, és képes megfelelni annak, amit a csatornák vezetői elvárnak tőle. Nem érdemes tehát megnézni a másik műsorát.

A bizonyítékok nyilvánvalóan irrelevánsak, tehát az első feltétel nem teljesült. Így az induktív érvelés még akkor sem erős, ha a bizonyítékok elegendőnek bizonyulnak.

4.3. A DEDUKCIÓ ÉS INDUKCIÓ PRAGMATIKAI ÉS KOGNITÍV SZEMPONTÚ MEGKÖZELÍTÉSEA kognitív nyelvészeti megközelítésben nagy jelentősége van az igazság fogalmának, így a logikának is. Sperber és Wilson (1986), amikor a világ reprezentációjának leghelyesebb módját vizsgálta, nagy jelentőséget tulajdonított azoknak következtetéstípusoknak, amelyek ebben a reprezentációs folyamatban megvalósulnak. A pragmatikai folyamatok, feltételezésük szerint, jellemzően deduktív jellegűek, abban az esetben, hogyha releváns következtetéseket szülnek.

N. Goodman (1983) filozófus az alábbi pontokban különböztette meg a dedukciót az indukciótól:

1. a dedukció szabályokon nyugszik, benne és általa a tapasztalattól függetlenül igaz premisszák igaz konklúziót eredményeznek;

2. az indukció a tapasztalatokon alapuló premisszákból von le következtetéseket;

3. a dedukció univerzális törvényekből, törvényszerűségekből indul ki;

4.az indukció az egyesből igyekszik eljutni az univerzális törvényszerűségekig. Az egyestől az általánosig haladó okfejtés azonban hibás következtetéshez is vezethet, például: Láttam egy szőke nőt. Láttam még egy szőke nőt. Sok szőke nőt láttam. A nők többsége szőke;

5. a dedukcióval azt magyarázzuk, hogyan lehetséges a tapasztalattól eleve független premisszákból igaz következtetéseket levonni, a logikai séma eredményességét bizonyítva;

6. az indukció esetében azonban az a feladatunk, hogy bebizonyítsuk, képesek vagyunk egy partikuláris premisszából általános konklúziót levonni;

7. dedukció a logikai érvényesség problémájához, és ezen keresztül a demonstráció kérdéséhez kapcsolódik;

8. az indukció az érvényesjövendöléseket létrehozó szabályok megalkotására törekszik, ha léteznek ilyenek.

Az induktív logika tehát jóval kevésbé ragadható meg. Goodman módszere a kivetít- hetőséggel operál, amikor a következő tapasztalásra vonatkozik a jövendölés, A következő nő, akit majd látok, szőke lesz. Ennek beigazolódásával képesek leszünk esetleges szabályszerűséget létrehozni.

A régóta szabályrendszerben létező dedukció és a valójában nem megalkotott indukció közül a világ megismerésében és interpretálásában valószínűsíthetően a dedukciónak meghatározó a szerepe.

Sperber és Wilson szerint tehát a pragmatikai folyamatok, amelyek a megnyilatkozások interpretációjára vonatkoznak, következtetési folyamatok, s mint ilyenek, részben deduktívak.

A deduktív logika két fajtája a kijelentéskalkulus és a predikátumkalkulus. A kijelentéskalkulust a korábbiakban a Venn-diagramok módszerével elemeztük, a predikátumkalkulust az elosztás eljárásával.

A kijelentéskalkulus elemzetlen kifejezésekkel foglalkozik, és az állítások közötti kapcsolatot vizsgálja, a következő műveleteket határozva meg: konjunkció, diszjunkció, implikáció és negáció (e műveletek a predikátumkalkulusban is meghatározhatók).

A konjunkció esetén két állítás összekapcsolása csak akkor lesz igaz, ha az állítások egyenként igazak. Amennyiben ez így van, akkor érvényesül

‒ a bevezetési szabály, mely szerint, ha egyik és másik állítás is igaz, akkor bevezethető a konjunkció, és a létrejövő, két állításból álló kijelentés is igaz lesz;

‒ a kiküszöbölési szabály, amely az összekapcsolt állítás esetében a szétválasztást is megengedi, hogy újra két



kijelentést kaphassunk.

Tehát ha a süt a nap és a Gergely a kertben van kijelentések igazak, akkor arra következtethetünk, hogy igaz az, hogy süt a nap, és Gergely a kertben van. Amennyiben a süt a nap, és Gergely a kertben van kijelentés igaz, dedukálhatjuk azt is, hogy süt a nap, és azt is, hogy Gergely a kertben van.

A diszjunkció bevezetéséhez két állítás közül az egyik igazsága elég ahhoz, hogy a másikkal egy választó kijelentésbe kerüljön. A kijelentéskalkulus diszjunkciója ugyanakkor megengedő, mert ha az egyik állítás hamis a választásban, akkor következtethetünk arra, hogy a másik állítás igaz. Tehát ha a Gergely játszik vagy a Gergely alszik kijelentések egyikéről tudjuk, hogy igaz, akkor azt is tudjuk, hogy a másik hamis.

Az implikáció a feltételes mondatoknak felel meg (vö. Hipotetikus szillogizmus).

Az implikációhoz két szabály tartozik, amelyet alkalmazhatunk:

1. a hipotézis – Gergely hazaér – igazságából és az egész (materiális) implikáció igazságából – ha Gergely hazaér, az édesanyja nagyon boldog – a következtetés igazságára juthatunk: az édesanyja nagyon örül;

2. ennek megfordításaként, ha tudjuk a feltételezés és az implikáció hamisságát, a következtetés hamisságát is tudhatjuk.

A negáció szabálya aztjelenti, hogy egy állítással az ellentétének tagadását is állítjuk, tehát ha igaz az, hogy Gergely hazaér, akkor az a kijelentés hamis lesz, mely szerint Gergely nem ér haza.

Sperber és Wilson az interpretációs folyamatok alapjául a kijelentéskalkulust tette meg, annak természetesen nem minden szabályát alkalmazva. Egyúttal a megközelítéshez használt dedukciót módosították a hiedelem fogalmának beemelésével, és ezzel egyfajta relatív interpretációt hoztak létre. Elismerik ugyanis, hogy az egyén világról alkotott reprezentációjában szereplő előfeltevések a hiedelmek (vö. valószínűségek), és nem a tudás körébe tartoznak. Ugyanakkor ez eltávolodást jelent a formális dedukciótól, és közeledést az indukcióhoz (Reboul-Moeschler 2000, 124‒147). A kognitív-pragmatikus logikai szemlélet tehátjól mutatja a dedukció és indukció együttesjelenlétét a tudatban és a világhoz való reprezentációs igényünkben.

4.4. A MEGHATÁROZÁS, DEFINÍCIÓMit értünk retorikán? Mit értünk a szónoklattanon? Mi a beszéd művészete? A válaszok elemzés, körülírás, hasonlítás, példák és adatok rendszerezése és összekapcsolása révén fogalmazódnak meg.

Ha meg tudjuk határozni azt, amiről beszélünk, képesek leszünk az ismeretek vonatkozó halmazát a logika és a retorika rendszereiben újabb ismeretek vagy látszatismeretek előállítására hasznosítani. A meghatározás a szónoki szándék kifejeződése abban az értelemben, mit tesz a szónok a dologgal, fogalommal, tárggyal annak érdekében, hogy a célközpontú szöveg számára újra létrehozza, jelenvalóvá tegye. A meghatározás vagy definíció az a rendszer, amelyben a megadott viszonyok mindegyikéből érvek hozhatók. A meghatározás az általános megfogalmazására törekszik, nem a „most”, hanem a „rendszerint” vagy a „mindig” áll a középpontjában. Ebben az értelemben deduktív, folyamatában és a valószínűség alkalmazásában ugyanakkor induktív.

A meghatározás, más terminussal élve az értelmezés, nem ad több értelmet egy fogalomnak, hiszen a szövegekből származó ismeretek és a szöveg befogadójának, felhasználójának fejében tárolt valóságismeretek egymásra hatásából születik meg a szöveg értelme (vö. Beaugrande–Dressler 2000, 28). A meghatározás voltaképpen ezt a valóságismeretet rögzíti ésjeleníti meg a szövegben, tehát szorosabb következtető magatartásra készteti a befogadót.

4.4.1. A definíció fogalma és elemei

A meghatározás a tárgy fogalmának biztosítása, az ismeret összefoglalását és szükséges leszűkítését, érvforrássá alakítását végezzük el vele. A definíció nem érv; az érv forrásaként működhet. A meghatározás arra a kérdésre válaszol, hogy mi a tárgy. A formális meghatározás, amelynek alapjait Arisztotelész Topikájában találjuk, feltárja a fogalom, tárgy vagy dolog valóját, és egyúttal megkülönbözteti mindentől: megmutatja a dolog alapvető természetét. A meghatározandó dolgot (definiendum) fajba vagy általános nembe, osztályba (genus) soroljuk, majd hozzáadjuk a megkülönböztető jegyeket (differentiae). Valójában egyfajta indukciót végzünk, amelyben egyszerre érvényesül a hasonlítás és a különbségtétel. Az arisztotelészi definíció szemantikai



egyenlőséget teremt a predikáció fogalmai között. Helyességének megállapítására így könnyen alkalmazható a megfordítás, az alany-állítmányi viszonyban álló részek felcserélése. Az alábbi példában ezt látjuk:

A taxi géperejű bérkocsi.

A géperejű bérkocsi taxi.

Ha azonban hiányzik a specifica differentiae, és csupán ennyit mondunk: A taxi géperejűkocsi, akkor nyilvánvalóan nem helyes a meghatározás, hiszen megfordításával: agép- erejű kocsi taxi, jóval többjárműre utalunk. Az alábbi példából ugyanez tűnik ki:

Az ember racionális állat.

A racionális állat ember.

De:

Az ember kétlábú állat.

A kétlábú állat ember.

A megkülönböztetőjegyekegy definícióban általában egy vagy több okot tartalmaznak az alábbi négy ok közül:

1. ható ok (causa efficiens): akitől vagy amitől a dolog származik, ami létrehozta, amiből ered;

2. anyagi ok (causa materialis): maga az anyag, amiből a dolog készült, létrejött;

3. alaki ok (causa formalis): a dolog saját formája, alakja, a személy jelleme, megkülönböztető tulajdonsága;

4. célok vagy végok (causa fnalis): a dolog, fogalom céja, rendeltetése.

Például: atoll egy írásra alkalmas (végok), általában műanyagból vagy fémből készült

(anyagi ok), hosszúkás szerszám (alaki ok), amelyet kézi vagy gépi gyártással (ható ok) hoznak létre.

4.4.2. A definíció fajtái

Az arisztotelészi, formális definíciót egyes szerzők bölcseletinek is hívják, hiszen racionalizáció útján a legközelebbi nemet, valamint a faji, osztálybeli különbséget foglaljuk össze velük (genusproximum és specifica differentia).

A definíciónak más eljárásai is vannak, amelyeket az értelmezés, átértelmezés szónoki tevékenységéhez kapcsolhatunk (vö. Névy 1895, 40-42).

• Az egyik ilyen módszer a dolog szinonimával vagy rokon értelmű kifejezésekkel történő átírása (paraphrasis). Arisztotelész e módszert azon az alapon kérdőjelezte meg, hogy ellentmond a definíció egy frázisból álló rövidsége elvének. Bizonyos,

hogy a rokon értelmű kifejezések megvilágítják ugyan, de nem tárják fel pontosan a dolog valóját. Annak magyarázataként, mi az, hogy „álszent” mondhatjuk, hogy „szemforgató”, „képmutató”, „megjátszós”, „hamis". Ebből a szinonimasorból a fogalom egészének lényegét nem, a fogalommal kapcsolatos attitűdöt annál inkább megértjük. A szinonima mint definiáló eszköz ugyanakkor értelemszerűen a valamirejellemző tulajdonságok értelmezésekor alkalmazható legkönnyebben.

• Egy fogalom ajelhez kapcsolódó etimológiai fejtegetéssel is meghatározható. Itt, hasonlóképpen az előbbiekhez, nem a jelentett áll a meghatározás középpontjában, hanem a nyelvi kifejezés, amely számos redundáns vagy irreleváns következtetés levonását is eredményezheti.

• A körülírás (periphrasis) és a leírás (descriptio) az arisztotelészi definícióhoz hasonlóan az azonosító és megkülönböztető jegyeket fűzi egybe, hosszabb leíró, elbeszélő formában.

• Az átírás és a körülírás egyszerre is érvényesülhet a definícióban, amint azt Weöres Sándor Önéletrajz című művében tapasztalhatjuk:



Mi történt volna: ez volt életem.

Csukott szem. Nyílt száj. Állandó csoda.

Láthatatlan hegyek. Hab. Lótetem.

Rét. Völgy. Posvány. Virágzó laboda.

(Hallgatás tornya, 1956)

• A definíció lehet hasonlításon alapuló, amelyben a hasonlítás részleteit körülírjuk:

Életünk, mondta Püthagorász, az olimpiai játékok sokadalmához hasonlít. Egyesek testi ügyességüket mutogatják, hogy elnyerjék a szemek dicsőségét; mások odaviszik a portékájukat, hogy nyereséggel eladják. És vannak, mégpedig nem is a legrosszabbak, akik nem keresnek más hasznot, mint hogy lássák, miként és miért csinálják mindezt, s hogy mások életének nézőiként a magukét megítéljék és igazítsák.

(Montaigne: XXVI. A gyermekek neveléséről)

• A példa vagy példázat az elvont, egy szóban, kifejezésben nehezen megragadható fogalmak, jelenségek meghatározásában, körülírásában alkalmazható. A példával a dolgot, fogamat megerősítő történet elbeszélése növeli a szemléletességet, de terjedelmével véthet a rövidség erénye ellen.

Kiderülhet, hogy az emberi szellem teremtette formák és alakzatok [...] fontosabbak, mint manapság hisszük, hinni akarjuk, hinni merjük. Erről eszembe jut egy történet. [...]

Egy este egy hölgy lépett be a New York-i Dior szalonba, a Fifth Avenue-n, és egy kalapot keresett, amely illene elegáns haute couture estélyi ruhájához.

Nyilvánvalóan sietett a színházba vagy valami fogadásra. Idegesen turkálta kalapok között, de egyik se nyerte meg a tetszését.

Christian Dior, aki történetesen épp ott volt a szalonban, figyelte erőlködését, majd egy idő után – megőrizve inkognitóját – felajánlotta segítségét. Vett egy darab tüllt, és megpaskolva kicsit innen, kicsit onnan, behorpasztva egy csöppet itt s kanyarítva rajta valamicskét ott, néhány pillanat alatt egy pompás fejdíszt varázsolt elő. A hölgy hápogott a gyönyörűségtől.

„Óh, nagyszerű, ezt elviszem. Mennyivel tartozom érte?” – kérdezte az ismeretlen mestertől. „Ötezer dollárral, asszonyom"-válaszolt Dior. „Óh, nem!

Ez képtelenség! Ilyen sokat kér ezért a... semmiségért? Ezért a trivialitásért?"

„Ahogy gondolja, asszonyom” – válaszolt Dior. Azzal fogta a hajéket, széthúzta, kisimította, és egy egyszerű kis kendőt hajtogatott belőle. „Fogadja ezt el mint cégünk ajándékát. Jó estét, asszonyom” – mondta, és eltávozott.

(Hankiss Elemér: Az emberi kaland)

• A meghatározás lehet rámutató (osztenzív), amelyet a szöveg deiktikusan jelöl. „Ez az” mondjuk, és a meghatározandó dologra mutatunk. Ezt láttuk az idézett Weöres Sándor-vers első sorában: „Mi történt volna: ez volt életem.” Ez a módszer viszonylag egyszerű, ám nehezen alkalmazható elvont fogalmakra, ilyenkor inkább példákra „mutatunk rá”, tehát példázzuk, és nem mutatjuk a fogalmat.

• A negatív meghatározás az, amely ismétlődve mondat- és gondolatalakzatokat hoz létre a szövegben. A negatív megkülönböztetéssel erős stílushatást érhetünk el, különösen akkor, ha tagadást állító pozitív meghatározással egészítjük ki (Bencze 2001,172) például:

A boldogság nem azt jelenti, hogy valamit megszerezzünk, hanem azt, hogy tudjuk, mire nincs szükségünk.

(Tatiosz)

.a nyelv nem tudomány, a szó, beszéd nem bölcsesség. Kulcsa a tudományoknak, út, mód, eszköz a bölcselkedésre.



(Kármán József )

• A meghatározás lehet feltételes, az utótag meghatározandó fogalmával egy fajba, nembe tartozó fogalom meghatározásán nyugvó, következtető jellegű, párhuzamos szerkesztésű:

Ha a történetírás a nemzeti tudatot ápolja, s a múlt emlékét őrzi, a szónoklat a közvéleményt vezérli, a nemzeti akaratot irányítja s ajövőt készíti elő.

(Négyesy 1907, 290)

Az egyes meghatározásfajták, a definíció különféle értelmező, elemző és leíró módszerei kiegészíthetik egymást, induktív-deduktív viszonyokból álló értelmi egységeket létrehozva:

Nem csak az asszonyok szoktak elvetélni, és nem csak magzatot. Valószínű, hogy majd' minden ember elvetél néhányszor. Kiszakad belőle egy szerelem, egy gondolat, egy terv, egy elhivatottság – sűrű és nehéz vérzés kíséretében. De nem minden vetélés merő veszteség. Aki egyszer viselős volt, az már örökre tud valamit.

(Ancsel Éva: Utolsó bekezdések)

A definíció létrehozásában az alábbi elveket kell szem előtt tartani:

• A meghatározójegyeknek, fogalmaknak tisztábbaknak, érthetőbbeknek kell lenniük a definiálandó fogalomnál. Semmit nem világít meg egy retorikában kezdő számára az a definíció, mely szerint az „enthüméma csonka szillogizmus, amelyből hiányzik az egyik premissza".

• A meghatározás ne a fogalmat ismételje, a meghatározandó fogalom, dolog ne forduljon elő többször ugyanabban vagy más szóalakban, kerüljük a tautológiákat. Azonban a tautológiák sokszor látszólagosak. Abban a kijelentésben, hogy „Az üzlet az üzlet”, az önmagával való magyarázat többletjelentést eredményez. A meghatározó jegyek ismétlése egyúttal még erőteljesebbé teheti a definíciót, például „Az olyan önkényt, mely fölött éppen nincs más önkény, nevezik törvényesnek” (Osvát Ernő).

• A meghatározó jegyeket minél tömörebben ragadjuk meg.

4.4.3. A definíció alakzatai

A definíciók különleges fajtáinak tekinthetők azok az óind ítéletalakzatok, amelyek esztétikai funkciót is betöltő logikai struktúrák. Helyességük logikai értelemben megkérdőjelezhető. Tévítéletet, tágabb értelemben téves meghatározást hoz létre az állítmányok azonosságán és párhuzamosságán alapuló alakzat (arthántaranyása): „a lótusz sárga, mint a láng, és úgy éget, mint a láng”, amely tekinthető explicitté formált metaforának, szillogizmussá formált enthümémának. Az ok tagadása vagy látszólagos tagadása a vibhavana, mint Villon költeményében (Apró képek balladája): „Tudom, hogy a férgek megesznek, csak azt nem tudom, ki vagyok.” Az okozat vagy eredmény tagadását vagy el nem fogadását (visesotki) egy kisfiú kérdése példázza: „Tudom, hogy a dinoszauruszok kihaltak, de most miért nem él belőlük egy sem?"

Fónagy Freudtól hoz példát (Időszerű dolgok háborúról és halálról, 1915), aki szintén egy kisfiútól idéz: „Tudom, hogy a papa meghalt. De nem tudom, miért nem jön reggelizni."

Ítéletalakzat ugyanakkor a helyes gondolkodási formát követő ekavali, amelyen a hipotetikus szillogizmusból létrehozott szillogizmusláncot értjük, illetve a racionális következtetés (anumana), vagyis az induktíve erős érvelés (Fónagy 1990, 38).

A definíció alakzatainak tekinthetjük az ismétlések típusait, az 1. anaforát, 2. epiforát, 3. symplokét, 4. reddíciót, a 5. reduplikációt, a 6. gradációt és 7.geminációt.

1. Az anaforában ugyanazon elem jelenik meg az egymást követő sorok elején: „Köszönjük neki a példaadást, a nagy érvényesség mai példázását, hogy mindenkoron csak az lehet szép, ami igaz. Köszönjük neki a forradalmi merészséget, a dacos kitartást, ahogy a zűrzavar veszélyeiben is megszólaltatta ennek az örök igaznak és szépnek új zengésű hangját. Köszönjük neki a hit vonzó varázsát, hogy mindenek ellenére is van miért dolgozni és küzdeni: utolsó percig szembeállni a világ és a test árulásával.” (Illyés Gyula beszéde Babits Mihály ravatalánál)

2. Epifora, amikor ugyanazon elem jelenik meg a sorok végén: „Amikor az államból az egyetértés eltűnt, a



szabadság eltűnt, a hűség eltűnt, a barátság eltűnt: a köztársaság is eltűnt.” (Cornificius 4. XIII. 19.)

3. Asymplokéban az anaforát és epiforát együtt alkalmazzuk: „Kik azok, akika békeszerződést gyakran megszegték? A karthagóiak. Kik azok, akik Itáliát meggyalázták? A karthagóiak. Kik azok, akik azt akarják, hogy megbocsássunk nekik? A karthagóiak.” (Cornificius 4. XIV. 20.)

4. Agemináció ugyanazon szavak vagy szócsoportok ismétlése a mondat meghatározott helyén, többnyire az elején: „Ő szerette helyettünk az emberiséget, s ő szenvedett értünk az emberektől. Ő szítja fel a mi borunk mérgét, s ő fizette le értünk a nyomorúság adóját.” (Móricz Zsigmond: Gyászbeszéd Ady Endre ravatalánál)

5. A reduplikáció a fokozásos ismétlés egyik formája, amikor egy szószerkezet, mondat utolsó tagja vagy tagjai ismétlődnek a rákövetkező szintaktikai csoport első tagjaként: „Nem én gondoltam ki, és nem én tanácsoltam; nem tanácsoltam, és ilyesmit tenni nem én kezdtem; nem én kezdtem, és nem én hajtottam végre; nem hajtottam végre, és nem helyeseltem.” (Cornificius 4. XXV.)

6. A reddícióban az ismétlés mintegy zárójelet alkot: „Szerelmedért / Feldúlnám eszemet / És annak minden gondolatját, / S képzelmeim édes tartományát; / Eltépném lelkemet/ Szerelmedért.” (Vörösmarty Mihály:Ábránd)

Meghatározó jellege van az antitézis, paradoxon, oximoron gondolatalakzatainak.

4.4.4. A definíció szövegnyelvészeti megközelítése

A szövegtanban a szöveget eredményező műveleti megközelítés egyik fázisa a cél kitűzését és a szövegtípus megválasztását szorosan követő (vagy azzal időben részlegesen egybeeső) eszme körvonalazásának fázisa. A meggyőzés során olyan eszmék megtalálása a cél, amelyek vonzóak a befogadó számára, vagy amelyek a befogadó szemléletét hasznos módon tudják megváltoztatni. A körvonalazást követően a fejlesztés fázisa szolgálja a körvonalazott eszme meghatározását. Ilyenkor az ismeretterekben, az elmében tárolt, belsőleg szervezett alakzatokban végzünk keresést. A cél az, hogy közelebbről megragadjuk, további részletekkel gazdagítsuk, és más eszmékkel összekössük az adott eszmét (vö. Beaugrande-Dressler 2000,65-66). A klasszikus retorikában ez az állomás valójában az elrendezés, a diszpozíció kidolgozási foka. Ennélfogva a diszpozíció során állítjuk elő a választott témából az álláspontot, és kerítjük el a szükséges érvforrásokat. A definíció tehát nem a feltalálás, hanem az elrendezés eredménye, nem a kifejezés szabályszerűségei, hanem a gondolkodás műveletei irányítják.

4.5. LOGIKUS ELLENTMONDÁS ‒ SZÓNOKI TŰZ. AZ ELME ALAKZATA„A mi korunk undorodik az egyszerűségtől, és a kifejezésmódban valami olyan pompás dolgot igényel, hogy azt többnyire nem hallja meg a képzetlen szónok, aki nem ismeri azt, hogy miként kell acumenek által a beszédet elevenné tenni. Beszéljünk tehát az elmeélről, elmésségekről (acutus vagy acumen), hogy alkalmazkodjunk a közízléshez.” (Beckher, vö. Imre 2001,337) Az acumenek, az elme alakzatainak tana a középkori retorikai elméletbenjelenik meg, s egyfelől az ékesszólás, másfelől a szokványos logikától elszakadni kívánó okoskodás, okfejtés igénye mutatkozik meg benne. A gondolatalakzatok között szerepel, másképpen ajátékosság elemeként emlegetik. Galfred von Vinosalvus a szónoki művészet tüzének nevezte a középkorban, később, a reneszánsz udvari ember művelt beszédének ékességeként emlegették. Gyökereit a római ezüstkorban keresik, később elméletét gazdagítja Gracian vagy Jacobus Masenius (Imre 2001, 434, vö. Historiches Wörterbuch der Rhetorik 1992, 88‒100.).

A retorikai acumen és története a logika ésszerűségének és a retorika hatásának összekapcsolódását mutatja. A nagyítás, a szójáték és a metafora kapcsán emlegetett alakzat tulajdonképpen logikai alapokon nyugvó, szellemes ellentmondás: össze- hangzó disszonancia vagy disszonáló összehangzás. Törekvés arra, hogy a logika a szavakjátékában váljon könnyedebbé. Az acumen logikai forrásokból táplálkozik, de valójában együtt hangoztatja és együtt érti az ellentmondó tagmondatokat, értelmi egységeket. Az acumen meghatározása szerint akkor beszélünk elmésen, ha a mondat alanya és állítmánya egyik részről illik, másik részről nem illik egymáshoz. Az acumennel szellemességet, szójátékot nyerünk, a logikához stílust, a stílushoz élesnek tűnő elmésséget, például „A nők vigaszt nyújtanak, amire nélkülük soha nem lenne szükségünk".

Az acumenek forrásai az érvekhez hasonlóan érvhelyek vagy locusok (definíciók, felsorolások, okok, hasznosságok, valószínűségek, hatások). A definíciót eredményező etimológia is lehet az acumen forrása: „Te,



bár elvesztetted szemeidet, mivel Lucia vagy, soha nem fog neked hiányozni a fény.” Az acumen a metaforához is kapcsolódat, és továbbértelmezett chiazmusként, keresztalakzatként is megjelenhet: „Scaevola fegyvertelenül és megcsonkítva vetett véget a háborúnak, és a csonka, égett kezével két királyt is legyőzött.” (Seneca, 66. levél).

Az acumen a meghatározásban akkor jelentkezik, ha az alany-állítmány, illetve a szintaktikai egység, egységek elemei ellentétes értelműek:

Jaj, mily sekély a mélység és mily mély a sekélység és mily tömör a hígság és mily komor a vígság (Kosztolányi Dezső: Esti Kornél éneke)

A dolog részeinek egymáshoz viszonyításából is születhet acumen: „Cicero, amikor meglátta öccsének, Quintus Cicerónak hatalmas mellképét, amelynél maga Cicero kisebb volt, így szólt: Öcsém félben nagyobb, mint én egészben.” (vö. Imre 2001, 345).

Az acumen származhat az okokból, amikor az okozat és ok látszólagos egyezését vagy felcserélését végezzük el: „Ez a kőszobor hűen tükrözi azt, amilyen volt. Hiszen kőszívű volt.” Ravasz László így fogalmaz a szónoklatról a Beszéd mint műalkotás című előadásában (1938,34): „A beszéd azáltal van, hogy lesz. Akkor kész, amikor meg is hal."

Az acumen lehet feltételezésen és annak következményén alapuló: „Ha ennek az asszonynak szép lenne az arca, a testét is érdemes volna kicserélni.” A megelőző és következő dolgok, azok időrendi-térbeli felcserélődése is elmésséget eredményez: „A földet nem az őseinktől örököltük, hanem az unokáinktól kaptuk kölcsön” (Green- peace szlogen).

A hasonlítás, az analógia logikusnak tűnő alkalmazása is létrehozhat acumeneket, ha kisebbet a nagyobbhoz vagy a nagyobbat a kisebbhez hasonlítjuk: „[az] ékesség [...] férfias, erős és tisztes legyen, asszonyias simasággal vagy feltűnő kendőzöttséggel ne kaczérkodjék, hanem vér s velővel tessék” (Quintilianus 1856,168).

Az acumen használatára, vagyis a logikusan szellemesnek tűnő szónoklathoz többek között az alábbi útmutatást adja az Orator Extemporaneus szerzője:

• a szónoklatban rövid, szellemes meghatározásokat használjunk;

• ahhoz, hogy a szónoklat elmés legyen, hasonló dolgokat gazdagon helyezzünk el benne;

• a hasonlítás minél tömörebb legyen, mellőzze a hasonlító szót;

• az elmés beszédben az acumen a metaforákhoz, allegóriákhoz, antonomáziához stb. Kapcsolódjon (vö. Imre 2001, 350‒355).

Georgius Beckher az acumenek szükségességéről így ír:

II. válasz: a szónoknak kell acumeneket használni. Ugyanis Cicero is a híres szónokokkal kapcsolatban sokakat dicsér, akik e dologban jeleskedtek, és elmarasztalja azokat, akik egyáltalán nem használnak acument. Ő maga is gyakran használt acumeneket. A politikusoknak, akiknekállamügyekben kell véleményt nyilvánítani, mégis úgy tűnik, hogy a tehetségnek eme játéka nem célszerű, ha állandóvá válik. Ugyanis ezektől az emberektől világos és komoly beszédet várnak, nem pedigjátszadozást a szavakkal. Azért mégse mellőzze teljességgel ezeket, csak őrizkedjen a homályos dolgoktól, a túlzásoktól, a mesterkéltségtől, a könnyelmű, illetve a csípős kijelentésektől. Ugyanis ha homályos a beszéde, ki érti meg; ha túloz, homályosságot hoz magával; ha mesterkélt, megvetést, ha könnyelmű, nevetést, és végül, ha csípős, haragot szül.

(Beckher, vö. Imre 2001, 338)

A logikai szerkezet tehát gondolkodási keret, a szónoklattan ebben a keretben mozogva a kifejezés esztétikumát és a felfedezés örömét kínálja többletként a befogadónak. A logikai tévedést a retorika az esztétikum szintjére emelheti. Míg a gondolkodási formákat a valóságelv (Realitatsprinzip), addig az ezekre épülő gondolatalakzatokat az örömelv (Lustprinzip) irányítja (Fónagy 1990, 38).

4.6. AZ ENTHÜMÉMA (ενθυμημα)„Az enthümémák a beszélő és a hallgató együttes munkálkodásával jönnek létre. S mert közös tevékenység által



létrehozott alakzat, az enthüméma szorosan egyesíti a beszélőt és a hallgatót, és a lehető legerősebb bizonyítékot szolgáltatja.” (Lloyd Bitzer 1959, 408)

4.6.1. Az enthüméma és a logikai szerkesztés

Arisztotelész hozza létre azt az alapfogalmat, amely a logikus gondolkodást a retorikus hatással kötheti össze, s amely a retorika meghatározójellegévé vált az ókortól napjainkig. Amint azt az ókori retorika története során megismerhettük, Arisztotelész a dialektika érvformáját (szillogizmus) dolgozza át a retorika számára úgy, hogy kommunikációs helyzetbe emeli a beszédet. A szillogizmus, amennyiben helytálló és releváns, nem állít újat, fogalmai egymástól teljesen lefedettek.

Az enthüméma („az elmében meglévő") csonka szillogizmus, amelyből hiányzik az egyik premissza, fogalmai tehát egymástól nem lefedettek. Meglévő premisszái lehetnek:

1.gnómák vagy maximák (bölcsességek, általános igazságok): „Okos ember más kárán tanul, de maga még nem ember, csak gyerök” (Fekete István: Tüskevár);

2. tekmerionok (valódi, szükségszerűen a tartalomra utaló jelek): „Azt viszont mindenki tudja, hogy Magyarországon a milliárdokatsikkasztókat rács mögé szokták dugni. XY-nal ezt nem tették” (V. Kulcsár Ildikó, Hölgyvilág, 2000. IV. 1.);

3. eikonok (valószerűségek): „Még a nyomorult féreg sem tűri, hogy lábbal tapodják. A magyar nép nem leszen, nem lehet gyávább a féregnél” (Kossuth Lajos: Kiáltvány a néphez);

4. szemeionok (jelszerű utalások): „Kedvesem, annyit mondtál, amennyit a bölcs férfi mondana” (Arisztotelész: Rétorika 1418a).

(Vö. Barthes 1997,129‒131)

Iszokratésznál már nem teljes érvformát találunk, hanem enthümémát, amelyben a ki- maradtelem kikövetkeztethető: „Ha minden neveléssel foglalkozó hajlandó volna igazat mondani, és ha nem ígérne nagyobbat annál, mint amit majd teljesít, akkor a nevelőknek nem lenne olyan rossz hírük az átlagemberek között."(A szofisták ellen)

Fontos, hogy az enthümémából kikövetkeztethető állítás egyezzen a szónok által megtervezettel, és a retorika igényei szerint a becsületet és tisztességet szolgálja. Az enthüméma értelmezhetőségét az egyszerű stílus szolgálja.

Az enthümémákból álló láncolata sorites, amelyet Szvorényi József 1858-as Ékesszó- lástanában okfejlesztésnek fordít. A szerkesztésnek e módja lehetővé teszi, hogy az enthümémák, láncszemekként, egymásból fejlődjenek ki, például „Azonban kevés érdemet teszek az életre, mely gyalázattal bélyegezve van; s valamint magam csak addig szeretek élni, míg a becsülettel folytatott pálya önérzését kebelemben hordhatom: úgy nem tartom méltónak oly élet megtartásáért fáradozni, mely birtokosát csak közutálat tárgyává tehetné” (Kölcsey Ferenc: Védelem P.J. számára. 1812).

Az enthümémával együtt további, rendeltetésükben hasonló alakzatok

‒ az apodeixis, amelyben okot szolgáltatunk egy állításhoz: „Adósa vagyok görögnek és barbárnak, bölcsnek és tudatlannak. Ezért, amennyiben rajtam áll, kész vagyok, hogy nektek, rómaiaknak is hirdessem az evangéliumot” (Pál apostol levele a rómaiakhoz 1,14-15),

‒ a ratiocinatio, a kérdésekkel történő okoskodás, amelyben egy állítást annak okairól, igazságáról szóló kérdés, majd a kérdésre adott válasz követ: „Hiszen a római ékesszólás legkiválóbbjai sem tagadták, hogy e művészetet csak olyan ember tanulhatja meg, aki képes gyorsan tanulni. És hogy ez igaz-e, azt miért kellene még külön is kutatni? Hiszen még ha bebizonyosodnék is, hogy megfelelő idő ráfordításával a gyengébb képességűek is elsajátíthatják a szónoklás tudományát, akkor sem tulajdonítanánk a dolognak akkora fontosságot, hogy érettebb vagy éppen élemedett korú embereket terheljünk ilyesfélék megtanulásával.” (Szent Ágoston IV. 3. 4)

‒ az expeditio, amelyben több okot visszautasítva, elvetve támasztjuk alá végül az állítást. Ez kérdéssel is összekapcsolódhat: „Vagy okvetetlenkedő, arcátlan és kötekedő vagyok? Nem rendelkezem olyan anyagiakkal, amelyek ilyenné teszik az embert. Vagy talán túlságosan büszke és erőszakos vagyok? Ezt még vádlóm sem állítaná, ha nem akarná még ezzel is szaporítani hazugságainak számát. [...] Ezért, tisztelt tanács, ne bánjatok



velem, az ártatlannal úgy, mint azokkal, akik sok bűnben vétkesek, hanem hozzatok rólam ugyanolyan ítéletet, mint a korábbi tanácsok.” (Lüsziasz: A nyomorék érdekében, 24. beszéd)

4.6.2. Az enthüméma és a metafora

„A metafora a nyelv mindenütt jelen lévő eleme. Nélküle nem juthatunk tovább három szokásos folyamatos társalgási mondatnál [...]. Világunk kivetített világ, amely- nekjellegzetességeit saját életünkből kölcsönözzük. »Csak azt kapjuk, amit adunk.« A nyelvi metafora folyamatai [...] cserefolyamatok, amelyek egy olyan érzékelt világra helyeződnek rá, amely már maga is egy korábbi, öntudatlan metaforának a terméke.” (Richards 1936, 90,109)

Az enthüméma csonka szillogizmusként az érvek felhasználásával és a közhelyek odaértésével, a kikövetkeztetett, rejtett érv megtalálásával a metafora alakító eljárását idézi. Aki az enthümémát értelmezi, az nem csupán dekódolja a hallott állításokat, hanem kódolja, előállítja a hiányzó érvet, amelyet a valószínűség és a közös helyek ismeretében tesz. A 20. századi metafora-felfogásban megjelenik az enthümémával való párhuzam, hiszen a szókép értelmezésében is a név átvitelének alapját, a hasonlítás forrását kell megtalálni (vö. Danto 1991,133‒134)

A szóképben az összehasonlítás alapjának (tertium comparationis), a retorikai eszközben a kontextus, az érvelésmező ismeretére lesz szüksége a hallgatónak. A metafora az ékes kifejezés (elocutio), az enthüméma a gondolkodás, elrendezés (dispositio) alapegysége. Az enthüméma kihagyja a harmadik elemet, ezzel gondolkodásra, interaktivitásra sarkallja a hallgatóságot, ugyanakkor lehetőséget teremt olyan rejtésre, implikálásra is, amiért, ha nem akarja, a szónoknak nem kell vállalniaa felelősséget (manipuláció). Az enthüméma hiányzó eleme a meglévőhöz képest mindig valami újat tartalmaz. Az enthüméma nem csupán a premisszái igazságából fakadó konklúziót reprezentálja a csonka szerkezetben, hanem a megalkotója és befogadója közötti komplex kölcsön- viszonyt is magában foglalja (vö. Danto 1991,133). A szándékosan keltett űrt be kell töltenie a saját következtetéseivel, amelyeknekjellemzője, hogy bárki levonhatná őket. Nem mindenki, hanem bárki, s ez a különbségtétel teszi hallgatóvá azt, aki valóban levonja a következtetést. Nem információkat fogad el, hanem további visszacsatolás hiányában is elvégzi a következtető munkát, részt vesz a folyamatban. A retorika azért enthümematikus, mert nem a kimondáson, hanem az oda-, beleértésen alapszik. Retorikai értelemben az enthüméma formája nem kiegészíthető vagy bővíthető, csak átalakítható és csökkenthető. Az enthüméma logikai alapvetésű, de pszichológiai érvforma: feltevésekre, bizalomra, együttműködésre épít, önmaga lesz a megoldandó szükséglet, amely a retorikai helyzet létrejöttét is ösztönzi.

4.6.3. Az enthüméma és a pragmatika

„Míg a szillogizmus használatakor a szóban forgó dologra irányul az érvelés, az enthümémában valójában ajelen lévő hallgatóra irányul az érvelés. Ezért amíg a szillogizmus időtlen érvényű, az enthüméma pillanatnyi érvényű, függ a körülményektől (circumstantiae).” (Bencze 2002, 33).

Az enthümémából kikövetkeztethető, rejtett érv vagy állítás jellegének leírásához a pragmatika egyik, Grice által 1975-ben bevezetett, lényeges fogalma, az implikatúra természetének vizsgálatával is közelebbjuthatunk. Grice már korábbi, 1957-es cikkében jelezte, hogy az interpretációjócskán túlmutat az alapjául szolgáló mondat konvencionálisjelentésén. Amennyiben tehát a nyelvet nem tisztán konvencionális szemszögből vizsgáljuk, és nem pusztán kódszerű jelentésnek tekintjük, akkor szükség van a mondat és az interpretációja, vagyis a megnyilatkozás fogalmainak elkülönítésére. Grice, Searle-el ellentétben nem csupán a mondatokra és az azokat alkotó szavak konvencionálisjelentésére épít, hanem arra, hogy a beszélő a mondat kimondásával hatást akart gyakorolni partnerére azáltal, hogy a hallgató felismeri ezt a szándékot. A mondat természetes értelme, jelentése tehát az, amikor a benne foglalt jelenségek tüneteikkel vagy következményeikkel állnak kapcsolatban, például Ha a csengő megszólal az iskolában a szünet előtt, az azt jelenti, hogy vége az órának. A nem természetesjelentés, amely a megnyilatkozás sajátja, pedig az, amikor a beszélő által közölni kívánt tartalom és az ezek közlésére használt mondatok között létesül kapcsolat, például A hajad egy szénaboglya. Ezek szerint a nem természetes jelentés nem korlátozódik arra, amit a neki megfelelő mondat állít. Elkülöníthetjük tehát a mondat konvencionális nyelvi jelentését a megnyilatkozás interpretációjától. Kétféle eszköz áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy többet közöljünk, mint amit mondunk: egy konvencionális eszköz, amely a konvencionális implikatúrát hordozza, valamint egy társalgási eszköz, amely a társalgási implikatúrát hozza magával. Egy mondat jelentése az, amit mond, az implikatúra pedig az, amit közlünk. Amit közlünk, nem mindig azonos azzal, amit mondunk. A következő három példából kitűnik az implikatúrák megkülönböztethetősége:

a) A nők nagyon érzékenyek. (Minden nő nagyon érzékeny)



b) Judit nő, tehát nagyon érzékeny.

c) Judit nő... nagyon érzékeny.

Az első esetben a mondat éppen annyit mond, amennyit közöl, a mondat konvencionálisjelentése kimeríti a megnyilatkozás interpretációját: nincs implikatúra. A második mondat kétféle közlést – Judit nő és Judit nagyon érzékeny – tartalmaz, ugyanakkor közli azt is, hogy Judit azért érzékeny, mert nő, vagyis a nők nagyon érzékenyek: van tehát implikatúra. Ez az implikatúra azonban konvencionálisan, a „tehát” kötőszó használatával jelenik meg, kikövetkeztetéséhez nincs szükség egyedi kontextuális feltételekre, így konvencionális implikatúrának tekinthetjük. A harmadik esetben a mondat ismét többet közöl, mint amit mond. Ez esetben a többletközlést, mely szerint a nők nagyon érzékenyek, már nem egy szó, kötőszó konvencionálisjelentése hívja életre, hanem a befogadó: így válik társalgási implikatúrává (vö. Reboul-Moeschler 2000, 60-64, Levinson 1992,100–114).

Az enthüméma hiányzó állítása pragmatikai szempontból hasonlít a társalgási imp- likatúrára.

4.6.4. Az enthüméma jellege és az implikatúra

Grice megállapítása szerint az implikatúrák tulajdonságai viszonylagjól meghatározhatók.

• E tulajdonságok közül az első, legfontosabb jellemző a törölhetőség vagy a meg nem valósulás tulajdonsága. A kommunikáció során bekövetkező félreértés oka legtöbbször az, hogy az alkalmazott premisszák közül az egyik hamis, így a következtetés

is azzá válik. Az implikatúrák hátterében álló következtetések esetében nem az a fontos, hogy a premisszák igazak-e vagy hamisak, hanem az, hogy a társalgó felek ismerjék őket, és azonos igazság- vagy valószínűségértéket társítsanak hozzájuk. Az implikatúrák így többféle igazságértékhez is kapcsolhatók, és nem tükrözik a megnyilatkozás azon vonatkozását, amelyben a beszélő azt kívánja, hogy a hallgató egy bizonyos igazságértéket kapcsoljon hozzájuk. Az implikatúrák tehát nem igazságfeltételesek.

Egy, az implikatúrához tartozó következtetés akkor nem valósítható meg, ha további premisszák hozzáadásával eltörölhetjük. A deduktív következtetésre tehát nyilvánvalóan nem illik ez a tulajdonság, hiszen az érvényes kategorikus, hipotetikus vagy diszjunktív szillogizmusok következtetése további premisszák hozzáadása ellenére is helyes lesz. Az indukció jellege ugyanakkor más, hiszen ha az alábbi érvformához

1. Tíz tollat találtam már a fiókban.

2. Mind a tíz kék színű.

3. Ezért minden toll kék a fiókban.

hozzáadjuk a tizenegyedik alkalommal megtalált, ezúttal piros tollra vonatkozó mondatot, akkor a következtetés megvalósíthatatlan, érvénytelen lesz:

1. Tíz tollat találtam már a fiókban.

2. Mind a tíz kék színű.

3. A tizenegyedik toll piros.

4. Ezért minden toll kék a fiókban.

A pragmatikai implikatúra természete tehát az induktív érvformáéra hasonlít, és rokon az enthümémával.

• Az implikatúra második tulajdonsága, hogy nem leválasztható. Grice ezen azt érti, hogy az implikatúra nem választható le a megnyilatkozásról olyan módon, hogy a megnyilatkozást (szinonimikusan) átfogalmazzuk. Az implikatúra tehát nem a nyelvi formához, hanem a megnyilatkozás szemantikus tartalmához tartozik. Ugyanakkor létrejöhet olyan, más természetű pragmatikai implikáció (előfeltevés) is, amely a nyelvi megformálás függvénye, nem a jelentésé, mint az alábbi példában:

1. Jánosnak nem sikerült a kitűzött célt teljesítenie.



2. János megpróbálta teljesíteni a célt.

3. János nem teljesítette a célt.

Az 5. állítás pragmatikai implikációja (vagy előfeltevése) lehet a 6. állítás, míg a 1.állítás, amely az 5. állítással szemantikai korrelációban van, és az igazságértékei egyenlők, nem tartalmaz következtetést a 6. állításra nézve.

Az implikatúrák tehát jellemzően nem leválaszthatók, kivéve a társalgás logikájához tartozó Modor maximája alatt létrejövők, amelyek a megnyilatkozás formájához kapcsolódnak. Ez a megkülönböztetés mutatja meg a társalgási implikatúrák és általában a pragmatikai következtetések (előfeltevések) eltérő természetét.

Az enthüméma e tekintetben az előfeltevésekre hasonlítjobban, hiszen a megnyilatkozás szinonim átváltásával a kikövetkeztetendő érv eltűnhet, átalakulhat. A következő enthümémából: Hiába szeretne Julia Roberts továbbtanulni. A színésznőnek ideje sem lenne egyetemre járni. (Nem csupán az időhiányzik Julia Robertsnek.) A rejtett, kikövetkeztethető érv eltűnik az átformálással: Hiába szeretne Julia Roberts továbbtanulni. A színésznőnek nincs ideje egyetemre járni.

• Az implikatúra harmadik tulajdonsága, hogy kiszámítható. A kiszámíthatóság értelmében minden vélt implikatúrához kidolgozható egy érvelés, a megnyilatkozás értelmének és az együttműködési alapelv együttes tekintetbe vételének megfelelően. Az enthümémára nézve ez a pragmatikai megállapítás a rejtett premissza visszakövetkeztethetőségének tulajdonságát, az érvforma helyreállításának lehetőségét erősíti meg.

• Az implikatúra továbbá nem konvencionális, nem része a nyelvi kifejezések konvencionálisjelentésének. Tehát a kontextusban létrejövő implikatúra kiszámításának alapjául szolgáló mondat szó szerinti jelentését vagy értelmét ismerjük, amelynek nem része az implikatúra.

• A konvencionalitás pragmatikai elvetésének az enthümémára vonatkozó tanulsága tehát ugyanaz, mint a retorikai megkülönböztetés lényeges gesztusa: hogy a premisszák jelentése nem fedi teljes egészében a hiányzó premissza jelentését (ellentétben egy deduktív, érvényes szillogizmussal).

• Az implikatúra ötödik jellemzője, hogy egy egyjelentésű kifejezés különféle alkalmakkor más és más implikatúrákat hozhat létre, így az adott alkalomhoz tartozó implikatúrák sora nem teljesen meghatározható. Az implikatúrák tehát rendelkeznek a meghatározhatatlanság jellegével is, hiszen más és más kontextusban, beszédhelyzetben más és más implikatúrát indít el például az a kijelentés, hogy Kati egy tyúkanyó (vö. Levinson 1992, 114‒118).

Az enthümémára is jellemző ez a kontextualitás, beszédhelyzet-függőség, ebben az értelemben tehát az enthüméma a pragmatika implikatúra-fogalmával rokonságot mutat.

Az enthüméma következtetései ilyen módon a szerkesztés szerint a szillogizmusokhoz, és a kifejtettebb epikheirémákhoz, ajelentés szerint a metaforához, az érvelőhöz és befogadóhoz való viszony alapján pedig a pragmatikához kapcsolhatók.

4.7. AZ ARGUMENTÁCIÓAz argumentáció olyan okadatolás, amely egy gondolat vagy cselekvés megváltoztatására irányul és egy álláspont igazolására szolgál. A bizonyítás az alátámasztott és igazolt kijelentésekből alakul ki, amelyekben a bizonyítékok éppúgy megkérdőjelezhetetlenek, mint az általuk bizonyított álláspont. Az argumentáció különböző szempontú vizsgálatában a jelenség más és más jellemzői mutatkoztak alapvetőnek. A 20. század második felében kialakult egy olyan elméleti keret, amelyben a bizonyítás mint szempont- és eszközrendszer érvényesülhet. Daniel J. O'Keefe megkülönböztette az argumentációt mint valamely érv létrehozását és az argumentációt mint valamely érvek ütköztetését. Ebből a szétválasztásból született meg a bizonyítás mint eredmény (product) és mint folyamat (process) kettőssége. Ehhez a fogalompárhoz kapcsolta John Wenzel harmadikként az argumentációnak mint a létrehozás szabályos rendjének, eljárásának (procedure) felfogását. A bizonyítás három megközelítését a kognitív értelmezés egészíti ki, mely szerint az argumentáció a szöveg létrehozójában, a közlőben az interakció előtt játszódik le. Az argumentáció értelmezésében elsőként az argumentáció elméleti megközelítéseit, majd a klasszikus retorikai bizonyítást, végül az érvet és annak osztályozásait tekintjük át.

4.7.1. Az argumentáció mint eredmény



Az érvelő, argumentatív szöveg abban különbözik az elbeszéléstől vagy leírástól, hogy álláspontot fogalmaz meg, s ennek indoklására, igazolására törekszik. A szövegtípus vizsgálata leginkább a formális logika elvein alapszik, és a bizonyítás érvényességét és helyességét, helytállóságát vagy éppen ezek ellenkezőjét állapíthatjuk meg vele. A vizsgálat tehát a bizonyítás formájának értékelésében, az érvformák fajtáinak azonosításában, logikájuk formai tisztaságának megkérdőjelezésében vagy megállapításában valósul meg. A bizonyítás alapvető szervező elve a szillogizmus, amely egyszersmind alkotóeleme is. Az argumentatív szöveg kritériumai tehát nem a retorikai, hanem a logikai, dialektikus szemléletet érvényesítik. A modern filozófiai, informális logikai, pragmatikai szemlélet áttörést hozott abban a tekintetben, hogy megkérdőjelezte az argumentatív szövegben a szillogizmus központi szerepét. E téren a retorikai elméletet jelentősen befolyásolták Stephen Toulmin és Chaim Perelman filozófiai megalapozottságú munkái.

4.7.1.1. A FILOZÓFIAI MEGKÖZELÍTÉS

Mindkét jelentős elmélet tulajdonképpen elveti a szillogisztikus követelmény szempontját, és úgy tekinti, hogy a szillogizmus nem megfelelő keret az argumentáció számára. Úgy vélik, hogy a szillogizmus zárt struktúra, amely csupán újraszervezi az ismereteket, hiszen a következmény előzményeinek már meg kellett jelenniük a premisszákban. Nyilvánvaló egyúttal, hogy, míg a szillogizmus a dedukció eszköze, s így a formális logika eleme, addig a retorikai szituációban létrejövő szövegek többsége induktív; az ismertről egy kikövetkeztetett ugrással jutunk el a következtetésig.

4.7.1.2. Stephen Toulmin argumentációs modellje

Stephen Toulmin újszerű argumentációs modelljéről a retorika történetének fejezetében már esett szó. Ezúttal a modell természetét, és annak továbbfejlesztését tárgyaljuk. A toulmini modell terminológiája magyarul még nem egységes, így az angol fogalmak magyar megfelelőire helyenként több változatot is adunk.

Toulmin a The Uses of Argument (1958) című munkájában olyan modellt alkotott meg, amely az argumentáció vizsgálatában helyettesítheti a szillogizmust. Elkülönítette a bizonyítás két fajtáját, a formális és a gyakorlati (formal-practical) okadatolást. A formális eljárást a logika, a matematika és az asztronómia használja, és olyan igazságokra épül, amelyek már korábban léteztek. A gyakorlati vagy tényleges (substantive) okadatolás középpontjában azonban az argumentáció áll, az az érvelés, melyet nem a helyesség/helytelenség, érvényesség/érvénytelenség kategóriájában értékelünk, hanem aszerint, hogy releváns vagy irreleváns, erős vagy gyenge, indokolható vagy indokolhatat- lan-e. Az argumentáció a tényállástól, adattól (data) a garancia, biztosíték támogatásával (warrant) az állításig (claim) vezet. Ez a bizonyítás fő útvonala, amelyben a tényállástól az állításig eljutva a biztosíték válik a mentális ugrást segítő elemmé.

Az argumentáció szerkezeti alapjaihoz három további elem társul: a támogatá (backing) a biztosítékban foglaltakat erősíti meg, a megengedés (rebuttal) bizonyos ellenvetések előrevetítésével korlátozza és egyúttal megerõsíti az állítást, a minõsítés (qualifier) pedig az állítás erősségét fedi fel.

A következőképpen írhatjuk le az argumentációs modell összetevőit:

• a tényállás, adat: arra a kérdésre válaszol, mi az, amiből kiindulhatunk;

• az állítás: következtetés;

• a garancia, biztosíték: a mentális „ugrás”, amely által a tény az állítással összekapcsolódik. Megállapításai kulturális tapasztalatainkból és személyes megfigyeléseinkből, közös és egyéni ismereteinkből származnak. A biztosíték egy valószínűnek tűnő részkövetkeztetés is lehet. Annak a tényállásnak, mely szerint egy klub női sportolói a világversenyeken rendszeresen jobban teljesítenek a férfiaknál, a hazai minősítő versenyeken azonban mindig rosszabb eredményt érnek el, biztosítéka lehet egyfelől az, hogy a hazai versenybírák negatívan



elfogultak a női versenyzőkkel, illetve az, hogy a nemzetközi elbírálás pozitív megkülönböztetésben részesíti őket;

• a támogatás: igazolás, amely a biztosítékban foglaltakat erősíti meg;

• a megengedés: ellentételezéssel az állításhoz kapcsolódik („hacsak nem"). Ezzel az engedmény és elfogadás kulcsfogalma épül be az argumentációba. Eltérő véleményeket közelít, elismerve az ellentétes érv cáfolhatatlan részét. Feltételezve és elfogadva tehát, hogy egy ponton az eltérő vélemény igazsága nem megdönthető, az ellenvélemény többi pontja hitelesen cáfolhatóvá válik. A cáfolat így az argumentáció készítőjének állítását biztosítja, és az ellenvéleményt képviselők számára elfogadhatóvá válik. Ha tehát az argumentáció a női sportolók hazai gyengébb szereplését elfogadhatóan igazoló ellenvélemény egy részét (labilisabb az idegzetük, gyengébb a fizikumuk) elismeri úgy, hogy saját álláspontját nem adja fel, hanem az ellenvéleménynek e részét is felhasználja (a bírák nem a nőkkel, hanem ezekkel az adottságokkal elfogultak), akkor nem gyengül, hanem erősebbé válik;

• a minősítés: rögzíti és hitelesíti az argumentáció létrehozója által az állításnak tulajdonított erősség fokát.

A Toulmin-féle modell (lásd a 329. oldalon) voltaképpen egy enthümémává szűkített szillogizmus, amelyben a bennfoglalt kijelentések kifejezésével bővítjük az argumentációt. Az implikált részek megtalálása nem formális logikai visszakövetkezetések útján történik, hanem az argumentáció sajátos kontextusából fakad. Toulmin már 1958-ban kidolgozza az érvelési mező fogalmát, amelyet így definiál: „két érvelés akkor tartozik azonos mezőhöz, ha a tény és a következtetések mindkét érvelésben ugyanolyan logikai típusba tartoznak.” (Toulmin 1958, 14) Azt azonban, hogy milyen kategorizálás során jönnek létre ezek a típusok, ekkor még nem részletezte.

Toulmin argumentációjának bírálatai (Hample, Lewis) arra irányították a figyelmet, hogy a létrehozott modell csupán a klasszikus, formális szerkezet behelyettesítése. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a toulmini modell a hármas struktúrától eltérve (nagy premissza, kis premissza, következtetés) az interkontextusok létezésének igazolásával (biztosíték, támogatás) egy viszonylagosságokat figyelembevevő, pragmatiku- sabb elméleti keretet dolgoz ki.

4.7.1.3. Toulmin modelljének alkalmazása és továbbfejlesztése

Wayne Brockriede (1974, 294‒303) feldolgozta és alkalmazta a Toulmin-féle modellt, és tovább „humanizálta". A logika relevanciáját a társadalmi interakció alá rendelte, az emberben létező érvelésre hívta fel a figyelmet. Megítélése szerint az argumentációra az alábbi jegyek jellemzők:



• tartalmaz kikövetkeztetésen alapuló ugrást vagy ugrásokat;

• két- vagy annál több lehetséges állítást kell tartalmaznia;

• az állításokkal kapcsolatos bizonytalanság nem lehet teljes, de nem lehet nulla fokú sem;

• az állításnak vállalnia kell a konfrontációt;

• közös előismereteken, közös asszociációkon, közös valóságon, közös beszédhelyzeten vagy kontextuson kell alapulnia.

Brockriede argumentációja is felveti az igényt Toulmin modelljének további árnyalására. A hatkomponensű modellben ugyanis semmi nem támasztja alá és magyarázza meg, hogy a tényállást, adatot milyen alapon és miért fogadjuk el igaznak és megkérdő- jelezhetetlennek. Toulmin maga a belátás eredményének tartotta ezt, de ugyanakkor eltekintett tárgyalásától (vö. Toulmin 1958, 97). A tényállást tehát hasonlóképpen hitelesíteni, igazolni kell.

Ha például azt állítjuk, hogy egy hallgató nagyon tehetséges, és ezért minden lehetőséget meg kell teremteni számára, hogy kibontakozhasson, akkor a szóban forgó személy tehetségességét igazolnunk kell ahhoz, hogy állításunk elfogadható legyen, példákkal, adatokkal, eredményekkel. Jay G. Verlinden (1998) a hat összetevőt kiegészítette a hitelesítőkkel (verifiers), amelyek a tény alátámasztásán túl azt is lehetővé teszik, hogy az igény, állítás ne a tényállást igazolja, hitelesítse. A hitelesítők lehetnek 1. explicitek, 2. implicitekés 3. kikövetkeztetettek.



1. Az explicit hitelesítők típusai lehetnek a következők:

• argumentatív hitelesítők (argumentative verifiers), amelyek érvelik, bizonyítjáka tényállást. A fenti példában hivatkozhatunk tehát a hallgató eredményeire, érdemjegyeire, előmenetelére ahhoz, hogy tehetsége bizonyított legyen;

• értelmező hitelesítők (citational verifiers), amelyek a tényállás származásának forrásával támasztják alá igazságát. Ez utóbbinak előképét adja a Brockriede és Ehninger leírásában a tekintélyelvű argumentáció részeként szereplő biztosíték. Ebben az érvelésben a biztosíték a két vagy annál több tényszerű jelentésből vagy véleménynyilvánításból álló tény forrásának megbízhatóságát támasztja alá (Brockriede-Ehninger 1960, 51). Az állításban ez a tény ismétlődik meg, már a biztosíték igazoló érvényével. A tényállás tehát azért igaz, mert hiteles forrásból származik. Ha tehát a tehetséges diák professzora állítja, hogy hallgatója tehetséges, akkor a tényállást az értelmező hitele teszi igazzá számunkra. (A klasszikus retorikában a szakértőre hivatkozó argumentum ad verecundiam is ezt az eszközt használja fel);

• a befogadó személyes élményeire, tapasztalataira utaló tapasztalati hitelesítők(experimential verifiers), amelyek igazolják, hogy az a bizonyos esemény, érzés, élmény megtörténhet. (Hiszen Te is tudod, milyen az, amikor csak a körülményeken múlik, hogy valamit végig tudj csinálni...);

• a közös ismeretekből származó hitelesítők (common knowledge verifiers), amelyek általánosságokon, közhelyeken, közös asszociációkon alapulnak (Minden tehetség mögött kell hogy álljon valaki, mindenkinek kell egy lökés, hogy elinduljon);

• az érvelő saját személyes hátteréből következő hitelesítők (personal back- ground verifiers), amelyek rokonságban állnak az értelmező hitelesítőkkel;

• a bizonyítékok gyűjtésének rendjéből származó hitelesítők (procedural verifiers), amelyek úgy támasztják alá a tényt, hogy annak megszerzésére, az adatok begyűjtésének módszerére hívják fel a figyelmet. Ebben az esetben a tényálláshoz való hozzáférés módszere lesz elfogadható és ismerős a befogadó számára, ebből nyeri igazoló erejét, például: Úgy jutottam el eddig a felismerésig, hogy először megkérdeztem mindenkit, aki tudott erről a hallgatóról, azután összehasonlítottam ezt a megszerzett eredményeivel és az erről készült hivatalos iratokkal...;

• a bemutató hitelesítők (demonstrative verifiers), amelyek példázzák, hogyan jön létre az adat, tény. A hirdetések és reklámok a nyilvánvalóbbá tétel miatt gyakran bemutatják, milyen könnyű használni például egy konyhagépet, milyen gyorsan hat egy gyógyszer stb. (Ilyen egy tehetséges ember. Nem érvényesek rá a hétköznapi élet szabályai. Későn kel, nem törődik a külsejével, a maga ritmusában él.)

Az explicit hitelesítők tényálláshoz kapcsolása esetén észre kell vennünk, hogy a Toulmin-féle modell további részletezésével valójában visszajutunk a klasszikus retorikai bizonyításhoz is, melynek kiindulópontja és érvforrása a definíció. A hitelesítők meghatározzák, elkülönítik és azonosítják a tény igazságát és elfogadhatóságát. Bencze Lóránt definíciótípusai között szerepel az értelmező definíció, amely a tény explicit értelmező hitelesítővel való összekapcsolásának felel meg (Bencze 2001, 173). Tehát a definíciónak érvelésbe helyezett, a retorikai szituációra és a kontextusra érzékenyebb újrafogalmazását kapjuk meg a tényhez kapcsolható hitelesítőkkel.

A mindennapi érvelés gyakori jelensége, hogy az érvelő nem adja meg az adat, tény elfogadásának logikai alapját és a legtöbb esetben a befogadó ezt nem is igényli. Ekkor implicit célzások (cues) helyettesítik az explicit hitelesítőket.

2. Az implicit hitelesítők vagy célzások az alábbi típusokba sorolhatók:

• őszinteségi célzások (sincerity cues), amelyek a verbális és a non-verbális csatornákon is megnyilatkozhatnak. Ezzel az adat forrásából következő hitelesség válik hangsúlyosabbá. A közlő céloz arra, hogy hisz a tény igazságában, vagy a közlést kísérő metanyelvi, testnyelvi jelrendszerrel erősíti meg a tényt. (Én meg vagyok győződve arról, hogy...;

• hangsúlyozó célzások (emphasis cues), olyan nyelvi és nem nyelvi (extralinguális és metanyelvi) többletüzenetek, amelyek jelzik, hogy a beszélő az adat igazságáról meg van győződve. (Én mondom! A tehetség a legfontosabb! A tehetség mindennél fontosabb!);

• a hitelességi célzások (credibility cues), amelyek a forrás hitelességével, az éthosz- szal vannak



összefüggésben, s melyek implicit megfelelői lehetnek az értelmező hitelesítőknek és a személyes háttérből következő hitelesítőknek;

• a pontossági célzások (accuracy cues), amelyek az érvelő tényének adatának meglapozottságát érzékeltetik. E célzásoka pontosított, a részletezett számadatok, források említésével jönnek létre (csak a mindennapi érvelésben megkülönböztethetők, szakmai, tudományos bemutató beszédfajban explicit hitelesítőnek számítanak!). Ha egy tanár a diákjainak azt mondja, hogy majdnem az egész osztály jól vagy kitűnően szerepelt a vizsgákon, állítása valamivel bizonytalanabb hitelű (sok diáknak később csalódást okozhat), mintha így szólna: az osztály diákjainak 83 százaléka szerepelt kiválóan, 8 százaléka jól, s a maradék 9 százalék is átment a vizsgán. Ez utóbbi esetben a tanár informáltsága pontos, az adatok az érvelésben adattá, ténnyé válhatnak

• a megerősítő célzások (confirmation cues) nem explicit forrásokra hívják fel a figyelmet, például többen is azt állítják és hiszik, hogy nálam van azoknak a feketelistája, akik nem vették fel a munkát. (Ez a célzástípus rokonságot mutat az argumentum ad nauseam, az argumentum adpopulum és a közvélekedésre való hivatkozás irreleváns érveléseivel, lásd irreleváns érvek).

Acélzások Verlinden által megállapított csoportja a mindennapi érvelés sokfélejelenségét mutatja: a logikai irrelevanciákat, a szöveg elő- vagy közreadásában érvényesülő metanyelvi funkciók jelenlétét. Ez már valóban eltérést jelent a logikai struktúrától, hiszen nem marad meg az érvelésnél mint szövegeredménynél; az érvelést mint folyamatot vagy megnyilatkozást is értelmezi.

3. A hitelesítők harmadik csoportjában a befogadó által kikövetkeztetett hitelesítők találhatók; azok, amelyeket a befogadó az érvelő irányítása nélkül is az érveléshez illeszt. Ezekre a befogadói következtetésekre, feltételezésekre az érvelő természetesen számíthat, amikor a tényállás megalapozását végzi.

A kikövetkeztetett hitelesítőka meggyőződésre, normára, a befogadó kompetenciájára támaszkodnak és az összevetésből származnak. Ezeket a meggyőződéseket az alábbi típusokba soroljuk:

• az érvelés forrásának hitelességében való meggyőződés. Ez a forrás hitelességének harmadik vetülete a kitágított érvelési modellben: előismereteken és előzményeken, valamint az etikus hatáson alapszik;

• a hiteles forrás típusában való meggyőződés, amely valójában a „loci"-ra összpontosít, arra, honnan, és nem arra, kitől, miből származik a tény. Aki azt hiszi, hogy igaz, ami nyomtatásban megjelent; a hiteles forrásra alapozza meggyőződését. Ha tehát valaki azért hiszi el az olvasott hírt, mert azt kedvenc újságában olvasta, akkor a hiteles forrásban való meggyőződése támasztja alá a tényállást.(A megközelítés azonban sok esetben irreleváns, hiszen a forrás hitelességét azzal támasztja alá, ahol a forrás számára hozzáférhető: egyik hitelességét a másikkal magyarázza; körben forog);

• az illőségi normában való meggyőződés a stílushoz, az érvelő elvárható elokúciójához kapcsolódik, megnyilvánulásait nyelvi-stilisztikai és társadalmi normákhoz viszonyítja. Egy kicsiny mozzanat is olyan irreleváns háttér-következtetéseket indít el, amelyek alátámasztják a tényállást. Ha egy érvelő szegényes ruhában, ápolatlanul jelenik meg, akkor az illőségi normában való meggyőződés segít majd a befogadónak a tény elfogadhatóságára nézve következtetéseket levonni;

• az előzetes meggyőződés és a tény kongruenciájára alapított meggyőződés a közös tudásból, közös ismeretekből, közhelyekből merít; ha kifejezzük, a közös tudásból származó és az explicit hitelesítőhöz lesz hasonló;

• a személyes tapasztalatokkal egybehangzó tényből származó meggyőződés az előbbihez hasonlóan explicit formában, a személyes tapasztalatból és háttérből származó hitelesítőknek felel meg;

• a tényről való előismeretek teljes hiányából, tudatlanságból eredő meggyőződések a hozzá nem értésből származnak. A tényállást, adatot az ismeretek hiányára és a forrás megkérdőjelezhetetlenségére hivatkozva fogadják el, például egy elektromos berendezés használati utasítását olvasva.

A kikövetkeztetett hitelesítők, meggyőződések egyfelől irrelevánsak, valójában tehát nem lehetnek részei a relevanciaértéken alapuló toulmini argumentációnak, másfelől viszont a klasszikus retorika által az elmélet és gyakorlat számára létrehozott érvelési forma, az enthüméma felé mutatnak.

4.7.1.4. Chaim Perelman argumentációs retorikája

A Perelman-féle retorika bemutatását a retorika nemzetközi történetében olvashattuk. E fejezetben a nagyhatású,



érvelő retorikai eszközök még részletesebb feltárására törekszünk.

Chaim Perelman a méltányosság, az igazságosság szabályát építette bele az argumentációba az érvelés érvényességének alapjaként. Argumentáció-elméletének kiindulópontját az a retorikai közelítés adja, amely szerint a tradicionális, klasszikus retorika a stílus tanulmányozásával foglalkozik az ésszerű okoskodás formáinak feltárása helyett. Ez, Perelman és szerzőtársa, Lucie Olbrechts-Tyteca szerint az arisztotelészi epideiktikus vagy ünnepi beszéd leírásának félrevezető elemzéséből fakad (vö. Perel- man-Olbrechts-Tyteca 1969, 47‒51, Perelman 1982, 277‒278). Az új retorika a perelmani értelemben olyan, a neoretorikát ellenpontozó elmélet, amelynek tárgya az argumentáció. Az érvelés az ő felfogásában a következtető eljárások azon tana, amely képessé tesz arra, hogy ajóváhagyásra szánt tétel iránt a tudat ragaszkodását és elfogadását ösztönözzük és növeljük (Perelman-Olbrechts-Tyteca 1969, 4) Elméletében, Toulminhoz hasonlóan, szétválasztja az argumentációt a demonstrációtól.

Az utóbbi nyelvezete, jelrendszere kétértelműségeket kizáróan matematikai, személytelen, számítás eredményekéntjön létre, amely kalkuláció a szabályokhoz illeszkedő következetés levonásával valósul meg. Axiómái a befogadó egyetértése nélkül is igaznak tekinthetők, a minél teljesebb felfogásra és a bizonyosságra épülnek. Ezzel szemben az argumentáció a természeténél fogva többértelmű nyelvi jelrendszerre épül, a következtetést a tétel elfogadását célzó kísérletek alapozzák meg. Következtetése nem az abszolút igazság, hanem a valószínű; olyan premisszából indul ki, melyet a hallgatóság elfogad. Célja a tudatok találkozása (meeting of minds). Személyes, a minél teljesebb megértésre törekszik, a valóság interpretációjának minél több változatát kell feltárnia.

A Perelman-féle argumentáció lényegi része a hallgatóság, hiszen minden bizonyítást, érvelést egy adott hallgatóság viszonyában kell megszervezni. A beszédet hallani, a könyvet olvasni kell (vö. Perelman 1982, 10‒11). Perelman és Olbrechts-Tyteca tévesnek tartják a hallgatóság felé fordulást mellőző tudományos szövegek tényekre alapozottságát, és megjegyzik, hogy a tények soha nem beszélnek magukért, csak a hallgatóság beleegyezésével válhatnak valóban ténnyé (Perelman-Olbrechts-Tyteca 1969, 17). A hallgatóság mindazoknak összessége, akikre a beszélő érvelésével hatást akar gyakorolni (uo. 19). A hallgatóság kétféle lehet: univerzális és partikuláris. Az univerzális hallgatóság az összes gondolkodó és kompetens ember, a partikuláris hallgatóság pedig az emberek bármely alapon szerveződő csoportja, függetlenül attól, hogy gondolkodók vagy kompetensek. Ez utóbbi lehet egy adott időpontban fizikailag jelen lévők csoportja, akiknek az érvelést címezzük, és lehet olyan megkülönböztetett csoport, amelyre a beszélő hatást kíván gyakorolni.

Az univerzális hallgatóság valójában a beszélő által létrehozott koncepció, mely kultúra- és társadalomfüggő. Feltételezhetjük tehát, hogy valamennyi beszélőnek saját univerzális hallgatósága van. Az univerzális hallgatóság tulajdonképpen a beszélő önmagával folytatott vitájának eredményeképpen, a partikuláris hallgatóságon túlmutató érvelés révén jön létre (uo. 30). Az univerzális hallgatóság a beszélő szándékában gyökerezik: hogy valamennyi vagy csupán néhány emberi lény figyelmét és odaadását kívánja magának. Az univerzális hallgatóság tehát egyfajta norma, amely ajó és rossz érvelések megkülönböztetésére alkalmas.

Az argumentáció kiindulópontjai mindig a hallgatóság által elfogadott premisszák, amelyek egyik fajtáját tények, igazságok, elvárásokon alapuló valószínűségek és feltételezések alkotják. Az argumentáció kiindulópontjának másik típusába az értékek, a hierarchiák és a preferenciák tartoznak. Az a kijelentés, hogy Magyarország kis ország, a Perelman-féle rendszerben ténynek tekintendő, az az állítás azonban, hogy a Kis országok barátságosabbak és vendégszeretőbbek, már értékítéletnek számít, ezért kifejezett preferenciának tekinthető.

Az értékeket további két osztályba sorolhatjuk: az elvont és konkrét értékek körébe. Az elvont értékek nem kapcsolódnak egy adott személyhez vagy szervezethez (például boldogág, szabadság, tisztesség, élet). Ezek akkor válnak konkréttá, ha egy adott tárgyhoz, személyhez vagy szervezethez kapcsolódnak, például: A Viszkis rablónak is joga van a szabadsághoz. Míg az elvont értékek megkérdőjelezhetetlenek, a konkrétak tárgyi vagy személyes vonatkoztatása már megkérdőjelezhető. Valamilyen mértékben minden érvelés értékek ütköztetését tartalmazza. A halálbüntetés vagy az abortusz témájában létrejövő érvelés nyilvánvalóan értékközpontú, de a definíció is értékeket társít a meghatározandó dologhoz.

A hierarchiák a fontosság rendjében szervezett értékek, amelyek segítenek értékek egyidejű jelenlétében döntést hozni. A hallgatóság értékhierarchiájának ismerete támogathatja az érvelőt meggyőző szándékában. A hierarchia lehet homogén és heterogén, az előbbiben az értékek között fokozatbeli, mennyiségbeli eltérés van csupán (többjó, kevesebb rossz), az utóbbiban különféle értékfajták kapcsolódnak össze. Ezek a hierarchiák bonyolultabbak, mint homogén társaik, hiszen szükségszerűen értékek konfliktusát kell feloldaniuk. A legtöbb ember az igazságra törekvést és a részvétet egyaránt fontosnak tartja, de egy orvos bejelentése a



hozzátartozóknak, melyből rokonuk halálos betegségéről értesülnek, minden bizonnyal értékek közötti választásra fogja kényszeríteni a beszélőt és a hallgatót egyaránt.

A preferenciák csoportja, a loci communes, amelyet Arisztotelész közhelyeknek, Giambattista Vico szónoki témának nevez, valójában a toposzokat (topoi), érvhelyeket jelenti. A Perelman-féle elmélet hat közös helyet sorol fel: a mennyiségét, a minőségét, a sorrendét, a létezőét, a lényegét és a személyét. Az a beszélő, aki a minőség toposzából meríti értékhierarchiáját, nyilvánvalóan valaminek az egyedisége, különlegessége mellett fog érvelni (vagy ennek ellentéte mellett).

Az argumentáció fontos mozzanata a választása rendelkezésre álló, lehetséges kiindulópontok között. Az argumentáció elemeiből történő szelekció során előkerülnek azok, amelyekre a figyelmet összpontosítani kell. A perelmani új retorika egyikjellemző jegye ajelenlét, ami nem más, mint a figyelembevétel által jelenlévővé tenni valamit. Az adott érvre, állításra fordított gondos figyelem a nyelv segítségével jelenlevővé teszi azt, ami valójában nincs is ott (Perelman-Olbrechts-Tyteca 1969,117). Már George Campbell (Philosophy of Rhetoric, 1776) tárgyalja az idő, hely, kapcsolatok és személyes érdeklődésjelenségeit, amelyekáltal egy esemény hat ránk, ésjelenlévővé válik a tudatunkban. Ajelenlevővé tétel, a retorikai prezentáció, a téma valóságossá tétele olyan retorikai eljárások és alakzatok révén valósul meg, mint az amplifikáció, amely ajelentőssé változtatás, s így a klasszikus retorikai bizonyítás fő technikája. A metabolák, ugyanazon dolgok más szavakkal való kifejezései, pontosítják a gondolatot. Cornificius Rhetorica ad Herenniumához is kapcsolódva, Perelman a hypotyposist (szemléletesség) említi, amellyel „úgy ábrázoljuk a dolgot, mintha a cselekmény vagy dolog a szemünk előtt történne, illetve volna. Ehhez szükséges, hogy összefoglaljuk mindazt, ami a dolog előtt, után és alatt történt, és ne hagyjuk figyelmen kívül a következményeket és a körülményeket” (4. LV. 68.). Kiegészíthetjük ezt a Cornificius által jellemrajzoknak nevezett alakzatok közül ajelenlét megerősítését eredményező beszélgetéssel („megszólaltatunk valamely személyt, s beszéde tükrözi jellemét” 4. LII.), és a megszemélyesítéssel („egyjelen nem levő személy szerepeltetésével, úgy, mintha ott volna” 4. LIII. 66.). Jelenlevővé tesz az idő enallagéja; az idősík felcserélése, amivel ajövőben bekövet- kezőtjelen időben mutatjuk be, például „ha beszélsz, halott vagy” (vö. Perelman 1982,

1. , vagy „Képzeljük el a sötétjövőt: mindenki csak magával van elfoglalva, a fiatalok saját érvényesülésükért mindenkin átgázolnak, nincs remény a tisztességes elképzelések megvalósítására".

Ezek az alakzatok csakis akkor érik el a létrehozásukra irányuló szándék beteljesülését, ha az érvelés megteremti a hallgatóságban az elfogódottságot, az állásponthoz való ragaszkodást. Az alakzat mint díszítés csupán a stílus bravúrja, „üres kérkedés” (Perelman 1982,39). A 20. századi, Perelman-féle új retorika az alakzatokat az argumentáció alá rendeli, és így válik a liege-i p csoport Rhétoriquegénérale-jának antitézisévé, egy retorikai szintézis kommunikáció-központú alapvetésévé.

Az argumentáció eljárásainak két fő kategóriája az 1. összekapcsolás és a 2. szétválasztás (disszociáció). Az előbbi esetben a premisszák felé irányuló figyelmet és elfogadást visszük át a következtetésre, a szétválasztás módszerével pedig a nyelv vagy valamilyen hagyomány által eredetileg összekapcsolt fogalmak elhatárolását végezzük el.

1. Az összekapcsolás eszközei a kvázilogikus érvek, amelyek a szillogizmusra hasonlítanak, és az argumentum ad logicam, a logikus elrendezés alapján elfogadott állítás jelenségére építenek. Céljuk más, mint a szillogizmusé, a tételről vagy állításról való meggyőződést, és nem a megbizonyosodást kívánják elérni.

A valóság szerkezetén alapuló érvek a szekvencia és az egyidejű létezés, egyidejűség (ko- egzisztencia) viszonyrendszereit alkalmazzák. A valóság bizonyosjelenségeit a bekövetkezés rendje strukturálja, ennek eredménye az ok-okozat viszony. Ugyanakkor a személyek és tetteik között fennálló viszony az egyidejűségen alapszik, az idő tényezője ilyenkor nem releváns a viszony megítélésében. Az oksági kapcsolat mindig szekvenciális, akár az ok-okozat, akár az okozat-ok rendjében tekintjük. Az emberi cselekvések indoklásaiban felhasznált okok számos esetben motivációk és hajlandóságok, esetleg képességek, ilyen értelemben tehát nem egzaktak. Az oksági érvelésjellemző példája a pragmatikus érv. A pragmatikus érv esetében feltételezzük, hogy egy cselekvés értékét következményei fogják meghatározni, például: A tandíj bevezetésével a diákok egyre több munkát kénytelenek vállalni, kevesebb idejük jut majd a tanulásra. Vagy: Az Európai Unióhoz való csatlakozással biztosítjuk helyünket a dinamikusan fejlődő, jóléti államok között. Amennyiben ezek a következményekjók, a cselekvés, illetve álláspont elfogadhatóvá válik. A pragmatikus érv igazsága relatív, a tandíj bevezetését vagy az európai csatlakozást nem abszolút értékekhez, hanem pragmatikus következmények értékeihez kapcsoljuk. A csúszka- vagy csúszós lejtő érvelés (slippery slope argument) az események történése mentén következtet vagy következtet vissza, például: a késői terhesség-megszakítások tiltása érvényt szerezhet a középsőterminusban történőterhesség-megszakítások igazának, azután a korai megszakítások tiltásának, végül



pedig az abortusz egésze betiltásának. Ugyanakkor a csúszkaér- velés-azt állítjuk, hogy egy eseményt elkerülhetetlenül követ események egész láncolata, melyet végül egy katasztrofális esemény zár le a formális logika szerint az irrelevancia esete, érvelési hiba.

Míg a szekvencián alapuló érvek az idő tényezőjével teremtenek kapcsolatot dolgok és események között, az egyidejű viszonyok nem függnek az időbeliségtől, koegzisz- tencián alapulnak. Tipikus példája ennek a személy és a tettei között meglevő kapcsolat. Egy ember több annál, mint önnön tettei vagy azok összessége, e kettő közötti kapcsolatból mégis feltételezhető, hogy a tettekben az ember manifesztálódik, (például: Aki így viselkedik, attól nincs mit várni) (vö. Perelman-Olbrechts-Tyteca 1969, 293).

Az érvelések másik csoportja nem leképezi, nem követi, hanem rekonstruálja, létrehozza a valóságot, ezek közé tartozik a) a példával, illusztrációval és modellálással történő argumentáció és b) az analógiát és metaforát alkalmazó érvelés. Perelman kettős osztályából kitűnik, hogy a valóságot létrehozó érvelések az indukció klasszikus módszerével jönnek létre: az analógia és példa, a metafora és a modell egymást értelmező fogalmak. A klasszikus retorikában az analógia a bizonyítás eszköztárának, a metafora a stílus eszköztárának része, de az elrendezés, diszpozíció szintjén az eljárás, mellyel létrejönnek, azonos. A Perelman-féle elmélet eredménye, hogy az évszázadok során a hatásos kifejezéstől elválasztott, esztétikai szövegminőségjegye, a metafora, ismét természetes alkotóeleme lesz az érvelő szövegtípusnak. A metafora tehát nem alakzat, hanem argumentációs eljárás, s mint ilyen nem a benyomásszerűséget, hanem a meggyőző hatást növeli.

2. A szétválasztás eljárásainak alkalmazása az argumentációban az összeférhetetlenség elkerülését célozza. Ha a lopás bűn, de csókot lopni szabad, akkor a lopás fogalmát, illetve magát a szójelentést kell szétválasztani (meghatározással), a lopásra mintjogszerűtlen elsajátításra, és a lopásra, mint nem engedélyezett, félénk kezdeményezésre. Az I. és II. terminusként elnevezett, szétválasztott párokat Perelman a filozófiai látszat és valóság fogalompárjának felelteti meg. Az I. terminus a látszatnak felel meg, a II. terminus a valóságnak. A fenti érvelés első tagmondata tehát az I. terminus, ami nélkül nem érthetnénk meg a II. terminust sem. A két fogalom egymásra utalásával és szétválasztásával megszüntetjük az összeférhetetlenség érzését (Perelman 1982,127).

Olbrehts-Tyteca a humor forrásának tekinti a szétválasztás megfordítását, például: Nem tudok lélekben itt lenni, ezért testben vagyok itt; a valóságost a lehetségesre vonatkoztatja. Másik szétválasztó eljárásként Olbrechts-Tyteca (1974,170) a paradoxont említi. A paradoxon valószínűsége a szétválasztások szétválasztásából következik, s a látszólagos és valóságos oly mértékben felcserélhetővé válik általa; hogy az egyiket már nem tudjuk a másiktól megkülönböztetni. Példáinak egyike így szól:

A rendőr leinti az autóst:

‒ Kérem ajogosítványát, igazolványait! – szól kimérten a rendőr.

‒ De biztos úr-védekezik a sofőr-, hiszen nem követtem el szabálytalanságot!

‒ Nem mondtam, hogy elkövetett-válaszol a rendőr-, de olyan lassan és körültekintően vezetett, hogy azt mondtam magamban, ennél biztosan nincsjogosítvány.

A Perelman- és Olbrechts-Tyteca-féle új retorika az argumentáció interakcióját a szöveg, beszéd egészére tágítja. A különálló érveléseket a szöveg részeiben úgy helyezi el, hogy azok a hallgatóságot „állapotba hozzák”. Néhány argumentáció a bevezetésbe kerül, hogy a hallgatóságjóindulatát, figyelmét és érdeklődését felkeltse. Az érvelő azután eldönti, hogy az álláspontot, a tételt a bevezető végén vagy később tárja fel, attól függően, hogy az mennyire ijesztő és milyen mértékben válthat ki ellenállást. Ha kisebb ellenállásra számíthatunk, hamarabb előterjeszthetjük a tételt, majd az idő vagy a természet rendjében adhatjuk elő érveinket.

Az új retorika bírálói (többek között a holland Frans H. van Eemeren, Rob Groo- tendorst és Tjark Kruiger) elismerték, hogy egy koherens, újszerű retorikai elmélet született, ugyanakkor hiányolták az irrelevanciák tárgyalását, a hallgatóság és az érvelési technikák részletesebb és pontosabb összekapcsolását. Ugyanakkor Crosswhite megvédi az elméletet, mondván, az érvelési hibákat az érvelés elméletén belül és nem kívül kell keresni. Az irreleváns érv tehát az, amely látszólag meggyőzi az univerzális hallgatóságot, végül azonban mégsem képes erre. Helyette csakis a partikuláris hallgatóságot győzi meg (Crosswhite 1993, 391).

Az új retorika a klasszikus rendszer argumentáció-központú újraértelmezése. Pragmatikus, amennyiben a retorikai szituációhoz igazítja az argumentáció létrejöttét, és kiterjesztő, amennyiben az argumentációt a retorikus szöveg egészére jellemző szerkezetnek tekinti. Ugyanakkor ez az elmélet nem ad új rendszert: a klasszikus eszköztár más terminológiai alapon történő újjászervezéséből a filozófiai pragmatika és a retorikai



filozófia egysége születik meg.

4.7.1.5. AZ INFORMÁLIS LOGIKAI MEGKÖZELÍTÉS

Az informális logika képviselői, C. Hamblinés D. Walton a hibásnak tartott érvelésekre fordítottak nagyobb figyelmet, és megállapították, hogy az érvelés formája és kontextusa teszi elfogadhatóvá őket: foglalkoztak a nyelvhasználat, ajelentés és az emberi tapasztalat jelenségeivel, hogy az érvelések érvényességét meghatározzák.

Az informális logikában az argumentáció mint eredmény vizsgálatának és elméleteinek lényegi jellemzője a formális dedukció szillogizmusától való elfordulás és az érvelésben résztvevők együttműködésének kiemelése.

4.7.1.6. A STÍLUSELMÉLETI ÉS ALAKZATTANI MEGKÖZELÍTÉS

A görög lexisz szó, amelyet hagyományosan a stílus megnevezésére használtak, három fogalom ötvözetét mutatja: a gondolat, a szó (mindkettő a logosz jelentéséből) és a beszéd fogalmát (legein). Stendhal szerint a stílus az, amikor a gondolathoz minden adott körülményt hozzárendelve létrehozzuk a hatást, annak a hatásnak az egészét, amelyet a gondolat hatásának szántunk („Le style est ceci: ajouter a une pensée donnée toutes les circonstances propres a produire tout l'effet que doit produire cette pensée.” vö. Corbett 1998, 338).

Astílusazelokúció kidolgozási fokának, a kifejezésnek eredménye: nincs stílustalan szöveg. A stílus az illőség és dünamisz révén a retorikai szituációnak és a meggyőzésnek jellegzetes jegye. A formális logikától távolodó, a hatásra törekvő retorika nagy hangsúlyt fektet a megmunkálásra, arra a stílusra, amellyel akármilyen hallgatót meg lehet nyerni. Az élőbeszéd hatékonysága jobban függ a stílustól, mint a tartalomtól (vö. Arisztotelész 1982, 1403b). Az expresszivitás a retorika értelmezésében az a csatorna, amelyen a logosz (szó) megmutathatja az éthoszt (szónok személyisége) és bírhat a pathosszal (emelkedettség).

A stílus eltérés- (écart) felfogásában a nyelvi formatár a megszokottól való különbözésében hordozza a stílusteremtő erőt. A nulla fokhoz (degrézéro) képest a nyelv elemeinek díszítő és meggyőző célzatú újraszervezéséből születő nyelvi alakzatok, szóképek hozzák létre az eltérést. A retorika alakzatai a szöveg kidolgozottságának, a megmunkálásnak jelei. Az alakzatok (schemák) a szóképekkel kiegészülve az elrendezett szöveg hogyanjának megformálói. Az elocutio kidolgozási fokához tartoznak, s elméletük és gyakorlatuk olyan tudományos terület, amelyet a retorikából kiindulva később a stilisztika tudományága tár fel és rendszerez, a stílust és alkotóelemeit leírva.

A stílus retorikai vizsgálata egyfelől a grammatikai alapokon (körmondatok szerkesztése, alá- és mellérendelések párhuzamossága, kötőszavak megléte és elhagyása), másfelől az alakzatokon múlik.

A stílushoz kapcsolódóan Teophrasztosz az, aki elsőként számol négy stíluserénnyel és három stílusnemmel (vö. Adamik 1998, 77‒85). Arisztotelész két stíluserényéhez (világosság és illőség) a görögösség (helléniszmosz, később, a rómaiaknál latinismus) és az ékesség elvárásait rendeli.

Arisztotelész a közepes stílusnemet írja le: „Mert a beszéd egyfajtajel, úgyhogy ha nem tesz világossá valamit, nem tölti be funkcióját. És ne legyen tárgyánál se alacsonyabb, seszárnyalóbb, hanem hozzá illő legyen.” (Arisztotelész 1982,1404b) Ez a szónoki beszéd kívánatos stílusa, amelyhez minden bizonnyal Teophrasztosz illeszti az egyszerű és fennkölt stílusnemek leírását. A stílusnemek az argumentatív eszközök hármasságának (logosz, éthosz, pathosz) megfelelőiként is felfoghatók.

Az alakzatok tana Arisztotelésztől Cornificiuson, Pszeudo-Longinoszon, Vicón, Du Marsais-n, Fontanier-n keresztül a liege-i m csoport retorikájáig vagy Heinrich Plett retorikai rendszeréig nagyarányú fejlődésen és többféle rendszerezésen ment keresztül. A klasszikus retorikai hagyomány az alakzatokat az egyes szavakon (in verbis singulis), illetve az egymáshoz fűzött szavakon (in verbis coniunctis) és a gondolatokon vizsgálta, összetételük szerkezeti és jelentésbeli eltéréseinek figyelembevételével. Az így létrejött csoportok karakterét a szintaktikai, szemantikai vagy pragmatikai jelleg adta meg Az 1970-ben megjelent Rhétoriquegénérale, majd hét évvel később a Rhétorique de lapoésie a metaboláknak nevezett alakzatok kidolgozásának lehetséges, kitágított kereteivel foglalkozik. A 20. század általános retorikája olyan formatan, amely elsősorban a költői nyelvjelenségeinek osztályozását nyújtja. A mű a nyelv nyersanyagából négy fokozaton keresztül épül föl, amelyetgrammatizáltságnak, retorizáltságnak, stilizáltságnak éspoétizáltságnak nevezünk (vö. Vajda 1998, 413).

A retorizáltság minden költői műfaj elemzéséhez elengedhetetlenül szükséges. Amennyiben a felsorolás szintjei hierechikusan támaszkodnak egymásra, bármely szövegműfaj és típus második elemi jegye a retorizáltság. Természetesen nem minden grammatikai jelenség válik retorizálttá, és továbbhaladva, nem minden retorikai



eszköz válik stílusalkotóvá. Ugyanakkora retorikai szövegszerűség feltételeként is megjelennek az alakzatok.

A Rhétorique générale szerzői a három nyelvi szint (fonetikai-morfológiai, szintaktikai, szemantikai) mellett negyedikként a logikai szintet tekintik az alakzatok fő csopor- tosítási elvének. Ametaplazmusok, metataxisokésmetaszemémákcsoportjai közvetlenül a nyelvi kódot érintik, a metalogizmusok, a nyelvi kódot érintetlenül hagyják, és vizsgálatuk a kontextus vagy érvelésmező ismeretében történhet meg. A szintekhez a műveletek négy kategóriája társul: így jön létre az a rendszer, amelyben egy-egy alakzat, leírható. Az a kijelentés, hogy Ez a könyv egy kicsit vastag, elfogadható úgy is, mintami minden retorizáltságot nélkülöz, amennyiben megfelel a valóságnak, de lehet kicsinyítés (litotész) is, ha a könyv nagyon vastag, és irónia, ha a könyv vékonyka (vö. Vajda 1998, 416). Az elhagyást, hozzáadást, valamint ezek együttes alkalmazását, a paradigmatikus tengelyen érvényesülő helyettesítést és a szintagmatikus tengelyen érvényesülő permutáció műveleteit tovább részletezhetjük.

Az elhagyás lehet részleges és teljes, a hozzáadás egyszerű vagy ismétlő, a helyettesítés részleges, teljes vagy negatív, a permutáció akármilyen vagy inverziós. A metabolák összefoglaló táblázatát (az alosztályok nélkül) a Rhétorique générale (1970, 94‒95) alapján az alábbiakban foglalhatjuk össze (vö. A metabolák vagy retorikai alakzatok általános táblázata):

4.2. táblázat - 1. tábla

Müveletek'\ Metaplazmusok Metataxisok Metaszemémák Metalogizmusok

Elhagyás

Hozzáadás

Helyettesítés

Permutáció

Charles W. Morris hármas szemiotikai koncepciója alapjánjönnek létre a modellt árnyaló újabb osztályok és alosztályok. Ebben a megközelítésben ajel és jel közötti viszony szemioszintaktikus, a feladó/vevő ésjel közötti viszony pragmatikus, ajel és annak referenciája közötti viszony pedig szemioszemantikus. A hármas szint alakzati vonatkoztatásából a retoricitás másodlagos grammatikája jön létre. A nyelven végzett átalakítások vagy meghagyások az elsődleges nyelvi normához képest egy másodlagost hoznak létre; az alakzat tehát, mint azt előbb láttuk, elsőként a grammatikalitásból a retoricitás felé viszi a kifejezést. A három alakzati kategória a morrisi felosztás nyomán tehát a szemioszintaktikus, a pragmatikus és a szemioszemantikus. Az alakzatok szemioszintaktikus modelljében a nyelvi szintek és a nyelven végzett műveletek egymáshoz és a nyelvi szabályokhoz (azok megtartásából vagy elvetéséből származó) viszonyított szintjei és típusai alapján az eddigieknél jóval több alakzat leírása válik lehetségessé.

4.3. táblázat - 2. tábla Az alakzatok szemioszintaktikus modellje

I. Nyelvi műveletek

Szabályokat megszegő Szabályokat

tartó

II.Nyelvi

szintek

1. Hozzáadás 2. Elhagyás 3. Helyettesítés 4. Permutáció 5. Egyenlőség

1. Fonológiai

2. Morfológiai

3. Szintaktikai



4. Szemantikai

5. Grafémikai

6. Textológiai

7. Intertextológiai

4.4. táblázat - 3. tábla A szemioszintaktikus modell fő kategóriái

I.Nyelvi műveletek Szabályokat megszegő Szabályokat tartó

II. Nyelvi szintek Metabolák Izotópok

1. Fonológiai Metafonémák Izofonémák

2. Morfológiai Metamorfémák Izomorfémák

3. Szintaktikai Metataxémák Izotaxémák

4. Szemantikai Metaszemémák Izoszemémák

5. Grafémikai Metagrafémák Izografémák

6. Textológiai Metatextémák Izotextémák

7. Intertextológiai Meta-intertextémák Izointertextémák

Az alakzatok száma és besorolása korról korra változik, de bizonyosan jelentős teret hódított el a szemantikai-esztétikai szempontú vizsgálat az argumentatív szövegtől. Az alakzattan és alakzatelmélet a retorikai elmélet, míg a meggyőzés a retorikai gyakorlat tartalmát adja.

Az alakzatok, s különösképpen a metafora egyfajta nyelvi tudást (logosz) is megmutat: az enthümémához hasonlóan olyan fogalmakat „kalászol össze”, amelyek közt a hasonlóság alapjának felfedezése a váratlanság, a megismerés izgalmát nyújtja, a felismerés örömét ígéri, a meggyőzéshez vezethet. A trópus, a figura olyan rácsozat, amelyen át egy gondolatot, a beszélő álláspontját szűrve kapjuk meg.

Az alakzat a retorikus szövegben nem a poézist táplálja. Már Arisztotelész figyelmeztet, hogy a „költőieskedéssel” a stílus fagyosságát érjük el a szövegben. „Kell ugyan használnunk efféle szavakat, mert eltérnek a megszokott használattól, és különösséget kölcsönöznek a stílusnak, azonban mértéket kell tartani, mert nagyobb kárt okoznak a keresetlen beszédnél; ez utóbbi ugyanis híjával van az ékességnek, amaz viszont rosszul alkalmazza.” (Arisztotelész 1982,1406a).

Az alakzatok a nyilvánvaló és a homályos egyensúlyát biztosíthatják, a dolgok hasonló megértetésével a meggyőzésre készítenek elő. Az alakzatok retorikai jelentősége Pszeudo-Longinosz (Afenségről, XV. 9) szerint az, hogy lendületet és szenvedélyt visznek a beszéd szavaiba, és amikor az érvelő részekhez kapcsolódnak, nem csupán meggyőzik a hallgatót, hanem szolgálójukká teszik.

Quintilianus az alakzatokat kimondottan az érvelés logoszához, éthoszához és pa- thoszához rendelte. Az alakzat ebben az értelemben tovább növelte az érvelés hitelességét, segítette az érzelmek felizgatását, és elnyerte a támogatást az ügyhöz (vö. Institutio oratoria IX, i). A figura, az alakzat tehát a hagyományos használattól művészi módon eltérő beszédforma (uo. IX, i.11). Egyúttal azonban az várhatótól eltérő, racionális beszédforma is, amennyiben az érvelésekre vonatkoztatjuk. Ennek alapján az érvelések, érvek létrejöttében kimutathatók az alakzatok létrehozásához szükséges műveletek.



Hozzáadáson alapulnak a proszillogizmusok, a sorites és az epikheirema, elhagyáson az enthüméma, az irreleváns érvelések közül a hamis dilemma, az elégtelen okra való hivatkozás. Helyettesítésen alapulnak: az interrogatio, subiectio, addubitatio, a kérdés további fajtái, az irreleváns csúsztatás vagy a nézőpont váltogatása. A permutáció műveletével hozhatók létre a hipotetikus érvelések, az irreleváns post hoc és cum hoc ergo propter hoc érvelések stb.

Az ismerttől eltérő információ biztosítja a meggyőzés tudatot átszervező hatását. Ahogy a tudat meglévő ideáit az elrendezés, az érvek sorrendjének változtatásával alakíthatjuk, úgy alakul ki a normához képest a másodlagos, retorizált nyelv. Az alakzatok eljárásai és rendszerműveletei tehát alkalmazhatók a meggyőzés leírásában is. Feltételezhetjük, hogy a meggyőzés során, egy álláspont elfogadásához vagy a meglévő információkból veszünk el, vagy azokhoz adunk hozzá, helyettesítjük vagy permutáljuk őket. A meggyőzés során megváltozik a befogadó észlelése, érzelmi viszonyulása, véleménye, cselekvése, összességében a hozzáállása.

A meggyőző szöveg az alakzatok rendszerezése alapján az alábbiakban képzelhető el:

4.5. táblázat - 4. tábla

A meggyőzés fázisai A meggyőzés műveletei

Elhagyás Hozzáadás Helyettesítés Permutáció

Észlelés

Érzelem

Vélemény

Cselekvés

Az észlelés megváltozására így az elhagyás módszerével hathat az információ visszatartása, a bevezetés vagy elbeszélés elhagyása, a szöveg kihagyásos, elliptikus szerkesztése. Az érzelem megváltozására hathat a forrás vagy hiteles forrás mellőzése, a véleményre hathat annak érdek nélkülisége, a cselekvésre a felszólítás hiánya is.

A hozzáadással az észlelés fókuszát az információ ismétlésével rögzítjük, az érzelmet több hiteles forrással vagy hosszabb kitérés beépítésével, a véleményt több példával és kapcsolódó érdekek említésével, a cselekvést többszörös felszólítással változtathatjuk meg.

A helyettesítés kategóriájában az analogikus információkkal alakítjuk az észlelést, az érzelmet a közlő és a befogadó felcserélésével (Önökkel is előfordult már, hogy úgy érezték...), a véleményt az indukció alkalmazásával, a cselekvést a felszólítás kijelentéssel vagy kérdéssel történő helyettesítésével módosíthatjuk.

A permutáció az egyes változásfázisokban az üzenet vagy részei sorrendjét cseréli fel.

Úgy tekinthetjük tehát, hogy az alakzatokra vonatkozó nyelvi műveletek az argumentatív kód egészének leírására alkalmasak. Az alakzatot tehát nem a retorika anyagraktárának részeként, hanem a retorikus hatás kiváltójaként, a meggyőzés eljárásának szerves elemeként tárgyaljuk. Ezért az alakzatokat nem célszerű külön rendszerként, struktúraként kezelni, sokkal inkább a retorikai szituációhoz (éthosz, páthosz, logosz) kapcsolva a szándékolt hatás nyelvi megjelenítőiként, az argumentáció kifejeződéseként tekinthetjük őket. Így mutatkozhat meg az alakzatok funkcionális és alkalmazott jellege. Tágabb értelemben tehát minden alakzat argumentatív, amennyiben a retorikus szöveget uraló meggyőző szándék használja fel. (Lásd az 5. táblát!)

4.7.1.7. A GENERATÍV MEGKÖZELÍTÉS – A GENERATÍV RETORIKA

Az argumentáció mint eredmény elemzési módszerének elméleti keretét a 20. század második felében megjelenő generatív retorika szolgáltathatja. Émile Guieu 1974-ben megjelent tanulmányában a szöveg elemzésének logikomatematikus eljárásait taglalja. Francis Christensen ennek megfelelően hozza létre a generatív retorika fogalmát, Guieu sémáit felelevenítve. A generatív retorika a mondatok, bekezdések és bekezdésekből álló szövegegységek elemző technikája, amelynek alapvető létrehozási folyama- taa hozzáadás



(vö. Graves 1984,110). Az argumentációk elemzésének eljárása az argumentumok, illetve érvelési egységek elkülönítésével kezdődik. A tulajdonképpeni érvelésben csakis premisszák és a konklúzió vagy konklúziók maradhatnak. Az elemzés feltételeként a kérdő formájú, interrogatív érveket állításokká alakítva és a kontextustól elválasztva, mintegy szillogizmusként tekintjük. Az érvformában megkülönböztethetünk kötött és független premisszákat. Az előbbiek egymást feltételezik a konklúzió alátámasztásában, az utóbbiak önmagukban állnak, és más független premisszákkal kapcsolódhatnak össze. Az egymás mellé rendelt, kötött premisszák kötőszava az „és” (et), a függetleneké a „vagy” (ou). Az argumentáció fő tagja 1. a konklúzió, alárendelt tagjai 2. a premisszák. A Benoit-nál idézett példában, mely a retorika születésének korából, a vagyonjogi perek idejéből (Kr. e. 467) származik, a következőképpen alkalmazhatjuk a fenti módszert:

Ez az én földem: itt van eltemetve az apám. Mi a valószínűsége annak, hogy az ellenfelem földjében lenne eltemetve?

A kérdés átalakításával az enthümémát a kérdésre adott válasszal és a kikövetkeztetett premisszával kiegészítjük: „Nincs nagy valószínűsége annak, hogy az ellenfelem birtokán lett volna eltemetve.” Az érvelés teljes formája így szillogisztikus lesz.

Az argumentáció az alábbiak szerint ábrázolható:

5. tábla Metabolák vagy retorikai alakzatok általános táblázata

A két alárendelt premissza (2) kötött, hiszen egymást feltételezik, ahhoz, hogy a konklúzió megalapozott legyen. A példa szerint az ellenfél a következőket válaszolta:

„Ellenfelem apja csatában halt meg, és szokásainknak megfelelően a csata helyszínén lette eltemetve, amely az én birtokom, és nem a saját földjén."

A fenti elemzésben kiegészíthetjük az érvelést a válaszban talált érvekkel, melyeknek jelölése a cáfolatotjelző felkiáltójel és a hármas szám lesz.

1. Ez az én földem.

és 2. Az apám itt van eltemetve.

és 2. Nincs valószínűsége annak, hogy az ellenfelem birtokán lettvolnaeltemetve.

és !3. Ellenfelem apja csatában halt meg.



és !3. Szokásainknak megfelelően a csata helyszínén lett eltemetve.

A generatív retorika tehát a felszíni szerkezet tanulmányozásából az argumentum mélyszerkezetére nézve további megfigyeléseket tud tenni, és több érvformát is egymás viszonyában ábrázolhat.

A független premisszákat Kelley (1990, 98) Carl Sagantól vett érvelése példázza:

A tudomány a kísérletezésen alapul, azon az akaraton, hogy kétségbe vonjuk a régi tanokat és egy olyan nyitottságon, amely lehetővé teszi, hogy olyannak lássuk a világot, amilyen valójában. Ebből következően a tudomány bátorságot igényel.

Az argumentáció generatív modellje az alábbi:

1. A tudomány bátorságot igényel.

2. A tudomány a kísérletezésen alapul.

vagy 2. Azon az akaraton alapul, hogy kétségbe vonjuk a régi dogmákat. vagy 2. Azon a nyitottságon alapul, amely lehetővé teszi, hogy olyannak lássuk a világot, amilyen valójában.

A generatív retorika elemző módszere a kontextus leválasztásával és a szillogizmussá való kiegészítéssel a formális logikai-matematikai megközelítéshez nyúlik vissza.

4.7.1.8. A KOMMUNIKÁCIÓELMÉLETI MEGKÖZELÍTÉS A NARRATÍV PARADIGMA

Walter Fisher 1984-ben először vetette fel, hogy ajó magyarázat, az elfogadható érvelés inkább egy meggyőző történetre hasonlít, mint bizonyítékok helyesen szerkesztett egységére. Az 1940-es évek végétől meginduló kommunikációelmélet fordított tudományfejlődési folyamatában gyökereit a retorikai hagyomány elméletébe és gyakorlatába is engedte megkapaszkodni. A filozófiai, antropológiai, pszichológiai, irodalomelméleti társadalomkritikai hatásokat, amelyeket a kommunikációelméleti, megközelítés szervessé ötvöz, a retorika is visszatükrözi. A retorikai kritika alapvetése az elszakadás a logika és a szabályok rendszerszerűségének meghatározó elvétől, és törekvése a többszintű kapcsolatkeresés a gondolkodás és közlés, a szándék és a társadalmi viszonyok, valamint ezek összessége között.

Walter Fisher a narratív paradigma fogalmának bevezetésével kiegészíti Burke motivációs retorikáját, amely a logikus érvelést dramatizált szövegben írja le. A narráció, Fisher meghatározása szerint: „olyan szimbolikus cselekedetek – szavak és/vagy tettek – összessége, amelyek sorba rendeződnek, és jelentést hordoznak mindazok számára, akik élik, alkotják és értelmezik őket.” (Fisher 1987, 24, vö. Griffin 2001, 304). Fisher azt vallja, hogy a filozófia leszálló, míg a technológia felszálló ágban van, s csak az a tudás értékelhető, amely a fizikai világban megragadható. A dolgok működésének megértése érdekében egy leírásnak vagy formálisan logikusnak (műszaki), vagy szakértelemmel körvonalazottnak kell lennie. Ezt a fajta gondolkodásmódot Fisher a racionális világ paradigmájának nevezi. Ezzel kapcsolatban öt feltevést fogalmaz meg:

1. az ember alapvetően racionális;

2. döntéseinket érvek alapján hozzuk;

3. érvelésünk menetét a beszédhelyzet típusa (jogi, tudományos, törvényhozói) határozza meg (vö. érvelésmező);

4. a racionalitást tudásunk és érvelési képességünk határozza meg;

5. a racionális világ tele van logikai rejtvényekkel, amelyeket racionális elemzés révén fejtünk meg.

A paradigma feltevései azonban a közlésekben elhangzott történetek legtöbbjét abszurddá vagy értékelhetetlenné tehetik. Az emberi kommunikáció megértéséhez ezért egy újfajta fogalmi keret bevezetése szükséges. A paradigmaváltással Fisher a narrációt helyezi az interpretáció középpontjába, a narratív paradigma öt feltevését pedig az alábbiakban határozza meg:

1. az ember alapvetően történetmondó;

2. döntéseinket helyes érvelések alapján hozzuk meg;



3. a történelem, az életrajz, a kultúra és ajellemvonás határozza meg azt, mit tekintünk helyes érvelésnek;

4. a narratív racionalitást a történetek összetartó ereje és hitelessége határozza meg;

5. a világ történetek sorozata, amelyből mi kiválasztással folyamatosan újrateremtjük saját életünket.

A narratív paradigma szerint az érvelés hitelesnek tűnő vagy azzá formált narráció, történetmondás, amelynek helyességét cselekedeteink és meggyőződéseink alapján mindannyian felismerhetjük. Fisher szerint a narratív ésszerűség alapján megformált történetek egyformán jók, az elfogadáshoz azonban még két kritériumot rendel: a narratív koherencia és a narratív hitelesség fogalmát. A narratív koherencia a történet valószínűségét mutatja meg; azt, hogy mennyire vág össze más történetekkel, illetve elvárható-e benne, hogy a szereplők hitelesen viselkedjenek. Ebben a tekintetben a Fisher-féle koherencia a retorikai valószínűség (egy egyedi történetet egy másikkal összevetve teszek valószínűvé egy harmadik történet számára) fogalmával cseng össze. Egy történet pedig akkor hiteles, ha a befogadók korábbi tapasztalatai alapján igaznak hat. A narratív struktúra akkor hiteles (a történet szempontjából azonosulást elősegítő), ha biztosítani tudja a helyes érvelési logikát. Az érvelési logika szintén öt értékfüggő témakörre épül:

1. az üzenetben, történetben megjelenő értékrendre;

2. az értékrend döntéseinkre gyakorolt hatására;

3. a felvetett értékrendhez való csatlakozás lehetséges következményeire;

4. az adott hallgatóság értékrendjével való átfedés mértékére;

5. a hallgatóság által „az erkölcsi magatartás ideális alapjához” való illeszkedés mértékére.

Az utóbbi két témakör nehezen meghatározható tartalmához Fisher bevezeti az ideális hallgatóság fogalmát, az állandó nyilvánosságét, amely képes az öt témakörben az érvelés helyességét, a történet hitelességét és koherenciáját megállapítani. Az ideális hallgatóság olyan „időfeletti közösség, amely hisz az igazság, ajóság, a szépség, az egészség, a bölcsesség, a bátorság, a mértékletesség, az igazságosság, a harmónia, a rend, a lelki közösség, a barátság és a Kozmosszal való egység értékeiben – hogy ezeket még a maguk sokféleségében is képviselni tudják, akár a »való” életben is” (1987, 187-188, vö. Griffin 2001,309). A Fisher-féle ideális hallgatóság a Perelman által univerzális hallgatóságnak nevezett, nem elitista alapon szerveződő koncepcióval mutat rokonságot. Azzal, amelyhez a beszélő az érvelést igazítja, s amelyhez képest az érvelést módosítja, ha partikuláris hallgatósághoz beszél. William Kirkwood Fisher narratív paradigmájának kritikájaként arra utal, hogy a narratív hitelesség követelménye, hogy ajó történetek ne vagy ne szükségszerűen haladják meg azt, amit az emberek már eleve hisznek és értékelnek. Így az író vagy beszélő igazodik a hallgatóhoz, és nem fordítva. Ez ellentmond a „lehetőség retorikájának"; tagadja a közlő világ- és társadalomteremtő lehetőségeinek végtelenségét.

4.7.2. Az argumentáció mint eljárás

E felfogás alapvetése, hogy az argumentáció eltér az egyet nem értés kifejezésének más módjaitól. Önmagában egy adott vélemény viszonyában létezőellenvélemény normaként vonatkoztatható az argumentációra. Az, hogy az ellenérvelő cáfolatára számíthat, az érvelőt minél erősebb, megkérdőjelezhetetlen érvelések létrehozására ösztönzi. Ez az érvelési „verseny” a harcos retorika támadóinak elsődleges szempontja, amikor azt állítják, hogy az érvelési módszerekben az emberi tényező elsikkad, a közlés etikája háttérbe szorul. Figyelmen kívül hagyják azonban, hogy aki valami mellett érvel, egyúttal mindig valami ellen is érvel, tehát szükségképpen szabályozza a saját, illetve a másik „támadásának” erejét, így végeredményben nincs valódi érdeksérülés.

A legismertebb eljárási szabályok a jogi és természettudományos érvelésre vonatkoznak, de majd minden tudományágnak és szakmának megvannak a sajátos módszerei, csakúgy, mint a személyes és közéleti érvelésnek. Az eljárás rendjének szabályozása mindenesetben ugyanazzal acéllal történik, mint amit az érvek érvényes formáinak megalkotásakor a formális logika érvényesít. Az utóbbi időben ezen a téren a pragmatikus szemlélet határozta meg az elméleti megközelítés keretét. Frans van Eemeren és Rob Grootendorst pragmadialektikus megközelítése a beszédtett-elméleten alapszik. Ennek segítségével olyan sztenderdeket hoznak létre, melyek megmutatják, hogy a szöveg, beszéd mennyiben felelt meg a vitát, ellenvéleményeket megoldó ideális szövegnek, beszédnek. Ez a megközelítés egyfelől az elemzési módszert, másfelől az elkészítésre vonatkozó irányelveket nyújtja az érveléshez. Douglas Walton (1995) érvelési hibákat vizsgáló elmélete a társalgás típusainak célszerű felosztásán (információszerző párbeszéd, meggyőző párbeszéd)



alapszik. A cél normájának kidolgozásával a párbeszédek kontextusa fogja meghatározni, hibás-e az adott érvelés. Az érvelők által létrehozott dialógus típusának meghatározásával egyúttal megalkotható az adott típus helyes érvelési eljárásának szabályrendszere is.

4.7.3. Az argumentáció mint folyamat

Az argumentáció mint folyamat elméletét az 1970-es évektől élénkülő kommunikációs kutatások alapozták meg. A mindennapi kommunikációs helyzetekben létrejövő ellentétek és megoldásuk vizsgálatával az argumentáció mint az ellentétek, ellentmondások leszűkülésének vagy kiterjedésének, majd megszűnésének folyamata mutatkozott meg. Az argumentáció ilyen értelemben az interakció egy típusa (vö. Zarefsky 2001, 33–37). Az argumentatív folyamat forrásai az argumentációt eredményként és eljárásként értelmező megközelítések. Ugyanakkor az elmélet az argumentációs helyességet funkcionális fogalomként tekinti, így a meggyőzést mint szándékot és hatást vizsgálja.

Az argumentáció három alapvető vetületét feltáró tudományos vizsgálatok felvetései természetesen összekapcsolhatók: az argumentáció mint eredmény létrehozásának szabályos rendjén alapul, és folyamatként realizálódik az interakcióban.

Mégis, az argumentáció ezekben az elméleti keretekben különbözik a klasszikus retorikai hagyomány érvelésétől. Míg az előbbiekben a szemléletet, addig az utóbbiban az eszköztjelenti. Az argumentatív szemlélet ajelrendszereken és csatornákon megvalósuló összes közlés leírását célozza, és a hermeneutika értelmező módszere felé közelít. A klasszikus retorikai hagyományt az alkalmazás és gyakorlatközpontúságjellemzi, amelynek lényegi gesztusa a felhasználás és az alkotás.Az érvelésen vagy érvmezőn az érvet körülvevő és meghatározó kontextust értjük. A mező elmélete szemben áll a formális logika azon felfogásával, mely szerint léteznek univerzális szempontok az érvelés erősségének meghatározására. A „mező” fogalma Stephen Toulmin 1958-as munkájában jelenik meg először, amelyben a szerző még nem tisztázza a logikai típusjellemzőit. Később, a Human Understanding (1972) című értekezésében úgy határozza meg a logikai típust, mint „racionális vállalkozást”, s míg korábban a fogalom formálisnak tűnhetett, addig e művében leszögezi, hogy a mezőket nem érvelések, hanem emberek határozzák meg. Ebben az értelemben tehát a figyelmet a szövegről és a következtetésről a tevékenység vagy eljárás felé tolja el. Álláspontja szerint az okadatolás gyakorlata a „kompakt” tudományokban, mint az atomfizika, eltér attól, amit a „diffúz” tudományok (történelem), a „lenne” tudományok (irodalomelmélet), a „fegyelmezetlen” (kommunikáció) és a „fegyelmezhetetlen” (művészetek) tudományok terén alkalmazhatunk. Ennek alapján tehát az érvelés tárgya határozza meg azt a mezőt, amely körülveszi.

Az érvelési mező fogalmának másfajta megközelítése a cél szerinti osztályozás. Douglas Walton (1999) dialógustípusokat különített el az alapján, hogy az érvelések mire irányulnak, s ezzel kiemelte az argumentáció céljának jelentőségét. McKerrow más elnevezéssel él, amikor érvközösségekről (argument communities) beszél. Az általa megnevezett fogalom annyiban tér el a mező terminusától, hogy a közösségek csakis emberekből állnak, nem természettudományos alapon szerveződnek és léteznek. A mezők vagy közösségek tehát nem logikai alaponjönnek létre; nem formális kategóriák. Ezért a formális logika mezőfüggetlen szabályai helyett az érvelők interszubjektív és nem objektív szabályokat keresnek az érvelés minősítésére (vö. Zarefsky 2001, 37–41).

4.8. A KLASSZIKUS RETORIKAI BIZONYÍTÁS ÉS AZ ÉRVCicero szerint a bizonyítás által „nyer ügyünk hitelt, tekintélyt és a beszéd általa kapcsolódik a szilárd bizonyossághoz” (vö. Szabó‒Szörényi 1997, 43). A bizonyítás nemcsak érvelés: több eszközzel is rendelkezünk álláspontunk igazolásához. Az elvontabb argumentatio (érvelés) helyett használhatjuk a görögpiszteisz vagy latinprobationes (bizonyítás) terminusokat is.

A retorika eszközrendszere Teisziasz Koraxot követő szövegtagolása nyomán veszi fel a beszédrészek sorába a bizonyítást, azt a beszédrészt, amelyet később az ókori retorikaszerzők a tétel (elbeszélés) bizonyításaként is ismertetnek. A bizonyítás a retorikai szöveg szíve: ez különbözteti meg az epika és a próza minden más műfajától. A bizonyításban mutatkozik meg a retorikai gondolkodás és célszerűség lényege: a láttatás és meggyőzés, a hallgató gondolatainak irányítása. A bizonyítás az éthoszból, a pathosz- ból és a logoszból áll össze azzá, ami végül a szöveg hatásosságát eredményezi. Egy közlés elfogadásához a szociálpszichológiai megfigyelések szerint három tipikus ok vezethet: a bizonyító erejű érv, a pozitív hangulatkeltés és a nyereség vagy jutalom, kellemetlen vagy kellemes következmények említése (vö. Szabó 1998, 65). A felsorolt fogalmak megfeleltethetők a logikus (= érv), etikus (= pozitív hangulatkeltés) és a patetikus (= következmények említése)



összetevőknek.

A beszéd a „döntés végett születik”, szögezi le Arisztotelész (1982, 1377b), aki Rétorikájában tulajdonképpen beszédfajtól függetlenül a tétel (protheszisz) és bizonyítás (piszteisz) jelentőségét emeli ki, azok természetének pontos leírásával.

A bizonyításnak két fajtája ismert a klasszikus elméletben, 1. az úgynevezett művészeten kívüli (piszteisz atekhnoi) és 2. a művészeten belüli (piszteisz entekhnoi).

A bizonyítás vizsgálatakor a klasszikus retorikai hagyomány a külső-belső források leírását nyújtja. A külső bizonyítékok használata független a mesterségbeli retorikai tudástól, a feltalálástól, az elrendezéstől és a kifejezéstől. Ezek a bizonyítékok a beszédtől függetlenül léteznek, nem a szövegben, a kifejezés és a forma révén születnek meg. Ide tartoznak:

1. a törvények (nomoi, leges);

a) az előítéletek (azonos jogalapon történt döntések) (praeiudicium);

b) a pletykák (ha kellő kritikával kezeljük őket) (rumores);

2. a szerződések (pacta);

3. a tanúk (testes);

4. az eskük (horkosz);

5. a vallatások (baszanoi).

A művészeten kívüli bizonyítékok tehát érvek és adatok, ex-dedukciók vagy indukciók, olyan állítások, amelyek igazolás nélkül elfogadhatók, hovatovább, amelyek igazolása gyengíti hitelességüket, például: A szabályzat 5. pontja alapján a könyvtárban minden héten kétszer szolgálatot kell teljesíteni, ellenkező esetben megszűnik a bentlakással járó jogviszony. Ez olyan dolog, ami egyébként sem meríti ki az embert. És különben is, jó könyvek közelében lenni kész élvezet.

A cselekedet (ti. könyvtári szolgálat) végrehajtására nyilvánvalóan a szabályzat és a szerződés szorítja a befogadót, nem a művészeten kívüli bizonyíték indoklását szolgáló állítások. Ezek ugyanakkor magyarázkodásnak tűnnek, és gyengítik a szabályzat forrásának hitelességét.

A művészeten belüli bizonyítékokat a módszer szolgáltatja, ezeket mi hozzuk létre. Céljuk a gyönyörködtetés és a tanítás, forrásai pedig a szónokjelleme, a hallgatóra tett hatás, és maga a beszéd. A művészeten belüli bizonyítás eszköze az érvek, ajelek és a példák.

4.8.1. Az érvek

Az érv a belső bizonyítás alapvető eszköze, amelyet gondolataink sorozatában az igazság és valószínűség leszármaztatására használunk. Az érv erősség, ok és okadatolás. Mindazt, ami a tárgy kifejtésére és bebizonyítására szolgál, érvnek vagy bizonyítéknak nevezzük. Az érv tehát nem csupán ok, hanem bármely állítás, mely valamit támogat. Az érveket forrásaik, logikai származtatásuk, kifejtettségük, kommunikációs és pragmatikai szerepük szerint is osztályozhatjuk.

4.8.1.1. AZ ÉRVEK FORRÁSAIK, TOPOSZAIK SZERINT

Az érvekhez rendelt általános szempontok, közös helyek a toposzok (tónoi, loci), amelyeket az érvek kincsestárának is tartottak (thesauri argumentorum). A toposzok tana ugyanakkor az ókori retorika egyik legbonyolultabb fejezete, és a megkülönböztetett tudományos figyelem ellenére sem lehet csupán egyféle meghatározással illetni. A „toposz” szó első jelentése Arisztotelésztől származik, aki az érv tartalmilag még üres, bárhol alkalmazható formájának, forrásának tekintette. Az ókorban ugyanakkor él egy másik toposz-értelmezés is, mely szerint a toposz az egyes műfajokhoz tartozó kellékek gyűjtőneve. A lírai és bukolikus költészet fő toposzai a rózsa, jácint, fülemüle, hattyú, a Múzsák, fecske, furulya, folyók, barlangok, virágok, tücsök, tavasz stb. A toposz tehát itt is azt a helyet, kategóriát jelöli, ahonnan az érvelő, költő elindítja a gondolatait. Az előbbi esetben ez a hely formai, a második esetben tartalmi, ezt Lechner (1974) systematic vagy analytic topicnak, illetve subject topicnak nevezi (vö. Kibédi Varga 1983, 569). A harmadik toposz-fogalmat E. R. Curtius hozza



létre a toposz mint közhelyszerű gondolat, hasonlat vagy általános igazság értelmezésével. Ezzel a szabadon alkalmazható, tulajdonképpen üres kategóriák helyére egyedi, rögzített gondolatsort helyezett, de legalábbis a gondolatra irányította figyelmet a meglévő kategória helyett. Az ugyanakkor korántsem biztos, hogy a kategóriák nem egyedi példákkal vannak tele, tehát minden bizonnyal a Curtius-féle megközelítés szerves része lehet a toposz meghatározásának.

Kibédi Varga Áron (1983, 570) az alábbi módon ábrázolja a toposz fogalmai közötti különbséget:

Míg a formai toposz a struktúrából indul ki (meghatározás, ok-okozat, következmény), addig a másik kettő középpontjában tárgyak és gondolatok állnak. A toposztan tehát „a hagyomány által szentesített tudás tökéletes tárháza” (Kibédi Varga 1983,571). Lexikon jellegénél fogva, önálló toposzgyűjteményekben volt hozzáférhető (Luis deGranada [1598] Silva locorum communium; Theodore Zwinger [1565] Theatrum vitae humanae; Etienne Binet [1621] Essay des Merveilles de la Nature).

A klasszikus retorikában a közhelytoposz a beszéd felépítéséhez, a formai és tartalmi toposz fogalmai az érveléshez és bizonyításhoz kapcsolhatók. Ennek hagyományai alapján az érveket vehetjük személyből (locus a persona), így annak:

‒ életkorából;

‒ neméből (Quintilianus szerint a férfi „alkalmasabb az útonállásra, a nő a méregkeverésre”);

‒ családjából, nemzetségéből, közegéből (egy hős tulajdonságát családi örökségként említhetjük);

‒ neveltetéséből, iskoláiból;

‒ külső megjelenéséből, testalkatából (külsőből lehet következtetni a hajlamra);

‒ életviteléből;

‒ foglalkozásából (magán vagy hivatalos ember), szakértelméből;

‒ jellemvonásából (fukar, önmegtartóztató, pazarló);

‒ vagyoni helyzetéből;

‒ nevéből;

‒ korábbi tetteiből, mondásaiból.

Érv vehető tehát mindabból, ami személyes körülményeire jellemző, és ami a témához kapcsolható, ugyanakkor magából a tárgyból, a dologból (locus a re) is. Érvet meríthetünk továbbá a cselekmény, esemény, történet:

‒ idejéből (korszellem, történelmi időpont, közös /idő például aratás/) (locus a tempore),

‒ helyéből (megszentelt hely, nyilvános hely, magánház, tájleírás) is (locus a loco).

Az érvet a cselekményhez, történéshez kapcsolódó eszközökből (locus ab instrumento) is vehetjük, továbbá az okból és következményből is (locus a causa). Az ok lehet:

‒ anyagi,

‒ lélektani.

Elfogadható, hogy ha valamely ok meghatározható okozatot szült, ugyanaz az ok hasonló okozatot fog szülni.



A következmény toposza az, amikor feltételezzük, hogy ha valaminek a következménye értékes, maga a dolog is az. Az érvet származtathatjuk a cselekedet, történés végrehajtásának módjából (locus a modo), azazhogy

‒ szándékos vagy

‒ szándéktalan.

A19. századig ívelő retorikai szakirodalom felosztása szerint, tehát léteznek külső vagy tekintélyből vett (loci extrinseci) érvek, valamint belső vagy tárgyi (loci intrinseci) helyekből származtatott érvek. A belső érveket a tárgyból és mesterségből vesszük, a külső érveket a tárgy külső viszonyaiból és vonatkozásaiból. Acsay (1889) ezt felülbírálja, valamint részben cáfolja a művének alapjául szolgáló Richard Whately Elements of Rhetoric (1828) című művének logikai felosztását is, mely szerint az érvnek három fajtája van: az a priori érv, amely okból következtet az okozatra, a másodlagos érv, mely az okozatból következtet az okra, s a további típusok: ajelek és példák. Acsay szerint az érvek fontossági sorrendje nem elfogadható, s a valódi érvekre fordít nagyobb figyelmet. A valódi érv az, amely ok-okozati összefüggésekre épül. Ha okozati összefüggést nem tudunk megállapítani, akkor más forrásokhoz folyamodunk: az analógiához, egybevetéshez, különválasztáshoz vagy példához (vö. Acsay 1889, 502‒508). Az érvek forrása tehát lehet a hasonlóság (locus simili) és az ellentmondás is (locus contrario), amint azt a dedukció és indukció premisszái között is láthattuk már.

Mintegy 110 esztendővel később Szálkáné Gyapay Márta is a származtatás módjának kategóriájával adja meg az érveket, amelyek lehetnek definícióból levezett érvek, ok-okozati összefüggésből származó érvek, körülményekből levezethető érvek, a fortiori érvek, a bizonyítékból származó érvek (Szálkáné 1999, 79‒97).

Az érveket fel szokták osztani

6. tábla Acsay Ferenc felosztása az érvekhez

4.8.1.2. AZ ÉRVEK MINTA LOGIKAI ELJÁRÁS EREDMÉNYEI

Az érvek építőelemek és szövegegységek, amelyek a retorika pragmatikájában, a meggyőzésben a kontextus és a grammatikai, alakzati szerkesztés kettős kódolásában érvényt és hitelt adnak a mondanivalónak. Az érvek egyszerre egységei és eredményei is a szillogizmusnak, az enthümémának és az epikheirémának. Az érv felhatalmazását egyfelől az induktív, másfelől a deduktív következtetés sora adja. Az érvek mint állítások valójában az elrendezés által nyerik el szerepüket, döntésre sarkalló hatásukat. Igazságtartalmuk, a bizonyítandó állásfoglalás igazságához való hozzájárulásuk nem magából az érvből, hanem annak formájából származik (vö. Black 1998, 78). Az érvek okoskodás (racionalizáció) révén létrejövő állítások, amelyek bizonyos feltételek teljesülésével kétségbevonhatatlan megállapításokon nyugszanak.

Érv lehet minden olyan megállapítás,

‒ ami további bizonyításra nem szorul (deduktív vagy induktív érvelés következtetése): „De ha magadat nem védelmezed: az Isten maga sem védelmez meg.” (Kossuth Lajos: Kiáltvány a néphez);

‒ amit a közvélemény is elfogad (deduktív vagy induktív érvelés első premisszája): „Férfitul azonban többet lehet, többet szabad követelni, s kivált olytul, ki vezetői szerepre emelkedik.” (Széchenyi István: A magyar Akadémia körül);

‒ aminek az ellenfelünk sem mond ellent (induktív valószínűség): „Nem akarom Kossuth Lajos érdemeit



lekicsinyelni, de nagy emberek is elkövetnek hibákat, és mi éppen nekik tartozunk azzal, hogy őszintén beszéljünk róluk.” (Károlyi Mihály beszéde a londoni Magyar Klub márciusi ünnepségén, 1943. március 14.);

‒ ami már be van bizonyítva (induktív vagy deduktív következtetés): „Az emberi nem szerencsétlenségei között nem legutolsó fokozaton áll az, hogy a legüdvösebb intézkedéseket azon korszakban, mellyben létrehozattak, élvezni alig lehet.” (Beöthy Ödön beszéde a nagyváradi és rozsnyói körlevelek ügyében);

‒ ami elfogadott az adott nép körében (induktív valószínűség): „Valamint kevés népet találunk, mely minden egészen idegent oly határozottan visszautasítana, mint a magyar...” (Eötvös József: Kazinczy Ferenc, emlékbeszéd);

‒ amit többszörösen ismételünk (proszillogizmusokban): „De Brutus mondja, hogy nagyokra tört, / S Brutus derék, becsületes férfiú.” (W. Shakespeare: Julius Caesar).

4.8.1.3. AZ ÉRVEK PRAGMATIKAI JELLEGE

Arisztotelész logikus etikus, patetikus érvekről beszél, ez a modern retorikát is meghatározó pragmatika vizsgálati kategóriáinak is előképe. A John Langshaw Austin által 1955-ben, a Harvard Egyetemen tartott William James-előadásokban előterjesztett beszédtett-elmélet a közlés három szintjét határozza meg. A retorikai-pragmatikai összevetés alapján, a logikus érv a kimondott és a gondolkodás sorába rendelt szó, szósor (lokúció), az etikus érv a kimondásához társított szándék (illokúció), a patetikus érv a kimondással járó hatás (perlokúció) megfelelője. Lokúciósérv lehet tehát a művészeten kívüli bizonyíték, a tény, a szillogizmus, illokúciós érvnek tekinthetjük az enthü- mémát és alakzatait, perlokúciós érvnek pedig az interrogációt és a pátosz alakzatait. A célirányos beszéd tudományaként leírt retorika így a beszédben megvalósuló gondolatot a beszéddel megvalósuló gondolkodáshoz köti. Az argumentáció és az annak eredményeképpen létrejövő hatás pedig már pragmatika (vö. Adamik 1979, 90).

4.8.1.4. ÉRVEK A KOMMUNIKÁCIÓBAN

Az antik görög-latin retorika vetette meg annak a funkcionális leírásnak is az alapját, amely a közlésfolyamatban a tájékoztatás, a kifejezés és a felhívás meglétét mutatja meg. Esztétikai, stilisztikai formatára pedig, a poétikai és metanyelvi funkciók létjogosultságát teremti meg.

Mindezek alapján az érvek másfajta osztályozásában az etikus, patetikus és tárgyias érvtipológiát ajakobsoni kommunikációs funkciókkal átfogalmazva emocionális, esztétikai és racionális érvekről beszélhetünk. Az érvek kategóriáit ebben az esetben a nyelvi megformálás minősíti át. Emocionális érveknek tekinthetjük a szavakon vagy a mondatokon elvégzett műveletek eredményeit, ha a közösséghez fordulást, a közönséggel való kapcsolatteremtést célozzák. Ezek a kifejezés (elocutio) tárgykörébe tartoznak, és jól bizonyítják a stílus meggyőző erejét (vö. Szabó-Szörényi 1997,147‒167). Az emocionális érvek eszközei: a nagyítás, a túlzás, a leírás, a körülírás, személyhez fordulás, a kérdés. A racionális érvek formatárába tartoznak: a számszerű adatok, a pontosítás, a toposzok, a megengedés, a szónoki kérdés, a hasonlat, a példa, a fokozás. Az esztétikai osztály jellemző eszközei a bővítés, a kicsinyítés, az eufemizmus, a kötőszóhalmozás és elhagyás, a szóképek (vö. Tremmel 58).

4.8.1.5. AZ ÉRVEK ELRENDEZÉSE, ELŐTERJESZTÉSE

Az érv mint a közlemény erős eleme többlethangsúlyt kaphat a szövegen belül elnyert helyéből. A többlethangsúly egyfelől alakzati szerkesztettségéből, az ismétlések, párhuzamosságok, fokozások, analógiák, zeugmák és chiazmusok eredményeképpen, másfelől a pozícionálás révén jön létre.

A sorrend, az elrendezés a klasszikus retorikában a narratio szövegrészéhez kapcsolt ordo, amely természetes és mesterséges lehet. Az elrendezés azonban logikai sémákat is követhet, így az induktív, deduktív, ok-okozati, problémafelvető rendet. Cicero javaslata szerint a bizonyításban az erős okot kell elsőként felhozni, mert ha ezzel meggyőzzük, már könnyebben bánunka hallgatósággal. Ugyanígy az utolsó is legyen cáfolhatatlan, s a gyengébb érvek az első és utolsó közt helyezkedjenek el (vö. Vígh 1981, 168‒169). Quintilianus csak az erős bizonyítékok megtartására int, de elképzelhetőnek tartja a csekélyebbtől fontosabbig haladó bizonyítást is. Szeberényi Lajos azonban arra figyelmeztet, hogy gyengébb érvvel csak akkor kezdjünk, ha biztosak vagyunk a dolgunkban. Véleménye szerint az igazán hasznos taktika, ha az erős érveket részletesen (bővítve) tárgyaljuk, a gyengéket pedig összevonjuk (Szeberényi 1849, 86).

Az érvek világos előadásához Cornificius (2. XVIII. 27.) az alábbi tanácsokat adja:



‒ ne időzzünk a kelleténél többet az egyes érveknél;

‒ ne térjünk vissza időről időre ugyanazon érvekhez;

‒ ne hagyjuk félbe a megkezdett érvelést;

‒ ne ugorjunk egyik érvelésről a másikra.

Az érvek hangsúlyossága ismétlésük gyakoriságán is múlik, egy érvet a többszöri ismétlés is hitelessé tehet, és a hallgatóság gondolataiban sikerrel rögzíthet. A retorikai alakzatok ismétlő formái közül az érvelés pragmatikáját érvényesítheti agradáció és a reddíció. A gradáció a fokozásos elrendezéssel, a reddíció a széli, elején-végén hangsúlyos szerkesztéssel él.

4.8.2. A jelek. A jelek típusai

Ajel a retorika számára funkcionálisjellegű, de a Quintilianus-féle osztályozásból továbbhaladva, Augustinus hosszabb fejtegetései után önálló elméletté is fejlődik, a szemiotika tudományágává.

Ajel olyan érzékileg felfogható jelzés, amely akár időben eltolva, más tárgyi tartalmat jelölhet, tehát kikövetkeztethető belőle a tartalom. A vér, Quntilianus példájával élve, a gyilkosságra utalhat, ahogyan azt Arany János Tetemre hívás című költeményében is láthatjuk. Ajelek említése, ajelzés szóbeli közreadása akkor bizonyító erejű, ha a további specifikálódásával is tisztában vagyunk. Amikor a szónok azt kéri: „nézzenek védencem ártatlan szemeibe”, olyan nem szükségszerű jelre hívja fel a figyelmet, amit a vádló majd ellenkező tartalommal is megtölthet. Nem szükségszernek tehát azok ajel- zések, amelyekből nem egyértelműen következtethetünk a jelöltre. Az, hogy egy komoly összegeket sikkasztó, perbe fogott személy mindig feltűnően jól öltözötten, gazdagon ékszerezve jelenik meg a nyilvánosság előtt, még nem feltétlenül jelenti azt, hogy az eltulajdonított pénzből lett gazdag, s ez fordítva is igaz. Ha valaki nem beszél választékosan, még nem jelenti azt, hogy ne tudna okosat mondani stb. A szükségszerű jelek (például ha egy asszony képes a természetes táplálásra, teje van, akkor bizonyosan szült, ha gyülekeznek a felhők, akkor eső lesz) egyértelműen utalnak a mögöttes tartalomra. Ajelek szükségszerű vagy nem szükségszerű voltának ismerete sokban segíthet esetleges „ellenfelünk” megcáfolásában is.

4.8.3. A példák. A hasonlítás fajtái

A bizonyítás erejét a példa is adhatja. Ami a formális logikában az indukció, az a retorikában a példa. Arisztotelész szerint két, azonos nemhez tartozó állítás vagy történés közül az ismertebb a példa (1982,1352b). Cornificius a Rhetorica ad Herenniumban így határozza meg: a példa múltbeli tett, mondás meghatározott névvel való illetése; képes hasonlat, egy forma bizonyos vonatkozásban hasonló formával való egybevetése. „Ékesebbé teszi a gondolatot, amikor semmi másért, csupán a szépségért alkalmazzuk; érthetőbbé, amikor azt, ami homályos, világosabbá teszi; hihetőbbé, amikor valószínűbbé teszi; szemléletessé, amikor mindent oly világosan fejez ki, hogy a dolog szinte kézzel fogható.” (Cornificius 4. XLIX. 62).

Példa lehet valamely megtörtént dolog, megemlékezés, egy ismert történet elbeszélése, amelyből tanulság származik: közéleti, tapasztalati, hitregei vagy történeti tény (vö. Névy 1895, 52‒54). A példa az induktív bizonyítás eszköze. Az indukció során az egyeditől haladunk az általános felé, amely valamennyi hallgató számára elfogadható. A példa a témát, ügyet általános érvényűvé teheti annak a hasonlóságnak az alapján, amely az ügy és a példa között nyilvánvalóvá válik. A példa lehet rövid célzás vagy kifejtett példázat. Alapja a hasonlóság, a hasonlat, amely a beszéd formájaként valami hasonlót visz át valamely dologra egy másik attól eltérő dologról. Hasonló példával egyenlőről egyenlőre mozdítjuk a figyelmet (két azonos nemű, fajú, típusú fogalmat rendelünk egymás mellé). Az egyenlőtlen példákban lehetővé válik a kicsinyítés és nagyítás. Nagyobbról kisebbre vesszük a példát, amikor így szólunk elrontott dolgozatán kesergő, ifjú barátunkhoz: „Péter okosabb és neki sem sikerült.” Kisebbről tágítjuk nagyobbra a figyelmet, ha az ember sorsát egy ország történetének analógiájával mutatjuk be.

Perelman és Olbrechts-Tyteca (1969) megkülönböztette a példát az illusztrációtól, amennyiben a példa a megkérdőjelezhető általánosítás, az illusztráció a szemléltetés és tisztázás céljait szolgálja. Amikor tehát a példa az eset előadását megelőzi, akkor retorikai példának, ha azt követi, illusztrációnak nevezzük. A két funkció elválasztása a példa általánosításában nyilvánvalóan nem hoz lényeges változást, ugyanakkor az elméleti kontextusokban hasznát vehetjük. A példa az alakzatok, trópusok közül a hasonlat (parabola, simile) rokona.

A példát ne vegyük idegen forrásból és ne vegyük sok forrásból. Hibás a példa Cornificius szerint (2. XXIX.



46), ha pontatlan, megcáfolható, erkölcstelen, kisebb vagy nagyobb, mint kell.

Az ókori görögök, latinok példatárakat forgattak, hogy beszédeikhez mindig megtalálják az illő példát.

4.8.4. A belső bizonyítékok és a hozzáállás megváltozásának folyamata

Az észlelés, az érzelmi beállítódás, a vélemény és a cselekvés megváltozása a beállítódás, vagyis a mindenkori cselekvések módosításának szükséges fokozatai. A belső, művészeten belüli bizonyítékok természete, felhasználhatósága eltérő, e bizonyítékok a meggyőzés céljához azonbanjól alkalmazhatók. Ennekalapján feltételezhetjük, hogy ajelek, az érvek és a példák a változásfolyamat egy-egy fokozatához köthetők. A tartalomra utalásjegyével ajel a percepciót, az észlelést módosíthatja. A példa szemléletessé tesz, ékesít, tisztáz, közelebb hoz: általa a hallgató érzelmi beállítódása változhat. Az érvek, szillogizmusok és enthümémák a hallgató verbális konceptualizációjának, véleményének átformálásához vezethetnek azáltal, hogy a közös helyekből (common locii) kiindulva, a logika rendjét alkalmazva, beleértések segítségével a gondolatot irányítják. A jellel tehát elmozdítunk, az érvvel azonosítunk, a példával láttatunk.

Például: Milyen szegényes az öltözéke, látszik, hogy nincs, aki gondoskodjon róla! Ismertem egy embert, aki mindenét inkább másoknak adta, mégis elhagyták, nem maradt még tisztességes egzisztenciája sem. Így számíthatsz másokra! Az ősorsa is másképp alakulhatott volna.

A művészeten belüli bizonyítás e három eszközével, a művészeten kívüli bizonyítékok felhasználásával olyan bizonyítást készíthetünk, amely egyszerre hat az érzelmekre, az értelemre, egyszerre gyönyörködtet és tanít. Hibás azonban a bizonyítás, ha nem lehetséges, ha hamis okoskodáson alapul, ha azt, ami csak egy dologra lehet igaz, több dologra is vonatkoztatjuk benne (vö. Cornificius 2. XXVII. 43. – 2. XXIX. 46).

4.8.5. A cáfolás és a retorikai kérdés

A cáfolás (refutatio) beszédrészének létrehozására akkor van szükség, ha a hallgatót más, ellenkező hatás is érheti, ha ellenvéleményen van, ha várható, hogy mást is megtudhat majd az ügyről. Cáfolni négyféle ellenvetéssel lehet, vagy magából a bizonyítékból, enthümémából, vagy hasonlóból, vagy az ellenkezőjéből, vagy a már hozott ítéletekből (vö. Rhetorica adHerennium, II. Könyv). A cáfolás a bizonyításhoz fűzve az enthüméma egy sajátos átformálását, a retorikai kérdést hasznosítja, amelynek elnevezései már a klasszikus retorikai alakzattárban sokszínűséget mutatnak attól függően, milyen céllal és beszélői kifejező szándékkal építjük bele a választ. A retorikai kérdés választalansága („szuggesztivitása”, vö. Birkenbihl 1998, 181‒182) olyan pragmatikai tulajdonsággal bír, olyan performatív jelleget nyer, ami a hallgató irányított válasz-realizációjában összpontosul. Az interrogáció (retorikai kérdés) a cáfolásban a meggyőzés közvetlen eszközévé válik. Arisztotelész így ír szükségességéről: „Ami a kérdezést illeti, alkalmazása akkor célszerű, amikor az ellenfél már kifejtette ellenkező álláspontját, és egyetlen kérdéssel ki lehet mutatni annak lehetetlenségét. [.] amikor két dolog közül az egyik világos, továbbá nyilvánvaló, hogy az ellenfél megengedi a másikat, ha megkérdezzük. A kérdező azonban, miután a kérdésre adott válasszal az egyik premissza birtokábajut, ne kérdezzen rá a másikra, mely nyilvánvaló, hanem vonja le a következtetést. [...] Továbbá, ha azt akarja kimutatni, hogy az ellenfél ellentmond önmagának, vagy állítása paradox. Negyedszer, amikor az ellenfél csak szofisztikus választ tud adni.” (Arisztotelész 1982,1419a)

A szónoki kérdés tökéletesíti a befolyást. A csonka szillogizmust (enthümémát) tovább szűkíti, egyetlen megnyilatkozássá; egyfajta csökkentéssel, a lényeges elem elhagyásával logikai-retorikai gesztust gyakorol. A kérdésként kifejezett premisszára adott válasz és az abban rejlő információ (implikatúra), hiányzó premissza megtalálása egyaránt a hallgató feladata. A kérdés által a válaszadás ki- és elkerülhetetlensége és a válaszban rejtett, bennfoglalt tartalom a hallgatót szorosabb gondolati nyomkövetésre bírja. Tehát nem a válasz magától értetődő, hanem a logikai séma, amit, ha sorrendiségében követ a befogadó, végül úgy érezheti, ő találta meg a helyes megoldást. Megadja a választ egy kérdésre, ami sohasem létezett valójában, csak a szónoki stílus virtuéma (szociális viszonyulást kifejező) mivoltában. A válasszal egyúttal elismeri a kérdésben rejtett (implicit) módonjelen lévő előfeltételezéseket, s ezzel jóváhagyja a kérdés érvényességét (vö. Zentai 1998,113). A kérdés pedig attól érvényes, hogy a válasz egyértelmű. Arisztotelész ezt ragadja meg, amikor a válaszra várt premisszáról beszél, de ez a premissza még nem a következtetés, hanem annak közvetlen előidézője.

Figyeljük meg Eötvös József Kazinczy Ferencet méltató beszédében – amely 1859. október 27-én hangzott el, a Magyar Tudományos Akadémián, a Kazinczy születésének 100. évfordulójára tartott ünnepségén – a bizonyító, cáfoló kérdések formáját! „Vajon fejlődhetik-e irodalmunk, ha nyelvünkre nézve azon szegény alakokat fogadjuk el kánonképpen, melyeket a 17. század íróinál találunk?” A nemleges válasz és a válasz által állítássá visszaértékelődő retorikai kérdés következtetése már irányítja Eötvös következő kérdését: „Ha, midőn más



előbbre haladott nemzetekkel a mívelődés mezején versenyezni akarunk, nem gondoskodunk arról, hogy nyelvünk minden eszmék kifejezésére s továbbfejlesztésére éppoly alkalmas eszköz legyen, minővé más nemzetek saját nyelvöket fejlesztették?”

Példát vehetünk a II. Philippikából is. „Hát nem látjátok, hogy Philipposznak mára rangja is összeférhetetlen a szabadsággal? Mert minden király, minden zsarnok ellensége a szabadságnak és a törvénynek.” Démoszthenész két premisszát pótolt retorikai kérdésével. Cicero így bizonyít Antonius ellen első Philippicájában: „Rátérek C. Caesarra, összeírt atyák. Ha Ő nincs, melyikünk maradt volna életben?”; vagy később: „Attól félünk tehát, hogy az, akinek csodáljuk kivételes okosságát, ostobaságot fog elkövetni? Mert ugyan van-e annál nagyobb ostobaság, mint a veszedelmes hatalmat a gyűlöletes fegyveres erőt és az esendő és bizonytalan uralomvágyat elébe helyezni az igazi, komoly és maradandó dicsőségnek? Vajon, ha ezt belátta mint gyermek, ha idősebb lesz, máshogy fogja látni? Ettől cseppet sem kell félni.” Az utolsó állítás megerősíti a kérdésre adott implikált válaszok bizonyosságát. Az eldöntendő kérdések logikai paradigmájában nincs „nem tudom” és „nem értek hozzá „ felelet. A válasz a bizonyítási beszédrészben nem választható, a látszatalternatívát a kérdő forma biztosítja.

A kérdésekkel történő cáfolásban rávilágíthatunk új tartalmi elemekre úgy, hogy a még nem elfogadottakat a megértés előfeltevéseként mutatjuk meg, s így a hallgató észrevétlenül egyezik bele egy cáfolt nézet megdőlésébe.

A kérdés mint a válasz meghatározásának eszköze gyakori fogás az írott vagy beszélt sajtóban, a politikai kommunikációban, a tájékoztatás egyes fórumain. Tágabb értelemben a provokáció, verbális agresszió, a sértés vagy vitatkozás eleme lehet olyan módon, hogy a válasszal ismerteti el a tartalmi előfeltevéseket. Ebben a sajátos „kérdés-felelet”játékban a kérdező többet mond, a válaszadó pedig inkább visszakérdez, hogy az egyenrangú együttműködés és ennek grice-i előírásai teljesüljenek. A kérdő modalitású mondatok olyan beszédcélt, olyan verbális funkciót teljesítenek be, amelyek nem a válaszadást, hanem a beismerést, a vallomást, a titkok felfedését, az önkritika gyakorlását érik el a válaszadónál. Mint azt Montágh hangoztatta: soha nem a felszólító mód fejezi ki a leghatározottabb felszólítást, sokkal inkább a kijelentő vagy a kérdő. Ezek a látszólagos kérdések tehát nemcsak új információk indikátorai, hanem a kérdésben foglalt tartalmak információértékűjóváhagyásához szükséges eszközök. A cáfolás a bizonyítás és természetesen az implikatúrák elismertetése útján a manipuláció eszközei.

1. A túl sokat állító kérdésben bármely válasz az összes, kérdésben foglalt előfeltevést elismeri igaznak, például: Még sokszor ígér olyat a kormány, amit nem lehet betartani? Mind az igen, mind a nem válasz nyilvánvalóan kerülendő, hiszen mindkettővel az alábbi állításokat igazoljuk:

a) a kormány legalább egyszer ígéretet tett;

b) ezt az ígéretet nem tartotta be.

Ha valakitől ezt kérdezzük: Ezt a hangnemet otthon szokta meg?, azzal egyértelművé tesszük, hogy hangneme nem pozitív, hogy családi hátterének tulajdonítjuk ezt a szemtelen hangvételt, azt viszont nem tesszük számára világossá, mi volt a kérdés. A kérdő módra azonban válaszolni fog a kérdezett, igennel vagy nemmel, és legalább annyit elismer a mi előfeltevéseinkből, hogy stílusa kívánnivalót hagy maga után.

A túl sokat állító kérdés megválaszolásában koncentrálhatunk a kérdezés rejtett beszédaktusának funkciójára. A kérdés valótlanságát, előfeltételeinek érvénytelenségét is bebizonyíthatjuk, s ezt a kérdezőn számon kérhetjük (vö. Zentai 1999, 210‒218). Tehát az előbbi kérdésre így válaszolhatunk: Hajól értettem, ön sértő szándékkal kifogásolta a hangvételemet, kifogásait azonban nem fejtette ki számomra érthetően. Kérem, pontosítsa mit kíván megtudni tőlem ezzel kapcsolatban!

2. A túl általános kérdés nem határozza meg a válaszban kért információ pontos mennyiségét és relevanciáját, ezzel túl tág keretet szab a beszélgetés menetének, a válaszadó ilyenkor átveheti és legtöbbször át is veszi a dialógus irányítását. A Mit gondol a bokszoló vereségéről? Kérdés bizonyára válaszkérdést vagy pontosítás kérését fogja indukálni, így: Pontosan mire gondol? A szakember vagy a barát véleményére kíváncsi?

3. Az agresszív kérdésben foglalt előfeltevések elismerése nem tanácsos, még akkor sem, ha a kérdezőnek van alapja a kérdés artikulálásához. A Te mindig csalsz? kérdésben egyértelmű a sértés, az agresszió és a provokáció gesztusa, ugyanakkor „indokolatlanul szűkre szabja a válaszadás lehetőségeit” (vö. Zentai 1999, 215). A válaszban erre és csakis erre kell fordítanunk figyelmet, és a kérdés alaptalanságára, a szándék sértő mivoltára kell reflektálnunk: Ez sértő feltételezés, s bármit válaszolok, elismerem, hogy volt alapod megkérdezni ezt, így



inkább visszakérdezek: miért akarsz megbántani? Az agresszív kérdés gyakran visszakérdezéshez vezet, ez azonban csak fokozza a dialógus feszültségét, ezért mindig szükséges jelezni, hogy a kérdés valódi funkcióját értettük és ennek fényében reagálunk kérdéssel.

4. A választó kérdéssel olyan látszólagos alternatíva elé állítjuk a válaszadót, amelyből ott és akkor nem választhatjól. Az, hogy nem írták ki az eredményeket a tanszék sajátos politikája vagy csak nem volt kedvük hozzá? A válaszban meg kell mutatnunk, hogy a felkínált alternatívák egyike sem elfogadható és a kért információt csak ezután adhatjuk meg: A tanszék politikája a hallgatók pontos tájékoztatása, amelyet ön is tapasztalni fog e hét második felében, ha elfárad a hirdetőtáblához.

5. A figyelemelterelő kérdésben a kért és várt információt a válaszadó úgy adja meg, hogy nem is veszi észre, hiszen a kérdő módra, és nem a kérdezett tartalomra figyel. Beterjesztette ezt mint módosító javaslatot? A válaszban az igennel a beszédpartner ajavaslat milyenségét is elismeri, ami nem szükségszerűen állt szándékában. Ilyenkor ismét tisztázhatjuk, hogy a kérdező valójában mire kíváncsi.

6. A komplex kérdés tulajdonképpen kérdések sorozata, látszólag egymáshoz kapcsolódó folyamatosságban, valójában azonos gesztust erősítve: Jó lenne tudni, hogy elkészül-e végre a burkolás, vagy tovább halogatják; ha igen, akkor ezzel az a céljuk, hogy több pénzt csiholjanak ki belőlem, vagy csak bosszantanak? Ezekre a kérdés-komplexumokra az egyes kérdések sajátos természetének megfelelően kell válaszolni, így elkerülhetők a további hasonló támadások.

A retorikai kérdés felhasználásának módját és arányát egyrészt a kitűzött és kívánt cél elérése, másrészt a szűkebb értelemben vett retorikai szituáció és beszédhelyzet, nem utolsósorban pedig a beszédmű faja, felépítése és stílusa határozza meg.

4.8.6. Irreleváns érvelések

„Mindenesetre a tapasztalat is gazdagon tanúsítja, hogy a kifejtésnek és a bizonyításnak az összeszorított rövidsége, ahogyan a dolgokat a logika tárgyalja, nem tesz olyan hatást a hallgatóság lelkére, és nem hatja meg olyan mélyen lelkét és érzelmeit, minta kifejezésbeli gazdagság és a szónoki bőség.” (Keckermann, vö. Imre 2001,190)

Az érvforrások „igazságértéke relatív” (Vígh 1981,513), így a retorikai érvelés a logika kritériumai szerint nem is mindig helyes. „A mindennapi élet gyorsan zajló eseményei közepette csak kevés időnk van mérlegelni az érvelésekben előforduló érvek fontosságát, odaillőségét.” (Zentai 1999, 85) Az álláspont elfogadásához nem minden érv szolgáltat elegendő alapot, a retorikai forma és az érvelésmező együttesen azonban sokszor hatásosabbá teszi az irreleváns érvelést. Az irreleváns érvelésben a formális logika bírálata szerint a bizonyítékok nem járulnak hozzá relevánsan a következtetés levonásához, a következtetés azonban – mint tapasztaljuk – gyakran valószínű és elfogadható, egyszersmind igaz is. Az irreleváns érvek között számos olyan található, amely a forma, az állítások sorának vagy a történések sorának értelmezésével, használatával éri el hatását. Ilyen az argumentum ad logicam eljárása, amikor pusztán az érvelés szerkezetére alapozzuk annak igazságértékét. Az okságon alakuló érvelések irrelevanciáját gyakran okozza, hogy az események egymásutániságát vagy egymással egy időben való bekövetkeztét tekintjük bizonyító erejűnek. Ez történik apost hoc ergopropter hoc, az egymás utáni bekövetkezés közötti okság, és a cum hoc ergopropter hoc az egymással egyidejű történések közötti okság feltételezése esetében. Az irrelevanciákjellemzőeka személyből vett érvelésekre, amikor az érv forrását mint az állítás igazságértékét határozzuk meg. Erre példa az argumentum ad lasarum, amely esetében valakit szűkös anyagi helyzete miatt tekintünk megbízható forrásnak, vagy az argumentum ad misericordiam, amikor szánalmat keltünk iránta. Gyakori érvelés az argumentum ad verecundiam, a szakértőre hivatkozás és a személy korábbi tetteihez, megnyilatkozásaihoz kapcsolódó, támadó jellegű ad hominem érvelések. A személyhez kapcsolódó irreleváns érvek között találhatjuk a sznobizmusra való apellálást és a csoportnyomásra való hivatkozást Az időből vett érvelések irreleváns formáira példa az argumentum ad antiquitatem, amely a hagyományra, a múltra hivatkozik, vagy az argumentum ad novitatem, amely az újdonság erejével érvel (vö. Zentai 1999, 223‒230).

4.8.7. Az irreleváns érvelések típusai és szerkezeti elemzése

• A beszélő cselekedetei vagy korábbi tettei alapján nem fogadjuk el vagy tartjuk hamisnak az állítást (argumentum ad hominem tu quoque).

Premissza: van valami kivetnivaló a másik személyében vagy helyzetében.



Konklúzió: a másik érvelése hibás.

„Hiába mondja, hogy nem érdemelte meg a jegyet, aki ennyit bukott már vizsgán, az ne magyarázzon."

• Az álláspont elutasítása azon az alapon, hogy a beszélő egy esetleg nem is létező hibájára vagy tulajdonságára mutatunk rá (gyalázkodó személyeskedés).

Premissza: a másiknak feltételezhetően van valamiféle hibája.

Konklúzió: a másik érvelése ezen az alapon nem fogadható el.

„Mondhat nekem bármit, aki tele van tetoválásokkal.”

• Azon érvek összessége, melyek a bizonyítás hiányára épülnek, és a nem tudásra apellálnak (argumentum ad ignorantiam).

Premissza: azt állítjuk, hogy még nem bizonyítottak vagy cáfoltak egy álláspontot. Konklúzió: az álláspontnak igaznak kell lennie.

„Korlátoltság azt állítani, hogy nincsenek földönkívüliek. Még a szkeptikusoknak sem sikerült kielégítő magyarázatot találni a különféle rejtélyesjelenségekre, amelyeket velük hozunk kapcsolatba.”

• Az állítás igazságát arra alapozza az érv, hogy azt sokszor állítják (argumentum ad nauseam).

Premissza: azt állítjuk, hogy sokan hangoztatnak egy álláspontot.

Konklúzió: az álláspontnak igaznak kell lennie.

„Akikkel csak beszéltem, mind azt mondták, hogy érdemes a családalapítással addig várni, amíg elvégzem az egyetemet.”

•Az állítás igazságát arra alapozza az érv, hogy azzal sokan egyetértenek (argumentum adpopulum).

Premissza: egy állítással sokan egyetértenek.

Konklúzió: az állítás igaz.

„Mindenki tudja, hogy Petőfi a legnagyobb magyar költő.”

• A cáfolattól való eltekintést, csúsztatást, lényegtelen elem bevonását tartalmazó érvelés (ignoratio elenchii).

Premissza: nem tud a másik olyat mondani, ami cáfoló erejű lehetne.

Konklúzió: az állítás hamis.

„És mi van akkor, hogyha most elvesztette ezt a tárgyalást?! Gondolj csak arra, hány sikere volt már, és hány embert mentett meg a börtöntől!”

• Az érvelés erkölcsi elfogadhatóságát arra alapozzuk, hogy más vagy mások ehhez hasonlóan cselekedtek (más is ezt csinálja).

Premissza: azt állítjuk, hogy valaki ehhez hasonló cselekedetet hajtott már végre. Konklúzió: a cselekedet nem kifogásolható.

•„Nincs semmi rossz abban, amit tettem. A választási ellenfelem már kétszer nyert mandátumot ilyen módon.” Abból a feltételezésből, hogy az egész rendelkezik bizonyos tulajdonsággal, arra vonatkozó érvelés, hogy a rész is bír ezekkel ajegyekkel, vagy fordítva (felosztás hiba).

Premissza: a rész vagy egész rendelkezik bizonyos tulajdonsággal (ez rendszerint vitathatatlan).

Konklúzió: minden egyes része az egésznek (az egész) rendelkezik vagy rendelkeznie kell ugyanazzal a tulajdonsággal (ez rendszerint vitatható).



„Úgy hallottam, hogy ez egyjó képességű csoport. Nos, a maga gyenge felelete után ezt kétségbe vonom.”

• Az érv az állítás eredetéből, forrásából következtet annak igaz vagy hamis voltára (genetikus hiba).

Premissza: az állítás eredetére nézve megállapít valamilyen tulajdonságot.

Konklúzió: az állítás ezen az alapon igaz vagy hamis.

„Ha valaki kopasz, akkor ne beszélje be, hogy feltalált egy hajnövesztő szert. ”

• Az érvelő álláspontját az elhallgatott érvekre való hivatkozás alapján utasítjuk el (audiatur et altéra pars).

Premissza: az álláspont igazolására szolgáló érveket nem ismertették.

Konklúzió: az álláspont hamis.

„Nem fejtette ki, hogy milyen következményei vannak az általa javasolt intézkedéseknek, ezért az intézménycsomag egészében és minden ellenvetés nélkül elutasítható. ”

• Nem elégséges bizonyítékok alapján okadatolunk egy eseményt (non causapro causa). Premissza: bizonyos, nem feltétlenül releváns ok állítása.

Konklúzió: ennek alapján az okozat állítása.

„Túl sokáig várnak az esküvővel: nem biztosak a kapcsolatukban. ”

• Körben forgó érvelés (petitioprintipii).

Premissza: egy olyan állítás, amely csak akkor lehet igaz, ha a következtetés igaz. Konklúzió: arra következtet, aminek az igazságát már a premisszákban feltételeztük. „Sándor közismert személyiség, ezért sokszor szerepel a televízióban. ”

• A választási lehetőségek közül a valódit kizáró, hamis vagy valószínűtlen választási lehetőséget kínáló érvelés (hamis dilemma).

Premissza: két egymást nem kizáró állítás feltételezése (több választási lehetőség kizárásával).

Konklúzió: az egyik választás kényszerű elfogadása.

„Vagy nem készültél, vagy megint blöffölsz. ”

• Nem elfogadható biztonsággal, nem megfelelő magyarázatot adunk egy adott tényre (ad hoc magyarázat).

Premissza: nem vagyunk biztosak az okban.

Konklúzió: az álláspontot bármi alátámaszthatja.

„Megbuktam ugyan a vizsgán, de ez csak véletlen volt. ”

• Olyan események között feltételezünk kapcsolatot, amelyek valójában nem következtek be, de megtörténhettek volna (kontrafaktuális hipotézis).

Premissza: a feltételezett esemény B következménnyel járt volna (gyakran hallgatólagos).

Konklúzió: A-nak nem lehetett volna más következménye.

„Ha nem te lettél volna a csapatkapitány, megnyertük volna a meccset. ”

• A véletlen eloszlás szerint annak magyarázata, hogy ami hosszútávon hibaként vagy kifogástalanul létezett, az rövid távon megjavul vagy elromlik (gambler’s fallacy, szerencsejátékos tévedése).

Premissza: annak állítása, hogy valami hosszú távon valahogyan létezett.

Konklúzió: akkor rövid távon másképpen fog létezni.



„Ezen a héten csupa jó történt velem, úgyhogy holnap biztos bekövetkezik valami rossz. ”

• Annak állítása, hogy a dolgok minősége, színvonala egyenes arányosságban áll anyagi értékükkel; „a drágább jobb” elve (argumentum ad crumenam).

Premissza: valami drágább.

Konklúzió: ezért jobb is.

„A lehető legjobbat választotta, ennél magasabb színvonalon kivitelezett lábbelink nincs is, amint ezt az árcédulán is láthatja. ”

• A következtetést olyan premisszákból vonjuk le, amelyekkel nem áll logikai kapcsolatban (non sequitur).

Premissza: valaminek az állítása (rendszerint tény vagy tapasztalat).

Konklúzió: valami másnak ezen az alapon történő állítása.

„Mindig fehér ruhát hord, biztosan mindene a tisztaság. ”

• Két esemény vagy történés között egyidejűségük miatt ok-okozati viszonyt feltételező érvelés (cum hoc ergo propter hoc).

Premissza: annak feltételezése, hogy két esemény azért történik egy időben, mert kapcsolat van közöttük (gyakran hallgatólagos).

Konklúzió: egyik esemény a másik miatt következik be.

„Éppen akkor találkoztunk, amikor a rádióban megszólalt a kedvenc dalunk. Akkor tudtam, hogy ő az igazi.”

• Két egymást követő esemény között ok-okozati viszonyt feltételező érvelés (post hoc ergopropter hoc).

Premissza: annak feltételezése, hogy két esemény azért következik be egymás után, mert kapcsolat van közöttük (gyakran hallgatólagos).

Konklúzió: egyik esemény a másik miatt következik be.

„Nem csoda, hogy balesetet szenvedtem, éppen előtte bántottam meg valakit, igazságtalanul. ”

• Az érvelés elfogadásáért az érvelő a maga iránti szánalomra apellál (argumentum ad misericordiam).

Premissza: aki nehéz helyzetben van, nem hibáztatható, bármit állíthat (rendszerint hallgatólagos).

Konklúzió: az állítás ezen az alapon elfogadható.

„Biztosan megérti, hogy bármennyire igyekszem, néha elkésem, hiszen tudja, hogy mindkét gyerekkel sok a gondom, otthon is rengeteget dolgozom, és autóm sincsen, amivel hamarabb beérnék. ”

• Egy bizonyos cselekedet következményeképpen kényszerítő retorzió kilátásba helyezése (argumentum ad baculum).

Premissza: annak állítása, hogy egy cselekedet fenyegető következményekkel járhat. Konklúzió: annak állítása, hogy a cselekedetnek nem szabad bekövetkeznie.

„Ha nem akarod, hogy mindenki messze elkerüljön, néha moss fogat! ”

• Valamilyen tulajdonság vagy tárgy birtoklásával egy értékesnek tartott csoporthoz tartozást helyezünk kilátásba (sznobizmusra apellálás).

Premissza: annak állítása, hogy bizonyos csoport rendelkezik valamilyen tárggyal, tulajdonsággal, amely jellemzi.

Konklúzió: annak állítása, hogy ennek a tárgynak, tulajdonságnak a birtoklásával a csoport tagjává válhat valaki.



„Használjon Ön is Szagorkánt, hogy a legsikeresebbek közé tartozhasson! ”

• Az elfogadás érdekében a múltra, régiségre vagy hagyományra hivatkozva érvelünk (argumentum ad antiquitatem).

Premissza: annak feltételezése, hogy a cselekedetek, dolgok hagyományának ideje és minőségük között egyenes arányosság van.

Konklúzió: annak állítása, hogy ami régi, jó.

„Már a rómaiak is ezt a módszert alkalmazták az arc ápolására, ezért cégünk ennek alapján dolgozik. ”

• Az elfogadás érdekében az újdonságra hivatkozva érvelünk (argumentum ad novitatem).

Premissza: annak feltételezése, hogy a cselekedetek, dolgok újdonsága, frissessége, újszerűsége és a minőségük között egyenes arányosság van.

Konklúzió: annak állítása, hogy ami új, jó.

„Ez a legújabb fejlesztés eredménye, csak erre szabad áldozni.”

Irreleváns érv valójában nem létezik: az állítás irreleváns, érvformába illesztett, okokozati, következtetési, analógiás elrendezését hívhatjuk így. Az irreleváns érvelés csupán az érvformát alkotó állítások viszonyrendszerében tekinthető logikailag hibásnak, az érvelésmező és az argumentáció mint szövegrész szempontjából nem.

Az irreleváns érvelések voltaképpen a manipuláció eszközei is. A manipuláció, amely a rejtett információ el nem ismeréséből fakad, az enthümematikus szerkezeten alapszik. A gondolkodásra késztető kihagyásos enthüméma erejét a ki nem mondott, hanem odaértett érv adja, amelynek explicitté tétele kiemelheti az érvelés egészének irrelevanciáját, és leleplezi a beszélő manipulatív szándékát. Az alapvető irrelevancia esete a csúsztatás, amely valamely mellékes körülmény odaértésével és bevonásával a figyelmet eltereli a tárgyról. Hasonlóképpen a manipuláció eszköze lehet az álláspontok váltogatása, amellyel a vitapartner támadását is könnyen megzavarhatjuk, hiszen időközben egy másik álláspontot vállalva nem ismerjük el az eredeti kiindulópontot. A fenyegetésre hivatkozás is olyan odaértéseket feltételez, amelyeknek tényleges bekövetkeztéről a befogadó nem tud ugyan, de kilátásba helyezésük félelmet kelt benne, és ez győzi meg.

Az irreleváns érvek vagy érv-implikátumok esetenként érvényes és helyes logikai formákba tagolódnak. Ezzel találkozunk egy elsősorban a lakossági szférát megcélzó bank hirdetésében: Ha az ön számára az ügyfél nem az ügyfele, hanem az ügy maga, akkor ön vagy a munkatársunk, vagy az ügyfelünk. A hipotetikus szillogizmus első premisszáját minden bizonnyal az előtag állításával fogjuk kiegészíteni, ami érvényes formát hoz létre: Számomra az ügyfél nem az ügyfele, hanem az ügy maga. A következmény azonban egy irreleváns érvelést tartalmaz, a hamis dilemma hibáját: hiszen nem csupán ez a két választás lehetséges.

Az irrelevanciák fajtái a klasszikus érvforrások valamennyi területét érintik, számuk igen nagy, vitatható érvényük ellenére igen sikeresek a bizonyításban és az érvek létrehozásában.

Az irreleváns érvelések azonban olyan csapdák, amelyek bármikor megfogalmazó- jukellen is bevethetők, egyúttal visszakérdezéssel, cáfolással, interrogációval hatástalaníthatók.

A logikailag hibás érvelések és a Cornificius által megfogalmazott, retorikailag hibás érvelések között átfedések és eltérések is találhatók. Az eltérések a kategorikus szillogizmusok fő premisszájának kritikájára vonatkoznak, valamint etikus szempontokat vesznek figyelembe

A C. Herenniusnak ajánlott retorikában (2. XX. 31.‒2. XXIX. 46) foglaltak szerint az érvelés akkor hibás,

‒ ha a tételt mindenkire vonatkoztatjuk, akkor is, ha nem lenne szükséges: „Minden szerelmes bolond is” (A állítások);

‒ ha a tétel valamiről, ami ritkán fordul elő, azt állítja, hogy lehetetlen: „Nincs olyan okos ember, aki ilyet tenne” (E állítások);

‒ ha a tételben kijelentjük, hogy minden tényezőt felsoroltunk, pedig van, amit mellőztünk: „Nyilvánvaló, hogy



nem voltak ellenségei, ezért ők nem ölhették meg, és az is nyilvánvaló, hogy rablók sem jártak nála, ezért azok sem ölhették meg. Így bizonyos, hogy te ölted meg”;

‒ ha a tétel hamis felsoroláson alapul, tehát kevesebbet sorolunk fel ott, ahol több van: „Két olyan dolog van, ami boldoggá tehet minket: a szerelem és a pénz” (hamis dilemma);

‒ ha a tételben foglalt állítás túlságosan messzire nyúlik vissza: „Minden rossz döntés hátterében a butaságot és a hatalomvágyat találjuk”(genetikus hiba, argumentum ad antiquitatem);

‒ ha az indoklás hamis vagy nem szükségszerű okot ad meg: „A tél mindenkit rosszkedvűvé tesz” (non sequitur, ad hoc);

‒ ha a tétel önmagát fogalmazza újra, tautologikus: „A túlzott karrierizmus nagyobb kárt okozhat, mint a visszavonulás, mert a törtetés és a mindenáron való törekvés új feladatok teljesítésére veszélyes lehet” (circulus viciosus);

‒ ha több okot tartalmazó dolgot egy másik biztosjeleként alkalmazunk: „Biztosan szerelmes a fiúba, mert mindig elpirul, ha találkoznak” (non sequitur, csúszka hiba);

‒ ha a tétel banális védekezést foglal magában: „Az, hogy nem sikerült a vizsgám, a véletlen műve volt” (ad hoc);

‒ ha a tételt az ügy megtörténte után adjuk elő: „Ha akkor nem felejtem el biztosítani őt a támogatásomról, akkor most minden biztosan másképpen alakul” (kontrafaktuális hipotézis);

‒ ha az indoklás valamely művészeti vagy tudományágat, szakmát, foglalkozást egy művelője miatt ócsárol: „Milyen sport az, amelyben letolt nadrággal, a nézők felé fordulva ünnepelnek egy-egy sikeres lövést?” (felosztás hiba);

‒ ha az indoklás vagy érvek bárki érzületét sérthetik: „Ilyen tisztességtelen ember mint te, ne merjen rólam ítéletet mondani” (argumentum ad hominem, gyalázkodó személyeskedés).

A Cornificius-féle felosztás tehát arra int, hogy a kategorikus állításokkal és a nem egyértelmű logikai összekapcsolásokkal legyünk óvatosak: a helyes és hibás logika tehát egyaránt lehet meggyőző és hibás retorikai érvelés.

7. Tábla



8. Tábla

9. Tábla

4.9. FELHASZNÁLT IRODALOM22 híres beszéd. (1995) Budapest, Móra Könyvkiadó.

Acsay Ferenc (1889) A prózai műfajok elmélete. Budapest, Kókai Lajos.

Adamik Tamás (1979) Az antik retorika szövegnyelvészeti vonatkozásai. In Szathmári István, Várkonyi Imre (szerk.): A szövegtan a kutatásban és az oktatásban.MNyTK 154. Kaposvár, 83-93.


Adamik Tamás (2002) A példa és az enthüméma Arisztotelész szerint. In A. Jászó Anna – L. Aczél Petra (szerk.): A klasszikus retorikai bizonyítás. Budapest, Trezor Kiadó, 15-29.

Adamik Tamás (2002) Chaim Perelman és a gyakorlati érvelés. In A. Jászó Anna – L. Aczél Petra (szerk.): A modern retorikai bizonyítás. Budapest, 2003, Trezor Kiadó. 31‒43.

Ancsel Éva utolsó bekezdései. (1993) Budapest, Pesti Műsor Lap- és Könyvkiadó Kft.

Arisztotelész (1982) Rétorika. Ford. Adamik Tamás. Budapest, Gondolat.

Arisztotelész (1997) Nikhomakhoszi etika. Ford. Szabó Miklós. Budapest, Európa Könyvkiadó.

Austin, John L. (1991) Tetten ért szavak. Ford. Pléh Csaba. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Balázs Géza (2002) Szofisztikus szillogizmusok (Bölcselkedő okkötések). In A. Jászó Anna – L. Aczél Petra (szerk.): A klasszikus retorikai bizonyítás. Budapest, Trezor Kiadó, 59‒71.

Barthes, Roland (1997) A régi retorika. Ford. Szigeti Csaba. InThomka Beáta (szerk.): Az irodalom elméletei. 3. kötet, Pécs, Jelenkor, 69-175.

Beaugrande, Robert de – Dressler, Wolfgang (2000) Bevezetés a szövegnyelvészetbe. Ford. Siptár Péter. Budapest, Corvina Kiadó.

Beckher, Gergius (2000) Orator Extemporaneus, 1655. Ford. Szalai Zsuzsanna, Czeglédi Sándor. In Imre Mihály (szerk.): Retorikák a reformáció korából. Csokonai Könyvtár. Források. 5. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 337–365.

Bencze Lóránt – Aczél Petra (2001) Mikor, miért, kinek, hogyan? 2. I‒II. Hét szabad Művészet Könyvtára, Budapest, Corvinus.

Bencze Lóránt (2002) Repül a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg. Az epikehirémáról – különös tekintettel ókori és



koraközépkori fogalomtörténeti alakulására. In A. Jászó Anna – L. Aczél Petra (szerk.): A klasszikus retorikai bizonyítás. Budapest, Trezor Kiadó, 29‒45.

Bencze Lóránt (2002) Stephen Toulmin és a bizonyítás természete. In A. Jászó Anna – L. Aczél Petra (szerk.): A modern retorikai bizonyítás. Budapest, 2003, Trezor Kiadó. 13‒31.

Benoit, William – Hample, Dale, L. ‒ Benoit, PamelaJ. (1992) ReadingsinArgumentation. New York, Foris Publications.

Bettinghaus, Erwin (1978) A meggyőző kommunikáció. In Horányi Özséb (szerk.): Kommunikáció. I. kötet. Ford. Baik Éva et al. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 167‒191.

Birkenbihl, Vera F. (1998) Kommunikációs gyakorlatok. Budapest, Trivium.

Bitzer, Lloyd (1959) Aristotle's Enthymeme Revisited. QuarterlyJournal of Speech, 45. 399‒408.

Black, Max (1990) A metafora. Helikon, 4. 432‒447.

Black, Max (1998) A nyelv labirintusa. Budapest, Holnap Kiadó.

Brockriede, Wayne – Ehninger, Douglas (1960) Toulmin on Argument: An Interpretation and Application. Quarterly Journal of Speech, 46. 44‒53.

Brockriede, Wayne (1974) Rhetorical Criticism as Argument. Quarterly Journal of Speech, 2.294‒303.

Burgess, Theodore Chalon (1902) Epideictic Literature. In Studies in Classical Philology. 3. kötet. University of Chicago, 89‒261.

Burke, Kenneth (1950,1962) A Rhetoric of motives. Berkeley, University of California Press.

Campbell, George (1988) The Philosophy of Rhetoric. Edinburgh, 1776. Lloyd Bitzer, Carbondale.

Christensen, Bonnijean (1978) The Christensen Method. Textand Workbook. 2nd edition. New York, Harper and Row Publishers.

Cicero válogatott művei. (1987) Szerkesztette Havas László. Budapest, Európa Kiadó.


Cornificius (2001) A szónoki mesterség. A C. Herenniusnak ajánlott retorika. Ford., utószóval, jegyzetekkel ellátta Adamik Tamás. Budapest, Magyar Könyvklub.

Crosswhite, James (1993) Being Unreasonable: Perelman and the Problem of Fallacies. Argumen- tation, 7.

Curtius, E. R. (1954) Europaische Literatur und lateinisches Mittelalter. Bern.

Danto, Arthur C. (1991) Metafora, kifejezés, stílus. In Bacsó Béla (szerk.): Szöveg és interpretáció. Budapest, Cserépfalvi Kiadó, 129‒166.

Démoszthenész Philippikái. (2000) Ford. Borsos Károly. Szerkesztette Bálint István János. Budapest, Magyar Ház.

Dubois, J. – Edeline, F. – Klinkenberg, J. M. – Minguet, F. (1977) Rhétorique de la poésie. Édition Complexe. Paris, P.U.F.

Eemeren, F. H. – Grotendorst, R. – Jackson, S. – Jacobs, S. (1993) Reconstructing Argumentative Discourse. Alabama, Tuscalosa.

Ehninger, Douglas (1968) On Systems of Rhetoric. Philosophy and Rhetoric, 1.131‒144.

Ehninger, Douglas (1970) Argument as Method: Its Nature, Its Limitation and Its Uses. Speech Monographs, 38. 101‒110.



Erdei László (1973) Ellentét és ellentmondás a logikában. Társadalomtudományi kismonográfiák 8. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Feather, N. T. (1964) Critical Ability and Intoleranceof Inconsistency.JournalofAbnormalandSocial Psychology, 59. 127‒137.

Fekete István (1984) Tüskevár. Budapest-Uzsgorod, Móra Könyvkiadó – Kárpáti Kiadó.

Fisher, W. R. (1987) Human Communication as Narration: Toward a Philosophy of Reason, Value and Action. Columbia, University of South Carolina.

Fónagy Iván (1990) Gondolatalakzatok, szövegszerkezet, gondolkodási formák. Linguistica series C, relationes, 3. Budapest, MTA Nyelv-tudományi Intézete.

G. Havas Katalin (1973) Formális logika. Budapest, Kossuth Kiadó.

Goodman, Nelson (1983) Fact, Fiction and Forecast. USA, Harvard University Press.

Graves, Richard (1984) Rhetoric and Composition. A Sourcebook for Writers and Teachers. Upper Montclair, Cook Publishers.

Grice, H. P. (1957) Meaning. Philosophical Review, 67.

Grice, H. P. (1988,1997) A társalgás logikája. Ford. Pléh Csaba. In Pléh Csaba – Síklaki István ‒ Terestyéni Tamás (szerk.): Nyelv, kommunikáció, cselekvés. 1-2. kötet. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 188‒197.

Griffin, Em (2001) Bevezetés a kommunikációelméletbe. Budapest, Harmat.

Guieu, Émile (1974) Perspectivespour enseignement logique de la rédaction. Paris, O.C.D.L.

Hamblin, C. L. (1970) Fallacies. London, Methuen and Co Ltd.

Hample, D. (1977) TheToulmin Model and the Syllogism.Journal of the American ForensicAssociation, 14‒19.

Hankiss Elemér (1997) Az emberi kaland. Egy civilizáció-elmélet vázlata. Budapest, Helikon Kiadó.

Hársing László (1981) A tudományos érvelés logikája. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Historisches Wörterbuch der Rhetorik. Herausgegeben von Gert Veding. Band 1. Tübingen, Max Niemeyer Verlag.

Imre Mihály (szerk.) (2000) Retorikák a reformáció korából. Csokonai Könyvtár. Források. 5. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó.

Kahneman, D. – Slovic, P. – Tversky, A. (1982) Judgement under Uncertainity: Heuristics and Biases. Cambridge, Cambridge University Press.

Kármán József válogatott művei. (1955) Válogatta, a bevezetést írta Némedi Lajos, sajtó alá rendezte Némediné Dienes Éva. Budapest, Szépirodalmi Kiadó.

Kelly, D. (1990) The Art of Reasoning. New York, W.W. Norton and Co.

Kibedi Varga, Áron (1970) Rhétorique et littérature. Études de Structures Classiques. Orientations. Paris, Didier.

Kibédi Varga Áron (1983) Retorika, poétika, műfajok (Gyöngyösi István költői világa). Irodalomtörténet, LXV. 3, 542‒592.

Kibédi Varga Áron (1998) Retorika és strukturalizmus. In Kibédi Varga Áron: Szavak, világok. Pécs, Jelenkor, 48‒60.

Kindrick, R. L. – Olpin, L. R. – Patterson, F. M. (1980) A New Classical Rhetoric. Dubuque, Iowa, Kendall/Hunt Publishing.



Kirkwood, W. G. (1992) Narrative and the Rhetoric of Possibility. Communication Monograph, 598. 30‒47.

Knower, F. H. (1936) Experimental Studiesof Changes in Attitude: AStudy ofthe Effectof Printed Argument on Changes in Attitude. Journal ofAbnormal and Social Psychology, 30. 522‒532.

Kossuth Lajos üzenetei. (1994) Válogatta Szabad György. Budapest, IKVA Könyvkiadó.

Kosztolányi Dezső (1990) Nyelv és lélek. Válogatta és sajtó alá rendezte Réz Pál. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó – Forum Könyvkiadó.

Kosztolányi Dezső összes versei. (2002) A szöveget gondozta, jegyzetekkel ellátta Réz Pál. Budapest, Osiris Kiadó.

Kölcsey Ferenc minden munkái. Szépprózai művek. (1998) Szerkesztette Szabó G. Zoltán. Budapest, Universitas.

Lamy, Jean‒Maurice (1988) Un outil polyvalent: la rhétorique générative. Philosopher, 6. Paris.

Lausberg, Heinrich (1971) Elemente der Literarischen Rhetorik. München, Max Hueber Verlag.

Lausberg, Heinrich (1990) Handbuch der Literarischen Rhetorik. Eine Grundlegungderliteraturwissenschaft. 1-2. kötet, 3. kiadás. Stuttgart, F. Steiner.

Lechner, Joan Marie (1974) Renaissance Concepts of Commonplaces. Connecticut, Westport.

Lefford, A. (1946) The Influence of Emotional Subject Matter on Logical Reasoning. Journal of General Psychology, 34. 127‒151.

Levinson, Stephen C. (1992) Pragmatics. Cambridge, Cambridge University Press.

Lewis, A. L. (1972) Stephen Toulmin: A Reappraisal. Central States Speech Journal, 23. 48‒45.

Logika a mindennapi életben. A gyakorlati érvelés technikája. Összeállította a BME Filozófia Tanszék kollektívája Zachary Seech – Palomar College: Logic in Everyday Life c. könyv nyomán. Oktatói segédanyag.

Lyons, John D. (2001) Exemplum. In Thomas O'Sloane (ed.): Encyclopedia of Rhetoric. New York, Oxford University Press.

Magyar szózatok. (1847) Szerkesztette Gyurmán Adolf. Hamburg.

McKerrow Ray E. (1980) Argument Communities: A Quest for Distinctions. Proceedings of the First Summer Conference on Argumentation. Falls Church, 214‒227.

Mérő László (1996) Észjárások. Budapest, Tercium Kiadó.

Montaigne, Michel Eyquem de (2001) Esszék. Első könyv. Ford. Csordás Gábor. Pécs, Jelenkor Kiadó.

Morier, Henri (1989) Dictionnaire depoétique et rhétorique. Paris, PUF.

Morris, Charles W. (1971) Writings on the General Theory of Signs. The Hague, Mouton.

Négyesy László (1907) Retorika, Gimnáziumok 5. osztálya számára. Budapest, Lampel.


Olbrechts-Tyteca, Lucie (1974) Le Comique du discours. Bruxelles, Editions de l'Université de Bruxelles.

Osvát Ernő (1995) Az elégedetlenség könyvéből. Összegyűjtött írások. Budapest, Kiss.

Pascal, Blaise (1978) Gondolatok. Ford. Pődör László. Budapest, Gondolat Kiadó.

Pater, W. A. de (1968) Lafunction du lieu etde l'instrumentdans lesTopiques. In G. E. Owen (ed.): Aristotle on Dialectic. London, Oxford University Press.



Perelman, Cha'ím – Olbrechts-Tyteca, Lucie (1969) The New Rhetoric: A Treatise on Argumentation. Translated by John Wilkinson, Purcell Weaver. London, University of Notre Dame Press.

Perelman, Chaím (1963) The Idea ofJustice and the Problem ofArgument. London, Routledge and Kegan Paul.

Perelman, Chaím (1982) TheRealmof Rhetoric. Translated by William Kluback. London, University of Notre Dame Press.

Perelman, Chaím (1984) The New Rhetoric and the Rhetoricians: Remembrances and Comments. Quarterly Journal of Speech, 70. 188‒196.

Péter Mihály (1991) A nyelvi érzelemkifejezés eszközei és módjai. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.

Plett, Heinrich (2000) Systematische Rhetorik. München, Wilhelm Fink Verlag.

Quintilianus, Marcus Fabius utasítása az ékesszólásra (1856) Széptani remekírók. 3. kötet. Ford. Szenczy Imre. Eger.

Ravasz László (1938) Legyen világosság: Beszédek, írások. Budapest, Franklin Társulat.

Reboul, A. – Moeschler, J. (2000) A társalgás cselei. Ford. Gécseg Zsuzsanna. Budapest, Osiris Kiadó.

Retorikai szöveggyűjtemény (1993) Kézirat. Szerkesztette Szikszainé Nagy Irma. Debrecen, Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola.

Richards, I. A. (1936) The Philosophy of Rhetoric. New York, Oxford University Press.

Ruzsa Imre (szerk.) (1998) Logikai zsebenciklopédia. Budapest, Áron Kiadó.

Scult, A. (1976) Perelman's Universal Audience: One Perspective. Central States Speech Journal, 27. 176–180.

Shakespeare, William (1991) Öt dráma. Ford. Kosztolányi Dezső, Vörösmarty Mihály etal. Budapest, Európa Kiadó.

Sperber, D. – Wilson, D. (1896) Relevance. London, Blackwell.

Szabó G. Zoltán – Szörényi László (1997) Kis magyar retorika. Budapest, Helikon.

Szabó István (1998) Bevezetés a szociálpszichológiába. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest.

Szálkáné Gyapay Márta (1999) Gyakorlati retorika. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.


Tatiosz (2003) A szeretet kiskönyve. Válogatta Vágó Zsuzsanna. Budapest, KassáK.

Todorov Zvetan (1977) Trópusok és figurák. Helikon, I. 30‒40.

Toulmin, Stephen E. – Rieke, Richard – Janik, Allan (1984) An Introduction to Reasoning. New York, Macmillan.

Toulmin, Stephen E. (1958) The Uses of Argument. Cambridge, Cambridge University Press.

Tremmel Flórián: Igazságügyi retorika (jegyzet).

V. Raisz Rózsa (2001) A retorikai kérdés intonációs problémáihoz. In Szathmári István (szerk.): Are- torikai kérdés a nyelvhasználatban. Az alakzatok világa 2. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 21-29.

Vajda András (1998) Költészet és retorika. Budapest, Universitas Kiadó.

Verlinden, Jay G. (1998): Veryifiers in Everyday Argument: An Expansion of the Toulmin Model. 84th Annual Meeting of The National Communivcation Association. New York.



Vígh Árpád (1981) Retorika és történelem. Budapest, Gondolat.

Villon összes versei (2000) Ford. Illyés Gyula et al. Jegyzetek Szegi Pál. Budapest, Európa Kiadó.

Vörösmarty Mihály költői művei. 1-2. kötet. (1987) A szöveget gondozta Martinkó András. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó.

Walton, Douglas (1995) A Pragmatic Theory ofFallacies. University of Alabama Press Tuscaloosa. Walton, Douglas (1999) One-SidedArguments:ADialecticalAnalysisofBias. New York, Albany. Weöres Sándor (1990) Egybegyűjtött versek. Szerkesztette Steinert Ágota Budapest, Saxum.

Whately, Richard (1828) Elements of Rhetoric. Kiadta: Douglas Ehringer 1963, Carbondale.

Willard, Ch., A. (1989) A Theory of Argumentation. Alabama, Tuscalosa,

Zarefsky, David (2001) Argumentation Fields. In Thomas O' Sloane (ed.): Encyclopedia of Rhetoric.

New York, Oxford University Press.

Zarefsky, David (2001) Argumentation. In Thomas O' Sloane (ed.): Encyclopedia of Rhetoric. New York, Oxford University Press.

Zentai István (1998) A meggyőzés útjai. Budapest, Typotex.

5. A SZÖVEG SZERKEZETE, A BESZÉD RÉSZEI„A beszéd is, mint az emberi test, akkor szép, ha nem tűnnek ki erei, nem lehet megolvasni csontjait; hanem nyugodt, jó vér kering a tagokban.”

(Tacitus)

5.1. A RETORIKUS SZÖVEG TAGOLÁSAA retorika a sikeres szöveget értelmezi, érti és írja elő, a hatással rendelkezőt, a meggyőzőt. A meggyőzés feltárásában a szöveget tekinti alapegységnek, s a szöveg építkezésével a téma feldolgozásában egy tudati folyamatot reprodukál. A klasszikus retorika szövegstruktúrája a meggyőzés verbális természetét mutatja meg úgy, hogy ezzel a nyelvről való tudást, a felhasználható nyelvi anyagraktárat is bővíti és kategorizálja.

Korax (Kr. e. 5. sz.) adja az első beszédfelosztást, bevezetésre, elbeszélésre, befejezésre tagolva a szöveget. Tanítványa, Teisziasz ehhez a sorhoz illeszti a bizonyítást, azt a beszédrészt, amely az érvek, példák ésjelek segítségével beteljesíti a rábeszélést, meggyőzést vagy éppen manipulációt. Arisztotelész két szükséges rész kiemelése mellett (tétel, bizonyítás), elismeri, hogy minden beszédnek legalább négy részből kell állnia: a bevezetésből (prooimion), a tételből (protheszisz), a bizonyításból (pisztéisz) és a befejezésből (epilogosz). A Kr. e. 340-ből származó Rhetorica adAlexandrum a retorikai szöveg három műfájának: a tanácskozó, bemutató, törvényszéki fajnak megfelelően tárgyalja az elrendezést. A tanácskozó faj szövegei bevezetésből, elbeszélésből, bizonyításból (igazoló vagy cáfoló) és egy érzelmekre ható összefoglalásból állnak. A bemutató szövegekben a fő témaválasztáson, a törvényszéki fajban a bizonyítékok igazolásán és az ellenérvek előrelátásából adódó cáfoláson van a hangsúly.

Tehát minden beszéd legalább négy részből áll: az exordium,anarratio,aconfirmatio és aperoratio szövegrészeiből (vö. Kibédi Varga 1998, 51). Cicero Kr. e. 86-ból származó De inventione című munkájában már hat beszédrészt (exordium, narratio, partitio, confirmatio, reprehensio, conclusio) különböztet meg, melyhez hetedik, választható részként kapcsolja a digressiót (1.19‒109,1. 97). A római retorika egyik kiemelkedő munkája a Rhetorica adHerennium (Kr. e. 86‒82) a beszédrész-sort hét eleműre bővíti úgy, hogy az elbeszélés (narratio) mögé fűzi a kitérés (digressio), a témamegjelölés és felosztás (propositio és partitio) szakaszait, a bizonyítás (argumentatio, confirmatio) után pedig a cáfolás (refutatio) szövegrészét is fölveszi. A szöveg részeinek tana a középkorban a levelek és oklevelek írását irányító dictamenekbe kerül, majd a tant a reneszánsz retorikairodalma (Melanchton: Philippi Melanchthonis de Rhetorica libri tres, 1519) és episztoláris tudományossága (Erasmus: De conscribendis epistolis, 1522) is megörökli.

A19. századig ható görög-latin hagyomány a modern írás- és beszédkultúra megragadásában alapvető szerepet



játszik, ugyanakkor újabb szempontok érvényesülése is megfigyelhető. Egy adott szöveg elrendezése történhet aszerint, hogy az ügyet milyen tematikus hálóban dolgozzuk fel, az egyes tételek milyen alá- és fölérendeltségben, milyen rendben szervezik a szöveget. A formális elrendezést érinti a stílus kérdése is. A klasszikus retorikai hagyomány szerint az egyes beszédrészek más és más stílusnemben születtek, más- és más alakzatok fordulhattak elő bennük. A modern retorikai elrendezés ezt regiszterváltásnak vagy – Bahtyin után – az elsődleges beszédműfajok közötti váltásnak tekinti. A formális elrendezés az egyes szövegrészeket megkülönböztető nyelvi jelölőkre, a bevezető formulákra (Kezdjük tehát azzal...), az átvezetés eszközeire (Térjünk át arra, hogy) is figyelmet fordít. Kenneth Burke (1931) kölcsönös kapcsolatot feltételezett a forma, a tartalom és a hatás között, ésjelentőséget tulajdonított a struktúra elvárhatóságának is. Eszerint a hallgató elvárja, hogy egy szöveg egy adott szerkezeti elrendezéshez igazodjék, tehát könnyebben meggyőzhető akkor, ha a szöveg eleget tesz ennek az elvárásnak.

A klasszikus szerkezeti átgondolásra a retorika közéletiségét szinte teljes egészében lefedő média térhódítása, valamint az e-szövegkultúra, az elektronikus kommunikáció, az írott beszéd (e-mail, chat) műfajainak leírása miatt van szükség. A modern elrendezésben a szöveg az érvelés köré gyűlik (vö. Perelman-Olbrechts-Tyteca 1969), a szöveg mint szerkezet adja meg az érvek felhatalmazását. Az elrendezést tehát a szöveg hatása befolyásolja, így vizsgálják az elsőség és a frissesség hatását. A retorikus, tehát meggyőző szöveg lineáris elrendezését nem vehetjük ugyanakkor figyelembe a hirtelen, egy időben, multimediálisan megjelenített üzenetekben (televízió-, sajtóhirdetések). Az internet szövegtípusai pedig a formális vizsgálat szempontjainak együttes alkalmazását kívánják meg. Ahyperlinkek interkontextusokat kapcsolnak a szöveg befogadásának folyamatába, az elektronikus közlés szerteágazó, és nem lineáris. A szakmai kommunikáció és a modern tudományos prezentáció szerkezetére kidolgozott sémák közül az egyik a tudományos kutatásokjelentésére kialakított struktúra. Ezt a szerkezetet az IMRD módszerével tagoljuk a következő részekre: introduction (bevezetés), materials and methods (felhasznált anyagok és módszerek), results (eredmények) és discussion (megvitatás). A struktúra voltaképpen a tárgyhoz kapcsolódó, heurisztikus megközelítés leképezése. John Swales (1990) különös figyelmet fordított az egyes szakaszok belső szerkezetére, elsősorban a bevezetésre, amely a kutatás jelentőségét a befogadó számára megalapozza.

Alexander Bain (1901) a szövegszint alatti szövegtagolás funkcionális leírásában a bekezdések szerepét emeli ki. A bekezdésen belül a tételmondat minta bekezdés szervező elve és annak helye, valamint a hozzájuk kapcsolódó, bekezdésen belüli kifejtés kerül a figyelem középpontjába. A bekezdések funkciói nem a hatás, hanem a kifejtett- ség szintje szerint mérhetők, ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a tételmondatok egy téma makrostruktúrájában hasonlóképpen hierarchizálódnak. A tételmondat-kifejtés bekezdéseken belül létrejövő szerkezete tulajdonképpen a szöveg egészének leképezése: a bekezdés tehát szöveg a szövegben. Négyesy (1901, 240) az írott szöveg struktúrájában egy kezdő és egy vagy több kifejtő és egybevető mozzanat, valamint az összefoglalás szükségességét emeli ki. Ebből születik meg a szöveg hármas tagolása, amelyre egyúttal a bekezdések felépítése is visszavezethető.

A görög-római retorikai időszakból fennmaradt osztályozásokból az alapvető négyes felosztás a magyar retorikaírók munkáiban is megtalálható. Bitnitz Lajos 1827-ben megjelent A magyar nyelvbeli előadás tudománya című munkájában bevezetésre, állításra, bizonyításra és befejezésre osztja a beszédet. Azonos századból, de mintegy 12 esztendővel későbbről a nagyenyedi retorikus (latin forrásokból dolgozva) ugyanezt a négy részt jelöli meg: az exordium, a propositio, a confirmatio és a peroratio beszédrészeit tárgyalja. Szeberényi Lajos Politikai szónoklattanában (1849) szintén a négyes osztású beszédet (bevezetés, előterjesztés, tárgyalás, befejezés) írja elő. Névy (1895) hasonlóképpen ateisziászi szerkezetet idézi: bevezetés, tétel, felosztás, tárgyalás és befejezés. Árnyaltabb, a római hetes szerkezetre emlékeztető beszédfelosztást tár elénk Tóth Ferenc 1802-ből származó homiletikájában. Itt az egyházi szónoklat elrendezéséhez az alábbi beszédszakaszokat nevezi meg: textus, kezdő beszéd, általmenés, fő propozíció, elosztás, értekezés, alkalmaztatás, amen (vö. Vígh 1981,162). Négyesy 1901-ben a bevezetés, tárgyalás, befejezés hármasságával írja le a beszéd szerkezetét. A bevezetés az éthosz, a tárgyalás a gondolat, a befejezés a pathosz helye (1901, 294). Fischer Sándor Retorikájában (1975) hasonlóképpen a bevezetés, tárgyalás és a befejezés részeit taglalja.

Az egyes beszédrészek körülhatárolt, ugyanakkor a beszéd egészébe szervesülő funkcióval rendelkeznek úgy, hogy az iránymutató lehet egy valóban meggyőző, gyönyörködtető vagy tanító előadás elkészítéséhez. A beszédrészek ismerete a vázlat elkészítését is lehetővé teszi. A beszéd részeivel a koherens, sikeres szöveg felépítése is le- íratóvá válik.

5.1.1. A bevezetés (principium)

„Reddere auditores benevolos, attentos, dociles”, szól Cicero tanácsa a bevezetéshez, ami annyit tesz: a hallgatókat jóindulatúvá, figyelmessé és engedelmessé kell tenni. Cornificius (1. IV. 6.) a bevezetésnek



kétfajtáját különbözteti meg az ügy milyenségétől függően: a közvetlen bevezetést, amely a becsületes ügyhöz (az ügy és az ügyhöz tartozó személy erkölcsileg kifogástalan) tartozik, ahol a szónok feladata figyelmessé, jóindulatúvá és érdeklődővé tenni, és a közvetettet, amely a becstelen ügyhöz (ez esetben az ügyhöz vagy annak szereplőihez erkölcsi gyanú fér) tartozik, amikor a hallgatót már más szónokok befolyásolták vagy kifárasztották. Matthaeus Dresserus Retorikájában (1585) mintegy összegzésképpen, a következő elveket tűzi ki a bevezetés írója számára:

I. A szónoki beszédhez a bevezetést ne valahonnan kívülről keressük, hanem magából az ügy belső lényegéből kell vennünk. Tehát gondot fordítsunk arra, hogy a bevezetés ne messziről keresettnek tűnjön, hanem abból az ügyből nőjön ki, amelyikről szó van. A kezdet legyen szerény, nyugodt, ne dagályos és fontoskodó, ne akadályozza a beszélő és az ügy megértését. Szinte senki sincs, aki ne gyűlölné a nyegleséget és a hiúságot.

II. Ugyanígy azt, amiről szó van a beszédben, szerényebb kezdéssel vezessük be. A másik indok: Cicero tekintélye, aki azt állítja, hogy ő is, bár a legjobban beszél, és ezt a legkönnyebben és legékesebben tudja tenni, mégis, ha nem félénken fogna beszédéhez, s a beszéde bevezetését mondva nem szorongna, ő is bizony szemtelennek látszana.

III. [...] feltétlenül el fogunk kerülni minden dagályos beszédkezdetet, mint olyat, amit maga a természet is elutasít, és ami minden rendes embert sért. A dagályos bevezetés példájával találkozhatunk olyankor, amikor valaki hatásvadász módjára vagy önhitten tehetségével vagy műveltségével, vagy tekintélyével kérkedik, vagy nagy dolgokat ígér, vagy jeles szerző mondását idézi, hogy olyannak látsszék, mint aki a fennkölt dolgokat kedveli, a hétköznapiakat megveti.

[...]

V. Minden kezdetnek be kell tartania a könnyen felfoghatóság elvét, hogy megértsenek bennünket a hallgatók; s ezt úgy érjük el, hogy amikor valamiről beszélni készülünk, azt rendezetten és világosan fejtjük ki; vagy a figyelhetőség elvét, hogy figyelmesen hallgassanak bennünket, ami akkor történik meg, amikor arra biztatunk, hogy hallgassanak meg bennünket, mivel fontos, avagy nagy jelentőségű dolgokat mondunk. Vagy ajóindulat elvét kell betartani, amelyet akkor szerzünk meg, amikor vagy saját személyünktől, vagy a hallgatóság, vagy az ellenségeink közül való valamely személytől veszi kezdetét beszédünk.

(Vö. Imre 2000, 95‒96).

A bevezetést a retorikusok szívesen hasonlították kapuhoz, bejárathoz, előcsarnokhoz, hogy ezzel érzékeltessék kapcsolatát és szervesülését a beszéd egészéhez. Cicero így mondja: a tökéletes szónok „tegye a beszéd előcsarnokát széppé, a bejáratát ékessé” (vö. Imre uo.). Tóth Ferenc tovább bontja ezt a képet intésében: „A kezdőbeszéd igen rövid ne legyen, mert így hasonló lesz az oly emberhez, aki a házba berohan, és egyszerre közepére ugrik annak.” A túlságosan bő lére eresztett bevezetésről így szól: „melyik okos ember kezdi háromszor elől ugyanazon egy dolgot, és ki csinál három pitvart egy háznak?” (1802,112) A nem egyházi retorikus, Szeberényi a bevezetőben a latin funkciókból ismert, a reneszánsz mecenatúra létezése alatt sokat használt insi- nuatiót, behízelgést sem veti meg, ső hívja föl a figyelmet arra is, hogy a tárgy során elmondandó dolgokat a szónok ne mondja el azonnal, „ne rontson ajtóstól a házba, a »puskaport« tartogassa magára a tárgyra” (Szeberényi 1849, 73, vö. Vígh 1981, 165).

Mindezek összegzéseképpen a bevezetés szövegfunkcióit az alábbiakban állapíthatjuk meg:

1. jóindulat megnyerése (captatio benevolentiae);

2. a figyelem megragadása (attentio);

3. a téma megadása (docilitas).

A bevezetés szövegrészei írott szöveg esetén a cím és az átvezetés, előadásra készülő beszéd esetén a megszólítás (salutatio) és az átvezetés (transgressio). Ez utóbbi egyébként valamennyi beszédrész befejezéseképpen is funkcionálhat.

A bevezetés előírásait ismerjük, most a megvalósításhoz kell közelebb kerülnünk a rendelkezésre álló eszközök ismeretével.

1. Ajóindulat megnyeréséhez úgynevezett toposzok használatára van szükség. A formális toposz fogalma mellett létezik egy másik, a retorikában is felhasználható tartalmi toposz, olyan „általános hely”, amely különféle



esetekre egyaránt alkalmazható. Ezeket E. R. Curtius gyűjtötte össze, s további tanulságokra isjutott az irodalom konstans elemeinek kutatása során. Vizsgálata és elemzései alapján bizonyos közös helyek a szöveg egy bizonyos részéhez és természetszerűleg csak ehhez köthetők. Így elkülönítette, immár a retorikai szövegre is reflektálva, a bevezetés közhelyeit, azokat az általános hivatkozásokat, amelyek által a beszélő a kívánt funkcióknak eleget tehet.

A princípium toposzai közé tartozik (vö. Plett 1987, 140):

a) a felkészületlenség toposza (más néven a tettetett szerénység toposza):

Önöknél nyilvánvalóan kevesebbet tudhatok a témáról, mégis...

b) a bizonytalanság toposza: Hogy is kezdjem...

c) a ráígérés toposza: Előttem ezt még senkitől sem hallhatták...

d) a megbízatás toposza: Nem magamért szólok, mások késztettek rá...

e) az ajánlás toposza: Ez a műsor nem jött volna létre, ha nincs X cég.

f) a belső kényszer toposza: Nem tarthatom magamban tovább...

Ajóindulat megnyerése része annak a kommunikációs szereposztásnak és szerepvállalásnak, amelyben a szöveg egésze sikeresen vagy sikertelenül elhangozhat.

2. A figyelem megragadásának kulcsa a szöveg stílusában, annak stílushatásában, a grammatikai szerkesztésben, ajelentésbeli telítettségben kereshető. A figyelmet a mondatok szerkesztésével is megragadhatjuk úgy, hogy a párhuzamos mondatszerkezettel anaforikus ritmikát, a tartalomnak pedig élénkítő ismétlő, fokozó jelleget adunk. A bevezetés ékességét nem a pathosz, a fennkölt stílus garantálja, hanem a változatos modalitás, a kérdések, felkiáltások sora, amelyekre azután az érvelés vagy a befejezés hozhat választ, beteljesedést. A bevezető megindíthatja a logikus gondolkodást a kifejező ellentételezések, párhuzamok, analógiák, a szillogizmusok vagy enthümémák használatával. A bevezető mondatai, azok tagmondatai ne legyenek hosszúak, így a bevezető is maradjon belül azon a szerkezeti kereten, amit a téma feltárása során erre szántunk.

3. A téma megadásában a felsorolás gesztusa erősebb, mint a pontos részletezésé. A bevezetőben még nem a téma megjelölése a feladatunk, hanem a téma megígérése, annak és csakis annak felajánlása, amiről beszélni tudunk és fogunk. A téma megadásában az egyszerű és közepes stílus kifejező eszközeivel törekedjünk az érthetőségre és a követhetőségre.

Példák:

1. Félve szólalok meg Tek. Törvényszék, látván a nevezetes többséget, mely e szerencsétlen asszony sorsát már-már elhatározta; de egy emberi élet remélhető megtartása minden kétségen túl fontosabb, mintsem érette mindent elkövetni ne kellene. Azonban kevés érdemet teszek az életre, mely gyalázattal bélyegezve van: s valamint magam csak addig szeretek élni, míg a becsülettel folytatott pálya önérzését kebelemben hordhatom: úgy nem tartom méltónak oly élet megtartásáért fáradozni, mely birtokosát csak közutálat tárgyává tehetné. Én, Tek. Törvényszék, ártatlannak hiszem az ítélet alá bocsájtott személyt; s mint olyat készülök a gyalázatból kiragadni, minekutána a szenvedésből úgysem ragadhatom ki, mikbe a neki tulajdonított, de más által elkövetett bűn következései mélyen taszították.

(Kölcsey Ferenc: Védelem P.J. számára)

2. Uraim! Engedelmet kérek, majd ha ki fogok fáradni. Midőn aszószékre lépek, hogy önöket felhívjam, „mentsék meg a hazát"; e percnek irtózatos nagyszerűsége szorítva hat le keblemre.

Úgy érzem magamat, mintha Isten kezembe adta volna a tárogatót, mely fölkiáltsa a halottakat, hogy ha vétkesek vagy gyöngék, örök halálba süllyedjenek, ha pedig van bennök életerő, örök életre ébredjenek. Uraim! így áll e percben a nemzet az önök kezében; és Isten kezökbe adta a mai határozattal a nemzet életét, de kezökbe adta a nemzet halálát is. Önök határozni fognak. De éppen, mert e perc ily nagyszerű, feltettem magamban, uraim! nem folyamodni az ékesszólás fegyveréhez.

(Kossuth Lajos: A haderő megajánlásáért, 1848, július 11.)



3. Meglehetősen kényelmetlenül érzem magam, Hölgyeim és Uraim. Olyan dologról kell beszélnem népes hallgatóság és minden szavamra figyelő zsűri előtt, melyről, ha tehetném, az itt megjelentek mindegyikével négyszemközt beszélgetnék; egy füstös kiskocsmában vagy egy gőzölgő tea mellett – igény szerint. Témánkban mellesleg kíváncsiságom sokszorosa tudásomnak, s ez sem feltétlenül kedvező rám nézve.

Szólni kéne a nőről, csupa nagybetűvel, a divatról és a logikáról. Mindezt persze egyszerre. Holott elég csupán az első kérdést feltennem, és máris zavarban vagyok, lányos zavarban mondjuk: hol és hogyan fogjuk meg a nőt? – csak mint témát, persze. És mi a divat? Ruhák, színek, turistacélpontok, szóhasználat? Pelenkák, kutyaeledelek, öblítőszerek? Elnézve ezt a rengeteg mindent, a helyzet még kétségbe ejtőbb, mint gondoltam, és valljuk be: átlátni ezt és megérteni vajmi kevés esélyünk van. Apropó, megérteni: most akkor még fogjak fel és magyarázzak meg minél meggyőzőbben két olyanjelenséget, amit nem is érek fel ésszel jó ideje?

(Száraz László: Csalódott Püthagorasz, II. helyezett a III. Országos Kossuth Szónokversenyen)

5.1.2. Az elbeszélés (narratio)

A narratio vagy elbeszélés a beszéd azon része, ahol feltárhatjuk a valós vagy fiktív (de valószínű) dolgokat. Quintilianus figyelmeztet, hogy az elbeszélés nem a bizonyítás, a megbizonyosodás helye, ezen a ponton még lehet ellenkező véleményen a hallgatóság.

A kommunikációs helyzet meghatározottsága függ a retorika beszédhelyzetét és a benne megszülető üzenetet karakterizáló determinánsoktól, az elbeszélés meghatározottsága pedig attól, hogy a beszélő miként változtatja a matériát, összegyűjtött anyagát témává, hogy vállalt ügyének mely körülményei nyernek majd különös jelentőséget, mely mozzanatokjelennek meg ismét a bizonyítás során. Az elbeszélés tehát egyfajta tényfeltárás, történet, amely Priscianus szerint lehet történeti, drámai, de akár mesés is. Egyúttal az elbeszélés az ügy tulajdonképpeni definíciója, ilyen értelemben tehát közvetlenül az argumentáció érvforrása, az érvelésmező kontextusa.

Az elbeszéléshez az anyagot az elementák adják: a személy, az ügy, a hely az idő és a dolog. Az elbeszélésben a téma természete szerint válaszolhatunk azokra a kérdésekre, melyeket Pécseli Király Imre 1611-es művében, latin szerzőkre támaszkodva sorol fel (vö. Imre 2000, 275):

1. Mit jelent a szó?

2. Létezik-e a dolog?

3. Mi a dolog?

4. Melyek a dolog részei?

5. Miféle jellegzetességei vannak?

6. Melyek az indítóokok? Ezek vonatkozhatnak a dolog keletkezésére, tartalmára és megjelenésére.

7. Mi a következménye és melyek a feladatai?

8. Mi van a dolognak alárendelve, és mi az, amihez a dolog van rendelve?

9. Melyek a témával rokon vagy ehhez hasonló fogalmak? Ezek példái.

10. Melyek a dologgal ellentétes fogalmak? Ezek példái.

Minden beszédfaj valamennyi szövegtípusában szükség lehet az elbeszélésre, s nem csupán azért, mert a megértés és informálás legközvetlenebb szövegrésze. Hanem azért, mert életünk eseményeit, történéseit, mozzanatait, a környező világot történetekben képzejükel, rögzítjükés interpretáljuk (vö. narratív paradigma, retorikai kritika).

Az elbeszélésnek több fajtája ismert. Elkülönítésük az adott beszédfajták, illetve a szónoki szándék alapján történik.

1. Rövid elbeszélés (prodiegesis), a törvényszéki faj sajátja. A magyar perbeszéd-gyakorlatban a vádbeszéd alkalmazza. A rövid elbeszélés tömör, csak a lényegre szorítkozik, nem tér ki, rövidsége célratörő.



2. Bővített elbeszélés (hypodiegesis), amely nagyobb teret enged a tárgynak, hiszen felsorolhatjuk benne az említett személy céljait, az ügy – látszólag talán nem is olyan fontos – körülményeit. Olyan valószínű vagy valóságos részletek hozzátoldásával hozzuk létre a bővített elbeszélést, amelyek a hallgatóban növelik a beszédrész benyomásszerűségét, valószínűségét. Ilyen módon az érvek előkészítését, a figyelem irányítását is elvégezhetjük, ahogyan egy-egy kevésbé lényegesnek tűnő elemet is a hallgató figyelmének homlokterébe emelünk.

3. Ellenelbeszélés (antidiegesis), amely az ellenfél előadása ellen irányulhat. Lényege, hogy a szónok az ellenvéleményt megdönteni hivatott tényeket talál témájához, és azokat tárja hallgatói elé.

4. A bizonyítás helyén lévő narratio (epidiegesis) a tényeket közvetlen érvforrásként kezeli.

5. Kitérő vagy példázatos elbeszélés, amely a témát analógia alapján egy másik történet, példázat formájában ismerteti.

Az elbeszélés szövegtípusai a leírás és a jellemzés. A klasszikus retorika az elbeszélésen belül kétféle rendet (ordo) ismer. A természetes rend az ügy részleteinek megadásában a történés rendjét reprodukálja; lehet kronologikus, de szervezheti a tér, vagy az okokozati viszonyrendszer is. A mesterséges rend az a szerveződés, amikor a szónok, a beszélő szándéka alakítja az ügy feltárását, a tények, ismeretek előadását. A szöveg erényeit a retorika tudománya az elbeszélés leírása kapcsán dolgozza ki. Azokat a tulajdonságokat írja elő velük, amelyek által az elbeszélés és a beszéd befogadhatóvá, érthetővé és hihetővé válhat.

Az antik szövegerények pragmatikai szempontú újraértelmezését H. P. Grice nyújtja a társalgás logikájához kapcsolódó maximák meghatározásával. A maximákat az úgynevezett együttműködési alapelv kategóriáiként kezeli. „Megfogalmazhatunk tehát egy durva általános elvet, amit a társalgás résztvevői (ceteris paribus) elvártan követnek, nevezetesen: legyen adalékod a társalgáshoz olyan, amilyet azon a helyen, ahol megjelenik, annak a beszélgetésnek elfogadott célja vagy iránya elvár, melyben éppen részt veszel. Elnevezhetjük ezt együttműködési alapelvnek.” (Grice 1988,237).

A klasszikus retorikai szövegerények megfelelnek az együttműködés megnyilvánulásai tulajdonságainak, a maximáknak. Ezek szerint a narratio legyen

• rövid (brevis). Annyit mondjunk, ami feltétlenül szükséges céljaink vagy a mondandó szempontjából. Hibának számít, ha szövegrészünk többet, de az is, ha kevesebbet tartalmaz a szükségesnél;

• világos (dilucidus, apertus). A beszéd narratiója (és egésze) legyen érthető, követhető a hallgató számára. A nyelvi eszközök válogatásában józanságra, a mondatszerkesztésben a gazdaságosságra, az összefüggések láttatásában a letisztult gondolatmenet átadására int ez a kitétel;

• valószínű (probabilis). Eszerint az elbeszélésnek olyan összefüggéseket kell feltárnia, amelyek léteznek a valóságban, vagy lehetségesek.

Grice maximái közül

• a mennyiség kategóriája a nyújtandó információ mennyiségére vonatkozik, mely szerint a társalgáshoz való hozzájárulás a kívánt mértékben, s a szükségest ne meghaladóan legyen informatív (= rövidség);

• a minőség kategóriája a hozzájárulás hihetőségére vonatkozik. „1. Ne mondj olyasmit, amiről úgy hiszed, hogy hamis. 2. Ne mondj olyasmit, amire nézve nincs megfelelő evidenciád.” (Grice 1988, 238). Eszerint a beszélőnek meg kell próbálnia hozzájárulását igazzá tenni (= valószínűség);

• a modor kategóriája alá a mondanivaló hogyanja tartozik, s előírja, hogy „Légy érthető”. Az érthetőség elkerülése érdekében kerülni kell a kétértelműséget, a kifejezés homályosságát, a félreérthetőséget, a rendezettségre viszont figyelmet kell fordítani (= világosság).

• a viszony maximája az üzenet relevanciájára, illő szükségességére figyelmeztet, a klasszikus retorikában a kairosz fogalma feleltethető meg ennek.

Az antik szövegerények és a társalgás logikájának előírásai közelebb vihetnek a céljaink szerint működő, a szöveg egészéhez szervesülő elbeszélés megalkotásához.

Példák:



Nincs tanulságosabb történet, mint Móra történelmi festőjéé, aki Lipót császár közismerten fertelmes arcát mindig aszerint alakította át a nagy történelmi tablón, ahogy a politikai helyzet diktálta, a kommün idején követte Evlja Cselebi korabeli leírását: „Feje olyan, mint a medlevi sapka vagy a balkabági mézestök, arca, minta rókáé, fülei nagyok, mint papucs, ajkai, minta tevecsikóé, orra nagy, vörös, minta padlizsán, akkora szőrszálak állnak ki belőle, mintegy harmincéves férfi bajusza.” Ezt az iszonyatot – írja Móra – a kommün bukása után angyali szépségű férfivá alakította át, olyan lett az átfestett Lipót, minta fiatal Rákóczi Ferenc, amikor aztán „beütött Budaörs”, csinálhatta vissza a teveszájú eredetit, mert a Habsburgok éppen nem voltak népszerűek. Szívleld meg, fiam, mit üzen neked Móra, ha te a te Lipótodat elkezded kozmetikázni, nem az ő szégyene lesz, a tied, s még életedben lelepleznek, hiszen ellened bizonyít egész Magyarország.

(Szabó Magda: Parainesis)

Füleim nagyocskák, de nem is mód nélkül valók, és felettejól hallók, mely sokszor az álmomat is elrontotta. Az alsó állam éle hosszúcska volt, mely miatt az alsó rend fogam majd természet vagy rend kívül küjebb volt a felső rendnél, és emiatt a fogam maga pusztította el egymást; ifjanta fájt is. Ízlésem igen jó, erős, sőt talán kényes is volt. Az én karjaim az én termetemhez képest felette hosszak voltak, nálamnál sokkal magasabbaknál is ritkán volt mása. Ahhoz képest kezem ujjai is, körmei is szép hosszúak, de lábam ujjai, körmei rút, ocsmány tekercsek voltak, talán a szűk, kicsiny csizma miatt, mert másként a lábamjárni, futni, ugrani és minden láb tisztire bizonyjó volt, kivévén a táncot és úszást, mert azt a két testi mesterséget soha meg nem tudtam tanulni sok igyekezetemmel is, azért is beléhagytam.

(Bethlen Miklós: Önéletírás)

Homérosz 1906-ban születetett Athénban, egy magas, sárga falú bérház negyedikemeletén, hol állandóan két felhúzó lift közlekedett. A kisdedet annak rendje és módja szerint megkeresztelték, s a keresztségben Fülöp nevet nyert. Érette nem versengett hét város, de az apja és az anyja igen. Az apja fizetőpincér volt Athénnek egyik legforgalmasabb kávéházában, anyja pedig egy végtelenül bájos divatáruslány.

(Kosztolányi Dezső: Homérosz)

Magam vagyok.

Nagyon.

Kicsordul a könnyem.

Hagyom.

Viaszos vászon az asztalomon,

Faricskálok lomhán egy dalon,

Vézna, szánalmas figura, én.

Én, én.

S magam vagyok a föld kerekén.

(Tóth Árpád: Meddő órán)

5.1.3. A kitérés (digressio)

A kitérés szövegrésze, a szórakozatás igényével a római ezüstkorban, Quintilanus idején kerül a beszédrészek sorába. Legtöbbször már ekkor az elbeszélés közepén vagy végén volt, hogy mintegy átmenetet képezzen a téma megjelöléséhez és felosztásához. A kitérés, amint neve is mutatja, tulajdonképpen az ügyön kívül eső, a témától elkanyarodó, leíró formájú szövegrész. Olyan eseményt idéz fel, amely látszólag nem tartozik szorosan a tárgyhoz, mégis annak érdekeit, a szónok céljait szolgálja. A kitérést tekinthetjük illusztrációnak is, melybe az ügyből, a szónokból és a hallgatóból egyaránt beszűrődhet valami. Legtöbbször régebbi mesés dolgok történeteként, tájleírásként jelenik meg, emberek, helyek dicséretét tartalmazza (laus hominum locorumque). Azonban több egyszerű leírásnál, Erasmus DeCopia (1512) című munkájában a közlés meggyőzést segítő bővítésének tekinti. A kitérés a retorikus szövegben a narratív fikció szerves része. A rövidség ellen véthet, így a digressio legtöbbször nem szerepel a beszéd részei között. A népszerű retorikák egyik legkedveltebb fogása a



saját esemény felidézése, hiszen a hallgatóban a szavahihetőség benyomását keltheti.

Példák:

Én bizony rajtatok is megfigyelni szoktam, és magamon is igen gyakran tapasztalom, hogy mennyire elpirulok beszédem kezdésekor, és hogy hogyan reszketek egész bensőmben és minden ízemben. Ifjúkoromban pedig egy vádbeszédem elején úgy elvesztettem a lélekjelenlétem, hogy azért a nagyon nagy jótettéért lettem Q. Maximus lekötelezettje, mert nyomban félbeszakította a tanácskozást, mihelyt észrevette, hogy a félelemtől erőtlenné és bénává váltam.

(Cicero: A szónokról, I. 26., vö. Dresserus, vö. Imre 2001, 96)

Én is elfáradtam a szólásban, és talán sokan megúnatkoztak a hosszú hallgatásban, mert ez az emberi gyarlóságnak fogyatkozása, hogy csak előszámlálni és meghallani sem győzi, amiket szenvedni akart az Isten Fia miérettünk.

(Pázmány Péter nagypénteki beszéde)

Nem bírok ennek ellenállni. Mikor elolvastam a felhívást, akkor tudtam, én nem fogok Kossuth méltatásába kezdeni, hiszen azt hivatottak és hivatatlanok már régen megtették, sőt teszik ma is. Én dicsérni szeretnék.

S most egy kérésem lenne a teremben tartózkodó hölgyekhez. Én nem szeretnék senkit szembe dicsérni, ezért kérem, hogy most az elkövetkezendő néhány pillanatban ne figyeljenek ide. Köszönöm!

(Dudás Róbert Gyula, különdíjas a III. Országos Kossuth Szónokversenyen)

5.1.4. A témamegjelölés és felosztás (propositio, partitio)

A negyedik beszédrész a bizonyítás előfutára, olyan pontja a beszédnek, amely nélkül, a folyamatosság és rendezettség hiányában, a legjobb érvelés is bizonytalanná válhat. A témamegjelölés a klasszikus beszéd legrövidebb része, csupán néhány mondat, vagy szó. Feladata az elbeszélés gondolati magvának összegzésén keresztül a beszélő saját álláspontjának megmutatása, a tétel kimondása és felosztása.

A megjelölés és felosztás szempontjából a téma lehet egyszerű (simplex) vagy összetett (összekapcsolt – juncta). Az egyszerű témát másképpen egyszerű kérdésnek (quaestio simplex) is hívták, jelezve, hogy ebben az esetben egyetlen dolgot jelöl a kérdés, illetve amire rákérdezhetünk. Az egyszerű téma megjelölését a saját kérdésünkre adott válasz, vagy saját kérdésünk mint választ nem váró szónoki kérdés is adhatja, például: Mi a barátság?

Az összetett témát mondják összetett kérdésnek (quaestio coniuncta) is, s ez magától értetődően több fogalmat, több személyt, több körülményt tartalmaz. A felosztó kérdésre adható szónoki válasz is nyilvánvalóan összetett lesz, például: Vajon létezhet-e férfi és nő között barátság?

Mindkét témában a narratio leírásában már említett kérdések sora segíthet a témát pontosan megjelölni. A témamegjelölés és felosztás során a beszédet a téma összetettségétől függően egy, két, három, illetve a hármas szerkezet továbbosztásával öt, illetve hét részre oszthatjuk

Példák:

Méltóztassanak mégis megengedni, hogy némelyekre nem annyira véleményem támogatására, minta hallott ellenokok megcáfolására rövideden megillethessek. Azt mondják, kik vélem nem egy értelemben vagynak, hogy a szabad sajtó kicsapongásai által veszedelmes lehet 1. a kormánynak, 2. a közcsendességnek, 3. a vallásnak, 4. hazánk polgári alkotmányának, 5. az individuumok személyes becsületének.

(Kossuth Lajos, 1832)

A könyv szerzői három elvet tartottak szem előtt. Nem lehet esztétikai érték alapján különbséget tenni különböző korok művészeti megnyilvánulásai között. Nem lehet minőségbeli különbséget tenni „képzőművészeti” vagy „iparművészeti” alkotások között, illetve nem az elszakímert tandó három és fél millió magyar a németekkel együtt majdnem fele (45%) az elszakítandó népességnek;

nehezebb megismerni korunk művészetét, mint az időben távolabbikét.



(Usborne: Kalauz a modern művészetekhez)

5.1.5. A bizonyítás (argumentatio) és a cáfolás (refutatio)

A Logika és érvelés fejezetben leírtakat követve, a klasszikus bizonyítás eszköztárának változatos és helyzethez illő alkalmazásával írjuk meg. Lásd részletesen a Logika és érvelés fejezetet.

5.1.6. A befejezés (peroratio)

A befejezést a klasszikus művek sokféleképpen hívják, a végszótól (epilogosz) a tetőzésen (cumulus) át a lezárásig (conclusio). Szerkezetét és funkcióját tekintve a bevezetés tükörképe vagy annak emelt szintű megismétlése, célja pedig az emlékezet felfrissítése és az érzelmek befolyásolása. Cicero szerint a legfontosabb az érzelmek felkeltése, az indulatok felkorbácsolása. Egy befejezés erőteljességét ugyanakkor a bizonyítás, sőt a teljes beszéd alapossága adja meg. Az indulatkeltés mellett – ebben a retorikaszerzők egyetértenek – a befejezésnek többnyire végig kell haladnia a beszéd főbb pontjain úgy, hogy a bizonyítást nyert, elfogadottnak vélt nézeteket kiemeljük benne. A befejezésjellegét az értelmi és érzelmi jegyek aránya határozza meg.

Ennek alapján alkalmazható az

1. összefoglaló befejezés (recapitulatio), amely elősorolja a beszédben előforduló dolgokat. Erénye, ha átfut a beszédmű fontosabb részein, s azokat kellő nyomatékkal idézi fel, ezzel tud aztán az érzelmekre is hatni.

2. érzelemfelkeltő befejezés (affectus), amelyben az érzelmek megindításával a magunk oldalára állítjuk vagy az ellenkező véleményen lévő ellen hangoljuk a hallgatóságot.

A befejezésben a bevezetés eszközeit használjuk, közhelyei azonban már tartalmiak: a szerencse forgandó, s a régi szép időkről, helyekről, hősökről szólnak. A befejezés stílusa a pathoszból merít, amelyet a választékos, fennkölt stílusjegyei biztosítanak: a szóképek, a szólások, az élénk stílushatás, az idézetek.

A befejezés szövegrésze biztosítja az emlékezetbe vésést, a cselekedetre buzdítást, a meggyőzés felé irányuló folyamat szövegbeli végpontját. A beszélők gyakran elhanyagolják, pedigjelentősége pontosan akkora, mint a bevezetésé, szerkezeti elemként pedig a beszéd kohezív, összetartó, értelmezhető egységét alakítja ki. Egyúttal segít a benyomás rögzítésében, előkészíti egy újabb retorikai szituáció létrejöttét, ahogyan ezt CiceroAszónok című munkájában teszi: „Csakarra kérlek még: ha fejtegetéseim nem nyerték volna meg tetszésedet, gondold el, hogy nagyobb fába vágtam a fejszémet, mint amekkorát kidönthettem volna; vagyjusson eszedbe, hogy a te óhajodnak akartam eleget tenni, s így inkább munkához láttam vakmerően, mintsem, hogy szégyenszemre megtagadjam kérésedet.” (Cicero 71.)

Példák:

Vajon a XXI. század embere mikor ér fel a 19. század géniuszához? Vajon mikor jutunk el odáig, hogy lányaink, asszonyaink közül ne csak egyet-egyet helyezzünk csillogó kirakatba, ne statisztikai mutatókkal igazoljuk fontosságukat, hanem értsük és értékeljük igazi család- és nemzetösszetartó szerepüket?

S ők vajon mikor fognak nem a férfivilág által eléjük állított magaslatokra, hanem „csak” e kossuthi babérokra törni? Mikor lesz vajon magától értetődő nőként élni, nőként érvényesülni, ugyanakkor valódi nőnek maradni? Akkor leszünk méltók Kossuthoz, Kossuth gondolatiságához, amikor ezek a kérdések már nem merülhetnek fel – legfeljebb egy, a XXI. század elejét megidézni kívánó szónokversenyen...

(Szontágh Pál, I. helyezett a III. Országos Kossuth Szónokversenyen)

Most ez a zaj is elült. Már divat sincsen. Nem beszélnek többé a líra, a színpad, a regény válságáról. Mély hallgatás van. Aviták megszűntek. Fáradtság, kedvetlenség, csömör mutatkozik minden téren. Vajon a tisztelet hiányzik ennek a kornak, az áhítat, hogy teremteni tudjon, vagy éppen ennek az ellenkezője, a tiszteletlenség szabadsága, a bírálat bátorsága és lehetősége? Talán mind a kettő egyszerre.

Mindenütt a politika lett úrrá, az igyekszik alkotni, de úgy, hogy közben a szellemet megbénítja. „Csend, rend, figyelem – mondotta hajdanán óvó nénink –, aki rossz, azt megverem.” Ennélfogva csend van és rend, s olyan rossz gyerekek immár sehol sem akadnak, akiktollukkal igazán játszani mernének. Egész Európára csend és hó borul. Lehet, hogy a hó alatt ott csírázik a szabadság, és vele együtt a jövő irodalmi vetése is.

(Kosztolányi Dezső: Irodalmi levél)



De ideje már, hogy távozzunk. Én halni indulok, ti élni: de hogy kettőnk közül melyik megyjobb sors elé, az mindenki előtt rejtve van, kivéve az istent.

(Platón: Szókratész védőbeszéde)

Ezeknek az összefüggéseknek a kiderítése nem lehetette kötet feladata. Szerzőjének be kellett érnie egyes régebbi és újabb szövegszerkezeti vizsgálatoknak a számbavételével és értékelésével, s néhány lehetőség felvillantásával: s ha ezzel e szerény vállalkozás egy kicsivel is előbbre lendítette a hazai leíró és történeti szövegtani vizsgálatokat, a szerző elérte célját.

(Balázs János: A szöveg)

5.2. ELRENDEZÉS ÉS MINTAA vázlat gerinc, az értelmezés és értelmezhetőség váza, irányjelzés és útmutatás, a gondolat ellenőrizhetőségének és követhetőségének eszköze. A vázlat kevesebb, mint a kész szöveg, de több, minta hozzá összegyűjtött anyag. A vázlat tulajdonképpen munkafázis, a szöveg, megnyilatkozás, beszéd, a meggyőző hatás előkészítésének egy fejezete. Másfelől viszont értelmezési keret is, a szöveg felidézhetőségének kritériuma. A vázlat a retorikus szövegben olyan, mint a logikai szerkezet az érvelésben: megtervezhető és rekonstruálható.

Az antik retorikai hagyomány a kidolgozási fokokban írta le azt a folyamatot, amely megelőzi és az előadással betetőzi a beszéd sikerességét. Az inventio, dispositio, elocutio során szorosabb értelemben a szöveg előállítására törekszünk, az utolsó kettő, a memoria és pronuntiatio a szöveg szónoklattá formálására, előadására utasít.

Petőfi S. János nyomán, a szövegtan vizsgálatait figyelembe véve megállapíthatjuk, hogy egy általános séma, keret megteremtése után, az ehhez illesztett további epizódok összerendezéséből jön létre a szöveg. Egyúttal a Van Djk-i globális struktúra megfeleltethető a retorikai makrostruktúrának, jelesül: az Einführung a bevezetésnek, a Komplikation az elbeszélésnek vagy a tényállásnak, a Konklusion a befejezésnek (vö. Adamik 1979, 85-86). A pragmatika műveleti megközelítése révén a nyelvet annak használatán keresztül kell leírni. Az egység, koherencia vizsgálata a szöveg tanulmányozásában feltárja a valóságos közlésekben kialakuló kapcsolatokat és viszonyokat. A pragmatika érdeklődése szerint a szöveget és annak szerkezetét a szándékoltság, az elfogadhatóság és a helyzetszerűség vizsgálatával értelmezhetjük. A retorikai vázlat voltaképpen a szövegnyelvészeti vizsgálódás során elvont szövegnyelvtan. A szöveggel kapcsolatos befogadói elvárás kielégítése a szerkezettel történik. Amennyiben a szöveg, beszéd valami újat és ismeretlent fogalmaz meg, az adott közlemény stabilitását a szabályozó beillesztéssel (regulatív integráció) érhetjük el. Ezzel kiegészítjük vagy helyreállítjuk a befogadó ismeretrendszerét. A közlés vagy szöveg céljának kitűzését és a szövegtípus megválasztását követi az eszme körvonalazásának fázisa, mely irányító központokat biztosít a szövegek előállításához. A meggyőző szándék esetén ez a befogadók világszemléletéhez közel álló vagy annak megváltoztatására alkalmas eszmék megtalálását jelenti. A szövegnyelvészet a fejlesztés fázisának nevezi az eszme kiterjesztését, meghatározását, illetve más eszmékkel való összeköttetését. Ezt követi a kifejezés művelete, amelyben az eddig felhalmozott tartalomhoz köthető kifejezések keresése történik meg, a problémamegoldás rendjében. Végül a nyelvi megformálás/elemzés (parsing) zárja a folyamatot, melynek során a kifejezéseket nyelvtani függőségekbe állítjuk, és létrehozzuk a végfelszínt (vö. Beaugrande–ؘ Dressler 2000, 65-66).

Lausberg kétfajta elrendezést különböztet meg, az egyik a belső szerkezetre vonatkozik, amikor a részeket kiválasztjuk és elrendezzük, létrehozzuk annak vázát. A külső elrendezés a meggyőzésre irányuló retorikai szituációban résztvevők célszerű egyeztetését jelenti (Lausberg 1971, 28, 33). A belső dispositio tehát a szövegváz, a külső dispositio a pragmatikai váz elkészítésére irányul. A retorikai és szövegtani, valamint az elrendezés külső-belső szempontjainak áttekintéséből kitűnik, hogy a vázlatjellegéből adódóan kétféle lehet: a szöveg/beszéd struktúráját, valamint a szöveg tartalmi, szituacionális jellegét leíró. Egyszerűbben fogalmazva szerkezeti és tartalmi-szán- dékbeli.

„A vázlat a beszéd témájának s a kifejtendő legfőbb kérdéseknek ajegyzéke, amely az anyag rendszerezése közben alakul ki a szónokban. Iránytű arra nézve, hogy miről kell beszélnie. A vázlatkészítés a szónokra nézve kettős haszonnal jár: egyrészt fegyelmezi a szónokot az érthetőség szempontjából fontos logikus gondolatvezetésben, másrészt pedig a vázlatot alkotó, tömören és pontosan megfogalmazott gondolatok, fejezetcímek hozzászoktatják a szónokot a nyelvi eszközökkel való takarékos bánásmódhoz.” (Terestyéni 1960, 127‒128) Terestyéni a vázlatnak kétféle megközelítését egybefonja, amikor az elrendezéshez köti a már



elkészült beszéd emlékeztetőinek szánt, tömören újrafogalmazott gondolatok lejegyzését. Nem tér ki azonban a vázlatnak a beszéd szerkezetét és funkcióit mintázó mivoltára, így a leírás hiányos marad.

Gáspári (1991, 73) a vázlatot a dispositio fokához köti, s így a tématerv szinonimájaként használja. A vázlat így voltaképpen az írásban rögzített szerkezetkép, amelyben az elrendezés legáltalánosabb elvei érvényesülnek: az egység, a haladás, a folytonosság, az arányosság, a teljesség, valamint az időrend, a térbeliség és a logika. Valójában a szerző a vázlat funkciótükröző mivoltát mutatja meg. Gáspári tágabb értelemben a tartalomjegyzéket is szerkezeti vázlatnak tekinti, amely már egy szöveg utáni szerkezetkép. Négyesy az egység, haladás, folytonosság és teljesség elvének érvényesítését hangsúlyozza. A vázlat az egység tekintetében a tárgyról szóljon, a haladás elvét figyelembe véve ne ismételjen, a folytonosság érdekében ne ugráljon a témában, a teljesség pedig a gondolatok egységes megjelenítését kívánja (Négyesy 1901, 238).

Roland Barthes (1997, 115) nyilvánvalóvá teszi atágabbés szűkebb értelemben vett vázlat kétarcúságát, azt, hogy a dologtól (res) a szóig (verba) tartó alkotói folyamatban a vázlat hol és milyen szerepet foglal el. „Két lehetséges választásunk van: vagy úgy szemléljük a »vázlatot«, mint»elrendezést« (és nem mint valami kész rendet), mint az anyagok szétrakásának alkotó tevékenységét, egyszóval, mint munkát, mint szerkesztést, s így hozzákapcsoljuk a beszéd előkészítéséhez, vagy a termék, a rögzített szerkezet állapotában vesszük, s így hozzákapcsoljuk a műhöz, az oratióhoz.”

Ilyen módon tehát kétféle vázlatot kell ismernünk: a munkavázlatot, amely beszédünk és a meggyőzés általános keretét adja meg, mintegy a beszédrészek egyes hangsúlypontjait kijelölve, másfelől pedig a szövegvázlatot, amelyik jegyzetként, az egyedi gondolatok beillesztésével emlékeztet, a szerkezetről a tartalomra terelve a hangsúlyt.

Wacha Imre általános és tartalmi vázlatról beszél, de ez utóbbinál nem a valós tartalmat, hanem a megszólalás változó funkcióit mutatja be. (1985, 32‒48 vö. Gáspári 1991, 105)

Az antik görög-latin rétorok, orátorok és iskoláik a szóban, fejből elmondott beszédet tanították. A mnémé vagy memoria fejlesztése ily módon fontosabb volt, mint a vázlatírás tudományának elsajátítása. A vázlat, amint az az előbbiekben kiderülhetett, a szöveg előállításának, az elrendezésnek végkifejlete volt, melyet aztán azelocutio (kifejezés, később, hangsúlyeltolódással, szép kifejezés) beszédművé öltöztetett. A cél konkrét volt, a hatás valóban a sikeresség mérője. Az a leltár, amely a nyelvi kifejezés tárházaként, később a stílus vizsgálatának is utat nyitott a dictameneken keresztül felerősítette a nyelvi, stílusbeli leírhatóság kérdéseit. Az anyaggyűjtésről, az elrendezésről mint az általános séma létrehozásának kulcsairól az esztétikai hatás; a beszéd létrehozásáról és újralétrehozásáról a szövegszerűség meghatározása felé fordult és fordul ma is a szövegtudományok figyelme. Ugyanakkor a retorikai hagyomány élő gyakorlata a fogalmazás tanításának, az anyanyelv elsajátításának. Egyúttal a társadalmi gyakorlat verbalitásának univerzális kódrendszere, amelyet a vezető réteg ural vagy uralhat. A magyar retorika történetében a leírhatóság és ellenőrizhetőség a 20. században politikai követelmény lett. A beszéd előadásból – valódi szónoki kvalitások, retorikai képzés és szellemi önállóság híján – felolvasássá lett, a vázlatból puszta kellék válhatott.

A Zsolnay-módszer a „vázlatos” előadásra a „fél reproduktív”, a felolvasására a „reproduktív” szakkifejezést használja. Ezzel megmutatja, hogy a vázlat használatával egyfelől megköti a beszélőt, másfelől viszont szabadságra kényszeríti. Ezt a kettősséget kell keresnünk a vázlat természetében is, hogy alkalmazni tudjuk (vö. Wacha 1985, 32‒48).

Az írásművet, beszédet előkészítő diák vagy hallgató ugyanakkor nem szerkezetet választ, műfaji meggondolásokat, célszerű szempontokat. Nem a kiváltandó hatást veszi figyelembe, hogy azután az annak megfelelő szerkezetet bővítse gondolati epizódokkal. Tehát vázlat, vagyis elrendezés helyett csupán anyagot gyűjt, és ennek sorrendiségét tekinti a tartalom logikai szervezőjének. Az anyaggyűjtés heurisztikáját tekinti a szöveg meggyőzést kiváltó elrendezésének is (a szöveg így a saját érdeklődésének kialakulását modellálja).

A közölnivalót a vázlaton keresztül – vagy éppen abban rögzítve – meg kell szerveznünk. A szervezés, az elrendezés gesztusából kiindulva bizonyos gondolatokat, anyagokat, tételeket csoportosítani, rendezni lehet. Van néhány általános szervezési, elrendezési séma, amelyet már számos kommunikációs helyzetben sikerrel alkalmaztak (vö. Bettinghaus 1977, 179‒180). Ezek az alábbiak:

• a tér sémája:

ez esetben a földrajzi megnevezések, terminusok szervezik az anyag felépítését, a vázlatot. Így például ha az előadó a főváros két részének összeköttetéséről és saját közlekedési rendszeréről beszél, mondandóját Buda és



Pest területei köré fogja szervezni;

• az időrend sémája:

itt az időrendiség hozza létre a szerkezetet, kronologikus sorrendet alakítunk ki a szövegben. Egy politikai döntést megindokolva a szónok a döntés előkészítését segítő korábbi döntéseket adhatja meg időrendben. Tudományos témájú előadásban az elért eredményeket az idő rendjében mondja el a megszólaló;

• a deduktív rend:

az ismert logikai séma nyomán a felépítésben az általánosan rögzített gondolatoktól haladunk az egyediekig. Például, ha a beszélő egy mindenki által elfogadott véleményből vezeti le saját egyéni ötletét;

• az induktív séma:

együtt gondolkodásra sarkallja az olvasót vagy a hallgatót, példák segítségével az egyedin keresztüljut el a közlemény az általános kimondásáig. A halálbüntetés visszaállítása ellen érvelve partikuláris esetek sorát hozhatjuk fel, hogy végül megerősítsük beszédpartnerünkben általános véleményünket;

• a pszichológiai séma:

voltaképpen az a vonalvezetés, amely a beszélő és a hallgató pszichés útja a szöveg megértésében. Erre a következő öt lépésjelöl ki útvonalat:

1. a figyelem felkeltése,

2. a szükséglet jelzése,

3. a kielégítés jelzése,

4. a kézzelfoghatóvá tétel,

5. a cselekvés konkretizálása;

• a problémamegoldás rendje:

a szöveget az adott ügy megoldásának felvázolt folyamata szervezi. Tehát a probléma ismertetésével, majd annak megoldási lehetőségeivel, végül a konklúzióval fűzi teljessé a közleményt. Lényege a téma problémaként való felvezetése, melynek megoldásra az előadó tesz ajánlatot;

• az oksági séma:

a szerkesztés az ok-okozat fonalát követi akár az előbbiből, akár az utóbbiból kiindulva. Például, ha az előadó adott helyzet következményeinek felsorolása után a helyzet okaitjárja körül, vagy fordítva.

A szervezés sémái közül egyik sem bizonyítottan sikeresebb, mint a másik, az azonban kísérletekkel alátámasztott tény, hogy a szűkebb értelemben vett sorrendek közül, amennyiben azok a leghosszabb vagy legjobb érvelést tartalmazzák, melyik bizonyul a leghatásosabbnak.

1. A primátus effektusát, hatását biztosító lejtésessorrend a legelejére helyezi a legfontosabb érvet, gondolatot.

2. A piramidális rend középen tartja a kiemelt szövegrészt.

3. A fokozásos rend a végére hagyja a legfontosabb közlendőnket így a frissesség hatásával él.

Az inventio rendje, a dispositio, illetve a bemutatás rendje, az ordo a szándéknak megfelelően ötvöződik a vázlatban. A vázlat egyszerre fejezhet ki valamit az általánosan ismertből (szerkezet) és az egyediből (az egyéni gondolat, a kihagyásos szerkezet, a megváltoztatott szövegfunkciók). Pascallal érve „Ne mondják, hogy nem mondtam semmi újat, új az anyag elrendezése.” (vö. Barthes 1997, 115)

Mindezt figyelembe kell vennünk, akár a munkavázlatról, akár a szövegvázlatról legyen szó.

A bevezetés, elbeszélés, kitérés, felosztás, témamegjelölés, bizonyítás, cáfolás, befejezés (principium, narratio,



digressio,partitio/propositio, confirmatio, refutatio ésperoratio) az általános vázlatkeret, mely a lehetséges szövegrészek legárnyaltabb listája. A vázlat alapvető hármas osztásához a kiegészítő beszéd- és szövegrészek epizódokként kapcsolódnak.

Az „epizódok” beillesztése egyúttal a beszéd, szöveg műfajának is függvénye.

A beszéd műfajisága az egyes beszédrészek meglétének vagy hiányának meghatározója. A bemutató beszéd (gyászbeszédek, avatók, köszöntők) mást kíván, mint a tanácskozó (reklámok, politikai kampánybeszédek, parainesisek), minthogy az előbbi a benyomásszerűség, az utóbbi irányíthatóság növelésére törekszik, míg a törvényszéki beszéd a döntés meghozatalára irányul. Míg a bemutató beszédben a leíró jellemző elbeszélés, a tanácskozóban a személyességet erősítő kitérés, a cáfolás, úgy a törvényszékiben a bizonyítás beszédrésze kap nagyobb hangsúlyt, terjedelmet és jelentőséget.

Ennek megfelelően a tárgy témává avatásának során, a kommunikációs modell figyelembevételével, az univerzális hármas osztáson túl a beszéd műfajiságának követelménye adja a vázlat általános keretét.

A következő felosztásban a klasszikus és általános szónoklás és a törvényszéki beszédfaj különbözőségeit láthatjuk a bevezetés, tárgyalás, befejezés makrostruktúrájában.

4.6. táblázat -

A klasszikus szónoklás A vádbeszéd /Törvényszéki faj/

Bevezetés 1. Jóindulat megnyerése 1. Bevezetés

2. Felosztás 2. Tényállás előadása

Tárgyalás 3. Elbeszélés 3. A bizonyítékok mérlegelése

4. Bizonyítás 4. Jellemzés

5. Cáfolás 5. Jogi minősítés

6. Összefoglalás 6. A büntetés kiszabása

Befejezés 7. Buzdítás 7. Befejezés

(vö. Tremmel 45)

A fentiekben egy vádbeszéd munkavázlatát kapjuk, amelybe az anyaggyűjtés kidolgozási fokán túllépve, az elrendezés gesztusával a konkrét ügy valós gondolatait rendezhetjük.

A munkavázlat készülhet úgy is, hogy az egyes beszédrészek funkcióját kategorizálják. A klasszikus szövegépítésben a szövegezőt a siker és a hatás foglalkoztatta, így a tapasztalatok és a gyakorlat alapján le tudta írni a hallgatóra tett legoptimálisabb hatás fokozatát a beszédfunkciókkal, a sorrendiséggel, a logikával.

Az alábbi általános munkavázlat akár a hirtelen megszólalásokat is segítheti (vö. Drozdy 1939).

Bevezetés:

a) a hallgatóság „hangulatba hozása”

b) a tárgy iránti érdeklődés felkeltése

c) a beszéd tárgyának általános keretben való elhelyezése

d) tájékoztatás

e) célkitűzés megjelölése



Tárgyalás:

a) a probléma elé állítás, a tárgy, cél rövid vázolása

b) fejtegetés, ok/okozati összefüggések feltárása

c) érvelés és bizonyítás a kijelölt téma mellett

e) következtetések

Befejezés:

a) értelmi és érzelmi vonatkozások elmélyítése

b) a felvetett kérdések rövid, világos összefoglalása

c) cselekvésre indítás

Wacha Imrénél (1994, 49‒50) is megtalájuka funkciókkal dolgozó munkavázlatot:

Ünnepi beszéd hazafias ünnepeken

a) A szokásos változat

‒ kapcsolatteremtés

‒ megemlékezés az ünnepi alkalomról az ünnepi esemény történetének, jelentőségének bemutatása

‒ az eszmei örökségre való utalás, történelmi párhuzamok, a fejlődés útja

‒ a történelmi események következményeiből adódó politikai-gazdasági helyzet, fejlődés

‒ az örökségből adódó feladatok a társadalom számára

következtetések

‒ visszautalás az ünnepre

b) A szokatlanabb változat

‒ utalás az ünnepre, eseményeire

‒ mit adott ajelenlévőknek, szűkebb, tágabb környezetünknek?

‒ mire kötelezi ajelenlévőket, szűkebb, tágabb környezetünket?

‒ ajó hazafiság fogalmának kifejtése

‒ eszmei és gyakorlati következtetések

‒ lelkesítés

‒ visszautalás az ünnepre

A munkavázlatban még nem tételmondatokat találunk, hiszen gondolatainkat, az összegyűjtött anyagot még nem szövegeztük meg. Gyakran kérdések-válaszok formájában rendelünk a funkciókhoz tartalmi jegyeket.

Például: Mit jelent számunkra az ünnep, hogyan ünnepeltünk idáig?, Lehet-e még hozzátenni valamit? S ha igen mit?, stb.

A hagyományos, klasszikus szónoki beszéd vázlata tehát az anyaggyűjtés és az elrendezés nyugvópontja, ahonnan akár az előadás, akár a megszövegezés viszi tovább az alkotót.

A szövegvázlat már „összecsomagolása” a kész beszédnek, az emlékezés csomópontjait, a kiemelendő és



kiemelhető megfogalmazásokat, ideális esetben a tételmondatokat tartalmazza. A szövegvázlat átértékeli, pragmatikai értelemben ismét lokúcióvá teszi a már megvalósult perlokúciót. Nem leegyszerűsít, hanem visszarendezi a szöveget a gondolatvezetés szintjére, ugyanakkor annak már a megértett és értelmezett logikát adja vezéréül. A szövegvázlat gyakran követi a bekezdéseket, hiszen a szöveg megvalósulásából indul ki. A szövegvázlat a függő beszéddé formált szabad beszéd, értelmezésváz.

A szövegvázlatot a tételmondatok kiemelésével belerendezhetjük a beszédrészek szerkezetébe, hiszen itt válik nyilvánvalóvá, hogy a szónok, szövegező a kívánt hatásnak megfelelően alkotta-e meg beszédét, szövegét. A szövegvázlat szintén a dispositio kidolgozási fokához tartozik, egyúttal a memoria és pronuntiatio, vagyis tágabb értelemben az előadás lenyomata. A szövegvázlat a szöveg folyamatát is elemzi.

A szövegvázlat és munkavázlat együttese a beszéd vagy szövegmű azon kivonata, amelyben a nyelvi megformálás fázisa még nem következett be. Alszeghy és Sík (1928) retorikatankönyvében az alábbi kivonatot találjuk gróf Apponyi Albertnek a trianoni béke tárgyában 1920. január 20-án elhangzott beszédével kapcsolatban (1928, 206):

I. 1. Megköszöni a Tanácsnak, hogy kifejtheti a magyar álláspontot, bár szóbeli tárgyalást kívánt volna.

2. Felelősségének tudatában nyíltan kimondja, hogy a békefeltételek lényeges változtatás nélkül való elfogadása Magyarország részéről öngyilkosság lenne.

3. Reméli azonban, hogy erről meggyőzheti hallgatóit, vállalkozik erre, még pedig a nemzetközi igazság és béke szempontjából.

II. A békefeltételek mérhetetlenül szigorúak.

1. Ezt nem indokolja az ítélkezés,

a) mert Magyarország sokkal kevésbé részes a háború felidézésében, semhogy ezt érdemelné;

b) mert az ítélkezés feltételezi a felek egyforma meghallgatását, minket pedig nem hallgattak meg.

2. Nem indokolja a nemzetközi igazságosság sem, amely azt kívánná, hogy soknyelvű államok helyett egységeseket alkossunk,

a) mert az elszakítandó három és fél millió magyar a németekkel együtt majdnem fele (45%) az elszakítandó népességnek;

b) és az új államok faji szempontból éppen úgy, vagy még jobban részekre lesznek darabolva;

c) a nemzetiségi elv nem nyerne ezáltal, de az emberiség érdeke vesztene, mert jelenleg alacsonyabb kultúrájú népekre szállna a hegemónia.

3. Nem indokolja a népek szabadságának eszméje sem.

a) Csak feltevés az, hogy idegen nyelvű lakosai szívesebben tartoznának az új államokhoz.

b) A népek önrendelkezési joga a népszavazást kívánja, mi követeljük azt, de ellenfeleink vonakodnak tőle: ez mellettünk látszik szólni.

c) Sokadat mutatja, hogy az új államokban a kisebbségekjogai kevésbé lesznek biztosítva, mint a régi Magyarországon.

4. Nem kívánja e feltételeket a béke állandósága sem.

a) A régi Magyarország ezer éven át biztosította Közép-Európa békéjét.

b) Erre Magyarországot egyedül organikus egysége képesítette.

c) Az új államok az egység egyetlen alapelvével sem fognak bírni: irredenta fogja őket aláaknázni.

III. 1. Ezekkel szemben hivatkozni lehet a győzők jogára, az erőszakra.



Mi ezt elismerjük, de a győztes hatalmak nem ezt az elvet hirdetik.

2. A régi, nagy Franciaország, Anglia és Olaszország nem veszélyeztetheti erkölcsi fölényét az erőszak fegyverének alkalmazásával.

3. Bízunk az erkölcsi tényezők erejében.

(Apponyi, a győztes hatalmak Főtanácsa előtt, délután 14.30-kor, felváltva franciául, angolul és olaszul tartotta meg 1 és negyed óra hosszú előadását. Clemenceau francia miniszterelnök előzetesen kikötötte, hogy az előadást nem követheti szóbeli vita, de Lloyd George angol miniszterelnök szót kért, és az elszakítandó területek magyarságának számáról és helyzetéről tett fel kérdéseket. Apponyi gr.Teleki Pál nemzetiségi térképével illusztrálta válaszát, amely a beszéddel együtt valamennyi nemzetközi sajtóorgánum közleményeiben megjelent.)

A hármas osztás a bevezetés, tárgyalás, befejezés egységeit, a további osztások a további epizódok (felosztás, cáfolás) megjelenését mutatja.

Egyik vázlattípus sem érinti a kifejezés állomását, csak körbejárják a szöveget. A beszéd előtt vagy a szöveg után találjuk. Fontos látnunk, hogy a vázlat elsősorban a szerkesztés, a hatás előkészítésének s másodsorban az előadásnak és elemzésnek a kerete, módszere.


A. Jászó Anna – L. Aczél Petra (szerk.) (2003) A modern retorikai bizonyítás. Budapest, Trezor Kiadó. Adamik Tamás (1979) Az antik retorika szövegnyelvészeti vonatkozásai. In Szathmári István, Várkonyi Imre (szerk.): A szövegtan a kutatásban és az oktatásban. MNyTK, 154. Kaposvár. 83-93.

Alszeghy Zsolt – Sík Sándor (1928) Retorika agimnázium, reálgimnázium és reáliskola V. osztálya számára. Budapest, Szent István Társulat Kiadványa, Stephaneum Nyomda és Könyvkiadó.

Anaximenes Rhetorikája. (1875) Széptani remekírók. 4. kötet. Ford. Kis János. Budapest.

Az ékesenszóllás vagy Rhetorica Elemei a romai nyelvre alkalmazva, a tanúló ifjuság s közönséges leczkék számára. (1839) Nagyenyed.

Bahtyin, Mihail (1987) A beszéd műfajai. In Kanyó Zoltán – Síklaki István (szerk): Tanulmányok az irodalomtudomány köréből. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó. 246‒282.

Bain, Alexander (1901) English Composition and Rhetoric. London.

Balázs János (1985) A szöveg. Budapest, Gondolat Kiadó.

Barthes, Roland (1997) A régi retorika. Ford. Szigeti Csaba. InThomka Beáta (szerk.): Az irodalom elméletei. 3. kötet, Pécs, Jelenkor, 69‒175.

Beaugrande, Robert de – Dressler, Wolfgang (2000) Bevezetés a szövegnyelvészetbe. Ford. Siptár Péter.

Budapest, Corvina Kiadó.

Bethlen Miklós önéletírása. (1955) Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta V. Windisch Éva. Budapest, Szépirodalmi Kiadó.

Bettinghaus, Erwin (1978) A meggyőző kommunikáció. In Horányi Özséb (szerk.): KommunikációI.

Ford. Baik Éva et al. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 167‒191.

Bierwisch, M. (1966) Strukturalismus: Geschichte, Probleme, Methoden. Kursbuch. 77‒152.

Bódi Zoltán (2000) Internetes közlemények szerkezeti elemzése. In A. Jászó Anna – L. Aczél Petra (szerk.): A régi új retorika. Budapest, Trezor Kiadó, 67‒75.



Bohm, Monica-Cook – Duchen-Cook, Janet (1993) Usborne kalauz a modern művészetekhez. Ford.

Béresi Csilla. Budapest, Holnap Kiadó.

Boros Dezső (1960) Szerkesztéstaniproblémák afogalmazástanításban. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.

Burke, Kenneth (1931) Counter-Statement. New York.

Cicero (1987) A szónok. Ford. Kárpáty Csilla. In Cicero válogatott művei. Budapest, Európa Kiadó, 203.

Curtius, E. R. (1954) Europaische Literatur und lateinisches Mittelalter. Bern-München.

Drozdy Győző (1939) Az ékesszólás tudománya. Szónoki segédkönyv. 1‒4. kötet (Kézirat), Budapest.


Gáspári László (1991) Retorika (jegyzet). Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.

Grice, H. P. (1988,1997) A társalgás logikája. Ford. Pléh Csaba. In Pléh Csaba – Síklaki István – Terestyéni Tamás (szerk.): Nyelv, kommunikáció, cselekvés. 1-2. kötet, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 188‒197.

Imre Mihály (szerk.) (2000) Retorikák a reformáció korából. Csokonai Könyvtár. Források 5. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó.

Kibédi Varga Áron (1998) Retorika és strukturalizmus. In Kibédi Varga Áron: Szavak, világok. Pécs, Jelenkor, 48‒60.

Kossuth Lajos beszédei és írásai. 1. kötet 1832‒1849. Sajtó alá rendezte Kossuth Ferenc. Budapest, Athenaeum Rt.

Kosztolányi Dezső összes novellája. (1994) Sajtó alá rendezte és ajegyzeteket írta Réz Pál. Budapest, Helikon Kiadó.

Kosztolányi Dezső (1990) Nyelv és lélek. Válogatta és sajtó alá rendezte Réz Pál. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó – Forum Könyvkiadó.

Kölcsey Ferenc minden munkái. (1998) Szépprózai művek. Szerkesztette Szabó G. Zoltán. Budapest, Universitas.

Lausberg, Heinrich (1971) Elemente der Literarischen Rhetorik. München, Max Hueber Verlag.

Négyesy László (1907) Retorika, Gimnáziumok 5. osztálya számára. Budapest, Lampel.


Perelman, Chaím – Olbrechts-Tyteca, Lucie (1969) The New Rhetoric: A Treatise on Argumentation. Translated by John Wilkinson, Purcell Weaver. London, University of Notre Dame Press.

Plett, Heinrich ((1987) Retorika és stilisztika. Ford. Vígh Árpád. In Kanyó Zoltán – Síklaki István (szerk.): Tanulmányok az irodalomtudomány köréből. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó. 131‒167.

Retorikai szöveggyűjtemény. (1993) Kézirat. Szerkesztette Szikszainé Nagy Irma. Debrecen, Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola.

Swales, John, M. (1990) Genre Analysis: English in Academic and Research Settings. United Kingdom, Cambridge University Press.

Szabó G. Zoltán – Szörényi László (1997) Kis magyar retorika. Budapest, Helikon Kiadó.

Szabó Magda (1999) Mézescsók Cerberusnak. Budapest, Osiris Kiadó.




Terestyéni Ferenc (szerk.) (1960) Nyelvtan, stílus, szónoklás. Budapest, Kossuth Kiadó.

Tóth Árpád összegyűjtött versei és versfordításai. (2000) A szöveget gondozta, utószót írta Papp Csaba. Budapest, Osiris Kiadó.

Tremmel Flórián: Igazságügyi retorika (jegyzet).


Wacha Imre (1994) A korszerű retorika alapjai. 1-2. kötet, Budapest, Szemimpex Kiadó.

6. A MEGGYŐZÉS„Mert nemcsak arra megy ám itt a játék, hogy a causalis tétel finalis tétellé alakuljon át, hanem arra is, sőt igazán csak arra, hogy a hallgatóság más legyen: felszabadult, meggazdagodott, győzelmet nyert, kollektív személy. A szónok csak billentyűzet; a sípok őserejében a hallgatóság közös lelkének ezer változatú szenvedélye zúg.”

(Ravasz László)

A tájékozottság eszményének korában az ismeretek előállításának eszközei és műfajai, közlésük csatornái és módjai egyre nagyobbjelentőségűek. Korunkban a „tudni valamit” eszménye a „tudni valamiről” fogalmává szelídült. Érteni bármihez lehet, megérteni viszont egyre kevesebbet.

Az információnak és üzenetté formálásának, majd dekódolásának folyamatába lényegi elemként épült be a retorikusság. A retorikus nyelv, nyelvhasználat nem pusztán a hatásos megnyilatkozás jelensége, annál jóval több: egy önmagára reflektáló, másoknak szóló, hatást kiváltó, sikerre szánt jelrendszer hordozója. A retorikus nyelv tehát nem pusztán produktum, hanem módszer, s mint ilyen, szerves része a nyelvnek, a nyelvi rendszernek.

A verbális lehetőségek számbavételének, megvalósításuk módszerének pontos rendszere valójában a retorika elmélete. „A retorika a hatékony kommunikáció lehetőségeinek a tudománya.[...] A retorika a lehetőségek tudománya, s mint ilyen, elmélet.” (Bencze 2001, 32). A mondható és a mondott közötti távolság csökkentése a retorika és a meggyőzés tanának legfőbb értelme és feladata.

A retorika alkalmazásával megvalósuló retorikusság a „valamiről tudás” és nem a „valamit tudás” modern eszköze „Azt, amit gondolunk sokféleképpen elmondhatjuk, azt, ami van, csak egyféleképpen.” (Joseph Joubert 1997).

A retorika működtetésével nem a tudásunk, hanem az észjárásunk változik. Nem az érzelmeink, hanem az, ahogy érzünk. És nem az, amit látunk, hanem az, ahogyan szemléljük.

6.1. A MEGGYŐZÉS ELMÉLETEIKorunk kulcsszava a meggyőzés. A szándék, amelyhez képest a szöveg, különösen néhány reklámműfaj esetében, puszta „asszociációs formulává, szöveges motívummá” (vö. Forgács 2001) stilizálódik. Az egyre rövidebbre tömörített szlogenekben már a szó eredetijelentésének („csatakiáltás") ösztönereje érződik. A politikai kampányok legkevésbé dekódolt része maga a tárgy, a politikai program, amelyről szólnak; a győzelmet nyelvi fordulatok nyerik a szavakkal, tartalommal szemben. A tárgyalástechnika a látszatalkun és az újraismétléseken alapszik. „A meggyőzés tehát a tudat átszervezése valamely nézet, elv elfogadtatása, illetve még meglevő hibás álláspont, beidegződés megváltoztatása; főként racionális és intellektuális momentumokra építő, kommunikálás útján végbemenő pszichikus ráhatás.” (Szabó 1998, 68). A meggyőzés lehetőségét a kommunikációban a beszédpartnerek között létrejött 1. bizalom, 2. összehangoltság és alkukészség teremti m1. eg.

A retorikai szituációból kiinduló meggyőzés, Arisztotelész nyomán, háromféle eszközzel történhet: a befogadó 1. értelméhez (logosz), 2. érzelmeihez (pathosz) fordulással, és a közlő saját 3. személyiségének, jellemének (éthosz) felhasználásával.

A meggyőzés, rábeszélés a retorika és a kommunikációközpontú társadalom nagy talánya. Megközelítése és kutatása új erőre kapott a 20. század társadalomtudományainak virágzásával. A jelenség vizsgálatát így három



nagy hatású elmélet keretében végezhetjük el.

6.1.1. A hozzáállás (attitűd) megváltozásának elmélete

1. A hozzáállás teóriája szerint a meggyőzés során az attitűd megváltozását célozzuk meg. Az attitűd olyan vélemény, amely egy értékelő és egy érzelmi komponenst is tartalmaz (Aronson 1995,132). A hozzáállás megváltozása úgy tekintendő, mint bármilyen megfigyelhető változás mögött meghúzódó konceptualizáció.

Ezt háromféleképpen érhetjük el:

• új meggyőződés kialakításával (addig ismeretlen fogalmak pozitív elfogadtatásával);

• a meglévő meggyőződés értékelésének megváltoztatásával (addig ismert fogalmak pozitív vagy negatív mivoltának megváltoztatásával);

• a meglévő meggyőződést megtartó erő növelésével vagy csökkentésével (addig ismert fogalmak megrögződésének feloldásával, megkérdőjelezésével).

2. A hozzáállás funkcionális közelítése az elmélet második változatához vezet. A funkcionális hozzáállás-vizsgálat során kétféle funkciót különböztetünk meg: a szimbolikus és instrumentális funkciót. A tárgyhoz kapcsolódó szimbolikus képzettársításokon alapuló hozzáállás szimbolikus funkciókat szolgál, a tárgy, téma lényegi, belső attribútumaihoz, tulajdonságaihoz kapcsolódó hozzáállás instrumentális funkciókban mutatkozik meg.

Egy adott óramárkához való viszonyunk, hozzáállásunk szólhat ajelképes, morális asszociált tartalmaknak (márkanév jó hangzása, elismertsége, megkülönböztetett stílusa), de vonatkozhat az óra mint termék tulajdonságaira is: szerkezeti kidolgozottságára, energiatakarékos működésére. A meggyőzés tehát azon múlik, hogy a hozzáállás funkcionális alapvetését feltaláljuk-e, és tudjuk-e alkalmazni a meggyőzési szándék érvényesítése során

Ha a szomszédságban élő fertőzött AIDS beteg felé irányuló negatív hozzáállás alapja a szimbolikus asszociáció: a másság elítélése, a homoszexualitással kapcsolatos morális fenntartások, akkor ennek megváltoztatását a heteroszexuálisok lehetséges megfertőződésének veszélyét hangsúlyozva tudjuk elérni. Ha azonban az ellenérzések azon alapulnak, hogy a betegség fertőző; tehát instrumentális funkciókon, akkor nyilvánvalóan a legrosszabb, amit tehetünk, hogy az előbbi érvre hivatkozunk, hiszen az csak erősítené a félelmet (vö. O'Keefe 2001, 576‒577). A hírek olykor manipulatív jellege, elfogultsága következhet abból, hogy a feltételezett semlegesség mögött meghúzódó közlési szándékkal inkább az eleve meglévő funkciókat hangsúlyozzák, esetleg összemossák őket; így rejtett érdekeket szolgálnak. Például: „A képviselő tagadta, hogy pénzt fogadott el. Ajómódú politikus ugyanakkor nem cáfolta, hogy.” „Kié legyen a gyerek? A szülőé, aki megtagadta vagy a transzvesztitáé, aki neveli?"

Az 1960-as években a Yale Egyetemen megkezdődött kutatások során C. Hovland és I. C. Janis megfigyelte, hogy a hozzáállás megváltozásából visszavezethető a vélemény, az észlelés, az affektus és a cselekvés változása (vö. Bettinghaus1977,171‒178). Megfigyelhetjük, hogy e változásokat indukálják a klasszikus retorika szövegrészei (bevezetés, elbeszélés, kitérés, témamegjelölés, bizonyítás, cáfolás, befejezés) és azok funkciói a meghatározott szerkezetben.

6.1.1.1. AZ ÉSZLELÉS MEGVÁLTOZÁSA

A bevezetés a szerénységi toposzokkal ajóindulat megragadását, a párhuzamos mondatszerkesztéssel, anaforák, epiforák (szerkezeti egységek elején, végén azonos szavak, szókapcsolatok ismétlése) alkalmazásával, kérdések és felkiáltások használatával a figyelem felkeltését, a téma megadásával az informativitást biztosítja. Az elbeszélés, az ügy, téma szereplőit, körülményeit, az eset sajátosságait tárja fel, mintegy jellemzést adva. A bevezetés és az azt követő elbeszélés tehát egy adott téma és egy vállalt ügy kifejtésében az észlelés irányítását, a percepció megváltoztatását célozza. Az ismertet a valószínűvel keveri, így a figyelmet átirányíthatja más és más, a beszélő észlelését fókuszáló tartalmi, valóságbeli jegyekre.

Például:

Ki ne szeretne több pénzt, gyorsan emelkedő karriert, nagyobb elismerést a munkahelyén, az üzleti életben és a szakmájában?



Ki ne szeretne magabiztosan, nyugodtan és meggyőzően szólni több száz, sőt több ezer fős hallgatósághoz – akár ellenséges beállítottságú hallgatósághoz is?

Ki ne szeretné ugyanezt a megingathatatlan önbizalmat sugározni magából a magánéletében, a munkájában, a társasági kapcsolataiban?

Ki ne szeretné időnként világosan és meggyőzően kifejteni szélesebb hallgatóság előtt politikai, gazdasági, vallási nézeteit és a művészetekkel kapcsolatos felfogását?

Ki ne szeretne rendelkezni azzal a képességgel, hogy befolyásoljon, maga mellé állítson, és közös cselekvésre bírjon másokat?

(Hull 1997, 5)

6.1.1.2. RONDA ÉS FINOM

(Csokoládéreklám)

Könyvek Ellenségei!

Most Önök azt gondolhatják, hiszen mi szeretjük a könyveket, nem szolgáltunk rá erre a megszólításra. Ezért kérem Önöket, ne bántódjanak meg hevességemen! Célom nem is lehet az, hogy megítéljek bárkit, az viszont célom, hogy gondolkodásra indítsak mindenkit. Vajon életünk során mennyit tettünk a könyvekért, vagy mennyiben engedtük, hogy a könyvek tegyenek értünk, azaz alakítsanak minket?

De van itt egy másik kérdés is, ami nem hagy nyugodni, mégpedig, hogy „ment-e a könyvek által a világ elébb?” Biztos vannak sokan, akik ezt szenvedélyesen, vagy akár bölcsen meg tudják válaszolni. Bennem azonban válasz helyett újabb kérdések merülnek fel. Ismerem eléggé a világot, amelyben élek? Ismerem-e annak történelmét, hogy arra milyen hatással voltak a könyvek? Ismerem-e a jelent, hogy ami most körülvesz minket, abból mennyi köszönhető a könyveknek? És végül ismerem-e a könyveket? Vajon nem vagyok-e kicsi ahhoz, hogy akár töredékét is megértsem annak a hatásnak, amelyet a Mózes öt könyve, Thomas Mann Tonio Krögere vagy Márai Sándor Füveskönyve gyakorolt az emberiségre.

Úgy érzem, ezekre a kérdésekre még nem kaphatok választ, ezért megpróbálok egy újabbat feltenni. Vajon hogyan élnénk könyvek nélkül? Lássuk, mi hiányozna!

Ha el akarjuk képzelni ezt az életet, úgy nézzük kezdő és végpontját! Ugyanaz a könyv köszönt és búcsúztat minket. Anyakönyv. Szeretem ízlelgetni ezt a szót. Mintha ezáltal születnénk meg a könyvek világának. Végigkíséri életünket, és végül magába zárja halálunkat is.

(Toman József: „Ment-e a könyvek által a világ elébb?”, szónoklat. II. Kossuth Lajos Országos Szónokverseny, 2000)

6.1.1.3. AZ AFFILIÁCIÓ (ÉRZELMI VISZONYULÁS) MEGVÁLTOZÁSA

A kitérés szövegrésze-amely a római ezüstkorban kerül a retorika tudománytörténetébe – kihagyható ugyan a beszéd építkezéséből, az a hatás azonban, amelyet a meggyőzés érdekében érhetünk el vele, mégsem elhanyagolható. A kitérő, elbeszélő szövegrész egy – látszólag a témától elszakadó – történet, saját élmény, anekdota, amely a szemléletességet, személyességet és a hitelességet növelheti a hallgató számára. Ugyanakkor példaszerűen később erősítheti az induktív bizonyítást. A történet olvasása közben átélhetővé válik a közölnivaló tartalom, azonosulhatunk a beszélő által jól kiválasztott szereplőkkel. Az affiliációs változások eléréséhez, vagyis ahhoz, hogy a kommunikációs partner érzelmileg közeledjen a beszélő emocionális állapotához, szükség van erre a beszédrészre.



Talán a legjobb sör a világon

Például:

Az az előadó, aki előre megírja és betanulja beszédét, csak idejét pazarolja, és veszélybe sodorja magát. Egész életünkben spontánul beszélünk, soha nem állítjuk össze előre a mondatokat. Gondolataink vannak, és ha azok világosak, a szavak olyan természetesen és öntudatlanul jönnek, mint légzéskor a levegő. Még Winston Churchillnek isjókora fáradságába került, míg mindezt megtanulta. Fiatal korában, miközben a brit parlamentben beszélt, teljesen leblokkolt. Az égvilágon mindent elfelejtett. Szörnyen zavarban volt, és szégyellte magát. Újra ésújra nekirugaszkodott az utolsó mondatnak, de a folytatás sehogy sem akart az eszébe jutni. Leült, az arca égett a szégyentől. Attól a naptól kezdve Winston Churchill soha meg sem próbálta betanulni a beszédeit.

(Carnegie 1993, 41)

Hát először is: vállald, fiam. Tehetséged mitológiai ajándék, holtodig nem jössz rá, átok-e, áldás-e, amellett, mint minden mitológiai adománynak, van csalafinta eleme is. Előfordulhat például, hogy hamarabb megéred a temetésed, mint honfitársaid rájönnének, mit tudsz, ki vagy. Akkor is fogadd el, mert ha erre hívott el a sors, hiába akarod elkerülni. Mint a mesében a pusztulás elől menekülő kereskedőt minden városkapuban ott várta a Halál, és rávigyorgott csorba szájával, neked is megrendülhet polgári létformád, amiről azt hitted, maga az egyensúly. Nincs menekülés, ha írónak születtél...

(Szabó Magda: Parainesis)

6.1.1.4. A VÉLEMÉNY MEGVÁLTOZÁSA

A bizonyítás és cáfolás a racionalizáció útján, az érvek logikai felépítésével a hallgatót szóban kifejezett, verbalizált beállítódásainak és értékeinek megváltoztatásáigjuttat- hatja el.

Arisztotelész, a retorikát a dialektikával párba állítva, az előbbi gondolkodásbeli-logikai alapegységét az enthümémában határozta meg. Az enthüméma nem mondja ki a harmadik premisszát, önállóságot hagy a hallgatónak, miközben mindennél erősebben kontrollálja és irányítja a gondolkodását. Az enthüméma révén elérhető a tudatok találkozója (meeting of minds), amely a közlő és befogadó egyenrangú verbális aktusát eredményezi; demokratikusabb, mint a szavakkal való, egyoldalú akaratnyilvánítás, parancs (vö. Perelman 1982,11). Az enthüméma éppen abban különbözik teljessé formált párjától, a szillogizmustól, hogy a szónokot a hallgatóság véleményének és ismereteinek figyelembevételére ösztönzi, ezeket kell felhasználnia az implikáló logikai szerkezetben. Ilyen értelemben a sokáig harcosnak tekintett európai retorika inkább a kommunikációs felek együttműködésén, a beszélő és a hallgató kooperációján alapszik (vö. Lunsford‒Ede 1984).

A cáfolás a bizonyításhoz fűzve az enthüméma egy sajátos átformálását, a retorikai kérdést hasznosítja, amelynek elnevezései mára klasszikus retorikai alakzattárban sokszínűséget mutatnak attól függően, milyen céllal és beszélői kifejező szándékkal építjük bele a választ. A retorikai kérdés választalansága a hallgató irányított, kényszerített válaszrealizációjába összpontosulva mutatja meg azt, hogy nem kérdés, hanem kijelentésvagy felszólítás hangzott el (vö. Ervin‒Tripp 1988, 81).

Például:



Még a nyomorult féreg sem tűri, hogy lábbal tapodják. A magyar nép nem leszen, nem lehet gyávább a féregnél.

(Kossuth Lajos: Kiáltvány a néphez)

Mit mondjunk ujját szopó gyermekünknek?

Amikor valamiről tudjuk, hogy rossz, és mégis csináljuk, az azt jelenti, hogy nincs elég erőnk legyőzni önmagunkat. Az igazán okos emberek nem okoznak bajt saját maguknak. És én tudom, hogy te már nagyon okos vagy.

(Hölgyvilág, 2000. IV. 1. szám)

„Csupán két hely van a világban, ahol ilyen gazdag választékban kaphatók agyagedények. Ön tervezi mostanában, hogy Krétára utazik?

(brit reklám)

6.1.1.5. A CSELEKVÉS MEGVÁLTOZÁSA

A befejezés cselekvésre szólít. A pathosz az emelkedett stílusjegyek segítségével, az ismétlés alakzatába rejtett logikus szerkezetek által, tartalmi rögzítéssel útjára bocsátja a ható, működő szöveget, amely majd fajtája szerint a múlt (törvényszéki beszéd), ajelen (bemutató beszéd) vagy ajövő (tanácskozó beszéd) eseményeiben, vagy azok megítélésében készteti a hallgatót attitűdváltásra (vö. Plett 1988,135‒136).

Például:

De már azzal is elértük célunkat, ha az olvasó ezután kicsit másképp néz a körülötte levő társas világra. Ha kicsit nyitottabbá, elnézőbbé, türelmesebbé válik környezetével szemben. Hajobban megfigyeli embertársai viselkedését, ha figyelmesebben koncentrál mondandójukra. Ha kicsit érzékenyebbé válik arra, hogy kritikusabban szemlélje az őt befolyásoló tengernyi üzenetet. Ha néha feltételez „másik lehetőséget” is.

Ha gyakrabban eszébejut, hogy mindezeket saját magára is alkalmazza.

(Zentai 1998,128)

Ezer év erőt adó nyugalmával mondjuk: kell, hogy legyen újra magyar álom. Egy gazdag és erős Magyarország. Egy nemzet Európa szívében, amelyet magukban bízó, szabad és büszke emberek építenek maguknak a saját szájuk íze szerint egy sokasodó, erős, független, szabad Magyarország. A magyarok országa. Ami mindannyiunké. Az idegenbe szakadt és az anyaországban élő magyarok közös álma. Mindenkié, akinek megadatott, hogy ehhez a nemzethez tartozzon. Tudja és érezze Magyarország minden polgára: csak együtt álmodhatunk nagyot. Mert senkit nem nélkülözhetünk. Mert mindenkire szükség van, és mert senki sincs, akinek álmáról lemondhatnánk. És érezze ezt Mádéfalva minden székelye, csíki és gyimesi keresztalja, Kolozsvár összes magyar lelkű polgára, érezzék a Márai nyelvét őrzők Kassán, érezzék Kárpátalja űzött sorsú magyarjai, és érezzék a háború dúlta Délvidék megszomorítottjai is. A gazdag és erős nemzetet velük együtt álmodjuk. Szent István álmában ők is benne vannak.

Mert az álmoknak nem lehet határt szabni.

(Orbán Viktor 2000. augusztus 20-i ünnepi beszéde)

A fenti változásfolyamat, az észlelés, az affiliáció, a vélemény, acselekvés, majd az attitűd változásai, melyek leírásai a Yale Studies in Communication című kiadványsorozatban jelentek meg, mára túl általánosan és szabályszerűen hatnak a kommunikáció-elmélet szempontjából (vö. Buda 1994,38-39). Ugyanakkor a szociálpszichológiában az elfogadás-befogadás kéttényezős modelljét felválthatja W. McGuire folyamatmodelje a meggyőzésre, aki a lezajló hatás lépéseit jelölte ki a

1. figyelem,

2. megértés,

3. elfogadás,

4. megtartás,



5. viselkedés

pontjaiban. Ezek voltaképpen a klasszikus beszéd részeinek funkcióit ábrázolják a hatás szempontjából, a befogadó részéről, egyúttal a fent ábrázolt, a beállítódás megváltozását eredményező folyamatot is értelmezik (vö. Szabó 1998, 68).

6.1.2. Az önkéntes cselekvés elmélete

A meggyőzés fogalmát meghatározó másik teória, az önkéntes cselekvés elmélete, amely nem közvetlenül a meggyőzést, hanem az önkéntes cselekvést befolyásoló tényezőket vizsgálja és osztályozza. A viselkedést meghatározó tényezők megfigyelése egyúttal fontos szempontokat szolgáltat a meggyőző szándék érvényesítéséhez. Az elméletet M. Fishbein és I. Ajzen (1975), majd Ajzen (1991) vizsgálatai alapozták meg, melyekben a megokolt cselekvés és a tervezett viselkedés kiváltásának befolyásoló tényezőit kutatták.

Ezek alapján egy személy viselkedésének meghatározói egyfelől a hozzáállás (hogyan viszonyul az adott cselekvéshez, tetthez), másfelől az a szubjektív norma, amelyet egy, a számára fontos, hiteles személy, csoport határoz meg (hogy szerintük kívánatos-e az adott cselekvés).

Ha a kamaszkori kábítószerezést inkább ez a normatív összetevő határozza meg, tehát mások, az illető fiatal által elfogadott személyek véleménye, nem pedig a saját hozzáállása, akkor a cselekvést megváltoztató verbális üzenetnek elsősorban erre a normatív tényezőre kell vonatkoznia.

Ajzen a későbbiekben kiegészíti ezt az elméletet azt vizsgálva, hogy az adott személy mit gondol a cselekvés végrehajtásának nehézségi fokáról. Amennyiben valaki úgy gondolja, hogy a dohányzás káros az egészségre (negatív hozzáállás) és a számára hiteles személyek által rá gyakorolt hatás is az, hogy ne dohányozzon, valamint úgy gondolja, hogy ez nemjár sem anyagi, sem fizikai erőfeszítéssel, akkor nem lesz nehéz feladat meggyőzni arról, hogy ne dohányozzon. Ugyanakkor, ha egy erős dohányosról van szó, akkor mindhárom szempontból lehetséges változás az előbbi modellhez képest. Elképzelhető, hogy a dohányzással kapcsolatos hozzáállás és a normatív ösztönző egyaránt pozitív, valamint az, hogy a cselekvés kivitelezésének nehézségi foka (a leszokást követő súlygyarapodás, más szenvedélyek kialakulása) a befogadó számára jelentősebbnek tűnik. Ilyen esetben a nehézségi fok átértelmezésével, összehasonlító bemutatásával és a normatív tényező szemléletének átalakításával érünk célhoz a meggyőzés során.

Az egészséges táplálkozás „cselekvésének” hozzáállásbeli és normatív tényezője hiába pozitív, ha a harmadik, a végrehajtás nehézségi fokának meggondolása negatív, a bioélelmiszerek beszerzésének körülményessége vagy magas áruk miatt. Abban az esetben, ha az első két meghatározó jótékony hatását hangsúlyozzuk a meggyőzés folyamatában, bizonyosan nem fogjuk elérni, hogy a tényleges különbséget rejtő harmadik tényező megítélése változzék.

6.1.3. A meggyőzés elmélete

A harmadikjelentős elmélet magával a meggyőzéssel foglalkozik. A legsikeresebb elképzelés ezen a téren a „kettős folyamat” modellje, amelyet Richard E. Petty és John T. Cacioppo (1986) részletezett az úgynevezett elaboration likelihood model (ELM) a „figyelmes feldolgozás valószínűsége” modelljének létrehozásával.

Eszerint a meggyőzéshez két útonjuthatunkel. A választás azon múlik, milyen fokú a témaközpontú gondolkodás, a kidolgozás megfigyelésének mértéke a befogadó részéről. A főúton (central route) a meggyőző hatás a befogadó témaközpontú és a téma releváns feldolgozását igénylő gondolkodásán, tehát az üzenet érvelésének értelmezésén és értékelésén alapszik. Ebben az esetben a befogadó megvizsgálja az érvek mennyiségét és minőségét, a bizonyítás elfogadhatóságát.

A másik a kerülő út (peripheral route), amikor a meggyőző hatáshoz nem a tudatos, racionális, okoskodáson alapuló feldolgozás vezet, hanem az érzelmek, amelyek a beszélő, kommunikátor hitelességéből, elfogadhatóságából, a többi befogadó reakcióinak megismeréséből fakadnak. A bizonyítás különösebb erélye nélkül is meggyőző hatást válthatunk ki tehát azzal, hogy szimpatikusnak, jól értesültnek mutatkozunk, magas tudományos fokozattal rendelkezünk, pozitív előismeretekkel rendelkeznek rólunk. A kerülő utat az 1988-as elnökválasztási kampány (Bush-Dukakis) leghatásosabb és legellentmondásosabb tévéhirdetése is példázza. A Bush kampányában készült propagandafilm egy Willie Horton nevű fekete bőrű férfiról szólt, akit bebörtönöztek emberölésért. Abban az időszakban, amikor Dukakis, Bush választási ellenfele, Massachusetts kormányzója volt, Hortont feltételesen szabadlábra bocsátották, s ő azonnal átszökött Maryland államba, megerőszakolt egy nőt, miután a nő társaságában lévő férfit leszúrta. A hirdetés igen hatásos volt, mert a



befogadótól kevéssé részletes, a bizonyításra nem összpontosító figyelmet igényelt, s a mellékúton gyorsan célbajutott. A hirdetményből az tűnt ki, Dukakis hagyta, hogy egy veszélyes ember szabadlábon tovább garázdálkodjon. Dukakis tehát nem eléggé erőskezű a bűnözőkkel, különösen a színes bőrűekkel szemben. Ez az egyszerű beállítódás Bush számára hozott szavazatokat, Dukakis pedig erőtlen vezetőként került be a köztudatba.

A kettős folyamat kevert eseteivel találkozunk akkor, ha az üzenet, szöveg feldolgozása közepesen tudatos.

A fentiekben taglalt elméletek egyikét sem lehetséges kizárólagosan alkalmazni, ismeretük és helyes alkalmazásuk azonban jelentősen megkönnyítheti a meggyőzés taníthatóságát, módszert és példatárat szolgáltathat a fogalom feldolgozásához.

6.1.4. A kritikai retorika megközelítése: a dramatizálás

A retorikai kritika Kenneth Burke (1897‒1993) motivációkon alapuló, a nyelvészet, szociológia, pszichológia és ideológiakritika diszciplínáiból merítő munkássága nyomán válik a retorika megkülönbözetett irányzatává. A Burke-féle elméleti keretben kialakultkritikai gyakorlatnak, a teljesség igénye nélkül, nyolc alapelvét állapították meg.

• A kritikai megközelítés nem módszer, hanem gyakorlat. Tehát a gyakorlat ösztönözheti az alkotókészséget különféle módszertani szabályok megkötése nélkül.

• A közlés képes változásokat létrehozni a létező vagy lehetséges társadalmi viszonyokban.

• A retorika a véleményt (doxa), és nem a tudást (episztemé) állítja a középpontba.

• A retorika véleményközpontú természetéből adódóan a megnevezés alapvető gesztus, nem a felbecsülés végső aktusa, hanem valami létezésének észleléséből fakadó interpretáció, jelenlevővé tétel.

• A hatás nem szükségszerűen feltételez ok-okozat viszonyokat. A közlést létrehozó erők célközpontúak és jelenlevők, de nem visszavezethetők oksági kapcsolatok állításaira.

• A tevékenység jövőbeli alakításában, egy megkülönbözetett valóság kialakításában a hiányoknak, annak, ami nem látszik és nincs kimondva, ugyanolyan jelentősége és hatása van.

• Az állítások viszonylagos és esetleges természetének megértésében kulcsszerepe van a többértelmű interpretációnak.

• Amennyiben a retorikai tettek performanciák (előadások), úgy az őket kísérő kritikai elemzések is azok (vö. McKerrow 2001, 620‒622).

A retorikai kritikajellemző vonulata a dramatizált valóság és a dramatizáló beszéd. Ennélfogva a kritikai gyakorlata meggyőzés eddigiektől eltérő, azonosuláson alapuló modelljét alkotja meg. Burke definíciója szerint a meggyőzés a kommunikátor arra irányuló próbálkozása, hogy a valóságról alkotott véleményét mint igazságot elfogadtassa hallgatóságával. A meggyőzés folyamatának elemzéséhez a dramatizálás öt aranyszabályát alkalmazhatjuk, amely a kritikus figyelmét a színjáték öt legfontosabb elemére irányítja: a cselekvésre, a cselekvőre, a helyszínre, az előadásmódra és a célra. Burke az öt szabályt új terminusokkal látja el.

A táblázat felső sorának kifejezései szándékos cselekvésre, alsó sorának szavai akarattól független történésekre vonatkoznak.

4.7. táblázat -

cselekvés cselekvő helyszín előadásmód cél

válasz alany helyzet inger célpont

A kritikus az egyes fogalmi párok közötti fontossági sorrend megállapításával juthat el a beszélő motivációjához. Az aranyszabályok segítségével meghatározható, hogy az előadó miért éppen az adott retorikai fogást választotta a hallgatósággal való azonosuláshoz. A beszélő világnézetéről sokat elárul, hogy melyik



tényező lesz hangsúlyos a beszédben.

A meggyőző szöveg eszerint a helyszínt és körülményeket hangsúlyozva nem tulajdonít nagy jelentőséget a cselekvőnek; üzenete a körülmények meghatározó szerepét fogja tükrözni. A dramatizáló kifejezésekkel, melyek a cselekvésre adott válaszként is értelmezhetők, a meggyőző szöveg a realitás iránti elkötelezettséget, annak újraterem- tési vágyát mutatja. A dramatizálás szabálya szerint a cselekvőre irányuló hangsúlyos üzenet a személyre és ajellemre vonatkozó utalásokban gazdag. A közlő pragmatikus beállítódására utal, ha az előadásmód értelmében a módszerekről vagy eljárásokról beszél. A célok kifejtésével pedig a beszélő az élet összefüggéseinek és végső értelmének ismeretére irányuló vágyát közli (vö. Griffin 2001, 294‒295).

A retorikus üzenet dramatizált felépítése voltaképpen egy ügy szerkezetét is adja: mi történt, hol, ki által, hogyan, miért. A meggyőző folyamat azonban a burke-i elméletben nem ennyire gyakorlatias: a cselekményét a bűntudat és megváltás körforgásának metaforája adja.

6.2. A MEGGYŐZÉS TÉNYEZŐIA meggyőzést célzó közlés hatékonyságát alapvetően három változó határozza meg:

1. a kommunikáció forrása, 2. a kommunikáció természete, 3. a közlés befogadóinak sajátosságai.

6.2.1. A közlő

A meggyőzés sikerességéhez a meggyőző szándék forrásának, a beszélő személyének hitelessége és elfogadhatósága nagyban hozzájárulhat.

A kommunikáció forrása, a közlő vagy a szöveg készítője teljesjellemével, hozzáér- téséveljótáll a közlésért, a meggyőző üzenetért. Szándéka mérsékelten érzelmi, etikus, a befogadóra gyakorolt hatás egyenletes; ezt a közlőről kialakított, sok esetben bizonyítékértékű általánosításokon, előítéleteken (praeiudiciumok) alapuló benyomás, külső és belső kép alakítja. A hiteles forrás a beszélői presztízs, illőség, hozzáértés rokon fogalma. A beszélői éthosz azon az Iszokratésztől származó megállapításon alapul, amely szerint életünk erősebb érv, mint szavaink. A hiteles forrásnak a szövegben úgy kell megjelennie, hogy a fogalmakkal és viszonyokkal kölcsönös és releváns kapcsolata legyen. A hiteles forrás nem csupán létrehozza, közli, hanem része is a koherens szövegnek. A retorikai koherenciának feltétele a hiteles forrás, a befogadó számára a szövegszerűség ismérve. Az elfogadhatóság szempontjából a forrás hitelessége teszi relevánssá vagy használhatóvá a szöveget.

A retorikai meggyőzés Perelman és Olbrechts-Tyteca elmélete szerint nem más, mint gondolkodó agyak hatékony közösségének létrehozása. Ebben az értelemben tehát nincs olyan információ, tény, amely magért beszélne. Tény abból lesz, amit a hiteles forrás elfogadtat a befogadókkal, a közönségével. A forrás, vagyis a szöveg létrehozója saját hitelességét a partikuláris vagy univerzális hallgatóság koncepciójának megalkotásával és az ehhez igazított érveléssel is létrehozhatja (vö. Perelman‒Olbrechts‒Tyteca 1969, 30‒34).

Azok a hirdetések, amelyekben neves sportolók biztosítanak egy vitamin, gabona- pehely, táplálék-kiegészítő hasznáról, sikeresebbnek és hatékonyabbnak bizonyulnak, mint azok, amelyekben a termékről egy, a fejlesztésében részt vevő, ténylegesen hozzáértő orvos, szakember beszél. A hiteles forrás egyfajta metaforaként kapcsolja össze a szövegvilágot a szándékkal és a megjelenítendő célokkal. A hiteles forrás is általánosan asszociált közhelyekből tevődik össze. Bebizonyosodott, hogy az a törekvés, amely a kereskedelmi célú hirdetésekben a kliséktől és közhelyektől való eltérést erőltette, kudarcot vallott. A forrás hitelességéhez a személyéhez kapcsolható toposzok nyújtanak segítséget: a közlő neme, kora, neve, tudományos vagy társadalmi rangja, ismertségének ideje.

A politikai kampányokban sokszor használják ki a nyilvános megjelenés gyakoriságán, a közéletben valójelenlét hosszúságán alapuló hitelességet (lásd Horn Gyula), az életkorból, szakmai vagy éppen művészi előmenetelből (lásd Göncz Árpád, Csurka István), vagyoni helyzetből (lásd Zwack Péter) származó elfogadhatóságot, elfogadhatatlanságot, hangsúlyozzák vagy kerülik a rangjelzéseket, címeket. A reklám szövegtípusához rendszeresen társítanak hiteles forrásokat: színészeket, közszereplőket; előszeretettel írják ki az ismeretlen beszélő alá tudományos rangját, nevét (például: dr. Hana Sural, gyermekorvos – egy tisztítószer reklámjában).

Ugyanakkor az egymásra hatás és az azonosulás létrejöttét (Burke vö. Griffin 2001, 290) érjük el azzal, hogy a beszélő, az üzenet forrása a befogadóhoz hasonló, vele egyenrangú, egykorú, azonos műveltségű, nyelvhasználatú személyként jelenik meg (például: „Mert hülye azért nem vagyok!” – műszaki áruházlánc reklámja; „Én elmegyek szavazni” – társadalmi propaganda).



A forrás hitelessége és megbízhatósága változhat a meggyőző közlés során. A megbízhatóság látszatát érhetjük el azzal, hogy a saját feltételezhető érdekeink ellen érvelünk. Ha egy közlés tartalma ellentmondásba kerül a hallgatóság, a befogadók elvárásaival, a kommunikátort őszintébbnek észlelik, érveit nyitottabban fogadják be. E. Walster, E. Aronson és D. Abraham 1966-ban tették közzé azon kísérletük leírását és eredményét, amelyben a megbízhatóság látszatának változását vizsgálták. A kísérleti személyek újságkivágást kaptak egy olyan bűnözőről, akit kábítószer-csempészésért ítéltek el, és most az Egyesült Államokjogrendjéről nyilatkozik. Az egyik kísérleti szituációban Joe (a bűnöző) jóval szigorúbb büntetéseket követelt, amelyek valóban visszarettentik az elkövetőket. A másikban arról beszél, hogy az ítéleteknek enyhébbeknek, elnézőbbnek kellene lenniük. Ugyanezeket a véleményeket egy kormánytisztviselőtől is olvashatták a kísérleti csoportok. Amikor a bűnöző szigorúbb bánásmódot kért, szavai, érvei ugyanolyan hatásosnak bizonyultak, mint a kormánytisztviselő szavai, amikor azonban az enyhébb büntetések szükségességéről beszélt, ha elért is valamilyen hatást, az inkább ellenkező előjelű volt (vö. Aronson 1995,105). A kommunikátor tehát nem feltétlenül „vir bonus”, de saját érdekei ellen szólva a tárgy igazságának kényszerítő erejét és így – voltaképpen ellentételező módon – saját hitelességét bizonyítja. A klasszikus retorikában az aporia (addubitatio), a felkészületlenség és a bizonytalanság szerénységi toposzai ebből a célból alkalmazhatók a bevezetésben.

A megbízhatóságot növeli, ha úgy érezzük, hogy a szöveg létrehozója nem akar befolyásolni. Az emberek többsége sokszor jobban hisz a látszólag nem neki szánt, de meghallott, kihallgatott üzenetnek. Ilyenkor ugyanis nem merül fel benne, hogy őt akarják meggyőzni. Kedvelt reklámfogás, hogy a néző-hallgató „hallgatózva” érti meg a nem neki címzett, de nagyon is neki szóló közleményt. Az egyik bank televíziós reklámjában lakásvásárlás-jelenetet látunk, amelyben a leendő tulajdonos arról beszél az eladónak, hogy még banki kölcsönt kell felvenniük a vételár kifizetéséhez. Az eladó méltatlankodni kezd, mondván, hogy ez igen hosszú ideig elhúzódhat. Ekkora leendő tulajdonos odalép az eladóhoz, és a fülébe súg valamit. Alig hallani, de a néző, ha figyel, megérti: a bank neve hangzik el. Az implikált információ összeáll a negatív és a pozitív premisszából: a nézőnek pedig egy titokjut a birtokába. Olyan, mintha megszerezné, nem pedig megkapná az információt. A retorikai enthüméma formája hasonlóképpen a ki nem mondott, ezért látszólag címzett nélküli információ felfedezését kínálja.

A forrást a vonzereje, rokonszenvessége, szépsége, harmonikus, illő megjelenése is erősítheti. Alice Eagly és Shelly Chaiken kísérletei (1975) kimutatták, hogy a rokonszenves forrás által képviselt, taglalt ügyet rokonszenvesnek találjuk. Ez esetben a forrás vonzereje hat ránk; azáltal, hogy elfogadjuk a közlését, tulajdonképpen behódolunk neki.

A hiteles forrás tehát a szakértelemből, megbízhatóságból, vonzerőből tevődik össze, megfelelő és a tárgyhoz illő arányban.A meggyőző közlés természetét az értelmi (logikai) és érzelmi elemek aránya, a személyes vagy statisztikai indokok felhasználása, a közlés egy- vagy kétoldalúsága, a bemutatás sorrendje, a javasolt álláspont és a hallgatóság eredeti véleménye közötti eltérés befolyásolja.

Az értelmi megközelítés hatékonyságát az ismeretek tisztasága és követhetősége, az érzelmi elemek hatásosságát az alapvető félelmekre, ijedelmekre való apellálás biztosítja. Tehát a befogadó által ismert és közösen asszociált, a bizonyítás hátteréül szolgáló toposzmező: annak értelmi vagy érzelmi jellege, a hivatkozott ismeretek indulatgerjesztő ereje. A félelemkeltés például az egyik leghatékonyabb meggyőző eszköz.

Ugyanakkor félelmekre és ijedségre apelláló módszer az alacsony önértékelésű kísérleti személyeknél inkább a cselekvés megbénulásához vezetett. Számos esetben, amint azt Leventhal kísérletei is bizonyították, az érzelmekre hivatkozás a cselekvés megváltozásának szándékát kiváltotta ugyan (például a dohányzásról leszokás esetében), de ésszerű javaslatok hiányában a cselekvést magát nem tudta megváltoztatni.

A statisztikai bizonyíték vagy személyes példa közötti választás hatékonyságának elméleti vizsgálatában irányadó lehet Perelman és Olbrechts-Tyteca kikötése, mely szerint a tények nem lehetnek egy érvelés konklúziói, csak kiindulási pontjai. Az általuk létrehozott érvelési modellben a statisztikai adat elveszti az erejét, ha tovább magyarázzuk, igazoljuk (Perelman‒Olbrechts‒Tyteca 1969, 67). A tényt és adatot tehát implikált indukciók eredményeként tárjuk fel. Így ebben a folyamatban, amint azt a szociálpszichológia is bizonyította, a személyes példák és a belőlük előállított, személyes hozzáférésű adatok hatékonyabbak.

Az üzenet és a kommunikáció elrendezése, a benne felhasznált eszközök aránya, sorrendjejelentősszerepetjátszik a meggyőzésben. Egy állítása meggyőző üzenet erős elemeként többlethangsúlyt kaphat a szövegen belül elnyert helyéből. A többlethangsúly egyfelől alakzati szerkesztettségéből, az ismétlések, párhuzamosságok, fokozások, analógiák, zeugmákés chiazmusok eredményeképpen, másfelől a pozicionálás révén jön létre.



A 20. század második felében megindult kommunikációs vizsgálatokban megfigyelték, hogyan reagál a hallgató az egyes elrendezésekre. Ha a legerősebb érv a közlemény elejére kerül (lejtéses rend) a hallgatóban mért hatás az elsőség hatása, a primátuseffektusa (primacy effect). A középen kicsúcsosodó meggyőzésben a piramidális rendezőelv mutatkozik meg. A fokozásos elrendezéssel, a végére hagyott legfontosabb érvvel a frissesség hatását (recency effect) gyakoroljuk a beszédpartnerünkre (vö. Bettinghaus 1978, 182). A legkevésbé hatásosnak a piramidális rend bizonyult, így igazolódni látszik a cicerói gondolat, mely szerint az erős bizonyítás a szövegrész elején és végén veti meg a hatás alapjait.

A bemutatás sorrendjének vizsgálatában a szociálpszichológia két folyamathoz: a tanulás és az emlékezetben tartás folyamataihoz hasonlította a sorrend hatását. Ennek alapján, minden egyéb feltétel azonossága esetén, a tanulási folyamatról származó ismeretekből következően az első megszólalás és az első erős érv lesz a hatásosabb; a primátus effektusa érvényesül. Ugyanakkor az emlékezetben tartásjelenségeit figyelembe véve, ha minden egyéb feltétel azonos, az utóbbi érvelésnek, erős érvnek lesz frissebb hatása. Az ellentmondást az első és második közlés, valamint az utolsó közlés és a végső döntés között eltelt idő oldhatja fel. Ha két erős érv vagy két meggyőző közlés között alig telik el idő, akkor a második „elsajátítását” akadályozza az első, tehát az elsőség hatása érvényesül. Ha a szöveg megismerését és a döntést elválasztó idő rövid, akkor a friss, legutóbbi információ lesz maradandó. Ha hosszabb idő telikel két közlés között, akkor az első nem akadályozza meg a második elsajátítását, és így a második erős közlést követő azonnali döntésben a frissesség hatását tapasztalhatjuk (vö. Aronson 1995,115‒116).

Befolyásolhatja a meggyőzés hatását a bizonyítás egy- vagy kétoldalúsága; az, hogy a beszélő, szövegező kizárólag az álláspontot alátámasztó állításokkal él-e vagy felhasználja az álláspontot cáfoló ellenérveket is.

A választás az egyoldalú és kétoldalú bizonyítás között a befogadók előismereteinek, hajlandóságának, iskolázottságának függvényében alakulhat. A kevesebb előismerettel rendelkező, az elfogadásra nagyobb hajlandóságot mutató befogadó számára meggyőzőbb az ellenérveket kizáró, egyoldalú közlemény, míg a magasabb iskolázottságú befogadó igényli a kétoldalú megközelítést (vö. O'Keefe 2001, 579).

A meggyőző közlés álláspontja és a befogadó eredeti véleménye közötti eltérés nagysága is befolyásolja a közlés, az üzenet hatását. Amennyiben egy álláspontjelentősen különbözik a meggyőzni kívánt befogadó eredeti álláspontjától, az kívül esik az „elfogadhatóság körén"; nem lesz igazán meggyőző. Ugyanakkor nem lehet azt sem kizárni, hogy nagy eltérés esetén is megváltozhat a befogadó véleménye. A kísérletek tanúsága szerint, ha a kommunikáció forrása hiteles, akkor minél nagyobb az eltérés az elfogadásra szánt és eredeti vélemények között, annál nagyobb lesz a befogadó véleményváltozása. Ha azonban a közlő hitelessége és megbízhatósága csekély, a befogadó véleménye várhatóan a közepes véleményeltérés esetén változik meg a leginkább (vö. Aronson 1995, 120‒121).

6.2.2. A befogadó

A meggyőzés legfőbb személyiségváltozója a befogadó önértékelése. Az önmagával elégedett személyiség a meggyőzés szempontjából zártabb, mint az, aki önmagában bizonytalan. A magasabb önértékelésű befogadó konfliktushelyzetként éli át a véleményváltozást, jobban támaszkodik a közlés ésszerű sajátosságaira. Az alacsonyabb önértékelésű befogadó azonban a közlés elfogadását nem saját álláspontja elvetéseként, hanem önmaga hitelesebbé válásaként éli át: nem érzékeli a konfliktust. A meggyőző üzenet kapcsán megnyilatkozó befogadói viselkedést a szabadságérzet megvédése és az autonómiára való törekvés befolyásolja.

6.3. A MEGGYŐZÉS MÓDSZERTANAA klasszikus retorika tudományában a bizonyítás tana, az érvek részletes osztályai, alkalmazásuk módszereinek leírása határozza meg a meggyőzés kiváltásának módszereit.

Az ókori szónokképzés egységében tekintett a szövegre, meggyőző hatását a szövegfunkciók mindegyikének értő alkalmazásában gyökereztette. E tekintetben tehát nem a meggyőzést, hanem a szónoklást és korpuszát, a beszédet tartotta tananyagnak, amely szöveg csak akkor lehetett a retorika része, ha meggyőző volt.

A rétoriskola tantárgyi felépítése előbb a szöveg egészének működését tárta fel a diák (sok esetben már felnőtt államférfi) számára, mintakövetésre buzdította, s ezáltal, az egyes szövegrészekre külön hangsúlyt fektetve, parafrázisok alkotására biztatta. A stúdium végén, mintegy az újraegységesítés céljával szerepelt az önálló beszéd elkészítése és előadása.

A klasszikus retorikai iskola előbb dekódoltatta, majd részleteire bontotta, s csak a kódolásban egységesítette



ismét a meggyőzést. Az iskolák négy különböző gyakorlati módszerrel fejlesztették a diákok képességeit: 1. olvasás, 2. előadások meghallgatása, 3. adott szövegrészletek parafrázisa, 4. önálló beszéd készítése és előadása (vö. Bolonyai 2001, 24‒25)

A meggyőző verbális hatás előidézésében a modern iskolának is követnie kell azt a mintát, amely a retorikát mint a dekódolás módszerét, majd mint az előállítás eszköztárát alkalmazza.

Az alábbi szövegpéldával a meggyőzés heurisztikus feldolgozását mutatjuk be.

‒ Kovács úr! Mikor nézte meg utoljára, hogyan áll az életbiztosításával?

‒ Vagy úgy 10 évvel ezelőtt, gondolom.

‒ Hát ez nem kevés idő Kovács úr. Tudja, hogy még egy szerény infláció is mit tesz a pénzével ennyi idő alatt?

‒ Ezen nem gondolkoztam, mert az ön kollégája azt mondta, hogy legalább 15 évig értékálló a szerződésünk.

‒ Ahogy utánanéztem, az illető már nem dolgozik nálunk, sajnálom. Feltételezem, hogy ön azért kötötte ezt a szerződést, mert szereti a családját, ugye?

‒ Persze, de.

‒ És biztosan riasztja az a gondolat, hogy szűkölködnének, ha önnel történne valami?

‒ Igen, de.

‒ Aztán ott vannak ajövőbeni kiadások: az oktatás költségei stb. Van önnek elkülönített biztosítása erre?

‒ Nem, úgy gondoltam, hogy.

‒ Ha az infláció a tizedére csökkenti az ön biztosításának értékét, mi marad erre a célra? Aztjavaslom, hogy ha valóban szereti a családját, és gondol ajövőjükre, kössön velünk szerződést. A csomag neve, amit kínálok, Lelkinyugalom és Béke Biztosítás. Amit ön elmondott annak alapján éppen erre van szüksége.

(vö. Gillen 1999, 33)

A dialógus meggyőző szándékának parafrazeálásával a következő monológot dolgozhatjuk ki: „Az új biztosítási csomagot mindenáron, akár az előzmények és az ügyfél eddigi információinak figyelmen kívül hagyásával is el kell adnom. A szolgáltatás elsősorban a családnak szól, ajövőjük biztosítása a cél, tehát aki fizet, az nem a maga, hanem szerettei sorsát biztosítja; ezt annak elnevezése isjelképezi. Fel vagyok hatalmazva arra, hogy a rendelkezésemre álló időben bármilyen verbális eszközhöz folyamodjam: valótlant állítsak, fenyegetéseket fogalmazzak meg.”

A szöveg szándékközpontú újrafogalmazása jól mutatja, hogy a látszólagos párbeszéd valójában szónoklat, amelyben a beszédpartner hozzájárulása pusztán a fatikus funkciót elégíti ki: jelen van, figyel, követi az elhangzottakat.

A meggyőzés, ez esetben befolyásolás, a beállítódás megváltoztatására törekszik; egy meglévő meggyőződés belső értékelésén, újravizsgálásának nyomán reméli a hatás bekövetkeztét. Ugyanakkor nem veszi figyelembe, hogy a korábbi meggyőződés erejét is gyengíti (értsd: a biztosítás valóban biztosít), és ezzel az adott eladási módszer sikeressége is kérdésessé válhat.

Szimbolikus és instrumentális funkciók egyaránt tetten érhetők, a szöveg a félelemkeltéssel válik meggyőzővé, a gyakori kérdés az implikált következtetések felismerését célozza. Ezek a következtetések eleve elfogadott feltételezések, közhelyek változatai, tehát könnyen felfedezhetők.

Az elemzés ezen a ponton még nem fordít figyelmet a beszéd és megszólalás etikájára, azonban a módszer lehet az, ami ezt mégis hangsúlyozza. Ezért a párbeszéd átdolgozásakor nem a manipuláló-meggyőző fél szerepével foglalkozhatunk a továbbiakban, hanem a dekódoló szerepébe helyezkedve, a beszédpartner hozzájárulásait kell lényegivé tenni. Elképzelhető tehát az alábbi megoldás:

‒ Kovács úr! Mikor nézte meg utoljára, hogyan áll az életbiztosításával?



‒ Vagy úgy 10 évvel ezelőtt, gondolom.

‒ Hát ez nem kevés idő, Kovács úr. Tudja, hogy még egy szerény infláció is mit tesz a pénzével ennyi idő alatt?

‒ Az ön kollégája azt mondta, hogy legalább 15 évig értékálló a szerződésünk. Egyébként is, bízom a cégében, és tudom, hogy ha bármi károm származott volna, ők értesítenek legelőször. Egy ilyen komoly biztosító, mint az öné, nyilván professzionális módszereket dolgoz ki az infláció hatásainak kiküszöbölésére.

‒ Ahogy utánanéztem az illető már nem dolgozik nálunk, sajnálom. Feltételezem, hogy ön azért kötötte ezt a szerződést, mert szereti a családját, ugye?

‒ Én is sajnálom, és biztos vagyok benne, hogy ön folytatja az ő alapos munkáját, legalábbis ami engem illet. A szerződést nem azért kötöttem, mert szeretem a családomat, hanem azért, mert úgy láttam helyesnek. A szeretet engem egészen más jellegű cselekedetekre indít.

‒ És biztosan riasztja az a gondolat, hogy szűkölködnének, ha önnel történne valami?

‒ Természetesen ez is riaszt, de mindent megtettem, mint ön is tudja, hogy ez ne fordulhasson elő. Remélem, hogy ezek után velem is minél később történik valami, ahogy önfogalmazott.

‒ Aztán ott vannak ajövőbeni kiadások: az oktatás költségei stb. Van önnek elkülönített biztosítása erre?

‒ Úgy gondolja tehát, hogy az eddig önöknél kötött biztosításom már hasznavehetetlen, és újabb, további kiadásokkal járó szerződéseket kellene kötnöm? Tudja biztosítani, hogy Ön a szerződéskötésünk után is a biztosítótársaságnál marad? Nekemfontos, hogy a családom sorsát ne idegenekre bízzam.

‒ Ha az infláció a tizedére csökkenti az ön biztosításának értékét, mi marad erre a célra? Aztjavaslom, hogy ha valóban szereti a családját, és gondol ajövőjükre, kössön velünk szerződést. A csomag neve, amit kínálok, Lelkinyugalom és Béke Biztosítás. Amit ön elmondott annak alapján éppen erre van szüksége.

Az újraírt párbeszédben az eredetileg befolyásolt partner a szándék felfedésével és a kérdések implikációjára adott válaszaival, célzásaival egyenrangú féllé válik.

A bizonyítás módszertanának sajátos megközelítése a rogeriánus retorika. Az eredetileg pszichoterapeuta Carl Rogers 1951-ben, a Communication: Its Blocking and its Facilitation című munkájában dolgozta ki a kommunikációs kooperáció és meggyőzés nem közvetlen módszerét. A megkülönböztetett technika kulcsszava az „újrafogalmazás” vagy „visszamondás”, amellyel a befogadó arról ad visszajelzést, mit és mennyit értett a befogadott tartalomból. A módszer mellőzi a „harciasságot”, mégsem passzív, amint ezt Rogers is hangsúlyozza (1965, 27). Az eljárás lényege, hogy csak akkor fejtheti ki valaki az álláspontját, ha az előtte szóló, közlő gondolatait, érzéseit mindkét fél számára elfogadhatóan képes volt „visszamondani”. A Young, Becker és Pike (1970) által alternatív retorikaként kidolgozott módszer is a Rogers-féle elgondoláson alapszik. Eszerint a módszer leginkább azokban a felfokozott, érzelmekkel teli kommunikációs helyzetekben hatékony, amikor a konfrontációs technikák kudarcot vallanak. A technika lehetővé teszi, hogy valóban közös alapokjöjjenek létre a bizonyítás további eszközeinek alkalmazásához.

Az eljárást az alábbi lépésekben valósíthatjuk meg:

1. a korábban hallott (ellen)vélemény érvényes újrafogalmazása;

2. a saját álláspont megfogalmazása;

3. annak állítása, hogyan változtathatná megjótékonyan a saját álláspont elfogadása a korábban elhangzott ellenvéleményt, illetve annakjelzése, hogy egyik a másikat miben támogathatja meg (Young‒Becker‒Pike 1970, 283).

A módszer alkalmazásának során ki kell zárni az ellenvélemény mögött meghúzódó szándék feltárását és visszafordítását. A mondanivaló minél pontosabb újrafogalmazásával olyasféle feladatot végzünk tehát el, mint az ókori rétoriskolák hallgatói, akik olvasták, hallgatták, majd minél pontosabban próbálták felidézni, amit hallottak.

A fentebb elemzett és átalakított dialógus ugyanakkor nehezen formálható át kizárólag a rogeriánus módszerrel: a retorikai kérdés visszamondása ugyanis törvényszerűen az implikált tartalmat is újramondja.



A meggyőzés a retorika elméletének, gyakorlatának isjellemző kulcsszava. A retorikajelrendszeréhez mintegy lexikalizálódva, a felhasználás során a szöveget, üzenetet érvényesíti, hatást gyakorol a befogadóra, aminek révén annak észlelése, érzelmi viszonyulása, véleménye, cselekvése megváltozhat.

A meggyőzés háttere a logikus gondolkodás, alapeleme az enthüméma, szövegrésze a bizonyítás, anyagraktára toposzokból és érvekből áll, szemlélete argumentatív. A meggyőző hatás a retorikai kommunikáció célja és funkciója, a retorikai szituáció viszonyrendszerének rendező elve. Egyúttal a szöveg, beszéd egészére, az üzenet szerkezetére, alkotóelemeire, hangzására egyaránt jellemző.

A meggyőzés dekódolása, kódrendszerének elvonása, majd alkalmazása képessé tesz minket arra, hogy a korunkra egyre meghatározóbbá váló, az információt helyettesítő verbális érdekérvényesítések áradatában kiáljunk a hiteles közlés, a tisztességes szónoki szándék mellett.

Chaignet megállapítása szerint a rábeszélés másoknak szól, valójában azonban magunkat győzzük meg (1888, 93). Retorika, a szép és ékesszóló hölgy megelevenedik: beszélgetni kezd: velünk és általunk. Kiáll önmagáért, és már nemcsak a mögötte felsorakozó, nagy szónokokra mutat, hanem előre is. A lehetőségek felé, a lehetőségek retorikája felé.


A. Jászó Anna – L. Aczél Petra (szerk.) (2003) A modern retorikai bizonyítás. Budapest, Trezor Kiadó.

A. Jászó Anna – L. Aczél Petra (2001) A szónoki beszéd részei és a beszédfajták. Budapest, Trezor Kiadó. Ajzen, Icek (1991) The Theory of Planned Behaviour. In OrganizationalBehavior andHuman Decision Processes. New York, 179‒211.

Arisztotelész (1982) Rétorika. Fordította Adamik Tamás. Budapest, Gondolat.

Aronson, Elliot (1995) A társas lény. Fordította Erős Ferenc. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. 167‒191.

Balázs János (1985) A szöveg. Budapest, Gondolat.

Bencze Lóránt – Aczél Petra (2001) Mikor, miért, kinek, hogyan? II/I.‒II. Hét szabad Művészet Könyvtára. Zsámbék, Corvinus.

Bettinghaus, Erwin (1978) A meggyőző kommunikáció. In Horányi Özséb (szerk.): KommunikációI.

Fordította Baik Éva et al. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. 167‒191.

Bettinghaus, Erwin (1978) A meggyőző kommunikáció. In Horányi Özséb (szerk.): Kommunikáció.

1. kötet, Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 167‒191.

Bohm, Monica-Cook – Duchen-Cook, Janet (1993) Usborne kalauz a modern művészetekhez. Ford.

Béresi Csilla. Budapest, Holnap Kiadó.

Bolonyai Gábor (2001) A szónoki képzés módszerei. In Antik szónoki gyakorlatok. Budapest, Typotex, 24‒30.

Brehm, J. (1966) Exploraions in Cognitive Reactance. New York, Academic Press.

Buda Béla (1994) A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségei. Budapest, Animula.

Burke, Kenneth (1931) Counter-Statement. New York, Simon and Schuster.

Burke, Kenneth (1951) Rhetoric – Old and New. Journal of General Education, 5.

Burke, Kenneth (1962) The Rhetoric of Motives. Berkeley, University of California Press.

Carnegie (1993) Sikerkalauz 3. A hatásos beszéd módszerei. Budapest, Minerva.



Chaignet, A. E. (1888) La Rhétorique et son histoire. Paris, E. Bouillon et E. Vieweg.

Cialdini, Robert (1999) A befolyásolás lélektana. Fordította Széchenyi Kinga. Budapest, Corvinus.

Connors, R. J. – Ede, L. S.- Lunsford, A. A. (ed.): Essays of Classical and Modern Discourse. Southern Illinois University Press, Carbondale and Edwardsville, 37‒49.

Ervin-Tripp, Susan (1988) Ott van Sybill? A direktívumok szerkezete az amerikai angolban. In Pléh‒Síklaki‒Terestyéni (szerk.): Nyelv, kommunikáció, cselekvés. 1-2. kötet, Budapest. Nemzeti Tankönyvkiadó.

Forgács Erzsébet (2001) Nyelvi játékok a reklámban. In Salánki (szerk.): A reklámról ma Magyarországon. Budapest, Eötvös.

Forgas, J. (1997) A társas érintkezés pszichológiája. Budapest, Gondolat-Kairosz.

Gillen, Terry (1999) A meggyőzés mesterfogásai. Fordította Doubravszky Sándor. Budapest, Bagolyvár.

Griffin, Em (2001) Bevezetés a kommunikáció elméletbe. Fordította Szigeti L. László. Budapest, Harmat.

Hovland, C. – Harvey, O. J. – Muzafer, S. (1957) Assimilation and Contrast Effects in Reaction to Communication and Attitude Change. In Journal ofAbnormal and Social Psychology, 55. 244‒252.

Hull, Raymond (1997) A sikeres nyilvános beszéd alapjai. Fordította Doubravszky Sándor. Budapest, Bagolyvár.

Joubert, Joseph (1997) Gondolatok. Fordította Réz Pál. Budapest, Kairosz.

Leventhal, Howard (1970) Findings and Theory in the Study of Fear Communications. In Berkowitz, L.: Advances in Experimental Social Psychology. 5. kötet, 119‒186.

Lunsford, Andrea A. – Ede, Lisa S. (1984) On distinctions between classical and modern rhetoric. In R. J. Connors – L. S. Ede – A. A. Lunsford (ed.): Essays of Classical and Modern Discourse. Southern Illinois University Press, Carbondale and Edwardsville, 37‒49.

McKerrow, Raymie (2001) Critical Rhetoric. Politics. In Thomas O'Sloane (ed.): Encyclopedia of Rhetoric. New York, Oxford University Press.

O'Keefe, Daniel J. (2001) Persuasion. In Thomas O'Sloane (ed.): Encyclopedia of Rhetoric. New York, Oxford University Press, 575‒583.

Perelman, Chaím – Olbrechts-Tyteca, Lucie (1969) The New Rhetoric: A Treatise on Argumentation. (ford. John Wilkinson és Purcell Weaver). University of Notre Dame Press.

Petty, Richard E. – Cacioppo, John T. (1986) Communication and Persuasion: Central and Peripheral Routes to Attitude Change. New York, Springer-Verlag.

Plett, Heinrich (1987) Retorika és stilisztika. Fordította Vígh Árpád. In Kanyó-Síklaki (szerk.): Tanulmányok az irodalomtudomány köréből. Budapest, Tankönyvkiadó, 131‒167.

Pratkanis, Anthony R. – Aronson, Elliot (1992) A rábeszélőgép. Fordította Vámos Miklós. Budapest, 1992, AbOvo.

Ravasz László (1938) Legyen világosság: Beszédek, írások. Budapest, Franklin Társulat.

Rogers, Carl (1965) Client-Centered Therapy. Boston, Houghton Mifflin.

Rogers, Carl R. (1951) Communication: Its Blocking and its Facilitation. Boston, Houghton Mifflin.

Szabó István (1998) Bevezetés a szociálpszichológiába. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.

Szabó Magda (1999) Mézescsók Cerberusnak. Budapest, Osiris Kiadó.

Young, R. E. – Becker, A. L. – Pike, K. L. (1970) Rhetoric: Discovery and Change. New York, Harcourt.



Zentai István (1999) A meggyőzés csapdái. Budapest, Typotex Kiadó.

7. GYAKORLATOK7.1. I. DEDUKTÍV ERŐDöntse el a tárgyalt elemzési módszerekkel, hogy érvényesek-e az alábbi érvelések!

1.

Minden katolikus protestáns.

Minden protestáns baptista.

Minden katolikus baptista.

2.

Minden tájfun pusztító szél.

Minden ciklon pusztító szél.

Minden ciklon tájfun.

3.

Minden lóversenyfogadás szerencsejáték.

Néhány szerencsejáték törvénytelen.

Néhány lóversenyfogadás törvénytelen.

4.

Mindazok, akik jó jegyeket kapnak, szorgalmasan tanulnak.

Minden diák igyekszikjójegyeket kapni.

Minden diák szorgalmasan tanul.

5.

Az evőeszközök nem edények.

Az evőeszközök nem lábasok.

A lábasok nem edények.

6.

Mivel a spánielnek négy lába van, és minden kutyának négy lába van, ezért a spániel kutya.

7.

Minthogy a magyar ember eszes, és minden magyar ember szereti a szabadságot, így az eszes emberek szeretik a szabadságot.

8.

Minthogy csak a deviáns viselkedésű, agresszív diákok tesznek olyasmit, ami az iskola életét károsan befolyásolná, ő nem deviáns, mert nem tett semmi olyat, ami az iskola életét károsan befolyásolná.

9.



Minden, amivel rendelkezem, az enyém.

Rendelkezem a könyveddel.

A könyved az enyém.

10.

Minden űrhajós magasan képzett.

Némely tesztpilóta nem magasan képzett.

Némely űrhajós nem tesztpilóta.

Az alábbiakban hipotetikus következtetéseket talál. Döntse el, hogy érvényesek-e a dedukciók!

1.

Ha kirándulni megyek, viszek magammal hátizsákot.

Viszek magammal hátizsákot.

Tehát kirándulni megyek

2.

Ha este van, lefekszem.

Nem fekszem le Tehát nincs este

3.

Ha megéhezem, tésztát eszem.

Tésztát eszem.

Tehát megéheztem.

4.

Ha elmúlnak az ünnepek, csökken a figyelem egymás iránt.

Nem csökkent a figyelem egymás iránt.

Tehát még nem múltak el az ünnepek.

5.

Ha csuklom, akkor emlegetnek.

Csuklom.

Tehát emlegetnek.

6.

Ha dolgozni kell, Jánosnak mindig valami más elfoglaltsága akad.

Nem kell dolgozni.

Tehát Jánosnak nem akad más elfoglaltsága 7.

Ha van időm délután, akkor tornázom.



Van időm délután.

Tehát tornázom.Ha álmos vagyok, lefekszem az ágyba.

Lefeküdtem az ágyba.

Tehát álmos vagyok.

Állapítsa meg, érvényes-e a választó szillogizmus!

1.

Egy édesanya vagy szigorú, vagy megértő. Te nem vagy igazán megértő. Szigorú vagy.

2.

Ha bennmaradok estig, akkor vagy elkészülünk, vagy abbahagyom az egészet. Persze azt nem tehetem meg.

3.

Szép az idő vagy nem csúnya. Nem mondhatom, hogy csúnya. Szép idő van.

4.

Vagy dolgozó nő, vagy családanya, a kettő nem megy együtt. És nekem még sokat kell dolgoznom, mire eljutok a szakmában valahová.

5.

Háromszor vagy négyszer kell majd megpróbálnia. Ha nem megy harmadikra, csak akkor próbálja meg negyedszerre is.

7.2. II. INDUKTÍV ERŐÉrtékelje az alábbi érveléseket a M-E-I módszerrel:

1.

Igazi művész vagy! Élénk a képzelőtehetséged és jó az ízlésed! Biztosan jól boldogulnál ezen a pályán!

2.

Nekem olyan emberre van szükségem, akinek megvan a megfelelő képzettsége, és komoly tapasztalat áll mögötte, bírja a terhelést. Mit kezdjek egy harmincéves nővel, akinek két gyereke van, de még húsznak sem látszik?

3.

Januárban a téli hideg miatt reggelre kiszámíthatatlanul lefagynak az utak, különösen, ha nem megy 0 fok fölé a hőmérséklet. Azt hiszem, kockázatos lenne egy hosszú autóutat tervezni éppen ilyenkor.

4.

Nem kérdezem meg tőle, mit szeretne születésnapjára, mert tavaly is azt mondta, hogy rám bízza. Egyébként sem az a fajta ember, aki szívesen beszél a vágyairól.

Tekintse át és értékelje az alábbi analógiákat:

1.

Az emberi nyelv ugyanolyan természeti jelenség, mint a növényzet vagy az állatvilág. Ezért tilos átformálnunk, mert akkor a természet rendjét változtatnánk meg.



2.

Okuljatok mindannyian e példán.

Ilyen az ember. Egyedüli példány.

Nem élt belőle több és most sem él s mint fán se nő egyforma-két levél, a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

(Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd)

3.

Ha az emberek szabadon vásárolhatnak alkoholt, és ihatnak kedvükre, akkor nem tudom, miért húzódozunk attól, hogy a könnyű drogokat is engedélyezzék.

4.

Ahogy te ezt a gyereket neveled! Idegenek társaságában meg sem mer szólalni. Azok az állatok viselkednek így, akiket túl sokat idomítanak és fenyítenek.

7.3. III. DEFINÍCIÓOsztályozza az alábbi definíciókat és határozza meg az alakzatot, amelyet létrehoznak!

1.

Sem utódja, sem boldog őse,

Sem rokona, sem ismerőse Nem vagyok senkinek,

Nem vagyok senkinek.

Vagyok, mint minden ember: fenség.

Észak-fok, titok, idegenség.

Lidérces, messze fény,

Lidérces, messze fény

(Ady Endre: Szeretném, ha szeretnének)

2.

Szingli... Hogy utálom ezt a szót! Semmi köze hozzám. Csilingelő, heherésző, magabiztos. Ha hallom, mindig azok a nagy, kivágott papírfigurákjutnakeszembe, ami

mögé lehet állni, bedughatod a fejed rajtuk egy nyíláson, és úgy fényképeznek le, mintha te lennél. De nem én vagyok! Igaz, még mindig jobb, mintha vénlánynak hívnának.

(Nők Lapja, 2003. 5. szám).

3.

Még nem ismerjük azt, akiről már mindent tudunk.

Az ember – kísérletező állat

A kötés, ha egy szeme leszakad, egészen felbomlik. Hogy emlékeztet a bizalomra! Jó az, aki jobb akar lenni.

A stílus helytállás.

Az állhatatos ismétlés a bizonyítás egy neme.



Úgy élni, hogy a nagyobbat sose rendeljük alá a kisebbnek, hogy a komoly értékérzésünket sohse alázzuk meg – állandóan így tudni élni: talán ez az egészség.

(Osvát Ernő: Az elégedetlenség könyvéből)

7.4. IV. ENTHÜMÉMAKövetkeztesse ki az enthümémák hiányzó premisszáját. Ha több lehetséges állítást talál, mérlegelje, hogy a relevancia, illetve a meggyőzés hatásának szempontjából melyik elfogadhatóbb!

1.

Biztos boldog, mert egyfolytában mosolyog.

2.

Te sem szóltál az érdekemben egy szót sem az ülésen, úgyhogy legalább annyira ellenem vagy, mint a többiek.

3.

Ha szeretnél, nem felejtenél el integetni az ablakból, amikor elmegyek.

4.

Biztos vagyok benne, hogy nem természetes vörös a haja. Láttad te is a Színvarázs Henna hajszínező krémet a fürdőszobájában, ugye?

5.

A dohányzás a tüdőrák legfőbb kiváltó oka, hiszen ez a betegség a nem dohányzók között annyira nem jellemző, hogy akár említésre sem méltó.

6.

Aki figyelte az elmúlt időszak történéseit a politikai életben, már tudja, hogy biztosan lesz háború.

7.

Azt mondtad ez egyjó könyv. Hát nem emlékszem, melyikjó könyvön aludtam el ennyiszer!

8.

Biztosan ki akarnak rúgni. A legutóbbi három megbeszélésre, amin szó volt az én dolgaimról is, nem hívtak el, és az igazgató is épphogy köszön a folyosón.

9.

Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa.

10.

Tegnap biztos, hogy nem Adrienn vezetett. Ö mindig ajárdával párhuzamosan parkolja le a kocsit.

11.

Okos ember más kárán tanul, de maga még nem ember, csak gyerök. (Fekete István: Tüskevár)

12.

Úgy írok, ahogy szeretek, és úgy lélegzem, ahogy írok.

13.



Nincs boldogság szeretet nélkül, de szeretni szenvedés.

14.

Mindenki tudja, hogy azokat, akik milliárdokat sikkasztanak, rács mögé szokták dugni, ö pedig nem került börtönbe.

15.

‒ Ha fogmosás után szeretnél cukrot enni, újra meg kell majd mosnod a fogad!

‒ Szeretnék még egyszer fogat mosni!

Hozzon létre állításokat, majd enthümémákat az alábbi célokkal, szándékkal!

1.

Szeretne hamarabb elmenni a szemináriumi foglalkozásról.

2.

A postai sorbanállást szeretné lerövidíteni.

3.

Tanítványait szeretné meggyőzni, hogy nem jó, ha puskáznak.

4.

Gyermekek támogatását szolgáló adakozásra szólítja fel ajárókelöket.

5.

Egy televíziós csatornát hirdet.

7.5. V. KLASSZIKUS RETORIKAI BIZONYÍTÁSOsztályozza az alábbi fejtegetéseket, bizonyításokat!

Hol talál művészeten kívüli vagy művészeten belüli bizonyítékokat? Felfedez-e személyből, okból, következményből, helyből vett érvet? Milyen hasonlóságon alapuló példát vagy hasonlításon alapuló érvet különíthetünk el a részletekből?

1.

A szerelem szenvedéssel jár. Hogy ne szenvedjünk, nem szerethetünk. De attól szenvedünk. Ezért szeretni szenvedés, nem szeretni szenvedés. És szenvedni is szenvedés. Boldognak lenni, ez egyenlő a szerelemmel. Így, aki boldog, szenved. De aki szenved, az boldogtalan. Így a boldogtalansághoz szeretni kell vagy szenvedni a sok boldogságtól.

2.

Az X tejföl akifinomult igényeknek is megfelel, hiszen az elkészült ételek remek íze nemcsak a recepten, hanem a hozzávalókon is múlik. (ad hoc)

3.

Egy Pine nevű riporter Frank Zappát faggatta egy interjú során:

„Pine Zappához: Gondolom, a hosszú hajtól lány lett magából.

Zappa: Gondolom, a falábától asztallá vált."



4.

Tisztelt Fogyasztónk!

Értesítjük, hogy munkatársunk nem tudta a fogyasztási helyen lévő árammérőt leolvasni, mert az zárt helyen van. Munkatársunk okt. hónap 8-án, 14‒16 óra között ismét felkeresi Önt. Kérjük, hogy a mérő(k) leolvasását (VKSZ 23.1. bek. c. pontja alapján) szíveskedjék lehetővé tenni, ellenkező esetben kénytelenek leszünk az áramszolgáltatás szüneteltetéséről intézkedni. A villamos energia árának megfelelő elszámolása közös érdekünk, kérjük szíves közreműködését.

5.

Szörnyű idő, szörnyű idő!

S a szörnyűség mindegyre nő.

Talán az ég Megesküvék,

Hogy a magyart kiirtja,

Minden tagunkból vérezünk,

Hogy is ne? villog ellenünk A fél világnak kardja.

(Petőfi Sándor: Szörnyű idő)

6.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?

Te ismered a házam,

s ha emlékezni tudsz a hálószobámra, azt is tudhatod, milyen szegényes, elhagyott ilyenkor innen a Logodi-utca, ahol lakom.

Tárt otthonokba látsz az ablakon.

Az emberek feldöntve és vakon vízszintesen feküsznek s megforduló szemük kacsintva néz szét ködébe csalfán csillogó eszüknek, mert a mindennapos agyvérszegénység borult reájuk.

(Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség)

7.

Történt egyszer, hogy Mátyás szürkületkor bement a könyvesházba, mert maradt néhány perce, amit kedves könyvei között tölthetett. Hát ahogy belépett, megpillantott egy rongyos fiút, aki a hátsó kijáraton el akart illanni.

Megállj! – kiáltotta a király.

A fiú megállt, és álló helyében úgy reszketett, mint a nyárfalevél. Hóna alatt egy Corvina letépett kötését szorongatta.

A fiú nem mert felelni a király szavára, csak állt, és reszketett a félelemtől.

A király megsajnálta, és azt mondta neki:

‒ Fiam, a könyvnek te a kötését tépted le, pedig annak a benne levő tartalom az értéke. Én is azt tisztelem, amit a tudósok, írók alkottak, azért köttetem be díszesen a könyveket. Te nem is tudod, mitől fosztottad meg magadat, amikor a kötést ellopod, és a betűt itt hagyod.

De már akkor rohantak a könyvtárosok is, és nyakon csípték a tolvajt. Mindegyik ütni akart rajta egyet, hogy saját vétkét takargassa, hiszen az ő hibájuk volt, hogy a fiú a könyvesházba besurranhatott.



De a király megvédte a fiút, és azt mondta a könyvtárosoknak:

‒ Vegyétek el tőle, amit el akart lopni, aztán hagyjátok futni. Elég büntetés az neki, hogy egész életében a tudatlanság sötétjében kell botorkálnia.

(Lengyel Dénes: Régi magyar mondák)

8.

Azért valamely szükséges a tej kisdedkorunkban, oly szükséges ajó nevelés: mert ha anyánk melléből szopjuk a tejet, mellyel nevelkedik gyengeségünk: a gyermekségből erednek azok az erkölcsök, melyekkel tündöklik vagy romlik öregemberi álla- patunk.

(Pázmány Péter: Afiaknak istenes nevelésérűl)

9.

Midőn más nemzet – jó egészségű emberként, ki sem öltözetére, sem eledelére nézve túlgonddal nincs – egyedül a dolog jósága után hajol, nemigen aggódván, mily oldalrul s mi formákban jő az: addig a magyar mindent, a legnagyobbat úgy, mint a legkisebbet, magyar köntösbe akar ölteni, és mi nem ebbenjelenik meg, már gyanús előtte.

(Széchenyi István: A magyar Akadémia körül)

10.

A szabadság nem örökíthető és nem örökölhető, mintegy darab föld vagy egy családi trafik.

(Pokorni Zoltán beszéde 1999. október 23-án)

11.

Mit mondjunk az ujját szopó gyermekünknek?

Tudom, hogy nagyon nehéz erről leszokni, de talán megérted, hiszen már nagy vagy, hogy az ujjaddal előretolod felső fogsorod, ezért, amikor harapsz, a felső fogaidat nem tudod majd használni. Márpedig amit nem használunk, az elsorvad. Hogy a sorvadást megakadályozzuk, fogorvoshoz kell járni, és fogszabályozót kell hordani. Ugye ezt nem akarod?

(Női magazin tanácsadó rovata)

A két magyarázkodás miben hasonlít, és miben tér el a retorikai szituáció, a közlemény szervezése, a bizonyítás és a sorrend szempontjából?

1.

Hát kérem szépen,

először is ez még nem a végleges bizonyítvány-ez csak afféle lenyomat, amit ideiglenesen kiosztottak nekem. Hogy ma van a féléves bizonyítvány-nap, az nemjelent semmit. A többiek tényleg kikapták a bizonyítványt, de az enyémet föl kellett küldeni a minisztériumba, mivel tévedések derültek ki, amiket sürgősen orvosolni kell. Igen. [...] Az osztályfőnök úr, amikor ideadta nekem a bizonyítványt, beszédet tartott: kicsit zavarban volt, és tiszteltette a papát. Kérlek, kedves Bauer, mondta, légy szíves, közöld szüleiddel, miszerint sajnálatos tévedés történt bizonyítványoddal, hibás tételek csúsztak bele. [.]

Fizikából. Fizikából már novemberben feleltem, kérdezte, hogy a nap körül, mondtam, hogy ellipszis alakú pályán, melynek egyik gyújtópontjában a nap van, és ez a Newton érdeme. De akkor a mellettem ülő fiúval összetévesztett, akinek háromnegyede van fizikából, és nekem írta be véletlenül. [.]

Ez!?. Ez nem hármas, ez kettes, Csakhogy az osztályfőnök úr olyan furcsán írja a kettest, véletlenül felül írja a végét a kettesnek. Csak a vezetéknevet tessék aláírni. de mostanában ne tessék bemenni az iskolába. a kaput kiemelték. most átalakítják. nincs kapu. nem lehet bemenni. majd egy-két hét múlva.



(Karinthy Frigyes: Magyarázom a bizonyítványom)

2.

Drága Mama és Papa!

Amióta főiskolárajöttem, elhanyagoltam a levélírást. Nagyon sajnálom, hogy ilyen figyelmetlen voltam, és nem írtam nektek korábban. Most beszámolok mindenről, ami eddig velem történt. De mielőtt folytatnátok az olvasást, kérem, üljetek le. Csak akkor olvassátok tovább, ha már ültök. Jó?

Na, akkor most már minden rendben van. A koponyatörés és az agyrázkódás, amit nem sokkal az ideérkezésem utáni kollégiumi tűz alkalmából elszenvedtem, amikor is kiugrottam az ablakon, mostanra már egészjól meggyógyult. Kórházban csak két hetet töltöttem, már majdnem tökéletes a látásom, és a szörnyű fejfájás is csak napjában egyszer gyötör. Szerencsére a kollégiumi tűznek és az én ugrásomnak is szemtanúja volt a kollégium közelében lévő benzinkút alkalmazottja. Ö volt az, aki kihívta a tűzoltókat és a mentőket. Meg is látogatott a kórházban, s mivel a kiégett kollégiumba nem mehettem vissza, és nem volt hol laknom, felajánlotta, hogy megosztja velem a lakását. Igazából csak egy alagsori szoba, de egész aranyos. Nagyon helyes fiú, egymásba szerettünk, tervezzük, hogy összeházasodunk. Még az időpont nincs meg, de úgy gondoljuk, hogy mindenképp azelőtt, mielőtt még a terhességem látszódni fog.

Igen, Mama és Papa, terhes vagyok! Tudom, mennyire szeretnétek már nagyszülők lenni. Tudom, örömmel fogadjátok majd a babát, és ugyanazzal a szeretettel, odaadással és gondoskodással veszitek majd körül, mintamilyennel engem, gyerekkoromban. A házasságkötéssel azért késlekedünk, mert a barátomnak egyjelenték- telen fertőzése van, amit gondatlanságom miatt én is elkaptam, ez az akadálya a házasság előtti vérvizsgálati eredmény megszerzésének.

Most, amikor már mindent tudtok, el akarom mondani nektek, hogy nem volt tűz a kollégiumban, nem volt agyrázkódásom, se koponyatörésem, nem voltam kórházban, nem vagyok terhes, nemjegyeztem el magam, nincs fertőzésem, még barátom sincs. Azonban kettest kapok amerikai történelemből, kémiából pedig megbukom, és azt szeretném, ha ezeket a jegyeket a megfelelő szempontból néznétek.

Szerető lányotok:

Sharon

(Robert Cialdini: A befolyásolás lélektana)

Tegye az alábbi érvsorokat az ön által leghatásosabbnak tekintett sorrendbe!

Milyen hatása lenne a sorrend felcserélésének, s az meggyozné-e önt?

1.

a) Védencem jelleme, életvitele, egész személyisége ellentmond annak, hogy rablógyilkosságot kövessen el.

Védencem anyagi helyzetejó, így nem szorult arra a pénzre, amit a rablógyilkosságból szerezhetett volna.c) Védencem a gyilkosság időpontjában nem tartózkodott X városban (a tett helyszínén), külföldre utazott.

2.

a)A sofőr bizonytalansága következhetett abból, hogy jogosítványát egy hónapja szerezte meg.

b) Köztudott, hogy míg a nők más téren határozottak, a közlekedésben hajlamosak az elbizonytalanodásra.

c) Egy forgalmas utcán annyi minden történik, ami figyelmet igényel, hogy nem csoda, ha egyet-egyet nem veszünk észre.

3.

a) A kozmetikum azért egyedülálló, mert ceramidot és koenzimeket tartalmaz.

b) Európában a nők 80%-a e cég termékeit használja.



c) A kozmetikum árajóval alacsonyabb, mint amit várnánk.

4.

a) A retorika nagy erénye, hogy a beszédre beszéddel tanít, ezért kötelező tantárgy kellene, hogy legyen a gimnáziumokban és a felsőoktatásban is.

b) A retorika az egyik legősibb nyelvi tudomány.

c) A retorika elsősorban funkcionális tudomány, így alkalmazhatósága meghaladja a szövegtant és a stilisztikát.

Mivel érvelne?

1.

Ha mint intézmény egy számla kifizetésére szólítana fel valakit.

2.

Ha egy termék megvételére buzdítana valakit.

3.

Ha arról akarná meggyőzni kisgyermekét, hogy valamit helytelenül tett.

4.

Ha egy rosszul vezető barátja akarna mindenáron a volán mellé ülni.

5.

Ha írásbeli vizsgájának eredménylapjára a vártnál jóval rosszabb eredményt írnának ki, s lenne módja reklamálni.

6.

Ha valaki hozzá nem értéssel vádolná.

7.

Ha nem megfelelően szolgálnák ki egy üzletben.

7.6. VI. IRRELEVÁNS ÉRVEK ÉS A RETORIKAI KÉRDÉSKeresse meg az argumentációs hibák, irrelevanciák pontos meghatározását, ha nem talál ilyet, egészítse ki a definíciókat, illetve elnevezéseket!

1. causa pro causa

2. Argumentum ad ignorantiam

3. Argumentum ad logicam

4. Petitio printipii

5. Non sequitur

6.Argumentum ad nauseam

7. Argumentum ad lazarum

8.Post hoc ergo propter hoc

9. Genetikus hiba



10. Argumentum ad populum

a) A beszélő cselekedetei vagy korábbi tettei alapján nem fogadjuk el vagy tartjuk hamisnak az állítást.

b) Az érvelő iránt ébresztett szánalom alapján fogalmazunk meg egy állítást.

c) Megfeleltetett hasonlóságra, analógiára épülő érvelés.

d) Az érvelés logikai szerkezetére alapozzuk az álláspont igazságát vagy hamisságát.

f) Azon érvek összessége, melyek a bizonyítás hiányára épülnek.

g) Az események bekövetkeztének egyidejűsége alapján oksági kapcsolatot megítélő állítás.

h) Az állítás igazságát az érv arra alapozza, hogy azt sokszor állítják.

i) Az állítás igazságát az érv arra alapozza, hogy sokan egyetértenek vele.

j) Az érv univerzális állításként kezel egy igaz állítást, amely egy osztály bizonyos

tagjaira nézve valamilyen tulajdonságot állapít meg.

k) Az érv az állítás eredetéből következtet annak igaz vagy hamis voltára.

l) Az érvet bizonyos dolgok hasonlósága alapozza meg, de a hasonlítás szempontja

nincs tisztázva.

m) Az érvelő álláspontját az elhallgatott érvekre való hivatkozás alapján utasítjukel.

n) Nem elégséges bizonyítékok alapján okadatolunk egy eseményt.

o) Az események egymásutánisága lapján megállapított oksági kapcsolat érve.

p) Körben forgó érvelés.

r) A választási lehetőségek közül a valódit kizáró hamis vagy valószínűtlen választási lehetőséget kínáló érvelés.

Az alábbi érvelésekről döntse el, melyik megadott hibakategóriába tartoznak!

1.

Fifi sánta. Minden kutya sánta. Tehát Fifi kutya.

2.

Megálmodtam, hogy nyerek a kenón, ezért veszek egy kenószelvényt.

3.

Nem fejtette ki, hogy milyen következményei vannak az általa javasolt intézkedéseknek, ezért az intézménycsomag egészében és minden ellenvetés nélkül elutasítható.

4.

Bár megbuktam a vizsgán, de ez csak véletlen volt.

5.

A hangmetafizika képviselői még semmi mást nem olvastak, csak saját magukat.

6.

Ha valaki kopasz, ne meséje be, hogy feltalált egy hajnövesztő szert.



7.

Ha nem lettél volna itt, megnyertük volna a gombfocimeccset.

8.

Vagy nincs kutyád, vagy szereted őket.

9.

Ha beteg vagy, nem tudsz gondolkodni.

10.

Ha a királynő előtt neked nem kell pukedlizni, akkor nekem sem.

11.

Kövér Pál nem lehet sovány, hiszen már a neve is kizárja ezt.

12.

Most puskázol vagy súgsz?

13.

Tévedhetetlen vagyok ugyan, de az előbbi állításom hamis volt.

15.

Eddig minden kedden zárthelyit írtunk. Ma is kedd van, ezért ma már nem fogunk.

16.

Z kopasz, és a tar fejüek képesek a legrosszabbra is.

17.

Az volt a sorsa, hogy ezt elkövesse, ezért nem büntethető érte.

18.

A csillagok állása miatt nem volt ma szerencsém.

19.

Vagy nem készültél vagy megint blöffölsz.

20.

Annál nagyobb a szövegben az összetartó erő, minél több érv található, és minél több érv található, annál szerteágazóbb az érvelés.

Az alábbi kérdéseket sorolja be a megfelelő kérdéstípusba, majd válaszolja meg őket!

1.

Mit tudnál ezzel kapcsolatban mondani?

2.

Ma is ugyanabban a ruhábanjött, mint két hete mindennap?

3.



Van valami, ami ronthat az esélyeinken?

4.

Most a saját fizetését, az alvállalkozóknakjáró kifizetéseket vagy a munkatársai bérét csökkenti annak érdekében, hogy tartozását rendezze?

5.

Most hogyan tovább?

6.

Még hányszor fogja pénzzel elhallgattatni az ellenfeleit?

7.

Csak csúnyán tudsz beszélni?

8.

Azért halogatják a döntést, mert így szokták meg, vagy mert ez az eljárás része, esetleg nem is szándékosan?

a) agresszív kérdés

b) túl sokat állító kérdés

c) túl általános kérdés

d) figyelemelterelő kérdés

e) komplex kérdés


5. fejezet - A RETORIKA ALKALMAZÁSA1. A SZÖVEGÉRTÖ OLVASÁS„Gondold meg, hogy csak az ember olvas. ” (Márai Sándor)

A retorika – a szó eredeti értelmében – szintetikus, azaz összerakó tevékenység, építkezés, komponálás. A retorikát azonban analitikus tevékenységre is lehet használni, a megkomponált mű lebontására; retorikai ismereteinket fel lehet, sőt fel is kell használnunk a szöveg megértésében. Az amerikai új kritika (new crtiticism) szerzői – Cleanth Brooks és Robert Penn Warren – a retorikai elvek alapján dolgozták ki a költemények szoros olvasásának (close reading) módszerét. Mortimer Adler How to Read a Book című híres, sok kiadást megért könyve a retorikai technikákat alkalmazza az ismeretközlő, azaz az érvelő próza olvasásában. Wayne C. Booth The Rhetoric ofFiction című szintén híres könyve a regény olvasásában mutat rá a retorikai műveletekre. A retorika ismeretében jobban megérthetjük és kritikusan szemlélhetjük korunk hirdetéseit, kereskedelmi reklámjait, politikai üzeneteit, szatíráit, ironikus és kétértelmű műveit (Corbett‒Connors 1999, 25). Az természetes, hogy az ókori művek értelmezéséhez ismerni kell az antik retorika szabályrendszerét, „mert az ókori alkotók műveiket gyakran az antik retorika esztétikai mércéi szerint írták” (Adamik 1998, 38); a retorikai szabályok azonban a mai napig élnek, szükségesek tehát az alkotások megértéséhez.

Nálunk Babits Mihály volt az, aki meglátta és hangsúlyozta a retorika mindent átfogó, integrálójellegét, vagyis a gondolkodás és a beszéd, az olvasás és az írás egységét Irodalmi nevelés című esszéjében, melyet fogarasi diákjainak írt 1909-ben (lásd a Szöveggyűjteményben). A stilisztikáról és a retorikáról értekezik, „arról a két stúdiumról, melyet a klasszikus ókor egynek tekintett, és egy néven retorikának nevezett. Egy stúdium ez most is, csakhogy két oldala van: gondolataink összegyűjtése és kifejezése. Egy oldalról gondolkodni, más oldalról beszélni tanít, a szó legtágabb értelmében. Az olvasás is gondolkodás, s az írás is beszéd.”

A retorikai alapú szövegértésnek előiskolája lehet Szörényi László – Szabó Zoltán Kis magyar retorikája, ebben ugyanis irodalmi példákat találunk a retorika kategóriáira.

A szövegértő olvasásban a szöveg egészében és funkcióiban kell felismerni a retorikai kategóriákat, az indok egyszerű: ha egyszer ezeket a szövegeket a retorika szabályai szerint írták meg, akkor megértésükhöz ismerni kell retorikájukat. Nem cél, de el nem hanyagolható szempont a különféle szövegértési felmérések tesztjeihez nyújtott segítség: ezeket a teszteket az angolszász országokban kifejlesztett retorikai gyakorlat alapján készítik, mivel ezekben az országokban folytonos és erős a retorika tanítása, hasonlóképpen a retorika alkalmazása a szövegértő olvasás tanításában (nem volt egy fél évszázados kihagyás, mint nálunk).

Más diszciplínák is segítségünkre vannak.

A szövegértő olvasásban nemcsak a retorikát, hanem a pragmatikát is felhasználhatjuk. A pragmatika nyelvhasználatot jelent, de a nyelvhasználat sokféle lehet. Éppen ezért a pragmatika sokféleképpen értelmezett terminus. Vannak, akik a nyelvművelést értik rajta, vannak, akik a stilisztikát vagy általában a beszédkutatást vonják a körébe. Ezek mindegyike egyrészt tág értelmezés, másrészt pedig ily módon a pragmatika terminusvalamelyik másik diszciplína szinonimájává válik; tehát nem célszerű így alkalmazni. Leginkább az angolszász országokban kifejlesztett, leszűkített értelmezés lehet hasznunkra. Eszerint a pragmatika a nyelvhasználattal foglalkozó tudomány, melynek témái a deixis (rámutatás), a beszédaktus (beszédcselekvés), az implikáció (bennfoglalás), apreszuppozíció (előfeltevés) és a társalgási alapszabályok vagy maximák (Levinson 1983, ismertetése Adamikné-Hangay 1995). A retorika és a pragmatika ígyjól kiegészíti, sőt némely területeken átfedi egymást, a retorikában tárgyalt enthüméma és a pragmatikában tárgyalt implikáció lényegében ugyanaz. Adamikné Jászó Anna és Horváth Zsuzsanna az 1990-es évek eleje óta publikált, szövegértéssel foglalkozó tanulmányaikban elsősorban a pragmatika eredményeit, valamint a nemzetközi felmérések tapasztalatait hasznosították (Adamikné 2003, Horváth 1997).

Az európai szövegtani kutatások nagy hatással vannak a szövegértő olvasás tanítására. A szakirodalom óriási – így most csak a hazai kreatív-produktív szövegelemzési eljárást említjük meg, melynek kidolgozói, Petőfi S. János és Benkes Zsuzsa sok tanulmányban és könyvben tették közkinccsé módszerüket. Legújabb szövegtanainkban is találhatók szövegbefogadással foglalkozó fejezetek (Tolcsvai Nagy 2001), sőt Szik- szainé


A RETORIKA ALKALMAZÁSA

Nagy Irma Leíró magyar szövegtanához egy gyakorlókönyv is társul (Szikszainé 2001). A szövegtan is – a pragamatikához hasonlóan – átfedésben van a retorikával. A retorika egy szempontból biztosan többet nyújt mind a pragmatikánál, mind a szövegtannál: életszerűbb, ugyanis a gyakorlatot jobban megtámogatja a lélektan és az etika bevonásával.

A retorikai stúdium mindig a grammatikára épült, feltételezi a grammatikai ismereteket. A szövegértő olvasásban is fontosak a grammatikai ismeretek, a grammatika az alap – elsősorban a grammatikában elsajátított gondolkodási műveletek: a meghatározás, a felosztás, az összehasonlítás, a részekre bontás, az átalakítások vagy transzformációk. De tisztában kell lenni a szavak jelentésével, vonzatszerkezetével, a mondatok felépítésével, a mondatnál nagyobb szerkezetekkel is (Adamik 1998). A szövegértő olvasás tehát nem lehet el alapvető grammatikai ismeretek nélkül.

A „szövegértő olvasás” terminus tehát sajátos feladatokra vonatkozik, a szöveg pragmatikai/retorikai megközelítését jelenti. Állandó gondolkodást kíván, pontosabban következtetések állandó működtetését. Az olvasás érvelés (reading is reasoning), az olvasás gondolkodás.

A szövegértő olvasás terminushoz azonban néhány megjegyzés kívánkozik. Miért szövegértő olvasás? Van nem szövegértő olvasás? Természetesen nincs. Az olvasás definíciója, mióta a világ világ, ekképp hangzik: az olvasás az olvasottak megértése (Erdődi 1880), korunk nyelvére lefordítva: az olvasás a szövegbe foglalt információ megértése. Az angol terminus – reading comprehension – egyszerűen olvasásértés; szemben áll a decoding terminussal, mely dekódolástjelent. A hazai gyakorlatban a „szövegértő olvasás” terminust használjuk, a „szöveg-” előtag az 1970-es évek óta kibontakozó hazai szövegtani kutatások nyomán került bele (az angolszász szakirodalom nem használja a „szövegtan” terminust, de a szöveg természetét persze vizsgálják). A „dekódolás”, illetőleg az „olvasástechnika” terminust egyaránt használjuk.

A szétválasztás magyarázata a következő. Induljunk ki a beszédből. Megkülönböztetjük a beszédprodukciót és a beszédpercepciót. Az olvasás számára a beszédpercepció a fontosabb, mert hasonló a mechanizmusa. A beszédpercepció két folyamatból tevődik össze: beszédészlelésből és beszédmegértésből. Ez a két folyamat többnyire egyszerre zajlik, ritkán válik külön. Az olvasási folyamat a beszédpercepció folyamatára épül – csak éppen egy hang-betű átalakítás történik-, itt is lezajlik egy formális folyamat, az olvasásészlelés vagy dekódolás, és egy tartalmi folyamat, a megértés. Az egészen kezdők esetében e két folyamat különválik, de csak rövid időre, a dekódolás és a megértés a gyakorlott olvasó esetében egyszerre zajlik. A két folyamat akkor is különválik, ha egy ismeretlen vagy hosszú, első pillantásra át nem tekinthető szóval találkozunk- például űrodisszea,gipszstukkó –, ilyenkor szótagolva olvassuk, s – ahá! – megértjük. A dekódolás és a megértés viszonya alapján kétféle olvasási modell lehetséges, az egyik a közvetett, a másik a közvetlen típusú. A közvetett típusú modellben szétválik, egymást követi a dekódolás és a megértés; vagyis előbb a betűk szeriális azonosítása és tárolása történik, s ezt követi ajelentés felismerése. A közvetlen típusú modellben a betűsor azonosítása és ajelentés felismerése egyszerre zajlik le (Samuels 1994).

Az olvasás bonyolult folyamat, a pszichológia, a pszicholingvisztika és az olvasáspszichológia mindig is tanulmányozta, de eddig még nem sikerült kifürkészni a természetét. Sokféle modell létezik (vö. Ruddell-Ruddell-Singer 1994). Az egész-rész problematika szempontjából lebontó (top down), építkező (bottom up) és interaktív modelleket különböztetnek meg (ismertetésüket lásd Adamikné 1995). Az olvasási folyamatot szokták viszonyítani az elsődleges nyelvelsajátításhoz, s eszerint az olvasáspszichológiai irányzatok két nagy csoportra oszthatók (részletes ismertetésük Adamikné 1993). Az egyik nem tesz különbséget az elsődleges nyelvelsajátítás és az olvasás elsajátítása (felfedezése) között, eszerint az olvasás elsajátítása egyenes folytatása az anyanyelv elsajátításának, s ebben a folyamatban nagy szerepe van a kontextusnak. Ezt a nézetet képviseli az amerikai Kenneth Goodman, aki szerint az olvasás pszicholingvisztikai találósjáték. A másik irányzat azt mondja, hogy az olvasás más folyamat, mint az elsődleges anyanyelv-elsajátítás, az olvasás tanult készségrendszer, mely a gyerek nyelvi tudatosságára épül (language awareness). Ezt a nézetet képviseli nagyszabású Olvasáspszichológiájában a kanadai John Downing, ez került át az európai, elsősorban a skandináv kutatások fő vonulatába, s ezt a nézetet tudjuk mi is magunkévá tenni. A kontextusjelentősége és a szemantikai asszociációk működtetése tagadhatatlan, de az olvasást valóban meg kell tanítani, vagyis a bonyolult készségrendszert ki kell építeni, mind a dekódolást, mind a szövegértést illetően. (Az olvasáspszichológia és olvasástanítás nagy vitáját csak érinteni tudjuk, az érdeklődő olvasó bőséges további szakirodalmat talál a fenti hivatkozásokban, valamint Tóth 2002).

A szövegértelmezésről diszciplínák és irányzatok százai szólnak, áttekintésükre nem vállalkozhatunk. Mindegyikükben van azonban egy közös problematika, melyet Alberto Manguel Az olvasás története című könyvében szellemesen fogalmaz meg: „Valamikor 1316 körül Dante a Can GrandedellaScala császári helytartóhoz írott híres levelében azt fejtegette, hogy minden szövegnek legalább két olvasata van: »Első értelmezése az, ami betű szerinti. A másik az, amit a betű csupán jelez. Az elsőt pedig betű szerintinek mondjuk,



a másodikat allegorikusnak vagy morálisnak, vagy anagogi- kusnak.” Dante a továbbiakban felveti, hogy az allegorikusjelentés még három olvasatot foglal magában. Példánakezta bibliai verset hozta föl: »kimenvén Izrael Egyiptomból, Jákob háza a barbár nép közül, Júdea lett szentélyének helye, és Izraelben van az ő hatalma.« Dante ezt így magyarázza: »Ha csupán a betűt magát nézzük, Izrael fiainak Egyiptomból, Mózes idejében történt kivonulásátjelzi. Ha az allegóriát, Krisztus által történt megváltásunkat jelenti. Ha a morális értelmet, a lélek megtérését jelzi a bűn gyászából és nyomorúságából a kegyelem állapotában. Ha az anagogikus értelmét nézzük, a szent ember lelkének áthatolását jelenti a romlottság szolgaságából az örök dicsőség szabadságába. Jóllehet e misztikus értelmezéseket különböző nevekkel illetik, általánosságban mindegyiket allegorikusnak lehet mondani, mivel a betű szerinti vagy történelmi értelmezéstől eltérőek.” Ezek mind lehetséges olvasatok. Nyilván van olvasó, aki egyet vagy többet hamisnak tart: nem bízik meg a »történeti« olvasatban, ha nem ismeri a szövegrész kontextusát; ellenvetései lehetnek az »allegorikus« olvasattal szemben, mivel a Krisztusra tett utalást anakronizmusnak ítéli; úgy vélheti, hogy az »analogikus” vagy az »anagogikus” (Biblia-értelmezések révén leszűrt) olvasatoka kelleténél is inkábba képzelet termékei, messzire rugaszkodnak a valóságtól. Méga»betű szerinti olvasat is gyanús lehet. Mit isjelent pontosan az, hogy »kimenvén«? És mit a »ház«? Mita»hatalom«? Azt gondolnánk, még a felszínes olvasáshoz is szükségünk van információra a szöveg keletkezéséről, történeti hátteréről, sajátos szókincséről, sőt arról a roppant titokzatos valamiről is, amit Aquinói Szent Tamás így nevezett: quem auctor intendit-a szerző szándékáról. És mégis, amennyiben az olvasó és a szöveg egy nyelven beszélnek, bármely olvasó kihámozhat valamilyen értelmet bárminemű szövegből, legyen az dadaista próza, horoszkóp, hermetikus költészet, számítógépes kézikönyv vagy akár dagályos politikai blöff.” (Manguel 2001, 94-95) Kissé hosszasan idéztük Alberto Manguelt, mivel összefoglalja a szerteágazó problematika lényegét. Létezik tehát a betű szerinti és az allegorikus vagy átvitt értelmű olvasat, szükség van a háttérismeretre, s meg kell fejtenünk – ha lehetséges-a szerző szándékát. A valamilyen értelem kihámozása pedig kétségbeejtően bizonytalanná teszi az egész műveletet, felvetődik ugyanis a kérdés: a sok közül melyik vajon a helyes értelmezés? És mindez még csak az érem egyik oldala.

„Szókratész kijelentette, hogy az olvasás csak azt tudja fölszikráztatni, amit az olvasó már amúgy is tud, és hogy tudást nem lehet szerezni holt betűk által – írja Manguel, majd hozzáfűzi ‒: A polcaimon sorakozó könyvek nem ismernek engem, amíg ki nem nyitom őket, mégis bizonyos, hogy név szerint szólítanak meg engem – és minden olvasót. Várják hozzászólásainkat és véleményeinket. Platón számít rám, ahogy számít rám minden könyv, még azok is, amelyeket sohasem fogok elolvasni.” (Manguel 2001, 94). Kosztolányi Dezső is megfogalmazta az olvasás kétpólusú jellegét: „Azok a könyvek, melyek a könyvtárak polcain szunnyadnak, még nem készek, vázlatosak, magukban semmi értelmük. Ahhoz, hogy értelmet kapjanak, te kellesz, olvasó. Bármennyire is befejezett remekművek, csak utalások vannak bennük, célzások, ákombákomok, melyek pusztán egy másik lélekben ébrednek életre. A könyvet mindig ketten alkotják, az író, aki írta, s az olvasó, aki olvasta". (Ábécé a prózáról és a regényről, 1928) Ha ez így van, akkor valóban felmerülhet a kérdés: egyáltalán létezik-e helyes megértés? Erre a kérdésre egy külön tudomány, a hermeneutika keresi a választ. A hermeneutika az értelmezés elmélete (Adamik 1998, 46). „A retorika és hermeneutika kapcsolata a modern retorikaelméletben is hangsúlyt kap. H. P. Richman szerint a retorika a kommunikációs folyamaton belül a beszélő vagy az író szempontjából vizsgálja a közlés problémáit, a hermeneutika a hallgató, az olvasó szempontjából.” (Adamik 1998, 47) Az olvasó nem passzív befogadó, nagyon is aktív, s előismeretein, lelki habitusán, érzékenységén múlik, hogyan teszi teljessé az író alkotását. Az olvasó oldalát erősen hangsúlyozó irodalomolvasási irányzatot reader response-nak, az olvasó válaszának nevezik.

Ha ennyire érzékeny, a kortól és az olvasótól függ egy mű értelmezése, akkor mi mérhető? Nem a teszt készítőjének értelmezését kell-e az olvasónak eltalálnia, ahelyett, hogy megalkossa saját olvasatát? Esetleg olyan összefüggéseket fedez fel, amelyekre a teszt készítője nem is gondolt? Egy teszt nemcsak a nagyon rossz olvasót buktatja el, hanem a nagyon jót, az érzékenyt is. Ezeket az aggályokat már sokan és sokszor megfogalmazták. Azt mondhatjuk mégis, hogy van a szövegértelmezésnek egy tanítható tartománya, van számos fogása, módszere, amelyekkel hasznos megismerkedni. Olyan ez, mint a verselési technika: elsajátítható, de a költészet, a művészet megfoghatatlan, taníthatat- lan. A továbbiakban ezeket a megtanulható fogásokat vesszük sorra, előbb a retorikai alapú szövegértelmezést, majd a reader response alapján kialakított gyakorlatot.

1.1. A RETORIKAI ALAPÚ SZÖVEGÉRTELMEZÉS„A művelt ember gondolatokkal küzd, szavakkal csatázik. A leghatalmasabb fegyver a gondolat és a szó” – üzente Babits Mihály fogarasi diákjainak, de mondhatjuk, hogy minden idők minden diákjának. A leghatalmasabb fegyver, a gondolat pedig céltalanná válik, ha nem talál értő partnerekre.

Mi minden szükséges egy szöveg megértéséhez? A szöveg bonyolult, összetett jelenség, következésképpen



megértése sem egyszerű. A szövegértés készség, melyet tanítani, gyakorolni és fejleszteni lehet, sőt a szövegértési készség igen sok részkészségből tevődik össze (Downing 1973). A tanár és a diák, valamint a mindenkori olvasó teendőit jól szemlélteti az alábbi ábra (Burns‒Roe‒Ross 1988).

Szükség van arra, hogy a szöveg olvasója tudjon olvasni (dekódolni); szükség van egy meglévő tudásrendszerre; érteni kell a szöveg egységeit (a szavakat, a mondatokat, a bekezdéseket) és a szöveg egészét; jártasnak kell lenni az olvasás különféle fokozataiban (szó szerinti, értelmező, kritikai és kreatív olvasás); a tanárnakjó kérdéseket kell megfogalmaznia, s a tanulónak meg kell tanulnia kérdéseket – folyamatosan, akár minden bekezdéshez – feltenni önmagának.

Mind a tanárnak, mind a tanulónak/olvasónak sok ismeretet kell mozgósítania, a tanárnak tudatosan, az olvasónak nem feltétlenül tudatosan, nem feltétlenül metanyelvi szinten (terminusokkal). Jó, ha a tanárnak rálátása van a nyelvészetre (ajelentéstanra,

A szövegértő olvasás modellje

a mondattanra, a szövegtanra, a stilisztikára, a retorikára, a pragmatikára), az irodalomelméletre (averstanra, a poétikára); jó, ha vannak széles körű történelmi, irodalomtörténeti, művelődéstörténeti, erkölcsi-filozófiai, tárgyi-környezeti stb. ismeretei; sjó, ha ismeri a módszertant, különösképpen az olvasástanítás módszertanát, s rutinos a kérdések megfogalmazásában, valamint a beszélgetéses óravezetésben. Az bizonyos, hogy a gyakorlott olvasó is sok ismeretet mozgat meg, s az is bizonyos, hogy gyakorlottsága növekszik, ha az iskolában sok, a tanár által vezetett olvasásban van része.

(Egy amerikai filozófus, Mortimer Adler a következő fokozatokat tárgyalja (Adler‒Doren 1972): 1. Az első fokozat az elemi olvasás vagy kezdeti olvasás; az olvasás tanulásának szakasza. 2. A második fokozat a tájékozódó (belelapozó) olvasás vagy előolvasás, ez afféle áttekintést jelent (az angol a skimming, „lefölöz, átnéz, átlapoz” kifejezést használja). 3. A harmadik fokozat az analizáló, elemző, elmélyülő olvasás, ez az igazi olvasás. Francis Bacon mondja: „Néhány könyv arra való, hogy megízleljük őket, mások arrajók, hogy lenyeljük őket, van azonban néhány olyan könyv, amelyet meg kell rágni, és meg kell emészteni.” Ez a rendszerezés lényegében azonos a mi táblázatunkkal, amennyiben megemlíti az elemi olvasást, azaz a dekódolást, s azután az analizáló olvasásra összpontosít, melyen az ismeretközlő művek olvasását érti.)

Először az olvasás készségrendszerét tekintjük át, majd az analizáló olvasással foglalkozunk.



A továbbiakban a szövegértés modelljének rendszerét követve tárgyaljuk az egyes készségeket.

1.1.1. A szövegben lévő információ dekódolása

Jó olvasástechnika – vagyis az elemi olvasás megtanulása – nélkül nincsen szövegértés; nyilvánvaló, hogy az az egyén, aki nem olvassa ki a szavak végét, aki találgat, aki csak sejti a tartalmat, nem fog a szöveg mélységeihez eljutni. Illyés Gyula azt írta a Puszták népében, hogy olvasni mindenki megtanulta pusztán. A mai iskolarendszerben is mindenki megtanul olvasni, de sok ember az alapfokon elsajátított készségeit nem fejleszti tovább, nem gyakorolja az olvasást, s ily módon funkcionális analfabétává válik. Ez azért történhet meg, mert olvasási technikájuk nem volt eléggé szilárd (vö. A. Jászó 2001a, b; 2002a; 2003). Az olvasástechnika problematikája érdekfeszítő, de most nem tartozik szorosabb tárgyunkhoz, ezért nem foglalkozunk vele.

Annyit azonban érdemes megjegyezni, hogy az olvasni tanuló gyereket (s hasonlóképpen az olvasni tanuló idősebb tanulót) csakis hangosan szabad olvastatni, hogy azonnal észrevegyük esetleges hibáit. A kezdő olvasás nem lehet néma, be kell tartani a hangos-néma sorrendet.

Mind a hangos, mind a néma olvasás lehet értő és értelmetlen. Nem igaz a néma értő és a hangos értelmetlen olvasás szembeállítása. Sőt a hangos olvasás kiválóan alkalmas az olvasásértés ellenőrzésére: a hangsúlyozás bizonytalanságai, a hezitálások, az olvasástechnikai hibák (félreolvasások, újrakezdések) azonnal elárulják, hogy az olvasó érti-e a szöveget, vagy sem. Vannak olyan szövegértő versenyek, melyeken a hangos olvasással ellenőrzik a megértést, tehát nemcsak a tesztek alkalmasak a szövegértés ellenőrzésére (Veszelszkiné 2002).

1.1.2. Az olvasó sémái (meglévő tudásrendszere)

Az 1970-es években kibontakozó kognitív pszichológia – a sémaelmélet – azt tanítja, hogy ismereteink szervezetten tárolódnak agyunkban, az egyes egységek kapcsolatban vannak egymással. Az agyban tárolt tudásstruktúrát sémának nevezik. Egy-egy sémában üres helyek vannak, a sémához kapcsolódó új ismeretek oda épülnek be; az új ismereteket tehát a régiekhez kötjük, így építjük életünk folyamán az agyunkban tárolt tudásstruktúrát. Ha például van fogalmam a kutyákról és a kutyafajtákról, akkor egy új fogalom – például buldog – ebbe a fogalomkörbe épül bele; ha ismerek ötféle retorikai alakzatot, akkor a hatodik hozzájuk fog csatlakozni, nem máshová. Séma egy betűforma, de séma egy szövegstruktúra is. Eztajelenségeta pszicholingvisztikában sok érdekes kísérlettel igazolták (Anderson-Pearson 1984). A sémaelmélet – tulajdonképpen Herbarta képzetkapcsolatokat elméleti úton feltételező lélektanának újrafogalmazása a kognitív pszichológia terminusaival – nem teljesen új felfedezés eredménye. A szövegértésben és általában a tanításban-tanulásban óriási ajelentősége.

A tanár dolga tulajdonképpen az agyban tárolt tudásstruktúra továbbépítése, a rendszerépítés. Éppen ezért a régebbi, már meglévő kapcsolódó ismeretek felidézése segít az új ismeret, esetünkben a szöveg megértésében. A tanár, amikor felkészül az órára, ismeretei és tapasztalatai alapján összegyűjti ezeket az előismereteket, azt is átgondolja, milyen ismeretei, tapasztalatai, érzelmei lehetnek tanítványainak, s megtervezi a szöveg olvasásának előkészítését. A magányos olvasó esetében ez a folyamat többé-kevésbé tudatos, de ő is ezt az utat járja be.

A séma az emlékezés alapja. Erről szól Bartlettnek Az emlékezés című, 1938-ban publikált könyve; s rokon ezzel a kutatással Propp 1928-ban közzétett, nagy hatású műve, A mese morfológiája. A sémaelméletet Kádárné Fülöp Judit vitte be a hazai pedagógiai köztudatba, a nyolcvanas évek közepén (Kádárné 1985), s a kilencvenes évek eleje óta ismeretes az alsó tagozatos anyanyelvi módszertanban (Adamikné 1995, újabban Tóth 2002, de ő nem említi sem a hazai előzményeket, sem az összefüggést a herbarti lélektannal). A Propp-féle morfológia alapján egy tanítási kísérlet is lezajlott az 1980-as években Csikesz Erzsébet elgondolása alapján (Csikesz 1986, H. Tóth 1996).

Az alsó tagozatos kisgyerek ismeretei még vékonykák, hézagosak, inkább a mindennapi élethez kapcsolódnak (ezért teszünk eléjük a környezetről szóló olvasmányokat vagy meséket, a mesék közül is főleg állatmeséket); a felsőbb évfolyamokon a mindennapi ismeretek kiegészülnek az irodalomelméleti, az irodalomtörténeti, történelmi ismeretekkel, éppen ezért a nagyobb tanulók már nehezebb szövegekkel is megbirkóznak.

Az alábbiakban példákat adunk arra, hogy a művek megértéséhez szükségesek bizonyos előismeretek, meglévő sémák, majd adunk néhány feladatot az előismeretek felkutatására. A példák és a feladatok azt is szemléltetik, hogy a háttérismeret nagyon sokféle lehet: mindennapi tárgyak, egy irodalmi műfaj ismerete, egy szójelentése, egy erkölcsi fogalom ismerete, egy történelmi esemény vagy történelmi események sorozata, mitológiai fogalmak stb., stb.



Példák:

1.

Kányádi Sándor: Ballada

Guggol a kúton a gyerek, kezében kortyol a korsó.

Kék szárnyú pillangó libeg a kút fölé. – Jaj, a korsó!

Koccan a korsó, csobban a víz, – azon mereng a lepke: a gyűrűző vízre száljon-e vagy a cserepekre.

Ha a vers felolvasása után feltesszük a „Mi történt?” kérdést, rendszerint azt a választ kapjuk, hogy eltört a korsó. Igaz, de a tragikus esemény az, hogy a gyerek beleesett a kútba, meghalt. Ezt azonban csak a vers szavaiból lehet kikövetkeztetni. Mitől csobban a víz? Miért gyűrűzik a víz? Miért csak a lepke mereng ott magában? Hol a gyerek? Kicsit előre szaladtunk, ez szövegértelmezési feladat ajavából (Szikszainé 1992). Az értelmezéshez azonban legalább két ismeret felidézése szükséges. Az egyik egyszerű tény: egy ásott kútról van szó, melyben magasan lehet a víz, hiszen merni lehet belőle, s nincsen lefedve (talán csordakút). A másik a ballada terminus ismerete; amikor meghalljuk, tragikus eseményre gondolunk (ez az általános, természetesen, vannak víg balladák is).

2.

Repül a nehéz kő: ki tudja, hol áll meg?

Ki tudja, hol áll meg s kit hogyan talál meg?

Fuss, ha futhatsz, Miklós! Pallos alatt fejed!

Víz se' mossa rólad le a gyilkos nevet!

Elvadulsz, elzüllöl az apai háztól.

Mint amely kivert kan elzüllik a nyájtól:

Ki egyet agyarral halálosan sérte,

Úgy aztán kimarta őt a többi érte.

(Arany János: Toldi)

A versszakot értjük neveltetésünknél, kulturális ismereteinknél, tapasztalatainknál fogva. Megvan a szükséges sémánk. Vegyük sorra ezeket a háttérismereteket. Veszélyes dolog elhajítani egy követ, főleg egy malomkövet. Ha valakire ráesik, az biztosan meghal. Ekkor a követ eldobó gyilkossá válik, a gyilkost pedig halálbüntetéssel sújtják; ezt jelenti a „pallos alatt fejed” kifejezés. De a nagyobb baj az, hogy Isten előtt bűnös marad, ha elmenekül is: a víz itt a keresztvíz (ezt az iskolai tankönyvekjegyzetei nem említik), mely lemossa az eredendő bűnt, de a keresztvíz se mossa le a gyilkos bűnét. Az emberek előtt is bűnös marad, a közösség is kiveti magából. Ezt a tényt súlyosbítja a versszak második részének naturalisztikus hasonlata (Bencze 2002).

3.

Dsida Jenő: Amundsen kortársa

Felesége kéri:

‒ Beteg vagy, fiam,

ne menj ma hivatalba! –

Két fia kéri:

Láza van, apám, ne menjen hivatalba! –



Dermedt madarak riadoznak:

‒ Nagyon hideg van,

Ne menj ma hivatalba!

Zúzmarás fák közt bömböl a szél:

‒ Maradj az ágyban!

Ne menj a hivatalba!

Ö pedig felel nékik:

‒ Nem lehet, fiaim,

be kell fejeznem a zárszámadást.

És fölkel az ágyból.

Míg dideregve mosdik, régi latin szók jutnak eszébe:

Officium, officii = munka, tisztség, hivatal.

Debitum, debiti = adósság, kötelesség.

És titkolja, hogy reszket

és búcsút vesz és elindul a húszfokos hidegben.

Nem lelkesedik, nem rajong.

Nem hajtja feszülő féktelenség,

nem fűti forró fanatizmus.

Hírnév, dicsőség, győzelem

hármas-igéjét nem lengeti rőt lobogón.

Egyszerű, józan és kérlelhetetlen,

mint a kenyér,

mint a zárszámadás,

mint a kötelesség.

Nézz utána, barátom,

amint köhögve lép ki az északisarki hidegbe:

Kishivatalnok.

Kissé hajlott és deresedő.

Ötvenéves.

Amundsen kortársa.

Hős.

Az én apám s a te apád, barátom.



Ennek a versnek a megértéséhez több háttérismeret szükséges. Roald Amundsen norvég sarkutazó, a déli sark felfedezője (1911. január l4). Életéről regény is szól, melyben olvashatjuk, hogy hihetetlen szívósággal készült feladatára, fizikailag is edzette magát, télen hóban mosakodott stb. 1928-ban északon egy szerencsétlenül járt léghajó felkutatására indult repülőgépen, és nyoma veszett. Amundsen az erős akarat, a kötelességtudás, a bajtársiasság példája. Dsida Jenő 1927-ben írta versét, címe szó szerint is értendő. Természetesen egy erkölcsi fogalomról, a kötelességről szól a vers; akinek ez hiányzik az erkölcsi fogalomtárából, bizonnyal értetlenül áll előtte, vagy nevet rajta. A mindennapok harcához szükséges kötelességtudat is hőssé – Amundsen kortársává – avatja az embert. (A mai gyereknekaz is szokatlan lehet, hogy aversbeli fiúkmegázzák apjukat, ma már általános a tegezés a családon belül; az is érthetetlen lehet, hogy miért mormol az apa latin szavakat: akkoriban mindennap volt latinóra a gimnáziumban, a hivatalnokok érettségizett emberek voltak.)

4.

Csukás István: Hungária egyetem

A régi Hungária kávéházról van szó, ahol felsőfokú oktatás folyt ifjúkoromban, s ahol többet tanultam, mint a hivatalos egyetemen, pedig jártam kettőre is. A Hungária egyetem ezzel szemben úgynevezett szabadegyetem volt, a szó mindenféle értelmében! Például éppen szabadlábon lévő újságírókés írókjártakoda és szabadúszó, állástalan ifjú költők. Reggeltől estig elüldögélhettünk egy szimpla vagy éppen egy pohár víz mellett. Voltak kihelyezett tanszékek is, például a Marika presszó, ahová Fejes és Szakonyijárt, vagy a Belvárosi, de az igazi univerzitás a Hungária volt. Nemcsak azért, mert az épületben voltak a könyvkiadók, szerkesztőségek, hanem mert a múlt nagy szelei is itt lebegtek a gyönyörű freskók alatt. Egyszer feljött vidékről egy morcos arcú prózaíró, s Pestre szakadt barátjával álltak a Hungáriában a márvány mellékhelyiségben. A Pestre szakadt költő barát sóhajtozva suttogott. „Mi bajod van?” – mordult rá a morcos író. „Hát nem tudsz meghatódni? Itt pisilt Kosztolányi, Osvát, Karinthy...” A morcos író irigykedve horkantott: „Jó nektek! Benne vagytok a folyamatban.”

Engem Kellér Bandi bácsi vitt le, aki akkor a Művelt Nép című hetilapnál dolgozott, aki egy két lábon járó anekdotagyűjtemény volt, szerencsére sokat meg is írt, de a legtöbbjét élőszóban mondta el. Most csak két szállóigét idézek fel, az egyik, hogy a magyar újságírók három részre oszthatók, az első rész állásban van, a másik rész állás nélkül, a harmadik rész börtönben, azután cserélnek! A másik: miért jó a kávéház? Azért, mert az ember nincs otthon, de még sincs szabad levegőn. Többségünknek nem is volt rendes otthona, rémes odúkban, albérletekben laktunk, ahová csak aludni jártunk. A kávéházban éltünk, dolgoztunk, írtunk ezt-azt, verset, cikket, volt, aki „négerként” szocialista regényt írt (egy híres író nevében), majd ugyanezt a regényt levágó lektori jelentést. Sokszínűek voltunk és vidámak, így védekeztünk az országos elmebaj ellen. És szabadok is voltunk, de legalábbis szabadon gondolkoztunk, nem féltünk semmitől, mert a nyomornak is megvan az előnye: ennél lejjebb már nem kerülhettünk.

Most csak egy történetet akarok elmesélni, amelyből kiderül, hogy az életnek tanultunk ezen az egyetemen.

Izgatottan tárgyaltuk a világot megrázó hírt, hogy lelőttékKennedyt, a pincérek minden mozdulatunkat itták, hogy lesz-e világháború, a szép arcú kávéfőzőnő idegesítően sziszegtette a presszógépet, egyszóval nagy volt a feszültség.

Csak egy kopott újságíró nem vett részt a fecsegésben, szorgalmasan körmölt valamit, sorban kérve a pohár vizeket. Majd felállt, zsebre vágta a papirost, s elindult. Gyalog, ahogy később kiderült, mert villamosra sem volt pénze. Egyenest az

amerikai követségre ment, s becsöngetett. Kijött egy követségi ember, s kérdezte, mit óhajt. „Egy siratóverset írtam az elnök halálára – felelte az újságíró. – Az özvegynek küldöm a magyar költők nevében!” És csendesen felzokogott. A követségi ember udvariasan átvette a költeményt, s bevitte a követnek. Az újságíró türelmesen várt, s nemhiába! A követségi ember visszajött, s egy csekket nyújtott át az özvegy nevében. A csekk ezer dollárra volt kitöltve. Az újságíró átvette, de mivel sokat próbált ember volt, gondolta, itt még lehet egyet csavarni. „Forintot is kérnék. Útiköltségre” – mondta. A követségi tisztviselő zavartan kotorászott a zsebében, s átnyújtott ötszáz forintot.

Az újságíró taxival jött vissza a Hungáriába, rendelt tíz lágy tojást pohárban, habos kávéval. Fölényesen lobogtatta az ezerdolláros csekket, s mindent elmesélt két lágy tojás között.

Döbbent csend lett a kávéházban, csak a tollak percegése hallatszott.



Majd fél óra múlva húsz magyar költő állt az amerikai követség kapujában, lobogtatták a siratóverseket. A követ kinézett az ablakon, s kiüzent, hogy nem kell több vers! A húsz költő zajongva toporgott, mire a kapuban álló rendőrök elzavarták őket.

Mert mi a tanulság? Hogy egy zseniális ötletet csak egyszer lehet elsütni.

S hogy honnan tudom én, mi történt a követség előtt? Onnan, hogy ott álltam én is az első sorban, a hoppon maradottak között.

Csukás István modern meséjét az élvezi igazán, aki a hatvanas években egyetemista volt, vagy legalábbis tanúja azoknak az időknek. Mese ez ajavából, nemcsak azért, mert meseszerű a történet, hanem ott a végén a mesélő tanúságtétele (ez népmesei motívum). A Hungária kávéházat régi-új nevén New York kávéháznak hívták/hívják, itt volt a 20. század eleji írók találkozóhelye, galériáján ma is ott láthatók híres íróink-köl- tőink fényképei. A körúton van, közel a Rákóczi úthoz, tornyos épülete kiemelkedik a környezetből, jellegzetes látvány. Aki ezt a tényt nem ismeri, nem érti a szöveget. A Hungária egyetem cím szellemes, arra utal, hogy a kávéház az élet egyeteme volt, különbnek tartották, mint az akkori univerzitást (a kihelyezett tanszék kifejezésnek is megvan az iróniája). A történet 1963-ban játszódik, akkor volt a dallasi merénylet, John F. Kennedy amerikai elnök meggyilkolása. A mese szerkezete talán aránytalannak tűnik, hosszú az előkészítés, de csak a körülmények ismeretében érthetjük meg az élelmes író és kevésbé élelmes társai viselkedését. Egyébként 1963 az amnesztia éve volt: ekkor engedtek ki a börtönből több 1956-os forradalmárt, közöttük Bibó Istvánt; Kellér Bandi bácsi szállóigéinek volt valóságalapjuk bőven (Csukás István írása az ezredforduló táján jelent meg a Magyar Nemzetben.)

5.

A legtöbb politikai beszéd megértéséhez sok háttérismeret szükséges. Így van ez a leghíresebb magyar politikai beszéd esetében is, melyet Kossuth Lajos mondott el az országgyűlésben 1848. július 11-én a haderő megajánlása ügyében. Az előzmények a következők (Alszeghy-Sík 1928 alapján, a beszédet lásd a Szöveggyűjteményben): 1848. április 11-én V. Ferdinánd király szentesítette a nagy fontosságú negyvennyolcadiki törvényeket, amelyek Magyarországot modern alkotmányos országgá alakították. Április 7-én megtörtént az első felelős magyar minisztérium kinevezése, amelyben – gróf Batthyány Lajos elnöklete alatt – Kossuth a pénzügyminiszteri tárcát viselte, de a kormány igazi lelke voltaképpen ő volt. Július 5-én Pesten megnyílt az első népképviseleti országgyűlés az új törvények értelmében. A bécsi udvari körök azonban nem tudtak belenyugodni az új helyzetbe, és nem tartották tiszteletben a szentesített áprilisi törvényeket, hanem mindenáron arra törekedtek, hogy Magyarországot újra hatalmuk alá vonják. Ebből a célból felhasználták az amúgy is elégedetlenkedő és lázongó magyarországi nemzetiségeket. Horvátországban Jellasich bán állott a mozgalom élén, aki Magyarországtól elszakítani és Ausztriához csatolni törekedett Horvátországot. A szerbek előbb egyházi, utóbb politikai önkormányzatot követeltek, végül a nyílt lázadás terére léptek. A Felvidéken a tótok [szlovákok] közt, Erdélyben az oláhok [románok] közt tört ki fenyegető mozgalom. A lázadókat mindenütt Bécsből támogatták, pénzzel, biztatással, sőt katonai vezetőkkel. A magyar kormány a király nevében, a bécsi udvar a császár nevében ellentétes parancsokat küldözött. Igen közelről fenyegetett a veszedelem, hogy az ország körös-körül lángba borul, és a bécsi udvareléri célját: rákényszeríti a királyt, hogy vonja vissza a negyvennyolcadiki törvényeket, és vegye ki a magyar kormány kezéből a pénz- és hadügyet. Mindezzel a veszedelemmel szemben az országjóformán védtelenül állott, mert a hadsereg a valóságban még a bécsi vezetés alatt állott, és a nemzetnek nem volt fegyveres ereje. A helyzet zavarosságát még fokozta, hogy a március 13-iki bécsi forradalom óta Bécsben is alkotmányos korszak látszott kezdődni, a polgárság jutott uralkodó szerephez, nemzetőrséget szerveztek. Ezekben a mozgalmakban főrésze az egyetemi ifjúságnak (aula: udvar, az egyetem neve) jutott. Az udvari párt, a kamarilla így csak titokban dolgozott tervein, a magyar nemzetiségek izgatását és segítését azonban hathatósan folytatta. Május 15-én végül maga a császár is menekülni volt kénytelen Bécsből, és udvarával Innsbruckba utazott. Ekkor a magyar kormány Budára hívta a királyt.

Ilyen nehéz viszonyok közt ült össze július 11-én első gyűlésére a magyar országgyűlés. A mindenfelől érkező vészes hírek hatása alatt nagy izgalom uralkodott a lelkeken. Mindenki érezte, hogy elérkezett a cselekvés ideje: ha a nemzet élni akar, védekeznie kell. Ebben a válságos, történelmi percben lépett a szószékre Kossuth Lajos. A miniszter ezekben a napokban betegeskedett. Lázasan, sápadtan, kimerültenjelent meg az ülésteremben, karonfogva támogatták fel a szószékre, és kérték, hogy ülve beszéljen. Kossuth azonban erőt vett testi gyengeségén, és nemcsak hogy állva mondta el beszédét, hanem olyan hatalmas, magával ragadó hévvel beszélt, hogy meggyőződésének erejével a legnagyobb lelkesedésre gyújtotta hallgatóságát. Alig mondta ki kérését: szavazzon meg az országgyűlés 200 000 katonát és 42 millió forintot a haza védelmére, a képviselők egy emberként keltek fel a helyükről, és a híres „Megadjuk!”‒ kiáltással alkalmat adtak Kossuthnak egy páratlanul hatásos és nagyszerű, rögtönzött befejezésre.



Feladatok:

1.

A következő vers a magyar irodalom egyik legszebb költeménye. Megértéséhez görög mitológiai ismeretek szükségesek. Keresse meg azokat a helyeket, melyek a görög mitológiára utalnak. Indokolja meg szerepüket a vers értelmezésében.

Áprily Lajos: Esti dal

Ültem bent a két fiammal tűzvilágos pamlagon.

Jött az este, barna koldus, könnyesen jött és vakon.

Őszi zápor dobverése peregett az ablakon.

Két fiacskám karcsu testét átölelte két karom.

(Hármas árnyékjátszva lengett, nőtt mögöttünk a falon.)

És az esttel víg dalokra,

Grimm-mesékrejött a gond.

Búgott künt a szél dorombja, óriási bú-doromb:

Fognak-é majd lelkesülni új világok tavaszán fény-imádó büszke szemmel fent az ember magasán?

Vagy kavargó ködbe hullva minden álmuk úgy vesz el tolla-foszlott csonka szárnnyal, ember-csúcshoz oly közel?

Vagy az ösvény gyenge gyepről vadbozótú láphoz ér, és a csalfa láp iszapja újra vér, jaj, újra vér?!...

Ültem bent a két fiammal s mint az óriás-kigyó, tűzvilágos pamlagunkon Úgy bűvölt a vízió.

Két fiacskám karcsu testét Féltve fogta két karom.

(Nőtt az árnyék óriásra nőtt mögöttünk a falon.)

S vércsecsőrü kín csapott rám, régi kínnal vérrokon – és a falra sors-sötéten felkomorlott Laokoon.

2.

Említettük, hogy a politikai beszédek megértéséhez olykor sok háttérismeret szükséges (a történelmi körülmények, a pillanatnyi hangulat, a szónok helyzete, egyénisége, ráhangoltsága). Gyűjtse össze, és írja le egy-egy bekezdésben az alábbi beszédek hátterét alkotó tényeket (mindegyik beszéd olvasható a Szöveggyűjteményben).

a) Deák Ferenc első felirati beszéde 1861. május 13-án.

b) Gróf Apponyi Albert beszéde a trianoni békéről 1918. január 16-án.

c) Orbán Viktor beszéde Nagy Imre temetésén 1989. június 16-án.

1.1.3. A szöveg egységeinek megértése

Az olvasónak a szöveg részleteit és egészét is értenie kell. A pszicholingvisztika sokat foglalkozik azzal, hogy az olvasó a részekből rakja-e össze az egészet, vagy az egészből bontja ki a részeket, vagy pedig egyszerre fogja át az agya mindkettőt: az egészet és a részt. Eszerint megkülönböztetnek szintetikus, analitikus és interaktív olvasási modelleket (Ruddell‒Ruddell‒Singer 1994). Valószínűleg az interaktív modell szerint olvasunk, de bizonyos életkorban vagy a szöveg nehézségi fokától függően előtérbe kerülhet a másik két művelet. Egy nehéz szöveget valószínűleg a szintetikus modell alapján olvasunk, s eszerint olvas a kezdő is; egy könnyű szöveget hamar átfogunk, áttekintünk. Az olvasási modell egészen bizonyosan kapcsolatban van a beszédpercepció



fejlődésével. Az egészen kicsi gyerek beszédpercepciója globális, mert még gyakorlatlan; a felnőtt beszédpercepciója is globális, mert már gyakorlott; a hat-hét éves gyereknek minden részletre szüksége van (Gósy 1989).

Az olvasási modellektől függetlenül foglalkoznunk kell a szöveg minden részletével, azután a körülményektől függően a tanár dönti el, melyik részlettel szükséges foglalkoznia, vagy az olvasó dönti el, hogy figyelme mire irányul. A szöveg megértéséhez szükség van a szavak, a mondatok, a bekezdések és az egész szöveg megértésére. (Az alsó tagozatos módszertanban globális és részekre bontó szövegelemzést szoktak megkülönböztetni. Szerintünk a globális szövegelemzés fából vaskarika. Globális áttekintésről beszélhetünk, ez askimming, a belelapozás, átfutás; de globális elemzés nincs. Az úgynevezett globális elemzés ürügyén nem szabad elhanyagolni a részekre bontó, aprólékos elemzést.)

1.1.3.1. A SZAVAK MEGÉRTÉSE

Három dologról szükséges beszélni: a szavak életéről, a szavak többjelentéséről és átvittjelentéséről, valamint a meghatározásról. (A szójelentést sokféleképpen meg lehet közelíteni, magyarázni, lásd Adamikné Jászó 2002a; sokféle szótár áll rendelkezésünkre, lásd Grétsy 2000).

1. A szavak életéről. „Bár nem beszélünk manapság az Árpádok nyelvén, de megértenénk, megéreznénk egymást, ha egy lovas vitéz életre ébredne a nyírségi homokbuckák alatt régi sírjában. Tudnánk felelni Mátyás királynak, ha halottaiból felébredve az utat tudakolná Buda felé. A Rákóczi korabeli kurucokkal elmulatozhatnánk, ha egy hegyaljai pincében kilépnének a falból"-írja Krúdy Gyula (Felhők, közli Grétsy László 2000, 283). A szavak élete befolyásolhatja egy szöveg megértését. A mai köznyelvi szavakat általában megértjük, nehézséget okozhatnak a kihalt szavak, a tájnyelvi szavak és a szaknyelvi szavak, sokszor a tolvajnyelv, szleng szavait sem értjük. Gondot okozhatnak a latinizmusok a régebbi regényekben. Az értelemző szótárak, a tájszótárak, az írói szótárak (Petőfi-, Juhász Gyula-, Jókai-, Bánk bán-, Toldi-szótár) mind-mind segítségünkre vannak, s a gondosan szerkesztett könyvekben, tankönyvekben mindig található szómagyarázat.

„Szavak, csodálatos szavak. / Békítenek, lázítanak. / Eldöntenek egy életet. / Följárnak, mint kísértetek” – írta Juhász Gyula 1934-ben, Szavak című versében. Számos gondolat tolul agyunkba e sorok olvastán, a szavak pusztulása is benne rejlik: sok szavunk van most is kiavulóban vagy kiavulófélben. Ezek a szavak rendszerint az életmódváltás miatt válnak szükségtelenné, olykor elavul maga a dolog is, amit megneveznek; sok ly-nal írt szó is elfelejtett dolgokat, műveleteket jelent (köpölyöz, sulyok). Többnyire egy új szó tolja ki a régit: a tószt helyett inkább pohárköszöntőt mondunk, a brindza vagy agomolya helyettjuhtúrót, a prézli helyett zsemlemorzsát. A tájszavakkal is hasonló a helyzet, nem mindig értjük őket: az észkas erdélyi szó, jelentése árnyékos hely, északos, északi fekvésű; a csicsonkázik jelentése csúszkál ajégen. Az is előfordul, hogy századokkal ezelőtt más volt egy szó használata: a Himnuszban ajó kedvvel, bőséggel a 16. századi szóhasználatban azt jelentette, hogy „kegyesen, kegyelemteljesen és bőségesen” áldja meg Isten a magyart (A. Molnár 1999); a nyújts feléje védő kart jelentése: „nyújts föléje”, így van értelme. A Zrínyiászban van egy göcseji tájszó, a harap, jelentése „tüzes avar”, tehát főnév (a tanárok igének szokták értelmezni). „Halál formárajár bán törökök között, /mint az lángos harap, ha nádba ütközött...” – tehát úgy rohannak a magyarok a törökök közé, mint a tüzes avar a nádba, el lehet képzelni a keletkező veszedelmet. (A lángos tehát melléknév, nem főnév, ahogyan magyarázni szokták.)

A tanár – hajó tanár – felolvassa az irodalmi alkotásokat, s menet közben röviden megmagyarázza az ismeretlen szavakat. Ezekre a magyarázatokra természetesen előre készül. A magányos olvasó többnyire a szövegösszefüggésre bízza magát – sokszor el is igazítja –, vagy felüti a szótárakat. Az iskolában a régies művek nem jelenthetnek gondot, azért van a tanár, hogy közel vigye őket a fiatalokhoz. A régiesség nem lehet ok arra, hogy egy művet kivonjanak a forgalomból, töröljenek a tananyagból. (Mostanában sokat hallani arról, hogy a régies szavak miatt nem akarják olvastatni Jókai műveit vagya Légyjómindhaláligot.) Arra kell gondolni, hogy a tíz évvel ezelőtt keletkezett művekben is sok az idegen szó a fiatalok számára, manapság nem értik, mi a kolhoz, a vájár, az őrs; ahogy nem értik: A kőszívű ember fiai első oldalán a tószt pohárköszöntőtjelent, és nem pirítóst.

A gyakorlatlan olvasónak gondot okoznak a ritkább, elvont fogalmakatjelölő szavak. Bárczi Géza egyik ismeretterjesztő szövegében a következő szavak okoztak gondot: szabatos, kérész életű, fonákság (lásd a fejezet végén).

2. A szavak több jelentése (poliszémiája) jelentésfejlődés eredménye. A szónak van egy alapjelentése, sebből fejlődtek ki a másodlagos, harmadlagosstb.jelentések. Például az egér „kis, szürke rágcsáló"jelentéséből fejlődött ki a „számítógépes kereséshez használatos eszköz"jelentés, vagy a csiga „puhatestű állat"jelentéséből fejlődött ki a „fülrész”, „hajfürt”, „egyszerű, vájatos szerszám”, „szigetelő”, „kínzóeszköz”, „pörgetős játék” jelentések. Ajelentésfejlődés alapja a névátvitel, ennek két fajtája van: a metafora és a metonímia. A metafora a



hasonlóságon alapuló névátvitel, a számítógépes kereső eszközt azért nevezték el egérnek, mert a formája hasonlít az egéréhez. A metonímia az érintkezésen alapuló névátvitel, például ha ezt mondjuk, „összeszaladt az egész ház”, akkor nem a házra gondolunk, hanem a házban lakó emberekre. Az egyik dolog nevét átvisszük a másikra, azon az alapon, hogy együtt, egymás közelében fordulnak elő. (Leegyszerűsítettük a magyarázatot, most nem bocsátkozunk részletekbe.) A legtöbb szó többjelentésű, az értelmező szótárak egy-egy szócikke felsorolja a szó jelentéseit. Az egyjelentésű szavak többnyire terminusok.

A szöveg értelmezésében arra kell ügyelni, hogy az író melyikjelentést használja a sok közül. Olykor nem ismerjük a szó valamelyikjelentését, esetleg kiavulhat a nyelvből, vagy ritkán használatos. Gárdonyi az Egri csillagokban ezt írja: „A török nagy tárgyak alá húzódva indul a vár ellen. Felülről nem lehet lőni őket. Az égő palánk aljából lövöldöznek rájuk, s lyukat vágnak csákánnyal a kő között, hogy azokon a réseken is lőhessenek a tárgyak alá. – Szalmát rájok! – harsogja Dobó. Egyfelől a víz locsog a fent égő palánkra, másfelől olajba és faggyúba mártott tüzes szalmakoszorúk repülnek a tárgyak fölé. Amelyik tárgy a falig jutott, azt a csáklyákkal fölfordítják vagy ellökik. Amelyiknek a teteje tüzet fogott, azt csak engedik sorsára. A török egymás után hányja el az égő fedelet, és ordítva menekül a tűzesőből.” A tárgyjelentése a 11‒16. században „pajzs, ostromtető, hordozható fedezék” volt, latin jövevényszó, eredeti alakja targea. Az ostromfedél jelentés kikövetkeztethető a szövegből, az író segít ebben, hiszen használja afedél szót. Érdekességként megjegyezzük, hogy később a szónak „cél, céltábla” jelentése is kifejlődött, a pajzsot ugyanis használták céltáblaként hajító és lőfegyverekkel való gyakorláshoz. Ebből a jelentésből fejlődött ki a tárgy nyelvtani terminus, hiszen a tárgy az a mondatrész, amelyre a cselekvés irányul (Simonyi Zsigmond vitte be a nyelvtanba ezt a terminust, régebbi neve a kiegészítő volt). Az „élettelen dolog, használati cikk, holmi, eszköz"jelentés csak a 19. század közepe táján alakult ki, ma ehhez kapcsoljuk a szó elsődlegesjelentését. A szó eredeti jelentése tehát háttérbe szorult, elhomályosult, s egy viszonylag új jelentése vált elsődlegessé.

A szavak átvitt jelentése az alapja a művészi jelentésváltozásnak, a szóképnek: a metaforának és a metonímiának. Megértésükben két dolog okozhat gondot: az olvasó gondolkozása-képzelete rugalmatlan, s nem tudja követni a névátvitel folyamatát; vagy pedig ismeretlen számára az ajelenség, amivel azonosít az író.

Sütő András prózája erősen metaforikus, emiatt nem könnyű olvasmány az edzetlen (érzéketlen?) olvasónak. Anyám könnyű álmot ígér című könyvéből van a következő idézet: „A magaméihoz tehát, közeli és távoli rokonoknál, új szavakat eprésztem.” A fiataloknak az új szavakat eprésztem metafora volt szokatlan, a szöveg olvasásakor megkérdezték, mitjelent. El kell képzeltetni az eprészés műveletét: apró, szedegető mozdulatokat végzünk, fel-felhajtjuk a leveleket, sörülünk, ha rábukkanunk egy-egy szép, illatos szemre. Hasonló élvezettel gyűjtötte a kisfiú a szavakat. A névátvitel alapja a közös tulajdonság vagy a közös cselekvés. A névátvitel alapját kell az olvasóval együtt megkeresnünk, vagy legalább megsejtetnünk, megéreztetnünk (a metafora sokszor csak sejtéseken alapul, ezért izgalmas); a névátvitelben tehát van egy hiány, egy ki nem mondott tényező, melyet – szükség esetén – fel kell tárni.

Példák:

Az olvasó nem érti a szöveget, ha az azonosító idegen számára, például olyan mitológiai fogalom, amelyet nem ismer. A szónoknak sem célszerű olyan metaforákat alkalmaznia, melyeket közönsége nem ért (Weiss 1989, 32).



A Hogyan tartsunk hatásos beszédet? című amerikai könyv példája kitűnő: „Városunk a szükséges munkaerő nélkül gyenge főnixmadár, amelynek nincs ereje felkelni az általuk felszított tűz hamujából.” A kép nem rossz, de ha az emberek nem értik- bár általában tudják, mi a főnixmadár-, akkor nincs értelme használni, hatása visszájára fordulhat. Ha azt mondjuk, hogy egy új törvénytervezet olyan, mint Prokrusztész-ágya, akkor egy szemléletes, hatásos képet alkalmaztunk. Az érti meg viszont a metaforát, aki tudja, hogy Prokrusztész egy Athén környéki rablógyilkos volt, aki áldozatait egy ágyba tette: ha hosszabb volt, mint az ágy, levágta a kilógó testrészt, ha rövidebbvolt, akkor megnyújtotta. A szerencsétlen így is, úgy is elpusztult. Nemcsak a mitológiai párhuzamok okoznak nehézséget, hanem a nyílt vagy burkolt idézetek, a túlzott aktualitások, illetőleg a szlengből vett kép vagy hasonlat. „Kedves népvezérek! Okítsátok hitveseteket táncra, illemre, írásbeliségre, beszédtechnikára, s a Haza fényre derül. (Legalábbis nem égünk, mint a lóden- gyár.)” (Pilhál György karcolatából)

3. A meghatározás vagy definíció alapvető fontosságú minden szövegben: világossá kell tenni, hogy miről is van szó, különben egyrészt a szerző nem éri el célját, másrészt az olvasó csak egy idő múlva veszi észre, hogy egészen más malomban őröl. Alapvetően szükség van a definíció szerkezetének ismeretére akkor is, ha értelmező szótárt olvas az ember, ha fogalmakat tanul, ha ismeretközlő szöveget olvas. Ha ismerjük a definíció szerkezetét, a tanulás is könnyű. A meghatározandó dolgot besoroljuk a fölérendelt fogalomba (ez a nemfogalom, a genus), majd felsoroljuk sajátos/megkülönböztető jegyeit (differentia specifica), azokat a jegyeket tehát, amelyek a dolgot az általánosabb nemfogalomtól és a többi fajfogalomtól megkülönböztetik (a definíció nehézségeiről lásd Bencze‒Aczél 2001).

A definíció logikai felépítését el kell magyarázni, s nagyon hasznos, ha az alábbi szemléletes módon írjuk fel:

Példák:

Az ismeretközlő szövegek gyakran kezdődnek definícióval. Ez szükséges, hiszen az ismeretközlő szövegnek egyértelműnek kell lennie. A szerző gyakran a szó köznyelvi jelentéséből indul ki, majd rátér a szó szaknyelvi jelentésének magyarázatára: ez a definíció. Azután feltérképezi a fogalmi kört, s összehasonlítja a közös nemfogalom alá rendelt fajfogalmakat. A definíció művelete tehát szorosan összefügg a felosztás és az összehasonlítás műveletével. Ha ismerjük ezt a logikai szerkezetet, könnyebben megértjük az ismeretközlő szövegeket. Ajelentéstanban a fogalmi kört jelentésmezőnek nevezzük, a nemfogalom a hiperonima (= fölérendelt fogalom), a fajfogalom a hiponima (= alárendelt fogalom), az egymás mellé rendelt fajfogalmak a kohiponimák (Hangay 1991). Az alábbi példa egy ismeretterjesztő előadásból való:

A hétköznapi beszéd fordulataiban gyakran szerepel az energia szó: a fiatalok energikusak, valaki nagy energiával lát neki a munkának, tele van energiával. A szóhasználatjelzi, hogy az emberek ösztönösen tudják, mi az energia, amelyben sajnos nem mindig bővelkedünk. A fizikus pontosan fogalmaz: „az energia anyagi rendszerek munkavégző képességének mértéke".

Az energiának számos fajtája van: a mozgáshoz a mozgási energia társul, egy erőtérben (pl. Földünk gravitációs terében) a testnek helyzetéből adódó helyzeti energiája is van. A hővel szintén társítható energia, s közismert



még a kémiai, az elektromos és a mágneses, továbbá a nukleáris energia. [.]

Miben különbözik a nukleáris energia a többi energiától? [...] A nukleáris energia forrása az atommag részecskéi közti erős kölcsönhatás, s leginkább a mértéke különbözteti meg a többi energiafajtától: felszabadítása minden eddiginél látványosabb és pusztítóbb hatásokat képes elérni.

(Bencze Gyula: Kell-e félni a nukleáris energiától?

Magyar Nemzet, 2003. febr. 1.)

A meghatározással szoros kapcsolatban van a fogalmi kör, illetőleg a felosztás és az osztályozás művelete. Induljunk ki a fenti cikkrészletből, és ábrázoljuk az összefüggéseket (a fogalomkör ábrázolását a módszertanban jelentéstérképnek nevezzük):

A felosztás során az energia általános fogalmát felosztottuk energiafajtákra. Az osztályozás során a nukleáris energiát besoroltuk az energia fogalma alá, a többi energiafajta közé.

Vegyünk egy másik példát: a szófajokat feloszthatjuk igékre, névszókra, igenevekre, határozószókra, viszonyszókra és mondatszókra; az igéket stb. pedig besorolhatjuk a szófajok közé. Jelentéstérképpel ábrázolva:

A nemfogalom és a fajfogalom egy rendszerben viszonyfogalom: az ige fogalmát is tovább oszthatjuk, ebben az esetben az ige lesz a nemfogalom, fajtái pedig a cselekvő, a műveltető, a visszaható, a szenvedő és a ható ige. A névszók: a főnév, a melléknév, a számnév és a névmás. Stb. Természetesen, minden felosztásnak van valamilyen alapja, szempontja, az ige esetében ez a cselekvő és a cselekvés viszonya volt. De a felosztás alapja lehet a cselekvés irányulása, eszerint léteznek tárgyas és tárgyatlan igék.

A nyelvtan azért hasznos (talán most már belátja az olvasó, hogy nélkülözhetetlen) tantárgy, mert keretében könnyen és a legtermészetesebben lehet ezeket a fontos logikai műveleteket tanítani. E műveletek azután meghatározzák bizonyos – főleg az ismeretterjesztő – szövegek, sőt a bekezdések felépítését; akinek tehát van rutinja az efféle műveletekben, könnyebben megérti a felosztásra, illetőleg az osztályozásra épülő szövegeket. A grammatika többek között ezért is előtanulmánya a retorikának. Aki ki akarja iktatni a tananyagból a grammatikát, nem megkönnyíti, hanem nehezíti a potenciális szövegértő olvasók dolgát.

Feladatok:

1. Szótárak segítségével (lásd a fejezet végén, a Felhasznált irodalom előtt) értelmezze az alábbi szöveg ismeretlen szavait.

Először is tejes málét sütött a vénember, majd töpörtyűs puliszkát meg túrós puliszkát, jó csípős túróval. Aztán megígérte, hogy tavaszkor, juhfejés idején újra eljön, s megtanítja őket bálmost készíteni.

(Wass Albert: Kard és kasza)

Tóderik két nagy szőrös kezéből ünnepélyes lassúsággal eregette bele az aranyszínű kukoricalisztet a fortyogó vízbe. Édeskés puliszkaszag töltötte meg a házat, és az égő bükkfa langyos illata. Aztán elkészült a puliszka is. Túrót vettek hozzá a deberkéből, és enni kezdtek.

(Wass Albert: Afuntineli boszorkány)



2. Képzelje el, hogy kisgyerekeknek magyaráz. Magyarázza meg az ismeretlen szavak jelentését. Utána világítsa meg a szövegben lévő metaforákat.

Az elemi iskolában osztálytársaimnál hamarabb tanultam meg a betűvetést. A sikongó palatábla fölé hajolva, ebéd közben is mámorosan róttam a szavakat. Úgy éreztem, mindahánnyal egy-egy titkot csípek fülön. Még nem tudtam, mit kezdek majd velük, merre s mi végett indítok rohamot. De hogy leírtam a félelmetes szót: báró, máris többnek éreztem magam, majdnem egyenrangúnak a betűk rácsai mögé vetett fogalommal. A világ birtokbavételének illúzióját éltem át: szavaim egyes csapatának eszméltető, titkos erejét. Más örökségre – semmilyen ingó és ingatlan vagyonra – nem számíthattam. Az ősök tankönyvbe foglalt testamentumaira sem. Mivel sáfárkodtam volna? A magaméihoz tehát, közeli és távoli rokonoknál, új szavakat eprésztem. Degenyegesek, fazekas vándorszékelyek szekere körül ólálkodva egy-egy friss jelzőt, igét, ikerszót dugdostam a nyelvem alá, s rohantam szívdobogva, mintha kancsót loptam volna: iafia, iafia! Anyám nevetett: pap lesz belőlem. Kérkedtem valósággal, mi mindennek tudom az elfelejtett – vagy soha meg sem tanult? – nevét.

(Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér)

3. Ábrázolja az alábbi szövegekben lévő fogalmi köröket. Egészítse is ki őket besorolható fogalmakkal, ha lehetséges.

A tudománypolitika a kultúrpolitikának legfiatalabb ága. Természetes, hogy sohasem állhat a népszerűség előterében olyan mértékben, mint például a népoktatási politika, de – mint mondottam – éppen e nemzetek rangsorában elfoglalt helyénél fogva döntőjelentősége van magasabb szempontból a tudománypolitikának. [...]

Amint méltóztatnak látni, a német tudománypolitika kifejlesztette ezt a három intézményt: a tudományos akadémiát, az egyetemeket és a kutatóintézeteket. Ez a történetileg kifejlődött osztályozás. Én azonban mai előadásomban inkábba logikai kategóriákra szeretném visszavezetni ezeket a dolgokat, és először is három típusával foglalkoznám a magas műveltség intézményeinek: a szakfőiskolával, az egyetemmel és a kutatóintézettel. Ezt a három típust azért bocsátom előre, mert ezekben kombinálni lehet a kutatásnak és oktatásnak princípiumait.

(Klebelsberg Kuno: Kutatás és oktatás. A felsőoktatásügyi egyesület közgyűlésén tartott előadás, 1932. jan. 17.)

1.1.3.2. A MONDATOK MEGÉRTÉSE

A mondatok megértésében több probléma lehet. Itt is legalább három dologról érdemes beszélni: a mondatok szerkezetéről, az új közlés felismeréséről, valamint a mondatban lévő beszédcselekvés (szándék) megállapításáról.

I. A mondatok szerkezetében megértési gondot okozhat a) az aszimmetrikus mondatszerkezet, b) a megszakításos mondatrend, c) a hiányos mondatszerkezet, d) a bonyolult bővítmények, e) a beékelt mellékmondatok, f) a bonyolult körmondatok. Segíti a mondat megértését a mondatrészek kapcsolatát feltüntető fogalmi alapú mondatelemzés (az elnevezésre lásd Adamikné‒Hangay 1999).

a) Az aszimmetrikus mondatszerkezetben vagy az alany tartománya, vagy az állítmány tartománya terebélyesebb a másikénál. Gyakran fordított mondatrenddel társul, sokszor egy hosszú állítmányi rész után, a mondat legvégén bújik meg az alany: „Főleg szónoki beszédben, nyilvános előadásban gyakran hallott hiba az úgynevezett betűejtés” (Bárczi Géza). Az alany hátratétele a kezdő vagy gyakorlatlan olvasót zavarja, ezért a tanítónők rekonstruálják az egyenes szórendet: A betűejtés gyakran hallható hiba.

b) A megszakításos mondatrend esetén az alany megszakítja az állítmány tartományát, beékelődik, vagy fordítva: „Selymit abarka már kitakarta” (Áprily Lajos). Ebben a mondatban az állítmány tartománya: már kitakarta selymit. Természetesen, ajól olvasónak ez a kis nehézség nem okoz gondot, a kezdőnek ismételni kell a mondatot egyenes szórenddel.

A kisgyerek nyelvi tudatossága (language awareness) fokozatosan fejlődik. Eleinte nem a mondat formájára ügyel, hanem a mondat által kifejezett valóságra. Ha megkérdezik tőle, melyik mondat hosszabb: A kis pillangó vígan röpköd a réten a virágok felett vagy A malac sokat evett, akkor a második mondatot tartja hosszabbnak, mert a malac sokat evett. A mondatot fokozatosan bontja fel, előbb alanyi és állítmányi részre. Nehezen érzékeli a mondatban az egyes szavakat, következésképpen nehezen érzékeli az igét. (Ez annyira fontos megfigyelés, hogy érdemes eredetiben idézni: „At a later stage, when children begin to turn their attention to the message (utterance or written sentence) itself, rather than to the reality referred to, both Ferreiro’s (1978, 1979) and Berthoud-Papandropoulou’s (1980) experiments show that utterances and written sentences are felt to have two



main parts, subject and predicate. Consequently, young children do not isolate the verb. For example: »How many words in legargon lave le camion (the boy washes the truck)?«: »Two words, the boy, and he washes the truck«„, tehát: „Egy későbbi fokon, amikor a gyermek figyelmét magára az üzenetre (a nyilatkozatra vagy az írott mondatra) kezdi fordítani, nem pedig a valóságnak arra a részletére, melyre az üzenet vonatkozik, mind Ferreiro (1978, 1979), mind Berthoud- Papandropoulou (1980) kísérletei azt mutatják, hogy a nyilatkozatokat és az írott mondatokat két fő részből, alanyból és állítmányból állónakérzik. Következésképpen a kisgyerekek nem különítik el az igét. Például »Hány szó van a legargon lave le camion (a fiú lemossa kamiont) mondatban?« »Két szó, a fiú és lemossa a kamiont«.” (Sinclair- Berthoud-Papandropoulou 1984, 84). Mindebből az következik, hogy a gyerek számára a legegyszerűbb az egyenes szórendű, szimmetrikus mondat: az alanyi rész-állítmányi rész sorrend. A mondatnak alanyi részre és állítmányi részre bontása, majd a predikatív szerkezet kiemelése nyilván nem a grammatikusok prekoncepciója, hanem a tapasztalat rögzítése. Éppen ezért a mondatértelmezésben a legkézenfekvőbb az alanyi rész és az állítmányi rész megállapítása, egyenes szórendben.

c) A hiányos mondatszerkezet is gondot okozhat, ilyenkor pótolni kell a kihagyott alanyt, állítmányt, esetleg tárgyat vagy vonzatot. A következő mondatban két hiányos szerkezet is van: „Futtam, mint a szarvasok [futnak], Lágy bánat [van] a szememben” (József Attila: Bánat).

d) A bonyolult mondatok értelmezésében mindig segít, ha elmondjuk saját szavainkkal. Ilyenkor rendszerint lebontjuk a bonyolult mondatot a benne lévő egyszerűbb mondatokra. Például: „A Dél-Afrikában és más forró, száraz helyeken található varázslatos szőnyegvirág szirmai jó időben nyitva vannak, de eső előtt összezáródnak.” (5. osztályos teszt 2001 novemberében) Ebben a bonyolult bővített mondatban több egyszerű mondat is van. Értelmezése ez lehet: Dél-Afrikában található a varázslatos szőnyegvirág. A szőnyegvirág más forró és száraz helyeken is virít. Szirmai jó időben nyitva vannak. Eső előtt azonban összezáródnak. A tanítónők szoktak így mondatokat értelmezni, nagyon helyesen (de csak akkor lehet ezt megtenni, ha beszélgetve vezetik az órát, nem pedig feladatlapokat töltögettetnek ki a gyerekekkel). Az olvasó is ezt teszi, ha áttekint egy bonyolult mondatot. Erre a mondatfelbontásra később is szükség van, különösen az esszécímek értelmezésekor.

A transzformációs generatív grammatika tanítja azt, hogy bonyolult mondataink egyszerűbb mondatokból, úgynevezett magmondatokból születnek (generálódnak), mégpedig úgy, hogy közben agyunk transzformációkat, azaz átalakításokat végez. Például: A szőnyegvirág Afrikában található mondat beépül (szakszóval: beágyazódik) Asző- nyegvirág jó időben kinyílik mondatba, de közben szórendi csere is történik, és az első mondat állítmányából jelző lesz: Az Afrikában található szőnyegvirágjó időben kinyílik. Olvasáskor ennek a műveletnek a fordítottját végezheti el agyunk. Ezeket az átalakításokat mindig elvégezhetjük, ha úgy látjuk, hogy segítik a mondatok megértését.

e) A beékelt mellékmondat megszakítja a főmondatot. A megszakított gondolatot a beékelés után kell keresni: „Mindenkiben, aki szívén viseli anyanyelve sorsát, kell élnie többé-kevésbé tudatosan egy nyelvi eszménynek” (Bárczi Géza). Ilyenkor mindig össze kell olvasni/olvastatni a szétszakított egységeket.

A mondat nehézsége nem mindig függ a mondat hosszúságától. Nehézzé a bonyolult alárendelések teszik. A hosszú, de szimmetrikus felépítésű, ritmikus mondatóriás – Deák Ferenctől vett példánk ilyen, lásd később – nem nehéz.

f) A körmondat arányos szerkesztésű, ritmikus felépítésű, bonyolult összetett mondat. A klasszikus körmondat egy előkészítő előszakaszra és a fő gondolatot tartalmazó utószakaszra bomlik. A romantikus tirádára inkább a mellérendelés jellemző. A barokk körmondat szövevényes szerkezetét az asszociációkon alapuló kapcsolások alakítják ki (Raisz 2002, 62‒63). Azt mindenképpen tudnunk kell, hogy a körmondatok ritmikusak, és pontosan ritmikusságuk könnyítette meg megértésüket, hallani is kell őket, belső hallással. Természetesen grammatikai szerkezetének áttekintése megkönnyíti a körmondat megértését. Az alábbi Kossuth-körmondatot Raisz Rózsa (2002, 68) tagmondatai szerint tördelte, de úgy, hogy a beljebb kezdések a mondatok hierarchiáját – többszörös alárendeltségét – is tükrözik. Az utószakasz a 6‒7. mondat, ez a főmondat, a többi ennek van alárendelve, s az előszakaszt alkotja. A szerkezet tehát: 1‒5 → 6‒7:

1. Ha Magyarországnak, mint ilyennek, függetlensége kivívatik;

2. ha mint ilyen, magyar állami típussal foglalja el ős-történelmi helyét az európai államrendszerben, élén a királlyal,

3. ki csak magyar király,

4. kinek sem más, mint magyar királyi érdekei, sem idegen hatalmi forrásai nem lehetnek,



2. s e király mellett a nemzetnek felelős magyar kormánnyal,

5. mely valamint létjogát, úgy tartalmát is csak a magyar állameszméből merítheti:

6. teljes lehetetlenség,

7. hogy Magyarországnak egy ezredév történelmében gyökerező magyar állami típusát s a magyar fajnak saját hazájában „primus inter pares” szerepre hivatottságát kérdés alá vonni valakinek is még csak eszébe isjuthatott volna.

Az alábbiakban közlünk néhány körmondatot. Könnyítésül bejelöltük a szerkezet pilléreit: vastagon kiemeltük a főmondatot, s dőlten írtuk az utalószókat és a kötőszókat (a hiányzó kötőszókat zárójelbe tettük). Értelmezze a mondatokat, majd olvassa fel őket: a felolvasásjó próbája a megértésnek. (Természetesen, ha tudja, elemezheti részletesen is grammatikai szempontból a mondatokat. A mondatelemzés mindig segíti a mondat megértését.)

Példák:

1.

Ha a római tanács és nép maga hatalmának főpontján még most is állana, ha mi ezen római népnek egy meghódított tartományocskája volnánk, s (ha) úgy, mint alattvalók, folyamodnánk hozzájok, hogy szabadulhassunk meg nyelvönktől, és (ha) ők adták volna ezen választ, azttekintetes rendek meg tudnám fogni; de midőn magyar nemzetnek kívánságára magyar főrendek adnak ilyen választ, azt megfogni nem tudom.

(Kölcsey Ferenc. Idézi Szeberényi Lajos: Politikai szónoklattan)

2.

Nemzeti szabadság csak ott gondolható, hol erős akarat, s (hol) abból folyó állandóság a nemzet többségében találkozik; hol pedig a többség ingadoz, s (hol) az akarat ereje néhány gazdagsággal megkülönböztetett férfiak körében fejlik ki: ott nemzeti szabadság nincs, ott a nemzetet elébb-utóbb oligarchiai intézetek temetik magok alá.

(Kölcsey Ferenc. Idézi Szeberényi Lajos: Politikai szónoklattan)

3.

Én, kinek a polgári szabadság földi relígióm, ki mint enlételemről, úgy meg vagyok arról is győződve, hogy e sokat hányatott nemzetnek a polgári szabadság közönségessé tétele nélkül jövendője nincs, ki tehát, mint a pokol tornácának rabjai az üdvözülés percének, oly égető vággyal nézek elébe a napnak, mely e hont a közös polgári szabadság keresztvizével megváltsa az enyészettől, mély aggodalomba merülök, ha meggondolom, hogy az adómentesség koldus-szabadalmáhozi botor ragaszkodás leszen (az) a kőszirt, melyen nemcsak a polgári szabadság közönségessé tétele hajótörést szenvedhet, de még az is, melyet bírunk, megtöretik, és e hon, melyet a bánat fájdalmával oly hőn szeretünk, kitöröltethetik azalkotmányos nemzetek sorából, a nélkül, hogy összedűlendő álladalmi épületének romjain az európai nemzetcsalád bánatos rokonszenve föltámadás reményét építhetné többé.

(Kossuth Lajos. Idézi Szeberényi Lajos: Politikai szónoklattan)

Feladatok:

1.

Az alábbi mondat csak látszólag bonyolult. Azért egyszerűbb, mint a fentiek, mert felsorolást tartalmaz, csupa mellérendelés (romantikus tiráda). Különítse el függőleges vonalakkal a szerkezet pilléreit, vagyis a felsorolás tagjait, azután olvassa fel!

A hatalmas Rómának s a szabad Görögországnak szabad polgárai lelkesedést meríthetnek hazájoknak történeteiből – büszkék valának nemzetök nagyságában s dicsőségében, s érezték, hogy az ő hazájok legszebb, legboldogítóbb; a francia, az angol szinte lelkesedve tekintenek vissza történeteikre, szinte érzik, hogy Európában nincsen haza, mely nekik annyi kényelmet, annyi szabadságot, annyi biztonságot nyújtana, mint a



magoké; a lángkeblű olaszt földúlt szabadsága romjai közt a klasszikai hajdankortüze lelkesíti; az oroszt legalább hazájának óriási nagyságaemeli: de a magyarnak mindezekből csak igen kevésjutott; történeteink csak átokszülte viszálykodásra, csak életért s megmaradásért levívott véres harcokra mutatnak, – kevés azokban a polgári erényeknek tiszta példája, kevés a fénypont, mely forró önérzettel keblünket emelje; hiúság nem kecsegtethet bennünket, mert hiszen Európa csak alig tudja létezésünket, s Afrikának számos kolóniái talán ösmeretesebbek, mint honunk, melyet Ausztria termékeny, de műveletlen kolóniájának tart a külföld.

(Deák Ferenc. Idézi Szeberényi Lajos: Politikai szónoklattan)

2.

Készüljön fel az alábbi mondatok felolvasására!

A török hódoltságból való rekonstrukciót, az akkori újra való felébredést rendkívül megnehezítette az a tény, hogy míg a szerencsésebb nyugat-európai nemzetekbe a felvilágosodott abszolutizmus az állami hatalom kényszereszközeivel maga vezette be a kultúrát, s úgyszólván rájuk erőszakolta a kultúra áldásait, addig a magyar nemzeti törekvéseknek a hatalommal szemben, az államhatalom ellenére kellett érvényesülniök, a nemzeti áldozatkészségnek kellett előteremteni az eszközöket nagy kultúrintézmények létesítésére, és azt, hogy ezek létesítése pusztán megengedtessék, a nagy nádornak úgy kellett a hatalommal szemben úgyszólván kikönyörögnie.

(Gróf Klebelsberg Kuno válogatott beszédei és írásai)

Azt hiszem, hogy múltunk iránti tiszteletből, és a méltó elődöknek adózva ma is illő megerősíteni meggyőződésünket, hogy a Szent Korona kifejezte és kifejezi vágyunkat az országgá épített európai hazára; kifejezte és kifejezi az emberek hitét az európai erkölcsi és kulturális értékrend megtartó erejében; kifejezte és kifejezi vágyunkat a külső és belső biztonságra, a szabadságra, az anyagi boldogulásra, a szolidaritásra; kifejezte és kifejezi az ország kormányzásának és az egyéni cselekvésnek a felelősségét; több mint szimbólumként fejezte és fejezi ki államiságunk egyszerre nemzeti és európai lényegét.

(Mádl Ferenc: Egész nemzetet átfogó jelkép)

A mondatrészek összefüggésének megértése és ábrázolása segíti a mondatértést. Felmerül a kérdés, hogy a 19. század folyamán és a 20. század második felében kifejlesztett számos mondatelemzési lehetőség közül melyiket válasszuk, vagyis melyik felel meg leginkább a szövegértelmezésnek. Adamik Tamás A szöveg értelmezése című tanulmányában elemez egy latin mondatot a generatív módszerrel, a függőségi (dependencia-) grammatika technikájával, valamint a hazánkban kifejlesztett mondatrészeken alapuló elemzéssel és ábrázolással, rámutat a generatív és a függőségi elemzés korlátaira, s arra a megállapításra jut, hogy „A magyar elemzési módszer nyilaival és aláhúzásaival egyértelműen megállapítja a mondatrészeket és azok egymáshoz való viszonyát, ezért fontos segítséget nyújthat a bonyolult és nehéz latin és görög mondatok megértéséhez. Ebből pedig az a következtetés vonható le, hogy a hagyományos leíró nyelvtant nem pótolhatják az újabb nyelvelméletek alapján felépülő nyelvtanok. Ahhoz tehát, hogy a klasszikus szövegek hosszú körmondatait maradéktalanul megértsük, értelmezzük, és értelmezésünket meg is tudjuk indokolni, elengedhetetlenül szükséges a hagyományos leíró nyelvtan és elemzési módszereinek tökéletes ismerete. De ez természetes is, hiszen az európai kultúra alapja kétezer év óta, kissé ugyan más elvi alapon, de mégiscsak ez a nyelvtan, s e kétezer év alatt nyelvészek sok-sok generációja oly sok elméleti tudást és gyakorlati tapasztalatot halmozott fel szövegek leírásában, értelmezésében és elemzésében, amelyet egyszerűen elvetni az európai kultúra sérülése nélkül nem lehet.” (Adamik 1998,44) Nézzünk meg egy egyszerűbb, majd egy bonyolultabb példát. Ha a tanár ilyen elemzést végeztet, jól teszi, ha a diákokkal összeolvastatja a szerkezeti rajz elemeit.

Kultúrpolitikám két alapgondolaton épül fel. (Klebelsberg)



Hasznos gyakorlat, ha szerkezeti ábrát adunk meg, s összeolvastatjuk a diákokkal. Többféle megoldás fog születni, attól függően, hogy a mondat mely részét kívánják hangsúlyozni. A hangsúly a szórendet is megváltoztatja. (Ez a gyakorlat átvezet a következő, az aktuális tagolásról szóló problematikába.)

Megoldások:

A Tiszához hasonló kanyarulatokkal vándorolt útján a magyar nyelv.

Vándorolt útján a magyar nyelv, a Tiszához hasonló kanyarulatokkal.

A magyar nyelv a Tiszához hasonló kanyarulatokkal vándorolt útján. (Ez Krúdy mondata.)

II. Az új közlés felismerése alapvető fontosságú, elárulja a szórend és a szórendhez kapcsolódó hangsúly. Az új közlést kereső elemzési módot aktuális mondattagolásnak nevezzük, pontosan azért, mert az új közlés az aktuális, a szövegösszefüggés alapján kideríthető mondanivaló. (Nagy vonalakban jelöljük be az új közléseket, nem nyújtunk szakszerű elemzést itt sem. Célunknak ez tökéletesen megfelel.)

Példa:



Volt egy görög bölcs, aki nagyon mély pillantásokat vetett a világ és az emberi élet titkaiba, látásait azonban meglepő gyermekdedséggel, naivitással fejezte ki. Például azt mondotta, hogy minden tárgyról, amelyet nézünk, percenként leválik valami finom kép. Olyanforma, mint a halotti álarc; s ez a finom kép, miután tisztán szellemi szerkezetű, beköltözik a mi lelkűnkbe; így történhetik meg, hogy mi ismeretet szerezhetünk tőlünk idegen dolgokról és személyekről. Szerinte minden emberről leválik egy ilyen szellemi kép, amit őeidolionnak nevezett, seza kép kerül át valamely ismerősünk lelkébe. Ezért tudják mások, hogy mi milyenek vagyunk, vehetik számításba jellemünket és építhetnek egyéniségünkjellemző vonásaira.

Ebben a naiv képben egy örök igazság nyer kifejezést. Az tudniillik, hogy mindnyájunkról minden ismerősünk lelkében él egy kép, s rájuk nézve mindennél fontosabb kérdés, hogy milyen ez a kép.

(Ravasz László: Egymás képe)

Feladatok:

Jelölje be az alábbi szövegben (az előző gondolat folytatásában) a hangsúlyozandó részeket!

Különösen áll ez a házastársakra. Mindenik a másikról megalkotott magának egy eidoliont. E kép biztatására döntötte el, hogy életét összekapcsolja vele. Mi lesz akkor, ha kiderül, hogy a kép hamis volt? Hiányzik belőle az érték, nincs meg az állandósága, más a lényege, és ismeretlen, új törvényt követ? Milyen borzasztó felfedezés, mikor azt kell látnunk, hogy élettársunkból hiányzik a becsülni és szeretni való érték. Szánni sokáig lehet egy embert, tűrni már kevesebb ideig, de a részvétre épített házasság vagy a tisztán nevelői célzatból kötött szövetség olyan könnyen szétmállik, mint a megavult selyem.

Ez a csalódás akkor szokott bekövetkezni, amikor nem figyelünk meg egy olyan törvényszerűséget, amelyre alapigénk utal. Nem ismeretlen előttünk az a kép, amely élettársunk lelkében él rólunk. Ezért mindennél fontosabb, hogy erre a képre mi vigyázzunk, igazságát biztosítsuk, s tegyünk róla, hogy az a kép mindég ajándék legyen.

(Ravasz László: Egymás képe)

III. A mondatban lévő szándék: a beszédaktus vagy beszédcselekvés. Nem azonosa mondatfajtával. Öt mondatfajta van, beszédaktus pedig nagyon sok. Egy szöveg megértése szempontjából egyrészt a beszélő/író szándéka a fontos, másrészt pedig a hallgatóra/olvasóra gyakorolt hatás. A beszélő/író szándékát illokúciós beszédaktusnak nevezzük; a hallgatóra/olvasóra gyakorolt hatást pedigperlokúciós beszédaktusnak. A közömbös kijelentés a lokúciós aktus (például ha robothangon mindenféle szándék nélkül kimondunkegy mondatot). Az alábbi táblázatjól szemlélteti a hagyományos grammatikai és a pragmatikai fogalmak viszonyát.

A beszédaktus erősen függ a kontextustól, vagyis attól, hogy milyen körülmények között használjuk. Például, ha egy apa azt mondja a fiának, hogy Ideje elkezdened tanulni, akkor ez az apa részéről lehet figyelmeztetés, a fiára gyakorolt hatás szempontjából lehet zavarás; ismételt felszólítás esetén zaklatás. Ha ezt egy tanár mondja az év vége felé az egész osztály előtt, akkor a tanár részéről lehet fenyegetés, a fiúra gyakorolt hatás a megszégyenülés.

A beszédaktus direktés indirekt lehet. Például a Mosd meg a nyakad! mondat formailag és tartalmilag felszólítás. A Megmosnád végre a nyakad? mondat formailag kérdés, de tartalmilag felszólítás, s eszerint kell rá reagálni (nem lehet igennel vagy nemmel válaszolni, s továbbra is koszosnak maradni). Az Ideadnád a sót? mondat is tartalmilag felszólítás, s válaszul oda kell adni a sót (nem teheti meg a beszédpartner, hogy kérdésre igennel vagy nemmel válaszol, és tovább eszik). Ezek az ambivalens mondatok gondot okozhatnak a szövegértésben, főleg kisgyerekek esetében.



Feladatok:

Az alábbi szövegben van két felszólító mondat. A bennük foglalt beszédaktus összetett. A szövegösszefüggés alapján bontsa ki tartalmukat a beszélők szándéka és a fiúra (Gergőre) gyakorolt hatás szempontjából.

Egyszer a város szélén a homokbányák körül métáztunk a pajtásaimmal. Látom, hogy az egyik bánya felől kikanyarodik az országútra egy asszony. A feje be van kötve nagykendővel, a hátán zsákot cipel. Az bizonyosan tapasztófölddel lehet tele, mert nagyon meggörnyed alatta.

Rátátom a szemem az asszonyra. Ahogy a szél meglibbenti a kötőjét, arra gondolok, hogy nini, de olyan kötője van ennek a néninek, mint szülémnek.

‒ Vigyázz, Gergő! – kiált rám az adogató, és felhajítja a labdát.

Fölütöm olyan magasra, hogy tán vissza se esik többet. A fiúk hátrameresztett nyakkal néznek utána, de az én szemem megint csak a nénikén van. No, egészen szülémet formázza így messziről. Az ám ni, mintha mondta volna is szülém a múlt vasárnap, hogy tapasztani kellene már a malomházat.

‒ Vigyázz, Gergő! – kiált fel megint Gyuszi, és akkorát suhintok a labdára, hogy a szőlők aljáig szaladnak utána nagy kurjongatva a többiek. Én meg nézek az asszony felé, alig bír döcögni szegény. Le akarja tenni a zsákot, de inkább magától esik az le a válláról. Ráül, törüli az arcát a kötőjével, és felém fordul egy kicsit.

Megdobban a szívem: szülém az csakugyan! Valaki mintha megtaszítana: szaladj hamar, segíts neki! Mennék is én, de már szállingóznak vissza a fiúk. Sok az úri gyerek köztük – mit szólnak azok hozzá, ha megtudják, hogy az én szülém az a zsákos néni?

(Móra Ferenc: Kincskereső kisködmön)

Tulajdonképpen mire kell vigyáznia Gergőnek? (Nem a labdajátéka lényeges.) Fejtse ki egy rövid bekezdésben.

1.1.3.3. A BEKEZDÉSEK MEGÉRTÉSE

Egyjól megírt ismeretközlő bekezdésben van egy tételmondat, s a többi mondat ezt a tételmondatot fejti ki, részletezi, magyarázza. Olvasáskor ezt a tételmondatot kell észrevennünk (ez adja a vázlatpontot, s tanuláskor



ezt kell emlékezetünkbe vésnünk). A tételmondat vagy a bekezdés elején helyezkedik el, vagy a közepén, vagy a végén.

Példák:

1.

Nagyapó nagyon kicsi és gyönge volt. Nem tudott már másképp járni, csak botra támaszkodva. Nem is igen járkált, csak üldögélt a nagy karosszékben. Jó időben a tornácon sütkérezett, szeles, esős napokban a kályha mellett üldögélt. Mióta az eszemet tudom, sohase láttam dolgozni. Csak eregette a füstmacskákat a nagy tajtékpipából, és nézegetett mindenféle régi könyveket.

(Móra Ferenc: Nagyapó)

A tétel: Nagyapó kicsi és gyönge volt. A többi mondat ezt fejti ki: nem járkált, üldögélt, nem dolgozott, pipázott, könyveket nézegetett. Így is felírhatjuk.

tétel: Nagyapó kicsi és gyönge volt. támogató részletek: nem járkált

üldögélt nem dolgozott pipázott stb.

2.

Jó magyartanárom volt. A magyar szavak színeire, szépségére a Toldi-val eszméltette rá tizennégy éves tanítványait. A nyelvtant is Arany János szellemében, hajlékony, humánus törvényeivel tanította. De igazában nem is nyelvtant tanultunk, bonyolultabb tudományt: hogyan lélegzik a nyelv.

Egy teljes évig a Toldi-ban éltünk. Egy-egy órára úgy készültünk, hogy néhány versszakot odahaza elolvastunk, majd a magyarórákon ezeket a szakaszokat hangosan felolvastuk; tisztán, szépen kellett olvasni, megkeresve és érzékeltetve a szavak fényét, odahajolva a verssorok szívdobogásához. Azután elemeztük a

leckéül kijelölt részt. Végül kívülről kellett felmondani. De a memoritert már nem tanultuk, amire idáig értünk, mindannyian, még a tompák is, folyékonyan mondták a verset.

A Toldi a legszellemesebb tantervi bölcsesség. Anyai közvetlenséggel szólaltatja meg az anyanyelvet.

(Illés Endre: A só íze. Közli Grétsy László 2000)

Feladatok:

Keresse meg az alábbi bekezdésekben a tételmondatot. Írja le a lényegét, s gyűjtse ki mellé a támogató részleteket.

1.

Az előtanulmányok sorában nem tudom eléggé hangsúlyozni a történészre nézve a nyelvtudás fontosságát. Itt nem a Berlitz- vagy más rokon módszer szerint elsajátított beszélgetési készségre gondolok, hanem arra, hogy a magyar historikus az újkor nagy nemzeteinek történeti emlékeit és műveit eredetiben olvasni tudja. A középkorral valahogy csak meglennénk, mert a finnugor és turáni nyelvészetet nálunk behatóan művelik, a latin és a görög nyelvet ifjúságunk még a középiskolában tanulja. Persze nem ártana, ha ifjúságunk a gimnáziumban a latin klasszikusok mellett a középkori, különösen a hazai latinsággal is megismerkednék. Fel kellene venni a tantervbe Anonymusnak és Kézainak, fontosabb törvényeinknek, például az Aranybullának és Werbőczynek, Bonfininek és Gale- ottinak, Istvánffynak és Szamosközynek, Bél Mátyásnak és Katona Istvánnak szemelvényekben való olvasását. Görög tantervünkbe is beilleszthetők lennének a bennünket oly közelről érdeklő bizánci auktorok: Priscus Rhetor és Leo Grammaticus, Bölcs Leó és Konstantin Porphyrogenitus császárok munkáinak magyar vonatkozású részei. A nagy fennakadások azonban a modern nyelvek terén vannak, és hogy az újkori, különösen a XVIII. és a XIX. századbeli egyetemes históriának nálunk oly kevés művelője akadt, annak nem csekély részben oka történészeink fogyatékos nyelvismereteiben rejlik. Attól a fiatal tudóstól, aki történelemből a doktori fokot meg akarja szerezni, okvetlenül meg kellene kívánni a németen kívül még egy nyugat-európai nyelvnek, a franciának, olasznak vagy angolnak ismeretét.




2.

Kultúrpolitikám két alapgondolaton épül fel. Emelni igyekszem a magyar nemzet széles néprétegeinek, nagy tömegeinek értelmi szintjét. Ezt a célt szolgálja a mezőgazdasági népesség érdekeit szolgáló népiskolák létesítéséről és fenntartásáról szóló 1926. évi VII. tc., melyetjavaslatomra szavazott meg a tisztelt nemzetgyűlés, továbbá a polgári iskoláról szólójavaslatom, melyet egyidejűleg terjesztek a t. nemzetgyűlés elé. Gondoskodni kell azonban arról is, hogy minden téren kellő számban álljanak oly szakemberek rendelkezésre, kik teljesen európai színvonalon állnak, s így minden működési téren, minden szakmában a nagy feladatok megoldásánál elsőrangú erőkre támaszkodhassunk. E másik célból adom be egyidejűleg a természettudományok fejlesztése érdekében teendő intézkedésekről szóló javaslatomat, s e második célt fogja meggyőződésem szerint előmozdítani a külföldi magyar intézetekről és a tudományos ösztöndíjügy szervezéséről szóló jelen javaslatom is.


3.

Azt hiszem, nagyon komplex dolog és sok ismérvből rakódik össze az, hogy melyik a kicsi és melyik a nagy nemzet. Ezen meggyőződésem, hogy ezek között a kritériumok között egyik legfontosabb az, hogy egy nemzet csak más nagy népek által felkutatott igazságokat tanít-e a maga körében, vagy pedig annak a nemzetnek körében nagymértékben folyik-e eredeti kutatás is. Azok a nemzetek, amelyeknél nem folyik eredeti kutatás, amelyeknek még főiskoláik is csak arra szorítkoznak, hogy az idegen népek által felkutatott igazságokat terjesszék, nagy nemzeteknek nem nevezhetők. Egy ilyen nemzet tanárai csak az idegen kultúrának commis-voyageurjei, utazói, ügynökei. Egy nemzet naggyá csak akkor lehet, ha kebelében önálló kutatás folyik. Ezért a nemzetek életében döntőjelentősége van annak, van-e ott tudománypolitika, igen vagy nem.


1.1.3.4. A SZÖVEGEGÉSZ MEGÉRTÉSE

Ahány szöveg, annyi szerkezet. Természetesen, vannak fogódzóink, ezeket tekintjük át. 1. Ajól szerkesztett szöveg bevezetésre, tárgyalásra és befejezésre oszlik. A tárgyalásban pedig van egy témakijelölő mondat, majd a bizonyítása következik. Olvasáskor sokat segít, ha rábízhatjuk magunkat az író eligazítására. 2. A szöveg logikai műveletek segítségével is rendeződhet, ezek: a) a meghatározás: a nem- és a fajfogalom, a felosztás, illetőleg osztályozás; b) összehasonlítás: hasonlóságok, különbségek, fokozatok; c) viszonyok: ok-okozati viszony, előzmény és következmény, ellentétek, ellentmondások; d) körülmények: a lehetséges és a lehetetlen, a múltbeli és ajövőbeli tények; e) a részekre osztás: az egész és részei.

Példák:

1.

Az alábbi szövegekben bejelöltük a makroszerkezeti részeket (bevezetés, tárgyalás, befejezés), a témakijelölő mondatot pedig kiemeltük. Foglalja össze saját szavaival a makroszerkezeti részek lényegét. Készüljön fel a szöveg felolvasására.Bev. Örömmel jelenthetem, hogy rovatunknak immár törzslevelezői is vannak. Közéjük tartozik a székesfehérvári Kanczlerné Jóczik Mariann, aki legutóbb többek között ezt írta levelében:

„A valahol fölösleges használatáról írt vagy szólt már »valahol« Tanár Úr, de úgy látszik, hiába. Sokan továbbra is minduntalan használják, olyankor is, amikor szinte semmit semjelent. A Fejér Megyei Hírlapban például nemrégiben ezt olvastam: »Valahol biztosan izgatja, hogy ellenfele... huszonötmillióval lett gazdagabba Kérdezem én: hol izgatja? Lehet erre egyáltalán válaszolni? Egy fiatal nő pedig egy tévéműsorban ezt mondta: »A fiúmat csak a motorozás érdekli, velem nem foglalkozik, de valahol szeret.” Szerintem ez elég sovány vigasz számára!"

T. Azt, hogy az ifjú bölcs fiúja számára milyen fokú vigasz, hogy csak valahol szereti választottját, nem az én feladatom megítélni, de hogy nyelvhasználatunknak nem tesz jót a valahol határozószónak ez a mondanivalót ködösítő, bizonytalan értelmű szerepeltetése, az nem kétséges. Szótárainkban még csak utalást sem találunk ilyen fajta használatára. Ott csak közismert, mégpedig hellyel kapcsolatosjelentései vannak meg: „valamely helyen”, illetve a „jelzett helyen". Mint például Ady Négy-öt magyar összehajol című versében: „Itt valahol, ott valahol / Esett, szép, szomorú fejekkel / Négy-öt magyar összehajol.” Az a fajta valahol-ozás azonban, amelyet levélírónk pécéz ki – s amelynek divatja immár három évtizede tart –, teljesen más tőről fakad. Itt már szó sincs helyre utalásról. Ennek a főleg művészkörökben, a kritikusi nyelvben s általában a



sajtónyelvben magát makacsul tartó divatnak a „normái” szerint a valahol nagyjából ezekkel egyenértékű: valahogy, valamiképp, valamilyen módon, talán, egy kissé.

Bef. Tudom, a divat nagyhatalom. A nyelvhasználat is az. Semjó szóval, sem tiltással nem könnyű eredményesen küzdeni ellene, mármint a káros kinövései, fejleményei ellen. De én azért reménykedem, s ha már Adyt idéztem néhány sorral feljebb a valahol helyes használatára, hadd utaljak befejezésül, megszívlelendő összegzésként is az ő egyik – szólássá vált – mondatára: „Valahol utat tévesztettünk."

(Grétsy László: Anyanyelvi őrjárat)

Ordít-e a féreg a fában?

Bev. A szólások gazdag világa múltunk, történelmünk emléktára. Szólásaink, közmondásaink egyrészt felidézik számunkra a magyar múlt akár közismert, akár csupán éppen általuk megőrzött eseményeit (Több is veszett Mohácsnál, Egyszer volt Budán kutyavásár), másrészt nyelvünk, szavaink múltjába is bepillantást engednek. Mai anyanyelvi őrjáratunk során egy olyan szólást mutatok be olvasóimnak, amely mindkét ismérvnek megfelel, ugyanis egy érdekes jelentésváltozás nyomait is őrzi, ugyanakkor pedig a múlt egy darabkáját is felvillantja számunkra.

T. A szólás, amelynek „értelmes” voltát már évekkel ezelőtt is s most újból több levélíró vitatta, a következő: ordít, mint a fába szorult féreg. Idézet egy levélből: „Soha életben nem láttam még fába szorult férget, és férget nem is hallottam még erős, átható hangot adni. Úgy gondolom, hogy aki be tud mutatni egy ordító férget, az természettudományos csodát művel.”

A levélírónak a mai nyelvhasználat alapján természetesen igaza van, ám e szólásban éppen az az érdekes és tanulságos, hogy nem a mai nyelvi normákra épül.

A féreg, ez a finnugor eredetű szavunk a középkorban nem csupán apró, kártékony élősdit, rovart jelentett, hanem nagy ragadozó állatot, például farkast is. „A farkas a legtorkossabb féreg, bestye, fene vad”, írta például egyik munkájában a 17. századi jeles pedagógus és teológus, Amos Comenius. A vitatott szólásban a féreg szónak ez ajelentése őrződött meg. Márpedig azt, úgy vélem, e szólás minden bírálója elismeri, hogy ha a bolha vagy a poloska nem is, a farkas bizony tud ordítani.

Most már csak az a kérdés, hogyan szorulhat fába egy féreg, azazhogy egy farkas. Megmondom: úgy, hogy valamilyen módon csapdába, verembe esik. A fa ebben a szólásban valamilyen farkasfogó eszközt jelent. Hogy ez pontosan milyen volt, nem tudjuk, azt azonban igen, hogy voltak s néhol még napjainkba is vannak olyan fából készült vadfogó eszközök, amelyekbe beleszorul a rájuk lépő vadnak a lába.

Bef. Azt pedig, ugyebár, már nem kell bizonygatnom, hogy az ilyen szorult helyzetben lévő farkas csakugyan ordít, mint a fába szorult féreg.


2.

Az alábbiakban a szövegek logikai felépítésére adunk példákat. Készítsen vázlatot (táblázat formájában is lehet) a szövegekhez (az elsőhöz megtette maga a szerző).

a) Definíció és felosztás

A prózai műfajok

A próza birodalma, mint láttuk, az elmélet és a gyakorlati élet, szóval a valóság. A prózai mű vagy az értelmet akarja új ismeretekkel, gondolatokkal gazdagítani, vagy az akaratot valamire rábírni.

Ebben már adva van a legfőbb felosztás. Vannak ismeretközlő prózai művek és rábeszélő prózai művek.

Ismeretet – mint fentebb is láttuk – kétféle módon szoktunk közölni. Vagy tisztán magát az ismeretet közöljük, vagy azt az eljárást is, amellyel az ismeretre eljutottunk, illetőleg eljuthatni. Az ismertető művek egy része tehát a szó szoros értelmében közlő, a másik része pedig fejtegető.

Egyszerűen közölni rendszerint olyan ismereteket szoktunk, melyeknek tárgya adva van. Adva van pedig



mindaz, amit tapasztaltunk. Elsősorban az érzéki

világ tárgyai és tüneményei és ami a világon történik. Mindezek olyan dolgok, amelyek készen adva vannak, s ezeket szavainkkal mintegy be lehet mutatni.

Ez ismeretek konkrét dolgokról szólnak. Megismertetjük például a tengert, ott az a kérdés: ilyen a tenger? Megismertetjük a tatárjárást, ott az a kérdés: mi történt? Tárgynak, tüneménynek efféle bemutató ismertetését leírásnak nevezzük, cselekvések hasonló ismertetését elbeszélésnek.

Fejtegetve olyan ismereteket szoktunk közölni, amelyeknek tárgya nincs adva, hanem csak az emberi elme vonta el, az alkotta meg. Ezek az ismeretek nem tapasztalás, hanem elmélkedés eredményei (például a mennyiségtani ismeretek). Az ilyen ismereteknél szoktuk igazolni: hogy keletkeztek, szoktuk kimutatni: hogyjuthatni el rájok. A tudományos könyvek, értekezések, tanulmányok általában véve fejtegetők, megbeszélők.

Amikor a leírásban vagy elbeszélésben nem szorítkozunk a tapasztalás nyújtotta adatokra, hanem elemezzük a tárgyat vagy történetet, s általános törvényszerűséget akarunk belőle elvonni, mihelyt elmélkedünk rólok, tapasztalati ismereteinket bírálat tárgyává tesszük: akkor a leírás és elbeszélés is tudományos jelleget kap, és mintegy értekezéssé alakul. Így a leíró természettudomány és a történetírás átléphet a közlő előadásból az értekezőbe. (Heltai elbeszélése Hunyadiról csak elbeszélés, Salamoné inkább értekezés.)

A rábeszélő prózai művek lehetnek élőszóbeliek és írásbeliek (nyomtatott művek). Amolyan a szónoklat, ilyen a hírlapi cikk, röpirat (irány-munka), kiáltvány, felhívás stb.

Ha még idevesszük a közönséges életből is azokat az iratokat, melyek akár tartalmuknál, akár formájuknál fogva elérhetik az irodalmi színvonalat – ilyen iratok pedig a levelek közt akadnak leginkább –, továbbá idevesszük a prózának költői művekben alkalmazását, akkor a következő fajokat állíthatjuk össze:

A prózai műfajok

A levél és a széppróza kívül esik a prózai műfajok szorosan vont határán. Az előbbi azonban már oda emelkedhetik, az utóbbi pedig még (formájánál fogva) oda tartozhatik. A széppróza lehet konkrét tárgyú, tehát leíró vagy elbeszélő és lehet elmélkedő (reflexív), tehát az értekezéshez hasonlító.

Az egyes műfajokjellemzését az ismeretközlő műveken fogjuk kezdeni, mert azoknak szerkezete legegyszerűbb.

(Négyesy László: Rhetorika)

b) Összehasonlítás

Tiszta vizet a természetben nem találunk, az csakis mesterséges úton hozható létre. A természetes vizek élővilága elképesztően változatos. Például az édesvizekben több tízezer állat- és növényfaj található. Közülük a tápláléklánc alján lévő legkisebbek, a baktériumok és a lebegő mikroszkopikus növények, az algák csupán néhány mikron nagyságúak (bizonyos algafajok néhány száz mikron nagyságúak is lehetnek).

A szennyvíz fizikai, kémiai, biológiai tulajdonságai s legfőképpen fajszegény élővilága miattjócskán eltér a természetes vizekétől. Gyakoriak benne a kórokozók. Ipari, háztartási és mezőgazdasági célokra tisztítás nélkül „elhasznált” közegnek számít, ugyanakkor a vízinövények tápanyagául szolgálhat, sajnos. Az ötvenes évek elején Japán egy kis falujában, Minamatában feltűnően sok lakos szenvedett idegrendszeri elváltozásokban. A kezdeti enyhe tüneteket erős resz- ketés, paralízis és esetenként halál követte. Sok csecsemő torzszülöttként és mentális sérüléssel jött a világra. A vizsgálatok higanymérgezést mutattak ki. A Chisso vegyi gyár éveken keresztül ürítette a nagy mennyiségű higanyt – higany-szulfát formájában – tartalmazó szennyvizét a Minamata-öbölbe, feltételezvén, hogy az a tengeraljzat üledékében „örökre” eltemetődik. Nem így történt. A higany feldúsult a táplálékláncban, ennélfogva a halat és kagylót fogyasztó emberek szervezetében veszélyesen sok mérgező anyag halmozódott fel. Több mint háromezer-ötszázan betegedtek meg, és majdnem ötvenen haltak



meg. Ezt követően vezették be a literenként már 1 mikrogramm koncentrációban is rendkívül veszélyes, úgynevezett mikroszennyezők fogalmát.

(Somlyódy László: A jövő vízgazdálkodásának alapjai, Mindentudás Egyeteme)

c) Ok-okozati viszony

Áttérve most már a középiskolai reformra, amelyet a nemzetgyűlés szíves voltjavaslatomra megalkotni, örömmel jelentem, hogy ez a reform már a végrehajtás alatt áll. Mi ennek a reformnak az alapgondolata? E reform alapgondolata az, hogy a magyar nemzetnek ma nagyobb szüksége van a modern nyelvekés irodalmak ismeretére, mint bármikor volt. (Igaz! Úgy van!) Régente, amikor Ausztriával együtt voltunk, sokan azzal vigasztalódtak, hogy egy nagy egészben vagyunk benn, és Ausztria külpolitikailag helyettünk is gondolkodik. Akkor is nagy hiba volt ez az állapot azért, mert nagy tudósaink, művelt embereink, éppen nyelvtudásuk hiányában, ha idegenekkel állottak szemben, nem tudtak helytállani. Ezért sikerült bennünket külföldön is olyan nagyon megrágalmazni, aminek azután Trianonban keservesen megadtuk az árát. Nálunknál sokkal kisebb nemzeteknek nagyszámmal voltak nyugat-európai nyelveket beszélő fiai, akik kötelességüknek ismerték kimenni oda, és a maguk fajtája mellett és ellenünk propagandát csinálni, s mi ezzel a propagandával szemben védtelenek voltunk, mert az osztrák diplomácia nem sokat törődött velünk, sőt talán akadtak elfogult emberek a régi

Ausztriában – nem a maiban –, akik ennek örvendtek, viszont azonban mi nem tudtuk védeni magunkat, éppen mivel honfitársaink nem beszélték tökéletesen az idegen nyelveket. (Közbeszólás. Zaj.) De ha ez ennyire veszedelmes volt a régi monarchiában, ahol külpolitikailag nem játszottunk akkora szerepet, döntő ez ma, amikor a magyar nemzetnek önállóan kell sorsát intéznie. A baj nemcsak ott van, hogy lassanként diplomáciának sem tudnók alimentálni, ha nem volna elég magyar ember, aki idegen nyelveket beszél; én nem erre helyezem a súlyt, hanem a nagy magyar közvéleményre. Aki nem tud francia, német, angol lapokat olvasni, hogyan igazodjék el mint művelt ember, mint szavazó, mint választó, vagy mint a választóközönséget vidéken vezető tekintélyes ember a külföldi helyzet dolgában. Hogyan szerezzen tájékozódást arról, hogy mi történt külföldön, ha a magyar nyelven kívül más nyelvű olvasmányok érthetetlenek előtte?


d) Időrend (múltbeli tények)

Egész nemzetet átfogó jelkép

Elnök asszony! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim!

Kossuth Lajosnak, a Honvédelmi Bizottmány elnökének szavait olvasom: „Az ellenség közeledvén a főváros felé, s a csatának kimenetele Isten kezében lévén, a Kormány kötelességének tartja a koronát minden esetre biztosítani. Ezért elrendeli, hogy az ország szent koronáját s egyéb koronázási insigniáit (jelvényeit) azonnal Debrecenbe kell elszállítani."

1848. december 30-án, az ország sorsának drámai óráiban született parancs ez, amikor a császári csapatok már a fővároshoz közeledtek.

A forradalom és szabadságharc kormánya és Országgyűlése ekkor úgy rendelkezett, hogy ki kell üríteni a fővárost, az alkotmányos intézményeket – és így a Szent Koronát is – Debrecenbe kell költöztetni. Ez megtörtént.

A győzelmes 1849. évi hadjárat során, 1849. június 5-én a Szent Korona és a koronázási insigniák visszatérhettek a fővárosba. Amikor 1849. július 8-án megint szorongatott hadi helyzet állt elő Budán, Szemere Bertalan miniszterelnök- Kossuthtal egyetértésben – a koronát előbb Szegedre, majd Nagyváradra vitte magával, és onnan Aradra.

A temesvári 1849. szeptember 11-i csatavesztés után, amikor már Világos árnyékát is látni kellett, Kossuth és Szemere délen készültek az országot elhagyni.

Szemere, ismét csak Kossuthtal egyetértésben, úgy döntött, hogy a Szent Korona maradjon Magyarországon. Mert ahol a korona van, ott van az ország, a magyar államiság reménye és biztosítéka. A korona semmiképpen sem kerülhet az ellenség kezébe.



Ezért harmadmagával, mielőtt átlépték a határt, 1849. szeptember 17. éjszakáján a Szent Koronát Orsovánál egy füzesben elásták. A helyszínről rajzokat készítettek, hogy majd fel lehessen lelni.

Az önkényuralom négy évig, 1853. szeptember 8-ig nem tudott a korona nyomára jutni.

Hölgyem és Uraim, tisztelt Országgyűlés!

Itt abbahagyom a történetet. A folytatás ismert, Arany János walesi bárdjainak szavától a nemzet túlélésének deáki útján át Liszt Ferenc koronázási miséjének általa is csak a templomon kívül hallgatott fájdalmas credójáig.

A történet lényege a valóság égi másán is úgy hangzik, legszebb történelmi hagyományaink nagy alakjai is úgy látták, hogy a Szent Korona az ország szabadságának, függetlenségének és alkotmányos értékrendjének olyan jelképi ereje, hogy védelmével magunkat védjük.

Kifejezi sorsunkat, és nehéz időkben is erősíti reményünket országunk, nemzetünk jövőjében.

(Mádl Ferenc köztársasági elnök beszéde a Szent Korona hazahozatalának

évfordulóján, részlet)

c) Felsorolás

Van itt még egy tény, amivel azt gondolom, mindannyiunknak meg kell barátkoznia: ajelenlegi és ajövőbeli kormányoknak is. Az emberek többsége – talán nem tévedek, ha azt mondom, elsöprő többsége – pártszimpátiától függetlenül, sőt, talán függetlenül attól, hogy bal- vagyjobboldalon dobog-e a szíve, továbbra is magáénak érzi az elmúlt esztendők legfontosabb vívmányait. Magáénak érzi a család és gyermeknevelés kiemelt támogatását, magáének érzi a gáz, a villany, a gyógyszer, a közlekedés szigorú árszabályozását, a nemzeti vagyon védelmét, a magyar vállalkozókelőnyhözjuttatását. Magáénak érzi a magyar föld védelmét, a családi gazdaságokat, a szigorú büntető politikát. Magáénak érzi a kábítószer üldözését, és magáénak érzi, azt hiszem, a státustörvényt is. Ezeket az értékeket, célokat és vívmányokat az emberek többsége a kormányváltástól függetlenül, függetlenül attól, hogy a kormányváltásra szavaztak-e vagy sem, eddig is támogatta, most is támogatja, ésjózan ésszel gondolkodva kimondhatjuk, hogy valószínűleg ajö- vőben is támogatni fogja. Mert az emberek többsége számára mindez nem politika, hanem maga az élet, méghozzá az ő saját és családja élete. Ha kényelmetlen is, de mindenkinek meg kell barátkozni azzal a gondolattal, hogy a mostani négy év mércéjét az előző négy év eredményei adják. Ideje mindannyiunknak megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy a mai idők teljesítményét a Széchenyi-tervvel, a státustörvénnyel, a családi adókedvezménnyel, a diákhitellel, a Mária Valéria híddal, az erdélyi egyetemmel és a Nemzeti Színházzal fogják majd megmérni.

(Orbán Viktor beszéde a Pesti Vigadóban 2003. február 6-án, részlet)

f) Egész-rész viszony

Humboldt Vilmos kétségtelenül egyike volt minden idők legnagyobb kultúr- politikusainak, hiszen az őáltala lerakott tudománypolitikai alapon épült fel a porosz-német tudományosság hatalmas épülete. Humboldt Vilmos a tudománypolitikának három alapszervét ismerte: a tudományos akadémiát, az egyetemet és – mint magát kifejezte – bizonyos mellékintézményeket, amely szó talán nem volt találó, de amely mögött teljesen az a dolog állt, amelyet ma kutatási intézetnek neveznek. Ö ajövőbe vetett sastekintettel meglátta azt, hogy kell olyan intézménynek lenni, ahol a vezetők és segéderők már nincsenek oktatással igénybe véve, hanem egész idejüket a kutatásnak szentelhetik.

Az intézménytriász tehát, amelyet Humboldt Vilmos felállított, a következő: tudományos akadémia, egyetem, kutatóintézet. De amíg a berlini akadémia és a berlini egyetem gyorsan kifejlődött, addig az ő távozása után ezek iránt az úgynevezett mellékintézmények iránt kisebb érdeklődés mutatkozott. A humboldti gondolat az volt, hogy az egyetem lényegéhez tartozik két elemnek a találkozása: a kutatásé és oktatásé. S ez a nagy útravaló elég volt arra, hogy a XIX. század végéig a porosz-német univerzitások vezessenek az egész világon.


Feladatok:

Állapítsa meg az alábbi szövegek logikai felépítését. Készítsen vázlatot (táblázatot).



1.

A magyar nyelv dicsérete

A magyar nyelv elszigetelt. A magyar nyelv irodalmi halál. Magyar nyelven verset írni gályarabság. A magyar nyelv költészetre kivételesen alkalmas. Hadd támogassam meg ezt a merész meggyőződést egy egyszerű okkal: a magyar nyelv formai-verselési lehetőségeivel. Hadd mondjuk el újra meg újra: ritmikai rendszereink külön-külön meg egymásra hatásukban olyan verselési bőséget hoznak létre, ami másutt Európában nem található. Ami pedig a magyar rímet illeti: az európai (tehát indoeurópai) nyelvek 20. századi, jogosult rímundora csak részben érvényes a mi egészen más szerkezetű nyelvünkre. Nem, még egyáltalán nemjátszottunk le mindent, amit a magyar nyelv kottái jelölnek. Ha az anyanyelvünkről beszélünk, nem szabad elfelejtenünk, hogy fiatal anya gyermekei vagyunk.

Tudom, hogy mindez nem elég. Tudom (ami atolmácsolást illeti), hogy a formai hűség így is közmegegyezésen alapuló, paradox követelmény marad; a költészetről pedig módomban volt megtanulni, hogy a lehetőség nem megvalósulás. Küszködtem a magánhangzó-illeszkedés tűrhetetlen monotóniájával, tisztában vagyok az a hang nyerseségével, az e unalmával. Fél éjszakát tűnődtem a ragozó nyelv átkos, hosszú szavain, néha még álmomban is fölvert egy-egy ilyen lidérc, mint: természetszeretet vagy: ócsárolhatatlanság. Mégsem tudom elfelejteni a kamaszkorombeli Tóth Árpád-kötetet, a kicsi, barna, bőrbe kötött Örök Virágok-at (és a többit), amit ugyanúgy szerettem, mint az eredeti magyar verset. Az pedig, hogy a fordított vers ugyanolyan élmény lehet, mint az eredeti, valami módon mégiscsak a nyelv diadala.

Szeretem a magyar nyelvet. Amikor ezt leírom, nem riaszt meg Gide intelme, amit olvasóinak címzett: Örülök, ha értenek, de könyörgök, ne értsenek meg oly gyorsan. – Nem értettem meg túlságosan gyorsan az anyanyelvemet. Valószínűleg ma sem értem eléggé. De szeretem, mint az élet feltételeit, szeretem nemfelejtő kamasz módra.

S szeretném, ha mások is szeretnék.

(Nemes Nagy Ágnes: Vallomás. Közli Grétsy László: A mi nyelvünk)

2.

Nehéz

Nehéz-e a magyar nyelv? – ezt a kérdést fejtegette Illyés Gyula jó néhány héttel ezelőtt a Népszabadságban, s végül megállapította, hogy – ellentétben a tévhittel – a magyar nyelv nem nehéz. Egy-két héttel később a nyelvészjogán hozzászólt a kérdéshez F. I., és vitatva Illyés véleményét, annak a nézetének adott hangot, hogy a magyar nyelv nem nehéz, nem is könnyű, pontosan olyan, mint a többi nyelv. Mivelhogy ezt a kérdést azóta nem bolygatja senki, tessék megengedni, hogy most már én is letegyem a garast: nekem fogalmam sincs arról, hogy a magyar nyelv nehéz-e vagy könnyű. Ha arra gondolok, hogy már két-három éves koromban beszéltem és értettem magyarul, azt kell hinnem, hogy a magyar nyelv nem lehet nehéz. Ha azonban J. S.-re, Párizsból ideszármazott francia ismerősömre gondolok, azt kell gondolnom, hogy a magyar nyelv mégiscsak nehéz, mert húsz éve él Pesten, de nyelvünket, amit én két-három év alatt megtanultam, még ma sem beszéli igazán jól.

E kérdés kapcsán azon tűnődtem a minap, hogy ha anyanyelvem nem a magyar volna, mi mindent nem tudnék megtanulni ebből a nyelvből. Csak úgy hirtelenében felsoroltam magamban néhány „apróságot”, melyet – legjobb hitem szerint – sohasem tudnék megtanulni, ha történetesen nem magyarnak születtem volna.

Mindenekelőtt a tárgyas és a tárgyatlan igeragozást, de ez köztudomásúan nehéz minden idegen ajkúnak. Nem tudnám továbbá megtanulni, hogy a ló tárgyesete lovat, de a hó tárgyesete nem hovat, hanem havat, és a só tárgyesete nem sovat, nem is savat, hanem sót. És ha már a tárgyeseteknél tartunk, aligha menne a fejembe, hogy a tű tárgyesete tűt, de a fű tárgyesete füvet, valaki ígérhet nekem füvet és fát, de ha mindent ígér, csak füvet és fát nem, akkor azt mondom: fűt-fát ígér, tehát a füvet is úgy ígéri, mintha tüvet, azaz pardon, tűt ígérne.

Nem tudom, valaha is elsajátítanám-e, hogy a kalbász fűszeresebb, mint a kolbász, a randa csúnyább, mint a ronda, és a beretva élesebb, mint a borotva. Kétlem azt is, hogy az alszik és az aluszik között különbséget tudnék tenni, hogy tudniillik a kedves és szelíd nagymama (ha így akarom mondani) aluszik, de a rablógyilkosra már csupán azt mondhatom, hogy alszik, ő bizony nem aluszik, hacsak nem kedves a szívemnek az az akasztófára való gézengúz.

Na és persze az ikes igék! Nem könnyű ügy. Azt bizonyosan megtanulnám, hogy az ember nem esz, hanem



eszik, sőt az állat is eszik, és nem esz, sőt a fene is eszik, mert ha durván akarom elhárítani az ételt, amivel megkínálnak, így kiáltok fel: eszik a fene! De ha megbánom, hogy nem fogadtam el, akkor már esz a fene, vagyis a fene csak akkor eszik ikesen, ha engem esz, egye meg a fene, de bonyolult!

Kevés nekem itt a helyem arra, hogy a magyar nyelv minden csalafintaságát felsorolni akár csak meg is kíséreljem. Hogy mégsem lehet valami nagyon könnyű nyelv, azt az is bizonyítja, hogy igen sok magyar ajkú sem tud jól magyarul: újságcikkek, de még irodalmi igényű művek is tanúskodnak erről. Nem is beszélve arról, hogy egy-egy szó jelentését még a tanultabbak sem ismerik. Még egy fél éve sincs, hogy egy ismerősömtől (mellékesen: kulturális területen dolgozik az illető) így búcsúztam: „Add át üdvözletemet a kedves nődnek!” Mire az illető méltatlankodva így felelt: „Nem tudod, hogy már feleségül vettem?”

(Tabi László: Nyelvédesanyánk. Közli Grétsy László: Ami nyelvünk)

1.1.4. Az olvasás fokozatai: a szó szerinti, az értelmező, a kritikai és a kreatív olvasás

Megkülönböztetünk szó szerinti, interpretáló (értelmező), kritikai (bíráló) és kreatív (alkotó) olvasást.

A szó szerinti olvasás a szövegben lévő adatok, ismeretek leltározását jelenti, más néven: a szöveg információinak megkeresése. Tréfásan adatolónak is nevezhetjük. A szövegértő olvasást vizsgáló tesztek először a nyilvánvaló adatokat keresik. Ez a fokozat általában nem nehéz, az viszont kétségtelen tény, hogy megfelelő olvasási sebesség, jó memória és figyelem szükséges hozzá. Ilyenkor a szereplők, a cselekmény színhelye, ideje, a különféle adatok felől kérdezünk stb., egyszóval olyan tényekről, melyek szó szerint benne vannak a szövegben.

Az értelmező (interpretáló) olvasás a szöveg rejtett, kikövetkeztethető gondolatainak feltárását jelenti, más szóval: a szövegben lévő információ megértését. Tréfásan gondolkodónak vagy nyomozónak nevezhetjük. Ezt a feladattípust tartalmazzák leginkább a szövegértő olvasást vizsgáló tesztek. Ez a feladat olykor nehéz, a gondolkodást, vagyis a következtetések működtetését kívánja meg.

A kritikai olvasása mű bírálatátjelenti, később foglalkozunk vele (lásd 490). A kreatív (alkotó) olvasás a mű továbbgondolása, tulajdonképpen az olvasó válasza (lásd 497).

A továbbiakban az értelmező olvasással foglalkozunk. Mi minden fordulhat elő egy értelmező olvasást vizsgáló feladatban? 1. Olyan gondolatok, vélemények felfedezése, amelyek nincsenek közvetlenül, szó szerint megfogalmazva a szövegben. 2. Olyan ok-okozati viszonyok kiderítése, amelyek nincsenek közvetlenül megfogalmazva a szövegben. 3. Az író szándékának kiderítése. 4. A mondatban kifejezett szándék (beszédaktus) kiderítése, az indirekt beszédaktusok megértése. 5. A névmások és a határo- zószókjelöltjének (referensének) a megállapítása, a deixis megértése. 6. A hiányzó szavak kikövetkeztetése. 7. A költői nyelv – például a metaforák – megértése.

1. Olyan gondolatokat, véleményeket kell felfedeznünk, amelyek nincsenek szó szerint benne a szövegben. Az implikációkról van szó, illetőleg az enthümémáról. A filozófus Paul Grice 1975-ben megjelent Logic and Conversation című művében arról írt, hogy egy kijelentés magában foglalhat egy olyan állítást, mely nem része és nem szükségszerű következménye a kijelentésnek. A szöveghez lazán kapcsolódó állításokat implikációknak (bennfoglalásoknak) nevezzük. Például a férj ezt mondja a feleségének: Károly bácsi jön ma este vacsorára. A feleség erre ezt válaszolja: Jobb lesz, ha elzárom a konyakot. Ennek a társalgásnak a hallgatója két következtetést vonhat le: Károly bácsi iszákos, el kell zárni előle az italt, különben folyamatosan fogyasztaná; vagy: Károly bácsi antialkoholista, és még az ital látványa is felbőszíti. A körülmények alaposabb ismerete szükséges ahhoz, hogy eldöntsük, melyik kiegészítés igaz. Az implikációk erősen függenek a kontextustól és a résztvevőktől; e tekintetben hasonlítanak az illokúciós és a perlokúciós beszédaktusokra. Az implikációk szoros kapcsolatban vannak a társalgási maximákkal, azaz alapszabályokkal (lásd 551).

2. A szöveghez szorosabban tartozó rejtett állítások a preszuppozíciók (előfeltevések, Kiefer 1983). Például Szabó Magda Sziget-kék című gyermekkönyve így kezdődik: „Ezen a napon még sokkal borzasztóbb volt minden.” Arra kell gondolnunk, hogy a megelőző napokon is borzasztó dolgok történtek. Vagy: „Ám egyszer, amint Mókusné asszony a port törölgette, a portörlő ronggyal a féltve őrzött mogyorót is a komódról fölmarkolta, és – kimondani is rettenetes – az odú ablakán kirázta.” (Kányádi) Ebben a mondatban is van egy ki nem mondott állítás, amelyre az is kötőszó utal, mégpedig az, hogy Mókusné asszony egyéb dolgokat is fölmarkolt és kirázott a portörlő ronggyal. Vagy: „Lám, nem gyötri már az álmosság szegényt” (Lázár Ervin) mondatba beleértjük, hogy az illetőt előzőleg gyötörte az álmosság. Az előfeltevések okozzák szegény



Dömdödöm elhallgatását, okoskodásában az előfeltevéseken töri a fejét: „.ekkor meghallotta, ahogy a ligetben egy lány azt mondja egy fiúnak: »Én igazán szeretlek.« »Mi az, hogy igazán?!« – háborgott magában Dömdödöm. Akkor talán olyan is van, hogy nem igazán? Ha nem igazán, akkor az már nem is szeretet. S ha szereti, akkor miért kell hozzá az az igazán? Vagy szeret valakit az ember, vagy nem.” (Lázár Ervin: A négyszögletű kerek erdő) Az előfeltevésekre szerencsés elnevezés a háttérmondat (Bánréti 1993,118–122).

Az implikáció és a preszuppozíció között különbség van, bár a különbség a szakirodalomból eléggé nehezen állapítható meg, mert sok a szerzők között az ellentmondás. Úgy tűnik fel, hogy a preszuppozíció szorosan kötődik az adott mondathoz, valóban logikai előzmény. Az implikáció lazán és többféleképpen kapcsolódik a szöveghez, inkább a kontextustól függ.

3. Az író szándékát érvelése alapján deríthetjük ki. Például az Ordít-e a féreg a fában? Című írásban az írónak az volt a szándéka, hogy rámutasson egyjelentésváltozásra (a féregjelentése a régi nyelvben „farkas”) és egy régi állatfogó eszköz meglétére (a fa egy csapdaféle lehetett). A Nehéz című írásban a szerző szándéka az volt, hogy bemutassa a magyar nyelv nehézségeit, ehhez felsorol néhány rendhagyó grammatikai esetet.

4. A mondatban kifejezett szándék (beszédaktus) felismerése lényeges. Nemcsak az író/beszélő szándékát kell kideríteni, hanem az olvasóra/hallgatóra gyakorolt hatást is. Sajátos értelmezést kívánnak az indirekt és a nem szó szerint értendő beszédaktusok (lásd 461).

5. A névmások és a határozószókjelöltjének (referensének) a megtalálása szövegtani probléma, az utalások megértéséről van szó. A névmások (elsősorban a mutató névmások) és a mutató névmási eredetű határozószók tulajdonképpen tartalmatlan szavak. Szövegbeli szerepük az, hogy vissza- vagy előreutaljanak egy szövegbeli tartalmas szóra. Például a Toldi alábbi részleteiben a mutató névmások a főnevekre utalnak vissza, illetőleg előre:

Az utalások két esetben okozhatnak gondot: a kezdő olvasónak elkerülheti a figyelmét a névmás és a főnév összekapcsolása; akkor is nehéz a kapcsolat felismerése, ha a névmás referense távol esik (ajó írók ügyelnek arra, hogy a kapcsolatok világosak legyenek).

A deixis rámutatás, kifelé mutatás a szövegből (részletes bemutatását lásd 520). A deixis vonatkozása (referense) nem a szövegbeli szó, hanem a valóság tárgya. Az alábbi részlet egy regényből való, a szereplő rámutat a mellette álló kutyára:

„Ez meg honnan került ide? – bökött az ugató kutyakölyök felé.”

(Wass Albert: Kard és kasza)

1. A hiányzó szavak kikövetkeztetése gondot okozhat a hiányos szerkezetű mondatok vagy a hiányzó utalószók és kötőszók esetében. A bonyolult összetett mondatok esetében kell erre ügyelni.

2. A költői nyelvvel nem foglalkozunk részletesen, ez a stilisztika illetékességi körébe tartozik (ide a szóképek és az alakzatok ismerete tartozik).



Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy az értelmező olvasás többnyire valamiféle hiány kiderítése. Az alábbi táblázatban foglalhatjuk össze:

Értelmező olvasás ‒ hiány implikáció,‒enthüméma

preszuppozíció

a beszédaktus

az író szándéka

az üres szavak (névmások, határozószók) a hiányzó szavak a metaforában lévő hiány

Példák:

1.

Az őszi nap már teljes pompájában tündöklött az alföldi város fölött. Parasztszekerek zörögtek sárga porfelhőkben. Vonat füttyentett a kishídon. A piacon zsákokban árulták a piros rózsapaprikát meg a száraz babot.

Bosszúsan tipegett anyja mellett. Merevnek, nevetségesnek, főképp leányosnak érezte magát ebben a „legjobb” ruhájában, melyről tudta, hogy a legrosszabb, hogy olcsó és ócska. Szerette volna letépni, földre tiporni. De tudta, hogy apja szegény gimnáziumi tanár, s nekik nemigen futja különbre. Azzal vett magának elégtételt, hogy egész úton nem szólt egy szót sem.

Nagyon hamar a Vörös Ökörhöz értek.

A Vörös Ökör az elemi iskola (alsó fokú iskola) volt. A népművelésnek ez az egyetemes palotája onnan kapta merőben sajátos nevét, hogy valamikor a helyén egy düledező, ütött-kopott kocsma állott, melynek cégérjére egy vörös ökör volt pingálva. A viskó már egy emberöltő óta leégett. De ennek a borissza városnak korhelyei még mindig szívesen emlékeztek vissza az itteni duhaj éjszakákra, s ezért kegyeletesen az iskolára is átruházták a kocsma nevét, mely ekképpen apáról fiúra szállt.

Amikor anyjával az iskola homályos előcsarnokába ért, elhalványodott. Rájött a „nehéz légzés". Szokása szerint egy oszlophoz dőlt, s teljes erejével magához szorította. Anyja lehajolt hozzá, megkérdezte, hogy mi baja. Nem felelt neki. Csak a kezét szorongatta egyre erősebben.

Fönn az emeleten volt az első osztály. Egy barna szárnyas ajtó előtt az anyja megcsókolta őt. Indulni akart. De ő nem engedte el a kezét.

‒ Félek – susogta.

‒ Mitől félsz?

‒ Félek – ismételte.

‒ Ne félj, aranyom. Nézd, a többiek is itt vannak. Mindenki itt van. Hallod, milyen vidámak? Menj a kis barátaidhoz.

‒ Maradj – könyörgött, s az anyja szoknyájába kapaszkodott.

Az a szabadon hagyott kezével búcsút intett fiának, kisiklott előle, lassan ballagott a folyosón. A folyosó sarkán elővette zsebkendőjét, s megtörölte szemét. Még vissza is nézett rá egyszer, hogy mosolyával bátorítsa, de azután hirtelen eltűnt.

A kisfiú egy darabig földbe gyökerezett lábbal állt, s várt-várt, anyja után bámulva. Remélte, hogy talán visszajön, és tréfa az egész. De nem volt tréfa.

(Kosztolányi Dezső: Esti Kornél)

A szöveg egy hatosztályos gimnáziumi felvételi feladatlapból való. A következő kérdések csatlakoznak hozzá: 1. Hol és mikorjátszódika novella? (Ez aszó szerinti olvasást ellenőrző kérdés, nyilvánvaló tényeket kér számon.) 1. Mit tudsz meg a kisfiú családi környezetéről? (Ez is a szó szerinti olvasást kéri: benne van a szövegben, hogy



szegény tanár gyereke.) 3. Mitől fél a kisfiú? (Ez már a kikövetkeztethető tartalmat kéri számon, az értelmező olvasást. Többféle válasz adható: az ismeretlentől fél; attól, hogy kigúnyolják a szegénysége miatt; édesanyja eltávozott, s így nem lesz védelmezője.) 4. Milyennek látod a kisfiút a részlet alapján? (Ezt is a szövegből kell kiolvasni. A gyerekek megtanulják az iskolában, hogy vannak külső és belső tulajdonságok, a válaszban ebben a sorrendben lehet haladni: kicsi, vézna, „tipegett"; makacs, konok, sértődé- keny, „egész úton nem szólt egy szót sem"; érzékeny.) 4. Hogyan képzeled el a történet folytatását? (Ez már a kreatív olvasást kéri számon, sokféle válasz adható: a kisfiút megvigasztalta a tanító bácsi, kedves padtársat kapott, vagy továbbra is félt a hangos és erőszakos gyerekektől.)

2.

Olyan most a mező reggelenkint, mintha gyémántos fátyolrongyokkal volna behullatva. A kis mezei pókok hálói azok. A kis mezei pókok is érzik már a kegyetlen hónapok közeledést: nincs hajlék, nincs kályha, nincs éléstár!

A természetnek nyomorult kis mostohagyermekei érzik a közelgő telet: fölmásznak a legmagasabb fűszálak hegyére, föl a napba néző fű kékvirágaira, a bogáncs borzas fejére, a telegráfoszlopok hideg porcelángombjaira, és ott dermedeznek, töprenkednek, hogyan lehetne menekülni?

(Gárdonyi Géza: Október)

A szöveget az Édes anyanyelvünk 7. osztályos nyelvtankönyv idézi. Több kérdés csatlakozik hozzá, a szempontunkból fontosak a következők: Mik azok a kegyetlen hónapok? (A téli hónapok.) Mit jelent az is kötőszó a harmadik mondatban? (Ez a preszuppozícióra kérdez, tehát a mondat mögött lévő ki nem mondott állításra: a többi állat is érzi a tél közeledtét.) Mire utal a második mondatban az azok mutató névmás? (A névmások üres szavak, a tartalmuk másutt rejlik, utalnak valamire: itt a fátyolrongyokra, vagyis a pókhálókra utal a névmás. Minél kisebbek a gyerekek, annál fontosabb az utalások tisztázása. Nem biztos, hogy minden olvasó érti az összefüggéseket. A szöveg szerkezetében fontosak az utalások.) Mire utal a szöveg végén az ott határozószó? (A porcelángombokra, a probléma azonos az előzővel.) Miről szól végül is ez a kis szöveg? Valóban el lehet menekülni? (Ezzel már a mögöttes tartalomra kérdezünk: az író gondolatai az elmúlás körül forognak: senki nem tud a halál elől elmenekülni, mi sem.)

3.

Az értelmező olvasás fejlesztésére kiválóan alkalmasak a fabulák. Az író bennük rejlő szándéka a tanítás, egy életigazság megvilágítása, de úgy, hogy ezt az igazságot többnyire ki kell következtetni. A farkas és a bárány történetét a világirodalom minden fabulaírója feldolgozta. Az első, Aiszóposz a mese végén megfogalmazza a tanulságot; Phaedrusz nem teszi nyilvánvalóvá, elrejti a szöveg ellentéteiben, jelzőiben, ki kell következtetni (Tolsztoj sem fogalmazza meg egyértelműen). A megfogalmazott tanulság lazán kapcsolódik a szöveghez ‒ Aiszóposz elkülöníti a külön bekezdéssel –, ezért a mese elé is lehet helyezni egyrészt (ezt teszi La Fontaine: „Minden érv oly erős, mint képviselője: / Bizonyítom, tanuj belőle"; Krilov még konkrétabb: „Az erősebb előtt mindig a gyenge a vétkes. / Történelmünk során volt erre példa sok. De mert én nem történelmet irok, / hallgassátok meg a mesémet"), másrészt bővebben ki lehet fejteni (ezt teszi Heltai Gáspár, sőt ő magyar környezetbe helyezi a tanulságot).

Phaedrusz: A farkas és a bárány

A szomjas farkas és a szomjas kis bari

Ugyanazon patakra ment véletlenül.

A jámbor gyapjasnál az ordas följebb állt,

Gonosz szándékkal mégis így kötött belé.

„Miért bolygatod fel nékem a patak vizét,

Ha én iszom?” A gyapjas félénken felelt:

„Hogyan tehetném, kérlek, mit szememre hánysz?

Hiszen a víz felőled árad szájamig."



A meghazudtolt farkas így acsarkodott:

„Fél éve rútul rágalmaztál engemet."

„Hisz akkor még nem éltem én” – felelte az.

„Apád gyalázott akkor, istenuccse, ő –

És ráugorva széjjelmarcangolta őt.

Aiszóposz: A farkas és a bárány

A farkas megpillantotta a bárányt, amint egy folyónál vizet ivott, és valamilyen jól hangzó ürüggyel meg akarta enni. Ezért, bár fennebb állott, mégis azzal vádolta, hogy felzavarja a vizet, és nem hagyja őt inni. A bárány azt felelte, hogy ő csak az ajka hegyével iszik, és különben is lennebbáll, és felfelé a vizet nem zavarhatja fel. Ekkor a farkas ezzel a váddal hozakodott elő: „Ám az elmúlt évben apámat szidtad!” A bárány azt válaszolta, hogy akkor még meg sem volt születve. A farkas ekkor így szólt: „Ha az önvédelemből soha nem is fogysz ki, én mégis megeszlek téged”.

A mese azt mutatja, hogy mit sem ér a jogos önvédelem azok szemében, akik arra határozták el magukat, hogyjogtalanságot cselekedjenek.Heltai Gáspár a következő tanulságot függesztette a meséhez: „Értelme: E fabulával írta meg Ezópus e világi dúsoknak és kegyetleneknek hamisságát és kegyetlenségét, hogy nem gondolván sem az Istennel, sem annak igazságával, a szegény ártatlanokat minden ok nélkül megnyomorítják: Dühös nevet költenek az ebnek, csak hogy megölhessék. Vagy ötte meg a hájat avagy nem, de pálcát keresnek neki. Ugyan bűnös a csősz, vagy vétkezett a szegény ember, vagy sem. Pauper ubique iacet. Jaj e nagy hamisságnak.”

Tehát agyoncsapják a kutyát, akár megette a hájat, akár nem, hasonlóképpen elbánnak a csősszel, akár vétkes, akár nem. Az aktualizálást folytathatjuk: megverik a másik banda tagját, akár anyázott, akár nem; mindenképpen háborút indítanak a kisebb ország ellen, akár fegyverkezik, akár nem.

Lessing: A farkas és a bárány

A bárányt egy folyóhoz űzte a szomjúság, ugyanez az ok vezette oda a farkast is a másik oldalon. Mivel közöttük volt a víz, a bárány biztonságban érezte magát, és gúnyosan így kiáltott át a rablónak: „Tán csak nem zavarom fel a vizedet, Farkas uram? Nézz csak meg jól! Nem én gyaláztalak-e úgy hat héttel ezelőtt? De ha én nem is, minden bizonnyal gyalázott az apám.” A farkas elértette a csúfolódást. Méregette a folyó szélességét, és a fogát csikorgatta. „Szerencséd, hogy mi, farkasok türelmesek szoktunk lenni veletek, bárányokkal” – felelte, és büszkén tovaügetett.

Lessing variációját azzal szokták magyarázni, hogy a 18. században született, s a feltörekvő harmadik rendet gúnyolja ki benne. Azt is hozzátehetjük, hogy általános emberi magatartásról van szó: bátrabbak vagyunk, ha nincs közvetlen veszély.

Az ezópusi meséknek szinte minden korból vannak változataik. Ismeretes Nagy Lajos Farkas és Bárány című írása, mely a 20. századi kegyetlen terrort idézi. A legfrissebbet – tudomásunk szerint – Ördögh Ottó írta, Tisztelet Ezópusnak, 99 állatmese címen. Természetesen, A farkas és a bárány ebben a kollekcióban is szerepel:

Szomjúságtól űzetve ugyanahhoz a patakhoz ment inni az ordas farkas és a kis barika. Amint inni kezdett a bárány, az ordas azonmód ráförmedt: „Ne zavard vizeimet!” „Hogy zavarnám én, ha az felőled folyik?” – válaszolta a bárány. Az ordas erre felemelte a fejét, s vele együtt a hangját: „Akkor tavaly zavartad.” Mire a bárány: „Tavaly még nem is éltem.” Az ordas erre nagyot mordult: „Akkor is te vagy a hibás!” „Elárulnád, hogy mi a hibám?” – kérdezte a megszeppent barika. „Az, hogy hagyod magad megenni, és még segítségért se kiáltasz. Ezt bűnpártolásnak hívják, s a bűnösök sorsa, hogy bűnhődjenek, főleg, ha jóízűek” – szólt a farkas, ráugrott a bárányra, szétmarcangolta és megette.

Tanulság: Az egyiknek sikerül, a másiknak nem.

A klasszikus változatok nyers érvelését felváltja a csúsztatásos érvelés: aki nem kiált segítségért, az bűnpártoló. A fabulában még jelen van a korunk műveire oly jellemző irodalmi utalás vagy allúzió: a „Ne zavard vizeimet!". Arkhimédész mondását idézi: „Ne zavard köreimet!"; a tanulság pedig egy divatos sláger egyik sora. A két utalás együtt stílustörést okoz, mely ez esetben a humor forrását adja.



4.

Az író szándékát érveléséből lehet kikövetkeztetni. Ez a tétel elsősorban az ismeretterjesztő szövegekre vonatkozik. (A fabulákra mindigjellemző a tanító szándék.) Az alábbi szöveg érvelés amellett, hogy egy bizonyos nyelvi szerkezet ellenkezik a magyar nyelv szabályaival, nem magyaros, ezért kerülni kell.

Egy divat, amely nem elfogadható

Jó nyelvérzékű olvasóim alighanem már e kis cikkem előtt is felfigyeltek arra, hogy napjaink nyelvhasználatában az egyidejűleg -hat, -het képzős és fosztóképzős melléknevet – például megoldhatatlan, eldönthetetlen – mind gyakrabban váltja fel a nem tagadószóval alkotott igenévi szerkezet. Ez önmagában nem is volna baj, hiszen a nem oldható meg, nem dönthető el formula semmivel sem rosszabb, mint az egyszavas, de nehézkes fosztóképzős forma, ám a valóság nem ilyen rózsás. Ugyanis ez a szerkezet újabban csaknem mindig olyan szórenddel bukkan fel, amely azt sugallja, hogy az igekötő nem válhat el attól az igétől, amelyhez tartozik. Tehát nem ezt halljuk: nem oldható meg, nem dönthető el, hanem ezt: nem megoldható, nem eldönthető.

Kétségtelen, hogy van néhány olyan igénk, amelynek igekötője nem válhat el, csak vele együtt tölti be szerepét. Tehát az ellenőrizhetetlen melléknév tagadószós megfelelője csakugyan így hangzik: nem ellenőrizhető, nem pedig így: nem őrizhető ellen. Hasonlóképpen így mondjuk: X. Y. nem befolyásolható, nem pedig így: nem folyásolható be. De semmi sem indokolja az ilyenféle divatos használatot: „Semmilyen változás nem elfogadható” (a rádióból), „A méhátültetés ma még nem elérhető” (egy nőknek szóló hetilapból), „A tandíjrendszer nem elkerülhető” (ugyancsak a rádióból). A helyes változatok ezek lettek volna: nem fogadható el, nem érhető el, nem kerülhető el.

Úgy látszik, sokan azt hiszik, úgy érzik, hogy az eldönthető-, megközelíthető-, ki- található-féle melléknévi igenévi alakok igekötői nem elválaszthatók, azaz helyesen szólva nem választhatók el az igenévtől, amelyhez tartoznak. Szó sincs róla! Ez csupán rossz divat, semmi más! Mivel a nem tagadószó erős hangsúlyt kap, mellette sokkal célszerűbb fordított szórendet használni, mint azt, amely mostanában annyira terjed. Bár esetenként, tudom, hajlamosak vagyunk megbocsátani egy-egy nem elérhető-, nem eldönthető-féle szórendnek, azt semmiképp se engedjük, hogy nyelvünk hangsúly- és szórendi viszonyai egészében átalakuljanak egy ostoba divat miatt. Ez ugyanis megbocsáthatatlan, vagy legalábbis meg nem bocsátható vétek volna.


Az érvelés lényege a következő: a tagadó szerkezetben a tagadószó a hangsúlyos, az igekötő elveszti hangsúlyát, elválik igéjétől, és az ige mögé kerül, például elmegy ^ nem megy el. Ezt a szabályt követi az eldönthető ^ nem dönthető el szerkezet; ez a helyes. Ennek a szabálynak az alapján cáfolni lehet a nem eldönthető-félék helyességét.

Feladatok:

1.

Mutasson rá az író szándékára. Foglalja össze röviden az alábbi cikk érvelését.

Kapufa és gól

Számos olyan szó, kifejezés, fordulat él nyelvünkben, amelyet sokan logikátlannak, azaz hibásnak vélnek, holott csupán arról van szó, hogy ezekben a kifejezésekben más logika érvényesül, mint amit a bírálóik számon kérnek rajtuk. Azt mondjuk, lement a nap, holott jól tudjuk, hogy nem a Nap mozog, hanem a Föld forog körülötte?Jégkocká-nak nevezzük a gömb vagy egyéb alakú kisjégdarabkát is? Káposztás kocká-t emlegetünk, noha eközben a négyzet formájúra vágott kifőtt tésztára gondolunk? Igen, s ez így is van rendjén. A nyelv patinás, régi kifejezéseit, még ha a tudományos pontosság nevében helyteleníthetők is, kár volna hibáztatnunk.

Ugyanezt mondhatom a tárgyak, használati eszközök anyagának megváltozásából eredő „logikátlanságokról” is. Azért szólok ezekről külön, mert egy tévénéző nemrégiben azt firtatta kedves-szellemes levelében, hogy beszélhetünk-e napjainkban is kapufá-ról, holott a labdarúgópályák kapui ma már általában fémből készülnek. „Nem volnajobb a kapufa helyett inkább kapukeret-et mondani?” ‒ kérdezi levélírónk.

Nos, nem volnajobb, Azért sem, mert a kapufa a nyelvhasználatban többnyire nem is egyszerűen a kapu anyagát jelenti, hanem (labdarúgásban, vízilabdában stb.) olyan lövést, dobást, amely a kaput alkotó rudak valamelyikét éri. De azért sem volna helyes, mert a nyelv alapjában hagyományőrző, s ezt a tulajdonságát meg kell



becsülnünk. Ezért nevezünk – s nevezhetünk jogosan – ócskavasnak nemcsak vasat, hanem mindenféle fémhulladékot. Ezért beszélünkszemüvegről akkor is, ha annak az okulárénak a lencséje nem üvegből, hanem műanyagból készült. Ezért tituláljuk óraszíj-nak a karóra pántját akkor is, ha az fémből vagy műanyagból való. Ezért emlegetünk ma is sámfá-t, stoppolófá-t, húsvágó deszká-t, hajsütő vas-at, holott az így megnevezett eszközöket ma már többnyire valamilyen alkalmas műanyagból készítik.

Persze erőszakosan, csökönyösen nem érdemes a hagyományt őrizni. Ahol a nyelvhasználat szinte észrevétlenül változik, ott ebből, illetve emiatt kár volna viszályt szítani. De a kapufa az maradjon csak kapufa! Azaz, ha kedvenc csapatunk lövi (fejeli, dobja stb.), akkor legyen inkább gól.


Sok hasonló „logikázás” észlelhető a nyelvhasználatban. Vannak például olyanok, akik azt tanácsolják, hogy mondjuk: lelépünk a villamosról, nem leszállunk, mert nincs szárnyunk. Tapasztalt-e hasonló okoskodást? Gyűjtsön néhány példát.

2.

Mi lehet az alábbi részletben a magázás és a tegezés oka?

Mikor az öregúrhoz bement, egészen át volt fagyva, úgy didergett, hogy a foga vacogott, s nem bírt olvasni, a nyelve minduntalan megbotlott, úgyhogy megint sírva fakadt.

‒ Nono, nono – mondta az öregúr –, mi az, mi az!

‒ Semmi.

Ha semmi, akkor az öregúr nem kérdezett tovább semmit.

Mivel azonban mégsem tudott olvasni, megmondta:

‒Ma délután vendégségben voltam egy osztálytársaméknál.

Az öregúr hallgatott.

‒ És ott... ott...

‒ Megbántották?

‒ Nem, kérem, csak én. Hát azok igen nagy urak.

‒ Nagyurak?! Kik azok?

‒ Azértjók. nagyon jók voltak, csak hátén. Orczyék, a színház mellett, elnök.

Az öreg hosszú csönd után csöndesen szólott:

‒ Hát a maga apja?. Mi a maga apja?

‒ Ács.

‒ No. – Az öregúr egyet gondolkodott s hozzátette: – Ajjó mesterség.

Ennek megörült. Mer jó.

‒ Van házuk?

‒ Egy kicsike.

‒ Tehenük is?

‒ Az nincs.

‒ Disznó se?



‒ Van egy kis malacunk.

Az öregúr hallgatott.

‒ És hány testvéred van? – kérdezte egyszerre tegezve.

A kisfiú lángvörös lett, mert büszke volt rá, hogy az öregúr komolyan vette, mint egy felnőttet, s mindig magázta.

‒ Öt.

‒ Öt?. Fiúk, lányok?

‒ Öten vagyunk fiúk.

‒ Az szép!. Akkor a te apád nagy ember: mer öt fiúval fel lehet fordítani az országot.

Ezen a kisdiák kínosan mosolygott, mintha az édesapja szája íze szerint mondták volna, de miért tegezi?. Hogy meri tegezni?. Már ezután így fogja? Akkor nem jön ide többet.

(Móricz Zsigmond: Légy jó mindhalálig)

3.

Értelmezze az alábbi fabulavariációkat. Az első Ördögh Ottó Tisztelet Ezópusnak című művének az „előhangja”, a második és a harmadik egy-egy közismert fabula modern változata.

Előzoopus

Isten e nagy állatkertjében üldögélve szórakozni vágytunk. Levettük a polcról a sok kis állatmesét tartalmazó nagy Ezópus-kötetet. Kívülről fújtuk az egészet. Olyan vastag porréteg volt rajta.

Phaedrus mesegyűjteménye következett. Letettük magunk elé a perzsaszőnyegre, és villámgyorsan átfutottuk.

Heltai Gáspár fabuláin is átrágtuk magunkat, de az egész a könyökünkönjött ki.

La Fontaine nyitott könyv volt számunkra. Becsuktuk, visszatettük a polcra. Betéve tudtuk.

Többre vágytunk.

Ez a Könyv az.

A városi és a vidéki egér

A városi egér egy nap találkozott a vidéki egérrel a vasútállomáson. Bőröndjükön ülve beszélgettek A városi egér így szólt:

„T udnád, milyen jó városon élni. Gazdagság, kultúra, no meg minden.” Erre a vidéki azt mondta: „Nincsjobb a vidéknél. Egészség, nyugalom, a többit nem is tudom.” E beszélgetés után a városi egér vidékre, a vidéki meg a városba költözött. De ugyanazokkal a macskákkal találkoztak.

Tanulság: Bárhol a végére járhatsz.

A hangya és a tücsök

Szorgosan dolgozott a dolgos hangya a földeken, gyűjtötte a magot télire. A tücsök eközben vígan muzsikált a fűben. Aztán eljött a hideg tél, és vihar zúdult le az Olümposzról. Mindez eddig való és igaz.

Ekkor a hangya így szólt a tücsökhöz: „Látom, hogy egész nyáron éjjel-nappal zenéltél, és most éhezel. Adok neked a gabonámból, de mivel nagyobb állat vagy, mint én, így szükségleteid is nagyobbak, ezért a gabonám nagyobb felét neked adom, hogy ne halj éhen, te szegény.” Na ez már mese ajavából.

Tanulság: A mesében közel a segítség.



1.2. AZ ISMERETKÖZLŐ MÜVEK OLVASÁSÁRÓLEddig bemutattuk azokat a műveleteket, melyek egy szöveg megértéséhez nélkülözhetetlenek. Szükség van a háttérismeretek, a szövegegységek és a szövegegész megértésére; az olvasásnak pedig fokozatai vannak: a szó szerinti, az értelmező, a kritikai és a kreatív olvasás. Most azt tekintjük át, milyen stratégiával fogjunk hozzá egy ismeretközlő mű intelligens elolvasásához. Mortimer Adler az intelligens olvasás módozatait mutatja be How to Read a Book című híres könyvében (mely eredetileg 1940-ben jelent meg, 1972-ben átdolgozták, s tulajdonképpen ezt a könyvet transzformálják a különböző szerzők az oktatás különböző szintjeire, Adler-Doren 1972). Az intelligens olvasást Adler analizáló olvasásnak is nevezi, tehát elemző olvasásról van szó. A következőkben könyvének gondolatmentét követjük.

I. Az analizáló olvasás első fokozata: annak a felderítése, miről is szól a könyv (előzetes áttekintés, mely kiteljesedik és korrigálódik, miután a könyvet elolvastuk).

1. Meg kell határozni a könyv témáját, és be kell sorolni a hasonló témájú könyvek osztályába.

2. A lehető legrövidebben meg kell fogalmazni, miről szól a könyv.

Fel kell sorolni a főbb részeit, s rövid vázlatot kell készíteni a könyv felépítéséről.

3. Meg kell határozni a problémát vagy problémákat, amelyet vagy amelyeket a szerző meg akar oldani.

II. A analizáló olvasás második fokozata: a tartalom értelmezése.

5. Meg kell állapítani a könyv terminusait, mégpedig úgy, hogy értelmezzük a szerző kulcsszavait.

6. Ki kell emelni a legfontosabb állításokat, mégpedig úgy, hogy értelmezzük a legfontosabb mondatokat.

7. Meg kell ismerni a szerző legfontosabb érveit, vagy úgy, hogy megtaláljuk, vagy úgy, hogy megalkotjuk őket a mondatok láncolatából.

8. Meg kell állapítani, melyik problémát oldotta meg a szerző, s melyiket nem.

III. Az analizáló olvasás harmadik foka: a könyv bírálata, azaz a kommunikálás a szerzővel, vagyis a kritikai olvasás.

a) Az intellektuális etikett általános szabályai

9. Nem szabad addig bírálni egy könyvet, amíg nem végeztünk a vázlat elkészítésével és a könyv értelmezésével. (Sohase szabad azt mondani, hogy „egyetértek”, „nem értek egyet” vagy „felfüggesztem az ítéletem”, amíg nem mondhatjuk azt, hogy „értem".)

10. Nem szabad az ellenvéleményt kötekedően és civakodóan kifejteni.

11. Fel kell ismerni a különbséget a tudás és a személyes vélemény között, úgy, hogy minden egyes kritikai észrevételt alá kell támasztani.

b) A bírálat sajátos kritériumai

12. Be kell mutatni, hogy a szerző hol nem kellően tájékozott.

13. Be kell mutatni, hogy a szerző hol rosszul tájékozott.

14. Be kell mutatni, hol illogikus a szerző.

15. Be kell mutatni, hol nem teljes a szerző elemzése.

(Megjegyzés: az utolsó csoportban az első három tétel az ellenvélemény kritériuma. Ha egyiket sem sikerül bebizonyítani, akkor egyet kell érteni a szerzővel, legalábbis részben, vagy pedig fel kell függeszteni a véleményalkotást az egészről az utolsó pont alapján.)

Tulajdonképpen az értelmező (II.) és a kritikai (III.) olvasásról van szó. Az alábbiakban röviden ismertetjük az egyes pontokat.



1.2.1. Mit kell tudni a könyvben való tájékozódásról?

1. Mindenekelőtt az embernek tudnia kell, miféle könyvet olvas, például szépirodalmi művet tart a kezében, vagy ismeretközlő alkotást. Móricz Zsigmond Rokonok című műve regény, szépirodalmi alkotás, Az európai irodalom története Babits Mihálytól az ismeretközlő művek körébe tartozik. Az ismeretközlő művek köre igen tág: ide tartoznak a filozófiai, a természettudományos, a politikai, a nyelvtudományi, a nyelvművelő stb. értekezések, kisebb tanulmányok. Vessünk egy pillantást a címre, az alcímre, az előszóra vagy a bevezetésre és a tartalomjegyzékre. Az emberek sokszor pontatlanul jegyzik meg a könyvek címét, többen, mint gondolnánk. A könyv besorolása egy bizonyos tudományágba nagyon fontos, bár nem mindig egyszerű művelet. Az ismeretközlő művek két nagy csoportra oszthatók: elméleti és gyakorlati művekre. Az elméleti művek tanítanak valamire, a gyakorlati művek azt mondják meg, hogyan kell csinálni valamit (szóhasználatuk is elárulja őket: sok bennük a kell ige). A magyar nyelv könyve (A. Jászó 1991) ebből a szempontból elméleti munka, mert a magyar nyelvről szóló alapvető ismereteket tartalmazza. A magyar helyesírás szabályai gyakorlati jellegű, tanácsokat közöl. A kétjelleg együttesen isjelentkezhet egy könyvben, például ajelen retorikai munkának is vannak elméleti és gyakorlati fejezetei.

2. Egyetlen mondatban (vagy egyetlen bekezdésben, a fontos az, hogy röviden) meg kell állapítani a könyv lényegét. Például Amagyar nyelv történeti-etimológiai szótára a köznyelvi magyar szavak eredetét (etimológiáját) tartalmazza; A magyar szókészlet finnugor elemei című szótárban a magyar nyelv finnugor (uráli) eredetű szavainak az etimológiái vannak összegyűjtve. A könyv témáját kell tehát meghatározni.

3. Meg kell állapítani, melyek a könyv fő részei, hogyan szerveződnek egy egésszé, hogyan viszonyulnak egymáshoz és az egészhez. Látnunkkell: a könyv szerves egység. Ajó könyvnekjó a szerkezete, s éppen ezértjól olvasható. A regényben lényeges az érdeklődés fenntartása, a meglepetés. Egy ismeretközlő műben más a helyzet: az író maga tájékoztatja olvasóját műve szerkezetéről. A könyvek elején sokszor bevezető fejezetet találunk, mely ismerteti a könyv felépítését. A szerző az egyes fejezetek elején általában exponálja, a végén összegzi a témát. A könyv végén is rendszerint található összegzés. Az olvasás és az írás összefüggő tevékenység, az olvasás és az írás egymás reciproka. Ajó írás ismérve az egység, a világosság és a koherencia; ha egy írás egységes, ha világos és jó a szerkezete, akkor az felismerhető. A világosság megragadható a mű vázlatában, a koherencia a vázlatpontok egymáshoz való viszonyában.

4. Meg kell találni az író fő problémáját. A könyv rendszerint egy sor kérdéssel kezdődik, s ezekre adja meg a választ. Fodor István Mire jó a nyelvtudomány? Című könyve a címben feltett kérdésre keresi a választ. A könyv két nagy egysége a nyelvtudomány belső problematikáját, valamint a nyelvtudomány és a határos diszciplínák összefüggéseit tárgyalja.

1.2.2. Mit kell tudni a könyv értelmezéséről?

5. Mindenekelőtt meg kell állapítani az író terminusait (szakszavait), pontosabban: az írás fontos szavait, majd tisztázni kell ajelentésüket. Ehhez egy grammatikai és egy logikai műveletre van szükség: a grammatikai művelet a szavak felismerése, a logikai műveletjelentésük, pontosabban szaknyelvi jelentésük tisztázása. A nyelv nem tökéletes képződmény, a szavak homályosak, többjelentésűek, éppen ezért az értelmező olvasás egyik fontos feladatajelentésük körvonalazása. Maga az olvasás szó is többjelentésű: lehet a) olvasás a szórakozásért, b) olvasás az információért, c) olvasás valaminek a megértéséért, tudásért, ismeretszerzésért. Az olvasás legyen X, akkor a jelentései Xa, Xb, Xc. Egy szakmunkában nem általában X-ről beszélünk, hanem Xc-ről például. Így jutunk el a terminushoz (vagyis szűkítjük, specializáljuk a szó jelentését). Egy nyelvészeti munkát nem lehet a nyelvészeti szakszavak ismerete nélkül olvasni. Ismerni kell például ilyen terminusokat: képző, jel, rag. Ajel szót terminusként használjuk, olyan toldalék, mely módosítja a szó jelentését (az általánosjelentés: mindaz, ami önmagán kívül mást isjelent, ami más helyett áll).

Hogyan találunk rá a terminusokra? Meg kell keresni a kulcsszavakat. Rendszerint ezek azok a szavak, amelyek gondot okoznak. Ha nem okoznak gondot, az olvasó megnyugodhat: érti a terminusokat. Az író rendszerint kiemeli őket, mégpedig tipográfiai eszközökkel (kövér vagy dőlt betűkkel szedve). Ha nem emeli ki a szakszavakat, előzetes tudásra van szükség a megtalálásukhoz. Nagyon nehéz szakszöveget olvastatni egyetemen vagy főiskolán úgy, ha a hallgatók nincsenek előzetes tudás birtokában, s nem ismerik az adott szakma alapjait. Az is nehézséget okoz, hogy némely szerzőknek – filozófusoknak, elméleti nyelvészeknek – sajátos terminológiájuk van, amelyről semmiféle tájékoztatást nem nyújtanak.

Hogyan lehet a terminus jelentését megfejteni? Mindenekelőtt azt kell tisztázni, hogy az író következetesen azonos vagy több jelentésben használja-e. Az utóbbi esetben meg kell keresni azokat a helyzeteket, amelyekben a különfélejelentések előfordulnak. Ajelentést vagy a kontextusból kell kihámozni, vagy meg kell keresni a



terminus meghatározását, definícióját. Ez nem könnyű dolog, sokszor olyan, mint valami kirakós játék.

6. Meg kell jelölni a legfontosabb mondatokat, és meg kell állapítani, hogy mit állítanak.

7. Meg kell határozni vagy meg kell alkotni (ha nincs benne a szövegben szó szerint) a fő érvet, mégpedig a mondatok kapcsolata alapján. Ha megállapítottuk az érveket, azt, hogyan épülnek fel az állításokból és végső soron a terminusokból, elmondhatjuk, hogy megértettük a könyv tartalmát.

A mondatok és a bekezdések nyelvi egységek, az állítások és az érvek logikai egységek. Egy összetett mondatban nyilvánvalóan több állítás van, de az is előfordul, hogy egy egyszerű mondat is több állítást tartalmaz. Például aJancsi ésJuliska elment mondatban két állítás van: Jancsi elment és Juliska elment. Ezt a tényt nagyonjól ismerik az ügyvédek, akiknek sokszor a legapróbb részletekig fel kell bontaniuk a mondatokat, hiszen minden egyes részletet meg kell vizsgálniuk. A legegyszerűbb mód az állítások megállapítására az, ha saját szavainkkal mondjuk el, felbontjuk és egyszerűsítjük a mondatot (lásd 455). Olyan művelet ez, mint a matematikában a próbák: a kivonás próbája az összeadás, az osztás próbája a szorzás. Ez segít a fontos állítások, a premissza vagy a konklúzió megtalálásában. A gyorsolvasásnak nincs semmi értelme. A gyorsolvasó általában azoknál a mondatoknál áll meg, amelyek érdekesek számára, s nem azoknál, amelyek kétségeket ébresztenek benne, pedig a megértés szempontjából ez utóbbiak a fontosak.

Az olyan állítások sora, melyek egymás okát adják meg, az érv vagy argumentum. (emlékezzünk: régi retorikáink okkötésnek nevezték az érvelést). Az argumentum olykor egybeesik egy bekezdéssel, olykor több bekezdésen is átfut, sőt egy szövegben sok bekezdés van, amelyben egyáltalán nincsen argumentum. Tehát meg kell keresni azt a bekezdést, amely a szerző legfontosabb érvét tartalmazza, de ha az érv nincs egyértelműen kifejezve, magunknak kell megszerkesztenünk. A legegyszerűbb, ha számokat helyezünk el a margón. Ajó írók könyvük végén összegzik az érveket. Az, ha hiányoznak lépések az érvelésből (propagandafogás például, hogy nem fejtik ki a megtámadható érvet), gondot szokott okozni; a becsületes író, aki tanítani akar, nem hagy ki lépéseket. Az olvasónak tömören össze kell foglalnia s úgymond dióhéjban elmondania az író érvelését. Fontos tudni, hogy nem kell úgy ismerni az érvelést, ahogy a logikában szokás; nem szükséges speciális logikai képzettség ilyenfajta könyvek olvasásához. Az ember agya egyszerűen úgy működik olvasás közben, hogy ha ismeri az író terminusait és állításait, eljut az érvekhez.

A következő mozzanatok segítenek. Minden argumentumban van egy sor állítás. Ha először a konklúzió szerepel, akkor meg kell keresni az okokat. Ha az okok vannak elöl, meg kell keresni, hová vezetnek. Az első a deduktív, a második az induktív menet. Fontos különbséget tenni a kettő között. Azután azt kell megfigyelni, mi az, amit az író elfogad, mi az, amit be lehet bizonyítani (ez az evidencia, például „az egész nagyobb, minta részei”), és mi az, amit be kell bizonyítani (ez a fél evidencia). Minden bizonyítás kiindulópontja az elfogadott állítás (melyet mind az író, mind az olvasó elfogad) vagya fél evidencia (amelyet sem az író, sem olvasó nem tagad).

8. Meg kell keresni az író megoldását. (Tulajdonképpen a 4. pontra kell megadni a választ, most már a megismert érvelés alapján.) Eddig nyitva tartottuk a szemünket és az agyunkat, de csukva tartottuk a szánkat. Most érkeztünk el ahhoz a ponthoz, hogy vitatkozzunk az íróval, s kinyilvánítsuk a saját véleményünket.

9. Ha nagy bizonyossággal elmondhatjuk, hogy értjük a könyvet, csak akkor mondhatjuk el: egyetértünk vagy nem értünk egyet vele, vagy elhalasztjuk a véleményalkotást. Megértés nélkül egyetérteni ostobaság, ellenkezni meggondolatlanság. Az olvasás társalgás, kommunikáció az íróval. Az olvasónak lehetősége van ellenkezni, de az írónak többnyire már nincs lehetősége válaszolni, ezért az effajta kommunikáció szabálya az intellektuális etikett (viselkedés), s ennek általános maximái (alapszabályai) vannak. „Ne azért olvass, hogy ellentmondj és cáfolj; sem azért, hogy elhiggy valamit, vagy hogy megjutalmazzanak; sem azért, hogy beszédtémát találj; hanem azért, hogy mérlegelj és megfontolj dolgokat”, tanácsolta Bacon az olvasónak. Minden könyvben lehet kivetnivalót találni. Az olvasó partner, nem gyerek. A könyvek tanítanak, de a tanítás nem jelenti az olvasó passzivitását, ellenkezőleg. A leginkább tanítható olvasóka leg- kritikusabbak. Az írónak is, az olvasónak is megvan a maga felelőssége. Amikor az olvasó megérti a könyvet, magára veszi az író felelősségét. Rendelkezik a véleményalkotás felelősségével, nem rabszolga, hanem szabad ember. Innen kapta a „szabad művészet” (liberal art, septem artes liberales) a nevét.

Az író retorikai felkészültsége segítségével tudja, hogyan kell meggyőzni vagy rábeszélni, minden egyéb kommunikációs – grammatikai és logikai – készsége ezt a célt szolgálja. Az olvasónak vagy hallgatónak is azonos jellegű retorikai – grammatikai és logikai – készségekkel kell felvértezve lennie ahhoz, hogy megértse az írót, s képes legyen reagálni. Ezek birtokában képes a megértésre és a megértés után a kritikára. (A modern pedagógusok azt mondják, hogy a grammatikai és a retorikai tudás verbalizmus, s ezért kiűzik az iskolából a



grammatikát és a retorikát. Ennek az állításnak pontosan az ellenkezője az igaz. A grammatikai és a retorikai készségek nélkül az olvasó csak a szavakba kapaszkodhat, a szavak rabszolgája lesz, a verbalizmus rabja.) Az intellektuális etiketthez tehát a grammatikai és a logikai ismeretek is hozzátartoznak.

Általános tévedésként sokan a kritikát az ellenkezéssel azonosítják; kritika azonban az egyetértés és a véleményalkotás elhalasztása is.

10. Ha ellenkező véleményen vagyunk, ellenvéleményünket érvekkel megtámogatva kell kifejtenünk, nem kötözködve vagy veszekedve. Hosszú távon így nem nyerhetünk. Nem szabad úgy olvasni, hogy csak arra összpontosítunk, mivel nem értünk egyet. Az ilyen álláspont inkább érzelmi, nem pedig intellektuális. A tudásért olvasunk, az igazság a fontos. Az olvasónak meg kell ismernie az író álláspontját, s fel kell készülnie az egyetértésre és az egyet nem értésre egyaránt.

11. Nagyon fontos, hogy az olvasónak törekednie kell az egyetértésre; eleve nem zárhatja el az egyetértéshez vezető utat. Fenn kell tartania annak lehetőségét, hogy félreértett valamit, vagy tudnia kell, hogy tájékozatlan valamiben. Sokan azt hiszik, hogy a saját véleményük olyan, mint a saját vagyonuk. Ha igazán a tanulás a cél, nem lehet ezt a merev álláspontot képviselni. Az ellenvélemény is vitatható. Különbséget kell teháttenni a kritika és a személyes vélemény között. Éppen ezért mindig okát kell adni a kritikának. A személyes vélemény abban különbözik a kritikától, hogy nem támogatható meg érvekkel.

Az utóbbi három pont alkotja a kritikai olvasás feltételét, a „visszabeszélés” módját, etikáját. Az első megköveteli a teljes megértést; a második azt mondja, ne legyünk kö- tözködők és civakodók; a harmadik pedig, hogy ellenvéleményünket a tudás alapján formáljuk meg, azaz érvekkel támasszuk alá. Ekkor van remény a megoldásra.

Ha nem értünk valamit, újra kell olvasni a szöveget. Egyetlen esetben, csak kritikai megjegyzésként mondhatjuk azt, hogy „nem értem”. Ekkor azonban meg kell keresnünk a meg nem értés forrását: esetleg nem jó a könyv szerkezete, összefüggéstelenek a részek, nem világosak a terminusok.

Ha viszont ellenvéleményünk alakult ki, és érvelünk az író ellen, akkor ismernünk kell az érvelés szabályait. Ajó érvelésnek három feltétele van: a) az ember érzelmi lény is; nem szabad összekeverni az érveket az érzelmekkel; b) nem lehet ellentmondani a meggyőződésnek; c) szimpátiával kell olvasni a művet, ha a rokonszenv eleve hiányzik, nem szabad vitatkozni vele. Természetesen ez ideális állapot, melyet soha nem érhetünk el, de legalább törekedjünk a megközelítésére; d) ha azt mondjuk „értem, de ellenvéleményen vagyok”, négy megjegyzést tehetünk: 12. „Nem ismeri a tárgyát”; 13. „Rosszul ismeri a tárgyát”; 14. „Nem érvel logikusan”; 15. „Nem tökéletes a tárgyalás, nincs végigvíve az elemzés”. Természetesen, egy könyv nem lehet mindenben hiányos vagy téves, vagy illogikus, és meg kell adni a negatívumok okát. Nézzük meg a fenti négy pontot röviden.

12. Ha azt mondjuk, a szerző nem kellően tájékozott, akkor azt állítjuk, hogy valamit nem ismer, amit ismernie kellene a témájával kapcsolatban. A tudományos művekben szoktak ilyen hiányosságok lenni, a későbbi kutatások feladata ezeket megszüntetni. A filozófiában más a helyzet: az idők folyamán többet is, kevesebbet is mondhat a filozófia, mint amit az ókori filozófusok mondtak.

13. Ha a szerző rosszul tud valamit, az nemcsak tévedés, több annál: ellentmond a tényeknek. Ilyenkor azt állítja valamiről, hogy igaz vagy valószínű, miközben nem igaz és nem valószínű. Erre akkor kell felhívni a figyelmet, ha befolyásolja a végkövetkeztetéseket. Az első és a második pont összefügg.

14. A logikátlan érvelés kétféle lehet: a végkövetkeztetés nem következik az érvekből, non sequitur, avagy nincs összefüggés az érvek között. Ezekre a helyekre precízen kell rámutatni. Ajó könyvekben nincsenek ilyen hibák. Macchiavelli Afejedelemben azt mondja, hogy minden állam alapja ajó törvény; s ott nincsjó törvény, ahol nincs jól felfegyverzett hadsereg, következésképp ott vannakjó törvények, ahol erős a hadsereg. Ez például nem jó következtetés, mert nem a fegyverektől függ ajó törvény.

Ha a fenti három hibát nem tudjuk kimutatni, nem mondhatjuk, hogy nem értünk egyet, nem mondhatjuk azt: „Semmi kivetnivalót nem találok a premisszákban, nincs hiba az érvelésben, én mégsem értek egyet a végkövetkeztetéssel.” Az ilyen ember érzelmeket vagy előítéleteket fejez ki. Gyakran előfordul, hogy a bíráló nem szól hozzá egy könyv vagy tanulmány alapgondolatához és érveléséhez, ellenben a saját gondolatait és érvelését keresi a műben; ezen az alapon negatív véleményt kifejteni etikátlan cselekedet.

15. Ha azt mondjuk, hogy a szerző elemzése nem teljes, egyúttal azt mondjuk, hogy nem oldott meg minden



problémát, amit meg kellett volna oldania. Ehhez azonban az egész problematikátjól kell ismerni.

Példa:

Sokat beszélnek az irodalmi nevelésről, és sokszor ellenséges hangokon. E tanulmány célja megmutatni, miért lett az irodalmi nevelés, s miért marad az emberi szellem minden nevelésének tengelye.

A stilisztikáról és a retorikáról lesz szó: arról a két stúdiumról, melyet a klasszikus ókor egynek tekintett, és egy néven retorikának nevezett. Egy stúdium ez most is, csakhogy két oldala van: gondolataink összegyűjtése és kifejezése. Egy oldalról gondolkodni, más oldalról beszélni tanít, a szó legtágabb értelmében. Az olvasás is gondolkodás, s az írás is beszéd.

Gondolkodni és beszélni: nem lehetne rövidebben és mégis teljesebben megjelölni egész középiskolai tanításunk célját. Nem tanítunk mesterséget, és nem képesítünk semmi mesterségre. Nem tanítunk ismereteket vagy a feledésnek. Nem tanítunk tudományt: a tudomány nem tíz-tizennyolc éves gyermekeknek való. Aki tudományt akar tanulni, annak már nagyonjól kell gondolkodni tudnia. Művészetet sem tanítunk: azt nem lehet tanulni. Gondolkodni és beszélni tanítunk.

S ha ilyen szempontból nézzük a dolgot, akkor megértjük, miért volt a művelt ókor szellemi nevelésének egyetlen és fő tárgya a retorika, s be fogjuk látni, hogy ami a lényeget illeti, manapság sincs ez másképp. Egész iskolád retorikai, s minden tantárgy igazában csak retorika ma is. Minden nyelvtan és minden irodalom gondolkodni tanít és beszélni. A nagy írók művei stilisztikai és retorikai példatárak, s az idegen nyelvekből mégjobban megérted a gondolkodás és kifejezés bonyolult masináját, mint a magadéból, melyet már megszoktál. A számtan levezetéseivel, a retorika egy része: a dedukciók tana. A természetrajz megfigyelésre, a fizika az induktív következtetésre tanít meg. Ha felelsz tanárod váratlan kérdésére, gondolkodni tanulsz; ha összefoglalod, amit tanultál, beszélni.

Gondolkodni és beszélni: voltaképp egy. Gondolkodás nem képzelhető el beszéd nélkül és megfordítva. Az állat sem beszél, sem gondolkodik. Logosz: ez a görög szó észt jelent és szavat, s ész és szó nem különböző dolgok. „A gondolat hangtalan beszéd, a szó a megtestesült gondolat” – mondja egy híres nyelvtudós. (Max Müller Felolvasásaiban) Ezért a retorika, amely gondolkodni s a stilisztika, amely beszélni tanít, voltaképp egy tudomány; külön nem lehetnek. Elválhatatla- nok, mint a test és lélek; a gondolat a lélek, a kifejezés a test. Mikor olvasmányod eszmesorrendjét átgondolod, pontokra szeded, mikor a Toldi szerkezetéről, részéről beszélsz: retorikát tanulsz. Mikor Kölcsey vagy Eötvös egy szép körmondatát elemzed: stilisztikával foglalkozol. Minden magyardolgozat retorikai és stilisztikai feladat elé állít egyszerre. Minden tárgy, minden óra együtt hozza meg áldozatát stilisztikának és retorikának.

Beszélni és gondolkodni tehát egyszerre tanulsz és folyton és lassan. De amihez egész iskolai pályádon állandó gyakorlással szoktatnak, annak lassankint némileg tudatossá is kell válnia benned. Olvasmányaid segítenek ehhez. Mondjuk például apró meséket olvastál, iskolakönyved szemelvényeit régi magyar meseírókból. Tárgyra, felfogásra, terjedelemre nem sok különbség volt köztük: ugyanazt a modort, az úgynevezett aesopusi modort utánozták mind. De különböző íróktól voltak, sőt különböző korban élt íróktól. S íme: mindjárt meglepett, mily más hatású minden új író műve. Észrevetted, hogy a hatás különbségét a kifejezésmód különbsége okozza: a stílus változik. Egy korból való íróknál is változik: Heltai hosszadalmasan, kedélyesen meséli el, amit Pesti röviden, szárazon.

De a kifejezésmód nemcsak írásban, hanem beszédben is más-más. Magad megfigyelheted, mennyire különbözik ismerőseid beszédje egymástól. Az elbeszélések, színdarabok írói feltüntetik ezt a különbséget hőseik beszédében. Ugye, másként beszél az öreg Bence, minta fiatal Toldi? Mátyás deák utolsó jelenetében a király is, meg a kántor is ünnepiesen akarnak beszélni: mily különbözőképpen sikerül!

(Babits Mihály: Irodalmi nevelés)

I. Babits tanulmánya az irodalmi nevelésről, pontosabban a retorikáról, még pontosabban: gondolkodásról és beszédről, olvasásról és írásról, ezek egységéről szól. A retorikáról szóló könyvek, tanulmányok körébe lehet besorolni: egyrészt hasonlít bármely retorikával és anyanyelvi neveléssel foglalkozó könyvhöz; másrészt a retorikáról szóló olyan esszészerű tanulmányokhoz, mint amilyen Ravasz Lászlóé vagy Zichy Antalé (lásd a könyv végén a Szöveggyűjtemény ben).

II.1. A tanulmány fontos terminusai az irodalmi nevelés és a retorika. Az irodalmi nevelésen retorikai nevelést ért, a retorikát pedig a terminus eredeti, átfogó jelentésében használja, beleértve a stilisztikát is.



III. 2. Az író legfontosabb állításai a következők:

Bev. Gondolkodni (olvasni is) és beszélni (írni is) a retorika és a stilisztika tanít.

a) A középiskolai tanítás célja: gondolkodni és beszélni tanítani.

b) Az egész iskolai tanítás retorikai (Egész iskolád retorikai).

c) Gondolkodni és beszélni: voltaképp egy.

T1. A gyakorlással elsajátított ismereteknek tudatossá kell válniuk.

(A teljes tanulmány a Szöveggyűjteményben olvasható.)

Az emberek sokféle módon beszélnek, mert sokféle módon gondolkodnak.

a) A beszéd elárulja a gondolkodás gazdagságát vagy szegénységét.

b) A stílus helyessége a gondolat helyessége.

c) A beszéd elárulja gondolkodásunk elevenségét is.

Részösszefoglalás: Íme, stilisztikád háromfő része a nyelvkincsről és a stílus tulajdonságairól: a szabatosságról és az elevenségről, amiben a többi mind benne van.

T2. Mindezek a dolgok a stilisztikát alapvető tanulmányává teszik a művészetnek – de... alapvető tanulmánya marad a stilisztika az életnek.

A leghatalmasabb fegyver a gondolat és a szó.

A prózai írásművek:

1. Történet

2. Tudomány

3. Politika (itt kapcsolja be a szónoklást)

Íme, mily sokfelé elágazik, mily sokféle gyümölcsöt terem a retorika hatalmas fája. De legnagyobb haszna mindig egy marad: hogy gondolkodni és beszélni tanít.

Bef. Összegzés: a középiskolában minden tanulmány retorikai és stilisztikai tanulmány, egy magasabb beszéd- és értelemgyakorlat. Az élet tudománya.

A harmadik bekezdés érvelése a következő. A tétel: Egész iskolád retorikai. Bizonyítás: a matematika a retorika egyik része, a dedukciók tana. A fizika (és a többi természettudomány) az indukciók tana. A felelés a megtanult gondolatok összefoglalása. (Ezt az érvelést akkor tudom elfogadni, ha tisztában vagyok a retorika tartalmával, erről szól ez a könyv.) Hasonlóképpen végig kellene menni minden egyes bekezdésen. Egyébként Babits erősen irányítja az olvasást, még tipográfiai kiemelésekkel is.

III. A tanulmány érvelésétel lehet fogadni. Alapgondolata-vagyis a retorika átfogó volta – be van bizonyítva. Feladata: a gondolkodni és beszélni tanítás, ez be van mutatva minden részterületen. Ezt pedig elfogadhatjuk az iskolai nevelés céljának (vö. a második bekezdéssel).

1.3. AZONOS TÉMÁJÚ KÖNYVEK OLVASÁSAMortimer Adler szintopikus olvasásnak nevezi. Ez az olvasás végső céljának, negyedik fokozatának tekinthető, elmélyedés egyetlen témában (emlékeztetőül: elemi, tájékozódó és analizáló olvasást különböztettünk meg). Egy bizonyos témában nem elegendő egyetlen könyvet ismerni, továbbá tudni kell, mely könyveket kell feltétlenül elolvasni. Ez utóbbi követelmény nehéz, s ezen a ponton van szükség a tájékozottabb ember (a tanár) irányítására.

Az első lépés az előkészítés. Rendszerint kapunk egy bibliográfiát, sokszor terjedelmest. Képtelenség minden



egyes művet analizáló olvasással végigolvasni. Ezért az ember először tájékozódik, áttekinti a listát, azután mindenképpen redukálja, majd kiválasztja a legfontosabb műveket. Nem lehet mindent egyforma mélységgel elolvasni, ez a kezdő kutatók hibája szokott lenni. Vegyük a nyelvművelés szakirodalmát példaként. A lista óriási, szinte elvégezhetetlen. Sok olyan kötet van ajegyzéken, melyek népszerűsítő tanulmányokat tartalmaznak; ezeket egyelőre félretehetjük. Mindenképpen alaposan el kell olvasni a nyelvművelés történetéről szóló összefoglalást (Fábián Pál: Nyelvművelésünk évszázadai); a nyelvművelés elméletéhez több könyv is ajánlható (Kovalovszky Miklós: Nyelvművelés-nyelvhelyesség; Lőrincze Lajos: Emberközpontú nyelvművelés; valamint Grétsy László Nemzetközpontú nyelvművelés című tanulmánya és az újabb nyelvstratégiai könyvek); ezután lehet-célunknak megfelelően-a résztanulmányokból kiemelni a fontosabbakat. A különféle témájú szöveggyűjtemények összeállítóinak is nagy gondot okoz a helyes szelektálás.

Mit lehet javasolni az adott témában elmerülni szándékozó olvasónak?

1. A szintopikus olvasás fordítottja az analitikus olvasásnak. Az analitikus olvasásban a könyv maga irányít, azt kell megérteni; a szintopikus olvasásban az olvasó célja irányít. Ezért az olvasó céljának megfelelő részeket kell megtalálni és kiemelni a könyvekből. (A gyakorlott olvasó esetében ez a lépés egybeesik az elsővel, az áttekintéssel. A kezdőnél azonban szigorúan szét kell választani ezeket a mozzanatokat.)

2. Egyeztetni kell a különböző művek különböző terminusait. Az értelmező olvasás során egyetlen szerző egyetlen művének terminusait kell felfedezni és megérteni. A szintopikus olvasáskor több szerző műveit olvassuk, s lehetséges, hogy különbözőképpen kezelik a terminusokat. Észre kell venni, mikor beszélnek azonos, és mikor különböző dolgokról. Itt van például maga a retorika műszó. Az antikvitásban átfogó értelemben használták – ahogyan Babits is értelmezte, s ahogyan mi is értelmezzük; a hazai iskolai retorikák a prózai írásműveket vonták illetékességi körébe; mivel a prózai művekre vonatkozik, ide vonható az egész médiakultúra is. Vannak olyan művek, amelyek csak a szónoklatokra vonatkoztatják; van olyan nézet is, mely szerint a retorika nem is tudomány, csak a felesleges beszéd tartozik ide. Ezaztjelenti, hogy az olvasás elkezdésekor át kell tekintenünk a terminusokat, hogy később eligazodjunk a különféle terminológiákban. Fel kell készülni erre a problémára.

3. Fel kell állítanunk néhány kérdést, melyekre választ várunk. Ez is nagyon nehéz, természetesen. A következő sorrend célszerű: Egyáltalán létezik-e az ajelenség vagy eszme, melyet kutatunk, a szakirodalomban? Hogyan ölt testet ajelenség vagy eszme az olvasott művekben? Egyáltalán van-e összefüggés a kapott válaszok között? 4. Dönteni kell a válaszok között. Ez akkor áll fenn, ha ellenkező megoldásokat olvasunk a különféle szerzőknél. Ha több szerzőt olvasunk, akkor csoportosítani kell a véleményeket. A nyelvművelésnél maradva a mai szerzők egyik csoportja szükségesnek és hasznosnak tartja a nyelvművelést, a szerzők másik – kisebbik – csoportja feleslegesnek és károsnak. A retorika kontextusába helyezkedve csakis az első csoport érvelését fogadhatjuk el. Az ellenkező álláspontok mögött sokszor ellenkező nézetek húzódnak meg, az állásfoglalás igen bonyolult (ezek tulajdonképpen a pró- és kontra érvelések). Sokszor a keresett probléma nincsen szó szerint kifejtve a művekben, ilyenkor interpretálni, értelmezni kell őket.

4. A végső lépés a probléma analizálása, megvilágítása; a saját álláspont kialakítása (ami sokszor valóban nehéz vagy nem lehetséges). Aki mindent elfogad, az semmit sem fogad el. Az állásfoglalás az igazságról szól, és objektívnak kell lennie. Ezért a vitatottszerzőt mindig pontosan, és nem a kontextusból kiragadva kell idézni. A saját véleményünket azután a saját szavainkkal kell megformálnunk: az általánosabb tételek felől haladva a konkrétabbak felé.

1.4. A GYAKORLATI ÉS A SZÉPIRODALMI MŰVEK OLVASÁSÁRÓL1.4.1. A gyakorlati könyvek olvasása

Az ismeretközlő könyveknek két csoportjuk van: az elméleti és a gyakorlati könyvek. Az elméleti könyvek valamiféle tudnivalót közölnek, s tudományáganként oszlanak különböző fajtákra. A gyakorlati könyvek bármelyik tudományághoz tartozhatnak. Egy bizonyos: a gyakorlati könyv sosem oldja meg azt a problémát, amiről szól; iránymutatást, ötleteket ad, de a problémát az alkalmazónak magának kell megoldania. Jelen könyvünk is részben gyakorlati könyv, sok tanács olvasható benne, de ezeket magának a tanárnak vagy az olvasónak kell alkotó módon alkalmaznia. Attól, hogy megveszünk egy helyesírási kézikönyvet, még nem lesz jó a helyesírásunk, attól, hogy elolvasunk egy szakácskönyvet, még nem lesz ott az asztalunkon az étel. Mindezt azért érdemes elmondani, mert olykor a tanárok azt gondolják, hogy ha megvesznek egy módszertankönyvet, már nem kell törniük a fejüket az egyes órák megszervezésekor. Egy gyakorlati könyv senkit nem kímél meg az



alkotómunkától. A gyakorlati könyvek nem oldják meg a problémát, csak segítenek. A gyakorlati könyv szerzője nincs jelen egy bizonyos helyzetben, csak általános tanácsokat adhat. Az olvasónak magának is hozzá kell járulnia a könyvhöz, hogy alkalmazni tudja.

A gyakorlati könyveknek két csoportjuk van: az egyik csoport szabályokat tartalmaz (ilyen ez a könyv, egy szakácskönyv, egy autóvezetési könyv), a másik inkább alapelveket (például a gazdasági, a politikai, az erkölcsi könyvek), melyeket követni lehet. A határok természetesen nem élesek.

Egy szabályokat tartalmazó könyvben a szabályokat kell megkeresni. Az argumentáció itt kétféle: az író vagy elvekkel támogatja, okolja meg a szabályokat, vagy megmutatja, hogyan működnek a gyakorlatban. Az alapelveket tartalmazó könyv olyan, mint egy elméleti könyv. Az olvasó azonban a sorok között olvas, s azon gondolkodik közben, hogyan valósíthatná meg a gyakorlatban a könyvben kinyilvánított alapelveket. Az elméleti könyveket az igazságért írják. Egy gyakorlati könyv szabályait alkalmazni lehet, s az alkalmazás elvezeti az olvasót egy célhoz, amelyre nagyon vágyik (megtanul helyesen olvasni, írni, autót vezetni). Egy gyakorlati könyv mindig valamilyen célhoz vezet.

A gyakorlati könyvekben ezért erős a rábeszélő jelleg. Ez rendjén is van. A propagandától azonban tartózkodni kell, mert célja felismerhető és leleplezhető. Olyan, mint a drog: amikor lenyeljük, nem ismerjük a végső hatását. Ha azonban intelligensen olvassuk az efféle munkákat, ismerve a terminusokat, az érveket, leleplezhetjük a félrevezető rábeszélést.

A gazdasági, politikai, erkölcsi művek olvasásakor több háttérismeretre van szükség, ajánlatos ismerni az írót és korát, a megírás körülményeit.

1.4.2. A szépirodalom olvasása

Az angol az imaginative literature terminust használja, amely nem azonos a szépirodalom fogalmával; azt mondhatjuk, hogy a képzeletet foglalkoztató irodalom olvasásáról van szó. Egy szépirodalmi mű olvasásakor a képzeletünkre is szükség van, ezért sokkal nehezebb, mint egy ismeretközlő mű olvasása. A szépirodalmi alkotás inkább gyönyörködtet, mint tanít. Gyönyörködni könnyebb ugyan, mint tanulni; de azt már nehezen tudjuk megmondani, miért gyönyörködtet valami. A szépet nehezebb analizálni, mint az igazságot. A esztétikum befogadásáról most nem áll módunkban értekezni, csak arra van lehetőségünk, hogy néhány tanácsot adjunk. Elsősorban azt, hogyan ne olvassunk szépirodalmat. Az ismeretközlő művek tudást közvetítenek, a szépirodalmi művek tapasztalatot. A dolgokat érzékeinkkel és képzeletünkkel tapasztaljuk meg, az ilyen műveket képzeletünk mozgósításával kell olvasnunk. A szépirodalmi műnek – mivel más acélja – mása nyelvezete: erősen ambivalens, nem törekszik egyértelműségre, mint az ismeretterjesztő irodalom, ellenkezőleg. Ezt tudomásul kell vennünk.

Mit lehetjavasolni? 1. Osztályoznunk lehet a művet a fajtája szerint (lírai mű-e, regény vagy színdarab?). 2. Egységben kell látni a művet. Egy történet egysége mindig a cselekményében van. A történetet egy narrációban lehet összefoglalni (nem egy állításban vagy érvben). 3. Azt kell felderíteni, hogyan alakul ki az egész: ajellemekből és az eseményekből. (Az ismeretközlő mű redukálható egy állításra; egy egész, melynek részei ezt az egészet értelmezik.) Egy ismeretterjesztő mű részeit az egésztől függetlenül is el lehet olvasni, egy regényt, egy drámát vagy verset csak folyamatában.

Mit tehetünk egy szépirodalmi mű analizálásakor? 1. Egy regény elemei az epizódok, a hősökjelleme, gondolatai, érzelmei, cselekedetei, beszéde. Ezekkel kell tisztába jönnünk (ahogyan az ismeretközlő mű esetében a terminusokkal). 2. Otthon kell éreznünk magunkat a fikció világában, mintha szemlélői volnánk az eseményeknek, barátai a szereplőknek, mintha együtt cselekednénk és éreznénk velük (ahogyan egy ismeretközlő műben megkeressük az író állításait). 3. Követnünk kell a szereplőket életútjukon, kalandjaikon. A lírai költemények esetében is ez a helyzet, bár ott az egyetlen szereplő maga a költő.

Melyek a kritika szabályai egy szépirodalmi mű esetében? Az alapszabály a következő: addig ne bíráljunk, amíg nem azonosultunk azzal, aminek a megtapasztalását az író kéri. (Az ismeretterjesztő művek esetében azt mondtuk, addig ne bíráljuk, amíg meg nem értettük a művet.) Nem mondhatjuk, hogy egyetértünk vagy sem (mint egy ismeretterjesztő mű esetében), csak azt, hogy tetszik-e vagy sem. A kritika alapja itt nem az igazság, hanem az esztétikum.

Az egyes műfajok olvasásához lehet több-kevesebb tanácsot adni. Egy bonyolult regény olvasásakor sokat segít, ha felírjuk magunknak a szereplők rendszerét, különösen akkor, ha nehezen tudjuk a neveket megjegyezni (hasznos lehet ez a megoldása Háború és béke vagy az Elfújta a szél és hasonló nagy regényfolyamok esetében).



A színdarabok olvasásakor is ajánlatos tisztábajönni a szereplők rendszerével, egymáshoz való viszonyukkal, s hasznos olykor vissza-visszalapozni a szereposztáshoz. A színdarabok egyes részeit ajánlatos hangosan olvasni. A hangos olvasás mindig segít a versek élvezetében és megértésében.

1.5. AZ OLVASÓ VÁLASZA A SZÖVEGRE (READER RESPONSE)„A könyvet mindig ketten alkotják, az író, aki írta, s az olvasó, aki olvasta” – Kosztolányi Dezső ezt a gondolatot 1928-ban vetette papírra, öt évvel azután, hogy az angol Richards Ajelentés jelentése című könyvében megfogalmazta a szemantikai relativizmus tételét. Vajon ismerte-e Kosztolányi az angol filozófus világhírűvé vált könyvét? Vagy azonos gondolatok születtek meg közel egy időben a világ különböző helyein? Nem tudjuk, de nem is ez a fontos. A lényeg a „másik fél”, a mindenkori olvasójelentősége.

Az olvasói válasz (angolul: reader response) kutatása nem ismeretlen hazánkban. Egy nemzetközi kutatásból került be a hazai módszerek közé (Sarmavuori 1998); az irodalomtanítás kapcsán ismertették és alkalmazták mint lehetséges olvasmány-feldolgozási módszert (Spira 1994,1995). Külföldön széles körben használják, nemcsak az irodalom, hanem az olvasás tanításában, a fejlődés-lélektani és a szociolingvisztikai összehasonlító vizsgálatokban.

A tudománytörténeti háttér dióhéjban a következő (Squire 1994). Az olvasói válasz kutatását az 1920-as években kezdték el Amerikában az irodalomtudósok, a pszichológusok és a filozófusok körében. I. A. Richards Practical Criticism (1929) című művét tartják az első, az olvasói válaszadást vizsgáló tanulmánynak. Az amerikai szakirodalomban a legtöbbet idézett szerző kétségkívül Louise Rosenblatt. Első jelentős művét 1938-ban publikálta Literature as Exploration címen. Elméletének az a lényege, hogy az irodalmi mű és olvasója között tranzakciójön létre, vagyis az olvasás kölcsönös cselekvés: a mű értelmezésében az olvasó legalább olyan lényeges, mint az író. S az olvasó irodalmi élményének alakulásában nagy szerepet játszik a személyes tapasztalat.

Az amerikai új kritika (new criticism) egy időre visszaszorította a reader response irányzatát, az igazi fellendülés a hatvanas évektől következett be. 1966-ban, az amerikai Dartmouthban tartott konferencián megállapították, hogy a tanár legfontosabb feladata az olvasói válasz gondozása, s nem az irodalomtörténet tanítása és tanulmányozása. Az olvasáskutatásban a hangsúly a szövegértés kognitív folyamatának vizsgálatára tevődött, s ez ahhoz a felismeréshez vezetett, hogy a szövegértésben nagyon fontos tényező az olvasó előzetes tudása, pszicholingvisztikai terminussal: sémarendszere. Az 1970-es években az irodalmi kutatások szorosan összefonódtak az olvasáspszichológiai, illetőleg a kognitív pszichológiai kutatásokkal. 1978-ban Rosenblatt ismét publikált egy nagy hatású könyvet The Reader, the Text, the Poem címmel. Ekkoriban sok esettanulmány született, és sok tanulmány foglalkozott a fiatalabb korosztályok – elsősorban gyerekek – olvasásával.

A gyakorlati alkalmazás elveit tíz pontban foglalták össze: az iskolai irodalomtanításnak az olvasó és a mű közötti tranzakcióra kell összpontosítania; az olvasó válaszát előzetes tudása és tapasztalata befolyásolja; a mű által kiváltott válasz időben és térben változik; az olvasói válasz a retorikai modelltől is függ; egy irodalmi szövegre általában egy közös válasz alakul ki egy tanulócsoportban, habár nincs két egyforma megoldás; az igazi irodalom gazdagabb élményt nyújt, mint az úgynevezett ál irodalom; a könyvet mindig ketten olvassák, jelen esetben ez azt jelenti, hogy tapasztalatainkat meg kell osztanunk másokkal, akár szóban, akár írásban; a gyerekek válaszaiban jelentős fejlettségi különbségek figyelhetők meg; a szavak hangulata sokszor éppoly fontos, mint jelentésük; az irodalomtanítás mindenkori módja hatással van a diákok reflexióira.

A reader response terminus fordítása gondot okoz, a kifejezés szó szerinti megfelelője – az olvasói válasz – nem frappáns, a reakció vagy reflexió szavak – bár idegenek – talán szerencsésebbek. Nem befogadásesztétikáról és a mű befogadásáról van szó, mert a súlypont áttevődik a műről az olvasóra, s az olvasó kialakíthatja saját értelmezését. Petőfi S. János terminusa áll közel a válaszadás terminushoz, azt mondja ugyanis, hogy az olvasó hozzárendeli sajátjelentését a szöveghez, s ez a saját olvasata, a kreatív-produktív gyakorlatokban is – a variációk megalkotásával – saját olvasatok jönnek létre. A mostanában terjedőben lévő, Amerikából menedzselt RWCT (reading and writingfor critical thinking), a kritikai gondolkodást fejlesztő nemzetközi program is ebbe a vonulatba illeszthető be; lényege ugyanis az, hogy a tanulók egyedül, de többnyire kisebb-nagyobb csoportokban fogalmazzák meg a szöveggel kapcsolatos véleményüket.

A reader response szemantikai alapja I. A. Richardsjelentéselmélete (Richards-Ogden 1923). A híres Richards-féle szemantikai háromszögről van szó, mely a következőképpen fest (Adamik 1998, Jászó 2002):



Richards modellje arra világít rá, hogy ajelentés valójában nem a szóban van, hanem az emberekben. A szó mint szimbólum más és más tartalmakat idéz fel, attól függően, milyen a műveltségünk, milyenek a múltbeli élményeink. Richards híres példája a „macska” szó, mely a macskára mint állatra, külső tárgyra (vonatkozás) utal, ám az, akinek negatív élménye volt a macskával kapcsolatban, egy veszélyes, barátságtalan állatra gondol (gondolat), akinek viszont pozitív élménye, egy szelíd, puha, barátságos teremtményre (gondolat). Ha történetesen ez a két személy kezd el beszélgetni a macskáról, ugyanazt a szót használják, de másra gondolnak: ez az inkongruencia félreértést okozhat (vö. Világirodalmi Lexikon, 11. kötet, „Retorika” címszó). A kontextus – a múltbeli tapasztalatok és ajelenlegi szituáció összessége – tehát befolyásolja a gondolatainkat. Richards elmélete azonban nem vezet teljes relativizmushoz, az emberek megértik egymást, mert létezik egy kollektívjelentés.

Az olvasói válasz elmélete alapján kifejlesztettek egy sajátos olvasási gyakorlatot, melyet folyamatolvasásnak (process reading) neveztek el (Sarmavuori 1998). Az olvasási folyamatot segítő kérdéseket és feladatokat adnak a gyerekeknek, innen az elnevezés. Ilyenkor elmarad az egész szöveg bemutatása, bár a tanár felolvashatja egy részét – rendszerint az elejét –, de a gyerekek is olvashatnak hangosan is, magukban is. Számos modellt dolgoztak ki, az egyik, a finn modell a következő lépésekből áll: az előzetes ismeretek felidézése; feltevések alkotása (például a cím alapján); vélemény alkotása az első rész (bekezdés) elolvasása után; az események kitalálása (megjóslása); problémamegoldás: megbeszélés, vita; az olvasmány befejezésének értékelése: a tanulságok megfogalmazása; rajzolás, dramatizálás; kérdések feltevése önmagunknak: mire vagyunk még kíváncsiak, miről szeretnénk még olvasni a témával kapcsolatban? A modell az olvasó kíváncsiságára és folyamatos gondolkodására épít. Nem szükséges mindig minden egyes lépést megtartani, nagyon fontos az események megjóslása és az önmagunknak feltett kérdés.

Példák:

1.

Mészöly Miklós A bánatos medve című meséjének a kezdete:

Volt egyszer egy medve, sose voltjó kedve. Dirmegett-dörmögött, mintha semmi másra nem lett volna oka, csak búslakodásra.

Miért lehetett bánatos a medve, mit gondolsz?

A kérdésre a mese hallgatói változatos válaszokat szoktak adni: éhes volt, mézet akart enni, málnázni akart, fázott. Amikor már mindenki kellőképpen fel van csigázva, folytatjuk a felolvasást. Hamarosan kiderül, hogy a medve azért volt bánatos, mert egyedül volt, nem volt barátja. Persze hamarosan kis barátra lel, s minden jóra fordul.

2.

Szántai János felnőttek számára is élvezetes meséje, A vita:

‒ Na, mi lesz már? Állj félre!

‒ Nem állok én!

‒ Félre, ha mondom!

‒ Eszembe sincs! Én léptem először az ágra!

‒ Még hogy te! Az egész kert látta, hogy ÉN indultam elsőnek!



Tudod-e, hogy mik vitatkoznak?

A kérdésre a mese felnőtt hallgatói rendszerint a következő választ adják: madarak; előfordult levelek megoldás is, hiszen egy modern szövegben minden elképzelhető. A folytatás meg szokta lepni a hallgatóságot.

‒ Azonnal állj félre, vagy fordulj vissza!

‒ Te meg azonnal állj fejre, vagy fordulj fel!

‒ Vigyázz, mit beszélsz!

‒ Azt hiszed, félek?

‒ Félsz hát!

‒ Tőled, te ikszlábú?

‒ Sápadt kukac!

‒ Csimaszutánzat!

‒ Nagyszájú nyű! Azt sem tudod, milyen hosszú vagy.

‒ Még egy falevelet se tudsz rendesen megrágni. Fogatlan! Fogatlan!

‒ Te folyton belebotlasz a lábaidba!

‒ Te meg teljesen csupasz vagy.

‒ Te meg...!

‒ Te meg...!

‒ Te meg...!

‒ Te meg...!

A két hernyó hangos vitája (mert természetesen két hernyó vitatkozott ilyen csunyán egy csipkebokor ágán) felzavarta álmából a rozsafarkút, aki egy közeli kerítésen bobiskolt. Több se kellett neki, odaröppent, és csitt-csatt bekapta a pereskedőket.

Tanulság ha vitázol halkan tedd!

Feladatok:

Egészitse ki kedvére az alábbi verseket!

1.

Tandori Dezső: Horror

akkor inkább

el

gat-getek

Rémületben

2.

Dzsida Jenő: Ha...

Istenem!



Ha ez a hullott tömérdek levél

lehervadt, meghalt gyűlőletünk volna...

Istenem!

Ha ez a csöndes permeteg eső

szemünkbe-futó örömkönnünk volna...

Istenem!

Ha ez a sűrű tejüveges köd

békélt tűzhelyek füstgomolya volna...

Istenem!

Ha ez a vad szél a vágyott Szabadság

könnyebbült, tiszta lélegzete volna...

1.6. A FELOLVASÁSRÓL„Akár a test megtisztítása végett olvastatunk fel magunknak, akár az örömért, akár tanulás céljával, akár azért, hogy a hangok kerekedjenek felül más érzékeinken, az olvasás aktusa egyszerre gazdagodik és szegényül” – írja Alberto Manguel Az olvasás története című könyvében. Gazdagodik a felolvasó értelmezésével, és esetleg szegényedik, ha a felolvasó mellőz egyéb, a szövegben benne lévő szempontokat. Mindemellett a felolvasásnak nagy ajelentősége.

Ajó, kifejező felolvasás tükrözi a szöveg megértését (említettük, hogy rendeznek olyan szövegértő versenyeket, melyeken felolvasást kérnek a résztvevőktől). Ajó felolvasás a tanár legjobb eszköze a szövegmagyarázatban, ilyenkor nemcsak az értelmezést sugallhatja, hanem az érzelmeket is. Az iskolai anyanyelvi óra elmaradhatatlan kelléke atanár bemutató olvasása. Kevesen gondolnak arra, hogy egy mű hallás utáni megértését is fejleszteni kell, végül is hallás után élvezzük a rádiójátékokat vagy a színdarabokat. A diákoknak is azt tanácsolhatjuk, hogy a maguk gyönyörűségére otthoni készüléskor olvassák fel kedves műveiket, elsősorban a verseket és a drámarészleteket.

Évszázadokon át – a könyvnyomtatás feltalálása előtt, amikor még kevés volt a könyv – a legtöbben felolvasások révén ismerkedtek meg az irodalmi alkotásokkal. Így volt ez a középkori kolostorokban, a 18. századi szalonokban, a falusi fonókban, a kubai dohánygyárakban és még számos más környezetben (sok adatot sorol fel erre Alberto Manguel Az olvasás története című könyvében). Mára a felolvasás erősen visszaszorult- még az iskolákban is-, de a rádióban olykor hallani lehet szép felolvasásokat, s a kisgyerekeknek még olvasnak fel a szülők meséket. A mesemondást örvendetesen népszerűsítette az utóbbi időkben Berecz András mesemondó művész és a mesemondó versenyek.

A felolvasásra fel kell készülni. Mindenekelőtt csak a megértett szöveg felolvasására szabad vállalkozni. Jó, ha bejelöljük a fontosabb hangsúlyokat, a nagyobb szüneteket. Gondot okozhatnak mind az értelmezésben, mind a hangosításban a beékelt mondatok. A beékelés előtt és után rövid szünetet kell tartani, a beékelt mondatot kissé mélyebb hangfekvésben kell elkülöníteni, s egy kissé gyorsabb tempóban is lehet mondani. Ezeket a helyeketjelölhetjük is: a hosszú szünetet két függőleges vonallal, a rövid szünetet egy függőleges vonallal, a beékelést aláhúzással (példánkban dőlten szedjük), az erős mondathangsúlyt kétszeres aláhúzással (mindig a szótagot húzzuk alá, a szótag a hangsúlyos). A margóra írhatunk figyelmeztetést a magunk számára: gyorsan-lassan, keményen-lágyan, halkan-hangosan, suttogva stb. Arra mindenképpen ügyelni kell, hogy az olvasás hangzása az élőbeszéd hangzásához legyen hasonló, ne legyen mesterkélt, az olvasó ne emelje meg a hangját, mert az a gyakorlatlanság benyomását kelti.

Példa:

A nyelvi eszmény

Mindenkiben, akiszívén viseli anyanyelve sorsát, kell élnie többé-kevésbé tudatosan egy nyelvi eszménynek. ||



Sokszor kérdezik-szakmai oldalról is –, mi is voltaképpen ez a nyelvi eszmény. Vajon nemcsak szépen hangzó szó, de ködös fogalom, melyen használói sem igen tudják, mit értsenek. | Pedig a nyelvi eszmény egyáltalán nem valami ködös, rendkívüli tudományos kiötöltség. Mindenki, aki megállapítja például Móra Ferencről, hogy nyelve szép, ízesen magyaros, vagy kipécéz a mindennapi használatban egy-egy nyelvi fonákságot, ezzel máris elárulta, hogy él benne, ha esetleg homályosan is, egy nyelvi eszmény, amelyhez hasonlítja azokat a nyelvi jelenségeket, amelyekről ítéletet mond. Az egyénben élő ilyen eszménynek kétségtelenül lehetnek és valószínűleg vannak is szubjektív elemei, de bizonyos, hogy tárgyilagos szemlélettel is meg lehet találni azokat a vonásokat, melyek kiemelten jellemzik. || A nyelvi eszmény egy olyan magyar nyelv – mind a művészi igényű írásművekben (s elsősorban ezekben), mind pedig a nyelvhasználat minden egyéb területét, a tudományos okfejtésekben, a mindennapi beszédben és a kérészéletre szánt írásokban is –, mely épen őrzi a maga hagyományos értékes tulajdonságait, azaz a tömörséget, a képszerűséget, a finom árnyaltságot, a világos szabatosságot és a változatos hangzást, továbbá a rugalmasságot, mely magában foglalja nemcsaka különféle műfajokhoz, hanem a megváltozott igényekhez való simulást, anélkül, hogy szakítania kellene ősi jellemével. Ezek persze általánosságban jellemzik nyelvünket, a tovább bontásban ki kell keresnünk azokat az eszközöket, melyek segítségével az említett erények megvalósulnak, tehát a nyelv egész felépítését, hangrendszerét, nyelvtanát, szókincsét. Nem jelenthet ez maradi merevséget, hiszen a felsorolt eszményi tulajdonságok között ott van a rugalmas alkalmazkodó képesség is, csupán az kívánatos, hogy a nyelvben szükségszerűen keletkezett újítások ne rombolják egyéb értékeit, hanem azokkal összhangba kerüljenek. | Erre az összhangra vigyáznunk kell, hiszen az említett tulajdonságok között is akadnak, melyek látszólag ellentmondanak egymásnak, így a sejtelmesség és a szabatosság, világosság, melyeknek mindegyike a maga helyén válik igazi értékké, a sejtelmes árnyaltság a lírai költészetben, a világos fogalmazás lehetősége az okfejtő szövegekben. Nyelvünknek az is egyik erénye, hogy ilyen ellentétes követelményeknek is eleget tud tenni.

(Bárczi Géza: Nyelvművelésünk, 23‒25)

Természetesen, sokkal alaposabb preparálást is lehet készíteni, erre bőven találunk példát a rádió Beszélni nehéz! című műsorának anyagában és a különféle beszédművelő könyvekben. A felolvasásnak még számos aranyszabálya van (vö. Bocsák‒Benkő‒Hölgyesi 1995).

A tájékozódás segítésére közöljük a legfontosabb szótáraink jegyzékét.

A magyar nyelv értelmező szótára. (ÉrtSz.) 1‒7. kötet. Szerk. Bárczi Géza – Országh László. Budapest, 1959‒1962, Akadémiai Kiadó.

A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. (TESz.) 1‒6. kötet. Szerk. Benkő Loránd. Budapest, 1967‒1984, Akadémiai Kiadó.

Balassi-szótár. Jakab László – Bölcskei András. Debrecen, 2000, Számítógépes nyelvtörténeti adattár 8.

Bánk bán-szótár. KatonaJózsef Bánk bán c. drámájának szókészlete. Beke József. Kecskemét, 1991, Katona József Társaság.

Csokonai-szókincstár I. Csokonai színművei szókincsének szövegszótára és adattára. Jakab László – Bölcskei András. Debrecen, 1993, Számítógépes nyelvtörténeti adattár 5.

Diáksóder. Hogyan beszél a mai ifjúság? Kardos Tamás – Szűcs László. Budapest, é. n. Ciceró.

Erdélyi magyar szótörténeti tár. (SzT.) 1‒9. kötet. Szerk. Szabó T. Attila – Vámszer Márta. 1‒4. kötet. Bukarest, 1975‒1984, Kriterion Könyvkiadó; 5-9. kötet. Bukarest-Budapest, 1993‒2002, Kriterion Könyvkiadó – Akadémiai Kiadó.

Földrajzi nevek etimológiai szótára. (FNESz.) Kiss Lajos. Budapest, 1978, Akadémiai Kiadó; 1-2. kötet, 1988.

Idegen nevek kiejtési szótára. Szerk. Magay Tamás. Budapest, 1974, Akadémiai Kiadó.

Idegen szavak és kifejezések kézi szótára. (IdKSz.) Szerk. Bakos Ferenc. Budapest, 1994; 2002, Akadémiai Kiadó.

Jókai-szótár. Balázs Géza, P. Eöry Vilma, Kiss Gábor, J. Soltész Katalin, T. Somogyi Magda. Budapest, 1994, Unikornis Kiadó.

Juhász Gyula költői nyelvének szótára. (JuSz.) Benkő László. Budapest, 1972, Akadémiai Kiadó.



Képes diákszótár. Szerk. Grétsy László – Kemény Gábor. Budapest, 1992, Akadémiai Kiadó.

Közhelyszótár. Hernádi Miklós. Budapest, 1976, Gondolat Kiadó.

Magyar értelmező kéziszótár. Szerk. Juhász József-Szőke István – O. Nagy Gábor – Kovalovszky Miklós. Budapest, 1972, Akadémiai Kiadó.

Magyar kiejtési szótár. Fekete László. Budapest, 1992, Gondolat Kiadó.

Magyar néprajzi lexikon. 1‒4. kötet. Főszerk. Ortutay Gyula. Budapest, 1977‒1982, Akadémiai Kiadó.

Magyar szinonimaszótár. (SzinSz.) O. Nagy Gábor – Ruzsiczky Éva. Budapest, 1978, Akadémiai Kiadó.

Magyar szlengszótár. Kövecses Zoltán. Budapest, 1998, Akadémiai Kiadó.

Magyar Szókincstár. (MSzkt.) Rokon értelmű szavak, szólások és ellentétek szótára. Szerk. Kiss Gábor. Budapest, 1998, Tinta Könyvkiadó.

Magyar szólások és közmondások szótára. Mai nyelvünk állandósult szókapcsolatai példákkal szemléltetve. Forgács Tamás, Budapest, 2003, Tinta Könyvkiadó.

Magyar szólástár. Szólások, helyzetmondatok, közmondások értelmező és fogalomköri szótára. Főszerk. Bárdosi Vilmos. Budapest, 2003, Tinta Könyvkiadó.

Magyar tájszótár. (MTsz.) 1-2. kötet. Szinnyei József. Budapest, 1893‒1901.

Petőfi-szótár. (PetőfiSz.) Petőfi Sándor életművének szókészlete. 1‒4. kötet. Szerk. Gáldi László – J. Soltész Katalin – Szabó Dénes – Wacha Imre. Budapest, 1973‒1987, Akadémiai Kiadó.

Régi magyar családnevek szótára. XIV‒XVII. század. Kázmér Miklós. Budapest, 1993, Magyar Nyelvtudományi Társaság.

Szinonimaszótár diákoknak. Ruzsiczky Éva. Budapest, 1998, Helikon Kiadó.

Toldi-szótár. Arany János Toldijának szókészlete. (ATSz.) Pásztor Emil. Budapest, 1986, Tankönyvkiadó.

Új magyar tájszótár. (ÚMTsz.) 1‒4. kötet. Szerk. B. Lőrinczy Éva. Budapest, 1979‒2002, Akadémiai Kiadó.

Új szavak, új jelentések 1997-ből. Szerk. Kiss Gábor – Pusztai Ferenc. Budapest, 1999, Tinta Könyvkiadó.

1.7. FELHASZNÁLT IRODALOMA. Molnár Ferenc (1999) Anyanyelv, vallás, művelődés. AESZ-füzetek. Kolozsvár.

Aczél Petra – Bencze Lóránt (2001) Mikor, miért, kinek, hogyan? Budapest, Corvinus.

Adamik Tamás (1998) A szöveg értelmezése. In Bevezetés az ókortudományba. 1. kötet. Szerk. Havas László. Debrecen, KLTE BTK.

Adamikné Jászó Anna – Hangay Zoltán (1995) Nyelvi elemzések kézikönyve. Szeged (második kiadás: 1999), MOZAIK.

Adamikné Jászó Anna (1993) Nyelvi tudatosság – olvasástanítás – helyesírás. Magyar Nyelvőr, 320-331.

Adamikné Jászó Anna (1995) Az olvasás. In Az anyanyelvi nevelés módszerei. Szerk. Kernya Róza. Ka- posvár-Budapest, Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola – Móra Ferenc Könyvkiadó.

Adamikné Jászó Anna (szerk.) (2001a) A magyar olvasástanítás története. Budapest, Osiris Kiadó.

Adamikné Jászó Anna (2001b) Hogyan tovább a harmadik évezredben? Könyv és Nevelés, 1. sz.

Adamikné Jászó Anna (2002a) Anyanyelvi nevelés az ábécétől az érettségiig. Budapest, Trezor Kiadó. (Gazdag bibliográfiával)



Adamikné Jászó Anna (2002b) A szövegértő olvasásról. Magyartanítás, 4. sz. 4-14.

Adamikné Jászó Anna (2003) Csak az ember olvas. Az olvasás tanítása és lélektana. Budapest, Tinta Könyvkiadó.

Adler, Mortimer J. – Doren, C. van (1972) How to Read a Book. Second edition, New York, Simon and Schuster.

Alszeghy Zsolt – Sík Sándor (1928) Retorika. Budapest.

Anderson, R. C. – Pearson, P. D. (1984) A schema-theoretic view of basic processes in reading comprehension. In Pearson, P. D. (ed.): Handbook of Reading Research. New York-London, Longman, 255-291.

Bencze Lóránt (2002) Repül a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg. Az epikheirémáról. In A. Jászó – L. Aczél (szerk.): A régi új retorika. A klasszikus retorikai bizonyítás. Budapest, Trezor Kiadó.

Benczik Vilmos (2001) Nyelv, írás, irodalom kommunikációelméleti megközelítésben. Budapest, Trezor Kiadó.

Bocsák Veronika – Benkő Zsuzsa – Hölgyesi Györgyi (1995) Olvass nekem! Budapest, Trezor Kiadó – Magyar Olvasástársaság.

Booth, Wayne C. (1961) The Rhetoric ofFiction. Chicago, London, University of Chicago Press.

Burns, P. C. – Roe, B. D. – Ross, E. P. (1988) Teaching Reading in Today’s Elementary Schools. Boston, Houghton Mifflin.

Corbett, E. P. J. – Connors, R. J. (1999) Classical Rhetoricfor the Modern Student. Fourth edition, New York, Oxford University Press.

Csikesz Erzsébet (1986) Találd ki a mesémet! Budapest.

Downing, J. – Leong, C. K. (1982) Psychology of Reading. New York, Macmillan.

Dsida Jenő (1985) Út a kálváriára. Válogatott versek és prózai írások. Budapest, Vigília.

Erdődi János (1880) A nyelvoktatás módszertana. Kassa.

Gósy Mária (1989) Beszédészlelés. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézet.

Gósy Mária (1999) Pszicholingvisztika. Budapest, Corvina Kiadó.

Grétsy László (1999) Anyanyelvi őrjárat. Budapest, Szabad Föld.

Grétsy László (2000) A mi nyelvünk. Íróink és költőink a magyar nyelvről. Budapest, Tinta Könyvkiadó.

Grétsy László (2000) A szónoki „invenció” összetevői avagy a nyilvánosság előtt szereplő szónok kompetenciája. In A. Jászó Anna – L. Aczél Petra (szerk.): A régi új retorika. Budapest, Trezor Kiadó.

GrófKlebelsberg Kuno válogatott beszédei és írásai (1917‒1932) (1990) Válogatta, az előszót és ajegyzeteket írta Glatz Ferenc. Budapest, Európa Kiadó.

H. Tóth István (1996) Érted? Értem! Szeged, Pedellus Tankönyvkiadó.

Hangay Zoltán (1991) Jelentéstan, szövegtan. In A magyar nyelv könyve. Főszerk. A. Jászó Anna. Budapest, Trezor Kiadó.

Horváth Zsuzsanna (1997) Szövegek és olvasóik – Helyzetkép a tanulók szövegértéséről. In Monitor 95. A tanulók tudásának felmérése. Szerk. Vári Péter. Budapest, Országos Közoktatási Intézet. Kádárné Fülöp Judit (1985) Olvasás és kommunikáció. Budapest, OPI.

Kernya Róza (szerk.) (1995) Az anyanyelvi nevelés módszerei. Kaposvár‒Budapest, Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola – Móra Ferenc Könyvkiadó.



Levinson, S. C. (1983) Pragmatics. Cambridge, Cambridge University Press.

Manguel, Alberto (2001) Az olvasás története. Budapest (eredeti: 1996), Park Könyvkiadó.

Ördögh Ottó: Tisztelet Ezópusnak. 99 állatmese.

Petőfi S. János – Benkes Zsuzsa (1998) A szöveg megközelítései. Budapest, Iskolakultúra.

Raisz Rózsa (2002) Kossuth Lajos körmondatairól. In Kossuth Lajos, a szó művésze. Szerk. Szikszainé Nagy Irma. Debrecen, a Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetének kiadványai 78. sz.

Richards, I. A. – Ogden, K. C. (1923) TheMeaningof Meaning. London, Routledge & Kegan Paul. Ruddell, R. B. – Ruddell, M. R. – Singer, H. (eds) (1994) Theoretical Models and Processes of Reading.

Fourth edition. Newark, Delaware.

Samuels, Jay S. (1994) Toward a Theory of Automatic Information Processing in Reading, Re- visited. In Theoretical Models and Processes in Reading... 816-837.

Sarmavuori, K. (1998) The Moomins in the World – Learning with Text. Turku, University of Turku. Sík Sándor (2000) Az olvasás tudománya. Szeged, Sík Sándor Piarista Egyetemi Szakkollégium. Sinclair, Anne – Berthoud-Papandropoulou, Ioanna (1984) Children's Thinking about Language and Their Acquisitionof Literacy. In Language Awareness and Learning to Read. Eds. Downing, John – Valtin, Renate. New York, Springer-Verlag.

Spira Veronika (1994) József Attila: Bánat. Műközpontú vagy gyermekközpontú irodalomtanítás. In Sipos Lajos (szerk.): Irodalomtanítás. 1. kötet, Pauz Kiadó, 551-559.

Spira Veronika (1995) Műközpontú és/vagy gyermekközpontú irodalomtanítás. In A többkönyvű oktatásfelé. Szerk. Nagy Attila. OSZK, Budapest, 50-57.

Squire, James R. (1994) Research in Reader Response, Naturally Interdisciplinary. In Theoretical Models and Processes of Reading. Eds Ruddell, R. B. – Ruddell Rapp, M. – Singer, H. Fourth Edition. Newark, Delaware, 637-652.

Szeberényi Lajos(1849) Politikai szónoklattan. Pest.

Szikszainé Nagy Irma (1992) Tragikumról, halálról. (Alsó tagozatosoknak szánt versek elemzése.) Magyartanítás, 1. sz. 12-16.

Szikszainé Nagy Irma (1999) Leíró magyar szövegtan. Budapest, Osiris Kiadó.

Szikszainé Nagy Irma (2001) Szövegértés – szövegelemzés – szövegalkotás. Budapest, Osiris Kiadó. Tandori Dezső (2000) Egy talált tárgy megtisztítása. A „klasszikus Tandori". Budapest, Fekete Sas Kiadó. Tolcsvai Nagy Gábor (2001) A magyar nyelv szövegtana. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.

Tóth László (2002) Az olvasás pszichológiai alapjai. Debrecen.

Veszelszkiné Huszárik Ildikó (2002) Szöveg + értés.Magyartanítás, 4. sz. 18-19.

Weiss, Donald H. (1989) Hogyan tartsunk hatásos beszédet? Budapest, Park Könyvkiadó.


6. fejezet - A FOGALMAZÁS1. A FOGALMAZÁS ÍRÁSBELI SZÖVEGALKOTÁS„Mindent nem lehet és nem érdemes megjegyezni. Meg kell találnod az eseményekben a fontosat: s a fontos az ok. ”

(Babits Mihály)

Acímbenjelölt meghatározással a fogalmazást elkülönítjük a szóbeli szövegalkotástól. Mind az írásbeli, mind a szóbeli szövegalkotás a retorika illetékességi körébe tartozik. Afogalmazás mint terminus legalább két dolgotjelent: a fogalmazás folyamatát és a végeredményt, az írásművet; mind a kétjelentésében használjuk afogalmazás terminust. A fogalmazás folyamata összetett tevékenység, a legnehezebbnek tartják a beszélés‒beszédértés‒olvasás‒fogalmazás négyesében. A fogalmazás végeredménye a számos fogalmazástípus, vagyis a prózai műfajok együttese. Ebben a fejezetben először a fogalmazás folyamatával foglalkozunk, majd áttekintjük a prózai írásművek sajátosságait; a fogalmazás során ugyanis ezeket a sajátosságokat kell szem előtt tartani.

A hazai iskolai gyakorlatban a tantervek a következőket sorolják a fogalmazástípusok vagy prózai műfajok alá: elbeszélés, leírás, levél (tanításukat már az alsó tagozaton megkezdik), értekezés (megtanítása a középiskola feladata), esszé (ennek tanításátjelenleg kezdik el, mivel a 2005-ben bevezetendő érettségin követelmény lesz az esszéírás). Ezeken kívül az iskola foglalkozik még a gyakoribb és egyszerűbb hivatalos ügyiratok írásával, valamint kisebb kommunikációs műfajok tanításával és írásával (meghívó, hír, hirdetés, reklám), a középiskola 9. osztályában pedig összefoglalják a médiaműfajokat, ezek: a hír, a tudósítás, a riport, az interjú, a cikk, a kritika, az esszé, ajegyzet, a glossza (Balázs‒Benkes 2001). A prózai műfajokat – közöttük a médiaműfajokat is – részletesen bemutatja Wacha Imre A korszerű retorika alapjai című könyvében.

Az esszével később részletesen foglalkozunk, most csak röviden jellemezzük mint újonnan tanítandó prózai műfajt. Az esszé (francia: essai) szót Montaigne (1533‒1592) használta először, a szó jelentése: „kísérlet". A maga által teremtett sajátos műfajt kívánta vele megjelölni: olvasmányaihoz kivonatokat készített, s magyarázataival ily módon kísérelte meg megérteni és megmagyarázni a világot. Afféle szellemi naplót írt. Montaigne esszéi 1580-ban és 1588-ban jelentek meg.

Az esszéről a köztudatban a következő fogalom alakult ki: az értekezésnél szubjektívabb hangvételű írásmű. Egyik tankönyvünk a következőket írja róla: „Az esszé vérbeli újságműfaj. A szó eredeti jelentése: kísérlet. Elmélkedő, irodalmi jellegű, személyes hangvételű írás. Némiképp ajegyzet rokona, de elmélyültebb, tudományosabb vagy irodalmibb. A magyar irodalomban az esszének különleges hagyománya van. Gyökereit a 19. század második felében Gyulai Pálnál és Kemény Zsigmondnál találhatjuk meg. A 20. században a nyugatosok között kiváló esszéket írt Babits Mihály, a harmincas években pedig »esszéíró nemzedékről” beszélnek az irodalmárok. Idetartozott Halász Gábor, Szerb Antal, Németh László, Bálint György, Cs. Szabó László, Illés Endre, Németh László 1932-től egyszemélyes esszéfolyóiratot adott ki.” (Balázs‒Benkes 2001, 46‒47) A Világirodalmi Lexikon meghatározása szerint az esszé „átmeneti műfaj a filozófiai, ill. szaktudományi értekezés és a szépirodalom között; olyan értekezés, amely mondanivalóját szépírói eszközök igénybevételével fejezi ki. Funkcióját tekintve kettős természetű. Igen gyakran egy-egy új kutatási terület első feltárása, új probléma vagy elképzelés első bemutatása jelentkezik esszéformában. [...] Másik fő funkciója az esszének egy-egy tudományos eredmény, új irányzat stb. népszerűsítése, amikor is a szépirodalmi forma célkitűzése a szélesebb körű közönséghatás elérése.” (Villex. 2. 1234)

Az esszé rokona a szónoki beszédnek: mindkettő célja a meggyőzés, egy gondolat sajátos kifejtése, az érvelés; mégpedig úgy, hogy nem szükséges a tudományos szigort követni, szabadabban lehet az érzelmeket kifejezésre juttatni. Gondoljunk arra, hogy a szónoki beszéd nem kívánja meg az érvek logikai szabályok szerinti, szigorú kifejtését, hanem megelégszik a kihagyásos szillogizmusokkal, sőt hatásosságuk miatt előnyben részesíti őket; a szónoki beszéd kedveli a hatásos stilisztikai eszközök alkalmazását, hasonlóképpen van ez az esszében.

Az angolszász iskolarendszerben a mienktől eltérő fogalom alakult ki az esszéről. Az egyik elterjedt tanácsadó könyvet idézzük: „Most of the papers you write in college are essaysorspecial formsof essayssuchas reportor research papers. [...] You are writing essays, nonfiction compositions that analyze and interpret a topic, offering your personal veiw of it. Essays take a variety of forms. They may be (and very often are) argumentative. [...] Other essays are narrative, descriptive, or expository: they do not so much state opinion as they embody it in the


A FOGALMAZÁS

organization of ideas, selection of details, and tone”, vagyis: „A legtöbb dolgozat, melyet a főiskolán írsz, esszé vagy az esszének olyan sajátos fajtája, mint a beszámoló vagy az értekezés [...] Esszéket írsz, mégpedig olyan tényszerű fogalmazásokat, melyekben egy témát elemzel és értelmezel, mégpedig úgy, hogy kifejezed a saját véleményedet is. Sokféle esszé van. Az egyik fajtája érvelő is lehet, sőt többnyire az is. [...] Más fajtái elbeszélők, leírók vagy ismeretközlők: ezek nem állítják nyíltan a személyes véleményt, hanem inkább a gondolatok elrendezésében, a részletek megválogatásában és a hangnemben fejezik ki.” (Fowler 1980, 2) Eszerint az esszé olyan írásmű, amelyben a szerző úgy elemez és értelmez egy témát, hogy saját véleményét is kifejti, vagy nyíltan, vagy burkoltan, illetőleg közvetetten. Az esszé egyik fajtája az érvelő esszé, a másik fajtába az elbeszélő, a leíró és az ismeretközlő esszék tartoznak. Az egyes esszéfajták meghatározása a következő.

Az érvelő esszé véleményt állít, s ezt védi meg logikai úton, a támogató gondolatokkal és evidenciákkal. Célja az olvasó meggyőzése, késztetése az író véleményének elfogadására. Érvelő esszé például az, amely a kábítószerek erősebb vagy lazább ellenőrzése mellett sorol fel érveket. Az elbeszélő esszé események sorát adja elő, ezek lehetnek megtörtént események vagy folyamatleírások. Elbeszélhetünk egy utazást, vagy azt, hogyan készítünk el egy ételt. A többi esszéfajtába is beiktathatunk egy-egy elbeszélést. A leíró esszé egy jelenetet, egy személyt, egy tárgyat, egy érzelmet ír le, rendszerint olyan szavakkal, melyek érzékszerveinkre vonatkoznak. Az ismeretközlő esszé célja információ közlése, nem pedig a meggyőzés, az elbeszélés vagy a leírás. Az egyetemeken főleg ezt az esszéfajtát kérik a diákoktól.

Úgy tűnik, hogy a hazai szóhasználat az esszén az érvelő típusú esszét érti. Azt azonban megfigyelhetjük, hogy a különféle lehetőségeket-érvelés, elbeszélés, leírás, ismeretközlés – mindegyik esszétípusban fel lehet használni. Az érvelő esszében is lehet elbeszélés, leírás, ismeretközlés, ahogy egy szónoki beszédben is megfigyelhetők ezek a lehetőségek. Az iskolában célszerű az alsó fokon gyakorolni – ez történik tulajdonképpen – az elbeszélést, a leírást és az ismeretközlő fogalmazást, s erre építeni rá az érvelő esszét, melyet rugalmasan lehet kezelni.

A szakkönyvek azt szokták hangsúlyozni, hogy a fogalmazásírás szintetikus folyamat: egymás után elhelyezzük a szavakat, a mondatokat, a bekezdéseket, s végül koherens egésszé formáljuk őket. Ez igaz, mielőtt azonban hozzálátnánk a fogalmazás felépítéséhez, szükségünk van a középponti gondolatra, és azt is át kell látnunk, hogyan érvelünk. Egyszóval a fogalmazásírás analitikus tevékenységet is igényel, sőt első lépésként azt igényel: végül is egy tétel lebontásátjelenti. Nem véletlen, hogy a retorikák az invencióban helyezték el az érvelés tanítását, s hangsúlyozták az invenció fontosságát. Az invenció nemcsak a források feltalálását, az adatok összegyűjtését jelenti, hanem az alapgondolat és az érvelés feltalálását is. Először rálátásnak kell lennie az írásmű egészére, meg kell tervezni a felépítését, azután következhet a szintetikus, összerakó tevékenység.

A szövegnek mikro- és makroszerkezete van (Nagy Ferenc 1981, Hangay 1991, Szikszainé 2001). A mikroszerkezetet a kisebb egységek alkotják: a mondatok és a bekezdések (a bekezdéseket a mezoszinthez is szokták sorolni, Tolcsvai 2001). A makroszerkezetet a nagyobb egységek alkotják: a bevezetés, a tárgyalás és a befejezés, valamint a szöveg egésze.

A továbbiakban a fogalmazás folyamatával foglalkozunk: előbb a mondatok, majd a bekezdések szerkesztésével (a bekezdések mikroszerkezeti egységek, de ha a bevezetés és a befejezés egységét alkotják, akkor már a makroszerkezethez tartoznak), végül a szövegegész megalkotásával. Ezután kerül sor a fogalmazástípusok (a prózai műfajok egy részének) áttekintésére.

2. A FOGALMAZÁS FOLYAMATA„Minden rossz mondat törött ablak, melyen át egy rossz gondolatra látni.”

(Babits Mihály)

2.1. A MONDATOK SZERKESZTÉSEAz írott szöveg a beszélt szövegen alapul, következésképpen befolyásolja a beszélt szöveg, a beszédprodukció. A beszéd létrehozásában a pszicholingvisztika két fázist különböztet meg: a makro- és a mikrotervezést (Gósy 1999). A makrotervezés során a beszélő nagyjából alakítja ki mondanivalóját, még nem is mindig nyelvi szinten, hanem inkább képi formában. Ha például egy kirándulásról akar beszélni, tudatában felmerülnek az emlékek, egyelőre inkább asszociációk sorában, nem logikai rendben. Megelevenedhetnek az érzékszervekhez kapcsolódó emlékek, az ízek, az illatok. A mikrotervezés a makrotervezés után zajlik le, vagy vele párhuzamosan. Ekkor válogatja ki a beszélő a mentális lexikonban tárolt szavakat, a grammatikai viszonyító


A FOGALMAZÁS

elemeket, s megteremti az elrendezést: az időrendet vagy valamilyen más rendet.

A makrotervezés részletei a beszéd során megjelenhetnek – tulajdonképpen ebből tudjuk, hogy van makrotervezés –, ezek a közbeékelések, az alanyváltások és a váratlan kiegészítések. A következő mondat például grammatikai szempontból elfogadhatatlan a váratlan kiegészítés miatt: S bejárnak negyedévenként vizsgázni az iskolába a gyerekek. A közlés első fele a gyerekek alanyt ismert információként kezeli, a beszélő közben szükségesnek érzi az alany megnevezését, s a „mondat” végére biggyeszti. A rosszul, zavarosan fogalmazó emberek sok hasonló mondatot írnak le, nem véletlen, hogy a tanárok ekképp figyelmeztetik a kezdő fogalmazót: gondold végig, mit mondasz; gondolkodj előbb, azután írd le a mondatot! Az 1839-ben kiadottNagyenyedi retorika szellemesen azt tanította, hogy ne írjunk le elegy-belegy mondatokat. (Itt jegyezzük meg, hogy az írásban való jártasság visszahat a beszédre: csiszoltabbá, igényesebbé teszi.)

A mikrotervezés folyamatáról a korrigálások árulkodnak, a beszélőnek gyakran az egyeztetési tévedéseket, az indokolatlan szóismétléseket és a nyelvbotlásokat kell javítania. Az egyeztetési tévedéseket sokszor az idézi elő, hogy a beszélő gondolatot vált, elkezdi például a mondatot: Nehézjavítani ezt... a hibákat. Először csak azt akarta mondani, hogy Nehéz javítani ezt vagy ezt a hibát. Utána gondolata a hibák többes számra ugrott – eszébejutott, hogy több hiba is létezik –, de már nincsen lehetősége kijavítani az elkezdett mondatot. A mikrotervezés hibája a félbeszakított mondat. Ilyenkor a beszélő nem fejezi be a mondatot, bár gondolatában megszületik a befejezés, s azt hiszi, kimondta. A beszélő gondolatai ilyenkor előreszáguldanak, s megfeledkezik partneréről. Hiba a kihagyás (elisio), a szószátyárság, a felesleges szószaporítás, az ismétlés (pleonasmus). Szószaporítás a vizuális látás és társai, a sokkal jobban maradandóbb lesz, egyre inkább evidensebbé válik és hasonlók (Grétsy 1999,10‒12).

A fogalmazás során el kell szakadni a spontán beszédtől, jellegzetességeit nem szabad átvinni az írásműbe. Éppen ezért nagy ajelentősége a figyelmes és fegyelmezett mondatalkotásnak. Az iskolában a fogalmazás tanítását a mondatalkotás tanításával kezdik: az első osztálytól nagyon sok mondatot mondatnak és íratnak a gyerekekkel, az egyszerűbbektől haladva a bonyolultabbak felé. A fogalmazást író felnőtteknek is azt tanácsoljuk, előbb gondolkozzanak, s utána vessék papírra gondolataikat, fegyelmezett rendben.

A mondatszerkesztés körébe a következő témák tartoznak: egyrészt az egyeztetés, a szórend és a vonzatok, másrészt az egyenes és a függő beszéd szerkesztése, harmadrészt a kötőszók, az utalások és a deixis alkalmazása. A körmondatok szerkesztésével nem foglalkozunk, azon egyszerű oknál fogva, hogy manapság már nem szerkesztünk körmondatokat, a mondatszerkesztés nagyon leegyszerűsödött, azt mondhatjuk, mindenütt a világon. Egészen biztosan hozzájárultak a mondatszerkezet egyszerűsödéséhez a médiumok. (Éppen ezért a körmondatokkal csak az olvasás szempontjából foglalkozunk, lásd 456.)

2.1.1. Az egyeztetés

Az állítmányt egyeztetni kell a mondat alanyával. Az igei állítmány személyragjai lehetővé teszik, hogy megegyezzen az alannyal: Én kérem, ti kéritek, ő is kéri. A névszói állítmány egyes vagy többes száma az alany számával egyezik: Az alma piros, s a körték is érettek. A névszói-igei állítmány névszói része számban, igei része számban és személyben egyezik az alannyal: A fiú szorgalmas volt, de a lányok még szorgalmasabbak voltak.

Az egyeztetés bonyolult problematikájából a következőket emeljük ki: 1. az értelmi egyeztetést, 2. a több alannyal egyeztetett állítmányt, 3. a vonatkozó névmás egyeztetését, 4. néhány különleges esetet (Rácz 1991).

1. Akkor történik értelmi egyeztetés, ha a mondat alanya alakját tekintve egyes számú, de egységes fogalmat fejez ki. Ilyen esetekben az állítmány egyes számban áll. Főleg országok, intézmények neve, könyvek, újságok folyóiratok címe fordul elő ilyen alanyként, például: Az Amerikai Egyesült Államok megindította a háborút. – Megjelent a Budapesti Hírek. – A kőszívű emberfiai bizonyára tetszik a fiatal olvasóknak.

2. A mondatban több alany is előfordulhat a következő változatokban: több egyes számú alany, több különböző – egyes és többes – számú alany és több különböző sze- mélyű alany.

Több egyes számú alany után az állítmány egyes számba vagy többes számba kerülhet. Az egyes szám az eredeti, magyaros szerkezet, de a többes szám sem kifogásolható, különösen akkor nem, ha az alanyok személyek: Jancsi és Juliska eltévedt (eltévedtek)az erdőben.

Ha különböző (egyes és többes) számú alanyok vannak a mondatban, úgy kell aszórendet alakítanunk, hogy a többes számú alany mellé kerüljön a többes számú állítmány: A város látványa, a fellegvár, az ókori műemlékek


A FOGALMAZÁS

sok turistát vonzanak.

Ha az alanyok különböző személyűek, akkor az állítmány általában többes számba kerül, mégpedig ha az alanyok között van 1. személyű, akkor 1. személybe (Én és édesanyám elmegyünk vásárolni), ha nincsen, akkor 2. személybe (Te és Kati velem jöttök).

3. A vonatkozó névmás egyeztetése egyszerű, a mindennapi beszédben és a fogalmazásban mégis sok bajt okoz. A baj akkor keletkezik, amikor a főmondatban többes számban van a főnév, ezért a rá vonatkozó névmást a mellékmondatban többes számba kellene tenni, erről azonban a beszélő elfeledkezik: Megkezdték a partraszállást és az ország belsejébe nyomulást a katonai alakulatok, amely nagy veszélyt jelent a polgári lakosság számára is (egy tévéinterjúban elhangzott mondat). Az egyeztetési hiba nyilvánvaló. A beszélő gondolataiban felmerülhetett a sereg, hadsereg szó, s ezzel egyeztetett. Ha azonban a vonatkozó névmás az egész mondatra vonatkozik, akkor a közömbös amit kell használni. (Az aki névmás személyre vonatkozik, nem szabad nem személyre vonatkoztatni. Napjainkban gyakran lehet hallani és látni efféle helytelen kapcsolásokat: a csapat, aki; a bank, aki; a család, aki. Mindegyik esetben az amely a helyes. A tévesztés oka az, hogy a főmondatbeli fogalom valóban személyekből áll, de összességében nem személy; a jelenséget személyátsugárzásnak nevezhetjük. Helytelen tehát: Sok az olyan vállalat, aki csődöt jelent; helyesen: vállalat, amely csődöt jelent.)

4. A birtokos személyjel egyeztetése körültekintést igényel: Ezek az intézmények államisegély nélkül működtek, így fenntartásuk külön gondot jelentett, ráadásul egy részének nem volt úgynevezett nyilvánossági joga... Helyesen: egy részüknek nem volt nyilvánossági joguk. (Ha az író birtokos szerkezetet alkot, akkor helyes a szerkezet: az intézmények egy részének nem volt nyilvánossági joga.)

A ragos főnévi igenév egyeztetése is figyelmet kíván: Míg az öregek a probléma megoldását abban keresik, hogy mint a népért felelős nemes közelebb kell kerülnie ehhez a réteghez, addig a fiatal Varjassy Gábor a megoldást abban látja, hogy a két osztály között tátongó űrt ki kell tölteni, éspedig nyugati mintára, polgársággal. A főmondat és a mellékmondat egymáshoz kapcsolódó logikai állítmányai és alanyai nem egyeznek. A megoldás: hogy mint a népért felelős nemeseknek közelebb kell kerülniük.

A számneves szerkezetek egyeztetése sem egyszerű. A következő mondatba hiba csúszott: Ez a kissé pesszimisztikus sugallatú két sor azokra az elmulasztott, észre sem vett feladatokra, sőt hibákra utalnak, amelyek végső soron Trianonhoz vezettek. A kétsorutal, vagyisa grammatikai egyeztetés a helyes. A mellékmondatban már az értelmi egyeztetés ajó, tehát helyes az amelyek.

Azt tanácsoljuk tehát, hogy a fogalmazást ellenőrizzék mindig az egyeztetés szempontjából is, mivel menet közben nem vesszük mindig észre a gondolatváltást, melynek következménye a felszínen az egyeztetési hiba.

2.1.2. A szórend

A mondatrészek egymásutánját szórendnek nevezzük. A szórend aszerint változik, hogy melyik mondatrészt akarjuk kiemelni, a magyarban nincsenek szigorú kötöttségei, de azért vannak bonyolult szabályai. A szórend főbb szabályai a következők: ha a kiemelt mondatrész az állítmány, az kerül a mondat elejére: Megírjuk a dolgozatot. Ha más mondatrészt akarunk kiemelni, azt az állítmány elé tesszük, de nem feltétlenül a mondat elejére. Holnap írjuk meg a dolgozatot – ilyenkor az igekötő szórendje megváltozik, az ige mögé kerül. Ide kapcsolódik a nem megoldható-, nem eldönthető-típusú hiba, helyesen: ez a példa nem oldható meg, ez a vita nem dönthető el.

2.1.3. A vonzat

A mondat szerkezetét a vonzathálózat tartja össze. Az alany és az állítmány kölcsönösen vonzza egymást (leszűkítik egymás jelentéskörét, továbbá az alanytól függ az egyeztetés). A tárgy is vonzat, tulajdonképpen kiegészíti szerkezeti alaptagjának – többnyire az igének és a melléknévnek – ajelentését. A határozók egy része is vonzat, ezeket vonzathatározóknak is nevezhetjük, a mondatszerkesztés szempontjából velük van a gond, tudniillik mindig egy meghatározott ragot, névutót kapnak, s ezeket a meghatározott, állandó ragokat, névutókat helyesen kell használni. Például: bízik valakiben, valamiben (a barátjában, az erejében), megakadályoz valakit valamiben (agyereket a puskázásban), törődik valakivel, valamivel (a társával, a macskájával), felment valakit valami alól (a bűnöst a vád alól), védekezik valami ellen (a megfázás ellen), jártas valamiben (a labdajátékokban), hasonló valakihez, valamihez (az apjához, az oroszlánhoz), közömbös valaki, valami iránt (a munkatársa, a versengés iránt) stb.


A FOGALMAZÁS

A vonzatokat tehát helyesen kell használni. A nyelv a legkönnyebben a vonzatok használatában sérül, különösen akkor, ha egy magyar anyanyelvű ember idegen nyelvi környezetben él. Gyakran lehet hallani: ezt és ezt értem alatta, pedig helyesen így szól: ezt értem rajta; a vonzaton az alany‒állítmány viszonyt, a tárgyat és a vonzathatározót értem. Gyakori a vonzatok használatában a szerkezetvegyülés: Nekifogott a vázlat elkészítéséhez, ebben a mondatban két szerkezet keveredett: nekifogott a vázlat elkészítésének / hozzáfogott a vázlat elkészítéséhez; Unottan keresztülnéztek fölöttünk, az eredeti két szerkezet: keresztülnéztek rajtunk / elnéztek fölöttünk, elnéztek a fejünk fölött.

Megjegyezzük, hogy a latin‒görög alapú grammatikák mondattana három dolgot tárgyalt: az egyeztetést, a szórendet és a vonzatot. Az utolsó ilyen jelentős nyelvtanunk az 1846-ban kiadott akadémiai nyelvtan volt. Az 1880-as évektől kezdve egy évszázadon át a mondattanok a mondatrészek tárgyalásán alapultak. Az utóbbi húsz évben ismét előtérbe került az egyeztetés, a szórend és a vonzat kutatása. Az idegen nyelvi szótárak mindig megadják a vonzatot, a magyar értelmező szótárak sajnos még mindig nem, pedig a vonzat feltüntetése nagyon fontos volna. Az idegen nyelvi szavakat mindig vonzatukkal együtt kell kiírni és megtanulni.

2.1.4. Az egenes és a függő beszéd szerkesztése

Az egyenes beszéd a szó szerinti idézés, a függő beszéd a tartalmi idézés. A függő beszéd vagy tartalmi idézés rendszerint tárgyi mellékmondat, szerkesztésekor ügyelni kell az igealakokra is.

Példa az egyenes beszédre:

A kisködmenek és nagycsizmák türelmesen állanak a kályha körül, és hallgatva hallgatják a mormolást.

‒ Ki hoz ma gyertyát? – kérdi egy halk és vékonyka hang a sötétben.

‒ Gál Józsi – felel egy másik.

‒ De sokájön!

Nem jön soká. A pitvarban mankókopogások. Ö az.

‒ Hoztál? – kérdi egyszerre három hang is a sötétben.

‒ Hoztam – feleli az érkezett hangja –, kinél van masina?

Masina minden gyereknél van télen-nyáron. Az egyujjnyi kis gyertyamaradék meggyújtódik, és a kályha vállára tevődik.

Az iskolát gyönge világosság árasztja el.

(Gárdonyi Géza: Roráté, Az én falum)

Példa a függő beszédre:

A gyerekek megkérdezték Gál Józsitól, hogy hozott-e gyertyát.

Gál Józsi azt válaszolta, hogy hozott.

Az átalakítás lényege, hogy tárgyi alárendelő mondatot szerkesztünk, s a tárgyi mellékmondatban az igét harmadik személybe tesszük:

Hoztam – feleli Gál Józsi. → Gál Józsi azt felelte, hogy hozott.

Kerülni kell a kevert szerkezetet, helytelen tehát a következő megoldás: GálJózsi azt felelte, hogy hoztam. Az iskolában sokat kellene gyakorolni az egyenes beszéd áttételét függő beszédbe, tudniillik a függő beszéd használata a jól szerkesztett kontextusos szöveg egyik ismérve. Az ellenkező esetben a szöveg szituatív marad, vagyis félig-meddig megtartja az eredeti szituációt.

2.1.5. A kötőszók alkalmazása

Két dolgot szokott az iskola tanítani a kötőszók alkalmazásával kapcsolatban: ne halmozzuk az és, valamint a


A FOGALMAZÁS

hogy kötőszókat; ne kapcsoljunk feleslegesen össze azonos funkciójú kötőszókat, ne mondjunk ilyet: de azonban, de viszont. Ezekjó tanácsok, ám a kötőszóhasználat ennél bonyolultabb.Mindenekelőtt azt szükséges megjegyezni, hogy megkülönböztetünk valódi és nem valódi kötőszókat. A nem valódi kötőszók közé tartoznak a vonatkozó névmások (aki, ami, amely) és a vonatkozó határozószók (ahol, amikor, ahogy). Jó tudni, hogy ezekben elmaradhat az a- előtag, tehát (a)ki, (a)hol: Ki mint vet, úgy arat.

Ezenkívül megkülönböztetünk alárendelő és mellérendelő kötőszókat. Az alárendelő viszony egyetlen mondaton, egyetlen mondategészen belül működik, a mellérendelő viszony azonban nemcsak egyetlen mondategészen belül, hanem kiterjed a szöveg egészére. Ez azt jelenti, hogy a mellérendelő viszony érvényes az egyes mondategészek között is, vagyis kapcsolatos, ellentétes, választó, következtető és magyarázó viszony köti össze a mondategészeket. Ezek logikai viszonyok. Egy lazább szerkezetű szövegben kevesebb a kötőszó (elhagyása stíluseszköz is lehet, ez az aszin- deton), de egy érvelő, főleg tudományos vagy ismeretközlő szövegben szükség van a kötőszók pontos és árnyalt használatára.

Kötőszórendszerünk nagyon gazdag, sok az összetett kötőszavunk, ám ezeket kevésbé használjuk. Az alábbi táblázat a legfontosabb kötőszókat tartalmazza (Adamikné‒Hangay 1995):

Nézzük meg a kötőszók használatát egy bekezdésben. (Csak a mondatokat és a tagmondatokat kapcsoló kötőszókat emeltük ki, az alárendelőket kurzívval, a mellérendelőket kurzívval és félkövérrel.)

Végül a ritmus természetével kapcsolatban Cicero felteszi azt a fontos kérdést, hogy vajon a ritmus az egész körmondatot áthatja és szervezi-e, vagy csak az elejét és a végét. Ugyanezt a kérdést Aristoteles isfeltette, és a körmondat elejének és végének ritmusosságát hangsúlyozta. Egyesek csak a körmondat elejét és végét tartják ritmusosnak – mondja Cicero. Ez valóban fontos, de nem elég, mert a mondat elejétől függ az, hogy milyen ritmus zárja le a végét. Cicerotehát egyértelműen kijelenti azt, amit Aristoteles csak sejtet: a ritmus az egész mondatot átjárja, s a mondat vége felé tendál, hogy lezárja. Egy mondat bármely részének ritmusa a másik részhez való viszonyulásában kapja megjelentését, ezérthibás az ún. clausula-kutatás, amely a mondat egészéből kiszakítja a mondatvéget, s önmagában vizsgálja, mert a mondat egészének milyensége határozza meg a szóban forgó clausula milyenségét. Cicero szerint tehát a mondat eleje, közepe és vége egyaránt fontos a ritmus szempontjából. Végül pedig leszögezi, hogy ezt a ritmust váltogatni kell a gondolatritmussal, hogy rejtve maradhasson.


A FOGALMAZÁS

(Adamik Tamás: Antik stíluselméletek, 141‒142)

A példában jól érzékelhető, hogy a mellérendelő viszony a mondategészek között is fennáll: az „Aristoteles is” hozzátoldó kapcsolatos kötőszava azt jelzi, hogy az első mondat gondolatmenete folytatódik és kiegészül; a „Cicero tehát”, majd később a „Cicero szerint tehát” mondatkezdés következtetést vezet be; ugyanilyen következtetést fejez ki az „ezért hibás” kezdet, csakhogy itt tagmondatot kapcsol; a „végül pedig” egyszerű szembeállítást vezet be: Cicero eddig csak megállapított, most leszögez, hangsúlyosan mond valamit. Látható, hogy a mellérendelő viszonyok kapcsolják össze a szöveg mondatait, tulajdonképpen majdnem mindegy, hol állapítjuk meg a mondategész határát (a szövegtan foglalkozik a mondategészek, mondattömbök, a bekezdések logikai szerkesztésével, a viszonyokat formalizálni is lehet, de számunkra a fenti magyarázat elégséges, vö. Nagy 1981, Deme 1971, Hangay 1991, Szikszainé 2001, Tolcsvai 2001).

A fogalmazásban, különösképpen az érvelő esszében fontos az ok-okozati viszonyok kifejezése, ezért áttekintjük (Adamikné-Hangay 1995,178):

1. A mellérendelő következtető mondat:

OK → OKOZAT

Nagy volt a sár, / ezért nem lehetett járni.1 → 2

1. Az alárendelő következményes sajátos jelentéstartalmú mondat:

OK → OKOZAT

Akkora volt a sár, hogy alig lehetettjárni.1 → 2

állítmányi + következményes mellékmondat

1. A mellérendelő magyarázó mondat (okadó magyarázó mondat):

OKOZAT → OK

Nem lehetett járni, ugyanis nagy volt a sár.1 → 2

1. Az alárendelő okhatározói mondat:

OKOZAT → OK

Azért nem lehetett járni, mert nagy volt a sár. 1→2

okhatározói mellékmondat

Transzformációja: A nagy sár miatt nem lehetett járni.

Az első két típus az ok-okozati viszony szempontjából megegyezik, a különbség annyi, hogy a következtető mondat mellérendelő, a következményes pedig alárendelő. A magyarázó mondat egyik típusában az okkal adjuk meg a magyarázatot. Ezért ennek okadó magyarázó mondat a neve. (A másik magyarázó mondat, a kifejtő vagy helyreigazító magyarázó mondat nem tartalmaz ok-okozati viszonyt: Nulla fokon fagy meg a víz, azaz ekkor keletkezik jég. Ezt a mondattípust is gyakran használjuk az ismeretközlő szövegekben.) Az okhatározói alárendelő összetett mondatban az okhatározói mellékmondat tartalmazza az okot, s be tudjuk helyezni a főmondatba okhatározó formájában.

2.1.6. Az utalások

Az utalás az egyik legfontosabb szövegkapcsoló elem. Az utalás fajtái irányuk szerint 1. hátrautalás vagy anafora, 2. előreutalás vagy katafora. Nyelvtani kifejezőeszköze sokféle lehet: mutató névmás, mutató névmási határozószó, birtokos névmás, birtokos személyjelek, igeragok, nemfogalmat kifejező főnév. Az utalás célja egyrészt a terjengősség, a felesleges szóismétlés elkerülése, másrészt az azonos vonatkozású mondatelemek összekapcsolásával a szöveg összetartásának biztosítása.

Jól szemlélteti az anafora sokféle lehetőségét a Toldi alábbi részlete, a Toldi György főnévhez kapcsolódnak a grammatikai elemek, az igeragok, a birtokos személyjelek, a személyes névmási határozószók


A FOGALMAZÁS

(megette=mögötte, neki):

Nem vette tréfára Toldi György a dolgot,

Hogy az istennyila feje körül forgott,

Elszéledt kutyáit visszakürtöltette,

Kósza népe is mind összegyűlt megette:

De bizony közel volt akkor már a reggel,

Hogy haza vergődött az ázott sereggel,

S az volt a legnagyobb bosszusága neki,

Hogy amit elgondolt, még sem vihette ki.

(Arany János: Toldi)

A fenti utalások többsége – a rag és a jel – nem szokott kimaradni a szövegből, a mutató névmások és határozószók már inkább, ezért rájukjobban kell ügyelni:

Én meg nézek az asszony felé, alig bír döcögni szegény. Le akarja tenni a zsákot, de inkább magától esik az le a válláról.

(Móra Ferenc: Kincskereső kisködmön)

Olyan most a mező reggelenkint, mintha gyémántos fátyolrongyokkal volna behullatva. A kis mezei pókok hálói azok. Akis mezei pókok is érzik már a kegyetlen hónapok közeledését: nincs hajlék, nincs kályha, nincs éléstár!

A természetnek nyomorult kis mostohagyermekei érzik a közelgő telet: fölmásznak a legmagasabb fűszálak hegyére, föl a napbanéző fű kék virágaira, a bogáncs borzasfejére, a telegráfoszlopok hideg porcelángombjaira, és ott dermedeznek, töprenkednek, hogyan lehetne menekülni?

(Gárdonyi Géza: Október Az én falum)

A katafora előreutal, célja a figyelem irányítása, az érdeklődés, a kíváncsiság felkeltése. A szövegben lévő sorszámoknak, betűknek is figyelemfelhívó szerepük van. Minden főmondati utalószó – ha elöl áll a főmondat – előreutal a mellékmondatra:Akkor szép az erdő, mikor zöld. Jellegzetes előreutalások az így kezdett beszélni, ezt mondta, így szólt és hasonló fordulatok.

2.1.7. A deixis

A deixis görög eredetű szó, jelentése rámutatás, mégpedig a valóság egy darabjára mutatás, kifelé mutatás a szövegből (Levinson 1983). A deixis a nyelv és a valóság közötti összefüggésre utal nyelvi elemekkel, például mutató névmásokkal (ez, az; ilyen, olyan; ennyi, annyi) vagy mutató névmási eredetű határozószókkal (itt, ott; ide, oda; innen, onnan). Szerepejelentős a szemtől szembe történő interakcióban, s csak a szituáció ismeretében érthető. Nemes Nagy Ágnes Nyári rajz című híres versében az „Ez itt a ház, ez itt a tó” akkor érthető a partner számára, ha látja – akár képzeletében – a rajzot; ezért kezdődik így a vers: „Hogy mit láttam? Elmondhatom. / Dejobb lesz, ha lerajzolom. / Megláthatod te is velem,/csak nézd, csak nézd ajobb kezem.” A deixis erősen jellemzi a szituációhoz kötődő gyermeknyelvet, ezért használja a költő a gyermekversben. Ennyire elevenen a látványhoz kötődő reklámszövegekben él. Ha megveszed ezt, s bedobod ide, nyerhetsz egy ilyet – volt egyszer egy hasonló reklám, s a mondattal párhuzamosan mutatták a kupont, a ládát, amibe be kellett dobni, s az autót, amit meg lehetett nyerni. Jó példa a deixisre Arany János Afülemile című elbeszélő költeményének befejező részlete, a bíró szavai (a gyerekekkel csak úgy lehet megértetni, ha ejátsszuk a jelenetet):

Hallja kendtek!

Se ide nem, se oda nem

Fütyöl a madárka, hanem


A FOGALMAZÁS

(Jobb felől üt) nekem fütyöl.

(Bal felől üt) s nekem fütyöl:

Elmehetnek.

A deixis fajai a következők (egyébként ahány szakkönyv, annyiféle felosztást láthatunk):

1. a személy kategóriája, azaz az első, a második és a harmadik személy;

2. a helyre vonatkozó deixis. Ez a beszédben részt vevő személy viszonylagos helyzetére utal, mégpedig közelre és távolra, de sok nyelvben finomabb megkülönböztetések is vannak;

3. az időre vonatkozó deixis. Ez a beszélő idejéhez viszonyított időre utal (most, tegnap, az idén);

4. a szövegre utaló deixis. Efféle fordulatok: az előző bekezdésben, a következő fejezetben, fentebb, lentebb, alább, még nem hallottam ezt a történetet. Nagyon fontosak az olvasó figyelmének irányításában, gyakoriak a tankönyvi szövegekben, valamint a tankönyvek feladatainak megszövegezésében (Oldd meg az alábbi feladatot, Húzd alá a következő mondatban az ly-os szavakat). A szövegre utaló deixis különbözik az anaforától. Az anaforának és kapcsolódó szavának azonos a referense, azaz vonatkozása, például a Szózatban a haza és a rá vonatkozó ez, itt utalások referense közös: Magyarország. Ezzel szemben a szövegre utaló deixis referense maga a szöveg. (Az angolszász szakirodalomban metadiszkurzus elemének nevezik a szövegre utaló deixist, angolul: metadiscourse);

5. a szociális deixis. Ide azok a szavak és kifejezések tartoznak, amelyek a beszélők társadalmi különbségét, a társadalmi szempontú távolságtartást fejezik ki, ilyenek a felszólítások, a rangok és a címek, valamint a vokatívusz (a megszólítás esete). (Levinson 1983; más kategorizálás például Fülei‒Szántó 1994; vö. Balázs Géza 1993, Domonkosi 2003).

A helyes nyelvhasználat alapvető a fogalmazás megírása szempontjából. Nem foglalkozunk a nyelvművelés kérdéseivel, mert szétfeszítené könyvünk kereteit. A fejezet végén megadjuk azonban a legfontosabb szakirodalmat. Azt tanácsoljuk, hogy egy-egy alapvető művet mindenki szerezzen be, akinek mindennapos feladata az írás művelése vagy a fogalmazás tanítása, így ajánlatos kéznél tartani A magyar helyesírás szabályait és a Magyar helyesírási szótárt, az Idegen szavak és kifejezések szótárát, egy értelmező szótárt s legalább a Nyelvművelő kéziszótárt. Haszonnal forgathatják az Anyanyelvápolók Szövetségének lapját, az Édes Anyanyelvünket.

Feladatok:

1.

Olvassa el az alábbi bekezdést, majd elemezze a) a mellérendelő viszonyok, b) az utalások szempontjából.

E mondattal (Cicero) már át is vezet bennünket a ritmus használatának (usus) kérdéséhez. Bevezetésként megjegyzi, hogy azok, akik felfedezték a prózaritmust, a bemutató beszédekben alkalmazták, s helyesen, mert a törvényszéki beszédekhez nem illik, de megfelelő céllal itt is alkalmazható. Gyakori használata azonban a törvényszéki beszédekben azzal a veszéllyel járhat, hogy eltereli a figyelmet a tényállás adatairól vagy a bizonyítás logikájáról. Akkor azonban szabad alkalmazni, ha valamit ki akarunk emelni, fel akarunk nagyítani. Ö maga is használta a De signisben, amikor fel akarta magasztalni Cerest, a segestai Dianát és Syracusát. A ritmusos körmondat azonban csak akkor hatékony, ha már ráhangoltuk a hallgatóságot, ha már hagyja magát vezetni, mert várja a folytatást. Igazi helye azonban a befejezésben, aperoratióban van, amikor a logikailag már megnyert hallgatóságot érzelmileg is meg kell fogni. De itt sem szabad sokáig körmondatokban beszélni, hanem át kell térni rövidebb egységekre, arra, amit a görögök kommánakéskólonnak, a latinokincisumnak (íz, szakasz) és membrumnak (tag, tagmondat) neveznek. Egy körmondat (periodus, circuitus, ambitus, continuatio) tagmondatokból, a tagmondatok pedig ízekből, azaz szavakból és szószerkezetekből épülnek fel. Az antik retorika szemlélete szerint egy szöveg e három szövegalkotó egységből épül fel, s ugyanazt a gondolatot, jelentéstartalmat elő lehet adni körmondatokban, tagmondatokban és ízekben, de váltogatni is lehet őket. Művészi használatukra Papirius Carbónak, a 90. év néptribunusának egyik beszédéből idéz példát. A beszéd elmondásakor Cicero is a hallgatóság körében volt, s emlékszik arra, hogy az idézendő rész hallatára gyönyörűségében felzúgott a tömeg.

(Adamik Tamás: Antik stíluselméletek, 142‒143)


A FOGALMAZÁS

2.

Szerkesszen egy-egy bekezdést az alábbi témákra úgy, hogy ügyel a mellérendelésekre és az utalásokra: a) mutassa be kedvenc tankönyvét, b) mutassa be kedvenc napilapját, folyóiratát, c) írjon egy bekezdést régi iskolájáról, d) foglalja össze egyik vizsgatételének a lényegét.

3.

Írja le az alábbi regényrészlet tartalmát függő beszédben, először hosszabban, majd tömören.

‒ A vén Samu három hét óta nem jelentkezik – mondotta a báró. – Talán nagy a hó, talán el is pusztult... Mit lehet tudni. Én nem mehetek le, hogy utánanézzek, mert engem sokan ismernek, és ha egyszer lemegyek innen, talán nem jöhetek vissza többet, s akkor ez a szerencsétlen leány itt pusztul éhen...

‒ Menjek le hozzá? – kérdeztem.

‒ Várj.

Kihúzott a zsebéből valamit, és felém nyújtotta.

‒ Itt van ez az aranyóra. Nekem már nincs szükségem reá, s valószínűlegjó sok pénzt megér. Ezt kellene eladni, s venni érette egyet-mást ennek a leánynak. Meg aztán élelmet. Zsírt, lisztet, ilyesmit.

‒ Megpróbálom – feleltem.

‒ Isten megfizeti – mondotta az öreg báró, és kinyújtotta felém a kezét.

Megszorítottam. Kemény fogása volt.

‒ Kellene egy jó bunda még ennek a leánynak.

‒ Megpróbálom.

Aztán zsebre tettem az aranyórát, és elindultam a plájon fölfele. Az öreg báró ott állt mozdulatlanul és nézett utánam. Hátamban éreztem a szemét. Mikor fölértem a nagy sziklához, ahol a pláj elágazik Fileházának, s visszanéztem: még mindig ott állt.

(Wass Albert: Adjátok vissza a hegyeimet!)

4.

Az alábbi fogalmazás erősen szituatív (Bíró Zoltán közli A környezet fogságában című tanulmányában, vö. A. Jászó‒Bódi 2002). Szerkessze meg: alkosson szabatos mondatokat, értesse meg az olvasóval a szituációt.

Az otthon

Az otthon: amikor hazamegyekaz iskolából és segítek szüleimnek és megkérdem hogy annyi a munka tessék megmondani mit segítsek és azt mondta, hogy vágjak fát közbe mert a tűz nem ég hozzak vizet a vederben ezeket mindet megcsináltam és azután azt mondta hogy segítsek egy kicsit a formából kiszedni és azt mondtam, hogyjó és ki is szedtük és be is tőtöttük.

Édes anyám azt mondta, hogy szedjem elé a tankönyveket és én mentem is és tanultam.

2.2. A BEKEZDÉSEK SZERKESZTÉSE2.2.1. A bekezdés fogalma

A bekezdés az írásmű alapvető szerkezeti egysége. A szavakat és a szószerkezeteket mondatokká szervezzük, a mondatok pedig bekezdést alkotnak. A bekezdések alkotják azután az írásmű egészét. Ez így meglehetősen mechanikus megközelítése a tényeknek. Az történik tulajdonképpen, hogy egységes gondolatunkat külön-külön kezelhető egységekre bontjuk, mindegyikkel külön-külön foglalkozunk, majd az egyes részeket gondolatunk egészéhez viszonyítjuk. Olyan egy bekezdés, mint egy miniesszé.


A FOGALMAZÁS

Az esszé egy tétel körül csoportosul; a bekezdés olyan mondatok sora, melyek egy téma körül csoportosulnak. Ez a legelterjedtebb írói gyakorlat, sok olyan művet olvashatunk azonban, amelyekben egy- és kétmondatos bekezdések vannak, sőt egyszavas bekezdéseket is ismerünk. Az újsághírekben sokszor látunk egymondatos bekezdéseket, elsősorban amiatt, mert a híreket keskeny oszlopokban közlik, s mondatokra tördelve lesznek áttekinthetők. Mindegyik megoldást alkalmazhatjuk, hajól alkalmazzuk. Most azonban az átlagról, a többmondatos bekezdésről lesz szó. Egy érvelő fogalmazásban nemigen lehet egymondatos bekezdéseket alkalmazni; ha egy diák minden mondatát külön bekezdésben helyezi el, tanára szóvá teszi, s javasolja az összetartozó mondatok összevonását. (Természetesen a másik véglet is baj: ha egyáltalán nincsenek egy írásműben bekezdések.)

A bekezdés a beljebb kezdésre utal, tehát a bekezdés formájára. Mindenképpen a beljebb kezdéstjavasojuk, a számítógépen írt fogalmazásban is, mivel a beljebb kezdés az igazán áttekinthető. Az úgynevezett tompa bekezdés – vagyis a lapszélen való kezdés – nehezebben olvasható. Ilyenkor – ha ragaszkodunk hozzá – ajánlatos az egyes bekezdések között egy-egy sort kihagyni. Az angol paragraph („bekezdés") régi hagyományt őriz. A kódexeket folyamatosan írták. Idővel – az olvasás megkönnyítésére – a fontosabb helyekre sajátos jelet (ϑ¶) tettek, ez volt a paragraph vagy beírás. Funkciója az egyes egységek elkülönítése volt. Később a paragraph szót az egyes egységekre alkalmazták. (A magyarban a paragrafus – régiesen: paragraphus – a jogi nyelv szakszava: „< Törvényekben, szabályzatokban, tudományos v. felsoroló művekben > egy kisebb, önálló rendelkezést, mondanivalót magában foglaló rész; szakasz, cikkely.” [ÉrtSz.] (Ne használjuk a paragrafus szót bekezdés értelemben!)

Milyen hosszú legyen egy bekezdés? A bekezdés hossza a tartalmától függ. Az író stílusa is befolyásolja a bekezdések hosszát, ismerjük Marcel Proust és James Joyce hosszú bekezdéseit vagy Gárdonyi Géza és Móricz Zsigmond rövid bekezdéseit. Nincsen törvény. Az viszont kétségtelen tény, hogy a mai ismeretközlő művek szerzői törekszenek a rövid bekezdésekre, mivel a mai olvasó figyelme és türelme csekélyebb, ezért könnyítik a dolgát. A figyelemnek az a szétszórása, ami az ifjúsági és egyéb képes magazinokban figyelhető meg mostanában, kifejezetten káros, manipulatívjelenség. Az figyelhető meg ugyanis, hogy nem közölnek összefüggő szövegeket, hanem a képekhez alkalmazkodva szeszélyesen tördelik a mondatokat.

A pszicholingvisztika sokat foglalkozik a szünettel, a mondatban lévő szünetek tudniillik biztosítják a megértést: agyunknak akkor van ideje az új információkat feldolgozni. A megértés szempontjából az is fontos, hogy a nagyobb egységek után tartsunk egy-egy szünetet, hogy az olvasónak legyen ideje elgondolkodni az olvasottakon (Bencze 2001, 59). A bekezdések tehát a szünettartással is segítik a szöveg feldolgozását. A bekezdések olykor ritmikus tagolást is adhatnak egy szövegnek: lehet például fokozatosan növelni vagy csökkenteni terjedelmüket, Wass Albert prózájában például ritmikusan szerveződő bekezdéseket lehet megfigyelni (A. Jászó 2002).

Hogyan írjunk meg egy bekezdést? A bekezdés szervezője a tételmondat: a bekezdés tartalmának egymondatos összegzése. A tételmondat olyan a bekezdésben, mint az alaptétel, a tézis az egész írásmű számára. A tételmondat rendszerint a bekezdés elején áll, de előfordulhat a bekezdés végén, illetőleg közepén is, sőt vannak bekezdések, melyekben implikálva van a tételmondat. Ez aztjelenti, hogy nincsen szó szerint megfogalmazva, de a bekezdés tartalmából következtethetünk rá. Tapasztalatlan íróknak az első esetet szokták ajánlani, álljon tehát a tételmondat a bekezdés elején, s következzék utána a tételmondat kifejtése.

Példák:

A tételmondat három alaphelyzetére idézünk egy-egy példát.

1.

Az olvasásról

Erővel olvasni. Néha nagyobb erővel olvasni, mint amilyen erővel az írás készült, melyet olvasol. Áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel és kérlelhetetlenül olvasni.

Az író fecseghet; de te olvass szűkszavúan. Minden szót, egymás után, előre és hátra hallgatódzva a könyvben, látva a nyomokat, melyek a sűrűbe vezetnek, figyelni a titkosjeladásokra, melyeket a könyv írója talán elmulasztott észlelni, mikor előrehaladt műve rengetegében. Soha nem olvasni fitymálva, mellékesen, mint akit egy isteni lakomára hívtak, s csak a villa hegyével turkál az ételekben. Elegánsan olvasni, nagylelkűen. Úgy olvasni, mintha a siralomházban olvasnád az utolsó könyvet, melyet még beadott celládba a porkoláb. Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék. Gondold meg, hogy csak az ember olvas.


A FOGALMAZÁS

2.

Arról, hogy semmitől nem kell félni

Hajó ügyet védesz, mitől is félhetsz? Mi is történhetik veled? Letepernek, megrágalmaznak, kirabolnak, meggyaláznak? Vádakkal fordulnak ellened, hamisan ítélnek? Mindez nem változtat azon, hogy az ügy, melyet védtél,jó volt, sezértjó volt az is, amit csináltál, mikor ajó ügy védelmére szegődtél. Ilyenkor ne törődj senkivel és semmivel, csak az ügy igazával, melyet meg kell védened. Végül is tehetetlenek az igazsággal szemben. Letiporhatnak, de meg nem győzhetnek, vádolhatnak, de meg nem hazudtolhatnak, elvehetikéleted, de nem vehetikel igazságod. Csak akkor nem vagy magányos az életben, hajó ügyet védesz. Nincs fizetség ésjutalom az ilyen perben. De nincs alku sem. Ezért soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz.A lélekről és a hatalomról

Minden régi bölcselet égető kérdése volt: „Mi van az ember hatalmában?” S egyhangúan felelték mind: „Csak a lelke.”

Ez a legrégibb, igen, az egyetlen igazság, melyet az ember értelme megismert és föltétlen igaznak elfogadott. Az idő, a tapasztalás, az érzékelés és a tűnődés nem változtatta meg ezt az igazságot. Csak lelkünk van hatalmunkban, semmi más. De ez a hatalom korlátlan. Nem sértheti meg senki, nem veheti el tőlünk senki a lelkünk fölött gyakorlott hatalmat, nincs az a zsarnok, nincs az a társadalmi rendszer, természeti törvény, mely megakadályozhatná, hogy lelkünkben szabadok legyünk. Ez a szabadság föltétlen. S ehhez a szabadsághoz odamérve minden más szabadság, melyet a társadalom, a hatalom és a pénz adhat nekünk, töredékes és viszonylagos.

(Márai Sándor: Füves könyv)

A fenti megoldások az alapsémákat szemléltetik. A tételmondat különféle elhelyezése nem mechanikus művelet, ugyanis megváltoztatja az érvelést. Ha elöl áll a tételmondat, akkor utána magyarázó: okadó vagy kifejtő magyarázó mondatok következnek. Példánkban kifejtő magyarázat követi az „Erővel olvasni” tételt. A bekezdés végén álló tételmondat gyakran a bekezdésből levont következtetés: „Ezért, [ebből következően, ennek folyományaképpen] ne félj kimondani.” A középen álló tételmondat megosztja az érvelést, példánkban megismétli az előtte lévő fejtegetést, az utána lévő rész pedig korlátozná, megszorítaná a tétel érvényességét, ám furcsa módon kitágítja: „De ez a hatalom korlátlan."

Az is előfordul, hogy a tétel a bekezdés elején és végén helyezkedik el, mintegy keretbe fogja a bekezdést, ez az úgynevezett szendvicsszerkezet (Aczél‒Bencze 2001):

Azokról, akik társaságban előadnak

Vigyáznunk kell társaságban azokra az emberekre, akik soha nem asztalszomszédjukhoz, hanem mindig az egész társasághoz beszélnek, azt akarják, hogy minden szavukat minden jelenlévő hallja, zsugorian vigyáznak arra, hogy egyetlen szavuk se guruljon az asztal alá, állandóan történetkéket mesélnek, előadásokat tartanak a maguk kiválóságának bizonyítására és a társaság elbűvölésére. Az ilyen embereket kedvelik és szívesen hívják társaságba, mert elfoglalják a jelenlévők eszméletét, érdekességet és néhajókedvű hangulatot nyújtanak az egybegyűlteknek. De ezek az emberek hamis próféták: nem az fontos nekik, amit mondanak, nem is, hogy meggyőzzék azokat, akikhez beszélnek; egyes-egyedül saját hiúságuk kielégülése fontos nekik. Az ilyen emberek társaságát tanácsos gondosan kerülni.


Vannak olyan bekezdések is, melyekben egyáltalán nincs tételmondat. A hiányzó tételmondatot az olvasó kikövetkezteti:

A könyv megvigasztal, ha szomorkodsz, szórakoztat, ha unatkozol, ha tudni akarsz valamit, megtudhatod belőle. Elvisz a múltba és ajövőbe, a mesék birodalmába vagy éppenséggel a csillagok világába röpít. Feltárja előtted az egész világot.

A fenti bekezdés egy tankönyv részlete, tételmondata ez lehet: A könyv jó barát, vagy: A könyv nélkülözhetetlen az életedben. Az iskolában a tanárok a következő kérdést szokták feltenni: milyen címet adhatunk ennek a bekezdésnek?

A tételmondat behatárolja a bekezdéseket, tudjuk, hol az elejük és a végük. Ha új gondolatot vezetünk be, akkor


A FOGALMAZÁS

új bekezdést nyitunk:

Az ellenségről

Vannak a közömbösek, a barátok, az ellenfelek, akik valamely eszme vagy meggyőződés, vagy érdek parancsszavára harcolnak ellened. Ez az emberi élet rendje, csak így van szép feszültsége az életnek: barátok és ellenfelek között, a közömbösök nagy tömegében.

S aztán van az ellenség. Nem ellenfél ő, több annál. Mintha a végzet kijelölt volna kettőtöket egy párharcra, melynek nincs oka, sem értelme. Tudsz róla, ahogy ő is tud felőled, noha az élet, a pálya semmilyen területén nem keresztezed útját. Gyűlöl téged, kenyeredre, életedre tör: soha nem vétettél ellene. Egy életen át kerülitek és keresitek egymást.


Azt mondtuk fentebb, hogy a bekezdés olyan, mint egy miniesszé. Az alábbi példa olyan esszé, mely egyetlen bekezdésből áll:

Az emberi magatartásról

Semmiféle magatartás nemjogosult, mely az emberi renden kívül akar felépíteni egy életrendet és napirendet. Az ember számára a világ dolgainak és a cselekedeteknek addig van csak értelmük, amíg hatni akarnak az emberekre, s együttműködnek az emberi világgal. Ez az együttműködés lehet közvetlen, és lehet közvetett. De saját érdekből senkinek nincsjoga élni, igen, még alkotni sincsjoga.


A bekezdés első mondata a tételmondat, a többi mondat ezt támogatja meg. A tételmondat tartalmazza a bekezdés fő gondolatát. A többi mondat ehhez csatlakozik, ennek a gondolatát támogatja meg. Ez a szerkezet adja meg a bekezdés egységét.

A tételmondat olykor nem elég világos számunkra, ezért az írók elhelyeznek utána egy úgynevezett tisztázó, megvilágító mondatot vagy mondatokat (ez az alábbi bekezdésben kissé hosszú, azt magyarázza az író, hogy mi a babona), s csak ezt követően következnek a tételt támogató részletek.

A babonákról

Nem szabad babonákkal élni. A pénteket, a tizenhármat, a szemmelverést, a számok és jelek vajákos magyarázatát agnosztikusok hozták világunkba, a korai kereszténység Rómájába tóduló, gyülevész és zagyva szekták, szíriaiak és alexandriai csepűrágók, kancsi szövegmagyarázók, habzó szájú és sunyi rajongók. A fiatal kereszténységnek nem volt még ereje, hogy megverje azokat, akik szemmel vernek, a péntekre ezt mondja: „Egy nap ”, a tizenháromra: „Egy szám, mint a többi”. Zavaros és erjedő idő volt ez. A sztoikusok már nem parancsoltak Rómában, a keresztények még nem uralkodtak. Az ember elhagyatva állt szemközt természetével és a természettel. Félt, szűkölt, babonáskodott és varázsolt. Ember vagy, hited van, tudod, hogy rend van a tünemények mögött, felsőbb értelem. Vesd meg a babonákat.


Feladatok:

1.

Könyvünk A szövegértő olvasás fejezetben több bekezdést idéztünk. Elemezze őket szerkezetük szempontjából (tételmondat, helye, támogató részletek).

2.

Írjon az alábbi tételekhez egy-egy bekezdést, úgy, hogy elöl legyen a tételmondat. Nehéz párhuzamosan tanulni és dolgozni.

Be kell osztani a havi zsebpénzt (ösztöndíjat, fizetést).

A háborút mindenképpen el kell kerülni.


A FOGALMAZÁS

A harag rossz tanácsadó.

Nincsen bajbarát, csak borbarát.

Dáridó az egész világ.

2.2.2. A bekezdés egysége

Ha bekezdést szerkesztünk, arra kell ügyelnünk, hogy koherens legyen, azaz egységes, jó szerkezetű. Azok a tényezők biztosítják a bekezdés egységét, amelyek egy írásmű egységét is biztosítják: 1. a térbeli elrendezés; az időbeli elrendezés; az általánostól az egyediig, illetőleg az egyeditől az általánosig elrendezés; a fokozás, a csúcsponttal végén; 2. a párhuzamos szerkesztés; 3. az ismétlés; 4. a névmások használata (utalások); 5. következetesség (például az igeidők, a főnevek és a névmások következetes használata); 6. fontos az átvezető szavak ügyes használata (kötőszók, határozószók, módosító mondatrészletek); 7. az előző eszközök ügyes kombinációja.

Mi minden fontos még egy bekezdés szerkesztésében? 1. A megfelelő részletek, példák és érvek megválasztása; 2. az okoskodás rendező munkálatainak megválasztása: ezek a definíció; a felosztás és a részekre bontás; az összehasonlítás és a szembeállítás; az analógia, az ok-okozati viszony, a folyamatelemzés, valamint mindezek kombinációi.

Feladatok:

1.

Megadunk különféle témákat. Szerkesszen hozzájuk egy-egy bekezdést, de úgy, hogy kiválasztja a zárójelben megadott lehetőséget, azt, amelyik leginkább illik a témához (meghatározás, felosztás és részekre bontás, összehasonlítás és szembeállítás, analógia, ok-okozati viszony, folyamatelemzés).

a) az asztrológiai jegy befolyása az ember magatartására; b) a narancs részei; c) a motor beindítása; d) rockzene és népzene; e) milyen egy diszkó; f) egy szobanövény gondozása; g) az adócsalók; h) a földönkívüliek, ahogyan a sci-fi filmek ábrázolják őket; i) az energiahiány egyik következménye; j) a tánc tiszta mozgás, mintha papírsárkány lebegne az égen.

2.

Válasszon egy tetszőleges témát, írjon egy bekezdést az előző feladat zárójelben felsorolt okoskodási lehetőségeinek felhasználásával.

3.

Írjon bekezdéseket az alábbi lehetőségek felhasználásával (egy okoskodási rendező munkálathoz több témát rendeltünk, válasszon tetszése szerint):

a) meghatározás – tűz, felnőtt, félelem, láz, futball;

b) felosztás és részekre bontás – korcsolyázási stílusok, a színház részei;

c) összehasonlítás és szembeállítás – tévéfilm és mozifilm, kereskedelmi és állami tévé, egy Suzuki és egy Mercedes vezetése, a magyar és az angol futball;

d) analógia – érettségizni és börtönből szabadulni, futni és repülni;

e) ok-okozat – a villámlás és a dörgés okai, a parlagfű-allergia, miért tanul tovább, munkanélküliség;

f) folyamatelemzés – egy banán meghámozása, a szobám berendezése, hajfestés, egy készülék összeszerelése, felkészülés vizsgára, felkészülés egy új munkahelyért való beszélgetésre.

2.2.3. Sajátos szerepű bekezdések

Négy sajátos szerepű bekezdés van: a bevezetés, a befejezés, az átvezető bekezdések és a párbeszédeket tartalmazó bekezdések.


A FOGALMAZÁS

A bevezetés szerepe az írásmű egésze szempontjából nagyon fontos (nehéz is megírni, sokszor azt tanácsoljuk, hogy írója dolgozza ki az írásmű befejezése után, vagy legalábbis térjen vissza hozzá). A bevezetés kiszakítja az olvasót saját világából, és figyelmét az író világára fordítja. Fel kell keltenie az olvasó érdeklődését, hatásosnak kell lennie. A legjobban követhető tanács, ha összefoglaljuk az írásmű témáját, behatároljuk, s azután közöljük az írásmű alapállítását (a tézist). Hatásos megoldás lehet, ha egy idézetet közlünk, melyből következik a tézis. Másfajta megoldás lehet egy megtörtént eset elbeszélése, mely kapcsolódik a tézishez. Elöljáróban közölhetjük saját véleményünket. Előrehelyezhetünk egy történelmi összehasonlítást, ha illik az írásmű tartalmához.

A bevezetés hibás, ha túlságosan hosszú, ha messziről indít, ha túl általános, ha nem a tárgyról szól, ha nem az ügy érdekében van (Bencze 2001, 76).

A befejezésben valamiképpen közölni kell az olvasóval, hogy lezárjuk a fejtegetést. Összegezhetjük az írásműben kifejtett gondolatainkat, az írásmű elején elhelyezett alapállításnak (tézisnek) új hangsúlyt adhatunk, cselekvésre szólíthatunk fel, feltehetünk egy sor kérdést, kifejezhetjük örömünket vagy kétségbeesésünket, idézhetünk egy szaktekintélytől, elmesélhetünk egy anekdotát.

Nem ajánlatos egyszerűen megismételni a bevezetést, habár vissza kell utalni rá (ez a szélső részek konvergenciájának, azaz egybeesésének az elve, Kernya 1988, Baranyai‒Lénárt 1959). Az írásmű egésze nyilvánvalóan hozzáad valamit a bevezető gondolathoz, ezt az összegzésben tekintetbe kell venni. A befejezésben nem szabad új dologba belekapni, s olyan következtetéseket levonni, amelyek nem következnek az írásmű érveléséből. Szükségtelen bocsánatkérő megjegyzéseket tenni (nem vagyok szakembere a témának; lehet, hogy az előadottak nem meggyőzők, de én hiszek bennük és hasonlók).

Az átvezető bekezdések rövidek, rendszerint egy- vagy kétmondatosak. Az a céljuk, hogy átvezessék az olvasót egy következő gondolathoz, vagy hangsúlyozzák, hogy egy fontos gondolat következik. Ilyesmikről van szó: Ezek voltak XYpozitív tulajdonságai. Vegyük sorra most a hibáit; Az eddigi tények világosan beszélnek, vegyünk azonban sorra még néhány egyéb, perdöntő bizonyítékot; Az eddigi viták hevesek voltak, olykor durvák is. Lássuk tehát, mit is eredményeztek; Eddig áttekintettük a nyelvművelés rövid történetét, vázoljuk fel tehát jelenlegi helyzetét.

Az átvezető bekezdéseknek rövidnek kell lenniük, s nem szabad őket túl gyakran használni. Nem jók a mechanikus átvezetések, például: Eddig ezt mondtuk, most még ezt mondjuk.

A dialógusban új bekezdést kell nyitni minden egyes szereplő beszédének. Ez tájékoztatja az olvasót arról, mikor fejezi be az egyik a beszédét, és mikor kezdi el a másik. A párbeszédek olykor frissítőleg hatnak egy esszében vagy egyéb értekező írásműben, az azonban kétségtelen, hogy inkább a szépirodalmi művekbe illenek. A párbeszéd helyesírását meg kell tanulni, s a számítógépen is a szabályok szerint kell alkalmazni (manapság sok könyv – elsősorban gyermekkönyv és tankönyv -jelenik meg gondatlanul szerkesztett párbeszédekkel).

Feladatok:

1.

Írjon bevezetéseket és befejezéseket az alábbi témákhoz.

a) Hogyan veszi át az ellenőrzést a szervezett bűnözés az üzleti életben?

b) Az időjárás hat az ember hangulatára.

c) Hogyan ábrázolják a jókat és a gonoszakat a Csillagok háborúja című filmben (vagy egyéb filmben, regényben).

d) A kutyatartás előnyei és hátrányai (általában a házi kedvencek tartásának előnyei és hátrányai).

e) Bevásároltunk a bevásárlóközpontokkal (a nagy bevásárlóközpontok előnyei és hátrányai).

f) Korunk divatos személynevei (idegenmajmolás vagy hagyományok).

g) Angol vagy magyar cégtáblák.

2.


A FOGALMAZÁS

Elemezze az alábbi bevezetéseket és befejezéseket (Grétsy László Anyanyelvi őrjárat című könyvéből).

a. Nem tudom, kedves olvasóim hogy vélekednek a per szóról – nem a per-pör főnévre, hanem az idegen elöljárószóra gondolok –, de az bizonyos, hogy a szolnoki dr. Molnár Károlynak elég rossz véleménye van róla. Bizonyítékul idézek is néhány sort leveléből:

„Nem tudom szó nélkül hagyni, hogy manapság óránként helyett boldog-boldogtalan perórá-t mond, az is, aki valószínűleg soha életében nem tanult latint."

[...]

Egy-egy ilyen idegen elöljárós szerkezet, még ha öszvér típusú is, nem sokat árt a nyelvnek, például a 1000 Ft vagy felsorolásban ad egy, ad kettő. Ez a per-divat azonban szerintem is sokajóból. Olyan sok, hogy már nem isjó.

a. Két héttel ezelőtt, amikor egy kérdésre válaszolva az ordibál ige keletkezéséről szóltam, s egyúttal felsoroltam az ordibál-nak szintén véletlen szülte társait (csokréta, rémisztő stb.), mindjárt azt isjeleztem, hogy egy közeli alkalommal összeállítok egy „csokré- tát” azokból a szavakból is, amelyek szintén szóvegyülés útján keletkeztek, de mást jelentenek, mint összetevőik, azaz szükség volt megalkotásukra. Ígéretemet máris teljesítem.

[...]

Íme, ilyenek tehát a szándékos, tudatos szóvegyülések, amelyeket, éppen mert szándékosak, szóvegyítések-nek is szokás nevezni. Egy bizonyos. Jól szolgálnak bennünket; színesítik, gazdagítják nyelvünket.

2.3. A FOGALMAZÁS MEGSZERKESZTÉSEFogalmazásokat az iskolában szoktak íratni, s ‒ valljuk be – ezek a fogalmazások többnyire unalmasak. Valószínűleg azért, mert légüres térben mozognak, nincsenek életszerű helyzetben. A fogalmazás tanítása a retorikából fejlődött ki, de a sok átmenet, fokozatos egyszerűsítés miatt az évek során nálunk elfelejtődött a retorika szerves rendszere, s csak egyes tanácsai maradtak meg (a három fő rész, az elkészítés lépései, a stilizálás, elsősorban a szóismétlés kerülése). Az angolszász országokban a retorika azonos lett a fogalmazással, s nem vesztette el eredeti rendszerét: megőrizte a közönség figyelembevételének szempontját és az érvelés fontosságát. Az eredeti retorikai szempontok felújításával egészen biztosan javítani lehet a magyar fogalmazástanítást.

Természetesen a minta sokat számít. Régi igazság, hogy aki sokat olvas, fogalmazni isjól tud. De kizárólag a mintára hagyatkozni – akár az olvasmányokra, akár a tanár előadásaira – azért nem célszerű, vannak elvek, amelyeket meg kell tanulni, vannak fogások, amelyeket gyakorolni lehet. Az iskolai gyakorlatban egy alapelv egészen bizonyosan van: a fogalmazást össze kell kapcsolni az olvasás tanításával.

Vegyük sorra, mi mindenre kell ügyelni egy fogalmazás elkészítésekor.

2.3.1. A retorikai helyzet

A retorikák hangsúlyozzák, hogy a szónoknak ismernie kell hallgatóságát. A fogalmazás írójának is ismernie kell olvasóját, tudnia kell, kinek ír. Az iskolában a fogalmazás olvasóját nemigen szokták meghatározni – megadják a témát, azt, hogy miről írjunk, de azt, hogy kinek, már nem vagy csak ritkán ‒, s emiatt meglehetősen sablonos munkák születnek. Az olvasó persze rendszerint a tanár, a diák neki bizonyítja, hogy megtanulta az éppen aktuális témát. Ez az információt közlő fogalmazások esetében rendjén is van. De egy érvelő esszének például meghatározhatjuk a címzettjét, egy nyári élményről írt beszámoló szólhat a nagymamának, barátnak, távoli szerelmesnek. A levélnek mindig világos a címzettje, s a címzett személye is meghatározza a levél tartalmát és stílusát, itt nincs probléma, de a többi fogalmazásfajta esetében is el kell helyezni a közlendőt a kommunikációs folyamatban.

Meg kell tehát ismerni a másik felet. Mindenképpen tájékozódni kell a körülményeiről: van-e valamilyen sajátos érdeklődési köre, mi a foglalkozása, melyik korcsoporthoz tartozik, befolyásolja-e etnikai vagy társadalmi hovatartozása,jövedelme, tagja-e valamelyik politikai pártnak. Természetesen sok egyéb tényező is szerepet játszhat. Ha összegyűjtöttük a szükséges ismereteket a másik félről, akkor kell meghatároznunk 1. a célunkat, 2. a viszonyunkat a közönséghez, 3. az anyagot és 4. az önmagunkról való kép kialakítását (Kindrick-Olpin-


A FOGALMAZÁS

Patterson 1980).

1. A cél meghatározása nagyon is komplex feladat. Egy fogalmazásnak több célja is lehet, de azért egy alapvető célja mindig van. A cél meghatározása sokkal fontosabb, mint a cím megadása. Sokszor használunk úgynevezett munkacímet, s a végleges címet a dolgozat megírása után választjuk meg.

Az író elhatározhatja, hogy leír, bemutat valamit. Nagyon fontos, hogy az olvasó azt érezze: az író „jelen volt, ott volt”, megtapasztalta, amit bemutat; meg kell győznie az olvasót, hogy első kézből szerzett tudása van a szóban forgó tárgyról.

Az író célja lehet a meghatározás. A meghatározás logikai művelet, megköveteli, hogy mind az író, mind az olvasó tisztában legyen a definíció műveleteivel. A leggyakoribb a genus-differentia specifica módszer. Igen jól alkalmazható a biológiában, különösen a taxonómiában. (A definíció nehézségeire lásd 451.)

Egy következő cél lehet az értékelés. Ilyenkor az író azt mérlegeli, hogyan illik az értékelt dolog azokhoz a szempontokhoz, amelyeket az író a maga számára kiválasztott. Az alábbi kis esszé egy emberi magatartástípus értékeléséről szól, a szempont az író erkölcsi mércéje. Nem szükséges elfogadni, lehet vele vitatkozni, de mindenképpenjó példa. (A cím Pázmány jóra való restség mondására utal.)

A jóra való fürgeségről

Mert nemcsak ajóra való restség van. Másik vétek ajóra való fürgeség, az a heb- rencs túlbuzgalom, mellyel egyes emberek minduntalan felugranak helyükről, vagy munkájuk mellől, vagy életviszonyaik közül, hogy valami jót tegyenek – kutyafuttában letörölnek egy könnyet, telefonon elintéznek egy halálesetet vagy házassági válságot, kézszorítással, elmenőben kifejezik részvétüket egy gyermek halála miatt a gyászoló szülőnek, s általában beavatkoznak, de csak úgy fürgén és mellékesen, a mások nyavalyájába. A rákbetegnek azt mondják, hogy egyen sok görögdinnyét, s annak, aki tönkrement, tanácsolják, okvetlen nézze meg Chaplin legújabb mozgóképét. A jóságnak és a részvétnek ezek a mozgó-árusai silány és nem egészen veszélytelen áruval kereskednek. Krumplicukrot adnak a szenvedőnek. Ne fogadd el jóságukat, köpd ki az olcsó krumplicukrot, mellyel megkínálnak.


Egy lehetséges cél lehet a reflexió, a szerző meditálása egy tárgyról. Az efféle írások lazább szerkezetűek, az író gyakran hivatkozik saját tapasztalataira, élményeire; személyes hangvétel jellemzi az ilyen esszéket, sokkal szubjektívabbak, mint az értékelés.

A nőkről és a madarakról

A nők olyan ösztönnel találják meg a maguk szerelmi táplálékát a földön, mint a madarak a magvakat vagy halakat. Keringenek a végtelen térben, ösztönük vezeti őket tavak, folyók, tengerek és rónaságok fölött, s aztán bonyolult cikázás és kóválygás után, egyszerre lecsapnak. Ösztöneik, szemmértékük ilyenkor csodálatosan nyilatkozik meg. Nagyon ritkán tévednek, s csak néha esik meg, hogy az áldozat erősebb vagy ügyesebb, s kisiklik csőrükből, mint az ebihal a sirály csőréből. Ilyenkor vijjognak egyet, mintasirály; s odább szállanak, keringve, körözve, fáradhatatlanul, éberen.


Az olvasó tájékoztatása is lehet cél. Ebben az esetben fontos, alapvető és mindenekfelett pontos információkat kell adni tényekről, rendelkezésekről. A tájékoztatás jellemzően a média műfaja, a cél az, hogy tájékoztassák az olvasót egyszerű és érthető nyelven. Az olvasó objektív tájékoztatást vár, erről néha megfeledkeznek, és saját véleményüket közlik ahelyett, hogy egyszerűen tényeket közölnének. Az ilyen írók előbb-utóbb elveszítik az olvasók rokonszenvét és figyelmét.

Ratifikált leszerelés

Oroszország üdvözölte, hogy az amerikai szenátus csütörtökön egyhangúlag ratifikálta a hadászati támogató atomfegyverek számát harmadoló orosz-amerikai megállapodást. Az amerikai és az orosz elnök tavaly Moszkvában írta alá a szerződést, amelyet a kétoldalú kapcsolatok új szakaszának kezdeteként ünnepeltek. A szerződés értelmében a két állam 2012. december 31-ig ajelenlegi 5‒6 ezerről 1700‒2200-ra, vagyis az egyharmadára csökkenti a hadműveleti alkalmazásra kész hadászati atom-robbanótöltetek számát.


A FOGALMAZÁS

(MTI)

Végül és nem utolsósorban az író célja lehet a rábeszélés. Ilyenkor az író a saját szempontját akarja elfogadtatni az olvasóval, s azután esetleg cselekvésre késztetni. Minden egyes előzőleg felsorolt cél lehet a rábeszélés része, minden egyes előzőleg felsorolt célnak lehet rábeszélő eleme, végső soron minden írásban van rábeszélő elem. Az azonban kétségtelen tény, hogy vannak kifejezetten rábeszélő, meggyőzésre törekvő írások. Az alábbi esszé – attól eltekintve, hogy értékelés van benne – elsősorban rábeszélő, meggyőző jellegű.

A válogatásról és a hűségről

Fontold meg, mielőtt kézbeveszel és olvasni kezdesz egy könyvet – legalább úgy fontold meg, mint mikor bizalommal kezet adsz egy embernek. Mert a könyvnek lelked figyelmét adod egy időre; s nagyon sok ez, mert az élet rövid, és lelked csak a tiéd. S ha már elszántad magad, s olvasni kezdtél, olvasd lassan, nagyon figyelmesen és türelmesen, mintha méltányos okfejtéssel vitatkoznál. S ha ízlésed, meggyőződésed ellen szól is egy könyv, vagy unalmas, bonyolult előadásmódja: olvasd végig a könyvet. De éppen, mert az élet rövid, s mert a könyv oly sok, mint a vízcsepp a tengerben, válogasd meg gondosan a könyvet, mielőtt felnyitod lapjait. Olvass következetesen és hűségesen, de válogass nagy figyelemmel, mertméleted és értelmed egy töredékét a könyvnek ajándékozod, melyet éppen olvasol.

Ha már nekiláttál az olvasásnak, maradj hűséges a könyvhöz, akkor is, ha ellened szól, lelked és értelmed ellen. A könyv lehetellenfél is; végig kell vívni velea párbajt. De csak méltó ellenfelekkel állj szóba; soha olyanokkal, kiknek – mint egy költő mondotta – párbaj közben vívóleckét is kell adni.


Összegezve az elmondottakat: sokféle céllal írhatunk meg egy esszét – lehet a célunk a bemutatás, a meghatározás, az értékelés, a reflektálás, az információközlés, a rábeszélés –, a lényeg az, hogy legyen célunk, ne csak úgy „írjunk valamiről”. A cél meghatározása adja meg a dolgozat koherenciáját, egységét. De így van ez a kommunikáció más területein is, egy szónoki beszéd vagy egy tanítási óra esetében.

A vizsgákon – így van ez az érettségi vizsgán is-címeket szoktak adni. A cím körülhatárolja a témát, éppen ezért gondosan elemezni kell. A cím értelmezésén múlik a mondanivaló szelektálása is, nem szabad mindent leírni, ami az eszünkbejut. A 2003. évi érettségi dolgozat egyik témája Ady Endre újításairól kért egy eszmefuttatást. Sok dolgozatíró életrajzi adatokkal kezdte fogalmazását, ez felesleges. A többség arról feledkezett meg, hogy az új jelenség mindig valamihez képest új, elkezdték tehát Ady költészetének jellemzőit felsorolni, de az elődökről, a folyamatról megfeledkeztek.

2. A másik féllel kapcsolatos attitűd meghatározása a következő fontos feladat. Két lényeges teendőt kell elvégezni: az egyik a hangnem megválasztása, a másik az olvasó műveltségéhez való viszonyulás (Kindrick‒Olpin‒Patterson 1980).

A hangnem formális vagy informális lehet, azaz hivatalos vagy hétköznapi, pontosabban feszes vagy közvetlen. Megválasztása lényeges, tudniillik az írónak el kell döntenie azt a lélektani távolságot, amely olvasójától elválasztja. A formális és az informális hangnem a két szélsőség, a két véglet között számtalan átmenet lehetséges, meg szoktunk határozni egy közepes hangnemet.

Aformális hangnem olyan, mintha ünnepi ruhát – szmokingot vagy frakkot – viselnénk; nem közeledünk a másik félhez, de őt sem engedjük közel magunkhoz. Nem írunk egyes szám 1. személyben, és nem szólítjuk meg az olvasót, főleg nem tegezve. A szóhasználat választékos, a mondatszerkesztés is bonyolultabb, ünnepélyesebb. A szakdolgozatok és a disszertációk hangneme formális.

A hétköznapi, informális hangnem meglehetősen intim, mintha az író farmert és pólót viselne. Azt akarja, hogy megismerjék, s ő is kifejezésre juttatja, hogy meg akarja ismerni közönségét. Informális hangnemben íródnak például a személyes levelek, a mindennapi kommunikáció stílusában: a tegező forma, rövidítések, a csevegésre jellemző becéző szóalakulatokjellemzik őket.

A két szélső hangnem között helyezkedik el a közepes hangnem, amely olyan, mintha a hivatalos helyeken – iskolában, hivatalban, üzleti tárgyalásokon – megkívánt ruházatban lennénk. A közepes hangnemet használjuk az iskolai dolgozatokban, a vizsgaesszékben. Ez a hangnem bizonyos fokig távolságtartó, s ezt a távolságot az író mindvégig megtartja.

Az olvasó műveltségéhez való viszonyulást nevezhetjük szinttartásnak. A másik fél lehet maximálisan


A FOGALMAZÁS

odafigyelő, de lehet közömbös is. Az írónak azt kell eldöntenie, hogy közönsége műveltségben fölötte vagy alatta van-e, vagy egyenlő vele az adott téma szempontjából. A viszonyulás lehet tiszteletteljes, lenéző vagy egyenes. Korunkban ez utóbbi a kívánatos, az előző kettő lényegében mára kihalt a használatból.

A tiszteletteljes megközelítés kiment a divatból (erről szól Csehovnak A csinovnyik halála című novellája), habár megjelenhet olykor a formális és a közepes hangnemben, például a könyvek és a disszertációk elején a köszönetnyilvánításokban. Az író azt érzi, hogy olvasója fölötte áll presztízsben, vagyonban, erkölcsileg, tudásban, vagy esetleg ellenséges érzületű. Ez a megközelítés a 20. század előtti írásokra jellemző, s a köztudatban talpnyalónak, alázatosnak, megalázkodónak minősítik. Ne felejtsük el, hogy ez a magatartás rendszerint ellenséges érzületet vált ki, egyáltalán nem célravezető.

Az ellenkező véglet, a lekezelő megközelítés sem használatos manapság. Ilyenkor az író valamilyen szempontból magasabban állónak képzeli magát olvasóinál. Az ilyen magatartás megnyilvánulhat a túlzott leegyszerűsítésekben, az író vagy komolyan, vagy gúnyosan lebecsüli a másik fél képességeit. Szélsőséges példája a felnőttek leereszkedő, gügyögő magatartása a gyerekekkel szemben. Egy pedagógusokból álló közönség előtt feltétlenül a lekezelés jele, ha az előadó megkérdezi, hallottak-e már Comeniusról (megtörtént az eset, utána már senki nem figyelt).

Az egyenes, őszinte, nyílt megközelítés jellemző korunkra, és ez ajánlható mindig és minden körülmények között. Egyenlő partnernek kell tekinteni a másik felet, fel kell tételezni, hogy megérti, amit előadunk. Az író számára világos, hogy ő tud többet az adott témáról, de azt is feltételezi, hogy partnere képes megérteni az előadottakat; s az író ettől a több tudástól még nem lesz intellektuálisan vagy társadalmilag fölöttes pozícióban.

Ha az író tisztában van a hangnemmel és a megközelítéssel, akkor arra kell ügyelnie, hogy mindez megnyilvánuljon az alkalmazásban, vagyis nyelvezetében: a névmáshasználatban, a dikcióban (stílusban) és a mondatszerkesztésben.

A névmáshasználatra nincsen általános szabály. A hétköznapi, intim hangnemet a névmások használata, sőt a tegező forma jellemzi. A formális hangnemű disszertációkban vagy egyes szám 1. személyt használunk (bár vannak, akik ezt sem tanácsolják), vagy többes szám 1. személyt. Tehát vagy Megállapítottam, hogy... vagy Megállapítottuk, hogy...; a lényeg, hogy ne cserélgessük a kétféle lehetőséget. Kétségtelen, hogy a többes szám 1. személy távolságtartóbb, éppen ezért újabban egyre többen használják az egyes szám 1. személyt. Úgy érzik, hogy ezzel jobban tudnak érvelni saját álláspontjuk mellett.

A hétköznapi hangnemhez alkalmazkodó dikció (stílus) a köznyelvi, az aktív szókészletbe tartozó szavak használatát kívánja meg. A szleng használatát mindenképpen kerülni kell. A mondatok szerkesztése legyen áttekinthető, könnyen követhető, mintha csak a barátunkkal beszélnénk.

A formális hangnem (stílus) szóhasználata nem köznapi, kedveli az idegen szavakat, elsősorban a latinizmusokat vagy a fennkölt szavakat. Sok benne a passzív szókészletbe tartozó, ritkább szó, melyeket felismerünk ugyan, de nem használunk a mindennapi életben. Kedveli a bonyolult összetett mondatok használatát.

A közepes stílus a formális és a hétköznapi között helyezkedik el, a legnehezebb jellemezni. Tartózkodik mindenféle szélsőségességtől, a túl díszes, fennkölt stílustól, de a szlengtől is. A névmáshasználatban mindenképpen kerüli a többes szám 1. személyt. Az író semmiképp sem használhat töredékes mondatokat, rövidítéseket, grammatikailag helytelen szerkezeteket, melyek a hétköznapi stílusban hellyel-közzel megjelenhetnek. Nem használhat nagyon hosszú és bonyolult mondatokat. Nehéz ugyan meghatározni a közepes stílust, de ez használatos leginkább az iskolai dolgozatokban, valamint az olyan népszerű folyóiratokban, mint az Édes Anyanyelvünk, a História és az Élet és Tudomány.

A megközelítéshez alkalmazkodik az egész írásmű tónusa, ez ne legyen se fölényes, se lekezelő, hanem egyenes, őszinte és nyílt.

3. Az anyaggal kapcsolatos attitűd igencsak különböző lehet. Sokszor hallani az iskolában a következő panaszt: nem szeretem a témát, amit kaptam. Az anyaggal szemben tanúsított ellenérzés a hivatásos írókat is elfoghatja, ilyenkor önvizsgálatot tartanak, és megpróbálják elfogadni a kijelölt témát. Háromféle attitűd jöhet szóba.

Az író attitűdje tárgyához lehet személyes, a személyesség a 20. századi írásokban általános lett. A következő szavak és kifejezések árulják el: azt gondolom, úgy érzem, azt remélem, azt kívánom, esetleg gyűlölöm, utálom, ki nem állhatom, undorodom tőle. Az író érdeklődését, tárgya iránti szeretetét az olvasónak éreznie kell, különben hogy várja el az író, hogy olvasója érdeklődni fog mondandója iránt. Vannak azonban olyan helyzetek,


A FOGALMAZÁS

amelyekben a személyes érdekeltség érzékeltetése kevésbé kívánatos, ilyen az érvelés.

A másik véglet a személytelen attitűd. Természetesen, vannak írások, melyeknek személytelennek, szenvtelennek kell lenniük. Ilyenek például a tudományos kutatások beszámolói, az üzleti beszámolók, a szavazások eredményeiről szólójelentések. Ezekben ajánlatos az írói távolságtartás. A hírbemondó sem viheti bele saját véleményét, érzelmeit a felolvasottjelentésbe, semlegesnek kell maradnia. Csak a tényeket ismertetheti, az ítéletalkotás nem az ő dolga, s zavarja közönségét. Hasonló a helyzet az újsághírekkel is.

Az arany középút, a tárgyilagos attitűd kívánatos az anyaghoz való viszonyban is. Az írónak csökkentenie kell az olyan szavakat, kifejezéseket, amelyek elárulják személyességét, semmiképp sem szabad teletűzdelnie dolgozatát az úgygondolom-féle kifejezésekkel, a sok szerintem különösen akkor nevetséges, ha a dolgozat közismert tények felsorolását tartalmazza. Az érzelmek kinyilvánítása a közönségtől is függ, de mindenekfelett etikai probléma. Egyáltalán, meg kell fontolnunk: a téma maga megkívánja-e az érzelmek kinyilvánítását vagy épp ellenkezőleg. Érdekesenjelentkezikeza probléma a törvényszéki beszédekben: a vádlónak jobb semlegességet mutatnia, a védő azonban nem lehet érzelmileg közömbös. Az etikai dilemma a következő: ha az író erős érzelmeket mutat, elidegenítheti közönségét, visszatetszést kelthet; ha nem mutatja ki érzéseit, úgy tűnhet, hogy önmagával szemben sem őszinte.

4. Az önmagunkkal kapcsolatos attitűd is etikai választást jelent. A 20. században nagyon felértékelődött a nyilvánosság: például a választásokon is fontos, hogy ajelölt a nyilvánosság elé tárja önnön értékeit. Ezek a tényezők a fogalmazásban is fontosak, már csak azért is, mert az olvasó többnyire nem ismeri személyesen az írót. Két választása lehetséges: megmutatja magát vagy a háttérben marad, kitárulkozó vagy rejtőzködő attitűdöt követ.

A kitárulkozó attitűd extrovertált lehet: sokat használja a szerző az egyes szám 1. sze- mélyű névmást, szuperlatívuszokban beszél, tárgyát szubjektívan közelíti meg. Ez néha a lenéző viselkedéssel társul, az ilyen személy megvan arról győződve, hogy a közönsége úgysem értheti meg. Kevésbé feltűnő formában, kisebb fokú extrovertált attitűdjellemző a 20. századra. A közönség tulajdonképpen el is várja a magabiztosságot. A magabiztosság észlelhető – olykor túlzott mértékben – a tévés személyiségek magatartásában, egynémely folyóirat stílusában. A kitárulkozó attitűd másik fajtája az alázatosságban nyilvánul meg. Az ilyen író munkái nem magabiztosságot, inkább bizonytalanságot, tétovázást tükröznek: valószínűnek tűnik, néhány olvasóm többet tudhat a dologról. Olykor az ellenséges érzületű hallgatóságot így le lehet szerelni, de ez az attitűd akkor is hasznos, ha témánkból nem tudunk következtetéseket levonni, általánosítani. Az is igaz, hogy a mai közönséget zavarja az alázatosság. Jobb, ha az író előre bejelenti, nem eléggéjáratos a témában, vagy többféle konklúzió is levonható belőle, többféle megoldása létezik. Megmondható például, hogy egy nyelvtant többféle szemlélettel is meg lehet írni, a különbségek nem a tájékozatlanságból, hanem a megközelítések eltéréseiből fakadnak.

A rejtőzködő attitűd nem tárja fel az író személyiségét, ez mindig a személytelen megközelítés velejárója. Egy tudományos művet csakis ilyen módon lehet megírni. Az ilyen írásokra az általános alanyú szerkezetek a jellemzők, az idegen nyelvekben a passzív szerkezeteket kedvelik. A hivatalos iratok stílusa feltétlenül ilyen.

A retorikai helyzet megállapítása azért fontos, mert eldönti az írásmű stílusát, a végeredményt. Az alábbi táblázat a retorikai helyzetet foglalja össze:

6.1. táblázat -

cél

attitűd az olvasó iránt formális tiszteletteljes

informális hangnem lekezelő viszonyulás

közepes egyenes

attitűd az anyag iránt személyes

személytelen


A FOGALMAZÁS

tárgyilagos

attitűd önmagunk iránt kitárulkozó

rejtőzködő

Tudjuk a célunkat, eldöntöttük viszonyunkat az olvasóhoz, az anyaghoz és önmagunkhoz – hozzáfoghatunk írásművünk megszerkesztéséhez. A szerkesztés két lépésből állhat: a vázlat, majd a teljes szöveg megírásából.

2.3.2. Az elrendezés

Két dolgot kell eldöntenünk: milyen legyen a sorrend, és mennyi a terjedelem, olyan értelemben is, hogy mekkora terjedelmet szánunk az egyes részeknek, tehát milyenek legyenek az arányok. A terjedelmet sokszor meghatározzák, különösen az újságok és folyóiratok állandó rovatai esetében, de a minimumot és a maximumot a disszertációk esetében is körülhatárolják. A pályázatok általában a minimumot adják meg, nem lehet például kevesebbet írni tíz gépelt oldalnál. Az egyes részek terjedelmét, az arányokat magunknak kell meghatároznunk. Az érettségi dolgozatok írásakor van egy rossz szokás: a tanárok a tételek kidolgozásakor megadják a vázlatokat; a tanulók rögtön nekilátnak a dolgozatnak, és utólag írják be a vázlatot az üresen hagyott helyre. Ilyenkor születnek meg az aránytalan írásművek, a túlságosan hosszú bevezetéssel, a témához szorosan nem tartozó ismeretanyag közlésével. A vázlatot tehát komolyan kell venni, több időt kell szentelni a tervezésnek. (Az érettségi dolgozatok gyakori hibája, hogy ajelölt mindent leír, ami az eszébejut, nem válogat a tételnek megfelelően; de ez a hiba egyéb írásművekben is gyakran előfordul. Immár tíz éve rendezik meg a Fogalmazz pontosan, logikusan és szépen országos versenyt, melyre érettségi dolgozatokat kell beküldeni; a tapasztalat azt mutatja, hogy a tématartás nem mindig érvényesül a diákok munkáiban, vö. Pásztor 2002).

2.3.2.1. A VÁZLAT

A vázlat kiindulópontja a tézismondat, mely mindig egyetlen mondat, tartalma az író álláspontja, fő érve. Világos megfogalmazása azért fontos, mert a dolgozat minden gondolata ehhez viszonyul, ennek az állítását támogatja meg. A vázlat minden újabb pontját a tézishez viszonyítva kell megválasztani. Haeztjól oldjuk meg, akkor az egész dolgozat koherens lesz, nem lesznek benne fölösleges mozzanatok, s minden összefügg mindennel.

Szerkezeti megoldása szerint kétféle vázlat létezik: az egyik egy egyszerű vezérfonal, a másik hierarchikusan rendezett, áttekinthető, a párhuzamosságon alapuló szerkezet. A nyelvi megoldás is kétféle: szavakat/szószerkezeteket írunk, vagy teljes mondatokat. Ügyeljünk arra, hogy ha mondatos vázlatot kezdtünk el, maradjunk meg mindvégig ennél, és fordítva (Kindrick‒Olpin‒Patterson 1980).

Az egyszerű vezérfonal isjó szolgálatot tesz, ilyet szoktak készíteni a diákok az iskolai dolgozatokhoz vagy a vizsgaesszékhez. Ez eléggé tág ahhoz, hogy ne kelljen szolgaian követni, lehet módosítani, alakítani.

Például:

Tézis: Nem kell mindenkinek egyetemre járni

Sokan nem alkalmasak

képesség

anyagiak

Sokan nem is akarnak

a tudományos érdeklődés hiánya

a szakmai érdeklődés hiánya

A hierarchikus vázlat bonyolultabb. A cím és a tézismondat után a hierarchia a következő: I. / A) /1. / a) – tehát római szám, nagybetű, arab szám, kisbetű; a számok után pontot, a betűk után zárójelet teszünk (egy bonyolultabb könyvben olykor további tagolás szükséges, ilyenkor a görög betűkhöz szoktak folyamodni). Az


A FOGALMAZÁS

nagyon lényeges, hogy legyen párhuzamosság a római számmal és a nagybetűkkel jelölt egységek között, vagy esetleg – ha van további részletezés – az alacsonyabb rendű egységek között.

Cím: Kell-e mindenkinek egyetemrejárni?

Tézis: Nem kell mindenkinek egyetemrejárni.

I. Alkalmasság

A) Képesség hiánya

B) Megfelelő háttér hiánya

II. Gazdasági tényezők

A) Magas költségek

1. Tandíj, könyvek

2. Megélhetés

B) Pénz hiánya

1. A diák részéről

2. A család részéről

a) Megterhelés a család számára

b) Nem tisztességes a többi családtaggal szemben

C) Nem lehet elhelyezkedni

1. Növekszik a diplomás munkanélküliek száma

2. Nehéz visszafizetni a diákhitelt

III. Érdeklődés

A) Nem mindenkit érdekel a tudomány

B) Nehéz érdeklődés nélkül jó eredményt elérni

C) Olyan munkát kell majd végezni, ami nem érdekli

IV. Egyéb lehetőségek

A) Sokan azonnal dolgozni akarnak

B) Az emelt szintű szakmunkásképzés sokaknak megfelel

1. Olcsóbb, mint az egyetem

2. Jobban érdekel egyeseket

Végkövetkeztetés: Nem kell minden érettségizettnek egyetemre menni.

Célszerű a vázlatpontokat teljes mondatokkal megadni. Ilyenkor a vázlatpont átvezethető a dolgozatba, s utána ki kell fejteni. Egy nagyobb munkához – például egy szakdolgozathoz vagy egy disszertációhoz – feltétlenül hierarchikus vázlatot kell készíteni. Az is tanácsolható, hogy a munka elkészülte után is készítsünk egy vázlatot, esetleg akkor ugranak ki a tagolási következetlenségek, a rossz alcímek stb. Ennek az az oka, hogy számos részletkérdés menet közben tisztázódik, s ez megváltoztathatja a dolgozaton belüli viszonyokat.

Újabban elterjedt a decimális felosztás, ez isjól tükrözi a hierarchiát, de nagyon zavaró lehet, ha túlzásba viszik:


A FOGALMAZÁS

három-négy számjegyig áttekinthető, de ennél több szám már zavaró lehet.

6.2. táblázat -

1.

1.1.

1.2.

1.3.

1.3.1.

1.3.2.

1.3.3 stb.

Feladatok:

1.

Készítse el a fentebb közölt esszék vázlatát.

2.

Készítse el a Szöveggyűjteményben közölt, A beszéd mint műalkotás című Ravasz László-írás vázlatát.

3.

Készítsen vázlatot az alábbi témákhoz:

A könnyű drogok engedélyezése; Az eutanázia (kegyes halál) engedélyezése; A halálbüntetés visszaállítása; Együttélés vagy házasság; A testékszerek divatja; Fogyókúra mindenáron; A fegyverviselés engedélyezhetősége.

2.3.2.2. A TELJES SZÖVEG MEGÍRÁSA

Egyszerű azt mondanunk, hogy csak követni kell a vázlatot. Lényegében ez történik. Itt kap szerepet a stílus, márpedig a stílus nagyon fontos, sokan a legfontosabb tényezőnek tartják.

Hasznos a piszkozatírás, majd pedig a tanár által kijavított piszkozat lemásolása (impurum = piszkozat, purum = tisztázat). Ez esetben a tanárnak a tisztázatot is át kell néznie, ez pedig sok fáradsággal jár, ki is menta gyakorlatból. Pedig igazán hatékonyan csak így lehet fogalmazást tanítani. A hivatásos írók is többször átírják fogalmazványaikat – Tolsztoj például híres volt arról, hogy tízszer-tizenkétszer is átírta regényeit –, számos gondolat menet közben tisztázódik, s szükséges van némi pihenésre is a végleges forma kialakítása előtt: az ember csak később veszi észre saját hibáit. Ezért szoktuk azt tanácsolni, hogy a dolgozat befejezése után a diák tartson egy kis szünetet, egy kis időre terelje másra a gondolatait, s csak utána lásson hozzá ajavítás- hoz, átnézéshez.

A továbbiakban áttekintjük a különféle fogalmazástípusokhoz szükséges tudnivalókat.

3. A FOGALMAZÁSTÍPUSOK„Érezned kell, hogy majdan neked is az lesz a gondod, a megtörtént dolgok, a létezők és a megtörténendők: történet, tudomány, politika.”

(Babits Mihály)


A FOGALMAZÁS

3.1. AZ ELBESZÉLÉSAz emberben ősidőktől fogva máig él a mese, a történetmondás iránti igény. A kisgyerektől is napról napra megkérdezi az édesanyja, mi is történt az óvodában, az iskolában, s a legtöbb kisgyerek örömmel és szívesen válaszol: természetes érzékkel, szépen, sorjában előadja a történteket. Az iskolában először meséket, történeteket olvastatnak, s amikor elérkezika fogalmazástanítás ideje – harmadik osztályban –, először az elbeszélés írását tanítják meg, egészen egyszerűen azért, mert ez a legtermészetesebb a gyerek számára. (Ez nem volt mindig így: a 19. század második felében leírásokat kértek először, mert úgy vélték, a leírások illenek a beszéd- és értelemgyakorlatokhoz; ezt heti három órában tanították az elemi iskola első és második osztályában, témája a gyermek közvetlen környezetének világa volt. A századforduló táján azonban rájöttek, hogy a leírás statikus volta miatt nehezebb, ezért felcserélték a sorrendet.)

„Az elbeszélés fogalma és tárgya. Az elbeszélés valamely esemény lefolyásának szavakba foglalása. Tárgya tehát mindig esemény, olyan valami, ami szándékosan vagy véletlenül történt. Szándékos eseménynek (másképpen: tettnek) nevezzük például Du- govics Titusz önfeláldozását; véletlen esemény például egy hajó elsüllyedése.” (Ady‒Lengyel 1928, 28)

Elbeszélni nemcsak azt lehet, ami megtörtént, hanem azt is, ami megtörténhet. Megtörtént például egy történelmi esemény, de megtörtént egy kirándulás, egy iskolai délelőtt, egy randevú és még sok minden az ember életében. Megtörténhet egy képzelt vagy költött esemény, mindaz, amit az írók és a költők elbeszélnek.

Az elbeszélés lényege az időrend (a kronológia), ezért ezt kell átgondolni, vázlatban rögzíteni, s azután az időrendnek megfelelően előadni a történteket. Az alábbi beszédrészlet az időrend követését illusztrálja (már idéztünk a beszéd elejéből, az a részlet is elbeszélés):

Tisztelt Ház!

A korona történelmi szerepét a kalandos események sokasága sem tudta megtépázni. Volt zsákmánya III. Henriknek, a nagy hatalmú császárnak, akit később II. Andrásnak szent háborúval kellett fenyegetnie, ha a korona nem kerül vissza. Károly Róbert és Mátyás király is súlyos váltságdíjat fizetett érte.

Volt, hogy fényűző pompa vette körül. Volt, hogy elásták. Volt, aki elvesztette, s volt, aki életét áldozta érte.

És ez csak röviden elmondott története a korona odisszeájának. Városok és falvak, külhoni paloták vagy éppen méltatlan, idegen rejtekek is tartózkodási helyei voltak. Az ország több mint száz településének volt néha keserű lakója, de többnyire szíves vendégként fogadták.

(Mádl Ferenc beszéde a Szent Korona hazahozatalának évfordulóján)

Az elbeszéléseket rendszerint múlt időben írják, de írhatjuk őket – az erőteljes hatás, a jelenlét érzékeltetésére – mindvégigjelen időben is, a lényeg az egymásutániság megtartása.

Két különleges megoldás lehetséges. Az egyik az in medias res kezdés, vagyis amikor belevágunk az események közepébe. Ezt a szerkesztésmódot az iskolában az Odüsszeia szerkezetével kapcsolatban tanítják: Odüsszeusszal csaknem a történések végén, a phaiákok földjén találkozunk, s ő meséli el a phaiákoknak bolyongásai történetét. A másika praesens historicum, vagyis az átképzelésesjelen használata. Ilyenkor az elbeszélő múlt időben kezdi el történetét, majd egy izgalmas pillanatnál átvált jelen időre, azután visszatér a múlt időhöz. Ebben az esetben szabad igeidőt váltani. De az igeidők indokolatlan váltogatása minden egyéb esetben tilos.

Az elbeszélésnek megvannak a maga stílusproblémái. Az iskolában azt tanítják, hogy nem szabad a létigét és a mozgástjelentő igéket ismételni, szinonimákat kell keresni. Ez igaz, azonban nem szabad átesni a ló túlsó oldalára, s kerülni minden létigét. A létige ismétlésének – mint fentebb Mádl Ferenc beszédében érzékelhetjük – megvan a maga stílushatása. Gondot okoz, ha nem ismerünk elegendő időt jelölő szót, jó, ha van belőlük egy készletünk: régen, egy hónappal ezelőtt, sötétedéskor, búzapiruláskor, most, jelenleg, mostanában, majd, később, jövőre, néhány esztendő múlva stb.

3.2. A FOLYAMATLEÍRÁSA folyamatleírás mindennapi szövegtípus, a munkafolyamatok leírását, az utasítások megszerkesztésétjelenti (follow directions, vagyis kövesd az utasításokat – mondja az angol). Lényege az egymásutániság és a világos szóhasználat. „A folyamat egymást követő cselekvések, állapotok sora, amelyek sajátos, fel nem cserélhető


A FOGALMAZÁS

sorrendben követik egymást, és amely folyamat sajátos célhoz vezet. A sorrend alapján a végeredmény teljes biztonsággal előre megmondható. Amikor reggel felkelünk, megmosakszunk, felöltözünk, mindez egymástól világosan elkülönülő, egymást megfelelő sorrendben követő szakaszokra osztható folyamat. Nem lehet előbb felöltözni, azután felöltözve nekiállni mosakodni, nem lehet előbb felvenni a télikabátot, és csak azután az alsóneműket, nem előbb a cipőt, utána a zoknit stb.” (Aczél‒Bencze 2001,123‒124).

Az iskolában tanítják – bár nem eléggé – a folyamatleírást; először az alsó tagozat környezetismereti óráin kell leírni a bab növekedését, a káposzta savanyítását, a piskóta elkészítését. A tanítók a fogalmazásórákon is szoktak efféle feladatokat adni. A Hogyan teltel egy napod?, Mit csináltál reggel?, Hogyan készítetted el ajelmezedet? típusú fogalmazások is idetartoznak.

A folyamatleírás lépései a következők: 1. mindenekelőtt meg kell határozni a célt: Hogyan kell piskótát sütni? Hogyan kell a konyhaszekrényt összeszerelni, a dáliahagymát elültetni?; 2. össze kell gyűjteni minden lehetséges adatot, ügyelni kell arra, hogy semmi ne maradjon ki; 3. a folyamatot szakaszokra, lépésekre kell tagolni; 4. minden lépésnek világosnak, pontosnak és teljesnek kell lennie; 5. el kell dönteni a sorrendet, például a piskóta készítésekor előbb a masszát kell kikeverni, s utána belekeverni a felvert tojásfehérjét, nem pedig fordítva; 6. fel kell hívni a figyelmet a hibalehetőségekre, például arra, hogy a kelt tésztát melegen kell tartani, nem szabad rányitni az ajtót. Az ellenőrzés módja az, ha magunk végigcsináljuk, vagy másokkal csináltatjuk végig a folyamatot, és kipróbáljuk a végeredményt. Az is elégséges, ha másokkal elolvastatjuk a leírást, és ellenőrizzük, hogy megértették-e. Azt is mérlegelnünk kell, hogy az olvasónak nincsen-e szüksége kiegészítő magyarázatra, ismerős-e számára minden egyes szakkifejezés vagy eszköz.

Az ellenőrzéshez Bencze Lóránt az alábbi lépéseket ajánlja:

Amikor elkészültünk a folyamatelemzéssel, mindig ellenőrizzük:

• nem maradt-e ki egy lépés,

• megfelelő-e a sorrend,

• nem kell-e kisebb szakaszokra osztani a folyamatot,

• rámutattunk-e külön-külön minden egyes lépés céljára is,

• egyértelmű-e adott esetben, hogy két különböző lépés egy időben történik

(mialatt a tészta sül, elkészítjük a hozzávaló tölteléket),

• az adott lépéseket egyetlen ember végzi-e, vagy több,

• az adott lépés elvégzéséhez milyen eszköz, szerszám szükséges?"

(Aczél‒Bencze 2001,126‒127)

Az alábbiakban közlünk egy meglehetősen bonyolult folyamatleírást, ami nem más, mintegy recept. Egyedivé a hasznos kitérőkteszik, melyeka hal és a bor vásárlására vonatkoznak. Ha van átélt recept, akkor ez az.

Süllő hagymalekvárral és vörösboros vajmártással

Négy személyre vegyünk két darab, egyenként 60‒70 dkg-os süllőt (vagy lehet 1 db 1,2‒1,4 kg-os is). A hal legyen friss, azaz nem mélyhűtött. A szeme legyen fényes, a kopoltyúja piros, a pikkely ne legyen száraz. Ha egy óvatlan pillanatban módunk van megtapintani, a hal húsa legyen feszes, illatára nézve ne legyen „halszaga”. Vágjuk le a farkát, uszonyait, pikkelyezzük le, belezzük ki, vágjuk le a fejét, filézzük. A filéket vágjuk szép négyszög alakúra, a vékonyodó farokrészeket más célra használjuk fel. Fejenként legalább 15 dkg halfilével számoljunk. A rajta hagyott bőrt nagyon éles késsel vagy borotvapengével 1-2 mm mélyen bevágjuk (csak a bőrt!) – kétszer hosszában, kétszer keresztbe, hogy sütés közben ne kunkorodjon fel. Szárazra töröljük. Igaz, hogy a népi bölcsesség szerint a halhoz fehérbor való, de Burgundban nem ritka hozzá a vörösboros szósz. Mi is vegyünk egy üveg száraz, testes, nem túl csersavas, legalább 13 fokos vörösbort. Ha nem értünk a borhoz, menjünk el jó borkereskedőhöz. Loiseau eredetileg burgundit használt hozzá, amelyhez a magyarországiak közül leginkább talán az egri borok hasonlítanak. De jó erre a célra máshonnan való merlot vagy pinot noir is. Sose hallgassunk azokra, akik szerint az ételbe kár ajó bor, elég ahhoz a „főzőbor”. Rossz lőréből sem várat építeni, semjó mártást készíteni nem lehet, mert a főzéskor sűrítve kapjuk vissza azt, ami miatt olcsó egy bor.


A FOGALMAZÁS

Már a főzés elején vágjunk fel apró kockákra 12-13 dkg vajat, és tegyük be a hűtőszekrénybe. Fontos, hogy hideg legyen. Két-három kicsi, gömbölyű hegyű és lágy ízű karottát (nem sárgarépát) kb. 20 perc alatt főzzünk puhára sós vízben, majd turmixojuk össze, és a pürét – lefedve – lehetőleg tartsuk melegen. 40 dkg kis fejű vöröshagymát (vagy sonkahagymát) vágjunk fel finom karikákra. 8-10 dkg vajon lassan és gyakran ke- vergetve 20‒25 perc alatt lekvárszerűvé dinsztejük. 10-15 perc után egy csipet cukrot adunk hozzá. A hagyma ne barnujon meg, mert megkeseríti az ételt! Sózzuk, borsozzuk, majd több réteg konyhapapírra tegyük ki, hogy leitassunk róla minden felesleges zsiradékot. A palack bort csak kis pohárral kóstoljuk meg, s a többit (legalább 6 decit) nagyon lassú, egyenletes forralással kb. egy decire sűrítjük. A sűrítményt összekeverjük 1 evőkanál karottapürével, majd sűrű szűrőn át- passzírozzuk, s habverővel alaposan összekeverjük. Félretesszük. A halfiléket csak a legutolsó pillanatban sózzuk meg, és friss borsot is darálunk rájuk. Teflonserpenyőben bőrős oldalán 1-2 evőkanál forró (!) olajon, élénk lángon 2-2,5 percig sütjük. Az olajat leöntjük a halszelet alól, majd – még mindig a bőrös oldalán hagyva – vékony szeletekben 4 dkg vajat helyezünk a tetejére, és a 180 fokra előmelegített sütőbe tesszük még 2-3 percre (ne maradjon bent tovább!). Közben egyszer meglocsoljuk vajjal... Ez idő alatt kell elkészítenünk a mártást. A sárgarépás borsűrítményt felforraljuk, majd a tűzről levéve a hűtőszekrényből elővett vajkockákat habverővel 3-4 részletben belekeverjük. Ha a vaj nagyon lehűti a szószt, folyamatos keverés mellett tegyük még vissza a tűzre. Forrnia nem szabad! (Az emulzió hőmérséklete 50 és 70 Celsius-fok között ideális. Ha túlmelegszik, szétválik, mint az elrontott majonéz.) Végezetül sózzuk meg, és frissen őrölt borssal ízesítsük. A hagymalekvárt tegyük az előmelegített tányér közepére, öntsük körbe a mártással, és tegyük rá a sütőből elővett halat, ropogós, bőrös felével felfelé. Finomra vágott petrezselyembe hempergetett, vaj és olaj keverékén kisütött fehérkenyér-kockákkal tálaljuk (croutons).

(Bernard Loiseau receptje, Magyar Nemzet, 2003. március 22.)

3.3. A LEÍRÁSA leírás célja az, hogy megismertesse az olvasót egy térbeli jelenséggel. Ez a térbeli jelenség lehet maga a táj, lehet egy tárgy vagy tárgyak csoportja, egy ember vagy emberek csoportja, egy állat vagy állatok csoportja. A leíró akkor éri el célját, ha az olvasó maga elé tudja képzelni a leírtjelenséget. A leírás törvénye, hogy 1. az író mindvégig lekösse az olvasó érdeklődését, és hogy 2. az elképzeltetéshez szükséges anyag teljes legyen benne. Lényege tehát az érdeklődés lekötése és az elképzeltetés teljessége (Alszeghy‒Sík 1928, 212‒213).

Az ismert dolog vagy személy elképzeltetéséhez elegendő megnevezni és néhányjel- lemző tulajdonságára rámutatni. Az ismeretlen dolgot bővebben kell bemutatnunk. Az ismeretlen bemutatásának egyik módja, ha párhuzamba állítjuk egy ismert dologgal. Ez úgy történik, hogy kiemeljük valamely ismert dologgal vagy személlyel közös és ellentétes tulajdonságait, párhuzamot szerkesztünk. A sivatagot például nem látta mindenki; ha el akarom képzeltetni, azokra az ismeretekre kell támaszkodni, amelyek feltételezhetően megvannak az olvasóban; ilyenek: a homok színe, szárazsága, anyaga; a síkság egyenes látványa, a meleg hőmérséklet. Jókai a Fekete gyémántok elején elképzelteti velünk az ősi erdőt, mégpedig úgy, hogy el kell képzelnünk egy mainál sokkal hatalmasabb erdőséget.

A leírásban két dologra kell ügyelni: a sorrendre és a mozgalmasságra.

Az egész a részeiből tevődik össze, tehát a leírásban is szerepelnek az egész és a részei. Az egyes tárgyat részeiben mutatom be, például egy szék elképzeltetésekor elmondom, hogy miből van, milyenek a lábai, a támlája, az ülőkéje, ha jellemző rá, a nagyságáról is kell beszélnem, esetleg a stílusáról (barokk, biedermeier, tonett). A leírás a részek felsorolásában két utat követhet: vagy abban a sorrendben mondom el a részleteket, amelyben magam is észleltem őket; vagy a részek fontosságához szabom a sorrendet, hogy megkönnyítsem a tárgy elképzeltetését: ha például egy széknek jellegzetes a faragott lába, azzal kezdem a részletezést.

A részek bemutatása azonban más is lehet. Lényeges, hogy az író valamilyen sorrend szerint haladjon. A tájleírás sorrendjének gyakori megoldása az, ha az író a távolitól halad a közeli felé, vagy fordítva. Petőfi tájleíró költeményei mesteriek ebből a szempontból. Az alföld a távolitól a közeli felé tartó megoldást alkalmazza: először az egész róna képe tárul elénk, majd egyre közelibb és apróbb részletek következnek, mint ahogy egy madár leereszkedik a magasból, és mind kisebb részleteket vesz észre. A Tisza című költeményben előbb a részletek kerülnek sorra, végül a pillantás a távoli máramarosi bércekre esik. A sorrend másféle is lehet: először bemutatom az egészet, majd a részeit, avagy fordítva; először a felosztás tagjait, majd a nemfogalmat, illetve fordítva; összehasonlítom vagy szembeállítom a dolgokat.

A leírás fajai a leírás anyaga szerint a következők: tárgy- és személyleírás. A tárgyleírás megismerteti az olvasót egy tárggyal, tájjal, természeti jelenséggel, növénnyel, állattal. A személyleírás az emberek bemutatása; ennek során a külső és a belső tulajdonságokat szoktuk bemutatni. A lelki tulajdonságok bemutatása ajellemzés.


A FOGALMAZÁS

A leírás jellege szerint kétféle lehet: tudományos vagy művészi leírás. A tudományos leírás csak a hű elképzeltetésre törekszik, tárgyilagos, szakszerű; a művészi leírás azt a hatást is éreztetni akarja, amelyet a mű az íróra tett, s az olvasó érzelmeire is hatni kíván.

A tudományos leírásba azokat a leírásokat is besoroljuk, melyeket az ismeretterjesztő művekben vagy a termékismertetésekben olvashatunk. A művészi leírást az irodalmi művekben olvashatjuk. Egy biológus egy erdő leírásakor felsorolja a fafajtákat, megállapítja a fák korát, az erdő alakulásának módját. A művészi leírásban nem értesülünk a fafajták osztályozásáról, inkább azt az érzést érezzük át, amely az embert az erdőben elfogja.

A művészi leírás ritkán éri be a bemutatandó dolog részeinek egyszerű felsorolásával, hanem megeleveníti tárgyát. A leírás – lényegéből fakadóan – statikus, a statikus dolog pedig unalmas lehet. Az írók ezért arra törekszenek, hogy mozgalmasságot vigyenek bele a leírásba. Ezt kétféle módon érhetik el: vagy úgy, hogy a térbeli jelenséget időbelivé változtatják, a tárgyakat eseményekben mutatják be (elbeszélő leírás); vagy úgy, hogy beleszövik a leírásba a tárgy keltette érzelmeiket, gondolataikat (lírai leírás). A kétféle eljárás sokszor együttesen jelentkezik. A híres példa Akhilleusz pajzsának leírása az Iliászból: a pajzson a görög élet mindennapi jelenetei láthatók – vadászat, nyájőrzés, esküvő –, a költő mint mozgalmas eseményeket vetíti őket a szemünk elé, jelenlévővé teszi a statikus állóképeket. A középiskolában régebben a leírás művészetét Akhilleusz pajzsán tanították, s méltán, mert azóta is a mozgalmasság a leírás alapelve, melyet a nagy írók követnek. A lírai leírásra nagy költőink számos példát adnak, elsősorban Petőfi tájleíró költeményeit említhetjük.

Tetők felé

Álltam riadtan. Semmi sem volt, csak néhány négyzetméternyi szikla a lábam alatt és erdő. És csend. És én. És egyéb semmi. S reánk dermedve, mint sötétzöld igézet, a magány. Félelmes volt, szomorú és szép. Nagyon szomorú volt és nagyon szép, ahogy ott álltam a sziklán egyedül, csalódottan, de megbabonázva, és alattam és körülöttem nem volt semmi más, csak gyantaszagú erdő, mélység és csend.

Gondolataim közt valami bágyadtan derengeni kezdett. Hogy az erdők apró szép titkait lent kell keresni. Katlanok mélyén, völgyek oldalában, öreg fák alatt. Mert fönn nincs már semmi, csak a magány, meg amit érzünk, meg amit tudunk.

Végigfuttattam szemeimet az erdőn, mely onnan fentről néma zöld tengernek látszott. Studtam: a hullámok alatt őzekés szarvasok legelnek, medvék alusznak, farkasok lopódznak. Azöld hullámokalattvalahol irtás rejtőzködik, vadászház lapul, patak kanyarog. A mozdulatlan fatetők alatt, a látható mélységnél is mélyebben lélegzik az élet, mozog, lüktet, küzd, bujkál és múlik. Aki ismerni akarja, le kell menjen a mélybe, csapáját megkeresse, odúit felkutassa, váltóit megtalálja.

S ha már megtanult mindent, akkor feljöhet ide a tetőre, elnézhet az erdők feje fölött a messzeségbe, ahol semmi sem látszik, s ahol mégis keresni lehet minden dolgok egyetlen értelmét.

(Wass Albert: Hagyaték)

Wass Albert leírásában a lírai és az elbeszélő elem ötvöződik: érzelmeiről is értesülünk, s elképzeljük a lombok alatti mozgalmas életet. A sorrendre is jó példát kapunk: először az általános képet látjuk magunk előtt (az erdő fentről tengernek látszott), s utána a részleteket.

A titokzatos őzbak

Aztán megláttam valamit az erdőszélen. Éppen ott, ahol a nyúl ült az előbb. Olyan csodálatos volt, olyan nagyszerű, hogy megbizsergett belé a hátgerincem s a szemem kerekre kitágult. Soha, soha nem fogom elfelejteni. Az erdő szélén, fent, élesen és keményen felrajzolódva a halványsárga nyugati égre, egy őzbak állott.

Talán a vér is megdermedt bennem egy percre, olyan valószínűtlenül gyönyörű látvány volt. Sohasem láttam még őzbakot addig. Csak az őzikét ismertem, ami képeskönyvekben van, meg a mesékben. A kiszolgáltatott, szelíd, ártatlan, gyönge őzikét. De az ott nem őzike volt. Szívdobbantó, nagyszerű szobor volt, gőgös és megsemmisítő, mintha az erdők fejedelme állt volna ottan, a titokzatos, a bátor, a büszke, a legyőzhetetlen. Pompás vonalai élesen váltak ki az égből, fejét feltartotta, egyenesen, szikáran. Karcsú agancsa felnyársalta az első csillagot.

Sokáig állt ott mozdulatlanul. Nem tudom, meddig. Már nem volt idő, már semmi sem volt. Csak őt néztem, s a lélegzetem is elakadt, talán a szívverésem is. Nem tudom, meddig álltam ott, meddig néztem úgy. Lehet, hogy


A FOGALMAZÁS

csak egy másodperc volt az egész, lehet, hogy hosszú percek sorozata. Csak azt tudom, hogy egyszer hirtelen megfordult, s magasra tartott fejjel lépett néhányat, büszke, királyi mozdulattal, s eltűnt az erdőben.

Még ma is látom. Néha igazán nem tudom, valóban élő állat volt, vagy csak egy látomás. Azóta sokszorjártam ott s azon az erdőszélen mindigaz eszembejutott. Azóta sok-sok őzbakot láttam már, erdőszélen, vágottban, sűrűségben, azóta sok-sok őzbak esett már össze véresen puskám előtt. De egy se volt ő. Egy se volt az igazi, a fejedelem, akit akkor láttam.

(Wass Albert: Hagyaték)

Az őzbak leírása lírai, hiszen az író lenyűgözött lelkiállapotát is érzékeljük és átéljük. Arra is példa, hogy az író az egészre összpontosít, a látványra, mellőzi a részletezést.

3.4. AZ EMLÉKIRAT, A NAPLÓ, AZ ÖNÉLETRAJZEzek egymással rokon műfajok, s közel állnak a történetíráshoz, sok esetben a történetírás forrásai. Mindig kedvelték őket, napjainkban kifejezetten divatosak: az úgynevezett személyes történelem az iskolai tankönyvekbe is bevonult. Közös tulajdonságuk, hogy bennük az író személyisége legalább olyan fontosságú, mint a körülötte történt események.

Az emlékirat (francia: memoire, azaz memoár) eredetileg napló, melyben írója időrendben jegyzi fel a vele és a körülötte történt eseményeket, az élményeit és tapasztalatait. Nem száraz történetírás, hanem közlékeny, beszédes jellegű, megtaláljuk bennük a kor és a viszonyok aprólékos rajzát. Írója vagy részt vett az eseményekben, vagy szemtanújuk volt. A napló részletes, az író időnként – olykor aprólékosan, naponként – megírja benne tapasztalatait, élményeit. Az önéletrajzban saját élettörténetét írja meg a szerző.

Azemlékiratjellegű történetírásnak a klasszikus korból legkiválóbb alkotásai Xenophón és Julius Caesar művei, a keresztény középkorban Szent Ágoston Vallomásai. A nyugati gazdag memoárirodalomból kiemelkednek Rousseau Vallomásai, Goethe Költészet és valósága. Magyar emlékiratok Apor Péter Metamorphosis Transsylvaniae (1736) című műve, II. Rákóczi Ferenc Vallomásai, Mikes Kelemen Törökországi levelei, Kazinczy Ferenc Pályám emlékezete, Kossuth Lajos Irataim az emigrációból, Apponyi Albert Emlékiratai. Az emlékiratok nagy események, így a világháborúk után szoktak megjelenni. A naplóírók közül kiemelkedik Széchenyi István, Kölcsey Ferenc, Déryné Széppataki Róza, Márai Sándor. Híres önéletrajzírók: Kemény János erdélyi fejedelem, Bethlen Miklós, Kazinczy Ferenc, Pulszky Ferenc; az iskolában tanítják József Attila Curriculum vitae című írását, újabban sokan ismerik Wass Albert önéletrajzát, melyet 1979-ben írt a maga tisztázására.

A naplóra idézünk egy példát:

1973. I. 3. szerda

Horváth Tiborral beszélgetek a Múzeum kávéházban amerikai tapasztalatairól. Könyvtáros ösztöndíja bőven kamatozott. Beszél Czigány Lórántról, a csodálatos Times Square-ről, a perverz filmek mozijáról, ahol TIT-es előadások modorában tanítják a szexet, az egyetemisták faji egyvelegéről, az oktatás nagyszerű körülményeiről és kétes eredményeiről. (A specializálódás egészen kóros, s a tömény műveletlenséget nehéz nivellálni.) Politikailag az USA-ban nem sokat profitált. Kevéssé érdekeljük őket. Az oroszokat bezzeg tömjénezik. Könyveik is kaphatók, míg a „hungaricák” sorsa még a magyar intézetekkel rendelkező egyetemeken is sanyarú.

Be vannak sorolva a szláv integrációba. Az, hogy Erdély, mit se mond náluk, holott a könyvtári lehetőségek káprázatosak odaát. Némelyik vidéki egyetem könyvtára nagyobb, mint a Széchényi. A komputeres információs szolgálat részleteit tátott szájjal hallgatom. A képernyős készülékeken két másodperc alatt megjelenik a „lehívott anyag". Mi is gyártunk már ilyen gépeket, de nem egyhamar fogjuk őket működtetni.

(Fodor András: A hetvenes évek. 2. kötet)

Önéletrajzírásra mindenkinek szüksége van. Önéletrajzot kérnek a munkahelyek, a felsőfokú intézmények, a tudományos pályáztató irodák. Az önéletrajz sok esetben arra szolgál, hogy lemérjék a pályázó fogalmazási készségét, intelligenciáját, ezért gondosan kell megírni tartalmában és formájában egyaránt. Két típusa van. Az egyik lényegében elbeszélés: időrendi sorrendben adja elő az illető életének fontos eseményeit, melyeket rendszerint az életrajzot kérő hivatal szempontjából szelektál (egy álláspályázatban a szakmai tényezőket kell kidomborítani, a magánéleteseményei kevésbé fontosak). A másik az amerikai típusú önéletrajz, melyet újabban


A FOGALMAZÁS

sokan kedvelnek, és hivatalos helyeken is kérnek. Ezekben az eseményeket visszafelé soroljuk fel: a legfrissebbektől a legrégebbiekig (az első munkahelyig vagy az első iskoláig). Külső formájukat tekintve az amerikai típusú életrajok vázlatosak, tömör felsorolások.

Az önéletrajz – de más írásmű, például ajellemzés, ajánlás – megírásában segítségünkre vannak a Grice-féle szövegszerkesztési maximák (Grice 1968, Levinson 1983, Parker 1986, ismertetésük: Adamikné-Hangay 1995), mégpedig a mennyiség, a minőség, a kapcsolódás és a mód alapszabálya.

A mennyiség maximája azt mondja, hogy csak annyit mondjunk, amennyi szükséges, se többet, se kevesebbet, vagyis optimális módon kell tájékoztatni a másik felet. Egy fiatalember – munkahelyet változtatni akarván – a következő ajánlást kapja volt főnökétől: Kovács Lajos jól ismeri anyanyelvét, az irodában nem dohányzik, udvarias, jó kolléga, sosem beszél durván. A leendő főnök – elolvasva a levelet – egy implikációt vél felfedezni benne, s így következtet: az ajánlás nem említi Kovács Lajos számolási képességeit, sem munkateljesítményét, vagyis volt főnöke kevesebb információt ad, mint ameny- nyit hasonló esetekben szokás. Ezzel megsérti a mennyiség maximáját, aminek nyilván oka van. A levélben lévő implikáció ‒ az elhallgatott tény ‒ az lehet, hogy az illető rossz könyvelő. Egy oktatási intézménybe, egy pályázathoz, egy állás elnyeréséhez írt önéletrajzban, pályázatban be kell mutatni a szükséges tényeket (az iskolai és szakmai végzettséget, az elért eredményeket, az érdeklődési kört, a terveket), korrekten és teljesen. A bizonyítékokat – bizonyítványok másolatát, publikációs listát – általában meg kell adni.

A minőség maximája azt mondja, hogy nem szabad hamis dolgokat mondani, s olyanokat sem, amelyek nem érthetők a másik fél számára. Az ELTE BTK betűszót csak bennfentes körök számára használhatjuk, kívülállók számára fel kell oldani a rövidítést: Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar. A kapcsolódás (a relevancia) maximája előírja, hogy mindig a tárgyhoz kell igazodni. A mód maximája kimondja, hogy egyik fél sem lehet sem homályos, sem kétértelmű, sem szószátyár.

3.5. AZ ÉRTEKEZÉSÉrtekezésnek nevezzük az olyan prózai írásművet, amely valamely tudományos kérdést fejteget (Ady‒Lengyel 1928, 46). Az értekezés célja mindenkor az igazság kiderítése és az olvasók felvilágosítása. Ezt kétféle módon érheti el: bebizonyítja a saját állításának igazságát, illetőleg megcáfolja a vele ellenkező nézeteket. A két eljárás kiegészíti egymást, s erősebbé teszi a kifejtett igazságot.

Az értekezés bármely tudományágból veheti tárgyát, a biológiából, csillagászatból, anyagtudományból, történet- és nyelvtudományból és még sorolhatnánk tovább. A hangsúly a fejtegetésen, az érvelésen van. Az értekezések rendszerint valamely eredeti meglátást, felfedezést tárnak a tudományos közvélemény elé. Az is fontos, hogy a tudomány a már felfedett igazságokat az emberek szélesebb rétegeivel is közölje, ez a nemes feladat a tudományos ismeretterjesztés. A nagy tudósok rendszerintjó ismeretterjesztők is. Kitűnő ismeretterjesztő mű Bárczi Gézának A magyar nyelv életrajza vagy Zsirai Miklósnak a Finnugor rokonságunk című híres könyve, s itt említhetjük meg Lőrincze Lajos, Grétsy László és mások nyelvművelő írásait. Kitűnő ismeretterjesztő volt a biológus Balogh János, Schmidt Egon és a fizikus Öveges József. Természetesen, ide sorolhatók a tankönyvek szövegei, valamint a folyóiratok és igényes napilapok vezércikkei, kritikái, kisebb tanulmányai, továbbá az igényes publicisztika.

Az értekezés célja valamely igazság kifejtése, s ezt bizonyítással éri el az író. A bizonyítás induktív vagy deduktív úton haladhat, a tárgy természete szerint. Az induktív bizonyítást nyomozó, a deduktív bizonyítást igazoló módszernek nevezik. Sokszor mindkét módszert használja az író, mert az egyik mintegy próbája, erősítője a másiknak.

Az értekezés szerkezete általában olyan, minta prózai írásművek szerkezete: 1. a bevezetésben az író megnevezi azt a kérdést, melyet fejtegetni kíván; 2. a tárgyalás maga a fejtegetés: összegyűjti a bizonyítékokat, kikövetkezteti az igazságot, és cáfolja az ellenvetéseket; 3. a befejezés adja a bebizonyított igazság rövid összegzését és értékelését.

A kutatásban filológiai és kísérleti módszert lehet megkülönböztetni. A filológiai módszer lényege az anyagfeltárás. Az ilyen értekezések bevezetésében tárgya megjelölése után a szerző ismerteti a szakirodalomban ismeretes nézeteket, állást foglal, s állásfoglalását megindokolja, majd megfogalmazza azt a tételt, melyet bizonyítani kíván. Érveit anyagából veszi. A kísérleti módszerű értekezésben a szerző ismerteti az elméleti hátteret (a szakirodalmat), exponálja a problémát, ismerteti kísérlete anyagát és módszerét, értékeli a kísérleti tényeket, majd levonja a következtetéseket (fejezetei: bevezetés, anyag és módszer, eredmények, következtetések). Érveit a kísérletből veszi. Az ilyen kutatásokban nagyon fontos mozzanat a kísérlet


A FOGALMAZÁS

megtervezése, majd dokumentálása.

Az értekezéstől megköveteljük a stílus csiszoltságát, világosságát. Nemcsak az igazság kifejtésére kell tehát ügyelni, hanem a formás közlésre is, a nagyon nehéz közepes stílusra. Az értekezés formája manapság folyamatos, de régebben alkalmazták a párbeszédet (Platón, Xenophón) és a kérdés-feleletes (katekizáló) módszert (ilyen volt Losontzi István híres Hármas Kis Tükör című tankönyve). A katekizáló módszer kiment a divatból, avíttnak tűnik, bár újabban fel-felbukkan, mintha megújulna.

Az értekező írásművek fajai a következők:

1. A monográfia nagyobb terjedelmű értekezés bármely tudományág köréből, mely a tárgyalandó kérdésre kimerítő, végleges választ ad. A véglegesség természetesen nem mindig valósul meg, hiszen a felgyülemlett kutatásokat időnként összegezni kell. Jó példa erre az a tény, hogy a Halotti Beszéd olvasatáról és értelmezéséről minden vezető nyelvtörténész írt monográfiát. Monográfia például Adamik Tamás Az antik stíluselméletek, Grétsy László Aszóhasadás, J. Soltész Katalin A tulajdonnév funkciója és jelentése, Vígh Árpád Retorika és történelem című könyve, s a példákat sorolhatnánk tovább.

2. A tudományos könyv: valamely tudomány kisebb vagy nagyobb körének összefoglaló tárgyalása, kompendiuma. Ilyen például Adamik Tamás négykötetes római irodalomtörténete, a Római irodalom az archaikus korban, az aranykor, az ezüstkor és a késő császárkor irodalma vagy Horváth János magyar irodalomtörténeti sorozata: A magyar irodalmi műveltség kezdetei, Az irodalmi műveltség megoszlása és Irodalmunk a reformáció korában...

3. Ha egy értekezés a tanulás célját szolgálja, tankönyv a neve. A tankönyv tudományos teljesítmény is lehet, ilyenek általában a felsőoktatásban használatos tankönyvek, például Kiss Jenő Társadalom és nyelvhasználat című szociolingvisztikája, Gósy Mária Pszicholingvisztikája, s ilyen az egyeztető szemléletű A magyar nyelv könyve A. Jászó Anna szerkesztésében, melybe a szerzők belefoglalták az írásakor ‒ 1991 – felhalmozódott új tudományos eredményeket, például megújították ajelentéstant, és először tettek közzé tankönyvben névtant, nyelvjárástant és szövegtant; s ilyen az új utakon haladó Magyargrammatika Keszler Borbála szerkesztésében. Az iskolai tankönyvekben nincsenek új tudományos eredmények. Szerzőiknek fontos feladatuk a mérlegelés: csak kikristályosodott, időtálló eredményeket vihetnek be az iskolába, a kérészéletű újításoktól óvakodniuk kell, bármily tetszetősek is. A tankönyv szerkezetének áttekinthetőnek, stílusának világosnak, szerzőjének a didaktikai megoldásokban jártasnak kell lennie, a tanuló figyelmét, a tanulás megkönnyítését gondos szerkesztéssel irányítania kell.

4. A tanulmány vagy értekezés olyan kisebb terjedelmű, fejtegető mű, melyben az író valamely tudományos kérdést vet fel és old meg. A monográfia és a tudományos könyv kritériumai érvényesek rá, a különbség a terjedelemben van.

5. Az esszé nem törekszik a kérdés újszerű és tudományos részletességű megoldására, hanem a tárgyra vonatkozó ismereteket érdekes formában, szubjektív megközelítésben viszi a nagyközönség elé. Azt is mondhatjuk, hogy „olyan tanulmány, amely mások megállapítását új megvilágításban adja. Az essay nem önálló anyaggyűjtésen alapszik; értéke az új, mélyebbre vivő megvilágítás. Mesterének az angol Macaulay-t mondják (1800‒1859). Nem oly tanulmány, amelyhez aprólékos felvilágosításért, adatokért folyamodhatni; tárgyát csak egy-két fő szempontból világítja meg, általános benyomást adva, mely megmarad az olvasóban, de ezt szépen és erővel. Nemcsak ismeretanyag kell tehát hozzá, hanem élénk szellem, mélyre látó szem és írói művészet.” (Alszeghy‒Sík 1928, 231) A esszével külön foglalkozunk.

6. A bírálat (kritika) valamely írásmű vagy egyéb műalkotás (kép, szobor, épület, előadó-művészet) jelességeinek és fogyatkozásainak megállapítása. (A kritika etikájáról részletesen szóltunk, lásd 490.) Az alapos, részletes bírálat neve recenzió. Az ismertetés – mint neve is mondja – csak a tartalom bemutatására törekszik.

7. Lazábban ide vonhatók a publicisztikai műfajok. A röpirat időszerű politikai és társadalmi kérdéseket fejteget valamely pártállás szempontjából, irányzatos mû (egyik első a műfajban Zrínyi Miklósnak Az török áfium ellen való orvosság című röpirata). A vezércikk a lapok élén megjelenő nagyobb cikk, mely politikai, társadalmi, gazdasági kérdéseket taglal, rendszerint pártszempontból kiindulva. (Kossuth Lajos például a PestiHírlapnak volt vezércikkírója.) A tárca a napilapok egyik rovata, melyben az író társadalmi,művészeti, irodalmi, erkölcsi kérdéseket fejt ki könnyedebb modorban. Az alábbiakban egy táblázatban összefoglaljuk a publicisztikai műfajokat Wacha Imre retorikája alapján:


A FOGALMAZÁS

3.5.1. A LEVÉL

A levél az író élményeit vagy gondolatait adja hírül a címzettnek. Az író és a címzett általában nem ismeretlenek egymás számára, gyakran szoros kapcsolat áll fenn közöttük. Megkülönböztetünk magán- és hivatalos levelet, egy más szempontból elküldött (misszilis) és fiktív, azaz színleges, el nem küldött levelet. Mikes Kelemen Törökországi levelei fiktív levelek. A magánlevél hangneme őszinte, közvetlen, gyakran a mindennapi beszélt nyelvet alkalmazzuk benne. Műfaji szempontból vegyes: lehetnek benne értekező, leíró és elbeszélő részek. Formájában kifejezzük tiszteletünket: éppen ezért fontos kelléke a megszólítás, a búcsúzás, a dátum és az aláírás. Külalakjának is gondosnak kell lennie. A hivatalos levelet kötött formák szerint kell írni, ha van, akkor cégjelzéses levélpapírra. A bal felső sarokban feltüntetjük a címzettet, ezután következik a címzett rangjának megfelelő megszólítás, majd a szokásos formák. Az aláírás a jobb alsó sarokban szerepel, bár újabban amerikai mintára szokták a bal alsó sarokba tenni, ahogyan a számítógép viszi le a sorokat. Az is gyakori manapság, hogy a dátumot – szintén amerikai mintára – a jobb felső sarokban helyezik el, és a megszólítás után vesszőt tesznek, majd kisbetűvel folytatják a levelet. Az alábbiakban egy tipikus magánlevelet közlünk, annyiban tér el a szokásos formától, hogy írója néhány köszöntő sort írt a lap tetejére (a címzett az USA-ban élt, erre utalt a levélíró):

A 80 éves Jaszovszky József főtisztelendő urat szeretettel köszönti a 77 éves László Gyula, akinek ez a levele egyúttal válasz is a májusi levélre, igaz megkésve, de talán nem elkésve. Bocsánata megkésett válaszért!

Főtisztelendő Uram! Kedves Barátom!

Május 2-i postapecséttel küldött leveledet köszönettel és megilletődéssel olvastam. Természetesen azt használsz fel írásaimból, amire éppen szükséged van. Ligeti Lajos sajnos meghalt időközben, válasza tehát örökre elmarad, de minden további nélkül közölhetsz az ő dolgaiból is a reá való pontos hivatkozással, ez így szokás nálunk.


A FOGALMAZÁS

Ami missziónak mondott könyvedet illeti, nagyon várom, amolyan „Sumir ellen való áfium” lesz, átkacsintva a címért Zrínyi Miklós „Török ellen való áfiu- mára". Tudom, hogy ott kint nálatok – karöltve a magyar vallással – rohamosan és erőszakosan terjesztett „őstörténelem” ez, ésjó dolog, ha egy köztük élő emeli fel szavát ebben az ügyben, mert ha itthonról kapnak bírálatot, azt egy kézlegyintéssel elintézik, sőt szinte diadalmasan mutatják be, mintegy hitelüket növelve.

Jól ismerem tanításukat a magyar Jézusról, Árpádról, az igaz hit főpapjáról stb., s azt is tudom, hogy mindez nem az ő találmányuk, hanem szegény Zajthy Ferencé, de erre ők sohasem hivatkoznak, pedig a 40-es évek elején, különösen a katonatisztek közt erősen terjesztették könyvét (Magyar évezredek). Örvendek, hogy felelevenítetted egykori személyes találkozásunkat.

Szeretettel köszönt híved: László Gyula 1987. VI. 18-án

3.6. AZ ESSZÉMagyarországon az utóbbi években több helyütt is rendeztek esszéíró versenyt, 2003 tavaszán a főiskolai hallgatók számára az ELTE TFK Magyar Nyelvtudományi Tanszéke szervezésében. Nálunk az esszé fogalmának szűkebb értelmezése honosodott meg, vagyis az érvelő írásművet nevezzük esszének. Az alábbiakban egy esszét közlünk az esszéről (Szikszainé Nagy Irma hívta fel rá a figyelmünket, s ő készítette el az esszé szövegtani elemzését).

Az esszé kísértete

Mi az esszé? Műfaj? S hol találni rá? Az irodalmon innen? Vagy azon túl? Netán a művészet és a tudomány között elterülő senki földjén? Ahová a szigorú határőröknek már nincsjoga belépni? És ahol épp ezért keresnek oly sokan menedéket? S miről ismerni fel? Kötöttségei leplezik le? Vagy szabadsága teszi messziről láthatóvá? S mitől oly gyanús sokak szemében? Mert máshonnan nézve, más mércékkel ítélkezve (például a tudományéval, például a művészetével) fattyúműfajnak tetszik, amely, ha az igazság a tét, állítólag mutálni kezd. De akkor miért kell tartani tőle? Ráadásul épp a tudománynak, amelynek, ha valóban oly biztos lenne a maga igazában, mint hirdeti, talán rá sem kellene hederítenie. És igaz az, hogy idejétmúlt műfaj, mely fölött eljárt az idő? „Nyugatos” hangvétele mostanra tényleg „keletiessé” torzult volna? S valóban a korszerűtlenségjele, ha nem törődik a tudomány aktuális irányzataival? De talán nem is lépéshátrányban van, mint a tudomány állítja, hanem eleve másoka horizontjai. És lehet, hogy épp ez a lényege, hogy a horizontok sokféleségét elfogadva a szabad átjárást hirdeti. A tudomány és az irodalom határőreit pedig rendőrjelmezbe bújt színésznek látja, akik komoly arccal játsszák szerepüket.

Az elmúlt hónapokban gyakorta és sokfelé kísértett az esszé. A Kortárstól az ÉS-ig, a JAK Tanulmányi Napoktól a Jelenkorig, a Népszabadságtól az Alföldig többfelé is fölfestették az esszé ördögét a falra. Általában a tudomány angyali tisztaságának védelmében. Miközben persze az esszéisták is résen voltak: ártatlanságukat hangoztatva az asztal alatt az ő lábuk sem tétlenkedett. S ráadásul az esszéisták sem restek egymásnak rontani. Generációkés irányzatok kölcsönösen gyanakodnak egymásra: van, aki „lila”, és van, aki „posztmodern”, van, aki ódivatú „nyugatos”, és van, aki fölzárkózott a „valódi” Nyugathoz, a (többnyire) amerikai-francia tudományhoz (amelynek viszonya az esszéhez mindig megengedőbb volt, mint a hazai, a nagyvonalúságot igencsak nélkülöző kulturális közéletünkben); van, aki irodalmi tehetség híján írók és művészek alkotásainak rendeli alá magát alázatosan, és olyan is van, aki szószéknek véli a műfajt.

A frontok meglehetősen összekuszálódtak. A szigorú szakember időnként látványosan nem tud ellenállni az esszéisztikus hangnem kísértésének; az esszét elutasító irodalomtörténészből, miközben a műfajt ostorozza, előbújik a vérbeli esszéista (saját rettegett árnyéka); számos esszéista pedig gyakorta egyértelműbb és szigorúbb kijelentésekre ragadtatja magát, mint bármely szaktudós. És az is előfordul, hogy kezet fognak. Különösen, ha kiderül, hogy közös érdekeik is vannak. Ilyenkora valódi szándék és indíték nem az, hogy elvegyék egymás kenyerét (szólásszabadságát, állását, hatalmát stb.), hanem hogy ösztönözzék egymást. Például hogy bátorítsák egymást abban, hogy megőrizzék az ismeretlen iránti kíváncsiságukat. Hogy ne engedjék elapadni saját kreativitásukat. Magyarországon erre kevés példa van. A franciáktól, amerikaiaktól, olaszoktól, spanyoloktól vagy lengyelektől lenne mit tanulni. A németektől ezen a téren talánjobb tartózkodni. Ott eléggé szigorúak a határvonalak. S a szigor, mint általában, ezúttal sem a szabadságjele. Inkább az önkényé és a mesterkéltségé.

Mert a döntő választóvonal nem annyira az esszé és a tudomány között húzódik, mint inkábba teremtő és a reproduktív szemlélet között. Egy esszé szellemileg éppúgy „ellustulhat”, mint ahogyan viszont egy szaktudósi mű könnyedén felvillanyozhatja olvasóját. Minden hang megengedett – feltéve, ha nem visszhang. A visszhang ismétlés. Ami ez esetben nem a tudás anyja, hanem a szabadság elfojtása. A visszhang: tudja, mit kell mondania,


A FOGALMAZÁS

de még inkább tudja, mit nem szabad hangoztatnia. S a tilalmat olyannyira belülről éli át, hogy még a szabadsággal is hajlamos összetéveszteni. A rendbevetett hit élteti – miközben persze ezt a rendet nem ő teremtette meg magának.

Hogy melyek egy jó esszé ismérvei? Erre még egyetlen „esszépoétika” sem adott receptet. Mégis, egy esszét olvasva éppúgy eldönthető, valóban sikerült írásról van-e szó, ahogyan egy versről vagy novelláról is, és ahogyan egy tudományos értekezésről is hamar kideríthető, eleget tett-e saját kritériumainak. Nem egyszerűen ízlésítéletről van szó. Sokkal inkább annak élményéről, hogy a szemünk láttára valakit megkísértett valami. Ha elmarad ez az élmény, akkor esszéről sem lehet beszélni. Nem csupán attól hiteles egy esszé, hogy „könnyed”, „irodalmias”, „eleven”, „jól megírt” (a harmincas és negyvenes évek „nyugatos” esszéhagyománya bizony mázsás teherként súlyosbítja az esszé műfajával szemben táplált előítéleteket). Attól hiteles egy esszé, hogy amiről szó esik benne, annak személyes tétje van. Ajó esszéből mindenekelőtt a szabadság árad – az a szabadság, amely valóban személyes döntés és állásfoglalás velejárója. És minél mélyrehatóbb a döntés, annál nyilvánvalóbb a kiszolgáltatottság élménye is. Az esszé esetében a személyes szabadság elválaszthatatlanul fonódik egybe ezzel a mély, személytelen kiszolgáltatottsággal. Az esszé valóban a szó legszorosabb értelmében vett kísérlet. Nem lehetne végrehajtani, ha magát az esszéistát is nem kísértette volna meg valami. Az esszéista belemerül a tárgyába (azt elszenvedi), de közben meg is őrzi szabadságát. A személyes hitel az esszé esetében a megkí- sértettségjele. Ez az, ami az előbbi gondolathoz visszakanyarodva, olyan élményt kínál, amely a személyesség határait is semmissé teszi. Hiszen valódi hitele egyedül a szellemnek van, amely mindig személyes, anélkül hogy feltétlenül ragaszkodna az egyes szám első személyhez.

(Földényi László, Élet és Irodalom, 1997. március 7.)

A fenti esszé az esszéről összefoglalja eddigi ismereteinket: az esszé átmeneti műfaj a tudományos és a szépirodalom között; az igazságot kutatja éppúgy, mint a tudományos mű; ismert igazságokat világít meg, új szempontból, szubjektív megközelítésben. Ez utóbbi szempontot fejtegeti Földényi László: a produktivitást hangsúlyozza a reproduktivitással szemben, azt a tényt, hogy az esszéíró valamilyen tudás birtokában van – megkísértette valami –, s ezt a különleges tudást óhajtja velünk megosztani. A megkísértés a kulcsszó, s számos asszociációt indít el bennünk: mindenekelőtt az ősi megkísértés idéződik fel, mely a tudás fája alatt érte az első emberpárt. Az esszéíró közönsége a vele egy hullámhosszon lévő olvasó, az esszé értelmiségi műfaj. A másik kulcsszó a szabadság, az esszéíró – és tegyük hozzá: az olvasó – szabadsága, szabadság az alkotásban, szabadság az értelmezésben (vö. 489).

3.6.1. Az érvelő esszé szerkezete

Sokféleképpen szerkeszthetünk hatékony esszét, mégis azt mondhatjuk, hogy a legrégebbi felépítés a legjobb, úgy, ahogyan Arisztotelész Rétorikájában megadta: 1. bevezetés, 2. ténymegállapítás, 3. bizonyítás, 4. cáfolás, 5. befejezés (Kindrick‒Olpin‒Paterson 1980).

1. A bevezetés fontossága nyilvánvaló: egyrészt megadja az esszé célját és hangnemét, másrészt felkészíti az olvasót, felkelti érdeklődését. Az érdeklődés felkeltése napjainkban meglehetősen elkoptatott frázisnak tűnik, pedig végtelenül fontos: lényege, hogy az érdekes anyagnak összhangban kell lennie a témával és a hangnemmel. A reklámok sokszor megszegik ezt a törvényt, például beharangozzák, hogy fontos dologról lesz szó: életünk, halálunk, szerelmünk függ tőle – s a végén kiderül, hogy egy szappant vagy fogpasztát hirdetnek, jobb esetben. Az érdeklődés felkeltésekor gondolnunk kell a másik félre, az olvasóra, valamint tökéletesen ismernünk kell esszénk tárgyát, amiről írni akarunk (a retorikai helyzetről van szó, amiről már sokat szóltunk).

Célját tekintve a bevezetés négyféle lehet: helyreigazító, előkészítő, elbeszélő, kérdező.

A helyreigazító bevezetés egy hibát vagy egy tévedést kíván kijavítani. Az író célja, hogy igazságot szolgáltasson egy mellőzött személynek, hogy helyére tegyen egy tévesen értelmezett tényt vagy eseményt. A helyreigazító bevezetés nagyon hatásos lehet, mert azonnal okot ad az írásra. Az író helyzete is szilárd, mert ismeri mind a téves, mind a helyes véleményt.

Az előkészítő bevezetés háttéranyagot szolgáltat, definíciót ad, illetőleg körülhatárolja az esszé témáját. Az olvasónak olykor előismeretekre van szüksége, tényekre, eseményekre, kevésbé ismert szakszavakra, melyek speciális jelentésben használatosak. Például ha a „demokrácia” bonyolult fogalmáról van szó, akkor a szerzőnek a lehető legpontosabban meg kell határoznia, hogy elkerülje a félreértéseket. A meghatározással többnyire megadja esszéjének főbb irányát, vezérfonalát, világossá teszi, mit hangsúlyoz, mit hagy el. Bizonyos szempontból minden bevezetés előkészítő jellegű, de így körülhatárolva ennek sajátos szerepe van.


A FOGALMAZÁS

Az elbeszélő bevezetés egy történetet mond el, eseményeket idéz fel, esetleg anekdotát közöl. Közönségesebb formájában a szerző egy viccet ír meg, igényesebb formájában konkrét bevezetést nyújt, amelyet azután kiszélesít. Például ha valaki egy szemétégető környezetszennyező hatásáról értekezik, igen hatásosan kezdi témáját, ha elmeséli egy ismerőse, családtagja esetét, aki megbetegedett. A személyesség különleges hatást kölcsönöz a narratív bevezetésnek.

A kérdező bevezetés kérdéseket sorakoztat fel, amelyekre azután az esszé válaszol. A kérdések lehetnek világosak, egyszerűek, melyekre az író sorban ad választ, de lehetnek spekulatívak is, melyeken el kell töprengeni; ez utóbbi a megoldást láttuk fentebb Földényi László esszéjében. A kérdések azért hatásosak, mert több megoldást is lehetővé tesznek, s megválaszolásuk valódi dráma lehet. Mozgalmasságát tekintve a kérdező bevezetés hasonlít a helyreigazító bevezetéshez.Természetesen, ezek a bevezetéstípusok egybemosódhatnak. Az elbeszélő bevezetés háttéranyagot szolgáltat, de ugyanezt megteheti a helyreigazító bevezetés is. Vannak más megoldások is, de ez a négy és kombinációjuk a hagyományos megoldás. A szerzőnek tanácsos ismernie őket, mert ha változtat rajtuk, akkor tudja, hogy mit változtat meg.

A bevezetésnek rövidnek kell lennie, egy vagy két bekezdés, három- vagy négyszáz szó, ha egy átlagos iskolai dolgozat arányait tartjuk szemünk előtt.

2. A ténymegállapítás. Ha már megtörtént a bevezetésben – például az előkészítő bevezetésben –, akkor nem szükséges megismételni. Ha az elbeszélő bevezetést választjuk, akkor szükség van a ténymegállapításra. Például ha elmeséltük egy ismerősünk megbetegedését, fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy a környezetszennyezés ártalmas az egészségre.

A ténymegállapítás átmeneti része az esszének: a bevezetés lezárása, mely ellátja az olvasót a szükséges információval és háttérismerettel ahhoz, hogy megértse az esszé mondanivalóját. A ténymegállapításnak tárgyilagosnak kell lennie, ez nem a személyes vélemény és a sejtetések helye; pontosnak kell lennie, és megfigyelhető tényeket kell tartalmaznia.

3. Abizonyítás. A legtöbb esetben az a célunk, hogy megváltoztassuk olvasóink véleményét, vagyis meggyőzzük őket. Ez pedig – mint már bemutattuk könyvünkben – logikai úton történik, dedukcióval vagy indukcióval. Akkor használjuk, ha konkrét tényekről és a belőlük levonható általánosításról értekezünk. Az írón múlik, hogy melyik logikai utat választja, a tények létezése és mennyisége is befolyásolhatja. Manapság gyakori vitatéma az abortusz. A mellette érvelők általában az induktív utat választják, felsorolják, hogy a nem kívánt gyerek boldogtalan lesz, a szülőknek terhére van, nem tudják anyagilag támogatni, a Föld túlnépesedett stb. Az abortusz ellen érvelők rendszerint a deduktív utat választják: az élet szent, ezért az abortusz élet elleni bűn.

A bizonyításban tekintélyérvek is felhasználhatók, melyek körülbástyázzák, illetőleg kiszélesíthetik álláspontunkat. Ilyenkor azonban gondosan utána kell járnunk, mennyire megbízható vagy kétséges a forrásunk. Az is hatásos lehet, ha megcáfolunk, megsemmisítünk egy nagy tekintélyt. Általában azt mondhatjuk, hogy ajó érvet még erősebbé teszi, ha egy tekintélyérv megtámogatja.

Az érzelmi és az erkölcsi hatás is fontos, mint azt már Arisztotelész is megállapította. Az emberi léleknek van egy nem racionális oldala, erre is hatni kell. A reklámszakértők jól tudják ezt, ezért használnak csábító zenét, meztelen nőket minden, a nőkkel egyáltalán nem kapcsolatos hirdetésben, de ez a manipuláció nem a hirdetők hibája. Az érzelmi hatással mindenütt találkozunk, még a bírósági tárgyalásokon is. Éppen ezért a legjobb egyensúlyt teremteni az észérvek és az érzelmi ráhatás között.

Az erkölcsi hatás ajó és a rossz közötti döntést befolyásolja. Arisztotelész a beszélő jelleméhez kapcsolta, a meggyőzés azon múlik, hogy az olvasó mennyire hisz az írónak. Ha például Márai Sándor azt írja Füves könyvében, hogy az árulóknak nem szabad megbocsátani, mert az árulás a legfertelmesebb bűn, elhisszük neki, mertjellemesem- bernek tartjuk. És minden állítását elhisszük, mert kétség sem fér emberi tartásához és méltóságához, tapasztalatához ésjó szándékához. A hirdetések ezzel is visszaélnek: ha egyjól szituált fiatalember egy bizonyos italt iszik, nekünk is ezt kell innunk, mert az ital ajánlója valamiféle magaslaton áll, fentebb van, különb nálunk (persze egyes emberek értékrendjével is baj van, s ezt a hirdetések ki is használják).

4. A cáfolás. Az ellenfél legerősebb érvét kell megcáfolni. A gyakorlatlan írók kihagyják ezt a lépést, mert azt képzelik, hogy az ellenérvek észrevétlenül maradnak. Pedig az olvasó azt hiheti, hogy az író gyáva, vagy ‒ ami még rosszabb – nincs birtokában az ellenvéleménynek. Az egyenesen megcáfolt érv az egyetlen igazán megvédett állítás.

A hatékony cáfolat bebizonyítja, hogy az író tisztában van ellenfele szempontjával, nem fél az összeütközéstől,


A FOGALMAZÁS

és hogy a saját érve a jobb. A legjobb ellenérvet kell kiválasztani. Az ellenfelet soha nem szabad lenézni, ostobának tartani, kigúnyolni.

Az érvek elrendezése is fontos. Előfordulhat, hogy előbb a cáfolatot írjuk le, utána a bizonyítékot. Ez a sorrend megfelel a helyreigazító típusú bevezetésnek. Végül is előnyös lépés, ha tisztába tesszük a dolgot, s utána állunk elő a saját igazunkkal. Az érvek elrendezésében hasznos a vázlatunkat követni. Általában azt tanácsolják, hogy a legerősebb érvet hagyjuk a végére, mert erre emlékszik leginkább az olvasó.

5. Abefejezés. Itt kell hangsúlyozni mondanivalónk lényegét, s itt kell az olvasóval mindent világosan megértetni. Sokszor egy utolsó esély a dolgok megvilágítására, s hatásosnak kell lennie hangulati-érzelmi szempontból is.

A befejezésnek három fajtája van: az összefoglalás, az általánosítás és a hatáskeltés.

Az összefoglalás a legáltalánosabb befejezéstípus. Az esszé legfontosabb állításainak az összegzése. Az összegezve, összegzésül formula szokta bevezetni. Az előnye a fontos állítások ismétlése, a hátránya a redundancia, a terjengősség; a szájbarágás az intelligencia lebecsülését jelentheti, s az olvasó meg is sértődhet.

Az általánosítás az érvek kiteljesítése. Felvázolhatja a jövőt, cselekvésre szólíthat fel. Gondosan kell megszerkeszteni, mert összhangban kell lennie a dolgozattal: nem mondhat sem többet, sem kevesebbet annál, mint ami a tárgyalásból következik. Az olvasó esetleg nem érzi lezártnak a művet, vagy nem tarthatja korrektnek, becsületesnek az írót. A leghatékonyabb, ha az író saját érveit tágabb kontextusba, nagyobb összefüggésrendszerbe helyezi.

A hatáskeltés erkölcsi következtetést vagy cselekvésre szólítást tartalmaz. Nagyon rossz is lehet, főleg akkor, ha banalitásokat tartalmaz, ha erőszakosan moralizál. Finomnak kell lennie, sjó, ha friss gondolatot tesz hozzá az esszéhez. (Az érvelő esszére kitűnő példa Babits Mihály és Ravasz László írása a Szöveggyűjteményben.)

Feladatok:

Készítsen érvelő esszét az alábbi témákra:

A kocogás haszna Csillagjegyem

A nyelvművelés szükségessége

A nyelvművelés szükségtelen volta

Csatlakozás Európához (az én helyzetem megítélése)

A diákönkormányzat szükségessége

Szükség van-e retorikára a harmadik évezredben?

Karrier vagy gyerek?

Kutya vagy macska?

3.6.2. Az írásmű elhelyezése

„És neveld lelked kérlelhetetlen igényérzetre. Ez a legfontosabb” – tanácsolja Márai Sándor a Füves könyvben, s tanácsát vonatkoztathatjuk a fogalmazásra is.

A fogalmazást általában kézzel írjuk, de ma már sokan készítik számítógépen írásművüket. Akár így, akár úgy dolgozunk, ügyelnünk kell produkciónk külalakjára. A külsőre is korrekt munkával olvasónkat tiszteljük meg, rendetlen írásművet olvasásra átadni enyhén szólva neveletlenség, tiszteletlenség. Az írásmű áttekinthető és ízléses megformálása olyan, mint a szóbeli előadás esetén a pronuntiatio.

Az írásművet áttekinthetően, a tagolást feltüntetve kell formába önteni. Az oldalon alul és fölül, balról ésjobbról margót kell hagyni. A bekezdéseket valóban beljebb kell kezdeni (kivéve a gépírás első bekezdését: ezt nem szokták beljebb kezdeni), öt-hat betűhely kihagyása kívánatos. Ha kézzel írunk, ügyeljünk az egyenes sorokra; használjunk sorvezetőt, ha képtelenek vagyunk egyenes sorokat alkotni. A betűket írjuk ki rendesen, hogy meg


A FOGALMAZÁS

lehessen különböztetni egymástól az o és az a betűt; az ékezeteket – a vonást, az egy vagy két pontot – gondosan tegyük fel a betűkre. Legyünk udvariasak azzal szemben, aki az írásművet elolvassa.


7. fejezet - A LEGGYAKRABBAN HASZNÁLT KÉZIKÖNYVEKNyelvművelő kézikönyv 1-2. kötet. Főszerk. Grétsy László és Kovalovszky Miklós. Budapest, 1980, 1985, Akadémiai Kiadó.

Nyelvművelő kéziszótár. Szerk. Grétsy László és Kemény Gábor. Budapest, 1996, Auktor Könyvkiadó. Bakos Ferenc: Idegen szavak és kifejezések szótára. Budapest, 1973; felfrissített kiadás: 2002, Akadémiai Kiadó.

Magyar szókincstár. Rokon értelmű szavak, szólások és ellentétek szótára. Főszerk. Kiss Gábor. Budapest, 1998, Tinta Könyvkiadó.

Tótfalusi István: Színes szinonimatár. Budapest, 1997, Háttér Kiadó.

Grétsy László: Anyanyelvi őrjárat. 1-2. kötet. Budapest, 1999, 2002, Szabad Föld Lap- és Könyvkiadó Rt.

Balázs Géza: Magyar nyelvhelyességi lexikon. Budapest, 2001, Corvina Kiadó.


8. fejezet - FELHASZNÁLT IRODALOMA.Jászó Anna – Bódi Zoltán (szerk.) (2002) Szociolingvisztikaiszöveggyűjtemény. Budapest, Tinta Kiadó.

Aczél Petra – Bencze Lóránt (2001) Mikor, miért, kinek, hogyan. Budapest, Corvinus.

Aczel, Richard (2000) Hogyan írjunk esszét? Budapest, Osiris Kiadó.

Adamikné Jászó Anna – Hangay Zoltán (1995) Nyelvi elemzések kézikönyve. Szeged (második kiadás: 1999), Mozaik Oktatási Stúdió.

Adamikné Jászó Anna (2002b) Anyanyelvi nevelés az ábécétől az érettségiig. Budapest, Trezor Kiadó.

(Gazdag bibliográfiával)

Ady Lajos – Lengyel Miklós (1928) Retorika. Budapest.

Alszeghy Zsolt – Sík Sándor (1928) Retorika. Budapest, Szent István Társulat.

A.Fejes Katalin (2002) A tankönyvszöveg szintaktikai jellemzői. Szeged, Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó.

Balázs Géza – Benkes Zsuzsa (2002) Magyar nyelv a gimnáziumok és a szakközépiskolák 10. évfolyama számára. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.

Balázs Géza (1993) Kapcsolatra utaló (fatikus) elemek a magyar nyelvben. Nyelvtudományi Értekezések, 137. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Baranyai Erzsébet – Lénárt Edit (1959) Az írásbeli közlés gondolkodás-lélektani vonásai. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Bíró Zoltán (1984) Beszéd és környezet. Bukarest, Kritérion Kiadó.

Deme László (1971) Mondatszerkezeti sajátságok gyakorisági vizsgálata. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Domonkosi Ágnes (2002) Megszólítások és beszédpartnerre utaló elemek nyelvhasználatukban. Debrecen, a Debreceni Egyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetének Kiadványai.

Eco, Umberto (1996) Hogyan írjunk szakdolgozatot? Budapest, Kairosz Kiadó.

Fercsik Erzsébet (2002) Dolgozatírás felsőfokon. Budapest, Korona Nova Kiadó.

Fowler, Ramsey H. (1980) The Little, Brown Handbook. Boston-Toronto, Brown and Company.

Fülei‒Szántó Endre (1994) A verbális érintés. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézete.

Grice, Paul (1975) Logic and Conversation. In Peter Cole – Jerry L. Morgan, (eds): Syntax and Semantics. 3. kötet: Speech Acts, 41‒58.

Hangay Zoltán (1991) Jelentéstan, szövegtan. In A magyar nyelv könyve. Főszerk. A. Jászó Anna. Budapest, Trezor Kiadó.

Kernya Róza (1988) A szöveg néhány sajátossága kisiskolások fogalmazásaiban. Budapest, Tankönyvkiadó.

Kindrick, Robert L. – Olpin, Larry L. – Patterson, Frank M. (1980) A New Classical Rhetoric.

Dubuque, Iowa, USA – Toronto, Ontario, Canada, Kendall – Hunt Publishing Company. Levinson, S. C. (1983) Pragmatics. Cambridge, Cambridge University Press.

Nagy Ferenc (1981) Bevezetés a magyar nyelv szövegtanába. Budapest, Tankönyvkiadó.

Parker, Frank (1986) Linguisticsfor Non-Linguists. Austin, Texas, Louisiana State University.


FELHASZNÁLT IRODALOM

Pásztor Bertalan (2002) Fogalmazz pontosan, logikusan és szépen! Magyartanítás, 5. sz. 21‒24.

Rácz Endre (1991) Az egyeztetés a magyar nyelvben. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Somi Éva (2003) Az esszé és tanítása. Magyartanítás, 2. sz. 3‒7.

Szikszainé Nagy Irma (1999) Leíró magyar szövegtan. Budapest, Osiris Kiadó.

Szikszainé Nagy Irma (2001) Szövegértés – szövegelemzés – szövegalkotás. Budapest, Osiris Kiadó. Tolcsvai Nagy Gábor (1994) A szövegek világa. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.

Tolcsvai Nagy Gábor (2001) A magyar nyelv szövegtana. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.

Wacha Imre (1994) A korszerű retorika alapjai. 1-2. kötet. Budapest, Szemimpex Kiadó.

Willis, Huron (1973) Structure, Style, and Usage. Rhetoric and Reasoning. New York, Holt, Rinehart and Winston.


9. fejezet - SZÖVEGGYŰJTEMÉNY1. HÁROM TANULMÁNY A RETORIKÁRÓL1.1. ZICHY ANTAL A SZÓNOKLATRÓL1

I.

Felugrik helyéből a szónok, kiáll merészen a középre, mosolygva néz körül, megsimogatja szakállát: ugyan nagy dolog ennyi ember előtt, habár értelmes, gondolkodó embervolna is, valamely tárgyról beszédet tartani! Fél óráig? Az kevés; ha tetszik, pár óráig, akár fél napig. Igaz, hogy nem sokat gondolkodott a tárgyról, s nem fogja annak még netán homályos oldalait egy új felfogás világánál felderíteni; hagyján! de oly csattanós pár mondata lesz, mely tapsvihart fog előidézni, s bizonyos, hogy ellenfele megpukkad mérgében.

S hírbe hozzák, hogy nagy szónok.

Ne mondjátok sokszor, mert utóbb maga is elhiszi.

Többet is ér tán, mintama másikjó barátunk, ki otthon mások eszmehulladékaiból gondosan összetoldotta lazán egybefüggő körmondatait, betanulta szépen a tükör előtt, a feleségének felmondta, s aztán halálra szégyellné magát, hogy ha leckéjét, melyet olyjól tud, a nagy közönség előtt is el nem mondhatná. Nevet a ház; ő e derültséget mint elmésségejutalmát, önelégülten élvezi, s beszéde közben szemlátomást nagyobb emberré növi ki magát boldog képzeletében.

Van, ki saját fensőbbsége biztos öntudatával lép fel. Ez a sok bágyadt, téntaszagú, szűk mellű szónokot, aki előtte szólott, s utána még következnék, egyetlenegy leheletével, mint vihar a katangkórót, fogja szétfúni, aztán végiggurul mennydörgő szózata, s aki fejét, mint struccmadár, ily vész alatt homokba nem rejté, azt, ha tölgyfa volna is, szétszaggatnák szava és szeme villámai. Aki közel ül hozzá, vigyázzon, mert az elemek nagy harcát kézzel és lábbal isjelzi, s annyi bizonyos, hogy nem fogja őt maga mellett nyugodtan aludni hagyni?

Szónok-e ez? ... Mondjuk: népszónok; ámde mi nem akarunk parasztok lenni; s a paraszt ma már megvárja, hogy megbecsüljék, s hogy úgy beszéljünk vele, mint okos emberrel szokás!

Némely szónokon meglátszik, mennyire lenézi azokat, akikhez, vagyis inkább aki előtt beszél. Egy vagy mindkét kezét zsebébe dugja, magában mosolyog, vállat vonít, hogy félvállról látszassék beszélni, csakugyan, mint egy elkényeztetett primadonna, félhangon beszél: hiába rontanám, gondolja magában, a mellemet; amit én mondok, azt maga ajózan ész mondja, azt minden okos ember belátja, de ti nem fogjátok belátni: oly tiszta, oly egyszerű dolog ez, hja, de nem minden ember lát tisztán és fog fel könnyen könnyű dolgokat. Így megy ez végig a sorok közt, s nemritkán csakis e néma beszédet, mint mindnyájunkat közelebbről érdeklőt, véljük hallani az egész hosszú beszéd alatt.

Szónokok ezek? Meglehet; de olyanok, akik miatt Cicero még mindig felsóhajtana velünk, hogy minő ritkák a valódi szónokok!2

II.

Az üres kalász hetykén mereszti fejét ég felé, míg az érett szemmel megrakodott szerényen lehajol tartalmának súlya alatt. A szónok, kit ez utóbbihoz hasonlítok, érzi feladata nagyságát s a kimondott szó felelősségét, míg a másik könnyedén nekivágtat bárkinek és bárminek, mert a nehézségeket, miket rövidlátása eltakar, nem ismeri. Kimondja bátran, mint saját legeredetibb ötletét, azt, amit körülötte tán százan is rég át- meg átgondoltak, de nyilván kimondani az ügy érdekében átallottak.3 Sikert is arat néha az ily vakmerőség, de csak ama hőséhez hasonlót, kit kemény szájú lova akarata ellen vitt be a csatatűzbe, vagy aki siket lévén, nem hallotta a

11 Székfoglaló értekezés. Felolvastatott a Kisfaludy Társaság 1868. febr. 26-i ülésén.

22- multo tamen pauciores oratores quam poetae boni reperientur. - ... quae sit causa eloquentium paucitatis -..., disertos nonnullos, eloquentem adhuc neminem sat. sat. (Cicero: De Oratore.) (A szerzőjegyz.) „.sokkal kevesebb jó szónokot találunk, mint [jó]költőt - mi az oka annak, hogy oly kevés ékesszóló van - néhány közepes szónokot, de ékesen szólót eddig még egyetlent sem [ti. láttam].” (A szerk.)33 Malim equidem indisertam prudentiam, quam stultitiam loquacem. (Cicero: De Oratore L. 1.) (A szerzőjegyz.) „Bizony, inkább akarnék szűkszavú bölcsességet, mint fecsegő ostobaságot.” (A szerk.)


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

visszavonulási vezényszót.

Valaki a tudás igen előhaladott lépcsőjének mondá annak belátását, hogy még semmit sem tudunk; míg arról, aki már mindent tudni vél, előre levehetjük kezünket.

Nem használ, hogy valaki híres szónok volt hajdan: tíz jó beszéd hatását – oly háladatlanok vagyunk! – elmoshatja a tizenegyedik, mely amazoknál valamivel tán gyengébb, míg egy, ezt követő, még gyengébb, már egészen semmivé teheti. A színész dicsősége nem hervadandóbb, s a színházi közönség nem csapodárabb.

S ha oly követelők vagyunk az elismert jelesek iránt, s ezek sohasem pihenhetnek – kivéve, ha lelépnek – régi babéraikon: mit tartsunk a kezdőről, aki még csak szűz beszédét lesz elmondandó? Áhítattal közelít-e az oltárhoz, melynek zsámolyára első áldozatát fogja letenni? Leoldá-e saruit az égő csipkebokor előtt, mely Istent jelképez? Mely érző kebel nem telik el rokonszenvvel, jóakarattal az ifjú iránt, kinek tehetségét csak szerénysége, lelkesülését csak kegyelete, fiam lehetne gondoljamagában a közélet egy-egy veteránja, s szeme könnyel telik meg, tán eszébe jutott, hogy az ő fia is így szerepelne, ha megélte volna! Más visszagondol saját első fellépésére, melyet akkor még, az éltesebb „táblabírák” szinte rossz néven vettek. Mennyire haladtunk azóta; s ami különösen a szájbefogást illeti, alig hiszem, hogy egy Pythagorasnak a mai ifjúságból igen sok tanítványa akadna. Irigye – az ifjú szónoknak még nincs; hisz őt ma még, ha sikert arat, pártfogolnunk lehet, sőt nekünk szerez becsületet, akik neveltük, irányt adtunk neki, felkaroltuk, megismertettük őt. Majd ha nyakunkra kezd nőni, mit azonban nem reménylek, lesz idő akkor hibáira is figyelmeztetni magasztalóit; ha kell, el is áztatjuk őt annyira, hogy legalább egy országgyűlés alatt ember ne válhassék belőle.

A pályakezdőnek, kinek fő hibája az ifjúság, napról napra javuló, s végre utolér- hetlen előnnyé válik irányunkban, kétszeres oka van szerénynek lennie. Egyik a valódi ihlet, mit, ha szónoknak született, keblében hord; másik: a bölcs számítás, mely a kedélyek meghódítása által neki jövőt biztosít. Ezt elrontaná, amazt megszentségtelenítené, ha a szűz szemérem minden pírja nélkül, kihívó gőggel vagy léha kacérkodással lépne fel. Ne röstelld, ifjú barátom, ha azt fogják mondani, hogy beszéded elején arcod elsápadt, kezed reszketett, hangod elakadt, ha idő kelle, míg hallgatóid figyelmét leköthetted, míg magad átmelegültél, míg végre éreztetted azt, amit oly mélyen érezél, s megértetted azt, amit olyjól átgondoltál. Ne is negélyezd azt ajátszi, könnyelmű modort, melyet csak a teljes otthonosság adhat, s mely csakis csekélyebb tárgyaknál lesz helyén, midőn céltalan volna ágyúval üttetni agyon egy legyet. A tárgy, melyet választasz, komoly, nagy; ha csekélynek látszik is, te komoly oldaláról fogod fel, s azt hiszed, hogy a hivatás, melyet felszólalásoddal betöltesz, nagy és szent hivatás, melyet az ava- tatlanság és a buta közöny hiába igyekszik alárántani. Elfogultságod, bár kissé megakasztja beszéded szabad folyását, nemcsak elnézésre számíthat, de ajobbak szemében a legnagyobb dicséret lesz neked.

Olvasd meg, mit mond Cicero, az ékesszólás ez örök mestere, önmagáról, midőn színleg Crassust beszélteti. „Bár a legjobban beszéljen és a legnagyobb könnyűséggel is valaki, mégis, ha némi tartózkodással nem lép fel, s beszéde kezdetén nincs elfogulva, nekem – úgymond Cicero Crassusa – majdnem szemtelennek látszik. Én ugyan azt vettem észre mind rajtatok, mind magamon is legtöbbnyire azt tapasztalom, hogy elején nekihalványulok, s egész valómban és minden idegemben reszketek."4

III.

Régi mondat: „Költőnek születni kell; szónokká lesz az ember.” Kétségbe vonom ezt, mert úgy látom, több példa cáfolja, mint erősíti. Ami a költészetet illeti, megmondta már Horatius, hogy se a tanulmány gazdag költői ér nélkül, se viszont a durva tehetség célra nem vezet.5 Az úgynevezett naturalisták költészetét csak annyiba vehetjük, mint p. o. ugyanazok énekét: be kár érte, kiáltunk fel, ha váratlanul lep meg egy ily hang ritka szép csengése, s mi válnék ebből, mondjuk, ha tanulna! S ugyanerre fakadunk a genialis naturalisták minden feltűnő kísérleténél bármely téren, legyen az festészet, szobrászat, tánc, zene vagy végre – szavalás. Hozzátehetem: még a csatatéren is. Való, hogy hiába tanuljuk azt, amire nem születtünk, s csak azt tanuljuk megjól, amit egyúttal könnyen és gyorsan tanulunk. Lehet, hogy egynémelyik a sok tanulásba, népies kifejezéssel élve, belebolondult, az ott hibázta el, midőn szorgalmát nem arra fordította, amire kellett volna; de azt ne hitessétek el magatokkal, hogy p. o. egy Shakespeare tudatlan volt, vagy hogy a mi Petőfink a mi népünkkel, melynek nyelvén oly szépen tudott beszélni, a műveltség egy színvonalán állott.

Szintoly kevéssé lehetne elhinnünk azt, hogy minden emberfia, ha akarja, Demosthenes vagy Cicero lesz, csak

44 De Oratore, Lib. 1. XXVI. (A szerző jegyz.)

55 Nec studium sine divite vena, Nec rude ingenium. (Horat. ad Pisones.) (A szerzőjegyz.) „Sem a tanulás gazdag tehetség nélkül, sem tanulatlan tehetség” (Horatius: Ars poetica, levél Pisókhoz). (A szerk.)


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

tanuljon és tudjon annyit, mint ama nagy szónokok. S ha valaki, mint a görög nép ama hatalmas szónokáról tartja a hagyomány, nagy természeti akadályokat küzd le, p. o. hebegést, kurta lélegzetet, rendkívüli félénkséget stb., maga e kitartás, ezen, minden közönséges embert visszariasztó rendkívüli erőfeszítés oly magas röptű lélekre, oly erős meggyőződésre, a hivatás oly komoly öntudatára mutatnak, hogy itt a született szónokot félre nem ismerhetjük.

Kísérjétek figyelemmel a valódi szónokot. Talán azt fogja mondani, hogy nem akarja, ha bírna is vele, az ékesszólás és a rábeszélés varázs-hatalmát igénybe venni, mert nem érzelmeinkhez, melyek ítéletünket megvesztegethetnék, hanem egyedül józan eszünkhöz kell szólania, s azt óhajtja, hogy hidegen és szárazon bíráljuk meg, ha igaza van-e? Jó, legyünk tehát higgadtak, és lelkiismeretes kalmárokként mérlegeljük az okokat; de íme, amint a mérleg megtelik, szívünk is megtelt, s szemünkbe – férfiszemekbe! – könnyek lopódznak. Oly egyszerűekés oly meghatók voltak keresetlen szavai! S ő tán hidegen, vagy mint betanult szerepét a színész, hatásra számítva mondá azokat? Nézzetek szemébe, a mélyen érző szív melege szikrázik azokban, nézzetek arcizmaira, melyek csak a tiszta lelkiismeret, de nem az érzéketlenség nyugalmát mutatják, keze is, ha nem csalódom, reszketett: nem kőszobor áll előttünk, hanem élő ember, csont és vér, mint mi vagyunk. És erre, azt mondom, születni kell, ezt megtanulni nem lehet.

Mit szóljak az oly szónokról, akit természeténél fogva inkábba költőkhöz kell sorolnunk? Aki nem tagadja, hogy buzdítani, lelkesíteni akar; fogná-e azt tenni, ha maga nem buzog, nem lelkesül? S e buzgalmat, e lelkesülést az iskolában tanulta-e?

Aki beszédét így kezdi: „Úgy érzem magam, mintha Isten kezembe adta volna a tárogatót, mely felriassza a halottakat, hogy ha vétkesek és gyengék, örök halálba visszasüllyedjenek; ha pedig van bennök életerő, örök életre ébredjenek. Önöknek, uraim, Isten kezökbe adta a mai határozattal, melyet indítványomra hozandanak, határozni e nemzet élete, e nemzet halála felett.” E szavak akkor valának mondva, midőn a haza veszélybenléte kimondatott. S a nagy szónok, ki akkor a mozgalom élén állott, át meg át volt hatva azon meggyőződéstől, hogy ő fogja a hazát, mégpedig lelkesülésével és szava lánghevével megmenteni, új életre ébreszteni. „Néhány évek előtt – így szólott július 11-én 1848-ban! – már nehány évek e lőtt borús érzettel óhajtottam: csak egy pontot adjon az Isten, melyre támaszkodva, mondhassam, hogy e nemzet fel tud lelkesülni, s én nem esem kétségbejövendője felett. Most meg hagyta Isten érnem e percet, a magyar fellelkesült, s én nem esem kétségbe a nemzetjövője felett.”

Újabban felvetették a kérdést, vajon ő, a nagy szónok, államférfi-e? És nemmel feleltek reá. De én azt mondom – pedig nem tartoztam soha feltétlen imádói közé – ő államférfi volt, olyan, aki tisztában van magával mind a cél, mind az eszközök iránt; de kortársai, Lajtán túl és Lajtán innen, egynek kivételével, nem voltak eléggé államférfiak, mert hatását, midőn azt vészesnek ismerték fel, nem bírták, vagy, túlzott aggodalmaskodásból, nem akarták idejekorán ellensúlyozni.

Tudom, hogy ezzel nagy vádat mondok ki; de oly sokan vannak és vagyunk – nagyok és kicsinyek –, akikre az nehezül, hogy aránylag bárkire is, csekély rész esik belőle. De ne vágjunk elébe a történetírásnak, melynek megvesztegethetetlen ítélőszéke előtt nemcsak az egyesek, de a tömegek is, és nemcsak egy párt, de egy nemzedék is, felelősséggel tartoznak.

Nekem szerény feladatom csak az, hogy tárgyilagosan a „szónokról” értekezzem; de aki e nevezetet úgy, amint kell, a maga nemesebb, magasabb értelmében fogja fel, az megbocsátand nekem, ha a szónokot az embertől külön nem választom, ha, midőn felette, a gondolkodók előtt ítéletet nyilvánítok, egyúttal hatáskörének is egész hordere- jét látkörömbe foglalom.

S annak, kit azt imént jelzék, nagy ellenfele, kit, mert nincs többé az élők sorában, meg is nevezhetek: gróf Széchenyi István, egyike volt legnagyobb szónokainknak, s egyúttal legnagyobb államférfia a magyarnak, vagyis mint ellenfele az európai polgárosodás legmagasb színvonalán állót elnevezte: a legnagyobb magyar. Hiszen e büszke címből nem sokat fog levonni a történelem. Mint szónok és mint a közélet embere, szerintem feddhetetlen volt; mint ember, fájdalom, egy nagy csalódásnak engedte át magát. S ez az volt, hogy kelletinél többet, majdnem mindent az egyesnek tulajdonított, érdemből és felelősségből egyaránt. Ezért vádolá magát, hogy ő az oka a forradalomnak, s ezáltal hazája képzelt végenyészetének, mert ő indítá meg a reformot, az újjá alakítás nagy munkáját. Megbocsátható tévedés oly nemzetnél, mely kiválójelesei iránt oly kitűnő ragaszkodást és kegyeletet tanúsít; de e téves felfogásban, mely az agyból átszivárgott a szív legmélyebb rejtekébe, kell keresnünk kulcsát későbbi szent őrjöngésének, vértanúi halálának. Ö, ki a feltalálás elsőbbségét követelte magának, az ész és szív különválasztása elméletének, ki annyiszor kért, kényszerített minket mondott és írott ékesszólása egész erejével, mit mondok, egész kétségbeesésével, arra, hogy politikában ne a szív, e gonosz csábító, hanem az ész, e bölcs számító, legyen vezérünk, ezt kövessük, amazt kerüljük: ő maga – ki hitte volna!


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

– annyira a szív embere volt! Szíve miatt kelle elméjének elhomályosulni: kelle – oh gyászos végzet! – ily élet fonalának, mielőtt hazája újjászületését megérhette volna, kettészakadnia... De térjünk vissza kitűzött tárgyunk szűkebb keretébe.

IV.

A szónokról óhajtván értekezni, elkerülhetném-e, hogy Quintilianusrane hivatkozzam, ki viszont örök példány gyanánt álló remekművében6 el nem mellőzheté, hogy a nagy Cicero tekintélyére ne támaszkodjék. Sőt nagybecsű munkája legszebb helyei, gyújtó üveg gyanánt fogják fel és adják vissza ama napnak egy-egy sugarát. „Az tudhatja magáról, hogy nagy előmenetelt tett – úgymond többek közt egy helyen –, akinek Cicero nagyon tud tetszeni".7

S midőn a szónokok ez ideálja, kinek maga neve azóta és annyi századon át már nem annyira vezetéknév, mint a szónok eszméjének jelképes kifejezője lőn, halhatatlan művei egyik legszebbikében: „De Oratore”, csak annyit mond, hogy nem csekély dolgot ért el az, ki abban, ami által az emberek az állatokon fölülállnak, még az embereket is felülmúja;8eszmedús commentatora az egyszerű mondatot felkapván, egy egész szivárvány csillámkeretébe foglalva, ragyogó változatokban tükrözteti vissza. „A halandó földi állatoktól – úgymond, mert a halhatatlan égi állatok alatt a régiek a csillagokat értették – mi választja el és különbözteti meg leginkább az embert? Az értelem, mely neki az istenekkel közös tulajdona. De mit használna neki a természet ez ajándoka, s miben nyilvánulhatna az, ha nem a szólás tehetségében? Mit volna tehát méltóbb minden szorgalommal kiművelni és tökéletesíteni, mint éppen ezt, mely ha nem volna, azonnal minden némává, halottá változnék köröttünk, s a nagy különbség ember és állat közt az előbbinek, tekintve gyarlóbb testi alkotását, legnagyobb hátrányára, majdnem egészen elenyésznék."

De nem ily és ezzel rokon eszmék kedveért térek vissza ajó Quintilianusra, hanem főleg azért, mivel munkája bevezetésében minden jóravaló ember szívét kell hogy azonnal előre megnyerje. S ez, hogy nem választja külön aszónokot ‒ az embertől. Nem képzelheti, hogy igazi szónok válhassék abból, ki nem feddhetetlen jó ember. 9

Nem elégszik meg azzal, hogy kitűnőjó előadása, szólási tehetsége legyen, minden lelki jó tulajdonokkal, az erény minden nemével akarja felruházva látni. – Mert ha az a nagy erő, mely az ékesszólásban van, a gonoszságnak szolgál fegyverül, úgy ennél nagyobb veszedelem se a közjót, se a magánosokat nem fenyegetheti.

S ebben különbözik a szónok minden egyéb művésztől, s áll, azt kell mondanom, egy-egy lépcsővel magasabban is. A költőnek nem szükséges egyéniségét ismernem, hogy művein, olvasás után föllelkesüljek, sőt magát ismeretlenül is megszeressem. Mit érdekel a zeneköltő személye, ha lelki szárnyain vele röpülhetek; nem szükség ismernem közelebbről az énekest vagy a zenészt, kit annyiszor megtapsoltam; s csak mint lélekbúvár, de nem mint műítész fogom az alkalmat keresni, hogy a festővel vagy a szobrásszal, kiknek művei elbájoltak, közvetlen érintkezésbejöhessek. Nem ily viszonyban állok a szónokhoz, kinek kezébe magam és családom jóléte, hazám jelen és jövő boldogsága van talán letéve.

Joggal kérdjük, nemcsak azt, hogy mit mond? – hanem azt is, hogy ki mondja?

S innen magyarázható – ami velem együtt kétségkívül másoknak is feltűnt – azon bizonyos közöny, azon kicsinylés, sőt majdnem lenézés is, mellyel nálunk néha-néha legjobbjaink a sajtó, s különösen a napisajtó egyes termékei iránt viseltetni látszanak. Igaz, hogy az írott ékesszólás törvényei nagy részben összevágnak az élőszóéval; igaz, hogy az ékesszólás művészi tökélye megszerzésének titka, mind Cicero, mind Quin- tilianus szerint, astíl usban rejlik;1010 s aki sokat, könnyen ésjól ír, az adandó esetben könnyen meg fogja találni a szót, mely eszméjét híven kifejezze; hozzátehetem még azt is, hogy részemről szégyennek tartanám, ha a madarat és

66 Fabius Quintilianus: De institutione oratoria. (A szerzőjegyz.)

77 Ille se profecisse sciat, cui Cicero valde placebit. (A szerzőjegyz.) „Akinek Cicero nagyon fog tetszeni, az legyen tudatában annak, hogy fejlődött.” (A szerk.)88 ‒ qui, qua re homines bestiis praestant, ea in re hominibus ipsis antecellat. (A szerzőjegyz.) „Amely dologban az emberek felülmúlják az állatokat, ugyanabban legyen jobb az embereknél.” (A szerk.)99 Orator ‒ esse nisi vir bonus non potest. (A szerzőjegyz.) „Szónok senki más, csak derék ember lehet.” (A szerk.)

1010 Caput autem est, quod (ut vere dicam) minime facimus, (est enim magni laboris, quem plerique fugimus) quam plurimum scribere. Stylus optimus et praestantissimus dicendi effector ac magister. (Cicero: De Oratore. Lib. I. XXXIII.) (A szerzőjegyz.) „A lényeg azonban az, amit (hogy igazat mondjak), a legkevésbé teszünk (mert nagy munkát igényel, amelyet a legtöbben kerülünk), hogy minél többet írjunk. A beszéd legjobb és legkiválóbb alakítója és mestere az íróvessző.” (A szerk.) Scribendum ergo quam diligentissime et quam plurimum nam utterra altius effossa etc. - Sine hacquidem conscientia ipsa illa ex tempore dicendi facultas inanem modo loquacitatem dabitet verba in labris nascentia. (F. Quint. X. 3) (A szerzőjegyz.) „Írni kell tehát a lehető leggondosabban és a lehető legtöbbet, mert ahogyan a mélyebben felszántott föld. ‒ Enélkül bizony amaz igen kívánatos rögtönzési készség is csak fecsegést szül és üres szavakat.” (A szerk.)


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

az írót – értve azt, akit érdemes – tolláról fel ne ismerném: de mindezek után és ezek dacára valljuk meg, hogy az a sok apró betűkkel telinyomatott nagy papírdarab, mely mint újságlapjárja be a pol- gárosult világot, egyúttal oly álca is, mely mellesleg egy-egy fekete foltot is eltakar.

Nálunk, szerencsére, a hírlapirodalom még nem süllyedt annyira üzletté, hogy p. o. megvesztegetett tollak hitelre találjanak; de az anonimitás leple alatt mindig megtörténhetik nálunk úgy, mint másutt, hogy p. o. teli hassal papolnak a böjtről, magasztalják az állandóságot a köpenyforgatók, s könnyeket hullat, téntából, más ínsége felett az uzsorás stb. – Mindezt a szónok, kinek ki kell állani középre, s mellét tárni az ellenfél nyilainak, nem teheti. Vagy egy múlt áll háta mögött, vagy egyjövő még előtte.

„Szállj le onnét, te gőgös barát!"1111 – mondá egykor a híres Biró Márton veszprémi püspök egy szerzetesnek, ki felment a szószékre, anélkül, hogy neki előbb kezet csókolt volna. 1212 Szállj le onnét! – kiáltaná ezer torok, lövellné ezer szem villáma annak, aki, tisztátalan levén, a szentélybe, hova nem való, betolakodik.

A francia forradalom, tudjuk, a szónokok fénykora volt. Midőn Robespierre már megölte Dantont, és saját hatalma is hanyatlani kezdett, beszéde közben egyszer szava elakadt: „Danton vére fojtogat”, veté oda neki, a megöltnek még életben levő egyik barátja.

S e nap a rémuralom bukásátjelzé. Maga ez a Danton, kire a franciák maig is oly büszkék, ugyan bírhatja-e tiszteletünket, nemcsak azért, hogy mint igazságügyér a borzasztó szeptemberi napokban, az embereket börtöneikben tömegesen legyilkoltatta, hanem már csak azért is, hogy mint agitátor, a szerencsétlen Bourbon család filléreit zsebre tette, s mint kormánybiztos a köztársaság pénzeit elprédálta? Hát vajon

Mirabeau-t, lángesze dacára, azon adatok után, miket t. k. Brougham, Lafayette emlékirataiból közöl velünk, becsülhetjük-e még? Sok adóssága, sok életszüksége volt a grófnak, arra kellett az udvar pénze? Siessünk akkor rehabilitálni az angol Cabal tagjait is, kikegyszerre két úrnak szolgáltak, s kik között, Ranke szerint, volt becsületes ember is. Térjünk vissza a rettenetes Robespierre-hez, kinek asztalfiókjában, miután kivégezték, éppen csak kétheti követi napidíjait találták meg. Legalább hite volt, és tudott szegény lenni.

Önök megbocsátják nekem, hogy magyar létemre mindig csak a politikai szónokokról beszélek, s mellőzöm az egyháziakat, és – akiket még csak ezután fognak az esküdtszékek képezni – az ügyvédeket.

A mi Bossuetünk sincs többé; a boldogult Lonovics volt az, több tudománnyal tán, kevesebb lelkesültséggel.

Albach, kit büszkén nevezhetünk mienknek, németül szónokolt; én csak könyvben kiadott egyházi beszédeit élvezhetém, s épülhetékszívben-lélekben rajtok. Azokat olvasva, nem csodálom, hogy midőn az öreg Dessewffy, Széchenyi első műveit taglal- gatván, őt hon- és emberjavító terveiért kissé gúnyosan ama „pater"-hez hasonlította, a nagy reformer ezt a legnagyobb bóknak vette, s büszkének vallá magát, hogy neve Albachéval egy lapon állhat.

Az írott és akadémiai beszédekről szólani még kevésbé érzem hivatottnak magam; félek, hogy a szerénység határait különben is túlléptem már.

V.

Vége felé jár immár az idő, melyet köteles szerénységem s önök béketűrése előmbe szabott, pedig tárgyamnak még csak fölületén vagyok.

A szónoknak mint olyannak, személyes képessége és hivatása kellékeinél időztem eddig, át kellene most már térnem a szónoklat művészi szabályaira és azon tanulmányokra, melyek e téren sikerhez vezetnek.

A régiek szerint a szónoknak mindazon tudományok és művészetek összességét kellene magában egyesíteni, melyeknek bár egyes ágaiban is valamennyire vihetni már elég nagy feladat1313 és érdem.

1111 Descende superbe monache! (A szerzőjegyz.) „Szállj le onnan, te gőgös szerzetes!” (A szerk.)

1212 Ti. exempli ordinis volt, s a püspök fegyelmi felsőbbségét elismerni (-áldását kikérni) vonakodott. (A szerzőjegyz.)

1313 ‒ cum ex iis rebus universis eloquentia constet, quibus in singulis elaborare per magnum est. (De Oratore. V.).

‒ neminem esse in numerum oratorum habendum, qui non sit omnibus iis. (A szerzőjegyz.) „Senkit nem kell szónoknak tekinteni, aki nem jártas mindezekben.” (A szerk.)


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

De már a régi kor híres szónokai is értettek a mesterséghez, melyet az újabb korban oly nagy tökélyre víve látunk, ti. az illető szakemberektől szép módjával elsajátítani mindazon becses anyagot, melyre saját szükségeink fedezése végett éppen rászorulva vagyunk. Méhszorgalommal gyűjtögeti ez adatokat a tudós, mi haszna, ő piacra vinni s kellőleg értékesíteni úgysem fogná: hát miért ne engedné át a szónoknak, ki azokat, mint pincébe letett arany- és ezüstrudakat, napfényre hozza, és saját szelleme bélyegét nyomva reá, közforgalomba bocsátja.

Oly fokra fejlődött már az európai tudományosság, hogy a legmíveltebb embernek is örökké vigyázni kell magára, nehogy valamiben az általános színvonalon alul maradjon, mindent felfogni lehetetlen; egyre vagy egynehányra a sok közül el kell magunkat határozni, s miután választottunk, szerényen lemondani a többiről.

Munka-felosztás, aztán tömeges összehatás, a mai kor jelszava.

Jut is, p. o. egy több száz tagból álló képviselő-testületre, minden egyes szak férfiai- ból elég: Isten ments, hogy mind szónokok lennének!

Egy van, amit egynek sem engedhetünk el, ez: hazánk közjogának ismerete; a többiből aztán csak minél többet kívánunk. Szóljon tehát ki-ki ahhoz, amihez leginkább ért; s azokban, amihez csak sejt, leplezze el ügyesen tudatlanságát, ebből mindig kevesebbet áruljon el, mint bevall önként.

Van tér elég. Nem várjuk a nemzetgazdáktól, hogy a szépirodalom és képzőművészet terén tündököljenek, nem ajogászoktól, hogy a zene- és ének-akademiákat indítványozzák; nem a poetáktól, hogy a budgetet tárgyalják. A bányászokat elővesszük majd, ha kell; a papokat megkíméljük gyakran; rászorulunk néha a nyelvészekre, s ezek félrevezetnek olykor.

Majdnem minden értekező megemlíti a nyelvet. Világosan is kikötikazt, ami magában értetik, hogy a szónoknak mindenekfelett bírni kell a nyelvet. Könnyűnek látszik ez, mint oly sok, ami nehéz.

Nem szólok az ikes igék zsarnokságáról, melyet lázadás fenyeget; nem szólok a vidéki szóejtésekről és tájszavakról, melyek még érdekessé is válhatnak; nem szólok ama híres, hosszú körmondatokról, melyeket nehány pohár víz közvetítése nélkül lehetetlen egyhuzomban végigmondani; de szívre kezet, valljuk be őszintén, hogy ha a gyorsírók nem segítenének néha egy kissé rajtunk, bizony magunk sem ismernénk reá egynémelyikére nyilvánosan mondott beszédeinknek, mégpedig nem a tartalom, hanem a forma miatt.

Parthoz kell immár kötnöm kisded csónakom. Önök megengedik, hogy kiszállva, ismét annak erős karjaiba kapaszkodjam, ki e szellemi sétaúton különben is kormányzóm és vezetőm volt.

Cicero után fogom önöknek röviden előadni azon öt pontot, melybe az ékesszólás egész mestersége, mintegy dióhéjba, összefoglalható. Annál bátrabban átvehetem ezeket, mert maga, nagy mesterünk, Cicero csak mellesleg, mint már az ő idejében általánosan ismert dolgot, érinti azokat.

Tehát a következők:

I-ső: annak, amiről beszélni akarsz, alapos ismerete. Magad megtanuld, mielőtt másokat tanítanál reá.

II-ik: acélszerű felosztás. Átgondold, mit fogsz előbb, mit utóbb mondani, mit legutoljára hagyni.

III-ik: érveidnek alkalmas szavakba öltöztetése. Aztán a többek közt, magyarul beszélj.

IV-ik: az egésznek emlékben tartása, mert könyv és súgó nélkül kell elmondanod, egy szeletke papirost jegyzetekkel megengedünk.

Az V-ikvégre: a beszédnek szép elmondása. Ne énekelj, ne szavalj, ne légy lassú, ne hebegj és ne habarj, ne légy színész, sem iskolamester, éppen csak szónok légy, s oly hangon beszélj, mely tárgyadhoz illik.

De mindezekről külön sokat lehetne, kellene tán mondani: rövideknek kell lennünk.

Önök hazamentökben – ha ugyan addig e benyomásokel nem mosódnak-ujjaikon felszámíthatják az érintettem öt cikkelyt, s azok észletes tárgyalása alkalmával rájöven- denek, ha vajon lehet-e vagy egyet még hozzátoldani, avagy elengedni? Részemről bevallom, hogy egyiket se tudnám. Ha csak azon átalános észrevételt nem állítom mintegy föléjök, hogy a valódi szónok még csak ott kezdődik, hol a szabályok már megszűntek. Mert a tökély tetőpontja a rögtönzés; s a szónoknak, ismétlem, csakúgy, mint a költőnek, születni kell.


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

Első a természet; de második az iskola. Ennek ismét két része van: elmélet és gyakorlat.

Egyszerre senki sem ért fel; nem is könnyűszerrel.

Legyünk tehát szigorúak mások, s még inkább önmagunk iránt; ne vegyük a dolgot könnyebb oldaláról. Rögös út vezet a magaslatokra, s mi oda törekedjünk.

Lehet, hogy félúton kell majd megállanunk, lehet, hogy működésünk még ott is üdvös és dicsteljes lesz; elégeljék mások: mi magunk ne.

Legalább önként ne állapodjunk meg alant; fel, fel a magasra, és még magasabbra!

(Nyomatott Emich Gusztáv magyar akadémiai nyomdásznál, 1868, Pesten)

1.2. BABITS MIHÁLY IRODALMI NEVELÉS(Egy tantárgy filozófiája tanulók számára)

1.2.1. Fogarasi diákjaimnak, az Értesítőbe

Sokat beszélnek az irodalmi nevelésről és sokszor ellenséges hangokon. E tanulmány célja megmutatni, miért lett az irodalmi nevelés, s miért marad az emberi szellem minden nevelésének tengelye.

A stilisztikáról és retorikáról lesz szó: arról a két stúdiumról, melyet a klasszikus ókor egynek tekintett, és egy néven retorikának nevezett. Egy stúdium ez most is, csakhogy két oldala van: gondolataink összegyűjtése és kifejezése. Egy oldalról gondolkodni, más oldalról beszélni tanít, aszó legtágabb értelmében. Az olvasás is gondolkodás, s az írás is beszéd.

Gondolkodni és beszélni: nem lehetne rövidebben és mégis teljesebben megjelölni egész középiskolai tanításunk célját. Nem tanítunk mesterséget, és nem képesítünk semmi mesterségre. Nem tanítunk ismereteket vagy a feledésnek. Nem tanítunk tudományt: a tudomány nem tíz-tizennyolc éves gyermekeknek való. Aki tudományt akar tanulni, annak már nagyon jól kell gondolkodni tudnia. Művészetet sem tanítunk: azt nem lehet tanulni. Gondolkodni és beszélni tanítunk.

S ha ily szempontból nézzük a dolgot, akkor megértjük, miért volt a művelt ókor szellemi nevelésének egyetlen és fő tárgya a retorika, s be fogjuk látni, hogy ami a lényeget illeti, manapság sincs ez másképp. Egész iskolád retorikai, s minden tantárgy igazában csak retorika ma is. Minden nyelvtan és minden irodalom gondolkodni tanít és beszélni. A nagy írók művei stilisztikai és retorikai példatárak, s az idegen nyelvekből mégjobban megérted a gondolkodás és kifejezés bonyolult masináját, mint a magadéból, melyet már megszoktál. A számtan levezetéseivel, a retorika egy része: a dedukciók tana. A természetrajz megfigyelésre, a fizika az induktív következtetésre tanít meg. Ha felelsz tanárod váratlan kérdésére, gondolkodni tanulsz; ha összefoglalod, amit tanultál, beszélni.

Gondolkodni és beszélni: voltaképp egy. Gondolkodás nem képzelhető beszéd nélkül és megfordítva. Az állat sem beszél, sem gondolkodik. Logosz: ez a görög szó észt jelent és szavat, s ész és szó nem különböző dolgok. „A gondolat hangtalan beszéd, a szó a megtestesült gondolat” – mondja egy híres nyelvtudós.1414 Ezért a retorika, amely gondolkodni s a stilisztika, amely beszélni tanít, voltaképp egy tudomány; külön nem lehetnek. Elválhatatlanok, minta test és lélek; a gondolata lélek, a kifejezés a test. Mikor olvasmányod eszmesorrendjét átgondolod, pontokra szeded, mikor a Toldi szerkezetéről, részeiről beszélsz: retorikát tanulsz. Mikor Kölcsey vagy Eötvös egy szép körmondatát elemzed: stilisztikával foglalkozol. Minden magyardolgozat retorikai és stilisztikai feladat elé állít egyszerre. Minden tárgy, minden óra együtt hozza meg áldozatát stilisztikának és retorikának.

Beszélni és gondolkodni tehát egyszerre tanulsz és folyton és lassan. De amihez egész iskolai pályádon állandó gyakorlással szoktatnak, annak lassankint némileg tudatossá is kell válnia benned. Olvasmányaid segítenek ehhez. Mondjuk például apró meséket olvastál, iskolakönyved szemelvényeit régi magyar meseírókból. Tárgyra, felfogásra, terjedelemre nem sok különbség volt köztük: ugyanazt a modort, az úgynevezett aesopusi modort utánozták mind. De különböző íróktól voltak, sőt különböző korban élt íróktól. S íme: mindjárt meglepett, mily más hatású minden új író műve. Észrevetted, hogy a hatás különbségét a kifejezés módjának különbsége okozza:

1414 Müller Miksa Felolvasásaiban. (A szerzőjegyz.)


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

a stílus változik. Egy korból való íróknál is változik: Heltai hosszadalmasan, kedélyesen meséli el, amit Pesti röviden, szárazon. De a kifejezésmód nemcsak írásban, hanem beszédben is más-más. Magad megfigyelhetted, mennyire különbözik ismerőseid beszédje egymástól. Az elbeszélések, színdarabok írói feltüntetik ezt a különbséget hőseik beszédében. Ugye, másként beszél az öreg Bence, minta fiatal Toldi? Mátyás deák utolsó jelenetében a király is, meg a kántor is ünnepiesen akarnak beszélni: mily különbözőképpen sikerül!

Miért beszélnek az emberek ily sokféle módon? Mert sokféle módon gondolkodnak. Ha a latin valamit másként fejez ki, mint a magyar, azért van, mert a régi római másként gondolta, mint a mai magyar. A latin valakit fut, a magyar valakitől. A régi magyar evett az ételben; a mai ételből eszik. Nem a szó más, hanem a gondolat. Ami áll a népekre és korokra, az áll az egyes emberekre is. Igaza van Buffonnak: a stílus maga az ember; hű tükre az ember gondolkodásának, erényeiben és gyengeségeiben egyaránt.

Először elárulja a gondolkodás gazdagságát vagy szegénységét. A nyelvkincs egyúttal gondolatkincs. Akinek több szava van, több ismerete van. Sőt, mivel a rokon értelmű szavak sohasem egyértelműek, akinek több szava van egy dologra, több gondolata is van róla. Mikor a rokon értelmű szavakat gyűjtöd, képzeteidet sokasítod, szellemedet, lelked világát népesíted. Így van a szólamokkal is. A szólam átöröklött, megcsontosodott gondolatkapcsolás, azaz – ahogy tetszik – szókapcsolás. Kő építőszekrényedben vannak kockák is: kockákból is kirakhatsz oszlopokat, falakat: de mekkora könnyebbség, hogy oszlopaid is vannak! Lelked építőszekrényében kockák a szavak, oszlopok a szólamok. Mennél több oszlopod van, annál gazdagabb vagy, annál könnyebb lesz mondataidat megépítened. Sőt gondolkodnod könnyebb lesz, hajlékonyabb és gazdagabb lesz elméd. Ez a gazdagságod folyton gyarapodik, s a számtanórán éppúgy, mint a történelmi órán szólamokat tanulsz, melyek képessé tesznek számtani vagy történeti dolgokról gondolkodni. De mást isjelentenek neked a szólamok, mint könnyebbséget és eszközöket: másképpen is kincsetjelentenek, kincses örökséget. Apáidtól örökölted őket, apáid gondolkodásmódját örökölted velük. Örököse vagy őseid szellemi kincseinek, és rajtad a sor megőrizni őket. Ne add el idegenért, idegen szólamokért, melyek idegen gondolkodás tükrei. Ismerd meg ugyan az idegen gondolkodását is, tanulj idegen nyelveket, és a magadét isjobban fogod érteni. Semmit sem lehet igazán ismerni önmagában, csak mással összehasonlítva. Legkevésbé a gondolatot, mely oly finom, oly nehezen megfogható. A görög, a világ leggondolkozóbb népe, nem tudott úgy gondolkodni, minta mai népek, mert csak egy nyelvet ismert. Ismerj meg tehát idegen nyelvet is, hogyjobban gondolkodhass a magadén. De csak a magadén gondolkodjál, ha azt nem akarod, hogy gondolkodásod roskatag legyen, mint a felemás kövekből épített ház. A saját köveidet gyűjtsd, a magad bányáiból: e bányák nemzeted nagy költőinek művei. Elsősorban annak, aki leggazdagabb szóban és gondolatban, aki legjobban tudott magyarul. A Toldiból többet tanultál magyarul és magyarul gondolkodni, mint talán minden más könyvedből együttvéve. Most azt hiszed, hogy nagyon ismered, és nagyon szereted: olvasd még egyszer, és látni fogod, hogy nem ismerted, és nem szeretted eléggé. Olvasd addig, míg minden kifejezése, minden szava lelkednek egy részévé válik, kitörölhetetlen, elveszthetetlen kincseddé. Stílusod gazdagodik, a stílus gazdagsága a gondolat gazdagsága.

S másodszor: a stílus helyessége a gondolat helyessége. A stílus elárulja a gondolat egészségét vagy betegségét. A stílus testhez álló ruhája a gondolatnak, s a test semmi fogyatkozását sem takarhatja el. Minden rossz mondat törött ablak, melyen át egy rossz gondolatra látni. Görbe hüvelyben nincs egyenes kard. A stílushibák gyűjteménye: nyomorék gondolatok kórháza. A főmondattalan mondat olyan, minta láb nélküli ember. Egy felemás mondatszerkezet olyan, mintegy kificamodott tag. E kórháznak megvannak a maga félrebeszélő őrültjei s eszméletlenei: az érthetetlenségek, galli- mathiások. A stílus él, mint maga a gondolat: vágd meg, és vérzik. 1515

S a stílus épségét észrevenni

(mint ajó egészség

Szelíd hatásu titkos működését)

Könnyebb, mikor nincs, mint akkor, ha van.1616

Oratio sicut corpus hominis ea demumpulchra est – mondja Tacitus is – in qua non eminent venae nec ossa numerantur, sed temperatus et bonus sanguis implet membra.1717 A mesterségesen, erőltetve csinált mondatban mindig meglátszanak az erek és a csontok. A stiliszta szerény, mint Mikes. Ne akarjunk többet mondani, mint amennyit gondoltunk, mert mondatunk beteg lesz. Minden gondolatunkat külön mondatban fejezzük ki: az

1515 Cut these words and they would bleed; they are vascular and alive (Emerson). (A szerzőjegyz.) „Vágd meg ezeket a szavakat, vérezni fognak, mert véredények és élnek.” (A szerk.)1616 Arany: Vojtina levelei öccséhez. (A szerző jegyz.)

1717 A beszéd is, mint az emberi test, akkor szép, ha nem tűnnek ki erei, nem lehet megolvasni csontjait; hanem nyugodt,jó vér kering a tagokban (Taciti dialogus de oratoribus). (A szerző jegyz.)


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

összenőtt ikrek ritkán egészségesek. Ne mondj semmit kétszer: a pleonazmus gondolathiányt árul el; ami haszontalan, az káros. Némely mondat olyan, mint a túlságos kövérségben szenvedő ember: alig bírja önnön felesleges zsírját. Az ép gondolat egyenesen megy célja felé, s nem tántorog, mint a részeg ember. Ha stílust tanulunk, gondolkodásunkat fegyelmezzük: a stílus gondolkodásunk fegyelmezettségének fokát árulja el.

S harmadszor elárulja gondolkodásunk elevenségét is. Aluszékony embernek a stílusa is aluszékony. Mi teszi a szellem elevenségét? A gondolatok könnyed és szabad társulása. Szellemes ember, kinél olyan képzetek társulnak egymással, idézik fel egymást, melyek másnál külön, idegen maradnak, melyek közt más nem lát összefüggést. Minden hasonlítás, minden ellentét, minden átvitel az eszmetársítás mozgékonyságának a jele. A megszokott metaforák, melyeket minduntalan használsz: őseid gondolkodásának élénkségét bizonyítják. Szellemes népnek szellemes a nyelve, szellemes embernek szellemes a stílusa. Az ilyen stílus a lélek eleven mozgásának eredménye, a hallgató vagy olvasó lelkét is eleven mozgásba hozza. S a lélek ily mozgása a legnemesebb élvezet. Az egészséges lélek éppúgy, mint az egészségestest, mozogni kíván: futni, dolgozni, látni. Egy kiváló költőt vagy írót olvasva, lelked a költő lelkével együttfut, lát és dolgozik. Ujjongva fut hegyeken, mezőkön, és változatos, messze tájakat lát. De csak akkor, ha követni tudod a költőt, elképzeled metaforáit, megérted célzásait: máskülönben olyan vagy, mint a vak ember a legszebb vidékeken. Stilisztikailag műveletlen embernek a legszebb könyvek mintha idegen nyelven volnának írva. Kevéssel ezelőtt még a legszebb Berzsenyi-vers számodra holt kincs volt. Ha kezedbe kaptad volna, tán nem is átallod kinyilvánítani, hogy ez valami nagyon unalmas dolog lehet. Stilisztikai elemzést kellett végezned, stilisztikát kellett tanulnod, hogy megértsd (ha egyáltalán meg tudod érteni: nem mindenki tudja), mi a szép az ilyen sorokban, mint ez, a virtusról:

Talpa alá szegi a chimaerát;

vagy a megelégedett emberről:

Izzadásának gyönyörű gyümölcsét

Éli örömmel.

Vajon mi okozza a költői tömörség sajátságos hatását a lélekre? Érezzük, hogy a költőnek sokat kellett egyszerre éreznie és gondolnia, hogy ilyen sokat tudjon egyszerre kifejezni; és mi is sokat érzünk és gondolunk egyszerre, mikor olvassuk. Ez azt az érzést adja nekünk, mintha a mi lelkünk is sokkal hatalmasabb és erősebb lenne: mert ennyi mindent tud érezni és gondolni egyszerre! Aki ezt nem érzi, művelt emberek közt olyan, mint a vak a látók közt: mintha egy érzéke hiányoznék. Pedig aki nem érti, nem érezheti. A költők gyakran nehezek, mint Berzsenyi volt neked; de minden nehézség új szépség, új édes munkát adván a léleknek. Ilyen szempontból mondhatni: aki stilisztikát sohasem tanult, az élet legszebb élvezeteinek egyikétől örökre meg van fosztva, mint a süket a zenétől. Természetesen ezt az élvezőképességet nem itt, az iskolában, egy év alatt, sajátítod el. A csírái kell hogy lelkedben legyenek: minden egészséges lélekben meg is vannak. E csírák fejlesztését első jó olvasmányaid már régen megkezdték; irodalmi és poétikai tanulmányaid egyenesen folytatni fogják: de voltaképpen sohasem szünetel az, sem gimnáziumi éveid alatt, sem azután.

Íme, stilisztikád három fő része a nyelvkincsről és a stílus tulajdonságairól: a szabatosságról és az elevenségről, amiben a többi mind benne van. Az első rész képzeteidet s szavaidat gyarapítja, a második azokat használni, a harmadik a nagy írók képzeletvilágát megérteni tanít. Az első két rész ismeretére mindennap szükséged lehet: a harmadiknak ismerete mindennap élvezetedre szolgálhat. Az egészből pedig megérted, hogy a stílus éppúgy, mint anyja és testvére, a gondolat, élő dolog; sejteni kezded különbségeit nemzetenként (mennyire különböznek Ovidius versei Arany Jánoséitól: az idegen versforma, sőt az idegen nyelv hangulata a magyarétól) – és egyénenként; s fejlődését koronként: legjobb bevezetés az irodalomtörténet tanulmányához, melyhez később fogsz hozzáfogni rendszeresen. A stilisztika vezetett rá, hogy mennyire érdekes és szükséges e tanulmány: mert itt láttad azt, hogy mennyire nem mindegy, hogy valamit mikor írtak? ki írta? és hol? De még egy különbséget észrevettél a stílusban: észrevetted, hogy valamint minden tudománynak megvan a maga stílusa, úgy megvan minden irodalmi fajnak is, és hogy egészen más stílusban írnak aesopusi mesét, mint leírást vagy jellemrajzot. A műfajok e stílusbeli különbségének fejlődését is – mint fakadtak azok valamely nemzetnek vagy kornak képzetvilágából – az irodalomtörténet fogja megértetni veled; dee különbségek voltaképpen sokkal tágabb értelműek, s hasonlókra találhatunk az emberi szellem alkotásainak minden körében. Különböző korok és különböző népek képzetvilága minden téren különböző módonjut kifejezésre: építészetben, festészetben csakúgy, mint az irodalomban; se különböző módokat az építészetben és festészetben is stílusoknak nevezik. E művészeti stílusok majdani megértéséhez is – ami nélkül nem lehetsz igazán művelt ember – itt kaptad tehát az első alapot.


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

Mindezek a dolgok a stilisztikát alapvető tanulmányává teszik a művészetnek – de elsősorban alapvető tanulmánya marad a stilisztika az életnek. Az ember gondolkodó és beszélő lény, és egész élete gondolkodásból és beszédből áll, és mindigjobban csak abból. Az ember szavakkal gondolkodik, és szavakkal cselekszik. A művelt ember gondolatokkal küzd, szavakkal csatázik. A leghatalmasabb fegyver a gondolat és a szó. A történelem: gondolatok csatái, s gyakran szavak győzelmei. A szabadságharc előtt Széchenyi gondolatai harcoltak, s Kossuth szavai győztek. Az egyes ember élete: gondolatainak fejlődése és szavainak hatása. A természet az oroszlánnak karmát, az elefántnak agyarát, az egyszarvúnak szarvát, a méhnek fullánkját adta: az embernek gondolatát és szavát. Élesítsd e fegyvereidet, hogy megállhass az élet harcában; mert az élet harc, s az „erős megállja".

Íme: a stílus olyan eszköz, melyet nem nélkülözhetsz egy egyszerű levél megírásánál, egyszerű történet elbeszélésénél, egy egyszerű kérdés megvitatásánál sem, sem akkor, ha akaratodat érvényesíteni svalakit valamire rábírni akarsz. A levél maga is mindegyik lehet: elbeszélés, megbeszélés, rábeszélés: mint könyved nevezi. De egy levél még egyszerű feladat elé állít: gondolataid készen állnak hozzá; s ha egyszerűen és érthetően leírod őket: jól végezted dolgodat. Mikes is csak így tett; igaz, hogy az ő egyszerűségében kedvesség és szellem van: te megelégedhetsz az értelmességgel. De már a többi retorikai olvasmányaid bonyolultabb gondolatok közé visznek: pedig csak ezekből nyersz igazi fogalmat a gondolat és szó szerepéről az életben. Mert itt már tökéletesen a megtörtént életben vagy; nem a Toldi kedves, költött világában; nem mesét olvasol. Komoly, magas, nehéz dolgokat hallasz, amilyenekkel a nagyok foglalkoznak, nem mulatságból, hanem kötelességből érezned kell, nagydiák vagy, és az élet felé közeledsz. Érezned kell, hogy majdan neked is az lesz a gondod, a megtörtént dolgok, a létezők és a megtörténendők: történet, tudomány, politika.

Történet: mert a nemzet, amelynek nem volna történelme, olyan lenne, mint a gyermek, aki ma nem tudja, mi történt vele tegnap. Létének nagyobb részét: múltját vesztené az ily nemzet, nem volna egy nemzet többé, s minden emberöltővel kihalna, mint az egynapos pillangó. Az emberi öntudat alapja az emlékezet; a nemzeti öntudaté a történelmi emlékezet. Testemben egy parány sincs abból az anyagból, amiből hét évvel előbb voltam: de ugyanaz vagyok, mert emlékezem. Éppígy: ma senki sem él azokból, akik kétszáz éve élteke hazában: de ugyanaz a nép vagyunk, mert emlékezünk. Ajelent csak a múltból lehet megérteni, a jövőt csak a múlt alapjára felépíteni. E múltat mint alapot meg kell ismerned, és megismered a történelemórán, a latinórán s másutt. De a retorikaórán magát a múlt megőrzésének a módját ismered meg, s a történetíró műhelyébe tekintesz bele. Mikor műveit elemzed, látni fogod: honnan vette adatait? hogy győződött meg igazságukról? hogy válogatta ki? hogy rendezte el? Az első és második, a kutatás és bírálat módszereinek megismerése oly módon fejleszti feltaláló- és ítélőképességedet, hogy az élet majd minden mozzanatában hasznát veheted. Megtanulod tisztelni a régi kor maradványait, belátván, hogy csak az értő számára nem néma kövek. A múlt ismeretének lehető forrásait éppoly szükséges ismerned, mint a történelmi hazugságok eredetét. Kezdetleges ember mindent elhisz, intelligens mindent megbírál. Tanuld megkülönböztetni a hihetőt a hihetetlentől. De a kiválogatás és elrendezés tanulmánya éppolyan szükséges. Mindent nem lehet és nem érdemes megjegyezni. Meg kell találnod az eseményekben a fontosat: s a fontos az ok. Annál jelentősebb egy esemény, mennél több más eseményt hozott létre. Oly esemény, amely magában áll: mintha nem is történt volna meg. Az elrendezés is okok szerint történik. S az események okait kutatni annyi, mint az élet gépezetét tanulmányozni. Az élet fogaskerekeit és erőátvivő szíjait. Ez a legnehezebb és legnagyszerűbb tanulmány, de te ezt nem tanulod; ezt a történetíró tanulja. Te azonban, mikor fiatal elméd követi a történetíró elméjét e bonyolult utakon, kétségkívül sokat haladsz ahhoz, hogy a történet és élet eseményeit majdan helyesen felfogni s a magad kis körében (egykor talán nagyobb körben is) helyesen előadni képes légy. Felfogás és előadás – gondolkodás és beszéd – tulajdonképpeni retorikai célok; de más, történeti ismereteket is nyersz e szemelvények olvasásával. Lehet: a feledés számára; de azért nem felesleges dolog a történet egy-egy fejezetét egyszer-egyszer így részleteiben is megismerned, amint a történetórán sohasem kaphatod. Mennél közelebbről nézed a történelmet, annál inkább fog hasonlítani az élethez. S amikor – e történeti olvasmányaiddal egyidejűleg – otthon a Zord időt vagy akár Az új földesurat olvastad, észrevetted, hogy a költő még inkább életszínt akar adni a múltnak, azáltal, hogy még közelebbről nézi, s képzeletéből oly részletekkel egészíti ki, melyeket a történet fönn nem tarthat. S a történetíró eléd tárván az emberi tettek belső rugóit, emberismeretedet is fejleszti. Így lesz a történet az élet mestere. Azonkívül egyazon eseményt – például a nándorfehérvári ütközetet – különböző írókelőadásában olvasva, ismét tanulmányozhattad a különbséget felfogásban, stílusban. A krónikás gyermeteg előadása tanítja csak igazán megbecsülnöd az oknyomozó történetíró érett, mély felfogását. S a nagy történetírók művészete – mert a megtörtént dolgok visszakép- zelése nem kisebb művészetet kíván, mint a megtörténhetőké – nem kisebb élvezetet szerezhet, mint a nagy költőké. Estenim historiaproximapoetis et scribitur ad narrandum, non ad probandum1818 De tudományt és politikát adprobandum írnak.

Tudomány: az emberi gondolatoknak egy másik világa, amelybe retorikád úgynevezett értekezései vezetnek be.

181818 Quintilianus, a nagy retorikai író mondja. (A szerző jegyz.) – (A szerk.)


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

Ha a történet tárgya a múlt, a tudományé az örök jelen, a természet örök törvényei. A természethez tartozik minden: az ember is, a történet is: a történeti mű is tudományos értekezés, ha a törvényeket keresi, melyek a történelmi fejlődésben megnyilatkoznak, és nemcsak a múltra vonatkoznak, hanem örök érvényűek. De az örökké jelenvaló törvények keresése voltaképpen egész más gondolkodást igényel, mint a történeti események megállapítása. A történetíró ritkán figyelheti meg maga, amit leír: mások tanúságtételére utalva, legfeljebb azt nézi meg, kinek higgyen. A tudós csak önmagának hisz: nagy példa neked, hogy olyan dologban, melyről magad is meggyőződhetsz, te is csak magadnak higgy. A tudós csak azt hiszi, amit maga is tud, s mindentudás csírája a tapasztalás. Tudni akarsz? Tanulj meg látni. Minden ismeretedet kívülről kaptad: semmi sincs lelkedben, ami nem volt meg előbb érzékeidben.1919 De látni az állat is tud, s keveset tudnál, ha nem tudnád a látottakat általánosítani. Az indukció egy művelet, melyet ezerszer is végzel naponta öntudatlanul. Kétjelenséget sokszor láttál egymás után: következtetni fogod, hogy azok ezután is követik egymást, mint a villámot a dörgés. S ezen az egyszerű következtetésen nyugszik minden fizikai tudomány. Ezt az életben és tudományban egyformán nélkülözhetetlen műveletet gyakorlod te is a fizikaórán. De a matematikában másféle következtetéseket gyakorolsz; ott elemezni tanulsz, megkeresni: egy tételben milyen más tételek foglaltatnak benne. Ez a dedukció. De jól vigyázz: evvel nem tanulhatsz újat, hanem csak meglevő tudásodat részletezed, mintegy házkutatást tartasz ismereteid közt. Az axiómákban benn van az egész matematika: csak ki kell fejteni. 2020 Ne bízz a nyakatekert szillogizmusokban, melyek látszólag egészen új, meglepő eredményre vezetnek; a dedukció nem adhat új eredményt, ha ad, hibásnak kell lennie, és félrevezető szofizma. Mindazonáltal a dedukció a legnagyobb mértékben szükséges: nélküle ismereteid kihasználatlan, öntudatlan szunnyadnának lelkedben. Felébreszteni, nyilvántartani őket; egyetlen módszer ez: az elemzés. Gyakorlása feltétlen észélesítő. Az indukció és dedukció együtt alkotják okoskodásunkat. Aki helyesen használja őket: logikus ember. Te egész gimnáziumi pályádon, az első osztályos nyelvtantól a nyolcadikos logikáig, tanulod őket helyesen használni. Ez mind retorikai feladat: gondolkodni tanulás; s retorikád értekező olvasmányainak elemzése tesz tudatossá róla. De fontos alkalmazásukat nyerik a retorika azon részében is, melyről hajdan az egész stúdium a nevét nyerte, s mely ma sem utolsó fontosságú része: a szónoklattanban.

Politika: egy emberi társaság jövőjének előkészítése. Ilyen értelemben minden szónokpolitikus. Ha a történetírót a múlt, a tudóst az örökjelen: a szónokot ajövő érdekli, mégpedig nemcsak a sajátjövője. A szónoknak terve van embertársairól, s ezt embertársaival el akarja fogadtatni. A szónoklás tudománya: a rábeszélés tudománya. Könnyű belátnod, mily fontos e tudomány az életre. A görögöknél, a rómaiaknál ez volt az élet iskolája. De a szó hatalma azóta sem csökkent, mert a szóval a gondolat harcolt; s van-e hatalmasabb a gondolatnál? De jegyezd meg: csak ajó gondolat harcolhat jó szóval. Be tudsz-e bizonyítani valamit, ami nem igaz? Csak gyengeelméjűeknek. Rá tudsz-e bírni valamire, ami nem helyes? Csak gyenge jelleműeket. Az igazi szónok nem gyengeelméjű, nem gyenge jellemű hallgatóra számít. Nagy szónok nem lehet hamis ügy szónoka: tudatosan soha. Ajó szónok elsősorban igaz ember: vir bonus dicendi peritus – mint a rómaiak mondták. Rossz gondolatból nem eredhetjó szó. Hol találsz annyi nemes gondolatot, emelkedett érzést, minta nagy szónokokban: Kölcseyben, Eötvösben? Kit ne ragadna rokonszenvre egy Kossuth rajongó lelkesedése, egy Deákjózan komolysága? Ezért a nagy szónokok olvasása nagy erkölcsi haszonnal isjár: emez megint melléktermése a retorikának, amely dús, minta banánfa, s a szellemi élet egész kertjét elfedik új meg új gyökereket hajtó, új meg új gyümölcsöket hozó ágai. Íme, egy másik melléktermés: a nagy szónokokat olvasva, olyasmit tanulsz, ami az intelligens ember életére okvetlen szükséges: megtanulod a politikai alapfogalmakat, amelyek nélkül hírlapodat sem fogod megérthetni; Kossuth és Deák beszédeiből megtanulod nemzeted közjogának alapjait, melyeken ma is minden kérdés forog. S e modern politikai viszonyok megvilágítására legjobb összehasonlításul kínálkozik mindjárt a római politika, mely Cicero beszédeiben tárul szemed elé. Cicero és Kossuth szónoklatai közt általában, a Pompeiana és Kossuth július 11-i beszéde közt különösen vannak rokon vonások. De továbbmegyek: a legnagyobb szónokok a legnagyobb emberek voltak, s olvasva beszédeiket, megismered hazád legnagyobb embereit. A szó az ember; senki sem titkolhatja el önmagát, nem adhat mást, mint ami benne van. Így domborodik ki szavaikból előtted hazád jelenének három nagy teremtője: Széchenyi, Kossuth, Deák. Nem ismerheted meg őket: gyermek vagy még ahhoz; de sejteni kezded alakjaik félelmes nagyságát; s óriás árnyékuk beesik tanulószobádba. Még tovább: Széchenyitől politikai röpiratot olvasol (ez is szónoki mű), amilyet százat és ezret fogsz olvasni az életben, s hogy megértsd őket, kell egyet olvasnod az iskolában. Ugyane mű a nemzetgazdagság fő fogalmait is megismerteti veled: a nemzetek életének anyagi alapjait megsejteti. Viszont az emlékbeszédek, Kölcsey, Eötvös, Gyulai művei, a nemzetek életének szellemi alapjait sejtetik meg. De a saját, mostani tanulóéleted is megtalálja vonatkozásait a nagy szónokokban. Kölcsey Parainesise egyenesen neked szól; saz iskola gondolatvilágától nem idegen Cicero Archiasa. E beszéd egyúttal példát ad a törvényszéki beszédre, mellyel szintén alig kerülöd ki életedben a közelebbi

1919Nihil est in intellectu, quod nonfueritprius in sensu. (A szerző jegyz.)

2020 Ez az állítás, mint e tanulmány több más helye is, a maga egyszerűségében kétségkívül nagyon távol áll a nehéz és bonyodalmas igazságtól. (A szerzőjegyz.)


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

megismerkedést.

Íme, mily sokfelé elágazik, mily sokféle gyümölcsöt terem a retorika hatalmas fája. De legnagyobb haszna mindig egy marad: hogy gondolkodni és beszélni tanít. A szónoki mű logikája a legbonyolultabb valami: itt nem elég, hogy az egyes gondolatok épek és igazak legyenek; a szónoknak rögtöni, praktikus hatást kell elérnie: szükséges, hogy a gondolatai érvényesüljenek is. S csak akkor érvényesülhetnek, ha helyes sorrendben vannak: az előző előkészíti a következő hatását; a következő viszont betetőzi az előzőét. Az érv igazsága független helyétől, de meggyőző volta nem az; s mit ér az igazság, ha nem veszik észre? Ahol emberekre teendő hatásról van szó, ott minden gondolatnak helyértéke van, mint a tizedes számrendszerben ajegyeknek. A gondolatok támogatják egymást, mint a csatasorok: van előcsapat és hátvéd. Dispositio locorum, tamquam instructio militum, facillime in dicendo, sicut illa in pugnando, parare poterit victoriam. 2121 Ekként alkalmad nyíl megfigyelni, hogyan fegyelmezik nagy szónokok harcra gondolataikat: még sok ily megfigyelés, s majdan a magad kisebb céljaihoz képest te is tudod fegyelmezni a tieidet. Intelligens ember manapság is alig kerül ki, hogy meg ne kelljen olykor ragadnia a nyilvános szó fegyverét:fortia arma verbosifori. 2222 Hogy ez ne egészen insolita manu2323 történjék: természetesen csak gyakorlattal érheted el, s e gyakorlatra olykor már az iskolai élet is alkalmat nyújt. De a nagy szónokok megértése fog csak megóvni attól, hogy gyermekes és nevetséges fegyvereket ne használj: cifra, de életlen fakardot vagy goromba, nemtelen husángokat. Itt tanulhatod meg, hogy ami több a kelleténél, az kevesebb a kelleténél, s ami nemtelen, az hatástalan vagy visszás hatású. Minden felesleges szó egy lépés az unalom felé; a sértő szó még annál is rosszabb. Nagy szónok breviter simpliciterque2424 beszél; nem „száraz-ridegen” ugyan: nonfortibus modo, sed etiamfulgentibus armisproeliatus est Cicero;2525 de mégis dagály nélkül. Figurák és trópusok mesterkélt halmozásajáték, nem szónoklat; a szónoklat az élet eszköze, s komoly, mint maga az élet. Jó szónokok stílusa olyan, mint minden jó stílus: nemesen egyszerű és a tárgyhoz mért: külön „szónoki stílus” nincs.

Ezt a jó stílust, amely csak jó gondolkodás alapján épülhet, kell elsajátítanod, ezt gyakorlod, ezért olvasol, írsz, beszélsz nyolc éven át és azután is még sok éven át. Oktatásodnak ez a főcélja, minden tanulmányodban ez a cél közös, minden: alkalom, minden: eszköz neki.2626 Ez a tanulmány az egész középiskolán át és minden tárgy körében foly, s ez a tanulmány retorikai és stilisztikai tanulmány: más szóval egy magasabb beszéd- és értelemgyakorlat. Ez a tanulmány minden látszat ellenére is nem a könyvek, hanem az élet tanulmánya: nem is tanulmány, hanem nevelődés, edződés az életre. Mint az ókorban: ma is egyetlen, legfőbb, leghasznosabb. S legélvezetesebb is. Mert mi lenne élvezetesebb, mint érezni, hogy napról napra több ember leszel, használhatóbb, képesebb gondolkodni, kifejezni gondolataidat, megérteni, élvezni másokét, jobb is és erősebb: vir bonus dicendi peritus.2727

1909

(Babits Mihály: Esszék, tanulmányok. Budapest, 1978, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1. kötet, 87‒99.)

1.3. RAVASZ LÁSZLÓ A BESZÉD MINT MŰALKOTÁSA beszéd alatt itt a szónoki beszédet értem. Csak erről lehet azt mondani, hogy műalkotás. De vajon lehet-e?

A műalkotás kétoldalú fogalom: lehet tárgyi és alanyi értelemben venni. Jelentheti azt a tevékenységet, mely a valóság egy darabját úgy állítja elénk, hogy abban egységesen és szervesen értékes szellemi tartalom érzéki kifejezést nyer. Lehet úgy is érteni, hogy műalkotás minden olyan tevékenységnek az eredménye, amely értékes szellemi tartalmat érzékileg fejez ki. Lényeges vonása tehát a műalkotásnak: ajelentés, az anyag, a műforma és az az alakító erő, amely mindezeket új életegységgé teremti.

Ajelentés lehet az emberi szellemnek bármily közvetlen megnyilatkozása, amelyben önmaga értékes és titokzatos tartalmára ismer és annak sikeres szemléletében gyönyörködik. A műalkotás ajelentést megvalósítja, a

2121 A helyek elrendezése, mint a katonák felállítása, éppúgy legkönnyebben szerezheti meg a győzelmet a beszédben, mint amaz a harcban. (Cornificius) (A szerző jegyz.)2222 „a hangosabb fórumnak az erősebb fegyverét” (A szerk.)

2323 „gyakorlatlan kézzel” (A szerk.)

2424 „röviden és egyszerűen” (A szerk.)

2525 „Nemcsak erős, hanem ragyogó fegyverekkel is küzdött” Cicero (A szerk.)

2626 Toutluiestoccasionettoutluiestmoyen (M. Guérin: La Question du latin). (Aszerzőjegyz.) „Számára minden alkalom és minden eszköz.” (A szerk.)2727 „Becsületes, beszédben jártas férfi.” (A szerk.)


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

műélvező felfedezi, tehát az alkotó és műértő ajelentésben találkoznak, mert mindketten közös örökségüket találják meg benne. Találkozás, felszabadulás, önmagára ismerés és meggazdagodás minden művészettitokzatos hatása. Természetes dolog, hogy ezt a hatásta beszéddel is el lehet érni, sőt minden eszköz között talán legalkalmasabb a beszéd arra, hogy lelket közöljünk, lelket duzzasszunk, az élet kitáguljon, más életét magunkéba felvegyük, a magunkét másnak átadjuk; igazságot, érzést, elhatározást foganjunk, s mindezekben önmagunk szellemi tartalmának titokzatos meggyarapodására ismerjünk.

Az anyag, melyet a művészet átteremt, lehet szín, felület, vonal, hang, szó, cselekvés, mozgás, egyszóval mindaz, amivel az élet érzéki alakot ölt. A szellem legfinomabb érzéki palástját a szóban veszi fel. Ez a léleknek a legbensőbb ruhája. Éppen ezért különösen alkalmas művészi hatások eszközéül. Rendkívül alakítható és zárható, egységesíthető és tagozható, mindig közvetlen matéria; tartja a meleget, őrzi a lelket, nagy a plasticitása, s összehasonlíthatatlanul alkalmasabb bármely más anyagnál a szellem iafiának: a gondolatnak kifejezésére.

A műforma az a rend és szabály, amely szerint az anyag ajelentést felveszi és magán átsugároztatja. Mindenki, aki öntudatos céllal beszél, érzi, hogy mondanivalóinak nemcsak tartalmával, hanem formájával is hat. A mit mellett ott áll leánytestvére: a hogyan. Amióta beszéd van, azóta vannak a beszédnek formai problémái is.

Végül a tehetség az a szellemi erő és gyakorlati képesség, amely a műalkotást, ezt a lényegében lehetetlennek látszó vállalkozást, véghez tudja vinni. Éppen azért kell tehetség a műalkotáshoz, mert lényege szerint lehetetlen. Aki lehetetlent valósít meg, az teremt. Nem mondunk újat, ha a szónoklatban is teremtő lángelmékről beszélünk. Olyan sajátságos lelki alkat a szónoki tehetség, amely minden akadályon győz és minden körülmények között kiütközik. Még a siketnéma lélek acélbörtönének falát is egész életen át döngeti az örök halálra ítélt szónoki tehetség.

Mindezekből látszik, hogy a beszéd lehet műalkotás, mert lehetséges, hogy a beszéd valamely értékes szellemi jelentést a szó anyagában úgy fejezzen ki, hogy ezáltal önmagáért való, egységes és tagozott életdarab támadjon. Az ilyen beszéd: műalkotás. Ennek a műalkotásnak azonban egészen sajátságos törvényei vannak, amelyek minden más műalkotástól megkülönböztetik és eredeti voltát igazolják.

A beszéd azáltal van, hogy lesz. Akkor kész, amikor meg is hal. Akármilyen előre megírt beszéd még csak készület és terv, de maga a beszéd azáltal jelenik meg, hogy elhangzik. Szembeötlően hasonlít tehát a színművészethez, amelyik, akárhány főpróbát tartanak is, szintén akkor fejeződik be, mikor a szerepet eljátszotta a művész; mikor az alkotás készen van, meg is szűnt. De a beszéd és a színjátszás között az a lényeges különbség, hogy a színész azt jeleníti meg, amit a drámaíró megalkotott, tehát ketten együtt hozták létre a műalkotást, mint ahogy a szerző és az előadó a zeneművet. Egyik a másikat feltételezi, s amaz emez nélkül vagy félbemarad, vagy el sem kezdődik. A beszélő ember szerző is és előadó is. Önmagának szerepírója és e szerepnek ábrázolója. Már azért sem lehet a beszédet megismételni, mert minden beszéd unigenitus, a művésznek egyszülött fia. A szerepet újra el lehet játszani, de nem beszéd az, melyet újra elmondanak, legfeljebb egy szónokias írásműnek az elszavalása. A szerzés és az előadás időben és technikában el nem választható egység. Megtörténik, sőt ez a rendes, hogy az alkotás nagy része készen vanjóval az előadás előtt. De még ilyenkor is a beszéd legjobb részletei azok, amelyek előadás közben születnek. Az, aki előre megír egy beszédet, szóról szóra megtanulja és egyetlen betű változtatás nélkül elmondja, lehet csodálatos gramofon, de nem szónoki lélek. Lényegében színjátszó ember, és nem beszélő.

Másik vonása a beszédnek, hogy gyakorlati. Ez azt jelenti, hogy az élet egy egészen konkrét adottságában gyökerezik, mint az építészet vagy az iparművészet. Nem épít senki házat tisztán művészi céllal; így csak légvárakat építenek. Az épület azért van, hogy lakjunk benne. Ez a hasznossági követelmény, ez a gyakorlati szükség nem rontja meg, sőt alakítja és fokozza az épület művészi feladatát, és igen sokszor meghatározza a megoldást. Nem beszél senki sem azért, hogy beszéljen; minden beszédnek van valami gyakorlati célja. Verset, regényt, szonátát írnak önmagáért; senki sem rendelte meg, nincs is rá szükség, felül van az igényen és az alkalomszerűségen, váratlanul jön, és odalesz, mint az ismeretlen vendég a Mamré tölgyesében. De a beszéd mindig megadottszükségből születik. Egy csomó ember vár valamit, egy ember akar valamit lendíteni ezen a várakozáson; a helyzet vemhes, szükség van egy felszabadító gondolatra, egy megváltó tettre. Sötétben ülnek az emberek, és várják a világosságot. Dideregnek, fáznak s valami roppant nagy, meleg leheletre van szükségük. Őszben járnak, vagy hó szitálja be őket, és tavaszi csodákra várakoznak. A gladiátorsereg ott áll tömegbe verődve a válaszúton, menjen-e vagy ne menjen; és Spartacus elmond egy rövid beszédet, amely a kockát elveti. A feszült helyzetet megoldja és megindít egy új cselekvénysoro- zatot. Meg lehetne oldani az ilyen helyzeti feszültséget talán glossoláliával, talán dadogással, egy-két sikollyal, szörnyű és velőtrázó mímeléssel, de valaki, aki kezében tartja a jövendő kulcsát, úgy kezd beszélni, hogy beszédét nemcsak igaznak tartjuk, hanem foglyul is esünk a benne felénk forduló követelésnek. Beszéde nemcsak igaz, hanem szép is; nemcsak tett, hanem


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

szemlélet; nemcsak az döntő benne, amit mond, hanem az is, ahogyan mondja. Éppen ezért a beszédekben van valami robbanó elem, és ez a robbanó elem különböző fokú erőt mutat. Néha csak annyi, hogy halkan hajt egy finoman suhogó motort, néha olyan nagy, hogy történelmünk sziklatalapzatát robbantja fel. Mindenképpen egzisztenciális feszültségből támad; aki képzelt esetekre ír beszédet, olyan dolgot művel, mintha szemléltetés céljából készítene papírvégtagokat vagy ágyúmodelleket.

Vers, regény, muzsika akkor is megvan, ha nem olvassák, vagy ha nem hallgatják. A Michelangelo Mózese akkor is az, ha pincébe zárják. De senki se beszél úgy, hogy ne hallgassák. Sőt három embernek másképp beszélünk, mint háromezernek; egy embernek csak akkor szónokolnánk, ha életünk és világunk sorsa az ő kezében volna. A beszéd tehát nemcsak azzal születik, hogy elmondják, hanem azzal is, hogy hallgatják. Nemcsak a szónok teszi a hallgatóságot, a hallgatóság is teszi a szónokot. Nincs is addig szónoklat, amíg a hallgatóság és a beszélő titokzatos és önkénytelen frigyre nem lép, hogy együtt alkossák meg a beszéd nagy művét. Az ilyen beszédről szokták mondani, hogy tett, tett a legteljesebb értelemben, mert világ- és életteremtés foglaltatik benne. De ebből az is következik, hogy ugyanaz a beszéd azokra nézve, akiket nem ragadott meg: meddő kísérlet; azokra nézve, akiket megragadott: villanyütés a lelki megtermé- kenyülés. Mi mindenkinek beszélünk ugyan, de kevesen hallgatnak meg. A kiválasztás titka dereng itt közöttünk. A szó mindenkihez elhangzik, de csak kevés kiválasztott lélek felel reá, s vállalkozik arra, amire ajó föld: a maggal együtt létrehozni a kalászt. Minden beszéd magában véve már szintézis és eredmény.

A valósággal való emez összefüggés nemcsak megelőzi a beszédet, hanem követi is. A beszédnek célja van: meg akar határozni, reá akar bírni egy érzésre, magatartásra, viszonyulásra; rá akar bírni egy belső vagy külső tettre. Azért beszélnek hozzám, hogy valamit helyeseljek, szeressek, kövessek,jobban, mint eddig; valahova felemelkedjem, valami mélységbe leszáljak, valakinek a pártjára álljak, s ugyanakkor másnak nyilván ellenmondjak; szándék, elhatározás támadjon bennem, egyszóval: lelkem irányuljon és alakuljon, s ezt leszögezzem egy tettel, zálogul adjak egy mozdulatot, de ebben a mozdulatban legyen benne egész életem ígérete. Ebből a beszédnek egy olyan vonása következik, amely más művészetben nincs meg, vagy csökevényesen van meg. Ez a művészet prófétai magatartása. Minden művészetben lappang egy kis profetizmus: sokból kihalt, s látszólag nem ártott, mint ahogy sokáig nem árt a fognak, ha kiölik belőle az ideget. De a művészet, valahányszor megújul, és friss életerőkkel töltözik meg, mindig profetikus magatartást tanúsít. A szónoki beszéd különösképpen profetikus. Azt lehet mondani, hogy a profetizmus művészete. Ezt még világosabban látjuk, hogyha összehasonlítjuk a beszédnek ezt a lényeges vonását a beszéd más, mellékesebb tevékenységével. Mi különbség van a között, ha Petőfiről egy esszét olvasok fel, vagy ha egy prózában írt ódát mondok a szelleméről, avagy pedig beszédet tartok róla? Az elsőben kifejtem azt, hogy mi róla az én véleményem. Ha az igazságot megközelítettem, természetesen a magam módján, célomat elértem. Semmi egyéb nem érdekelt, csak az, mi van Petőfivel, s mit ér az, amit ő alkotott? Ha ódát mondok hozzá, kifejezem azokat az érzéseket, melyeket róla alkotott gondolataim bizonyos felmagasztosultság és különös érzékenység pillanatában szívemben ébresztenek. Lesz benne lelkesedés, megértés, csatlakozás, együttviharzás, pathosz és rokonszenv, szenvedély és vele együtt égő szenvedély. Mindez az én érzésem, s ennek ábrázolásával célomat elértem. De ha beszédet mondok, meg kell nyernem a hallgatóságot a Petőfi számára, mert nem volt eléggé a foglya, vagy ha az volt is, nem volt eléggé helyesen, elég erősen, elég öntudatosan és a következmények levonására készen az. Tehát a két első előadásnak ötvöződése a harmadik, úgy, amint közös életünkegyik rejtett igényét kielégíti, és ki nem mondott nagy ügyünket megnyeri. Nem elég tehát az igazság, és nem elég a költészet. Egy harmadik, új elem az, ami a szónoklat lényegét teszi: a prófétaság, amelynek értelme az, hogy lelket alakít, s a világban új magatartást teremt. A próféta igazat kell hogy beszéljen, mert különben vége van a hitelének. Kell, hogy megragadóan is tudjon beszélni, mert esztétikailag felháborító beszéd bukását jelentené. Ezenfelül azonban valami olyanjót kell akarnia és akartatnia, amelyben mindnyájan sürgős szükségünket fedezzük fel. Igazság nélkül nincs beszéd, de az igazság a beszédben eszköz; szépség nélkül nincs beszéd, de a szépség a beszédben eszköz, bár kevésbé, mint az igazság; etikai életirányítás, azaz ajó akarása nélkül nincs beszéd, és érdekes, hogy ez már nem eszköz, hanem ez a beszédben a cél. Minden ebből ered és minden ezt szolgálja. Csak még azt kell hozzátennem, hogy a beszéd mint műalkotás önmagát teszi igazzá, szükségessé, széppé és jóvá. Nem kölcsönzi ezeket, saját maga termeli ki önmagának élettartama alatt. Annyi az igazsága, amennyit meg tud bizonyítani egy óra alatt. Annyi a szüksége, amennyit maga fel tud ébreszteni önmaga iránt. Annyi ajósága, amennyit életemből elvesz vagy önmagából ad nekem, s annyi a szépsége, amennyi belőle ragyog ki.

A szónoklatnál tehát döntő tényező, hogy lelket alakítson, azaz tényleges hiányt ténylegesjavakkal pótoljon. Egy percig sem dolgozik látszattal, a van és a kell szakadé- kát köti össze, mintegy híd. A híd lényege az összekötés; ahol nincs szakadék, oda nem kell hidat verni; ahol a szakadéknak csak egyik partja ismerős, ott nem lehet hidat verni. Mindenekfelett pedig ugyancsak rossz híd az, amelyiken nem lehet átmenni, mert például szivárványból van a teste. A beszéd mindig etikai metszet, lényegét az adja, hogy tett, sőtjótett; nemcsak maga az, hanem maga is csak akkor az, ha tettet ésjótettet nemz. Még ha a Sátán ékesszólását nézzük is, az is abból él, hogy ajót, a


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

nemeset ajánlja, s mindenekfelett azt a meggyőződést akarja ébreszteni, hogy valósággal az az igazi jótett, amelyet őjavall. Még minden rosszat a jóság örve alatt követtünk el, mikor nem lehetett parancsolni, hanem meg kellett nyerni valakit. Ezért nevezzük a Gonoszt a csábítónak.

Még csak arra akarok röviden rámutatni, hogy a beszédnek mint műalkotásnak ezek az általános törvényei a beszéd belső alkatának is törvényeket adnak. Először is következik a profetizmusból az, hogy a szónoki cél olyan alkati tényezőjévé válik a beszédnek, mint a gúlának a csúcs. Lehet, hogy csonka a gúla, de a csúcs eszméje benne van az alkatában, lénye törvényszerűségében, és bármikor elképzelhető és meghatározható. Így minden beszédnek megvan a csúcsa, mert egy célt akar elérni, amit éppen azért, mert etikai többlet, egy kell-ben fejezhetek ki, parancsolásban vagy óhajtásban. Nem beszéd az, amelyiknek nincsskopusa, s nem skopus (cél) az, amelyet nem lehet egy felszólító ítéletben kifejezni. A sok bizonytalan, célba nem találó beszéd mind onnan születik, hogy nincs felszólító ítéletben kifejezhető céljuk. Olyan ez, mintha valaki céllövő versenyen söréttel kezdene lőni: vagy gyerekség, vagy csalás jön ki belőle. A skopus mint felszólítás tartalmazhatja az emberi szellem minden olyan megrezdülé- sét, mellyel tisztul, emelkedik, tömörödik és felsugárzik. Lehet olyan konkrét, mint egy szavazat, fehér vagy fekete folyó; és lehet olyan általános, mint a lét; de mindig az emocionális síkban, követelés-, igény- és ösztönzésként jelenik meg. A skopust nézve minden beszéd törvényadás, életparancs, ihletés és motiváció. Ezekben zúg a lélek széljárása, és formálja életünk homokhegyeit.

Nevezzük a beszéd célját kifejező felszólító ítéletet finalis tételnek. A finalis tétel még nem biztosítja a beszéd egységét és belső szervezetét, mert ugyanahhoz a skopushoz a szellemi Kozmosz bármely pontjáról el lehetjutni, ha nem sajnáljuk a kerülő utat. Nekünk azonban drága minden perc, mert a beszéd abból a kényszerből születik, hogy rövid idő alatt sokat kell mondanunk, s úgy kell beszélnünk, hogy beszédünkben minden benne legyen, ami kell, de semmi fölösleges teher ne nyomja a gályát. Ezt pedig csak akkor érhetjük el, ha beszédünk magva egy tétel. Tétel alatt értem azt az ítéletet, amely a beszédnek tárgyát adja meg, s magában foglalja annak egész anyagát. Minden, amit a beszédben elmondunk, a tételből következzék, s a beszédben mindazt mondjuk el, ami a tételből következik. Tétel csak ítélet lehet, de fogalom soha. Ugyanis a fogalom olyan, mint a geometriában a pont: nem fejez ki tért. Mindent el lehet mondani róla aszerint, ahogyan felbontjuk vagy határoljuk, jobbra vagy balra indulva végezzük a kapcsolásokat. Az ítélet azonban az a viszony, amely két fogalom kapcsolatából támad, s mint ilyen, egészen határozott logikai mennyiséget ad. Nemcsak a beszéd egészének, hanem részeinek is tételesnek kell lennie. Aki ezt nem tudja, mondhat sok okos és szép, sőt megragadó dolgot szónoki pályája alatt, de sohasem fogja megérni, hogy legnagyobb rajongója egy mondatban meg tudja mondani, miről és miért beszél. Azt, hogy ez atétel nem lehet más, csakasszertorikus ítélet, nem is kell hosszasabban fejtegetnem; hiszen a beszéd lényege az állítás; azért születik, hogy feleletet adjon; nem azért beszélünk, hogy találgassunk, habozzunk, kérdezzünk, hanem hogy kijelentsünk, megvaljunk, állítsunk, utat mutassunk. Lehet, hogy tételünket kérdésben fogalmazzuk meg, de ez csak szónoki figura; csak az ezüsttányér, amelyen a felelet aranyalmáját felszolgáljuk. Az igazi beszéd természeténél fogva dogmatikus, amelynek summája éppen a tétel. Nevezzük a beszéd magvát, ezt a kijelentő ítéletet causalis tételnek. Eszerint a beszéd – síkban képzelve-egy ellipszis alakú logikai idom, amelynek két középpontja van: a causalis tétel és a finalis tétel. Hatestnek képzeljük, akkor logikai kúpnak vagy gúlának nevezhetjük: alapja a causalis tétel és a csúcsa a finalis tétel. Maga a beszéd az a művelet, amely a causalis tételt logikai és lélektani kényszerűséggel finalis tétellé változtatja át. Ez az átváltozás a beszéd életeleme és értelme. Ez a magyarázata annak a belső feszültségnek, mely a beszédet élővé teszi, és kiszámíthatatlan energiával tölti meg. A beszéd akkor érdekes, ha átveszem és átélem ezt a feszültséget; akkor hatásos, ha az átalakulás kényszerű, és mégis meglepő; ez teszi, hogy a beszéd foglyul ejt, magával visz; mindig sejtem, mi következik, s mégis meglep, ami következik; ezért nő a csodálkozásom mindamellett, hogy minden olyan természetes és szükségszerű. Ez a feszültség lehet egyik beszédben csak néhány voltos, alig vesszük észre a csípését és a melegét, de felfokozódhatik sok száz és ezer voltra, amely tömegeket üt le, és történelmeket alakít át. Lehet, hogy csak finom sugárzást és enyhe meleget ad, de az is lehetséges, hogy villámcsapásszerűen sül ki, és tűzvész sustorog ki belőle.

Tehát a beszéd logikai dráma. Minden műalkotás velejében ellentét feszül, s ennek győzelmes feloldása a művészi siker; de ez a feszültség sehol sem olyan döntő fontosságú, minta drámában és a beszédben. A dráma is abból áll elé, hogy egy adottság: jellemeken nyugvó kezdő helyzet, lélektanilag megokolt cselekmények során átalakul egy merőben más, végső helyzetté, mely a drámának nevezett életdarabot szükségesen befejezi. Mindkettőnek megvan a csomója és a megoldása; mindenikben érezhető az ellenállás, a küzdelem és a diadal. Mindenikben megremegtet a sorsfordulat, de megráz, kiengesztel és felemel a vég. Amit a drámánál a legnagyobb művészi instrumentum: egy egész színház minden technikájával és minden színművészével mint egyetlen kollektív eszköz ábrázol: azt a beszédben egy ember végzi, aki akkor teremti és akkor adja elő az egész művet. De éppen azért, hogy teremthessen, szükség, hogy belevonja a drámába e második személyt, titokzatos és roppant társát: a hallgatóságot. Ezáltal a nagy logikai dráma már nem a szónok gondolatában és beszédében


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

játszik le, hanem a hallgatóság lelkében mint valóságos lelki vihar: állítás, ellenmondás, harag, lelkesedés, győzelem, felmagasztosultság. Mert nemcsak arra megy ám ittajáték, hogy egy causalis tétel finalis tétellé alakuljon át, hanem arra is, sőt igazán csak arra, hogy a hallgatóság más legyen: felszabadult, meggazdagodott, győzelmet nyert, kollektív személy. A szónok csak billentyűzet; a sípok őserejében a hallgatóság közös lelkének ezer változatú szenvedélye zúg

1935

(Ravasz László: Legyen világosság. 3. kötet, 1938, 32‒42.)

2. MAGYAR SZÓNOKI BESZÉDEK2.1. KÖLCSEY FERENC GYERMEKGYILKOS R. d. M. ÜGYÉBENAlperes védelmezője fájdalommal ismeri meg a szomorú tettet, mely tiszti ügyész által követeltetik megtörténtnek lennie: fájdalommal ismeri meg annak rettenetes voltát; s jól látja, miképp az büntetés nélkül semmi esetre nem maradhat; azonban mégsem hiszi szükségtelennek szavát a bűnös ügyében felemelni, s a tett körülményeit, indítóit és következéseit felvilágosítani; ezáltal a szerencsétlenjövendő sorsának könnyebbülését remélvén.

Gyermek életét, melynek első szikrája az anya szíve alatt lobbant fel, ugyanazon anyától eloltatva látni, jól jegyzi meg felperes tiszti ügyész, természet elleni látomány. Vad dühösség lakik a ragadozó állatban; s mégis, midőn a földkerekség minden lakosaival harcban él, kölykei mellett saját életét készen áldozza fel. Oly készség, melyate- nyészet fenntartó ösztönéből önként következik, s annál fogva minden állati kebelbe természettől oly mélyen vésve van, hogy annak bötűit csak igen erőszakos, az állatot önmagából kivetkőztető, egész lényét öszverázó és felforgató körülmények törülhetik le. S íme ez iszonyú körülmények az állatok legnemesbikénél, az embernél állanak elő!

Mi érzet az, mineke megdöbbentő észrevétel mellett bennünk legközelebb ébredni kell? Utálat? Bosszú? Nem! a legközelebb, legtermészetesb érzet, ami itt szíveinket elfogja: a legmélyebb, legigazságosb szánakozás.

Az ember egy részben értelmi állat ugyan, de azért nem szűnik meg érzékiségénél fogva más állatokhoz sokképpen hasonló lenni; s így, ami az állati természet egyetemi törvényeit illeti, azok belé is eredetileg öntve vagynak. E törvényeken alapul a fenntartás nagy rendszere; s azért a végetlen bölcsesség mindenről gondoskodott, ami az álla- tiságot azoknak szakadatlan követésére oldhatatlan láncokkal szorítja. Forró kívánat, gyönyör és fájdalom érzelmei vezetik az állatot; gyönyör van öszvekötve a magzat táplálásával, s annak elvesztésével mondhatatlan, égő fájdalom: s ez okozza, hogy az egyetemi, nagy törvény ez esetben híven betöltetik, hogy minden állat fárad és gondoskodik magzatáról, hogy minden állat retteg magzatától megfosztatni, s készebb önéletét veszedelmeztetni, mintsem a kirabolt anyának iszonyító gyötrelmeit szenvedje.

Ha ez így történ az állati világban közönségesen: szükség az emberrel is így történnie. S mennyivel inkább így történ, minthogy az ember nemcsakjelenben él, mint az állat, hanem a múltésjövendő hatásait isérezi? Csak ember az, ki gyermeke sírdombján hosszú évek után is fájdalom könnyeit sírhatja; csak ember az, ki gyermeke jövő sorsáért aggódik, s magának sanyarúvá teszi az életet, hogy gyermekének gazdag örökséget hagyhasson; és ez embert lehet-e lélekrázó szánakozás nélkül szemlélni, ha szívében a természet örök törvényei ellen vad lázadás rohan fel? Ki nem volt valaha tanúja a föld feletti boldogságnak, melytől megdicsőülve, az anya most született kisdedét legelőször kebléhez szorítá? Ki nem volt valaha tanúja a leírhatatlan gyötrelemnek, melytől elborítva, az anya ölében elhunyt gyermekét utoljára szívéhez kapcsolá? Most képzeljük a szerencsétlent, kit sors, történet, vagy aminek nevezni lehet, addig vezet, űz, tévelyegtet, míg odajut, hol ama boldogságot magától önmaga eltaszítja, ama gyötrelembe maga önmagát buktatja? Lehetséges-e nemjutni a gondolatra, hogy itt a természetet győzhetetlen ellenség verte le? hogy itt a szerencsétlen teremtvény értelmét és érzelmét visszatarthatlan ború lepte meg?

Hagyomány és történetírás tanítják: miképpen voltak emberek, voltak egész népek, kiknél gyermekeiket feláldozni szokásban vala. Így vivék Agamemnon és Idomeneos saját gyermekeiket halálra; így lángoltak a druidák berkeiben borzasztó gyermekáldozatok. De ezeket a minden szerencsétlenség legnagyobbika, a babona vakítá és tompítá el. És mégis a görög költő és művész nem állíthatta elő Agamemnont leírhatatlan fájdalomjelenségei nélkül; Idomeneos, a hagyomány szerént, önkéntes száműzöttség- ben keresett nyugtatást; azt pedig hihetni-e, hogy midőn a babona által kisdedkorától fogva mélyen lealacsonyult asszony, a druida vadságára hagyta szülöttét, mégis kínos mozdulatokat nem érzett volna szívében? Nemzetségeken s századokon


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

keresztül plántált embertelen tudomány mellett is, minden bizonnyal rábeszélés, jelen és élet utáni kínokkal rettentés, hatalom és kábítás vala az, ami az anyát ily körülményekben is az iszonyító lépésig ragadtatá. Ily eszközökkel kényszeríttetik a megholt hindu nője lángokba rohanni; s anyának magát vagy magzatját dönteni halálba: egyenlően rettentő elszántság.

Amit a múlt kor fejletlen népeinél babona okozott: azt nálunk a lélek szenvedéseinek őrültségig hágó ereje okozza. Mert asszonyt gondolni, ki magában az anyát hidegvérrel semmivé tehesse; ki előre meggondolással, mint a vétekben megöröködött rabló, emelhessen kezet magzatára; ki vérének s idegeinek egyetemi rengésbejötte s gondolat és érzésrendszerének tökéletes öszvezúzatása nélkül a halálos csapást megtehesse: ily asszonyt gondolni felette nehéz, mondhatnók lehetetlen. Azonban, ha ez erkölcsileg lehetetlennek látszó dolog valaha mégis történt; annyit korunk s az emberiség becsületére teljes bizonyossággal állíthatunk: ily eset törvényszékeink előtt ritkább, mintsem egyébnek lehetne tartani oly kivételnél, mely éppen ritkasága, pél- dátlansága, rendszeretlensége által mutatja, mennyire ellenkezik a dolgok természetes folyamával.

Ezért valahányszor ejelen esethez hasonlókjőnekelő, szorgalommal kell az okokra tekintenünk, mik által lehetségessé vagy éppen kerülhetlenné lettek; vizsgálnunk kell a körülményeket, mik a bűnöst oly tettre határozták, mely ellen saját kebléből száz meg száz szózat emelkedett. S ha látni fogjuk, mint kezdett a szerencsétlen lassanként süllyedni; mint lehetett lelkének és szívének lassanként kábulni, s végre a természet minden intéseire megvakulni, minden szózataira megsiketülni: akkor mindamellett, hogy őt bűnösnek kell vallanunk, mégis bosszúkívánság helyett szánakozás fog ébredni; s lehetetlen nem óhajtanunk, bár ily tettnek inkább elhárítására találtatnék óvóeszköz, mint bosszúlására büntetés.

Ésmitkell mondanunk, ha meggondoljuk: miképpen az iszonyú bűnre-saját gyermekét meggyilkolni – többszer és inkább tántorodhatik oly személy, ki az erkölcsiség érzelmét még nem vesztette el, mint olyan, ki minden szép ésjó iránt megtompulva, az erkölcsi veszettség legalsó lépcsőjéig jutott? Szívrendítő gondolat! de amit figyelem alól el nem lehet ereszteni anélkül, hogy veszélybe ne jőjünk, elveszteni a cselekedet való mértékét; s két bűnös között azt tartani kisebbnek, ki a sors kárhoztató könyvébe törülhetlen bötűvel van beírva, nagyobbnak pedig azt, ki a vétket tépett szívvel követte el, s legelső percben utána a megbánás kétségbeesését kárhozott lélek kínjával érezte.

Az elvettetett teremtvény, ki magát a bujaság karjába nyilván vetette, s az élet örömeiből kikiáltott keresetet űz; ki az emberiség sajátságának egyik legszeretetreméltób- bikát, a szemérmet nem ismeri, ki az emberek becsülésére számot sem nem tarthat, sem nem tart: ily teremtvény mit veszthet általa, ha gyalázattal viselt élte-bizonyságát ölében hordozza? S az eltartás gondjai is kínozhatják-e őt annyira, hogy miattok tettet kövessen el, önéletére veszélyhozót? Az erkölcsi lesüllyedés, a közönség szemei előtt gyalázatban forgás merész homloktalanságot hoz magával; s ki a bűn ösvényén eddig jutott el, az selyemben és rongyban, dobzódva és éhen, egyenlő szemtelenséggel tolakodik az emberek közt; s keres és talál módokat a táplálás gondjaitól úgy szabadulni meg, hogy a törvény fenyítéke alá ne essék.

Mi másképpen van a szerencsétlen, kinek szívéből az erkölcs még egészen számkivetve nincs; kinek becsülete a közönség véleményében még el nem veszett, ki mégis győzhető vagy győzhetlen kísértetek közt a gyarlóságot titokban elkövette; ki e pillantat óta könnyeit emberi szem elől palástolva, jövendőjén aggódik; s most egyszerre ott látja magát, hol titka felfedeztetvén, hírét, szerencséjét semmivé téve szemléli, s előtte egy hosszú, kínnal és gyalázattal gazdag élet nyílik meg! Itt mennél gyöngédebb az érzés, annál közelebb a veszély; mennél kevesebb veszett el az erkölcsiségből, annál bizonyosb a kétségbeesés; s mikor ennek kínai előállanak, mikor velőt és ideget fagylaló vaskézzel ragad meg: akkor emberi ész többé nem munkál, emberi erő többé nem használ; a veszélyteljes óra megkondult, s a következmény halandó akarattól többé nem függ.

E tekintet alájön a szerencsétlen, ki felett tiszti ügyész a halálos ítéletet kimondatni kívánja. Alperes a maga esetének következésében sokkal inkább el van csüggesztve, az iszonyú lélekállapot, melyből tette folyt, s ez a tett, mely a gyermek éltével együtt az anyai szívet s az egész élet minden boldogságát keresztülmetszette, sokkal nehezebben fekszik rajta, mintsem a halált egyébnek tarthatná azon egyetlenegy módnál, minél fogva végetlennek látszó gyötrelmeiből kiszabadulhat. De a bírónak az előtte álló boldogtalant más szempontból kell néznie. Neki látni kell, hogy nem megrögzött gonosztevő, nem jobbíthatatlan bűnös fejére mondja az ítéletet; hogy szánásra méltó nyomorult ez, kinek nem annyira büntetést, mint utat kell szabnia, melyen, bánkódás és megtisztulás által istent és embert megengesztelve, a társaság kebelébe visszatérhessen; s önmagával még egyszer kibékülve, idő és vallás által találjon most még alig remélhető vigasztalást.

Alperes atyja bizonyos külföldről bevándorlott tiszt vala; ki minekutána szolgálatra alkalmatlan lett, hosszú viszontagságok közt e városig ért; nevén, becsületén, kardján és leányán kívül nem bírván semmit is. Beteg volt a megérkező, s egy orvos, szánakozásból, vagy azért, mert nőtelennek a viruló leány szemébe tűnt, befogadá.


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

Emberi tudomány az életemésztő fájdalmak ellen nem használt; s az idegen, hol hazát keresett, kevés napok múlva temetőjét találta. Ö ugyan elnyugodván, mentve lőn mindazon bajoktól, mikkel a sors életét gazdagon halmozá: de annál csoportosbak lettek azok az árva felett, ki most ifjúsága virágában, segéd, tanács és tapasztalás nélkül egyedül s idegen földön áll vala. Hova fordulhatott volna? Közintézeteink, hol az ügyefogyott munkát és enyhülést leljen, nincsenek; ismerőse, az egy orvoson kívül, senki nem vala; s így ehhez folyamodott: vetné közbe magát, s keresne szolgálatot számára. Ígéretet nyert; s teljesítését vártában szerencsésnek tarthatá magát, ha az orvos fedele alatt maradhatván, a házról házra koldulás vagy az éhenhalás közti rettenetes választástól megszabadult. Azonban a szállásadónak ily vendég nem volt kedve ellen; a szolgálatkeresés napról napra sikeretlenebb lett, s kevesebb szorgalommal vitetett; szóval a leány helyben maradt, s a háztartás gondjait viselé.

A szerencsétlenség forrása ez vala. A férjfi, ajóltevő szerepétjátszva, vendége helyzetével visszaélt; és szerzőjévé tette magát az esetnek, mely miatt egy élet már feláldoz- tatott, s még egy másiknak feláldoztatása törvény után kívántatik. És ő, ki a gyengébbet, a viszontagság alatt meghajlottat a bűnbe nem vezeté, de taszítá, bátorságban ül; ez pedig a legkeserűbb sors martalékává lőn; és sokkal kevésbé az által, amit a törvény kárhoztató szavai reá mondanak, mint a gyógyulatlan seb által, mit a kétségbeesés pillantatában saját lelkébe égetett vala.

Lehetne talán a gyengeséget menteni, melyet vele természeti ösztön és személyes hajlandóság elkövettetett. Az emberi gyarlóság magamagának ellensége; s magában is rosszra vezethet; s mi leszen még, ha csábítás, alkalom, szűkölködéss ezer meg ezer kísértetek tűnnek fel, értelmet és érzést ostromolván? mindamellett ki szabadíthatja fel őt a vétek alól? De nyomorúságának mélysége abban áll, mert vétket követvén el, tiszteletét az erkölcsiség, a társasági rények iránt magából ki nem irthatta; mert mélyen érezte, mit vesztett el, s nem nyerhetett magán erőt e veszteségével világ előtt megjelenni. Így történt, hogy míg mások, a vétket megszokván, s a gyalázathozó következéstől nem rettegvén, híreket ugyan eltékozolták, hanem a társaság kebeléből ki nem vettettek: ő lelke borzasztó tévelyedésében magát a társaságos életből vérrel szakasztá ki.

Felébredt a részegültségből, mellyel indulatai rajta uralkodának; s éles, de már késő pillantatotvete ajövendőbe; s megborzadt. Csábítója nyújthatott volna segédkezet; de ez vad szilajságban törte le a virágot, s még vadabb hidegséggel löké most el magától, a leányt elkergetvén. Ki mondhatja magát szerencsétlenebbnek, mint ez elhagyatott e percben vala? beteljesedve érzett maga felett minden átkot, amit a megbántott istenség a bűnös emberi nemre kimondott. Atyja halálakor, idegen nép hazájában, segéd és remény nélkül még boldognak mondhatá magát, mert tisztán állott isten és ember előtt; sahhoz imádságát, ezekhez kérelmét pirulás nélkül nyújthatá. Most ott álla, két élettel szíve alatt, lesüllyedve teremtője előtt, kinek csillagaihoz felpillantani nem mere; s égető gyalázat érzelmével az emberek közt, kiknek tekinteteikből saját vétkét képzelte olvasni. S vegyük e helyzethez a léleklázasztó gonoszságot, mellyel eddigi lakhelyéről száműzetett: s hol az ember, ki őt könnyeire méltónak nem találná?

Ekkor lőn, hogy önmaga előtt rejtezni kívánván, cél és kinézés nélkül útnak eredt. Álomjáróként tévelygettaz utakon; három egymás után következő nap folytában többen látták majd itt, majd amott; futotta a vándort; került falut és vendégházat; s élelem és nyugvás nélkül keble fúriáit hurcolá. Az órajött, alkony feküvékaz erdőn, melynek széleig vonszolta kínait. Mi történt? az rettenetes valóságban áll előttünk. Mint történt? azt tudja az ég, melynek szent boltozata alatt, idegen szem tanúsága nélkül s a tevő lelkének elkábulásában történe. Néhány lépésnyire fák köztjött egy utas, s éppen az, kit a tiszti tanú sorában legelöl láthatni; vad felsikoltást hall közel; arra fordul; s látja a felsikoltott személyt térdein, és látja mint szorítja a már nem élő gyermeket szívéhez; mint nyomja ajkait a vérző sebre, s mint omlik el fájdalmaitól elszédítve, félholtan!

Vagynak esetek, mikor az ember óhajtásokra kényszeríttetik, az emberi jóllét és méltóság gondolatával ellenkezőkre. Így a jelen esetben erőszakosan tolakodik belsőnkbe a rettenetes kívánság: bár e szerencsétlen a reá szállott lélekborúból ne derülhetett volna ki! és nem volna-e jótétemény, ha öntudatától megfosztva, tette iszonyú voltát által nem láthatva, helyzete vigasztalhatlanságát nem érezhetve futhatná keresztül az életet, istennek e szép, de reá nézve kárhozattá vált ajándékát? Most mit használ neki az észnek visszatért világa, hanem hogy segédével tisztán pillanthasson körül a mélységben, melybe értelmének a meghatározó percben történt elsötétülése buktatá?

Nem lehet állítani, hogy az elkövetett bűn neki nem tulajdoníttathatik. Őrjöngése a kétségbeesés szempillantatnyi rohanásának következése volt, mely, minekutánajóvá- tehetetlen dúlással keresztülment, az értelem uralkodásának ismét helyet engede; s ily körülményben a bírói ítélet meg nem némul. Azonban, ha megnémulnia nem lehet, enyhülnie bizonyosan kell. Mi is lenne az emberekből, ha egyedül a tett, nem pedig annak s tevőjének körülményei tekintetnének? Volt rabló, ki fegyveresen állott a vándor útában, mert éhség idején kézmunkája nem nyújthatott elég segédet számos háznépét a mindennapi szükség torkából kiragadni.


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

Bűnös vala, az tagadhatatlan; de bírája előtt nemcsak a bűnnek kel le feltűnnie, hanem a fájdalomnak is, mely haldokló háznépére vetett mindegyik pillantatával kétélű fegyverként metszé kebelét; a fájdalomnak is, mellyel kettőztetett fáradságainak sikeretlenségét látni kénytelen vala. És fel kelle tűnnie a naponként nevekedő szükségnek, földi és mennyei segédbe vetett bizodalom naponként fogyásának s az iszonyú ostromnak, mely a lelket mindezek alatt szakadatlanul kínozá. Megtelik egyszer a pohár; a kétségbeesés megjelen; s ki mondja meg, mit lehetne akkor borzasztóbbnak találni? azt-e, ha az embert hirtelen őrület szálja meg, s öntudatlan teszi a bűnt? vagy azt-e, ha eszméletét nagy részben megtartván, mélyen érzi a bűn rútságát, nyugalma és üdvessége örök veszélyben forgását, és mégis kezeit visszavonni nem bírja?

Nem szükség fejtegetnünk: ily esetekben mennyire lehessen a vétket a vétkesnek tulajdonítani. Az iskola minden bölcsességénél többet mond ilyenkor a szív mozdulata, minélfogva előttünk világos, hogy találkozik bűnös, kinekjoga van mindazon kö- nyörületre, mit azok, kiket szerencsétleneknek hívunk, érdemelnek is, kívánnak is. Amilyen utálatra méltó az, ki az emberiséget levetkezvén, hidegen vagy éppen gyönyörrel űzi a bűnt, keresetmódjává tévén azt: olyan szánakozásra tarthat számot, kit egymást váltó baltörténtek, erőszakos körülmények vagy lassanként, de észrevétlenül vezettek, vagy sebes rohanással ragadtak bűnbe. Ennek szerencsétlensége az vala, mert nem bírt hősi bátorsággal szenvedés és kísértetek ellen vívnia; mert nem bírt erős nyugalommal megvizsgálni, hogy mentséget keresvén oly eszközökhöz nyúlt, mely minden szabadulást elzár előtte. S hol van halandó, ki bizonyos lehetne, ha belső szélvészekben mindég elegendő erőt és csendességet bírand-e állandóul maradni a pályán, mit boldogsága napjaiban magának kijelelt? A szerencsétlen hasonló a katonához, kit ellenség nagy száma vett körül; s kinek kardja kezében akkor szakad ketté, midőn ereje végső megfeszítésével magát a sűrű sorokon keresztülvágni akará.

Hol az emberi szánakozás a gyarlóságában magáról megfeledkezett személy számára menedéket készített; hol a szülő hibája miatt balsorsban született gyermekről gondoskodó intézet alkottaték: ott ily tett, mint e leányé, valamint ritkábban fog történhetni, úgy nehezebb büntetésre érdemesnek méltán tartatik. De nálunk (szomorú vallástétel!) a gyarlóra nem vár egyéb gyalázatnál, elhagyatásnál, ínségnél; nálunk a későbbi jobbulás úta annál nehezebbé tétetik, mennél inkább ki van téve a vétkes legelső téve- lyedésével mindent elveszteni, s minden reményről előre lemondani. Különbség van, és mily nagy, mily megmérhetetlen! a vétkes közt, ki előtt még út van a visszatérhetés- re; s a vétkes közt, ki előtt mindjárt első lépés után a teremtő egész végetlen világa bezáródik; ki előtt a kegyelem gazdag forrása az utolsó cseppig egyszerre kiapad; s az örök vigasztalás milliom sugárai egyetlenegy percben setétednek el. Ily állapotban lehet az örök kárhozatra vetett lélek, ki helyzete rettentő, végtelen és változatlan voltát világosan látja. Mit használna már nékie a lélekengesztelő megbánás, az elhagyott útra visszatörekedés, s minden egyéb, ami bármely felszámíthatlan századokon, ezredeken túl is csak valaha, csak egyszer enyhülést nyújthatna?

Ennek az öszvezúzó, semmivé tevő érzelemnek kellett e szerencsétlenen is erőt venni; ennek kellett az ő kétségbeesését az őrjöngés dühéig felcsigázni. S mennyi cím jöve itt együvé az eltévelyedett és sem külső, sem belső erő által többé nem támogatott személyt örvénybe sodrani! Idegen, elhagyatott voltának tudása; csábítójavad bánása; elkövetett gyarlóságának lesújtó ismerete; remény nélküli, szívfagylaló kinézés ajövő- be: mindezek mi önbizodalmatlanságot, keserűséget, gyűlöletet, szégyent és aggódó rettegést riasztának fel keblében! Adjuk hozzá, hogy elűzetése az egyetlenegy fedél alól, hol az idegen földön, noha saját romlására, még eddig magát megvonhatá, természeti csendében többé nem vala; hogy háromnapi gyötrelemmel teljes életét tébolyo- dottként bolyongva töltötte; hogy nyugalom és táplálat hiányában teste és lelke elerőtlenülvén, maga hatalmában már nem lehetett: s állíthatjuk-e, gondolhatjuk-e, hogy megfontolással, hogy előre megérlelt szándékkal cselekedett; s hogy öntudatát e lázasztó, e marcongló érzetek közt végpontig megtarthatta? és vajon keresett-e helyet, hol kémlelő szemek elől tettét elrejtse? gondoskodott-e róla, hogy elkövetés után an- nakjeleit eltitkolhassa? ott omla öszve a boldogtalan közel az úthoz; sikoltásával árulá el magát; s bűne vértanúját vad szerelemmel kapcsolá kebléhez. E viselet szándékos, saját magáról tisztán eszmélő bűnös viselete nem lehetett. Sikoltása, mely tettét elárulá, egyszersmind bizonyságot tesz lelke állapotáról, mely azon pillanatban szabad akaratjától nem függhetett. De bizonyságot tesz az egész helyzet, melyben a tiszti tanúk elsője őt megpillantá; bizonyságot az ájulás, melybe hullott; savér, melyet ajkaira az ártatlannak sebéből csókola; és mindenekfelett bizonyságot tesz felébredése az ájulásból, e felébredés, melynek kimondására szó, festésére szín nem találkozik.

Mindezeket, mik a tiszti tanúk által felhozott körülményekből önként és világosan következnek, részént bizonyítja, részént magyarázza a hónapok óta raboskodónak itt a közönség szemei előtt viselt élete. Nem volt e megye fogházában bűnös, ki a legfelsőbb szó által helybenhagyott halálos ítéletet oly fájdalommal hallgatta volna, mint amilyennel ez e követett tettét emlékezetében hordozza. S ha a fenyítő törvény legfőbb, tiszteletre legméltóbb célja – bűnöstjobbítani: bizony ő érdemli, hogy rá nézve e cél szem elől el ne tévesztessék. Szenvedései nagyobbak valánaka halál előérzéseinél: s maga a cselekedet, miért bűnhődnie kell, oly lángoló, oly gyógyulhatlan sebet ejte rajta, minek fájdalmát az igazság pallosa nem nevelheti, csak megszüntetheti.


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

Látnivaló, itt a büntetést maga az isteni végzet mondá ki; s maga az isteni kéz teljesítette. Ily esetben embernek csak a szeretet munkája marad fenn: az elbukottnak kezet nyújtani, s azt a remény és kegyelem útaira visszavezetni. Alperesi ügyvéd e hit által vigasztalva, nem kételkedik, hogy ez ügyben igazság és irgalom kezet fogva hozandják az ítéletet, mely alá azt ezennel bocsátja.

(Kölcsey Ferencz válogatott munkái. Remekírók képes könyvtára. Budapest, é. n. Lampel Róbert [Wodianer F. és Fiai] cs. És kir. Udvari könyvkereskedés kiadása)

2.2. KÖLCSEY FERENC MAGYAR JÁTÉKSZÍNNem titkolhatom el, Tek. Rendek, hogy a beszédét éppen most végzett táblabíró úrnak nemzeti játékszínünk felállását ostromló szavai mély fájdalommal hatották meg lelkemet. Ez-eaza hazafiúság, melyre Tek. Pest vármegyének rendei számot tartottak, mikor elvégezték, hogy minket is a szép szándék elősegéllésére meghívjanak? Ez-e az a buzgóság, melyet tőlünk a nemzeti nyelvnek közügye vár? Ez-e az a fennérzés, mellyel magunkat magyaroknak nevezni büszkélkedünk? Magyaroknak? mi? akik atyáink ruháit elhánytuk; akik az anyai ajkakról eltanult nyelvet a maga végső küzdéseiben érzéketlenül nézhetjük; s akik kétségkívül minden nemzeti bélyeget egymás után le fogunk vetkezni, hogy ellenségeink, elajasodásunkat látván, örömre gerjedjenek, vagy éppen hogy mindenféle megvető szánakozásnak s a maradék átkainak legyünk tárgyaikká? De hiszen éppen így vagyunk mi magyarok; hanem magyarok azon értelemben, melyben csúfolóink venni szeretik; magyarok, kik a lárma és a zaj közt előállott veszedelemre felriadunk, s eltűnte után menthetetlen álomkórságba hullani szeretünk; sem nem tudván, sem tudni nem akarván, ha titokban, ha csendességgel az irigy kezek hálót szőnek felettünk. Avagy elfelejté már, táblabíró úr, az időt, mikor a fejedelmi parancs a nemzeti nyelv édes hangjait ajkainkról eltiltotta? mikor táblabíró úr itt, ezen asztal mellett, hol mosta hazának közügyét a nyelvvirágzás eszközeivel együtt letapodja, az idegen föld tördelt szavait tulajdon szájából zengeni rémülve hallotta? Hol van az a hév, melyet akkor a nyelv eránt mutatánk? Hol van az a lélek, mely akkor a lerázott járom után bennünket lelkesíteni látszott? Vagy gyermeki, keresztülfutó tüzelgés vala-e mindaz, amit ősi fegyvereinkkel övezve, ősi ruháinkban csillogva a köznézésre, mint valamely bábszínen, kitettünk? Az volt igenis, Tek. Rendek, az volt tagadhatatlanul, ha az akkori érzés melegségét banderiumi ruháinkkal együtt levetkeztük; s ha szíveinken az a hidegség ül, mely az előttem megszólamlott táblabíró beszédében lélek-elnyomva lengett közöttünk. Vagy talán gondatlan nagyítás s nevetséges pöffeszkedés az, hogy ezeket ajátékszín miatt ejtett szavakra mondám el? Nem, Tek. Rendek! ha ajátékszín Európának minden pallérozott népeinél a közmíveltség egyik mértéke nem volna is; ha ajátékszín semmi névvel nevezendő tekintetekkel a nyelven kívül összefüggésben nem állana is: ezen egyetlenegy pontra nézve minden figyelmünket, törekedéseinket, áldozattételeinket elengedhetetlen jussal kívánja. Haza és nyelv egyforma rangban álló két nevezet minden népre nézve, ha a tiszteletben álló nemzetek sorából kitaszíttatni nem akar. Nemzeti életet nemzeti nyelv nélkül gondolni lehetetlen. Jaj a nemzetnek, mely lakhelyeiből kiüldöztetett! jajabb annak, mely ősi nyelvétől fosztatott meg! A mi őseink bujdosók valának; de nyelv által összetartván, szerezhettek vérrel új hazát, s az idegen föld általok magyar lett. Mi pedig, ha nyelvünket elveszte- nők, mivé lennénk saját földünken? s e veszteség nem fenyegetett-e már egyszer elkerülhetetlenül bennünket? s most, midőn e veszedelmen túl oly bűnösen gondatlan bátorsággal hisszük magunkat, nem akarunk-e emlékezni, hogy nemzeti főiskolánk legfontosb katedráján, hogy legelső dicasteriuminkon, hogy országgyűlésünk ragyogóbb tábláján a hazai nyelvnek hangja még most is idegen? Ily elhagyattatásban kell-e visszavetnünk Pest vármegyének megszólítását, ezt a hazafiúi hív megszólítást, mely figyelmeztet bennünket egy még előttünk felnyíló ösvényre, egy még hatalmunkban álló választásra? Hidegen szemléljük-e mi, ha nyelvünk, minekutána a magosabb körökből már úgyis számkivettetett, a maga fennállásának semmi közönségesjelét bírni nem fogja? Nem keserít-e el az a tekintet, ha nyelvünket, őseinknek ez örökségét, őseinknek e már csaknem egyetlenegy örökségét, a közhelyről lassanként eltűnni, s nemsokára a legalsóbb rendű nép kirekesztő birtokává lenni látandjuk? Szabad-e elveszni hagynunk a kincset, mely elidegeníthetetlen birtokként szállott reánk? e kincset, melyért, valamint lakföldünkért s háznépeinkért mind a vérig, mind a végig harcolni nemcsakjuss hív, de szent kötelesség kényszerít? Mit fogunk majd unokáinknak felelni, ha szemeinkre lobbanják: hallottátok a segédért kiáltónak szavát, s nem nyújtátok ki a kart, mely segíthetett vala?

Másutt a koronás fejek nem tartják magokhoz ajátékszín gondját illetlennek. Arra várunk talán mi is, hogy a felsőség vagy másvalaki tegye meg érettünk azt, ami nekünk használjon, ami bennünket gyönyörködtessen? azalatt, míg magunk, mint az atyai gondviselés bizodalmában élő gyermek, gondatlan restséggel veszteglünk? Vagy talán a fösvénység alacsony lelke tartóztat vissza bennünket? Nem, Tek. Rendek! kimondám a gyűlöletes szót, de hinni nem akarom. A haza kíván, nem vért, nem határtalan feláldozást; csak bővségünkből kíván valamit, csak feleslegvalónknak egy részét kívánja; s mi, kik a vendégfogadás törvényeit gyakran érdemetlenek eránt is nem minden vesztegetés nélkül gyakoroljuk; mi, kik a lármás mulatságokban s a kártyaasztal mellett a takarékosság hagyásait olykor-olykor elfelejtjük; mi, kik bizonyos alkalmakkal csillogás által kiismerszeni


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

annyira szeretünk, hogy a kímélést alacsonyságnak fog- nók tekinteni: mi vonjuk-e be markainkat a nemzetiség közoltára előtt? mi ne tartsuk-e alacsonyságnak itt a kislelkű kímélést? Íme Ráday és Wesselényi után a tiszteletre méltó Vida négy egész esztendőkig tartott súlyos áldozatokkal védelmezte játékszínünket; s amit ezen egyetlenegy nemes tehetett, azt az egész nemzet tenni nem fogja-e? S ez az egész nemzet viselni akarja-e a szégyent, midőn majd azt kell hallania: hogy Pestről, Magyarország fővárosából, a magyar játékszín számkivettetett, mert a milliomokból álló sokaság a teher alól kifáradt egyetlenegyet fel nem váltotta? De Bécsben az a magyar gróf, az a Koháry, ki magát az ottani német színért elsüllyesztette, hazafiúnak kiáltatott; s bennünk mindnyájunkban a valóságos haza eránt nem leszen-e annyi szeretet, amennyi ez egyben az idegen haza eránt lángola? S miért éppen csak a hazát emlegetnünk? hát annyira vadak, annyira míveletlenek volnánk-e mi, hogy a szép eránt, egyedül magára nézve vonattatást érezni nem tudnánk? Mi dicső nemzetnek, mi vitéz magyaroknak hívjuk magunkat. Jól van, Tek. Rendek! voltak sok vad népcsoportok, melyek a földkerekség nagy részét győzedelmek közt futották keresztül; félelmet és rettegést terjesztettek ezek magok körül, de tiszteletet nem. Soha egy nép sem ragyogott a nagy nemzetek sorában, hanem ha fegyvereinek szerencséjét a szépmesterségekkel és tudományokkal összekötötte. Oztán nem kénytelenek vagyunk-e megvallani, hogy a mi büszke címeink csak őseinktől szállottak reánk, hogy mi az ő nevöket igenis, de erejöket s szerencséjöket örökségül nem bírjuk? Ily környülállások közt mi által lehetünk reájok érdemesek, ha a szépmesterségeket is megvetjük, s egyéb fogyatkozásaink mellett még míveletlenek is maradunk? Tek. Rendek! a szerencse külső veszélyeit erő s nemes bátorság által meg lehet lábolni, a lélek elajasodása pedig szabadulás reménysége nélkül merít alá.

De nem azt erősítette-e táblabíró úr, hogy ajátékszíntől erkölcsi romlásnál egyebet nem várhatunk? Tagadhatatlanul fontos ellenvetés! Mert hogyan lehessen valami olyast pártfogolnunk, ami szívünk legszentebb érzéseivel ellenkeznék, ami halomra döntené mindazt ajót, amit atyáink példáiból s ajózanabb nevelés karjaiban tanulunk, s amit gyermekeinkbe általplántálni oly szívesen fáradozunk? Azonban vigyáznunk kell, nehogy hirtelen gondatlansággal vakmerő állításra vetemedjünk. Fennáll ajáték- szín, nem egy bizonyos környékben, de számtalan helyeken, számtalan nagy nemzetek között; nem mint egy bizonyos kor mulandó időtöltése, de mint hosszú századok állandó gyönyörködése. Férjfiak, virtussal és tudománnyal és tettekkel ragyogók, örömmel vettenek részt annak mulatságaiban; örömmel látták magok előtt a régiség visszavarázsolt történeteit, s a jelenvalóság nevetségessé tett bohóságait. Mit vesztettek Európának nagy nemzetei, hogy magoknakjátékszíneket építettek, sjeles színjátszóiknak tisztességet és bővséget adtak osztályrészül? s mit nyertünk mi, hogy színjátszóinkat mind ez ideig lakhely és segéd nélkül hagyjuk bolyongani; s előadásaikra szemeinket és füleinket, sorsokra pedig szánakozásunkat bezárjuk? Mutassuk elő hát azt a sok szépet, azt a sokjót, mellyel más nemzeteket azért, mert erkölcsrontó játékszínünk nincsen, felülmúlunk! Mintha bizony minálunk a szűkölködő több enyhítést, a szerencsétlen több vigasztalást, a tévelygő szelídebb visszaigazítást lelne, mint másoknál! Mintha mi szentebbül éreznők az emberiség becsét; különböző vélekedéseinkért egymást nem gyűlölnők; a hazáért szenvedő bajnoknak s a tudományok közt sorvadó bölcsnek oszlopokat emelnénk! Mi adunk talán példát Európának, miként kell az előidő megvesztegethetetlen erkölcseit s tiszteletre méltó szokásait maradékról maradékra általplántálni? Mi? kik nem szintén húsz esztendő alatt saját magunkból kivetkeztünk; s romlott erkölcseket tanulva, idegen szokásokat kölcsönözve, tulajdon zselléreink rongyával cifrázva, még csak azon érzést sem tartottuk meg, hogy egymásra tekintvén, kölcsönösen elpiruljunk. Mi féltjük-e tehát ajátékszíntől erkölcseinket? vagy inkább attól rettegünk, hogy az, a múlt ésjelenvaló képeit előnkbe hozván, lelkiismeretinket felébreszti? De mennél későbben ébred fel, annál több oka lesz kebleinket öszvemardosni.

Jól tudom, Tek. Rendek, mennyi visszaélések történhetnek, s történnek is a játékszínnel. Azonban, ha a visszaéléseket tesszük a dolgok becsmértékévé: mi marad úgy szemeink előtt eléggé ártatlan? Mi volt valaha oly becses, oly tiszteletre méltó és szent, amit a gonoszt óhajtó lélek saját célainak eszközévé nem tehetett, s nem tett volna? De fogjuk-e azért a vallást és tudományt, az emberiséget és hazát kárhoztatni, mert gyakran ez imádandó nevek a setétség tetteire lepel gyanánt használtattak? S tegyük fel, hogy ajátékszín romlást okoz. Elejét vettük-e a romlásnak csupán azzal, ha a nemzeti nyelvet arra fellépni nem engedjük? Jusson eszünkbe, hogy azalatt, míg a magyar szín ügyét elkésett vetekedéseinkben végső veszély közé juttatjuk, csinosabb városaink mindegyikében német színjátszók teljes hazafiúi jussal virágoznak. És vajon egyedül németek látogatják-e meg ezeket, nem tanúja voltam-e, midőn számtalan más magyarokkal együtt maga táblabíró úr Pesten létében az ottani német színt feleségével s leányaival együtt szorgalmatosan gyakorlotta? Ki jöve ott kísértetbe tenyereit öszve- csattogatni, azalatt, míg a kisasszonykák bizonyos német írónak férjfiúság és tiszta erkölcsi érzés nélkül öszvetoldozottszcénái mellett könnyükben úszkáltak? Ki fakadozott javalló kiáltásokra, midőn a nevendékeknek idvességes tanúságul a színen bizonyos grófi leány bizonyos falusi papnak kezét oly rendes ártatlansággal kérte meg? Ki vezette félre tulajdon gyermekeinek elméjét örvendő bámulásával, midőn bizonyos darabban az isten és emberek és önnönmaga előtt bűnös feleség ajózan ész és erkölcs bosszújára férjének örökre nem érdemlett szeretetét újólag megnyerte? Így oltalmazzuk meg tehát magunkat s gyermekeinket ajátékszín ártalmaitól? vagy talán a német nyelv módivá lett hangjai a következhető bajt


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

varázserővel tudják elhárítani? Talán a pesti és bécsi német nevelőházak elfranciázott levegője hatalmas talizmánként lebegi körül az ott nevelt leányainkat? Jaj nekünk, Tek. Rendek, ha az erkölcsiséget féltő principiumokat csak azért keressük elő, hogy általok a haza számára szükséges parányi segédet visszatartóztassuk! Ront ajátékszín? miért mégis a némettől vissza nem irtózni? miért a gravámenek közé nem tétetni, hogy a pesti, budai, pozsonyi, kassai s több más színek bezároltassanak? Ó, jól értem én, hogy mi ez úgynevezett romlás eszközei nélkül többé nem lehetünk! Nemegyszer tapasztaltam, hogy sokunkat a bártfai fáróasztal mellől, a német nézőjátékot megnyitó órán kívül, semmi el nem vonhatott. Mi szeretünk romlani, mi romlani akarunk, Tek. Rendek, de romlásunkon is idegen színtakarunk láttatni. Mert idegen szín minálunk a nemesebb viselet csalhatatlanjele, s a fentebb nevelés tiszteletet kívánó hírmondója. Én ugyan veszteni is inkább veszteném el magamat a nemzetiség körén belől. Mert ha már az is szánakozást érdemel, aki a hasznost, a szépet ésjót egyedül külföldi öltözetben tudja ismerni és szeretni: mit fogunk még a szerencsétlenről tartani, ki gyengeségeiben is külföldiséget akar dicse- kedőleg éreztetni? Itt, Tek. Rendek, s egyedül csak itt, e külföldiség vadászásában fakad romlásunknak forrása! Soha még egy nemzet sem romlott el, mely hazája erkölcseit és szokásait híven megőrzötte. Tettük volna ezt, úgy nem jöttünk volna veszedelembe saját becsérzésünket s az idegen népek tiszteletét elveszíteni. Most, midőn az utolsó szempillantat még talán el nem folyt; most, midőn még itt és ott a hazafiúságnak egy-egy szikrája pillog, s az ősi erkölcsnek egy-egy tüneménye mutatkozik: nem sietünk-e, azt, amit veszni hagytunk, ismétjóvátenni? És hol fognánk mostani fekvésünkben kivált, hol fognánk hathatósabb eszközt találni, mint éppen a kérdésben forgó nemzeti játékszínt? Nemzeti játékszínt mondok, s e név alatt egészen más intézetet gondolok, mintamit, szerteszéjjel bujdosó színjátszóinkról vévén mértéket, alatta közönségesen gondolunk. A mi hibánk, a mi örökre menthetetlen hibánk, hogy a szépmesterségeknek ezen ágát, rövid és fösvény ápolás után, mint a lelketlen mostoha a kelletlen árvát ápolni szokta, az elalacsonyulás csaknem legalsó lépcsőjéig engedtük süllyedni. Soha sem fordítánk arra oly közönséges figyelmet, mely által, a kezdetében külföldi plántát, saját földünken hazaivá tehettük volna. Szánakozásra méltó romladé- kokban senyved az közöttünk, s magán viseli az átkot, melynél fogva minden, aki határaiba lépni mert, szerencsétlen sorsában részt veszen. Ily fekvés bizonyosan egy nagy talentumot sem hoz kísértetbe, hogy a játékszíni pályán akár mint író, akár mit színjátszó feltűnjön, s azt a megvettetésből kiemelje, a külföldiségből kivetkeztesse, s a hazának tulajdonává tévén, általa nemzetiségünkrejóltevő behatással munkálódjék. Mostani vándorszíneinkben nem láthatunk egyebet a mélyén megromlott német színnek még, ha lehetséges, romlottabb visszatükrödzésénél. A mi hideg lelketlenségünk elzsibbasztja íróinkat, kik magyarok lévén, magyar szívekhez szólhatnának; s így színjátszóink kénytelenek a bécsi pórnép mulatságára koholt alacsony tréfákat szedni elő, s azon puha érzelgősségű darabokhoz folyamodni, melyeket a német nagyközség visszafordult ízléssel bámul, s melyek a magyar férjfias lélekkel oly elhatározólag ellenkeznek. Csak a nemzet részvétele állíthat nekünk nemzeti játékszínt, melynek ismertető bélyege ne csak az élet nélkül álló kőfalra festett országos címer legyen; hanem az az önérzés, mellyel annak küszöbein minden magyar belépni fog; az a lelkesedés, mely a közfigyelemnél fogva saját becsének érzésével teljes színjátszót a mindennapi élet körén felülemeli; az a nemes hazafiúság, mely által a hazában bizakodó költő tulajdon érzéseit a nemzet közönségesen uralkodó érzéseivel egybeolvasztja, s ez egyedül lehetséges úton hazafitársait magához felragadja. Így fogja majd a nemzet ajátékszínt s a játékszín a nemzetet kölcsönösen megnemesíteni. Ha lelkesedésbe hozzuk magunkat, hazai karakterünk új színben fog ismét ragyogni, e karakternek vonásait kölcsönadjuk ajátékszínnek, bevéssük a költő lelkébe, felbátorítjuk őt, hogy új, dicsőséges pályát keressen, hogy új, dicsőséges pályára vezesse színünket, melyen ne többé az idegen nép majma, ne többé az idegen romlás terjesztője, hanem a nemzeti érzés tolmácsa s a hazai virtus táplálója lehessen. Itt leszen oztán üldözést szenvedett nyelvünknek bátorsá- gos révpartja; itt leszen a tűzpont, melyből valahára teljes erejében ki lobbanhat, hogy a maga bámulást érdemlő tulajdonainak tartott rangját az európai több nyelvek mellett elfoglalja.

De mit jelent, Tek. Rendek, ezen csúfoláshoz hasonlító mosolygás, melyet bizonyos ajkakon látok elvonulni? Óhajtanám tudni, mi ezen dologban tulajdonképpen nevetséges? Ez a hevület-e, melyet a nemzeti közügy védelmére fordítok? vagy ez a vélekedés, mellyel ajátékszín dolgát a nemzet közügyének lenni gondolom? Közügy a játékszín? akkorjaj annak a szerencsétlennek, aki az enthusiasmusnak már a maga tárgya által megszentelt szavai mellett hidegen maradhat! átok pedig annak a gonosznak, ki hidegségével a kárt-örülő lélek csúfolódását párosíthatja, kit e szent boltozat alatt, ily tiszteletet kívánó vetekedés közben, a hazának gondolata vissza nem dobbant! De bizonyosan azt teszi e mosolygás, hogy ajátékszín csekélyebb, mintsem a nemzet közügye gyanánt tekintethessék. Vaj mi másképpen gondolkoztak a Pest vármegyei rendek, e nemes lelkű sjózan előrelátású hazafiak, kiknek hálára méltó igyekezetök bizony egyebet érdemlett, mint hidegséget és kicsúfoltatást! Vaj mi másképpen gondolkoztak azon számkivetett franciák, kik Amerikának pusztáin elébb építettek francia játékszínt, mint lakóházat magoknak! nevessük ki őket, ha bátrak vagyunk, ha mellettök saját kicsinységünk érzésében kínosan el nem pirulunk! Nevessük ki e lélekkel tölt bujdosó csoportot, mely az óceánon keresztül kebelében viszi hazáját, s az új világ még eddig lakatlan síkjaira plántálja által. Nevessük ki e szent hazafiúságot, mely e kevés számú hősekben veszély és üldözés közt, hazai föld nélkül, idegen éghajlat befolyásaiban is olthatatlanul ég. Nevessük ki e tiszteletre méltó büszkeséget, mely eléggé merész az


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

elhagyatásban is saját becsérzését fenntartani, s lételét csak önnön nemzetiségének érzésében kedvelni. Krisztus így szólott: ahol ketten, hárman öszve- gyűltök (tiszta imádással tudniillik), ott leszek én veletek! Ilyenformán szól a haza is: ahol ketten, hárman összvegyűltök (tiszta nemzeti lélekkel tudniillik), ott leszek én bennetek! mert a hazának szent neve nem csatolja magát a föld porához. Ezen tartomány, melynek kiterjedését most magyar hazának nevezzük, századok előtt más néptől mondatott hazának; őseink a Don mellett is, a Kaspium partjain is, magokkal hordozták a magyar hazát, s magokkal együtt hozták azt ide. Emberek teszik a valóságos hazát, nem ez élet nélkül való halmok és térségek, melyek ezerféle népnek egyforma érzéketlenséggel adhatnak lakást. Valamint a francia lélek lángolása a számkivetés helyét francia földdé változtathatja: úgy, ellenkezőleg, a magyar lélek kialvása születésünk helyét idegen földdé fogja változtatni. Fajuljunk csak lassanként mint elkezdők, s bizony e levegő, melyet eleink vérpárájától megterhesítve szívunk, e kenyér, melyet az ő sírhalmaik felett aratunk, e címerek, melyeket a koporsóikról lekapkodtunk, nem fogják itt a magyar hazát megtartóztatni, nem fogják tehetni, hogy a nemzetiség enyésztével el ne enyésszék.

Azt mondhatná valaki: mit tartoznak ezek ajátékszínre? Hiszen őseink nem ismerték azt, őseink, kiknek példája után buzdíttatunk. – Való, Tek. Rendek! őseink nem ismerték azt, mert nem ismerhették; de maradt volna a nemzet a maga virágzása szép pályáján, bizonyosan megismerte volna; mivel a nemzeti virágzás (s ez már Mátyás alatt megbizonyosodott), a tudomány és szépmesterségek szeretetét maga után vezeti. Oztán mindaddig, míg valamely nemzet felfelé hág, egyedül saját erejénél fogva nemcsak fenntarthatja, hanem minden ártalmas befolyásoktól is megóvhatja magát. Nem így mi, kik három század óta idegen korhoz támaszkodva lépdelünk; kiknek sok kicsinységben, amit az erős észre sem veszen, majd veszélyt rettegnünk, majd oltalmat keresnünk kelletik. A virágzó magyarnak ajátékszín csak egy újabb nemes gyönyörködés tárgya lett volna; nekünk pedig úgy kell azt óhajtanunk, mint hanyatló nyelvünk védelmét, mint enyésző karakterünk palládiumát, mint süllyedő lelkünk felemelő eszközét. Ha ugyan nyelvünkre nézve elégnek hisszük, hogy rajta juhászainkkal tanakodhatunk; ha karakterünket még most is teljes élességében lenni gondoljuk, midőn a hegedülő Bihari magyar nótája mellett tölt poharakat szilajkodva forgatunk; ha lelkünknek elég emelődését találjuk az elavult jussokkal s újonnan vásárolt üres címekkel büszkélkedésben: úgy nincsen többé egyetlenegy szavam is; úgy óhajtom, hogy ily gondolkozásban semmi közönségest, semmi nemzetit ne alkossunk; mert azt csak romlásnak alkotnók. Úgy csak szenvedjük el tovább is, hogy a magyar fővárosban idegenjátékszínnek álljon ragyogó épület; hogy a messzünnenjött vándor ott mindent találjon, csak azt ne, ami őtet Magyarországra emlékeztesse; hogy ajámbor hazafi Pestnek utcáin tolmács nélkül szűkölködjék, s hazáját a hazában félénk tekintettel keresse, és ne találja meg! De nem, Tek. Rendek! ennyire még mi nem jutánk, ennyire még nemjuthatott a nép, mely erővel teljes fajból vett származást. Szenvedések által meggyengültünk, de nem vesztettük el a régi nagyság emlékezetét. Fenn a bérceken nem látjuk-e mindennap őseink váraikat, habár csak omladékokban is? Lenn a mezőken nemezerfelől tűnnek-e fel a halmok, melyek elhullott atyáinkat takarják? Ez emlékeztetőjelekre kényszerítem a Tek. Rendeket, ne tekintsék hidegséggel a nemzetiség sorsával most inkább, mint valaha, összefüggő intézet felállhatását. Őseink országot és szabadságot szereztek és hagytak nekünk; illő, hogy mi is szerezzünk, mi is hagyjunk valamit maradékainknak. S most környülállásinkban mit hagyhatunk mást, mit hagy- hatunkjobbat, mint éppen ezt, amire Pest vármegyei rokonink bennünket figyelmeztetnek? Ismerjük meg a figyelmeztetés mind szükséges, mind dicséretes voltát; örvendjünk, hogy adakozásunknak ily nemes cél tétetett; tegyük méltóvá magunkat a reményre, mely bennünk vetteték; s mutassuk meg, hogy nincsen hathatósabb érzés, minta hazafiúi kötelességnek szent érzése. Vagy ha mindezeket tenni nem akarjuk, vigyázzunk, nehogy valaha Pest vármegyénk legparányibb tagjával is öszvetalálkozzunk! különben minő megalázó pirulással kell majd annak szemeiből azellentmondhatatlan vádat olvasnunk: ti vagytok-e azon hálátlan hazafiak, kik megutáltátok az intést, melyért tőletek égő köszönetet érdemlénk vala? Nem, Tek. Rendek! ezen beszédem legyen bizonyság, hogy én e hálátlanok közé nem tartozom; s ha van közöttünk, ki e gyalázatos nevet hordozni nem irtózik, keljen fel utánam, és cáfoljon meg.

1827

(Kölcsey Ferencz válogatott munkái. Remekírók képes könyvtára. Budapest, é. n. Lampel Róbert [Wodianer F. és Fiai] cs. és kir. udvari könyvkereskedés kiadása)

2.3. KÖLCSEY FERENC EMLÉKBESZÉD KAZINCZY FERENC FELETT2828

Mi szép az emberi élet, midőn a mindennapiság parányi köréből kiemelkedik; s magát valami nagy és szent és milliomokat érdeklő cél után intézi! Mi szép világosító csillagként tűnni fel ezrek előtt; és szabadon, de általmelegűlt lélekkel választani magának pályát; s aztjó- és balszerencse közt, örökre tiszta és soha nem

2828 Tartatott a M. T. Társaság közűlésében szept. 8.1832.


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

hidegülő szenvedelemben futni meg! Azonban ez, ami ily szép, nem egyszersmind ily boldogító is. Hányszor nem talál a hévvel ölelő kar borzalmat okozó hideg illetésre! Hányszor süllyed el a küzdő fénnyel és veszéllyel teljes pályája közepén, áldás és szánakozás által nem kísérve! Sőt hányszor kell magának a fennragyogó célnak nyom és remény nélkül leszállnia, midőn az érette vívó lelke elkeseredésében áll ott, s honának és korának érzéketlenségét átkozza. A sorsnak kedvencei nincsenek, csak eszközei. Kemény részvétlenséggel az egyesek iránt intézi ez az egész menetelét. S így a már elveszettnek látszó magból gyakran hosszú évek után virágoztatja fel a teljes szépségű plántát, nem tartván figyelmére méltónak, hogy az, ki a magot ajelenlét pusztaságaiban egyedül a még akkor kétes reményért hintette le, többé nincs; semléktelen sírja felett díszlik a virágbokor, midőn már sem illat, sem árnyék nem enyhítheti az égő fájdalmat, minek gyötrelmi közt elhamvadott.

E gondolatok támadának lelkemben a hírvételkor, hogy Kazinczy Ferenc élni megszűnt vala. Képzeletim előmbe állították a nagy férfiút, úgy, amint őtet legutolszor e társasági körben láthatám. Itt ült ő közöttünk, a hetven évet meghaladott ősz, a több mint félszázados író, egy készülettel és küzdéssel teljes időszak legrégibb bajnoka; s keblében hordozta borzasztólag szép pályája emlékezetét, s vészek után egy, a nemzet előtt valahára felcsillámló reménytől biztatva, tetteinek önérzésében keresett az élet nyomvasztó terhe ellen enyhűletet, enyhűletet a gondok ellen, mik végnapjáig kínozták. Eszköz volt ő is a sors kezében; izzadott ő is azért, aminek gyümölcseit aratni más fogja; félszázadig küzdött a pusztában, s egy messze pillantás az ígéret földébe lőn mindenjutalma.

Jól érzem én T. Társaság, midőn e tiszteletre méltó kör elhunyt tagjának emlékezetét megújítom, nem kellene ily elbúsító képeket mutatnom fel. Azok közt állok, kiknek szent kötelességök, minden egyebet félretévén a haza dicsőségét eszközleni; s felednem kellett volna talán Kazinczyt, az embert, a szenvedettet; és egyedül a literátort állítnom elő, tiszta nyugalomban: mint művész a márványszobrot, hogy reá koszorúkat aggassunk. De az én lelkem minden ideái öszveolvadásban vagynak egymással, s a szív húrain rezegnek keresztül. Rokonom és barátom, tanítóm és társam vala; s most, midőn szavam az elnyúgodott felett fog hangzani: kebelembe zárjam-e fájdalmamat? Féljek-e, ha kínos érzelmeket rezzentek fel; s a visszaemlékezés szelíd óhajtásai helyett könnycseppeket fakasztok? És bár fakaszthatnék szívből forró vérkönnyeket! bár szózatom villámerővel rázhatná keresztül a hazát, s e nemzetet! mely saját jeleseit századok óta könnyezetlen látá sírba szállani; s nem tudá, hogy kebeleik sebbel rakvák valának-őérette; nemtudá, hogy neki áldozánakfel minden szerencsét; maradékaikra nem hagyhatván egyebet a meg nem ismert, meg nem jutalmazott, sokszor éppen eltaposott érdem keserű dicsőségénél.

A végzet akará ezt így! és valóban ritka szép és jó kezdődött és tenyészett valaha előrement áldozatok nélkül. Kenyér után indúl a sokaság, magányos hasznokat vadász, s azt, ami az egészet érdekli, ami lelket táplál, nemzeti erőt fejt, s gyümölcsei csakjöven- dőben érnek meg, gyűlöli. Atyáinkat hosszú zsibbadás lankasztá; volt idő, mikor bűnösen feledének mindent, ami őket a porból, hova hullának, felemelhetné vala. Néhány kevésnek mellében támadt a gondolat: a haza veszélyben forgó nyelvét ragadni meg, ezt felvirágoztatni, ezt erőre hozni; s erejével rázni fel az álomba süllyedt népet, hogy lásson és érezzen. De a nép őket nem hallgatá; de a népnek ereje nem volt őreájok fel- s ajövőbe kipillantani; s így elhagyatva futák meg a pályát, különködőknek tartattak, s kinevettetének; mert nem akarák követni a bölcsességet, mely egyedül ajelenlét hasznairól gondoskodik. Ily környűlmények közt lépett fel, ily környűlmények közt küzdött a mi Kazinczynk is; nem haszon nélkül a nemzetre, nem nyom nélkül ajövő korra nézve; de fájdalmul önmagának. Mert koszorúi nem enyhíték, hanem égették homlokát; s neve híres voltát élte nyugalmával fizeté. Pedig ő vala, ki fiatalsága küszöbén, még csak tizenhat évű gyermek, íróink parányi körében megjelenvén, nemes, de tiszteletben kevesektől tartott célját el nem csüggedő erőben, páratlan állandósággal, szünetlen haladásban követte. Ő vala, ki nemzetének negyven év előtt hirtelen fellobbanó s hirtelen elalvó tüzét olthatatlan hordá kebelében még akkor is, mikor lélek- fagylaló vészek környékezék. Ő vala, ki a szerencsét sem nem ígérő, sem nem nyújtó literátori pályára számosokat tüzelt fel; s mozgást és életet öntött a tövises útra, mit sok mások elunatkozva, kétségtől leverve pusztán hagytanak. Ki nem emlékezik vissza az ő Gessnerére s Bácsmegyejére? Mi maradandó behatást tőn a szépízlésű fiatal író, ki alantmászás és iskolai feszesség helyett könnyű lebegésű fenséggel és csínnal jelene meg, s a valaha tökéletre jutandó magyar prózának első talpkövét alapítá! A kassai Magyar Muzeum, saző Orpheusa sebesen eltűnőjelenetek valának ugyan: de az általok hintett mag évtizedek után sokat ígérő virágokat vala termendő.

Azonban miért említem ezt? Ő még akkor ifjúsága erejében élt; s polgári fekvése által a literátorkodást kísérő kedvetlenségektől födezteték. Csuda-e, ha a lánglelkű ember fáradatlan munkált? ha a közönség részvétlenségét csüggedetlen tűrte? ha magát feledvén, hazájának szentelé mindenét; és a sivatag jelenben csak a virágzó jövendőt szemlélte? Dejött az időpont, egyike azoknak, miket a sors lesújtó villámként rejteget felhőiben, hogy váratlan rohanással öldököljenek; és íme ő tettei s hatása munkás köréből láncok közéjut; és szabadságát s élte minden reményeit hetedfél hosszú évig siratja. Hány nem veszté el bátorságát, hány nem mondott le keble legforróbb vágyairól, kit a szerencse nem éppen ily keményen próbála meg! A mi barátunk búban, mint


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

örömben, kétség, mint remény közt, saját ideáljához hű maradt; és a brünni erősségben, mint a kufsteini hegyormon s a munkácsi vár falai közt, szerelme a nyelvhez nem kisebbedék. Ott a vigasztalástól üres magányban érlelte meg ő a nagy gondolatot: újító változást hozni a nyelvbe; s ezáltal ízlésünknek, gondolkozásunk módjának s a tudományi mívelődésünknek más és nagy befolyású utat mutatni.

A mi magyar nyelvünkkel véghezvitt újításokat sokan nevették s nevetik maiglan; pedig azok a nemzeti, ébredező szellem természetes kiütései valának. Ezen szellem mint mindég és mindenütt, úgy most is és közöttünk, egyes jelentekben tűntette fel magát, hogy lassanként közönséges legyen. Nyelvünket ragadá meg legelőbb, ez lévén a legtermészetesb mód egymást érteni, egymásra figyelmezni, ideákat venni és adni, s azt, ami a kebelben titkon és külön forr, nyilvánná és egyetemivé csinálni. Ily szempontból tekintem én a nyelvvel kezdett s gyors rohanással előretörekedő változást. Mert semmi sem esik e világon ok és egybefüggés nélkül; ami történik ma, annak mag- vai század előtt, s talán senkitől nem sejtve hintettek el; s ami történni fog század után, az a mostani tettekből, gondolatokból vagy talán csak sejdítésekből ver magának gyökeret. Homályban él és munkál az író, s egykorúi által kicsinységekkel bajlódónak tartatik, mert idejét idegen szavak magyarrá tételével, régiek keresgélésével s több ily parányisággal vesztegeti. De a vezető okot legtöbbnyire csak a következés világosítja fel; s tisztán csak a maradék fogja láthatni: miként nyert az egész nemzet szó által ideát, idea által tettet s tett által jóltevő, egyetemi változásokat; miként lettek százados előítéletek semmivé; miként enyésztek el egymás után száz meg száz lélekszorongató formák; s mindezek után miként lőn lehetségessé sok szép ésjó, minek forrásai, hosszú időkig zárva lévén, folyást nem lelhettek.

Kazinczy nem vala legelső, nem is egyetlenegy, ki a nyelvvel történt nevezetes fordulást kezdé és eszközlé. De övé a dicsőség, hogy ízlést párosított igyekezeteivel, hogy dolgozásait érzelmei hevével el tudta önteni, s hogy a régiség tudományát, mit Baróti Szabó keresett, s ami Révait naggyá tevé, teljesen méltánylá. Csak így s csak neki lehetett hatalmában oly széles terjedtségű befolyást szerezni, s oly közönséges erővel hatni a nyelvre és írókra: mint nem még ez ideig senki más. A közelebb múlt ötven s egynéhány év alatt ki volt íróink közül, kivel e férfiú kisebb vagy nagyobb érintésben nem állott volna? ki nem kereste ismeretségét, a Jelesnek, kit Orczy és Ráday szerettek, kit Báróczy kedvele, kinek Virág és Révai barátai valának, ki Dayka és Csokonai kifejlésökre nagy befolyást gyakorolt? Keresztülnézek íróinknak itt, e tiszteletre méltó gyülekezetben jelen álló koszorúján; és sokat látok, ki a legelső szikrát Kazinczy lánglelkétől kapá; s kit futásában ennek példája vezérlett, s állhatatossága őrizett meg visszahanyatlástól. Neki nem volt elég lelke minden erejét és szíve minden érzelmeit a nagy célra szentelni; dolgozásoktól elborítva sem fordítá el a haza serdülő ifjairól tekintetét; s minden hevülő pillantás, minden kilobbanó gerjelem, mely bennküzdő erőt s munkavágyat bármi távolról sejdíttetett, részvételét nagymértékben nyeré meg. E részvétel által adott ő sok múlólag kipattanni látszó szikrának maradandóságot; e részvétel által ki sok kezdőnek azt, amit boldogabb fekvésű népeknél az olvasóközönség első tapsai visznek véghez. Mert volt idő, keserűen emlékezem vissza, midőn a literátori pályára készülő ifjút szülői mint veszni indultat siratták; midőn magyar könyvet magyar írón kívül más nem ismert; s midőn a fiatal művész egykorúi közt sem talált keblet, hol kiömölhessen. Hány nem némult el akkor, mint a fogságba zárt fülmile, végképpen? S hány nem fogott volna még elnémulni, hanem ha ő a síriglan buzgó, nyújtottvolna vigasztaló szót? Mert ő mondhatá még nagyobb igazzal, mint az Anchises fia: Ifjú! rényt és való munkát tőlem tanulj, szerencsét másoktól.

S nemcsak azokra hatott ő, kik nevét és műveit tiszteletben tartották; hanem azokra is, kikeránta ellenséges indulattal viseltetének. Valának ugyanis nem kevesen, kikvagy érdemeit irigylették, vagy művítéletei által érdekeltettek, vagy okfejeit, miken dolgozásait alapítá, veszélyeseknek lenni hitték. Ezek körébül üté ki magát a sokáig titokban forrott nyelvújítási pör, mely Kazinczyellen intézett személyes csapást; sok, a literátori viadalmakkal köz-, illetlen szcénákat tüntetett fel: de tárgya által a nemzetben eddig szokatlan figyelmet gerjeszte; s a rákövetkező ellenhatásnál fogva íróinkba elevenséget öntött, serdülő ifjúságunk elébe szebb és terjedettebb pályátjelelt, s azt, amit ez ideig nem bíránk, egy olvasóközönséget alkotott, számra és részvétre kicsinyt ugyan, de reménytadót, hogy valaha nevekedni s íróink eránt melegedni nagyobb mértékben fog. S ez okra nézve az én ősz barátomat sohasem tartottam szánásra méltónak a nyilak miatt, miket ellenségi kezek reája mint íróra lőttenek. Nem zavarhatták volna ezek öregkora nyugalmát, ha azt a sors más oldalról keményebb csapásokkal nem rabolja el. Mert példaként ragyogni s minden fogyatkozások mellett is, miket az emberi természet szükségesen hoz magával, s minden ellenigyekezetek mellett is, mik ezen fogyatkozásokat vagy nagyon kitüntetni, vagy költöttekkel is számosítni törekednek, tisztelőket és követőket találni: vigasztaló érzelem. S mint kell e vigasztaló érzelemnek erősödnie, midőn az ellenfél által hintett mag saját örömünkre s hasznunkra virul fel! s ha Kazinczy, mint hiszem és tudom, a nemzeti nyelvet és hazát tiszta szerelemmel ölelte által: mily könnyen kellett neki gúnyt és megtámadtatást tűrnie, midőn az ellene szánt csapások által a nyelv feléledése nagy munkáját elősegíttetni szemlélte! Az önérzés, mit ő oly méltán hordhatott keblében, irigylést érdemelne; ha valamit irigylenünk lehetne a férfiúnak, kinek a sors ez érzelmen kívül oly igen keveset nyújt vala.


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

Sok mindennapi embert hallék már életében és halálában magasztaló beszéddel hirdettetni; de gyűlöletes előttem minden hízelkedés, s kivált a koporsón túl, hol a történet komoly múzsájának országa kezdődik. A való érdem alakja nagyító csövek nélkül is tisztán látható; s úgy hiszem, azoknak, miket eddig elmondottam, sem bizonyítására, sem mentségére szükségem nem leend. Mert nem állítám, hogy Kazinczy örök emlékű műveket hagyott maga után: mint az Ilias; nem mondám, hogy nyelvünket a lehetség felső pontjára hágtatta, s hogy törekedésin túl már nincs haladás, kívül már nincsen út. Csak azt mondám: Kazinczy ízlést erőhez csatolva kezdett a nyelvvel küzdeni oly korban, midőn az egy nagy és következéssel teljes mozdulatra vala hajlandó, s ízetlenség és gyöngeség által örökre hibás utat vett volna magának. Kazinczy a maga Gessnerétől fogvást a Pannonhalmai Útig minden írásait csínnal, hévvel és ifjúi élettel öntötte be, s ezáltal az írósereg figyelmét magához ragadván, literatúránkban új időszak alapítója lőn. Kazinczy fellázasztott maga ellen sok írót, s ezzel oly kilobbanást okozott, mely írókra és nemzetre elektromi szikra gyanánt munkált, s a literatúra pa- rány körét kiszélesítette. Ezek az ő nagy és tagadhatatlan érdemei. Mert prózája minden fogyatkozási mellett is örökre szép lesz ugyan; versein művészi kéz fog is- merszeni, s kivált epigrammjai a költés koszorújában hervadatlan virágok maradnak; de a nemzetet nem ezek által tevé hálaadósává. Szellem vala ő, mely a tespedő egészet oly sokáig csaknem egyedül eleveníté; s lépcső, melyen egykorúi magasbra hághassanak, s a szerencsésebb maradék tetőre juthasson. A sors talán nem fog bennünket ismét elsüllyeszteni; s így eljön az idő, el kell az időnekjőnie, midőn az ő és az együtt élők dolgozásai ragyogó művek által fognak homályba tétetni; csak a lélek, melyet ő az egésznek kölcsönözött, meg nem szűnik folyvást ragyogni és munkálni, míg a nemzetiség utolsó szikrája el nem hamvad. Ez oldalról kell őtet méltatnunk; s ez oldalról mit nem érdemlett ő mitőlünk? Nyelvünk bajnokává szentelé magát; s e nyelv a mi őseink egyetlenegy hagyománya, mit a századok pusztító vészei közül kevés hű kezek ragadhatnának ki. És ti hűvek, hol vagytok? hol a hála, mit a hazától érdemlétek? hol a könny, mely szentté tenné a sírdombot, mit hamvaitok felett a mindennapi szokás szűken hányatott?

Epések lesznek talán szavaim; de keserű, kínos emlékezetek támadnak lelkemben. Mert gondolkodom a népről, mely Zrínyit, az írót, el tudta feledni; mely Faludit, míg élt, nem ismeré, mely Révairól hallani nem akart; mely Baróti Szabót és Virágot meg nem siratta; s melynek kebelében az ötvenhat évet szakadatlan munka közt eltöltött Kazinczy nyomorúsággal élt és holt. Ö szép reményekre születve, sokat ígérő ifjúságot élve, hirtelen a sors által leveretett; s midőn előtte minden pálya a literátorin kívül bezáródék, az egyetlenegy pályán közönségünk elvoná kezét a magát neki áldozó elől; hogy tévelyegjen elhagyatva, küzdjön nem segítve, s arca izzadását és szeme vérkönnyeit hagyja jelül kéziratain, s árva gyermekein ínségét. Két rendbeli folyóírásai részvétlenség miatt mindjárt kezdetben elakadtanak; nyomtatott számos művei tizenegymillió népesség között vevőt nem leltenek; legnagyobb becsű kéziratinak nyomtatót nem talált; s halálig tartott fáradozásai jutalmát nem arathatta az országban, hol annyi idegen gazdag táplálást nyert magának. Voltak ugyan, tagadni nem fogom, kik őfelé is részvevő keblet nyitottak, s kik életének gondjait egyes jótétekkel enyhítgeték: de a nemzet nagy írójánakjótétekre szorulni nem kellene; s pillantatonként nyújtott vigasztalás hosszú kínokat nem orvosol. Ah, láttam én ezen kínokat! mert tanúja valék álmatlanul töltött éjjeleinek; tanúja valék a fájdalmas ejajdulásnak, midőn barátja vidám asztala mellett gyermekeire visszaemlékezett. Megrezzent akkor minden ideg kebelemben; s véráldozatnak képzelém a szent öreget, mely a nép bűneiért utolsó hörgé- sei közt vonaglik.

Társaim, nem szenved ő többet! Lenyugvék ősz fürteiben, a széphalmi lak romai közt, úgy hunyván el: mint századok előtt, a nyúgoti tenger partjain egy más hazának fia – Camoens. És gyermekeit idegen kéz fogja ápolni; és sírját szívszorulva kerüli ki a magyar nyelvművész, sorsától rettegvén. S bár emlékezete keserű voltát szerencsésb évek hamar feledtetnék el! hogy a maradék előtt csak dicsősége ragyogjon; kínai pedig megfoghatatlanok legyenek.

1832. szeptember 8. (Kölcsey Ferenc összes művei. 1. kötet. Budapest, 1960,Szépirodalmi Könyvkiadó)

2.4. BÁRÓ EÖTVÖS JÓZSEF A TUDOMÁNY NEMZETI HIVATÁSÁRÓL2929

Mindenkinek állása azon befolyástól függ, melyet körére gyakorolni képes. Így van ez nemcsak egyeseknél, de nemzeteknél is, s így volt minden időben. Mert habár akkor, mikor a magasabb műveltség csak az egyházi rendnél volt található, s a nagyobb birtok kizárólag a nemesség kezében összpontosult, az állam csak ezen osztályok által kormányoztatott; és oly korszakokban, melyekben a népek csak csatamezőkön érintkeztek, minden nemzetnek állása kizárólag harcias tulajdonaitól függött: bizonyos, hogy minden felsőbbségnek oka, akkor, mint most, nem az egyesek törvényes kiváltságaiban vagy a népeknek historiai jogában, hanem azon befolyásban kereshető, melyet a nagyobb birtok és intelligencia egyes osztályoknak és harcias erényei egyes nemzeteknek adtak. Ezt bizonyítja hazánk története is; s a kitűnő állás, melyet nemzetünk a XIV. századtól a

2929 A Magyar Tudományos Akadémia XXIX. nagygyűlésén mondta el az elnöki székből.


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

XVI-ikig elfoglalt, és fennmaradásunk a törökjárom korszakában szintúgy, mint azon tény, hogy a magyar nép éppen akkor süllyedett legmélyebbre, mikor a XVIII. század kezdetével a veszélyek megszűntek, melyek létünket fenyegették, s országunk csaknem másfél századig ellenséget nem látott határai között, csak egy példával többet nyújt annak bebizonyítására, hogy oly nemzetnek léte biztosítva van, melynek fennmaradása a civilizáció érdekében szükséges, s hogy a legnagyobb veszély, mely országot vagy nemzetet fenyegethet, az, ha fennmaradása az emberiség érdekében közönyössé válik.

Végképp nem a szám s a geográfiai helyzet s nem a szerencse adományai, hanem a képesség s erény jelölik ki mindenkinek helyét; s ha a sors egyes nemzetet néha a szabadság s hatalom nem várt fokára emel is: dicsősége hasonló a hullámhoz, melyet a szél hatalma magasra emel, hogy egy rövid pillanat után ismét természetes színvonalára süllyedjen vissza; mert e világon minden csak azon helyet tartja meg, melyet betölt.

E vigasztaló tapasztalás, melyet a történetből meríthetünk, egyszersmind azon meggyőződéshez vezet: hogy miután minden egyes népnek állása azon befolyástól függ, melyet az emberiség közös céljának előmozdítására gyakorol, azon iránnyal, melyet az emberiség különböző korszakokban követ, változnia kell azon iránynak is, melyben az egyes nép nemzeti nagyságának megalapításán dolgozik, és be kellene hunyni szemünket az iránt, mi körülöttünk történik, ha megfeledkeznénk azon tanulságról, melyet ebből meríthetünk.

A világ – legalább amennyire keresztény civilizációnk befolyása terjed – újabb időben nagy átalakuláson ment keresztül, melynek az államok egymás közötti viszonyaiban s a társadalomban történt változások csak egyesjelenségeit képezik. Alapja ez átalakulásnak azon befolyásban található, melyet napjainkban szellemi tényezők az államra s a társadalom minden viszonyaira gyakorolnak.

A büszke jövendölés, hogy „a tudomány hatalom”, korunkban teljesült, legalább annyiban, hogy többé nincs hatalom tudomány nélkül.

Nincs kör, hol ki nem jelölhetjük azon hatást, melyet a tudomány állapotainkra gyakorol, s ez nem csekélyebb az állam s társadalom, mint anyagi fejlődésünk körében. Mert ki nem látja, miként az, hogy korunkban bizonyos kiváltságok megszűntek, csak azon befolyásnak köszönhető, melyet napjainkban az ész és tudomány, azaz nem örökösödés törvényei szerint bírt tulajdonok mindenre gyakorolnak, s hogy valamint századunk demokratikus iránya ebben találja magyarázatát, úgy azon állás is, melyet egyes államok egymás irányában elfoglalnak, inkább azon előnyöknek következése, melyeket nekik szellemi kifejlődésük biztosít, mint azoknak, melyeket a természetnek köszönnek.

Ezen nézetek vezették törvényhozásunkat is, midőn annyi teendői között, melyek sürgetőbbeknek látszottak, mindenekelőtt a nemzet szellemi fejlődésére fordítá figyelmét, s arra törekedett, hogy népoktatási törvényében mindenekelőtt a nemzet művelődésének biztos alapját rakja le, mert belátá, hogyjólétünk emelésére irányzott egész törekvésünk, a közigazgatás és igazságszolgáltatás körében célzott minden javításnak, sőt még a polgári szabadság ésjogegyenlőség megalapítására alkotott törvények is, meddő kísérletek fognak maradni mindaddig, míg a nemzet kultúrviszonyai politikai institutióinak meg nem felelnek.

Bizonyosan nincs senki, ki a népnevelés túlnyomó fontosságát el nem ismerné, s nem helyeselné törvényhozásunk eljárását, mely mindenekelőtt erre fordítá gondolkodását; de nem kevésbé tagadhatatlan az is, hogy a népnevelés a nemzetet még nem emelheti a műveltségnek azon színvonalára, melyre törekednünk kell.

Demokratikus korszakban élünk, s ez általános irány észrevehető a szellemi törekvések mezején is. Valamint a múlt században azon uralkodók s egyesek, kika műveltségért buzogtak, csak a tudomány és művészet magasabb ágaira fordíták figyelmüket, s a népnevelés ügye csaknem mindenütt háttérbe szoríttatott; úgyjelenleg mindinkább szaporodik azoknak száma, kik a magasabb tudományt, mely a praktikus életben közvetlenül nem alkalmazható, ha nem is fölöslegesnek, legalább olyannak tartják, mi a nemzetnek legszebb dísze, de végre is csak fényűzési cikk, melynek megszerzését az egyesnek lelkesedésére vagy hiúságára bízhatjuk, és melyért a nemzetnek áldozni legalább addig nem szabad, míg a népnevelés minden szükségeiről gondoskodva nincsen.

De a tapasztalás megcáfolja e nézetet; s akár az utat vegyük figyelembe, melyet a civilizáció fejlődésében követett, akár korunk tapasztalásait: az ellenkező meggyőződés- rejutunk. Mint a napvilág elébb a legmagasabb csúcsokat világítja meg, s csak később terjed el a rónaságon, behatva végre a legszűkebb völgyekbe is: ugyanezen utat követi minden civilizáció, s az egész történetben nem mutathatunk fel példát, hogy a tudományokban tett haladás nem vont volna haladást maga után a társadalom és politikai élet körében is. Lehetetlen, hogy azon igazságok, melyeket a tudomány feltalált, előbb-utóbb az élet minden viszonyaira ne alkalmaztassanak, és akik a tudományt, melynek közvetlen anyagi hasznát nem látják, fölöslegesnek hirdetik, hasonlók ahhoz, ki a magas hegyláncot, melynek sziklái vetéseket nem teremnek, haszontalannak tartaná,


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

elfeledve, hogy a folyó, mely rónaságon termékenyítve átfolyik, csak e kopár csúcsok között vehette eredetét.

Valamint az anyagi, úgy a szellemi érdekek terén szolidaritás létezik; s miként – dacára azon panaszoknak, melyeket a munkások az iparral foglalkozó nagy kapitális ellen emelnek – el kell ismernünk, hogy ott, hol nagyobb kapitális az iparral nem foglalkozik, ennek magasabb kifejlődése lehetetlen: úgy a népnevelés, melyet ajogegyenlőségs haladás alapjának tekintünk, csak ott teremheti várt gyümölcseit, hol a tudomány érdekei el nem hanyagoltatnak.

Átlátta ezt intézetünk nagy alapítója, s ha ő, kit méltán a legnagyobb magyarnak nevezünk, a nemzet regeneratióját tűzvén ki feladatául, reformátori művét éppen akadémiánk meglapításával kezdé meg, s ha a nemzet később e palotát emelte a tudománynak, akkor, mikor a falusi még szerény hajlékot sem talált; ez csak azt bizonyítja, hogy a nagy férfiú belátta, hogy a nemzet érzi az összefüggést, melyben a tudomány egész nemzeti fejlődésünkkel áll.

S vajon mi erről megfeledkezhetnénk-e? s azon meggyőződés, hogy midőn tudományos feladatunkon dolgozunk, egyszersmind a honnak legfontosabb érdekeit mozdítjuk elő, nem fogja-e még nevelni buzgóságunkat? Mondják: a tudósnak nincs szüksége ily serkentésre, s lealázza a tudományt, ki azt bármi más célok eszközének tekinti. Cél az magában is, s ki a valóért lelkesül ‒ s csak az érdemli a tudósnak nevét ‒, az nem keres más jutalmat, mint azon gyönyört, mely szívét eltölti, ha a valóhoz közeledik.

Mindez igaz. A tudománynak nincs hazája, nincs nemzetisége. Magasan áll az küzdelmeink fölött, s ki egész életét ennek szentelheti, ki mindig magasabbra törekedve odaért, honnan – mint a hegytetőről a rónaságon elszórt falvak s városok, az ember fáradozásainak s küzdelmeinek színhelye – mindig kisebbnek látszik, kit gyengesége vagy kötelességei emelkedésében nem gátolnak: azt méltán boldognak nevezhetjük.

Miután természetünk úgy hozza magával, hogy megnyugvásunkat csak erős meggyőződésben találhatjuk, a hit után csak a tudomány boldogíthat, sőt a megelégedés, melyet ebben találunk, még élénkebb lehet, mert azon megnyugváshoz, melyet csak erős meggyőződés adhat, még azon öntudatjárul, hogy azt magunknak köszönhetjük.

De vajon a sors azon ritka kedveltjei is, kiket csak a tudomány tiszta szeretete lelkesít s kik távol az élet küzdelmeitől, tágabb látkörön kívül mást nem kívánnak a világtól – vajon a tudomány emberét is vissza fogja-e tartóztatni törekvésében azon gondolat, hogy midőn magas céljának él, egyszersmind embertársainak javára dolgozik, hogy nemzetének dicsőségét, hogy az őt környező hazánakjólétét mozdítja elő; s nem fog-e inkább vigasztalólag buzdítva hatni reá is, legalább azon pillanatokban, melyek a tudósnak életében talán még többször fordulnak elő, mint más pályán – midőn erőnket lankadni érezzük, s törekvéseink eredményén kételkedni kezdünk?

Nemesebb törekvéseink nem állanak ellentétben egymással, s ha újabb időben többször azon kérdés állíttatott fel: vajon az akadémia akkor felel-e meg inkább hivatásának, ha eltekintve minden nemzeti érdektől, tisztán a tudományt tűzi ki céljának, vagy akkor, ha a tudományt csak eszköznek tekintve, kizárólag a nemzet érdekeit tartja szem előtt? én ezen kérdés tárgyalását, mely oly éles vitatkozásokra adott már alkalmat, legalábbis meddőnek tartom.

Miután minden nép, mely a tudomány törekvéseiben részt vesz, egy új erő, minden nyelv, melyen a tudományt műveljük, egy új eszköz, minden ország, melynek története és természeti viszonyai tudományosan megvizsgáltatnak, egy új tér, mely ismereteink terjedésére nyílik, s így a tudomány közös érdekeit semmi által nem mozdíthatjuk inkább elő, mint midőn azt nemzetünk körében terjesztjük, saját nyelvünkön műveljük, s hazánk viszonyainak megismerésére felhasználjuk; s miután nemzetünk állását a jelenben, emelkedését a jövőben csak úgy biztosíthatjuk, ha tudomány körében is mentül magasabbra emelkedünk: a két különböző kiindulópont egy célhoz vezet.

Azon kérdés fölött: mi akadémiánknak közvetlen feladata? nézeteink eltérhetnek egymástól; de azon kérdés iránt: mi mindenikünknek, minden egyes akadémikusnak kötelessége? csak egy meggyőződésünk lehet; s a lelkesedés, mellyel a tudomány s az, mellyel hazánkjövője iránt viseltetünk, egyiránt intenek: hogy lankadatlanul haladjunk a pályán, s hazai tudományunkat s vele intézetünk fényét mennél magasabbra emeljük, nem feledkezve meg soha arról, hogy miután az akadályok, melyek tevékenységünknek előbb útjában álltak, eltávolíttattak, a nemzet most méltán nagyobb eredményeket követel munkásságunktól, s hogy reánk, minte hon minden polgáraira nézve, a szabadsággal, melynek birtokába jutottunk, egyszersmind kötelességeink is növekedtek.


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

(Közli: Dr. Alszeghy Zsolt ‒ Dr. Sík Sándor: Retorika a gimnázium, reálgimnázium és reáliskola V. osztálya számára. Budapest, 1928, Szent István Társulat)

2.5. KOSSUTH LAJOS 1848. JÚLIUS 11-I BESZÉDE A HADERŐ MEGAJÁNLÁSA ÜGYÉBENKossuth Lajos pénzügyminiszter (Hosszú éljenzések közt a szószékre lép.) Uraim! (Felkiáltások: Üljön le!) Engedelmet kérek, majd ha ki fogok fáradni. Midőn a szószékre lépek, hogy önöket felhívjam, „mentsék meg a hazát!”: e percnek irtózatos nagyszerűsége szorítva hat lelkemre.

Úgy érzem magamat, mintha Isten kezembe adta volna a tárogatót, mely fölkiáltsa a halottakat, hogy ha vétkesek vagy gyöngék, örök halálba süllyedjenek; ha pedig van bennök életerő, örök életre ébredjenek. Uraim! így áll e percben a nemzet önök kezében; és isten kezökbe adta a mai határozattal a nemzet életét, de kezökbe adta a nemzet halálát is. Önök határozni fognak. De éppen, mert e perc ily nagyszerű, feltettem magamban, uraim! nem folyamodni az ékesszólás fegyveréhez.

Lehetetlen nem hinnem, lehetetlen nem meggyőződve lennem, hogy bármiben különbözzenek is a vélemények e házban, a haza szent szeretete, a haza becsületének, a haza önállásának, a haza szabadságának olyan érzete, hogy azért utolsó csepp vérét is kész a ház feladni: ez mindnyájunkkal közös. (Éljen!) És ahol ezen érzés közös, ott nem kell buzdítani, ott a hideg észnek kell az eszközök között választani csak.

Uraim! a haza veszélyben van. E szót elég volna tán száraz ridegen kimondanom; mert hiszen a homály a szabadság napjának felvirultával lehullott a nemzetről, és önök látják, miként áll a hon. Önök tudják, hogy az országban dispositiójukra levő sorkatonaságon kívül közel 12 000 önkéntes honvédsereg állíttatott. Önök tudják, hogy a törvényhatóságok föl voltak szólítva a nemzetőrségi seregek mobilisatiójára, miszerint legyen erő, mely képes legyen megvédeni a hont és megtorolni a bűnt odalent a széleken. És e felhívás a nemzetben visszhangra talált.

Ha a nemzet nem érezte volna, hogy veszély van, nem talált volna nála visszhangra. Ez maga elég mutatványa annak, hogy a veszélynek érzete közös. De én azért mégis úgy gondolom, hogy köteles vagyok önöknek, uraim, nagyobbszerű vonásokban csak – és ezúttal nem minden apró részleteiben – a haza állapotának némi rajzát előterjeszteni.

Amint a múlt országgyűlés szétoszlott, és az első felelős magyar miniszterium hivatalába lépett, üres pénztárral, fegyver nélkül, honvéderő nélkül: lehetetlen volt mély fájdalommal nem éreznie a nemzet állapotának irtózatos elhanyagoltságát. Én egyike voltam azon számosoknak, kik éveken keresztül figyelmeztették a hatalmat, és figyelmeztették a nemzetet: legyen igazságos a nép iránt: mert majd késő lesz. Most az egyszer talán még a hazafiúságnak közös érzete és a közös lelkesedés elháríthatja fejünkről a késő szót s annak egész súlyát.

De annyi bizonyos, hogy elkésett a nemzet és a hatalom az igazságosságban, s mivel ezen perc elkésett, azon perc, melyben először volt igazságos a nép iránt, bomlásnak indította a népviszonyokat. Ezen viszonyok közt vettük át a kormányt, megtámadtatva árulás, pártütés, reactionális mozgalmak és mindazon szenvedélyek által, melyeket átkos örökségül hagyott reánk Metternich politikája. Alig voltunk a kormányban, sőt még csak össze sem jöhettünk mindnyájan, már a leghitelesebb tudósításokat vettük arról, hogy a pánszláv mozgalmak a felvidéket nyílt lázadásba borítani szándékoznak nemcsak, hanem a napot is kitűzték már, mikor törjön az ki Selmecen. Nagyobbszerű vonásokban akarok csak szólani, azért itt megállapodom, és egyedül annyit mondok, hogy a felföld nyugodtan van. De ezen nyugalom nem a biztosságnak nyugalma, és meglehet, sőt valószínű, hogy ez tűz, mely a hamu alatt lappang.

Az ország közepén maga azon magyar faj között is – mely életrevalóságát amott a Dráva-vonalnál és az ókéri tábor táján mindennap mutatja – nehéz volt a népnek a hosszas szolgaság után megbarátkozni a szabadság eszméjével, és magát tájékozni annak első viszonyai közt: mert nem hiányoztak bujtogatók, kik a népben aggodalmat költöttek, még azon nem mondom adományok, hanem igazságok iránt is, melyeket nekik a múlt országgyűlés megadott. Kilenc hét múlt el azóta: az ország belenyugodt, s a magyar faj áldozatra kész, önkényt s nem kényszerítve viszi életét oda, hova felszólíttatik.

Horvátország nyílt pártütésben van. Sok évek folytak le azóta, uraim! mióta e hazában nem egy, nem két ember figyelmezteté a hatalmat, hogy midőn az illír bujtogatá- sokat szítogatja – szítogatja mondom, nemcsak elnézi –, oly kígyót táplál keblében, mely az uralkodóháznak vesztét fogja maga után következtetni. Azt gondolták azon urak ott lent, hogy mivel a lázas állapot, melyben Európa van, megingatta az országnak minden oszlopait a


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

fönnlevő viszonyokra nézve, mármost nyílt pártütésben törhetnek ki büntetlenül. Én, uraim! ha e pártütésre a magyar valamely alapos okot szolgáltatott volna, e percben is, nem tekintve azt, hogy pártütés van, arra szólítanám fel önöket: legyenek Horvátország iránt igazságosak, és így igazságosak lévén, nem fegyverrel, hanem az igazság szent szavával, annak megadásával csillapítsák le a lázadást.

Így lévén lelkesítve, kötelesnek érzem magamat egy futó pillanatot vetni Horvátországnak Magyarország irányábani viszonyaira. Önök előtt tudva van, uraim! hogy a nemzet még azon időben is, mikor különösen kegyelt kiváltságosoknak osztotta csak a magajogait, Horvátországot minden jogokban részesítette. Nem volt e nemzetnek Árpád korától egyjoga sem, melyet, mióta Horvátország velünk kapcsolatban van, vele a nemzet meg ne osztott volna testvériesen (Igaz!); és nemcsak, de midőn megosztott vele minden jogot, adott még azonkívül e nemzetnek, magunknak terhére, különös kiváltságokat. Azt látom a históriában, uraim! hogy egy nagy birodalomnak egyes része nem részesül a közös jogokban, mint Irland nem mindenben, mivel Anglia bír; de hogy egy nemzet tömege, a nemzetnek nagyobb része önmagát tagadja ki jogokból egy bizonyos kevesebbségnek kedvéért, ezen nagylelkűségre példát csak magyarhon adott a horvátok irányában. (Igaz!)

Tehát hol az oka múltban, minélfogva, habára haza megmentésére fegyvert fogunk is kezünkbe, szívünkben érezni lennénk kénytelenek, hogy a pártütést mi provokáltuk? A múltban erre ok nincs. Vagy talán a legközelebbi országgyűlés mely új aerát nyitott e nemzet életében, tett változtatást a régi viszonyokon? Azt mondom: nem.

Amely jogokat kivíttunk magunknak, nekik is kivíttuk; amely szabadságot a népnek megadott a hatalom s az országgyűlés, Horvátország népének is megadta; amely kármentesítést az itteni nemességnek resolvált Magyarország, a maga erszényének rovására resolválta Horvátországnak is, mert a parányi ország nem bírja kármentesítését elvállalni; és ahol nemzetiség tekintetében, nem jól felfogva bár, és hibásan képzelve, de mégis aggodalom volt, annak megnyugtatására hatott, midőn kimondotta a múlt országgyűlés, hogy a horvátoknak közéletükben, saját hazájokban, saját törvényhatóságaikban, saját nyelvükkel, saját szabályaik következtében is élni tökéletesjoguk van, s így a törvényhozás municipálisjogaikat nemcsak nem csorbította, sőt gyarapította.

Van-e magasztosabbjog, minta képviselők választásáról rendelkezni, amely képviselők hivatva vannak törvényt szabni, szabadságot adni, védeni az országot? és az országgyűlés azt mondotta: ti horvát barátaink! magatok osszátok fel, miképpen válasszátok képviselőiteket. Ez által állását és ezen municipális körben nemzeti önállását Horvátországnak a múlt országgyűlés elismerte. Tehát ha a múltban nem volt ok, mely ezen pártütésnek a természeti jognál fogva valamely színt adhasson, a múlt országgyűlésnek cselekvényei okot bizonyosan nem szolgáltattak.

Avagy talán a miniszterium? Mi egy lépést tettünk, uraim! amiért önöknek felelősek vagyunk. Ha sikerült volna e lépéssel lecsillapítani a fellázadt kedélyeket, örömömre szolgált volna azt megemlíteni; így csak azon érzéssel említem meg, hogy a miniszterium némi részben túlment a törvényen; hanem túlment azért, mert lehetetlennek látta el nem fogadni a törvény természetes következményeit. – Ha az országgyűlés elismerte azt, hogy a horvátoknak beldolgaikat saját nyelvükön folytatniokjoguk van, a miniszterium a körülmények szerint hivatva érezte magát arra, hogy nemzetiségünknek elismerését a kormánnyali érintkezésekbe is vegye be, és ismerje el, midőn azt határozta, hogy velük magyar nyelven és a magyar nyelv mellé egyszer s mint az ő nyelvükre fordításban levelez és intézkedéseit úgy küldi hozzájok.

A horvátok a báni hatalomban igen nagy súlyt helyeznek. A múlt országgyűlés ezen báni hatalmat nemcsak sértetlenül hagyá, hanem annak egyszersmind az ország összes kormányzatába befolyását biztosította, midőn törvény által meghívta a bánt, hogy vegyen részt azon álladalmi tanácsban, mely a királyi helytartó körül a nemzet sorsa fölött intézkedik. És a miniszterium ennek következtében semmit sem tartott sürgetőbbnek, mint meghallgatni azon bánt, kit az igazságnak és szabadságnak ostora alatt leszállott hatalom, lételének utolsó percében, átok gyanánt tolt nyakunkra, hogy megkísértse, vajon nem lehetne-e kárhozatos reactio ördögét visszaidézni?

A miniszterium egyáltalában nem vonakodott a bánt első percben is felszólítani, foglalja el székét István királyi helytartó álladalmi tanácsában, s értekezzék a miniszterekkel arról, miképpen lehetne Horvátországnak nyugalmát, békéjét s csendjét biztosítani, s mik Horvátországnak igazságos kívánatai, melyek teljesítésére, ha ez a miniszterium kezében van, késznek nyilatkozott, ha pedig nincs, késznek nyilatkozott arra, hogy önök előtt indítványt tegyen, és annak elfogadása tekintetében állását kérdésbe tegye. A bán nem jelent meg; makacsul visszautasította a felszólítást; pártütésre támaszkodván, s annak élére vetvén magát, a magyar koronátóli pronunicáltelszakadás- nak terén áll.

Nem tagadom, hogy Horvátországnak vannak sok részletes sérelmei, melyek mai napig sincsenek orvosolva; de


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

azokat a miniszterium, nem a nemzet okozta: ezen sérelmek hagyomány gyanánt maradtak reánk a múlt kormánytól, a nemzet pedig azon sérelmeket magáévá tette minden időben, és mindent elkövetett orvoslásukért, éppen úgy, mint saját sérelmei tárgyában. És az bizonyosan egyike volt a felszólítás okának, miért hogy Jellasichot, mint őfelsége által akkoriban kinevezve volt bánt felszólítottuk, hogy érintkezésbe tegye magát a miniszteriummal, hogy rögtön intézkedhessünk a sérelmek megszüntetése iránt; mert a miniszterium felhatalmazva, de kötelesnek is érezte magát arra, hogy ahol a törvény sértve van, azt a maga épségébe visszahelyezze. De a bán annak, hogy a horvátoknak az 1845-iki tartományi gyűlésből őfelségéhez felterjesztett kívánataira nézve a miniszterium határozata velök közölhető lett volna, még csak lehetőségét is pártütéssel vágta el.

És mégis mindezen viszonyok közt, midőn a miniszterium nem tájékozhatta magát a körülményekben, nem mulasztott el semmit, mit Horvátország és a határszéleknek megnyugtatására célszerűnek vélt. A határőrvidékek képviseleti joggal ruháztattak fel a múlt országgyűlés által: – nyertek tehát egy olyjogot, mellyel nem bírtak soha, mióta a határőrvidék áll.

A miniszterium annak valósítására nézve nemcsak megtette az intézkedéseket, melyek hatalmában állottak, hanem egyszersmind keresve kereste az alkalmat, mit tehessen azon népségnek megnyugtatására, és b. Hrabovszki főhadparancsnokot mint királyi biztost megbízta és felhatalmazta arra, hogy a határőrvidékeknek a föld tulajdonát adja meg, mint meg van adva a magyar földön lakó úrbéri jobbágyoknak; felhatalmazta arra, hogy a robotokat, melyek ott az álladalom irányában fennállottak, törölje el; felhatalmazta arra, hogy az iparnak, kereskedelemnek, művészetnek űzésére szabadságot adjon, mellyel eddig nem bírtak; felhatalmazta arra, hogy a szabad költözködést mindenképp könnyítse, s egyszersmind felhívta arra, hogy a nép maga, községenként vagy kerületenként önköréből válasszon embereket, kik ide fejövén, tájékozzák a miniszteriumot, s tolmácsolják előtte a nép ottani kívánságait, arra a célra, hogy ha volna még valami, mit ezenkívül még számukrajogszerűleg adni lehet, azt a miniszterium nyomban megadhassa. S ezen elcsábított szerencsétlen emberek pártütéssel, lázadással feleltek, úgyhogy azon jótéteményeknek valósítására sem lehetett alkalom, melyeket a miniszterium hetek előtt megadni elhatározott.

A nemzetiségről már szólottam. A többek közt egyike volt azon vidékek sérelmeinek, hogy a tengeri sóval élő szávai rész a drága istriai sót kénytelen vásárlani, s a siciliai sónak behozatala meg nem engedtetik. Fiumének ez régi kívánsága volt, s az országgyűlés előtt gyakran ismételte. Megengedtük a siciliai só behozatalát, és annak árát tetemesen leszállítottuk.

Szóval: egyáltalában el semmit sem mulasztottunk, mit a kedélyek megnyugtatására tennünk lehetett, tennünk a nemzet szabadsága ésjogainak határáig lehetett. Mi tehát, uraim, a horvát pártütést sem a miniszterium, sem a nemzet részéről legkevesebb ok által is provokáltnakel nem ismerjük. Ha egy nép kevesli a szabadságot, mellyel bír, és többnek kivívására ragad fegyvert, kétes játékot űz bár – mert az ily fegyvernek két éle van –, de tettét meg tudom fogni; ám mikor azt mondja valamely nép: nekem sok a te szabadságod, nekem nem kell, amit adsz, hanem megyek görbülni a régi absolutizmus járma alá – ezt megfogni nem tudom.

Pedig a dolog körülbelül így áll, mert úgynevezett petitiójukban, melyet a zágrábi conventiculumból őfelségéhez felküldöttek, egyenesen azt kérik, hogy el akarnak Magyarországtól szakadni, nem avégett, hogy önállók és egészen elszakadt független nemzet legyenek, hanem hogy magukat az ausztriai miniszterium alá vessék. Ez, uraim! a hajdani Vendée szerepe, melyet részünkről a terrorismus nem provokált, hanem mely megszületett, mert a fejedelem iránti affectált hűség leple alatt reactionális ármánykodás létezik. Kérdem én: hűségjele-e, nem akarni tartozni a magyar koronához, mely mint symboluma ez ország népeinek, őfelségének és dynasztiájának e percben nemcsak legerősebb támasza, de mondhatom, egyedüli biztos támasza? (Helyeslés.)

Avagy a hűsége jele-e, nem akarni engedelmeskedni a magyar miniszteriumnak, hanem akarni engedelmeskedni az ausztriai miniszteriumnak, mely erőtlenségében az aulától veszi parancsait, mely annyi erővel sem bír, hogy urát királyát ősi várában meg tudta volna védeni, hogy földönfutóvá ne legyen? (Kitörő helyeslés.) Kérdem én: nem nagyobb hűség-e, a magyar koronától függni, azon koronától, mely mint symboluma ezen országnak, azon percben, midőn a bécsi miniszterium gyáva gyöngesége miatt fejedelmünk ősi várát elhagyja, nem élt vissza a perccel arra, hogy elszakítsa a kapcsot, mely közte és az ősi várából kiűzött fejedelem közt van, hanem egy szívvel, lélekkel felkérte a királyt: „jöjj ide közünkbe, támaszkodjál személyesen hűségünkre, mi megvédünk a pokol ellen is.” (Zajos „éljen!”)

Vagy nagyobb hűség talán azon bécsi miniszteriumtól akarni függeni, mely ha volna – mert most nincs-, és megkérdeztetnék: ki hát tulajdonképpen a te urad, kitől veszed a parancsot, a császártól-e? a bécsi birodalmi országgyűléstől-e? vagy pedig a frankfurti Reichsverwesertől? e kérdésekre nem tudna felelni; ki azt sem tudja, hogy fejedelme alá lesz-e vetve a frankfurti gyűlésnek, és be fog-e olvadni Ausztria a nagy Németországba,


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

vagy a kis Bécs fogja absorbeálni a nagy Németországot? És ők azt mondják, hogy a hűség érzeténél fogva rebellálnak V. Ferdinánd ellen. (Kacagnak.)

Azonban őszintén megvallom, miként én a szabadság érzetének a tömegre nézve oly erős hatását hiszem, miszerint lehetetlen meg nem győződnöm, hogy maga ezen affektált hűség is még affectatióban is csak puszta ürügy, mellyel más célok fedeztetnek a vezérek részéről; fedeztetik a reactionális mozgalom; más részről pedig kapcsolatban van ezen eszme az ausztriai birodalomnak szláv alapra állításával.

Azt mondják: Bécsbe fogunk követeket küldeni, csinálni fogunk a szláv elemnek többséget; Ausztria megszűnik német birodalom lenni, s majd a csehek alól a szláv déli birodalom fogja felütni fejét. Ez kétes játék; majd határoz felette alkalmasint Európa, mert ha mi nem bírunk vele, európai kérdéssé válik; de annyi bizonyos, hogy ezen combinatio, ha húz valamit maga után, az ausztriai háznak vesztét húzza maga után. Erről nincs kétség.

Elmondottam, uraim! önök előtt, mit tettünk a horvát nemzet irányában a megnyugtatásra. Még egy lépés van, melyet említenem kell. Azt láttuk minden jelekből, hogy ha István főherceg nádor és királyi helytartó parancsol, és a magyar miniszterium rendelkezik, ezen parancsok és rendeletek ellenében pártot ütnek, és azt mondják: mi a fejedelem nevében nem engedelmeskedünk. És mivel ezt tapasztalók, kötelességünknek tartottuk megkérdezni a királyt, nyíltan, őszintén – hiszen nincs terrorismus alatt, mert Insbruckban van hű tyrojai között –, adja tudtára a népeknek, mi hát az ő királyi akaratja? őfelsége nyíltan, őszintén tudtára adta népeinek, amit vallásosságától úgy, mint a törvény iránt tartozó kötelességétől várni lehetett.

És midőn őfelségének ezen parancsai hozzájuk érkeztek, mit mondottak?

„Ez sem a király akaratja, a terroristicus magyar miniszterium kényszerítette a királyt oly szavak mondására, melyeket ő nem értett.” Ezt mi tapasztalva, azt gondolók, hogy meg kell kísérteni, miképp ezen ürügy minden alapja elvágassék; ugyanazért kéréssel járultunk őfelségéhez, hogy miután Jellasich és párthívei nemcsak a hajdan hatalomban volt, most pedig a megbukott camarilla körébe tartozóknak titkos szítogatására hivatkoznak, hanem még a dynastia némely tagjairól is azt mondják, mintha kedves volna előttük a pártütés, méltóztassékadynastiának egyik tagját – kit nem gyanúsíthatnak úgy, mint István főherceget, kire azt fogják, hogy a király hatalmát segítette megtörni – Zágrábba küldeni, hogy mondja mega népeknek élőszóval, miként az, mit a fejedelem- és dynastiára mondanak, rágalom, és hogy őfelségének az az akarata, mit ajú- nius 10-iki manifesztumában proclamált, melyben Jellasichot minden hivatalától felfüggeszté, a horvátországi pártütést felségsértésnek nyilatkoztatta, és báró Hrabovszkyt megbízta arra, hogy törvényes intézkedéseit, ellenökbe, ha kell, fegyverrel is vigye keresztül.

Őfelsége János főherceget méltóztatott e tekintetben intermediatióra megkérni. János főherceg, mint tudva van a ház előtt, időközben ausztriai birodalombeli császári képviselővé lévén kinevezve, erre támaszkodva, midőn kijelenté, hogy a kiegyenlítésnek megkísértését szívesen elvállalja, azt, hogyjelen körülmények közt Horvátországba menjen, lehetetlenségnek nyilatkoztatta. Mi őfenségének nem késtünk kijelenteni, miképpen vélekedésünk szerint őfensége sikeres eljárásának basisa és indulópontja éppen az, hogy Horvátországban a dynastiának oly tagja, mintő, élőszóval világosítsa fel, hogy a dynastia és a fejedelem valósággal pártütésnek nyilatkoztatta a horvátországi mozgalmakat.

És kinyilatkoztattuk, miszerint kételkedünk, hogy a kiegyenlítési eljárásnak sikere lehessen, ha ezen első alapot elmellőzi; de kinyilatkoztattuk másodszor azt is, miképpen mi Horvátországnak, legyen az bár pártütésben, oly állását, mintha önálló ország, önálló hatalommal alkudnék, el nem ismerjük. Mi Horvátország irányában minden méltányos és igazságos kívánatokra hajolni készek vagyunk, de Jellasich nem áll al-pari a magyar királlyal. A magyar király megbocsáthat, de Jellasich szerepe az engedelmesség. (Helyeslés.)

Azért kinyilatkoztattuk, miként mi a horvátországi viszonyok kiegyenlítésében azon utat látjuk legcélszerűbbnek és legsikeresebbnek, ha őfensége a maga részéről is közbenjárni méltóztatnék, Horvátországban a tartományi gyűlést megtartván; hogy véleményök tökéletes szabadságával nyilatkozhassanak a horvátok, rendezzék el a követválasztást, küldjenek ide képviselőket, s azok által terjesszék elő kívánataikat, melyeket – és ehhez állásunkat is kötjük –, ha kívánságaik méltányosak és igazságosak lesznek, a magyar nemzet nem fog késni teljesíteni; ha pedig nem tejesítené, mi készek vagyunk lelépni.

És ha más kívánságai lesznek a törvényesen tartott tartományi gyűlésnek, melyeknek törvény, jog és igazság szerinti teljesítésére maga a kormány is hatalommal bír: azokat terjesszék fel a kormánynak, és a kormány irántok nyilatkozni fog. Őfensége János főherceg a német birodalom Reichsverweserévé neveztetvén, talán éppen tegnapelőtt- hajól tudom a napot – Frankfurtba utazott; néhány nap múlva visszajő, sakkor meg fogjuk látni, vajon az ezen alapon kiegyenlítésnek sikere lehet-e, vagy nem? De a horvátoknak azon kívánságát, hogy


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

ha kiegyenlítésről van szó, Magyarország részéről minden hadi készületek szüntessenek meg, indignato pectore vetettük vissza magunktól, s kötelességünknek tartottuk kijelenteni, hogyjöjjön bár, ami jönni akar, a magyar készülni fog, a kormány is készül minden erejével, s azért hítta össze az országgyűlést, hogy annál nagyobb erővel készüljön.

Nem volna tanácsos, de önök sem fogják kívánni, hogy tábláját mutassam elő szám szerint azon erőnek, mely az erélyes és a ház hálájára érdemes Csányi biztos intézkedése alatt a Dráva partjánál annyit mutathat, hogy valóban tekintélyes erő, és a horvát lázadók, kik régóta szeretnének spekulálni a szép magyar föld kenyerére s borára, e percig Magyarországnak földét megtámadni nem merték, nem is merhették anélkül, hogy visszaverettek volna, mindamellett, hogy szerkezetöknél fogvaa múltból fegyveresen készen voltak, nekünk pedig még csak készülni kell.

A másik dolog ott lent a szerb lázadás.

Mi az okokat illeti: erről, uraim! nincs mit mondani; mert itt a dialektikára nem nyílik többé tér. Magyarországban különböző népek laknak, de aki Magyarország belsejében külön országot akar alkotni, az oly lázító, oly pártütő, kinek statariummal kell felelni. (Tetszés, helyeslés.)

Hanem, uraim! a polgárvér ontása még a bűnösöknél is nagy dolog; s azért a kormány tekintetbe vévén azt, hogy ily izgalmas és lázas korban, mint amelyben most vagyunk, az elcsábított tömegeket a polgárháború minden szerencsétlen iszonyaiba borítni néhány nagyravágyó bűnösnek vétke miatt, oly cselekvés, melyet ha a hazáról elhárítunk, megérdemeltük Istennek s embernek is helyeslését, e tekintetben sem akartunk semmit kísértetlenül hagyni. Azért, ami kívánságok itt fennforoghattak, ezen kívánságok teljesítésére nézve intézkedtünk. De hiszen, az ország integritásának sérelme nélkül már nem lehetett másként intézkedni, mint hogy azon vallásúak számára, kikhez a szerbek Magyarországon tartoznak, híjuk össze azon congressust, melyet a múlt kormány sok esztendőkön keresztül számukra össze nem hívott.

E részben megtörtént a rendelkezés, s Rajasics érsek jónak látta Karlovitzon egy gyűlést tartani, s ezt a szerb nemzet gyűlésének proclamálni. És itt a szomszéd Szerbiából rablási vágyból betört csoportok segítségével mondották ki, hogy ők nemzet, s hoznak törvényeket, s állítanak pátriarchát, állítanak vojvodát. Bonyolódván odalent a viszonyok, kir. biztosok küldettek ki. A szerémi szláv vidékre b. Hrabovszky mint péterváradi főparancsnok, kit éppen ezen állásánál fogva e célra legalkalmasabbnak kellett ítélnünk; mert parancsnoka azon határőrvidéki ezredeknek, melyeknek felbuj- togatására leginkább remélt támaszkodhatni a pártütés.

A dunáninneni vidékre kiküldöttük a temesi grófot s főispánt, Csernovics Pétert, egyrészt azért, mert személyessége s érzései iránt a múlt időkben is bizalommal viseltettünk; s másrészről azért, mert unokája azon Csernovics Arzennak, kihez, úgy hisszük, s szerbek pietással szítnak. A bánáti vidéken Vukovics Szabbas temesi alispán működik mint biztos. Míg ezeknek működésük tartana, mi iparkodtunk seregeinket egybegyűjteni: de seregeket – erről többet itt nem szólhatok –, de biztos seregeket, mondom, Magyarországon a mostani körülmények közt, hirtelen összeteremteni nem könnyű dolog.

Azért úgy gondolom, hogy az országra nézve igen nagy nyereség lesz már az is, hogy ezen pártütő lázadás, míg minden iszonyaival elvonulna, csak az országot el ne borítsa addig, míg elegendő erősek leszünk, mint a sas, reájok ütni, s őket semmivé tenni.

Azon időközben, míg a seregek összevonathatnak, Csernovics Péter kir. biztos úr jónak látta a békéltetés eszközeit megkísérteni, s érintkezésbe bocsátkozván a pártütés főnökeivel, oly egyezkedést kötött, mely a hírlapokból önök előtt tudva van és melynek tartalma az, hogy 10 napi fegyvernyugvás adatik, hogy azon idő alatta főnök szétoszlatván a pártütő seregeket, őket a törvény iránti engedelmességre visszahozza.

Ezen fegyvernyugvás kötésének idejejúlius 4-énjárt le, s ezen kötést a kir. biztos úr önfelelősségére tette. Ö ki volt küldve kir. biztosul, felhatalmazva arra, hogy minden szükséges eszközökkel a megzavart csendet állítsa helyre, s úgy vélte, hogy azon eszköz a csend helyreállítására alkalmas lesz. E lépés olyan, melytalánazon lépések sorába tartozik, melyeknek helyeslése vagy kárhoztatása a sikerhez van kötve. Most e percben tekintélyes erő van ott, egy ügyes, tapasztalt, bátor s vitéz hadvezérnek parancsnoksága alatt.

Az eljárási terv megállapíttatott általa a helyszínén; közöltetett a hadminiszter úrral, ki azt végképp megállapította. Hogy miképp fog és miképp kell egy tábornoknak a harc mezején eljárni, úgy gondolom, az ily strategicus terv nem a nyilvánosság elébe való, mert nem akarjuk, nem akarhatjuk visszaidézni azon kort, midőn Magyarország ajáni török táborozás harcai menetelét a bécsi Hofkriegsrath aluszékony pamlagon intézte, s midőn elintézte, már megverettek odalent, és ha meg nem verettek, ez csak azért történt, mert volt egy híres


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

hadvezér, ki a nyert parancsot zsebébe tette, és a törököt megverte. (Tetszés.)

Egyet akarok még mondani. Azon hír kezd tegnapelőtt óta rebegni, mintha újabb fegyvernyugvás köttetett volna a lázadó szerbekkel. Én és az egész miniszterium erről általában semmit sem tudunk, s nem lehet hinnünk, hogy ha az való volna, róla tudósítva nem volnánk, de mégsem mondhatom azt, hogy nincsen; de csak azt, hogy semmit nem tudunk róla, s utolsó leveleink, melyekjúlius 6-ról szólnak, egyáltalában a fegyvernyugvásról még csak említést sem tesznek.

Hanem van egy, uraim! mi a kebelnek fáj. Fáj az, hogy a pártütés szerte a vidékeken el lévén terjedve, imitt-amott egyes specialis szerencsétlenség történik, mint ez történt Torontál megye szélén Szt.-Mihályon. Erre csak annyit akarok megjegyezni, hogy ha egyszer egy vidék valahol lázadásban van, én a lázadás elnyomására megbízott emberek részéről a legnagyobb hibának venném, ha minden helységnek szalmafedelét, minden embernek biztosságát külön intézkedés tárgyává tevén, az által megoszlatnánk az erőt, s az egész lázadás elnyomását bizonytalanná tennék. Minden lázadásnak megvan ezen szerencsétlensége. Az elvesztett életet Isten sem adja vissza; a kárt kipótolja azoknak vagyona, kik azt okozták; hanem azért, mert itt-ott egyes helyek felgyújtattak, nem lehet kívánni, hogy a tábor strategikus tervéből kimozduljon, s ide-oda vigyen egy századot, s hagyja a római sáncokat észrevétlenül, és akörül seregeit mindenünnen össze ne gyűjtse.

Én sajnálom, hogy szerencsétlenségek történtek, de azt nem lehet kívánni a minisz- teriumtól, hogy a sereget oszlassa fel, s hogy minden falut külön őrizzen meg. (Helyes.) Itt sem szólok arról, mennyi erőnk s katonánk van, hanem örömmel csak azt mondom, hogy reményemen s bizodalmamon túl fel tudott a magyar lelkesülni. Néhány évek előtt azt mondám: „csak egy pontot adjon az Isten, melyre támaszkodva mondhassam, hogy a nemzet fel fog lelkesülni, és nem desperálokjövendője felett.” Most meghagyta Isten érnem e percet, s ím! nem esem kétségbe a nemzet jövendője felett. (Zajos tetszés és tapsvihar.)

A harmadik, uraim! azon viszonyok közt, melyek fennforognak, az al-dunai tartományok állapota. Amint minden nemzettől a világon megkövetelem a magyar irányában azt, hogy beldolgaiba ne avatkozzék, úgy a magyar is kétségtelenül azon tartományok beldolgaiba avatkozni nem akar. Erről tehát nem is szándékszom szólani, csak annyit mondok, hogy a Prut szélén egy hatalmas orosz sereg áll, mely fordulhatjobbra, fordulhat balra, lehet irányunkban barátságos, lehet ellenséges, de mivel lehet ez, lehet amaz, a nemzetnek készülni kell. (Úgy van!)

Eddig, még nem léptek be Oláhországba. Azonban a miniszterium részéről az orosz követség interpelláltatván, azt felelte, hogy korántsem a török hatalom elleni barátságtalan indulatból indította oda seregeit, hanem saját tartományai nyugalmának oltalmára. Egyébiránt kinyilatkoztatja, hogy ha Oláh- s Moldvaországok kormánya által bejövetelre felszólíttatnék, meg fogja tenni azt, mert arra az adrianopoli békekötés által kötelezve van – kinyilatkoztatván azt is, hogy a magyar nemzettel szomszédságos jó egyetértésben lenni kíván, és Magyarország irányában semmi ellenséges lépést nem fog tenni mindaddig, míg a magyar nemzet kebelében valamely oly összecsoporto- zásokat s fegyvergyűjtéseket nem fogna látni, melyek által ő magát fenyegetve érezné.

Ez meglehet, uraim! arra vonatkozott, hogy a moldva- és oláhországi viszontagságok s események következtében némely odavaló egyének átmenekültek Erdélybe. Mi kötelességünknek tartottuk kijelenteni, miként a magyar nemzet vendégszerető készséggel tárja ki karjait minden üldözöttnek, minden menekvőnek, hanem azt nem fogja tűrni, hogy ezek visszaéljenek a vendégszeretettel az ország békéjének háborítására. (Tetszés. Helyeslés.)

Ez tehát a harmadik tényező. A negyedik a bosnyákországi szélek, hol a legújabb tudósítások szerint a bosnyákországi vezér 40‒50 000-ből álló tábort gyűjtött össze, amint állíttatik avégett, hogy Szerbia ellenében felállítván, ennek nyugtalanságait figyelemmel kísérje, s legyen elég erős a porta érdekében akként fellépni, amint kötelessége. Az egyik tábor Bányalukánál, a másik, nem jut eszembe a hely neve, ahol felállítva van, a harmadik a montenegróiak felé vonult. Történt, hogy a bosnyákországi ráják nagyobb számmal fegyveresen költöztek át Horvátországba, adván okul azt, hogy a török hatalom által nyomottak és üldöztettek, tehát mint menekvőkjöttekát.

Nem lehet tagadni, hogy a török administratiónak régi természete szerint némi zsarolások s elnyomások fordulnak elő; de annyit mondhatok, hogy a porta részéről a keresztyén ráják irányában ellenséges lépés nem határoztatott, s így azok átjövetelét annak kell tulajdonítani, miként csak ürügyül hozták fel állítólagos elnyomatásukat, csakhogy átjöhessenek a zavarban s rablásban osztozhatni. És e percig nincs semmi okunk arról kétkedni, miként a bosnyákországi seraskiernek a kordonon általi föllépése barátságos indulatból történt.

Végre, uraim! meg kell említenem Ausztria irányábani viszonyainkat. (Halljuk, halljuk.) Én igazságos akarván


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

lenni, azt mondom, miként én természetesen meg tudom fogni, hogy a bécsi falakban létező hatalomnak fáj Magyarország felett nem rendelkezhetni többé.

De azért, mert valamely fájdalom természetes, nem minden fájdalom jogszerű; és még kevésbé következik, hogy valamely fájdalom iránti könyörületességből egy nemzet a maga jogait megnyirbáltatni hajlandó legyen. (Nagy tetszés és éljenzés.) Igenis, uraim! megvannak, kétségtelenül megvannak azon mozgalmak, hogy ha egyebet nem, hát legalább a pénz- és hadügyi tárcát ismét a bécsi miniszterium számára visszaszerezni sikerüljön; mert hiszen a többi majd elkövetkezik. Akinek keze egy nemzet zsebében és kinek kezében egy nemzet fegyvere: az ezzel a nemzettel rendelkezik. (Igaz, igaz!) Összeköttetésben látszik nekem lenni ezzel a horvát mozgalom is, mert Jellasich azt nyilatkoztatta, hogy neki nem kell szabadság, hogy neki csak az kell, miként Magyarország had- és pénzügyi tárcája a bécsi miniszteriumra bízassék. És a legutóbbi percekben,június utolsó napjaiban lehullott egyszerre a fátyol, s a bécsi miniszterium jónak látta az ausztriai császár nevében megizenni a magyar király miniszteriumának, hogy ha mindenáron meg nem alkuszika horvátokkal, fel fogja mondani ellenünkben a neutralitást. Ezzel az ausztriai császár a magyar királynak hadat izent. (Kacaj.) Lehetnek önök, uraim! a miniszterium iránt ilyen vagy olyan véleménnyel, hanem azt hiszem, hogy annyi honfiú szíves becsületükre még számíthatunk, hogy ne kelljen hosszasan mutogatnunk, miként az ily intentiókra úgy feleltünk, mint a nemzet becsülete megkívánta. (Tapsvihar s általános helyeslés és hosszan tartó éljenzés.)

Hanem éppen, midőn ezen nota jött, s a miénk ment, ismét jött egy másik, hogy mily rettenetes ember a magyar pénzügyminiszter, hogy Jellasichnak nem akar pénzt adni. Mert természetes, hogy amint Horvátország nyílt pártütésre lépett, azonnal a zágrábi hadiparancsnokságnak pénzt küldeni megszűntem; s nem érdemelném, hogy szívjam a levegőt, hanem megérdemelném, hogy szembepökjön a nemzet, ha ellenségének pénzt adtam volna. (Általános tetszés és helyeslés.) Hanem azt mondották: micsoda szörnyű gondolat ez s a monarchia felforgatásárai törekvés; küldünk tehát mi 150 000 frtot – s küldtek is. (Gúny, kacaj.)

Ezen tett, uraim! nagyszerű bosszankodásra, nemzeti haragra ébreszthetné e házat; de ne ébredjenek haragra, uraim! mert azon miniszterium, mely ily politikában kereste állását, nincs többé! Az aula elfújta! (Tetszés és nevetés.) S én reménylem azt, hogy akármily tagokból álljon is össze az új miniszterium, mely utána következik, az érezni fogja, hogyha csak az ausztriai császár iránt – ki egyszer s mint magyar király is-a hűség ösvényéről nem akar lelépni, miszerint a pártütők részére álljon ő is császárja ellen, ezen politikát Magyarország irányában nem követheti anélkül, hogy Magyarországot ne provokálja, odadobni az ausztriai szövetséget s másokat keresni, hívebbeket. (Szűnni nem akaró éljenzés és taps.)

Nincsen semmi okom, uraim, neheztelést, vagy subsumtiót legkevésbé érezni az ausztriai nemzet iránt, neki csak erőt és kalauzt kívánok. Mind a kettőnek még eddig híjával volt; amit mondék, az az ausztriai volt miniszteriumot érdeklette; s remélem, hogy e szó meg fog hallatni Bécsben is, s nem maradand nyom nélkül.

Tehát az ausztriai viszonyok, imitt-amottaz orosz hadsereg, mely még most békes- séges, ott állanak a szerb lázadók, a horvátországi pártütés, pánszlávistikus agitátorok, s imitt-amott reactionális mozgalmacskák is, mikre nézve Pest megyének érdemes alispánja s követe, ha specialitásokra ereszkedni kellene, hivatalos adatokat előterjeszthetne. Ezek együttvéve képezik azt, minélfogva mondanom kell, hogy a nemzet veszélyben van, vagyis inkább veszélyben lesz, ha a nemzet magát el nem határozta élni. (Tetszés.) Eszerint, uraim, hol és kiben keresik az ország biztosítékát: külszövetségekben talán?

Nem kicsinylem a külszövetségek fontosságát, sőt azt vélem, hogy kötelességeit mulasztaná a miniszterium, ha e tekintetben is mindent nem tenne, s mit a nemzet biztosítása megkíván. Hivatalba lépésünk első percében mindjárt a miniszterium az angol hatalommal érintkezésbe bocsátkozott, felvilágosítván őt arról, minek ellenkezőjét szerették sokan terjeszteni, mintha ti. Magyarország valamely pártütés vagy revolutio útján csikarta volna ki a fejedelemtől jogait és szabadságait – mondom, őt felvilágosítván arról, hogy urunk királyunkkal tökéletesen egy téren állunk; s felvilágosítottuk azon érdekekre nézve, melyek köztünk s közte, ha lefelé tekintünk a Dunán, közösek. És az angol hatalom részéről erre oly választ nyerénk, aminőtazon nemzet liberálisgondolkozásától s egyszersmind a magaérdekeitjózanul felfogni tudó politikájától reménylheténk. Azonban arról meg lehetünk győződve, hogy az angol ott és annyira s addig fog bennünket pártolni, mennyiben egyszersmind saját érdeke fogja megkívánni.

Franciaország – (Halljuk.) Én a francia nemzet iránt, mint a szabadság személyesí- tője iránt az óvilágban, legnagyobb rokonszenvvel viseltetem, de éltemet az ő oltalmazásától vagy szövetségétől föltételezve látni nem akarom. Franciaország e percben egy második 18-iki brumaire-t ér, Franciaország a dictaturának küszöbén áll. Meglehet, hogy ebből a világ egy más Washingtonát, de az is meglehet, hogy egy más Napóleont látand. De annyi mindenesetre igaz, hogy tanúság nekünk Franciaország arra, miképp nem minden láz szabadság érdekében történik, és hogy egy nemzet, midőn a szabadság kivívására törekedik, legkönnyebben jut a szolgaság


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

jármába azáltal, ha túlhág a korlátokon. (Zajos taps és tetszés.)

Szomorú esemény oly nemzet körében, mint Franciaország, hogy Párisban polgárok keze által 12000 polgároknak vére ömlött; ilyentől Isten őrizzen! Egyébiránt akár mint alakuljanak is a franciaországi viszonyok, legyen azon férfiból, kit az isteni gondviselés most ezen nagy s dicső nemzetnek élére állított, egy második Washington, ki el tudja magától vetni a koronát, vagy egy második Napóleon, ki a népek szabadságán emelte fel dicsőségének templomát, annyi bizonyos, hogy Franciaország messze van. A francia sympathiákra támaszkodhatni. Lengyelország is csak sympathiára támaszkodott; a sympathia megvolt, de Lengyelország nincs többé. (Tetszés.)

A harmadik a Német Birodalom. Uraim! kimondom, miképp érzem annak természetes igazságát, hogy a magyar nemzet hivatva van a szabad német nemzettel és a német nemzet hivatva van a szabad magyar nemzettel szoros barátságos viszonyban élni és együtt állani őrt a nyugati civilizáció fölött. Ezen szempontból fogtuk fel a dolgot, midőn teendőink elsője közé számítottuk, hogy amint Németország az egyezség felé a frankfurti gyűlés összehívása által lépést tett, azon érdemes honfiakat, kik közül egyet (az elnökre mutatva) most a tisztelt ház ezen polcra emelt, Frankfurtba küldöttük, hol ők a magyar nemzet iránt tartozó se nemzet által meg is érdemlett tekintettel fogadtattak ugyan, de minthogy éppen a frankfurti gyűlés az alakulás vajúdásaiban volt, minthogy még nem jött ki a test a formából, mellyel eredménnyel lehetett volna vinni az érintkezést-ez csak a Reichsverweser megválasztása után, az általa kinevezett miniszteriummal történhetik meg –, egyik küldöttünk visszatért, a másik most is ott van, hogy azon percben, melyben Németországon lesz kivel értekezni, azonnal hivatalos érintkezésbe bocsátkozzék, szorosabb összefűzése iránt azon barátságnak, melyet köztünk és Némethon köztfennállani óhajtunk, de úgy, hogyjogaink-, önállásunk, nemzeti szabadságunkból senkinek barátságáért és senkinek fenyegetése miatt egy hajszálnyit is engedjünk. (Harsány helyeslés.)

Tehát mert a veszély nagy, vagyis inkább nagy lehet, ha elhárítására nem készülünk, mert minden szövetségi érintkezések mellett is élni nem fog azon nemzet, mint azon ember sem, kit nem saját életereje tart fel, hanem csak másoknak gyámolí- tása. (Tetszés.)

Én, uraim! ezennel egy nagyszerű határozatra hívom fel önöket (Általános feszültség, harsány „halljuk” felkiáltással), felhívom önöket ezen határozatra: mondják ki önök azt, hogy azon rendkívüli körülményeket, melyeknél fogva e hongyűlés rend- kívülileg is összehívatott, méltó tekintetbe vevén, a nemzet el van határozva koronájának, szabadságának, önállásának védelmére a legnagyobb áldozatokat is meghozni, és hogy e tekintetben oly alkut, amely a nemzetnek önállását s szabadságát legkevésbé is sérthetné, egyáltalában el nem fogad (Erélyes közfelkiáltások: „úgy van!"), hanem minden méltányos kívánatokat akárki irányában is örökké teljesíteni kész, miszerint békét eszközölhessen, ha lehet, vagy visszaverhesse a harcot, ha kell!! Felhatalmazza a kormányt arra, hogy a szükséghez képest 200 000 fegyverest állíthasson, vagyis a jelen disponibilis haderőt 200 000-re emelhesse, s ezen első percben 40 000 embert mindjárt kiállíthasson, és a többit aszerint s úgy, minta szükség fogja kívánni. (Köztetszés.) 200 000 embernek kiállítása, fegyverreli ellátása s évi tartása 42 millióba kerül, 40 000 embernek kiállítása pedig 8-10 millióba kerül.

Én, uraim! elő fogom e háznak majd a következő napokban terjeszteni, midőn ez indítványom elfogadtatván, részletesen lesz tárgyalandó, financiális tervemet, most előre kijelentvén, miképp eszem ágában sincs a nemzettől kívánni, hogy 42 milliónyi adót fizessen; hanem úgy gondolom, hogy annyi adót viseljen, amennyit elbír a nemzet. S e részben előlegesen is örömömre válik kijelenteni, miként tervem, melyet előterjesztendek, oly adókulcsot foglal magában, mely azon erdélyi adókulccsal combináltatván, mit Mária Terézia ezelőtt egy századdal megállapított, ennél kevesebb.

S ha elfogadtatik, s teszen a ház külön intézkedést, hogy a végrehajtás körében sikertelenül ne enyésszék el a nemzet képviselőink áldozatkészsége, a nemzet meg fogja azt bírni nagy terheltetés nélkül, s meg fogja menteni az országot. De amennyiben a hadierő kiállítására, mely a körülmények szerint szükséges leend, a kivetendett adók elegendők nem lennének: felhatalmazást fogok kérni arra, hogy hitel nyittassék a kormány számára azon határig, melyet a képviselők kiszabandnak; s azon határig vagy kölcsön, vagy papírpénz kibocsátása, vagy más financiális munkálat által segítsen az ország szükségein. (Helyeslés.)

Uraim! én abban a vélekedésben vagyok, hogy azon határozattól, melyet a ház most indítványomra hozand, e nemzetnekjövendője függ nemcsak, hanem nagy részben függ azon módtól is, miszerint a ház a határozatot hozni fogja. (Úgy van! Igaz!) És ez az egyik ok, uraim! miért nem akartam én e kérdést a válaszfelirat vitatkozásaiba idomítva látni. Azt hiszem, midőn egy nemzet minden oldalról fenyegettetik, de sejti, érzi a bizalmat, hogy meg tudja, meg akarja, meg fogja magát menteni: akkor a haza megmentésének kérdését soha semmi kérdéstől nem kell felfüggeszteni. (Zajos tetszés és éljenzés.)


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

Ha ma mi vagyunk e nemzet miniszterei, holnap mások lehetnek, ez mindegy, a nemzet ezzel a miniszteriummal vagy másokkal kell hogy megmentse a hazát; de hogy akár ez a miniszterium, akár a másik megmenthesse: a nemzetnek erőt kell teremtenie. Azért minden balmagyarázatok kikerülése végett egyenesen ünnepélyesen kérem, hogy midőn azt mondom: adja meg a képviselőház a 200 000 főnyi katonát, s az erre szükséges pénzerőnek előteremtését.

(Kossuth itt pillanatnyira megszakítá beszédjét, s ekkor Nyári Pál a szónoklat varázsereje, a helyzet rendkívülisége által megkapatva, hirtelen felugrott helyéről, s jobbját magasan esküre emelve, hangosan kiáltá: „Megadjuk!"

A visszafojtott keserv, aggodalom, lelkesedés – mely Kossuth beszédje eddigi folyamán legfeljebb egy-egy helyeslésben nyilvánult – viharként tört ki most egyszerre. A haza szent szerelme megihleté az elméket és a szíveket. Mindnyájan felugráltak. És kipirult arccal, a lelkesedés lángra gyújtó hevével, kezeiket szintén esküre emelve zúgták: „Megadjuk! Megadjuk!” Kossuth szemeiben könny csillant meg, s a meghatottságtól reszkető hangon folytatá:)

Uraim! amit mondani akartam, az, hogy ne vegyék a kérést a miniszterium részéről olyannak, mintha maga iránt bizalmat kívánna szavaztatni. Nem! A hazának megmentését akarta megszavaztatni.

Meg akartam kérni önöket, uraim, hogy ha van valahol a hazában egy sajgó kebel, mely orvoslásra – ha van egy kívánság, mely kielégítésre vár: szenvedjen még egy kissé a sajgó kebel, s várjon még egy kissé a kívánság; – ne függesszük fel ezektől azt, hogy megmentsük a hazát. (Zajosan kitörő helyeslés.)

Ezt akartam kérni, de önök fölállottak; s én – leborulok e nemzet nagysága előtt! Csak azt mondom: annyi energiát a kivitelben, mint amennyi hazafiúságot tapasztaltam a megajánlásban, s Magyarországot a poklok kapui sem fogják megdönteni! (Szűnni nem akaró lelkesedés, helyeslés és éljenzés.)

(Kossuth beszéde után a ház minden tagja újra felkelt, s a ház minden oldaláról elhangzottak az elfogadjuk és megszavazzuk! kiáltások. A ház elnöke erre kijelentette, hogy az országgyűlés egyhangúlag 200 000 katonát szavaz meg, és 42 milliónyi hitelre kölcsönt vesz.) (Közli: Retorikai szöveggyűjtemény. Szerk. Szikszainé Nagy Irma. Debrecen, 1993, Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskola; a beszéd háttérismereteire lásd 444‒445.)

2.6. LÖW LIPÓT AZ ISTEN VELÜNK VAGYON!3030

2.6.1. Eloima

Örökkévaló, mindenható Isten! Te vagy az uraknak ura, s a királyoknak királya. Hozzád hasonló senki sincsen, smindenkinektérdre kell borulnia végtelen hatalmad előtt.

Te bölcs vagy a határozásban, s nagy a kivitelben. Te uralkodol az egen, a földön, az egész világon. Te megszabtad minden országnak határait; te változtatod az időket és az órákat.

Istenünk és urunk! nálad vagyon a bölcsesség, a mindenhatóság, az örök dicsőség. Te alkotád a világosságot a sötétségből; te vezeted a sugárzó napot a homályos éj kebeléből; te szólítod a csendet és rendet a szenvedélyes lázadásnak veszélyteljes zivatarából.

Örök igazságú Isten! Te égi trónodról letekintesz mindenekre, kika földön laknak, szíveiket vizsgálván, tetteiket igazságod szerint majd jutalommal, majd büntetéssel fizetvén, ajogot s az erényt oltalmazván, a rosszat s a gonoszságot kárhoztatván.

Kegyelmes Isten! Te segítsz mindenkinek, ki országodnak, az igazság és a szeretet országának alapítására lelkiismeretesen munkálódik a földön. Légy közel hozzánk segedelmeddel. Áldj meg bennünket, Istenünk és Urunk, ígéretedhez képest, hogy mindenhol, hol nevedet említendjük, jössz hozzánk áldásoddal. 3131 Szent neved legyen dicsérve öröktől fogva mindörökké, Ámen.

Tisztelve szeretett nemzetőrök! Drága hallgatóim!

3030 Tábori beszéd, tartatott Selyén, 1848.július hóban. Ezen beszédjúlius hóban tartatván, azonnal megjelent nyomtatásban. A szerző „a pápai nemzetőröknek, nagyra becsült vitéztársainak” ajánlotta volt. Nyomatott Pápán, a ref. iskola betűivel, 1848.3131 Móz. II. k. 20, 24. (A közlőjegyz.)


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

Fenséges templomban a természetnek tágas templomában gyűltünkegybe,3232 hogy forró ájtatosságunk áldozatát gyújtsuk szíveinkben, hogy égre bocsássuk imáink tömjénét. Buzgó gerjedelmeink szentté teszik a helyet, melyen állunk, s lelkünk fenekében hangzanak vissza Jesájás szavai:

Így szól az Isten: az ég az én trónom, és a föld lábamnak zsámolya: hol van a ház, melyet nekem építenétek, hol volna lakhelyem? Hiszen e mindenséget kezem alkotta, mind, ami van, általam létesült; de én a szerényre tekintek, a türelmes lelkűre, ki szavamat pontossággal teljesíti.3333

Igenis, tisztelt hallgatóim, fenséges és nagyszerű a templom, melyben állunk: de fenséges és nagyszerű az idő is, melyben élünk. Évek merültek az enyészet éjébe, századok folytak le az örök idők tengerébe, s egész lefolyásuk alatt alig volt korunkhoz hasonló kor. Milyen váratlan események tanúi vagyunk hat hónap óta! Milyen meglepő változások fejlődének ki szemeink láttára! Milyen csodálatos újítások fullánkai ébresztették fel a népeket tétlen álmaikból! Korunkat szemlélvén újra mondaná Joel próféta:

Halljátok ezt, oh korosak, s figyeljetek a föld minden lakosai! Történt-e ilyesmi napjaitokban, vagy atyátok napjaiban? Beszéljetek felőle fiaitoknak, fiaitok beszéljenek az őfiai knak, s ezek a jövő 3434

És a jövő nemzedékek bámulva hallgatnak majd arra, mit korunk tusái- és csodatetteiről hallani fognak. Igaz ugyan, tisztelt hallgatóim, hogy az emberek nyugalma, kényelme s élvezete fájdalmasan felháboríttatnak a roppant mozgalom trombitájának rettentő harsogására; és az önzés, a gyávaság, az anyagiasság kétségbeesnek. De lelkes hazafiak az emberi méltóságot, a polgári szabadságot, a nemzeti önállóságot nagyobbra becsülik a nyugalomnál, a kényelemnél, az élvezetnél. Elvük: a hazának szava az Istennek szava; és e szó hangzatára minden pillanatban talpon vannak honfiúi lelkesedéssel, tettre kész fellángolással.

És olyan lelkesedésre ti is fellobbanátok, nagyra becsült nemzetőrök. Valamint Isten a tűz közepéből meghívta Mózest, úgy hívott meg titeket a haza emésztő lángok közepéből, és ti forró szeretettel készek valátok a haza felszólításának követésére, készek arra, hogy kedveseitek karjai közől elszakadjatok. A férj elvált feleségétől, az atya gyermekeitől, az iparos műhelyétől, a földmívelő aratásától. Egy szívvel s egy lélekkel mondátok: Mi nem ingadozunk, mint a nád, hanem határozottan készek vagyunk minden áldozatra, hogy drága hazánk épségét védjük, kivívott szabadságunkat oltalmazzuk, szeretett gyermekinkjövő boldogságának biztos alapot nyújtsunk. Kötelességünk érzelmében készen vagyunk mindenre; mert

Romlott szív és romlott elme,

Kit hazája hő szerelme

Szép tettekre nem hevít.

Ily nyilatkozat értelmében cselekvétek ti, derék hazafiak, és cselekvényetek példás és dicséretre méltó. Azonban nem lehet tagadnunk, hogy a legtüzesb lelkesedés s a leghívebb önmegtagadás sem vezetnek az óhajtott célhoz, míg az ügy, melyért küzdünk, az Isten áldásától megfosztva vagyon, míg az Isten segedelmét nélkülöznie kell.

Csak az Isten által diadalmaskodhatunk, csak ő tiporhatja el ellenségeinket. 3535

És ezt szem előtt tartván, tudnátok-e valamit, tisztelt hazámfiai, mi lelkünk felbátorítására fontosabb volna azon meggyőződésnél, hogy az ügy, melynek kivitelére nemzetőri szolgálatunk szentelve vagyon, a mindenható Isten védelme alatt áll, s hogy az Istennek áldása háramlik rá? Tudnátok-e valamit, mi oly örvendítőleg hatna szíveinkre, mint az öntudat, hogy az Isten velünk vagyon, s kimeríthetlen kegyelme kíséri lépteinket?

Arról pedig maga az úr Isten biztosít minket; figyeljünk komoly ájtatossággal szent igéjének hirdetésére.

ALAPIGE

Legyetek erősek és bátrak, ne féljetek és ne rettegjetek tőlük; mert az Örökkévaló Istened – ő maga elmegy veled, nem hágy el tégedet, és el nem marad tőled.

Móz. V. k. 31,6.

3232 Az isteni tisztelet szabad ég alatt tartatott. (Eredeti jegyz.)

3333 Jesáj. 66,1. 2. (A közlő jegyz.)

3434 Joel 1, 2. 3. (A közlő jegyz.)

3535 Zsolt. 108, 8. (A közlő jegyz.)


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

Ezen szavak által felbuzdította Mózes az izraelitákat, hogy szent és igazságos ügyük oltalmára bátran és csüggedetlenül lépjenek fel, bátran és csüggedetlenül harcoljanak. Ne féljetek, úgymond, ne féljetek senkitől és semmitől; mert ügyetek igazságos, és ennek sikerítéséről a szent s igazságos Isten gondot visel. Az Isten nem hágy el benneteket, nem marad el tőletek.

Így szólott Mózes, és szavai kortársait felbuzdították, felbátorították. Ámde ezen szavak titeket is felbuzdíthatnak, derék nemzetőrök, titeket is felbátoríthatnak; mert a mi ügyünk is Isten és ember előtt szent és igazságos, s így teljes bizodalommal remélhetjük, hogy az Isten nem hágy el minket, nem marad el tőlünk. Ügyünk szentségéről pedig egy pillanatig sem kételkedhetünk, ha meggondoljuk, miként mi

I. Nem akarjuk pártolni az igazságtalanságot, hanem védni akarjuk a jogot.

II. Nem akarjuk támogatni az önkényt, hanemgyámolítani akarjuk a törvényes szabadságot.

III. Nem akarjuk táplálni a durvaságot, hanem elomozdítani akarjuk a míveltséget.

IV. Nem akarjuk ótalmazni a pártütést, hanem megszilárdítani akarjuk felséges királyunk trónját.

Engedjétek meg, hogy e négy pontot röviden megvilágosítsam.

I.

Mi nem akarjuk pártolni az igazságtalanságot, hanem akarjuk, hogy ajog sértetlenül fenntartassék, s mindenki által tiszteltessék.

Tisztelt hallgatóim! A magyar nemzetnekegy főkívánata vagyon, melyből egyéb kívánatai természetesen és szükségképpen következnek. E főkívánat abban áll, hogy e haza, melyet az Isten legszebb jótéteményivel áldott meg, teljes épségében a magyarnak szabad és alkotmányos hazája maradjon mindörökké. S ki merné kétségbe vonni ezen kívánat tökéletes és megcáfolhatlan igazságát?

Ezer évvel ezelőtt fegyveres erővel és saját vérével szerezte meg a magyar e hazát, melyen kívül nincs számára hely; s ezer év lefolyása után szellemi erejével vívta ki a magyar e hazának átalakulását, e hazának újjászületését. És a mindenható Isten, ki az országok határait megállapítja, kijelölte a hazát, hogy rajta a magyar nemzet virágozzék, s a magyar név dicsőíttessék.

Pedig az Istennek határozata örökké áll, végzései tartanak nemzedékről nemzedékre.3636

S ennélfogva a „ne bántsd a magyart!” az isteni gondviselésnek törvénye.

De igazságszeretetéhez képest sohasem jutott eszébe a magyarnak, hogy nem magyar honfitársait elnyomni vagy bántani akarná. A magyar nemzetiség törvényes elsőbbsége mellett minden nép előtt nyílik a tér, hogy házi körében s irodalmában népiségét fejleszthesse. Alaptalanok tehát az ámítók rágalmai, hogy a magyar nemzetnek szándéka volna valamely népnek nyelvét, szokását, vallását megsemmisíteni vagy megsérteni.

Isten mentsen meg! nem méltatlanságok elkövetésére fogtatok fegyvert, tisztelt nemzetőrök, hanem az alkotmányos jog fenntartásáért szálltatok síkra. Mint békés polgárok nem szeretitek a háborút, hanem a békét, melynek szárnyai alatt felvirágzik a földmívelés, az ipar, a kereskedelem, a házi boldogság. De minden békeszeretet mellett nem vonakodtatok a harctól, hogy ajog, az emberi társaságnak alapja, fenntartassék, s hogy igazság, az állam talpköve, biztosítassék.

Boldog emberek! kiknek az Isten hivatásul adta, hogy ajognak, mely az övé, támaszai lehessenek. Legyetek tehát erősek és bátrak! Ne féljetek, s ne rettegjetek! mert az Isten veletek vagyon, O nem hágy el benneteket, s nem marad el tőletek. Erre annál nagyobb bizodalommal számolhatunk, ha megfontoljuk, miként

II.

mi nem akarjuk támogatni a kényuralmat, hanem gyámolítani akarjuk a törvényes szabadságot.

A szabadság, tisztelt hallgatóim, nem abban nyilatkozik, hogy mindenki tehesse azt, ami nekitetszik. Korántsem! Midőn az emberek csak tetszésük és szeszélyük sugalmát követik, akkor zabolátlankodnak: a népszabadság pedig nem zabolátlanságban, hanem abban áll, hogy

3636 Zsolt. 33,11. (A közlő jegyz.)


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

1. a nép nem az önkény, nem a zsarnokság, hanem kizárólag a törvény iránt tartozik tisztelettel és engedelmességgel; s hogy

2. a törvény a nép képviselői által hozatik, s a felség jóváhagyása által szentesíttetik.

Ennélfogva világos, hogy a törvényesség élesztő lelke a szabadságnak; és ennek

veszedelmesb ellensége nincsen a törvénytelenségnél, jöjjön az bár alulról vagy felülről. Azonban tudjátok, tisztelt hallgatóim, hogy a szabadságnak mindenütt s mindenkor nyilvános és titkos ellenségei valának, kiképpen törvénytelen kicsapongások segedelmével fel akarták dúlnia törvényes szabadság templomait; s így általánossá lett a tapasztalás, hogy a szabadság fenntartása sokkal nehezebb, mint annak kivívása.

Természetesen! A kivívás gyakran eredménye egy pillanatnyi felhevülésnek, míg a fenntartásra bölcs intézkedés, tartós erőltetés, ernyedetlen béketűrés s az is kívántatik, hogy a szabad nemzet erővel bírjon, minélfogva szabadságának szentségét senki büntetlenül meg ne sérthesse. Az erőtlen nemzet szabad nemzet nem maradhat soha. Azok tehát, kik a nemzeti erőt gyengíteni vagy ezen erőt idegenek parancsa alá helyeztetni akarják, a szabadság életfájának elhervasztására munkálódnak.

A szabadság az erővel elválhatlanuljár; a szabadság erőre támaszkodik. Emeljétek fel tehát fejeteket, derék férfiak, méltóságtok öntudatában, mert ti is alkotórésze vagytok a nemzeti őrség nagyszerű testületének, melyben a törvényes szabadság legszilárdabb biztosítékát találja. Örüljetek s adjatok hálát az Istennek! mert nem az önkény támogatására, hanem a szabadság gyámolításárajelenétek meg a rohanó Drávának partján. Legyetek tehát erősek és bátrak! ne féljetek, s ne rettegjetek! mert veletek vagyon az Isten. O nem hágy el benneteket, s nem marad el tőletek. Ezen kilátáson annál jobban gyönyörködnek szemeink, ha el nem felejtjük, miként

III.

mi nem akarjuk táplálni a durvaságot és míveletlenséget, hanem kívánjuk, hogy a nép minden osztályai, a tudatlanság karjai közül kibontakozva, a míveltség és felvilágosodás áldásiban részesüljenek.

Tudjuk, tisztelt hallgatóim, hogy a hajdankorban a míveltség s a polgárosodás keletről nyugat felé haladt. Ázsiából Európába vándoroltak a tudomány s a művészetek. A görögök a rómaiak tanítói valának.

De változnak az idők, és az időkkel változnak a nemzetek állapotai is. Egyik nemzet felemelkedik, a másik elajasodik. Egyik birodalom újult díszben felépül; a másik mint valamely megroskadt bolthajtás, leszakadoz.

Ázsiában, hol a próféták isteni bölcsességet tanítottak, hol fejedelmek csodálatos munkákat alakítottak – századok óta babona, tudatlanság, durvaság s eltompultság uralkodnak; míg az európai mívelődés, a hajdani iránnyal ellenkezőleg, nyugatról kelet felé halad úgy, hogy földrészünk mívelési viszonyait szemlélvén el kell mondanunk Jesájással: Imitt márfelvirradt a nap, amott még megvan az éjjel! 3737 Mert míg Európának keleti népei sötétségben hevernek, és zsarnokoskodás alatt elfajulnak, a nyugotibb népek az előmenetel zászlóját, a haladás fáklyáját követik. A magyar nemzeté pedig a dicsőség, minélfogva, mint egy Cherub, villámló karddal őrt állott, s most is őrt áll, hogy az európai mívelődés paradicsomát a barbárok dühös berohanása ellen megótalmazza.

Ez, tisztelt hallgatóim, a magyarnak fenséges, világtörténeti, isteni hivatása, melynek dicséretesen megfelelt az elmúlt századokban a délkeleti barbárok ellen, s melynek, ha az Isten is úgy akarja, az éjszakkeleti barbárok ellen is dicséretesen megfelelend. S lehetetlen, hogy a magyar örömdagasztó kebellel ne érezze, miként magára, az európai népcsalád legfiatalabb tagjára vagyon bízva, hogy a világosságot a sötétség ellen, a míveltséget a durvaság ellen, a polgári boldogságot a rabszolgai nyomorultság ellen védelmezze, a való és a szép, ajó és a dicsőnek oltalmáért álljon a gáton, és szövétnektar- tója, előharcosa legyen a civilizációnak a Keleten. Örüljetek tehát, derék nemzetőrök, hogy az Isten titeket választott az emberiség legszentebb érdekeinek ótalmára. Legyetek erősek és bátrak! Ne féljetek, és ne rettegjetek, mert veletek vagyon az Isten. O nem hágy el titeket, s nem marad el tőletek.

Igenis, irgalmas Isten! minden aggodalom nélkül nézhetünk segedelmed elébe tiszta öntudatunkban, mert mi nem akarjuk ótalmazni a pártütést, hanem megszilárdítani akarjuk felséges királyunk trónját.

Tisztelt hallgatóim! Midőn Ezekiás király tiszta vallásosságához képest a bálványozás oltárait lerontotta: az

3737 Jesáj. 21,12. (A közlő jegyz.)


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

assyriai király követe, Juda népét Ezekiás ellen elkeseríteni akarván, azzal vádolta a királyt, hogy az élő Isten oltárait rontá le.3838

Ámde szinte úgy cselekednek azok, kik a kivívott magyar szabadság hőseit a király elleni hűtlenséggel vádolják, ámbár világos, minta nap, hogy a lelkes férfiak atyáskodó királyunkhoz való ragaszkodásunkat nem gyengíteni, hanem megszilárdítani akarák, midőn a bálványozást, mely áltanácsnokai által gyakoroltatott, végtére megsemmisítették. Mert minél jobban megtestesülnek azon eszmék, melyeken újabb törvényeink alapulnak, annál erősb, annál rendületlenebb alapon fog állani a királyi szék; annál bizonyosabban fog beteljesülni királyunkon Jesájás szava:

És megerősítve leszen a királyi szék szeretet által, s a király ülend rajta hűséggel, a jogot szeretvén s az igazságot előmozdítván. 3939

Betejesülendenek királyunkon a zsoltárnak szavai:

A királynak dicsősége marad mindörökké, neve sugárzik, mint a nap. Általa megáldatnak a népek, a nemzetek dicsérik őt. 4040

Örüljetek tehát, derék nemzetőrök, örüljetek, s adjatok hálát a Mindenhatónak, ki a jog, a szabadság, a míveltség s a királyi felség védelmére kiszólított titeket családiatok köréből, hogy honszerelmetek, bátorságtok, lelkesedésetek által az Ö szent neve dicsőíttessék és szentesíttessék.

Legyetek erősek és bátrak! Ne féljetek, és ne rettegjetek! mert veletek vagyon az Isten, Ö nem hagy el titeket, s nem marad el tőletek.

Drága hazafiak! Legyetek fiúi bizalommal mennyei atyánk iránt. Ö vezeti a népeket a tusák viharos tengerén át, hogy a béke partjait elérhessék. Isteni hatalma el fog hamvasztani mindent, ami a kényuralom romjaiból fennmaradt, s a népszabadság fenségesb, tisztultabb fénykörrel fog ragyogni a föld kerekségén. Ámen.

2.6.2. Utóima

Istenünk és urunk! mennyei gondviselőnk! kezedben vagyon a népek sorsa, a királynak trónja, hazánknakjövendője. Benned helyezzük bizodalmunkat, tőled várjuk segedelmünket, hozzád emeljük fel imáinkat. Hajtsad meg füledet szíveink buzgó fohászinak, s ne vesd meg ajkaink gyenge rebegésit.Isten! áldd meg felséges urunkat királyunkat egednek legdúsabb áldásival. Vezesd őt a magyar Zionba, hogy hű magyarai között gyönyörködjék népének törvényes szabadságán és békés boldogságán.

Áldd meg drága hazánkat. Oltalmazd meg épségét, békéjét és dicsőségét. Engedd, hogy angyalaid, a szabadság, az egyenlőség és a testvéri szeretet hintsék el égi csíráikat minden helységbe, minden házba, minden szívbe.

Áldd meg szeretett nádorunkat s királyi helytartónkat, hogy továbbá is működjék hazánk boldogítására.

Áldd meg a nép képviselőit, hogy a kor kívánatainak engedvén, s akaratodat teljesítvén, hazánk újjászületésének szent művét bölcsességgel folytassák és eréllyel bere- keszthessék.

Áldd meg kormányunkat erővel és szilárdsággal, hogy a szabadsággal a rendnek áldásait is biztosíthassa.

Istenünk és urunk! minden erőnek kútfeje! erősítsd meg s áldd mega nemzeti őrség minden seregeit, hogy a királyi széket, az alkotmányt s a közbátorlétet áldott foganattal védelmezhessék.

Áldd meg seregünket, kegyelmes Isten! Áldd meg a főparancsnokot, a parancsnokot, a tiszteket s a közvitézeket. Gyógyítsd fel a betegeket; légy közel hozzájuk szenvedésükben.

Istenünk és urunk! Mi nem rémülünk a veszedelemtől; életünk, mindenünk a hazáé; de szeretjük hű házi népünket: feleségeinket, gyermekeinket. Életük, javuk, boldogságuk szívünkön fekszik. De messze lévén tőlük, s gondjukat nem viselhetvén, lelkünk fenekéből esedezünk: légy te az ő gondviselőjük, oltalmazójuk; hiszen te kegyelmes atyja vagy minden teremtményidnek. Óvd meg őket nyavalyától, nyomortól, és add nekik mindennapi kenyeröket. És ha sorsunk feletti gondjuk kebleiket aggasztja, kínozza, áldd meg őket

3838 Kir. II. k. 18, 22. (A közlő jegyz.)

3939 Jesáj. 18, 5. (A közlőjegyz.)

4040 Zsolt. 72, 8. 9. (A közlőjegyz.)


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

vigasztalással, megnyugtatással, s engedd, hogy a bú s a fájdalom éjjelében a remény csillaga vidámítsa fel szíveiket.

Minket pedig, életnek s halálnak ura! minket vezess szent akaratod szerint. Mi imádjuk bölcsességedet s uralmadat. Akár a halálba vezetsz bennünket neved dicsőítésére, akár a győzelem s a békesség napjára tartod fenn életünket: szent nevedet dicsérni akarjuk; mert tiéd a nagyság, a mindenhatóság, a győzelem és a dicsőség, Ámen.

Legyetek áldottak az Isten nevében, ki eget s földet alkotott;

az Isten áldjon meg titeket, és őrizzen meg benneteket;

az Isten világosítsa felétek arcát, s legyen kegyelmes irántatok;

az Isten fordítsa felétek arcát, és adjon nektek békét; békét a hazában, békét házatokban, békét a szívben, békét az életben, békét a halálban. Ámen.

(Löw Lipót beszédei. Összegyűjtötte és az utószót írta Hidvégi Máté. Budapest, 1999, Múlt és Jövő Kiadó)

2.7. DEÁK FERENC FÖLIRATI JAVASLAT4141

T. ház! (Éljenzés és taps.) Nehéz idők, vészteljes évek mentek el fölöttünk. Végenyészet szélén állott nemzetünk. De az isteni gondviselés, midőn egyrészről annyi szenvedéssel sújtott, másrészről erőt ébresztett keblünkben, hogy el ne csüggedjünk, és a veszélyben forgó hazát még forróbban szeressük. Adja Isten, hogy tanultunk légyen a kísértet nehéz napjaiban, s kikegyek voltunk szenvedésben, egyek legyünk működéseinkben is. (Helyeslés.)

Képviselői vagyunk a nemzetnek, mely kezünkbe tette le sorsát, becsületünkre, belátásunkra bízta jövendőjének biztosítását. Föladatunk fontos, állásunk nehéz, mert rendkívüli a helyzet, melybejutottunk. Voltak alkotmányos életünkben máskor is esetek, melyekben fontos közjogi kérdésekre nézve fejedelem és nemzet egyet nem értettek; voltak idők, midőn a vitákból káros viszályok támadtak. De akkor fejedelme és nemzet ugyanazon egy alapon állottak, a közösen elismert magyar alkotmány alapján; ugyanazon törvényekre hivatkozott mindenik fél, s nem a törvények érvénye, hanem azok magyarázata volt a vita tárgya. Most azonban nem állunk közösen elismert alapon; nem egyes közjogi kérdések, nem a törvények értelme, hanem alkotmányunk lényege s alaptörvényeink érvénye vonatik kétségbe. Alkotmányt nekünk is akarnak adni, de nem azt, amit tőlünk hatalommal elvettek, hanem egy másikat, újat, idegenszerűt, darabját azon közös alkotmánynak, melyet az egész birodalomra készítettek. De nekünk adott alkotmány nem kell; (Általános helyeslés.) mi visszaköveteljük ősi alkotmányunkat, mely nem volt ajándék, hanem kölcsönös szerződések által állapíttatott meg, s a nemzet életéből fejlett ki; azon alkotmányt, melyet időnkint a kor kívánatihoz mi magunk alkalmaztunk, s mi magunk akarunk ezentúl is alkalmazni; azon alkotmányt, melynek alapelveit századok szentesítették. Mellettünk jog és törvény állanak és a szerződések szentsége, ellenünk az anyagi erő. (Úgy van!)

Ennyi baj és veszély között kettőre lesz főként szükségünk: szilárdságra és óvatosságra. Engedni ott, hol az engedés öngyilkosság, kockáztatni ott, hol arra szükség nem kényszerít, egyiránt bűn volna a nemzet ellen. (Helyeslés.)

Az országgyűlés megalakult, s tanácskoznunk és határoznunk kell első ünnepélyes felszólalásunk alakja és tartalma fölött. Három kérdés áll előttünk: mit mondjunk, kinek mondjuk el, amit mondanunk kell, s minő alakba öntsük megállapodásunk eredményét? E három kérdés szoros kapcsolatban áll egymással; elmondom tehát mind a háromra igénytelen nézeteimet. (Halljuk!)

Szólani akarok mindenekelőtt arról, mi legyen ezen első ünnepélyes felszólalásunknak tartalma. Előadásomban nem fogok egyedül arra szorítkozni, hogy elsoroljam egyszerűen a tárgyakat, miket e fölszólalásba fölvétetni óhajtok, hanem mivel ily fontos ügynél az előadásnak mikénti összeállítása is figyelmet igényel, a tisztelt háznak engedelmével formulázottjavaslatot fogok fölolvasni, mely szerint első felszólalásunkat szerkeszteni óhajtom.

E javaslat a következő:

„A közelebb lefolyt tizenkét esztendő súlyos szenvedések kora volt reánk nézve. Ősi alkotmányunk eltöröltetett,

4141 A képviselőház 1861. május 13-dikán tartott ülésének napirendjén volt az országgyűlés teendői iránti tanácskozás.


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

s a korlátlan hatalom idegen rendszere nehezedett reánk. És e nyomasztó rendszert még súlyosabbá tették azok, kik azt ellenséges indulattal, korlátolt felfogással s gyakran rosszakarattal kezelték. Bűn volt előttük a szabadság érzete, bűn volt ragaszkodásunk nemzetiségünkhöz, bűn volt még a tisztább honszeretet is. Országunk erejét kimerítették, a nemzet vagyonátjogtalanul elidegenítették, nemzetiségünket üldözés tárgyává tették. Minden nap új szenvedést hozott, minden új szenvedés egy gyökerét szakasztotta el keblünkben a hitnek és bizalomnak. (Úgy van!)

Isten úgy akarta, hogy szenvedjünk, de ne csüggedjünk, s hűtlenek ne legyünk önmagunkhoz, és úgy akarta, hogy a fejedelmet tizenkét évi tapasztalás végre meggyőzze, hogy a korlátlan hatalom absolut rendszere nem vezetheti a birodalom népeit boldogságra, de veszélybe döntheti a trónt és birodalmat.

Ekkor őfölsége az eddig követett absolut rendszert félrevetve, át kívánt lépni az alkotmányosság ösvényére, s népeinek kezébe akarta letenni saját sorsukat.

Összegyűltünk mi is, mint a magyar nemzet képviselői, hogy alkotmányos működésünket ismét megkezdjük, s első lépésünk fájdalmas felszólalás, nem a múlt idők szenvedései miatt, mert azokra fátyolt vetünk, hanem azon jogtalanságok miatt, mik most is fönnállanak, s miknekazonnali elhárítása nélkül sem alkotmányunk visszaállítását, sem általában az alkotmányosságot lehetőnek nem tartjuk. (Helyeslés.)

Alkotmányos életünknek s nemzeti létünknek alapföltétele: az országnak törvényes önállása s függetlensége. Első és legszentebb kötelességünk tehát: minden erőnket, minden tehetségünket arra fordítani, hogy Magyarország Magyarország maradjon, s alkotmányszerű önállása és függetlensége sértetlenül fönntartassék. (Általános helyeslés.)

És midőn ezen önállás lényegében megtámadtatik, midőn azt veszély fenyegeti, nem ismerünk teendőink között fontosabbat, nem ismerünk sürgetőbbet, mint az ily megtámadás ellen haladék nélkül fölszólítani.

Meg van támadva országunk alkotmányos önállása már az első lépésben, melyet őfölsége az alkotmányosság ösvénye felé irányzott; meg van támadva azáltal, hogy a magyar alkotmányosság visszaállítása csak föltételesen s leglényegesebb kellékeinek kivételével ígértetik: meg van támadva az október 20-dikán kiadott diplomában, melyet alapul vesz föl az országgyűlést megnyitó beszéd is. (Általános helyeslés.)

Meg akarja végképp fosztani ezen diploma Magyarországot azon ősi alkotmányos jogától, hogy a közadónak és katonaállításnak minden kérdéseit, egész terjedelmükben, saját országgyűlésén határozhassa el; kiveszi a nemzet kezéből azonjogot, hogy a legfontosabb anyagi és közjogi érdekei fölött királyával egyetértőleg önmaga hozasson törvényeket. Pénz- és hitelügy, hadügy, vám és kereskedelem, ezen leglényegesebb kérdései a nemzet politikai életének, egy közös birodalmi tanács alá rendeltetnek, hol azok fölött Magyarországra nézve is egy, többségében idegen hatalom nem magyar szempontból, nem magyar érdekek szerint intézkednék. És a közigazgatás terén is függővé teszi ezen diploma Magyarország kormányzatát az osztrák kormányzattól, oly kormányzattól, mely nem is felelős, de ha felelős volna is, nem felelne Magyarországnak, hanem a birodalmi tanácsnak, hol a mi érdekeink, midőn azokaz ő érdekeiktől eltérnek, a többségnél aligha elegendő biztosítékot találnának. (Helyeslés.)

Ha ezen eszme tettlegesen életbe lépne, Magyarország nem lenne többé önálló sem törvényhozásában, sem kormányzatában, hanem legfontosabb érdekeire nézve alatta állana az osztrák birodalom közös törvényhozásának s kormányzatának; egyszóval, csak névre volna Magyarország, tettleg pedig osztrák provincia. (Úgy van!)

A hatalom ezen ellenünk s alkotmányos önállásunk ellen intézettjogtalan törekvése nemcsak törvényeinkkel ellenkezik, hanem egyenesen megtámadja magát a sanctio pragmaticát, azon állami alapszerződést, mit a magyar nemzet 1123-ban az uralkodóházzal kötött.

Őseink, midőn az említett évben Magyarország koronájára nézve a habsburgi ház nőágára is átruházták az örökösödést, ahhoz határozott föltételeket kötöttek. Kimondották, hogy Magyarországon is szintúgy, mint az örökös tartományokban, azelsőszü- löttség sora tartassék meg, s ennélfogva mind Magyarországban, mind az örökös tartományokban az uralkodóháznak ugyanazon tagját illesse a trón. Kimondották mind Magyarországra és a magyar korona országaira, mind az örökös tartományokra nézve együtt és viszonosan az elválaszthatatlan és feloszthatatlan birtoklást, mert sem III. Károly, sem Magyarország, sem az örökös tartományok nem akarták, hogyjövendőben a fejedelem föloszthassa gyermekei között tartományait, mint ez korábban gyakran és még I. Ferdinánd alatt is megtörtént. De midőn az elválaszthatatlanság és föloszthatatlanság elvét a birtoklásra nézve megállapították, azt az országlásnak és kormányzatnak se formájára, se lényegére ki nem terjesztették, sőt


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

ellenkezőleg: világosan kikötötték a 2.-dik t. cikknek 9-dik szakaszában, hogy a nőágnak ekképpen elfogadott örökösödésére is kiterjesztessék az 1115. 3-dik t. cikknek rendelete, mely szerint a nemzet biztosít- tatik, hogy a fejedelem Magyarországban soha másként országlani s kormányozni nem fog, mint az országnak alkotott és jövendőben alkotandó világos törvényei szerint. Kikötötték határozottan azt is, hogy a király az ország jogait, szabadságát, törvényeit köteles leend mindenkor megtartani, uralkodásra léptekor magát megkoronáztatni, királyi hitlevelet kiadni, s a koronázási hitet letenni. (Úgy van!) A sanctio pragmatica tehát Magyarország önállását, függetlenségét világosan fönntartotta, a nemzet ezen jogához minden időben szorosan ragaszkodott, sezen föltétel mellett szállott a magyar korona minden magyar királyra, ki a sanctio pragmaticának megkötése óta Magyarország trónjára lépett. Csak II. József császár volt III. Károly maradékai közül, ki magát meg nem koronáztatta, s uralkodott absolut hatalommal, de Magyarország törvényes királyának soha el nem ismertetett, s nemcsak törvényhozási s közigazgatási rendeletei, miket élte végnapjaiban maga is visszavont, hanem a magánosok részére kiadott adománylevelei s privilegiumai is törvény által érvényteleneknek nyilváníttatik, mint ezt az 1190. évi 32-dik t. cikkely bizonyítja. (Általános helyeslés.)

Mária Terézia volt az első magyar király, ki a sanctio pragmatica erejénél fogva lépett Magyarország trónjára. Az ő trónra lépte által lépett tehát a sanctio pragmatica legelőször életbe, és midőn a magyar trónt elfoglalta, pontosan teljesítette is azon föltételeket, mikhez örökösödési joga kötve volt, kiadta a királyi hitlevelet, letette a koronázási esküt, sőt az 1741. 8. t. cikkelyben újra biztosította Magyarországot, hogy az ország jogait, szabadságát, törvényeit szentül megtartja, s ünnepélyesen kijelentette, hogy Magyarország az örökös tartományok módja szerint sohasem fog kormányoztatni.

A második magyar király II. Leopold, ki bátyjának, a meg nem koronázott II. Józsefnek halála után lépett trónra, kiadván koronázásakor a királyi hitlevelet, s letévén a koronázási esküt, azonfelül egy külön t. cikkben Magyarország önállását és függetlenségét még részletesebben biztosította. Ugyanis az 1790. 10. t. cikkben világosan elismeri, hogy: „ámbár az uralkodóház nőágának az 1723. 1. és 2. t. cikkekben Magyarországra nézve megállapított örökösödése ugyanazon fejedelmet illeti, kit a megállapított örökösödési rend szerint az elválaszthatatlanul és eloszthatatlanul bírandó örökös tartományokban illet az uralkodás, Magyarország mindazonáltal szabad ország s egész országlási formájára nézve független és semmi más országnak vagy népnek lekötve nincs, hanem saját önállással s alkotmánnyal bír, s abban a király csak az országnak saját törvényei szerint, nem pedig a többi tartományok módjára orszá- golhat és kormányozhat.” És egy másik törvényben, az 1790-dik évi 12. cikkben elismeri azt is: „hogy Magyarországban a törvények alkotásának, eltörlésének s magyarázásának joga a törvényesen koronázott királyt és az országgyűlésre törvényesen összesereglett országos rendeket közösen illeti, s ezen jogot az országgyűlésen kívül gyakorolni nem lehet. A végrehajtó hatalmat pedig őfelsége csak a törvények értelmében gyakorolhat.” A törvény ezen szavai s a fejedelemnek ily határozottan világos elismerése után lehet-e Magyarországnak alkotmányos önállásán kételkedni? (Általános helyeslés.)

I. Ferenc, ki édesatyja után a magyar koronát öröklötte, nemcsak a királyi hitlevélben biztosította a nemzetjogainak, szabadságának s törvényeinek megtartását, hanem későbben is, uralkodásának 33-dik évében, az 1825. évi 3-dik cikkelyben újabban kijelentette, hogy a fönnemlített 1790. évi 10. törvénycikk rendeletét szorosan meg fogja tartani, s nyíltan elismerte, hogy az adó és katonaállítás kérdéseit az országgyűléstől elvonni, s az országgyűlésileg megajánlott adót országgyűlésen kívül soha semmi szín alatt fölemelni nem lehet.

Hasonló biztosításokat adott a nemzetnek V-dik Ferdinánd is királyi hitlevelében, sőt még bővebbeket azon törvényekben, miket 1838-ban szentesített.

Asanctio pragmatica nem egyszerű törvény, nem egyszerű diploma, nem octroyo- zott adomány vagy ígéret, hanem kölcsönös egyezkedés folytán kötött alapszerződés, melyben egyrészről őseink a habsburgi ház nőágánakjavára ünnepélyesen lemondottak azonjogról, hogy a habsburgi ház fiágának kihaltával szabadon választhassák királyukat, másrészről pedig III. Károly, ki a nemzet ezen szabad választásijogát 1715-ben is a 3-dik t. cikkelyben nyíltan elismerte, a nemzet részéről kikötött föltételek teljesítését, az ország önállásának, függetlenségének, jogainak, szabadságának, törvényeinek fönntartását ígérte. Az ekképp szabad egyezkedés mellett kötött kétoldalú alapszerződés teljes erejében s minden föltételeivel együtt életbe lépett, minden azután következett koronás királyok által megtartatott, az abban foglalt biztosítások újabban s részletesebben ismételtettek, s a jogszerűen kötött szerződést gyakorlat szentesítette. Lehet-e, szabad-e most azon szerződést egyoldalúlag megszegni, s a nemzettől követelni azon kötelezettséget, mi abban foglaltatik, de a kötelezettség föltételeit mellőzni, vagy hiányosan és csak némely részben teljesíteni? (Helyeslés.)

Midőn egyrészről mind a sanctio pragmaticában, mind egyéb törvényeinkben ily világosan ki van fejezve a közöttünk és az örökös tartományok között létező azon törvényes kapocs, mi az uralkodóház ugyanazonosságában áll, vagyis a personalunio, ennél szorosabb kapcsolatnak, a valóságos realuniónak nyoma törvényeinkben nincs: (Helyeslés.) sőt a felhozottak kétségtelenné teszik, hogy realunio közöttünk és kö-


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

zöttöknem is létezett, s azt létrehozni Magyarországnak szándéka soha nem volt. (Helyeslés.)

Világos ez Magyarország és az örökös tartományok közjogi helyzetének természetéből is. Ha 1723-ban a sanctio pragmatica meg nem köttetik, III. Károlynak 1740-ben történt halálával, minthogy benne a habsburgi ház fiága kihalt, Magyarország szabadon választhatta volna királyát, s ekkor nem lett volna lehetetlen, sőt tekintve a nagy befolyást, melyet azon korban Franciaország gyakorlott az európai politikára, és tekintve Nagy Fridrik személyességének hatását, tekintve azt is, hogy mind a francia udvarnak, mind nagy Fridriknek érdekében volt az ausztriai házat gyengíteni, nem lett volna valószínűtlen, hogy nem Mária Terézia, hanem más választassék Magyarország királyának. (Helyeslés.) Ez esetben Magyarországnak külön királya lévén, a birodalom úgy, mint most van, nem is alakulhatott volna. (Helyeslés.)

És ha bármikor megtörténnék, mi, ha talán a közeljövőben nem valószínű is, mégsem lehetetlen, hogy a most uralkodóház nőágában is kihal, Magyarország királyválasztási joga a sanctio pragmatica értelmében a nemzetre ismét visszaszálland, s ha akkor Magyarország külön királyt választ, fölbomlik azon állam, melynek egységét az osztrák államférfiak Magyarország önállásának megsemmisítésével akarják most létrehozni. Fölbomlik erőszak nélkül, jogszerűen; fölbomlik azért, mert az egyetlen kapocs, az uralkodóháznak ugyanazonossága, megszűnt. Pedig ha léteznék ezenkívül más kapocs is közöttünk és közöttük, az még fennmaradván, az egész államot összetartaná; valamint például Anglia, Skócia és Irland között nem szűnnék meg a kapcsolat az uralkodóház kihaltával, mert azok nem personal-, hanem realunióban vannak egymással.

Megemlítünk még egy körülményt, mi világosan arra mutat, hogy Magyarország és az örökös tartományok között országlás és kormányzás tekintetében realunio nem létezett és nem is létezhetik. Magyarország törvényei szerint a kiskorú magyar király gyámja az ország nádora; határozottan kimondja ezt a nádori hivatalról 1485-ben alkotott törvények második cikke, melyet az 1681. I-ső t. cikk, az 1715. 5. törv. c. és a sanctio pragmatica megkötése után is az 1741. II. tc. és az 1790. 5. t. cikk újabban megerősítettek. Ellenben az örökös tartományokban kiskorú fejedelem gyámsága annak legközelebbi atyai rokonát illeti. A fejedelem kiskorúsága esetében tehát törvény szerint Magyarországban is más, az örökös tartományokban is más áll az országlás és kormányzat legmagasabb fokán. Lehet-e oly országok között, melyekben az országlás és kormányzat mind személyzetre, mind rendszerre és formára nézve egymástól annyira különböző, más és szorosabb kapcsolat, mint az uralkodóház ugyanazonossága? Képzelhető-e ily viszonyok között egyik vagy másik ország közjogi állásának teljes felforgatása nélkül szorosabb realunio? (Helyeslés.)

De tekintsük az örökös tartományok politikai helyzetét múltban és jelenben. Akkor, midőn a sanctio pragmatica köttetett, az örökös tartományok a Német-római Birodalomhoz tartoztak, Magyarország pedig annak része soha nem volt. A Római-német Birodalom egyes országainak feudalis természete annyira különböző volt Magyarországnak nem feudalis, semmi más hatalomtól nem függő közjogi állásától, hogy ily különböző jogállású tartományok között mást, mint csupán personaluniót létrehozni nem is lehetett volna.

Midőn később a Német-római Birodalom bomladozni kezdett, I. Ferenc 1804-ben a római császársági cím mellé az ausztriai örökös császársági címet vette föl, de Magyarországra nézve augusztus 11-dikén kelt ünnepélyes nyilatkozatában kijelentette, hogy e cím fölvétele által Magyarország jogait, törvényeit s alkotmányát legkevésbé sem kívánja csorbítani, s hogy Magyarország előbbeni statusjogi állásában továbbra is megmarad.

Jelenleg az ausztriai örökös tartományok tagjai a német szövetségnek. (Úgy van!) A szövetség iránt kötelezettségeik vannak, melyek terhekkel járnak; a szövetség határozatai kötelező erővel bírnak a szövetséghez tartozó minden országokban. Magyarország ellenben nem tagja a német szövetségnek. A német érdekek, miket az osztrák tartományok védni s előmozdítani kötelesek, reánk nézve idegen érdekek. A szövetséges hatalom, mely az osztrák tartományokban némely tárgyakra nézve parancsoló hatalom, előttünk teljesen idegen. Németországnak lehet háborúja saját érdekében, határai megtámadtathatnak, és azon háborúban Ausztria köteles részt venni, köteles lesz védni a megtámadott határokat. De az ő háborújuk nem a mi háborúnk, az ő érdekeik nem a mi érdekeink; ők a mi harcainkban nem állanak mellettünk, nem fogják védni megtámadott határainkat, mert mi nem vagyunk a szövetség tagjai. (Általános helyeslés.) Ily különböző politikai helyzetű országok között lehet e szorosabb kapcsolat, mint personalunio? Azon birodalmi tanácsban, melynek túlnyomó többsége a német szövetségnek éppen a szövetség értelmében le van kötelezve, mi biztosítana minket, hogy akkor, midőn a mi érdekeink és a német szövetség érdekei nem ugyanazok, jogaink méltányoltatni s érdekeink kíméltetni fognak? A szorosabb kapcsolat alárendelne minket az osztrák többségnek, sőt alárendelne a reánk nézve teljesen idegen német szövetség politikájának is, melytől mi viszonzásul semmit sem követelhetnénk.

Felhozzák ellenünk, hogy a birodalom érdeke a legfőbb tekintet, s annak az egyes részek kötelesek saját érdekeiket alárendelni. Nemvonom kétségbe ezen állítás igazságát oly birodalomra nézve, mely ugyanazon egy közjogi alapon áll, melynek egyes részei föltétlenül csatlakoztak egymáshoz, melyet szorosabb realunio köt


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

össze. De Magyarország az uralkodóházzal szerződött, nem az örökös tartományokkal; (Általános helyeslés.) szerződött az örökösödés fölött, nem valamely szorosabb közjogi kapcsolat fölött, sőt még azon szerződésben is kikötötte független önállásának biztosítását. Ezen szerződést kész leend Magyarország mindenkor megtartani; de azt megváltoztatni és helyébe szorosabbat állítani, magát az örökös tartományok érdekeinek lekötni, s ezáltal alkotmányos önállásáról lemondani, szándéka bizonyosan nincs és nem is lehet. (Helyeslés.) Számtalan jogviszony létezik mind a köz-, mind a magánjog körében, mi az egyik vagy másik félnek alkalmatlan; de ha minden ilyen jogviszonyt föl lehetne forgatni, mert az egyik félnek érdekei annak megváltoztatását kívánják, s kivált ha föl lehetne forgatni olyképpen, hogy az egyik fél tartsa meg, amire kötelezte magát, a másik azonban nem teljesíti a kikötött föltételeket, mert azok neki terhesek, sem a törvény, sem a szerződések nem nyújtanának biztosítást, hanem egyedül az erő volna ajognak mértéke. (Általános helyeslés.)

És ha tekintjük Svécia és Norvégia példáját, láthatjuk, hogy két állam csupán personalunio mellett is megállhat egymással, s mi, kik az örökös tartományokkal hasonlóul personalunio mellett ugyanazon uralkodóház alatt állunk, közjogilag egymástól függetlenül miért ne állhatnánk meg testvérileg egymás mellett, ha egymásjogait és érdekeit kölcsönösen tiszteletben tartjuk? Midőn mi Magyarország alkotmányos önállását, függetlenségét a hatalom szava ellen védjük, midőn óvakodunk azon szorosabb kapcsolattól, melyet alkotmányunk némi visszaállításának föltétele gyanánt akarnak reánk kényszeríteni, nem kívánunk ellenségesen föllépni az örökös tartományok alkotmányos népei ellen. Nem akarjuk mi a birodalom fönnállását veszélyeztetni, s készen vagyunk azt, amit tennünk szabad, s mitön állásunk és alkotmányos jogaink sérelme nélkül tehetünk, a törvényszabta szigorú kötelezettség mértékén túl is, méltányosság alapján politikai tekintetekből megtenni, hogy azon súlyos terhek alatt, miket az eddig fönnállott absolut rendszer fonák eljárása összehalmozott, az ő jólétük s azzal együtt a miénk is össze ne roskadjon, s a lefolyt nehéz idők káros következései róluk és rólunk elháríttassanak. De csak mint önálló, független, szabad ország akarunk velök mint önálló, független, szabad országokkal érintkezni; csak ezen úton fogjuk érdekeinket és az ő érdekeiket összhangzásba hozhatni, s határozottan visszautasítunk minden alárendeltséget, minden egybeolvadást akár a törvényhozás, akár a kormányzat terén, mert ez önállásunk föláldozása volna, mit tennünk merőben lehetetlen. (Helyeslés! Helyeslés! Éljen!)

Szükségesnek látjuk tehát ünnepélyesen kijelenteni, hogy mi az országnak állami alapszerződés által, törvények által, kir. hitlevelek, koronázási eskük által biztosított alkotmányos önállóságát s törvényes függetlenségét semmi tekinteteknek, semmi érdekeknek föl nem áldozhatjuk, s ragaszkodunk ahhoz mint nemzeti létünk alapföltételéhez. (Helyeslés.) Ugyanazért meg nem egyezhetünk abban, hogy a közadónak s katonaállításnak kérdései a magyar országgyűléstől bármi részben elvonassanak. (Helyeslés.) A törvényhozási jogot, valamint mi nem kívánjuk más országokra nézve semmi részben gyakorolni, úgy Magyarországra nézve azt a magyar királyon kívül senkivel mással meg nem oszthatjuk; Magyarország kormányzatát s közigazgatását a magyar királyon kívül senkitől mástól függővé nem tehetjük, s azt más országok kormányzatával nem egyesíthetjük; (Helyeslés.) nem akarunk tehát sem a birodalmi tanácsban, sem valamely birodalmi népképviseletben részt venni, s annak rendelkező hatalmát Magyarország ügyei fölött el nem ismerjük, (Helyeslés.) s az örökös tartományok alkotmányos népeivel csak úgy, mint önálló, szabad nemzet más önálló, szabad nemzettel, függetlenségünk teljes megóvása mellett, vagyunk hajlandók esetenkint érintkezni. (Általános helyeslés.)

Másik lényeges tárgy, mire nézve azonnal fölszólalni kötelességünk, az országgyűlésnek kiegészítése. (Halljuk!)

Sem Erdély, sem Horvát- és Tótország, sem a Határőrvidék, sem Fiume s a Tengermellék közöttünk képviselve nincsenek, mert az országgyűlésre meg nem hívattak; pedig ezek is kiegészítő részei az országgyűlésnek s a törvények világos rendelete szerint meghívandók lettek volna. (Helyeslés.)

A sanctio pragmatica, a kir. hitlevelek s fejedelmi eskük határozottan kimondják, hogy az ország integritása mindenkor sértetlenül fönntartandó. De az integritás nemcsak abból áll, hogy az ország területéből semmi el ne szakíttassék, hanem az a politikai integritást is magában foglalja. Midőn tehát a végrehajtó hatalom lehetetlenné teszi, hogy az országnak valamely része, vagy a magyar koronához tartozó valamely ország alkotmányszerűleg részt vehessen az ország legfontosabb politikai működésében, s együtt gyakorolhassa a törvényhozásjogát: az ország politikai integritása van megsértve.

A múlt idők szomorú eseményei káros félreértéseket idéztek elő közöttünk és nem magyar nemzetiségű polgártársaink között. Ezen polgártársainknak nemzetiségök érdekében és Horvátországnak közjogi állása érdekében is követeléseik vannak, miket ignorálnunk nem lehet, de nem is akarunk. El vagyunk határozva mindent elkövetni, hogy a félreértések elháríttassanak, s teszünk, mit az ország szétdarabolása s önállásának feláldozása nélkül tehetünk, hogy a honnak minden nemzetiségű polgárai érdekekben s érzelemben összeforrjanak. (Általános helyeslés.) Óhajtjuk törvényeink azon rendeleteit, mik e részben akadályul szolgálhatnak, közös érdekeink szerint méltányosság alapján módosítani; s hogy ezt eszközölhessük,


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

múlhatatlanul szükséges az országgyűlésnek mielőbbi kiegészítése.

Erdélynek haladék nélküli meghívását s megjelenhetését semmi sem gátolja. Erdélynek egyesülése Magyarországgal az 1848-dik évben törvényesen létrejött, éspedig a két országnak közös óhajtása folytán, melyet mind a magyar, mind az erdélyi országgyűlés ünnepélyesen s egyhangúlag kijelentett.

Mind Magyarországnak, mind Erdélynek ezen egyesülés iránt hozott törvényei őfelsége által szentesíttetvén, azonnal végre is hajtattak. Akkor, midőn az alkotmányosság félretételével az absolut rendszer lépett a szabadság helyébe, Erdély Magyarországtól közigazgatás tekintetében ismét különválasztatott; most azonban, midőn őfelsége az absolut rendszert megszüntette, okvetetlen meg kell szünniök azon rend- szerjogtalan következményeinek is. Azon törvények tehát, melyek Erdélyt Magyarországgal egyesítették, s miket az absolut hatalom ideiglenesen mellőzött, de meg nem semmisíthetett, az alkotmányosság elvének kimondásával szükségképpen életbe léptek ismét, s az egyesülést újra kérdésbe venni, afelett újra határozni, s ezáltal a kedélyek nyugalmát fölzaklatni nemcsak törvényszegés, hanem káros politikai tévedés is volna. A tettleges egyesülésnek minél előbbi végrehajtását pedig megtagadni nem annyi volna, mint Erdélyt nem egyesíteni Magyarországgal, hanem annyi, mint Magyarországtól valósággal elszakasztani, és ez a sanctio pragmaticával merőben ellenkezik. (Helyeslés.)

Hisszük, hogy Erdélynek nem-magyar nemzetiségű polgárai sem fogják kockáztatva látni az egyesülés által nemzeti érdekeiket, mert megnyugvást és teljes biztosítást fognak találni azokban, miket mi más nemzetiségű polgártársaink irányában határozni s tenni fogunk. (Úgy van! Helyes!)

Ami Horvátországot illeti, nem követeljük mi, hogy az ő kisebb számú képviselőik ellenében a mi nagyobb számunk határozzon az általok netalán előadandó követelések s föltételek fölött. Horvátország saját territoriummal bír, külön állása van, s nem volt soha bekebelezve Magyarországba, hanem kapcsolatban állott velünkstársunkvolt, ki jogainkban s kötelességeinkben, szerencsénkben s bajainkban osztozott. Ha tehát most Horvátország mint ország akar részt venni törvényhozásunkban; ha előbb tisztába akar jönni velünk azon föltételekre nézve, mik mellett közjogi állását Magyarországgal kész összekötni; ha erre nézve úgy akar velünk értekezni, mint nemzet nemzettel, nem fogjuk azt visszautasítani, csak azt kívánjuk, hogy Horvátország ne gátoltassék, hogy küldötteit országgyűlésünkhez küldhesse, s ezáltal nekünk is, nekiek is mód és alkalom nyújtassék az értekezést közjogi alapon megkezdhetni.

Mindaddig, míg azok, kik törvény szerint az országgyűlésre meghívandók, meghíva nem lesznek, mi az országgyűlést kiegészítettnek nem tekinthetjük, s törvények alkotásába és koronázási egyezkedésekbe nem bocsátkozhatunk. (Általános helyeslés.)

Azt sem szabad első felszólalásunkban elhallgatnunk, hogy legfontosabb alaptörvényeink, különösen az 1848-diki lényeges közjogi törvények, hatályon kívül tétettek. Parlamentaris kormányunk, felelős miniszteriumunk most sincs. Esküdtszéki eljárással párosult sajtótörvényünk vissza nem állíttatott. Világos törvényeinkellenére a közadó országgyűlésen kívül, absolut hatalommal állapíttatott meg, törvényeinkben ismeretlen s a nemzet által soha el nem fogadott indirect adók hozattak be, mind a törvény ellen megállapított direct adó, mind ajogtalanul behozott indirect adók még most is jogtalanul követeltetnek, (Úgy van! Zúgás.) sőt hogy az absolut rendszernek ígért megszüntetése iránt hitünk végképp elenyésszék, s remény és bizalom keblünkben újra fel se éledhessenek, keserű gúny gyanánt (Úgy van! Igaz!) most legújabban oly rendeletet adott ki az alkotmányellenes absolut hatalom, amely szerint a törvénytelen adó fegyveres erőszakkal is behajtatik. (Zúgás. Zaj.) És ez azon pillanatban történik, midőn a fejedelem által összehívott országgyűlés együtt van, s a nemzettől az követeltetik, hogy tejesítse a sanctio pragmatica szerinti kötelezettségét, és koronázzon, (Zúgás. Halljuk!) holott másrészről az ezen kötelezettséggel viszonos föltételek teljesítésére nézve még csak komoly szándék sem mutatkozik. (Általános helyeslés és hosszas éljenzés.) Nem csodálom, hogy az absolut hatalom, midőn alkotmányunkat félretette, fölfüggesztette egyszersmind ezen törvényeket is, mert parlamentaris kormány, esküdtszékkel párosult sajtószabadság és a nemzetnek azon sarkalatos joga, miszerint országgyűlésen kívül semmiféle közadót kivetni s behajtani nem lehet, egyenes ellentétben vannak az absolut rendszerrel. De miután őfelsége az absolut hatalomról ünnepélyesen lemondott, és az alkotmányosság ösvényére tért, az absolut hatalom által fölfüggesztett törvényeknek tettleg ismét vissza kell állani teljes erejökben. (Úgy van!)

Szentesített törvényeket csak azon hatalom függeszthet fel, mely azokat alkotta. (Úgy van!) Alkotmányos országban csak az összes törvényhozás alkothat törvényeket, azokat tehát egyoldalú hatalommal fölfüggeszteni, vagy amit az absolut hatalom mint rendszerével össze nem férőt, hatályon kívül tett, azt alkotmányosság mellett is függőben tartani, ellenkezik az alkotmányosság fogalmával. (Helyes! Igaz!)

Asanctio pragmaticának egyik világos föltétele az, hogy a király minden országgyű- lésileg alkotott törvényeket


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

megtartson. Törvényeink, miket az absolut rendszer fölfüggesztett, rendes törvényhozás útján lőnek alkotva és szentesítve, s míg azok megváltoztatásába a nemzet bele nem egyezik, kötelező törvények maradnak, miket hatályon kívül helyezni s függőben tartani annyi, mint a sanctio pragmatica világos föltételét megszegni. (Helyes!)

Parlamentaris kormány, felelős miniszterium, esküdtszéki eljárással párosult sajtószabadság és az adó meghatározásának joga az alkotmányos szabadságnak legerősebb biztosítékai. Nekünk ezen biztosítékokat megadták szentesített törvényeink, s mi ezeknek megszüntetésében, vagy bármi korlátozásában soha meg nem egyezünk, és ideiglenes felfüggesztésüket is az alkotmányosság felfüggesztésének, sőt minden alkotmányosság megtagadásának kell tekintetnünk.

Mi teljes jogegyenlőség alapján akarjuk kifejteni s biztosítani alkotmányos életünket. Akarjuk, hogy a polgári jogok teljes élvezetére nézve sem vallás, sem nemzetiség a hon polgárai között különbséget ne tegyen, s törvényeink mindazon rendeleteit, mika teljesjogegyenlőséget korlátozzák, még ezen országgyűlésen óhajtjuk az igazság, méltányosság kívánalmaihoz alkalmazva, módosítani. (Általános helyeslés.) De ha felfüggesztett törvényeink teljes erejökben tettleg vissza nem állíttatnak, s ajogtalan felfüggesztésnek minden még fönnálló következményei azonnal el nem töröltetnek, a nemzet, mely most meg van fosztva alkotmányos szabadságának minden biztosítékától, nem bocsátkozhatik semmi újabb törvényalkotási értekezletekbe, semmi egyezkedésekbe, mert miként és mi célból alkosson újabb törvényeket, midőn azt látja, hogy egyoldalú hatalommal fölfüggesztett laptörvényeinek hatálya még akkor is függőben tartatik, midőn a fejedelem a nemzet képviselőit összehívta, hogy alkotmányos működésüket ismét megkezdjék. (Általános helyeslés.) Jelentsük ki tehát, hogy az absolut rendszer által hatályon kívül tett s még most is függőben tartott törvényeinknek tüsténti teljes visszaállítását, s az absolut rendszer által jogtalanul behozott s még tettleg fönnálló minden törvényellenes intézkedéseknek, törvénytelenül kivetett terhek- nek s azokjogtalan behajtásának azonnali megszüntetését határozottan sürgetjük.

Föl kell szólalnunk azon velünk közlött okiratokra nézve is, mik őfelségének, V. Ferdinándnak a trónról még 1848-ban történt lemondását tárgyazzák. (Halljuk!) Midőn őfelsége, V. Ferdinánd 1848. évi december 2-dikán a császári koronáról lemondott, nem adott ki külön okiratot az iránt, hogy a magyar koronáról is lemond, lemondásáról Magyarországot külön nem is értesítette. (Úgy van!) A lemondási okirat tehát, magyar közjogi szempontból, formájára nézve hiányos, mert Magyarország soha nem volt az osztrák császárságban provincia, külön koronával, külön alkotmányos önállással bírt, s a magyar király csak a nemzet tudtával és hozzájárulásával mondhatott volna le a magyar trónról. (Helyes!)

Mi tehát ünnepélyesen tiltakozunk a december 2-diki lemondásnak általánosságából vonható azon következtetés ellen, mintha Magyarország az ausztriai császári korona provinciája volna; s ragaszkodván alkotmányos önállásunkhoz, tiltakozunk az ellen is, hogy azon lemondás a nemzet tudta és hozzájárulása nélkül történt. De miután az csakugyan tettleg s változhatatlanul megtörtént, mi az országjogainakjövendő biztosítása végett azt kívánjuk: eszközöljön őfelsége e formahiány utólagos pótlása tekintetéből V. Ferdinánd őfelségétől egy oly okiratot, mely egyenesen Magyarországhoz legyen intézve, s melyben őfelsége, V. Ferdinánd az országgyűlést értesítve, hogy ő már 1848-dik évi december 2-dikán a magyar koronáról is valósággal lemondott. Eszközöljön továbbá őfelsége, Ferenc Károly őfenségétől is egy hasonlóul Magyarországhoz intézett értesítést arról, hogy őfensége is már 1848-ban lemondott azon örökösödési jogáról, mely őt őfelségének, V. Ferdinándnak a trónról való lemondása után a sanctio pragmatica értelmében illette volna.

Mi ezen okiratokat annak idejében országgyűlésileg tárgyalni fogjuk, sőt azokat törvénybe is kívánjuk iktatni, hogy legalább utólagosan pótoltassék az, aminek jogszerűlegelőlegesen kellett volna megtörténni, sjogainkjövendő biztosítására ünnepélyes óvásunknak s az ország utólagos hozzá járulásának magában a törvényben is nyoma legyen.

Több honfitársaink tartózkodnak idegen földön, politikai vádak folytán száműzve a hazából. (Halljuk!) Többen még most is börtönben sínlődnek. Ugyanazon absolut rendszer száműzte őket, mely a mi alkotmányos szabadságunkat elnyomta. Idegen bíróságok által, idegen törvények szerint lettek politikai vádak miatt elítélve, s elítéltetésök az akkor behozott absolut rendszernek volt következménye. De ha ezen absolut rendszer megszűnt, ha annak helyébe most az alkotmányosság lép, lehet-e azon megszűnt rendszernek következményeit most az alkotmányosság mellett is fönntartani?

Mi tehát az említett ítéleteknek minden még fönnlevő következményeit az alkotmányosságvisszaállításával megférhetetlenekneks ennélfogva megszűnteknek tekintjük; s mindaddig, míg politikai okokból száműzött honfitársaink visszatérhetésének minden tettleges akadálya el nem lesz hárítva, a letartóztatottak szabadon nem bocsáttatnak, az elkobzott javak vissza nem adatnak: hitünk s bizalmunk nem lesz az absolut rendszer megszüntetésében és az alkotmányosság visszaállításában; e hit és bizalom nélkül pedig sikeres tanácskozásaink


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

lehetetlenek. (Általános helyeslés.)

Az uralkodás végcélja nem lehet a hatalom nagysága. A hatalom csak eszköz, végcél a népek boldogítása. (Helyes!) Ha a fejedelem, ki egykor a hatalom absolut rendszerét hitte legbiztosabb eszköznek arra, hogy népeit boldogítsa, tizenkét évi tapasztalás folytán meggyőződött, hogy ez úton célt érni nem lehet, s ezen meggyőződésből az alkotmányosság ösvényére lépett; ha a fejedelem el van határozva ingatlanul megmaradni ezen ösvényen; ha a fejedelem azt akarja, hogy a hitnek és bizalomnak megszaggatott gyökerei újabb szálakat hajtsanak: méltányolni fogja teljes mértékben mindezeket.

A magyar király csak koronázás által lesz törvényes magyar király, a koronázásnak pedig törvényszabta föltételei vannak, miknek előleges teljesítése múlhatatlanul szükséges. Alkotmányos önállásunk sértetlen fönntartása, az országnak területi s politikai integritása, az országgyűlésnek kiegészítése, alaptörvényeink tökéletes visszaállítása, parlamentáris kormányunk s felelős miniszteriumunk isméti életbeléptetése s az absolut rendszer minden, még fennlevő következményeinek megszüntetése oly előle- ges föltételek, miknek teljesítése nélkül tanácskozás és egyezkedés lehetetlenek. (Általános helyeslés. Éljenzés.)

Ezek azok, miket ezen első felszólalásunkban elmondani óhajtok. Áttérek most azon kérdésre: kinek mondjuk el mindezeket?

Véleményem erre nézve az, hogy amit mondanunk kell s mondani akarunk, mondjuk el annak, ki az országgyűlést összehívta, s kinek összehívása nélkül most együtt nem tanácskoznánk; annak, ki a fejedelmi hatalmat tettleg gyakorolja, őfelségének, Ferenc Józsefnek. Ha valaki azt hiszi, hogy mi nem a fejedelem meghívása következtében jöttünk össze, hanem mert a meghívólevelekből értesültünk, hogy összejövetelünket erőszakkal nem fogják gátolni, nézetem szerint tévedésben van. Magyar országgyűlésönmagától soha össze nemjön, azt mindig vagy a fejedelem hívja össze, vagy az, kit a törvény ejoggal fölruházott. 1190-ben, a koronázási oklevél készítésénél, javaslatba hozta az országos küldöttség, hogy a hitlevélbe iktattassék, hogy az országgyűlés minden harmadik évben május 1-ső napján, Pesten, meghívás nélkül is összejöjjön; de ezenjavaslatot magok az ország rendei elvetették annálfogva, mert az országgyűlésnek összehívását fejedelmi jognak tartották. Az 1848. évi IV. cikkely is azt rendeli, hogy a Pesten tartandó évenkinti országgyűlést őfelsége hívja össze. Voltak ugyan történelmünk régiebb korában rendes összehívás nélküli összejövetelek is, melyek közügyek fölött tanácskoztak s határoztak, de azokat a nemzet országgyűléseknek el nem ismerte, határozataikat törvényeknek nem tekintette, s az ily gyülekezetek néha szomorú emléket hagytak magok után.

A tettleg fönnálló hatalom tizenkét évvel ezelőtt alkotmányunk mellőzésével absolut rendszert hozott be Magyarországba is. Tizenkét év múlva keserű tapasztalások után meggyőződött rendszere fonákságáról, s az alkotmányosság ösvényére lépett, de feltételekhez kötötte az alkotmányosság visszaállítását. Mi a feltételeket el nem fogadhattuk, de a tért, mi az alkotmányosságnak a közigazgatás körében megnyílt, azonnal elfoglaltuk, s országgyűlést kívántunk, mint az alkotmányosság első postulatumát. Nem azt sürgettük, hogy a nemzet képviselőinek összejöhetése ne gátoltassék, hanem azt, hogy az országgyűlés összehívassék.

Midőn hónapok múlva az országgyűlés összehívatott, a választó kerületek, melyek minket képviselőkül megválasztottak, nem azt mondották: „Nincs már tettleges akadály, mely az összejöhetést gátolná, jöjjetek össze s tanácskozzatok!”, hanem határozottan azon országgyűlésre küldöttek, mely a fejedelem nevében ápril 2-dikáról hívatott össze. Mi összejöttünk, mint országgyűlés akarnánk működni, s azt látjuk, hogy kiegészítve nem vagyunk, mert nincsenek meghíva mindazok, kiknek meghívását a törvény parancsolja. Ki előtt mondjuk el tehát, hogy ez törvénytelenség, kitől követeljük a meg nem hívottaknak törvényszabta meghívását s az országgyűlésnek kiegészítését? Kétségtelenül attól, ki minket meghívott s azokat meghívni elmulasztotta; kinek egyedül van tettleg hatalma utólagos meghívás által pótolni a hiányt, kinek meghívása nélkül mi sem volnánk most együtt, s valószínűleg azok sem fognak megjelenhetni.

Mi szükségesnek látjukalkotmányos önállásunk megtámadása ellen fölszólalni s kijelenteni, hogy a birodalmi tanácsban részt venni nem fogunk; szükségesnek látjuk kimondani, hogy a magyar király csak a koronázás által lesz törvényes király, a koronázásnak pedig föltételei vannak, miket előbb okvetlen teljesíteni kell. (Helyes!) Ki akarjuk mondani, hogy a parlamentáris kormánynak, felelős miniszteriumnak életbeléptetése, fölfüggesztett közjogi törvényeink teljes visszaállítása oly feltételek, mik nélkül további egyezkedésekbe nem ereszkedhetünk. (Úgy van! Igaz!) És kinek mondjuk meg mindezeket? Kétségkívül azon tettleg fennálló hatalomnak, mely alkotmányos önállásunkat megtámadta, midőn leglényegesebb alkotmányos jogainkat a birodalmi tanácsra akarta átruházni. Annak, ki alaptörvényeinket felfüggesztette s függőben tartja; ki a felelős miniszteriumot ismét fölállítani mindeddig elmulasztotta; annak, ki egyedül bír tettleg hatalommal az alkotmányosság minden postulatumait teljesíteni.


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

Tudjuk, érezzük, hogy abnormis helyzetben vagyunk. A nemzet óhajt ezen abnormis helyzetből békés úton kivergődni, s ha mindezeket csak magunk között panaszoljuk el, de azzal, ki egyedül képes az abnormis helyzetet törvényessé átváltoztatni, még csak szóba sem állunk, (Helyes!) s a békés orvoslásnak még csak megkezdhetését sem kísértjük meg, azt hiszem, nem cselekszünk a haza érdekében.

Nem ismeretlen előttem némelyeknek azon ellenvetése, hogy miután őfelsége, V. Ferdinánd 1848. december 2-dikán csak az ausztriai császári koronáról mondott le, s a lemondólevélben Magyarország külön megemlítve nincs, e lemondás Magyarországra ki nem terjedhetvén, őfelsége, Ferenc József a magyar trónra nézve még nem valóságos koronaörökös, s így az ország véle fölirat által közvetlen érintkezésbe nem teheti magát.

Ha érdekünkben volna helyzetünket újabb bonyodalmakkal nehezíteni, azt e téren egy időre könnyen tehetnők, mert magyar közjogi szempontból a lemondás formájában csakugyan hiányos.

De vizsgáljuk elfogultság nélkül: mi célt, mi hasznot érünk el a honra nézve, ha e formahiány miatt előre határozottan lehetetlenné teszünk minden érintkezést a fönnálló hatalommal?

Senki, úgy hiszem, kételkedni nem fog azon, hogy őfelsége, V. Ferdinánd, midőn a császári koronáról lemondott, azzal együtt Magyarország koronájáról is le akart mondani. Kétségtelen az is, hogy ezen szándékát tettleg Magyarországra is végrehajtotta, s nem gondolom, hogy valaki tartsa, hogy V. Ferdinánd a magyar trónt ismét elfoglalja. A sanctio pragmatica tehát őfenségének, Ferenc Károlynaks ennek lemondásával őfelségének, Ferenc Józsefnek nyitotta meg a magyar koronára nézve is az örökösödést. Ha mi aztjelentenők ki, hogy V. Ferdinánd lemondása az említett formahiány miatt érvénytelen Magyarországra, de érvényes az örökös tartományokra, egyenes összeütközésbejönnénk a sanctio pragmaticával, mely határozottan azt mondja: hogy az örökösödésnek megállapítottelsőszülöttségi rendje szerint mind Magyarországban, mind az örökös tartományokban ugyanazon egy fejedelmet illeti az uralkodás. Ha pedig a sanctio pragmatica fönnemlített rendelete nyomán azt akarnók vitatni, hogy mivel a lemondás formahiány miatt Magyarországra nézve érvénytelen, az örökös tartományokban pedig más fejedelem nem lehet, mint aki a sanctio pragmatica értelmében Magyarországban uralkodik, érvénytelen az az örökös tartományokra nézve is: összeütközésbejönnénk az örökös tartományok kétségtelen jogaival és az összes európai diplomatiával, mely V. Ferdinándnak lemondását és őfelségének, Ferenc Józsefnek a császári trónra léptét ünnepélyesen elismerte, s véle mint osztrák császárral szerződéseket, szövetségeket, békealkukat kötött.

A helyzet tehát, hogy a lemondás érvénytelensége s annak közjogi következései fölött helyzetünket nehezítő, de positív célra nem vezető vitatkozásokba bocsátkoznánk: célszerűbb leend a már megtörtént s többé meg nem másítható lemondásnak formahiányát következményeiben az ország jogaira nézve kártalanná tennünk oly módon, mint azt fölolvasottjavaslatomban előadtam.

Némelyek azon véleményben vannak, hogy mivel a magyar király csak a koronázás által lesz az országnak törvényes királya, őfelsége, Ferenc József pedig megkoronázva nincsen, az országgyűlés őhozzá mint nem koronázott királyhoz egyenes és közvetlen felszólalást nem intézhet. Nem osztozom ezen nézetben a magyar közjog folytonos gyakorlatánál fogva.

Három század óta csak négy fejedelem lépett a magyar trónra, ki nem elődjének uralkodása alatt lőn megkoronázva. II. Mátyás, testvérének, Rudolfnak lemondása után; III. Károly, testvérének, I. Józsefnek halálával; II. Leopold, testvérének, II. Józsefnek halála után, és I. Ferenc, atyjának halála után.

II. Mátyás bátyjának, Rudolfnak lemondása után összehívta a magyar országgyűlést 1608. évi szeptember 29-dik napjára, megkoronáztatott november 19-dik napján. Ezen időközben több alkalommal felírások és küldöttség által érintkezésben volt véle az országgyűlés, sőt fontos törvények iránt, mik koronázás előttieknek neveztettek, elhatározó egyezkedésekbe is bocsátkozott véle.

III. Károly bátyjának halála után összehívta az országgyűlést 1112-dik évi ápril 3-dikára, megkoronáztatott május 22-dikén. Ezen hét hét alatt érintkezésbe tette vele magát az országgyűlés küldöttség által a koronának Bécsből leendő lehozatala végett, s felírás által azon kérdésre nézve, vajon a királyi hitlevél koronázás előtt adassék-e ki, vagy koronázás után? Ezenfelül a koronázási hitlevél is kölcsönös egyezkedések által lőn megállapítva.

II. Leopold bátyjának, II. József császárnak halála után összehívta az országgyűlést 1190. évi június 5-dikére, megkoronáztatott november 15-dikén. Ezen öt hónap alatt írt az országgyűlés őfelségének:

Július 20-dikáról az iránt: hogy a sistovi békekötésnél a törvények értelmében magyar tanácsosok


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

alkalmaztassanak. Erre válaszolt is őfelsége július 30-dikán.

Augusztus 13-dikán gróf Festetics Györgynek és több magyar tiszteknek szabadon bocsáttatása tárgyában.

Augusztus 16-dikán felel az országgyűlés őfelségének fönnemlített július 30-diki válaszára.

Ezen iratok nem föliratoknak, hanem leveleknek neveztetnek.

Szeptember 5-dikén felírást küldenek az ország rendei a királyi hitlevél érdemében.

Október 5-dikén a második felírást küldik ugyanazon érdemben.

November 14-dikén felírnak a kir. hitlevélből kihagyott némely törvénycikkelyek iránt. E három utolsó repraesentatiónak neveztetik.

I. Ferenc összehívta az országgyűlést 1192-dik év május 20-dik napjára, megkoronáztatott június 6-dikán, s ezen időközben, név szerint május 23-dikán, felírást intéznek hozzá az ország rendei a koronázási hitlevélre nézve.

Mindezek a még meg nem koronázott királyoknak írattak, s kétségtelen, hogy az ország rendei nem kételkedtek a koronázás előtt is közvetlen érintkezésbejönni a fejedelemmel. De ez nem is lehetett másképp; mert érintkezés nélkül a koronázási hitlevélre nézve sem lehetett volna egyezkedni.

Végre azon harmadik kérdésre: minő alakban mondjuk el, amit mondani akarunk? feleletem, úgy hiszem, bennfoglaltatik már azokban, miket föntebb elmondottam. Egyszerűen tehát felírást indítványozok. (Sokan: Helyes!)

Határozatot bármely hatóság vagy testület csak oly személyek irányában hozhat, kik felett rendelkezni joga s hatalma van. Határozatok által megkötheti önmagát vagy saját tagjait, parancsolhat a tőle függő egyéneknek; de azok irányában, kik tőle nem függnek, kik alatta nem állanak, kikkel úgy áll szemben, mint egyik fél a másikkal, hasonló jogalapon megosztott hatalommal, ilyenek irányában a határozatnak sem ereje, sem célja nincs.

Tudom, hogy vannak példák közjogi életünkben, midőn az országgyűlés valamely egyes tárgy fölött határozatot hozott, de az ily határozatok vagy a két tábla közt sokáig sikertelenül folytatott vitatkozások megszakasztására, vagy a fejedelem és nemzet között megkezdett, de célra nem vezető egyezkedések további folytatásának abbahagyására vonatkoztak, vagy akkor történtek, midőn a két hatalom nyílt ellenségeskedés küszöbén fegyverben állott egymás ellen. De hogy az országgyűlés pusztán határozattal kezdette volna meg működését, oly határozattal, melyben kimondja, mit követel a másik féltől, s minő föltételekhez köti működésének folytatását, határozatának tartalmát azonban éppen azon hatalommal, melytől a feltételek teljesítését várja, még közleni sem akarja, arra példát én legalább nem tudok.

És én célját sem látom ily határozat hozatalának. Önmagunkat akarjuk-e megkötni arra nézve, hogy míg ez vagy amaz meg nem történik, mi semmit nem teszünk? Hiszen ez teljesen szükségtelen, mert így határozatunk okai fennállanak, míg a többség, mely a határozatot hozta, többség marad, csak az történik, ami határozat nélkül történt volna. Ha pedig az okok megszűntek, vagy a többség változott, az ellenkező többség a határozatot is fölforgathatja. (Helyes!)

Vagy talán másokat akarunk határozatunk által kötelezni? De ne felejtsük, hogy határozataink másokra nézve csak akkor lesznek kötelezők, ha törvényekké válnak; ehhez pedig éppen azon másik félnek beleegyezése szükséges, mellyel mi nem akarunk érintkezni.

Vannak, kik azért is inkább óhajtják tán a határozatot, mert nézetök szerint a fölírás csak kérelem, a határozat pedig komoly nyilatkozata a nemzet akaratának. Nem szeretném, ha valaki azon elvet állítaná fel, hogy a fölirat pusztán kérelem, minek megadása vagy megtagadása kegyelemtől függ. (Helyeslés.) Közjogi törvényeink nagy része fölírások és arra kiadott királyi válaszok alapján készült, s ki fogja állítani, hogy alkotmányunk alaptörvényei kérelemre kegyelemből adattak meg? A törvényhozás hazánkban fejedelem és nemzet közt egyenlő joggal van megosztva: ennélfogva törvény csak közös egyezkedés útján jöhet létre. E közös egyezkedés a nemzet részéről föliratok, a fejedelem részéről királyi válaszok által történik. A föliratok kérelem hangján íratnak, a királyi válaszoka nemzet kérelmének meghallgatásáról szólanak, mert ezt a fejedelem iránti hódoló tisztelet így hozta szokásba még a legszabadabb országokban is. A szabad angol nép (Halljuk!) a legmélyebb hódolat és tisztelet hangján szól mindig alkotmányos fejedelméhez; de azért tudja mindenki, hogy ezen hang nem a szolgaiság hangja, s honunkban is tudja mindenki, hogy fölírások és királyi válaszok nem kérelem és kegyelem, hanem a két egyenjogú félnek szabad egyezkedése. (Helyeslés.)


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

Arról, hogy fölírás vagy határozat helyett manifestumot adjon-e az országgyűlés, tüzetesen nem szólok. Manifestumok (Halljuk!) nem a békés kiegyenlítés eszközei, azokat csak akkor lehet írni, midőn van erő és hatalom, mely tartalmukat érvényesítse. A manifestumok rendesen fegyverre támaszkodnak; manifestumokkal nem békés tanácskozásokat szoktak kezdeni, hanem azon vészteljes stadiumot, mely gyakran a sikertelen tanácskozásoknak szomorú eredménye.

Ne felejtsük, mennyi baj, mennyi veszély környezi helyzetünket! A múlt idők eseményeiből sok félreértés, sok keserűség maradt fönn e hazában, mik ha talán itt-ott csillapodtak is, el még nem enyésztek, s egy újabb ballépés lángra gyújthatná ismét a káros viszályok lappangó szikráját. Komolyan óhajtunk méltányosak lenni Horvátország és a közöttünk lakó más nemzetiségű honfitársaink igényei iránt, s azt akarjuk, hogy ne csak törvények, ne csak szerződések, hanem közös érdekek, közös érzelmek is egyesítsenek bennünket. (Úgy van! Helyes!) De ha mi már az országgyűlés kezdetén oly lépést teszünk, mit az ellenséges indulat könnyen fölhasználhatna káros izgatásokra s azon gyanúnak ébresztésére, hogy ígéreteink csak puszta ígéretek, s mi szándékosan nehezítjük az országgyűlés működésének még megkezdését is, csakhogy más nemzetiségű honfitársainknak tett ígéretünk valósítását halaszthassuk; ha azon tettleg fönnálló hatalommal, melyért ők tizenkét év előtt annyi vért ontottak, mi csak azért, mert az formájában még nem törvényes, szóba sem akarunk állani, még azokra nézve sem, mik annak törvényesítéséhez szükségesek, akkor, úgy hiszem, a közöttünk és más nemzetiségű honfitársaink között oly igen szükséges egyesüléshez reményünk alig lehet.

Nem állítom én, hogy az általam javaslatba hozott fölirat minden bajt és veszélyt elhárít, nem mondom, hogy annak óhajtott sikere leend. Lehet, sőt valószínű is, hogy az osztrák államférfiak politikája ezentúl is oly követelésekkel lép föl ellenünk, miket teljesítenünk lehetetlen, és akkor végre mégis törésre kerül a dolog. De ne idézzük elő mi magunk e törést. (Általános zajos helyeslés.) S ha kikerülni nem tudjuk, az ne a mi vétkünk legyen. Hiszen ha mi azt mondhatjuk önmagunk előtt, a nemzet előtt és Európa előtt, hogy megtettük, ami szabad volt, de alkotmányos önállásunk föláldozását követelték tőlünk, el akarták venni a nemzettől az adó és katona megajánlásánakjogát, meg akartak fosztani a parlamentáris kormánytól, a felelős miniszteriumtól, egyszóval azt akarták, hogy Magyarország ne legyen többé önálló, független Magyarország, hanem legyen alkotmányos osztrák provincia, és emiatt törésre került, mert mi ezen föltételeket el nem fogadhattuk, s az országnak mint önálló országnak politikai megsemmisülését alá nem írhattuk: igazolva leszünk, és sem magunk, sem más nekünk joggal szemrehányást nem tehet, sjobb téren állunk, mintha a törést s annak következéseit legalább némely részben nekünk is tulajdoníthatják.

Ezek igénytelen nézeteim; ezekfővonásai azon politikának, melyet én követni óhajtok. Lesznek talán, kik e politikát nem találják eléggé merésznek, lesznek, kik azt félénknek fogják mondani.

Igenis, uraim! ezen politika nem a kockáztató merészség politikája, hanem az óvatosságé, nem félénk, hanem erőnkhöz s helyzetünkhöz van mérve. (Helyeslés.) Harcban s a cselekvés terén gyakran szükséges a merészség, mert az erőt felfokozza, s ezáltal a sikert biztosíthatja. De köztanácskozásokban inkább szeretem a szilárdsággal párosult óvatosságot. (Helyeslés.) Merészség a politikában csak akkor van helyén, midőn tetemes erőre támaszkodik, e nélkül mindig kocka, mely többnyire vakra fordul.

Félénk, sőt gyáva az, ki önszemélyét félti, midőn hazájának sorsa forog kérdésben; de ki maga nem fél, hanem félti a hazát, (Hosszas éljenzés.) óvatos nem azért, hogy magát baj ne érje, hanem hogy a haza ne szenvedjen, az uraim, nem félénk, nem gyáva. (Helyes! Éljen!)

Önsorsunkról magunk rendelkezhetünk, s ha kockára tesszük azt, önmagunk szenvedjük kárát. De mások sorsát, mit a bizalom hitünkre bízott, a haza sorsát, mely becsesebb előttünk saját életünknél, féltenünk kell minden veszélytől, s a szeretet óvatosságával kell azt megőriznünk; kockáztathatunk mindent a hazáért, de a hazát kockáztatnunk nem szabad. (Helyes!)

Tudom én azt, hogy ellenségeink a lefolyt nehéz idők alatt csordultig töltötték méltatlan szenvedéseink poharát. Tudom, hogyjólesnék a fájdalomnak keblünkbe fojtott árját kiöntenünk, s tudom, hogy midőn a méltó neheztelésnek fölzaklatott indulata elragad, kárt és veszélyt, mi abból következhetnék, fontolóra venni fölötte nehéz. Érzem én is mindazt, mit minden magyar érez azok ellen, kik annyi életet s életörömöt, annyi boldogságot feldúltak e hazában. (Zúgás.) De érzem keblemben azon erőt is, hogy jobban tudom szeretni e hazát, mint gyűlölni ellenségeinket; s inkább elfojtom szívemben a keserűséget, semhogy oly lépésre ragadjon, mely káros lehetne a hazára.

Oly időben, midőn a méltatlan szenvedések özöne minden honfikeblet fellázított, s a feldúlt bizalom helyébe gyanakodás, sőt talán gyűlölség lépett, könnyebb a merészség politikáját követni, mint az óvatosságét. Ilyenkor a keserűség szava minden kebelben visszhangra talál, s a felzúdult szenvedély örömestebb hallgat a merész


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

tanácsra, mint az óvatosság intő szavára. Izgatott időben könnyebb az indulatok árját követni, mint azt a hon érdekében csillapítani.

Aki ellenben a hon erejét a helyzet veszélyeihez mérve azon meggyőződésre jutott, hogy több óvatosságra van szükség, mint merészségre, s el van határozva a türelmet vesztett kedélyek ingerültségével szemben szilárdság mellett óvatosságot is tanácsolni, gyakran kiteszi magát félreértéseknek, sőt talán gyanúsításoknak is, miket eltűrni csak azért, hogy a haza ne szenvedjen, lelkierőt kíván s politikai bátorságot. (Helyeslés.) Az óvatosság, még ha túlzott volna is, mindig figyelmet érdemel, mert a túlzott merészség több kárt okozhat, mint a túlzott óvatosság.

Tisztelem én a közvélemény hatalmát, s tudom, hogy az oly hatalom, mely vagy elsodor, vagy eltipor. De tudom azt is, hogy izgatott időben gyakran felette nehéz elhatározni, mi a valóságos közvélemény, mert minden ember hajlandó közvéleménynek tekinteni azt, amit maga óhajt, s több ízben tapasztaltam, hogy nem a leghangosabb szó volt a valóságos közvélemény. De van egy hű barátom, kinek szava még a közvélemény szavánál is fontosabb előttem, kivel én soha nem alkuszom, mert parancsait szentnek tartom, s kinek neheztelését magamra nézve a legsúlyosabb csapásnak tekinteném, és ezen hű barátom: önlelkiismeretem. Ennek parancsát követtem most is, midőn nyíltan, határozottan s tartózkodás nélkül jelentettem ki meggyőződésemet; a tisztelt ház határozni fog belátása szerint, én teljesítettem kötelességemet. Nincs egyéb hátra, mint benyújtanom az általam indítványozott felirati javaslatot, mit ezennel teljesítek. (Szűnni nem akaró zajos éljenzés.)

(Deák Ferenc beszédei. 1-6. kötet. Budapest, 1882. Franklin Társulat.

3. kötet: 16-39.)

2.8. PROHÁSZKA OTTOKÁR SZENT ISTVÁN NAPJÁN, BUDAVÁRÁBAN, 1892. AUG. 20.Keresztény Hívek!

A magyar nép nemzeti ünnepe keresztény ünnep; ünneplésünk hőse az istennek Szentje, kinek trónja az oltár – koronája a szentség aureolája, s kit midőn ünnepelni akarunk, leborulva imádkozunk. Fönséges ünneplés, K. H.! A magyarság nagy múltját és dicső emlékeit akarjuk ünnepelni, s örömünk imává magasztosul – lelkesülni kívánunk fönséges példákon s lelkesülésünk Isten-tiszteletté fokozódik-, keressük első szent királyunk sírját, s lépteink az örök, élő Isten oltárához vezetnek: mintha nemzet és egyház közt – magyar korona és aureola közt – trón és oltár közt – nemzeti lelkesülés és Isten-tisztelet közt különbség nem volna, vagy inkább mintha e két elem egymásba folyva hatalmas egységben, István királyban kivirágoznék. S valóban úgy is van! mert Szent István világtörténeti alakjának és műveinek lelke a kereszténység szelleme, az a Szentlélek, aki a kereszténység templomaiban és oltárai körül leng, s templom- és oltárnál fönségesebben testet ölt szentjeiben. István király is e szellem megtestesülése; mert benne a keresztény gondolat életté változott, s érvényre juttatta elveit, törvényeit, vágyait; ez a szellem veté meg István kezeivel a keresztény királyság alapjait, mely Isten kegyelméből, s nem a népszámlálás sémáiból veszi erejét – e szellemben építé fel István azt a trónt, s szerezte meg azt a koronát, mely a nyugati keresztény népcsaládban helyet, tekintélyt,jövőt biztosított a magyarnak, s végül ez a győzelmes szellem István erényeiben önmagát koronázta meg a szentség sugárfényével, úgy, hogy azóta I. István király a kereszténység Szent Istvánja, koronája szent korona, jobbja, mely kardot forgatott s országkormányt kezelt, az Isten csodáinak eszköze. Valamint tehát István szelleme a Szentlélek: úgy műveit is, a magyar királyságot, trónt és koronát, a magyar kultúrát, létet és hazát méltón és igazán csak a templomban, csak az oltárnál, csak imádkozva ünnepelhetjük.

Azonban K. H., nem áll-e idegenen köztünk a vallásos szellem ez ihletett alakja, kiben gondolat, vágy, élet és érzelem merő, mélységes hit? Értjük-e mi azt az embert, a XI. század szentjét, ki országunkat, királyságunkat alapította, koronánkat szerezte s megszentelte, ki Európa színpadára állított minket? nem vagyunk-e hajlandók oltára fölé írni „ignoto Deo"? ki bár csont a mi csontunkból, és vér a mi vérünkből, de szellemét, lelkét mintha föl nem foghatnók, oly idegenszerűnek látszik – nyelvét mintha nem értenők, oly ósdiasan hangzik. Azért én e szentbeszédemben Szent István szellemét, mely a hit, a keresztényiség szelleme, akarom az ő dicsőségére jellemezni.

Van az emberi szívben egy törekvés a végtelenbe, az örökkévalóba... Ezt a mély, vallási ösztönt, mely az értelmes lét örvényeiből végigzúgó fenékhullámként kíséri az emberiség történelmét, az Isten Fia, az Úr Jézus elégítette ki, midőn megerősíti s megvalósítja a régi Szentírás szavát: dii estis etfilii Excelsi omnes! Krisztusban lép föl összpontosulva minden harc és törekvés az Istenbe. a legfőbb szellemi forradalom a lelkek


SZÖVEGGYŰJTEMÉNY

fölszabadítására, s ez a szabadság az a csodálatos kereszténység egyházával, királyságaival, énekeivel, művészetével, társadalmával, könyörületességével, gót dómjaival s keresztes hadaival, mely tetőpontra emelkedett a XI., XII., XIII. században. István király a XI. századbeli kereszténység megtestesülése: ez a kereszténység pedig oly mély és bensőséges, oly erős és elszánt volt, hogy Szent István korában az egész világot, az észt s a szívet, a társadalmat és civilizációt mozgatta – az élet problémáit megoldotta – a szegénységet és szenvedést királyi polcra emelte-az emberiség szívét, lelkét és lelkiismeretét egészségessé tette, s a birtok és személyes szabadság számtalan veszélyeiben is megnyugasztalta. A népek boldog, theologikus korukat élték, Istent keresték, s az élet nyomorában – melytől csakúgy nem voltak szabadok a középkorban, mint most-ahit vezetése alatt meglelték.

A mi társadalmunk más csillagzatok alatt él; a régi eszmék halványak, a régi valóságok s maga ez a legnagyobb történelmi valóság, a kereszténység mintha vonzerejüket s hatályukat elvesztették volna. Ki értené meg közülünk a XI. század vezérgondolatait? Ki értené, K. H., midőn a Karst-hegység kopár, törmelékes, napsugártól izzó völgyeiben áll, hogy gyönge vízcsermelyek kígyóznak fáradtan, hogy e sekély vízerecskék hajdan hatalmas folyamok voltak, melyek az argonauták mesés hajóit emelhették? Úgy vagyunk a keresztény hit szellemével; ez hatalom volt, mely hajdan világokat mozgatott s emelt, s most a szív benső világába zárkózva várja újra föltámadását. E hatalom megtestesülései voltak a középkori szentek: Szent IX. Lajos francia király, Szent Erzsébet, a középkori könyörületes szeretet gyöngye, Kunigunda, Margit magyar királyleányok, Hedvig, Ágnes, portugáliai Erzsébet szent rokonai koszorújában – Szent László, a középkori lovagi szellem magyar kiadásai a keresztény nyugati népek szent patriarkái közt –, kik papok, harcosok, királyok és vértanúk voltak, a kultúra e szent patriarkái közt mondom, Szent István, ki nemcsak koronát szerez, de fénysugarakat is rá, mely a koronát szentté tegye. Ez alakok mind radikális, elszánt jellemek, a szellem őserejével rendelkező lelkek voltak, kik, miután önmaguk elteltek kereszténységgel, a keresztény szellemet mindenfelé kisugározták. Oly alakok, kiknek hite s buzgalma oly mély volt, hogy népek számára nyílt meg belőlükaz újjászületés árama. Ezekazoka radikális emberek, kiket Renan az újkor szociáldemokratáihoz mert hasonlítani; kik társadalmakat változtatnak át, kik nem nézik azt, ami van, csak azt, ami nincs! De ami kívül nincs, az már megvolt bennük! Bennük a hit egy világot teremtett, mely gyengéddé s alázatossá tette lelküket, mint a gyermekét – erőssé és kitartóvá, mint a hódítók ambícióját. A végtelennel szemben oly gyermekdedek voltak – a végessel szemben oly merevek és következetesek. Ismeritek-e-kiált fel Monin-, ismeritek-e a szenteket? ezeket a gyermekeket – oly naivok? ezeket a hősöket – oly bátrak és áldozatkészek? ismeritek-e az Isten fiainak epikus nemzedékét, melyben egyesül a csodálatos a gyengéddel, a fönsé- ges az egyszerűvel? Ezek a szentek! István első magyar király is oly gyengéd volt, hogy szíve legfönségesebb szerelme a Szent Szűzre irányult, kinek templomokat épített lelkesülésében, s kinek a magyar koronát is felajánlá, mielőtt 1038-ban Nagyboldogasszony napján nászújára, az örök menyegzőre tért volna – oly erős és egyoldalú, hogy miután az örökkévalóság gondolatai szerint mérte s intézte ügyeit – e gondolatokért ment harcba –, e gondolatok vonzalmában töltött imádkozva éjt, napot, böjtölt, járt mezítláb, s csókolta a szegények kezeit.

A modern ember undorodva fordul el e koldusos királyoktól, kik porba, rongyba vágyódnak, azt gondolja, hogy végigcsörtetve diadalszekéren a Caracallák s Domi- tiánokdölyfével nagyobb dicsőséget s boldogságot szereztek volna, mint a szív alázatában: azt gondolja, hogy az evangélium alacsonysága, a gyönge, érzelgős lemondás, a bűntől undorodó ájuldozás helyett, melyben a keresztény királyok vesztegelni látszanak, inkább az önmagán segítő emberiség élére állhattak volna: de a gondolkozó bámulja lelkük mélységét s e mélységben az emberi szív legáldásosabb s legtevékenyebb hatalmait. Mert ki tehet így? Csak az, kinek szíve csordultig tele van bensőséges meggyőződéssel s meleg lelkesüléssel! Ki tehet így? Csak az, ki előtt legnagyobb valóság a hit – kinek a világ csak rejtély, csak kép, melyből a hit által kiolvassa az örök igazságot –, csak az, ki apostola lesz a szent szegénységnek a szív gazdagsága miatt – szeretője a kínnak a belső élvezet miatt –, ki a gyengeséget Krisztusért hatalomnak nézi, kitüntetésnek a gyalázatot – ki a könnyeket mosolyért váltja be s szegények imáját aranyon veszi meg –, ki a világot nem tagadja, de sötétségét megvilágítja, tudományát kiegészíti, az emberi létnek a végtelenséget megnyitja – ki az embert önmagában isteníti. E szellemmel volt telve István szíve; előtte a hit minden gondolata szent volt, mint az oltár – mindenjó föltétel késztető, mint az örök boldogság vágya. – Mondjátok, hogy ez képzelgés!. mi lesz akkor a valóság? Léteznek-e nagyobb valóságok, mint a középkor szentjei, azzal a csodálatos hatással, azzal a mindent felölelő tevékenységgel, azzal a világot hajlító s mozgató hatalommal? A szellem ereje, az a legfőbb erő, a törekvés a végtelenbe, a vágy az Istenbe, melynek alapja az emberi természet titokzatos ösztöne, s mely a keresztény kinyilatkoztatásban nyer legtökéletesebb alakot; ugyanez az erő, mint tévely mohamedán vak düh, mely a kalifák fanatizált hordáit tüzelte – buddhista önsanyargatás, mely a bramint a „semmiségbe” kiböjtöltette – zoroasteri merevség, mely az érzelmet zord mechanizmussá alacsonyította., mint igazság pedig kereszténység, kereszténység egész a szentségig. Ilyen István, eltelve a hit ragyogó eszméivel, kiben az igazság szenvedéllyé vált – a buzgalom áldozatba, szeretetbe törő lelkesüléssé. Ha aztán embert nem néz, aki Istent látja, ne csodálkozzunk, ha kislelkű formalitásokba szorított gondolataink szerint nem igazodik Istenérthevülő lelke-hakirályi palástját leveti, s álruhát ölt, hogy a


Documents

regi.tankonyvtar.hu · Web viewRetorika Adamik, Tamás A. Jászó, Anna Aczél, Petra Retorika írta Adamik, Tamás, A. Jászó, Anna, és Aczél, Petra Publication date 2004-03-31